Brandon Sanderson KÖDSZERZET
BRANDON SANDERSON
KÖDSZERZET III. kötet
Az író kiadónk gondozásában megjelent egyéb művei:
ELANTRIS KÖDSZERZET I. KÖDSZERZET II.
Ködszerzet A Megdicsőülés Kútja
BRANDON SANDERSON
Delta Vision Kft. Budapest ♣
BRANDON SANDERSON KÖDSZERZET (III. KÖTET) © Delta Vision Kft., 2011 Fordította: Kopócs Éva és Matolcsy Kálmán Szerkesztő: Járdán Csaba Korrektúra: Dobos Attila, Tantras Nyomdai előkészítő: Ádám Krisztina Borítófestmény: San Weber Térképek: Isaac Stewart Kiadja a Delta Vision Kft.
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: BRANDON SANDERSON: The Well of Ascension Copyright © BRANDON SANDERSON, 2007 Minden jog fenntartva
ISBN 978 963 9890 97 8 ISBN 978 963 9890 96 1 Ő
Delta Vision Kft. 1092 Budapest, Ferenc krt. 40. Telefon: 36 (1) 217-6119 Fax: 36 (1) 216-7054 www.deltavision.hu
♣
PHYLLIS CALLNAK Lehet, hogy nem érti fantasy könyveimet, mégis többet tanított az életről – és ennélfogva az írásról – mint sejthetné. (Köszönöm, Nagyi!)
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
A hagyományoknak megfelelően először is nagyszerű ügynököm, Joshua Bilmes, és szerkesztőm, Moshe Feder, érdemelnek köszönetet a munkájukért. A könyv jócskán próbára tette a szerkesztői figyelmüket, ám ők készen álltak a feladatra. Az adósuk vagyok ezért, és nem csak nekik, hanem asszisztenseiknek, Steve Mancinónak (aki önmagában is kiváló ügynök) és Denis Wongnak is. Szeretném kinyilvánítani hálámat a Tor lelkiismeretes munkatársainak is: Larry Yoder (az ország legjobb üzletkötője) bámulatos erőfeszítéseket tett, hogy eladja a könyvet. Irene Gallo, a Tor művészeti igazgatója pedig valódi lángelme, amikor az illusztrátorok és könyvek összepárosításáról van szó. Ha már az illusztrátoroknál tartunk, a szenzációs Jon Foster pompás borítót készített a könyvnek. További munkáit lásd a jonfoster.com oldalon. Jó barátom, a szintén író, Isaac Stewart készítette el a térképeket és a fejezetkezdő szimbólumokat. Az ő munkáját a nethermore.com oldalon érheti el a kedves olvasó. Shawn Boyles a Ködszerzet-lámák hivatalos rajzolója, ráadásul belevaló fickó. Lásd a weboldalamat a továbbiakért. Végül szeretném kifejezni köszönetemet a Tor reklámosztálya – főként Dot Lin – felé, akik olyan lelkiismeretesen népszerűsítik a könyveimet és gondot viselnek rám. Továbbmegyek: igen hálás vagyok a próbaolvasóimnak. Ezek a fáradhatatlan olvasók adnak visszajelzést félkész regényeimről és birkóznak a problémákkal, elírásokkal, következetlenségekkel. Álljon itt a nevük, a rendszeresség igénye nélkül: Ben Olson, Krista Olsen, Nathan Goodrich, Ethan Skarstedt, Eric J. Ehlers, Jillena O'Brien, C. Lee Player, Kimball Larsen, Bryce Cundick, Janci Patterson, Heather Kirby, Sally Taylor, The Almighty Pronoun, Bradley Reener, Holly Venerable, Jimmy, Alán Layton, Janette Layton, Kaylynn ZoBell, Rick Stranger, Nate Hatfield, Dániel A. Wells, Stacy Whitman, Sarah Bylund és Benjámin R.
Olsen. Támogatásukért külön köszönetet érdemelnek a Provo Waldenbooks kollégái is, Sterling, Robin, Ashley és a hihetetlen Steve „Könyvesboltos Srác” Diamond és Ryan McBride kettős, akik próbaolvasókként is közreműködtek a könyv létrehozásában. Hálával tartozom fivéremnek, Jordannek (és Jeff Creernek) a weboldalamon végzett munkáért. Többek között az is Jordo munkaköri feladatai közé tartozik, hogy viccet űz belőlem és könyveimből, így sohasem száll a fejembe a dicsőség. Édesanyám, édesapám és nővéreim szintén sokat segítettek. Amennyiben kihagytam volna valamelyik olvasómat, elnézést kérek; legközelebb kétszer is megköszönöm a munkájukat. Peter Ahlstrom, nem feledkeztem meg rólad, csak szándékosan a végére hagytalak, hadd izgulj egy kicsit! Végezetül pedig hadd fejezzem ki köszönetemet csodálatos feleségemnek, akivel a könyv utómunkálatai alatt keltünk egybe. A szívem a tiéd, Emily!
A KORÁBBAN TÖRTÉNTEK ÖSSZEFOGLALÁSA
A Ködszerzet: A Végső Birodalom I-II. című kötetekben megismerkedhettünk a Végső Birodalommal, amelyben egy Uralkodónak nevezett halhatatlan császár uralkodott. Ezer évvel korábban az Uralkodó magához ragadta a hatalmat a Megdicsőülés Kútjánál, és állítólag legyőzte a Mélységként ismert erőt vagy teremtményt. Az Uralkodó meghódította az ismert világot és létrehozta a Végső Birodalmat. Ezer évig uralkodott. Ez idő alatt kiirtotta a területen addig létezett korábbi királyságok, kultúrák, vallások és nyelvek maradványait is. A helyükbe saját rendszerét állította. Bizonyos embereket a „szká” névvel illetett, ami jelentésében megegyezik a „rabszolga”, illetve „földműves” szóval. Egy másik réteg alkotta a nemességet, akik közé azok leszármazottai tartoztak, akik annak idején segítették és támogatták őt hódításai során. Azt mondják, az Uralkodó ruházta fel őket az allomancia erejével, hogy legyőzhetetlen orgyilkosokat és harcosokat hozzon létre – akik gondolkozni is tudnak, szemben a vadállatias kolosszokkal –, majd felhasználta erejüket birodalma megszerzésében és megerősítésében. Az Uralkodó tiltotta a szkák és nemesek közti frigyet. Ezeréves uralma alatt a szkák többször is felkeltek, de egy lázadásuk sem járt sikerrel. Végül Kelsier, egy félig szká, félig nemesi származású ködszerzet elhatározta, hogy megdönti az Uralkodót. A Végső Birodalom egykoron leghíresebb tolvajvezérét jól ismerték merész ötletei miatt. Vakmerő tervei végül fogságba sodorták, és az Uralkodó haláltáborába küldték, a Hathsin Bugyraiba, egyben az atium titkos lelőhelyére. Az a legenda járta, hogy a Bugyrokból soha senki nem tért vissza élve – de Kelsiernek sikerült. Abban az időben tett szert rendkívüli erőre ködszerzetként, és kiszabadította magát, amivel elnyerte a Hathsin Túlélője címet. Ekkor szembefordult korábbi önző életével és elhatározta, hogy megvalósítja élete legmerészebb álmát: megdönti a Végső Birodalmat.
Célja elérése érdekében tolvajokból, főként félvér mívesekből bandát toborzott. Ebben az időszakban találkozott a szintén félvér ködszerzettel, egy Vin nevű fiatal lánnyal. A tizenéves lány nem volt tisztában képességeivel, ezért Kelsier bevette a bandába, és a mesterévé nevezte ki magát. Elméletileg azért, hogy legyen kire átruháznia az örökségét. Kelsier csapata apránként megszervezett egy szká lázadókból álló földalatti sereget. Közben a bandatagok aggódni kezdtek, hogy vezérük esetleg hasonlatossá válik az Uralkodóhoz, ugyanis a férfi gondoskodott róla, hogy legenda váljék belőle a szká lakosok körében, és szinte vallási figuraként kezdték tisztelni. Időközben Vin – aki a bátyja mellett nevelkedett az utcán – életében először érzett bizalmat mások iránt. Ezzel egy időben elkezdett hinni Kelsierben és célja helyességében. A tervezgetés hosszú folyamata során Vin beépült a nemesség körébe. Felvette Valette Renoux, a vidékről származó fiatal nemeshölgy szerepét, és még bálokra és társas összejövetelekre is eljárt, hogy híreket szerezzen. Az első bálon találkozott Elend Venture-rel, a fiatal, idealista nemessel. A férfi bebizonyította a lánynak, hogy nem minden nemes szolgál rá a rossz hírnévre. A két fiatal végül Kelsier minden tiltása és próbálkozása ellenére beleszeretett egymásba. A banda talált egy naplót, amit nyilvánvalóan az Uralkodó írt a Megdicsőülés előtti napokban. A könyv sorai egészen újszerű képet festettek az Uralkodóvá vált zsarnokról: szomorkás, elfáradt ember tűnt elő, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy megvédje a népét a Mélységtől, annak ellenére, hogy nem igazán tudta, mivel áll szemben. Végül kiderült, hogy Kelsier terve nem csupán a hadsereg bevetésére korlátozódott a birodalom megdöntése érdekében. Részben azért fektetett rengeteg energiát abba, hogy csapatokat állítson fel, mert ez jó kifogás volt arra, hogy pletykákat terjesszenek róla. Ugyanakkor a bandatagokat is kiképezte az irányítás és a meggyőzés művészetére. Terve valódi nagysága akkor derült ki, amikor látványos módon feláldozta magát, mártírrá válva a szkák előtt, akiket ezzel a tettével végleg sikerült meggyőzni, hogy lázadjanak fel és döntsék meg az Uralkodó hatalmát. Az egyik bandatagról – aki „Renoux nagyúr”, Valette nagybátyja szerepét játszotta – kiderült, hogy valójában OreSeur, egy kandra. OreSeur belebújt Kelsier bőrébe, majd a lakosok közé vegyülve elhitette a néppel, hogy Kelsier feltámadt, így lelkesítette a szkákat. Ezután a szerződés alapján Vint szolgálta, és feladata szerint vigyáznia kellett a lányra a férfi
halála után. Valójában végül Vin ölte meg az Uralkodót. Rájött, hogy a zsarnok sem isteni erővel, sem a halhatatlanság képességével nem rendelkezett. Egyszerűen csak módot talált rá, hogy meghosszabbítsa az életét és megsokszorozza az erejét azáltal, hogy egyszerre alkalmazta az allomanciát és a ferukímiát. Nem ő volt a naplóban emlegetett hős sem, hanem a hősnek gondolt férfi szolgája, egy rendkívüli képességekkel rendelkező ferukimista. Sokkal erősebb allomantának számított Vinnél. Miközben a zsarnokkal harcolt, a lány valahogyan erőt merített a ködből, és fémek helyett azt égette a szervezetében. Azóta sem tudja, hogyan vagy miért történt, de ennek segítségével, és miután fény derült a zsarnok igazi természetére, képes volt legyőzni és megölni az Uralkodót. A Végső Birodalomban a káosz vette át a hatalmat. Luthadel, a főváros irányítása Elend Venture-höz került, aki Kelsier bandatagjait bízta meg a kormányzással. Egy év telt el azóta.
ELSŐ RÉSZ A TÚLÉLŐ ÖRÖKÖSE
Acélba vésem ezeket a szavakat, mert semmi sem biztos, ami nincs fémbe zárva.
Első fejezet
A sereg sötét pacaként terült szét a horizonton. Elend Venture király mozdulatlanul állt a luthadeli városfalon és az ellenséges csapatokat figyelte. Körülötte nagy, kövér hamupelyhek hullottak. Nem az a fajta fehér hamu volt, amit az elégetett szén után látni. A közelmúltban feléledt Hamuhegyek ontották magukból a fekete kormot. A király érezte, amint a finom, porhanyós hamu lerakódik az arcára és a ruhájára, de nem törődött vele. A távolban a vérvörös nap már lenyugodni készült, és hátulról világította meg a sereget. A hadak azért érkeztek, hogy elvegyék tőle a királyságát. – Hányan vannak? – kérdezte Elend halkan. – Úgy hisszük, ötvenezren lehetnek – felelte Ham a korlátnak dőlve. Összefonta húsos karjait és kikönyökölt a kőre. Mint minden mást a városban, a falat is feketére mocskolta a sok-sok évnyi hamueső. – Ötvenezer katona… – tűnődött Elend. A toborzásra fordított rendkívüli erőfeszítés ellenére húszezer katonát is csak nagy nehézségek árán sikerült az irányítása alá vonni. Azok is főleg parasztok voltak, kevesebb, mint egy év kiképzéssel a hátuk mögött. De még e csekély számú sereg fenntartása is megviselte a királyság erőforrásait. Ha megtalálták volna az Uralkodó atiumát, talán másképp alakulnak a dolgok. De a helyzet úgy állt, hogy Elend uralma alatt immár gazdasági összeomlás fenyegetett. – Mit gondolsz? – faggatta az uralkodó a hadvezérét.
– Nem tudom, El. Kelsier volt az igazi látnok. – De te segítettél neki a tervezésben! – tiltakozott Elend. – Te és a többiek; a csapata. Ti találtátok ki, hogyan lehetne megdönteni a birodalmat, és meg is valósítottátok a tervet! A köpcös férfi némán állt, és a király úgy érezte, belelát a gondolataiba. Kelsier állt az egész mozgalom középpontjában. Ő szervezett, ő ötölte ki a vadabbnál vadabb elképzeléseket, majd megvalósítható műveletekké formálta azokat. Ő volt a vezető; a valódi lángelme. És egy napon, pontosan egy esztendővel azelőtt odaveszett. A nép – Kelsier titkos terve részeként – felkelt dühében, és megdöntötte az Uralkodót, az istencsászárt. Elend pedig az ezt követő zűrzavar közepette elfoglalta a trónt. Most azonban olybá tűnt, mindent elveszít, aminek létrehozásán Kelsier és csapata olyan keményen dolgoztak. Hiszen talán még az Uralkodónál is gonoszabb zsarnok tört rá a birodalmára. Egy kicsinyes, körmönfont „nemes”, aki éppen Luthadelt készült leigázni seregével. Saját apja, Straff Venture. – Van rá bármi esély, hogy… lebeszéled a támadásról? – tudakolta Ham. – Talán – tétovázott az újdonsült uralkodó. – Hacsak a Nagygyűlés nem adja át a várost. – Tárgyalni akarnak? – Őszintén szólva, nem tudom. Ámde attól tartok, ez a szándékuk. A sereg megfenyegette őket, Ham. – És jó okkal tennék – gondolta magában. – Egyébként előterjesztem a javaslatom a két nap múlva tartandó gyűlésen. Megpróbálom lebeszélni őket egy elhamarkodott döntésről. Dockson ma jött vissza, ugye? Ham bólintott. – Épp a sereg előrenyomulását megelőzően. – Szerintem össze kellene hívnunk a csapatot! – javasolta Elend. – Járj utána, miként lehetne megoldani! – Úgy is nagyon kevesen leszünk – vakargatta az állát a hadvezér. – Kobold visszatérése még egy hétig nem esedékes, és csak az Uralkodó tudhatja, Szellő hová lett. Hónapok óta semmit sem hallunk felőle. Elend sóhajtott, és a fejét rázta. – Nincs más ötletem, Ham. – Visszafordult a hamuval borított táj felé. A sereg tüzeket gyújtott a naplementében. Hamarosan felbukkan a köd.
Vissza kell mennem a palotába, hogy kidolgozzam a javaslatot – járt Elend fejében. – Vin meg hová tűnt? – kérdezte a tagbaszakadt harcos. Királya meglepve pillantott rá. – Most, hogy mondod: fogalmam sincs! Vin puhán huppant le a nyirkos macskakövekre, és figyelte, amint a köd kavarog körülötte. A pára a sötétség beálltával kelt életre, és átlátszó szőlőindák módjára nyúlt, ágaskodott felfelé. Az újonnan megszülető ködnyúlványok kacskaringózva össze-összefonódtak. A hatalmas város kihaltnak látszott. Még egy évvel az Uralkodó halálát és Elend szabad kormányának hatalomra kerülését követően is, éjszakára az emberek visszahúzódtak otthonaikba. Féltek a ködtől, és ez a félelem sokkal mélyebben gyökerezett a lelkükben, mint az Uralkodó törvényei. Vin halkan előrébb kúszott. Mint mindig, most is ónt és forraszt égetett. Az ón felerősítette az érzékelését, aminek következtében jobban tájékozódott a sötétben. A forrasz a testi erejét növelte meg, amitől könnyebbnek érezte a lábait. Szinte folyamatosan perzselte a testében ezt a két fémet, a vörösrézzel együtt – ami arra volt jó, hogy elrejtse allomanciáját a bronzot használók elől. Néhányan már-már betegesnek tartották a rendkívüli készültséget. Akárhogy is, fura szokása már számos alkalommal mentette meg az életét. Egy csendes utcasarokra ért, ahol megállt, és kikukucskált a sarki épület mögül. Igazából sosem jött rá, miként képes fémeket égetni. Emlékei szerint azóta megvolt ez a képessége, amióta az eszét tudta. Ösztönösen alkalmazta az allomanciát, már jóval azelőtt is, hogy Kelsier kiképezte volna. De mindez nem is igazán számított. Ő nem olyan volt, mint Elend. Neki nem kellettek logikus magyarázatok. Vin számára elég volt annyit tudni, hogy egy kis fém lenyelésével képes felhasználni annak erejét. Ezt a különleges erőt igen nagyra értékelte, mivel tökéletesen tudta, milyen az, amikor fémek nélkül létezik az ember. Nem volt az a vérbeli harcos típus: a vékony testalkatú és apró termetű, sötét hajú és sápadt bőrű lány tisztában volt vele, hogy kinézete alapján törékenynek tűnik. Már nem emlékeztetett alultáplált gyermekre, mint régen, amikor az utcán élt, de az is biztos, hogy egy férfi sem találta megfélemlítőnek.
Élvezte megtévesztő kinézetét. Így előnyre tehetett szert, és minden megszerezhető előnyre szüksége volt. Az éjszakát is szerette. Napközben a zsúfolt Luthadelben a város méretei ellenére is úgy érezhette magát az ember, mint valami börtönben. De éjjel a köd vastag lepelként ereszkedett a városra, és nyirkossá, puhává varázsolt mindent. A hatalmas várak árnyékba burkolózott hegyeknek tűntek, és a félhomályban a túlzsúfolt bérházak úgy olvadtak össze, akár a gyertyakészítő kiselejtezett portékái. Vin a sarkon guggolt, és még mindig a kereszteződést figyelte. Óvatosan acélt égetett, amit már korábban lenyelt. Azon nyomban áttetsző, felfelé mutató kék vonalak jelentek meg körülötte. A vonalakat csak ő láthatta. A mellkasából indultak és közeli fémforrásokra irányultak – a fémek fajtájától függetlenül. A vonalak vastagsága a fémdarabok méretével állt arányban; volt olyan, amelyik egy bronz ajtókilincscsel kötötte össze a testét, míg mások fatáblákat összefogó nyersvas szegekkel. Némán várt. Egyik vonal sem mozdult. Az acél égetésével könnyedén észrevehette, ha valaki ólálkodott a közelben. Ha az illető fémet viselt magán, mozgó kék vonalak jelezték az útját. Természetesen nem ez volt az acél egyedüli felhasználási módja. Vin óvatosan belenyúlt az övén hordott, puha anyaggal bélelt kis erszénybe, és kivett egy érmét. A többi apró fémdarabhoz hasonlóan az érme közepéből is vékonyka kék vonal indult ki és a mellkasánál ért véget. Feldobta az érmét a levegőbe, aztán gondolatban követte a vonalat, és az acél segítségével rátaszított a fémdarabra. Az kilőtt a levegőbe, átívelt a köd felett, majd az utca kövére hullott. A köd egyre csak kavargott. Kövér, rejtélyes hullámokban tört elő, ami még Vint is meglepte. A hétköznapi ködpáránál sűrűbb és bármilyen más időjárási jelenségnél állandóbb köd kitartóan hömpölygött, és megáradt folyamként örvénylett a lány teste körül. Vin azonban keresztüllátott rajta, mert az ón felerősítette a látását. Az éjszakát fényesebbnek, a ködöt pedig ritkábbnak érzékelte. Az érmét jelzésképpen dobta ki a kőre, és most egy árnyék vonult végig a téren. Vin előrébb kúszott és felismerte OreSeurt, a kandrát. Ezúttal egészen más alakban mutatkozott, mint egy évvel azelőtt, amikor Renoux nagyúr szerepét játszotta. Mégis, a lány azonnal felismerte a kopaszodó homlokot, a meghatározhatatlan formájú testet. OreSeur odalépett hozzá.
– Megtalálta, amit keresett, kisasszony? – kérdezte tiszteletteljes, ámde – mint mindig – kissé ellenséges hangon. A lány megrázta a fejét, és körbenézett az éjszakában. – Lehet, hogy tévedtem. Talán mégsem követtek. – A felismerés ténye elszomorította. Már várta, hogy újra megverekedjen a Figyelővel, bár még mindig nem tudta, kicsoda a férfi valójában. Az első éjszakán orgyilkosnak hitte. És talán valóban az. Viszont Elend iránt nem sok érdeklődést mutatott – vele kapcsolatban azonban éppen ellenkezőleg. – Jobb lenne visszatérnünk a falakhoz – határozott, és felállt. – Elend aggódni fog, hová tűntem. OreSeur bólintott. Abban a pillanatban egy maréknyi, elhajított érme repült a ködbe, és egyenesen a lány felé tartott.
Eltűnődtem rajta, vajon már csak én vagyok épelméjű? Hát a többiek nem látják? Oly régóta várják már a terrisi próféciákban megírt hős érkeztét, hogy elhamarkodott következtetésekre jutnak és azt feltételezik, minden történet és legenda erről az egy férfiról beszél.
Második fejezet
Vin azonnal válaszolt a kihívásra, és elrugaszkodott. Hihetetlen sebességgel mozgott; rojtokkal szegélyezett köpönyege suhogott és hullámzott, ahogy végigcsúszott a nedves kockakövön. Az érmék kőszilánkokat repítettek a levegőbe mögötte, majd más-más irányba pattanva lyukakat hagytak a sűrű ködben. – Futás, OreSeur! – kiáltotta oda a kandrának, bár az akkor már rég az egyik sikátor felé iszkolt. Vin kicsire összehúzta magát, és tenyerével a hűvös kövekre nehezedett. Az allomantikus fémek fellángoltak a gyomrában. Acélt égetett, és a körülötte felvillanó kék vonalakat leste. Feszülten várt és figyelt… Egy újabb maréknyi érme repült felé, amelyek mindegyike egy-egy kék csíkot húzott maga mögött. Vin azonnal fellobbantotta az acélt, és rátaszított az érmékre, amitől azok útjukból kitérve szétrebbentek a sötétben. Az éjszaka újból elcsendesedett. Az utca luthadeli viszonylatban egészen szélesnek számított, bár a mindkét oldalon húzódó bérházsorok itt is magasra tornyosultak. Az utca mindkét vége eltűnt a lustán kavargó ködben. Egy nyolc férfiból álló csapat bukkant elő a homályból, és kitartóan közelítettek a lány felé. De közülük egyik sem lehetett a Figyelő, mert
egyikük sem bírt annak visszafogott eleganciájával és hatalmával. Ezek a férfiak sokkal egyszerűbbek voltak: egyszerű orgyilkosok. Minden világossá vált a lány előtt. Ha ő érkezett volna épp egy sereg élén, hogy bevegye Luthadelt, először egy csapat allomanta merénylőt küldött volna Elend nyakára. Hirtelen nyomást érzett az oldalában, és átkozódott, amikor az erszénye leesett a derekáról. Egyensúlyát vesztve kirántotta a zsinórt az erszényből, és hagyta, hogy az ellenséges allomanták eltaszítsák tőle az érméket. Tehát legalább egy petákos volt az orgyilkosok csapatában – olyan míves, aki acélt éget és fémekre taszítja magát. Valójában két allomanta erszénye felé is mutatott kék vonalka. Vin azt fontolgatta, hogy viszonozza a kedvességüket, és letaszítja az erszényüket a derekukról, de habozott. Most még nincs értelme kijátszani a kártyáit. Lehet, hogy még szüksége lesz azokra az érmékre. Saját érméi hiányában nem tudott távolról támadni. Bár, ha az ellenség összeszokott csapat, akkor ennek úgysem lett volna értelme – a petákosok és az ingások úgyis könnyedén elbánnak a feléjük repített érmékkel. A menekülés sem tűnt túl jó ötletnek: ezek a gyilkosok nem kizárólag őérte jöttek. Ha el is menekülne, a csapat folytatná útját, és az igazi zsákmány felé venné az irányt. Senki sem azért küld orgyilkosokat, hogy a testőrökkel végezzen. Az orgyilkosok fontos embereket vesznek célba. Olyanokat, mint Elend Venture, a Belső Uradalom királya. Szíve egyetlen szerelme. Vin fellobbantotta a forraszt. A teste megfeszült, készenléti állapotba került, és veszélyessé vált. Négy martalóc az első sorban – álmélkodott a lány, miközben a feléje lopakodó férfiakat bámulta. A forraszégetők emberfeletti erővel bírnak, és képesek kivédeni bárminemű támadást. Rendkívül veszélyesek ilyen közelről. – Az pedig, aki a fapajzsot tartja, egy ingás. Vin támadást színlelve előrelépett, és a közeledő martalócok hátraugrottak. Nyolc míves elég jó esélyekkel indult egy ködszerzet ellenében – de csak akkor, ha minden figyelmüket az ellenfélre fordították. A két petákos előrelépdelt az utca két szélén, hogy két irányból támadhassanak Vinre. Az ingás mellett csendben álldogáló idegen egy füstös lehetett – a harc közben viszonylag kevésbé fontos szerep jut neki: egyetlen feladata, hogy a csapatát elrejtse az ellenséges allomanták szeme elől.
Nyolc míves. Kelsier képes lenne rá, hiszen egy inkvizítorral is elbánt. Vin azonban nem volt Kelsier. Ám az sem dőlt még el, hogy ez előnyére, vagy hátrányára válik. Vett egy mély lélegzetet, és azt kívánta, bárcsak lenne még egy kis félretett atiuma, miközben eltüzelte a vasat. A vas segítségével képes volt magához vonzani az egyik utcakövön fekvő érmét. Elkapta, aztán elejtette, majd felugrott és úgy tett, mintha rá akarna taszítani, hogy kilője magát a levegőbe. Az egyik petákos azonban rátaszított az érméjére, amitől az messzire repült. És mivel az allomancia törvényei szerint az allomanták csak a testükre merőlegesen taszíthatnak vagy vonzhatnak, Vinnek nem maradt semmi, amit horgonyként használhatott volna. Ha így taszít rá az érmére, akkor oldalirányba lőné ki magát. Így hát visszahuppant a földre. Hadd higgyék csak, hogy csapdába ejtettek – gondolta az utca közepén guggolva. A martalócok már egy kicsit magabiztosabban közelítettek. – Igen, tudom, mi jár az eszetekben. Vajon ez az a ködszerzet, aki megölte az Uralkodót? Ez a cingár kis teremtés? Lehetséges volna? Én is ugyanezen szoktam tűnődni. Az első martalóc támadásra készen behúzta a fejét, Vin pedig mozgásba lendült. Obszidiántőrök csillantak meg a sötétben, ahogy kirántotta őket tokjukból, majd fekete vér spriccelt az éjszakába, amikor a martalóc botja alatt elcsusszanva egyik tőrével végighasított a férfi combján. A gyilkos felhördült. Az éjszaka csendjét immár megzavarták. A férfiak szitkozódtak, ahogy a lány eltekergett köztük. Ekkor a martalóc társa lendült támadásba. Szinte követhetetlenül gyorsan mozgott a testében égő forrasz következtében: botjával letépte az egyik rojtot a ködköpönyegről, amikor Vin a földre dobta magát, majd felugrott, hogy kikerüljön a harmadik martalóc hatósugarából. Ismét érmék repültek a kis termetű testőr felé, amikre megpróbált rátolni. A petákos azonban szintén erőt fejtett ki az érmékre, és a két erő egymásnak ütközött. A fémek vonzása és taszítása a tömegről szólt. Ezért hát – a köztük lévő érmék miatt – Vin tömege összecsapott az orgyilkoséval. Mindkét fél hátrahőkölt, majd amikor a lány elrúgta magát, hogy meneküljön egy martalóc karma közül, a petákos a földre szédült. Ezúttal a másik irányból záporozott érmeeső a ködszerzet fejére. Még a
levegőben bukdácsolva fellobbantotta az acélt, ami új erővel töltötte fel a testét. A kék vonalak összekuszálódtak, de nem kellett különválogatnia az érméket, hogy mindet eltaszíthassa. Az előbbi petákos azonnal kilőtte a lövedékeit, amint megérezte Vin rezgését. A fémdarabkák szétszóródtak a ködben. A lány a vállával ért földet, gurult egy kicsit, aztán fellobbantva a forraszt, hogy visszanyerje az egyensúlyát, talpra ugrott. Rögtön ezután vasra váltott, és erősen magához rántotta a messze repülő érméket. A pénzek pedig gyorsan visszatértek hozzá. Amint közelebb kerültek, Vin félreugrott, és az utána iramodó martalócok felé taszította őket. Az érmék abban a pillanatban elkanyarodtak, és az ingázó felé csavarodtak, aki a ködben képtelen volt eltolni őket magától. Hiszen, mint minden míves, ő is csak egy allomantikus képességgel rendelkezett: vassal tudta vonzani a fémtárgyakat. De a martalócokat hatékonyan védelmezte. Felemelte a pajzsát, és felnyögött a becsapódó érmék erejétől. Vin újra mozgásba lendült. Egyenesen a tőle balra lévő, a földre hanyatlott petákos felé futott, akit jelenleg senki sem védett. A férfinak a lélegzete is elállt a meglepetéstől. A társa megpróbálta figyelmeztetni, de túl lassúnak bizonyult. A petákos tőrrel a mellkasában lelte halálát. Nem martalóc volt; nem tudta forrasszal felerősíteni a testét. A lány kirántotta a tőrt a testből, és végezetül még leszakította a férfi erszényét, aki halkan felnyögött, aztán lehanyatlott a kőre. Egy – számolta Vin az áldozatokat, és megpördült. Verejték csöpögött a szemöldökéről. Már csak hét férfival nézett farkasszemet a folyosónyi utcán. Valószínűleg azt várták, hogy elmenekül. Ehelyett azonban a lány nekik rontott. Ahogy a martalócok közelébe került, felugrott, aztán eldobta a haldoklótól szerzett erszényt. A másik petákos felkiáltott, és azonnal eltaszította az érméket. A lánynak azonban sikerült egy kis lendületet nyernie, aminek segítségével átugrott közvetlenül a martalócok feje felett. Az egyikőjük – a sebesült – sajnos elég szemfüles volt, és hátramaradt, hogy védelmezze a petákost. Amikor a lány földet ért, a martalóc magasra emelte a botját. Vin kitért az első csapás elől. Felemelte a tőrét, aztán… Egy kék vonal táncolt a szeme előtt. Gyorsan!
Habozás nélkül cselekedett: megpördült és egy ajtóretesznek taszítva tovaröppent, hogy kitérjen a férfi támadása elől. Az oldalára esett, majd egy kézzel feltolta magát. Ködpárától csúszós talppal siklott az utcakövön, mire sikerült megállapodnia. Egy érme koppant mögötte, aztán pattogva folytatta útját a macskaköveken. Nem az ő irányába közelített. Sőt, valójában úgy tűnt, mintha a még életben lévő petákosra irányították volna. Az bizonyára kénytelen volt eltaszítani. De ki hajíthatta? OreSeur? Nem, ez badarság! A kandra nem értett az allomanciához, és mellesleg soha nem is kezdeményezne ilyesféle támadást. OreSeur csupán olyan feladatokat végez el, amikre kimondottan felkérik. Az orgyilkos petákost ugyanígy összezavarta a támadás. Vin felemelte a fejét, ónt égetett, és rögvest megpillantott egy várakozó alakot az egyik közeli épület tetején. Egy sötét sziluettet. Még azzal sem bajlódott, hogy elrejtse magát. Ő az. A Figyelő. A fekete árnyalak nem mozdult a helyéről, és nem is avatkozott közbe, amikor a martalócok Vin felé rohantak. A lány átkozódva döbbent rá, hogy három bot csap egyszerre feléje. Az egyiket alulról kerülte ki, a másik körül megpördült, és tőrt szúrt a harmadikat tartó férfi mellkasába. Támadója hátratántorodott, de nem esett el. A forrasz miatt talpon tudott maradni. Miért avatkozott közbe a Figyelő? – tűnődött Vin, miközben odébb röppent. – Miért dobott érmét egy petákosra, aki nyilvánvaló módon el tudja taszítani azt? Töprengése majdnem az életébe került, mert egy addig a háttérben meghúzódó martalóc – a combján megvágott férfi – oldalról támadt rá. Még éppen időben húzódott félre, hogy elkerülje a csapást. Így azonban a másik három elé került. Akik egyszerre támadtak rá. Két ütés elől sikerült félreugrania, viszont a harmadik oldalba találta. Az erőteljes sujtás átlódította az utca túloldalára, és egy üzlet faajtajának csapódott. Roppanást hallott – szerencsére a fa, és nem a csontja recsegett – majd tőreit vesztve a földre omlott. Egy átlagos halandó már belehalt volna az ütközésbe, ám az ő forrasszal felerősített teste ennél sokkal többet
is kibírt volna. Levegő után kapkodva felegyenesedett, és ónt égetett. Ez kiélesítette érzékeit – beleértve a fájdalomérzetet is –, és a hirtelen jött megrázkódtatás hatására elméje kitisztult. Oldala sajgott, ahol az ütést elszenvedte. De nem adhatta fel egy martalóccal a nyomában, aki be akarta zúzni a koponyáját a furkósbotjával. A küszöbön guggolva forraszt lobbantott, és két kézzel elkapta a botot. Felnyögött, aztán a bal karját hátralendítve öklével belecsapott a fegyverbe, amitől a szépen megmunkált és mindenekelőtt kőkemény fa azonmód szilánkjaira tört. A martalóc kibillent az egyensúlyából, Vin pedig a bot egyik hosszabb szilánkjával átszúrta a férfi szemét. A martalóc tántorgása ellenére is állva tudott maradni. Nem vagyok képes elbánni a martalócokkal! Tovább kell állnom! Fájdalmával mit sem törődve, futásnak indult. A forraszöklűek megpróbálták követni, de a könnyebb, vékonyabb – és ami sokkal lényegesebb –, gyorsabb lány megkerülte a martalócokat, és visszatért a petákoshoz, a füstöshöz és az ingáshoz. Egy sebesült martalóc újra megjelent, hogy védelmezze mívestársait. Vin közeledtére a petákos kétmaroknyi érmét dobott a lány felé, ám a ködszerzet eltaszította magától a fémeket, aztán összpontosítva maga felé kezdte vonni a gyilkos erszényében rejlő pénzeket. A petákos felmordult, amikor a pénzes zacskó elindult ellenfele irányába. Rövid zsinórral volt a derekára erősítve, és ahogy Vin megrántotta a férfit, az előretántorodott. Ám a martalóc megragadta a társát, és erősen egy helyben tartotta. Mivel a lány egy mozdulatlan erszényhez horgonyozta magát, az erő kezdte a petákos felé húzni. Erre vasat lobbantott, és a levegőbe suhanva felemelte az öklét. A petákos felkiáltott, és meghúzta a zsinórt, hogy az erszény kiszabaduljon. De túl későn tette. A lendület halálos erővel repítette Vint ellenfele irányába. Öklével a petákos arcába vágott, ahogy elhaladt mellette. A férfi feje úgy fordult körbe, hogy a nyaka is beleroppant. Landoláskor a lány a martalóc állát találta el a könyökével, és a meglepett férfi hátrabukdácsolt. Vin apró lába következett, és nekicsapódott a martalóc nyakának. Egyik míves sem kelt fel többé. Így már három áldozatot számolhatott össze. Az eldobott pénzes zacskó a földre zuhant, aminek következtében több száz szikrázó vörösrézdarab szóródott szét Vin körül a
macskaköveken. Aki nem foglalkozott a könyökébe hasító fájdalommal, hanem ránézett az ingásra. Az pajzsát maga előtt tartva állt, és furamód nyugodtnak tűnt. Roppanás hallatszott a lány háta mögül. Ő felsikoltott, mert kiélezett hallása nehezen viselte a zajokat. Fájdalom nyilallt a fejébe, és két kezével védte a fülét. Elfeledkezett a füstösről, aki két fadarabot tartott a kezében, amelyeket úgy faragtak ki, hogy éles hangot hallassanak, ha összeütik őket. Mozdulatok és hárítások, tettek és következmények – ebből áll az allomancia. Az ón segítségével látott a sötétben, ami előnyt jelentett az orgyilkosokkal szemben. Azonban a fém rendkívüli módon felerősítette a hallását is. A füstös újra felemelte a fadarabokat. Vin felmordult, felkapott egy maréknyi érmét a földről, és a füstös felé hajította őket. Az ingás persze elkezdte maga felé húzni a fémeket, amelyek aztán a pajzsnak csapódtak, és lepattantak róla. De ahogy a levegőben repültek, Vin gondosan kiválasztott egyet, és megtaszította. Az érme így a férfi mögött esett le. Az ingás leeresztette a pajzsot, mit sem sejtve a kósza rézpénzről. A ködszerzet maga felé rántotta az érmét. Az apró, éles darabka fém hátulról keresztülhaladt a férfi mellkasán, aki egyetlen hang nélkül összeesett. Négy. Minden elnémult. A Vin felé tartó martalócok megtorpantak, a füstös pedig leeresztette a hangzó fadarabokat. Nem maradt már sem petákosuk, sem ingásuk – senki, aki vonzani vagy taszítani tudná a fémeket –, és a ködszerzet egy nagy halom érme kellős közepén állt. Ha nekilátna a hasznukat venni, még a martalócok is egykettőre otthagynák a fogukat. Csupán annyit kell tennie, hogy… Újabb érme repült fütyülve a levegőben. A Figyelő őrhelyéről lőtték ki. Vin szitkozódva behúzta a fejét, de a lövedéket nem neki szánták. A pénz a fadarabokat tartó füstöst találta el, közvetlenül a homlokán. A férfi holtan esett hátra. Miért? – A lány értetlenül nézte a holttestet. A martalócok újra támadtak, és ő szemöldökét ráncolva hátrált. Miért kellett megölni a füstöst? Már nem jelentett veszélyt. Hacsaknem… Kioltotta a vörösrezet, aztán rögvest bronzot égetett, a fémet, amelynek a segítségével kideríthette, ha egy másik allomanta is tartózkodott a közelben. Nem érezte, hogy a martalócok forraszt égetnének, hiszen még
mindig a füstös felhője borította őket, elrejtve allomantikus erejüket. Valaki más azonban vörösrezet perzselt a bensőjében. Hirtelen minden más értelmet nyert. Már értette, miért kockáztatott meg a csapat egy összecsapást vele, a gyakorlott ködszerzettel. Már értette, miért célzott a Figyelő a petákosra és miért ölte meg a füstöst. Komoly veszélybe került. Egy pillanat alatt kellett döntenie. Ösztöneire hallgatva cselekedett, de hát végül is az utca gyermeke volt: dörzsölt tolvaj és csaló. A megérzéseket mindig is sokkal magától értetődőbbnek tartotta, mint az észérveket. – OreSeur! – kiáltotta. – Irány a palota! Természetesen ez egy előre megbeszélt, titkos jel volt. Vin hátralépett, és kis időre tudomást sem vett a martalócokról, amikor a szolgája kidugta a fejét az egyik sikátorból. A kandra előhúzott valamit az övéből, és fürgén a lány felé hajította. Olyasféle kicsiny üvegcse volt, amiben az allomanták a fémreszeléket tartják. A lány maga felé rántotta az üveget. Nem messze tőle a második petákos – aki eddig úgy hevert a földön, mintha meghalt volna – ekkor szitkozódva feltápászkodott. Vin megperdült, és gyorsan felhajtotta az üveg tartalmát, a vízben úszkáló egyetlen atiumgyöngyöt. Nem kockáztathatta, hogy a testén hordja – túl nagy veszteség lett volna, ha harc közben valaki megkaparintja tőle. Meghagyta OreSeurnek, hogy éjszaka maradjon a közelében, és veszély esetén adja át neki az üvegcsét. A „petákos” egy eladdig rejtegetett üvegtőrt húzott elő az övéből, és rátámadt Vinre, megelőzve a martalócokat, akik szintén egyre közelebb kerültek hozzá. A lány egy pillanatra eltűnődött. Kissé sajnálta, hogy így alakult, de hát nem maradt más kiút. A férfiak egy ködszerzetet rejtegettek maguk között; egy hozzá hasonló, mind a tíz fém égetésére képes allomanta-mestert. Egy ködszerzetet, aki csak a megfelelő pillanatra várt, hogy megtámadhassa; hogy meglepetésszerűen lerohanja. Talán még atium is van nála, és csak egyféle módon lehet harcolni az ilyen ködszerzet ellen. A legfontosabb allomantikus fémet csak a beavatott ködszerzetek használhatták, és könnyen eldönthette a küzdelem kimenetelét. Minden egyes gyöngy egy vagyont ért – de mit ér a vagyon, ha ő meghal? Gyorsan elkezdte égetni a lenyelt atiumgyöngyöt.
A világ megváltozott körülötte. Minden mozgó tárgynak – a nyikorgó ablaktábláknak, az aláhulló hamunak, a támadó martalócoknak, de még a kavargó ködnek is – megjelent egy áttetsző mása a levegőben. A képmások egy lépéssel az eredetijük előtt haladtak, megmutatva neki, pontosan mi fog történni pár pillanattal később a jövőben. Csupán a ködszerzetre nem vonatkozott mindez. Ahelyett, hogy egyetlen atiumárnyék vetült volna ki felőle, több tucatnyi jelent meg belőle, ami annak a jele, hogy ő is használt atiumot, és csak rövid időre torpant meg. Vin saját teste felrobbant volna ennyi zavaros atiumárnyék hatására. De most, hogy látta a jövőt, azt is látta, hogy ellenfele mit fog csinálni. Ez pedig megváltoztatta saját terveit is. Emiatt azonban az ellenfél is megváltoztatja a lépéseit. És így tovább, mint amikor két, egymással szemben álló tükör a végtelenségig tükrözi vissza a másik képét. Egyikőjük sem tehet szert előnyre. Bár az ellenfél ködszerzete megtorpant, a négy szerencsétlen martalóc továbbra is támadt, és fogalmuk sem volt, hogy Vin atiumot éget. A lány megfordult, és az elesett füstös teste mellé állt. Egyik lábával a levegőbe rúgta a fadarabokat. Az egyik martalóc ért oda imbolyogva. Botütésének átlátszó atium képmása keresztülhatolt Vin testén. Ő megperdült, oldalra húzta magát, és érezte, amint az igazi bot a füle mellett sújt le. Ezt a cselt könnyen be lehetett vetni, ha az atium kisugárzása segített. Elkapta az egyik fadarabot a levegőben, és a martalóc nyakába vágta. Majd megfordult, hogy elkapja a másik lefelé zuhanó botot is, aztán visszafordult, és összezúzta vele a férfi koponyáját. Az előrebukott, nyögött, és Vin ismét megperdült, könnyedén kikerülve két másik botot. A hangkeltő fadarabokkal egy újabb martalóc fejének két oldalára csapott. A fadarabok összetörtek, és üresen kongtak, mint valami zenei ütem, mikor a martalóc koponyája széthasadt. A férfi összeesett, és nem mozdult többé. Vin felrúgta a botját a levegőbe, eldobta a használhatatlan fadarabokat, és elkapta a botot. Majd megfordult, meglódította azt, és egy csapással letaglózta a két másik martalócot is: folyamatos mozdulattal két gyors, ámde erőteljes csapást mért a fejükre. Miután a férfiak meghaltak, guggolva kuporodott össze. Egyik kezében a botot tartotta, a másikat pedig a ködlepte macskaköveken pihentette. Az ellenséges ködszerzet nem mozdult, és Vin bizonytalanságot vélt
felfedezni a szemében. A hatalom és erő nem feltétlenül jelentett hozzáértést is, ráadásul a férfi két legnagyobb előnye, a meglepetés ereje és az atium, érvényét vesztette. A férfi megfordult, magához húzott egy adag érmét, és ellőtte őket. De nem Vin felé, hanem OreSeur irányába, aki még mindig a sikátor bejáratánál várakozott. A ködszerzet nyilván abban reménykedett, hogy a lány figyelmét el tudja terelni a szolgája iránt érzett aggodalma, ő pedig elmenekülhet. Tévedett. Vin figyelmen kívül hagyta az érméket, és előrerohant. OreSeur is hiába jajdult fel fájdalmában – egy tucat érme fúródott bőrébe –, a lány a ködszerzet fejébe vágta a botot. Azonban amint elhagyta az ujjait, a bot atium képmása megállapodott, és már csak egyet mutatott mindenből. Az orgyilkos ködszerzet lebukott, így tökéletesen kikerülte a csapást. Ugyanakkor ez a mozdulat éppen annyi időre vonta el a figyelmét, hogy Vin közel tudott kerülni hozzá. Gyorsan kellett cselekednie; az atiumgyöngy nagyon apró volt. Hamar le fog égni. És miután eltűnik, ő támadhatóvá válik. Ellenfele teljes hatalommal tudna uralkodni felette… A halálra rémült ellenfél felemelte a tőrét. Ebben a pillanatban azonban elfogyott az atiuma. Vint ragadozóösztöne azonnali támadásra sarkallta, és megsuhintotta az öklét. A másik ködszerzet felemelte a karját, hogy kivédje az ütést, de a lány előre látta, hogy ez következik, ezért megváltoztatta támadása irányát. Az ütés egyenesen a férfi arcába csapódott. Majd gyakorlott ujjakkal megragadta a férfi üvegtőrét, mielőtt az leesett és ripityára tört volna. Ezután felegyenesedett, és keresztülvágta vele ellenfele nyakát. A másik ködszerzet némán hullott a földre. Vin fölötte állt, és zihált. Az orgyilkosok szanaszét hevertek körülötte. Egy ideig mindent elsöprő hatalmat érzett. Az atiummal legyőzhetetlen párost alkottak. Minden ütést kivédhetett a segítségével, és minden ellenséget megölhetett. Aztán az ő atiuma is elfogyott. Hirtelen minden olyan lehangolttá vált. A fájdalom visszatért az oldalába, és köhögve nyögdécselt. Jó nagy sebei és horzsolásai keletkeztek. Talán még egy-két bordája is eltört. De megint győzedelmeskedett. Bár csak egy hajszál híján. Mi történne, ha elbukna? Ha nem figyelne eléggé, ha nem harcolna elég ügyesen?
Elend meghalna. A lány sóhajtott, majd felnézett. A Figyelő még mindig a helyén volt, őt bámulta egy háztetőről. A hónapok óta tartó üldözések ellenére még nem sikerült elkapnia. De egyszer úgyis sarokba szorítja az éj leple alatt. Azonban nem ma. Erre már nem maradt energiája. Valójában egy kicsit attól tartott, hogy a Figyelő lesújt rá. Ugyanakkor – gondolta –, megmentette az életemet. Odavesztem volna, ha túl közel kerülök ahhoz az elrejtett ködszerzethez. Elég lett volna egyetlen pillanat, amikor ő atiumot éget a tudtom nélkül, és könnyen tőrével a mellkasomban haltam volna meg. A Figyelő még néhány pillanatig bámészkodott – és mint mindig, ezúttal is körbefonta a köd. Majd megfordult, és eltűnt az éjszakában. Vin hagyta elmenni; előbb OreSeurrel kellett foglalkoznia. Odabukdácsolt a kandrához, majd megtorpant. Az alaktalan test, ami jelenleg egy szolga nadrágját és ingét viselte, érmékkel volt teletűzdelve, és a számtalan sebből vér szivárgott. A kandra felnézett Vinre. – Mi az? – kérdezte. – Nem számítottam rá, hogy vér fog folyni a testedből. OreSeur felhorkantott. – És valószínűleg arra sem számított, hogy fájdalmat is érzek. Vin szóra nyitotta száját, de inkább hallgatott. Valójában ezzel sosem foglalkozott. Majd megkeményítette magát. Hogy jön ez a valami ahhoz, hogy engem leszidjon? Akárhogy is, OreSeur hasznosnak bizonyult. – Köszönöm, hogy idedobtad az üvegcsét! – Ez volt a feladatom, kisasszony – válaszolta a kandra, miközben nyögdécselve, a sikátor falának támaszkodva felegyenesedett. – Kelsier úr bízott meg az ön védelmével. Mint mindig, most is csak a szerződést teljesítem. Ó, igen, a mindenható szerződés. – Tudsz jönni? – Csak nagy erőfeszítések árán, kisasszony. Az érmék sok csontomat összetörték. Szükségem lesz egy új testre. Esetleg az egyik orgyilkosét felhasználhatnám. Vin a homlokát ráncolta. Visszapillantott a halottakra, és gyomra kissé felfordult az undorító látványtól. Megölte őket, mind a nyolcat. Azzal a
kegyetlen hatékonysággal, amit még Kelsiertől tanult. Ez vagyok hát. Egy gyilkos. Mint ezek a férfiak. De ennek így kellett lennie. Valakinek meg kellett védenie Elendet. Mégis, az a gondolat, hogy OreSeur felfalja az egyiket – megemészti a tetemet, majd vár, hogy kandra érzékei emlékezzenek az izmok, a bőr, és a szervek elhelyezkedésére, hogy aztán újra létre tudja azokat hozni – undorral töltötte el. Félrenézett, és látta az alig palástolt megvetést OreSeur szemében. Mindketten tudták, hogy mi a véleménye arról, amikor a kandra emberi testeket fal fel. És azzal is mindketten tisztában voltak, hogy a kandra mit gondol a lány előítéleteiről. – Nem – jelentette ki Vin. – Egyiket sem fogjuk felhasználni közülük. – Akkor találnia kell számomra egy másik testet. A szerződés kimondja, hogy nem kényszeríthetnek gyilkolásra. A lány gyomra újra émelyegni kezdett. Majd kitalálok valamit. A kandra jelenlegi teste is egy gyilkostól származott, akit kivégeztek. Vin még mindig aggódott, hogy valaki a városban esetleg felismeri az arcát. – Vissza tudsz jönni a palotába? – kérdezte a kandrától. – Idő kell hozzá. A lány bólintott, majd otthagyta a kandrát, és visszafordult a holttestekhez. Valahogy sejtette, hogy ez az éjszaka fordulópont lesz a Belső Uradalom életében. Straff orgyilkosai sokkal több kárt okoztak, mint azt sejtenék. Nem maradt már több atiumgyöngy. Legközelebb, ha egy ködszerzet megtámadja, védelem nélkül kell harcolnia. És valószínűleg olyan könnyen odavész majd, mint az a ködszerzet, aki ma az ő keze által halt meg.
A testvéreim nem vesznek tudomást a tényekről. Nem képesek összefüggést találni a mostanság végbemenő furcsaságok között. Nem hallgatják meg az ellenvetéseimet, és vakok a felfedezéseimre.
Harmadik fejezet
Elend egy sóhaj kíséretében az íróasztalára ejtette a tollát, majd hátradőlt a székében, és megvakarta a homlokát. Úgy gondolta, ért annyit a politikai elmélethez, mint bárki más. Az biztos, hogy többet olvasott a gazdaságtanról mint a barátai, azonkívül behatóan tanulmányozta a kormányzási rendszereket, és levezényelt már számos politikai vitát. Tudta, miként lehet megszilárdítani és tisztességgel irányítani egy nemzetet, és új királyságában megpróbálta foganatosítani ezeket az elméleteket. Egyedül azzal nem számolt, milyen képtelenül nehéz igazgatni a parlamentáris tanácsot. Felállt, és átsétált a szobán, hogy töltsön magának a behűtött boroskancsóból. A balkonhoz érve azonban megtorpant, és kinézett az ablakon. A távolban halovány ragyogás tört át a ködön. Apja seregének tábortüzei. Letette a kupát. Már így is kimerültnek érezte magát, az ital pedig semmiképpen nem segít ilyenkor. Nem térhetek nyugovóra, míg el nem intézem ezt – gondolta, és erőt véve magán visszatért a székéhez. A Nagygyűlés hamarosan összeül, és még éjszaka be kellett fejeznie a javaslatot. Felkapta a papírlapot, és átfutotta a leírtakat. A kézírását még saját
maga sem tudta maradéktalanul elolvasni, ráadásul mindenféle, zaklatott lelkiállapotát tükröző áthúzások és jelölések nehezítették az eligazodást a szövegben. Már hetek óta tudomással bírtak a sereg előrenyomulásáról, ám a Nagygyűlés még mindig nem tudott közös nevezőre jutni a teendőket illetően. Voltak olyan tagok, akik békekötést javasoltak, mások viszont azt akarták, hogy a király egyszerűen adja át a várost. Megint mások haladéktalan ellentámadást szorgalmaztak. Elend attól tartott, hogy a megadáspártiak befolyásolni fogják a többieket, de amennyiben sikerülne elfogadtatni az előterjesztését, nyerhetne egy kis időt. Királyként jogszerűen bocsátkozhatott tárgyalásokba a külső hódítóval. A javaslat értelmében a Nagygyűlés nem cselekedhetne elhamarkodottan, legalábbis addig nem, amíg ő nem folytatott megbeszélést az apjával. Újra felsóhajtott és letette a papirost. A Nagygyűlés csupán huszonnégy főből állt, de komolyabb kihívást jelentett közös nevezőre jutni velük, mint amilyen fenyegetőnek vagy égetőnek a viták során felemlített gondok tűntek. Megfordult, és az asztalán álló magányos lámpa felett, a nyitott erkélyajtón át elnézett a tüzek irányába. A tetőn léptek csosszantak – Vin járta szokásos éjszakai portyáját. Elend megeresztett egy röpke, szeretetteljes mosolyt, de most még a lány gondolata sem tudta tartósan jó kedvre deríteni. Miként használhatnám fel az orgyilkostársaság támadását? Talán ha nyilvánosságra hozná a történteket, a Nagygyűlés emlékezetébe idézhetné, hogy Straff megvetéssel viseltetik az emberi élet iránt. Akkor talán nem akarnák annyira átadni neki a várost. Ugyanakkor persze az is lehet, hogy megijednének és a saját életüket féltve még inkább arra törekednének. Néhanapján eltűnődött, vajon az Uralkodónak nem volt-e mégiscsak igaza. Természetesen nem abban, hogy leigázta a népét, hanem, hogy minden hatalmat a kezében összpontosított. A Végső Birodalomnál semmi sem volt szilárdabb. Ezer évig ellenállt mindenféle lázadásnak, és az Uralkodó kemény kézzel irányította a világát. Ám az Uralkodó halhatatlan volt – eszmélt rá Elend. – Ez az előny nekem nem adatott meg. A Nagygyűlésen keresztül intézkedni mégiscsak a legkisebb rossz. Valódi jogi hatalommal rendelkező parlamentet adott az embereknek, és rajtuk keresztül szilárd kormányt hozhat létre. A népnek királya lesz –
valaki, aki a folytonosságot, az egységet jelképezi. Egy olyan ember, akit nem fertőz meg a hatalomvágy, akinek nem kell újból megválasztatnia magát. A Nagygyűlés ugyanakkor a nép tagjaiból álló tanácsként, megfogalmazhatja a hétköznapi emberek gondjait. Mindez csodálatosan hangzott – elméletben. Feltéve, hogy túlélik az elkövetkező néhány hónapot. Az ifjú király megdörzsölte a szemét, aztán a tintába mártotta a tollát és új mondatokat körmölt a lap aljára. Az Uralkodó halott. Vin még egy év elteltével is nehezen fogta fel ennek igazságát. Az Uralkodó jelentett… mindent. Király és isten, törvényhozó és legfőbb hatalom volt egy személyben. Örökkévaló és abszolút volt, s immár nem létezik. Mert ő, Vin kioltotta az életét. Természetesen az igazság távolról sem nyűgözte le olyan erővel, mint a legendák. Nem valamiféle hősi, rejtélyes hatalom segítette őt a győzelemben. Egyszerűen csak rájött, mivel tudja az Uralkodó halhatatlanná tenni magát, aztán pedig szerencsés módon – és szinte véletlenül – kiaknázta a gyengeségét. Nem volt ő sem bátor, sem okos. Csak szerencsés. Felsóhajtott. A sebei még mindig lüktettek, de elszenvedett már ennél sokkal rosszabb sérüléseket is. Az egykor Venture várként szolgáló palota tetején ücsörgött – éppen Elend erkélye felett. Lehet, hogy nem érdemelte ki a hírnevét, mindenesetre segédkezett a királynak: biztosította az életét. Bár többtucatnyi hadúr civódott a néhai Végső Birodalom területén, egyikőjük sem vonult be Luthadelbe. Egészen mostanáig. Tüzek égtek a város határán. Straff hamarosan megtudja, hogy orgyilkosai halottak. És aztán mi történik? Megrohamozza a várost? Ham és Dorong figyelmeztettek, hogy Luthadel nem bírna ki egy összehangolt támadást. Ezzel bizonyára Straff is tisztában volt. Ennek ellenére Elend egyelőre még biztonságban tudhatta magát. Ügyes testőre sorra rátalált az orgyilkosokra és kiiktatta őket: alig telt el úgy hónap, hogy ne kapott volna el valakit, aki be akart lopózni a palotába. Sokan csak kémkedtek, és nagyon kevesen bírtak allomantikus
képességekkel. De teljesen mindegy, mert egy hétköznapi ember acélkése ugyanolyan könnyedén végezhet Elenddel, mint egy allomanta üvegtőre. Nem hagyhatta, hogy megtörténjen a legrosszabb. Akármi lesz is – akármilyen áldozattal is jár – a királynak életben kell maradnia! Hirtelen nyugtalanság fogta el, és a tetőablakhoz lopakodva megnézte magának a férfit. A fiatal király biztonságban ült az íróasztalánál, és valamiféle új javaslaton vagy rendeleten dolgozott. Alig változott valamit, mióta trónra lépett. A Vinnél körülbelül négy évvel idősebb Elend a húszas évei elején járt – és rengeteg energiát fektetett tanulmányaiba, de egyáltalán nem foglalkozott a külsejével. A haját csak akkor fésülte meg, ha valami fontos ügyben kellett közbenjárnia, és még a jól szabott felöltőkben is sikerült zilált alak benyomását keltenie. A lány úgy gondolta, valószínűleg Elend a legjobb ember, akit valaha is ismert. Ráadásul a becsületes, eltökélt, okos, és másokkal is törődő ifjú király valamilyen okból kifolyólag szerette őt. Voltak pillanatok, amikor ez a tény még annál is jobban lenyűgözte a lányt, mint az Uralkodó halálában játszott saját szerepe. A ködszerzet felemelte a tekintetét az üvegről és visszanézett a tábortüzekre. Majd jobbra és balra is kitekintett. A Figyelő nem tért vissza. Az idegen a hasonló éjszakák alkalmával gyakran próbára tette Vint, és mielőtt eltűnt volna a városban, mindig veszélyesen közel merészkedett Elend lakosztályához. Persze, ha meg akarta volna ölni a királyt, könnyűszerrel megtehette volna, mialatt én a többiekkel harcoltam… Ez a gondolat nyugtalanította. Nem őrizhette szerelmét minden pillanatban. Elend pedig rémisztően sok időt töltött mások társaságában, védtelenül. Igaz, a királyt testőrök is vigyázták, néhányan ráadásul allomanták. Ám ugyanolyan fáradtan teljesítettek szolgálatot, mint a lány. Még soha nem harcolt az orgyilkosoknál jobban kitanított, veszélyesebb mívesekkel. Megremegett, amikor a köztük bujkáló ködszerzetre gondolt. Nem a legjobbak közé tartozott a fickó, de hát mindegy is: nem kell sok ügyesség hozzá, hogy valaki atiumot égessen és a megfelelő helyen sújtson le rá. A köd egyre csak kavargott, és a sereg jelenléte nyugtalanító igazságra emlékeztette a lányt: a környék hadurai kezdték megszilárdítani a hatalmukat és fontolgatták a terjeszkedést. Ha Luthadel át is vészeli Straff próbálkozását, utána majd jönnek mások.
Vin némán becsukta a szemét és fellobbantotta a bronzot, mert aggódott, hogy a Figyelő – vagy más allomanta – a közelben ólálkodik, és megpróbálja elintézni az ifjú királyt, míg magában tölti az éjszakát a lakosztályában. A legtöbb ködszerzet nem tulajdonított túl sok hasznot a bronznak, így szinte nem is nagyon alkalmazták. A ködszerzetek vörösrézzel fedték el allomantikus tevékenységüket – ráadásul a fém arra is képes volt, hogy megvédje a használóját a cink és réz által kiváltott érzelmi befolyásolástól. Ezért a legtöbb ködszerzet bölcs dolognak tartotta mindig égetni egy kis vörösrezet. Vin azonban át tudott hatolni a vörösrézködön. A vörösrézköd nem valamiféle látható jelenség. Annál sokkal megfoghatatlanabb. Jókora adag letompított levegő, aminek a védelme alatt az allomanták szabadon égethetik fémjeiket, és nem kell aggódniuk, hogy a bronzégetők kiszúrják őket. Ámde Vin mindig megérezte, ha allomanták a vörösrézfelhőn belül fémet égettek, bár nem tudta pontosan, honnan ez a képessége. Még Kelsier, az általa valaha ismert allomanták közt a legerőteljesebb sem tudott áthatolni a vörösrézfelhőn. Ma éjszaka azonban semmit sem érzékelt. Felsóhajtott és kinyitotta a szemét. Furcsa képessége megszédítette, de már megszokta az érzést. Marsh megerősítette, hogy az acélinkvizítorok képesek áthatolni a vörösrézfelhőn, és abban is biztos volt, hogy az Uralkodó szintúgy birtokolta a képességet. No de ő? Miért képes rá ő is – a lány, aki alig két éve gyakorolja az allomanciát? De más kérdések is gyötörték. Még most is tisztán emlékszik arra a hajnalra, mikor az Uralkodóval küzdött. Történt akkor valami, amiről még senkinek sem beszélt – részben azért, mert félt, hogy a róla szóló pletykák és legendák igazak. Valahogyan a ködből nyerte az erejét, a fémek helyett azt használta fel allomanciájához. Csak azzal az erővel, a ködből nyert erővel vált képessé arra, hogy legyőzze az Uralkodót. Bár szerette azzal áltatni magát, hogy csupán a szerencsén múlott, hogy rájött az Uralkodó cseleire. De mégis volt valami furcsa abban az éjszakában, az egész küzdelemben. Valami történt, amit nem lett volna szabad megtennie, és amit azóta sem tudott megismételni. Megrázta a fejét. Oly sok minden tisztázatlan még. És nem csupán az allomanciával kapcsolatban. Hiába tettek meg mindent Elend friss királyságának többi vezetőjével együtt, Kelsier útmutatásai nélkül elveszettnek érezte magát. A tervek, a sikerek, de még a célok is elvesztek
az alaktalan, fodrozódó ködben. Nem lett volna szabad elhagynod minket, Kel! Megmentetted a világot, de feleslegesen áldoztad fel magad. Kelsier, Hathsin Túlélője, aki kiagyalta és megvalósította a Végső Birodalom összeomlását. A lány személyesen ismerte: vele dolgozott, tőle tanulta az allomancia fortélyait. Legenda és hős lett belőle. Ám Kelsier halandó volt; esendő, tökéletlen. A szkák végtelenül tisztelték, és Elendet meg a többieket okolták a borzalmakért, amiket valójában Kelsier okozott. A gondolat keserűséget ébresztett Vin szívében. Gyakran érzett így, amikor Kelsierre gondolt. Talán csak cserbenhagyva érezte magát, vagy talán az a nyugtalanító képzete támadt, hogy a férfi – csakúgy, mint ő maga – mégsem érdemelte meg igazán a dicséretet. Sóhajtott, lehunyta a szemét, de a bronzot nem oltotta el. Az éjszakai harc sokat kivett belőle, és rettegve gondolt az elkövetkező órákra, amelyeket még éberen szándékozott tölteni. Nehéz lesz ébernek maradni, ha… Különös érzése támadt. Gyorsan kinyitotta a szemét és fellobbantotta az ónt. Megperdült, és ráfeküdt a tetőgerincre, hogy elrejtőzzön. Valaki a közelben ólálkodott és fémet égetett. Bronzhullámok dübörögtek szinte észrevétlen lüktetéssel – mintha valaki puhán dobolt volna az éjszakában. Az ütemeket vörösrézfelhő tompította. Az illető – akárki is volt – azt hitte, a vörösréz majd elrejti. Hisz Elenden és Marshon kívül élő ember nem tudott Vin furcsa képességéről. Aki megneszelte, nem sokáig maradhatott életben. A lány előrekúszott, a tető vörösréz borítása lehűtötte az ujjait és lábujjait. Megpróbálta kideríteni, honnan jön a lüktetés. Volt benne valami… szokatlan. Nehézséget okozott beazonosítani az illető által égetett fémeket. Talán forrasz dobolását hallotta? Esetleg vas tempóját? A ritmus ismeretlenül csengett Vin fülének; mintha csak valamiféle sűrű sár kavargott volna. Valahol nagyon közel kellett lennie… A tetőn… Éppen az orra előtt. A lány megdermedt és leguggolt. Az esti szellő ködfalat fújt köré. Hol állhat a betolakodó? Az érzékei összezavarodtak. A bronz elhitette vele, hogy valaki áll előtte, de a szeme nem hitt neki. Alaposan szemügyre vette a sötét és kavargó ködöt.
Az első alkalom, hogy becsapom magam a bronzzal – gondolta, és a homlokát ráncolva felegyenesedett. Aztán észrevette. Nem a ködben, hanem ködből volt. Az alak néhány lépésnyire várakozott. Érthetően nem vette észre, hisz az idegen alakja épphogy csak kirajzolódott a párában. Vin levegő után kapkodott, aztán hátrálni kezdett. A különös, elmosódó körvonalak nem mozdultak. A lány hiába erőltette a szemét: a homályos, halovány, kusza és kavargó köd rajzolta meg az idegen vonásait. Ha a sziluett nem marad meg ilyen hosszú ideig, könnyen el is veszíthette volna szem elől – mint a felhőkben rövid időre felbukkanó állatalakokat. De a jelenés nem moccant. A köd fodrai egyre hizlalták a testét és még hosszabbra nyújtották hosszúkás fejét. Összevissza, mégis állandó alakja emberi lényére emlékeztetett, de hiányzott belőle a Figyelő tömörsége. Valami hibádzott. A rémisztő ködjelenés tett egy lépést előre. Vin azonnal támadásba lendült: feldobott egy maréknyi érmét, majd megtaszította őket a levegőben. A fémdarabkák áthasították a ködöt, csíkot húztak maguk után, és szépen áthaladtak a homályos alak páratestén. Amaz várt még egy pillanatot, majd egyetlen puffanással eltűnt, beleolvadt a véletlenszerűen megjelenő ködtajtékba. Elend választékos fordulatokkal tarkította zárósorait, bár tudta, az írnok úgyis átfogalmazza az előterjesztést. Mégis, büszkén pillantott a kész műre. Sikerült kidolgoznia egy érvelésrendszert, amely végre meggyőzi majd a Nagygyűlést arról, hogy nem adhatják meg magukat csak úgy egyszerűen Straffnek. Öntudatlanul az asztalán heverő papírkupacra nézett, amelynek tetején egy ártatlannak kinéző sárga levél feküdt. A papír még össze volt hajtva, és a vérfoltra emlékeztető pecsétviasz egy helyen megrepedt. A levél nem nyúlt túlzottan hosszúra; Elend könnyedén megjegyezte a tartalmát. Fiam! Bízom benne, hogy gondoskodtál a Venture-ház érdekeltségeiről Luthadelben. Én magam megerősítettem a Nyugati Uradalmat, és
hamarosan visszatérek. Akkor majd lehetőséged adódik, hogy átadd nekem a város kulcsait. Straff Venture király Az összes hadúr és despota közül, akik az Uralkodó halála óta veszélyt jelentettek a Végső Birodalomra, Straff bizonyult a legveszedelmesebbnek. Az ifjú király első kézből tudta mindezt: az apja igazi birodalmi nemes volt, aki egész életét az urak közti versengéssel töltötte. Számára minden csak a hírnévről és hatalomról szólt. Mindez továbbá igen jól ment neki, hiszen a Venture-ház lett a legerősebb nemesi család a Bukás előtti időszakban. Elend atyja nem látott sem tragédiát, sem győzelmet az Uralkodó halálában, csakis lehetőséget. És a tény, hogy a saját bevallása szerint mamlasz fia kikiáltotta magát a Középső Uradalom királyának, végeláthatatlan örömmel töltötte el. Elend megrázta a fejét, és visszatért az irathoz. Még néhányszor átolvasom, egy-két dolgot kijavítok, aztán végre alhatok is. Először azonban… Egyszerre csak egy köpönyeges alak ugrott be a tetőablakon, és puhán földet ért mögötte. A férfi felhúzott szemöldökkel fordult hátra. – Tudod, nem véletlenül hagyom nyitva a balkon ajtaját, Vin. Azon keresztül is közlekedhetnél. A lány se szó, se beszéd, egy allomanta természetellenes ruganyosságával keresztülviharzott a szobán. Bepillantott a király ágya alá, aztán a szekrényhez lépve kitárta az ajtaját. Egy riadt állat feszültségével hátraugrott, de láthatóan semmit sem talált, mert ezután a többi terembe vezető ajtóhoz ment, és kikukucskált a folyosóra. A király szeretettel figyelte a lány ténykedését. Egy kis időbe telt, amíg megszokta Vin sajátos… gondolkodásmódját. Szerette azzal ugratni kedvesét, hogy aggodalmaskodása már-már beteges méreteket ölt. A lány minderre csak annyit felelt, hogy megpróbál körültekintően élni. Ettől függetlenül, amikor Elendhez jött látogatóba, rendre megvizsgálta az ágyat, a szekrényt, és az egyéb zugokat. A fennmaradó időben türtőztette magát, de a szemével ilyenkor is bizalmatlanul lehetséges rejtekhelyek
után kutatott. Azonban sokkal kevésbé viselkedett nyugtalanul, amikor nem volt különösebb oka Elend miatt aggódni. A fiatalember lassan ráismert a néhai Valette Renoux-álarc mögött megbúvó, rendkívül összetett személyiségre. Ő az arisztokratikus megjelenésű Valette-be lett szerelmes, és nem ismerte az ideges, lopva járó ködszerzetet. Néha még most is nehezére esett ezt a két viselkedésmódot egy személyként látnia. Vin bezárta az ajtót, majd várt egy szívdobbanásnyi ideig, és nagy, fekete szemével Elendet figyelte. A fiatal férfi azon kapta magát, hogy mosolyog. Furcsaságai miatt – vagy talán éppen azért – szerette ezt a vékonyka nőt. Szerette határozott tekintetét és nyers modorát. A senkihez sem hasonlítható lányból egyszerű, mégis őszinte szépség és eszesség áradt. Néha azért aggódott is érte. – Vin? – A király felemelkedett ültéből. – Láttál valami szokatlant ma este? A kérdés meghökkentette Elendet. Elgondolkozott. – Úgy érted, hogy rajtad kívül? A lány összeráncolt homlokkal ismét átkelt a szobán. A fiatalember a ködszerzet apró, fekete nadrágba és gombolós férfiingbe öltözött alakját figyelte. A ködszerzet köpönyege rojtjait maga mögött húzta, a csuklyát pedig szokásához híven hátratolta. Könnyeden lépkedett – egy forraszt égető allomanta önkéntelen eleganciájával. Összpontosíts! – figyelmeztette magát Elend. – Van valami gond? Az ideges lány az erkély irányába tekintett. – A Figyelő megint a városban tartózkodik. – Biztos vagy benne? A másik bólintott. – Ugyanakkor nem hiszem, hogy ma este eljön érted. Elend elfintorodott. A nyitott erkélyajtón át ködcsíkok kúsztak be a szobába, és egészen addig kavarogtak a padlón, míg végül elpárologtak. Az ajtón kívül pedig… sötétség és káosz honolt. Csak köd – nyugtatta magát az ifjú király. – Vízpára. Semmi olyan, amitől tartani kellene. – Miből gondolod, hogy a ködszerzet nem jön el értem? Vin megvonta a vállát.
– Egyszerűen csak érzem, hogy nem fog. Gyakran adott hasonló válaszokat. Az utcán nevelkedett, és megtanult bízni az ösztöneiben. De érdekes módon Elend ugyanúgy megbízott bennük. Kedvesét vizslatta, és bizonytalanságot olvasott ki a lány testtartásából. Valami más is nyugtalanította Vint ma este. Belenézett a sötét szemekbe és egy röpke időre összeolvadt a tekintetük. – Mondd el, mi bánt? – Láttam… valami mást is. Vagy legalábbis azt hiszem. Valamit a ködben; egy alak tűnt elő a párából. Allomancia segítségével is éreztem. Aztán hirtelen eltűnt. A ráncok elmélyültek Elend homlokán. Odasétált a kis termetű lányhoz és átölelte. – Vin, túlságosan kifárasztod magad. Nem róhatod egész éjszaka a várost, hogy aztán napközben is éberen figyelj! Még az allomantáknak is kell néha aludni. A ködszerzet némán bólintott. A férfi karjaiban nem tűnt az Uralkodót levágó, nagy hatalmú harcosnak. Csupán egy fiatal nőnek, akit magával sodortak az események és aki talán sok mindenben érzett Elendhez hasonlóan. Engedte, hogy szerelme a karjaiban tartsa, bár az elején nem adta át magát az érzésnek. Mintha egy része még mindig attól tartott volna, hogy bántódása esik – hiszen lelke legmélyén az aprócska kislány nem értette, hogy nem csak dühből érinthetik meg, hanem szeretetből is. Aztán végre teljesen ellazult. Elend azon kevesek közé tartozott, akiknek a közelében képes volt erre. Amikor belekapaszkodott – úgy istenigazából belekapaszkodott – a fiatal férfiba, félelemből fakadó kétségbeeséssel csüngött rajta. Allomanta képességei és csökönyös határozottsága ellenére olykor zavarba ejtően sebezhetőnek látszott. Úgy tűnt, szüksége van Elendre, és az ifjú uralkodó szerencsésnek érezte magát emiatt. Néhanapján aggódott, de szerencsésnek tartotta magát. Nem említették többet a házassági ajánlatot és hogy a lány miért utasította vissza őt, bár Elend agyában még élénken éltek az emlékek. A nők bonyolult teremtések. Nehéz őket megérteni. Ráadásul nekem sikerült mind közül a legfurcsábbat kiválasztanom. Ennek ellenére nem volt oka panaszra. Vin szerette őt; ő pedig megbirkózott a lány sajátos gondolkodásmódjával. A ködszerzet felsóhajtott, aztán felnézett szíve választottjára, és
gyengéd pillantással hívta, hajolna le hozzá, csókolná meg. Egy hosszú pillanatig álltak így egybeforrva, és a csók után Vin a fiú vállán pihentette a fejét. – Van egy másik gondunk is – súgta. – Ma éjszaka elfogyott az utolsó adag atiumom is. – Amikor az orgyilkosokkal harcoltál? Vin bólintott. – Hát, tudtuk, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik. A tartalékunk nem tarthatott örökké. – Tartalék? – kérdezte Vin. – Kelsier csupán hat gyöngyöt hagyott ránk. A király felsóhajtott, és erősen magához szorította a bánatos teremtést. Arról volt szó, hogy az új kormány fogja megörökölni az Uralkodó atiumkészletét – valamiféle csodálatos kinccsel kecsegtető rejtekhelyről álmodoztak. Kelsier arra számított, hogy a vagyon az új királyságára száll; úgy ment a halálba, hogy ebben reménykedett. Csakhogy akadt egy kis gond: senki sem találta ezt az állítólagos készletet. Megtalálták az atium karpereceket, amelyekben az Uralkodó ferukímiai módszerrel tárolta az életéveit. Viszont a karkötőkből a város készleteit töltötték fel, és egyébként is nagyon kis mennyiséget tartalmaztak a ritka és értékes fémből. Semmi jelet nem találtak, ami a rejtekhely létezésére utalt volna. Mindazonáltal valahol a városban kell, hogy legyen egy lelőhely, ami több ezerszer nagyobb mennyiségben tartalmaz atiumot. – Majd megoldjuk valahogy! – ígérte Elend. – De ha megtámad egy ködszerzet, nem fogom tudni legyőzni. – Csak akkor nem, ha atiumot használ. Egyre nehezebben lehet hozzájutni, és kétlem, hogy a többi királyságnak felesleges készletei volnának belőle. Kelsier elpusztította a Bugyrokat, az egyetlen helyet, ahonnan atiumot lehetne kinyerni. Viszont, ha Vinnek mégis valaki olyannal kellene megküzdenie, akinél van belőle… Ne gondolj erre! – figyelmeztette magát az ifjú uralkodó. – Csak folytasd a keresést. Talán vehetünk valamennyit. Vagy az is lehet, hogy megtaláljuk az Uralkodó atium rejtekhelyét. Ha egyáltalán létezik… A lány felnézett a szerelmére, és a szemében tükröződő aggodalomból Elend sejtette, hogy Vin ugyanarra a következtetésre jutott, mint ő. Az adott pillanatban nem sokat tehettek; a lány mindent elkövetett, hogy a lehető leghosszabb ideig kihúzza a meglévő atiumgyöngyökkel. Mégis,
mikor kilépett az ölelésből és a király visszatért az íróasztalához, a férfinak azon járt az esze, miért fogyott el ilyen hamar a készletük. A népének élelemre lesz szüksége a tél beálltával. Viszont azzal, ha eladjuk a fémet, csak elérjük, hogy a világ legveszélyesebb allomantikus fegyveréből még több kerül az ellenség kezére. Jobb így, hogy Vin használta fel az egészet. Ahogy Elend újra munkához látott, a ködszerzet a férfi vállához dugta a fejét, eltakarva az asztalra eső lámpafényt. – Mi ez az írás? – kérdezte. – Az előterjesztés, ami megkötné a Nagygyűlés kezét, amíg megkapom az egyezkedéshez való jogomat. – Valami újabb változat? – kérdezte Vin, és a nyakát nyújtogatva és pislogva próbálta elolvasni Elend kézírását. – A Nagygyűlés elutasította az előző indítványomat. A lány fancsali ábrázatot vágott. – Miért nem mondod meg nekik kerek perec, hogy muszáj elfogadniuk? Elvégre te vagy a király. – Nézd, pont ezt akarom bizonyítani ezzel az egésszel. Magam is csak egy vagyok a férfiak közül, Vin. A véleményem talán semmivel sem előbbre való, mint az övék. Ha mindannyian közösen dolgozunk a feladatokon, jobb eredményt érhetünk el, mintha egyvalaki csinálta volna egyedül. A lány a fejét rázta, miközben a szöveget böngészte. – Túl erőtlen. Nem fog hatni rájuk. Jobban kellene bíznod magadban! – Ez most nem a bizalomról szól, hanem a helyes útról. Ezer évig harcoltunk az Uralkodó ellen – ha én is ugyanúgy viselkedem, mint ő, akkor mi különbség van közöttünk? Vin megfordult, és a férfi szemébe nézett. – Az Uralkodó gonosz ember volt. Te viszont jó vagy. Ez a különbség. A király elmosolyodott. – Számodra ez ilyen egyszerű, igaz? A lány bólintott. Elend felemelte a fejét, és újra megcsókolta. – Most légy olyan kedves, és add vissza a fényt; szeretnék még egy kicsit dolgozni! A lány halkan felszisszent, de felállt, megkerülte az asztalt, és egy
halvány parfümcsíkot hagyott maga után a levegőben. A fiatalember furcsállta a dolgot. Hát ezt meg mikor kente magára? Vin mozdulatai sokszor olyan gyorsak voltak, hogy Elend észre sem vette őket. Parfüm – egyike azon nyilvánvaló ellentmondásoknak, ami a magát Vinnek nevező lányt meghatározzák. A ködben nem viselte; általában csak Elend kedvéért használta. Szeretett feltűnés nélkül élni, viszont az illatokat is kedvelte, és megsértődött a férfira, ha nem vette észre, amikor valami újat próbált ki. Bár gyanakvónak és betegesen aggodénak tűnt, a barátaiban szinte dogmatikus hűséggel bízott. Éjszakánként feketébe és szürkébe öltözve járta a várost, és mindent megtett, hogy elrejtőzzön – de Elend látta őt egy évvel azelőtt a bálokon, ahol természetes könnyedséggel viselte az estélyiket és báli ruhákat. Valami miatt már nem hordta ezeket. És még csak el sem árulta az okát. A fiatalember a fejét rázta, és visszatért az előterjesztéshez. A lány mellett a politika is a végletekig leegyszerűsödött. Vin karját az asztallapra fektetve, ásítozva figyelte, ahogy szerelme dolgozik. – Pihenned kellene! – javasolta az uralkodó, miközben tintába mártotta a tollát. A lány hallgatott, majd bólintott. Levetette a ködköpönyegét, maga köré csavarta, majd a férfi íróasztala mellé kuporodott a szőnyegre. Kedvese elcsodálkozott. – Nem úgy értettem, hogy itt, Vin. – Egy ködszerzet még mindig odakinn ólálkodik a sötétben – védekezett a lány fáradt, tompa hangon. – Nem hagylak egyedül! – Megfordult, és az arca eltorzult a fájdalomtól. Láthatóan kímélte a bal oldalát. Általában nem avatta be Elendet a bajvívások részleteibe. Nem akarta, hogy aggódjon. De ez nem segített. A király elfojtotta aggodalmát, és erőnek erejével visszatért a munkájához. Már majdnem elkészült vele – még egy kis igazítás és… Valaki kopogott az ajtón. Elend nyugtalanul megfordult, és azon tűnődött, ki zavarhatja ilyenkor. Egy másodperccel később Ham dugta be a fejét az ajtón. – Ham? Te még talpon vagy? – Sajnos igen. – A jövevény belépett a szobába. – Mardra megöl, hogy megint ilyen sokáig dolgozol – figyelmeztette
Elend, és letette a tollát. Mert talán panaszkodott ködszerzete néhány furcsa szokása miatt, de a lány legalább ugyanolyan éjszakai bagoly volt, mint ő maga. A tagbaszakadt férfi a szemét forgatta a megjegyzésre. Most is a szokásos mellényt és nadrágot viselte. Elvállalta a testőrség parancsnoka címet, de csak egy feltétellel: ha soha nem kell egyenruhát öltenie. Amikor belépett a szobába, Vin kinyitotta a szemét, aztán újra behunyta. – Szóval – folytatta a király –, minek köszönhetem a látogatásodat? – Gondoltam, érdekel, hogy azonosítottuk az orgyilkosokat, akik megpróbáltak az életedre törni. A férfi bólintott. – Feltételezem, ismerem őket. – A legtöbb allomanta nemesi származású volt, és ő apja révén jól ismerte mindegyiket. – Ami azt illeti, nem hiszem. Nyugatról valók. Elend elhallgatott, összehúzta a szemöldökét, Vin pedig ismét kinyitotta a szemét. – Ez biztos? Ham bólintott. – Nem valószínű, hogy az apád küldte őket. Hacsak nem toborzott hatalmas erőkkel Fadrex városában. A támadók főleg a Gardre- és a Conrad-házakból származtak. Elend visszaült. Az apja Urteau-ban állomásozott, a Venture család ősi székhelyén, Fadrex pedig a birodalom közepén helyezkedett el, több hónapnyi útra Urteau-tól. Kevés volt az esélye, hogy az apja nyugati allomantákat szervezett volna be. – Hallottál már Ashweather Cettről? – érdeklődött a parancsnok. Az uralkodó bólintott. – Csak annyit, hogy kikiáltotta magát a Nyugati Uradalom királyának. A ködszerzet felhúzta a szemöldökét, és felült a padlón. – Gondolod, hogy ez a Cett küldte őket? Ham bólintott. – Bizonyára arra vártak, hogy besurranhassanak a városba, és a kapuknál mostanában uralkodó helyzet jó alkalmat nyújtott erre. Így lehetett a Straff seregének érkezte és a Vin ellen irányuló támadás véletlen egybeesés csupán. A király a lányra pillantott. Ő visszanézett rá, és Elend kiolvasta a tekintetéből, hogy nincs teljesen meggyőzve Straff ártatlanságáról. A király
ezzel szemben nem tűnt ennyire kételkedőnek. A környék összes zsarnoka megpróbálta már eltenni láb alól. Miért pont Cett lenne kivétel? Minden az atiumról szól. Soha nem találták meg az Uralkodó készletét, de ettől a birodalom despotái még bátran hihették, hogy ő rejtegeti valahol. – Nos, legalább nem az apád küldte az orgyilkosokat – jelentette ki Ham, az örök optimista. Elend megrázta a fejét. – A köztünk lévő kapcsolat nem jelentene számára akadályt. – De hisz az apád! – A köpcös fickó zavartnak látszott. – Az efféle dolgok nem sokat jelentek a Straffeknek. Valószínűleg azért nem küldött orgyilkosokat, mert úgy gondolta, hogy nem éri meg a fáradságot. Ha viszont elég sokáig kitartunk, meg fogja tenni. Ham a fejét rázta. – Arról már hallottam, hogy a fiúk megölik az apjukat, hogy átvegyék a helyüket… de hogy az apák tegyék el láb alól a fiukat… Vajon ez mit árul el az öreg Straff elméjéről? Gondolod, hogy…? – Ham? – vágott közbe Elend. – Mi az? – Tudod, hogy szívesen beszélgetek, de most tényleg nem sok időm van filozofálgatni. – Ó, rendben – mosolyodott el az őrparancsnok komoran, aztán felállt, hogy induljon. – Egyébként is vissza kell térnem Mardrához. Királya bólintott, megdörzsölte a homlokát, majd felvette a tollát. – Intézd el, hogy a csapat összeálljon egy találkozó erejéig! Elő kell kerítenünk a szövetségeseinket, Ham. Ha nem állunk elő valamilyen hihetetlenül okos ötlettel, a királyságra gyászos vég vár. A másik visszafordult, de még mindig mosolygott. – Olyan elkeseredetten hangzik mindez a te szádból, El. – A Nagygyűlés egyetlen hatalmas felfordulás, féltucatnyi hadúr jól felszerelt seregével liheg a nyakamba, szinte egy hónap sem telik el anélkül, hogy valaki orgyilkosokat ne küldene rám, és a nő, akit szeretek, hamarosan az őrületbe kerget. Ennél az utolsó résznél Vin felhorkantott. – Úgy, szóval ez minden? – kérdezte Ham. – Látod, nem is olyan vészes a helyzet. Úgy értem, úgy is állhatnánk, hogy egy halhatatlan istennel és mindenható papjaival nézünk farkasszemet.
A fiatalember elhallgatott, aztán akarata ellenére felkacagott. – Jó éjt, Ham! – Jó éjt, felség!
Talán igazuk van. Talán megőrültem, vagy féltékeny vagyok, vagy egyszerűen ostoba. A nevem Kwaan. Filozófus, tudós, áruló. Én fedeztem fel Alendit, és először én kiáltottam ki őt a Korok Hősének. Én vagyok az, aki ezt az egészet elkezdte.
Negyedik fejezet
A testen semmiféle szemmel látható seb nem éktelenkedett. Még most is ott hevert, ahová esett – a többi falusi félt megmozdítani. Karjai és lábai furcsa helyzetbe csavarodtak; a dulakodók feltúrták a földet. Sazed kinyújtotta a kezét, és végighúzta az ujjait az egyik jelölésen. Bár a Keleti Uradalom talaja sokkal több agyagot tartalmazott, mint az északi, a föld még így is inkább feketének, mint barnának tűnt. A hamuesők még ide, délre is elértek. A hamumentes, tisztára mosott, és termékeny talaj olyan kiváltság volt, amit csak a nemesek engedhettek meg maguknak, a dísznövényeik számára. A világ többi lakosának be kellett érnie a kezeletlen talajjal. – Azt mondod, hogy egyedül volt a halálakor? – kérdezte Sazed, és falusiakból álló kis gyülekezethez fordult. Az egyik cserzett bőrű férfi bólintott. – Úgy, ahogy mondtam, terrisi úr. Csak állt ott, és senki nem volt a környéken. Majd egy kis idő múltán a földre esett, egy darabig vonaglott, és aztán… nem mozdult többé. Sazed visszafordult a tetemhez; a kicsavart izmokat és a fájdalomtól eltorzult arcot tanulmányozta. Magával hozta gyógyászati vörösrézelméjét – a jobb felkarjára erősített fém karperecet –, így hát gondolataival megérintette a fémet és előhúzott néhányat a korábban elraktározott
könyvek közül. Igen, valóban akadt olyan betegség, ami rángással és görcsökkel ölt. Ritkán terített le ilyen hirtelenjében bárkit is, de azért előfordult. Ha nem adódtak volna egyéb zavaró körülmények, nem tulajdonított volna ekkora jelentőséget a halálesetnek. – Kérlek, ismételd el, mit láttál! – kérte. A csapat élén álló cserzett, vastag bőrű férfi, Teur, kissé elsápadt. Furcsa helyzetbe került – természetéből fakadó vágya miatt, hogy elismerjék, szívesen beszélgetett volna tapasztalatairól, ám ezzel elnyerné babonás társai bizalmatlanságát. – Éppen erre jártam, terrisi úr – kezdett bele. – Húszlépésnyire innen, az ösvényen sétáltam. Láttam, hogy a jó öreg Jed a földjén dolgozik – mindig szorgos munkás volt, az bizony! Néhányan közülünk szünetet tartottak, mikor az urak odébbálltak, de az öreg Jed nem hagyta abba a munkát. Gondolom, arra számított, hogy akár vannak az urak, akár nincsenek, élelemre szükségünk lesz a télen. A falusi elhallgatott, majd félrepillantott. – Tudom, mit beszélnek az emberek, terrisi úr, de én láttam, amit láttam. Fényes nappal volt, mikor erre jártam, de itt lenn a völgyben köd honolt. Meg is álltam, mert soha nem merészkedtem még ki a ködbe – ezt a feleségem is tanúsíthatja. Már épp vissza akartam fordulni, és akkor megláttam az öreg Jedet. Az csak dolgozott tovább, mintha nem is vette volna észre a közeledő párát. – Kiáltani akartam neki, de még mielőtt megtehettem volna, ő egyszerűen… Nos, ahogy mondtam: ott állt, majd megdermedt. A köd egy kicsit kavargott körülötte, ő meg elkezdett rángatózni és vonaglani, mintha valami nagyon erősen tartotta és rázta volna. Majd a földre zuhant, és azután többé nem kelt fel. Sazed még mindig térdelt, és visszanézett a hullára. Teur láthatóan hírhedt volt a meséiről. A test viszont dermesztő tényekkel támasztotta alá az elmondottakat – nem is beszélve a terrisi pár héttel korábbi, saját tapasztalatairól. Köd, fényes nappal. Sazed felállt, és a falubeliekhez fordult. – Kérjetek nekem valahonnan egy ásót! Senki sem segített neki a sírásásban. A lassú munka nehezen ment a déli
forróságban, ami még így az ősz beköszöntével is elviselhetetlen erővel tompította az érzékeket. Az agyagos földet nehezen lehetett megmozgatni – de szerencsére Sazednél akadt még egy kis maradék testi erő egy forraszelmében, így ahhoz folyamodott segítségért. Szüksége is volt rá, hiszen nem lehetett volna kimondottan edzett alkatnak nevezni. Egy tudós hórihorgas termetével és hosszú végtagjaival rendelkezett, és terrisi szolgai köpenyét viselte. Fejét is borotválta, úgy, ahogy élete első negyven évében megszokta. Ékszerei közül nem vett fel túl sokat – nem akarta kísérteni az útonálló bandákat – de látszott, hogy fülcimpái kinyúltak, és számtalan fülbevaló hagyott lyukat rajtuk. A forraszelméjéből nyert erő kissé megnövelte az izmai tömegét, amitől egyszeriben izmosabb felépítésű férfinak látszott. De köpönyegét még a plusz erő ellenére is föld és verejték piszkította, mire befejezte az ásást. Begördítette a testet a sírba, majd egy pillanatig némán állt. A halott szorgalmas gazda volt életében. Ezután átkutatta a vallásokat tartalmazó vörösrézelméjét, hogy megtalálja az alkalomhoz illő teológiát. A névmutatóval kezdte, az egyikkel a sok közül, amelyeket létrehozott. Miután rátalált a megfelelő vallásra, kiszabadította a részletes emlékeket a vallási gyakorlatokkal kapcsolatban. Az írások olyan frissen ötlöttek eszébe, mint amikor lejegyezte őket. Idővel elkopnak, mint minden emlék, ámde mielőtt ez bekövetkezhetne, még idejében visszateszi őket a vörösrézelmébe. Így dolgoztak az őrzők; népe tagjai ezzel a módszerrel tudtak óriási mennyiségű ismereteket tárolni. Az aznapra kiválasztott emlékek a HaDah-vallásból származtak, a déli területekről származó, földművelők által vallott istenhitből. A többi, az Uralkodó ideje alatt elnyomott valláshoz hasonlóan a HaDah-hit is ezer éve kihalt. A HaDah temetési ceremóniáját követve Sazed elsétált egy közeli fához – vagy legalábbis az egyik bokorszerű növényhez, amit ezen a környéken fának lehet tekinteni. Letört egy hosszú ágat – közben a földművesek kíváncsian figyelték minden mozdulatát – és a sírhoz vitte. Lehajolt, és a sír alján, közvetlenül a holttest feje mellett a földbe szúrta azt. Végül felállt, és nekilátott visszahányni a földet a sírba. A gazdák kifejezéstelen tekintettel figyelték. Milyen lehangoltak – gondolta a terrisi. Az öt Belső Uradalom közül a legnagyobb fejetlenség és zűrzavar a
Keleti Uradalmat jellemezte. Az őrzőt figyelő falusiak többsége már rég túlhaladt élete delén. Az elnyomó csapatok jól végezték a munkájukat; a férjek és apák ebben a faluban már valószínűleg halálukat lelték egy régen elfeledett csatamezőn. Nehéz volt elhinni, hogy létezett az Uralkodó elnyomásánál szörnyűbb dolog. A terrisi azzal nyugtatta magát, hogy ezeknek az embereknek a fájdalma idővel elmúlik, hogy egy nap majd bőség vár rájuk amiatt, amit ő és a többiek tettek. Ugyanakkor látott gazdákat, akiket egymás leölésére kényszerítettek, látott éhező gyermekeket, amikor valamelyik despota „igényt tartott” a falu egész élelemkészletére. Tolvajokat is látott szabadon öldökölni, mert az Uralkodó csapatai már nem járőröztek a csatornák mentén. Látott káoszt, halált, gyűlöletet és zűrzavart. És nem tehetett egyebet, mint hogy elismerte, részben ő is felelős a történtekért. Tovább hányta a földet a sírba. Tudósnak és házi kisegítőnek képezték ki; terrisi szolga volt. A leghasznosabb, legdrágább, és legnagyobb tiszteletben álló szolgafaj képviselője a Végső Birodalomban. Ez viszont most szinte semmit sem jelentett. Meglepő módon, mikor már félig elkészült, a gazdák a segítségére siettek, és a földkupacot behányták a tátongó lyukba. Talán még nincs minden veszve. Hálásan átadta az ásóját az egyik férfinak, aki befejezte a munkát. Miután elkészültek, a HaDah-ág legteteje kikandikált a sírból. – Ez mire jó? – kérdezte Teur, és a gally felé intett a fejével. Sazed elmosolyodott. – Ez egy vallási szertartás része, Teur koma. És ha most megengeded, egy ima is társul hozzá. – Egy ima? Az acélminisztériumtól? A terrisi őrző megrázta a fejét. – Nem, barátom. Ez sokkal korábbról való, még az Uralkodó előtti időkből. A gazdák összenéztek, és a homlokukat ráncolták. Teur ráncos állát vakargatta. De ettől függetlenül mindannyian csendben figyeltek, mikor Sazed elmondta a HaDah-vallás egyik rövid imáját. A végén a gazdákhoz fordult. – A vallás neve HaDah volt. Talán néhány ősötök követte is a hitet. Ha bármelyikőtök igényt tart rá, megtaníthatom a tanokra. Az összegyűlt tömeg csendben állt. Nem voltak túl sokan – talán
kéttucatnyian, főleg középkorú nők és öregemberek. Egyetlen fiatal férfit látott csak; egyik lábát fából való művégtaggal pótolták. Sazed elcsodálkozott, hogy a falábú ilyen sokáig életben maradt egy ültetvényen. A legtöbb uraság megölette a nyomorékokat, hogy ne fogyasszák a közös forrásokat. – Mikor tér vissza az Uralkodó? – kérdezte az egyik nő. – Nem hiszem, hogy visszatér – válaszolta Sazed. – Miért hagyott el minket? – Most minden változik – magyarázta Sazed. – Talán annak is eljött az ideje, hogy más igazságokról, más eljárásokról is halljunk. A kis csoport félénken csoszogott. A terrisi felsóhajtott: ezek az emberek a hitet az acélminisztériummal és az obligátorokkal azonosítják. A szkák sosem törődtek túlzottan a vallással – mindössze megpróbálták elkerülni, amikor csak tehették. Az őrzők ezer évet töltöttek azzal, hogy összegyűjtötték és az emlékezetükbe vésték a világ kihalófélben lévő vallásait. Ki gondolta volna, hogy most, amikor az Uralkodó már nincs többé, az emberek nem fognak érdeklődni az elveszett értékek iránt? Mégis, nehezére esett rosszat gondolni ezekről a szerencsétlenekről. Nap mint nap a túlélésért küzdöttek, és egyébként is nehéz életük az utóbbi időben hirtelen kiszámíthatatlanná vált. Elfáradtak. Hát csoda, hogy a rég elfelejtett tanok nem érdeklik őket? – Gyertek! – hívta őket, és a falu felé fordult. – Vannak egyéb, sokkal gyakorlatiasabb dolgok, amikre meg szeretnélek tanítani benneteket.
Én árultam el Alendit, mivel immár tudom: nem szabad, hogy végrehajtsa a küldetését.
Ötödik fejezet
Vin szinte érezte a városból áradó nyugtalanságot. A munkások zaklatottan nyüzsögtek és a piacokon is izgatottság uralkodott – ugyanaz a rettegés, amit a sarokba szorított rágcsálókon látni. Félnek, de nem tudják, mitévők legyenek. Nem menekülhetnek. Sokan elhagyták a várost az elmúlt év folyamán – a nemesek elmenekültek, a kereskedők pedig más helyeket kerestek az üzletelésre. Közben pedig a város csak úgy hemzsegett a szkáktól. Valahogyan tudomást szereztek róla, hogy Elend kikiáltotta a szabadságot, és a városba siettek, tele optimizmussal – legalábbis annyi derűlátással, amire egy túlhajszolt, alultáplált, és sorozatosan ütlegelt népség képes volt. És mégis, a Luthadel bukásáról szóló jóslatok, a helyi seregek kis létszáma és gyengesége ellenére az emberek maradtak. És dolgoztak. És éltek. Ahogy addig is tették. Egy szká sosem lehetett biztos semmiben. A lány még most is furcsállotta, hogy a piac ennyire megtelhet emberekkel. A Kenton utcán sétált, szokásos nadrágját és gombolós ingét viselte, és visszaemlékezett a Bukás előtti időkre. Akkoriban errefelé előkelő szabóságok hirdették magukat. Miután Elend feloldotta a szká kereskedők ellen hozott szigorításokat, a Kenton utca megváltozott. A főútvonalból apró boltok, talicskák, és sátrak hosszú sora vált. Annak érdekében, hogy becsalogassák az új – és ezúttal hellyel-közzel megfizetett – szká munkásokat, a bolttulajdonosok megváltoztatták eladási módszereiket. Valaha gazdagon díszített
kirakatokkal próbálkoztak a vevőknél, most pedig kikiáltókat, segédeket, sőt még zsonglőröket is alkalmaztak a járókelők becsábítására. Mostanában mindig akkora volt a sürgés-forgás errefelé, hogy Vin általában el is kerülte a főutcát. Ráadásul a mai nap a szokásosnál is rosszabbul indult. A sereg megérkezése miatt új keletű vásárlókedv lángolt fel az emberekben. Mindenki megpróbált felkészülni a legrosszabbra. Ezúttal az utca keserű arcát mutatta: kevesebb mutatványos bolondozott és több kiabálás hallatszott. A király elrendelte, hogy mind a nyolc városkaput reteszeljék el; senki nem hagyhatta el a várost. A lány azon tűnődött, vajon hányan bánták meg, hogy itt maradtak. Kimért léptekkel haladt az utcán, és összekulcsolta két kezét a háta mögött, hogy leplezze idegességét. Már kislányként sem szerette a csőcseléket, pedig vagy tucatnyi városban megfordult utcagyerekként. Nehéz volt figyelemmel követni a gyülevész sokaságot, szemmel tartani a jövés-menést. Kislányként mindig a tömeg szélén mozgott: elrejtőzött és próbálta felkapkodni a véletlenül leesett pénzdarabokat, az ottfelejtett ételmaradékokat. Mára más ember vált belőle. Kényszerítette magát, hogy egyenes derékkal járjon, ne a földet nézze menet közben, és ne keressen folyton lehetséges búvóhelyeket. Annál már sokkal többre vitte. Ám most, ahogy elnézte a tömeget, eszébe jutott, honnan indult. És tudta, hogy ha csak részben is, de mindig ugyanaz az utcagyerek marad. Mintha csak a gondolatai kivetülései volnának, két suhanc viharzott végig a tömegen, a nyomukban egy kötényes, nagydarab pékkel. Ezek szerint az utcai tolvajok Elend új világrendjében is elfértek. Több zsebet lehetett kifordítani, több ember vonta el a bolttulajdonosok figyelmét, több morzsát lehetett körbeadni, és több kéz etette a koldusokat. Vinnek nehezére esett a saját gyerekkorát összeegyeztetni jelenlegi életével. Annak idején megtanult hallgatni és némán rejtőzködni, éjszaka az utcára merészkedni és a szemét között turkálni. Csak a legmerészebb utcakölykök próbálkoztak zsebmetszéssel, hiszen a legtöbb nemesnek mit sem számított egy szká élete. Gyermekkorában Vin több olyan utcakölyköt ismert, akit egy arra haladó nemes megölt vagy megcsonkított, csak azért, mert zavarta a gyermek jelenléte. Lehet, hogy Elend törvényei nyomán nem múlt el teljesen a nyomorúság, de legalább javultak az utcán élők életkörülményei. És a lány – sok más mellett – ezért is szerette annyira a férfit.
Azért akadtak még nemesek a városban. Főleg olyanok, akiket vagy Elend, vagy a körülmények meggyőztek arról, hogy biztonságosabb a városfalakon belül maradni, mint elmenekülni. Ők általában a kétségbeesett, gyenge, vagy a kalandvágyó fajtából kerültek ki. A lány éppen egy testőrökkel körbevett férfit figyelt, aki viszont pillantásra sem méltatta őt. Vin egyszerű öltözete épp elég okot adott erre, hiszen nemeshölgy sohasem öltene magára ilyen gúnyát. Valóban ez lennék? – tűnődött a lány, és megállt egy bolt kirakata előtt, hogy megszemlélje a könyveket, amelyeknek eladása kicsi, de jövedelmező piacot jelentett a tétlen birodalmi uraknak. Az üvegben arról is meggyőződhetett, hogy nem követi-e valaki. – Nemeshölgy? Könnyen azt mondhatnánk, hogy ismeretség útján lett belőle nemes. Maga a király volt a szerelme – még a kezét is megkérte –, továbbá Hathsin Túlélője tanította az allomancia mesterségére. Bár való igaz, az apja nemesi származású volt, még ha az anyja csak egy egyszerű szká is. Vin a füléhez nyúlt, és megérintette a kicsiny bronz fülbevalót, az egyetlen emléket, ami az anyjától maradt rá. Nem túl nagy ajándék. De aztán rájött, hogy nem akar arra az anyára emlékezni, aki végső soron megpróbálta elvenni a saját lánya életét. Amit meg is tett Vin nővérével. A lány életét is csak Reen, féltestvére közbelépése mentette meg. Ő ráncigálta ki a vérben ázó kislányt anyja öleléséből, aki másodpercekkel korábban szúrta Vin fülébe az ékszert. De mindezek ellenére ő megtartotta az ékszert, emlékeztetőül. Az igazság az volt, hogy nem érezte magát nemesnek. Időnként úgy tűnt, sokkal több közös vonást hordoz őrült anyjával, mint Elend arisztokrata világával. A Bukás előtti bálokon és összejöveteleken is mintha csak színjátékot űzött volna. Mostanra pusztán homályos emlék maradt az egészből. Semmi keresnivalója nem volt ebben a világban, ahol kormányok omlottak össze, és egymást érték az éjszakai orgyilkosságok. Ráadásul mindvégig csak álcaképpen bújt a bálokon az elképzelt Valette Renoux bőrébe. De hát még most is színlelt! Megpróbálta elhitetni a társaival, hogy nem az utca nevelte, hogy nem éhezett folyton, hogy nem verték meg sokkal többször, mint ahányszor barátokra talált. Felsóhajtott, és elfordult a kirakattól. A szomszédos üzlet ugyanakkor önkéntelenül is felhívta magára a figyelmét. Az üveg mögött báli ruhákat kínáltak.
Persze senki sem vásárolt; nem sokan gondoltak estélyi ruhákra a megszállást megelőző napon. A lány megtorpant a nyitott ajtónál, és úgy tartotta a kilincset, mintha a fémdarabot egy allomanta vonzaná épp magához. A küszöbön túl felöltöztetett bábuk pózoltak fenséges ruhákban. Csodálattal nézte a káprázatos anyagokat, a szűk derékbehúzásokat, a harang alakú szoknyákat. Lelki szemeivel látta magát a bálokon, hallotta a lágy zenét a háttérben, keze alatt érezte az asztalok hófehér abroszát, és tudta, hogy Elend a közös erkélyükön áll és épp egy könyvet lapozgat… Már majdnem belépett a boltba. De miért is tenné? A város feszülten várja az idegen seregek támadását. Ráadásul a ruhák sok pénzbe kerültek. Másként festett a helyzet, amikor még Kelsier pénzét költötte, de most már a szerelméét költi – és a király vagyona a királyság vagyona is egyben. Elfordult az estélyiktől, és folytatta útját az utcán. Az már nem én vagyok. Valette többé nem válik hasznára Elendnek – neki egy ködszerzetre van szüksége, nem egy kényelmetlenül fészkelődő, estélyibe öltözött lányra, akin még a legszűkebb ruha is lóg. Az előző éjszakán szerzett sebei, melyek eddigre már horzsolásokká szelídültek, emlékeztették a helyére. Gyorsan gyógyultak, hiszen forraszt égetett egész nap, de azért még egy darabig nehezen fog tudni mozogni. Felgyorsította a lépteit, és úti célja, a következő utcában álló karámok felé vette az irányt. Közben észrevette, hogy valaki követi. Nos, gondolta, a követni talán túl enyhe kifejezés: az illető nem igazán sokat bajlódott azzal, hogy észrevétlen maradjon. Az egyszerű szká munkaruhát, a hamu szennyezte, egyrészes rozsdabarna öltözéket viselő férfi feje a tetején kopaszodott, de oldalt hosszúra növesztette még meglévő tincseit. Nagyszerű – gondolta Vin. Ezért is kerülte a piacokat – és minden egyéb helyet, ahol szkák gyülekeztek. Újból gyorsított, és a férfi is felvette a tempóját. Hamarosan az emberek is felfigyeltek az idegen szokatlan mozgására – de ahelyett, hogy átkozódtak volna, a legtöbben tisztelettudóan félreálltak. Nem kellett hozzá sok idő, és mások is csatlakoztak az üldözőjéhez, így már kisebbfajta tömeg loholt Vin nyomában. A lány legszívesebben a földhöz vágott volna egy érmét, hogy rátaszítva eltűnhessen a magasban. Igen – gondolta, és elfintorodott. – Használd csak allomanta képességeidet: akkor biztos, hogy senki sem figyel fel rád!
Így hát sóhajtott, és megfordult, hogy szembenézzen a gyülekezettel. Igazából egyikük sem tűnt kimondottan veszélyesnek. A férfiak nadrágot és színtelen inget, a nők pedig a munkában használt egyberuhát viseltek. Megint mások egyrészes, fekete csuhát húztak magukra. A Túlélő papjai. – Az Örökösnő! – szólalt meg az egyik fekete ruhás, majd közelebb lépett Vinhez, és térdre ereszkedett. – Ne nevezzetek így! – A ködszerzet nem emelte fel a hangját. A pap felnézett a lányra. – Kérlek! Útmutatásra van szükségünk! Megszabadultunk az Uralkodótól, de mi lesz ezután? Vin tett egy lépést hátrafelé. Vajon Kelsier tudta, mit művel? Elérte, hogy a szkák higgyenek benne, majd mártírként meghalt, hogy a szká lakosság bosszúból a Végső Birodalom ellen forduljon. Mit gondolt, mi lesz azután? Vajon előre látta, hogy megalapítják majd a Túlélő egyházát? Tudta vajon, hogy az Uralkodó helyett őt fogják istenként imádni? Kelsier sajnos tanok nélkül hagyta magukra a követőit. Egyetlen célja az Uralkodó megdöntése volt; részben azért, hogy bosszút álljon rajta, részben pedig azért, hogy bebiztosítsa a hagyatékát, na meg – legalábbis Vin szerette volna ezt hinni –, hogy felszabadítsa a szkákat. De most mitévő legyen? Bizonyára ezek az emberek is úgy éreznek, mint ő. Mintha vezérlő csillag nélkül sodródna az események tengerén. Ő azonban nem vállalhatta fel az útmutató szerepét. – Én nem Kelsier vagyok! – figyelmeztette őket csendesen, és még egy lépést tett hátra. – Tudjuk – felelte az egyik követője. – Te az örököse vagy. Ő meghalt, és most te vagy a Túlélő. – Kérlek! – szólalt meg egy nő, majd előrelépett, a karján egy gyermekkel. – Örökösnő! Ha az a kéz, ami lesújtott az Uralkodóra, megérinthetné a gyermekemet… Vin újból hátrálni próbált, de észrevette, hogy már mögötte is nagyobbacska tömeg gyűlt össze. A nő közelebb került, és végül a lány bizonytalan ujjakkal megérintette a gyermek homlokát. – Köszönöm! – Védelmezni fogsz minket, ugye, Örökösnő? – esdekelt egy koszos arcú, de őszinte szemű fiatal férfi, aki nem lehetett idősebb Elendnél. – A papok azt beszélik, te meg tudod állítani a város határában állomásozó
sereget: hogy a katonák nem léphetik át a kapukat, míg te itt vagy. Ez már túl sok volt a lánynak. Motyogott valami köszönetfélét, aztán gyorsan megfordult, és átverekedte magát a tömegen. A hívők gyülekezete szerencsére nem követte. Amikor végre megállt, hevesen zihált, de nem a megerőltetéstől. Egy keskeny sikátorban pihent meg, két üzlet között az árnyékban, és karjait összefonta maga előtt. Egész életét azzal töltötte, hogy megtanuljon észrevétlen, néma és jelentéktelen maradni. Azonban ma már ez lehetetlen. Mit akartak tőle ezek az emberek? Tényleg azt hiszik, hogy egyedül képes megállítani egy egész sereget? A leckék során egy dolgot nagyon hamar megtanult: a ködszerzetek nem legyőzhetetlenek. Egy emberrel még el is tud bánni. Tíz ember már gondot okoz. De egy sereg… A zavarodott és keserű lány még szorosabban ölelte magát, és megpróbált megnyugodni. Végül leejtette a karját és kilépett az utcára. Már közel járt a céljához – egy kicsiny, négy karámmal körbevett, oldalfalak nélküli sátorhoz. A kereskedő a sátor közelében lődörgött. Ápolatlan férfi volt, akinek csak a koponyája jobb felén nőtt haj. Vin egy darabig csak nézte, és megpróbálta eldönteni, hogy ez a furcsa frizura vajon betegség, sérülés, vagy a saját választása eredménye. A férfi felkapta a fejét, mikor meglátta, hogy Vin a karámok szélénél áll. A férfi leporolta magát, és akaratlanul is jó adag hamut szórt a levegőbe. Ezután odavánszorgott a lányhoz, mosolyra villantotta megmaradt fogait, és úgy viselkedett, mintha nem hallott volna róla – vagy nem érdekelné –, hogy nem messze a sátrától egy egész hadsereg várakozik. – Ó, kisasszony – károgta rekedten. – Kiskutyát keres? Van néhány pirinyó csibészem, aminek minden lányka nagyon örülne. Tessék, mutatok egyet! Nekem elhiheti, ilyen édes szőrlabdákat még sohasem látott! Vin karba öltötte a kezét, amikor a férfi lehajolt, hogy kiemeljen egy kutyust a karambol. – Igazából – kontrázott –, farkaskutyát keresek. A kereskedő felpillantott. – Farkaskutyát, hölgyem? Az nem olyan finom hölgyeknek való, mint magácska. Úgy értem, az veszedelmes fajta. Hadd keressek inkább egy kedves kis szőrmókot! Ezek itt még okosak is! – Nem – jelentette ki a lány, amivel felhívta magára a férfi figyelmét. – Egy farkaskutyát adjon!
Az árus megtorpant, Vinre nézett, és számos illetlen helyen vakargatta magát. – Nos, azt hiszem, megnézhetem… Az utcától legmesszebb eső karámhoz csoszogott. A lány némán várt, lehajtott fejjel, mert az orra nem bírta a szagot, ami a férfi szájából áradt, mikor az odakiáltott az állatoknak, hogy kiválassza a megfelelőt. Végül egy pórázra kötött ebet húzott a lány elé. Farkaskutya volt, még ha kis termetű is – és kedves, engedékeny szemei egyértelműen kezelhető vérmérsékletre utaltak. – Az alom legkisebbje – mondta a kereskedő. – Jó állat egy fiatal hölgynek, én azt mondom. És valószínűleg jó vadász is válik belőle. Ezek a farkaskutyák ügyesebben szimatolnak, mint bármelyik vadállat, amivel valaha találkozott. Vin az erszénye felé nyúlt, de félúton abbahagyta a mozdulatot, és lenézett a kutya lihegő pofájára, ami mintha mosolygott volna rá. – Ó, az Uralkodó szerelmére! – csattant fel a lány, majd eltolta magától a kutyát meg a gazdáját, és a hátsó karámokhoz sietett. – Kishölgy? – A kereskedő bizonytalanul követte. Vin számba vette a farkaskutyákat. Egészen hátul kinézett magának egy nagy testű, fekete-szürke vadállatot. Az oszlophoz kikötözött ordas gyűlölködve, mély hangon morgott rá. A lány a dögre mutatott. – Mennyit kér azért ott hátul? – Azért? – A kereskedő nem hitt a fülének. – Hölgyem, az vérbeli házőrző! Arra nevelték, hogy szabadon kószáljon az urak birtokán és megfuttassa a betolakodókat! Ez a leggonoszabb teremtmény, amit valaha látott! – Tökéletes lesz! – Azzal a ködszerzet előhúzott néhány érmét. – Hölgyem, nem adhatom el önnek ezt a dögöt! Egyáltalán nem. Hiszen legalább annyit nyom, mint magácska! A lány bólintott, majd kinyitotta a karám ajtaját, és belépett. A kereskedő felkiáltott, de a ködszerzet egyenesen a farkaskutyához lépett, ami azonnal nekifogott habzó szájjal acsarkodni és vadul ugatni. Sajnálom! – Forraszt égetve nekiveselkedett, és ökölbe szorított kézzel fejbe csapta az állatot. A kutya megdermedt, megtántorodott, aztán ájultan a földre dőlt. A kereskedő közelebb lépett, és tátott szájjal bámulta a hihetetlen
fejleményeket. – Pórázt! – parancsolta a lány. A férfi odanyújtott egyet. Vin összekötözte az eb lábait, és egy kis forrasz segítségével a vállára dobta a testet. Csak egy kicsit rándult össze az oldalába sajduló fájdalomtól. Ajánlom, hogy ne nyálazd össze az ingemet! – üzente némán az állatnak, majd az érméket a kereskedő kezébe nyomva a palota felé vette az irányt. Ott a padlóra dobta az ájult kutyát. Az őrök kíváncsian méregették, de ehhez már hozzászokott. Letörölte a kezéről a piszkot. – Mi ez? – OreSeur nem tudta mire vélni a látványt. Elkísérte Vint a szobájába, de a jelenlegi teste nehézkesen mozgott. Izmokat kellett növesztenie olyan helyeken, ahol az embernek általában nincs, hogy egyben tartsa a csontvázat. Ráadásul, miközben a sebeket gyógyította, az egész test természetellenesnek tűnt. Még most is az előző éjszaka viselt vérfoltos öltözéket hordta. – Ez – mondta Vin, és a kutyára mutatott – az új tested. OreSeur elnémult. – Ez? Kisasszony, ez egy kutya. – Igen – mondta Vin. – Én pedig ember vagyok. – Kandra vagy. Húst és izmokat tudsz növeszteni. Mi a helyzet a szőrzettel? A kandra nem tűnt elégedettnek. – Azt nem tudok növeszteni, de az állat saját bundáját fel tudom használni, mint ahogy a csontjait is. Azonban van valami… – Nem fogok ölni miattad, kandra – jelentette ki a lány. – De még ha meg is ölnék valakit, nem engedném, hogy… felfald. Sőt, ezzel a testtel kevésbé leszel feltűnő. Az emberek pletykálni kezdenek, ha a szolgáimat ismeretlen emberekre cserélgetem. Már hónapok óta mondogatom a palotában, hogy szándékomban áll megszabadulni tőled. Így majd azt fogom mondani, hogy végre megtettem – senki sem fog rájönni, hogy az újonnan szerzett kutyám igazából a kandrám. Ezzel megfordult, és a tetem felé intett. – Nagy hasznunkra lesz. Senkit sem érdekel egy kutya, így könnyen kihallgathatsz bármilyen beszélgetést.
A kandra homlokán egyre mélyebbre gyűrődtek a ráncok. – Nem lesz könnyű megtenni. Kényszerítenie kell, a szerződés értelmében. – Rendben. Vedd úgy, hogy utasítalak! Mennyi időre van szükséged? – Egy átlagos test néhány órát vesz igénybe. De ez jó darabig eltarthat. Nagy kihívás lesz úgy eligazítani a bundát, hogy élethűen nézzen ki. – Akkor hát láss hozzá! – Vin az ajtó felé fordult. Kifelé menet azonban észrevette, hogy egy apró csomagot helyeztek el az íróasztalán. Elhúzta a száját, és odalépve levette a dobozka tetejét. Rövid üzenetet talált a belsejében. Vin kisasszony! Itt küldöm a következő ötvözetet, amit kért. Nagyon nehéz alumíniumhoz jutni, de amikor az egyik nemesi család elhagyta a várost, meg tudtam venni az étkészletük egy részét. Nem tudom, hogy eléri-e vele a célját, de úgy hiszem, megér egy próbálkozást. Négy százalék vörösrézzel kevertem össze az alumíniumot, és az eredmény egészen ígéretesnek tűnik. Olvastam erről a keverékről, dúralumíniumnak hívják. Szolgája, Terion. A ködszerzet elmosolyodott, félretette az üzenetet, és kipakolta a doboz tartalmát: egy fémporral teli, kicsiny erszényt és egy vékony, ezüstösen csillogó fémdarabot. Valószínűleg mindkettő ebből a „dúralumíniumból” készült. Terion mesteri szinten űzte az allomantikus fémmegmunkálást. Bár ő maga nem volt allomanta, egész életében ötvözeteket kevert és fémporokat készített a ködszerzetek és mívesek számára. A lány zsebre tette a port és a fémrudat, majd OreSeurhoz fordult. A kandra lapos pillantással nézett vissza rá. – Ez ma érkezett? – kérdezte a ködszerzet, és a doboz felé fordult. – Igen, kisasszony. Néhány órája. – És nem szóltál róla? – Sajnálom, kisasszony – OreSeur hangjában nyoma sem volt sajnálkozásnak –, de nem parancsolta meg, hogy szóljak, ha csomagja
érkezik. Vin a fogát csikorgatta. A kandra tökéletesen tisztában volt vele, mennyire várta az újabb ötvözetet Teriontól. Az összes addigi alumíniumötvözet hasznavehetetlennek bizonyult. Zavarta, hogy létezik egy allomantikus fém valahol, ami csak arra vár, hogy felfedezzék. Addig nem nyugodhatott, míg meg nem találja. OreSeur nem mozdult a helyéről, arca nem mutatott érzelmeket, az ájult farkaskutya pedig előtte hevert. – Csak láss hozzá! – utasította a gazdája, majd sarkon fordult és Elend keresésére indult. Végül a dolgozószobájában talált rá a királyra, aki épp egy ismerős férfi társaságában böngészett valamiféle listát. – Dox! – kiáltott fel a lány. Előző este a férfi a megérkezése után rögtön elvonult a szobájába, ezért eddig nem sokat látott belőle. Dockson felpillantott és mosolygott. A rövid, sötét hajú, szakállas férfit nem lehetett igazából elhízottnak nevezni. – Szevasz, Vin! – Milyen volt Terris? – érdeklődött a lány. – Hideg – jött a válasz. – Örülök, hogy visszajöttem. Bár azt kívánom, bárcsak ne arra érkeztem volna, hogy egy sereg táborozik a városkapunál. – Akárhogy is, mindannyian örülünk, hogy újra köztünk vagy – szólt közbe Elend. – A királyság gyakorlatilag összeomlott nélküled. – Aligha hinném – mondta a fekete hajú férfi, majd bezárta a kimutatást, és a papírkupac tetejére tette. – Mindent – a seregeket is – egybevéve, úgy tűnik, a királyi államigazgatás a távollétem idején is egészen jól összetartotta a dolgokat. Nincs is már rám szükségetek! – Badarság! – ellenkezett az ifjú király. Vin nekidőlt az ajtónak, és a két férfit nézte beszélgetésük közben. Ragaszkodtak erőltetett jókedvükhöz. Mindketten elkötelezett hívei voltak a királyság felvirágoztatásának, még azon az áron is, hogy színlelniük kellett az egymás iránt érzett szeretetet. Dockson a jelentést magyarázta Elendnek, a pénzügyekről beszélt, és arról, mit talált a messzi falvakban. A lány felsóhajtott, és elnézett a szoba túlsó végébe. Napfény szűrődött át a szoba festett üveggel berakott rózsaablakán, és színes csíkok hullottak az asztalra. Neki még mostanra sem sikerült hozzászokni a nemesi várak
mindennapi fényűzéséhez. A vörös és levendula színekben ragyogó ablak különösen szép alkotásnak tűnt. Mégis, a nemesek jól láthatóan hétköznapinak és megszokottnak találták az ilyen gyönyörűségeket. Ezt a darabot is például a vár hátsó szobájában helyezték el, az Elend által dolgozószobának használt aprócska teremben. Ahogy a művelt királytól elvárható volt, a szobában halomban álltak a könyvek. A falak mentén a padlótól a mennyezetig polcok sorakoztak, de ez sem bizonyult elégnek Elend egyre növekvő gyűjteményéhez. A lány sosem foglalkozott igazán vele, milyen könyveket olvas a szerelme. Általában politikai és történelmi, az elsárgult lapokhoz illően ódivatú témájú műveket forgatott. Korábban sokat betiltott közülük az acélminisztérium, de a régi filozófusoknak valahogy sikerült még a pikáns témákról is unalmasan írniuk. – Jól van hát! – hagyta rá végül Dockson, és bezárta a kimutatást. – Még el kell intéznem pár dolgot a holnapi beszéded előtt, felség. Ham felhívta a figyelmemet rá, hogy ma este gyűlést tartotok a város védelméről… Elend bólintott. – Ha sikerül a Nagygyűlésnél elérnem, hogy ne adjuk át a várost az apámnak, ki kell találnunk egy stratégiát, amivel elintézhetjük ezt a sereget. Holnap este elküldetek érted. – Jó – egyezett bele a fekete hajú férfi, azzal biccentett a királyának, megeresztett egy kacsintást Vin felé, majd kilépett a lomos szobából. Miután Dockson bezárta az ajtót, a fiatal uralkodó felsóhajtott, aztán elnyúlt óriási, plüssel borított karosszékében. A lány odalépett hozzá. – Hidd el, Elend, tényleg jó ember! – Ó, tudom én azt. De attól még nem lesz szerethetőbb. – Pedig hát kedves is. Határozott, nyugodt és állhatatos. A banda is megbízott benne. Bár ő maga nem allomanta, Kelsier nem sokra ment volna nélküle. – Nem kedvel engem, Vin – vélte a király. – Nagyon nehéz kijönni valakivel, aki így néz rám, mint ő. – Mert egy csipetnyi esélyt sem adsz neki! – A lány megállt a fiatalember székénél. Elend kedvesére nézett, és keserűen elmosolyodott. Hangulatát híven tükrözte kigombolt mellénye és csapzott haja.
– Hm… – dünnyögte lustán, és megfogta Vin kezét. – Tetszik ez az ing! Jól áll neked a vörös. A lány a szemét forgatta, majd engedte, hogy Elend gyengéden maga mellé húzza a karosszékbe, és megcsókolja. Szenvedélyes csókot váltottak – talán valamiféle állandóságot kerestek benne, amire nagy szükségük lett volna. Vin átadta magát az érzéseinek, és amint közelebb bújt szerelméhez, mindjárt megnyugodott. Pár perccel később felsóhajtott; sokkal jobban érezte magát Elend mellé kucorodva. A férfi átölelte, és hátrahajtotta az ülőalkalmatosságot, egyenesen az ablakon beszűrődő napsugarak útjába. Majd elmosolyodott, és a lányra nézett. – Ez… valami új parfüm. Vin felhorkant, és a fejét játékosan nekikoccantotta szerelme mellkasának. – Ez nem parfüm, Elend, hanem kutya! – Akkor jó. Már kezdtem azt hinni, hogy elment a józan eszed. És van valami különleges oka annak, hogy miért bűzlesz úgy, mint egy kutya? – Elmentem a piacra, vettem egyet, hazahoztam, és megetettem OreSeurrel. A férfi elgondolkozott. – Nahát, Vin, ez csodálatos! Senki sem fog gyanakodni a kutyára. Nyugodtan kémkedhet. Kíváncsi vagyok, vajon valaki is gondolt-e már erre korábban… – Biztosan. Úgy értem, tökéletes megoldás. De gyanítom, hogy akik rájöttek, nem osztották meg senkivel. – Ez igaz lehet – hagyta rá Elend, és kényelmesen hátradőlt. A lány azonban még ilyen közelről is érezte, hogy a kedvesét valami nyugtalanítja. A holnapi beszéd. Amiatt aggódik. – Azt azonban meg kell mondjam, egy kicsit kiábrándítónak találom, hogy nem kutyaillatú parfümöt viselsz. A te társadalmi helyzetedet figyelembe véve, el tudom képzelni, hogy a helyi nemeshölgyek megpróbálnak utánozni. Az igazán lenyűgöző lenne. Vin egyenesen Elend önelégült arcába bámult. – Tudod, néha iszonyúan nehéz eldönteni, mikor ugratsz valakit, és mikor viselkedsz egyszerűen hebehurgyán. – Ettől vagyok olyan kiismerhetetlen, igaz? – Valami olyasmi – felelte a lány, és újra odabújt a férfihoz.
– Szóval nem érted, miért olyan hasznos a számomra mindez – fogott a magyarázatba Elend. – Ha az emberek nem képesek eldönteni, mikor vagyok ostoba és mikor lángész, akkor talán a ballépéseimről is azt fogják hinni, hogy nagyszerű politikai manőverek. – Csak aztán nehogy az igazi, nagyszerű lépéseidet higgyék baklövéseknek! – Azt nem lesz nehéz elérni. Attól tartok, intézkedéseimből már így is elég sok van ahhoz, hogy összetévesszék őket a baklövésekkel. Vin aggódva nézett fel, mert hallotta a fiatalember hangjában bujkáló feszültséget. De amaz csak mosolygott és rögvest témát váltott. – Szóval, OreSeur mint kutya. Így is el tud majd kísérni az éjszakai portyákra? A ködszerzet megvonta a vállát. – Gondolom, igen. Igazából azt terveztem, hogy egy darabig nem viszem magammal. – Szeretném, ha mégis úgy tennél. Aggódom miattad: minden éjszaka, amikor kint kódorogsz, nyugtalan vagyok. Túlságosan kimeríted magad! – Meg tudok birkózni vele. Valakinek vigyáznia kell rád. – Igen. De rád ki vigyáz? Kelsier. Még most is ez a válasz jött azonnal Vin szájára. Alig egy éve ismerte meg tanítóját, de ez az egy év is különbözött minden azt megelőzőtől. Először érezte úgy, hogy valaki óvja. Kelsier azonban nincs többé. Neki is, úgy, mint a világon mindenki másnak, nélküle kell boldogulnia. – Tudom, hogy a múltkor, azokkal az allomantákkal való csetepatéban is megsérültél. Jót tenne a lelkemnek, ha tudnám, hogy nem vagy egyedül. – De hát a kandra nem testőr. – Tudom. Azonban hihetetlenül hűséges. Még egyetlen fajtársáról sem hallottam, aki megszegte volna a szerződését. Vigyázni fog rád. Aggódom miattad, Vin: csodálkozol, hogy ilyen sokáig fennmaradok, és az előterjesztésemen piszmogok? Nem tudok aludni, amikor kint járkálsz az éjszakában: nem hagy nyugodni a tudat, hogy talán éppen vívsz valakivel – vagy ami még rosszabb, valahol az utcán fekszel haldokolva, mert senki nincs veled, aki segíthetne. – Néha OreSeurt is magammal viszem. – Igen, de azt is tudom, hogy mindenféle kifogásokkal itthon hagyod.
Kelsier megvette neked egy hihetetlenül értékes szolga szolgálatait. Nem értem, miért küzdesz annyira a segítsége ellen. Vin lehunyta a szemét. – Elend, ez a valami megette Kelsiert. – És? Akkor már halott volt. Mellesleg ő maga adta neki az utasítást. A lány felsóhajtott, és kinyitotta a szemét. – Egyszerűen… nem bízom benne, Elend. Az a lény természetellenes. – Tudom. Az apám is mindig tartott kandrát. De OreSeurben legalább van valami emberi. Kérlek! Ígérd meg, hogy magaddal viszed! – Rendben. De nem hiszem, hogy ő lelkesedne az ötletért. Már akkor sem jöttünk ki egymással, amikor ő Renoux volt, én meg az unokahúgát játszottam. Elend megvonta a vállát. – Tartani fogja magát a szerződéshez. És ez az, ami igazán fontos. – Tartja magát a szerződéshez – értett egyet a lány –, de kelletlenül. Megesküdnék rá, hogy élvezi, amikor dühíthet. – Vin, a kandrák tökéletes szolgák. Nem csinálnak ilyesmiket. – Nem, Elend. Sazed volt kiváló szolga. Ő élvezte, hogy emberek közt lehet, és segíthet. Rajta soha nem éreztem, hogy neheztelne rám valami miatt. Lehet, hogy OreSeur is megtesz mindent, amire utasítom, de nem kedvel. Soha nem is kedvelt. Tudom, hogy így van. Elend felsóhajtott, és megnyomkodta szerelme vállát. – Nem gondolod, hogy talán alaptalanul vádaskodsz? Nincs okod ennyire gyűlölni. – Ó! – pillantott rá élesen a ködszerzet. – Ahogy neked sincs okod gyanakodni Docksonra? A király eltűnődött, aztán megint sóhajtott. – Ebben talán igazad van. – Tovább simogatta a lány vállát, miközben elgondolkodva bámulta a mennyezetet. – Mi az? – kérdezte a kedvese. – Nem végzem valami jól a munkámat, ugye? – Ne butáskodj! – nyugtatta Vin. – Csodálatos király vagy. – Lehetek tűrhetően jó király, de nem vagyok ő. – Ki? – Kelsier – lehelte a fiú. – Elend, senki sem várja el tőled, hogy ő legyél. – Nem? De hisz Dockson ezért nem kedvel. Gyűlöli a nemeseket; ez
egyértelműen kiderül abból, ahogyan beszél, ahogyan viselkedik. Nem tudom, igazából hibáztatom-e, ha figyelembe veszem az életútját. Mindenesetre nem engem tart a megfelelő személynek az uralkodáshoz. Úgy gondolja, hogy egy szkának kellene irányítania a királyságot – vagy ami még jobb lenne, Kelsiernek. Mindannyian ezt gondolják. – Ez ostobaság, Elend. – Igazán? És ha Kelsier még élne, akkor is én lennék a király? Vin elhallgatott. – Látod? Elfogadnak. Az emberek, a kereskedők, még a nemesek is. De legbelül azt kívánják, bárcsak Kelsier lenne a helyemben. – Én nem azt kívánom. – Nem? A lány összeráncolta a homlokát, aztán felült, majd úgy fordult, hogy lovaglóülésben Elend ölébe huppant, és arcuk csak néhány centire volt egymástól. – Sose kételkedj bennem, Elend! Kelsier a tanítóm volt, de nem szerettem. Legalábbis nem úgy, ahogy téged. A fiatalember mélyen a lány szemébe nézett, majd bólintott. Vin viszonzásul erősen megcsókolta, majd újra mellé kuporodott. – Miért nem? – kérdezte végül a férfi. – Nos, először is, túl idős volt hozzám. Elend felkacagott. – Emlékszem, hogy az én koromon is gúnyolódtál. – Az más. Te csak néhány évvel vagy idősebb nálam. Kelsier ahhoz képest vénember volt. – Vin, harmincnyolc évesen még senki sem vénember. – De közel jár hozzá. A király újból felkacagott, de a lány érezte, hogy nem elégedett a válasszal. Hogy miért választotta Elendet és nem Kelsiert, mikor Kelsier volt a látnok, a hős, a ködszerzet…? – Kelsierben egy nagyszerű férfit ismertem meg – magyarázta halkan, miközben Elend a hajában turkált. – De… néha furcsán viselkedett. Néha félelmet keltett bennem. Túlságosan erőteljes, vakmerő, sőt egy kicsit kegyetlen is tudott lenni. Kérlelhetetlen. Embereket gyilkolt bűntudat és fenntartás nélkül, csak azért, mert a Végső Birodalmat szolgálták, vagy az Uralkodónak dolgoztak. – Tanítóként és barátként szerettem. De nem hiszem, hogy valaha is
tudnék szeretni – úgy értem szerelemmel szeretni – egy ilyen férfit. Nem hibáztatom; hozzám hasonlóan ő is az utcán nőtt fel. Mikor ennyire keményen kell küzdened az életért, megerősödsz, de feleslegesen keménnyé is válhatsz. Akár tehetett róla, akár nem, túlságosan azokra a férfiakra emlékeztetett, akiket korábban ismertem. Sokkal jobb ember volt náluk – tényleg tudott kedves is lenni, és az életét áldozta a szkákért. Viszont mindent összevetve, mégiscsak túl kemény volt. Becsukta a szemét, és élvezte az Elendből áradó melegséget. – De te, Elend Venture, te jó ember vagy. Igazán jó ember. – A jó emberekből nem válik legenda – válaszolta a fiatal férfi halkan. – A jó embereknek nem kell, hogy legendává váljanak. Csak teszik, ami helyes. A király elmosolyodott, majd megcsókolta Vin fejét és hátradőlt. Így feküdtek egy ideig a napsugaraktól felmelegített szobában. – Egyszer megmentette az életemet – törte meg a csendet Elend. – Kicsoda? – kérdezte a lány meglepődve. – Kelsier? Az újdonsült uralkodó bólintott. – Aznap, amikor Koboldot és OreSeurt elfogták; amikor meghalt. Csata zajlott a téren, és Ham néhány katonával megpróbálta kiszabadítani a foglyokat. – Én is ott voltam. Szellővel és Doxszal az egyik sikátorban bújtunk meg. – Tényleg? – kérdezte Elend kissé csodálkozva. – Mert azért mentem oda, hogy téged megkeresselek. Azt hittem, OreSeurral együtt téged is letartóztattak. Megpróbáltam a ketrecek közelébe jutni, hogy megmentselek. – Mit csináltál? Elend, az a tér aznap valódi csatamezővé vált! Az Uralkodó szerelmére, egy inkvizítor is ott ólálkodott! – Tudom. – A férfi halványan elmosolyodott. – Pont ez az. Az inkvizítor próbált meg eltenni láb alól. Már felemelte a bárdját, meg minden. És akkor… Kelsier ott termett. Belevágott az inkvizítorba, és a földre dobta. – Valószínűleg csak véletlenül. – Nem – jelentette ki Elend halkan. – Szándékosan tette, Vin. Rám nézett, miközben az inkvizítorral hadakozott, és láttam a szemében. Azóta is eltűnődöm azon a pillanaton; mindenki azt állítja, hogy Kelsier még Doxnál is jobban gyűlölte a nemeseket.
A lány elgondolkodott. – Gondolom… a végére megváltozott a véleménye. – Annyira, hogy az életét kockáztatta egy éppen arra járó úrért? – Tudta, hogy szeretlek. – Ezúttal a lány mosolygott. – Ez a tudat bizonyára erősebbnek bizonyult, mint a gyűlölete. – Nem tudtam, hogy… – Abbahagyta a mondatot, mert észrevette, hogy az éles fülű Vin hátrafordul. Lépések közeledtek. A lány felült, és egy pillanattal később Ham dugta be a fejét a szobába. De megtorpant, amikor látta, hogy a két szerelmes összebújva ül. – Ó, elnézést! – szabadkozott. – Ne, várj! – kiáltott utána a lány, mire Ham visszadugta a fejét, és Vin Elendhez fordult. – Majdnem el is felejtettem, hogy valójában miért jöttem be hozzád. Csomagot kaptam Teriontól. – Egy újabbat? Vin, mikor adod már fel? – Nem tehetem – hangzott a válasz. – Nem lehet ennyire fontos ez a dolog. Vagy mégis? Úgy értem, ha mindenki elfelejtette, mi az utolsó fém, akkor biztosan nincs is akkora ereje. – Vagy ez a helyzet – szólt konokul a lány –, vagy éppenséggel akkora erővel bír, hogy az acélminisztérium titokban akarta tartani. – Azzal kicsusszant a székből, felállt, és kivette a zsebéből az erszényt meg a fémrudat. A rudat odaadta Elendnek, aki felült a plüsshuzaton. Ezüstös színe, csillogó felülete, és pehelysúlya miatt – amit az alapanyagként felhasznált alumíniumtól nyert – szinte alig lehetett valódinak tekinteni. Azok az allomanták, akik véletlenül alumíniumot égettek, sebezhetővé váltak, mert a fém tönkretette a szervezetükben található összes többit. Az alumíniumot az acélminisztérium titokként kezelte; Vin is csak akkor szerzett róla tudomást, amikor elkapták az inkvizítorok. Ugyanazon az estén, amikor az Uralkodót is megölte. Eddig nem tudtak rájönni az alumínium megfelelő ötvözetét alkotó arányokra. Az allomantikus fémek mind párban jártak – vas és acél, ón és forrasz, vörösréz és bronz, cink és réz. Alumínium és… remélhetőleg valamilyen erőteljes fém. Az atiumot már elhasználta, és így olyasvalamire volt szüksége, ami előnyt jelentene a többi ködszerzettel szemben. Elend felsóhajtott, és visszaadta a rudat. – Amikor utoljára próbálkoztál egy ilyennel, két napig betegen feküdtél, Vin. Halálra rémítettél.
– Nem halok bele. Kelsier a szavát adta, hogy a rossz ötvözetek égetése csak megbetegít. A király a fejét rázta. – Néha Kelsier is tévedett, Vin. Nem te mondtad, hogy félreértette a bronz működését is? A lány elhallgatott. Elend aggodalma annyira szívből jött, hogy meggyőzve érezte magát. Azonban… Ha az a sereg ostromra indul, Elendnek vége. A városi szká lakosság esetleg túléli – egy uralkodó sincs annyira ostoba, hogy legyilkolja egy ilyen jövedelmező város népét. A királlyal azonban végeznének. Ő egyedül nem képes megvédeni egy egész sereg ellen, az előkészületekkel pedig nem sokra megy. Az allomanciához viszont értett. Minél többet tud meg róla, annál többet tehet, hogy megvédje a szerelmét. – Muszáj kipróbálnom, Elend! – erősködött. – Dorong azt állítja, Straff egy pár napig még biztosan nem támad – kell még neki az a kis idő, hogy a menetelésben elfáradt katonák kipihenjék magukat, és hogy felderítsék a városfalat. Tehát nem várhatok. Ha meg is betegít ez az ötvözet, jobban leszek, mire a harcra kerül a sor – de csak akkor, ha most azonnal kipróbálom. A király arca elkomorult, de nem ellenkezett tovább. Ennyit már megtanult. Inkább felállt és odafordult Hamhez. – Ham, szerinted jó ötlet ez? A köpcös férfi bólintott. Harcos lévén nagyra becsülte a lány vállalkozó kedvét. Vin azért kérte, hogy maradjon, mert szükség volt valakire, aki az ágyába cipeli, ha a dolgok esetleg balul ütnének ki. – Rendben – hagyta rá a király, és nyugodt arccal szerelme felé fordult. A lány bemászott a székbe, hátradőlt, és lenyelt egy csipetnyit a dúralumínium porból. Majd becsukta a szemét, és a fémkészletét figyelte. A nyolc alapfém mind a helyén volt, szépen elraktározva. Atiumot és aranyat most nem tartalmazott a szervezete, sem azok ötvözetét. Még ha lett is volna nála, vészhelyzeten kívül sohasem égette volna a túlontúl értékes fémet – a másik három pedig csak elhanyagolható haszonnal bírt. Megjelent az új elem. Pont úgy, ahogy az előző négy alkalommal is. Eddig mindig, amikor alumíniumötvözettel próbálkozott, azonnal lüktető fejfájást tapasztalt. Azt gondolná az ember, hogy okultam a hibáimból… – gondolta.
Fogcsikorgatva koncentrált, és lángra lobbantotta az új ötvözetet. Semmi sem történt. – Már égeted? – kérdezte a szerelme aggódva. A lány lassan bólintott. – A fejem nem fáj, de… nem tudom, történik-e valami egyáltalán. – De ég? – kérdezte Ham. Vin újból bólintott. Érezte az ismerős melegséget, az apró tüzet, ami jelezte, ha valamit égetett. Megpróbált egy kicsit mozogni, de semmi változást nem érzett a testében. Végül felnézett, és megvonta a vállát. Ham elhúzta a száját. – Ha nem lettél rosszul tőle, akkor megtaláltad a megfelelő ötvözetet. Minden fémnek csak egy igaz ötvözete lehet. – Vagy – vágott közbe a lány – legalábbis ezt hitették el velünk. A másik bólintott. – Ez milyen ötvözet? – Alumínium és vörösréz. – Érdekes – morogta Ham. – És nem érzel semmit? A ködszerzet a fejét rázta. – Próbálgasd még egy kicsit! – Úgy látszik, szerencsés vagyok – nyugtázta a lány, miközben kioltotta a dúralumíniumot. – Terion negyven különböző ötvözetet sorolt fel, amit kipróbálhatunk, ha egyszer sikerül elegendő alumíniumhoz jutnunk. Ez csak az ötödik volt. – Negyven? – kérdezte Elend hitetlenkedve. – Nem is tudtam, hogy ilyen sok fémből lehet ötvözetet készíteni! – Még két fém sem kell ahhoz, hogy ötvözetet tudj készíteni – okította a lány szórakozottan. – Elég egy fém meg valami más. Itt van például az acél – vas és szén ötvözete. – Negyven – ismételte a férfi. – És te képes lettél volna mindet kipróbálni? Vin megvonta a vállát. – Jó kiindulási alapnak tűnt. A válasz felettébb felkavarta a királyt, de inkább nem is szólt egy szót sem. Ehelyett Hamhez fordult. – Szóval, miért kerestél fel minket? – Semmi különösebb oka nem volt. Csak meg akartam kérdezni, Vinnek van-e kedve egy kis verekedéshez. Az ellenség egyre türelmetlenebbé tesz,
és gondoltam, ráfér még Vinre egy kis gyakorlás a bottal. A lány megvonta a vállát. – Hát persze. Miért is ne? – Te nem jössz, El? Rád férne a testmozgás! A férfi felnevetett. – És szálljak szembe valamelyikőtökkel? Gondolnom kell királyi méltóságomra is! A lány alig láthatóan elhúzta a száját, és felpillantott a szerelmére. – Tényleg többet kellene gyakorolnod, Elend! Alig tudsz egy kardot rendesen megtartani, és szörnyen bánsz a párbajpálcával. – De hát miért is aggódnék, mikor itt vagytok ti nekem, hogy megvédjetek? Vin arca elkomorult. – Nem lehetünk mindig körülötted, Elend! Kevesebbet aggódnék, ha tudnám, hogy ügyesebben harcolsz. Az ifjú Venture csak mosolygott, és felsegített a lányt. – Előbb-utóbb sort kerítek rá, ígérem! De nem ma – most túl sok mindenen jár az eszem. Mi lenne, ha csak elkísérnélek benneteket? Talán abból is rám ragad valami, ha csak figyelek – ami, mellesleg, kedvezőbb módja a kiképzésnek, mivel így nem veszíthetek egy hölggyel szemben. A lány sóhajtott, de nem erőszakoskodott tovább.
Azért jegyzem fel a gondolataimat – azért vésem őket fémtáblába –, mert rettegek. Igen, féltem az életemet. Bevallom, én is csak ember vagyok. Ha Alendi visszatér a Megdicsőülés Kútjától, bizonyos, hogy elsődleges célja lesz elpusztítani engem. Ha nem is velejéig romlott, mindenesetre kíméletlen ember. Ez persze nem is csoda azok után, amiken keresztülment.
Hatodik fejezet
Elend ráhajolt a korlátra, és a rácsokon keresztül a küzdőteret nézte. Szívesen csatlakozott volna Vinhez és Hamhez, ugyanakkor semmi értelmét nem látta a verekedésnek. Az életemre törő orgyilkosok úgyis kivétel nélkül allomanták – gondolta. – Tíz évig is gyakorolhatok, akkor sem lesz esélyem ellenük. A küzdőtéren Ham suhintott néhányat a botjával, majd bólintott. Vin közelebb lépett hozzá és felemelte a saját fegyverét, ami jóval meghaladta a magasságát. Ahogy így elnézte a két szembenálló felet, a királynak feltűnt a kettejük közti különbség. A férfi erős izomzattal és egy harcos testalkatával rendelkezett. A lány viszont még a szokásosnál is törékenyebbnek tűnt szűk, begombolt ingében és nadrágjában, kabát nélkül, ami elrejtette volna apró méretét. Az egyenlőtlenséget csak még jobban fokozták Ham szavai: – Most a botozást gyakoroljuk, nem pedig a vonzást és taszítást. Forraszon kívül ne használj egyebet, rendben? Vin bólintott. Gyakran küzdöttek egymással. Ham szerint semmi sem helyettesíthette a gyakorlást és az edzést, akármilyen hatalmas allomanta legyen is valaki. A forrasz használatát azonban engedélyezte a lánynak, mert úgy gondolta,
a felerősített test és felfokozott ügyesség könnyen összezavarhatja az embert, ha nincsen hozzászokva. A küzdőtér leginkább valamiféle udvarra hasonlított. A palota katonai szárnyában helyezkedett el, és egy nyitott folyosó vette körül. Elend a vörös napsugarakat eltakaró féltető alatt állt. Nemrégen ismét esni kezdett a hamu. A férfi összefonta karját a korlát tetején. Olykor katonák haladtak el mögötte; láthatóan nagyon sok tennivalójuk akadt. Ennek ellenére egyikmásik azért megállt, és néhány percig figyelemmel követte a verekedést: a palotaőrök mindig szívesen szántak időt Vin és Ham küzdelmére. Az előterjesztésemet kellene csiszolgatnom – jutott Elend eszébe, és bűntudatot érzett. Azonban az elmúlt néhány nap feszültsége annyira elfárasztotta, hogy nehezére esett rávenni magát még egy átolvasásra. Igazából nagy szüksége volt egy kis szabadidőre, hogy nyugodtan gondolkodhasson. Így hát egyszerűen csak állt és nézte a többieket. Vin óvatosan Ham felé közelített; botját szilárdan, két kézzel tartotta. A király egykor bizonyára illetlennek tartotta volna az ing és nadrág viselését egy hölgytől, azonban már éppen elég időt eltöltött a lány társaságában ahhoz, hogy a dolog ne okozzon számára bosszúságot. Az estélyik és a báli ruhák káprázatosan mutattak rajta, de mégis volt valami helyénvaló abban, amikor a lány egyszerű öltözékben jelent meg. Valahogy otthonosabban mozgott az ilyen ruhákban. Ráadásul a férfinak tetszett az is, ahogy a szűk darabok hozzátapadtak a lány testéhez. A ködszerzet általában engedte, hogy az ellenfele üssön először, és ezúttal sem volt másképp. Amikor Ham támadásba lendült, a botok összecsattantak. A másik jelentős erőfölénye ellenére Vin állta a sarat. Gyors helycsere után a küzdő felek hátrálni kezdtek, aztán óvatosan köröztek. – A lányra fogadok. Elend megfordult, mikor észrevette, hogy egy bicegő alak közeledik a folyosón. Dorong lépett mellé, és lecsapott a korlátra egy tízdobzosost. A király rámosolygott a hadvezérre, amire a férfi mindössze egy morcos pillantással válaszolt – Dorongtól csak ilyen mosoly tellett. Az ifjú uralkodó igen hamar megkedvelt mindenkit Vin bandájából, Dockson kivételével, de kellett egy kis idő, hogy elfogadja Dorongot. A fickó fizimiskája leginkább valami göcsörtös, mérges gombához hasonlított, és
mintha folyamatosan elégedetlenül hunyorgott volna. Ehhez jött még fura hanghordozása is. Ugyanakkor tehetséges asztalos és ráadásul allomanta is volt – füstös, bár az utóbbi időben nem igazán használta ezt a képességét. Az év nagy részében Elend katonai alakulatait vezette. A király el sem tudta képzelni, hol tanulhatta ki Dorong a katonai mesterséget, de az biztos, hogy jó érzékkel igazgatta az embereket. Valószínűleg ugyanakkor szerezte meg eme képességét, amikor a háborús sebét is – a sebesülést, amitől bicegve járt, és amiről a gúnynevét is kapta. – Csak gyakorolnak, Dorong – válaszolt Elend. – Nem versenyeznek. – A végére elég komoly haddelhadd lesz ebből – vágott vissza a másik. – Mindig ezt csinálják. – Arra kérsz, hogy fogadjak Vin ellen? – tűnődött el a király. – Ez rosszul is elsülhet. – Na és? Elend elmosolyodott és előhúzott egy érmét. Dorong jelenlétében még mindig egy kissé zavarban érezte magát, és nem akarta megbántani a férfit. – Hol bujkál az a semmirekellő unokaöcsém? – tudakolta a gombaképű, miközben a küzdelmet figyelte. – Kobold? Hát visszajött? Hogy jutott be a városba? Beszélgetőtársa megvonta a vállát. – Ma reggel otthagyott valamit a küszöbömön. – Ajándékot vitt neked? A férfi felhorkant. – Egy asztalosmunkát Yelva városából, egy kis faragott falapocskát. Ez állt rajta: „Csak meg akartam mutatni, hogy mire képesek az igazi asztalosok, öregem.” Elend kuncogott, de gyorsan abbahagyta, mert Dorong szúrós tekintettel nézte. – Azelőtt sosem viselkedett ilyen pimaszul – morgott az asztalos. – Teljesen elkanászodott abban az úgynevezett bandában. Mintha mosoly bujkált volna a férfi szája szélén. Vagy komolyan gondolta, amit mondott? A király sosem tudta eldönteni, vajon tényleg ennyire zsémbes Dorong természete, vagy éppen ő maga a kifinomult tréfa célpontja. – Mi van a sereggel? – kérdezte végül. – Szörnyű állapotok uralkodnak benne. Igazi hadsereget akarsz? Adj
egy évet, hogy rendesen kiképezzem őket! Jelen pillanatban még seprűkkel felfegyverzett vénasszonyokkal szemben sem biztos, hogy sikerrel járnának. Remek! – Én már nem sokat tehetek – dünnyögte Dorong. – Straff valami kezdetleges védműveket ásat, de leginkább csak pihenteti az embereit. A hét végén indítják a támadást. A küzdőtéren Vin és Ham tovább harcoltak, bár közben kissé lelassultak az események. A férfi éppen pihenőt tartott, és a szabályokat meg a mozdulatokat magyarázta. Elend és Dorong vártak, amíg a felek bele nem lendültek ismét. A fordulók egyre hosszabbakká váltak, és a küzdőpartnerek erősen verejtékeztek, miközben a lábukkal felverték a hamut a letaposott, pernyés földről. Vin az óriási alkati és képzésbeli különbségek ellenére is nehéz ellenfélnek bizonyult, és Elend azon vette észre magát, hogy önkéntelenül elmosolyodik. Micsoda különleges lány! Erre már akkor rájött, mikor először megpillantotta a Venture-vár báltermében, csaknem két évvel azelőtt. Ám most kezdte csak megérteni, milyen pontosan jellemzi a „különleges” szó Vin képességeit. Újabb érme csattant a korláton. – Én is Vinre fogadok. Elend meglepve fordult hátra. Az egyik katona volt azok közül, akik a kerengő végéből figyelték az összecsapást. A király elhúzta a száját. – Ki…? Aztán félbeszakította a kérdését. A szakáll furcsán állt, a testtartás is túl egyenes volt, de a fiatal férfi mégis ismerősnek tűnt. – Kobold? A tizenéves fiú kivigyorgott álszakálla mögül. – Be engem a seregbe hívtak! Elend feje hirtelen hasogatni kezdett. – Az Uralkodó szerelmére! Nem hiszem el, hogy még mindig nem vetkőzted le a tájszólásod! – Csak a régi idők kedvéért… – helyesbített Kobold nevetve. Szavaiban azért még mindig fel lehetett ismerni a keleti hanglejtést. Ismeretségük első néhány hónapjában a legény végtelenül tanulatlannak bizonyult, de azóta szerencsére sikerült elhagynia az utca nyelvezetét és az öltözködése is sokat javult. A tizenhat éves fiatalember közel kétméteres
magasságával már alig-alig emlékeztetett a hórihorgas kölyökre, akivel Elend egy évvel korábban megismerkedett. Kobold is a korlátnak támaszkodott, és a serdülőkre jellemző testtartás tönkretette katonai álcáját. Mert az rögtön kiderült, hogy nem katona. – Mi szükség az álruhára? – ráncolta a király a homlokát. A legény vállat vont. – Nem vagyok ködszerzet. Nekünk, egyszerű kémeknek valami mást kell kitalálni az információgyűjtéshez, ha már nem tudunk felrepülni az ablakokba, hogy odakintről hallgatózzunk. – Mióta bujkálsz itt a folyosón? – Dorong helytelenítő pillantással nézte az unokaöccsét. – Mielőtt ideértél volna, Morgó bácsi – felelte amaz. – A kérdésedre válaszolva, pár napja tértem vissza a városba. Igazából Docksont is megelőztem. Arra gondoltam, lazítok néhány napot, mielőtt újra nekilátok a feladataimnak. – Nem tudom, feltűnt-e, Kobold – magyarázta a király –, de éppen háborúban állunk. Nincs túl sok idő pihengetni. A fiú ismét megvonta a vállát. – Csak nem akartam, hogy megint elzavarj. Ha valóban kitör a háború, itt akarok lenni. Tudod, már csak az izgalom végett is. Dorong felhorkantott. – És honnan szerezted ezt az egyenruhát? – Hát… nos… – a legény félrenézett, és egy kicsit megint a régi, bizonytalan utcakölyökre emlékeztetett. Dorong a pimasz fiatalokról motyogott valamit az orra alatt, de a király csak nevetett, és megveregette Kobold vállát. A legény felpillantott, és mosolygott. Bár elsőre könnyen elkerülte az ember figyelmét, a fiú is ugyanolyan értékes tagja volt a bandának, mint a többiek. Ónszeműként – olyan mívesként, aki ónt égetve fel tudja erősíteni érzékszerveit – messziről ki tudta hallgatni a beszélgetéseket, nem beszélve arról, hogy könnyen kivett távoli részleteket. – Mindenesetre üdvözöllek körünkben! – Elend komolyabb hangvételre váltott: – Mi hír nyugatról? Kobold megrázta a fejét. – Sajnos úgy fog tűnni, mintha örököltem volna Morgó bácsikám hangvételét, de azt kell mondanom, nincsenek jó híreim. Bizonyára hallottad már a régi pletykát, miszerint az Uralkodó atiuma Luthadelben
van elrejtve? Nos, most újra szárnyra kapott a híresztelés, csak ezúttal még élénkebben. – Azt hittem, ezen már túl vagyunk! – csattant fel a király. Szellő és csapata az elmúlt hat hónap java részét azzal töltötték, hogy pletykákat terjesztettek a hadurak körében, amelyek szerint Elend nem lelte meg az atiumkészletet Luthadelben, ezért a kincs valamilyen más városban rejtőzhet. – Úgy látszik, mégsem – rázta a fejét a legény. – Szerintem valaki szándékosan terjeszti a pletykát. Eleget éltem az utcán ahhoz, hogy kiszagoljam az álhíreket, és ezzel a szóbeszéddel valami nincs rendben. Valaki tényleg azt akarja, hogy a hadurak feléd fordítsák a figyelmüket. – Nem tudod, Szellő merrefelé járhat? A fiú megvonta a vállát, de úgy tűnt, mintha már nem is figyelne Elendre. A küzdelmet figyelte. A király is visszafordult Vin és Ham felé. Amint azt Dorong megjósolta, egyre nagyobb erőbedobással harcoltak. Már nem hangzottak fel útbaigazítások, és nem volt több gyors, ismétlődő csapásváltás sem. Igazán küzdöttek; a botok csak úgy csattogtak, pörögtek, a por pedig kavargott körülöttük. A viharos dulakodás közepette felvert hamu nagy felhőkben lebegett a küzdőtér körül, és egyre több katona csatlakozott a bámészkodókhoz a folyosón. Elend előrébb hajolt. Volt valami heves abban, ahogyan két allomanta harcolt egymással. Vin megpróbált támadni, de Ham ugyanakkor sújtott feléje. Szinte nem is látszott a fegyvere, olyan fürgén bánt vele. Valahogy a lánynak sikerült időben hárítani, ám az ütés erejétől hanyatt esett. Vállával ért földet, de alig nyögött fel. Az egyik karja a teste alá szorult; ennek segítségével egy szempillantás alatt talpra ugrott. Visszanyerte az egyensúlyát, aztán a magasba tartotta a botját. Forrasz. Még a legesetlenebb emberből is ügyes harcost varázsol. Ha pedig valaki olyan kecses és fürge, mint Vin… A ködszerzet szeme összeszűkült. Vele született csökönyössége megmutatkozott előretolt állkapcsán, komor arcán. Nem könnyen viselte a vereséget – még akkor sem, ha ellenfele nyilvánvalóan sokkal erősebb volt nála. Elend felegyenesedett, mert véget akart vetni a küzdelemnek. Abban a pillanatban Vin előreiramodott. Ham várakozón felemelte a botját, és amint a lány a hatókörébe került,
meglendítette. A ködszerzet oldalra hajolva kitért az ütés elől – csak néhány centire kerülte el a botot –, majd a saját fegyverét meglendítve Hamre támadt és rácsapott a fegyverére, amitől a férfi kilendült egyensúlyából. Aztán a lány rohamra indult. Ham azonban hamar összeszedte magát. Hagyta, hogy Vin csapásának ereje körbeforgassa, majd a lendületet felhasználva felemelte a harci botot és hatalmas erejű ütést készült mérni a lányra, egyenesen a mellkasába. Elend felkiáltott rémületében. A ködszerzet elrugaszkodott a földtől. Nem volt a közelben fém, aminek nekitaszíthatott volna, de nem is volt rá szüksége. Enélkül is jó két és fél méter magasra felugrott a levegőbe, és könnyedén kitért az ütés elől. Megrándult, amikor a csapás elsuhant alatta, ujjai végigszántották a levegőt, néhány centire az ellenfél fegyverétől, saját botja pedig megpördült a kezében. Amikor földet ért, fegyvere felszántotta a hamut, ahogy alacsonyan körívet leírva végigkaristolta a földet, majd egyenesen Ham lábába csapódott. A férfi az ütéstől teljesen elvesztette az egyensúlyát, és nagyot ordítva leesett a lábáról. A lány újból felugrott. Az őrparancsnok a hátára esett, a ködszerzet pedig pont a mellkasára érkezett. A botját szépen Ham homlokára helyezte. – Én nyertem! A köpcös férfi elképedt arccal nézett a mellkasán ülő lányra. A por és a hamu lassan visszaülepedett a küzdőtérre. – Nem semmi…! – suttogta Kobold, és ezzel hangot adott a tucatnyi bámészkodó katona véleményének is. Ham nevetve megszólalt. – Rendben, nyertél. Ám most kérlek, hozz valami innivalót, amíg én megpróbálok életet lehelni a lábamba! A lány mosolyogva leugrott ellenfele mellkasáról, és szaladt, hogy eleget tegyen a kérésnek. Ham a fejét rázta, és nagy nehezen feltápászkodott. Szavai ellenére alig bicegett. Talán lesz egy-két zúzódása, de nem fog sokáig bajlódni vele. A forrasz nem csak a testi erőt, egyensúlyérzéket és gyorsaságot erősítette fel, hanem a szervezetet is hihetetlen módon ellenállóvá tette. Az allomanta rá sem hederített egy olyan ütésre, amely súlyosan összetörte volna egy egyszerű ember hátát. Az őrparancsnok csatlakozott a korlátnál álló többiekhez, odabiccentett
Dorongnak, majd finoman belebokszolt Kobold karjába. Ezután nekidőlt a korlátnak, és kissé előrehajolva a bal vádliját dörzsölgette. – Esküszöm, Elend, amikor ezzel a lánnyal verekszem, néha olyan, mintha szélviharral harcolnék. Sosem ott bukkan fel, ahol számítok rá. – És hogy csinálja, Ham? – kérdezte a király. – Mármint az ugrásokat. Azok a szökellések még egy allomantához képest is természetfelettinek tűnnek. – Acélt égetett, nem? – vágott közbe Kobold. Ham a fejét rázta. – Kétlem. – Akkor hogyan? – erősködött Elend. – Az allomanták a fémekből nyerik erejüket – sóhajtott a köpcös férfi, aztán letette a lábát a földre. – Egyesek több erőt tudnak kinyerni belőlük, mint mások, de az igazi erő a fémből származik, nem az illető testéből. Elend elgondolkozott. – Tehát? – Tehát – folytatta Ham –, ahhoz, hogy hihetetlen hatalomra tegyen szert, nem kell, hogy egy allomanta fizikailag is erős legyen. Más lenne a helyzet, ha Vin ferukimista is volna egyben – ha egyszer is láttátok, Sazed miként növeli az erejét, akkor azt is tudhatjátok, hogy az izmai megduzzadnak. Ám az allomancia esetében minden erő közvetlenül a fémekből ered. Na mármost, a legtöbb martalóc – engem is beleértve – rájött, hogy a testi erő növelésével a mívesképesség is felerősödik. Végül is, egy forraszt égető izmos férfi annyival lesz erősebb, mint egy ugyanakkora allomantikus hatalommal rendelkező átlagos fickó. Ham az állát vakargatta, és a kaput fürkészte, amin keresztül a lány eltűnt. – De most már kezdem azt gyanítani, hogy valami más is lehet a dologban. Vin apró, törékeny teremtmény, de amikor forraszt éget, többszörösen erősebb lesz, mint a legtöbb harcos. Az összes fizikai erő beszorul abba a kicsiny testbe, és nem kell bajlódnia a nagyra nőtt izmok súlyával. Olyan, mint valami… rovar. Sokkal erősebb, mint amit a saját tömege indokolna. Tehát amikor ugrik, akkor ő valóban felugrik a levegőbe. – De te még így is sokkal erősebb vagy nála – jegyezte meg Kobold. Ham bólintott. – És ki is tudom használni ezt, feltéve, hogy röptében eltalálom a
szökellő ellenfelet. De ez sajnos egyre nehezebben megy. Végül a lány visszaérkezett egy kupa hűvös itallal. Láthatóan úgy döntött, hogy egészen a várig megy ahelyett, hogy az udvaron felejtett langymeleg sörből hozott volna. Átnyújtotta a kupát Hamnek, de nem feledkezett meg Elendről és Dorongról sem. Nekik is hozott ivópoharat. – Hé! – kiáltotta Kobold, miközben a lány a többieknek töltött. – Velem mi lesz? – Viccesen áll rajtad az a szakáll – pillantott feléje az apró termetű ködszerzet. – Szóval én nem kapok inni? – Nem. A legény megilletődött. – Furcsa egy lány vagy te, Vin. Amaz a szemét forgatta, majd az udvar sarkában álló vizeshordó felé pillantott. A mellette fekvő ónkanna a levegőbe emelkedett, és átrepült az udvaron. A lány kinyújtotta a kezét, mire a kanna a tenyerének csattant. Letette Kobold elé. – Boldog vagy? – Az leszek, ha végre töltesz is bele valamit – válaszolta a fiú, miközben Dorong morogva kortyolgatta saját italát. Az öreg hadvezér maga elé húzta a két érmét, és zsebre vágta. – Hé, ez az! – szólt Kobold. – Tartozol, El. Fizesd csak ki! Elend letette a kupáját. – Nem egyeztem bele a fogadásba. – Morgó bácsikámnak fizettél. Nekem miért nem? Elend várt egy kicsit, majd felsóhajtott, előhúzott egy tízdobzosos érmét és letette Kobold pénze mellé. A fiú elvigyorodott, és az utcai tolvajokra jellemző mozdulattal mindkettőt eltüntette a tenyerében. – Köszönöm, hogy megnyerted a viadalt, Vin! – kacsintott a lányra. A ködszerzet haragosan nézett Elendre. – Te képes voltál ellenem fogadni? A király nevetett, és áthajolt a korláton, hogy megcsókolja a lányt. – Nem gondoltam komolyan. Dorong kényszerített rá. Az öreg felhorkant a szavak hallatán, felhajtotta az italát, aztán kitartotta a kupáját, hogy Vin újratöltse. Amikor a lány nem engedelmeskedett, Kobold felé fordult, és sokatmondóan ránézett. Végül a legény sóhajtozva felemelte a kancsót, és megtöltötte Dorong kupáját.
Vin még ekkor is mogorván méregette a szerelmét. – A helyedben odafigyelnék! – kuncogott Ham. – Ez a kislány nagyon keményeket tud ám ütni… Az uralkodó bólintott. – Jobban tenném, ha nem szállnék szembe vele, amikor fegyverekkel van körülvéve, mi? – Ne is mondd – értett egyet a parancsnok. Vin csak fintorgott, aztán megkerülte a korlátot, és odaállt Elend mellé. A férfi átkarolta, de a mozdulat közben észrevette, hogy Kobold szemében irigység villan. Sejtette, hogy a fiú korábban vonzódhatott a lányhoz – és nem is igen hibáztatta miatta. A legény megrázta a fejét. – Találnom kell magamnak egy nőt! – Hát, ezzel a szakállal nehéz lesz – incselkedett a lány. – Ez csak álca, Vin – magyarázta a siheder. – El, nem tudnál adni valami rangot, vagy ilyesmit? Elend mosolygott. – Nem hiszem, hogy ezen múlna, Kobold. – A te esetedben is segített. – Hát, nem is tudom – töprengett a király. – Valahogy az az érzésem, hogy Vin inkább a rangom ellenére szeretett belém, és nem miatta. – De voltak mások is előtte – akadékoskodott Kobold. – Nemesi származású hölgyek. – Tényleg volt egypár – vallotta be Elend. – Bár Vinnek megvan az a rossz szokása, hogy elteszi láb alól a vetélytársait – szellemeskedett Ham. Elend felnevetett. – De hisz ez csak egyszer történt meg! És úgy gondolom, Shan meg is érdemelte; hiszen éppen merényletet készült elkövetni ellenem! – Gyengéden Vinre pillantott. – Bár valóban kissé keményen bánik más nőkkel. Mellette mindenki más csak unalmas perszóna. Kobold a szemét meresztette. – Sokkal érdekesebb, ha meg is öli őket! Ham kuncogott, és hagyta, hogy a fiú öntsön neki még egy kupával. – Csak az Uralkodó tudja, mit tenne veled, ha egyszer megpróbálnád otthagyni, Elend! A lány összerezzent, és még közelebb húzódott a kedveséhez. Túl
sokszor hagyták már cserben. Még azok után is, amin együtt keresztülmentek, még a házassági ajánlat után is, Elendnek mindig meg kellett ígérnie, hogy sohasem fogja elhagyni. Ideje, hogy témát váltsunk – gondolta a király, mert a beszélgetés kezdett komolyra fordulni. – Nos – szólalt meg –, azt hiszem, meglátogatom a konyhát, és bekapok valamit. Jössz, Vin? A ködszerzet felnézett az égre – megpróbálta megítélni, mennyi idő maradt sötétedésig. Végül bólintott. – Én is megyek – mondta Kobold. – Nem, te nem – jelentette ki a nagybátyja, és megragadta a fiú grabancát. – Te itt maradsz, és szépen elmeséled, hogy pontosan honnan is szereztél katonai egyenruhát! Elend kacagva elvezette Vint. Az az igazság, hogy még a beszélgetés keserű kimenetele ellenére sem bánta meg, hogy csatlakozott a többiekhez. Különösnek találta, hogy Kelsier bandája még a legkomolyabb helyzetekben is képes volt nevetni. Valahogy vele is sikerült elfeledtetniük a gondjait. Talán ebben állt a Túlélő adománya. Ugyanis Kelsier mindig ragaszkodott a nevetéshez, akármilyen nehéz helyzetbe került is. Ezzel is kifejezte a lázadását. Ám a gondokat ez sem űzte el. A túlerőben lévő sereg ott táborozott a kapuk előtt, és nekik idebenn nem sok esélyük volt megvédeni a várost. Mégis, ha van valaki, aki képes felülkerekedni egy ilyen helyzeten, az csakis Kelsier csapata lehet. Később, az éjszaka folyamán, miután Elend unszolására a lány megtöltötte a gyomrát, mindketten visszavonultak Vin lakosztályába. A szobában már várta őket a korábban vásárolt farkaskutya tökéletes mása. A lány a szemébe nézett, majd biccentett. – Üdvözlöm, kisasszony! – köszöntötte a kandra tompa, elégedetlen hangon. Elend elismerően füttyentett, Vin pedig körbesétálta a lényt. Úgy tűnt, minden szőrszál tökéletesen a helyére került. Ha nem beszélne, senki sem mondaná meg, hogy nem valódi kutya. – Hogyan tudtad megőrizni a hangodat, kandra? – kérdezte Elend kíváncsian.
– A hangképzés a húsban történik, nem a csontokban, felség – magyarázta OreSeur. – A tapasztaltabb kandrák nem csak utánozzák, de befolyásolni is megtanulják a testüket. Még mindig meg kell emésztenem a testeket, hogy képes legyek megjegyezni és újraalkotni a pontos vonásaikat, de néhány dolgot már rögtönözni is tudok. Vin bólintott. – Ezért kellett ilyen sok idő a kutyatest létrehozásához? – Nem, kisasszony – válaszolta a kutya. – A szőrzet miatt. Sajnálom, hogy nem figyelmeztettem, de egy ilyen bunda elhelyezése hatalmas odafigyelést és erőfeszítést igényel. – De említetted. – A lány legyintett. – Mi a véleményed a testről, OreSeur? – kérdezte Elend. – Őszintén, felség? – Hát persze. – Sértő és lealacsonyító – jelentette ki a kandra. Vin összehúzta a szemöldökét. Egy kicsit arcátlanul viselkedsz, Renoux – gondolta. – Szóval ilyen ellenségesek vagyunk ma? A kandra a lányra pillantott, aki megpróbált – sikertelenül – olvasni a lény kutyaszemében. – De – folytatta a király – ettől függetlenül viselni fogod, nem? – Természetesen, felség – felelte OreSeur. – Inkább meghalok, mint hogy megszegjem a szerződést. Ez az életem. Elend bólintott Vinnek, mintha valami fontos kijelentést tett volna. Bárki hivatkozhat hűségre – gondolta a lány. – Ha pedig ehhez még egy „szerződés” is társul, annál jobb. Így még jobban fáj majd a csalódás, amikor ellened fordulnak. Elend egyértelműen várt valamire. Vin felsóhajtott. – OreSeur, a jövőben többet leszünk együtt. – Ha ez a kívánsága, kisasszony. – Nem vagyok benne biztos, hogy ezt akarom – rázta a fejét a ködszerzet –, de mindenesetre így lesz. Mennyire tudsz jól mozogni az új testedben? – Elég jól megy, kisasszony. – Gyerünk, nézzük meg, velem lépést tudsz-e tartani!
Attól is félek, hogy minden tudásom – a történetem – a feledés homályába merül. Féltem azt a világot, ami ezután következik. Félek, hogy a terveim kudarcba fulladnak. Félek, hogy még a Mélységnél is borzasztóbb csapás vár ránk.
Hetedik fejezet
Sazed sosem gondolta, hogy valaha értékelni fogja az agyagpadlózatot. Ezúttal azonban szerfelett hasznosnak találta, mert utasításokat tudott bele írni. Egy hosszú pálcával szavakat vésett a földbe, és féltucatnyi tanítványa többször is lemásolta azokat. Bár már számos vidéki szká népséggel volt alkalma együtt élni, az őrzőt még most is meglepte, mennyire nincs semmijük. Az egész faluban nem akadt egy darab kréta, nem is beszélve tintáról vagy papírról. A gyerekek fele pucéron szaladgált, és az egyetlen hely, ahová vissza lehetett húzódni, a számos hosszú, egyhelyiséges, foltozott tetejű kunyhó volt. Szerencsére földművesszerszámokkal el voltak látva, de a vadászathoz hasznos íjak vagy hurkok teljesen hiányoztak. Sazed gyűjtő expedíciót vezetett az ültetvény elhagyatott kúriájába. Alig találtak hátrahagyott holmikat. Már korábban javasolta a falu öregjeinek, hogy költöztessék át az embereket a kúriába, mire jön a tél, bár nem hitte, hogy megteszik. A szkák rettegve közelítették meg a házat, és sokan nem is mertek kihúzódni a terrisi árnyékából. Az épület az urakra emlékeztette őket – az urak pedig a fájdalomra. Tanítványai figyelmesen írogattak. Nem kevés időbe tellett megmagyarázni az öregeknek az írás fontosságát. Végül nagy nehezen kiválasztottak néhány embert, bár Sazed meg volt róla győződve, hogy
félig-meddig csak az ő megnyugtatása végett. Lassan a fejét csóválta, ahogy túlkoros tanítványai írását figyelte. Minden szenvedély hiányzott a tanulásukból. Azért jöttek, mert utasítást kaptak, és mert a „terrisi úr” így kívánta. Nem a tanulás iránti vágy vezérelte őket. A Bukás előtti időkben Sazed sokszor próbálta elképzelni, hogy milyen lenne a világ az Uralkodó nélkül. Úgy gondolta, az őrzőknek újra fontos szerep jut, és rég elfeledett tudást és igazságokat adhatnak át az izgatott és hálás népnek. Látta maga előtt, ahogy esténként egy meleg tűzhely előtt tanít, és történeteket mesél lelkes közönségének. De azzal sosem számolt, hogy a munkás férfilakosságtól megfosztott falvakban kell majd tanítania, ahol az emberek estére már túl fáradtak ahhoz, hogy a múlt történéseit hallgassák. Sosem képzelte, hogy találkozik majd olyan néppel, akiket jelenléte inkább zavar, semmint hogy hálásak lennének erőfeszítéseiért. Türelmesnek kell lenned velük! – mondogatta magának szigorúan. Ábrándjai azonban gőgös vágyat szültek. Az előtte élő őrzők, az a sok száz férfi, aki magával vitte a sírba a tudását, sohasem vágyott elismerésre vagy jutalomra. Fennkölt névtelenségben cselekedték nagyszerű tetteiket. Felállt és ellenőrizte a diákok írását. Egyre jobban ment nekik – már az összes betűt felismerték. Nem sok, de kezdetnek elég. Bólintott az osztálynak és jelzett, hogy vacsoraidő van. Azok meghajoltak, és mindenki hazafelé vette az irányt. Miközben a terrisi kikísérte őket, észrevette, milyen szürke az ég. Valószínűleg túl sokáig marasztalta a tanítványait. A fejét rázva baktatott a dombszerű kunyhók között. Újra a színes, V alakú köpönyegét vette fel, a terrisi szolgák egyenruháját, és számos fülbevalóiból is betett néhányat. Azért döntött a régi öltözéke mellett, mert ebben otthonosan érezte magát, s egyben a hatalom jelképe is volt. A jövő terrisije vajon hogyan fog öltözködni? Vajon az Uralkodó által rájuk erőszakolt életstílus mélyen beleivódott kultúrájukba? Megállt a falu szélén, és a déli völgybe vezető ösvényre pillantott. A gyalogutat befeketedett föld borította, és csak itt-ott tarkította valamilyen barna kúszónövény vagy bozót. Természetesen az éjszaka megjelenő köd még nem bukkant fel. A történetek bizonyára hazudnak. Amit látott, az biztosan csak a véletlen műve lehetett. De az sem sokat változtatna a helyzeten, ha nem így volna. Nem az ő feladata, hogy az ilyesmit kinyomozza. Most, hogy a Bukás bekövetkezett,
meg kellett osztania másokkal a tudását, nem pedig ostoba történetek nyomába erednie. Az őrzők már nem nyomoztak, hanem tanítottak. Többezernyi könyvet hordott magával – a földművelésről, a tisztálkodásról, a kormányzásról, és a gyógyászatról. Át kellett adnia ezt a rengeteg tudást a szkáknak. A Zsinat döntött így. Mégis, énje egyik fele tiltakozott, és ez mély bűntudatot okozott számára. A falusiaknak ugyanis szüksége volt a tanításaira, ő pedig nagyon szívesen állt rendelkezésükre. Ugyanakkor… úgy érezte, valami hiányzik az életéből. Az Uralkodó már halott, de a történetnek mintha még nem lenne vége. Talán valami elkerülte a figyelmét? Valami, ami még talán az Uralkodónál is hatalmasabb? Valami, ami olyan hatalmas, olyan óriási, hogy szinte már láthatatlan? Vagy talán csak én akarom, hogy legyen valami más is? – tűnődött magában. – Felnőtt életem legnagyobb részét azzal töltöttem, hogy ellenálltam és harcoltam, és persze felvállaltam a többi őrző által őrültségnek nevezett kockázatokat. Nem elégedtem meg színlelt szolgai behódoltsággal – részt kellett vállalnom a lázadásból. A felkelés sikere ellenére Sazed testvérei nem bocsátották meg neki a részvételt. Tudta, hogy Vin és a többiek engedelmesnek látták, de az őrzőkhöz képest vad természettel áldotta meg a sors. Vakmerő, megbízhatatlan bolondnak tetszett, aki az egész rendszert veszélyeztette a türelmetlenségével. A többiek úgy gondolták, hogy a várakozás a feladatuk; hogy ki kell várniuk a napot, amikor az Uralkodó eltűnik a színről. A ferukimisták túl kevesen voltak ahhoz, hogy nyílt lázadásban veszélyeztessék az életüket. Ő viszont ellenszegült. Most pedig kényelmetlennek találta a tanítók békés életét. Talán azért, mert valahol legbelül, a tudata mélyén érezte, hogy az embereket még mindig veszély fenyegeti, vagy egyszerűen csak nem volt képes elviselni, hogy már nincs a dolgok sűrűjében? – Terrisi úr! Sazed megperdült. A hang egy rettegő embertől származott. Újabb haláleset a ködben? – futott át rögtön az agyán. Kísérteties volt látni, hogy a többi szká nem jön elő a kunyhójából a halálra rémült kiáltás ellenére sem. Néhány ajtó nyikorgott, de senki sem szaladt ki jajveszékelve – vagy akár kíváncsiságból –, miközben a megrettent asszony odarohant Sazedhez. A terrisi gyorsan leellenőrizte a készletét, mialatt a földművesek közül való, testes, középkorú nő egyre
közelebb ért hozzá. Természetesen nála volt a forraszelme a testi erő végett, és egy kicsiny acélgyűrű, ha sebességre lenne szüksége. Hirtelen arra gondolt, bárcsak több karperecet tett volna fel aznap reggel. – Terrisi úr! – kiáltotta a nő levegő után kapkodva. – Visszajött! Eljött értünk! – Kicsoda? – kérdezte Sazed. – A férfi, aki meghalt a ködben? – Nem, terrisi úr. Az Uralkodó! Sazed a falu szélén álldogálva talált rá. Már sötétedett, és a nő rettegve visszatért a kunyhójába. A terrisi csak elképzelni tudta, szegény teremtés mennyire félhet – a közelgő éjszaka és a vele együtt járó köd fogságában, kitéve a falun kívül ólálkodó veszélyeknek. Valóban baljós veszély ólálkodott odakinn. Az idegen némán várakozott az elhanyagolt úton. Fekete köpönyeget viselt, és körülbelül egyforma magas lehetett az őrzővel. Kopasz fejét és testét nem díszítették ékszerek – feltéve, ha nem számítjuk a hatalmas vascövekeket, amelyek a szemén keresztül átszúrták a koponyáját. Nem az Uralkodó; egy acélinkvizítor volt. A terrisi sosem értette, miként maradhat egy ilyen teremtmény életben. A cövekek kitöltötték a szemüregeit és – átdöfve a fejet – hegyes végeik kibukkantak a koponyája túlvégén. Vér nem csöpögött a sebekből, de érdekes módon ettől valahogy csak még félelmetesebbnek tűntek. Ám ezt a bizonyos inkvizítort Sazed szerencsére ismerte. – Marsh! – szólította meg halkan, miközben a köd fodrozódni kezdett körülöttük. – Terrisi, téged aztán nehéz utolérni – szólt Marsh, és a hanghordozása meglepte az őrzőt. Az inkvizítor hangja valahogy megváltozott. Érdesebb, vaskosabb lett. Csikorgott, mint egy tüdőbeteg krákogása. Pont úgy, mint a többi inkvizítoré, akiket Sazed beszélni hallott. – Utolérni? – kérdezte Sazed. – Nem gondoltam, hogy a többiek esetleg meg akarnak majd találni. – Mindegy – legyintett Marsh, és délnek fordult. – Én igen. Velem kell jönnöd. A terrisi értetlenül nézett. – Micsoda? Hiszen dolgom van itt.
– Lényegtelen – vetette ellene az inkvizítor, aztán visszafordult Sazed felé, és szemek nélkül a terrisit bámulta. Csak én látom így, vagy tényleg idegenként viselkedik, mióta utoljára találkoztunk? Az őrző hátán végig futott a hideg. – Mi ez az egész, Marsh? – A serani Konvent kiürült. Sazed szóhoz sem jutott. A Konvent, az egyik minisztériumi erődítmény volt az a hely, ahová az inkvizítorok és az Uralkodó vallásának főobligátorai visszavonultak a Bukás után. – Kiürült? – hitetlenkedett a terrisi. – De hát ez nem túl valószínű. – Akárhogy is, így van – jelentette ki Marsh. Beszéd közben egyáltalán nem gesztikulált, egy izma sem rándult. – Nem mehetek… – Sazed eltűnődött. Micsoda információk, csodák és titkok rejtőzhetnek a Konvent könyvtárában! – Velem kell jönnöd! – erősködött az acélszemű. – Lehet, hogy segítségre lesz szükségem, ha a testvéreim ránk akadnának. A „testvéreim”. Mióta tartja Marsh az inkvizítorokat a testvéreinek? – A férfi Kelsier tervét követve épült be az ellenség közé, hogy segítsen a Végső Birodalom megdöntésében. Az ő szemükben áruló volt, és nem testvér. Sazed vonakodott. Oldalról nézve Marsh olyan… természetellenesen félelmetesnek tűnt a halvány fényben. Veszélyesnek. Ne butáskodj! – feddte meg magát aztán a terrisi tanító. – Hiszen Kelsier testvére, a Túlélő egyetlen ismert rokona. Inkvizítorként hatalommal rendelkezett az acélminisztérium felett, és sok obligátor hallgatott rá a lázadásban való részvétele ellenére is. Felbecsülhetetlen értékkel bírt Elend Venture épp alakuló kormánya számára. – Szedd össze a holmidat! – utasította Marsh. Itt a helyem – gondolta az őrző. – Tanítanom kell az embereket, és nem a saját vágyaimat kergetni. És mégis… – A köd már nappal is megjelenik – szólt az inkvizítor halkan. Sazed felnézett; Kelsier néhai testvére őt bámulta. A cövekek laposabbik vége korongként ragyogott a nap utolsó sugaraiban. A babonás szkák úgy hitték, az inkvizítorok tudtak olvasni az emberek gondolataiban, de a terrisi tisztában volt vele, hogy ez butaság. Az inkvizítorok egy
ködszerzet hatalmával rendelkeztek, azáltal képesek voltak mások érzelmeit befolyásolni – de nem voltak gondolatolvasók. – Hogy jön ez most ide? – kérdezte. – Még nincs vége, Sazed. Még el sem kezdődött. Az Uralkodó… csak késleltette a dolgokat. Ő is csak egy láncszem volt a gépezetben. És most, hogy már nincs, nem maradt sok időnk. Gyere velem a Konventbe! Át kell kutatnunk a helyet, amíg megtehetjük. A tanító elgondolkodott, aztán bólintott. – Hadd magyarázzam el a falusiaknak! Azután, ha akarod, már akár ma este elindulhatunk. A másik bólintott, de nem mozdult, amikor Sazed visszaindult a faluba. Egy helyben várta, hogy a köd körbevegye.
Minden szegény Alendivel kezdődött. Rosszul érzem magam miatta, és mindazok miatt, aminek elviselésére rákényszerítették. Amivé kényszerből válnia kellett.
Nyolcadik fejezet
Vin a ködbe vetette magát. Az éjszakai levegőben lebegve haladt a sötét házak és utcák felett. Néha felbukkant néhány apró fényforrás a homályban – egy járőr, vagy talán egy szerencsétlen éjszakai utas. Ereszkedni kezdett, és gyorsan eldobott maga elé egy érmét. Ellökte magát a segítségével, majd saját súlya miatt a pénz belezuhant a néma mélységbe. Ahogy a fémkorong földet ért, a lökéstől Vin újból felemelkedett, és visszaugrott a levegőbe. A puha taszításhoz nagy szakértelem kellett – minden érme, amivel ellökte magát, minden ugrás szörnyű sebességgel repítette a magasba. A ködszerzetek ugrása nem a madarak repüléséhez hasonlított; sokkal inkább követte egy pattogó labda pályáját. Ennek ellenére volt benne valami kecsesség. Amikor a lány a város felé ívelt, vett egy mély lélegzetet és beszívta a hűvös, nedves levegőt. Nappal Luthadel égő kovácsműhelyektől, a nap perzselte hulladéktól és a leesett hamutól bűzlött. Éjszaka azonban – szinte a tisztaság érzetét keltve – a köd hűvösen ropogóssá varázsolta a levegőt. Újból ívelte az ugrását, és egy pillanatig egy helyben lógott, miközben megváltoztatta a lendülete irányát. Aztán a város felé zuhant. Köpönyege rojtjai a teste körül fodrozódtak és belekaptak a hajába. Csukott szemmel száguldott, és a ködben töltött néhány hétre gondolt, amikor Kelsier nyugodt, de figyelmes gyámsága alatt gyakorolt. A férfi ezt adta neki. A
szabadságot. A ködszerzetként eltöltött két év ellenére is minden alkalommal elkábította a ködön át való száguldás csodálatos érzése. Acélt égetett; a kék, cérnavékony vonalkák így, csukott szemmel is megjelentek előtte. Kiválasztott kettőt, ami lefelé, a háta mögé mutatott, majd a segítségükkel ellökte magát és újabb ívben a magasba emelkedett. Mit is ért az életem enélkül? – gondolta, miközben kinyitotta a szemét, majd két karjával maga mögé parancsolta a köpönyegét. Végül újra zuhanásba kezdett, és ez alkalommal nem dobott el érmét. Forraszt égetett, hogy megerősítse a végtagjait. A Venture-várat körbevevő fal tetején ért földet, jókora puffanás kíséretében. A bronz semmiféle allomantikus tevékenységet nem mutatott, és az acél sem utalt szokatlan, a vár felé tartó fém mozgására. Néhány pillanatig még a sötét fal párkányán guggolt, úgy, hogy a lábujjai belekapaszkodtak a kőperembe. A kő hideg volt, az ón pedig még inkább felerősítette az érzetet. Még azt is meg tudta ítélni, hogy a falra ráfért volna egy alapos takarítás; zuzmók kezdtek ránőni az oldalára, amit az éjszakai nedvesség felgyorsított a torony beárnyékolta szakaszon. Hangtalanul figyelte, ahogy a gyenge szellő meglöki és felkavarja a ködöt. Az utca felől érkező zajokat már azelőtt hallotta, hogy a szemével bármit is megpillantott volna. Megfeszült, gyorsan leellenőrizte a készleteit, de aztán megnyugodott, amikor egy farkaskutya alakját vette ki a sötétben. Átdobott egy érmét a fal túloldalára, aztán utána ugrott. OreSeur már várta, és Vin halkan leereszkedett a kandra előtt. Hogy lassítsa a földet érést, egy aprót lökött magán az érme segítségével. – Gyorsan mozogsz – jegyezte meg a lány elismerően. – Csak megkerültem a birtokot, kisasszony. – Mégis, végig sokkal közelebb voltál hozzám, mint korábban bármikor. Ez a farkaskutyatest sokkal fürgébb, mint egy ember. OreSeur elgondolkozott. – Gondolom, így van. – A városon keresztül is tudnál követni? – Talán – vélte OreSeur. – Ha elveszítenénk egymást, visszajönnék ide, hogy megtaláljon. Vin megfordult, és végigfutott egy mellékutcán. OreSeur halkan futni kezdett mögötte, és követte. Lássuk, milyen jól megy neki egy megerőltetőbb üldözés! – mondta
magának a lány, majd egy kis forrasszal felgyorsította magát. Mezítláb vágtatott a hűvös macskakövön, mint mindig. Közönséges halandó sohasem lett volna képes ilyen sebességre. Még egy képzett futó sem tudott volna lépést tartani vele. Forrasz segítségével órákig tudott futni ezzel a nyaktörő sebességgel. A fém erőt kölcsönzött neki, és hihetetlen egyensúlyérzékkel száguldott végig a sötét, ködlepte utcán. Szinte csak köpönyege rojtjai, és mezítelen talpai látszottak. OreSeur tartotta a sebességet. Könnyedén ügetett a lány mellett az éjszakában, bár közben hevesen lihegett. Lenyűgöző! – gondolta Vin, miközben befordult egy sikátorba. Könnyűszerrel átugrotta az utca végén található kétméteres kerítést, és egy kisnemesi kúria kertjébe jutott. Egyik lábszárát megfeszítve végigcsúszott és lefékezett a nedves füvön, aztán megfordult és figyelt. OreSeur felmászott a fakerítés tetejére, majd sötét kutyateste éppen Vin orra előtt pottyant le az agyagos földre. Megállt, a hátsó felére támaszkodva megpihent, és halk lihegéssel várakozott. Tekintete engedetlenséget sugárzott. Úgy? – A lány elővett egy maréknyi érmét. – Na, most kövess, ha tudsz! Leejtett egyet, majd hátrafelé fellőtte magát a levegőbe. Megpördült a ködben, kicsavarta a testét, aztán egy kút csapjára taszítva oldalvást ellendítette magát. Egy tetőre érkezett, majd leugrott, és egy másik érmét felhasználva ismét az utca fölé lendült. Csak ment előre, tetőről tetőre ugrálva és szükség szerint alkalmazva a pénzeket. Néha, amikor hátrapillantott, látta maga mögött a sötét alakot, ami tartotta az iramot. Annak idején, emberalakban szolgája alig volt képes követni őt; néha-néha meg kellett állnia, hogy bevárja a kandrát. Éjszakai portyák, repülés a ködben… A ködszerzetek igazi birodalma. Vajon Elend tudta, mit kér tőle, amikor arra utasította, hozza magával OreSeurt? Ha az utcákon marad, felfedi magát. Egy tetőre érkezett, és hirtelen lefékezve megkapaszkodott a kőszegélyben, aztán három emelet magasságból kihajolt az utca fölé. Sikerült megtartania az egyensúlyát; a köd némán kavargott alatta. Csend ült mindenen. Hát, nem tartott sokáig – gondolta. – Mindössze meg kell győznöm Elendet, hogy… A kutyaforma kandra nem messze tőle landolt a tetőn. Mancsain
odasomfordált Vinhez, aztán leült a hátsó lábaira, és várakozón nézett. A lány elfintorodott. Jó tíz percig futott háztetőkön keresztül egy ködszerzet teljes sebességével. – Hogyan… jöttél fel ide? – tudakolta hitetlenkedve. – Felugrottam egy alacsonyabb épületre, onnan pedig a háztömbre, kisasszony – válaszolta OreSeur. – Aztán követtem a tetőkön. Olyan közel épültek egymáshoz, hogy nem volt nehéz átugrálni egyikről a másikra. Vin zavarodottsága bizonyára kiült az arcára, mivel OreSeur folytatta. – Lehet, hogy kicsit elhamarkodottan ítélkeztem ezekről a csontokról, kisasszony. Az egyértelmű, hogy hihetetlen szaglást kölcsönöz – valójában minden érzékszerve nagyon kifinomult. Még ebben a sötétben is meglepően könnyű volt követnem önt. – Értem – szögezte le a lány. – Nos, az jó… – Megkérdezhetem az üldözés célját, kisasszony? A ködszerzet megvonta a vállát. – Minden este ezt csinálom. – Úgy tűnt, mintha szánt szándékkal meg akart volna szabadulni tőlem. Nehéz lesz úgy megvédenem, ha nem hagyja, hogy a közelében legyek. – Megvédened? – kérdezte Vin. – Hiszen még harcolni sem tudsz. – A szerződés tiltja, hogy embert öljek, de tudok segítséget hozni, ha arra lenne szüksége, kisasszony. Vagy hozzám dobhat egy kis atiumot is, ha veszélyesre fordul a dolog – vallotta be magának a lány. – Igaza van: még hasznomra lehet. Miért akarok mindenáron megszabadulni tőle? OreSeurre pillantott, aki türelmesen ült, csak a mellkasa zihált a kimerültségtől. Vin eddig azt sem vette tudomásul, hogy a kandrák lélegeznek. Megette Kelsiert. – Gyere! – Egy érmének taszítva magát felugrott az épületről. Nem állt meg megnézni, hogy OreSeur követi-e. Esés közben egy újabb érme után nyúlt, de végül nem használta. Inkább az egyik ablakkeretre tolta magát. A többi ködszerzethez hasonlóan ő is szívesen dobált acélnyeseteket – a legkisebb címleteket – az ugrásokhoz. Nagyon kényelmes megoldásnak találta az ideális méretben és súlyban előrecsomagolt fémdarabokat. Egy eldobott érme – vagy akár egy táskányi – értéke nem jelentett gondot a ködszerzetek többségének. De ő nem hasonlított a többi ködszerzetre. Fiatal éveiben egy maréknyi
nyeset csodálatos kincset jelentett volna. Ennyi pénz hetekre elég élelmet biztosított volna, ha szűkmarkúan bánik vele. Azonban amennyiben a többi tolvaj felfedezi, hogy ekkora vagyonra tett szert, sok fájdalmat is el kellett volna szenvednie miatta – sőt, akár halálos veszélybe kerülhetett volna. Már régen nem kellett éheznie. A szobájában még most is tartott egy kis száraz élelmet, bár ezt inkább csak megszokásból tette, és nem óvatosságból. Nem tudta, mit gondoljon az életében bekövetkezett változásokról. Jó volt, hogy nem kellett aggódnia az alapvető szükségletek miatt – viszont sokkal rémisztőbb gondok váltották fel azokat a régi aggodalmakat. Egy egész nép sorsát érintő kérdések. Egy nép… jövőjét érintő kérdések. A városfalon landolt. Felugrott a Venture-vár alacsony falánál sokkal magasabb és sokkal jobban megerősített építmény oromzatára, és ujjaival fogást keresett a pártázaton, miközben áthajolt a falon, hogy megnézze magának a sereg tábortüzeit. Sosem találkozott még Straff Venture-vel, de eleget hallott Elendtől ahhoz, hogy tartson tőle. Felsóhajtott, és az oromzatnak lökve magát felugrott a fal gyalogjárójára. Végül nekidőlt az egyik mellvédnek, miközben OreSeur a fal lépcsőin odatrappolt hozzá és megállt előtte. Ismét leült a hátsójára, és türelmesen várakozott. Akárhogy is, Vin éhezésből és verésből álló egyszerű élete örökre eltűnt. Komoly veszély fenyegette Elend szárnyait bontogató királyságát, ő pedig elhasználta az utolsó adag atiumát is, hogy mentse az életét. Magára hagyta a királyt – nem csak az ellenséges hadak, hanem egy orgyilkos ködszerzet könnyű prédájául. Talán a Figyelő is a merénylők közé tartozik – talán ő volt a rejtélyes idegen, aki beleavatkozott a Cett ködszerzetével folytatott közelharcba… Mit akarhat? Miért őt figyelte, és miért nem Elendet? A lány sóhajtott, aztán benyúlt pénzes zacskójába és elővette dúralumínium rúdját. A korábban lenyelt kicsiny darab még mindig a szervezetében volt. Évszázadokon keresztül úgy tartották, hogy csak tíz allomantikus fém létezik: a négy alapfém és azok öntvényei, kiegészítve az atiummal és az arannyal. Ugyanakkor az allomantikus fémek – az alapfém és az öntvény – párban jártak. Vint mindig is nyugtalanította, hogy az atiumot és az aranyat miért tartják egy párnak, holott egyik sem a másik öntvénye. Végül kiderült, hogy igazából nem is párosíthatóak. Mindkettőnek megvolt a
maga vegyüléke. Ezek közül az egyik – a malatium, az úgynevezett tizenegyedik fém – segített legyőzni az Uralkodót. Kelsier valahogyan tudomást szerzett a malatiumról, ám Sazednek még mostanra sem sikerült a nyomára akadni azoknak a „legendáknak”, amelyek állítólag a Túlélő tudtára hozták a tizenegyedik fém létezését és az Uralkodóra gyakorolt hatását. Ujját végighúzta a dúralumínium síkos felszínén. Amikor utoljára látta a terrisit, a férfi zavartnak tűnt – legalábbis annyira, amennyire tőle tellett: még csak utalást sem talált Kelsier történeteire. Bár Sazed állítása szerint azért hagyta el Luthadelt, hogy a Végső Birodalom népét tanítsa – amit őrzőként a feladatául kapott –, a lány figyelmét nem kerülte el a tény, hogy a terrisi délnek vette az irányt. Éppen arrafelé indult, amerre Kelsier annak idején állítólag a tizenegyedik fém nyomára bukkant. Vajon ezzel a fémmel kapcsolatban is keltek szárnyra híresztelések? – tűnődött Vin, és a dúralumíniumot dörzsölgette. – Ha vannak ilyenek, talán megtudhatnám, mire képes… Az összes többi fém azonnali, látható hatással járt. Egyedül az allomanták tevékenységét elkendőző vörösréz használata nem mutatott egyértelmű, érzékszervekkel tapasztalható jegyeket. Talán a dúralumínium is hasonlóan működött. Lehet, hogy csak egy másik allomanta venné észre a hatását, aki éppen megpróbálja őellene fordítani a tudását? A dúralumínium állítólag az alumínium ellentéte, márpedig az alumínium eltünteti a fémeket. Ez vajon azt jelenti, hogy a dúralumíniumot használva a többi fém hatása hosszabb ideig tart? Mozgásra lett figyelmes a fák között. Épphogy csak észrevette a lombok között suhanó árnyékot. Először borzalmas félelem fogta el: lehet, hogy a ködszerű alak, a sötétség fantomja visszatért? Csak képzelődtél! – mondta aztán magának erélyesen. – Túl fáradt voltál. És valóban, a felvillanó mozgás túl sötétnek, túl valósnak bizonyult ahhoz, hogy attól a szellemalaktól származzon. A Figyelő volt az. Az egyik őrtorony tetején állt – nem guggolt, még azzal sem bajlódott, hogy elrejtőzzön. Az ismeretlen ködszerzet vagy túl erőszakos, vagy túl bolond lehetett. Vin mosolygott, és nyugtalansága átcsapott izgalomba. Előkészítette a fémjeit. Minden készen állt.
Ma este elkaplak, barátom! Megpördült, és maréknyi érmét szórt a Figyelő felé. A ködszerzet vagy tudta, hogy észrevették, vagy készen állt a támadásra, mert könnyen kitért a pénzdarabok elől. OreSeur talpra ugrott, miközben a lány lecsatolta az övét és ledobta a fémkészletét. – Kövess, ha tudsz! – súgta oda a kandrának, aztán zsákmánya nyomán bevetette magát a sötétségbe. A Figyelő is kilőtt; nagyokat szökkenve haladt az éjszakában. A lány nem sok tapasztalattal rendelkezett a ködszerzetek üldözését illetően; igazából csak akkor tudott gyakorolni, mikor Kelsierrel éjszakánként az utcákat rótták. Hamarosan azt vette észre, hogy egyre nehezebben követi az idegent, és belehasított a bűntudat, amikor rájött, milyen gőgösen viselkedett korábban OreSeurrel. Most első kézből tapasztalhatta meg, milyen egy felkészült allomantát követni a ködben. És neki még a kutyák szaglása sem segített. Viszont volt ónja. A fém megvilágította az éjszakát és felerősítette a hallását. Segítségével követni tudta a városközpont felé tartó Figyelőt. Az idegen allomanta végül az egyik, szökőkutakkal díszített téren ért földet. Vin is odaért, és forraszt lobbantva érkezett a csúszós macskakövekre. Oldalra hajolt, miközben eldobott egy maréknyi érmét. A csendes éjszakában a nyesetek hangosan csattantak neki az utcaköveknek és a szobroknak. A lány négykézláb állt, aztán mosolyogva, a forrasztól megerősödött izmokkal elszökellt és a kezébe vonzotta az egyik pénzt. Ellenfele hátraugrott, és megállapodott a közeli szökőkút szélén. A lány is a kőhöz érintette a talpát, aztán eldobta a kezéből az érmét, miközben a Figyelő feje fölé lendítette magát. A férfi előregörnyedt, és lopva felnézett, ahogy Vin elhaladt fölötte. A lány megkapaszkodott a szökőkút ékeként beillesztett bronzszoborban, és felült a tetejére. Az egyenetlen felszínen guggolva nézett le ellenfelére, aki fél lábon egyensúlyozott a szökőkút szélén, némán, feketén a kavargó ködben. Volt valami… kihívó abban, ahogy várakozott. Na, mi van? Nem tudsz elkapni? A lány a néma hívásnak engedelmeskedve kirántotta két tőrét, és leugrott a szoborról. A bronzot horgonyként használva egyenesen a Figyelő felé ívelte a testét.
A másik szintén a szoborra rántva előrerepítette magát. Éppen Vin talpa alatt száguldott el, felverve a vizet. Hihetetlen sebessége miatt úgy pattogott a tavacska felszínén, akár egy tóparton eldobott, lapos kő. Miután kiugrott a vízből, továbbtaszította magát és keresztülviharzott a téren. A lány a szökőkút karimáján landolt. Vékony vízpermet borította az arcát. Felmordult, majd a Figyelő után ugrott. A férfi földet érés közben megpördült, és szintén kirántotta a tőreit. Vin lebukott az első támadás elől, aztán pengéit magasra emelve, egyszerre két kézzel döfött. A Figyelő fürgén félreugrott az útból. A vízcseppektől csillogó tőrök halálos iramban kaszálták az éjszakai ködöt. Az idegen ruganyos mozdulattal leguggolt, hogy megpihenjen. Megfeszült testtel, magabiztosan várakozott. Készen mindenre. A lány elmosolyodott, bár igen gyorsan kellett kapkodnia a levegőt. Nem érezte így magát, amióta… Amióta Kelsierrel gyakorolta az üldözést. Nem egyenesedett fel, továbbra is guggolva várakozott, és nézte a közte és ellenfele között kavargó párafelhőket. A közepes termetű, szikár testalkatú idegen nem viselt ködköpönyeget. Hogyhogy nincsen rajta köpönyeg? – A ködköpönyeg jelezte fajtájukat; a büszkeség és a biztonság szimbóluma volt. A férfi túl messze helyezkedett el Vintől, hogy a lány ki tudta volna venni az éjszakai jelenés vonásait. De mintha valami mosolyféle futott volna végig az arcán, miközben hátrafelé leugorva egy másik szobornak taszította magát. Az üldözés újrakezdődött. Vin követte a városon keresztül; fellobbantotta az acélját, háztetőkön és utcákon landolt, hatalmas, ívelt ugrásokkal haladt. Úgy kacskaringóztak összevissza a városban, mint a játszótéren játszadozó gyerekek. A lány megpróbált ellenfele elé vágni, annak viszont sikerült mindig ügyesen előtte maradnia. Értette a dolgát. Sokkal inkább, mint bármelyik ködszerzet, akit Vin ismert, vagy akivel addig találkozott. Leszámítva talán Kelsiert. Azonban a Túlélővel való gyakorlás óta ő is rengeteget fejlődött. Lehetséges, hogy ez az idegen még náluk is jobb? A gondolat felcsigázta. Kelsiert mindig is az allomantikus képességek fő birtoklójának tartotta, és könnyű volt elfelejteni, hogy a Bukás előtt csupán néhány évig élvezhette hatalmát. Hisz az pont annyi idő, amennyit én töltöttem eddig gyakorlással – eszmélt rá a lány, miközben egy szűk, házakkal telezsúfolt utcára érkezett. Elhúzta a száját, letérdelt a kockakőre, és meglapult. Nem sokkal később a
Figyelő is betévedt a keskeny sikátorba. A koszos kövezetű utcácskát mindkét oldalról három- és négyemeletes épületek szegélyezték. Semmi sem mozdult – a Figyelő vagy elillant, vagy a közelben rejtőzött. A lány vasat égetett, de a vasvonalak nem mutattak mozgást. Létezett azonban más módszer is… Azt színlelte, hogy még mindig nézelődik, de közben égetni kezdte a bronzot, azt remélvén, hogy át tud hatolni a vélhetőleg kibocsátott vörösrézfelhőn. Meg is találta. Egy leromlott épület besötétített ablakai mögött, az egyik szobában bújt meg. Most, hogy már tudta, merre nézze, Vin meglátta a fémdarabot, amit a férfi valószínűleg arra használt, hogy felugorjon a második emeletre; azt a kallantyút, amit megrántott, hogy gyorsan bezárja az ablaktáblákat maga mögött. Bizonyára már korábban feltérképezte az utcát, és úgy tervezte, hogy betereli ide őt. Okos! Nem számolt azonban Vin azon képességével, hogy átlát a vörösrézfelhőkön. Viszont ha most támadásba lendül, elárulja ezt a különös tudását. Ezért inkább némán állt, és arra gondolt, hogy ellenfele bizonyára lekuporodva, feszülten várja, mit lép most. Elmosolyodott. Összpontosított, és megvizsgálta a dúralumíniumkészletét. Most lehetősége nyílna kipróbálni, hogy más ködszerzetek miként látják őt, ha égeti az ismeretlen fémet. A Figyelő valószínűleg az összes készletét alacsony lángon tartja, és megpróbálja kitalálni az ő szándékát. Így hát beindította a tizenegyedik fémet, és közben rettentően agyafúrtnak gondolta magát. Hatalmas robaj hasított mindkét fülébe. Levegő után kapkodva, teljesen összezavarodva térdre hullott. Minden elviselhetetlenül kivilágosodott körülötte, mintha valami ismeretlen villanás beragyogta volna az egész utcát. És rettentően fázott, akárha hirtelen jégcsappá változott volna. Felnyögött, és megpróbálta kideríteni a robaj forrását. Nem is egy robbanás történt, hanem több. Ritmikus lüktetés jött valahonnan, mintha egy dob dübörgött volna a közvetlen közelében. A szívverése! A szellőt is üvöltő szélviharnak hallotta. Egy kutya kotorászott élelem után. Valaki fülsiketítően horkolt álmában. Mintha a hallása a százszorosára erősödött volna.
És aztán… semmi. A lány hanyatt esett, egyenesen a macskakőre, és a hirtelen jött fényvillanás, hidegérzet, és zaj egyszeriben eltűnt. Egy alak ólálkodott a sötétben, de nem tudta megnézni magának – már nem látott a sötétben. Az ón… Elfogyott! – józanodott ki egy szempillantás alatt. – Az egész ónkészletem odavan! Éppen azt égettem, amikor fellobbantottam a dúralumíniumot! Mindkettőt egyszerre égettem. Ez hát a titok! A dúralumínium egyetlen hatalmas lángolással felperzselte az egész ónkészletet. Rövidke időre hihetetlen módon kifinomulttá varázsolta az érzékszerveit, viszont nem is maradt belőle semmi. És miután alaposabban megnézte, észrevette, hogy a többi fém is eltűnt, amiket a dúralumíniummal együtt készenléti lángon tartott. Az érzékszervek felerősödése olyan nagy hatással bírt, hogy a másik két fém égetésének következményeit észre sem vette. Majd később elgondolkozom rajta – ígérte magának, és a fejét rázta. Úgy érezte, egy ilyen élmény után meg kellett volna vakulnia és süketülnie, de egyik sem következett be, csupán egy kicsit elszédült. Sötét alak lépett oda hozzá a ködben. Már nem volt ideje, hogy összeszedje magát. Talpra ugrott, de kicsit még dülöngélt. A fickó túl alacsonynak látszott a Figyelőhöz képest. – Kisasszony, szüksége van segítségre? Vin elképedve ismerte fel OreSeurt, aki leült a hátsó lábára. – Végig… követtél? – kérdezte az összezavarodott lány. – Nem volt könnyű, kisasszony – jelentette ki a kandra szárazon. – Szüksége van segítségre? – Mi? Nem, nem kell segítség! – Próbált tiszta fejjel gondolkodni. – Azt hiszem, egy dologra nem gondoltam, amikor kutyává változtattalak. Nem tudod utánam hozni a fémjeimet. A kandra behúzta a nyakát, majd elindult az egyik sikátor felé. Egy pillanattal később visszatért, és valami lógott a szájából. Az ő öve. A lábához dobta, aztán újra felvette a várakozó testhelyzetet. A megfáradt ködszerzet felvette a holmit, és kihúzta az egyik tartalék üvegcséjét. – Köszönöm! – mondta lassan. – Igazán figyelmes vagy… – Tartom magam a szerződéshez, kisasszony – fordította vissza a bókot a kandra. – Semmi több. Hát, mégiscsak több, mint amit eddig tettél értem.
Vin ledöntötte az üvegcse tartalmát és érezte, ahogy a készletei feltöltődnek. Ónt égetett, hogy visszaálljon éjszakai látása, és ettől megkönnyebbült. Azóta nem járt teljes sötétségben éjszaka, amióta felfedezte rejtett képességeit. A táblák nyitva álltak a szobaablakon: a Figyelő nyilvánvalóan meglépett, miközben ő az új fém hatásaival bajlódott. Nagyot sóhajtott. – Kisasszony! – kiáltott OreSeur. Villámgyorsan fordult hátra. Egy férfi állt némán mögötte. Valahogyan… ismerősnek tűnt. Hosszúkás arcát enyhén félrebiccentette. Szemében ki nem mondott kérdés bujkált. Nem értette, a lány miért ereszkedett le a földre. Vin elmosolyodott. – Talán csak azért tettem, hogy a közelembe csalogassalak – suttogta, elég hangosan ahhoz, hogy az óntól felerősített fülek meghallják. A ködszerzet mosolygott, majd mintha tisztelete jeléül tenné, biccentett a lány felé. – Ki vagy? – kérdezte a lány, és közelebb lépett hozzá. – Ellenség – válaszolta a férfi, és feltartotta az egyik kezét, hogy megállítsa a közeledőt. Vin elgondolkozott. A köd csendesen kavargott körülöttük a kiürült utcán. – Akkor hát miért segítettél az orgyilkosok ellen? – Mert nekem is elment az eszem. A lány elhúzta a száját, és szemügyre vette a férfit. Korábban már látta az őrületet koldusok szemében. Ez az ember nem őrült meg. Büszkén állt; szemei határozottan vizslatták őt a sötétben. Miféle játékot űzhet? Ösztönei – másnak a töredékük is egy életre elég lett volna – azt súgták, legyen óvatos. Csak nemrég tanult meg bízni a barátaiban, és nem akarta felajánlani a leselkedő éjszakai idegennek ugyanezt a kiváltságot. Ugyanakkor már több mint egy éve, hogy utoljára beszélt más ködszerzettel. Csapongtak az érzelmei; a többiekkel nem nagyon tudott beszélni ilyesmiről. Még a mívesek, Ham vagy Szellő, ők sem érthették meg egy ködszerzet kettős életét. Negyedrészt orgyilkos, negyedrészt testőr, negyedrészt nemeshölgy… Negyedrészt összezavarodott kislány. Vajon ez a férfi is hasonló gondokkal küzdött? Talán szövetségest csinálhatna belőle. Beszervezhetne egy másik
ködszerzetet is a Belső Uradalom védelmére. Ám ha mindez nem sikerül, nem szállhat harcba vele. Egy-egy rövid éjszakai küzdelem egy dolog, de ha a harc komolyabbra fordul, előbb-utóbb előkerül az atium. És ha ez megtörténik, veszít. A Figyelő alaposan szemügyre vette a lányt. – Kérlek, mondj meg nekem valamit! – szólt a fodrozódó ködben. A lány bólintott. – Tényleg megölted Őt? – Igen – suttogta Vin. A másik csak egyvalakire gondolhatott. A férfi lassan bólintott. – Miért játszod a kicsinyes játékaikat? – Kiknek a játékait? A Figyelő a ködben a Venture-vár felé mutatott. – Mindez nem játék! – vágott vissza sértetten a lány. – Egyáltalán nem játék, amikor a szeretteim veszélyben vannak. A Figyelő némán rázta a fejét, mintha… csalódott volna. Majd elővett valamit az övéből. Vin azon nyomban hátraugrott. A férfi azonban csak egy érmét dobott kettejük közé a földre. A pénz megpattant néhányszor, majd megállapodott a macskakövön. Az idegen taszított egyet a fémen, és hátrafelé eltűnt a ködben. A lány nem követte. Megvakarta a fejét. Még mindig úgy érezte, mintha szét akarna hasadni. – Engedi elmenni? – lepődött meg OreSeur. Vin bólintott. – Mára ennyi volt. Jól harcolt. – Már-már tisztelettel beszél róla, kisasszony! A lány megfordult, és összehúzta a szemöldökét a lény hangjából áradó megvetésre. A kutya türelmesen ült, pofájáról semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni. A ködszerzet felsóhajtott, majd felcsatolta az övét. – Ki kell találnunk neked valami kantárszerűséget. Szeretném, ha mindig utánam tudnád hozni az üvegcséimet: úgy, mint amikor emberi testben éltél. – Nincs szükség kantárra – mondta a kandra. – Nincs? OreSeur felállt, és odacammogott Vinhez.
– Kérem, válasszon az üvegcsékből! A lány engedelmeskedett, és kihúzott egyet. OreSeur megállt, és a vállát Vin felé fordította. A szőrzet kettévált, és a hús is meghasadt. Kilátszott egypár véna, és jól kivehetőek voltak a bőrrétegek. A lány hátrálni kezdett. – Nem kell félnie, kisasszony – nyugtatta a kandra. – Az én húsom nem olyan, mint az öné. Én – hogy is mondjam –, jobban tudom irányítani. Illessze csak be az üvegcsét a vállamba! Vin megtette. A hús körbefonta az üveget, és az el is tűnt a szeme elől. Kísérletképpen vasat égetett, de a fémre mutató kék vonal nem jelent meg. Egy lenyelt fémdarabra nincs hatással egy másik allomanta. Egy testet átfúró fémet, mint az inkvizítorok cövekjét vagy a saját fülbevalóját, úgyszintén nem vonzhatja vagy taszíthatja senki. Láthatóan ugyanez a szabály érvényesült a kandra testébe ágyazott fémek esetén is. – Ha veszélybe kerül, én odaviszem önnek – ígérte OreSeur. – Köszönöm. – A szerződés, kisasszony. Ne köszönje. Csak teszem a kötelességem. A ködszerzet lassan bólintott. – Akkor hát menjünk vissza a palotába! Kíváncsi vagyok, vajon Elenddel minden rendben van-e.
Hadd kezdjem az elején! Először Khlenniumban találkoztam Alendivel; akkoriban még fiatal legény volt, akit nem görbített meg a tízévnyi katonaság.
Kilencedik fejezet
Marsh megváltozott. A korábbi fürkész valahogy megkeményedett. Bár mindig is volt valami nyers válaszaiban és rövidre fogott beszédében, abban, ahogy a Sazed által nem látott dolgokat bámulta. Természetesen a terrisi korábban is egyenes embernek ismerte. A földúton bandukoltak, és Sazed a barátját figyelte. Nem volt lovuk. Ha lett is volna az őrzőnek hátasa, soha nem merészkedett volna egy inkvizítor közelébe. Mit is mondott Kobold Marsh becenevéről? – tűnődött Sazed. – Az átalakulása előtt Acélszeműnek gúnyolták. A névadás később hátborzongatóan látnokinak bizonyult. A legtöbben zavarónak találták Marsh átváltozását, és magára hagyták a férfit. Bár őt látszólag nem zavarta ez a bánásmód, a terrisi erőfeszítéseket tett, hogy barátságba kerüljön az inkvizítorral. Azt azonban még most sem tudta, Marsh értékelte-e a gesztust, vagy sem. Úgy tűnt, jól elvannak együtt. Mindketten vonzódtak a tudományokhoz és a történelemhez, és mindkettejüket érdekelte a Végső Birodalom vallási berendezkedése. És megkeresett – gondolta Sazed. – Természetesen azt állította, hogy segítségre lesz szüksége, ha az Uralkodó inkvizítorai esetleg még nem hagyták volna mind el a serani Konventet. Gyenge kifogás volt. Ferukimista képességei ellenére a terrisi nem volt
harcos. – Luthadelben kellene lenned – mondta neki Marsh. A terrisi felnézett. Az inkvizítor tömören fogalmazott, mint mindig; bevezetések nélkül. – Mit akarsz ezzel mondani? – Szükségük van rád. – A Végső Birodalom többi részén is szükség van rám, Marsh. Őrző vagyok – nem illő, hogy egyetlen csoport gazdálkodjon az időmmel. Marsh megrázta a fejét. – Ezek a parasztok elfelejtik a tanításaidat. De azt senki sem fogja elfelejteni, ami hamarosan bekövetkezik a Belső Uradalomban. – Meg lennél lepve, mi mindent képesek az emberek elfelejteni. Ma még talán fontosak a háborúk és királyságok, de lám, a Végső Birodalom is milyen kérészéletűnek bizonyult. És most, hogy elbukott, az őrzőknek többé megint semmi közük a politikához. Az acélszemű Sazed felé fordult. Azok a szemek, azok az acéllal kitöltött szemgödrök… A tanító nem remegett meg, de kellemetlenül érezte magát. – És a barátaid? – kérdezte Marsh. Ez a megjegyzés már személyesebb húrokat pengetett. A terrisi félrekapta a tekintetét. Eszébe jutott Vin, és a Kelsiernek tett ígérete, miszerint vigyázni fog a lányra. Most már nem sok felügyeletet igényel. Sokkal ügyesebb lett allomantaként, mint Kelsier valaha is volt. De ettől függetlenül tisztán látta, hogy másképp is lehet védelmezni a lányt, mint a harc útján. A támogatás, tanácsadás és kedvesség mindenkinek, de különösen Vinnek sokat jelentett. Oly sok teher nyomta a szegény lány vállát. – Küldtem… segítséget – védekezett. – Amilyet csak tudtam. – Nem elég jó. Nem hagyhatod figyelmen kívül, ami Luthadelben történik. – Nem hagyom figyelmen kívül, Marsh. Egyszerűen csak a munkámat próbálom végezni, ahogyan tőlem telik. Az inkvizítor elfordult. – Rossz munkát választottál. Mihelyt itt végeztünk, visszatérsz Luthadelbe. A terrisi szóra nyitotta a száját: ellent akart mondani, de jobbnak látta
csendben maradni. Mit is hozhatott volna fel a védelmére? Marshnak igaza volt. Bár bizonyítani nem tudta, tisztán érezte, hogy Luthadelben volna a helye – a városban olyan események készülődtek, amelyek az ő segítségét is megkövetelik. Olyan változások, amelyek valószínűleg a valaha Végső Birodalomként ismert terület egész jövőjét befolyásolják. Így hát becsukta a száját és Marsh után kaptatott. Vissza fog térni Luthadelbe, és újra bebizonyítja, hogy egy lázadó vére folyik az ereiben. Meglehet, kiderül, hogy a világot semmiféle veszély nem fenyegeti, és hogy pusztán önnön vágya hajtotta, hogy együtt lehessen a barátaival. Remélte, hogy ilyen egyszerű az igazság. A másik lehetőség felettébb nyugtalanította.
Alendi magassága először nagyon meglepett. A többiek fölé tornyosult, és fiatalsága meg egyszerű öltözéke ellenére kivívta mások tiszteletét.
Tizedik fejezet
A tanácsterem a korábbi pénzügyi kanton épületében kapott helyet. Az alacsony mennyezetű csarnok inkább előadóra emlékeztetett, mint tanácsteremre. A pódium előtt padsorok nyúltak a messzeségbe. Elend üléssort építtetett az emelvény jobb oldalához a Nagygyűlés tagjainak, a bal oldalra pedig egy felolvasóasztalt helyeztek el a felszólalók számára. A pulpitus a Nagygyűlés tagjai felé, és nem a közönség felé nézett. Ugyanakkor szívesen látták a hallgatóság soraiban a hétköznapi embereket is. Elend úgy gondolta, mindenkit érdekel a kormány működése, és fájdalommal töltötte el, amikor a heti gyűlés alkalmával alig látott érdeklődőket. Vin a pódiumon foglalt helyet, de hátul, közvetlenül szemben a közönséggel. A többi testőrrel együtt a pulpitus felett éppen a tömegre látott. Ham testőreinek egy másik része – hétköznapi ruhában – a hallgatóság első sorában kapott helyet; ők szolgáltatták az elsődleges védelmet. Elend először elutasította Vin javaslatát, miszerint őröket kell állíttatnia a pódium elé és mögé is. Azt gondolta, a szónokok mögött gubbasztó testőrök elvonnák a hallgatóság figyelmét. Ham és a lány ugyanakkor ragaszkodtak az elképzelésükhöz. Ha Elend minden héten kiáll a tömeg elé, Vin biztosra akart menni, hogy szemmel tudja tartani – és azokat is, akik a királyt figyelik. Ezért, hogy le tudjon ülni a helyére, a lánynak át kellett sétálnia a pódiumon. Bámuló tekintetek követték minden mozdulatát. A nézelődő
tömeg egy részét lenyűgözte a botrány; úgy vélték, Elend szeretője, és ha egy király a saját személyes orgyilkosával hál, az mindig jó ok a pletykára. Másokat a dolog politikai vetülete vonzott: arra voltak kíváncsiak, vajon mekkora hatalommal bír a lány Elend felett, és hogy tudnak-e rajta keresztül üzenni a királynak. Megint mások a közismert legenda nyomába akartak járni: azon morfondíroztak, vajon egy olyan egyszerű, törékeny lány, mint ő, tényleg képes volt-e végezni az Uralkodóval. Vin felgyorsította a lépteit. Elhaladt a gyűlés tagjai mellett, aztán leült Ham mellé, aki – a hivatalos alkalom ellenére – ezúttal is csupán egyszerű szabású mellényét viselte, ing nélkül. Nadrágjában és gombolós fehér ingében a lány már nem is érezte magát annyira kívülállónak. A testőrparancsnok mosolygott, aztán szenvedélyesen megveregette a lány vállát. Akinek kényszerítenie kellett magát, hogy ne ugorjon fel ültő helyéből. Nem arról volt szó, hogy nem kedvelte Hamet – valójában épp ellenkezőleg: szívből szerette, mint Kelsier egykori bandájának összes többi tagját. Csakhogy… nos, még magának is nehezen tudta megmagyarázni. Legszívesebben kitért volna a férfi ártatlan mozdulata elől. Úgy vette észre, az embereket kényelmetlenül érinti, ahogyan a régi banda tagjai egymáshoz viszonyulnak. Elhessegette a baljós gondolatokat. Meg kell tanulnia úgy viselkedni, mint mindenki másnak. Elend megérdemelt egy átlagos nőt. A király már régen megérkezett. Odabiccentett Vinnek, amikor a lány belépett, és elmosolyodott. Aztán visszafordult Penrodhoz, a gyűlés egyik tagjához, és folytatta a beszélgetést. – Elend örülni fog – suttogta Vin. – A hely zsúfolásig tele. – Aggódnak – dörmögte Ham az orra alatt. – És az aggódó emberek több figyelmet fordítanak az ilyesmire. Nem mondhatnám, hogy magam boldog volnék – ez a sok ember megnehezíti a munkánkat. A lány végigfuttatta a szemét a hallgatóságon. A furán gyülevész tömeg csupa olyan tagból állt, akik a Végső Birodalom idején soha nem találkozhattak volna személyesen. Természetesen legnagyobb részt nemesek foglaltak helyet az üléseken. Vin elfintorodott, amikor arra gondolt, miként próbálták meg befolyásolni Elendet a nemesség különböző tagjai, ő pedig milyen ígéreteket tett nekik… – Mit bámulsz? – Ham oldalba bökte a lányt. Vin a martalócra pillantott. A köpcös férfi várakozó szemei csak úgy csillogtak négyszögletes arcában. Ham szinte természetfeletti érzékkel
tapintott rá a kényes pontokra. A lány felsóhajtott. – Nem tudom, mit gondoljak erről az egészről, Ham. – Erről? – Erről – mutatott a gyűlésre a ködszerzet. – Elend keményen próbálkozik, hogy mindenki kedvére tegyen. Oly sok mindent szétoszt – a hatalmát, a pénzét… – Csak biztosra akar menni, hogy mindenki egyforma bánásmódban részesül. – Többről van szó, Ham. Olyan, mintha azt akarná elérni, hogy mindenkiből nemes váljék. – És az olyan rossz lenne? – Ha mindenki nemes volna, akkor nem lenne értelme többé a nemes szónak. Nem lehet mindenki egyaránt gazdag, és nem kaphat mindenki hatalmat. Egyszerűen nem így működnek a dolgok. – Talán igazad van – gondolkodott el a parancsnok –, de nem az a király polgári kötelessége, hogy gondoskodjon minden lakos igazságos megítéléséről? Polgári kötelesség? – gondolta Vin. – Tudnom kellett volna, hogy nem Ham a megfelelő személy az efféle társalgásra… Földre szegezett szemmel válaszolt. – Mindössze úgy hiszem, anélkül is meggyőződhet mindenki a király jó szándékáról, ha nem hív össze Nagygyűlést. Úgyis csak vitázni fognak, és megpróbálják kivenni a kezéből a hatalmat. Ő pedig hagyja nekik. A társalgás ezen a ponton annyiban maradt, így Vin újból a közönség sorait tanulmányozhatta. Úgy látszott, legelőször egy nagy csapat gyári munkás érkezett, és sikerült elfoglalniuk a legjobb helyeket. A Nagygyűlés korábbi időszakában – talán tíz hónappal azelőtt – a nemesség szolgákat küldött, hogy helyet foglaljanak nekik, vagy megvesztegették az embereket, hogy adják át a helyüket. Amint a király rájött erre, betiltotta mindkét gyakorlatot. A nemességen és a gyári munkásokon kívül az „új” osztály is nagy számban képviseltette magát. A szká kereskedők és mesteremberek most már megtehették, hogy szolgálataikért maguk határozzák meg az árakat. Ők voltak Elend gazdaságának igazi nyertesei. Az Uralkodó elnyomása alatt csak egy elenyésző számú, rendkívül tehetséges szká tehetett szert egyfajta közepes szintű kényelemre. A megszorítások nélkül ugyanezek az
emberek immár be tudták bizonyítani, hogy sokkal értékesebb tudással, képességekkel és jobb üzleti érzékkel rendelkeznek az arisztokratáknál. A Nagygyűlésen belül legalább akkora hatalommal bírtak, mint a korábbi urak. A tömeg többi tagja hétköznapi szkákból állt. Körülbelül ugyanúgy néztek ki, mint Elend hatalomra kerülése előtt. Míg a nemesek általában öltönyt hordtak kalappal és felöltővel, ezek az emberek egyszerű nadrágban jelentek meg. Néhányan egyenesen munkából jöttek: piszkosan, szakadt, régi, hamu szennyezte ruhában. Azért valami változás mégiscsak látszott rajtuk: nem az öltözetükben, hanem a testtartásukban. Egy kicsit egyenesebben ültek, és a fejüket is mintha magasabban tartották volna. És még szabadidejük is akadt, hogy eljöjjenek egy Nagygyűlésre. Aztán egy alkalmas pillanatban a király felállt, és megnyitotta az ülést. Aznap reggel hagyta, hogy a szolgái öltöztessék fel, minek eredményeképpen megjelenése minden ziláltságot mellőzött. Öltönye tökéletesen állt a tagjain, az összes gomb begombolva, a mellénye pedig a megfelelő kék árnyalatban pompázott. Még a haja is szépen be volt fésülve: a rövid, barna fürtök laposan a fejére simultak. Más esetben Elend úgy kezdte volna a tanácskozást, hogy felkéri a szónokokat, akik aztán órák hosszat beszélnek az adózási rátákról, vagy a város tisztaságáról. Aznap azonban sürgetőbb problémákat kellett megvitatni. – Uraim – kezdte Elend –, bocsássák meg, hogy ma délután eltérünk a szokásos napirendünktől, de a város jelenlegi helyzetében… A huszonnégy főből álló Nagygyűlés minden tagja bólintott, csak néhányan motyogtak valamit az orruk alatt. A király rájuk sem hederített: magabiztosan állt ki tömegek elé, sokkal magabiztosabban, mint amire Vin valaha képes lett volna. Ahogy Elend haladt előre a beszédében, a lány fél szemmel a tömeget nézte, a rezdüléseket és esetleges veszélyforrásokat figyelte. – Gondolom, helyzetünk ijesztő természete mindenki számára egyértelmű – kezdett bele az ifjú uralkodó a korábban megírt beszédbe. – Olyan fenyegetéssel állunk szemben, amivel még soha. Ostrom és betörés fenyeget minket; idegen zsarnok áll a kapuknál. Frissen alakult nemzet vagyunk, olyan királyság, ami az Uralkodó idején ismeretlen elvekre épült. Mégis, elmondhatjuk, hogy van hagyományunk. Szabadság a szkáknak.
Saját akaratunkból és elképzelésünk alapján történő uralkodás. Nemesek, akiknek nem kell rettegniük az Uralkodó obligátoraitól és inkvizítoraitól. Uraim, egy év nem sokra elég. Belekóstoltunk a szabadságba, és idő kell az ízlelgetéséhez. Az elmúlt hónapban gyakran beszéltünk és vitatkoztunk arról, mit kellene tennünk, ha eljön ez a nap. Egyértelmű, hogy sokan sokféleképpen viszonyulunk a helyzethez. Ezért kérném önöket, hogy szavazzunk az összetartásra! Ígérjük meg magunknak és ezeknek az embereknek, hogy alapos megfontolás nélkül semmiféle idegen hatalomnak nem adjuk át a várost! Egyezzünk meg abban, hogy több információt szerzünk, más utak után nézünk, és ha a szükség úgy hozza, harcolunk! A beszéd folytatódott, de Vin már vagy tucatszor hallotta. Közben azon kapta magát, hogy aggódva szemléli a gyülekezetet. Leginkább a hátsó sorokban helyet foglaló obligátoroktól tartott. Úgy látszott, nem nagyon zavarja őket a vélemény, amellyel szemlátomást Elend volt róluk. Vin igazából sosem értette, miért engedte a király, hogy az acélminisztérium folytassa toborzó tevékenységét. Az Uralkodó hatalmának utolsó igazi maradványaként a legtöbb obligátor ádázul megtagadta az igazgatással és kormányzással kapcsolatos tudásuk átadását Elend kormányzatának, és még mindig megvetéssel néztek a szkákra. És Elend ennek ellenére a helyükön hagyta őket. Mindössze hozott egy szigorú szabályt, amelynek értelmében nem szíthattak lázadást és nem folyamodhattak erőszakhoz. Viszont a városból nem űzte ki őket, még Vin javaslata ellenére sem. Bár az igazat megvallva, ha a lányon múlott volna, mind a bitófán végzik. Elend beszéde végre a befejezéséhez közeledett, és a ködszerzet újra rá figyelt. – Uraim – folytatta a király –, bizalommal és a jelenlévők nevében tárom önök elé ezt a javaslatot. Időt kérek. Javaslom, hogy tartózkodjunk mindennemű szavazástól a város jövőjét illetően addig, amíg egy alkalmas királyi delegációnak nem sikerül tárgyalni a kapukon kívül állomásozó sereggel, és meg nem vizsgálják, milyen tárgyalási lehetőségek adódnak, ha léteznek egyáltalán ilyenek! Letette a papírlapot, felnézett, és várta a hozzászólásokat. – Tehát – kezdte Philen, a gyűlés egyik kereskedője –, azt kéri tőlünk, adjuk át magának a város jövője feletti döntés jogát. – A szká olyan hozzáértően viselte drága öltönyét, hogy még a legszemfülesebb
megfigyelő sem gyanította volna, először nem egészen egy éve vett magára ilyesfajta gúnyát. – Semmi ilyesmit nem állítottam! – vágott vissza Elend. – Egyszerűen időt kérek, hogy tárgyalhassak Straff-fel. – Eddigi ajánlatainkat sem hallgatta meg. Miből gondolja, hogy most másként lesz? – Rossz irányból közelítjük meg az egész kérdést! – szólt közbe az egyik nemesi képviselő. – Abban kellene megegyezésre jutnunk, hogy könyörögve kérjük Straff Venture-t, ne támadja meg a várost. Nem kell találkozót és baráti társalgást kezdeményezni vele. Gyorsan nyilvánvalóvá kell tennünk a számára, hogy hajlandók vagyunk együttműködni. Mindannyian látták a sereget! El akar pusztítani minket! – Kérem, kérem! – szólalt meg Elend, és felemelte a kezét. – Maradjunk a témánál! Ezután egy másik szká szólalt fel, mintha nem is hallotta volna a király figyelmeztetését. – Csak azért mondja, mert nemes – szólt, és vádló ujjal az imént félbeszakított úrra mutatott. – Magának könnyű azt mondani, hogy működjünk együtt Straff-fel, hiszen nem sok veszítenivalója van! – Nem sok veszítenivalóm van? – háborodott fel a nemes. – Az egész családommal együtt a kivégzést kockáztatom azzal, hogy az apjával szemben Elendet támogatom! – Ugyan, kérem! – nyögött egy kereskedő. – Ennek az egésznek semmi értelme. Már hónapokkal ezelőtt zsoldosokat kellett volna bérelnünk, ahogy javasoltam. – És honnan szereztük volna rá a pénzt? – kérdezte Penrod nagyúr, a gyűlés rangidős nemesi tagja. – Adókból – mondta a kereskedő és a kezével legyintve jelezte, mennyire egyértelmű a kérdés. – Uraim! – szólt közbe Elend, majd hangosabban kiáltotta: – Uraim! Végül elérte, hogy részben rá is figyeljenek. – Döntésre kell jutnunk – magyarázta. – Összpontosítsunk, kérem! Mi legyen a javaslatommal? – Értelmetlen – vélekedett Philen, a kereskedő. – Miért kellene várnunk? Egyszerűen hívjuk meg Straffet a városba, és intézzük el a dolgot! Úgyis el fogja venni tőlünk. Vin visszaült, amikor a férfiak újra vitázni kezdtek. A gond ugyanis az
volt, hogy Philen – a lány akármennyire is nem kedvelte – nem járt messze az igazságtól. A harc nem igazán tűnt járható útnak. Straff hatalmas sereget toborzott össze. Tényleg olyan jó ötlet volna az időhúzás? – Nézzék! – szólt Elend, és megpróbálta újra magára vonni a figyelmet, de csak félig sikerült. – Straff az apám. Talán szót tudok érteni vele. Talán rá tudom venni, hogy hallgasson meg. Luthadelt évekig az otthonának tartotta. Talán meg tudom győzni, hogy ne támadja meg. – Várjunk csak! – szólalt meg az egyik szká képviselő. – Mi a helyzet az élelmezéssel? Látta, hogy a kereskedők mennyit kérnek a gabonáért? Mielőtt a sereg miatt aggódunk, először azzal kellene foglalkoznunk, hogyan engedhetnénk az árakból. – Mindig minket hibáztattok a saját gondjaitok miatt! – vágott vissza az egyik kereskedő gyűléstag, és a szkára mutatott. Ezzel a huzavona újra elkezdődött. Elend egy kicsit lejjebb ereszkedett a pulpitus mögött. Vin a fejét rázta, és sajnálta a kedvesét. Az eszmecserék általában idáig fajultak. A tagok egyszerűen nem adták meg a kellő tiszteletet Elendnek. De talán maga a király is tehetett erről, hiszen a saját szintjére emelte őket. Végül a vita lecsengett, és Elend elővett egy darab papírt, nyilván azért, hogy feljegyezze a javaslatára érkező szavazatokat. Nem látszott bizakodónak. – Rendben. Tehát szavazzunk! Kérem, ne felejtsék el, hogy csupán egy esélyt szeretnék arra, hogy meggyőzzem az apámat. Talán átgondolja a terveit, és nem akarja elvenni tőlünk a várost. – Elend, fiam! – szólalt meg Penrod. – Mindannyian itt éltünk az Uralkodó idején. Mind tudjuk, milyen ember az apja. Ha kell neki a város, meg is fogja szerezni. Így hát egyedül arról dönthetünk, milyen módon adjuk át neki. Talán elérhetjük, hogy uralma alatt is megmaradjon az emberek szabadsága. A tagok némán ültek, és most először senki sem kezdett el civakodni. Néhányan Penrod felé fordultak, aki nyugodt, fegyelmezett arccal várt. Vin nem sokat tudott a férfiról. Egyike volt azon kevés nagy hatalmú nemeseknek, akik a Bukás után is a városban maradtak. Politikai nézeteit tekintve konzervatív elveket vallott. Ennek ellenére a lány sosem hallotta, hogy lenézően beszélt volna a szkákról, és talán éppen ennek köszönhette népszerűségét. – Nyersen fogalmazok – folytatta Penrod –, mert ez az igazság. Nem
vagyunk abban a helyzetben, hogy alkudozzunk. – Egyetértek Penroddal – csatlakozott az izgága Philen. – Ha Elend találkozni kíván Straff Venture-rel, megteheti. Ha jól értem, a királyság intézménye felhatalmazza, hogy idegen uralkodókkal tárgyaljon. Ugyanakkor nem kell megígérnünk, hogy mindenáron ellenállunk Straffnek. – Philen úr – szólt oda neki Penrod nagyúr –, úgy érzem, félreértette a szándékomat. Én éppen azt állítottam, hogy a város átadása elkerülhetetlen – viszont meg kell próbálnunk a lehető legtöbbet nyerni rajta. És ez legalábbis egy találkozót jelent Straff-fel, hogy felmérjük a szándékait. Ha már most úgy szavazunk, hogy odaadjuk neki a várost, azzal eljátszanánk az utolsó esélyünket is. Elend felnézett, és a vita első elfajulása óta ekkor először látszott reménykedés az arcán. – Ezek szerint pártolja a javaslatomat? – kérdezte. – Úgy gondolom, szokatlan módszer, de talán elérhetünk vele egy kis tűzszünetet, amit mindenképpen szükségesnek tartok – válaszolta Penrod. – Látva, hogy a sereg már a kapuk előtt várakozik, kétlem, hogy bármi másra lenne időnk, így hát támogatom a javaslatát, felség. A gyűlés számos tagja bólogatott a nagyúr beszéde alatt, mintha akkor először vették volna fontolóra a javaslatot. Ennek a Penrodnak túl nagy a hatalma. – Vin összehúzott szemmel figyelte az idősödő férfit. – Jobban hallgatnak rá, mint Elendre. – Akkor hát szavazhatunk? – kérdezte az egyik tag. És szavaztak. A király végigment a sorok közt és feljegyezte a szavazatokat. A nyolc nemes a javaslat mellett szavazott, mivel nagy jelentőséget tulajdonítottak Penrod véleményének. A nyolc szká is többnyire igennel szavazott, de a kereskedők nagy része a javaslat ellen tette le a voksát. A végén azonban Elend megszerezte a szükséges kétharmados többséget. – A javaslat elfogadva – jelentette ki, az utolsó összeszámlálást követően. Egy kicsit meg is lepődött. – A Nagygyűlés tehát megvonja magától a jogot, hogy átadja a várost addig, amíg a király hivatalos tanácskozás keretén belül nem találkozik Straff Venture-rel. Vin hátradőlt a székében, és megpróbálta rendezni a gondolatait. Örült, hogy Elend elérte, amit akart, de nem tetszett neki, milyen módon sikerült véghezvinnie az elképzelését.
A király elhagyta a pulpitust, és leült, aztán engedte, hogy az elégedetlenkedő Philen átvegye az irányítást. A kereskedő felolvasott egy javaslatot és szavazásra bocsátotta, hogy a kereskedők rendelkezhessenek a város élelemkészleteivel. Ez alkalommal azonban éppen Elend mondott ellent, és a vita újra fellángolt. A lány érdeklődve szemlélte az eseményeket. Vajon a kedvese tisztában volt vele, mennyire ugyanúgy viselkedik, mint a többiek, amikor neki kell mások javaslata ellen érvelnie? Elendnek és néhány szká tagnak sikerült annyira elhúzni a vitát, hogy elérkezett az ebédszünet, és nem született döntés a kérdésben. A hallgatóság felállt, mindenki nyújtózkodott, és Ham fintorogva odafordult a ködszerzethez. – Jó kis gyűlés, mi? Vin a vállát vonogatta. A martalóc kuncogott. – Tennünk kell valamit, hogy ne legyenek kételyeid a „polgári kötelességekkel” kapcsolatban, kölyök. – Egy kormányt már megdöntöttem – válaszolta a lány. – Úgy gondolom, ezzel egy időre letudtam a saját „polgári kötelességemet”. Ham csak mosolygott, bár közben figyelmesen nézte a tömeget – ahogy a lány is. Most, hogy mindenki jött-ment, tökéletes alkalom adódhatott egy Elend elleni orvtámadásra. Volt valaki, aki különösen felhívta magára a figyelmet, és Vin elhúzta a száját. – Pár perc, és jövök – szólt oda Hamnek, és felállt. – Helyesen döntött, Penrod nagyúr – súgta Elend az idősödő nemesnek a szünetben. – Időre van szükségünk. Ön tudja a legjobban, mit tesz az apám ezzel a várossal, ha megkaparintja. Penrod megrázta a fejét. – Nem érted tettem, fiam, hanem azért, mert biztosra akartam menni, hogy az az ostoba Philen nem adja át a várost, mielőtt sikerül a nemességnek ígéreteket kihúzni az apádtól a jogainkat és címeinket illetően. – Figyeljen! – Elend feltartotta az ujját. – Kell, hogy legyen más módja is! A Túlélő sohasem adta volna meg magát harc nélkül. Penrod összehúzta a szemöldökét, mire Elend magában átkozódni kezdett. Az öreg nemesúr ragaszkodott a hagyományokhoz. Kelsierrel
előhozakodni előtte nem kecsegtetett túlságosan kedvező hatással. Sok nemes fenyegetve érezte magát a Túlélő és a szkák miatt. – Gondoljon csak bele! – kezdte újra Elend, de közben oldalra pillantott, mert észrevette, hogy Vin közeledik a sorok között. A lány intett neki, és az ifjú elnézést kérve távozott. Megkerülte a széksort, és odalépett személyi testőréhez. – Mi a baj? – kérdezte halkan. – Az a nő ott hátul – felelte a lány suttogva, és gyanakvóan nézett az illetőre. – Magas, kék ruhában. A kérdéses hölgyet nem volt nehéz kiszúrni; kék blúzt, és piros szoknyát viselt. Középkorú, vékony testalkatú nőszemély volt, és hátul összefonta derékig érő haját. Türelmesen várt, miközben az emberek a teremben fel-alá járkáltak. – Mi van vele? – kérdezte Elend. – Terrisi – mondta Vin. Kedvese elgondolkozott. – Biztos vagy benne? A lány bólintott. – Azok a színek… és az a sok ékszer. Egyértelmű, hogy terrisi. – És? – És még soha nem láttam korábban. És az előbb téged nézett. – Az emberek megnéznek, Vin – jegyezte meg Elend. – Elvégre én vagyok a király. Mellesleg, miért kellett volna már látnod? – A többi terrisi rögtön azután felkeresett, hogy átlépték a város határát – magyarázta a ködszerzet. – Megöltem az Uralkodót; úgy tekintenek rám, mint aki felszabadította a hazájukat. De őt nem ismerem fel. Ő nem jött hozzám köszönetet mondani. A férfi szeme kikerekedett, megragadta a lányt a vállánál fogva, és elfordította a nő irányából. – Vin, úgy érzem, úriemberhez méltó kötelességem mondani valamit. A ködszerzet elfintorodott. – Mi az? – Csodálatos vagy. A lány értetlenül nézett. – Mi köze van ennek bármihez is? – Egyáltalán semmi – mosolygott Elend. – Csak megpróbálom elvonni a figyelmedet. A lány lassan megnyugodott és vékony mosolyra húzta a száját.
– Nem tudom, mondták-e már korábban – jegyezte meg az ifjú –, de néha üldözési mániában szenvedsz. A ködszerzet felvonta a szemöldökét. – Ó, igen? – Tudom, hogy nehéz elhinned, de így van. Nos, tudom, hogy rendkívül lenyűgözőnek találod, de tényleg azt hiszed, hogy egy terrisi nő akarna megölni? – Valószínűleg nem – adta be a derekát Vin. – A berögződések, ugye… A király csak mosolygott, majd visszapillantott a Nagygyűlés tagjaira, akik halkan, csoportokba verődve beszélgettek. Nem keveredtek egymással. A nemesek nemesekkel, a kereskedők kereskedőkkel, a szká munkások a szká munkásokkal tárgyaltak. Csökönyösnek tűntek. Sokszor órákig tartó vitákba tudtak bocsátkozni a legérdektelenebb javaslatokról. Több időre van szükségem! Ugyanakkor most, hogy belegondolt, felismerte a problémát. Több idő, de mire? Penrod és Philen pontos érveket hoztak fel a javaslata ellen. Az igazság az volt, hogy az egész város a feje tetején állt. Senki sem tudta, mit kezdjenek egy erejüket meghaladó, fenyegető katonai erővel, legkevésbé ő maga. Csak annyit érzett bizonyosan, hogy nem adhatják fel. Még nem. Kellett lennie valami módnak! Vin még mindig oldalra pillantgatott, átnézegetett a hallgatóság sorai felett. Az uralkodó követte a tekintetét. – Még most is azt a terrisi nőt figyeled? – Valami mást… valami szokatlant. Az ott Dorong egyik futárja? Elend meglepődve odafordult. Valóban, néhány katona éppen átverekedte magát a tömegen, és a pódium felé tartottak. A csarnok végében az emberek pusmogni és mozgolódni kezdtek, és egyesek gyorsan távoztak. A király érezte, hogy a lány kővé mered, és belehasított a félelem. Túl késő! A sereg megtámadta a várost! Végül az egyik katona elérte a pódiumot, és Elend odarohant hozzá. – Mi az? – kérdezte. – Straff támadásba lendült? A tiszt elhúzta a száját, és nyugtalannak látszott. – Nem, uram. Az ifjú király sóhajtott. – Akkor hát mi a baj? – Uram, egy másik sereg. Épp most értek a kapukhoz.
Furamód éppen találékonysága miatt barátkoztam össze Alendivel. Segédként alkalmaztam a nagyvárosban töltött első hónapjaim során.
Tizenegyedik fejezet
Két nap alatt Elend már másodjára állt fel a Luthadelt övező városfal tetejére, hogy szemügyre vegyen egy sereget, amely épp a királyságát készült elfoglalni. Hunyorgott a délutáni vörös napfényben, de nem lévén ónszemű, nem tudta aprólékosan kivenni a részleteket. – Van rá remény, hogy segítségül jöttek? – kérdezte bizakodva. A mellette álló Dorong bosszúsan nézett. – Cett zászlaja alatt érkeztek. Emlékszel rá? Cett nyolc orgyilkost küldött rád két napja. Elend megrázkódott a hűvös őszi szélben, és újra ezt a második sereget szemlélte. Egészen messzire táboroztak le Straff hadai mögött, a Channerel-folyótól nyugatra kanyargó LuthDavn-csatorna közelében. Vin Elend mellett állt, Ham pedig elment, hogy a városi őrségnél intézkedjen. OreSeur türelmesen üldögélt a lány lábánál a fal tetején. – Hogyhogy nem vettük észre a közeledtüket? – kérdezte Elend. – Straff – morogta Dorong. – Ez a Cett ugyanabból az irányból érkezett, és a felderítőink csak Straff seregére figyeltek. Az öreg Venture valószínűleg már jó néhány napja tud erről a másik seregről, de nekünk szinte semmi esélyünk nem volt, hogy észrevegyük őket. A király bólintott. – Straff éppen katonákat állít az ellenséges sereg köré, hogy figyeljék őket – szólt közbe Vin. – Kétlem, hogy barátként üdvözölnék egymást. – A korlát egyik fűrészfogszerű oromzatán állt, lábujjai vészesen közel estek a
fal pereméhez. – Hátha megtámadják egymást – ébredt fel a remény az ifjú Ventureben. Dorong felhorkantott. – Kétlem. Túlságosan egyforma az erejük, bár Straff serege talán egy kicsit erősebb. Nem hiszem, hogy Cett megkockáztatna egy támadást Straff ellen. – Akkor hát, miért jöttek? – kérdezte a király. Dorong megvonta a vállát. – Talán azt remélte, hogy megelőzheti Venture-t és ő foglalhatja el a várost. Úgy beszélt, mintha Luthadel elfoglalása már megtörtént volna. Elend gyomra kavargott, miközben az oromzatnak dőlve kinézett az egyik mellvéd mögül. Vin és társai – tolvajok és szká allomanták – számkivetetteknek számítottak, akiket szinte egész életük során üldöztek. Talán ők hozzá voltak szokva az efféle nyomáshoz – félelemhez –, de a fiatal uralkodó egyáltalán nem. Hogy tudtak úgy élni, hogy nem ők irányítják a saját életüket, szívükben az elkerülhetetlen sorsszerűség érzésével? Elend úgy érezte, minden hatalom kicsúszott a kezéből. Mit tehetne? Meneküljön el, és hagyja, hogy a város gondoskodjon magáról? Ez természetesen fel sem merült benne. De miután nem is egy, hanem két trónjára törő sereggel kellett szembenéznie, lábai meginogtak, miközben az oromzatban kapaszkodott. Kelsier ebből is talált volna kiutat. – Mi az ott? – Vin kiáltása félbeszakította Elend töprengését. – Mi az? A fiatalember megfordult. Ködszerzete ónnal felerősített szemével az új sereg irányába hunyorgott. – Valaki elhagyja a sereget. Egy lovas. – Futár? – kérdezte Dorong. – Talán. Egészen gyorsan közeledik… – Majd elkezdett egyik mellvédtől a másikig szaladni a fal tetején. A kandra követte; némán ugrált a lány lába mellett. Elend Dorongra nézett, aki megvonta a vállát, és mindketten Vin nyomába szegődtek. Az egyik torony mellett csatlakoztak a közeledő lovast figyelő ködszerzethez. Legalábbis a király azt gondolta, a lány a lovast nézi – még mindig nem látta, pontosan mit kísér figyelemmel. Allomancia!
Elend megrázta a fejét. Neki miért nem sikerült szert tenni legalább egy képességre? Még a kevésbé fontosak közül is megtette volna egy, mondjuk a vörösréz vagy a vas ismerete… A lány hirtelen szitkozódásba fogott és felegyenesedett. – Hisz ez Szellő! – Micsoda?! – kiáltott fel a király. – Biztos vagy benne? – Igen! Üldözik! Lovas íjászok vágtatnak mögötte. Dorong is átkozódott, és odaintett egy futárt. – Küldj lovasokat! Zavarjátok meg az üldözőket! A futár elsietett, de a lány a fejét rázta. – Nem érnek oda időben – suttogta, mintegy magának. – Az íjászok elkapják, de legalábbis a közelébe kerülnek és lelövik. Még én sem tudnék elég gyorsan odaérni. Futva biztosan nem. De esetleg… A király összeráncolta a homlokát, és felnézett rá. – Vin, túl messze van ahhoz, hogy odaugorj – még neked is! A lány elmosolyodott, aztán lábai elhagyták a falat. Előkészítette a tizenegyedik fémet, a dúralumíniumot. Volt nála egy kis adag, de még nem égette el. Remélem, működni fog! – gondolta kétségbeesetten, miközben megfelelő horgony után nézett. A mellette lévő torony tetején kiszúrt egy megerősített mellvédet – az megteszi! A fém segítségével felrántotta magát a torony tetejére. Azonnal ugrott is tovább, egyszerre felfelé és kifelé tolva magát, ívben távolodva a faltól. Az acél és a forrasz kivételével az összes fémet kioltotta. Majd még mindig a mellvédnek tolva magát, meggyújtotta a dúralumíniumot. A hirtelen támadt erő szinte elmosta az érzékeit. Olyan erővel tört rá az érzés, hogy biztos volt benne, csupán az ugyanakkora erősségű forraszvillantás tartja egyben a testét. Szinte szélviharként zúgott egyre messzebb a vártól, és úgy dübörgött végig az égen, mintha valami óriási, láthatatlan isten hajította volna el. Olyan gyorsan szelte a fülébe süvöltő levegőt, hogy a nyomás miatt alig tudott gondolkodni. Kapálózni kezdett, hogy visszaszerezze az irányítást. Szerencsére jól kapta el a röppályát: egyenesen Szellő és üldözői felé tartott. Akármit is tett Szellő, elég volt ahhoz, hogy valakit rettentően felmérgesítsen vele: két
tucat férfi vette üldözőbe felhúzott íjakkal. Vin zuhant, de útközben a hatalmas dúralumínium-löket következtében teljesen kifogytak acél- és forrasztartalékai. Kikapott az övéből egy fémeket tartalmazó üvegcsét, és ledöntötte a torkán a tartalmát. Amint félredobta az üvegcsét, hirtelen furcsán megszédült. Nem szokott hozzá, hogy napközben ugráljon. Érdekes volt látni, ahogy a föld rémisztő sebességgel közeledik feléje, hogy a ködköpönyege nem lobog a háta mögött, hogy nem öleli körbe a köd… A vezérlovas felemelte íját, és célba vette Szellőt. Látszólag egyikőjüknek sem tűnt fel a ködszerzet, aki ragadozó madár gyanánt csapott le a magasból. Illetve nem is igazán lecsapott, mint inkább zuhant… Gyorsan elégetett egy kis forraszt és lehajított egy érmét a felé rohanó földre. Rátaszította magát az pénzre, hogy lassítsa vele lendületét, és egy kicsit oldalirányba kormányozza a zuhanását. Hatalmas robajjal, port és földet felkavarva, pontosan Szellő és az íjász közé érkezett. Az íjász kilőtte a nyilat. Csak úgy porzott a föld, amint a lány visszalökte magát a levegőbe, egyenesen neki a nyílvesszőnek, amire közben rátolt. A nyíl hegye visszagörbült, és faszilánkok repültek szerteszét, amint a hegy kettéhasította saját vesszőjét. Végül az éles vas egyenesen az íjász homlokába vágódott, aki kilőtte azt. A férfi holtan gördült le a lováról, Vin pedig földet ért. Rátaszított a vezérlovas mögötti két állat patkójára, amitől a lovak megbotlottak. A lökéstől maga a lány is hátrarepült a levegőbe; a földre zuhanó testek csattanásai lovak fájdalmas nyerítésével keveredtek. Vin folytatta a taszítást, és néhány méterrel a föld felett követve eredeti pályáját, hamarosan utolérte Szellőt. A kövérkés férfi megdöbbenve fordult hátra; nyilvánvalóan nem hitt a szemének, amikor meglátta a vágtató hátas mellett lebegő Vint. A lány rákacsintott, aztán odavonzotta magát a következő lovas páncélzatához. Azonnal kilőtt az ég felé. A teste ellenkezett a hirtelen jött lendületváltás ellen, de figyelmen kívül hagyta a fájdalmat. A férfinak sikerült a nyeregben maradnia – egészen addig, amíg Vin két lábával bele nem csapódott. A lány a fekete földön landolt a lovassal együtt, aki törött csontokkal fetrengett a porban. Nem messze tőlük az életben maradt katonák végre
sietősen meghúzták a gyeplőt. Ilyen helyzetben Kelsier talán újra támadott volna. Az ellenfelei sokan voltak, az igaz, de páncélt viseltek, a lovakat pedig megpatkolták. Ő azonban nem volt Kelsier. Épp elég időre tartotta fel a lovasokat ahhoz, hogy Szellő el tudjon inalni. Ennél nem is kellett több. Végül nekitaszította magát az egyik katonának, hátrafelé felugrott, és hagyta, hogy az íjászok összeszedjék a sebesültjeiket. A fegyveresek ehelyett viszont előhúztak pár kőhegyű nyílvesszőt, és az íjak húrjaira fektették őket. Vin nyugtalanul felszisszent, amikor a csapat észrevette. Nos, barátaim, javaslom, tartsatok ki! Óvatosan, egyszerre rátaszított az összes katonára, majd dúralumíniumot égetett. Már nem érte váratlanul a hirtelen érkező hatalmas robbanás – a szorítás a mellkasában, a lángoló érzés a gyomrában, a süvöltő szél. Amire nem számított, az a horgonyokra gyakorolt hatása volt. A mindent elsöprő erő elsodorta a férfiakat és a lovakat, és úgy dobta őket a levegőbe, mintha csak falevelek lennének. Jobban oda kell figyelnem! – csikorgatta a fogát a lány, és csavart egyet a röppályáján. Megint elfogyott az acél- és forrasztartaléka, és rákényszerült, hogy elhasználja az utolsó üvegcsét is. Mostantól többet kell magánál tartania. Futva ért földet. A forrasz segítségével a borzasztó sebesség ellenére sem esett el. Csak annyira lassult le, hogy a lovon vágtázó Szellőt utol tudja érni, aztán felgyorsult, hogy tartsa a férfi tempóját. A vágtázó paripával együtt haladt, miközben a forraszra támaszkodva egyensúlyban tartotta magát. Az állat alaposan szemügyre vette Vint futás közben, és a pofájára mintha zavar költözött volna: nem értette, miként képes egy ember felvenni vele a versenyt. Néhány pillanaton belül elérték a várost. Szellő lelassította a lovát, ahogy kinyitották előttük a Vaskapu szárnyait, de a ködszerzet – ahelyett, hogy megvárta volna a kapunyitást – egyszerűen a földhöz vágott egy érmét, aztán rátaszított. Az előremutató lendület egyenesen a fal felé lökte. Amikor a kapu kinyílt, a szegecsekre taszított, és ez a második löket felrepítette a levegőbe. Éppen hogy át tudta ívelni az oromzatot – elhaladt két meglepett katona közt –, majd megérkezett a túloldalon. Az udvaron ért földet, és egyik kezével a hűvös kőnek támaszkodva éppen az egyensúlyát próbálta visszanyerni, amikor Szellő belépett a kapun.
A férfi egy zsebkendővel törölgette a homlokát, miközben a lovát odavezette Vinhez. Megnőtt a haja, amióta a lány utoljára látta. Szépen hátrafésülve hordta, és az alsó fürtök a gallérjára buktak. Még nem őszült, pedig már negyvenes évei közepén járt. Kalap sem fedte a fejét – bizonyára lefújta a szél –, de egyik drága felöltőjét és selyemmellényét viselte. Mindkettőt fekete hamu borította, nyilván a gyors lovaglás eredményeképpen. – Ó, Vin, kedvesem! – kiáltotta Szellő, és csaknem úgy zihált, mint a lova. – Meg kell mondjam, éppen idejében érkeztél. És nem is akárhogyan. Lenyűgöző volt! Utálok meneküléseket kierőszakolni – de, ha már szükségszerű, akkor történjék stílusosan. A lány mosolygott; eközben istállófiúk jöttek, hogy elvezessék a megfáradt állatot. Szellő már újra a szemöldökét törölgette, amikor Elend, Dorong és OreSeur a lépcsőn leértek az udvarra. Az egyik segéd végül előkerítette Hamet is: a köpcös cimbora kutyafuttában szaladt feléjük. – Szellő! – Elend megölelte az alacsony férfit. – Felség! – köszöntötte a férfi. – Remélem, jó egészségben és még jobb kedvben talállak! – Egészségben igen – így Elend. – Jókedv… nos, éppen egy ellenséges hadsereg várakozik a kapuk előtt. – Igazából kettő… – dörmögte Dorong, és odasántikált a többiekhez. Szellő összehajtotta a zsebkendőjét. – Ó, és a kedves Cladent úr. Látom, derűlátó, mint mindig! Dorong méltatlankodva felhorkantott. Eközben oldalról OreSeur odakullogott Vin mellé. – És Hammond – fejezte be a névsort Szellő, majd szemügyre vette a szélesen mosolygó martalócot. – Már majdnem sikerült elfeledtetnem magammal, hogy te is itt leszel, amikor visszajövök. – Valld be – válaszolta Ham –, örülsz, hogy láthatsz! – Talán örülök, hogy láthatlak. De nem rajongok azért, hogy hallhatlak is. Egészen hozzászoktam már, hogy nem kell hallgatnom az örökös álfilozófiai fejtegetéseidet. A köpcös testőrparancsnok ettől csak még szélesebb vigyorra húzta a száját. – Örülök, hogy ismét köztünk vagy, Szellő! – folytatta a király. – De időzíthettél volna kicsit jobban is. Abban reménykedtem, meg tudod állítani ezeket a seregeket.
– Megállítani? – kérdezett vissza értetlenül Szellő. – De hát miért tenném, drága barátom? Végül is három hónapomba tellett rávenni Cettet, hogy vonuljon ide. Elend értetlenül nézett, Vin, aki pedig a csoport szélén állt, maga elé meredt. Szellő egészen elégedettnek tűnt magával – az igazat megvallva ez gyakran megtörtént vele. – Tehát… Cett nagyúr a mi oldalunkon áll? – kérdezte a király reménykedve. – Természetesen nem – felelte az elegáns míves. – Azért jött, hogy feldúlja a várost és elrabolja az állítólagos atiumkészletet. – Te! – dorgálta meg Vin. – Ezek szerint te indítottad útnak a híreszteléseket az Uralkodó atiumrejtekével kapcsolatban. – Hát persze – Szellő Koboldot nézte, aki végre szintén megérkezett a kapuhoz. Elend elhúzta a száját. – De… miért? – Nézz túl a falaidon, drága barátom! – tanácsolta Szellő. – Tudtam, hogy az apád előbb-utóbb lerohanja Luthadelt. Még az én meggyőző erőm is kevés lett volna hozzá, hogy lebeszéljem a tervéről. Így hát elkezdtem pletykákat terjeszteni a Nyugati Uradalomban, majd kineveztettem magam Cett tanácsadójának. Dorong az orra alatt morgott. – Jó terv. Őrült terv, de jó. – Őrült? – kérdezte Szellő. – Most nem az én elmeállapotom a lényeg, Cladent uraság! A tervem nem őrült, hanem éppenséggel nagyszerű! A király zavartnak tűnt. – Nem áll szándékomban kétségbe vonni éles elmédet, Szellő, de… egy ellenséges sereg felvonulása a városunk ellen, pontosan hogyan lehet nagyszerű lépés? – Alapvető tárgyalási stratégia, drága barátom – magyarázta a míves, miközben az egyik teherhordó átadta neki a lóról levett párbajpálcáját, amivel Szellő nyugatra, Cett serege felé mutatott. – Amikor összesen két fél vesz részt egy tárgyaláson, akkor az egyik általában erősebb a másiknál. Ez nagyon megnehezíti a gyengébbik fél helyzetét – akik jelen esetben mi volnánk, ugyebár. – Igen… De három sereg esetén is mi vagyunk a leggyengébbek. – Ó – mondta Szellő, és feltartotta a pálcáját –, de a két másik fél
hadereje nagyon hasonlít egymáshoz. Straff talán valamennyivel erősebb, viszont Cett serege nagyobb számban jelent meg. Ha bármelyik hadúr megkockáztat egy támadást Luthadel ellen, a hadaik veszteségeket fognak elszenvedni – elég veszteséget ahhoz, hogy ne tudják magukat megvédeni a harmadik sereg támadásától. Ha bennünket megtámadnak, végül is magukat teszik védtelenné. – És ezért egyik sem fog támadni – következtetett Dorong. – Pontosan – értett egyet Szellő. – Bízz bennem, Elend fiam! Két nagy ellenséges sereg ez esetben sokkal jobb, mint egy nagy ellenséges had. Egy háromoldalú tárgyalás során mindig a leggyengébb fél kezében van a legnagyobb hatalom – ugyanis az lesz a végső győztes, akihez ő csatlakozik. Elend felhúzta a szemöldökét. – Szellő, mi egyiknek sem akarjuk felajánlani a hűségünket! – Ezt értem és tudom – folytatta a piperkőc. – Ám az ellenfeleink nem! Azzal, hogy idehoztam egy második sereget, időt nyertünk. Mindkét hadúr azt hitte, hogy ő ér ide először. De most, hogy egyszerre érkeztek meg, át kell értékelniük a helyzetüket. Úgy gondolom, elhúzódó ostrom elébe nézünk. Kell hozzá néhány hónap, mire bármelyik is beveszi a várost. – De ezzel még nem magyaráztad meg, miként fogunk megszabadulni tőlük! – vetette ellen a király. A bábos megvonta a vállát. – Én idehoztam őket; nektek kell eldönteni, mi legyen a sorsuk. És meg kell mondjam, nem volt könnyű feladat rávenni Cettet, hogy időben érkezzen. Eredetileg öt egész nappal Venture előtt ért volna ide. Szerencsére egy különös… betegség ütötte fel a fejét a táborban néhány nappal korábban. Úgy tűnik, valaki megmérgezte a fő vízellátó rendszert, és mindenkinek ment a hasa. A Dorong mögött álló Kobold felnyerített. – Igen – nyugtázta Szellő a fiút nézve. – Tudtam, hogy értékelni fogod. Még most is az a korlátolt, kellemetlenkedő fráter vagy, mint annak idején? – Ugyan, én ez nem soha voltam – válaszolta Kobold mosolyogva, a keleti utcák nyelvjárásában. Szellő felhorkantott. – Sokszor még így is több értelme van mondandódnak, mint Hammond badarságainak! – Elendhez fordult. – Akkor hát senki nem küldet fogatért,
hogy visszatérhessek a palotába? Már jó öt perce befolyásolom az érzelmeiteket, ti hálátlan banda! Olyan kimerültnek és szánalmas mutatom magam, amennyire csak tudom, de egyikőtökbe sem szorult annyi jóérzés, hogy megszánjon! – Lehet, hogy lankad az erőd – ugratta Vin mosolyogva. Szellő bábos volt: az a fajta allomanta, aki réz égetésével képes csillapítani mások érzelmeit. Vin nem ismert nála ügyesebbet: minden érzelmet le tudott tompítani, miközben egyetlenegyet meghagyott, és így az illető pontosan azt érezte, amit Szellő megkívánt tőle. – Valójában – szólt Elend, aki megfordulva a falra pillantott – azt reméltem, a fal tetején megyünk vissza, és egy kicsit még tanulmányozzuk a seregeket. Ha tényleg Cett embere voltál, akkor biztosan sokat tudsz mesélni nekünk. – Tudok is, fogok is, de nem fogok felmászni azon a lépcsőn! Nem látod, milyen fáradt vagyok, barátom? Ham meglapogatta Szellő vállát, amivel előidézett egy kisebb porfelhőt. – Hogy lehetsz fáradt? Az a szerencsétlen állat futott, nem te. – Érzelmileg merültem ki, Hammond – korholta Szellő, és pálcájával rácsapott a termetesebb férfi kezére. – Távozásom kissé kínosra sikeredett. – Tényleg, mi történt? – kérdezte a lány. – Cett rádöbbent, hogy kémkedsz? Szellő zavarba jött. – Legyen elég annyi, hogy Cett nagyúrnak és nekem… vitánk akadt. – Rajtakapott, amint ágyba bújtál a lányával, mi? – találgatott Ham, és a társaság jót derült a feltételezésen. Szellőről sok mindent el lehetett mondani, de azt nem, hogy a nők kedvence lett volna. Annak ellenére, hogy értett az érzelmek befolyásolásához, sosem mutatott érdeklődést a szerelmi kapcsolatok iránt. Dockson egyszer megjegyezte, hogy egyszerűen annyira el van foglalva magával, hogy eszébe sem jut ilyesmi. Szellő szeme kikerekedett Ham megjegyzésére. – Őszintén, Hammond, a vicceid egyre rosszabbak, ahogy öregszel! Gondolom, verekedés közben túl sok ütés érte a fejedet. A martalóc elmosolyodott, Elend pedig kocsikért küldetett. Várakozás közben Szellő az utazásairól mesélt. Vin lenézett OreSeurre. Még mindig nem jött el a megfelelő alkalom, hogy beszéljen a kandra testváltozásáról. Talán most, hogy Szellő is visszatért, Elend összehívja a legközelebbi
embereit. Az jó alkalom volna erre. De egyelőre hallgatnia kellett róla, mert azt akarta, hogy a palota személyzete úgy higgye, útjára bocsátotta OreSeurt. Szellő folytatta a meséjét, és a lány mosolyogva hallgatta. A férfi nem csupán született szónok volt, de az allomanciához is nagyon finom érzékkel rendelkezett. Még ködszerzetként is alig vette észre, amikor az érzelmeivel babrált. Az elején bántónak érezte a férfi tapogatózását, de aztán lassan megértette, hogy az emberek befolyásolása egyszerűen hozzátartozik Szellő természetéhez. Persze ettől még ugyanolyan gazfickó maradt. Egyik fő elfoglaltsága szerint ugyanis imádott rávenni másokat, hogy teljesítsék a kívánságait. Vin sokáig neheztelt rá, amiért ehhez az allomanciát vette igénybe. A kocsi végre felbukkant, és Szellő megkönnyebbülve felsóhajtott. Amikor a fogat eléjük hajtott, egyenesen Vin szemébe nézett, OreSeurre mutatott, aztán megkérdezte. – Ez meg mi? – Egy kutya. – Tehát még mindig nyers vagy, értem… És mi végre lett most hirtelen egy kutyád? – Tőlem kapta – szólt közbe Elend. – Akart egyet, hát megvettem neki. – És pont farkaskutyát választottál? – kérdezte Ham csodálkozva. – Te harcoltál vele, Ham – nevetgélt Elend. – Te mit választottál volna neki? Egy ölebet? A testőrparancsnok is kuncogott. – Nem hiszem. Ez tényleg jobban illik hozzá. – Bár majdnem olyan magas, mint ő maga – tette hozzá Dorong, és lapos pillantással méregette Vint. A lány OreSeur fejére tette a kezét. Dorongnak igaza volt; még a farkaskutyákhoz képest is nagy testű állatot választott. A kutya marja jó méterre magasodott a föld fölé – és a ködszerzet tapasztalatból tudta, milyen nehéz testet jelent ez. – Meglehetősen jól viselkedik egy farkaskutyához képest – bólintott Ham. – Jól választottál, El. – Ettől eltekintve – szólalt meg Szellő –, visszaindulhatnánk már a palotába? A seregek meg a farkaskutya mind szép és jó, de úgy érzem, egy kiadós vacsora most sokkal sürgetőbb volna.
– Szóval, miért is nem beszéltél nekik OreSeurről? – kérdezte a király, amikor a kocsiban zötyögtek visszafelé a Venture-várba. Ők hárman külön utaztak, a többiek pedig egy másik kocsiban. Vin vállat vont. OreSeur Elend és a lány ülésével szemben ült, és némán hallgatta a beszélgetést. – Majd elmondom nekik is. Egy zsúfolt városi tér nem tűnt megfelelő helynek az effajta feltárulkozáshoz. A fiatalember mosolygott. – Nehéz leszokni a titkolózásról, ugye? A lány elvörösödött. – Nem akarom titokban tartani, csak… – Nem folytatta, hanem lesütötte a szemét. – Sose bánd, Vin! – nyugtatta a kedvese. – Sokáig éltél egyedül anélkül, hogy bárkiben megbízhattál volna. Senki sem várja el, hogy egyik pillanatról a másikra megváltozz. – Nem egy pillanatról van szó, Elend. Hanem két évről. A férfi egyik kezét a lány térdére helyezte. – Egyre jobb vagy. A többiek folyton mondogatják, mennyire megváltoztál. A ködszerzet bólintott. Más férfit is zavarna, ha titkaim lennének előtte. Elend csak megpróbálja levenni a bűntudatot a vállamról. Jobb ember, mint amilyet ő megérdemel. – Kandra! – szólt Elend. – Vin szerint nagyon jól tudod tartani az iramot. – Igen, felség – válaszolta OreSeur. – Ezek a csontok, bár undorítónak találom őket, nyomkövetésre és gyors mozdulatokra lettek tervezve. – És ha megsérül? – kérdezte Elend. – Képes leszel biztonságos helyre vonszolni? – Gyorsan nem, felség. De segítségért tudok menni. Sok dologra nem képes ez a test, de megteszek minden tőlem telhetőt, hogy eleget tegyek a szerződésnek. A fiatalember bizonyára észrevette kedvese felvont szemöldökét, mert felkacagott. – Azt fogja tenni, amit mond, Vin. – Számomra a szerződés minden, kisasszony – magyarázta OreSeur. – Többet kíván meg a puszta szolgálatnál. Igyekezetet és odaadást követel.
Ebben áll a kandrák létének értelme. A szerződés betartásával a népünket szolgáljuk. A ködszerzet megvonta a vállát. Mindhárman elhallgattak. Elend egy könyvet húzott elő a zsebéből, Vin pedig nekidőlt a férfinak. OreSeur lefeküdt és nagy testével elfoglalta az egész szemközti ülést. Végül, amikor a kocsi behajtott a Venture-vár udvarára, a lány már csak egy forró fürdőre vágyott. Ám alig szálltak ki a fogatból, egy őr szaladt oda a királyához. Az ón miatt Vin hallotta a férfi szavait, bár már azelőtt beszélni kezdett, hogy a lány közelebb kerülhetett volna. – Felség – suttogta az őr –, ezek szerint a futárunk megtalálta? – Nem – csodálkozott Elend. A katona a lányra pillantott, de folytatta. A fegyveresek mind tudták, hogy Vin a király első számú testőre és bizalmasa. Ennek ellenére a férfi furcsán nyugtalannak tűnt, amikor meglátta a ködszerzetet. – Nem… akarunk tolakodni – magyarázta. – Ezért nem vertük nagydobra. Csak tudni akartuk, hogy… minden rendben van-e – folytatta, miközben végig a ködszerzetet nézte. – Mi ez az egész? – kérdezte Elend. Az őr visszafordult a királyhoz. – Egy holttest van Vin kisasszony szobájában. A „holttest” valójában csak egy csontváz volt. Egy teljesen tiszta, vértől – és szövetektől – mentes, csillogó, fehér csontváz. Ugyanakkor a csontok nagy része eltört. – Sajnálom, kisasszony! – súgta OreSeur olyan halkan, hogy csak Vin hallotta. – Azt hittem, megszabadul tőlük. A lány bólintott. A csontváz természetesen az OreSeur által korábban használt testhez tartozott, még azelőtt, hogy Vin állati testbe kényszerítette a kandrát. Mivel az ajtót nyitva találták – a ködszerzet általában ezzel jelezte, hogy takarítást kér – a cselédek bementek. A lány egy kosárba tette a csontokat; később akart velük foglalkozni. Ám ezek szerint a cselédek megnézték a kosár tartalmát, és kissé meglepődtek. – Rendben, kapitány – intézkedett a király. Demoux kapitány, a palotaőrség helyettes parancsnoka – Hammel ellentétben – látszólag nagyon büszkén viselte az egyenruháját. – Jól tette, hogy nem szólt róla másoknak! – dicsérte meg a tisztet
Elend. – Már tudtunk a csontokról. Nem kell aggódni miatta. Demoux bólintott. – Gondoltuk, hogy valami szándékos dolog… – Ezúttal nem nézett Vinre beszéd közben. Szándékos. Nagyszerű! Vajon mit gondol ez az ember, mit követtem el? Kevés szká tudott a kandrákról, és Demoux-nak nyilván fogalma sem volt az egészről. – Megtenné, hogy felhajtás nélkül megszabadul tőlük, kapitány? – biccentett Elend a csontok felé. – Természetesen, felség. Valószínűleg azt hiszi, hogy megettem valakit, vagy valami hasonló – gondolta Vin, és felsóhajtott. – Hogy egyenesen a csontokról szopogattam le a húst. És nem is járt olyan messze az igazságtól. – Felség – folytatta Demoux. – A másik testtől is szabaduljunk meg? A lány kővé dermedt. – Másik testtől? – kérdezte a meglepett király lassan. Az őr bólintott. – Amikor rátaláltunk erre a csontvázra, behoztunk néhány kutyát, hogy szimatoljanak körbe. Gyilkost nem találtak, csak egy másik testet. Épp olyat, mint ez – egy halom tisztára csupaszított csontot. Vin és Elend egymásra néztek. – Mutasd! – utasította az uralkodó a katonát. Demoux bólintott, és kivezette őket a szobából. Útközben utasításokat suttogott az egyik embere fülébe. Négyesük – a három emberi lény és a kandra – rövid ideig a palota folyosóján haladt, a vendéglakosztályok kevéssé használt szárnya felé. Demoux az egyik ajtóhoz érve intett egy őrnek, és bevezette a többieket. – Ez a test nem kosárban volt, felség – magyarázta a parancsnokhelyettes. – Egy hátsó szekrénybe gyömöszölték. A kutyák nélkül valószínűleg sosem találtunk volna rá; könnyen szagot fogtak, bár nem értem, hogyan. Ezeken a csontokon semmiféle húst nem hagytak. És akkor meglátták. A másik csontváz épp ugyanolyan volt, mint az első. A csontokat egy fiókos szekrény elé halmozták. A király Vinre nézett, majd Demoux-hoz fordult. – Megbocsátana, kapitány? A fiatal őrtiszt bólintott, aztán kisétált a szobából és bezárta az ajtót
maga után. – Nos? – kérdezte Elend OreSeurhöz fordulva. – Nem tudom, honnan való – felelte a kandra. – De ezt is egy kandra ette meg! – vágta rá Vin. – Kétségkívül, kisasszony – védekezett OreSeur. – A kutyák azért találtak rá, mert jellegzetes szagú folyadékot hagyunk hátra a frissen megemésztett csontokon. Elend és Vin egymásra néztek. – Azonban – folytatta OreSeur – valószínűleg nem arról van szó, amire gondolnak. Ezt az embert bizonyára messze innen ölték meg. – Mire gondolsz? – Ezek eldobott csontok, felség. Olyanok, amiket a kandrák maguk után hagynak… – Miután találnak maguknak egy új testet – fejezte be a mondatot Vin. – Igen, felség – helyeselt OreSeur. A lány a szerelmére nézett, aki a homlokát ráncolta. – Mikor? – kérdezte a fiatalember. – Lehet, hogy már egy éve itt van? Lehet, hogy apám kandrája hagyta itt? – Talán, felség. – OreSeur bizonytalannak tűnt. Odament a csontokhoz, és körbeszaglászta őket. Egyet Vin is felkapott, és az orrához emelte. Ón segítségével is könnyen kivett körülötte egy epéhez hasonló szagot. – Nagyon erős – mondta, és a kandrára nézett. Az bólintott. – Ezek a csontok nem régóta vannak itt, felség. Legfeljebb néhány órája. Talán még annyi sincs. – Ami azt jelenti, hogy egy másik kandra is rejtőzik a palotában – vonta le a következtetést Elend, és úgy tűnt, még a gondolatba is beleszédül. – A személyzet közül valakit felfaltak, és a helyére léptek. – Így van, felség. De nem lehet megmondani, ki az, mivel ezek eldobott csontok. A kandra magára öltötte az új csontokat, megette a húst, és felvette az illető ruháját. A király bólintott, és Vinre nézett. A lány tudta, hogy ugyanarra gondol. Lehetséges, hogy a személyzet egyik tagját lecserélték, és ez rést jelent a védelmi vonalon. Ugyanakkor egy mindennél sokkal rémisztőbb veszély is fenyegetett. A kandrák mindenkinél jobban értettek a színészkedéshez; OreSeur például olyan tökéletesen imitálta Renoux-t, hogy még azokat is be tudta
csapni, akik személyesen ismerték a férfit. Ezt a tehetséget könnyen lehetett alkalmazni egy szolga vagy cseléd eljátszásához. Viszont ha egy ellenség Elend gyűléseire akart kémet becsempészni, akkor egy sokkal magasabb rangú személyt kellett helyettesíteni. Olyan valaki lesz az, akit az elmúlt néhány órában nem láttunk – gondolta Vin, majd undorodva félredobta a csontot. Ő, Elend és OreSeur egész délután és este a falon tartózkodtak – egészen a Nagygyűlés vége óta – a város és a palota viszont teljesen felbolydult, amióta a második hadsereg megérkezett. A futároknak nehezére esett Hamet megtalálni, és a lány még mindig nem tudott semmit Dockson hollétéről. Sőt, igazából Dorongot sem látta egészen addig, míg nem csatlakozott hozzájuk a falon egy fél órával azelőtt. No és persze Kobold érkezett meg utoljára. Lenézett a csontkupacra, és rettentően kellemetlenül érezte magát. Minden esély megvolt rá, hogy valaki a legszűkebb körből – valaki Kelsier néhai bandájából – csupán egy hasonmás.
MÁSODIK RÉSZ FANTOMOK A KÖDBEN
Csak évekkel később tudtam teljesen hinni benne, hogy Alendi a Korok Hőse. A Korok Hőse: akit khlenniumi nyelven Rabzeennek, vagy Anamnesornak hívnak. Megváltónak.
Tizenkettedik fejezet
Erődítmény magaslott a sötét éjszakában. A terület mélyebben fekvő részén állt, a lankán. A kráterszerű völgy olyan széles volt, hogy Sazed még napfénynél sem igen láthatta volna a túloldalát. A közelgő sötétségben, a mindent eltakaró ködben csak sötét árnyak utaltak arra, hol húzódik a roppant lyuk pereme. A terrisi nem sokat konyított a taktikázáshoz és a hadászathoz. Bár fémelméiben több tucat könyvet halmozott fel a témában, amint létrehozta a raktárait, azonnal elfelejtette a tartalmukat. Abból a kevésből, amit tudott, arra következtetett, hogy az erődítmény – a serani Konvent – könnyen megtámadható. Mivel völgybe épült, a kráter szélei tökéletesen alkalmasak voltak arra, hogy ostromgépeket telepítsenek rájuk, amik aztán köveket hajíthattak a falakra. Ezeket a védműveket azonban egyáltalán nem arra tervezték, hogy ellenálljanak az ellenséges seregek támadásainak. A fő céljuk az volt, hogy biztosítsák lakóik magányos életmódját. A völgy elrejtette az építményt a kíváncsi szemek elől; csak akkor lehetett észrevenni, ha az ember egészen közel ment hozzá. Sem utak, sem ösvények nem jelölték az irányt, és a meredek oldalfalon is nehéz volt lejutni. Az inkvizítorok nem óhajtottak maguknak társaságot. – Nos? – kérdezte Marsh.
Sazeddel együtt a kráter északi szélénél álltak, a több száz méter mély szakadék peremén. A terrisi megcsapolta az ónelméjét, és az abban elraktározott látóképességgel szemügyre vette a helyet. A látómező szélei elmosódtak, de a közvetlenül előtte álló tereptárgyakat élesebben kivette. Még kicsit merített az ónelméből, nem törődve a hányingerrel, amit a felerősített látóképesség hozott. Ezzel a módszerrel úgy tanulmányozhatta a Konventet, mintha éppen előtte állna. Minden egyes rovátkát ki tudott venni a lapos, széles, és tekintélyes méretű kövekből épült falakon. Ugyanígy meglátta a jókora külső kövekre erősített, rozsdafoltokkal borított acéllapokat is. Látta a zuzmó fedte sarkokat, a hamulepte párkányokat. Ablakokat azonban nem. – Nem tudom – kezdte lassan, és lecsatlakozott az ónelméről. – Nem könnyű megmondani, van-e bent valaki, avagy sem. Nincs mozgás, se fény. De ettől az inkvizítorok még odabenn rejtőzhetnek. – Nem – mondta Marsh, és kemény, reszelős hangja bántón hasított bele az est csendjébe. – Elmentek. – Miért mentek volna el? Ez egy erős építmény. Egy hadsereg ellen talán nem véd meg, de megóv napjaink zűrzavarától. Az inkvizítor megrázta a fejét. – Elmentek. – Honnan vagy benne ilyen biztos? – Nem tudom. – Na és mit gondolsz, hová? Az inkvizítor a terrisire pillantott, majd megfordult, és hátranézett a válla felett. – Északra. – Luthadelbe? – kérdezte Sazed összeráncolt homlokkal. – Többek között – válaszolta Marsh. – Gyere! Nem tudom, visszajönnek-e még valaha, de meg kell ragadnunk a kínálkozó alkalmat. Sazed bólintott. Végül is ezért jöttek. Egy része azonban tétovázott. Mégis csak a tudománynak és mások szolgálatának élt. Már az is épp eléggé távol esett a megszokott világától, amikor elmaradott falvakba utazott. Az pedig, hogy behatoljon egy inkvizítori erődítménybe… Marshot láthatóan jottányit sem érdekelte társa belső vívódása. Az inkvizítor megfordult és elindult a kráter peremén. A terrisi tanító átdobta a vállán a csomagját, és követte. Végül egy ketrecszerű szerkezethez
érkeztek, ami nyilván arra szolgált, hogy egy csiga és kötelek segítségével leeresszék a völgy fenekére. Az inkvizítor megállt mellette, de nem lépett be. – Mi a baj? – kérdezte Sazed. – A csigarendszer – magyarázta az acélszemű. – A ketrecet csak alulról lehet leereszteni. Az őrző egyetértően bólintott. Az inkvizítor előrelépett, és meghúzta az egyik emelőrudat. A ketrec lezuhant. A kötelek füstöltek és a csigák fájdalmasan nyikorogtak, ahogy a hatalmas szerkezet a tátongó szakadék felé süvített. Később tompa robaj hallatszott, amikor a ketrec a szikláknak csapódott. Ha van valaki odalent, akkor most már tudja, hogy itt vagyunk. Marsh a barátja felé fordult, és kitüremkedő cövekjeinek sima felületén megcsillant a lemenő nap fénye. – Kövess, ahogy tudsz! – vetette oda, aztán kioldotta az egyik tartókötelet, és nekifogott lemászni rajta. Sazed fellépett a fennsík szélére, és nézte, ahogy Marsh a kötélen vészesen kilengve lemászik az árnyas, párás mélységbe. Majd letérdelt és kinyitotta a csomagját. Levette karjáról a vastag fém karpereceket – a legfontosabb vörösrézelméit. Ezekben raktározta el az őrzőként összegyűjtött emlékeket, a több évszázadnyi tudást. Ünnepélyes mozdulattal félretette őket, és előhúzott a csomagból két sokkal kisebb karperecet – egy vasat és egy forraszt. A harcos fémelméit. Vajon Marsh tisztában volt vele, mennyire járatlan ezen a területen? A csodálatos testi erőtől még nem lesz valakiből harcos. Ettől függetlenül a bokája köré kattintottá a két karperecet. Ezután két gyűrűt vett elő – egy ónt, és egy vörösrezet. Ezeket az ujjára csúsztatta. Becsukta a zsákot, és átdobta a vállán, majd elővette a fő vörösrézelméit. Alapos keresgélés után kiválasztott egy rejtekhelyet – egy félreeső üreget két nagy, gömbölyű kő között – és becsúsztatta őket a lyukba. Akármi is vár rá odalent, nem akarta megkockáztatni, hogy az inkvizítorok esetleg elvegyék és elpusztítsák őket. A vörösrézelmék feltöltése úgy történt, hogy Sazed végighallgatta, amint egy másik őrző átadja neki az egész tudását – történelmet, történeteket, tényeket. Megjegyzett minden egyes mondatot, majd mindezt a vörösrézelmébe zárta, hogy később elő tudja venni. A tényleges történésekből nagyon kevésre emlékezett – de bármelyik könyvet vagy
esszét úgy idézte fel emlékezetéből, mintha nemrég hallotta volna. Csak az kellett hozzá, hogy a karperecek a testén legyenek. A vörösrézelmék hiányában nyugtalanság gyötörte. Megrázta a fejét és visszament a fennsíkra. Marsh gyorsan haladt lefelé; mint minden inkvizítor, ő is rendelkezett a ködszerzetek képességeivel. Bár hogy miként tett szert ezekre – és hogy miként maradt életben az agyán keresztülfúrt cövekek ellenére –, maga volt a rejtély. Marsh soha nem válaszolt Sazed ilyen irányú kérdéseire. A terrisi lekiáltott az inkvizítornak, aztán leemelte a batyuját és a barátja után hajította. Marsh rátaszított a zsákban lévő fémekre, és odavonzotta őket magához, aztán a vállára dobta a holmit, és folytatta az útját lefelé. Sazed hálásan biccentett, aztán lelépett a peremről. Esés közben megcsapolta a vaselméjét, és az ott tárolt erő után kutatott. Egy fémelme feltöltése mindig áldozatokkal járt: annak érdekében, hogy látóképességet tudjon elraktározni, az őrzőnek hetekig gyenge látás mellett kellett élnie. Ez alatt az idő alatt egy ón karperecet viselt, és abba gyűjtötte a felesleges éleslátást későbbi felhasználás céljából. A vas egy kicsit különbözött a többi fémtől. Ez nem látóképességet, erőt vagy kitartást raktározott, nem is emlékeket. Valami egészen mást: súlyt. De a mai napon nem akarta felhasználni a vaselmében felhalmozott tartalmat, hiszen teste végzetesen elnehezült volna. Ehelyett inkább nekilátott feltölteni a fémet, hogy sürgősen súlyt veszítsen. Ismerős könnyűség vett rajta erőt – érezte, hogy húsa már nem nehézkedik a csontjaira olyan erővel. Esése lelassult. A terrisi filozófusok sokáig tudnak mesélni a vaselme alkalmazásáról. Elmagyarázzák, hogy a képesség valójában nem változtatja meg az ember tömegét vagy méretét – csak azt, ahogyan a föld vonzást gyakorol rá. Sazed esése sem azért lassult, mert valójában csökkent volna a tömege, hanem azért, mert viszonylag nagy testfelszíne könnyebb testben találkozott az ellenszéllel. Tudományos magyarázat ide vagy oda, Sazed lassabban hullott alá a mélységbe. A vékony fém karperecek húzták a legnagyobb erővel, csakis ezért nem fordult fejjel lefelé. Széttárta a karját, enyhén megfeszítette a testét, és hagyta, hogy a szél megtartsa. Nem úgy szállingózott lefelé, ahogyan a falevél vagy a madártoll, de mégis valahogy kevésbé hevesen, irányítottan – majdhogynem kényelmesen – zuhant. Ruhája verdesett a szélben, és a lassanként Marshot is elhagyta, aki kíváncsi arccal meredt
utána. Amikor már közeledett a földhöz, megcsapolta a forraszelméjét, hogy némi testi erő növelésével felkészüljön a becsapódásra. Földet is ért, de teste könnyűsége lévén nem esett bántódása. Szinte a térdét is alig kellett behajlítania, hogy felfogja a becsapódás erejét. Abbahagyta a vaselme feltöltését, elengedte a forraszt, és csendben várta Marshot. Észrevette a darabokra tört ketrecet, mellette pedig vasbéklyókat pillantott meg. Láthatóan nem minden látogató érkezett saját önszántából. Mire az inkvizítor is leért a kráter mélyére, a köd már vastagon ült a vidéken. Sazed egész életében jelen volt a köd, és eddig soha nem támadtak sötét gondolatai az ölelésében. Most mégis úgy érezte, mintha a jelenség meg akarná fojtani. Mintha a pára végezni akarna vele, akár a szegény öreg Jeddel, a szerencsétlen földművessel. Az inkvizítor az utolsó néhány métert már szabadesésben tette meg: elengedte a kábelt és egy allomanta ügyességével ért földet. Bár sok időt töltött ködszerzetek társaságában, Sazedet még most is elkápráztatták az allomancia segítségével elérhető képességek. Persze sohasem irigykedett rájuk – nem igazán. Való igaz, harcok során nagyobb hasznot jelentett az allomancia, viszont az elmét nem segített tágítani és nem nyújtott hozzáférést ezerévnyi kultúra álmaihoz, reményeihez és hiedelmeihez. Az ember nem tudhatta meg általa, hogyan kell sebeket ellátni, és nem taníthatta meg a szegény falusiaknak a legújabb trágyázási módszereket. A ferukimisták fémelméi kevésbé feltűnőek voltak, viszont sokkal tartósabb értékkel bírtak a társadalomra nézve. Ráadásul Sazed tudott néhány olyan trükköt a ferukímia berkein belül, ami még a legfelkészültebb allomanta harcost is meglepte volna. Marsh átadta neki a csomagját. – Gyere! A terrisi bólintott, a vállára hajította a zsákot, és követte az inkvizítort a köves talajon. Fura érzések kerítették a hatalmukba, amint Marsh mellett bandukolt: nem szokott hozzá, hogy vele közel azonos magasságú emberek közelében legyen. A terrisiek magasnak születtek, de Sazed még hozzájuk képest is nagyra nőtt: karjai és lábai mintha túl hosszúra nyúltak volna a testéhez képest; valószínűleg annak eredményeképpen, hogy még csecsemőkorában kasztrálták. Bár az Uralkodó már nem élt, a terrisi kultúra vélhetőleg még sokáig szenvedi majd a tenyésztési és inasprogram
átkait – a módszereket, amelyekkel a sötét zsarnok ki akarta irtani a terrisiek ferukímiai képességeit. A serani Konvent baljósan magasodott feléjük a sötétben: az épület minden addiginál vészjóslóbbnak tűnt a kráter belsejéből. Az inkvizítor egyenesen a kapuhoz lépett; Sazed szorosan követte. Nem félt – a félelem sosem határozta meg igazán az életét. Viszont volt miért aggódnia. Olyan kevés őrző maradt életben; ha itt lelné a halálát, eggyel kevesebben maradnának, akik felszínre hozhatnák az elfeledett igazságokat, akik taníthatnák a népet. Nem mintha ebben a pillanatban bármi ilyesmivel foglalatoskodnék. Marsh szemügyre vette a hatalmas acél kapuszárnyakat, majd teljes súlyával nekivetette magát az egyiknek. Nyilván forraszt használt, hogy megduplázza az erejét. Sazed is csatlakozott. Teljes erőből nekifeszültek az ajtónak, de az meg sem moccant. Bár sajnálta, hogy használnia kell az erejét, a terrisi a forraszelméhez folyamodva összegyűjtött egy kis testi erőt. Jóval többet használt ezúttal, mint a landoláskor, és az izmai azonnal hatalmasra dagadtak. Az allomanciával ellentétben a ferukímia gyakran jelentkezett közvetlen testi változásokkal. A köpönyege alatt olyan átalakuláson ment keresztül, mintha világéletében edzéssel és csatározással kereste volna a kenyerét. Könnyedén, egy szempillantás alatt megduplázta az erejét. Közös erővel végül sikerült bejutniuk; a kapuszárny hangtalanul kinyílt. Lassan, egyenletesen siklott befelé, és fokozatosan látni engedte a mögötte húzódó hosszú, sötét folyosót. Sazed elengedte forraszelméjét, és testmérete visszatért az eredeti állapotába. Az inkvizítor belépett a Konventbe, és a lábával felkavarta a nyitott ajtón keresztül beözönlő ködöt. – Marsh? – szólította meg barátját a terrisi. Az inkvizítor megfordult. – Nem fogok látni odabent. – De hát a ferukímia… Sazed megrázta a fejét. – A ferukímia segít látni a sötétben, de csak akkor, ha van egy kis fényforrás. Ráadásul ilyen sötétségben néhány perc leforgása alatt szinte az egész ónelmémet fel kellene használnom. Szükségem lesz egy lámpásra. Marsh elgondolkozott, majd bólintott. Belépett a feketeségbe, és csakhamar eltűnt az őrző szeme elől.
Ezek szerint – gondolta a terrisi – az inkvizítorok fény nélkül is látnak. De hát érthető: a cövekek kitöltötték az egész szemgödröt, és teljesen elsorvasztották a szemgolyóit. Bármilyen furcsa képesség eredményeképpen láttak is az inkvizítorok, az biztos, hogy átalakított szemük ugyanolyan jól működött éjjel, mint a napfényben. Az acélszemű kisvártatva visszatért, kezében egy lámpással. A lezuhant ketrecben látott láncokból Sazed arra következtetett, hogy az inkvizítorok megannyi rabszolgát tarthattak itt, akik kiszolgálták a szükségleteiket. Ha valóban így volt, akkor hová lettek ezek az emberek? Elmenekültek? A terrisi elővett a táskájából egy kovakövet, és meggyújtotta a lámpást. A fény kietlen, kísérteties folyosót világított meg. Belépett a Konvent épületébe, magasra tartotta a lámpást, és elkezdte feltölteni az ujján található kis vörösrézgyűrűt, amitől a fémkarika rögvest vörösrézelmévé változott. – Hatalmas termek – suttogta –, mindenféle díszítés nélkül… – Igazából csak magának beszélt, de már régen rájött, hogy a beszéd segített a különböző emlékek elraktározásában. Ezek után szépen elhelyezhette őket a vörösrézelmében. – Az inkvizítorok láthatóan nagyon vonzódnak az acélhoz – folytatta. – Ami nem is meglepő, hiszen valaha acélminisztériumként emlegették ezt a különös egyházi szervezetet. A falakon óriási acéllemezek lógnak, de ezeken nincs rozsda, mint a külsőkön. Sokuk felülete nem teljesen sima: érdekes, vésett minták díszítik őket. Sőt: mintha valamilyen módszerrel belesimították volna őket… Marsh elhúzta a száját, és odafordult Sazedhez. – Mit művelsz? A terrisi felemelte a jobb kezét, és megmutatta vörösrézgyűrűjét. – Fel kell jegyeznem a látogatást. Majd ha az alkalom úgy hozza, el kell ismételnem az élményt más őrzőknek. Úgy gondolom, sokat tanulhatunk erről a helyről. A másik elfordult. – Nem kellene foglalkoznod az inkvizítorokkal. Nem érdemlik meg, hogy feljegyezd őket. – Ez nem az érdemeikről szól, Marsh – magyarázta az őrző, és közben felemelte a lámpását, hogy szemügyre vehessen egy szögletes oszlopot. – Nem maguk a vallások értékesek, hanem a róluk szóló tudás. Biztosítanom kell mindezen tudás fennmaradását. Sokáig vizslatta az oszlopot, majd becsukta a szemét és a fejében
elkészítette a látottak képét, amit aztán szintén elraktározott a vörösrézelméjében. A képi emlékek azonban kevésbé bizonyultak hasznosnak, mint a kimondott szó. Ha egyszer kikerülnek a vörösrézelméből, a képek hajlamosak könnyen elhalványulni, és az elme torzításait is el kell szenvedniük. Ráadásul nem lehet őket átadni más őrzőnek. Az inkvizítor nem reagált a vallásokról megfogalmazott eszmefuttatásra; visszafordult és mélyebbre hatolt az épület belseje felé. Sazed lassabban követte és végig magában beszélt, raktározta a tapasztalatait. Érdekes élmény volt. Amint kimondott egy szót, érezte, ahogy távozik az elméjéből, és a helye üres marad. Nehezére esett emlékezni az éppen elmondottak részleteire. Viszont miután mindent feljegyzett, később majd elő tudja hívni az emlékeket, és ugyanolyan intenzitással átélhet mindent. – A terem magas – folytatta. – Kevés oszlopot állítottak itt, de azokat is acél borítja. A megszokott kör alakúak helyett ezek zömökek és szögletesek. Az az érzésem, hogy az egész hely egy olyan nép alkotása, akik nem igazán törődtek a részletekkel. Figyelmen kívül hagyták őket a tágasság és tökéletes geometria érdekében. Ahogy elhagyjuk a főbejáratot, ugyanez az építészeti megoldás folytatódik. Nincsenek festmények a falon, sem fából faragott díszítések, vagy burkolókövek a padlón. Csupán hosszú, széles folyosókat látni éles szögekkel és fényes felületekkel. A padlót is acélnégyzetek borítják, mindegyik méternyi szélességben. Érintésre hidegek. Érdekes, hogy semmit sem látni a Luthadelben megszokott kárpitokból, festett ablaküvegekből és faragott kövekből. Nincsenek tornyok, sem boltozatok. Csak négyzetek és téglalapok. Vonalak… soksok vonal. Semmi puhaság. Sem szőnyeg, sem pokróc, sem ablak. Olyan embereknek való hely, akik máshogy látják a világot, mint a hétköznapi halandók. Marsh egyenesen előrement a széles folyosón, mintha észre sem vette volna a díszítést. – Most megkeresem, aztán majd visszajövök, hogy még többet feljegyezhessek. Úgy látszik, követ valamit… valamit, amit én nem érzékelhetek. Talán… Ezután azonban minden figyelme elterelődött az építészeti megoldásokról. Befordult egy másik folyosóra, és meglátta Marshot, aki egy nagy terem bejáratában állt. A lámpás fénye idegesen táncolt Sazed
remegő kezében. Az inkvizítor megtalálta a szolgákat. Olyan régóta hevertek már élettelenül, hogy az őrző egészen addig nem érezte meg a jellegzetes bűzt, míg közelebb nem került hozzájuk. Talán Marsh a szagot követte; az ón égetésével az ember szaglása is igen kifinomulttá tudott válni. Az inkvizítorok alapos munkát végeztek. Egy mészárlás eredménye tárult a szemük elé. Óriási méretei ellenére a csarnok csak egyetlen kijárattal rendelkezett, a testeket pedig toronymagas halomban egymásra hányták a terem hátuljában. Úgy tűnt, valamiféle karddal, vagy bárdcsapásokkal végezték ki őket. A rabszolgák többsége haláltusája közben a falhoz kuporodott. Sazed elfordult. Marsh azonban nem moccant. – Baljós árny telepedett erre a helyre – jegyezte meg végül. – És ezt csak most veszed észre? – kérdezte követelőn terrisi barátja. Az inkvizítor megfordult és szigorú arccal az őrzőre pillantott. – Ne töltsünk el túl sok időt ezen a helyen! Mögöttünk a folyosó végén egy lépcső vezet felfelé, ott lesznek az inkvizítori hálótermek. Ha itt van, amit keresek, akkor ott fogom megtalálni. Maradhatsz, vagy visszatérhetsz a bejárathoz. De semmi esetre se kövess! Sazed összeráncolta a homlokát. – Miért ne? – Egyedül kell odamennem. Nem tudom megmagyarázni: nem az zavar, ha te is látod az inkvizítorok kegyetlenségének jeleit. Csak… nem szeretnék a közeledben lenni, amikor ez megtörténik. A terrisi leengedte a lámpását, és a fényét elfordította a szörnyű látványról. – Rendben. Az acélszemű megfordult, elsietett Sazed mellett, és eltűnt a sötét folyosón. A ferukimista egyedül maradt. Megpróbált nem erre összpontosítani. Visszatért a főfolyosóra, mesélt a vörösrézelméjének a mészárlásról, majd részletesen jellemezte az épület építészeti és művészeti jellegzetességeit – ha a falon található különböző mintákat művészetnek lehetett nevezni. Hangja halkan visszhangzott a rideg falakról, lámpája fénye visszaverődött az acél domborművekről. A tekintete megakadt valamin a
folyosó végén. Egy sötét folton. Egy lefelé vezető lépcsőn. Bár még visszatért az egyik relief jellemzéséhez, már tudta, hogy le fog menni azon a lépcsőn. Az történt, ami mindig szokott – a kíváncsiság, a kényszer, hogy megismerje az ismeretlent, ez a különös erő hajtotta őrzőként is, és vezette el Kelsier társaságába. Az igazság kutatása véget nem érő folyamat, nem lehet figyelmen kívül hagyni. Így végül megfordult és saját suttogó hangja társaságában a lépcső felé vette az irányt. – A lépcső ugyanolyan, mint amit a folyosón láttam. Szélesre építették a fokokat: mintha bizony valami templomba vagy palotába vezetnének. Azzal a különbséggel, hogy ezek lefelé, a sötétségbe tartanak. Valószínűleg nagy méretű kövekből lettek kifaragva, majd utólag bevonták őket acéllal. A lépcsők magasak, határozott lépésekkel kell rajtuk közlekedni. Miközben lefelé tartok, azon gondolkodom, vajon milyen titkok elrejtése érte meg az inkvizítorok számára, hogy ilyen mélyre építkeztek. Ez az egész épület egyetlen hatalmas titok. Mit műveltek itt, ezeken a hatalmas folyosókon és a nyitott, üres termekben? A lépcső újabb szögletes teremben ér véget. Valamit észrevettem: a bejáratoknak nincs ajtaja. Minden terem nyitott, bárki beláthat kívülről. Ahogy így sétálok, és bekukucskálok a föld alatti termekbe, gyéren berendezett, barlangszerű helyiségeket látok. Nincsenek könyvtárak, sem társalgók. Néhány teremben hatalmas fémtömbök állnak, feltehetőleg oltárok. Ez az utolsó terem valahogyan más. Nem tudom mire vélni. Talán kínzókamra volna? Asztalokat – fémasztalokat – rögzítettek a padlóba. Véresek, bár testeket nem látok rajtuk. A lábam alatt mindenütt száradt vér, por és könnyű pelyhek formájában. Sokan lelték itt a halálukat. Látszólag semmiféle kínzóeszköz nincs… A cövekeken kívül. Olyan cövekek vannak itt, mint amiket az inkvizítorok szeme helyén is látni. Nagy, nehéz tárgyak – mint a cölöpök, amiket az ember fakalapáccsal a földbe döngölne. Néhánynak véres a hegye, de nem hiszem, hogy közelebbről is megnézem őket. Ezek pedig itt… igen, ezek olyanok, mint a Marsh szemgödrét kitöltő holmik. De mind különböző fémekből készültek. Letette az asztalra a cövekeket, és a két fém megcsörrent, ahogy egymáshoz ért. Ettől a hórihorgas tanító megborzongott, és újra körbenézett. Talán itt teremtik az inkvizítorokat? Hirtelen maga előtt látta a valaha csak néhány tucatnyian lévő, borzalmas teremtményeket, akik a Konventben visszavonulva élnek és rangot szereznek maguknak. De ez nem tűnt ésszerűnek. Titokzatos, visszahúzódó társaságról lévén
szó, honnan szereztek elég jelentkezőt, aki érdemes lett volna arra, hogy csatlakozzon hozzájuk? Miért nem változtatták a szolgákat is inkvizítorrá, ahelyett, hogy legyilkolják őket? Bár ő mindig is gyanította, hogy csak allomantákból lehet inkvizítorokat faragni. Marsh saját példája is ezt a feltevést támasztotta alá: a barátja korábban fürkészként működött; az átalakulása előtt bronzot égetett. A terrisi ismét a vérfoltokra pillantott, a cövekekre és az asztalokra, majd úgy döntött, nem akarja tudni, hogyan lesz valakiből inkvizítor. Éppen elhagyni készült a termet, amikor a lámpása fényében meglátott valamit. Egy újabb ajtónyílást. Elindult az irányába, megpróbált nem gondolni a száradt vérre a lába alatt, és belépett egy terembe, amelynek berendezése különbözött a Konvent megszokott, félelmetes formáitól. A helyiséget közvetlenül a kőbe vájták: a folyosószerű terem egy szűk lépcsőnyíláshoz vezetett. A kíváncsiságtól hajtva lemászott a néhány kő lépcsőfokon. Mióta belépett az épületbe, most először nehezedett rá a bezártság érzése, és le kellett hajolnia, amikor a lépcső alját elérve egy apró szobába lépett. Itt újra felegyenesedett, és a magasba emelte a lámpáját, amely… …egy falat világított meg. A fény visszatükröződött a szoba túloldali faláról. Ezt is acéllap borította, mint az odafentieket. A jó kétszer két méteres fémlapon írásjelek sorakoztak. Sazed letette a csomagját, felemelt lámpással előrelépett, és próbálta elolvasni az első sorokat. Terrisi nyelven írták. Ősi nyelvjárásban, de Sazed a nyelvi képességeket tartalmazó vörösrézelme nélkül is ki tudta silabizálni. A szavak olvastán megremegett a keze. „Acélba vésem ezeket a szavakat, mert semmi sem biztos, ami nincs fémbe zárva. Oly régóta várják már a terrisi próféciákban megírt hős érkeztét, hogy elhamarkodott következtetésekre jutnak és azt feltételezik, minden történet és legenda erről az egy férfiról beszél. A testvéreim nem vesznek tudomást a tényekről. Nem képesek összefüggést találni a mostanság végbemenő furcsaságok között. Nem hallgatják meg ellenvetéseimet, és vakok a felfedezéseimre. Talán igazuk van. Talán megőrültem, vagy féltékeny vagyok, vagy egyszerűen ostoba. A nevem Kwaan. Filozófus, tudós, áruló. Én fedeztem
fel Alendit, és először én kiáltottam ki őt a Korok Hősének. Én vagyok az, aki ezt az egészet elkezdte. És én árultam el Alendit, mivel immár tudom: nem szabad, hogy végrehajtsa küldetését.” – Sazed! A terrisi összerezzent és majdnem elejtette a lámpást. Marsh állt mögötte az ajtónyílásban. Ellentmondást nem tűrő, sötét alakja ijesztően magasodott a sötétben. Beleillett a környezetbe, a szabályos és kemény vonalak világába. – A felső hálótermek üresek – tudatta vele az inkvizítor. – Az egész utat feleslegesen tettük meg: a testvéreim minden használhatót magukkal vittek. – Nem volt felesleges, Marsh – mondta Sazed, ismét hátat fordítva barátjának. Még nem olvasta végig az írást; csupán a legelején járt. Apró, girbegurba betűkkel vésték a sorokat, melyek beborították az egész falat. Az acél megőrizte a szavakat, a fémlapok ősisége ellenére is. A terrisi szíve egy kicsit hevesebben vert. Ez még az Uralkodó előtti időkből származó szövegrészlet volt. Egy terrisi filozófus – egy szent ember – által lejegyzett naplórészlet. A tíz évszázados keresgélés ellenére az őrzőknek eddig nem sikerült elérni eredeti céljukat: sosem ismerték meg saját vallásuk eredetét. Hatalomra kerülése után az Uralkodó rögtön megsemmisítette a terrisi vallás tanításait. És a terrisi nép – saját népe – üldözése lett a zsarnok hosszú uralkodásának legtökéletesebb munkája: az őrzők halvány utalásokon és töredékeken kívül semmiféle konkrét részletet nem találtak a vallásukra nézve. – Le kell másolnom! – mondta Sazed, és benyúlt a batyujába. Egy képi emlék nem elég – senki sem tud egy ilyen sűrűn teleírt falra ránézni, majd emlékezni minden egyes szóra. Felolvashatná esetleg a vörösrézelméjének. Azonban kézzelfogható feljegyzést akart. Olyat, amely hűen visszaadja a sorok és az írásjelek szerkezetét. Az acélszemű megrázta a fejét. – Nem maradunk. Igazából be sem kellett volna tennünk a lábunkat ide. A terrisi meglepetten felpillantott, de azért elővett néhány nagy
papírlapot a táskájából. – Rendben – mondta. – Akkor készítek egy dörzsölt másolatot. Jobb is lesz így: legalább később is úgy láthatom a szöveget, ahogy megírták. Marsh bólintott, és Sazed elővette a faszenet. Ez a felfedezés egyenértékű Rashek naplójával! Közeledünk a megoldás felé! Ugyanakkor, amint óvatos és pontos kézmozdulatokkal elkezdte a dörzsölést, új gondolat ötlött fel benne. Egy ilyen szöveggel a tulajdonában nem kószálhat tovább a falvakban. Vissza kell térnie északra, hogy a többiekkel is megossza felfedezését, hiszen mi történne, ha ő meghalna, és a szöveg örökre elveszne. El kell mennie Terrisbe. Vagy… Luthadelbe. Onnan küldhetne üzenetet északra, így legalább okkal térne vissza a történések kellős közepébe, és a csapatot is újra láthatná. De miért gyötörte minden eddiginél kínzóbban a bűntudat e gondolatra?
Mire végre rájöttem mindenre – mire végre összeraktam a jeleket, amelyek megjósolják Alendi Eljövetelét – hatalmas izgalom fogott el. Mégis, amikor megosztottam a felfedezésemet a többi világhozóval, gúnyolódás tárgyává váltam. Ó, bárcsak hallgattam volna rájuk!
Tizenharmadik fejezet
A köd úgy kavargott, mintha egy méretes festékpaca különböző árnyalatokban játszva folyt volna végig a vásznon. Nyugaton elhalt a fény, és lassan besötétedett. Vin elhúzta a száját. – Csak nekem tűnik úgy, hogy a köd egyre korábban jön? – Korábban? – kérdezte OreSeur tompa hangon. A farkaskutya a lány mellett ült a háztetőn. A ködszerzet bólintott. – Ezelőtt mindig csak sötétedés után kezdődött, nem? – De hiszen sötét van, kisasszony. – Úgy értem, régen sosem kavargott még, amikor a nap még csak a láthatár felé tartott. – Nem hiszem, hogy számítana, kisasszony. Lehet, hogy a köd is olyan, mint más természeti jelenség – olykor változik a viselkedése. – Egy kicsit sem tartod furcsának? – Annak tartom, ha úgy kívánja – hagyta rá a kandra. – Nem így gondoltam. – Elnézését kérem, kisasszony! – szólt OreSeur. – Mondja meg, mire gondol valójában, és biztos lehet benne, azt fogom hinni, amire utasítást
ad. Vin felsóhajtott és megdörzsölte a szemöldökét. Bárcsak Sazed visszatérne… Nem sok reményt fűzött hozzá. Ám még ha Luthadelben volna is, a terrisi sohasem állna megint a szolgálatába. A népe tagjainak most már senkinek sem kellett hűséget fogadnia. Így tehát be kell érnie OreSeurrel. A kandra legalább olyan információkat is meg tud szerezni, amiket Sazed nem – feltéve, hogy ki is tudja szedni a kutyából. – Meg kell találnunk a csalót. Azt, aki… más bőrébe bújt. – Igenis, kisasszony – felelte szárazon OreSeur. A lány nekidőlt a ködlepte, rézsútos háztetőnek, és a karjait a cserepeken pihentette. – De ahhoz először többet kell tudnom rólad. – Rólam, kisasszony? – A kandrákról, általában. Ha megtalálom ezt a csalót, tudnom kell, hogyan gondolkozik; meg kell értenem az indítékait. – Az indítékai egyszerűek, kisasszony – válaszolta OreSeur. – A szerződésének tesz eleget. – De mi van, ha semmiféle szerződés nem köti? A lény megrázta kutyafejét. – A kandrákat mindig köti valamilyen szerződés. Anélkül nem lehetnek tagjai az emberi társadalomnak. – Soha? – Soha. – De mi van, ha ez valami csavargó kandra? – Olyan nem létezik – jelentette ki OreSeur ellentmondást nem tűrően. Vin kétkedett, de nem firtatta tovább a dolgot. Nem sok oka lehetett egy kandrának, hogy saját önszántából beleavatkozzon a palota ügyeibe; sokkal valószínűbb, hogy Elend valamelyik ellensége küldte a lényt. Talán az egyik hadúr, vagy az obligátorok. Még a város nemessége is okkal ültethetett kémet a király nyakára. – Tehát a kandra mindig valami kém, akit azért küldenek, hogy egy ember után szimatoljon. – Így van. – De ha valóban egy belső ember bőrébe bújt, akkor valaki bizonyára segített neki. A kandrák nem ölhetnek embert, ugye? OreSeur bólintott.
– Ez a szabály mindannyiunkra vonatkozik. – Ezek szerint valaki belopózott a palotába, meggyilkolta a személyzet egyik tagját, aztán odaküldte a kandráját, hogy magára öltse a testet. – Egy pillanatra elgondolkodott, próbálta megfejteni a rejtélyt. – Először a legrémisztőbb lehetőséget – a csapattagokat – kell tisztáznunk. Szerencsére, mivel a gyilkosság tegnap történt, Szellőt kizárhatjuk, hisz ő abban az időben a városon kívül tartózkodott. OreSeur bólintott. – Elend is kiesik: tegnap együtt voltunk a falon. – De sajnos még így számolnunk kell a banda nagy részével – akadékoskodott a kandra. Vin elfintorodott. Megdönthetetlen bizonyítékot akart találni Ham, Dockson, Dorong, és Kobold alibijére. Viszont mindegyikük eltöltött néhány órát a társaságán kívül. Néhány óra pedig elég hosszú idő egy kandrának, hogy megemésszen és birtokba vegyen egy testet. – Rendben – kezdte újra a lány. – Akkor hogyan találjuk meg az alakmást? Hogyan tudom megkülönböztetni a többiektől? OreSeur némán ült a ködben. – Kell, hogy legyen valami módja – erősködött a ködszerzet. – Nem lehet, hogy tökéletesen tudjon utánozni valakit. Kiderülne, ha mondjuk megvágnám? A farkaskutya megrázta a fejét. – A kandrák tökéletesen át tudják venni a testeket, kisasszony: a vért, a bőrt és az izmokat. Ön is látta, amikor kettéválasztottam a bőrömet. Vin sóhajtott, felállt, és fellépett a csúcsos tető tetejére. A köd egyre sűrűsödött, és kezdett besötétedni. Gondolataiba merülve járkált föl-alá a peremen; allomanta egyensúlyérzéke miatt könnyű szívvel megtehette. – Talán pont azt kellene megnéznem, ki az, aki a legkevésbé furcsán viselkedik – mondta. – A legtöbb kandra olyan jól tud színészkedni, mint te? – Az én képességeim átlagosak a kandrák között. Vannak nálam jobbak és rosszabbak is. – De egy színész sem tökéletes – tiltakozott a lány. – A kandrák ritkán követnek el hibákat, kisasszony. Ám talán tényleg ez lesz a legcélravezetőbb módszer. Minden estre készüljön fel rá, bárki lehet az. Nagyon ügyes a mi fajtánk. A lány elgondolkodott.
Elend nem lehet – győzködte magát. – Tegnap egész nap velem volt… Kivéve reggel. Túl hosszú idő. Órákig a falon ácsorogtunk, és a csontokat frissen okádták ki. Mellesleg bizonyára észrevenném, hisz megváltozott volna… vagy mégsem? Megrázta a fejét. – Kell, hogy legyen valami más módja! Nem tudnám valahogyan az allomancia segítségével kideríteni? A szolgája nem válaszolt rögtön. A lány a kutya felé fordult a sötétben, és a pofáját tanulmányozta. – Ezek nem olyan dolgok, amiket megosztunk a kívülállókkal – szólalt meg végül a lény. A ködszerzet felsóhajtott. – Azért mondd csak el! – Arra utasít, hogy beszéljek róla? – Nem igazán akarlak utasítani. – Akkor elmehetek? – kérdezte OreSeur. – Nem hajlandó utasítani. Ezek szerint vegyem semmisnek a szerződést? – Nem így gondoltam – visszakozott a lány. OreSeur elfintorodott; furcsa látvány volt a fintor egy kutya pofáján. – Könnyebb lenne számomra, ha elmondaná, pontosan mire gondol, kisasszony. Vin a fogát csikorgatta. – Miért vagy ilyen barátságtalan? – Nem vagyok barátságtalan, kisasszony. A szolgája vagyok, és azt teszem, amire utasít. Része a szerződésnek. – Rendben. Minden gazdáddal így viselkedtél? – A legtöbb esetében különleges szerepet kell betöltenem – magyarázta OreSeur. – Alakokat kell magamra öltenem, más személyekké kell válnom, és személyiségeket kell utánoznom. De ön semmiféle konkrét utasítást nem adott; csak ezeket az… állatcsontokat. Szóval innen fúj a szél. Még mindig nem nyelte le a gombócot. – Nézd, ezek a csontok nem jelentenek semmit. Attól te még ugyanaz maradtál. – Nem érti. Nem az a lényeg, hogy ki a kandra eredetileg, hanem az, hogy kivé válik. A csontok, amikbe belebújik, és a szerep, amit eljátszik. Eddig egyik gazdám sem kért tőlem ilyet. – Hát, én nem vagyok olyan, mint a többiek – szögezte le Vin. –
Egyébként pedig kérdeztem valamit. Van rá valamilyen mód, hogy allomanciával észrevegyek egy kandrát? És igen, utasítalak, hogy válaszolj. OreSeur szemében a győzelem szikrája villant, mintha örülne, hogy belekényszeríthette Vint a szerepébe. – A kandrákat nem lehet érzelmi allomanciával befolyásolni. A lány elhúzta a száját. – Egyáltalán nem? – Nem, kisasszony. Megpróbálhatja zendíteni vagy csillapítani az érzelmeinket, ha kívánja, de semmi eredménnyel nem fog járni a dolog. Még azt sem vesszük észre, hogy próbálkozik. Mint azok, akik vörösrezet égetnek. – Ez nem épp a leghasznosabb információ. – Elsétált a tetőn a kandra mellett. Az allomanták nem tudtak olvasni a gondolatokban vagy érzelmekben. Amikor csillapítottak vagy lázítottak, csupán remélhették, hogy a befolyásolt személy a szándékuk szerint viselkedik. Esetleg megpróbálhatná befolyásolni a többiek érzelmeit, és akire nincs hatással, az lesz a kandra – ám ez sem biztos módszer, hiszen az illető viselkedése arra is utalhat, hogy meg tudja tartani magának az érzelmeit. OreSeur mereven nézte a fel-alá járkáló lányt. – Ha könnyű volna kiszűrni a kandrákat, kisasszony, akkor nem sok értelme lenne, hogy mások bőrébe bújjunk, ugyebár. – Ebben lehet valami – ismerte el Vin. Ugyanakkor a kutya szavai elgondolkodtatták. – A kandrák tudnak fémeket égetni? Például miután felfalnak egy allomantát. OreSeur megrázta a fejét. Akkor ez egy újabb módszert jelent. Ha látom, hogy a bandából valaki fémet éget, akkor az nem lehet kandra. Viszont ez nem működik Dockson, vagy a palotabéli szolgák esetében. De Hamet és Koboldot tisztázhatja vele. – Van valami más is – folytatta a lány. – Korábban, amikor Kelsierrel dolgoztam, azt mondta, távol kell tartanunk téged az Uralkodótól és az inkvizítoroktól. Miért? OreSeur a távolba meredt. – Erről nem szoktunk beszélni. – Akkor utasítalak, hogy beszélj róla!
– Akkor meg kell tagadnom a választ. – Megtagadod a válaszadást? – csodálkozott a lány. – Ezt megteheted? A kutya bólintott. – Senki sem várhatja el tőlünk, hogy titkokat áruljunk el a kandrák életéről. Ez is… – …része a szerződésnek – fejezte be a mondatot Vin savanyú grimasszal az arcán. Tényleg újra el kellene olvasnom azt a szerződést. – Igen, kisasszony. Talán már így is túl sokat árultam el. A ködszerzet elfordult OreSeurtől, és a várost nézte. A köd egyre csak kavargott. Vin lehunyta a szemét, és bronzzal próbálkozott megtudni, vajon éget-e valaki fémeket a közelben. Az állat feltápászkodott és odasétált mellé, majd leült a hátsó lábaira. – Nem a király megbeszélésén kellene lennie, kisasszony? – Majd talán később. – A lány kinyitotta a szemét. A városon túl a seregek őrtüzei megvilágították a látóhatárt. Jobbra a Venture-vár világított a sötétben; odabenn Elend tanácskozott a többiekkel. A kormány legfontosabb emberei gyűltek össze egy teremben. Kedvese betegesen aggódónak tartja, amiért ragaszkodik hozzá, hogy ő maga szaglásszon a kémek és orgyilkosok után. De ez nem zavarta Vint. Amíg a király életben van, azt mond, amit akar. Újra leült, és megpihent. Örült, hogy Elend a Venture-várat választotta székhelyéül, és nem Kredik Shaw-t, a néhai Uralkodó otthonát. Nem csak nehéz lett volna megvédeni különös építményt a méretei miatt, de ott minden az Uralkodóra emlékeztetett volna. Az utóbbi időben gyakran gondolt a zsarnokra – vagyis inkább Rashekra, a férfira, akiből az Uralkodóvá vált. A terrisi születésű Rashek megölte azt a valakit, akinek eredetileg át kellett volna vennie a hatalmat a Megdicsőülés Kútjánál és… És aztán mit tett volna? Azóta sem derült ki. A Hős azt kutatta, hogyan védhetné meg népét a Mélység néven ismert fenyegetéstől. De olyan sok minden elveszett; olyan sok mindent pusztítottak el szándékosan. A legtöbb ismerettel azokról az időről egy régi napló szolgált, a Korok Hősének bejegyzései, mielőtt Rashek megölte volna a férfit. Azért néhány értékes részletet elárult a kereséssel töltött idővel kapcsolatban. Miért töröm a fejem ezeken a dolgokon? A Mélység már ezer éve feledésbe merült. Elendnek és a többieknek igaza van: sürgetőbb ügyekkel kell foglalkozni.
És mégis, Vin furcsán különállónak érezte magát. Talán ezért járt ki folyamatosan a ködbe. Nem mintha nem aggódott volna a seregek miatt. Csak mintha olyan… távolinak érezte volna a gondot. Még most is, ahogy a Luthadelre leselkedő veszélyre gondolt, az esze egyre csak az Uralkodón járt. „Nem tudod, mit teszek az emberiségért – figyelmeztette annak idején a zsarnok. – Én voltam az istenetek, még ha ti ezt nem is ismeritek el. Azzal, hogy megöltök, átkot hoztok a fejetekre!” Ezek voltak a rém utolsó szavai, amikor haláltusáját vívta a tróntermében. A szavak nem hagyták nyugodni a lányt. Még mindig megborzongott, ha eszébe jutottak. El kell terelnie a figyelmét. – Mesélj magadról, kandra! – szólt oda a kutyának, aki még most is ott ült vele a tetőn. – Miféle dolgokat kedvelsz, és miket gyűlölsz? – Erre nem akarok válaszolni. Vin elhúzta a száját. – Nem akarsz, vagy nem vagy köteles? OreSeur elgondolkodott. – Nem akarok, kisasszony. – A ki nem mondott utalás egyértelmű volt. Utasítanod kell, hogy válaszoljak. És a lány majdnem meg is tette. Azonban valami megállította, valami a lény szemében – akármennyire is nem emberi tekintet volt. Egy ismerős kifejezés. Jól ismerte a sértettséget. Fiatalabb korában gyakran érzett így, amikor a bandatagok fölött kiskirályként uralkodó bandavezéreket szolgált. A tolvajcsapatban mindenki azt tette, amire utasítást kapott – főleg akkor, ha az illető rang nélküli fiatal fruska volt, híján a megfélemlítés bármiféle eszközének. – Ha nem kívánsz beszélni róla, nem fogom erőltetni. OreSeur néma maradt. Vin belélegzett egy ködpamacsot, és a hűvösen nedves pára csiklandozta a torkát és a tüdejét. – Akarod tudni, én mit szeretek, kandra? – Nem, kisasszony. – A ködöt – mondta, és kinyújtotta a karját. – A szabadsággal járó hatalmat. OreSeur lassan bólintott. A lány valami lüktetést érzékelt a közelben. Visszafogott, szokatlan, félelmetes lüktetést. Ugyanazt a furcsa pulzálást,
mint néhány nappal azelőtt a Venture-vár tetején. De eddig nem vette magának a bátorságot, hogy a jelenség nyomába eredjen. Itt az ideje tenni valamit az ügy érdekében! – döntötte el. – És tudod, hogy mit gyűlölök, kandra? – suttogta, majd leguggolt, és ellenőrizte a késeit meg a fémjeit. – Nem, kisasszony. Vin szembefordult OreSeurrel. – Gyűlölök félni. Tisztában volt vele, hogy a többiek ideges természetűnek tartják. Betegesen aggodalmaskodónak. Olyan sokáig élt félelemben, hogy az érzés már-már természetesnek tűnt számára. Mint a hamu, a nap, vagy maga a talaj. Kelsier megszabadította ettől az érzéstől. Még most is óvatosan viselkedett, de nem érezte azt az állandó fenyegetettséget. A Túlélő olyan életet ajándékozott neki, ahol nem ütötték, sőt valami sokkal jobbal szolgáltak a félelemnél: bizalommal. És most, hogy megismerte ezeket a dolgokat, nem könnyen adná fel őket. Sem hadseregek, sem orgyilkosok kedvéért… Sőt, még holmi fantom kedvéért sem. – Kövess, ha tudsz! – súgta a szolgájának, aztán leugrott az utcára. Végigrohant a ködtől sikamlós köveken, hogy lendületet nyerjen, mielőtt elveszítené a bátorságát. A lüktető bronzforrás a közelben, egy utcával odébb várta. És már azt is tudta, hogy nem az épület tetején, hanem a harmadik emelet egyik elsötétített szobájában, ahol nyitva állnak az ablaktáblák. A földre dobott egy érmét, és a levegőbe ugrott. Egy sarokvasnak taszítva átívelt az utcán. Egyenesen az ablak veremszerű nyílásában landolt, és két kezével megkapaszkodott az ablakkeretben. Fellobbantotta az ónt, aztán hagyta, hogy a szeme hozzászokjon az elhagyatott szobában uralkodó sötétséghez. És akkor meglátta a lényt. Ködből formálódó teste folyamatosan kavargott és a helyét változtatta. A körvonalait alig lehetett kivenni a sötét szobában, és a búvóhelyéről éppen látni lehetett a tetőt, ahol korábban ő és OreSeur beszélgettek. A fantomok nem kémkednek emberek után… vagy mégis? A szkák sosem beszéltek kísértetekről, holt lelkekről és ehhez hasonlókról. Ezek a kérdések a valláshoz kapcsolódtak, a vallás pedig a
nemesek kiváltsága volt. Az istenségek imádata nem létezett a szkák életében. A Vinhez hasonló tolvajok is túlontúl gyakorlatiasan gondolkodtak ahhoz, hogy higgyenek a szellemekben. A szkák csak egyetlen ilyen dologban hittek: a ködlidércekben. Ezek a lények állítólag ellopják az éjszakai ködbe kimerészkedők lelkét. Ám Vin már tudta, hogy a ködlidércek valójában a kandrákkal rokon lények – különös, fél-intelligens szörnyetegek, akik felhasználják az általuk megemésztettek csontjait. Furcsa kinézetük ellenére aligha lehetett őket kísérteteknek nevezni. Veszélyesnek még kevésbé. Nem holmi homályos, éjszakai jelenések voltak, még kevésbé lelkekre vadászó árnyak. Legalábbis Kelsier ezt tanította. Azonban a sötét szobában tekergő testetlen valami homlokegyenest ellentmondott mindennek, amit a ködszerzettől tanult. A lány erősen megmarkolta az ablakkeretet: régi ismerőse, a félelem visszatért. Fuss! Menekülj! Rejtőzz el! – Miért követsz? – kérdezte remegő hangon. A dolog meg sem mozdult. Az alakja mintha magához vonzotta volna a ködöt, ami lassan forgott körülötte, akár valami örvény. Bronzzal érzékelem. Ez azt jelenti, hogy ő is fémet éget – és az allomancia vonzza a ködöt. A lény közelebb lépett. Vin teste megfeszült. Aztán a szellemszerű jelenés nyomtalanul eltűnt. A lány értetlenül állt, és a szemöldökét ráncolta. Ennyi volt? Ekkor valami megragadta a karját. Valami hideg, valami félelmetes, valami nagyon is valós. Fájdalom hasított a fejébe. Mintha közvetlenül a fülén keresztül hatolt volna be az agyába. Felkiáltott, de a hangja megszakadt, és ő elnémult. Halkan nyöszörögve, rázkódva és reszketve, hátrafelé kizuhant az ablakon. A két karja teljesen lehűlt. Érezte, ahogyan végtagjai a levegőben kalimpálnak, és mintha hűvös levegő áramlott volna ki belőlük. A sűrű köd úgy haladt el a szeme előtt, akár a libasorban vonuló felhők. Ónt lobbantott. Fájdalom, hideg, nyirkosság és világosság érzete rohanta meg. A levegőben megpördülve, forraszt égetve érkezett a földre. – Kisasszony! – kiáltott neki OreSeur, aki eközben kiszáguldott a ház árnyékából. A lány megrázta a fejét és fél térdre emelkedett. Tenyere alatt érezte a macskakövek hűvösét. De még ekkor is érezte a bal karjában áramló
hideget. – Hívjak segítséget? – ugatta a nagyot fékező farkaskutya. A ködszerzet megrázta a fejét, és imbolyogva felállt. A kavargó ködön keresztül felpillantott a magasban tátongó, fekete ablakra. Megrázkódott. A válla fájt, ahol földet éréskor megütötte, megzúzódott oldala pedig kínzón lüktetett. Ennek ellenére érezte, hogy visszatér az ereje. Ellépett az épülettől, és még mindig felfelé pislogott. A feje fölött a köd továbbra is baljósan, homályosan kavargott. Nem! – győzködte magát. – A köd jelenti a szabadságomat; az éjszaka az otthonom! Ide tartozom. Kelsier óta nem kell félnem az éjszakától. Nem veszíthette el ezt az érzést. Nem engedhette, hogy a félelem visszalopózzon a szívébe! Ennek ellenére akaratlanul is felgyorsította lépteit, aztán intett OreSeurnek, és odébbállt az épülettől. Nem magyarázta meg szokatlan viselkedését. A kandra pedig semmit sem kérdezett. Elend egy harmadik könyvkupacot helyezett az asztalra, amely nekicsapódott a két másiknak, a művelet azzal fenyegetett, hogy az egész toronykomplexum leborul az asztallapról. A király megigazította a kupacokat, aztán felnézett. Szellő jól szabott öltönyben, álmélkodva figyelte az asztalt, közben néha beleszürcsölt a borába. Ham és Kobold kődámát játszottak, és várták, hogy a találkozó elkezdődjön. Éppen a legény állt nyerésre. Dockson a szoba sarkában ült, és egy kimutatáson dolgozott. Dorong egy nagy plüssfotelben terpeszkedett, és a rá jellemző szúrós tekintettel figyelte Elendet. Bármelyikük lehet az alakmás – futott át a király agyán. Még mindig alig akarta hinni, hogy igaz lehet. Mit tegyen? Zárja ki mindegyiküket a bizalmából? Nem lehet: ahhoz túlságosan nagy szüksége van rájuk. Az egyetlen lehetőség az volt, ha a megszokott módon viselkedik, és közben szemmel tartja őket. Vin azt tanácsolta, próbáljon meg furcsaságokat felfedezni a viselkedésükben. Szándékában állt mindent megtenni ennek érdekében, de igazából nem tudta, mire kell figyelnie. Ez a szakterület inkább a ködszerzethez tartozott. A királynak a seregek miatt kellett aggódni.
Miután eszébe jutott a lány, a dolgozószoba hátsó falán elhelyezkedő festett üvegablakra pillantott, és meglepve vette tudomásul, milyen sötét van odakint. Máris ilyen késő lenne? – Drága barátom! – jegyezte meg Szellő. – Amikor azt mondtad, el kell menned összeszedni néhány szakkönyvet, szólhattál volna, hogy két egész órát szándékozol távol tölteni. – Igen… nos hát… Kissé elvesztettem az időérzékemet – szabadkozott Elend. – No de ennyire? Az ifjú király szégyenlősen bólintott. – Hiszen könyvekről van szó… Szellő megrázta a fejét. – Ha nem a Belső Uradalom sorsa forogna kockán – és ha nem volna annyira fantasztikusan élvezetes nézni, ahogy Kobold elnyeri Hammond egész bérét –, már egy órája leléptem volna. – Khm, nos, most már kezdhetjük… – szólt sietve a legény. Ham kuncogva feltápászkodott. – Nahát, mint a régi szép időkben! Kel is mindig késve érkezett, és ő is éjszaka szerette megtartani a találkozókat. A ködszerzetek órájában. Kobold mosolygott, és a tömött pénzes zacskóját szorongatta. Még most is dobzosokban számolunk, az Uralkodó érméiben. Ez ellen is kell tennünk valamit – emlékeztette magát Elend. – Én hiányolom a táblát – vetette ellene Kobold. – Én annyira nem – vágta rá Szellő. – Kel felháborító kézírással írt. – Teljes mértékben felháborítóval – csatlakozott Ham mosolyogva, és leült. – De azt azért be kell látnod, hogy különleges írása volt. Szellő felhúzta a szemöldökét. – Különleges, az egyszer biztos! Hathsin Túlélője – morfondírozott Elend. – Még a kézírása is legendaszámba megy! – Mindettől függetlenül – szólalt meg –, talán munkához láthatnánk. Ebben a pillanatban is két sereg várakozik a városfalnál. Addig nem megyünk el innen, míg valami értelmes tervet ki nem agyalunk ellenük! A bandatagok összenéztek. – Az igazat megvallva, felség – szólt Dockson –, ezen a problémán már dolgoztunk egy kicsit.
– Csak nem? – Végül is órákra magukra hagytam őket… – Akkor hát halljuk! Dockson közelebb húzta a többiekéhez a székét, és Ham belefogott a magyarázatba. – Elmondom, miről van szó, Elend. Két sereggel a nyakunkon nem kell azonnali támadástól tartanunk. Ám ettől függetlenül komoly veszélyben vagyunk. Valószínűleg elhúzódó ostromra számíthatunk, mivel mindkét sereg megpróbál majd tovább kitartani a másiknál. – Megpróbálnak kiéheztetni bennünket – vette át a szót Dorong, az asztalosmester hadvezér. – Meggyengíteni az ellenséget, mielőtt támadásba lendülnek. – És – folytatta Ham – ez megköti a kezünket, mivel nem tudunk sokáig kitartani. A város máris közel jár az éhínséghez, és ezzel minden bizonnyal az ellenséges hadvezérek is tisztában vannak. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Elend lassan. – Szövetségre kell lépnünk az egyik sereggel, felség – jelentette ki Dockson. – Mindketten tudják. Egyedül egyikük sem képes legyőzni a másikat. A segítségünkkel azonban eldől a kérdés. – Be fognak keríteni minket – vette vissza a szót Ham. – Addig tartanak blokád alatt, míg el nem keseredünk annyira, hogy valamelyikük oldalára álljunk. A végén úgyis ezt kell tennünk – vagy ezt, vagy hagyjuk éhen halni a népünket. – A döntés mindössze erre korlátozódik – foglalta össze Szellő. – Nem tudunk a többieknél hosszabb ideig kitartani, szóval el kell döntenünk, melyik hadvezérnek akarjuk átadni a várost. Én azt javaslom, minél hamarabb jussunk döntésre, még mielőtt a készleteink kifogynak. Elend nem hitt a fülének. – Ha szövetséget kötünk valamelyik sereggel, az gyakorlatilag egyenlő a korona átadásával! – Igaz – kopogtatta a kupáját Szellő. – Ugyanakkor én idehoztam egy második sereget, alkuhelyzetünk javítása végett, így legalább követelhetünk valamit a királyságért cserébe. – És azzal ugyan mit érünk el? – kérdezte Elend. – Így is, úgy is beveszik a várost! – Jobb, mint a teljes vereség – állt ki a véleménye mellett a bábos. – Talán sikerülhet meggyőznünk Cettet, hogy hagyjon meg téged Luthadel kinevezett kormányzójának. Nem szereti a Belső Uradalmat; kopár és
lapos vidéknek tartja. – A város kormányzója – ismételte a fiatal uralkodó fintorogva. – Ez kicsit kiábrándítóbban hangzik, mint a Belső Uradalom királya. – Igaz – csatlakozott Dockson. – Viszont minden uralkodónak kellenek megbízható helytartók, akik az uralma alá tartozó városokat igazgatják. Nem lennél király, de te – és a seregeink – túlélhetnék az elkövetkező néhány hónapot, és Luthadelt sem fosztanák ki. Ham, Szellő, és Dockson mind némán ültek, és eltökélten néztek Elend szemébe. Ő lepillantott a könyveire, majd a kutatásaira és tanulmányaira gondolt. Nem érnek semmit. Vajon a csapat mióta tudja, hogy csak egy választási lehetőségük maradt? Úgy tűnt, a többiek beleegyezésnek vették a hallgatását. – Ezek szerint Cett a legjobb választás? – kérdezte Dockson. – Talán Straff hamarabb lépne szövetségre Elenddel, végül is egy családba tartoznak. Ó, bizonyos, hogy megkötné az egyezséget – gondolta keserűen a fiatalember. – Majd a megfelelő pillanatban meg is szegné. De… a másik lehetőség? Átadni a várost Cettnek? Mi lenne ezzel a földdel, ezzel a néppel? – Cett a legjobb, szerintem – vélekedett Szellő. – Hajlandó másokra bízni a munkát, ha övé lehet a dicsőség, és megkapja a megfelelő összegeket. Probléma csak az atiummal lesz. Cett ugyanis úgy tudja, hogy itt van. És ha nem találja meg… – Engedjük neki, hogy átkutassa a várost – javasolta Ham. Szellő bólintott. – Meg kell győznötök, hogy félrevezettem az atiummal kapcsolatban – és ez nem lesz nehéz annak fényében, amit már úgyis gondol rólam. Ez persze szintén megoldást kíván: arról is meg kell győznötök, hogy meghaltam. Talán elhiszi, hogy Elend kivégeztetett, amint megtudta, hogy idegen sereget hoztam a városkapuhoz. A többiek bólintottak. – Szellő… – szólította meg a király. – Cett hogyan bánik a szkákkal a földjén? A bábos elgondolkodott, majd lesütötte a szemét. – Attól tartok, nem jól. – Nos, nézzétek – summázta Elend –, véleményem szerint el kell gondolkodnunk rajta, miként tudjuk a legjobban megvédeni a népünket.
Úgy értem, ha mindent odaadunk Cettnek, azzal mentjük az irhánkat, de az uradalomban élő szkák rovására! Dockson megrázta a fejét. – Elend, ez nem árulás! Nem, ha ez az egyetlen járható út. – Könnyű ezt mondani: csakhogy nekem kell megbirkóznom a rossz lelkiismeretemmel, ha ezt meglépjük. Nem azt mondom, hogy dobjuk sutba a javaslatotokat, de nekem is akadnak ötleteim, amelyeket esetleg érdemes lenne megfontolni… A többiek összenéztek. Mint általában, Dorong és Kobold némán hallgatták a vitát; a parancsnok csak akkor szólalt meg, amikor feltétlenül szükségét érezte, a legény pedig megpróbált kimaradni a beszélgetésekből. Végül Szellő, Ham, és Dockson a királyra nézett. – A te országod, felség – szólalt meg Dockson óvatosan. – Mi pusztán azért vagyunk itt, hogy tanácsokat adjunk. – Nagyon jó tanácsokat, sugallta a hanghordozása. – Nos, igen – hümmögött Elend, és gyorsan kiválasztott egy könyvet. Kapkodásában azonban ledöntötte az egyik kupacot, amitől egy adag kötet lecsúszott az asztalról, és az egyik egyenesen Szellő ölébe pottyant. – Bocsánat! – szabadkozott az uralkodó, miután a piperkőc allomanta rosszalló arccal visszatette a könyvet az asztalra. Elend kinyitotta a kiválasztott kötetet. – Szóval, ebben a könyvben található néhány nagyon érdekes leírás a hadi csapatok mozgásáról és elhelyezkedéséről… – Micsoda? – Ham fintorgott. – Innen úgy látom, hogy az egy terményszállításról szóló könyv. – Tudom – válaszolta félvállról Elend. – Nem túl sok leírást találtam a könyvtárban a hadászatról. Gondolom ilyen az, ha valahol ezer évig nincs háború. Viszont azt meg lehet tudni belőle, mennyi terményre volt szükség ahhoz, hogy a Végső Birodalomban ellássák a különböző helyőrségeket. El tudjátok képzelni, mennyi élelemre van szüksége egy seregnek? – Igazad lehet – bólogatott Dorong. – Általában borzasztó nehéz a katonákat jóllakatni: amikor a határvidéken harcoltunk, sokszor volt problémánk az ellátmánnyal, pedig kisszámú csapataink voltak, akiknek a néhanapján fellángoló lázadást kellett leverni. Elend bólintott. Dorong nem gyakran beszélt arról az időről, amikor az Uralkodó seregében harcolt, és a banda sem igen kérdezgette. – Mindenesetre – folytatta az ifjú király – lefogadom, hogy sem Cett, sem az apám nincs hozzászokva nagy létszámú tömegek mozgatásához.
Ellátási problémákkal fognak küszködni. Főleg Cett, hiszen ő sietősen indult útnak. – Talán mégsem – vélte a hadvezér. – Mindkét sereg biztosított magának egyéb Luthadelbe vezető útvonalakat is. Azokon keresztül könnyen el tudják látni őket. – Ráadásul – tette hozzá Szellő – annak ellenére, hogy Cett birodalmában egymást érik a felkelések, Haverfex városa még mindig az ő kezén van, és ott található az Uralkodó egyik legnagyobb tartósítóüzeme. Ez azt jelenti, hogy rövid csatornaútra innen Cett jelentős méretű élelemkészlettel rendelkezik. – Akkor le kell rombolnunk a csatornákat – jelentette ki Elend. – Ki kell találnunk valamit, amivel megállíthatjuk az élelem utánpótlást. Az igaz, hogy a csatornákon gyorsan lehet a készleteket szállítani, de egyben sebezhetőek is, mivel pontosan tudjuk, melyiket használják. És ha elzárjuk az élelem útját, a seregek talán arra kényszerülnek, hogy visszaforduljanak, és hazamasírozzanak. – Vagy ezt teszik – mondta Szellő –, vagy egyszerűen úgy döntenek, hogy megtámadják Luthadelt. A király elgondolkodott. – Ez is egy lehetőség – bólogatott –, de annak is utánanéztem, miként lehet megvédeni a várost. – Azzal átnyúlt az asztalon, és felvett egy könyvet. – Ez itt Jendellah írása, a Városfenntartás a modern korban. Említést tesz benne arról, milyen nehéz dolguk van Luthadelben a rendfenntartóknak a város óriási méretei és a nagyszámú szká nyomornegyed miatt. Javaslata szerint érdemes lenne városi őrszemeket járőröztetni. Úgy gondolom, mi is alkalmazhatnánk ezt az eljárást, ha csatára kerül a sor – a fal túl hosszú ahhoz, hogy minden méterre őrszemet állítsunk, de ha mozgó csapatok vigyáznák, akkor azok… – Felség! – vágott közbe Dockson. – Hm? Igen? – Egy ifjakból és férfiakból álló csapatot össze tudtunk verbuválni, alig egyévnyi kiképzéssel a hátuk mögött. Viszont velünk szemben nem egy, hanem két túlerőben lévő sereg áll. Harcban nem győzhetjük le őket. – Persze… Természetesen… Én csak arra gondoltam, ha tényleg harcra kerülne sor, akkor tudok néhány hadászati trükköt… – Ha harcolunk, veszítünk – jegyezte meg Dorong. – De egyébként is
veszítünk. Elend egy pillanatig hallgatott. – Igen, nos, csak… – Ugyanakkor a csatornák megtámadása jó ötlet – mondta Dockson. – Megtehetjük titokban is. Felbérelhetünk banditákat a környéken, hogy csapjanak le a szállítmányokra. Azt biztosan nem érjük el, hogy Cett és Straff visszaforduljanak, viszont talán kétségbeesettebben keresik a szövetségkötés lehetőségét. A bábos bólintott. – Cett máris aggódik a hazájában dúló bizonytalanság miatt. Tájékozódásképpen küldhetnénk egy futárt, aki elmondja, hogy nem zárkózunk el egy esetleges szövetségkötés elől. Így amint problémái lesznek az ellátással, rögtön eszébe jutunk. – Levelet is küldhetnénk, amelyben tájékoztatjuk Szellő kivégzéséről – fűzte tovább Dockson –, a jóhiszeműség jeleként. Ezzel… Elend megköszörülte a torkát. A többiek elhallgattak. – Én, ööö, még nem fejeztem be – szólt a király. – Elnézését kérem, felség! – így Dockson. Az uralkodó vett egy mély lélegzetet. – Igazad van: nem engedhetjük meg magunknak, hogy szembeszálljunk a seregekkel. Ezért azt kell elérnünk, hogy ők essenek egymásnak. – Kellemes gondolat, drága barátom – mosolygott Szellő. – De rávenni őket arra, hogy megtámadják egymást, nem olyan egyszerű, mint meggyőzni Koboldot, hogy töltse meg a kupámat. – Ezzel megfordult, és feltartotta az üres kupáját. A legény csak pislogott, aztán felsóhajtott és felállt, hogy elmenjen a boroskancsóért. – Nos, igen – folytatta Elend. – Míg hadászati könyveket alig találni a könyvtárban, addig a polcok roskadoznak a politikai jellegű írásoktól. Szellő, a minap azt mondtad, egy három félből álló patthelyzetben a leggyengébb birtokolja a legtöbb hatalmat. – Pontosan – helyeselt a piperkőc. – Mi dönthetjük el a csata kimenetelét mindkét ellenfél számára. – Ha három felet érint az ügy, már nem hadviselésről van szó, hanem politikáról. Pont úgy, mint amikor a házak versengtek egymással. És mint ahogy a nemesi családok esetében, még a legbefolyásosabb házak sem maradhatnak fenn szövetségesek nélkül. Ha egyenként nézzük őket, a
kisebb házak gyengék, de csapatba verődve nagy erőt tudnak képviselni. A mi helyzetünk is olyan, mint azoké a kis házaké. Ha előnyre akarunk szert tenni, el kell érnünk, hogy az ellenfeleink tartsanak bennünket jelentéktelennek. És ha már mindketten azt hiszik, hogy fölénk kerekedtek – hogy a segítségünkkel legyőzhetik a másikat, majd könnyedén eltipornak minket – akkor majd békén hagynak, és egymásra fognak összpontosítani. Ham, a martalóc az állát vakargatta. – Ezzel tulajdonképpen azt mondod, hogy hitegessük mindkét felet? Azzal nagyon veszélyes helyzetbe hoznánk magunkat. Az elegáns bábos bólintott. – Akkor ahhoz a félhez kellene csatlakoznunk, amelyik az adott pillanatban a gyengébbnek tűnik, hogy továbbra is egymásra acsarkodjanak. És nincs rá garancia, hogy kettejük közül a győztes legyengül annyira, hogy képesek lennénk elbánni vele. – Nem is beszélve az élelmezési gondjainkról – vetette közbe a csapatok ellátmányáért felelős Dockson. – A felvetésed, felség, időt venne igénybe, mely időszak alatt a város ostrom alá kerülne, és a készletek lassan elapadnának. Most ősz van, és nemsokára beköszönt a tél. – Nehéz lesz – értett egyet Elend –, és kockázatos. De azt hiszem, megléphetjük. Mindkét féllel elhitetjük, hogy a szövetségesei vagyunk, de elodázzuk a támogatásunkat. Egymás ellen bátorítjuk őket, majd azáltal, hogy harcba keverednek egymással, megfosztjuk őket a készleteiktől és a harci szellemüktől. És amikor elcsitulnak a dolgok, a győztes fél talán már olyan legyengült állapotban lesz, hogy könnyedén tönkreverjük őket. Szellő a gondolataiba merült. – Stílusos elgondolás – vallotta be. – És még szórakoztató is a maga nemében. Dox elmosolyodott. – Ezt csak azért mondod, mert valaki más végezné el a munkát helyettünk. A bábos megvonta a vállát. – Mások befolyásolása olyan jól működik egyéni szinten. Nem értem, miért ne működne ugyanilyen jól a politikai életben is. – Igazából a legtöbb uralkodó ezt teszi – mélázott a martalóc. – Végül is a kormány csupán az intézményesített formája annak, amikor másokkal végeztetjük el a saját munkánkat. – És a terv? – kérdezte Elend.
– Nem tudom, El – felelte Ham, és visszatért az eredeti témához. – Úgy hangzik, mintha Kel találta volna ki: vakmerő, bátor, és egy kicsit őrült terv. – Úgy látszott, meglepődött, hogy a fiatalember efféle javaslattal állt elő. Olyan vakmerő vagyok, mint bárki más – méltatlankodott magában a király, majd gondolkodóba esett: tényleg folytatni akarta ezt a gondolatmenetet? – Komoly bajt hozhatunk a fejünkre – figyelmeztetett Dox. – Ha bármelyik fél úgy gondolja, hogy megelégelte a kis játékainkat… – Akkor elpusztítanak bennünket – bólogatott Elend. – De hát, uraim… ti mind szerencsejátékosok vagytok! Ne mondjátok nekem, hogy inkább egyszerűen fejet hajtanátok Cett előtt! A testőrparancsnok bábos cimborájára nézett, és úgy látszott, mindketten fontolóra veszik a javaslatot. Dockson a szemét forgatta, de valószínűleg csak megszokásból mondott ellent. Nem, egyikük sem akarta a biztosabb utat választani. Ők azok a férfiak, akik szembeszálltak az Uralkodóval, akik abból éltek, hogy nemeseket tettek lóvá. Bizonyos értelemben nagyon is óvatosan viselkedtek; odafigyeltek az apró részletekre, elfedték a nyomokat, és megvédték az érdekeiket. De amikor valami súlyos célért kellett kockáztatni, hajlandónak mutatkoztak. Nem. Nem is hajlandónak, hanem buzgónak. Remek. A belső tanácsadóim egytől egyig élvhajhász önkínzók. De ami még ennél is rosszabb, most már én is csatlakoztam hozzájuk. De mi mást tehetett volna? – Megfontolás tárgyává tehetjük – javasolta Szellő. – Izgalmasan hangzik. – Nézd, Szellő, nem azért javasoltam a tervet, mert izgalmas! – figyelmeztette Elend. – Az egész fiatalságomat annak szenteltem, hogy megpróbáltam eltervezni, miként tehetném Luthadelt jobbá, ha egyszer én lennék a családom feje. Nem fogom kidobni ezeket az álmokat az ellenállás első jelére. – És mi a helyzet a Nagygyűléssel? – Az a legjobb az egészben: két napja megszavazták a javaslatomat. Nem nyithatják meg a kapukat egyik betolakodó előtt sem, amíg nem beszéltem az apámmal. A csapat néhány pillanatig némán ült. Végül Ham a királyhoz fordult, és
a fejét rázta. – Igazán nem tudom, El. Vonzónak tűnik. Az az igazság, hogy mi is számba vettünk ehhez hasonló merész ötleteket, mialatt rád vártunk. De… – De mi? – kérdezte Elend. – Egy ilyen terv kimenetele javarészt tőled függ, drága barátom – dugta az orrát a poharába Szellő. – Neked kell a két hódítóval tárgyalnod. Neked kell meggyőznöd őket, hogy az ő oldalukon állunk. Ne vedd sértésnek, de még nem vagy olyan jártas a szemfényvesztésben. Nehéz döntés beleegyezni egy tervbe, ami egy újoncot tesz meg a csapat mozgatórugójának. – Képes vagyok rá – jelentette ki a király. – Tényleg. Ham Szellőre nézett, majd mindketten Doronghoz fordultak. A sebhelyes arcú ezredes megvonta a vállát. – Ha a kölyök ki akarja próbálni, ám legyen. A martalóc felsóhajtott. – Én benne vagyok. De csak ha valóban képesnek érzed magad, El. – Igen – ígérte a fiatalember, elrejtve idegességét. – Csak azt tudom, hogy nem adhatjuk fel. Ilyen könnyen nem. Lehet, hogy nem fog összejönni; lehet, hogy néhány hónapnyi ostromállapot után így is, úgy is átadjuk a várost. Viszont akkor is nyerünk pár hónapot, ami alatt bármi történhet. Ezért megéri kockáztatni. Inkább, mint bedőlni valamelyik haderőnek. Várni és tervezni. – Rendben – adta Dockson a beleegyezését. – Adj egy kis időt, hogy ötleteket és lehetőségeket agyaljunk ki, felség! Néhány nap múlva majd találkozunk, és megbeszéljük a részleteket. – Ám legyen – hagyta rá Elend. – Jól hangzik. És most rátérnék a többi dologra. Szeretném megemlíteni, hogy… Ekkor valaki kopogott az ajtón. Demoux kapitány nyitott be, és kissé zavartnak látszott. – Felség? Elnézését kérem, de… azt hiszem, elkaptunk valakit, aki kihallgatta a tanácskozást. – Micsoda? – kérdezte a király döbbenten. – Kit? Demoux oldalra fordult, és magához intett két őrt, akik egy nőt fogtak közre. Az asszony ismerősnek tűnt Elend számára. Mint a legtöbb terrisi, magas volt és élénk, színes munkásruhát viselt. Fülcimpái megnyúltak a sok fülbevaló súlyától. – Önt felismerem! – mondta Elend. – Ott volt a gyűlésteremben néhány
nappal ezelőtt. Engem figyelt. A nő nem válaszolt. A társaság tagjait nézte, és szorosan megkötött csuklója ellenére dacosan – sőt, gőgösen – állt. Elend még sosem találkozott terrisi nővel; csak szolgákkal, születésüktől fogva szolgaságra nevelt eunuchokkal. Arra számított, hogy egy terrisi nő ennél több engedelmességet mutat. – A szomszédos szobában bujkált – magyarázta Demoux. – Sajnálom, felség! Nem tudom, hogyan kerülhette el a figyelmünket. Amikor rátaláltunk, a falnak támaszkodva hallgatózott, bár kétlem, hogy bármit is hallott. Úgy értem, ezek a falak kőből épültek. A király a nő szemébe nézett. Öregedő asszony volt, úgy ötven év körüli. Nem lehetett sem szépnek, de kimondottan csúnyának sem mondani. Erőteljes, határozott, szögletes arcában nyugodt és eltökélt szemek ültek, és Elendnek nehezére esett farkasszemet néznie vele. – Szóval, miért hallgatózott, asszony? – kérdezte a király. A nő mintha meg sem hallotta volna a kérdést. A többiek felé fordult, és enyhe tájszólással megszólalt. – Egyedül kívánok beszélni a királlyal. A többiek elmehetnek. Ham elmosolyodott. – Nos, legalább van bátorsága… Dockson a terrisihez intézte a szavait. – Miből gondolod, hogy egyedül hagyunk a királlyal? – Őfelségének és nekem meg kell beszélnünk egyet s mást – folytatta a nő hivatalos modorban, mintha elfelejtette – vagy legalábbis nem érdekelte – volna, hogy éppen fogoly minőségében tartózkodik a palotában. – Nem kell aggódnotok a biztonsága felől; biztos vagyok benne, hogy az ablak mögött rejtőző fiatal ködszerzet könnyűszerrel elbánik velem. Elend lopva oldalra pillantott, a nagy festett üvegablak melletti kis szellőzőnyílásra. Honnan tudta a nő, hogy Vin onnan figyel? Bizonyára felettébb kifinomult érzékekkel rendelkezik. Talán még ahhoz is elég kifinomult, hogy egy kőfalon keresztül kihallgassa a tanácskozást? Visszafordult a nő felé. – Ön őrző. A terrisi bólintott. – Sazed küldte? – Miatta vagyok itt, de senki sem küldött. – Ham, minden rendben – mondta Elend lassan. – Elmehettek.
– Biztos? – A martalóc a homlokát ráncolta. – Hagyjatok megkötözve, ha úgy biztonságosabbnak gondoljátok! – ajánlotta fel a nő. Ha valójában ferukimista, akkor az úgysem jelentene akadályt – gondolta Elend. – Természetesen, ha valóban ferukimista – őrző, mint Sazed –, akkor nem is kell tartanom tőle. Legalábbis remélem. A csapattagok kisomfordáltak a szobából. Testhelyzetük elárulta, miként vélekednek Elend döntéséről. Bár már nem a tolvajlásból éltek, a király gyanította, hogy – csakúgy, mint Vin – mindig is magukon fogják hordozni neveltetésük jegyeit. – Itt leszünk kint, El – szólt vissza Ham, aki utoljára hagyta el a szobát, majd behúzta maga mögött az ajtót.
Aki ismer, tudhatja, hogy nem adhattam fel egykönnyen. Ha egyszer nekilátok egy kutatásnak, a hajsza teljesen magával ragad.
Tizennegyedik fejezet
A terrisi nő elszakította a kötelékeit. A béklyó a földre hullott. – Ööö… Vin! – kiáltott az ifjú uralkodó bizonytalanul. – Talán jobb lesz, ha bejössz. – Igazából nincs is ott – jegyezte meg az asszony félvállról, és előrébb lépett. – Néhány perce elindult szokásos éjszakai körútjára. Ezért hagytam, hogy elfogjanak. – Khm… értem – krákogott Elend. – Akkor hívom az őröket. – Ne butáskodj, király! Ha meg akarnálak ölni, megtehetném, még mielőtt a barátaid ideérnének. Most pedig hallgass egy kicsit! Elend kényelmetlenül figyelte, ahogy a magas nő lassan megkerüli az asztalt és közben úgy tanulmányozta őt, mint egy kereskedő az árverésre kínált bútordarabot. Végül csípőre tett kézzel megállt. – Húzd ki magad! – csattant fel aztán. – Hogy mondja? – Esetlen a tartásod. Egy király mindenkor őrizze meg a méltóságát. Még a barátai körében is. Elend elhúzta a száját. – Nos, értékelem a jó tanácsokat, de nem… – Ne kertelj! – vágott közbe a terrisi. – Utasíts! – Hogyan? – A király kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát. Az asszony előrelépett, kezét a férfi vállára tette, és határozottan hátratolta azt, hogy javítson Elend tartásán. Aztán hátralépett és
elégedetten biccentett. – Nézze… – kezdte a fiatalember megint. – Nem hiszem, hogy… – Nem jó! – szakította újból félbe a nő. – Határozottabban kell beszélned! Az előadásmód, a szavak, cselekedetek, testhelyzetek határozzák meg, hogyan ítélnek meg és viszonyulnak hozzánk mások. Ha minden mondatot halk hangon és tétován kezdesz, te magad is halknak és tétovának fogsz tűnni. Légy erőteljes! – Mi folyik itt? – fortyant fel a király. – Ez az! Végre. – Szóval, ismeri Sazedet? – Elend ellenállt a késztetésnek, hogy újból hanyagul összegörnyedjen. – Ismerem – felelte a nő. – A nevem Tindwyl, és ahogy kitaláltad, Terris őrzője vagyok. – Egy pillanatig topogott a lábával, majd megrázta a fejét. – Sazed figyelmeztetett a lompos külsődre, de őszintén szólva nem gondoltam, hogy létezik király, aki ennyire nem ad a megjelenésére. – Lompos? – kérdezett vissza Elend. – Micsoda? – Ne kérdezgess folyton! – vetette oda Tindwyl. – Ne tégy fel kérdéseket: azt mondd, amire gondolsz! Ha ellenkezel, ellenkezz; ne hagyd meg számomra az értelmezés lehetőségét! – Nos, mindez igen lenyűgöző… De nem vagyok kíváncsi a további sértegetésre. Ha megbocsát… A nő azonban nem tágított. – A néped bolondnak tart, Elend Venture. A fiatalember elhallgatott. – A Nagygyűlés – a testület, amit te magad hoztál létre – semmibe veszi a hatalmadat. A szkák meg vannak győződve róla, hogy nem leszel képes megvédeni őket. Még a tanácsadóid, barátaid is a távollétedben hozzák meg a döntéseket, feltételezve, hogy a véleményed úgysem változtat sokat a végleges eredményen. Elend becsukta a szemét, és vett egy lassú, mély lélegzetet. – Jók az elképzeléseid, Elend Venture. Királyi látomások. Ugyanakkor nem vagy király. Egy férfi csak akkor képes az uralkodásra, ha a többiek elfogadják vezetőjüknek, és éppen annyi hatalommal rendelkezik, amennyit az alattvalói megszavaznak neki. Egyik ragyogó ötleted sem fogja megváltoztatni a világot, ha senki sem figyel rájuk. A király szembefordult a betolakodóval. – Az elmúlt években elolvastam minden egyes könyvet a vezetés
tudományáról. Tindwyl felhúzta a szemöldökét. – Akkor, gyanítom, rengeteg időt töltöttél a szobád mélyén ahelyett, hogy kimentél volna az emberek közé, és megtanultad volna az uralkodás művészetét. – A könyvek nagyon értékesek. – De a tettek többet érnek. – És honnan tanulhatnám meg a helyes viselkedést? – Tőlem. Elend eltűnődött. – Talán hallottad már, hogy népünk minden tagja egy adott tudományterületre szakosodik. Míg mindannyian megjegyezzük ugyanazt a tudást, egy személy csak egy bizonyos adagot képes tanulmányozni és megérteni belőle. Közös barátunk, Sazed, a vallásokra fordítja az energiáját. – És mi az ön területe? – Életrajzok – válaszolta a nő. – Olyan hadvezérek, királyok és császárok életét tanulmányoztam, akikről te még csak nem is hallottál. A politika elméletét megérteni nem ugyanaz, mint megérteni azok életét, akik ilyen elvek mentén munkálkodtak. – És… meg tudná nekem tanítani, hogyan utánozzam ezeket a férfiakat? – Talán – mondta Tindwyl. – Még nem döntöttem el, hogy reménytelen eset vagy-e. De itt vagyok, tehát megteszem, ami tőlem telik. Néhány hónappal ezelőtt kaptam egy levelet Sazedtől, aki leírta a helyzetedet. Nem kérte, hogy jöjjek el és tanítsalak – de mint tudjuk, ő is olyan férfi, akinek érdemes volna néha kimutatnia a foga fehérjét. Elend lassan bólintott, és a terrisi nő szemébe nézett. – Akkor hát elfogadod a tanácsaimat? – kérdezte Tindwyl. A fiatalember egy pillanatig fontolgatta a választ. Ha akár csak akkora haszonnal is jár, mint Sazed tanításai, akkor… Nos, rám fér egy kis segítség. – El – válaszolta kurtán. Tindwyl bólintott. – Sazed beszélt az alázatosságodról is. Ez még a hasznodra válhat – feltéve, hogy nem engeded eme tulajdonságnak, hogy az utadba álljon. Azt hiszem, a ködszerzeted visszatért. Elend az ablak felé fordult. Annak táblája kivágódott, és a köd
beáramlott a szobába. A párából egy köpönyegébe burkolózó, guggoló alak bontakozott ki. – Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdezte Vin halkan. Tindwyl mosolygott; Elend ekkor látta először mosolyogni. – Sazed rólad is mesélt, gyermekem. Úgy gondolom, kettőnknek hamarosan beszélnünk kell egymással. Vin a ködöt felkavarva beugrott a szobába, aztán bezárta az ablaktáblákat. Nem törődött azzal, hogy elrejtse a nő iránt érzett megvetését és bizalmatlanságát, amikor Elend és Tindwyl közé állt. – Miért jöttél? – kérdezte tőle türelmetlenül. Tindwyl újból elmosolyodott. – A királyodnak beletelt egy-két percbe, mire eljutott ehhez a kérdéshez. És akkor jössz te, és néhány pillanaton belül megkérdezed. Érdekes pár vagytok… A lány szeme összeszűkült. – Ettől függetlenül, úgy érzem, jobb, ha visszavonulok – folytatta sietve Tindwyl. – Hamarosan újra beszélünk. Ugye, felség? – Igen, persze – mondta Elend. – Khm… van valami, amivel elkezdhetném a gyakorlást? – Igen – tűnődött el a nő, és az ajtóhoz lépett. – Ne kezdj mondatot többé úgy, hogy „khm”! – Rendben. Ahogy az asszony kinyitotta az ajtót, Ham kukucskált be rajta. Azonnal észrevette, hogy a nő kezén már nincsen kötelék. Azonban egy szót sem szólt; valószínűleg úgy gondolta, Elend oldozta el a terrisit. – Mára befejeztük – közölte a fiatalember a többiekkel. – Ham, gondoskodnál róla, hogy Tindwyl kisasszony megfelelő hálóteremhez jusson a palotában? A hölgy Sazed barátja. A testőrparancsnok megvonta a vállát. – Rendben. – Biccentett Vinnek, majd visszavonult. Távozásakor a terrisi senkinek nem kívánt jó éjszakát. Vin a homlokát ráncolta, majd Elendre pillantott. Szerelme zaklatottnak tűnt. – Nem tetszik nekem ez a nő – kezdte a ködszerzet. A király mosolygott, miközben kupacokba rendezte az asztalon
hányódó könyveket. – Neked senki sem tetszik az első találkozás alkalmával, Vin. – Te tetszettél. – Ebből rögvest kiderül, milyen rosszul ítéled meg az embereket. A lány mosolyra húzta a száját. Odalépett az asztalhoz, és beletúrt a könyvkupacba. A kötetek nem vallottak Elendre – sokkal gyakorlatiasabb témákról íródtak, mint amiket általában olvasott. – Milyen volt az este? – kérdezte végül. – Nem sokáig tudtam hallgatózni. Az uralkodó felsóhajtott, aztán leült az asztal lapjára. Felnézett a szoba hátsó falát díszítő hatalmas rózsaablakra, amit jelenleg odakintről semmi sem világított meg. A tükröződő színek felsejlettek a fekete üvegben. – Azt hiszem, jól ment. – Mondtam neked, hogy harapni fognak az ötletedre. Szeretik a kalandot. – Gondolom, így van. Vin elhúzta a száját. Felpattant az asztal tetejére, Elend mellé. – Miről van szó? A nő mondott valamit? Mit akart tőled? – Csak átadni egy kis tudást. Tudod jól, milyenek az őrzők. Mindig kell nekik egy fül, amibe belesuttoghatják az okosságaikat. – Igazad lehet – tűnődött a lány. Még sohasem látta elkeseredettnek Elendet, de bátortalannak igen. A fiatalember megannyi ötletet és elképzelést halmozott fel az évek során: Vin nem is értette, hogyan képes a fejében tartani őket. Mert igazából semmire sem összpontosított. Reen mindig azt mondogatta, az összpontosítás képessége tartja életben a tolvajokat. Elend álmai azonban sokkal inkább természete részét képezték. Vin nem hitte, hogy képes lenne megválni tőlük; és nem akarta megkérni erre, mivel pont ezt szerette benne. – Beleegyeztek a tervbe. – A fiatalember még mindig az ablakot nézte. – Izgatottnak tűntek, pontosan, ahogy megjósoltad. Csak hát… sehogyan sem tudom kiverni a fejemből a gyanút, hogy az ő javaslatuknak több értelme volt az enyémnél. Azt akarták, csatlakozzunk az egyik oldalhoz, és támogatásunkért cserébe Luthadel megtűrt uralkodója maradhattam volna. – Ez egyet jelentene a behódolással! – ellenkezett a lány. – Néha jobb behódolni, mint elbukni. Épp most kárhoztattam hosszan elnyúló ostromra a városomat. Ez pedig éhezéssel, sőt talán egyenesen
éhínséggel fog járni. Egészen addig, míg a csatározás akár így, akár úgy, véget nem ér. Vin a kedvese vállára tette a kezét, és bizonytalanul nézte a férfit. Általában a király szokta őt megnyugtatni. – Még mindig jobb így. A többiek biztos csak azért álltak elő az óvatosabb tervvel, mert nem hitték, hogy belemennél egy merészebb megoldásba. – Mást sejtek – rázta a fejét Elend. – Szerintem csak meg akartak felelni nekem, Vin. Ők tényleg úgy vélték, a katonai szövetség volna a legjobb és legbiztonságosabb megoldás. – Elhallgatott, aztán tekintetét a lány szemébe fúrva folytatta: – Egyébiránt mióta hallgatnak az eszükre a kalandvágyuk helyett? – Nekik is meg kellett változniuk. Nem viselkedhetnek úgy, mint azelőtt. Ekkora felelősség terhe alatt már nem. A fiatalember visszafordult az ablak felé. – Elmondom neked, mi aggaszt, Vin. Attól tartok, a tervük igazából nem is ésszerű; talán éppen ők álltak elő a vakmerőbb ötlettel. Talán pont a szövetségkötés a nehezebb feladat. Ha valóban így van, ez az én javaslatomat egyenesen nevetségessé teszi. A lány megszorította kedvese vállát. – Legyőztük az Uralkodót. – De akkor ott volt nektek Kelsier. – Ne gyere ezzel megint! – Ne haragudj! Ugyanakkor gondolj bele, Vin! Talán puszta önteltségből akarok kitartani a kormányom mellett. Mit is mondtál a gyermekkorodról? Amikor a tolvajbandák tagjaként éltél, és mindenki nagyobb, erősebb és gonoszabb volt nálad, mit csináltál? Szembeszálltál a bandavezérekkel? Emlékek tolultak a lány fejébe. Emlékek a bujkálás, a szemlesütés, a gyengeség idejéből. – Az akkor volt – mondta. – Nem hagyhatod, hogy mindig másoknak legyen igaza. Kelsier erre tanított meg, ezért harcoltunk az Uralkodó ellen. Ezért küzdött a szká ellenállás annyi éven keresztül, még akkor is, ha esélye sem volt a győzelemre. Reen azt tanította, hogy a lázadók bolondok. De Reen halott – és a Végső Birodalom is. És… Lehajtotta a fejét, de még elkapta Elend tekintetét. – Nem adhatod fel a várost – bizonygatta halkan. – Nem hiszem, hogy
meg tudnál békélni magaddal utána. Az ifjú király némán mosolygott. – Néha nagyon bölcseket tudsz mondani, te lány! – Csak nem? A fiatalember bólintott. – Nos hát, akkor te ugyanolyan rosszul ítéled meg az embereket, mint én. Elend nevetett, átkarolta és magához húzta. – Felteszem, a ma esti járőrözés eseménytelenül zajlott. A ködlény. Az esés. A hűvös érzés, ami alig érezhetően még most is átjárta a felkarját. – Igen… Eseménytelenül… – suttogta tűnődve. Amikor legutóbb a ködlényről beszélt Elendnek, a király rögtön rávágta, hogy bizonyára képzelődött. – Figyelj – kezdte az uralkodó –, jó lett volna, ha eljössz a megbeszélésre! Segített volna a jelenléted. Vin egy szót sem szólt. Néhány pillanatig csak ültek egymás mellett, és a sötét ablakot bámulták. Valami furcsa szépség áradt belőle; a színek nem látszottak a háttérfény hiánya miatt, ezért a lány az üveg mintájára összpontosíthatott. Fémkeretbe zárt darabkák, szilánkok, szeletek és lemezkék… – Elend? – szólalt meg végül. – Aggódom. – Én aggódnék, ha nem így volna. Az a két sereg engem is annyira felzaklatott, hogy alig tudok ép ésszel gondolkodni. – Nem. Nem az zavar. Más miatt aggódom. – Mint például? – Nos… egyfolytában azon jár az eszem, amit az Uralkodó mondott a halála előtt. Emlékszel? A kedvese bólintott. Bár nem volt ott, a lány részletesen elmesélte neki, mi történt. – Bizonygatta, mi mindent tett az emberiségért. A legendák szerint megmentett minket a Mélységtől. A férfi ismét bólintott. – De hát mi az a Mélység? Te nemesnek születtél, a vallást nem tiltották előled. A minisztérium mit tanított a Mélységről és az Uralkodóról? Elend megvonta a vállát. – Igazán nem sokat. Az igaz, hogy nem tiltották a vallást, de nem is
erőltették. Valami kizárólagosság lengte körül a minisztériumot, ami azt sugallta, hogy ők majd foglalkoznak a vallási ügyekkel, nekünk nem kell ezek miatt aggódnunk. – De azért valamit csak tanítottak nektek… A fiatalember bólintott. – Főleg azt, hogy a nemesség miért kiváltságos, a szkák pedig miért nyomorultak. Gondolom, azt akarták elérni, hogy megértsük, milyen szerencsések vagyunk – ám az igazat megvallva, én egy kicsit mindig is zavarónak találtam ezeket a tanításokat. Például azt sulykolták belénk, hogy azért vagyunk kiváltságos helyzetben, mert az őseink támogatták az Uralkodót a Megdicsőülés előtt. De ez azt jelenti, hogy más emberek tettei miatt kerültünk ilyen helyzetbe. Nem túl igazságos, ugye? Vin megvonta a vállát. – Akár a világ többi dolga. – Ez nem zavart téged? – kérdezte a férfi. – Nem haragudtál a nemességre, hogy nekik mindenük megvan, miközben ti nyomorogtok? – Erre nem gondoltam. A nemesek nagy vagyonnal rendelkeztek, mi pedig elvettük egy részét. Miért kellett volna azon vívódnom, milyen forrásból szerezték? Néha előfordult, hogy ha kerítettem egy kis élelmet, más tolvajok jöttek, megvertek és elvették. Mit érdekelte volna azokat, hogy én hogyan szereztem a falatokat? Így is, úgy is megkaparintották tőlem. A király eltöprengett. – Tudod, néha elgondolkodom, mit mondanának a politika tudósai, ha találkoznának veled. Az az érzésem, hogy csalódottan széttárnák a karjukat. A lány oldalba bökte szerelmét. – Elég a politikából! A Mélységről mesélj! – Nos, valamiféle teremtmény lehetett. Sötét és gonosz dolog, ami majdnem elpusztította a világot. Az Uralkodó elvándorolt a Megdicsőülés Kútjához, ahol felruházták valamiféle ismeretlen hatalommal, és így legyőzhette a Mélységet, aztán pedig egyesítette az emberiséget. A városban számtalan szobor ábrázolja a jeles eseményt. Vin elhúzta a száját. – Tudom, de sehonnan sem derül ki, mi is az a Mélység valójában. Mindig csak az Uralkodó lábánál tekergő, alaktalan halomként ábrázolják. – Hát, az utolsó ember, aki látta a Mélységet, egy évvel ezelőtt meghalt.
Így azt hiszem, be kell érnünk a szobrokkal. – Feltéve, hogy nem tér vissza – tette hozzá halkan az ismét kislánnyá változott ködszerzet. Elend felhúzta a szemöldökét, és Vinre nézett. – Erről van szó? – kérdezte, és az arcvonásai ellágyultak. – Két sereg neked nem elég? Muszáj még az emberiség sorsa miatt is aggódnod? A lány szemérmesen a padlóra pislogott, és ezen a kedvese elnevette magát, majd közel húzta magához. – Ó, Vin! Olykor betegesen aggódsz. Őszintén szólva, elnézve a helyzetünket, én is hasonlóan kezdek érezni, de ezzel egyelőre felesleges kínoznod magad. Eddig még nem hallottam, hogy a gonosz testet öltött volna, és hogy az országban dühöngene. Vin bólintott, mire Elend egy kissé megkönnyebbülve hátradőlt. A Korok Hőse elvándorolt a Megdicsőülés Kútjához, hogy legyőzze a Mélységet – morfondírozott a lány. – Ugyanakkor a jövendölésekben az áll, hogy a Hősnek nem szabad magának megtartania a Kút hatalmát. Oda kellett volna adnia az emberiségnek, meg kellett volna bíznia az erőben magában, hogy az pusztítsa el a Mélységet. Rashek nem ezt tette – ő elvette magának a hatalmat. Tehát akkor a Mélységet igazából még senki sem győzte le? És ha így állunk, miért nem pusztult még el a világ? – A vörös nap és a barna növények – folytatta a lány. – Ez is a Mélység műve? – Még mindig ezen töröd a fejed? – A király összeráncolta a homlokát. – Vörös nap és barna növények? Milyennek kellene lenniük, szerinted? – Kelsier mesélte, hogy azelőtt a nap sárga, a növények pedig zöldek voltak. – Fura egy elképzelés! – Sazed is egyetértett Kelsierrel – győzködte Vin az ifjút. – A legendák szerint az Uralkodó uralmának a kezdetén a nap színe megváltozott, és hamu kezdett hullani az égből. – Hát, gondolom, a Mélységnek lehetett valami köze ehhez. Bár őszintén szólva, nem is tudom… – Elend eltűnődve ült. – Zöld növények? Miért nem máris bordó, vagy kék színűek? Ez a zöld olyan furán hangzik… A Korok Hőse elvándorolt északra, a Dicsőség Forrásához – forogtak tovább a lány gondolatai. Elfordította a fejét, és lelki szemeivel a távolban
magasodó terrisi hegyeket kereste. – Talán még mindig ott van valahol a Megdicsőülés Kútja? – Sikerült kiszedned valami hasznosat OreSeurből? – kérdezte a király. – Amivel nyakon csíphetnénk azt a kémet? Vin a vállát vonogatta. – Annyit mondott, hogy a kandrák nem értenek a fémégetéshez. – Tehát így ki tudod szűrni a csalót? – élénkült fel az uralkodó. – Talán ki. Legalábbis Koboldon és Hamen ki tudom próbálni. A többi, hétköznapi emberrel nehezebb dolgom lesz – bár a kandrák érzelmeit nem lehet befolyásolni, így talán ez is segíthet megtalálni a kémet. – Ez ígéretesnek hangzik. A lány bólintott. A benne lakozó tolvaj, a betegesen aggódó lány, aki miatt Elend folyton viccelődik, alig várta, hogy kedvesén is kipróbálja az allomanciát – tudni akarta, mi történik, ha a férfi érzelmeivel babrál. De letett erről a tervéről. Feltétel nélkül megbízott a fiatalemberben. A többieket ellenőrizni fogja, de szerelmese hitelességét nem kérdőjelezheti meg. Inkább hisz neki, és derüljön ki, hogy nincs igaza, mint hogy bizalmatlanságban éljen. Végre értem, Kelsier! Most már értem, milyen volt neked Marével. Nem fogom elkövetni ugyanazt a hibát. Elend a lányt nézte. – Mi az? – kérdezte Vin. – Mosolyogsz. Talán eszedbe jutott valami vicces? A ködszerzet megölelte a férfit. – Nem – hangzott a rövid válasz. – Rendben. Akkor ellenőrizd Koboldot és Hamet, de egészen biztosan állíthatom, hogy a csaló nem a bandatagok közt rejtőzik. Mindegyikükkel beszéltem a mai nap folyamán, és egyikük sem viselkedett furcsán. A palota személyzete közt kell keresgélnünk. Nem tudja, milyen ügyesek a kandrák. Ez az ellenséges lény valószínűleg hónapokig tanulmányozta az áldozatát. Elleste és megjegyezte az illető összes viselkedésjegyét. – Beszéltem Hammel és Demoux-val – folytatta Elend. – A palotaőrség tagjaiként tudnak a csontokról, és Ham kitalálta, miről lehet szó. Remélhetőleg át tudják fésülni a személyzetet nagyobb zavarkeltés nélkül, és megtalálják a csalót. Kedvese bizalma jóleső melegséggel töltötte el a lányt.
Nem! Hadd feltételezze csak a legjobbakat! Már így is elég dolog miatt kell aggódnia. Mellesleg a kandra bizonyára tényleg nem a legbelső körből valaki. Elend menjen csak végig ezen az úton. És ha az alakmás mégis beépült a bandába…? Nos, ez esetben jól jöhet még beteges aggodalmaskodásom. – Egyébként el kell még intéznem néhány dolgot, mielőtt túl késő lenne – szólt Elend. Vin bólintott. A fiatalember hosszan megcsókolta, aztán távozott. A ködszerzet még maradt egy darabig, és az ablakot nézte. De nem a hatalmas rózsaablakot, hanem a félig nyitva hagyott, kicsiny oldalüveget. Kijáratot jelentett az éjszakába. A köd mindegyre kavargott a feketeségben és puhatolózó csápjaival benyúlt a szobába is, hogy aztán gyorsan elillanjon a helyiség melegében. – Nem vagyok hajlandó félni tőled – suttogta a fiatal ködszerzet. – És kiderítem a titkodat is! – Azzal lemászott az asztalról, és kisurrant az ablakon, hogy OreSeurrel együtt újra körbejárják a palotát.
Arra jutottam, hogy Alendi a Korok Hőse, és szándékomban állt ezt be is bizonyítani. Meg kellett volna hajolnom a többiek akarata előtt; jobb lett volna, ha nem vándorlok Alendivel, és nem leszek szemtanúja utazásának. Elkerülhetetlen volt, hogy végül rájöjjön, mit gondolok róla.
Tizenötödik fejezet
A Konventbe tett látogatás óta eltelt nyolcadik napon Sazed arra ébredt, hogy egyedül van. Lerázta magáról a takarót és az éjszaka folyamán ráhullott vékony hamuréteget, majd feltápászkodott. A fa lombja alatt Marsh helye üres volt, bár a csupasz foltból látszott, hol feküdt az inkvizítor. Így hát a terrisi elindult acélszemű barátja nyomában az erős, vörösen izzó napfényben. Ezen a környéken vastagabb rétegben telepedett meg a hamu, mivel sokkal kevesebb fa fogta fel az égből aláhulló hamuesőt, és a gyakoribb szél is nagyobb kupacokba rendezte a fekete pernyét. Sazed a szélfútta tájat kémlelte. Marshnak nyoma veszett. Visszatért a táborba. A fák itt, a Keleti Uradalom közepén göbösre és göcsörtösre nőttek, viszont a hosszan kinyúló, széles és egymást fedő ágakat sűrű rétegben barna tüske borította. Ezek alatt egészen kényelmesen le lehetett kuporodni, annak ellenére, hogy a hamu láthatóan bármiféle menedékbe be tudott szitálni. Egyszerű levest készített magának reggelire, de az inkvizítor még ekkor sem tért vissza. Egy közeli patakban kimosta barna utazóköpenyét, de Marshnak még mindig se híre, se hamva nem volt. Bevarrt egy szakadást a ruháján, megolajozta a csizmáját, majd leborotválta a fejét. De a barátja nem érkezett meg. Elővette a lenyomatot, amit a Konventben készített,
átmásolt néhány szót, majd erőt vett magán, és eltette a másolatot; aggódott, hogy a túl sok nyitogatástól elkopnak a szavak, vagy a hamutól homályossá válnak. Jobb lesz, ha vár, míg rendes asztalnál, tiszta szobában kezdhet neki a munkának. Marshot mintha a föld nyelte volna el. Végül Sazed otthagyta a tábort. Nem tudta meghatározni, mi késztette a sietségre – részben talán az izgalom, hogy megoszthassa a többiekkel a híreit, másrészt pedig szerette volna már látni, hogy Vin és a fiatal király, Elend Venture hogyan boldogul a luthadeli eseményekkel. A terrisi felemelte a kezét, hogy eltakarja a szemét a vörös napfény elől, és lenézett a dombtetőről. Az országúttól keletre a látóhatáron volt egy kicsit sötétebb folt. Megcsapolta földrajzi tudását tartalmazó vörösrézelméjét, és a Keleti Uradalom leírásai közt keresgélt. A tudásanyag elárasztotta a tudatát, és milliónyi emlékkel ajándékozta meg. A sötét folt egy Urbene nevű falut rejtett. Átnézte az egyik jegyzékét, hogy rátaláljon a megfelelő helységnévtárra. A jegyzék kezdett zavarossá válni, nehezen tudott visszaemlékezni a tartalmára: túl sokszor cserélte már az információkat a vörösrézelme és a memóriája között oda-vissza. A vörösrézelmébe rejtett tudás érintetlen maradt, de minden, ami átkerül a fejébe – még ha csak pár pillanatról volt is szó –, romlásnak indult. Később újra kell memorizálnia a jegyzéket. Megtalálta, amit keresett, és áttette a megfelelő emlékeket a fejébe. A névtár Urbene-t „látványos” településként jellemezte, ami minden bizonnyal azt jelentette, hogy több nemes is ott alakította ki az uradalmát. A névtár azt is írta, hogy az itteni szkák pásztorkodásból élnek. Sazed felírt magának valamit, majd visszahelyezte a névtár információit. A jegyzet elolvasása eszébe juttatta, amit már elfelejtett. A jegyzékhez hasonlóan a névtár emlékei is elkerülhetetlenül kopni kezdtek a fejében. Szerencsére azonban készített másodpéldányokat is a vörösrézelmékből, amiket Terrisben rejtett el. Ha majd arra kerül a sor, hogy át kell adnia tudását egy másik őrzőnek, akkor azokat fogja használni. Ezeket az elméket mindennapi használatra tartotta magánál. A felhasználatlan tudás senkit sem gazdagított. A vállára vette batyuját, és elindult a falu felé. Egy kis kitérő jót tehet, még ha le is lassítja a haladást. A gyomra is örült a döntésnek. Nem
valószínű, hogy a parasztok bővelkednek az élelemben, de talán akad valami más is a faluban levesen kívül. Ráadásul hátha tudnak valamit a luthadeli eseményekről. Lesétált a dombocskáról, és az elágazásnál a rövidebb, keletre vezető utat választotta. Egykoron nagyon kevesen utazgattak a Végső Birodalmon belül. Az Uralkodó megtiltotta a szkáknak, hogy elhagyják azt a területet, ahová leszerződtek, így csak a tolvajok és a lázadók mertek ellenszegülni és útnak indulni. Ennek ellenére a legtöbb nemes a kereskedelemből élt, tehát egy ilyen kis falu is alighanem hozzászokott a látogatókhoz. Ám azonnal szemébe ötlöttek a furcsaságok. Kecskék legeltek szabadon, felügyelet nélkül. Megállt, előbányászott egy vörösrézelmét a csomagjából, és menet közben keresgélt a fémelme tartalmában. Az egyik állattartásról szóló könyv állítása szerint a pásztorok néha hagyták, hogy jószágaik szabadon legelésszenek. Ám a felügyelet nélkül kószáló állatok nyugtalanították Sazedet, így felgyorsította a lépteit. Innen délre a szkák éheznek. Itt pedig olyan nagy az állatállomány, hogy senkinek sem éri meg vigyázni rájuk, megvédeni őket a rablóktól és a ragadozóktól? A kicsiny falu végre felbukkant a láthatáron. Már majdnem meggyőzte magát, hogy a mozdulatlanság – az üres utcák, a gazdátlan házak, a szélben lengedező ajtók és ablakok – az ő közeledtének szól. Talán az emberek annyira megijedtek, hogy elrejtőztek előle. Vagy talán mindenki a falun kívül tartózkodott… Hiszen a csordákat is őrizniük kell valakiknek… Hirtelen megtorpant. A széljárás megváltozott, és árulkodó szagokat hozott a falu felől. A szkák nem bujkáltak, és nem is az állatokat gondozták. Rothadó testek szagát érezte. Azon nyomban elővette az egyik gyűrűjét – egy illat ónelmét – és felhúzta a hüvelykujjára. A szél hozta szag nem mészárlásra emlékeztette. Áporodottabb, mocskosabb bűz volt. A halál, rothadás, koszos testek és szemét hírnöke. Fordítva használta az ónelmét – ahelyett, hogy szaglása segítségével meghatározta volna a bűz eredetét, megtöltötte vele a gyűrűt: az érzékelése rögvest eltompult, és megmenekült a görcsös öklendezéstől. Tovább menetelt a falu felé, és óvatosan belépett a sáncon nyíló kapun. A legtöbb szká településhez hasonlóan Urbene-t is az egyszerű tervezés jellemezte. Középen tíz nagyobb kunyhó épült kör alakban, aminek a közepén egy kút állt. Az épületek fából készültek, a tetőket pedig olyan
tüskés faágakkal fedték, amilyeneket az úton idefelé is látott. A völgyben kicsit feljebb helyezkedtek el a felügyelők házai, és egy egészen csinos nemesi kúria. Ha nem lett volna a bűz és a kísértetjárta üresség érzése, Sazed egyetértett volna a névjegyzék jellemzésével. A szká lakhelyekhez képest ezek itt egészen jó állapotban voltak, a falu maga pedig egy csendes kis völgyben lapult a hegyek között. Még egy kicsit beljebb kellett hatolnia, hogy rábukkanjon az első hullákra. A legközelebbi kunyhó bejáratánál hevertek, körülbelül féltucatnyian. Sazed óvatosan közeledett feléjük, de hamar észrevette, hogy a testek már több napja ott rohadnak. Letérdelt az első mellé: valaha asszony volt. Érdekes módon semmi szemmel látható, halálra utaló jelet nem látott rajta. A többiekkel ugyanez volt a helyzet. Rávette magát, hogy messzire nyújtott karral belökje a kunyhó ajtaját. A belülről áradó undorító bűz olyan átható erővel csapta meg, hogy még az ónelmén keresztül is alig bírta elviselni. A kunyhó, csakúgy, mint az összes többi, egyetlen helyiségből állt. Ami tele volt testekkel. Sok közülük vékony plédbe csavarva feküdt; néhányan pedig háttal a falnak dőlve ültek, és rothadó fejük esetlenül csüngött a nyakukon. Szikár, majdnem teljesen hús nélküli testükből összeaszott végtagok és hegyes bordacsontok álltak ki. Az üres szemgödrök kísértetiesen figyeltek a fonnyadt arcokból. Ezek az emberek az éhségbe és szomjúságba haltak bele. Az őrző, tekintetét a földre szögezve, kibukdácsolt a kunyhóból. Nem számított más látványra a többi kunyhóban sem, de azért szétnézett. Ugyanaz a kép fogadta újra és újra. Sebesülésektől mentes testek a kunyhók előtt, és még több test odabent. Rajokban zümmögő, az arcokat elfedő legyek. Néhány épület közepén megrágcsált emberi csontokra bukkant. Kibújt az utolsó viskóból is, és a száján át nagy kortyokban nyelte a levegőt. Emberek tucatjai, összesen több mint száz, akik minden látható ok nélkül lelték halálukat. Miért várták meg a házaikban elrejtőzve, hogy elfogyjon az élelmük és az ivóvizük? Hogyan halhattak éhen, miközben az állatok szabadon kóborolnak a falu határában? És mi ölte meg azokat, akiket az ajtók előtt talált, a hamuban? Ők nem tűntek olyan soványaknak, mint a többiek, bár a rothadás miatt nehéz volt megállapítani. Bizonyára tévedtem az éhhalállal kapcsolatban. Valami járvány,
betegség lehetett. Ez sokkal logikusabb magyarázat. Gyorsan végigkutatta a gyógyászati vörösrézelméjét. Egyértelműen léteztek olyan járványok, amelyek gyorsan csapnak le, és áldozataikat teljesen legyengítik. A túlélők pedig bizonyára elmenekültek. Hátrahagyták szeretteiket. És nem vittek magukkal egy állatot sem a csordáikból… A terrisi összevonta a szemöldökét. Abban a pillanatban mintha valami hang ütötte volna meg a fülét. Megpördült, és merített a hallást felerősítő ónelméből. Tényleg hangok voltak – légzés és mozgás hangjai. Az egyik kunyhóból, ahol megfordult. Előrerohant, feltépte az ajtót, és újra szemügyre vette a szerencsétleneket. A hullák mind ott feküdtek, ahol korábban is. Nagyon alaposan figyelte őket, míg észre nem vette: az egyiknek alig láthatóan emelkedett és süllyedt a mellkasa. Az elfelejtett istenek szerelmére! A férfinak nem kellett megjátszania, hogy halott. A haja kihullott, szeme pedig teljesen elmerült a koponyájában. Nem tűnt kiéhezettnek; bizonyára a mocskos, hullaszerű teste révén kerülte el Sazed figyelmét. Az őrző odalépett a férfihoz. – Barát vagyok – kezdte halkan. A falubéli mozdulatlan maradt. Sazed a szemöldökét ráncolta, majd az élőhalott vállára tette a kezét. A szká szemhéja azonmód felpattant, és az öreg felkiáltott, aztán felugrott. Eszét vesztve, őrjöngve, testeken taposva rohant el a helyiség végébe, ahol lehuppant, és merőn bámulta a terrisi jövevényt. – Kérlek! – szólt amaz, miközben letette a csomagját. – Ne félj! – A levesfűszereken kívül csupán néhány maréknyi étele maradt, de azt elővette, és a férfi felé tartotta. – Tessék, egy kis ennivaló. A szká megrázta a fejét. – Nincs ennivaló – suttogta. – Megettünk mindent. Kivéve… az ételt. – Szemei a szoba közepe felé fordultak. A csontok felé, amiket Sazed már korábban is észrevett. Nyers, megrágott csontok kandikáltak ki egy szakadt rongy alól. – Én nem ettem az ételből – suttogta a férfi. – Tudom – mondta Sazed, miközben tett egy lépést előre. – De lehet enni mást is. A falun kívül az állatokat. – Nem mehetünk ki.
– Miért nem? A férfi elhallgatott, majd lesütötte a szemét. – A köd miatt. Sazed az ajtónyílás felé pillantott. A nap a látóhatár felé közeledett, de még egy-két óráig nem nyugszik le. Még nem érkezett meg a köd. Egyelőre még nem. A terrisi megborzongott. Lassan visszafordult a férfihoz. – Köd… fényes nappal? A férfi bólintott. – És meg is maradt? Nem tűnt el néhány órán belül? A férfi megrázta a fejét. – Napokig. Hetekig. Mindent köd borított. Az Uralkodóra! Már régóta nem átkozódott annak a lénynek a nevével. Még gondolatban sem. De hogy a köd nappal is képződjön, és meg is maradjon – ha ennek az embernek hinni lehet –, hetekig! Sazed el tudta képzelni a félelmükben kunyhójukba rejtőző szkákat, akik az ezerévnyi fenyegetettség, hagyomány és babona után nem mertek előbújni. Mégis, miként bírtak odabent maradni mindaddig, amíg éhen nem haltak? Akármilyen mélyen is lakozott a lelkükben, még a ködtől való félelem sem lehetett elég ahhoz, hogy halálra éhezzék magukat. Vagy mégis? – Miért nem menekültetek el? – kérdezte a terrisi halkan. – Néhányan úgy tettek – bólogatott magának a férfi. – Jeli. Tudod, mi történt vele. Sazed elhúzta a száját. – Halott? – Elvitte a köd. Ó, hogy rázkódott! Csökönyös ember volt a jó öreg Jeli. Ó, hogy reszketett! Hogy vonaglott, amikor elvitte. Az őrző becsukta a szemét. Az ajtók előtt talált hullák. – Néhányan el tudtak menekülni – szólt óvatosan a túlélő. Sazed kinyitotta a szemét. – Hogyan? A félőrült falulakó újból bólintott. – Néhányan el tudtak menekülni. Üzentek sokkal azután, hogy
elhagyták a falut. Azt mondták, ne aggódjunk, hogy nem vitte el őket. De nem értem, hogyan lehetséges. Másokat meg elvitt. Volt, akit letepert a földre, de fel tudtak állni. Néhányat pedig megölt. – Volt, akin a köd megkönyörült, másokat pedig megölt? A férfi nem válaszolt. Leült, hátradőlt, és a mennyezetet bámulta. – Kérlek! – fogta könyörgőre Sazed. – Muszáj elmondanod! Kiket ölt meg, és kiket hagyott életben? Mi a kapcsolat? A férfi a terrisi felé fordult. – Ideje ennem – állt fel. Odalépett az egyik hullához, kihúzta a karját, és letépett egy kis rothadt húst. Egyértelművé vált, miért nem halt éhen a többiekhez hasonlóan. Sazed félretette a hányingerét és odasietett hozzá. Megragadta a férfi karját, amikor éppen egy csontdarabot emelt a szájához. A falusi megdermedt, és felnézett Sazedre. – Nem az enyém! – kiáltotta éles hangon, majd elejtette a csontot, és a szoba sarkába futott. Az őrző némán állt és gondolatai vadul kergetőztek a fejében. Sietnem kell! El kell jutnom Luthadelbe! Nem csak banditák és seregek fenyegetik a világot. A megvadult férfi állatias félelemmel a szemében nézte, ahogy Sazed felkapja a csomagját, majd elgondolkodik, és újra leteszi. Aztán elővette a legnagyobb bádogelméjét. A széles fém karperecet felkarjára erősítette, majd megfordult és a falulakó felé sétált. – Nem! – üvöltötte a férfi, és megpróbált oldalra menekülni. A terrisi azonban fizikai erőt merített a bádogelméből. Érezte, ahogy az izmai megdagadnak, alig fért a köpenyébe. Elkapta a menekülő vadembert, jó messzire eltartotta, hogy egyikőjükben se tudjon kárt tenni, aztán kivitte a kunyhóból. Amint kiértek a napfényre, a férfi abbahagyta a kapálózást. Úgy pillantott fel az égre, mintha életében először látta volna meg a napot. Sazed letette a földre, és visszazárta a bádogelmét. A férfi letérdelt, és még mindig a napot nézte. Odafordult Sazedhez. – Az Uralkodó… miért hagyott el minket? Miért ment el? – Az Uralkodó zsarnok volt. A férfi a fejét rázta. – Szeretett minket. Ő uralkodott felettünk. De most, hogy nincs, a köd bármelyikünket megölhet. Gyűlöl minket…
Majd se szó, se beszéd, meglepően ügyesen talpra ugrott és végigbukdácsolt a faluból kivezető ösvényen. Sazed lépett egyet előre, de aztán meggondolta magát. Mit is tehetne? Ráncigálja magával a férfit egészen Luthadelig? Volt víz a kútban, és jószágot is talál magának. Csak remélhette, hogy a szerencsétlen egyedül is boldogulni fog. Így hát felsóhajtott, és visszatért a viskóba a batyujáért. Kifelé jövet megtorpant és elővette az egyik acélelmét. Az acélban tárolta a legnehezebben összegyűjthető képességet, a fizikai gyorsaságot. Hónapok alatt gyűjtötte össze ezt a mennyiséget, arra készülvén, hogy valahová esetleg rendkívül gyorsan kell eljutnia. Most felhasználhatta.
Igen, ő volt, aki mindazok után elindította a szóbeszédet. Én magam sohasem lettem volna képes arra, amire ő. Én nem tudtam volna meggyőzni és elhitetni a világgal, hogy tényleg ő a Hős. Nem tudom, ő maga elhitte-e, másokkal mindenesetre sikerült elhitetnie, hogy valóban ő a kiválasztott.
Tizenhatodik fejezet
Vin csak a legritkább esetben használta a lakosztályát. Elend választotta neki a tágas szobákat, és talán épp ez volt a baj. Egész gyerekkorát szűk lyukakban, búvóhelyeken és sikátorokban töltötte. Így a három különálló szoba kissé elbátortalanította. De igazából mindez nem számított. Ébren töltött idejét úgyis főleg a kedvese vagy a köd társaságában töltötte. Szobáit csak alvásra használta. Vagy, ahogy a jelen eset is mutatta, arra, hogy hatalmas rendetlenséget csináljon. A legnagyobb szoba közepén ült, a padlón. Elend szolgája, aki amiatt aggódott, hogy a lakosztály nincsen eléggé bebútorozva, ragaszkodott hozzá, hogy kicsinosítsa a szobákat, így a ködszerzet reggel kénytelen volt odébb tenni néhány díszítőelemet. Szétszórta a szőnyegeket és székeket, hogy le tudjon ülni a csupasz kőre a könyvével. Ez volt az első igazi olvasmánya, bár igazából még olvasmánynak sem lehetett nevezni a néhány ív lazán összekötött papírt. Csakhogy az ő ízlésének épp megfelelt: az egyszerű kötés miatt könnyű volt szétszedni. Papírkupacok közt ült. Lenyűgözték a papírlapok. Az egyik halom mellé telepedett, és a tartalmára összpontosított. Megrázta a fejét, majd odakúszott egy másik kupachoz. Átlapozta az oldalakat, végül kiválasztott
egyet. „Néha eltűnődöm, vajon nem léptem-e az őrület útjára” – szólt a szöveg. „Talán annak köszönhető, hogy tudom: egyszer egy egész világ terhét kell a vállamon viselnem. Vagy talán a sok halálnak, amit végignéztem, és az elveszített barátoknak, akik meggyilkolására rákényszerítettek. Akárhogy is, néha árnyakat látok, akik követnek. Sötét lények, akiket nem értek és akiket nem is akarok érteni. Talán csak túlhajszolt elmém koholmányai?” Vin egy darabig némán ült, és újraolvasta a bekezdéseket. Végül a papírlapot egy másik kupac tetejére helyezte. OreSeur a fal mellett feküdt, fejét a mancsain nyugtatta, és a lányt nézte. – Kisasszony – szólalt meg, amikor Vin a helyére tette a papírt. – Már két órája figyelem, ahogyan ténykedik, és meg kell mondjam, teljesen össze vagyok zavarodva. Mi ennek az egésznek a lényege? A lány egy újabb papírkupachoz mászott. – Azt hittem, nem érdekel, mivel töltöm a szabadidőmet. – Nem is – felelte OreSeur –, de könnyen elunom magam. – És láthatóan könnyen dühbe is gurulsz. – Szeretem tudni, hogy mi zajlik körülöttem. Vin megvonta a vállát, és a papírkupacok felé mutatott. – Ez az Uralkodó naplója. Igazából nem annak az Uralkodónak a naplója, akit mi ismertünk, hanem annak az embernek, aki eredetileg az Uralkodó lett volna. – Eredetileg? – kérdezte OreSeur. – Úgy érti, hogy le kellett volna igáznia a világot, de nem tette? – Nem – mondta a lány. – Úgy értem, hogy neki kellett volna magához ragadni a hatalmat a Megdicsőülés Kútjánál. Az az ember, aki ezt a naplót írta – nem tudjuk a nevét –, valamiféle jóslat szerint hős volt. Vagy legalábbis… mindenki azt gondolta róla. Az, akiből az Uralkodó lett – Rashek –, csupán teherhordóként szolgálta ezt az állítólagos hőst. Nem emlékszel, hogy beszéltünk erről, amikor Renoux életét élted? OreSeur bólintott. – Emlékszem, hogy említett valami ilyesmit, kisasszony. – Nos, ez az a könyv, amit Kelsierrel találtunk, amikor behatoltunk az
Uralkodó palotájába. Először azt hittük, a szerzője az Uralkodó, de csakhamar kiderült, hogy az az ember írta, akit az Uralkodó megölt, és akinek a helyébe lépett. – Eddig értem, kisasszony. De pontosan miért is tépi miszlikre? – Nem azt teszem. Csak megszabadítottam a kötéstől, hogy forgathassam a lapokat. Segít gondolkodni. – Értem. És pontosan mit keres? Az Uralkodó halott, kisasszony. Amikor utoljára láttam, éppen a kisasszony keze által lelte halálát. Tényleg: mit keresek? – tette fel a kérdést magának is Vin. – Fantomokat a ködben. Lassan olvasta a lapon sorakozó szavakat. „Nem árnyék. Az a sötét valami, ami a nyomomban jár – amit csak én látok –, nem árnyék. Fekete és bizonyos mértékig áttetsző, de korántsem bír olyan erős körvonalakkal, mint az árnyak. Testetlen, könnyű és alaktalan. Mintha sötét párából állna. Vagy még inkább: ködből.” A lány letette a lapot. Ezek szerint őt is figyelte. Emlékezett, hogy amikor egy évvel korábban ezeket a sorokat olvasta, azt gondolta, a Hős egyszerűen megőrült. Annyi gonddal a vállán – nem is csodálkozott volna senki. Most azonban már sokkal jobban értette a névtelen szerzőt. Tudta, hogy a naplót nem az Uralkodó írta, és tisztán látta, milyen lehetett az ismeretlen szerző. Bizonytalan személy, aki súlyos döntések meghozására kényszerül. Valaki, aki elhatározta, hogy megtesz minden tőle telhetőt. Bizonyos mértékig idealista. És a ködlény őt is üldözte. Mit jelent vajon mindez? És vajon milyen jelentőséggel bírt, hogy most már ő is találkozott a titokzatos teremtménnyel? Négykézláb átmászott egy másik kupachoz. Az egész délelőttöt azzal töltötte, hogy a ködlény után kutatott a napló lapjain. Azonban ennél a két ismerős résznél több vonatkozást nem talált. Egy kupacba rakta azokat az oldalakat, ahol bármi furcsa vagy természetfeletti dolog került említésre. Egy kisebb halmot emelt azokból az
oldalakból, ahol a ködlényről esett szó. Egy újabb papírdombot épített a Mélységgel kapcsolatos bejegyzésekből. Ironikus módon ez az utolsó lett a legnagyobb és legkevesebb konkrétummal szolgáló halom. Az ismeretlen szerzőnek szokásává vált a Mélységről értekezni anélkül, hogy bármi fontosat elárult volna róla. Annyi kiderült, hogy a Mélység nagyon veszélyes valami. Végigdúlta az országot és ezreket mészárolt le. Káoszt, pusztítást és rettegést hagyott maga után, amerre csak járt, és az emberiség seregei képtelenek voltak legyőzni. Kizárólag a terrisi jövendölések és a Korok Hőse szolgált reménnyel. Bárcsak pontosabban fogalmazott volna! Vin csalódottan nézegette a lapokat. A napló inkább mélabúsra, mint érdekfeszítőre sikeredett. A Hős magának írta, hogy épelméjű maradjon, hogy papírra vethesse félelmeit és vágyait. Elend azt mondta, néha ő is hasonló okok miatt ír. A lány viszont ezt ostoba módszernek tartotta a problémák megoldására. Nagyot sóhajtva odafordult az utolsó kupachoz. Elhelyezkedett a kőpadlón, és olvasni kezdett; használható részletek után kutatott. Időigényes feladatnak bizonyult. Nemcsak hogy rendkívül lassan olvasott, de a gondolatai is folyamatosan elkalandoztak. Egyszer már találkozott a naplóval, és érdekes módon, egy-egy mondat vagy kifejezés eszébe juttatta, hogy akkor éppen hol járt, mit csinált. Két évvel és egy világrengéssel korábban Fellise-ben egy acélinkvizítor kezétől szerzett halálos sebéből gyógyult, és a napjai nagy részét azzal töltötte, hogy Renoux úrhölgy – egy fiatal, tapasztalatlan vidéki nemeshölgy – szerepét játszotta. Akkor még nem hitte, hogy sikerülhet Kelsier terve, és meg tudják dönteni a Végső Birodalmat. Azért maradt a bandával, mert sokra értékelte az általuk nyújtott szokatlan támogatást – barátságot, bizalmat, és a fémégetésből kapott leckéket –, és nem azért, mert magáévá tette a céljaikat. Soha nem gondolta, hogy mindez ide vezet. Bálokhoz és összejövetelekhez, és hogy egy egészen kicsit tényleg azzá a nemeshölggyé válik, akit eljátszott. De mindez csak tettetés volt, kérészéletű látszat. Erővel elterelte a gondolatait a fodros ruhákról és a táncokról. Gyakorlatiasabb feladatra kellett összpontosítania.
És… ez az összpontosítás tényleges haszonnal is jár? – kérdezte magától tétován, és újabb lapot tett az egyik kupac tetejére. – Olyasmiket tanulmányozok, amiket alig fogok fel, és az olyasmiktől rettegek, amiket a többiek még csak észre sem vesznek! Felsóhajtott, karjait az álla alatt összefonta, és hasra feküdt. Mi miatt is aggódott igazából? Hogy a Mélység visszatér? Csak annyi történt, hogy látott néhány fantomképet a ködben, amik – ahogy Elend is utalt rá – könnyen lehettek túlhajszolt elméjének szüleményei is. Ennél sokkal fontosabb volt egy másik kérdés. Feltéve, hogy a Mélység egy valóban létező jelenség, mit szándékozik tenni ellene? Hisz ő sem hős, sem hadvezér… Ó, Kelsier! – Felvett egy újabb lapot. – Most nagy hasznunkra lennél! Kelsier megtörte a szokásokat… képes volt ellentmondani a valóságnak. Azt hitte, ha életét adja a Végső Birodalom megdöntéséért, azzal biztosítja a szkák szabadságát. De mi van, ha a Túlélő halála utat nyitott valami sokkal nagyobb veszedelemnek, egy olyan pusztító erőnek, amihez képest még az Uralkodó zsarnoksága is kedvező választásnak bizonyul? Végre elolvasta az oldalt, és abba a kupacba rakta, ahol a haszontalan íveket gyűjtötte. Ezután elnyúlt a padlón és gondolkodott. Arra sem emlékezett, mit olvasott. Felsóhajtott, és újra nekikezdett az olvasásnak. Vajon Elend hogyan csinálja? Ő képes egy könyvet újra és újra elolvasni. De neki nehezére esett… Megtorpant. „Muszáj azt feltételeznem, hogy nem őrültem meg – szólt a szöveg. Minden józan számításnak ellentmond, hogy folytassam a kutatást, ha ezt nem hiszem el. Ezek alapján azonban a nyomomban loholó valami is valóság.” Vin felült. A napló ezen részére alig emlékezett. A könyv egymás után következő, dátum nélküli bejegyzésekből állt. A sokszor összefüggéstelen jegyzetekben a Hős előszeretettel kesergett bizonytalan sorsa felett. Ez a mostani rész például kimondottan szárazra sikerült. De a panaszáradat közepén a lány fontos részletre bukkant: „Azt hiszem, megölne, ha alkalma nyílna rá” – folytatódott a szöveg. „Gonoszság árad az árnyék- és ködlényből. A bőröm is beleborzong az érintésébe. Valahogy azonban úgy tűnik, mintha nem tehetne meg mindent, főleg velem nem.
Hatással bír a világra. A Fedik mellkasába döfött kés legalábbis erre utal. Máig nem tudom eldönteni, mitől döbbent meg jobban: a testén ejtett sebtől, vagy attól, hogy látta a lényt, ami ezt tette vele. Rashek azt suttogja, én öltem meg Fediket, mivel csak én tudom, mi is történt valójában akkor éjjel. Akárhogy is, döntésre kell jutnom. El kell határoznom, hogy nem őrültem meg. A másik lehetőség szerint el kellene ismerjem, hogy én fogtam a kés nyelét. Az, hogy tisztában vagyok Rashek véleményével, valamiképpen megkönnyíti a helyzetemet, és elhiszem az ellenkezőjét.” A következő oldal végig Rashekről szól, és nem említi a ködlényt. Vint azonban már ez a néhány részlet is izgalommal töltötte el. Döntésre jutott. Nekem is meg kell hoznom ugyanazt a döntést. Sosem aggódott amiatt, hogy esetleg megőrült, viszont Elend szavai is logikusnak tűntek. Ám most gondolkodás nélkül elvetette őket. A ködlény nem a túlhajszoltság és a napló emlékei előidézte káprázat. Valóság. Mindez persze nem azt jelentette, hogy a Mélység vissza fog térni, vagy azt, hogy Luthadelt természetfeletti veszély fenyegeti. Mégis: a két eshetőség is valószínűnek látszott. Odatette a lapot, ahol a két másik, ködlényről szóló feküdt, majd a többi részt kezdte tanulmányozni, és elhatározta, hogy ezentúl még jobban figyel a naplóíró szavaira. A seregek nekiláttak árkot ásni. Elend a fal tetejéről figyelte, ahogy a terve – akármilyen esetlen terv is volt – kezdett formát ölteni. Straff védelmi vonalat húzott északon, fenntartva magának a vízi útvonalat Urteau-ba, birodalma fővárosába. Cett a várostól nyugatra sáncolta el magát, a LuthDavn-csatorna mentén, amely egyenesen haverfrexi tartósítóüzemébe vezetett. Tartósítóüzem. Elend ezt az egyet hiányolta a városból. Az eljárás újnak számított – talán úgy ötven éve dolgozták ki –, de már olvasott róla. A tudósok is megfontolásra érdemesnek tartották fő alkalmazási területét: a segítségével könnyen szállítható élelem-utánpótlást lehet küldeni a birodalom peremvidékein harcoló katonáknak. Korábban senki sem számított ostromállapotra, vagy hogy szükség lehet készletek felhalmozására.
Miközben a király nézelődött, járőrök indultak el a seregektől. Volt, aki a két sereg közt felállított határvonalat ellenőrizte, mások a csatornákat mentek biztosítani, a Channerel-folyón átívelő hidakat, és a Luthadelből kivezető utakat. Rendkívül rövid idő alatt körbezárták a várost. A luthadeliek most már elzárva éltek a világtól, többek közt Elend kicsiny birodalmának többi részétől is. Már senki sem léphette át a városhatárt. Se ki, se be. A seregek betegségekre, éhezésre és egyéb gyengítő tényezőkre számítottak, amelyek majd térdre kényszerítik Elendet. Luthadel ostroma elkezdődött. Ez jó dolog – győzködte magát az ifjú uralkodó. – Ahhoz, hogy a terv működjön, azt kell gondolniuk, hogy kétségbe vagyok esve. Annyira biztosnak kell lenniük abban, hogy hajlandó vagyok az oldalukra állni, hogy fel se merüljön bennük a lehetőség, hogy eközben esetleg a másik oldallal is tárgyalok. Egyszer csak észrevett valakit, aki a fal lépcsőjén közeledett felé. Dorong bicegett oda hozzá. – Gratulálok! – szólította meg az asztalosmester. – Úgy látszik, sikerült elérned az ostromállapotot. – Úgy látszik. – Ezzel nyerünk egy kis időt – folytatta az idősebb férfi, majd a rá olyannyira jellemző savanyú arckifejezéssel Elendre sandított. – Jobb, ha mindenre felkészülsz, kölyök! – Tudom – suttogta a fiatalember. – Kulcsfontosságú személy lettél – magyarázta Dorong. – A Nagygyűlés nem törheti meg az ostromot, amíg hivatalosan nem találkozol Straff-fel, és a hadvezérek sem valószínű, hogy hajlandóak lennének rajtad kívül mással tárgyalni. Most már minden rólad szól. Hasznos pozíció egy király számára. Ha elég rátermett. A hadvezér elhallgatott, Elend pedig csak állt, és a két sereget nézte. A Tindwyltől hallott szavak még most sem hagyták nyugodni. Bolond vagy, Elend Venture… Eddig egyik király sem válaszolt a felkérésére, amelyben találkozóra hívta őket. A banda biztosra vette, hogy hamarosan válaszolnak, csak először kivárnak egy kicsit, hogy megizzasszák Elendet. Újra összeül a Nagygyűlés is, valószínűleg rá akarják majd venni, ismerje el semmisnek a korábbi határozatukat. Ő azonban talált egy kényelmes megoldást, amivel elnapolhatta a gyűlést.
A katonára nézett. – És mit gondolsz, Dorong, én rátermett király vagyok? A hadvezér a fiatalemberre pillantott, és Elend bölcsességet látott a szemében. – Találkoztam már rosszabb vezetőkkel is – mondta. – De ismertem sokkal jobbakat is. A király lassan bólintott. – Jól akarom végezni a dolgom, Dorong. Senki sem fog úgy bánni a szkákkal, ahogy megérdemlik. Cett és Straff újra csak rabigába hajtanák az embereket. Ugyanakkor több akarok lenni az elképzeléseimnél. Azt akarom – el kell érnem –, hogy felnézzenek rám! Dorong megvonta a vállát. – A tapasztalataim alapján azt kell mondjam, az embert általában a helyzete alakítja. Kelsier például mindaddig önző piperkőc volt, míg a Bugyrokban meg nem tört. – A fiatalemberre pillantott. – Talán ez az ostrom lesz a te Bugyrod, Elend Venture. – Nem tudhatom – válaszolta az ifjú király őszintén. – Akkor majd meglátjuk. Most azonban valaki beszélni szeretne veled. – Azzal a parancsnok megfordult, és az alattuk húzódó utca felé intett a fejével, ahol egy magas nő várakozott színes terrisi köpenyben. – Azt mondta, küldjelek le hozzá. – Dorong helytelenítőn pislogott lefelé az asszonyra. – Nem gyakran találkozom olyannal, aki úgy érzi, hogy ugráltathat. És pont egy terrisi nő! Azt hittem, a terrisiek mind kedvesek és engedelmesek. Elend elmosolyodott. – Gondolom, Sazed mellett elkényelmesedtünk. Az asztalos felhorkantott. – Ennyit az ezeréves tenyésztési programról, mi? A fiatalember bólintott. – Biztos vagy benne, hogy nem jelent veszélyt? – kérdezte Dorong. – Igen. Ellenőriztem: minden igaz, amit mondott. Vin felkeresett néhány terrisit a városban, akik mindannyian ismerték Tindwylt. A saját hazájában igen fontos személy lehetett. Ráadásul a szeme láttára ferukímiát alkalmazott, amikor felerősödött, hogy kiszabadíthassa a kezét. Ez alapján nem lehetett kandra. Mindez együtt azt jelentette, hogy megbízhatnak benne. Ezt még Vin is elismerte, bár továbbra sem zárta kegyeibe a terrisi nőt.
A hadvezér odabiccentett Elendnek, aki vett egy nagy levegőt, és lesétált a lépcsőn, hogy találkozzon Tindwyllel. Újabb lecke várt rá. – A mai feladatunk, hogy kezdjünk valamit a ruháiddal! – közölte Tindwyl, és bezárta maga mögött Elend dolgozószobájának ajtaját. Egy kövérkés, ősz hajú varrónő várakozott odabent. Tiszteletteljesen, lesütött szemmel állt egy csapat fiatal segéd kíséretében. Elend lenézett a ruhájára. Tulajdonképpen semmi komoly problémát nem fedezett fel. A felöltő és a mellény egészen jól állt rajta. Igaz, a nadrágot nem vasalták annyira mereven élére, mint amilyet a birodalmi nemesek hordanak, de hát királyként nem diktálhatja a divatot? – Nem értem, mi a baj vele. – Felemelte az egyik kezét, amikor Tindwyl szóra nyitotta a száját. – Tudom, hogy nem éppen az a hivatalos stílus, mint amit a férfiak általában követnek, de én jól érzem benne magam. – Egyszerűen botrányos – hangoztatta a véleményét a terrisi. – Nos, nem igazán értem… – Ne vitázz velem! – De hisz a múltkor azt mondta, hogy… – Egy király nem száll senkivel vitába, Elend Venture! – szögezte le Tindwyl erélyesen. – Egy király parancsol. És a parancsolás képessége részben a magatartásból ered. A slampos öltözködés egyéb hanyagságokkal jár együtt – vegyük például a testtartásodat, amiről már beszéltem neked. Elend felsóhajtott, és felnézett Tindwylre, aki nagyot csettintett. A varrónő és a segédek azon nyomban elkezdtek kipakolni két nagy utazóládából. – Erre igazán semmi szükség – így a király. – Van néhány öltönyöm, ami jobban áll rajtam; majd azokat veszem fel a hivatalos rendezvényekre. – Ezentúl nem öltönyöket fogsz hordani – hangzott az asszony döntése. – Hogy mondta? Ám a nő parancsoló tekintetére újból csak sóhajtani tudott. – Magyarázatot követelek! – Próbált erélyesnek tűnni. Tindwyl bólintott. – Az öltözködést illetően megmaradtál annál a stílusnál, amit a nemesek mondhatnak a magukénak: akiknek hatalmát az istencsászár biztosította. Bizonyos tekintetben ez jó gondolat volt, hisz hidat képezett az uralmad és
az előző kormányzat között; kevésbé tűntél különcnek. Mostanra azonban már más helyzetbe kerültél. A népedet veszély fenyegeti, és az egyszerű diplomáciai megoldások ideje lejárt. Háborúban állsz. És az öltözékednek ezt kell tükröznie. A varrónő kiválasztott egy ruhát és odavitte Elendhez. A segédek eközben felállítottak egy paravánt. A fiatalember vonakodva vette át az öltözéket. A kemény, fehér kabát elejét egészen a gallérig gombok díszítették. Igazából úgy nézett ki, mint valami… – Egyenruha! – húzta el a száját. – Valóban – erősítette meg Tindwyl. – Azt akarod, hogy a néped elhiggye, meg tudod védeni őket? Nos, egy király nem csak törvényeket hoz: egy király egyben hadvezér is. Éppen ideje, hogy végre úgy viselkedj, mint aki megérdemli a titulusát, Elend Venture! – Nem vagyok harcos – válaszolta a fiatalember. – Ez az egyenruha egyszerűen hazugság. – Az első kijelentéseden fogunk a leghamarabb változtatni – mondta Tindwyl. – A második pedig nem igaz: te irányítod a Belső Uradalom seregeit. Ennélfogva katona vagy. Akár tudsz kardot forgatni, akár nem. Most pedig menj, és öltözz át! Elend vállvonogatva engedelmeskedett. A paraván túloldalára ment, odébb tolt egy könyvkupacot, hogy elférjen, majd elkezdett öltözködni. A fehér nadrágot mintha rá öntötték volna. A lábszárát is szépen, egyenesen ölelte körbe. Bár ing is tartozott az egyenruhához, a katonai válldísszel ellátott, kemény kabát teljesen eltakarta. A felöltőt elöl gombok fogták össze, amelyekről kiderült, hogy fém helyett fából készültek. A gombokon kívül egy furcsa, pajzs alakú díszítés is ékeskedett a kabát jobb oldalán. Úgy tűnt, a színes díszítés valamiféle nyilat, vagy inkább lándzsát ábrázol. A merevséget, szabást és kivitelezést figyelembe véve Elend maga is meglepődött, milyen jól áll neki az egyenruha. – A mérete egészen el lett találva – jegyezte meg, miközben az övvel babrált, majd meghuzigálta a kabátot, ami leért egészen a csípőjéig. – Elkértük a méreteidet a szabódtól – közölte az asszony. Elend kilépett a paraván mögül, mire a segédek odamentek hozzá. Az egyik udvariasan intett neki, hogy lépjen bele egy pár csillogó, fekete csizmába. Egy másik fehér köpenyt erősített a vállakon található gombokra. Végül a harmadik segéd egy kemény, fényesre csiszolt
párbajpálcát nyújtott oda neki és a hozzá tartozó hüvelyt. Ő felcsatolta az övére, majd áthúzta a kabátba rejtett nyíláson, hogy kívül az oldalán lógjon. Ha mást nem is, ezt már csinálta korábban is. – Jó – jegyezte meg Tindwyl, és alaposan szemügyre vette. – Ha végre megtanulsz egyenesen állni, elmondhatjuk, hogy igazán sokat fejlődtél. Most pedig ülj le! Elend ellenkezésre nyitotta a száját, de inkább lemondott róla. Leült, és az egyik segéd egy nagy törülközővel takarta le a vállát, aztán elővett egy ollót. – Hé, várjunk csak! – kiáltott fel Elend. – Tudom, mire megy ki ez az egész! – Akkor adj hangot a tiltakozásodnak! – szólította fel a terrisi. – Légy határozott! – Rendben. Nem szeretném megváltoztatni a hajamat. – A rövid hajjal kevesebb gond van, mint a hosszúval – érvelt Tindwyl. – És az már bebizonyosodott, hogy az ápoltsággal hadilábon állsz. – Nem vághatjátok le a hajamat! – jelentette ki a fiatalember határozottan. A nő elhallgatott, majd bólintott. A segéd hátralépett, mire Elend felállt, és levette a törülközőt a válláról. A varrónő megjelent egy nagy tükörrel, ő pedig odalépett, hogy alaposan megnézze magát. A látványtól kővé dermedt. A különbség még őt is meglepte. Egész életében tudósnak és közéleti személyiségnek látta magát, meg egy kicsit különcnek is. Barátságos, kényelmet szerető férfinak, vicces ötletekkel, akit talán könnyű figyelmen kívül hagyni, de gyűlölni nem lehet. Viszont aki a tükörből nézett vissza rá, nem volt az udvar piperkőce. Egy hivatalos személy állt előtte. Olyan valaki, akit komolyan kell venni. Az egyenruha csak úgy volt kényelmes, ha még jobban kihúzta magát, és az egyik kezét a párbajpálcára tette. De a haja – enyhén hullámos, hosszú tincsei, amiket a szél összeborzolt a városfal tetején – zavarta az összhangot. Elend megfordult. – Rendben – határozott. – Vágjátok le! Tindwyl elmosolyodott, majd biccentett, hogy üljön le. A király engedelmeskedett, és csendben ült, míg a segéd dolgozott. Mikor készen lett, a frizurája tökéletesen illett az öltözékéhez. Nem vágták túl rövidre,
mint Ham haját, ugyanakkor megnyerőre sikeredett. Az egyik segéd elindult felé és egy ezüstre festett fakarikát nyújtott át neki. Az ifjú király grimaszolva fordult Tindwyl felé. – Korona? – kérdezte hitetlenkedve. – Igen, de nem hivalkodó – válaszolta a nő. – Sokkal kifinomultabb időket élünk, mint ezelőtt. A korona nem a gazdagságod jelképe, hanem a hatalmadé. Mostantól a fejeden lesz, akárhol is tartózkodsz. – Az Uralkodónak nem volt koronája. – Az Uralkodónak nem kellett folyton emlékeztetnie a népét, ki a királyuk – vágott vissza a terrisi. A fiatalember egy pillanatra elgondolkodott, majd a fejére tette az egyszerű, ékkövektől és díszítéstől mentes koronát. Sejtése beigazolódott; ez is tökéletesen illett rá. Visszafordult a nőhöz, aki intett a varrónőnek, hogy pakoljon össze és hagyja el a szobát. – Hat ilyen egyenruhát helyeztünk el a szobáidban. Míg az ostrom tart, semmi mást nem vehetsz fel. Ha változatosságra vágysz, cserélgesd a színes köpönyegeket. Az ifjú király bólintott. Közben a varrónő és a segédek kiosontak az ajtón. – Köszönöm – szólt oda Elend Tindwylnek. – Először nem rajongtam az ötletért, de igaza volt. Ez így tényleg teljesen más. – Arra legalábbis elég, hogy egy darabig megtéveszd az embereket – magyarázta a nő. – Megtévesszem az embereket? – Persze. Nem gondoltad, hogy erről van szó, ugye? – Nos… Tindwyl felhúzta a szemöldökét. – Azt hitted, hogy veszel néhány leckét, és azzal el van intézve minden? Épphogy csak elkezdtük a változtatásokat. Még mindig egy ficsúr vagy, Elend, annyi különbséggel, hogy már nem látszik rajtad. Ha minden jól megy, ez a kis színjáték talán visszaállíthatja a megtépázott hírnevedet. Éppen ezért még sokat kell tanulnod, mielőtt megbízom benned annyira, hogy emberek közé engedjelek tárgyalni anélkül, hogy szégyenbe hoznád magad. A király a feje búbjáig elvörösödött. – Mit… – egy pillanatig habozott. – Mondja meg, mit kell még
megtanulnom! – Először is, meg kell tanulnod a királyokhoz illő járást. – Valami baj van azzal, ahogy megyek? – Az elfeledett istenekre mondom, persze, hogy baj van vele! – A nő kifakadása arról árulkodott, hogy jól szórakozik, bár komor ábrázatán ez egy cseppet sem látszott. – És a beszédmódodon is van mit javítani. Ráadásul még a fegyverekkel sem tudsz bánni. – Vettem néhány leckét – próbálkozott Elend. – Kérdezze csak meg Vint: én menekítettem ki az Uralkodó palotájából a Bukás éjszakáján! – Tudom. És az alapján, amit hallottam, csoda, hogy élve megúsztad. Még szerencse, hogy ott volt a lány, amikor valódi összecsapásra került sor. Egyértelmű, mennyire függsz tőle az efféle ügyekben. – Ő ködszerzet. – Ez nem lehet kifogás a renyheségedre – hangzottak Tindwyl kíméletlen szavai. – Nem számíthatsz mindig arra, hogy egy nő védjen meg. Azontúl, hogy szégyenteljes, a néped – a katonáid – elvárják tőled, hogy együtt harcolj velük. Kétlem, hogy valaha is olyan vezető válna belőled, aki támadást intéz az ellenséggel szemben, de annyi legalább elvárható, hogy megvédd magad, ha megtámadnak. – Ezek szerint kezdjek el harcolni Vinnel és Hammel, amikor gyakorolnak? – Az istenek szerelmére, dehogyis! El tudod képzelni, milyen hatással lenne a közhangulatra, ha az emberek szeme láttára vernének laposra? – A terrisi nő hevesen megrázta a fejét. – Nem. Titokban fogsz felkészülni, egy vívómester segítségével. Néhány hónap alatt valószínűleg megtanulod a pálca és a kardforgatás fortélyait. Reméljük, ez a kis ostrom kitart addig, mielőtt a harcok elkezdődnek. A király újból elvörösödött. – Egész idő alatt becsmérel. Mintha nem is király lennék a szemében, csupán holmi tisztviselő. Tindwyl nem válaszolt, de a szemében elégedettség csillogott. Te mondtad, nem én – jött az üzenet. Az ifjúnak már szinte lángolt az arca. – Talán megtanulhatsz királyként viselkedni, Elend Venture. Addig viszont színlelned kell. A fiatalember haragos válaszát kopogás szakította félbe. Fogát csikorgatva fordult az ajtó felé.
– Ki az? Az ajtó kinyílt. – Híreket hoztam – dugta be a fejét Demoux kapitány, és fiatalos arca ragyogott az izgalomtól. – Azért… – nem folytatta a mondatot. Elend előrenyújtotta a fejét. – Igen? – Azért… ööö… – Demoux megint elhallgatott, és végignézett a királyán, mielőtt folyatta volna. – Ham küldött, felség – nyögte ki végül félénken. – Khm, jól áll önnek az új egyenruha, felség. – Köszönöm, Demoux. Véletlenül nem tudja, merre találhatom Vin kisasszonyt? Egész nap nem láttam. – Úgy hiszem, a szobájában tartózkodik, felség. A szobájában? Soha nem időzik ott. Talán beteg? – Kívánja, hogy érte küldessek? – kérdezte a kapitány. – Nem, köszönöm. Majd én megkeresem. Mondja meg Hamnek, hogy helyezze kényelembe a küldöncöt. Demoux bólintott, majd távozott. A király Tindwylre nézett, aki elégedetten bazsalyogott. A fiatalember a jegyzetfüzetéért indult. – Mindent megteszek, hogy ne csak „színleljem” a királyi képességeimet, Tindwyl. – Meglátjuk. Elend gyors pillantást vetett furcsa öltözékű, felékszerezett terrisi nőre. – Csak gyakorold az iménti pillantást – jegyezte meg Tindwyl szárazon –, és akkor talán sikerül. – Csak ennyi lenne? – kérdezte az ifjú uralkodó. – Pillantások és öltözék? Ettől lesz valaki király? – Természetesen nem. Elend megállt az ajtónál és visszafordult. – Akkor mitől? Ön szerint mitől lesz valakiből jó király, Terrisi Tindwyl? – A bizalomtól – mondta a nő, és mélyen a szemébe nézett. – Az a jó király, akiben a népe megbízik… és aki kiérdemli ezt a bizalmat. A fiatalember elgondolkozott, majd bólintott. Jó válasz – ismerte el magában, majd felrántotta az ajtót, és Vin keresésére indult.
Bárcsak a terrisi vallás és a Várakozásba vetett hit ne terjedt volna túl országunk határain!
Tizenhetedik fejezet
A papírkupacok egyre sokasodtak, ahogy Vin is egyre több dolgot szeretett volna a naplóból különválogatni, hogy később emlékezzen rájuk. Mik is voltak valójában a Korok Hőséről szóló próféciák? Honnan tudta a napló írója, hogy merre induljon, és elképzelése szerint mit kellett volna tennie, amikor odaér? Végül a keresztbe rakott és külön rendezett papírkupacok között fekvő lány rádöbbent valamire: hogy kénytelen lesz jegyzeteket készíteni. Nagyot sóhajtva felegyenesedett és óvatosan átlépve néhány kupacon, a szoba túlfelén található íróasztalhoz ment, amit addig még soha nem használt. Sőt, eddig csak panaszkodott miatta Elendnek. Mire tudna ő egy íróasztalt használni? Ám ez már a múlté. Tollat fogott, elővett egy kis üveg tintát, és közben felrémlett előtte, Reen hogyan tanította annak idején írni. Rövid időn belül idegesíteni kezdte a lány firkálása, és a tinta meg a papír költségei miatt kezdett panaszkodni. Olvasni is megtanította, hogy kisilabizálhassa a szerződéseket, és nemeshölgyek bőrébe bújhasson. Viszont az írást nem tartotta olyan fontosnak, így arra kevesebb gondot fordított. Nagyjából Vin is osztotta ezt a véleményt. Azonban az is nyilvánvalóvá vált, hogy az írás akkor is hasznosnak bizonyul, ha valaki nem írnok. Elend is mindig jegyzeteket és emlékeztetőket írogatott fel magának; a lányt gyakran lenyűgözte, szerelme milyen gyorsan forgatja a tollat. Hogy képes a betűket ilyen
könnyedséggel kanyarítani? Felvett az asztalról néhány üres lapot és visszasétált a kiválogatott papírhalmokhoz. Keresztbe tett lábakkal leült a földre és lecsavarta a tintásüveg tetejét. – Kisasszony – jegyezte meg OreSeur, aki még mindig a mancsaira feküdve pihent –, gondolom, önnek is feltűnt, hogy eljött az íróasztaltól, és a földön foglalt helyet. Vin felnézett. – És? – Nos, az íróasztal azért van, hogy azon írjanak. – Viszont a papírjaim mind itt hevernek. – Úgy hiszem, a papírokat odébb lehet rakni. Ha túl nehéznek bizonyulnának, még mindig tud forraszt égetni, és abból erőt nyerni. A lány OreSeur csodálkozó arckifejezését figyelte, miközben a tintába mártotta tolla hegyét. Nos, legalább valami mást is tükröz az arca, mint a felém áradó utálatot. – A földön sokkal kényelmesebben ülök. – Ha ön mondja, kisasszony, elhiszem. A ködszerzet elgondolkodott. Megpróbálta kitalálni, vajon a kandra még most is gúnyolódik-e rajta, vagy sem. Átkozott kutyák – gondolta. – Miért nem kifejezőbb a pofájuk? Nagy sóhajtás közepette lehajolt és belekezdett az első szó leírásába. Minden egyes vonalat nagy műgonddal kellett meghúznia, hogy a tinta ne maszatolódjon el. Ráadásul gyakran meg kellett állnia, hogy hangosan kiejtse a szavakat, mert nem találta az odaillő betűket. Alig fejezett be pár mondatot, amikor valaki kopogott az ajtón. Homlokát mérgesen ráncolva felnézett. Ki zavarhatta pont ilyenkor? – Tessék! – kiáltott ki. Hallotta, amint az ajtó kinyílik a másik helyiségben, és Elend megszólal. – Vin? – Itt vagyok bent – válaszolta a lány, majd folytatta az írást. – Miért kopogtál? – Gondoltam, esetleg épp öltözöl –jött a válasz odaátról. – És? – kérdezett vissza a ködszerzet. A fiatalember kuncogva felelt.
– Már két éve ismerjük egymást, de a magánélet még mindig ismeretlen fogalom számodra. – Nos, éppen… Vin felnézett a belépő fiatalemberre, de egy röpke pillanatra azt hitte, nem Elendet látja maga előtt. Ösztönei azonnali cselekvésre biztatták. Kezéből kiesett a toll, és forraszt égetve felugrott. Aztán leeresztette az öklét. – Na, mit szólsz? Tetszik a látvány? – kérdezte a király, miközben kinyújtotta a két karját, hogy szerelme jobban szemügyre vehesse az új egyenruhát. Vin az egyik kezét Elend mellkasára helyezte. Olyannyira meglepődött, hogy észre sem vette: rátaposott az egyik papírkupacra. A kedvese volt az, de mégis valaki más. A fényesen csillogó fehér öltözék éles vonalvezetése és a szigorú testtartás teljességgel különbözött az eddig megszokott bő zakótól és nadrágtól. Ez a külső tiszteletet parancsolt. – Levágattad a hajad… – kezdte, és lassan körbesétálva tanulmányozta a párját. – Tindwyl ötlete volt – mentegetőzött a fiatalember. – Hogy tetszik? – Legalább harc közben nem tudnak belekapaszkodni a hosszú hajadba – jelentett ki Vin szárazon. Elend elmosolyodott. – Ennyi a véleményed? – Nem – válaszolta lány a gondolataiba merülve, majd ellenőrizte az egyenruha körgallérját. Könnyen lejött a helyéről, ő pedig elismerően bólintott. Minden ködköpönyeg egyforma; Elendnek nem kell aggódnia, hogy valaki harc közben a köpenyébe kapaszkodva ejti foglyul. Ezután a mellkasán összefont karral hátralépett. – Ezek szerint én is levágathatom a hajam? Elend csak egy pillanatig várt a válasszal. – Azt teszel, amit csak akarsz, Vin. Viszont nekem jobban tetszik hosszan. Akkor marad így. – Szóval? – kérte a fiatalember szerelme hozzájárulását. – Jó lesz ez az egyenruha? – Tökéletes – válaszolt határozottan a lány. – Így már igazi királynak nézel ki. – Bár gyanította, hogy hiányozni fog neki a kócos hajú, rendezetlen Elend; volt valami szívet melengető a komolyság és a
szórakozottság vegyülékében. – Akkor jó – nyugtázta a kedvese. – Mert úgy érzem, mindent a hasznunkra kell fordítanunk. Egy hírnök épp most… – Gondolatai itt utat tévesztettek, amikor észrevette Vin papírkupacait. – Vin? Te kutatást végzel? A lány elpirult. – Csak a naplót lapozgattam. Utalásokat kerestem a Mélységgel kapcsolatban. – Nem, te kutatsz! – lépett előre Elend izgatottan. Vin bosszúságára ráadásul a jegyzetekkel ellátott papírlapot is rögtön észrevette. Feltartotta a lapot, majd a lányra nézett. – Ezt te írtad? – Igen. – Gyönyörűen írsz – közölte kissé meglepett hangon. – Miért nem mondtad soha, hogy ilyen szépen tudsz írni? – Nem valami hírnökről akartál beszélni? Elend visszatette a lapot, és egy büszke szülőhöz hasonló képet vágott. – Rendben. Apám seregéből érkezett egy hírnök. Egy kicsit megvárakoztatom – úgy gondoltam, bölcsebb, ha nem tűnök túl buzgónak. Viszont most már talán ideje volna találkozni vele. A lány helyeslően biccentett, és intett OreSeurnek. A kandra felegyenesedett, és puhán a lány mellé lépett. Mindhárman elhagyták a lakosztályt. Ez a szép a könyvekben és a jegyzetekben. Bármikor vissza lehet térni hozzájuk. A hírnök a harmadik emeleti Venture-átriumban várakozott. Vin Elend oldalán sétált be, de azonnal meg is torpant. Ő volt az. A Figyelő. Elend előrelépett, hogy üdvözölje a férfit, de a lány megragadta a karját. – Várj! – sziszegte a fogai között. A fiatalember zavartan fordult hátra. Ha van nála atium – hasított bele Vinbe a rémület –, Elend halál fia. Mindannyian odaveszünk! A Figyelő némán állt a helyén. Egyáltalán nem tűnt hírnöknek vagy futárnak. Minden fekete volt rajta, még a kesztyűje is. Nadrágot és selyeminget viselt, köpönyeg vagy körgallér nélkül. A lány tisztán
emlékezett az arcára. Biztos, hogy ő az. De… – cikáztak a gondolatai – ha meg akarná ölni Elendet, már rég megtehette volna. Ettől még jobban megrémült, bár be kellett látnia, ez az igazság. – Mi az? – kérdezte Elend a küszöbön állva. – Légy óvatos! – súgta neki a lány. – Ez nem egyszerű hírnök. Ez egy ködszerzet! Az ifjú király tűnődve összeráncolta a szemöldökét, aztán visszafordult a Figyelő irányába, aki ujjait a háta mögött összefonva még mindig némán állt, és felettébb magabiztosnak tűnt. Igen, ködszerzet; csak a hozzá hasonlóak tudnak úgy besétálni egy őrökkel teljesen körbevett ellenséges palotába, hogy a legkevésbé sem zavartatják magukat. – Szóval – szólalt meg Elend, mikor végre belépett a terembe –, Straff követe, ha nem tévedek. Üzenetet hozott? – Nem egyszerű üzenetről van szó, felség – válaszolta a Figyelő. – A nevem Zane, és inkább valamiféle… konzul volnék. Az édesapja nagyon örült, amikor szövetségkötésre hívta. Boldog, hogy ön végre ésszerűen cselekszik. Vin eközben alaposan szemügyre vette ezt a „Zane” nevű ködszerzetet. Vajon miféle játékot űz? Miért jött ő maga személyesen? Miért fedi fel a kilétét? Elend, megtartva a kellő távolságot, bólintott. – Két sereg vert tábort az kapuink előtt… – magyarázta. – Nos, az ilyesmit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Szeretnék találkozni az apámmal, és a jövőbeni lehetőségekről tárgyalni. – Úgy gondolom, ennek ő is örülne – így a követ. – Elég sok idő telt már el, mióta utoljára látta önt, és nagyon sajnálja, hogy vitába keveredtek. Végül is, ön az egyetlen fia. – Egyikünknek sem könnyű – mondta Elend. – Talán felállíthatnánk egy sátrat a városon kívül, ahol leülhetnénk tárgyalni. – Attól tartok, az lehetetlen – jelentette ki Zane. – Őfelsége jogosan tart az orgyilkosoktól. Ha beszélni kíván vele, boldogan fogadja önt a Venturetáborban felállított sátrában. Elend elhúzta a száját. – Nos, nem hiszem, hogy ennek sok értelme volna. Ha ő tart az orgyilkosoktól, miből gondolja, hogy én nem? – Biztos vagyok benne, hogy meg tudja önt védeni a saját táborában,
felség – magyarázta Zane. – Ott nem kell félnie Cett orgyilkosaitól. – Értem. – Attól tartok, őfelsége nagyon eltökélt volt ezzel kapcsolatban – erősködött tovább a jövevény. – Ön indítványozta a szövetségkötést: ha találkozni szeretne az apjával, el kell mennie hozzá. Elend Vinre pillantott, aki továbbra se vette le a szemét a Figyelőről. A férfi is észrevette ezt, és feléje fordult: – Hírből már hallottam a gyönyörű ködszerzetről, a Venture-örökös társáról. Aki lekaszabolta az Uralkodót, és akit maga a Túlélő tanított. A terem egy percre némaságba burkolózott. Végül Luthadel ura törte meg a csendet. – Mondja meg apámnak, hogy átgondolom az ajánlatát! Zane végre levette a szemét a lányról. – Őfelsége, az édesapja remélte, hogy megállapodunk egy időpontban és helyszínben, nagyuram. – Üzenni fogok, amint döntésre jutottam – jelentette ki Elend. – Rendben – egyezett bele Zane kissé meghajolva, bár igazából arra használta a mozdulatot, hogy újra Vin szemébe nézhessen. Aztán a királynak formálisan biccentve hagyta, hogy az őrök kikísérjék. A kora esti hűs ködben Vin a Venture-erődítmény alacsony várfalán üldögélt OreSeur társaságában. A ködpamacsok némán körülölelték őket. A ködszerzet gondolatai azonban közel sem voltak ilyen békések. Ki másnak dolgozna? – járt az agya. – Persze, hogy Straff embere. Ez sok mindent megmagyaráz. Már elég sok idő eltelt utolsó találkozásuk óta; igazából már azt hitte, nem is fogja többé látni az idegen ködszerzetet. Ezek szerint újra harcolni fognak egymással? Megpróbálta elnyomni feltörő izgatottságát, és megpróbálta elhitetni magával, hogy csak a veszély miatt akarja megtalálni a férfit. Ugyanakkor egy újabb harc esélye a ködben – ahol újra kipróbálhatja a képességeit egy másik ködszerzettel szemben – a várakozás borzongásával töltötte el. Nem ismerte a férfit, és nem is bízott meg benne. Ez csak még izgalmasabbá tette egy jövőbeni összecsapás lehetőségét. – Miért ülünk itt, kisasszony? – kérdezte a kandra.
– Őrjáraton vagyunk. Orgyilkosok és kémek után szaglászunk, mint minden este. – Parancsolja, hogy ezt elhiggyem, kisasszony? Vin lapos pillantást küldött kutyaforma szolgája felé. – Higgy, amit akarsz, kandra! – Ahogy óhajtja. Miért nem mondta meg a királynak, hogy már többször is harcolt ezzel a Zane-nel? A lány a fekete ködbe nézett. – Az orgyilkosok és allomanták rám tartoznak, és nem Elendre. Semmi értelme idő előtt ezzel aggasztani, éppen elég baja van anélkül is mostanában. A kutya visszaült a hátsójára. – Értem. – Nem hiszed, hogy igazam van, ugye? – Azt hiszem, amit akarok – vágott vissza OreSeur. – Nem ezt parancsolta éppen az imént, kisasszony? – Mindegy – legyintett Vin lemondóan. Bronzot égetett és nagyon keményen kellett koncentrálnia, hogy ne gondoljon a ködszellemre. A jobbja felől érezte, de nem nézett abba az irányba. A napló egyszer sem említette, mi lett a szellemből. Majdnem megölte a Hős egyik társát. Onnantól kezdve szinte egyszer sem merült fel a neve. Ezzel majd egy másik éjszaka foglalkozom – határozta el, de éppen ekkor bronzzal felerősített érzékei egy újabb allomanciára utaló jelet észleltek. Egy erősebb, ismerősebb forrásból. Zane. Felpattant az oromzatra, jó éjt intett a kutyának, majd fejest ugrott a sötétségbe. Köd táncolt az égen, és a különböző irányból érkező szellők békésen csordogáló, fehér patakokat formáztak belőle a levegőben. A lány hol könnyedén érintette őket, hol keresztülsuhant rajtuk, hol pedig úgy lovagolta meg őket, ahogyan a laposan eldobott kavics pattog a víz felszínén. Hamar elérte azt a helyet, ahol utoljára váltak el egymástól Zane-nel. A férfi az elhagyatott utca közepén várt, a jól ismert fekete öltözékben. Vin a macskaövekre ugrott, éppen a Figyelő elé. Ködköpönyegének hullámzó rojtjaiban szinte elveszett. Aztán felegyenesedett.
Sohasem visel köpönyeget? Ez meg hogy lehet? Néhány percig teljesen némán álltak egymással szemben. Zane biztosan tudott a lányt gyötrő kérdésekről, de nem mutatkozott be, és nem üdvözölte őt, még magyarázatot sem adott a jelenlétére. Végezetül belenyúlt a zsebébe és előhúzott egy érmét. Kettejük közé dobta az utcára; a fémdarab hangosan pattant néhányat, majd megállapodott. A férfi felugrott a levegőbe. Vin követte. Mindketten az érmére taszították magukat. Egyikük testsúlya csaknem semlegesítette a másikét, ezért először egymástól távolodva a levegőbe, majd vissza, a talaj felé lökték magukat, akár egy V betű két szára. Zane megperdült, majd újabb érmét dobott maga mögé. Az egy épület oldalának csapódott, így a férfi rátaszítva a lány felé tudta lökni magát. Ekkor valamiféle erő nekivágódott Vin erszényének, amitől kis híján visszazuhant a földre. Mit játsszunk ma este, Zane? – mélázott magában még akkor is, amikor leoldozta erszényét az övéről, amitől a kis csomag zuhanásba kezdett. Rátaszított, és a benne lévő érmék az ő súlya hatására még gyorsabban száguldottak a föld felé. Mikor földet ért, Vin közvetlenül a kis szütyő felett rátaszíthatott az érmékre, míg Zane csak oldalról tudta elérni a kis batyunyi fémet. A lány felfelé lendült, elsuhant a Figyelő mellett a hűvös éjszakában, majd a férfi zsebében lapuló pénzeknek szegezte a saját súlyát. Az idegen ereszkedni kezdett, ugyanakkor megragadta az anyag alatt megbúvó érméket, nehogy kiszakadjanak a zsebéből, egyúttal a lány erszényére taszított. Egy helyben függött a levegőben – Vin felülről tolta lefelé, saját taszítása pedig felfelé irányította. És mivel erőnek erejével megállította a zuhanást, a lány hirtelen elindult hátrafelé. Ezért hát Vin elengedte zsákmányát és hagyta, hogy saját testsúlya a föld felé húzza. A férfi ezzel szemben nem akarta követni lefelé. Visszalökte magát a levegőbe, majd nagyokat szökellve eliramodott. A lába egyszer sem ért a tetőcserepekhez vagy a macskakövekhez. Megpróbált a földre teperni – idézte fel a történéseket a lány. – Aki először lezuhan, az a vesztes. Hát erről lenne szó? Reszketve a levegőbe repítette magát. Óvatosan visszavonzotta magához az erszényét, majd a föld felé dobta és a segítségével felfelé lökte magát. Repülés közben újra visszavonzotta a kezébe a pénzes zsákot, aztán Zane után ugrott, vakmerő módon belevetve magát a sötétbe, hogy utolérje
a férfit. Az éj leple alatt Luthadel tisztábbnak tűnt, mint nappal. Ilyenkor nem látszottak a hamutól elfeketedett épületek, a nyomasztó üzemek, és a kohókból feltörő füstfelhők. A régi világ díszes nemesi erődítményei néma óriásokként vették körbe. A lenyűgöző pompájú épületek némelyikébe alacsonyabb származású nemeseket költöztettek, másokat pedig kormányzati épületként használtak. A többi – miután Elend parancsára kifosztották őket – használaton kívül állt, festett üvegablakaik mögül nem szűrődött ki fény; boltíveikben, szobraikban és freskóikban senki sem gyönyörködött. Vin nem tudta biztosan, Zane szándékosan tart-e a Hasting-vár felé, vagy egyszerűen csak itt érte utol. Akárhogy is volt, a hatalmas létesítmény fenyegetően hatott az éjben. A lány közeledtére a Figyelő megfordult, és egy maréknyi érmét dobott felé. Vin nagyon óvatosan, puhán rátaszított a fémpénzekre. A férfinak sem kellett több: abban a pillanatban acélt lobbantott és még erősebben nyomta a fémdarabokat. Ha a lány is megkettőzött erővel taszított volna, a férfi támadása hátralöki, így viszont képes volt kivédeni a támadást, és az érmék pályát tévesztve elzuhogtak mellette. Zane nem habozott: megint a lány erszényére összpontosított, aminek segítségével felrepítette magát a Hasting-vár egyik falára. Ám ellenfelét nem érte felkészületlenül a fogás. Fellobbantotta a forraszt és két kézzel megragadta az erszényt, majd kettészakította. Érmék záporoztak szerteszét és süvítettek a föld felé Zane taszító erejének hatására. Vin kiválasztott egyet közülük, rátaszította magát, és amint a fémpénz földet ért, emelkedésbe kezdett. Majd sebesen megpördült és felfelé fordította az arcát. Óntól felerősített érzékeivel hallotta, ahogy a maroknyi érme valahol mélyen a lába alatt a kőre ömlik. Így is hozzájuk tudott férni, de nem kellett a testén vinnie őket. Zane után lőtte magát, a vár egyik külső tornya felé, amely baljósan ágaskodott a sötétben valahol tőle balra. A Hastingoké volt az egyik legimpozánsabb lakóerődítmény a városban, egyetlen gigantikus, magas és ugyanakkor széles toronnyal a közepén, melynek tetejében bálterem várta a vendégeket. Ezt a középső tornyot egyenlő távolságban hat kisebb vette körbe, és mindegyiket vastag fal kötötte össze a legnagyobbal. Elegáns, fenséges építmény benyomását keltette a vár. A fekete ruhás minden bizonnyal éppen emiatt választotta helyszínül. A lány már a férfit figyelte, mert annak taszítása egyre veszített az
erejéből: túl távol került a horgonyként használt pénzdaraboktól. Zane sötét alakja közvetlenül fölötte megpördült a gomolygó ködben, de még mindig jóval a fal pereme alatt. Vin erősen rárántott néhány, mélyen a földön heverő érmére, és felhúzta őket a levegőbe, hátha szüksége lesz rájuk. Az ellenfele egyenesen felé száguldott. A lány ösztönösen a férfi zsebében található érmékre taszított, majd rájött, valószínűleg a másiknak pont ez a célja: felgyorsulni úgy, hogy eközben a lányt lefelé taszítja. Zuhanás közben eleresztette Zane-t, így hamarosan elhaladt a korábban a levegőbe rántott pénzek mellett. Az egyiket a kezéhez vonzotta, egy másikra pedig rátolt, amitől az érme a falnak ütközött. Aztán Vin oldalirányba kilőtte magát. Ellenfele elzúgott mellette a levegőben. A köd felkavarodott körülötte. De hamarosan újra felbukkant – valószínűleg ő is egy földön fekvő érmét használt fel –, és két markából pénzeket szórt a lány arcába. Vin megpördült, és újból eltérítette az érméket. Azok körülötte suhantak el, ő pedig többször is hallotta, amint a fémek a háta mögött nekiütköznek valaminek a sűrű ködben. Egy másik falnak: tehát a vár két külső tornya között csapott össze a fekete öltözékű ködszerzettel. Tőlük balra és jobbra egy-egy ívelt fal húzódott, így a központi torony nem messze előttük emelkedhetett. Eszerint egy kőfalakból épített háromszög csúcsában harcoltak. Zane a lány felé iramodott. Vin szinte teljes súlyát a férfinak tolta, amikor rájött, hogy ellenségénél már nincsenek érmék. Ámde valamire rátaszított – ugyanarra a pénzre, amit korábban a saját súlyával a falnak csapott. Gyorsan felfelé lökte magát, megpróbált kikerülni a férfi útjából, de az is ívesen felfelé irányította magát. Összeütköztek, és mindketten zuhanni kezdtek. Amint összegabalyodva forogtak a gomolygó ködben, Zane megragadta a lány felkarját, és belenézett a szemébe. Nem látszott dühösnek, még csak igazán erőszakosnak sem. Nyugalom áradt belőle. – Ezek lennénk mi, Vin – szólt halkan. Öltözékük némán verdesett a szélben és a fehér párában; a lány ködköpönyegének sallangjai szinte körbetekerték Zane-t. – Miért mentél bele a játékukba? Miért hagyod, hogy irányítsanak? Vin gyengéden a férfi mellkasára tette a kezét, majd rátaszított az érmére, amit a kezében szorongatott. A taszítás ereje kiszabadította a férfi
szorításából, amitől Zane egyszerre felfelé és hátrafelé repült. A lány néhány lépéssel a föld fölött rátolt a lehullott érmékre és újból a levegőbe emelkedett. A sötétben elhaladt az ellenfele mellett. Mosolyt látott a zuhanó férfi arcán. Lefelé koncentrált, próbálta elkapni a föld felé tartó kék vonalakat, majd vasat lobbantott, és egyszerre mindet magához vonzotta. Kék vonalak cikáztak körülötte. Az egymás után a levegőbe emelkedő érmék teljesen körülpásztázták a meglepett Zane-t. Vin a tenyerébe rántott néhány véletlenszerűen kiválasztott pénzdarabot. Nézzük, most is a levegőben tudsz-e maradni! – mosolygott, miközben ellőtte az érméket, amitől a többi fémpénz is szétszóródott az éjszakában. A férfi zuhanása nem maradt abba. A lány is ereszkedni kezdett. Jobbra és balra is dobott egy-egy érmét, majd rájuk taszított, amitől azok szétrepültek a ködben, a fal irányába. Fém csattant kőnek, és ő egy rándulással megállt a levegőben. Erősen tolt, nehogy akaratlanul is helyet változtasson, miközben arra számított, hogy a Figyelő odalentről fogja vonzani. Ha ő vonz, és én is vonzok, akkor mindketten lezuhanunk. Ám én megtartom az érméket kettőnk közt a levegőben. Ő fog először a földbe csapódni. Ekkor egy pénzérme suhant el mellette. Ez meg mi volt?! Honnan szerezte? Hiszen már minden fémdarabkát odébb taszított a földről. A kis pénzdarab folyamatos ívet leírva repült felfelé a ködben, kék vonalat húzva maga után, amit a lány allomanta szeme tisztán látott. Tőle jobbra, a fal tetején állapodott meg. Épp idejében pillantott le, hogy észrevegye Zane-t, aki lassított, majd felrántotta magát a pénz után. Önelégült ábrázattal szállt el a fiatal lány mellett. Micsoda hencegő! A király védelmezője ekkor elengedte a balján lévő érmét, de a jobb oldaliakra még most is taszított. Ettől balra rándult volna és a falnak ütközik, hacsak nem hajít újabb érmét a kőfal felé. Aztán erre a pénzre is rátaszított, amitől újra magasabbra lódult. Egy harmadik érme segítségével balra kanyarodott, majd folytatta a falak közti ugrándozást oda-vissza, amíg végül le nem telepedett a kőfal tetején. Mosolyogva megpördült a levegőben. A fal felett lebegő Zane elismerően biccentett, amikor ellenfele elhaladt mellette. Vin észrevette,
hogy néhány korábban eldobott érméje a férfihoz került. Itt az ideje, hogy én is támadásba lendüljek – vélte a lány. Jó erősen rátolt a Figyelő kezében tartott pénzekre, amitől elindult felfelé. Zane viszont még mindig a fal tetején lévő fémre taszított, így nem kezdett el zuhanni, hanem a két erő kiegyenlítéseként létrejött középpontban lebegett – saját taszítóereje felfelé, míg Vin erőfeszítése lefelé irányította. A lány hallotta a küszködő ködszerzet morgását, és még erősebben taszított. Annyira összpontosított, hogy alig vette észre, amikor a férfi újabb érmét vett elő a másik tenyeréből és ellőtte az ő irányába. Már készült az ellentaszításra, de szerencsére Zane eltévesztette a célt, így az érme pár centire mellette repült el. Vagy mégsem. Ugyanis rögtön ezután a fémdarabka visszafordult, lefelé tartva, és eltalálta a hátát. Zane erősen vonzani kezdte, amitől az érme belefúródott Vin bőrébe. A lány levegő után kapkodott, és forraszt lobbantva próbálta elérni, hogy a fém ne hatoljon keresztül a testén. A Figyelő azonban nem enyhült meg. Vin a fogát csikorgatta, de a férfi sokkal nehezebb volt, mint ő, s így a lány centiről centire egyre lejjebb ereszkedett, mindvégig erőlködve, hogy taszításával meg tudja tartani a kettejük közti távolságot, miközben a fémdarab fájdalmasan egyre beljebb fúrta magát a hátába. „Soha ne menj bele a nyers taszítóerőről szóló mérkőzésekbe, Vin! – figyelmeztette annak idején Kelsier. – Túl könnyű vagy – így nem nyerhetsz!” Úgy döntött, nem tolja tovább az érmét Zane kezében. Rögtön zuhanni kezdett. Közben újra enyhén rátaszított, amitől egy kis szabadságot nyert, és az utolsó pillanatban a saját végső tartalékát is elhajíthatta. A pénzecske csengve csapódott neki a falnak, és Vin egy taszítással ki tudta szabadítani magát Zane és a hátába fúródó érme csapdájából. A férfi fegyvere a saját mellkasának vágódott, és a ködszerzet fájdalmában felmordult: egyértelműen az volt a célja, hogy Vin újra összeütközzön vele. A lány mosolyra húzta a száját, majd a férfi kezében lévő érmét kezdte vonzani. Adjuk meg neki, amit akar. A Figyelő éppen idejében fordult meg. Még látta, amint Vin lába a mellkasába rúg és leteríti. A lány megpördült, és maga alatt érezte a férfi összecsukló testét. Élvezte a győzelmet; örömében megpördült a kőfal
tetején húzódó gyalogjáró felett. Ekkor azonban észrevett valamit: halovány kék vonalak fénylettek a ködben. Zane messzire taszította az összes érmét. A lány kétségbeesve megragadta az egyiket és próbálta visszahúzni magához. Azonban túl későn cselekedett: eszeveszetten keresgélt valami más fémforrás után, de csak követ és fát talált a közelben. Végül figyelmetlenségében a kő gyalogjáróra esett, és addig bukdácsolt ködköpönyegébe gabalyodva, míg a kőkerítés meg nem állította. Értetlenül megrázta a fejét és fellobbantott egy kis ónt, amitől kitisztult a látása, de ezzel a többi érzékszerve és fájdalma is felerősödött. Biztos volt benne, hogy legalább Zane-t elintézte. Úgy hullott a mélybe, akár egy… A Figyelő azonban néhány méterrel odébb lebegett. Talált egy érmét – Vin elképzelni sem tudta, hol –, és most arra tolta magát. Mégsem lőtte ki magát. Néhány méterrel a fal felett körözött, még mindig félig görnyedt tartásban a testére mért rúgás eredményeként. Vin tátott szájjal figyelte, amint ellensége lassan körbe-körbe forog a levegőben, kinyújtott karral, ahogyan egy gyakorlott akrobata pörög a rúdján. Látszott rajta, hogy minden erejével összpontosít, izmai pedig – a karján, arcán, mellkasán – pattanásig feszültek. Addig forgott a levegőben, míg szembe nem került a lánnyal. Ő lenyűgözve szemlélte a jelenetet. Lehetséges egy érmére nagyon enyhe erővel taszítani, úgy, hogy közben az illető az ellentétesen ható erőt is szabályozza, viszont hihetetlenül bonyolult feladat. Olyannyira, hogy még Kelsiernek sem mindig sikerült. A ködszerzetek általában csak rövid ugrásokra, repülésekre használták a taszítás képességét. Amikor példának okáért Vin lefelé zuhant, úgy lassult le, hogy röviden – de erőteljesen – rátaszította magát egy eldobott érmére, amivel ellensúlyozta a lendületét. Még életében nem találkozott olyan allomantával, aki így tudta volna irányítani az erejét, mint Zane. Ez a képessége nem sokat ért a harcokban, hiszen ahhoz túlságosan erősen kell összpontosítani. Ugyanakkor a mozdulatokból áradó kellem és báj elhitették Vinnél, hogy az allomancia nem csupán az összecsapásokról és öldöklésről szól. Kecsesség és gyakorlat is kell hozzá. Akár egy művészeti forma esetében. A fekete ruhás tovább forgott, majd végül kiegyenesedett, és férfihoz illő pózba vágta magát. Aztán némán és lassan leereszkedett a gyalogjáróra. Megvetés nélkül mérte végig a köveken fekvő lányt.
– Nagyon ügyes vagy – jelentette ki. – És egészen erős is. Magas, lehengerlő modorú férfi volt. Akár… akár csak Kelsier. – Miért jöttél el a palotába? – Vin lassan talpra állt. – Tudni akartam, hogyan bánnak veled. Mondd meg nekem, leány, miért van az, hogy mi, ködszerzetek – a hatalmunkban lévő erő ellenére – hajlandók vagyunk rabszolgaként mások szolgálatába szegődni? – Rabszolgaként? – A lány megrázta a fejét. – Én nem vagyok rabszolga. Zane megrázta a fejét. – Kihasználnak, Vin. – Néha jó érzés, ha az ember hasznos. – Ezt csak a bizonytalanság mondatja veled. Jó darabig nem tudta, mit válaszoljon; de aztán a férfi szemébe nézett: – Honnan szerezted a végén azt az érmét? Egy sem volt a közelben. Zane elmosolyodott, majd kitátotta a száját és kivett egy pénzdarabot. A fém csilingelve pottyant a kőre. Vin óriásira nyitotta a szemét. Egy másik allomanta nem lehet hatással a testedben lévő fémre… Micsoda egyszerű trükk! Hogy én erre még nem gondoltam! És miért nem jutott Kelsiernek sem az eszébe? Zane megint a fejét rázta. – Mások vagyunk, mint ők, Vin. Nem vagyunk részei az ő világuknak. Mi a ködben vagyunk otthon. – Én azokhoz tartozom, akik szeretnek – válaszolta a lány. – Akik szeretnek? – súgta a Figyelő. – Válaszolj! Szerinted megértenek téged? Meg tudnak egyáltalán érteni? És szerethet-e az ember olyat, amit nem tud megérteni? Csak nézte a lányt, de amikor az nem válaszolt, rátaszított a néhány perccel azelőtt eldobott érmére és eltűnt a ködben. A lány nem követte. A férfi szavai nagyobb súllyal ereszkedtek a szívére, mint azt remélni merte volna. Nem vagyunk részei a világuknak… A Figyelő nem tudhatta, hogy Vin maga is a helyét keresi a világban. Hogy éppen azt próbálja eldönteni, vajon nemeshölgy, orgyilkos, vagy valami egészen más. Így hát ezek a szavak szokatlanul nagy jelentőséggel bírtak a számára. A férfi kívülállónak érezte magát, és egy kicsit a lány is így volt ezzel.
Ugyanakkor ez jelentette a gyenge pontját is. Talán Straff ellen fordíthatná a követet: hogy hajlandó volt vele megküzdeni – hogy felfedte a kilétét –, legalábbis erre utalt. Mélyen beszívta a hűvös ködöt, de a szíve még most is hevesen dobogott a beszélgetéstől. Elfáradt, és mégis élettel telinek érezte magát attól, hogy végre összecsaphatott egy nála erősebb ellenféllel. Az elhagyatott és ködbe burkolt várfal tetején döntésre jutott. Újra meg kell küzdenie Zane-nel.
Bárcsak a Mélység máskor jött volna el, és ne taszította volna az embereket kétségbeesésbe, ami megbéklyózta cselekedeteiket és meggyőződésüket!
Tizennyolcadik fejezet
– Öld meg! – suttogta Isten. Zane hangtalanul lebegett a ködben Elend Venture nyitott erkélyajtaja előtt. A sűrű pára menedéket nyújtott a király tekintete elől. – Végezz vele! – súgta Isten újra. Bizonyos tekintetben gyűlölte Elendet, bár még sohasem találkozott vele. Az ifjú király testesített meg mindent, ami ő is lehetett volna. Szerették. Kiváltságos helyzetben élt. Elkényeztették. Ellenség volt, akadály a hatalomhoz vezető úton, aki miatt Straff – és így maga Zane is – elesett a Belső Uradalom irányításától. Ugyanakkor mégiscsak a testvére. A Figyelő lassan, csendesen leereszkedett a földre a Venture-vár előtt. Kezébe vonzotta horgonyait – három fémrudat, amikre eddig taszította magát. Vin hamarosan megérkezik, és akkor ő már nem akar a közelben tartózkodni. A lány ugyanis különös képessége révén mindig kiszimatolta, merre jár; sokkal kifinomultabb érzékekkel rendelkezett, mint azok az allomanták, akikkel eddig találkozott vagy megküzdött. Nem csoda, hiszen a lányt maga a Túlélő tanította. Bárcsak ismerhettem volna! – tűnődött Zane, miközben halkan keresztülosont a kerten. – Ő tudta, mit jelent egy ködszerzet hatalmával bírni. Ő nem hagyta magát befolyásolni. Megtette, amit meg kellett tenni, akármilyen könyörtelennek is tűnt.
Legalábbis a legenda így tartja. Zane megállt a külső várfal előtt, az egyik pillér tövében. Lehajolt és elmozdította a helyéről azt a macskakövet, amely alá a palotában működő kém az üzenetet rejtette. Kivette a papírt, visszatette a követ, aztán a földre dobott egy érmét és beleveszett az éjszakába. Nem settenkedett. Nem lopakodott, lapított, vagy kuporodott össze. Legszívesebben nem is rejtőzködött volna. Határozott léptekkel közeledett a Venture-táborhoz. Úgy érezte, a ködszerzetek életük túl nagy részét töltik bujkálással. Bár az is igaz, hogy élvezte a névtelenséggel járó viszonylagos szabadságot. Mégis: a tapasztalatai azt mutatták, hogy egy ködszerzet élete túlnyomórészt inkább kötöttségekkel jár, mint szabadsággal. Pont emiatt tudtak rajtuk uralkodni, és emiatt viselkedett a társadalom nagy része is úgy, mintha nem is léteznének. Zane egy őrhely felé tartott, ahol két katona melegítette magát egy tűzrakás mellett. Rosszallóan a fejét rázta, hiszen a tűz fényétől elvakított őröknek szinte semmi hasznuk sincs. Az átlagember félt a ködtől: eszerint még annyit sem értek, mint gondolta. Nem a pökhendiség mondatta vele, egyszerű tény volt: az allomantáknak sokkal több a hasznuk, és értékesebbek is, mint a hétköznapi halandók. Ezért alkalmazott Zane ónszeműeket is, akik a sötétben őrködtek a megbízásából. Ezek a hagyományos katonák leginkább csak a formaság miatt kellettek. – Öld meg őket! – szólt Isten parancsoló hangja, ahogy a ködszerzet egyre közelebb lépett hozzájuk. Elhessegette a tanácsot, bár egyre nehezebben tudta figyelmen kívül hagyni a hangokat. – Megállj! – kiáltotta az egyik őr, és támadóállásba eresztette a lándzsáját. – Ki az? Zane fennhéjázva rátaszított a fegyverre, amitől a nyél megfordult a katona kezében. – Ki más lehetne? – csattant fel mérgesen, és belépett a tűz fényébe. – Zane nagyúr! – hebegett a másik katona. – Hívjátok ide a királyt! – parancsolta a ködszerzet. – Mondjátok meg neki, hogy a parancsnoki sátorban várom! – De uraság – ellenkezett az őr –, későre jár. Őfelsége már bizonyára… Zane laposan az őrre pillantott. A köd körbevette őket és lassan örvénylett. Még csak érzelmi allomanciához sem kellett folyamodnia: a
katona engedelmesen tisztelgett és szaladt, hogy végrehajtsa a parancsot. A Figyelő végigsétált a táboron. Bár sem egyenruhát, sem a ködköpönyegét nem viselte, a katonák megálltak és tisztelegtek, amikor elhaladt mellettük. Ez a dolgok rendje. Ismerték, tudták a származását, és tisztelték. Ám azzal is tisztában volt, hogy ha Straff nem titkolta volna el a fattyat, most nem játszhatná a titkos fegyver szerepét. Ez a titok kényszerítette a becstelen életre, miközben Elendnek kijárt az elismerés. Ugyanakkor Straff legalább mind ez idáig elrejthette törvénytelen fiát a világ szeme elől. Még most is, amikor már egyre többen suttogtak Straff ködszerzetéről, kevesen jöttek rá a kapcsolatuk természetére. Ezenfelül a kemény élet megtanította a túlélésre a rejtőzködő fiatalembert. Erős és befolyásos férfi vált belőle. Olyan tulajdonságokkal rendelkezett, amelyek Elendnek valószínűleg nem sokat jelentettek. Azonban gyermekkora egy másik sajnálatos folyományaként megőrült. – Öld meg! – súgta Isten, amikor elhaladt egy másik őrhely mellett. A hang minden alkalommal megszólalt, ha csak meglátott egy embert, és Zane csendes, ám állandó társává vált. A férfi tudta magáról, hogy őrült. Mindent egybevetve egyáltalán nem volt nehéz kitalálni. A közönséges emberek nem hallanak a fejükben hangokat. Ő azonban hallott. Ugyanakkor nem gondolta, hogy az elmebaj mentség lehet az ésszerűtlen viselkedésre. Van, aki megvakul, és van, akinek nehéz a természete, mások pedig hangokat hallanak. Végül is egyre megy. Nem a hiányosságaink határoznak meg minket, hanem az, ahogyan felülkerekedünk rajtuk. Ő például figyelmen kívül hagyta a hangot. Akkor ölt, amikor akart, nem amikor parancsot kapott rá. Számítása szerint még szerencsésnek is mondhatta magát. Éppenséggel látomásokat is láthatna, vagy összekeverhetné a valóságot a hallucinációkkal. De ő legalább képes uralkodni magán. Az esetek nagy részében. A parancsnoki sátor feszítő fémkapcsaira taszított, amitől a sátorlapok felcsapódtak és utat engedtek neki. A katonák kétoldalt rémülten tisztelegtek. A ködszerzet bekémlelt a sátorlapok alá. – Uram! – köszöntötte az őrjárat parancsnoka. – Öld meg! – hangzott Isten utasítása. – Egyáltalán nem pótolhatatlan.
– Papírt! – rendelkezett Zane, és egy nagy asztalhoz lépett. A tiszt feltápászkodott, hogy engedelmeskedjen, és megfogott egy halom papirost. Zane a fémhegynél fogva magához vonzott egy tollat, és az eszköz a helyiségen átrepülve a kezében landolt. A tiszt utána vitte a tintát. – Itt gyülekeznek a csapatok és az éjszakai őrjáratok – magyarázta a ködszerzet, miközben számokat és ábrákat vetett a papírra. – Ma éjszaka lestem ki őket Luthadelben. – Igazán ügyes, uram – bókolt a katona. – Nagyra értékeljük a segítségét! Zane meglepődött, de visszatért az íráshoz. – Nem vagy a felettesem, katona. Még csak egy szinten sem vagyunk. Én nem „segítséget” nyújtok. Kielégítem hadseregem szükségleteit. Megértetted? – Természetesen, uram. – Akkor jó. – Zane befejezte a jegyzetelést és átadta a papírt a katonának. – Most pedig távozz! Máskülönben úgy teszek, ahogy egy jó barátom tanácsolta, és a torkodba döföm ezt a pennát. A katona átvette a lapot, és gyorsan elhagyta a sátrat. Zane türelmetlenül várt. Straff még nem érkezett meg. Végül halkan szitkozódva ismét rátaszított a sátorlapokra, és kisétált az éjszakába. Straff sátra vörösen fénylő világítótoronyhoz hasonlított a számos lámpásnak köszönhetően. Zane elhaladt az őrök mellett, akik tudták, hogy legjobb, ha hozzá sem szólnak, majd belépett a sátorba. Straff éppen vacsorázott. Magas férfi volt, akinek barna haját mindkét fia – két legfontosabb gyermeke – örökölte. Finom, nemesi ujjaival elegánsan forgatta az evőeszközöket. Fel sem nézett, amikor a fia belépett. – Elkéstél – rótta meg ehelyett. – Öld meg! – súgta Isten. Zane ökölbe szorította a kezét. Ezt az utasítást volt a legnehezebb figyelmen kívül hagyni. – Igen – mondta. – Elkéstem. – Mire jutottál ma este? – kérdezte az apja. A fiatal férfi a szolgákra pillantott. – A parancsnoki sátorban kellene megbeszélnünk mindezt. Csakhogy az apja nem mozdult, mindössze tovább kanalazta a levest, jelezve, hogy Zane nem utasítgathatja. Viselkedése dühítően hatott, de
cseppet sem volt meglepő. Zane ugyanígy viszonyult az őrjárat parancsnokához alig néhány perccel azelőtt. Jó tanító okította. Végül nagyot sóhajtva leült. Az asztalra fektette a karját, és unottan köröket rajzolt egy késsel, miközben figyelte apja jóízű, de kimért falatozását. Egy szolga közelített, hogy megkérdezze, vajon kér-e vacsorát, de a fiú intésére visszafordult. – Öld meg Straffet! – parancsolta Isten. – Vedd át a helyét! Erősebb vagy nála. Sokkal jobban tudnál kormányozni. Viszont – szemben vele – én nem vagyok épelméjű. – Nos? – kérdezte az apa. – Náluk van az Uralkodó atiuma, vagy nincs? – Nem tudom biztosan. – A lány bízik benned? – Egyre jobban – nyugtatta meg apját a ködszerzet. – Egyszer láttam atiumot használni, amikor Cett orgyilkosaival harcolt. Straff jelentőségteljesen bólintott. A nagyúr valódi szakértelemre tett szert. Az ő érdeme, hogy az Északi Uradalom elkerülte azt a káoszt, ami egyébként az egész Végső Birodalmat jellemezte. Straff hatalma nem gyengült a szkái felett, és a nemesek sem lázadoztak. Bár az is hozzátartozott az igazsághoz, hogy hatalma megerősítése érdekében ki kellett végeztetni egy-két embert. De hát csak azt tette, amit a szükség megkövetelt. Zane ezt a tulajdonságát tisztelte benne a leginkább. Főleg azért, mert ő maga nem dicsekedhetett el vele. – Öld meg! – rikoltotta Isten. – Gyűlölöd! Nyomorban éltél miatta; már gyermekként a túlélésért kellett küzdened! Miatta vagyok erős! – tiltakozott Zane. – Akkor használd az erődet, és végezz vele! Zane felkapta a szeletelőkést az asztalról. Straff felpillantott a tányérjából, és éppen csak hogy hunyorított, amikor fia a saját húsába vágott. Zane úrfi széles vágást ejtett a felkarján, és a sebből ömleni kezdett a vér. A fájdalom segített ellenszegülni a hang utasításainak. Straff egy ideig nézte a jelenetet, majd intett az egyik szolgának, hogy hozzon törölközőt, nehogy a vér összepiszkítsa a szőnyeget. – El kell érned, hogy újra használjon atiumot! – szólt az utasítása. – Elend talán képes szerezni egy-két gyöngyöt. Csak akkor derül fény az igazságra, ha a lány atiumkészlete teljesen kiürül. – Egy pillanatra elgondolkozott, majd folytatta vacsoráját. – Valójában annyi a dolgod, hogy rávedd, árulja el a készlet rejtekhelyét. Ha egyáltalán van nekik.
A háborodott férfi csak ült, és figyelte, ahogy a vér szivárog a sebből. – Sokkal többre képes, mint gondolnád, apám. Straff felhúzta a szemöldökét. – Ne mondd, hogy te is bedőlsz a legendáknak, Zane! Az Uralkodóról és a lányról szóló hazugságoknak. – Honnan tudod, hogy hazugságok? – Elend miatt – jelentette ki Straff. – Az a fiú hibbant: csak azért uralkodhat Luthadelben, mert minden épeszű nemes elmenekült a városból. Ha a lány valódi hatalommal rendelkezne, és tényleg le tudta volna győzni az Uralkodót, őszintén kétlem, hogy a testvéred valaha is elnyerte volna a hűségét. Zane újabb csíkot vágott a karjába a késsel. De nem mélyesztette be a pengét olyan mélyen, hogy komoly kárt okozzon magának. A fájdalom úgy hatott, mint mindig. Straff végre abbahagyta az evést, és fintorgó ábrázattal figyelte. Zane egy apró, beteges része örömét lelte apja tekintetében. Talán őrülete hozományaként. – És találkoztál Elenddel? – kérdezte a nagyúr. Zane bólintott. Majd az egyik felszolgálólányra pillantott. – Teát! – rendelte sebzetlen karjával. – Meglepődött, hogy követ érkezik a várába. Találkozni akar veled, de egyértelműen nem rajongott az ötletért, hogy eljöjjön a táborba. Kétlem, hogy meggondolja magát. – Talán – morfondírozott Straff. – De ne becsüld alá az ostoba gondolkodását! Akárhogy is, most talán rájön, a kapcsolatunk milyen irányt vesz. Mennyi színészkedés. Ezzel az üzenettel Straff egyértelművé tette az álláspontját: nem hagyja, hogy utasítgassák, vagy kényelmetlen helyzetbe hozzák Elend helyett. Viszont kényelmetlen helyzetbe hoztak téged, apám, hogy ostromra kényszerítettek – gondolta Zane mosolyogva. Straff ugyanis szíve szerint azonnal lerohanta volna a várost, egyezkedés és tárgyalások nélkül. Egy másik sereg érkezése azonban felülírta a tervet. Ha most támadást indít, Cett őt is megsemmisíti. Így viszont várakozásra kényszerült. Arra, hogy a város alatt táborozzon, amíg Elendnek végül megjön az esze és szíves örömest csatlakozik hozzá. Straff ki nem állhatta a várakozást. Zane nem csinált belőle ekkora ügyet. Legalább több ideje marad összemérnie erejét a lánnyal. Gonosz mosolyra húzta a száját.
Amikor a teát kihozták, becsukta a szemét, majd ónt égetett, hogy felerősítse az érzékeit. Sebei szintre életre keltek, az apró fájdalmak lüktetni kezdtek; egész teste feléledt. Nem mondott el mindent Straffnek. A lány egyre jobban bízik bennem – gondolta. – És van valami más is vele kapcsolatban. Olyan, mint én. Talán… ő megérthet. Talán ő megmenthet. Sóhajtva kinyitotta a szemét és a törölközővel letörölte a karját. Néha megijedt a rátörő őrülettől. Vin közelében azonban kevésbé érezte a tébolyt. És most csak ez számított. Elvette a teát a szolgálólánytól – hosszú, befont haj, telt keblek, jellegtelen vonások –, és belekortyolt a forró, fahéjas italba. Straff is megemelte csészéjét, majd habozott. Óvatosan megszaglászta az italt. Fiát vizslatta. – Mérgezett, Zane? A fiú nem válaszolt. – Nyírfaméreg – szaglászott tovább Straff. – Kiábrándítóan unalmas ötlet tőled. Zane még mindig nem válaszolt. Straff vágást imitáló mozdulatot tett. A lány rémülten pillantott fel, amikor az egyik testőre odalépett hozzá. Zane-re pislogott, segítséget várt tőle, de a férfi elfordította a fejét. A szolgáló szánalmasan visított, miközben az őr kivonszolta, hogy kivégezze. Ő kereste a lehetőségét, miként végezhetne vele – gondolta unottan Zane. – Én figyelmeztettem a veszélyre. A király értetlenül megrázta a fejét. Bár nem volt igazi ködszerzet, ónszeműnek született. Mégis, még ilyen képesség mellett is nagy teljesítmény kiszagolni a nyírfa illatát a fahéj alatt. – Zane, Zane… – mormolta az apja. – Mi lenne veled, ha egyszer tényleg sikerülne megölnöd? Ha tényleg meg akarnálak ölni, ezt a kést használnám, nem mérget. De nem mondta ki, amit gondolt: hagyta, hogy az apja higgyen, amit akar. Az öreg király felkészülten várta a gyilkossági kísérleteket. Zane pedig megadta neki az örömöt. Straff két ujja közé csippentett valamit – egy kis atiumgyöngyöt. – Oda akartam adni ezt neked, Zane, de látom, hogy várnunk kell még
vele. Abba kell hagynod ezeket az őrült próbálkozásokat. Ha valaha is sikerrel járnál, honnan szereznél atiumot? Az apja persze nem értette az egészet. Azt hitte, az atium olyan, mint valami kábítószer, amit a ködszerzetek előszeretettel fogyasztanak. Éppen ezért abba a hitbe ringatta magát, hogy ezzel irányíthatja a fiát. Ő pedig nem ábrándította ki a téveszméjéből, és nem kötötte az orrára, hogy saját atiumkészlettel rendelkezik. Ez azonban arra kényszerítette, hogy szembenézzen élete fő megkeserítőjével. Egyre erősebben hallotta Isten hangját, ahogy a fájdalom elapadt. És az összes ember közül, akiről Isten suttogott, apja érdemelte ki leginkább a halált. – Miért? – követelőzött Isten. – Miért nem ölöd meg? Zane a földet nézte maga előtt. Mert az apám – válaszolta magának, és végre elismerte a gyengeségét. Mások megteszik, amit tenniük kell. Ők erősebbek. – Őrült vagy, Zane – vetette oda Straff. Az ifjú felpillantott. – Tényleg azt hiszed, uralni tudnád az egész birodalmat, ha eltennél láb alól? Gondolj a betegségedre! Még egy várost sem lennél képes irányítani. Zane lesütötte a szemét. – Igazad van. Az apja elégedetten bólintott. – Örülök, hogy ebben mindketten egyetértünk. – Egyszerűen támadd le a várost! Könnyen megtaláljuk az atiumot, ha már miénk Luthadel. Az élemedett király elmosolyodott, majd kortyolt egyet a teából. A mérgezett teából. Zane önkéntelenül kihúzta magát a székében. – Ne gondold, hogy mindent tudsz rólam, fiam! A felét sem ismered a terveimnek. A fiatal férfi némán ült, nézte az apját, ahogyan az utolsó korty teát is kiissza a csészéből. – Mi van a kémeddel? Zane letette a jegyzetet az asztalra. – Aggódik, hogy esetleg gyanakszanak rá. Semmilyen értesülést nem tudott meg az atiumra vonatkozóan. Straff biccentett, és letette az üres csészét.
– Visszatérsz a városba és folytatod a barátkozást a lánnyal. A fiú lassan bólintott, majd megfordult és kiment a sátorból. Straff érezte, hogy a nyírfaméreg azonnal hatni kezd. Beszivárgott az ereibe, és ő remegni kezdett. Nyugalmat erőltetett magára, várt néhány pillanatot. Amint azonban meggyőződött róla, hogy Zane nincs a közelben, a testőrre kiáltott. – Hozd ide Amarantát!– parancsolta. – Gyorsan! A katona rohant, hogy teljesítse ura parancsát. Straff némán ült. A sátor halkan susogott az esti szellőben, és ködpamacs kúszott be a korábban nyitott sátorlap alatt. Ónt égetett, hogy felerősítse az érzékeit. Igen… egyértelműen érezte, amint a méreg szétárad a testében. Idegei eltompultak. De még volt ideje. Körülbelül egy óra. Így hát megnyugodott. Ahhoz képest, hogy Zane állítása szerint nem akarta megölni az apját, elég sokszor próbálkozott. Szerencséjére azonban Straffnek volt egy titkos fegyvere, amiről még Zane sem tudott – egy nő. A király elmosolyodott, mikor ónnal felerősített fülével meghallotta a közeledő nő puha lépteit. A katonák azonnal beküldték Amarantát. Straff nem hozta magával az összes szeretőjét – csak a tíz-tizenöt kedvencét. Jelenlegi ágyasai között olyanok is akadtak, akiket nem annyira szépségükért, hanem hatékonyságukért tartott. Amaranta jó példa volt erre. Egy évtizeddel azelőtt még vonzónak lehetett mondani, most azonban már közeledett húszas évei vége felé. Mellei megereszkedtek a szülés után, és Straff akárhányszor ránézett, minden alkalommal feltűntek neki a homlokán és a szemei körül megjelenő ráncok. A legtöbb nőtől általában megszabadult, még mielőtt ebbe a korba léptek volna. Ez az asszony azonban olyan képességekkel rendelkezett, amelyek jól jöttek az öreg királynak. Ha Zane hallotta volna, hogy Amarantát hívatja, bizonyára úgy gondolja, egy kis éjszakai hancúrozásra vágyik. Ám egészen másként állt a helyzet. – Uram! – Amaranta üdvözlésképpen térdre ereszkedett, és vetkőzni kezdett. Legalább bizakodó – gondolta Straff. Pedig azt gondolta volna, hogy négy év után, amely alatt egyszer sem hált vele, már érthetné a helyzetet. A nők nem veszik észre, ha már túl
öregek a férfiak meghódításához? – Vedd vissza a ruhádat, asszony! – horkant fel. Amaranta arca elkomorult, kezét az ölébe ejtette, és félig lehullott blúzában, egyik mellét szabadon hagyva ült a térdén – mintha korosodó, meztelen testével elcsábítani készülne a férfit. – Az ellenszered kell – mondta a király. – Gyorsan! – Melyik, uram? – kérdezte a nő. Nem ő volt az egyetlen gyógyfüves Straff udvarában; négy különböző ember tanította őfelségét az illatok és ízek világára. Viszont Amaranta értett a legjobban a növényekhez. – Nyírfaméreg – válaszolta Straff. – És… talán valami más is. Nem tudom biztosan. – Akkor a szokásos általános szert hozzam, uram? Straff kurtán biccentett. Amaranta felállt és az orvosságos szekrényéhez lépett. Meggyújtotta az égőt és egy kis edényben vizet forralt, majd gyors mozdulatokkal porokat, gyógynövényeket és folyadékokat kevert bele. A kotyvasztáshoz különösen értett – a leggyakoribb mérgek ellenszere, orvosságok és vegyszerek mind megtalálhatók voltak a szekrénykéjében. Straff gyanúja szerint Zane csak arra használta a nyírfamérget, hogy valami mást elfedjen vele. De bármi is volt az, Amaranta löttye elbánik vele – vagy legalábbis beazonosítja. Straff egyre nyugtalanabbul figyelte a sürgő-forgó, félmeztelen nőt. Ezt a keveréket minden alkalommal frissen kellett elkészíteni, de megérte kivárni. Végre Amaranta megfordult és odavitt egy gőzölgő csuprot a férfinak. Straff egy hajtásra kiitta az egészet, hogy a maró, keserű folyadék minél hamarabb a gyomrába kerülhessen. Azonnal jobban érezte magát. Megkönnyebbülten felsóhajtott – sikerült egy újabb csapdát kivédenie. Az utolsó cseppeket is kiitta a biztonság kedvéért. Amaranta visszatért előző, várakozó-térdeplő testtartásához. – Most mehetsz! – parancsolta az asszonynak. Az némán bólintott. Bebújtatta a karját a blúza ujjába, majd elhagyta a sátrat. Straff levegő után kapkodva ült üres, már majdnem lehűlt poharával a kezében. Egy újabb győzelem. Amíg erősnek mutatkozik Zane előtt, a ködszerzet azt csinálja, amire utasítja. Legalábbis ebben reménykedett.
Bárcsak ne hagytam volna abba a segédek keresését, amikor oly sok évvel ezelőtt rábukkantam Alendire!
Tizenkilencedik fejezet
Sazed lecsatolta az utolsó acélelméjét. Magasba tartotta; a karperecszerű fémkarika vörösen csillogott a napfényben. Más szemében értékesnek tűnhetett, de a terrisi számára csak egy kiüresedett hüvely volt – egy egyszerű acél karperec. Megtölthetné, ha akarná, de egyelőre nem érte meg neki a súllyal járó cipekedés. Egy sóhaj kíséretében a földre hajította a karikát. Az üres csengéssel ért földet; kis hamufelhő szállt fel a becsapódás helyéről. Öt hónapnyi raktározás, lelassulva tölteni minden ötödik napot, mintha csak sűrű melaszban lépkednék. És most végre vége. A veszteség ugyanakkor nyereséggel is járt. Úgy, hogy csak néha vette elő az acélelméket. Hatnapi utazással hat hétnek megfelelő gyalogutat tett meg. Térképészeti vörösrézelméje szerint már csak egy hét, mire megérkezik Luthadelbe. Boldog volt, hogy ilyen sok energiát fektetett az utazásba. Talán túl erős érzelmeket váltottak ki belőle a déli falucskában látott halálesetek. Talán feleslegesen sietett ennyire. De hát azért töltötte meg az acélelmét, hogy használja. Felemelte a csomagját, ami így már sokkal könnyebb lett, mint korábban. Bár sok acélelméje kicsi volt, összességében nagy súllyal bírtak. Eldöntötte, hogy a kevésbé értékes vagy a nem teljesen feltöltött fémkarikáktól megszabadul futás közben. Ahogyan a hamuban hagyott acélelmével is tette. Biztosra vette, hogy már a Belső Uradalomban jár. Az északi
hamuhegyek közül már elhagyta Faleastot és Tyriant. Az utóbbit még éppen ki lehetett venni a déli oldalon – még látta magas, magányos csúcsát és lemetszett, elfeketedett kráterét, ha hátranézett. A vidék egyre laposabb lett. A barna fenyőcsoportosulások helyett megjelentek a Luthadel körül olyannyira jellegzetes nyúlánk, fehéres nyárfák. Úgy néztek ki, mintha csontvázak nőttek volna ki a fekete földből. Általában csomókban magasodtak, hamu csúfította fehér kérgük göcsörtös volt és sebhelyes. Mintha… Sazed megtorpant. A központi csatorna, az egyik Luthadelbe vezető főútvonal mellett állt. Most azonban egy csónak sem hajózta; manapság kevesen vállalkoztak utazásra. Még annál is kevesebben, mint a Végső Birodalom idején, amikor útonállók leselkedtek mindenfelé. Több ilyen csapatot is maga mögött hagyott sietős útja során. Magányos utazó tényleg nagyon ritkán tűnt fel errefelé, ám seregek annál gyakrabban – és a szeme előtt tekergőző füstkígyókból ítélve éppen sikerült beleszaladnia az egyikbe. Félúton Luthadel és jelenlegi tartózkodási helye között táboroztak. Egy darabig csendben gondolkodott. Lusta hamupelyhek szálldostak körülötte. Dél felé járt. Ha a sereg küldött felderítőket, nagyon nehéz dolga lesz kikerülni a tábort. Ráadásul az acélelméi is kiürültek. Nem tudna elmenekülni, ha üldözőbe vennék. Furcsállta, hogy a fővároshoz ilyen közel vert sátrat a sereg. Kicsodamicsoda hadai lehettek, és vajon milyen veszéllyel fenyegettek? Kíváncsisága, egy tudós kíváncsisága, arra ösztökélte, hogy keressen egy magasabb pontot, ahonnan szemügyre veheti a csapatokat. Bármilyen értesülés sokat jelenthet Vinnek és a többieknek. Talált is egy dombot, amelynek a tetején kimondottan sok nyárfa virított. A csomagját ledobta egyikük tövébe, aztán elővett egy vaselmét és elkezdte feltölteni. Érezte, ahogy a súlya csökken, és végül könnyedén felmászott a vékony fa tetejébe – teste olyan könnyű lett, hogy erőlködés nélkül fel tudta húzni magát. A gyér lombok között gubbasztva ólomelméjét hívta segítségül. Látómezejének peremén minden elhomályosodott, viszont a középpontban egészen jól kivehette a völgyben elterülő csoportosulást. Jól gondolta: tényleg katonák voltak. Csak abban tévedett, hogy embereket lát. – Az elfeledett istenekre… – suttogta, és meglepetésében csaknem
lefordult a fa tetejéből. A sereget a legegyszerűbb és legkezdetlegesebb módon szerelték fel. Sehol egy sátor, jármű, vagy ló. Csak több száz hatalmas tűzrakás, amelyek mindegyikét alakok vették körül. Sötétkékbe öltözött alakok. A testmagasságuk nagy változatosságot mutatott. Egyesek csak másfél méteresre nőttek, de akadtak köztük háromméteres és még annál is nagyobb példányok. Mindannyian ugyanahhoz a fajhoz tartoztak. Sazed jól ismerte a kolosszokat. Ezek a lények – bár alapvetően hasonlítottak az emberhez – folyamatosan növekedtek. Az évek múlásával nemcsak hogy öregebbek, hanem nagyobbak is lettek. Mindez addig tartott, míg a szívük végül már nem volt képes működtetni a hatalmas testet. Ilyenkor meghaltak: saját testük gátlástalan növekedése vetett véget az életüknek. Haláluk előtt azonban óriási termetet értek el és rendkívül veszélyeseknek számítottak. Sazed leugrott a fáról. Kis súlya miatt puhán, lágyan ért földet. Sietősen végignézte vörösrézelméit. Amikor megtalálta a megfelelőt, felcsatolta a bal karjára, aztán visszamászott a fára. Sietve előkeresett egy névjegyzéket. Valahová kijegyzetelt egy könyvet a kolosszokról, amit azért tanulmányozott, hogy kiderítse, vajon eme lényeknek van-e vallásuk. Valaki felolvasta neki a jegyzeteket, így el tudta raktározni a vörösrézelméjében. Természetesen emlék formájában is megvolt a könyv, de ha túl sok közvetlen tudással terheli meg az elméjét, akkor azzal tönkreteheti… Ez az! – gondolta, és tanulmányozni kezdte a jegyzeteket. A vörösrézelméből előhívta, majd a saját elméjébe töltötte a tudást. A legtöbb kolossz teste megadja magát, még mielőtt elérné a huszadik életévét. Az „ősibb” példányok masszív, erős teste gyakran három és fél méteres magasságig is nyújtózik. Ugyanakkor nagyon kevés kolossz éri meg ezt a kort – és nem csupán a gyenge szívük miatt. Társadalmukban – ha lehet annak nevezni – rendkívüli erőszak uralkodik. Az izgalom hirtelen átvette az aggodalom helyét, így Sazed megint ónt használt, hogy jobban lásson. Végigpásztázta a több száz emberszerű lényt, hogy alátámassza az olvasottakat. Nem volt nehéz összecsapásokat találnia. A tüzek körüli dulakodás megszokottnak tűnt, és érdekes módon mindig azonos méretű kolosszok között zajlott. Sazed még jobban felnagyította a látványt – a hányingert elkerülendő jó erősen megkapaszkodott a fában –, és ekkor először sikerült alaposan szemügyre
vennie egy kolosszt. Egy kisebb méretű példány volt – talán úgy száznyolcvan centis. A teste hasonlított az emberéhez: két kar, két láb, bár a nyak nem igazán különült el. Semmiféle szőrzet nem fedte a koponyát. A legkülönösebb vonása mégis kék bőre volt, ami lazán és ráncosan lógott a testén. Úgy nézett ki, mint egy kövér ember, akinek az összes haját leszívták, és kinyúlt bőre elhordott ruhaként lötyög a testén. Gyomorforgató látványt nyújtott, főleg olyasvalakinek, aki már amúgy is a hányingerrel küzdött. A lény fülei mélyen lelógtak, túlértek még az állán is. Orra semmilyen alakot nem öltött, hiszen a porc is hiányzott belőle. A karjairól és lábairól lógott a bőr, és csak egy durva vászonból szőtt ágyékkötőt viselt. Sazed elfordította kicsit a fejét, és kiválasztott egy nagyobb példányt – talán kétszáznegyven centiméteres lehetett – tanulmányozás céljából. A bőr ezen a szörnyetegen nem lötyögött annyira, de az ő izmai sem töltötték ki teljesen az irháját. Orra furcsán kicsavarodva, laposan ült arcában, a vaskos nyakon nyugvó hatalmas fej alaposan összenyomottnak tűnt. A lény odafordult az egyik társához, és rásandított. A bőr a szája körül is túl bőnek bizonyult, az ajkak nem záródtak teljesen, és a szemét körbevevő mélyedés is túl nagy volt, így kilátszottak az izmok. Mintha… valaki bőrből készült álarcot viselne – gondolta Sazed, és megpróbálta túltenni magát az undorán. – Ezek szerint… a testük folyamatosan nő, de a bőrük nem? Elképzelését igazolta egy körülbelül háromméteres kolossz megjelenése. Fajának kisebb tagjai gyorsan szétszóródtak érkezésekor. A gigász döngő léptekkel a tűzhöz igyekezett, ahol nyárson sült lovakat forgattak. Ennek az óriási lénynek olyan feszesen fedte testét a bőre, hogy itt-ott már szakadozott. A szőrtelen, kék hús felfeslett a szeme, a szája széle, és az óriási mellizmok körül. Sazed még azt is látta, hogy vér serken a szakadás mentén. Ahol nem szakadt el a bőr, ott szinte pattanásig feszült. A fület és az orrot például annyira lelapította, hogy azok szinte el sem különültek az arc többi részétől. A terrisi tanulmányai most már nem tűntek annyira elméletieknek. A kolosszok elérték a Központi Uradalmat. Egy ilyen erőszakos és fékezhetetlen népség, akiket még az Uralkodó is távol tartott a civilizációtól! Kioltotta az ónelméjét, és örömmel tapasztalta, hogy
közönséges látása visszatér. El kell jutnia Luthadelbe, hogy figyelmeztesse a többieket. Ha… Ekkor megdermedt a látványtól. Egy gond volt azzal, ha felerősítette a látását. Ilyenkor átmenetileg nem látott jól közelre. Éppen ezért nem volt szokatlan, hogy nem vette észre a nyárfái alatt köröző kolossz járőröket. Az elfeledett istenekre! Szorosan megkapaszkodott a fa csúcsában, és gyorsan járt az esze. Néhány kolossz máris nagyon közel jött. Ha most leugrana, túl lassú lenne a meneküléshez. De mint mindig, most is volt nála egy forraszelme: könnyűszerrel lehetne olyan erős, mint tíz ember együttvéve, és ki is tartana jó ideig. Talán harcolhatna… Ugyanakkor a kolosszoknál megmunkálatlannak látszó, roppant kardokat pillantott meg. Sazed jegyzetei, emlékei, és tudása mind azt mondatták vele, hogy a kolosszok igen veszélyes harcosok. Még ha tíz ember erejével rendelkezne is, akkor sem tudna győzedelmeskedni felettük. – Gyere le onnan! – szólt egy mély és tompa hang alulról. – Azonnal gyere le! Sazed a lába alá pillantott. Egy nagy testű kolossz, akinek a bőre csak mostanában kezdhetett el feszülni, állt a fa tövénél. Majd a lény megrázta a nyárfát. – Azonnal gyere le onnan! – ismételte. Az ajkak nem működnek valami jól. Mint amikor valaki becsukott szájjal próbál beszélni. Nem azon lepődött meg, hogy a lény tud beszélni; a jegyzetei erről is említést tettek. A hangból áradó nyugalmat furcsállotta. Elfuthatnék – cikáztak a gondolatai. Esetleg folytathatná útját a fák tetején, és a nyárfa-csoportosulások közti távolságot leküzdhetné úgy, ha fémelméket ejtene a földre és meglovagolná a fuvallatokat. De nagyon nehéz és nagyon kiszámíthatatlan vállalkozás lenne. És a vörösrézelméit is itt kellene hagynia – ezer év történetét. Így inkább előkészítette a forraszelmét, hogy kéznél legyen, ha erőre lenne szüksége, és elengedte a fát. A kolosszvezér – a terrisi szerint csak az lehetett – vérvörösen villogó szemmel figyelte végig, ahogy Sazed földet ér. A teremtmény nem pislogott. A terrisi azon tűnődött, képes-e egyáltalán pislogni kifeszített bőrével.
A tudós lepottyant a fa mellé, és csomagja után nyúlt. – Nem! – vakkantott a kolossz, és emberfeletti gyorsasággal kapta fel a zsákot. Majd odadobta egy társának. – Szükségem van rá – próbálkozott Sazed. – Mindenben segítek, amiben… – Csönd! – kiáltotta a kolossz olyan hirtelen jött haraggal, hogy a tanító egyet hátralépett. A terrisiek magasak voltak – főleg a terrisi eunuchok –, éppen ezért felettébb nyugtalanítóan hatott eltörpülni egy másik lény mellett… A kolossz csaknem háromméteres magassága, feketéskék bőre, és a lemenő nap vörösével izzó szeme félelmet keltett az akarata ellenére is összekuporodó Sazedben. Nyilvánvalóan ez volt a megfelelő viselkedés, mivel a vezérkolossz biccentett és elfordult. – Gyere! – sziszegte, és keresztülbicegett a kis nyárfaerdőn. A többiek, mind a heten, követték. Sazed nem akarta tudni mi történt volna, ha nem engedelmeskedik. Választott egy istent – Duist, állítólag a fáradt utazók védőistenségét –, és gyorsan elmormolt egy néma imát. Majd előreszaladt és a kolosszhorda mellett maradt, amíg be nem értek a táborba. Legalább nem öltek meg azonnal. Pedig félig-meddig felkészült rá, az olvasottak alapján. Persze a könyvek sem tudhattak mindent. A kolosszokat évszázadok óta távol tartották az emberektől; az Uralkodó csak akkor állt velük szóba, amikor katonai segítséget kért tőlük, lázongást kellett lecsillapítani, vagy újonnan felfedezett társadalmakat kellett leigázni a belső szigeteken. Olyankor ez a népség teljes pusztítást és mészárlást végzett – legalábbis a történetek szerint. Lehet, hogy így szólt a mese a hivatalos változat szerint? – tűnődött. – Talán a kolosszok nem is olyan erőszakos teremtmények, mint ahogy gondoltuk. Az egyik lény mellette hirtelen dühödt, eszeveszett üvöltésbe kezdett. A tudós megpördült, és látta, ahogy a szörnyeteg az egyik társára vetette magát. A kolossz mit sem törődött a hátába fúródott karddal. Ellenfele fejére csapott vaskos öklével. A többiek megálltak, nézték a dulakodást, de egyikőjük sem tűnt rémültnek. Sazed egyre csak hüledezett, mert a támadó fél újra és újra lecsapott
társára, aki védekezésképp előhúzott egy tőrt és próbálta megvágni vele a másik szörny karját. A kék bőr felhasadt és élénkvörös vér serkent, de a támadó megmarkolta ellensége vaskos fejét és csavart rajta egyet. Reccsenés hallatszott, és az áldozat többé nem mozdult. A támadó kihúzta a kardot a hátából és felcsatolta a saját fegyverei mellé, aztán a kezébe vett egy kis erszényt, ami a kard mellé volt erősítve. Ezután csak állt némán, tudomást sem véve a karját csúfító vágásról, a csoport pedig folytatta útját. – Miért? – értetlenkedett Sazed. – Ennek mi értelme volt? A sebzett kolossz megfordult. – Gyűlöltem – válaszolta. – Mozgás! – kurjantotta oda a vezér a kíváncsiskodó terrisinek. Sazed nagy nehezen elindult. A tetemet a földön hagyták. Az erszények – gondolta. Próbálta a gondolatait elterelni a brutális jelenetről. – Mindegyik visz magával erszényt. A kardjukhoz erősítve hordták. Fegyvereiket nem rejtették hüvelybe; egyszerűen bőrszíjakkal erősítették a hátukra. Leginkább csak egyet cipeltek, de a legnagyobb példányok többet is magukra kötöztek. Hasonlítanak az érmés erszényekre – elmélkedett Sazed. – Az ám, csakhogy a kolosszoknak nincs gazdaságuk! Talán a személyes dolgaikat tartják benne? Ugyan mit őrizgethetnek az efféle fenevadak? Megérkeztek a táborba. Nem várták őket őrszemek – de mi szükség is lett volna őrökre? Emberek úgyis csak nagy nehézségek árán surranhattak volna be a táborba. Egy kisebb – másfél méteres – kolosszokból álló csapat szaladt eléjük, ahogy beértek a táborba. A gyilkos odadobta az egyiknek újonnan szerzett kardját, majd a távolba mutatott. Az erszényt megtartotta magának. A kisebb lények a holttest irányába rohantak. Valami temetési szertartás? – tűnődött Sazed. Kelletlenül lépdelt fogva tartói mögött, mikor beléptek a táborba. Mindenféle vadállat húsa pirult nyársakon a tűzhelyek fölött, de a terrisi nem hitte, hogy akad köztük emberből készült fogás. Ráadásul nyoma sem volt sehol növényzetnek. Mintha valamiféle éhes kecskenyáj rágta volna le a füvet. Vörösrézelméje szerint ez nem is állt annyira távol az igazságtól. A kolosszok szinte bármit megesznek. Kedvelik a húst, de növényekkel is jóllaknak. A füvet is beleértve, aminek a gyökerét is kihúzzák a földből és
megrágják. Egyes beszámolók szerint még a homokot és a hamut is lenyelik, de Sazed ezt azért már nehezen hitte. A tábor bűzlött a füsttől, mocsoktól és pézsmaszagtól, amit a terrisi a kolosszok testszagának vélt. Néhány kék teremtmény tágra nyílt, vörös szemmel haladt el mellette. Mintha csak két érzelmet ismernének – morfondírozott, majd ijedten rezzent össze, amikor az egyik tűznél sertepertélő kolossz a társára támadt. – Vagy közönyösek, vagy rettenetesen dühösek. Vajon mi kellene ahhoz, hogy az összes kolossz egyszerre hadba induljon? És milyen pusztítással járna, ha ez megtörténne? Idegesen felülírta korábbi gondolatait. Nem, a kolosszokat nem lázították fel. A Legkülső Uradalomban öldöklő, irányítatlan kolosszokról szóló történetek nyilvánvalóan igazak. Itt azonban valamivel mégis sikerült őket kordában tartani. Az Uralkodó irányítása alá vonta a kolosszokat, viszont egyik könyv sem írja le, hogyan. A legtöbb szerző egyszerűen betudta annak, hogy az Uralkodó pont az ilyen képességek miatt vált istenné. Mivel halhatatlan volt, a többi képességével nem is foglalkoztak. A halhatatlansága azonban csak egy ügyes fogás volt – gondolta Sazed. Csupán okosan keverte a ferukímiai és allomantikus erőket. Az Uralkodó ugyanolyan hétköznapi embernek született, mint bárki más, csak éppen kihasználta a különböző képességekből és lehetőségekből származó előnyöket. Ilyen szemszögből nézve a dolgokat, hogyan tudta uralni a kolosszokat? Volt valami különös az Uralkodóban. Valami, ami túlmutatott a képességein. Valami történt a Megdicsőülés Kútjánál. Valami, ami örökre megváltoztatta a világot. Talán a kolosszok feletti uralkodás képessége is innen származik. A fogva tartóinak fel sem tűntek a tűzhelyek körüli csetepaték. Továbbá egyetlen női kolosszt sem látott. Vagy ha látott, nem vette észre őket, mert nem különböztek a hímektől. Ugyanakkor feltűnt neki egy magára hagyott holttest az egyik tűz mellett. Megnyúzták, kék bőrétől megfosztották. Hogy maradhat fenn egy ilyen társadalom? – szörnyülködött a hórihorgas tudós. A könyveiben azt olvasta, a kolosszok korán szaporodnak és hamar megöregednek – szerencsés helyzet számukra, az eddig látott halálesetekből kiindulva. Mégis, úgy vélte, ez a furcsa faj túl sok tagját öli
meg ahhoz, hogy fenn tudjon maradni. Valahogyan azonban mégsem tűntek el a föld színéről. Sajnos. Őrző énje azt súgta neki, hogy semminek sem szabad elvesznie, hogy minden társadalom érdemes az emlékezésre. Ugyanakkor a kolossz táborban tapasztalt brutalitás – a húsukba vágott metszésekkel mit sem törődő lények, a megnyúzott tetemek az út mentén, a hirtelen dühkitörések és az ezekből következő mészárlások – kétségbe vonták meggyőződését. Kísérői egy kis dombocskához vitték, ahol valami egészen váratlan dolgot pillantott meg. Egy sátrat. – Menj! – parancsolta a vezérkolossz, és mutatta az irányt. Sazed kővé meredve állt. Többtucatnyi embert látott a sátor előtt: birodalmi őrruhába öltözött katonákat, dárdával a kezükben. A nagy méretű sátor mögött szögletes kocsik sorakoztak. – Indulás! – kiáltotta a kék bőrű lény. A terrisi engedelmeskedett. Az egyik kolossz közönyösen odadobta a csomagját az őröknek. A fémelmék összecsattantak a zsákban, amitől Sazed összerezzent. A katonák bizalmatlanul figyelték, ahogyan a kolosszok visszahúzódnak, majd az egyikőjük felvette a batyut, egy másik pedig az újonnan jött zsákmányra emelte a dárdáját. A tanító felemelte a kezét. – Sazed vagyok, terrisi őrző. Egykoron szolgáltam, ma tanítok. Nem vagyok az ellenségetek. – Értem – mondta az őr, és még mindig a hátráló kolosszokon tartotta a szemét. – De velem jössz. – Visszakaphatom a dolgaimat? – kérdezte Sazed. Ebbe a völgybe nem engedték a kolosszokat. Látszott, hogy a katonák távolságot akartak tartani a furcsa lényektől. Az első fegyveres a társához fordult, aki éppen a zsák tartalmát vizsgálta, majd felnézett és megvonta a vállát. – Nincs közte fegyver. Csak néhány karperec meg gyűrű. Talán azok érnek valamit. – Egyik sem értékes fémből készült – magyarázta a terrisi. – Az őrzők használnak ilyen eszközöket, és rajtam kívül senki másnak nem értékesek. A kotorászó katona újból megvonta a vállát és átadta a zsákot a társának. Mindketten a Belső Uradalom szokásos emberfajtájából származtak: sötét haj, világos bőr, a testalkatuk és magasságuk pedig arra
utalt, hogy gyermekkorukban megfelelően táplálták őket. Az első őr idősebb volt: egyértelműen ő adta az utasításokat. Elvette a feléje nyújtott táskát. – Majd meglátjuk, őfelsége mit szól hozzá. Vagy úgy! – gondolta Sazed. – Akkor vezess a színe elé! Az őr megfordult, félrehúzta a sátorlapot, majd intett a terrisinek, hogy lépjen be. A vörös napsütésről Sazed egy minden igényt kielégítő – bár gyéren bútorozott – szobába lépett. Ebben a tágas főlakosztályban még további őrök várakoztak. Eddig körülbelül kéttucatnyit számolt össze. Az őrkapitány előresétált és bekukucskált egy hátsó szobába. Pár pillanattal később magához intette Sazedet és visszahúzta a sátor nyílását. Ő belépett a második lakosztályba. A bent várakozó férfi a luthadeli nemesek nadrágját és felöltőjét viselte. Kopaszodott; fiatal kora ellenére hajzat helyett már csak néhány kígyózó tincs borította a koponyáját. A férfi felállt, ideges mozdulattal végigsimította a nadrágját, és kissé összerezzent a terrisi tudós érkezésekor. Sazed azonnal felismerte a férfit. – Jastes Lekal. – Lekal király! – csattant fel Jastes. – Netán ismerjük egymást, terrisi? – Még nem találkoztunk, felség, de voltak közös ügyeink az ön egyik barátjával, Elend Venture-rel, Luthadel királyával. Jastes üres tekintettel bólintott. – Az embereim azt mondják, a kolosszok hoztak be. Állítólag a tábor körül ólálkodtál, amikor rád találtak. – Így igaz, felség – válaszolta Sazed óvatosan, aztán csendesen nézte a fel-alá járkáló királyt. Ez az ember egy cseppet sem rendezettebb, mint az irányítása alatt álló sereg. – Hogyan sikerült igába hajtania ezeket a lényeket, uram? – Te itt fogoly vagy, terrisi! – csattant fel ismét a fiatal király. – Nem kérdezősködhetsz. Talán Elend küldött, hogy kémkedj utánam? – Senki sem küldött. A tábora éppen az utamba esett, felség. Senkinek sem akartam kárt okozni a megfigyeléseimmel. Jastes némán gondolkodott és Sazedet fürkészte, mielőtt újból körözni kezdett volna. – Nos, mindegy is. Egy ideje már úgyis elkelne nekem egy rendes
szolga. Ezennel a szolgálatomba állsz. – Bocsánatát kérem, felség – hajlott meg kissé a terrisi –, de ez sajnos lehetetlen. A kopaszodó fiatalember a szemöldökét ráncolta. – Szolga vagy: ezt még a köpenyed mintája is elárulja. Elend netán annyira jó urad, hogy ellenszegülsz a parancsomnak? – Elend Venture nem az uram, felség. – Sazed a fiatal király szemébe nézett. – Mióta szabadokká lettünk, a terrisiek senkit sem hívnak az uruknak. Így hát az ön szolgája sem lehetek, felség, mivel senkit sem szolgálhatok. Tartson fogolyként, ha óhajtja, de nem leszek a szolgája. Nem tehetem. Jastes ismét gondolkodott. Ahelyett, hogy dühbe gurult volna, egyszerűen csak… zavarba jött. – Értem… – Felség – szólt lágyabban a terrisi. – Tisztában vagyok vele, hogy nem volna szabad kérdéseket feltennem, így most inkább csak megfigyeléseket teszek. Úgy tűnik, rendkívül ingatag helyzetben van, felség. Nem tudom, miként képes irányítani a kolosszokat, de attól tartok, ez az erő, ami együtt tartja őket, igencsak gyenge. Ön veszélyben van, uram, és a jelek szerint másokra is kiterjeszti ezt a veszélyt. Jastes elvörösödött. – A „megfigyeléseid” helytelenek, terrisi! Igenis az irányításom alatt tartom a sereget. Teljes mértékben engedelmeskednek nekem. Hány nemest láttál rajtam kívül, akik kolosszokból verbuváltak maguknak hadat? Egyet sem! Csakis nekem sikerült. – Én nem úgy látom, hogy irányítás alatt állnak, felség. – Valóban? – vágott vissza a király. – És talán szétszaggattak, mikor megtaláltak? Vagy a földbe döngöltek csak úgy, szórakozásból? Vagy felnyársaltak és megsütöttek pecsenyének a tűz fölött? Nem. És azért nem tesznek ilyeneket, mert én megtiltottam nekik. Talán nem tűnik soknak, terrisi, de higgy nekem: a kolosszoktól már ez is óriási önmegtartóztatásra és engedelmességre vall. – A civilizált viselkedés önmagában nem túl nagy teljesítmény, felség. – Ne szemtelenkedj velem, terrisi! – kiáltott dühösen a király, miközben ujjaival végigsimított maradék haján. – Kolosszokról beszélünk; nem várhatunk többet tőlük. – És Luthadelbe készülnek? – folytatta a kérdezősködést a magas tudós.
– Hisz még az Uralkodó is félt ezektől a lényektől. Távol tartotta őket a városoktól. Most pedig arra készülnek, hogy betegyék a lábukat a Végső Birodalom legnépesebb városába! – Nem érted a lényeget – intette le Jastes. – Többször is tettem kísérletet a békekötésre, de itt hadsereg vagy pénz hiányában egy senki vagy. Nos, az egyiket már megszereztem, és hamarosan meglesz a másik is. Tudom, hogy Elend csücsül az atiumkészleten, én pedig megkeresem, és… és szövetséget kötök vele. – Olyan szövetséget, amelyben átveszi a város feletti hatalmat? – Ugyan már! – mormolta Jastes ingerült kézmozdulat kíséretében. – Elend nem uralja Luthadelt; ő csak átmenetileg ül a királyi székben, míg jön valaki hatalmasabb, aki átveszi a helyét. Jó ember, de gyógyíthatatlan idealista. Előbb-utóbb úgyis elveszíti a trónját; ha nem az egyik, akkor a másik sereg ellen. Én azonban sokkal jobb ajánlattal érkezem, mint Cett vagy Straff. Ez biztos. Cett? Straff? Milyen gondokkal küszködik szegény ifjabb Venture? Sazed megrázta a fejét. – Valamiért kétlem, hogy „jobb ajánlatról” beszélhetünk ott, ahol kolosszok is vannak, felség. Jastes gúnyosan elfintorodott. – Az bizonyos, hogy ügyesen bánsz a szavakkal, terrisi. A te léted, egész néped jelzi mindazt, ami világunkban rossz irányban változott. Valaha tiszteltem a terrisieket. Nincs abban semmi szégyellnivaló, ha valaki jó szolga. – Ugyanakkor gyakran a büszkeségre is kevés okot ad – vágott vissza Sazed. – Ámde elnézést kérek a viselkedésemért, felség! Ne vegye úgy, hogy magatartásom egyenértékű a terrisi nép függetlenségének kinyilatkoztatásával. Mindig is túl sokat engedtem meg magamnak megjegyzéseimmel. Sohasem voltam a legjobb szolga. – De a legjobb őrző sem – vallotta be magának. – Bah! – csattant fel megint Lekal király, és újrakezdte a járkálást. – Felség! – szólt a terrisi. – Folytatnom kell az utamat Luthadelbe! Bizonyos eseményeknél ott kell lennem. Gondoljon a népemről, amit akar, de azt tudnia kell, hogy a terrisiek őszinte fajta. A munkám túlmutat mindenféle politikán, háborún, trónviszályon és hadseregen. Minden ember számára fontossággal bír. – A tudósok mindig ilyesmit szajkóznak – legyintett Jastes, aztán
elhallgatott. – Elend is mindig ezt hangoztatta… – Akárhogy is – folytatta a terrisi –, utamra kell engednie. A szabadságomért cserébe átadok egy üzenetet Elend királynak, ha kívánja. – Bármikor indíthatok saját küldöncöt! – És egy emberrel kevesebbje lesz, aki megvédi a kolosszoktól. Jastes egy pillanatig töprengett. Úgy: szóval mégiscsak fél tőlük. Legalább nem őrült meg teljesen. – Indulnom kell, felség – jelentette ki Sazed határozottan. – Nem szeretnék ismét tolakodónak tűnni, de úgy látom, nehezére esne foglyokat tartani ilyen körülmények között. Elbocsáthat, vagy a kolosszok közé vethet. Ugyanakkor ez azzal a veszéllyel járhat, hogy esetleg rákapnak az emberi vér ízére. Jastes a férfi szemébe nézett. – Rendben. Add hát át neki a következő üzenetet: mondd meg Elendnek, nem érdekel, ha tud az érkezésemről! Az sem érdekel, ha a seregünk létszámáról beszélsz neki, csak legalább pontos adatokat közölj! Több mint húszezer kolossz szolgál ebben a hadban. Elend nem harcolhat ellenem, ahogyan a többi ellenségével sem. Ám ha megkaphatom a várost… Nos, akkor cserébe mindkét sereget legyőzhetem neki. Mondd meg, hogy gondolkozzon ésszerűen! Ha átadja az atiumot, még Luthadelt is megtarthatja. Lehetünk szomszédok. Szövetségesek. Az egyiknek pénze nincs, a másiknak meg józan esze – vonta le a következtetést a terrisi őrző. – Rendben, felség. Beszélek Elenddel. Ugyanakkor szükségem lenne a holmimra. A fiatal király bosszúsan intett neki, hogy induljon, aztán némán várta az őrkapitányt, aki csakhamar meg is jelent a lakosztályban és megkapta az utasításokat. Miközben a katonák szedelőzködtek, és visszakapta a batyuját, Sazed esze azon járt, amit Jastes mondott. Cett vagy Straff. Pontosan vajon hány különféle veszély leselkedik a városra és Elendre? Ha nyugodt helyre vágyott, ahol a tanulmányainak élhet, egyértelműen rossz irányba haladt.
Csak néhány évvel később kezdtem felfigyelni a jelekre. Ismertem a jövendöléseket – elvégre terrisi világhozó vagyok. Ennek ellenére nem mindannyiunk vallásos; néhányunkat, mint jómagamat is, sokkal jobban érdekelnek egyéb tudományok. Ugyanakkor az Alendivel töltött idő alatt egyre jobban felkeltette érdeklődésemet a Várakozás legendája. A jelek nem hazudhattak.
Huszadik fejezet
– Ez veszélyes lesz, felség! – figyelmeztetett Dockson. – Csakhogy ez az egyetlen lehetőségünk – válaszolta az asztala mögött álló Elend. Az íróasztal ezúttal is tele volt pakolva könyvekkel. A dolgozószoba ablakából beáramló fény hátulról világította meg a király alakját, és az élénk színek a vörös különböző árnyalataira festették fehér egyenruháját. Egyértelműen méltóságteljesebb ebben a ruhában – vélte Vin, aki Elend plüssel bevont olvasófoteljében ült. OreSeur a lány lábánál fekve várakozott türelmesen. Vin még most sem tudta hová tenni a fiatal királyban bekövetkező változásokat: tisztában volt vele, hogy ezek leginkább a külsőségekre korlátozódnak – új öltözék, új hajviselet –, ám mintha más is kezdett volna megváltozni. Jobban kihúzta magát beszéd közben, és egész megjelenése több tiszteletet parancsolt. Még karddal és párbajpálcával is gyakorolt. A ködszerzet Tindwylre pillantott. A terrisi matróna egy kemény széken foglalt helyet a szoba végében, és összehúzott szemmel figyelte a történéseket. Kifogástalan testtartásban ült; soha nem maga alá húzott lábakkal, ahogyan Vin tette, és soha nem vett fel nadrágot színes szoknyája
helyett. Mi lehet a titka? Egy évig próbáltam rávenni Elendet, hogy tanulja meg a kardforgatást. Tindwyl még egy hónapja sincs itt, és a király máris gyakorolni jár. Vajon miért érzett ilyen mérvű keserűséget legbelül? A szerelme nem változhatott meg olyan nagyon. Megpróbálta lecsendesíteni elméje azon parányi részét, ami aggódott ezért az új, magabiztos, jól öltözött katonakirályért – aggódott, hogy kiderül, ez a férfi már nem az az ifjú, akibe annak idején beleszeretett. És vele mi lesz, ha a királynak nincs többé szüksége ködszerzetre? Egy kicsit még jobban összegörnyedt a székben. Elend eközben folytatta a társalgást Hammel, Doxszal, Doronggal és Szellővel. – El! – krákogott Ham. – Pontosan érted a helyzetet? Nem tudunk megvédeni, ha elmész az ellenség táborába. – Ám abban sem lehetek biztos, hogy itt meg tudtok védeni, Ham – csitította tagbaszakadt barátját a király. – Legalábbis úgy, hogy két sereg táborozik a falaink előtt. – Ez igaz. Viszont attól félek, ha belépsz abba a táborba, többé nem jössz ki élve. – Csak ha rosszul végzem a dolgom. De ha tartom magam a megbeszélt tervhez, azaz meggyőzöm az apámat, hogy a szövetségesei vagyunk, visszatérek. Gyerekkoromban az időm nagy részét nem politizálással töltöttem, ám egyvalamit megtanultam: könnyűszerrel manipulálom az apámat. Ismerem Straff Venture-t, és azt is tudom, hogy képes vagyok legyőzni. Egyébként pedig biztosan nem akar holtan látni. – Biztosak lehetünk ebben? – kérdezte a hadvezér az állát vakargatva. – Igen. Végül is nem küldött rám orgyilkosokat, míg Cett igen, érthető okokból. Ki lehet Straff számára alkalmasabb személy Luthadel irányítására, mint a saját fia? Azt hiszi, uralkodhat rajtam – azt gondolja, át fogom neki adni a várost. Ha belemegyek ebbe a játékba, rá tudom venni, hogy támadja meg Cettet. – Van benne valami… – mormogta Ham. – Igen – szólt közbe Dockson –, de mi tartja vissza attól, hogy túszul ejtsen és benyomuljon Luthadelbe? – Cett ott liheg a hátában – érkezett az azonnali válasz. – Ha háborúzni kezd ellenünk, embereket veszít – sok embert –, és kiteszi magát annak a veszélynek, hogy a másik ellenségünk hátba támadja.
– De te ott leszel neki, drágaságom – vetette közbe Szellő. – Így nem kell megtámadnia Luthadelt, hisz egyszerűen rávesz bennünket, hogy adjuk meg magunkat. – Ha ez történne, azt parancsolnám, hogy hagyjatok meghalni – felelte ellentmondást nem tűrően Elend. – Ezért hoztam létre a Nagygyűlést: az választhat új királyt. – De miért? – Ham nem tágított. – Miért vállalod a kockázatot, El? Várjunk még egy kicsit és talán sikerül egy semlegesebb helyen találkoznod az apáddal. Elend felsóhajtott. – Muszáj rám hallgatnotok! Ostrom ide vagy oda, nem ülhetünk itt ölbe tett kézzel. Ha így teszünk, éhen halunk, vagy az egyik sereg megtöri az ostromot és ránk támad, azt remélvén, hogy először beveszi a várost, majd azonnal megfordul, és megvédi magát a másik sereg betörésétől. Nem menne könnyen, de meg lehetne csinálni. És meg is fogja csinálni valamelyik, ha nem kezdjük el kijátszani őket egymás ellen. Csend ereszkedett a szobára. A többiek lassan Dorong felé fordultak, aki egyetértően bólintott. Ügyes voltál, Elend – súgta neki gondolatban Vin. – Valakinek muszáj találkozni az apámmal – folytatta a király. – És én leszek az a személy. Straff bolondnak tart, így meg tudom győzni, hogy nem jelentek számára veszélyt. Ezután elhitetem Cett-tel, hogy az oldalán állok. Mikor végül megtámadják egymást – úgy, hogy mindketten a szövetségesüknek hisznek minket –, visszavonulunk, és hagyjuk, hogy a két sereg feleméssze önmagát. A győztesnek pedig már nem marad elég ereje, hogy elvegye tőlünk a várost. Ham és Szellő helyeslően bólogatott, de Dockson nem értett egyet. – Elméletben jó a terv, de hogy őrizetlenül menj az ellenfél táborába?! Egyszerűen ostobaság! – Nézd: ebből csak hasznunk lehet. Az apám rendíthetetlenül hisz az irányításban és az uralkodásban. Ha besétálok a táborába, lényegében elhitetem vele, hogy az én beleegyezésemmel uralkodik felettem. Gyengének fog tartani és azt fogja gondolni, hogy bármire rávehet, amire csak akar. Kockázatos, de ha nem vállalom a veszélyt, mind meghalunk. A férfiak egymásra pislogtak. Elend kihúzta magát és ökölbe szorította oldalánál tartott kezét. Mindig így tett, ha ideges volt.
– Attól tartok, ez nem vita tárgya – jelentette ki határozottan. – Meghoztam a döntést. Nem fognak egy ilyen kijelentést elfogadni – aggodalmaskodott a ködszerzet. – A tolvajbanda független minden hatalomtól. Azonban meglepő módon senki sem ellenkezett. Végül Dockson is bólintott. – Rendben, felség. Ám tudd, hogy veszélyes vizekre evezel: meg kell győznöd az apádat, hogy számíthat a támogatásunkra, de egyben arról is, hogy elárulhat bennünket, ha a kedve úgy hozza. El kell érned, hogy megkívánja a katonai erőnket, ám nem adhatjuk neki az akaraterőnket is. – Továbbá – tette hozzá Szellő –, a világért sem szabad rájönnie, hogy egyszerre több vasat tartasz a tűzben. – Képes vagy rá? – kérdezte Ham. – Őszintén felelj, Elend! A király bólintott. – Képes vagyok rá. Ebben az elmúlt évben nagyon sokat tanultam a politikáról. – Magabiztosan ejtette ki ezeket a szavakat, azonban Vinnek nem kerülte el a figyelmét, hogy még mindig ökölbe szorítja a kezét. Erről le kell szoknia. – Lehet, hogy érted a politikát – szólt ezúttal a piperkőc allomanta –, de amiről most beszélünk, az színtiszta svindli. Légy őszinte magaddal, barátom! Félelmetesen őszinte vagy – mindig a szkák és a hasonló sorsú népek jogainak megvédéséről beszélsz. – Igazságtalan vagy – védte magát Elend. – Az őszinteség és a jó szándék két teljesen különböző dolog. Hiszen ugyanolyan tisztességtelen is tudok lenni, mint… – itt abbahagyta. – De miért is vitázom veletek? Tudjuk, hogy mit kell tenni, és azt is, hogy erre én vagyok a legalkalmasabb személy. Dox, megírnál egy levelet az apámnak? Utalj arra, hogy milyen örömmel tennék nála látogatást. Valójában… Ekkor megtorpant és Vinre pillantott. Aztán folytatta. – Tudod mit? Írd le, hogy meg kívánom vele vitatni Luthadel jövőjét és be szeretném mutatni egy számomra nagyon fontos személynek! Ham kuncogni kezdett. – Ó, csak tán nem hazaviszed a kedvesedet, hogy bemutasd az apádnak? – Különösen jól hangzik, ha ez a lány történetesen a Belső Uradalom legveszélyesebb allomantája – viccelt Szellő. – Szerinted beleegyezik, hogy magaddal vidd Vint? – így Dockson.
– Ha nem, akkor nincs egyezkedés – jelentette ki Elend. – Úgy fogalmazz, hogy ez világos legyen a számára. Akárhogy is, úgy érzem, bele fog egyezni: Straff hajlamos rá, hogy alábecsüljön, olykor talán okkal. De azt is hiszem, hogy ezt az érzését Vinre is kiterjeszti. Biztosan azt gondolja, Vin nem olyan ártalmas, mint ahogy azt mindenki állítja. – Straffnek megvan a saját ködszerzete – szólalt meg a lány. – Őt védi. Így ugyanolyan joga van Elendnek is engem magával vinni. És ha én vele vagyok, ki tudom hozni a táborból, ha bármi balul sülne el. A köpcös allomanta ismét kuncogni kezdett. – Valószínűleg nem lenne túl elegáns visszavonulás: zsák gyanánt Vin vállán zötykölődve elmenekülni a veszélyből. – De még mindig jobb, mint meghalni! – vágott vissza az ifjú király, és próbált kedélyesnek mutatkozni, bár az arca elvörösödött. Szeret, de akkor is csak férfi – elmélkedett a ködszerzet. – Hányszor sértettem meg a büszkeségét azzal, hogy én ködszerzet vagyok, miközben ő hétköznapi ember? Egy igazán büszke férfi sosem szeretett volna belém. Nem inkább olyan nőre volna szüksége, akit ő tud megvédeni? Egy olyan nőre, aki… sokkal inkább nő? A lány olyan kicsire húzta össze magát, hogy szinte eltűnt a fotelben. A plüss puha érintése megnyugtatta. Elend mindig a székében ülve olvasott. Nem érdemelne inkább egy olyan nőt, akivel egyforma lenne az érdeklődési körük, akinek az olvasás nem fárasztó tevékenység? Egy olyan nőt, akivel megoszthatná ragyogó politikai elméleteit? Miért gondolkozom mostanában olyan sokat a kapcsolatunkról? Nem vagyunk részei a világuknak – nem így mondta Zane? A köd a mi otthonunk. Nem tartozunk hozzájuk. – Valami másról is akartam szólni, felség – zavarta meg Dockson a lány gondolatait. – Nem ártana találkozni a Nagygyűléssel. Egyre türelmetlenebbül várják az alkalmat, ahol megbeszélhetnének egy számukra fontos ügyet: valami hamisított érmékről van szó, amik kezdik elárasztani Luthadelt. – Most nem igazán tudok időt szakítani a város ügyeire – felelte a király. – Pontosan azért állítottam fel ezt a testületet, hogy helyettem intézzék az efféléket. Menj és add át az üzenetemet! Mondd meg nekik, hogy bízom az ítélőképességükben. És megpróbálok a jövő héten személyesen is találkozni velük. Dockson bólintott és jegyzetelt.
– Azonban – tette hozzá – azzal, hogy találkozol Straff-fel, gyengül a Nagygyűlés fölött gyakorolt hatalmad. – De hisz ez nem hivatalos béketárgyalás lesz – védekezett a fiatalember. – Pusztán egy baráti találkozó. Továbbra is a korábbi döntésem a mérvadó. – Ha lehetek teljesen őszinte, felség – folytatta Dox –, igencsak kétlem, hogy ezt ők is így látják. Tudod, milyen haragosak. Nincs kihez fordulniuk, míg te tárgyalásokat folytatsz. – Tudom – nyugtázta Elend csüggedten. – De megéri vállalni a kockázatot. Muszáj találkoznunk Straff-fel! Ha ezt letudjuk, remélhetőleg jó hírekkel térek vissza a Nagygyűléshez. Akkor majd mondhatom nekik, hogy a határozatot nem teljesítették. Egyelőre folytatódnak a tárgyalások. Valóban sokkal határozottabb – gondolta Vin. – Folyamatosan változik… Elhessegette az efféle gondolatokat. Másra kellett figyelnie: a beszélgetés új irányba terelődött. A bandatagok tanácsokkal látták el Elendet, hogy miként tudja igazán hatékonyan befolyásolni és becsapni az apját. Vin az arcukat vizslatta, és ellentmondásokat keresett a személyiségükben, ami alapján kideríthetné, melyikük a kandra kém. Jól érezte, hogy Dorong a szokásosnál is csendesebb? Kobold szóhasználatának változása felnőtté válásával állt összefüggésben, vagy talán a kandrának ment nehezen utánozni a fiú különös nyelvezetét? Ham túlontúl jókedvűnek tűnt: mintha apró, filozofikus megjegyzései is ritkultak volna. Vajon azért, mert megkomolyodott, vagy mert a kandrának nehezére esett imitálnia gunyoros gondolkodását? Ennek semmi értelme. Ha akart, mindenkibe belemagyarázhatott valami ellentmondást. Ugyanakkor a férfiak mind a saját formájukat hozták. Hisz az emberi lélek túlontúl bonyolult ahhoz, hogy egyszerű személyiségvonásokra bontsuk le azt. Ráadásul egy kandra jól végezné a dolgát – nagyon jól. Egész életében mások utánzását gyakorolja, és valószínűleg a mostani testváltásra is régóta készült. Egyetlen módszer maradt: az allomancia. Az ostrommal járó feladatok és a Mélység tanulmányozása közepette nem maradt ideje barátai próbára tételére. De belegondolva rájött, hogy felesleges az időhiányra hivatkoznia. Igazság szerint túlságosan felzaklatta a gondolat, hogy az egyik bandatag – valaki az első és egyetlen baráti köréből – áruló lehet. Túl kell jutnia ezen. Ha tényleg kém épült volna be a csapatba, az a
banda végét is jelentené. Ha az ellenséges királyok megtudnák, hogy Elend miben töri a fejét… Ilyen és efféle gondolatokkal a fejében óvatosan bronzot kezdett égetni. Azon nyomban allomantikus lüktetést érzett Szellő irányából – drága, javíthatatlan Szellő! Olyan ügyesen használta allomantikus erejét, hogy gyakran még a lány sem vette észre ezt a kényszeres szokását. De most nem Vin ellenében dolgozott. A lány becsukta a szemét és koncentrált. Egyszer, még nagyon régen, Marsh mutatta meg neki a bronzégetés művészetét, amivel le lehet tapogatni az allomantikus lüktetéseket. Akkor nem is érzékelte, micsoda nagy fába vágta a fejszéjét. Amikor egy allomanta fémet égetett, láthatatlan, dobverésszerű lüktetés hallatszott körülötte, amit csak olyan másik allomanta érzékelt, aki bronzot égetett. A lüktetés ritmusa – az egymás után következő ütemek sebessége és „hangzása” – pontosan elárulta, milyen fém égett. Sok gyakorlásba került és bonyolult volt, de Vin egyre ügyesebben tudott olvasni a lüktetésekből. Összpontosított. Szellő vörösrezet égetett – a belső, mentális taszítófémet. Még erősebben figyelt. Egy minta ivódott testébe, egy ütem, amely minden lüktetésre duplán dobbant. Úgy vélte, jobb oldalról érzi. A lüktetés átszűrődött valamin, ami magába szippantotta. Elend. Szellő Elendre irányította az erejét. Nem meglepő, ha figyelembe vesszük a jelenlegi beszélgetést. A bábos mindig rátaszított azokra az emberekre, akikkel éppen kapcsolatban állt. Vin elégedetten visszaült. Ám hirtelen megdermedt. Marsh utalt rá, hogy a bronzzal sokkal többet lehet kezdeni, mint ahogy azt sokan hiszik. Mi lenne, ha… Erősen összeszorította a szemhéját – nem érdekelte, hogy a többiek szemében viselkedése esetleg furcsának hat – és ismét az allomantikus lüktetésre figyelt. Fellobbantotta a bronzot. Olyan erősen összpontosított, hogy tudta, a feje is bele fog fájdulni. A lüktetésnek volt valami más összetevője is… valami rezgés. De hogy ez mit jelenthet, abban nem volt biztos. Összpontosíts! – utasította magát. A lüktetés azonban makacs módon semmi egyebet nem árult el magáról. Rendben. Akkor csalok. Kioltotta az ónt – amit szinte mindig égve tartott – majd megkereste a tizennegyedik elemet, a dúralumíniumot, és égetni kezdte.
Az allomantikus lüktetés olyan hangos és olyan erőteljes lett, hogy megesküdött volna rá: a rezgés menten kettészakítja. Mintha roppant dobokat vertek volna közvetlenül a füle mellett. De cserébe megtudott valamit. Aggodalom, idegesség, nyugtalanság, bizonytalanság, aggodalom, idegesség, nyugtalanság… Eltűnt. Bronza egyetlen, utolsó lobbanással kifogyott. Kinyitotta a szemét. A szobában senki sem nézett rá, OreSeurt kivéve. Teljesen erőtlenül ült a székében. Az előre megjósolt fejfájás teljes erővel tört rá. Úgy lüktetett, mintha az előbb elűzött dobok kistestvére volna. Ám most nem ért rá foglalkozni vele. Az értesülések nem szavakban, hanem érzetekben jöttek, és első félelmében azt hitte, az érzések Szellő miatt jelennek meg. Aggodalom, idegesség, nyugtalanság. Azonban csakhamar rádöbbent, hogy Szellő bábos. Ha érzelmekre koncentrálna, azokkal tenné, amelyeket tompítani akar. Azokkal, amelyeket le szeretne csillapítani. Szellőről Elendre fordította a tekintetét. De hisz Szellő… Elend önbizalmát táplálja! Ha az ifjú egy kicsit magasabbra húzta ki magát, az azért volt, mert Szellő némán segítette azzal, hogy csillapította az aggodalmát és nyugtalanságát. És tette mindezt annak ellenére, hogy vitába szállt a királlyal és szokásához híven gunyoros megjegyzéseket tett. Fejfájásáról tudomást sem véve Vin a kövérkés férfit tanulmányozta, és eddig nem tapasztalt csodálattal gondolt rá. Egy kicsit mindig furcsállta Szellő helyét a bandában. A többiek bizonyos tekintetben mind idealisták voltak; még Dorong, az asztalosmester is, aki mogorva kinézete ellenére minduntalan meglepte előzékeny viselkedésével. Szellő azonban különbözött a többiektől. Kicsit számító és önző modorával úgy tűnt, mintha csak a kihívás miatt csatlakozott volna a bandához és nem azért, mert olyannyira meg szerette volna menteni a szkákat. Viszont egykori vezérük, Kelsier szerette hangoztatni, hogy alapos döntéseket követően állította össze a bandáját, és az embereket teljes egészükben ítélte meg, nem csupán a képességeik alapján. Ezek szerint Szellő sem volt kivétel. Vin nézte, ahogy a férfi pálcájával gőgösen Hamre mutat, miközben pimasz megjegyzést tett rá. Legbelül persze teljesen más volt. Jó ember vagy, Szellő – mosolyodott el a lány. – Csak épp mindent
megteszel, hogy ezt elrejtsd. Természetesen az alakmás sem lehetett ő. Vin ezt eddig is tudta: Szellő még nem tartózkodott a városban, amikor a kandra testet cserélt. Mindazonáltal ez az újabb megerősítés könnyített a lelkét nyomó terhén. Bárcsak a többiekről is elmondhatná ugyanezt! Elend a megbeszélés után elköszönt a társaságtól, és Dockson nekilátott, hogy megírja a leveleket. Ham a biztonságra ügyelt, Dorong visszatért a katonák kiképzéséhez, Szellő pedig a Nagygyűlés tagjait próbálta meg csitítani, akik már igen rosszallták Elend távollétét. Vin kiviharzott a dolgozószobából. Csak egy pillantást vetett a férfira, majd Tindwyl szemébe nézett. Még mindig gyanakvó vele szemben… – gondolta Elend kedélyesen. Biztatóan bólintott, amire a lány csak összeráncolta a homlokát és egy kissé bosszúsnak tűnt. A férfi szólt volna, hogy maradjon, de hát egyedül is épp elég lesz Tindwyl szemébe nézni. A lány így kutyájával a nyomában elhagyta a termet. Úgy látszik, egész jól kijön azzal a lénnyel – gondolta a király elégedetten. Jó érzés volt tudni, hogy valaki vigyáz a kedvesére. A ködszerzet bezárta maga mögött az ajtót. Elend nagyot sóhajtott és megdörzsölte a vállát. A több hete tartó kard- és pálcaforgatás sokat kivett belőle, és testét mindenütt lila foltok borították. Próbálta nem mutatni a fájdalmát – pontosabban azt nem akarta, hogy Tindwyl lássa, amikor kimutatja a fájdalmát. Legalább bebizonyítottam, hogy fejlődöm. Biztosan látta, milyen jó voltam ma. – Nos? – kérdezte aztán legújabb tanácsadóját. – Szégyent hozol a fejemre – felelte Tindwyl, és kíméletlenül a széke elé állt. – Ezt mintha már említette volna kegyed. – Elend az asztalhoz lépett, és nekilátott egymásra pakolni egy nagy halom, összevisszaságban heverő könyvet. Tindwyl azt tanácsolta, engedje meg a szolgáknak, hogy tisztán tartsák a dolgozószobát. De ő egész idáig nem engedett ebben a kérdésben. A könyvek és papírok okozta felfordulás jó érzéssel töltötte el; azt pedig végképp nem akarta, hogy mások a holmijához nyúljanak. A terrisi fürkésző tekintete előtt azonban nehéz volt nem szégyenkezni a
rendetlenség miatt. Újabb könyvet tett a kupac tetejére. – Biztosan észrevetted, milyen határozottan adtam elő magam – kezdte megint a fiatalember. – Elértem, hogy elengedjenek Straff táborába. – Király vagy, Elend Venture – mondta a terrisi nő karjait összefonva. – Senkinek az „engedélye” sem szükséges ahhoz, hogy megtégy valamit. Az első viselkedésbeli változást veled kell kezdeni: le kell szoknod arról, hogy engedélyt vagy beleegyezést kérsz az alattvalóidtól. – Egy király a népe felhatalmazásából ül a trónon – védte meg magát az ifjú. – Nem akarok olyan lenni, mint az Uralkodó. – Egy király legyen erős! – jelentette ki Tindwyl határozottan. – Elfogadja a tanácsokat, de csak akkor, ha előtte kikéri a mások véleményét. Egyértelművé teszi, hogy a végső döntést ő hozza meg, nem pedig tanácsadói. Erősebb kézzel kell uralkodnod a tanácsosaid felett! Ha ők nem tisztelnek, az ellenségeid sem fognak – és a néped sem! – Ham és a többiek tisztelnek. Tindwyl felhúzta a szemöldökét. – Igenis tisztelnek! – Hogyan is szólítanak? Elend megvonta a vállát. – A barátaim. A nevemen szólítanak. – Vagy inkább annak rövidebb megfelelőjét használják. Ugye, El? Elend elvörösödött, miközben az utolsó könyvet is felrakta a kupac tetejére. – Megparancsolnád a barátaimnak, hogy a titulusomat használják, amikor megszólítanak? – Igen – mondta a nő. – Kiváltképp a nyilvánosság előtt. „Felségnek”, de legalábbis „uramnak” illene szólítaniuk. – Kétlem, hogy Ham megbarátkozna ezzel az új helyzettel – kötötte az ebet a karóhoz Elend. – Nagyon nem bírja a felsőbb hatalmakat. – Majd túlteszi magát rajta! – Tindwyl végighúzta az ujját a könyvespolcon. Nem kellett megmutatnia az ujjbegyét: Elend így is tudta, hogy vastag por fedi. – És mi a helyzet önnel? – kérdezte Elend kihívóan. – Velem? – Elend Venture-nek szólít, és nem „felségnek”. – Én más helyzetben vagyok – magyarázta a terrisi nő. – Nem értem, ön miért lenne más. Mostantól fogva „felségnek” fog
szólítani. Tindwyl ravaszul elmosolyodott. – Rendben, felség. Most már kiengedheti az ujjait a szorításból. Ezen még dolgoznia kell… egy államférfi semmilyen módon nem mutathatja ki idegességét. Elend lenézett a kezére, és kinyújtotta az ujjait. – Rendben. – Továbbá – folytatta a nő –, még mindig túl sokat kertel. Ettől félénknek és határozatlannak tűnik. – Megpróbálok változtatni rajta. – Ne kérjen bocsánatot, csak ha tényleg komolyan is gondolja! – tanácsolta a nő. – És ne szabadkozzon! Nincs rá szüksége. Egy vezetőt gyakran az alapján ítélnek meg, milyen szinten vállalja a felelősséget. Királyként, akármi történik a királyságában – függetlenül attól, hogy ki követi el a cselekedetet –, mindenért ön vállalja a felelősséget. Még az elkerülhetetlen eseményekért, a földrengésért vagy viharokért is ön tartja a hátát. – Vagy a seregek sikeréért – fűzte hozzá Elend. A terrisi nő bólintott. – Vagy a seregek sikeréért. Az ön felelőssége megbirkózni ezekkel, és ha valami balul üt ki, az az ön hibája. Ezt egyszerűen el kell fogadnia. Az ifjú Venture bólintott, és felvett egy könyvet. – Akkor most beszéljünk a bűntudatról! – javasolta Tindwyl és leült. – Ne takarítson többet! Nem királyhoz illő feladat. A király sóhajtva letette a kötetet. – A bűntudat – folytatta a bölcs asszony – nem egyeztethető össze egy uralkodóval. Abba kell hagynia az önsajnálatot! – Épp most mondta, hogy minden, ami a királyságomban történik, az én felelősségem. – Így van. – Akkor hogyan kerülhetem el a bűntudatot? – Biztosnak kell lennie benne, hogy az ön által meghozott döntések a lehető legjobbak – magyarázta Tindwyl. – Tisztán kell látnia, hogy akármilyen rosszra fordulnak is a dolgok, sokkal rosszabbak lennének ön nélkül. Ha szerencsétlenség történik, vállalja érte a felelősséget, de nem szomorkodik és nem mártózik meg a bánatban. Nem engedheti meg magának: a bűntudat alantas embereknek való. Önnek egyszerűen azt kell
tennie, amit elvárnak felségedtől. – És mi lenne az? – A dolgok jobbá tétele. – Nagyszerű – felelte Elend szárazon. – És ha nem sikerül? – Akkor vállalja a felelősséget és a következő próbálkozás alkalmával mindent jobbá tesz. Elend a szemét forgatta. – És mi van, ha soha nem sikerül jobbá tennem a dolgokat? Mi van, ha tényleg nem én vagyok a megfelelő személy az uralkodásra? – Akkor átadja a helyét valaki másnak – magyarázta a terrisi. – Az öngyilkosság a legelterjedtebb módszer, feltéve persze, hogy van örököse. Egy jó király nem feledkezik el az utódlásról. – Természetesen. Azt akarja mondani, hogy öljem meg magam? – Nem, én azt mondom, hogy legyen büszke önmagára, felség. – Nekem nem úgy tűnik. Minden nap azt veti a szememre, milyen gyatra király vagyok és a népem mennyire fog szenvedni emiatt! Tindwyl, nem én vagyok a legalkalmasabb ember erre a pozícióra. Akiből igazi király lehetne, hagyta, hogy az Uralkodó kivégezze. – Elég legyen! – csattant fel a nő. – Hiszi vagy sem, felség, de ön a legmegfelelőbb ember erre a pozícióra. A király felhorkantott. – Ön a legjobb – kötötte az ebet a karóhoz Tindwyl –, mert most ön ül a trónon. Ha van rosszabb egy középszerű királynál, az a káosz – az uralkodna ebben a királyságban, ha ön nem lépett volna a trónra. Az emberek mindkét oldalon, nemesek és szkák egyaránt, elfogadják. Ha most lemondana a rangjáról – vagy esetleg életét vesztené – zűrzavar, összeomlás, és pusztítás következne. Lehet, hogy ráfér önre még egy kis gyakorlás, lehet, hogy határozatlan, lehet, hogy gúnyolódnak önön, de ennek az országnak most egyedül felséged maradt. Ön király, Elend Venture. A fiatalember elgondolkozott. – Nem biztos, hogy… jobban érzem magam az elmondottaktól, Tindwyl. – Ez nem… A férfi hárítóan felemelte a kezét. – Igen, tudom. Ez nem az érzéseimről szól. – Nincs helye a bűntudatnak! Fogadja el a helyzetét, fogadja el, hogy
semmi építő jellegű dolgot nem tehet, amivel ezt megváltoztathatná, és vállaljon felelősséget! Akármit is csinál, legyen magabiztos – mert ha ön nem lenne, mindenfelé a káosz uralkodna. Elend bólintott. – Önbizalom, felség! – bátorította a magas termetű asszony. – A sikeres vezetők egy jellemvonásban mind megegyeznek: hisznek abban, hogy jobb munkát végeznek, mint a többiek. Az alázat jól jön olyankor, amikor a felelősségről vagy kötelességekről van szó. De mihelyt döntést kell hozni, tilos kételkednie önmagában. – Megpróbálom betartani. – Jó. Akkor most talán áttérhetünk egy másik ügyre. Mondja meg nekem, miért nem vette még el azt a fiatal lányt? Elend rosszallón nézte a nőt. Nem gondolta, hogy… – Ez nagyon személyes kérdés, Tindwyl. – Nos, jó. Az ifjú még szúrósabb szemmel nézett, de a nő csak ült ott várakozón, és őt figyelte azzal a rá jellemző ádáz tekintettel. – Nem tudom – szólalt meg végül a király, majd sóhajtva hátradőlt a székében. – Vin nem olyan, mint más nők. Tindwyl felhúzta a szemöldökét, és kissé megengedőbb hangon folytatta. – Minél több nőt ismer meg, felség, rá fog jönni, ez a kijelentés mindegyikükre igaz. Elend gyászosan bólintott. – Akárhogy is – folytatta a nő –, a dolgok nem mehetnek így tovább. Nem szándékozom az érzelmeiben turkálni, de – amint azt már többször megbeszéltük – a külsőségek nagyon fontosak egy király esetében. Nem illendő, hogy egy szerető oldalán lássák. Tudom, hogy az efféle viselkedés elfogadott volt a birodalmi nemesség körében. A szkák azonban ennél tisztességesebb eljárást várnak öntől. Talán pont azért, mert sok nemes olyan könnyelmű nemi életet élt, a szkák mindig is a monogámiát részesítették előnyben. Kétségbeesetten reménykednek, hogy tiszteletben tartja az értékrendjüket. – Csak egy kis türelmet kérek tőlük. Meg akarom kérni Vin kezét, csak tudom, hogy nem egyezne bele. – És van fogalma róla, miért?
A fiatal király a fejét ingatta. – Sokszor még számomra is rejtélyes a viselkedése. – Talán nem ő a megfelelő nő egy ilyen pozíciót elfoglaló férfi számára. Elend felkapta a fejét. – Ezt hogy érti? – Talán némileg kifinomultabb hölgy kellene ön mellé – vélekedett a terrisi. – Biztos vagyok benne, hogy testőrnek kiváló, de mint nő… – Elég volt! – csattant fel Elend. – Vin úgy jó, ahogy van! A terrisi elmosolyodott. – Mi az? – kérdezte a másik követelőzőn. – Egész délután sértegettem, felség, és szinte semmin sem sértődött meg. Ám amikor rossz fényben tüntetem fel ködszerzet párját, máris kész lenne kidobni. – Szóval? Mit akar ezzel mondani? – Mondja meg nekem: szereti? – Természetesen – vallotta be a férfi. – Nem mindig értem a viselkedését, de igen, szeretem. Tindwyl bólintott. – Ebben az esetben bocsánatot kérek, felség! Meg kellett győződnöm róla. Az ifjú grimaszolva elnyúlt a székében. – Akkor hát valamiféle próbatételnek vetett alá? Hogy lássa, mit szólok a becsmérlő szavaihoz? – Mindenki, akivel csak találkozik, próbára akarja majd tenni. Ennyi erővel hozzá is szokhatna végre. – De miért érdekli önt a szerelmi kapcsolatom? – A szerelem nem egyszerű dolog a királyok életében, felség – szólt az asszony szokatlanul kedves hangon. – Meglátja majd: a lány iránti érzelmei sokkal több bonyodalmat okoznak, mint mindazon dolgok, amelyekről eddig beszélgettünk. – És ez elég ok arra, hogy eldobjam a szerelmét? – kérdezte Elend kimérten. – Nem – nyugtatta meg a nő. – Nem gondolnám. Elend tekintete az asszony alakjára szegeződött. Tanulmányozni kezdte tiszteletet parancsoló, szögletes vonásait és merev testtartását. – Ez furcsán hangzik éppen az ön szájából, Tindwyl. Mi a helyzet a királyi kötelességekkel és a látszattal?
– Néha tudnunk kell kivételt tenni – jött a válasz. Ez érdekes. Nem gondolta volna, hogy egy ilyesfajta asszony helyt ad bármiféle „kivételnek”. Lehet, hogy több érzelem szorult belé, mint gondoltam. – Most pedig – váltott témát a terrisi tanító –, hogy halad a gyakorlatozással? Elend megdörzsölte sajgó karját. – Gondolom, elég jól… Csak… Mondatát hangos kopogás szakította félbe. A következő pillanatban Demoux kapitány lépett be az ajtón. – Felség, egy látogató érkezett Cett nagyúr seregéből. – Egy hírnök? – kérdezte Elend és felállt. Demoux egy darabig zavartan álldogált. – Olyasféle. Azt mondja, Cett nagyúr lánya, és Szellőt keresi.
Szerény családba született, mégis egy király lányát vette el.
Huszonegyedik fejezet
A fiatal nő drága ruhája – halványpiros selyem a hozzá illő vállkendővel és csipkeujjakkal – akár méltóságot is kölcsönözhetett volna egész megjelenésének, ha nem ugrott volna azonnal Szellő nyakába, amint a férfi belépett a szobába. A Nyugati Uradalom népeire jellemző szőke loknijai jobbra-balra lengedeztek, amikor boldogságában sikongva karjait az allomanta nyaka köré fonta. Nem lehetett több tizennyolc esztendősnél. Elend a szintén értetlenül álló Hamre pillantott. – Nos, úgy látszik, igazad volt Szellővel és Cett lányával kapcsolatban – súgta neki. Amaz a fejét rázta. – Nem gondoltam… úgy értem, csak vicceltem, mert Szellő olyan furcsán viselkedett. De nem hittem, hogy tényleg helyesen látom a dolgokat! Ami a piperkőc bábost illeti, legalább annyi tisztesség volt benne, hogy látszatra rettentően kényelmetlenül érezte magát a fiatal lány karjaiban. A palota átriumában tartózkodtak, azon a helyen, ahol Elend egy napja az apja követét fogadta. A faltól falig érő ablakok beengedték a délutáni fényt, és több szolga is felsorakozott a terem egyik fala mellett, a király parancsaira várva. Szellő pillantása találkozott a királyéval, és arcszíne sötétvörösre váltott. Nem hiszem, hogy valaha is láttam ilyen ábrázattal – gondolta
mosolyogva Elend. – Kedvesem – kezdte az allomanta a torkát köszörülve –, talán illő volna bemutatkoznod a királynak. A lány elengedte Szellőt. Hátralépett, és egy nemeshölgy bájával pukedlizett a király előtt. Kicsit kövérkés termetű volt, haját a Bukás előtti idők divatja szerint hosszúra növesztette, orcái pedig piroslottak az izgalomtól. Kedves teremtésnek látszott, akiről lerítt, hogy gyakorlottan mozog az udvarban – pontosan olyasfajta leányzónak, akiket Elend egész életében megpróbált elkerülni. – Elend – szólalt meg a bábos –, ezennel bemutatom Allrianne Cettet, Ashweather Cett nagyúr, a Nyugati Uradalom királyának lányát. – Felség! – pukedlizett újra Allrianne. Elend bólintott. – Cett kisasszony! – Kissé elmélázott, majd reménytelibb hangon folytatta. – Talán az édesapja követeként érkezett? Ezúttal Allrianne várt egy pillanatot. – Ööö… nem ő küldött, felség. – Jaj nekem! – sóhajtott Szellő, és zsebkendővel itatta fel a homlokán csillogó verejtéket. A király Hamre pillantott, majd vissza a lányra. – Talán, ha elmagyarázná… – kérte, és az átriumban felállított székekre mutatott. Allrianne buzgón bólogatott, és nem mozdult Szellő közeléből még akkor sem, mikor helyet foglaltak. Elend intett a szolgáknak, hogy hozzanak valami innivalót. Úgy érezte, szüksége lesz majd egy pohár hűsítő nedűre. – Menedéket keresek, felség – kezdett bele történetébe a fiatal lány. – Úgy értem, el kellett hagynom az udvart. Szellő bizonyára mesélt az apámról. Nevezett bábos kényelmetlenül fészkelődött, Allrianne pedig szenvedélyesen megragadta a férfi térdét. – Mit kellett volna mesélnie az apjáról? – érdeklődött udvariasan a fiatal király. – Rendkívüli módon képes befolyásolni az embereket – magyarázta a lány. – És nem tűr semmiféle ellentmondást. Elzavarta Szellőt, nekem pedig muszáj volt követnem őt. Nem vagyok hajlandó egy perccel is többet tölteni abban a táborban. Egy háborús táborban! Magával cipelt, egy fiatal hölgyet, a háborújába! Tudják, milyen az, amikor a katonák a szemüket
meresztgetik, ahogy elmennek mellettem? Fel tudják fogni, milyen egy sátorban élni? – Hát, én… – Csak nagy ritkán jutottunk ivóvízhez – folytatta szünet nélkül Allrianne. – Rendesen szinte meg sem tudtam fürdeni. Mindig félnem kellett, hogy katonák leselkednek utánam. Az utazásaink során halálra untam magam. A fogatban zötykölődésen kívül semmi egyebet nem lehetett csinálni. Szellő érkezése előtt hetekig nem váltottam egy értelmes szót senkivel. De aztán az apám őt is elküldte… – Miért? – kérdezte Ham türelmetlenül. A piperkőc allomantára váratlan köhögőroham tört rá. – El kellett jönnöm, felség – esedezett Allrianne. – Fogadjanak be, kérem! Tudomásom van egy-két dologról, amivel talán a segítségükre lehetek. Például apám táborával kapcsolatban. Le merném fogadni, hogy például azt sem tudták, az utánpótlást a haverfrexi tartósítóüzemből kapja! Ehhez mit szólnak? – Ööö… lenyűgöző – bólintott Elend határozatlanul. Allrianne kurtán biccentett. – Tehát Szellő után jött ide Luthadelbe? – kérdezte a király. A leány elpirult, és zavartan lesütötte a szemét. Beszéd közben ugyanakkor egyáltalán nem mutatott tapintatot. – Újra látnom kellett őt, felség. Olyan elragadó, olyan… csodálatos ember! Nem reménykedhettem, hogy apám elfogadna egy Szellőhöz hasonló férfit. – Értem – nyugtázta az érzelemkitörést az uralkodó. – Kérem, felség! – könyörgött a nemeshölgy. – Muszáj befogadniuk! Most, hogy elhagytam az apámat, nincsen hová mennem. – Maradhat… legalábbis egy kis időre – határozott a király, majd biccentésével üdvözölte az átriumba belépő Docksont. – Nyilvánvalóan fárasztó út áll ön mögött, kisasszony. Bizonyára jólesne egy kis felfrissülés… – Ó, azt valóban nagyra értékelném, felség. Elend Cadonra, az egyik palotaszolgára pillantott, aki a terem végében állt a többi szolgálóval egyetemben. Cadon alig észrevehetően bólintott: a szobákat előkészítették. – Akkor hát – emelkedett fel ültéből a király –, a szolgám elvezeti önt a hálótermébe. Hét órakor tálalják a vacsorát, és akkor újra tárgyalhatunk.
– Köszönöm, felség! – hálálkodott Allrianne, miközben felugrott a székéből. Újból megölelte Szellőt, és előrelépett, mintha az uralkodóval is ugyanezt szándékozna megtenni. Szerencsére meggondolta magát, és inkább hagyta, hogy a szolgák kikísérjék. Elend visszahuppant a helyére. A bábos mélyet sóhajtott és elcsigázottan hátradőlt. Eközben Dockson odasétált a negyedik székhez és elfoglalta a lány helyét. – Ez… váratlanul jött – jegyezte meg a hősszerelmes. Kínos csend nehezedett az átriumra; a belső udvar fái kecsesen hajladoztak az erkély felől érkező fuvallatban. Majd éles kutyaugatáshoz hasonlóan Ham hangosan felnevetett. A jókedv szikrája tüzet gyújtott a jelenlévőkben, és Elend – a veszély és a helyzet komolysága ellenére – szintén hahotázásban tört ki. – Ó, igazán! – pufogott Szellő, ami csak olaj volt a tűzre. Talán a helyzet puszta képtelensége folytán, talán csak azért, mert ki kellett eresztenie a gőzt, a király olyan erősen nevetett, hogy csaknem leesett a székéről. Ham egy cseppet sem tűnt komolyabbnak és még Dockson is megeresztett egy mosolyt. – Sajnos én nem látom ilyen könnyelműen a helyzetet – duzzogott a középkorú Rómeó. – Cett nagyúr lánya – annak a Cettnek a lánya, aki jelen pillanatban is a falaink előtt várakozik – menedéket kért a városunkban. Ha Cett eddig nem akarta mindenáron karón látni a fejünket, ezután biztosan másként gondolja majd! – Tudom. – Elend mély lélegzetet vett. – Tudom, csak… – De hát látnod kellett volna az arcod – kelt a király védelmére Ham –, amikor az az előkelő nőcske a karjaidba zuhant! Nem tudok furcsább jelenetre gondolni, mint hogy egy zavarba ejtően fiatal lány teljesen váratlanul lerohan téged! – Ezzel új irányt vehetnek az ügyeink – jegyezte meg Dox. – Bár ahhoz igazán nem szoktam hozzá, hogy te hozol ilyesféle bajt a fejünkre, Szellő. Őszintén mondom, azt hittem, képesek leszünk elkerülni a hirtelen felbukkanó női érzelmi kitöréseket, most, hogy Kel már nincs köztünk. – Nem az én hibám… – védekezett a bábos haragosan. – A lány ragaszkodása egyáltalán nem nekem szól. – Az már egyszer biztos – mormogta az orra alatt a tagbaszakadt allomanta. – Mi volt az a rózsaszín jelenés, ami mellett eljöttem az előcsarnokban?
– kérdezte egy új hang. Elend a hang irányába fordult és Vint pillantotta meg, aki összefont karral állt az átrium ajtajában. Olyan csendes. Miért közlekedik osonva még a palotában is? Soha nem vett fel kopogó cipőt, susogó szoknyát, vagy fémmel díszített ruhát, nehogy csörömpöljön vagy az idegen allomanták az előnyükre fordíthassák. – Nem rózsaszín volt az, kedvesem – felelt Szellő –, hanem piros. – Majdnem ugyanaz. Arról csacsogott a szolgáknak, milyen forróra csinálják a fürdővizét, és felíratta velük a kedvenc ételeit. A piperkőc sóhajtott. – Allrianne a neve. Legjobb lesz beszereznünk egy új cukrászt – vagy valahonnan hozatni kell süteményeket. Kimondottan ragaszkodik a süteményeihez. – Allrianne Cett nagyúr lánya – magyarázta a király a ködszerzetnek, aki eközben – a székeket figyelmen kívül hagyván – a király széke melletti virágcserép peremére ült, kezét pedig a férfi karjára tette. – Egyértelmű: Szellő és a lány összetartoznak. – Hogy mondtad, Elend? – horkant fel a bábos. Vin elfintorodott. – Ez gusztustalan, Szellő! Te öreg vagy, ő pedig fiatal. – Nincs köztünk semmiféle kapcsolat! – csattant fel az allomanta. – Azonkívül pedig én nem vagyok annyira öreg, ő meg már nem annyira fiatal. – A hangja alapján tizenkettőnek saccoltam – szurkálódott a lány. Szellő a szemét forgatta dühében. – Allrianne a vidéki udvarok gyermeke; egy kicsit ártatlan, egy kicsit elkényeztetett, de aligha érdemli meg, hogy ilyen hangnemben beszéljenek róla. Valójában egészen szellemes, ha úgy hozza ki a lépés. – Szóval, történt köztetek valami, Szellő? – erősködött a ködszerzet. – Természetesen nem… Nos, nem igazán. Semmi komoly, bár lehetett volna rosszul értelmezni. Valójában rosszul értelmezték egyszer, mikor az apja rájött… De kinek is tartozom vallomással, Vin? Az emlékeimben él egy fiatal lány, aki egy idős Kelsier után epekedett néhány évvel ezelőtt. Erre Elend is felkapta a fejét. Vin elvörösödött. – Sohasem epekedtem Kelsier után!
– Az elején sem? – kérdezte Szellő. – Ugyan már, egy olyan lehengerlő férfi, mint ő! Megmentett, amikor a régi bandavezéred el akart páholni. Befogadott… – Ez beteges! – jelentette ki a lány. – Kelsier olyan volt nekem, mint az apám. – Végül is, lehet – mondta Szellő –, de… Elend feltartotta a kezét. – Elég legyen! Értelmetlen, amit csináltok. A bábos sértetten felhorkantott, de elnémult. Tindwylnek igaza van – gondolta Elend. – Hallgatnak rám, ha úgy viselkedem, ahogyan én is elvárom tőlük. – El kell döntenünk, mitévők legyünk – folytatta. – A várost fenyegetésben tartó férfi lánya előnyös alkupozíciót jelenthet – érvelt Dockson. – Úgy érted, ejtsük túszul? – kérdezte Vin hunyorogva. Dockson megvonta a vállát. – Valakinek ki kell mondani a nyilvánvaló tényt, Vin. – Nem igazi túszként – vette át a szót Ham. – Végül is ő jött el hozzánk. Ha egyszerűen engedjük, hogy maradjon, ugyanolyan hatással bír, mintha túszul ejtettük volna. – De ezzel magunkra haragíthatjuk Cettet. Az eredeti tervünk szerint el akartuk vele hitetni, hogy a szövetségesei vagyunk. – Akkor adjuk vissza a lányát – javasolta Dockson. – Azzal elkezdhetnénk a tárgyalásokat. – És a lány kérése? – tette fel a kérdést Szellő. – Boldogtalan az apja táborában. Nem kellene legalább fontolóra vennünk a kívánságát? Minden szempár Elendre szegeződött. A király fontolóra vette a lehetőségeket. Pár hete még tovább vitáztak volna. Szokatlannak tűnt, hogy ilyen kevés idő után tőle várják a döntéseket. Mert, ki is volt ő tulajdonképpen? Egy férfi, aki véletlenül jutott a trónhoz? Egy ragyogó vezér gyatra kiadása? Egy idealista, aki nem gondolt bele abba, hogy az elképzelései milyen veszélyekbe sodorhatják? Bolond? Gyermek? Csaló? Számukra jelen pillanatban a legmegfelelőbb ember. – Marad – hozta meg a döntést a fiatal uralkodó. – Egyelőre. Lehet, hogy végül rá leszünk kényszerítve, és visszaküldjük, de akkor csakis úgy, hogy azzal eltereljük Cett seregeinek a figyelmét. Hagyjuk egy kicsit, hadd
főjenek a levükben. Mi csak időt nyerünk. A bandatagok bólogattak, Szellő pedig megkönnyebbült. Megteszem, ami tőlem telik. Meghozom a számomra helyesnek tűnő döntéseket – gondolta Elend. – Majd pedig elfogadom a következményeket.
A legtanultabb filozófusokkal is szót értett, és lenyűgöző emlékezőtehetséggel bírt. Majdnem olyan jól emlékezett mindenre, mint én. Mégsem tudott érvelni.
Huszonkettedik fejezet
Káosz és rend – a köd mindkettőt megtestesítette. Létezett a földön egy birodalom, a birodalmon belül tucatnyi szétszórt királyság, a királyságokon belül városok, falvak és ültetvények. És mindezek felett, mindezeken belül, a köd. Kiszámíthatóbb volt a napnál, hiszen még a felhők sem takarhatták el. Hatalmasabb volt a viharoknál, hiszen túlélte az elemek tombolását is. Mindig jelen volt. Egy változó és örökkön jelen lévő erő. A nappalok türelmetlen sóhajoknak tűntek csupán, amik az éjszakát várják. Amikor azonban végre megérkezett a sötétség, Vint már nem nyugtatta meg a köd olyannyira, mint korábban. Többé már semmi sem tűnt biztosnak. Egykor az éjszaka volt a menedéke, most azonban lépten-nyomon a ködbe pislogott és fantomok körvonalait leste. Egykor békére lelt Elendben, de már a király is változott. Egykor képes volt megvédeni a szeretteit – most azonban egyre jobban félt, hogy a Luthadelt megcélzó hadakat sem tudja megállítani. Semmitől sem félt jobban, mint a saját tehetetlenségétől. Gyermekkorában biztosra vette, hogy nem tud változtatni a dolgokon, de Kelsier mellett megtanulta, hogy büszke lehet a tetteire. Ha nem tudja megvédeni a szerelmét, akkor mi haszna van egyáltalán? Még mindig képes vagyok egy-két dologra – gondolta határozottan. Halkan leguggolt az egyik párkányra. Ködköpönyegének lelógó rojtjait lágyan ringatta a szellő. Pontosan a lába alatt, a Venture-vár bejáratánál
fáklyák lobogtak, és megvilágították Ham két őrét. Lenyűgöző fegyelmet tanúsítva, éberen figyelték a kavargó ködöt. Esélyük sem volt észrevenni a felettük kuporgó lányt: igazából ötven méterre sem láttak el a sűrű párában. A banda legszűkebb körén kívül Elend csak fél tucat mívesre tudott szert tenni – amitől az allomanciát tekintve gyengébb pozícióba került, mint a Végső Birodalom többi új királya. Vintől várták, hogy javítson a helyzeten. A fáklyák lángja meg-meglibbent, amikor a kapuszárnyak kinyíltak, és egy alak hagyta el a palotát. Ham hangja visszhangzott halkan a ködben, ahogyan üdvözölte az őröket. Az egyik ok – talán a legfőbb ok –, ami miatt az őrök ilyen jól végezték a munkájukat, Ham személye volt. Szíve mélyén talán ódzkodott a hatalomtól, de kis csapatok élén kiváló vezetőnek bizonyult. Bár a palotaőröket nem lehetett éppen feddhetetlen magatartású és kifinomult katonáknak nevezni, megkérdőjelezhetetlen hűséggel szolgálták királyukat. Ham váltott pár szót a férfiakkal, majd búcsút intett és kisétált a ködbe. A vár és a falak közt húzódó kicsiny udvaron több őrhelyet is felállítottak, és a martalóc szépen sorjában mindet meglátogatta. Bátran járt a sötétben, látását csakis a csillagok által kibocsátott gyenge fényre bízva ahelyett, hogy elvakítsa magát egy fáklya fényével. Mint egy igazi tolvaj. Vin mosolygott, majd halkan a földre ugrott és Ham után iramodott. A férfi mit sem sejtve a jelenlétéről, továbbment. Milyen lehet, amikor csak egy allomantikus erőt birtokol az ember? Amikor képes olyan erőssé válni, hogy megvédje magát, viszont olyan gyenge a hallása, mint bármelyik más halandónak? Még csak két év telt el, és máris túlzottan a képességeire hagyatkozik. Ham folytatta az útját, ő észrevétlenül a nyomában, míg el nem érték a rejtekhelyet, ahonnan az ellenséget figyelték. Vin megfeszült, és bronzot égetett. OreSeur hirtelen felugatott és leugrott egy láda tetejéről. A kandra sötét árnyként jelent meg az éjszakában, és nem emberi vonyítása még Vin fülét is sértette. Ham halkan szitkozódva megpördült. Majd ösztönösen fellobbantotta a forraszt. A bronzra hagyatkozva Vin megállapította, hogy a lüktetés egyértelműen Hamtől származik. A férfi forgolódva kereste a hang gazdáját. A lány mosolygott. A martalóc az allomanciája miatt nem lehetett csaló. Kipipálhatott egy újabb nevet a listán.
– Ne aggódj, Ham! – nyugtatta a barátját, és előrelépett. A köpcös martalóc megtorpant, és leengedte a párbajpálcáját. – Vin? – kérdezte a sötétben hunyorogva. – Én vagyok – hangzott a válasz. – Ne haragudj, de megijesztetted a kutyámat! Éjszaka nyugtalanná válik. Ham megkönnyebbült. – Azt hiszem, mindannyian így vagyunk ezzel. Történt valami érdemleges ma este? – Semmi fontosról nem tudok beszámolni – mondta a lány. – Szólnék, ha lenne. Ham bólintott. – Nagyra értékelném; bár kétlem, hogy szükséged volna rám. Én vagyok a palotaőrök parancsnoka, de te végzed el a feladatot. – Sokkal értékesebb a munkád, mint gondolod, barátom! – biztatta Vin. – Elend megbízik benned. Amióta Jastes és a többiek elhagyták, barátra vágyik. Ham ismét bólintott. A lány megfordult, és a kis üreget nézte a ködben, ahol a kutyája ült várakozón. A kandra láthatóan kezdett egészen megbarátkozni új testével. Most, hogy a ködszerzet már tudta, nem a martalóc a csaló, meg kellett vele beszélnie valamit. – Ham – kezdte –, az, ahogyan Elendet védelmezed, sokkal értékesebb, mint gondolod. – A csalóra gondolsz, ugye? El parancsba adta, hogy kutassam át a palotát és derítsem ki, ki lehetett az, aki néhány órára elhagyta a palotát azon a napon. Nagyon nehéz feladat. A lány bólintott. – Van valami más is, Ham. Kifogytam az atiumból. A férfi néhány percig némán állt a ködben. Vin hallotta, amint magában átkozódik. – Ha legközelebb ködszerzettel harcolok, végem van. – Nem, ha nincsen nála atium. – Mi az esélye annak, hogy valaki atium nélkül küld rám ködszerzetet? A martalóc habozott válaszolni. – Ham – magyarázta a lány –, valamit ki kell találnom erre: hogyan harcolhatok egy olyan ködszerzettel, aki atiumot éget? Kérlek, mondd, hogy van valami ötleted!
A férfi megvonta a vállát a sötétben. – Mindenféle elmélet létezik, Vin. Egyszer hosszasan beszélgettem erről Szellővel – bár ő leginkább csak mérgelődött, hogy már megint bosszantom. – Nos? – Vin türelmetlen lett. – Mit javasolsz? A tagbaszakadt allomanta megdörzsölte az állát. – A legtöbben egyetértenek abban, hogy egy atiumot égető ködszerzetet leginkább a meglepetés erejével lehet legyőzni. – Az sem segít, ha ő támad először. – Nos, sajnos a meglepetés erejét leszámítva nem sok lehetőség maradt. Néhányan úgy tartják, akkor is meg lehet ölni egy atiumot használó ködszerzetet, ha sarokba szorítják, ha nem létezik számára kiút. Olyan, mint a fetjáték – néha csak úgy szerezhetsz meg egy darabot, ha a sarokba szorítod, így akármelyik irányba mozdul, vége van. Egy ködszerzetnél viszont meglehetősen bonyolult elérni ugyanezt. Ugyanis az atium használatakor a ködszerzet előre látja a jövőt: tudja, ha be akarják keríteni, tehát elkerüli a helyzetet. Ez a fém valahogy az elmét is felerősíti. – Igen, tisztában vagyok vele. Mikor atiumot égetek, gyakran már azelőtt elugrom egy támadás elől, mielőtt még egyáltalán észrevenném azt. Ham bólintott. – Tehát? – kérdezte a lány. – Mit tudsz még? – Itt véget ér a tudományom, Vin – felelte a férfi. – A martalócok gyakran beszélnek erről a témáról. Mindannyian rettegünk megtámadni egy ködszerzetet. Két lehetőséged van: megleped, vagy eltiprod. Sajnálom, mással nem segíthetek. A lány válaszul elfintorodott. Egyik lehetőség sem sok jóval kecsegtetett, ha csapdába ejtik. – Rendben. Mennem kell. Ígérem, beszámolok az utam során felhalmozott holttestekről! Ham felnevetett. – Mi lenne, ha egyszerűen csak megpróbálnád elkerülni az olyan helyzeteket, ahol hullákat hagysz magad mögött? Csak az Uralkodó tudja, mi lenne ezzel a királysággal, ha elveszítenénk téged… Vin bólintott, bár nem tudta biztosan, barátja mennyit lát belőle a sötétben. Intett OreSeurnek, majd a várfal irányába indult, egyedül hagyva Hamet a macskaköves kerti úton.
– Kisasszony – szólalt meg a szolgája, amikor elérték a fal tetejét –, megtudhatnám, mi okból cserkésztük be Hammond mestert? Szereti megrémíteni a barátait? – Csak próbára tettem – magyarázta Vin, majd megállt két lőrés közti szakasznál és kitekintett a városra. – Próbára, kisasszony? – Kíváncsi voltam, használ-e allomanciát. Így megtudhattam, csalóval van-e dolgunk. – Ó… – a kandra elismerően biccentett kutyafejével. – Nagyon okos, kisasszony! Vin mosolygott. – Köszönöm. Egy őrszem tartott feléjük. Mivel a lány nem akart vele foglalkozni, a fal tetején álló, kőből épült őrház felé biccentett. Egy érmére taszítva ugrott egy nagyot, és a tetején landolt. OreSeur odaszökkent melléje. Különös kandra izomzatával könnyedén leküzdötte a körülbelül harmincméteres magasságot. Vin keresztbe tett lábbal leült, hogy gondolkodjon. OreSeur a tető széléhez lépegetett, és mancsait lelógatva lefeküdt. Ahogy ott pihentek, Vin elmélázott. OreSeur azt mondta, a kandrák nem veszik át egy allomanta erejét, miután felfalták… De lehet-e születésétől fogva allomanta egy kandra? Ennek a dolognak még nem jutottam a végére. – Ebből megtudom, ha valaki nem kandra, igaz? – kérdezte Vin OreSeur felé fordulva. – A te fajtád nem rendelkezik allomantikus erőkkel, ugye? A szolga nem válaszolt. – OreSeur? – Nem vagyok felszólítva, hogy választ adjak erre a kérdésre, kisasszony. – Igen – sóhajtott Vin alig hallhatóan. A szerződés. Hogy fogom elkapni azt a másik kandrát, ha OreSeur egyetlen kérdésemre sem hajlandó válaszolni? Rosszkedvűen hátradőlt, majd köpönyegét a feje alá csavarta és belebámult a végtelen ködbe. – Sikerülni fog a terve, kisasszony – szólt a kutya halkan.
Vin meglepődve felemelte a fejét, hogy társára nézhessen. A kutya a pofáját elülső mancsaira helyezve feküdt, és a várost nézte. – Ha allomantikus erő árad valakiből, az nem lehet kandra. Vin tétovaságot vélt felfedezni a szavak mögött, a kutya pedig nem nézett rá. Mintha kelletlenül beszélt volna; mintha olyan tudást adott volna át, amit jobb szeretett volna megtartani magának. Milyen titokzatos. – Köszönöm. A kandra megvonta kutyavállát. – Tudom, hogy nem szívesen bajlódsz velem – mondta Vin. – Legszívesebben mindketten távolságot tartanánk a másiktól. De muszáj így élnünk. OreSeur ismét bólintott, majd félrebiccentette a fejét és a lányt nézte. – Miért gyűlöl engem, kisasszony? – Nem gyűlöllek – válaszolta a ködszerzet. OreSeur felhúzta a szemöldökét. Bölcsesség tükröződött a tekintetében. Olyasféle rálátás a világra, ami meghökkentette a lányt. Korábban nem vette észre a kutyájában ezt a filozófiai érzéket. – Csak éppen… – kezdte Vin, aztán félbehagyta a gondolatot és más irányba nézett. – Csak még mindig nem jutottam túl azon, hogy felfaltad Kelsier testét. – Nem erről van szó – helyesbített OreSeur, aztán visszafordult a város felé. – Ön túl okos ahhoz, hogy ilyesmi zavarja, kisasszony. Vin felháborodva ráncolta a homlokát, de a kandra nem figyelt rá. A ködbe bámult. Miért hozta fel ezt a témát? Éppen kezdtünk volna kijönni egymással. – Hajlandó volt felejteni. – Tényleg tudni akarod? Akkor legyen. – Azért, mert tudtad – suttogta a lány. – Hogy mondta, kisasszony? – Tudtál róla. – Vin még mindig a ködbe révedt. – Te voltál az egyetlen a bandában, aki tudta, hogy Kelsier meg fog halni. Elmondta neked, hogy hagyja magát megölni, és te veszed át a csontjait. – Ó… – nyögte halkan OreSeur. Vin vádló pillantásokat lövellt a lény felé. – Miért nem szóltál róla? Tudtad, hogyan érzünk Kelsier iránt. Eszedbe jutott egyáltalán szólni nekünk, hogy az az idióta megtervezte a saját halálát? Gondoltál arra, hogy esetleg megakadályozhattuk volna, és
találhattunk volna más megoldást is? – Túl keményen fogalmaz, kisasszony. – Te akartad tudni az igazságot! – vágott vissza Vin. – Bár közvetlenül a halála után rosszabb volt. Mikor Kelsier utasítására jelentkeztél nálam szolgának. Sohasem beszéltél arról, mit tettél. – A szerződés, kisasszony… Talán nem akarja ezt hallani, de meg volt kötve a kezem. Kelsier nem akarta, hogy bárki is tudomást szerezzen a tervéről, így természetesen nem mondhattam el önnek. Gyűlöljön érte, ha úgy kívánja, de nem bántam meg a tettemet. – Nem gyűlöllek. – Azon már túl vagyok. – Őszintén, még Kelsier érdekében sem szegted volna meg a szerződést? Két évig szolgáltad. Nem fájt a tudat, hogy végeznek vele? – Miért érdekelne, hogy a gazdámat eléri a végzete? – kérdezte OreSeur. – Mindig jön valaki, aki átveszi a helyét. – Kelsier nem olyan gazda volt. – Nem? – Nem. – Elnézését kérem, kisasszony! Akkor majd azt hiszem, amit megparancsol nekem. Vin válaszra nyitotta az ajkait, de gyorsan össze is zárta őket. Ha eltökélte, hogy bolond módjára fog gondolkozni, akkor jogában áll így cselekedni. Akkor továbbra is jogában áll neheztelni a gazdáira. Csak úgy… Csak úgy, ahogy Vin is neheztelt rá. Amiért megtartotta a szavát, és nem szegte meg a szerződést. Amióta csak ismerem, otrombán bánok vele – futott át Vin agyán. – Először, amikor még Renoux-ként élt, utáltam fellengzős viselkedése miatt, pedig a viselkedés nem is őt jellemezte. Csupán része volt az általa játszott szerepnek. Később, mikor OreSeur lett belőle, még jobban kerültem. Gyűlöltem, amiért hagyta meghalni a hősünket. Most pedig egy állat testébe kényszerítettem. És kétévnyi ismeretségünk alatt, amikor a múltjáról kérdeztem, csak azért tettem, hogy még többet megtudjak a népéről, és könnyebben megtalálhassam a csalót. Vin tekintete a ködbe révedt. A bandatagok egyedül OreSeurt tekintették kívülállónak. Őt egyedül nem hívták meg a tanácskozásokra. Semmilyen tisztséget nem töltött be a kormányban. Pedig ugyanolyan
mértékben segített, mint bárki a csapatból, amikor a legfontosabb szerepet játszotta el: Kelsier „szellemét”, aki feltámad halottaiból, hogy a szkákat végső forradalmukra biztassa. Mindezek ellenére, míg a többiek titulusokat, barátságokat és feladatokat nyertek, a Végső Birodalom megdöntéséért cserébe OreSeur csak újabb gazdát kapott. Egy olyat, aki gyűlöli őt. Nem csoda, hogy így viseltetik irántam. Kelsier utolsó szavai csengtek a fülében: – Sokat kell még tanulnod a barátságról, Vin… Kel és társai befogadták, méltósággal és nagylelkűen viselkedtek vele, még akkor is, amikor nem érdemelte meg. – OreSeur – szólította meg –, milyen életet éltél, mielőtt Kelsiernél kezdtél szolgálni? – Nem értem, ennek mi köze van a csaló megtalálásához, kisasszony – válaszolta a kandra. – Ahhoz semmi. Csak gondoltam, nem árt, ha jobban megismerlek. – Elnézését kérem, kisasszony, de nem kívánom, hogy jobban megismerjen! Vin felsóhajtott. Hát erről ennyit. Ámbátor… Kelsier és a többiek nem fordultak el, amikor ő szűkszavú és goromba volt velük. Ismerősen csengtek a kandra szavai. Valamit felismert a hangzásban. – Névtelenség – mondta Vin halkan. – Kisasszony? – Névtelenség. Bujkálás még akkor is, mikor másokkal együtt vagy. Csendesen, feltűnés nélkül élni. Erőnek erejével távol tartod magad – érzelmileg, legalábbis. Egy életforma. Védekezés. A kutyabőrbe bújt lény nem válaszolt. – Gazdáknak rendeled alá magad – folytatta a ködszerzet. – Durva férfiaknak, akik félnek a képességeidtől. Egyedül úgy tudod megakadályozni, hogy gyűlöljenek, ha eléred, hogy észre sem vesznek. Így kicsinek és gyengének mutatod magad. Olyannak, aki nem jelent fenyegetést. De néha rosszul szólsz, és forradalmár természeted akaratlanul is megmutatkozik. A kutya felé fordult. Az állat őt nézte. – Igen – szólalt meg végül OreSeur, aztán újra elnémult.
– Gyűlölnek – folytatta Vin. – Gyűlölnek az erőd miatt, mert nem tudnak rávenni, hogy megszegd az adott szavad, vagy mert attól félnek, hogy nem tudnak irányítani. – Elkezdenek félni tőled – vette át a szót a kandra. – Üldözési mánia lesz rajtuk úrrá, rettegnek. Amikor kihasználnak, még akkor is attól félnek, hogy elfoglalod a helyüket. A szerződés ellenére, annak ellenére, hogy tudják, a kandrák soha nem szegnék meg szent esküjüket, félnek tőled. És az emberek gyűlölik azt, amitől félnek. – Így hát – vágott közbe Vin – mentségeket találnak, hogy elpáholjanak. Úgy tűnik, néha még az is dühíti őket, ha megpróbálsz ártalmatlan maradni. Gyűlölik a képességedet, ki nem állhatják, hogy nincs újabb okuk a verésre, ezért inkább jól elvernek. OreSeur a lány felé fordult. – Honnan tud ezekről, kisasszony? – kérdezte meglepve. Vin a vállát vonogatta. – Nem csak a kandrákkal bánnak így, OreSeur. Ugyanígy bánnak a bandavezérek is egy fiatal lánnyal, aki igencsak furcsa szerzet a férfiak lakta rablóvilágban. Egy gyerek, aki szokatlan képességével előidéz dolgokat – befolyásol embereket, meghallja, amit nem kellene, halkabban és gyorsabban mozog a többieknél. Aki eszköz, és fenyegetés is egyszerre. – Erről… nem is tudtam, kisasszony… Vin elhúzta a száját. Hogy lehet, hogy nem ismerte a múltamat? Tudta, hogy utcagyerek voltam. Hacsak nem… Lehetséges volna? Most először gondolkodott el azon, OreSeur milyennek láthatta őt két évvel azelőtt, amikor először találkoztak. A kandra azután érkezett a városba, hogy ő a banda tagja lett. Valószínűleg azt hitte, ő is évek óta része Kelsier csapatának, mint a többiek. – Kelsier pár nappal azelőtt vett be a bandájába, hogy veled először találkoztam – magyarázta Vin. – Nos, igazából nem is annyira bevett, mint inkább megmentett. Az egész gyerekkorom arról szólt, hogy egyik tolvajbandához csapódtam a másik után. Mindig a legalantasabb és legveszélyesebb embereknek dolgoztam, mivel csak ők fogadtak be két olyan sehonnait, mint amilyenek mi voltunk a bátyámmal. Az okosabb vezérek rájöttek, hogy hasznomat veszik. Nem vagyok biztos benne, tudták-e, hogy allomanta vagyok – néhányan biztosan, mások meg egyszerűen azt gondolták, mellém szegődött a „szerencse”. Akárhogy is,
kellettem nekik. És emiatt gyűlöltek. – És verték, kisasszony? A lány bólintott. – Az utolsó különösen. Akkor történt, hogy kezdtem igazán rájönni az allomancia használatára. Noha még nem tudtam, hogy mi is az. Camon viszont igen. És gyűlölt érte, miközben kihasznált. Gondolom, félt, hogy kitalálom, miben is áll az erőm igazából. És rettegett, hogy azon a napon megölöm… – Elfordította a fejét és OreSeurre nézett. – Hogy megölöm, és átveszem a bandavezér szerepét. A kutya némán felült a hátsó felére, és a gazdáját figyelte. – Nem a kandrák az egyetlen faj, akikkel az emberek rosszul bánnak – összegezte mondandóját a ködszerzet. – Egymással is egészen durván tudunk bánni. OreSeur felhorkantott. – Az ön esetében, kisasszony, legalább visszafogták magukat, nehogy megöljék. De ütötte már olyan gazda, kisasszony, aki tudta jól: olyan erősen ütheti, ahogyan csak a kedve tartja, mert az áldozata úgysem hal meg? Csak szerez néhány új csontot, és újra van szolgája. Mi vagyunk a legtökéletesebb szolgák – halálra verhetnek reggel, és este már fel is szolgálhatjuk a vacsorát. Mennyi szadizmus, és milyen alacsony áron. Vin lehunyta a szemét. – Értem. Nem vagyok kandra, de használtam forraszt. Szerintem Camon is tisztában volt vele, hogy sokkal erősebben üthet, mint ahogy azt egy hétköznapi ember kibírja. – Miért nem szökött el, kisasszony? – kérdezte OreSeur. – Nem kötötte szerződés. – Nem… tudom, hogy nem – vallotta be Vin. – Az emberek furcsák, OreSeur, a hűség pedig nagyon csalóka dolog. Azért maradtam Camonnal, mert jobban féltem elmenni, mint ottmaradni. Nem volt senkim rajtuk kívül. A bátyám eltűnt, én pedig irtóztam az egyedülléttől. Így utólag tényleg különös döntésnek tűnik. – Néha még mindig jobb egy rossz helyzet, mint bármelyik másik választási lehetőség. Azt tette, kisasszony, ami a túléléshez kellett. – Talán – hagyta rá Vin. – De létezik jobb megoldás is, OreSeur. Nem tudtam róla, amíg Kelsier rám nem bukkant, de létezik egy másféle élet is. Ahol nem kell négy évet bizalmatlanságban, árnyékban meghúzódva és érzelmi széthullásban tölteni.
– Talán az emberek számára. De én kandra vagyok. – Még remélhetsz – biztatta a kandrát. – Nem kell gyűlölnöd a gazdádat. – Nem gyűlölöm mindegyiket, kisasszony. – De nem is bízol bennük. – Ne vegye magára, kisasszony! – De igenis magamra veszem – ellenkezett Vin. – Azért nem bízol bennünk, mert félsz, hogy bántani fogunk. Ezt megértem – hónapokig éltem úgy Kelsier mellett, hogy azt vártam, mikor kezdenek el megint ütni. Elöntötték az emlékek. – De, OreSeur, senki sem árult el minket. Kelsier igazat mondott. Még most is hihetetlennek tűnik számomra, de a bandatagok – Ham, Dockson, Szellő – mind jó emberek. És ha egyikőjük el is akarna árulni, akkor sem bánom, hogy bíztam bennük. Tudok aludni éjszaka, OreSeur. Békés a lelkem; tudok nevetni. Megváltozott az életem. Jobb lett. – Ön ember, kisasszony – makacskodott a lény. – Barátokra tehet szert, mert nem aggódnak, hogy megeszi őket, vagy nem találnak ki egyéb bolondságokat. – Én nem gondolom ezt rólad. – Tényleg? Kisasszony, épp most vallotta be, mennyire neheztel rám, amiért felfaltam Kelsier testét. Ezenkívül pedig nem tud megbarátkozni a gondolattal, hogy tartottam magam a szerződéshez. De legalább őszinte volt. Az emberek undorodnak tőlünk. Gyűlölnek minket, amiért megesszük a fajtájukat. Annak ellenére, hogy csak azokat a testeket használjuk, amelyek már egyébként is élettelenek. Zavarja őket, hogy emberi alakot öltünk. Ne mondja, kisasszony, hogy még nem hallotta a népemet körüllengő legendákat! Ködlidércnek hívnak bennünket – olyan lényeknek, akik felöltik azok alakját, akik kimerészkednek a ködbe. Azt gondolja, kisasszony, hogy egy ilyen szörnyeteg, egy élő legenda, akivel gyerekeket ijesztgetnek, valaha is be tud illeszkedni a társadalomba? A lány összeráncolta a szemöldökét. – Ezért szükséges a szerződés, kisasszony – magyarázta a kandra a kutya torkából előtörő fura, élesen csengő hangon. – Kíváncsi, hogy miért nem hagyjuk ott az embereket? Hogy miért nem olvadunk bele az emberek társadalmába és válunk láthatatlanná? Megpróbáltuk. Régen, még a Végső Birodalom kezdetén. De az emberek ránk találtak és vadászni kezdtek ránk. Ködszerzeteket vetettek be ellenünk, mivel akkoriban még sokkal több allomanta élt. Az ön fajtája, kisasszony, gyűlölt minket, mert attól
félt, hogy átvesszük a helyüket. Majdnem teljesen elpusztították a népünket – és akkor eszeltük ki a szerződést. – És az mit segít? – kérdezte Vin. – Még most is ugyanazt csináljátok, nem? – Igen, de most már az emberek parancsára tesszük – válaszolta OreSeur. – Az emberek szeretik a hatalmat, és szeretik, ha valami hatalommal bíró dolog felett uralkodhatnak. A népem felajánlotta a szolgálatait, és megfogalmaztunk egy megállapodást, amit minden kandra elfogadott, és amire minden kandra felesküdött. Nem ölünk embert. Csak akkor használunk csontokat, ha arra parancsot kapunk. Teljes engedelmességgel szolgáljuk a gazdánkat. Tartottuk magunkat ezekhez a szabályokhoz, és az emberek békén hagytak bennünket. Továbbra is gyűlöltek és féltek tőlünk – de azt is tudták, hogy utasításokat adhatnak. Az emberek játékszerei lettünk. Amíg fenntartjuk ezt az alárendelt viszonyt, kisasszony, életben maradunk. Ezért engedelmeskedek. Ha megszegném a szerződést, azzal elárulnám a népemet. Nem harcolhatunk az emberek ellen. Addig nem, míg élnek ködszerzetek, így inkább szolgálunk. Ködszerzetek. Miért olyan fontosak a ködszerzetek? Utalt rá, hogy ki tudják szimatolni a kandrákat… Ezt a kis részletet megtartotta magának; érezte, ha rákérdezne, a lény újra hallgatásba burkolózna. Így inkább felült, és a sötétben a kutyája szemébe nézett. – Ha szeretnéd, felmentelek a szerződés kötelékei alól. – És azzal mi változna? – kérdezte OreSeur. – Kapnék egy újabb szerződést. A törvényeink szerint egy újabb évtizedet kell várnom, mielőtt szabad lehetek – és aztán csak két évet, mialatt nem hagyhatom el a kandrák hazáját. Ha másképp teszek, célponttá válok. – Akkor legalább fogadd el a bocsánatkérésemet! – kérlelte Vin. – Ostoba voltam, hogy a szerződés betartása miatt nehezteltem rád. OreSeur várt a válasszal. – Ezzel nem állnak helyre a dolgok, kisasszony. Még mindig ebbe az átkozott kutyatestbe vagyok kényszerítve – semmi személyiséget vagy csontozatot nem tudok utánozni. – Azt hittem, örülni fogsz a lehetőségnek, hogy önmagad légy. – Csupasznak érzem magam – panaszkodott a kutya. Egy pillanatig némán ült, majd lehajtotta a fejét. – De… be kell vallanom, előnyökkel is jár ez a test. Nem is feltételeztem volna, mennyire láthatatlanná tudok
válni. A lány helyeslőn bólintott. – Voltak az életemnek olyan időszakai, amikor bármit megadtam volna, ha zavartalanul, egy kutya testében elrejtőzve élhetek. – És már nem? Vin megrázta a fejét. – Nem. Korábban én is azt hittem, mindenki olyan, amilyennek leírtad az embereket – gyűlölködnek és fájdalmat okoznak. De vannak jó emberek is a világon, OreSeur. Bárcsak bebizonyíthatnám neked! – A királyról beszél, kisasszony. – A kandra a vár irányába fordította a keskeny kutyaorrát. – Igen. És a többiekről. – És ön, kisasszony? A lány ismét a fejét rázta. – Nem, én nem. Én nem vagyok se jó, se rossz ember. Én csak arra vagyok, hogy öljek. OreSeur a gazdáját figyelte, majd újra leült a hátsójára. – Ennek ellenére nem ön a legrosszabb gazdám, kisasszony. Ez talán bóknak számít egy fajtabeli szájából. Vin elmosolyodott, ám saját szavai nem hagyták nyugodni. Én csak arra vagyok, hogy öljek… A város peremén szétterülő seregek fényeit nézte. Egy része – az a része, amire még Reen volt befolyással, ami alkalomadtán még mindig megszólalt hátul a fejében – azt suttogta, hogy más módon is el lehet bánni a seregekkel. A politizálás és béketárgyalások helyett a banda használhatná őt. Elküldenék egy rövid éjszakai látogatásra, és a királyok meg a hadvezérek holtan esnének össze. De tudta, hogy Elend soha nem egyezne bele semmi ilyesmibe. Ellenezné a megfélemlítés eszközét, még akkor is, ha az ellenségről van szó. Rámutatna, hogy ha Cett vagy Straff meg is halna, mások állnának a helyükbe, akik még ellenségesebben lépnének fel a város ellen. Akárhogy is, brutális és egyben logikus megoldásnak tűnt. Lénye egy része alig várta, hogy megtehesse. Ha másért nem, hát azért, mert már nagyon unta a várakozást és a sok beszédet. Nehezen tudott hozzászokni a tehetetlenség gondolatához. Ez nem én vagyok. Nem kell Kelsierhez hasonlóan megoldanom a nehéz helyzeteket. Lehetek jobb. Olyan, akiben Elend is megbízik.
Gyorsan elhessegette a Straff és Cett meggyilkolása körül forgó gondolatait, és másra összpontosított. Bronzot égetett, hogy az esetleges allomantikus lüktetéseket észrevegye. Bár szerette bejárni a környéket és ide-oda szökellve „járőrözni”, igazság szerint ugyanolyan hatékonysággal végezte dolgát egy helyben ülve is. Hiszen az orgyilkosok minden bizonnyal az első kapukat derítenék fel, mivel az őrjárat itt fog hozzá éjszakai feladatainak ellátásához, és a legtöbb katona is itt várakozik. A gondolatai azonban máshol jártak. Mindenféle erők mozgatják most a világot, és nem biztos, hogy a részükké akar válni. Hol a helyem? – tette fel a kérdést magának. Nem érezte, hogy valaha is rátalált volna igazi helyére – akkor sem, amikor Valette kisasszony szerepébe bújt, és most sem, amikor szerelme testőrét játszotta. Egyik sem illett rá tökéletesen. Becsukta a szemét; ónt és bronzot égetve érezte, ahogy a szél fellebbenti a ködöt körülötte. Aztán érdekes módon valami mást is érzékelt, valami nagyon távolit. A messzeségből allomantikus lüktetés áradt. A hullámok olyan puhán érkeztek, hogy alig lehetett őket nyomon követni. A ködfantom által keltett lüktetéshez hasonlított. Őt is hallotta, sokkal közelebbről, a város egyik épületének a tetejéről. Hozzászokott már a jelenlétéhez. Nem mintha lett volna egyéb választása. De amíg csak figyel az a valami… Megpróbálta megölni a Hős egyik társát – idézte fel Vin az olvasottakat. Valahogyan leszúrta. A naplóban legalábbis ez áll. De… mi ez a lüktetés még távolabbról? Ezek a lágy, mégis erőteljes hullámok. Mint valami messze megszólaltatott dob. Összeszorította a szemhéját, és összpontosított. – Kisasszony? – szólította meg a kutya, majd hirtelen felkapta a fejét. Vin gyorsan kinyitotta a szemét. – Mi az? – Nem hallotta? A lány felült. – Mit hallottál? – De rögvest beazonosította a hang eredetét. Lépések nesze hallatszott a fal túloldaláról, nem is olyan messziről. Közelebb hajolt, és egy sötét alakot vett észre, aki a vár felé lopakodott. Ő maga annyira a bronz hatása alatt állt, hogy az igazi világból jövő hangokat észre sem vette.
– Ügyes voltál! – Elindult az őrház tetején. Csak akkor jött rá valami fontosra. OreSeur úgy vette magához a kezdeményezést, úgy figyelmeztette a veszélyre, hogy ő erre nem is szólította fel. Megjegyezte magának ezt az apró, ámde annál fontosabb részletet. – Ki lehet? – kérdezte a kutyájától nagyon halkan, és a közeledő alakot figyelte. Az nem vitt fáklyát a kezében, mégis egészen otthonosan mozgott a ködben. – Allomanta? – kérdezte a kandra és gazdája mellé kuporodott. Vin megrázta a fejét. – Nem érzek allomantikus lüktetést. – Ezek szerint, ha allomanta is, csakis ködszerzet lehet – vonta le a következtetést a lény. Még mindig nem tudta, hogy Vin képes áthatolni a vörösrézfelhőn. – Túl magas, hogy Zane legyen, kisasszony. Legyen óvatos! Vin bólintott, majd ledobott a falról egy érmét, és beleveszett a ködbe. Kutyája szintén leugrott az őrház tetejéről, aztán levetette magát a falról, ahonnan majd ötven métert zuhant. Az biztos, hogy a legteljesebb mértékben kihasználja ezt a kutyatestet – nézett hátra Vin. Persze, ha a zuhanástól nem hal meg, könnyű megérteni a bátorságát. Egy tetőszerkezetbe ütött fémszegekre vonzotta magát, úgy haladt előre, majd közel az alakhoz földet ért. Kihúzta a késeit és előkészítette a fémeket. Ügyelt rá, hogy a dúralumínium mindenképp köztük legyen. Aztán némán átsétált az utca túloldalára. Meglepni – jutott eszébe. Ham javaslata miatt még most is nyugtalanságot érzett. Nem számíthatott mindig a meglepetés erejére. Követte a férfit, miközben tanulmányozta. Magas, hórihorgas testét köpönyegbe burkolta. Valójában olyan, mint… Megtorpant. – Sazed? – kérdezte döbbenten. A terrisi megfordult, és a lány jól kivehette arcát óntól felerősített látásával. A férfi mosolygott. – Ó, Vin kisasszony! – köszöntötte a lányt, szokásos higgadt hangján. – Éppen azon gondolkoztam, vajon mennyi idő kell, hogy rám találjon. De… Nem tudta befejezni a mondatot, mert Vin izgatottan a nyakába ugrott és megölelte rég nem látott barátját.
– Nem is hittem, hogy ilyen hamar visszatérsz! – Nem is így terveztem, Vin kisasszony – vallotta be a terrisi. – Ám a dolgok állása miatt nem maradhattam távol. Jöjjön, muszáj beszélnem őfelségével! Aggasztó híreket hoztam. Vin elengedte az őrzőt, felnézett kedves arcára, és észrevette a fáradtságot a szemében. Sőt, inkább kimerültséget látott. A férfi köpönyege elkoszolódott, átitatta a hamu és izzadság bűze. Sazed általában minden részletre odafigyelt, még utazás alatt is. – Miről van szó? – kérdezte a lány. – Gondokról, Vin kisasszony – válaszolta a terrisi tanító csendesen. – Gondokról és bajokról.
A terrisiek elutasították, de ő az élükre állt.
Huszonharmadik fejezet
– Lekal király állítása szerint húszezer ilyen lényt sikerült toboroznia a serege számára – számolt be Sazed a fejleményekről. Húszezret! – hüledezett az elképedt király. Ez körülbelül ugyanolyan haderőnek számított, mint Straff ötvenezer embere. Vagy még annál is veszélyesebbnek. Az asztaltársaság elhallgatott, és az uralkodó végignézett a társain. A palota konyhájában ültek, ahol szakácsok sietősen vacsorát készítettek a későn érkező Sazed számára. A fehér helyiségben volt egy szerényebb szoba, ahol a szolgák elfogyaszthatták ételüket. Nem meglepő módon Elend soha nem étkezett még itt, viszont Sazed kimondottan ragaszkodott hozzá, hogy ne ébresszék fel a szolgákat csak azért, hogy előkészítsék a fő ebédlőt, bár szemmel láthatóan nem evett egész nap. Így az alacsony fapadokon ültek és csendben várták a szorgoskodó szakácsokat, akik elég messze végezték a dolgukat ahhoz, hogy ne hallják a kis szobából kiszűrődő pusmogást. Vin Elend mellett foglalt helyet, karját a férfi derekára tette, kutyája pedig a lába mellett feküdt. A szokatlanul rendezetlen öltözékű Szellő ült a király másik oldalán: dühösnek látszott, amiért felébresztették. Ham még le sem feküdt, ahogy Elend sem. Egy újabb kérelmet kellett megfogalmaznia a Nagygyűlésnek. Elmagyarázta benne, hogy nem hivatalos úton találkozik Straff-fel, és nem hivatalos béketárgyalás keretén belül. Dockson odahúzott egy széket, és ezúttal távolabb tette le Elendtől, mint szokta. Dorong szinte összeroskadva ült a padon, bár nem lehetett
eldönteni, vajon testtartása a fáradtság, vagy csak a szokásos kedvetlenség jele. Kobold az egyik tálalóasztalnál kapott helyet, és oldalra vetett lábakkal ült ott, miközben néha-néha elcsent egy-két falatot a bosszankodó szakácsoktól. Elend szórakoztatónak találta, ahogyan teszi a szépet az egyik álomittas konyhalánynak. És persze Sazed is ott volt. A terrisi közvetlenül Elenddel szemben ült, és megjelenése a szokásos magabiztosságot és rendet sugallta, amire csak ő volt képes. Bár a köpönyegét por borította, és megszokott fülbevalói is hiányoztak – kivette őket a füléből, hogy ne kísértse a tolvajokat, gondolta Elend –, kezei és arca szinte ragyogtak. Az őrző még az utazás mocska ellenére is a tisztaság érzetét keltette az emberben. – Igazán sajnálom, felség – kezdte Sazed –, de nem hiszem, hogy Lekal király szavahihető ember. Tudom, hogy barátok voltak a Bukás előtt, viszont jelenlegi lelkiállapota semmi biztatóval nem kecsegtet. A király bólintott. – Mit gondolsz, miként képes irányítani őket? A terrisi megrázta a fejét. – Fogalmam sincs, felség. Ham is a fejét ingatta. – Az őreim között akad számos olyan, akik a Bukás után délről jöttek fel a városba. Katonaként szolgáltak egy kolossz tábor melletti laktanyában. Az Uralkodó még egy napja sem volt halott, de a gigászi lények irányítatlanul őrjöngtek. Rátámadtak a környéken lévő falvakra, laktanyákra, városokra. – Ugyanez történt északnyugaton is – szólt közbe Szellő. – Cett nagyúr földjét elözönlötték a megvadult kolosszok elől menekülők. Cett megpróbálta megtölteni a kolossz laktanyát ezekkel a vadállatokkal. Követték is egy ideig, de aztán valamin feldühödtek és megtámadták a sereget. Le kellett mészárolni az egész csürhét – és majdnem kétezer katonája veszett oda, pedig csak egy kis ötszáz fős kolossz különítményről volt szó. A baráti társaság ismét elhallgatott. Csupán a konyhai személyzet csörgését és beszélgetését lehetett hallani a távolból. Ötszáz kolossz végzett kétezer emberrel – számolgatott magában Elend. – És Jastes serege húszezer ilyen szörnyetegből áll. Az Uralkodó… – Mennyi időnk van? Milyen messze járnak? – Nekem egy kicsivel több mint egy hét kellett, hogy ideérjek – mondta
Sazed. – Bár úgy tűnt, Lekal már jó ideje ott táborozik. Az biztos, hogy ebbe az irányba tart, de hogy milyen gyorsan szándékozik masírozni… – Valószínűleg arra nem számított, hogy két másik sereg hamarabb ér a városunkhoz – jegyezte meg Ham. Elend bólintott. – Akkor hát, mitévők legyünk? – Nem hiszem, hogy tehetünk bármit is, felség – rázta a fejét Dox. – Sazed beszámolója szerint nem sok reményt fűzhetük hozzá, hogy sikerül szót értenünk Jastesszel. És a város ostroma miatt nem sok mindent tehetünk. – Lehet, hogy egyszerűen megfordul, és hazamegy – reménykedett Ham –, ha látja, hogy két sereg már felsorakozott a falaknál. Sazed tétovázott a válasszal. – Tudott a seregekről, Hammond úr. Úgy tűnt, jobban bízik kolosszaiban, mint az emberi hadakban. – Húszezer kolosszal – nyögött fel Dorong – bármelyik sereget leveri. – De mindkettővel egyszerre már nehézségei akadnának – vette vissza a szót a martalóc. – Én a helyében már kétszer is meggondolnék egy ilyen lépést. Ha ugyanis megjelenik a közelben egy rakás öntörvényű kolosszal, könnyen lehet, hogy Straffet és Cettet annyira megijeszti, végül összefognak ellene. – És ez éppen jól jönne nekünk – jelentette ki a hadvezér. – Minél tovább harcolnak egymással az ellenséges csapatok, mi annál jobb helyzetbe kerülünk. Elend hátradőlt. Aggodalom vett rajta erőt. Jó volt Vint maga mellett tudni, a karját a derekán érezni, még ha nem is gyakran szólt bele a társalgásba. Gyakran már a lány puszta jelenlététől is erősebbnek érezte magát. Húszezer kolossz! Ez a fenyegető tény sokkal jobban elriasztotta, mint a másik két sereg gondolata. – Még jól is elsülhet – vélte Ham. – Ha Jastes esetleg elveszítené a hatalmát a szörnyetegei felett Luthadel közelében, jó esély van rá, hogy megtámadnák valamelyik sereget a két másik közül. – Ezzel egyetértek – mormogta Szellő fáradtan. – Javaslom, maradjunk így elrekesztve, húzzuk minél tovább az ostromot, míg a kolossz sereg meg nem érkezik! Egy újabb had megjelenése csak előnyökkel járhat a
számunkra. – Nem örülök, hogy kolosszok csatangolnak majd a környéken. – Elend enyhén megborzongott. – Akármilyen előnnyel járnak is. Ha megtámadják a várost… – Azt mondom, ezzel majd akkor foglalkozzunk, ha megérkeztek! – javasolta Dox. – Egyelőre az eredeti terv szerint haladjunk. Felséged találkozik Straff-fel. Megpróbálja meggyőzni, hogy a szövetségesei vagyunk. Kis szerencsével a fenyegető kolossz jelenlét miatt nagyobb hajlandóságot fog mutatni. Elend bólintott. Straff már bele is egyezett a találkozóba, és megállapodtak egy néhány nap múlva esedékes időpontban. A Nagygyűlés feldühödött, amiért a király nem egyeztetett velük az időt és a helyet illetően, de nem sokat tehettek az ügyben. – Beszéljünk másról! – sóhajtott az ifjú uralkodó. – Azt mondtad, más hírekkel is szolgálsz, Sazed. Remélem, jobbak, amint amikről eddig számoltál be. A terrisi elmélázott. Végre megjelent egy szakács és letett elé egy tányér ételt: párolt árpát húscsíkokkal és fűszeres lageteket. A finom illatoktól Elendnek is megjött az étvágya. Hálásan biccentett a palota szakácsnak, aki a késői óra ellenére ragaszkodott hozzá, hogy maga készítse el az ételeket. A főszakács intett embereinek és visszatértek a helyükre. Sazed csendben ült. Várt a beszéddel, míg a személyzet hallótávolságon kívülre nem került. – Nem szívesen hozakodom elő a témával, felség, mivel így is elég teher nyugszik a vállán. – Mondd csak nyugodtan, Sazed! A terrisi bólintott. – Attól tartok, amikor megöltük az Uralkodót, valamiféle veszedelmet szabadítottunk a világra. Szellő fáradtan húzta fel a szemöldökét. – Veszedelmet? Az őrjöngő kolosszokon, hatalomra éhes kiskirályokon és banditákon kívül? Az őrző várt a válasszal. – Ööö… igen. Ezeknél valamelyest homályosabb a dolog, attól tartok. Valami nincs rendben a köddel. Vin alig láthatóan kihúzta magát Elend mellett.
– Hogy érted ezt? – Egy ideje nyomon követem az események egész sorozatát – magyarázta Sazed. A földet nézte beszéd közben, mintha szégyenkezne. – Mondhatjuk úgy is, hogy kutatásba fogtam. És számos beszámolót hallottam a nappal is kavargó ködről. Ham megvonta a vállát. – Ez előfordul néha. Vannak ködös napok, főleg ősszel. – Nem erre gondoltam, Hammond úr – mondta Sazed. – A mi ködünk és az átlagos, időjárás okozta köd különbözik egymástól. Talán nem egyszerű észrevenni, de a figyelmes szem felfedezheti. A mi ködünk vastagabb, és… nos… – Nagyobb mintákat követ – tette hozzá Vin halkan. – Mintha folyók úsznának az égen. A levegővel együtt moccan: mintha a szél is a ködtől kerekedne. – És nem hatol be az épületekbe – folytatta Dorong –, vagy a sátrakba… Elpárolog rögvest, amint eléri a küszöböt. – Igen – helyeselt Sazed. – Amikor először hallottam a nappal is megjelenő ködről, azt hittem, csak az emberek zabolázatlan, babonás fantáziája felelős az egészért. Sok szkát ismertem, akik nem mertek ködös reggeleken kilépni a házukból. Ugyanakkor kíváncsivá tettek a beszámolók, és a jelenség nyomába eredtem. Egy déli faluba értem, ahol egy darabig tanítottam a helyieket, ám semmi sem erősítette meg a történeteket. Így onnan is továbbálltam. Szünetet tartott, és elhúzta a száját. – Felség, kérem, ne tartson őrültnek! Utazásaim során egy elszigetelt völgy mellett vitt az utam, és esküszöm, a mi ködünket láttam, nem egyszerű párát. Az egész tájat beborította, és felém tartott. Nappali világosságban. Elend Hamre pillantott, aki vállat vont. – Ne nézz rám! Szellő felhorkantott. – A király a véleményedet kéri, kedves barátom! – Nos, nincs véleményem. – Micsoda filozófus az ilyen? – Nem vagyok filozófus! – válaszolta Ham sértődötten. – Csak szeretek elgondolkozni dolgokról. – Hát, akkor ezen gondolkodj el egy kicsit! – javasolta a piperkőc.
A király ekkor Sazedre pillantott. – Ezek ketten mindig ezt játszották? – Őszintén, felség, magam sem tudom – felelte a terrisi egy mosoly kíséretében. – Nem sokkal régebb óta ismerem őket, mint felségedet. – Igen, mindig ilyenek voltak – fújta ki a levegőt Dockson. – És a helyzet az évek alatt egyre csak romlik. – Nem vagy éhes? – kérdezte a király, és az őrző tányérja felé biccentett. – Majd eszem, ha befejeztük a beszélgetést – szögezte le a terrisi. – Sazed, már nem vagy szolga! – emlékeztette Vin. – Nem kell ilyenek miatt aggódnod. – Ez nem a szolgai alázatról szól, kisasszony, hanem az udvariasságról. – Sazed – szólította meg Elend a férfit. – Igen, felség? A király a tányérra mutatott. – Egyél! Majd máskor lehetsz udvarias. Mindjárt éhen halsz. Különben is, barátok közt vagy. Sazed nagy levegőt vett, és furcsán nézett Luthadel urára. – Igenis, felség. – Azzal engedelmesen felvette a kését és a kanalát. – Most pedig – kezdte Elend –, mondd meg nekem, miért fontos az, hogy a köd nappal is megjelenik! Tudjuk, hogy amit a szkák állítanak, nem mindig igaz – nincs okunk félni a ködtől. – A szkák sokkal bölcsebbek lehetnek, mint ahogy azt mi gondoljuk, felség. – Sazed óvatosan apró falatkákat kanalazott a szájába. – Úgy tűnik, embereket is öl. – Micsoda? – hajolt előre Vin. – Magam sosem láttam, kisasszony. Csak a következményét, és számos beszámolót gyűjtöttem. Mindegyik azt állítja, hogy emberek vesznek oda a ködben. – Ez esztelenség! – jelentette ki Szellő. – A köd ártalmatlan. – Valamikor én is ezt gondoltam, Ladrian úr – bólogatott a terrisi. – Ugyanakkor a beszámolók némelyike egészen részletes. Az esetek kivétel nélkül nappal történtek. A köd teljesen beburkolja az áldozatait, és a szerencsétlenek görcsök között vergődve kimúlnak. Én magam gyűjtöttem össze a szemtanúk leírásait. Elend homlokán összeszaladtak a ráncok. Ha mástól hallja mindezt, oda sem figyel a mendemondára. De Sazed… nem az az ember, akit figyelmen
kívül lehet hagyni. Mellette a ködszerzet érdeklődve hallgatta a beszélgetést, és az alsó ajkát rágta. Furamód nem hitetlenkedett Sazed szavai hallatán – annak ellenére, hogy a többiek Szellőhöz hasonlóan vélekedtek. – Ez az egész értelmetlen, Saz – váltott át a baráti formára Ham, a martalóc. – Tolvajok, nemesek és allomanták évszázadok óta kimerészkednek a ködbe. – Valóban, Hammond úr – hagyta jóvá a kijelentést egy fejbólintás kíséretében Sazed. – Csak egyetlen magyarázat adódik: és ez az Uralkodót hozza kapcsolatba a jelenségekkel. A Bukás előtt nem hallottam ködhalálról szóló beszámolókat. Azóta viszont szinte keresgélés nélkül is rám találnak. A jelentések szinte kizárólag a Külső Uradalmakból származnak, viszont a köd mintha elkezdett volna beljebb hatolni. Rábukkantam egy… rendkívül felkavaró esetre néhány héttel ezelőtt délen, ahol a köd egy egész falu lakosságát csapdába ejtette. – De mi köze lehet ennek az Uralkodó halálához? – tette fel a kérdést Szellő. – Nem tudom biztosan, Ladrian úr – válaszolta Sazed. – De ez az egyetlen kapcsolat, ezen kívül semmit sem találtam. Szellő továbbra is fintorgott. – Jobb szeretném, ha nem így szólítanál. – Elnézését kérem, Szellő úr! Még nem szoktam le róla, hogy az embereket teljes nevükön szólítsam. – Ladriannak hívnak? – kérdezte Vin. – Sajnos – motyogta Szellő. – De sosem rajongtam érte. Ráadásul az „úrral” együtt még pocsékabbul hangzik. – Csak nekem tűnik úgy – vágott közbe a király –, vagy tényleg folyton témát váltunk ma este? – Ez történik, amikor fáradtak vagyunk. – Szellő nyomatékul ásított egy nagyot. – Akárhogy is, terrisi barátunknak nem biztos, hogy igaza van. A köd nem öl embereket. – Én csak arról tudok beszámolni, amit láttam és hallottam – mondta Sazed. – Még utána kell járnom néhány dolognak. – Ezek szerint maradsz? – kérdezte a ködszerzet, egyértelműen reménykedve. A terrisi őrző bólintott. – És mi a helyzet a tanítással? – kérdezte a piperkőc allomanta, és a
kezével gesztikulált. – Amikor elmentél, emlékszem, valami olyasmit magyaráztál, hogy életed hátralevő részét utazgatással, vagy valami egyéb ostobasággal fogod tölteni. A megszólított elpirult, és újból lesütötte a szemét. – Attól tartok, az még várat magára. – Szívesen látunk, Sazed. Maradhatsz, ameddig csak jólesik – invitálta Elend, és rosszallóan Szellőre sandított. – Ha igaz, amit mondasz, akkor sokkal nagyobb szolgálatot tehetsz a tanulmányaiddal, mint az utazásaiddal. – Talán – válaszolta a hórihorgas terrisi. – Azonban – jegyezte meg Ham kuncogva – biztonságosabb helyet is választhattál volna, mint ezt a palotát, amit éppen két állig felfegyverzett hadsereg és húszezer kolossz fenyeget. Sazed mosolygott, a király pedig kötelező jelleggel szintén felnevetett. Azt mondta, a furcsa eseteket okozó köd beljebb, a birodalom belseje felé tart. Felénk. Egy újabb dolog, ami miatt aggódhat. – Mi történik itt? – kérdezte egyszer csak egy magas tónusú hang. Elend a konyha bejárata felé fordult, ahol a kócos hajú Allrianne állt. – Hangokat hallottam. Valami mulatság folyik? – Az állam ügyeit tárgyaljuk, kedvesem – közölte Szellő sietősen. – A másik lány is itt van – mondta Allrianne és Vinre mutatott. – Engem miért nem hívtatok meg? Elend összeráncolta a szemét. Hangokat hallott? A vendéglakosztály a közelében sincs a konyhának. És Allrianne teljesen fel volt öltözve, egyszerű nemeshölgyek ruhájába. Vette a fáradtságot, hogy kibújjon hálóruhájából, de a haját már nem fésülte meg. Talán így akar ártatlannak látszani? Kezdek úgy gondolkozni, mint Vin. A király felsóhajtott. Mintha csak a gondolatait erősítette volna meg, Vin összeszűkült szemmel nézte a lányt. – Menj vissza a szobádba, kedvesem! – tanácsolta neki Szellő nyugodt hangon. – Ne zavard őfelségét! Allrianne színlelt sóhajtással megfordult, ahogy kérték, és az előcsarnok felé vette az irányt. Elend visszafordult Sazedhez, aki kíváncsi tekintettel méregette a lányt. A király „majd később elmagyarázom” pillantása után a terrisi folytatta a vacsoráját. Néhány pillanat múlva az asztaltársaság
felbomlott. Vin maradt utoljára Elenddel, miután a többiek elmentek. – Nem bízom ebben a lányban – morogta a ködszerzet, miközben a szolgák fogták Sazed batyuját és a szobájába kísérték a férfit. Kedvese mosolygott, és megfordult, hogy a lányra tekintsen. – Érdekel, mit gondolok? Vin felnézett a szerelmére. – Tudom. „Te senkiben sem bízol, Vin.” De ez alkalommal igazam van. Szépen felöltözött, de a haját nem fésülte meg. Bizonyára nem a véletlen műve. – Észrevettem. – Tényleg? – kérdezte a lány. Le volt nyűgözve. Elend bólintott. – Bizonyára meghallotta, amikor a szolgák felébresztették Szellőt és Dorongot, így ő is felkelt. Ami azt jelenti, hogy jó félórát is kihallgathatott a beszélgetésünkből. Kócosan hagyta a haját, hogy azt higgyük, épp akkor mászott ki az ágyból. Vin szólásra nyitotta a száját, majd összeráncolt homlokkal a férfit tanulmányozta. – Egyre ügyesebb vagy – dicsérte meg végül a királyt. – Vagy így van, vagy Allrianne volt ügyetlen. A lány mosolygott. – Azt viszont még most sem értem, te miért nem hallottad meg – jegyezte meg Elend. – A szakácsok túl nagy zajt csaptak. Mellesleg, kicsit elkalandoztak a gondolataim. Eltűnődtem azon, amiket Sazed mesélt. – És, mit gondolsz? A ködszerzet csak kis szünet után szólalt meg. – Majd később elmondom. – Rendben – hagyta annyiban Elend. A kutya feltápászkodott a gazdája mellől és kinyújtóztatta testét. Miért ragaszkodott hozzá, hogy OreSeur is jelen legyen a megbeszélésen? – tűnődött a fiatalember. – Néhány hete még ki nem állhatta. Ekkor a kutya a konyhaablak felé fordult. Vin követte a pillantást. – Kimentek a ködbe? – kérdezte a király. A lány bólintott. – Nem tetszik nekem ez a mai éjszaka. Az erkélyedhez közel leszek,
arra az esetre, ha történne valami. Megcsókolta a szerelmét, majd elindult. A férfi nézte, amint személyi testőre távozik, és azon járt az esze, vajon a lányt miért érdekelte olyan nagyon a terrisi története, és mi lehet az, amit annyira foglalkoztatja. Elég legyen! – parancsolt végül magára. Talán Vin túl hatékony tanítónak bizonyul – a palota összes lakója közül a ködszerzet az utolsó, akire gyanakodnia kellene. Ugyanakkor minden alkalommal, mikor azt hitte, végre kezdi megérteni a lányt, rájött, valójában milyen kevéssé ismeri. És ettől kicsit minden lehangolóbbá vált. Nagyot sóhajtva elindult a szobája felé, ahol a Nagygyűlésnek szóló, félbehagyott levél várta. Talán nem kellett volna a ködről beszélnem – morfondírozott Sazed, miközben követte a szolgát a lépcsőn. – Olyasmikkel aggasztom a királyt, amik talán csak az én fejemben léteznek. Elérték a legfelső lépcsőfokot, ahol a szolga megkérdezte a terrisitől, engedjen-e neki fürdővizet. Sazed nemet intett a fejével. Más körülmények között szívesen vett volna minden lehetőséget a tisztálkodásra. Azonban futva megtenni az utat a Belső Uradalomig, a kolosszok fogságába esni, majd gyalog folytatni az út hátralévő részét Luthadelig, a kimerültség végső fokáig kifárasztotta. Már enni is alig maradt ereje. Csak alvásra vágyott. A szolga bólintott és végigvezette a férfit egy oldalfolyosón. Lehet, hogy nem létező kapcsolatokat vél felfedezni? Minden tudós tisztában volt vele, hogy a legnagyobb veszélyt a végső válasz megkeresése utáni vágy jelenti. Bár a lejegyzett vallomások nem a képzelete szüleményei, talán túlértékeli a jelentőségüket. Milyen bizonyíték is volt a kezében valójában? Egy halálosan rémült férfi szavai, aki végignézte barátja halálát? Egy holdkóros vallomása, aki őrületében a kannibalizmustól sem riadt vissza? Ha a tényeket nézzük, ő maga még nem látta a ködöt gyilkolni. A szolga bevezette az egyik vendégszobába, és a terrisi hálásan jó éjt biccentett a férfinak. Nézte, ahogy a palotaszolga gyertyával a kézben elsétál, miután a lámpást otthagyta a számára. Élete legnagyobb részében ő is azon szolgák közé tartozott, akiket kötelességtudásuk és méltóságteljes viselkedésük miatt nagy becsben tartottak. Földesúri birtokokat és
háztartásokat igazgatott, és olyan inasokat irányított, mint ez a legény, aki felvezette a szobájába. Egy másik élet volt. Egy kicsit mindig zavarta, hogy lakáji kötelességei kevés időt hagynak tanulmányainak. Milyen ironikus fordulat az élettől, hogy bár segített megdönteni a Végső Birodalmat, most még kevesebb ideje van, mint annak idején. Kinyújtotta a karját, hogy kinyissa az ajtót, és szinte ugyanabban a pillanatban kővé is meredt. Fény szűrődött ki a szobából. Lehet, hogy égve hagytak nekem egy lámpást? Lassan nyitotta ki az ajtót. Valaki már várta. – Tindwyl – szólt halkan. A nő az íróasztal mellett ült, higgadt arckifejezéssel és csinosan felöltözve, mint mindig. – Sazed – köszöntötte az asszony, amint az őrző belépett és bezárta maga mögött az ajtót. A férfit hirtelen minden addiginál jobban aggasztotta rendezetlen öltözéke. – Teljesítetted a kérésemet – csodálkozott. – Te viszont nem teljesítetted az enyémet. A férfi nem nézett a nő szemébe, hanem előrement és a komódra tette a lámpását. – Feltűnt a király új öltözéke. És mintha a viselkedése is jobban illene egy uralkodóhoz. Jó munkát végeztél. – Még csak most kezdtük el – válaszolta a nő elutasító hangon. – Igazad volt vele kapcsolatban. – Venture király nagyon jó ember. – Sazed odament a mosdótálhoz, hogy letörölje az arcát. Örült a hideg víznek; a rá váró beszélgetés még jobban ki fogja fárasztani. – A jó emberekből sokszor szörnyű királyok válnak – jegyezte meg Tindwyl. – Viszont rossz emberekből sosem lesznek jó királyok – vágott vissza a férfi. – Úgy vélem, jobb egy jó emberrel kezdeni, a többit pedig munkával elérni. – Talán – mondta a nő, aki a rá jellemző kemény tekintettel nézte a férfit. Mások hűvösnek, harciasnak tartották, de Sazed sosem ilyennek látta. Figyelembe véve, amin keresztülment, ő lenyűgözőnek találta – sőt,
egyenesen csodálatra méltónak –, hogy Tindwyl ennyire magabiztosan viselkedett. Honnan vette hozzá az erőt? – Sazed, Sazed… – méltatlankodott a nő. – Miért jöttél vissza a Belső Uradalomba? Tudod jól, milyen utasításokat kaptál a Zsinattól. A Keleti Uradalomban kellene tanítanod az embereket, az égettföld határán. – Épp onnan jövök. És most itt vagyok. Azt hiszem, a déli vidékek egy darabig ellesznek nélkülem is. – Ó, igen? – kérdezte a nő. – És ki fogja nekik megtanítani az öntözéses művelést, amivel elég élelmet termelnek a hideg hónapokra? Ki magyarázza el nekik az alapvető törvényhozási elveket, amelyek alapján kormányozhatnak? Ki mutatja meg nekik, hogyan szerezhetik vissza elveszett hitüket és hiedelmeiket? Mindig olyan szenvedéllyel viseltettél az ilyen dolgok iránt. Sazed letette a törlőkendőt. – Visszatérek hozzájuk, amint meggyőződtem róla, hogy nincs fontosabb dolgom. – Mi lehet ennél fontosabb? – kérdezte Tindwyl dühösen. – Ez életünk feladata, Sazed! Ez az egész népünk feladata. Tudom, hogy Luthadel fontos a számodra, de nincs itt semmi keresnivalód. Vigyázok a királyodra. Te menj, és végezd a dolgodat! – Nagyra értékelem a Venture királlyal végzett munkádat – dicsérte Sazed a nőt. – Ugyanakkor nem vele van dolgom. Más irányban kell kutatnom. Tindwyl elhúzta a száját és hideg pillantással mérte végig a férfit. – Még mindig ezt a fantomösszefüggést keresed. Nem hagy nyugodni ez az ostobaság a köddel kapcsolatban. – Valami tényleg nincs rendben a köddel, Tindwyl – győzködte a nőt. Tindwyl felsóhajtott. – Hát nem látod, Sazed? Tíz évig dolgoztál azon, hogy megdöntsd a Végső Birodalmat. Most pedig nem elégszel meg a hétköznapi teendőkkel, így kitaláltál valami óriási fenyegetést. Félsz, hogy nem számolnak veled többé. A magas növésű férfi a földet bámulta. – Talán. Ha helyes az ítéleted, a Zsinat bocsánatát fogom kérni. Valószínűleg így is a kegyelmükért kell folyamodnom. – Ó, Sazed… – Tindwyl enyhén megrázta a fejét. – Nem értelek. Az még hagyján, hogy olyan fiatal forradalmi elmék, mint Vedzan vagy
Rindel fittyet hánynak a Zsinat tanácsára. De te is? Te testesíted meg mindazt, ami a terrisiekre jellemző – nyugodt vagy, alázatos, óvatos, és tiszteletre méltó. És legfőképpen bölcs. Miért pont te tagadod meg folyton a vezéreinket? Nem értem. – Nem vagyok olyan bölcs, mint ahogy te azt gondolod, Tindwyl – válaszolta Sazed halkan. – Egyszerű férfi vagyok, aki azt teszi, amit a szíve diktál. Most éppen abban hiszek, hogy a köd veszélyt rejteget, és utána kell járnom a benyomásaim igazának. Talán csak fellengzősség és bolondság az egész. De inkább tartsanak fellengzősnek és bolondnak, mintsem hogy veszélyeztessem a vidékünkön élőket. – Úgysem találsz semmit. – Akkor legfeljebb kiderül, hogy nem volt igazam. – Megfordult és a nő szemébe nézett. – Kérlek, emlékezz vissza, mi történt, amikor utoljára mondtam ellen a Zsinatnak! A Végső Birodalom felbomlása és népünk szabadsága lett az eredménye. Tindwyl elhúzta összeszorított száját. Nem szeretett emlékezni erre a tényre – egyik őrző sem szeretett. Úgy tartották, Sazed rosszul teszi, hogy nem engedelmeskedik, de végül nem büntethették meg a sikeréért. – Nem értelek – ismételte halkan. – Vezére lehetnél a népednek, Sazed. Nem pedig a legnagyobb ellenálló és disszidens. Mindenki fel akar nézni rád, de így nem tudnak. Muszáj minden utasításnak ellenszegülnöd? Sazed mosolyra húzta a száját, de nem válaszolt. A nő sóhajtott, majd felállt a székéből. Az ajtóhoz sétált, de megállt. Menet közben megfogta Sazed kezét. Belenézett a tudós szemébe, de az elhúzta a karját. Tindwyl megrázta a fejét és kiment a szobából.
Királyoknak parancsolt, és azt hitte, egy birodalomhoz sem tartozik. Így lett hatalmasabb, mint előtte bárki más.
Huszonnegyedik fejezet
Valami történik – gondolta Vin a Venture-vár tetején. Sazed nem szokott túlozni. Odafigyelt a részletekre – ez meglátszott a modorán, tisztaságmániáján, sőt még a beszédmódján is. A tanulmányait még aprólékosabban kezelte. A lány hajlott rá, hogy higgyen neki. Főleg, miután ő is látott furcsa dolgokat a ködben. Veszélyes dolgokat. A ködfantom talán megmagyarázhatja a terrisi által említett haláleseteket. De ha így van, Sazed miért nem mesélt ködben megjelenő alakokról? Sóhajtott, és becsukta a szemét, miközben bronzot égetett. Érezte a közelben figyelő fantomot. Megint hallotta azt a furcsa valamit is, a távolról érkező dobogást. Kinyitotta a szemét, a bronzot nem oltotta el, és halkan kihajtogatott egy papírdarabot a zsebében: a napló egyik lapját. Az Elend erkélyéről érkező fényben és az ón segítségével könnyedén elolvasta a sorokat. „Alszom, de minden éjszaka csak néhány órát. Muszáj sietnünk, annyit mennünk minden nap, amennyit csak bírunk – de amikor végre lefekszem, nem jön álom a szememre. A nappali történések utáni aggodalmamat csak felerősíti az éjszaka csendje. És, mindezen túl hallom a felülről érkező dobogást, a lüktetést a hegyekből, ami egyre közelebb húz magához.” Megrázkódott. Korábban kérte Dorongot, hogy égessen bronzot, de a
martalóc állítása szerint semmit sem hallott észak felől. Vagy ő a kandra, és nem képes bronzot égetni, vagy Vin hallott egy olyan ritmust, amit rajta kívül senki más nem érzékelt. Senki, egy ezer éve halott férfit leszámítva. Egy férfit, akit mindenki a Korok Hősének hitt. Ostobaságokat gondolsz! – szidta magát, és összehajtogatta a papírt. – Nem kell rögtön végzetes következtetéseket levonni. OreSeur fektében mocorgott mellette, és nézte a várost. De Vin nem tudta kiverni a fejéből Sazed szavait. Valami változik a ködben. Valami nincs rendben. Zane nem talált Vinre a Hasting-vár tetején. Megállt a ködben, hallgatózott. Azt hitte, a lány ott fogja várni, mivel utoljára ott csaptak össze. Az emlékek felidézésétől máris izgatott lett. Alig várta a következő találkozást. A harccal töltött hónapok során mindig ott találkoztak újra, ahol utoljára szem elől tévesztette a lányt. Ennek ellenére már többször is visszatért a helyre, de a másik ködszerzetet nem találta. Elhúzta a száját, mert eszébe jutottak Straff utasításai és a feladatai. Végül is elképzelhető, hogy a következő parancs szerint meg kell ölnie a lányt. Nem tudta biztosan, mi zavarná jobban – egyre növekvő ellenállása egy ilyen cselekedet végrehajtására, vagy egyre növekvő aggodalma, hogy valójában nem volna képes megtenni, amire utasítják. Lehet, hogy ő az, aki végre megtanít ellenállni. Aki meggyőz, hogy… hagyjak itt mindent. Nem tudta megmagyarázni, miért van szüksége indokra. Egy része egyszerűen őrült elméje termékének tulajdonította, de a másik része tudta, hogy mindez csupán erőtlen kifogás. A lelke mélyén érezte, hogy Straffen kívül senkije sincs. Addig nem tud elszakadni, míg nincs valaki más, akire támaszkodhatna. Elfordította a tekintetét a Hasting-várról. Eleget várt már: ideje volt megkeresni a lányt. Eldobott egy érmét, és egy ideig magasan a város fölött szökellt. Csakhamar rá is talált Vinre: a Venture-vár tetejéről vigyázta ostoba testvérét, a királyt. Zane megkerülte a palota épületét. Elég nagy távolságot tartott, hogy még az ón által felerősített allomanta szemek se vehessék észre. A tető végében landolt, aztán halkan a lány felé sétált. Lassan lépdelt előre, nézte
a tető szélén kuporgó ködszerzetet. A levegő nem mozdult. Végül Vin megfordult, és ijedtében ugrott egy picit. A férfi esküdni mert volna rá, hogy a lány már akkor megérezte a jelenlétét, amikor még nem kellett volna. Akárhogy is, észrevették. – Zane – szólalt meg Vin tárgyilagosan, miután könnyűszerrel felismerte a férfi alakját. Szokásos módon feketébe öltözött, és nem hozott magával köpönyeget. – Már vártalak – súgta a férfi. – A Hasting-vár tetején. Reméltem, eljössz. A lány sóhajtott, de közben vigyázott, hogy fél szemét az ellenfelén tartsa. Ugyanakkor meg is nyugodott egy kicsit. – Nem vagyok verekedős kedvemben. Zane ködszerzettársát figyelte. – Kár – szögezte le. Közelebb lépett, és Vin elővigyázatosságból talpra ugrott. Zane megállt a tető szélén, és lenézett Elend megvilágított erkélyére. OreSeur feszülten hol Vinre, hol Zane-re pillantott. – Annyira aggódsz miatta – duruzsolta Zane. – Elendre gondolsz? A másik bólintott. – Pedig ő csak kihasznál téged. – Ezt már megbeszéltük, Zane. Nem használ ki. A férfi belenézett a női ködszerzet szemébe. Kihúzott háttal és magabiztosan állt a sötét tetőn. Olyan erős – gondolta Vin. – Annyira biztos magában. Annyira különbözik… Gyorsan megállította a gondolatait. Zane elfordult. – Mondd meg nekem, Vin – kérte –, gyerekkorodban sokszor kívántad, hogy legyen hatalmad? A lány félredöntötte a fejét és a szemöldökét ráncolta a szokatlan kérdés hallatán. – Hogy érted ezt? – Az utcán nőttél fel – magyarázta a fekete ruhás. – Amikor fiatalabb
voltál, kívántad a hatalmat? Álmodoztál arról, hogy képes vagy megölni azokat, akik bántalmaztak? – Persze – válaszolta Vin. – És megkaptad a hatalmat – folytatta Zane. – Mit mondana a kislány, ha most látna téged? Egy ködszerzetet, aki meghajlik mások akaratának súlya alatt? Hatalommal rendelkezik, mégis másokat szolgál. – Megváltoztam, Zane. Szeretném azt hinni, hogy tanultam valamit az évek során. – Én úgy tapasztaltam, hogy a gyermeki ösztönök a legőszintébbek – búgta tovább a férfi. – A legtermészetesebbek. A lány nem felelt. A feketébe öltözött ködszerzet némán megfordult és a várost nézte. Látszólag nem zavarta, hogy a hátát mutatja a lány felé. Vin figyelte, aztán a tetőre dobott egy érmét. A pénz megcsendült a fémtetőn, és Zane abban a pillanatban visszafordult a lány felé. Nem. Mégsem bízik bennem. A férfi újra elfordult, és a hátában érezte Vin szúrós tekintetét. A lány tudta jól, miről beszél Zane, hiszen korábban ő is így gondolkodott. Eltöprengett, milyen ember vált volna belőle, ha úgy szerzi meg a képességeit, hogy közben nem tanulja meg a barátság és a bizalom törvényét Kelsier bandájában. – Mit csinálnál – kezdte újra Zane, és a lány felé fordult –, ha semmi sem tartana vissza, és ha semmi következménye nem lenne a tetteidnek? Északra mennék – hasított Vinbe a gondolat. – Megkeresném, mi okozza ezt a dobogást. – De nem mondta ki a vágyait. – Nem tudom – hazudta. Zane úgy fordult, hogy belenézhessen a lány szemébe. – Látom, nem veszel komolyan. Sajnálom, hogy rám kellett pazarolnod az idődet. Hátat fordított, és elindult a lány és OreSeur között. Vin figyelte, majd hirtelen aggodalom fogta el. A férfi felkereste, hajlandó harc helyett beszélgetni vele, ő pedig elszalasztja az alkalmat. Soha nem tudja maga mellé állítani, ha nem tárgyal vele őszintén. – Tudni akarod, mit tennék? – kérdezte, és a hangja élesen csengett a néma ködben. Zane megtorpant. – Ha úgy használhatnám az erőmet, ahogy csak akarom?
Következmények nélkül? Megvédeném. – A királyodat? – kérdezte Zane és megfordult. Vin hevesen bólintott. – És mindazokat pedig, akik seregekkel jöttek ellene – a gazdádat, ezt a Cett nevű férfit –, megölném. Arra használnám az erőmet, hogy biztosan tudjam, senki sem bánthatja Elendet. Zane halkan bólintott, és tisztelet csillant a szemében. – Akkor meg miért nem teszed? – Mert… – Látom a zavart a szemedben, Vin. Tudod, hogy az ösztöneid nem hazudnak, mégis rabláncon tartod őket. Miatta. – Mert következményei lennének, Zane. Ha megölném azokat az embereket, a seregek rögtön támadnának. Viszont tárgyalásokkal még elérhetünk valamit. – Talán. Amíg egyszer ő maga nem kér meg, hogy ölj érte. Vin felhorkantott. – Elend nem így gondolkodik. Nem parancsol nekem, én pedig csak azokat ölöm meg, akik valóban megpróbálják eltenni láb alól. – Igen? – Zane gúnyos volt. – Talán tényleg nem az utasításait követed, Vin, de az bizonyos, hogy az ő kedvéért nem cselekszel. A játékszere vagy. Nézd, nem akarlak megsérteni! Engem is ugyanígy kihasználnak. Egyikünk sem lehet szabad. Egyedül nem. Hirtelen az érme, amit a lány korábban ledobott, repülni kezdett Zane felé. Vin megfeszült ijedtében, de a fémdarab egyszerűen Zane kinyújtott kezében landolt. – Érdekes – mondta a férfi, és ujjai közt megfordította az érmét. – Sok ködszerzet már nem értékeli az érméket. Mi már csak az ugrásainkhoz használjuk őket. Könnyű megfeledkezni az értékéről annak, amit túl gyakran használunk. Mikor már közhellyé és túl kényelmessé vált. Mikor már csak… egy eszköz. Feldobta az érmét, ami eltűnt a ködben. – Mennem kell – búcsúzott a lány felé fordulva. Vin felemelte az egyik kezét. Eszébe jutott, hogy valami másról is akart vele beszélni. Olyan rég volt már, hogy egy másik ködszerzettel beszélgetett, aki megértette az erejét. Aki olyan, mint ő. De úgy érezte, túl kétségbeesetten vágyik arra, hogy Zane maradjon. Így hagyta inkább elmenni, ő pedig visszatért az őrhelyére.
Gyermeket sohasem nemzett; mégis az egész föld az ő utódja lett.
Huszonötödik fejezet
Vin rossz alvónak számított. Ez még gyermekkorából eredt. A rablóbandák szükségből dolgoztak együtt, és aki nem volt képes megvédeni a saját tulajdonát, nem tartozhatott közéjük. Természetesen ő a rangsor legalján foglalt helyet – és bár nem sok értéktárggyal rendelkezett, fiatal lányként a férfiak társadalmában egyéb indokokat is talált rá, hogy miért ne aludjon túl mélyen. Így hát amikor halk, figyelmeztető vakkantás ébresztette, gondolkodás nélkül cselekedett. Ledobta magáról a takarót, és azonnal az éjjeliszekrényen álló üvegcséért nyúlt. Elalváshoz nem nyelte le a fémeket; az allomantikus fémek többsége kis mértékben mérgezőnek számított. Elkerülhetetlennek tűnt, hogy egyszer ezzel a veszéllyel is számolnia kell, de tanítói figyelmeztették, a nap végén minden felesleges fémet égessen el. Miközben felhajtotta az üvegcse tartalmát, a párnája alá rejtett obszidiántőrökért nyúlt. A hálóterme ajtaja ekkor kivágódott, és belépett Tindwyl. A terrisi két lépés között mozdulatlanná merevedett: Vin az ágy lábánál guggolt, két csillámló tőrrel a kezében. Az asszony felhúzta a szemöldökét. – Tehát ébren vagy? – Most már igen. A terrisi elmosolyodott. – Mit keresel a szobámban? – kérdezte követelő hangon a ködszerzet. – Azért jöttem, hogy felkeltselek. Úgy gondoltam, elmehetnénk vásárolni.
– Vásárolni? – Igen, kedvesem. – Tindwyl odasétált a függönyhöz és széthúzta a szárnyakat. Túl korán volt még ahhoz, hogy Vin talpon legyen. – Úgy hallottam, holnap találkozol őfelsége édesapjával. Feltételezem, valami alkalomhoz illő öltözékben óhajtasz megjelenni, nemde? – Már rég nem viselek báli ruhákat. – Vajon miben mesterkedik ez a nő? Tindwyl megfordult, és végigmérte a lányt. – Te a ruhádban alszol? Vin bólintott. – Nincsenek szolgálólányaid? – A ködszerzet megrázta a fejét. – Nos, rendben. – Tindwyl kilépett a szobából. – Fürödj meg és öltözz át! Amint készen vagy, indulunk. – Nekem te nem parancsolsz. Tindwyl megtorpant az ajtón kívül, de az arca ellágyult. – Tudom én azt, gyermekem. Velem tarthatsz, ha úgy kívánod – a választás a tiéd. Azonban nem gondolhatod komolyan, hogy abban a nadrágban és ingben állsz Straff Venture elébe. Vin tétovázott. – Legalább jöjj el velem, és nézz szét a ruhák között! – kérte az asszony. – Eltereli a gondolataidat a gondjaidról. Vin bólintott. Tindwyl újra elmosolyodott, aztán odébbállt. A lány OreSeurre pillantott, aki az ágya mellett feküdt. – Köszönöm, hogy figyelmeztettél! A kandra megvonta kutyavállát. Vin annak idején el sem tudta volna képzelni, hogy a Venture-várhoz hasonló helyen éljen. A fiatal lány titkos búvóhelyekhez, szká kalyibákhoz és hideg sikátorokhoz szokott, most pedig festett üvegablakokkal díszített, nagyszabású, boltíves termekkel ellátott, erős fallal körülvett palotában lakott. Természetesen végigfutott az agyán, amikor lelépett a lépcsősorról, mi minden történt azóta, hogy a tolvajbandával élt. De miért pont most jutnak eszébe ezek a váratlan események? A gyermekkora meglepően sokat járt az utóbbi időben az eszében, és Zane megjegyzése – akármilyen nevetségesen is hangzott akkor – felkavarta a régi emlékeket. Valóban ebbe a várba tartozott? Nem volt
biztos benne, hogy akad-e sokféle képessége között olyan, ami felkészítette a lélegzetelállítóan díszített termekben való életre. Inkább amolyan… hamuszürke, mocskos sikátorokban használható tudással bírt. Felsóhajtott, és OreSeurrel az oldalán a déli bejárathoz vonult, ahol megbeszélte a találkozót Tindwyllel. A csarnokok itt kiszélesedtek és a nagyszabású terek közvetlenül az udvarra nyíltak. Kocsik álltak meg a kapuban, hogy felvegyék az utasaikat – így a nemeseknek nem kellett kitenniük magukat az elemek szeszélyének. Amint közeledett, ónnal felerősített füle hangokra lett figyelmes. Az egyik Tindwyltől származott, a másik pedig… – Nincsen nálam túl sok pénz – nyafogott Allrianne. – Mindössze pár száz dobzos. De hát kell viselnem valamit! Mégsem járhatok örökké kölcsönruhában! Vin megtorpant, és behúzódott a csarnok egy szegletébe. – A király ajándéka bizonyosan elég lesz, hogy végy magadnak egy ruhát, kedvesem – felelte a terrisi asszony, miközben éles szeme kiszúrta a rejtőzködő ködszerzetet. – Á, itt is van! A mogorva képet vágó Kobold is ott várakozott a két asszony társaságában. Palotaőri egyenruháját viselte, de a zeke kigombolva lógott a vállán, és meglazította a nadrágját. Vin lassan odasétált hozzájuk. – Nem gondoltam, hogy társasággal megyünk – adott hangot csodálkozásának. – A fiatal Allrianne vidéki, kisnemesi neveltetésben részesült – felelt Tindwyl. – Jól ismeri a mai divatot, így hát jól jöhetnek a tanácsai a mai vásárlás során. – Na és Kobold? Tindwyl megfordult és a fiúra szegezte a tekintetét. – Teherhordónak jött. Nos, ez legalább megmagyarázza bosszús képét. – Gyere! – nyújtotta felé a kezét a terrisi, és az udvar felé indult. Allrianne gyorsan, könnyed és kecses léptekkel követte. Vin Koboldra pillantott, aki megvonta a vállát, aztán együtt követték őket. – Hogyan vettek rá erre? – suttogta a lány a legénynek. – Korán keltem, hogy csenjek egy kis ételt a konyháról – morogta Kobold. – A tekintélyes asszonyság észrevett, és farkasmosolyt villantva megjegyezte, hogy délután szüksége lesz az erős karjaimra. Vin bólintott.
– Mindenesetre tartsd nyitva a szemed és ne oltsd ki az ónt! Ne feledd, hogy háborúban állunk! Kobold engedelmesen tette, amit a ködszerzet tanácsolt. A fiú mellett állva a lány könnyedén érzékelte az ón allomantikus lüktetését. Tehát Kobold sem lehetett kém. Még egy ember lekerült a listáról. Legalább nem teljesen hiábavalóan töltöm az időmet ezzel a kiruccanással. Kocsi várt rájuk a vár első kapujánál. Kobold felmászott a bakra a kocsis mellé, míg a nők beszálltak a fogatba. Vin leült odabenn, mire OreSeur beugrott és elfoglalta a mellette lévő ülést. Allrianne és Tindwyl velük szemben foglaltak helyet, de Cett kisasszony fintorogva méregette a kutyát: – Az állatnak is az üléseken kell utaznia? – Igen – felelte Vin, és a kocsi nekilódult. Allrianne nyilván ennél több magyarázatra számított, de a ködszerzet nem folytatta. Végül a kisasszony kibámult az ablakon és az orra alatt visszaszólt. – Tindwyl, egy férfi szolgával biztonságosan utazhatunk? A terrisi farkasszemet nézett a ködszerzettel. – Úgy hiszem, nem eshet bántódásunk. – Jé, tényleg – fordult vissza Allrianne, és Vinre szegezte a tekintetét. – Hisz te allomanta vagy! Igaz, amit mondanak rólad? – Miket mondanak? – kérdezte a lány csendesen. – Nos, hát például, hogy megölted az Uralkodót. Aztán, hogy olyan… ööö… nos… – Allrianne az ajkába harapott. – Nos, hogy egy kissé szeszélyes vagy. – Szeszélyes? – És veszélyes. De hát ennek nem sok alapja lehet… Végül is vásárolni jössz velünk, nem igaz? Készakarva próbál kihozni a béketűrésemből? – Mindig ilyen ruházatot viselsz? – folytatta Allrianne. Vin a szokásos szürke nadrágjában és világos ingében feszített. – Ebben könnyű harcolni. – Igen, igen… de… hm… – A kisasszony elmosolyodott. – Pontosan ezért vagyunk ma itt: nemde, Tindwyl? – Igen, kedvesem, ezért. – A terrisi az egész beszélgetés alatt Vin arcát tanulmányozta.
Tetszik, amit látsz? – gondolta a ködszerzet. – Mit akarsz tőlem? – Te vagy a legfurcsább nemesasszony, akivel valaha is találkoztam – jelentette ki Allrianne. – Az udvartól távol nőttél fel? Én igen, de az anyám jó nevelést biztosított nekem. Természetesen azt akarta, hogy jó parti legyek, hogy atyám könnyen szövetségre léphessen egy másik családdal. Allrianne elmosolyodott. Vinnek már régen nem volt dolga hozzá hasonló nőkkel. Emlékezett még, mennyi órát eltöltött az udvarban mosolygással, Valette Renoux-nak kiadva magát. Amikor visszagondolt azokra a napokra, szinte csak a rosszra emlékezett. Az udvaroncoktól elszenvedett gyűlöletre, saját kényelmetlen feszengésére a nemeshölgy szerepében. De jó oldala is volt a kémtevékenységnek. Többek között Elend. Soha nem találkoztak volna, ha nem adja ki magát egy vidéki nemes unokahúgának. És a bálok: a megannyi szín, az andalító zene, és az estélyik szinte a rabjukká tették. A táncosok kecses mozgása, az óvatos párbeszédek, a tökéletesen díszített termek… Mindez már a múlté – emlékeztette magát. – Nincs időnk ostoba bálokra és lakomákra, amikor az Uradalom az összeomlás szélén áll. Tindwyl feszülten figyelte. – Nos? – kérdezte Allrianne. – Nos mi? – Vin nem értette a kérdést. – Az udvartól távol nőttél fel? – Én nem nemesi családból származom, Allrianne. Szká vagyok. A lány elfehéredett, majd rögtön azután elvörösödött, végül ujjait az ajkához emelte. – Ó, szegénykém! – Vin felerősített füle azonban mást is hallott, a szomszédos ülésről. OreSeur halkan kuncogott; olyan halkan, hogy csakis egy allomanta hallhatta meg. Ellenállt a késztetésnek, hogy lesújtó pillantást vessen a kandrára. – Nem is volt olyan rossz – védekezett. – De hát így már nem csoda, hogy nem tudod, miként kell öltözködni! – kiáltott fel őszintén a vele szemben ülő teremtés. – Igenis tudom, hogyan kell öltözködni! – csattant fel Vin. – Még báli ruháim is vannak! – Nem mintha egyszer is felvettem volna őket az elmúlt hónapokban… Allrianne bólintott, bár nyilvánvalóan nem hitt a ködszerzetnek. – Szellőcske is szká – vallotta be csendesen. – Legalábbis félig szká vér
folyik az ereiben. Elárulta nekem. Jó, hogy az apámnak nem. Az apám nem nagyon szívelheti őket. Vin megtartotta magának a válaszát. Végül elérték a Kenton utcát, ahonnan a tömegek miatt nem mehettek tovább a fogattal. Először Vin mászott ki, és OreSeur puhán leugrott mellé a kockakövekre. A piac zsúfolásig volt, bár nem annyira, mint amikor legutóbb erre járt. A ködszerzet végigtekintett az árakon, miközben a többiek előkecmeregtek a kocsiból. Öt dobzos egy láda fonnyadt alma – gondolta magában undorodva. Az étel ára máris az egekbe szökött. Elend szerencsére bőséges készletekkel rendelkezik, de meddig tarthatnak ki az ostrom során? Az bizonyos, hogy a telet már nem bírják ki – hiszen a külső ültetvényeken még be sem takarították a gabonát. Az idő egyelőre nekünk dolgozik, de hamarosan ellenünk fordul. Rá kellett venniük azokat a seregeket, hogy egymással mérjék össze az erejüket. Máskülönben a város népe éhen hal, mire a katonák egyáltalán megpróbálják bevenni a falakat. Kobold is leszökkent a bakról, és csatlakozott hozzájuk, miközben Tindwyl végigtekintett az utcán. Vin a tolakodó tömeget nézte. Az emberek láthatóan ugyanúgy viselkedtek, mint bármely másik napon, a falon kívülről jövő fenyegetés ellenére. De hát mi mást tehettek? Az ostrom már így is hetek óta tartott. Az élet nem állhatott meg. – Oda megyünk – mutatott Tindwyl egy szabóműhelyre. Allrianne előretolakodott. A terrisi nő kiegyensúlyozott, fegyelmezett léptekkel követte. – Igen fiatal, nemde? – kérdezte a ködszerzet mellé érve. Vin vállat vont. A szőke nemeshölgyre már Kobold is felfigyelt; a fiatal allomanta élénk mozdulatokkal követte a lányt. Persze Kobold érdeklődését nem volt nehéz felkelteni: két telt kebel és egy csinos mosoly megtette a magáét – bár néha még az utóbbi sem volt feltétlenül szükséges. Tindwyl elmosolyodott. – Bizonyára azóta nem akadt alkalma vásárolni, amióta az apja serege Luthadel ellen masírozott. – Úgy beszélsz, mintha valami szörnyű megpróbáltatáson ment volna keresztül – ellenkezett a ködszerzet –, csak azért, mert nem jutott el a
piactérre. – Látszik rajta, hogy élvezi – folytatta Tindwyl. – Bizonyosan te is megérted, milyen az, amikor elveszik tőled, amit a legjobban szeretsz. Vin ismét megrántotta a vállát. Odaértek a műhelyhez. – Sajnálom, nem érzek szánalmat egy udvari fruska iránt, akitől tragikus módon megtagadták a ruháit. Tindwyl összevonta a szemöldökét, aztán átlépte a küszöböt. OreSeur elnyúlt odakint. – Ne ítéld el a leányt! Csupán a neveltetése beszél belőle – ahogyan belőled is. Ha túl hamar ítélkezel felette, azt teszed, amit veled tesznek, amikor végigtekintenek egyszerű öltözékeden. – Szeretem, amikor az emberek egyszerű gúnyám alapján ítélnek meg. Így legalább nem számítanak semmire. – Értem – felelte Tindwyl. – Tehát nem hiányzott mindez? – A műhely belseje felé biccentett. A ködszerzet megtorpant és körülnézett. A kis helyiség roskadozott a színes anyagok sokaságától: mindenütt csipke, bársony, fűzők és szoknyák. Enyhe parfümillat függött a levegőben. Vin odalépett az élénk színű kelmékbe öltöztetett próbababák elé, és egy pillanatra megrohanták az emlékek: ismét a bálban volt, Valette-ként. Ismét jó oka volt rá, hogy Valette legyen. – Azt mondják, igencsak jól érezted magad a nemesi körökben – szólt könnyedén Tindwyl, és továbbment. Allrianne már a helyiség közepén állt és ujjait végigfuttatta egy vég anyagon, közben pattogó hangon beszélt a szabóhoz. – Ezt ki mondta neked? – csodálkozott Vin. Tindwyl visszafordult hozzá. – Természetesen a barátaid, kedveském. Elég különös: állítólag a Bukás után néhány hónappal egyszerűen levetetted a női ruhákat. Senki nem érti, miért. A szóbeszéd szerint azelőtt szerettél nőiesen öltözni, de minden bizonnyal tévednek. – Nem – suttogta Vin lehajtott fejjel. – Igazat beszélnek. A terrisi asszony felemelte egyik szemöldökét, és megállt egy élénkzöld, csipkeszegélyes, a megannyi alsószoknyától kidagadó ruhába öltöztetett baba mellett. Vin odalépett mellé és megvizslatta a csodálatra méltó holmit. – A vége felé már én is így öltözködtem. És ez volt a baj.
– Én nem látok ebben semmi rosszat, kedvesem. A lány elfordult a ruhától. – Ez nem én vagyok. Soha nem is voltam. Csak szerepet játszottam. Amikor ilyen kelmékbe öltöztem, túl könnyen elfeledtem a valódi énemet. – És a ruhák nem tartozhatnak hozzá a valódi énedhez? Vin megrázta a fejét. – A ruhák és köntösök a hozzá hasonlóaknak valók. – Allrianne felé biccentett. – Én valami más vagyok. Valami keményebb. Nem kellett volna eljönnöm ide. Tindwyl a lány vállára tette a kezét. – Miért nem mentél még hozzá, gyermekem? A ködszerzet éles tekintetet lövellt a nőre. – Ez meg miféle kérdés? – Őszinte. – Az asszony kevésbé tűnt hűvösnek, mint máskor. Persze olyankor mindig Elendhez beszélt. – Ehhez semmi közöd! – felelte végül. – A király megkért, hogy segítsek neki javítani a megjelenésén, de én ennél nagyobb feladatra vállalkoztam. Királyt faragok belőle. Úgy érzem, sok kiaknázatlan lehetőség lakozik benne, de nem lesz képes végigvinni, amíg bizonyos dolgokat nem tett rendbe az életében. Többek között veled kapcsolatban. – Én… – Vin összeszorította a szemét, mert eszébe jutott a házassági ajánlat. Aznap éjszaka az erkélyen, a puha, szitáló hamuban. Emlékezett, micsoda rémületet érzett. Természetesen maga is jól tudta, merrefelé halad a kapcsolatuk. Akkor hát mitől rémült meg annyira? Attól a naptól fogva nem viselt női ruhát. – Nem kellett volna megkérnie a kezem. – Vin kinyitotta a szemét. – Nem vehet el feleségül. – Szeret téged, gyermekem – biztatta Tindwyl. – Bizonyos szempontból, sajnos, sokkal könnyebb lenne, ha másképp érezne. Azonban, ahogy most állnak a dolgok… Vin megrázta a fejét. – Nem én vagyok a megfelelő személy a számára. – Ó! – sajnálkozott a terrisi nő. – Értem. – Másra van szüksége – folytatta Vin. – Valaki jobbra. Egy olyan asszonyra, aki királynőként tud viselkedni, és nem csupán egyszerű testőr. Valakire… – A lány gyomra görcsbe rándult. – Aki jobban hasonlít rá.
Tindwyl Allrianne irányába fordította a fejét, aki épp az idős szabó viccein nevetgélt, miközben levették a méreteit. – De ő beléd lett szerelmes, gyermekem. – Amikor egy Allrianne-hoz hasonló nemeshölgyet játszottam. A magas nő mosolygott. – Valami miatt kétlem, hogy olyanná tudnál válni, mint Allrianne, bárhogyan is próbálkozol. – Talán igazad van – helyeselt Vin. – Akárhogy is: az udvari szereplésembe szeretett bele. Akkor még nem tudta, ki vagyok igazából. – És elhagyott, amikor megtudta? – Nem… – Az emberek összetettebbek annál, mint ahogy először gondoljuk. Allrianne például buzgó és fiatal, és talán egy kicsit túlságosan szókimondó. De többet tud az udvarról, mint azt bárki gondolná. Ráadásul úgy tűnik, felismeri mások jó tulajdonságait. Ez olyan tehetség, ami sokunkból hiányzik. A királyod alázatos tudós és gondolkodó, de egy harcos akaraterejével rendelkezik. Van mersze küzdeni, és úgy hiszem, még nem láttad, mire képes igazán. A bábos, Szellő cinikus és gunyoros ember – egészen addig, míg meg nem pillantja Allrianne-t. Akkor ellágyul és kiderül, hogy mindvégig zsörtölődése mögé rejtőzött. Tindwyl szünetet tartott, és Vinre pillantott. – Vagy vegyünk téged. Sokkal több lakozik benned, mint amit hajlandó vagy elfogadni, gyermekem. Miért csak ennyit látsz magadból, amikor Elend szinte minden porcikádért odavan? – Hát erre megy ki az egész? – kérdezte Vin. – Megpróbálsz királynőt faragni belőlem Elend számára? – Nem, gyermekem – válaszolta a nő. – Szándékom szerint segítek neked azzá válni, aki csak lenni akarsz. Most pedig menj: az a férfi ott leveszi a méretedet, aztán pedig felpróbálhatsz néhány ruhát a készletből! Aki csak lenni akarok? A lány a homlokát ráncolta. Végül a terrisi nógatására odalépett az idős szabóhoz, aki elővette a mérőszalagját és nekilátott méricskélni az új jövevényt. Néhány pillanattal és egy öltözőszobával később Vin emlékeivel viaskodva lépett vissza a helyiségbe. A fehér csipkével díszített, feszes kék selyemruha követte a derék és dekoltázs vonalát, az alja ezzel szemben kibővült és háromszög alakban hullott alá. A lány cipőjét teljesen eltakarta,
és a szegélye a padlót súrolta. Szörnyen nehézkes darab volt. Minden lépésnél susogott, és nagy odafigyelés kellett, nehogy összekoszolja vagy kiszakítsa az anyagát. Ám a szépségéhez nem férhetett kétség. Még ő is gyönyörűnek érezte magát benne. Szinte már hallotta, ahogy a zenekar belekezd egy dallamba. Sazed a vállánál, mint valami védőangyal, majd Elend jelenik meg a távolban, bámészkodik, és amikor felnéz könyvéből, a táncoló párokat figyeli. Előrelépdelt és hagyta, hogy a szabó megfigyelje, hol szorít a ruha, hol túl bő. Allrianne csodálkozva kiáltott fel, mikor meglátta a kék ruhás jelenést. Az öreg szabó a pálcájára dőlt, és számokat diktált fiatal segédjének. – Egy kicsit még mozogjon, kisasszony! – kérte Vintől. – Hadd lássam, hogy áll, amikor nem egyenes vonalban megy! A lány óvatosan megpördült egyik lábán, felidézve a Sazedtől tanult tánclépéseket. Végül sosem táncoltam Elenddel – eszmélt rá, majd kicsit oldalra lépett, mintha zenére lépdelne, amire csak halványan emlékszik. – Mindig talált valami kifogást. Forgott, és egyre jobban magáénak érezte a ruhát. Azt hitte, az ösztönei is elhalványultak. Most viszont, hogy újra báli holmit viselt, csodálkozott, a mozdulatok milyen könnyen felelevenedtek – a könnyed járás, na meg a forgás, amikor a ruha szegélye éppen csak egy picit súrolja a padlót… Nagy levegőt vett. A szabó már nem diktált, hanem némán figyelte őt és mosolygott. – Mi az? – kérdezte a ködszerzet elpirulva. – Elnézést, kisasszony – kezdte, aztán megfordult, meglegyintette a segéd füzetét, majd ujját feltartva elküldte a fiút –, de kötve hiszem, hogy valaha láttam volna egy hölgyet ilyen kecsesen mozogni. Akár… a lélegzet. – Ön hízeleg – szabadkozott Vin. – Nem, gyermekem – szólalt meg Tindwyl, és oldalra állt. – Igaza van. Olyan kecsesen mozogsz, amit a legtöbb nő irigyelne. A szabó újra elmosolyodott, aztán megfordult, amikor a segéd egy adag négyzet alakú ruhamintával közelített. Az öreg összeaszott kezeivel keresgélni kezdett köztük. A ködszerzet Tindwyl mellé lépett, és kezeit kétoldalt lelógatta, nehogy az áruló ruha ismét elvegye az eszét. – Miért vagy ilyen kedves velem? – súgta oda a terrisi nőnek.
– Miért ne lennék? – kérdezett vissza Tindwyl. – Mert Elenddel gonoszul viselkedsz – mondta a lány. – Ne is tagadd: kihallgattalak. Minden percben bántón és lekicsinylőn szólsz hozzá. Most pedig eljátszod, hogy kedves vagy. A terrisi mosolygott. – Nem játszom el, gyermekem. – Akkor miért vagy olyan megátalkodott Elenddel? – Azt a fiút elkényeztették: ahogy csak egy nemesúrfit tudnak – magyarázta a tanító asszony. – Most, hogy király lett belőle, szüksége van a kíméletlen igazságra. – Szünetet tartott, aztán Vinre pillantott. – Úgy érzem, neked ebből bőven kijutott az életben. A szabó visszajött a szövetekkel, amiket kiterített egy alacsony asztalra. – Nos, kisasszony… – Behajlított ujjával az egyik köteget ütögette. – Az a véleményem, az ön bőrszínéhez kimondottan jól illene valamilyen sötétebb színű anyag. Egy szép vörösesbarna, például? – Mit szólna a feketéhez? – kérdezte Vin. – Szó sem lehet róla! – csattant fel Tindwyl. – A fekete és a szürke a te esetedben ki van zárva, gyermekem! – Akkor mit szólnátok ehhez? – kérdezte Vin, és kihúzott egy királykék mintát a kötegből. Majdnem ugyanaz az árnyalat volt, mint amiben annak idején először találkozott Elenddel. – Ó, igen – fejezte ki véleményét a szabó. – Az gyönyörűen kiemelné kegyed világos bőrét és sötét haját. Hmm, igen. Most akkor a fazont kell kitalálnunk. Holnap estére kell elkészülnünk, ugye? Vin bólintott. – Akkor hát át kell alakítanunk az egyik meglévő ruhánkat, de azt hiszem, van egy ilyen színű darabunk. Elég sokat be kell vennünk belőle, de egy ilyen szépségért, mint az öné, készek vagyunk egész éjszaka dolgozni. Ugye, fiacskám? Most pedig, ami a fazont illeti… – Azt hiszem, ez tetszik – mondta Vin, és lenézett a ruhájára. Ugyanaz a szokásos szabásvonal, mint amiben a régi bálokon megjelent. – Nos, nekünk az nem elég, ha „tetszik”, ugye? – kérdezte a szabó csillogó szemmel. – Mit szólna, ha elvennénk néhány alsószoknyát? – kérdezte Tindwyl, és meghúzta a ruhát oldalról. – És talán kicsit megemelnénk a korcot, hogy szabadabban tudjon mozogni? Vin elgondolkodott.
– Meg tudják csinálni? – Természetesen – felelte a szabó magabiztosan. – A fiú azt mondja, a vékonyabb szoknyák délen divatosabbak, bár az a környék a divatot tekintve le van maradva Luthadeltől. – Rövid szünetet tartott. – Igazából nem is tudom, beszélhetünk-e még egyáltalán divatról Luthadelben… – A kézelőket tágabbra kell varrni – adta az utasításokat Tindwyl –, és tervezzenek bele néhány kis zsebet, személyes holmik tárolására! Az öreg bólintott, a segéd pedig feljegyezte a javaslatokat. – A mell- és a derékrész lehet szűk – folytatta a terrisi nő –, de ne akadályozzák a mozgást. Vin kisasszonynak fontos, hogy szabadon tudjon mozogni. A szabó megtorpant. – Vin kisasszony? – kérdezte. Kicsit alaposabban szemügyre vette a lányt, hunyorított, majd a segédje felé fordult. A fiú némán bólintott. – Értem… – nyögte a férfi elsápadt arccal, és keze egy kicsit erősebben megremegett. Sétapálcájára támaszkodott, hogy ki ne billenjen az egyensúlyából. – Elnézést… ha megsértettem, kisasszony! Nem tudtam. Vin arca vörösre váltott. Eggyel több ok, hogy soha ne jöjjek el ide. – Semmi baj – nyugtatta meg a férfit. – Minden rendben, nem sértett meg. A szabó kicsit megnyugodott. Vin eközben felfigyelt Koboldra. – Úgy látszik, ránk találtak – jelentette ki a fiú és az utcafronti ablakokra mutatott. A lány a kirakati babák és anyagkötegek felett elnézve észrevette a gyülekező tömeget. A terrisi nő kíváncsian figyelte őt. Kobold értetlenül a fejét rázta. – Miért kell neked ennyire népszerűnek lenned? – Megöltem az istenüket – válaszolta a lány halkan, majd kikerült egy babát, hogy elbújjon a tucatnyi kíváncsiskodó szempár elől. – Én is segítettem! – duzzogott a fiú. – Még a becenevemet is Kelsiertől kaptam! De senki sem törődik szegény kicsi Kobolddal. Vin szeme további ablakok után kutatott a helyiségben. Kell, hogy legyen hátsó kijárat. Persze a sikátorban is lehetnek emberek. – Mit csinálsz? – kérdezte a terrisi.
– Mennem kell. El kell tűnnöm előlük. – Miért nem mész ki és beszélsz velük? – kérdezte a magas nő. – Egyértelmű, mennyire érdeklődnek irántad. Ekkor Allrianne bújt elő az egyik öltözőfülkéből – kék és sárga színekben pompázó báli viseletben –, és túlzó mozdulatokkal pörgöttforgott. Látszott, mennyire lelombozódott, mikor észrevette, hogy még Kobold figyelmét sem sikerült felkeltenie. – Nem megyek ki – jelentette ki a ködszerzet. – Miért akarnék ilyesmit tenni? – Reményre sóvárognak – magyarázta Tindwyl. – Olyan reményre, amit te adhatsz meg nekik. – Hamis reményt – válaszolt Vin szomorúan. – Csak arra buzdítanám őket, hogy továbbra is imádatuk tárgyának tartsanak. – Ez nem így van – szólt közbe hirtelen Allrianne. Előresétált, és a zavarodottság legkisebb jele nélkül kinézett az ablakon. – Sarkokban bujkálsz, furcsa ruhákat hordasz, és rejtélyesen viselkedsz; innen ered ez a hihetetlen népszerűség. Ha tudnák, milyen hétköznapi lány vagy, nem őrülnének meg, hogy egyetlen pillantást is vethessenek rád. – Szünetet tartott, majd visszafordult. – Nem… ööö, nem úgy gondoltam, mint ahogy valószínűleg hangzott. Vin elvörösödött. – Nem Kelsier vagyok, Tindwyl. Én nem akarom az emberek imádatát. Csak azt akarom, hogy hagyjanak békén. – Vannak, akiknek ez a lehetőség nem adatik meg, gyermekem – szögezte le a nő. – Legyőzted az Uralkodót. A Túlélő tanítványa vagy, és a király társa. – Nem a társa vagyok – hadakozott a lány bíborba forduló ábrázattal. – Mi csak… – Jó ég, magam sem tudom, milyen kapcsolatban vagyunk! Akkor hogyan tudnám elmagyarázni? Tindwyl felhúzta a szemöldökét. – Rendben – egyezett bele Vin, aztán nagyot sóhajtva elindult. – Veled megyek – ajánlkozott Allrianne, majd megragadta a lány karját, mintha gyerekkori barátnők volnának. A ködszerzet ellenállt, de nem tudta levakarni magáról a nemes kisasszonyt úgy, hogy azzal ne keltsen még nagyobb feltűnést. Kiléptek a bolt ajtaján. Már így is jókora tömeg várt rájuk, de a kör egyre szélesedett, és egyre többen érkeztek. A bámészkodók nagy része, a
szká munkások, barna, hamufoltos kabátot vagy egyszerű szürke ruhát viseltek. Az első sorban állók kissé hátrább léptek, amikor Vin megjelent, és az izgalom halk moraja futott végig a tömegen. – Ejha! – suttogta Allrianne. – Jó sokan vannak… Vin bólintott. OreSeur ott ült, ahol addig is, az ajtó mellett, és kíváncsi kutyatekintetét a lányra szegezte. Allrianne mosolygott a tömeg láttán, és tétován integetett. – Ugye tudsz tenni valamit, ha zűrzavar támadna? – Arra nem kerül sor. – Vinnek végre sikerült kiszabadítania karját a fruska öleléséből, és nekilátott allomanciával csillapítani a tömeget. Ezután előrelépett, és megpróbálta elnyomni magában a viszkető idegességet. Már megtanulta, hogy nem kell elbújnia a nyilvánosság elől, de kiállni egy ilyen tömeg elé… Kis híján sarkon fordult és visszaosont a szabóműhelybe. Egy hang azonban megállította. A hang egy hamufoltos szakállú férfitól jött, aki koszos fekete sapkáját idegesen szorongatta a kezében. Erős felépítésű ember, talán gyári munkás volt. Udvarias hangja nem illett izmos testéhez. – Mondd, Örökösnő, mi lesz velünk? A férfi hangjából áradó félelem – és bizonytalanság – olyan sajnálatra méltóan hangzott, hogy Vin habozott a válasszal. A szakállas munkás reménykedő tekintettel meredt a lányra, ahogy a tömeg többi tagja is. Milyen sokan vannak – futott át Vin agyán. – Azt hittem, a Túlélő egyháza csak néhány tagból áll. A sapkáját markolászó férfira nézett. Szólásra nyitotta a száját, de aztán… nem tudott megszólalni. Nem mondhatta el a tömegnek, hogy valójában fogalma sincs, mi fog történni; nem magyarázhatta el a reménykedő szempároknak, hogy ő nem az a megváltó, akire szükségük van. – Minden rendben lesz – hallotta a saját hangját, és közben csillapító erejét egyre erősítette, hogy félelmétől megfossza a tömeget. – De a seregek, Örökösnő! – kiáltott fel az egyik asszony. – Csak ránk akarnak ijeszteni – magyarázta Vin –, ám a királyotok nem hagyja. A falaink erősek, és a katonáink is. Ki fogjuk bírni az ostromot. A tömeg elnémult. – Az egyik sereget Elend apja, Straff Venture vezeti – folytatta a beszámolót a lány. – Elend és én holnap találkozunk Straff-fel.
Meggyőzzük, hogy lépjen szövetségre velünk. – A király be fog hódolni – hangoztatta valaki a tömegből. – Odaadná a várost az életéért. – Nem – jelentette ki Vin határozottan. – Erre sosem lenne képes! – Nem fog harcolni értünk! – kiáltotta egy másik hang. – Hiszen nem is katona. Csak politikus! Többen is csatlakoztak ehhez a véleményhez. A tisztelet eltűnt, ahogy egyesek aggodalmaikat fogalmazták meg, mások pedig segítségért kiáltoztak. Az ellentétes véleménnyel bírók folyamatosan Elend ellen ágáltak, és azt kántálták, hogy úgysem tud rajtuk segíteni. Vin a füléhez emelte a kezét. Megpróbálta tompítani a tömeget, a káoszt. – Megállj! – kiáltotta, és közben acéllal és rézzel taszított. Néhányan hátrébb léptek az első sorban, majd egy hullám söpört végig a tömegen, és a gombok, érmék és csatok megmoccantak és hátrébb taszították viselőjüket. Erre az emberek hirtelen elhalkultak. – Nem tűröm, hogy a királyunkat illetlen szavakkal bíráljátok! – ekkor fellobbantotta a rezet, és még erősebb csillapításba kezdett. – Jó ember és jó vezető. Sok áldozatot hozott értetek; a szabadságotokat is annak a soksok órának köszönhetitek, amit törvények előkészítésével töltött. A megélhetésetek pedig a kereskedelmi útvonalak megerősítéséből és a kereskedőkkel kötött megegyezésekből fakad. Sokan szégyenkezve fejet hajtottak. A szakállas munkás azonban továbbra is a sapkáját piszkálta és Vin szemébe nézett. – Csak nagyon félnek, Örökösnő. Nagyon félnek. – Megvédünk benneteket – próbált lelket önteni Vin a tömegbe. Mit beszélek? – Elend és én kitaláljuk a módját. Megállítottuk az Uralkodót is. Megállíthatjuk ezeket a seregeket is… – Itt a hangja elcsuklott, és úgy érezte, balgaságokat hord össze. Az összegyűlt sokaságra azonban nagy hatással volt. Láthatóan néhányan még mindig elégedetlenkedtek, de a többségük megnyugodott, így a tömeg szépen lassan oszlani kezdett, és a bámészkodók a dolgukra indultak. Asszonyok jöttek oda Vinhez kisgyermekkel a karjukon, vagy maguk mellett vezetve a csemetéiket. A ködszerzet idegesen toporgott. Kelsier gyakran találkozott a közrendűekkel és vette ölébe a szkák gyermekeit, mintha megáldaná őket. Gyors biccentéssel elbúcsúzott az
emberektől, visszaosont a boltba, és Allrienne-t is magával húzta. Tindwyl bentről nézte végig az eseményeket és elégedetten bólogatott. – Hazudtam – mondta Vin, és behúzta maga mögött az ajtót. – Nem tettél ilyet – ellenkezett az idősebb nő. – Csupán bizakodtál. A mondataid igazságtartalma még ezután fog kiderülni. – Semmi esélyünk – aggodalmaskodott tovább a lány. – Elend nem győzhet le három sereget. Még a segítségemmel sem! Tindwyl arca elkomorodott. – Akkor menj el! Fuss el, és hagyd magukra az embereket, hogy küzdjenek meg ők az ellenséggel! – Nem így gondoltam. – Akkor viszont dönts végre! Vagy lemondasz a városról, vagy hiszel benne. Őszintén mondom, ti ketten… – Nem fejezte a mondatot, inkább csak megrázta a fejét. – Azt hittem, velem nem leszel goromba – jegyezte meg Vin. – Néha nehezemre esik nem kimondani, amit gondolok – felelte a nő. – Gyere, Allrianne! Fejezzük be a próbát. Elindultak. Ebben a pillanatban azonban – mintha csak Vin szavait akarnák meghazudtolni a biztonságérzetről – riadódobok szólaltak meg a városfal tetején. A ködszerzet kővé dermedt, kikandikált az ablakon, és a feszült tömeget figyelte. Ezek szerint az egyik sereg rohamra indult. A késés miatt szitkozódva a bolt hátsó részébe sietett, és kibújt a nehézkes ruhából. Elend felkapaszkodott a városfalra vezető lépcsőn, és a nagy sietségben majdnem felbukott a párbajpálcájában. Gyorsan kiperdült a fordulóból, felugrott a falra, és átkozódva megigazította a pálcát. A falon káosz uralkodott. Férfiak jöttek-mentek, egymást szólongatták. Egyesek a páncélzatukat, mások az íjukat felejtették el magukkal vinni. Olyan sokan próbáltak feljutni a falra a király mögött, hogy a lépcsőforduló teljesen eltorlaszolódott, így az uralkodó is csak csüggedve figyelte az alatta gyülekező tömeget, ahogy az emberek egyre többen szorongtak az udvaron. Megfordult, és megpillantotta Straff embereit – többezernyi katonát –, akik egyenesen a fal felé futottak. Vezérük a város északi részén nyíló
Ónkaput támadta; ezt tudták a leghamarabb megközelíteni. Egy másik, kisebb csapatot is látott, ők a Forraszkapu felé tartottak, keleti irányból. – Íjászok! – kiáltotta el magát a király. – Katonák, hol hagytátok a nyilaitokat? Hangját azonban elnyelte a mindenfelől érkező kiabálás. Kapitányok szaladgáltak, próbálták összerendezni katonáikat, de láthatóan túl sok gyalogos szaladt fel a falra, és túl sok íjász rekedt az udvaron. Miért? – töprengett Elend kétségbeesetten, és ismét a közeledő sereg felé fordította a tekintetét. – Miért támad? Megegyeztünk, hogy találkozunk! – Megneszelte volna a tervét, miszerint mindkét ellenséges királyt ki akarja játszani? Talán tényleg kémkedik valaki a bandában. Akárhogy is, most csak annyit tehetett, hogy reményvesztetten figyelte a fal felé tartó katonákat. Az egyik kapitány nagy nehezen összehozott egy szánalmas nyílzáport, de nem sokra mentek vele. Az ellenség közeledtével íjak és érmék zúdultak a fal irányába. Straff allomantákat is tartott a katonái közt. Elend szitkozódva egy falpárta mögé húzta magát, miközben a pénzdarabok csilingeltek a kövön. Néhány katona elesett. Elend katonái. Azért haltak meg, mert a büszkesége nem engedte, hogy átadja a várost. Óvatosan kikukucskált a fal mögül. Egy faltörő kost cipelő csapat közeledett; őket pajzzsal felszerelt katonák védték. Az elővigyázatosság valószínűleg azt jelentette, hogy a kost cipelők martalócok. A gyanú beigazolódott, amikor a kos a kapunak csapódott. A hang alapján ítélve nem hétköznapi emberek mérték a fára a csapást. Ezután kampók következtek, amiket petákosok lőttek a fal felé. Elend katonái rögtön odaléptek, hogy levegyék a kampókat, de ekkor érmék száguldottak feléjük, és olyan gyorsan szedték áldozataikat, hogy a védőknek nem maradt idejük menedékbe húzódni. A kaput még mindig döngették a király lába alatt, és nem kételkedett benne, hogy nem fog sokáig tartani. Így esünk hát el – gondolta Elend. – Az ellenállás legkisebb jele nélkül. És tényleg nem sokat tehetett. Erőtlennek érezte magát, és folyton le kellett buknia, nehogy fehér egyenruhája célponttá váljon. Minden politizálás, előkészület, álmok, tervek, mind odalett! Aztán megjelent Vin. A fal tetején landolt, erősen zihált, és sebesült emberek vették körbe. A közelébe kerülő érmék és nyílvesszők visszafordultak és a levegőbe tartottak. Férfiak sürögtek a közelben,
kihuzigálták a kampókat és biztonságos helyre vonszolták a sebesülteket. Késével köteleket vágott, majd ledobta őket a földre. Belenézett Elend szemébe, eltökéltnek látszott, majd olyan mozdulatot tett, mintha szándékában állna leugrani a falról, egyenesen a faltörő kossal bíbelődő martalócok elé. Elend felemelte a kezét, de valaki más szólalt meg helyette. – Vin, várj! – üvöltötte Dorong, ahogy kifordult a lépcsőfeljáróból. A lány mozdulatlan maradt. Elend még nem hallott ilyen erőteljes parancsot a bibircsókos arcú allomanta szájából. Nem repült több nyílvessző, a dübörgés is abbamaradt. A fiatal király tétován állt, és homlokát ráncolva bámulta, amint az ellenség visszahúzódik a saját táborába. Néhány holttestet ők is hagytak maguk mögött; Elend embereinek mégis sikerült párat eltalálni a nyílvesszőikkel. Az ő serege viszont sokkal súlyosabb veszteséget szenvedett: több tucat katona megsebesült. – Mi…? – kérdezte a király értetlenül Dorongot. – Használhatatlan létrákat állítottak fel – magyarázta Dorong, és a távolodó sereget nézte. – Nem valódi támadás volt. – Akkor mi? – érdeklődött Vin a szemöldökét ráncolva. – Próba – magyarázta a király hadvezére. – Háborúban bevett szokás: gyors csetepaté, hogy lássák, az ellenfél miként reagál, hogy elképzelésük legyen a várható hadműveletekről és előkészületekről. A király megfordult és figyelte a szétzilált csapat visszavonulását, és a gyógyítók érkezését, akik ellátják a sebesülteket. – Próba – ismételte, és Dorongra pillantott. – Úgy vélem, nem vizsgáztunk túl jó eredménnyel. A hadvezér megvonta a vállát. – Sokkal rosszabbul, mint ahogy elvárható lett volna. De így legalább a sok gazfickó jobban odafigyel majd a gyakorlatozás alatt. – Szünetet tartott, és a király észrevett valamit az arcán, valamit, amit a másik nem mondott ki. Aggodalmat. Elend lepillantott a falról, és ismét az ellenfelet figyelte. Végül mindent megértett. Pontosan ilyen lépésekre számíthatott az apjától. A találkozó Straff és közte a terv szerint fog lezajlani. Ugyanakkor, mielőtt még bekövetkezne, Straff tudatni akart valamit a fiával. Bármikor bevehetem a várost – szólt az üzenet. – Az enyém, akármit is teszel. Ezt ne felejtsd el!
Egy félreértés miatt kényszerült háborúzni – és mindig azt állította magáról, hogy nem harcos –, mégis jobban küzdött, mint bárki.
Huszonhatodik fejezet
– Ez nem valami jó ötlet, kisasszony. – OreSeur a hátsóján ült és figyelte, amint Vin kinyitja a nagy, lapos dobozt. – Elend úgy hiszi, ez az egyetlen járható út. – A ködszerzet levette a doboz tetejét. A fényűző kék ruha szépen összehajtva lapult odabenn. Kivette és észrevette, a kelme milyen könnyű. Belépett a paraván mögé és nekilátott vetkőzni. – Na és a tegnapi roham? – akadékoskodott a kandra. – Az csak figyelmeztetés volt. – A lány kigombolta az ingét. – Nem valódi támadás. – A Nagygyűlést azért megijesztették. Talán ez volt a dolog lényege. Mondhatott Dorong bármit a próbatámadásról, Vin szerint Straff elsődleges céljául azt tűzte ki, hogy félelmet kelt és káoszt szít Luthadelben. Az ostrom alig néhány hete tartott, de a városban máris pattanásig feszült helyzet uralkodott. Az étel borzasztóan megdrágult, és Elendnek meg kellett nyitni a városi raktárakat. Az emberek nem bírták a várakozást. Néhányan úgy gondolták, a támadás Luthadel győzelmét hirdeti, hiszen „visszaverték” a rohamosztagokat, de a legtöbben egyszerűen csak még jobban megijedtek. De Vin megoldásokon törte a fejét. Hogyan lehetne szembeszállni egy ilyen hatalmas túlerővel? Lapuljunk nyüszítve a sarokba, vagy éljük tovább az életünket? Straff kipróbálta a falat, ez igaz, de seregének nagyobb részét a helyén tartotta, hátha legközelebb Cett próbálkozik. Értesüléseket akart,
és meg akarta félemlíteni a védőket. – Még mindig nem tudom, vajon jó ötlet-e ez a találkozó – kötötte az ebet a karóhoz OreSeur. – A támadástól függetlenül. Straffben nem lehet megbízni. Amikor Renoux nagyurat játszottam, Kelsier meghagyta, hogy figyeljem meg a város nemeseit. Straff még az emberek között is szokatlanul csalárd, durva férfinak számít. Vin sóhajtva levette a nadrágját, majd felhúzta a ruhát. Nem volt olyan szűk, mint a többi, és ráadásul a combjai is elfértek benne. Eddig jónak tűnik. OreSeur tiltakozása pedig érthető. Az egyik legfontosabb, amit annak idején megtanult az utcákon, az volt, hogy kerülje az olyan helyzeteket, amelyekből nem tud elmenekülni. Minden ösztöne fellázadt a gondolatra, hogy be kell sétálnia Straff táborába. Elend azonban döntött. És ő megértette, hogy támogatnia kell a kedvesét. Igazából egyetértett a döntéssel. Straff meg akarta félemlíteni az egész várost, de valójában nem volt olyan fenyegető, mint gondolta. Addig nem, amíg Cett is ott táborozott a környéken. Eleget félemlítették már meg életében. Straff támadása valójában csak azt erősítette meg Vinben, hogy még jobban hitt az öreg Venture manipulálhatóságában. Elsőre talán őrültségnek tűnt besétálni az ellenség táborába, de minél többet gondolkodott rajta, annál inkább rájött, hogy csak így beszélhetnek vele. Gyengének kellett látnia őket, azt kellett éreznie, hogy megfélemlítési taktikája működik. Csak így győzhetnek. Ezzel az is együtt járt, hogy rá is kellemetlen feladat várt. Be kellett kerítenie magát az ellenség táborában. Ám ha Elend biztonságban visszatér a táborból, a város önbecsülése és bizakodása az egekbe szökik. Azon túl pedig Ham és a többiek is jobban bíznak majd vezérükben. Annak idején senki sem kérdőjelezte volna meg Kelsier döntését, hogy behatoljon az ellenség táborterületére; valójában még azt is elvárták volna tőle, hogy rávegye az ellenfelet a megadásra. Csak segítenem kell, hogy biztonságban hazatérjen – gondolta Vin, és felhúzta a ruhát. – Straff pedig ijesztgessen csak nyugodtan: az egész mit sem számít, ha mi irányítjuk a támadásait. Bólintott magának, és lesimította az öltözéket. Aztán kisétált a paraván mögül és alaposan megnézte magát a tükörben. Bár a szabó nyilvánvalóan hagyományos divat szerint varrta a holmit, a formája nem követte teljesen a harang alakját, hanem a combok mentén egyenesebben hullott alá.
Vállban nyitott volt, bár ruhaujjak és nyitott kézelők tartoztak hozzá, a ruha derékrésze pedig együtt hajlott a testével és jó mozgási lehetőséget biztosított. Kinyújtózott, aztán felugrott és megpördült. Meglepetten vette észre, milyen könnyű az öltözék és milyen jól tud benne mozogni. Természetesen a szoknya nem eszményi harci viselet – de ez a báli ruha sokkal jobban megfelelt egy esetleges vészhelyzetben, mint a súlyos kreációk, amiket egy évvel azelőtt viselt a bálokon. – Nos? – kérdezte, és a tengelye körül pörgött. OreSeur felemelte kutyaszemöldökét. – Mi nos? – Mit gondolsz? A kandra félrehajtotta a fejét. – Miért engem kérdez? – Mert érdekel a véleményed. – Nagyon szép ruha, kisasszony. Bár, ami az igazságot illeti, mindig kissé nevetségesnek találtam az efféle öltözetet. Az a sok szín és anyag: nem valami praktikus. – Tudom… – felelte a lány, és egy pár zafírral kirakott hajcsatot tűzött a hajkoronájába. – Már el is felejtettem, milyen jó felvenni ezeket a holmikat. – Nem értem, mi a jó benne, kisasszony. – Ez azért van, mert férfi vagy. – Valójában leginkább kandra. – De hím kandra, nem igaz? – Ezt meg honnan tudja? – OreSeur megdöbbent. – Nem könnyű meghatározni a fajtánk tagjainak nemét, hiszen a vonalaink hullámzóak, sohasem állandók. Vin ránézett és felhúzta a szemöldökét. – Egyszerűen csak tudom. – Azzal visszafordult az ékszeres szekrényéhez. Nem volt sok csecsebecséje. Bár Valette-ként a banda mindenféle ékszerrel ellátta, a legtöbbet odaajándékozta Elendnek, amiből a király különböző ügyeket támogatott. Azonban megtartotta néhány kedvencét – mintha csak tudta volna, hogy egy napon újra ruhát fog húzni. Csak erre az egy alkalomra veszem fel – gondolta. – Továbbra sem ez az igazi énem. Lecsapott egy zafír karkötőre. A csathoz hasonlóan ez sem tartalmazott
fémet; a drágaköveket vastag keményfa foglalat tartotta a helyükön, ami fakapoccsal záródott. Így fémből csupán az érméi készültek és a fél pár fülbevalója. Valamint nála volt a fémekkel teli üvegcse, amit Kelsier tanácsára tartott meg, hogy végszükség esetén rá tudjon taszítani. – Kisasszony – szólt a kutya, majd a mancsával előhúzott valamit a lány ágya alól. Egy papírlapot. – Ez a dobozból esett ki, mikor levette a tetejét. – Megragadta két meglepően ügyes kutyaujjával, és feltartotta gazdájának. Vin elvette a papirost. Örökösnő! – hangzott a megszólítás. A mell- és derékrészt szűkre szabtam, hogy megemelje a dekoltázst. A szoknya bőségéből bevettem, hogy ne libegjen, ha esetleg ugrania kellene. Mindkét kézelőbe kis nyílásokat rejtettem a fiolák számára, és fodrokat varrtam a csuklórészbe, ami alatt nem látszanak az alkarjára erősített tőrök. Remélem, megfelelőnek találja a változtatásokat! Üdvözlettel: Feldeu, szabó Vin a kézelőkre pillantott. Elég vastagra és szélesre sikeredtek, ráadásul mivel kitüremkedtek oldalra, tökéletes búvóhelyül szolgáltak a fegyvereknek. Míg a felkaron feszült a ruha, az alkar szabadabban járt a lazábbra szabott anyag miatt, és most már látta, hová lehet felszíjazni a tőröket. – Az az érzésem, már készített ruhákat ködszerzeteknek – jegyezte meg OreSeur. – Elképzelhető – motyogta a lány, azzal a tükréhez ment és felkent egy kis festéket az arcára. Akkor vette észre, hogy némely púderes szivacsa kiszáradt. Látszik, hogy ezzel sem foglalkoztam egy ideje… – Mikor indulunk? – érdeklődött a kandra. Vin várt a válasszal. – Az igazat megvallva, OreSeur, nem terveztem, hogy magammal viszlek. Még nem szeretném felfedni a kilétedet a palota lakói előtt, és úgy gondolom, gyanakvásra adna okot, ha a házi kedvencemet is elvinném a találkozóra. A kutya csendben gondolkodott.
– Értem. Akkor viszont jó szerencsét, kisasszony! A lány csalódottságot érzett; kicsivel több ellenkezésre számított szolgája részéről. Gyorsan félresöpörte az érzést. Miért is hibáztatná a jószágot? Hiszen éppen ő volt az, aki felhívta a figyelmét a találkozó veszélyeire. OreSeur szépen lefeküdt, és a mancsaira fektette a fejét, így figyelte, ahogy a lány a tükör előtt készülődik. – De, El – kezdte a király őrparancsnoka –, legalább annyit engedj meg, hogy a saját fogatommal vigyelek el! Elend megrázta a fejét, majd megigazította a felöltőjét és megnézte magát a tükörben. – Akkor még egy kocsist is magunkkal kellene vinnünk, Ham. – Így van! – vágta rá a férfi. – Az lennék én. – Egy ember nem sokat javít a helyzetünkön, ha menekülnünk kell. Viszont minél kevesebb embert viszünk magunkkal, Vinnek és nekem annál kevesebb ember miatt kell aggódnunk. Ham értetlenül rázta a fejét. – El, én csak… A fiatal király egyik kezét a bandatag vállára tette. – Nagyra értékelem az aggódásod, barátom, de menni fog így is. Ha van valaki a világon, akit képes vagyok befolyásolni, az az apám. Hidd el, azzal a tudattal fogom őt otthagyni, hogy a város a markában van. Ham nagyot sóhajtott. – Rendben. – Ja igen, eszembe jutott még valami – dadogott Elend. – Igen, mi lenne az? – Szeretném, ha ezentúl „Elendnek” szólítanál, és nem Elnek, rendben? Ham harsány kacagásban tört ki. – Ezt elég könnyű lesz kivitelezni. Elend hálásan mosolygott. Nem éppen így gondolta Tindwyl, de kezdetnek jó. A „felség” titulussal majd később bajlódunk. Kinyílt az ajtó és belépett Dockson. – Elend! – kezdte. – Ez most érkezett. Neked szól. – Feltartott egy papirost.
– A Nagygyűlés küldte? – kérdezte a király. Dockson bólintott. – Nem örülnek, hogy kihagyod a ma esti gyűlést. – Nem halaszthatom el a találkát az apámmal csak azért, mert ők egy nappal korábban akarnak gyűlésezni! – csattant fel a fiatal Venture. – Mondd meg nekik, hogy igyekszem megjelenni, amint visszatértem a táborból! Dox ismét bólintott, aztán megfordult, mert susogó hangra lett figyelmes a háta mögött. Grimaszolva félrelépett, utat engedve a belépő Vinnek. A törékeny ködszerzet új alkalmi ruhájában jelent meg – a szokásos udvari göncöknél letisztultabb, gyönyörű kék estélyiben. Fekete haja csillogását csak még jobban kiemelte a két zafírcsat. Ráadásul valami más is megváltozott a fiatal lány körül. Mintha nőiesebbnek mutatkozott volna, vagy inkább magabiztosabban viselte volna a nőiességét. Milyen sokat változott, amióta először megpillantottam – futott át az ifjú agyán, és el is mosolyodott hozzá. Már majdnem két év telt el azóta; Vin akkoriban csupán egy fruska volt, bár élettapasztalatát egy idősebb asszony is megirigyelhette volna. Mostanra viszont valódi nővé érett – egy felettébb veszélyes nővé. Ez a nő ugyanakkor még most is kissé bizonytalan, kissé határozatlan tekintettel nézett fel a párjára. – Gyönyörű – suttogta Elend. Válaszul a lány elmosolyodott. – Vin! – kiáltott fel meglepetten Ham. – De hisz rajtad női ruha van! A lány elvörösödött. – Mit gondoltál, Ham? Hogy majd nadrágban állok az Északi Uradalom királya elé? – Hát… – hebegte a martalóc – igazából azt. A király felkacagott. – Csak mert te következetesen mindenhol a bőrzekédben jelensz meg, nem kell mindenki másnak is így tennie. Őszintén, nem unod még ezeket a mellényeket? Ham sértődötten vonogatta a vállát. – Könnyű felkapni őket. És nem kell velük bajlódnom. – És jól meg is lehet fázni bennük – tette hozzá a kék ruhás lány, majd nyomatékul megdörzsölte a karját. – Örülök, hogy kértem ujjakat is a
ruhához. – Legyél csak hálás az időjárásnak! – oktatta ki Ham. – Minden hűvös fuvallatot sokkal erősebbnek éreznek a seregekben szolgáló katonák. Elend egyetértően bólintott. Tulajdonképpen beköszöntött a tél. Bizonyára nem fog annyira lehűlni a levegő, hogy igazi zavart okozna az ellenséges seregekben – hó például csak elvétve esik a Belső Uradalomban –, de az is biztos, hogy a csípős éjszakák nem javítanak a közhangulaton. – Nos, ideje indulnunk! – zárta le a témát a ködszerzet. – Essünk túl ezen az egészen! Elend mosolyogva előre lépett és megfogta szerelme kezét. – Igazán méltányolom a viselkedésedet, Vin – súgta. – És tényleg lélegzetelállítóan szép vagy. Ha most éppen nem a biztos végzetünkbe masíroznánk, bált hirdetnék ma éjszakára, csak hogy mindenkinek megmutathassalak. A lány ragyogott. – A biztos végzetünk ennyire vonzó számodra? – Azt hiszem, túl sok időt töltök mostanában a bandával. – Lehajolt, hogy megcsókolja a párját, de a ködszerzet éles kiáltással elugrott a csók elől. – Majdnem egy egész órába telt kifesteni az arcom! – magyarázta pattogó hangon. – Nincs csók! A király éppen jóízűen kacagott, amikor Demoux kapitány bedugta a fejét az ajtón. – Felség, a fogat megérkezett. A királyi pár egymásra nézett és mindketten bólintottak. – Útra fel! Elend kinézett Straff fogatának ablakán, és néma, komor tömeget látott a várfalon. Az emberek azt figyelték, a király és választottja miként gurul ki a palotából. A nap már majdnem lebukott a látóhatár mögé. Ragaszkodott hozzá, hogy sötétben érkezzünk; így mire visszaindulunk, már mindent elborít a köd – elmélkedett Elend. – Ravasz módja annak, hogy megmutassa, mekkora hatalommal bír felettünk. Apjára jellemző gondolkodásmód – bizonyos tekintetben hasonlított a múltkori támadásra. Straff számára minden a külsőségekről és a pózolásról szólt. Annak idején Elend érdeklődve figyelte az apja viselkedését, és
elborzadva jött rá, hogy még az obligátorokat is képes kijátszani. Mivel leszerződött az Uralkodóval az atiumbánya felügyeleti jogára, Venture még a többi nemeshez képest is sokkal veszélyesebb játszmákba bonyolódott. És ez nagyon jól ment neki. Azzal az eggyel nem számolt, hogy jön egy Kelsier nevű férfi, aki rommá dönti a szépen felépített rendszert. De hát erre igazából senki sem számított. A Bukás után Straff királysága lett a legbiztosabb és legnagyobb hatalommal bíró Uradalom a Végső Birodalomban. Ravasz és óvatos ember lévén tudta, hogyan taktikázzon, és a végén mindig megkapta, amit akart. Egy ilyen embert kell most rászednie. – Olyan aggodalmas az arckifejezésed. – Vin a szerelmével szemben ült a kocsiban, kimért, úrihölgyhöz illő pózban. Úgy tűnt, mintha a ruha új magatartásformákat kölcsönzött volna a lánynak. Vagy csak egyszerűen visszatért a régiekhez – hiszen egyszer már sikerült olyan jól játszania a nemeshölgy szerepét, hogy még Elend sem vette észre a csalást. – Minden rendben lesz – nyugtatgatta a férfit. – Straff nem mer bántani; még ha a dolgok rossz irányt vesznek is, semmiképpen nem akar mártírt csinálni belőled. – Ó, a biztonságom miatt aggódom a legkevésbé. A ködszerzet értetlenül húzta fel a szemöldökét. – Miért? – Mert te itt vagy velem – mosolygott a király. – Te felérsz egy hadsereggel, Vin. A bók azonban nem vigasztalta a lányt. – Gyere ide! – szólt Elend, aztán előrehajolt, és intett a lánynak, hogy üljön oda mellé. Vin felállt és elindult. Ám még mielőtt leült volna, a férfi szemébe nézett és figyelmeztette: – Arcfesték! – Vigyázok rá! – ígérte az ifjú. A lány bólintott, leült, és hagyta, hogy a kedvese átkarolja. – A hajamra is vigyázz! – szólt az újabb figyelmeztetés. – És a felöltődre is – nehogy összekoszold. – Mióta figyelsz ennyire a divatra és a külsőségekre? – kérdezte őszinte érdeklődéssel az ifjú uralkodó. – A ruha miatt van. – Vin nagyot sóhajtott. – Ahogy felvettem, Sazed leckéi egytől egyig az eszembe jutottak.
– Igazán nagyon tetszel ebben holmiban – bókolt Elend. A ködszerzet megrázta a fejét. – Mi az? – kérdezte a férfi, amikor a kocsi megdöccent egy bukkanónál és a lány szinte belepottyant az ölébe. Egy újabb parfüm – figyelt fel az illatra. – Legalább ezt az egy szokását megtartotta. – Nem ez az igazi énem – suttogta a lány. – Ez a ruha a hozzá tartozó viselkedéssel mind csak egy nagy hazugság. Egy darabig némán zötyögtek. – Semmi ellenvetés? – kérdezte Vin. – Mindenki más azt mondja ilyenkor, hogy zagyvaságokat hordok össze. – Nem is tudom. Amikor én belebújtam abba az új királyi viseletbe, én is úgy éreztem, hogy megváltoztam. Lehet valami igazság abban, amit mondasz. Ha attól rosszul érzed magad, hogy ilyen ruhákat veszel fel, inkább járj nadrágban! Nekem az a legfontosabb, hogy boldog légy. A lány mosolygott, és hálásan nézett szerelme szemébe. Aztán kinyújtotta a nyakát és megcsókolta. – Mintha megtiltottad volna az ilyesmit. – Neked tilos is. De én ködszerzet vagyok. Mi ügyesebben bánunk a tagjainkkal. A férfi mosolygott, annak ellenére is, hogy nem volt felhőtlen jókedve. A beszélgetés azonban elterelte a gondolatait. – Néha én is kényelmetlenül érzem magam ezekben a göncökben. Mindenki sokkal többet vár tőlem, mikor ebben jelenek meg. Királyként kell viselkednem. – Amikor pedig én veszek fel egy estélyit – panaszolta Vin –, úrhölgyként kell viselkednem, és csalódnak, amikor holmi nemeshölgy helyett a valódi énemmel találkoznak. – Aki csalódik az igazi énedben, az túl ostoba ahhoz, hogy komolyan vedd a véleményét – nyugtatta meg a lányt a király. – Én nem akarom, hogy olyan légy, mint ők. Ők nem őszinték. Nem foglalkoznak semmivel. Én magadért szeretlek. – Tindwyl szerint mindkettő lehetek egyszerre. Nő és ködszerzet is. – Tindwylnek nagyon bölcs meglátásai vannak – értett egyet Elend. – Egy kicsit durva a modora, de alapvetően bölcs. Hallgass rá, és nem bánod meg! – Épp most mondtad, hogy magamért szeretsz. – Így van. De én mindig szeretnélek, akármilyen is lennél. Szeretlek; a
kérdés csupán az, te milyennek szereted magad. Ez szöget ütött Vin fejébe. – A ruha nem változtatja meg az embert – folytatta elmélkedését Elend. – Csak a többi ember viszonyulását. Tindwyl szavai. Szerintem… szerintem a dolog nyitja az, hogy meggyőzd magad, megérdemled a feléd érkező véleményeket. Hordhatsz udvari ruhákat, Vin, de akkor érezd őket a magadénak. Ne aggódj, hogy az emberek nem azt kapják, amit elvárnak tőled! Csak add önmagad, és ennyi legyen elég. – Itt befejezte az eszmefuttatást, és elégedetten mosolygott. – Ez magamnak szólt. A lány visszamosolygott, majd lágyan a férfihoz bújt. – Rendben – mondta. – Ennyi bizonytalanság elég volt mára. Inkább ismételjünk. Beszélj még apád jelleméről! – Ő a tökéletes birodalmi nemes megtestesítője. Könyörtelen, okos, és minden porcikáját átitatja a hatalom. Emlékszel a kis… kalandomra tizenhárom éves koromból? A ködszerzet bólintott. – Nos, apám rajongott a szká szajhákért. Gondolom, hatalmasnak érezte magát, mikor megkaparintott egy lányt, miközben tudta, hogy meg is ölhetik a szenvedélyéért. Több tucat szeretőt tart, és ha nem teljesítik kívánságait, eltünteti őket. Vin válaszul halkan motyogott valamit. – Ugyanígy viselkedik a politikai szövetségeseivel is. Aki nem kötött szövetséget a Venture-házzal, azt uralma alá hajtotta. Aki nem volt hajlandó apám rabszolgájává válni, az nem kapott szerződést. – Ismertem ilyen bandavezéreket. – És hogy élted túl, amikor szemet vetettek rád? – Észrevétlenül meghúztam magam egy sarokban – idézte fel az emlékeit a lány. – A földön csúsztam, mikor elmentek mellettem, és sosem adtam rá okot, hogy belém kössenek. Pontosan azt tettem, amire te is készülsz ma este. Elend bólintott. – Légy óvatos! – tanácsolta a lány. – Nehogy Straff azt higgye, kigúnyolod. – Rendben. – És ne ígérj túl sokat! – hangzott a következő tanács. – Viselkedj úgy, mint aki megpróbál keménynek tűnni! Hadd ringassa magát abban a hitbe, hogy az erejével eléri, amit akar – azt élvezni fogja.
– Látom, volt már dolgod ilyen emberrel. – Túl sokszor is. De erről már meséltem. A király megint csak bólintott. Már megtervezték és újratervezték az esti találkozó minden egyes pillanatát. Most már csak az következett, hogy egyszerűen tegye, amit a bandatagok tanítottak neki. Érd el, hogy Straff gyengének lásson minket; hozd a tudomására, hogy készek vagyunk átadni neki a várost – de csak akkor, ha először segít Cett ellen. Az ablakon kitekintve a fiatal férfi észrevette, hogy közelednek apja táborához. Milyen hatalmas! Kitől tanult meg apám egy ekkora haderőt irányítani? A fiatal Venture abban reménykedett, apja tapasztalatlansága a katonai vezetést illetően talán gyengén összetartott sereget eredményez. Ehhez képest a sátrakat alaposan megtervezett minta mentén helyezték el, a katonák pedig szépen szabott egyenruhában feszítettek. Vin is közelebb húzódott saját ablakához és mohón falta a látványt. Sokkal több érdeklődést mutatott, mint amennyit egy nemeshölgy meg mert volna engedni magának. – Nézd! – Mutatott ki az ablakon. – Mi az? – kérdezte a férfi, és nyakát nyújtogatta. – Egy obligátor. Elend kitekintett a lány válla fölött és észrevette az egykori birodalmi papot; szeme körül az arcát széles sávban tetovált minta díszítette. Éppen csapatszemlét tartott egy sátor előtt. – Akkor hát ez a válasz a kérdésemre. Obligátorok irányítják a sereget. Vin megvonta a vállát. – Persze, logikus. Ők aztán tudják, hogyan irányítsanak nagy embercsoportokat. – És hogyan lássák el őket – tette hozzá Elend. – Igen, kiváló ötlet, de azért mégis meglepő. Azt jelenti, hogy még most is szüksége van az obligátorokra, és hogy még mindig ragaszkodik az Uralkodó ideje alatt megszokott hatalomhoz. A többi király alig várta, hogy megszabaduljon ezektől a szürke ruhás hivatalnokoktól. Vin összehúzta a szemöldökét. – Mintha azt mondtad volna, az apád szereti a hatalmat. – Igen. De minden egyebet is, ami hatalommal bír. Mindig tart egy kandrát, és köztudott róla, hogy előszeretettel lép szövetségre veszélyes
allomantákkal. Úgy hiszi, őket is tudja irányítani – és valószínűleg ugyanezt gondolja az obligátorokról is. A fogat lelassított, majd megállt egy nagy sátor előtt. Egy pillanattal később Straff Venture lépett ki a bejáraton. A fiatal király apja tagbaszakadt, erős vonásokkal és parancsoló testtartással rendelkező férfi volt. Az újonnan növesztett szakáll még jobban kiemelte ezeket a tulajdonságait. Épp olyan testére szabott felöltőt viselt, mint amilyet Elendre próbált ráerőszakolni gyerekkorában. Akkor kezdte a fia előnyben részesíteni a laza, zilált viseletet – ingeit, zakóit nem gombolta be, kabátjai pedig lógtak rajta. Bármit megtett, hogy ne hasonlítson az apjára. Azonban nem sokra ment a tagadásával. Bosszantotta az apját, helyteleníthető viselkedésével dühítette, és ostoba dolgokat követett el, amikor tudta, hogy megúszhatja. De az egésszel nem ért el semmit. Egészen addig az utolsó éjszakáig. Luthadel lángokban, a szká felkelés éppen kezdett irányíthatatlanná válni, és azzal fenyegetett, hogy megdönti az egész várost. A káosz és pusztítás éjszakája, és Vin is ott lapult valahol mindennek a közepén. Akkor Elend odaállt Straff Venture elé. Már nem az a kisfiú vagyok, akit ide-oda tologathatsz, apám! A lány erősen megszorította a karját, és amikor a kocsis kinyitotta az ajtót, mindketten kiléptek a fogatból. Az öreg Venture némán várt, és különös arcot vágott, amikor a fia a kezét nyújtotta, hogy lesegítse a kocsiból a lányt. – Eljöttél hát – szólította meg Straff Elendet. – Meglepettnek tűnsz, apám. A férfi megrázta a fejét. – Látom, ugyanaz az idióta maradtál, aki mindig is voltál, fiam. A hatalmamba kerültél; a kezem egyetlen intésével megölethettelek volna. – Felemelte a karját, mintegy bemutatva, mire is gondolt. Elérkezett a pillanat – gondolta Elend dübörgő mellkassal. – Mindig is a hatalmadban voltam, apám. Már hónapokkal ezelőtt megölethettél volna. A várost is bevehetted volna, ha éppen ahhoz van kedved. Nem is értem, jövetelem hogyan befolyásolhat bármit is. Az öreg király tétován gondolkodott a válaszon.
– Vacsorára vagyunk hivatalosak – folytatta az ifjú. – Gondoltam, így legalább lehetőségem nyílik bemutatni neked a kedvesemet, és hogy esetleg megvitathatunk bizonyos… számodra fontos dolgokat. Straff felvonta a szemöldökét. Rendben – töprengett Elend. – Kíváncsi vagyok, tudok-e még egyebet is felajánlani neki. Hiszen aki először kijátssza a kártyáit, az általában veszít. Straff a világért sem hagyott volna ki egy lehetőséget – még az olyan kevéssé kecsegtető lehetőséget sem, amilyet Elend jelentett. Valószínűleg tisztában volt vele, hogy a fia semmi olyat nem mondhat, ami valódi fontossággal bír. De lehetett-e biztos benne? Mit veszíthet? – Menj, és mondd meg a szakácsnak, hogy három fő részére készítsen vacsorát! – utasította Straff az egyik szolgát. Elend közben alig hallhatóan kifújta az idegességében benn tartott levegőt. – Tehát ez a lány a te ködszerzeted? – kérdezte az öreg Venture. Az ifjú bólintott. – Édes kis teremtés – ismerte el a férfi. – Mondd meg neki, hogy fejezze be az érzelmeim csillapítását! Vin elvörösödött. Straff a sátor felé biccentett. Elend előreengedte Vint, bár a lány visszapillantott. Nyilvánvalóan nem örült annak, hogy hátat kell fordítania Straff Venture-nek. Erről már lekéstünk… – gondolta az ifjú. A sátorszoba úgy nézett ki, ahogy azt a fiatal király elvárta az apjától: hemzsegett a sok párnától és gazdagon díszített bútortól, amiket azonban a legkevésbé használtak. A bútorok is csak a roppant hatalmat érzékeltették. Akár az óriási luthadeli várak, egy nemes környezete a hatalmát és pozícióját fejezte ki. Vin némán, feszülten várt Elend oldalán a szoba közepén. – Nagyon ügyes – súgta oda szerelmének. – Olyan finoman csináltam, ahogyan csak tudtam, és mégis észrevette, hogy befolyásolni próbálom. A fiú bólintott. – Ónszemű is egyben – közölte hétköznapi hangon. – Tehát minden bizonnyal ebben a pillanatban is hallgatózik. Elend az ajtó irányába nézett. Pár pillanat múlva belépett az apja, de semmiféle jelét nem adta, hogy hallotta volna Vin véleményét. Nem sokkal ezután szolgák hozták be a nagy ebédlőasztalt.
A lány hirtelen levegő után kapott. A szolgák szkák voltak – birodalmi szkák, a régi hagyomány szerint. Szakadt, koszos munkaruhájuk alól kilátszottak a friss verés nyomai. Lesütött szemmel cipelték terhüket. – Mi ez a fintorgás, leányom? – kérdezte Straff. – Ó, értem. Te is közülük való vagy, ugye? Hiába a csinos ruha. Elend nagyon jószívű; én nem engedném, hogy ilyesmit vegyél fel. – Vagy egyáltalán bármit – hallatszott ki a hangsúlyából. Vin haragos pillantást vetett a férfi felé, megszorította a szerelme karját és közelebb húzódott hozzá. Újabb példa Straff pózolására: kegyetlen volt, de csak annyira, amennyire az a céljait szolgálta. Kellemetlen helyzetbe akarta hozni őt. Úgy látszott, sikerült is neki. Elend fintorogva lenézett a földre, de éppen akkor elkapta a ködszerzet csalafinta mosolyát. Szellő mesélte egyszer, hogy Vin sokkal finomabban bánik az allomanciájával, mint a legtöbb bábos – idézte fel a férfi szavait Elend. – Apám ügyes, de hogy olyan ügyes legyen, hogy észrevegye Vin próbálkozásait? A ködszerzet természetesen készakarva hagyta neki. Elend hátrapillantott, és látta, amint apja megüt egy mellette elhaladó szolgát. – Remélem, egyik sem a rokonod! – vetette oda a férfi a lánynak. – Mostanában nem iparkodnak eléggé. Lehet, hogy ki kell végeztetnem néhányat. – Én már nem vagyok szká – szólt Vin halkan. – Nemeshölgy vagyok. Az öreg Venture hangosan nevetett. A lány máris elérte, hogy ne tűnjön fenyegetőnek a jelenléte. Hiába tudta az öreg király, hogy ködszerzettel van dolga, és bizonyára azt is hallotta, mennyire veszélyes, most mégis gyengének látta a fiatal nőt. Milyen jól csinálja ezt is! – ámult Elend. A szolgák nekiláttak a pompás ételek felszolgálásának, ami önmagában is lenyűgöző teljesítmény volt a körülményekhez képest. Várakozás közben Straff odaszólt az egyik kisegítőnek: – Küldd be Hoselle-t! – parancsolta. – És mondd meg neki, hogy siessen! Mintha nem lenne olyan kimért, ahogy az emlékeimben él – gondolta Elend. Az istencsászár idején a vérbeli nemesek mereven és visszafogottan viselkedtek a nyilvánosság előtt, de különc kihágások jellemezték őket,
amint maguk maradtak. Kecsesen táncoltak és meghitten beszélgettek a bálokon, ugyanakkor a hajnali órákban szívesen áldoztak az örömlányoknak és a részegségnek. – Miért növesztettél szakállat, apám? – kérdezte Elend. – Már régen nem divatos. – Immáron én határozom meg a divatot – hangzott a fennhéjázó válasz. – Ülj le! – Elend észrevette, hogy a lány tiszteletteljesen vár, amíg a fiatal király elfoglalja a helyét. Vinnek sikerült fenntartania az ijedős kislány látszatát: valahányszor belenézett Straff szemébe, önkéntelenül megrándult a tekintete, mintha igazából a másik irányba akarna pillantani. – Nos – fordította komolyra a szót az apa. – Akkor most mondd el, miért vagy itt! – Úgy hittem, egyértelmű, apám. Azért jöttem, hogy megbeszéljük a szövetségünket. Az idősebbik Venture felhúzta a szemöldökét. – Szövetség! Most értettünk egyet mindketten abban, hogy csak az én akaratomból élsz még egyáltalán. Nem látom értelmét egy veled kötendő szövetségnek. – Talán igazad van – hagyta rá Elend. – Azonban vannak egyéb tényezők is, amelyeket nem árt figyelembe venni. Gondolom, téged is váratlanul ért Cett megjelenése. – Cett nem sok vizet zavar – jelentette ki Straff, majd az ételre összpontosított, a félig nyers marhaszeletekre. Vin elfintorodott, de szerelme nem tudta eldönteni, vajon ez is a szerep része, vagy komolyan gondolja. Elend is vágott egy darabot a pecsenyéjéből. – Egy olyan király, aki majdnem akkora haderővel rendelkezik, mint a tiéd, aligha tekinthető elhanyagolhatónak, apám. De apja csak a vállát vonogatta. – Semmi problémát nem fog okozni, ha egyszer bevettem a város falait. Gondolom, szépen átadod majd nekem őket, szövetségünk értelmében. – És aztán meghívjuk Cettet, hogy támadja meg a várost? – kérdezte Elend. – Igen, te meg én, ketten megállíthatjuk a seregét, de miért maradjunk védekezésben? Miért engedjük meg neki, hogy a sáncaink meggyengüljenek, és addig tartson az ostromállapot, míg végül mindkét sereg éhen nem pusztul? Meg kell támadnunk Cett seregét, apám. Az öreg Venture felhorkant.
– És gondolod, hogy ehhez a te segítségedre van szükségem? – Igen, ha a biztos sikerre törekszel – hangzott a fiatal király magabiztos válasza. – Együtt könnyedén legyőzhetjük, de egyedül nem. Szükségünk van egymásra. Támadjunk! Te vezeted a te seregedet, én pedig az enyémet. – Mi ez a hirtelen jött buzgalom? – kérdezte Straff összeszűkült szemekkel. – Be akarok bizonyítani valamit. Nézd, mindketten tudjuk, hogy el fogod tőlem venni Luthadelt. De ha először együtt indulunk harcba Cett ellen, úgy fog tűnni, mintha az elejétől fogva szövetségre akartam volna lépni veled. Úgy tudom átadni neked a várost, hogy nem csinálok magamból bohócot. Úgy csavarhatnám a helyzetet, mintha segítségül hívtam volna az apámat egy harmadik fél ellen. Átadom neked a várost, és újból az örökösöd leszek. Mindketten megkapjuk, amit akarunk. De csak akkor, ha Cett már halott. Straff eltűnődött egy pillanatra. Elend érzékelte, hogy szavai megtették a kellő hatást. Igen – ujjongott magában. – Azt hiszed, ugyanaz a kölyök vagyok, akit utoljára láttál; különc, aki alig várja, hogy ostoba indokokkal ellenszegüljön neked. És a méltóságunk megőrzése nagyon is jellemző a Venture-családra. – Nem – válaszolta végül Straff. Elend megrémült. – Nem – ismételte el döntését az öreg király, és folytatta a vacsoráját. – Nem így fogjuk csinálni, fiam! Én döntöm el, hogy mikor támadjuk meg Cettet, ha egyáltalán szükség lesz rá. Ezek szerint mégiscsak működött! Luthadel ifjú ura Vinre pillantott. A lány éppen valamit forgatott a kezében. A villáját. Egymás szemébe néztek, majd Vin könnyedén kézbe vette az evőeszközt. Fém. Jó ötlet. Az asztal fölött az apjára nézett. – Az atiumért jöttél – mondta kimérten. – Nem kell bevenned a várost, hogy megkapd. Straff előrehajolt. – Miért nem használtad fel? – Semmi sem vonzza jobban a cápákat, mint a friss vér, apám. Ha nagy adag atiumot használok, mindenki biztosra vette volna, hogy az én
birtokomban van a készlet – ami rosszul jött volna, ha figyelembe vesszük azt a sok erőfeszítést, amivel sikerült az efféle pletykákat lecsendesítenünk. Hirtelen mozgolódás támadt a sátor előtt, és kisvártatva megjelent egy zilált kinézetű leányzó. Báli ruhát viselt – vöröset –, és fekete haja hosszú, laza lófarokba volt kötve. Úgy tizenöt éves lehetett. – Hoselle – szólt Straff, és a mellette lévő székre mutatott. A lány engedelmesen bólintott, és sietve leült a férfi mellé. Arcát kifestették, a ruha dekoltázsát pedig alacsonyra szabták. Elend szinte biztosra vette, tudja, az Északi Uradalom királya milyen kapcsolatban áll a fiatal teremtéssel. Straff mosolygott és nyugodt, úriemberhez méltó módon rágta a vacsoráját. A lány kissé hasonlított a ködszerzethez – ugyanaz a mandula alakú arc, sötét haj, törékeny alkat és finom vonások. Ez az egész színjáték kinyilatkoztatás volt a fiatal király felé. Én is tudok magamnak egy fruskát szerezni – csak az enyém fiatalabb és csinosabb. Újabb póz. Straff önelégült vigyora láttán tudatosult Elendben – erősebben, mint eddig valaha –, miért is gyűlöli annyira az apját. – Talán tényleg üzletet köthetünk, fiam. Add át az atiumot, és én elbánok Cett-tel! – Időbe kerül megszereznem és eljuttatnom hozzád. – Miért? – akadt fenn a kijelentésen Straff. – Az atium könnyű fém. – De nagyon sok van belőle. – Annál is több, hogy felpakold egy szekérre és elküldesd? – Ez ennél sokkal bonyolultabb – magyarázta Elend. – Nem hiszem, hogy az lenne! – vágott vissza az öreg király mosolyogva. – Egyszerűen nem akarod ideadni. Fia a homlokát ráncolta. – Nincs nálunk – suttogta Vin. Straff felkapta a fejét. – Soha nem találtuk meg – folytatta a lány. – Kelsier megdöntötte az Uralkodót, csak hogy megkaparinthassa az atiumkészletet. Viszont eddig nem tudtunk rájönni, hol keressük. Valószínűleg nem is a városban van. Erre nem számítottam… – bosszankodott Elend. Persze Vin hajlamos volt ösztönből cselekedni, ugyanúgy, ahogy Kelsier is tette. A világ összes terve egy pillanat alatt meghiúsulhat, ha a
lány a közelben tartózkodik – viszont az ő megoldásai általában jobbnak bizonyultak. Straff egy darabig némán ült. Úgy tűnt, elhiszi a hallottakat. – Ezek szerint igazából semmitek sincs, amit fel tudnátok ajánlani nekem. Gyengének kell látszanom – emlékeztette magát az ifjú király. – El kell érnem, hogy azt higgye, bármikor beveheti a várost, viszont arról is meg kell győznöm, hogy egyelőre még nem éri meg neki. Elkezdett a mutatóujjával puhán dobolni az asztalon, hátha így idegesnek tűnik. Ha az apám azt hiszi, nincs nálunk az atium… sokkal kevésbé valószínű, hogy megéri neki kockáztatni egy újabb ostrommal. Kevesebbet nyerne vele. Ezért mondta Vin, amit mondott. – A lány nem tudja, mit beszél! – vágott közbe. – Elrejtettem az atiumot, még előle is. Biztos vagyok benne, hogy el tudjuk intézni a dolgainkat valahogy, apám. – Nem! – vágta rá Straff, ezúttal már győzelemittas hangon. – Tudom, hogy nincs nálatok az atium. Zane mondta… de akkor még nem hittem neki… Az öreg Venture megrázta a fejét, és folytatta a pecsenyéje elfogyasztását. A mellette ülő lányka nem evett; csendben ült, akár valami asztali dísz. De hisz pont ez volt a feladata. Straff hosszan kortyolt a borából, majd elégedetten felsóhajtott. Ránézett szinte még gyermek ágyasára. – Hagyj magunkra! – utasította. Hoselle azonnal végrehajtotta a parancsot. – Te is! – utasította Straff a ködszerzetet. Vin izmai megfeszültek, és a lány Elendre pillantott. – Menj csak! – mondta az ifjú lassan. Vin egy pillanatot még várt, majd bólintva távozott. Straff maga nem jelentett igazán nagy veszélyt Elendre nézve, ő pedig ködszerzet. Amennyiben bármi balul sülne el, gyorsan a fiú segítségére tudna sietni. Ha pedig így tenne, pont az történne, amit akartak – Elend gyengének mutatkozna. Az pedig még jobb alkupozíciót eredményezne a tárgyalások során. Legalábbis remélte, hogy így van. – Kint várok – szólt halkan, és kilépett a sátorból.
Nem egyszerű katona volt. Inkább valamiféle vezérlő hatalom, egy férfi, akit úgy tűnt, még a végzet is pártfogásába vett.
Huszonhetedik fejezet
– Rendben – kezdte Straff, és letette a villáját. – Legyünk egymással őszinték, fiam! Nem sok híja, hogy egyszerűen megölettelek. – Kivégeztetnéd a saját fiad? – hüledezett Elend. Az apja megvonta a vállát. – Szükséged van rám – bizonygatta az ifjú. – A Cett elleni harchoz. Megölhetsz, de semmit sem nyernél vele. Akkor is erővel kellene bevenned Luthadelt, és Cett ugyanúgy támadhatna – és legyőzhetne – meggyengült állapotodban. Straff Venture mosolygott, összekulcsolta a karjait, és fenyegető testtartással hajolt át az asztal fölött. – Mindkét dologgal kapcsolatban tévedsz. Először is, ha megölnélek, Luthadel következő vezetőjével sokkal könnyebb dolgom lenne. Bizonyos értesüléseim szerint erre bizton számíthatok. Másodszor, nincs szükségem rád egy Cett elleni támadáshoz. Mi ugyanis már egyezséget kötöttünk. Elend meghökkent a hallottaktól. – Micsoda? – Mit gondolsz, mivel töltöttem az elmúlt néhány hetet? Ültem és vártam a hóbortos ötleteidre? Cett és én jókedvűen elbeszélgettünk. Nem érdekli a város, csak az atiumot akarja. Megegyeztünk, hogy megosztozunk azon, amit Luthadelben találunk, majd közösen elfoglaljuk a Végső Birodalom többi részét is. Ő nyugatnak és északnak indul, én pedig keletnek és délnek. Nagyon jól ki lehet jönni ezzel a Cett-tel. Csak blöfföl – gondolta Elend egyre növekvő bizonyossággal.
Ez nem vallott az apjára; nem kötne szövetséget olyannal, aki az övéhez hasonló hatalommal bír. Ahhoz túlságosan félt az árulástól. – Gondolod, hogy elhiszem egy szavadat is? – kérdezte tőle. – Higgy, amit akarsz, fiam. – És a város felé masírozó kolossz sereg? – játszotta ki Elend az egyik ütőkártyájukat. Erre az öreg király nem tudott mit mondani. – Ha még azelőtt el akarod foglalni Luthadelt, hogy a kolossz sereg megérkezik, apám – érvelt a fiatal Venture –, jobban tennéd, ha kicsit jobban kedvére tennél annak, aki eljött ma este hozzád, és felajánlott mindent, amire csak áhítozol. Én csak egyetlen dolgot kérek: engedd meg, hogy győzelemmel távozzak! Hadd induljak harcba Cett ellen, és ezzel hadd erősítsem meg az örökségemet! Aztán a tiéd lehet a város. Apja gondolkodni kezdett. Olyan sokáig törte a fejét, hogy Elend már merte azt remélni, hogy esetleg csatát nyert. Végül azonban Straff megrázta a fejét. – Nem. Azt hiszem, nem. Inkább kockáztatok Cett-tel. Nem tudom, miért nem kell neki a főváros, de úgy tűnik, nem mutat iránta érdeklődést. – És te igen? – kérdezte Elend. – Tudod, hogy nincs nálunk az atium. Akkor minek neked Luthadel? Straff még jobban előrehajolt. Annyira, hogy fia érezte apja leheletét, a vacsorával elfogyasztott fűszerek illatát. – Egy dologban tévedsz velem kapcsolatban, fiam. Éppen ezért – még ha hatalmadban állt volna is nekem ígérni az atiumot – nem hagyhatod el a tábort élve. Egy évvel ezelőtt hibáztam. Ha Luthadelben maradok, most én lennék a király. Ehelyett téged választottak meg. El sem tudom képzelni, mi okból – gondolom egy gyenge Venture még mindig jobb választásnak tűnt, mint a többi jelölt. Az öreg Straff egymagában testesített meg mindent, amit Elend gyűlölt a régi Birodalomban. Öntelt. Kegyetlen. Pökhendi. Gyengeség – jutott az ifjú eszébe, és próbálta megnyugtatni magát. – Nem tűnhetek fenyegetőnek. Megvonta a vállát. – Csak egy város, apám. Az én nézőpontomból fele annyit sem számít, mint a sereged. – Sokkal több, mint egy egyszerű város – védte az álláspontját Straff. – Az Uralkodó városa, és az otthonom. Ott van a váram. Ha jól tudom, ott
rendezted be a palotádat. – Máshová nem nagyon mehettem. Straff folytatta az evést. – Rendben… először azt hittem, elment a maradék józan eszed is, hogy eljöttél ma este, de most már nem vagyok benne annyira biztos. Bizonyára szembesültél az elkerülhetetlennel. – Erősebb vagy nálam – taktikázott a fiatal király. – Nem állhatok ki ellened. Straff bólintott. – Lenyűgöztél, fiam. Tisztességes ruhában jársz, szereztél magadnak egy ködszerzet szeretőt, és irányításod alatt tartod a várost. Életben tartalak. – Köszönöm – felelt Elend kurtán. – És ezért cserébe átadod nekem Luthadelt. – Rögtön, amint Cett el van intézve. Straff Venture ismét hahotázott. – Nem, a dolgok nem így működnek, fiam. Mi most nem tárgyalunk. Meghallgatod az utasításaimat. Holnap együtt ellovagolunk a városba, te pedig elrendeled, hogy nyissák ki a kapukat. Én bevezénylem a seregemet, átveszem az irányítást, és Luthadel lesz királyságom új székhelye. Ha beállsz a sorba, és azt teszed, amit kell, újra örökösömnek nevezlek ki. – Ez nem fog menni – közölte Elend az apjával. – Meghagytam ugyanis, hogy a kapukat semmi esetre se nyissák meg előtted. Straff elnémult. – A tanácsadóim szerint elképzelhető volt, hogy túszul ejted Vint, amivel engem rávehettél volna, hogy mondjak le a városról – magyarázta Elend. – Ha együtt jelenünk meg Luthadelben, azt fogják hinni, veszélyt jelentesz rám. Az idősebb Venture hangulata elkomorult. – Reménykedj, hogy ne így legyen! – Márpedig ez fog történni – jelentette ki a fiú. – Ismerem ezeket az embereket, apám. Alig várják az adandó alkalmat, hogy elvegyék tőlem a várost. – Akkor miért jöttél el? – Hogy azt tegyem, amit mondtam. Hogy megegyezzünk egy szövetségben Cett ellen. Átadhatom neked a várost, de ahhoz még kell egy kis idő. Először bánjunk el Cett-tel.
Straff megmarkolta a kése nyelét, és a pengét belevágta az asztalba. – Megmondtam, hogy nem tárgyalunk! Te nem állhatsz elő követelésekkel, fiam! Megölethettelek volna! – Én csak tényeket közlök, apám – hadarta sietve Elend. – Nem akarok… – Olyan mézesmázos lettél – fortyogott Straff összeszűkült szemmel. – Miben reménykedtél, mit érsz el ezzel a játszmával? Idejössz a táboromba, de semmit nem tudsz felajánlani… – Elhallgatott egy pillanatra, majd folytatta: – Semmid nincs cserébe, a lányon kívül. Csinos kis teremtés, meg kell hagyni. Az ifjú arca vörösre váltott. – Ezzel sem jutsz be a városba. Ne feledd, a tanácsadóim számítottak rá, hogy esetleg megfenyegeted Vint! – Rendben! – csattant fel az öreg király. – Akkor meghalsz, én pedig erővel veszem be a várost. – Cett meg majd szépen hátba támad téged – vázolta fel a lehetőségeket a fiú. – A városfalnak szegezve arra kényszerít majd, hogy harcolj a téged körbefogó sereg ellen. – Súlyos veszteségeket szenvedne el – elmélkedett Straff. – Azután már nem maradna ereje bevenni és megtartani a várost. – Még megtépázott sereggel is nagyobb eséllyel veszi el tőlünk a várost, mintha kivárna, és úgy próbálná megszerezni tőled. Az apa felállt az asztaltól. – Ezt a kockázatot vállalnom kell. Egyszer már életben hagytalak. Nem engedlek újra szabadon, fiam. Azoknak az átkozott szkáknak az volt a feladatuk, hogy végezzenek veled. Akkor végleg megszabadulhattam volna tőled. Elend is felállt. Így viszont megpillantotta az eltökéltséget apja szemében. Nem működik – futott át az agyán, és az aggodalom kezdte befészkelni magát a szívébe. Az egész terv a szerencsén múlott, de az nem fordult meg komolyan a fejében, hogy veszíthet. Igazából jól játszott, de valami mégis megakadályozta, hogy nyerjen – valami, amit előre nem sejthetett, és amit még most sem értett. Miért állt ellen ilyen makacsul Straff? Túl keveset tapasztaltam még – vonta le a következtetést. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy rájött, gyermekkorában nem
hagyta elégszer, hogy az apja tanítgassa: most talán tudná, hol rontotta el. Ebben a pillanatban átérezte helyzete komolyságát. Egy ellenséges sereg karmai közt, elszakítva a szerelmétől… És halál vár rá. – Várj! – kiáltott fel kétségbeesetten. – Ó! – duruzsolta az apja gyilkos mosollyal. – Végre rájöttél, mibe keverted magad? – Straff vigyora szinte sugárzott az elégedettségtől. Mindig is volt valami a férfi lelkében, ami szeretett másokat bántani, bár a fiával kapcsolatban ritkán alkalmazta. Az illendőség eddig mindig megakadályozta. Az Uralkodó által megkövetelt illendőség. Ebben a pillanatban Elend gyilkos indulatot látott apja szemében. – Egyáltalán nem állt szándékodban életben hagyni engem, ugye? Még akkor sem, ha átadom az atiumot, vagy veled megyek a városba. – Abban a pillanatban halott voltál, amikor úgy döntöttem, hogy idehozom a seregem. Ostoba fiú! Viszont hálásan köszönöm, hogy a lányt magaddal hoztad. Ma este az enyém lesz. Meglátjuk, vajon a te nevedet, vagy az enyémet fogja sikoltozni, miközben… Elend hangosan felnevetett. Kétségbeesett nevetés volt; tréfásnak találta szorongatott helyzetét, amibe saját maga sodorta magát. A hirtelen rátörő aggodalom és félelem okozta nevetés volt, de leginkább azon hahotázott, amikor elképzelte az apját, amint megpróbálja maga alá gyűrni a lányt. – Elképzelésed sincs, milyen dőreséget mondtál! – ítélkezett apja fölött. Straff elvörösödött. – Ezért, fiam, kimondottan keményen fogok bánni vele! – Disznó vagy, apám. Egy beteg, undorító féreg. Csodás vezérnek hitted magad, de alig értettél bármihez is. Majdnem az egész család odaveszett miattad, csak az Uralkodó halála mentett meg! Az idősebb Venture az őreiért kiáltott. – Lehet, hogy megszerzed Luthadelt, de el fogod veszíteni. Lehet, hogy rossz király vagyok, de te szörnyű leszel. Az Uralkodó zsarnok volt, de egyben lángelme is. Te egyik sem vagy. Csak egy önző alak, aki feléli a tartalékait. Késsel a hátadban végzed egyszer. Amikor az őrök beszaladtak, Straff a fiára mutatott. Elendnek egy arcizma sem rándult. E mellett a férfi mellett nőtt fel, ő nevelte, ő kínozta. És mindezek ellenére eddig még sohasem mondta ki a véleményét. Egy
tizenéves fiú kicsinyes félénkségével lázadozott, de soha nem mondta ki az igazat. Most jól érezte magát. Úgy vélte, helyesen cselekedett. Talán hiba volt gyengének mutatkozni apám előtt. Mindig szeretett dolgokat szétzúzni. És ekkor hirtelen rájött, mit kell tennie. Mosolyogva belenézett apja szemébe. – Ölj meg, apám – mondta nyugodtan –, és te is meghalsz. – Ölj meg, apám – mondta Elend nyugodtan –, és te is meghalsz. Vin megdermedt. A sátor előtt állt, a kora esti sötétségben. Eddig Straff katonái őrizték, de ők berohantak a király parancsára. Távolabb lépett, oda, ahol még nagyobb sötétség várta, és a sátor északi oldalán állva figyelte a mozgó árnyakat. Már éppen azon volt, hogy beszalad, hiszen Elend vesztésre állt. Nem mintha rosszul tárgyalt volna; egyszerűen túl őszintén beszélt, a természetéből adódóan. Nem volt nehéz megmondani, mikor blöfföl, főleg, ha egy kicsit is jobban ismerte az ember. De ez a kijelentés különös éllel hangzott a szájából. Nem azt hivatott jelezni, mennyire okos, sem azt, hogy dühös. Straff azonban kinevette a fia fenyegetőzését. – Vén szamár vagy, apám. Azt hiszed, azért jöttem, hogy tárgyaljak? Gondolod, önszántamból üzletelnék egy olyannal, mint te? Nem. Hisz jobban ismersz ennél. Tudod, hogy soha nem rendelném alá magam az akaratodnak. – Akkor miért? – tette fel az alapvető kérdést az apja. A lány szinte látta maga előtt a fiú mosolyát a beálló csendben. – Azért jöttem, hogy a közeledbe férkőzzek, apám… és hogy behozzam ködszerzet kedvesemet a táborod kellős közepébe. Csend. Végül Straff felnevetett. – Azzal a pöttöm kis lánykával fenyegetsz? Ha ő a nagyszerű luthadeli ködszerzet, akiről annyit fecsegnek, akkor csalódnom kell. – Azért, mert ő akarja, hogy így érezz – magyarázta Elend. – Gondolkozz, apám! Gyanakodtál, ő pedig megerősítette a gyanúdat. De ha olyan ügyes, ahogy a pletykák tartják – és tudom, hogy hozzád is eljutottak
a hírek –, akkor hogyan történhetett, hogy megneszelted az allomanciáját? Rajtakaptad, amint az érzelmeiddel babrált, és figyelmeztetted. Azután már nem érezted a bizsergést, ezért azt gondoltad, meghunyászkodott. Magabiztosnak kezdted érezni magad. Egészen kellemes érzés volt, nemde? Nem számoltál Vinnel, mint lehetséges veszéllyel – de van rajtad kívül más ember, aki figyelmen kívül hagy egy ködszerzetet, függetlenül attól, milyen kicsiny és csendes? Valójában a kicsi, csendes ködszerzetek azok az orgyilkosok, akikre a legtöbb figyelmet kell fordítani. Vin mosolygott. Okos – gondolta elismerően, majd koncentrált, és felkorbácsolta Straff érzelmeit. Fellobbantotta a megfelelő fémet, és a férfi dühe egyre erőteljesebbé vált: megrökönyödve kapkodott levegő után. – Sorold az érzelmeket, Elend! – Félelem – szólt Elend. Vin eltompította az öreg király dühét és kicserélte félelemre. – Szenvedély. A lány engedelmeskedett. – Nyugalom. Vin ekkor mindent elsimított. Látta, amint Straff árnyéka mozdulatlanul áll. Egy allomanta általában nem éri el, hogy a célpont bármit megtegyen – sőt, a legtöbbször egy érzelem felkorbácsolása vagy lecsillapítása nem jár ekkora sikerrel, mivel az illető érzi, hogy valami nincs rendjén. Ebben az esetben azonban biztosra ment. Azt akarta, a férfi tudja, hogy figyelik. Aztán mosolyogva eloltotta az ónt, majd dúralumíniumot kezdett égetni, és kirobbanó erővel csillapította le ellenfele érzelmeit. Olyan erővel, hogy Straff egyáltalán semmit sem volt képes érezni. A nemes árnyéka összecsuklott a támadás hatására. A vörösréz egy pillanat alatt kialudt, mire újra fellobbantotta az ónt, és a vásznon figyelte a sötét mintákat. – Nagyon erős lány, apám. Sokkal erősebb, mint akármelyik allomanta, akivel valaha találkoztál. Megölte az Uralkodót. A Túlélő tanítványa. És ha kezet merészelsz emelni rám, ő végez veled. A vén pojáca felállt, és ismét csend borult a sátorra. Ekkor lépésekre lettek figyelmesek. Vin megpördült, lebukott, és előrántotta a tőrét. Ismerős alak tűnt fel az éjszakai ködben. – Miért van az, hogy az érkezésem soha nem ér váratlanul? – kérdezte a fekete ruhás halkan.
A lány megvonta a vállát és visszafordult a sátor felé. Úgy helyezkedett, hogy a férfin is rajta tarthassa a szemét. Zane odasétált a lányhoz és lekuporodott mellé. Együtt figyelték az árnyékokat. – Ezzel a fenyegetéssel nem mész semmire – hallatszott Straff haragos pufogása odabentről. – Meghalsz, még akkor is, ha a ködszerzeted utána velem próbálkozik. – Ó, apám… Tévedtem a Luthadel irányában tanúsított érdeklődéseddel kapcsolatban. Viszont te is tévedtél velem kapcsolatban – mindig is tévesen ítéltél meg. Nem érdekel, ha meghalok, ha azzal biztonságban tudhatom a népemet. – Cett veszi át a várost, ha én eltűnök a színről – mondta Straff. – Úgy gondolom, a népem képes lenne megállítani. Végül is az ő hadserege kisebb a tiédnél. – Ez esztelenség! – csattant fel az öreg király. Mégsem utasította a testőreit, hogy lépjenek közelebb. – Ölj meg, és neked is véged lesz! – ismételte magát a fiú. – És nem csak neked. A hadvezéreid, a kapitányaid, még az obligátoraid is veled halnak. Utasítottam Vint, hogy mészároljon le mindenkit. Zane egy lépéssel közelebb ment a lányhoz. Lába alatt alig hallhatóan zörögtek a letaposott gazok, amelyek szőnyege a sátor padlózatát képezte. – Nahát – súgta a lány fülébe –, okos húzás! Nem számít, milyen erős az ellenfeled, támadásra képtelen, ha éppen kést szorítasz a torkának. Majd Straff törvénytelen fia még közelebb hajolt a lányhoz. Vin a szemébe nézett, arcukat csak néhány centiméter választotta el egymástól. A férfi megrázta a fejét a puha párában. – De mondd meg nekem: miért van az, hogy mindig mi vagyunk a kések? A sátor belsejében Straff egyre nyugtalanabbá vált. – Senkinek sincs akkora hatalma – győzködte magát. – Még egy ködszerzetnek sem. Talán megölné néhány tisztemet, de hozzám nem juthatna be. Megvan a saját ködszerzetem. – Vagy úgy? És akkor miért nem ölte még meg ezt a törékeny lányt? Talán fél a támadástól? Ha megölsz, apám – ha csak egyetlen lépést is teszel a városom felé –, elkezdi az öldöklést. Úgy fognak hullani az embereid, mint azok a rabok a szökőkút terén a kivégzések napján. – Mintha azt mondtad volna, hogy a királyod felette áll az ilyen alantas fenyegetésnek – duruzsolta Zane a lány fülébe. – Azt állítottad, nem vagy a
játékszere. Azt is mondtad, hogy nem fog orgyilkosnak használni. Vin kelletlenül mozgolódott. – Csak blöfföl, Zane – védte a szerelmét. – Valójában soha nem tenne ilyet. – Ő olyan allomanta, akihez foghatót még nem láttál, apám – hallatszott Elend tompa hangja belülről. – Már láttam más allomantákkal is küzdeni; még csak hozzá sem érhettek. – Igaz ez? – kérdezte a fekete ruhás a ködben. Vin csendben gondolkozott. A király igazából nem is látta másokkal küzdeni. – Egyszer végignézte, ahogy megtámadok néhány katonát, és meséltem neki allomantákkal vívott küzdelmeimről. – Ó – mondta a férfi lágyan –, akkor hát ez is csak egy kegyes kis hazugság. Nyugodt szívvel teheti az ember, ha király. Sok minden mást is tehet nyugodt szívvel. Például kihasználhatja egyik embertársát, hogy megmentse a királyságát. Melyik vezér ne használna ki egy ilyen olcsó lehetőséget? A te szabadságod az ő győzelméért cserébe. – Nem használ ki – állt ki véleménye mellett a lány. Zane felegyenesedett. Vin óvatosan utána nézett, és figyelte, amint belesétál a ködbe, messze a sátraktól, fáklyáktól és katonáktól. Egy idő után megállt, és felnézett. A sátrakból és tüzekből áradó fény ellenére a köd átvette az uralmat a tábor felett. Megállás nélkül örvénylett. A fáklyák és tábortüzek jelentéktelennek tűntek mellette. Mintha kihűlőben lévő széndarabkák lettek volna. – Mit jelent neki mindez? – tette fel a kérdést a fekete ruhás, és körbemutatott. – Meg tudja-e valaha is érteni a köd lényegét? Meg tud-e valaha érteni téged? – Szeret engem – bizonygatta Vin, és újra az árnyékokat figyelte. Egy pillanatra mindketten némán álltak. Straff minden bizonnyal éppen számba vette Elend fenyegetéseit. – Téged szeret – folytatta Zane a faggatózást –, vagy azt szereti, hogy birtokolhat téged? – Elend nem ilyen. Jó ember. – Jó vagy nem jó, te nem olyan vagy, mint ő – jelentette ki a másik ködszerzet. A lány óntól felerősített füle visszhangozva hallotta Zane szavait az éjszakában. – Megértheti-e egyáltalán, milyen a mi életünk? Tudhat-e azokról a dolgokról, amelyeket csupán mi ismerünk?
Érdekelhetik-e olyasmik, amik minket boldoggá tesznek? Látta-e már azokat? – Felfelé mutatott, a csillagok felé. Messze a köd fölött apró fények világítottak, mint megannyi szeplő. A hétköznapi ember szemével láthatatlan csillagok. Csak az ónt égetők voltak képesek áthatolni a ködön és észrevenni a fénylő pöttyöket. A lánynak eszébe jutott az első alkalom, amikor Kelsier megmutatta neki a csillagos eget. Emlékezett, mennyire megdöbbent, amikor megtudta, hogy mindvégig ott ragyogtak, csak a köd eltakarta őket… A férfi továbbra is felfelé mutatott. – Szent Uralkodó! – suttogta Vin, és egy apró lépéssel eltávolodott a sátortól. A kavargó ködben, a sátorból kiáradó fényben megpillantott valamit a ködszerzet karján. A bőrt vékony, fehér csíkok borították. Sebhelyek. Zane azon nyomban leeresztette a karját, és eltakarta inge ujjával a sebhelyes húst. – Te is megjártad Hathsin Bugyrait! – sziszegte Vin. – Akárcsak Kelsier. A férfi a távolba révedt. – Sajnálom! – mondta a lány. Zane visszafordult, és belemosolygott az éjszakába. Határozott, magabiztos mosoly volt. Odalépett a lányhoz. – Én megértelek, Vin. Aztán kecsesen meghajolt sorstársa előtt, és egy ugrással eltűnt a ködben. A sátorban eközben Straff befejezte a tárgyalást: – Menj! Távozz innen! A fogat elhajtott. Az öreg Venture a sátra előtt állt. Nem vett tudomást a ködről; nem tudott szabadulni az események hatása alól. Hagytam, hogy elmenjen. Miért hagytam, hogy elmenjen? Ugyanakkor továbbra is érezte fia ködszerzetének allomanciáját. Egyik érzelem követte a másikat, mint valami hitszegő örvény, és aztán… semmi. Mintha egy óriási kéz megragadta volna a lelkét, és addig szorította volna, míg teljes lénye fájdalmasan be nem hódol fogva tartójának. Azt gondolta, a halál is hasonlóképpen ragadja magával áldozatait. Egy ködszerzet nem lehet ennyire erős!
Zane tiszteli – szedte össze a gondolatait az öreg király. – És mindenki azt állítja, ő ölte meg az Uralkodót. Ez az apró teremtés. De hát az nem lehet! Lehetetlennek tűnt elhinni, viszont nyilvánvalóan éppen azt akarta, hogy ilyennek tűnjön az emberek szemében. Eddig minden olyan olajozottan haladt. A Zane kandrájától kapott információk helyesnek bizonyultak. Elend valóban megpróbált szövetséget kötni. A félelmetes az egészben az, hogy ő bele is ment volna az egyezkedésbe, mivel Elendet nem tartotta számottevő tényezőnek, ha a kém nem figyelmeztette volna előre. Mindezek ellenére a fiának sikerült kijátszania. Pedig ő még készült is a megjátszott gyengeségre, mégis elbukott. Milyen erős ez a lány! Fekete alak vált ki a ködből és odalépett a királyhoz. – Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott, apám – mosolygott a fattyú. – Talán csak nem a sajátodat? – Volt valaki más is kint rajta kívül, Zane? – kérdezte Straff olyan hangsúllyal, mint aki túl meggyötört ahhoz, hogy visszavágjon fia megjegyzéséért. – Más ködszerzetek, akik a segítségére lehettek? Törvénytelen fia megrázta a fejét. – Nem. Ő tényleg ennyire erős – jelentette ki szárazon, majd megfordult, hogy újra belesétáljon a ködbe. – Zane! – Szólt utána apja parancsoló hangon, amitől a férfi azonnal megállt. – Változott a terv. Azt akarom, hogy öld meg! Fia megfordult. – De… – Túl veszélyes. Ráadásul megszereztük a szükséges információt is. Nincs náluk az atium. – És te hiszel nekik? Straff egy pillanatra elgondolkodott. Azok után, hogy ennyire elbántak vele az este során, és így összezavarták az érzéseit, már nem hitt el semmit, amit a találkozó folyamán megtudott. – Nem – döntötte el végül. – Majd más módon megtaláljuk. Holtan akarom tudni a lányt, Zane. – Ezek szerint most már komolyan megtámadjuk a várost? Apja kis híján azonnal kiadta a parancsot, hogy a serege készüljön a reggeli ütközetre. A bemelegítő támadás jól sikerült: kiderült, hogy a
védelem valóban rendkívül gyenge lábakon áll. Könnyen beveszik a falakat, majd arra használják őket, hogy kinn tartsák Cettet. Azonban Elend búcsúszavai megtorpanásra késztették. „Küldd csak a seregedet a városom ellen, apám – fenyegetőzött a fia –, és meghalsz! Érezted az erejét, tudod, mire képes. Megpróbálhatsz elrejtőzni, még a városomat is leigázhatod. De rád talál. És végez veled. Az az egyetlen választásod, hogy vársz. Majd én értesítelek, amikor a seregem készen áll egy Cett elleni támadásra. Együtt csapunk le rá, ahogy azt korábban is mondtam.” De erre most már nem támaszkodhatott. A fia megváltozott – mintha megerősödött volna. Amennyiben Elend seregeivel együtt támadna, nem voltak kétségei afelől, hogy a fia azon nyomban elárulná. Viszont addig nem rohanhatta le Luthadelt, míg a lány életben van. Bár az igazi erejét nem ismerte, csak az érzelmeire gyakorolt hatást. – Nem – felelte végül Zane kérdésére. – Nem támadunk. Addig nem, míg meg nem ölöd. – Lehet, hogy nehezebben fog menni, mint ahogy azt gondolod, apám. Szükségem lesz egy kis segítségre. – Miféle segítségre? – Egy csapatra. Olyan allomantákra, akiket nem lehet nyomon követni. Zane egy bizonyos csoportról beszélt. A legtöbb allomantát könnyen be lehetett azonosítani nemesi származásuk miatt. Straff azonban gondoskodott róla, hogy saját forrása is legyen. Nem ok nélkül tartott annyi szeretőt – többtucatnyit. Sokan azt gondolták, csak a vágyai kielégítése végett cserélte olyan gyakran az ágyasait. De nem ez volt az elsődleges ok. Minél több szeretőt tartott, azok annál több gyermeket szültek neki. És minél több gyermeke született nemesi vérből, annál több allomantával tudott számolni. Igaz, csak egy ködszerzetet nemzett, de leszármazottai között sok egyéb míves akadt. – Megkapod – szólt a fiának. – Nem biztos, hogy túlélik az összecsapást, apám! – figyelmeztette Zane. Straffet ismét hatalmába kerítette a szörnyű emlék. A semmi érzése, a borzasztó tudat, hogy valaki más uralja a lelkét és az érzelmeit. Nem engedheti, hogy bárki is annyira a hatalmába kerítse. Főleg nem Elend. Már rég meg kellett volna halnia. Eljött hozzám. Én pedig hagytam elmenni.
– Szabadíts meg a lánytól! – parancsolta a király. – Tegyél meg mindent, amit csak kell, Zane! Bármit! A fiú bólintott, majd önelégült lépésekkel beleolvadt a ködbe. Apja visszament a sátorba, és újra Hoselle-ért küldetett. Egészen úgy nézett ki, mint Elend szerelme. Jobban fogja magát érezni, ha nem felejti el, hogy legtöbbször azért ő irányítja a dolgokat. Elend hátradőlt a fogatban, és eltűnődött. Még életben vagyok! – gondolta egyre növekvő izgalommal. – Képes voltam rá! Meggyőztem az apámat, hogy hagyja békén a várost. Legalábbis egy időre. Luthadel biztonsága azon múlott, Straff mennyire ijedt meg Vin hatalmától. Ennek ellenére… nos, bármilyen győzelem óriási fegyverténynek számított az ifjú király számára. Nem csapta be a népét. Ő volt a vezetőjük, és a terve – bár a többiek őrültségnek tartották – működött. A fején viselt jelképes korona hirtelen már nem is tűnt olyan nehéznek, mint korábban. A kedvese a szemközti ülésen foglalt helyet. Közel sem tűnt annyira boldognak, mint ahogy érezhette volna magát. – Sikerült, Vin! – kiáltotta Elend izgatottan. – Nem így terveztük, de bejött! Straff nem meri megtámadni a várost. A lány némán bólintott. Elend összeráncolta a szemöldökét. – Neked köszönhetjük, hogy a város biztonságba került. Tudod, ugye? Ha nem lettél volna ott velem… Persze ne felejtsük el, hogy nélküled az egész Végső Birodalom még most is rabszolgasorban tengődne. – Mert megöltem az Uralkodót – fejezte be a gondolatot halkan Vin. Most Elend bólintott. – De azt Kelsier tervének köszönhetjük: a banda tagjainak, és az emberek akaraterejének. Emiatt szabadult fel a Birodalom. Én csak a kést tartottam. – Ne kisebbítsd az érdemeidet, Vin! Nagyon is fontos, amit tettél. Páratlan allomanta vagy. Ham azt mondja, már egy tisztességtelen küzdelemben sem tud legyőzni, a palotától pedig te tartod távol az orgyilkosokat. Nincs hozzád hasonló az egész Végső Birodalomban! Furamód a férfi szavaira kedvese még kisebb gombócba húzta össze magát a sarokban. Fejét oldalra fordította, kinézett az ablakon, és a ködöt
bámulta. – Köszönöm – felelte színtelen hangon. Elend a homlokát ráncolta. Furcsállta a lány viselkedését. Minden egyes alkalommal, mikor már azt hiszem, értem, mi játszódik le a lelkében… Odaült kedvese mellé, és átkarolta. – Vin, mi a baj? A lány csak ült némán, végül megrázta a fejét, és mosolyt erőltetett az arcára. – Semmi, Elend. Jogosan örülsz. Nagyszerűen tárgyaltál apáddal; még Kelsier sem tudta volna ilyen ügyesen mozgatni a szálakat. A fiatal király elmosolyodott, és egészen közel húzta magához kedvesét. Türelmetlenül várt, miközben a fogat behajtott a sötét városba. Az Ónkapu lassan, nyikorogva nyílott, és Elend észrevette az udvaron ácsorgó férfiakat. Ham is köztük állt, magasba tartott lámpással. Elend nem várta meg, hogy a kocsi megálljon. Kinyitotta az ajtót és leugrott, miközben a kocsis megállította a lovakat. Barátai szélesen vigyorogtak. A kapu tompa puffanással bezárult mögöttük. – Sikerült? – kérdezte Ham tétován. – Bejött a terv? – Fogjuk rá – válaszolta a király mosolyogva, majd boldogan kezet rázott a martalóccal, Szellővel, Docksonnal, és végül Kobolddal. Még a kandra is ott várakozott. A fogathoz ólálkodott és Vint leste. – Az eredeti terv nem ment valami jól – mesélte a király. – Apám nem csapott le a szövetség gondolatára. De aztán mondtam neki, hogy ha kell, megölöm. – Várjunk csak! Ez meg miért volt jó ötlet? – kérdezte a martalóc. – Nem vettük figyelembe az egyik legfontosabb segítségünket – mondta Elend, miközben Vin lekászálódott a kocsiról. A férfi odafordult, és kezével a lány felé intett. – Olyan fegyverünk van, amivel senki más nem büszkélkedhet! Straff arra számított, hogy könyörögni fogok, és irányítani akarta a helyzetet. Azonban amikor megemlítettem neki, mi történne vele és a seregével, ha Vint feldühítik… – Drága barátom – szólt Szellő –, te elmentél a Végső Birodalom legerősebb királyának táborába, és megfélemlítetted? – Úgy, ahogy mondod! – Nagyszerű! – Tudom! – kiáltotta az ifjú vezér lelkesen. – Megmondtam az apámnak, hogy márpedig szépen kienged minket a táborból és békén
hagyja Luthadelt, különben Vin végez vele és az összes hadvezérével is! – Átkarolta a lányt, aki rámosolygott a többiekre, de látszott rajta, hogy valami még mindig bántja. Szerinte elrontottam valamit – gyanakodott Elend. – Ő jobban tudta volna irányítani a tárgyalást, csak nem mondja, mert nem akar lelombozni. – Nos, ezek szerint nem kell új királyt választanunk – villantotta ki a fogát Kobold. – Pedig már alig vártam, hogy átvegyem a helyed… Elend felnevetett. – Egyelőre még nem áll szándékomban lemondani a pozíciómról. Elmondjuk az embereknek, hogy ha csak időlegesen is, de Straff meghunyászkodott. Ez biztosan lelkesítően hat majd a közhangulatra. Aztán ráérünk a Nagygyűléssel foglalkozni. Nyilván hoznak majd valami határozatot, de remélem megvárják, hogy találkozzam Cett-tel is, ahogyan apámmal! – Tartsunk egy kis ünnepséget a palotában? – kérdezte Szellő. – Akármennyire is kedvelem a ködöt, nem gondolom, hogy az udvar a megfelelő hely az efféle témák megbeszéléséhez. Elend meglapogatta barátja hátát, aztán bólintott. Ham és Dockson csatlakozott a királyhoz és kedveséhez, míg a többiek azzal a kocsival hajtottak el, amivel jöttek. Elend furcsa pillantást vetett Doxra, miközben a férfi bemászott a kocsiba. Szokványos esetben a barátja a másik járművet választotta volna – azt, amelyik nem a királyt szállítja. – Őszintén, Elend – kezdte Ham, a martalóc miután elhelyezkedett az ülésében –, teljesen le vagyok nyűgözve! Azt hittem, le kell majd rohannunk a tábort, hogy visszakapjunk. Az ifjú király mosolyogva fürkészte Docksont, aki épp akkor ült le, ahogy a kocsi mozgásba lendült. Kinyitotta szütyőjét, és előhúzott belőle egy lezárt borítékot. Felnézett és tekintete találkozott Elend pillantásával. – A Nagygyűléstől érkezett nemrégen, felség. A király egy pillanatig habozott, aztán elvette a küldeményt és feltörte a pecsétet. – Mi lehet ez? – Nem tudom biztosan – vallotta be Dockson. – De… már hallottam különböző pletykákat. Vin előrehajolt, és párja karja felett olvasta a sorokat, miközben Elend átfutotta az írást.
Felség! Azért írtuk ezt a levelet, hogy közöljük felségeddel, miszerint többségi szavazással a Nagygyűlés úgy döntött, életbe lépteti a karta bizalmatlansági záradékát. Nagyra értékeljük a város érdekében tett erőfeszítéseit, de a jelenlegi helyzet más típusú vezetést kíván, mint amilyet felséged biztosítani tud. Ellenséges érzület nélkül, és sajnálattal hoztuk meg ezt a döntést. Nem látunk más megoldási lehetőséget, és kötelességünk Luthadel érdekében eljárnunk. Sajnáljuk, hogy levél útján kell értesülnie a fejleményekről! A Nagygyűlés mind a huszonhárom tagja aláírta a levelet. Elend értetlenül ejtette ölébe a papírlapot. – Mi az? – kérdezte Ham. – Épp most fosztottak meg a trónomtól – válaszolta az ifjú halkan.
HARMADIK RÉSZ A KIRÁLY
Romba dőlt minden, amerre ment, de végül mindenki elfelejtette a rombolást. Királyságokat alapított, aztán elpusztította őket, midőn újjáformálta a világot.
Huszonnyolcadik fejezet
– Lássuk csak, jól értem? – kezdte Tindwyl udvariasan, ám szigorúan. – Tehát létezik egy záradék a királyság törvénykönyvében, ami felhatalmazza a Nagygyűlést, hogy megfossza a királyt a trónjától? A magába roskadt Elend halkan válaszolt. – Igen. – És a törvényt saját maga írta? – kérdezte a nő, ezúttal egyértelmű felháborodással a hangjában. – A nagy részét én – vallotta be a király. – Törvénybe foglalta a lehetőséget, hogy elvegyék a koronáját? – ismételte meg a kérdést a meglepett terrisi. Dorong és Demoux kapitány is csatlakozott a csapathoz, és most mindannyian a trónfosztott király dolgozószobájában nyomorogtak. Ülőhely nem jutott mindenkinek; a néma Vin az egyik könyvhalom tetején foglalt helyet. Szellő kimért testtartásban üldögélt, Ham kényelmesen elterpeszkedett, Kobold pedig széke egyensúlyával kísérletezve, két lábon hintázva várta az uralkodó válaszát. – Szándékosan írtam bele azt a záradékot – magyarázta Elend. A helyiség végében állt, egyik vállával a hatalmas festett ablaküvegnek támaszkodva. Felnézett a sötét mintákra. – Ez a birodalom ezer évig egy zsarnok uralma alatt senyvedett. Ez idő alatt a filozófusok és gondolkodók mindvégig olyan kormányról álmodoztak, amelyben egy rossz uralkodót
vérontás nélkül el lehet távolítani. Én előre nem látható és kivételes események eredményeképpen kerültem a trónra, és nem tartottam helyesnek, hogy egyoldalúan erőltessem rá akaratomat – vagy leszármazottaim akaratát – a népemre. Olyan kormányzatot szerettem volna létrehozni, amelynek uralkodói felelősséggel tartoznak az alattvalóiknak. Néha úgy beszél, mintha könyvből olvasná – gondolta Vin –, és nem úgy, mint egy hétköznapi ember… Zane szavai visszhangoztak a fejében. Te nem olyan vagy, mint ő. Gyorsan elhessegette a gondolatot. – Felség, minden tiszteletem ellenére – folytatta a terrisi asszony –, ez a legőrültebb dolog, amit eddig egy vezetőtől hallottam. – A királyság javára történt – védekezett az ifjú uralkodó. – Merő ostobaság! – fortyant fel Tindwyl, aki nem tudta tovább türtőztetni a haragját. – Egy király nem teszi ki magát egy másik uralkodó testület szeszélyeinek. Értéket képvisel alattvalói előtt, mivel övé a teljes hatalom. Vin ritkán látta kedvesét ennyire bánatosnak; a férfi szemében tükröződő keserűség láttán összeszorult a gyomra. Ám egy másik része kirobbanó boldogságot érzett. Elend már nem király többé. Így talán már nem is akarnak annyian végezni vele. Talán megint egyszerűen csak Elend lesz, és akkor itt hagyhatják a várost. Kereshetnének maguknak egy olyan helyet, ahol az élet nem ennyire bonyolult. – Akárhogy is – szólt bele Dockson a pillanatnyi csendbe –, ki kell találnunk valamit. Nem sokat segít a jelenlegi helyzetünkön, ha a múltban meghozott döntések bölcsességét vitatjuk. – Egyetértek – csatlakozott a felszólalóhoz Ham. – Tehát a Nagygyűlés megpróbált kiebrudalni. Most azt kell kitalálnunk, mit tegyünk ezután? – Az egyértelmű, hogy nem hagyhatjuk ennyiben a dolgot – hangoztatta a véleményét Szellő. – Hisz még csak egy éve döntötték meg az emberek a kormányt! Nem lenne szabad hagyni, hogy ennyire magukévá tegyék a forradalmi érzületet. – Meg kell fogalmaznunk egy választ, felség! – állt elő javaslatával Dox. – Valamit, ami aláássa ezt az álnok mesterkedést, amit a király távollétében eszeltek ki, aki eközben a város biztonsága érdekében tárgyalt. Így visszatekintve már tisztán látom, hogy szándékosan úgy
szervezték a gyűlést, hogy ne tudj részt venni rajta és ne tudd megvédeni magad. Elend bólintott, de még mindig a sötét üveget bámulta. – Gondolom, már nem szükséges felségnek szólítanod, Dockson. – Badarság! – vágott közbe Tindwyl, aki a mellén összefont karokkal egy könyvespolc mellett állt. – Még mindig ön a király. – Elveszítettem a népem felhatalmazását – vetette ellene Elend. – Az lehet – szólt közbe Dorong –, viszont még mindig élvezed a seregem bizalmát. És éppen ezért király vagy, akármit is mondjon a Nagygyűlés. – Pontosan – értett egyet a terrisi. – Az ostoba törvényektől eltekintve még mindig hatalmi pozícióban van. Meg kell szigorítanunk a statáriumot, és korlátoznunk kell a tömegek városon belüli mozgását. Irányítása alá kell vonnia a kulcsfontosságú pontokat, és el kell különíteni a Nagygyűlés tagjait, nehogy felkelésre buzdítsák a népet. – Még napfelkelte előtt az utcára vezénylem az embereimet – egyezett bele Dorong. – Ne! – szólt a király halkan. Egy percig senki sem szólt. – Felség! – próbálkozott Dockson. – Valóban ez a legjobb lépés. Nem engedhetjük, hogy ez az érdekcsoport túlságosan megerősödjön veled szemben. – Ez nem érdekcsoport, Dox! – kötötte az ebet a karóhoz a király. – Ők a Nagygyűlés megválasztott képviselői. – Amit te hoztál létre, drága barátom – emlékeztette a tényekre Szellő. – Azért van hatalom a kezükben, mert te úgy határoztál. – A törvény által jutottak hatalomhoz, Szellő – ellenkezett a király. – És a törvény mindannyiunk felett áll. – Ostobaság! – hangoztatta a véleményét újfent a nyúlánk asszony. – Királyként önmaga testesíti meg a törvényt. Miután sikerült megerősítenünk a várost, összehívja a Nagygyűlést és elmagyarázza a tagoknak, hogy szüksége van a támogatásukra. Az ellenszegülőket pedig a válság végéig fogva tartjuk. – Nem! – harsant fel erélyesebben Elend. – Semmi ilyesmit nem teszünk. – Akkor hát ennyi? – kérdezte a martalóc. – Feladod? – Nem adom fel, Ham – jelentette ki Elend, és végre megfordult, hogy a
többiek szemébe nézhessen. – De nem fogom ilyesmire használni a város katonaságát. – A trónodba fog kerülni – figyelmeztette Szellő. – Térj észhez, Elend! – tanácsolta Ham is egy biccentés kíséretében. – Rám is vonatkozik a saját törvényem! – jelentette ki a király határozottan. – Ne legyen ennyire ostoba! – ripakodott rá Tindwyl is. – Inkább… – Terrisi! – fordult feléje a király. – Olyan véleményt alakít ki az elképzeléseimről, amilyet csak akar, de ne merészeljen még egyszer ostobának hívni! Nem hagyom, hogy becsméreljen, mert elmondom a véleményemet! A nő elnémult, és a szája félig tátva maradt a csodálkozástól. Aztán ajkait szépen összezárta, és leült a helyére. Vint elöntötte az elégedettség lágy érzése. Te tanítottad – gondolta mosolyogva. – Semmi okod nem lehet panaszra. Elend az asztalához lépett, két kezét az asztallapra tette, és szemügyre vette a csapatot. – Igen, válaszolni fogunk. Dox, fogalmazz meg egy levelet, amiben közlöd a Nagygyűléssel, mennyire csalódottak vagyunk az árulásuk miatt! Ecseteld a Straff táborában kivívott sikereinket, és ébressz bennük akkora bűntudatod, amekkorát csak tudsz! Mi pedig a többiekkel nekilátunk a tervezésnek. Visszaszerezzük a trónt. Ahogy mondtam, ismerem a törvényt, hiszen én magam írtam. Megvannak a módszereim, amivel megoldhatjuk ezt a helyzetet. Azonban nem fogom a hadsereg segítségével biztosítani az uralmamat. Nem leszek olyan, mint azok a zsarnokok, akik odakint alig várják, hogy elvegyék tőlünk Luthadelt! Nem fogom kényszeríteni az embereket, hogy behódoljanak az akaratomnak. Még akkor sem, ha tudom, hogy a javukat szolgálná. – Felség – kezdte Tindwyl óvatosan –, nincs abban semmi erkölcstelen, ha zűrzavar idején biztosítja a hatalmát. Az emberek ilyenkor ész nélkül cselekszenek. Épp ez az egyik oka annak, hogy ilyenkor erős kezű vezetésre van szükségük. Önre van szükségük. – De csak akkor, ha engem akarnak, Tindwyl. – Bocsásson meg, felség – folytatta a nő –, de ez kissé gyermetegnek hangzik! Elend mosolygott.
– Talán az is. Megváltoztathatja az öltözékemet, a viselkedésemet, de a lelkemet nem. Azt teszem, amiről úgy gondolom, hogy helyes – és ebbe beletartozik az is, hogy elfogadom a Nagygyűlés döntését. A nő elfintorodott. – És ha törvényes keretek között nem tudja visszaszerezni a trónját? – Akkor elfogadom a tényeket – felelte a király szenvtelenül. – És megteszek minden tőlem telhetőt, hogy ettől függetlenül is segítsem a királyságot. Ennyit az új otthonról – gondolta Vin lemondóan. Azonban a lelke legmélyén mosolygott. Elendben legfőképpen az őszinteségét szerette. Egyértelmű tisztelet lángolt benne a luthadeli emberek iránt, és a kötelességtudata, hogy mindig azt akarta cselekedni, ami a népnek jó, megkülönböztette Kelsiertől. A Túlélő még mártírságába is dölyföt csempészett. Biztosra ment: azt akarta, hogy úgy emlékezzenek rá, ahogyan őelőtte még senkire. De Elend más volt – neki a Belső Uradalom trónja nem csupán hírnevet és dicsőséget jelentett. A lány ekkor először értette meg: Elend sokkal jobb király, mint amilyen Kelsierből valaha is válhatott volna. – Én… nem is igazán tudom, mit gondoljak erről az egészről, kisasszony – suttogta egy hang. A lány abbahagyta az eszmefuttatást, és lepillantott a kezére: szórakozottan vakargatta OreSeur fülét. Megrémülve húzta vissza az ujjait. – Sajnálom! A kandra megvonta a vállát, és visszafektette a fejét a mancsára. – Azt mondod, hogy létezik törvényes módja is a trón visszaszerzésének? – kérdezte Ham. – Hogyan lássunk hozzá? – A Nagygyűlésnek egy hónapja van, hogy új királyt válasszon – magyarázta Elend. – A törvényben sehol sincs meghatározva, hogy az új király nem lehet a régi. És ha ez alatt az idő alatt nem tudnak előállni egy többségi döntéssel, a trón visszaszáll rám, legalább egy évre. – Kicsit bonyolultnak tűnik – dörzsölgette az állát a martalóc. – Mit vártál? – mordult fel Szellő. – Ilyen a törvény. – Nem magára a törvényre gondoltam – védekezett Ham. – Hanem arra, hogy nem lesz könnyű rávenni a Nagygyűlést, válasszák meg újra Elendet, vagy senkit se válasszanak helyette. Eleve nem fosztották volna meg a
trónjától, ha nem lenne már valami új jelölt a tarsolyukban. – Nem feltétlenül – szólt közbe Dockson. – Lehet, hogy csupán figyelmeztetésnek szánták. – Ki tudja? – mélázott Elend. – Uraim! Én ezt egy jelnek tekintem. Egy ideje nem figyelek oda eléggé a Nagygyűlésre. Azt hittük, ha egyszer elérjük, hogy aláírják az előterjesztést, ami felhatalmaz a béketárgyalásokra, nincs velük több dolgunk. Arra viszont nem gondoltunk, milyen könnyen megkerülhetik az előterjesztést, ha választanak egy új királyt, aki majd kényük-kedvük szerint fog ugrálni. Nagyot sóhajtott, majd megrázta a fejét. – Be kell vallanom, soha nem tudtam, miként viszonyuljak a Nagygyűléshez. Nem királynak, hanem egyfajta munkatársnak tekintenek – és pontosan ezért könnyen a trónomba tudják képzelni magukat. Le merném fogadni, a Nagygyűlés egyik tagja meggyőzte a többieket, hogy ültessék őt a helyemre! – Akkor egyszerűen eltüntetjük – morfondírozott Ham. – Biztos vagyok benne, hogy Vin… A király haragosan nézett a barátjára. – Csak vicceltem, El – szabadkozott a martalóc. – Tudod, Ham – jegyezte meg Szellő –, egyedül az a vicces a megjegyzéseidben, hogy a humornak még a szikrája is hiányzik belőlük. – Ezt csak azért mondod, mert általában rólad szólnak a csattanók. A bábos a szemét meresztgette. – Tudja, kisasszony – motyogta OreSeur halkan, nyilvánvalóan számítva arra, hogy a lány az ón által meghallja a legkisebb zörejeket is –, nekem úgy fest a dolog, hogy ezek a találkozók sokkal gyümölcsözőbbek lehetnének, ha ezt a két fickót elfelejtenék meghívni. Vin mosolygott. – Annyira azért nem rossz a helyzet – súgta vissza. A kandra felhúzta az egyik szemöldökét. – Talán igazad van – vallotta be a lány. – Tényleg elég gyakran magukra terelik a szót. – Bármikor felfalhatom valamelyiküket, ha úgy kívánja, kisasszony! – ajánlkozott a lény. – Azzal talán felgyorsulnának az események. Vin szóhoz sem jutott. A kutya ajkán azonban furcsa, alig látható mosoly bujkált. – Kandra humor, kisasszony. Elnézését kérem! Néha hátborzongatóak
tudunk lenni. A ködszerzet újra mosolygott. – Valószínűleg egyébként sem lennének túl finom falat. Ham túlságosan rágós. És jobb, ha nem is tudod, Szellő miket eszik… – Pedig – folytatta a gondolatmenetet OreSeur –, a Ham név egyértelműen utal rá, milyen finom falat az illető. Ami pedig a másikat illeti… – A pohár bor felé biccentett Szellő kezében. – Úgy tűnik, szereti pácolni magát. Eközben Elend ismét a könyvei között turkált és előhúzott néhány, a témába vágó jogi munkát; többek között a saját maga írta kötetet is a luthadeli törvénykezésről. – Felség! – szólította meg Tindwyl, erősen hangsúlyozva a címet. – Két sereg áll a kapuk előtt, és a kolosszok úton vannak a Belső Uradalom felé. Tényleg úgy gondolja, hogy most van itt az ideje egy hosszadalmas jogi vitának? Az ifjú király letette a könyveket és az asztalhoz húzta a székét. – Tindwyl – magyarázta –, két sereg áll a kapuknál, kolosszok jönnek, hogy nyomást gyakoroljanak rájuk, és a személyem a legfőbb akadálya annak, hogy a város vezetői átadják a királyságot valamelyik betolakodónak. Úgy gondolja, kedvesem, pusztán véletlen egybeesés, hogy éppen most fosztottak meg a trónomtól? A bandatagok felkapták a fejüket erre a kirohanásra, és Vin is hegyezni kezdte a fülét. – Tehát ön szerint az egyik támadó erő áll a dolog mögött – fogalmazta meg az őrök parancsnoka a mindenkit foglalkoztató kérdést, miközben széles állát vakargatta. – Te mit tennél a helyükben? – pillantott rá Elend, és kinyitotta az egyik könyvet. – A várost nem támadhatod meg, mert az túl nagy veszteséggel járna. Az ostrom már így is hetek óta húzódik, a csapataid fáznak, és a Dockson által felbérelt emberek folyamatosan fenyegetik a csatornán élelmiszert szállító bárkákat, veszélybe sodorva ezzel az utánpótlást. Mindezekhez még tedd hozzá azt is, hogy egy kolossz sereg lohol a nyomodban… Szóval, igen, van értelme. Amennyiben Straff és Cett kémei jól végzik a dolgukat, tudhatják, hogy a Nagygyűlés hajszál híján kapitulált és átadta a várost az először érkező seregnek. Az orgyilkosoknak nem sikerült eltenniük láb alól, de ha lenne valami más módja is az eltávolításomnak…
– Igen – értett egyet Szellő. – Ez mind kitelik Cett-től. Ellened fordítja a Nagygyűlést, és egy szimpatizánst ültet a trónra, aki majd szépen kinyitja a kapukat. Elend bólogatott. – Ráadásul az apám is vonakodott beleegyezni a tervembe: mintha érezte volna, hogy más módon is meg tudja kaparintani a várost. Nem lehetek biztos benne, hogy valamelyikük áll az eset mögött, Tindwyl, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül a lehetőségét. Ez nem egyfajta figyelemelterelés, sokkal inkább ugyanannak az ostromtaktikának a része, amivel kezdettől fogva operálnak az ellenséges seregek. Ha vissza tudom magam ültetni a trónra, akkor apám és Cett is be fogja látni, hogy csakis együttműködésről lehet szó – és remélhetőleg ez hajlandóbbá teszi őket, hogy kétségbeesésükben mellém szegődjenek. Különösen így, hogy a kolosszok már közel járnak. Azzal beletúrt a könyvkupacba. Borús hangulata egészen alábbhagyott az új elméleti probléma jelentette kihívásra. – Talán akad még néhány idevágó paragrafus a törvényben… – motyogta. – Olvasnom kell… Kobold, meghívtad Sazedet az összejövetelre? A legény megvonta a vállát. – Nem tudtam felébreszteni. – Most piheni ki az út fáradalmait – jelezte Tindwyl. – Ez az őrzőkre jellemző tulajdonság. – Fel kell töltenie a fémelméjét? – kérdezte Ham és Szellő egyszerre. A nő várt a válasszal, és az arca elkomorult. – Ezek szerint elmagyarázta nektek? A két allomanta bólintott. – Értem – mondta Tindwyl. – Mindegy is, ebben a helyzetben ő sem tudna segíteni, felség. Én tudok valamicskét a kormányzás művészetéről, mivel a feladatom szerint vezetőket kell tanítanom a múlt tudásának felhasználásával. Azonban az utazó őrzők, mint Sazed is, nem foglalnak állást politikai kérdésekben. – Politikai kérdések? – vetette oda Szellő könnyedén. – Mint például a Végső Birodalom megdöntése? Tindwyl összeszorította a száját, és az ajka egészen elvékonyodott. – Nem bölcs dolog arra buzdítani, hogy szegje meg a fogadalmát! – sziszegte végül. – Ha valóban a barátai lennétek, tudnátok, hogy igazat
beszélek. – Ó, igen? – kérdezte a bábos, és borospoharát a nő felé emelte. – Én személy szerint azt gondolom, nem tudod hová tenni, hogy nem engedelmeskedett nektek, de aztán végül mégis felszabadította a népedet. A sértett nő lapos pillantást vetett Szellőre, szeme összeszűkült, a teste pedig megmerevedett. Hosszú pillanatokig ültek így. – Nyugodtan piszkáld csak az érzelmeimet, bábos! Az érzéseim az enyémek. Ide nem nyersz bebocsátást. Szellő végül visszafordult az italához, és az orra alatt dörmögött valamit az „átkozott terrisiekről”. Elend nem figyelt oda a viszálykodásra. Már négy könyvet nyitott ki maga előtt az asztalon, és éppen az ötödiket lapozgatta. Vin mosolyogva idézte fel a nem túl régi időket, amikor a férfi udvarlása sokszor abban merült ki, hogy lehuppant egy közeli fotelbe, és felütött egy könyvet. Még mindig ugyanaz az ember – nyugodott meg a lány. – És ez a lélek, ez a férfi az, aki már azelőtt is szeretett, hogy tudta volna igazi származásomat. Azután is szeretett, hogy kiderült rólam, tolvaj vagyok, és megpróbálom kirabolni. Ezt nem szabad elfelejtenem! – Gyerünk! – súgta oda a kutyájának, azzal felállt, hogy ne kelljen végighallgatnia Ham és Szellő újabb vitáját. Gondolkozni akart, a köd pedig nemrég takarta be a várost. Sokkal könnyebben menne, ha nem lennék ilyen képzett – gondolta Elend szórakozottan, miközben a könyveiben kutakodott. – Túl jól írtam meg a törvényt. Egy bizonyos bekezdés sorait követte az ujjával, és újraolvasta. Közben a bandatagok szépen lassan elszállingóztak. Nem emlékezett rá, vajon engedélyezte-e a távozásukat. Majd Tindwyl minden bizonnyal ezért is össze fogja szidni. Itt van – kopogtatta az egyik sort boldogan. – Okom lehetne újabb szavazást összehívni, amennyiben az Nagygyűlés valamelyik tagja késve érkezik, vagy a távollétében adja le szavazatát. A trónfosztásról szóló szavazásnak egyhangúnak kell lennie – kivéve persze a trónját éppen elveszíteni készülő királyt. Abbahagyta az olvasást, mert mozgást érzékelt. Már csak a terrisi tartózkodott a szobában rajta kívül. Lemondón pillantott fel a könyvéből.
Bizonyára most megkapom a magamét… – Elnézését kérem a tiszteletlenségemért, felség! – hangzottak a nő szavai. Elend értetlenül nézett. Erre nem számítottam. – Sajnos megvan az a szokásom, hogy gyermekeknek tekintem az embereket – magyarázkodott a hórihorgas asszony. – Persze nem vagyok rá büszke. Elend kinyitotta a száját, de aztán nem folytatta. Tindwyl megtanította neki, hogy soha ne mentegetőzzön mások hibái miatt. Elfogadhatja őket a tévedéseivel együtt – meg is bocsáthat nekik – de ha átsiklik a problémák felett, az illető soha nem változik meg. – Elfogadom a bocsánatkérését – szólt végül. – Gyorsan tanul, felség. – Nem sok választásom van – mosolygott az uralkodó. – Ám sajnos a Nagygyűléssel kapcsolatban nem gondolkodtam elég gyorsan. – Hogy történhetett mindez? – kérdezte a nő halkan. – Bár nem osztom felséged nézeteit a kormányok működéséről, akkor is úgy gondolom, hogy a Nagygyűlés tagjai a király támogatói. Hiszen ön adott hatalmat a kezükbe, felség. – Figyelmen kívül hagytam őket, Tindwyl. A hatalommal rendelkező férfiak nem szeretik, ha semmibe veszik őket – támogatók vagy sem. A nő bólintott. – Mindezek ellenére talán nem ártana tartanunk egy kis szünetet, hogy megünnepeljük az eddigi sikereket, ahelyett, hogy csak a kudarcokra összpontosítunk. A lány azt mesélte, az apjával való találkozás egészen jól ment. A király mosolygott. – Ráijesztettünk, és behódolt az akaratunknak. Jó érzés volt így elbánni apámmal. Viszont, azt hiszem, Vint megbántottam valamivel. A tanácsadónő felhúzta a szemöldökét. Elend letette a könyvét, és a könyökére támaszkodva előrehajolt az asztal felett. – A visszafelé vezető úton olyan furcsa hangulatba került. Alig tudtam rávenni, hogy szóljon egypár szót hozzám. Nem tudom, mi történhetett. – Talán csak elfáradt. – Meggyőződésem, hogy Vin sohasem fárad el. Mindig jön-megy, mindig csinál valamit. Néha azt hiszem, lustának tart. Talán ezért… – nem
fejezte be a gondolatot, hanem inkább megrázta a fejét. – Nem tartja lustának felségedet – bátorította Tindwyl. – Azért nem fogadta el a házassági ajánlatot, mert nem tartja magát méltónak hozzá. – Ostobaság! – kiáltott fel az ifjú. – Hiszen ködszerzet: tudja, hogy tíz hozzám hasonló férfit is megérdemelne! A nő összeráncolta a homlokát. – Nagyon keveset tud a nőkről, Elend Venture; főleg a fiatal lányokról. A tudásuknak meglepően kevés köze van ahhoz, ahogyan megítélik magukat. Vin bizonytalan. Nem hiszi el, hogy megérdemli felséged társaságát. Nagyon kusza életet élt. – Mennyire biztos ebben? – Több lányt is felneveltem, felség. Tudom, miről beszélek. – Lányokat? – kérdezte meglepetten Elend. – Önnek vannak gyermekei? – Természetesen. – Én csak… – Azok a terrisi férfiak, akikkel eddig találkozott, mind eunuchok voltak, mint Sazed. Ugyanez nem mondható el egy olyan nőről, mint Tindwyl, természetesen, de valahogy azt feltételezte, hogy az Uralkodó szaporodásért felelős programja kihatott a nő életére is. – Akárhogy is – váltott témát gyorsan az asszony –, muszáj meghoznia néhány döntést, felség. A Vinnel való kapcsolata nehézségekbe fog ütközni. Vannak bizonyos dolgok a lánnyal kapcsolatban, ami több problémát fog okozni, mintha egy hétköznapi asszonyról lenne szó. – Ezt már egyszer megvitattuk. Nem keresek „hétköznapi” nőt. Szeretem Vint. – Nem is arra gondoltam, uram – folytatta a nő nyugodtan. – Egyszerűen csak tanácsokat adok, mert az a dolgom. El kell döntenie, milyen mértékben engedi, hogy a lány és a vele való kapcsolata elterelje a figyelmét egyéb dolgokról. – Miből gondolja, hogy nem tudom teljes figyelmemet a feladataimnak szentelni? Tindwyl felvonta a szemöldökét. – Felség, kérdeztem az apjával való találkozóról, de csak arról hallottam, miért viselkedett a lány olyan furcsán az úton. Elend tétovázott. – Mi a fontosabb az ön számára, felség? A lány szerelme, vagy a népe jóléte?
– Erre a kérdésre nem vagyok hajlandó válaszolni. – Egyelőre lehet, hogy nem is kell. Azonban végül talán nem lesz más választási lehetőség – figyelmeztetett a terrisi nő. – Attól tartok, előbbutóbb minden király szembe találja magát ezzel a kérdéssel. – Nem! – jelentette ki Elend határozottan. – Az nem lehet, hogy nem szerethetem Vint és védhetem meg a népemet egyszerre. Túl sok hasonló kényszerhelyzetről olvastam már, ismerem az efféle képzeletbeli kényszereket és csapdákat. Tindwyl megvonta a vállát és felállt. – Higgyen, amit akar, felség. Azonban én máris kényszerhelyzetet látok, és egyáltalán nem találom képzeletbelinek. – Kissé megbiccentette a fejét tiszteletadása jeléül, majd távozott a szobából, magára hagyva a királyt a könyvei társaságában.
Egyéb bizonyítékok is szóltak amellett, hogy Alendi és a Korok Hőse között létezik valamilyen kapcsolat. Apró dolgok; olyasmi, amit csak a Várakozás tanában járatos gondolkodók vettek volna észre. Mint például a karján lévő anyajegy. Ahogy megőszült, ahogy elérte a huszonötödik születésnapját. Ahogy beszélt, ahogy az emberekkel bánt, ahogy uralkodott. Egyszerűen illett rá a leírás.
Huszonkilencedik fejezet
– Hogy van az – tűnődött OreSeur lustán a mancsain nyugtatva a fejét –, hogy már jó néhány éve szolgálom az embereket, és eddig abban a hiszemben éltem, hogy rendszeres alvásra van szükségük? Úgy látszik, valamit félreértettem. Vin egyik lábát a mellkasához húzva, a másikat lelógatva ült a városfal kiszögellésén. A Hasting-vár tornyai sötét árnyakként meredeztek a ködben. – Szoktam aludni – válaszolta. – Hébe-hóba – vetette oda a kutya, majd akkorát ásított, hogy a nyelvét is kilógatta hozzá. Mintha egyre több szokást vett volna át a kutyáktól… A lány elfordította a fejét a kandráról, és keletre nézett, a csendesen szendergő város felé. Tüzet pillantott meg a távolban, ami egyre növekvő lánggal égett: aligha lehetett emberi munka eredménye. Eljött a hajnal. Eltelt egy újabb éjszaka, ami azt jelentette, már lassan egy hete, hogy Elenddel Straff sátrában jártak. Zane azóta nem jelentkezett. – Forraszt éget, ugye, kisasszony? – kérdezte OreSeur. – Hogy ébren maradjon? A gazdája bólintott. A forrasz gyenge pislákolása mellett fáradtsága
csak apró kellemetlenségnek tűnt. Érezte ugyan, amikor mélyen magába tekintett, de nem uralkodott el rajta. Érzékei élesen működtek, teste erőtől duzzadt. Még az éjszaka hűvös levegője sem zavarta. Ha azonban kioltotta volna a forraszt, abban a pillanatban teljes erővel csapott volna le rá a kimerültség. – Kétlem, hogy jót tesz az egészségének, kisasszony – vélekedett a kandra. – Alig alszik napi három-négy órát. Senki – legyen az ködszerzet, ember, vagy kandra – nem élhet sokáig ilyen időbeosztás mellett. A törékeny lány lesütötte a szemét. Hogy is magyarázhatná el furcsa álmatlanságát, amiben szenved? Nincs igazi oka rá; már nem kell aggódnia az őt körülvevő bandatagok miatt. És mégis, nem számított, mennyire kimerült, az álom egyre nehezebben jött a szemére. Hogyan is tudna békésen ellazulni, amikor folyamatosan hallja azt a távolból érkező halk, ütemes dobogást? Ráadásul, mintha egyre közelebbről érzékelné. De az is lehet, hogy csak erősödik a lüktetés. „Hallom a felülről érkező dobogást, a lüktetést a hegyekből” – állt a naplóban. Hogyan is tudna aludni azzal a tudattal, hogy a vészjósló fantom őt figyeli a ködön keresztül? Hogyan is zuhanhatna mély álomba, amikor seregek fenyegetnek azzal, hogy lemészárolják a barátait, amikor Elendet megfosztották a királyságától, és amikor minden, amit eddig ismert és amihez ragaszkodott, egyszerre a zavarosság és érthetetlenség párájába burkolózott? „…amikor végre lefekszem, nem jön álom a szememre. A nappali történések utáni aggodalmamat csak felerősíti az éjszaka csendje…” OreSeur újból ásított. – Ma sem jön el, kisasszony. Vin a szemöldökét ráncolva nézett a szolgájára. – Ezt meg hogy érted? – Ezen a helyen küzdött utoljára Zane-nel – magyarázta a kandra. – Most pedig arra vár, hogy újra eljöjjön. A lány elgondolkodott, majd így szólt: – Rám férne egy kis verekedés. Keleten az ég egyre világosodott, amitől a köd is egyre fényesebben ragyogott. Esze ágában sem volt átadni a helyét a napsugaraknak. – Nem kellene engednie, hogy ilyen erős hatással legyen önre az a férfi, kisasszony! – tanácsolta OreSeur. – Érzésem szerint valójában nem az az
ember, akinek a kisasszony hiszi. – Zane az ellenségem. Mi mást hihetnék még róla? – Viszont nem ellenségként bánik vele, kisasszony. – Nos, eddig még nem támadott Elendre. Talán nem áll teljesen Straff irányítása alatt. A kandra csendben feküdt, fejét a mancsain pihentetve, aztán elfordította a pofáját. – Mi az? – kérdezte a lány. – Semmi, kisasszony. Elhiszem, amit mondott. – Nem! – dacolt vele Vin, és megfordult a párkányzaton, hogy a kutya szemébe nézhessen. – Ne gyere megint ezzel a kifogással! Mire gondoltál valójában? OreSeur felsóhajtott. – Arra, kisasszony, hogy zavarba ejtőnek találom a Zane irányában tanúsított megszállottságát. – Megszállottság? – kérdezte a lány meghökkenve. – Hiszen csak szemmel tartom. Nem szeretem, ha egy ködszerzet – akár ellenség, akár nem – szabadon futkos a városomban. Ki tudja, mire készül? A kandra összeráncolta a homlokát, de nem szólt. – OreSeur! – kiáltott rá Vin. – Ha mondanivalód van, kérlek, beszélj! – Elnézését kérem, kisasszony, de nem vagyok hozzászokva, hogy a gazdáimmal csevegjek, és főleg nem ilyen őszintén! – Rendben. Beszélj csak nyugodtan, érdekel a véleményed! – Nos, kisasszony – kezdte OreSeur, és felemelte a fejét a mancsairól –, én nem kedvelem ezt a Zane-t. – Mit tudsz róla, ami miatt így érzel? – Semmivel sem többet, mint ön – vallotta be a kandra. – Ugyanakkor népem legtöbb tagja nagyon tisztán látja az emberek jellemét. Ha valaki olyan régóta gyakorolja az utánzás művészetét, mint én, akkor megtanul belelátni az emberek szívébe. És nekem nem tetszik, amit Zane lelkében látok. Túlságosan önelégült. Van valami előre megfontolt abban, ahogyan önnel megismerkedett, kisasszony. Kényelmetlenül érzem magam a társaságában. Vin továbbra is a párkányzaton ült, széttett lábakkal, kezeit pedig tenyerével lefelé maga elé fektette a hűvös kőre. Lehet, hogy igaza van. Viszont OreSeur nem repült Zane-nel, nem küzdött vele a ködben.
Önhibáján kívül, de a kandra is úgy gondolkodott, mint Elend, és nem ködszerzet módjára. Egyikőjük sem tapasztalta, milyen érzés az acélra taszítva szárnyalni a levegőben, vagy fellobbantani egy kis ónt, és átélni, ahogy a felerősödött öt érzékbe áradó érzetek egyszerre elöntik a testét. Ők ezt sosem fogják átélni. És éppen ezért nem is érthetik. Hátradőlt, majd szemügyre vette a kutyáját a hajnali fényben. Valamit már régóta készült megemlíteni, és a mostani épp olyan megfelelő pillanatnak tűnt, mit akármelyik másik. – OreSeur, ha szeretnéd, engedélyezem, hogy testet cserélj. A farkaskutya felemelte egyik szemöldökét. – Ott vannak azok a csontok, amiket a palotában találtunk. Használhatod azokat, ha már unod ezt a kutyajelmezt. – Azokat nem tudnám magamra ölteni – mondta a kandra –, ugyanis nem ettem meg a hozzájuk tartozó testet. Így nem tudnám a szervek és izmok megfelelő elhelyezkedését leutánozni, hogy úgy nézzek ki, mint az eredeti férfi. – Nos, akkor – állt elő újabb ötlettel a gazdája –, szerezhetünk neked egy bűnözőt. – Azt hittem, szereti ezt a kutyatestet, kisasszony. – Így is van. Viszont nem szeretném, hogy olyan testben élj, amiben rosszul érzed magad. OreSeur felhorkantott. – Az én boldogságom igazán nem sokat számít. – De nekem igen! – ellenkezett Vin. – Esetleg… – Kisasszony… – szakította félbe a kandra. – Igen? – Megtartom ezeket a csontokat. Már egészen megszoktam őket. Nagyon nyugtalanító érzés a gyakori alakváltás. A lánynak kellett egy kis idő, hogy megeméssze a hallottakat, majd így szólt: – Rendben, ahogy akarod. A kutya bólintott. – Azonban – folytatta –, ha már a testeknél tartunk, már soha nem akarunk visszatérni a palotába? Nem mindenki rendelkezik a ködszerzetek felépítésével; néhányunknak alkalomadtán jól jön egy kis alvás és étel. Milyen sokat panaszkodik mostanában! Mégis jó jelnek tartotta a változást; ezek szerint a kandra egyre jobban
érezte magát az ő közelében. Olyannyira, hogy nem félt elmondani, ha szerinte gazdája ostobaságon töri a fejét. Miért foglalkozom egyáltalán Zane-nel? – töprengett Vin, aztán felállt, és észak irányába tekintett. A köd még mindig közepesen erősen lebegett a levegőben, amitől alig tudta kivenni Straff seregét, ami még most is az északi csatorna mentén sorakozott, tartva az ostromgyűrűt. Onnan a magasból egy pókra hasonlított, ami csak a megfelelő pillanatra vár, hogy lecsaphasson. Elend – jutott eszébe a szerelme. – Sokkal jobban kellene figyelnem rá! Az ifjú király minden igyekezete kudarcba fulladt, hogy elutasítsa a Nagygyűlés döntését, vagy kierőszakoljon egy újraszavazást. És amilyen csökönyösen ragaszkodik a törvények betartásához, továbbra is rendre beletörődik a kudarcokba. Még mindig hitt abban, hogy meggyőzheti őket, válasszák meg újra királynak – vagy legalábbis ne válasszanak mást a helyére. Így hát Elend beszédeket írogatott, vagy Szellő és Dockson társaságában tervezgetett. Ezért kevés ideje maradt Vinre. Most a legkevésbé arra volt szüksége, hogy a lány elvonja a figyelmét a fontos dolgokról. Ebben ugyanis most ő sem segíthetett: a Nagygyűléssel nem lehetett megverekedni, és nem lehetett őket elijeszteni. Mindaz a rengeteg írás, könyv, törvény és elmélet! – sóhajtott Vin. – Úgy játszik az elméletekkel és a szavakkal, ahogyan én a köddel. Mindig azon aggódom, hogy nem ért meg engem… de vajon én megérthetem őt valaha? OreSeur is felegyenesedett, kinyújtotta a tagjait, majd a mellső lábaival a fal korlátjára kapaszkodott. Felhúzta magát, és Vinhez hasonlóan ő is észak felé fordította a tekintetét. A lány megrázta a fejét. – Néha azt kívánom, bárcsak Elend ne lenne annyira… hogy is mondjam csak… nemes. A városnak semmi szüksége most erre a zűrzavarra. – Pedig jól döntött, kisasszony. – Úgy gondolod? – Természetesen – jelentette ki magabiztosan OreSeur. – Szerződést kötött. Onnantól kezdve az a kötelessége, hogy betartsa a szabályokat, bármi történjék is. A gazdáját – ami ebben az esetben a város – kell szolgálnia még akkor is, ha ez a gazda valami szörnyen visszataszító dolog
megtételére kényszeríti rá. – Csak egy kandra nézheti ilyen szemszögből az eseményeket! OreSeur felnézett a lányra, és felhúzta egyik kutyaszemöldökét. Tekintetéből sugárzott a kérdés: Miért, mi másra számított, kisasszony? A lány mosolygott; minden alkalommal vissza kellett tartania a kacagást, akárhányszor megjelent ez a kifejezés a kutya arcán. Ehelyett inkább intett hűséges társának. – Ideje visszatérnünk a palotába. – Kiváló ötlet – mordult OreSeur elégedetten és négy lábra ereszkedett. – Már remélhetőleg megpuhult az a hús, amit félreraktam. – Hacsak a szobalányok megint meg nem találták – incselkedett Vin mosolyogva. OreSeur tekintete viszont elkomorult. – Azt hittem, figyelmezteti őket, kisasszony. – És ugyan mit mondhatnék nekik? – kérdezte a lány jókedvűen. – Legyetek szívesek, ne dobjátok ki ezt az állott húst, a kutyámnak ez a kedvence? – Miért is ne? – méltatlankodott a kandra. – Amikor emberi testbe bújok, szinte soha nincs alkalmam egy jót enni. De a kutyák néha régi húst esznek, nem? – Őszintén mondom, fogalmam sincs – válaszolta a ködszerzet. – A régi hús finom. – Úgy érted, „rohadt” hús. – Régi – tartott ki álláspontja mellett OreSeur, miközben a lány ölbe kapta, hogy leemelje a falról. A Hasting-vár teteje jó harminc méter magasan emelkedett – túl magasan ahhoz, hogy az állat le tudjon ugrani róla, ráadásul éppen az elhagyatott palota belső udvarára érkezett volna. Így hát okosabb volt ölben szállítani a kandrát. – A régi hús olyan, mint a régi bor, vagy régi sajt – folytatta OreSeur. – Jobb az íze, ha már állt néhány hetet. Gondolom, ez egyenes következménye annak, ha valaki dögevő – adott neki magában igazat Vin. Ledobott néhány érmét, és felpattant a fal peremére. Az ugrás előtt azonban tétovázott egy kicsit, tekintve a terjedelmes csomagot a karjában. Még utoljára hátrafordult, hogy egy pillantást vessen Straff seregére. Már minden részlet láthatóvá vált; a nap felemelkedett a látóhatár mögül. Ennek ellenére néhány kitartó ködpamacs keringett még a levegőben, mintha csak
el akarnák kergetni a napfényt, hogy a sötétség leple ne emelkedhessen fel a városról… Szent ég! – futott át Vin agyán, miután ráébredt valamire. Olyan régóta gondolkozik már ezen a problémán, hogy egészen a rögeszméjévé vált. És most, amikor nem figyelt rá oda, a válasz magától megérkezett. Mintha elméje minden pillanatban ezen dolgozott volna. – Kisasszony? – kérdezte OreSeur. – Minden rendben? A lány a csodálkozástól kissé kitátotta a száját, és behúzta a nyakát. – Azt hiszem, rájöttem, mi is az a Mélység.
A legkevésbé emlegetett részlettel kell folytatnom. A tér nem határtalan. A többi világhozó bizonyára alázatosnak gondolta magát, mikor azzal állottak elém, hogy tévedtek. Én még akkor is kételkedtem eredeti kijelentésemben. De hát a kevélység nagy úr.
Harmincadik fejezet
„Ezt a feljegyzést – olvasta Sazed –, egy fémdarabba vésem, mert félek. Féltem magamat – igen, félek bevallani, hogy emberi lény vagyok. Amennyiben Alendi visszatér a Megdicsőülés Kútjától, biztos vagyok benne, legelső célja az lesz, hogy elveszejtsen. Nem gonosz ember ő, csak hát könyörtelen, bizonyára mindazok miatt, amiken keresztülment. Közben attól is félek, hogy minden tudás, amit összegyűjtöttem – a történetem –, a feledés homályába merül. Félek attól, ami erre a világra vár. Félek, hogy Alendi elbukik. Félek, hogy a Mélység elpusztítja a világot.” „Minden szegény Alenditől ered. Sajnálom, és azt is, amit el kellett szenvednie. Mindazt, amivé kényszerből vált. De hadd kezdjem az elején! Először Khlenniumban találkoztam Alendivel. Akkoriban még fiatal legény volt, akit nem nyomorított meg egy évtizednyi katonáskodás, a seregek irányítása. A magassága már az első alkalommal szemet szúrt. Alacsony növése ellenére mintha mégis mindenki fölé magasodott volna. Olyan férfi volt, aki kikövetelte magának a tiszteletet. A tiszta lelkülete miatt barátkoztam össze vele. Segédként alkalmaztam a nagyvárosban töltött első hónapjai alatt.
Csak évekkel később tudtam teljesen hinni benne, hogy Alendi a Korok Hőse. A Korok Hőse, akit khlenniumi nyelven Rabzeennek, vagy Anamnesornak hívnak. Megváltónak. Mire végre rájöttem mindenre – mire végre összeraktam a jeleket, amelyek megjósolják Alendi Eljövetelét – hatalmas izgalom fogott el. Mégis, amikor megosztottam a felfedezésemet a többi világhozóval, gúnyolódás tárgyává váltam. Ó, bárcsak hallgattam volna rájuk! Ám aki ismer, tudja, hogy semmit sem adok fel ilyen könnyen. Ha egyszer találok valami kutatnivalót, teljesen belefeledkezem a keresésbe. Arra jutottam, hogy Alendi a Korok Hőse, és szándékomban állt be is bizonyítani. Meg kellett volna hajolnom a többiek akarata előtt; jobb lett volna, ha nem vándorlok Alendivel, és nem leszek szemtanúja utazásának. Elkerülhetetlen volt, hogy végül rájöjjön, mit gondolok róla. Igen, ő volt az, aki mindezek után elindította a szóbeszédet. Én magam sohasem lettem volna képes arra, amire ő. Én nem tudtam volna meggyőzni mindenkit és elhitetni a világgal, hogy tényleg ő a Hős. Nem tudom, ő maga elhitte-e, másokkal mindenesetre sikerült elhitetnie, hogy valóban ő a kiválasztott. Bárcsak a terrisi vallás és a Várakozásba vetett hit ne terjedt volna túl országunk határain! Bárcsak a Mélység ne jött volna el, és ne taszította volna az embereket teljes kétségbeesésbe! Bárcsak ne került volna Alendi a szemem elé olyan sok évvel ezelőtt, amikor segédet kerestem!” Sazed hátradőlt és tartott egy kis szünetet. Elfáradt a dörzsölt másolat átírásában. Még sok munkája lesz vele – elképesztő, ez a Kwaan mennyi írásjelet tudott rázsúfolni erre a viszonylag kicsiny acéllapra. A terrisi rápillantott a munkájára. Míg északra tartott, végig arra várt, mikor kezdhet el végre a dörzsölt másolaton dolgozni. Aggódott: vajon a halott férfi szavai egy jól megvilágított szobában is olyan jelentősnek fognak tűnni, mint a serani Konvent föld alatti járataiban? Átfutotta a dokumentum egy másik részét, és elolvasott néhány bekezdést. Azokat, amelyek számára különös fontossággal bírtak. „Azáltal viszont, hogy én találtam rá Alendire, magam is fontos
személyiséggé váltam. Leginkább a világhozók között. Nekem is lett helyem az Eljövetel tanában – azt hittem magamról, hogy belőlem lett a Hírhozó, a próféta, akiről megjövendölték, hogy egykor felismeri a Korok Hősét. Így hát ha megtagadom Alendit, az egyenlő lett volna saját helyzetem megtagadásával, és elveszítettem volna a többiek által kivívott megbecsülésemet. Tehát nem tettem. De most megteszem. Tudja meg mindenki, hogy én, Kwaan, a terrisi világhozó közönséges csaló vagyok!” Sazed becsukta a szemeit. Világhozó. Ismerte az elnevezést: az őrzők rendje a terrisi legendákból származó reményekre és emlékekre alapult. A világhozók tanítók voltak, olyan ferukimisták, akik a világot járták tudásukkal. Ők jelentették a legfőbb ösztönző erőt az őrzők titkos rendjének létrehozása során. Most pedig a kezében tarthatja egy világhozó saját kezűleg írt feljegyzését. Tindwyl nagyon haragos lesz – gondolta, majd kinyitotta a szemeit. Átfutotta az egész másolatot, de idő kellett még hozzá, hogy áttanulmányozza. Hogy megjegyezze. Hogy a többi feljegyzéssel összehasonlítsa. Ez a rövid írás – talán mindössze húsz oldal – könnyen elláthatja munkával hónapokig, akár még évekig is. Megremegtek a szoba ablaktáblái. A hangra felpillantott. A palota számára fenntartott lakónegyedében tartózkodott; egy szépen díszített lakosztályban, amely túlontúl is fényűzően volt berendezve egy olyan lakó számára, aki egész eddigi életét szolgaként élte. Felállt a székéből, odament az ablakhoz, kioldotta a kallantyút és széttárta az ablaktáblákat. Mosolygott, amikor megpillantotta az ablakpárkányon guggoló Vint. – Ööö… üdv! – szólította meg öreg barátját a ködszerzet. Szürke inge és fekete nadrágja fölé felvette ködköpönyegét is. A reggeli időpont ellenére nyilvánvalóan látszott, hogy még nem került ágyba az éjszakai poroszkálás után. – Nyitva kellene hagynod a kallantyúkat! Nem tudok bejutni, ha bezárod. Elend megharagudott rám, mert túl sok ablakot törtem be. – Megpróbálom nem elfelejteni, Vin kisasszony. – Intett a lánynak, hogy lépjen be. A ködszerzet virgoncan beugrott az ablakon, köpönyege csak úgy
susogott a légfuvallatban. – Megpróbálod nem elfelejteni? – kérdezte. – Te soha semmit nem felejtesz el. Még azokat a dolgokat sem, amiket nem vésel a fémelméidbe. Micsoda határozottság – gondolta a férfi, miközben a lány az íróasztalhoz sétált és belekukkantott a feljegyzésekbe. – És a változáshoz elég volt az a pár hónap is, míg távol voltam. – Mi ez? – Vin még mindig az íróasztalra szegezte a tekintetét. – A serani Konventben találtam, kisasszony. – Sazed is odasétált. Jó érzéssel töltötte el, hogy újra tiszta köpönyeget vehet fel, és csendes, kényelmes helyen dolgozhat. Szégyenkeznie kellene talán, mert jobban kedveli az utazásnál a nyugalmat? Egy hónap – határozta el magát. – Egy hónapot szánok a tanulmányaimnak, majd átadom valaki másnak a feladatot. – Mi ez? – kérdezte a lány, és feltartotta a másolatot. – Ha kérhetném, Vin kisasszony! – aggodalmaskodott Sazed. – Elég törékeny. Az írás könnyen elmosódhat… A lány bólintott, letette a másolatot és átfutotta a férfi átiratát. Volt idő, amikor messziről került minden írást, ezúttal azonban érdeklődve bogarászta a sorokat. – Ebben szó esik a Mélységről! – kiáltott fel izgatottan. – Többek között. – Sazed csatlakozott a lányhoz az asztal mellett. Leült, Vin pedig odalépett az egyik alacsony támlájú, plüssborítású székhez. Azonban nem úgy ült le, ahogyan a hétköznapi halandók; inkább felugrott, és a szék támlájára ült, lábait pedig a szék párnájára tette. – Mi az? – kérdezte, miután észrevette a terrisi arcára költöző mosolyt. – Csak szórakoztatónak találom a ködszerzetek furcsa szokásait, Vin kisasszony. Mintha nehezére esne egyszerűen leülni. Jobb szeret madár módjára gubbasztani? Gondolom, ez a páratlan egyensúlyozó képességből fakad. A lány összeráncolta a homlokát, de nem fűzött megjegyzést a hallottakhoz. – Sazed – kérdezte –, mi volt a Mélység? A terrisi ujjaival malmozva a fiatal lányt figyelte, és hosszan eltűnődött. – A Mélység, Vin kisasszony? Ezen sokat lehetne vitatkozni. Feltehetőleg valami hatalmas és erőteljes dolog volt, bár számos tudós vetette már el az egész legendát, és gondolja azt, hogy az egész az Uralkodó koholmánya. Véleményem szerint van értelme hinni ebben a
feltételezésben, mivel abból a korból kizárólag azok a feljegyzések maradhattak fenn, amiket az Acélminisztérium jóváhagyott. – De hát a napló is megemlíti a Mélységet! – mondta a ködszerzet. – És ez a valami is, amit most fordítasz. – Valóban, Vin kisasszony, de még azok között is heves vita zajlik, akik valóságosnak tartják a Mélységet. Néhányan ragaszkodnak az Uralkodó hivatalos verziójához, miszerint a Mélység valami borzasztó, természetfeletti szörnyeteg volt, más szóval valamiféle sötét istenség. Megint mások azonban elvetik ezt az elrugaszkodott olvasatot. Szerintük a Mélység létezésére sokkal földhözragadtabb magyarázatot lehet adni – szerintük valamiféle hadsereg lehetett, talán egy másik terület betolakodói. A Legkülső Uradalomban a Megdicsőülés előtti időkben minden jel szerint több olyan embercsoport is élt, akik elhíresültek visszamaradott és harcias viselkedésükről. A lány szélesen mosolygott. A magas férfi kérdőn nézett rá, mire megvonta a vállát. – Elendnek is feltettem ugyanezt a kérdést – magyarázta –, és még egy mondatnyi választ sem kaptam. – Őfelsége más területeken jártas; a Megdicsőülés előtti idők történelme talán még az ő gyomrát is túlságosan megüli. És egyébként is, ha valaki a múltról kérdez egy őrzőt, jobb, ha felkészül a hosszadalmas beszélgetésre. – Nem panaszként mondtam. Folytasd! – Igazából nem tudok ennél sokkal többet – vagyis inkább sok mindent tudnék még mondani, de kétlem, hogy azzal sokra menne, kisasszony. Vajon a Mélység tényleg hadsereg volt? Talán ez volt a kolosszok első támadása, mint ahogyan néhányan vélik? Ez sok mindenre választ adna; sok történetben közös, hogy az Uralkodó a Megdicsőülés Kútjánál jutott olyan erőhöz, amivel legyőzhette a Mélységet. Az is lehet, hogy elnyerte a kolosszok támogatását, majd saját hadseregének használta őket. – Sazed – szólt Vin komolyan –, nem hiszem, hogy a Mélység a kolosszokat jelentené. – Hogyan? – Szerintem inkább a köd lehet az. – Ezt az elméletet is felvetették már – nyugtázta az őrző egy bólintás kíséretében. – Igen? – A lány csalódott volt. – Természetesen, Vin kisasszony. A Végső Birodalom ezeréves uralma
alatt kevés olyan lehetőség maradt, amit nem vitattak meg. A ködelmélettel már előhozakodtak, de számos súlyos probléma övezi. – Mint például? – Nos – kezdte a terrisi tudós –, először is, az Uralkodóról azt állítják, hogy legyőzte a Mélységet. Ugyanakkor a köd – ahogyan azt mindenki láthatja – nem tűnt el. Továbbá, ha a Mélység egyszerű köd lenne, miért illetik ilyen rejtélyes névvel? Persze erre mondhatjuk azt, hogy szinte minden, amit a Mélységről tudunk vagy hallottunk, szájhagyomány útján jutott el hozzánk, és sokszor megesik, hogy még egy egyébiránt hétköznapi dologra is ragadhatnak misztikus tulajdonságok, ha generációk adják át egymásnak szájról szájra. A „Mélység” ebben az olvasatban nem csak a ködöt jelentheti, hanem annak eljövetelét és különböző megjelenési formáit is. Még ennél is nagyobb probléma a ködelmélettel azonban az, hogy nem ad magyarázatot a gonoszságról szóló beszámolókra. Ha hiszünk a leírásoknak – és más egyébre nem nagyon támaszkodhatunk –, a Mélységet szörnyűnek és pusztítónak mutatják be. A köd semmi ehhez hasonló veszélyt nem rejt. – De hisz már embereket is öl! Sazed egy pillanatra töprengett. – Igen, Vin kisasszony. Ez kétségtelenül így van. – És mi van, ha már korábban is öldökölt, az Uralkodó azonban valamilyen módon meg tudta akadályozni? Te magad mondtad, hogy tettünk valamit – valamit, ami megváltoztatta a ködöt –, amikor megöltük az Uralkodót. A terrisi bólintott. – Annyi bizonyos, hogy az esetek, amelyeket vizsgálok, elég ijesztőek. Ugyanakkor nem gondolom, hogy ugyanolyan mértékű veszélyt jelentenének, mint a Mélység. Néhányan odavesztek a ködben, de a legtöbbjük idős vagy egyéb módon legyengült ember volt. És sokkal többeket hagy békén, mint ahányat elveszejt. Egy pillanatnyi szünetet tartott, és összeütögette a két hüvelykujját. – De nem végezném jól a dolgom, ha nem tartanám bizonyos mértékig megalapozottnak a felvetését, Vin kisasszony. Talán néhány haláleset is elég volt ahhoz, hogy kitörjön a pánik. És lehet, hogy az újra és újramesélésnek köszönhetően a veszély híre is egyre jobban felnagyobbodott. Még az is meglehet, hogy korábban halálesetek is nagyobb számban történtek. Eddig nem tudtam elég információt
összegyűjteni, így még semmiben sem lehetek bizonyos. Vin nem válaszolt. Ó, egek! – gondolta a terrisi. – Halálra untattam. Tényleg jobban oda kell figyelnem a szóhasználatomra és a nyelvezetemre. Pedig azt gondolná az ember, hogy a szkák között eltöltött megannyi hónap során már megtanultam… – Sazed – merengett a lány –, mi van, ha teljesen rossz irányból közelítjük meg a dolgokat? Mi van, ha az igazi probléma nem a ködben történt véletlen halálesetekben rejlik? – Mire gondol, Vin kisasszony? A ködszerzet némán ült egy ideig, csak a lábával dobolt hanyagul a szék párnáján. Végül felnézett, egyenesen a terrisi tudós szemébe. – Mi lenne, ha a köd a nap folyamán is állandó jelleggel érkezne? Sazed elgondolkodott ezen. – Akkor nem volna napfény – folytatta a lány. – A növények elpusztulnának, az emberek éheznének. A halál és a káosz venné át az uralmat… – Gondolom, igen – értett egyet a férfi. – Talán ebben az elméletben is van némi igazság. – Ez nem elmélet! – vágta rá a lány, majd leugrott a székről. – Pontosan ez történt. – Ennyire biztos benne, és ilyen hamar, kisasszony? – kérdezte Sazed meglepetten. Vin röviden bólintott, és odament az íróasztalhoz. – Igazam van – jelentette ki a rá jellemző nyers modorban. – Tudom. – Előhúzott valamit a nadrágja zsebéből, aztán széket tett az asztal mellé, hogy leüljön a terrisihez. Kihajtogatta a gyűrött lapot és a tenyerével az asztallaphoz nyomkodta. – Idézetek a naplóból – magyarázta a lány. Az egyik bekezdésre mutatott. – Itt az Uralkodó arról beszél, hogy a seregekkel mennyire nem ment semmire a Mélység ellen. Először azt hittem, ez arra vonatkozik, hogy a seregek nem tudták legyőzni a Mélységet. De figyeld meg a szövegezést. Az Uralkodó azt írja: „Katonáim kardjai semmire sem jók.” Mi lehet annál haszontalanabb, mint amikor a kardodat lengeted a ködben? Egy másik bekezdésre mutatott. – Pusztulást hagyott maga mögött, igaz? Megszámlálhatatlanul sokan vesztek oda miatta. De azt sosem mondja, hogy a Mélység valójában
megtámadott volna valakit is. Azt mondja, „odavesztek miatta.” Talán végig rossz oldalról közelítettünk ehhez az egészhez. Ezeket az embereket nem zúzták össze vagy falták fel. Éhen haltak, mert a földjeiket lassan felemésztette a köd. Sazed a lány által hozott papírt tanulmányozta. Olyan biztosnak tűnt ez a törékeny teremtés. Tudott egyáltalán valamit is a helyes kutatási módszerekről? A kérdésfeltevésről, a megfigyelésről, a tézisekről és a válaszok alapos bizonyításáról? Persze, hogy nem – szidta össze magát az őrző. – Hiszen az utcán nőtt fel, nem használ kutatási módszereket. Ő az ösztöneire hallgat. És általában igaza van. Újra kisimította a lapot, és a részleteket olvasgatta. – Vin kisasszony, ezt saját kezűleg írta? A lány elvörösödött. – Miért lepődik meg ezen mindenki annyira? – Mert nem gondolná az ember, hogy a természetéből adódik, kisasszony. – Ti rontottatok el. Nézd, egyetlen megjegyzés sincs ezen a lapon, ami ellentmondana annak a feltevésnek, hogy a Mélység egyenlő a köddel! – Az, hogy nem mond ellent valaminek, és be kell bizonyítani, két különböző dolog, Vin kisasszony! A ködszerzet közönyösen intett. – Igazam van, Sazed. Tudom, hogy igazam van. – És akkor mi a helyzet ezzel itt? – kérdezte a férfi, és az egyik sorra mutatott. – A Hős itt arra utal, hogy érzések áradnak a Mélységből. A köd viszont nem élő dolog. – Hát, pedig az igaz, hogy körbelengi azt, aki allomanciát alkalmaz. – Nem hiszem, hogy ez ugyanolyan lenne! – ellenkezett a terrisi. – Azt állítja, hogy a Mélység őrülten tombolt… pusztító esztelenséggel. Gonoszsággal. A lány elgondolkodott. – Van itt még valami, Sazed – vallotta be. A férfi összeráncolt homlokkal várt. Vin egy másik részre mutatott a jegyzetekben. – Felismered ezeket a bekezdéseket? – „Nem árnyék – kezdődött a feljegyzés. – Az a sötét valami, ami a nyomomban jár – amit csak én látok – nem árnyék. Fekete és bizonyos mértékig áttetsző, de korántsem bír
olyan erős körvonalakkal, mint az árnyak. Testetlen, könnyű és alaktalan. Mintha sötét párából állna. Vagy még inkább: ködből.” – Igen, kisasszony – felelte a terrisi tudós. – Az Uralkodó valóban látott valami lényt, amiről úgy vélte, hogy követi. Az egyik társát meg is támadta, azt hiszem. Vin a férfi szemébe nézett. – Már én is találkoztam vele, Sazed. A terrisi ereiben meghűlt a vér. – Kint ólálkodik – folytatta a ködszerzet. – Minden éjjel, a ködben. Figyel engem. Érzem a jelenlétét az allomancia segítségével. Ha pedig elég közel kerülök hozzá, még látom is. Mintha magából a ködből jött volna létre. Testetlen, de mégis ott van. Az őrző némán ült egy darabig; nem is tudta, mit gondoljon. – Biztos azt hiszed, megőrültem – hányta a férfi szemére a ködszerzet. – Nem, kisasszony. Nem gondolom, hogy bárki is közülünk abban a helyzetben lenne, hogy őrültségnek nevezhetne ilyen eseményeket. Főleg nem úgy, ha figyelembe vesszük a jelen történéseket. Csak… biztos abban, amit mond, kisasszony? A ködszerzet határozottan bólintott. – De hát – folytatta Sazed – még ha igaz is mindez, nem ad választ a kérdésemre. A napló szerzője ugyanazt a lényt látta, de nem a Mélységként utalt rá. Ezek szerint az nem a Mélység volt. A Mélység valami más lehetett, valami veszélyes, valami, amit gonosznak érzett. – Ez hát a titok! – sóhajtott Vin. A Mélység valami más volt. – Ki kell derítenünk, miért beszélt így a ködről! Akkor tudni fogjuk… – Mit, kisasszony? – kérdezte Sazed türelmetlenül. A lány elgondolkodott, majd félrenézett. Nem válaszolt, hanem inkább másra terelte a szót. – Sazed, a Hős végül nem tette meg, amit meg kellett volna tennie. Rashek megölte. És miután Rashek átvette tőle a hatalmat a Kútnál, nem mondott le róla, mint ahogy azt elvárták tőle, hanem megtartotta magának. – Így igaz – helyeselt a terrisi. Vin újra a gondolataiba merült. – És akkor a köd elkezdte öldökölni az embereket. Nappal is megjelent. Olyan… mintha az események megismétlődnének. Ezek szerint… lehet, hogy a Korok Hősének újból el kell jönnie. A lány megint a férfi szemébe nézett, és mintha kicsit… szégyenkezett
volna. Ó… sóhajtott magában Sazed, amikor megértette, mire gondol a lány. Tehát Vin különféle dolgokat látott a ködben. Az előző Hős szintén ugyanezeket látta. – Nem vagyok benne biztos, hogy ez helyénvaló állítás, Vin kisasszony. Az apró teremtés felhorkant. – Miért nem tudsz egyenesen válaszolni és azt mondani, „ez nem így van”, mint más, közönséges ember? – Elnézését kérem, Vin kisasszony! Szolgaként sok tanításban részesültem, és arra tanítottak, hogy kerüljük az összeütközést másokkal. Mindazonáltal nem gondolom, hogy téved. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy talán nem vette teljesen számba a tényeket, kisasszony. A lány megvonta a vállát. – Miből gondolja, hogy a Korok Hőse újra eljön? – Nem tudom. A történésekből. Az érzéseim mondatják velem. A köd újra megjelent, és valakinek meg kell állítania. A terrisi végigfuttatta ujjait a másolat lefordított részén, és átolvasta a szöveget. – Nem hiszel nekem – jelentette ki a ködszerzet lemondóan. – Nem erről van szó, kisasszony. Csupán nem szokásom elhamarkodott döntéseket hozni. – De már te is elgondolkodtál a Korok Hősén, nem? Része a vallásodnak – a terrisiek elveszett vallásának, aminek a felfedezésére létrehoztak benneteket, őrzőket. – Ez igaz – vallotta be Sazed. – Ugyanakkor nem sokat tudunk azokról a próféciákról, amiknek a segítségével őseink rátaláltak a Hősükre. Ráadásul, a mostani olvasmányaim alapján azt kell mondanom, valami nem volt rendben az értelmezésükkel. Ha a régi idők legnagyobb teológusai képtelenek voltak rendesen beazonosítani a Hősüket, akkor mi hogyan lehetnénk rá képesek? Vin némán ült. – Kár, hogy felhoztam ezt a témát – motyogta végül. – Nem, kisasszony, kérem, ne gondolja ezt! Én kérek bocsánatot; az elméletében nagyon sok igazság lehet. Az a baj, hogy én egy tudós eszével gondolkozom, és muszáj megkérdőjeleznem, megfontolnom minden információt, amivel ellátnak. Túlságosan is szeretek vitázni. A ködszerzet rámosolygott a magas férfira. – Újabb ok, amiért nem voltál jó terrisi szolga?
– Kétségkívül – sóhajtotta a tudós. – A viselkedésem miatt általában a rendem többi tagjával is összetűzésbe keveredek. – Mint például Tindwyllel? – incselkedett a lány. – Nem tűnt boldognak, mikor megtudta, hogy szóltál nekünk a ferukímiáról. Sazed bólintott. – Az olyan csoportosulások, akik a tudásnak szentelik életüket, mint az őrzők is, meglehetősen szűkmarkúak a titkos tudásról szóló értesülésekkel. Amikor még az Uralkodó élt – és vadászott ránk –, érthető volt az elővigyázatosság. De most, hogy mindettől megszabadultunk, a fivéreim és nővéreim nehezen adják fel a titkolózás szokását. Vin megértően bólintott. – Mintha Tindwyl nem kedvelne téged annyira. Azt mondja, a te javaslatodra érkezett, de minden alkalommal, amikor valaki megemlíti a nevedet, mintha… megfagyna körülötte a levegő. Sazed ismét nagyot sóhajtott. A nő valóban nem kedvelné? Ő azt gondolta, talán épp az ellenkezőjével van a baj, és hogy Tindwylt is éppen ez zavarja. – Csak csalódott bennem, kisasszony. Nem tudom, mennyit tud az életemről, kisasszony, de mikor Kelsier bevett a bandájába, már évtizedek óta az Uralkodó megdöntésén dolgoztam. A többi őrző szerint veszélyeztettem a rézelméimet, és magát a rendet is. Abban hittek, hogy az a legjobb, ha láthatatlanok maradunk, ha csendben várjuk a napot, amikor az Uralkodó elbukik, de ők maguk semmit sem akartak tenni ennek érdekében. – Kicsit gyáva hozzáállás – vélte a lány. – Igen, ám nagyon körültekintő is egyben. Tudja jól, kisasszony, ha fogságba ejtenek, sok titkot felfedhettem volna. A többi őrző nevét, rejtekházaink pontos elhelyezkedését, azt, ahogyan sikerült elrejtőznünk a terrisi kultúrában. Testvéreim több évtizeden keresztül dolgoztak azon, hogy az Uralkodó azt higgye, a ferukímiát sikerült végleg kiirtania. Ha felfedeznek, mindez füstbe ment volna. – De ez csak úgy történhetett volna meg, ha veszítünk – nyugtatta meg Vin. – Nem ez történt. – Ám könnyen megtörténhetett volna. – S mégsem így végződött. Sazed egy pillanatra hallgatott, majd mosolyra húzta az ajkát. A viszályok, kérdések és kétségek világában olykor üdítően hatott a lány
egyszerű, nyers modora. – Mindegy – folytatta –, a lényeg az, hogy Tindwyl tagja a Zsinatnak – az idősebb őrzőknek, akik a társaságunkat irányítják. Múltam során többször is fellázadtam a Zsinat ellen. Azzal, hogy visszatértem Luthadelbe, megint megszegtem a szabályokat. Jó oka van rá, ha nem nagyon kedvel. – Nos, szerintem a helyes dolgot teszed – bátorította a lány a barátját. – Szükségünk van rád. – Köszönöm, Vin kisasszony! – Nem hiszem, hogy hallgatnod kellene Tindwylre. Az a típus, aki úgy viselkedik, mintha többet tudna, mint amennyi valóban rejlik a fejében. – Nagyon bölcs asszony. – Keményen bánik Elenddel is. – Akkor valószínűleg azért teszi, mert őfelsége számára ez a legjobb – vette védelmébe Sazed a nőt. – Ne gondolja őt túl durvának, gyermekem! Ha esetleg gőgösnek tűnik, azért van, mert nagyon nehéz életet élt. – Nehéz életet? – kérdezte a lány, és visszatömködte zsebébe a papirost. – Igen, kisasszony. Tindwyl ugyanis élete nagy részében terrisi anya volt. Vin tétován, zsebre dugott kézzel álldogált és arcára kiült a meglepetés. – Úgy érted, „nemző”? Az őrző bólintott. Az Uralkodó tenyészprogramja arra is kiterjedt, hogy néhány, gondosan kiválasztott egyén adott életet az újszülötteknek. Ezzel az volt a célja, hogy a ferukímia kipusztuljon a népességből. – Az utolsó számolás alapján Tindwyl húsz gyermeket szült. És mindegyiket más apától. Első gyermeke akkor jött a világra, amikor még csak tizennégy éves volt, és az egész életét idegen férfiak házában töltötte, míg teherbe nem esett. Ráadásul a nemzőképességet fokozó készítmények miatt, amiket a tenyészgazdák kényszerítettek rá, gyakran születtek ikrei, sőt hármas ikrei. – Értem – motyogta a lány alig hallhatóan. – Nem ön az egyetlen, aki szörnyű gyermekkort tudhat maga mögött, Vin kisasszony. Tindwyl talán a legerősebb nő, akit ismerek. – Hogyan bírta végigcsinálni? – kérdezte a ködszerzet halkan. – Én… én valószínűleg megöltem volna magam. – Tindwyl őrző is egyben. Azért szenvedte el a sok megaláztatást, mert tudta, hogy ezzel nagy szolgálatot tesz a népének. Az az igazság,
kisasszony, hogy a ferukímia öröklődik. Tindwyl anyaszerepe ferukimisták generációit biztosította a népünk számára. A sors fintora szerint ő pont az a fajta asszony, akinek a tenyészprogram álláspontja alapján egyáltalán nem lett volna szabad gyermeket szülnie. – De hát miként csúszhatott ilyen hiba a programba? – A tenyésztők azt hitték, már kitörölték a ferukímiát a népesség tagjaiból – magyarázta Sazed. – Így elkezdtek egyéb jellemvonásokat is kialakítani a terrisiekben: engedelmességet, mértéktartást. Drága lovakhoz hasonlóan tenyésztettek bennünket, és jelentős eredmény volt, amikor a Zsinatnak sikerült elérnie, hogy Tindwylt beválasszák ebbe a programba. Persze a ferukímiához nem sokat ért, de szerencsére kapott néhányat abból a rézelméből, amit mi, őrzők magunknál hordunk. Így a sok távol töltött év során életrajzokat olvasott. Csak az utolsó évtizedben – amikor már túl volt a szüléseken – tudott csatlakozni és szövetségre lépni a többi őrzővel. A tudós egy pillanatig gondolkodott, majd megrázta a fejét. – Ehhez képest mi, a többiek egészen szabad életet éltünk. – Nagyszerű! – mormolta a lány, majd nagyot ásítva felállt az asztaltól. – Így legalább eggyel több okod van a bűntudatra. – Aludnia kellene, Vin kisasszony – jegyezte meg a férfi. – Néhány órát – válaszolta a lány, aztán az ajtóhoz sétált, és egyedül hagyta a terrisit a papírjaival.
Végül lehet, hogy a büszkeségem taszított romlásba mindannyiunkat.
Harmincegyedik fejezet
Philen Frandeu nem szká volt. Soha nem is élt szká életet. A szkák készítettek vagy termeltek dolgokat, Philen viszont eladta őket. A két tevékenység között óriási a különbség. Néhányan persze szkának hívták. Még most is látta a szót a Nagygyűlés tagjai szemében tükröződni. Ugyanazzal a megvetéssel kezelték őt és kereskedőbarátait, mint a Nagygyűlés nyolc szká munkását. Tényleg nem látták, hogy a két csoport teljesen különbözik egymástól? Philen fészkelődött a padon. Nem kellene a Nagygyűlés tanácstermébe legalább kényelmes székeket tenni? Már csak néhány tagra vártak; a sarokban álló magas óra szerint még mindig volt tizenöt perc a gyűlés kezdetéig. Érdekes módon a későn érkezők között volt maga Venture is. Pedig Elend király általában korán megjelent. Már nem király – mosolygott Philen. – Egyszerűen csak a régi Elend Venture. Gyatra egy név – nem olyan impozáns, mint az övé. Természetesen őt is csak Linnek szólították egészen másfél évvel azelőttig. Philen Frandeu a Bukás után keresztelte el magát. Végtelen örömforrást jelentett a számára, hogy a barátai folyamatosan ezen a néven szólongatták. De hát miért is ne lehetne impozáns neve? Nagyúri neve? Ő talán nem ért annyit, mint akármelyik „nemes”, akik közönyös arccal ülnek a teremben? Ó, pont annyit ért, talán még többet is. Igen, szkának hívták – viszont azokban az években szükségből keresték fel ezek az emberek, így lenéző vigyoruk nem keltett félelmet benne. Látta a bizonytalanságukat.
Szükségük volt rá; egy olyan emberre, akit szkának néztek, viszont kereskedő is volt egyben. Egy nemesi származást felmutatni nem tudó kereskedő. Olyan szerzet, akinek az Uralkodó tökéletes világában nem is lett volna szabad léteznie. Csakhogy a nemesi származású kereskedőknek együtt kellett dolgozniuk az obligátorokkal. Ahol pedig az obligátorok jelen voltak, ott nem lehetett szó semmiféle törvénytelen üzletről, így bukkant fel ő. Valamiféle… közvetítőként tevékenykedett. Olyan férfi volt, aki üzleteket hozott létre érdekelt felek között, akik különféle okok miatt jobbnak látták elkerülni az Uralkodó obligátorainak éber tekintetét. Philen nem tartozott egyik tolvajbandához sem – nem, az túl veszélyes lett volna. És túl földhözragadt is. Születésétől fogva jó szeme volt a pénzügyekhez és a kereskedelemhez. Ha valaki ad neki két követ, a hét végére saját kőfejtője lesz. Ha kap egy küllőt, elcseréli egy pompás lovasfogatra. Két cső kukorica, és a végén hatalmas adag gabonát szállít hajóval a Legkülső Uradalom piacaira. Az üzleteket természetesen valódi nemesek kötötték, de az összes mögött Philen állt. Egész kis birodalmat mondhatott a magáénak. Ennek ellenére még most sem számoltak vele. Pedig pont olyan előkelő öltözéket viselt, mint ők; most, hogy már nyíltan kereskedhetett, ő lett Luthadel egyik leggazdagabb embere. Mégis, a nemesek figyelmen kívül hagyták. Csak azért, mert nem rendelkezett valódi nemesi felmenőkkel. Nos, ezennel kénytelenek lesznek számolni vele. A mai tanácskozás után… igen, kénytelenek lesznek… Philen kinézett a tömegre, idegesen kereste azt a személyt, akit elbújtatott a többiek közt. Miután megtalálta, megnyugodott, és visszafordult a Nagygyűlés tagjai felé, akik nem messze tőle foglaltak helyet és csevegtek. Az egyik legutolsó tanácsnok – Ferson Penrod nagyúr – éppen akkor érkezett meg. A korosodó férfi fellépdelt a Nagygyűlés emelvényére, és szívélyesen üdvözölte társait, amikor elhaladt mellettük. – Philen! – köszönt Penrod, miután észrevette a kereskedőt. – Látom, új öltönyt csináltatott. A vörös mellény jól áll. – Penrod nagyúr! Jól néz ki. Ezek szerint jobban érzi magát a múltkori gyengélkedés óta? – Igen, hamar elmúlt – közölte a férfi, és megbólintotta ezüstösen csillogó, ősz fejét. – Csak valami ártalmatlan nyavalya. Milyen kár! – gondolta Philen mosolyogva.
– Nos, a legjobb lenne, ha leülnénk. Bár látom, hogy az ifjú Venture még nem érkezett meg… – Igen – húzta fel a szemöldökét Penrod, akit felettébb nehéz volt meggyőzni, hogy Venture ellen szavazzon; kedvelte a fiút. Végül jobb belátásra tért. Mint az összes többi tag. A nagyúr továbbindult, és csatlakozott a többi nemeshez. A vén bolond bizonyára abban reménykedett, hogy őt választják meg királynak. Nos, Philennek más tervei voltak a trónnal. Persze nem a saját fenekét kívánta a királyi székbe ültetni. Nem vágyott arra, hogy egy országot irányítson. Borzasztó pénzkereseti módnak tűnt számára. A kereskedelem sokkal többet hozott a konyhára. Biztosabb volt, és nem járt azzal a veszéllyel, hogy az ember otthagyja a fogát. Ó, nem; ő már mindent előre eltervezett. Ehhez mindig is értett. Erőt kellett venni magán, hogy ne nézzen megint a hallgatóságra. Inkább a Nagygyűlés felé fordult, és a tagokat tanulmányozta. Már mindannyian megérkeztek, Venture kivételével. Hét nemes, nyolc kereskedő, és nyolc szká munkás: Elenddel együtt huszonnégy férfi. A hármas felosztás lényege az volt, hogy a közembereknek jusson a legtöbb hatalom, mivel látszólag létszámukat tekintve lekörözték a nemeseket. Még Venture sem fogta fel, hogy a kereskedők nem szkák voltak. Philen felhúzta az orrát. Bár a szká tagok általában megmosakodtak, mielőtt eljöttek a tanácskozásokra, a kereskedő így is érezte rajtuk a kohók, gyárak és boltok szagát. Olyan emberek voltak, akik termékeket állítottak elő. Biztosra kell mennie, hogy visszakerülnek a helyükre, ha egyszer ennek vége. A Nagygyűlés intézménye jó ötlet, de olyanokkal kellene megtölteni, akik megérdemlik ezt a rangot. A hozzá hasonló férfiakkal. „Philen nagyúr” – játszott el a gondolattal. – Már nem sokáig kell rá várni. Remélhetőleg Elend késni fog. Akkor talán nem kell végighallgatniuk a beszédét. Philen segítség nélkül is el tudta képzelni, mit mondana az ifjú nemes. Ööö… nos, nézzék, ez nem volt tisztességes. A jog szerint a királyi cím engem illet. Tessék, itt egy könyv, felolvasom, hogy miért. Most pedig, ööö, megtennék, hogy még egy kis pénzt adnak a szkáknak? Philen jóízűen mosolygott. A mellette ülő férfi, Getrue, megbökte a könyökével. – Szerinted eljön? – suttogta.
– Talán nem. Bizonyára tisztában van vele, hogy nem akarjuk látni. Elvégre kitettük a szűrét, nem? Getrue megvonta a vállát. A Bukás óta felszedett pár kilót – jó sokat, ami azt illeti. – Nem tudom, Lin. Úgy értem… nem gondoltuk komolyan. Csak éppen… a seregek… Erős királyra van szükségünk, nem? Olyanra, aki megakadályozza a város széthullását. – Természetesen – értett egyet társával Philen. – A nevem pedig nem Lin. Getrue elvörösödött szégyenében. – Bocsánat! – Helyesen cselekedtünk – folytatta Philen. – Venture gyenge férfi. Egy bolond. – Ezt azért nem mondanám – szisszent fel Getrue. – Vannak jó elképzelései… – Végül zavartan lesütötte a szemét. Philen felhorkantott, és az órára pillantott. Elérkezett az idő, bár a tömegtől nem hallotta a harangokat. Venture bukása óta mindig nagy sokaság volt jelen a Nagygyűlés tanácskozásain. Padok sorakoztak az emelvény előtt, a padokon pedig emberek zsúfolódtak össze, főleg szkák. A kereskedő nem igazán értette, miért engedték meg nekik, hogy részt vegyenek az üléseken. Hiszen nem szavazhattak, semmiben nem dönthettek. Újabb Venture-ostobaság – gondolta a fejét rázva. A terem leghátsó részében – a tömeg mögött, az emelvénnyel szemközt – két hatalmas, széles ajtószárny állt tárva-nyitva, és a vörösen ragyogó napsugarak szabadon áramlottak be a csarnokba. Philen odabiccentett néhány fickónak, hogy zárják be az ajtókat. A tömeg rögtön elcsendesedett. A felfuvalkodott kereskedő köszöntötte a Nagygyűlést. – Nos, mióta… A teremajtók hangos robajjal kinyíltak. A vörös sugarak hátulról megvilágítottak egy fehérbe öltözött férfit és a kíséretét. Elend Venture! Philen rosszalló arckifejezéssel behúzta a nyakát. Az egykori király erőteljes léptekkel haladt előre; fehér, ujjatlan köpenye lobogott mögötte. Ködszerzete mellette haladt, mint mindig, de szokásával ellentétben ezúttal alkalmi ruhában feszített. Abból a kevés alkalomból ítélve, amikor Philen a lánnyal találkozott, úgy ítélte volna,
hogy Vin furcsán mutatna a nemeshölgyek által viselt ruhában. Most mégsem találta szokatlannak. Jól állt a lánynak, és kecsesen lépegetett benne. Valójában egészen szemet gyönyörködtető látványt nyújtott. Addig legalábbis, amíg Philen szemébe nem nézett. A lány tekintetéből nem áradt melegség, amikor végignézett a gyűlés tagjain, és a kereskedő elfordította a fejét. Venture magával hozta az összes allomantáját – a Túlélő bandájának összes gonosztevőjét. Nyilvánvalóan emlékeztetni akart mindenkit arra, kik is a barátai. Veszélyes emberek. Félelmet keltő emberek. Olyan emberek, akik isteneket öltek. Ráadásul nem is egy, de két terrisi is elkísérte a fiatalabbik Venture-t. Az egyik csak egy nő volt – Philen még sosem látott azelőtt terrisi nőt –, mégis, nagy benyomást tett rá. Mindenki ismerte a történetet: a terrisi szolgák elhagyták gazdáikat a Bukás után; hallani sem akartak róla, hogy azután szolgaként dolgozzanak. Hol a csudában talált magának Elend nem is egy, hanem rögtön két színes köpenybe öltözött terrisit? A tömeg némán ült, Venture bevonulását nézte. Néhányan kényelmetlenül mocorogtak a székükben. Nem tudták, hogyan viszonyuljanak az újonnan érkezettekhez. A többiek pedig mintha… félelemmel vegyes tisztelettel adóztak volna a jelenés előtt. Jól látta? Ki adózna tisztelettel Elend Venture előtt – még akkor is, ha ez a kérdéses Elend Venture éppenséggel frissen borotvált, jól fésült és jól öltözött…? Philen összeráncolta a homlokát. Az ott egy párbajpálca a király oldalán? És egy farkaskutya? Már nem ő a király! – emlékeztette magát újból. Venture fellépett az emelvényre. Megfordult, és intett a kíséretének – mind a nyolc embernek –, hogy üljenek le a teremőrök mellé. Ezután Philenhez fordult, és egyenesen ránézett. – Philen, mondani akart valamit? A kereskedő ekkor jött rá, hogy még mindig áll. – Én… én csak… – Ön talán a Nagygyűlés kancellárja? – kérdezte Elend. Philen értetlenül nézett. – Kancellár? – A Nagygyűléseket a király szokta levezényelni – magyarázta Elend. – Most nincs királyunk, így hát a törvény szerint a Nagygyűlésnek ilyenkor kötelessége kancellárt választani, aki megadja a szót a felszólalóknak, aki
meghatározza, kinek mennyi idő jár, és akinek a szavazata dönti el az értékelhetetlen szavazásokat. – Kis szünetet tartott, és Philent fürkészte. – Valakinek muszáj átvenni az irányítást, különben eluralkodik a káosz. Akarata ellenére a kereskedő egyre idegesebb lett. Talán Venture tudja, hogy ő szervezte az ellene irányuló szavazást? Nem, az lehetetlen! Minden tagnak szépen sorban a szemébe nézett. Már nyoma sem volt annak a jó kedélyű, könnyen elmozdítható fiúnak, aki korábban a tanácskozásokat vezette. A katonai egyenruhájában, határozott fellépésével… Mintha valaki más szólt volna a hallgatósághoz. Tehát valaki kezelésbe vett, ez egyértelmű. Bár kicsit túl későn. Na, várd csak ki a végét! A kereskedő leült. – Igazából még nem nyílt alkalmunk kancellárt választani – válaszolta végül. – Éppen most készültünk megtenni. Elend bólintott, és egy tucat utasítás kavargott a fejében. Tartsd a szemkontaktust! Használj kifinomult, de határozott kifejezéseket! Soha ne hamarkodd el a válaszokat, de ne is habozz túl sokat! Ficánkolás nélkül ülj le, ne susogj a ruháddal, ülj egyenesen, és ne szorítsd ökölbe a kezed, amikor ideges vagy… Gyors pillantást vetett Tindwylre. A nő viszonzásul bólintott. Folytasd, El! – buzdította magát Elend. – Hadd érezzék csak a változásokat! Odasétált saját helyéhez, hogy leüljön, és köszönésképpen biccentett a többi hét nemesi tagnak. – Nagyszerű! – ragadta magához a szót. – Akkor javasolhatom esetleg, hogy jelöljünk kancellárt? – Magára gondolt? – kérdezte Dridel, az egyik nemes, aki nem tudta letörölni arcáról a gúnyos vigyort. Ami meglehetősen jól illett a szögletes vonásokkal rendelkező, fekete hajú férfihoz. – Nem. Kétlem, hogy személyem megfelelően tudná képviselni az elfogulatlanságot a mai ügymenet során. Éppen ezért én Penrod nagyurat javaslom. Nála tiszteletreméltóbb férfit nemigen találnánk, és úgy hiszem, rábízhatjuk a mai vitánk levezetését. A terem egy pillanatig csendben figyelt. – Ez logikus döntésnek tűnik – mondta végül Hettel, egy vasgyári munkás. – Mindenki egyetért a javaslattal? – kérdezte Elend és felemelte a kezét.
Úgy tizennyolcan követték a példáját – az összes szká, a legtöbb nemes, a kereskedők közül csak egy. De így is megvolt a többség. Elend Penrodhoz fordult. – Úgy gondolom, ez azt jelenti, hogy elfoglalhatja a tisztségét, Ferson. A tiszteletet keltő öregúr elégedetten bólintott, és felállt, hogy hivatalosan is megnyissa a tanácskozást. Penrod sima modorát és határozott testtartását még jobban kihangsúlyozta méretre szabott, makulátlan öltönye. Akármennyire is távol állt tőle az érzés, Elend irigykedve nézte az idős férfit, hogy milyen természetes könnyedséggel kezeli mindazokat a dolgokat, amelyeket ő még csak küszködve tanulgat. Lehet, hogy ő jobb király lenne? Talán… Nem – hessegette el a gondolatot határozottan. – Bíznom kell önmagamban! Penrod jóravaló férfi és kikezdhetetlen hírnevű nemes, de nem ezektől lesz valakiből jó király. Nem olvasta mindazokat, amiken én átrágtam magam, és nem ért annyira a törvényhozás elméletéhez, mint én. Jó ember, de mégiscsak társadalma terméke; nem tekinti a szkákat állatoknak, de soha nem is lesz képes egyenlő jogú felekként gondolni rájuk. Penrod befejezte a felvezetőt, és Elendhez fordult. – Venture nagyúr! Ön hívta össze ezt a tanácskozást. Úgy hiszem, a törvény szerint megilleti a jog, hogy elsőként szólaljon fel a Nagygyűlés előtt. Elend hálásan bólintott, és felegyenesedett. – Húsz perc elegendő lesz? – kérdezte Penrod. – Remélem – felelte az ifjú, miközben elhaladt a kancellár mellett. Helyet cseréltek egymással. A trónfosztott király felállt a pulpitusra. Jobb keze felől mocorgó, köhögő, suttogó emberek ültek a földön. Érezni lehetett a feszültséget a teremben – ez volt az első alkalom, hogy Elend szembenézett az őt eláruló társasággal. – Amint azzal sokan tisztában vannak – szólította meg a gyűlés huszonhárom tagját –, nemrégiben tértem vissza egy Straff Venture-rel folytatott tárgyalásról. Sajnálatos módon ez a hadúr többek között az apám is. Szeretném tájékoztatni önöket a találkozó eredményeiről. A tanácskozás nyílt jellegére való tekintettel úgy alakítottam a beszámolómat, hogy kerülni fogom a nemzetbiztonságot érintő kényes kérdéseket. Rövid szünetet tartott, majd meglátta a zavart arcokat, amelyekre előre számított. Végül Philen, a kereskedő, megköszörülte a torkát.
– Igen, Philen úr? – szólította meg a férfit. – Ez mind szép és jó, Elend, de arról nem fog beszélni, hogy miért is gyűltünk itt ma össze? – Az ok, amiért ma itt összegyűltünk, Philen úr, az, hogy megvitassuk, miként lehetne Luthadel biztonságát és gazdagságát megőrizni. Úgy hiszem, az emberek leginkább a seregek miatt aggódnak. És ennek megfelelően elsősorban az ő aggodalmaikra kellene odafigyelnünk. Ami a Nagygyűlés vezetésével kapcsolatos ügyeket illeti, azzal még várhatunk. – Értem… – motyogta a kereskedő egyértelmű zavarodottsággal. – Az időt megkapta, Venture nagyúr – vágott közbe Penrod. – Használja ki, ahogyan csak szeretné! – Köszönöm, kancellár. Szeretném teljesen egyértelművé tenni mindenki számára, hogy az apám nem fogja megtámadni a várost. Megértem, hogy egyesek miért aggódnak, főleg a múlt heti próbaostrom miatt. Ez azonban, mint mondottam, csak próba volt; Straff túlságosan tart egy igazi támadástól, hiszen az felemésztené a tartalékait. A találkozásunk alkalmával apám elmondta, hogy szövetségre lépett Cett királlyal. Én azonban nem hiszek neki. Azt gyanítom, hogy valóban szándékában állt megkockáztatni egy ellenünk irányuló támadást, még Cett jelenléte ellenére is. De ezt a támadást megállítottuk. – Hogyan? – kérdezte az egyik szká képviselő. – Úgy, hogy a fiáról van szó? – Nem – válaszolta Elend. – Straffet nem olyan fából faragták, aki engedi, hogy a családi viszonyok akadályozzák a céljai elérésében. – Ismét szünetet tartott, és Vinre pillantott. Eszébe jutott, a lány mennyire nem szereti, ha ő az a kés, akit Straff torkához tartanak, de előzetesen beleegyezett, hogy szerelme őt is megemlítse a beszédében. Mégis… Azt mondta, nem csinál belőle gondot – győzködte magát Elend. – Nem fogom a kötelességeimet előbbre helyezni nála! – Gyerünk, Elend! – kiáltott be Philen. – Elég a színészkedésből! Mit ígért Straffnek, ami távol tartja seregét a városunktól? – Megfélemlítettem – hangzott a kurta válasz. – Barátaim, amikor szemtől szemben ültem apámmal a béketárgyalás során, rájöttem, hogy mi – mindannyiunkat beleértve – elfeledkeztünk az egyik leghatékonyabb fegyverünkről. Tiszteletreméltó társulásként gondolunk magunkra, ami az emberek felhatalmazása révén jöhetett létre. Ugyanakkor nem saját
érdemeink vagy cselekedeteink eredményeképp ülünk most itt. Egyetlenegy oka van annak, hogy elfoglalhatjuk a pozíciónkat: és ez Hathsin Túlélője. Elend a tagok szemébe nézett, miközben folytatta szónoklatát. – Sokszor éreztem úgy, ahogyan, gyanítom, önök közül is sokan éreztek. A Túlélő máris legendává vált, akivel nem lehet felvenni a versenyt. Hatalma van az emberek felett, a mi hatalmunknál sokkal erősebb befolyással bír erre a népre. Még halálában is. Féltékenyek vagyunk rá. Ráadásul még bizonytalanok is. Ezek mind természetes, emberi érzelmek. A vezetők ugyanolyan pontosan érzik, mint a hétköznapi emberek – talán még náluk is jobban. Uraim, nem engedhetjük meg magunknak, hogy továbbra is így gondolkodjunk! A Túlélő örökségét nem sajátíthatja ki egyetlen csoport, vagy ez a város. Ő a mi ősapánk, ő nemzett mindenkit ebben az országban, aki ma szabadságban él. Akár elfogadjuk vallásos hatalmát, akár nem, azt be kell látnunk, hogy az ő bátorsága és önfeláldozása nélkül most nem élvezhetnénk a szabadságunkat. – Mi köze van ennek az egésznek Straffhez? – csattant fel megint Philen. – Minden. Mivel bár a Túlélő már nincs köztünk, az örökségét ránk hagyta. Különösképpen tanítványa formájában. – Elend Vin felé biccentett. – Ő a legerősebb élő ködszerzet, amiről Straff személyesen is meggyőződhetett. Uraim! Ismerem apám vérmérsékletét. Addig nem fogja megtámadni a várost, míg egy olyan erőtől várhat megtorlást, amit képtelen megállítani. Tudja, hogy amennyiben támad, azzal magára vonja a Túlélő Örökösének a haragját – azt a haragot, aminek maga az Uralkodó sem tudott megálljt parancsolni! Elend elhallgatott, és a teremben támadt suttogást figyelte. Szavai hamarosan elérik a lakosságot, akik majd erőt merítenek belőlük. Talán még Straff seregéhez is eljutnak a kémeken keresztül, akikről tudta jól, hogy ott bujkálnak a hallgatóság sorai közt. Az egyik székben észrevette apja allomantáját: azt a Zane nevűt. Ha pedig a hírek eljutnak Straff seregébe, a katonák talán kétszer is meggondolják, hogy engedelmeskednek-e bármiféle támadásra buzdító parancsnak. Ki akarna szembeszállni azzal az erővel, ami az Uralkodót is elpusztította? Bár igen gyenge lábakon állt ez a remény – valószínűleg Luthadelen kívül nem sokan hitték el a híreszteléseket –, a közhangulat legcsekélyebb mértékű javítása is számított.
És az sem rontott a helyzetén, ha még erősebben összeköti a személyét a Túlélővel. Éppen most készült úrrá lenni bizonytalanságán; Kelsier nagyszerű vezér volt, de már halott. Neki csupán annyi dolga maradt, hogy mindent megtegyen a Túlélő örökségének fennmaradásáért. Mert a népének ezzel segíthetett a legtöbbet. Vin görcsbe rándult gyomorral hallgatta kedvese beszédét. – Nem zavar? – súgta a fülébe Ham, miközben az ifjú egyre több részletet árult el az ellenséges táborban tett látogatásról. A lány megvonta a vállát. – Ha ezzel segít a királyságon… – Te mindig ellenezted, ahogyan Kel beállította magát a szkák előtt. Igazából egyikünknek sem tetszett. – Elendnek most erre van szüksége – zárta le a kérdést a fiatal ködszerzet. Tindwyl, aki pont előttük ült, hátrafordult, és szúrós pillantást vetett a lányra. Vin szidásra számított, amiért a vita során suttogni merészelt, de a terrisi nő más miatt készült megróni. – A királynak – még mindig így utalt Elendre – szüksége van erre a kapocsra, ami összeköti a Túlélővel. Saját magának nagyon kevés hatalma van, amire támaszkodhatna, jelenleg pedig Kelsiert szeretik és ünnepelik leginkább a Belső Uradalomban. Azzal az állítással, hogy a kormányt a Túlélő alapította, eléri, hogy az emberek ne akarjanak mindenáron beleavatkozni a kormányzat munkájába. A martalóc komolyan elgondolkodva bólintott. Vin ugyanakkor lesütötte a szemét. Mi a baj? Nem sokkal ezelőtt még azon tűnődtem, nem én vagyok-e a Korok Hőse, most pedig aggódom a hírnév miatt, amit Elend kelt körülöttem. Kényelmetlenül mozgolódott a székében, bronzot égetett, és megérezte a messzi távolban eredő pulzálást. Egyre hangosabb lett… Állj! – parancsolta magának. – Sazed nem hisz a Hős visszatértében, ő pedig bárkinél sokkal jobban ismeri a történelmet. Ostoba voltam. Arra kell figyelnem, ami itt és most zajlik. Végül is Zane ott ült a tömegben. Vin egy kis ón segítségével rögtön megpillantotta a férfit a terem
végében. Nem égetett sokat, nehogy elhomályosuljon a látása, de így alaposabban megfigyelhette a másik arcvonásait. Zane nem őt nézte, hanem a tagokat. Vajon Straff utasítására jött el, vagy a saját ötlete volt? Egyértelmű, hogy mindkét ellenség küldött kémeket a tanácskozásra – és természetesen Ham is vegyített őröket az emberek közé. Zane azonban nyugtalanította a lányt. Miért nem fordult felé? Talán… Ekkor összetalálkozott a tekintetük. A férfi lágyan mosolygott, aztán visszatért Elend tanulmányozásához. Akarata ellenére Vin megborzongott. Ezek szerint a ködszerzet mégsem kerülte őt? Koncentrálj! – figyelmeztette magát. – Figyelned kell Elend szavaira! Az ifjú viszont már majdnem befejezte. Néhány megjegyzéssel zárta a beszédét arra vonatkozóan, hogy szerinte miként lehetne az apját ebben az egyensúlyvesztett állapotban tartani. Persze ezúttal sem beszélhetett túl részletesen – anélkül legalábbis nem, hogy ne árult volna el titkokat. A sarokban álló nagy órára nézett; három perccel a kiszabott idő előtt elhagyta a pulpitust. Penrod nagyúr megköszörülte a torkát. – Elend, nem felejtett el valamit? Az ifjú habozott, aztán visszanézett a tagokra. – Mit szeretnének hallani? – Nem készült válasszal? – kérdezte az egyik szká munkás. – Azzal kapcsolatban, ami… az előző tanácskozáson történt. – Elküldtem a hivatalos levelemet – felelte Elend. – Tudják, miként vélekedem az esetről. Ugyanakkor ez a nyilvános fórum nem a vádaskodások és fenyegetések helye. A Nagygyűlés túl nemes intézmény az ilyesfajta dolgokhoz. Jobban örülnék, ha a Nagygyűlés nem ilyen veszélyes időszakban adott volna hangot a kétségeinek, de a történteken már nem tudunk változtatni. Újra elindult a helyére. – Ennyi? – kérdezte megint egy szká. – Meg sem próbál kiállni magáért, meggyőzni bennünket, hogy ültessük vissza a trónra? Az ifjú megint elgondolkodott. – Nem – válaszolta. – Nem hiszem, hogy ezt tenném. A véleményüket a tudtomra hozták, én pedig csalódtam. Mindazonáltal önök az emberek által választott képviselők. Hiszek az önökre testált hatalomban. Amennyiben kérdésük, vagy kifogásuk lenne, örömmel állok ki magamért. Ugyanakkor
nem fogok az érdemeimről papolni. Mindannyian ismernek. Tudják, mire vagyok képes, mik a szándékaim a várossal és a környék lakosaival. Beszéljen ez helyettem. Visszaült székébe, Vin pedig az elégedetlenség apró jeleit vette észre Tindwyl arcán. Elend nem azt a beszédet tartotta meg, amire együtt készültek, amiben pont azokat az érveket sorakoztatta volna fel, amiket a Nagygyűlés ilyen egyértelműen elvárt tőle. Miért változtatott? – tűnődött a ködszerzet. Tindwyl minden bizonnyal nem tartja jó ötletnek. A lány érdekes módon mégis azt vette észre magán, hogy jobban bízik Elend ösztöneiben, mint a terrisi nő megérzéseiben. – Nos – szólalt meg Penrod nagyúr, amikor újból a pulpitushoz lépett. – Köszönjük önnek a beszámolót, Venture nagyúr! Nem hiszem, hogy akadna egyéb megvitatni való ügyünk… – Penrod nagyúr? – szólalt fel Elend. – Igen? – Talán célszerű lenne megtartani a jelölést. A kancellár felhúzta a szemöldökét. – A királyi trónra – emlékeztette Philen. Vin elgondolkodva szemlélte a kereskedőt. Biztos, hogy készül valamire. – Igen – mondta Elend, és ő is Philent figyelte a szeme sarkából. – Annak érdekében, hogy a Nagygyűlés új királyt tudjon választani, jelöléseket kell begyűjteni legalább három nappal a szavazás előtt. Javaslom, hogy most tartsuk meg a jelöltállítást, hogy minél hamarabb magunk mögött tudhassuk a szavazást! A város minden, vezér nélkül eltöltött nappal csak jobban szenved. Aztán szünetet tartott, majd elmosolyodott. – Persze csak ha nem áll szándékukban új király nélkül zárni a hónapot… Jó, hogy leszögezte, még mindig igényt tart a koronára – gondolta Vin. – Köszönjük, Venture nagyúr! Akkor ezt most megejtjük… És pontosan hogyan járjunk el? – A Nagygyűlés minden tagja jelöl valakit, ha kíván – magyarázta Elend. – Annak érdekében, hogy ne legyen túl sok választási lehetőségünk, javaslom, hogy fogjuk vissza magunkat, és csak olyat válasszunk, akiről őszintén és komolyan azt gondoljuk, hogy jó király lesz. Amennyiben
valaki szeretne jelöltet megnevezni, álljon fel, és jelentse be a tagok előtt. Penrod bólintott, és visszament a székéhez. Azonban alighogy helyet foglalt, az egyik szká megszólalt. – Én Penrod nagyurat jelölöm. Erre biztosan számított Elend – gondolta a lány. – Miután kancellárnak jelölte Penrodot. Miért ruházta fel ekkora hatalommal, ha tudta, hogy ő lesz a legnagyobb riválisa a trónért folytatott küzdelemben? A válasz mégis egyszerű volt. Azért, mert Elend szerint Penrod nagyúr volt a legjobb választás a kancellár posztjára. Néha talán túlságosan is tisztességes – tűnődött Vin már nem először. Megfordult, hogy a szká tagokat tanulmányozza, akik Penrodot jelölték. Miért egyesítették erejüket a szkák ilyen gyorsan egy nemes érdekében? Mindez gyanúsan, feltűnően hamar történt. A szkák hozzászoktak, hogy nemesek irányítsák az életüket, és ezt a szokásukat még szabadságukban sem tudták levetkőzni, ragaszkodtak a hagyományos viszonyokhoz. Ebben még a nemeseknél is jobban tisztelték a hagyományokat. Egy Penrodhoz hasonló – nyugodt, méltóságteljes – nagyurat alkalmasabbnak találtak a királyi címre, mint egy szkát. Előbb vagy utóbb ki kell nőniük ebből. Muszáj lesz, ha valaha is olyan nép akarnak lenni, amilyennek Elend szeretné látni őket. A teremben mindenki csendben maradt, mert más jelölt neve nem hangzott el. Néhányan idegesen köhécseltek a hallgatóság között, de még a suttogások is abbamaradtak. Végül Penrod nagyúr maga állt fel. – Én Elend Venture-t jelölöm – hangzott a választása. – Ó… – nyögött fel valaki halkan Vin mögött. A lány megfordult, és Szellőre pillantott. – Mi az? – suttogta. – Kiváló stratégia! – súgta vissza a bábos. – Hát nem látod? Penrod becsületes férfi. Vagy legalábbis annyira becsületes, amennyire egy nemestől kitelik – ami azt jelenti, mindent megtesz azért, hogy becsületesnek tűnjön mások szemében. Elend jelölte Penrodot kancellárnak… …abban a reményben, hogy cserébe Penrod kötelességének fogja érezni Elendet királynak jelölni. Vin megértette. Szerelmére sandított, és mintha halvány mosolyt látott volna az ajkán. Tényleg előre eltervelte a csereberét? Ez a lépés olyan kifinomultnak tűnt, hogy még Szellőnek is a dicsőségére vált volna.
A bábos dicsérően csóválta a fejét. – Nemcsak hogy Elendnek nem kell önmagát jelölnie – amitől kétségbeesettnek tűnt volna –, de így most a Nagygyűlés minden tagja úgy gondolja, hogy az a férfi, akit tisztelnek, akit valószínűleg a királyuknak választottak volna, szívesebben látná a koronát Elend fején. Kiváló! Penrod csendben ült a helyén, a teremben pedig némaság honolt. A lány úgy vélte, a nagyúr azért is jelölte a régi királyt, hogy ne ellenfél nélkül lépjen a trónra. Valószínűleg az egész Nagygyűlés úgy gondolta, Elend megérdemelt még egy esélyt pozíciója visszafoglalására; és egyedül Penrod volt annyira becsületes, hogy hangot adjon ennek az érzésnek. De mi a helyzet a kereskedőkkel? – futott át Vin agyán. – Bizonyára saját tervük van. Elend azt mondta, érzése szerint Philen szervezte meg ellene a szavazást. Maguk közül szeretnének királyt választani, aki megnyitná a városkapukat az őket manipuláló hadúrnak – vagy annak, aki a legtöbbet hajlandó fizetni. A lány alaposan szemügyre vette a nyolc férfiből álló kis csoportosulást, akik felöltőikben – valahogy – még a nemeseken is túltettek, ami a külsőségeket illeti. Úgy tűnt, mindannyian egyetlen ember szeszélyeire hagyatkoztak. Mit agyalt ki Philen? Az egyik kereskedő felszólalni készült, de Philen élesen rávillantotta a tekintetét. A képviselő végül nem állt fel. Philen némán ült, ölében egy nemesi párbajpálcával. Végezetül, mikor már mindenki rá figyelt, lassan felegyenesedett. – Nekem is van jelöltem – mondta. A szká részlegből halk horkantás hallatszott. – Most ki a hatásvadász, Philen? – kérdezte az egyik szká képviselő. – Mondd csak ki bátran, jelöld önmagad! Philen felhúzta az egyik szemöldökét. – Ha tudni akarják, nem magamat fogom jelölni. Vin is értetlenül nézett, és meglátta a zavart Elend szemében is. – Bár nagyra értékelem az irányomban tanúsított érzelmeket – folytatta Philen –, én csupán egy egyszerű kereskedő vagyok. Úgy gondolom, a királyi címet inkább olyannak kellene odaítélnünk, aki nálam sokkal jártasabb ezen a téren. Mondja meg nekem, Venture nagyúr, csak a Nagygyűlés tagjai közül választhatunk jelöltet? – Nem – válaszolta Elend. – A királynak nem kell feltétlenül tagsággal
rendelkeznie a Nagygyűlésben. Én is így foglaltam el a trónt. A király elsődleges szerepe a törvények létrehozása, majd betartatása. A Nagygyűlés csupán egy tanácsadó testület, bizonyos, különféle erőket kiegyenlítő hatalommal. A király maga bárki lehet; igazából a titulust örökölhető intézménynek szántuk. Nem számítottam rá, hogy… bizonyos záradékokat ilyen hamar segítségül fognak hívni. – Hát igen… – zárta le a kérdést Philen ravasz fintorral. – Nos, tehát… Véleményem szerint a címet olyan személy kapja meg, aki már szerzett egy kis tapasztalatot e téren. Olyan ember, aki már megmutatta tudását a kormányzás terén. Így hát én Ashwater Cett nagyurat jelölöm királyunknak. Micsoda? – képedt el Vin, miközben Philen megfordult, és rámutatott valakire a tömegben. Egy férfi levette szká köpenyét, hátratolta a kapucnit, és előbukkant egy felöltő, meg egy szúrós szakállú arc. – Szent ég! – lehelte Szellő. – Ez tényleg ő? – kérdezte a lány hitetlenkedve. A suttogás rögtön elkezdődött a teremben. A bábos bólintott. – Ó, nagyon is ő az. Cett nagyúr személyesen. – Gondolkodott, majd ránézett a lányra. – Azt hiszem, elég nagy bajban vagyunk.
A testvéreim soha nem szenteltek nekem túl sok figyelmet; azt gondolták, a munkám és az érdeklődési köröm nem felel meg egy világhozóval szemben támasztott elvárásoknak. Nem érték fel ésszel, hogy a természet tanulmányozása a vallások helyett milyen sok hasznot hozhat a tizennégy föld lakóinak.
Harminckettedik fejezet
Vin némán, feszülten ült, és tekintetével a tömeget pásztázta. Cett biztosan nem egyedül jött. És akkor meglátta őket. Amikor már tudta, mit keressen. Szkának öltözött katonák kis védelmi vonalat húztak Cett köré. A király nem kelt fel a székéből, de egy fiatal férfi mellette igen. Talán harminc őr – nézelődött tovább a lány. – Arra láthatóan gondolt, hogy ne jöjjön egyedül… de belépni abba a városba, amit éppen ostrom alatt tart? – Ezt merész lépésnek tartotta – olyannak, ami már majdnem az ostobaság határát súrolta. Persze sokan mondták ezt Elend Straff táborában tett látogatásáról is. Viszont Cett nem ugyanabban a helyzetben volt, mint az ifjú király. Ő nem esett kétségbe, nem félt, hogy mindent elveszíthet. Leszámítva azt, hogy kisebb sereggel rendelkezett, mint Straff hadereje, és a kolosszok folyamatosan közeledtek. És ha az öreg Venture tényleg rátenné a kezét a feltételezett atiumkészletre, Cett királyi napjai Nyugaton minden bizonnyal meg lennének számlálva. Talán nem a kétségbeesés üldözte Luthadelbe, de a döntés nem is olyan emberre vallott, aki nyeregben érzi magát. Cett szerencsét próbálni jött. És látszólag élvezettel tette.
Az ellenséges király mosolygott, miközben a terem csendben várt. Mind a tagok, mind a hallgatóság túlságosan meglepődtek ahhoz, hogy megszólaljanak. Végül a hadúr intett néhány álruhás katonájának, akik felemelték a királyt a székével együtt, és a pódiumra szállították. A képviselők suttogtak és megjegyzéseket tettek, segédeik és társaik felé fordultak. Mindenki megerősítést keresett Cett személyazonosságát illetően. A legtöbb nemes némán ült – és ez önmagában is elég megerősítéssel bírt. – Nem ilyennek képzeltem – súgta a lány Szellő fülébe, miközben a katonák felkapaszkodtak a pódiumra. – Senki sem világosított fel róla, hogy nyomorék? – kérdezte a bábos. – Nem csak arról van szó – felelte a ködszerzet. – Nem ünnepi ruhát visel. – A király nadrágot és inget húzott, de nemesi felöltő helyett feslett, fekete kabátot vett fel. – És az a szakáll. Egy év alatt nem növeszthetett ekkora bozontot, biztosan megvolt már neki a Bukás előtt is. – Te csak a luthadeli nemeseket ismerted, Vin – szólt közbe Ham. – A Végső Birodalom hatalmas területet fedett le, sok különböző társadalmi réteggel. Nem mindenki öltözik úgy, mint ahogyan itt szokás. Szellő egyetértőn bólintott. – Cett volt területének legbefolyásosabb nemese, tehát nem kellett aggódnia a hagyományok és az illendőség miatt. Azt tette, amihez kedve szottyant, a helyi nemesség pedig cinkosként követte. Száz különböző udvar létezett száz kis Uralkodóval a birodalomban, és minden területnek megvolt a maga jellemző politikai berendezkedése. Vin visszafordult a pódium felé. Cett a székében ült, és még nem szólt egy szót sem. Végül Penrod feltápászkodott. – Ez váratlanul ért mindnyájunkat, Cett nagyúr. – Remek! – mondta Cett. – Ugyanis ez volt vele a célunk. – Kíván szólni a Nagygyűléshez? – Úgy hiszem, már megtettem. Penrod köhintett egyet, Vin óntól felerősödött hallásával pedig kivette, ahogy a nemesek becsmérlő megjegyzéseket tesznek a „nyugati nemesekre”. – Tíz percet kap, Cett nagyúr – jelentette ki Penrod, majd leült. – Jó. Mert nekem – a fiúval ellentétben – szándékomban áll elmondani, hogy miért érdemes engem királynak választani. – És mi lenne az? – kérdezte az egyik kereskedő képviselő.
– A seregem itt áll az átkozott küszöbötökön! – kiáltott fel Cett nevetve. A Nagygyűlés tagjai meghökkenve pislogtak. – Ez valami fenyegetés, Cett? – kérdezte a trónfosztott király a legnagyobb lelki nyugalommal. – Nem, Venture. Csak őszinteség. Amit ti, központi nemesek elkerülni kívántok mindenáron. A fenyegetés nem más, mint egy feje tetejére állított ígéret. Mit is mondtál ezeknek az embereknek? Hogy a szeretőd Straff torkának szegezte a kését? Ezek szerint arra céloztál, hogy amennyiben nem választanak meg, visszahívod a ködszerzetedet, és utat engedsz a várost elpusztító erőknek? Elend nyakig elvörösödött. – Természetesen nem. – Természetesen nem – ismételte el Cett. Mentegetőzéstől mentes, erőteljes hangon beszélt. – Nos, én nem játszom meg magam, és nem rejtegetek semmit. A seregem itt van, és az a szándékom, hogy bevegyem a várost. Viszont jobban örülnék, ha egyszerűen átadnátok nekem. – Ön, uram, egy zsarnok – jelentette ki Penrod határozottan. – Az meglehet – pillantott a nemesre gőgösen Cett –, hogy zsarnok vagyok, de negyvenezer katonám is van. Ez kétszer annyi, mint amekkora erővel ti a falaitokat véditek. – És mi akadályoz meg bennünket attól, hogy egyszerűen fogságba ejtsük? – tette fel a kérdést az egyik nemes. – Szépen idehozatta magát a karmaink közé. Cett felhördült. – Ha nem térek vissza a táboromba ma este, az utasításaimnak megfelelően a seregem megtámadja és a földdel teszi egyenlővé a várost – bármi áron! Azután Straff serege feltehetőleg őket is elpusztítja, de akkor az már sem nekem, sem nektek nem fog számítani! Mindannyian halottak leszünk. A terem némaságba burkolózott. – Látod, Venture? – vetette oda Cett. – A fenyegetésekkel csodálatosan lehet bánni. – Őszintén azt várja tőlünk, hogy megválasszuk a Belső Uradalom királyának? – Igen, azt. Ide figyelj, fiam! Ha a te húszezredet hozzáadjuk az én negyvenemhez, könnyedén visszaszoríthatjuk Straff támadását a falaknál. Még a kolossz sereggel is elbánhatnánk.
A sutyorgás megint azonnal elkezdődött, Cett pedig felhúzta egyik bozontos szemöldökét, és Elendhez fordult. – Ezek szerint a kolossz seregről nem számoltál be nekik. Az ifjú nem válaszolt. – Nos, hamarosan úgyis megtudják – szólt Cett. – Akárhogy is, nem hiszem, hogy lenne bármi más választásotok, mint hogy engem válasszatok meg királyotoknak. – Ön tisztességtelen – jelentette ki a régi király. – Az emberek többet várnak a vezetőjüktől. – Nem vagyok tisztességes? – kérdezte a jelölt jókedvűen. – És te az vagy? Hadd tegyek fel neked egy egyenes kérdést, Venture! A tanácskozás alatt az allomantáid csillapították a tagok érzelmeit? Elend tartott egy kis szünetet, mielőtt válaszolt volna. Oldalra sandított, Szellőt kereste a szemével. Vin becsukta a szemét. Ne, Elend, ne… – Igen – ismerte be az ifjú. Tindwyl halkan felsóhajtott. – És – folytatta Cett –, elmondhatod-e őszintén magadról, hogy soha nem kételkedtél a képességeidben? Soha nem tűnődtél el, vajon jó király vagy-e? – Véleményem szerint minden vezér elgondolkodik ezen – válaszolta Elend szárazon. – Nos, én nem! – büszkélkedett Cett. – Én mindig is tudtam, arra születtem, hogy másokat irányítsak, és mindig mindent meg is tettem annak érdekében, hogy biztosan hatalmon maradjak. Tudom, mitől vagyok erős, ami azt jelenti, hogy a követőimet is fel tudom ruházni hatalommal. Az ajánlatom a következő: nekem adod a trónt, és átveszem az irányítást. Ti mindannyian megtarthatjátok a pozíciótokat, és a Nagygyűlés azon tagjai, akiknek nincsen titulusuk, tőlem majd kapnak. Továbbá, megtarthatjátok a fejeteket is – ami sokkal kedvezőbb ajánlat, mint amit Straff tenne, ebben biztosak lehettek. Az embereknek kell a munka, én pedig biztosítom, hogy élelemhez jussanak a télen. Minden visszaáll a megszokott kerékvágásba, ahogy annak idején, egy éve volt, mielőtt ez az egész őrület elkezdődött. A szkák dolgoznak, a nemesség pedig végzi a papírmunkát. – Gondolja, hogy erre a régi felállásra vágynak? – kérdezte Elend. – Azok után, hogy sok küzdelem árán elértük a céljainkat, gondolja, hogy
csak úgy megengedem önnek, hogy a népemet újra rabszolgasorba taszítsa? Cett tömött szakálla alatt bazsalygott. – Az a benyomásom, a döntés nem a te kezedben van, Elend Venture. A régi királynak elakadt a szava. – Mindenkivel egyenként kívánok beszélni – szólt oda Cett a Nagygyűlés tagjainak. – Ha megengeditek, beköltözök Luthadelbe néhány emberemmel együtt. Mondjuk egy olyan ötezres kis csapattal – ennyi elég ahhoz, hogy biztonságban érezzem magam, de számotokra nem jelentek veszélyt. Berendezkedek az egyik elhagyatott várban, és a jövő hétig várok a döntésetekre. Ez alatt az idő alatt mindenkivel külön-külön elbeszélgetek, és elmagyarázom… milyen haszonnal jár, ha engem választotok királynak. – Kenőpénz – Elend szinte köpte a szavakat. – Természetesen – hagyta rá Cett. – Megvesztegetem a város összes lakóját, de a legnagyobb haszon az így elnyert béke lesz! Olyan előszeretettel aggatsz mindenre valamilyen elnevezést, Venture. „Rabszolgák”, „fenyegetés”, „becsületes”. A „megvesztegetés” csak egy szó a sok közül. Ha más szemszögből tekintünk rá, akkor a „megvesztegetés” is csak egy a feje tetejére állított ígéretek közül. – A hadúr önelégülten mosolygott. A tagok csendben figyeltek. – Akkor tehát szavazzuk meg, hogy beengedjük-e a városba? – kérdezte Penrod. – Ötezer katona túl sok – szólalt meg az egyik szká képviselő. – Egyetértek – csatlakozott Elend. – Szó sem lehet róla, hogy egy ilyen nagy létszámú idegen haderő betegye a lábát Luthadelbe. – Egyáltalán nem tetszik az ötlet – mondta egy másik gyűléstag is. – Micsoda? – értetlenkedett Philen. – Egy uralkodó a város falain belül kevésbé veszélyes, mint ha kívülről leselkedik ránk, nem gondolják? Mellesleg Cett mindnyájunknak címet ígért. Ezen a társaság ismét eltűnődött. – Miért nem adjátok ide a koronát most rögtön? – egyezkedett tovább Cett. – Nyissátok meg a kapukat a seregem előtt! – Azt nem lehet! – vágta rá Elend azonnal. – Addig nem, amíg nincs királyunk, vagy amíg nem kap egyhangú felhatalmazást a mai tanácskozáson. Vin mosolygott. Egyhangú felhatalmazás nem születhet meg addig, míg
Elend tagja a Nagygyűlésnek. – Badarság! – hördült fel Cett, de volt annyira udvarias, hogy nem becsmérelte tovább a törvényhozó testületet. – Akkor legalább hadd költözzek be a városba! Penrod bólintott. – Ki engedélyezi, hogy Cett nagyúr a városban tartózkodjon, mondjuk… úgy ezer katonával? Tizenkilenc képviselő feltartotta a kezét. Elend természetesen nem tartozott közéjük. – Akkor ezzel megvolnánk – jelentette ki Penrod. – Két hétre visszavonulunk. Nem hiszem el, hogy ez történik! – gondolta Elend. – Arra számítottam, meggyűlik a bajom Penroddal és Philennel. De hogy pont az egyik zsarnokkal, aki a városunkat fenyegeti? Hogy tehették ezt? Hogy vehették egyáltalán fontolóra a javaslatát? Megragadta Penrod karját, amikor az idős férfi megfordult, hogy lesétáljon a pulpitusról. – Ferson – szólította meg halkan a képviselőt –, ez őrültség! – Meg kell fontolnunk ezt a lehetőséget is, Elend. – Fontolóra veszi, hogy eladja a város lakosságát ennek a zsarnoknak? Penrod arca fagyossá vált, és lerázta magáról Elend karját. – Figyelj, fiú! – mondta halkan – Jó ember vagy, de mindig is túl sokra tartottad az álmokat. Könyvekkel és filozofálgatással töltötted az idődet – én viszont politikai csatározásokkal, amiket az udvar tagjaival folytattam. Te értesz az elméletekhez; én értek az emberekhez. Megfordult, és a hallgatóság felé biccentett. – Nézd meg őket, fiam! Halálra vannak ijedve. Mire mennek az álmaiddal, miközben éheznek? Szabadságról és igazságról szónokolsz, miközben két sereg készül lemészárolni a családjaikat. Majd visszafordult a régi királyhoz, és mélyen a szemébe nézett. – Az Uralkodó rendszere nem volt tökéletes, de az emberek legalább biztonságban éltek. Ma már ezt sem mondhatjuk el magunkról. Az álmaiddal nem győzheted le az ellenséget. Lehet, hogy Cett zsarnok, de ha választanom kell Cett és Straff között, én az előbbi mellett döntenék. Valószínűleg már hetekkel ezelőtt átadtuk volna neki a várost, ha te nem
állsz az utunkba. Azzal a nagyúr odabiccentett beszélgetőtársának, majd megfordult, és csatlakozott az induláshoz készülődő nemesekhez. Elend szóhoz sem jutott. „Láttuk azt a furcsa jelenséget, ami a Végső Birodalomból kiszakadó, függetlenedni vágyó lázadó csoportokkal kapcsolatos – jutott eszébe Ytves Forradalmi tanulmányok című munkájának egy részlete. – Az Uralkodónak a legtöbb esetben szükségtelen volt katonákat küldeni a lázadók leverésére. Mire hadai megérkeztek, a csoportok magukat döntötték meg. Úgy tűnik, a lázadóknak sokkal nagyobb munkába került elfogadni az átmenettel járó káoszt, mint a korábban megismert zsarnokságot. Örömmel fogadták vissza a hatalmat – még az elnyomó hatalmat is –, mivel ez kevesebb fájdalommal járt, mint a bizonytalanság.” Vin és a többiek odamentek hozzá a pódiumra, majd a lány vállán nyugtatva karját némán figyelte, ahogy az emberek lassan elszállingóznak a teremből. Cett néhány képviselő gyűrűjében ült, és találkozókat beszéltek meg. – Nos – szólalt meg Vin nagyon halkan –, azt legalább megtudtuk, hogy ködszerzet. Elend a lány szemébe nézett. – Allomanciát éreztél az irányából? Kedvese megrázta a fejét. – Nem. – Akkor honnan tudod? – Nézz csak rá! – magyarázta, és a kezével a férfi felé intett. – Úgy tesz, mintha nem tudna járni; ezzel biztos, hogy el akar fedni valamit. Mert mi is lehetne ártalmatlanabb egy nyomoréknál? Tudsz ennél jobb módot arra, hogy elrejtsd ködszerzet mivoltodat? – Vin, kedvesem! – szólt közbe Szellő. – Cett gyermekkora óta nyomorék, amikor is egy betegségben lebénultak a lábai. Nem ködszerzet. A lány felhúzta az egyik szemöldökét. – Ez a legjobb fedőtörténet, amit valaha hallottam. A bábos vadul forgatta a szemét, de Elend csak mosolygott. – Most mi legyen, Elend? – kérdezte Ham. – Nyilvánvaló, hogy nem intézhetjük ugyanúgy a dolgainkat, miután Cett itt ragadt a városban. A másik bólintott. – Terveket kell készítenünk. Elkezdjük… – Félbehagyta mondandóját,
mert egy fiatalember kilépett Cett kíséretéből és elindult Luthadel régi királya felé. Ő volt az, aki korábban az ellenség mellett ült. – Cett fia – suttogta Szellő. – Gneorndin. – Venture nagyúr – üdvözölte a trónörökös Elendet egy apró meghajlással. Körülbelül Kobolddal lehetett egyidős. – Apám tudni szeretné, mikor óhajt vele találkozni. Elend összeráncolt homlokkal válaszolt. – Nem áll szándékomban azon Nagygyűléstagok közé tartozni, akik csak arra várnak, hogy Cett megvesztegesse őket, kislegény. Mondd meg az apádnak, hogy nincs mit megvitatnunk egymással! – Valóban? – kérdezte a fiú. – És a nővérem? Akit elrabolt? Az ifjú Venture dühösen válaszolt. – Te is tudod, hogy ez nem így történt. – Apám azért mégiscsak szeretné megbeszélni ezt az ügyet – ragaszkodott az álláspontjához Gneorndin, aztán barátságtalan pillantást vetett a lányrabló allomanta felé. – Ráadásul azt is gondolja, hogy egy tárgyalás a város legjobb érdekeit szolgálná. Straff-fel a táborában találkozott – ne mondja, hogy nem hajlandó fogadni Cettet a saját városában, felség! Elend ezen elgondolkodott. Söpörd félre az előítéleteidet! – javasolta önmagának. – Muszáj beszélned ezzel az emberrel, ha másért nem, hát azért, mert talán megtudsz valami fontosat. – Rendben – határozta el magát. – Találkozom vele. – Vacsora, mondjuk egy hét múlva? – kérdezte Gneorndin. Venture kurtán bólintott.
Mivel azonban én találtam rá Alendire, fontos lett a személyem. Leginkább a világhozók számára.
Harmincharmadik fejezet
Vin a hasán fekve, fejét összefont karján nyugtatva tanulmányozott egy papírlapot. Az elmúlt napok zűrzavaros eseményei után meglepő módon megkönnyebbüléssel töltötte el, hogy visszatérhet a jegyzeteihez. Azért a kutatásnak is megvoltak a saját nehézségei. Egy részének legalábbis. Újra itt a Mélység. Még ha nagyon ritkán is csap le a köd, mindenesetre kezd újra ellenségessé válni. Ez pedig azt jelenti, hogy a Korok Hőse ismét eljön, nem igaz? Valóban hitt abban, hogy ő maga lehet a Korok Hőse? Nevetségesnek tűnt, ha jobban belegondolt. Mégis: hallotta a lüktetést, és látta a fantomot a ködben… És az az éjszaka, egy évvel ezelőtt, amikor szembeszállt az Uralkodóval? Amikor valamilyen érthetetlen módon beszippantotta a ködöt és úgy égette, mintha csak fém volna? Ennyi nem elég! – győzködte magát. – Egy megmagyarázhatatlan esemény – amit azóta sem tudtam megismételni – még nem jelenti azt, hogy valami mitológiai Megváltó lennék. Igaziból nem is ismerte a Hősről szóló összes történetet. A napló szerint egyszerű családból származott, de ez többé-kevésbé minden szkára igaz a Végső Birodalomban. Állítólag nemesi vér is csörgedezett az ereiben, de ezzel sem ment sokra, hiszen ilyen alapon a város összes félvére szóba jöhetett. Sőt, le merte volna fogadni, hogy a legtöbb szká rendelkezett egy
vagy több titkolt nemesi felmenővel. Felsóhajtott, és megrázta a fejét. – Kisasszony? – kérdezte OreSeur, és a gazdájához fordult. Felállt egy székre, mellső tappancsaival megtámaszkodott az ablakon, és kinézett a városra. – Próféciák, legendák, jóslatok. – Vin a jegyzetekkel teleírt papirosra csapott. – Mi értelme? Hogy tudtak a terrisiek hinni ezekben? Nem arra van a vallás, hogy hasznos dolgokat tanítson? OreSeur leült hátsó lábaira a széken. – Mi lehet hasznosabb, mint tudást szerezni a jövőről? – Ha tényleg lenne valami célravezető ezekben az irományokban, egyetértenék. De még a napló is elismeri, hogy a próféciáknak számos különböző magyarázata létezik. Mi haszna az olyan ígéreteknek, amiket ennyire szabadon lehet értelmezni? – Ne vessen el egy hitrendszert csak azért, mert nem érti, kisasszony! A lány felszisszent. – Mintha csak Sazedet hallanám! Agyam egy része hajlik azt hinni, hogy ezeket a jóslatokat és legendákat olyan papok találták ki, akik csak így tudtak megélhetéshez jutni. – Csak egy része? – kérdezte a kandra csodálkozva. Vin elgondolkozott, majd bólintott. – Agyam azon része, ami az utcán nőtt fel, ami minden mögött megtévesztést sejt. – Ez a rész nem akarta elfogadni azokat a dolgokat sem, amiket a lány érzett. A lüktetés egyre erősebben jelentkezett. – A jóslatok nem feltétlenül a megtévesztést szolgálják, kisasszony – magyarázta OreSeur. – De sok esetben még csak nem is a jövővel kapcsolatos ígéretek. A jóslat sokszor egyszerűen csak a remény egyfajta kifejeződése. – Mit tudsz te ezekről? – kérdezte a ködszerzet csak úgy mellékesen, miközben félretette a papírlapot. Egy pillanatra csend ereszkedett közéjük. – Természetesen semmit, kisasszony – válaszolta végül a kandra. Vin a kutyájához fordult. – Sajnálom, OreSeur! Nem akartalak… Tudod, mostanában gyakran elkalandoznak a gondolataim. Lüktetés. Lüktetés. Lüktetés…
– Nem kell bocsánatot kérnie, kisasszony – nyugtatta a gazdáját a lény. – Hiszen csak egy kandra vagyok. – De akkor is érző lény – erősködött a lány. – Még ha kutyaszagú is a leheleted. OreSeur elmosolyodott. – Ön választotta ezeket a csontokat, kisasszony. Akkor viselnie kell a következményeket. – Bizonyára a csontok is tehetnek róla – válaszolta Vin, és közben felegyenesedett –, de nem hiszem, hogy az a sok döghús, amit felfalsz, segítene a dolgon. Őszintén mondom, be kell szereznünk néhány mentalevelet, amit néha elrágcsálhatsz. OreSeur felhúzta az egyik szemöldökét. – És nem gondolja, kisasszony, hogy mindenki felfigyelne egy illatozó pofájú kutyára? – Csak azok, akik a közeljövőben csókot kapnak tőled – ugratta a lány, majd visszafordult az íróasztalán magasodó papírhalomhoz. A kandra halkan kuncogott a maga kutya módján, aztán ő is folytatta a város tanulmányozását. – Végeztek már a bevonulással? – kérdezte a ködszerzet. – Igen, kisasszony. Még innen is nehezen látom, de úgy tűnik, Cett nagyúr jó sok szekérrel érkezett. – Ez Allrianne apjára vall – jegyezte meg Vin. – Annak ellenére, amit összepanaszkodott a seregben tapasztalható életkörülményekről, fogadni mernék, hogy Cett igenis szeret kényelemben élni még az utazása során is. OreSeur bólintott. A lány megfordult, nekidőlt az asztalának, a kutyát nézte, és egy korábbi mondata járt a fejében. A remény egy kifejeződése… – A kandráknak is van vallásuk, ugye? – kérdezett rá Vin. A lény hirtelen megfordult. A mozdulat felért egy válasszal. – Az őrzők tudnak róla? – faggatózott tovább a lány. A kandra a hátsó lábain állva az ablakpárkánynak támaszkodott. – Jobb lett volna, ha tartom a számat. – Ne félj – nyugtatta meg Vin –, nem árulom el a titkodat! Azt viszont nem értem, miért kell ennek még most is titokban maradnia. – Ez is egy kandra dolog, kisasszony. Senki más nem találná érdekesnek. – Dehogynem! – ellenkezett a lány. – Hát nem látod, OreSeur? Az
őrzők úgy hiszik, hogy az Uralkodó az utolsó önálló vallást is elpusztította évszázadokkal ezelőtt. Ha viszont a kandráknak sikerült a sajátjukat életben tartani, az azt jelenti, hogy az Uralkodó egyházak feletti uralma a Végső Birodalomban mégsem terjedt ki minden vallásra. Biztos vagyok benne, hogy ez jelentőséggel bír. A szolgája félrebiccentette a fejét, úgy gondolkozott. Mintha eddig ez nem jutott volna az eszébe. Az egyházak feletti uralma mégsem terjedt ki minden vallásra? – futott át Vin agyán újból, és egy kicsit maga is meglepődött a kiejtett szavakon. – Szent Uralkodó! – kezdek Sazed és Elend módjára gondolkozni. Túl sok kutatómunkát végzek mostanában. – Akárhogy is, kisasszony – vágta félbe gondolatait a kandra –, örülnék, ha nem említené ezt a dolgot őrző barátainak. Valószínűleg kényelmetlen kérdésekkel zaklatnának. – Ők már csak ilyenek – értett egyet a lány egy biccentés kíséretében. – Egyébként a te néped milyen jóslatokban hisz? – Nem hiszem, hogy jó lenne, ha tudná, kisasszony. Vin elmosolyodott. – Az emberek hatalmának megdöntéséről szólnak, ugye? OreSeur leült, a lány pedig szinte látta, amint a kutyaarc elvörösödik. – A népem… már nagyon hosszú ideje él a szerződés szerint, kisasszony. Tudom, nehéz megérteni, miért hódolunk be ennek a tehernek, de szükségesnek találjuk. Ugyanakkor álmodozunk arról a napról, amikor mindez elmúlik. – Amikor minden emberi lény a ti alattvalótok lesz? – kérdezte Vin. OreSeur elfordította a tekintetét. – Amikor már egy sem él közülük, ha hallani akarja az igazságot. – Hűha! – A jóslatokat nem szó szerint kell érteni, kisasszony – magyarázta a kandra. – Hasonlatok, a remény szikrái. Vagy legalábbis én mindig annak tekintettem őket. Talán a terrisi jövendölések nem ugyanilyenek? Annak a meggyőződésnek a kifejeződései, hogy ha a nép bajba kerülne, az isteneik küldenének egy Hőst, aki megvédi őket. Ebben az esetben a homályos fogalmazás szándékos és ésszerű. A jóslatok soha nem egy bizonyos emberről szóltak, hanem sokkal inkább egy általános érzés leírására szolgáltak. Egy általános remény leírására. Ha a próféciák nem konkrét dolgokról beszélnek – gondolta Vin –,
akkor miért érzek mégis erős lüktetést a fejemben? Hagyd abba! Túl hamar vonsz le következtetéseket. – Amikor már egy ember sem maradt életben – ismételte a kandra szavait. – És hogyan fogunk meghalni? A kandrák irtanak ki bennünket? – Természetesen nem – válaszolta OreSeur. – Tiszteletben tartjuk a szerződést, még a vallásunkban is. A történetek szerint az emberek egymással fognak végezni. Az emberi faj maga a Rombolás, míg a kandrák a Megóvás. Úgy hiszem, az emberek… igazából azért vannak, hogy elpusztítsák a világot. És ehhez a kolosszokat fogják felhasználni. – Mintha valójában sajnálnád őket – jegyezte meg a ködszerzet meglepve. – A kandrák nem becsülik alá a kolosszokat, kisasszony – magyarázta OreSeur. – Több dolog is összeköt minket: mindkét nép tudja, milyen szolgaként élni, mindkét nép a Végső Birodalom számkivetettje, és mindkét nép… A kandra nem folytatta. – Mi az? – kérdezte a lány. – Ha lehet, nem mondanék többet! – kért engedélyt a kutya. – Már így is túl sokat árultam el. Kibillentett az egyensúlyomból, kisasszony. Vin megvonta a vállát. – Mindenkinek megvan a maga titka… – Az ajtó felé pillantott. – Bár van még valami, amit mindenképpen ki kell derítenem. A kutya leugrott a székéről, és követte gazdáját, aki kilépett a szobából. Valahol a palotában ebben a pillanatban is kémkedik valaki – gondolta a lány. Már így is túl sokáig kényszerült figyelmen kívül hagyni ezt a tényt. Elend mélyen belenézett a kútba. A sötét lyuk – ami széles peremével számos szkának nyújtott segítséget – egy hatalmas, tátott szájra emlékeztette, ami éppen az ő lenyelésére készült. A férfi oldalra pillantott, ahol Ham több gyógyítóval tárgyalt. – Először akkor tűnt fel, amikor olyan sokan kerestek fel minket hasmenéssel és hasi fájdalmakkal – mesélte az egyik gyógyító. – A tünetek szokatlanul erősen jelentkeztek, uram. Már… bele is haltak néhányan a kórba. A martalóc a homlokát ráncolva Elendre nézett.
– Minden beteg erről a környékről való – folytatta a gyógyító. – És ebből, vagy a szomszéd téren álló kútból húzta a vizet. – Szóltak erről Penrod nagyúrnak és a Nagygyűlésnek? – kérdezte Elend. – Ööö, nem, uram. Úgy gondoltuk, hogy ön… Már nem én vagyok a király – gondolta Elend. Viszont hangosan nem volt képes kimondani a szavakat. Legalábbis nem ennek az embernek, akinek segítségre volt szüksége. – Majd intézkedem – ígérte egy sóhaj kíséretében. – Most pedig térjen vissza a betegeihez! – Már szinte teljesen tele van velük a kórház, uram. – Akkor vegyék birtokba az egyik megüresedett nemesi kúriát – adta ki az utasítást a volt király. – Akad bőven ilyen. Ham, küldj néhány őrt is, akik segítenek a betegek cipelésében és az épület előkészítésében! A barátja bólintott, és magához intett egy palotaőrt. Meghagyta, hogy szedjen össze húsz szolgálatban lévő katonát a palotából, és kísérjék el a gyógyítót. A férfi mosolygott, megkönnyebbültnek látszott, és meghajolt Elend előtt, amikor az elindult. A keménykötésű martalóc követte a barátját, és csatlakozott hozzá a kút mellett. – Véletlen egybeesés? – Aligha – vágta rá a fiatalember, miközben ujjaival izgatottan a kút peremét markolászta. – A kérdés csak az, melyikük mérgezte meg. – Cett még csak most ért be a városba – gondolkodott hangosan Ham, és az állát vakargatta. – Bár könnyen előre küldhetett néhány katonát, akik lopva beletették a mérget. – Inkább tűnik olyan húzásnak, ami az apámra vall – jelentette ki Elend. – Ezzel tovább fokozhatja a feszültségünket, és visszaadja, hogy a bolondját járattuk vele a táborában. Továbbá, ott van neki az a ködszerzet is, aki minden gond nélkül beletehette a kútba a mérget. Ugyanakkor Cetttel is megtörtént ugyanez – amikor Szellő megmérgezte a vízkészletét, még mielőtt elérte a várost. Elend a fogait csikorgatta. Sehogy sem lehet megtudni, ki áll a támadás mögött. Akárhogy is, a mérgezett kutak gondot jelentettek. Persze akadt még kút ezeken kívül a városban, de azok is ugyanilyen sebezhetőek. Elképzelhető, hogy az embereknek a folyóból kell nyerniük a vizet, ám az még annál is
egészségtelenebb. Zavaros és szennyezett mind a seregek szemetétől, mind a város piszkától. – Állítsatok őröket ezek köré a kutak köré! – adta ki az utasítást a volt király, és intett a kezével. – Deszkázzátok be a nyílásokat, tegyetek ki figyelmeztető táblákat, majd szóljatok a gyógyítóknak, hogy különös gonddal figyeljenek az esetleges újabb megbetegedésekre. Egyre jobban szorul a hurok a nyakunk körül – fortyogott, miközben az allomanta bólintott az utasításokra. – Ha ilyen iramban haladnak a dolgok, még jóval a tél vége előtt megadjuk magunkat. A kései vacsora után – ahol néhányan a megbetegedett szolgákról beszéltek, ami aggodalommal töltötte el – Vin megjelent a lakosztályban, hogy megnézze Elendet, aki éppen akkor tért vissza Hammel a városból. Ezek után a ködszerzet és OreSeur folytatták eredeti küldetésüket: meg akarták találni Docksont. A palota könyvtárában akadtak rá. A szoba egykoron Straff személyes dolgozószobája volt; valami miatt Elend lenyűgözőnek találta a helyiség új rendeltetését. Ami a lányt illeti, ő közel sem találta a könyvtár elhelyezkedését annyira lenyűgözőnek, mint a tartalmát. Vagyis inkább annak hiányát. Bár a terem falain polcok sorakoztak, szinte mindegyiken látszott a fiatalember által elkövetett fosztogatás nyoma. A könyvsorokat üres foltok tarkították, a hézagok pedig egyre csak nőttek, mintha egy ragadozó szép lassan egyre jobban megritkított volna egy csordát. Vin mosolygott. Bizonyára nem kellene sokáig várnia, hogy Elend minden könyvet kilopjon a kicsi könyvtárból. Felcipelné a köteteket a dolgozószobájába, majd feledékenyen letenné az egyik kupac tetejére – látszólag persze azért, hogy visszavigye. Mindezek ellenére még mindig nagy számban akadt itt könyv; főkönyvek, kimutatások, és pénzügyi feljegyzések; olyan dolgok, amelyeket Elend általában unalmasnak talált. Dockson épp a könyvtári íróasztalnál ült, és egy főkönyvbe írt. Észrevette a lány érkezését és mosolyogva rápillantott, de aztán folytatta a jegyzetelést – egyértelműen látszott, hogy nem akarta elveszíteni a fonalat. Vin megvárta, hogy befejezze, OreSeur pedig szintén türelmesen ült a lábánál. A csapat összes tagja közül Dox változott a legtöbbet az elmúlt egy év
során. A lánynak eszébe jutott az első benyomása a férfiról, még Camon búvóhelyén. Dockson volt Kelsier jobbkeze, a vezér „megfontolt” társa. Mégis, mindig egy leheletnyi derű lengte körbe a férfit – éreztette, hogy élvezi a komoly férfi szerepét. Nem elnyomta Kelsiert, hanem inkább kiegészítette. Kelsier azonban meghalt. Milyen nyomot hagyott ez a barátján? Nemesi öltönyben ült, mint mindig – és az összes bandatag közül ő festett legjobban öltönyben. Ha levágná a pofaszakállát, senki nem mondaná meg róla, hogy nem egy született nemes, egy gazdag, magas rangú udvari ember, hanem csak egy középkorú úr, aki egész életében árukkal kereskedett egy nagynevű ház beosztottjaként. A főkönyvébe körmölt valamit, de mindig is ezt tette. Még most is a felelősségteljes tag szerepét játszotta a csapatban. Akkor hát mi változott meg? Ugyanaz az ember volt, ugyanazokat a dolgokat tette. Csak valahogy mást érzett az ember körülötte. A nevetés eltűnt; a hóbortos nevetésekből áradó csendes élvezet. Kelsier nélkül a kimért Docksonból egy unalmas figura lett. És Vinnek ez tűnt fel. Meg kell történnie – gondolta mosolyogva, miközben a férfi letette a tollát és intett a lánynak, hogy foglaljon helyet. Vin leült, a kutyája követte, majd megállt gazdája széke mellett. Dockson az ebet nézte, és enyhén megrázta a fejét. – Micsoda figyelemre méltó, idomított jószág ez, Vin! Nem hiszem, hogy láttam valaha is hozzá foghatót… Tudja? – tűnődött a lány aggódva. – Vajon egy kandra felismerne egy másik, kutyává alakult kandrát? Nem, ez lehetetlen. Máskülönben OreSeur már megtalálta volna a betolakodót, így inkább csak elmosolyodott, és meglapogatta kutyája fejét. – Van egy jó idomító a piacon. Megtanítja a kutyáknak, hogyan vigyázzanak például a kisgyerekekre, és hogyan tartsák távol őket a veszélytől. Dockson bólintott. – Szóval, van valami célja a látogatásodnak? Vin megvonta a vállát. – Már nem szoktunk beszélgetni, Dox. A férfi mocorogni kezdett a székében. – Talán nem ez a legjobb alkalom a beszélgetésre. Fel kell készülnöm
arra az esetre, ha az udvari pénzügyeket valaki más veszi át, ha netán Elend ellen szavaznának. Egy kandra képes lenne főkönyvet vezetni? – tűnődött a lány. – Igen. Képesek lennének – felkészítenék őket. – Ne haragudj! – szabadkozott. – Nem szeretnélek zavarni, de Elend is olyan elfoglalt mostanában, és Sazednek is megvan a maga dolga… – Semmi baj – fújta Dockson. – Tudok szakítani néhány percet. Mi nyomja a lelked? – Nos, emlékszel arra a beszélgetésünkre, még a Bukás előtt? A férfi felhúzta a szemöldökét. – Melyikre? – Tudod… arra, amikor a gyerekkorodról beszéltél. – Ó! – bólogatott a hivatalnok. – Igen, mi van vele? – Nos, még mindig ugyanúgy vélekedsz? Dockson elgondolkodott és az ujjaival az asztal tetejét ütögette. Vin várt, próbálta nem kimutatni a feszültségét. A kérdéses beszélgetés kettejük közt zajlott, és a férfi akkor beszélt először arról, mennyire gyűlöli a nemeseket. – Azt hiszem, nem – válaszolta Dockson. – Már nem. Kel mindig azt hangoztatta, hogy túl sokra tartod a nemeseket, Vin. De a vége felé még őt is megingattad ezen a téren. Nem, nem hiszem, hogy a nemesi réteget teljesen el kellene pusztítani. Nem mindannyian szörnyetegek, ahogy azt egykoron feltételeztük róluk. Vin fellélegzett. Nemcsak, hogy tudott a beszélgetésről, még a megvitatott kérdések részleteire is emlékezett. Kettesben voltak azon a napon. Ez pedig csak azt jelentheti, hogy nem lehet kandra… vagy mégis? – Elendről van szó, ugye? – kérdezte Dockson. A lány megvonta a vállát. – Gondolom. – Tudom, hogy szeretnéd, ha jobban kijönnénk egymással, Vin. De mindent összevetve, szerintem egészen jól megértjük egymást. Rendes ember; ezt elismerem. Vezetőként van egy-két hiányossága: nem elég merész és nem elég erős az egyénisége. Nem úgy, mint Kelsiernek. – De – folytatta Dockson – nem szeretném végignézni, ahogyan elveszíti a trónt. Nemesi származása ellenére tisztességesen bánt a szkákkal.
– Nagyon jó ember, Dox – lehelte Vin. A férfi elfordította a tekintetét. – Tudom. De… minden alkalommal, amikor beszélek vele, Kelsiert látom a válla mögött, amint a fejét rázza. Tudod te, milyen régóta álmodoztunk az uralkodó megdöntéséről? A többi bandatag azt hitte, Kel terve csak egy újabb fellángoló szenvedély – valami, amivel a Bugyrokban kezdett el foglalkozni. De ez korábban kezdődött, Vin. Sokkal korábban… Mindig gyűlöltük a nemeseket, Kel és én. Amikor fiatalok voltunk és az első munkáinkat tervezgettük, meg akartunk gazdagodni – de fájdalmat is akartunk nekik okozni. Fájdalmat azért, amiért olyan dolgoktól fosztottak meg, amihez nem lett volna joguk. Engem a szerelmemtől… Kelsiert az anyjától… Minden egyes ellopott érme, minden holtan összerogyó nemes egy sötét sikátorban – ez volt a mi hadüzenetünk! Így büntettük őket! Vin némán ült. Pontosan az ilyen történetek, egy kísértetjárta múlt emlékei voltak azok, amik miatt egy kicsit mindig kényelmetlenül érezte magát Kelsier társaságában – és annak az embernek a társaságában, akivé a Túlélő nevelni akarta őt. Ez volt az az érzés, amitől mindig megtorpant még akkor is, amikor az ösztönei azt súgták, hogy menjen és késekkel felfegyverkezve adja meg a méltó büntetést Straffnek és Cettnek az éjszakában. Docksonban is megvolt valami ebből a keménységből. Kel és ő nem születtek gonosz embereknek, de bosszúszomjas természetüket nem tagadhatták le. Az elnyomás olyan mértékben változtatta meg őket, hogy nincs az a béke, megújulás, vagy megtorlás, ami ez alól feloldozást adhatna. Dockson megrázta a fejét. – És akkor az egyiket trónra ültetjük. Nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy Kel mennyire haragudna, ha tudná, engedtem Elendet a trónra ülni, akármilyen jó ember is. – Kelsier megváltozott a végén – szólt halkan Vin. – Te is mondtad, Dox. Tudod, hogy megmentette Elend életét? A férfi megfordult, és csodálkozva kérdezte: – Mikor? – Azon az utolsó napon – idézte fel lány az eseményeket. – Az inkvizítorral folytatott küzdelem során. Kel megvédte Elendet, aki az én keresésemre indult. – Biztos azt hitte, az egyik fogvatartott.
A lány a fejét rázta. – Ismerte, és tudta, hogy szeretem. A végén már ő is elfogadta, hogy egy jó embert érdemes megvédeni, akárkik is a szülei. – Ezt nehezen fogadom el, Vin. – Miért? Dockson mélyen a lány szemébe nézett. – Mert ha elfogadom, hogy Elendet nem terheli felelősség azért, amit a népe az enyéim ellen elkövetett, akkor azt is el kell fogadnom, hogy én viszont szörnyeteg vagyok azok miatt a cselekedetek miatt, amiket az ő társaival tettem. Vin megborzongott. Abban a pillanatban megértette az igazságot a férfi átváltozása mögött. Látta, amint elhal a nevetése. Látta az elkövetett bűnöket. A gyilkosságokat. Nem ő a kandra. – Kevés örömöm van ebben a kormányban, Vin – tette hozzá a férfi halkan. – Mert tudom, mi mindent kellett megtennünk a felállításáért. És az a helyzet, hogy újra megtenném. Azzal nyugtatom magam, hogy azért, mert hiszek a szkák szabadságában. Azonban éjszakánként még most is azért fekszem éberen, mert csendben örülök annak, amit elkövettünk korábbi vezetőink ellen. A társadalmi rendjük felbomlott, az istenük halott. Megkapták a magukét. Vin bólintott. A férfi lesütötte a szemét, mint aki szégyenkezik. A lány ritkán látott efféle érzelmet tükröződni bandatársa arcán. Úgy tűnt, nincs már egyéb mondanivalójuk egymás számára. Dockson némán ült a helyén, mikor ő kiment a szobából. A férfi még a tolláról és a főkönyvről is elfeledkezett. – Nem ő az – jelentette ki Vin. A palota egyik kihalt folyosóján lépdelt, és megpróbálta kiűzni fejéből Dox kísérteties hangját. – Biztos benne, kisasszony? – érdeklődött OreSeur. A lány bólintott. – Emlékezett arra a beszélgetésre, ami közte és köztem zajlott még a Bukás előtt. OreSeur egy pillanatig csendben várt, majd megszólalt. – Kisasszony – szólalt meg végül –, a fajtám tagjai nagyon alaposan fel
tudnak készülni. – Tudom, de hogy tudhatna egy ilyen eseményről? – Gyakran kikérdezzük az illetőt, mielőtt átvesszük a csontját, kisasszony. Többször is találkozunk vele, különböző helyszíneken, és megtaláljuk a módját, hogy beszéljen az életéről. A barátaival és ismerőseivel is elcsevegünk. Említette valakinek is ezt a beszélgetést Docksonnal? Vin megállt, hogy a folyosó kőfalának dőljön. – Talán Elendnek – ismerte el. – Azt hiszem, Sazednek is beszéltem róla, rögtön az eset után. De ennek már majdnem két éve. – Akár ennyi is elég lehet, kisasszony – mondta OreSeur. – Nem tudhatunk meg mindent egy emberről, de mindent megteszünk, hogy az ehhez hasonló részletekről tudomást szerezzünk – magánbeszélgetésekről, titkokról, bizalmas adatokról – annak érdekében, hogy előhozakodjunk velük a megfelelő pillanatban, és a személyünk így megerősítést nyerjen. A ködszerzet összeráncolt homlokkal figyelt. – Vannak más módszerek is – folytatta a kandra. – Vonakodok kifejteni, mert nem kívánom, hogy maga elé képzelje szenvedő barátai arcát. Ugyanakkor bevett szokás a gazdáink részéről – akik valójában a gyilkosságot elkövetik –, hogy megkínozzák áldozataikat, hogy bizonyos információkat kiszedjenek belőlük. Vin behunyta a szemét. Dockson annyira valódinak tűnt… a bűntudat, a viselkedése… ezt nem lehet utánozni. Vagy mégis? – A fenébe! – suttogta, majd kinyitotta a szemét. Megfordult, és sóhajtozva kinyitotta az egyik ablak fatábláit. Kint már besötétedett, és a köd a szokásos módon fodrozódott, mikor a kőpárkánynak hajolva lenézett két emelet magasról a belső udvarra. – Dox nem allomanta – mondta. – Hogy tudhatnám meg biztosan, hogy ő-e a kandra vagy nem? – Nem tudom, kisasszony – vallotta be OreSeur. – Ez sosem megy könnyen. A lány némán álldogált. Végül szinte öntudatlanul kihúzta füléből a bronz fülbevalót – anyja ajándékát –, és az ujjai közt morzsolgatva figyelte, amint visszaveri a fényt. Valaha ezüsttel volt bevonva, de már szinte teljesen lekopott róla. – Gyűlölöm – szólalt meg egy kis idő után nagyon halkan. – Mit, kisasszony?
– Ezt a… bizalmatlanságot. Gyűlölöm, hogy gyanakszom a barátaimra. Azt hittem, már feltétel nélkül megbízhatok bennük. Mintha egy kést forgatnának bennem, és minden alkalommal egyre mélyebbre tolnák, amikor valamelyik bandataggal találkozom. OreSeur a hátsó lábain ült gazdája mellett, és félrecsapta a fejét. – De, kisasszony, néhányukról már sikerült kideríteni, hogy nem kandrák. – Igen – ismerte el Vin. – Ám ezzel csak leszűkítettem a lehetőségeket – és egyre közelebb kerülök az igazsághoz: megtudom, melyikük halott. – És ez a tudás nem jó dolog? A lány a fejét ingatta. – Azt szeretném, ha egyikükről sem derülne ki, OreSeur. Nem akarok bizalmatlan légkört, nem akarom megtudni, hogy igazunk volt… A kandra nem válaszolt rögtön. Hagyta, hogy Vin kibámuljon az ablakon, miközben a köd patakokban vette körül a lány lábait. – Ön őszinte, kisasszony – szólalt meg végül. A lány a kutya felé fordult. – Hát persze, hogy az vagyok. – Elnézést, kisasszony! Nem állt szándékomban megsérteni. Csak… Nos, már sok gazdát szolgáltam. Oly sokan gyanakodtak és gyűlölködtek mindenkivel a környezetükben, hogy már kezdtem azt hinni, az emberi fajból hiányzik a bizalom képessége. – Ez ostobaság. – A ködszerzet visszafordult az ablak felé. – Tudom – értett egyet a kandra. – De az emberek gyakran hisznek ostoba dolgokban, ha elég bizonyítékot sorakoztatnak fel előttük. Akárhogy is, elnézést kérek. Nem tudom, melyik barátja halott, de sajnálom, hogy az én fajtám okozta önnek ezt a fájdalmat. – Akárki is az a kandra, csupán a szerződést teljesíti. – Igen, kisasszony. A szerződést. Valami átsuhant Vin agyán. – Ki tudnád esetleg szimatolni, melyik kandrának van szerződése Luthadelben? – Sajnálom, kisasszony, ez lehetetlen. – Sejtettem. Lehet, hogy ismered az illetőt? – A kandrák nagyon összetartanak, kisasszony – magyarázta OreSeur. – És kevesen vagyunk. Jó esély van rá, hogy egészen közelről ismerem. Vin az ablakpárkányon dobolt az ujjaival, és a szemöldökét megemelve
próbálta eldönteni, mire mehet ezzel a részlettel. – Még mindig azt gondolom, hogy nem Dockson az – jelentette ki végül, és visszatette az ékszert a fülébe. – Egy darabig nem foglalkozunk vele. Ha nem akadunk más nyomra, visszajövünk… – Valami magára vonta a figyelmét. Egy lámpás nélkül járkáló alak az udvaron. Ham – gondolta először. De a járásmód nem egyezett. Ekkor Vin a tőle nem messze csüngő lámpa ajtajára taszította magát. A kis ajtó becsukódott, a lámpa pedig szépen ringott a folyosó sötétjében. – Kisasszony? – szólította meg a kandra gazdáját, miközben a ködszerzet felmászott az ablaknyílásba, fellobbantott egy kis ónt, és hunyorogva bámult a feketeségbe. Egyértelműen nem Ham – vonta le a következtetést. Először Elend jutott eszébe – hirtelen elöntötte a borzadás, hogy orgyilkosok végeztek vele, míg ő Docksonnal beszélt. De még kora este volt, és Elend bizonyára a tanácsadóival egyeztet. Nem ez a megfelelő időpont egy orvtámadásra. És ráadásul egyedül? A magasságából ítélve nem Zane az. Valószínűleg csak egy őr – morfondírozott tovább. – Miért kell nekem mindig a legrosszabbra gondolni? És mégis… figyelte az alakot, aki besétált az udvarra, és az ösztönei mást súgtak. Gyanús volt a jövevény mozgása, mintha kényelmetlenül érezné magát – mintha nem akarná, hogy észrevegyék. – A karomba! – utasította OreSeurt a lány, majd kidobott egy kipárnázott érmét az ablakon. A kutya engedelmesen felugrott a gazdája karjába, mire az kiugrott, majd nyolcméternyi zuhanás után az érmével együtt ért talajt. Letette a kutyát és a köd felé biccentett. Az állat szorosan a lány mellett haladt, aki otthonosan mozgott a sötétben. Néha megállt és elrejtőzött. Megpróbálta alaposan szemügyre venni a magányos alakot. A férfi szaporán szedte a lábait, a palota oldalszárnya felé igyekezett, ahol a szolgák bejárata állt. Ahogy elhaladt Vin mellett, jól lehetett látni az arcát. Demoux kapitány? – csodálkozott el a ködszerzet. Ezután a kutyájával együtt leguggolt egy kis farakás mellett. Mit is tudott valójában a kapitányról? Egy szká lázadó, akit Kelsier toborzott a felkelők közé, majdnem két évvel ezelőtt. Jól ment neki a parancsok kiosztása, és hamar előléptették. Egyike volt azon hűséges embereknek, akik hátramaradtak, amikor a sereg többi tagja Yeden vezetésével a
végzetébe rohant. A Bukás után a banda mellé szegődött, és Ham segédje lett. Nem kevés kiképzést kapott a martalóctól – ami magyarázatul szolgálhat arra, miért közlekedik fáklya vagy lámpás nélkül a sötétben. De akkor is… Ha valakinek a helyébe akarnék lépni a bandából – gondolkodott Vin –, nem allomantát választanék – mert azzal túl könnyen kiderülhet a csalás –, hanem egy hétköznapi figurát. Olyasvalakit, akinek nem kell döntést hoznia vagy magára terelnie a figyelmet. Egy olyan személyt, aki közel áll a bandához, de nem feltétlenül a része is. Aki mindig ott legyeskedik a fontos találkozók alkalmával, de akit a többiek nem ismernek olyan jól… Bizsergés járta át a testét. A kandra Demoux volt, ami azt jelenti, hogy egyik barátja sem halt meg. És azt is, hogy a kandra gazdája még annál is eszesebb, mint amilyennek ő képzelte. A kapitány megkerülte a palotát, Vin pedig némán követte. Azonban akármi is volt ma estére a férfi feladata, láthatóan már végzett vele – ugyanis az egyik oldalsó bejáraton át ment be, és üdvözölte az odaállított őröket. Vin az árnyékban bújt meg. Demoux beszélt az őrökkel korábban, tehát nem kiosont a palotából. Mégis… a lány felismerte a görnyedt testtartást, az ideges mozdulatokat. Valami felzaklatta. Ő az. A kém. És most hogyan tovább?
Nekem is akadt egy szerep a Várakozás tanaiban. A Hírhozónak tartottam magam, a prófétának, akiről megjósolták, hogy felfedezi a Korok Hősét. Ezek után, ha lemondok Alendiről, akkor az új szerepemről is le kellett volna mondanom, és arról a csodálatról, amivel körbevettek. Így hát nem tettem.
Harmincnegyedik fejezet
– Erre nem támaszkodhatunk. – Elend a fejét rázta. – Egységes döntésre van szükségünk – természetesen az éppen kirekesztett személy kivételével –, hogy a Nagygyűlés egyik tagját meg tudjuk fosztani a címétől. Sosem sikerülne mind a nyolc kereskedőt leszavaznunk. Ham kissé reményvesztettnek tűnt. Elend tudta, hogy a martalóc szereti magát filozófusnak elkönyvelni; és valóban jól ment neki az elvont gondolkodás. Azonban nem volt tudós. Szeretett kérdéseket és válaszokat kiagyalni, de abban nem volt tapasztalata, hogyan kell egy szöveget részleteiben tanulmányozni, kihámozni a mondanivalóját és rámutatni a burkolt utalásokra. Elend Sazedre pillantott, aki egy kinyitott könyv előtt ült az asztalnál. Az őrző legalább tucatnyi kötetet halmozott fel maga körül – bár, meglepő módon, a könyvek szépen elrendezve álltak és a gerincük mind egy irányba nézett. Elend kupacai ezzel szemben jellegzetes összevisszaságot mutattak, jegyzetlapok lógtak ki mindenhonnan, a legkülönfélébb szögekben. Elképesztő, mennyi könyvet lehet egy szobába bezsúfolni, főleg, ha feltételezzük, hogy a szoba lakója nem kíván sokat mozogni. Ham a földön foglalt helyet, egy kisebb kupac mellette is, bár ideje nagy részét azzal töltötte, hogy egy-egy véletlenszerűen felötlő ötletét megosztotta a
többiekkel. Tindwyl széken ült, és nem tanulmányozott semmit sem. Azt teljesen elfogadhatónak találta, hogy Elendből királyt faragjon, de arra már nem volt hajlandó, hogy kutatásokat végezzen és tanácsokat adjon azzal kapcsolatban, miként tartsa meg a trónját. Úgy tartotta, ezzel áthágna valamiféle láthatatlan, a tanító és a politikai erő szerepei között húzódó határt. Még szerencse, hogy Sazed nem ilyen – hálálkodott Elend magában. – Ha így gondolkodna, az Uralkodó talán még ma is élne. Ráadásul Vin és én valószínűleg nem lennénk az élők sorában – hiszen Sazed mentette ki, amikor elfogták az inkvizítorok, és nem én. Nem szívesen idézte fel ezt az eseményt. Elhibázott kísérlete, hogy megmentse a lányt, túlontúl is jellemző volt rá és rossz döntéseire. Mindig a jó szándék vezérelte, de csak a legritkább esetekben tudott e szerint cselekedni. Úgy érezte, ez most kezd megváltozni. – Mit szól ehhez, felség? A mondat az egyetlen külső ember, egy Noorden nevű tudós szájából hangzott el. Elend próbálta figyelmen kívül hagyni a férfi szemét díszítő cikornyás tetoválásokat, amik mindenkit emlékeztettek a bölcs ember obligátori múltjára. Nagyméretű szemüveget viselt, hogy elrejtse a festést, de valaha egészen magas beosztásban dolgozott az acélminisztériumban. Régi meggyőződéseit megtagadhatta, de a tetoválásai örökre megmaradnak. – Mit talált? – kérdezte Elend. – Néhány adatot Cett nagyúrról – válaszolta Noorden. – Az egyik főkönyvben bukkantam rá, amit az Uralkodó palotájából hozott el felséged. Úgy látszik, Cett nem annyira közömbös a luthadeli politikai élet iránt, mint ahogy azt szeretné velünk elhitetni. – A szemüveges tudós felkacagott a gondolatra. Noorden előtt Elend sohasem találkozott még jó kedélyű obligátorral. Talán ezért is döntött úgy, hogy a társaival ellentétben nem hagyja el a várost; egyértelműen látszott, hogy nem érzi jól magát a rangjában. Mostanra már azon férfiak egyike vált belőle, akiket Elend megtett az új királyság írnokainak és ügyintézőinek. A trónfosztott király átfutotta Noorden papirosát. Bár az oldal szinte csak számokat tartalmazott, a férfi tudós elméje könnyűszerrel kiszűrte a fontos részletet. Cett rengeteget kereskedett Luthadellel. Tevékenysége nagy részét kevésbé jelentős házakkal folytatta, hogy kerülje a feltűnést. A
nemeseket ezzel esetleg rászedhette, de az obligátorokat nem, akiket minden szerződés feltételeiről tájékoztatni kellett. Noorden átnyújtotta a lapot Sazednek, aki szintén átfutotta a számokat. – Szóval – folytatta a tetovált szemű férfi –, Cett nagyúr azt akarta elhitetni, hogy semmiféle kötelék nem fűzi Luthadelhez. A szakáll és az egész viselkedése is ezt hivatott tükrözni. Azonban mindig is volt beleszólása az itteni dolgok folyásába. Elend bólintott. – Talán rájött, hogy nem kerülhető el a politika úgy, ha azt színleljük, nem vagyunk a részesei. Semmi esetre sem lett volna képes ekkora hatalom megszerzésére szilárd politikai kapcsolatok nélkül. – Tehát, mit tudunk meg ebből? – kérdezte Sazed. – Azt, hogy Cett sokkal ügyesebb ebben a játékban, mint amennyire azt az emberekkel el akarja hitetni – foglalta össze a volt király, majd visszaúton a széke felé egy halom könyvhöz lépett. – De azt hiszem, ez már tegnap kiderült, amikor az ujja köré csavart engem és a Nagygyűlést is. Noorden kuncogott. – Látniuk kellett volna magukat, felség! Amikor Cett felfedte kilétét, a Nagygyűlés néhány nemesi tagja szó szerint felugrott a székéből! Gondolom, a többiek túlságosan meglepődtek ahhoz, hogy… – Noorden? – szólt rá a férfira Elend. – Igen, felség? – Legyen szíves a jelenlegi feladatára összpontosítani! – Ööö, igenis, felség. – Sazed? – szólította Elend a terrisi tudóst. – Neked mi a véleményed? A kétrét görnyedő férfi felnézett a könyvéből; a város alapító okiratának egy jegyzetekkel ellátott változatát olvasta éppen, amit maga Elend látott el a kézjegyével. A terrisi a fejét rázta. – Véleményem szerint nagyon jó munkát végzett, uram. Szinte semmilyen módját nem látom, hogyan lehetne megakadályozni Cett kinevezését, amennyiben a Nagygyűlés őt választaná. – Túlságosan jól sikerült, nem igaz? – incselkedett az obligátor. – Olyan probléma, amivel sajnos ritkán találkoztam – mondta Elend, majd a szemét dörzsölgetve helyet foglalt. Vajon Vin a nap minden percében így érzi magát? – morfondírozott magában.
A lány kevesebbet aludt, mint ő, és folyton mozgásban volt, sietett valahová, harcolt és kémkedett. Ennek ellenére mindig kipihentnek tűnik. Ő viszont már néhány napi olvasás után teljesen kimerül. Összpontosíts! Meg kell ismerned az ellenségeidet; csak úgy tudsz harcolni ellenük. Kell, hogy legyen valami kiút! Dox még mindig leveleket fogalmazott a Nagygyűlés többi tagjának. Elend találkozni akart azokkal, akiket esetleg maga mellé tud állítani. Sajnos azonban volt egy olyan érzése, hogy nem lesznek sokan. Egyszer már leszavazták, most pedig egy olyan lehetőséget tárt eléjük, ami könnyű megoldást jelenthet a problémájukra. – Felség… – kezdte Noorden óvatosan. – Arra gondol netalán, hogy át kellene engednünk a trónt Cettnek? Végül is, annyira nagyot nem hibázhat… Elend megdermedt. Az egyik ok, amiért maga mellé fogadta a korábbi obligátort éppen az volt, hogy a férfi mindent más szemszögből lát. Sem a szkák, sem a főnemesek közé nem tartozott. És nem is tolvajlásból élt. A tudományosan felkészült emberke azért csatlakozott a minisztériumhoz, mert a kereskedőszakma mellett ez volt az egyetlen lehetőség. Számára az Uralkodó halála a teljes összeomlást jelentette, ami szétzilálta egész addigi életét. Nem volt rossz ember, de nem igazán látott bele a szkák nyomorúságos életébe. – Mit szól az általam készített törvényekhez, Noorden? – kérdezte Elend. – Nagyszerűek, felség – véleményezte a tudós. – Híven képviselik az ősi filozófusok ideáljait, ugyanakkor megfelelő arányban megtalálható bennük a modern racionalizmus is. – Cett tartani fogja magát ezekhez a törvényekhez? – tudakolta a volt király. – Fogalmam sincs. Igazából sosem találkoztam vele. – És az ösztönei mit súgnak? Noorden tétovázott. – Nem – mondta ki végül a véleményét. – Nem az a fajta ember, aki betartja a törvényeket. Azt teszi, amit akar. – Csak zűrzavart teremt a városban – morfondírozott az ifjú Venture. – Elég megnéznünk a hazáját és a serege által már elfoglalt területeket. Mindenhol felfordulás. Félbemaradt szövetségek és ígéretek laza szövetét hagyta maga után. A lerohanás fenyegető képe az egyetlen, ami
valamennyire összetartja az anyagot. Ha átadnánk neki Luthadel irányítását, azzal megalapoznánk egy újabb tragédiát. Noorden az állát vakarta, majd elgondolkodva bólintott és folytatta az olvasást. Meg tudom győzni. Bárcsak ugyanezt tehetném a Nagygyűlés tagokkal is. De Noorden ugyanolyan tudós ésszel gondolkodott, mint volt királya. A logikus tények és a stabilitás ígérete többet jelentett számára, mint a gazdagság. A Nagygyűlés már teljesen más hozzáállást igényelt. A nemesek vissza akarták állítani a régi, ismert életüket; a kereskedők előtt felcsillant annak a reménye, hogy megkaparinthatják a mindig is irigyelt titulusokat; a szkák pedig egyszerűen rettegtek a népirtás lehetőségétől. Persze ez mind csak általánosítás. Penrod nagyúr a város atyjának tekintette magát – a rangidős nemesnek, akinek a konzervatív mértékletesség nevében kell intézkedéseket hoznia a problémákra. Kinaler, az egyik acélmunkás azért aggódott, hogy a Belső Uradalomnak rokoni kapcsolatba kell kerülnie a szomszédos királyságokkal, így egy Cett-tel kötött szövetségben látta biztosítva hazája hosszú távú nyugalmát. A huszonhárom tag mindegyikének megvoltak a saját gondolatai, céljai és problémái. Elend pontosan ezt akarta elérni. Jelen körülmények között az ötletek ilyetén burjánzására vágyott. Csak arra nem számított, hogy ilyen sokuknak ellenkezni fog a véleménye. – Igazad volt, Ham – fordult barátja felé a fiatalember. A martalóc felnézett és összeráncolta a homlokát. – Az egész kezdetekor a többiekkel együtt szövetségre akartál lépni az egyik sereggel. Azt akartad, hogy adjuk át a várost, és cserébe megvédenek a másik seregtől. – Emlékszem – mondta a testőrparancsnok. – Nos, az emberek ezt akarják – folytatta Elend. – Akár hozzájárulok, akár nem, úgy tűnik, a város végül Cett kezére kerül. Jobban jártunk volna, ha már az elején a te tervedet hajtjuk végre. – Felség? – szólította meg Sazed óvatosan. – Igen? – Elnézését kérem, de önnek nem az a feladata, hogy az emberek kívánságát teljesítse. Elend hunyorogva nézett a terrisire. – Mintha csak Tindwylt hallanám!
– Kevés olyan bölcs emberrel találkoztam, mint ő – válaszolta Sazed, és a nőre pillantott. – Nos, egyikőtökkel sem értek egyet – akadékoskodott a fiatal Venture. – Egy vezér csak a népe beleegyezésével irányíthat. – Ezt én is így gondolom, felség – folytatta az őrző. – Vagy legalábbis hiszek az elméletben. Akárhogy is, továbbra is tartom magam ahhoz a véleményhez, hogy egy uralkodónak nem az emberek óhaját kell teljesítenie, hanem, hogy legjobb képességei szerint vezesse népét, követve a lelkiismeretét. Igaznak kell lennie, felség, ahhoz az emberhez, akivé válni kíván. Ha pedig ez az ember nem felel meg a nép elvárásainak, akkor valaki mást fognak választani. Elend csendben próbálta összeszedni a gondolatait. Hát persze. Ha nem lehetek kivétel saját törvényeim alól, akkor a saját erkölcsi elvárásaimnak is meg kell felelnem. Sazed szavai valójában csak azt ismételték el, amit Tindwyl mondott korábban önmagunk tiszteletéről, de a férfi magyarázata elfogadhatóbbnak tűnt. Őszintébbnek. – Ha megpróbáljuk kitalálni, az emberek vajon mit akarnak tőlünk, az szerintem csak zűrzavart okoz – tette még hozzá a terrisi tudós. – Nem felelhet meg mindenki elvárásának, Elend Venture. A dolgozószoba kicsiny szellőzőablaka kitárult, majd Vin szuszakolta be magát rajta. Bezárta az ablakot, és körbenézett a szobában. – Még több? – kérdezte hitetlenkedve. – Még több könyvet találtál? – Természetesen – mondta Elend. – Hány ilyet írtak már összesen? – kérdezte elkeseredetten. Elend szóra nyitotta a száját, majd meglátta szerelme szemében a huncut csillogást, így inkább csak sóhajtott egy nagyot. – Reménytelen eset vagy! – jelentette ki, aztán visszafordult a leveleihez. Papírlapok susogását hallotta maga mögül, és egy pillanattal később ügyesen egyensúlyozva a lány már ott gubbasztott az egyik könyvrakás tetején. Ködköpönyege rojtjai lelógtak és elmaszatolták Elend levelén a tintát. A férfi felsóhajtott. – Hoppá! – mondta Vin, és felhúzta a köpönyeget. – Sajnálom! – Tényleg muszáj minden alkalommal így közlekedned, Vin? – kérdezte rosszallón a fiatalember.
A ködszerzet leszállt a halom tetejéről. – Ne haragudj! – szabadkozott újból, majd elkezdte a száját harapdálni. – Sazed szerint ez azért van, mert a ködszerzetek szeretik a magasból figyelni az eseményeket, hogy mindent jól lássanak. Elend bólintott, és folytatta a levelet. Jobbnak látta, ha minden levelet ő ír meg saját kezűleg, de ezt az egyet majd egy írnokkal fogja átíratni. Megrázta a fejét. Olyan sok a dolgom… A ködszerzet nézte, ahogy szerelme a betűket formálja. Sazed ült a helyén és olvasott. Ugyanezt tette Elend egyik írnoka is, az obligátor. A lány a férfit fürkészte, aki kicsit lejjebb csúszott a székében. Tudta, hogy nem sikerült a ködszerzet bizalmába férkőznie. A papoktól nem veszik jó néven, ha vidámak. Vin izgatottan várta, hogy elmesélhesse, mire jött rá Demoux-val kapcsolatban, de tétovázott. Túl sokan voltak jelen, és nem is tudott bizonyítékot felmutatni, csak az ösztöneit, így visszafogta magát, és átnézett a könyvrakások fölött. Unalmas csendben teltek a percek a szobában. Tindwyl szemei üvegesen csillogtak; valószínűleg valamiféle ősi életrajzot tanulmányozott az elméjével. Még Ham is olvasott, bár ő igazából egyik könyvről ugrott a másikra, különböző témákba belekapva. A lány úgy érezte, neki is kötelessége volna valamit tanulmányozni. Eszébe jutottak a Mélységről és a Korok Hőséről készített jegyzetei, de nem tudta rávenni magát, hogy elővegye őket. Demoux-ról sem beszélhetett még, de volt valami más, ami felkeltette az érdeklődését. – Elend – szólalt meg nagyon halkan. – El kell mondanom valamit. – Hm? – Hallottam a szolgák beszédét, amikor nem sokkal ezelőtt OreSeurrel vacsoráztunk. Néhány ismerősük beteg mostanában. Igazából nagyon sokan. Bizonyára valaki hozzápiszkál a készleteinkhez. – Igen – fűzte hozzá az ifjú, de nem hagyta abba az írást. – Tudom. A város néhány kútját megmérgezték. – Tényleg? A férfi bólintott.
– Nem beszéltem neked róla, mikor korábban itt jártál? Ezt mentünk el megnézni Hammel. – Nem mondtad. – Pedig azt hittem – mondta Elend csodálkozva. Vin megrázta a fejét. – Ne haragudj! – kért bocsánatot az ifjú, aztán felnyúlt és megcsókolta kedvesét. Dolga végeztével folytatta az írást. Azt hiszi, egy csókkal elintézheti? – szomorkodott a lány, miután visszaült a könyvrakás tetejére. Ostobaság az egész; semmi sem indokolja, hogy Elendnek azonnal be kellett volna számolnia a történtekről. Mégis, a beszélgetés miatt furcsán érezte magát. Régebben a kedvese megkérte volna, hogy tegyen valamit az ügy érdekében. Most azonban minden jel szerint teljesen egyedül elintézte a dolgot. Sazed nagyot sóhajtva becsukta a könyvét. – Felség, nem találok kiskaput. Már hatszor átolvastam a törvényeket. Elend bólintott. – Ettől tartottam. Egyedül akkor tudnánk valamiféle hasznot húzni a törvényből, ha szándékosan félremagyaráznánk – ezt pedig nem fogom megtenni. – Ön jó ember, felség – dicsérte a terrisi. – Ha észrevett volna egy kiskaput a törvényben, azonnal kijavítja. Ha ön nem is vette volna észre a hibákat, mi kiszúrtuk volna, mikor kikéri a véleményünket. Engedi, hogy felségnek szólítsák – tűnt fel Vinnek. – Pedig próbálta leszoktatni őket erről. Akkor most miért hagyja? Érdekes módon Elend akkor kezdett el magára királyként gondolni, miután megfosztották a trónjától. – Várjunk csak! – vágott közbe Tindwyl, már valóságosan csillogó szemmel. – Te azelőtt elolvastad a törvényt, mielőtt beiktatták, Sazed? Az őrző elvörösödött. – Igen – védte meg barátját Elend. – Valójában Sazed javaslatai és ötletei nagymértékben segítettek összeállítani a jelenlegi törvénytárat. – Értem – sziszegte a terrisi nő összeszorított ajkakkal. Elend értetlenül nézett. – Tindwyl, önt nem hívtuk meg erre a találkozóra. Csak megtűrjük. A tanácsát nagyra értékeljük, de nem hagyom, hogy sértegesse házam barátját és vendégét; még akkor sem, ha ezek a sértegetések csak
burkoltak. – Elnézést kérek, felség! – Ne tőlem kérjen elnézést, hanem Sazedtől, különben el kell hagynia a tanácskozást! A terrisi nő egy darabig némán ült, majd felállt és elhagyta a szobát. Elend nem tűnt megbántottnak. Egyszerűen csak visszafordult a leveleihez. – Nem kellett volna így kiállnia mellettem, felség! – fejtette ki véleményét Sazed. – Minden, amit Tindwyl rólam gondol, megalapozott. – Azt teszem, amit belátásom szerint jónak látok, Sazed – a király fel sem nézett az írásból. – Sértődés ne essék, barátom, de egész életedben hagytad, hogy az emberek rosszul bánjanak veled. Ezt nem tűröm a házamban. Azzal, hogy sértőn beszélt a törvények meghozatalában nyújtott segítségedről, engem is megsértett. A terrisi bólintott, és kinyújtotta a karját, hogy levegyen egy újabb kötetet. Vin némán ült. Olyan gyorsan változik. Mennyi ideje is annak, hogy Tindwyl a palotába tette a lábát? Két hónapja? Elend egyetlen kijelentése sem tűnt olyan nagyon különösnek – viszont ahogyan közölte a véleményét, az teljesen új volt. Határozottan és ellentmondást nem tűrő módon viselkedett, és elvárta a tiszteletet. Bizonyára a trónja elvesztése és a seregek jelentette veszély az oka. A nyomás arra ösztönzi, hogy megváltozzon. Vagy kiáll és vezető lesz belőle, vagy eltiporják. Tudott a kutakról. Vajon mi másról szerzett még tudomást, amit nem osztott meg vele? – Elend? – szólította a szerelmét. – Egyre többet gondolkodom a Mélységről. – Ez csodás, Vin – mormogta az ifiú –, de most nincs időm ilyesmire… A lány bólintott és visszamosolygott. Gondolatai azonban nem voltak ilyen szívderítőek. Már nem bizonytalan, mint annak idején. Már nem kell annyira a mások segítségére támaszkodnia. Nincs már rám szüksége. Buta gondolat. Elend szerette, és ezt ő is tudta. Férfivá érése miatt nem fogja őt kevésbé értékelni. De valahogy nem volt képes kizárni az aggodalmat a szívéből. A fiatalember egyszer már elhagyta őt, amikor a családja szükségletei és az iránta érzett szerelem között vívódott, és az
akkori események majdnem teljesen felőrölték a lányt. Mi lenne vele, ha most hagyná el? Nem teszi meg. Sokkal jobb ember annál. De jó emberek is buktak már bele szerelmi kapcsolatba, nem? Az emberek kiszeretnek egymásból – különösen az olyanok, akik ennyire különböznek. Rá nem jellemző módon – magabiztossága ellenére – egy távoli hang megszólalt a fejében. Az a hang volt, amiről azt hitte, már száműzte, és sosem fogja újra hallani. Te hagyd el korábban! – Reen, a bátyja suttogott a fejében. – Akkor nem lesz olyan fájdalmas. Ekkor kívülről jövő hangokra lett figyelmes. Kissé kihúzta magát, de olyan halk nesz volt, hogy a többiek nem vették észre. Felállt, és odasétált a szellőzőablakhoz. – Folytatod az őrjáratot? – kérdezte Elend. A lány a szerelmére nézett, és bólintott. – Esetleg megnézhetnéd Cett védelmét a Hasting-várnál – javasolta a férfi. Vin ismét bólintott. Kedvese rámosolygott, majd a szokásos módon folytatta a körmölést. A ködszerzet kinyitotta az ablakot és kilépett az éjszakába. Zane állt a ködben, lábaival épphogy csak kapaszkodott az ablak alatt végigfutó kőszegélyben. Rézsútosan állt, mivel a lába épp csak hozzáért a falhoz; teste belelógott az éjszakába. Vin oldalra pillantott és észrevette a fémdarabot, amire Zane rátaszított, hogy mozdulatlan maradhasson. Az erőfitogtatás újabb példája. A fekete ruhás ködszerzet rámosolygott. – Zane? – suttogta Vin. A férfi felnézett, és a lány odabiccentett neki. Egy pillanattal később mindketten a Venture-vár fémtetején landoltak. Vin odafordult a szerelme féltestvéréhez. – Hol maradtál olyan sokáig? De a férfi támadásba lendült. A lány meglepetten ugrott hátra, amikor Zane előreperdült. Fekete alakja hullámzott, és kések koccantak egymásnak. Vin úgy érkezett meg,
hogy talpai félig lelógtak a tetőről. Akkor hát harcolunk? Zane lecsapott; kése vészesen közel suhant el a női ködszerzet nyaka mellett. A férfi mostani támadásai különböztek az eddigiektől. Valahogy veszélyesebbek voltak. Vin szitkozódva húzta elő saját tőreit, miközben hátraugrott egy újabb támadás elől. Zane kése végigszelte a levegőt és levágta a lány köpenyének egyik rojtját. Az Örökösnő, a Túlélő Örököse szembenézett támadójával. A fekete ruhás közelebb sétált, de nem harci pózban. Magabiztosnak tűnt és közönyösnek is, mintha csak egy régi ismerőséhez lépne oda és nem éppen küzdelemre készülne. Akkor hát legyen! – határozta el magát Vin, aztán előrevetve magát erőteljesen a férfi felé sújtott a tőreivel. Zane nemtörődöm módon kilépett, épp csak egy kicsit fordult oldalra, és könnyedén kivédte az egyik kés csapását. Ezután karjával erőlködés nélkül megállította a lány másik kezét, és félbeszakította a mozdulatot. Vin megdermedt. Senki sem lehet ilyen jó. A férfi sötét tekintettel meredt a lányra. Közönyösen. Mindenféle aggodalomtól mentesen. Atiumot égetett. Vin kiszabadította magát a szorításából, és hátraugrott. A férfi nem ment utána, csak nézte, ahogy guggolva földet ér és izzadságcseppek jelennek meg a szemöldökén. A lányt ekkor valami késszúrásszerű, fémes érzés érintette meg; torkát a félelem ősi érzése szorongatta. Attól a pillanattól kezdve félt ettől a naptól, amikor tudomást szerzett az atiumról. Szörnyű volt szembesülni a tudattal, hogy kiszolgáltatott és sebezhető. Az összes képessége és tudása ellenére. Szörnyű volt szembesülni a ténnyel, hogy meg fog halni. Megfordult, hogy elugorjon, de Zane előrerobogott, még mielőtt ő belekezdett volna a mozdulatba. A férfi már azelőtt tudta, hogy mire készül, mielőtt Vin véghezvitte volna a tervét. Hátulról megragadta a lány vállát, hátrahúzta, és a tetőre vetette. Vin feje a fémtetőnek csapódott, és ő fájdalmasan zihált. Zane fölé tornyosulva pillantott le rá, mintha várna valamire. Nem hagyom, hogy így győzzenek le! Nem úgy fogok meghalni, mint egy kelepcébe csalt patkány! Újra marokra fogta a tőrt és a férfi lába felé suhintott. Sajnos
sikertelenül. Amaz kissé hátrahúzta a lábát – éppen csak amennyire kellett –, és a suhintás még csak a ruháját sem érte el. Vin egy gyerekhez hasonlított, akit a távolból tart fogva egy nála sokkal nagyobb és sokkal erősebb ellenfél. Ilyen érzés lehetett az is, amikor egy átlagos halandó próbál meg harcba szállni egy ködszerzettel. Zane szálfaegyenesen állt a sötétben. – Mi az? – kérdezte végül a lány mérgesen. – Tényleg nincs nálatok – szólalt meg halkan. – Az Uralkodó atiumkészlete. – Nincs. – Egyáltalán nincs atiumotok – jelentette ki Zane szárazon. – Akkor használtam el az utolsó gyöngyöt, amikor Cett orgyilkosaival harcoltam. A férfi egy darabig még mélázott, majd megfordult, és ellépett a lány mellől. Vin felült, a szíve hatalmasakat vert, de a kezei éppen csak egy kicsit remegtek. Nagy nehezen lábra állt, aztán előrehajolt és megkereste a tőreit. Az egyik megrepedt, amikor a tető rézborításának csapódott. A fekete ruhás némán nézett vissza rá a ködben. Nézte a lányt a sötétben; látta a félelmét, de az elszántságát is. – Az apám azt parancsolta, hogy öljelek meg – vallotta be neki. Már Vin is felegyenesedett, és még mindig rettegéssel a szemében farkasszemet nézett a férfival. Erős volt, és ügyesen elnyomta a félelmét. A kém jelentése, és a Straff sátrában elhangzott szavak mind igazak voltak. Vin nem hazudott. Nem tartottak atiumot a városban. – Ezért nem jelentkeztél mind ez idáig? – kérdezte a támadójától. Zane bólintott, és elfordította a tekintetét a lányról. – Akkor? – kérdezősködött tovább Vin. – Miért hagysz életben? – Nem tudom pontosan – vallotta be a férfi. – Még most is megölhetlek. De… nem muszáj. Nem azért, hogy véghezvigyem az akaratát. Egyszerűen magammal is vihetnélek. Azzal is ugyanazt a hatást érném el. Újra a lány szemébe nézett, aki a homlokát ráncolta, és apró, néma alakját alig lehetett észrevenni a ködben. – Gyere velem! – kérte a férfi. – Mindketten elmehetnénk innen. Straff elveszítené a ködszerzetét, és Elend is az övét. Nem lennénk többé eszközök a kezükben. És szabadon élhetnénk. A lány nem válaszolt azonnal. Végül megrázta a fejét. – Ez… a dolog kettőnk közt, Zane… nem az, amire gondolsz.
– Mire gondolok? – kérdezte a férfi és közelebb lépett. Vin belenézett a szemébe. – Szeretem Elendet, Zane. Őszintén szeretem. És szerinted ez azt jelenti, hogy irántam nem érezhetsz semmit? – gondolta a férfi. – Akkor mi volt a pillantás az előbb, az a vágyakozás? Nem, egyáltalán nem olyan könnyű, mint ahogy a szavaid sejtetik, ugye? Soha nem az. De mi másra is számított? Elfordította a tekintetét. – Minden világos. Mindig is így volt. – Mit jelentsen ez? – kérdezte Vin kicsit erőszakosan. Elend… – Öld meg! – suttogta Isten. Zane szorosan becsukta a szemét. A lány azzal bátorította magát, hogy őt nem lehet becsapni; egy olyan nőt nem, aki az utcán nőtt fel, egy olyan nőt nem, aki tolvajokkal és szélhámosokkal barátkozott. Ez nehéz feladat lesz. Muszáj megismernie azokat dolgokat, amelyek elborzasztották a férfit. Meg kell tudnia az igazságot. – Zane? – kérdezte. Kicsit még látszott rajta a támadás okozta megrázkódtatás, de olyan fából faragták, aki hamar visszanyeri a lélekjelenlétét. – Hát nem látod a hasonlóságot? – fakadt ki férfi, és a lány szemébe nézett. – Ugyanaz az orr, ugyanaz az arcél. Rövidebbre nyírom a hajam az övénél, de ugyanolyan hullámos. Olyan nehéz észrevenni? Vinnek a torkán akadt a lélegzete. – Ki másban is bízna Straff Venture, mint a saját ködszerzetében? – kérdezte Zane. – Máskülönben hogyan engedett volna olyan közel magához? Hogyan engedett volna bepillantást a terveibe? – A fia vagy! – suttogta Vin alig hallhatóan. – És Elend testvére. A másik ködszerzet bólintott. – Elend… – Nem tud rólam – fejezte be a mondatot a férfi. – Egyszer majd kérdezd meg apánk nőiről, és a viszonyairól! – Már mesélt róla. Straff nem veti meg a szeretőket. – Több okból sem. A több nő több gyermeket is jelent. Több gyermek közül pedig több allomanta születik. A több allomanta közt pedig nagyobb eséllyel rejtőzik egy ködszerzet, akit egyszer a saját orgyilkosoddá nevelhetsz.
Lágy szellő fodroztatta a ködöt körülöttük. A távolban egy járőröző katona páncélzata csörgött. – Míg az Uralkodó élt, nem örökölhettem – folytatta Straff törvénytelen gyermeke. – Tudod, milyen szigorúak voltak az obligátorok. Az árnyékban, magányosan nőttem fel. Az utcán éltél – gondolom, szörnyű lehetett. De képzeld el, milyen érzés dögevőként túlélni a napokat a saját házadban, olyanként, akit még a saját apja sem ismer el, és akire koldusként néznek az emberek! Képzeld el, hogy közben látod a veled egykorú testvéredet, amint kiváltságos körülmények között, boldogan nevelkedik! Képzeld el, milyen érzés látni a testvéred megvetését mindazon dolgok iránt, amikre te egész életedben vágytál! Kényelem, semmittevés, szerelem… – Biztosan nagyon gyűlölöd – suttogta Vin. – Gyűlölöm? – kérdezett vissza Zane. – Nem. Miért gyűlölnék valakit azért, amilyennek született? Elendnek semmi köze hozzám. Legalábbis nem közvetlenül. Mellesleg Straff megtalálta a módját, hogy szüksége legyen rám – miután tudatára ébredtem képességeimnek, megkapta, amit húsz éven keresztül keresett. Nem, nem gyűlölöm Elendet. Néha azonban irigylem. Mindene megvan. És mégis… úgy tűnik számomra, mintha nem értékelné eléggé. Vin némán állt, majd kibökte: – Sajnálom. Zane hevesen megrázta a fejét. – Te csak ne sajnálj engem! Ha Elendnek születek, nem lennék ködszerzet. Nem érteném a ködöt, és nem tudnám milyen érzés egyedül, gyűlölettől övezve felnőni az utcán. – Megfordult, és újra a lány szemébe nézett. – Szerinted egy olyan férfi, akinek sokáig kellett szeretet nélkül élni, nem becsüli jobban a szerelmet? – Én… A férfi elfordította a fejét. – De mindegy is. Nem azért jöttem ide ma este, hogy a gyermekkoromról panaszkodjak. Figyelmeztetni akartalak. Vin egész teste megfeszült. – Nem sokkal ezelőtt – kezdte Zane – az apám átengedett néhány száz menekültet a barikádjainkon, és most a város felé tartanak. Tudsz a kolossz seregről? A lány bólintott.
– Korábban Suisna városát támadták meg és fosztották ki. Vinbe beleköltözött a rettegés. Suisna csak egynapi járásra feküdt Luthadeltől. A kolossz sereg közel volt. – A menekültek segítségért jöttek apámhoz. Ő küldte ezt a népséget rátok. – Hogy a város lakosai még jobban féljenek – vonta le a következtetést Vin. – És hogy tovább fogyjon a készletünk. A fekete ruhás bólintott. – Figyelmeztetni akartalak. Mind a menekültekről, mind a rám kiszabott feladatról. Gondolkozz el az ajánlatomon, Vin! Gondolkozz el arról a férfiról, aki állítása szerint szeret téged! Tudod, hogy nem érti a lényedet. Ha elhagyod, azzal csak mindketten jobban jártok. A lány felhúzta a szemöldökét. Zane aprót biccentett a fejével, majd beleugrott az éjszakába. Vin még most sem hitt neki Elenddel kapcsolatban. Ezt biztos ki is olvasta a szeméből. Nos, a bizonyíték már nem várat magára sokáig. Hamarosan meglátja, és végleg kiderül számára, Elend Venture mit is gondol róla igazából.
De most megteszem. Tudja meg mindenki, hogy én, Kwaan, a terrisi világhozó közönséges csaló vagyok.
Harmincötödik fejezet
Mintha megint bálba készült volna. A gyönyörűséges vörösesbarna báli ruha tökéletes viselet lett volna a Bukás előtti hónapokban. Szabásvonala eltért a megszokottól, mégis divatos volt. Az apró változtatásoktól azonban különlegessé vált; kirítt a többi közül. Ráadásul viselője így szabadabban tudott mozogni; kecsesebb és természetesebb járást biztosított. Ettől pedig még szebbnek érezte magát. A tükör előtt állva azon gondolkozott, milyen lehetett volna egy igazi estélyen megjelenni ebben a csodás darabban. Önmagát adva, és nem Valette, a félénk, vidéki nemeshölgy álarca mögé bújva. És nem is Vin, a szká tolvaj személyében. Hanem saját valójában. Vagy legalábbis úgy, amilyennek képzelte magát. Magabiztosnak, mert elfogadta ködszerzet mivoltát. Magabiztosnak, mert elfogadta azt a tényt, hogy ő az, aki ledöntötte az Uralkodót a trónjáról. Magabiztosnak, mert tudta, hogy a király szereti őt. Talán lehetek mindkettő – játszadozott a gondolattal, majd két kezével végigsimított a ruháján, és élvezte a puha szatén tapintását. – Gyönyörű vagy, gyermekem! – bókolt Tindwyl elragadtatva. Vin megfordult, és vonakodva elmosolyodott. – Nem maradt ékszerem. Az utolsót is odaadtam Elendnek, hogy az árából ételt vegyenek a menekülteknek. De a színe úgysem illene ehhez a ruhához.
– Sok nő csak azért ékszerezi fel magát, hogy a csecsebecsék elvonják a figyelmet semmitmondó külsejükről – magyarázta Tindwyl. – Neked nincs szükséged erre. A terrisi nő a rá jellemző testtartást vette fel. Kezét összekulcsolta maga előtt, gyűrűi és fülbevalói pedig szinte szórták a fényt, úgy ragyogtak. Annak ellenére, hogy egyik ékszerében sem volt drágakő. Igazából mindegyik hétköznapi anyagokból készült. Vasból, rézből, forraszból. Ferukímiai fémekből. – Mostanában nem tettél látogatást Elendnél – jegyezte meg Vin, aztán visszafordult a tükörhöz, és két, fából faragott csattal feltűzte a haját. – A király lassan eljut oda, ahol már nincs szüksége az utasításaimra. – Ezek szerint ilyen jól halad? – kérdezte a ködszerzet. – Hamarosan olyan férfi lesz belőle, mint azok a vezérek, akiket megőriztek az életrajzi leírások? Tindwyl felkacagott. – Ó, egek! Dehogyis, gyermekem! Attól még nagyon távol áll. – De hát… – Csak annyit mondtam, hogy nem kell a tanácsaimra támaszkodnia. Most tudatosul benne, hogy más szavait is éppúgy elfogadhatja, és elérte azt a pontot, ahonnan már magának kell megszereznie a tudást. Meglepődnél, gyermekem, ha tisztában volnál vele, milyen nagy szerepet játszik a tapasztalat abban, hogy valaki jó uralkodóvá váljon. – Annyira megváltozott mostanában – motyogta Vin. – Igen – értett egyet a magas nő, aztán odasétált a lányhoz, és kezét együtt érzőn a vállára tette. – Egyre közelebb jár ahhoz, hogy azzá a férfivá legyen, amellyé mindig is tudta, hogy válnia kell. Eddig csupán azt nem értette, hol kell elkezdenie a változást. Bár keményen bánok vele, úgy gondolom, magától, az én segítségem nélkül is rátalált volna a helyes irányra. Mindenki csak addig bukdácsol, amíg végül vagy elesik, vagy kihúzza magát és elindul. Vin saját vörös ruhás tükörképét nézegette. – Ez az, amivé nekem kell válnom. Érte. – Érte – ismételte el Tindwyl. – És magadért. Te ebbe az irányba tartottál, mielőtt eltévedtél. A ködszerzet a nőhöz fordult. – Velünk tartasz ma este? Tindwyl megrázta a fejét.
– Nekem ehhez semmi közöm. Most pedig menj, és nézd meg a királyodat! Ez alkalommal Elendnek nem állt szándékában megfelelő kíséret nélkül lépni ellensége felségterületére. Kétszáz katona várta az udvaron, hogy elkísérjék Cett vacsorájára, és az állig felfegyverkezett Ham játszotta a testőr szerepét. Kobold a király kocsisaként kísérte őket. Így csak Szellő maradt hátra, akit – érthető módon – érzékenyen érintett a vacsora gondolata. – Nem kell jönnöd – nyugtatta meg Elend a pocakos férfit a Venture-vár udvarán. – Nem? – kérdezte a megkönnyebbült bábos. – Nos, legyen. Akkor maradok. Érezzétek jól magatokat! A király a homlokát ráncolva, némán állt. Ekkor a martalóc barátságosan a trónfosztott király vállára csapott. – Tudhatnád már, hogy nem érdemes komolyan venni a megnyilvánulásait, Elend! – Nos, komolyan gondoltam, amit mondtam. Nagy hasznunkra válna egy bábos, de nem kell velünk jönnie, ha nem akar. A piperkőcről lerítt a megkönnyebbülés. – Egy kicsit sem érzed magad hibásnak, ugye? – kérdezte szívtipró cimboráját Ham. – Hibásnak? – kérdezett vissza az a sétapálcájára támaszkodva. – Drága Hammond barátom, láttad te valaha is, hogy sivár és lélektelen érzelem ül ki az arcomra? Mellesleg az a gyanúm, Cett a barátságosabb oldalát fogja mutatni, ha én nem vagyok jelen. Valószínűleg igaza van – gondolta Elend, miközben a fogat előállt. – Elend – fordult Ham a királyához –, nem gondolod, hogy kétszáz katonát magunkkal vinni… nos, egy kicsit túl egyértelmű? – Cett azt mondta, legyünk őszinték a fenyegetéseinket illetően – válaszolta a volt uralkodó. – Úgy gondolom, kétszáz ember jelzi, mennyire bízom ellenségem szavában. Így is ötszörös túlerőben van. – Viszont lesz veled egy ködszerzet, aki csak néhány széknyire ül majd tőle – szólalt meg valaki a háta mögött. Az ifjú megfordult, és rámosolygott a szerelmére. – Hogy tudsz ilyen észrevétlenül mozogni ebben a ruhában?
– Gyakoroltam – válaszolta a lány, és karon fogta a férfit. Az igazság az, hogy valószínűleg tényleg igazat mond. Elend magába szívta a lány parfümjét, és szinte maga előtt látta, ahogy Vin a hatalmas báli ruhában a palota folyosóin lopakodik. – Nos, ideje indulnunk! – szólt Ham. Intett a többieknek, hogy szálljanak be a hintóba, majd Szellőt maguk mögött hagyva elindultak. Egy éve úgy haladtak el minden alkalommal a Hasting-vár előtt, hogy az ablakokon túl sötétség honolt. Jó érzés volt újra fényt látni az üvegek mögött. – Tudod, mire jöttem rá? – kérdezte az ifjú Venture a mellette helyet foglaló szerelmétől. – Nem is volt még alkalmunk együtt bálozni. Vin elfordította fejét az épületről, és a férfira nézett. A fogat száz meg száz dübörgő talp hangjára ugrált fel és alá, az ég pedig egyre sötétedett. – Többször is találkoztunk különböző bálokon – folytatta Elend –, de hivatalosan egyre sem mentünk együtt. Egyszer sem adatott meg, hogy a hintómmal érted hajtassak. – És ez olyan nagy baj? A fiatalember megvonta a vállát. – Csak hozzátartozik az udvarláshoz. Illetve csak tartozott. Volt az egészben valami kiszámítható formaság; ahogyan a férfi elmegy a hölgyért, akivel az estét tölti, majd belépnek és mindenki azt latolgatja, jól mutatnak-e egymás társaságában. Több tucatszor végigcsináltam, megannyi nővel a karomon, de egyszer sem olyannal, aki igazán különlegessé tehette volna az alkalmat. Vin mosolygott. – Szerinted fogunk még bálokat tartani? – Nem tudom, Vin. Ha túl is éljük ezt az egészet… nos, képes lennél úgy táncolni, hogy közben az emberek éheznek? Minden bizonnyal azokra a menekültekre gondolt, akik belefáradva az utazásokba, Straff katonái által megfosztva minden élelmüktől és javaiktól most abban a raktárépületben húzzák meg magukat, amit a volt király talált a számukra. Ezelőtt tudtál így táncolni – gondolta Vin. – Akkor is éheztek emberek. De az egy másik korszak volt; akkor nem Elend uralkodott. Sőt, ahogy belegondolt, a férfi igazából soha nem is táncolt azokon a rendezvényeken.
Olvasott és a barátaival tanácskozott; éppen hogy azt tervezgette, miképp lehetne élhetőbbé tenni a Végső Birodalmat. – Biztosan van valami módja, hogy mindenkinek jó legyen – elmélkedett Vin. – Esetleg rendezhetnénk bálokat, és megkérnénk a meghívott nemeseket, hogy adakozzanak az éhezők számára. Elend elmosolyodott. – Valószínűleg kétszer annyit költenénk a bálokra, mint amennyit összegyűjtenénk az adományokból. – Az elköltött pénz pedig a szká kereskedők zsebébe vándorolna. Az ifjú a gondolataiba merült, és csendben ült, míg a lány a száját csücsörítve mélázott. Különös, hogy a város legfukarabb nemesével álltam össze. Micsoda párost alkotnak ők így ketten – egy ködszerzet, aki bűnösnek érzi magát, mert érmék segítségével küzd, és egy nemes, aki szerint a bálok túl költségesek. Csoda, hogy Dockson ki tud tőlük csikarni annyi pénzt, amennyi a város működéséhez elengedhetetlen. – Erre még később visszatérünk – ígérte Elend, mert eközben kitárultak a Hasting-vár kapui, és láthatóvá vált egy egész hadrendnyi, vigyázzban álló katona. Hozhatod a katonáidat, ha akarod! – üzente Cett. – Nekem akkor is több van. A kis jelenet valójában magában hordozta Luthadel helyzetét. Elend kétszáz katonáját körbevette Cett ezer embere – akiket szintén körbekerített Luthadel húszezer fős serege. Természetesen a város sem maradt el mögöttük: csaknem százezres sereg táborozott a falak mentén. Katona katona hátán, akik mind arra várnak, hogy végre háborúzhassanak. Minden bállal és összejövetellel kapcsolatos gondolat azonnal kirepült Vin fejéből. Cett nem üdvözölte vendégeit a kapunál. Ezt a feladatot egy egyenruhás fegyveres látta el. – A katonáik itt maradhatnak – tudatta velük a férfi, miközben beléptek a főbejáraton. Az oszlopokkal díszített termet egykoron értékes szőnyegek és képek gazdagították, de Elend ezeket használta fel kormánya működtetéséhez. Természetesen Cett nem hozott semmi ilyesmit magával, így a palota belseje rideg és barátságtalan hellyé változott. Inkább emlékeztetett egy katonai erődítményre, mint kastélyra.
Elend megfordult, és intett Demoux kapitánynak, aki utasította embereit, hogy bent várjanak. Vin visszafogta magát, és tudatosan figyelt rá, nehogy egy szempillantást is vessen a katonára. Amennyiben valóban ő a kandra, ahogyan azt az ösztöne súgta, akkor veszélyes volt a közelében tartózkodni. Sokszor legszívesebben egyszerűen a várbörtönbe vettette volna. Ugyanakkor a kandrák nem bánthatják az embereket, így közvetlen veszélyt nem jelentett. Csupán azért járt-kelt köztük, hogy tudomást szerezzen bizonyos dolgokról. Ráadásul már úgyis tudta a társaság legféltettebb titkait; nem lenne értelme most lecsapni rá, ilyen hamar kijátszani a kártyáit. Ha azonban vár, és meglesi, merre megy a lény, amikor elhagyja a várost, akkor talán megtudhatja, melyik seregnek – vagy a város melyik csoportosulásának – jelent az eseményekről. Megtudhatná, mivel kapcsolatban árulta el a többieket. Így tehát Vin inkább türtőztette magát és várt. A rajtaütésnek is eljön még az ideje. Ham és Demoux sorokba rendezte a katonákat, majd egy kisebb üdvözlő csapat – Ham, Kobold, és Demoux vezetésével – a királyi pár köré gyűlt. Elend biccentett Cett emberének, és hadúr harcosa végigvezette őket egy mellékfolyosón. Nem a felvonók felé megyünk – tudatosult a lányban. A bálterem a palota központi tornyának legfelső szintjén helyezkedett el: amikor ebben az épületben rendeztek bált, Vint mindig a négy, emberi erővel hajtott lift egyikében vitték fel. Vagy Hasting nem akarta az emberi erőforrását pazarolni, vagy… A város legmagasabb palotáját választotta ki – elmélkedett a ködszerzet. – Azt, amelyiknek ráadásul a legkevesebb ablaka van. Ha Cett az összes felvonót felhúzná, szinte senki sem tudná bevenni a várat. Szerencsére nem úgy tűnt, hogy aznap este meg kell tenniük a felfelé vezető utat. Miután megmászták a kanyargós kőlépcsőt – Vinnek kétoldalt maga elé kellett húznia a ruháját, hogy az anyag ne súrlódjon végig a köveken – vezetőjük egy nagy, kör alakú terembe vitte őket, amelynek falait szinte teljes egészében festett üvegablakkal töltöttek ki. Csak néhány helyen törte meg az üveg uralmát egy-egy oszlop, ami a plafont tartotta. Majdnem olyan széles volt a helyiség, mint maga a torony. Egy másik bálterem volna talán? – csodálkozott a lány, miközben
magába szívta a gyönyörű látványt. Az üveget nem világították meg, bár gyanította, hogy hagytak nyílásokat a kívülről érkező fényeknek. Cettet látszólag hidegen hagyták az ilyesféle dolgok. Behozatott egy nagy asztalt a terem közepére, és leült az asztalfőre. Már nekilátott a vacsorának. – Késtetek – kiáltott oda Elendnek –, így elkezdtem nélkületek. A volt király összeráncolta a homlokát. Erre Cett hangosan felnyerített, és a magasba tartott egy csirkecombot. – Az etikett megsértésén jobban megdöbbentél, mint azon a tényen, hogy egy egész sereget hoztam városod bevételére, fiú! De, gondolom, ez Luthadel jellemző sajátossága. Üljetek le, mielőtt mindent magam falok fel! Elend kinyújtotta a karját, és az asztalhoz vezette a kedvesét. Kobold a lépcső közelében helyezkedett el és felkészült, hogy ónszemű képességeivel megneszelje a legkisebb veszélyt is. Ham a teremnek arra a pontjára vezette tíz emberét, ahonnan jól szemmel lehetett tartani a két bejáratot – a lépcső felőli ajtót és a felszolgáló személyzet által használt nyílást. Cett figyelmen kívül hagyta a katonákat. Saját testőrei a terem másik térfelén sorakoztak fel a fal mellett, de cseppet sem zavarta, hogy Ham csapata kevéssel több embert számlált. Fia – aki elkísérte őt a Nagygyűlés tanácskozására – mellette állt és csendben várt az utasításokra. Kettejük közül az egyik biztos, hogy ködszerzet – töprengett Vin. – És még mindig azt hiszem, hogy Cett az. Elend megvárta, míg a lány leül, majd elfoglalta a mellette levő széket. Pontosan szemben ültek az ellenségükkel, aki szinte szünet nélkül evett, míg a szolgák feltálalták a vendégek vacsoráját. Csirkecomb – mélázott tovább a ködszerzet – és szaftban tálalt zöldségek. Csupa maszatolós ételt választott; azt akarja, hogy Elend kényelmetlenül érezze magát. A fiatal király nem látott azonnal hozzá a feltálalt ételhez. Csak ült, és elgondolkodva Cettet figyelte. – A fenébe is! – kiáltotta a hadúr. – Ez nagyon finom. El se tudjátok képzelni, milyen nehéz jó ételekhez jutni, mikor utazik az ember! – Miről akartál beszélni velem? – kérdezte a fiatal Venture. – Tudhatod, hogy nem fogsz meggyőzni; nem fogok rád szavazni. Cett megvonta a vállát.
– Azt gondoltam, érdekes lenne. – A lányodról van szó? – folytatta a kérdezősködést a volt király. – Uram atyám, nem! – nevetett a falánk hadúr. – Tartsd meg azt a buta libát, ha akarod! Szökésének napja egyike azon kevés örömteli eseménynek, ami ebben a hónapban ért. – És ha azzal fenyegetlek, hogy bántódása esik? – Nem teszel ilyet. – Biztos vagy benne? A hadúr vaskos szakállán keresztül mosolygott, miközben odahajolt Elendhez. – Ismerlek jól, Venture. Már hónapok óta figyellek, tanulmányozlak. Ráadásul voltál olyan kedves, és elküldted az egyik barátodat, hogy kémkedjen utánam. Tőle sok mindent megtudtam rólad! Az ifjú zavarba jött. Cett nevetett. – Őszintén, hogyan is gondolhattad, hogy nem ismerem fel a Túlélő bűntársát? Ti luthadeli nemesek bizonyára azt hiszitek, a városon kívül csak ostoba tökfilkók élnek! – És mégis hallgattál Szellőre – védte a becsületét Elend. – Hagytad, hogy a bizalmadba férkőzzön, követted a tanácsait. És csak akkor küldted el, amikor félreérthető helyzetben találtad a lányoddal, aki iránt bevallásod szerint nem érzel semmit. – Azt mondta, hogy ezért kellett elhagynia a tábort? – kérdezte Cett kuncogva. – Mert rajtakaptam Allrianne-nal? Egek! Mit érdekel engem, ha elcsábította ezt a fajankót! – Úgy gondolod, hogy a lányod csábította el Szellőt? – szólalt meg Vin. – Természetesen – vágta rá a király. – Komolyan mondom, én csak pár hetet töltöttem a társaságában, de még én is tudom, mennyire nem ért a nőkhöz. Elend az egész társalgást könnyedén vette. Összeszűkült, mélyreható szemekkel figyelte Cettet. – Akkor valójában miért küldted el? Cett hátradőlt. – Megpróbáltam a magam oldalára állítani. Visszautasította. Aztán úgy gondoltam, jobban járok, ha megölöm, mintsem hogy engedjem visszatérni hozzátok. Viszont a méretéhez képest feltűnően mozgékony. Ha Cett tényleg ködszerzet, lehetetlen, hogy Szellő az akarata ellenére kiszabadulhatott – tűnődött Vin.
– Látod már, Venture? Ismerlek. Talán még saját magadnál is jobban. Tudom, hogy a barátaid mit gondolnak rólad. Nagyon különleges embernek kell lenned ahhoz, hogy elnyerd egy ilyen minden hájjal megkent fickó hűségét. – Tehát azt hiszed, nem fogom bántani a lányodat – folytatta az ifjú. – Tudom, hogy nem teszel ilyet – mondta a hadúr magabiztosan. – Te őszinte ember vagy, éppen azt kedvelem benned. Sajnos azonban az őszinteséget nagyon könnyű kihasználni. Tudom például azt is, hogy bevallottad, amikor Szellő csitította a tömeget. – A Nyugati Uradalom önjelölt királya a fejét rázta. – Őszinte emberek pedig nem valók uralkodónak, fiacskám. Gyalázat, de így van. Ezért kell átvennem tőled a trónt. Néhány pillanatig Elend csak hallgatott. Végül Vinre nézett. A lány felemelte a tányérját, és megszagolta. Cett megint nevetett. – Azt hiszed, hogy megmérgeznélek? – Igazából nem – mondta Elend, miközben kedvese letette a tányért. Ehhez nem értett annyira, mint néhány más allomanta, de a legfeltűnőbb szagokat felismerte. – Nem használnál mérget – mondta Elend. – Nem ez a módszered. A magad módján te is őszinte embernek tűnsz. – Inkább csak nyers és faragatlan vagyok. Van különbség. – Eddig még egy hazugság sem hagyta el a szádat. – Ez csak azért lehet, mert még nem ismersz annyira, hogy kiszűrd a hazugságaimat – magyarázta az idős király, majd feltartotta zsíros ujjait. – Már háromszor hazudtam a szemedbe ma este, fiacskám. Sok szerencsét kívánok a találgatáshoz! Elend nem válaszolt rögtön, a férfit fürkészte. – Játszol velem. – Ez csak természetes! Hát nem látod, fiú? Ezért nem szabad, hogy te légy a király. Hagyd ezt azokra az emberekre, akik tisztában vannak a saját romlottságukkal; ne hagyd, hogy a te becsületeden is csorba essen! – Miért aggódsz te az én becsületem miatt? – érdeklődött Elend. – Mert nem szívesen ölnélek meg. – Akkor ne tedd. Cett megrázta a fejét. – Ez az egész nem így működik, fiam. Ha alkalmad nyílik, hogy megerősítsd a hatalmadat, vagy még több hatalmat szerezz, jobban teszed,
ha megragadod. És én ezt fogom tenni. Az asztaltársaság ismét némaságba burkolózott. Az öreg király Vint vizslatta. – A ködszerzetnek nincs semmi hozzáfűznivalója? – Sokat szitkozódsz – állapította meg a lány. – Erre oda kellene figyelned hölgyek társaságában. Cett kacagott. – Ez tényleg vicces Luthadellel kapcsolatban, kedvesem. Mindenki annyira odafigyel, hogy „megfelelő módon” viselkedjen a nyilvánosság előtt – ugyanakkor semmi kivetnivalót nem találnak abban, ha a közszereplés végeztével megerőszakolnak néhány szká nőt. Én legalább az arcotokba káromkodok. Elend még mindig hozzá sem nyúlt a vacsorájához. – Mi lesz, miután a szavazáson elnyered a trónt? A hadúr megvonta a vállát. – Őszinte választ akarsz? – Mindig. – Először is, egy orgyilkossal megöletlek – hangzott a kegyetlenül őszinte válasz. – Nem kormányozhatok úgy, hogy a régi király a nyakamba liheg. – És ha visszalépek? – kérdezte Elend. – Ha nem szavazok? – Lépj vissza! – javasolta Cett. – Szavazz rám, majd hagyd el a várost, és életben hagylak! – És a Nagygyűlés? – hangzott az újabb kérdés Elend szájából. – Feloszlatom. Úgyis csak a baj van vele. Ha hatalmat adsz egy csoportosulásnak, annak mindig zűrzavar a vége. – A Nagygyűlés biztosítja az emberek jogait – ellenkezett az ifjú. – Ez az, amire egy kormánynak mindig oda kell figyelnie. Meglepő módon Cett ezúttal nem nevette el magát. Ehelyett előrehajolt, egyik karját az asztal lapjára fektette, és megszabadult félig elfogyasztott csirkecombjától. – Éppen ez az, fiú. Hagyni, hogy az emberek magukat irányítsák, nagyon szép gondolat, amikor a dolgok jól mennek. De mi van akkor, amikor két sereg közé vagy zárva? Amikor egy tébolyodott kolossz csürhe falukat pusztít el a határ mentén? Ez nem olyan időszak, amikor megengedheted magadnak, hogy egy Nagygyűlés megfosszon a hatalmadtól. – Nyomatékul még a fejét is megrázta. – Túl nagy árat kell
fizetni érte. Mikor választanod kell a szabadság és a biztonság között, melyik mellett döntesz, fiam? Elend csendben ült, mielőtt megszólalt. – Én meghozom a saját döntésemet, és hagyom, hogy a többiek is így tegyenek. Cett úgy mosolygott, mint aki pont erre a válaszra számított, aztán belekezdett egy másik csirkecombba. – Tegyük fel, hogy elmegyek a városból. És tegyük fel, hogy tényleg megkapod a trónt, megvéded Luthadelt, és feloszlatod a Nagygyűlést. Mi lesz azután? Mi lesz az emberekkel? – Mit érdekel az téged? – Ezt komolyan kérdezed? Azt hittem, te „megértesz” engem. Az idős férfi mosolygott. – A szkák újra dolgozni fognak, ahogy az Uralkodó idején. Nem lesz fizetés, és nem lesz jogokkal rendelkező paraszti réteg. – Ezt nem tudom elfogadni – nyilvánította ki a véleményét Elend. – Miért nem? Ezt akarják. Te megadtad nekik a választás lehetőségét – ők pedig azt választották, hogy megszabadulnak tőled. Most pedig úgy fognak dönteni, hogy engem ültetnek a helyedre. Tisztában vannak vele, hogy az Uralkodó idején nyugodtabban éltek. Az egyik réteg uralkodik, a másik pedig szolgál. Valakinek meg kell termelni az élelmet és meg kell dolgozni a vasat, fiú. – Talán – mondta a fiatal király –, ám egy dologban tévedsz. – És mi lenne az? – Nem fognak rád szavazni – jelentette ki Elend határozottan, aztán felállt az asztaltól. – Engem fognak választani. Ha a szabadság és rabszolgaság között kell választaniuk, az előbbi mellett fogják letenni a voksukat. A Nagygyűlés tagjai a legkitűnőbb férfiak a városban, és az emberek számára legjobb döntést fogják meghozni. Cett elgondolkozott a hallottakon, majd elnevette magát. – A legjobb benned, fiú, hogy szinte még komolyan is lehet venni, amiket mondasz! – Indulok – közölte Elend, és odabiccentett Vinnek. – Ó, ülj le, Venture! – kérte vendégét a hadúr, és Elend székére mutatott. – Ne játszd a felháborodottat, amikor én őszinte vagyok veled! Még meg kell vitatnunk néhány dolgot. – Mint például? – tudakolta az ifjú.
– Az atium ügyét. A fiatal férfi némán állt egy ideig, láthatóan visszafojtva a dühét. Cett nem szólalt meg azonnal, és a vendég végül leült, majd nekilátott a vacsorájának. Vin szó nélkül piszkálta a sajátját. Eközben azonban a hadúr katonáinak és szolgáinak arcát tanulmányozta. Biztosra vette, hogy vannak köztük allomanták, akik ebben a pillanatban is azt latolgatták, hányan tudnák legyőzni a fiatal királyt. – Az embereid éheznek – kezdte Cett. – És ha a kémeimnek hinni lehet, újabb éhes szájak érkeztek. Nem húzhatod sokáig ilyen ostrom alatt. – És? – kérdezte Luthadel volt ura. – Én tudok élelmet biztosítani. Többet, mint amire az én seregemnek szüksége van. Konzerveket, amiket az Uralkodó által kifejlesztett új eljárással csomagoltak. Tartós, nem romlik meg. Igazi csoda. Hajlandó lennék egy részét elcserélni veled… Elend villája megállt félúton a szája felé. Majd letette az evőeszközt, és felnevetett. – Még mindig azt hiszed, hogy nálunk van az Uralkodó atiuma? – Persze, hogy nálatok van – ráncolta a homlokát a gőgös hódító. – Hol másutt lenne? Az ifjú a fejét rázta, és bekapott egy falat szósszal átitatott burgonyát. – Nem itt, annyi bizonyos. – De hát a szóbeszéd… – erősködött Cett. – Azokat a pletykákat Szellő terjesztette – magyarázta a fiatal Venture. – Azt hittem, rájöttél, miért állt be hozzád. El akart csalni Luthadelig, hogy megakadályozd Straffet és a város ostromát. – De hisz Szellő mindent megtett azért, hogy ne jöjjek el a fővárosba! Elbagatellizálta a pletykákat, megpróbálta elterelni a figyelmemet… – Nem fejezte be a mondatot, csak hirtelen öblösen felkacagott. – Azt hittem, csak azért van ott, hogy kémkedjen! Úgy látszik, mindketten alul értékeltük egymást. – Ettől függetlenül, a népemnek jól jönne az az élelem – folytatta Elend. – És meg is kapják – feltéve, hogy én leszek a király. – Már most éheznek. – És a szenvedésük a te lelkeden szárad – jelentette ki Cett komor arccal. – Látom, hogy ítéletet hoztál felettem, Venture. Jó embernek gondolsz, de tévedsz. Az őszinteségtől nem lesz kevésbé zsarnok az ember. Ezreket gyilkoltam le, hogy megerősítsem a hatalmamat. Olyan terheket
róttam a szkákra, amelyek mellett még az Uralkodó is gyengekezűnek tűnik. Mindent megtettem, hogy a helyemen maradjak. Itt is ugyanezt fogom tenni. Mindenki némán a gondolataiba merült. Elend evett, de Vin továbbra is csak turkált az ételében. Biztosra akart menni, hogy legalább az egyikük éber marad, ha esetleg nem vett volna észre valamilyen mérget. Még nem adta fel, hogy megtudja, kik az allomanták, és ezt csak egyféleképpen érhette el. Kioltotta a vörösrezet és bronzot kezdett égetni. Nem észlelt vörösrézfelhőt; Cettet nyilvánvalóan nem érdekelte, hogy valaki esetleg felismeri allomanta embereit. Ketten is égettek forraszt. Viszont nem harcosok voltak; mindketten felszolgálókként sürögtek az asztal körül. A szomszéd teremben pedig egy ónszemű hallgatózott. Mi értelme szolgának álcázni a martalócokat, ha aztán nem fedik el a lüktetéseiket vörösrézzel? Ráadásul sem bábos, sem zendítő nem segített az öreg királynak. Senki sem próbálta meg befolyásolni Elend érzelmeit. Sem Cett, sem fiatal kísérője nem égetett fémet. Vagy mégsem voltak allomanták, vagy nem akarták felfedni a kilétüket. A biztonság kedvéért Vin fellobbantotta a bronzot, hátha mégis áthatolhat egy közeli vörösrézfelhőn. Akkor bizonyíthatná, hogy Cett néhány könnyen felismerhető allomantát alkalmazott a figyelem elterelése végett, a többieket pedig egy felhőbe bújtatta. Nem vett észre semmit gyanúsat. Végül megelégedve tovább piszkálta a vacsoráját. Milyen sokszor bizonyult már hasznosnak ez a képességem – hogy át tudok hatolni a vörösrézfelhőn! Már el is felejtette, milyen érzés, amikor nem érzékeli az allomanta lüktetéseket. Ez a kis képesség – bár nagyon egyszerűnek tűnt – hatalmas segítséget jelentett. És az Uralkodó az inkvizítoraival együtt bizonyára már a legelejétől fogva használta ezt a kis fogást. Vajon az istencsászár milyen egyéb titkokat vitt magával a sírba? Például tudta az igazságot a Mélységgel kapcsolatban – kalandoztak el a gondolatai. – Tudnia kellett. A legvégén megpróbált figyelmeztetni… Elend és ellensége ismét beszédbe elegyedtek, de a lány nem volt képes a város gondjaira összpontosítani. – Szóval egyáltalán nincs atiumotok? – kérdezte Cett. – Annyi legalábbis nincsen, hogy meg akarnánk válni tőle. – A várost átkutattátok? – faggatózott tovább a házigazda.
– Több tucatszor is. – A szobrok – gondolkozott hangosan a hadúr. – Az Uralkodó talán beolvasztotta a fémet, majd különböző dolgokat készített belőle. Elend megrázta a fejét. – Nekünk is eszünkbe jutott. De a szobrokat nem atiumból öntötték, és nem is üreges a belsejük – pedig oda jól el lehetett volna dugni akár az allomanta szemek elől is. Arra is gondoltunk, hogy esetleg a palotában kell keresnünk, de még a toronytetők is csak vasból készültek. – Barlangok, alagutak… – Semmi, amiről mi tudnánk – közölte a volt király. – Allomantákat járőröztettünk fémlelőhelyeket keresve. Mindent megtettünk, ami szóba jöhetett, Cett. Éppen csak lyukakat nem ástunk a földbe. Hidd el nekem: már elég régóta foglalkozunk ezzel az üggyel! Az idősebb férfi bólintott, és felsóhajtott. – Akkor, gondolom, nem sokra mennék vele, ha foglyul ejtenélek. A fiatal Venture mosolygott. – Még csak király sem vagyok, Cett. Mindössze annyit érnél el vele, hogy csökkentenéd a Nagygyűléstől kapott szavazataid számát. A hadúr barbár nevetésben tört ki. – Ezek szerint kénytelen vagyok elengedni benneteket.
Alendi sohasem volt a Korok Hőse. Ha így nézzük a dolgot, felnagyítottam az érdemeit, és Hőst faragtam egy teljesen hétköznapi emberből. A másik oldalról viszont megsemmisült minden, amiben valaha hittünk.
Harminchatodik fejezet
A raktárépületben valamikor kardok és pajzsok hevertek halmokba rakva a padlón, akár valami mesés kincs. Sazednek eszébe jutott, milyen volt itt járkálni, és csodálni az előkészületeket, amiket Kelsier irányított, miközben a bandatagokon nem változtatott semmit. Ezeket a fegyvereket használták a felkelés estéjén, amikor a Túlélő meghalt, és a város a felkelők kezére került. Mostanra a fegyverek zárható tároló dobozokba és raktárakba kerültek, és szedett-vedett pokrócokba burkolózott embereknek adták át a helyüket. Alig maradt ép személy közöttük, és rájuk sem lehetett számítani egy összecsapásnál; Straff minden valamirevaló férfit besorozott. A raktárt jelenleg megtöltő embereket – a gyengéket, a betegeket és sérülteket – a nemes adta át Luthadelnek, mivel tudta, a fia úgyis beengedi őket. Sazed most köztük sétált, és segített, amiben tudott. Bútoraik nem voltak, és már egy váltás ruhát is alig lehetett beszerezni a városban. A kereskedők, akik tisztában voltak vele, hogy közeleg a tél, és csak a kiváltságosoknak jut a melegből, egyre magasabb áron számolták el a portékáikat, és nem csak az élelmiszereket. Sazed egy síró nő mellett térdelt. – Nyugodj meg, Genedere! – csitította az asszonyt, akinek a nevére vörösrézelméje segítségével emlékezett.
A nő megrázta a fejét. Három gyermekét veszítette el a kolossz támadásban, és két másikat akkor, amikor Luthadelbe menekültek. Most pedig az utolsó, élve maradt gyermeke, egy csecsemő – akit egész úton a karjában tartott – megbetegedett. A terrisi kivette a gyermeket anyja kezéből, és alaposan megvizsgálta a tüneteit. Nem sok változott az előző naphoz képest. – Van remény, terrisi úr? – kérdezte Genedere. A magas férfi lenézett a sovány, üveges tekintetű kisbabára. Nem sok reményt fűzött a gyógyulásához. De hogyan is mondhatná meg az anyjának? – Amíg lélegzik, kedves hölgyem, addig él a remény – válaszolta. – Megkérem a királyt, hogy emelje meg az ételadagját; fel kell erősödnie, hogy szoptatni tudja a gyermekét. Melegen kell tartania! Maradjon mindig a tűz közelében, és egy nedves ruhából csöpögtessen vizet a szájába akkor is, amikor nem eszik. Nagyon sok folyadékra van szüksége. Genedere tompán bólintott, és visszavette a gyermeket. Sazed pedig azt kívánta, bárcsak több segítséget tudna nyújtani. Több tucat vallást lapozott fel az elméjében. Egész életében arra buzdította az embereket, hogy higgyenek valamiben, de ne az Uralkodóban. Viszont most nehezen tudna beszélni bármelyik vallásról is ennek a nőnek. A Bukás előtt minden más volt. Minden alkalommal, mikor valamilyen vallásról beszélt, átjárta testét a lázadás borzongató érzése. Még ha az emberek nem is fogadták el tanításait – és általában ez történt –, szavai legalább emlékeztették őket arra az időre, amikor még léteztek vallások, nem csak az acélminisztérium tanai. Most azonban már nem volt mi ellen lázadni. A Genedere szemében tükröződő fájdalom láttán nehéz lett volna rég eltemetett vallásokról és elfeledett istenekről beszélni. A misztikus hiedelmek nem könnyítették volna a nő gyászát. A terrisi tudós végül felállt, és egy másik csoporthoz lépett. – Sazed? A férfi megfordult. Tindwyl lépett be a raktárba. A hatalmas épület ajtóit bezárták a közelgő este miatt, a tüzek pedig nem világították meg teljesen a helyiséget. A tetőbe lyukakat ütöttek, hogy kiengedjék a füstöt. Ha valaki felnézett, láthatta az ezeken beáramló ködcsíkokat, amik aztán jóval azelőtt elpárologtak, hogy elérték volna a padlót. A menekültek nem túl gyakran pislogtak felfelé.
– Majdnem egész nap itt vagy – súgta Tindwyl. Zsúfoltsága ellenére a terem feltűnően csendes volt. A tűzrakások ropogtak, az emberek pedig fájdalmukban vagy bénultságukban némán feküdtek. – Nagyon sok a sebesült – magyarázta az őrző. – Még mindig én tudom a legjobban ellátni őket. Nem vagyok egyedül, a király küldött segítséget, és Szellő úr is itt van, allomanciájával enyhíti az emberek kétségbeesését. Sazed oldalra biccentett. A bábos egy székben ült, és látszólag olvasott. Háromrészes öltönyében rettentően kirítt a tömegből. Az őrző mégis úgy vélte, a puszta jelenléte is rendkívüli jelentőséggel bír. Ezek itt mind szegény emberek. Szörnyű életük volt az Uralkodó alatt, most pedig még azt a keveset is elvették tőlük, amijük volt. És ők négyszázan csak a töredéke annak a több százezer embernek, akik még mindig Luthadelben élnek. Mi lesz, ha az élelmiszerkészletek végleg kiürülnek? A mérgezett kutakról máris hallani, sőt már megrongált élelmiszerekről is értesült. Mi lesz ezekkel az emberekkel? Meddig tarthat még az ostrom? De a legnagyobb kérdés mégiscsak az, hogy mi lesz az ostrom után? Mi fog történni, ha a seregek végül támadásba lendülnek és kifosztják a várost? Micsoda pusztítást és mennyi fájdalmat okoznak majd a katonák az atium keresése közben? – Őszintén a szíveden viseled a sorsukat – szólt a nő halkan, és a férfi mellé lépett. Az őrző odafordult hozzá, majd lesütötte a szemét. – Talán még ennél is jobban kellene. – Nem! – csattant fel Tindwyl. – Látod, Sazed? Teljesen összezavarsz. – Úgy látszik, ehhez jól értek. – Fáradtnak tűnsz. Miért nem használod a bronzelmédet? A férfin hirtelen erőt vett a kimerültség. Eddig nem vett róla tudomást, de a nő szavaira egész testén hullámként söpört végig az érzet. Felsóhajtott. – Éberségem nagy részét elhasználtam, amikor lóhalálában siettem Luthadelbe. Hamar ide akartam érni… – A tanulmányait is hanyagolta az utóbbi időben. A város problémái és a menekültek érkezése nem hagyott időd ilyesmire. Ráadásul már elkészült a dörzsölt másolat átírásával. A továbbiakban aprólékosan végig kell néznie a szöveget, utalásokat keresnie más művekre, és meg kell fejtenie a jelentését. Valószínűleg arra már nem
is marad ideje, hogy… Összeráncolta a homlokát, mert valami furcsára lett figyelmes Tindwyl tekintetében. – Rendben. – A nő sóhajtva megadta magát. – Mutasd meg! – Mutassam meg? – Amit találtál. A felfedezést, amit tettél; ami arra ösztökélt, hogy keresztülfuss két uradalmon. Mutasd meg! A magas férfi hirtelen megkönnyebbült. A fáradtsága, az aggodalma, még a fájdalma is enyhült. – Nagyon szívesen – lehelte. Szellő gratulált magának a jól végzett munka okán, miközben a két távozó terrisit nézte. A legtöbben, még a nemesek is félreértik a bábosok tevékenységét. Úgy gondolnak rájuk, mint akik az elmét irányítják és hozzápiszkálnak a gondolatokhoz, és még azok is szörnyűnek tartják ezt a mesterséget, akik ennél többet tudnak a dologról. Ő maga mindig is másként gondolt a képességére. Úgy vélte, nem turkál mások gondolataiban. Ha így volna, akkor a mindennapi találkozások ugyanolyan mértékben megváltoztatnák a gondolatainkat. A bábozás, ha jól csinálják, semmivel sem befolyásolja jobban egy ember elméjét, mint amikor egy nő mély kivágású ruhában jelenik meg, vagy parancsoló hangon szól. Mindhárom példa ugyanazt az érthető – és ami még fontosabb, természetes – viselkedést váltja ki az emberekből. Vegyük például Sazedet. Az talán erőszakos beavatkozásnak számít, hogy a bábozás hatására most kevésbé fáradt és jobban el tudja végezni a munkáját? Talán helytelen volt elűzni a fájdalmát – csak egy kis időre –, hogy jobban el tudja viselni a szenvedést? Tindwyl még jobb példa. Néhányan talán azt mondanák, hogy Szellő mindenbe beleüti az orrát, ha tudnák, hogy hozzápiszkált a nő felelősségtudatához és Sazed felett érzett csalódottságához. Viszont azokat az érzelmeket nem ő hozta létre, amiket a csalódottság elfedett. Olyan érzelmeket, mint a kíváncsiság, tisztelet, szeretet. Nem. Ha a bábozás egyszerű volna, ha a bábos az elmét irányítaná, Tindwyl azonnal hátat fordított volna Sazednek, amint kikerültek az ő hatásköréből. De Szellő tudta, hogy ez nem fog bekövetkezni. Fontos
döntés született, és nem ő hozta meg ezt a döntést a nő helyett. A pillanat már hetek óta érlelődik, és az ő segítsége nélkül is bekövetkezett volna. Ő csak abban segített, hogy hamarabb megtörténhessen. Magában mosolyogva megnézte a zsebóráját. Még volt néhány perce, így visszaült a székébe, elindított egy mindenkire kiható csillapító érzelemhullámot, amivel enyhítette a betegek fájdalmát és szomorúságát. Mivel egyszerre ilyen sok emberre figyelt, nem tudott egyes eseteket kiemelni; így akadtak, akik érzelmileg kicsit túlzottan is eltompultak, mert Szellő taszítása túl erősnek bizonyult számukra. De a csoport egészét nézve mindenkire jó hatással volt egy kis bábozás. Az öltönyös úr nem könyvet olvasott; valójában nem is értette, Elend és a többiek hogyan bírnak olyan sok időt elvesztegetni ilyesmire. Ő csak úgy tudta magát elképzelni könyvvel a kezében, ha senki nem tartózkodott a közelben. Így inkább visszatért azon elfoglaltságához, amit akkor végzett, mielőtt Sazed elvonta a figyelmét. A menekülteket tanulmányozta, és megpróbálta kitalálni, melyikük mit érez. Ez a másik nagy téveszme a bábozással kapcsolatban. Az allomancia közel sem olyan fontos, mint a megfigyelőképesség. Bár az is igaz, hogy egy enyhe érzelmi befolyásolás segít. Azonban a bábozás nem azt jelenti, hogy az allomanta képes a tevékenysége hatására megismerni mások érzéseit. Ezeket saját magának kell megfejtenie. Minden abból indul ki, hogy mi a természetes. Még a legtapasztalatlanabb szká is észreveszi, hogy egy bábos hatása alatt áll, ha váratlan érzelmek kezdenek el kavarogni benne. Az igazi művészet abban rejlik, amikor a bábos a természetes érzelmeket erősíti fel azáltal, hogy a többi érzést eltompítja. Az emberi szív sok különböző érzést képes egyszerre fogadni; egy adott pillanat „érzelmei” csupán annyira igazak, amennyire az adott pillanatban dominánsak. A jó szemű bábos tehát belát a felszín mögé. Tudja, hogy valaki mit érez, még akkor is, ha az illető maga nem tudja – vagy nem ismeri el – azokat az érzéseket. Ez volt a helyzet Sazed és Tindwyl esetében is. Furcsa pár, annyi bizonyos – jegyezte meg magának Szellő, miközben egy szká férfit csillapított, hogy végre el tudjon aludni. – A bandából mindenki azt hiszi, hogy ezek ketten ellenségek. De a gyűlölet ritkán szül ekkora keserűséget és csalódottságot. Nem. Ezek az érzelmek teljesen más gyökerekből fakadnak. De hát Sazed nem eunuch? Nem értem, hogy történhetett…
Gondolatmenetét ajtócsapódás szakította félbe. Elend érkezett – és sajnos Ham is elkísérte. A letaszított király a szokásos fehér egyenruháját viselte, amit fehér kesztyűvel és karddal egészített ki. A fehér szín jelentős üzenettel bírt: egy hamuval és korommal borított városban igen feltűnő jelenség egy fehérbe öltözött férfi. Ezeket az egyenruhákat olyan különleges anyagból készítették, ami ellenállt a hamunak, de még így is minden nap le kellett róluk dörzsölni a koszt. A hatás miatt azonban megérte a fáradozás. Szellő azon nyomban letapogatta Elend érzéseit, elvett egy kicsit a fáradtságából és a bizonytalanságából – bár ez utóbbira szinte alig volt szükség. Ez részben a terrisi nő érdeme; a bábost teljesen lenyűgözte, a nő mennyire meg tudja változtatni az emberek érzéseit, főleg, mivel nem nagyon értett az allomanciához. Meghagyta azonban Elend undorát és sajnálkozását; mindkét érzelem helyénvalónak tűnt, a körülményeket tekintve. Ugyanakkor a martalócon taszított egy kicsit, ne legyen annyira vitázó kedvében. Ma nem volt kíváncsi a férfi fecsegésére. Felegyenesedett, hogy üdvözölje két barátját. Az emberek Elend felé fordították a fejüket; jelenléte olyan reményt sugárzott, amivel még Szellő allomanciája sem tudta felvenni a versenyt. Összesúgtak és királynak szólították. – Szellő! – biccentett Elend a bábosnak. – Sazed itt van? – Attól tartok, éppen most ment el. A fehér ruhás fiatalember zavartnak tűnt. – Rendben, akkor majd később megkeresem. – Lebiggyesztette az ajkát, aztán körbenézett. – Ham, holnapra szedd össze az összes kereskedőt a Kenton utcán, és hozd ide őket, hadd lássák a saját szemükkel, mi folyik itt! – Nem biztos, hogy tetszene nekik a látvány, Elend – felelt óvatosan az őrparancsnok. – Remélem is. Majd meglátjuk, mit szólnak az áraikhoz, miután ezt látták. Azt megértem, hogy az ételért csillagászati összegeket kérnek, mert az már szinte ritkaságszámba megy. De az már kapzsiság, hogy ruhához sem juthatnak ezek a szerencsétlenek. A martalóc bólintott, ám Szellő látta a testtartásán, hogy valamit elhallgat. Vajon a többiek is felfigyeltek már Ham furcsa, minden összeütközést kerülő magatartására? Bár előszeretettel vitázott a barátaival,
valójában a legritkább esetben jutott dűlőre a filozofálgatásával. Ráadásul ki nem állhatta, ha idegenekkel kellett verekednie; Szellő ezt mindig is furcsállta egy olyan ember esetében, akit tulajdonképpen azért alkalmaznak, hogy másokat üssön. Ezért egy kis nyugalmat küldött Ham felé, hogy kevésbé aggódjon a kereskedőkkel való találkozás miatt. – Itt maradsz egész éjszakára, ugye, Szellő? – kérdezte a volt király. – Ó, egek, dehogy! Drága barátom, szerencséd, hogy egyáltalán eljöttem. Őszintén, ez a hely nem úriembereknek való. A kosz, a lehangoló környezet – a bűzről nem is szólván! A martalóc mogorván tekintett a cimborájára. – Szellő, hamarosan neked is meg kell tanulnod magadon kívül másokkal is törődni. – Ha a távolból is törődhetek velük, nagyon szívesen teszem. Ham megrázta a fejét. – Reménytelen eset vagy. – Ezek szerint a palotába tartasz? – folytatta a kérdezősködést a király. – Ami azt illeti, igen – mondta a piperkőc bábos, és ismét ránézett a zsebórájára. – Vigyünk el? – Saját fogattal jöttem. Elend apró bólintással tudomásul vette a hallottakat, majd kísérőjével együtt visszaindult abba az irányba, ahonnan érkeztek. Eközben az ifjúra váró találkozóról diskuráltak, amire az egyik nagygyűlési tag hívta meg a trónfosztott királyt. Szellő kicsivel később érkezett a palotába. Biccentett a kapuőröknek, és közben elűzte szellemi fáradtságukat. Válaszul a férfiak felkapták a fejüket, és friss erőkkel kezdték újra figyelni a ködöt. Nem fog sokáig tartani a hatás, de az efféle apró figyelmességek szintén jól jellemezték a bábos természetét. Későre járt, kevés ember tartózkodott a folyosókon. Keresztülment a konyhán, és allomanciájával finoman megböködte a mosogatókonyha személyzetét, akik ettől heves csevegésbe kezdtek. Így gyorsabban telik a takarításra szánt idő. A konyha mögé tartott, egy szűk, kővel burkolt terembe, ahol csak néhány, halvány fényű lámpa világított, és mindössze egy kis asztal alkotta a berendezést. Egyike volt a palota fülkeszerű,
félreeső étkezőinek. Dorong a fülke egyik sarkában ült, fájós lábát kinyújtóztatva a padon. Megvetéssel méregette Szellőt. – Elkéstél! – Te érkeztél túl hamar – vágott vissza a bábos, és lehuppant a katonával szemközti padra. – Az eredmény ugyanaz – morogta a sánta asztalos. Két kupa állt az asztalon egy üveg bor társaságában. Szellő kigombolta a mellényét, halkan sóhajtott, és öntött magának egy kis italt, miközben a lábát folyamatosan a padon tartva hátradőlt. Dorong is a borát szürcsölgette. – Ugye nem oszlattad szét a felhőt? – kérdezte a bábos. – A te jelenlétedben? Soha. Szellő elmosolyodott, majd megkönnyebbülten ivott egy kortyot. Bár már nem sok alkalom kínálkozott, hogy Dorong használja allomanta képességeit, azért még füstös maradt. Mikor vörösrezet égetett, el tudta rejteni az allomanták tevékenységeit a bronzot égetők elől. De a legfontosabb – legalábbis Szellő számára – az volt, hogy a vörösréz hatására Dorongot semmiféle érzelmi allomanciával nem lehetett befolyásolni. – Nem értem, ez miért tesz téged ennyire boldoggá – jegyezte meg a füstös. – Azt hittem, szeretsz mások érzelmeivel játszani. – Ez így is van. – Akkor miért iszogatsz velem minden este? – Talán zavar a társaságom? A mogorva arcú férfi nem felelt. Nagyjából így juttatta a társa tudomására, hogy igazából örül a látogatásnak. Szellő figyelmesen nézte a hadak morcos vezérét. A bandatagok többsége távol tartotta magát a morózus férfitól, akit Kelsier az utolsó pillanatban toborzott, mivel az előző füstösük meghalt. – Tudod, milyen érzés bábozni az emberek érzelmeivel? – Nem. – Óriási hatalmat ad. Csodálatos érzés a környezetedben tartózkodókat befolyásolni, és közben előre tudni, hogyan fognak viselkedni. – Mesésen hangzik – jelentette ki egykedvűen Dorong. – Ugyanakkor a bábosra is hatással van. Életem nagy részében másokat figyeltem – kicsit változtattam a hangulatukon, felkorbácsoltam, vagy
éppen csillapítottam az érzelmeiket. És ez engem is megváltoztatott. Már nem… ugyanúgy nézek az emberekre. Nehezen megy megbarátkozni bárkivel is úgy, hogy közben csak egy alanynak tekinted, akit meg kell változtatni, akire hatással kell lenni. – Akkor ezért nem látunk soha nők társaságában – dörmögte Dorong. Szellő bólintott. – Már nem tudok másképpen élni. Folyamatosan piszkálom a környezetembe kerülők érzelmeit. Így, ha egy nő belém szeret… – A bábos szerette azt hinni, hogy nem avatkozik bele mások életébe. Mégis, hogyan bízhatott bárkiben, aki azt állította, hogy szereti? Sosem tudhatta, vajon őt magát szeretik, vagy csak bábozásával váltotta ki az érzelmet. Dorong teletöltötte a poharát. – Sokkal ostobább vagy, mint azt a viselkedésed alapján hinné az ember. A piperkőc elmosolyodott. Barátja azon kevés ember közé tartozott, akik teljes mértékben ellenálltak a képességeinek. Az érzelmi allomancia nem fogott rajta, ezért a bábos mindig kiszámítható hangulatban találta: mindig ugyanolyan mogorván viselkedett. Egyéb módon befolyásolni pedig puszta időpocsékolás lett volna. Szellő az italát nézegette. – A legviccesebb az egészben az, hogy majdnem miattam nem csatlakoztál a bandába. – Átkozott bábosok! – mormogta Dorong. – De hát rád nem is vagyunk hatással! – A te allomanciád talán nem, de nem csak így tudjátok elérni a célotokat. Mindig résen kell lenni, ha egy bábos van a közelben. – Akkor miért ülsz le velem egy asztalhoz minden este? Dorong egy darabig szótlan maradt. Szellő már azt hitte, nem is válaszol. Végül a kemény szívű férfi megszólalt. – Nem vagy olyan elviselhetetlen, mint a legtöbb bábos. Szellő jó nagyot kortyolt a borból. – Azt hiszem, ennél őszintébb bókot még nem kaptam. – Csak nehogy belebetegedj! – Ó, azt hiszem, arról már lekéstem – felelte humortalanul a bábos, és közben fenékig ürítette a kupáját. – A banda… Kel terve… már így is alaposan tönkretett. A hadvezér egyetértően bólogatott.
– Mi lett velünk, Dorong? Én a kihívásért csatlakoztam Kelhez. De azt sosem tudtam meg, te miért álltál be közénk. – A pénzért. Szellő bólintott. – A terv szétesett, a sereget elpusztították, de mi kitartottunk. Aztán Kel meghalt, de mi akkor is kitartottunk. Ám Elend átkozott királysága kárhozatra van ítélve. – Egy hónapig sem bírjuk – fűzte hozzá Dorong, és ez most nem a megszokott borúlátó hangulatát tükrözte; Szellő tudta, valaki mikor beszél komolyan. – És mégis itt vagyunk – vonta le a következtetést a bábos. – Egész nap a szkákkal dolgoztam. Próbáltam elérni, hogy jobban érezzék magukat és fel tudják dolgozni a családjuk elvesztését. Te pedig katonákat készítettél fel, akik – akár segítesz rajtuk, akár nem – csak pár szívdobbanásnyi ideig fogják bírni egy ilyen ellenséggel szemben. Egy fiú parancsait követjük, akinek a leghalványabb fogalma sincs arról, micsoda kínos helyzetbe került. Miért? Dorong megrázta a fejét. – Kelsier miatt. Nekünk adta a várost, és belénk ültette, hogy a mi felelősségünk megvédeni. – De mi nem vagyunk alkalmasak erre – jelentette ki a piperkőc. – Mi tolvajok és csalók vagyunk. Nem az a feladatunk, hogy mások sorsa miatt aggódjunk. Úgy értem… már odáig süllyedtem, hogy a mosogatószemélyzet hangulatát is befolyásolom, hátha akkor boldogabban dolgoznak! Ennyi erővel elkezdhetnék rózsaszínben járni, virággal a kezemben. Bizonyára szép csokrokat köthetnék esküvőkre. A hadvezér felnyerített, majd megemelte a kupáját. – A Túlélőre! Legyen átkozott, amiért jobban ismert bennünket, mint mi önmagunkat. Szellő is köszöntésre emelte a kupáját. – Legyen átkozott! – csatlakozott a barátjához. Mindketten némán a gondolataikba merültek. Leülni Doronggal beszélgetni egyet jelentett azzal, hogy az ember némaságba burkolózott. Mindezek ellenére Szellő elégedettséget érzett. A bábozás csodálatos dolog; ez határozta meg a lényét. De sok munkával is járt. Hiszen a madarak sem repülnek a nap minden percében. – Hát itt vagytok!
Szellő hirtelen kinyitotta a szemét. Allrianne állt a terem bejáratában, az asztalnál. Halványkék ruhát viselt – honnan ez az új gönc? Az arca természetesen tökéletesen ki volt festve, és szalaggal fogta össze a haját. Hosszú, szőke fürtjei – ami nyugaton senkinek sem tűnt fel, a Belső Uradalomban viszont szinte nem is hallottak még róla – és csintalan, hívogató alakja szemet szúrt mindenkinek. A vágy azonnal elöntötte a bábost. Nem! – próbálta elűzni buja gondolatait. – A lányod lehetne, te undorító vénember! Undorító! – Allrianne – szólalt meg zavartan –, nem a szobádban lenne a helyed? A lány jobbra-balra pislogott, aztán a cipőjével arrébb tolta a férfi lábát, hogy le tudjon ülni mellé a padra. – Még csak kilenc óra van, Szellő. Én pedig tizennyolc éves vagyok, nem tíz. Az könnyen meglehet – gondolta a férfi, és elvette a tekintetét a lányról. Tudta jól, hogy erősnek kell maradnia; nem lenne szabad a lányt a közelébe engednie; mégsem tett semmit, amikor Allrianne hozzá bújt, és ivott egy kortyot a kupájából. Felsóhajtott, és megölelte a törékeny lány vállát. Dorong csak a fejét csóválta, és alig látható mosoly jelent meg a szája szélén. – Nos – szólalt meg Vin halkan –, ezzel választ kaptunk az egyik kérdésünkre. – Kisasszony? – OreSeur értetlenül pillantott gazdájára a sötét szobában. Az asztal túloldalán, szemközt feküdt a lánnyal. Allomanta fülével Vin tökéletesen hallott mindent, ami a szomszédos fülkében zajlott. – Allrianne is allomanta – jelentette ki végül. – Valóban? A lány bólintott. – Amióta csak megérkezett, folyamatosan korbácsolja szegény Szellő érzelmeit. Az meg egyre jobban vonzódik hozzá. – Pedig azt hinném, hogy ő aztán észreveszi. – Igen, én is – értett egyet Vin. – Valószínűleg jobban járna, ha komolyabban venné a dolgot, hiszen a lány akár ködszerzet is lehet – bár nevetséges elképzelni, amint ez a kényes teremtés repülve szeli át a ködöt.
Bizonyára pont az a célja, hogy senki ne gyanakodjon rá – morfondírozott. – Nem szabad elfelejtenem Kliss és Shan esetét; mindkettejüket félreismertem. – Szellő nem is gondolja, hogy érzelmei természetellenesek volnának – magyarázta. – Bizonyára eleve vonzódott a lányhoz. OreSeur becsukta a száját és oldalra fordította a fejét – a kutyák így grimaszolnak, ha furcsállnak valamit. – Tudom – értett egyet a ködszerzet. – De legalább annyi kiderült, hogy nem ő alkalmazza allomanta képességeit, amivel befolyásolhatná Cett lányát. Ám ez most nem is annyira fontos. A lényeg az, hogy nem Dorong a kandra. – És ezt honnan tudja ilyen biztosan, kisasszony? Vin nem válaszolt rögtön. Dorong mindig fellobbantotta a vörösrezet Szellő jelenlétében; máskor szinte nem is használta. Bár ezt nehéz megállapítani egy füstösről. Mindenesetre, ha égetik a vörösrezet, azonnal elrejtik magukat. Ő azonban át tudott hatolni a vörösrézfelhőn. Így érezte meg Allrianne ténykedését is. Még Ham irányából is érzett halk dobbanásokat, a vörösréz allomantikus lüktetését, amiről a lány úgy gondolta, hogy rajta és az Uralkodón kívül nagyon kevés ember hallja. – Egyszerűen tudom – jelentette ki az apró ködszerzet. – Ha ön mondja, kisasszony – adta meg magát a kandra. – De… nem arra jött rá a múltkor, hogy Demoux a kém? – Azért Dorong felől is meg akartam bizonyosodni. Mielőtt bármilyen kíméletlen lépésre szánnám el magam. – Kíméletlen? Vin némán ült egy darabig. Bár nem sok bizonyítékot tudott felmutatni, az ösztönei jól működtek – és azt súgták, Demoux a kém. Az a furcsa lopakodó járás, ahogy kiment a kapun… Az is egyértelmű és logikus, miért őt választották… minden szépen összeillett. Felállt az asztaltól. A dolgok kezdtek túl veszélyessé, túl kényessé válni. Ideje, hogy tudomásul vegye. – Gyerünk! – szólt kutyájának, és kilépett a fülkéből. – Vettessük tömlöcbe Demoux kapitányt! – Hogy érted azt, hogy eltűnt? – kérdezte a ködszerzet Demoux szobája
előtt, egyre növekvő haraggal. A szolga elvörösödött. – Asszonyom, sajnálom! Figyeltem a kapitányt, ahogyan megparancsolta, de aztán kiment a szokásos ellenőrző útjára. Talán követnem kellett volna? Úgy értem, nem lett volna feltűnő? Vin halkan szitkozódott. Azonban tisztában volt vele, hogy nincs joga mérgelődni. El kellett volna mondanom Hamnek őszintén – gondolta csalódottan. – Asszonyom, még csak néhány perce ment el – próbálta menteni a helyzetet a szolga. Vin a kutyájára pillantott. Ő és a kandra végigsiettek a folyosón, és ahogy elérték az ablakot, a ködszerzet kiugrott az éjszakába, OreSeur a nyomában. Mindketten az udvaron értek földet. Mikor utoljára láttam, a palota kapuján lépett be – futott át a lány agyán, miközben sebesen szaladt a ködben. A kapunál csak az őrséget találta. – Demoux kapitány járt erre? – kérdezte parancsoló hangon, miközben berobbant a fáklyák gyűrűjébe. A férfiak rémülten kapták fel a fejüket, és zavartan pislogtak egymásra. – Örökösnő? – szólította meg egyikük. – Igen, egy vagy két perccel ezelőtt indult a szokásos körútjára. – Egyedül? A katonák bólintottak. – Nem furcsa ez egy kicsit? A kapuőrök a vállukat vonogatták. – Olykor egyedül jár – mondta az egyik. – Nem kérdezősködünk. Elvégre a felettesünk. – Merre tartott? Egy másik katona megmutatta az irányt, Vin pedig arrafelé indult, szolgájával a nyomában. Jobban kellett volna figyelnem rá. Igazi kémeket kellett volna fogadnom, hogy tartsák szemmel. Vagy… Hirtelen megdermedt. Nem messze tőle egy alak sétált a sűrű párában. A városba tartott. Demoux! A ködszerzet a földre dobott egy érmét és fellőtte magát a levegőbe, amitől elhaladt messze a férfi feje fölött, és egy épület tetejére érkezett. Az alak mit sem sejtve folytatta az útját. Demoux vagy kandra, egyre megy,
hisz egyiknek sincsen allomantikus ereje. Vin megállt, előhúzta a tőreit, felkészült az ugrásra, de… még semmiféle bizonyíték nem állt a rendelkezésére. Az a része, amelyet Kelsier annak idején megérintett, amelyik megtanult bízni az emberekben, a jól ismert Demoux-ra gondolt. Tényleg azt hiszem, hogy ő a kandra? – tette fel magának a kérdést. – Vagy csak azt akarom, hogy ő legyen a kandra, mert akkor nem kell az igazi barátaimra gyanakodnom? A férfi nem állt meg; a lány óntól felerősödött fülei tisztán hallották, ahogy lépései kopognak a kövön. OreSeur felkapaszkodott mögé a tetőre, és puhán odasétált a gazdájához. Nem támadhatom meg csak úgy! – győzködte magát a ködszerzet. – Először figyelem, megnézem, merre megy. Szerzek bizonyítékot. És mindeközben talán megtudok valamit. Intett OreSeurnek, és csendben követték a férfit a tetőkön keresztül. Vin csakhamar valami szokatlanra lett figyelmes – egy apró fényszikra világította meg a ködöt néhány utcával lejjebb, amitől az épületek árnyéka egészen félelmetes látványt nyújtott. Vin Demoux-ra pillantott, követte a szemével: a kapitány befordult az egyik sikátorba, a fényforrás irányába. Mi a fene…? A ködszerzet levetette magát a tetőről. Csupán három szökellés kellett, és elérte a fényforrást. Szegényesen megrakott tűz ropogott egy kis tér közepén. Szkák melegedtek mellette összeölelkezve, és kissé rémültnek tűntek a ködben. Vin meglepődött, hogy itt találja őket. A Bukás éjszakája óta nem látott szkákat a ködben. Demoux egy kisebb utca felől érkezett, és többjüket is személyesen üdvözölte. A tűz fényénél jól látszott, hogy ő az – vagy egy kandra, a kapitány testében. Úgy kétszáz ember gyűlt össze a téren. Demoux le akart ülni a macskakőre, de valaki hirtelen ott termett egy székkel. Egy fiatal nő valami gőzölgő italt vitt neki egy csuporban, amit hálásan el is fogadott. Vin felugrott az egyik tetőre, és próbált szorosan a tetőhöz simulni, hogy a tűz fényében ne vegyék észre. Még több szká érkezett, a legtöbben csapatokba verődve, de néhány bátor jelentkező egyedül vágott neki az útnak. Ekkor a lány valami zajt hallott a háta mögül, de amikor megfordult, csak OreSeurt látta, aki éppen akkor küzdötte fel magát a tetőre – láthatóan
csak kis híján nem pottyant le az ugrást követően. Lepillantott az alatta elterülő utcára, megrázta a fejét, majd nesztelenül a lányhoz lépegetett. Vin az ajkához emelte az ujját, és az egyre nagyobbra duzzadó tömeg felé biccentett. A kutya félrehajtotta a fejét a látványra, de nem mondott semmit. Végül Demoux felállt a még akkor is gőzölgő csuporral a kezében. Emberek gyűltek köré, leültek a hideg macskakőre, pokrócokba és kábátokba bugyolálták magukat. – Nem szabad félnünk a ködtől, barátaim! – kezdte a kapitány. Hangja nem olyan volt, mint erőskezű vezér vagy erélyes parancsnok orgánuma, inkább hasonlított egy edzett fiatalember kissé tétova, ugyanakkor tiszteletet parancsoló hangjára. – A Túlélő tanított meg minket erre – folytatta. – Tudom, hogy nem könnyű úgy gondolni a ködre, hogy közben ne jutnának az eszünkbe a ködlidércekről és egyéb szörnyűségekről szóló történetek. Viszont a Túlélő adta a kezünkbe a ködöt. A ködön keresztül kell emlékeznünk rá! – Ó, egek… – gondolta Vin rémülettel. – Közéjük tartozik ő is – a Túlélő egyházának egyik tagja! Reszketni kezdett, nem tudta, mit gondoljon a látottakról. Most akkor ő a kandra, vagy nem? Miért találkozna egy kandra egy ilyen csoportosulással? És… Demoux? Ő mi okból jönne el egy ilyen találkozóra? – Tudom, hogy nem könnyű a Túlélő nélkül – hallotta a fiatal katona hangját odalentről. – Tudom, hogy féltek a seregektől. Higgyétek el, tudom! Magam is látom, milyen haderővel jöttek a város ellen. Tudom azt is, hogy szenvedtek az ostromállapottól. Mondhatom-e egyáltalán, hogy ne aggódjatok? A Túlélő maga is szörnyű nehézségeket élt meg: elveszítette a feleségét, raboskodott Hathsin Bugyraiban. De túlélte. És ez a lényeg, nem? Folytatnunk kell az életünket, akármilyen nehéz is. A végén a miénk lesz a dicsőség. Ahogy a Túlélő is elnyerte a dicsőséget. Ahogy Demoux ott állt csuprával a kezében, merőben különbözött azoktól a szká térítőktől, akiket a lány korábban látott. Kelsier szenvedélyes férfit választott egyháza megalapítására – illetve, a pontosság kedvéért, a forradalmi eszme elterjesztésére, amiből az egyház maga kinőtt. Kelsiernek olyan vezérekre volt szüksége, akik feltüzelik a hívőket, és pusztító zűrzavarba hajszolják őket. Demoux máshogy tette a dolgát. Nem kiabált, ennek ellenére az
emberek áhítattal hallgatták. A kövön ültek körülötte, és reményteli – szinte már imádattal teli – tekintettel néztek fel rá. – Az Örökösnő – súgta az egyik hívő. – Vele mi a helyzet? – Vin kisasszony vállát óriási felelősség terheli. Ti is láthatjátok, mekkora súly alatt görnyed, mennyire a szívén viseli a város gondjait. Ő egyenes jellem, és nem hiszem, hogy tetszik neki a Nagygyűlés taktikázása. – De meg fog minket védeni, ugye? – kérdezte egy másik szká. – Igen – válaszolta Demoux. – Igen, hiszem, hogy így lesz. Olykor úgy gondolom, még a Túlélőnél is nagyobb erővel rendelkezik. Tudjátok-e, hogy a Túlélőnek csak két éve volt, hogy ködszerzetként használja a képességeit? Vin kisasszonynak még ennyi sem jutott. A lány elfordította a fejét. Minden erre megy ki – gondolta. – Egészen addig logikusnak hangzik a mondandójuk, míg el nem kezdenek rólam beszélni, és aztán… – Egy napon visszahozza a békét az életünkbe – mondta Demoux. – Újra lesz napunk, és nem hull többé hamu az égből. De addig ki kell tartanunk. És harcolnunk kell. A Túlélő azért küzdött, hogy végignézhesse az Uralkodó halálát, és felszabadítson minket. Milyen hálára vallana, ha most elfutnánk, amikor seregek tanyáznak a falainkon kívül? Menjetek, és mondjátok meg a Nagygyűlés tagjainak, hogy nem akarjátok sem Cettet, sem Penrod nagyurat királyotoknak! A szavazás egy napon belül esedékes, és kötelességünk a megfelelő embert ültetni a trónra. A Túlélő Elend Venture urat választotta, így őt kell követnünk! Ez új – gondolta Vin. – Elend úr gyenge – kiáltotta valaki a tömegből. – Ő nem tud minket megvédeni. – Vin kisasszony szereti őt – válaszolta Demoux. – Nem szeretne egy gyenge férfit. Cett és Penrod úgy bánik veletek, ahogy a szkákkal mindig is bántak, ezért gondoljátok őket erősnek. De az elnyomás nem az erő és hatalom fokmérője. Ennél többre vagyunk képesek! Bíznunk kell a Túlélő ítéletében! A lány ellazult a tető peremén ülve, és feszültsége oldódni kezdett. Ha valóban Demoux a kém, akkor az éjszaka folyamán erre semmiféle bizonyítékot nem fog találni. Így eltette a késeit, aztán keresztbe font karral megpihent a tető szélén. A tűz pattogott a hideg téli éjszakában. A felszálló füst összekeveredett a köddel, Demoux pedig tovább beszélt halk,
megnyugtató hangján, és Kelsierről mesélt a tömegnek. Nem is igazán vallás – gondolta a ködszerzet, miközben a szónoklatot hallgatta. – Az egész olyan egyszerű; egyáltalán nem olyan összetett, mint azok a hitrendszerek, amelyekről Sazed szokott beszélni. Demoux alapvető gondolatokat tanított. Kelsier életéből hozott példákat, és a túlélésről, a nehézségek elviseléséről prédikált. Vin értette, miért tetszenek az egyszerű gondolatok a szkáknak. A népnek igazából két választási lehetősége maradt: vagy küzd tovább, vagy feladja. A fiatal tiszt szavai felmentést adtak nekik azért, amiért nem akarnak meghalni. A szká lakosságnak nem kellettek rituálék, imák, szabályok. Még nem. Még túlságosan kevéssé értettek a valláshoz általánosságban véve, túlságosan féltek ahhoz, hogy ilyesmikre vágyjanak. De minél tovább hallgatta, a lány annál jobban megértette a Túlélő egyházának vallását. Ez kellett nekik: alapul vette azt, amit a szkák már ismertek – egy nehézségekkel teli életet –, és egy magasabb, derűlátóbb szintre emelte. A tanítások pedig folyamatos átalakuláson mentek keresztül. Vin értette a Kelsier megistenülésére és a saját magára vonatkozó hivatkozásokat is, de honnan szedi Demoux azt az ígéretet, hogy ő majd megállítja a hamuesőt, és visszahozza a napot? Honnan szerzett ő tudomást a zöld fűről és kék égről, hogy tud arról a régi világról prédikálni, amiről csak a leghomályosabb szövegek tesznek említést? A kapitány furcsa, színekkel és szépségekkel teli világról beszélt – egy olyan helyről, ami idegen és nehéz befogadni, ám mégis csodálatos. Ezek az emberek sosem hallottak virágokról és zöld növényekről; még neki is nehezére esett elképzelni, pedig Sazedtől sokszor hallott beszámolókat. Demoux a paradicsomot írta le a tömegnek. Olyasvalamiről kellett mesélnie, ami teljesen különbözött a mindennapi tapasztalatuktól, mivel a földi élet nem sok reménnyel kecsegtetett. Legalábbis az éhínség, a közelgő tél, a fenyegető seregek, és a felbolydult kormány nem tartozott a jó dolgok közé. Vin hátrébb húzódott, mikor Demoux befejezte a szónoklatot. Egy darabig még feküdt a tetőn, és azt próbálta meg kitalálni, hogy mit is érez valójában. Szinte teljesen biztos volt a fiatal tiszttel kapcsolatban, most azonban megérzése mintha megalapozatlannak tűnne. Igaz, hogy a férfi kijárt a palotából az éjszaka folyamán, de a lány már azt is látta, hogy miért. Gyanúsan viselkedett, amikor kilopózott: most, ahogy felidézte az eseményeket, arra gondolt, egy kandra biztosan tudná, miként tűnjék a
viselkedése természetesnek egy adott helyzetben. Nem ő az – döntötte el. – Vagy ha mégis, akkor nem lesz olyan könnyű dolgom leleplezni, mint ahogy gondoltam. Csalódottan ráncolta a homlokát. Végül sóhajtott egy nagyot, felkelt, és a tető másik széléhez sétált. OreSeur követte, ő pedig ránézett. – Amikor Kelsier utasított, hogy lépj a helyére, mit mondott, mit taníts az embereknek? – Hogy érti ezt, kisasszony? – Azt akarta, hogy úgy jelenj meg, mintha ő térne vissza a sírból? – Igen. – És mit kellett mondanod? OreSeur vállat vont. – Nagyon egyszerű dolgokat. Elmondtam nekik, hogy elérkezett a felkelés ideje. Hogy én – Kelsier – azért tértem vissza, hogy reményt adjak nekik a győzelemre. „Azt képviselem, amit te soha nem tudtál megölni, akármilyen erősen próbáltad is.” Ezek voltak Kelsier utolsó szavai, és egyenesen az Uralkodó szemébe mondta őket. „Én vagyok a remény.” Csoda talán, ha ez a gondolat határozza meg a Kelsier halála után életre kelt vallást? – Tanított neked olyasmiket, mint amiket Demoux mesélt a népnek? – kérdezte Vin. – Arról, hogy abbamarad a hamueső és felragyog a nap? – Nem, kisasszony. – Erre számítottam – hajtotta le a fejét a ködszerzet. Ekkor a kövekről visszaverődő neszre lett figyelmes. Lenézett az épület tetejéről, és látta, hogy Demoux elindult a palota irányába. Leugrott a sikátor kövezetére, pontosan a férfi háta mögé. A kapitány becsületére legyen mondva, meghallotta a lányt, és párbajpálcáján tartva a kezét, hirtelen megperdült. – Béke önnel, kapitány! – köszöntötte a lány, aztán felegyenesedett. – Vin kisasszony? A ködszerzet bólintott, aztán közelebb lépett, hogy jobban láthassa a katona arcát a sötétben. Halvány fáklyafény világította meg a teret, és látni engedte, miként kergetőznek az árnyékok és ködpamacsok a levegőben. – Nem tudtam, hogy a Túlélő egyházának tagja – szólt Vin lágyan. A férfi lesütötte a szemét. Bár jóval magasabb volt a lánynál, mégis, mintha egészen összement volna, ahogy ott állt előtte.
– Tudom… hogy nem örül neki. Sajnálom. – Nem gond. Jó dolgot tesz az emberekkel. Elend nagyra fogja értékelni a hűségét. Demoux felemelte a fejét. – Muszáj elmondania? – Tudnia kell, miben hisznek az emberek, kapitány. Miért akarná, hogy ne beszéljek róla? A tiszt felsóhajtott. – Én csak… nem akarom, hogy a banda azt higgye, különféle dolgokra buzdítom az embereket. Ham ostobaságnak tartja, ha valaki a Túlélőről prédikál. Szellő úr pedig úgy véli, csak akkor érdemes segíteni egy vallás terjedését, ha általa befolyásolható embereket akarunk összegyűjteni. Vin méregette a kapitányt a sötétben. – Tényleg hiszi is, amit prédikál, ugye? – Igen, kisasszony. – De ismerte Kelsiert. Szinte az elejétől közénk tartozott. Tudja, hogy nem isten. Demoux felemelte a tekintetét, és kihívás csillogott a szemében. – Az életét adta azért, hogy megdöntse az Uralkodót. – De ettől még nem isten. – Megtanította, hogyan éljünk túl nehéz időszakokat; megtanított reménykedni. – Korábban is túléltek az emberek nehéz időszakokat! – vágott vissza a ködszerzet. – Az emberek azelőtt is reménykedtek, hogy Kelsiert a Bugyrokba vetették. – De nem úgy, ahogy most tesszük! – védte magát a kapitány. – Ráadásul… különleges ereje volt, kisasszony. Éreztem. Vin hallgatott. Ismerte a történetet; a Túlélő egyszer felhasználta a kapitányt egy hitetlennel szemben vívott küzdelemben. Allomanciájával irányította Demoux-t az egész sereg előtt, amitől úgy tűnt, mintha a férfinak természetfeletti ereje lenne. – Persze mára már kiismertem az allomanciát – folytatta a férfi. – De… éreztem, ahogy a kardomat irányítja azon a napon. Éreztem, hogy azt csinálhat velem, amit csak akar, hogy többet mutatott belőlem, mint ami vagyok. Néha még most is érzem az erejét. Erővel tölti fel a karomat, irányítja a pengémet… Vin a szemöldökét ráncolta.
– Emlékszik, amikor először találkoztunk? A kapitány bólintott. – Igen. Eljött a barlangba, ahol aznap bujkáltunk. Én őrködtem. Tudja, kisasszony, én már akkor is tudtam, hogy Kelsier eljön értünk. Tudtam, hogy eljön, és összeszedi a hűséges embereket, és aztán visszavezet bennünket Luthadelbe. Azért ment a barlangba, mert én kényszerítettem rá. Ő a saját csapatával akart küzdeni, amibe belehalt volna. – A sereg elpusztítása csak egy próba volt – szólt a magas kapitány, és felnézett a ködbe. – Ezek a mostani csatározások… az ostrom… mind csak próbatételek. Hogy kiderüljön, képesek vagyunk-e túlélni, vagy sem. – És a hamu? Hol hallotta, hogy majd eláll, és nem esik többé? Demoux újra a lányra nézett. – A Túlélő tanította, nem? Vin megrázta a fejét. – Szájról szájra terjed. Biztosan így van. Beleillik a képbe – a sárga nap, a kék ég, a növények… – Igen, de először hol hallott ezekről? – Nem tudom biztosan, kisasszony. Hol hallott arról, hogy én leszek az, aki mindezt előidézi? – szerette volna megkérdezni, de nem tudta kiejteni a szavakat. Mindegy is volt, mert tisztában volt a válasszal: a kapitány tényleg nem emlékszik. A pletykákat szándékosan terjesztették. Most már valóban nehéz lenne megtalálni a forrást. – Menjen vissza a palotába! – utasította a kapitányt. – El kell mondanom Elendnek, amit láttam, de megkérem, ne beszéljen róla a banda többi tagjának! – Köszönöm, kisasszony! – hálálkodott a kapitány, aztán meghajolt, hátat fordított, és útnak indult. Egy pillanattal később Vin tompa puffanást hallott a háta mögül: OreSeur ugrott le az utcára. A lány kutyájára nézett. – Biztos voltam benne, hogy ő az. – Kisasszony? – A kandra – mondta Vin, és a távozóban lévő Demoux után fordult. – Azt hittem, felismertem. – És?
A ködszerzet a fejét rázta. – Ugyanaz a helyzet, mint Dockson esetében: szerintem Demoux túl sokat tud ahhoz, hogy mímeljen. Igazinak tűnik. – A magamfajta kandrák… – Nagyon ügyesek – fejezte be a mondatot a lány és felsóhajtott. – Igen, tudom. De nem tartóztathatjuk le. Legalábbis nem ma éjjel. Szemmel fogjuk tartani, viszont már nem hiszem, hogy ő lenne a kém. OreSeur bólintott. – Gyerünk! – adta ki az utasítást a kutyájának is a lány. – Meg akarom nézni, hogy van Elend.
És így elérkeztünk a fő mondanivalómhoz. Bocsánatot kérek! Még a fagyos barlangban ülve, az acélba vésett szavak ellenére is elkalandoznak a gondolataim.
Harminchetedik fejezet
Sazed az ablaktáblákra pillantott, és észrevette a réseken átszűrődő tétova, halvány fénynyalábokat. Máris reggel van? Egész éjjel dolgoztunk? Aligha tűnt valószínűnek. Nem használt semmit, amivel elűzte volna a fáradtságot, mégis éberebbnek – élettel telibbnek – érezte magát, mint az elmúlt napokban. Tindwyl ült mellette. A férfi íróasztalán papírlapok, két tintáskészlet, és egy toll hevert. Könyvek nem voltak; az őrzők nem használtak könyveket. A nő felkiáltott, majd megragadott egy tollat, és írni kezdett. Ő sem tűnt fáradtnak, de ő valószínűleg megpiszkálta a bronzelméjét, és felhasznált egy kicsit az ott raktározott álmatlanságból. Sazed nézte, ahogy Tindwyl ír. Szinte újra fiatalnak tűnt; a férfi azóta nem látott ilyen nyílt izgalmat tükröződni a nő arcán, amióta a tenyésztők tizenvalahány évvel ezelőtt magára hagyták. Azon a napon, miután nagyszabású tervét megvalósította, és végre csatlakozhatott az őrzőtársaihoz. Sazed volt az, aki megmutatta és átadta a nőnek a tudást, ami a tenyészprogramban eltöltött harminc éve alatt halmozódott fel. Nem kellett sok idő, és máris a Zsinatban ült. Addigra azonban Sazedtől már visszavették a rangját. Tindwyl befejezte az írást. – Ez a rész Wednegon király életrajzából van – magyarázta. – Ő volt az
egyike azon utolsó vezéreknek, akik jelentős mértékben összecsaptak az Uralkodóval. – Tudom, ki volt ő – válaszolta a férfi mosolyogva. A nő nem felelt rögtön. – Hát persze. – Nyilvánvalóan nem volt hozzászokva, hogy olyasvalakivel dolgozzon együtt, aki ugyanakkora tudással bír, mint ő. Átnyújtotta a papirost Sazednek; még a fém tárgymutatók és jegyzetek segítsége ellenére is gyorsabb volt, ha Tindwyl leírta az adott részt, mintha a férfi elkezdi kikeresni vörösrézelméi közül. „Az utolsó hetekben rengeteg időt töltöttem a királlyal. Csalódottnak látszott, de mi mást lehetett volna elvárni tőle? A katonái nem tudtak győzelmet aratni a Hódító kolossz seregével szemben, embereit pedig FellSpire óta folyamatosan visszaverik. Azonban a király nem okolta a katonáit. Úgy gondolta, minden bajok forrása más: az élelem. Erről többször is beszélt az utolsó napokban. Szerinte ha több élelme lett volna, ki tudtak volna tartani. És ezért Wednegon a Mélységet okolta. Ugyanis annak ellenére, hogy a Mélységet legyőzték – vagy legalábbis meggyengítették –, hatására kiürültek Darrelnai élelmiszerkészletei. A népe nem volt képes egyszerre előállítani az élelmet és megküzdeni a Hódító démoni seregével. Végül emiatt bukott el.” Sazed lassan bólintott. – Mennyi van meg ebből a szövegből? – Nem sok – válaszolta a nő. – Hat vagy hét oldal. Ez az egyetlen rész, ahol megemlítik a Mélységet. Sazed némán ült egy pillanatig; újra elolvasta a bekezdést. Végül Tindwylre pillantott. – Azt hiszed, Vin kisasszonynak igaza van, ugye? Te is úgy gondolod, a Mélység maga a köd. A nő bólintott. – Egyetértek – jelentette ki Sazed. – Annyi bizonyos, hogy amit mi most Mélységként emlegetünk, az valamiféle változás a köd természetében. – És a korábban szajkózott érveléseid? – Helytelennek bizonyultak – vallotta be a férfi, és letette a papírt. – A
szavaid és saját tanulmányaim bebizonyították, hogy tévedtem. Nem kívántam, hogy igaz legyen, Tindwyl. A nő felhúzta a szemöldökét. – Megint megtagadtad a Zsinatot, csak azért, hogy valami olyan nyomába eredj, amit te magad sem akartál elhinni? A férfi mélyen őrzőtársa szemébe nézett. – Félni valamitől és vágyni rá, két különböző dolog. Ha a Mélység visszatér, elpusztíthat mindnyájunkat. Nem vágytam erre a tudásra – de azt sem akartam, hogy ha esetleg rábukkanok, elszalasszam. Tindwyl elfordította a fejét. – Nem hiszem, hogy el fog pusztítani bennünket, Sazed. Azt elismerem, hogy nagy horderejű felfedezést tettél. Az a Kwaan sokat segít az írásaival. Ha a Mélység tényleg maga a köd, akkor az Uralkodó Megdicsőüléséről is sokkal többet megtudhatunk. – És ha a köd ereje egyre növekszik? – kérdezte a hórihorgas férfi. – Ha azzal, hogy megöltük az Uralkodót, elpusztítottuk a ködöt fogva tartó erőt is? – Nincs bizonyítékunk, hogy a köd nappal is megjelenik – folytatta Tindwyl. – Arról pedig, hogy embereket ölne, csak a te zagyva elméleteid szólnak. Sazed a távolba tekintett. Ujjaival közben összemaszatolta a nő sietősen papírra vetett írását. – Ez igaz – vallotta be. A vékony, szikár nő lágyan felsóhajtott a halványan megvilágított szobában. – Miért nem véded magad soha, Sazed? – Mit tudnék felhozni a védelmemre? – Biztosan van valami. Elnézést kérsz és bocsánatért esedezel, de a látszólagos bűntudatod ellenére a viselkedésed nem változik! Arra sosem gondolsz, hogy ha talán őszintébben fejezted volna ki magad, akkor most te vezethetnéd a Zsinatot? Azért zártak ki, mert nem voltál hajlandó érveket felsorakoztatni a saját védelmed érdekében. Te vagy a legvezeklőbb lázadó, akit ismerek. A bűnbánó férfi nem válaszolt. Oldalra fordította a fejét, és látta társa aggódó tekintetét. Micsoda gyönyörű szempár! Ostoba gondolatok – győzködte magát, és elfordította a tekintétét. – Mindig is tudtad. Vannak olyan dolgok, amiket mindig mások kapnak meg,
és sohasem te! – Igazad volt az Uralkodóval kapcsolatban, Sazed – váltott témát az asszony. – Talán a többiek is követtek volna, ha egy kicsit… kitartóbb vagy. A terrisi szolga megrázta a fejét. – Én nem a te életrajzi leírásaid szereplője vagyok, Tindwyl. Igazából még férfi sem vagyok. – Sokkal férfibb férfi vagy, mint ők – válaszolta a nő, ezúttal már szinte suttogva. – És a leginkább az zavar, hogy nem tudtam megfejteni az okát. Mindketten elhallgattak. Sazed felegyenesedett és az ablakhoz sétált, kinyitotta az ablaktáblákat, és a szoba megtelt fénnyel. Eloltotta a lámpást. – Ma itt hagyom a palotát – jelentette ki Tindwyl. – Itt hagyod? Lehet, hogy a seregek nem hagynak elmenni. – Nem állt szándékomban megkerülni őket, Sazed. Azt tervezem, hogy meglátogatom a hadakat. Már elég tudással vérteztem fel a fiatal Venture urat; most ugyanezt kell felajánlanom az ellenfeleinek is. – Ó! – csodálkozott a férfi. – Értem. Tudhattam volna. – Kétlem, hogy úgy figyelnének rám, ahogyan ő tette – szólt Tindwyl gyengéden. – Venture nagyszerű férfi. – Nagyszerű király. Tindwyl nem válaszolt. Az asztalra nézett, ami tele volt szórva jegyzetekkel. Mindegyiket vörösrézelméjükből keresték ki, sietősen lefirkantották, megmutatták egymásnak, majd többször is újraolvasták. Akkor hát mire is volt jó ez az éjszaka? A munkával töltött éjszaka, amikor gondolatokat osztottak meg egymással és mindenféle felfedezéseket tettek? Tindwyl még most is gyönyörű nőnek számított. Gesztenyebarna haja már elkezdett őszülni, de hosszúra növesztette és egyenesre fésülte. Arcán látszott a nehézségekkel teli élet, ami viszont nem törte meg. És a szemei… azok a szenvedélytől izzó szemek, amelyekben csak az őrzők által ismert tudásvágy és tanulás iránti szeretet lángolt. Nem kellene ilyesmiken törnöm a fejem. Sehová sem vezet ez. Soha nem is volt értelme. – Akkor hát indulnod kell – szólt Sazed, és elfordult. – Megint nem vagy hajlandó vitázni! – mordult fel az asszony. – Mi értelme lenne egy vitának? Bölcs és határozott személyiség vagy. Téged a saját lelkiismereted vezérel.
– Néha csak azért tűnik valaki határozottnak, mert nincs más választása. Sazed visszafordult a nő felé. A szobában csend volt, csak az udvarról szűrődött be némi zaj. Tindwyl félig a napfényben ült, élénk színű ruhája egyre erősebben ragyogott, ahogy az árnyék lassan lekúszott róla. Mintha valamire célozgatott volna. Valamire, amiről Sazed nem gondolta, hogy valaha is a nő szájából fogja hallani. – Össze vagyok zavarodva – szólt a férfi őszintén, és lassú mozdulatokkal visszaült a helyére. – Mi a helyzet őrzőként felvállalt feladatoddal? – Nagyon fontos feladat – jelentette ki Tindwyl. – De… bizonyos esetekben, alkalomadtán muszáj kivételt tenni. Ez a dörzsölt másolat, amit találtál… nos, talán ér annyit, hogy tanulmányozzam egy kicsit, mielőtt elindulok. Sazed nézte a nőt, és megpróbált olvasni a szeméből. Vajon mit is érzek igazán? – tűnődött el saját érzései felett. – Zavarodottságot? Meglepettséget? Félelmet? – Én nem adhatom meg neked, amire vágysz, Tindwyl. Nem vagyok férfi. Az asszony egykedvűen intett a kezével. – Az évek során bőven kijutott nekem az úgynevezett férfiakból és szülésekből, Sazed. Megtettem mindent, amit a terrisi nép kívánt tőlem. Most már szeretnék egy kicsit távol maradni tőlük. A lelkem mélyén neheztelek rájuk, amiért hagyták, hogy ezt tegyék velem. A férfi szólni akart, de Tindwyl felemelte a kezét. – Tudom, mit akarsz mondani. Én magam vállaltam a feladatot, és örülök, hogy szolgálhattam a népemet. De… a magányos évek alatt, amikor szinte alig találkoztam őrzőkkel, csalódással töltött el, hogy minden terv és elképzelés egyetlen célt szolgált. Mégpedig azt, hogy a terrisi nép ne lépjen ki legyőzetett szerepéből. Egyetlenegyszer tapasztaltam, hogy valaki konkrét lépésekre buzdította a Zsinatot. Míg mindenki azon munkálkodott, miként maradjanak elrejtve a világ szeme elől, ez az ember nyílt támadást javasolt. Míg ők a tenyészprogram eltörlésére eszeltek ki módszereket, ez az ember a Végső Birodalom bukását tervezte. Mikor újra csatlakoztam a népemhez, ez az ember még akkor is küzdött. Egyedül. És miután elátkozták, mert tolvajokkal és lázadókkal állt össze, csendben elfogadta a büntetését. Mosolygott.
– Ez az ember aztán addig ment, míg mindnyájunkat felszabadított. Megfogta a férfi kezét. Sazed döbbenten ült. – Azok a férfiak, akiknek az életrajzát tanulmányozom – mesélt tovább Tindwyl –, nem ültek a babérjaikon és nem azon törték a fejüket, hogyan lehetne elrejtőzni. Harcoltak és győzni akartak. Néha vakmerő módon – és ezért mások ostobának tartották őket. Mégis, mikor számot vetettek az életükkel, ők voltak azok, azok megváltoztatták a világot. A napfény immár teljesen elöntötte a szobát. Tindwyl kezei közt tartotta a férfi kezét és… nyugtalannak tűnt. A terrisi azon tűnődött, látta-e valaha is ilyennek a nőt? Erős asszony, a legerősebb, akivel élete során találkozott. Lehetetlen, hogy aggodalmat lásson a szemében. – Mondj valami mentséget, Sazed! – suttogta Tindwyl. – Nagyon… szeretném, ha maradnál – hebegte a férfi, akinek egyik keze a nő tenyerében pihent, a másikat pedig az asztallapon nyugtatta, de ujjai enyhén reszkettek. Tindwyl felhúzta a szemöldökét. – Maradj! – kérte Sazed. – Kérlek. Erre a nő elmosolyodott. – Rendben: meggyőztél. Akkor hát folytassuk a munkát! Elend a városfal tetején járkált a reggeli fényben. Csípőjéről lelógó kardja minden egyes lépésnél a pártákhoz koppant. – Már majdnem úgy nézel ki, ahogy egy királynak kell – jegyezte meg egy hang a háta mögül. A fiatalember a hang irányába fordult. Ham éppen a fal tetejére vezető utolsó néhány lépcsőfokot mászta meg. A metszően éles levegőben a köd szinte kristályos csillogással tapadt a kőfal árnyékosabb részeihez. A tél már nem járt messze. Lehet, hogy meg is érkezett. Ennek ellenére a martalóc kabát nélkül jelent meg; csak megszokott mellényét, nadrágját és szandálját vette fel. Kíváncsi lennék, vajon tudja-e egyáltalán, milyen érzés fázni. Forrasz – micsoda nagyszerű képesség! – Azt mondod, majdnem királynak nézek ki? – kérdezte, majd megfordult, hogy immár ketten folytassák a sétát a gyilokjárón. – Gondolom, ez a Tindwyl által kitalált öltözet jót tesz a kinézetemnek. – Nem az egyenruhára gondoltam, hanem az arcodon ülő kifejezésre.
Mióta vagy itt fent? – Órák óta. Hogy találtál rám? – A katonák mondták. Kezdenek parancsnokként tekinteni rád, Elend. Figyelik, merre jársz; kihúzzák magukat a közeledben, kifényesítik a fegyvereiket, ha a látogatásodat várják. – Azt hittem, nem sok időt töltesz velük. – Ó, ezt sosem mondtam – rázta a fejét a köpcös allomanta. – Nagyon is sok időt töltök a katonákkal, csak éppen nem tudom annyira megfélemlíteni őket, hogy a parancsnokuk legyek. Kelsier mindig hadvezért akart faragni belőlem; szerintem a lelke mélyén úgy vélte, az emberekkel való barátkozás alantasabb, mint irányítani őket. Talán igaza volt: az embereknek vezér kell. Én viszont nem akarok az lenni. – Én igen – jelentette ki Elend, amitől még ő is meglepődött. Ham megvonta a vállát. – Ez valószínűleg jó dolog. Hiszen végül is király volnál, vagy mifene. – Valami olyasmi. – A koronát is hordod. Elend Venture bólintott. – Rosszul éreztem volna magam nélküle. Tudom, ostobaságnak hangzik, hiszen csak nagyon rövid ideje van a fejemen. De az embereknek fontos tudni, hogy valaki kézben tartja a dolgokat. Legalábbis még néhány napig. Folytatták a sétát. Aztán Elend valami árnyékot vett észre a távolban: megérkezett a harmadik sereg. Utolérték korábban előreküldött menekültjeiket. A kémek nem tudták megmondani, miért tart ilyen hosszú ideig megérkezniük Luthadelbe. A falubéliek szomorú történetei azonban sejtetni engedték az okokat. A kolossz sereg sem Cettet, sem Straffet nem támadta meg. Nyugodtan vártak. Úgy tűnt, Jastes valóban képes kordában tartani a szörnyetegeit. Ők is csatlakoztak az ostromlókhoz. Újabb ragadozó érkezett a kapuk elé, aki a megfelelő alkalomra vár, amikor lecsaphat a városra. Amikor nem kaphatod meg egyszerre a szabadságot és a biztonságot, melyiket választod…? – Mintha meglepettnek tűnnél, hogy ráébredtél a vezéri vágyaidra – öntötte szavakba a martalóc a fiatal király érzéseit. – Eddig még sohasem mondtam ki, mire is vágyom valójában. Olyan gőgösen hangzik, amikor kimondom: király akarok lenni. Most már
azonban nem tudom elképzelni, hogy valaki más vegye át a helyemet. Sem Penrod, sem Cett… senki! A trón az enyém. A város az enyém. – Furcsa, hogy gőgösnek nevezed magad. Megkérdezhetem, miért akarsz mindenáron uralkodni? – Hogy megvédjem ezt a népet. Hogy őrizzem a biztonságukat és a jogaikat. De azért is, hogy biztos legyek benne, a nemesség nem áll megint a felkelés rossz oldalára. – Ez nem gőg. – De az, Ham – tartotta a véleményét a fiatalember. – Ám a gőg egy elfogadható fajtája. Nem hiszem, hogy e nélkül lehetne irányítani. Igazából azt hiszem, uralkodásom alatt főleg ez a tulajdonság hiányzott belőlem. A gőg. – Magabiztosság. – Udvariasabb szó, de ugyanazt jelenti – zárta le a kérdést Elend. – Sokkal jobban tudnám végezni a munkámat ezért a népért, mint bárki más. Csak meg kell találnom a módját, hogy ezt be is bizonyítsam nekik. – Sikerülni fog. – Te igazi derűlátó vagy, Ham. – Te is – jegyezte meg a mellényes férfi. Elend elmosolyodott. – Igaz, de a feladat megváltoztatott. – Nos, ha folytatni akarod, talán jobb volna visszatérni a könyvekhez. Már csak egy napunk maradt. A király megrázta a fejét. – Már mindent elolvastam, amit csak tudtam, Ham. Nem fogom a törvényt a saját hasznomra fordítani. Nincs értelme kibúvók után kutatni, és könyveket bújni azért, hogy ihletet adjanak, amit aztán úgysem lovagolok meg. Inkább időre van szükségem, hogy gondolkodjak. Hogy sétáljak… Folytatták hát a sétát. Nem telt el bele sok idő, és Elend újra észrevett valamit a távolban. Ellenséges katonák egy csoportja foglalatoskodott valamivel. Odaintette az egyik emberét. – Mi az ott? – kérdezte. A katona a szeme fölé tette a kezét, és szétnézett. – Úgy tűnik, Cett és Straff katonái ismét csetepatéba keveredtek, felség. Elend összeráncolta a homlokát. – Ez gyakran megesik?
A katona megvonta a vállát. – Mostanában egyre gyakrabban. Az őrjáratok általában egymásba botlanak, aminek legtöbbször harc a vége. Egy-két testet maguk mögött hagynak, mikor visszavonulnak, de semmi komoly, felség. A volt király bólintott, és engedélyezte a katona távozását. Még hogy nem komoly! – gondolta magában. – Az ellenség épp olyan feszült, mint mi. A katonák bizonyára nem örülnek neki, hogy ennyire elhúzódik az ostrom. Különösen most, hogy közeleg a tél. Túl közel tanyáztak egymáshoz. A kolossz sereg érkezése még nagyobb fejetlenséget fog okozni. Ha kicsit jobbra tartana, Straff és Cett közvetlen ütközetbe kényszerülne. Csak egy kis időre van szükségem! Folytatta a sétát Ham társaságában. Azonban először vissza kell szereznie a trónját. A nép felhatalmazása nélkül nincsen becsülete az emberek előtt, és semmit sem tehet. A megoldatlan kérdés folyton ott motoszkált az agyában. Jót tett a séta, de valami megint elvonta a figyelmét. Ezúttal azonban a falakon belül kellett megkeresni az okát. Hamnek igaza volt: a katonák tényleg kihúzták magukat, amikor az őrbódé felé közeledett. Köszöntötték a királyt, aki viszonzásul odabiccentett nekik, majd, ahogy Tindwyl utasította, járás közben a kezét a kardmarkolat gombján tartotta. Ha sikerül megtartanom a trónomat, azt egyedül Tindwylnek köszönhetem. Persze a nő leszidná, ha hallaná, miket gondol ifjú tanítványa. Azt mondaná, azért képes rá, mert megérdemelte – mert ő a király. Elend formálása során a nő felhasznált mindent, ami a keze ügyébe került, hogy legyőzze a fiatal férfi gátlásait. De tartott tőle, hogy sosem lesz képes így gondolkozni. Azonban az asszony utolsó, előző napi leckéje – valahogyan érezte, hogy ez lesz az utolsó alkalom – egyetlen új gondolatot ültetett el a fejében: azt, hogy a királyokat nem ugyanabból a formából öntik ki. Ő egyik elődjére sem fog hasonlítani, de még Kelsierre sem. Ő Elend Venture-ként fog uralkodni. Uralkodásának gyökerei a filozófiából erednek, ezért tudósként fognak majd emlékezni rá. A legjobb, ha ezt a maga javára fordítja, különben egészen egyszerűen elfelejtik. A gyengeségét egy király sem tudta bevallani, de annyira voltak bölcsek, hogy kiemeljék az erősségüket.
És mi az én erősségem? – tette fel magának a kérdést. – Miért kellene nekem kormányozni ezt a várost, és az összes többit az Uradalomban? Igen, tudós – és derűlátó, ahogyan Ham meg is jegyezte. Nem tud mesterien párbajozni, de fejlődik. Nem kiváló diplomata, bár a Straff-fel és Cett-tel folytatott tárgyalások azt bizonyítják, hogy megállja a helyét. Akkor hát mi ő valójában? Egy nemes, aki a szívén viseli a szkák sorsát. Ők mindig is kedvelték, még a Bukás előtt is; még mielőtt találkozott Vinnel és a többiekkel. Kedvenc időtöltése volt arról filozofálni és azt bizonyítani, hogy a szkák semmiben sem különböznek a nemesi születésű emberektől. Idealistának, sőt mesterkéltnek tűnt – és ha őszinte akart lenni magához, a Bukás előtti időkben a szkákkal kapcsolatos érdeklődése még főleg tudományos jelleget öltött. Keveset tudott róluk, így különlegeseknek és érdekeseknek tűntek a számára. Elmosolyodott. Vajon mit gondoltak volna az ültetvényeken dolgozó szkák, ha azt mondja nekik valaki, hogy „különlegesek”? De aztán jött a Bukás, az előre megjósolt lázadás, és az elméletek szinte életre keltek. Elképzelései kiléptek a tudományos elvonatkoztatások világából. Megismerte a szkák valós életét – nem csak Vinen és a bandán keresztül, hanem a munkások és szolgák életén keresztül is. Látta, ahogy a remény egyre nő bennük. Látta az önbecsülés és önértékelés csíráját megjelenni a városi lakosságban, és ezt felettébb izgalmasnak találta. Nem fogja magára hagyni őket. Ez vagyok én. – Abbahagyta a sétálgatást. – Egy idealista. Egy érzelgős bolond, akiből a sok olvasás és tanulás ellenére mégsem lett jó nemes. – Mi az? – kérdezte Ham, miután megállt a barátja mellett. Elend a férfi arcába nézett. – Támadt egy ötletem.
Az a baj, hogy bár először hittem Alendinek, később mégis gyanakodni kezdtem. Igaz, úgy tűnt, illenek rá a jelek. De hogyan is tudnám mindezt megmagyarázni? Lehet, hogy túlságosan is megfelelt a leírásoknak?
Harmincnyolcadik fejezet
Hogyan tűnhet ennyire magabiztosnak, amikor én annyira izgulok? – töprengett Vin a kedvese mellett állva. A Nagygyűlés fogadóterme kezdett megtelni. Korán érkeztek; ez alkalommal Elend személyesen akart köszönteni minden tagot, ezzel is azt a látszatot keltve, hogy uralja a helyzetet. Aznap választottak királyt. Vin és Elend a pódiumon álltak, és bólintottak minden tagnak, mikor azok beléptek a terem oldalsó ajtaján. A bent elhelyezett padokon szinte már senki nem fért el. Az első néhány sort, mint mindig, őrökkel ültették tele. – Gyönyörű vagy ma! – súgta oda Elend a szerelmének. A lány megvonta a vállát. Fehér alkalmi ruháját vette fel, egy lágyan omló darabot, aminek felső részét néhány áttetsző réteg díszítette. A többi estélyihez hasonlóan ezt is nemeshölgynek tervezték, és jól illett párja új viseletéhez, különösen az ujján díszelgő sötét hímzés. Az ékszereit levette, de fehér fafésűkkel fogatta fel a haját. – Különös – mondta Vin –, hogy milyen hamar megszoktam újra ezeket a ruhákat. – Örülök, hogy változtattál – válaszolt Elend. – Nadrágban és ingben önmagad vagy… de ez is te vagy. Én erre az énedre emlékszem a bálokról,
amikor még alig ismertük egymást. A lány szomorkásan és kissé vágyódón elmosolyodott, felnézett a kedvesére, miközben a gyülekező tömegről szinte tudomást sem vett. – Egyszer sem táncoltál velem. – Sajnálom – mondta Elend, és alig érezhetően megszorította a lány karját. – Nem sok időnk jut egymásra mostanában, ugye? Vin megrázta a fejét. – Ezt is rendbe hozom – ígérte az ifjú. – Amint vége ennek a fejetlenségnek, amint megszilárdítom a trónomat, végre újra lesz időnk egymásra. A ködszerzet bólintott, aztán élesen megfordult, mert mozgást érzékelt a háta mögül. Egy képviselő sétált keresztül a pódiumon. – Olyan feszült vagy – jegyezte meg a fiatalember, és enyhén összeráncolta a homlokát. – Feszültebb, mint máskor. Miről maradtam le? Vin megint megrázta a fejét. – Nem tudom. A fiatal Venture erős kézfogással üdvözölte az illetőt – az egyik szká képviselőt. Vin mellette állt, és korábbi vágyódása elillant, amikor újra érzékelte a valóságot. Mi is zavar valójában? A terem teljesen megtelt, mindenki szemtanúja akart lenni az eseményeknek. Korábban rávették Elendet, hogy állítson őröket az ajtókhoz, akik majd felügyelik a rendet. De nem elsősorban az emberek létszáma aggasztotta Vint. Inkább valamiféle rossz érzés kerítette a hatalmába az egész eseménnyel kapcsolatban. Úgy gyülekeztek az emberek, mint holmi dögevők a rothadó tetemhez. – Nem jó ez így – szólt a lány és belekapaszkodott Elend karjába, miután a képviselő távozott. – A kormányoknak nem olyan érvek alapján kellene váltaniuk egymást, amiket egy pulpitus mellől mondanak el. – Az, hogy a múltban ez nem így történt, még nem jelenti azt, hogy ez a kevésbé jó megoldás. Vin megrázta a fejét. – Valami balul fog elsülni, Elend. Cett meglepetést fog okozni, és talán még Penrod is. A hozzájuk hasonló emberek nem ülnek nyugton és hagyják, hogy egy szavazás döntsön a jövőjükről. – Tudom. De nem ők az egyetlenek, akik meglepetéssel állhatnak elő. A ködszerzet fürkészőn nézett a férfira.
– Tervezel valamit? Elend nem válaszolt rögtön, hanem a párjára pillantott. – Nos… Hammel kitaláltunk valamit tegnap este. Egy ügyes húzást. Próbáltam beszélni róla, de egyszerűen nem jött ki a lépés. Gyorsan kellett cselekednünk. Vin összeráncolta a homlokát, mikor megérezte a szerelme aggodalmát. Belekezdett egy mondatba, de aztán nem folytatta; inkább a férfi arcát tanulmányozta, aki mintha zavarban lett volna. – Mi az? – kérdezte a ködszerzet. – Nos… köze van hozzád és a híredhez. Engedélyt akartam kérni tőled, de… A lányt kirázta a hideg. Mögöttük a képviselők már elfoglalták a helyüket. Penrod felállt, hogy levezényelje a tanácskozást. Feléjük pillantott, majd megköszörülte a torkát. A fiatal király magában szitkozódott. – Sajnos nincs időm megmagyarázni – súgta a lánynak. – Hidd el, nem olyan nagy dolog! Lehet, hogy nem is nyerek vele sok szavazatot. De muszáj volt megpróbálnom. És nem is nagyon változtat a helyzeten. Úgy értem, a kettőnk helyzetén. – De mégis, miről van szó? – Venture nagyúr? – szólt Penrod. – Elkezdhetjük a tanácskozást? A teremben mindenki elnémult. Vin és Elend még mindig a pódium közepén álltak, a pulpitus és a képviselők között. A ködszerzet továbbra is a párját nézte. Mindenféle érzelmek kavarogtak a lelkében: félelem, zavarodottság, és nem utolsó sorban, cserbenhagyás. Miért nem beszéltél róla? – gondolta. – Hogy készülhetek fel a rám váró eseményekre, ha nem mondod el, mit tervezel? És… miért nézel rám ilyen furcsán? – Sajnálom! – motyogta Elend, majd a székéhez lépett. A ködszerzet egyedül maradt a hallgatóság előtt. Régebben megijedt volna ennyi fürkésző szempártól. Még most is kissé kényelmetlenül érezte magát. Alig láthatóan behúzta a nyakát, majd hátrasétált a helyére, üresen álló székéhez. Hamet sehol sem látta. Rosszallóan ráncolta a homlokát, amikor Penrod megnyitotta az ülést. Ott van – fedezte fel a férfit a hallgatóság soraiban. Nyugodtan ücsörgött néhány szká társaságában. A kis csoport tagjai
halkan beszélgettek egymással, de Vin még ónnal sem hallotta a hangjukat a nagy tömegben. Szellő a terem végében őrködött Ham testőreivel. Lényegtelen volt, ők tudnak-e Elend tervéről. Túl messze álltak ahhoz, hogy kifaggassa őket. Így bosszúsan megigazította a ruháját, és leült. Már rég nem érezte magát ennyire elveszettnek. Egy évvel ezelőtt éreztem ugyanezt, azelőtt, hogy fény derült volna Kelsier valódi tervére. Abban a pillanatban azt hittem, minden összedől körülöttem. Ez még akár jót is jelenthet. Lehet, hogy Elend az utolsó percben kiötlött valami briliáns politikai húzást? Igazából nem számít, hogy megosztotta-e vele, vagy sem; valószínűleg úgysem értette volna a jogi hátterét. Viszont… korábban mindig beavatott a terveibe. Penrod továbbra is kényelmesen beszélt. Látszott, hogy ki akarja használni a tömeg előtt eltöltött idejét. Cett a hallgatóság első sorában ült, körülbelül húsz katona gyűrűjében. Arcáról sütött az önelégültség. Nem is csoda. Abból, amit tudott, Vin úgy hitte, a sánta férfi könnyűszerrel megnyeri a szavazást. De vajon mit tervelt ki Elend? Penrod önmagára fog szavazni – morfondírozott a ködszerzet. – Ahogyan Elend is. Így marad huszonkét szavazat. A kereskedők Cettet támogatják, a szkák úgyszintén. Túlságosan félnek Cett seregétől ahhoz, hogy másra szavazzanak. Marad a nemesség. Néhányan Penrodra adják le a voksukat – hiszen ő a legbefolyásosabb nemes a városban; a Nagygyűlés képviselői közül sokan régi politikai szövetségesei. De még ha el is viszi a nemesek felét – ami valószínűleg nem következik be –, akkor is Cett nyer. Az ellenfélnek csupán a szavazatok kétharmadát kell megnyernie ahhoz, hogy ő kapja meg a trónt. Nyolc kereskedő, nyolc szká. Tizenhatan állnak Cett mellett. Ő fog nyerni. Mit tehet ez ellen Elend? Penrod végre befejezte nyitóbeszédét. – De mielőtt szavaznánk – szólt –, lehetőséget adok a jelölteknek, hogy utoljára szóljanak, ha úgy kívánják. Cett nagyúr, kezdi a sort? A tömegben Cett megrázta a fejét. – Már feltártam az ajánlatomat és a veszélyeket, Penrod. Mindenki
tudja, hogy csak én nyerhetek. Vin elhúzta a száját. Magabiztosnak látszott, ugyanakkor… Végignézett a sorokon, és Hamre szegezte a tekintetét, aki Demoux kapitánnyal beszélgetett. Mellettük ült az egyik férfi azok közül, akik a piacon követték. A Túlélő egyházának egyik papja. Vin megfordult, és a Nagygyűlést figyelte. A szká képviselők mintha nyugtalankodtak volna. Elendre pillantott, aki akkor állt fel, hogy a pulpitushoz lépjen. A férfi korábbi önbizalma visszatért, és a jól szabott fehér katonai egyenruhája egészen királyi megjelenést kölcsönzött neki. A koronát is a fejére tette. „Nem változtat a helyzeten – súgta neki Elend. – A mi helyzetünkön…Sajnálom.” Valahogyan ismét az ő hírnevét készült felhasználni, hogy szavazatokat nyerjenek. Az ő híre Kelsier hírnevéből fakad, és igazából csak a szkákat érdekelte. És létezik egy könnyű út a bizalmuk elnyeréséhez. – Csatlakoztál a Túlélő egyházához, ugye? – suttogta. A szká képviselők viselkedése, az események alakulása, Elend korábban hozzá intézett szavai, hirtelen mind ésszerű magyarázatot nyertek. Amennyiben a király tényleg csatlakozott az egyházhoz, a szká képviselőknek nem lesz bátorságuk ellene szavazni. És Elendnek nem szükséges tizenhat szavazat a trón megtartásához. Egyértelmű többségi ellenszavazat hiányában a fiatal Venture kapja a koronát. A nyolc szká szavazattal és a sajátjával együtt a többiek nem tudják leszavazni. – Nagyon ügyes húzás – súgta a szerelme fülébe. Azonban hiba is csúszhat a számításba. Minden azon múlik, a Túlélő egyháza milyen erővel bír a szká képviselők felett. De még akkor is, ha néhány szká Elend ellen szavazna, valószínűleg akad annyi nemes, aki Penrodot támogatja. Ebben az esetben szintén előállhat a patthelyzet, és szintén Elend nyer. Csak a becsülete vész el. Ez nem tisztességes – gondolta magában. Ha a kedvese csatlakozott a Túlélő egyházához, akkor tartania kell magát mindahhoz, amit megígért. Ha pedig az egyház hivatalos támogatást nyer, ugyanolyan erőssé válhat, mint egykoron az acélminisztérium. És… ez vajon hogyan változtatja meg a kettejük viszonyát? „Nem változtat a helyzeten” – ígérte neki. Az ifjú hangja távolinak tűnt, amikor belefogott a beszédébe, és Kelsierrel kapcsolatos megjegyzései mind értelmet nyertek. Vin mindezek
ellenére enyhe nyugtalanságot érzett. Az történt, amit Zane megjósolt. Ő volt a kés – másfajta kés, de akkor is csak egy eszköz. Egy eszköz, amelynek segítségével Elend meg tudja védeni a várost. Dühöt, de legalábbis rosszullétet kellene éreznie. De akkor miért mered a tömegre? Miért nem tud Elend szavaira figyelni, arra, ahogyan az ő erényeit ecseteli? Miért lett hirtelen ilyen ideges? És azok az emberek ott miért indulnak alig észrevehetően a terem sarkai felé? – Így hát – szónokolta Elend –, a Túlélő áldásával felvértezve, arra kérem önöket, hogy szavazzanak rám! Beszédét befejezte, és némán várt. Nagy horderejű lépésre szánta el magát. A Túlélő egyházához csatlakozni egyet jelentett azzal, hogy fejet hajt egy külső csoport szellemi hatalma előtt. Ham és Demoux azonban egyaránt jó ötletnek tartották. Az előző nap nagy részét azzal töltötték, hogy közölték döntését a szká lakossággal. Úgy érezte, jól határozott. Csupán Vin miatt aggódott. A lányra pillantott. A ködszerzet nem érezte kényelmesen magát abban a szerepben, amit az egyház kiszabott rá, és a csatlakozással ő – gyakorlatilag – elismerte a ködszerzet mitológiában elfoglalt helyét. Megpróbálta elkapni szerelme tekintetét, de a lány nem őt figyelte. A tömeget fürkészte. Elend felhúzta a szemöldökét. Vin felpattant ültéből. Ekkor a tömegből egy férfi hirtelen oldalra lökött két katonát az első sorban, és egy természetellenes ugrással a pódiumon termett. Előhúzott egy párbajpálcát. Mi ez az egész? – rémült meg az ifjú király. Szerencsére a Tindwyl utasítására végzett, hónapokon át tartó gyakorlás olyan ösztönöket ültetett belé, amelyek létezéséről nem is tudott. A martalóc közeledtére összehúzta magát és odébb gurult. Mielőtt feltápászkodott a földről, megfordult, hogy megnézze magának a föléje magasodó nagydarab férfit, aki a levegőbe tartotta a fegyverét. Ebben a pillanatban fehér csipke és dús alsószoknya villant meg a levegőben, éppen Elend feje fölött. Vin úgy mellkason rúgta a támadót, hogy a férfi hátraesett. A hústömeg felhorkant. A lány nagy dobbanással ért földet az ifjú orra előtt. A teremben sikolyok és kiáltások visszhangzottak.
A fehér ruhás ködszerzet odébb rúgta az útból a pulpitust. – Maradj mögöttem! – suttogta, és jobb kezében megcsillant az obszidiántőr. Elend tétován bólintott, leoldotta a derekáról a kardot, és felegyenesedett. A martalóc nem egyedül érkezett; három kisebb, felfegyverzett csoport rajzolódott ki a tömegben, és mind más irányba indultak el. A gaztevők egyik csapata rátört az első sorra, hogy elvonja az őrök figyelmét. A második banda tagjai felkapaszkodtak a pódiumra, a harmadik különítmény pedig lecsapott a tömegben Cett katonáira. A támadó is talpra állt. Nem úgy tűnt, mintha megsérült volna Vin rúgásától. Orgyilkosok. De ki küldhette őket? A férfi mosolyogva fogadta öt másik társát. Zűrzavar uralkodott el a termen: képviselők szaladgáltak, a nyomukban őrökkel, akik megpróbálták bekeríteni őket. Viszont az első sorban dúló csetepaté miatt abba az irányba senki sem menekült. Ehelyett a pódium oldalsó kijáratánál zsúfolódtak össze. A támadók azonban nem ezzel voltak elfoglalva. Őket csakis Elend érdekelte. A lány nem egyenesedett fel; guggoló testtartásban várta a férfiak támadását. Habos-fodros ruhája ellenére elrettentő látványt nyújtott. Elend meg mert volna rá esküdni, hogy morogni hallja. A gyilkosok támadásba lendültek. Vin előreugrott, és az első martalóc felé szúrt a tőrével. Ám a férfi karja túl messzire ért, így botjával könnyen elhárította a lány támadását. Összesen hatan voltak; hárman közülük egyértelműen martalócok, a többiek pedig valószínűleg petákosok vagy ingások. Csupa olyan míves, aki jól ért a fémekhez. Valaki biztosra akart menni, hogy ő ne zárja rövidre a csetepatét az érméi segítségével. Azt azonban nem tudták, hogy ilyen helyzetben soha nem is használna érméket. Hiszen Elend a közelben tartózkodott, és igen sok ember gyűlt össze a teremben. A pénzeket nem lehet biztonságosan irányítani. Ha egy maréknyi fémdarabkát hajítana az ellenfél felé, más, ártatlan emberek is áldozatuk esnének. Gyorsan kellett végeznie ezekkel a haramiákkal. Máris elkezdtek szétszéledni, hogy körbezárják őt és a királyt. Párban mozogtak – egy
martalóc egy petákossal. Oldalról támadtak. Úgy akarták elérni Elendet, hogy kikerülik a veszélyes kinézetű ködszerzetet. A lány vasat égetve a háta mögül magához rántotta Elend kardját, és a penge szinte sikoltva csusszant ki a hüvelyéből. A ködszerzet megfogta a markolatánál, és az egyik csoport felé dobta. A petákos visszalökte, de Vin még időben oldalra taszította a fegyvert, amitől az pörögve és szélsebesen egy másik allomanta páros felé kezdett süvíteni. Az egyikük ismét visszairányította. Ekkor a lány hátulról vonzott, és kiszakította Elend fémhegyű kardhüvelyét a kezéből, majd a csatjánál fogva a levegőbe repítette. A tok elszállt a kard mellett. Ez alkalommal az ellenséges petákosok mindkét tárgyat félretaszították az útból, egyenesen a menekülő tömeg irányába hajítva őket. Férfiak kiabáltak végső elkeseredettségükben, miközben egymáson áttaposva próbáltak meg kijutni a teremből. Vin a fogát csikorgatta. Hasznosabb fegyvert kell szereznie. Kőkését az egyik orgyilkos pár felé dobta, majd egy másik felé ugrott, közben a felé sújtó martalóc fegyvere alá pördült. Nem érzékelte, hogy a petákosnál fém volna; csak azért tartott a támadókkal, hogy megvédje a martalócot az ő esetleges érméitől. Valószínűleg azt hitték, könnyen legyőzhetik a ködszerzetet, ha eltérítik a pénzeit. A martalóc orgyilkos a kezébe kapta a botját, és a végével próbálta meg leütni. Azonban ő megragadta a fegyvert, rántott rajta egyet előre, majd a háta mögött lévő tribünre taszítva felröppent. Lábával ismét a martalóc mellkasára érkezett, és a fellobbantott forrasz miatt igen erősre sikeredett a rúgás. A férfi nagyot nyögött, és Vin a székeket összetartó szegek segítségével elrántotta magát a nézőtér felé. A martalócnak sikerült talpon maradnia, de meglepve látta, hogy a törékeny ködszerzet a bottal a kezében egyre távolabb suhan tőle. Elendhez futott, aki addigra talált magának fegyvert – egy párbajpálcát –, és volt annyi esze, hogy az egyik fal tövében húzza meg magát. Jobbra tőlük néhány képviselő állt egy kupacban, testőreikkel körülvéve. A terem túlságosan zsúfolt volt, a kijáratok pedig túl kicsik ahhoz, hogy mindannyian kimeneküljenek. A képviselők egy lépést sem tettek, hogy segítsenek Elendnek. Az egyik orgyilkos felordított és Vinre mutatott, aki a tribünre taszítva feléjük lőtte ki magát, eltakarva Elendet. Két martalóc felemelte a
fegyverét, de a ködszerzet finoman az egyik ajtó zsanérjára vonzotta magát és megperdült a levegőben. Földet érés közben szoknyája fodrozódott a levegőben. Köszönettel tartozom annak a szabónak – gondolta, miközben felemelte a botot. Bár átfutott az agyán, hogy leszakítja magáról a sok göncöt, de a martalócok túl gyorsan utolérték. Mindkét csapást egyszerre védte ki, aztán a férfiak közé vetette magát. Forrasz segítségével gyorsabban mozgott, mint ők. Az egyikük szitkozódott, és megpróbálta előresújtani a botjával, ám még mielőtt ez sikerülhetett volna neki, Vin eltörte a lábát. A merénylő üvöltve zuhant a földre, de szerencsétlenségére a ködszerzet még nem végzett vele: a hátára ugrott, innen indított egy jókora ütést a másik martalóc irányába. Az egy pillanatra megdermedt, majd fegyverével védte a támadást, és tartotta a botot, hogy levesse a ködszerzetet a társa hátáról. Ekkor azonban Elend is rohamra indult. A király mozdulatai lomhának tűntek a forraszt égető férfiak mozgásához képest. A martalóc szinte közönyösen fordult meg, hogy egy könnyű csapással kiüsse a fegyvert a fiatalember kezéből. Vin káromkodva szelte a levegőt. A martalóc felé hajította a botját, hogy elterelje a figyelmét. A gyilkos csak nagy nehézségek közepette tudott kitérni a lány útjából. A bosszúálló teremtés földet ért, rögtön talpra ugrott, és újabb tőrt rántott elő, majd eszeveszett sebességgel a támadó felé tartott, mielőtt a martalóc visszafordulhatott volna biztos áldozatához. Érmék repültek a fehér ruhás lány irányába. Nem taszíthatta őket vissza, a tömeg felé legalábbis nem. Felkiáltott – a pénzek és Elend közé ugrott –, majd oldalirányú taszítást végzett, miután legjobb tudása szerint megfelezte a fémdarabokat, hogy azok így a falnak ütközzenek. Ennek ellenére erős fájdalom hasított a vállába. Honnan szerezték az érméket? Amikor oldalra pillantott, meglátta a petákost egy földre kuporodó képviselő mellett. A gazember megparancsolta a nemesnek, hogy adja át a pénzes zacskóját. Vin újra a fogát csikorgatta. A vállát még képes volt mozgatni, és most egyedül ez számított. Üvöltve a legközelebb álló martalócra vetette magát. Ám eközben a harmadik orgyilkos is visszaszerezte a fegyverét – azt a botot, amit a lány eldobott –, és most petákos társával fenyegetően körözött
a teremben, hogy a lány mögé kerülhessen. Egyszerre csak egyet! – figyelmeztette magát Vin. A hozzá legközelebb álló forraszöklű meglóbálta a fegyverét. A lány tudta, csak akkor érhet el sikert, ha meglepi a férfit. Ezért nem tért ki az ütés elől, de még csak el sem hárította azt. Inkább hagyta, hogy az oldalát érje a csapás. Forraszt és dúralumíniumot égetett, hogy ne érezzen fájdalmat. Valami megreccsent a testében, mikor megütötték, de a dúralumíniumnak köszönhetően állva tudott maradni. Faforgácsok repültek szét, miközben lépett egyet előre és a martalóc nyakába vágta a tőrét. A sebesült összeesett, és a mögötte guggoló, meglepett petákos csak pislogni tudott. Vin forrasza a dúralumíniummal együtt elpárolgott, és a fájdalom kezdett elhatalmasodni rajta. Ennek ellenére kirántotta az obszidiánkést a zuhanó testből, és még mindig elég fürgén mozgott ahhoz, hogy a petákos mellkasába döfje. Ezután megbicsaklott, némán levegő után kapott, és az oldalát fogta, miközben a két férfi kilehelte a lelkét a lábánál. Egy martalóc még mindig hátravan – gondolta kétségbeesetten. – Na és persze két petákos. Segítenem kell Elendnek! Oldalra pillantva azt látta, hogy az egyik petákos lopott érméket szór Elend irányába. Felkiáltott és félretaszította a fémeket. A petákos hangosan szitkozódott. Vin megfordult – arra számítván, hogy az acél által kibocsátott kék vonalak figyelmeztetik, ha a petákos készül valamit Elend felé lőni – és kiszakította a ruhája ujjába elrejtett tartalék üvegcsét, amit azért varrtak oda, nehogy egy ellenséges allomanta annak segítségével vonzást tudjon rá gyakorolni. Azonban amint felszakította a varrást, az üvegcse kicsúszott remegő kezéből. A második petákos elvigyorodott, és oldalra irányította az apró tárgyat. Ezután hagyta, hogy leessen és a tartalma kiboruljon a padlóra. Vin mérgesen morgott, de elméje kezdett elhomályosodni. Forraszt kell szereznie. A fém nélkül nem tudja elviselni az érme által ütött sebet a vállán – a kiömlő vér máris vörösre színezte a csipke ruhaujjat. Szinte már gondolkodni sem tudott. Egy bot lódult a feje irányába. Oldalra rándult, aztán gurult. Viszont már nem használhatta ki a forrasz által nyújtott sebességet és kecsességet. Egy átlagos ember ütését kivédte volna, de egy allomanta támadása más. Kár volt dúralumíniumot égetnem! – gondolta. Kockáztatott: két orgyilkost megölt a segítségével, ugyanakkor
kiszolgáltatott lett. A bot zuhanni kezdett. Valami nagy csapódott a martalócnak, majd az a valami morogva, karmait kieresztve földre teperte a férfit. Vin félreugrott, mert a martalóc úgy fejbe vágta OreSeurt, hogy a kandra kutyakoponyája nagyot reccsent. Cserébe azonban a gonosztevő is több sebből vérzett, a botja pedig szabadon gurult a földön. Vin nagy nehezen feltápászkodott és felkapta a fegyvert, majd a fogát csikorgatva a férfi arcába sújtott. Az allomanta átkozódva fogadta az ütést, és egy jól irányzott rúgással ledöntötte lányt a lábáról. A ködszerzet a kutyája mellé esett. Furamód, a kandra mosolygott. Neki is a vállát érte sérülés. Nem, nem is seb volt az: egy nyílás tátongott a húsában – abban pedig egy üvegcse. A lány gyorsan magához ragadta, arrébb gurult, és a tenyerébe rejtette a kincset, miközben a férfi újra talpra állt. A ködszerzet felhajtotta a folyadékot, és az abban lebegő fémpelyheket. Fél szemmel látta a martalóc árnyékát a padlón: éppen egy mindent eldöntő, lefelé irányuló csapásra készült. A forrasz életre kelt a lány testében, és a fájdalom semmiséggé satnyult. Félregurult a csapás elől. A harci bot keményen a padlóba vájt, és faszilánkok repültek fel a nyomában. Vin talpra ugrott és öklével belevágott meghökkent ellenfele karjába. A csontot eltörni nem tudta, de az biztos, hogy fájdalmat okozott vele. A martalóc – akinek immár két foga is hiányzott –, a földön vergődött kínjában. Oldalra nézve Vin megpillantotta OreSeurt. A kutya a lábán állt, viszont az állkapcsa természetellenes szögben lógott. Gazdája felé biccentett; a martalóc nyilván azt hitte, megdöglött. Egyre több érme repült Elend felé. Oda sem kellett néznie, a lány úgy is arrébb tudta taszítani őket. Közben OreSeur hátulról megragadta a férfit, aki megrökönyödve fordult hátra. Vin támadásba lendült. A martalóc botja egy hajszálnyira haladt el a feje mellett, aztán belevágódott OreSeur hátába. Erre a lány a férfi arcát célozta meg. Nem ütött: azzal nem sokra ment volna egy martalóccal szemben. Kinyújtott ujjával támadott. Az ellensége szemgolyója jól hallható pattanással kiszakadt, amikor a lány belenyomta ujját a szemüregbe. Hátraszökkent, amikor a férfi felüvöltött és az arcához emelte a kezét. Ekkor két öklét összeszorítva a férfi mellkasába vágta. Amikor a gyilkos a földre zuhant, átugrotta kutyája testét és felkapta a földről a tőrét.
A martalóc végre kimúlt: arcát kín torzította; tőr állt ki a mellkasából. Vin megpördült, és kétségbeesetten Elendet kereste. Szerelme magához vette az egyik földre zuhant martalóc fegyverét és éppen azzal próbálta meg távol tartani a két életben lévő petákost, akiket láthatóan zavarba ejtettek a lány repülő érmék ellen alkalmazott megoldásai. Párbajpálcákat húztak elő, hogy azokkal támadjanak rá az ifjúra. A király párbajtudása láthatóan eddig még megmentette az életét, de csak azért, mert az ellenfeleinek a lányt is szemmel kellett tartani. Vin felrúgta a levegőbe az utoljára meggyilkolt férfi botját, és elkapta. Az egyik petákos figyelmeztetőleg felkiáltott, amikor észrevette a nagy sebességgel közelítő veszélyt: a ködszerzet morgott, és a fegyverét pörgette. Annyi lélekjelenléte még volt a férfinak, hogy rátaszítson a tribünre és arrébb lökje magát. Ám Vin fegyvere ennek ellenére is lecsapott rá, amitől oldalra zuhant. A következő vágás a társát érte, aki hiába próbált elmenekülni. Elend hangosan zihált, miközben megpróbált talpra állni szakadt egyenruhájában. Ügyesebb, mint gondoltam – vallotta be magának Vin, aki kinyújtóztatta a tagjait és az oldalára mért ütés nyomát vizsgálgatta. A vállára pedig keresnie kell valami kötszert. Bár az érme nem ért csontot, a vérzés nem fog… – Vin! – kiáltotta Elend. Ekkor valami nagyon erősen megragadta hátulról. A ködszerzet fulladozott, mert ellenfele hátrarántotta és a földre teperte. Az első martalóc. Eltörte a lábát, de aztán elfelejtette. És most a lány fölött térdepelt. Természetellenesen erős ujjait a nyaka köré fonta, és szorította. Vin mellkasán térdelt, és az arca elborult a dühtől. Szemei kidülledtek a vérébe keveredő forrasztól. A lány levegő után kapkodott. Régi emlékek rohanták meg arról, amikor föléje tornyosuló férfiak verték. Camon és Reen, meg tucatnyi más férfi. Hirtelen elhatározással fellobbantotta a forraszt, és az életéért küzdött. A férfi azonban teljesen a földhöz szögezte, és sokkal nagyobb is volt nála, sokkal erősebb. Elend a férfi hátába vágta a fegyverét, de a gazembernek a szeme se rebbent. Vin nem kapott levegőt. Érezte, ahogy a torka recseg-ropog a nyomástól. Megpróbálta szétfeszíteni a férfi kezeit, de az történt, amire
Ham mindig is figyelmeztette. Apró alakja a legtöbb esetben előnnyel járt – de ha állatias, fizikai erőről volt szó, nem jelentett kihívást egy testes, izmos férfinak. Megpróbált oldalra gördülni, de a martalóc szorítása túl erős volt az ő kicsi súlyához képest. Ilyen körülmények között hiába küzdött. Égethet egy kis dúralumíniumot – bár a többi fémet eltünteti, maga az anyag nem vész el –, habár az utolsó alkalommal majdnem belehalt. Ha nem szedi le magáról gyorsan a martalócot, újra forrasz nélkül marad. Elend a férfi hátát verte, segítségért kiabált, de hangja elveszett a tömegben. Az allomanta szinte teljesen Vin arcához nyomta a sajátját. A lány látta az őrületet a szemében. Abban a pillanatban, hihetetlen módon, az eszébe ötlött valami. Hol láttam már ezt a férfit? Látása elsötétedett. És az orgyilkos minden szorítással egyre közelebb került hozzá. Közelebb és közelebb… Nem maradt más választása: dúralumíniumot égetett és fellobbantotta a forraszt. Abban a pillanatban széttárta támadója két kezét és fejét a férfi arcába verte. A martalóc koponyája ugyanolyan könnyedén kettéhasadt, mint korábban a társa szemgolyója. Vin levegő után kapkodott és odébb rúgta a fej nélküli holttestet az útból. Elend hátrahőkölt; ruháját vörösre mosta a szökőkútként kiömlő vér. A ködszerzet is felegyenesedett. A forrasz elpárolgásával a látása elhomályosodott – de még így is érzékelte az ifjú arcára kiülő érzelmet. Olyan erőteljesen elütött a megszokott kifejezéstől, akár a vöröslő vér a fehér királyi egyenruhától. Rettegés! Ne! – gondolta a lány a sötétségbe zuhanó elmével. – Kérlek, Elend, csak ezt ne… Ekkorra azonban már kiment belőle minden erő, és ő eszméletlenül előrebukott. Elend tönkrement ruhájában a kísértetiesen kiürült nagyterem romjai közt ült, és homlokára tapasztott tenyerén támasztotta a fejét. – Túl fogja élni – jelentette ki Ham. – Igazából nem sérült meg komolyan. Legalábbis hozzá képest. Csak elegendő forraszra és Sazed
gondoskodására van szüksége. Azt mondja, a bordái is csak megrepedtek. Az ifjú bólintott, de mintha ott sem lett volna. Katonák jöttek, hogy eltakarítsák a holttesteket. Többek között azt a hat férfit, akikkel Vin végzett. A fiatal király összeszorította a szemét. – Mi az? – kérdezte Ham. Elend a barátjára nézett és ökölbe szorította a kezét, hogy ne remegjen. – Tudom, hogy te sok összecsapást láttál életedben, Ham, de nekem ez új. Én nem szoktam hozzá… – Elfordította a fejét, amikor az egyik katona kihúzta a fej nélküli testet a teremből. A martalóc a szemével követte a test útját. – Tudod, eddig csak egyszer láttam Vint igaziból verekedni – szólt halkan. – Az Uralkodó palotájában, egy évvel ezelőtt. Akkor még csak a falnak taszított néhány palotaőrt. Egyáltalán nem olyan volt, mint a ma. Ham leült a padra a király mellé. – Ő ködszerzet, El. Mire számítottál? Egy martalóc tíz emberrel is könnyedén elbánik. Többtucatnyival is akár, ha vele tart egy petákos. De egy ködszerzet… nos, az olyan, akár egy egyszemélyes hadsereg. Elend bólintott. – Tudom, Ham. Tudom, hogy megölte az Uralkodót is. Azt is elmondta, hogyan küzdött az acélinkvizítorokkal. De… soha nem láttam a saját szememmel… Ismét lehunyta a szemét. Látta maga előtt Vint, ahogy a küzdelem végén felé bukdácsol gyönyörű fehér ruhájában, amit bemocskolt ellensége vére. A férfié, akinek koponyáját pillanatokkal azelőtt hasította ketté a homlokával… Engem akart megvédeni. De ez egyáltalán nem nyugtat meg. Sőt, mintha csak még inkább felzaklatna. Erőt vett magán és kinyitotta a szemét. Nem engedheti meg magának, hogy bármi is elvonja a figyelmét. Erősnek kell lennie. Ő a király. – Szerinted Straff küldte őket? – kérdezte Hamtől. A mellényes bólintott. – Ki más? Téged és Cettet vettek célba. Gondolom, az apád mégsem hitte el halálos fenyegetésedet. – Hogy van Cett? – Alig úszta meg élve. Igazság szerint a katonái fele odaveszett. A nagy kavarodásban Demoux és én nem is nagyon láttuk, mit történik a
pódiumon veled és Vinnel. A király ismét bólintott. Mire Ham megérkezett, a lány már elbánt az orgyilkosokkal. Alig pár perc alatt végzett mind a hattal. A martalóc egy darabig némán ült. Végül a barátjához fordult. – Be kell vallanom, El – kezdte halkan –, le vagyok nyűgözve. A csatát nem láttam, csak a következményeket. Hat allomantával megküzdeni egy dolog. De hihetetlen teljesítmény az, hogy közben folyamatosan vigyázol egy hétköznapi ember életére, és az összes közelben tartózkodó épségére. És az az utolsó támadó… – Emlékszel, amikor megvédte Szellőt? – kérdezte Elend. – Nagyon messze álltam, de esküszöm, úgy láttam, hogy lovakat hajít a levegőbe az allomancia segítségével. Hallottál már ilyesmiről? Ham megrázta a fejét. A fiatalember a gondolataiba merült és egy darabig csendben ült. Aztán megszólalt: – Azt hiszem, ki kell találnunk valamit. A mai események után… A martalóc felpillantott, amikor barátja félbehagyta a mondatot. – Mi az? – Egy hírnök – bólintott Elend az ajtó felé. Való igaz, egy férfi mutatkozott be a katonáknak, akit felkísérték a pódiumra. Az ifjú felállt, hogy odalépjen az alacsony jövevényhez, aki Penrod címerét viselte a felöltőjén. – Nagyuram – köszönt a férfi, és meghajolt –, azzal az üzenettel küldtek, miszerint a szavazás Penrod nagyúr kastélyában folytatódik. – A szavazás? – kérdezte a martalóc dühösen. – Micsoda badarság! Őfelségét majdnem megölték! – Sajnálom, uram! – válaszolta a hírnök. – Nekem csak annyi a feladatom, hogy átadjam az üzenetet. Elend felsóhajtott. Abban reménykedett, hogy a nagy zűrzavarban Penrod elfelejtkezik a határidőről. – Ha ma nem választanak királyt, Ham, az én fejemen marad a korona. Már így is elpocsékolták a türelmi idejüket. A barátja nagyot sóhajtott. – És ha közben újabb orgyilkosok csapnak le? – tette fel a kérdést nagyon halkan. – Vin néhány napig biztosan ágyban marad. – Nem számíthatok örökké az ő segítségére – válaszolta Elend. – Induljunk!
– Magamra szavazok – szólt Penrod nagyúr. Nem meglepetés – gondolta Elend. Penrod kényelmes fogadószobájában ült a többi elgyötört képviselő társaságában. Szerencsére egyikük sem sérült meg a támadásban. Néhányan italt szorongattak a kezükben, odakint pedig valóságos kis hadsereg állt össze az őrökből, akik egymást figyelték éberen. A zsúfolt teremben helyet kapott Noorden és három másik írnok is, akik a törvény szerint vigyáztak a szavazás tisztaságára. – Én is Penrod nagyúrra adom a szavazatom – szólt Dukaler nagyúr. Ez sem meglepő. Kíváncsi vagyok, mennyibe került ez Penrodnak. A Penrod-kastély nem volt akkora, mint egy palota, de fényűzően volt berendezve. Elend hálásan dőlt hátra a plüssel bevont székében. Jólesett neki a kényeztetés a feszült nap után. Ugyanakkor fennállt a veszély, hogy esetleg túlságosan jólesik a kényelem. Ilyen körülmények között nem nehéz elbóbiskolni… – Én Cettre szavazok. – Habren nagyúrral folytatódott a szavazás. Erre Elend is felkapta a fejét. Ez a második szavazat volt Cettre, amivel Penrod mögé került. A luthadeli nemesre eddig ugyanis hárman szavaztak. Mindenki Elend felé fordult. – Magamra szavazok. – A fiatalember megkísérelt összeszedett maradni és a külvilág felé is ezt mutatni, de mindez nem ment könnyen az aznapi események után. Ezután következtek a kereskedők. Elend újra hátradőlt. Felkészülten várta a Cettre érkező szavazatokat. – Penrod nagyúrra szavazok – mondta Philen. Elend riadtan felegyenesedett. Micsoda?! A következő kereskedő is Penrodra szavazott. És az őt követő, majd a többiek is. Elend teljesen elképedve ült, és figyelt. Miről maradtam le? – tűnődött. Hamre pillantott, aki zavartan a vállát vonogatta. Philen Elendre nézett, és kedvesen mosolygott. A fiatal Venture azonban nem tudta eldönteni, vajon keserűség vagy elégedettség húzódik-e a mosoly mögött. Szövetségest váltottak? Ilyen hamar? Hiszen Philen volt az egyik, aki becsempészte a városba Cettet.
Végigtekintett a kereskedőkön. Értelmezni akarta a viselkedésüket, de nem sok sikerrel járt. Cett maga nem jelent meg a tanácskozáson; visszavonult a Hasting-várba, hogy ellássák a sebeit. – Én Venture nagyúrra szavazok – szólt Haw, a szká csoport vezetője. Ekkor szintén keletkezett egy kis felbolydulás a teremben. Haw belenézett Elend szemébe, és bólintott. Oszlopos híve volt a Túlélő egyházának, és míg a vallás különböző papjai azon kezdtek el vitázni, hogy miként szervezzék meg a híveket, abban mindannyian egyetértettek, hogy jobban járnak, ha egy hívőt ültetnek a trónra, mintha átadnák a várost Cettnek. Megfizetem még az árát ennek a szövetségnek – szívta a fogát Elend, miközben a szkák leadták a szavazataikat. Tudták, mennyire becsületes, és hogy nem fog visszaélni a bizalmukkal. Megígérte nekik, hogy nyíltan felvállalja a vallást és a felekezet tagja lesz. Hitet nem ígért nekik, de odaadást igen. Még mindig nem tudta biztosan, mit adott fel, de azt mindkét fél tisztán látta, hogy szükségük van egymásra. – Penrodra szavazok – szólt Jasten, egy csatornamunkás. – Én is – adta le voksát a testvére. Elend szinte a fogát csikorgatta. Tudta, hogy velük gond lesz; soha nem fogadták el a Túlélő egyházát. De négy szká már szavazott. Már csak ketten maradtak. Jó eséllyel néz egy döntetlen állás elé. – Venture-re szavazok – szólott a következő képviselő. – Én is – jelentette ki az utolsó szká. Nagyrabecsülése jeléül Elend rámosolygott a férfira, Vetre. Így végül tizenöt szavazatot kapott Penrod, kettőt Cett, és hetet ő. Nem eldönthető. Elend hátradőlt, fejét nekitámasztotta széke párnázott hátának, és lágyan kifújta a levegőt. Megtetted a magadét, Vin. És én is a magamét. Most már csak össze kell tartanunk az országot. – Öhöm – szólt egy hang –, van-e lehetőségem megváltoztatni a szavazatomat? Elend tágra nyitotta a szemét. Habren nagyúr volt, az egyik, aki Cettre szavazott. – Úgy értem, most már egyértelmű, hogy nem Cett nyer – magyarázkodott a nemes egyre jobban vörösödő ábrázattal. A fiatal férfi távoli unokatestvére volt az Elariel családnak. Bizonyára ennek köszönhette képviselői székét. A családi kötelékek még most is hatalmat
jelentettek Luthadelben. – Nem tudom pontosan, lehet-e változtatni rajta – szabadkozott Penrod. – Nos, én csak szeretném, ha a szavazatom érne is valamit – erősködött Habren. – Végül is Cett csak két szavazatot kapott. A teremben mindenki némán várt. A képviselők egyenként mind Elend felé fordultak. Noorden, az írnok, és a volt király egymásra néztek. Egy záradék ugyanis kimondta, hogy meg lehet változtatni a leadott szavazatot, amennyiben a kancellár még nem zárta le hivatalosan a szavazást. Ez pedig ebben az esetben még nem történt meg. A záradék eléggé homályosan fogalmaz; a teremben Elenden kívül valószínűleg egyedül Noorden ismerte még annyira a törvényt, hogy el tudta volna magyarázni a többieknek. Folyamatosan az uralkodóját nézte, és aprót biccentett. Tartja a száját. Elend mozdulatlanul ült a helyiségben. A férfiak ezek szerint mind bíztak benne. Még akkor is, ha elutasították. Megtehetné, amit Noorden. Meg sem szólalna, vagy mondhatná azt, hogy nem tudja. – Igen – mondta végül halkan. – A törvény lehetőséget ad a szavazat megváltoztatására, Habren nagyúr. Egyszer megteheti, mielőtt a győztest kihirdetik. Mindenki más is élhet a lehetőséggel. – Akkor Penrod nagyúrra szavazok – döntötte el véglegesen Habren. – Én is – szólalt meg Hue nagyúr, aki korábban szintén Cettre szavazott. Elend becsukta a szemét. – Kíván-e más is változtatni a szavazatán? – érdeklődött Penrod. Senki sem szólalt meg. – Akkor – folytatta a kancellár –, tizenheten szavaztak rám, és heten Venture nagyúrra. Ezennel hivatalosan lezárom a szavazást, és alázattal elfogadom királyi kinevezésemet. Minden erőmmel azon leszek, hogy a lehető legjobban töltsem be a pozíciót. A trónjától megfosztott király felállt, aztán lassan levette a fejéről a koronát. – Tessék – mondta, és a kandallópárkányra tette a királyi díszt. – Erre szüksége lesz. Ezután bólintott Hamnek, és úgy hagyta el a helyiséget, hogy vissza sem nézett azokra, akik megtagadták. FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK!
ARS ARCANUM
1. Allomancia referenciatáblázat 2. Nevek és kifejezések jegyzéke A könyv minden fejezetéhez jegyzetekkel és törölt jelenetekkel, állandóan frissített bloggal és e képzelt világgal kapcsolatos további – angol nyelvű – információkkal szolgál a www.brandonsanderson.com
AZ ALLOMANCIA TÁBLÁZATA FÉM NEVE
HATÁSA
FERUKÍMIAI HATÁSA
vas
Vonzza a közelben lévő fémeket
Elraktározza a test tömegét
acél
Taszítja a közelben lévő fémeket
Elraktározza a test sebességét
ón
Felerősíti az érzékeket
Elraktározza az érzékeket
forrasz
Felerősíti a testi tulajdonságokat
Elraktározza a testi erőt
sárgaréz
Csillapítja (tompítja) az érzelmeket
Elraktározza a meleget
cink
Zendíti (fellobbantja) az érzelmeket
Elraktározza a mentális sebességet
vörösréz
Elrejti az allomanciát
Elraktározza az emlékeket
bronz
Felfedi az allomanciát, hallhatóvá teszi az Elraktározza az éberséget allomantikus lüktetést
atium
Láthatóvá teszi mások jövőjét
Elraktározza az illető korát
malatium
Láthatóvá teszi mások múltját
Ismeretlen
arany
Az illető saját múltját teszi láthatóvá
Elraktározza az egészséget
elektrum
Az illető saját jövőjét teszi láthatóvá
Ismeretlen
NEVEK ÉS KIFEJEZÉSEK JEGYZÉKE
A BUKÁS: Az Uralkodó halála és a Végső Birodalom vége. A KOROK HŐSE: A terrisi nép mitológiájában megjövendölt megváltó. A jóslatok szerint eljön, magához veszi az erőt a Megdicsőülés Kútjánál, majd lesz annyira önzetlen, hogy fel is adja frissen nyert hatalmát, amivel megmenti a világot a Mélységtől. Alendit hitték a Korok Hősének, de megölték, mielőtt teljesíthette volna a küldetését. A MEGDICSŐÜLÉS KÚTJA: A terrisi hiedelmek szerint egy mitológiai hely, ahol ezeréves erő gyűlt össze. Úgy tartották, mágikus erőforrást tartalmaz, amelyet csak az vehet magához, aki a megfelelő időben elzarándokol a kúthoz. A MÉLYSÉG: Az a mitológiai szörny vagy erő, ami a világot fenyegette az Uralkodó és a Végső Birodalom megjelenése előtt. A név a terrisi hiedelmekből származik. A Korok Hőséről megjövendölték, hogy eljön és végül győzedelmeskedik a Mélység felett. Az Uralkodó azt állította magáról, hogy legyőzte, amikor Megdicsőült. AZ URALKODÓ MEGDICSŐÜLÉSE: A Megdicsőülés annak a jelenségnek a neve, ami Rashekkel történt, amikor magához vette az erőt a Megdicsőülés Kútjánál, és az Uralkodó vált belőle. ACÉLINKVIZÍTOROK: Különös lények csoportja: papok, akik az Uralkodót szolgálták. Cövekek döfik át a koponyájukat – a szemükön keresztül hatolnak be a hegyes fémalkalmatosságok –, mégsem halnak bele. Teljes odaadással szolgálták urukat, és az volt a feladatuk, hogy felkutassák és megöljék az allomantikus erővel rendelkező szkákat. A
ködszerzetek tulajdonságaival bírnak, és még néhány egyéb képességgel. ACÉLMINISZTÉRIUM: A néhai Uralkodó papi rendje. Acélinkvizítorok és egy nagyobb számú obligátori testület alkotta. Az acélminisztérium több volt egyszerű vallási intézménynél; ez adta ugyanis a Végső Birodalom közigazgatási vázát is. ACÉLSZEMŰ: Marsh beceneve a bandában. ALENDI: A férfi, aki ezer évvel korábban, az Uralkodó Megdicsőülése előtt a világot uralta. Vin az Uralkodó palotájában találta meg a naplóját, és először azt hitte, hogy belőle vált az Uralkodó. Később azonban kiderült, hogy a szolgája, Rashek megölte, és átvette ura helyét. Alendi barátja és támogatója volt Kwaannak, egy terrisi tudósnak, aki szerint Alendi lehetett a Korok Hőse. ALLOMANCIA: Rejtélyes öröklődő erő, melynek használója fémeket éget a testében, és így különleges képességekre tesz szert. ALLOMANTIKUS FÉMEK: Nyolc allomantikus alapfém létezik, és párokba rendeződnek. Minden pár egy alapfémből és az ötvözetéből áll. Két négyes csoportra is lehet őket osztani. E szerint léteznek belső fémek (ón, forrasz, vörösréz és bronz) és külső fémek (vas, acél, cink és ón). Sokáig tartotta magát az a nézet, miszerint csak két másik allomantikus fém létezik ezeken kívül: az arany és az atium. Azonban az arany és az atium ötvözeteinek felfedezése után a fémek száma tizenkettőre emelkedett. A szóbeszéd szerint még ezeken kívül is léteznek fémek; ezek közül az egyik már ismertté vált. (lásd még: Alumínium) ALLOMANTIKUS REZGÉS: Az a jelzés, amit egy allomanta bocsát ki a testéből, amikor fémet éget. Csak a bronzot égetők érzékelik az allomantikus lüktetéseket. ALLRIANNE: Ashwater Cett nagyúr egyetlen leánya. ALUMÍNIUM: Az a fém, amit Vin égetni kényszerült az Uralkodó palotájában. Valaha csakis az acélinkvizítorok tudtak róla. Aki ezt a fémet
égeti, egy másik allomanta összes fémtartalékát képes lemeríteni. Ötvözete, ha létezik egyáltalán, még nem ismert. AMARANTA: Straff Venture egyik szeretője, kiválóan ért a gyógyfüvekhez. ASHWATER: Cett nagyúr vezetékneve. ATIUM: Egy különleges fém, amit korábban a Hathsin Bugyraiban bányásztak. Apró geódákban csapódott le, amelyek kristályos üregekben formálódtak mélyen a föld alatt. BÁBOS: Olyan míves, aki sárgarezet éget. BRONZLÜKTETÉS: AZ allomantikus rezgés egy másik elnevezése. CAMON: Vin régi bandavezére. Durva férfi, aki gyakran helybenhagyta a lányt. Camont Kelsier űzte el, majd végül az inkvizítorok kezei közt lelete halálát. CETT: Ashwater Cett nagyúr az egyik legfontosabb király, akinek a Nyugati Uradalomban sikerült hatalomra kerülnie. Otthona Fadrex város. CHANNEREL: A Luthadelt átszelő folyó. CLADENT: Dorong igazi neve. CSAPOLÁS (FERUKÍMIA): Az a folyamat, amikor egy ferukimista erőt vesz magához a fémelméiből. Megfelel az „égetés” kifejezésnek az allomanciában. CSILLAPÍTÁS (ALLOMANCIA): Amikor egy allomanta sárgarezet éget és egy személy érzelmeit taszítja: ilyenkor valójában tompítja, csillapítja az érzelmek hevességét. DEMOUX KAPITÁNY: Ham parancsnokhelyettese, katona Elend palotaőrségében.
DOBZOS: A birodalmi aranypénz utcai elnevezése. Az érme hátulsó oldalán lévő kép Kredik Shaw-t ábrázolja, az Uralkodó palotáját – azaz a nép nyelvében a „dobozt”, ahol élt. DOCKSON: A Túlélő régi jobbkeze, a banda nem hivatalosan kinevezett vezére Kelsier halála után. Nem rendelkezik semmilyen allomantikus erővel. DORONG: Füstös Kelsier bandájában, később ezredes Elend seregében. Valaha szká asztalos volt. DOX: Dockson beceneve. ELEND VENTURE: A Központi Uradalom királya, Straff Venture fia. ELENGEDÉS (FERUKÍMIA): Amikor egy ferukimista nem használja már a fémelméjét, nem szív ki belőle több erőt, akkor elengedi azt. ÉGETÉS (ALLOMANCIA): Az a folyamat, amikor egy allomanta felhasználja, vagy kiterjeszti a fémek hatását a gyomrában. Először lenyeli a fémet, amely allomantikusan átváltozik a szervezetében, így végül képes kinyerni az adott fém erejét. ÉGETTFÖLD: A Végső Birodalom peremén elhelyezkedő sivatagos terület. FADREX: Kisebb méretű, katonailag megerősített város a Nyugati Uradalomban. Főváros és egyben Ashwater Cett lakóhelye. Árukészletek fontos gyűjtőhelye a kincstári kanton számára. FELT: Egykoron Straff kémje volt. Luthadel bukása után, mint Straff legtöbb embere, ő is a városban maradt. Korábbi munkaadója helyett inkább Elendnek fogadott hűséget. FERSON PENROD: Az egyik legbefolyásosabb nemes Luthadelben. Elend Nagygyűlésének tagja.
FÉMELME: Fémdarab, amit a ferukimisták használnak egyfajta raktárként. Különböző tulajdonságokkal töltik fel, későbbi felhasználás céljából. A különböző fémelméket a fémfajták alapján nevezik el: ónelme, acélelme stb. FORRASZÖKLŰ: A martalóc másik elnevezése. Olyan míves, aki forraszt éget. FÜRKÉSZ (ALLOMANCIA): Olyan míves, aki bronzot éget. FÜSTÖS (ALLOMANCIA): Olyan allomanta, aki vörösrezet éget. Vörösrézfelhőnek is hívják őket. GNEORNDIN: Ashwater Cett egyetlen fia. GORADEL: Egykoron a luthadeli helyőrség katonája volt. Ő őrizte a palotát, amikor Vin behatolt, hogy megölje az Uralkodót. A ködszerzet meggyőzte, hogy álljon át hozzájuk, így később a férfi engedte be Elendet, amikor a lány megmentésére indult. Később Elend testőrségének a tagja. HAM: Martalóc Kelsier bandájában, később Elend palotaőrségének kapitánya. HAMMOND: Ham valódi neve. HAMUESŐK: A Hamuhegyek miatt a Végső Birodalomban gyakran hamu hull az égből. HATHSIN BUGYRAI: Kiterjedt barlangrendszer, valaha az egyetlen olyan hely a Végső Birodalomban, ahol atiumot bányásztak. Az Uralkodó rabokat alkalmazott, hogy megmunkálják a fémet. Kelsier a halála előtt elpusztította a helyet. HATHSIN TÚLÉLŐJE: Kelsier ragadvány neve, amely arra a tényre utal, hogy ő az egyetlen ismert rab, aki valaha is túlélte a rabtáborokat Hathsin Bugyraiban.
HORGONY (ALLOMANCIA): Arra a fémforrásra utalnak vele, amit egy allomanta vonz vagy taszít, miközben vasat vagy acélt éget. INGÁS: Olyan míves, aki vasat éget. JANARLE: Straff Venture parancsnokhelyettese. JASTES LEKAL: A Lekal-ház örököse, Elend egykori barátja. A két ifjú gyakran beszélgetett politikáról és filozófiai kérdésekről Teldennel együtt. KANDRÁK: Különös lények, akik a halott emberek testét megemésztik, majd saját húsuk segítségével újra létrehozzák azt az illetőt, akinek a bőrébe bújtak. A halott csontjait megtartják, mivel a kandráknak maguknak nincs csontrendszerük. Az emberiséggel a szerződés alapján működnek együtt – amit csak atiummal lehet megvásárolni. A ködlidércek rokonai. KANTONOK: Az acélminisztérium alirodái. KEL: Kelsier beceneve. KELSIER: A leghíresebb tolvajvezér a Végső Birodalomban. Szká lázadást szervezett, amivel megdöntötte az Uralkodót, ő maga viszont meghalt az események során. Ködszerzet és Vin tanítómestere is volt egyben. KHLENNIUM: Ősi királyság, amely a Végső Birodalom kialakulása előtt létezett. Alendi innen származott. KIOLTÁS (ALLOMANCIA): Az a folyamat, amikor egy allomantikus fém égetése abbamarad. KLISS: Egy nő a luthadeli udvarban, akit Vin is ismert. Kiderült róla, hogy felbérelhető kém.
KOBOLD: Ónszemű Kelsier bandájában. A társaság legfiatalabb tagja. Még csak tizenöt éves volt, amikor az Uralkodó hatalmát megdöntötték. Egyben Dorong unokatestvére, aki a történet elején érthetetlen utcai nyelvhasználatáról volt nevezetes. KOLOSSZOK: Vadállati erővel rendelkező harcos faj, amelyet az Uralkodó hozott létre Megdicsőülése során, majd a segítségükkel meghódította a világot. KÖD: Furcsa, mindenütt jelen lévő csapadékfajta, amely minden éjszaka leereszkedik a Végső Birodalomra. Sűrűbb, mint a hétköznapi köd, és úgy kavarog, hullámzik, mintha saját életet élne. KÖDKÖPÖNYEG: A ruhadarab, amit sok ködszerzet visel, hogy jelezze kilétét. Több tucat vastag szalagból áll, amelyeket fent összevarrnak, de a válltól lefelé már szabadon lobognak. KÖDLIDÉRC: A kandrák érzéketlen rokona. A ködlidércek csont nélküli húsmasszák, amelyek éjszaka járják a vidéket, és felfalnak mindent, amit találnak, majd a csontokból felépítik a saját testüket. KÖDSZERZET: Az az allomanta, aki az összes allomantikus fém égetésére képes. KÖDSZERZET LÁMÁK: Brandon írócsoportja. A ködszerzet lámák különféle növényeket égetnek, így jutnak szuperláma erőkhöz. A kedves olvasó ilyen pólókra is lelhet az internetes oldalon. KREDIK SHAW: Az Uralkodó palotája Luthadelben. A név jelentése az ősi terrisi nyelv szerint: „Ezerormú Hegy”. KWAAN: Terrisi tudós a Megdicsőülés előtti időből. Világhozó volt, és ő hitte először azt tévesen, hogy Alendi a Korok Hőse. Később megváltoztatta a véleményét, és elárulta egykori barátját. LADRIAN: Szellő igazi neve.
LESTIBOURNES: Kobold igazi neve. LOBBANTÁS (ALLOMANCIA): Az a folyamat, amikor az allomanták további erőt nyernek egy fém égetése során azáltal, hogy felgyorsítják az égési folyamatot. LUTHADEL: A Végső Birodalom fővárosa, egyben a terület legnagyobb városa. Luthadel híres a textiliparáról, kohóiról és lenyűgöző nemesi palotáiról. MADRA: Ham felesége. A nő nem szeret belekeveredni férje földalatti életébe, a gyerekeiket sem teszi ki a Ham életmódjából származó veszélyeknek, és a banda többi tagjával sem tartja a kapcsolatot. MALATIUM: Kelsier által felfedezett fém, amit gyakran emlegetnek a tizenegyedik fém néven. Senki sem tudja, a Túlélő hol bukkant rá, vagy hogy miből gondolta, a segítségével megölhetik az Uralkodót. Végül azonban valóban ez a fém adta meg Vinnek a segítséget, hogy legyőzze az istencsászárt. MARTALÓC (ALLOMANCIA): Olyan míves, aki forraszt éget. MÍVES: Az az allomanta, aki csak egyfajta fém égetésére képes. Sokkal gyakoribbak, mint a ködszerzetek. (Megjegyzés: az allomanciában az allomanták vagy egy képességgel rendelkeznek, vagy minddel. Nincs olyan, hogy valaki például két vagy három képességgel bír.) NOORDEN: Egy obligátor, aki Luthadelben maradt, és Elendet szolgálja. NYESET (PÉNZVERÉS): A birodalmi vörösrézérme beceneve a Végső Birodalomban. Ködszerzetek és petákosok gyakran alkalmazzák ugrásra és támadásra. OBLIGÁTOR: Az Uralkodó papságának tagja. Az obligátorok azonban nem pusztán vallási tisztségviselők voltak, hanem állami bürokraták és kémek is egyben. Azt az üzleti megállapodást vagy ígéretet,
amit nem szentesített obligátor, nem tekintették hivatalosnak, illetve erkölcsösnek. ÓNSZEMŰ: Olyan míves, aki ónt éget. ORESEUR: Egy Kelsier által szerződtetett kandra. Egykoron Renoux nagyúrnak, Vin „nagybátyjának” szerepét játszotta. Jelenleg Vinnek tartozik hűséggel. ŐRZŐ (TERRIS): Az „őrző” a ferukimisták másik neve. Az őrzők testülete valójában a ferukimisták szervezete, ahol a tagok arra kötelezték el magukat, hogy felkutatják, és az emlékezetükbe vésik a Megdicsőülés előtti idők tudásanyagát és vallásait. Az Uralkodó szinte a kipusztításig vadászta őket, és az életben maradt néhány tag rejtőzésre kényszerült. PETÁKOS: Olyan míves, aki acélt éget. PHILEN: Befolyásos Nagygyűlésének.
kereskedő
Luthadelben,
és
tagja
Elend
RASHEK: Terrisi teherhordó a Megdicsőülés előtt. Alendi bérelte fel, hogy segítsen neki a Megdicsőülés Kútjához tartó útja során. A két férfi az első perctől kezdve nem szívelhette egymást, és Rashek végül megölte megbízóját, majd a hatalmat magához ragadta, és ő lett az Uralkodó. REEN: Vin bátyja. Ő védelmezte a lányt és képezte ki tolvajjá. Reen kegyetlen és engesztelhetetlen volt, de Vint megmentette őrült anyja karmai közül, és vigyázott rá egész gyerekkorában. RENOUX NAGYÚR: Nemes, akit Kelsier megölt. A tolvajvezér szerződést kötött egy OreSeur nevű kandrával, hogy folytassa a férfi életét. Vin játszotta az unokahúg, Valette Renoux szerepét. SAZ: Sazed beceneve a bandában. SAZED: Terrisi őrző, aki népe akarata ellenére csatlakozott Kelsier bandájához, majd segített az Uralkodó megdöntésében.
SHAN ELARIEL: Elend egykori menyasszonya. Ködszerzet volt, de Vin megölte. STRAFF VENTURE: Elend apja, az Északi Uradalom királya. A Bukás után Urteau-ban telepedett le. SZKÁK: A Végső Birodalom paraszti rétege. Valaha különböző fajokhoz és nemzetiségekhez tartoztak, de az Uralkodó gondoskodott róla, hogy ezer év alatt az emberekből kiöljön mindenféle öntudatot és hovatartozást. Ennek egy homogén, rabszolgasorban tartott munkásréteg lett az eredménye. TASZÍTÁS (ALLOMANCIA): Az a folyamat, amikor az allomanták allomancia segítségével taszítanak valamit – emberek érzelmeit sárgarézzel, vagy fémeket acéllal. TATHINGDWEN: A Terrisi Uradalom fővárosa. TELDEN: Elend egyik régi barátja, akivel sokat beszélgettek politikáról és filozófiáról. TENSOON: Straff Venture kandrája. TERRIS: A Végső Birodalom uradalma messze északon. Az egyetlen uradalom, amely megtartotta ősi nevét. Ez talán annak a jele, hogy az Uralkodó gyengéd érzelmeket táplált szülőföldje iránt. TINDWYL: Terrisi őrző, a Zsinat egyik tagja. URADALOM (VÉGSŐ BIRODALOM): A Végső Birodalom közigazgatási területeinek neve. Luthadel a Belső Uradalomban helyezkedik el. Az ezt körülvevő négy uradalmat a Közeli Uradalmaknak nevezik, és ez a Végső Birodalom legsűrűbben lakott része, kulturális centruma. A Bukás után a Végső Birodalom összeomlott, és különböző királyok kerültek hatalomra, akik irányították az uradalmakat, majd sikeresen saját királyságuknak nevezték ki őket.
URALKODÓ: Az istencsászár, aki ezer évig uralkodott a Végső Birodalomban. Valódi neve Rashek, és terrisi szolga volt, akit Alendi bérelt fel. Azonban Rashek orvul megölte Alendit, és elment helyette a Megdicsőülés Kútjához, ahol magához vette a hatalmat és Megdicsőült. Végül Vin pusztította el. URTEAU: Az Északi Uradalom fővárosa, a Venture-ház lakhelye. VALETTE RENOUX: Az álnév, amit Vin használt, amikor a Bukást megelőző hetekben bekerült a nemesi körökbe. VASVONZÁS: Az a folyamat, amikor vas égetése közben vonz fémet egy allomanta. Ez a fajta vonzás erőt fejt ki a fémtárgyra, így az közvetlenül az allomanta irányába lökődik. VÉGSŐ BIRODALOM: Az Uralkodó által létrehozott birodalom. Az elnevezés abból a tényből fakad, hogy halhatatlan volta miatt az Uralkodó úgy gondolta, ez lesz az utolsó birodalom a világon: egy olyan birodalom, amely már soha nem ér véget. VILÁGHOZÓ: Terrisi ferukimisták egy szektája a Megdicsőülés előtti időkben. Az őket követő őrzők rendje a világhozók örökségét folytatta. VONZÁS (ALLOMANCIA): Az a folyamat, amikor az allomanták allomancia segítségével vonzanak valamit – emberek érzelmeit cinkkel, vagy fémeket vassal. VÖRÖSRÉZFELHŐ: Az a láthatatlan és minden mást elhomályosító mező, amelyet egy vörösrezet égető allomanta tevékenysége hoz létre. Ha egy allomanta vörösrézködben éget fémeket, akkor az allomantikus lüktetései rejtve maradnak azok elől, akik bronzot égetnek. A „vörösrézfelhő” elnevezéssel ritkán a füstösökre is utalnak (olyan míves, aki vörösrezet éget). YEDEN: Kelsier bandájának és a szká lázadásnak az egyik tagja. Megölték az Uralkodó elleni küzdelem során.
YOME ÚR: Egy obligátor Urteau-ban, Cett politikai ellenfele. ZENDÍTÉS (ALLOMANCIA): Az a tevékenység, amikor egy allomanta cinket éget és belenyúl egy illető érzelmeibe, szenvedélyt és heves érzelmeket keltve. ZENDÍTŐ (ALLOMANCIA): Olyan míves, aki cinket éget. ZSINAT (TERRIS): A terrisi őrzők elöljáróiból álló szervezet.
Kiadja a Delta Vision Kft. Felelős kiadó: Terenyei Róbert Nyomdai előkészítés: Ádám Krisztina Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. 2011-ben – 110424 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató Megjelent 2011-ben, Budapesten 44 ív terjedelemben ♣