Bram Stoker
A fehér féreg fészke
Barátnémnak, BERTHA NICOLLnak, NICOLLnak, szeretetteljes nagyrabecsüléssel
I. ADAM SALTON MEGÉRKEZIK AMIKOR ADAM SALTON MEGÉRKEZETT a Great Eastern Hotelbe, egy levél várta az édesapja nagybátyjának, Richard Saltonnak a kézírásával, amelyet igen jól ismert a még Nyugat Ausztráliában kapott kedves hangú levelekből. Az első nem egészen egy esztendővel korábban keletkezett, amelyben az idős úr, aki ekkor jelentette be a rokoni kapcsolat tényét, azt állította, azért nem írt korábban, mert Adam létezéséről sem tudott, és némi időbe telt, amíg kiderítette a címét. A legutolsó levél, amelyet Adam után küldtek, csak most érkezett, és igen szívélyes meghívás állt benne, hogy látogassa meg a bácsit Lesser Hillben, a Csekélyebb Dombon, és maradjon, amíg csak ideje engedi. „Valójában”, folytatta a bácsi, „azt remélem, hogy ez lesz az állandó otthonod itt. Tudod, drága fiam, immár csak te meg én maradtunk a famíliánkból, és úgy volna illő, hogy te lépj az örökömbe, amikor eljön az ideje, ami nem lehet túlságosan messze. A nyolcvanadik életévemhez közeledek, és bár hosszú életű famíliából származunk, az élettartam nem hosszabbítható meg a józan határokon túl. Kész vagyok kedvelni téged, és oly boldoggá tenni otthonodat, amennyire ember csak képes. Jöjj hát nyomban, amint megkaptad ezt a levelet, és lásd meg, milyen fogadtatásban részesítlek! Hogy megkönnyítsem a dolgod, küldök egy 500 fontról szóló váltót. Jöjj minél előbb, hogy mindketten élvezhessük a kettőnk számára még lehetséges, boldog napokat! Számomra ez mindennél fontosabb, mert életem homokszemei lepergőben vannak; de rád, remélem, még sok boldog év vár. Ha képes vagy biztosítani számomra azt az örömöt, hogy láthassalak, nyomban írj, hogy várjalak! Aztán, amikor megérkezel Plymouthba vagy Southamptonba (vagy amelyik kikötőbe befut a hajód), táviratozz, én pedig eléd sietek, mihelyt tudok!» Hétfőn Adam Salton levele a reggeli postával érkezett, és az állt benne, hogy azzal a hajóval remél utazni, amely a levelet is viszi, és szeretne akk or or találkozni a bácsival Merciában, mihelyt képes odaérni Londonból. „A hajón várom az ön érkezését, uram. Ezáltal kiküszöbölhetjük, hogy elkerüljük egymást”. Mr. Salton úgy vélte, bármennyire gyorsan utazzon is, vendége már várni fogja; így aztán utasítást adott, hogy a hintó álljon elő másnap reggel hétre, és vigye el Staffordba, ahol felszáll a 11.40-es vonatra, amely 2.10-kor érkezik Eustonba. Ha onnan Waterlooba hajtat, eléri a délután 3-kor induló vonatot, amely 5.38-ra ér Southamptonba. Az estét pedig már az unokaöccsével tölti, akár a hajón, ami új élmény lesz számára, vagy — ha vendégének ahhoz van kedve —
szállodában. Mindkét esetben másnap kora reggel indulhatnak haza. Utasította a tiszttartóját, hogy küldje tovább a postakocsit Southamptonba, ott várjon, hogy hazavihesse őket, és a saját lovaiból küldjön váltást, de nyomban. Azt akarta, hogy unokaöccse, aki az egész életét Ausztráliában töltötte, lásson valamit útközben Közép Angliából. Mr. Saltonnak sok saját tenyésztésű és nevelésű, fiatal lova volt, így képes volt emlékezetes utazást biztosítani a fiatalembernek. A poggyászt vasúton küldik el még aznap Staffordba, ahol Mr. Salton egyik saját kocsija fogja várni. Útban Southampton felé Mr. Salton többször is eltűnődött, vajon az unokaöccse is ilyen izgatott-e a gondolattól, hogy először találkozik egy közeli rokonnal; és csak nehezen türtőztette magát. A véget nem érő vasúti sínek meg váltók a southamptoni kikötő környékén ismét felkeltették aggodalmát. Amint a vonat megállt a kikötőnél, és Mr. Salton kezdte összeszedni a cókmókját, felpattant a kocsi ajtaja; egy fiatalember ugrott be, s már kérdezte is: — Hogy van, bácsikám? Minél előbb találkozni akartam önnel, de számomra minden olyan idegen itt, és nem egészen tudtam, mit tegyek. Mindazonáltal kihasználtam, hogy a vasút emberei értik a dolgukat — és itt vagyok. Örülök, hogy látom, uram! Sok ezer mérföldön át álmodoztam erről a boldogságról; és most látom, hogy a valóság túltesz az álmokon! Miközben beszélt, az öregember és az ifjú szívélyesen szorongatta egymás kezét. Az ifjú folytatta: — Azt — Azt hiszem, nyomban felismertem, amint megláttam önt. Örülök, hogy a valóság túltesz álmaimon! Az ily kedvezően indult találkozás jól is folytatódott Adam, látva, hogy az öreget érdekli a hajó nyújtotta újdonság, félénken azt javasolta, töltsék az éjszakát a fedélzeten, s kijelentette, bármikor hajlandó útnak indulni, ahová csak kívánja a másik. Ez a szeretetteljes hajlandóság, amelyet Adam tanúsított Mr. Salton tervei iránt, megnyerte az öreg szívét. Szívélyesen elfogadta az invitálást, és nyomban nemcsak szerető rokonokká váltak, hanem szinte régi barátokká is. Az öregember oly sokáig üres szívébe új öröm ö röm költözött. És az ifjú ember, megérkezvén az óhazába, olyan fogadtatásra lelt, amely tökéletes összhangban állt azokkal az álmaival, amelyeket ezekről a dolgokról szőtt vándorlásai és magánya során, s egyben egy új és kalandos élet ígéretét jelentette. Nem kellett hozzá sok idő, és az öreg máris bizalmasan, a keresztnevén szólította Az ifjú ezt oly
fogadta, hogy Mr. Salton nyomban öregkora társának, szinte gyermekének tekintette. Miután hosszan elbeszélgettek fontos ügyeikről, visszavonultak a kabinba, amelyet az ifjú megosztott bácsikájával. Richard Salton kezét szeretettel a fiú vállára téve — Adam ugyan a huszonhetedik évében járt, de bácsikájának örökké kölyök maradt -‚ szívélyesen jelentette ki: lelkesen
— Annyira örülök, hogy ilyennek talállak, drága fiam; éppen olyan ifjú embernek, amilyen fiúra vágytam, amikor még reménykedhettem ilyesmiben. Csakhogy, drága fiam, az már elmúlt. Ám Istennek hála, új élet kezdődik mindkettőnk számára. Ennek a nagyobb része a tiéd, de jut még egy kis közös idő is kettőnknek. Megvártam, amíg személyesen találkozunk, hogy megemlítsem ezt a témát; mert jobbnak véltem nem hozzákötni h ozzákötni ifjú életedet vénségemhez, amíg nem ismerjük egymást kellőképpen ahhoz, hogy szóba jöhessen ilyesfajta próbálkozás. Most már (ami engem illet) szabadon beszélhetek, mert amióta megpillantottalak, a fiamat láttam amilyen Isten akaratából lehetett volna‚ ha ő maga ezt az a z utat választotta volna. — S — S ezt választom vá lasztom én is, uram, tiszta szívemből. — Köszönöm — Köszönöm neked, Adam! Az öregembernek könnyes lett a szeme, hangja megremegett. Aztán hosszan hallgattak, majd folytatta.
— Amikor hallottam, hogy jössz, elkészítettem a végrendeletem. Helyesen cselekedtem, hogy attól a pillanattól védtem az érdekeidet. Íme, az irat, tartsd meg, Adam! Minden, ami az enyém, a tiéd lesz, és ha a szeretet és a jó kívánságok vagy ezek emléke megédesíthetik az életet, a te életed boldog lesz. És most, drága fiam, pihenjünk le! Reggel korán indulunk, és hosszú út vár ránk. Remélem, nincs kifogásod a hintó ellen. Ide akartam küldetni azt a vénséges hintót, amelyen nagyapám, a dédbácsikád utazott mindig az udvarba IV. Vilmos idején. Tökéletes állapotban van, akkoriban jó munkát végeztek, és gondosan karbantartották. De azt hiszem, jobb ötletem támadt azt a hintót kérettem ide, amelyben jómagam utazom. A lovak az én tenyészetemből valók, mint ahogy azok is, amelyek váltják őket. Remélem, kedveled a lovakat! Már régen ők a legfontosabbak az életemben. — Imádom őket, uram, és örömmel mondhatom, hogy nekem is bőven van belőlük. Tizennyolc éves voltam, amikor édesapán saját lófarmot adott nekem. Szenvedélyesen dolgoztam ott, és szépen
fejlődött. Mielőtt eljöttem, a tiszttartóm jegyzéket készített róluk, és az állt benne, hogy több mint ezer lovam van, és csaknem mind kiváló. — Örülök, — Örülök, fiam. Ez is összefűz minket. — Képzelje csak el, uram, mekkora élvezet lesz oly sokat látnom Közép-Angliából… és az ön társaságában! — Ezt — Ezt is köszönöm, fiam! Útközben mindent elmondok neked leendő otthonodról és környezetedről. Régimódi eleganciával fogunk utazni, én mondom neked. Nagyapám mindig négylovas hintón járt, így teszünk mi is. — Jaj, — Jaj, köszönöm, uram, köszönöm! Átvehetem időnként a gyeplőket? — Amikor csak akarod, Adam. Az összes ló, amelyet a hintó elé fognak, a tiéd. — Ön — Ön nagylelkű, bácsikám! — Szó sincs róla. Mindez egy vénember önző élvezete. Nem mindennap tér haza a vénség örököse. És, jut még eszembe... Nem, most jobb lesz lepihennünk, a többit reggel mondom el.
II. A CASTRA REGIS-I CASWALL FAMÍLIA
MR. SALTON VILÁGÉLETÉBEN korán ébredt, és korán is kelt. De bármilyen korán is ébredt másnap reggel jó okot adott korai ébredésére a nagy hajó csörlőinek zaja‚ amikor kinyitotta a szemét, tekintete Adamével találkozott, aki a fekhelyéről őt nézte. Unokaöccse átengedte az öregembernek a pamlagot, maga pedig a lenti fekhelyet foglalta el. Az öreget, nagy ereje és aktivitása ellenére, kissé kifárasztotta az előző napi hosszú utazás meg az azt követő hosszú és izgalmas beszélgetés. Így hát örült, hogy a teste még fekve pihenhet, miközben elméje aktívan próbált mindent befogadni szokatlan környezetéből. A pásztori életformában nevelkedett Adam is hozzászokott, hogy pirkadatkor vagy annál is előbb keljen, és kész volt belemerülni az új nap élményeibe, mihelyt idősebb társa úgy óhajtotta. Nem csoda tehát, hogy amint kölcsönösen észlelték egymás szándékát, mindketten felpattantak, és öltözködni kezdtek. A hajópincért előző nap utasították, hogy korán legyen kész a reggeli, és hamarosan már ki is mentek a hídon a partra, hogy megkeressék a hintót. Mr. Salton tiszttartóját a parton lelték, és ő egyből oda vezette őket,
ahol a hintó várakozott az utcán. Richard Salton büszkén mutogatta ifjú társának, hogy a kocsi milyen jól fel van szerelve az utazás minden szükségletéhez. Amolyan megkettőzött kétkerekű, könnyű kocsi volt, kiválóan megépítve, mindazzal, ami kell a gyorsasághoz és a biztonsághoz. Négy remek, erőteljes ló volt eléfogva, mindkét pár elülső lovának hátán egy-egy hajtó ült. — Látod — mondta büszkén az öreg — ‚ — ‚ megvan benne a hasznos utazás minden fényűző kelléke; a csend és az elszigeteltség éppúgy, mint a gyorsaság. Az utasok kilátását semmi sem za varja, de senki nem hallhatja, amit beszélnek. Negyed évszázada használom ezt a kocsit, és sosem láttam utazásra alkalmasabbat. Hamarosan tapasztalni fogod. Keresztülhajtunk Anglia szívén; és menet közben elmondom, amiről tegnap este beszéltem. Az útvonalunk elhalad Salisbury, Bath, Bristol, Cheltenham, Worcester és Stafford mellett, aztán haza. Miután hallgatott pár percig, közben szakadatlanul a láthatáron legeltetve a tekintetét, Adam azt mondta: — Van a mai utazásunknak, uram, valami köze ahhoz, amit tegnap este említett, hogy el akar mondani nekem? — Nem Nem közvetlenül; de közvetve mindehhez. mindehhez. — Nem Nem kezdene hozzá most? Látom, senki sem hallgathat ki minket, és ha menet közben eszébe jut még valami, csak szője bele! Meg fogom érteni. Az öreg Salton pedig így beszélt: — Kezdjük a kezdeteknél, Adam! Az előadásod: „A rómaiakról Britanniában” elgondolkodtatott — no — no meg az is, amit mondtál, hogy merre jártál. Nyomban írtam neked, hogy jöjj haza, mert úgy véltem, ha érdekelnek a történelmi kutatások — ami ténynek tetszett —‚ éppen ez a neked való hely, ráadásul a tulajdon őseid földje. Ha oly sokat tudtál meg a britanniai rómaiakról a távoli Nyugat Ausztráliában, ahol még az emlékük sem élhet, milyen sokat tudhatnál meg ugyanennyi erővel a helyszínen. Ahová megyünk, az a régi Mercia királyság valódi szíve, ahol megtalálhatók mindazoknak a nációknak a nyomai, amelyekből a melyekből Britannia összeállt. Némi szünet után Adam Adam így válaszolt.
— Azt hittem, határozottabb, személyesebb oka van rá, hogy sürgessen. Elvégre a történelem megvár… hacsak nem éppen most történik. — Úgy — Úgy van, fiam. Okom volt, ahogy azt bölcsen kitaláltad. Szerettem volna, hogy itt légy, amikor helyi történelmünk meglehetősen fontos eseményére kerül sor. — Mi — Mi az, ha kérdeznem szabad, uram? — Természetesen. Megyénk teljes itteni részének — sőt több megyének — nagybirtokosa — nagybirtokosa úton van hazafelé, és ez nagy hazatérés lesz, amelyre esetleg kíváncsi lehetsz. A helyzet az, hogy több mint egy évszázada az itt egymást követő tulajdonosok, egy rövidke idő kivételével, külhonban éltek. — Hogy — Hogy lehet ez, uram, ha szabad ismét kérdeznem? — Hát persze, hogy szabad! Ezért óhajtottam, hogy itt légy, hogy tanulhass. Jókora útszakasz vár még ránk, amíg Salisburyhez érünk, jobb hát, ha nyomban elkezdem. elkezdem. — A — A világnak ezen a táján a legelőkelőbb kúria és uradalom a Castra Regis, a Caswall família családi fészke. Az utolsó Caswall, aki itt élt, Edgar Caswall volt, dédnagybátyja annak az embernek, aki most jön ide; és ő volt az egyetlen, aki legalább egy rövid ideig maradt is. A nagyapja, szintén Edgar a családban ez a hagyományos keresztnév — összeveszett a családjával, és külföldre költözött, nem tartva fenn a rokonaival semmiféle kapcsolatot, se jót, se rosszat. Megszületett a fia, aki külföldön élt, ott is halt meg. Annak a fia, a legutóbbi örökös is külhonban született, és élt, amíg el nem múlt harmincéves; ennyi most. Ez a távollévők második ága. A jelenlegi Edgar ükapja szintén elszakadt a családjától, és külföldre ment, ahonnan sosem tért haza. Ennek az lett az eredménye, hogy Castra Regis nagy uradalmának nem volt tudomása a tulajdonosáról hat nemzedéken át, azaz több mint száz évig. Mindazonáltal igazgatták, és egyetlen bérlőnek vagy másként hozzá kötődőnek sem volt oka semmiféle panaszra. Mégis természetes izgalommal várjuk az új tulajdonos hazatértét. Még én is, bár nekem saját birtokom van. Noha határos vele, teljesen külön áll Castra Registől. Már számodra új terepen járunk. Az a salisbury -i székesegyház tornya, és azt magunk mögött hagyva, közeledünk a régi római területhez; bizonyára nézelődni kívánsz majd. Így hát hamarosan az ősi Merciával kell majd foglalkoznunk. De ne légy csalódott! Régi barátom, Sir Nathaniel de Salis, aki hozzám hasonlóan önálló földbirtokos Castra Regis közelében, bár nem annak a területén
az ő birtoka, a Végzet Tornya Derbyshire határán túl áll, a Csúcson — az — ellátogat hozzám néhány napra, hogy részt vegyen az Edgar Caswall hazatérésére rendezett ünnepségeken. Éppen olyan ember, aki kedvedre való. Rajong a történelemért, és a Merciai Régészeti Társaság elnöke. Többet tud országunknak erről a tájáról, történetéről és népeiről, mint bárki más. Elvárásaim szerint már előttünk meg kell érkeznie a házamba, így hármasban hosszan elcseveghetünk majd vacsora után. Sir Nathaniel ugyanakkor a mi geológusunk es természettudósunk is. Így aztán kettőtöknek sok közös témátok lesz. Többek között igen jól ismeri a Csúcsnak és üregeinek a történetét meg a történelem előtti korok legendáit.
Ettől fogva egészen addig, amíg Staffordhoz értek, Adam az út menti látnivalókat bámulta, és csak miután Salton bejelentette, hogy utazásuk végső szakaszához értek, utalt vissza Sir Nathaniel érkezésére. Már sötétedett, amikor a Csekélyebb Dombhoz, Mr. Salton házához értek. Immár sötétebb volt, semhogy látszottak volna a részl etek. Adam csak annyit látott, hogy egy domb tetején áll, amely alacsonyabb annál, mint amelyet a Kastély foglal el, amelynek tornyán zászló lengett, és szinte sziporkázott a mozgó fényektől, hiszen nyilvánvalóan készülődtek a másnapi ünnepségekre. Adam tehát elraktározta kíváncsiságát másnapig. A kapuban bácsikáját egy finom öregember fogadta, aki a szívélyes üdvözlés után így szólt. — Korán jöttem át, ahogy kérted. Gondolom, ő az unokaöcséd, örülök, hogy megismerhetem, Mr. Adam. Salton Nathaniel de Salis vagyok, és a bácsikája az egyik legrégebbi barátom. Amióta találkozott a tekintetük, Adam úgy érezte, jó barátok az öreggel. Ez csak még kellemesebbé tette a már eddig is elhangzott, szívélyes szavakat. Sir Nathaniel és Adam megismerkedésének baráti mivolta elősegítette, hogy az előbbi szívesen meséljen, és az utóbbi jó befogadóként hallgassa. Sir Nathaniel meglehetősen világlátott és bölcs öregember volt, aki sokat utazott, és bizonyos tudományokban ugyancsak elmélyedt. Briliáns társalgó volt, ami elvárható egy sikeres diplomatától, még nem túlságosan ösztönző körülmények között is. Ám a fiatalember nyilvánvaló hajlandósága arra, hogy tanuljon tőle, meghatotta, sőt bizonyos mértékig fel is tüzelte. Ennek megfelelően a beszélgetés, amely a leginkább baráti alapon kezdődött, hamarosan megkérdőjelezhetetlen érdeklődéssé forrósodott, ahogyan az öreg
másnap el is mondta Richard Saltonnak. Már tudta, hogy öreg barátja azt szeretné, ha unokaöccse mindent megtudna a kézenfekvő témáról, ezért, amíg megtette az utat a Csúcstól a barátja házáig, gondolatait úgy rendezte, hogy alkalmasak legyenek mesélésre is, magyarázatra is. Így aztán Adamnek csak hallgatnia kellett, és sokat megtudhatott abból, amire kíváncsi volt. Amikor befejezték a vacsorát, és a cselédség visszavonult, a három férfit ott hagyva bor mellett, Sir Nathaniel elkezdte:
— Úgy — Úgy hallom a nagybátyjától, jut eszembe, gondolom, egyszerűbb a nagybácsi és unokaöcs elnevezés, mint a precíz rokonság meghatározása? Tudja, a bácsikája olyan régi és kedves barátom, hogy minden formalitást mellőzni fogok, amikor önnel vagy önről beszélek, és egyszerűen csak Adamnek fogom szólítani, mintha a fia volna. — Semmi nem szolgálna nagyobb örömömre, uram — mondta a fiatalember.
A válasz átmelegítette mindkét öregember szívét. Mindhárman meghatódtak kissé, de mivel az angolok általában kerülik személyes érzelmeik kimutatását, ösztönösen eltávolodtak a korábbi kérdéstől Sir Nathaniel vitte a szót. szót. — Ha jól tudom, Adam, a bácsikád már tájékoztatott a Caswall família viszonyairól. — Részben, uram; de úgy tájékoztatott, hogy a részleteket öntől fogom megtudni… ha lesz olyan jó. Örömmel elmondom mindazt, amit tudok. Nos, nem szabad felednünk a holnapi eseményekkel kapcsolatban, hogy a család több mint tíz nemzedékét érinti. Komolyan úgy vélem, hogy a családi elágazások valódi megértéséhez nem kezdhet jobban az ember, mintha a listát veszi alapul. Mindaz, amit menet közben megfontolhatunk, így gond nélkül a helyére kerül. Az ügyek mostani ága csupán úgy százötven éve kezdődött. Később talán még messzebbre kell visszamennünk, mert a Caswall család története egyidős Angliával. Dátumokkal nem kell gyötörnünk magunkat; a tényeket könnyebben megragadjuk amúgy általánosan. Az első Caswall közvetlen feljegyzéseink szerint Edgar, aki a család feje és az uradalom tulajdonosa volt, és aki nagyjából akkor foglalta el királyságát, amikor III. György. Egyetlen, huszonnégy év körüli fia volt. Ők ketten hevesen összevesztek. Ebből a nemzedékből senki sem ismeri a vita okát; ám, fontolóra véve a családi jellemvonásokat, készpénznek vehetjük, hogy bár a vita mély és erőszakos volt, a felszínen jelentéktelennek tetszhetett.
— Az — Az eredménye az lett, hogy a fiú elhagyta a házat, anélkül, hogy kísérletet tett volna békülésre, vagy akár elárulta volna az apjának, hová megy. Soha többé nem tért vissza a házba. Néhány évvel később meg halt, úgy, hogy közben egyetlen szót vagy levelet sem váltott az apjával. Külhonban megházasodott, és egy fiút hagyott hátra, aki minden jel szerint úgy nőtt fel, hogy mit sem tudott mindarról, ami az övé. A kettejük közti szakadék áthidalhatatlannak látszik; mert később ez a fiú is meg házasodott, és a született, de sem öröm, sem bánat nem hozta össze az egymástól elszakadtakat. Ilyen körülmények között nem lehetett szó kiengesztelődésről, és a legjobb esetben is tudatlanságon alapuló totális közöny foglalta el a családi szeretet helyét még a közös érdekek ellenére is. Csupán az ügyvédek éberségének volt köszönhető, hogy egy-egy új örökös születéséről és haláláról tudomást szereztünk. Később megjelent egy második fiú, de ez sem mutatott hajlandóságot a barátságos közeledésre. — Végül mégiscsak felmerült az ellenségeskedés megszűnésének halvány reménye, mert bár az elszakadtak nem tettek említést a tényről ismereteink ismét az ügyvédektől származtak‚ ezeknek az önkéntes száműzötteknek egy újabb fia született, annak az Edgarnak az ükunokája, akit elhagyott a fia. Ettől fogva a családot csak az uradalom öröklése érdekelte, minden egyéb érdeket háttérbe szorított az a tény, hogy az első Edgar fiának egy lánya született. Mintegy húsz évvel később az érdeklődés ismét fellángolt, amikor kiderült ismét az ügyvédek közvetítésével‚ hogy a két legutóbb született örökös összeházasodott, ezzel kizárva minden további örökösödési vitát. És minthogy a közbülső húsz évben nem született az újabb nemzedékeknek egyetlen más gyermeke sem, az öröklés minden reménye ez utóbbi házaspár egyetlen fiában összpontosult. Ennek az örökösnek a hazatérését ünnepeljük holnap. Az idősebb nemzedékek mind kihaltak, old alági rokonok nem voltak, így hát az örökös személye vitathatatlan. — És — És nem árt, ha jól az eszedbe vésed ennek a famíliának a legfőbb jellemvonásait. Ezek makacs és változatlan tulajdonságok. Minden Caswall egytől egyig egyforma, hideg, önző, uralkodni vágyó, céljai elérése érdekében gátlástalan. Nem mintha nem tartották volna be a szavukat, bár ezzel nemigen törődtek, hanem jó előre kifundálták, mit kell tenniük céljaik elérése érdekében. Ha ők hibáztak, a terhét más viselte. Ez olyannyira gyakran megismétlődött, hogy már meghatározott politika részének látszott. Nem csoda tehát, hogy bármiféle változások történtek is, az ő tulajdonuk mindig változatlan maradt. Tökéletesen hideg és zord természetűek. Egyetlenegyről sem tudjuk — már amennyit tudunk róluk —‚ hogy valaha megérintette
lágyabb érzelem, eltántorította céljától vagy visszafogta volna a kezét szívének parancsa. Ennek egy része uralkodni vágyó, domináns természetükből fakad. A sasra emlékeztető arcvonásaik szinte kifejezik durva személyiségüket. A róluk készült képek és arcmások mind azt mutatják, hogy a régi római típushoz tartoznak. A szemük kerek, hollófekete hajuk sűrű és göndör. Alakjuk masszív, erőteljes. A tarkót is benövő, sűrű, fekete haj hatalmas fizikai erőről és kitartásról árulkodik. De a legjellemzőbb vonásuk a szemük. Ebben a fekete, átható, szinte elviselhetetlen tekintetű szemben figyelemre méltó akaraterő rejlik, amely nem tűr ellentmondást. Ez az erő részben örökletes, részben egyéni; részben hipnotikus, részben delejes, titokzatos, s ha másvalaki tekintetével találkozik, megfosztja az illetőt az ellenállásától, még a vágytól is, hogy ellenálljon e llenálljon neki. Az embernek valóban erősnek kell lennie, hogy ne engedjen a sasszerű arc átható erejű szempárjának és a mögötte rejlő, hajthatatlan akaratnak. — Azt — Azt hiheted, Adam, hogy mindez részemről képzelgés, kivált mert sosem láttam annak a nemzetségnek egyetlen tagját sem, amelyről beszéltem. Így van. De ez alapos tanulmányokon alapuló képzelgés. Felhasználtam mindazt, amit tudok vagy logikusan feltételezhetek erről a különös fajról. És ezekkel a különféleképpen beszerzett adatokkal logikus eredményeket gondoltam ki, helyesbítve, változtatgatva, meg erősítve a következtetéseimet, úgy, hogy néha már úgy tetszik, mintha ennek a fajnak az egyedei mindig is a megfigyelésem alatt álltak volna, s állnak ma is. Minthogy ilyen különös, kényszerítő tulajdonságokkal bírnak, csoda-e, ha az a hír járja, hogy a fajban van valami démoni, ami táplálja azt a még határozottabb hitet, hogy egyes tagjai egykor eladták magukat az ördögnek? Az ördögöt ebben az összefüggésben, elmond hatom, csak ritkán említik in propria persona, inkább valamelyik el fogadott álnevén írják le: „A sötétség erői”, „Az emberiség ellensége”, „A levegő hercege” stb. Nem tudom, másfelé mi a szokás, de itt, a keleti parton nem tartják illendőnek egyszerűen, nyersen kimondani az igazságot ilyen dolgokban, inkább homályos fátylat borítanak rá, amelyben biztonságra lelnek. De azt hiszem, ideje lefeküdnünk. Holnap sok mindenen kell át esnünk, és azt akarom, hogy tiszta legyen az agyad, friss valamennyi érzéked. Mi több, szeretném, ha eljönnél velem egy korai sétára, amelynek során felfedezhetjük, amíg az ügy még friss az elménkben, ennek a helynek a sajátos hangulatát; nem csupán nagyapád birtokát, de a körülötte fekvő területeket is. Sok minden akad itt, amiből megvilágosodást meríthetünk, netán nyerhetünk. Minél többet tudunk
az indulásnál, annál többet hámozhatunk ki mindabból, ami a szemünkbe ötlik. Így hát valamennyien lefeküdtek.
III. DIANA LIGETE
A KIVÁNCSISÁG KORA REGGEL kiugrasztotta Adam Saltont az ágyból, de amikor felöltözött és lement, látta, hogy bármilyen korán kelt is, Sir Nathaniel de Salis megelőzte. Az idős úr készen állt hosszú sétára, így nyomban elindultak. Sir Nathaniel szótlanul sz ótlanul kissé kelet felé vezette Adamet, le a dombról. Amikor le‚ majd ismét feljutottak, egy meredek domb keleti peremén találták magukat. Ez alacsonyabb volt, mint az, amelyiken a Kastély állt; de úgy helyezkedett el, hogy uralta a hegygerincet koronázó többi dombot. A gerincen végig kilátszottak a sziklák, csupaszon és siváran, ám durva, természetes csipkézetet alkotva. A gerinc egy kör részét képezte, a magasabb pontjai belül, nyugat felé helyezkedtek el. Középen emelkedett a Kastély, a legmagasabb ponton. A különböző domborulatok között eltérő méretű és magasságú facsoportok látszottak, és közöttük a reggeli fényben romoknak látszó képződmények. Ezek bármik voltak is — tömör, szürke kőből, valószínűleg durván faragott mészkőből voltak, már ha nem a természet formálta őket ilyenné. A legnagyobb facsoport vénséges tölgyekből állt. Átkeltek a legkisebb dombon, amely kelet felé helyezkedett el. A gerincen a talaj igen meredeken lejtett, olyannyira, hogy itt-ott a fák, a sziklák és az épületek is mintha a len ti síkság fölött lebegtek volna. Itt sok patakocska csörgedezett, és látszott számos kéklő tavacska is, ezek némelyike nyilvánvalóan mély volt.
Sir Nathaniel megállt, és körültekintett, mintha semmit sem szeretne kihagyni. A nap felkúszott a keleti égboltra, tisztán megvilágította a részleteket. Sir Nathaniel széles mozdulattal mutatott körbe, mintha csak fel akarná hívni Adam figyelmét a látvány tágasságára. Gyors mozdulattal tette ezt, mintha azt óhajtaná, hogy társa az első pillantásra inkább ne a részletekre figyeljen, hanem az egészre. Ezt követően a talajra mutatott, de lassabban, mintha most a részletekre hívná fel a figyelmet. Adam igyekvő és figyelmes tanítvány volt, pontosan követte a mozdulatokat, nem hagyott ki — azaz — azaz próbált nem kihagyni semmit. Amikor nagyjából szemügyre vették az egész keleti láthatárt, Sir Nathaniel beszélni kezdett.
— Azért hoztalak ide, Adam, mert úgy vélem, itt kell kezdenünk vizsgálódásainkat. Előtted látható az ősi Mercia királyságának szinte egész területe. Elméletileg, ha gyakorlatilag nem is, valójában az egészet látjuk, kivéve a legtávolabbi részét, amelyet a walesi határvidék borít, meg azokat a részeket nem, amelyeket eltakar a közvetlenül nyugatra elhelyezkedő magasföld. Láthatjuk ismét elméletileg, ha gyakorlatilag nem is a királyság teljes keleti határát, amely dél felé húzódott a Humbertól a Washig. Szeretném, ha jól eszedbe vésnéd a talajviszonyokat, mert egyszer majd, előbb vagy utóbb, magunk elé kell idéznünk, amikor megfontoljuk az ősi hagyományokat, sőt babonákat, és megpróbáljuk kideríteni, mi bennük a ráció. Azt hiszem, jobb nem próbálni ezek között különbséget tenni, hanem hagyni, hogy elfoglalják menet közben természetes helyüket. Minden egyes legenda, babona, amelyhez hozzájutunk, segíti a többi megértését és megvilágítását. És minthogy minden ilyennek helybeli alapja van, közelebb jutunk az igazsághoz vagy ahhoz, ami valószínű, ha ismerjük a helyi körülményeket, ahogy haladunk. Szintén segítségünkre lehetnek az általunk ismert geológiai igazságok. Például a különböző korok építőanyagai tanulsággal szolgálhatnak az értő szemnek. Ezeknek a domboknak a magassága, anyaga és formája, de még a síkság is, amely köztünk és a tenger között terül el, sok kötetnyi tanulságos könyv anyagát tartalmazzák. — Például, — Például, uram? — kockáztatta — kockáztatta meg a kérdést Adam. — Nos, — Nos, nézd például azokat a dombokat, amelyek körülveszik a központi dombot, ahová, igen bölcsen, a Kastélyt építették: a legmagasabb pontra! Vegyük a többit! Mindegyikben van valami látszólagos, és minden valószínűség szerint valami nem látott és nem bizonyított, ugyan akkor beléjük képzelhető. folytatta Adam. — Például? — Például? — folytatta
— Vegyük — Vegyük őket seriatim. Azt ott, keletre, ahol a fák vannak, lejjebb ott egykor egy római templom állt, amelyet feltehetőleg egy már korábban ott épült druida szentély fölé építettek. A neve a korábbira és az ősi tölgyek ligete az utóbbira utal. — Magyarázza — Magyarázza meg, kérem! — A — A régi név fordítása azt jelenti, „Diana Ligete”. Aztán a következő, nála kissé magasabban és rajta túl fekvő neve Mercy. Minde n valószínűség szerint ez a Mercia szó megromlott és háziasított változata, ugyan akkor benne rejlik egy latin szójáték is. Korai kéziratokból tudjuk, hogy a hely neve Vilula Misericordiae volt.
Eredetileg kolostor volt, amelyet Bertha királyné alapított, ám Penda király, aki Szent Ágoston után visszaállította a pogányságot, elpusztíttatta. Aztán következik a bácsikád birtoka Csekélyebb Domb. Bár igen közel van a Kastélyhoz, nincs köze hozzá. Szabad birtok, és amennyire tudjuk, egyidős amazzal. Mindig is a te családodé volt. — Akkor — Akkor már csak a Kastély marad! — Valóban, de a történetében benne foglaltatik az összes többié, tulajdonképpen a korai Anglia teljes históriája. — Sir — Sir Nathaniel, látva Adam várakozó arckifejezését, folytatta. — A — A Kastély történetének a mi ismereteink szerint nincs kezdete, A legtávolabbi feljegyzések, feltevések vagy utalások egyszerűen tudomásul veszik a létezését. Ezek némelyikéből — nevezzük — nevezzük őket találgatásoknak — az — az derül ki, hogy már akkor is állt ott valami, amikor a rómaiak jöttek, jö ttek, ezért fontos helynek kellett lennie a druidák idején; már ha az volt a kezdet. A rómaiak természetesen elfogadták, ahogy minden hasonlót, ha hasznukra volt vagy lehetett. A változást a Castra 1 név mutatja, Ez volt a legmagasabban fekvő védett terület, ezért természetesen a legfontosabb táboruk. A térkép tanulmányozásából látni fogod, hogy igen fontos stratégiai központ volt. Egyszerre védte az észak felé már megkezdett előrenyomulást, és segített uralni a tengerpartot kelet felé. Védelmezte a nyugati gyepűt, amelyen túl a vad Wales feküdt, no meg a veszély. Lehetővé tette, hogy eljussanak a Severnhez, amely körül húzódtak az akkor létrejövő, nagy római utak, és lehetővé tette a jelentős vízi utat Anglia szívébe, a Severnen és mellékfolyóin. Összehozta tehát keletet és nyugatot az akkori időkben ismert leggyorsabb és legkönnyebb módon, És végül lehetővé tette London és a Temze által á ltal érintett összes földterület lerohanását. — Egy — Egy ilyen, már ismert és megszervezett központ esetében könnyen beláthatjuk, hogy a hódítók minden újabb hulláma — az angolok, a szászok, a dánok és a normannok kívánatosnak tartotta a birtoklását és a fenntartását. De amikor a diadalmas rómaiak magukkal hozták a korabeli fegyverek számára áttörhetetlen és szilárd építési technikát, már maga az épület uralkodó pozíciója is biztosította megfelelő kiépítését és megerősítését. A cézárok megerősített táborából ekkor lett királyi vár. Minthogy ma egyáltalán nem ismerjük Mercia első királyainak a nevét, egyetlen történész sem tudta kideríteni, melyik király tette meg legfőbb védelmi erősségének; és azt hiszem, sosem fogjuk megtudni. Az idők során, ahogy a háború művészete fejlődött, a Kastély ereje és mérete is növekedett, és bár az írott emlékek hiányoznak, története nemcsak az épület köveiből, de szerkezetének változásaiból is kiolvasható. Aztán azok a mindent elsöprő változások,
amelyek a normann hódítást követték, eltöröltek minden, önmagánál csekélyebb emléket. Ma úgy kell elfogadnunk, mint a hódítás egyik legősibb kastélyát, amely valószínűleg nem későbbi I. Henrik koránál. A rómaiak és a normannok egyaránt bölcsen megőrizték a bizonyítottan erős és hasznos építményeket. Így történt, hogy ezeket ez eket a környező, már létező és bizonyos mértékig bevált helyeket is megtartották. Az ezekre már akkor jellemző tulajdonságok tehát fennmaradtak, és máig ismeretekkel szolgálnak nekünk olyan dolgokról, amelyek maguk már régen eltűntek. Ennyit a megerősített dombtetőkről; ám az üregeknek is megvan a történetük. De hogy múlik az idő! Haza kell sietnünk, másként a bácsikád nem tudja mire vélni, mi történt velünk. Beszéd közben hosszú léptekkel igyekezett a Csekélyebb Domb felé, és Adamnek szinte futnia kellett, hogy lépést tartson vele. Amikor a ház közelébe értek, Sir Nathaniel megszólalt: — Sajnálom, hogy félbeszakítottam érdekes beszélgetésünket. De csupán későbbre halasztjuk. El akarom mondani neked mindazt, amit erről a helyről tudok, és te bizonyára kíváncsi is vagy rá. Ha nem tévedek, a történet következő részlete érdekesebb lesz az elsőnél is.
IV. LADY ARABELLA MARCH
ÉPPEN CSAK REGGELIZNI KEZDTEK, amikor Mr. Salton azt mondta:
— Nem — Nem kell sietnetek, de mihelyt mindketten elkészültök, indulunk. Először el akarlak vinni, hogy lásd Mercia leginkább figyelemre méltó relikviáját, aztán lemegyünk Liverpoolba az úgynevezett „Nagy Cheshire-i völgyön” át. Talán csalódni fogsz, ne készülj — ezt Adamnek mondta — semmi lenyűgözőre vagy heroikusra! Eszedbe sem jutna, hogy a hely, ahol elhaladsz, völgy volt, hacsak előre nem mondja neked valaki, és nem bízol az illető szavahihetőségében. Időben kell a kikötőbe érnünk, mire befut a Nyugat-Afrika. Találkoznunk kell Mr. Caswall-lel, amikor partra száll. Ezzel óhajtjuk kifejezni a tiszteletünket, no és kellemesebb túlesni a bemutatkozáson, mielőtt felmegyünk a féte 2-re a Kastélyba. A hintó készen állt, ugyanaz, amelyikkel az előző nap utaztak. A hajtók is ugyanazok voltak, de volt két pár új ló — pompás — pompás és tettre kész állatok. A reggeli hamarosan véget ért, és az urak elfoglalták a
helyüket. A hajtók megkapták utasításaikat, és a hintó kisvártatva már lelkesítő tempóban száguldott. Mr. Salton parancsának megfelelően, Stone közelében a kocsi hirtelen megállt, szemben egy jókora kőrakással az út mentén. Van itt valami — jelentette jelentette ki Mr. Salton —‚ ami mellett éppen te — Van nem mehetsz el anélkül, hogy észlelnéd. Ez a kőrakás egyenesen az angol királyság hajnalához visz vissza minket. Több mint ezer esztendeje kezdték rakni, a hetedik század második felében, egy gyilkosság emlékére. Wulfere, Mercia királya, Penda unokaöccse itt ölte meg a két fiát, amiért felvették a keresztséget. A kor szokása szerint minden erre elhaladó egy-egy újabb követ tett az emlékhalomhoz. Penda a pogány reakciót képviselte Szent Ágoston küldetése után Sir Nathaniel annyit tud erről mesélni neked, amennyit csak akarsz, és ellát, ha óhajtod, a jelenlegi legpontosabb ismeretekkel.
Amíg a kőrakást szemlélték, észrevettek egy másik hintót, amely megállt az övék mellett, és az utasa — csak egy volt — kíváncsian nézte őket. Régi, nehéz úti hintó volt, az oldalán pompásan festett címerrel. Grófi címer volt, sok mezővel. Látván, hogy az utas hölgy az urak levették a kalapjukat. A hintó utasa megszólalt. — Üdvözlöm, — Üdvözlöm, Sir Nathaniel. Üdvözlöm, Mr. Salton Remélem, önöket nem érte baleset. De nézzenek meg engem! enge m! Beszéd kézben rámutatott az egyik vastag rugóra, amely eltört, és a törött fém csillogott a napfényben. Adam nyomban nyo mban megszólalt. — Ó, — Ó, az egykettőre megjavítható. — Egykettőre? El kell jutnom Wolverhamptonba. Senki sincs a közelben, aki képes lenne megjavítani egy ilyen rugót. — Én — Én meg tudom javítani. — Maga! Maga! — A — A hölgy hitetlenkedve nézte az elegáns fiatalembert. — De hiszen ez munkásnak való feladat. — Jól — Jól van, munkás vagyok, bár nem csak ehhez az egyfajta munkához értek. Megmagyarázom. Ausztrál vagyok, és minthogy ott gyorsan kell közlekednünk, mindannyian értünk a kovácsmesterséghez meg mindahhoz a szerelői munkához, ami kell az utazáshoz. Állok rendelkezésére.
— Nem — Nem is tudom, hogy köszönjem meg a kedvességét — mondta bűbájosan a hölgy —‚ amelyet örömmel elfogadok. Ami azt illeti, nincs más választásom. Apám ennek a grófságnak a kormányzója, és arra kért, használjam az ő hintóját — ő — ő éppen nem tartózkodik itthon —‚ és keressem fel Mr. Caswallt, Castra Regis urát, aki ma érkezik haza Afrikából. Figyelemre méltó hazatérés; ősei több mint száz esztendeje vették birtokukba ezt a helyet, és az egész vidék tisztelegni kíván előtte. Az idős férfiakra pillantott, és gyorsan rájött, ki lehet a fiatalember. — Ön bizonyára Mr. Salton, a csekélyebb dombi Adam Salton. Én pedig Lady Arabella March vagyok Diana Ligetéből. — Beszéd közben kissé Mr. Salton felé fordult, aki elértette, és elvégezte a formális bemutatást. Mihelyt ez megtörtént, Adam szerszámokat vett elő a bácsikája kocsijából, és munkához látott. Jó szakember volt, a rugót gyorsan meg javította. Adam éppen a szerszámait szedte össze, amelyeket, ahogyan a munkások szokták, szanaszét hagyott maga körül a földön, amikor azt látta, hogy számos fekete kígyó kúszott elő a kőrakás alól, és oda gyűltek köré. Ez persze lekötötte a figyelmét, és semmi másra nem gondolt, amikor észrevette, hogy Lady Arabella, aki már az előbb kinyitotta hintója ajtaját, gyors, sikló mozdulattal kiszáll a kocsiból. Már a kígyók között járt, amikor Adam figyelmeztetőn rákiáltott. D e szemlátomást nem volt szükség figyelmeztetésre. A kígyók megfordultak, és amilyen gyorsan csak tudtak, tekeregtek vissza a kőrakás alá. Adam magában nevetett, és az orra alatt azt pusmogta. — Nem — Nem kell félnie! A kígyók sokkal jobban félnek tőle, mint ő azoktól. Mindazonáltal ütni kezdte a földet egy, a közelében heverő bottal, az olyan ember ösztönével, aki hozzászokott ezekhez a férgekhez. Egy pillanat múlva máris kettesben volt a kőrakás mellett Lady Arabellával, akit szemlátomást csöppet sem zavart az incidens. Ekkor Adam alaposan szemügyre vette a nőt. Kétségtelenül önmagáért is érdemes volt őt alaposan megnézni, és a ruhája szintén érdemes volt a figyelemre. Valami lágy, fehér kelmét viselt, amely úgy tapadt az alakjára, hogy teljesen látni engedte hajlékony testének minden mozdulatát. A Lady magas volt és rendkívül sovány A szeme bizonyára gyenge lehetett, mert nagy, zöld lencsékkel ellátott szemüveget viselt. Kétségtelenül ebből adódott, hogy természettől fogva átható tekintete olyan élénk zöld volt. A fejére valami hófehér szőrméből készült sapka simult. Fehérlő nyakában jókora
smaragdláncot viselt, amelynek gazdag színe túlragyogta még a szemüveg zöldjét is meg akkor is, amikor arra rásütött a nap. A hangja igen sajátos volt, nagyon halk és édes, és oly lágy, hogy szinte csak a sziszegői hallatszottak. A keze is különös volt hosszú, hajlékony, fehér, és furcsán mozgott, mintha mindig szelíden integetne. Teljesen fesztelenül viselkedett, és, miután köszönetet mondott Adamnek, közölte, hogy ha Adam bácsikájának a társaságából bárki Liverpoolba menne, szívesen elvinné. Aztán szívélyesen hozzátette: hoz zátette: — Amíg itt tartózkodik, Mr. Salton, tekintse Diana Ligetét a sajátjának, éppoly szabadon járhat ott, mint a Csekélyebb Dombon. Több helyen szép a kilátás, és akad néhány természeti különlegesség, amelyek érdekelhetik. Egyes helyeknek az esti félhomályban egyszerűen nincs párja. És ha a természettudományok foglalkoztatják kivált az a kor, amikor a világ még fiatalabb volt‚ felfedezésre való törekvései nem lesznek hiábavalók, Az a szívélyesség, ahogyan a Lady beszélt és szavainak melegsége nem a hölgy modora, amely tökéletesen rideg és távolságtartó volt taszította, gyanakvóvá tette Adamet. Úgy érezte, nem árt vigyáznia. Közben a bácsikája és Sir Nathaniel megköszönték az invitálást, amellyel, sajnos — mondták, nem élhetnek. Adam gyanította, hogy bár a Lady sajnálkozott, valójában megkönnyebbült. Amikor beültek a kocsiba a két öreggel, és elindultak, nem lepte meg, hogy Sir Nathaniel azt mondta.
— Nem Nem tehetek róla, de úgy éreztem, alig várta, hogy megszabaduljon tőlünk. Egyedül könnyebben űzheti a maga játékát. — Miféle — Miféle játékát, uram? — kérdezte — kérdezte gondolkodás nélkül Adam, de az öreg nem tett rá megjegyzést, csak válaszolt. — Az egész megye tudja, fiam. Caswall nagyon gazdag ember. A Lady férje pedig tehetős volt, amikor összeházasodtak. legalábbis annak látszott. Amikor öngyilkos lett, kiderült, hogy semmije sincs. A Lady apjának magas tisztsége és nagy uradalma van papíron. A birtokot azonban jelzálog terheli, és csak férfiágon örökölhető, így a Lady egyetlen reménye egy gazdag házasság. Azt hiszem, nem kell semmiféle tanulságot levonnom. Te éppúgy meg tudod tenni, mint én. Adam hallgatott szinte mindvégig, amíg az állítólagos Cheshire-i völgyben haladtak. Sokat gondolkodott ezalatt, és számos következtetésre jutott, de az ajka nem mozdult. Az egyik következtetése az volt, hogy igen óvatos lesz Lady Arabellával. Ő is
gazdag ember volt, hogy milyen gazdag, azt még a bácsikája sem tudta. A másik elhatározása az volt, hogy igen óvatosan sétál majd Diana Ligetében, kivált egyedül. Liverpoolban felmentek az immár kikötött Nyugat-Afrika fedélzetére. Ott a bácsikája bemutatkozott Mr. Caswallnek, aztán bemutatta neki Sir Nathanielt és Adamet is. Az újonnan érkezett igen kegyesen fogadta őket, és elmondta, micsoda öröm hazatérnie, mintán családja oly sokáig volt távol az ősi fészektől, és reméli, hogy a jövőben gyakran fognak találkozni. Adamnek igen kedvére való volt a szívélyes fogadtatás, de a férfi arca ellenszenvet váltott ki belőle. Erősen próbálta ezt leküzdeni, amikor is a figyelmet magára vonta Lady Arabella érkezése. Mindenki örült a figyelem elterelődésének; mindkét Saltont és Sir Nathanielt is megdöbbentette Caswall arca oly kemény, könyörtelen, önző és fenn héjázó volt. „Isten óvjon mindenkit”, gondolták mindannyian, „aki egy ilyen ember uralma alá kerül!” Ám ekkor meglátták afrikai szolgáját, és gondolataik nyomban sokkal toleránsabbak lettek. Mert ehhez az alakhoz képest Caswall arcában volt valami eddig hiányozni látszó nemesség. Caswall valóban vadembernek látszott — de kulturált vadembernek. Benne felfedezhető volt a civilizált világban töltött évek finomító hatása, az ember nemesebb ösztöneinek és műveltségének nyomai. Ám Oolanga — hallották, hogy a gazdája így nevezte — arca a szűz, megzabolázatlan, minden finomítást nélkülöző vadember arca volt, látszott rajta, hogy erdő és mocsár elveszett, ördögtől megszállott gyermeke, annak minden ocsmány tulajdonságával a legalacsonyabb rendű és a legundorítóbb mindazon teremtmények közül, amelyek némiképp emberre emlékeztetnek.
V. HAZAÉRÉS MINTHOGY LADY ARABELLA ÉS OOLANGA szinte egyszerre érkeztek, Adam azon kezdett tűnődni, vajon hogyan hatott az egyikük megjelenése a másikra. Pontosan az ellentétei voltak egymásnak megjelenésük minden apró részletében, és amennyire Adam meg tudta ítélni szellemi és erkölcsi vonásokban vagy adottságokban is A lány kaukázusi típus volt, szépséges, szász-szőke, az arca, akár a tej meg a rózsa, előkelő, okos, természetétől fogva higgadt. A férfi a legalantasabb negroid típus volt; förtelmes, csúf, állati ösztönei akár a leghitványabb vadállatokéi; kegyetlen, akiből teljesen hiányoztak a
szellemi és az erkölcsi tulajdonságok lényegében annyira állatias, hogy szinte nem is emberi. Ha Adam arra számított, hogy a Lady undorodni fog a feketétől, csalódnia kellett. A büszkesége megvetéssé nőtt. Szemlátomást egyszerűen képtelen volt odáig lealacsonyodni, hogy bármiféle figyelemre méltasson egy ilyen teremtményt. Ugyanakkor a férfi viselkedése igazolni látszott a Lady büszkeségét. Nem úgy viselkedett vele, ahogyan rabszolga a gazdájával, hanem ahogy a hívő imád holmi istenséget. Letérdelt elé, karját széttárta, homlokával a földet érintette. Amíg a Lady maradt, a vadember nem mozdult; csak amikor a Lady odament Caswallhez és megszólalt, a szolga akkor kelt fel a földről, és állt félre tisztelettel. Groteszk összevisszaságú ruhadarabjaival abszurd látványt nyújtott. Rosszul szabott frakkot viselt, lehetetlen, virágmintás fehér inget hatalmas mandzsettával és gallérral, s mindezt különböző színű hamis ékszerek díszítették. Az orrában ezüstkarika volt, mindkét fülében fogakból készített győzelmi trófeák. Cilinderének, amelyet aranyló csipkeszalag fogott körül, egykor lehetett valamilyen formája. Mindent összevetve, úgy festett, mint holmi előkelő úr szolgájának a rettenetesen torz karikatúrája A körülállók nyíltan vigyorogtak, gúnyosan kacagtak. Az egyik hajósinas, aki Mr. Caswall egyik könnyebb poggyászát vitte, és fontoskodni akart, ahogyan a hajósinasok szoktak a kiszálló utasok körül, még vele is figyelmes volt. Adam szólt a maga tiszttartójának, Davenprtnak, aki a közelben várakozott, mert ő is megérkezett Csekélyebb Domb tiszttartójával, aki pónifogatán követte Mr. Saltont. Beszéd közben a figyelmes hajósinasra mutatott, és a két ember e mber máris beszélgetni kezdett. Egy kis idő múlva Mr. Salton azt mondta Adamnek: — Azt hiszem, ideje mennünk. Van egy kis elintéznivalóm Liverpoolban, és biztos vagyok benne, hogy mind Mr. Caswall‚ mind Lady Arabella szívesen indulnának Castra Regisbe. Adam így felelt:
— Én — Én is szeretnék elintézni valamit, uram. Meg akarom tudni, hol él Ross, az állatkereskedő tudja, a híres Charles Jamrach itteni megfelelője. Egy kis állatot szeretnék hazavinni magammal, ha nincs ellene kifogása. Igazán apró, nem fog semmiféle gondot okozni. — Persze, — Persze, hogy nincs, fiam. Ahogy óhajtod. Miféle állatot szeretnél? — Mongúzt? — Mongúzt?
— Mongúzt? — Mongúzt? Mi a csudának neked az? — Hogy — Hogy kígyókat öljön. — Helyes! Helyes! — Az — Az öregember visszaemlékezett a kőhalomra. Nem volt szükség magyarázatra. Amikor R oss, oss,
az állatkerekedő meghallotta, mit keres Adam,
megkérdezte: — Valami különlegeset óhajt, vagy megfelel egy közönséges mongúz? — Nos, — Nos, természetesen jót szeretnék. De nem látom szükségét bármi különlegesnek. Hétköznapi használatra lesz. — Akkor — Akkor kedvére választhat az egyszerű mongúzok közül. Csak azért kérdeztem, mert éppen most kaptam egy egészen különleges példányt Nepálból. Sajátos rekordot ért el. Megölt egy királykobrát, amelyet a rádzsa kertjében láttak. De nem hinném, hogy ezen a hideg éghajlaton ilyen állatok élnének — bízvást bízvást mondhatom, a közönséges mongúz is megteszi.
Megkötötték az üzletet. Amikor kifelé indult a hóna alatt a ládával Rosstól, Adam visszaszólt: — Nem — Nem tudok semmit az itteni kígyókról. Nem gondoltam, hogy egyáltalán élnek itt, de ma láttam néhányat. Kipróbálom ezt a mongúzt, és ha jó, megtartom. De még ne váljon meg a másiktól. Üzenek majd, ha kell. Amikor Adam visszatért hintóhoz‚ óvatosan tartva a ládikát, Sir Nathaniel megkérdezte: — Helló! — Helló! Mit hozol? — Egy — Egy mongúzt. — Minek? Minek? — Kígyókat — Kígyókat ölni! Sir Nathaniel nevetett.
— Nos, Nos, úgy látszik, máris a megfelelő helyre jöttél. — Hogy — Hogy érti azt, hogy „máris”?
— Emlékszel — Emlékszel a tegnapi kígyókra De az csak a kezdet. Hogyhogy? — Hogyhogy?
— Ez, fiam, kutakodásaink második szakaszának lesz a témája. Közvetlen köze van hozzá. — A — A legendákra céloz? — Velük — Velük kezdjük. — És — És aztán? — Hallottam, — Hallottam, hogy Lady Arabella hívott, hogy keresd fel alkonyatkor Diana Ligetét. —De hát annak mi köze ehhez? — Tudomásom — Tudomásom szerint közvetlenül semmi. De majd meglátjuk. Adam várt, és az öreg folytatta.
— Hallottad — Hallottad már, hogy hívták régen azt a helyet? Nem, uram. — Nem,
— Úgy — Úgy hívták, hogy... Nézd, erről a témáról sokat kell beszélgetnünk. Várjunk ma vacsora utánig, amikor magunk leszünk, és sok -sok időnk lesz.
— Rendben, — Rendben, uram. Várjunk. Adam nagyon kíváncsi volt, de úgy gondolta, jobb nem siettetni a dolgokat. Mindent a m aga idejében. A három férfi hazatért, Mr. Caswall pedig Liverpoolban töltötte az éjszakát. Másnap a csekélyebb dombi társaság elindult Castra Regisbe, és Adam egy darabig nem gondolt Diana Ligetére, sem arra, hogy miféle rejtélyeket őrizhet még. Tódultak befelé a vendégek, és a fontosabbak számára különleges helyeket jelöltek ki. Eltelt egy kis idő, amíg mindenki megtalálta a maga helyét. Adam sok, különböző rendű és rangú embert látott, és tekintetével Lady Arabellát kereste, de nem találta. Csak amikor meglátta közeledni a régimódi hintót, és hallotta az azt kísérő éljenzést, jött rá: Edgar Caswall megérkezett. Aztán, amikor alaposabban szemügyre vette a kocsit, észrevette, hogy Lady is ott ül,
ugyanabban az öltözékben, amelyet korábban is viselt. Amikor a hintó h intó a nagy lépcsősor elé kanyarodott, a házigazda leugrott, s karját nyújtotta felé. Felvezette a Ladyt a díszemelvényen álló asztalhoz, és leültette a tulajdon jobbjára. Mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a Lady az ünnepségek díszvendége. Kisvártatva megteltek a díszemelvényen lévő helyek, és a bérlők meg a kevésbé fontos vendégek elfoglalták a jobb helyeket, ahol még senki sem ült. A napirendet egy bizottság állította össze nagy műgonddal. Elhangzott néhány beszéd, szerencsére nem túlságosan sok, és egy sem túlzottan hosszú; aztán az ünnepséget felfüggesztettek a lakomáig. Közben Caswall járkált a vendégei között, mindenkivel barátságosan beszélt, mindenkit szívélyesen üdvözölt. A díszemelvény többi vendége is követte a példáját, így aztán nemesek és közemberek minden szertartásosság szertartásosság nélkül váltottak szót egymással. Adam Salton természetesen tekintetével nyomon követett mindent, amit láthatott, megjegyzett mindenkit, aki érdeklődésre tarthatott számot. Fiatal volt, férfi és távolról jött idegen; így hát természetesen inkább a nőket vette szemügyre, mint a férfiakat, közülük is azokat, akik fiatalok és vonzóak voltak. Sok szép lány volt a tömegben, akiknek szemlátomást nem volt ellenükre, ha nézték őket; és Adamnek, aki jóképű és jó kiállású fiatalember volt, szintén kijutott a csodáló pillantásokból. Ez nem nagyon izgatta őt, és rezzenéstelen maradt, amíg a közelébe nem ért egy háromtagú csoport, ruhájukból ítélve a gazdák osztályából. Az egyikük mokány öregember volt, a másik kettő pedig takaros lány, az egyik valamivel idősebb lehetett húszévesnél, a másik fiatalabb — legfeljebb tizenhét éves. Amint Adam tekintete találkozott a fiatalabbik lányéval, aki a legközelebb az az isteni szikra, állt hozzá, valamiféle elektromosság lobbant fel — az amely felismeréssel kezdődik, és megadással végződik. Az emberek „szerelemnek” nevezik. A társaság mindkét idősebb tagja észrevette, mennyire megragadta Adamet a szép lányka, és mindketten úgy beszéltek neki a lányról, hogy csak még jobban szerette őket érte. — Láttad azt a három embert, akik itt mentek el? — tudakolta az idősebb Mr. Salton. — Az — Az öreg Michael Watford, Mr. Caswall egyik bérlője. Ő lakik a Mercy-tanyán, amelyet Sir Nathaniel ma megmutatott neked. A lányok az unokái, az idősebb, Lilla az öreg legidősebb fiának egyetlen gyermeke. Amikor az apja meghalt, még nem volt egyéves. Az anya ugyanazon a napon halt meg, lényegében egyszerre az urával. Lilla jó lány, éppen olyan jó, amilyen szép. A másik lányka az első unokatestvére, Watford második fiának a lánya .
Az a fiú alig múlt el húszéves, amikor katonának állt, és külföldre vitték. Nem volt túlságosan jó levelező, bár jó fiú volt. Alig érkezett tőle néhány levél, aztán az apja a fiú ezredesétől tudta meg, hogy útonállók ölték meg Burmában. Ugyanebből a forrásból tudta meg Watford, hogy a fia feleségül vett egy burmai lányt, és van egy mindössze egyéves kislánya. Watford hazahozatta a gyermeket, Mimit, s az Lilla mellett nőtt fel. A születéséről nem tudunk többet. A két gyermek imádta egymást, ahogyan ma is. Furcsa, hogy mennyire különböznek Lilla szőke, világos bőrű, az ősi, szász vérből való; Mimi majdnem olyan sötét bőrű, mint az édesanyja fajának legsötétebb bőrű egyedei. Lilla szelíd, mint a galamb, de Mimi fekete szeme tud ám izzani, amikor mérges. De csak az tudja megharagítani, ha olyasmi történik, ami bántja, fenyegeti vagy bosszantja Lillát. Akkor úgy izzik a tekintete, mint a nőstény madáré, ha a fiókáit fenyegetik.
VI. A FEHÉR FÉREG MR. SALTON BEMUTATTA Adamet Mr. Watfordnak és az unokáinak, és mind együtt mentek tovább. Természetesen az emberek, a Watfordék helyzetében lévő szomszédok mindent tudtak Adam Saltonról, viszonyairól, körülményeiről, a lehetőségeiről. Valóban különös lett volna hát, ha a két lány nem látta volna a jövőt, vagy nem álmodozott volna róla. A gazdálkodó Angliában igen kevés volt a szabad férfi, bármilyen osztályból való lett légyen is. Ez a férfi pedig igencsak elérhető volt, mert nem tartozott olyan osztályba, ahol erősek a kasztok közti határok. Így hát, amikor észrevették , hogy Mimi Watford oldalán sétál, és szemlátomást óhajtja a lányka társaságát, az összes barátjuk segítő kezet nyújtott az alakuló románchoz. Amikor megszólaltak a bankettre hívó gongok, Adam Mimivel abba a sátorba ment, ahol a nagyapja meg a lányok helye volt Mr. Salton és Sir Nathaniel észrevették, hogy a fiatalember nem jött az emelvényen álló asztalnál kijelölt helyére; de megértették, és nem tettek megjegyzést, sőt úgy tettek, mintha észre sem vennék a hiányát. Lady Arabella most is Edgar Caswall jobb ján
ült. Kétségtelenül szépséges nő volt, és rangjához és személyes tulajdonságaihoz illőnek vélte mindenki, hogy ő legyen az örökös választott partnere. Természetesen a Lady osztályába tartozók közül senki nem mondott nyíltan semmit; de nem volt szükség s zavakra, amikor annyi mindent ki lehetett fejezni biccentésekkel és mosolyokkal. Elfogadott dolognak látszott, hogy Castra Regisnek0 végre úrnője lesz, és ez az úrnő jelen van a társaságban. Akadtak azonban olyanok, akik bár elismerték a
Lady báját és szépségét — csupán a másodiknak tartották Lady Arabellát szépség dolgában, és Lilla Watfordot találták a legszebbnek. Kellő mennyiségű típusbeli eltérés és egyéni vonás tette lehetővé a tisztességes megjegyzéseket; Lady Arabella az arisztokratikus típust képviselte, Lilla a köznépit. Amikor sötétedni kezdett, Mr. Salton és Sir Nathaniel hazasétáltak — a hintót már korábban elküldték. Adamet pedig ott hagyták, hogy kövesse őket, amikor kedve tartja. Korábban futott be, mint várták és valamiért izgatottnak látszott. Az öregek nem tettek semmiféle meg jegyzést. Mindnyájan cigarettára gyújtottak, és mivel közeledett a vacsoraidő, mindenki a szobájába ment, hogy elkészüljön. A közben eltelt idő alatt Adam nyilván gondolkodott. A szalonban csatlakozott c satlakozott a többiekhez. Nyugtalannak és türelmetlennek látszott — ez ekkor fordult elő vele első ízben. A másik kettő a kor türelmével — vagy tapasztaltságával az időre bízta, hogy magyarázatot kapjon. Nem kellett sokáig várniuk. Miután többször leült és felpattant, Adam hirtelen kitört. — A fickó azt képzeli övé az egész világ. Nem hagyja békén az embereket! Azt hiszi, elegendő odadobnia a keszkenőjét bármely nőnek, és ura és parancsolója lesz. A kitörés önmagában is sok mindenre magyarázatot adott. Csak a valamely álcával elgáncsolt szeretet hozhat ki ilyen érzést egy szeretetre méltó fiatalemberből. Sir Nathaniel a tapasztalt diplomata, nem hogy megértette, hanem szinte előre tudta a dolgok valós belső állását, és gyorsan, ám tárgyilagos közömbös hangon megkérdezte. — Szemet Szemet vetett Lillára? — Igen. És nem vesztegette az idejét. Szinte nyomban amint találkoztak, hízelegni kezdett neki, dicsérte a szépségét. És mielőtt végre eltakarodott volna mellőle, meghívatta magát teára holnapra a Mercy-tanyára. Ostoba szamár! Látnia kell, hogy az a lány nem az ő fajtája. Sosem láttam még ehhez hasonlót. Olyanok voltak, mint a héja meg a gerle.
Miközben Adam beszélt, Sir Nathaniel Mr. Saltonra nézett. Átható tekintetéből látszott, hogy ért mindent. Ekkor az utóbbi szólalt meg. — Meséld — Meséld el, Adam! Még van tíz percünk vacsoráig, jobb étvágyunk lesz, ha levonunk valamiféle következtetést az ügyben. Adam szokatlanul szégyenlősen beszélt.
— Nincs mit mesélnem uram, ez volt a legkomiszabb része. Kénytelen vagyok elmondani, hogy nem hangzott el egyetlen olyan szó sem, amelyet emberi lény kifogasolhatna. A fickó nagyon udvarias volt, minden nagyon illendő, ahogyan a földesúr beszélhet az egyik bérlője lányával... És mégis, mégis, nos, nem tudom hogyan történt, de felforrt tőle a vérem. — Hogy — Hogy jön ide a héja meg a gerle? — Sir — Sir Nathaniel hangja halk és csitító volt, nem volt benne semmi ellenkezés vagy túlzott kíváncsiság, igencsak alkalmas volt a bizalom megnyerésére. —Nehezen tudnám megmagyarázni. Csak annyit mondhatok, hogy a fickó úgy nézett ki, mint a héja, a lány meg, mint a gerle, és most, hogy belegondolok, valóban úgy festenek mindketten nyugalmi állapotukban. — Úgy — Úgy van! — hallatszott hallatszott Sir Nathaniel halk hangja. Adam folytatta.
— Talán — Talán Caswall kora-római külleme hozta ki belőlem ezt az érzést. De meg akartam védeni a lányt, úgy látszott, veszélyben forog. — Szemlátomást veszély fenyegeti minden fiatal férfi személyében. Nem tudtam nem észrevenni, hogy te is úgy bámultad, mintha el akarnád nyelni a tekinteteddel. Itt szólt közbe Mr. Salton szívélyes, szelíd hangja. — Remélem, hogy ti mind a ketten, fiatalemberek, megőrzitek a higgadtságotokat. Tudod, Adam, nem lenne jó, ha vita támadna kettőtök között, kivált ilyen rövid idővel az ő hazatérése és a te ideérkezésed után. Gondolnunk kell a szomszédjaink érzéseire és boldogságára, nem így van? — Remélem, uram. És biztosíthatom, bárhogyan történjék is, engedelmeskedni fogok az ön kívánságainak ebben és minden másban. — Csendet! — suttogta Sir Nathaniel, mert meghallotta, hogy a folyosón a cselédség hozza a vacsorát. Vacsora után, dió és bor mellett Sir Nathaniel visszatért a helyi legendák témájához.
— Erről talán kevésbé veszélyes beszélgetnünk, mint frissebb témákról. — Rendben, uram — lelkendezett Adam. — Rám számíthat most bármilyen témában. Akár Mr. Caswall-lel is társaloghatnék. Igaz is, lehet, hogy holnap találkozom vele. Háromra, mint említettem, a Mercy-tanyára megy, de én már kettőkor ott leszek. mondta Mr. Salton —‚ nem vesztegeted az időt. —Látom — mondta
— Nem, Nem, uram. Talán ezért az a jelszava annak a vidéknek, ahonnan jöttem, hogy „Előre, „Előre, Ausztrália!” — Jól — Jól van, fiam. Előrenyomulni jó, amíg ügyelsz rá, hová és hogyan. Shakespeare egyik drámájában van egy sor: „Aki rohan, elbotlik.” Nem árt észben tartani. tartani. — Ez is rendben, uram, de nem hinném, hogy féltenie kell. Már ki tomboltam magam.
A két öreg ismét összenézett. Mintha csak azt mondták volna „Helyes! A fiút már megleckéztették. Nem lesz baj vele!” Aztán, nehogy hallgatójának megváltozzon a hangulata, Sír Nathaniel belekezdett. — Nem — Nem akarom elmesélni neked Mercia összes legendáját, még válogatni sem kívánok belőlük. Az lesz a legjobb, azt hiszem, célunk érdekében, ha fontolóra veszünk néhány — lejegyzett és le nem jegyzett — tényt — tényt erről a környékről. Megpróbálok emlékezni, te pedig, Adam, menet közben tégy fel kérdéseket! Mindnyájunk emlékezetének szüksége van ösztönzésre. Amikor már nem lesz köztünk semmi, amire emlékezhetnénk, eljön a kitaláció ideje. Azt javaslom, folytassuk ott, ahol tegnap délelőtt abbahagytuk, annál a néhány helynél, amelyekről beszéltem. Kezdhetjük talán Diana Ligetével. A történelem különböző korszakaiban vannak gyökerei, és mindegyiknek, ebben biztos lehetsz, megvan a maga legendatermése. A druidák és a rómaiak túlságosan távoliak ahhoz, hogy részleteket tudjunk, de úgy fest, a szászok és az angolok eléggé közel vannak ahhoz, hogy anyagot szolgáltassanak a legendák tudományának. Ha valamit egy korábbi korszakból jól megjegyeztek, feltételezhetjük, hogy olyasmiből ered, amit ténykent fogadtak el. Kiderül, hogy ennek a helynek más neve vagy csúfneve is van, mint a Diana Ligete. Ez pedig bizonyítottan római eredetű vagy rómainak elfogadott görög eredetű név volt. Az előbbi kalandosabb és romantikusabb a rómainál Mercia nyelvén úgy hívták, „A Fehér Féreg Fészke”. Ez rögtön magyarázatra szorul.
— A — A nyelv hajnalán a „féreg” szó némileg mást jelentett, mint ma. Az angolszász „wyrm” szó átvétele volt, az pedig elsősorban sárkányt vagy kígyót jelent, de a forrása lehetett a gót „waurms” ‚ kígyó, vagy az izlandi „ormur” vagy a német „wurm” is. Úgy tudjuk, eredetileg a szó magában hordozta a méret és a hatalom, az erő eszméjét is, nem mindkettő mai, kicsinyített változatát. Közismert a Lambton kastély „Féregkútjának” legendája és a Bamborough melletti‚ „Spinleston Heugh-i Féregé”. A „féreg” mindkét történetben hatalmas méretű és erejű szörnyeteg volt; igazi sárkány vagy kígyó, amilyenek a legendák szerint kiterjedt mocsarakban vagy ingoványokban élnek, ahol korlátlanul terjeszkedhetnek. Egyetlen pillantás a geológiai térképre megmutatja, hogy bármi lett légyen is az igazság az ilyen szörnyek létezését illetően a föld korai korszakaiban, lehetőség bőven akadt. Anglia keleti régiójában eredetileg tágas síkságok voltak, ahol a természettől fogva bőséges csapadék összegyűlhetett. Ott a folyók mélyek és lassúak voltak, és feneketlenül mély lyukak is akadtak, amelyekben megbújhatott bármilyen fajtájú és méretű vízözön előtti szörny. Olyan helyeken, amelyeket ma az ablakunkból látunk, ötven méteres vagy annál is melyebb ingoványok húzódtak. Ki tudna megmondani, hogy a sárban tenyésző szörnyek kora mikor ért véget? Kellett lenniük időszakoknak, helyeknek és körülményeknek, amelyek elősegítették a szokásosnál hosszabb életkor, nagyobb méret és erő kifejlődését. Ilyen túlélők létezhettek még a mi korai századainkban is. Miért, nincsenek talán olyan hatalmas termetű teremtmények, amelyek létezését az emberek többsége lehetetlennek tartja? Még napjainkban is látni itt-ott elképesztő méretű állatok nyomait, ha nem magukat az állatokat, korábbi korszakok valódi túlélőit, amelyeket élőhelyük sajátosságai tartottak életben. — Találkoztam — Találkoztam Indiában egy kiváló férfiúval, aki elismert bennszülött vadász hírében állt. Elmesélte nekem, hogy élete legnagyobb kísértése az volt, hogy lelőjön egy óriási kígyót, amelybe a szó szoros értelmében belebotlott Felső-Indiában. Tigrisvadász expedíción volt, amikor az elefántja átkelt egy vízmosáson, és hirtelen trombitálni kezdett. Ő lenézett az ormányosra erősített ülőhelyéről, és azt látta, hogy az elefánt átlép egy kígyón, amely ott vonszolta magát a dzsungelben. „Amennyit én láttam belőle”, mondta, „legalább huszonöt vagy harminc méter hosszú lehetett. Úgy tizenöt méternyi látszott belőle a csapás mindkét oldalán, és bár a teste a végénél teljesen elvékonyodott, nagyjából olyan vastag volt, mint az emberi test. Gondolom tudja, hogy amikor az ember tigrisre megy,
becsületbeli kérdés, hogy semmi semmi másra ne lőjön, mivel az élete múlhat múlhat
rajta. Könnyedén földhöz szögezhettem volna azt a szörnyet, de éreztem, hogy nem szabad, így hát fájó szívvel útjára engedtem.” — Képzelj — Képzelj csak el egy ilyen szörnyet ebben az országban, és nyomban magunk előtt láthatjuk a „férgeket”, amelyek nagy valószínűséggel a kiterjedt mocsarakban éltek, minden nagy európai folyó torkolata körül. — A — A legkevésbé sem kétlem, uram, hogy olyan szörnyek, aminőkről beszélt, sokkal későbbi korokban is éltek, mint általában feltételezik — jelentette jelentette ki Adam. — Azt — Azt sem, hogy ha léteztek ilyenek, ez volt a nekik való hely. Igyekeztem végiggondolni, amióta rámutatott a talaj sajátosságaira. De ha meg nem sértem, hangot adnék nem annyira kételyemnek, inkább egy kis bökkenőnek: úgy látom, valahol folytonossági hiány van. — Hol? Miféle? Mondd el őszintén, hol ez a te bökkenőd! Tudod, hogy mindig szívesen fogadom a nyílt n yílt véleményt minden problémával kapcsolatban.
— Nos, Nos, uram, mindaz, amit mond, valószínűleg igaz. De nincsenek itt technikai jellegű nehézségek? — Például? — Például? — Ősi szörnyetegünknek ugyancsak súlyosnak kellett lennie, és a távolságok, amelyeket meg kellett tennie, nagyok, az utak pedig nehezen járhatóak. Onnan, ahol most ülünk, a lápok szintjéig több száz méter a távolság; az oldalirányú távolságot most szándékosan nem veszem figyelembe. Elképzelhető lenne, hogy egy olyan szörny, amilyet ön leírt, valahogyan fel-le közlekedett, mégsem maradt semmiféle feljegyzés arról, hogy látták? Persze vannak legendák; de a tudományos kutatáshoz nem bizonyítékokra volna szükség? — Kedves Adam, tökéletesen igazad van, és ha ilyen kutatásba kezdenénk, nem tehetnénk okosabbat, mint hogy követjük az érvelésed. Csakhogy, drága fiam, emlékezz rá, hogy mindez évezredekkel ezelőtt történt! Azt sem szabad elfelejtened, hogy nem áll rendelkezésünkre olyan feljegyzés, amely segíthetne. No és a számításba jöhető helyek tökéletesen elhagyatott, ember nem lakta vidékek voltak. A szükséges feltételeknek megfelelő hely végtelen elhagyatottságában bőséggel burjánozhatott a természet, lehetetlenné téve, hogy a hozzánk hasonló emberi lények felderítsék. Egy olyan szörnynek, amilyenről beszélünk, évszázadokon, netán évezredeken át nem zavarták meg a fészkét. Az olyan kígyót, amely jól érzi magát egy ötven méter mély ingoványban, kívülről is megvédik azok a
hatalmas mocsarak, amilyenek
ma már nem léteznek, vagy csak nagyon kevés helyen a Földön. Távol álljon tőlem, hogy azt mondjam vagy akár csak gondoljam, hogy az idők kezdetén ilyenek nem lehettek volna! A dolgoknak az az állapota, amelyről beszélünk, egy geológiai korszakhoz kötődik: a világ hatalmas születéséhez és növekedéséhez, amikor a természet erői megvadultak, midőn a létért folytatott küzdelem olyan szilaj volt, hogy a nem gigantikus formában megalapozott életformáknak esélye sem volt a fennmaradásra. Hogy volt ilyen időszak, arra bizonyítékaink vannak a geológia területéről, de csakis onnan. Nem várhatunk olyan bizonyítékokat, amilyeneket mai korunk követel. Csak elképzelhetünk vagy elgondolhatunk dolgokat vagy olyan körülményeket és erőket, amelyek legyőzték őket. Me njünk lefeküdni! — mondta mondta Mr. Salton. — Én — Me — Én éppúgy élvezem ezt a beszélgetést, mint ti ketten. De egy biztos: reggeli előtt úgysem jutunk a végére.
VII. HÉJA ÉS GERLE MÁSNAP SIR NATHANIEL ÉS MR. SALTON már a reggelinél ültek, amikor Adam besietett a szobába. — Mi — Mi újság? — kérdezte — kérdezte a bácsikája. — Négy. Négy. — Négy Négy micsoda? — tudakolta tudakolta Sir Nathaniel. — Kígyó — Kígyó — felelte — felelte Adam, és szedett a pirított veséből. — Kígyó? — Kígyó? Hogyan? Nem értem! — Mongúz — Mongúz — felelte — felelte Adam, és mintegy magyarázatul hozzátette. — Hajnali három tájban kimentem a mongúzzal. — Négy — Négy kígyó egyetlen reggel! Nem is tudtam, hogy ilyen sok tanyázik a Homlokon. — Ez volt a nyugati szikla helybeli neve. — Remélem, mind ez nem a tegnap esti beszélgetésünk eredménye volt. — De — De igen, uram. Bár nem közvetlenül. — Az ég szerelmére, csak nem olyan kígyó elejtésére számítottál, mint a lambtoni féreg?! Annak a mongúznak, amely egy olyan
szörnnyel akar megbirkózni, már ha létezik ilyen, legalább akkorának kellene lennie, mint egy szénakazal. — Ezek közönséges kígyók voltak, nagyjából akkorák, mint egy sétabot. — Nos, Nos, jó dolog szabadulni tőlük, akár kicsik, akár nagyok. Kitűnő az a mongúz, gondolom; meg fogja tisztítani a környéket ezektől a jelentette ki Mr. Salton. férgektől — jelentette Adam némán folytatta a reggelizést. Elpusztítani reggel néhány kígyót számára nem volt újdonság. Mihelyt befejezte a reggelit, a dolgozószobába ment, amelyet a bácsikája rendezett be neki. Sir Nathaniel és Mr. Salton egyaránt megértették, hogy egyedül akar lenni, elkerülendő a kérdéseket, vagy hogy beszélnie kelljen a délutáni látogatásról, amelyre készült. Nem is látták már aznap, csupán a vacsoraidő előtt fel órával. Akkor csendesen belépett a dohányzóba, ahol Mr. Salton és Sir Nathaniel vacsorához öltözve ültek. Adam is ki volt öltözve, és a vén diplomata észrevette, hogy a fiatalember keze határozottabb, mint eddig. Adam megborotválkozott, ám sehol nem látszott vágás, vagy hogy megremegett volna a keze. Sir Nathaniel magában mosolyogva, halkan megjegyezte:
— Nagyon — Nagyon is rendjén való. Ez elvéthetetlen jel: ilyen a szerelmes férfi. Tegnap már határozottan szerelmes volt; és ha meg tud szabadulni a szív ilyesfajta zavaraitól vagy le tudja győzni őket, azt hiszem, nem kell őt különösebben féltenünk. — Azzal ismét belemélyedt a kezében lévő folyóiratba. folyóiratba. Pár percnyi hallgatás után Adam további bizonyítékát adta hidegvérének. A két öregre nézett, és hirtelen megszólalt. — Azt — Azt hiszem, nincs értelme tovább várni. Essünk át rajta nyomban! A bácsikája meg akarta könnyíteni Adam dolgát, hát megkérdezte: — Min? Min? — A — A látogatásomon a Mercy-tanyán. Mr. Salton türelmetlenül várt. Az öreg diplomata csak szelíden mosolygott.
— Feltételezem, mindketten észrevették, hogy tegnap nagy érdeklődést tanúsítottam Watfordék iránt. — Senki sem cáfolta vagy hárította el a kérdést. Mindkét öreg egyetértőn mosolygott. Adam folytatta.
— Azt akartam, hogy mindketten észrevegyék. Ön azért, bácsikám, mert ön áll hozzám a legközelebb a Földön: a rokonom, mi több, akkor sem lehetett volna hozzám kedvesebb, fogadhatott volna szívélyesebben, ha a tulajdon apám lenne. Mr. Salton nem szólt semmit, csak kinyújtotta a kezét, Adam pedig megfogta, és pár másodpercig szorongatta. — Ön — Ön pedig, uram olyasfajta szeretetet tanúsított irántam, amilyet az otthonról alkotott legmerészebb álmaimban sem reméltem volna. — Igen megindultan pár pillanatnyi szünetet tartott. Sir Nathaniel a fiú vállára tette a kezét, és halkan megjegyezte: — Igazad van, fiam, nagyon is. Jól latod a dolgot. És mondhatom, hogy nekünk, öregeknek, akiknek nincs saját gyermekünk, átmelegszik a szívünk az ilyen szavak hallatán. Aztán Adam már gyorsabban folytatta, mintha minél előbb el akarna jutni egy döntő pontig. — Mr. — Mr. Watford nem volt otthon, de Lilla es Mimi igen, és fölöttébb szívélyesen fogadtak. Mindannyian nagyra tartják bácsikámat. Ennek mindenképpen örülök, mert igencsak kedvelem őket. Éppen teáztunk, amikor megérkezett Mr. Caswall és a kíséretében az a néger vándorénekes. — A néger vándorénekes! — ismetelte el Sir Nathaniel. Csak megerősítésnek hangzott, semmiképpen nem értékítéletnek. — Lilla — Lilla maga nyitott ajtót. A tanyán a nappali ablaka igen nagy, így bentről az ember akaratlanul is látja, ha bárki jön. Mr. Caswall azt mondta, azért jött, mert szeretne egyenként megismerkedni az összes bérlőjével, kevésbé formálisan, mint mint az előző napi ünnepségen tehette. A lányok nagyon szívélyesen fogadták. Nagyon kedvesek azok a lányok, uram. Egyszer még nagyon boldog lesz valaki... bármelyikükkel. — Az Az te lehetsz, Adam — mondta mondta kedvesen Mr. Salton.
A fiatalember e lszomorodott,
szemében kialudt a korábbi tűz. A hangja is elvesztette csengését, szörnyen magányosnak hangzott,
ahogy folytatta.
— Életem — Életem megkoronázása lenne. Attól tartok azonban, ez a boldogság nem adatik meg nekem fájdalom, veszteség és baj nélkül. — K orai orai még ilyesmiről beszélni! — jegyezte — jegyezte meg kedélyesen Sir Nathaniel.
A fiatalember ránézett, a szeméből végtelen szomorúság áradt. Így felelt:
— Tegnap, néhány órával ezelőtt, ez a megjegyzés új reményt, új bátorságot adott volna volna nekem; de azóta túlságosan sokat tudtam meg. Az emberi szíveket ismerő öreg meg sem próbált vitatkozni. Inkább csak kicsit változtatott a biztatáson. — Korai Korai feladnod, fiam. mondta a fiatalember hevesen — — Nem Nem vagyok az a feladós fajta — mondta Ám szembe kell nézni az igazsággal. És ha egy férfi, legyen bár olyan fiatal, mint én, úgy érez, ahogyan én — tegnap óta, amióta először belenéztem Mimi szemébe — hevesen kalapál a szíve. Nem kell ráébrednie. Tudja.
Csend honolt a szobában, időközben alig észrevehetően belopakodott a sötétség. Ismét Adam törte meg a csendet, amikor megkérdezte a bácsikáját: — Tud Tud-e arról, bácsikám, hogy a családunkban öröklődne a Látás? — Látás? — Látás? Nem, legalábbis én nem hallottam róla. Miért? Mert — felelte felelte lassan Adam — határozott — Mert — határozott meggyőződésem, hogy rendelkezem a Látással.
— És — És akkor? — kérdezte — kérdezte felindultan az öreg. — Akkor a szokásos elkerülhetetlen. Amit a Hebridákon és más helyeken, ahol a Látásnak kultusza van, „a végzetnek” neveznek, olyan ítéletnek, amely megfellebbezhetetlen. Gyakran hallottam a Látásról, tudják, sok nyugati skót él Ausztráliában; de sokkal többet megtudtam a valódi természetéről ennek a délutánnak egyetlen pillanata alatt, mint amennyit egész életemben tudtam róla. Gránitfal
ez, amely az egekig ér, oly magas és sötét, hogy még I sten szeme sem lát túl rajta. Nos, ha a Végzetnek jönnie kell, hát jöjjön! Ez minden. Sir Nathaniel válaszolt, halkan, de szerfelett határozottan. — Nem lehet megküzdeni érte? A legtöbb dologért meg lehet küzdeni. — A — A legtöbbért igen. De a Végzet ellen nem lehet. Amit ember meg tehet, megteszem. Lesz harc, lennie kell! Mikor, hol és hogyan, nem tudom. De küzdelem lesz. No de mi egyetlen ember egy ilyen ügyben? — Egyetlen ember! Adam, mi hárman vagyunk! — Miközben ezt mondta, öreg barátjára nézett, akinek lángolt a tekintete. — Úgy — Úgy bizony, hárman — jelentette jelentette ki Mr. Mr. Salton zengő hangon. Újra csend lett, és Sir Nathaniel, aki szeretett volna kevésbé szenvedélyes, semlegesebb terepre visszatérni, csendesen azt mondta. — Meséld — Meséld el a találkozás többi részét? Egyetlen részletet se hagyj ki! Bármi hasznos lehet. Ne feledd, mindhárman az ügy elkötelezettjei vagyunk! Ez harc á l’outrance3, és nem mondhatunk le egyetlen esélyről sem. Adam a szemébe nézett, és halk hangon kijelentette: k ijelentette: Semmit sem fogunk eldobni vagy elveszíteni, ami rajtunk múlik. A — Semmit győzelemért harcolunk, és egy, talán több élet forog kockán, majd kiderül. — Aztán társalgási stílusban folytatta, úgy, mint amikor beszámolt Edgar Caswall érkezéséről a tanyára. — Amikor Mr. Caswall belépett, a vándorénekes a nevetséges kalapjához érintette a kezét, és távozott, legalábbis elment néhány méternyire, és ott maradt. Az ember úgy érezhette, arra számított, hogy hívni fogják, ezért látó vagy hallótávolságon belül kívánt maradni. Aztán Mimi hozott még egy csészét, friss teát főzött, és folytattuk.
— Nem Nem történt semmi szokatlan, szo katlan, mindenki barátságosan viselkedett? — kérdezte — kérdezte csendesen Sir Nathaniel. Adam nyomban válaszolt. — Eléggé — Eléggé barátságosan. Nem vettem észre semmi rendkívülit, kivéve — ekkor a hangja k issé issé megkeményedett —‚ kivéve, hogy le nem
vette a szemét Lilláról, és úgy nézte, hogy az teljességgel tűrhetetlen volt az olyan férfi számára, akinek az a lány drága. — És hogyan nézte a lányt? — kérdezte Sir Nathaniel. — Nem kételkedem, csak információt kérek. — Aligha — Aligha tudnám elmondani — jött jött a válasz. — Önmagában — Önmagában nem volt bántó, de nem lehetett nem észrevenni. — Te — Te észrevetted. Miss Watford, az áldozat és Mr. Caswall, a sértő fél tanúként nem érhetők el. Észrevette még más is? — Mimi. — Mimi. Én mondom, lángolt az arca a haragtól. — Miféle nézés volt? Túlzottan szenvedélyes, vagy csodáló? A szerelmes nézése, vagy azé, aki szívesen az lenne? Érted, mit kérdezek? — Igen, uram, értem. Minden ilyesmit természetesen észrevettem volna. Módom lett volna az önuralom gyakorlására, hiszen azt fogadtam.
— Ha — Ha nem szerelmes nézés volt, akkor talán fenyegető? Vagy sértő? Adam kedvesen az öregre mosolygott. — Nem Nem szerelmes volt. Az Az természetes lett volna. Én volnék a világon az utolsó ember, aki ezt kifogásolná, hiszen magam is ebbe a bűnbe estem. Mi több, nemcsak arra neveltek, hogy tisztességesen küzdjek, de természettől fogva, komolyan hiszem, igazságos vagyok. Oly toleráns és liberális volnék a riválisommal szemben, ha az lenne, amilyen viselkedést én is elvárnék tőle. Nem, az a nézés egyáltalán nem ilyen volt. És ha lett volna benne b enne kellő tisztelet, nem ereszkedtem volna olyan mélyre, hogy észrevegyem. Megpróbálom leírni önnek. Megfigyelt-e már alaposan vérebet? — Pihenés — Pihenés közben? — Nem, — Nem, hanem amikor követi az ösztöneit. Vagy még inkább — folytatta Adam — valamely ragadozó madarat, amikor enged az ösztöneinek. Nem abban a pillanatban, amikor lecsap, csak amikor szemrevételezi a zsákmányt. — Nem Nem — felelte felelte Sir Nathaniel —‚ tudtommal nem Miért, ha szabad kérdeznem?
— Az a nézés olyan volt. Biztosan nem sze relmes vagy ilyesmi, ugyan akkor, és ez mellbe vágott, veszélyesebb, ha nem is olyan végzetes, mint holmi határozott fenyegetés. Ismét csend volt, amelyet Sir Nathaniel tört meg, amikor felállt. — Azt hiszem, jó lenne, ha mindezt valamennyien alaposan átgondolnánk. Aztán visszatérhetünk a tárgyra.
VIII. OOLANGA MR. SALTONNAK HATKOR találkozója
volt Walsallban. Miután elhajtatott, Sir Nathaniel megfogta Adam karját, és így szólt hozzá. — Veled mehetek a dolgozószobádba? Négyszemközt szeretnék beszélni veled, anélkül, hogy a bácsikád tudna róla, de akár csak a témájáról is. Ugye nincs ellene kifogásod? Ez nem léha kíváncsiság Nem, nem. Ahhoz az ügyhöz tartozik, amelynek mindannyian elkötelezettjei vagyunk. Adam kissé tartózkodón válaszolt: — Muszáj — Muszáj a bácsikám előtt eltitkolni? Sértőnek találhatja. — Nem Nem muszáj, de tanácsos. Az ő érdekében kérem. A barátom idős idő s ember, és túlságosan mélyen érintheti, akár meg is ijesztheti ez az ügy. üg y. Ígérem neked, hallgatásunkban semmi nem okozhat neki nyugtalanságot, nem adhat okot sértődésre. — Folytassa, Folytassa, uram! — mondta — mondta egyszerűen Adam. Mintán bezárkóztak a dolgozószobába, Sir Nathaniel folytatta. — Tudod, a bácsikád immár idős ember. Jól ismerem őt, együtt nőttünk fel. Eseménytelen, sőt kissé zárkózott életet élt, így hát a dolgok mostani alakulása felizgathatná, már csak különössége miatt is. Valójában az öregembernek minden újdonság megpróbáltatást jelent. Az újdonság mindig zavart és aggodalmat okoz, és ezek egyike sem tesz jót az olyan életnek, amelynek nyugalmasnak kellene lennie. A bácsikád erős ember, akinek nagyon derűs és békés a természete. Ha megőrzi a jó egészségét és a normális életkörülményeit, elélhet akár százéves koráig is. Ezért kettőnknek, akik szeretjük őt, bár más és más módon, igyekeznünk kell megoltalmazni őt a zavaró körülményektől. Az ilyen gondoskodás kétségtelenül meghosszabbítja és boldogabbá
teszi a napjait. Bizonyára egyetértesz velem abban, hogy minden ezt a célt szolgáló tevékenység hasznos időtöltés. Jól van, fiam! A szemedben látom a választ; tehát erről nem kell többet beszélnünk. — És — És most — ekkor — ekkor megváltozott a hangja — mesélj — mesélj el mindent, ami annál a találkozásnál történt! Nem lehetsz eléggé aprólékos. Semmilyen csekélység nem jelentéktelen. Különös dolgok állnak előttünk; hogy mennyire rendkívüliek, még csak nem is sejtjük. Kétségtelen, hogy azok közül a nehezen érthető dolgok közül, amelyeket még fátyol takar, egyesek később majd feltárulnak, és megértjük őket. Addig csak annyit tehetünk, hogy gondolkodunk, és türelmesen, bátran, önzetlenül dolgozunk az általunk helyesnek tartott cél érdekében. Mondd el, amilyen jól csak tudod, majd igyekszem segíteni! Odáig jutottál, hogy Lilla ajtót nyitott Mr. Caswallnek és a vándorénekesnek, aki követte gazdáját, de aztán kissé odébb ment, es a közelben ólálkodott. Azt is megfigyelted, hogy Mimi lelkét megzavarta az, ahogyan Mr. Caswall az unokanővérére nézett. — Kétségtelenül, — Kétségtelenül, habár a „megzavarta a lelkét” nem fejezi ki eléggé az ellenérzéseit. — Eléggé jól emlékszel, hogy leírd, hogyan nézett Caswall, hogyan Lilla, és mit mondott és tett Mimi? No és a vándorénekes, aki, ha jól sejtem, Oolanga, Mr. Caswall nyugat- afrikai szolgája. Azt állítottad, mindent tudsz ezekről a dolgokról; azt kívánom, mondj el mindent, amit a „vándorénekesről” hallottál. Feltételezem, meglehetősen humoros lesz. Ugyanakkor kétlem, hogy ezt a lényt bármiképpen humor tárgyának tekinthetnénk. Valószínűbb, hogy tragédia fog járni a nyomában. — Megteszem, amit tudok, uram. Mr. Caswall egész idő alatt úgy nézett Lillára, hogy a szeme mozdulatlan maradt, de nem mintha halott lenne vagy transzban volna. A homlokát ráncolta, mint aki át akar látni valamin vagy egyenesen bele akar nézni valamibe. Az arca a legjobb pillanataiban sem kedélyes vagy szelíd kifejezésű, de amikor így ráncolja a homlokát, szinte ördög. Úgy megijesztette szegény Lillát, hogy az remegni kezdett, aztán elsápadt, hogy azt hittem, elalél. De tartotta magát, és farkasszemet nézett a férfival, noha erőtlenül. Aztán odalépett Mimi, és megfogta Lilla kezét. Ettől Lilla erőre kapott, és bár egy pillanatra sem fordította el a tekintetét az arca ismét kipirult, újra önmaga lett. — Mr. — Mr. Caswall sem fordította el a tekintetét?
— Egy pillanatra sem. Minél gyengébbnek látszott Lilla, ő annál erősebbnek, mintha csak elszívná a lány erejét. Aztán Lilla hirtelen meg fordult, égnek emelte a kezét, és ájultan esett össze. Nem láttam, hogy éppen akkor mi történt, mert Mimi térdre vetette magát Lilla mellett, és eltakarta előlem. Aztán mintha sötét árnyék jelent volna meg kettőnk között, és ott termett a vándorénekes, aki most még inkább látszott gonosz ördögnek, mint bármikor. Jobban tenné, ha vigyázna! Általában nem vagyok türelmes, és annak az ocsmány ördögnek a látványától egy eszkimó vére is felforrna. Amikor meglátta az arcom, felismerte a veszélyt — a — a közvetlen veszélyt —‚ és oly hangtalanul surrant ki a szobából, mintha a szél fújta volna ki. Egyet azonban megtanultam, ha van ellenségem, hát az a lény az. — Még — Még így is hárman vagyunk kettő ellen — így — így Sir Nathaniel. — Aztán Caswall is eltűnt, ugyanolyan csendben, ahogyan a fekete. Miután távozott, Lilla nyomban magához tért. Remélem, soha többé nem látom a vándorénekest Lillára nézni! — Beszéd közben nikkelezett revolvert vett elő a zsebéből, és ezzel a fenyegető megjegyzéssel tette vissza: — Nem — Nem tudom, angol földben óhajt-e nyugodni. Teljesülhet a vágya, ha ezt kívánja. Egyébként nem méltó a töltényre; de ha egy hölgyről van szó... — A A revolver kattant. — No — No és — igyekezett helyreállítani a békességet Sir Nathaniel — megtudtál valamit a barátodról meg a vándorénekesről? Igencsak kíváncsi vagyok. Attól tartok, komoly bajok lesznek vagy lehetnek vele.
— Igen, uram; sok mindent hallottam róla… természetesen nem hivatalosan, de eleinte alapozhatunk a szóbeszédre is. Ismeri az ember emet, emet, Davenportot. Ő a jobbkezem: magántitkár, bizalmas, ügyintéző, tótumfaktum. Velem jött egy felfedezőútra a sivatagba. Többször megmentette az életem. Hűséges hozzám, én pedig tökéletesen megbízom benne. Megkértem, menjen fel a Nyugat-Afrika fedélzetére, alaposan nézzen körül, és tudjon meg minél többet Mr. Caswallről. Természetesen őt is felháborította a bennszülött vadember. Megismerkedett az egyik hajóinassal, aki rendszeresen jár Dél-Afrikába. Ez az ember ismeri Oolangát, és sok mindent kiderített r óla. óla. Ez a hajósinas jól kijön a feketékkel, és azok kitárták neki a szívüket. Úgy látszik, Oolanga meglehetősen nagy ember Afrika nyugati partján. Megvan benne az a két dolog, amit a magafajta emberek tisztelnek: meg tudja őket félemlíteni, és bőkezűen bánik a pénzzel. Nem tudom, kinek a pénzével, de nem is számít. Mindig
készek közhírré tenni Oolanga nagyságát. Ez gonosz nagyság, de ez sem számít. — Röviden a következő a története. Eredetileg boszorkányüldöző volt, ennél alantasabb munka nincs is a bennszülött vadak között. Aztán feljebb küzdötte magát, és Obi-ember lett, ami lehetővé teszi a meggazdagodást zsarolás útján. Végül elérte a pokol szolgálatának a legmagasabb szintjét: vudu- pap pap lett, márpedig ez a legaljasabb és legkegyetlenebb vallás. Elmesélték néhány gonosztettét; az embernek felfordul tőlük a gyomra. Felkeltik bennem a vágyat, hogy visszakergessem őt a pokolba. Azt hinné az ember, ha ránéz, legalábbis részben fel tudja mérni az alávalóságát, de ez hiú remény. Az ilyen szörnyek a barbárság korábbi és kezdetlegesebb korához tartoznak. Bárki öli meg, amikor eljön az ideje, nem kell félnie a büntetéstől, inkább dicséretet érdemel. A maga módján egyébként okos fickó, ahhoz képest, hogy néger, de ettől nem kevésbé veszélyes és gyűlöletes. A hajón azt mesélték, hogy gyűjtő: egyesek látták a gyűjteményét. Micsoda gyűjtemény! Mindaz, ami gonoszságra képes, lett légyen madár, vadállat vagy akár hal. Csőrök, amelyek törni, szakítani, marcangolni tudnak. Kizárólag ragadozó madaraké. Még a halak is csak olyanok, amelyek arra születtek, hogy pusztítsanak, sebezzenek, kínozzanak. A gyűjtemény, biztosíthatom, valóságos tanulmány az emberi gonoszságról. Ennek a lénynek elegendő gonoszság van már a képében is ahhoz, hogy akár egy erős férfit megijesszen. Nem cso da, hogy hirtelen felbukkanásától az a szegény lány elalélt! Ha az a másik vadember itt akarja tartani, nyomban új börtönt kell építeni; mert nem lesz a környéken olyan rendes férfi vagy asszony, aki ne válna bűnözővé, már ha bűn egy ilyen ilyen lényt elpusztítani. Adam korán reggel felkelt, és sétát tett a Homlok körül. Amint elhaladt Diana Ligete mellett, bepillantott a rövid fasorba, és észrevette a kígyókat, amelyeket a mongúz pusztított el az előző reggel. Egy sorban feküdtek, egyenesen és mereven, mintha sorba rendezték volna őket. A bőrük nyirkosnak és ragacsosnak látszott, hangyák és mindenfajta rovarok lepték el őket. Undorítóak voltak, hát Adam gyorsan továbbment. Valamivel később, amikor léptei, eléggé természetes módon, a Mercy-tanya bejárata felé vitték, a néger mellett haladt el, aki gyorsan surrant tova a fák árnyékában. Az egyik karjáról, akár piszkos törölközők a rúdról, azok a szörnyűséges kígyók lógtak. Úgy látszott, nem vette észre Adamet, aminek az utóbbi igencsak örült. A Mercy-tanyán csupán néhány munkás dolgozott az udvaron. Adam várt egy darabig, hátha megpillantja Mimit, aztán
lassan hazaindult. Ezúttal is elhaladt valaki az útjában. Most Lady Arabella volt az, aki nagyon sietett, és olyan haragosnak látszott, hogy meg sem ismerte Adamet, még a biccentésére se reagált. Adam eltűnődött, de ment tovább. Amikor a Csekélyebb Dombra ért, bement a kocsiszínbe, ahol a ládát tartotta a mongúzzal. A ládát magához vette, azzal a szándékkal, hogy bevégezze a munkát — a — a kígyók kiirtását — a — a kőrakásnál, amelyet az előző reggel kezdett. Azt tapasztalta, hogy a kígyókat még könnyebb volt elkapni, mint az előző nap; az első félórában nem kevesebb mint hatot öltek meg. Mivel több nem mutatkozott, Adam úgy vélte, a reggeli munka véget ért, és hazafelé indult. A mongúz immár Adamhez szokott, hagyta magát megfogni. Adam felemelte, a vállára tette, és ment tovább. Egyszerre csak azt látta, hogy egy hölgy közeledik feléjük, és amikor közelebb ért, megállapította, hogy Lady Arabella az. Eddig a mongúz nyugalomban volt, mint holmi játékos, kedves cica, ám amikor egymás közelébe értek, Adam rémületére az állat, teljesen megvadulva, úgy, hogy minden szőrszála égnek állt, leugrott a válláról, és Lady Arabella felé száguldott. A kis állat olyan dühödten és támadóan viselkedett, hogy Adam felkiáltott: — Vigyázzon! — Vigyázzon! Vigyázzon! Az állat megvadult, támadni fog! A Lady a szokottnál is megvetőbb arcot vágott, és ment tovább, a mongúz pedig dühödten nekiugrott, Adam rohant feléjük a botjával, egyetlen fegyverével. De mielőtt lesújthatott volna, a Lady előrántott egy revolvert, és lelőtte az állatot, eltörve a gerincét. De nem érte be ezzel, csak tüzelt és tüzelt, amíg ki nem ürült a tár. Most nem volt benne semmi hűvösség vagy gőg. Az állatnál is dühösebbnek látszott, arcát eltorzította a gyűlölet és az eltökéltség, hogy öljön. Adam nem tudta, mit tegyen, bocsánatkérően megemelte a kalapját, és továbbsietett Csekélyebb Domb felé.
IX. MARADVÁNYOK REGGELINÉL SIR NATHANIEL ÉSZREVETTE, hogy Adam valamiért izgatott. Ám nem szólt semmit. A hallgatásra intő tanítást az idősebb inkább figyelembe veszi, mint az ifjú. Amikor már mindketten a dolgozószobában voltak, ahová Sir Nathaniel követte a fiatalembert, Adam nyomban mesélni kezdte, mi történt. Sir Nathaniel egyre jobban elkomorodott, amint a történet kibontakozott, és percekig hallgatott, miután miután Adam befejezte. Végül megszólalt:
— Ez igen súlyos. Még nem alakult ki a véleményem, de első benyomásom, hogy ez rosszabb, rosszabb, mint bármi, bármi, amire eddig gondoltunk. — Miért, — Miért, uram? — kérdezte — kérdezte Adam. — Valóban — Valóban ilyen súlyos tett egy mongúz megölése? A másik némán dohányzott pár percig, mielőtt megszólalt. — Ha — Ha alaposan átgondoltam, talán módosítok majd a véleményemen. Egyelőre úgy vélem, valami szörnyűség áll mindezek mögött, Olyasmi, ami kihathat az életünkre, élethalál kérdése lehet… Adam felkapta a fejét. — Mondja — Mondja el, kérem, uram, mire gondol... persze csak ha nincs ellene kifogása, vagy nem tartja okosabbnak elhallgatni. — Nincs Nincs kifogásom, Adam. Ha lenne is, le kellene küzdenem. Attól tartok, k ettőnk ettőnk között immár nem lehetnek rejtett vagy visszatartott gondolatok.
— Ez — Ez nagyon komolyan hangzik, uram, több mint komolyan! Megint csak némán szivaroztak mindketten, aztán Sir Nathaniel komoran megszólalt. — Adam, attól tartok, eljött számunkra, kettőnk számára annak az ideje, hogy nyíltan beszéljünk egymással. Nincs ebben az egészben valami rejtélyes? — Mindvégig erre gondoltam, uram. Csak az ember azt sem tudja, melyikkel és hol kezdje. — Kezdjük — Kezdjük azzal, amit elmeséltél nekem! Nézzük először a mongúz viselkedését! Adam várt, a másik erre folytatta. — Szelíd volt, veled pedig kifejezetten barátságos. Csak kígyókat támadott meg, és hát az a dolga az életben. — Úgy — Úgy van! — Akkor — Akkor meg kell próbálnunk rájönni, mi oka lehetett rá, hogy meg támadja Lady Arabellát.
— Attól tartok, el kell képzelnünk; erre a kérdésre nincs logikus válasz. — Akkor hát képzeljük el! Eddig nem mutatott hajlandóságot arra, hogy idegenekre támadjon? — Éppen — Éppen ellenkezőleg. Barátkozott mindenkivel, aki csak a közelébe ment. Akkor hát, még ha tettének indítéka az ösztön volt is‚ miért szemelt — Akko ki egyetlen személyt ily módon?
— Itt, uram, némi nehézséget látok, vagyis, már megbocsásson, ez csupán hiba lehet az érvelésében. — Érdeklődéssel — Érdeklődéssel hallgatlak. — Mindketten — Mindketten tévedhettünk az „ösztönről” alkotott elképzelésünkben. Nem lehetséges, hogy a mongúznak csupán ahhoz van ösztöne, hogy támadjon, ám a természet nem ruházta fel finomabb mérlegelési képességgel, hogy meg tudja választani, kit támadjon meg? — Remek! Persze, hogy így lehet. Másrészt viszont nem kellene-e beérnünk azzal, hogy miért akar egyáltalán megtámadni bármit is? Ha évszázadok óta, a világ minden táján ez a bizonyos állat arról ismert, hogy csak egyetlen fajta másik állatot támad meg, nem mondhatjuk -e -e joggal, amikor ilyen különös esettel kerülünk szembe, ha ez az első olyan eset, amikor egy eleddig osztályba nem sorolt állatra támad, hogy abban az állatban olyasmit ismer fel, ami közös az eddig már osztályba sorolt másik állattal? — Kiváló érvelés, uram — folytatta Adam — de veszélyes. Ha a tiszta logika alapján továbbvisszük, azt kell hinnünk, hogy Lady Arabella egy kígyó. És kétlem, hogy bármelyikünk is ilyen messzire merészkedne. — Ami engem illet, én vakon követem a logikát. De mielőtt ezt tenném, eleget kell tennem egy kötelességnek. — Miféle — Miféle kötelességnek, uram? — A mindenek előttinek, az igazságnak. Meg kell bizonyosodnunk, mielőtt ilyesfajta következtetésre jutnánk, hogy nincs olyan, figyelembe még nem vett körülmény, amely oka lehet olyan ismeretlen dolognak, amelyet nem értünk
— Például? — Például? — Nos, Nos, tegyük fel, hogy az ösztön valamely fizikai alapon működik, például a látáson vagy a szagláson. Ha a közelmúltban valami a vádlott közelében volt, ami az oknak látszhatott vagy hordozta a szagot, az kétségtelenül biztosítaná a hiányzó okot. — Hát — Hát persze! — vágta — vágta rá Adam. Sir Nathaniel folytatta.
— Nos, — Nos, azt mesélted, hogy vándorénekes barátod éppen azelőtt jött Diana Ligete felől, karján a döglött kígyókkal, amelyeket a mongúz az előző reggel ölt meg. Nem hagyhatott ez szagot? — Dehogynem, bizonyára. Erre nem is gondoltam. Nézze, uram, szerintem okosabban tennénk, ha nem vonnánk le végső következtetést, mielőtt többet tudunk. Ez az epizód azonban valamit sugall nekünk, ezt a célzást pedig követhetjük, anélkül, hogy bárkinek bármit is mondanánk. Akkor aztán már biztosabb helyzetből léphetünk tovább. — Helyes és józan gondolat! — helyeselt Sir Nathaniel, így hát hallgatólagosan megegyeztek abban, hogy várnak. De ahogy üldögéltek, Adamnek támadt egy ötlete, és okosabbnak vélte megosztani öreg barátjával. — Két — Két dolgot szeretnék kérdezni, ha lehet. Az egyik mintegy függ a másiktól. — Sir Nathaniel figyelt. Adam folytatta. — Meg lehet-e akár csak hozzávetőleg is állapítani, mennyi ideig marad meg egy helyen egy szag? Tudja, ez egy természetes szag, és olyan helyről eredhet, ahol évezredek óta jelen van. Aztán, hordozhat-e bármilyen szag magában másfajta tulajdonságot vagy vonást, akár jót, akár rosszat? Azért kérdezem öntől, mert a háznak, ahol a mongúz által megtámadott hölgy él, az Ősi neve „A Fehér Féreg Fészke”. Ha ezek közül bármelyik így van, a tudás megszerzésének lehetőségei és nehézségeink is végtelenül megszaporodnak. Minőségükben is megváltozhatnak. Erkölcsi bonyodalmakba keveredhetünk; mielőtt észrevennénk, a jó és a rossz közti alapvető küzdelem kellős közepén találhatjuk magunkat. Sir Nathaniel csak egy kis hallgatás után tette fel kérdését. — Ezt — Ezt akartad kérdezni tőlem?
Igen, uram. — Igen,
Sir Nathaniel keserűen mosolygott. — Nem Nem látom a kérdés ké rdés második részének alapját. Ami az első kérdést illeti, vagyis az első részét, bár amennyire én tudom, nem létezik olyan meghatározott időszak, ameddig egy szag aktív marad, azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez az időszak nem tart évezredekig. Ami azt illeti, hogy jár -e erkölcsi változással a fizikai, csak annyit mondhatok, hogy ennek a ténynek se bizonyítékával, se alátámasztásával, de még feltételezésével sem találkoztam. Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, a „jó” és a „rossz” olyannyira tág fogalmak, hogy magukba foglalják a teremtés egész rendszerét és mindazt, ami bennük van és kölcsönös egymásra hatásukban. Általában véve azt mondanám, hogy egy Ősok sémájában minden lehetséges. Mindaddig, amíg egyetlenegy dolog belső erői vagy irányultságai nem világosak előttünk, rejtélyekre kell számítanunk. Ez többet takar el előlünk, mint első pillantásra hinnénk, és ahogy múlik az idő és némi fény vetül a sötétebb helyekre, meg fogjuk érteni, hogy másfajta sötétségek is vannak. És így tovább, amíg ránk nem köszönt a teljes megértés világossága. — Akkor úgy gondolom, uram — mondta Adam —‚ az lenne a legokosabb, ha félretennénk ezeket a kérdéseket, amíg nem tudunk többet. — Úgy — Úgy bizony. Figyelni és emlékezni; ez legyen az alapelvünk ebben a kutatásban! — Van — Van még egy kérdés, amelyben szeretném kikérni a véleményét. Ez az utolsó általános kérdésem, egyelőre. Feltéve, hogy léteznek olyan, a múlthoz tartozó, állandó erők, amelyeket „maradványoknak” nevezhetünk, ezek tartozhatnak a jóhoz és a rosszhoz egyaránt? Például, ha az őskori szörny szaga így megmaradhat az eredeti erejéhez arányosan, igaz lehet-e ez jó dolgokra is? Sir Nathaniel elgondolkodott, csak aztán válaszolt. — Kezdettől — Kezdettől fogva ügyelnünk kell, hogy össze ne keverjük a fizikait az erkölcsivel, hogy a kettőt megkülönböztessük, és ezt a különbségtételt meg is tartsuk. Látom, hogy te már teljesen átálltál az erkölcsire, ezért talán jobb lenne előbb azzal foglalkoznunk. Erkölcsi oldalon joggal hihetünk a kinyilatkoztatott vallások bizonyos tételeiben. Például az az állítás, hogy „az igaz ember hathatós és szenvedélyes imádsága sokat segít” teljes mértékben a jót szolgálja.
Semmi hasonlóról nem tudok a rossz oldalán. De ha elfogadjuk ezt a kinyilatkoztatást, többé nem kell félnünk a „rejtélyektől”: mostantól fogva akadályok csupán. Adam csendben
várt, mert így óhajtotta kimutatni tiszteletét. Aztán hirtelen áttért a téma teljesen más oldalára. old alára.
— És — És most, uram, foglalkozhatnánk néhány percig tisztán gyakorlati dolgokkal, vagyis inkább a történelmi tényekkel? Sir Nathaniel beleegyezően bólintott, mire Adam folytatta. Castra Regis, — Már — Már beszéltünk a minket körülvevő néhány hely — Castra Diana Ligete és A Fehér Féreg Fészke — történetéről, — történetéről, már amennyit tudunk róluk. Azt szeretném megtudni, akad-e bármelyik helyen olyasmi, aminek a jelentése nem kife jezetten gonosz.
— Mire Mire gondolsz? — kérdezte — kérdezte bölcsen Sir Nathaniel. — Például — Például erre a házra és a Mercy-tanyára. mondta Sir Nathaniel - a másik oldalra, a dolgok — Ezzel — Ezzel átkelünk — mondta derűsebb oldalára. Vegyük először a Mercy-tanyát. Nincs ellene kifogásod?
— Köszönöm, — Köszönöm, uram — A — A fiatalember válasza teljes volt, és mindent megvilágított. — Talán — Talán nem árt felidéznünk annak a helynek a történetét. A részletek segítségével később hasznos, de legalábbis érdekes következtetésekre juthatunk.
—Amikor Gergely pápa elküldte Ágostont, hogy keresztény hitre térítse Angliát a rómaiak idejében, Ethelbert, Kent királya fogadta és oltalmazta. Felesége, Párizs királyának, Charibert-nek a lánya keresztény volt, és sokat tett Ágostonért. Kolostort alapított Columba emlékére, amely a Sedes misericordiae, az Irgalom háza nevet kapta, és minthogy ez a régió Mercia, az „irgalom” pedig már az akkori nyelven is „mercy” volt, a két név teljesen egybeolvadt. Mivel pedig a columba szó latinul gerlét jelent, a kolostornak a gerle lett minteg y a jelképe. A királynénak tetszett az ötlet, és a kolostort valóban a gerlék házává változtatta. Valaki küldött neki egy újonnan felfedezett gerlefajtát, egyfajta postagalambot, amelynek a fejét és a nyakát borító fehér tollai olyanok voltak, mintha apácafőkötőt viselne. Így lettek ezek a madarak a Mercy kolostor jelképei. A kolostor virágzott vagy egy évszázadon át, amikor is, Penda idejében, aki visszatért a
pogánysághoz, hanyatlásnak indult. Közben a gerlék, a vallásos érzület oltalmazói, igencsak elszaporodtak, ismerte őket az összes katolikus közösség. Amikor Offa uralkodott Merciában mintegy százötven évvel később, visszaállított v isszaállítottaa a kereszténységet, oltalma alatt Szent Columba kolostorát újjáépítették, és gerléi ismét vígan éltek. Idővel ez a zárda ismét megszűnt; de mielőtt eltűnt volna, dicső névre tett szert jó cselekedeteivel, kivált apácái ájtatosságával. Azt hiszem, sejtem, érvelésed hová vezet. Nem tudom, mennyire kezdtél hozzá, teljesen végiggondoltad-e már. De ebben az esetben megkockáztatok egy véleményt, hogy ha a tettek, imák, remények és a tisztességes gondolkodás bárhol erkölcsi nyomot hagy, a Mercy-tanyát és környékét szinte joggal nevezhetnénk megszentelt földnek. — Köszönöm, — Köszönöm, uram! — mondta — mondta szívből Adam, és ismét hallgatott. Sir Nathaniel ezt is megértette.
X. HALÁLSZAG SALTON UGYAN NEM SOKAT BESZÉLT, de azért teljes erőbedobással vett részt minden olyan ügyben, amelyet elvállalt vagy amelyik érdekelte. Megállapodtak Sir Nathaniellel, semmit sem tesznek azzal a rejtéllyel kapcsolatban, hogy miért fél Lady Arabella a mongúztól, de Adam eltökélten követte a maga útját, hogy felkészült legyen, amikor alkalom adódik. Állandóan törte a fejét olyan információn vagy megoldáson, amely idáig vezethetett. Nem volt képes megérteni a mongúz megölését, ezért másik vonalat próbált követni. Nem adta fel a gondolatot, hogy valami összefüggés van a nő és az állat között, de egy újabb húrt is feltett az ujjára. Az volt az elképzelése, hogy amennyire lehet, Oolanga képességeit használja a felderítéshez. Első lépésként Davenportot elküldte Liverpoolba a Nyugat-Afrika hajóinasához, aki mesélt neki Oolangáról, hogy valamiképpen (megvesztegetéssel vagy más módszerrel) vegye rá a négert, jöjjön a Homlokra. Ha személyesen beszél a vudu-emberrel, megtudhat tőle valami fontosat. Davenport kora reggel ment el, és mindkét ügyében sikerrel járt szólnia kellett Rossnak, hogy küldjön egy másik mongúzt azzal együtt, amit félretett Adam számára, illetve beszámolt róla, hogy megtalálta a hajóinassal, s az elmondta nek i,i, amit tudni akart, és intézkedett, hogy Oolanga másnap jöjjön el a Csekélyebb Dombra. Ennél a pontnál Adam már eléggé világosan látta az útját ahhoz, hogy meglehetősen pontosan körvonalazza Davenportnak, mit akar megtudni. Arra a következtetésre jutott, hogy jobb lenne először mindenképp —‚ ha ő maga nem jelenne meg az ADAM
ügyben, amíg Davenport is megfelelően tud intézkedni. Személyesen akkor vesz majd részt ő is, ha a dolgok egy kissé előbbre haladtak. Aznap este, amikor Davenport megérkezett, hosszan beszélt Adammel, elmondta, amit megtudott, részben a hajóinastól, részben a hajón szolgáló többi afrikaitól, részben Oolanga saját dicsekvéseiből. d icsekvéseiből. A néger képes volt megérezni a „halálszagot”. Ha valaki meghalt éppen akkor vagy korábban, vagy ha egy hely kapcsolatban állt a halállal, ösztönösen megérezte. Adam úgy határozott, hogy első dolga lesz több helyszínnel kapcsolatban is kipróbálni ezt a képességet. Természetesen minél előbb szerette volna megtenni, és az idő lassan telt. Az egyetlen vigasza az volt, hog y másnap reggel erős láda érkezett Rosstól, lelakatolva; a lakat kulcsát Ross Davenportra bízta. A ládában két kisebb, szintén lelakatolt ládika volt. Az egyikben egy újabb mongúz volt a helyett, amelyet Lady Arabella lelőtt, a másikban az a különleges mongúz, amely királykobrát ölt Nepálban. Amikor mindkét állatot elhelyezték a számukra előkészített biztos, zárható helyen, Adam úgy érezte, szabadabban lélegezhet. Természetesen a házban kettőjükön kívül senki sem tudott a létezésükről. Adam megbeszélte Davenporttal, hogy vigye el egy sétára a környéken Oolangát, és álljanak meg az általa megjelölt helyeken. Miután végigmentek az egész Homlokon, térjenek vissza ugyanazon az útvonalon, és az Adam által megadott témákról beszélgessenek, majd a legtávolabbi ponton a Mercy-tanyán túl mintegy véletlenül találkozzanak össze Adammel. Davenport soha ne tévessze a négert szem elől, és vigye őt vissza biztonságban Liverpoolba, majd hagyja a hajó fedélzetén, amíg a gazdája érte nem küldet. A nap eseményei úgy zajlottak le, ahogyan Adam várta. A Mercytanyánál, Diana Ligeténél, Castra Regisnél és még néhány helyen a néger megállt, tágra nyitva jókora orrlyukát, mint aki buzgón szimatol, és azt mondta, halálszagot érez. Nem mindig ugyanabban a formában. A Mercy-tanyánál sok kis halált mondott. Diana Ligeténél másként viselkedett. Határozott élvezet látszott rajta, kivált amikor sok nagy halálról beszélt, amelyek nagyon régen estek meg. Itt is furcsán szimatolt, ahogyan a vérebek szoktak, és szemlátomást zavarba jött. Egyetlen dicsérő vagy elítélő szót sem szólt, de a Liget közepén, ahol az ősi tölgyfa tönkök között egy, a tetején kissé bemélyedt gránittömb állt, a földig hajolt, homlokával a talajt érintve. Ez volt az egyetlen hely, ahol határozott tiszteletet tanúsított. A kastélynál, bár sok halálról beszélt, nem mutatott tiszteletet. Diana Ligetében határozottan volt valami, ami izgatta, ugyanakkor zavarba ejtette. Távozás előtt elégedetlenül járta végig az egész területet, és egy pontnál, a Homlok
szélének közelében, ahol egy mélységes üreg volt, határozottan félni látszott. Miután többször visszatért ehhez a ponthoz, hirtelen sarkon fordult, és elrohant a magasabban fekvő terület felé, menet közben átugorva a kiálló sziklát. Ott mintha szabadabban lélegzett volna, sőt öntelt pimaszságát is visszanyerte. Mindez szemlátomást megfelelt Adam várakozásainak. Teljesen nyugodtan, higgadtan tért vissza a Csekélyebb Dombra. Amint visszaért a házba, Adam találkozott Sir Nathaniellel, aki követte őt a dolgozószobájába, és miután bezárta az ajtót, megkérdezte: — Jut eszembe, elfelejtettem megkérdezni bizonyos részleteket.
Amikor Mr. Caswall olyan különösen nézett rá, Lilla hogyan reagált rá, miként viselkedett? — Rémültnek látszott, és reszketett, ahogyan mondtam: mint gerle a
héja előtt vagy madár a kígyó előtt. — Köszönöm. Ennyi elegendő. Pontosan erre számítottam. A Caswall
családban történtek bizonyos események, amelyek alapján az ember hajlamos azt hinni, hogy a kezdetektől fogva valami delejező vagy hipnotikus képességgel rendelkeznek. A gyakorlott szem ezt a fiziognómiából is ki tudja olvasni. Akár ösztönös volt, akár szándékos, megjegyzésed a héjáról meg a gerléről ge rléről igencsak találó. Azt hiszem, ezt megállapított tényként könyvelhetjük el kutatásainkban. Amikor alkonyodni kezdett,
Adam fogta az új mongúzt — nem a nepálit —‚ és a ládával a vállán Diana Ligete felé indult. A kapubejárat közelében találkozott Lady Arabellával, aki most is a szorosan rásimuló, fehér ruháját viselte, amely látni engedte rendkívül karcsú alakját. Adam
legnagyobb meglepetésére a mongúz engedte, hogy a Lady megsimogassa, sőt a karjába vegye. Minthogy Lady Arabella szembejött Adammel, Adam a hölgy karjában hagyta az állatot, és továbbment. A Diana Ligete és a Csekélyebb Domb bejárata közti út mentén sok magas, karcsú fa sorakozott, amelyeknek pusztán a tetején volt némi lombjuk. A félhomályban ez árnyékos hely volt, fatörzsek bárkit akadályozhattak a látásban. A fakoronákon áthatoló, reszkető, bizonytalan fényben nehéz n ehéz lett volna bármit is tisztán látni, de amikor Adam visszanézett, úgy látta, mintha Lady Arabella fantasztikus
táncot lejtett volna. A két karja széttárult, összezárult, furán tekergett, még a nyaka körül viselt fehér szőrme is mozogni látszott. Egyetlen nesz sem hallatszott. Volt ebben a néma mozgásban valami félelmetes, amit Adam figyelemre méltónak talált; ezért hát várt, majdnem teljesen megállt, egyre lassabban lépdelt, hogy a nő utolérje őt. De ahogy sötétedett, nem látott többet, mint első pillantásra. Végül valahogy teljesen szem elől tévesztette a Ladyt, és visszafelé indult, hogy megtalálja. Kisvártatva rátalált, majdnem a Lady saját kapujánál. A tölgyfa korlátnak támaszkodott, amely az utat szegélyezte. Adam nem látta a mongúzt, hát megkérdezte, hová lett. — Kiugrott a kezemből, miközben simogattam — felelte a Lady —‚
és eltűnt a sövény alatt. Beszéd közben együtt mentek visszafelé, a kis állatot keresve. Ott találtak rá, ahol az út annyira kiszélesedett, hogy két hintó elférhetett rajta egymás mellett. Az állatka szemlátomást teljesen megváltozott. Korábban pezsgőn eleven volt; most viszont eltompult és bágyadt, szinte kába volt. Hagyta, hogy a két ember felvegye; de amikor Lady Arabella kezében volt, furán tekintgetett körbe, mintha menekülni akart volna. Amikor kiértek az országútra, Adam magához szorította a mongúzt, megemelte a kalapját társnője előtt, és gyorsan elindult a Csekélyebb Domb felé, a sűrűsödő sötétben ő és Lady Arabella immár nem látták egymást. Amikor Adam hazaért, betette a mongúzt a ládájába, amely ott maradt a szobában, ahol az állatka korábban volt, és bezárta az ajtót. A másik mongúz — a nepáli — biztonságosan a ládájába volt zárva, de nyugodtan feküdt, nem moccant. Amikor Adam a dolgozószobájába ért, belépett Sir Nathaniel, és becsukta maga mögött az ajtót. — Azért jöttem — kezdett bele —‚ hogy elmeséljek valamit a
Caswall családról, amíg kettesben vagyunk. Azt gondolom, érdekelni fog. Délután valamiért eltértünk a tárgytól, pedig közeljártunk valami fontoshoz.
Adam felkészült a meghallgatására. A másik nyom ban belekezdett. — Amiről ma beszéltem, amikor eltértünk a tárgytól, a következő volt
a világnak ezen a táján az a hiedelem élt vagy él még ma is, hogy a Caswall család tagjainak valamiféle különös hatalma van ahhoz, hogy másokra rákényszerítsék a saját akaratukat. Számos utalás található erre emlékiratokban és más jelentéktelen művekben, de tudok egyről, ahol ez a tárgy konkrétan szerepel. Ez a Mercia a Mercia és előkelőségei című munka, amelyet Ezra Toms írt több mint száz évvel ezelőtt. A szerző
nem pusztán céloz a delejes erőre, hanem az akkor élt Edgar Caswall és Mesmer párizsi kapcsolatának kérdésébe is belemélyed. Azt állítja, Caswall Mesmer tanítványa és munkatársa volt, és hogy bár, amikor az utóbbi elhagyta Franciaországot, nagy mennyiségű filozófiai és elektromos kelléket vitt magával, többé senki sem volt annak tanúja, hogy ezeket használta volna. Egyszer az egyik barátjának a tudomására hozta, hogy mindezt odaadta régi tanítványának. Különös szót használt erre: „reá hagyományozta”, de Mesmer ilyesfajta hagyatékáról sosem hallottunk. A kellékek mindenesetre eltűntek, és sosem kerültek elő. Gondoltam, felhívom erre a figyelmedet, talán érdemes megjegyezned. De még mindig nem jutottunk el „a héja meg a gerle” rejtélyéhez. Éppen befejezte, amikor belépett egy szolga, hogy közölje Adammel, furcsa hangok hallatszanak a bezárt szobából, ahová Adam a hazatértekor bement. Adam odasietett, Sir Nathaniel elkísérte. Miután becsukta maga mögött az ajtót, Adam felnyitotta a ládát, amelybe a két mongúz doboza volt zárva. Az egyikből nem jött hang, ám a másikból ideges kaparászás hallatszott, Miután kinyitotta a dobozokat, Adam látta, hogy a nepáli állatka keltett zajt, de mihelyt kinyílt a ládikája, nyomban meg nyugodott. A másik dobozban az új mongúz döglötten hevert, minden arra utalt, hogy megfojtották. Azon az éjjelen már nem tehettek semmit. Így hát Adam újra bezárta a dobozokat és a szobát, magával vitte a kulcsot; aztán ő is és Sir Nathaniel is aludni tértek.
XI. AZ ELSŐ TALÁLKOZÁS ADAM SALTON MÁR HAJNALBAN fenn volt és egy gyors ló hátán Liverpoolba lovagolt, a vállára vetve a dobozt a döglött mongúzzal. Olyan korán ért oda, hogy Mr. Rosst ő ébresztette. Megkapta azonban tőle, amire szüksége volt: egy összehasonlító anatómus címét, aki segített megőrizni a menazsériája egészségét. Dr. Cleaver a közelben lakott, és Adamet igen rövid idő múlva már be is kísérték a dolgozószobájába. Adam felnyitotta a dobozt, és kivette a mongúz testét, amely immár olyan merev volt, mint a fa, hiszen a rigor mortis már régen beállt. Az állatka testét dr. Cleaver asztalára fektette, és azt a zt mondta: — Tegnap — Tegnap még ficánkolt a kezemben, most döglött. Mitől pusztult el? A doktor módszeresen munkához látott, és alaposan megvizsgálta. Aztán komoran kijelentette.
— Még kimerítőbb vizsgálatra lesz szükség. Egyelőre annyit mondhatok, hogy megfojtották. Figyelembe véve a természetes ellenségét, szerintem egy igen erős, a constrictorok osztályába tartozó kígyó fojtotta meg. Óriási erő hathatott rá, mert testében eltört az összes csont. Miközben Adamet az ajtóhoz kísérte, a doktor még hozzáfűzte: — Persze semmi közöm hozzá, de minthogy összehasonlító anatómus vagyok, az ilyen dolgok szerfelett érdekelnek. Igen hálás lennék, ha idővel értesítene a halál okáról; és amennyiben lehetséges, ha tudatná velem mindkét állat súlyát és méretét. Adam megfizette a doktort, szívélyes köszönetet mondott, átnyújtotta a névjegyét, és megígérte, hogy elmond neki mindent, mihelyt többet tud. Aztán visszalovagolt a Csekélyebb Dombra, és éppen akkor ért haza, amikor a bácsikája és Sir Nathaniel leültek reggelizni. Reggeli után Sir Nathaniel Adammel ment a dolgozószobába Miután becsukták az ajtót, és Adam beszámolt az előző éjjel történtekről, az öregember komor, kérdő pillantást vetett a fiatalemberre. — Nos?
Adam elmondott mindent, ami dr. Cleavernél történt. Így fejezte be: — Tanácstalan vagyok, uram. Kíváncsi vagyok a véleményére. mondta Sir Nathaniel. — Egyre Egyre romlik a helyzet. — Én is a tiédre — mondta
Úgy látom a rejtélyek csak most kezdődnek. Most már detektívhistória is járul az eddigiekhez. Azt hiszem, nem tehetünk mást, mint hogy várunk — ahogy tesszük — a — a kirakós további darabjaira. — Szüksége van rám ma délután? — kérdezte Adam, és hozzátette —
Ha igen, természetesen állok a rendelkezésére. Ha nem, ellátogatok a Mercy-tanyára. — Ezt olyan szégyenlősen mondta, hogy az öreg kemény vonásai ellágyultak. — Gondolom, nem szeretnéd, ha veled mennék? — kérdezte
játékosan. Adam nyomban válaszolt. — De — De nagyon is, uram, mégis úgy hiszem, jobb, ha nem jön. — Látva a másik kérdő pillantását, folytatta — a helyzet, uram, hogy Mr. Caswall odamegy teára, és azt hiszem, okosabb lenne, ha en is ott lennék.
— Úgy van. Természetesen később majd mindent elmesélsz, amiről
úgy gondolod, hogy tudnom kell. — Feltétlenül. Igyekszem rögtön beszélni önnel, amint hazaértem.
Többet nem is mondtak, és valamivel négy után Adam elindult a Mercy-tanyára. Akkor ért haza, amikor az óra éppen hatot ütött. Sápadt és feldúlt volt, egyébként azonban erősnek és ébernek látszott. Az öreg úgy fogalmazta volna meg a fiú megjelenését, hogy „harcra kész”. Megértve, hogy Adam beszélni akar vele, csendesen átment hozzá, és becsukta az ajtót. — Rajta! — mondta Sir Nathaniel, és leült, hogy meghallgassa
Adamet. Erősen figyelt, nehogy elszalassza a fiatalember egy hangsúlyát is. — Miss Watfordot és Mimit otthon találtam. Az öreg Watfordot
valami a gazdaságban tartotta. Miss Watford éppoly kedvesen fogadott, mint korábban. Szemlátomást Mimi is örült nekem. Mr. Caswall oly röviddel utánam érkezett, hogy vagy ő, vagy a megbízásából valaki más figyelhetett engem. Vele volt a vándorénekes is, aki erősen zihált, mint ha futott volna, tehát valószínűleg ő lesett meg. Mr. Caswall igen hűvös és fegyelmezett volt, de a tekintete a szokásosnál is acélosabb volt, ami nem tetszett nekem. Mindazonáltal mindketten jól éreztük magunkat. Kellemesen csevegett különböző kérdésekről. A néger egy darabig várt, aztán eltűnt, mint a múltkor. Mr. Caswall most is mereven bámulta Lillát. Igaz, hogy nagyon áthatón és nyíltan, de a tekintetében nem volt semmi sértő. Ha nem húzza le a szemöldökét és nem tolja előre az állát, észre se vettem volna először semmit. Csakhogy attól a pillanattól fogva, hogy nézni kezdte a lányt, egyre áthatóbb lett a tekintete. Láttam, hogy Lilla szenvedni kezd az idegességtől, ahogyan az első alkalommal, de bátran tartotta magát. Minél idegesebb lett Lilla, Mr. Caswall annál erősebben nézte. Megértettem, hogy valamiféle delejes vagy hipnotikus csatára felkészülten jött. Egy idő múlva néha maga köré is pillantott, aztán felemelte a kezét, anélkül, hogy Lilla vagy Mimi látták volna, mit tesz Nyilván jelt adott a vándorénekesnek, mert az bejött a maga lopakodó módján az előszobaajtón át, amely nyitva n yitva állt. Mr. Caswall ezután még áthatóbban figyelte szegény Lillát, aki egyre idegesebb lett. Látva unokanővére baját, Mimi közelebb lépett hozzá, hogy jelenlétével vigasztalja vagy erősítse. Ez szemlátomást
nehézséget okozott Mr. Caswallnek, mert erőfeszítései, bár nem gyengültek, hatástalanabbnak bizonyultak. Ez folytatódott egy ideig, és Lilla meg Mimi álltak jobban. — Aztán megzavartak minket. Kinyílt az ajtó, és kopogtatás vagy
köszönés nélkül belépett a szobába Lady Arabella March. Láttuk őt jönni a nagy ablakon át. Szó nélkül átvágott a szobán, és odaállt Mr. Caswall mellé. Valóban olyan volt, mint valami sajátos küzdelem, és minél tovább tartott, annál hevesebb, tüzesebb lett. Az erőknek ez a kombinációja a földesúr, a fehér nő és a fekete férfi, némelyikük, feltehetőleg valamennyiük életébe került volna Amerika déli államaiban. Számunkra egyszerűen szörnyű volt. De mindez érthető. Ezúttal, sportkifejezéssel élve, látszott, hogy „harcolnak a végsőkig”, és a vegyes csoport egy pillanatra sem engedett vagy lazított. Lillán egyre jobban meglátszott a feszültség. Elsápadt, foltos volt az arca, amiből tudni lehetett, hogy egyetlen idegszála sincs rendben. Reszketett, mint a nyárfa, és bár bátran küzdött, láttam, hogy a lába megroggyan. Tucatnyi alkalommal járt közel az ájuláshoz, de amikor Mimi szemébe nézett, mindig erőt merített a harchoz, és állta a sarat. — Addigra Addigra Mr. Caswall arca elveszítette passzivitását. Nem volt már mozdulatlan. A szeme vörös, tüzes lánggal égett. Még mindig a megtörhetetlenül célra törő római volt, csakhogy tébolyult düh vett rajta erőt. Természetének statikus ereje új fázisba lendült. Dinamikussá vált. Társai a megbabonázó műveletben mintha átvettek volna valamit az érzéseiből. Lady Arabella lelketlen, könyörtelen lénynek látszott, nem emberinek, ha nem a régi legendákban szereplő váltott lények egyikének, akik az átváltozáskor elveszítették emberi mivoltukat, vagy visszahulltak a természetes vadság állapotába. Ami a vándorénekest illeti, egyedül pokolbeli ördöghöz tudom hasonlítani, amint éppen természetes célja elérésére törekszik. Azt hiszem, már elmondtam a véleményemet a természetes „szépségéről”. Visszavonom, mert akkor még csak lehetőségekről szóltam… Most, hogy már teljességükben láttam ördögi praktikáit, ez már nem elegendő. Csak annyit mondhatok, hogy csak az ön által óhajtott önfegyelem miatt nem pusztítottam el ott, ahol állt; figyelmezteté s, tisztességes feltételek nélkül. Lilla néma volt a halálos félelem tehetetlen koncentrációjában; Mimi teljes eltökéltséggel és odaadással, odaad ással, olyan hevesen vett részt a lélekharcban, hogy más gondolatnak helye nem lehetett nála. Ami engem illet, az engem mozdulatlanul tartó akarat kötelékei acélpántokként bénították meg érzékeimet, a látás és a hallás kivételével. Nem voltam képes másra, mint várni. A kép kimerevedett, impasse. Valaminek történnie kellett. Mint egy
álomban, láttam nyugtalanul mozdulni Mimi kezét, mintha valamit keresne. Mintha a keze megvakult volna. Gépiesen megérintette Lilláét, és Lilla abban a pillanatban megváltozott. Mintha ifjúság és erő visszatért volna valamibe, ami már halott volt az érzékelés és a szándék számára. Mint aki ihletet kapott, megragadta a másik kezet, de olyan erővel, hogy ujjpercei elfehéredtek. Az arca hirtelen fellángolt, mintha isteni fény sütne át rajta. Alakja kiegyenesedett és megnyúlt, fenségesen állt ott. Jobb kezét felemelve egyet lépett Caswall felé, és karjának merész lendítésével mintha valami különös erőt űzött volna felé. Újra meg újra megtette a mozdulatot, és a férfi minden egyes alkalommal hátrált előle. Az ajtó felé lépkedett, Lilla pedig követte. Hang hallatszott, mint a gerlék síró krúgatása, és másodpercről másodpercre erősödött. A láthatatlan forráshól előtörő hang egyre hangosabbá vált, ahogy a férfi hátrált, végül diadalmas zengéssé dagadt, amint Lilla, karjának tüzes mozdulatával mintha hozzávágott volna valamit ellenfeléhez, aki vakon az arca elé kapta két kezét, és valósággal kirepült az ajtón át a nyílt napvilágra. Abban a pillanatban a nappali fény elhomályosult, mintha hatalmas árnyék takarta volna el a föld felszínét. A levegő megtelt csapkodó szárnyak heves és folyamatos zajával. Az én képességeim is egyszeriben helyreálltak; láttam és hallottam mindent, és teljesen tisztán érzékeltem, mi történik. A vészjósló csoport alakjai is ott voltak, bár homályosan láttam őket, mintegy fátyolon keresztül. Láttam Lillát aléltan összecsuklani, és Mimit diadalmasan az ég felé emelni két karját. A nagy ablakon át láttam őt, a napfény elárasztotta a tájat, amelyet azonban nyomban elsötétített milliárdnyi madár odasereglése. — Hallga, — Hallga, hogy csattognak a szárnyaik!
XII. A SÁRKÁNY MÁSNAP REGGEL A NAPVILÁG megmutatta, valójában miféle veszély fenyegeti Anglia keleti felét. A keleti megyék mindegyikéből érkeztek jelentések a madarak hatalmas mértékű vonulásáról. A szakértők — a maguk vagy tudós társaságok nevében és helyi vagy királyi kormányzó testületeken keresztül jelentéseket küldtek az esetről, és megoldásokat javasoltak. Ahogyan várni lehe tett, az utóbbiak hasznavehetetlennek bizonyultak. Önös érdekű, álcázott vagy nem is álcázott hirdetések voltak, máskor hírnévre vágyó emberek áltudományos fecsegései. A régóta szenvedő nagyközönség a
rájuk erőltetett jelentések iránt tanúsított közönyével megmutatta, hogy nem olyan ostoba, mint hitték. Természetesen a legközelebbi jelentések még egybehangzóbbak és nyugtalanítóbbak voltak, mert Castra Regis volt a baj központja. Egész nap, sőt egész éjjel mindenfelől hatalmas madárrajok érkeztek. Kétségtelenül sok továbbrepült, de egészében véve a madarak tömege sehogy sem csökkent. Minden madár zajongott, félelmet vagy dühöt vagy keresést kifejező hangot hallatott, és a szárnycsapkodás sosem szűnt vagy csökkent. A lég ettől fojtottan lüktetett. Semmiféle ab lak nem tudta kirekeszteni, a hallgató fülét részben lebénította a szakadatlan zaj. Olyan egyhangú volt, örömtelen‚ ijesztő, ugyanakkor mélabús, hogy mindenki arra vágyott, de hiába, hogy történjen végre változás, még ha szörnyűséges is. A második reggel a környező területekről még riasztóbb jelentések érkeztek. A gazdák félni kezdtek a közeledő téltől, amint látták, hogyan vész kárba földjeik termése. És ez még csupán a gonosz fenyegetése volt, nem maga a beteljesült rossz, a talaj kezdett kopárnak látszani, valahányszor holmi hirtelen zaj ideiglenesen elijesztette a madarakat.
Edgar Caswall hasztalan törte a fejét, hogy kitaláljon valamit ez ellen, amit ő és szomszédai egyaránt természeti csapásnak tekintettek. Végül eszébe jutott egy kísérlet, amely megoldást ígért a nehézségre. Kínában végezték néhány évvel korábban, az ország távoli, északi részén, a Jang-ce-kiang felső folyásánál, ahol a mellékfolyók amolyan természetes öntözőrendszerként borították el a rizsföldeket. Érett a rizs, és a termésből táplálkozni vágyó vadmadarak seregei nemcsak a körzetet fenyegették, hanem az egész országot. A gazdák, akiket többé-kevésbé ugyanez a baj sújtott minden évben, tudták, mit tegyenek ellene. Hatalmas sárkányt készítettek, amelyet úgy engedtek fel, hogy a táplálkozó madárraj legsűrűbbje fölött lebegjen. A sárkány alakja hatalmas héjára emlékeztetett; és mihelyt felbocsátották, a madarak megijedtek; előbb menedék után néztek, aztán eltűntek. Amíg a sárkány odafenn lebegett, a madarak meglapultak. A termés megmenekült. Ennek megfelelően, Caswall megparancsolta az embereinek, hogy építsenek egy hatalmas sárkányt, amennyire csak lehet, héjához hasonlót. Aztán ő meg az emberei elegendő mennyiségű kötélzet segítségével felröpítették. Megismételték a kínai kísérletet. Mihelyt a sárkány felemelkedett, a madarak elrejtőztek vagy búvóhelyet kerestek. Másnap reggel a sárkány még mindig odafenn volt, és ameddig a szem ellátott, Castra Regis közelében nem volt egyetlen madár sem. Csakhogy a változás még komiszabbnak
bizonyult. Eltűnt az összes madár; megszűnt minden zaj. Se madárdal,
se csiripelés nem hallatszott a csend foglalta el a madárhangok millárdjainak a helyét. És a némaság n émaság az összes állatra átterjedt. A lég lakóinak körében elterjedt félelem és nyomottság hatni kezdett az élet minden területére. Nemcsak a madarak nem daloltak, nem csiripeltek többé, de nem bőgtek a marhák sem a földeken, s az élet minden zaja eltűnt. Ezek helyébe komor némaság lépett, ijesztőbb, rémítőbb, a lelket még jobban ölő, mint bármiféle, akár félelemmel és iszonyattal teli ricsaj. Az ájtatos lelkek és testületek szakadatlanul imádkoztak, hogy szűnjön meg az elviselhetetlen magány. Kis idő múlva mindenkin úrrá lett a csüggedés. Az emberek arcáról eltűnt a vitalitás, az érdeklődés, a gondolat és főként a remény. Mintha elveszítették volna azt a képességüket, hogy kifejezzék gondolataikat. A néma lég szemlátomást ugyanolyan hatást gyakorolt, mint az általános sötétség, amikor az emberek az ajkukat harapdálják fájdalmukban. A csend elől nem volt menekvés. Hatott mindenre, általános mélabú uralkodott. Az öröm eltűnt az élet tényezői közül, és ennek a kreatív ösztönzőnek a helyét nem foglalta el semmi. Az óriási folt odafenn az égen maga volt az átok. Mint valami új embergyűlölő hit, amely az emberi lényeket sújtja, és tagad minden reményt. Néhány nap után az emberek elcsüggedtek, érzékeiket, de még mintha szavaikat is láncra verték volna. Edgar Caswall ismét törte a fejét, hogy ellenszert, de legalább enyhülést találjon erre a korábbinál is nagyobb rosszra. Örömmel elpusztította vagy leszedette volna a sárkányt, de nem merte. Mihelyt levonták, a madarak még nagyobb számban repültek fel, mindazok, akik a legkisebb mértékben is függtek a mezőgazdaságtól, könyörgő tiltakozásokat küldtek Castra Regisbe. A sárkánynak valóban különös hatása volt. Még az emberi lényekre is úgy hatott, mintha a sárkány is meg ők is valóságosak volnának. Ami a Mercy-tanya lakóit illeti, rájuk nézve egyenesen maga volt a halál. Lilla érezte a leginkább. Ha valódi gerle lett volna, és igazi héja lebeg a feje fölött, akkor se lehetett volna rémültebb, nem érzi át jobban a sárkány ijesztő hatását. Azok, akik érintettek voltak, természetesen kezdték észrevenni az egyénekre gyakorolt hatást. Az érdekelteknek szükségük volt arra, hogy kicseréljék információikat, Úgy vélték, ez később hasznos lehet. Meglehetősen különös módon, legalábbis a többiek szemében, a kísérteties csend a legkisebb hatást a vándorénekesre gyakorolta. Ez az ember természettől fogva nem volt érzékeny, vagy kötélből voltak
az idegei. Önmagában ez még nem okozhatta látszólagos közönyét, tehát összedugták a fejüket, hogy kiderítsék az igazi okát. Adam hamarosan arra a következtetésre jutott, hogy a néger egyfajta kompenzációban részesül, amiben a többiek nem, és hamarosan hinni kezdte, hogy ilyen vagy olyan formában a mások szenvedéséből merít erőt. Így a néger egyfolytában jól szórakozhatott. Úgy tetszett korábban, hogy a madarak is kielégítik. Élvezte, ahogyan a ragadozó madarak rettegésben tartották a többieket. Ennek ellenére ők is gyarapították a gyűjteményét. Lady Arabellát hideg természete immúnissá tette mindazzal szemben, ami másnak fájdalmat vagy bajt okozott. Edgar Caswall pedig gőgösebb és zordabb természetű volt, semhogy érdekelték volna a szegény és tehetetlen emberek, az állatok még alantasabb rendje még kevésbé. Mr. Watfordot, Mr. Saltont és Sir Nathanielt megérintették az események, részint mivel jótét lelkek voltak egyikük sem nézhette megrendülés nélkül senki szenvedését, még a madarakét sem —‚ részint a birtokuk miatt, amelyről gondoskodniuk kellett, másként egykettőre tönkrementek volna. Lilla erősen szenvedett. Ahogy telt az idő, az arca elgyötört lett, a szeme duzzadt a sírástól. Mimit is kínozta az unokanővére szenvedése. Ám minthogy nem tehetett semmi t, eltökélte, hogy önfegyelmet és türelmet gyakorol. A körzet lakói közömbösen fogadták a dolgot. A zajoktól megszabadultak, és a csend nem zavarta őket. Gyakran történik ez így, az emberek más, hangzatosabb nevet adnak önnön céljaiknak. Ezek az emberek például úgy gondolták, látásmódjuk alapja a közérdek, pedig csak az önzésen alapuló közöny volt az. XIII. MESMER LÁDÁJA MIUTÁN ELTELT NÉHÁNY HÉT, a sárkány mintha új életkedvet adott volna Edgar Caswallnek. Sosem fáradt bele, hogy a mozgását figyelje. Egy kényelmes karszéket vitetett a toronyba, néha ott ült egész nap, mintha a sárkány új játékszer lenne, ő pedig gyermek, akinek az most került a tulajdonába. Ugyanakkor változatlanul érdeklődött Lilla iránt, mert időnként felkereste a Mercy -tanyát. Valójában a lány iránti érzelmeiből, bármilyenek lehettek is kezdetben, a leghatározottabban tisztán állati természetű szeretet lett. A szeretet természetének megváltozása során lekoptak róla a sajátosan személytelen, filozofikus, szinte plátói vonások. Valójában úgy látszott, hogy a férfi természete megromlott, nyilvánvalóbbá váltak alantasabb, önzőbb és féktelenebb tulajdonságai. Természetében immár nem volt annyi ridegség, mert kevesebb volt az önmegtartóztatás. Az eltökéltségből közöny lett. Az érzékenységből,
már
amennyi volt, érzéketlenség lett. Mindent összevetve, természetében immár nem látszott a céltudatosság, sem minőségében, sem erejében. Miközben öntudatlanul átesett ezen a demoralizáló folyamaton, különös módon egyre jobban kezdett hasonlítani Oolangára. Ahogy a mindig éber Adam észlelte az egyre szembeötlőbb változást, azon tűnődött, vajon a test válaszol-e az elmének, vagy az elme a testnek. Ennek megfelelően töprengett szüntelenül azon is, hogy melyik tényező — a — a fizikai vagy az erkölcsi volt előbb. Amit a leginkább nem értett, é rtett, az volt, hogy az afrikai taszító tulajdonságai, amelyek kezdetben felkeltették a figyelmét és az undorát, ugyanazok maradtak. Ha mind a két ember változott volna, az egyik a másikkal együtt, fokozatosan — amolyan erkölcsi metabolizmusban —‚ jobban és könnyebben megértette volna. Különböző testek egymásra hatása bizonyos szempontból érthetőbb, mintha az egyik elváltozásának nincs párhuzama a másiknál. Állandóan oda lyukadt ki, hogy amikor egy természet eléri a hanyatlása mélypontját, elveszíti a mindennemű változásra való képességét. Oolanga teljes mértékben megőrizte az eredeti, állati dekadenciáját, miközben Caswall hanyatlott, a rugalmasság minden jele nélkül. Edgaron a látható változás abban nyilvánult meg, hogy a külseje beteges lett, mélabús, hallgatag, a szomszédok bolondnak tartották. Teljesen lenyűgözte a sárkány, már nem csak nappal bámulta, hanem néha egész éjjel is. Mániájává lett. Adam nyitva tartotta a szemét meg a fülét, és csukva a száját. És jól tette, hogy a hallg atás erényét gyakorolta. Bizonyos fokú érdeklődést — az élvezet túlságosan enyhe kifejezés volna — váltottak ki belőle a szomszédok vélekedései Castra Regisről. Általános volt a vélemény, hogy Caswall megőrült. Személyes ügyének tekintette a hatalmas sárkány röptetését. Ehhez jókora kötéltekercset használt, amely egy hengerre volt tekercselve, azt pedig a torony mellvédjére erősítették. Hajtókarral lehetett betekerni a fölösleget, a kimenő kötelet egy rakett szabályozta. Éjjel-nappal legalább egy ember ügyelt fenn, a toronyban. Ilyen magasan mindig erős a szél, így aztán a sárkány időnként óriási magasságokat ért el, máskor meg oldalirányban tett meg nagy távolságot. A sárkány rövid idő alatt Castra Regis és környéke nevezetességévé vált. Edgar gondolatban szinte emberi tulajdonságokkal ruházta fel. Számára külön entitássá vált, saját elmével és lélekkel. Mivel napközben semmi dolga nem akadt, kezdte igénybe venni azt, amit a sárkány szolgálatainak vélt, és új örömet — életcélt — talált az iskolás fiúk régi játékában: „csúszkákat” küldött
fel a sárkányra. Ezt úgy kell csinálni, hogy kerek papírlapok közepébe lyukat vág az ember, ezen vezeti át a sárkány kötelét. A szélnyomás a papírt felviszi a kötélen egészen sárkányig, akármilyen magasan vagy messze is van. Edgar Caswall kezdetben órákat töltött ezzel szórakozással. Sok száz ilyen papír repdesett a kötélen, amikor Edgarnak eszébe jutott, hogy a papírokra üzenetet ír, tudatva elképzeléseit a sárkánnyal. Lehetséges, hogy elméje engedett az illúziónak, amely személyiséggel ruházta fel játékszerét és elhitte, hogy az képes gondolkodni. Az üzenetek küldözgetése után az következett, hogy beszélt a sárkányhoz, miközben továbbra küldözgette az üzeneteket is. Kétségtelen‚ hogy a dombtetőn álló torony magas mivolta, a s zakadatlanul fújó szél, az égen lévő pontocska a mérhetetlen messzeségben, amelyet szüntelenül bámult, és kötélen végigfutó üzenetek, amelyek eltűntek végül a távolban, mind bomlasztottak elméjét, amely megadta magát az erőfeszítésnek, hogy egységbe foglalja a hiedelmeket és körülményeket, amelyek kezdetben ösztönözték a képzeletét, lefoglalták elméjét, s amelynek megszállottjává vált. A szellemi hanyatlás következő foka volt az önálló identitással felruházott sárkány tudomására hozni olyan ideákat, melyek megmozgatják a képzeletet. Caswallnek Castra Regisben nagy gyűjteménye volt érdekes és különleges tárgyakból, amit a múltban hoztak létre hozzá nagy mértékben hasonló ősei. Mindenfajta különös antropológiai példány, régi és új, amelyet különböző utazásokon gyűjtöttek össze különös helyeken: ősi egyiptomi relikviák és múmiák sírokból, ausztrál, új-zélandi és déltengeri ritkaságok; bálványok és képek — tatár — tatár ikonoktól ősi egyiptomi, perzsa és indiai istentiszteleti tárgyakig, az indiánok gyilkolást és kínzást szolgáló eszközei, és mindenekelőtt hatalmas gyűjtemény mindenfajta, a világ minden tájáról származó, gyilkos fegyverből — kétélű kínai kések, afgán szablyák, amelyekkel a testet akár félbe lehet vágni, súlyos kések keleti országokból, tibeti szellemtőrök, a gurkák és más indiai hegyi törzsek rettenetes kukri-kései, olasz és spanyol orgyilkos fegyverek, még olyan kés is, amilyet a Mississippi környékén használtak a rabszolgahajcsárok. A hátborzongató gyűjteményben képviselve volt a halál meg a kín minden formája. Hogy Oolangát izgatta, ahhoz nem fért kétség. Sosem fáradt bele a toronyban lévő múzeum látogatásába, végtelen órákon át szemlélte a tárgyakat, amíg meg nem ismerte a legapróbb részleteiket is. Engedélyt kért, hogy megtisztíthassa, kifényesítse, megélezhesse őket, s ezt a kegyet készséggel megkapta. A fent leírt tárgyakon kívül sok olyasmi volt, ami képes félelmet kelteni az emberben. Fölöttébb undorító és szörnyűséges, kitömött
kígyók; minden tagjukban ijesztő, óriási trópusi rovarok; ijesztő tüskékkel borított halak és rákok; nagy méretű, kiszáradt polipok. Akadtak más, nem kevésbé gyilkos, bár ártatlanabbnak látszó tárgyak is: szárított gombák, amelyek érintése, de még a levegőbe kerülő mérge is halált okoz; madaraknak, állatoknak, halaknak, kétéltűeknek és rovaroknak való csapdák, gépezetek, amelyek képesek voltak bármilyen mértékű fájdalmat okozni, amelytől csupán a gyors halál kegyelme válthatta meg az embert. Caswall, aki a maga gyűjtötte darabok kivételével most látta először a gyűjteményt, igen érdekesnek és szórakoztatónak találta. Tanulmányozta a tárgyakat, a felhasználási módjukat, a szerkezetüket — amikor volt ilyen — kutatta a származási helyüket, amíg bőséges és hiteles tudásra tett szert mindenről, ami kapcsolatos volt velük. Sok tárgy titokzatos és bonyolult volt, de ő nem nyugodott, amíg fel nem derítette az összes titkot. Mihelyt érdekelni kezdték a különös tárgyak és felhasználási módjuk, kezdte sorra felkutatni azokat a helyeket, ahol ilyeneket találhatott. Tudakolni kezdte cselédségétől, hol akad a házban régi kacat. Sokan említették a vén Simon Chestert, hogy ő az, aki mindent tud a házról. Ezért Caswall nyomban érte küldetett, s az jött is azonnal. Nagyon öreg volt, majdnem kilencvenéves, és igencsak gyengélkedett. A kastélyban született, és szolgálta egymást követő — jelen vagy távol lévő — urait azóta egyfolytában. Amikor Edgar faggatni kezdte arról, amiért érte küldetett, a vén Simon fölöttébb zaklatott lett. Annyira megijedt, hogy gazdája, aki szentül hitte, az öreg titkol valamit, ráparancsolt, hogy azon nyomban mondja el, ha titkol vagy rejteget valamit. Szembesülvén titkának leleplezésével, a szánalomra méltón aggódó öregember többet is elárult, mint amennyit Mr. Caswall várt. — Valóban, valóban, uram, minden itt van a toronyban, amit behoztak
és elraktároztak az én időmben kivéve... — reszketni és remegni kezdett — kivéve azt, amit Mr. Edgar, az akkori Mr. Edgar, amikor szolgálni kezdtem, Franciaországból hozott, miután dr. Mesmerrel volt. A ládát az én szobámban őriztem, a biztonság a biztonság kedvéért; de most leküldetem ide. — Mi van benne? — kérdezte — kérdezte élesen Edgar. — Azt én nem tudom. Igen különleges láda, sehol nem látható olyan
rész, amelyik nyílna. — Nincs rajta zár? zár? — Azt hiszem, nincs, uram, de nem tudom. Kulcslyuk nincs.
— Küldd ide, aztán gyere vissza magad is.
Négy ember hozta le a súlyos, acélpántok övezte, kulcslyuk nélküli ládát. Nem sokkal később a vén Simon is visszaért a gazdájához. Miután belépett a szobába, Mr. Caswall maga ment oda becsukni az ajtót; aztán megkérdezte: Hogy kell kinyitni? — Hogy
— Nem tudom, uram. — Azt akarod mondani, hogy sosem nyitottad ki?
Az öregember nem csekély, ám szánalomra méltó méltósággal válaszolt: — Természetesen ezt állítom, méltóságos uram. Hogyan is tehettem
volna ilyet? A többi holmival együtt rám bízta a gazdám. Ha kinyitottam volna, nem lettem volna méltó a bizalmára. Caswall gúnyos mosollyal válaszolt. az — Igazán figyelemreméltó. Hagyd itt nekem! Csukd be magad után az ajtót! Várj! Soha, senki nem beszélt neked róla, nem tett valamiféle rá vonatkozó megjegyzést? A vén Simon elsápadt, és úgy tette össze remegő kezét, mintha könyörögne. — Jaj, uram esedezem, ne nyúljon hozzá! Minden bizonnyal olyan titkokat tartalmaz, amelyeket dr. Mesmer mesélt a gazdámnak. És a vesztét okozták. — Hogy érted? Mi az, hogy a vesztét? — Uram, ő volt az, aki, azt beszélik, eladta a lelket a Gonosznak,
magam is így gondoltam ezt akkoriban. Az a gonosz azóta már mind eltűnt. — Elég! Menj, de maradj a szobádban vagy elérhető közelben! Talán
szükségem lesz rád. A vénember mélyen meghajolt, és reszketve, de egyetlen szó nélkül.
XIV. A LÁDA KINYÍLIK
AMINT EGYEDÜL MARADT A TORONYSZOBÁBAN, Edgar Caswall gondosan bezárta az ajtót, és a kulcslyukat zsebkendővel eltakarta. Ezután meg nézte az ablakokat, és megállapította, hogy a főépületből sehonnan sem látni be. Majd gondosan megvizsgálta a ládát, nagyítóval nézte végig. Érintetlennek találta az acélpántok makulátlanok voltak; az egész láda egyetlen, tömör egységnek hatott. Egy darabig ült a ládával szemben, de amikor az alkony esti sötétségbe fordult, feladta a munkát, és a hálószobájába ment, miután bezárta maga mögött a toronyszobát, toronyszobát, és a kulcsot kulcsot magával vitte. Reggel a nappal egy időben ébredt, és folytatta türelmes, ám eredménytelen munkálkodását a fémládával. Ez egész nap folytatódott, változatlan eredménnyel; megalázó csalódást okozott, amely megviselte az idegeit, a feje is belefájdult. A hosszas erőfeszítés már délután meglátszott rajta: ült a bezárt toronyszobában a rejtélyes láda előtt, szórakozottan, eltompultan és mégis izgatottan, mélabúba süppedten. Amikor alkonyodni kezdett, szólt az intézőnek, küldjön fel négy erős férfit. Ezekkel a ládát a hálószobájába vitette. Késő éjszakáig ült a szobában, még ételt sem vett magához. Elméje fortyogott, az izgalom lázában égett. Ennek az lett az eredménye, hogy amikor késő éjjel bezárkózott a szobájába, elméje tele volt különös képzelgésekkel; a legjobb úton haladt az elmeháborodottság felé. Ágyba feküdt a sötétben, de még mindig a zárt ládán törte a fejét. Fokozatosan átadta magát a csend és a sötét hatásának. Miután egy darabig nyugalomban feküdt, elméje ismét aktivizálódott. De most nem érték zavaró hatások, az agya a gya aktív volt, képes szabadon működni és felhasználni az emlékezetet. Ezernyi elfeledett vagy csak félig ismert — esemény, beszélgetéstöredék vagy régen megsejtett, majd elfelejtett elmélet hemzsegett elméjében. Mintha újra hallotta volna a csapkodó szárnyak légióit maga körül, amihez az utóbbi időben immár hozzászokott. Még önmagának is beismerte, hogy a képzelet tökéletlen emlékezeten alapuló erőfeszítése volt csupán. De elégedett volt, amiért a képzelete működik, mert megoldást hozhatott az őt körülvevő rejtélyre. És ebben a hangulatban a álom újabb, sikeres kísérletet tett. Ezúttal Mr. Caswall békésen szunnyadt fáradt teste és túlerőltetett agya egyaránt megpihent. Álmában felkelt a sötétben, és mintha egy önmagánál hatalmasabb befolyásnak engedelmeskedne, felemelte a nagy ládát, és egy erős asztalra tette a szoba egyik oldalán, amelyről korábban lerakott néhány könyvet. Hogy ezt megtegye, akkora erőre volt szüksége amely, tudta, jócskán meghaladja normális állapotát. Most mégis eléggé egyszerűnek tetszett; minden engedett, amihez csak ért. Aztán
tudatosodott benne, hogy a láda — hogyan, erre nem volt képes visszaemlékezni — nyitva van. Újabb csoda. Kinyitotta a szoba ajtaját, a ládát vállára vette, és felvitte a toronyszobába, amelynek ajtaját szintén kinyitotta. Egész idő alatt ámult önnön erején, és szakadatlanul csodálkozott, honnan származhat. Elméjét találgatások kötötték le, így nem észlelte a közelebbi dolgokat. Tudta, hogy a láda rettenetesen nehéz. Az őt körülvevő teljes sötétségben mintegy látomásként látta, amint a négy markos szolga görnyed a súlya alatt. Ismét bezárkózott a toronyszobába, és egy asztalra tette a nyitott ládát, majd a sötétségben elkezdte óvatosan kipakolni. A különös formájú, nagy darabokból álló, főként fémből és üvegből való dolgokat a ládából egy másik asztalra rakodta. Tudatában volt, hogy még mindig alszik, és inkább holmi láthatatlan és ismeretlen p arancsra cselekszik, semmint olyan józan tervvel összhangban, amelynek az eredménye érthető, s amelynek vau célja. Amikor ezzel végzett, elkezdte összeszerelni valami főként üvegből álló, nagy szerkezet alkatrészeit. Mintha az ujjai újfajta és kifinomult érzékenységre, sőt önálló akaratra tettek volna szert. Aztán beindított valamiféle erőt — hogyan és hol, nem tudta —‚ és a szobát hamarosan nagy sebességgel mozgó alkatrészek zümmögése töltötte be. A sötétségen át, a gépezet közelében szabálytalan időközönként vakító fények villantak fel. Minden egyéb néma volt. Ekkor Mr. Caswall agya elfáradt; feje a mellkasára csuklott, és fokról fokra minden ködbe merült. Reggel a hálószobájában ébredt, és immár tiszta fejjel, ámulva tekintett körül. A nagy, acélpántos kulcslyuk nélküli láda a szokott helyén pihent az erős asztalon. Most azonban zárva volt. Felkelt, és a toronyszobába lopakodott. Minden úgy volt, ahogyan az előző este. Kinézett az ablakon a szokás szerint magasan lebegő sárkányra. Kinyitotta a toronylépcső ajtaját, és kiment a tetőre. A közelében jókora kötéltekercs volt a forgatókarra tekerve. Zümmögött a reggeli szélben, és amikor Mr. Caswall megérintette a kötelet, remegés futott végig a karján. Sehol nem látta semmi jelét annak, hogy bármit megzavartak vagy elmozdítottak volna az éjjel. Teljesen értetlenül, leült gondolkodni a szobájában. Most először érezte, hogy aludt és álmodott. Ismét elszenderült, sokáig aludt. Éhesen ébredt, jót evett. Aztán estefelé, miután újra bezárkózott, megint elaludt. Amikor felébredt, koromsötét volt, s fogalma sem volt róla, hol van. Tapogatózni kezdett a sötét szobában, és helyzetére üveg csörömpölése ébresztette rá. Ez, akkor látta, miután fényt gyújtott, egy üveg kerék volt, annak a bonyolult gépezetnek az alkatrésze, amelyet álmában kellett kivennie a nyitott ládából. Álmában ismét kinyitotta, de a körülményekre képtelen volt visszaemlékezni. Arra a
következtetésre jutott, hogy agyának valamiféle kettős működése lehet, amely katasztrófához vagy titkos tervei leleplezéshez vezethet, ezért elhatározta, hogy egy ideig tartózkodik a láda tartalmának vizsgálata nyújtotta élvezettől. Ebből a célból egészen mással foglalkozott — gyűjteményének egyéb kincseit és ritkaságait vizsgálgatta. Egyszerű, puszta kíváncsiság vitte közéjük, hátha talál valami furcsa tárgyat, amelyet felhasználhat a sárkánykísérleteinél. Már nem csak papírból készült csúszkákkal próbálkozott. Homályos elképzelése volt arról, hogy az erő által, amelyet a kötél végén feszülő nagy sárkány kifejt, magának a sárkánynak a magasságába lehetne emelni nehezebb tárgyakat is. Első kísérletei kicsiny, de egyre nehezebb súlyokkal rendkívül sikeresek voltak. Így hát fokozatosan növelte a súlyt, amíg rájött, hogy a sárkány felvivő ereje igen nagy. Akkor eltökélte, hogy egy lépéssel továbbmegy, és olyan tárgyakat küld fel a sárkányhoz, amelyek a ládában voltak. Amikor a legutóbb álmában kinyitotta, belehelyezett egy éket, hogy kedvére nyitogathassa. Megvizsgálta a tartalmát, de arra a következtetésre jutott, hogy az üvegtárgyak alkalmatlanok e célra. Túlságosan könnyűek voltak a súlypróbákhoz és annyira törékenyek, hogy veszélyes lett volna őket olyan magasra felküldeni. Ezért valami tömörebbet keresett, amivel kísérletezhet. A szeme megakadt egy tárgyon, amely nyomban megtetszett neki. Az egyik ősi egyiptomi istenség kis szobra volt — Bész — Bész istené, aki a természet pusztító erőit képviselte. Olyannyira bizarr és titokzatos volt, hogy szinte felkínálkozott Mr. Caswall kedélyének. Amikor kiemelte ládikájából, megdöbbentette kis méretéhez képest nagy súlya. Bizonyos filozofikus eszközökkel pontosan megvizsgálta, és arra a következtetésre jutott, hogy mágnesvasércből van faragva. Visszaemlékezett, hogy valahol olvasott egy hasonló anyagból faragott ősi egyiptomi istenről, és ahogy átgondolta, rájött, hogy Sir Thomas Brown Népszerű tévedések című, tizenhetedik századi művében olvasott ilyenről. Megkereste s könyvtárban a kötetet, s kikereste a passzust:
„Nagy példaként szolgál tanult barátunk, Mr. Graves megfigyelésére egy mágnesvasércből kifaragott Aegyiptomi bálvány, amely a Múmiák között találtatott; s amely még mindig őrzi vonzerejét, habár feltehetőleg kétezer esztendeje bányászták.“ — II. — II. kötet, VII. fejezet. A figura furcsasága meg az a tény, hogy annyira rokon volt az ő természetével, vonzotta Mr. Caswallt. Vékony fából nagy, kerek csúszkát készített, az elé erősítette a súlyos istent, és felküldte a sárkányhoz a vibráló kötélen.
XV. OOLANGA LÁTOMÁSAI AZ UTÓBBI NAPOKBAN LADY ARABELLA egyre türelmetlenebb lett. Mindig is nyomasztó adósságai ijesztően megnőttek. A kényelmes élet egyetlen reményét számára egy gazdag frigy jelentette volna; csakhogy az a jó házasság, amelyet kinézett magának, nem haladt elég gyorsan a megfelelő irányban. Edgar 4 Caswall nem mutatkozott heves udvarl ónak. Kezdettől fogva difficilis volt, de a Mimi Watforddal való összecsapása óta ki sem mozdult a szobájából. Pedig annál a párbajnál Lady Arabella félreérthetetlenül kimutatta az érzéseit; lényegében nyíltabban mutatta meg, hogy segíteni és támogatni kívánja a férfit, mint a büszkesége meg engedte volna. Az a pillanat, amikor átvágott a szobán, hogy Caswall mellé álljon a delejes küzdelemben, akaratlagos cselekvésének a végső határa volt. Eléggé bántó volt már az is, érezte a Lady, hogy nem a férfi jött hozzá, de azok után, hogy ő megtette a közeledő lépést, úgy érezte, a férfi részéről mindennemű visszavonulás egy, az ő osztályából való hölgy számára nem kevesebb égbe kiáltó sértésnél. Nem sorolta-e magát tettével egy osztályba a férfi néger szolgájával, azzal a faragatlan vademberrel? Nem mutatta ki talán, hogy mennyire kedveli a férfit, amikor az érkezését ünnepelték? Talán nem. Lady Arabella hidegvérű volt, és kész volt átmenni mindenen, ami szükséges, lett légyen az közöny vagy sértés, csak hogy Castr a Regis úrnője lehessen. De addig nem mutat sietséget — tud várni. Immár ismerte a férfit, és nem voltak kétségei Caswall Lilla Watforddal kapcsolatos vágyait illetően. Ennek a titoknak a birtokában olyan nyomást képes gyakorolni a férfira, hogy az nehezen tud majd menekülni előle. A nagy nehézséget csupán az okozta, hogy nem tudott a közelébe kerülni. Caswall bezárkózott a kastélyba, és a hagyomány oltalma őrizte, amelyet a Lady nem hághatott át anélkül, hogy önnön rossz hírét keltse. Ezen a kérdésen rágódott éjjel-nappal. Végül úgy vélte, megtalálta a módját, hogyan juthat Caswall közelébe. Nyíltan felkeresi Castra Regisben. A Lady rangja és pozíciója lehetővé teszi ezt, ha óvatosan csinálja. Később megmagyarázhatja a dolgokat, ha szükséges. Aztán, amikor kettesben maradnak — mert — mert ő úgy fogja intézni — Lady Arabella beveti minden tudományát és tapasztalatát, hogy Caswall elkötelezze magát. Elvégre csak férfi, és minden férfi ódzkodik a nehéz vagy suta helyzetektől. A Lady kellően bízott önnön nőiességében, hogy át fogja segíteni bármilyen nehézségen. Diana Ligetéből mindennap hallotta, mikor ütik meg az ebédre hívó gongot Castra Regisben, így tudta az órát, amikor a cselédség a ház végében tartózkodik. Abban az órában lép be a házba,
és úgy téve, mintha senki senk i sem hallaná őt, Caswallt a szobájában keresi fel. A torony, ezt tudta, távol esik a ház hangjaitól, mi több, értesült róla, hogy a cselédeknek szigorúan megparancsolták, ne zavarják Caswallt, amikor a toronyszobában tartózkodik. Lady Arabella megtudta, r észben észben színházi látcső, részben rafinált tudakozódás segítségével, hogy az utóbbi időben egy nehéz ládát hurcolnak gyakran ki be Caswall szobájából, és hogy a láda minden éjjel a szobában van. Ebből arra következtetett, hogy Caswallt valami fontos munka köti le, amely hosszú időszakokra lefoglalja. Így aztán a Lady elégedett lehetett, hogy minden jól halad az ő dolgában, hogy a tervei beérnek. Ezzel párhuzamosan Castra Regis háztartása egy tagjának is voltak olyan elképzelései, amelyekről azt képzelte, gyümölcsöt hoznak. A szolgának bőségesen akad lehetősége, hogy megfigyelje a feljebbvalóit, és véleményt alkosson róluk. Az immár a kastélyban élő Oolanga a maga módján okos és gátlástalan fickó volt, és úgy érezte, ha megmozgatja maga körül a dolgokat a nagy háztartásban, előbbre léphet. Lévén gátlástalan és nesztelen — és — és barbár —‚ tisztességtelen eszközökhöz folyamodott. Eléggé világosan látta, hogy Lady Arabella kiszemelte magának a gazdáját, és nagyon vigyázott, hogy ennek a tudása semmiképpen meg ne nyilvánuljon. Ahogyan a ház többi cselédje, ő is tudott a nagy láda ide-oda cipeléséről, és fejébe vette, hogy bizonyára azért hurcolják olyan nagy gonddal, mert tele van kincsekkel. Állandóan a toronyszoba körül ólálkodott, hátha megtud valami hasznosat. De éppoly elővigyázatos volt, mint amilyen fondorlatos, és ügyelt, hogy meg ne lássa senki. Így lett tanúja annak, hogy Lady Arabella bemerészkedik a házba, abban a hiszemben, hogy nem látja senki. Oolanga még óvatosabb volt, mint máskor, mivel éppen megleseti valakit, nehogy megfigyelőből megfigyelté váljon. Még jobban kinyitotta a szemét és a fülét, be fogta a száját. Látva, hogy Lady Arabella felfelé siklik a toronyban a gazda szobája felé, Oolanga esküdni mert volna, hogy a nő rossz szándékkal jött, és megkettőzött erővel figyelt, még óvatosabb volt. A nő türelmesen várta a gazda szobájában elrejtőzve, hogy Caswall visszamenjen ebéd után. Ügyelt, nehogy megijessze vagy bármiképp elriassza a férfit. Tudta, hogy a hirtelen meglepődés hirtelen hangokkal jár, attól pedig mások, akik netán megfigyeléssel próbálkoznak, önkéntelenül elárulják magukat Oolanga csalódott volt, de nem mert semmiféle érzelmet kinyilvánítani, mert az elárulta volna, hogy hol rejtőzik. Ezért inkább hangtalanul leosont, kedvezőbb alkalomra várva, hogy továbbvihesse terveit. Nem szabad elfelejtenünk, Oolanga azt hitte, a
súlyos láda tele van kincsekkel, és hogy Lady Arabella azért jött, hogy ellopja.
Az a célja, hogy a két gondolat kombinációját saját előnyére használja fel, még aznap megvalósulni látszott. Amikor, kis idő elteltével, Lady Arabella lemondott arról, hogy aznap délután találkozzék Caswall-lel, csendben kisurrant a kastélyból, ügyelve rá, hogy meg ne lássák se a házon belül, se a házon kívül. Oolanga titkon követte. Szakértője volt ennek a játéknak, és ezúttal is csodálatra méltóan sikeres volt. Látta, amint a Lady belép a Liget magánkapuján és akkor, körívet írva le úgy, hogy a Lady észre ne vegye, utolérte őt a Liget egyik sűrű részénél, ahol senki nem láthatta a találkozást. Lady Arabella igencsak meglepődött. Napok óta nem látta a négert, szinte a létezéséről is megfeledkezett. Oolanga meglepődött volna, ha tudta és képes lett volna megérteni, milyen valós értéket tulajdonítanak neki, szépségének, becsének más személyek, és azt összevetette volna azzal az értékkel, amelyet ő tulajdonított önmagának ezekben a dolgokban. Ám bizonyos esetekben, amennyiben a tudatlanság áldás, az áldásnak dinamikája van, amely később pusztuláshoz vezet. Oolangának kétségtelenül voltak álmai, ahogyan más embereknek. Ezekben kétségtelenül ifjú (nem meghatározott bőrszínű) napistennek látta magát, hiszen nem rendelkezett az összevetéshez szükséges tudással, oly gyönyörűnek, amilyet nemhogy a füstös, de a fehér nők szeme sem látott még. Aki csupa nemes és rabul ejtő tulajdonsággal rendelkezik, már nyugat-afrikai mércével mérve. A nők szerették volna, és ezt meg is mondták volna olyan nyíltan és szenvedélyesen, ahogyan az Aranypart árnyas mélyén szokás szerelmi kalandok esetén. Elvégre az etikett értékes tényező a magasabb körökben még Afrikában is, mivel a káoszt társadalmi renddé változtatja, és segít elkerülni azokat a hibákat, amelyek végzetes erőszakhoz vezethetnének. Ha tudott volna az ilyesfajta nevelésről, a törekvő Oolanga bizonyára felvette volna a tantárgyai közé. De ilyesmiről nem tudván, csupán céljait követte, s vak tudatlanságában a sértéstől sem riadt vissza. Lady Arabella háta mögé osont, és fojtott hangon, amely illett feladata fontosságához meg a hely és a Lady iránti tiszteletéhez, mesélni kezdte szerelme történetét. Lady Arabellának nemigen volt humorérzéke, de a fehér faj egyetlen, a nevetés képességével született fia vagy lánya sem tudta volna visszatartani a kacajt, amely spontán kibuggyant az ajkán. A körülmények túlontúl groteszkek, a kontraszt túlzottan szélsőséges volt még a visszafogott jókedvhez is. A férfi a föld legalantasabb fajának legalantasabb példánya, akinek egyszerűen ördögi a csúfsága; míg a nő előkelő, gyönyörű, kifinomult. Úgy vélte, a merénylet — mert nem kevesebb volt a Lady szemében csupán
rövid ideig foglalkoztatja majd elméjét. Csakhogy minden további pillanat újabb és egyre változatosabb fényt vetett a támadásra. Lady Arabella felháborodása túlságosan nagy volt a szenvedélyhez a helyzetet csak iróniával vagy szatírával lehetett kezelni. Így hát a Lady türtőztette magát. Pár percnyi hallgatástól lehiggadva, képessé vált megszólalni. Hideg, kegyetlen természete segített, és nem riadt vissza attól sem, hogy a szegény, tudatlan vadembert megfenyítse gúnyának könyörtelen tűzostorával. Oolanga homályosan sejtette, hogy kicsúfolják, méghozzá úgy, ahogyan a legkevésbé érti, de haragja éppen tudatlanságának nagysága miatt volt hatalmas. Úgy vezette le, ahogyan a sebzett vadállat. Fogát csikorgatta, tombolt, toporzékolt, barbár nyelven és barbár képekkel káromkodott. káromkodott. Még Lady Arabella is érezte, szerencsés, hogy kéznyújtásnyira van a segítség, másként a néger brutális erőszakának áldozatául eshetett volna akár meg is ölhette volna. — Értsem úgy — mondta hideg megvetéssel, amely sokkal hatékonyabban ejt sebet, mint a forró szenvedély —‚ hogy felkínálod nekem a szerelmedet? A te szerelmedet?
Válaszképpen Oolanga bólintott. A Lady hangjában a gúny vészjóslón sziszegett, és úgy érte a négert, mint az ostorcsapás. Aztán a Lady folytatta, és amint beszélt, egyre szenvedélyesebb lett. — És — És ezt merészelted! Te vadember... rabszolga... a férgek világának legalja! Vigyázz! Nem becsülöm többre a hitvány életed, mint egy patkányét vagy egy pókét. Ne lássam többé az ocsmány pofádat, vagy megszabadítom tőled a világot! Tudsz mondani bármit is a magad érdekében, amiért ne öljelek meg? Beszéd közben elővette a revolverét, és Oolangára szegezte. A halál közvetlen közelében a négert cserbenhagyta pimaszsága, és erőtlenül mentegetőzni próbált. Beszéde kurta volt, mindössze egy-egy szó. Lady Arabella számára halandzsának tetszett, de Oolanga saját nyelvén szerelmet, házasságot, feleséget jelentett. A szavak hangsúlyából Lady Arabella a maga gyors, női megérzésével sejtette a jelentésüket, de azt már nem tudta követni, amikor a néger sürgetőn követelte a szerelmét a legdurvább állati szenvedély és nevetséges fenyegetőzés keverékével. Az utóbbi abból állt, hogy Oolanga elmondta, tudja, hogy a Lady megpróbálta ellopni a gazdája kincsét, és ő tetten érte. Tehát ha a Lady az övé lesz, megosztja vele a kincset, és fényűzően fognak élni az afrikai vadonban. Ha azonban a Lady elutasítja, beárulja őt a gazdájának, aki meg fogja korbácsolni és kínozni, aztán átadja a endőrségnek, akik meg fogják ölni.
összevetve, pompás elegye volt az egymásnak ellentmondó, alantas elképzeléseknek, éppen olyan, amilyen egy hozzá hasonló vad embertől elvárható szerelmi szenvedélyében.
Mindent
XVI. MEGÚJULÓ HARC A DIANA LIGETÉBEN ALKONYATKOR lezajlott találkozás azonnali és messzire ható következményekkel járt, és nem csak a résztvevők számára. Oolangától ezt elvárhatta bárki, aki ismerte a trópusi Afrikából származó vadember jellemét. A fajtája számára két olyan szenvedély létezik, amely kimeríthetetlen és kielégíthetetlen: a hiúság és az, amit szerelemnek neveznek. Oolanga emésztő e mésztő gyűlölettel a szívében hagyta el a Ligetet. Kéjvágya és kapzsisága lángolt, hiúságát a gyökeréig sértették. Lady Arabella fagyos természete nem kavarodott fel ennyire, bár benne is parázslott a szenvedély. Még inkább térdre akarta kényszeríteni Edgar Caswallt. Az akadályok, amelyekkel szembetalálkozott, az elviselt sértések csak táplálták az őt emésztő bosszúvágyat. Amint visszavonult termeibe Diana Ligetében, újra meg újra végig gondolta a dolgot, és mindig Lilla Watford személyében találta meg a kulcsot problémájához, hogy hogyan fordíthatná Caswall képességeit, egész lényét önnön céljai szolgálatába. A budoárjában nagy gonddal nekifogott megírni egy levélkét, meg írta, összetépte, újraírta, amíg csinos papírkosara félig megtelt összetépett papírral. Amikor végre elégedett volt vele, még egyszer lemásolta a szöveget, aztán gondosan elégette az összes piszkozatot. A lemásolt levelet címeres borítékba tette, és Edgar Caswallnek címezte Castra Regisbe. Aztán elküldte az egyik inasával. A levélben ez állt: Kedves Mr. Caswall!
Szeretnék önnel beszélni egy témáról, amely hitem szerint érdekli önt. Volna olyan kedves felkeresni ma ebéd után — mondjuk — mondjuk három vagy négy órakor, egy közös sétára? Elmennénk a Mercy-tanyára, hogy meglátogassuk Lilla és Mimi Watfordot. A tanyán ihatnánk egy teát. Ne hozza h ozza magával afrikai a frikai szolgáját, mert tudom, hogy az ábrázata megijeszti a lányokat! Hiszen nem csinos, nem igaz?Az az érzésem, ez alkalommal elégedett lesz a látogatá sunkkal.
Szívélyes üdvözlettel, ARABELLA MARCH
Fél négykor Edgar Caswall megjelent Diana Ligetében. Lady Arabella az országúton fogadta, a kapun kívül. Minél kevésbé óhajtotta beavatni a cselédséget. Sarkon fordult, amikor jönni látta Caswallt, és együtt sétáltak tovább a Mercy-tanya felé. Amikor a tanyához értek, a Lady körülnézett, arra számítva , hogy megpillantja Oolangát vagy legalább is valami nyomát. Azonban a néger nem volt sehol. Határozott parancsot kapott a gazdájától, hogy ne mutatkozzon, s ezt a parancsot a Lady újabb sértéseként fogta fel. Lilla és Mimi szemlátomást örömmel fogadta őket, bár kissé csodálkozott, hogy az előző látogatás után ilyen hamar újra megjelentek. Ami ezután jött; egyszerű megismétlése volt az előző alkalommal lezajlott lelkek csatájának. Ezúttal azonban Edgar Caswall mintha vereséget szenvedett volna már mielőtt elkezdte. Ez annál különösebb volt, mivel ezúttal mellette volt Lady Arabella, hogy segítse Oolanga távollétében. Mi több, Mimit ezúttal nem erősítette Adam Sal ton jelenléte, amely korábban oly hasznos volt. Ez alkalommal hosszabb és eltökéltebb volt az akaratok összecsapása. Caswall érezte, ha most nem az ő akarata diadalmaskodik, jobb, ha eszébe sem jut megtelepedni Castra Regisben, ezért teljes büszkeségét bevetette Mimi ellen. Amikor arra vártak, hogy ajtót nyissanak nekik, Lady Arabella, váratlan támadástól tartva, így szólt hozzá, halkan és határozottan, erős meggyőződéssel: — Ezúttal — Ezúttal önnek kell győznie! Elvégre csupán egy nő. Ne mutasson könyörületet! Az gyengeség. Küzdjön vele, győzze le, tapossa el, ölje meg, ha kell! Az útjában áll, ezért gyűlölöm. Sose vegye le róla a szemét! Lillával ne törődjön, ő fél öntől! Máris ura és parancsolója. A másik, Mimi megpróbálja majd önt rábírni, hogy nézzen az unokatestvérére. Ne tegye! Abban rejlik a vereség. Semmi — még — még a halál se, lett legyen bárkié — ne terelje el a figyelmét Mimiről, és győzni fog! Ha kezd ön fölébe kerekedni, fogja meg a kezem, és szorítsa jó erősen, amíg Mimi szemébe néz. Ha túlságosan erős lenne önnek, majd én beavatkozom. Elterelem a figyelmét, és akkor veretlenül vonulhat vissza, ha nem is diadalmasan. Pszt! Csend! Jönnek. Legyen eltökélt és néma! n éma! A két lány együtt nyitott ajtót. Épp az eolhárfát szerelték fel a házban, amelyet Adam ajándékozott Miminek Az ajtónál párt percig füleltek.
Különös hangok jöttek a Homlok felől. A száraz nád susogott és zizegett az alföld meg a Keleti-tenger innenső partja felől. Az évszak szokatlanul aszályos volt. De a nesznek más oka is volt: az erős keleti szél nagy madárrajokat hozott, a zömüket fehér csuklyás gerlék alkották. Nemcsak a szárnyaik csattogtak, a búgásuk is tisztán hallatszott. Ilyen hatalmas madárseregnél az egyenként kiadott apró neszekből viharos erősségű zaj támadt. Meglepődve a madarak közeledtén, amelyre oly sokáig nem került sor, mindannyian Castra Regis felé tekintettek, amelynek magas tornya fölött szokás szerint ott lebegett a nagy sárkány. Amint nézték, a kötél elszakadt, és a sárkány zuhanni kezdett. A saját súlya meg a gravitáció, amelynek ellenszegülve felemelkedett, az erős keleti széllel egyesülve túlságosan soknak bizonyult a sárkányt tartó kötélnek. A sárkány balszerencséje új reményt adott Miminek. Mintha a mellékkörülmények eltűntek volna, ezért a legfőbb összecsapás egyszerűbb vonalak mentén zajlott. Mimi úgy érezte, mintha valamiféle vallásos húrt érintettek volna meg a szívében. Persze az is lehet, hogy a madárhangok megújulásával friss bátorság, a harc pozitív kimenetelébe vetett megújult hit költözött Mimibe. Meglehet, az eolhárfa szokatlan hangjai új gondolatokat ébresztettek benne. A csend gyötrelmében, amelytől oly régen szenvedtek, minden újfajta gondolatmenet ajándéknak látszott. Ahogy egyre jöttek, csak jöttek a madarak, és szárnycsattogásuk elnyomta a nád zizegését, Lady Arabella elsápadt, kis híján elalélt. Fülelt, majd megkérdezte. — Mi Mi ez? A Sziámban nevelkedett Mimi számára a zaj úgy hatott, mint a kígyóbűvölő által keltett nesz, felfokozott hangerővel. Kétségtelenül a nádzizegés és a hárfa kísérteties hangjainak keveréke lehetett, de senki nem kért és nem ajánlott fel magyarázatot. Edgar Caswall tárt magához először a zavarból, amelyet a zuhanó sárkány okozott. Pár perc múlva visszatért bele a sang-froid 5 , és újra képesnek látszott jövetele céljára összpontosítani. Mimi is gyorsan összeszedte magát, de más okból. Neki mélységes vallásos hite volt, hogy körülötte küzdelem folyik, a Jó ás a Rossz harca, és a Jó fog győzedelmeskedni. A hótollú, Szent Columba csuklyáját viselő madarak megjelenése csak fokozta ezt a meggyőződését. Minthogy erősen élt benne ez a hit, aligha csodálkozhatunk, hogy megújult erővel folytatta az összecsapást. Mintha Caswall fölébe tornyosult volna, az pedig meghátrált előle. Mimi élénk csapásai ismét az ajtó felé űzték Caswallt. Éppen kifelé hátrált, amikor Lady Arabella, aki
rezzenéstelen tekintettel meredt a férfira, megragadta a kezét, és próbálta megállítani. Mivel nem sikerült neki, egymás kezét fogva léptek ki az ajtón. Amint odakinn voltak, a különös muzsika, amely annyira megrémítette Lady Arabellát, elhallgatott. Ösztönösen ismét Castra Regis felé pillantottak, és látták, hogy a munkások újra rögzítették a sárkány kötelét, s az felemelkedett, és immár felfelé lebegett a korábbi helye felé. Miközben ezt nézték, nyílt az ajtó, és Michael Watford lépett a szobába. Addigra mindenki visszanyerte az önuralmát, és nem akadt semmi rendkívüli, ami magára vonta volna a figyelmét. A kérdő tekintetek láttán azt mondta: — Távirat — Távirat érkezett a Mezőgazdasági Minisztériumtól. Csak az évente Afrikába vándorló gerlék térnek vissza. Az invázió hamarosan véget ér.
XVII. A LÁDA BEZÁRUL MIMI WAFORD MÁSODIK diadalától Edgar Caswall még mélabúsabb lett. Úgy érezte, visszavetették önmagába, és ez, no meg mindent
lebíró vágya, hogy az ő akarata győzedelmeskedjék, kivívta bosszúszomját. Ellenséges érzületének legfőbb tárgya természetesen Mimi volt, akinek akarata az övé fölébe kerekedett, de ezt többé kevésbé elhomályosította a harag mindenki iránt, aki ellenszegült neki. Gyűlöletében Mimi után Lilla következett. Lilla, az ártalmatlan, gyengéd szívű, szelíd természetű lány, akinek szíve olyannyira tele volt szeretettel minden iránt, hogy nem maradt benne hely a hétköznapi élet szenvedélyei számára; akinek a természete Szent Columba gerléiére emlékeztetett, akiknek a színét viselte, s akiknek megjelenését tükrözte. Utána Adam Salton következett egy kis szünet után, mert ellene Caswallben nem élt közvetlen ellenségesség. Zavaró tényezőnek tekintette, nehézségnek, amely az útjában áll, ezért meg kell tőle szabadulni, el kell pusztítani. Az ifjú ausztrál olyan diszkrét volt, hogy a legtöbb, amit fel tudott hozni ellene, az volt, hogy Salton tudta, mi történt. Caswall nem értette Saltont, és az olyan természetnek, amilyen ő volt, a tudatlanság ijesztő, félelmetes. Caswall visszatért ahhoz a szokásához, hogy a kötelén feszülő nagy sárkányt lesi, s ez váltakozott háza többi kincsnek, kivált Mesmer ládája tartalmának a vizsgálatával. Sokat ült a tetőn, és elgáncsolt reményein búslakodott. Az ember azt hihette volna, hogy az abból a
magasságból jól látható hatalmas birtokai némileg helyreállították önelégültségét. Azonban nem így volt: tulajdonának állandóan elébe táruló mértékéről csak még inkább sértve érezte magát. Hogyan lehetséges, gondolta, hogy ennyi minden áll a rendelkezésére, amit mások annyira kívánnak, mégsem képes elérni szíve leghőbb vágyát? Maga az esendő ember szólt belőle, aki, mert valami még el nem érhetőre vágyik, csalódottan tekint óhajaira‚ mintha az ismeretlen hatalmak holmi személyes és rosszindulatú merényletet követtek volna el ellene. Az intellektuális és erkölcsi romlás ezen állapotában a sárkány mechanikus erőivel való kísérletezgetésben talált vigasztalást. Ez segített kilépni önmagából, változtatta ezoterikus kínjait avatatlanok számára is érthető gondolattá, még zavarodottságában is jelen volt a vigasz v igasz apró, noha mélabús eleme. Néhány hétig nem látta Lady Arabellát, aki mindig kereste az alkalmat a vele való találkozásra s a Watford lányokat sem, akik óvatosan kerülték őt. topogott, ám készen arra, hogy elbánjon bármivel, ami megzavarhatja a barátai életét. Hallott Mimitől az akaratok legutóbbi összecsapásáról, de ennek is csupán egyetlen és egyfajta következménye lett. Rosstól több újabb mongúzt szerzett be, köztük még egy királykobraölőt, amelyet általában magával vitt egy ládikában, amikor csak kisétált. Adam Salton egy helyben
Gyakran találkozott Sir Nathaniel de Salisszel, s kettesben megbeszélték, ami történt, és visszaemlékezlek a még korábbi dolgokra. Így hát ők ketten, akik mindent végiggondoltak, és emlékeztek az eseményekre, látszólag tudni vélték azt is, mi lesz, még mielőtt megtörtént volna. Mr. Caswall sikeresen kísérletezett a sárkánnyal. Mindennap nagyobb súly felemelésére tett próbát, és szinte úgy tetszett, mintha a gépezetnek saját tudata volna, amely együtt növekszik az elé állított feladatokkal. A sárkány közben mindvégig nagy magasságban lebegett az égbolton. A szél állandóan északról fújt, így a sárkány délnek szállt. Egész nap növekvő nagyságú csúszkák jutottak fel. Ezek csak papírból, vékony kartonból, bőrből vagy más hajlékony anyagból készültek. A nagy magasságtól, amelyben a sárkány lebegett, a kötélen nagy konkáv görbület keletkezett, így a csuszkák felfelé menet csattogó hangot adtak. Ha az ember az ujját a kötélre tette, a csúszka csattogására a kötél is ritmikusan mormoló hangot adott ki. Edgar Caswall, aki immár teljes mértékben a sárkány és tartozékai megszállottja volt, határozott hasonlóságot vélt felfedezni a ritmikus mormolás és a között a kígyóbűvölő hang között, amelyet a száraz nádon keresztülrepülő gerlék keltettek, amikor az eolhárfa szólt.
Egy napon felfedezett valamit Mesmer ládájában, amit fel akart használni a kísérleteihez. Ez jókora tekercs drót volt, „finom, mint az emberi haj”, egy szépen megmunkált dobra tekerve, amely csodálatra méltó távolságot tett meg hihetetlenül könnyedén. Kipróbálta csúszkákkal és látta, hogy hibátlanul működik. Akár magában ment a csúszka, akár valami önmagánál jóval súlyosabbat vitt, egyformán jól működött. A drót kellőképpen erős és könnyű volt ahhoz is, hogy fölösleges feszülés nélkül visszahúzza a csúszkát. Többször kipróbálta sikeresen, de immár sötétedett, és nehezére esett szemmel tartani a csúszkát. Tehát keresett valami súlyosat, hogy a csúszka ne táncoljon. Ezt, ami véletlenül Bész egyiptomi istenség szobra volt, a finom drótra erősítette, amelyet átbújtatott az azt védő fakereten. Aztán‚ mivel besötétedett, bement az épületbe, és megfeledkezett róla. Aznap éjjel különös nyugtalanságot érzett — nem — nem álmatlanságot, mert tudatában volt annak, hogy alszik. Napkeltekor felkelt, és szokása szerint tekintetével a sárkányt kereste. Nem látta a szokott helyén, az égbolton, így fogott egy távcsövet, és szertekémlelt a négy égtáj felé. Még jobban megdöbbent, amikor meglátta a sárkányt, szokás szerint nekifeszülve a tartókötélnek. Csakhogy átment a torony túloldalára, és most a szél ellenében feszült, észak felé. Ezt oly különösnek találta, hogy eltökélte, megvizsgálja a jelenséget, de addig senkinek nem szól róla. Számos utazásán Edgar Caswall megtanulta a szextáns használatát, immár szakértője volt. Ennek és hasonló műszereknek a segítségével pontosan meg tudta állapítani a sárkány helyzetét es azt, hogy mely földi pont fölött lebeg. Tulajdonképpen meglepte, hogy amennyire képes volt megállapítani pontosan Diana Ligete fölött lebegett. Hajlamos lett volna Lady Arabellát a bizalmába avatni ebben a kérdésben, de meggondolta magát, és inkább nem tette. Bizonyos okból, amelyet meg sem próbált megmagyarázni magának, örült, hogy hallgatott, amikor másnap reggel látta, hogy a pont, amely fölött a sárkány lebeg, a Mercy-tanya volt. Amikor műszereivel ezt igazolta, ült a torony ablaka előtt, kinézett, és töprengett. Az új helyszín inkább a kedvére volt, mint a korábbi, de a dolog miértjét továbbra sem értette. A nap további részét a toronyszobában töltötte. Úgy érezte, amelyeket olyan erők vonzzák immár, amelyek felett nincs hatalma — amelyeket lényegében nem is ismer —‚ olyan irányokba, amelyeket nem ért, és amelyek kívül esnek önnön akaratán. Minthogy képtelen volt a problémára kielégítő megoldást kifundálni, hívott egy szolgát, hogy mondja meg Oolangának, nyomban látni akarja ót a toronyszobában. Az a válasz érkezett, hogy az afrikait az előző este óta nem látták. Caswall immár annyira ingerlékeny volt, hogy ez a csekélység is felbőszítette. Mivel feszült volt, és beszélni akart valakivel, Simon
Chesterért küldetett, aki jött is nyomban, a váratlan hívástól kifulladva, sietve és izgatottan. Caswall leültette, és amikor a vénember kissé megnyugodott, ismét megkérdezte, látta-e valaha is, mi van Mesmer ládájában, vagy hallott-e róla beszélni. Chester bevallotta, hogy egyetlenegyszer „az akkori Mr. Edgar” idejében látta nyitva a ládát, ami, ismerve egyet s mást a történetéből, és még többet sejtve, annyira felizgatta, hogy elájult. Amikor magához tért, a láda csukva volt. Attól fogva Mr. Edgar soha többé nem beszélt róla. Amikor Caswall arra kérte, írja le, mit látott, amikor a láda nyitva volt, Chester nagyon izgatott lett, hiába igyekezett nyugodt maradni, és egyszerre csak eszméletét vesztette. Caswall hívta a cselédeket, akik az ilyenkor szokásos gyógymódokat alkalmazták Az öreg mégsem tért magához. Meglehetősen sok idő elteltével hívták az orvost. Elegendő volt egyetlen pillantást vetnie a vénemberre, hogy megállapítsa a diagnózist. Mégis letérdelt mellé, és gondosan megvizsgálta. Aztán felállt, és halkan kijelentette: — Szomorúan — Szomorúan kell közölnöm, uram, hogy eltávozott.
XVIII. CSAVARGÁSOK AKIK KÖZELRŐL ISMERTÉK EDGAR CASWALLT az érkezése óta, és akik valódi értékén becsülték fel hidegvérű természetét, meglepődtek, amiért a szívére vette a vén Chester halálát. A helyzet az volt, hogy egyikük sem ítélte meg helyesen a jellemét. A jó, egyszerű lelkek magukból indultak ki. Azt hitték, meglehetősen természetes módon, hogy a bánat, amelyet érzett, a gazda szomorúsága volt családja hűséges, öreg cselédjéért. Arra nemigen gondoltak, hogy mindez csupán annak a csalódottságnak önző kifejezése volt, hogy elveszítette az egyetlen megmaradt kulcsot a családtörténet egyik érdekes darabkájához, amely így immár örökre titokban marad. Caswall eleget tudott őseinek a párizsi életéről ahhoz, hogy még teljesebben és alaposabban tudni akarja, mi történt ott. Annak a bizonyos ősének Párizsban töltött időszaka teret adott minden nemű kíváncsiságnak. Az egyetlen, aki hinni látszott Caswall bánatának őszinteségében, Lady Arabella volt, akinek megvolt a maga kis játéka, és az együttérző barát szerepében alkalmat látott a gyakoribb találkozásra a férfival, akit meg akart kaparintani. Az alkalmat először a vén Chester halála utáni napon használta ki; valójában nyomban azután, hogy s hír beszivárgott Diana Ligetének hátsó kapuján. Ekkor olyan jól játszotta
a szerepét, hogy az még Caswall hideg természetének is imponált. Oolanga volt az egyetlen, aki nem hitt benne, hogy legalább egy parányi jó érzés vezérelte a dologban. De ez természetes volt, hiszen Oolanga nem ismerte a jó érzést. Érzelmi és más ügyekben Oolanga kifejezetten gyakorlatias volt, és minthogy fel nem foghatta, hogy bárki érezhet fájdalmat másért is, mint testi szenvedés vagy anyagi veszteség miatt, azt sem értette, hogy bárki ilyetén érzelmet mímeljen, hacsak nem csalárd szándékból. Oolanga azt hitte, a Lady ismét azért jött Castra Regisbe, hogy ellopjon valamit, és eltökélte, hogy ezúttal nem szalasztja el az alkalmat, hogy kihasználja ezt a fölényét a nővel szemben. Ezért úgy érezte, hogy most nagyon oda kell figyelnie, mi történik. Amióta arra a következtetésre jutott, hogy Lady Arabella el akarja lopni a kincsesládát, mindenkiről ugyanezt feltételezte, és minthogy az éjszaka különösen kedvez a tolvajoknak ügyelt rá, hogy figyeljen minden gyanús személy és helyet, amikor az éj hajnalba, majd a hajnal nappalba fordul. Ilyenkor az agy aktivitása sincs a csúcsán. Az alvás a gondatlanságnak olyan tényezője, amellyel számolni kell, és mivel egyformán érinti a tolvajt és az őrzőt, kétszeresen hasznos lehet ahhoz is, hogy megtudjanak valamit. Ezért hajnalban általában éberen figyelt, és mivel Adam ugyanebben az időben folytatta a maga Lady Arabellával kapcsolatos kutatásait, útjaik természetesen keresztezték egymást. A természet logikus, és ami történik általában, az történik akkor is, ha kedvező a szerencse. Adam kora reggeli megfigyelésre ment az őt érdeklő terepre, és szokása szerint magával vitt egy mongúzt a dobozában. Akkor ért Diana Ligetének kapujához, amikor Lady Arabella éppen indulni készült Castra Regisbe hogy eleget tegyen annak, amit ő vigasztaló küldetésnek tekintett. Lady Arabella pedig, amikor látta ablakából, hogy Adam titokzatosan oson a fák árnyékában a kapuja táján, azt gondolta, hogy a fiatalember az övéhez hasonló küldetésben jár. Ezért gyorsan elkészült, és kihasználva minden árnyékot és tárgyat, amely elrejthette őt Adam elől, követte az ifjút az útján. Ool anga, a gyakorlott cserkész pedig a Ladyt követte, csak ügyesebben rejtőzködve nála. Látta, hogy Adam vállán ott függ a titokzatos ládika, amelyről Oolanga azt hitte, valami értéket rejt. Amikor látta, hogy Lady Arabella titkon követi az ifjút, ez a hite csak erősbödött. Eszébe vette — már amilyen esze volt neki —‚ hogy Lady Arabella lopni akar, és nyomban feltételezte a Ladyről, hogy kihasználja ezt az új lehetőséget. Adam közben a Castra Regishez tartozó területre ért, és Oolanga látta, hogy a Lady nagy titokban követi őt. Félt közelebb menni, mert immár mindkét oldalán olyan ellenség tartózkodott, aki észrevehette őt. Ezért, amikor látta, hogy Lady Arabella a kastély felé tart, egyértelműen elhatározta, hogy őt követi. Ezért észre se vehette,
hogy Adam le tért
a csapásról, és visszament a főútra. Lady Arabella viszont, akit látszólag nem érdekelt Adam útvonala, továbbhaladt a kastély felé. Azon az éjjelen Edgar Caswall rosszul aludt. A nap tragikus eseményén járt az esze, állandóan felébredt, és azon gondol kozott. Kora hajnalban felkelt, és vastag köntösbe burkolózva ült az ablaknál és nézte a sárkányt, mindenfélére gondolva. A szobájából köröskörül látta a vidéket, és ahogy világosodott, a mindent megmutató fény feltárta előtte a környék apró történéseit. Az élete nem tette őt érdekeltté a mások életében, és sejtelme sem volt arról, hogy mennyi apróságból állnak össze a közemberek hétköznapjai. Madártávlatból szemlélni, hogyan munkálkodik a közösség már ebben a korai órában, újdonság volt Edgar Caswall számára. Friss érdeklődéssel nézte. Hideg természete nem hagyott helyet benne a nála csekélyebbek iránti együttérzés számára, de ez is okulásul szolgáló tanulmány lehetett, éppúgy szemlélhette, ahogyan hangyák vagy méhek vagy más, egyedenként nem sok érdeklődésre számot tartó lények kolóniáit tanulmányozta. Ahogy növekedett a kutakodó fény, Caswall látta az egyszerű emberek napjának kezdetét. Caswall megpróbálta mozgósítani a képzeletét is, hogy megfejtse minden egyes cselekvés miértjét és célját. Mihelyt képessé vált rá, hogy felismerje a sötétség és felismerhetetlenség tömegéből kibontakozó egyes házakat, különösen kezdte érdekelni mindaz, ami körülötte történt. Az a két hely, amelyek a leginkább érdekelték, a Mercy-tanya és Diana Ligete voltak. Az első tevékenységek szerények voltak — a — a házimunkához vagy a mezőgazdasági szükségletekhez tartozók — ajtók — ajtók és ablakok kinyitása, sepregetés és takarítás, általában véve a megszokott rend helyreállítása. Aztán a mezőgazdasági cselédek a szarvasmarhák és más jószágok jólétéről gondoskodtak; vízhúzás, takarmányhordás, az almok eligazítása, a trágya eltávolítása, mindaz az ezerféle munka, amely állatok tartásával jár. Az önmagába mélyedt, mindenkit lenéző, önző, egoista Caswall számára ez a madártávlat érdekes bepillantást nyújtott a kozmikus erőfeszítések szabályos ismétlődésébe. Annyira lekötötte ez az új élmény, hogy a hajnali félhomály óráinak múlását észre sem vette. Már nappal volt, amikor észrevette a környezetét. Immár messziről is meg tudta különböztetni a tárgyakat és az embereket. Látta Lady Arabellát, miután felhúzták redőnyeit, és kinyitották ablakait, ahogy a szobájában járkált, fehér ruhája elütött a sötétebb színű bútorzattól. Látta, hogy a Lady úgy öltözött, mint aki elhagyni készül a házát. Amint Caswall figyelte, a Lady egyszerre csak felállt, és kinézett az ablakon, de ekkor is megbújt a függöny mögött, és ahogy a Lady tekintetének irányát követte, Caswall Adam
Saltont pillantotta meg a vállán átvetett kötélen függő ládikával, amint a Lady kapuját övező fák árnyékában haladt. Caswall látta, hogy a Lady elhagyta a szobáját, s egy perc múlva már követte Saltont végig az úton, Castra Regis felé, útközben ügyelve, üg yelve, hogy ne lássa meg senki. Aztán meglepetten figyelt fel Oolanga fekete képére és világítóan fehérlő szemgolyójára, amint a fasor aljnövényzetét alkotó örökzöldek közül leselkedett. Mert azt tette ő is. Magasan lévő ablakából — amelynek már a puszta magassága is eltakarta Caswallt a többiek elől — Caswall látta az egymást lesőket az ő területére lépni, aztán nyomban elszakadni egymástól, mert Adam Salton az egyik irányba tartott, Lady Arabella viszont a másikba, ám őt követte a néger. Aztán Oolanga eltűnt a fák között; de Caswall látta, hogy még mindig leselkedik Lady Arabella, miután körültekintett, besurrant a nyitott ajtón, ezután Caswall természetesen már nem látta őt. Szinte nyomban halkan kopogtak az ajtaján, de olyan halkan, hogy csak akkor tudta biztosan, hogy kopogás volt, amikor megismételték. Aztán az ajtó kinyílt, nagyon-nagyon lassan, és a nyíláson át látta meg villanni Lady Arabella fehér ruháját.
XIX. RÉSZVÉTLÁTOGATÁS CASWALL ŐSZINTÉN MEGLEPŐDÖTT, amikor meglátta Lady Arabellát, pedig nem kellett volna csodálkoznia, hiszen ez egyszer már meg történt ugyanígy. Az arcán látható meglepődés olyannyira nagyobb volt annál, amire Lady Arabella számított — pedig pedig azt hitte, fel van készülve, bármi történjék is —‚ hogy a Lady csak állt, némán a döbbenettől. Bármilyen hidegvérű volt, bármenyire készen állt mindenfajta társadalmi vészhelyzetre, fogalma sem volt immár, hogyan tovább. Ugyanakkor merész volt, és beszélni kezdett, bár halvány sejtelme sem volt róla, hogy mit fog mondani. Ha korábban bárki azt állította volna, hogy ő fogja megkérni egy férfi kezét, felháborodottan kikérte volna magának. — Azért — Azért jöttem, hogy a legmélyebb részvétemet fejezzem ki, amiért ekkora gyász érte. Caswall válaszában megint csak újabb meglepődés érződött. — Gyász? — Gyász? Attól tartok, igen ostoba lehetek, de nem értem.
A Lady máris hátrányos helyzetben érezte magát, de folytatta. — Az öregre gondolok, aki olyan váratlanul halt meg, az ön régi… cselédje. Caswall arcán kissé megenyhült az értetlen koncentrálás. — Ja, — Ja, ő! Remélem, nem gondolja, hogy gyászra adott okot. Elvégre csak szolga volt; és a hatvan meg tíz esztendejét még legalább hússzal túlélte. Ha nem volt kilencvenéves, akkor egy se! — Mégis, — Mégis, egy ilyen régi cseléd… Caswall szavai nem voltak olyan hidegek, mint a hangja. ha ngja.
— Sosem érintkezem szolgákkal. Ráadásul sosem láttam, nem is hallottam felőle. Csak azért tartották itt, mert már olyan régen a házban tartózkodott vagy más, de hasonlóan ostoba okból. Azt hiszem, a tiszttartó azt gondolta, az ő népszerűségét csorbítaná, ha kitenné. Mindez butaság. Az üzletben nincsenek érzelmek; ha valaki ennyire szentimentális, nincs joga rá, hogy a más birtokán tiszttartó legyen.
Ez a hangnem szinte megijesztette a Ladyt. Hogyan lépjen tovább küldetése teljesítésében, ha ez a Caswallből kipréselhető szívélyesség csúcsa? Ezért nyomban más húrt kezdett pengetni — ezúttal személyeset. — Nagyon sajnálom, ha megzavartam. Nagy merészség volt tőlem.
Nem ragaszkodom a hagyományokhoz… semmiképpen nem vagyok a szokások rabja. Mégis vannak bizonyos határok... Éppen eléggé rossz, hogy így rátörtem önre, és nem tudom, mit mondhat vagy gondolhat az időpontról, amelyet ehhez választottam. v álasztottam. Edgar Caswall azonban mégiscsak úriember volt neveltetése vagy a megszokás miatt, hát az alkalomhoz illőn válaszolt. — Csak azt mondhatom, Lady Arabella, hogy szívesen látom
bármikor, amikor hajlandó a jelenlétével megtisztelni megtisztelni a házamat. A Lady bűbájosan a férfira mosolygott. — Nagyon köszönöm! Igazán megkönnyebbültem. A konvenciók
felrúgása önnel számomra inkább öröm, mint bánat. Úgy érzem, bármiről nyíltan nyíltan szólhatok önnel.
Caswall visszamosolygott.
— Az önéhez fogható barátság és megértés szinte felhívás a
konvenciók felrúgására. — Tegyen — Tegyen próbára! Ha kiállom, az újabb kapocs lesz kettőnk között. — Az — Az valóban megtiszteltetés volna. Nos, próbára teszem. A Lady nyomban mesélni kezdett Caswallnek Oolangáról és a néger fura gyanakvásáról, amellyel kétségbe vonta az ő becsületességét. Caswall szívből kacagott, és elmeséltette az összes részletet. Ugyancsak jót nevetett azon, ahogyan a Lady Oolanga terveit elemezte, amelyeket még a pimasz jelzőre sem méltatott. Végső megjegyzése mindent megvilágított. — Hadd adjak önnek tanácsot: ha a legcsekélyebb hibát is felfedezi
abban a pokoli négerben, lője agyon abban a pillanatban, amint meglátja! Egy felfuvalkodott és mániákus néger az egyik legkellemetlenebb dolog a világon. Végezzünk tehát tiszta munkát, és pusztítsuk el nyomban! nyomban! — No és a törvény Mr. Mr. Caswall? — Ó, a törvénnyel semmi gond. De a törvényt sem igen érdeklik
halott négerek. Egy-kettővel több vagy kevesebb, nem számít. Szerintem inkább megváltás! — Félek öntől — felelte a Lady bájos mosollyal, halkan.
— Rendben — Rendben van, hagyjuk. Mindenképpen meg fogunk szabadulni az egyiktől! — Semmivel sem szeretem jobban a négereket önnél — mondta a Lady —‚ de azt hiszem, nem kell túlságosan amikor ilyesfajta tisztogatásról van szó.
körülményesnek lenni,
Aztán a Lady egészen más hangon és stílusban megkérdezte: — És most árulja el: megbocsátott nekem? — Meg, drága úrnőm. ha van miért megbocsátanom.
Miközben Caswall beszélt, látta, hogy a Lady menni készül, az ajtóhoz kísérte, majd a lehető legtermészetesebb módon tovább, a kapuig. Együtt léptek ki a házból, s mentek végig a fasoron. Amikor
aztán Caswall visszament a házba, a Lady elmosolyodott, és suttogva, de kimondta magának a legtitkosabb gondolatát: — Nos, ez rend ben volna. Nem hinném, hogy a délelőtt hiábavalón telt.
Ráérősen visszasétált Diana Ligetébe. Amikor Adam Salton elvált Lady Arabellától, folytatta megkezdett útját A Homlok vonalát követte, felidézve emlékeit a különböző helyekről. Akkor ért vissza Csekélyebb Dombra, amikor Sir Nathaniel éppen leült reggelizni. Mr. Salton Walsallba ment egy korai találkozóra, így hát Sir Nathaniel egyedül volt. Amikor végeztek a reggelivel, látva Adam arcán, hogy mondani akar valamit, követte a fiatalembert a dolgozószobába, és becsukta az ajtót. Amikor mindketten pipára gyújtottak, Sir Nathaniel belekezdett. — Amióta utoljára beszéltünk, eszembe jutott egy érdekes dolog Diana Ligetéről, amelyet már korábban említeni akartam, de valami kiverte a fejemből. A házról van szó, nem a Ligetről. Régóta tudom, hogy valami különös titok övezi a házat. Talán fontos, talán jelentéktelen ebben a bonyolult útvesztőben, amelyben próbáljuk kiismerni magunkat.
— Figyelek. Kérem, mondjon el mindent... mindent, amit tud vagy gyanít, én pedig megpróbálok véleményt formálni. Kezdjük ott, hogy miféle titokról van szót. Fizikairól, szellemiről, erkölcsiről, történelmiről, tudományosról, okkultról? Bármiféle apró információ a segítségemre lenne. — Nos, Nos, drága fiam, az a helyzet, hogy nem tudom! Nem tudja, uram? — Nem
— Ez nem is olyan különös, mint amilyennek látszik. Bármelyik kategóriába tartozhat. Természetes, hogy nem akarsz hinni nekem ilyen fokú tudatlanság hallatán… — Jaj, — Jaj, uram, sosem kételkednék önben. Nem, persze, hogy nem. De mindegy, mert így sem tudod elhinni — Nem, vagy megérteni. Természetesen megértem‚ hogy nem szívesen beszélsz kétségekről. De ez nem a tényre vonatkozik, hanem kifejezési formájára. Nyugodj meg! Tisztában vagyok a jó szándékomban való hiteddel. De akadályokkal találkozunk, amelyeket át kell hágnunk,
ezért el kell hinnünk egymásnak, hogy igazat mondunk, akkor is, ha magunk sem értjük. Adam percekig hallgatott, aztán felderült az arca. — Azt — Azt hiszem, uram, a legjobb úgy továbbhaladnunk, hogy tényeket mondunk egymásnak. A magyarázat szükséges kétséget hozhat; de lesz valami, aminek az alapján továbbmehetünk. — Így igaz. Megpróbálom elmondani neked, mit gondolok; de a dologgal kapcsolatos elképzeléseimet nem rendszereztem, ezért meg kell nekem bocsátanod, ha elbeszélésem nem követi az időrendet. Nyilván láttad már már a házat Diana Ligetében. — A — A külsejét; de az emlékezetembe véstem, és felidézhetem bármely részletét, amelyre felhívja a figyelmemet. — A — A ház nagyon vén, az első házféle, amely valószínűleg állt már a rómaiak idején is. Felújították, talán többször is a későbbi korokban. A ház úgy áll, vagy inkább úgy állt már akkor is, amikor Mercia királyság volt, nem hiszem, hogy az alapozása későbbi a normann hódításnál. Néhány évvel ezelőtt, amikor a Merciai Regészeti Társaság elnöke voltam, igen gondosan átvizsgáltam. Ez még azelőtt volt, hogy March kapitány megvásárolta volna. A házat akkor újították fel úgy, hogy alkalmas legyen a menyasszonya fogadására. Az alapozás igen különös, majdnem olyan erős és súlyos, mintha erődítménynek szánták volna. Számtalan szoba van mélyen a föld alatt. Ezek egyikét szerfelett különösnek találtam. Maga a szoba igencsak nagy, és a kőművesmunka több mint masszív. A szoba közepén süllyesztett kút van padlószintig építve, amely nyilvánvalóan igen mélyre nyúlik le. Csörlő nincs rajta, és annak sincs nyoma, hogy valaha lett volna, se k ötél, ötél, se semmi. Nos, tudjuk, hogy a rómaiaknak is voltak mélységesen mély kútjai, amelyekből a vizet „rongykötél” segítségével emelték ki, s hogy Woodhullnál is létezett egykor egy mintegy háromszáz méter mély kút. Itt csupán egy elképesztően mély kútnyílás van. A szoba ajtaja, amikor én láttam, igen vastag volt, és egy hatvanszor hatvan centis zár volt rajta. Nyilvánvalóan valaminek vagy valakinek az őrzésére szolgált, de amikor odalátogattam, senkiről nem hallottam, akinek megengedték volna, hogy lássa azt a szobát. Mindezek szolgáltatják az á propos-t ahhoz az ötlethez, amelyre mar céloztam: a kútnyílás volt az, amelyen át a Fehér Féreg (bármi volt is az) közlekedett. Akkoriban kutatást szerettem volna végeztetni, szükség esetén akár ásatást is a saját költségemre, de minden ilyen javaslatomat azonnal és egyértelműen elutasították. Így persze nem
tettem további lépéseket az ügyben. Aztán a egész kiesett az emlékezetből az enyémből is. — Emlékszik -e, -e, uram - kérdezte Adam —‚ hogy milyen volt az a szoba, ahol a kút volt? És hogy volt-e ott bútor, egyáltalán, akadt-e bármi szobában? — Nem Nem emlékszem. Nagyon sötét volt, olyan sötét, hogy nem leheteti kivenni semmit. Az egyetlen, amire emlékszem, valamiféle nagyon homályos, nagyon halvány zöld fény, amely a kútból áradt. Nem állandó, hanem lüktető, vibráló fény. Soha életemben nem láttam hozzá hasonlót. — Emlékszik — Emlékszik -e, hogyan jutott abba a szobába, ahol a kútnyílás van? Külön ajtaja volt kívülről, vagy belső szobán, folyosón kellet odamennie?
— Azt Azt hiszem, valamif éle éle szoba vezetett oda. Emlékszem, felmentem néhány lépcsőn, úgy értem a kútszobához. Egészen elkoptak a lépcsőfokok a hosszú használattól vagy mitől, mert csúszkált rajtuk a lábam, amikor felmentem. Egyszer megbotlottam, és kis híján beleestem a kút nyílásba. nyílásba. Attól fogva óvatosabb lettem. lettem. — Volt — Volt ott más különös dolog is, például furcsa szag? — Furcsa — Furcsa szag? Igen. Doh vagy áporodott mocsár bűze. Határozottan felfordult tőle a gyomrom, emlékszem. Próbálok visszaemlékezni az ottani látogatásomra, és minél többet felidézni abból, amit láttam vagy éreztem. — Akkor később, uram, lesz olyan szíves, és elmeséli nekem, amire
sikerül visszaemlékeznie. — Örömmel, Adam. Ha a bácsikád addigra nem jön vissza, vacsora
után beülünk a dolgozószobába, és folytatjuk ezt az érdekes csevegést.
XX. A LIGET TITKA
AMIKOR ADAM, miután magára hagyta Lady Arabellát, folytatta a maga útját Castra Regis területén kívül, Oolanga titkon követte. Adamnek volt egy olyan érzése vagy inkább gyanúja, hogy követik, és sokszor körülnézett, azt remélve, hogy felfedezi azt, aki a nyomában jár. Minthogy számtalan kísérlete nem járt sikerrel, fokozatosan feladta ezt az elképzelést, és inkább elfogadta a másik lehetőséget,
hogy tévedett. Nem tudta, mi történt a négerrel, akit eleinte határozottan látott, ezért egész úton éles szemmel kutatta. Amikor átvágott a Diana Ligetének bejárata előtti erdőcskén, mintha egy pillanatra látta volna az afrikai arcát. Tudta, biztosan ő az, másként holmi ördög bitangol a környéken. Ezért jobban belegázolt az al jnövényzetbe, jnövényzetbe, és a fasorral párhuzamosan tartott a ház felé. Tulajdonképpen örült, hogy sehol nem találkozott napszámossal vagy szolgával, mert nem szívesen vette volna, ha Lady Arabella emberei a hölgy birtokán látják abban az órában. Kihasználva a fák sűrűjét, megközelítette, majd körbejárta a házat. Fáradsága eredménnyel járt, mert a ház túloldalán, közel ahhoz a helyhez, ahol a meredek sziklájú partszakasz volt, Oolangát pillantotta meg egy hatalmas tölgy szabálytalan törzse mögött kuporogni. A fickó nagyon figyelt valakit vagy valamit, észre sem vette, hogy meglátták. Ez Adamnek kedvezett, mert kedvére vizsgálódhatott. A sűrű erdő, habár fáinak többnyire nem volt terjedelmes az átmérője, sötét árnyékot adott, ráadásul a keleten felkelő, korai nap is úgy világította meg a meredélyt, amely előtt az afrikait rejtő fa állt, hogy a néger majdnem sötétben maradt. Adam olyan közel ment hozzá, amennyire csak tudott, és döbbenten látta, hogy az afrikai előtt egy fényfolt látszik a földön; amikor rájött, hogy mi az, még eltökéltebb lett, hogy folytatja a megfigyelést. A néger a kezében lámpást tartott, azzal világított lefelé a meredélyen. A fényben látszott, hogy a bemélyedést néhány lépcsőfok követi, amelyek egy alacsonyan elhelyezett, súlyos vasajtóhoz vezetnek a ház falában. Adam gondolatai szélsebesen kavarogtak. Mindazok a különös dolgok, amelyeket Sir Nathanieltől hallott és mindaz, amit ő maga vett észre, jelentéktelenek és fontosak, kaotikusan kavarogtak a fejében, jelzések, amelyekbe az elme kapaszkodik holmi lidérces álomban. Ösztönösen elrejtőzött Oolanga elől egy vaskos tölgyfa törzse mögé, és figyelni kezdett; hogy mi lesz. Igen rövid idő múlva egyértelművé vált, hogy az afrikai meg akarja tudni mi van a súlyos ajtó mögött. Belesni nem lehetett, mivel az ajtó pontosan illeszkedett a masszív kőlapok közé. A fény csupán egy aprócska lyukon át juthatott be a házba, amely a nagy kövek között éppen az ajtó fölött volt. A lyuk sokkal magasabban helyezkedett el, semhogy talajszintről be lehessen kukucskálni rajta. A négert annyira lekötötte erőfeszítése, hogy benézzen, hogy Adam rájött, nem szükséges olyan óvatosan rejtőzködnie, és ez jelentősen megkönnyítette a dolgát. Oolanga, miután lábujjhegyre állt a közelben található legmagasabb ponton, és a lámpást olyan magasra emelte, amennyire csak bírta, körbevilágította az ajtót, nem talál -e valahol lyukat vagy rést a fémen, amelyen a melyen át beleshet. Mivel nem járt sikerrel,
a bozótból előhalászott egy deszkát, amelyet az ajtó tetejének támasztott, és igen ügyesen felmászott rá. Ez sem vitte azonban annyira közel az ablaknyíláshoz, hogy benézhessen vagy akár bevilágíthasson. Így aztán lemászott, és visszavitte a deszkát oda, ahonnan elhozta. Aztán elrejtőzött a vasajtó mellett, és várt, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy ott marad, amíg arra nem megy valaki. Nyomban meg is jelent Lady Arabella, hangtalanul közeledett az árnyakon át az ajtó felé. Amikor a Lady már olyan közel volt az ajtóhoz, hogy megérinthette, Oolanga előlépett rejtekhelyéről, és suttogni kezdett, a félhomályban a hangja sziszegésnek hallatszott. — Látni — Látni akarlak, kisasszony, hamarosan és titkon. A Lady ajka megvetően lebiggyedt. — Látsz — Látsz most is. Mit akarsz? Mi az? — Jól — Jól tudod, kisasszony. Már mondtam. A Lady olyan izzó tekintettel fordult az afrikai felé, hogy szemének zöldje úgy ragyogott, akár a smaragd. — Abból elég legyen! Ha bármi értelmeset akarsz nekem mondani, találkozhatsz velem itt, ahol most vagyunk, hét hé t órakor. A néger nem válaszolt szóban, hanem összetette a két tenyerét és olyan mélyen meghajolt, hogy a homloka a földet érintette. A Lady szobormereven állt, Oolanga pedig, ezt látta, felállt, és lassan távozott. A búvóhelyéről Adam Salton mindezt látta és eltűnődött. Pár perccel később odahagyta rejtekhelyét, és hazament a Csekélyebb Dombr a, a, azzal az eltökélt szándékkal, hogy hétkor ott lesz Diana Ligetében, valami rejtett helyen.
Hazaérve a mongúzládikáját a fegyverszobában helyezte el. Minthogy a közeljövőben nem állt szándékában felhasználni az állatkát, teljesen megfeledkezett róla. Nem
sokkal hét előtt Adam nesztelenül kiosont a házból, és vissza ment Diana Ligetének hátsó bejáratához. A hely némának és elhagyatottnak látszott, hát élt az alkalommal, és annak a pontnak a közelében rejtőzött el, ahonnan korábban látta, hogyan próbálta Oolanga kideríteni, mi van az ajtó mögött. Meglehetősen elégedett volt, amikor sikerült elbújnia. Némán és mozdulatlanul várakozott, s egyszer csak valami fehéren csillogót látott hangtalanul elhaladni az aljnövényzetben. Nem csodálkozott, amikor felismerte Lady Arabella
ruháját. Egészen az ajtó közelébe ment, és arccal az ajtó felé várt. Valami közeli búvóhelyről ekkor előjött Oolanga, és megközelítette a Ladyt. Adam meglepetten, magában szinte elmosolyodva vette észre, hogy a néger vállán az ő, Adam ládikája van a mongúzzal. Az afrikai persze nem tudta, hogy látja valaki, a legkevésbé azt, hogy h ogy éppen az, akinek a tulajdona nála van. Bármilyen halk léptű volt is a néger, Lady Arabella meghallotta, hogy jön, és szembefordult vele. Kissé körülményes volt látni az afrikait a félhomályban, mivel szokása szerint tetőtől talpig feketét viselt, csak a gallérja meg a mandzsettája volt fehér. Arcának és öltözékének feketesége szinte elnyelte a fényt. Kettejük beszélgetésénél Lady Arabella volt a kezdeményező. — Látom, itt vagy. Mit akarsz? Ki akarsz rabolni vagy meg akarsz ölni? — Nem, Nem, akarsz téged szeretni! szeretni! Ettől az egyértelmű indítástól a Lady kissé megijedt, és hangnemet próbált változtatni. — Az ott koporsó nálad? Ha az, csak az idődet vesztegeted Nem kerülök bele. Amikor egy néger azt gyanítja, hogy kinevetik, természetének teljes tüze előtör; és minthogy a fickó a legalja fajta volt, csak a szokásost lehetett várni tőle. — Esz — Esz nem van koporsó. Éppen ellenkeszőleg. Esz van ládika neked. Amit te szeretel. Én adol őtet neked! A Lady változatlanul el akarta terelni a szót a szeretet témájáról, hiszen úgy vélte, a néger abba őrült bele, így hát újabb erőfeszítést tett, hogy az afrikai gondolatait másfelé terelje. — Ezért — Ezért akartál látni? Oolanga bólintott. A Lady folytatta:
— Akkor — Akkor gyere a másik ajtóhoz! És légy csendben! Nem szeretném, ha házból beszélni látnának egy ilyen… ilyen... niggerrel, mint te! A Lady szándékosan választotta a megalázó szót. Másféle szenvedéllyel próbálta ellensúlyozni az afrikai szenvedélyét Azt akarta, hogy mindenképpen nyugton maradjon. A sűrűsödő
homályban nem látta a fekete arcán szétáradó dühöt. A forgó szem és a csikorgó fog azonban a sötétben is kellőképpen tanúskodott a haragról. A Lady jobb felé megkerülte a ház sarkát. Oolanga követte őt, de a Lady megállította felemelt kezével. — Nem, Nem, nem ezen az ajtón — mondta mondta — Ez — Ez nem niggereké. Arra jó a másik is! Annyi gúny volt a hangjában — végtelen — végtelen gúny és gonoszság —‚ hogy az afrikai megvonaglott. Hirtelen megállt, mintha kővé vált volna, és veszélyesen halk hangon így szólt: — Add — Add tiéd pisztoly! A Lady meggondolatlanul elővette a kebléből a revolvert, és átadta neki.
— Meg — Meg akarsz ölni? Rajta! Nem felek tőled; de ne feledd, hogy lógni fogsz érte! Ez nem Benin vagy Asanti… ez Anglia! Az afrikai higgadtan válaszolt. — Nem — Nem te félsz, kisasszony. Pisztoly nem megölni senki. Csak magamat védeni. Látta a Lady arcán a csodálkozást, hat megmagyarázta — Hallotta ma reggel, gazda mit mondta szobájában. Te nem gondolta, én hallotta. Gazda mond, „Ha a legcsekélyebb hibát is véli felfedezni abban a pokoli négerben, lője agyon abban a pillanatban, amint meglátja” Most te hívol engem nigger, beszélel velem, mint kutya. És te akarsz én bemenni tied ház, ajtón, akit én nem ismer. Pisztoly jobb nálam. Jobb Oolangának, ha pisztoly akar őt bántani. — Mi — Mi van nálad abban a ládikában? — Kincs — Kincs neked, kisasszony. Én viszi, én adni neked odabenn. Lady Arabella a kezébe vett egy kulcsocskát, amely az óralánca végén függött, és egy kis ajtóhoz ment a sarkon túl, egy kissé a Homloknál lejjebb. Oolanga, engedelmeskedve a Lady kézmozdulatának, visszament a vasajtóhoz. Adam alaposan megnézte a mongúzos ládikát, amikor az afrikai elhaladt előtte, és örömmel látta, hogy be van zárva. Öntudatlanul megérintette a kulcsát a mellényzsebében. Amikor Oolanga eltűnt a szeme elől, az addig némán várakozó Lady Arabella Adamhez fordult.
— Mr. Salton, lekötelezne azzal, hogy néhány percig velem tart? Találkoznom kell azzal a azzal a színes bőrű személlyel üzleti ügyben, és nem szeretnék négyszemközt lenni vele. Jobban örülnék, ha tanú is lenne. Lenne olyan jó, megtenné azt a szívességet, hogy velem jon? Nagyon lekötelezne. Adam meghajolt, és a Ladyvel ment a sarkon túl levő ajtóhoz.
XXI. OOLANGA VÉGE MIHELYT ELTŰNT A NÉGER szeme elől, Adam így szólt Lady Arabellához: — Egy pillanatra, amíg kettesben vagyunk. Jobb lesz, ha nem bízik abban a négerben! A Lady fürgén és tömören válaszolt. — Nem Nem bízom. — A — A felkészültség önmagában is fegyver. Mondja meg, ha hajlandó, az ön védelmében Miért nem bízik benne? — Különös — Különös történet, de jobb, ha elmondom önnek, bár igen megalázó, 6 felkavaró az én amour propre-m propre-m számára. Ez a néger tolvaj, legalábbis erre gondolok abból, hogy annyira kész bűntetteket elkövetni, Aztán azt is látta, hogy a fegyveremet gyakorlatilag fenyegetéssel vette el. És zsarolni akar... ó, számos okom van rá, hogy ne bízzak benne. — Ő akarja zsarolni önt! A gazfickó! De hogyan is reménykedhet ilyesmiben?
— Barátom, — Barátom, sejtelme sincs a fickó pimaszságáról! El tudja képze lni, hogy feleségül akar venni? — Nem Nem — hitetlenkedett — hitetlenkedett Adam, de is somolygott magában. — Igen, és azzal akart rávenni, hogy megoszt velem egy ládányi kincset — legalábbis ő kincsnek hitte —‚ amelyet Mr. Caswalltől lopott. Ön miért nem bízik benne, Mr. Salton? — Mondok egy példát. Látta a ládikát, amely a válláról függ? A enyém. A fegyverszobában hagytam, amikor ebédelni mentem. Nyilván belopózott, és ellopta. Nyilván azt hiszi, tele van kincsekkel. kincsekkel.
Azt hiszi! — Azt
— Honnan — Honnan a csodából tudja? - kérdezte Adam. — Nem Nem sokkal ezelőtt felkínálta nekem… ismét azért, hogy fogadjam el őt. Pfúj! Szégyellek erről beszélni. Az állat! — Azt — Azt mondja, találkozója van önnel? — kérdezte — kérdezte Adam. — Igen, ezért vette el a revolveremet. Talán azt gondolta, eléggé magától értetődőn, hogy le akarom lőni. — Önnek — Önnek ehhez meglenne minden joga... ha én lennék a bíró. — Ó, — Ó, az az állat nem érdemli meg. Elvégre a golyónak is van némi értéke. — Ne — Ne aggódjon, Lady Arabella! Nem önnek kell majd elvégeznie a piszkos munkát. Nekem is van pisztolyom! — Beszéd — Beszéd közben kivett a pisztolytáskából egy revolvert, amelyben egyunciás golyó volt. — Ezt Ezt azért mondom, hogy nyugodt legyen. Ráadásul jól és gyorsan lövök. — Köszönöm! — Köszönöm! — Jut — Jut eszembe, csak hogy később tudjuk, ha szükség lesz rá, milyen fegyvert használ? — Weiss Weiss of Paris, No 3-at — felelte felelte a Lady. — És — És ön? — Smith — Smith and Wessont, „a Szolgálatkészt”! — Gondolom, — Gondolom, látta, milyen ügyesen lopta el. Adam megdöbbent, másként, mint eddig. Olyan sötét volt, hogy ő alig látta Oolanga mozdulatait, amint megkaparintotta a pisztolyt. Ez a nő pedig látta a legapróbb részleteket is. Csodálatos szeme lehet, ha ilyen sötétben is lát! Miközben beszéltek, a Lady kinyitotta az ajtót, a tökéletesen illesztett, keskeny vasajtót, amely könnyedén nyílt és résmentesen csukódott, mindennemű csikorgó hang nélkül. Odabenn teljes sötétség honolt; de a Lady oly könnyedén és akadálytalanul mozgott, mintha nappali világosság volna. Adam a valahonnan beszűrődő, alig világító zöld fényben csak súlyos és széles kőlépcsőket látott, amelyek felfelé vezettek; de Lady Arabella, miután bezárta maga mögött a hangtalanul és tökéletesen záródó ajtót, könnyedén és gyorsan szaladt fel a lépcsőn. Egy időre ismét teljes lett a sötétség, de aztán újra világítani
kezdett a halvány, zöld fény, és Adam ki tudta venni a dolgok körvonalait. Újabb, az előzőhöz hasonlatos vasajtó vezetett egy nagyobb terembe, amelynek oly tökéletesen összeillesztett, masszív kőlapokból álló falai voltak, hogy szinte egyetlen sima felületet adtak. Mintha egykor az egészet lecsiszolták volna. A terem túlsó végében, éppoly simára csiszolva, mint a falak, egy széles, alacsony vasajtó látszott. Itt kissé több fény volt, mert az ajtó fölött, magasan lévő rés a szabadba nyílt. Lady Arabella újabb kulcsocskát vett le az övéről, ezt annak a masszív zárnak a közepén lévő, parányi kulcslyukba dugta, amely mintegy párja és fordítottja volt annak zárnak, amelyet Adam az ajtó külső oldalán látott. A hatalmas zár is jól lehetett felszerelve, mert mihelyt a picike kulcs elfordult, a na gy zár nyelvei hangtalanul elmozdultak, és az ajtó kinyílt. A kinti kőlépcsőn Oolanga állt, a vállára akasztva a mongúz ládikája. Lady Arabella félreállt, és néhányat lépett hátrafelé. Az afrikai ezt invitálásnak vette, és ugyancsak alázatosan belépett. Mihelyt azonban odabenn volt, gyorsan körülpillantott, és olyan hízelgő hangon, hogy Adamet a hideg is kirázta tőle, szimatolva azt mondta: — Itt — Itt sok halál... nagy halál. Sok halál. Jó, jó… Körülszimatolt, mint aki élvezi a szagot. Az afrikai beszédének tar talma talma és hangneme annyira undorító volt, hogy Adam keze ösztönösen a revolverére vándorolt, és ujját elégedetten nyugtatta a ravaszon, hogy lám, felkészült minden veszélyre. Oolanga minden eddiginél „alázatosabban” mozgott Levette a válláról a ládikát, és rátette a kőperemre, amely a termen végigfutott a vasajtóig, Adamre nézett, és azt mondta. — Elhoztam — Elhoztam ládikát, gazda, mert gondol, szükséged lenni rá. Kulcsot is vettem el s zolgádtól. A kulcsot a ládikó mellé tette, és ismét szaglászni kezdett, még hozzá nagy élvezettel, orrát felemelve, fejét körbeforgatva, kö rbeforgatva, mintha igyekezne minél több szagot magába szívni. Kétségtelenül módja volt erre az élvezetre, mert a kút nyílása majd nem az orra alatt volt, és olyan bűzt árasztott, hogy Adam kis híján elhányta magát, bár Lady Arabellát szemlátomást egyáltalán nem zavarta a szag. Pedig nem hasonlított semmihez, amit Adam addig megtapasztalt. Összevetette élete addigi összes mérges bűzeivel: hadi kórházak, vágóhidak csatornáinak, bonctermek hulladékának szagával. Ezek egyike sem volt, bár mindegyikből akadt benne egy kicsi, hozzáadva még a vegyi hulladékok savanykás szagát meg az
olyan, elsüllyedt hajó mérgezően dohos bűzét, amelyen patkányok tömege pusztult el. De Adam nem keresett további párhuzamokat, éppen elegendő volt a bűzt elviselni anélkül, hogy elmélkedett volna róla. Ráadásul lenyűgözte Lady Arabella testi sajátossága. Minden jel szerint éppúgy látott a sötétben, mint világosban. A fák alatti homályban is képes volt követni Oolanga minden mozdulatát. A belső szoba vaksötétjében egy pillanatra sem jött zavarba. Csodálatos volt. Adam elhatározta, hogy megfigyeli ezt a különös képességet, ha alkalom adódik erre. Addig is ugyancsak erőltetnie kellett a szemét, hogy lássa, mi történik körülötte. Egyedül Oolanga mozgása is elegendő lett volna, hogy lekösse a teljes figyelmét. Amióta az afrikai letette a ládikát meg a kulcsot, Adam csak azért vette le róla a tekintetét, hogy körülnézzen, nincs-e valami fontosabb látnivaló. Úgy gondolta, azaz inkább érezte, hogy a ládikának hamarosan döntő szerep jut. A megérzés vezette abban is, hogy jól megmarkolja a pisztolyát. Látta, hogy Oolanga elszánja magát valamire, amiben addig nem volt biztos. Egy szempillantás alatt kiderült, hogy mire. Elővette a kebléből Lady Arabella pisztolyát, és Adamre lőtt, de szerencsére elvétette, Adam általában maga is gyorsan lőtt, de most máson járt az esze, és nem volt felkészült. Ugyanakkor képes volt gyorsan cselekedni, és nem volt gyáva. Egy másodperc múlva a két férfi már farkasszemet nézett egymással. Mellettük tátongott a sötétlő kútnyílás, amelynek titokzatos mélyéből felszállt az a szörnyűséges kipárolgás. Adamnél és Oolangánál egyaránt pisztoly volt. Lady Arabella, akinél nem volt fegyver, volt elméletileg a legjáratosabb a lövészetben, de lévén az lehetetlen, másfajta erőfeszítést tett. Felfoghatatlan sebességgel siklott előre, és megpróbálta megragadni az afrikait; de az kitért előle, közben kis híján beleesett a titokzatos lyukba. Mihelyt sikerült újra megvetnie a lábát, célba vette a Ladyt a saját pisztolyával, és lőtt. Adam ösztönösen a hölgy támadójára vetette magát; összeakaszkodtak, birkóztak a nyílás szélén. Lady Arabella immár teljes mértékben feltámadt dühe kizárólag Oolanga ellen irányult. Előrenyújtott, puszta kézzel közeledett hozzá, és éppen megragadta, amikor a ládika zárja valami belső mozgástól hirtelen felpattant, és királykobraölő valami leírhatatlan, fortyogó dühvel a Ladyre vetette magát. Elkapta a Lady torkát, ám az megragadta a kis állatot, és a mongúzét meghaladó erővel úgy tépte ketté támadóját, mint egy darab papírt. Ehhez elképesztő erő kellett. Egy pillanatig pillanatig fröcskölt a vér meg a belek, aztán az egész a kútnyílásba repült. A következő pillanatban a Lady már Oolangát ragadta meg, és villámsebesen, két fehér karját az afrikai köré fonva, lerántotta őt a tátongó nyílásba. Ahogy felvillantak
körülötte a formák, Adam zöld és vörös fények szédítő kavargását látta, és ahogy a fénylő kör lesüllyedt a kútba, már csak egy izzó, zöld szempárt látott egyetlen pontra meredni, amely félelmetes sebességgel egyre mélyebbre merült, és eltűnt, csupán azt a zöld fényt sugározta felfelé, amely másodpercről másodpercre erősebb lett. Amint a fény a zajongó mélybe merült, jajgatás hangzott fel, amelytől Adam ereiben meghűlt a vér a kín és a fájdalom véget nem érő, elnyújtott sikolyai. Adam Salton úgy érezte, sosem lesz képes emlékezetéből törölni azokat az iszonytató, utolsó perceket. A félhomály, amely körülfogta azt a szörnyűséges csontkamrát, amely úgy tetszett a föld méhéig ér, a pokollegmélyének képeit és hangjait közvetítette. Az afrikai hátborzongató sorsa amint kétségbeejtő végzetébe hullt alá, fekete képe elszürkült a rémülettől, fehérlő szemgolyóját vérvörösre festették a megpattanó erek, de még forogtak tehetetlen félelmében. A titokzatos zöld fény maga is az iszonyat milieuje volt. És azon keresztül tört fel a rettenetes jajszó a feneketlen nyílásból, amelynek bejáratát belek és friss vér borították. Még a rettenthetetlen kis kígyóölő oly tüzes, oly félelmetes, mintha olyan hév lett volna benne, amely a föld színén nincs birtokában egyetlen lénynek sem, — legfeljebb a kút ördögeinek —‚ még az ő pusztulása is csak incidens volt. Adam olyan zavarodot tságot élt át, amilyen re még nem volt példa az életében. Megpróbált elfutni a szörnyűséges helyről, még a sötétlő kútmélyből sugárzó, vészjósló zöld fény is kezdett kihunyni, amint forrása egyre mélyebbre merült ősi mocsarába. Adamet immár sűrű sötét fogta körül. Sötét, ilyen helyen, ilyen emlékekkel! Vadul rohanni kezdett a lépcsőn megcsúszott valami ragacsos, undorító szagú anyagon, amelynek érintése és szaga a vérre emlékeztette, és előrebukva, tapogatózva, átjutott a belső szobába. A halvány, zöld fény erősebbé vált körülötte, amíg végre látni kezdett. És akkor döbbenten dörzsölte meg a szemét. A keskeny ajtó felől, amelyen át Adam belépett, a kőlépcsőn felfelé siklott Lady Arabella fehérbe öltözött alakja, csupán az arcán, a kezén és a nyakán látszott néhány pirosló vérfolt. Egyébként higgadt és nyugodt volt, mint korábban, amikor félreállt, hogy Adamet előreengedje a keskeny vasajtón.
XXII. ÖNIGAZOLÁS ADAM
SALTON SÉTÁLT EGYET, mielőtt hazatért a Csekélyebb Dombra; úgy vélte, nemcsak arra lesz ez jó, hogy lecsillapodjanak a szörnyűséges jelenettől felzaklatott idegei, hanem arra is, hogy valamiképpen rendezze a gondolatait, mielőtt szóba hozná a dolgot Sir
Nathanielnek. Kicsit szégyellte elmesélni a történteket a bácsikájának, mert a dolgok már annyira túlléptek eredeti elképzelésén, hogy nem tudhatta, mi lesz az idős úriember véleménye, amikor először hall a különös eseményekről. Eleinte csupán a bácsikája világától tökéletesen független hatások érvényesültek. Most már sor került a kalendáriumban szereplő összes bűnök felére, és ezekre kétségtelen bizonyíték is volt, no meg olyan véres és sötét titkok, amelyek megrendíthették az egész környék idegeit. Mr. Salton nyilván kifogásolja, ha kívülállóként kezelik ezekben az ügyekben, amelyek legtöbbje érinti a saját közvetlen környezetét. Adam hatalmas meg könnyebbüléssel hallotta, hogy bácsikája táviratozott a házvezetőnőjének, üzleti ügyei miatt éjszakára is Walsallban kell maradnia, és csak reggelire érkezik haza. Amikor Adam hazaért a sétája után, Sir Nathaniel éppen lefeküdni készült. Nem mondott neki semmit a történtekről, csak megállapodott vele, hogy kora reggel együtt indulnak járni egyet, mert sok a mondandója, és komoly figyelmet igényel. Különös, de jól aludt, és hajnalban tiszta aggyal és tökéletesen ki egyensúlyozott idegekkel ébredt. A cselédlány a tea mellé felhozott egy levelet is, amelyet a postaládában talált. Lady Arabellától jött, és nyilvánvalóan az volt a célja, hogy Adam jól fontolja meg, mit mesél az előző estéről. Többször is gondosan elolvasta, amíg úgy érezte, felfogta a teljes jelentését Kedves Mr. Salton!
Nem tudok addig lefeküdni, amíg nem írtam önnek, ezért meg kell bocsátania, ha zavarom, méghozzá ilyen alkalmatlan időpontban. Azt is meg kell bocsátania, ha — miközben — miközben próbálom az tenni‚ ami helyes — talán — talán túlságosan sokat vagy túlságosan keveset mondok. A helyzet az, hogy nagyon felkavart és megrémített, ami ezen a szörnyűséges estén történt. Még írni is nehezemre esik; úgy remeg a kezem, hogy nem tudok uralkodni rajta és egész testemben reszketek azoknak a rémségeknek az emlékétől, amelyek a szemünk előtt zajlottak le. Mérhetetlenül elszomorít, hogy — ha — ha csupán részben és távolról is — megdöbbenést és riadalmat okoztam önnek. Bocsásson meg nekem, ha tud és ne gondoljon rám nehezteléssel! Ezt bizakodva kérem, mivel osztoztunk a halálfélelemben; úgy érzem többeknek kell lennünk egymás számára pusztán barátoknál, hogy támaszkodhatom önre és bízhatok önben, annak biztos tudatában, hogy bírom együttérzését és szánalmát. A közös veszély, úgy mondják, még a férfiakat is közelebb viszi egymáshoz. Milyen közel érezheti tehát magát egy szegény, gyenge nő egy olyan bátor‚ erős férfihoz, amilyen ön, akivel együtt
néztünk szembe a Halállal. Valóban meg kell köszönnöm a barátságát a segítségét, a bizalmát, a valódi támogatást, amelyet a halálos veszedelem és a halálos félelem alkalmából nyújtott nekem. Az a szörnyű ember — örökké — örökké látni fogom álmaimban! Fekete, gonosz képe kirekeszti a napfény és a boldogság minden emlékét. Örökké látni fogom gonosz képét, amint abba a kútnyílásba veti magát hiábavaló igyekezetében, hogy elmeneküljön önnön gonosztettének következményei elől. Minél többet gondolkodom rajta, annál inkább vélem úgy, hogy előre eltervezte az egészet — kivéve — kivéve a saját szörnyű halálát. Nyilván meg akart ölni, másként miért vette volna el a pisztolyomat, az egyetlen fegyveremet? Valószínűleg önt is meg akarta gyilkolni. Ha tudta volna, hogy van revolvere, azt is megpróbálta volna megszerezni, ebbe biztos vagyok. Ön tudja, hogy a nők nem okoskodnak — mi általában tudjuk — szerintem arra akarta felhasználni az alkalmat, hogy megkaparintsa a smaragdjaimat. Amikor Adam a legközelebb látta Lady Arabellát, megkérdezte: — Hogyan — Hogyan történt ez az egész? A Lady egyszerűen és bűbájosan elmagyarázta, látszólag előadva mindent, amit csak tudott az afrikai védelmében, ugyanakkor kétszeresen is kárhoztatva őt. — Talán — Talán észrevette — persze persze nem írom a rovására, ha nem; a férfiak nem szoktak ilyen csekélységekre emlékezni — a szőrmegallért, amelyet néha viselek, azaz csak viseltem. Az egyik legbecsesebb kincsem: smaragdokkal kirakott hermelingallér. Igen értékes kövek, ha ez igazolna bármit is. A gallér régi, függők is vannak magán a galléron. Gyakran láttam a néger szemét mohón felcsillanni, amikor ránézett. Balszerencsémre tegnap rajtam volt. Ez lehetett a végső ok, amely a szerencsétlent a végzetébe csábította. Remélem, nem tart kőszívűnek. Mint kereszténynek természetesen meg kell bocsátanom az ellenségeimnek, és az az egyén ellenségem volt: megpróbált megölni és kirabolni. Azonban meghaladja a természetemet, hogy megbocsássam neki, hogy ellopta a smaragdjaimat, mert az a gallér örökség volt, és bár önmagában is értékes, számomra még becsesebb a történelmi vonatkozásai miatt. Azért hozom szóba most ezeket a dolgokat, mert talán máskor nem lesz rá módom. A levél folytatódott: Olyan kifejezést láttam az ön arcán, amikor a néger a rémes mélységbe zuhant, amelyet bizonyára félreértettem, de nekem úgy tetszett, ön csodálkozott, hogy úgy látja, mintha az én két k arom arom volna
az illető nyakán. A valóság az, hogy a kút peremén a néger letépte a gallért a nyakamról, és a maga vállára vetette. Ekkor láttam őt utoljára. Amikor a gödörbe zuhant elrohantam a vasajtótól, amelyet behúztam magam mögött. Örömmel mondom, hogy e zt tettem, mert ez megkímélt a rémítő látványtól. Amikor meghallottam lelket tépő sikoltozását, amellyel a mélységes, sötétlő verembe hullt, boldogabb voltam, semhogy elmondhatnám, hogy legalább a szememnek nem kellett elviselnie azt a kínt és iszonyatot, amelyet végighallgatni kényszerültem. A közelmúltban átélt félelem és a borzalom ellenére, a végső, rettenetes pillanatok ellenére, amelyeket bár a saját hibájából — el kellett szenvednie, nem tudtam megbocsátani neki… azóta is imádkozom, és örökké imádkozni fogok irgalomért keresztényietlen szellemem miatt. És egy napon eljöhet Isten irgalma. Elviseltem a büntetést; az ilyen hiba megbocsátásának édessége még eljöhet. Nem imádkozna értem ön is? Amikor kiszakítottam magam a gazfickó markából‚ miközben ő a k útnyílásba útnyílásba zuhant, felfelé menekültem hogy újra biztonságban legyek önnel. Csak amikor immár odakinn voltam az éjszakában, és láttam magam fölött csillogni és sziporkázni az áldott csillagokat miriádjuk gyönyörűségében akkor értettem meg, mit jelent a szabadság. Szabadság! Szabadság! Nemcsak abból a bűzös börtönből szabadultam ki, amelynek most már ilyen emléke van, hanem annak a förtelmes szörnyetegnek a bűzös öleléséből is. Amíg élek, hálás leszek önnek a szabadulásomért. Ezt meg kell engednie. Egy nőnek néha ki kell fejeznie a háláját; másként súlyosabb, semhogy elviselhetné. Nem vagyok holmi szentimentális lányka, aki egyszerűen szeret köszönetet mondani egy férfinak. Asszony vagyok, aki ismeri mindazt a jót és a rosszat, amit az élet nyújthat. Megismertem, hogy milyen szeretni és elveszíteni valakit. No de nem szabad hagynia, hogy boldogtalanságot vigyek az életébe. Továbbra is — ahogyan eddig — egyedül kell élnem, és a többi fájdalom mellett el kell viselnem ennek a legutóbbi sértésnek és szörnyűségnek az a z emlékét is. Magam sem tudom, melyik a rosszabb. Közben a lehető legsürgősebben el kell hagynom Diana Ligetét. Bemegyek a városba, és ott maradok egy hétig — tovább — tovább nem lehet, mert azután bizonyos üzleti ügyek miatt elengedhetetlen lesz a jelenlétem. Azt hiszem azonban, hogy egy hét a nyüzsgő London forgatagában, szorgos, hétköznapi emberek tömegétől körülvéve segíteni fog elhalványítani — azt nem remélhetem, hogy teljesen kitörölni — az elmúlt éjszaka rettenetes képeit. Amikor már könnyen tudok majd aludni — amire — amire talán egy-két nap múlva számíthatok —‚ készen fogok állni a hazatérésre, hogy ismét vállamra vegyem a terhet, amely, azt hiszem mindörökké velem marad.
Fölöttébb boldog lennék, ha láthatnám a visszatérésemkor vagy előbb, ha a jó szerencsém önt valamely feladattal Londonba vezérelné. A Great Eastern Hotelben leszek. Azon a forgalmas helyen talán feledhetek egy kicsit az együtt átélt veszélyekből és szörnyűségekből. Adieu, és köszönöm, köszönöm még egyszer az irántam való kedvességet és figyelmességét . Adamet természetesen kissé meglepte ez a dagályos episztola, de úgy döntött, nem szól róla Sir Nathanielnek, amíg jól át nem gondolja
XXIII. ELLENSÉG A SÖTÉTBEN AMIKOR ADAM SALTON A REGGELINÉL találkozott Sir Nathaniel de Salisszel, örü1t, hogy hagyott ha gyott magának időt átgondolni a dolgokat. Az eredmény az lett, hogy nemcsak tisztában volt minden ténnyel, de már annyira képes volt értékelni őket, hogy gondolatban rangsort állított fel. Így abban a helyzetben volt, hogy saját véleményt tudott alkotni, és el tudott fogadni minden olyan tényt vagy megfejtést, amely egyáltalán hihető volt; ami viszont titokzatos volt vagy rejtélyesnek látszott, azt egyszerűen elfogadta annak, és elméjében külön kezelte, mint további vizsgálódás vagy megvitatás tárgyát. Ennek hasznos voltáról akkor bizonyosodott meg igazán, amikor beszélni kezdett Sir Nathaniellel, miután reggeli után nyomban visszavonultak a dolgozószobába. Kettesben voltak, mivel Mr. Saltont csak délre várták. A reggelinél hallgattak, így semmi nem zavarta meg a gondolkodás folyamatát. Mihelyt becsukták az ajtót, Sir Nathaniel beszélni kezdett. — Látom, Adam, hogy sok minden történt, és sok elmondandód és megtárgyalandód van. — Így — Így igaz, uram. Azt hiszem, a legjobb lesz, ha elmondok mindent, amit tudok, a mi azóta történt, hogy elváltunk tegnap este. — Helyes. Mondj el mindent! Elegendő lesz akkor keresni megoldásokat, amikor a tényeket már ismerjük, azaz tudunk róluk annyit, amennyit megértünk belőlük. Ennek megfelelően Adam belefogott, és részletesen elmondott mindent, ami az előző este óta történt. Mereven ragaszkodott a körülmények ismertetéséhez, ügyelt rá, hogy ne színezze ki a részleteket, még célozgatással sem, a saját kommentárjaival vagy s
jesen véleményével olyan dolgok jelentéséről, amelyeket nem tel jesen értett. Sir Nathaniel eleinte hajlott a kérdezősködésre, de kisvártatva felhagyott vele, amikor belátta, hogy az elbeszélés jól átgondolt, tömör, és önmagáért beszél. Attól fogva beérte néhány könnyen értelmezhető, gyors pillantással vagy egyetértő kézmozdulattal, amikor az volt alkalmas, hogy hangsúlyozza a véleményét a következtetés pontosságát illetően. Annyira en rapport volt Adammel, hogy az segítette, sőt felbátorította a fiatalembert, amikor eljött az ideje, hogy kifejezésre juttassa következtetéseit a dolgok jelentéséről. Adamnek ez pontosan így felelt meg, Sir Nathaniel pedig gyorsabban, tömörebben és alaposabban megismerhette a történteket, mintha másként cselekedett volna. Amíg Adam el nem hallgatott, nyilvánvalóan a végére érve annak, amit a történetnek erről a részéről mondani akart, az öregember semmihez nem fűzött megjegyzést, csendben maradt, csak nagy ritkán tett fel egy -két, a dolgokra még jobban rávilágító kérdést. Még Még akkor sem szólt semmit, semmit, amikor Adam, befejezve mindannak az elbeszélését, amit látott és hallott, elővette a zsebéből Lady Arabella levelét, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy felolvassa. Végül, amikor Adam a levelet összehajtotta és a borítékjába téve vissza rakta a zsebébe, mint olyan közlést, amelyet még nem teljesen zárt le, az agg diplomata gondosan feljegyzett néhány dolgot a zsebkönyvébe. Csak akkor szólalt meg, amikor mindent alaposan és újra átgondolt.
— Ez, kedves Adamem, igazán csodálatra méltó. Sajnálatos, hogy nem az az élethivatásod, hogy politikai vagy katonai jelentéseket vagy bírósági beszámolókat írj. Mert mindezeken a szakterületeken minden bizonnyal nevet szereznél magadnak. Azt hiszem, immár mindketten jól ismerjük a valós tényeket, és most következő társalgásunk során helyesebb lesz, ha kicseréljük elképzeléseinket. Mindketten tegyünk fel kérdéseket úgy, ahogy jönnek; és nem kétlem, hogy megvilágosodást hozó következtetésekre fogunk jutni — Nem. con.7 Egyetértek, uram. Volna szíves ön kezdeni? Akkor minden rendjén lesz. Nem kétlem, hogy az ön tapasztaltsága képes lesz eloszlatni a köd bizonyos részét, amely a megfontolandó kérdések bizonyos körét körülfogja. körülfogja. — Remélem, — Remélem, drága fiam. Kezdeném azzal, hogy Lady Arabella levele tisztáz bizonyos dolgokat, amelyeket a hölgy tisztázni óhajtott; de néhány olyat is, amit nem óhajtott tisztázni. De mielőtt megjegyzéseket tennék és következtetéseket vonnék le, hadd tegyek
fel néhány, valóban nem sok kérdést! Tudom, hogy ez nem szükséges, de mivel felnőtt férfiak vagyunk, és különösen bizalmas kérdésekről beszélünk, ráadásul olyanokról, amelyek más személyeket is érinthetnek, nem árt, ha tökéletesen tisztázunk mindent, semmit sem bízunk a véletlenre vagy a szerencsére! — Ez — Ez is így helyes, uram! Kérem, csak kérdezzen, bármit óhajt. Nem hallgatok el semmit.
— Jól van, fiam. Ebben a szellemben kell elkezdeni a komoly tárgyalást, ha eredményre kívánunk jutni! Az öregember egy darabig tépelődött, aztán feltette a kérdést, amely nyilvánvalóan egész idő alatt nyugtalanította, végül mégis rászánta magát, hogy feltegye. — Adam, Adam, szabad-e a szíved, teljesen szabad-e a szíved Lady Arabellát illetően? Adam nyomban válaszolt, közben egyenesen az öregember szemébe nézve. — Lady Arabella, uram, elbűvölő asszony, és eddig örömömre szolgált, ha találkozhattam, ha beszélhettem vele, s mivel színvallásra kért, kissé még flörtölhettem is vele. De ha azt kérdi, kötnek -e hozzá érzelmek, csak azt mondhatom nyomatékosan, hogy „nem!” Ezt nyomban meg fogja érteni, ha okát adom. — Okát tudnád adni, akarod adni akár most? Jobban megértené nk, miféle nehézségek állnak előttünk, és mire támaszkodhatunk. — Hogyne, uram. Most is beszélhetek, szívesen teszem. Az okom, amelytől teljes mértékben függök, nem más, mint hogy mást szeretek! — Ez döntő érv. Kifejezhetem jókivánságaimat és, remélem, gratulációmat? — A jókívánságaira büszke vagyok, uram, és köszönöm őket! De gratulálnia korai lenne; a hölgy még nem tud szívem vágyáról.
Valójában magam sem nagyon voltam vele tisztában eddig a percig. Adott körülmények között talán okosabb várni egy kicsit. — Úgy van. Bölcs elővigyázatosság. Az ilyesfajta késedelem sosem okozhat bajt. Ez nem ellenőrzés, ne feledd, csak bölcs előrelátás. Ha jól értem, Adam, Adam, a kellő időben megtudhatom majd, ki az a hölgy? hölgy? Adam halkan, boldogan felnevetett, ilyen nevetést csak a szerelmes szív csal elő. — Ez — Ez ügyben nincs szükség nem hogy egy órányi, de még egypercnyi késlekedésre sem. Boldogan megosztom önnel kis titkomat, uram. Kettőnket, úgy tudom, eskü kötelez a titoktartásra. Így nem okozhat se bajt, se kárt senki másnak, ha megnöveljük bizalmas információink körét! — Nem Nem bizony. Ami engem illet, teljes diszkréciót ígérek, és hacsak másképp nem döntesz, teljes titoktartást. Mindketten mosolyogtak, és fejet hajtottak. h ajtottak. — A — A hölgy, uram, akit szerencsém van szeretni, és aki az életre szóló boldogságot jelenti számomra, számomra, Mimi Watford! — Akkor, kedves Adamem, nem kell várnom jókívánságaimmal és gratulációmmal. Mimi valóban elbűvölő ifjú hölgy. Nem hiszem, hogy, valaha is láttam olyan lányt, aki ily tökéletesen egyesítette magában az erős jellemet és a bájos természetet. Tiszta szívemből gratulálok! Akkor úgy tekinthetem, hogy a kérdésemre adott válaszod igenlő? — Igen; — Igen; és most, uram, feltehetek én is egy kérdést? — Persze! Azért kérdeztem; mert olyan ponthoz értünk, ahol eg y ilyen kérdés fájó lehet — sőt lehetetlen, bármennyire jó barátok vagyunk is. Adam mosolygott
— Meg — Meg fogja érteni, miért szóltam ilyen határozottan. Nemcsak arról van szó, hogy Mimit szeretem, de okom van Lady Arabellára úgy tekinteni, mint Mimi ellenségére! — Az — Az ellenségére? — Igen. — Igen. Visszataszító és gátlástalan ellenség, aki Mimi elpusztítására tör. Sir Nathaniel rövid ideig hallgatott. — Adam, ez egyre rosszabb. Nem mondok ellent neked; nem is kételkedem. Csak biztos akarok lenni a dolgomban. — Végtelenül szomorúan folytatta. — Bárcsak — Bárcsak engedné Isten, drága, fiatal barátom, hogy ne értsek egyet veled! Bárcsak ő vagy te, vagy mind a ketten, teljesen kimaradhatnátok ebből. De félek, ez lehetetlen. És most egy pillanatig hadd térjek vissza a beszámolódhoz a tegnapi estéről! Nem ártana itt és most tisztázni egy fontos dolgot, könnyebben mennénk tovább. Adam hallgatott, csak kérdőn nézett. Az öreg folytatta. — Lady Arabella leveléről van szó a tegnap estéről. Szinte félek foglalkozni vele… nem a Lady miatt, hanem miattad és Mimi miatt. Amikor öreg barátja ilyen családiasan mondta ki Mimi nevét, Adam szíve egyből átmelegedett, holott korábban szinte megdermedt, Sir Nathaniel oly vészjóslón kezdte. Az öreg diplomata, látva a fiatalember arcát, elmosolyodott Aztán az ajtóhoz ment, kinézett, majd ismét gondosan bezárta maga mögött az ajtót.
XXIV. ANYAGCSERE
SZIGORÚNAK LÁTSZOM? — kérdezte oda nem illőn Sir Nathaniel, amint visszatért a szobába. — Kétségtelenül, — Kétségtelenül, uram. — Igen. Rendjén is van, mert úgy érzem magam, mintha a halálos ítéletet hirdető bírók fekete talárját viselném! — Innen már nyugodtabban folytatta: érezte, hogy higgadtnak kell maradnia, ha képes rá. Mondandójának fontos kelléke volt a hidegvér. — Ez
valóban halálos ügy. Aligha hittük, amikor megismerkedtünk, alig néhány napja, hogy ilyesmibe keveredünk. Máris rablásba, és feltehetőleg gyilkosságba keveredtünk, de ami ezerszer rosszabb a törvénykönyvben szereplő összes bűnnél, olyan sötét és titokzatos rejtélybe, amelynek se eleje, se vége, de akad benne mágia és demonológia, sőt olyan, mindennél félelmetesebb erők, amelyek azokból az időkből erednek, amikor a világ még nem olyan volt, mint amilyennek ma ismerjük. Visszatérünk a babona kezdetéhez, abba a korba, amikor őskori sárkányok marcangolták egymást nyálkás mocsaraikban. Nyomban rátérek ezekre. Nem szabad félnünk semmitől, semmiféle kővetkeztetéstől, lett légyen az bármennyire valószínűtlen, szinte lehetetlen! Ebben a pillanatban élet és halál múlik az ítélőképességünkön. Nem csak a saját életünk és halálunk, hanem másoké is, akiket szeretünk. Ezért pontosan kell gondolkodnunk, óvatosan kell előrehaladnunk, és merészen kell cselekednünk! Ne feledd, éppúgy számítok rád, ahogyan, remélem, te rám! — Én — Én számítok önre, tökéletesen megbízom önben. — Akkor — mondta Sir Nathaniel — gondolkozzunk igazul és merészen, és ne féljünk semmitől, bármilyen félelmetesnek látszódjék is! Feltételezem, pontosnak tekinthetek minden részletet, amelyet elbeszéltél azokról a különös eseményekről, amelyek Diana Ligetében zajlottak le.
— Amennyire — Amennyire tudom, igen, uram. Persze tévedhetek egyik vagy másik részlet érzékelésében vagy felidézésében, de abban biztos vagyok, hogy amit elmeséltem, pontos. — Akkor nem fogsz megsértődni, ha időnként arra kérlek, amikor szükséges lesz, hogy ismételj meg egyet s mást? — Teljes — Teljes mértékben állok a rendelkezésére, uram, és boldog vagyok, ha szolgálatára lehetek. — Van egy beszámolónk egy szemtanútól, akinek hiszünk, és kibe megbízunk ez te vagy. Van egy másik beszámolónk is, amelyet Lady Arabella írt a saját kezével. A két beszámoló nem egyezik. Ezért feltételeznünk kell, hogy az egyik hazudik. — Nyilván, Nyilván, uram. — És — És Lady Arabella hazudik!
— Nyilván, Nyilván, uram, mert mert én nem. — Éppen ezért meg kell találnunk az okot, amiért hazudik. Oolangától, aki halott, nem kell félnie. Ezért az egyetlen mozgatóerő, amely erre indította, az lehet, hogy valakit meg akar győzni arról, hogy ő feddhetetlen. Ez a „valaki” nem lehetsz te, mert te a tulajdon szemeddel láttad, mi történt. Senki más nem volt ott, ezért az illetőnek olyan személynek kell lennie, aki távol volt. — Ez — Ez vitathatatlannak látszik, uram. u ram. — Egyetlen — Egyetlen olyan személy van, akinek a jó véleményét szeretné meg őrizni; ez pedig, tudomásunk szerint, Edgar Caswall. Ő az‚ aki megfelel a kívánalmaknak. Az öregember elmosolyodott, és folytatta. — A — A Lady hazugságai más dolgokra is rámutatnak, az afrikai halálán kívül. Nyilvánvalóan azt is el akarta hitetni, hogy Oolanga ölte meg a mongúzt, és hogy a saját tetteinek következtében zuhant a lyukba. Nem feltételezhetem, hogy a Lady arra számított, hogy meggyőzhet téged, a szemtanút, de ha később terjeszteni óhajtaná a történetet, legalábbis bölcs dolog volt tőle megkísérelni, hogy rávegyen téged is, hogy elfogadd.
— Úgy — Úgy van! Sir Nathaniel újra elmosolyodott. Úgy érezte, az érvelése meggyőző. — Aztán akadtak további valótlanságok is, például a smaragdokkal kirakott hermelingallér. Ha ehhez szükséges holmi érthető indok, arra szolgál, hogy elterelje a figyelmet a szobában és kiváltképp a kútnyílásban látható zöld fényekről. Minden előítéletektől mentes ember elismerné, hogy a zöld fénypontok egy nagy kígyó szemei, amilyen a hagyomány szerint az ilyen kutakban él. Lady Arabella tehát azt akarja elhitetni, hogy Diana Ligetében nem él ilyen kígyó. Vegyük fontolóra ezt! Nem hiszem, hogy akad olyan ember, aki csak részben hazug. Ennek a művészetnek nem eszköze a leplezés; a hazug teljes mértékben hazug. Az önérdek hamisságra bírhatja rá a nyelvet; de aki hazugnak bizonyult, annak semmit nem szabad elhinni, amit
mond. Ez arra a következtetésre vezet minket, hogy mivel a Lady azt monda, vagy rá próbált célozni, hogy nincs kígyó, kígyót kell keresnünk, és arra számit hatunk, hogy találunk is.
— Most hadd térjek el a tárgytól! Derbyshire - ben ben élek hosszú évek óta, Angliának azon a részén, amely a leghíresebb a barlangjairól. Mindet bejártam, ismerem minden kanyarulatukat, ahogyan sok más nagy barlangot Kentuckyban, Franciaországban, Németországban és sok más helyen. Minden esetben igen mély barlangokról van szó, szűk bejárattal, amelyeket oly sokra becsülnek b ecsülnek a rettenthetetlen, feneketlen mélységbe alászálló felfedezők, akik néha nem térnek vissza. A Csúcs sok barlangjának több mellékjárata meggyőződésem szerint az ősidőkben a legendák vagy a hagyomány nagy kígyóinak fészke volt. Lehetséges, hogy ezek az üregek a szokásos földtani módon alakultak ki, buborékok vagy folytonossági hiányok a földkéregben, és később a fiatal világ szörnyei felhasználták őket. Elképzelhető az is, hogy némelyiket eredetileg a víz alakította ki, de idővel mindegyik alkalmassá vált arra, hogy szörnyek éljenek bennük. Mindez természetesen gondolatkísérlet csupán. — Ez olyan ponthoz vezet minket, amelyet nehezebb elfogadni és megérteni, mint bármely mást, aminek általában nem elfogadott, sőt teljesen járatlan az alapja: vajon az ilyen abnormális óriás teremtmények, amilyenek a korábbi lakóik lehettek, megváltozhattak e valaha is természetükben. Az anyagcsere tanulmányozása egy napon odáig fejlődhet, hogy képesek legyünk elfogadni az intellektuális vagy morális alapról kiinduló szerkezeti változásokat. Ha ez valaha is valószínű lesz, hajlamosak leszünk elfogadni, hogy a nagy állati erő mindenfajta változás alapja lehet. Ha így van, mi lehetne méltóbb tárgyunk, mint azok az őskori szörnyek, amelyek ereje lehetővé tette a több ezer éves életet? Ne feledd, ezt nem állítom, csak felvetem, mint olyan kérdést, amelyen el lehet gondolkodni! Még nem tudjuk, hogy az agy képes-e növekedni és fejlődni az élő szervezet más részeitől függetlenül. Ezt ismét csak megfontolásra méltó témául ajánlom. Rögtön megmondom azt is, miért. — A — A középkori hitnek a bölcsek kövében, amely képes átváltoztatni a fémeket, van egy másik megfelelője az anyagcsere elfogadott elméletében, amely megváltoztatja az élő szövetet. Egy nagy tudós előterjesztette azt az elméletet, hogy a rádiumnak és származékainak létezése igazolja a fém átváltozásának elméletét. A kutatások olyan korában, amilyen a miénk, amikor a tudomány szolgál a csodák alapjául, csínján kell bánnunk a tények elutasításával, bármennyire lehetetlennek látszódjanak is. Szűk látókörűek vagyunk többnyire, amikor tanulni kezdünk. Egy felvilágosultabb korban, amikor a tudás alapját immár nemcsak próbára tették, hanem ki is tágították, talán eljutunk odáig, hogy megértsük Szent Pál csodás meghatározását a
„hitről”: „a remélt dolgok szubsztanciája, a láthatatlan dolgok nyilvánvalósága”. — Most, drága Adamem, bocsáss meg ezért a kitérőért, amely oly távol esik tárgyunktól, mint az Északi-sark a Délitől; de még ezek is segíthetnek bizonyos dolgok elfogadásában, ha világosabbá tételükben nem is. Kutyaszorítóban vagyunk, fiam, olyan mélyben és hatalmasban, amilyenben a földtani kor szörnyei leltek rejteket és talán fejlődési lehetőséget. — Azt hiszem, egyelőre éppen eleget beszéltünk nehezen érthető dolgokról. Talán jobb lesz, ha pillanatnyilag félretesszük őket. Amikor mi ketten folytatni fogjuk ezt a beszélgetést, tisztább lesz a fejünk ahhoz, hogy tudomásul vegyünk nyilvánvaló következtetéseket, s eltökéltebbek és elégedettebbek leszünk, hogy ezek alapján cselekedjünk. Napoljuk el a folytatást holnapig!
XXV. ELHATÁROZÁS MIKOR MÁSNAP REGGELI UTÁN Sir Nathaniel találkozott Adammel, az idősebbik, miután megtudakolta, hogyan aludt a társa, és beszámolt ez irányú irányú saját tapasztalatairól, azt mondta: — Azt hiszem, kimondhatjuk, hogy mindkettőnk elméje és idegei nyugalmi állapotban vannak, ezért hozzáláthatunk egy olyan nagy jelentőségű dologhoz, mint amilyen egy elhatározás. Kezdjük talán egy olyan problematikus tényállással, amelynek a tegnapi következtetésünk képezi az alapját! Tegyük fel, hogy egy, a világ korai napjaiból származó szörnyetegnek, egy őskori sárkánynak, amelynek életkora évezredekben mérhető, valamiféle módon kifejlődött az agya, csak egy apró kezdemény, bármilyen kicsi, de a fejlődés megindulásához még is elegendő! Tegyük fel, hogy a szörny felmérhetetlenül nagy, az ereje pedig teljesen abnormális, az állati erő valóságos megtestesülése! Tegyük fel, hogy ez a lény egy helyben élt, ezáltal elkerülve fejlődése megszakadásának veszélyét! Nem képzelhető-e el, hogy ennek a lénynek idővel — szükség esetén évezredekben mérhető idővel — továbbfejlődött az a kezdetleges intelligenciája? Ez egyáltalán nem lehetetlen. Ez csupán az evolúció természetes folyamata; nem nemekről vagy fajokról van szó, csak egyedi példáról. A légkör, amely az élet feltétele növényeknél, állatoknál egyaránt — a méret közvetlen terméke. Kezdetben az állatok ösztönei csak a táplálkozásra, az önvédelemre korlátozódnak.
Ahogy múlik az idő, és az életkörülmények bonyolultabbá bonyolultabbá válnak, az erő követi a szükségletet. — Itt hadd tegyek újabb kitérőt! Az abnormális növekedésre mar felkészültünk; csupán a normális növekedés következménye. Régóta megszoktuk, hogy a növekedést csupán a méret különböző aspektusaira értsük. Ám a Természet, amelynek nincsenek teoretikus elvei, alkalmazhatja a koncentrációra is. Egy fejlődő élőlény bármilyen formában kiterjedhet. No már most, természeti törvény, hogy a növekvés különböző nyereségekkel és veszteségekkel jár, amit egy dolog nyer az egyik irányban, elveszítheti a másikban. A mechanikában az irány a sebesség vagy az erő növekedésének vagy korlátozott mivoltának egyik feltétele. Miért ne alkalmaznánk ezt tágabb értelemben? Nem lehetséges-e hogy az Anyatermészet szándékosan támogatja a csökkenést éppúgy, mint a növekedést, hogy alaptétel lehet az is, hogy amit nyerünk koncentrációban, azt elveszítjük méretben. Gondolj csak például azokra a szörnyekre, amelyeket a hagyomány ismer, és konkrét helyekhez köt, mint a Lambtoni Féreg vagy Spindleston Heugh Férge. Ha egy ilyen teremtmény önnön anyagcseréje segítségével tömegének nagy részét átváltotta kis mértékű intellektuális növekedésre, nyomban a lények új osztályával van dolgunk, amely talán veszélyesebb, mint amilyent a világ valaha is megtapasztalt… olyan erő, amely képes gondolkodni, de nincs lelke, sem erkölcse, ezért semmiért nem érez felelősséget. Ennek kiváló megjelenítője a sárkány vagy féreg, mert hidegvérű, éppen ezért nem adja meg magát olyasfajta kísértéseknek amelyek gyakran elgyengítik vagy korlátozzák a melegvérű lényeket. Ha a Lambtoni Féreg — már — már ha létezett — önnön — önnön céljait követte volna egy terjeszkedésre képes, szervezett intelligencia irányításával, miféle teremtményt tudnánk elképzelni, amelynek gonosztevő képessége f elérne elérne az övével? Egy ilyen lény kipusztíthatna egy egész országot. Nos, ezeken a dolgokon sokat kell gondolkodnunk, és tudásunkat hasznosan szeretnénk alkalmazni, ezért egzaktnak kell lennünk. Nem lenne jobb most egy kis pihenőt tartani, és erre később visszatérni? — Nagyon Nagyon is egyetértek, uram. Máris kavarog a fejem, és nagyon oda akarok figyelni arra, amit mond, hogy minél jobban megértsem. A pihenő után mindketten frissebbek lettek, és amikor délután összejöttek, mindkettejüknek voltak új gondolatai, amelyekkel kiegészíthették a közös ismereteket. Adam, aki természettől fogva harciasabb volt öreg barátjánál, örömmel látta, hogy megbeszélésük kezd gyakorlatias irányba menni. Sir Nathaniel felismerte ezt, és egykori diplomataként, nyomban ki is használta. ha sználta.
— Mondd csak beszélgetésünkből?
Adam,
szerinted
mi
következik
korábbi
Adam nyomban válaszolt. — Hogy az egész nehézség kezd gyakorlati formát ölteni; de olyan további veszélyekkel, amelyekről korábban sejtelmem sem volt. — Mi a gyakorlati forma, és melyek a további veszélyek? Nem vitatkozom veled, csak a magam gondolatait szeretném tisztázni a tieid segítségével. Sir Nathaniel várt, így hát Adam folytatta. — Nem Nem untatná önt, uram, ha az ön gondolatait használnám érvként úgy, ahogy én látom őket? — Egyáltalán — Egyáltalán nem; sőt örülnék, ha ettől magam is tisztábban látnék. — Akkor az ön érvével kezdem, csakhogy általánosságban, nem részleteiben. És ne feledje, kérem, uram, hogy most nem azt próbálom állítani, amit ön mondott, hanem azt, amit én felfogtam belőle — talán — talán tévesen, ám abban a szent hitben, hogy alaposan alap osan megértettem. — Folytasd, — Folytasd, drága fiam, ne félj! Meg fogom érteni, és szükség esetén helyesbítek. Így hát Adam folytatta. — A múltban, a világ napjainak kezdetén jókora szörnyek léteztek, amelyek eléltek több ezer évig. Némelyikük megélhette a kereszténység korát is. Az idők során szellemileg fejlődhettek. Ha így fejlődtek, vagy kialakult akár a legkezdetlegesebb agyuk is, ők volnának a világon a legveszélyesebb lények. A legenda szerint egy ilyen szörny élt a Keleti mocsárban, és feljött a Diana Ligetében lévő barlangba, amelyet a Fehér Féreg Fészkének is neveznek. Az ilyen lények fejlődhettek lefelé is: kicsivé, felfelé is: hosszúvá. Esetleg átalakulhattak valami emberszerűvé is. Lady Arabella Marchnak kígyótermészete van. Tudtunkkal bűnöket követett el. Megőrzött valamit őskori lényének emberfeletti erejéből, lát a sötétben... kígyószeme van. Kihasználta a négert, aztán a kígyólyukon át lerántotta a mocsárba, a szándéka gonosz, és gyűlöl valakit, akit szeretünk. Az eredmény. — Igen, — Igen, milyen eredményre jutottál?
— Először is, Mimi Watfordot nyomban el kell innen vinnünk. Nyugat-Ausztráliát javasolnám. És aztán... — Igen? Igen? — A — A szörnyet el kell pusztítani! — Bravó! Ez a helyes és a bátor következtetés! Bármi áron véghez kell vinnünk! — Most — Most rögtön? — Mindenesetre rövid időn belül. Annak a teremtménynek a puszta létezése veszélyt jelent. És hogy éppen ezen a kornyéken él, közvetlen fenyegetés a számunkra. Miközben beszélt, Sir Nathaniel szájának vonala megkeményedett, két szemöldöke összefutott. Nem lehetett kétséges, hogy a tervvel egyet ért, és kész részt venni a kivitelezésében. Azonban idős ember volt, nagy tapasztalatokkal a törvény és a diplomácia területén. Szigorú kötelességének tartotta, hogy minden jóvátehetetlent megakadályozzon, amíg át nem gondoltak és elő nem készítettek mindent. Végig kellett gondolni mindenféle jogi bökkenőket, nemcsak az élet elvételét illetően — még ha emberi alakban megjelenő szörnyetegről volt is szó —‚ hanem a tulajdon joggal kapcsolatban is Lady Arabella, lett légyen asszony, kígyó vagy ördög, a brit törvény szerint birtokolta a területet, amelyen mozgott, és a törvény gyorsan és féltékenyen megbosszult minden gonosz tettet, amely a látókörébe került. Háromszáz esztendőn belül a törvény olyan tényeket és bizonyítékokat fogadott el, amelyeket a későbbi időkben iskolás gyerekek sem fogadtak volna el. Minden ilyen nehézséget el kell — muszáj! — kerülni Mr. Salton kedvéért, magának Adamnek a kedvéért és főként Mimi Watford érdekében. Mielőtt újra megszólalt, Sir Nathaniel eltökélte, hogy meg kell kísérelnie a határozott cselekvés elhalasztását, amíg a körülményeket, amelyektől függ — és — és amelyek végül is problematikusak voltak — kielégítően nem tisztázzák, így vagy úgy. Amikor aztán beszélni kezdett, Adam először azt hitte, öreg barátjának megingott az elhatározása, vagy legalábbis át akarja hárítani a felelősséget. Pedig nem volt ilyen szándéka Adammel kapcsolatban. A fiatalember erőteljes, mozgékony arca most merev volt, akár a akár a kő. A szeme csupa tűz volt, nem lángoló, hanem parázsló tűz, amely sokkal veszélyesebb. Homlokának ráncai párhuzamosan helyezkedtek el, a két szeme velük párhuzamosan. Ami a célt illette, ő már döntött, számára csupán egyetlen kérdés maradt: mikor? Mind azonáltal oly nagyon tisztelte Sir Nathanielt, hogy az ő
beleegyezése nélkül nem hogy nem cselekedett, de még fontos következtetést sem vont volna le. Az öregemberhez lépett, és a fülébe súgta: — Hajlandó — Hajlandó újra beszélni velem erről... mondjuk, amikor a bácsikám már aludni tért, és senki nem fog zavarni minket? Sir Nathaniel bólintott. Mindketten elhatározták, hogy várnak.
XXVI. ELEVEN LÖVEGÁLLÁS AMIKOR MR. SALTON ALUDNI TÉRT, Adam és Sir Nathaniel nagy egyetértésben a dolgozószobába mentek. A Csekélyeb b Dombon minden kiszámítható rendszerességgel zajlott, így hát tudták, hogy senki nem szakítja majd meg a beszélgetésüket. Miután szivarra gyújtottak, Sir Nathaniel megszólalt: — Remélem, — Remélem, Adam, nem tartasz sem lassúnak, sem olyan embernek, aki gyakran változtatja a céljait. Igazán nem vagyok olyan, és szándékomban áll az ügyet akár a keserű végig is elvinni, bármi legyen az. Tudd, hogy az első számú célom most is, a jövőben is Mimi Watford védelme. Erre felesküdtem. Drága fiam, mindannyian, akik érintettek vagyunk, valamilyen formában veszélyben forgunk. A mélyből jött szörnyeteg gyűlöl és el akar pusztítani mindannyiunkat; téged és engem kétségtelenül, s valószínűleg a bácsikádat is. Viharos idők várnak valamennyiünkre. Azért akartam veled ma este beszélni , mert sajnos úgy vélem, hamarosan eljön az ideje — ha — ha el nem jött már —‚ amikor a bácsikádat is bizalmunkba kell avatnunk. Az egy dolog volt, amikor csak képzelt bajok fenyegettek, de most őt éppen úgy, ahogyan minket, halálra szánték: es joga van megtudni mindent. — Egyetértek, — Egyetértek, uram. Változott a helyzet, amióta megegyeztünk, hogy megkíméljük őt a bajtól. Most nem merészelhetjük; ha az érzéseire volnánk tekintettel, az esetleg az életébe kerülne. Ez kötelességünk... se nem könnyű, se nem kellemes. A kétség árnyéka sem merül fel bennem, hogy a társunk akar majd lenni. De ne feledje, a vendégei vagyunk, az ő házában, és a nevére, a becsületére éppúgy gondolnunk kell, mint a biztonságára! Én változatlanul önnel vagyok... a halálig. Csak ha a bácsikámat valamely sajátos veszély fenyegetné, hadd vállaljam helyette én, vagy legalábbis részben én!
— Úgy lesz minden, ahogy kívánod, Adam. Erről nem szükséges többet beszélnünk. Egyetértünk. És most a gyakorlati dolgokról. Mit tegyünk? Nem tehetjük, hogy egyszerűen fogjuk, és meggyilkoljuk Lady Arabellát. Ezért a dolgokat el kell rendeznünk a gyilkossághoz, még hozzá oly módon, hogy ne vádolhassanak minket holmi aljas bűncselekménnyel. Ezért tanácsolom, hogy várjunk addig, amíg határozott és teljes bizonyítékhoz nem jutunk. Adam felállt, csengő hangon válaszolt — Tökéletesen igaza van, uram, mint mindig. Legalább olyan pontosnak kell lennünk, mintha mintha bíróság előtt állnánk. állnánk. Ezt belátom. belátom. Sir Nathaniel oly meggyőzően szólt, hogy sikerült teljesen megnyugtatnia ifjú társát. Adam ismét leült, és folytatta a társalgást, olyan kiegyensúlyozottan és elgondolkodón, hogy az igazán hasznossá tette a beszélgetést. — Úgy látom, uram, valóban kutyaszorítóban vagyunk. Az első nehézség kideríteni, hogy hol kezdjük. Szinte az összes ütőkártya az ellenfelünk kezében van. Sosem hittem volna, hogy ilyen bonyolult megküzdeni egy özönvíz előtti szörnnyel. Ez nőstény, rendelkezik egy nő eszével és rafinériájával, egy cocotte szívtelenségével és egy szüfrazsett erkölcsi hiányosságaival. Olyan erős és legyőzhetetlen, mint egy diplodocus. Biztosak lehetünk benne, hogy a ránk váró küzdelem nem lesz fairplay. És abban is, hogy gátlástalan ellenfelünk nem hazudtolja majd meg magát. Sir Nathaniel ezt így kommentálta. ko mmentálta. — Úgy — Úgy van. De nőstény lévén, valószínűleg túl fogja becsülni a saját erejét. Ez igen valószínű... mélységesen női dolog. Erről jut eszembe, Adam, hogy mivel női természet ellen kell megvédenünk magunkat és másokat, az lehet az adunk, ha a férfiasságunkat játsszuk ki ellene. A férfiak jobban jobban tudnak várakozni, mint mint a nők. Keserűen felnevetett; a kacaj az agyából jött, nem a szívéből. Aztán folytatta:
— Emlékezz — Emlékezz rá, hogy ennek a nősténynek sok ezer éves tapasztalata van a várakozásban! Ahogy most áll, ebben a játékban is le fog győzni minket.
Válaszképpen Adam elővette félig felhúzott pisztolyát.
— Az — Az ilyesfajta nézeteltéréseket gyorsan is lehet rendezni! Csak ennyit mondott, ám Sir Nathaniel mindent megértett, és ismét figyelmeztette.
— Hogyan lehetne a nézeteltéréseket rendezni egy olyan teremtménnyel? Éppen így vehetnénk fel a harcot egy lövegállással, amennyi testi kárt mi tudnánk tenni benne, azzal szemben sérthetetlen. mondta Adam. — A — A lövegállásokat is felrobbantják néha! — mondta
— Csakhogy a lövegállások nem elevenek tetőtől talpig, és, amennyire tudjuk, nem öngyógyítók. Nem! Ki kell eszelnünk valamiféle tervet, hogy kéznél legyen, ha minden egyéb kudarcot vall. Aludjunk rá egyet! Ez a lény az éjszaka teremtménye; talán az éj hoz valamiféle ötleteket is. Így hát mindketten lefeküdtek. Adam már kora hajnalban kopogtatott Sir Nathaniel ajtaján, és amikor engedélyt kapott rá, belépett. Több lezáratlan levelet tartott a kezében. Sir Nathaniel felölt az ágyban. — Nos? Nos? — Szeretnék — Szeretnék felolvasni önnek néhány levelet, de természetesen nem k üldöm üldöm el őket, csak ha ön beleegyezik. Valójában — ezt ezt mosolyogva és pirulva mondta — számos dolgot szeretnék tenni; de kezem és nyelvem visszafogom, amíg ön nem adja a beleegyezését. — Folytasd! Folytasd! — mondta — mondta szívélyesen az öreg. — Mondj — Mondj el mindent, és számíts mindenképpen az együttérzésemre és a jóváhagyásomra meg r segítségemre, ha világosan látom az utamat Adam tehát folytatta: — Amikor — Amikor elmondtam önnek, hogy milyen következtetésre jutottam, előtérbe helyeztem, hogy Mimi Watfordot el kell távolítani a sajá t biztonsága érdekében — Nyugat Nyugat-Ausztráliát javasoltam —‚ és hogy a szörnyet, minden baj okozóját, el kell pusztítani — Igen, — Igen, emlékszem. — Hogy — Hogy ezt a gyakorlatban megvalósítsuk, uram, szükség lenne meg egy előfeltételre, hacsak nem kívánunk szembenézni egy egészen más fajta ártalommal.
Sir Nathaniel először elgondolkodott. Aztán ő folytatta, mintegy továbbvitte a fiatalember gondolatmenetét. — Mielőtt Nyugat-Ausztráliába vagy bárhová máshova menne, Miminek szüksége volna egy olyan oltalmazóra‚ akit az egész világ elismer. Az egyetlen ilyesfajta biztonság, amelyet hagyományosan elismernek, a házasság! — Igen, — Igen, uram. Látom, megértette. Sir Nathaniel a maga atyai módján elmosolyodott — A — A házassághoz férj is szükséges. És ez a férj te lennél. Igen, igen. — Igen,
— És — És a házasságkötésre azonnal és titokban kerülne sor legalábbis, a mi köreinken kívül nem beszélnénk róla. És most fel kell tennem neked egy kissé kényes kérdést! Az ifjú hölgy hajlandó lenne rá? — Nem Nem tudom, uram! — Nem Nem tudod? Akkor hogyan lépünk tovább? — Úgy gondolom, egyikünknek meg kellene kérdezni őt. Ez én lennék... és készen állok rá. — Ez — Ez valami hirtelen jött ötlet, Adam, vagy hirtelen elhatározás? — Hirtelen elhatározás, uram, de nem hirtelen jött ötlet. Az elhatározás hirtelen, mert az a szükség is, ráadásul parancsoló. Ha hiperbolában akarnék beszélni, azt mondhatnám, az ötlet oly régi, mint a Végzet, és hogy az elhatározás ott várakozik a világ kezdete előtt óta! — Ezt — Ezt örömmel hallom. Remélem, még kiderül, hogy a Fehér Féreg eljövetele valójában álcázott áldás. De most, ha ilyen gyorsan kell tovább lépnünk, hogyan kövessék egymást az események? — Először meg kell kérdeznem Mimit, hozzám jön-e feleségül. Ha igent mond, minden rendben. A következő lépés nyilvánvaló. — És — És tartsuk meg a titkot magunk közt? Adam nyomban válaszolt.
— Csupán Mimi érdekében szeretném titokban tartani. A magam részéről a legszívesebben kikiabálnám a háztetőkről! De belátom, hogy diszkrécióra van szükségünk. Ha idő előtt ellenségünk tudomására jut bármi, kiszámíthatatlan károkat okozhat. — És szerinted, Adam, hogyan kombináljuk a fontos kérdést a titoktartással? Adam ekkor elvörösödött, feszengett. Aztán hirtelen kibökte: — Valakinek — Valakinek meg kell kérnie ké rnie Mimit… a lehető leggyorsabban! — És — És ki legyen az a valaki? — Átgondoltam a dolgot, uram, amióta itt vagyunk. Fürgeségre van szükség, hogy elérjük a biztonságot, és mindent meg kell tennünk, amit a kötelesség megkíván. — Természetesen. — Természetesen. És biztos vagyok benne, hogy egyikünk sem riad vissza az ilyesfajta kötelességtől. Csakhogy ez konkrét dolog. Fontolóra vehetjük a lánykérést elvontan, csakhogy maga a tett konkrét — ismételten — ismételten kérdezem, ki legyen az a „valaki”? Ki kérje meg Mimi kezét? — Arra — Arra gondoltam, uram, hogy ön éppen jó lenne rá! — Jóságos — Jóságos ég! Ez újfajta feladat számomra... az én koromban. Adam, remélem, tudod, hogy mindenben számíthatsz a segítségemre! — Már — Már akkor számítottam, uram, amikor előálltam ezzel a javaslattal. Csak annyit mondhatok, uram — tette hozzá Adam — hogy ezzel minden eddiginél jobban lekötelezne engem… minket, és tekintse ezt a kényes feladatot olyan önkéntes és kegyes tettnek, amelyre a jóság és a szeretet indítja. Sir Nathaniel szelíden, de minden kételkedés ké telkedés nélkül mondta: — Kényes — Kényes feladat! — Igen Igen — mondta — mondta merészen Adam. — Önnek — Önnek kényes, bár számomra örömteli lehet. — Igen, — Igen, megértem! — mondta — mondta kedvesen az öreg. Aztán folytatta.
— Különös megbízatás kora reggel! Nos, amíg él, tanul az ember. Gondolom, minél előbb indulok, annál jobb. Ne feledd, a kezedben vagyok, és pontosan azt fogom tenni, amit te akarsz, és megpróbálom úgy tenni, ahogyan óhajtod! Most pedig jobb lesz, ha írsz egy sort, amelyet magammal vihetek. Mert, tudod, ez kissé szokatlan ügylet, és kínos lehet a hölgynek is, meg nekem is. Ezért szükségünk van valamiféle biztosítékra, olyasmire, amit kétség esetén később bemutathatunk, hogy kezdettől fogva tekintettel voltunk a hölgy érzelmeire. Nem szabad készpénznek venni a belenyugvást, bár Mimi érdekében cselekszünk. Nem ártana, ha megírnád a levelet, hogy készen álljon, én pedig nem tudnám, tud nám, mi áll benne, legfeljebb a legfőbb célját, hogy egyáltalán szóba hozhassam a témát. Menet közben majd elmagyarázok neki mindent, amit tudni kíván. — Sir — Sir Nathaniel, ön hű barát; és igencsak biztos vagyok benne, hogy Mimi meg én egy életen át hálásak leszünk önnek, bármilyen rövid vagy bármilyen hosszú lett légyen az az élet! Így aztán átbeszélték a dolgot, és hogy a követ milyen pontokat tartson szem előtt. Az óra hatot ütött, amikor Sir Nathaniel elhagyta a házat, miután Adam hangtalanul kikísérte. Ahogy a fiatalember vágyakozó tekintetével követte az öreget szinte irigyelve a megtiszteltetést, amelyet Sir Nathaniel baráti tette elnyerhet számára, úgy érezte, mintha önnön szíve a barátja keblében dobogna.
XXVII. ZÖLD FÉNY ANNAK A REGG ELNEK
AZ EMLÉKE minden érintett számára álomszerű volt. Sir Nathaniel csak zavarosan tudta felidézni a részleteket és a történtek egymásutánját, bár a főbb tények merészen és tisztán rajzolódtak ki emlékezetében. Adam Salton véget nem érő időre emlékezett vissza, amely csupa aggodalom, reménykedés és csalódás okozta bánat volt, s mindezt az idő lassú múlása és ködös, homályos félelmek egyesítették és uralták. Mimi hosszú ideig nem volt képes emlékezni semmire, kivéve, hogy Adam szereti őt, és megmenti valamiféle szörnyű veszélytől. Abban a keserves időszakban, miközben megtudta azokat az igazságokat, ismerte ki önnön szívét is. Később, amikor mar volt ideje gondolkodni, elcsodálkozott, hogyan fordulhatott vele elő, hogy nem tudta, Adam szereti őt, és ő viszontszereti az ifjút teljes szívével. Minden, az összes emlék, a legapróbb is, valamennyi érzés beleilleni látszott ezek be az
elementáris tényekbe, de úgy, mintha egymásba olvadnának. A legfőbb és mindent uraló emléke az volt, amikor búcsút mondott Sir Nathanielnek, és az egyenesen a szívéből származó, szerelmes üzenetet reá bízta, hogy vigye el Adam Saltonnak, aztán Adam viselkedése, amikor Mimi, hirtelen felbuzdulástól vezérelve, amelyen képtelen volt, de nem is akart úrrá ú rrá lenni, ajkát az ifjúéra tapasztotta, és megcsókolta őt. Később, amikor egyedül volt, és akadt ideje a gondolkodásra, Mimi múló bánatot érzett, amiért egy ideig nem mondhatta el Lillának ennek a kora reggeli küldetésnek különös részleteit. Természetesen beleegyezett, hogy titokban tartja a dolgot, amíg Adam fel nem hatalmazza rá, hogy beszéljen Sir Nathaniel de Salis tanácsai és közreműködése sokat segítettek Adam Saltonnak abban, hogy a nyilvánosság kizárásával feleségül vehesse Mimi Watfordot. Elkísérte Adamet Londonba, és az ő ismereteinek es befolyásának volt köszönhető, hogy a canterbury-i érsek engedélyt adott a titkos házasságkötésre. Miután elboronálták a szükséges dolgokat, Adam és Mimi a Végzet Tornyának közelében házasodtak össze. Adam megkísérelte úgy rendezni, hogy a feleségéve nyomban Ausztráliába induljanak, csakhogy az első hajó csupán tíz nap múlva indult. A közbeeső időre ezért Man szigetére vitte a hitvesét. Úgy akarta, hogy Mimit a tenger válassza el a Fehér Féregtől, egyedül így látta garantálva a felesége biztonságát. Amikor eljött az indulás ideje, Douglasból az Orrey Király fedélzetén utaztak Liverpoolba. A szárazföldre érve, nyomban Congletonba hajtattak, ahol Sir Nathaniel várta őket, és azonnal továbbutaztak a Végzet Tornyához, gondosan kerülve a találkozást mindenkivel, akit Adam ismert. Szélsebesen hajtottak, és pirkadat előtt érkeztek a Végzet Tornyához. Sir Nathaniel gondoskodott róla, hogy minden ajtót és ablakot bezárjanak kivéve az egyetlen ajtót, amelyen bementek. A spalettákat és a zsalugátereket szorosra csukták Mi több, az ablakokat vastagon lefüggönyözték. Amikor Adam erre megjegyzést tett, Sir Nathaniel suttogva válaszolt neki. — Várj, — Várj, amíg magunk leszünk, akkor megmagyarázom, miért van erre szükség, addig egy szót se, egy célzást se! Helyeselni fogod, miután beszéltünk. Többet nem beszéltek a dologról addig, amíg vacsora után be nem zárkóztak Sir Nathaniel dolgozószobájába, amely a torony legfelső emeletén helyezkedett el. A Végzet Tornya impozáns építmény volt, a
Csúcs közelében állt. A torony tetejéről pompás kilátás nyílt a Homlok innenső oldalához közeli dombokra, ahol az ősi Merck északi határa húzódott. A korai normann korból származott, nem egészen egy évszázaddal volt fiatalabb Castra Regisnél. A dolgozószoba ablakait rács és zsalugáter védte, súlyos, sötét függönyök takarták. Így odakintről egyetlen fénysugár sem látszott. Amikor kettesben maradtak, Sir Nathaniel beszélni kezdett, bár a hangja alig haladta meg a suttogást. — Több mint óvatosnak kell lennünk. Annak ellenére, hogy házasságkötésedet és ideiglenes távollétedet eltitkoltuk, mindkettőről tudnak. Hogyan? Kik? — Hogyan?
— Hogy hogyan, azt nem tudom; de kezdem sejteni. Az, aki a legrosszabb. Aki a legveszélyesebb. A Lady? - döbbent meg Adam. — A
Sir Nathaniel szemlátomást beleborzongott a válaszba. — A — A Fehér Féreg, igen! Adam megfigyelte, hogy maguk között soha többé nem is nevezte másként Lady Arabellát, csak akkor, ha el akarta terelni mások gyanakvását vagy palástolni a magáét. Aztán Sir Nathaniel kinyitotta az ajtót, kilesett, ismét bezárta az ajtót, Adam füléhez hajolt, és még halkabban suttogta:
— Egyetlen szót se, egyetlen hangot se, amely megzavarná a hitvesedet. Tudatlansága védelmet nyújthat neki. Te meg én mindent tudunk, és figyelni fogunk. Neki semmiképpen nem szabad gyanakodnia!
Adam lélegezni is alig mert. Ujját az ajkára tette, és végül így susogott:
— Azt — Azt teszem, amit ön mond, és teljes szívemből köszönöm! Sir Nathaniel lekapcsolta a villanyt, és amikor a szobában koromsötét lett, Adamhez lépett, kézen fogta, és egy, a déli ablak közelében álló székhez vezette. Aztán óvatosan elhúzta kissé a függönyt, és intett társának, hogy nézzen ki.
Adam úgy tett, és nyomban hátra is hőkölt, mintha közvetlenül fenyegető veszélyre tekintett volna. Társa azzal nyugtatta meg, hogy nem suttogva, csupán halkan mondta: — Jól — Jól van, beszélhetsz, de csendesen. Itt nincs veszély… egyelőre! Adam előrehajolt, de ügyelt rá, hogy az arca ne érjen az üveghez. Amit látott, rendes körülmények között senkit sem nyugtalanított volna, őt kivéve. Az ő ismereteivel azonban rémítő volt bár az éjszaka immár olyan sötét volt, hogy alig lehetett látni valamit. A torony nyugati oldalán erdőnyi méretű liget állt vén fákból. Nem sűrűn nőttek, kissé távolabb álltak egymástól, mint valami tágas fasor. A koronájuk fölött zöld fény játszott, akár a vasúti kereszteződésnél a veszélyt jelző lámpa világa. A torony magasságából a fény kevés volt ahhoz, hogy bármit is látni lehessen a közelében. Eleinte mozdulatlannak tetszett; de amint Adam szeme hozzászokott, úgy látta, mintha enyhén reszketne. Ez nyomban felidézett Adamben mindent, ami történt. Újra látni vélte a kettős zöld fényt, amely a kútnyílás fölött remegett Diana Ligetében, a belső terem sötétjében, újra hallani vélte Oolanga sikoltozását, látni vélte, amint a förtelme s, fekete arc elszürkül a rémülettől, és eltűnik a titokzatos nyílás áthatolhatatlan homályában. Ösztönösen a revolverére tette a kezét, és felállt, hogy megoltalmazza a feleségét. Aztán, látva, hogy nem ne m történt semmi, és hogy a tornyon kívül a fény és minden változatlan maradt, óvatosan visszaigazította az ablakra a függönyt, és odament, majd leült Sir Nathaniel mellé, aki egy pillanatra élesen felnézett, és nyugodt hangon megszólalt. — Látom, — Látom, értesz mindent. Semmit sem kell mondanom. felelte ugyanolyan csendesen Adam. — Értem! — Értem! — felelte
Sir Nathaniel újra felkapcsolta a világítást, és megnyugtató lámpafénynél folytatták a beszélgetést.
XXVIII. EGÉSZEN KÖZEL ÖRDÖGIEN RAVASZ — mondta Sir Nathaniel — Amióta csak elmentél, a Homlokot járta és mindazokat a helyeke t, amelyeket rendszeresen látogattál. Nem hallottam, hogyan szerzett tudomást a tetteidről, és olyan adatok sem jutottak a birtokomba, amelyek alapján véleményt alkothattam volna. Szemlátomást hallott mind a
házasságodról, mind a távollétedről; de arra következtetek, nem tudja, hol vagy, hol a hitvesed, sem azt, hogy hazatértél. Így aztán, mihelyt bealkonyul, végigjárja a köreit, és pirkadat előtt felderíti az egész területet a Homlok körül, egészen a Csúcs szívéig. Feltételezem, nem áll meg pihenni vagy étkezni. Ez nem meglepő az olyan hölgytől, akinek szokása évezredekig szunnyadni egyvégtében, és egyszerre olyan mennyiségű élelmet képes felfalni, amennyiről egy elefánt is felfordulna. Bárhogy legyen is, őladysége mostanában éjjelente kóborol, ráadásul a valódi alakjában, amilyen még a rómaiak előtt volt. Ez kétségtelenül erősen megkönnyíti a mostani dolgát. Bármiféle hétköznapi ablakon be tud lesni. Szerencsére ezt az épületet nem éri el, kivált, ha amint látható észrevétlen óhajt maradni. De még ebben a magasságban is okosabb nem kibocsátani semmiféle fényt, nehogy tájékozódjon jelen vagy távollétünkről. Ekkor Adam felállt, és beszélni kezdett. — Nem Nem lenne hasznos, uram, ha valamelyikünk látná ezt a szörnyet közelről a valódi alakjában? Én vállalom a kockázatot, mert nem csekély kockázattal jár, gondolom. Feltételezem, hogy korunkban senki sem látta őt közelről, és élte túl, hogy beszámolhasson róla. Sir Nathaniel felállt, és tiltón emelte fel a kezét. — Jóságos ég, fiam! Mit nem javasolsz? Gondolj hitvesedre és mindarra, ami kockán forog! Adam közbeszólt. — Éppen a hitvesemre gondolok, hiszen érte tenném kockára mind azt, ami kockára tehető. De biztos lehet, hogy őt nem vonom be, még csak nem s mondok olyasmit, amivel megijeszteném. Amikor kimegyek, Mimi nem fog tudni róla. — De — De ha egyáltalán szóba hozod a dolgot, gyanakodni fog. — Hogy — Hogy a kígyó fürkészik, arról tudnia kell, hogy legyen óvatos, de úgy mondom el neki, hogy ne keltsek benne fölösleges gyanakvást a saját személyével kapcsolatban. Már jó ideje kifundáltam, mit mondjak neki, amikor arra kellett figyelmeztetnem, hogy ezt a helyet
sötétben kell tartanunk. Engedelmével, most megyek, és szólok neki, aztán visszajövök ide, és kérek öntől egy kulcsot, hogy később bejóhessek. — De — De hát egyedül akarsz menni?
— Természetesen. — Természetesen. Elegendő egynek kockáztatnia. — Lehet, — Lehet, Adam, de kettő megy. — Hogyan? — Hogyan? Nyilván nem kívánja, hogy Mimi velem jöjjön? — Jaj, dehogy! Ha tudná, hogy menni akarsz, bizonyára veled szeretne tartani; légy hát óvatos, meg ne sejtse! — Óvatos — Óvatos leszek. Akkor ki a másik? — Én! — Én! Nem ismered a terepet, így biztosan bajba kerülnél. Én viszont ismerek minden tenyérnyi helyet, és biztonsággal elkalauzolhatlak, bárhová akarsz is menni. Adam, Adam, ez kivételes dolog, nem vonatkozik vonatkozik rá semmilyen általunk ismert szabály. Ami pedig a veszélyt illeti: mit számít neked vagy nekem, amikor a hitvesedről van szó. Én mondom neked, semmiféle általunk ismert, elveszett reménynek századrésze sincs abból a veszélyből, amely ránk leselkedik. Mégis teljes szívemből vállalom, ahogyan te. Adam mélyen meghajolt, ahogyan olyan ember előtt kell, aki méltó minden tiszteletre, de több szót nem vesztegetett a dologra. Miután leoltotta a lámpát, újra kilesett az ablakon, és látta, hogy a zöld fény még mindig ott reszket a fák fölött. Mielőtt a függönyt behúzta, és felgyújtotta a lámpát, Sir Nathaniel azt mondta: — Amíg őladysége nem tudja, hol vagyunk, annyira biztonságban leszünk, amennyire lehetünk; jegyezd meg tehát, hogy nem lehetünk eléggé óvatosak! Miután a két férfi kisurrant a hátsó ajtón, a nyugatra vezető fasoron haladtak végig óvatosan. Minden koromsötét volt olyannyira sötét, hogy időnként a fatörzseket kellett tapogatniuk. Még mindig látták, látszólag jóval előttük és magasan fölöttük a vészjósló, kettős fényt, amely a magasságtól és a távolságtól halvány vonalnak tetszett. Mivel most talajszinten voltak, a fény határozottan magasabban látszódott, mint a torony tetejéről; ahogy odafönn reszketett, mintha a csillagok között lett volna. Adamet elcsüggesztette a látvány; hirtelen átérezte a felvállalt vállalkozás teljes reménytelenségét. Ám nem sokkal ezután másik érzés kerítette hatalmába, amelytől újra önmaga lett — olyan tüzes gyűlölet, undor és gyilkolási vágy, amilyet sosem tapasztalt, amilyenről nem is álmodott.
Viszonylag széles, vízszintes úton haladtak tovább, ahonnan a zöld fény még mindig látszott. Sir Nathaniel Adam füléhez hajolt, úgy súgta: — Teljesen csendben kell maradnunk. Mit sem tudunk ennek a teremtménynek a hallásáról és a szaglásáról, bár feltételezzük, nem túlzottan jók. Ami a látását illeti, az kitűnő lehet, mindenesetre árnyékban vagy a fák mögött kell megbújnunk. A legkisebb hiba végzetes lehet számunkra. Adam nem válaszolt. Csak bólintott, remélve, hogy a szörny nem látja a mozdulatot.
Végeláthatatlannak tetsző idő múltán értek ki az őket körülfogó erdőből. Mintha csak a napfényre értek volna, a ködös sötétséghez viszonyítva, amely addig ölelte őket. Valóban volt némi világosság látni éppenséggel lehetett, de nem annyira, hogy a távolabb lévő dolgokat jól ki lehessen venni. Adam tekintete természetesen a zöld fényt kutatta az égen. Még mindig ugyanott volt, de a környezete jobban látszott. Egy hatalmas, fehér oszlopnak látszó valaminek a tetején volt most, amelynek felső részéről két fehér valami csüngött alá, mint holmi csökevényes karkezdemények. Különös, de a zöld fényt a csillagfény nem hogy elhalványította volna, inkább még tisztábban, még mélyebb zölddel parázslott. Miközben óvatosan lesték ezt — Adam — Adam összecsukható színházi látcsővel —‚ orrukat iszonyatos bűz csapta meg, olyasmi, amilyen a pokoli lyukból áradt Diana Ligetében. Ez a Fehér Féregre emlékeztette őket, és próbálták megbecsülni a helyzetét az égbolthoz és a halvány csillagfényhez viszonyítva. Ahogy szemük lassan hozzá szokott a körülményekhez, fokozatosan hatalmas, feltornyosuló, hófehér tömeg bontakozott ki a sötétből. Magas és csodálatosan vékony volt. Az alsó része beleveszett az erdőbe, de jól látták a fehér hengert és a tetején lévő két zöld fénypontot. Amint nézték, mozgást észleltek: a henger meghajlott, és a zöld fénycsík eltűnt a fák között. Látták fel-felcsillanni a zöld fényt, amint elhaladt az akadályt képző koronák közt. Észlelve, hol a szörny feje, a két férfi kissé előbbre merészkedett, segítette őket a kegyes holdfény, és megpillantották a rejtett testtömeget a henger alján, amely a nagy kígyó hatalmas tekervényeiből állt, ebből az alapból emelkedett ki a felnyúló nyak. Megfigyelhették, hogy ez az alsó tömeg is megmozdul, a kibomló tekervényeken meg-megcsillant a holdfény, amint a szörny tovasiklott a talajon. Sebesen közeledett feléjük, így hát mindketten ösztönösen megfordultak, és futottak, menet közben igyekezve minél kisebb zajt ütni, próbáltak nem dobogni, nem megbolygatni az aljnövényzetet. Meg sem álltak, amíg
maguk előtt nem látták a Végzet magas és sötétlő tornyát. Gyorsan beléptek, és bezárták maguk mögött az ajtót. Nem kellett beszélniük, hiszen szörnyűséges volt az emlék, még mindig nem hagyta őket szabadulni. Sötétben keresték meg mindketten a szobájukat, és sötétben bújtak ágyba.
XXIX. Az ELLENSÉG HÁZÁBAN SIR NATHANIEL A KÖNYVTÁRBAN volt másnap reggeli után, amikor Adam felkereste egy levéllel. Amint belépett, azt a zt mondta: — Őladysége — Őladysége nem vesztegeti az idejét. Máris munkához látott! Sir Nathaniel, aki az ablaknál lévő asztalnál írt, felnézett.
— Mi Mi az? — kérdezte. — kérdezte. Adam odanyújtotta neki a levelet. Címeres borítékban volt. — Hah! — horkant fel Sir Nathaniel. — Lady Arabellától? Valami ilyesmire számítottam. — De De uram — mondta mondta Adam —‚ honnan tudhatta, hogy itt vagyunk? Tegnap este még nem tudta. — Nem — Nem hinném, hogy törnünk kell ezen a fejünket, Adam. Sok minden van, amit nem vagyunk képesek megérteni. Ez csak egy újabb rejtély. Legyen elegendő, hogy tudja! Számunkra így jobb és biztonságosabb. — J Jobb és biztonságosabb? — — ámuldozott ámuldozott Adam. — Természetesen. Jobb tudnunk a ránk váró veszélyről, és ez figyelmeztetés, bár nem annak szánta. Hadd lássam. Mr. Adam Saltonnak van címezve! Akkor tud mindent. Annál jobb! Hogyan? — csodálkozott Hogyhogy jobb? — Hogyan? — csodálkozott Adam. — Hogyhogy
— A — A következtetés általános folyamata, fiam; és néhány, a diplomácia világában eltöltött esztendő tapasztalata. Csak annyi, hogy nagyobb biztonságban vagyunk olyan teremtménnyel, amely a saját ösztöneit követi. Ez a teremtmény szívtelen szörnyeteg, amely nincs tekintettel sem mire vagy senkire. Nyíltan kevésbé veszélyes, mint amikor oltalmazza a sötétség. No meg az eddigi megmozdulásai alapján azt is tudjuk, hogy kerüli a nyilvánosságot. Talán arról van szó, hogy tudja,
mindez nem zavarja a Caswall-lel,
azaz inkább a Caswall vagyonával kapcsolatos terveit. Hatalmas termete és természetfölötti ereje ellenére ódzkodik a nyílt támadástól. Elvégre, bármilyen óriási is, csupán kígyó, és kígyótermészetű, azaz szeret meglapulni, lopakodva és ravaszul haladni. Sosem fog támadni, amikor elmenekülhet, bár tudja, hogy a megfutamodás végzetes lehet számára. Mi áll a levélben? Sir Nathaniel nyugodtan, fegyelmezetten beszélt. Valahányszor csak az elmék küzdelmébe keveredett, tetőtől talpig diplomataként viselkedett.
— Engem — Engem és Mimit hív teázni délutánra Diana Ligetébe, és reméli, ön is megtiszteli.
Sir Nathaniel mosolyogva és azonnal válaszolt. — Kérd — Kérd meg Mrs. Saltont, hogy fogadja el a nevünkben a meghívást! — Fogadja el? Hogy odamenjünk? Őladysége bizonyár a valami gyilkos merényre készül! Biztosan… biztosan okosabb lenne nem menni.
— Régi — Régi trükk, amelyet a diplomáciában az elsők közt tanulunk meg, Adam: a magunk választotta terepen küzdeni. Igaz, hogy a helyszínt most ő javasolta; de azzal, hogy elfogadjuk, a magunkévá tesszük. Mi több, nem fogja megérteni, miért teszünk így, és önnön rossz — már — már van egyáltalán, akár rossz, akár jó — lelkiismerete, félelmei és kételyei fognak a kezünkre játszani. Nem, drága fiam, mindenképpen fogadjuk el a meghívást! — Önnek is el kell fogadnia, uram? Nem szívelhetem, hogy ekkora kockázatot vállal. Jobb lenne, ha kimaradna belőle! — Nem! — Nem! Jobb, ha veletek vagyok. Először is, kevésbé lesz gyanús, tudod, hogy a vendégeim vagytok, és okosabb ragaszkodni a szokásokhoz, mint felrúgni őket. Másodszor, és ez a legfőbb oka annak, hogy elmegyek, hogy ketten tudjuk majd oltalmazni a
hitvesedet, ha szükséges. Ami azt illeti, hogy féltesz, nincs miért. Nem vagyok ijedős. És ebben az esetben vállalnom kell minden engem fenyegető veszélyt! Adam nem felelt, némán kezet nyújtott Sir Nathaniel megszorította a kezét: nem volt szükség szavakra. Amikor közeledett a teázás ideje, Mimi megkérdezte Sir Nathanielt.
— Átsétáljunk? — Átsétáljunk? Csak egy ugrásnyira van. — Nem, — Nem, drágám — válaszolta Sir Nathaniel. — Hangsúlyozottan ünnepélyesen kell mennünk. És minél nagyobb nyilvánosságra van szükségünk. — Mimi kérdőn nézett az öregre — Persze, drágám. Jelen esetben a nyilvánosság a biztonságunk alkotóeleme. Ne lepődjön meg, ha mialatt Diana Ligetében leszünk, időnként üzenetek érkeznek önnek, mindannyiunknak vagy bármelyikünknek. — Értem! — Értem! — mondta mondta Mrs. Salton — Nem Nem kockáztat. — Nem, — Nem, drágám. Mindazt, amit idegen udvarokban, civilizált és civilizálatlan népeknél tanultam, fel fogjuk használni a soron következő néhány órában. — Örömmel fogok tanulni — mondta Mimi. — Segítségemre lehet egy későbbi esetnél. — Szívből — Szívből remélem, hogy nem lesz rá szükség! Sir Nathaniel hangja és arckifejezése egyaránt komor volt. Mimi ebből értette meg, hogy rendkívül súlyos a helyzet. Mielőtt a kapuhoz értek, Sir Nathaniel így fordult hozzá: — Adammel megállapodtunk bizonyos jelekben, amelyekre szükség lehet, ha sor kerül némely dolgokra. Ezeknek nincs semmi közvetlen közük önhöz. Csak jegyezze meg, ha önt vagy Adamet arra kérem, hogy tegyenek valamit, egy pillanatig se késlekedjenek! Mindannyian igyekszünk majd úgy túljutni ezeken a pillanatokon, mintha mi sem történt volna. Valószínűleg nem történik semmi ilyesmi. Ő nem próbálkozik majd erőt alkalmazni, pedig a soknál is több az ereje. Bárhogyan igyekszik is kárt tenni majd bármelyikünkben, titkon fogja tenni. Egy más alkalommal talán erőszakhoz folyamodik, de — ha képes vagyok ebben a kérdésben jósolni — nem — nem ma. A küldöncök, akik önt vagy bármelyikünket keresni fogják, nem csak tanúk le sznek — segítenek elhárítani a veszélyt. — Mimi kérdő tekintetére így folytatta. — Hogy miféle veszélyt, nem tudom, nem is sejtem. Itt vagyunk a kapunál. Most legyen fegyelmezett és körültekintő mindenben, lett légyen szó bármilyen apróságról! A józan ész megőrzése fél siker. Az előcsarnokban meglehetősen sok libériás szolga nyüzsgött A zöld szalon ajtaja nyitva állt, Lady Arabella eléjük jött, s szívélyesen üdvözölte őket. Amint ez meg volt, Lady Arabella átment a másik szobába, ahol egy szolga egy ezüsttálcát tartott, rajta jókora,
lepecsételt levéllel. Mihelyst a Lady hátat fordított neki, Sir Nathaniel odasúgta Adamnek: — Légy résen! Éppen ekkora szolgahad volt a Kremlben, amikor Alekszipov nagyherceget meggyilkolták a bokhrai kán által adott fogadáson. Baljának könnyed mozdulatával némaságra intette őket. Ebben a pillanatban egy libéria nélküli szolga lépett be és meghajolt Lady Arabella előtt. — A — A teát az átriumban szolgálták fel, méltóságos asszonyom. Egymást követő szobák sorának ajtói nyíltak ki félig, a legutolsó egy római villa körvonalait és színeit mutatta. Adam, aki élénken figyelt, és mindenre gyanakodott, ennek az újonnan megnyíló teremnek a hátsó végében ugyanolyan színű és mintázatú vasajtót látott, amilyen annak a belső teremnek az ajta ja volt, amely a pokollyukat rejtette, amelyben Oolanga eltűnt. A látvány nyugtalanította, így csendesen előrement, és megállt az ajtó közelében. Még a szemét sem mozdította, de látta, hogy Sir Nathaniel áthatón figyeli, és mintha helyeselné, amit tett. Mindannyian leültek a teához terített asztalhoz, Adam változatlanul az
ajtó felőli részen. Lady Arabella maga mellé ültette Mimit, a két férfi a vasajtóval szemben foglalt helyet. A Lady hevesen legyezte magát, szüntelenül panaszkodott a hőségre, és odaszólt az egyik inasának, hogy nyissák ki a külső ajtókat. Már teáztak, amikor Mimi arcára hirtelen kiült a rémület; ebben a pillanatban a férfiak észrevették, hogy sűrű füst áramlik a szobába, amelytől a benn ülők köhögni és fuldokolni kezdtek. A férfiak — az inas is — kelletlenül araszolni kezdtek a belső ajtó felé. Csak Lady Arabella nem mozdult. Mozdulatlanul ült a helyén az asztalnál, arcán közöny, amely nyugtalanította az összes jelenlévőt, kivéve Sir Nathanielt és később Adamet, mihelyt elkapta Sir Nathan iel tekintetét. A füst egyre sűrűbb és bűzösebb lett. Ekkor Mimi, aki felé a nyitott ajtóból áradó huzat a füstöt sodorta, fuldokolva felugrott, s az ajtóhoz rohant, amelyet sarkig kitárt, ám a nyíló ajtó egy vékony selyemfüggönyt tárt fel, amely nem az aj tó tetején, hanem a félfákhoz volt rögzítve. Amint az ajtó kinyílt, a huzat a vékony selymet szinte felhőként fonta Mimi köré. Félelmében Mimi leszakította az őt tetőtől talpig beborító függönyt. Aztán a nyitott külső ajtó felé szaladt, mit sem gondolva azzal, hogy nem látja, hová tart. Ekkor ugrott utána Adam, akit Sir Nathaniel követett, utolérte Mimit, és elkapta a karját, majd magához
ölelte őt. Helyesen tette, mert Mimi lába előtt tátongott a fekete pokollyuk, amelyet természetesen nem láthatott a fejére csavarodott fehér selyemtől. A padló rendkívül csúszós volt; mintha vastag olajréteg borította volna Mimi lába alatt. A lyuk széléhez közel a fiatalasszony alól kicsúszott a lába, és Mimi előrebukott, a pokollyuk felé.
XXX. MENEKÜLÉS Amikor Adam látta, hogy Mimi megcsúszik, előreugrott, még mindig hitvese karját szorítva, és mivel egyforma sebességgel mozogtak előre, nem okozott felesleges sokkot. Adam ösztönösen hátravetette magát, el nem engedve asszonyát. Itt mutatkozott meg a testsúlyával járó előny, és szorosan fogva kedvesét, kihúzta őt a lyukból, majd együtt zuhantak a földre, immár a csúszós zónán kívül. Adam nyomban talpra ugrott, felemelte feleségét, és együtt viharzottak ki a nyitott ajtón át a napfényre, Sir Nathaniel szorosan a nyomukban. Mindketten sápadtak voltak, nem úgy a vén diplomata, aki higgadtnak és nyugodtnak látszott. Adamet és asszonykáját egyaránt reménnyel töltötte el és felderítette, hogy az öreg ennyire ura önmagának. Mr. és Mrs. Salton követte az öregúr példáját, az inasok ámulatára, akik látták, hogy a három, halálos veszedelemből kimenekült ember Sir Nathaniel útmutatására útmutatására vidáman sarkon fordul, és visszamegy a házba. Amikor a cselédek már nem hallhatták őket, Sir Nathaniel így suttogott:
— Pszt, — Pszt, egy hangot se! Tegyetek úgy, mintha mi sem történt volna! Még nem vagyunk biztonságban, a megpróbáltatás nem ért még véget. Így hát csevegve, nevetgélve mentek vissza az átriumba, ahol Lady Arabella változatlanul oly mozdulatlanul ült a helyén, mint a márványszobor. Mi több, a szobában mindenki mozdulatlan maradt, a belépőknek úgy tetszhetett, mintha pillanatfelvételt látnának. Pár másodperc múltán azonban folytatódott a normális zaj és mozgás. A halottfehérre festett arcú Lady Arabella szemlátomást kitűnő hangulatban volt, folytatta tevékenykedését az asztalnál, mintha nem történt volna semmi különös. A porcelánedény, amelybe a csészék fenekén maradt teát szokás önteni, tele volt félig elégett, barna papírral, amelyre amelyre teát töltöttek. Sir Nathaniel, aki már alaposan szemügyre vette háziasszonyukat, az első adódó alkalommal odasúgta Adamnek:
— Légy még óvatosabb! Az igazi támadás még csak most jön. Túlságosan nyugodt ahhoz, hogy igaz legyen. Amikor a karomat nyújtom a hitvesednek, hogy kivezessem valamelyik ajtón — még nem tudom, melyiken —‚ gyere gyorsan, és siettesd te is. Egy másodpercet se veszíts, még ha botrányt b otrányt kell is csinálnod! Pszt! Aztán újra helyet foglaltak az asztalnál, és a szolgák, Lady Arabella parancsára, friss friss teát hoztak. Ettől kezdve a teázás rémálomnak tűnt Adam számára, aki csúcsra járatta az összes érzékszervét. Ami szegény Mimit illette, annyira megviselte a korábban és a teázás alatt átélt félelem meg annak a veszélynek az iszonyata, amelyből kimenekült, hogy érzékei eltompultak. Ugyanakkor felkészülten várta a megpróbáltatást, szentül hitte, bármi jöjjön is, átvészeli. Sir Nathaniel olyan volt, mint mindig: nyájas, méltóságteljes és figyelmes, tökéletes ura önmagának és szándékainak. Az ura jól látta, hogy Mimi nem érzi jól magát. Ahogyan állandóan körbe kémlelt, ahogy váltakozva elpirult és elsápadt, hol pihegett, hol gyanúsan nyugodtnak látszott, a finom változásokhoz értőnek jól mutatták zaklatottságát. Lady Arabella végtelenül kedvesen és figyelmesen bánt vele. Nem lehetett volna figyelmesebben, gyengédebben, kedvesebben bánni semmiféle megbecsült vendéggel. Ez szinte Adamet is meghatotta, bár ébersége nem csökkent, le nem vette a szemét a Ladyről. Amikor befejezték a teázást, és bejöttek a szolgák, hogy elvigyék az edényt, Lady Arabella átkarolta Mimi derekát, és átsétált vele egy szomszédos szobába, ahol szétszórt fotográfiákat szedett össze, majd leült vendége mellé, és mutogatni kezdte neki a képeket. Eközben a szolgák becsukták az összes kivezető ajtót, azt is, amely a pokollyuk terméből a szabadba nyílt. Ekkor a Lady visszatért abba a szobába, ahol Adam és Sir Nathaniel tartózkodott, és leült a kerevetre, ahol Mimi már helyet foglalt. Egyszerre csak, minden nyilvánvaló ok nélkül, a szoba elsötétedett. Mintha odakinn ugyanez történt volna, az ablaküveg is elhomályosodott Sir Nathaniel, aki Mimi mellett ült, felugrott, és „Gyorsan!” kiáltással megragadta a fiatalasszony jobb kezét, majd húzni kezdte kifelé a szobából. Adam elkapta a felesége másik kezét, és így, kettesben vonszolták ki Mimit a külső ajtón át, amelyet a szolgák éppen bezárni készültek. Eleinte nehéz volt megtalálni az utat, olyan sötét volt, de megkönnyebbülésükre, seregnyi csuklyás madár áramlott be a nyitott ajtón, aztán hátrább húzódtak, így mutatva nekik az immár eltéveszthetetlen utat. Eszeveszett iramban rohantak végig a fasoron a kapu felé, majd Adam élesen füttyentett. Mr. Salton négylovas, két kocsis hajtotta hintója,
amely addig némán várakozott a fasor kanyarulata mögött, előállt. Az ura és Sir Nathaniel beemelték — szinte dobták Mimit a hintóba. A kocsisok használták az ostort meg a sarkantyút, és a kocsi, a sebességtől imbolyogva, átszáguldott a kapun, ki a nyílt útra. A hátuk mögött zsivaj támadt — szolgák szaladgáltak, parancsszavakat kiáltoztak, ajtók csapódtak, és valahonnan, úgy tetszett, messziről, a házból olyan különös zaj hallatszott, mintha fuvaroskocsi csikordulna vékony jégen. Nem csökkent az iram A férfiak, de még a lovak összes idege is megfeszült, ahogy fékeveszetten száguldott az úton. A két férfi kétfelől átölelte Mimit, mintha karjukkal oltalmaznák. Hirtelen emelkedő magasodott elébük, ám a lovak, őrülten zihálva, versenysebességgel iramodtak fel rajta, nem csökkentve az iramot akkor sem, amikor a túloldalon ereszkedni kezdett a talaj. A lovak által bírt legnagyobb sebességgel sikerült eljutniuk Macclesfieldig. Onnan Congletonig. Amikor az utóbbit elhagyták, és visszanéztek, nagy, formátlan tömeget láttak maguk mögött, átfehérlett a leszálló sötétségen, sebes haladtában elveszítette minden formáját. Congletontól Runcorn felé tartottak, ahol több helyen égtek fények a hídnál, és egy-egy lámpa, másutt meg fénypontok csoportja világított a hajózási csatorna mentén. A lovak őrülten vágtattak, szemlátomást rettegve, és nyomukban émelyítő bűz járt, amilyen a kútnyílásból áradt. Runcorntól Liverpool felé haladtak, rémületükben is örvendezve, amikor meglátták a kikötő meg végig a folyópart vakító fényeit, amelyek csak a mólóknál meg a vízen lebegő bójáknál tűntek el. Ahogy közelebb értek, örömmel hallották meg egy e gy nagy gőzhajó kürtölését, amely az orrától a tatjáig fényárban úszott. — Idejében vagyunk — mondta Adam, de nem tett további megjegyzést. Runcornnál láttak valami fehérlő tömeget lefelé csusszanni a lankán a Mersey-hez vezető útról, és hallották, amint valami hat almas test belecsobban a dagálymederbe A kocsisok, maguk előtt látva a célt, megduplázták erőfeszítéseiket, és eszelős iramban száguldottak az utcákon, mit sem törődve a figyelmeztető kiáltásokkal, a fenyegetőző rendőrökkel meg a többi kocsihajtóval. Végigrohantak a mozgatható hajóhídon — és hallották, hogy a nagy hajó dohogni kezd, és megindul a folyón. Adamnek és asszonyának összefacsarodott a szíve, mert szemlátomást oda volt a végső reményük. Ám a mozgatható hajóhíd lábánál ott állt Davenport, órával a kezében. Amint a hintó odaért, felemelte a kezét, így jelzett egy, a Man szigetére induló gőzös kapitányának, aki nyilvánvalóan figyelte őt. Amikor meglátta a felemelt kezet, beindította géptelegráfot, és a nagy hajólapátok forogni
kezdtek A Man- szigeti szigeti
Lány volt a Liverpoolból induló leggyorsabb hajó, és mihelyt hajólapátjai vizet értek, kezdte behozni a távolodó ausztrál hajót. Az nem jutott még messzire a folyón, amikor odaért a kisebb hajó mellé, anélkül, hogy veszített volna a sebességéből. A két hajó között pillanatok alatt lezajlott minden Adam meg a felesége, Sir Nathaniel és Davenport átszállt az óceánjáró gőzhajóra, olyan sebességgel haladva, amilyen csak lehetséges a folyónak ezen a szakaszán, majd a nagy hajó folytatta útját. Davenport a kabinjáh oz kísérte Adamet, és útközben elmesélte, hogyan készítették mindezt elő, hogyan kapott üzenetet Diana Ligetéből. Hozzátette még, hogy az utasok kiszállhatnak Queenstownban, ha óhajtanak.
XXX. VISSZATÉRÉS NAGY ÉS SZOKATLAN IZGALOM volt tapasztalható a folyó mindkét partján, ahogy a Man- szigeti szigeti Lány haladt a vízen. A világítótornyok és örömtanyák, minden kimenő és bejövő hajó tetejéről messzelátókat és látcsöveket használtak; a dokkokban ideoda futkároztak, lövések hallatszottak. Sir Nathaniel felment a fedélzetre, hogy kiderítse ennek az okát; a kormányos végül elárulta neki, hogy amennyire a szemafor- jelzésekből jelzésekből ki tudta venni, egy nagy n agy bálna úszott le a folyón, és tart a tenger felé. Először Runcornnál vették észre, mondta, és a folyó folyását követte; de hogy honnan jött, senki sem tudta, mert korábban nem észlelték. A veszély még nem ért véget Adam egyenesen a kapitányhoz ment, és arra kérte, hogy a hajó keresőlámpáit éjjel-nappal irányítsák az állítólagos bálnára, amíg a látótávolságukon belül mozog. Ezt nyomban teljesítették, és amíg bármiféle látnivaló akadt, állandóan jelentették. Adamnek és barátainak számos alkalma nyílt rá, hogy lássák a szörnyet, és nem egyszer felismerték fejének körvonalait és szemének zöld villanását. Éjfél előtt jelentették, hogy látták, amint a szörny megfordult, és most a Mersey felé tart. Aztán teljes lett a sötétség, nem érkezett több jelentés. A hajsza véget ért. Adam, Mimi és Sir Nathaniel azon az éjjelen nyugodtan aludtak. Felfrissülve az alvástól, amely hosszú éjeken át elkerülte mindnyájukat, megújult bátorsággal és az ezzel járó merész tervekkel ébredtek. Amikor már látszott Queenstown, Adam a kabinban hagyta a feleségét, Sir Nathanielt pedig az akkor éppen üres szalonba vitte, és
azzal hökkentette meg, hogy bejelentette, kiszáll, amikor a hajó kiköt, és nyomban visszatér a Homlokra. — No No és a hitvesed? — kérdezte — kérdezte az öreg. — Egyedül — Egyedül utazik tovább? — Nem, Nem, uram, visszajön visszajön velem — hangzott — hangzott a megdöbbentő válasz. Sir Nathaniel előbb fel-alá járkált, csak aztán szólalt meg. — Feltételezem, drága fiam, jól végiggondoltad, amit tenni szándékozol, és mérlegelted a lehetséges következményeket. Nem óhajtok a szomszédom ügyeibe avatkozni, és egy ilyen dolog olyan felelőssége az embernek, amelyről kizárólag önmaga dönthet. Amikor felesége is van, annak a kívánsága a legfontosabb. Mimi mit mond? — Teljesen — Teljesen egyetértünk, Sir Nathaniel. Mindketten kötelességünknek tartjuk az ott élők iránt, hogy megtegyünk, amit csak tudunk. — No de — vitatkozott Sir Nathaniel —‚ azokkal az asszonyi tapasztalatokkal, amelyeket átéltetek, azoknak a borzalmas veszedelmeknek az emlékeivel, amelyekből kimenekültetek… bölcs dolog-e olyan rémes terhet, amilyen ezeknek a megismétlődése, sőt meghaladása, egy olyan fiatal lány vállára rakni, aki csak most lép be, méghozzá boldogan, az életbe? Bocsásd meg, hogy beleszólok! Nem erőltetem egyikőtökre sem a véleményemet; de kötelességem, hogy felvázoljam előttetek a képet, olyan szent kötelességem, amelyet nem háríthatok el. — Tudom, — Tudom, uram, és Mimivel együtt szívből köszönjük a kedvességét! De éppen az átélt tapasztalatunk az, amelytől megnövekedett az erőnk, hogy másokon segíthessünk, és ezzel egyenlő arányban a felelősségünk is Sir Nathaniel ünnepélyesen válaszolt. — Isten óvjon attól, hogy bármely férfiú — vagy asszony és a kötelessége közé álljak! Ne feledjétek, hogy szívvel-lélekkel veletek vagyok! Megosztottam veletek a bajt és a kockázatot az elején, és Isten engem úgy segéljen, így teszek mindvégig… bárhogyan végződjék is! Sir Nathaniel többet nem szólt, de mindenben segített, híven fogadta barátai kéréseit, és támogatta őket. Mimi szívélyes kézszorítással köszönte meg, hogy Sir Nathaniel osztozott a kockázatban, hű barátjuk maradt. Aztán megbeszéltek mindent, már amennyire előreláthatták a fejleményeket.
Amikor a hajó Queenstown vízi útjaira ért, átszálltak a kirakóhajóra, és az első vonattal Liverpoolba utaztak. Ott, Davenport táviratának köszönhetően, már várta őket a négylovas hintó a két kocsissal, éppen úgy, mint amikor Diana Ligetéből menekültek. A merész hajtók önként jelentkeztek a feladatra, pedig tudták, milyen szörnyű kockázatot vállalnak. Ám a lovakat — bölcsen — bölcsen — lecserélték, mert nem egykönnyen tudták legyőzni a szörny előli hosszadalmas menekülés okozta rémületüket. Mr. Saltont értesítették, hogy nem térnek vissza a Csekélyebb Dombra, ne várja őket. A Végzet Tornyában mindenütt lakatok, tolózárak és függönyök várták őket, éppúgy, mint mielőtt elmentek onnan.
Bolondság volna azt állítani, hogy sem Adam, sem Mimi nem félt, amikor visszaindultak. Ellenkezőleg, az út Liverpooltól Congletonig valóságos via dolorosa volt. Mimi persze jobban átérezte, mint az ura, akinek erősebbek voltak az idegei, no és jobban hozzászokott a veszélyhez is. Mégis bátran szembeszállt a nehézségekkel, és erőfeszítését most is siker koronázta. Mihelyt a torony tetején lévő dolgozószobába ért, szinte megfeledkezett a kinti sötétségben bujkáló szörnyűségekről. Meg se próbált kilesni az ablakon; Adam azonban megtette — és nem látott semmit. A telihold bevilágította az egész környéket, de sehol nem látszott sem a reszkető, zöld fény, sem az erdő fölébe nyúló keskeny, fehér forma. A békés éjszaka jót tett mindannyiuknak, a látott veszély igen távolinak tetszett. Időnként elképzelni is nehéz volt, hogy létezik. Adamnek annyira megjött a bátorsága, hogy korán felkelt, bejárta az egész Homlokot, anélkül, hogy változást tapasztalt volna Castra Regis életjeleiben. Amit útban hazafelé látott azonban, és ami ámulattal és aggodalommal töltötte el, az Lady Arabella March volt a testére simuló, fehér ruhájában meg a hermelingallérjában, de a smaragdok nélkül, amint kilépett Diana Ligetének kapuján, és a kastély felé tartott. Ezen törte a fejét, ebből próbált valamit kihámozni egészen addig, amíg le nem ült a reggelihez Mimivel és Sir Nathaniellel. Egész étkezés alatt hallgattak, mert egyszerűen egyiküknek sem volt mondanivalója. Ami történt, megtörtént, és mindnyájan tudtak róla. Ráadásul nem volt kellemes téma. Egy dolgot azonban megtanultak — legalábbis — legalábbis Adam Mimi, hiszen Sir Nathaniel már régen elsajátította —‚ méghozzá azt, hogy még a legfelkavaróbb, legizgalmasabb vagy gyászosabb epizód emléke is gyorsan elmúlik; az élet egyhangúsága minden epizód fölött áll, és elnyomja őket. A társalgást azonban fellendítette, amikor Adam megemlítette, hogy látta Lady Arabellát,
amint Castra Regis felé tartott. Mindannyiuknak akadt valami mondandója a Ladyról, no meg az Edgar Caswalt érintő szándekairól. Mimi minden szempontból keserűen beszélt róla. Nem tudta elfelejteni, egy életre megjegyezte azt az alkalmat, amikor a Lady Lilla ellen még a négerrel n égerrel is szövetkezett. Ami az ügy társasági oldalát illette, Mimi undorítónak találta, ahogyan a Lady állhatatosan jár a gazdag földbirtokos után — „szégyentelenül — „szégyentelenül próbálja a nyakába varrni va rrni magát”, Mimi így fogalmazott. Kíváncsi volt, vajon a nagy sárkányt röptetik -e még Caswall tornyából. De ezeken a dolgokon nem próbált túllépni. Lényegében az egészről semmit sem tudott. A maga szelíd módján őszintén meglepődött, hogy a dolgok már visszaálltak normális rendjükbe. Ezzel kapcsolatban csupán erőteljes csodálkozásának adott hangot, hogy őladysége „orcatlanul” nem vesz tudomást önnön bűncselekményeiről, és szemérmetlenül készpénznek tekinti, hogy mások is elnézik őket neki. Adam sikertelenül próbált bármiféle hírt szerezni a Mersey - ben ben lévő állítólagos bálnáról, tehát nem szólt róla. Talán élt benne holmi homályos remény, hogy a szörny nem élte túl vízi kalandjait, és elpusztult. Nagy megelégedésére szolgált volna, ha így lett volna, bár már eldöntötte, hogy se időt, se erőfeszítést nem kímél, de még az életét sem, hogy kiirtsa Diana Ligetét es mindazt, amit rejt. Ezt a szándékát már kifejtette Sir Nathanielnek és Miminek. Az előbbi teljes mértékben helyeselte Adam elhatározását, és megesküdött, hogy támogatja az erőfeszítéseit. Mimi egyetértett Adammel, de asszonyi módon óvatosságra intette.
XXXII. MEGHÖKKENTŐ AJÁNLAT MINÉL TOBBET GONDOLKODOTT Mimi a közelmúlt eseményein, annál kevésbé értette őket. Adam látta Lady Arabellát kijönni a Homlokon álló házából, no de Adam — és maga Mimi is látta őt az általában viselt szörnyalakjában is az Ír -tengerben -tengerben dagonyázni. Mit jelenthet mindez? Mi mást, ha csak azt nem, hogy valahol hiba történt. Elképzelhető, hogy valamelyikük — netán ők mind tévedtek? Hogy a Fehér Féreg nem is létezik? Hogy Adamet és Sir Nathanielt becsapta a szeme? Mimi tökéletesen tanácstalan volt. Csupa hihetetlen babonaság vette körül. Nem hinni abban, ami nyilvánvalónak tetszett azt jelentette volna, hogy a hit alapjait rombolja le. És mégis… és mégis, hajdanán éltek a földön szörnyek, és egyes emberek éppen az ilyen titokzatos identitásváltásban hittek... Mindez nagyon különös volt. Talán ő maga tébolyodott meg. Igen, így kell lennie! Valamitől megbomlott az agya. A valóságon alapuló
valótlanságokat álmodik. Próbáljuk csak meg elképzelni, mit szólna hozzá egy idegen — mondjuk egy orvos —‚ ha Mimi azt állítaná, hogy egy özönvíz előtti szörnnyel teázott, és mai férficselédek szolgálták ki őket! Ebből kiindulva Mimi vadul fantáziálni kezdett. Vajon milyen teát szeretnek a sárkányok? Ki mos a sárkány cselédeire? Használnak -e keményítőt? -e a A saját házuk — otthonuk — fészkük biztonságában használnak -e sárkányok kést, villát, teáskanalat? Igen, ez mindenesetre igaz volt; Mimi a tulajdon szemével látta, hogy használnak. Itt Mimi intellektuálisan úgy összezavarodott, hogy azt már nem lehetett az ébrenlét és az alvás határvonalának feje tetejére állított gondolkodásmódjára fogni. Kényszerítette magát, hogy elmélyülten gondolkozzon. Itt van a saját ágyában, Sir Nathaniel Nathaniel de Salis házában, a Végzet Tornyában — ez — ez mindenesetre tény, ebbe kell kapaszkodnia. Nyugton marad, és nem gondol semmire semmire — ezekre — ezekre a különös dolgokra semmiképpen —‚ amíg Adam nincs vele. Majd Adam megmondja neki az igazat. Abban teljes mértékben hihet, amit Adam mond. Ezért, amíg Adam nem jön, megpróbál nyugton maradni, és egyáltalán nem gondolkodni. Ez bölcs és alázatos elhatározás volt, meg is lett a jutalma. A valós és az álságos gondolatok fokozatosan lecsillapodtak. Testét melegség és nyugalom járta át; és miután üzenetet hagyott Adamnek, hogy menjen fel hozzá, amint megjött, Mimi mély álomba merült. Adam felfrissülve tért meg a sétából, elméje is higgadtabb volt, mint az utóbbi időben bármikor. Ő is érezte annak a nagy nyomásnak az utóhatását, amelyet átélt azóta, hogy Lady Arabella szándékai világossá váltak. Ahogyan Mimi, ő is átesett a kételkedésen, az arra való képtelenségen, hogy higgyen a dolgok valós voltában, bár rá azért mindez nem hatott akkora erővel. Ám megerősítette a gondolat, hogy a felesége szenved megpróbáltatásainak káros következményeitől, és amikor Mimi szobájába ment és felébresztette az asszonykát, Adam mind intellektuális, mind idegi szempontból a legjobb formájában volt. Addig maradt Mimivel, amíg az tökéletesen visszanyerte a bátorságát, és ebben az állapotban ismét békésen elaludt. Akkor Adam felkereste Sir Nathanielt, hogy átbeszélje vele a dolgokat. Tudta, hogy az öreg higgadt, józan esze, magabiztossága és tapasztalata mindannyiuknak segítségére lesz. Sir Nathaniel addigra arra a következtetésre jutott, hogy bizonyos okokból, amelyeket nem értett, de nem is próbált megérteni, Lady Arabella teljesen megváltoztatta a terveit, és egyelőre mindenesetre tökéletesen békés. Később, amikor a reggeli gondolatokat immár távolabbról lehetett áttekinteni, hajlamos volt a Lady megváltozott magatartását
annak betudni, hogy az Edgar Caswallre gyakorolt hatása olyannyira megnőtt, hogy a Lady most már biztos benne, hogy Caswall behódol bájainak. A Lady aznap délelőtt felkereste Caswallt Castra Regisben, hosszasan elbeszélgettek, és ennek során felmerült egybekelésük lehetősége is. Caswall ugyan nem mutatott túlzott lelkesedést a téma iránt, de udvarias és figyelmes volt, és amikor a Lady visszasétált Diana Ligetébe, kis híján gratulált magának élete újszerű alakulásához. Hogy a gondolat gyökeret vert a fejében, sőt kezdett megvalósulni, az a levél bizonyította amelyet a nap folyamán Adam Saltonnak irt, és egy futárral átküldött neki. Ez állt benne: Kedves Mr. Salton! Nem tudom, volna-e
olyan kedves, hogy tanácsot adjon, és esetleg segítsen nekem egy bizonyos üzleti ügyben. Nincs tehetségem és tapasztalatom az ilyen ügyekben, ezért hajlamos vagyok barátokra támaszkodni. Röviden a következőről van szó. Már jó ideje fontolgatom, hogy eladom ezt a helyet (Diana Ligetét), ám oly sok bonyodalom vetődik fel ezzel kapcsolatban, hogy egyre csak halogattam, és halogattam mostanáig. A birtok teljes mértékben az én tulajdonom, senkivel sem kell megtárgyalnom, hogy mit óhajtok tenni vele. Boldogult uram, Adolphus Ranger Maret kapitány vásárolta, akinek akkoriban a Dombtető volt a rezidenciája, Appleby -ben. Megszerezte ennek a helynek mindennemű jogát, beleértve a bányászatot és a vadászatot is. Amikor elhunyt, minden tulajdonát rám hagyományozta. Atyám most azt kívánja, hogy vele éljek, én pedig kötelességemnek tartom, hogy így tegyek. Az egyetlen gyermeke vagyok, és ő immár idős, igen idős. Mi több, el kell látnia bizonyos hivatali kötelességeket, be kell töltenie bizonyos méltóságokat. Ahogyan talán ön is tudja, atyám a grófság főispánja, és igencsak hiányol egy olyan rokon hölgyet, aki az asztalfőn ülhet. Azt állítja, erre egyedül én vagyok alkalmas. Ő túlságosan idős ahhoz, hogy újra megnősüljön, és a fenti kötelességekben nyújtandó segítségen kívül atyám igényelné azt a kényelmet és vigaszt, amelyet egy társ nyújt. Fájni fog, ha elhagyom ezt a helyet, amelyet oly sok megszentelt emlék a sok-sok boldog nap, amelyeket és kötődés tett számomra kedvessé — a ifjú házasként töltöttem itt és annak az embernek a több mint boldogító emlékezete, aki annyira szeretett. Örömmel eladnám ezt a birtokot bármilyen elfogadható áron — természetesen abban az esetben, ha a vásárló olyan ember, akit kedvelek és megfelelőnek tekintek. Meg kell mondanom, ön lenne az ideális személy. De ily sokat remélni sem merek. Mindazonáltal felötlött bennem, hogy ausztrál barátai között akadhat olyan, aki szeretne letelepedni az Óhazában, és ebben az esetben érdekelné ez a hely Anglia egyik
leginkább történelmi régiójában, amely csupa románc és legenda, a történelmi érdeklődés kimeríthetetlen forrása — olyan uradalom, amely kicsiny ugyan, ám tökéletes állapotban van, fejlesztési lehetőségei korlátlanok, és számos olyan — bár — bár rendezetlen — joggal joggal rendelkezik, amelyek már a rómaiak, sőt az eredeti birtokosok, a kelták előtt is léteztek. Ráadásul az épület Anglia egyik legősibb háza, amely a dernier cri 8 állapotában lett fenntartva legalább kétezer esztendeje. Mindez azonnal birtokba vehető. Az ügyvédeim megismertethetik önt vagy az ön által javasolt javasolt személyt az összes üzleti és történelmi részlettel. Csupán egyetlen szót várok öntől, hogy beleegyezik-e vagy elutasít, a részletek elrendezését ügynökeinkre bízhatjuk. Remélem, megbocsátja, hogy ebben az ügyben zaklattam, és higgye el, hogy őszinte híve, ARABELLA MARCH
Adam többször elolvasta a levelet, és miután határozott — bár — bár nem hajthatatlan véglegességgel —‚ Mimihez ment, hogy megkérdezze, van-e kifogása. Az asszonyka azt felelte — bár — bár beleborzongott —‚ hogy beleegyezik, és hajlandó belemenni bármibe, amit csak Adam óhajt. Amint Adam éppen távozni készült a szobából, még hozzátette: — Drágám, — Drágám, ön ítélje meg, hogy mi a legjobb mindkettőnknek! Érezze felhatalmazva magát, hogy azt tegye, amit kötelességének lát, amit az ösztönei súgnak! Isten kezében vagyunk, s Ő mindez ideig az Ő akarata szerint vezetett minket.
XXXIII. ÉLETHALÁLHARC A FELESÉGE SZOBÁJÁBÓL ADAM SALTON egyenesen a toronyban lévő dolgozószobába ment, mert tudta, hogy abban az órában Sir Nathaniel ott tartózkodik. Az öreg egyedül volt, így, miután Adam belépett a kopogására adott „Tessék!” szó hallatán, bezárta az ajtót, és leült Sir Nathaniel mellé. Nyomban bele is kezdett. — Gondolja, uram, hogy helyesen teszem, ha megvásárolom Diana Ligetét? — Az — Az ég szerelmére! — hökkent — hökkent meg az öreg. - Mi az ördögért tennéd ezt?
— Nos, — Nos, uram, megesküdtem, hogy elpusztítom a Fehér Férget, és amennyiben bármit megtehetnék tetszésem szerint a fészkével, elősegítené az ügyet, és számos bonyodalmat elkerülhetnék. Sir Nathaniel a megszokottnál tovább habozott, mielőtt megszólalt. Elmélyülten töprengett. — Köszönöm, Adam, hogy elmondtad, habár úgyszólván már készpénznek vettem. De nem árt pontos ismeretek birtokában lenni, amikor az ember tanácsot ad. Szerintem minden szempontból jól tennéd, ha megvásárolnád a birtokot, és nyomban elintéznéd az átruházást. Ha több pénzre lenne szükséged, mint amennyi pillanatnyilag a rendelkezésedre áll, tudasd velem, hadd legyek a bankárod! — Köszönöm, uram, szívből hálás vagyok, de több pénz áll a közvetlen rendelkezésemre, mint amennyire szükségem lehet. Örülök, hogy helyesli.
— Nem Nem pusztán helyeslem. Okosan teszed anyagi szempontból is. Az uradalom történelmi jelentőségű, és ahogy múlik az idő, az értéke növekedni fog. Mi több, elárulhatok valamit, ami tulajdonképpen csak feltételezés, ám, ha igazam van, ugyancsak növelni fogja a terület értékét. Adam figyelt. Sir Nathaniel folytatta.
— Eszedbe jutott-e valaha is, miért kapta „A Fehér Féreg Fészke” nevet? Képzeld csak el a fehér szót dőlt betűkkel! Tudjuk, hogy hajdanán a kígyót féregnek hívták; de miért „fehér”? — Igazán nem tudom, uram, sosem tűnődtem rajta. Egyszerűen tudomásul vettem. — Én — Én is így tettem régebben. De bizonyos okból foglalkoztatott. — Mi — Mi okból uram? — Egyszerűen — Egyszerűen és kizárólag azért, mert a féreg valóban fehér volt. — Hogyhogy? Valamiféle okának lennie kell. A hagyomány nem említene színt valamiféle ok nélkül. — Nyilvánvaló, Nyilvánvaló, hogy amit a mit az emberek láttak, fehér volt. Törtem rajta a fejemet, amíg derengeni nem ne m kezdett valami.
Beavatna a gondolataiba, uram? — Beavatna
— Persze. Stafford grófságban vagyunk, ahonnan a porcelánégetés nagy iparága ered, ahol ez az ipar sokat fejlődött. Stafford a gazdagsága jelentős részét azoknak a porcelánagyag készleteknek köszönheti, amelyek lelőhelyeire időnként itt rábukkannak. Idővel a készletek eléggé megfogyatkoztak, ám a staffordi kalandorok évszázadokon át úgy kutattak ez után a különleges agyag után, ahogyan az ohiói vagy a pennsylvaniai farmerek olaj után. Akinek olyan ingatlana van, ahol agyaglelőhely akad, valóságos aranybányára lelt.
— Igen, — Igen, akkor hát? — a — a fiatalembernek leesett az álla. Az öreg folytatta: — Az — Az eredeti úgynevezett „Féregnek”, amelyről a hely a nevét kapta, közvetlen utat kellett találnia a mocsarakhoz meg a pocsolyákhoz. Nos, az agyagon könnyű áthatolni, és az eredeti lyuk minden bizonnyal egy porcelánagyag-rétegen haladt keresztül. Miután ez a járat elkészült, ez lett a Féreg főútvonala. De mivel sok mozgás kellett k ellett ahhoz, hogy ilyen nagy és meredek mélységbe lejuthasson, a súrlódástól a bőrére tapadt némi agyag. Lefelé könnyű lehetett mozognia, a súrlódás is kicsi lehetett, nem így a felfelé tartó mozgás, és amikor a szörny láthatóvá vált a fenti világban, a bőrére tapadva ott volt a fehér agyag friss nyoma. Innen a név, nincs benne semmifé le rejtett titok, csupán a puszta tény. Nos, ha a feltevés igaz — és nem látom be, miért ne lenne az —‚ becses agyagkészletnek kell lennie nagy mélységben. És semmi oka, hogy ne legyen hasonlóan nagy agyagkészlet a felszínen. — A csontjaimban érzem, uram, hogy nagy igazságra talált… azaz inkább kikövetkeztette. Adam megjegyzése tetszett az öregúrnak. Derűsen folytatta. — Amikor a kereskedelem és az ipar világa ráébred talált kincsed értékére, a tulajdonjogodnak tökéletesen és egyértelműen biztosnak kell lennie. Ha joga van valakinek ilyen haszonra, hát te vagy az. A barátja segítségével Adam biztosította a birtokhoz való jogát, nem vesztegette az időt. Aztán felkereste a bácsikáját, és beszámolt neki. Mr. Salton örült, hogy ifjú rokona máris egy ilyen pompás uradalom birtokosa — olyané, amely azon nyomban biztosítja a rangját is a grófságban.
Másnap reggel, amikor Adam követte a házigazdáját a dohányzóba, d ohányzóba, az utóbbi megkérdezte tőle, hogyan kíván továbblépni az esküje dolgában. — Nehéz dolgot vállaltál. Elpusztítani egy ilyen szörnyet csak Héraklész munkáihoz hasonlítható abból a szempontból, hogy nemcsak a méretét, a súlyát meg az erejét használhatja fel kevéssé sejthető módon ellened, hanem a dolog okkult oldala önmagában is felülmúlhatatlan nehézséget okoz. A Féreg immár ura az összes elemnek, kivéve a tüzet. És nem tudom, ilyen támadásnál hogyan használhatnánk fel a tüzet. Elegendő csupán a föld alá ereszkednie a maga járt útján, és nem győzhetsz, még ha birtokodban volna is a legnagyobb szénbánya. De felteszem, már ki gondoltál valamilyen tervet — tette — tette hozzá udvariasan. — Természetesen, uram. De persze tisztán elméleti terv, és lehet, hogy a gyakorlatban nem válik be. — Megtudhatnám, — Megtudhatnám, mire gondoltál? — Nos, uram, így érveltem az öreg hölgy eléggé tapasztalt. Feltételezem, nem sértő, ha öreg hölgynek nevezem, tekintettel arra, hogy itt szórakozik a maga módján immár több ezer éve. Ezért semmi értelme olyan eszközökkel próbálkozni, amelyeket már a Vízözön idején is ismert. Kifordítottam és felfordítottam az elmémet, hogy kitaláljak valami újat. A újat. A Prédikátor Préd ikátor Könyvében az áll, hogy nincs új a nap alatt, ő pedig annál az írásnál is vénebb, ezért megkockáztatom, ismer mindent, amit általában megismertünk azóta. Végül úgy határoztam, hogy egy régi módszer új változatát próbálom ki. Talán százéves lehet. De mit számít neki egy évszázad? A XIX. század eleji angol munkásmozgalom, a chartizmus idején pénzügyi körökben elterjedt a pletyka, hogy megtámadják a Bank of Englandet, az Angol Bankot. Az intézmény igazgatói ezért sok mindenkivel konzultáltak, olyanokkal, akiktől választ várhattak a kérdésre, hogy mit kell ilyenkor tenni, és végül arra jutottak, hogy a tűz ellen — mert — mert a tűztől féltek — nem a víz a legjobb, hanem a homok. A terv gyakorlati megvalósítása érdekében nagy mennyiségű finom tengeri homokot — vittek az amelyet a szél is hordoz, és amilyet homokórákba töltenek — vittek épületbe, kivált azokra a pontokra, ahol támadástól lehetett tartani, hogy szükség esetén felhasználhassák. — Azt — Azt javaslom, ezt a példát kövessük. Mihelyt a birtokomba kerül, hatalmas mennyiségű ilyen tengeri homokot vitetek Diana Ligetébe, és az első adandó alkalommal a kútnyílásba töltöm, hogy azt idejében
el zárja. Így aztán Lady Arabellát a Fehér Féreg alakjában elzárjuk menekülési útvonalától. A lyuk keskeny, és néhány száz lábnyi mély. Annak a homoknak a súlya, amennyi belefér, nem túlzottan nagy; de ha egy akkora test felfelé próbál benne mozogni, óriási lesz a súrlódás. — Egy pillanat! Akkor miféle szerepe lesz a homoknak az elpusztításában? — Semmiféle, közvetlenül; de egy helyben fogja tartani a felfelé törekvő testet, amíg életbe lép a terv következő lépése. — És — És az micsoda? — Amikor időről időre homokot töltünk a lyukba, beleöntünk nagy mennyiségű dinamitot is! — Jó. — Jó. De hogy fog a dinamit felrobbanni? Gondolom, ez a szándékod. Nem kell minden egyes dinamitcsomaghoz valamiféle gyújtózsinór vagy drót? Adam mosolygott.
— Ma már nem, uram. Ez bebizonyosodott a New Yorki Hell Gate második, egyben nagyobbik robbantásánál. A robbanás előtt zárt fémdobozokban mintegy százezer fontnyi dinamitot helyeztek el mérföldekre a munkálatoktól. Összesen egy adag puskaport robbantottak fel, úgy egytonnányit. És a rázkódás robbantotta fel a dinamitot. Fölöttébb jól sikerült. Akik nem szakértői a nagy hatású robbanóanyagoknak, arra számítottak, hogy New Yorkban minden ablaküveg kitörik. Valójában azonban a robbanóanyag nem tett kárt a tervezett körzeten kívül, pedig tizenhat hektárnyi sziklát robbantottak ki, csupán a tartóoszlopok és falak maradtak sértetlenül. Az összes szikla, amely az East River örvényeiért felelős volt, egyszerűen gyufaszálnyi darabkákra hullott szét. Sir Nathaniel helyeslően bólintott. — Jó tervnek látszik, kiválónak. De ha ekkora meredélyt fog lehasítani, tönkreteheti az egész környéket. — És örökre megszabadíthatja a szörnytől — mondta Adam, és kiment a szobából, hogy megkeresse a feleségét.
XXXIV. BALSEJTELEM
LADY ARABELLA UTASÍTOTTA az ügyvédeit, hogy igyekezzenek Diana Ligetének átadásával, így hát há t nem vesztegették az az időt, és Adam Salton egykettőre a birtok hivatalos tulajdonosa lett. Miután megbeszélte a dolgot Sir Nathaniellel, lépéseket tett tervének megvalósítása érdekében. Utasította az intézőt, hogy készítse elő az egész talajfelszín tengeri homokkal való módszeres beborítását. A kiválasztott homokból, amelyet Mr. Salton Wales partjairól hozatott szekerekkel, egyre növekedett a Liget mögött létrehozott halom. Senki sem gyanította, hogy bármi más célja volna, mint a hivatalosan közöltek. Lady Arabellát, aki sejthette volna, annyira lekötötték az Edgar Caswall-lel kapcsolatos házassági tervei, hogy meg sem fordult a fejében más gondolat. Adamnek, aki tagja volt az Ausztrál Védelmi Bizottságnak, és a Nyugat-Ausztrál Önkéntes Lövészek mesterlövésze volt, bőven nyílt alkalma hadfelszerelések beszerzésére és tárolására; így hát felállíttatott egy durva hullámlemez pajtát a Liget háta mögött, abban raktározta el a robbanóanyagot és néhány harctéri felszerelést is, amelyeket bölcsnek vélt szükség esetére a közelben tartani. Még a Fehér Féreg is belepusztult volna nagy hatású lövedékeikbe. Minthogy nagy kísérletéhez készen állt minden akkorra, amikor elérkezik az ideje, Adam elégedetten várakozott, és hogy múlassa az időt, megelégedéssel fordult más dolgok felé is így Caswall nagy sárkánya felé, amely még ekkor is Castra Regis tornya fölött lebegett. Különös, de a maga tervein túllépve, őszintén érdeklődött Caswall gyerekes játéka iránt a csúszkákkal. Persze lehetséges, hogy az ilyen gyermekded, mindegy, hogyan végződő dolgokban vigaszt talált, de megkönnyebbülést mindenképpen, szemben a jóval megerőltetőbb dolgokkal. Mindenesetre, bármi volt is a szándék, az eredmény mutatkozott, és az idő csak telt, anélkül, hogy a múlása bármiféle bajt okozott volna. A homokdomb akkorára nőtt, hogy a Homlok tiszttartói és gazdái csak ámultak. A tervezett kataklizma órája rohamosan közeledett. Adam teljesen hiába olya magától értetődő alkalomra várt, amikor felkeresheti Caswallt Castra Regis tornyában. Végül egy nap korán felkelt, és amikor látta, hogy Lady Arabella a kastély felé tart, a deux mais9 összeszedte a bátorságát, és engedélyét kérte, hogy elkísérhesse. Így aztán kettesben léptek be a kastélyba, abban a korai órában senki nem látta őket, és ketten mentek fel toronyszobába. Caswallt igencsak meglepte, hogy Adam így kereste fel a házát, de hajlandó volt úgy tenni, mintha ez a kedvére volna. Oly jól játszotta a házigazdát, hogy még Adamet is sikerült rászednie. Mindannyian kimentek a toronytetőre, ahol Caswall elmagyarázta vendégeinek a sárkány felemelésének és leengedésének mechanizmusát, és élt az
alkalommal, hogy próbára tegye a nagy madársereg viselkedését, amelyek azon nyomban reagáltak a sárkány leengedésére vagy felhúzására. Adam nemsokára már oly sokat tudott ebben a témakörben, hogy örült, amiért megkockáztatta a látogatást. Amint hazafelé tartottak Adammel Castra Regisből, Lady Arabella megkérdezte a fiatalembert, kérhet-e valamit. Miután erre engedélyt kapott, elmagyarázta, hogy mielőtt végleg elhagyná Diana Ligetét, ahol oly sokáig élt, szeretné megmérni, milyen mély a kútakna. Adam őszinte örömmel fogadta a kérését, nem érzelmi okból, hanem mert olyan hiteles és kézzelfogható indokot szeretett volna a Féreg járatának megvizsgálásához, amely elhárít minden gyanút azzal kapcsolatban, hogy miért is tartózkodik a helyszínen. Ez éppen megfelelt Adamnek, és ő teljes mértékben kihasználta lehetőségeit. Hozatott Londonból egy Kelvin-fele echométert olyan hosszú zongorahúrral, amellyel a legnagyobb mélység is mérhető volt. A húr könnyen forgó dobra volt feltekerve, és miután ezt Adam rögzítette a lyuk fölött, elégedetten várta, hogy elvégezhesse végső kísérletét. Tökéletesen elégedett volt a dolgok menetével. Szinte lehetetlennek vélte, hogy gondosan előkészített terveit bármi megzavarja, megakadályozza. Adam gyakorta megdöbbent attól, hogy Lady Arabella mennyire élvezi a kútnyílás hangzását, annak ellenére, hogy a nyílásból gyomorforgató bűz áradt. Adamnek néha ki kellett mennie a friss levegőre, hogy kis időre szabaduljon tőle. Nem egyszerű rossz szag volt ez; inkább valamiféle mérgező vegyi anyag alkotóelemére emlékeztetett. Lady Arabella azonban sosem fáradt bele a munkába, hanem úgy folytatta, mint akinek nincs is tudomása semmi féle zavaró tényezőről. Adam úgy próbált könnyíteni a maga helyzetén, hogy igyekezett felkelteni a Lady érdeklődését a sárkánnyal folytatott kísérletek iránt. A kastély tetején mindenesetre nyoma sem volt a kút bűzös leheletének, és amíg Adam ott tevékenykedett, legalább nem érezte, hogy az életét veszélyezteti a mérgező kipárolgás. Amire vágyott, egy kis lőgyakorlat volt, bár vigaszát lelte abban a tényben, hogy ő a Nyugat-Ausztrál Lövészek mesterlövésze. Közben csendesen folyt az élet Mercy-tanyán. Lilla persze magányos volt az unokahúga nélkül, ám élete éppoly kiegyensúlyozottan ment tovább, mint a többieké. Az elválás megrázkódtatása után a dolgok visszazökkentek a megszokott kerékvágásba. Egy bizonyos szempontból azonban jelentős változás történt. Amíg a háznál nem változtak a viszonyok, Lilla a lehető legmesszebbről kerülte a nagyravágyást, és megelégedett azzal az élettel, amelyet azóta élt, amióta csak az eszét tudta. Ám Mimi házassága elgondolkodtatta, természetesen arra a következtetésre jutott, hogy neki sem ártana párt
találnia. Nem sok választása akadt — házasodás dolgában nemigen történt semmi a tanyán. Ám ezt ellensúlyozta az a tény, hogy egy bizonyos férfi félreérthetetlenül érdeklődést tanúsított iránta. Igaz, nem találta megnyerőnek Edgar Caswall személyiségét, és a férfi küzdelme Mimivel megrémítette; de Caswall kétségtelenül kiváló parti volt, sokkal jobb, mint amilyenre Lilla valaha is számíthatott. Ez sokat nyom a latban egy nőnél, kivált ha annak a társadalmi osztálynak a tagja, amelyikbe Lilla is tartozott. Így hát, általában véve, Lilla elégedett volt a dolgok menetével, és elfogadta magában a gondolatot. Ahogy múlt az idő, oka volt titkon azt hinni, hogy a dolgok állása nem a boldogság b oldogság felé mutat Csakhogy itt ismét felmerült egy olyan tisztán női szempont, amelyen könnyen túltette magát. A boldogság, amely, hogy úgy mondjam „megfoghatatlan”, a legjobb esetben is bizonytalan dolog, és az ellentéte még annál is bizonytalanabb. Egy fiatal emberi lény, kivált, ha nőnemű, nehezen hiszi el, hogy a dolgok idővel nem alakulnak mégis olyan kedvezően, amilyennek kezdetben ígérkeztek. Lilla nem hunyhatott szemet bizonyos zavaró tényezők fölött, ezek között szerepelt Lady Arabella egyre bizalmasabb viszonya is Edgar Caswall-lel, Caswall hideg és gőgös természete, amely oly kevéssé volt összhangban a szeretettel, amely a fiatal lányok boldogságról alkotott álmának az alapja, végül pedig az a tény, hogy ifjúságának — életének társa, az Adammel kötött házassága miatt, elutazik a Föld túlsó felére, mert ott lesz az otthona. Hogy a dolgok szükségszerűen hogyan alakulnának, ha ő is férjhez menne, arra gondolni sem mert. Mindent összevetve, Lillának nem volt kilátása boldogságra, és titkon arra vágyott, hogy történjék valami, ami felforgatja a dolgok kialakult rendjét. Úgy érezte, boldogan elfogadná, bármi történne is, ha változást hozna. Sejtette azt is, hogy vészesen közeleg az időpont, amikor Mr. Caswall ismét ellátogat a tanyára — erre pedig képtelen volt felhőtlen örömmel gondolni, annál inkább, mert nem volt vele Mimi, hogy segítsen elviselnie a megpróbáltatást. Attól rettegett, az akaratok újabb összecsapására kerül majd sor, és a mérkőzésen neki a labda szerepe jut. A témán addig töprengett, amíg arra a következtetésre jutott, hogy eljött boldog élete végének a kezdete, és úgy érezte, hideg ködbe tekint, amely mindent elrejt előle. Így aztán sok feloldozatlan balsejtelem töltötte töltötte el.
XXXV. A VÉGSŐ ÖSSZECSAPÁS AMIKOR LILI WATFORD MEGKAPTA Edgar Caswall levélkéjét, amelyben azt tudakolta, elmehete hozzá másnap délután teázni,
elszomorodott. Már csak a nagyapja miatt sem volt szabad elutasítania vagy ellenszenvet mutatnia, amelyet Caswall udvariatlanságnak tekinthet. Jobban hiányzott neki Mimi, semhogy kifejezhette vagy gondolta volna. Mindez ideig Miminél keresett együttérzést, megértést, megbízható támogatást. De Mimi és mindezek, meg ezernyi más — gyengéd, megnyugtató, biztonságot adó — tényező eltűntek az életéből. A helyükön rettenetes, fájó űr tátongott. Szeretet dolgában mindkét nemnél és a félénkség leküzdésében a nőknél a hiány megszűnik negatívum lenni, és pozitívummá válik. Szegény Lilla magányossága egész délután, este és másnap délután pozitív szenvedéssé alakult át. Először kezdett tudatosulni benne veszteségének érzése, mintha minden korábbi szenvedés. Csupán ennek előkészítése lett volna. Amire csak tekintett, gondolt vagy emlékezett, megtelt fájó emlékekkel. Mindezt valami újfajta rettegés tetőzte be. A biztonságérzet, amely egész életében körülvette, átváltozott olyan nem csillapodó balsejtelemmé, amelyet időnként alig bírt elviselni. Ez olyan félelemmel töltötte el, hogy legalább annyira vágyta a halált, mint az életet. Csakhogy bármit érzett is, teljesítenie kellett a kötelességét. És minthogy arra nevelték, hogy első a kötelesség, felkészült rá, hogy a legjobb képességei szerint elviselje azt, ami vár rá. A szigorú és hosszadalmas küzdelem az önuralma megőrzéséért azonban meglátszott rajta. Olyannak festett, amilyennek érezte magát: betegnek és gyengének. Erőtlen és levert állapotban volt, a szeme körül fekete karikák, az arca sápadt, és képtelen volt uralkodni ösztönös reszketésén. Keserves balszerencse volt számára Mimi távolléte, mert Mimi szeretete átlátott volna a dolgokat elhomályosító tényezőkön, és rávilágított volna Lilla rossz egészségi állapotára. Lilla tökéletesen képtelen volt bármit volt bármit is kezdeni a rá váró megpróbáltatással; de az unokahúga, a Mr. Caswall -lel való korábbi összecsapása tapasztalatával és abban az állapotában, ahogyan abból kikerült, lépéseket tett volna — szükség — szükség esetén akar megelőzőket is — ‚ hogy megakadályozza az eset megismétlődését. Edgar pontosan a Lilla által meghatározott időpontban érkezett. Amikor Lilla meglátta őt a nagy ablakon át, amint közeledett, szánalomra méltóan ideges lett. De összeszedte magát, és a beszélgetés első részét sikerült úgy lebonyolítania, leb onyolítania, hogy sem normális megjelenésen, sem viselkedésén nem látszott észrevehető változás. Rémületét csak fokozta, hogy attól reszketett, Oolanga fekete árnya, akitől iszonyodott, esetleg követni fogja a gazdáját. Megkönnyebbült, amikor a néger nem bukkant fel a maga lopakodó módján. Lilla félt attól is, bár kevésbé, hogy ismét ott lesz Lady Arabella, és bajt csinál, ahogyan korábban is. Az ő távolléte is kevésbé elviselhetetlenné tette
a vizit első felét. A nők nehéz helyzetben mutatott, szokásos előrelátásával úgy terítette meg a teázóasztalt, hogy az finoman utaljon a közte és a vendége közti társadalmi különbségre. A szerviz darabjai, de a kikészített étel is a lehető legszerényebbek voltak. Ezüst teáskanna és porceláncsészék helyett olyan agyag teáskannát tett az asztalra, amilyet a tanyák konyháin használtak. Ugyanígy, vaskos, parasztos fajanszból készült csészék, csészealjak és tejszíneskanna állt az asztalon. A kenyér egyszerű, teljes kiőrlésű házi kenyér volt. A vaj természetesen finom volt, hiszen ő maga készítette, és a kertjükből származott a lekvár meg a méz is. Lillának elégedetten ragyogott az arca, ám a vendég fölényesen mérte végig az előkészített holmikat. Ez sokkolta szegény lányt, aki az általa nyújtható kis kedvességeket kínálta vendégének, de ezt is fel kellett áldozni a többi élvezettel együtt. Caswall arca most még inkább ércből metszettnek látszott, mint máskor, átható tekintete az első pillanattól át meg átjárta a lányt. Lillának összefacsarodott a szíve, amikor arra gondolt, ami követk k övetk ezik ezik mi lesz a vége, ha ez még csak a kezdet?! Amolyan érzelmi oltalomként kihozta a szobájából Mimi fotográfiáját, a nagyapjáét és Adam Saltonét, akiben egyre jobban bízott, mintha csak a bátyja lett volna. A képeket a szíve közelében tartotta, és a keze önkéntelenül odatévedt, amikor a feszélyezettség, a bizalmatlanság vagy a félelem annyira beléhasított, hogy megzavarta a magára erőltetett nyugalmat, amelyről úgy hitte, átsegíti a megpróbáltatáson. Eleinte Edgar Caswall finom és udvarias, sőt figyelmes volt; de kis idő múlva, amikor növekedni érezte Lilla ellenállasát, félredobta az önuralom minden formáját, és éppúgy uralni igyekezett a lányt, mint korábban. Lillát azonban felkészítette erre mind a korábbi tapasztalata, mind a benne élő, természetes harci ösztön. Ahogy múltak a percek, így tartották fenn mindketten azt az egyensúlyt, ahonnan indultak. Minden előzetes jel és nyomós ok nélkül a két személyiség lélektani küzdelme újra kezdődött. Ezúttal mind a negatívumok, mind a pozitívumok a férfinak kedveztek. A nő egyedül volt, segítség nélkül n élkül és rossz hangulatban; és semmi sem szólt mellette, csupán a két győzedelmes viadal emléke; ugyanakkor a férfi, bár most nem segítette sem Lady Arabella, sem Oolanga, ereje teljében, kipihenten, a legjobb formájában volt. Ezért nem meglepő, hogy születésétől fogva domináns jelleme teljességében megnyilvánult. Tudatosan átható tekintettel indított, és mivel ez szemlátomást nyomban hatott a lányra, Caswall egyre biztosabb volt a végső győzelemben. Kis idő múlva Lilla eltökéltsége megingott. Úgy érezte, a küzdelem egyenlőtlen nem képes kihozni magából a legtöbbet. Lévén önzetlen, nagylelkű ember, a saját csatájában nem volt képes úgy küzdeni,
mintha másért harcolt volna, akit szeret, akihez ragaszkodik. Edgar látta, ahogy az arc és a homlok izmai elernyednek, és a súlyos szemhéjak majdnem lecsukódnak, mintegy alváshoz készülve. Lilla hősies erőfeszítéseket tett, hogy összegyűjtse a maradék erejét, de jó ideig eredménytelenül. Végül zavaró tényező mutatkozott, amely erős ajzószernek látszott. A széles ablakon át látta, hogy Lady Arabella belép a tanya egyszerű kapuján, és a bejárati ajtó felé tart. A szokásos, feszes, fehér ruháját viselte, amely annyira kiemelte vékony, kígyózó alakját. A látvány azt tette Lillával, amire semmiféle akaratlagos erőfeszítés nem lett volna képes. Felvillant a szeme, és úgy érezte, mint ha hirtelen új élet költözött volna belé. Lady Arabella belépése a maga szokásos, gőgös, fölényes módján fokozta a hatást, így hát, amikor azok ketten már egymás közelében álltak, ő is beszállt a küzdelembe Mr. Caswall is új erőt merített a jöveteléből, visszatért minden tudása és hatalma. Egyre áthatóbb tekintetének nagyobb volt a hatása, mint aznap bármikor. Szemlátomást úrrá lett Lilla fölött. A lány arca kipirult, majd elsápadt hol tűzvörös, hol halottsápadt lett. Az ereje mintha elhagyta volna. A térde megroggyant, és már -már a földre hanyatlott, amikor meglepetésére és örömére Mimi lépett a szobába, sebesen szaladva, erősen zihálva Lilla odafutott hozzá, megfogták egymás kezét. Ettől az unokahúgában mintha valami eddig ismeretlen, az eddigiekné1 nagyobb erő támadt volna fel. A másik kezével Edgar Caswall arca előtt hadonászott, minden egyes mozdulatával egyre messzebb űzte a férfit, végül Caswall kirepült a z ajtón, amelyet a besiető Mimi nyitva hagyott, és a hátára esve, elterült odakinn a murvás úton. Ekkor következett be Lilla végső és teljes összeomlása egyetlen hang nélkül, halálsápadtan rogyott a földre.
XXXVI. SZEMTŐL SZEMBEN MIMIT MÉLYSÉGESEN LESÚJTOTTA, hogy az unokanővére elterült a földön. Nem egyszer látta már Lillát az ájulás közelében, de önkívületben még soha; így most megrémült. Térdre vetette magát Lilla mellett, és kezének dörzsölésével meg hasonló, általánosan ismert módszerekkel próbálta magához téríteni. De erőfeszítései hiábavalónak bizonyultak. Lilla halottfehéren és érzéketlenül hevert. Sőt percről percre rosszabbul nézett ki, addig az izgalomtól pihegő keble már nem mozdult, arcának sápadtsága márványfehérré vált. Ezektől az egymást követő változásoktól Mimi egyre jobban megrémült, végül teljesen eluralkodott rajta a félelem. Csupán annyira volt képes uralkodni magán, hogy nem sikoltott fel. Lady Arabella követte Caswallt, amikor annak sikerült annyira összeszednie magát,
hogy bár botladozva elinduljon Castra Regis felé. Amikor Mimi egyedül maradt Lillával, és nem volt már szükség erőfeszítésre, elgyengült, és reszketni kezdett. Magában ezt a hirtelen időjárásváltozásnak tudta be. Egy pillanat alatt nyilvánvalóvá vált, hogy rögtön kitör a vihar. Akkora volt a csend, hogy szinte tapintható volt A lég csikorgó hangjai jelezték, hogy felgyülemlik az elektromosság. Mimi rövid ideig megfigyelhette, hogy bár a sárkány változatlanul ott lebeg a torony fölött, a madarak gyülekezni kezdenek, ugyanúgy, mint amikor a sárkány lezuhant. Csakhogy a madarak most valami titokzatos módon kezdtek eltünedezni; előbb egyesével, aztán egyre növekvő csoportokban, végül az egész kinti világ végtelen ürességnek látszott. Valami beléhasított, amikor ez tudatosult benne, és vad rémülettel hajolt ismét Lilla fölé. Ekkor tört ki belőle a kétségbeesés vad sikolya. Felemelte Lilla sápadt arcát, és meleg, ifjú keblére fektette, de hiába. A hideg, sápadt arctól szinte ő is megdermedt, és teljesen összeomlott, amikor megvilágosodott előtte, hogy Lilla eltávozott. Egyre sötétedett, sűrűsödtek az est árnyai, ám Mimi észre se vette, nem törődött vele. Mozdulatlanul ült a földön, átkarolva a lányt, akit szeretett. Az égbolt egyre sötétebb és feketébb lett, ahogy a közelgő vihar és az este egyesítette erőit. Mimi pedig csak ült, egyedül, könnytelen szemmel, gondolkodásra képtelenül. Az estéből lassan éjszaka lett Mimi nem tudta, meddig ült ott. Bár úgy érezte, évszázadok teltek el, nem lehetett több néhány percnél. Hirtelen magához tért, és meghökkent, hogy szinte teljes sötétben van. Egy kis ideig még nem mozdult, a közelmúlton töprengett. Lilla keze még ott volt a kezében, és a legnagyobb meglepetésére, még mindig meleg volt. Ez valamiképpen segített neki, és akaratának minden különösebb megerőltetése nélkül felállt. Lámpát gyújtott, megnézte az unokanővérét. Kétségtelen volt, hogy Lilla halott, de a halál csak nemrégiben állhatott be. Bár az arca hófehér volt, húsának még puha volt a tapintása. Amikor a lámpa fénye a halott lány szemére esett, mintha valamiféle szándékkal-értelemmel nézett volna Mimire. Mimi eloltotta a lámpát, és némán ült a sötétben, úgy érezve, mintha Lilla szemével látna. A Mimit körülölelő feketeség nem hagyott semmiféle zavaró hatást a lány tudatához férkőzni; a borús égbolt, amelyen egyegy elhúzó felhő mintha némi fényt villantott volna fel néha, összhangban volt Mimi borús gondolataival. Számára minden sötét volt, odabenn is, odakinn is. Reménye éppoly halottnak látszott, mint unokanővérének teste. És mindezek fölött és mögött kimondhatatlan magány és bánat húzódott meg. Mimi úgy érezte, a világon soha többé nem lehet jó semmi. Ebben a sötét elszigeteltségben új elhatározás
született benne, amely nőttön nőtt, amíg biztos céllá vált. Oda fog állni Caswall elé, és számon kéri rajta Lilla meggyilkolását — mert magában így nevezte a tettet. Lépéseket fog tenni annak érdekében is — nem tudta még, mit vagy hogyan —‚ hogy bosszút álljon Lady Arabellán is a bűnrészességéért. Ilyen lelkiállapotban meggyújtotta a szobában az összes lámpát, a szobájából vizet és lepedőt hozott, és hozzálátott, hogy tisztességgel elrendezze Lilla holttestét. Ehhez kellett némi idő, de amikor befejezte, felvette a kabátját meg a kalapját, leoltotta a lámpákat, és bezárva maga mögött az ajtót, higgadt és egyenletes léptekkel elindult Castra Regis felé. Amikor a kastély közelébe ért, nem látott fényt másutt, csak a toronyszobában és körülötte. A fények mutatták neki, hogy Mr. Caswall ott van, így hát Mimi belépett az előcsarnok ajtaján, amely szokás szerint nyitva állt, és a sötét lépcsőn feltapogatózott a toronyszoba előteréig. Az ajtó nyitva állt, és a nyíláson át vakító fény áramlott ki. Mimi látta, hogy Edgar Caswall nyugtalanul járkál fel-alá, a keze összekulcsolva a háta mögött. Mimi kopogás nélkül még jobban kitárta az ajtót, és bement egyenesen a szobába. Amint belépett, Caswall megállt, és meglepetten bámult a lányra. Mimi nem szólt egy szót sem, csak úgy nézett, ahogyan abban a pillanatban, amikor belépett. Egy ideig csend ural kodott,
Caswall és Mimi farkasszemet nézett.
Először Caswall szólalt meg. — Abban az élvezetben volt részem, hogy ma láthattam az unokanővérét, Miss Watfordot. — Igen — válaszolta Mimi emelt fővel, egyenesen a férfi szemébe nézve, amitől az pislogni kezdett — Balszerencsés — Balszerencsés nap volt számára, hogy ön találkozott vele. — Ugyan — Ugyan miért? — kérdezte — kérdezte erőtlen a férfi. — Mert — Mert az életébe került. k erült. Halott! — Halott! — Halott! Jóságos Isten! Mikor halt meg? Mitől? — Ma — Ma este halt meg, közvetlenül azután, hogy ön eljött tőle. Biztos ebben? — Biztos Igen — ahogyan — Igen — ahogyan ön is — legalábbis — legalábbis annak kellene lennie. Ön ölte meg!
— Én — Én öltem meg! Vigyázzon, mit beszél! Miért mond ilyeneket?
— Mert — Mert úgy igaz, ahogyan Isten lát minket, és ezt ön is tudja. Azzal a céllal jött a Mercy-tanyára, hogy megölje őt — ha tudja. És a bűntársa, Lady Arabella Arabella March ugyanezzel a céllal érkezett. érkezett. — Óvatosabban, asszonyom! — felelte hevesen Caswall. — Ne emlegessen ilyen neveket ebben az összefüggésben, mert megszenvedi!
— Szenvedem most is... szenvedtem már... és s zenvedni is fogok. Nem azért, mert megmondom az igazat, ahogyan teszem, hanem mert önök ketten ördögi gonoszsággal meggyilkolták szeretett rokonomat. Önnek és a bűntársának kell félnie a büntetéstől, nem nekem! — Vigyázzon! — Vigyázzon! — ismételte — ismételte a férfi. — Ó, nem félek sem öntől, sem a bűntársától! — válaszolta szenvedélyesen Mimi. — Vállalok — Vállalok minden szót, amelyet kimondtam, mindent, amit tettem. Mi több, hiszek Isten igazságosságában. Nem félem malmainak köveit. Ha szükséges, magam indítom be őket. De önt Isten sem érdekli, Őbenne sem hisz. Az ön istene a nagy sárkánya, amely elijeszti az egész környék madarait. De biztos lehet benne, hogy h ogy amikor az Ő keze felemelkedik, mindig a kellő időben sújt le. A hangja mennydörögve szól, és nem csak a gazdagoknak, akik lenézik szegényebb szomszédjaikat. A hangok, amelyek Hozzá szólnak, a barázdából és a műhelyből szállnak fel, a csonttörő munkából meg a végtelen szenvedésből és feszültségből. És Ő mindig hallja azokat a hangokat, bármennyire gyengék és törékenyek legyenek is. A mennydörgése rájuk a visszhang, a villáma a fenyegetés, amelyet hordoz. Vigyázzon! Magam is azt ismétlem, amit ön mondott. Megeshet, hogy önt éppen ebben a pillanatban szólítják a Nagy Ítélőszék elé. Bánja meg bűneit, amíg van még ideje! Boldog lehet, ha azokba a fenséges csarnokokba annak a tiszta lelkű angyalnak a társaságában léphet be, akinek csupán az igazság egyetlen szavát kell elsuttognia, és ön örökös kínzatásra vettetik.
XXXVII. ERITIS SICUT DEUS10
AZ UTÓBBI KÉT NAPBAN az érintettek legtöbbje igen elfoglalt volt. Adam, miközben hagyta, hogy a hitvese a saját vágyait kövesse az unokanővérét és a nagyapját illetően, szorgosan munkálkodott a kút feltöltésén az erre a célra előkészített finom homokkal, ügyelve arra is, hogy meghatározott adagonként a végső robbanáshoz felhalmozott dinamitból is tegyenek bele. Munkások csoportja állt a közvetlen
felügyelete alatt, de segített az ellenőrzésben Sir Nathaniel is, aki ebből a célból átjött, és a Csekélyebb Dombon szállt meg Mr. Salton is nagy érdeklődést tanúsított a munkálatok iránt, állandóan kibe járt, semmi sem kerülte el a figyelmét. Lady Arabella az apja házában tartózkodott, a Csúcson. A Mercy-tanyán tett látogatásáról senki sem tudott, kivéve őt és Mimit, ő pedig megőrizte a titkot, tekintettel a szerencsétlen végkifejletre. Tulajdonképpen kissé nehezére esett hallgatnia a dologról Edgar előtt. A Kelvin -féle echométer jól működött, és Lady Arabellának szemlátomást állandó élvezetet okozott, a szörnyűséges kipárolgás ellenére, újra meg újra lemérnie a kútaknát. Ez olyasfajta különös szenvedélyévé vált, amelyben a munkálatok egyetlen másik résztvevője sem osztozott. Amikor a munkások valamelyike panaszkodott a bűzre, amelyet el kellett szenvedniük, a Lady kereken kijelentette, hogy csak azért „próbálkoznak”, hogy nagyobb mennyiségű erős italt csikarjanak ki tőle. Adam természetesen nem hallott Lilla haláláról. Nem mondhatta el neki senki más, csak Mimi, aki nem akart fájdalmat okozni neki, és akit ráadásul olyannyira lekötöttek a tennivalói (amelyek némelyikéről n émelyikéről tudunk), hogy nem adódott alkalma felvetni a témát még az urának sem.
Amikor Mimi visszatért Sir Nathanielhez az Edgar Caswall-lel folytatott beszélgetése után, teljes mértékben átérezte újfajta mozgásszabadságát. Amióta hozzáment Adamhez, és a Végzet Tornyába szállásolták be magukat, állandó rettegésben élt a Diana Ligetében lakozó rémséges szörnytől. De immár nem félt tőle. Tudomásul vette a tényt, hogy az a lény tetszése szerint öltheti magára Lady Arabella alakját és vice versa, és talán egyformán tartott tőle, bármelyik formájában mutatkozott is. Igaz, találkozni akart Lady Arabellával, ám ez a célja harcias volt. Még tisztáznia kellett, meg kellett értenie a Lady szerepét a Lillára hozott balsorsban, részét a lány halálában. Ami a szörnyet illette, utoljára a csatornában látták, amint a tenger felé tartott, és amennyire Mimi tudta, azóta nem látta és talán többé soha nem is fogja látni senki. Mimi most ismét kedvére sétálgathatott a Homlok szellős magaslatain vagy Diana Ligetének lombos tölgyei alatt, és nem kellett félnie sem a Ladynek, sem alteregójának, a Féregnek a gyűlöletes jelenlététől. Nem merte a helyet ahhoz hasonlítani, ami a gyűlöletes leleplezés előtt volt, de — és ezért hálát adott Istennek — újra — újra élvezhette nyilvánvaló szépségeit, azt, amilyen régen volt és amilyen ismét lehet, ha ismét szabad lesz. Amikor eljött Castra Regisből az Edgar Caswall -lel folytatott beszélgetés után, és a Végzet Tornyához tartott, jókora kerülőt tett a Homlok tetején. Időt akart nyerni, hogy lehiggadjon, és újra ura
legyen magának, mi előtt találkozna a férjével Az idegei rossz állapotban voltak, és még az első sokknál is jobban átérezte az unokanővére halálát, amely teljesen letaglózta. A séta jót tett neki. A táj változásai és a testmozgás hatására idegrendszerében ismét erőt érzett, mersze is visszatért. Szinte a régi önmaga volt, amikor belépett a Végzet Tornyának kapuján, és megpillantotta szobájának fényeit a sötétben. Amikor belépett a szobába, az volt az első dolga, hogy az ablakhoz szaladt, és mohón kitekintve, körüljártatta szemét az egész környéken. Ez hasznára vált öntudatlanul meg akarta tisztítani elméjét minden olyan balsejtelemtől, hogy a Féreg még mindig a közelben van, és magasba nyúló feje a fák koronája fölé ér. Egyetlen pillantással meg győződhetett róla, hogy a Féreg mindenesetre eredeti alakjában nem látható. Így hát leült kicsikét az ablakfülke ülésére, és évezte a teljes kilátást, amelytől oly sokáig el volt zárva. A szolgálatára rendelt szobalány közölte, hogy Mr. Salton még nem tért haza, így hát Mimi szabadon élvezhette a békesség és a nyugalom fényűzését. Amint kinézett a magas toronyablakból, amelyet kinyitott, valami vékonyat és fehéret látott mozogni az úton, nagy mélységben az ablaka alatt. Lady Arabellát vélte felismerni, és ösztönösen a függöny mögé húzódott. Amikor többször kilesve megbizonyosodott róla, hogy a Lady nem látja őt, alaposabban szemügyre vette, és ismét úrrá lett rajta a Lady Arabella iránti ösztönös gyűlölet. A Lady gyorsan és lopakodva haladt, időnként hátrafelé vagy maga köré tekintgetve, mintha attól tartana, hogy követik. Látszott a Ladyn, nem akarja, hogy meglássák, s ez azt az érzést keltette Mimiben, hogy rosszban sántikál, ezért eltökélte, még alaposabban megnézi magának. Gyorsan sötét köpenyt és kalapot vett fel, lefutott, majd kilépett az útra. Lady Arabella már nem volt ott, de ruhája még ott fehérlett a kapu környékén álló hatalmas tölgyek között. Mimi az árnyékokban megbújva követte, de vigyázva, nehogy annyira megközelítse, hogy a Lady gyanút fogjon. Segítette ebben az égbolt természetellenes sötétsége is, így hát észrevétlenül figyelte, amint a Lady halad az útján Castra Regis felé. Mimi kitartóan követte őt a fák árnyékában, a fel-felvillanó fehér ruha mutatta neki az utat. Az erdőcske sűrűsödni kezdett, és ott, ahol az út kiszélesedett, és a fák közelebb álltak egymáshoz, Mimi teljesen szem elől tévesztette célpontját. Jelen körülmények között nem tehetett többet, így hát, miután várt egy kicsit, még mindig megbújva az árnyékban, és azt remélve, hogy megpillantja a fehér ruhát, úgy döntött, továbbmegy Castra Regis felé, és a véletlenre bízza magát. Lassan haladt tovább, rejtőzködésre használva minden útakadályt és
árnyékot. Végül a kastély földterületére ért, olyan pontra, ahonnan halványan látszott a toronyszoba fénye, közben nyomát sem látta Lady Arabellának. A hihetetlenül sötét éjszakában a toronyszoba ablakának fénye szinte ragyogni látszott, pedig valójában halvány volt, mert Edgar Caswall Csupán néhány gyertyát gyújtott meg. A komor homály jól illett a hangulatához. Mindvégig a Végzet Tornyából megtett úton Mimi Salton azt hitte, hogy ő követi Lady Arabella Marchot, holott valójában az követte őt, hiszen birtokában volt a sötétben látás képességének, rögtön felfigyelt Mimire, amint kilépett a toronyból, és többé nem is vesztette szem elől. Erről az esetről valóban elmondhatjuk, hogy a vadászra vadásztak, és bármilyen különös is, ez bizonyos szempontból mindkét félre igaz. Egy ideig a Mimi által megtett számos fordulat, az állandóan közbeszóló természetes akadályok gondoskodtak arról, hogy Mimi hol felbukkanjon, hol eltűnjön; de amikor Casta Regis közelébe ért, nem volt már mód a rejtőzködésre, és a furcsa kettős hajsza gyorsan folytatódott. Az üldözésnek ebben a szakaszában a résztvevők helyzete a következő volt: a még egyre Lady Arabellát kutató Mimi haladt elöl; és szorosan a nyomában, bár jól elrejtőzve jött a másik, aki olyan jól látott mindent, mintha csak nappal lett volna. Az éjszaka természetes sötétje és a viharfelhőkkel terhes ég bolt feketesége számára nem jelentettek nehézséget. Amikor látta, hogy Mimi odaér Castra Regis bejáratához, és felmegy az előcsarnokhoz vezető lépcsőn, követte. Midőn Mimi belépett a sötét előcsarnokba, és tapogatózva elindult felfelé a sötét lépcsőn, még mindig abban a hitben, hogy Lady Arabellát követi, az utóbbi ott járt a nyomában. Amikor a toronyszobák előterébe értek, egyik sem kereste aktívan a másikat, mindketten elégedetten mentek tovább, azt gondolva, hogy kutatásuk tárgya előttük jár. Edgar Caswall elgondolkodva ült a nagyszoba homályában, csak néha-néha moccant meg némi érdeklődést mutatva, amikor az elhúzó
felhők közül egy kis fényvillant ki az amúgy viharos égbolt felől. De most valójában nem érdekelte semmi. Amióta hírét vette Lilla halálának, a maró lelkiismeret-furdalás, amelyet felfokozott Mimi szemrehányása, még az ő kegyetlen, önző és mogorva természetének sötétségét is még reménytelenebbé tette. Nem hallott semmit. Először is, belső gondolatai szinte megbénították normális érzékeit. Másodszor a két nő olyan csekély zajt okozott, hogy nemigen lehetett hallani. Mimi törékeny volt, és ifjúságának teljességétől és erejétől mozdulatai oly könnyedek és tökéletesen kimértek, mindennemű fölöslegtől mentesek voltak, mint valamely erdei állatéi.
Ami Lady Arabellát illette, az ő mozgása mindig is olyan lopakodó és
halk volt, akár ősi fajáé, amely az első évezredei során nem jött és ment, hanem a hasán siklott, észrevétlenül és hangtalanul. Mimi, amikor a résnyire nyitott ajtóhoz ért, ösztönös illedelmességből halkan kopogott. De olyan gyengén, hogy a nesz el sem jutott Caswall füléhez. Aztán, két kézzel ragadva meg bátorságát, merészen, de hangtalanul kinyitotta az ajtót, és belépett. Amint ezt tette, összeszorult a szíve, mert olyan nehézséggel találta magát szembe, amelyre zavart lelki állapotában előre nem ne m számított.
XXXVIII. A TORONY TETEJÉN A KÖZELGŐ VIHAR IMMÁR kezdett megnyilvánulni, nemcsak a határtalan természetben, hanem az emberi lények szívében és természetében is. Az ég meg a lég elektromos zavarait reprodukálja minden állat, kivált a legmagasabb rendű, a legfogékonyabb, önmagában is a legnagyobb elektromos töltettel bíró, a természetes képességeit a leginkább helyrehozni képes, amelynél érdekeinek hálózata a legszélesebb kört öleli fel. Így volt ez Edgar Caswall esetében is, önző természete és hidegvére ellenére. Így volt ez Mimi Saltonnál is, önzetlensége és a szerettei iránti változatlan odaadása ellenére. De így volt még Lady Arabellánál is, akiben az őskori kígyó ösztönei alatt a nőiség állandó an változó és elpusztíthatatlan vágyai és szokásai bújtak meg, amelyek mindig a régiek és mindig újak. Edgar, miután egy pillanatra Mimire emelte a tekintetét, visszatért apatikus mozdulatlanságához és duzzogó hallgatásához. Mimi hangtalanul leült nem messze Edgartól, ahonnan szemmel kísérhette a közelgő vihar kialakulását, és tanulmányozhatta megnyilvánulásait az egész látható környéken. Élénkebb és jobb hangulatban volt, mint egész nap — mint immár napok óta. Lady Arabella megpróbált megbújni az immár nyitott ajtó mögött. Minden mozdulata olyan volt, mintha megkísérelné bepréselni magát a lába alatti padló apró réseibe. Odakinn a felhők még vastagabbak és feketébbek lettek, ahogy közeledett a vihar szeme. A villámlást kiváltó erők még nem kapcsolódtak össze, és a természet csendje a vihar előtti nyugalmat hirdette. Caswall érezte a ggyülekező yülekező elektromos erő hatását. Olyasfajta vad elragadtatás lett úrrá rajza, amilyet időnként a trópusi viharok kitörése előtt érzett. Amint ez tudatosult benne, ösztönösen felemelte a fejét, és Mimi szemébe nézett. Holmi önmagánál nagyobb érzelem hatalmában volt; olyan hangulatban, amikor úgy érezte, végre kell hajtania valami elszánt tettet. Caswall most már teljesen féktelenné
vált, és minthogy Mimi összefüggésben állt az emlékkel, amely a férfit egyre továbbhajtotta, Edgar azt kívánta, hogy a lány is legyen részese vállalkozásának. Lady Arabella közelségéről természetesen nem tudott. Azt hitte, egyedül van, távol mindenkitől, akit ismer, akinek az érdekeiben osztozik egyedül a vad elemekkel, amelyek dühöngővé korbácsolódtak és a nővel, akivel küzdött, és aki legyőzte őt, akire most rázúdíthatja, bár titokban, teljes gyűlöletét. Úgy állt a helyzet, hogy Edgar Caswall ha nem is bolond, de valami hasonló volt. Eleve bogaras természetét az a hatalom, amelyet az életkörülményei biztosítottak, úgy torzította el, hogy mit sem törődött a dolgok viszonylagos arányaival. Az őrület valami ilyesmi. Az az ember, aki nem képes vagy nem hajlandó megkülönböztetni a valóságos arányokat, hajlamos minden egyes újabb élmény hatására még tovább menni. A dolgok valóságos arányainak felismerésére való képtelenségtől már csupán egy lépésnyire van a végzetes zavarodottság. Az őrület első lépcsőfokára a monomániára az arányérzék hiánya a jellemző. Amíg ez általános, nem mindig észrevehető, mert a tájékozatlan szemlélőnél hiányzik a szükséges összehasonlítási alap. A felismerés csak akkor következik be, amikor az ítélkezőnek rendelkezésére áll valamiféle elismert standard, amellyel összevetheti a megbomlott elme csalóka eszméit. A monománia megadja a lehetőséget. Az embereknek többnyire nem áll rendelkezésére egy szám, de még megfelelő viszonyítási alapok sem. Az az egy dolog, amely ellentétes a gondolkodásunkkal, indít minket arra, hogy eltöprengjünk; és ha egyszer a gondolkodás folyamata beindult, ez alkalmazhatóvá válik az élet minden közönséges dolgára; és akkor az igazság felfedezése már csak idő kérdése. Az a tény, hogy az agy rendellenességei általában magukban is olyan természetűek vagy mértékűek, hogy az magában is megnehezíti a különbségtételt, okozza, hogy a felfedezés általában nem gyorsan történik meg. Ám a monomániánál a téveszme úgy tör a felszínre, hogy nem tagadható. Félretaszít, elhomályosít valamit vagy elfoglalja annak a helyét, ahogyan a szivárványhártya elé helyezett gombostűfej képes eltakarni a teljes látványt. A monománia leggyakoribb formája általában azzal kezdődik, amitől Edgar Caswall is szenvedett túlzott önteltséggel. A témát aprólékosan tanulmányozó elmeorvosok valószínűleg többet tudnak az emberi hiúságról és hatásairól, mint a hétköznapi emberek. Egy-egy ember intellektuális gyengeségét ritkán fedezik fel rövid idő alatt. Ez önmagában is intellektuális folyamat, és ha a kezdetei felderíthetők, a gyógyítás amennyiben lehetséges már meg is kezdődött. Caswall elmezavarát nem volt nehéz azonosítani. Minden elmegyógyintézet tele van ilyen esetekkel természettől fogva önző és
egoista asszonyokkal és férfiakkal, akik oly sokra becsülik önnön fontosságukat, hogy ennek alárendelik az élet összes többi jelenségét. A hanyatlás gyors, maga a betegség szolgáltat anyagot az én túlzott felnagyításához. Ugyanaz a gyakran szerény, vallásos, önzetlen ember, aki talán éveken át jó úton járt, és sértetlenül került ki olyan kísértésekből, amelyek nála sokkal különb személyiségeket is tönkretettek, átváltozik néha olyan gyorsan, hogy szinte azonnalinak látszik — olyan önmagával eltelt, hitvány erkölcsű, tisztességtelen, kegyetlen, hitetlen emberré, aki sem nem megbízható, sem nem meg fékezhető. Ha ugyanez a kór olyan embert támad meg, aki természettől fogva gőgös, önző és hiú, és akiből eleve hiányzik az önfegyelemre való képesség és hajlandóság, a betegség még gyorsabb lefolyású, és nagyobb területet ölel fel. Az ilyen hiszi magáról, hogy a Mindenható képességeivel rendelkezik sőt ő maga a Mindenható. A hiúság a kezdet, a széthullás folyamata és a szomorú vég is. A közelebbi vizsgálódás megmutatja, hogy ebben a káoszban nincs új tényező. Minden pontos és logikus. Mindez fejlődés csupán, nem újrateremtés: a baktériumok már ott voltak. Csupán annyi történt, hogy kifejlődtek, netán szaporodtak Caswall pontosan ilyen eset volt. Nem vált kegyetlenné, vaddá, tisztességtelenné vagy hitszegővé; ezek a tulajdonságok már mind ott voltak, az önzés számtalan álcájának valamelyikébe burkolva. A jellemnek bármiféle, akár jó, akár rossz hosszú távon igazolnia kell a legfőbb vonásait. Az egész dráma a jellemfejlődésben zajlik. Csipkebokron nem terem szőlő, bogáncson nem nő füge. Ez igaz a természet minden fázisában, és mindenekelőtt igaz a jellemre, amely egyszerűen logika epizodikus formában. A kéz, amely Edgar Caswall arcát a sasmadáréhoz hasonlóvá formálta, és hozzárendelte az azt uraló elmét, nem hibázott. A végsőkig megvoltak benne a ragadozó madár erősségei és gyengeségei. És végső óráján, amikor lepergőben volt élete homokja, a szándékai, a tettei személyiségének összes variációi és összetevő elemei — lényegében ugyanazok voltak, mint amelyek az első napjaiban. Csak beérett; ennyi történt. Mimi gyanította vagy inkább megérezte a dolgok valós állását, amikor hallotta a férfit beszélni, ugyanakkor észrevette arcának természetellenes pírját, vadul forgó szemét. Megfigyelhető volt a céltudatosság bizonyos hiánya, amelyet Mimi már korábban is észrevett — ez a gyors, görcsös beszéd inkább volt jellemző a tébolyultakra, mint azokra, akiknél megvan az intellektuális egyensúly. Mimit nemcsak Caswall gondolatai lepték meg, de az a staccato beszédmód is, ahogyan kifejtette őket. A férfi modora talán tovább is megmaradt az emlékezetében, mint a szavai. Amikor,
később, újra átgondolta a dolgokat, figyelembe vett bizonyos olyan tényezőket is, amelyekre akkor nem gondolt látogatásának szokatlan óráját immár elmúlt éjfél, közeledett a hajnal; a majdnem kitörő vad vihart, az idegek korábbi küzdelmét, amikor ő maga csatázott a férfival; hogy Caswall megtudta Lilla halálának hírét, hogy lehetetlen időpontban tett látogatásához kellemetlen emlékek és tapasztalatok fűződtek. Amikor nyugodtabb lelkiállapotban mindezeket mérlegelte, nemcsak elnézőbben tekintett a hibákra és a túlzásokra, de elérte azt a nyugalmasabb mentális állapotot is, amely egyedül képes biztosítani az ítélet igazságos voltát. Amint Caswall felállt, és elindult a tetőre vezető toronylépcső felé, olyan parancsoló hangon szólalt meg, hogy Mimiből már ez dacot váltott ki. — Jöjjön! — Jöjjön! Akarom! Mimi ösztönösen hátrálni kezdeti nem volt hozzászokva az ilyen szavakhoz, még kevésbé az efféle hangnemhez. Nem csoda hát, ha a válasza újabb összecsapást ö sszecsapást sejtetett. — Hová? — Hová? Miért mennék? Minek? Caswall nem válaszolt rögtön ez is csak mindent elsöprő egoizmusát bizonyította. Immár gyorsan közeledett a Végső Ok kiváltotta maga tartáshoz. Mimi megismételte a kérdéseit. Caswall kissé meglepődött, de újra megmutatkozott a megszokás, ás beszélni kezdett, anélkül, hogy átgondolta volna a szívében lakozó szavakat. — Azt akarom, ha volna olyan jó, jöjjön velem a torony tetejére! Tudom, nincs jogom erre kérni, vagy elvárni, hogy velem jöjjön. Szívességet tenne nekem. Igencsak érdekelnek bizonyos kísérletek a sárkánnyal, amelyek, ha nem is élvezetet, de újfajta élményt nyújtanának önnek. Olyasmit láthatna, amit másként nemigen látni. Az élmény egyszer még hasznos lehet, bár ezt nem garantálhatom. — Jövök — Jövök — felelte — felelte egyszerűen Mimi. Edgar a lépcsőhöz tartott, Mimi szorosan a nyomában. Nem szeretett volna egyedül maradni ekkora magasságban, ilyen helyen, a sötétben, a kitörőben lévő viharban Caswall-től magától nem félt; ez az érzés tökéletesen elmúlt a két győzelemtől, amelyet az akaratok küzdelmében aratott a férfi fölött. Mi több, a legutóbbi balsejtelme — hogy — hogy Caswall őrült — szintén — szintén eltűnt. Az utóbbi néhány perc beszélgetésében a férfi annyira ésszerűnek, tisztának, minden
agresszivitástól mentesnek látszott, hogy Mimi már nem is kételkedett. Olyannyira elégedett volt, hogy amikor a férfi a kezét nyújtotta, hogy felvezesse a meredek, szűk lépcsőn, gondolkodás nélkül, a lehető leghagyományosabb módon nyújtotta a kezét. Az ajtó mögötti előtérben lapuló Lady Arabella hallott minden elha ngzott szót, és megvolt mindenről a maga véleménye. Nyilvánvaló volt számára, hogy a másik kettő, akik korábban ellenségek voltak, valamiképpen megenyhült egymás iránt, és ez a Ladyből izzó dühöt váltott ki. Nem féltékenységről volt itt szó, csupán Mimi akadályozta a terveit: Lady Arabella ekkor mái teljesen bizonyos volt benne, hogy rabul ejtette Edgar Caswallt, és nem tűrhette el a férfitól a legcsekélyebb, legjelentéktelenebb szeszélyes ötletet sem, amely elteríthette a központi kérdéstől. Amikor megértette, hogy Caswall azt akarja, hogy Mimi vele menjen tetőre, az pedig beleegyezett, a Lady haragja nem ismert határokat. Megfeledkezett minden veszélyről, amellyel egy ilyesfajta látogatás járhat ilyen nyilvános helyen és ebben az időpontban, elvetett minden egyéb megfontolást, és eltökélte, hogy megelőzi őket. Immár jól ismerte a toronylépcső fordulóit és nehézségeit, és sötétben éppúgy tudta használni, mint világosban ez független volt kígyóféleként öröklött sötétben látó képességétől. Amikor ezen az estén belépett az előcsarnokba, észrevette, hogy az általában zárva tartott acél rács, amely elzárta a lépcsőt, nyitva maradt. Így, amikor észlelte, hogy a másik kettő fellátogat a tetőre, titokban és hangtalanul átmászott a kapun, felment a lépcsőn, és kilépett a tetőre. Kegyetlenül hideg volt, mert a vihar heves szélrohamai akadálytalanul ostromolták mindenfelől a tornyot, az éles sarkoknál fütyültek, zengtek a reszkető zászlórúd körül. A sárkány zsinórja és a csúszkákat irányító drót kísérteties hangjai egymással versengve valamiféle harmóniába olvadtak a kezdődő tragédia méltó kísérőzenéjeként. Lady Arabella megvetett minden ilyesfajta gondolatot, éppúgy elutasította őket, ahogyan a félelmet is. Változatlanul gyorsan és lopakodva végigsiklott a kőtetőn, és elrejtőzött a torony egyik lőrése mögött. Már biztonságosan befészkelte magát, amikor Mimi és az őt vezető Edgar fejének körvonalai felbukkantak a távoli égbolt előtt, midőn kiléptek a meredek lépcsőházból. Mimi szíve hevesen dobogott. Mielőtt elhagyták a toronyszobát, rémület tört rá, amelyet nem tudott lebírni. Kifelé tartottak éppen a szobából, amikor meglátta Edgar arcán azt a fajta koncentrációt, amely mindig akkor jelent meg, ha használni készült hipnotikus képességeit. A fekete szemöldök egyetlen, vastag vonalként szelte keresztül az arcot, alatta a szempár vészjóslón villogott. Mimi felismerte a veszélyt, és összeszedte
minden ellenállását, amely két alkalommal már olyan jó szolgálatot tett neki. Attól félt, hogy a körülmények és a hely az ellenségei, ezért előre fel akart készülni. Az égbolt most valamivel világosabb volt, mint korábban. Vagy villámlott valahol a távolban, és a gomolygó felhők visszatükrözték ezt, vagy a felgyülemlett erő, bár még nem tört ki villám formájában, magában hordozta a beköszönteni készülő fényt. Ez az erő szemlátomást hatott a férfira és a nőre egyaránt. Edgar tökéletesen a hatása alá került. Hangulata komor volt, elméje elragadtatott. A legrosszabb állapotába került; tébolyultabb volt, mint az este folyamán bármikor. Mimi igyekezett minél távolabb tartani magát tőle, végighaladt a toronytető kövén, és elrejtőzött egy bemélyedésben. Ez nem volt messze Lady Arabella búvóhelyétől, ám a lőrés szöge köztük állt, elválasztotta őket. Miminek szerencséje volt, hogy nem látta a másik arcát. Az ebben az izzó szempárban összesűrűsödő halálos gyűlölet elbizonytalanította volna, éppen akkor, amikor az akarta, rogy teljes ereje rendelkezésére álljon ebben a szélsőséges helyzetben. Edgar egyedül maradt a torony tetején, ettől még hatalmasabbnak érezte magát, fokozódott a tébolya. Tudta, hogy Mimi a közelében van, bár szem elől vesztette. Hangosan beszélt, és a saját hangja, bár a süvítő szél azon nyomban tovavitte a szavakat, ahogy kimondta őket, mintha még nagyobb izgalomba hozta volna. Az elemek tombolása is fokozta izgatottságát. Ő úgy látta, mintha ezek a megnyilvánulások az ő akaratának engedelmeskednének. Elérte az őrület csúcspontját, elméjében maga volt a Mindenható, és úgy hitte, bármi fog történni, az az ő parancsainak beteljesülése. Minthogy nem látta Mimit, nem is gyanította, merre lehet, teli torokból ordította: — Jöjj ide hozzám! Azt fogod látni, amit megvetsz, ami ellen hadakozol. Mindaz, amit látsz, az enyém — a — a sötétség éppúgy, mint a fény. Én mondom neked, hogy nagyobb vagyok mindenkinél, aki van, aki volt vagy lesz. Most figyelj és tanulj ! Amikor a Gonosz Ura felvitte Őt egy magaslatra, és megmutatta Neki a föld összes királyságait, azt tette, amiről úgy hitte, senki más nem képes rá. Tévedett. Megfeledkezett Rólam. Látni fogod. Fényt fogok küldeni neked, hogy láss. Magának a mennynek a kapujáig fogom felküldeni. Oly nagy fényességet, hogy szét fogja oszlatni azokat a fekete felhőket, amelyek sebesen jönnek, és itt gyülekeznek körülöttünk. Nézd! Nézd! A kezem egyetlen érintésétől megszületik a fény, és megindul fel... és fel... és fel!
Beszéd közben a toronynak ahhoz a sarkához ment, ahonnan a nagy sárkányt röptette, és ahonnan a csúszkák feljutottak. Mimi rémülten nézte, és szólni sem mert, attól tartva, hogy azzal is csa k bajt okoz. A lőrés alkotta benyílóban Lady Arabella, némán és mozdulatlanul, mint a halál, kushadt a félelemtől bénultan. Edgar kis fadobozt vett elő a zsebéből, amelynek lyukán át volt fűzve a csúszkák drótja. Ez kétségtelenül valami gépezetet hozott mozgásba, mert surrogó hang hallatszott. A doboz egyik feléből kibújt egy merev szalagnak látszó valami, s csapkodni, csattogni kezdett a szélben. Mimi néhány másodpercig látta, amint felfut a laza dróton a sárkányhoz. Amikor a közelébe ért, hangos pukkanás hallatszott, mint valami kisebb robbanás, és egyszerre csak fény tört elő a doboz összes hasadékából. Aztán láng csapott ki a csapkodó szalagból, s erőteljes fénnyel égett — oly — oly nagy fényesség támadt, hogy bevilágította a fekete felhők alatt megbúvó egész környéket. A fény néhány másodpercig ragyogott, aztán hirtelen eltűnt a környező feketeségben. Ez nem jelentett rejtélyt sem Mimi, sem Lady Arabella számára, akik mindketten találkoztak már ezzel a dologgal. Egyszerű magnéziumfény volt, amelyet a dobozban rejlő gépezet vitt fel a sárkányhoz. Edgar eszelős izgalomban volt, teli tüdőből ordibált, rikoltozott, dühöngő őrültként táncolt. A másik kettő hallgatott. Mimi megbújt a bemélyedésében, igyekezve, hogy észre ne vegyék. A laza kötelet egyszer úgy kapta fel a szél, hogy hozzácsapódott Mimi kézfejéhez. A vibrálásának rendkívüli hatása volt Mimire, a csúcsáig felfokozta érzelmi erejét. Egy pillanatig úgy érezte, Lilla van mellette, Lilla érintését érzi. Lady Arabella nyilvánvalóan eldöntötte már, mit tegyen, hogy hogyan, ahhoz a diadalmas Mimi látványa adta az ötletet, hiszen kígyószemével a sötétben is látta ellenfelét. A sötétségen át egy pillanat alatt odasiklott, ahol a sárkány kötelének dobja helyezkedett el. Ügyes ujjakkal kitapintotta, hova van hozzáerősítve az echometer kereke, ezt leemelte, magával vitte, menet közben letekerve a drótot, ily módon lényegében kapcsolatban maradva a sárkánnyal. Aztán gyorsan a rácsajtóhoz siklott, átment rajta, és az ajtót bezárta maga mögött. Gyorsan lesurrant a toronylépcsőn, közben hagyta, hogy a drót letekeredjen a kerékről, amelyet óvatosan magával vitt, kiment az előcsarnok ajtaján, és szélsebesen végigfutott az úton. Kisvártatva a saját kapujához ért, itt is végigrohant a fasoron, és aprócska kulcsával kinyitotta a z átriumra nyíló vasajtót. A vékony drót könnyedén átment az ajtó alatt. Az átrium melletti szobában, ahol a kút volt, pihegve ült le, ám erről senki sem tudott, hiszen nem látta őt senki. Izgatottnak érezte magát, és hogy lecsillapodjon, újfajta kísérletb e kezdett a lyuk megfigyelését illetően. A lámpát, amely arra volt odakészítve, hogy a drót végéhez kötve leengedjék, ráerősítette a drót végére, amely
immár benyúlt a szobába. Aztán elkezdte mindkettőt lassan és módszeresen leengedni az echométer segítségével, azzal a szándékkal, hogy a kellő időben lángra lobbantja azt a magnéziumszalagot, amelyet a toronyból hozott el. Nagyon elégedett volt magával. Minden terve kezdett beérni, vagy már be is teljesedett. Castra Regis egykettőre a kezében lesz. Az a nő, akit zavaró tényezőnek vélt, Lilla Watford, halott volt. Diana Ligete és az összes förtelmes titka immár más kezében van, akit ha baleset ér, az nem rá tartozik. Lényegében minden rendben volt, és Lady Arabella úgy érezte, akár egy kicsi szünetet is tarthat, megpihenhet. Lefeküdt a nyílás közelében lévő pamlagra, úgy, hogy áthassa anélkül, hogy megmozdulna, s meggyújtotta a lámpát. Boldogan és elégedetten könnyű álomba merült.
XXXIX. KITÖR A VIHAR AMIKOR LADY ARABELLA ELSURRANT a szokásos, hangtalan módján, a másik kettő egy ideig még ott maradt némán a torony tetején: Caswall azért, mert nem volt mit mondania, és nem jutott az eszébe semmi, Mimi azért, mert igen sok mondandója volt, és rendeznie kellett a gondolatait. Jó ideig egy végtelenségnek tetszett — csend uralkodott közöttük. Végül Mimi kezdeményezett — rájött, hogyan kell cselekednie. Mr. Caswall — mondta — Mr. — mondta olyan hangosan, hogy túlharsogja a süvítő szelet és a szakadatlanul szikrázó elektromosságot.
Caswall válaszolt valamit, amit Mimi úgy hallott „Hallgatom.” A szavait elvitte a vihar, amint elhagyták az ajkát. Mimi azonban elért valamit: tudta, hol tartózkodik a tetőn a férfi. Így hát közelebb ment ahhoz a ponthoz, és úgy felemelte a hangját, hogy szinte kiabált. — Zárva — Zárva a kapu. Kérem, nyissa ki! Nem tudok kimenni. Beszéd közben óvatosan megérintette a revolvert, amelyet Adam adott neki, amikor visszajött Liverpoolból, és amely most a keblén pihent. Úgy érezte magát, mint patkány a csapdában, de semmiképpen nem akart kiszolgáltatott helyzetbe kerülni. Eddigre már Caswall is kiötlötte, hogyan is akar viselkedni. Ő is csapdában érezte magát, és a vészhelyzetre a benne rejtőző vadállat reagált. Sosem tartotta senki még ő maga sem lovagiasnak, ám most, amikor csávában volt, már a tisztesség sem maradt számára vonzó. Rekedt és durva hangon
erősen hasonlított ahhoz, amelyet azok a külvárosi férfiak hallatnak, akik verik a feleségüket sziszegte, szavai szinte belehasítottak a tomboló viharba: — Nem Nem én engedtelek be. Önszántadból jöttél... engedély nélkül, meg se kérdezted. Most kedvedre maradhatsz, vagy mehetsz. De egyedül kell megoldanod; semmi közöm hozzá. Mimi tipikusan női módon válaszolt: kérdéssel. — A — A kaput Lady Arabella zárta be. Ön kívánta k ívánta így? — Nem Nem kívántam sem így, sem úgy. Azt se se tudtam, hogy itt van. Aztán váratlanul hozzátette: Honnan tudod? — Honnan
— A fehér ruhájáról meg a zölden csillogó szeméről. Nem nehéz felismeri őt, még sötétben sem. Caswall haragosan felhorkant. Mimi gyanút fogott ettől, és olyan szavakkal folytatta, amelyekről gyanította, hogy még jobban felbőszítik a férfit. — Amikor — Amikor egy nőnek olyan az alakja, mint az övé, könnyű felismerni, még ha kötélen táncol vagy komlókarók ko mlókarók közé bújik is. Caswall még fokozta Mimi sértő szavait. — A keleti grófságokban, úgy látszik, minden nő azt hiszi, joga van belépni a házamban a nappal vagy az éjszaka bármelyik órájában, bemenni a ház bármelyik szobájába, akár ott vagyok, akár nem. Azt hiszem, őrkutyákat és csendőröket kell alkalmaznom, hogy kinn tartsam őket, a házon belül meg akár puskával felszerelt meg emberfogó csapdákat. — Még durvább hangon folytatta, mintha fe1húzták volna. — Miért — Miért nem mész? Mimi vészjóslóan kedves hangon válaszolt. — Megyek. — Megyek. Magára vessen, ha nem lesz kedvére az ideje és a módja! Elmondhatom, hogy az uramnak , Mr. Saltonnak lesz önhöz egy két szava! — Csak — Csak tessék, és legyen átkozott, veled együtt! Mutatok neked egy kis fényt. Nem mondhatod majd, hogy nem láttad, mit tettél!
Beszéd közben meggyújtott még egy darabka magnéziumszalagot, amely olyan ragyogó fénybe borított mindent, hogy jól látszottak a legapróbb részletek is. Ez kellett éppen Miminek. Jól megnézte a kaput és zárját, mielőtt kihunyt a fény. Mimi elővette a revolverét, rálőtt a zárra, amely abban a pillanatban szétrobbant, a darabjai szanaszét repültek, ám szerencsére nem tettek kárt senkiben. Aztán kilökte a kaput, leszaladt a szűk lépcsőn, ki a bejárati ajtóhoz. Ezt is kinyitotta, és szélsebesen, megállás nélkül rohant, amíg a Végzet Tornyának kapujához nem ért. Mindenki ébren volt, amint csengetett, nyomban ajtót nyitottak. Mr. Salton itt van? — kérdezte. — Mr. — kérdezte.
— Az — Az imént érkezett, pár perce. Felment a dolgozószobába. Mimi nyomban felszaladt az urához. Adamen megkönnyebbülés látszott, amikor megpillantotta a feleségét, de alaposan szemügyre is vette őt. Látta rajta, hogy történt vele valami, hat az ablaknál álló kerevethez vezette, és leült mellé. Most mondj el mindent, kedvesem! — kérte. — Most — kérte.
Mimi izgatottan mesélte el a torony tetején átélt kaland összes részletét. Adam teljes odaadással hallgatta, minden módon segítette, nem hozta zavarba semmiféle kérdéssel vagy csodálkozással. Adam figyelmes hallgatása sokat segített Miminek, mert így összeszedhette, rendezhette a gondolatait. Amikor ez megtörtént, fölösleges késlekedés nélkül előadta a történetét. — Nem — Nem álltam az utadba, hogy ne akadályozzalak semmiben, amit netán tenni akarsz. De aztán jött a sötét, és még mindig nem jöttél, ezért aggódni kezdtem érted. Ezért keresni kezdtelek, előbb a Mercytanyán; de ott senki sem tudta, hol vagy, aztán Diana Ligetében, ám ott sem tudott mondani senki semmit. De amikor az ajtót nyitó inas az átriumba ment, hogy megnézze, ott vagy-e, belestem a szobába, ahol a kút van. A lyuk mellett, szinte fölötte egy pamlag állt, és Lady Arabella aludt rajta nyugodtan. Így hát Castra Regisbe mentem, de téged ott sem látott senki. Amikor az a magnéziumláng fellobbant a sárkány közelében, mintha láttalak volna a tetőn. Megpróbáltam felmenni, és eljutottam a tetőre vezető lépcső kapujáig. De az zárva volt, hát sarkon fordultam, és elindultam körben a Homlokon, hátha véletlenül találkozom veled; aztán idejöttem. Csak akkor tudtam meg, hogy megjöttél, amikor Braithwait feljött a dolgozószobába, hogy bejelentse
nekem.
Fel
kell
keresnem
Caswallt
holnap
vagy
holnapután, hogy megtudjam, mit tud erről mondani. Ugye nincs ellene kifogásod? Mimi gyorsan válaszolt, szívében újabb félelemmel. — Jaj, — Jaj, dehogy, drágám, semmit nem kifogásoltam vagy kifogásolok, amit te helyesnek tartasz. De a kedvemért, drágám, ne keveredj vitába Mr. Caswall-lel! Az utóbbi időben túlságosan sok megpróbáltatás és fáj dalom ért, nem szeretném, ha ezt az érted é rted érzett aggódás fokozná. — Erre, ha rajtam múlik, nem kerül sor, Istenemre — mondta komolyan Adam, és megcsókolta az asszonyát. Aztán, hogy lekösse Mimit, és az elfelejtse mindazokat a félelmeket és aggodalmakat, amelyek nyugtalaníthatták volna, az asszonyka kalandjának részleteiről kezdett kérdezősködni, elmés megjegyzésekkel kötötte le Mimi figyelmét. Közben, inter alia11 , megjegyezte:
— Caswall veszélyes játékot játszik. Úgy látom, hogy az a fiatalember, bár maga sem tud róla, a vesztébe rohan! — Hogyan, — Hogyan, drágám? Nem értem! — Sárkányt — Sárkányt röptetni olyan helyről, mint amilyen Castra Regis tornya, egy ilyen éjszakán, enyhén szólva veszélyes. Nem pusztán arról van szó, hogy a villámlás halált vagy más balesetet okozhat neki, hanem arról, hogy a villámot bevezeti oda, ahol él. — Jaj, — Jaj, ezt magyarázd el, Adam! Igencsak tudatlan vagyok ezekben a dolgokban.
— Nos, — Nos, tudod, Mimi, a levegő köröskörül fel van töltve és át van itatva elektromossággal, amely nem más, mint ki nem sült villám. Minden egyes itt felfelé tartó felleg — és mind a legmagasabb pont felé mozognak — előbb — előbb-utóbb villám alakjában fog kisülni. A sárkány mintegy egymérföldes magasságban lebeg, és magához vonzza a villámokat. A kötele az az útvonal, amelyen a villám lefut a földre. Amikor ez bekövetkezik, akkora erővel csap le a torony tetejére, amely százszorta nagyobb egy egész ágyúseregénél. Szilánkokra fogja s enki sem tudja. zúzni Castra Regist. Hogy onnan hová megy tová bb, senki Ha valahol útjába akad valami fém, amely vezeti, az nemcsak az utat mutatja majd neki, de maga lesz az út. Ha bármi ilyen történne, az valószínűleg tönkretenné — tönkre is fogja tenni — az egész környéket!
— Veszélyes — Veszélyes lenne a szabadban tartózkodni, amikor ilyesmi történik? — kérdezte — kérdezte Mimi. — Nem, — Nem, lánykám. Az lenne a lehető legbiztonságosabb... amíg az ember nincs az elektromos áram útjában. — Akkor — Akkor menjünk ki! Nem szeretnék holmi ostoba kockázatot, s még kevésbé szeretnélek téged kitenni ilyesminek. Ám ha a szabadban a legbiztonságosabb, ott kell lennünk! Könnyen elkerülhetjük az elektromos áramot, ha tudjuk, hol fut. Gondolom, drótok vezetik és jelzik vagy olyasmi, ami vonzza az elektromosságot. Ha így van, ezeket megkereshetjük. A tőled kapott zseblámpámat újratölttettem, amikor Wolverhamptonban jártam Sir Nathaniellel. jegyezte meg Adam. — Az — Az enyém is működik — jegyezte
Mimi többet nem is mondott, hanem újra magára terítette az imént ledobott köpenyét, és apró, a fejére simuló kalapot öltö tt. Adam is kalapot vett, ellenőrizte, hogy rendben van-e a revolvere, a kezét nyújtotta Miminek, és együtt hagyták el az épületet. Amikor a teljesen kitárt ajtó hoz értek, Adam azt mondta: — Azt — Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha végigjárjuk az ebben az ügyben érintett összes helyet. — Jól van, drágám, készen állok rá. De ha nincs ellene kifogásod, menjünk először a Mercy-tanyára! Aggódom nagyapámért, és ellenőriznünk kell, hogy — legalábbis egyelőre — ott nem történt semmi.
— Jó — Jó ötlet. Menjünk nyomban, Mimi! Így hát a Homlok tetején végighúzódó felső úton mentek. A szél itt nagyon erősen fújt, és fura, zúgó hangot hallatott, ahogy elsüvített a fejük fölött; ez túlharsogta azoknak a magas, karcsú fáknak a recsegését-ropogását, amelyek az út két oldalán nőttek. Miminek alig sikerült talpon maradnia. Nem félt; de az erő, amelynek nekifeszült, jó okkal szolgált ahhoz, hogy a szokottnál is erősebben szorítsa az ura kezét. A Mercy-tanyán
nem volt fenn senki. Legalábbis egyetlen lámpa sem égett. Ám Mimi számára, aki ismerte a ház napirendjét, számos jel arra mutatott, hogy minden rendben, kivéve az emeleti kis szobát, amelynek le volt engedve a redőnye. Mimi nem bírt ránézni, rágondolni. Adam megértette a fájdalmát. Odahajolt hozzá,
megcsókolta, aztán megfogta, és megszorította a kezét. Így mentek tovább, tértek vissza a Castra Regishez vezető főútra. Elővették zseblámpáikat, lencséiket a földre irányították, szóval ettől kezdve két kis ragyogó fénypont haladt előttük, és jobbra-balra mozogva, ahogy haladtak, a fények alaposan felderítettek a lábuk előtt a talajt. Castra Regis kapujában, amennyiben ez lehetséges, még óvatosabbak voltak. Ahogy közeledtek, Adam számos kérdést tett fel a feleségének, hogy miféle nyomai maradhattak annak, hogy Lady Arabella a toronyban járt. Így hát Mimi beszámolt Adamnek, de igen részletesen, a Kelvin-féle echométer vezetékéről, amely onnan indult, ahonnan a sárkány röptető kötél, és végigfutott a rácsajtón keresztül, le a lépcsőn, és végig az úton. Adamnek ettől elakadt a lélegzete, és a lehető leghalkabban súgta: — Nem — Nem akarlak megijeszteni, Mimi, de ahol az a drót van, ott a veszély. — Veszély! — Veszély! Hogyhogy? — Oda — Oda fog futni a villám; bármelyik pillanatban, akár most, amikor itt beszélgetünk és kutatunk, félelmetes erő szabadulhat ránk. Fuss tovább, drágám; ismered a lefelé vezető utat oda, ahol a fasor belefut a főútba! Mozgasd a zseblámpádat, és ha bárhol drótot látsz, tartsd magad távol tőle, az ég szerelmére! A kapunál találkozunk. Mimi halkan kérdezte: — Egyedül — Egyedül akarod megtalálni vagy követni azt a vezetéket? — Igen, drágám. Ehhez a munkához elegendő egy ember. Egy pillanatot sem vesztegetek, amíg újra nem leszek veled. — Adam, amikor kijöttem a szabadba, amikor mindketten megrémültünk attól, ami történhet, az volt a leghőbb óhajom, hogy együtt legyünk, amikor eljön a vég. Ugye nem tagadod meg tőlem ezt a jogot, drágám? — Nem, — Nem, drágám, sem ezt, sem semmiféle más jogot. Istennek hála, hogy a hitvesem ezt óhajtja! Jöjj; együtt megyünk tovább! Isten kezében vagyunk. Ha Ő úgy akarja, együtt leszünk, ha jön a vég, lett légyen az bármikor és bárhol. Csókolj meg, drágám, ha utoljára is! Add a kezed! Immár készen állok.
És így, kéz a kézben indultak tovább, hogy együtt leljék fel a következő veszélyt. A bejárati lépcsőn vették észre a vezetéket, és követték végig az úton, erősen ügyelve, nehogy rálépjenek. Eléggé könnyű volt követni, mert a drót, ha fényes nem is, de egyszínű volt, és a zseblámpák fénye mindig megcsillant rajta. Követték ki a kapun es tovább, Diana Ligetének fasoráig. Adam itt még jobban elkomorodott, bár Mimi sem miféle újabb okot nem látott aggodalomra. Pedig könnyűlett volna meg magyarázni. Adam tudott róla, miféle robbantási előkészületek folytak a kútnyílással kapcsolatban, ám ezt gondosan eltitkolta a felesége elől. Amikor közelebb értek a házhoz, Adam visszaküldte a feleségét az útra, látszólag azért, hogy ellenőrizze a vezeték útvonalát, azt állítva, hogy másutt lehet esetleg holmi elágazás. Miminek az volt a dolga, hogy át nézze az aljnövényzetet ott, ahol a drót futott, és ha meglelte, az ausztrál bennszülöttek „Kúú-íí!” rikkantásával figyelmeztesse Adamet. Amikor Mimi eltűnt a fasorban, Adam centiméterről centiméterre megvizsgálta a vezetéket, különösen azt a pontot, ahol eltűnt a ház hátsó oldalán lévő vasajtó alatt. Amikor meggyőződött róla, hogy egyedül van, megkerülte a házat, és óvatosan meglökte a bejárati ajtót, arra számítva, hogy talán nincs se bezárva, se bereteszelve, mert ez általában így volt. Az ajtó valóban kinyílt, Adam beosont az előcsarnokba, zseblámpájával körbe világítva a földön, részint hogy elkerülje a veszélyt, részint hogy ismét megpillantsa a drótot. Amikor a vasajtóhoz ért, látta megcsillanni alatta a vezetéket. Nyomon követte a szobába, ahol a kútnyílás volt, ügyelve, hogy lehetőleg hangtalanul mozogjon. Látta, hogy Lady Arabella ott alszik a kereveten a lyuk mellett, amelyben a drót folytatása eltűnik. Ekkor halk sziszegést hallott az ajtótól, felnézett, és Mimit látta integetni, hogy jöjjön ki. Adam követte az asszonyt, együtt mentek a faso rig Mimi odasúgta: — Nem Nem lehetne itt figyelmeztetni figyelmeztetni valakit? Veszélyben Veszélyben vannak. Adam a felesége füléhez tette az ajkát, úgy suttogta: — De igen, csakhogy nem volna biztonságos. Lady Arabella maga vezette ide drótot, neki van vele valamiféle célja. Ha megsejtené, hogy tudjuk vagy gyanítjuk ezt a célt, más, még veszélyesebb lépéseket tenne. Nem a mi dolgunk, semmi közünk hozzá. Jobb nem belekeverednünk! Mimi, aki kötelességtudatból szólt, egyáltalán nem önnön óhaja vagy félelme vezette, nagyon is örült, hogy hallgathatnak, és biztonságban
elmehetnek mindketten. Így aztán az ura kézen fogta, és elvezette a drót közeléből. Amikor a fasor kiszélesedő részéhez értek, Adam odasúgta: — Meg kell fontolnunk, Mimi, hogy mit teszünk! Mindenfelől ismeretlen veszélyek leselkednek ránk, és megeshet, hogy amikor jót próbálunk cselekedni, éppen azt tesszük, tesszük, amit kerülnünk kellene. A fák alatt, amelyek recsegtek -ropogtak, amint koronájukba kapott a szél, és karcsú törzsük hajladozott, Adam folytatta: — Tudjuk, hogy ha j ön a villám, a sárkány kötelének útját fogja követni. Azt is tudjuk, ha belecsap Castra Regisbe, tovább fogja folytatni az útját a dróton, amelyet az imént láttunk végigfutni a fasorban. Ám azt nem tudjuk, hogy az a drót hová vezetheti el még a veszélyt. Lehet az a Mercy, vagy akár a Csekélyebb Domb, valójában bármi a környéken. Mi több, azt sem tudjuk, mikor következik be a csapás. Semmi nem fogja előre jelezni, ebben biztos lehetsz. Bekövetkezhet akkor, amikor a legkevésbé számítunk rá. Ha kizárunk lehetőségeket, ahová a villám megtalálhatja az útját, jóvátehetetlen károkat okozhatunk ott, ahol a legkevésbé szeretnénk. A Végzet valójában már eldöntetett. Csupán akkora biztonságban vagy biztonság lehetőségében várakozhatunk, amekkorát elérhetünk addig, amíg ki nem mondatik. Mimi pár percig hallgatott, de szorosan az urához simult, és megszorította a kezét. Aztán megszólalt. — Akkor hát jöjjön a Végzet, amikor akar. Mi készen állunk. Legalább együtt halunk meg! Minthogy abban a hitben voltak, hogy ott leb eg fölöttük a halál, ahogy
eltökélten ki is mondták egymásnak, nem csoda, hogy Adam és Mimi nyugtalanok voltak, képtelenek csendben vagy akár egy helyben maradni. Az éjszaka legsötétebb óráiban a Homlokot járták, és vártak — maguk sem tudták, mire. Különös, de mindketten élvezték, legalábbis így hitték, a Természet köröttük tomboló erőit. Ha az idegfeszültség kisebb lett volna, több élvezetet nyújtott volna nekik a mindkettőjükre jellemző esztétikai érzék. Ám az égbolt és a táj sötétlő szépsége még így is hatott rájuk; a tintakék fellegek kergetőzése; a szél söpörte égbolt látványa; a vihar tomboló harsogása a fák közt, az elektromosság szüntelen sziszegése; a vihar távoli robaja, ahogy végigsöpört Mercia felvidékén és robajának állandó keveredése a hullámok csattogásával a Keleti-tenger kavicsos partján; az óceán
sziklás peremén szétfröccsenő nagy, púpos hullámok, a távoli fények, amelyek a közelükben elszáguldó vihartól felragyogtak, máskor meg beleolvadtak a sodródó ködbe mindezek igényt tartottak tartottak a figyelmükre és a csodálatukra, kellőképpen fenséges és fennkölt hátteret alkotva az élet nagy tragédiájához, amely mindezek kellős közepén készült bekövetkezni. Amikor Mimi erre gondolt, abban a pillanatban helyreállt a bátorsága és a mersze. Az elemek nagy háborújában az olyan felszínes szenvedélyek, amilyen a félelem, a düh meg a kapzsiság, éppoly méltatlannak látszottak a környezetükben található emberekhez, mint létezésük lehetőségéhez. Azokban a futó percekben Adam és Mimi magukra találtak, és megtanulták — talán — talán nem tudták e már addig is? — értékelni — értékelni személyes becsüket. Ahogy közeledett a hajnal, a vihar még jobban felerősödött. A szél még hevesebben tombolt. A szálló felhők sűrűbbek és feketébbek lettek, és néha fellobbanó, bár még távoli villámok hasítot tak a nyomasztó sötétségbe. A mennydörgés bizonytalan moraja időnként a mennyei tüzérség robajló fenségébe csapott át. Aztán eljött az idő, amikor már másodpercek sem teltek el a fehér villanások és a dörgések között, amelyek hosszan és elnyújtva mintha alapjaiban reszkettették volna meg a világ szerkezetét. Ám a nagy sárkány, bár a lég összes erői ostromolták, hevesen ellenállva, de le nem győzve kapaszkodott tartókötelébe. Végül, amikor az égbolt keleten világosodni kezdett, mintha csendesedett volna a vihar. Adam és Mimi végigjárták az egész Homlokot, és visszafelé, Castra Regis irányában egy vonalba kerültek Diana Ligetével. A viszonylagos csend és enyhülés Adamnek és a feleségének egyaránt azt sugallta, hogy menjenek ismét a ház közelébe. Adam titkon kissé türelmetlenkedett, amiért a sárkány nem hozta le a villámot és ez nem nagyon tetszett neki. Oly régen tervezte már a Fehér Féreg Fészkének elpusztítását, hogy ez az időhúzás szükségtelennek, eltúlzottnak — lényegében tisztességtelennek tetszett. Mind azonáltal látszólag türelmesen, szinte nyugodtan várt; ám a szívében tombolt. Tudni és érezni akarta, hogy a Fehér Féregnek vége. A nappal közeledtével a vihar azért látszott csak csendesebbnek, mert szemlélőinek szeme a füle segítségére sietett. A fekete felhők azért látszottak kevésbé feketének, mert a táj többi részére átláthatatlan homály borult. Amikor valamelyik érzékszervünk valamilyen okból egy időre használhatatlanná válik, meg vagyunk fosztva a perspektívától is, az adott érzékszerv működésének hiányán túl Adam és Mimi számára a hajnal ígérete egyaránt jelentett segítséget és vigaszt. Nemcsak a sötétség oszlása volt reményteli —
még ha a fény felvillanásokban áradt is csupán a vihar tépte égboltról —‚ hanem a fénnyel érkező remény a vigasztalást és a szellem megújulását is magával hozta. A házaspár együtt haladt az úton Diana Ligete felé. Adam úgy karolt a hitvesébe, ahogyan az asszonyoknak kedves, ha szeretnek egy férfit, és szó nélkül így vezette a ház h áz felé. Annak a dombnak a tetején, ahol Diana Ligete állt, emberemlékezet óta nem állt sem fa, sem más akadály, a kadály, amely elrejtette volna a kilátást. Régen ennek nem esztétikai oka volt, egyszerűen ezzel lehetett kivédeni azt, hogy a házat az ellenség lopakodva megközelítse. Az eredmény azonban ugyanaz lett; köröskörül zavartalan volt és maradt a kilátás. Most a fiatal pár, ahogy ott állt, a legtöbb olyan helyet látta, amely ebben a pillanatban érdekelte őket. A Homlokon feljebb, mintegy azt megkoronázva állt Castra Regis, tömören és zordan a szürke, tömören komor normann erőd maga. A domboldalban, félúton a tető és a síkság között, ahol a mély folyók és a mocsárral körülvett tavak helyezkedtek el, az erdő oltalmazó ölén állt a Mercy-tanya. Fenséges erdei fák rejtették félig, ezért is látszott távolabbinak a Csekélyebb Domb őrtornya. Adam megfogta Mimi kezét, és ösztönösen megközelítették a Diana Ligetében álló házat, menet közben vették észre barátságtalan külsejét. Mintha egyetlen ablak, egyetlen ajtó vagy kémény mögött sem lett volna semmiféle eleven erő. Hideg és tömör volt, akár egy római templom, nem nyújtotta sem a szívélyes fogadtatás, sem a kényelem ígéretét, sem lehetőségét. Adam önkéntelenül felidézte magában az úrnőjét úgy, ahogyan utoljára látta még a szokásosnál is soványabbnak látszott fehér r uhájában, uhájában, amely szinte rátapadt a testére, hogy ellenálljon a szél nyomásának. Nyugodtan aludt a kereveten a szörnyűséges kútnyílás közelében — oly — oly közel hozzá, hogy úgy tetszett, a legkisebb rezdülés vagy ijedtség is a mélybe vetheti. Ez a gondolat elural kodott Adamen, nem tudott szabadulni tőle. Pár percen át úgy látta, mintha a falak ködként oszlanának szét, mintha látomásban vagy belső szemével a Jövő egy darabkájának homályos előjelét látná — amolyan jövendölést. Mimi érintette meg a karját, mintegy figyelmeztetve Adamet, hogy menjenek onnan, ettől tért magához. Együtt kerültek a ház hátuljához, álltak ott, ahol a szél nem fújt olyan vadul, a vasajtó menedékében. Amíg ott álltak, vakító villám lobbant fel, amely több másodpercre bevilágította körben az eget és a földet. Ez csupán az égi előjáték első hangját jelentette, mert több felvillanás követte gyors egymásutánban, miközben szinte szünet nélkül dörgött az ég. Adam rémülten vonta és ölelte magához asszonyát. Amennyire képes volt megbecsülni a villámlás és a mennydörgés között eltelt időből, a vihar szíve még
mindig kissé távolabb volt, ezért még nem kellett aggódnia a biztonságukért. Az azonban egyértelmű volt, hogy a vihar sebesen és feléjük tart. A villámlások egyre gyorsabban és gyorsabban, egyre közelebb követték egymást; a mennydörgés szinte szakadatlan volt, egy percre sem hallgatott el — még be sem fejeződött az egyik, amikor a következő már elkezdődött. Adam egyre arrafelé lesett, ahol a sárkány ficánkolt kínlódva az őt visszatartó kötélen, de , minthogy még nem pirkadt eléggé, természetesen nem láthatta jól. Végül olyan ijesztően vakító villám lobbant fel, hogy ragyogásában mintha mozdulatlanná dermedt volna a természet. Oly sokáig tartott, hogy jól látszott az alakja. Olyan volt, mint egy fejjel lefelé fordult, hatalmas fa, amely az égből csüng alá. Odafenn tisztán látszottak a gyökerei. A láthatáron belül fényárban úszott az egész táj, amíg ragyogott. Aztán mintha széles tűzszalag hullt volna Castra Regis tornyára, amikor is megdördült az ég. A villámfénynél Adam látta, hogy a torony megrázkódik, megremeg, végül darabokra hullik, mint holmi kártyavár. A kihunyt villám után az égbolt újra sötét lett, ám a toronyból kék láng hullt alá, és szinte követhetetlen sebességgel futott végig a földön Diana Ligete felé, elérte a sötét, néma házat, amely egy pillanat alatt száz különböző helyen is lángra lobbant. Ugyanebben a pillanatban a házból szétroppanó ácsolat recsegése-ropogása hallatszott, amely oly rémületes üvöltéssel vegyült, hogy a kétségtelenül nem nyúlszívű Adam vére valósággal megdermedt. Férj és feleség ösztönösen megfogta egymás kezét, és hiába voltak tisztában a rájuk leselkedő veszéllyel, remegve figyeltek. Valami történt a közelükben, titokzatos, iszonyatos, halálos. A sikoltozás folytatódott, bár tompábban, mintegy elfojtva. És egyszerre csak, a sivalkodás közepette a föld mélyéből iszonytató robbanás hallatszott. Körülnéztek. Castra Regis és Diana Ligetének lángjai köröskörül szinte nappali világosságot teremtettek, és minthogy a villámlás abba maradt, el nem vakuló szemükkel egyaránt meg tudták ítélni a perspektívát és a részleteket. Az égő ház hőjétől a vasajtók vagy elgörbültek, vagy kiszakadtak. Mintha önszántukból tennék, mind megnyíltak, feltárva a ház belsejét. A Salton házaspár most keresztüllátott az átriumon és az utána következő szobán, ahol a kútnyílás ásított, mély és szűk, kör alakú üreg. Ebből törtek fel a kétségbeesett sikolyok, amelyek másodpercről másodpercre egyre borzalmasabbak lettek. Ám szegény szeg ény Mimit nem n em csak ez a szívet tépő hang bénította meg. Amit látott, elegendő volt ahhoz, hogy egész további életében rémálmai legyenek. Az egész hely úgy festett, mintha vértenger árasztotta volna el. Minden egyes, odalentről hallaszó robbanás, a kútmélyből, mint valami ágyú torkából vérrel kevert
finom homoktömeget lőtt ki és valamiféle szörnyűséges, undorító nyálkát, amely jókora hasadt és tépett hús és zsírcafatokkal keveredett. Ahogy a robbanások követték egymást, egyre több lökődött a felszínre és hullt vissza ebből az undorító masszából. Magának a masszának a tömegét ijesztő lett volna felbecsülni. A rémes cafatokból sok a közelmúltban még élt. Úgy remegtek és reszkettek és vonaglottak, mintha még mindig szenvednének, és ezt még hihetőbbé tették a vérfagyasztó sikolyok. Perceken belül monumentális hústömeg türemkedett ki a szűk nyíláson át, mintha felmérhetetlen erő préselné ki az önmagánál jóval kisebb lyukon. A cafatok egy részét részben olyan fehér bőr bontotta, mintha emberi volna, a másik részét a többségben lévő és legnagyobb darabokat — olyan pikkelyes bőr, amely óriási gyíkra vagy kígyóra utalt. Ezekhez időnként hosszú, fekete hajcsomók tapadtak, amelyek Adamet arra a skalpokkal teli ládára emlékeztették, amelyet komancs indiánok fosztogató csapatától vett el egyszer. Eg y pillanatnyi szünet után a lyuk fortyogó tartalma úgy tört fel, mint valami bugyborékoló forrás vize, és Adam Lady Arabella karcsú testének egy darabját látta kilökődni vér és nyálkatömeg meg olyasvalami közepette, amely holmi darabokra tépett szörny beleire hasonlított. A kútnyílásból számos alkalommal és felfoghatatlan erővel lövelltek ki óriási hústömegek, s a nagyobb térben szétterülve kiadni látszottak annak a Fehér Féregnek a jelentős részét, amelyet Adam és Sir Nathaniel látott a magas fák fölött szertekémlelni hatalmas, smaragdzöld szemével, amely úgy ragyogott, ra gyogott, mint valami jókora lámpa a viharban. Végül a robbanóerő, amely még nem merült ki, nyilván elérte a féreglyukba öntött dinamit legnagyobb rétegét. Az eredmény rémítő volt. A talaj jókora körzetben megremegett, hosszú és mély árkok nyíltak meg, amelyek partjai rázkódva omlottak be, homokfelhőket lövellve ki, amelyek sziszegve hulltak vissza a feltörő vízbe. A masszív épület alapjaiban rendült meg. Nagy kődarabok röpködtek, mintha tűzhányó működne, s az emberi kezek által megmunkált és kifaragott kemény kődarabok némelyike úgy robbant szét a levegőben, mintha pokoli erő működne a belsejében. A ház közelében, k özelében, ezért feltehetőleg valahol az összekeveredett port, gőzt és finom homokot lövellő, és a szemlélőket förtelmes bűzzel elborító lyuk fölött álló fák gyökerestől szakadtak ki, és emelkedtek a levegőbe. Ekkor már lángok is felcsaptak mindenütt a romok közül, oly veszélyesen, hogy Adam a karjába kapta asszonyát, és elrohant vele a tűz közeléből. Aztán majdnem olyan hirtelen, ahogyan elkezdődött, a kataklizma véget ért. Még hosszú időn át egyszer -egyszer felhallatszott valamiféle
ez a csend olyan volt fojtott dübörgés. Aztán mindenre csend borult — ez szinte, mint a megtestesült sötétség, mint holmi érző valami, és ugyan azt a gondolatot közvetítette mindenkinek, aki a hatósugarába került. A fiataloknak, akik végigszenvedték a rémületes éjszaka iszonyatát, megkönnyebbülést hozott szabadulást minden szörnyűség jelenlététől és a tőle való rettegéstől — megváltást, amely tökéletesnek látszott, amikor a napkelte vöröslő sugarai felbukkantak a távoli tengerpart fölött, és az új nappal a dolgok új rendjének ígéretét hozták.
XL. MEGSEMMISÜLÉS AZ ÁGYA NEM SOKAT látott Adam Saltonból az éjszaka hátralévő részében, ő és Mimi kéz a kézben sétáltak az egyre világosodó hajnalon végig a Homlokon Castra Regisig, onnan pedig a Végzet Tornyához. Szándékosan tették ezt, így próbálták elérni, hogy minél kevesebbet gondoljanak az éjszaka borzalmas élményeire. Mindketten hűségesen igyekeztek fenntartani a másik merszét, segíteni elterelni a másik figyelmét a szörnyűségek emlékeiről. A reggel ragyogó és derűs volt, ahogy gyakran megesik pusztító viharok után. A levegőt átjárta a napfény. Bár sok felhő volt látható, immár nem hordoztak semmiféle borús hangulatot. Az egész természet vidám és örömteli volt, megdöbbentő ellentétben a megsemmisülés és pusztulás képeivel, az emésztő tűz és maradandó károk hatásaival. Castra Regis egykor fenséges épületének egyetlen látható nyoma építészeti romok alaktalan halma volt, amely homályosan előelővillant, amikor a tengeri szél félrelibbentette a vékony, kékes, maró füstöt, amely ebben a pillanatban az egykor főúri kastély helyét jelölte. Ami Diana Ligetét illette, hiába keresték létezésének nyomát is. A Liget tölgyei még látszottak némelyikük — a füstből előbukkanva, vaskos törzsük éppoly szilárd és egyenes volt, mint korábban, ám a nagyobb ágak törötten, kitekeredve, meghasadva lógtak, kérgük lehámlott vagy megperzselődött, a kisebb gallyakat letördelte és összekuszálta a vihar állandó szele és csépelése. Ami a házat illeti, még kis távolságból, ahol álltak, sem látszott nyoma sem. Miután Adam arra az elhatározásra jutott, hogy megkíméli a hitvesét mindattól a látványtól‚ amely fájdalmat és ijedtséget okozhat neki vagy kellemetlen emlékeket hagyhat benne, eltökélten hátat fordított pusztulás sújtotta környéknek, és továbbsietett a Végzet Tornya felé. A hely szilárdsága és lakályossága, hívogató barátságossága és figyelmes elrendezésének tökéletessége Mimiek a biztonság és a békesség érzését nyújtotta — először — először azóta, hogy előző este elhagyta ennek a háznak a menedékét. Mimi nemcsak zaklatott volt és több
szempontból is feldúlt, de fizikailag is „hullafáradt”, szinte járás közben is elaludt. Adam a szobájába kísérte, levetkőztette és lefektette. Arról is gondoskodott, hogy Mimi szobáját alaposan kivilágítsa lámpákkal is, túl a napsütésen. Az utóbbi akadálya csupán egy selyemfüggöny volt az ablakon, az tompította a ragyogást. Amikor Mimi úgy érezte, hogy elhatalmasodik rajta az álmosság, Adam odaült mellé és fogta a kezét, jól tudva, hogy jelenlétének biztonsága járul hozzá a leginkább asszonykája felépüléséhez. Vele is maradt mindaddig, amíg úrrá nem lett az álom a fáradt testen. Akkor hangtalanul kiosont. Sir Nathanielt a dolgozószobában találta, éppen korai teáját fogyasztotta, amelynek kiegészítői már -már reggelivel értek fel. Némi csevegés után megegyeztek, hogy kettesben nézik meg Diana Ligetének és Castra Regisnek romjait. Adam elmagyarázta, hogy nem szólt a hitvesének arról, hogy ismét felkeresi azokat a rémes helyeket, nehogy megijessze, viszont a pihenés és a semmiről sem tudó alvás segíteni fog Mimin, és megteremti a békesség szigetét a szörnyűségek után. Ezt Sir Nathaniel is bölcs megoldásnak tartotta, és a két férfi elindult. Előbb Diana Ligetéhez mentek, nemcsak azért, mert az volt közelebb, hanem azért is, mert ott volt szükség a legrészletesebb leírásra, és Adam úgy érezte, a történetét jobban el tudja magyarázni a helyszínen. A hely és minden benne lévő teljes pusztulása nappali fénynél szinte felfoghatatlan volt. Sir Nathaniel számára a tökéletes és teljes iszonyat története volt, Adam azonban tudta, hogy mindez meg csupán a dolgok felülete. Tudta, mit fog még látni a barátja, h a túljutott a külső részeken. Mert Sir Nathaniel még csupán a ház külsejét látta —pontosabban azt, ahol a ház külső falai voltak. Az igazi borzalom odabenn volt. Hosszú és eseménydús élete során Sir Nathanielnek túlságosan sok rettenetes és iszonyatos látványban volt már része ahhoz, hogy egy újabb feldúlja, még ha olyasmiről volt is szó, ami most a közelében, bár még a látószögén kívül várt rá. A látvány különös, szinte elemi változása következett be hajnal óta. Mintha maga a Természet próbálta volna eltüntetni mind annak a komisz nyomait, ami történt, és helyreállítani valamit a hely esztétikai jelentőségéből. Igaz, a kandi nappali fény még nyilvánvalóbbá tette a ház teljes pusztulását; ám az alatta megbúvó, még ijesztőbb pusztulás nem látszott. A széthasadt, megrepedt helyükről elmozdult kövek még a korábbinál is rosszabbul festettek, a helyükből kimozdult alapok, a falak felhalmozódott romhalmai, a felszakadozott föld sebei — mind mind még rosszabbul néztek ki. A Féreg lyuka még most is látható volt, kerek nyílás, amely szemlátomást egyenesen a föld gyomrába vezetett. Ám a rémületes vér és nyálkatenger, a cafatokra tépett, bűzlő hús és az
erőszakos halál gyomorforgató maradványai eltűntek. Vagy a későbbi robbanások lőttek ki a mélyből olyan vizet, amely ugyan maga is bűzös és mérgezett volt, mégis maradt némi tisztító ereje, vagy a vonagló tömeg, amely nagy mélységből mozdult felfelé, maga rántotta a mélybe és segített megsemmisíteni az iszonyat maradékait. Részben finom homokból, részben a széthullt romok maradékából álló szürke por borított mindent, és ez bármennyire kísérteties volt is, segített eltakarni valami még rosszabbat. Pár percnyi szemlélődés után a két férfi megértette, hogy a mélységes mélyben még mindig nincs nyugalom. A lyukban meghatározhatatlan időközönként újra meg újra felforrt a pokoli leves. Felemelkedett és lesüllyedt a felszíne, fortyogott, és friss formában mutatta a korábban látható, émelyítő részletek zömét. A legundorítóbb látványt a szörnyűséges Féreg húsának hatalmas, vöröslő és gyomorforgató darabjai nyújtották. Ezek a részletek természetesen eléggé komiszak voltak korábban is, ám most mérhetetlenül rosszabbnak tűntek. Döbbenetes sebességgel enyésznek el azok a lények, amelyek vesztét részben vagy egészben villám okozta. Most mintha egyszerre az egész tömeg enyészni kezdett volna. És ez még nem volt minden. Mintha az enyészet odavonzott volna minden olyan természetes szervezetet, amely önmagában is mérgező volt. Az egykor eleven cafatok teljes felületét férgek, kukacok és mindennemű rovarok borították el. A látvány önmagában is ocsmány volt, ám a förtelmes bűz egyszerűen elviselhetetlenné tette. A Féreg egésze mintegy halált lehelt a legundorítóbb formájában. Adam és Sir Nathaniel sarkon fordultak, és felszaladtak a Homlok tetejére, ahol a keleti tenger felől friss szél fújt. Ahogy a Homlok tetejéről lenéztek, fénylő, fehér tömeget láttak, amely furán oda nem illőnek tetszett a szemük előtt elterülő megsemmisülés látványa közepette. Olyan különös volt, hogy Adam javasolta, próbáljanak lefelé vezető utat találni, hogy megnézzék közelebbről. Sir Nathaniel hirtelen megtorpant, és azt mondta: — Nem — Nem szükséges lemennünk. Tudom, mi az. A múlt éjszakai robbanás lehasította a sziklák külső felét. Amit látunk, az a vastag porcelánagyag-réteg, amelyen át a Féreg eredetileg bejutott a fészkébe. Látod, egy lyuk megy lefelé rajta keresztül. Láthatjuk meg megvillanni alatta a mélységes mélyben lévő ingovány vizét. Nos, őladysége nem érdemelt sem ilyen temetést, sem ilyen síremléket. De minden jó, ha a vége jó. Ideje hazasietnünk. A hitvesed talán már ébredezik, és eleinte bizonyára rémült lesz. Menjünk haza, amilyen
gyorsan csak tudunk. Gondoskodom róla, hogy az asztalon várjon a reggeli. Azt hiszem, mindnyájan vágyunk rá.
Gálvölgyi Judit fordítása 1
castra (latin): tábor
2
Féte (francia): ünnep, ünnepség
3
Á l’outrance (francia) a végsőkig
4
Difficilis (latin): nehéz kényes
5
Sang-froid (francia): hidegvér
6
Amour propre (francia): hiúság, önimádat
7
Nemine contradiente, röv.: röv.: nem. con. (latin): ellenvélemény ellenvélemény nélkül
8
Dernier cri (francia): legutolsó divat szerinti
9
A deux mais (francia) a. m.: két kézzel, pl. zongorázáskor ‚ lovagláskor, stb. 10
Eritis sicus deus (latin) : Olyanok lésztek, mint Isten… (Károli Gáspár ford., Mózes 1., 3. fej. 5.) 11
Inter alia (latin): többek között
