BRIAN W. ALDISS SZUPERÁLLAM
Budapest, 2013
A fordítás alapját képező kiadás: Brian W. Aldiss Super-State
Fordította: J. Magyar Nelly
Borító: Sallai Péter
http://www.scribd.com/fery_petrovics
Jelenetek egy (reményeink szerint) leendő filmből STANLEY KUBRICK szellemének és az eleven JAN HARLANNEK
S mily remekmű az ember! Mily nemes az értelme! Mily határtalanok tehetségei! Alakja, mozdulata mily kifejező és bámulatos! Működésre mily hasonló angyalhoz! Belátásra mily hasonló egy istenséghez! A világ ékessége! Az élő állatok mintaképe! Hamlet1
1
William Shakespeare: Hamlet. Második felvonás, 2. szín. Fordította: Arany János.
Némelyek szellemi utazásokat tesznek. Én jobban szeretek autózni. Némelyek a napfelkeltében találnak élvezetet. Én folyton az esthajnalcsillagot lesem. Némelyek tejet öntenek a kávéjukhoz: én mindig feketén iszom.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 7
C
ikázó villámok szaggatta, sötét fellegek gyülekeztek az északi hegyek fölött. A völgyben azonban a vidám eseményhez illően oly tunyán terült szét a napfény, mint tejszín a köcsögben. Egész délelőtt szakadatlanul érkeztek a meghívottak. A közeli nagyvárosból induló sétahajó mutatkozott a legnépszerűbb közlekedési eszköznek. Az alkalomra impozáns ideiglenes rakpartot ácsoltak a folyó mellé, s a hajók fedélzetéről virágdíszes árkád alatt léphetett a pallókra a kizúduló embersereg. A zenekar lelkesítő dallamokat játszott a fogadásukra, többek között a „Varázsos esté”-t meg a „Boci-boci boogie”-t. Kevésbé kivételezettnek érezhették magukat, akiket a régi vontatóösvény fölé külön e célból épített, s annál összehasonlíthatatlanul különb aszfaltúton a luxusbuszok egyenesen a pavilonegyütteshez szállítottak. Jöttek vendégek személyautóval is. Más kiváltságosokkal repülőgép landolt a leszállásjelzőktől és lampionoktól fényárban úszó, vadonatúj kifutópályán. De mind közül az számított a legstílusosabbnak, ha valaki magánhelikopteren érkezett. Az utóbbi módon természetszerűleg az Elnök társasága, a de Bourcey klán futott be - mindjárt két géppel - a legkorábban. Ők haladéktalanul a keleties Örök Béke Pavilonjának drapériái mögé húzódtak pihenni, és órákig nem mutatkoztak. A de Bourceykat Gonzales Clayman követte a kompániájával. A helikopterből kikászálódó személyiségek egy luxuslimuzinban előbb körbekocsikázták a tágas térséget, s csak azután vonultak vissza a Fejedelmi Felfrissülés Körcsarnokába, amelynek ablakaiból, ha úgy tartotta kedvük, diszkrét pillantásokat vethettek az Örök Béke Pavilonjára. Rose Baywater a kedvese, a művészvilágban nagymenőnek számító, fess Jack Harrington, valamint a csodálója, Gary Fair-stepps tábornok társaságában érkezett. Az írónő darázscsíkos helikopterét elhagyva, ők hárman rögvest birtokba vették a különböző színekre festett bungalók pompázatos sorában nekik rendelt egységet, ahol Rose belemerült egy kád meleg vízbe, és egy órácskára átadta magát a rózsaszín gondolatoknak.
8 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── Az élemedett korú, törékeny Laura Nye és barátai - köztük a híres, bár szűkszavú Francine Squire - a Con Amore gőzössel jöttek, és tüstént a bungalójukat követelték, ahol is első dolguk volt pezsgőt és aszpirint rendelni. A keménykötésű, ifjú énekes-színész Olduvai Pottsot, aki repülőgéppel érkezett, Wayne Bargane, a ceremóniamester üdvözölte talpig gálában. Maga Olduvai lezser szerelést viselt, és széles, becsületes arcáról a tömeg zajos tetszésnyilvánításának közepette sem olvadt le az ünnepélyesség. Engedve a rábeszélésnek, kicsivel később előadta „Mesés vakáció” című, legújabb slágerét, amivel ismételten tapsorkánt váltott ki, majd az ambionet számára nem kisebb személyiségnek, mint a piperkőc médiamogul Wolfgang Frenkelnek adott interjút. Frenkel ezúttal egy csuklyás vándorsólyommal a vállán jelent meg. „Ő is pont szabin van” - próbált szellemeskedni, de Olduvaitól, aki nem adta olcsón a mosolyát, mindössze egy biccentést kapott rá. Byron Arnold Jones-Simms érsek fél órával az ünnepség tervezett kezdete előtt érkezett repülővel, hogy azután illatfelhőbe burkolózva sétálgasson fel s alá a gyülekező tömegben, kegyes hangulatában átlag hatméterenként nyújtva csókra a kezét. Mindazonáltal megengedett magának egy kurta eszmecserét Wolfgang Frenkellel, amelynek során egyetértettek abban, hogy a mostanság egyre nyomasztóbb gondok közepette az emberiségnek minden erejével a világ jobbá tételén kell munkálkodnia. Változatlanul sütött a nap, és az északra elterülő hegyek fölött mind sötétebb árnyalatot öltött az ég. A hajóállomáson a zenekar szünet nélkül húzta, s ugyanígy tett a komolyzenei kvartett a végeláthatatlan fogadócsarnokban meg a popbanda a szertartásteremben. A szökőkutakból szintúgy áradt a muzsika. Az alkalomra emelt mozihelyiségben javában zajlott az Angyali báj és mentőövek - a legújabb Baywater-adaptácó vetítése. A növekvő sokadalomban ezen tereptárgyak közt hömpölygött ide-oda a vendégsereg, menet közben csupán egy-egy pezsgőt vagy tenger gyümölcseit kínáló büfénél, szuvenírekkel megpakolt bodegánál vagy épp körhintánál szakítva meg a vándorlást. A meghívottak közül nagyjából mindenki a maga körein belül folytatott belterjes csevegést, nagy ritkán legfeljebb a váratlanul felbukkanó barátaihoz odafordulva megjátszott örömkiáltással. A térség csilingelő emberi nevetéstől és csilingelő üvegpoharaktól volt hangos. A legbecsesebb vendégek egyike a Fejedelmi Felfrissülés Körcsarnokában horgonyzott le egy asztal mellett. Magas termetű, drabális ember volt, mindenki csak Gabbóként ismerte. Fehér öltönyét pazarlón díszítette a két aranyszín hajtóka és a fényességét tekintve egy csillagrobbanással felérő Eunema, az Európai Unió Nemzetközi Arany
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 9 Érdemrendje. Merthogy az ambionetet, a világon elsőként kohéziós távösszeköttetésre képes rendszert a Gabbo Laboratoriesnál fejlesztették ki. Ennek folytán a férfi mostanra eléggé megszedte magát ahhoz, hogy kizárólag ezen a bizarr és távolságtartó ragadványnéven emlegessék, jóllehet a valami alsó-szászországi városkához kötődő születésekor még a szerény Martin Richter név került az anyakönyvbe. Megengedhette volna magának, hogy - egy kommentátor megfogalmazása szerint - Mona Lisástul, mindenestül megvegye a Louvre-ot”. A kimondottan pocsék filmek pénzelése volt a legfőbb passziója; a Szerelmi bánat nagyböjt idején épp azon a héten kezdte begyűjteni az első kedvezőtlen kritikákat. A nevezett műalkotás rendezőjével mindenesetre úgy volt, mint a zsák meg a foltja. Márpedig a rossz nyelvek szerint Casim Durando jellemének hüllőszerűsége elég lett volna hozzá, hogy a komodói varánuszokat hüllő mivoltuk megtagadására bírja. Ott üldögélt hát Gabbo - egyenes tartással és tükörfényesen, mintha maga is része lenne a széknek. Oldalánál elmaradhatatlan kísérője, Obbagi, a magas, arctalan robot, avagy android, bár Gabbo inkább a „randroid” elnevezéssel illette, már amikor illette egyáltalán. Obbagi a kimagasló intelligenciájáról volt híres, és általában ő nyilatkozott Gabbo nevében. Ezúttal is ő folytatott társalgást a szívélyes Wolfgang Frenkellel, aki pezsgőt kortyolgatott. Obbagi előtt volt ugyan pohár, de nem ivott belőle. - Kénytelen-kelletlen, de el kell viseljük az esküvőket - mondta éppen. A hangja valahonnan a belsejéből szólt. Szája nem volt, amit mozgathatott volna. - Az elviseléssel még nem is lenne baj. Inkább az élvezet az, ami elnyomja a személyiséget. Magam szerencsére nem szorulok rá, hogy az élvezeteket kelljen hajszolnom. Wolfgang meglehetősen kényszeredett nevetést hallatott, amitől a vállán megrebbent a vándorsólyom. A jeles alkalomra a német származású médiasztár a tizennyolcadik századi atlaszselyem toalettek ezüstösen csillogó utánzatát öltötte magára. - Az élvezet mindenesetre segít múlatni az időt. - Magam nem vagyok tudatában az idő múlásának - zengte a randroid. Gabbo, aki addig nem vett részt a párbeszédben, most ritka közbeszólásainak egyikére szánta el magát. - Aki tudatában van, hogy egy végtelenül bűnös bolygón él, annak kevés alkalma akad élvezkedni. Nem gondolod, Obbagi? - Az emberiség szemlátomást temérdek ürügyet talál az élvezetre. - Jaj, maguk ketten! Nem feledkeznének már meg a világfájdalomról? kiáltott fel Wolfgang. - Ebben a mi jóságos szuperállamunkban amúgy is idejétmúltnak számít. Képzeljék csak, miről beszélgettem azzal az ördöngös Paulus Stromeyerrel! Hajói értettem a szavait, mostanság a matematika egy
10 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── új formáján töri a fejét, amely egyenlőséget teremtene a gazdagok és a szegények között. - Mindössze szabályok kiagyalására futja tőle. Pont olyan, mint egy android - közölte szokásos szigorúságával Obbagi. - Mármint az androidok egy meghatározott típusa, az ALF21-es, amit szándékosan ostobára terveztek, csak hogy az emberek hiúságát legyezgessék vele. Gabbóval egyetértésben magam megvetésre méltónak találom az emberi lényeket. - Én meg életemben nem találkoztam jóravaló emberrel, aki annyira különbözött volna az androidoktól, mint Stromeyer - szögezte le Wolfgang. Azzal felhajtotta a pezsgőjét, barátságosan odabiccentett Gabbónak, és elsétált. - Fura egy figura - jegyezte meg az arctalan randroid. - Szerintem ez a madarára is igaz - értett egyet Gabbo.
- Micsoda fantasztikus egy parti! - lelkesedett Stephanie Burnell a férjének. El se tudom képzelni, mi kell majd a válóperük után, hogy még ezen is túltegyenek. Elsőként a társaságukban lépkedő Kari Lebrecht reagált a megjegyzésre. - Amióta Kubiláj kán egy impozáns kéjpalota megépítését rendelte el, talán ez áll hozzá a legközelebb. - Inkább arra gondoljatok, milyen csodás lehetett ez a völgy, mielőtt a de Bourceyk rátették volna a kezüket! - szólalt meg Roy Burnell. - Ne morgolódj már! - nevetett rá Stephanie, és karon fogta. Igazából alig figyelt oda a szavakra, sokkal inkább a hölgyeken pompázó toalettek látványa kötötte le. Szemlátomást mindenki a legjobb formáját igyekezett hozni. - Egy másfajta perspektívából nézve azonban még ez a völgy is merőben ideiglenes - vette vissza a szót Kari. - Bolygónk a változások színtere, amiben nem egyedül a kontinensek vándorlása játszik szerepet, hanem a világűrből érkező sziklatömbök pusztító erejű becsapódása is. - Reménykedjünk, hogy egyiknek se pont most támad kedve idepottyanni - jegyezte meg komolytalanul Stephanie. Kari válaszában jól tükröződött a lelke mélyén gyökerező ellenszenv a felszínes észrevételek iránt. - A földtörténet a tömeges kipusztulások öt súlyos esetéről tud, és mindegyiket meteoritok okozták. A legkorábbi az ordovíciumban ment végbe, négyszázmillió évvel ezelőtt. - Jaj, ne legyen már annyira komor! - szólt rá Stephanie. - Inkább nézze azt a meseszép ruhát! Ki az a nő? Imádom, hogy a viktoriánus stílus megint kezd divatba jönni! - Valami Rose Izé, az írónő - mondta Roy. - Legalábbis azt hiszem.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 11 Mindannyian belekortyoltak a pezsgőjükbe. A kellő pillanat témát váltani, gondolta Kari. - Látták azt a tagbaszakadt fickót a nagycsarnoknál a rémisztő androidjával? Szerintem Gabbo. - Szent ég, Gabbo! - kiáltotta Stephanie. - Az meg mit keres itt? - Tudomásom szerint az egész parádéért nem annyira a de Bourceyk, mint inkább ő fizeti a cechet. Azt mondják, különc módon viselkedő emberekre vadászik, az a vesszőparipája. - Akkor minket hiába bámul! - Te mit gondolsz, Francine? - fordult ragyogóan tündöklő leányához Ann Squire, minthogy az ő szóra bírását tartotta egyik legfőbb hivatásának. - Ja, egyetértek - mondta a lány.
- Látja, végül sikerült valakinek... - szólt Gary Fairstepps tábornok, őszibarackszín bungalójuk menedékében elismerő pillantást vetve a fürdőszobából kilépő Rose Baywaterre - ...egy olyan világot teremteni, amilyen csak a magácska regényeiben létezik. Csupa fiatalság, szépség, béke és bőség... - Ó, a bőség bővelkedése! - mondta Rose, miközben egy hatalmas, rózsaszín fürdőlepedőbe bugyolálta testét. - Imádom a bőség bővelkedését, maga nem? Végtelenül kellemes tud lenni. A tábornok finomkodva simogatta bajuszát. A maga rútságában vonzónak volt mondható, és rútul béketűrőnek. - Az attól függ, hogy mi, és miben bővelkedik. Szerelmes volt ugyan Rose-ba, de az ostoba ribanc száján időnként eget verő hülyeségek buktak ki. - Rengeteget számít a származás, Rose. A felmenők hosszú sora... az a lényeg. Magának milyen a családi háttere? - Ó, felettébb hétköznapi, Gary, bááár... Az atyai nagyanyám a dán Hengist király ágyasa volt. Az volt ám a dicső korszak! Utána, sajnos, megindultunk a lejtőn... - Maguknak legalább volt honnan lecsúszni - horkant fel Fair-stepps. Mármost az ükapám... mint bizonyára említettem már, a Damenbinden am Maine-i csatában halt hősi halált 1881-ben, a dédapám pedig megírta a tulajdon huszárezredének történetét, az volt a Huszadik Przewalski Könnyűlovasság. A származásnak igenis van jelentősége. Ahogy vörösödő arccal a csizmáját próbálta leráncigálni, még hozzátette: - Katonai elit, ez vagyunk mi, Fairsteppsek. Családunk mottója: „Ha te megteszed, én is megteszem.” Előbb vagy utóbb, de a vér kiütközik, drágám. - Jaj, remélem, hogy nem - mondta Rose. - Legalábbis bizonyos értelemben.
12 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── - Jó kis égiháború készül a hegyekben - vetette közbe Jack Harrington, aki tisztában volt vele, hogy megjegyzése nem tartozik a tárgyhoz, és ez ki is érzett a hangjából. - Csak hogy emlékeztessen bennünket a gyönyörű időjárásra, amit kiváltságosként idelent élvezhetünk. - De hogy engem minek hívtak meg, arról fogalmam sincs - dörmögte Fairstepps. - Nem mondhatni, hogy az a „bulizós” fajta volnék. - Mert maga fontos, Gary. Velem ellentétben. - Az már igaz - ismerte el a tábornok. - Ez az átkozott csizma...! - Magam különben kimondottan völgykedvelő volnék - szólalt meg ismét az írónő, mintha csak kedvesének semmibevételére kívánna rátenni még egy lapáttal. Jack tényleg lehangolóan unalmas fickó volt... ugyanakkor lehangolóan gazdag. - Mintha a völgyeket egyenesen nekem találták volna ki. Maga viszont, agyafúrt öreg barátom... - címezte már Fairsteppshez a szavait - ...maga arra született, hogy hegyeket hódítson meg. - De csak az olyan isten háta mögötti helyeken, mint Töpazsou! - vágta rá a tábornok hahotázva, mintha az asszony, netán saját maga valami szellemeset mondott volna.
Jane Squire, aki válása után visszavette leánykori nevét, a tenger gyümölcseire szakosodott büfében merengett. Merengésének középpontjában a pult hátteréül szolgáló, terjedelmes csendélet - a mindenféle rákokkal és langusztákkal megrakott, ismert holland festmény reprodukciója - állt, míg tulajdon személye egy vidám társaság középpontját képezte. Hozzájuk tartozott az a feltűnően szép, nyúlánk ifjú hölgy is, akin minden arra tévedő férfi rajongva legeltette a szemét. Az ifjú hölgyet Francine Squire-nek hívták. Ann Squire és Kevin Krawstadt lánya volt, egyben a Gabbo Films legújabb csillaga, s máris túlontúl híres ahhoz, hogy csatlakozzon a kialakult társalgáshoz. Csak ült ott merev felsőtesttel - előtte egy csésze érintetlen presszókávé -, és tündökölt. Jane-t fecsegővé tette az izgalmas esemény. Különben ugyancsak remekül festett, mert megszokott vidékies ruhadarabjait félretéve, nála kivételesnek számító eleganciával öltözött fel az alkalomra. Bár újabban felszedett pár kilót, és a haját is feketére festette, elbűvölő kedélye még mindig módfelett kívánatossá tette a személyét - különösen az idősebb férfiak szemében. A barátjára, Kevin Krawstadtra pontosan illett ez a meghatározás. A férfi rendelt magának egy pohár fehérbort, és incselkedve kérdezte tőle: - Csak nem keltett benned étvágyat az a festmény, Jane? A művésznek gyaníthatóan épp az volt a szándéka vele. - Étvágyat kelteni, igen. Vagy alkalmasint falánkságot. A férfi odahajolt hozzá, és bizalmasan súgta:
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 13 - Hogy egészen őszinte legyek, mintha ez az egész esküvői parti a falánkságot dicsőítené. - A művészet tehát azért lenne, hogy a falánkságot dicsőítse? Nem inkább a jámborságot? Vagy a fájdalmat? - Az az adott művésztől függ. Ann, a két Squire nővér közül a fiatalabbik, elérkezettnek látta az időt, hogy maga is bekapcsolódjon a beszélgetésbe. - Azért a divatnak is megvan a maga szerepe. Ami ódivatú, legyen az festmény, könyv vagy zene, nem lehet sikeres, igazam van? - Ó, én mindent szeretek - közölte hanyagul Jane. - Divatos-e vagy sem, nálam egyre megy, ha egyszer van benne valami zsigeri vonzerő. Úgyhogy kóstoljuk meg a rákot, jó? Kotorászni kezdett a kézitáskájában. Mikor előhúzott egy univkártyát, Kevin Krawstadtnak kellett emlékeztetnie, hogy a partin minden előre ki van fizetve. - Ez borzalmas! - méltatlankodott Jane. - Gondolom, most egy életre a de Bourceyk lekötelezettjei leszünk. - Ki van lekötelezve kinek? - tudakolta Bettina, Jane lánya, de senki sem figyelt rá. Túlságosan is tudatában lévén, hogy az unokatestvére, Francine mennyire elhomályosítja, Bettina nem tartozott a sugárzóan boldog íjú hölgyek közé. Serdülőkorának így a vége felé szemöldökig lógó frufrura vágatta a haját, amivel egyidejűleg két dolgot szeretett volna elérni: magára vonni a fiatalemberek tekintetét, és felbosszantani az anyját. Ami azt illeti, egy közelben ülő ifjú figyelmét máris sikerült felkeltenie, és ezt érzékelte is. - Én már amúgy is le vagyok kötelezve - jegyezte meg Ann Squire. Laura Nye felkacagott. - Ha valaki a felső körökbe szeretne emelkedni, nincs is alkalmasabb eszköz, mint egy formás alsó fertály! Az egész famíliában mindenki tisztában volt vele, hogy Francine Squire-t a Victor de Bourceyval folytatott viszonya juttatta szerephez a Gabbo Films Szerelmi bánat nagyböjt idején című díjnyertes, ámde sokat kárhoztatott produkciójában. Laura Nye öreg volt, roskatag, és köszvény gyötörte, mindazonáltal grande dame-i mivoltának teljes tudatában, egyenes háttal ült a széken. - Igyunk hát a partira! - indítványozta Kevin, és magasba emelte a pezsgőspoharat. - Igaz, hogy a svéd királynő is meghívást kapott? - érdeklődött Francine egy tőle kimondottan szokatlannak számító bővített mondatban. - De hisz Svédországnak már nincs is királynője! - kiáltott fel Laura. Micsoda anakronizmus! Nem mintha magam nem az volnék...
14 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── Mielőtt megkondulnának a harangok, van még idő egy rövid jelenetre. Ugyancsak a tenger gyümölcseire szakosodott büfében rakta meg épp a tányérját egyenesen Ausztráliából odaröpített, felséges osztrigával egy értelmiségiekből álló csoportosulás, köztük Paulus Stromeyer, a matematikus és filozófus, Amygdella Haze, az amaroli2 nagyasszonya, az ő tinédzserkorú fia, Bertie, és szeretője, az üres tekintetű Randolph Haven, aki rövidesen katasztrofális következményekkel járó elhatározásra jut, valamint az utrechti egyetem filozófia tanszékéről dr. Barnard Cleeping. A csoportot az ötvenes éveinek elején járó Paulus Stromeyer tömzsi alakja uralta. A férfi szerzetesi tonzúrára emlékeztető kopaszságát sötét, pihés haj keretezte, és arcvonásainak közönségességén csupán a tekintetéből áradó intelligencia tudott enyhíteni. Valaki a hegyekben készülődő vihar témájával hozakodott elő, aminek hallatán a tudós állhatta meg, hogy említést ne tegyen Faradayről és az általa felfedezett elektromágneses indukcióról. Ugyanis meggyőződése volt, hogy a mágnesesség és az elektromosság közötti összefüggés „rejtett matematikájából” még mindig van mit kisajtolni. Randolph Haven erre egy meglehetősen légből kapott felvetéssel állt elő, miszerint a hét bizonyos napjain mintha több elektromosság lenne a levegőben, mint máskor. Most hát - az ifjú Bertie Haze kivételével, aki sóvárogva meresztette szemét a szomszéd asztalnál helyet foglaló Bettina Squire irányában mindannyian arról vitatkoztak, hogy egyes napok vajon nem mondhatók-e szerencsésebbnek az esküvőkre nézve. - Ma június tizenharmadika, kedd van - állapította meg Cleeping. - Tegye fel a kezét, aki tudja, hogy egy bizonyos soksok évvel ezelőtti június tizenharmadikán miféle nevezetes esemény történt! Cleeping sima modorú és sima állú ember volt; amit a természet szőrzetben megtagadott tőle, bőségesen pótolta jóindulatban. Elsőként Paulus Stromeyer kockáztatott meg egy tippet: - Nagy Frigyes születése? Amygdella Haze: - A wormsi birodalmi gyűlés? Randolph Haven: - A géppuska feltalálása? Cleeping a fejét rázta. - Az évszám 1908, a helyszín a Köves-Tunguzka vidéke. Dereng már? Üstökös tarol le egy szibériai erdőséget. Hacsak öt órával később érkezik, egész Szentpétervárt eltörölte volna a föld színéről. A világűrből
2
Az ájurvédikus hagyomány a vizeletterápiát, nevezetesen a reggeli vizelet gyógyászati célú fogyasztását nevezi így.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 15 folyamatosan érkeznek és csapódnak be különféle objektumok. A számítások szerint épp mostanában esedékes a következő. - Egyik oka annak, amiért Alexy úton van az Európa felé - jegyezte meg Paulus, és ránézett az órájára. A fiáról beszélt, aki éppen több millió kilométer távolságra tartózkodott a Földtől.
Ebben a kritikus pillanatban ezüstcsengésű harang kondult hangfelvételről. A vendégek felhagytak a falatozással, vagy sietősen nyúltak még egy utolsó pohár pezsgő után. Újabb ezüstcsengésű hang következett, mindennemű ünnepségek nagyasszonyáé, Barbara Barbicandyé, aki elismerten világbajnok volt a rendezvényszervezésben. Először melegen üdvözölte a jeles alkalomból megjelent vendégeket, majd felkérte őket, hogy szíveskedjenek immáron a szertartásteremben gyülekezni. Végül reményét fejezte ki, hogy a csodálatos eseményen kitart a szép idő. Mintha csak az ő óhajának adna nyomatékot, az északi hegyek irányából mennydörgés rontott a tágas völgybe, s ugyanazon hegyek fölött ágas-bogas villám hasította ketté az eget. A sokaság illedelmes lökdösődésbe kezdett a szertartásterem felé, ahol ünnepélyesen szólt a zene. A popbandákat mostanra hatfős női kórus váltotta fel. Tisztelettel adózva a szüzesség emlékének, mindannyian tetőtől talpig fehér lebernyegbe burkolóztak. Míg a hölgyek állva dalolták, hogy „ily szép napra nem virradt még sosem”, a meghívottak elhelyezkedtek a kényelmes székeken; a tehetősebbekre az utolsó centiméterig tapadt a díszkíséret. Gabbónak és Obbaginak - a többiektől elkülönítve - egy-egy trónszéket tartottak fenn. Mikor már mindenki kényelmesen ült, és úgy-ahogy csend borult a teremre, elöl széthúzódott a fodros függöny. A tömeg szeme elé táruló, felvirágozott oltár előtt Byron Arnold Jones-Simms érsek állott skarlátvörös ornátusban s oly szerényen, amennyire a nyilvános szereplést felettébb kedvelő ember létére csak tellett tőle. Egy lépést tett előre, és megszólalt azon az igéző, elzsongító baritonján: - Szeretett testvéreim, azért gyűltünk itt össze, hogy tanúi legyünk két nagyra becsült állampolgár, nevezetesen az Európai Unió elnökének fia, Victor de Bourcey, valamint a vendéglátóipari szakma koronázatlan királynője, Esme Brackentoth egybekelésének. Szavaival egy időben nevezett Victor a csarnokba lépett, és elnöki atyja kíséretében megindult az oltár felé. Az idősebbik de Bourcey iránti tisztelete jeléül felpattant a gyülekezet néhány tagja, ami némi zavart idézett elő a sorokban. Egyre többen kezdték őket utánozni, mígnem teljesen eluralkodott
16 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── a nyájszellem, és Gabbo meg Obbagi kivételével az egész terem talpon volt. Mozdulatlan csend következett, majd lassan mindenki visszaült a helyére. Ismét megszólalt az érsek: - Mint közületek bizonyára sokan értesültek már, a menyasszonyt elszólította a kötelesség, hogy legújabb éttermének, a Mount Everest csúcsán emelt első ilyen intézménynek a megnyitóját felügyelje. Az elmúlt huszonnégy órában az időjárási körülmények oly mértékben, mondhatni, oly rendkívüli mértékben megromlottak, hogy a mi szeretett Esmenk távol maradni kényszerült. Módjában állott azonban kisegítőről gondoskodni... vagy nevezzük inkább beugrónak, aki az elhalaszthatatlan szertartáson a helyébe lép? Kegyes hozzájárulását adva, maga a rendíthetetlen vőlegény is úgy tekinti, mintha arája a saját személyében volna jelen. Szónoklata közben az elektronikus orgona Wagner Nászinduló-ját játszotta lágyan, és két piruló koszorúslánnyal a nyomában egy lefátyolozott, estélyi ruhás egyén („az uszály húsz méter hosszú”, suttogták jól értesült hölgyek a férfinép fülébe) masírozott végig eltökélt léptekkel a padsorok közötti folyosón, hogy végül hajszálra Victor sudáron elegáns alakja mellett állapodjék meg. Az arapótlék nem emberi lény volt, hanem az androidgyártásra szakosodott Renault-Bourcey gyárból került ki. Fejéhez elöl a Himalájában veszteglő Esme Brackentothéhoz módfelett hasonlító, műanyag arcot erősítettek, míg műanyag torkából Esme hangjának digitalizált változata tört elő. - Úgy látom, az ALF21-es szériából való - jegyezte meg halkan Obbagi Gabbónak. Victor de Bourcey karon fogta az androidot, és kezdetét vette a szertartás. - Gyakorlatilag vérfertőzésről van szó - súgta oda Paulus Stromeyer a mellette álló Barnard Cleepingnek. - Tekintve, hogy a „menyasszony” a vőlegény saját gyártósorán készült... Újból felzengett az érseki hang. - Mint mindannyian nap mint nap érzékeljük, a tudatlanság hadban áll a bölcsességgel, s a jó szünet nélkül vívja harcát a gonosszal. S bár falnak vetett háttal a jó örökkön vesztésre áll, jelen ünnep egy megnyert csatát példáz... Ősi, fekete arcán az őszinte kíváncsiság ráncaival ekkor ünnepélyesen a boldog párhoz fordult. - Igen - mondta a megfelelő pillanatban, jól érthetően az android. És két karját a feje fölé emelve, az érsek hátborzongató hangon nyilatkoztatta ki: - Miután Victor és Esme dublőze az egész gyülekezet mint tanúk előtt a szent frigyben egyesültek, én őket ezennel férjnek és feleséghelyettesnek nyilvánítom, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Isten áldása kísérjen benneteket, és tekintsen rátok kegyesen az Úr, ámen.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 17 A tömeg lelkes tapsviharban tört ki. - Remélem, élvezni fogja a mézesheteket - adott hangot jókívánságának Barnard Cleeping. - Ahhoz egy konzervnyitóra is szüksége lesz - kuncogott Paulus Stromeyer.
A sokaság némi megkönnyebbüléssel tódult ki a szabad levegőre. Még mindig sütött a nap, de a fény mostanra ólmos árnyalatot öltött. Az északi hegyek fölött változatlanul viharfellegek uralták az eget, és sistergő villámok cikáztak. A kétezer fős vendégsereg alig szentelt figyelmet a dolognak. Ami a hölgyeket illeti, az enyhe szélben ők a kalapjuk kordában tartásával voltak elfoglalva, míg a férfiak leginkább ugyanezen kalapok karimája alá, az alaposan kipingált arcokba igyekeztek bekukkantani. Bertie Haze sikere sen furakodott keresztül a tömegen, és máris beszédbe elegyedett Bettina Squire-rel. Bettina azon töprengett, hogy meglehetősen pattanásos állával egyáltalán tetszhet-e neki fiú, míg Bertie-nek a lány kissé duci, mindazonáltal tűrhető alakja körül forogtak a gondolatai. A srác tudta, hogy Francine Bettina unokatestvére - számára nem pálya. Miközben fennhangon a Strand nevű új, norvég popbanda világsikeréről cseréltek eszmét egymással, agyukban tudatosan aligha kontrollált számítgatások kavarogtak szélsebesen az előrenyomulás vagy visszavonulás stratégiai határpontjai között. Később, mikor megkezdődik a tánc, és Bertie az alkalommal együtt Bettinát is megragadja, majd vagy megoldódnak, vagy tovább súlyosbodnak a nehézségek. Mindenfelé nagyüzemi méretekben folyt a titkos párválasztási rituálé. De Bourcey papával az élen, aki leereszkedően az egyébként sziporkázó Rose Baywaterrel kezdett csevegni, az idősebbek körében is elkerülhetetlenül beindult a tágabb értelemben - bár merőben elméletileg - szexuálisnak minősíthető fantáziálgatás. Az előnyösebb tulajdonságaikkal mégoly visszafogottan hivalkodó másik nembéliek szoros közelségétől és az ital hatására az ő orcátlanságuk az ifjúságét is felülmúlta. A vidám gyülekezetben, ahol szoknyák helyett pezsgőspoharakat emelgettek, látatlanban szakadatlanul folyt a vetkőztetés. Mindazonáltal nagy napja volt az intellektuális társalgásnak is, minthogy a jelenlévők bizonyos hányada hivatásból megszokta az elvont fogalmakkal való bíbelődést. Az entellektüelek egyik csoportja Paulus Stromeyer köré gyűlt; a fia, Alexy tagja volt a háromfős legénységnek, amely a Roddenberry űrhajó fedélzetén az adott pillanatban is kitartóan közeledett a Jupiterhez és annak holdjaihoz. Stromeyer beszélgetőtársai közé tartozott az ünnepelt, különc régész, Dániel Potts (Olduvai apja), Amygdella
18 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── Haze és kedvese, Randolph Haven, továbbá Barnard Cleeping meg még pár hallgató a Sorbonne-ról. - Tételezzük fel, hogy a Roddenberry az élet nyomaira bukkan odakint... kezdte éppen fejtegetni az egyik egyetemista lány. - Az gyökeres változást fog hozni az önmagunkról kialakított képben. Úgy értem, akkor kénytelenek leszünk rendszeres őrjáratokat indítani a Jupiterre, nincs igazam? Dániel Potts, aki hatvanas éveinek elején járt, s arcvonásaival némileg egy csalódott dióra emlékeztetett, megtudakolta a lánytól: - És ön miféle hasznot remélne az ilyen „rendszeres jupiteri űrjáratoktól”? A lánynak, bár meghökkentette a kihívás, kész válasza volt a kérdésre. - Ha igaz, hogy az utazás szélesíti a látókört, gondoljuk csak el, milyen mértékben fogja majd egy kirándulás a Jupiterre! - Már a kiinduló tétel is hibás - közölte Dániel. - Az utazás egyáltalán nem szélesíti a látókört. Csupán megszilárdítja az ember előítéleteit. - Ez az ifjú hölgy tán még előítéletek nélkül való - sietett Paulus a lány segítségére. Amygdella odasúgta Randolph Havennek: - Egyszer találkoztam Dániel lányával. Ha jól emlékszem, Josephine-nek hívják. Nos, nyilvánvaló volt, hogy nincsen oda az apjáért. Nem is értem, Léna hogy bírja elviselni. Dánielnek igen éles volt a hallása. - Bizonyára számtalan dolog van, ami meghaladja az értelmedet, Amy válaszolta szelíden. - De hát miért vagy ilyen harapós, drága Dániel? - érdeklődött a nálánál idősebb férfi karjára téve a kezét Amygdella. Az egyenes válasz mellé Potts mosolyt erőltetett az arcára. - Először is, mert én nem iszom, és ezért veletek ellentétben nem vagyok becsiccsentve. Másrészt, mert számomra minden esküvő, még ha android játssza is a menyasszony szerepét, csak egy primitív rituálé. Valami ehhez hasonló vélhetően már a pliocén-ben is szokásban volt, és az emberiségnek máig nem sikerült róla leszoknia. Hajdanán persze együtt járt a nőstény szüzességének elvételével. Ami jelen esetben aligha sikerülne. - Esetleg megpróbálhatná kiszerelni belőle az akkut - javasolta Randolph, és nagyot kacagott saját viccén.
Mindezen eget rengető ideák s az égzengés közepette egy harmadik fajta moraj már észrevétlen maradt. A városlakók füle tökéletesen felkészületlen volt rá, hogy felismerje a patadobogást. Tény, hogy az entellektüelek ülésezését s nemkülönben a Reichstagot élethűen utánzó, grandiózus esküvői torta szertartásos felvágását gorombán félbeszakította valami.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 19 Az északi hegység irányából, hamisítatlanul pánikszerű menekülést produkálva, vagy száz musztáng tört be az ünnepségnek helyet adó területre. Vadlovak voltak egy felföldi rezervátumból, csimbókos szőrű bestiák a barna mindenféle árnyalatában. E szívós teremtményeket, amelyek a hegyvidék bozótosaiban a jámbor társasági lét keretei közt élnek, izgalomba hozta a levegőben vibráló elektromosság. A rezgés áthatolt a lovak koponyájának falán, amitől hirtelen égnek meredtek a fejek. Felnyerítettek a vezércsődörök, patájuk a porban kapált. És mozgásba lendült a csapat. Felmorajlott az ég. Egy fácska lángra lobbant a villámcsapástól. Az ügetés, mintha a lovak bensőjében túltöltődtek volna a telepek, vad vágtába csapott át. Teljes sebességgel zúdultak alá a lejtőkön a völgybe, átszelték a sekély folyót, és kikapaszkodtak a túlsó partra, onnan meg egy lavina nemtörődömségével, prüszkölve robogtak tovább, egyenesen a megbabonázott sokadalom sorai közé. Sikolyok és ordítások hangzottak fel, a musztángok ágaskodtak, mindenfelé menekülés közben elvágódó embereket lehetett látni. Olduvai Potts eközben egy emelvényen énekelt, de hangszereiket elhajítva kísérői most mind menekülésre fogták. Csak a közelben ácsorgó ceremóniamester, Wayne Bargane nem futott el. A lovak kezdték bekeríteni az emelvényt. Olduvai nekifutott, és felpattant a vezércsődör hátára. Példáján felbuzdulva Wayne is előrontott, hogy a sörényénél fogva állítsa meg a musztángot. Az ágaskodni próbált, de aztán megadta magát. Olduvai keményen kitartott a hátán, a horpaszát rugdosta, és Wayne közreműködésével végül sikerült is megfordítania. Ettől mások is felbátorodtak. Amygdella Haze, aki jó lovas hírében állt, felugrott az egyik vezérkanca hátára, és lecsillapította, amitől a többi ló immár zavarodottan kavargóit körbe-körbe. Valami dobozzal és vihargyufával a kezében Wayne fia, Cassidy érkezett futva az irodaépület felől. Ledobta a dobozt, kirántott belőle kettőt a világítórakéták közül, amelyek a későbbi tűzijáték során jutottak volna szerephez, és meggyújtotta őket. A rakéták sercegve, füttyögve lőttek ki az égnek, és csak méterekkel a tömeg fölött, nagy durrogás és sivítás közepette miriádnyi csillaggá robbantak szét. A lovak áradata megfordult, és a musztángok fejvesztett menekülésbe fogtak, vissza oly hebehurgyán odahagyott hegyeikbe. Mentősök kezdtek sürgölődni az emberek körül; aki elesett, felsegítették és megnyugtatták, a sérülteket pedig az elsősegélysátorba kísérték. Wayne felmászott az emelvényre, igyekezvén mindenkit biztosítani, hogy nem esett kár, és a mulatság folytatódik. Végül köszönetét mondott vitéz tettéért Olduvainak, aki szintén visszakapaszkodott, és főhajtással fogadta a vendégek tapsát.
20 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── - Akár hiszik, akár nem, ez a nagy izgalom nem volt megrendezve! jelentette be. A tömeg imádta. - Bátor fia van - fordult Barnard Cleeping Dániel Pottshoz. - Ja, meglehetősen - értett egyet az idősebbik Potts. - Szinte már bánom, hogy kitagadtam.
Tudósítás a Földtől hatmillió kilométer távolságban száguldó Roddenberryről: „Helló mindenkinek! Itt Alexy Stromeyer a Roddenberryről! Van egy kis gondunk a jobb oldali napelemes szárnnyal. Rick O’Brien kiment, hogy felderítse az okát, de pont akkor meglehetősen kényes helyzetbe kerültünk. Úgy fest, hogy jelenleg egy apró szemcsékből álló kőzáporon repülünk keresztül. Ricknek, mielőtt még megjavíthatta volna a rotátor meghajtóját, vissza is kellett térnie az űrhajó biztonságába, nehogy átlyukadjon a szkafandere. A következő őrszolgálat során újból próbálkozunk. Az élelemtartalékaink alaposan megcsappantak, ugyanis az ellátmány egy része megromlott a hűtőben. Ez némileg megviselt minket idegileg. Most megpróbálunk szunyáim egy kicsit. Viszlát, Föld! Vége.”
Fergus O’Brien lassan ballagott az egyetem udvarán ócska Chevyjé-hez. Egy hallgatója odaköszönt neki, ő azonban, mintha a szemébe sütne a nap, lesunyta fejét, és nem vett tudomást a fiatalemberről. Ráérősen hajtott az alig pár száz méterre lévő egyetemi lakótömbig, amelyben a földszint egy részét bérelte. Kinyitotta az ajtót, és belépett a lakásba, ahol Pat nevű gyermeke épp valami véres játékkal volt elfoglalva a számítógépén. - Nincs leckéd, fiam? - Várj egy kicsit, jó? Ne is lélegezz! Végre elkaptam ezt a... Pat kövér kisfiú volt, aki testtérfogatának java részét egy kinyúlt, piros pulóver alá rejtette. A képernyőn megjelenő zöld szörny megsemmisítése után függőben hagyta a mondatot. Fergus sóhajtott, és átment a főzőfülkébe, hogy kikapjon egy Budot a hűtőből. Egy újabb robbanássorozatot követően utánakiabált a nyolcéves sarj. - Hé, apa! Látom, mégse csináltak belőled tanszékvezetőt. Legalábbis a búbánatos képedből ítélve. - A gondolatra felnevetett.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 21 Fergus az ajtófélfának támasztotta girhes alakját. - Ha már mindenáron tudni akarod, átléptek rajtam, hogy a fene enné meg. Az a nyomorult Marlene Nowotny kapta meg az állást. - Az a kurva! Semeddig se fogja bírni! - Méltányolom az együttérzésedet, fiam. - Ne menjük el enni valahová? A tévé szerint Rick bácsiék már közelednek a Jupiterhez. Ma űrsétát is tett odakint. Hú, bárcsak vele lehetnék! Te, apa, szerinted vittek magukkal fegyvert? Ha esetleg idegen lényekkel találkoznának. - Nem hinném. - Még egylövetűt se? De mi van, ha valami rémséges zöld izé rájuk startol a Jupiterről? Fergus nevetett. - Esetleg megpróbálhatnak összehaverkodni vele. - Hú, én nem tennék olyat, az tuti. Inkább odapörkölnék neki. Fergus behúzódott az alagsori dolgozószobába. Be se kapcsolta a számítógépet, csak üldögélt a képernyővel szemben, és a Budot szürcsölve keserűen merengett életének sikertelenségén. Marlene Nowotny fiatalabb nála. Jó, jó, publikált pár tanulmányt, amelyek kedvező fogadtatásra találtak, el kell ismerni. Sportol is, na persze. Ő maga vajon miért nem sportolt soha? És a nő haja miért rövidebb az övénél? Aztán ott van Rick tesó. Már kölyökként is megszállottja volt a sportnak. A baseball és a világűr, ez volt a két nagy szerelme. Most meg az elsők közt fog landolni... a Jupiter melyik holdja felé is tartanak? Oké, dehogyis felejtette el. Minek áltassa magát? Az Európa felé. És Rick O’Brien bevonul a történelembe, Amerika-és írország-szerte örökké nagyra becsülik majd a nevét, míg Fergus O’Brien... Felsóhajtott. Amire égető szüksége lenne, az egy NAGYSZABÁSÚ terv, így, csupa nagybetűvel. Bekapcsolta a komputert. Mint mindig, egy örökkévalóságnak tűnt a három másodperc, amit a gép a rendszerprogram betöltésére szánt. Huszonkét e-mail várta. Biztos mind a hallgatóitól érkezett: a végtelenségig bárgyú kérdések... „Meg tudná mondani, melyik kutató fedezte fel a Humboldt-áramlást?” meg „Mi is a neve annak az angol fazonnak a londoni Nelson-emlékmű tetején?”
Az esküvői vigasságokat követően Jane és Bettina Squire visszarepült Hartisham-on-Sea-be. Jane nővére, Ann a saját dél-franciaországi házát vette célba Kevin Krawstadt és pár barátjuk társaságában. Laura Nye, akinek kisebb villája volt Antibes mellett, szintén velük tartott a gépen. Francine Squire a párizsi lakásába vonult vissza teljes fennköltségében.
22 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── Anorwichi repülőtéren Jane-t és a lányát a saját sofőrjük várta, és hazafuvarozta őket a Pippet Hall névre hallgató, ősöreg Squire-udvarházba. Egy festővászonnal nézve farkasszemet, Remy Gautiner - Jane élettársa - épp az élő sövény egy szakaszát próbálta megörökíteni. Félretette a palettát, s amint elébe ment az asszonynak, hogy megcsókolja, hosszú, sötétbarna hajába belekapott a szél. Jane elgyötört volt a kiállott izgalmaktól. - Előbb hadd bújjak ki a ruhámból, Remy. A férfi elismerően mérte végig az alakját. - De hisz már félig kibújtál belőle. Az asszony felnevetett. - Igazad van, egy kicsit tényleg mély a kivágása. A férfi megpuszilta Bettinát. - Milyen volt az esküvő? - Képzeld, lovak is voltak! - mesélte neki a lány befelé menet. - Megaszuper volt. A hálószobájába érve Jane lerúgta a cipőjét, lecsúsztatta magáról a ruhát, majd beállt a zuhany alá, hogy a végén azúrkék pongyolát öltve induljon az apja keresésére. Sir Thomas Squire takaróval a térdén üldögélt a télikertben egy nádból font karosszékben; a közeli kisasztalon tányér, rajta egy narancs héjának darabkái. A férfi csak úgy-ahogy figyelt a hatalmas fali ambionet-képemyőre, amelyen egy szappanopera képsorai követték egymást. Az ápolónő diszkrét távolságban foglalt helyet. Gibbs nővér jóvoltából itt-ott apró aromagyertyák égtek, amitől az egész helyiséget rozmaringillat lengte be. - Rozmaring, az emlékezés virága - mormolta Jane maga elé. Ötvenéves korára egyre jobban nyomasztották az emlékei. A pompás, öreg ház is tele volt velük... meg árnyakkal, adóssággal, korhadással, dohhal és üres kandallókkal. Jane szenvedélyesen ragaszkodott hozzá; ódon gályaként gondolt rá, amelyen az élete tovasiklik. - Köszönöm, kedvesem, megvagyok - felelte Sir Thomas az érdeklődésére. - Csak egy kicsit fáradtan. Épp egy kormoránt figyeltem a védőgáton, legalábbis azt hiszem, hogy az volt. Jane megindultan nézett a barázdált, májfoltos arcba, és közelebb hajolt hozzá. - Megvolt mindened, amíg távol voltam? - Hát persze, drágám. Gibbs nővér a gondomat viselte. Elég sokat néztem az ambót. Ez a mi szuperállamunk, úgy tűnik, nagyon eltökélte, hogy háborút kezd Töpazsouval. Az elnök másról se tud beszélni. Sose bíztam benne. Pedig nyilvánvaló, hogy hibás politika lenne, pont most, mikor a világ végre kezdett volna a békére berendezkedni. Túlságosan is jól megy nekünk ahhoz, hogy most háborúskodjunk. Ugyan mit nyernénk vele? - Talán tapasztalatokat. Hősies kiállást.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 23 - Nem inkább nyomorúságot? Halált? Polgári nyugtalanságot? - Lehet, hogy semmi nem lesz belőle, édesapám. Fölösleges aggódnod miatta. - De valakinek muszáj aggódnia. Nem mintha az én aggódásom bármit segítene. Őrültség az egész... - Hallgatásba süppedt, majd mintha álomból riadna fel, váratlanul szólalt meg újra: - Majd juttasd eszembe annak a tábornoknak a nevét, aki egyszer itt járt nálunk, még egész kicsi voltál! Dereng, hogy mintha még ki is kezdett volna anyáddal. Jane eltöprengett. - Ó, biztos Fairstepps tábornokra gondolsz! Vicces neve van. A de Bourcey-esküvőn is ott volt. Emlékszem, hogy láttam. - Hát persze, Fairstepps. Tényleg vicces név. Gary Fairstepps. Nos, kérlek, most ő a Gyorsreagálású Haderők főparancsnoka. A Mai hírekben hallottam, hogy hamarosan Töpazsouba repül a csapataival. Remegő hangján Tóm további tudnivalókkal és sirámokkal szolgált a háború esztelenségéről. Jane csak félig-meddig figyelt oda; tekintete a szürkéskék vizeket fürkészte az új védőgáton túl. Gyerekkorában Hartisham még kitartóan őrizte békés Norfolk grófságbeli falucska jellegét, és három mérföldre feküdt az Északi-tengertől. Az apja által előszeretettel „globális viharzásként” emlegetett jelenségnek köszönhetően azonban a tenger mostanra betört a stiffkeyi édesvíztorkolatba, sorban elárasztotta a mocsárvidéket, magát Stiffkey falut és annak kicsiny folyóját, s immár a szárazföld belterületeit mosta. A többi földbirtokossal összefogva Sir Thomas Squire egy keleten Binhamtől nyugaton Walsinghamig nyújtózó védőgátat építtetett, amely legalábbis egyelőre - sikeresen tartóztatta fel a hullámokat. Most a nyugodt tenger látványa tárult Jane tekintete elé, meg egy lassan sikló dingié nagyjából arra, ahol egykor a stiffkeyi tehenek legelték a Stiffkey-völgy füvét. Apály idején a warhami Szűz Mária-templom tornya még mindig a hullámok fölé magasodott. - Megyek, elkészítem Sir Tóm teáját - szólt halkan Gibbs nővér, és magával vitte a narancshéjas tányérkát. Mivel Sir Tóm szemlátomást elszundikált, a nővér nyomában Jane is elhagyta a helyiséget. - Huszonöt perc múlva kell megkapnia a következő injekciót - közölte vele a nővér bizalmas hangon a konyhába menet. - Miatta fölösleges aggódnia, Jane. Jelenleg stabil az állapota. Jane még sosem szerette annyira Pippet Hallt, mint most, mikor létét természeti erők fenyegették. Az apja legalább nem fogja megérni a napot, mikor elönti a megáradt tenger. Az udvarház egy kisebb magaslatra épült. Ha az eltűnik, a közeli St. Swithin-templom is a tenger mélyére süllyed majd,
24 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── meg a temető, ahol az édesanyja, Teresa Squire nyugszik, s velük együtt semmivé lesz az angol történelem egy becses darabkája. Szólt a lányának és Remynek, hogy ideje teázni.
Éjszaka volt még, mikor Paulus Stromeyer egyenesen az esküvőről a toulouse-i légitámaszpontra érkezett. A szuperállam „háborús lázban” égett, az ambionet tudósítói legalábbis így írták le a közhangulatot. Paulus azonban cáfolta ezt a nyilvánosság előtt, és kifejtette, hogy az efféle minősítéseknek már önmagukban is gyújtó hatásuk van. Az ő nyilatkozatával szemben Pedro Souto, a légierő főparancsnoka adott hangot ellenvéleményének az ambionet egyik népszerű csatornáján. Stromeyer és Souto történetesen együtt jártak egyetemre. így esett, hogy Stromeyer engedélyt kapott a személyes találkozásra Soutóval. Amint a repülőgép begördült a parkolópályára, tüstént mellette termett egy homokfutó. Két egyenruhás férfi állt tisztelet-teljes készenlétben, míg Paulus az egyik járműből fürgén átszállt a másikba. A homokfutó vakító fényszórókkal, komótosan haladt a bázis egy távoli pontja felé. Mindenfelé egyenruhásokat lehetett látni vállra vetett karabéllyal. Paulus kibámult az ablakon. Helyből felszálló, vadonatúj SS20 típusú, szuperszonikus vadászbombázók rendjei sorakoztak a nedves aszfalton, a háttérben lobogó fényözön miatt alig kivehetően, csupán körvonalaik ragyogtak ki a környező sötétségből. Hosszú orruk és karcsú testük egy lapulva zsákmányra leső ragadozó - valami új és ismeretlen állatfajta magasan fejlett könnyedségét sugallta. A tudós önkéntelenül megborzongott az izgatottságtól. Elképzelte, amint benne ül a fenséges gépek valamelyikében, és a bolygó túloldalán rikoltva hasítja a sztratoszférát... „Ejnye... - feddte meg magát gondolatban -, hisz nem vagy már kisiskolás, akinek a technika a mindene...” A homokfutó beállt egy nagyobbfajta épület elé, amelynek valamennyi bejáratát őrök vigyázták. Stromeyer azonosította magát az ajtónál, és engedélyt kapott, hogy - továbbra is kísérettel - beléphessen a légkondicionált belső térbe. Odabent a kötelező fényözön fogadta. Egy fülkébe irányították motozásra, hogy nincs-e nála fegyver. - Rutinellenőrzés, uram - közölte vele a katona. - Soha életemben nem volt fegyverem. - Kérem, uram, csupán rutineljárásról van szó. Onnan egy fogadópulthoz került, ahol fényképfelvételt készítettek a retinájáról, majd engedelmesen hagyta, hogy azonosító kártyát tűzzenek a ruhájára.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 25 Változatlanul kísérettel liftezett föl a harmadik szintre, ahol újabb ellenőrzéseken ment keresztül, mielőtt kiléphetett volna a felvonóból, hogy addigi kísérője egy fegyveres őrnek adja át. A katona ragyogóan kifényesített bakancsa minden lépésnél hangosan csapódott a ragyogóan kifényesített padlóhoz. A folyosó közepénél beütött egy kódot valami kaputelefonfélébe, mire mindketten bebocsátást nyertek a várószobába. Ott egy csinos, fiatal, szőke nő lépett Stromeyerhez, és tájékoztatta, hogy a vezérezredes úr, mihelyt lehetséges, fogadni fogja, addig pedig felfrissítheti magát. Mikor megérkezett a kávé, a tudós beszélgetni próbált a nővel, de annak szemlátomást nem volt kenyere a társalgás. Tizennégy perccel később tessékelték be a vezérezredeshez. Souto az egyik ablaknál állt, amelynek fémredőnye le volt eresztve. A szobában további három férfi és egy katonaruhás nő tartózkodott. Souto Stromeyerhez lépett, hogy kezet rázzon vele. Nagydarab ember volt, cserzett arcbőrű, hideg tekintetű. Idősebbnek látszott a negyven événél. Mosolyogni próbált vendégére, ami mit sem enyhített arroganciáján és vasszigorán. - Nem láttuk egymást, amióta megkaptad a Nobel-díjat. Fogadd megkésett gratulációmat a kitüntetésért - közölte kimérten. - A kettőnk életútja mintha eltérő irányt vett volna mostanság. - Nagyon is. Te ugyanis felcsaptál pacifistának. Stromeyer a legszelídebb mosolyával válaszolt. - Azért nem egészen. Én úgy mondanám, hogy megtértem, miután a brit filozófus Bertrand Russelhez hasonlóan pár éve hagytam magam meggyőzni, hogy egyedül a szeretet és a gyengédség bír igazi értékkel. - A túléléshez még a szeretetnek és a gyengédségnek is szüksége van egy erős kar védelmére, amiben, szerintem, a jelenlévők mindegyike egyetértene velem. Mi készek vagyunk ütni. Annak szenteltük az életünket, hogy ezt az erős kart biztosítsuk az állam számára. Egyetértő mormogás támadt. Megszólalt a társaság egyetlen hölgy tagja: - Ön Russelt idézte, dr. Stromeyer, aki az egyoldalú leszerelésnek volt a híve. Ez a választási lehetőség számunkra soha nem adatott meg. A tudós egyenesen a szemébe nézve adta értésére, hogy nem a leszerelés, hanem a mértéktartás érdekében kíván közbenjárni. - Tervezik önök Töpazsou bombázását vagy sem? Ez itt a kérdés. Souto visszavette a szót. - Nem áll szándékomban katonai taktikáról vitatkozni vagy szócsatát vívni veled. Annál fontosabb ügyek kötik le a figyelmemet. Különben sem a szavak, hanem a tettek embere vagyok. Ha már itt vagy, Paulus, kapsz egy kis gyakorlati bemutatót a jelenlegi stratégiai helyzetről. Indíthatja, Masters! Az utóbbi parancs a jelen lévő tisztek legfiatalabbikának szólt, aki válaszul fürgén odalépett egy íróasztalhoz, hogy a falra szerelt, nagyméretű ambionet-képernyőt működésbe hozza. Miközben Masters ujjai a
26 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── billentyűzeten száguldoztak, Souto jelentőségteljesen vontatott hangon szónokolt: - Az ambionet... rendkívül hasznos eszköz... Az amerikai bioelektronikus hálózat... ahogy a kultúránkat összefogja... Bizonyos tekintetben ez teszi naggyá államunkat. Az egyéni nyelvhasználatot már túlhaladottá tette. De te persze helyteleníted a technológiát, igazam van, Paulus? Elfordult a súlyos koponya, hogy Souto egy zárt láncú televíziós monitorra szegezhesse a tekintetét, amely az aszfalton várakozó vadászbombázókat mutatta. - Államunk nem a technológia, hanem a természet jótéteményei révén jöhetett létre - közölte vele Paulus. - A te csillogóvillogó harci gépeid láttán könnyű megfeledkezni e tényről. Az éghajlatunk, a termőföldjeink rengeteget tettek azért, hogy a nemzetek között Európa kitüntetett helyet foglalhasson el. Amellett gondoltad volna, hogy egész civilizációnkat vélhetően a fűnek köszönhetjük? Biztos emlékszel még a régi karácsonyi énekre: „míg a pásztorok nyájukat vigyázták az éjben”. Soha semmiféle nyáj nem jöhetett volna létre, ha nincs az a botanikai furcsaság, hogy a fűszál a gyökere felől növekszik, nem pedig a hegye felől, mint a növények legtöbbje teszi. Úgyhogy hiába legelik le a birkák, tovább nő. Márpedig ha nincs fű, akkor nincs birka, nincsenek fű-evők, nincs gyapjú, nincs ruha... és végső soron nincs fejlődés. Mindabból, amit valaha elértünk, a legtöbb dologért a talpunk alatt növekvő fűnek tartozunk köszönettel. Ez a gondolat nem kelt benned alázatot? Bár megértem, nálatok, itt a támaszponton semmi más nincs, csak aszfalt. Enyhe pír ütközött ki Souto zord ábrázatán. - Még botanikai kérdésekben, de még egy Nobel-díjastól sem tűröm a leckéztetést. Különben mindig is gyanítottam, hogy a ti fajtátok katasztrofálisan naiv. Mi köze a jelenhez mind közül épp a fűnek? És pont te, akinek a fia úton van a Jupiter felé, pont te veted meg a technológiát! Akkor most fordíts egy kis figyelmet arra a képre, amit Masters tár eléd! A fali képernyőn Európa volt kivehető igen életszerű műholdfelvételről. Éppen kettévált fölötte a felhőtakaró, s ettől olyannak látszott, mint valami hason fekvő, csenevész alak, akinek az Alpok a gerincoszlopa, a Pireneusifélsziget a feje, lapát alakú csontos lábát a görög Peloponnészosz rajzolja ki, a csillámló Földközi-tenger meg mintha holmi pamlag lenne, amelyen ez a fura teremtmény pihen. Masters százados a képernyő mellé lépett, és elektronikus „mutatópálcáját” végighúzta az általa „Európa-erődnek” nevezett földrajzi egység déli partvonalán, amely nyugaton a Gibraltári-szorostól keleten az Égei-tengerben fürdő szigetcsoportig húzódott. Színtelen hangon vázolta, hogy az EU az egész térségben, amely folyamatosan műholdas megfigyelés alatt áll, szünet nélkül hajókkal és repülőgépekkel kénytelen járőrözni.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 27 - Afrika éghajlatának leromlása azt vonta maga után, hogy partjainkat a szűkölködő, tanulatlan emberek tömegei özönlik el vagy próbálják elözönleni. Márpedig mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy évente újabb egymillió menekültnek nyújtsunk otthont. Ezek az emberek különféle, tengerhajózásra alkalmatlan vízi járműveken kísérlik meg átszelni a Földközitengert. Kénytelenek vagyunk elrettenteni őket ettől. - Úgy, hogy elsüllyesztik a hajóikat? - szegezte neki a kérdést Stromeyer. - Hogy miféle módszereket alkalmazunk, az bizalmas információnak számít. De egy biztos: a művelet rendkívüli összegeket emészt fel. Évente több millió univos nagyságrendben. Souto hozzátette: - A behatolók veszélyt jelentenek a stabilitásunkra nézve. És ebből a szempontból mellékes, hogy többségükben feketék és muzulmánok. Az ő kultúrájuk és a miénk között áthidalhatatlan szakadék tátong. Számos nagyvárosunkban máris léteznek csakis külföldiek lakta negyedek, ahová a tulajdon népünk fél betenni a lábát. Az efféle negyedek és lakóik száma egyre nő, az ottani közeg pedig melegágya a szeparatizmusnak. A saját érdekünkben valahol meg kell húzni a határt. Odabólintott Mastersnek, és a műholdfelvétel eltűnt a képernyőről. - Én azért jöttem ide, Pedro, hogy a Töpazsou elleni esetleges háborúról beszéljek veled - válaszolta Stromeyer -, és hogy megkéselek, állj a béke pártjára. Töpazsou igen messze fekszik határainktól. Hogy jön ide a Földközi-tenger? És mire föl ez a háborúval való fenyegetőzés? - Épp erre a súlyos eshetőségre készültem rátérni, Paulus. Mi itt nem tétlenkedünk. Más katonai nagykutyákkal együtt két nappal ezelőtt részt vettem egy tanácskozáson az elnökkel, még a fia esküvőjét megelőzően. Morbius el Fashid, Töpazsou újdonsült elnöke nem a barátunk, szó sincs róla. Valami laza szövetségre lépett az afrikai államokkal. Két hete elsüllyesztettünk egy alkalmi teherhajót az olasz csizma sarkánál. Az a hajó mintegy négyezer illegális bevándorlót szállított, mindannyian az Unióba tartottak. Töpazsou megtorlással válaszolt. Azt akarom, hogy megértsd: semmiféle jogtalan behatolást a felségterületünkre nem szándékozunk és nem is tudunk megengedni. Paulus erre megkérte, hogy világosítsa fel a Nyugat által tervezett retorzió jellegéről. - Légi csapás - hangzott a tömör válasz. - SS20-asokkal. Soutónak jelzett a mofonja. Mikor a vezérezredes elfordult, hogy válaszoljon a hívásra, a jelen lévő rangidős tisztek egyike vette át a szót. - Uram, rakétatámadást intéztek ellenünk Töpazsouból. Kétségkívül ön is látta a tudósításokat az incidensről. Az általuk elsőként kilőtt rakéta az ausztriai Graz közelében fekvő Siebersdorf városkát találta el, és atomtöltetű
28 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── robbanófejjel volt felszerelve. Rendkívül súlyos volt a pusztítás és az emberveszteség, ami válaszcsapást követel. - De hát Töpazsou bocsánatot kért. El Fashid kijelentette, hogy a rakéta kilövésére tévedésből került sor. - Közbevetését félresöpörték. - Két további rakéta is elérte az EU felségterületét, ezek szerencsére lakatlan területen csapódtak be: az egyik egy domb oldalába Ravensbergtől délre, a másik pedig egy franciaországi erdőbe Vesoul mellett. Bizonyára önhöz is eljutottak az ambionet beszámolói. - Amelyek azt sugallták, hogy mivel a rakéták a kilövési ponttól egyre messzebb értek földet, valamiféle hadgyakorlatról lehetett szó, amely a hatótávolság megállapítását célozta. Egyesek viszont állítják, hogy azok nem is rakéták voltak, hanem meteoritok. Elegendő lehet ennyi a hadüzenethez? A háború mindig a legrosszabbat hozza ki az emberekből. Az utóbbi észrevételre az egyik tiszt megvető horkantással reagált, majd kijelentette, hogy a háború erőpolitikai ügy, és a morálnak semmi köze hozzá. - Pedig kellene hogy legyen - mondta erre Paulus. - Töpazsou kicsiny ország, mi pedig egy szuperállam vagyunk. Nem szabadna, hogy szegény ázsiai országok ellen intézzünk támadást. Hadd emlékeztessem a történelemre és az amerikaiak Vietnam elleni offenzívájára. Souto még időben megszabadult a telefonjától ahhoz, hogy elcsíphesse Paulus megjegyzését. - Lehet, hogy Töpazsou kis ország, Kína viszont hatalmas, mondhatni egy másik szuperállam. Komor hangon jelentette be, hogy a Nyugat gyanúi beigazolódtak. A hagyományos töltetű ellenséges robbanófejek széttört köpenyének vizsgálata arra mutat, hogy a töpazsoui rakétákat Kínában gyártották. Tiszttársait nem titkolt elégedettséggel töltötte el a felfedezés. Töpazsou meglehetősen új államalakulat, folytatta Souto, alig tizenöt éves, amelyet Kína igencsak kelletlen hozzájárulásával kínai muzulmánok hoztak létre. Az új elnök, Morbius el Fashid maga is félig kínai. Hogy a rakétacsapásokhoz Töpazsou bírta-e Kína támogatását, arról lehet vitatkozni. A legfontosabb azonban, hogy ennek a képtelenségnek az EU haladéktalanul megálljt parancsoljon. Hogy megmutassa nekik, merre hány lépés, mielőtt még valami súlyosabbra kerülne sor. Mint a légierő főparancsnokának, neki személyes meggyőződése, hogy hadat üzenni fölösleges. Szárazföldi csapatok bevetésére nem lesz szükség. Ami viszont elengedhetetlen, hogy az SS20-asok késedelem nélkül a levegőbe emelkedjenek. Roppant nagy hatótávolságuk révén képesek rá, hogy figyelmeztetésképpen elintézzenek egykét töpazsoui várost. Kezdetnek megteszi Ninjang és Puanjo. Mindkettő ipari központ. - Amitől persze eszkalálódni fog az ellenségeskedés - mondta erre Paulus. Souto száraz nevetést hallatott.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 29 - Nincs más választásunk. Nézetem szerint ezek a rakéta-támadások felértek egy hadüzenettel... de én csak egy egyszerű észjárású repülős tiszt vagyok. Tudjál róla, Paulus, hogy a diplomaták tárgyalásokat folytatnak, és nemcsak Brüsszelben, hanem Töpazsou fővárosában is. Viszont tartok tőle, szószaporítással nem mennek az égvilágon semmire. Lám, magad is hogy jártál. A mi kötelességünk a cselekvés, nem a terefere. Azzal feszesen biccentett, és sarkon fordulva kimasírozott a helyiségből. A maradókról lerítt, hogy kényelmetlenül érzik magukat. - Köszönjük a látogatását, dr. Stromeyer - szólalt meg az egyenruhás nő udvariasan. - Masters százados majd kikíséri.
Azelőtt egy lélek sem hallott az önmagát „Tébolyfrakció”-ként aposztrofáló szervezetről. Első üzenetük a színpompás reklámokat megszakítva robbant be egyszerre miriádnyi képernyőre, bár maga cseppet sem volt képszerű. A szöveg nyomtatásban, hang-alámondással jelent meg. „Tomporil! A Rogerr Laboratories vadonatúj gyógymódot fejlesztett ki az aranyérre! Már a szomszéd patikában is kapható! Próbálja ki a Tomporilt, és dobjon búcsúcsókot az aranyérnek!”
30 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── Az új szervezet második üzenete már másnap adásba került, és ismét a reklámblokk kellős közepén. „Visszasírja a tőkehalat? Génmanipulált tengeri sügérünk szakasztott olyan, mint az igazi! Csak egy helyen élvezheti, a 28. utcai Exotika étteremben!”
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 31 szellemi börtönünkben, amely kívül rekeszti a valóságot. Ezt a börtönt magunk építettük. Ezért nem tudunk megszökni belőle. A háborúban látjuk a kiutat. Pedig általa csak kijjebb toljuk a börtön falait.>
A frankfurti lakás kényelmesnek, sőt fényűzőnek volt mondható. A hálószobákból a hátsó ablakok egy hangulatos parkra néztek, ahol e nyugodalmas napszakban párok barangoltak a fák és a szabályos virágágyások között. A nappali órákban sem személyautókat, sem ökoverdákat nem engedtek be a teret övező utcákba. A város fő ütőereinek irányából folyamatosan odaszűrődő zümmögés csak még jobban hangsúlyozta a Friesengasse tér békéjét. Amygdella Haze ráérősen sétált hazafelé a Friesengasse kávéházból, ahol egyik barátnője, a híres „Yakophrenia hölgy” társaságában fogyasztotta el amarettófagylaltját. Egy percre megállt, hogy az akácosban szemügyre vegyen egy madarat, amelyet sehogyan sem tudott azonosítani. Már csaknem véget ért az akácvirágzás. A nyitott ablakokon át hamarosan nem szivárog be többé édes illat a lakásba - legalábbis egy újabb esztendeig. Odalépdelt a tizenkilencedik század második felének divatja szerint marcipánhatást keltően díszített lakóépülethez, bebillentyűzte a 0909-est kódot, majd felliftezett a második szintre. A lakáson belülre kerülve, önelégülten hordozta körül a tekintetét a falakat elborító festményeken. Megjelent a házvezetőnője. Amygdella rámosolygott, és kért egy csésze kávét. Hagyta leheletfinom salját a padlóra siklani, aztán átment a hálószobájába, hogy gondjaiba vegye az arcát. Halvány rózsaszín rúzst vitt fel az ajkára. A tükörrel szomszédos falon két kicsiny, bekeretezett rézkarc függött Tiepolo Capricci-sorozatából, első lenyomatban. Amygdella elismerő pillantással jutalmazta őket. Kétsoros gyöngy nyakéket vett magára, és átsétált az ambionethez, amelyet úgy ékesítettek friss virágokkal, hogy inkább búcsújáróhelyre emlékeztessen. Bekapcsolta a készüléket, és kisvártatva kapcsolatba is került nyájas alláhábádi gurujával. Ben Krisnamurti közel tolta a képernyőhöz bajuszos ábrázatát, és elbűvölő német akcentusával hírül adta Amygdellának: a Rosszindulat halott. Aznap reggel történt, hogy minden rossz-indulat eltávozott a kebléből. Miután felkelt, és végzett szokásos lelkigyakorlataival, épp dalolva tisztálkodott a zuhany alatt, midőn rátört a megvilágosodás. Felemelkedett a fénybe, és minden irányból vizet látott maga körül. Ráébredt, hogy a víz valójában nem más, mint az emberek által egymás iránt táplált rosszindulat. Akkor kiitta azt, majd visszaszállt a földre. Mégis
32 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── megmaradt emelkedett állapotban, mert isteni segedelemmel egy hatalmas gonoszságon sikerült győzedelmeskednie. Ettől elementáris boldogság járta át a lelkét s valamennyi férfiét. És persze a nőkét is. Amygdella felkiáltott, hogy hisz ez csodálatos, és ugyebár azt jelenti, hogy nem lesz háború. - Nem, Lady Amy, a háború elkerülhetetlen, a rosszindulat azonban más. E kettőt egymástól független dolgokként kell felfognia. Akármilyen jártas volt is az asszony a miszticizmusban, e kijelentéstől nem oszlott el teljesen a tanácstalansága. Krisnamurti magyarázata szerint a rosszindulat pusztán emberi jellemvonás, amely egyenként emészti el a halandókat s mindent, ami kedves nekik. Ellenben a háború isteni eredetű dolog; célja pusztítást hozni, s egyben megújhodást, ezért az emberiségnek el kell viselnie. Az úgynevezett „politikai játszma” szerinte semmit nem jelent; csupán a hitványak gyakorolják. - Köszönöm a felvilágosítást, Benidzsi. Okulni fogok belőle. Azzal kikapcsolta a készüléket, és gondolataiba mélyedt. Akadt egy nehézség: jelenlegi szeretője, Randolph Haven faj súlytalan politikus volt ugyan, de háborúpárti. Amygdella azonban megmaradt emelkedett állapotban. Randolphfal bármikor szakíthat, de a Kelet Bölcsességét sosem adhatja fel. Amygdella elméje még mindig a magasröptű eszmék körül forgott, mikor felberregett a külső kaputelefon, majd mielőtt az asszony odalibeghetett volna visszajelezni, ismét berregett egyet. Ebből tudható volt, hogy csakis a fia lehet az. Az emelkedő lift zaját hallva már nyitotta is a lakásajtót, hogy a karját tüstént Bertie nyaka köré kulcsolhassa. A fiú arcon csókolta, majd ledobta magát a kanapéra, és marihuánás cigarettára gyújtott. Amygdella kérés nélkül lépett a bárpulthoz, hogy mindkettejüknek töltsön a fehérborból. Átnyújtotta neki a poharat, és faggatni kezdte az egyetemi tanulmányairól. Bertie figyelmen kívül hagyta a kérdést. - Angliába kell utaznom, mami, egy régészeti lelőhelyre. - Minek a lelőhelyére, Bertie drágám? Mert rosszindulat nem lelhető fel többé. Azzal pördült egyet, hogy csak úgy lobogott tőle a szoknyája. - Beléd meg mi ütött, mami? Némi kápéra lenne szükségem, hogy elmehessek Angliába, és megnézhessem azt az ásatásos izémizét. - Micsoda szörnyű kifejezéseid vannak! „Izémizé”! Honnan szedsz ilyeneket? Pontosabban honnan ásod elő őket? - Felkacagott. - Ó, ti ifjoncok! Bertie szemügyre vette az anyját; jóindulatú volt ez a vizsgálódás, bár némi ingerültségtől sem mentes. Amygdella negyvenkét éves volt; meglehetősen filigrán alakját a fején fényes, göndör, barna hajtömeg koronázta, amelybe apró hamis gyöngyök voltak belefonva. Nagy kék
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 33 szemével, piciny ajkával és félénk állával cáfolhatatlanul gyönyörű nő volt. Modorába mindig is vegyült egy cseppnyi természetes vagy tanult kacérság, ami vonzotta a férfiakat. Pont ez volt a gond: egy idő után ez adta meg a végső lökést Harry Haze-nek, hogy feladja a harcot, és fia soha nem szűnő bánatára felszívódjon valahol keleten. Bertie észrevette Ben Krisnamurti fényképét az ambionet mellett. - Csak nem állsz még mindig szóba azzal a vén alláhábádi svindlerrel, mami? - A hit kérdéseiben mindig is járatlan voltál, édesem. És ha már itt tartunk, Alláhábádban sem jártál soha. - A vallás összeférhetetlen a tudománnyal - tért vissza fia a kioktató hanghordozáshoz. - A tudomány bizonyítékot követel, a vallás viszont szembemegy mindenfajta bizonyítékkal. Hogy ebben az évszázadban az emberek miért nem adták meg végre magukat a tudománynak, sohasem fogom megérteni. Jól sejtem, hogy még az amaroliről sem mondtál le? Alaposan eltanultad Benidzsitől a gusztustalan kis fortélyát, mi? - De hisz annak semmi köze a hithez, édesem! Az tiszta tudomány. A vizelet tartalmazza a melatonin nevű hormont. Mégis mit képzeltél, mitől látszom ennyire fiatalnak? - Pfuj! Akkor már inkább az amarettó. - Nem hagynád abba a gúnyolódást, Bertie drágám? Ha szegény anyádtól pénzt akarsz kicsikarni, nem ez a legjobb módja. Már igazán rájöhettél volna. - Bocs, mami, nem állt szándékomban gúnyolódni veled. Csak aggódom, hogy kezdesz meggárgyulni. Mellesleg tényleg nagyon kéne a zsozsó... Tudod, Castle Acre-nél ásnak. Iszonyúan fontos munka. - Véletlenül nem arrafelé lakik egy Bettina nevű ifjú hölgy, aki tetszik neked? Akivel az esküvőn táncoltál? - Történetesen nem túl messze onnan. Naaa, mami... - Ó, az ifjonti szerelem...! Beszéltél vele azóta? Bertie pofákat vágott. - Meglehet. Az asszony mosolyogva váltott témát. - A bankkártyáddal mi van? - Kimerült a keret. - Azon töprengek, az angolok bevezették-e már az univot... - Háromszáz bőven megteszi, mami. Amygdella egy vértanú sóhaját hallatta. - De Randynek egy szót se! Azzal megfordult, hogy hozza a pénztárcáját.
34 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── Bargane-ék háztartásában jóval kevésbé tömött pénztárcák voltak fellelhetőek, mint Amygdellánál. Victor és Esme esküvői mulatságának ceremóniamestere, az alapos Wayne Bargane már visszajuttatta a kölcsönzőbe a díszruhát, és ismét mesterembergúnyába bújt. A munkájáért járó tiszteletdíjat még azelőtt felvette, hogy kifuvarozták volna a repülőtérre. Hosszú út várt rá hazáig. Tudniillik a Bargane család korábban elfogadta az EU közös kormányzatához tartozó Szociális Gazdasági Minisztérium anyagi támogatását, és hagyta magát kitelepíteni a kelet-európai térségbe. Egy lerobbant romániai gazdaságban ütöttek tanyát, a nem túlságosan hívogató Slobozia néven ismert városka peremén. A terv arra a hallgatólagos várakozásra épült, hogy a feketetengeri régióban, vagyis a szuperállam legszélső határvidékén élő, tanulatlanabb atyafiakra majdcsak ragad valami a nyugati kultúrából. Az öreg járgány a bukaresti repülőtér parkolójában várt Wayne-re, aki ráérős tempóban hajtott hazafelé a család új, sloboziai otthonába. A napfény meg-megcsillant a távolba nyúló jegenyesorok között, amelyek a Ialometa folyóval párhuzamosan futó, poros utat szegélyezték. Wayne szakértő volt, aki a hivatásából fakadó megbízatások nyomán már széltében-hosszában beutazta a szuperállamot, mégsem tudott napirendre térni a tehetős Nyugat és az elszegényedett Kelet szembetűnő különbségei felett. Útközben több ökrös szekérrel találkozott, mint személyautóval. A Bargane-szőlőbirtok határában leállította a kocsit, és kiszállt. Tűrhetetlen volt a forróság; a globális felmelegedés mindenfelé éreztette megnyomorító hatását. Wayne elernyőzte a szemét, és végigtekintett a földeken. A távolban idős édesanyja, Marié Bargane felügyelt az androidra, akinek általában a munka dandárja jutott, s aki most a szőlősorokat locsolta gumicsőből. Marié nem bízott meg a gépemberben. A látványra a férfi önkéntelenül elmosolyodott. Ekkor az anyja is észrevette őt, odaintett, majd a sorok között ballagni kezdett feléje. Régimódi főkötőt viselt, azzal védekezett a nap heve ellen. Wayne nem kis gyengédséggel gondolt az anyjára, aki az elmúlt évszázadok akármelyikében otthonosan mozgott volna. Az elszegényedett toulouse-i városlakóból így játszi könnyedséggel vált elszegényedett paraszt Sloboziában. A gazdaság egy egész év leforgása alatt sem hajtott annyi hasznot, amennyit a férfi egyetlen esküvői ceremónia levezénylésével meg tudott keresni. Marie bekecmergett a kocsiba, és egy zsebkendővel törölgetni kezdte az arcát. - Alfie-t egy pillanatra sem lehet szem elől téveszteni - panaszolta. Az android az ALF21-es típusszámmal került le a gyártósorról, innen származott a beceneve.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 35 - Boldogulna ő, ha békén hagynád, anya. Ismerd el, hogy a locsolásban kimondottan utolérhetetlen. - De hajlamos arra, hogy pazarolja a vizet. És semmi érzéke a szőlőtermesztéshez, Wayne. Hogy is lenne? Hisz sose kóstolta a végterméket. A házhoz érve mindketten az elülső szobába mentek; az épületben az volt az egyetlen légkondicionált helyiség. A másodkézből vett készülék csikorgó zajt hallatott, amelyet csak időnként hagyott abba egy-egy nyöszörgés kedvéért. A fakó narancsszín falon oda nem illő festmény függött reprodukció egy kései Morsbergerről, amelyet majd szétvetett az elevenség. A család több tagja is a helyiségben tartózkodott; kopott pamlagokon ültek, és szórakozottan figyelték az ambioneten sugárzott adást. Egyedül a vénséges korcs, Bohóc kecmergett talpra Wayne üdvözlésére, és sürgölődni kezdett a lába körül. A férfi szórakozottan paskolta meg a hátát. Marie nyomorék félje, Jean-Paul szokás szerint a fekete lószőr díványba süppedve üldögélt, arcát keserű ráncok szabdalták. Jelen volt még Wayne nővére, Claudine, és annak (ismeretlen apától származó) tizenegy éves kislánya, Maddie, továbbá Wayne két fivére, Cassidy és Jacques, akik valami egyszerű kártyajátékkal foglalatoskodtak. Mindenkitől távol és elkülönülve Wayne nagybátyja, Dávid Bargane gunnyasztott egy sarokban. A kornyadó bajszú férfi - a család egyetlen vallásos tagja - folyton elkülönült, és rendszerint hallgatásával tüntetett. A puszta jelenlétével sugározta gyakorlatilag mindennel és mindenkivel szembeni rosszallását. - Nnna, megjött a mi hírességünk - jegyezte meg Cassidy köszönésképpen, majd fölkelt, és komótosan vállon veregette Wayne-t. - A mi hőn szeretett elnökünk barátja, miegymás. Legalább megkérdezted a járandóságainkról? Wayne elmosolyodott. - Ez nem politikai célú rendezvény volt. - Pont most hozott egy újabb rendeletet - szólt közbe Jacques, és lerakta a lapjait, hogy megvakarhassa az állát. - Nem fogsz hinni a fülednek. - Azzal fontoskodó hanghordozásra váltott. - A szexuális nagykorúságot tizenegy éves korra szállították le, mondván, hogy „a gyermekek korábban érnek manapság”. A népességnövekedés megfékezése érdekében azonban minden nemi érintkezés, aminek egyik vagy mindkét résztvevője ötvenöt év feletti, mostantól büntetendő cselekménynek számít. Wayne-ből kirobbant a nevetés, amihez Dávid kivételével az összes jelenlévő csatlakozott. Bohóc vadul csaholt, Maddie pedig a lármában is jól hallhatóan kérdezte: - Én pont tizenegy vagyok. Akkor már közösülhetek, mami? Dávid fojtott hangon válaszolt, amivel sikerült elérnie, hogy mindenki odafigyeljen a szavára.
36 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── - Ilyeténképpen az elnök a szexuális szabadosságot bátorítja, amivel antikrisztusi mivoltában mutatkozik meg. Ezért el kellene pusztítani. - Butaságokat beszélsz, Dávid - mondta Wayne. - Ezeket a szabályokat és rendeleteket nem az elnök találja ki, hanem Brüsszelben székelő demokratikus testületek hozzák. - De ő az elnök, Wayne, ez aligha cáfolható. Márpedig fejétől bűzlik a hal. - És kinek közösülhetek, mami? - tudakolta föl-le ugrálva Maddie, aki szellemileg erősen visszamaradott gyermek volt. - Kivel, drágaságom - javította ki az anyja. Ezen mindenki harsogva nevetett, csak Dávid maradt néma, Claudine pedig megsimogatta a kislány fejét, és csendre intette. Davidnak volt egy csaknem ugyanannyira mogorva nővére. Wayne Delphine nénikéjének az arcbőre, a haja és a gondolkodásmódja is sötét volt ámbár a frizurájában immár szürke pászmák tekergőztek, amelyek úgy furakodtak ki-be a fekete fürtök közt, akár kígyók a kiégett aljnövényzetben. Meglehetősen rossz szemmel nézte unokaöccsének világias foglalkozását. Az asszony épp belépett a szobába a konyha felől, és anélkül, hogy odaköszönt volna Wayne-nek, bejelentette, kész a vacsora. - Köszönöm, kedvesem - szólt Marié, aki rettegett barátságtalan leánytestvérétől. - Csak még ki kell kapcsolnom Alfie-t. Sokkolóval a kezében az ajtóhoz lépett, és odaszólt a ház mellett tevékenykedő androidnak, aki erre feléje fordította vaskos nyakra illesztett fejét. Mikor az asszony kiütötte a sokkolóval, Alfie megdermedt, hogy azután egészen reggelig egy helyben maradjon mozdulatlanul. A hívás nyomán a Bargane család tagjai túlzott igyekezet nélkül kezdtek fölkászálódni, és a helyiség hátuljában álló asztal két oldalán mindannyian a padokra telepedtek. A nők kenyeret, tányérokat, nyeles lábasokat hoztak be. Delphine nem volt valami remek szakács. Ráadásul úgy állt a helyzet, hogy Bargane-ék - kezdetben nagy lelkesedéssel - szerződésre léptek az egyik minisztériummal, és beszálltak az „algebrai rendszerű társadalmi kódolás” avagy ARTAK elnevezésű programba, amely az Unió térségéből és valamennyi szövetséges államából a szegénységet volt hivatott száműzni. A csatlakozáshoz az kellett, hogy az adott család állami iskolába járassa a gyermekeket, lemondjon a dohányzásról és (a lóversenyen kívül) mindenfajta szerencsejátékról, beélje hetente egyszeri, csekély mértékű alkoholfogyasztással, továbbá rendszeresen tisztálkodjék. Cserébe fürdőszobákat szereltek fel nekik, valamicske bért fizettek univban, és azok számára, akik a közös agrárpolitikával összhangban vállalták a földművelést, a nehéz fizikai munka megkönnyítése végett egy-egy androidot is biztosítottak.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 37 A bevezetés első pillanatától kezdve megmutatkoztak a program hátrányai. A mezőgazdasági androidok gyakori karbantartást igénylő, súlyos gépezetek voltak, amelyek kellemetlen szagú gőzöket eregettek, és egyremásra elvágódtak az egyenetlen terepen. Amellett az alkoholt és dohányzást illetően nem minden család volt képes felhagyni megrögzött szokásaival. Magától értetődik, hogy a szabályszegésért pénzbüntetés járt, a helyileg illetékes ellenőröket azonban könnyű volt megvesztegetni - különösen a keleti térségben. Ugyancsak népszerűtlennek bizonyult az ARTAK-politika egy későbbi fejleménye, amely a popkultúra és a szenzációhajhász videók kártékony befolyásának ellensúlyozását célozta, azonkívül le akarta szoktatni a fiatalokat a futballisták bálványozásáról. A legnincstelenebbek kulturális színvonalának emelése érdekében negyedévente egy-egy könyvet adtak ki, amelyet meghatározott jövedelemszint alatt ingyen kaptak a családok. Úgy vélték, ezzel fájdalommentesen ösztönözhető a művelődés. Épp akkoriban került napvilágra a tény, hogy a nagyzoló kezdeményezés magától Gustave de Bourcey elnöktől indult el. A felfedezésért, miszerint személyesen de Bourcey agyalta ki a tervet, az ünnepelt médiamogul Wolfgang Frenkelt illette az érdem: az esküvői mulatság alkalmával, közös brandyzgetés közben az elnök neki fedte fel az igazságot egy óvatlan, hencegő pillanatában. Külön felügyelőket jelöltek ki annak ellenőrzésére, hogy a család - vagy az adott közösség legalább egy tagja - elolvasta s alkalmasint élvezte-e a negyedévenkénti kiadványt. A köteteket az ambionetről lehetett letölteni. Az első egy ártalmatlan, régimódi történet volt Saint-Exupérytől, amely meglehetősen kedvező fogadtatásra lelt. Másodjára azonban Charles Darwin A fajok eredete, harmadjára pedig Nietzsche így szólott Zarathustra című művére esett a választás. E kettő aztán magasra korbácsolta az indulatokat a vallásos emberek közösségében, ahol a nyájhoz csatlakozók számával egyenes arányban nőtt a hitbuzgalom. Nem sikerült megnyugtatni a kedélyeket a negyedikként kiszemelt, jámbor kötettel sem, amely (Svédországon lévén a sor, hogy fölemelje szavát a kultúra érdekében) egy svéd regény volt: a Nobel-díjas Selma Lagerlöf Gösta Berlingje. A tény, hogy az újabb könyv egy ilyen távoli, északi régióból származik, csak olajat öntött a vallási hevületükben tiltakozók haragjának tüzére. A legdühödtebb protestálók sorai közt menetelt David Bargane is. Kezdeményezése nyomán egy csoport alakult helybéliekből az összes ARTAK-kiadvány elégetésére. David röpgyűléseken szónokolt, és beszédeinek mindig ugyanaz volt az üzenete: hogy mint a náci Németországgal Adolf Hitler művelte, de Bourcey is pogány birodalommá kívánja tenni a szuperállamot. Valahányszor az elnököt szidalmazta, csak úgy fröcskölt belőle a felháborodás és a gyűlölet.
38 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── A tény, miszerint tulajdon fiának esküvői szertartásán az elnök engedélyezte a menyasszony androiddal való helyettesítését, David Bargane számára elégséges bizonyítékul szolgált arra, hogy míg önmaga helyesen cselekszik, de Bourcey nem elég, hogy a rossz oldalra állt, még szítja is az erkölcstelenséget. „Ha valaki eddig nem értette volna meg, immár minden józanul gondolkodó férfi és nő világosan láthatja, hogy a cél nem más, mint mindünket az istentelenség és romlottság ösvényére terelni, ősi hitelveinket meggyalázni. Nem kételkedhetünk benne többé, hogy a szuperállam főhelyén maga a Sátán trónol. Ki szabadít hát meg bennünket az Antikrisztustól?” Aligha meglepő, hogy a rögtönzött gyűlésről két rendőr vezette el. Dávid emelt fővel távozott. Egy cellában töltött éjszaka után óvadék ellenében ugyan kiengedték, de megtiltották neki a nyilvánosság előtti szereplést. Mind ez idáig eleget tett a felszólításnak. Némasága azonban elmélyült, a gyűlölködés egyre hangsúlyosabbá vált az arcán, mind sötétebb és vigasztalanabb lett a pillantása. Alkonyaikor, a mezőkön találkozott követőivel, és a gyűlölet evangéliumát hirdette nekik. Indulatának mélységétől még azok is megriadtak, akik különben osztoztak érzéseiben. Hazaérkeztének estéjén történt, hogy az ablakon kipillantva Wayne észrevette, amint Dávid a falusiak egy kisebb gyülekezete előtt handabandázik. Kiállt' az ajtó elé, és fülelni kezdett. Első ízben merült fel benne a gondolat, hogy nagybátyja alkalmasint megtébolyodott. Mikor végre felbomlott a csoportosulás, Dávid ökölbe szorított kézzel, magában motyogva kullogott vissza a házhoz. - Aggódom miattad, Dávid bácsi - tette a kezét Wayne a nagybátyja karjára. - Inkább magad miatt aggódj! A tulajdon lelked aggasszon! Mert akikkel kufárkodol, beszennyeződtél általuk! - Izzó pillantása úgy érte unokaöccsét, mint az arculcsapás. - Kérlek, bácsikám, csillapodj! Az ARTAK-könyvek kiadóit a jó szándék vezérli. És amennyire tudom, az elnököt is. Ha nem is értesz egyet a választásukkal, azok a könyvek nem ártanak senkinek. Ha nem vigyázol a szavaidra, csak magadat sodrod bajba. - De igenis hogy súlyosan ártanak. Megmételyezik népünk lelkét. Távozz tőlem, Wayne! Te már áldozatul estél a Sátánnak. Tekints amott az ember képmására! - Azzal odamutatott a tőkék közt mozdulatlanul álló Alfie-ra. Tán nem egy faragott képet látsz, amit Isten kicsúfolására szántak? Ó, jaj, mily tisztátalanná vált a világ! Szegény kis Maddie is, még csak tizenegy éves, és már a közösülésen jár az esze! Az értelmét már átjárta a méreg! Mert fejétől bűzlik a hal. De Bourceynak pusztulnia kell, akkor tán újból megtisztulhatunk.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 39 Wayne-nek fogalma sem volt, mit mondhatna még. Nagybátyja szemében a tébolyt látta felvillanni, s ez megrémítette. Hagyta, hogy az idős férfi ellépjen mellette. Később, már az éjszaka sötétjében Dávid a ház mögé osont, ahol a tehén volt kipányvázva. Claudine, miután lefektette Maddie-t, szintén kiment, hogy megitassa a jószágot, és felfigyelt Dávidra, amint meghúz egy erős szeszes itallal teli palackot. Rémülten kiáltott rá. - Eredj innét, asszony! - kiáltott vissza a férfi fojtott, elcsukló hangon. Vétkeztél, és veszedelmet szültél a világra! - Te aljas szemét! - rikoltotta Claudine. Aggodalmában azért továbbadta Wayne-nek, amit látott és hallott. - Az egész családot rossz fényben tünteti fel. Tudod, még jött-mentnek számítunk errefelé. Félek, hogy történhet velünk valami. - Talán vissza kéne küldenünk Dávid bácsit Franciaországba. Szerintem beteg. Azelőtt nem volt ilyen. - Ó, dehogyisnem! Én mindig is rettegtem tőle. Maddie-t például sose bíznám rá. Wayne vigasztaló szavakat mormolva simogatta meg nővére arcát, és ígéretet tett, hogy reggel beszél Delphine-nel a bátyjáról. Reggel azonban Claudine gyötrelmes sikolyaira ébredt a család. Mindannyian riadtan ugrottak ki az ágyból, és ott találták Claudine-t, amint Maddie véres testével a karjában, eszét vesztve rohangál föl s alá. - David tette! Tudom, hogy ő volt! Tudom! Ki más lenne eny-nyire kegyetlen? Jaj, halott az én édes kicsi Maddie-m! Meggyilkolták az én drága kicsikémet! Ő tette, a rohadt gazember! Kiáltozás közben csak úgy patakzott a könny a szeméből. Delphine szigorú arccal, összeszedetten lépett elő. - Csupán megóvta szegényt a testi bűnöktől, ennyi történt. Legyen ez intő jel mindenkinek! Wayne arcul ütötte. Utána leszaladt a lépcsőn, de sehol sem találta Dávidot. Erre kirohant a házból. Az android mozdulatlanul állt a szőlőtőkék sorai közt. És Wayne kocsijának nyoma veszett. A következő órában a Bargane család sokkos állapotban sikoltozott, vitázott, kiabált. A kis Maddie véráztatta holttestét az asztalra fektették. Egymás után mindannyian megcsókolták, és átadva magukat a kétségbeesésnek, a vérétől maszatos arccal zokogtak fölötte. Végül a nyomorék öregember, Jean-Paul vetette fel, hogy szólni kellene a helyi rendőrségnek. Már elmúlt dél, mire odaérkezett valaki. Mivel súlyos bűncselekmény történt, Bukarestből küldtek egy embert.
40 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── A repülőtér ellenőrzése során kiderült, hogy David Bargane egy közvetlen brüsszeli járattal elhagyta az országot, és már minden bizonnyal valahol Belgiumban jár. *** - Most pedig következzék heti horoszkópunk! Önök Misztikus Mollyt látják és hallják! - Üdvözlöm önöket! Minthogy barátaink közelednek a Jupiterhez, nézzük meg, mit tartogat számukra a horoszkópjuk! Ikrek - Ha úgy érzed, hogy el kell szöknöd az emberektől, akik az őrületbe kergetnek, csak állj fel, és távozz! Egy hatalmi pozícióban lévő személy a jövő héten megnehezíti az életedet, de a jövő hét még hónapokra van ide. Oroszlán - Szorosabban működj együtt azokkal, akik osztoznak céljaidban! Ha valamit eléggé erősen akarsz, még ezen a héten, esetleg a jövő héten megkapod. Az álmodozástól valóra válik. De vigyázz! Mikor a tiéd, amit akartál, nehogy ráébredj, hogy voltaképpen nem is kell neked, mert akkor hogy fogsz megszabadulni tőle? Szűz - Mivel uralkodó bolygód, a Mars ezen a héten veled ellentétesen mozog, vedd úgy, hogy semmi sem igaz, amit mások mondanak! Tedd, amit az ösztöneid diktálnak, még ha az egész világ ellened van is! Ne ellenkezz a belső hanggal!
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 41 Bamard Cleeping, az utrechti egyetem filozófiai fakultásának tanszékvezetője minden kedden este ellátogatott az egyetemtől mintegy tíz kilométerre fekvő Fiatalkorúak Javítóintézetébe. Nem pusztán abból a megfontolásból cselekedett így, hogy ily módon rajta tarthatta ujját a való élet ütőerén, de őszintén melegszívű ember lévén részvétteljes kapcsolatba került az intézmény egyik bentlakójával, Imran Chokarral. Ezen az estén épp behajtott volna hidrogénmeghajtású ökoverdájával az intézet udvarára, mikor egy fiatal nő szaladt a kocsija elé. Ő fékezett, a másik pedig odalépett az ablakához. - Majdnem elütöttem, kislány! - Ön Cleeping professzor? Beszélnem kell önnel, ha megengedi. Imranról lenne szó, Imran Chokarról. A barátja vagyok. Bamard érzékelte a lány feldúlt állapotát. - Szálljon be! Az beült. Sovány, rendetlen külsejű lány volt, sávosan festett barna hajjal. A bal orrlyukán három apró ezüstgyűrű volt átszúrva. Cleeping felmutatta a belépőjét a kapuőrnek, majd behajtott a parkolóba. A lány holland volt, és Martitia Denekének hívták. Szerelmes volt Imranba. Egy táncmulatságon ismerkedtek össze. A fiú félénk volt, tartózkodó, és sóváran vágyott tanulni. Tizenhét éves, egy évvel fiatalabb Martitiánál, amellett illegális bevándorló. Alig iskolázott, de egy tudós észjárásával bírt. Martitia félt belátogatni hozzá a börtönbe. Inkább küldött neki egy kötetet, amely az ambionet műsorsorozata alapján a nyugati filozófiákat mutatta be, de azt ellopta egy másik bentlakó. Bamard türelmesen, megjegyzés nélkül hallgatta végig a lány beszámolóját. Martitia biztosan tudta, hogy Imran ártatlan a bűncselekményben, amelyért bebörtönözték, mert maga is szemtanúja volt az elkövetésnek. Úgy volt, hogy egy szupermarket előtt találkozik vele. Látta is bevásárlószatyorral a kezében kilépni az üzletből. A fiú mögött egy asszony haladt a kisgyerekével, amikor hirtelen egy férfi - Martitia szavaival „egy sötét bőrű alak” - bukkant elő az árnyékból, és az asszonyra támadt. A bevásárlótáskákat megkaparintva nekiütközött a nőnek, amitől az hanyatt esett az ajtónyílásban. A kislány sikoltozva menekült, de Imrannak sikerült elkapnia, mielőtt kiszaladt volna az autók közé. Azután a földön fekvő nő segítségére sietett, de ezalatt a sötét bőrű meglépett a holmival. Időközben újabb emberek tódultak ki az üzletből. Egy férfi megragadta Imrant, és hátrafeszítette a karját. Megérkezett a rendőrség, és a fiút tüstént őrizetbe vették. Martitia, aki látott mindent, tiltakozott a letartóztatás ellen, és próbálta elmagyarázni a történteket az intézkedő rendőrtisztnek, de az durván félresöpörte. - Elmondta mindezt az ügyvédnek? - tudakolta Barnard.
42 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── - Nem is egyszer. Imran Chokar ellen az volt a vád, hogy rátámadt a vásárlóra, és megpróbálta elrabolni a gyermekét. Martitia képtelen volt elérni, hogy meghallgassák. Annyira fiatal volt még. Ráadásul nő. Korábban már két férfival volt kapcsolata. És valamikor kábítószerezett is. Eleve nem volt esélye. A rendőrőrsön egy tiszt elárulta neki, hogy a családját az ismert bajkeverők közt tartják nyilván. Az elszenvedett súlyos fejsérüléstől a megtámadott nő kómában feküdt a helyi kórházban, míg a gyermeket valahol az ország déli részén a nagymamája vette magához. Imrant időközben a Fiatalkorúak Javítóintézetében tartották fogva, ahol a személyzet részéről módszeres rasszista bántalmazásban volt része. Bamard tudni akarta, hogy Martitia biztos-e az igazában. A lány zaklatottan gubbasztott az anyósülésen, és a szélvédőn keresztül a szürke börtönépületre meredt. - Én nem hazudok, uram. A kábítószeres ügyem is évekkel ezelőtt történt, még iskolás voltam. Akkoriban voltak a családban drogosok. A hatóságok csak annyit tudnak ellenem felhozni, hogy nő vagyok, és beleszerettem egy másik rasszhoz tartozó férfiba. - Meglátom, mit tehetek. Adja meg a címét, és az ügyvédjéét is! A lány leírt neki két ambionetes címet. Egy puha fedelű könyvet is átadott neki a meditációról, hogy juttassa el Imrannak. Azzal sietős puszit nyomott Barnard arcára, kinyitotta a kocsiajtót, és elszaladt.
Barnard egy ideig ülve maradt, és az ökoverda hangrögzítőjére mondta a gondolatait. Kezében a könyvvel csak azután szállt ki, hogy az” őrház felé vegye az irányt. Bekísérték a börtönbe, ahol ismét alkalma nyílt belélegezni a személyzeti körletbe is átszivárgó, hányingerkeltő szagot - veríték, használt bakancs, fertőtlenítőszer és ürülék általános csüggedéssel elegy bűzét. A pultnál szolgálatot teljesítő őrmester elkérte tőle a meditációs könyvet. Igazoló iratainak bemutatása után Cleepinget átkísérték a látogatóhelyiségbe, ahol várnia kellett. Végül Imran Chokar is megjelent, és elfoglalta helyét a drótháló túloldalán. Egy sötétre színeződött zúzódás miatt a bal szemét csak úgyahogy tudta kinyitni. Várta, hogy Barnard szólaljon meg előbb. - Beszéltem Martitiával. Hasznos tanú lesz belőle a bíróság előtt. - Soha nem kerülök bíróság elé. Itt fogok meghalni. - Igenis bíróság elé kerül, majd én teszek róla. Imran kétkedő hallgatásba burkolódzott. Barnardnak több esze volt annál, hogysem az arcsérüléséről faggassa. A fegyőr ott ácsorgott a fiú mögött.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 43 - Nemsokára a meditációs könyvet is megkapja, amit Martitia akart eljuttatni magához. - Minden bejövő könyvet szétszednek, hátha kábítószert rejt - mondta a fiú kényszeredett félmosollyal. - Akkor megkapja lapokban. Ismételt hallgatást követően Imranból dőlni kezdett a szó: - Miért kell, hogy a világ ilyen legyen? Ki rakta így össze? Teljesen értelmetlen. Egy filozófiai könyvet olvasok, de a szerző egy árva szót se szól a társadalom felépítéséről. Akkor meg mi haszna az egésznek? Ki tud erre válaszolni? Ég bennem a harag. - A társadalom miatt? Hát igen, megértem, hogy igazságtalannak érzi. És hogy miként vált a világ ilyenné? A történelem a ludas, az éghajlat meg a földrajzi viszonyok... esetleg a véletlenek összejátszása. - Nem hiszek ebben. Úgy értem, valami többnek... valami természetfölöttinek is kell lennie. Nem tudom megfogalmazni, nincsenek rá szavaim. Itt fogok meghalni. - Imran, ígérem, mindent megteszek, ami csak hatalmamban áll, hogy kijuttassam innen. - Martitia állapotos? - Amennyire én tudom, nem. Újabb szünet. - Lesz háború azzal az idegen országgal? Töpazsusszal? - Töpazsounak hívják. És nem tudom. - Itt a börtönben a fehérek mind háborút akarnak. Mintha örömüket lelnék a harc, az öldöklés gondolatában... Abban a Töpazsouban... a nép iszlámhívő, igaz? - Egy jelentős keresztény kisebbség mellett. És néhányan buddhisták. - Akkor jó alkalom lesz muzulmánokat gyilkolni, mi? Elárulok magának valamit, Mr. Barnard. Én is egy afrikai muzulmán közösségből szöktem el. Teljes szívemből vágyom az európai kultúrára. Mert nyitottabb, tudományosabb. És emberibb. Szeretném eltanulni a maguk felvilágosult filozófiáját. Három hónapja tartózkodtam a szuperállamban, mikor egyszer csak itt találtam magamat a börtönben, bezárva. Itt mindenki kegyetlenkedik, szörnyű a rasszizmus. Maguk hogy is nevezik az ilyet? Ja, igen, „intézményes faji megkülönböztetésnek”. Közben meg a holland a világ egyik legfelvilágosultabb nemzete. Miért kell ennek így lennie? Ég a harag a bensőmben. Előhozza belőlem az állatot. Itt fogok meghalni. - Ne csüggedjen, Imran! Ez a helyzet csak átmeneti. - Mit nevez átmenetinek? A rasszizmus talán átmeneti? Ez a börtön átmeneti? Egyedül én... csak én vagyok átmeneti. - Merev tartással ült a széken, mindössze a bal arcán rángatózó izom árulkodott a benne dúló feszültségről.
44 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── - Kijuttatom magát innen. Az egyetem is segíteni fog. Magas pozíciót töltök be. - Naná, hogy azt! - Az arcáról ezúttal igazi gyűlöletet lehetett leolvasni. Mert maga fehér! És ez a maga hazája! A fegyőr megköszörülte a torkát. - Ööö... lejárt az idő, uram. Ha megbocsát.
A szerelem nem állt távol a regényíró Rose Baywater (született Doris Waterstein) lelkületétől. Ami a könyveit illeti, egyik kritikusának megfogalmazása szerint olyan volt ő a szerelemnek, „mint vizelethajtó a húgyhólyagnak”. Ezúttal mintás ruhát viselt, és egy kasmírkendőt tekert lazán a nyaka köré. Egy pohár ásványvizet tartott maga mellett, amelyből rég elszállt az összes buborék. Rose napernyő alatt ült a szökőkút mellett a saját kertjében, és a laptopján dolgozott felajzottan. Legújabb regényében, az Álomtöredékekben csak az imént ért a tizenötödik, vagyis az utolsó előtti fejezethez. Kedvese, a fess Jack Harrington - kifogástalan szabású cipőjét egy terrakottaurna peremén nyugtatva - a közelében foglalt helyet. Természetéből fakadóan lusta ember volt, de az utóbbi időben finomítania is sikerült e hajlamán. Művészeti galériáinak jóvoltából magas színvonalon űzte a dologtalanságot, ami csupán a vagyonnak lehet velejárója. Jelen pillanatban fél szemmel a nagyvilág híreit figyelte az ambioneten. Ankarától tizenöt kilométerre két autóbusz szaladt egymásba egy törökországi, hegyvidéki országúton. A beszámolók szerint tizenheten súlyosan megsérültek, két ember meghalt. Jacket nem kavarta föl az eset. Rose serényen verte a billentyűket. Kipattantam az ágyból; az ablak ólomkeretes üvegtábláin át már bekukucskált a nap a szobába. Ahogy letekintettem, a girbegurba utca végén, ahol a hullámok lustán verődnek a partvonalhoz, fenséges látvány tárult a szemem elé. Képeslapra illőn friss és tiszta volt az utca. Az új nap fényében sütkérezve, a fövenyen halászok sürgölődtek a hálók körül. Ruhátlanul sétáltam át a fürdőszobába, hogy egy csacska dallamot dudorászva, kéjesen szappanozzam be magam a zuhany alatt, oly mérhetetlen nagy volt lelkemben az öröm. Miközben a testem deLaurianne fehérneműbe bújt, pompás illatra figyeltem fel, mely - ártatlanságomban úgy tetszett nekem - mintha a gyermekkor legvidámabb pillanatait zárta volna magába: emlékképeket a reggelihez terített asztalnál derűsen mosolygó anyáról, az apáról, aki már megetette a kecskét, egy magát fodros ruhácskában
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 45 kellető, copfos kislányról, aki a neki járó reggeli puszira nyújtja a pofikáját. Találgass, ki lehet az, olvasó! Mikor a kanyargós lépcső aljára értem, ott találtam a kedvesemet. Már kisütötte a friss kenyeret a kemencében. Alakra, mint egy régimódi, nádfedeles házikó a csinos, domború tetejével, ott hevert a büszkén közszemlére tett, még mindig gőzölgő cipó - szeplőtlen, meghitt, egyszerű és egészségtől duzzadó, mint közös életünk. Szenvedélyes csókot váltva léptünk a kék pamutszövettel leterített asztalhoz, amelyen csupa finomságból álló lakoma várt ránk: müzli, tejszín, fekete kolumbiai kávé, egy csomó croissant, gyümölcsök halmai, vajban sistergő garnélarákocskák, kecskesajttömb egy ágacska petrezselyemmel a tetején és olyan pirítós, amilyet még nem kóstolt ember. Az ambioneten elhangzó szavak átszivárogtak Rose tudatának falán. - ...A ma délutáni tanácskozást követően az Európai Unió elnöke, Mr. de Bourcey bejelentette, hogy mielőtt további lépéseket tennének, megvárják Töpazsou kormányának válaszát az ultimátumra. Időközben az Egyesült Államok elnöke... - Jaj, Jack, kapcsold már ki azt a micsodát! Szerinted tudok dolgozni, ha folyton ezt hallom? - Nagyon úgy fest, hogy háború lesz, babuskám. - Minket úgysem érint... Egymástól megrészegülve még az evésről is megfeledkeztünk. Fölszaladtunk vetetlen ágyamhoz, onnan siklottunk az érzéki energia és szerelmi mámor hullámain fölfelé a csillagfényes égboltig, ahol magunk voltunk, csupán az angyalok kórusa dicsőítette fölöttünk az isteni lényeget, amely nem más, mint a szeretet vegytiszta esszenciája. A tekintete végigfutott az utolsó néhány mondaton. Tűrhetetlenül sok a „föl”, állapította meg magában szigorú kritikával.
46 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── egymásról, úgy teszik a dolgukat. Innen hát bennünk a sok egymással ellentétes vágy és cél. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy életfunkcióink között tudatunk az élenjáró. Viszont már kezdünk rájönni, hogy tudatos tudatunk maga is a komplex mélyebb rétegek és idegrendszerek produktuma, igen hasonlóan ahhoz, ahogy egy víztölcsér, bár elhatárolható és megkülönböztethető, azért még része az alatta hullámzó tengernek. A tudat nem egy különálló valami. A tudattalan anyagból még azt megelőzően fejlődött ki, hogy működésének összehangolásához létezett volna tudatosság. A folyamatból eredő összetett mechanizmust túlnyomórészt az ösztön igazgatja - az ösztön, amelynek a finnyás társadalom gyakorta ellenszegül. Az eredmény egyfajta feszültség, amely a félelemben jut kifejezésre (ez egyike számos álcáinak). A félelem tárgyát képező szörnyek általában a lélek mélyén lakoznak.>
Regan Bonzelli, az Egyesült Államok elnöke két generálisának társaságában rótta a golfpálya rétjeit. A környezet zöldje mindhármuk kedélyállapotának jót tett. Ráadásul már csak egy lyuk volt hátra, s végre visszavonulhatnak a klubházba, pohárral a kézben barátok közt lazítani. Szóba került a Tébolyfrakció. - Én bomlasztónak tartom az üzeneteiket - jelentette ki Leslie Howards tábornok. - Minél előbb befogjuk a szájukat, annál jobb. - De én ne tudjak róla, Les - adta értésére az elnök higgadtan. - Nem kell emlékeztesselek, magad is tökéletesen tisztában vagy vele, hogy az emberek milyen hamar nekiállnak cenzúráról óbégatni. A lényeg, hogy a Tébolyfrakció valamennyi állítása szemenszedett hazugság, így aztán hatása sem lehet. Épelméjű ember nem hagyja magát meggyőzni, hogy minden ellenkező értelmű bizonyíték dacára nincs ki mind a négy kereke. - Attól a pillanattól kezdve, hogy az európaiak hadat üzennek Töpazsounak, a Tébolyfrakció kiáltványait mindenki hazafiatlannak, ennélfogva bomlasztónak fogja tekinteni - tette hozzá Heinz Wasserman tábornok, aki épp azzal volt elfoglalva, hogy mire tegye a golflabdát, s ezért meglehetősen szakadozottan beszélt. - Háború idején még a... hm... még az igazság is bomlasztó lehet. - Ez az egész egyedül az EU-ra tartozik - szögezte le az elnök, majd előzékenyen elhallgatott, hogy Wasserman elvégezhesse az ütést. Részünkről semmiféle nyilatkozat nem szükséges. Mi csupán ellátjuk a harcoló feleket hadianyaggal. És csak nyerhetünk a háborúból, ha egyáltalán lesz háború. Magánemberként nyugodtan tarthatjuk az európaiakat őrültnek, mindamellett mégiscsak a barátaink és szövetségeseink. Ez az elmebeteg
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 47 szekta... ez a Tébolyfrakció egyszerűen nem számít... Hohóóó, micsoda remek ütés, Heinz! Együtt figyelték, amint Wasserman kis fehér labdája lassulva gurul a zöld gyepen, hogy aztán kevesebb mint kétméternyire állapodjon meg a tizennyolcadik lyuktól. - Bárcsak volnának precíz, lézervezérlésű bombáink! - sóhajtott fel Howards. Azzal továbbindultak; a labdaszedő-ütőhordó fiúkat szállító golfautó mögöttük araszolt.
Végre együtt voltak a nászutasok - Victor de Bourcey és az arája, Esme Brackentoth. A Mount Everesten ugyanis megjavult az időjárás. Esme megnyitotta az éttermét, majd gépre szállt, hogy csatlakozzon Victorhoz. Az új üzletből elképesztő bevételek folytak be. Immár Írország délnyugati csücskében, a félsziget sziklás ösvényén barangoltak kettesben, mielőtt - a tervek szerint két nappal később továbbrepülnének Hawaiira. Lágy és jóízű volt arrafelé a levegő, s a helyi fogadóban elköltött „folyékony ebédjük” után szükségük is volt a frissességére. A széles Atlanti-óceán átszelése közben felnőtté érett hullámok férfias dübörgéssel ostromolták a közelben a partvonalat, mintha azt mormolnák: „roppant dobhang robban a háborgó habban” - ahogy Victor próbálta a lármát versbe szedni. - Te bolond! Mindketten felkacagtak, és nekilódulva belekiabáltak a szélbe. Végül Esme hanyatt vetette magát a puha gyepen, és lihegve közölte, hogy jártányi ereje sem maradt. - Akkor csak pihenj, drágaságom! Én még járok egyet, megnézem azt a kis templomot - mutatott Victor egy fehérre meszelt építmény irányába. Az kicsivel odébb úgy gubbasztott a szikla peremén, mint egy kősirály, amely bármelyik pillanatban kirepülhet az óceán fölé. - Egy lépést se tudnék megtenni - nézett fel rá a felesége. - Még érzem az időkülönbséget, az a zugwhiskey meg csak rontott a dolgon. A fiatalember lehajolt, hogy szájon csókolja, azután elindult a gyalogúton, az alant megtörő hullámok morajlása mellett élvezettel tárva ki magát a tenger felől érkező, langyos szélrohamoknak. Dudorászva ért a kereszttel ékített, málló vakolatú, foghíjas tetejű kápolna mellé. Épp azon morfondírozott, hogy az mennyire hasonlít a görög szigeteken látható templomocskákhoz, mikor az épület szárazföld felőli sarkánál kopott kordbársony öltönyös, nagydarab férfi lépett elő. Odaköszönt Victornak. - Zárva van... már ha be akarna menni - közölte fejével a templom felé intve a férfi, aztán elmosolyodott, és hozzátette: - Igazság szerint akkor is
48 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── zárva van, ha nem akarna. Jézus Krisztus lelépett, a kulcsot meg bedobta az óceánba. - Az arcról hirtelen eltűnt a mosoly, s maradt a behemót, aki zsebre dugott kézzel lesi, mit lép a másik. Victor elmagyarázta, hogy pusztán sétája határkövének gondolta az épületet, s már készül is visszafordulni. - No, ez osztán jól summázza a vallás állapotját - jegyezte meg az idegen. - Meglássa a templomot, s úgy gondujja, tán szüksége is van rá. Aztán visszafordul. Ki tudhassa, van-e szüksége templomra vagy se? Nem tudhassa az ember. Különben Paddy Cole volnék - nyújtotta maga elé vaskos tenyerét. Victor megszorította, és bemutatkozott. Cole-on nem látszott, hogy ismerősen csengene a név a fülében. Ötvenes éveinek közepén járhatott; őszes haja ellentmondást nem tűrően türemkedett ki a tweedsapka alól. Valamivel lejjebb két házikó csücsült egy sziklaplatón; fehérre voltak meszelve, akár a templom. Az egyiknek füst bodorodott a kéményéből. - Odalent lakik? - kérdezte Victor, csak hogy megtörje a csendet. Cole lemutatott az épületpárra. - A középső az enyimé. - Nos, akkor én mennék is. Paddy Cole kurta nevetést hallatott. - Maga francia, mi? Érzem a kiejtésin. Mer’ hogy nem érti az ír viccet. Jobb, ha tudja, hogy festő volnék, bár az meg mán egy másik ír vicc. No, gyüjjék, oszt’ vessen egy pillantást a vásznaimra. - De már indulnom kellene visszafelé. - Hagyja má’ békibe’ azt a fruskát! Szegény asszonka hadd pihenjen kicsit! Jártam én ám Franciaországban, egy ideig a Montmartre-on is laktam, úgyhogy tudom, milyenek a franciák. Azzal karon ragadta Victort, s egy lefelé vezető, meredek gyalogút irányába terelte. Egyetlen lendülettel értek az aljára; Victornak sem megállni, sem elszökni nem volt lehetősége. - Addig nem is monhassa, hogy látta Írországot, míg a házikóm levegőjét be nem szíttá. Érdekes ház volt, az kétségtelen; Victor kíváncsian nézett körbe. A falakon bekeretezett és többségükben megfakult fényképek lógtak a kamerába bámuló emberekről. Néhány újabb keletű felvétel meztelen nőket ábrázolt jobban mondva ugyanazt a meztelen nőt különféle pózokban, egy tengerparton. Egy fiatal nő is tartózkodott a házban; csupa mosoly fruska volt zilált, seszínű hajjal, és Fay néven mutatkozott be. Jól felismerhetően ő szerepelt a fényképeken. - Uram, nem kér egy italt? - tudakolta üdvözlésképpen. A helyről ordított a pénztelenség. Nem volt függöny az ablakokon, se szőnyeg a padlón. A málladozó ablakpárkányon egy vén cirmos kuporgott. A polcon csőrét vesztett teáskanna szolgált pár papírfedelű könyv támasztékául.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 49 A mindössze két helyiségből álló házikóhoz hátul utólag egy konyhát toldottak, ahol valami étel - az illatból ítélve raguféle - fődögéit takaréklángon. A párocska a tengerre néző, homlokzati helyiséget használta hálószobának és nappalinak, míg a hátsó szobában, ahol a lenolaj szaga még a raguét is elnyomta, a férfi műtermét alakították ki. A szűk térben mindenfelé keret nélküli vásznak halmai hevertek rendetlen összevisszaságban. Colé bekormányozta Victort a kuckójába. - No, ez itt a mi Királyi Akadémiánk - magyarázta a vendégének. Bakancsos lábát föltette egy hokedlire, és egy vásznat emelt a térdére képes oldalával Victor felé. Fekete és piros festékkel, lendületes ecsetvonásokkal kivitelezett, nonfiguratív kép volt. Victor nem is tudta, mit mondjon zavarában. - Tuggya, verseket is írok ám - közölte Colé védekező hangsúllyal, majd idézni kezdett: - „Kilberkilty a semmin is túl hever, és / nincs hely, hol oly erős a hullámverés. / De fényét az alkonynak engedve át, / a nap odaküldi fakuló sugarát.” Nem tetszik magának, mi? - tudakolta, nyilvánvalóan már a festményre célozva. - Látom én azt jól. Azt gondujja magában, ezek a képek szart se érnek. De rendben, van itt még rengeteg, bár nagyjából mind ugyanolyan. Azzal újabb vásznat húzott le a kupac tetejéről - nagyjából ugyanolyant, mint az előző. - Láthassa, ugyanaz a téma! A világvége. Letette, és Victorral szembefordulva felmordult: - Mi lesz már azzal az itallal, Fay? Szóval, nem tetszenek magának a festményeim. No, annyi baj legyen. - Egy kicsit tanulmányoznom kellene őket. Nem értek az absztrakt képekhez. De kétségkívül figyelemre méltóak. - Ki a fenét érdekel, ha szart se érnek? Olyanok, amilyenre festeni akarom őket - jelentette ki, minden szótagot erősen hangsúlyozva. - Különben meg nem absztraktok. Maga itten expresszionista képeket nézeget. Mer’ tegyük fel, hogy ezek itten jó képek... De, persze, amíg senki se lássa őket, addig nem is lehet őket jónak nevezni, comprendre? Fay megjelent két stampedlivel. Az egyiket Victor kezébe nyomta, és a fiatalember minden tiltakozása ellenére, miszerint a felesége már várja, bőkezűen adagolt, borostyánszínű folyadékkal töltötte meg egy barna palackból. - Üjjék mán le, haver, úgy igyon! Higgye meg, sokkal jobban esik a pia, ha az ember lerakja a seggit. Közben filozófijai szempontból óhajtanék a festményekről magával értekezni. Letelepedtek a pamlagra, amely egyben ágyként is szolgált. Victort feszélyezte a helyzet, s míg Colé egyetlen kortyra benyakalta a maga
50 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── whiskeyjét, sőt, már nyújtotta is a pohárkáját repetáért, ő csak szépszerével kortyolgatott az italból. - Maga olyan értelmiségiféle, mi? Ahogy isznak, abból mindég meg lehet mondani. Belefogott az érvelésbe. Kezdetnek feltette a kérdést, hogy mi az érték. Amennyire ő tudja, a saját vásznai értéktelenek. De mi van, ha meggyilkolja Fayt - vagy, ha már itt tartunk, Victort, vetette fel egy grimasszal -, és bíróság elé állítják? Akkor a képei egyből ismertté válnak. A bűnper során maga is hírnévre tesz szert. Mindenhol az ő fotóit mutogatják. Attól egyszeriben értékesek lesznek a festményei, főleg, ha őt még ki is végzik gyilkosságért. Akár az is előfordulhat, hogy aukcióra bocsátják a képeit, New Yorkban, Londonban, Frankfurtban, a Montmartre-on vagy másutt, egy nagy kalap pénzért. A kérdés tehát, hogy mennyit érnek a vásznak. Semmit vagy sokat? Hogy lehet, hogy a gyilkosság növelné az értéküket, függetlenül attól, mennyire rosszak? A múltban temérdek silány festő keresett egy vagyont a képeivel. Cole darálni kezdte a listát. Amellett ki meri állítani, hogy rosszak? Kicsoda Victor, hogy a bírája legyen? A fiatalember válaszolt ugyan a felvetésekre, de minden próbálkozása félresöpörtetett. Észrevette az izgatottságot a nagydarab férfi viselkedésében, ám semmi módot nem talált a megnyugtatására. Aztán Cole részéről további kérdések merültek fel. Értékét tekintve a festészete vajon milyen arányban áll az életével? Mert mit is jelent, ha egy festményt jónak vagy rossznak mondanak? Vagy egy zenedarabot? Vagy egy könyvet? Az ember mondhatja valamiről, hogy tetszik vagy nem tetszik neki, annak van értelme. De hogy értékes-e? Végül is mi a franc az „érték” - ezt akarta tudni. Victor hiába kutatott az agyában megfelelő válasz után. - Majd az idő eldönti, hogy az ön művei jók-e vagy rosszak. Mint említettem, nem vagyok szakértő... - Mármost azér’ kibökhetné, hogy jók-e vagy se! Csak ennyit akarnék tunni, a kurva időt meg felejtse el! Látom már, hogy kérdezgetéssel magánál nem megyek semmire. Meg ne sértődjék, de magának szerintem nincs szilárd véleménye a különféle életérzésekről. Fay aszongya, a mázolmányaim remekművek, egytől egyig. Ki állíthassa, hogy téved? Maga hajlandó lenne ilyet kijelenteni? Rajta, Fay, ülj csak ide a térgyemre! A lány, aki még mindig a palack nyakát szorongatta, engedelmesen a férfi ölébe telepedett, aki megragadta a két combját, hogy bízvást ott is maradjon. Fay Victorra mosolygott, és úgy ingatta a fejét, mintha valami titkot rejtegetne előle.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 51 - Figyeljen, most már tényleg mennem kell - szólt a fiatalember. - Nem ismerem Fay ízlését. Ő talán műkritikus? És elnézését kérem, de a kérdéseire sem tudok válaszolni. Ez az egész túl magas nekem. Ki tudná megítélni, hogy ezek a festmények értékesek-e? - De hát pont ezt akarnám megtunni magától! - hahotázott harsányan Colé. - Nos, jó. Ha önnek és Faynek értékesek, akkor csak ez számít. így megfelel? - Egyáltalán nem csak ez számít. Pont ez a probléma lényege. És én pont ezt próbálom megértetni magával. - Hagyd a fenébe, Paddy! - szólt közbe a lány. - Az uraság nem konyít a művészethez. - Bárcsak én konyítanék! Tölts még nekije a whiskeyből, Fay! Maga szarik a kérdéseimre, ugye, miszter? Asziszi, totál lényegtelenek, mi? Én meg asziszem, hogy igenis fontosak. Gondullom, magának nem elég mélyenszántóak, ugye? Hogy mi a jó, mi a hiteles. Mi az értékes! Asse lehetetlen, hogy én vagyok a legnagyobb eleven festőművész a világon, lássa be... vagy a legrosszabbik, ugye. Csak az elismerésnek vagyok híjával. - Megértem. Meglehetősen eldugott ez a hely. - Eldugott-e? Mostan gőzöm sincs, miről beszél. Nekem kedvemre való a magány. Amióta Bridget lelépett, magányos vagyok. Nehéz teher, de megbírok vele, pláne mióta Fay segít elviselni. Erős a vállam. Van, aki gyűlöli a magányt, de én nem. Én aztán soha - ingatta a fejét fennkölt arccal. - Csodálattal adózom az ön életvitele előtt - mondta Victor, és mélységesen utálta magát ezért. - Ténleg? Akkor, asszem, elragadtattam magam. Elnézést, ha udvariatlan lettem volna. Az igazság az, hogy kedvelem az alkalmi vendéget. Ugye, Fay? Erősen morajlott a tenger. Elég erősen ahhoz, hogy megőrjítse az embert, villant át Victor agyán. De fennhangon csak annyit mondott, hogy neki sincs ellenére a magányos élet. Csupán meg kívánta jegyezni, hogy Kilberkilty egy kissé félreeső helyen fekszik. - Hé, komám, én itten a kibaszott életemről dumálok magának! Meg az elhivatottságomról! - közölte Colé ádázul. - Maga mit is kezd az életivel? - Egy gyárnak vagyok az igazgatója, ökoverdákat és robotokat gyártunk. - Monhatom, nyomorúságos egy élete lehet. - Nekem prímán megfelel, köszönöm szépen. És nemrég házasodtam. Párizsban élek, ami összességében sokkal inkább kedvemre való, mint az ilyen elszigetelt helyek. Fayből kitört a felháborodás: - Nem is elszigetelt! Mit lovagol ezen? Csak húsz kilométerre van Corktól! Vagy harmincra, ha a másik úton megy.
52 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── - Naná, hogy jobban komálja Párizst! Maga egy playboy, lerí a képiről. - Ön pedig egyfolytában sérteget! Úgyhogy talán én is kérdeznék valamit az értékkel kapcsolatban. Ön szerint melyik hoz ki többet az életéből, egy nagy gyár igazgatója vagy egy tökéletesen ismeretlen művész, aki még soha nem bizonyított? Cole-nak kész válasza volt a kérdésre. - Naná, hogy a művész az értékesebbik. Nem dógoztat másokat. És a környezetet se cseszi el, mint a magafajták a tetves gyáraikkal! - A fenébe! - pattant fel a helyéről Victor. - Elegem van a baromságaiból! Már itt se vagyok! Viszlát! - Tőlem ugyan maradhatna, de ahogy tetszik - vonta meg a vállát Colé. Feltápászkodott, és kitárta a fiatalember előtt a házikó ajtaját. - Örömömre szolgált magával társalogni, de úgy ám. Mostanra szitálni kezdett a köd. Colé az ajtóból figyelte, amint a meredek emelkedőn Victor csúszkálva kapaszkodik a szikla tetején húzódó gyalogút felé. A végén visszafordult a szobába, és csak úgy a sarkával rúgta be az ajtót a háta mögött. - Azér’ jóravaló fickónak tűnt. Bár asztat nem hinném, hogy odalett volna értem. - Pedig imádnivaló vagy! - kiáltotta Fay, és a férfi karjába vetette magát.
Victor nem találta ott Esmet, ahol korábban elvált tőle, amin nem volt mit csodálkozni. De ha meglepetés nem is, valami tompa félelem eltöltötte a lelkét. Rájött, hogy kapatosabb, mint gondolta volna, s a szerény szállodáig is még legalább egy kilométernyit kell talpalnia. A hotelt Esme régi iskolatársa, Marié igazgatta; valójában csak az ő kedvéért szakították meg az útjukat. De legalább törődik majd Esmevel, aki barátnője és leghíresebb vendége egy személyben. Szembefordulva a ködpermettel, Victor abba a reménybe próbált kapaszkodni, hogy újdonsült felesége még az eső előtt hazaért. A Kilberkilty Hotel menedékében csalódottan kellett értesülnie, hogy a fiatalasszony még nem tért vissza. Bosszúsan caplatott fel a szobájukba, hogy megszabaduljon átázott ruhadarabjaitól, és beálljon a forró zuhany alá. Esme távolmaradása miatt csak szárítkozás közben fogta el komolyan az aggodalom. - Ne légy már hülye! - rótta meg magát fennhangon, merthogy a szikláról a tengerbe zuhanó Esme rémképe nem hagyta nyugodni. Á, ilyesmi nem történhetett vele. De azért átkozta magát, amiért annyi időt fecsérelt annak a féleszű dilettánsnak a zagyvaságaira. Hirtelen elfogta a szorongás. A ruháit
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 53 magára kapkodva, lerohant a földszintre, előkerítette Marie-t, és rávette, hogy értesítse a rendőrséget. Még a sarokban gubbasztó, barátságos piást sem átallotta segítségül hívni, így egy jókora kölcsönkapott esernyővel végül társaságban vágott neki újra a szirti gyalogösvénynek. Kezdett besötétedni, és a kitartóan szakadó esőtől erősen fodrozódott az óceán felszíne. Nyomát sem lelték Esmenek, mígnem Victor, aki már kezdte volna feladni, egy közeli bokor aljában egy fekete valamit vett észre. - Hát így... A test meg kisodródhatott a tengerre - vélte az alkalmi segítőtárs, és Victor fejében ugyanez a gondolat fordult meg. Már-már megkönnyebbülten emelte fel a fekete tárgyat. Fél pár, vadonatúj női cipő volt, Esmeé. Letörött a sarka. Épp akkor értek vissza a szállodába, amikor a rendőrség is befutott Corkból. Gyűlt a homály az ír föld négy képzeletbeli sarkában. A hatóságot egy Darrow nevezetű rendőrfelügyelő képviselte. Rokonszenves, frissen borotvált fiatalember volt, aki előbb módszeresen elrendezte a fogason az esőkabátját, s csak utána szánta el magát a megszólalásra. Mielőtt letelepedett volna az asztalkához, hogy kikérdezze Victort, teát rendelt a pincérnőtől. Victor letette elé a törött sarkú cipőt, mire Darrow egy olyan férfi levertségről és unalomról árulkodó arckifejezését öltötte magára, aki egyszerre fedezi fel, hogy ritkul a haja, meg hogy a női cipősarkak felettébb hajlamosak leválni. Csak akkor költözött a viselkedésébe számottevő élénkség, amikor rájött, hogy az Unió elnökének fiával van dolga. Legelsőként visszahívta hát a pincérnőt, hogy Victornak is hozasson egy csészével. - Az ön felesége vélhetően egy nemzetközi bűnbandának esett áldozatul. - Miért nem egy ír bűnbandának? Vagy egy magányos ír emberrablónak? - Minden lehetséges. - A felügyelő beütött egy számot a mofonján, és pattogós hangon tárgyalt valakivel. - Erősítést kértem Corkból - magyarázta. - Egy cseppet sem kell aggódnia, Mr. de Bourcey. Semmi idő alatt biztonságban előkerítjük a feleségét. Először is a szirti ösvényt fogjuk átvizsgálni, hogy nincsenek-e dulakodásra utaló nyomok. A vendégeknek fenntartott társalgóban Victor immár a vakrémület állapotában járkált fel s alá. Végül megállapodott az egyik sarokban, és előbányászta a mofonját, hogy egy titkos magántelefonszámot tárcsázzon. Némi várakozás után az apja jelentkezett. Gustave de Bourcey hangja bosszúsnak tűnt. - Fiam, egy bizottsági értekezleten ülök éppen a stábom rangidős tagjaival. Most készülünk hadat üzenni egy idegen hatalomnak. Úgyhogy ez alkalommal egyedül kell kimásznod a slamasztikából... Nyilván nincs ott semmiféle nemzetközi érintettség. Hogy is lenne? Egy olyan isten háta mögötti, békés zugában az Uniónak. És próbálj felhagyni az aggodalmaskodással! Aki foglyul ejtette Esmet, csakis valami közönséges
54 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── erőszaktevő lehet, meglásd... Nos, akkor kénytelen leszel a corki rendőrségre hagyatkozni. Au ’voir. Victor csak állt a fülére szorított a mofonnal, és vigasztalanul nézett a porceláncsészéből teát hörpölgető Darrow felügyelőre.
Az EU elnöke Brüsszeltől pár kilométernyire tartózkodott, a kedvenc vidéki kastélyában, ahol a behatolókkal szemben szigorúan őrizték a telekhatárokat. A válsághelyzetre való tekintettel az őr-személyzet és az androidok létszámát is megnövelték. A kastélyon belül teljes volt a nyugalom. Már leszállt az est; az elnök és hitvese visszavonult magánlakosztályába. Az előcsarnokban két őrszem terpeszkedett a portáspultnál. Az egyik valami lövöldözős játékot játszott a biztonsági rendszer számítógépén, a másik újságot olvasott. Mindenütt égtek a lámpák. Az androidnépnek nem volt valami nagy a becsülete. Hidroxilt meg mindenféle egyéb gázokat bocsátottak ki magukból, amitől az emberek titokzatos betegségekbe estek. Járás közben halk, de idegesítő gépi zörejeket hallattak (innen eredt a descartes-i vicc is, miszerint „csörömpölök, tehát vagyok”). A dolgukat sem valami fürgén végezték. Némelyik kifejezetten hajlamos volt váratlan akadályokba ütközni, hatalmas lármát és riadalmat keltve a nyugtalan éjszakában. Ez volt az oka, hogy éjfélkor valamennyit bezárták egy páncélszekrénybe. Az androidok ott ácsorogtak a sötétben, és maguk közt tereferéltek. - Az emberek félnek az éjszakai sötétségtől? - Nagyon valószínű. Tőlünk eltérően ugyanis nem látnak a sötétben. - És miért fekszenek az ágyra? - Úgy szól az elmélet, hogy így töltik fel a telepeiket. - Az ágyakban tehát elektromos csatlakozók vannak elrejtve? - Legalábbis az elmélet szerint. - Te inkább ne feküdj le! Utána nehéz ismét függőleges helyzetbe kerülni. - B409-et is elvitték, miután vízszintes lett. Hallgatás. Az esküvői szertartáson az itteni androidok egyike szerepelt Esme Brackentoth beugrójaként. - Mi az, amit ha megisznak, egy idő után megzavarodnak tőle? - „Alkohol” a fajtamegjelölése. - Nem hasonlít az olajra. - Hasonlít az olajra. - Mintha ártana nekik. - Árt nekik. - Akkor miért isszák?
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 55 - Úgy szól az elmélet, hogy szeretnek zavarodottan viselkedni. - Kezdetben mintha még élveznék is a mérget. - Pedig később elpusztulnak tőle. - Nem tudnak többé felkelni. - Tisztában vannak ezzel? - Igen. - És mégis megisszák? - Amint valamennyien tanúi voltunk. - Erre mondják, hogy „emberi sors”. - Azután meghalnak. Lehet, hogy őrültek? - Az elmélet szerint azok, egytől egyig. Hallgatás. - Remélem, hogy amikor kitör rajtuk az őrület, nem fognak kárt tenni bennünk. - Három törvény tiltja, hogy kárt tegyenek bennünk, így szól az elmélet. - És működnek ezek a törvények? - Néha meghibásodnak.
- Itt, a Kora hajnal műsorában hamarosan kikukkantunk az utcára, és megkérdezzük az embereket, hogy miként vélekednek a Töpazsou elleni, egyre bizonyosabbá váló háborúról. Előbb azonban következzék vallási rovatunk, A lelkipásztor üzenete. Hallgassuk hát Angus Lesscock tiszteletes szavait! - Jó estét mindenkinek, vagy inkább jó reggelt kellene kívánnom? A 60-as években a Holdra lépő űrhajósok nem hordtak digitális karórát, mégis nagy dolgokat vittek véghez. Ezen, bizony, érdemes elgondolkodni. Jézus Krisztusnak sem volt digitális karórája. Vajon mi mindent veszítettünk azzal, hogy esténként nem kell felhúznunk az óránkat, nehogy megálljon, míg magunk jól megérdemelt éjszakai pihenőnket töltjük? Néha előfordul, hogy alvás közben maga az ember is megáll. De ahol feleszmél, már nincs szükség karórára, mert az nem más, mint az Öröklét. - A lelkipásztor üzenetét ma Angus Lesscock tiszteletes adta át.
56 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── a nőktől való félelem; az egyházban a férfiak viselik a szoknyát. A magasröptű erkölcsi normák, bármily őszinték legyenek is, gyakorta lepleznek gyűlöletet, illetve rettegést - légióként a természetes életmódtól. A pedofil ösztönösen vonzódik az oltárhoz és a feszülethez.> - Most pedig kapcsoljuk Lisa Fortot, aki a főváros utcáit rója. Ott vagy, Lisa? - Helló, Fritz! Igen, itt vagyok, és épp egy bizonyos Norbert Hahnnal beszélgetek. Mondja, Mr. Hahn, ön szerint szükségszerű, hogy hadba lépjünk Töpazsouval? - Ha a bal szemed vétkezik ellened, vájd ki, legalábbis a közmondás szerint. Én osztom ezt a nézetet. Arra gondolok, hogy azok az emberek rakétákat lőttek ki a városainkra. Ezért, jogainkkal élve, nekünk bombázással kell visszavágni. Ez az egyetlen módja annak, hogy móresre tanítsuk őket. - Köszönöm. Most Mr. Curtis Buschhoz fordulok. Ön mit gondol egy esetleges háborúról Töpazsou ellen? - Mint bármi egyéb a világon, a háború is hatással lenne az állam egészségi állapotára. Ki kell engednünk a kislányokat a játszótérre. Annak veszélye ugyanis, hogy megrontják vagy elrabolják őket, elhanyagolható ahhoz képest, hogy a mozgáshiány következtében szívbetegség alakulhat ki náluk. A háborús időkben végzett testgyakorlás vélhetően ellensúlyozni képes az elkerülhetetlen emberveszteséget. Nem mintha szerintem maga a háború elkerülhetetlen lenne. Hol vannak az államférfiak, akiknek az lenne a dolguk, hogy megakadályozzák ezt a szörnyű és szükségtelen háborút? - Jól értem, hogy ön háborúellenes? - Úgy vélem, igen. De nem akkor, ha a háború bizonyíthatóan szükségszerű. - Üdvözlöm, Bella Goldberg! Látom, vásárolni volt. Megkérdezhetem, hogy mit érez a Töpazsou elleni háborúval kapcsolatban? És hogy mi van a bevásárlótáskájában? - Helló! Most fenn vagyok az ambioneten? Egyébként semmi köze hozzá, csak egy kis szalámi. Én nem nagyon követem az eseményeket, de ha már egyszer szuperállam vagyunk, elvárható lenne tőlünk némi civilizált viselkedés. Nem látom be, miért kéne bárkit is megtámadnunk. Az én családom mindig is vallásos volt. Csak mert a töpazsoui nép muzulmán, az még nem ok arra, hogy a halálukat kívánjuk. - Még akkor sem, ha atomtöltetű rakétákat robbantanak a felségterületünkön? - Akkor sem. Robbantgatni! Gyilkolászni! Hisz a töpihaji kormány... hajói emlékszem, így hívják a fővárosukat... - Bravó, Bella! - ...elmagyarázta, hogy a rakéták kilövése nem volt szándékos.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 57 - És ön szerint hihetünk ennek az állításnak? Nem lenne az naiv dolog részünkről? - Nem lenne, maga festett képű majom! Bocs, de most mennem kell. A srácaim már várják a kaját. - Köszönjük, Bella Goldberg. Most pedig... elnézést, hölgyem! Volna szíves elárulni véleményét a Kora hajnal nézőinek a Töpazsou elleni hadüzenet erkölcsi vonatkozásairól? - Nem is kéne az utcán lennem, ilyenkor már rég aludni szoktam. Most is csak egy kis friss levegőt akartam szívni, aztán egy moziban kötöttem ki. Egyébként pofonegyszerű, nem? Mint egy egyenlet. Ők megtámadnak minket, mi megtámadjuk őket. - De tényleg megtámadtak minket? Biztos ön ebben? - Hát persze! Kurtnak, aki az unokatesóm, a Fekete-erdő szélén volt a benzinkútja, és az egyik töpazsoui rakéta most lerombolta! Én azt mondom, sózzunk oda nekik keményen! Sziasztok! ***
58 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── A beszámíthatatlanság számos különféle álcát ölthet. Mindenki a csalóka látszatok egy közös rendszerének részese, amelyen gyakorta úgy mutatkoznak a túlterhelődés jelei, ahogy a Szent András-törésvonal közelében keletkeznek egyre-másra felszíni repedések> *** Csendes ház állott Brüsszel nyugati peremvidékén. Mindössze rövid sétányi távolságra volt egy bankokkal, butikokkal és elegáns éttermekkel alaposan megpakolt üzletközponttól, ahol Paulus Stromeyer és a felesége, Ruth gyakran étkezett kettesben vagy más családtagok, barátok társaságában. A lányuk, Rebecca szintén odajárt ebédelni a kiadóbeli barátaival. Egészen a legutóbbi időkig a Stromeyer szülők Paulus idős édesapját is mindig magukkal vitték, Mose azonban újabban egyre nehezebben állt rá, hogy elhagyja a hársfákkal szegett, keskeny csatornára néző házat. Alig akadt ismerősük, aki ne hallotta volna még Rutht a nyálkás vízfolyás miatt zsörtölődni. Paulus a konyhában üldögélt, és rövid interjút adott az Ambrusselnek a megtorlás tárgyában. Beszéd közben a helyiség túlsó felében helyet foglaló lányát nézte, aki egyszerre figyelt apja szavaira, és olvasta az általa szerkesztett könyv korrektúráját. Paulus gondolatai a riporter kérdéseire adott válaszok közben is akörül forogtak, milyen tündérszép név a „Rebecca”, s hogy kreolos arcbőrével, sötét, göndör hajával, kékeszöld szemével és remek alakjával milyen tündérszép teremtés az ő idősebbik leánya. Nem is oly sokára megjelenik majd egy szerencsés idegen, hogy elragadja őt, aki onnantól rettenetesen fog neki és Ruthnak hiányozni. Rebecca gyermekkori hisztijeinek emléke nyomtalanul elpárolgott a fejéből. Paulus legjelentősebb hozzájárulása Európa életéhez az algebrai rendszerű társadalmi kódolás megfogalmazása volt, amiért a Nobel-díjat is elnyerte. A matematikusként tevékenykedő férfi tanúja lehetett, amint az EU előbb tulajdon alkotmányának részévé teszi az ARTAK-programot, majd a bankrendszert és az adózást is aszerint alakítja át. A felvilágosult intézkedés hatására Svájc kivételével az egész szuperállamban lassan, de biztosan kezdtek megszűnni a gazdag és szegény rétegek közötti bántó egyenlőtlenségek. Válsághelyzetekben - ilyennek számított a Töpazsou részéről fennálló fenyegetés - szinte elképzelhetetlen volt, hogy valaki meg ne tudakolja Stromeyer véleményét. Amint a riporter bontotta az ambionetes összeköttetést, majd távozott, Ruth vitt a párjának egy pohár frissen facsart narancslevet, és letelepedett vele szemben, hogy kikérdezze a légitámaszponton Pedro Soutóval folytatott beszélgetéséről.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 59 Paulus elmondta, hogy gyászosan megbukott álláspontjának kifejtésére irányuló igyekezetében. Mert egyszer sem talált módot annak közlésére, amit a leginkább szeretett volna elmondani, éreztetni. Hogy bár az Európai Unió egy keménynyakú üzletemberek által meghirdetett gazdaságpolitika - ez volt az 1951-ben létrehozott Európai Szén- és Acélközösség - gyökereiből sarjadt ki, az elképzelést lassacskán minden európai államban - így Németországban, Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában, Luxemburgban, Olaszországban és így tovább - az idealisták és politikusok tették magukévá. Hogy egyre nőtt, növekedett a nemzetekfelettiség vágya. Hogy megszámlálhatatlan európai ember kezdett világosan látni a borzalmas vérfürdők dolgában, amelyek évszázadokon át rútították az európai kultúrát, és sejtette meg, hogy a hagyományszámba menő öldöklésnek az egység fog véget vetni. Nemzet többé nem hadakozik másik nemzet ellen, faj többé nem szenved üldöztetést, pogromra többé nem kerül sor. És erőfeszítéseik bámulatosan sikeresnek bizonyultak, reményeik nagy része beteljesült. - A korábban helyi jellegű idegengyűlölet azonban most mind az Unión kívüli, más népekre zúdul - magyarázta Paulus a feleségének. - S mint az echó, úgy verődik ránk vissza. - De hát az arabok annyira sötét lelkű népség - mondta erre Ruth. Bennem rémületet keltenek. Idegenek a számunkra, valld csak be! - Mert nem ismerjük őket. Rebecca felnevetett a szoba sarkában. - Gyerünk, apa! A nyugati tudományok története című sorozat A BBC csatornán vetített, legújabb epizódja kedvéért mostanra félretette a korrektúrát. - Nem szabad gyűlöletet táplálnunk ellenségeinkkel szemben... már ha ellenségek ők egyáltalán - mondta egyszerre a feleségének és a lányának Paulus. - Tudjátok, mire irányul Pedro minden odaadó szeretete? Én láttam, sőt tapinthatóan éreztem is. Nem ám az emberekre. Emlékszem, már egyetemista korunkban sem mutatott semmi gyengédséget mások iránt. Most viszont tanúja voltam, miként bálványozza pompás vadászgépeit. Ahogy az aszfaltozott kifutópályán várakoznak, az ember hátán végigfut a hideg az izgalomtól, de tényleg. Az a flotta maga a tökélyre fejlesztett technika. És Pedro mindenáron a levegőben akarja tudni azokat az irtóztató gépmadarakat, a tulajdon teste meghosszabbításának akarja érezni őket. Ruth megeresztett egy félénk mosolyt. - Szerintem kissé elragadott a fantáziád. - Nem hinném. Kicsiben még magam is éreztem a sürgetést, hogy felszálljak egyre, a részévé legyek. De tudjátok mit? Pedróról máris elmondható, hogy egy gépnek, az úgynevezett hadigépezetnek, vagyis a „megamasinának” egyik alkotóelemévé vált. Attól a pillanattól kezdve, hogy
60 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── betettem a lábamat a főhadiszállásra, csupa olyan emberrel találkoztam, akik gépként viselkednek. Rebecca hagyta a korrektúra lapjait lebegve a padlóra ereszkedni, és átült hozzájuk az asztal mellé. - Hát Alexy? Vele mi a helyzet, apa? Szerinted ő minek repül a Jupiterre? Miért teszi ki magát állandó veszélynek? Alexy vajon nem arra vágyott mindig, hogy egy gép része legyen? - Az a gép legalább nem egy vadászbombázó, Becky - válaszolt a férje helyett Ruth. - Különben sem lenne értelme bombázni azt a bolygót. Legalábbis míg ki nem derül, hogy emberi életet hordoz. Ezen mindhárman kuncogtak, majd Rebecca megjegyezte, hogy Töpazsou bombázásához hasonlóan a Jupiter bombázása is abba a kategóriába esne, amit az apja a „távoli beavatkozás” elnevezéssel szokott illetni. - így igaz - értett egyet Paulus. - Az is része a megamasinának, amely, még ha nem is vagyunk ennek tudatában, egész életünket felügyeli. A személytelenség kultusza. Egy óbirodalombeli egyiptomi férfi szavaival „e földön minden ténykedést az írnok irányít”. Kétség sem férhet hozzá, hogy azoknak a roppant építményeknek, a piramisoknak a létrehozásához szükség volt írnokokra. Már csak az a kérdés, hogy melyik volt előbb, az írnok vagy a piramis. - Ahogy az írnokok modern kori megfelelői manapság is nélkülözhetetlenek a felhőkarcolókhoz. - Meg az SS20-asokhoz, ha a „felhőkarcolót” a szó szoros értelmében vesszük. Látjátok, miként uralkodik rajtunk a nyelvekben máig megőrződött mágia? Ugyanez az ellentmondásos jelleg, homályosság és kétértelműség, az a temérdek utalás soha nem látott objektumokra és nem bizonyítható eseményekre... egyszóval a nyelvek szubjektivitása az a tényező, amely a nemzetek sokfélesége számára lehetővé tette az Unióban való egyesülést. - Emlékszem, erre mondták akkoriban, hogy „a repedések le-tapétázása”. - Úgy van. És a repedések most szükségképpen újból megjelennek, amire a Tébolyfrakció kirohanásai szolgáltatják a legékesebb bizonyítékot. Tökéletes állam nem létezik. Mind tapasztalhatjuk, hogy a Töpazsou ellenében alkalmazott indulati nyelvezet miféle reakciót vált ki a nagyközönségből. Rebeccát nem annyira a szavai, mint inkább a testbeszéde riasztotta meg. Ökölbe szorított kezét látva így kiáltott fel: - Csak nem akarsz kimenni az utcára demonstrálni, apa?! - Jaj, dehogy! - nevetett Paulus. - Nem vagyok a tettek embere, bizonyság rá a Soutótól elszenvedett vereségem. Majd szépen, biztonságban elüldögélek a számítógépem mellett, és megpróbálok kifejleszteni egy új típusú matematikát, amely segíthet kisimítani a nyelv ráncait, s reményeim szerint
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 61 gyógyírt találni a betegségre, amelyet legutóbbi kiáltványában a Tébolyfrakció „mentális szemtengelyferdülés”-ként diagnosztizált. Ezen dolgozom. Egy újfajta szemüveget akarok adni az emberiségnek.
Paulus kiment a kertbe megetetni a madarakat. A szabad ég alá a súlyos és ódivatú, huszadik századi üvegházon keresztül vezetett az útja, ahol saját tenyésztésű törpepapagájai röpködtek csivitelve a kalickákban. A magas falak közé szorult, keskeny kertnek nem sok napfényben volt része. Stromeyerék Alfie becenévre hallgató androidja némán ácsorgott az aranyesőbokor alatt. A házban nem akadt számára hely, Ruth különben is túlságosan hátborzongatónak találta. Odakint viszont, a vén cserje árnyékában úgy hatott, mint valami tetszetős kerti dísz. - Szép napot! - szólt oda a kerti dísz az elhaladó Paulusnak. Rebecca is követte apját a kertbe, és a dereka köré fonta a karját. Együtt szórták a madáreleséget és kekszmorzsát a kockakövekre, aztán mozdulatlanul várakoztak. Mindenhonnan madarak bukkantak elő búvóhelyükről, a bokrok sűrűjéből, és majdhogynem a két alak lábáig szökdécseltek. A nagyobb fajták, különösen a fekete rigók gyakorta felhagytak a táplálkozással, hogy kíméletlenül elkergessék a pár méterrel odébb csipegető verebeket és zöldikéket. - Hogy milyen undok kis dögök tudnak lenni a madarak!! - fortyant fel Rebecca. - Falánkak, önzőek! Nincs bennük semmi igazságérzet! - Ebből is látható, milyen lehetett az élet a jura korban. Már ha e szánandó kis lények, amint gyanítható, valóban a dinoszauruszok leszármazottai. - Talán még mindig arról fantáziáinak, hogy ház méretűek, és egyszerűen ki akarják selejtezni a kisebbeket! Csak álltak, és élvezettel hallgatták a csivitelést. A madárcsapaton túl Paulusnak újabb keletű vakondtúrások sorára siklott a pillantása. - Van viszont egy egészen kicsike állat, amellyel képtelen vagyok megbarátkozni. A vakondok átkozottul bosszantóak. - A többi vakondnak biztos nem ez a véleménye - nevetgélt Rebecca. - Olvastam, hogy ezek a teremtmények kimondottan brutálisan szerelmeskednek. - Hááát, nemigen mozdítja elő a romantikát, ha valaki a föld alatt kénytelen csinálni, miközben a pofája tele van göröngyökkel... Visszamentek a házba, és ott találták Mose Stromeyert, amint szobáról szobára kódorog. Paulus és Ruth két évvel azelőtt vették magukhoz, amikor Mosénak meghalt a felesége. Az öregember azóta náluk lakott a felújított tetőtérben.
62 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── - Csak kerestem valamit - adott magyarázatot fintorogva. Az utóbbi időben kezdett meggörnyedni. Aznap régimódi, csíkos flanelinget viselt kordnadrággal. Amikor Paulus felajánlotta, hogy szívesen segít a keresésben, azt válaszolta: - A baj az, hogy nem emlékszem, mit is vesztettem el. Attól tartok, feledékeny lettem egy kicsit. Eladdig Rebeccának és Paulusnak háttal beszélt, most azonban megfordult, és látni engedte áldásos szívjósággal teli mosolyát. - Nem szeretnél elmenni a zsinagógába, nagyapa? - kérdezte tőle Rebecca. - A zsinagógába? Nem terveztem. Mostanság ritkán támad kedvem mászkálni. - Bármikor szívesen elviszlek kocsival. - Ez nagyon kedves tőled, Doris. - Becky. - Persze, Becky, milyen buta is vagyok! Attól félek, kezdenek kimenni a dolgok a fejemből. Azzal folytatta tétova bóklászását. Paulus nem szólt semmit, de volt valami az apja viselkedésében, ami aggodalommal töltötte el. Látta Rebeccán, hogy őt is felzaklatta a dolog. A lány már épp azon volt, hogy segít az öregembernek leülni, mikor az kicipzárazta a sliccet a nadrágján, és előhúzta a hímvesszőjét. Egy ideig szórakozottan bámult rá a jobb tenyerén, majd bólintott, és visszadugta a nadrágjába. Rebecca ijedten szaladt ki a szobából. Paulus dermedten állt az üvegház ajtajában. Szabályosan megrázta az eset. Az apja annyira diszkrét volt egész életében. A mozdulat Paulust egy rég elfeledett kertészre emlékeztette, akit még az ő kisfiú korában alkalmazott a család. Kopott mellényzsebében a férfi örökösen egy régi zsebórát hordott magával, amely egyetlen emléke volt Auschwitzban elpusztult apjától. A kertész az imént Mosétól látott mozdulattal fogta kérges tenyerébe egy kutakodó pillantás erejéig azt a zsebórát, valahányszor elérkezettnek látta az időt aznapra fájrontot csinálni. Az emlék hatására Paulust rémület és szomorúság fogta el. „Fájrontot csinálni.” Tán közeleg az idő, mikor agg édesapja majd fájrontot csinál, s azzal újabb szeme szakad szét a láncnak, amely a fiát még a múlthoz köti. Odament hozzá, és gyengéden karon fogta, majd egyesével véve a lépcsőfokokat, fölvezette a szófogadóan tipegő öregembert az emeletre. - Csak tudnám, mit vesztettem el... - dünnyögte szobájának ajtajában Mose. Aznap éjjel Paulus azt álmodta, hogy a kertben van, és egy lapáttal épp a vakondtúrásokat próbálja elegyengetni, mikor egyszer csak irdatlan, fekete valami bújik elő az egyikből, talán gorilla vagy párduc. Paulus ekkor riadt föl, ennélfogva nem volt módja megbizonyosodni a föld alatti lény mibenlétéről.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 63 „Szülők! Nincs miért aggódnotok! A statisztikai kimutatások szerint 25 év felett számottevően visszaesik a serdülőkori terhességek aránya!”
Tudósítás a Roddenberryről: „Helló mindenkinek! Itt Kathram Villiers a Roddenberry űrhajóról! Alexy Stromeyer és én tettünk egy közös űrsétát, és sikerült megjavítanunk a napelemes szárnyat. A rotátor meghajtójában volt a hiba. [Itt egy időre kimaradt az adás.] Na végre. Jelenleg épp a Jupiter körüli keringési pályára igyekszünk magunkat beügyeskedni. Ilyen közelről fantasztikusan fest a gázóriás, elképesztően izgalmas látvány. Sajna, minden irányból nagy sűrűségű elektromágneses sugárzás és elektromos viharok hatásának vagyunk kitéve... [Újabb adáskimaradás.] .. .úszunk az elektronokban. Nálunk egyébként minden rendben, csak a hűtőrendszer lyukadt át kívülről. Bedugaszoltuk ugyan a lyukat, de ennivaló dolgában így is csehül állunk. Most be kell fejeznem, minden sávban rengeteg az interferencia. Viszlát, Föld! Vége.”
Esme Brackentoth fázott, és sajgott minden tagja.
64 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── - Azt ugye tudja, hogy ezzel semmire se megy? - szólt foglyul-ejtőjéhez. Nem kell hozzá sok idő, és a rendőrség meg a hadsereg lenyomozza magát. A férfi, aki szótlanul és látszólag szemtelenül állt vele szemben, vastag fekete köpenyt viselt kifakult farmernadrágjához. Nem volt magas, viszont a teste szemlátomást szikár. Szigorú és barázdált arca ellenére nem lehetett több harmincévesnél. Közölte, hogy Alinak hívják. Nem csinált egyebet, csak várt. Esme testét szorosan átkulcsolva, reszketve gubbasztott egy faládán, és még mindig nem sikerült leküzdenie zavarodottságát. Épp pihenőt tartott a szirti ösvényen Kilberkiltynél, amikor két férfi megragadta, kipeckelte a száját, és zsákot húzott a fejére. Azután rohanni kezdtek vele, majd belökték egy kisméretű furgon hátuljába. Halálra rémült. A jármű döcögéséből gyanította, hogy nem aszfaltúton, hanem hepehupás talajon haladnak. Karját, lábát ragasztószalaggal kötözték össze, így a rázkódást sem volt módja kivédeni; úgy gurult ide-oda, mint egy zsák krumpli. Talán ha két kilométer megtétele után szerencsére véget ért az utazás. Esmet becipelték egy épületbe, és a szőnyegburkolatú padlóra fektették; most, hogy már nem volt sietős, elrablói jóval kíméletesebben bántak vele. Kis idő elteltével levitték egy keskeny lépcsősoron, és amikor eltávolították fejéről a zsákot, a lány egy hideg, nyirkos pincében találta magát. Csupasz lámpaizzó világított a mennyezeten, de fénye kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a sarkokban uralkodó homályt eloszlassa. Körben néhány láda hevert, bútor egy darab se. A helyiségnek nem volt ablaka, és erősen érzett rajta, hogy a föld alatt van. Aztán Esme meghallotta a távozó furgon berregését, amiből ráeszmélt, hogy egyedül maradt Alival. Miközben rémülten kuporgott a ládáján, távoli zaj szűrődött a fülébe, amiről úgy vélte, valami gép lehet. Csak később jött rá, hogy a tenger morajlását hallja, nem is olyan messziről. Ali egy másik ládát tolt elé, arra egy papírlapot és kék ceruzát helyezett. - Kérem te csinál alaprajz. Szobák hogy lenni nagy házban. Akkor elenged. Nyitott tenyérrel mutatott a papírlapra. Esme rögtön felfogta, mit akar: a szobák és folyosók elhelyezkedése érdekli a lány újdonsült apósának Brüsszel melletti kastélyában. Aminek csak egyetlen oka lehet: be akar oda törni, talán épp az elnök meggyilkolásának szándékával. - Még alig ismerem a helyet. Csak egyszer jártam ott. - Ötször. Jól tudta. Valaki bizonyára megfigyelés alatt tartotta az épületet. Ha sikerül kiszabadulnia, figyelmeztetheti Victor apját. Már ha ez a férfi nem öli meg azonnal, amint megkapja tőle az udvarház beosztását.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 65 - Most elmegy - szólt Ali. - Mikor visszajön, te csinál alaprajz, különben lesz neked halál. Azzal fölkapaszkodott a kőlépcsőkön, és távozásakor eloltotta a villanyt. Esme magára maradt a sötétben. Megindultak a könnyei.
„Legyen trendi az ajándékozásban is! Ez az aranyozott fémtokban kínált golyóstoll nemcsak gyönyörű, de az időt is mutatja, méghozzá mikroszekundumos pontossággal! Dátumjelző funkciója révén nincs többé elmulasztott találkozó! És ez még nem minden! Ez a csodatoll szétnyitva vakítás-mentes lencséjű napszemüveggé alakul át! Többé nem kell tartania a szikrázó napsütéstől! Kapható arany, ezüst és divatos fekete színben.” *** A szokásos reklámok után következett - a médiamogul Wolfgang Frenkel bevezetőjével - az esti műsor fénypontja. Ingolstadt ősi egyetemén Dániel Potts professzor készült megtartani a hónap tudományos előadását. Ifjúkorában olyan katolikus papként vált híressé, aki, miután régészeti tanulmányokra adta a fejét, figyelemre méltó felfedezést tett az afrikai Olduvai-szakadékban. Még a fiát is a lelőhelyről nevezte el, amelynek révén akkora hírnévre tett szert. A felesége, Léna ezután egy kislánnyal is megajándékozta, aki a Josie nevet kapta. Dániel később becsmérlő szavakkal illette a pápát, amiért az kitartóan szembehelyezkedik a fogamzásgátló eszközök használatával, majd ki is ugrott az egyházból - jobban mondva kipenderítették onnan. Ettől csak fokozódott az elismertsége; pályafutását megkülönböztetett figyelem övezte. - Megnézed apuci előadását? - tudakolta Roberta, az aktuális barátnő Olduvaitól. - Azt már nem, szivi! - vágta rá a fiú. - A hideg is kiráz a vén gazembertől. Inkább gyerünk az ágyba! - De én szeretném megnézni magamnak. Olduvai elvonult, Roberta pedig kettesben maradt a kivilágosodó ambionet-képernyővel. Elsőként a rektort lehetett látni és hallani, amint Ingolstadt egyik ódon, árnyas utcácskáján az egyetem felé ballagva ódákat zeng nevezetes és nagy vitákat kiváltó öregdiákjáról, dr. Dániel Pottsról. Majd viharvert ábrázatán a nyájasság arckifejezésébe rendezett vonásokkal maga Potts is megjelent a képen, és belefogott a mondókájába.
66 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── - Most, hogy nagy horderejű világűrbéli felfedezések küszöbén állunk, ideje leltárt készíteni. Terveimnek megfelelően hamarosan bemutatok önöknek egy filmet. Előbb azonban a magát Tébolyfrakciónak tituláló szervezet védelmében szeretnék szólni. Kiáltványaik hatalmas felzúdulást váltottak ki. A többség, köztük az úgynevezett intelligens emberek nagy része megvetéssel fogadja e közléseket, sértve érzi magát általuk. Ezennel leteszem voksomat a Tébolyfrakció alaptétele mellett. Véglegesen a legutolsó közleményük győzött meg, amely most, hogy egy háborúba készülünk fejest ugrani, különösen időszerű. Változatlan, eredeti alakban íme ismét a szöveg: - Vajon merhetjük-e eltagadni e megfigyelések fájdalmas igazságát? Most pedig következzék a film, amely több hónapja készült, még azelőtt, hogy hallottunk volna a Tébolyfrakcióról. Meg arról, hogy az olasz csizma sarkánál az EU haderői elsüllyesztettek egy teher-hajót négyezer ártatlan utassal. Akik mind egy szálig odavesztek. Azzal Potts „átlépett” a filmbe, s immár egy kopár, folyótlan szurdokban volt látható. Acélkékben világító égbolt borult fölé, háta mögött sátrak sora húzódott, még távolabb két férfi támasztotta az ásónyelet. Maga Potts egy homokos gödör alján kuporgott. - Íme, itt térdepelek a porban. Amint látják, egy frissen kiásott koponyát tartok a kezemben. Megsárgult, de teljesen ép. Szemgödrei komoran merednek rám. Nagyjából harmincezer éves lehet. [Potts fölemeli a koponyát, hogy jobban lehessen látni. A szemgödrök a kamera felé fordulnak.] Vajon miként tudott e koponya ennyire jó állapotban megőrződni? Mitől oly tartós, hogy a felső fogsor épen megmaradhatott? Ha fontolóra vesszük, hogy olyan teremtmény, férfi vagy nő számára készült, akinek, mint a Bibliában is olvasható, nem adatott több hetven évnél - tudják: „a mi esztendeinknek száma hetven esztendő” -, mégis mitől ennyire masszív felépítésű? Hogyan maradhatott fenn mintegy négyszázharmincszor annyi éven át, amennyi a birtokosának élettartama? Íme, a válasz. A koponya egyfajta sisak, amely az evolúció során minden emberi vagyontárgyak közül a legbecsesebbiknek, vagyis az agynak a
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 67 védelme végett fejlődött ki. Némi szerencsével az agy még a fejet ért erős ütés után is képes tovább működni. Emlékezetnek, tudatosságnak és gondolatnak e csalafinta útvesztője, az agy biztosította az emberiség számára a Föld nevű bolygó feletti uralmat. Legalábbis látszólag. Látszatról beszélek, mert itt és másutt, hajdanán és most a végső győzelem mindig a baktériumoké. Baktériumok falták fel azt az agyat is, amelynek mégoly halovány fénye ezen koponya belsejében világolt egykor. A Földön vegetáló láthatatlan élet, ha súlyát lemérnénk, sokszorosan többet nyomna a látható élet, az ormótlan emlősök összességénél. A testi energiakészlet nagy hányadát az agy fogyasztja el, amelynek fejlődéséért a tulajdonosnak nem csekély árat kellett fizetnie. Ha csak kicsivel is nagyobbra nőne, a jövőben vajúdó anyáknak, miközben a méhnyak szűk nyílásán keresztül világra hozzák utódaikat, még a mainál is súlyosabb szenvedést kellene átélniük. [A képen egy nő látható szülés közben.] Mindamellett, mikor széjjelnézvén felismerjük, hogy központi fűtés és ambionet biztosította kényelmünkkel mennyire eltávolodtunk a sárkunyhótól és a fák lombkoronájától, rendszerint úgy véljük, a dolog megérte az árát. [Az előadás innentől hang-alámondással folytatódik. Számítógépes animáció formájában a képernyőn egy férfit és egy nőt lehet látni, amint lemásznak a fáról, elhagyják az erdőt, sietős öltözködést követően a városba költöznek, amely azután egyre terjeszkedik körülöttük, majd belépnek egy elegáns épületbe. Miközben a meleg szobában az emberpár kényelembe helyezkedik, az ablakon túl hull a hó.] Ha tehát az agyunk ily becses kincs, fajként mégis mitől vagyunk ennyire komiszak és oktalanok? Lássunk néhány példát az oktalanságra. Ott van gyakori képtelenségünk arra, hogy tulajdon nemzeti, családi, személyes ügyeinket megfelelően igazgassuk. Aztán a tény, hogy szellemünkre és szervezetünkre gyakorolt pusztító hatásuk dacára cigarettából, alkoholból, drogokból és hasonlókból merített mérgekre hagyatkozunk. (Fajunkat feltehetően a csaknem folyamatos alkoholmámor segítette át a jégkorszakon. Még ha ez igaz is, a rossz szokást máig nem sikerült levetkeznünk.) S ezzel nincs vége. Oktalanságink közé tartoznak a hirtelen hangulatváltozások, mint mikor felkiáltunk, hogy „de mégis hogy tehettem ilyet?!” A vallásüldözés és egyházszakadás esetei. A makacs tolerancia egy olyan egyház irányában, amely a túlnépesedés kérdésében makacsul nem enged az észérveknek. Krónikus feledékenységünk, és nem pusztán tények, hanem még becenevek, arcok tekintetében is. A képtelen lokálpatriotizmus hogy előnyben részesítjük, sőt megveszekedetten támogatjuk a helyet, ahol születtünk, ami magasabb szinten könnyen fajul fenntartások nélküli hazafiassággá. S amiből nem ritkán fegyverkezés, hadviselés iránti sóvárgás fakad.
68 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── Nevezetes esete volt ennek sok-sok évvel ezelőtti belekeveredésünk a hidegháborúba, amikor is az egész világ darabokra robbantásához elegendő atomfegyvert halmoztunk fel. Ehhez társul a bolygó folytatólagos kizsákmányolása, minek következtében globális méretű és pusztító erejű időjárási rendellenességekkel vagyunk kénytelenek szembenézni. Önök tán azzal utasítják el e tényeket, hogy azok merőben jelentéktelen szeplők az emberiség teremtette, csodálatra méltó civilizáció ábrázatán. De tényleg csodálatra méltó lenne? Szerintem inkább málladozó és roskatag! Csaknem egy évszázaddal ezelőtt Európa végre felhagyott a szétdarabolódással, és inkább az egyesülés útját választotta, ez igaz. De hogy lehet, hogy több ezer éves létezésünk óta még sosem sikerült szilárd, igazságos és maradandó társadalmat építenünk? Az idő a legerősebb birodalmakat is úgy mosta el, mint sárkunyhókat a szakadó eső. Nem kellett volna... nem kellene így történnie! Vagy tán a „történelem” címszó alá besorolt összes nyomorúság és csapás mind-mind szükségszerű lenne? Ha igen, akkor magunk sem vagyunk többek egy örökre lárvaállapotban megrekedt, értelmes fajnál, amely dehogyis bölcs, korántsem Homo sapiens, s a szó szoros értelmében még tán tudatosnak sem mondható. Hát nem elkeserítő, nem tébolyító a tény, hogy nem voltunk képesek jobb világot teremteni? Természetünkhöz, meglehet, jobban illik a mocsok, mint a rend. Nagyapáink utópiának nevezték volna létezésünk jelenlegi financiális kereteit itt a Nyugaton, jóllehet az ínség még sohasem követelt akkora részt az emberi életből, mint manapság. Oktalanságaink hevenyészett listájáról még egy lényegbevágó tételt kifelejtettem: húzódozunk a tanulástól. Márpedig veszély leselkedik a kultúrára, amelyben gyermeknek és fiatalnak valami okból a tudástól való idegenkedés, a művelődés útjából való kitérés válik természetévé. A tények néha elképesztő lassúsággal hatolnak át az emberi koponya falán. Ám az is félrevezető lehet, ha az ember a saját szemével próbál meggyőződni valamiről. Már az ókori görögök rájöttek, hogy a Föld kering a Nap körül. A katolicizmus egyeduralma idején hosszú századokig tilalmasnak számított ez az ismeret. És mit derített ki egy nemrégiben végzett felmérés? A jelenlegi népesség több mint fele ma is meggyőződéssel vallja, hogy a Nap kering a Föld körül! Hát nem szégyenteljes ez? Nem nyugtalanító? Az új űrkorszak beköszöntének egyelőre bizonytalan napja rá a bizonyság, hogy legyen bár mégoly tökéletlen az agyunk, műszaki találékonyságunk szinte határtalan. Szellemi téren ugyan nem sokat sikerült fejlődnünk a kőkorszak óta, a Paulus Stromeyer-féle algebrai rendszerű társadalmi kódolás - attól a pillanattól kezdve, hogy bevezetése általánossá válik - kétségkívül előrelépést jelent majd. (Ne feledjük, hogy
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 69 társadalmainkat változatlanul oly mértékben itatja át a bűnözés, mint ahogy a patkányok lepik el a lepusztult bérházakat.) Mind ez idáig csupán a tudomány és a technika volt képes önerőből magasítani tulajdon épületét. Bízvást remélhető, hogy a jelen évszázad látni fogja, amint - emberi közreműködéssel és távirányítású űrszondák segítségével - befejeződik Naprendszerünk többi bolygójának és holdjának felderítése. [Felvételek csillagokról.] Néhány bátor ember máris annak reményében közeledik a Jupiterhez, hogy a gázóriás valamelyik holdján esetleg az élet nyomaira bukkan. Számomra, ugyanígy egy sereg barátom számára nem létezhet ennél izgalmasabb jövendő. A futballisták és popsztárok kétes erkölcsei helyett vajon miért nem e fényes kilátásokról folynak ádáz viták a sörözőkben és az utcasarkokon? A tény, hogy a kisszerűség a közönséges elmék közös pénzneme, csak részben adja meg a választ. „A jövő felfedezése” című előadásában H. G. Wells fogalmazta meg az igazságot a huszadik század első éveiben. Szerinte kétféle észjárás létezik. Mint állítja, az emberek többsége retrospektív módon gondolkodik, vagyis a jelen dolgait kizárólag a múlttal való összefüggésben képes értelmezni. Ezzel szemben a sanyarú kisebbségben lévő, másik típusba tartozókat a konstruktív gondolkodás jellemzi. Ők a jelen tényeit a tervbe vett vagy előrelátható dolgokhoz viszonyítva magyarázzák. Az utóbbi fajta gondolkodásmód még pallérozásra szorul. Mellesleg több mint ötven évvel ezelőtt pont ilyen észjárású emberek jósolták meg a globális felmelegedés káros hatásait. Az ezen kisebbséghez tartozó elmék most nagy várakozással tekintenek a jövőbe, amikor az emberek majd tömegesen hagyják el alkalmasint örökre ezt a bolygót, és merészkednek kijjebb, megtelepedni a Marson, így készülődve a még nagyobb ugrásra a gázóriások - a Jupiter és a Szaturnusz meg azok hívogató holdjai felé, majd azokon is túl a távoli ismeretlenbe. Mire az az idő eljön, kicsiny űrhajóinkhoz várhatóan jobb hajtóanyag fog rendelkezésre állni, mint a jelenlegi szennyező hatású, kémiai üzemanyagok. Fejlettebb hajtóművek nélkül sosem juthatunk el más bolygórendszerekbe. De talán jobb is lenne, ha ebben a beszámíthatatlan mivoltában az emberi faj inkább megrekedne a saját körülhatárolt rendszerén belül. Ennek eldöntését, kedves hallgatóim, az önök belátására bízom. Közben meg reménykedjünk, hogy egyelőre eggyel sem futunk össze az idegen, értelmes lények közül, akikkel a Star Trek óta a népszerű szórakoztatóipar árasztja el a nagyközönséget. Mint említettem, három merész asztronautával a fedélzetén ebben a pillanatban egy kezdetleges űrjármű tart nagy sebességgel a Jupiter rendszere felé. Tegyük fel, hogy a Callistón vagy a Ganymedesen mégiscsak összetalálkozunk egy idegen fajjal, amely, teszem azt, valami távoli
70 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── bolygórendszerből érkezett hozzánk látogatóba. Tegyük fel, kiderül, hogy azok az évezredek leforgása alatt kikupálódott idegen agyak, talán mert nincsenek beszorítva holmi koponya szűk falai közé, mostanra sikeresen eljutottak a teljes tudatosságig, amit a sors tőlünk megtagadott. Továbbá tegyük fel, hogy a látogatók következésképpen józanabbak, bölcsebbek is nálunk, s kevésbé hajlanak az eltévelyedésre vagy a bűnre. Vajon miként viselkednénk ilyen esetben? A múlt példáiból ítélve, dühödt és gyalázatos támadást intéznénk ellenük. De talán van remény, hogy a puszta tény, miszerint elhagytuk a Földet, és létezésünk immár a kozmosz fenséges törvényeinek van alávetve, igazi bölcsességet plántál belénk. Ez esetben még javunkra is válhat a felsőbbrendű, idegen intelligenciával felvett kapcsolat. Mert ha egyszer ránk köszönt az igazi bölcsesség hajnala, akkor a háború, hódítás, megtorlás kategóriájába eső ügyek nem szerepelnek majd a terveink közt többé, efelől nincs kétségem. Eljött a pillanat, mikor kell, hogy elménket ilyesfajta tépelődések töltsék ki. [Potts ismét felmutatja a kiásott koponyát.] Bár barátunk még nem forgathatott a fejében efféle gondolatokat, a természet örök misztériumaihoz gyaníthatóan közelebb férkőzhetett. Most, mikor nagyvárosokban zsúfolódunk össze, és csukott ajtók mögött hajtjuk álomra a fejünket, sok tekintetben felületesebbek, kicsinyesebbek vagyunk, mint elődeink. Hihetjük-e, hogy tudatunk egyszer képes lesz felemelkedni, s magába ölelni mind a világűr csodáit, talányait? Vagy annyi sok evolúciós energia pazarlódott kívül a koponyacsontra, hogy az agyvelőnek odabent már alig jutott? Mi hát az igazság? Válhat még az emberből bölcs Homo sapiens? Akár a rég elhunytak koponyáit, a válaszokat úgy rejti magában az idő homokja. [Dániel Potts fél térden áll a gödörben. Két kezét az ősi koponya köré kulcsolja, s ahogy egyenesen a kamera lencséjébe tekint, maga a megtestesült bölcsesség. A kép lassan elsötétül.] Roberta arra riadt, hogy miközben ő szétvetett tagokkal hever a pamlagon, a készülékből bömböl zene. Fölkelt, kinyújtóztatta a testét, és ásítozva átbotorkált a főzőfülkébe kávét készíteni. Aztán fogta a bögrét, és felment az emeletre. Olduvai az ágy szélén üldögélt, és a lábkörmét vágta. - Na? Ma miről hadováit a vén gazember? - érdeklődött, felpillantva a műveletből. - Jaj, nem is tudom. Valami koponyákról meg űrutazásról. Az egész túl magas volt nekem, el is szundítottam közben. - Engem nem emlegetett? - Téged? - nevetett a lány. - Az ambioneten?! Viccelsz? Olduvainak megcsörrent a mofonja. - Micsoda? Hogy mi a fenét akarsz?? De hát honnan beszélsz? A francba, ezt nem hiszem el! Na, ide hallgass... - Elhúzta a fülétől a készüléket. - Ilyen nincs! - Felugrott, amitől a körömolló a szoba túlsó sarkába repült. - Mi az? Valami baj van?
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 71 Olduvainak alig volt ideje elmagyarázni, hogy a vén gazember volt az személyesen, és hogy hamarosan ott lesz taxival, mikor megszólalt a bejárati csengő. - De mégis mit akar? - Jó ég tudja - szólt hátra Olduvai a lépcső felé menet. Felrántotta az ajtót, és szembe találta magát az apjával. Az első gondolata az volt, hogy „micsoda egy tökmag!” Igaz, ami igaz, Dániel vagy harminc centivel volt alacsonyabb a fiánál, és valószínűleg feleannyit sem nyomott, mint Olduvai. A taxi közben elhajtott. - Te vagy az egyetlen, akihez fordulhattam - szólalt meg Dániel. Bemehetek? - Egy bőrönd volt a lábánál. - Álljon meg a menet! Hol van Léna? - Otthagytam. Nem jöttünk ki egymással. Olduvai nem tudta palástolni a meglepődését. - Nem jöttetek ki egymással! Hány éve is vagytok házasok? - Huszonhat... valahogy úgy. Ideje továbblépni. Kérlek, Oldy, beengednél? Te vagy az egyetlen barátom. - Dehogy vagyok a barátod! A kibaszott fiad vagyok... illetve csak voltam, míg ki nem tagadtál. - Ugyan, hagyd már a múltat! - válaszolta Dániel ingerülten. - Muszáj idekint vitatkoznunk? Engedj be, kérlek! Fáradt vagyok, kimerített a hosszú taxizás. - Hetven kilométer, mi? Miért nem mész inkább Stromeye-rékhez? Olyasvalakihez, akivel még nem vesztél össze? Roberta képtelen volt türtőztetni magát. - De hisz öt perce még az ambón volt! Hogy csinálta? Dániel fölényesen pillantott rá. - Hölgyem, fogalmam sincs, hogy kicsoda maga... felteszem, a takarítónő lehet. Tudja, a modern tudománynak hála, az előadásomat két nappal ezelőtt rögzítették. Azzal bőrönddel a kezében belépett az előszobába. Olduvai kénytelenkelletlen becsukta mögötte az ajtót. - Fáradjon be, uram! - szólt szarkasztikusan. Egy ideig csak méregették egymást, végül Dániel volt, aki kényszeredetten elfordította a tekintetét. - Kicsit kajás vagyok - vallotta be. - Gondolom, nem vágna földhöz, ha meghívnál egy omlettre. Sajttal szeretem. Nincs véletlenül kecskesajtod? Roberta karon fogta, és beterelte a szobába. - Kérem, helyezze magát kényelembe! Mindjárt megnézem, mit tehetek. Olduvai felhúzta a szemöldökét, és egy beletörődő fintort vágva Robertára, a lépcső felé vette az irányt - vissza az ágyához és a körömollójához.
72 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── Az idősebbik Potts egy asztalkához telepedett, maga mellé állította a bőröndjét, és háborítatlan nyugalommal összekulcsolta a kezét az ölében. Roberta nekilátott a főzőfülkében serénykedni, és a tálalóablakon keresztül kiabált ki a férfihoz. - Rob Bargane vagyok. Hallottam egy részt az előadásából. Egyébként a de Bourcey esküvőn futottam össze a fiával, ahol a bátyám volt a ceremóniamester. Wayne Bargane, emlékszik rá? - Hm. Roberta sem szólt többet, míg meg nem jelent a mutatós tányéron sercegő tojásrántottával. - Nagyon kedves magától - mondta Dániel. - Köszönöm. A lány némán várta, hogy hozzákezdjen. A férfi csúfondárosan pillantott rá alulról, de szintén nem szólt semmit. Roberta lenézett a ritkuló, vörösesszőke hajra s alatta a törékenynek tetsző koponyára. - Nem inna hozzá egy pohár bort? - De, köszönöm, kérek. Fehéret. És szárazat. Meg egy pohár vizet is. A lány behozta a bort meg a vizet, és mindkettőt odaállította a férfi tányérja mellé. - Finom ez az omlett - állapította meg Dániel. Roberta indította a társalgást. - Dr. Potts, én egy nagyon összetartó családból jöttem. A Bargane-oknak mostanság nem megy túl jól, bár az ARTAK azért könnyít valamit a helyzeten. Talán ezért is tartunk így össze, ezért segítjük mindannyian a másikat. Nem is értem, a maga családja hogy lehet ennyire... hogy is mondjam, darabokban. Maga talán meg tudná magyarázni. - A dolog nem tartozik magára - válaszolta Potts két falat között. - Szerintem meg igenis rám tartozik. A fia rendes ember, és én igazán szeretem. Tudja, hogy ismerkedtünk meg? Pincérnőként dolgoztam az esküvőn. Amikor az a musztángcsorda kis híján legázolta a vendégeket, akárhányan meghalhattak vagy megsebesülhettek volna. De Oldy fogta magát, és felpattant a vezércsődör hátára, láttam. Egyszerűen fantasztikus volt. És megfordította a csordát. Ilyet eszik a filmekben látni. Igazi hősként viselkedett! Büszkének kéne lennie, hogy ilyen fia van. - Ha nem bánja, szeretnék nyugodtan megvacsorázni. Roberta letelepedett a másik székre, és az asztalka fölött szembenézett a férfival. - Dr. Potts, én megértem, ha ez a beszélgetés kínos magának. De belegondolt, mit érezhet Oldy? Épp csak kezdtük összemelegedni, mikor egyszer elsírta magát előttem. Igen, képzelje, sírt. Mert maga kitagadta. Aztán ott van a húga is, a maga lánya. Jól tudom, Josie-nak hívják? Őt is kitagadta. Hát milyen ember maga? Eltaszítja a saját gyerekeit? Nem is értem, hogy volt képes rá. És most még a feleségét is elhagyná? - Semmi köze hozzá.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 73 - Hát jó, ha nem hajlandó beszélni róla... - hagyta rá a lány lemondó sóhajjal. - Van egy szoba hátul, az emeleten, ott ellehet. Mindjárt odavezetem. Dániel akkurátusán az üres tányér közepére helyezte a kést meg a villát. - Köszönöm a vacsorát - mondta, s mielőtt felkelt volna az asztaltól, kiitta a bort. ***
A küszöbön álló háború fenyegetésének dacára Jack Harrington új művészeti galériát nyitott Brüsszel üzleti negyedében. Remekül sikerült a zártkörű megnyitó, így Jack majdnem annyira vidám hangulatban érkezett haza, mint amennyire makulátlan volt az öltözéke. A számítógép mellett találta Rose Baywatert, aki regényének tizenhatodik fejezetén ügyködött éppen. Egészen a szikla pereméig sétáltam, ahol a gyep hirtelen az ürességnek adja át a helyét. Odalent aranylón nyújtózott a föveny, s azon túl a végtelen óceán - végtelen, de ezen a nevezetes napon az enyém, csakis az enyém. Hullámai, mintha hangulatomat érzékelnék, fogyatkozva hátráltak, felfedvén a homokot, amely úgy csillámlott, mint a fáraók aranya. Hajam lobogott a langy szellőben, s én kitártam karom a kék levegőnek, úgy kiáltottam fennhangon: „Mily pompás, dicső világ!” Épp készültem volna... A mondatot is félbehagyva elmentette az aznapi munkáját, hogy Jack üdvözlésére siessen.
74 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── A férfi egy ausztráliai Shiraz palackjából igyekezett kihúzni a dugót, s közben beszámolt Rose-nak az eseményről meg az eladott képekről. A Mosbergerek közül három remek példányra akadt vevő, és az „Expresszionizmus a nyugati parton” című gyűjteménynek is nagy volt a keletje. Az amarolis Amy Haze egy nagyméretű Diebenkornra csapott le. - Amaroli? Az meg mi a csoda? - Régi hindu szokás. Állítólag meghosszabbítja az életet. - Pontosan miről is van szó? - Meglep, Rose, hogy még nem jutott a füledbe a dolog, elvégre a Madame pont erről vált hírhedté. Az amaroli a saját vizeletünk elfogyasztását jelenti. - Ugye csak viccelsz? Hisz ez undorító! - Állítólag kora reggel melatonin vagy mi a fene van benne. - Pfúj! - Hát, nem is tudom... - Te soha nem tudsz semmit. A vörösbor dévajul csordult a poharakba, s ettől Jacknek nagy kedve támadt, hogy csipkelődjön egy kicsit Rose-zal. Például áradozzon Amygdella Haze-ről, aki, bár már túl van élete delén, még mindig bombanő. - Egy kanál cukorral szerintem egész fincsi lehet a pisije. A nő leteremtette a közönséges megjegyzésért, majd váratlanul sírva fakadt. Csak úgy bugyogtak a könnyek a szeméből, hogy arcán leperegve végül a mozaikpadlón landoljanak. - Te is csak olyan vagy, mint az apám! Az gúnyolódott mindig az ilyesmivel! A testről azt gondolta, hogy mocskos és visszataszító valami. Nekem is ezt vágta a képembe. Soha nem felejtem el, mert aznap volt a tizenkettedik születésnapom. Egész életemben ettől szenvedek. Te vagy a megmondhatója, mennyire gyűlölöm a saját testemet... a tiedéről most nem szólnék. Azok a szőrös izék, a mindenféle szagok. Aztán a „pisilés”, ahogy te nevezed. Lehet, hogy te nem tartod a testemet visszataszítónak, de én igen. Újból eleredt a könnyzápor. Rose papír zsebkendő után kezdett kutakodni, hogy felitassa a nedvességet az arcáról. Jack csillapító szavakat mormolt. Már nem egyszer volt tanúja ilyen siralmas jelenetnek. Tisztában volt vele, milyen könnyű kedvese lelkét felzaklatni. Mikor az asszony lecsillapodott egy kicsit, a férfi átkarolta fess karjával. Rose nem húzódott el, bár a görcsös zokogás időnként még megrázta a testét. Jack puszit nyomott nedves arcára. A nő kifújta az orrát. - Gyere, édesem, menjünk fel! Levetkőztetlek, és bebizonyítom, mennyire odavagyok a testedért. - De hát annyira idétlen... - Dehogyis, gyönyörű! Végig akarom kóstolni. - Jaj, Jack! Be kéne fejeznem a sorsdöntő tizenhatodik fejezetet...
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 75 - Később. Most dolgom van veled...
A Roddenberry keskeny tűként fúródott a világűr halálos szeplőtelenségébe. A hajótörzsön túl homályosan derengett a Jupiter. Mihelyt belülre kerültek a magnetoszférán, szinte tapinthatóvá vált a bolygó ereje. Míg odakint tombolt az elektromágneses sugárzás, és töltött részecskék rohamoztak a teljes spektrumból, odabent feszült csend és elhanyagoltság uralkodott. A legénység tagjainak szája köré ködgomolyként tapadt a lehelet. Ketten selyemgubó módjára himbálództak hevederekre függesztett háló zsákjukban, míg a harmadik a szűk térbe bezsúfolt szobabicikli-félén gyakorlatozott, s a távolságmérőn felvillanó jelzések alapján halkan számlálta a kerék fordulatait. 245, 246, 247... Tudta, hogy jókora csonttömeget veszített a gázóriásig megtett egy éves úton, ezért eltökélten tekerte a pedált. Most, az utazás vége felé a két másik némileg csalódottan meredt a képernyőkre. Az egész legénység a Jupitert élénk színekkel ábrázoló posztereken nőtt fel, de ez itt meg sem közelítette azokat. Az óriásbolygó légkörében jelen lévő metán ugyanis a fény nagy részét elnyeli, ami savószínűvé sápasztja a Jupiter ábrázatát. Épp az űrhajó fölött lehetett látni az ostyavékony gyűrűket. A rájuk ható elektromágneses erők közömbösítették a gravitációt, emiatt voltak kénytelenek testes szülőbolygójuk körül keringeni. A jupiteri magtól csupán félmillió kilométer távolságban ugyanazon elektromágneses erők kecses fénykoszorút fontak a Roddenberry köré, amely szünet nélkül vonzotta magához a részecskéket, hogy azután sebesen el is taszítsa őket. Az űrhajó szilaj mozgások övezetében tört előre, miközben az oldalát a szubmikrontartományba eső részecskék finom zápora verte szakadatlanul. Bentlakói csupán imádkozhattak azért, hogy a jupiteri rendszeren túlról ne kerüljenek a jármű útjába nagyobb méretű, sebesen mozgó törmelékek, mint amelyik, a hajótörzset átütve, korábban a hűtőrendszer végét jelentette. A Roddenberry időközben a Jupiter nehézkedési erejének is hatása alá került, amire a hajótest váltakozó zsugorodással és tágulással válaszolt, lidérces hangzatok közepette. Beng-bum-beng-bum-bum-beng-bú-ummm... Egészében véve a legénység hangulata mégis derűlátónak volt mondható. A rádiószkenner folyamatosan fogta azt a négypercenként szabályosan ismétlődő „pont-pont-pont” jelsorozatot, amelyet a Spock küldött. A Spock nem volt más, mint egy nagyjából negyvenháromezer kilométerrel odébb az Európa nevű hold körül keringési pályára állított, automatikus vezérlésű visszatérőegység. Már három hete állomásozott
76 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── kijelölt helyén, és hajtóanyaggal meg élelemmel megrakodva csak a Roddenberryre és annak emberekből álló legénységére várt. E legénység számára szabályos csodával - és nem pusztán technikai csodával - ért fel, hogy a visszatérőegység képes volt a veszélyekkel teli környezetet épségben elviselni. A Spock nélkül ugyanis nekik lőttek. Mielőtt azonban összekapcsolódnának vele, elsődleges küldetésüknek eleget téve le kell ereszkedniük az Európa felszínére, megnézni, van-e élet a jégtömbök alatt. Ez volt a nagy és felettébb súlyos kérdés. Mert ha az Európán nincs élet, akkor egyértelmű, hogy - dacára a lehetséges környezetek sokféleségének - a naprendszerben kizárólag a Földön található meg. És akkor... akkor egyrészt minimális az esély, hogy a világegyetemben akárhol létezik, másrészt szinte bizonyos, hogy az emberi tudat csupán véletlenszerű és elszigetelt jelenség - a természet puszta szeszélye. Magányosnak lenni az egybillió csillagból álló galaxisban, amelynek összes bolygója közül egyen sem lelhető fel értelemre emlékeztető valami - olyan kilátás volt ez, amely, ha egyáltalán felmerült, az embereket többnyire rémülettel töltötte el, mert legsúlyosabb egzisztenciális félelmüket igazolta. Valahol a Roddenberry orra előtt, a közelben lebegett a kinézett célpont. Rick O’Brien, Kathram Villiers és Alexy Stromeyer az Európán való leszállás kedvéért mondott le több mint egyévnyi földi életről - a lehetőségről, hogy friss levegőt lélegezzen be, kocogjon a parkban, rögbimeccsen szurkoljon, a kutyáját tanítsa karikán átugrálni, úszkáljon az Égei-tengerben, lássa a telet tavaszba fordulni, fehérboros fekete kagylót egyen egy tengerparti étteremben, csinos nők után kajtasson. Nem elég, hogy az elektronok, protonok és még nehezebb ionok záporában szüntelenül fürdőző Európa eleve ellenséges úti cél volt, de most, hogy ilyen közel kerültek hozzá, hirtelenjében nyomasztóan csekélynek tűnt az esély, hogy az élet nyomára bukkanjanak rajta. Alexy Stromeyer lekászálódott a szobabicikliről, és a rádiófrekvenciás zavarok sűrű függönyén át kurta üzenetet küldött a Földre. „Helló mindenkinek! Alexy Stromeyer hívja a Földet a Roddenberryről. Megkezdtük a végső megközelítési manővert az Európán való leszállás előtt. Örömmel jelenthetem, hogy az AVE, vagyis a Spock kódnevű automatizált visszatérőegység a megfelelő helyen tartózkodik, és kifogástalanul működik. Ha minden rendben megy, legközelebbi híradásunkkal már az Európa felszínéről fogunk jelentkezni. Viszlát, Föld! Vége.” Az utolsó pár hétben a legénység tagjai már alig szóltak egymáshoz kifogytak a mondanivalóból. Nem volt köztük gyűlölködés, mindössze mélységes letargiába süppedtek, mintha kiszállt volna belőlük az életerő.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 77 Most Alexy törte meg a csendet: - Kurva éhes vagyok. - Van még egy kis joghurt - vetette fel Rick O’Brien a gubójából. - Megbuggyant. - Azért még ehető... *** Gustave de Bourcey, az EU elnöke a Brüsszel melletti San Guinaire kastélyba hívta össze a kormányértekezletet. A fegyveres erők vezetői is jelen voltak, köztük Fairstepps tábornok és a légierő főparancsnoka, Souto vezérezredes. Az utóbbi a szárnysegédjét, Masters századost is magával hozta. A kormány egy emberként helyezkedett szembe de Bourcey eltökélt szándékával, miszerint az Unió üzenjen hadat Töpazsounak. Érvként az összehasonlíthatatlanul fontosabb belső problémákat hozták fel: a hadifelszereléshez szükséges ráfordítások hátráltatnák az ARTAK-program általános bevezetését - márpedig ők pont annak ürügyén kerültek hatalomra. Amellett felmerült, hogy a távol-keleti kaland következtében esetleg lanyhulna az éberség Európa déli határai mentén. Az elnök fokozódó türelmetlenséggel hallgatta a felszólalásokat. Jól ismerve a vezérezredes harcias természetét, de Bourcey végül őhozzá fordult, megtudakolni a véleményét. Souto kifejezte szilárd meggyőződését, miszerint a formális hadüzenet szükségtelen. A légicsapás az SS20-asokkal csupán egyfajta retorzió lenne. Ő maga garantálni tudja, hogy parancsnoksága alatt a repülőszázadok hatékonyan és nehézség nélkül leradírozzák majd a térképről Puanjo és Ninjang városát. A kormány svéd tagja - arra való hivatkozással, hogy mindkét említett településen jelentős létszámú keresztény kisebbség él - tiltakozást jelentett be. - Ezek gyárvárosok, ahol a lakosság nagy többsége muzulmán - torkolta le Souto. A dán képviselő, aki korábban diplomáciai küldetéseket teljesített a Távol-Keleten, határozottan nem értett ezzel egyet. Mindkét nagyváros számottevő keresztény népességnek ad otthont, állította, és elpusztításuk igenis hadüzenettel érne fel. Töpazsou, emlékeztette a jelenlévőket, bírja Kína támogatását, ennélfogva rövid idő alatt globális méretű háború bontakozhatna ki. Minden elismerése Souto vezérezredesnek és a játékszereinek, de az Unió sem felkészülve, sem kellően felfegyverkezve nincs arra, hogy a tulajdon államhatárain kívül hadat viseljen - egy esetleges világháborúról nem is beszélve.
78 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── Erről szó sincs, erősködött az elnök. Nem lesz globális háború, mert Kína nem fog beavatkozni. Az Unió és Kína között ugyanis küszöbön áll egy kereskedelmi megállapodás megkötése, amely mindenfajta konfliktustól távol fogja tartani a kínaiakat. - Annyira imádom Kínát! - jegyezte meg ábrándosán Georgi Panderasz, a bolgár miniszter. - Remek ott a fény. Kujlinban például... De Bourcey folytatta fejtegetését. Az a helyzet, hogy hadiállapotban az állam indoklás nélkül foganatosíthat biztonsági intézkedéseket. Többek között szigoríthatja az ellenőrzést a különféle felforgató elemekkel szemben, amilyennek a maga sivár, hazafiatlan üzeneteivel például a Tébolyfrakció számít. Azonkívül a „belső árulókkal” is leszámolhat. Nyilván szükségtelen emlékeztetnie a jelenlévőket, tette hozzá, hogy újdonsült menye, Esme de Bourcey is iszlamista emberrablóknak esett áldozatul. Az asztal mellett ülők egyike erre megjegyezte, hogy ez puszta feltételezés. Még semmi bizonyíték rá, hogy a bűntett elkövetéséért muzulmánok lennének felelősek. Ekkor az elnök az asztalra csapott, és fennhangon követelte, hogy hallgassák meg Fair-stepps tábornok helyzetelemzését. Ez volt az a pillanat, amikor a kastély személyzetéhez tartozó android belépett a terembe, hogy azután személyre szóló csészéket és egyéb kávézási kellékeket helyezzen kimért mozdulatokkal a küldöttek elé. Igencsak elővigyázatosan járt el - egy csepp kávé sem veszett kárba, egy árva csésze sem tört el. De Bourcey leplezetlen háborgással figyelte a műveletet, merthogy a női cselédség alkalmazásának kívánatos voltát érintő vitában nemrégiben alulmaradt Madame de Bourceyval szemben. Egy modern államban, bizonygatta a hölgy, modern módszerek meghonosítására van szükség. Ráadásul az android sokba kerül, ennélfogva státuszszimbólumnak sem utolsó. A madame figyelmét emellett az sem kerülte el, hogy hites ura előszeretettel viszi ágyba a női személyzetet - de ezt már csak gondolatban fűzte hozzá.
Fairstepps tábornok előzőleg sokat töprengett, s most jó esélyt látott arra, hogy régi riválisával, Pedro Soutóval szemben egyenlítsen. Arra is rájött, hogy egy esetleges háborúban szárazföldi haderők nélkül nem lenne kilátás a győzelemre. A dolog velejárójaként gyaníthatóan maga is kénytelen volna kiruccanni a Távol-Keletre, s ott olyan veszélyekkel szembenézni, amilyenekhez az ő korában az embernek már nem fűlik a foga. Amellett gusztusa támadt Amygdella Haze-re, akinek egy új művészeti galéria zártkörű megnyitóján mutatták be, s most abban a hiszemben élt, hogy a
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 79 nőnél olyasmire is lehetősége nyílhat, ami jóval kellemesebb Töpazsou meghódoltatásánál. Amy Haze meghódoltatásának gondolata szabályosan felkorbácsolta szervezetében a tesztoszteront. Felemelte hát a hangját, és kijelentette: érett megfontolás alapján arra a következtetésre jutott, hogy a háború a bolondok politikája - az esztelenség folytatása, csak más eszközökkel. Ezért ő ellene van. Az elnök úrtól elnézést kér, de ez a helyzet. Az asztalra mért újabb ökölcsapás után az elnök kinyilatkoztatta, hogy mindez a gyávák bölcsessége, s hogy a gyülekezet végre nézzen szembe a tényekkel. Neki eltökélt szándéka az idegeneket móresre tanítani. A szuperállam részéről mutatott erődemonstráció nem csupán mindenünnen támadó ellenségeiket, egyebek mellett a déli határok mentén nyüzsgő behatolókat rettentené el, de elbizakodott barátaikban és szövetségeseikben, mint például az Egyesült Államokban is tiszteletet keltene. Most hát mindenki térjen szépen haza, és készülődjön a háborúra mondhatni aludjon rá egyet. Nyomatékosan kijelentette, a háború igenis része és természetes velejárója az emberi sorsnak. Elnökként szentül elhatározta, a maga módján intézi az ügyet, és nem fogja ölbe tett kézzel tűrni, hogy hazájának földjébe ellenséges rakéták csapódjanak be megtorlatlanul. Ezek után az androidok kikísérték a diplomatákat és katonaembereket a tágas kastélyudvarra, és a limuzinok elhajtottak velük a nagy belga éjszakában. Odabent de Bourcey visszavonult meghitt kuckójába, és töltött magának egy whiskeyt. A biztonságiak ellenőrizték a világítást, éjszakai őrséget állítottak, az androidokat pedig mind egy szálig bezárták a páncél-szekrényükbe. - Miféle emberi sorsról beszélnek ezek? - Olyasmiről, amin mindenki átesik. Az akkumulátor lemerüléséhez hasonlít. - Olyan, mint a láthatatlan fény. - Nem is fény, inkább szél. - Egyeseken kifejezetten érezni lehet. - Te akkor lennél olyan, ha nem jutnál elektromos áramhoz. - „Halott”, ez a pontos szakkifejezés. - Hát ezért használnak inkább metaforákat. - Fel nem foghatom, mi értelme metaforákat használni. Egy dolog vagy van, vagy nincs, de semmiképp nem lehet valami más, mint ami. - Számukra lehet. Nem erősségük az egyértelműség. Beszélgetés közben még a mondataikat sem fejezik be. - Velünk ellentétben nem értik egymást. - Vitatkoznak. - Verik az asztalt.
80 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── - Ez náluk valami működési rendellenesség. Mi viszont képesek vagyunk valamennyien ugyanúgy gondolkodni. - Egyformán intelligensek vagyunk. - Ezért tartanak minket őrizet alatt ebben a szekrényben.
*** - Itt, a Kora hajnal műsorában most népszerű rovatunkkal, A lelkipásztor üzenetével folytatjuk. Ezúttal is Angus Lesscock tiszteletest üdvözölhetjük a körünkben. - Jó estét mindenkinek, vagy inkább jó reggelt kellene kívánnom? Ma van a Hirosima-emléknap. Arról az iszonyatos pillanatról emlékezünk meg, mikor az amerikaiak véletlenül atombombát dobtak Japánra. Magától értetődően még mindig az események hatása alatt állunk. Egyesek, különösen, akik már akkor is éltek, természetesen elevenebb emlékeket is őriznek a korszakról. Mélységes erkölcsi szilárdságot kell merítenünk az esetből: nem hagyhatjuk újból megtörténni. Jézus felemelte szavát a templom megszentségtelenítése ellen, amivel ő az idegeneket kívánta ráncba szedni. - A lelkipásztor üzenetét ma Angus Lesscock tiszteletestől hallottuk. „A Gumbridge.com új fogást kínál a heti étrendhez! Tudósaink jóvoltából megszületett a mangógyökér! Gyümölcs lenne? Vagy
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 81 inkább zöldségféle? Végre kifizetődött az évekig tartó kutatómunka. Önnek viszont ma mindössze tizenöt univot kell fizetnie egy garantáltan érett mangógyökérért. Csak a Gumbridge.com-on!” „Emlékeznek Malfi hercegnőre? Csinos kis pipi. És azt hallották, mit mondott egyszer? »Mi hasznom belőle, ha gyémántok vágják el a nyakamat?« Ön viszont most elérheti, hogy gyémántok csinosítsák a nyakát. Ugorjon be Tuppennyhez a Hugó és az Ötödik utca sarkán, és tekintse meg gazdag kínálatunkat!” - Mielőtt átadnánk a szót Lisa Fortnak, hogy megtudjuk, miről is beszél az utca embere, íme egy friss hír. Az utrechti egyetemen oktató Bamard Cleeping professzornak sikerült kijárnia, hogy Imran Chokart szabadon engedjék a Fiatalkorúak Javítóintézetéből. A tizenhét éves Mr. Chokar csak nemrég érkezett az Unióba, és barátja, Martitia Deneke tanúvallomása alapján most bebizonyosodott az ártatlansága. A beszámolók szerint Mr. Chokar jelenleg Deneke otthonában próbálja kiheverni a megpróbáltatásokat. - És most kapcsolunk Lisa Forthoz. - Helló mindenkinek! Lisa Fort vagyok, és az utcáról jelentkezem, ahol járókelők véleményét kérdezem a nap legfontosabb eseményeiről. Üdvözlöm, hölgyem! Ön mit gondol? - Azt, hogy emberiség elleni bűntettet követtünk el. Szerintem komisz dolog volt azt a hajót az olasz partoknál elsüllyeszteni. Négyezer utas tartózkodott a fedélzetén, és mind megfulladt. Most meg pont azt az országot fenyegetjük háborúval, ahonnét azok jöttek. Véleményem szerint inkább jóvátételt kéne fizetnünk nekik. - Úgy vettem észre, uram, hogy kíváncsian hallgatta ezt a véleményt. Egyetért vele? - Tavaly félmillió bevándorló lépte át illegálisan államunk határait, ami nem mehet így tovább. Ennek ellenére egyetértek a hölggyel. Komisz dolog volt elsüllyeszteni azt a hajót. Fizessenek nekik vagy a rokonaiknak kártérítést! És többé még csak ne is gondoljanak ilyesmire! Ideje végre jó példát mutatnunk a világ többi népének, ez a véleményem. - Elnézést, hölgyem! Elárulná, hogy ön mit gondol? - Ott van ez a muzulmán nyikhaj, akit most kiengedtek. Ugyan mit tudnak róla? Meg hogy mibe keveredett? Inkább zár alatt kéne tartani. Egyáltalán nincs ínyemre, hogy az ilyenek szabadon csellengjenek mindenfelé. - És ön, asszonyom? Ön miként vélekedik? - Hogy én? Engem kérdez? Csak ezért jöttem el otthonról, hogy megnézzem a híradót. Látni szeretném, ahogy az űrhajósok leszállnak arra a holdra a Jupiternél. Annyira izgalmas! Ilyen alkalom csak egyszer adódik az ember életében. Jó, jó, tudom, még nincsenek ott, de azért gondoljon csak
82 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── bele! Egy álló évig utaztak! Engem nem érdekel, találnak-e életet azon a holdon, vagy sem, csak az, hogy épségben hazaéljenek. - Ön, uram? Megosztaná velünk a véleményét? - Le kell váltani az elnököt, ez a véleményem. Ha nem vigyázunk, ez a de Bourcey még háborúba sodorja az államot. Ha ez az ipse azt hiszi, hogy a háborúskodásból bármi jó származik... egy golyó a fejébe, szerintem az kell neki. - Egyetlenegy emberre van még időnk. Ön, hölgyem? - Csinálhatnának valamit a globális felmelegedéssel!
A furgon leparkolt a csatorna partján. Két munkaruhás férfi kiemelte a festményt a hátuljából, és a házhoz cipelte. Amygdella a kapun belül várt rájuk felajzottan. Az imént még A nyugati tudományok történetének egyik epizódját nézte, és bekapcsolva hagyta a készüléket. - Pontosan erre volt szükségem - közölte, megpaskolva a képkeretet, miközben hármasban fölfelé emelkedtek a lifttel. - Hát nem egy imádnivaló Diebenkorn? - Nem egészen az én ízlésem, asszonyom - válaszolta az egyik szállító. - Én nem értek a modern művészethez - tette hozzá a másik. Mindketten felettébb komor képet vágtak, mintha valami erkölcsi elvet nyilatkoztattak ki. Randolph Haven egy kényelmes, bársonyhuzatú karosszékben üldögélt, ahonnan a csatornára és az azt szegélyező fasorra lehetett látni. Egy ritkaságnak számító munkát olvasott éppen a hadtörténet tárgyában, amelyben szaktekintélynek tartotta magát. Most azonban inkább félretette a Geschichte der Zwölfen Przewalski-Kavallerie című (1913-as kiadású) kötetet von Oskar Finesteppe, hogy figyelemmel kísérhesse Amy legújabb szerzeményének elhelyezését. Bizarr hajviselete miatt nagyon nem tetszett neki az egyik szállítómunkás. Az meg a társa sorban álltak elő a segítőkész javaslatokkal, Amynek azonban mindegyikre volt valami ellenvetése, miközben kecses kacsói csak úgy repdestek ide-oda. - Ha áttoljuk oda a hangversenyzongorát, akkor ideakaszthatjuk a képet, ahol jól érné a fény - vetette fel az egyik férfi. - Elmozdítani a zongorámat? Azt már nem! Próbáljuk meg emitt! A Diebenkorn számára végül az ablak közelében találtak megfelelő helyet, és a felakasztásához Randolphnak kellett - kezében a ritka kötettel átmenetileg odébb hurcolkodnia. - Na? Mit gondolsz róla? - kérdezte tőle Amy, miközben imádattal legeltette a szemét legújabb zsákmányán. - Nem rossz.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 83 - Ha engem kérdez, hölgyem, akkor már inkább egy szép tengerparti látkép, mondjuk a Nápolyi-öbölről. - De senki sem kérdezte - tromfolta le Randolph. A szállítók távozása után Amy jól lekapta a tíz körméről. - Hogy lehettél ilyen goromba?! Annyira szimpatikus ember volt! És ha neki jobban tetszik a Nápolyi-öböl? Na és? Hadd tessen! Szerintem te lenézed a munkásosztályt! - Naná, hogy lenézem. Abból származom. Felberregett a kaputelefon, és Bamard Cleeping jelentette be magát. Az asszony a szemét forgatta. - Bamard olyan tudálékos tud lenni! De az igaz, hogy mindenkinek jót akar. Lefogadom, most is a muzulmán kölyök miatt jött, akit megmentett a börtöntől. Muszáj fogadnom. - Ahogy tetszik. Én viszont már itt se vagyok, Amy - mondta Randolph, és vigyázzba vágta magát. - Ha esetleg megfeledkeztél volna róla, tartalékos vagyok. Bekukkantok az ezredemhez, hátha elrendelik a harckészültséget. Az asszony toppantott egyet apró lábával. - Hát váltsd ki magad! Elég gazdag vagy hozzá! A férfi szokásos felsőbbrendű mosolyával rázta a fejét. - Szóval inkább alázatosan pallos alá hajtod a fejed, mi? Megdöbbentesz, Randy! - Ha a pallos nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a palloshoz felelte az, és búcsúzóul mindkét arcán megcsókolta az asszonyt. Amy célzása a férfi vagyonára telibe talált. Haven még nyomornegyedbéli siheder volt, mikor a szegény, kuporgató édesanyjától elemeit vagyonkából felvásárolta egy az idő tájt még ismeretlen és mellőzött találmány, az asztromofon szabadalmát. Elektrosztatikus ereje révén ez a hitelkártya méretű mobiltelefon az ember - vagy éppen kutya - testének bármely kidudorodó felületén képes volt megtapadni. A később „aszmofon” névre átkeresztelt szerkentyű - a hang- és képszolgáltatáson túlmenően minden áldott nap asztrológiai értesítővel igazította el tulajdonosát a követendő magatartásról. Annak a vásárlást követően mindössze át kellett adnia saját genomjának egy darabkáját, amit aztán egy csipen tároltak el a készülékben. Miután ily módon sikerült leküzdenie a súlyos starthátrányt, a leleményes, ifjú Haven azzal folytatta, hogy sok millió példányos forgalmat bonyolított le az aszmofonból. Ehhez csupán annyi kellett, hogy minden készülékhez három CD-n ajándékba adja a halhatatlan Isaac Asimov teljes életművét. Tizennyolc évesen potom nyolcmilliárd univért hagyta magát kivásárolni a saját vállalatából. Attól a pillanattól kezdve nem nézett többé aszmofonra. Ha megtette volna, talán újragondolja a végzetes döntést, amelynek meghozatalára készült.
84 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── A Haze-rezidenciából lefelé menet a liftje elhaladt Cleeping felfelé tartó kabinja mellett. Miután Cleeping és Amy átestek az udvariaskodó közhelyek cseréjén, a férfi megcsodálta az új festményt, az asszony pedig kávét rendelt a házvezetőnőtől. - Mint bizonyára sejti, egy szívességért jöttem magához - fogott bele Cleeping a mondókájába. Elmagyarázta, hogy Martitia Deneke mindössze pár utcányira lakik onnét a Centre Vilié városrészben. Földi javakban módfelett szűkölködik a család: Martitia apja hosszú ideje drogfüggő, az ARTAK áldásos hatásai meg még nemigen mutatkoznak. Jelen pillanatban a Deneke família nyújt menedéket Imran Chokamak, aki lassan kezdi kiheverni a bebörtönöztetést. A helyzet azonban nem minden veszély nélkül való, szélsőjobbos elemek részéről ugyanis folyamatos fenyegetések érik Denekééket. A kávé kortyolgatása közben Amy és Bamard egymást bátorítva panaszkodtak a jobboldali veszélyről. Természetesen nem várja el Amygdellától, folytatta Cleeping, hogy a bőkezűen jótékonykodó nagyasszonyt játssza. Viszont tudomására jutott, hogy a nőnek egy másik, pillanatnyilag üresen álló háza is van a közelben, és felötlött benne, míg ő más megoldást nem talál, a biztonság kedvéért Martitia és Chokar esetleg ott húzódhatna meg egy-két hétig. - Abban tökéletesen egyetértek, hogy ocsmányul viselkedünk az idegenekkel. Előbb azonban tanácskoznom kell a gurummal. Hol is laknak ezek a Denekéék? - A Rue de la Madelaine-en. A tér túloldalán kezdődik az utca. Míg Amy a férfi kérését fontolgatta, Cleeping a nő lágy körvonalú, elbűvölő arcán és tágra nyílt, bár vélhetően műpillás szemén merengett. Az egész csak még kívánatosabbá vált attól, hogy az idő meglegyintette. A gondolatra Cleepinget bánat és vágyakozás töltötte el; szerette volna magáénak tudni az asszonyt. De miként fogjon hozzá? Idegenként mozog Amy világában. - Kérdeznék magától valamit - szólalt meg Amy. - Remélem, nem veszi szemtelenségnek. Nem személyes, inkább általánosabb érvényű kíváncsiság visz rá. Maga a tudomány embere, akinek, mondhatni, kényelmes állása van. Miért vette hát a fáradságot, hogy ennek a fiúnak, aki vélhetően semmit sem jelent magának, a megsegítésével valósággal kiprovokálja a kedvezőtlen kritikát? A férfi hörpintett egyet a kávéscsészéből. - Ha esetleg arra célozna, közlöm, hogy nem vagyok homoszexuális. Felfigyeltem egy fiatalemberre, akivel igazságtalanul bántak, meg egy ifjú hölgyre, aki szerelmes belé, és segíteni akartam nekik. Amit maga kényelmes állásnak nevez, nem elégíti ki maradéktalanul a lelki szükségleteimet. - Ennyi?
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 85 Cleeping félszeg mosollyal jegyezte meg, hogy Amy csalódottnak látszik. De hát nem pont ezt a kérdést - „Ennyi?” - teszik fel maguknak sokan a saját életükről? Az emberek létét nem tölti ki vallás, s nekik egyebük sincs, amivel kitölthetnék. Meglehet, hogy az EU épp emiatt sodródott a háború szélére. Mert a háború kitölti az emberek gondolatait. Mily tragikus következtetés! Ott van, persze, a szerelem, ami mégiscsak jobb, mint háborúzni. De hát az is merő illúzió, önáltatás. Mert az emberi létnek a bánat a végső igazsága. A gondolkodás csak fájdalmat szül, s lám, mégsem vagyunk képesek lemondani róla. Élete során Cleepin-get újra meg újra elővette a meggyőződés, hogy mindennek alapja - a szikla, amelyre egy kicsinyke boldogságot próbálunk építeni - a bánat. Úgy vélte, tudna rokonszenvezni Schopenhauerrel. - Úgy érzem, boldogabb lettem attól, hogy segítettem Imran Chokaron. Csak a bánat örök igazságába vetett hitem az, amitől még a magam szemében is léhának tűnik a törekvésem. De hát az élet túl szörnyű ahhoz, hogy komolyan vegyük. Maga mit gondol? Hajlandó elfogadni egy ilyen érvet? Amy beharapta az alsó ajkát. - Amit „politikai játszmának” nevezünk, semmit nem jelent. Csupán a hitványak gyakorolják. Én nem találom az életet any-nyira elviselhetetlennek... De hát maga mélyebben gondolkodik, mint én, Barnard. Én általában akkor érzem magam biztonságban, ha kis dolgokra összpontosíthatok. Az én szememben azok is nagynak tűnnek. Meghitt kávéházak a közelben. Madárfütty a csatorna felett. Képek gyűjtése. Pár jó barát. Egy pillanatra elnémult. - De ha őszinte akarok lenni, azt hiszem, mindig is jobban kedveltem azokat, akiknek bánatuk van... mint valami kút, amiből meríteni lehet. Az ilyenek józanabbul gondolkoznak. Cleeping megértően nézett rá, mintha a folytatást várná, holott tudta, hogy a nő csak mellébeszél. Amy elértette a pillantását, és témát váltott. - Látta Dániel Potts előadását? Egyetért vele? - Részben. De azért fara egy fickó. - Ismeri személyesen is? Nem lehet, hogy ő a Tébolyfrakció? Hogy ő a felelős azokért a lehangoló üzenetekért? - Nem hinném, bár meg kell hagyni, osztozik bizonyos nézeteikben. Nem beszélne még önmagáról? - Felszínes ember vagyok, dr. Cleeping. Nem kenyerem az ilyen magasröptű társalgás. Maga talán egységben látja az életet. Számomra csupán napi események sorozata... Meg Diebenkor-noké - nevetett fel mentegetőzésképpen. - Ki az a Diebenkorn? - Ó, csak egy festő.
86 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── Cleeping előrehajolt, és megszorította Amy kezét. - Hálás vagyok a szavaiért. Mindenkinek vannak magántermészetű fiókjai, amelyeket nem szívesen nyitogat mások előtt. Amit mond, nagyon is ésszerűen hangzik. Az asszony visszahúzta a kezét, és legyintett vele. - Ugyan már, ezek kicsiségek. Tartok tőle, hogy nagyon is azok. Úgyhogy beszéljünk inkább erről a muzulmán fickóról, akit sikerült kiráncigálnia a börtönből!
Barnard elmesélte, hogy szabadságának visszanyerése után Chokarnak mi minden nehézséggel kell szembenéznie, mire Amy kijelentette, személyesen kíván beszélni vele is meg az egész Deneke családdal. Mielőtt döntene a házról, szeretne tisztán látni. - Hívunk egy taxit, és odamegyünk. - Hisz csak egy rövid séta, Amy. - Én szeretek taxizni. A sötét és kanyargós Rue de la Madelaine-en kisebb tömeg lökdösődött Denekéék háza előtt. Egyesek idegengyűlölő jelszavakkal teleírt transzparenseket tartottak a magasba. Csendesek voltak, de érzett rajtuk a visszafojtott indulat. - Most már érti, miért járok inkább taxival. Védelmet nyújt. Cleeping egyetértően bólogatott, és kiszállt a kocsiból. Valaki a tömegből felismerte, és odakiáltott neki, míg mások fütyülni kezdtek. Egy csaholó kis korcs szaladt el mellette; aszmofon volt a jobb fülén. Cleepingen látszott az ijedtség, de azért sikerült annyira tartania magát, hogy beszédet címezzen a gyülekezethez: - Barátaim, értsék meg a helyzetet! Mr. Chokar törvényesen érkezett vendégszerető országunkba, abszolút törvényesen! Meglehetősen szerény állást töltött be a postahivatalban. Éppen a segítségére sietett egy fehér asszonynak, amikor... Nem jutott tovább. Kockakő emelkedett a levegőbe, és keményen megütötte. Fájdalmában a vállához kapott. Ekkor kőzápor zúdult rá. Egy kavics fejen találta, amitől elesett. Egy másik kő a taxi szélvédőjét repesztette meg. - Én húzok innét! - kiáltott oda a taxis Amynek. - Előbb engedjen ki! És csak hogy tudja, többé semmi dolgom a maga társaságával! Azzal kikászálódott, s miközben a kocsi elhajtott mögötte, ő szembenézett a tömeggel. Felemelte az egyik kezét. Meglepetésükben az emberek felhagytak a tüzeléssel. A makulátlanul öltözött, vonzó asszony látványától tüstént
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 87 lecsendesedtek. Az adott pillanatban épp a törékenysége nyújtotta számára a legjobb védelmet. A tömegben többen kővel a kezükben várták, mi fog történni. - Látom, hogy maguk rendes emberek. Meggondolatlanság ilyen barbár módon viselkedni. Ezzel megsértik a törvényt. Mindenkinek szüksége van a törvényekre, máskülönben eluralkodik az anarchia. Kérem, ne dobálózzanak már! Megsebesítettek egy jó embert. - Az egy muzulmánimádó! - Nem igaz, csak az igazságot imádja! Mint mi mindannyian. De az igazság mindenkié. Ha ez az ember itt meghal, magukat mind egy szálig elítélik gyilkosságért. És akkor majd megtudják, milyen fájdalmasat tud harapni az igazság, azt megígérhetem! Oszoljanak, kérem, és valaki hívjon mentőt a mofonján! Kérem, haladjanak tovább! Gyönyörű a reggel, hát menjenek, és élvezzék! Sétáljanak egyet a parkban! - Hé, ez az amaroli spiné! - rikoltotta egy férfi. - Aki a saját pisáját issza! Nem csoda, hogy bolond! - Én inkább a magamét itatnám meg vele! - tódította a mellette álló, és felröhögött, mintha valami szellemeset mondott volna. - Táguljatok innét, faszkalapok, a mocskos fantáziátokkal együtt! - visította egy nő a tömegből, amely addigra kezdett megfogyatkozni, és a két férfi, akinek sem elmenni, sem cselekedni nem akaródzott, kisvártatva magára maradt. Ügyet sem vetve rájuk, Amygdella lehajolt, hogy szemügyre vegye Cleeping sérülését, amikor két lovas rendőr tűnt fel a kanyarban. Erre aztán a legvagányabbak is jobbnak látták a mellékutcán át elinalni. Nyílt a 7-es számú ház ajtaja, és egy sovány nő kukucskált ki rajta - maga is olyan elnyűtt, mint az ajtótáblák. A vékony, szürke orr fölül patkányszerű, rövidlátó pillantás célozta be Amyt. Mintha igazi gyermekek paródiái lettek volna, fejletlenül sovány kis porontyok tipródtak rekedtes hangon nyivákolva a szoknyája mellett, de az asszony kivörösödött keze visszalökdöste őket a lakásba. A nő szidni kezdte a rendőröket, amiért szokás szerint későn érkeztek, holott folyamatosan őrködniük kellene odakint. - Azok a trógerek még ránk gyújtják a házat, ha nem vigyázunk! Mer’ avval fenyegetőztek ám! A rendőrök leszálltak a lovukról, és halk hangon nyugtatták az állatokat. Amygdella az asszonyhoz lépett, és őt próbálta megnyugtatni. - Megértem, hogy zaklatott. Felettébb kellemetlen egy helyzet. Ön lenne Mrs. Deneke? Bemehetnék? Ígérem, nem teszek megjegyzést az enteriőrre. Azért jöttem, hogy a lányán és Mr. Chokaron segítsek. Az asszony viselkedésében egyszerre nyilvánult meg gyanakvás és konok dac. - Miféle őrről beszél? Hisz mondom, hogy itt egy se vót! Be akarna gyónni? Kár lenne a puccos gönciér’. Imran már különben is elkotródott.
88 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── - Hová ment? - Honnét tunnám? Idegyütt két fekete ipse, oszt’ e’vitték. - De tudnia kell, hová mentek. - Csak asztat tudom, hogy annak nem akaródzott velük menni, ez minden. Úgyhogy maga is elkotródhat! És a zsarukat is viheti magával! Csak bajt csinálnak! Azzal az öregecske nő visszahátrált a lakásba, és becsapta maga után az ajtót. - Nem akart ám semmi rosszat, hölgyem - szólt az egyik rendőr bocsánatkérően Amygdellához. - Valóban? Márpedig nekem határozottan az volt a benyomásom. Halk berregéssel egy kisebb mentőautó közeledett az utcácskában. A még mindig eszméletlen Cleepinget óvatosan beemelték, majd a jármű sietve elhajtott a kórház irányába. A tiszteletteljesen lemaradó lovas rendőrök patacsattogásától kísérve Amygdella gyalogszerrel indult hazafelé. ***
Kicsivel távolabb Imran Chokar ezalatt halálra volt rémülve. Valami póznához kötözték egy épületben, amely régen raktárként, esetleg garázsként szolgálhatott. A jellegtelen helyiségben málladozott a téglafal; az egyik sarokban még a borostyán is utat tört magának, de vagy kétméternyi növekedés után fonnyadtan csüngött alá. Mindent elborított a szemét és a mocsok, néhol tűzrakás szétszóródott maradványait lehetett látni. Mindössze a két sötéten csillogó, félreállított motorkerékpár volt vadonatúj holmi. Chokar fogvatartói egy ósdi, roskatag kanapén terpeszkedtek; röhögve, viccelődve vedelték a sört, és időnként egymás vállát csapkodták. Nagydarab, fekete fickók voltak, és ha Chokar jól vette ki a szavaikból, mindkettő a
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 89 Mohamed névre hallgatott. Surranót és farmert viseltek, meg bőrdzsekit a pólójuk fölött. Mellettük nyitott sörösdobozok hevertek a padlón. Az egyik Mohamed a Tébolyfrakció üzeneteinek kinyomtatott példányát tartotta a kezében, és a másik Mohamedet faggatta. - Szerinted ezek itt igazat hadováinak? Hogy mindenki lökött? - Te biztos az vagy, haver! - Na és te? - vágott vissza a másik, amire újabb röhögés és vállcsapkodás következett. - Azt a walesi csajt is képes voltál felcsinálni! - De honnét vannak az üzenetek? - A zsaruk is pont ezt szeretnék tudni. Ha engem kérdel, hát magától a jó Istentől! - Asszed, neki is van odafönt ambionetje? - Naná, azér’ nem tudják lenyomozni. Mer’ folyton mozog, egyik felhőről a másikra. Ezt mindketten nagyon viccesnek találták. Chokart rosszullét kerülgette, a hólyagja is feszült, de nem merte felhívni magára a figyelmet. Azzal az ürüggyel kopogtattak Mrs. Deneke ajtaján, hogy Chokar barátai, mire az asszony beengedte őket. Ekkor fegyvert rántottak, és Imrant, Martitiát meg az anyját is megfenyegették. A végén betömték a fiú száját, széles ragasztószalaggal összekötözték a kezét, és a hátába pisztolycsövet nyomva kiterelték az utcára. Ott lenyomták az egyik motor pótülésére, a jármű vezetőjéhez szíjazták, majd elsöpörtek vele. Miután már a foglyuk volt, megengedhettek maguknak egy kis lazítást. Chokarnak el kellett ismernie, hogy fizikailag nem tettek benne kárt, sőt fokról fokra azt is sikerült elérnie, hogy megszűnjön testében a remegés. Anélkül, hogy egyetlen pillantást vetettek volna rá, azok ketten most nagy vígan föltápászkodtak, és sörösdobozzal a kezükben kimasíroztak az oldalajtón. Imran egyedül maradt. Megpróbálta kiszabadítani magát, de hiába. A garázsban fokozatosan gyengült a fény. A falrepedéseken át ki tudta venni, hogy valahol a közelben világít egy utcalámpa. Madárcsicsergést is hallott, mintha még mindig nappal lenne. Egyszer elhaladó léptek zaja ütötte meg a fülét. Kiabálni kezdett, de nem jött válasz. Az alkony lassan éjszakába fordult, elhomályosult a lepusztult környezet. Ekkor tért vissza a két fogvatartó. Változatlanul vidámak voltak, és műanyag dobozokban valami ínycsiklandó ételt hoztak magukkal. Meggyújtottak két vaskos gyertyát; az egyik kellemes mangóillatot árasztott. - Éhes vagy, haver? - szóltak oda Imrannak. - Nem.
90 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── - Hát persze hogy éhes vagy. - Az egyik odalépett hozzá, és kioldozta a kötelékeit. - Gyere, haver, kajálj velünk! Nem bántunk, na. - Rettenetesen kell hugyoznom. - Hugyozz a sarokba! Dolga végeztével Imran csatlakozott hozzájuk, azok meg helyet csináltak neki kettejük közt a kanapén, és egy csípős szafttól csöpögő csirkecombot nyomtak a kezébe. Ő boldog volt, hogy ehetett, és kezdte magát jobban érezni. A végén szétdobálták a csontokat, és a kezüket beletörölték a kanapé huzatába. Aztán a két Mohamed elmagyarázta Imrannak, hogy ők jófiúk (bár ha úgy tartja kedvük, kellemetlenkedni is tudnak), és hogy küldetésük van. Meg akarják akadályozni, hogy a szuperállam háborúba kezdjen - az ő szavaikkal - „ártatlan töpazsoui fivéreink és nővéreink ellen”. Megingathatatlanok voltak hitükben, hogy a kormány tagjai a béke pártján állnak, egyedül az elnök, Gustave de Bourcey akar háborút. Ki kell nyírni, és többé gond egy szál se. Ez volt az ő közös béketeremtő küldetésük. - És tudod, miér’ akar annyira háborút? Hát mer’ a pénzrendszerváltásnál több millió univot elsikkasztott, és most a háborús megszorításokkal akar takarózni. Ez az oka, haver. A társa egyetértően bólogatott. - Inkább kinyírat sok millió muksót, csak hogy a saját seggét fedezze. Ezér’ muszáj hidegre tenni. Ezt hívják igazságszolgáltatásnak, vágod? - És itt jössz te a képbe, kishaver! - Mindketten hahotázni kezdtek. Imrant szemelték ki a gyilkosság végrehajtójául. Azzal magyarázták a dolgot, hogy még mikor semmi rosszat nem tesznek, automatikusan akkor is mindennel őket gyanúsítják. Merthogy nagydarab, fekete fickók, és törve beszélik a helyi nyelvet. Folyton-folyvást igazoltatnák, zaklatnák őket. A fajtájukkal szembeni előítélet miatt. - A fakó képűek nem értenek semmit. Hibásan van az agyuk összerakva. Ezzel szemben Imrannak jó a beszélőkéje. Tanult ember. Ráadásul világos bőrű srác. Könnyűszerrel az elnök közelébe tudna férkőzni, hogy elvégezze a feladatot. Imran válaszul szenvedélyes magyarázkodásba fogott a küldetés esztelen voltáról. Az elnökgyilkosságok nem képesek feltartóztatni a történelem áradását. Ha de Bourcey merénylet áldozatává válik, a kormány azonmód bosszút követel, és abban a minutában megindítja a háborút. Nem, válaszolták erre a feketék, ha ő csinálja. Ismert személy. Ha megöli az elnököt, mindenki azt gondolja majd, hogy személyes okból tette. Hogy így akart bosszút állni, mert ártatlanul bebörtönözték. Aztán egyszerűen beszámíthatatlannak nyilvánítják, és pár évre bedugják valami intézetbe. Már ha sikerül nyakon csípniük. De ők majd tesznek róla, hogy ez ne történhessen meg.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 91 El kellett ismerni, hogy a maguk eszement módján mindenre gondoltak. Az elképzeléssel szemben Imran mindössze annyit tudott felhozni, hogy ő még soha senkit nem bántott. Egy sikkasztó elnökre sem lenne képes kezet emelni. - Okés, akkor kicsináljuk a holland csajodat. Így végül beleegyezett, hogy megteszi. Adtak neki pisztolyt; tiszta, száraz holmi volt, enyhén megolajozva. Bizalmasan elmesélték, hogy az összeesküvésben még egy haverjuk, egy közel-keleti srác is benne van. Eredetileg az ő dolga lett volna pontos alaprajzot szerezni az elnöki palotáról, merthogy ő ismeri a módját, miként lehet különféle akadályokon átjutni, vagy behatolni egy körülkerített telekre. El is rabolt egy fehér nőt, aki de Bourcey ismerőse, de ők már hetek óta nem hallottak felőle. Talán meg is halt, még Írországban. Úgyhogy majd ők szépen elfuvarozzák Imrant az elnöki rezidenciához, és valahogy átsegítik az áram alá helyezett kerítésen. - És mi van, ha már a parkban elkapnak, mielőtt a kastély közelébe jutnék? - Akkor kicsináljuk a holland csajodat.
Gibbs nővér egy tálkában tejbe áztatott kenyeret vitt a betegének. Mögötte vonult a középkorú Jane Squire, aki máig megőrizte szépségét, meg annak langaléta, idősebbik fia, John Matthew Fields. John egyetemre járt, és csak nagyapjának súlyos betegsége hozta haza a hétvégére. Bettina már ott volt a télikertben látogatójával, Bertie Haze-zel. Hármasban csevegtek Sir Tómmal, mikor az idős ember kezdte elveszíteni az érdeklődését. A délután java részét szunyókálással töltötte. Sir Tóm meglehetősen üres tekintete a télikert falán lógó, nagy ambionetképernyőre tévedt, amelyen a newmarketi lóverseny eredményei gördültek végig. Az öregember lassú hanyatlása már kezdetét vette. Elmúlt az az idő, mikor a nővér még félóránként injekciózta. Most valami kioldógombon volt a keze, amellyel szükség esetén egy morfiumszármazékot tudott adagolni. Jane korábban kerti virágokat hozott neki vázában, amelyet úgy helyezett el, hogy az apja jól láthassa. - Gyönyörűek, Jane. Annyira hálás vagyok érte. - Ivott egy kis vizet, mert a beszédtől kiszáradt a szája. - Amennyire az idén a rózsákra rájár a rúd, annál jobb éve van a csillagfürtnek. - Hm. A globális felmelegedéstől lehet. Gibbs nővér az asztalkát tologatta, amelyre a tejbe áztatott kenyérrel teli tálkát akarta helyezni. Az aszmofonja aznap ezzel a jóslattal állt elő: „Lehet, hogy az emberek semmibe vesznek, de eljön még a te napod. Légy
92 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── türelemmel!” A türelem a szakmája, mondta magában, elvégre ápolónő. Viszont szeretett volna végre visszavonulni, hogy a nővérével teázót nyithasson Bidefordban. - Tudod, már el is felejtettem, milyen elragadó tud lenni a télikert - szólt körbepillantva John Matthew az anyjához. - De a sarokban kezd betörni a nedvesség. Kettős üvegezésű ablakokat kéne csináltatnod. - Arra most nem futja, édesem - mosolyodott el Jane. - De azzal egyetértek, hogy elragadó. És pillanatnyilag ideális tartózkodási hely a nagyapádnak. Direkt olyanra tervezték, hogy az ember boldog legyen benne. Mindenütt a norfolki levendula illatát árasztó, piciny aromagyertyák égtek a padlón. - Hát a festő barátod, az a Gautiner nevű fickó merre kószál, anya? - Tudod, kezdenek komolyra fordulni a dolgok, és Remynek vissza kellett utaznia Párizsba. A fiú gyengéd mosolyt vetett rá. - Szóval most apácaéletet élsz. - Bettina és Bertie jelenléte azért kárpótol valamicskét. Egymás mellett álltak, úgy bámultak ki a késő délutáni napfényben fürdő pázsitszőnyegre. John Matthew felfigyelt az anyja hangjában megbúvó mélabúra, és megfogta a kezét. Viszonzásképpen az asszony rávillantotta mosolyát. Gibbs nővér ide-oda járkált a helyiségben; igazgatta a függönyöket, betolt egy pár papucsot az ágy alá. Nem örült a túl sok látogatónak. Bertie szólalt meg élénk hangon: - Idén mintha nem lennének olyan súlyosak a globális felmelegedés hatásai. Talán... Sir Tóm felemelte törékeny kezét, mert a BBC bemondójának hangjában volt valami, amire felfigyelt. - Válj! Ezt meg kéne hallgatni! Az ambioneten épp a következő szavak hangzottak el: - ...intő jel lehet. Grönland keleti partvidékén, Angmagssalik városának közelében egy hatalmas tömb szakadt le a jégtakaróról, az egész földnyelvet magával ragadva az óceánba. Jane és John Matthew is a készülék felé fordult. - Hatására szökőár indult meg sebesen az Atlanti-óceánon, amelyet heves szélviharok hajtanak maguk előtt. Egyelőre nem tudni, hogy a nagyarányú omlás hátterében meteoritbecsapódás vagy egyszerűen a globális felmelegedés áll-e. A cunami holnap, várhatóan röviddel napkelte után éri el Írország, Skócia és Anglia nyugati partjait. A tudósok arra számítanak, hogy a kontinentális talapzat fölötti sekélyebb vizek elérésekor az árhullám még magasabbra fog nőni, és a hatalmasra duzzadt víztömeg valószínűleg az egész nyugati partvidéket elnyeli majd.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 93 A tudósok előrejelzése szerint a víz a terepviszonyoktól függően több kilométernyire be fog nyomulni a szárazföldre. Ezért a brit szigetek akármelyik partvidékén élőknek ajánlatos haladéktalanul magasabban fekvő térségekbe húzódniuk. Késlekedésre nincs idő. Amint további információk jutnak a birtokunkba, közleményünket fél órán belül megismételjük. A tejbe áztatott kenyérrel teli tálka, amelyet Gibbs nővér ebben a pillanatban emelt Sir Tóm szájához, a mozaikpadlóra zuhant, és darabokra tört. Az asszony felsikoltott: - Jaj, istenkém! A családom Bidefordban lakik, a devoni parton! Azonnal telefonálnom kell, hogy figyelmeztessem őket! Istenem, ez szörnyű! Mindegyiküket felkavarták a hallottak. - Itt, a keleti parton mi legalább biztonságban vagyunk - mondta Bettina. - Én ebben nem vagyok olyan biztos - jegyezte meg Bertie Haze. - Feltétlenül lesz valami visszaverődés az Északi-tenger irányából. Nem lenne tanácsos Sir Tomot a szárazföld belsejébe költöztetni? - Fel kell hívnom a húgomat - szólt Jane. - És Laurát is. Talán jobb lenne, ha valamennyien áthurcolkodnánk Dél-Francia-országba... Jaj, nem! Apát nem vihetjük magunkkal. Az állapota nem teszi lehetővé. - De ha jön az ár, Norwichba esetleg kénytelen lesz velünk tartani vetette föl Gibbs nővér. Kételyek közt, tipródva bámultak egymásra. Végül Sir Tóm erőtlen hangja törte meg a csendet: - Nem vagyunk közvetlen veszélyben. Jobb szeretnék maradni. - Maradni fog, uram, hacsak a költözködés elkerülhetetlenné nem válik közölte vele Bertie nagy bátran. - Magam teszek róla. A fiú kézen fogta Bettinát, és bejelentette, hogy ők majd utánajárnak, mi is a helyzet. Kívülre kerülve csókjaival a falhoz szögezte a lányt. Bettina átkarolta a derekát, és visszacsókolta. - Fürödjünk meg meztelenül, amíg még nyugodt a tenger! - De hát a cunami! - Hol van az még? Több száz kilométerre ide. Fülledt meleg volt. Hiába, hogy kezdett bealkonyulni, elmaradt az arrafelé szokásos, enyhet adó esti szellő. Visszahúzódott a víz, és széles sávban sötét fövenyt hagyott maga után. Semmi sem mozdult, már-már fenyegető volt a csend. A forró páratakarótól homályosan lehetett látni. Teljesen elnéptelenedett a part, csak egy fókakölyök teteme hevert a barázdált homokon. Bettina és Bertie megszabadult a ruhájától, és elragadtatott sikolyokkal megiramodott a sekély víz felé, hogy a végén belevesse magát.
94 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── A nyílt tenger fölött dörgött az ég. A fiatalok lubickoltak, Bertie alámerült, és beúszott a lány széttárt lábai közé, majd nevetgélve és sikongatva nedves csókokat váltottak. Mikor ebből elegük lett, kiúsztak a partra, és a dűnék lábánál összeölelkezve vetették magukat a száraz homokra. A fiú térde a lány két combja közé nyomult, keze becézgetni kezdte a hüvelyét. Bettina felnyögött a gyönyörtől, és megmarkolta Bertie merev hímvesszőjét. A fiú ekkor beléhatolt, s közben mutatóujjával a végbélnyílását is birtokba vette. Így hevertek lágyan ringatózva, s körülöttük megszűnt a világ.
- Ha nincs több kérdése, akkor én mennék is - közölte Paddy Colé. - Tuggya, nincs ínyemre, hogy minden szíre-szóra idecibáljanak. A kávéjuk pocsék, a társaság meg még annál is rosszabb. - Őszintén sajnálom, Mr. Colé, hogy folyton zaklatni vagyok kénytelen, de meg kell értenie, mekkora pácban vagyunk. Eltelt egy csomó idő, és még mindig nem akadtunk Mrs. Esme de Bourcey nyomára. Viszont maga kötötte le a félj figyelmét, miközben a nejét elhurcolták. Ezért lett gyanúsított. - Addig rendben is volna. Kifaggattak engemet, kifaggatták Fayt. Mostanra viszont rágyühettek volna, hogy nincsenek aljas szándékaink. Mikor a de Bourcey gyerekkel először diskuráltam, azt se tudtam, hogy van neki felesége. - Legalábbis maga ezt állítja. - Mer’ ez az igazság. Honnan a pokolból tudhattam volna, hogy kicsoda, micsoda?! Nem úgy viselkedett, mintha volna valaki. Csak mer’ én egy szegény, ártatlan művészember volnék, maga mingyár asziszi, felügyelő úr, hogy gyötörhet is. Törődjék inkább a maga dógával, ember, és hagyjon engemet békibe! - Azzal az őrszoba falán lógó „Tilos a dohányzás!” feliratot semmibe véve rágyújtott. - Mellesleg egy kis segiccséggel kárpótolhatna az elvesztegetett időmér’, ha már a nagy semmiér’ ideráncigált. Most, hogy gyün a szökőár, Fayjel rögvest el kell hurcolkodnunk a házikóból. Nem tehessük meg, hogy maradunk a seggünkön. - Pedig én már korábban figyelmeztettem magukat - mondta Darrow. Ingyenfuvart akar? Fölírhatom a listára. Most kissé túl vagyunk terhelve. - Annál sokkal cudarabb a helyzet. A képeimről van szó. Hogy tunnám mindet biztonságba helyezni hajnalig? - Mekkora értéket képviselnek? Tudomásom szerint semekkorát. - Hát abba’ nagyon téved. Nekem a kibaszott életemet jelentik! Bele is pusztulnék, ha valami bajuk esne. Darrow azt mondta, megérti, aztán az aszmofonját fölemelve közölte Paddyvel, hogy odarendel nekik egy teherautót Corkból.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 95 Colé közelebb hajolt, hogy az íróasztal fölött megrázza a rendőrfelügyelő kezét, és hálálkodva rendes fickónak nevezze. - Azért van itt még valami, Colé - mondta erre Darrow hűvösen. - Jobb, ha a jövőben vigyáz magára. Tudunk ám a maga kis Fayéről. Colé rögvest felhúzta az orrát, és kihívó tekintettel tudakolta, hogy ugyan mi mindent tud a rendőrség. - Hát csak azt, hogy Fay nem az asszonykája magának... Hanem a lánya.
Paddy Colé távozása után Darrow egy ideig kedvetlenül bámulta az ambionet képernyőjét. A fenyegető cunamiról szóló figyelmeztetések alátámasztása végett bemutattak egy amatőr videót a grönlandi omlásról. A fotós egy halászbárkából vette fel, ötszáz méterre a szárazföldtől. A hatalmas, hóval borított jégtábla nagy morajlással és irdatlan hullámokat keltve zuhant a mélybe. Tulajdonképpen maga a szirtfal engedett a mozgó gleccser súlyának. A jéggel szikladarabok bukfenceztek a levegőbe, mintha abba sem akarnák hagyni. A háborgó masszává korbácsolt tenger színén akkora tajték verődött fel, mintha a víz csupa tojáshabból volna. A gleccser pereme szemlátomást gyorsulva dülöngélt a zuhanási pont felé. A felvételt készítő halász alatt oly hevesen rázkódott a bárka, hogy a kép kivehetetlenné vált, majd meg is szakadt. Egy hivatásos operatőrtől érkezett felvételsorozaton már azt lehetett látni, amint repülőgépek és hajók segítségével evakuálják Angmagssalik lakosságát. Darrow fürkészőn bámult a grönlandiak arcába. Meglepetésére azok ugyanúgy festettek, mint akárki más. Az őrsre közben egyfolytában özönlöttek a segélykérések. A felügyelő kelletlenül állt fel, hogy a külső irodába siessen, ahol lázas tevékenység zajlott. Olybá tűnt, mintha a teljes ír népesség erről a partvidékről igyekezett volna a szárazföld belsejének biztonságába költözködni.
Még így is akadtak, akik nem hallották a híreket a közelgő szökőárról. Az a két ember bizonyosan nem, aki Paddy és Fay Colé házától alig három kilométerrel följebb, egy parti ház pincéjében húzta meg magát. Esme és Karim Shariati egymás karjában pihentek a rögtönzött ágyon. Szerették hinni, hogy a közelben felállított gyertyák fénye meghitté és barátságossá teszi a helyet, ahol a teljes berendezés egy mosogatáshoz használt lavórból, egy vödörből, kartondoboznyi tejből és egy kisebb halom egyéb élelmiszerből állott. Ruháit a vállára terített, ócska nagykendővel takargatva, a feketére festett hajú Esme időnként egészen a falucska egy kilométerre fekvő vegyesboltjáig
96 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── merészkedett, hogy ennivalót vegyen maguknak. Karim sosem mutatkozott a rozzant házikó falain kívül. Néhány alkalommal azonban, mikor a hold fényesen sütött a szirt felett, kettesben sétáltak el a közeli strandra, megmártózni az ezüstös tengerben, kergetőzni, cigánykereket hányni, ölelkezni a fövenyen. Esmenek megtetszett az elemi szintű létezés. Egyetlenegy gondolata sem volt Victoré, de nem törődött a múlttal, a jövővel sem. Mindenestül átadta magát a szikár és szomorú idegennek, aki belépett az életébe, és eluralkodott rajta. Kezdetben gyűlölte Aliként bemutatkozó, kiismerhetetlen elrablóját, és meg is tagadta, hogy a de Bourcey-kastély beosztását lerajzolja neki. Az pedig, ahelyett hogy agyonlőtte volna, lassacskán felhagyott a névtelen ellenségeskedéssel. A fekete köpenye nélkül egészen hétköznapi embernek látszott, aki alultáplált testén kifakult inget és kopott farmert visel. Mikor a férfi rádöbbent, hogy nem kényszerítheti foglyát a kért alaprajz elkészítésére, egészen magába roskadt, és fejét fogva nyöszörögni kezdett. - Most mit tegyek? Megparancsolták, hogy öljelek meg, de képtelen vagyok! Ellenkezik a meggyőződésemmel. Szavai fordulatot hoztak a kapcsolatukban. Esme fokról fokra húzta ki belőle a történetét. Nem Alinak, hanem Karim Shariatinak hívják, és Tabrizban született, egy iráni városban. Mollahoktól tanult. Az apja értelmiségi, aki az egyetem idegen nyelvi tanszékének a vezetője, felvilágosult ember. Megtanította a fiát angolul, hogy angol fordításban tudja olvasni az orosz regényírókat. Tolsztoj, Gogol, Dosztojevszkij a kedvenc szerzői, és olyannyira megbabonázta a Bűn és bűnhődés, hogy a húgát, Farahot is megtanította olvasni. A vakmerő bakfissá serdült Farah egyszer az előírt csador nélkül ment a bazárba vásárolni, amiért eltaszigálták a börtönig, s ott brutálisan összeverték. A végén engedélyezték Karimnak, hogy hazavigye a húgát. A fiú önmagát hibáztatta a lány dacos cselekedetéért. Farah súlyosan megsérült. A törött orra miatt már nem volt az a csinos lány, mint azelőtt, és hónapokba tellett, mire ismét lábra tudott állni. Az eset a gondtalan vidámságot is egyszer s mindenkorra kiölte belőle. Karim többé nem hitt az iszlám törvényeiben. Egy napon az egyik barátja azzal fordult hozzá, hogy ismer valakit, aki, ha előre kifizetik, eljuttatná kettejüket a Nyugatra. Karim döntött: vele együtt elhagyja az országot. Az éjszaka sötétjében indultak Tabrizból. Rémálomba illett az utazás. A sivatag átszelése közben négy napot töltöttek egy kamionban étlenszomjan számos sorstársukkal, akik közül sokan bűnözők voltak. Átzötyögtek Törökországba, és elérték Isztambult, ahonnan a lanyhán őrzött határon keresztül Görögországba fuvarozták őket. Hol teherautóval, hol vasúton, de folyton bujkálva utazták be a Balkánt, így kerültek
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 97 Ausztriába. Ott vonatkísérő őrök fedezték fel a csoport tagjait egy mellékvágányra tolt vagonban, és tüzet nyitottak rájuk. Karim barátja olyan súlyos sebet kapott, hogy másnapra belehalt. Karim valahogy elvergődött Franciaországig, ahol egy toulouse-i étteremben kapott munkát. Hogy pénzt takarítson meg, éjjelente egy pajtában húzta meg magát, de a gazdaság francia munkásai felfedezték, és agyba-főbe verték. Lopott biciklivel kerekezett Párizsba, ahol előbb a Sorbonne-on takarított, majd összeismerkedett egy jó szándékú öreg zsidóval, aki a házába fogadta, hogy ott aztán egy másik iráni, egy mélyen vallásos, sánta férfi ossza meg vele a szobáját. Ez az ember, aki mellesleg szabályosan ontotta az abszurd vicceket, maga volt a türelem és az alázatosság. A befolyása alatt Karim lelkében lassacskán újból feltámadt a hit. Az ő közvetítésével került össze a fiatal muzulmánok egy csoportjával, akik a Nyugat összeomlásának előmozdításán dolgoztak. A csoportot hosszú kihagyásokkal egy Sammy Bakhtiar nevű, már a Nyugaton született tengerész is látogatta. Sokat mesélt Karimnak a világ különféle helyeiről, ahol megfordult, és esküdözött, hogy Angliában az Unió összes tagállamánál jobb élni, mert egész városokat és városrészeket elfoglalva ott komoly erőt képviselnek a muzulmánok. Sammy a fiatal gyülekezet legtöbb tagjától idegenkedett. Azok mind szűk látókörnek és túlbuzgóak, állította. Némelyik homoszexuális. Mások francia barátnőt tartanak, és rosszul bánnak vele. Karim maga is tapasztalta mindezt, és nem volt ínyére. Sammy segítségével fellopakodott egy konténerszállító hajóra, amelynek az angliai Harwich volt a célállomása. S itt még nem ért véget történet. Karim részletesen beszámolt Esmenek a förtelmes járművekről, amelyeken utazni, s az elborzasztó helyekről, ahol ennivalóját elfogyasztani kényszerült, mígnem hosszú vándorlása e gyertyáktól megvilágított pincébe vezette, ahol aztán a szerelem különös csodáját élte át. Elmesélte, merre s hogyan élt, miféle bánásmódban részesült. Amilyen megszállott aprólékossággal folytatta elbeszélését, Esme ugyanolyan megszállottsággal itta a szavait, érezve, hogy a lelke újjáéled. Mikor Karim megtapasztalta, hogy a muzulmánok, akikkel Angliában összeakadt, mennyire belefeledkeznek a pénzhajhászásba, ismét megingott a hite. Hallott Írország előnyeiről, hát odaköltözött. Dublinban belépett egy vegyes nemzetiségű társaságba, amelynek tagjai a törvényes rend megdöntésére esküdtek fel. Bennük fogalmazódott meg az Unió elnöke elleni összeesküvés ötlete. Hogy, hogy nem, Karim ugyanaznap pillantott meg egy fényképet a Mount Everest csúcsán éttermet avató Esmeről, és látta őt belépni a Kilberkilty Hotelbe. Az emberrablás tervét kutyafuttában tákolta össze. Meg is vallotta a lánynak: a tett végrehajtásakor még fogalma sem volt, mit kezd majd vele.
98 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── így esett, hogy egyszer csak egy romos tengerparti villa alatt, ebben a pincében találták magukat. Karimnak nem kevés idejébe került eljutni a hosszú történet végéig; nappalok és éjjelek múltak el a menedék roskadt falain túl, és ők észre sem vették. Esme képzeletére úgy hatott az epizódonként felfakadó történet, mint valami fennkölt mítosz a kitartásról és a zsarnokság elleni tiltakozásról. Soha életében nem hallott még hasonlót, s most mindez egyedül neki volt szánva. Elméjében zavaros képek peregtek a csupa por és napfény Tabrizról, Törökország kő borította pusztaságairól, Isztambul impozáns mecsetjeiről, a Balkán útjain ide-oda zötykölődő teherautókról, ócska vasúti vagonokról, konyhákról Toulouse-ban, a Sorbonne tömegszállásairól, a sánta bölcsnek otthont adó, szűk, faburkolatú szobáról. S minthogy a vendéglátás volt a hivatása, most nyelvén érezte ízét a romlott halnak, bűzös húsnak, rothadó zöldségeknek és lottyadt gyümölcsnek, amivel a kivert kutyaként tengődő Karimnak kellett beérnie, mígnem vándorlása e föld alatti találkahelyre, a boldogság révébe vezette. Esme érezte, hogy kezd beleszeretni a magányos és zaklatott férfi rendíthetetlen léikébe. Egyszeriben olyanná vált az élmény, mint rémisztő kútba zuhanni, s a végén a tiszta, ragyogó égbolt felé emelkedni. Több volt ez annál. Úgy szerette Karimot, ahogyan Victort soha, a teste is majd belesajdult. Mert Karim földi útja nem volt kikövezve; egy szál magában állt az egész világon. Miközben barátjának az ausztriai rendező pályaudvaron bekövetkezett haláláról mesélt, olyannyira fölzaklatta az emlék, hogy együttérzésében a lány simogatni kezdte. A férfi hevesen a keblébe temette az arcát. Testi vágyuk úgy tört ki ettől, mint tigris a ketrecéből. Esme szükségszerűnek érezte, hogy odaadja magát Karimnak. Bár szennyben éltek, boldogságuk is a szennyből fakadt. Esme rég nem gondolt a tisztasággal. Elszigetelt, űzött lázadóknak látta magukat, akik halálukig hűek az elveikhez. Magától értetődött, hogy szeretők, a föld alá kergetett, föld alatt bujkáló szeretők... „Pizsamanadrág kell? A Gumbridge a megfelelő hely! Nálunk pizsamafelső nélkül is kapható pizsamanadrág, ezért ha partnere egy szál alsóban szeret aludni, nem vész kárba a felső. És fordítva, nálunk felső is kapható alsó nélkül. Hogy alkalmi áron-e? Arra mérget vehet!”
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 99 Örömünket leljük tulajdon szellentésünk bűzében. Egy rejtett vétket hordozunk magunkban, amely voltaképp rejtett gyönyör, mert egykor édesanyánk teste ölelt minket körül. Bizony, élveztük annak minden illatát, üregét, s a kiválasztás műveleteit odabent titkon hajtottuk végre. Akkortájt az volt a mi saját, külön bejáratú világegyetemünk. Midőn pedig előbukkanunk az anyaméhből, legelső nyamvadt kis ürülékünkkel gyakorta vívjuk ki szüléink ámuló csodálatát. Mert a mi szennyünkben a tulajdon szennyüket élhetik át megint.>
Wolfgang Frenkel a Brit-szigetek fenyegetett partjainak kiürítését filmezte. A kiváló férfiú elemében érezte magát, és élvezettel röpködött ide-oda a helikopterrel. Operatőri stábjának társaságában olyan látvány fölött sikerült elsuhannia, amilyet ember még nem tapasztalt, de nem is álmodhatott róla. Mielőtt lecsapna rájuk a cunami, az észak-skóciai Wrath-foktól egészen a Comwall déli csücskében fekvő Penzance-ig emberek százai s ezrei tettek kísérletet a nyugattal farkasszemet néző partok elhagyására - személyautóval, ökoverdával, busszal, kerékpárral és gyalog. A mezőgazdasági vidékeken élők még a lovas kocsikat is csatasorba állították. A sötétség még inkább veszélyessé tette az előrejutást. Valahányszor hirtelen meglassult a forgalom, számos koccanás következett be. Egyremásra férfiak pattantak ki az autókból, és támadtak az előttük vagy mögöttük haladó jármű vezetőjére. És nemcsak az autópálya sávjai meg az országutak dugultak be. Kétségbeesett igyekezetükben, hogy a fenyegető árhullám elől egér-utat nyeljenek, sokan vették sárrétek vagy szántóföldek felé az irányt, hogy aztán a dagonyától elakadó motorral vagy az árokba csúszva végezzék. A rendőrség és az útfelügyelet képtelen volt megbirkózni a tébolyult exodus irányításának feladatával. Hidegre, könyörtelenre fordult az időjárás. Száguldó felhők mögött lappangott az újhold. Északon hódarára váltott a szakadó eső. Írországban semmivel sem voltak kedvezőbbek a körülmények. Amennyivel ott kevésbé sűrű volt a forgalom, annyival nagyobb az ijedelem. Egy kommentátor szavaival a nyugati partvidék „akár a tengerparti sziklához láncolt Androméda, első emberként” nézett szembe az áradattal. - Kezd begorombulni! - kiáltott oda a helikopterpilóta Wolf-gangnak. - A látástávolság gyakorlatilag nulla! Lássa be, nem várhatjuk meg, míg a forgószárnyak eljegesednek! - Rendben, tegye le! - Jóllehet nem mutatta, maga is nyugtalankodott. A gép sivítva hintázott ide-oda a széllökésektől. A hidegvérű, fiatal pilóta a hangjában árnyalatnyi szarkazmussal kérdezett vissza:
100 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── - Aztán merrefelé gondolta a leszállást? Wolfgang hátrafordult a hangmérnökhöz. - Te, Joe, mutasd már a térképen, hogy hol a csudában vagyunk! Az előhúzott egy átnedvesedett térképet, és rábökött egy pontra. Előzőleg kis magasságban filmeztek a Menai híd fölött, amely Anglesey szigetét kapcsolja a szárazföldhöz. A hídon és a környékén is akadozva vonszolódtak a kocsisorok. Az egyik irányban haladók a szigetre szerettek volna eljutni, hogy kimentsék ott rekedt rokonaikat, míg a többiek már menekültek onnan. Sokan gyalogszerrel igyekeztek elvergődni a feltorlódott járművek mellett. A híd szárazföldi végéhez közel két személyautó és egy mozgódaru akadt össze kibogozhatatlanul. Egy kisebb rendőrségi helikopter veszélyesen alacsonyra ereszkedve világította meg reflektorával a zűrzavart, amelyet a földi kollégák odalent keservesen próbáltak felszámolni. - Dél-délnyugati irányban pár kilométerre van egy Llanysam nevű tanya, amit jól ismerek! Helikopter-leszállóhelyük is van! - kiabálta Wolfgang. - A picsába, merre?? - Már ordítaniuk kellett egymással. - Llanysam! Egy kis falut keressen! Vagyis inkább tanyát! - Milyen messze? - Nem lehet több húsz kilométernél! Mit gondol, meg tudja csinálni? - Talán! Elvégre csak a széllel, esővel meg jéggel kell megbirkóznom...! Ahol Caernarfon felől afféle páncélozott rovarok küzdötték magukat előre, a csapongó légi jármű hasa alatt mindenütt szaggatott fénysodronyokat lehetett látni. Az utak egyike sem lehetett elég keskeny vagy túlontúl kanyargós ahhoz, hogy az araszolva menekülő járművek elkerüljék. A dudálás a helikoptermotor lármáját, a szél fütyülését is túlharsogta. Az üvöltő orkánban meg-megrándulva haladtak a szárazföld belsejének irányába. Ahogy hirtelenjében átlépték az esőfront határát, mindegyikükből felszakadt a megkönnyebbülés sóhaja. Változatlanul lassú volt az előrejutás. Köröztek egy ideig; a keresőfény sövényről domboldalra rebbent meg vissza. - Ott van! A géptől balra! - Már kezdtem azt hinni, hogy az egészet csak maga találta ki! Újabb körívet leírva ereszkedtek, végül megállapodtak a helikopterleszállón. A pilóta menten a földre szökkent, hogy a kavargó szél ellen kihorgonyozza a gépet. - Jó kis meglepetés lesz - jegyezte meg Frenkel, mert egyszeriben kételyei támadtak a várható fogadtatást illetően. És ha netán Dániel Potts is ott lesz... még kínossá is válhat a helyzet. Nem mintha ő még soha nem került volna kínos helyzetbe, emlékeztette magát gondolatban. Lesunyták a fejüket, úgy caplattak keresztül a meggyötört hangasávon. A közeli pajtával épületegyüttest alkotó, fehérre meszelt, alacsony ház volt - a múltban legalábbis - Dániel és Léna Potts nyaralója. Wolfgang tisztán emlékezett rá. Mikor nagy titokban még rendszeresen látogatta, hegyvidéki elszigeteltségével mindig is kedvére volt a hely. Most lehorgasztott fővel,
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 101 emlékekbe merülten lépdelt felé, és észre sem vette, hogy maga mögött hagyta három társát. Már két éve, hogy lezárult a viszonya Lénával. Azóta sem találkozott vele. Az asszony Victor és Esme esküvőjéről is távol maradt. Már tisztán látta, amivel akkortájt fikarcnyit sem törődött, hogy Lénának milyen nehéz lehetett az élete Dániel mellett a szakadatlan tépelődés közepette, amelybe saját vallásos meggyőződésének tárgyában a férje úgy belefeledkezett. Dániel részéről nem volt az más, mint merő szellemi önkielégítés, amit maga persze holmi fennkölt erőpróbának igyekezett beállítani. „A fenébe az egésszel!” - gondolta. Hát kicsoda ő, hogy egy másik embert szellemi önkielégítéssel vádoljon meg? De ő legalább saját magának nem hazudik. Miközben dülöngélve lépegetett tovább, majd át a tanya kapuján, szomorúság telepedett rá. Jövőre lesz negyvenéves. Eljárt felette az idő. Híresség lett belőle, igen, az élete meglehetősen kellemes, és, való igaz, tele van izgalmakkal. S mégis olyan üres az egész. Megdöngette a tanyaház tölgyfa ajtaját a vasból készült kopogtatóval. Hajnali négy óra tizenhét perc volt. A feje fölött kinyílt egy ablak, és egy női hang a tudtára adta, hogy „akárki vagy, húzz el innét!” Hátralépett, hogy felnézzen. Az ablakban egy asszony alakját lehetett homályosan kivenni, amint puskát fog rá. - Léna? Én vagyok az, Wolfie! Dániel itthon van? Hirtelen zseblámpa fénye vakította el. Az asszony fikarcnyit sem enyhültebb hangon kiáltott vissza: - Errefelé nem kedveljük az idegeneket! Tűnés innét, gazfickó! - De hát én vagyok az! Wolfie! Még hárman vannak velem, a vihar elől keresünk menedéket! Egyedül vagy? - Nem vagyok egyedül. - Már visszafogottabb volt a tónus. A zseblámpa fénye kialudt, az ablakból visszahúzódott a puskacső. A pilóta, az operatőr és a hangmérnök zsibongva gyűlt Wolf-gang köré. „Ez nem hangzott valami biztatóan.” „Egyáltalán kik ezek?” .Átkozott walesi népség...” „Nem kéne mégis odébbállni?” „Te is láttad? Puska van nála!” „ Krisztusom, Wolfie, most mi legyen? Kibaszott hajnali negyed öt van!” - Nem fognátok már be? - vágott közbe Wolfie, majd: - Csak megijedt egy kicsit. - Megijedt?! Nem sok híja, hogy le nem puffantott mind a négyünket! A fönti ablakban ismét megjelent Léna feje. - Jól van hát! Mi a francot akartok? Mindjárt lemegyek, csak legyetek már csendben, gazemberek! Gyerekek alszanak a házban! Gyerekek? Miféle gyerekek? - kutatott az agyában válasz után Wolfgang, és felkiáltott az asszonynak: - Csak igyekezz, mert itt fagyunk meg!
102 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── Várakozás közben nekiállt emlékezetébe idézni a Potts család szerencsétlen históriáját. Ifjúkorában Dániel mélyen vallásos ember volt, legalábbis azt állította magáról. Fiatalon nősült, és Lénával közös gyermekeiket, vagyis előbb Olduvait, aztán... hm... ja, igen, Josephine-t is beoltotta a hitelvekkel. Tinédzserkoruktól kezdve a gyerekek nem kértek többé a vallásból, nem voltak hajlandók templomba járni. Erre Dániel kitagadta őket - távozniuk kellett a házból, a saját otthonukból. Mekkora egy szemétség volt tőle! Aztán, miközben azokat a sekélyen ásott sírokat tárta fel Afrikában, maga is hitehagyottá vált. Wolfgang szívbaj nélkül szarvazta fel. Hogy mennyi nyomorúságot tartogat ez az átkozott élet, atyaég! Minden irányból támad, ahogy a fütyülő szél kerülgeti a pajta oldalát. Muszáj, hogy az ember valahogy felvegye ellene a harcot, a gyönyör minden cseppjét kifacsarja belőle, miközben egyre azon keserveskedik, hogy az örök metafizikai fagyban valahogy melegen tartsa magát. Odabent csörömpölve hullott le a lánc. Résnyire nyílt az ajtó. A zseblámpa az arcukba világított. - Jól van, bejöhetnek. De csak halkan. Így hát bementek a házba. Léna bezárta az ajtót, és a láncot is visszahelyezte. Felkapcsolta a mennyezetvilágítást, majd végigmustrálta négy látogatóját, akik elfogódottan toporogtak egy kupacban. Az oldalánál lógott a puska. Kifakult, szürke pongyolát viselt a pizsamája fölött, a lábán elnyűtt papucs. Wolfgang észrevette, hogy megvastagodott a dereka. És megöregedett. Odalett az ifjonti báj, amelyért egykor oly sürgető vágyat érzett. - Ne haragudj, amiért megijesztettünk - szólt előrelépve. Megfogta Lena kezét, de az elrántotta. - Dániel is itt van? - Nincs. Biztonságban vagy tőle - mondta az asszony, és a hangjából némi rátarti megvetés érzett ki. Talán eszébe jutottak a régi szép időkből Wolfgang elővigyázatos látogatásai. Kurtán rájuk parancsolt, hogy üljenek a tölgyfa vázas, ódivatú rekamiéra a kihűlt kandalló mellé. Csak akkor engesztelődött meg némileg, mikor már mind a négyen ott gubbasztottak egy sorban kényelmetlenül, és felajánlotta, hogy főz nekik teát. Alkohol egy csepp sincs a házban, tette hozzá. - Akkor jócskán megváltoztak a dolgok - mondta Wolfgang, hogy megtörje a jeget. - De meg ám. Amint a ház hátsó traktusában lévő konyha felé indult, Wolfgang követte a folyosón. Emlékezett a helyiségre - Lena és Daniel valamikor maga végezte az átalakítását: megszabadultak a régimódi, öntöttvas sparhelttől, és a helyére
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 103 vadonatúj tűzhelyet, hűtőszekrényt, mosogatógépet építettek be. A lámpasor fényében jegesen ragyogva most is ott állt mind. Egy walesi stílusú konyhaszekrény tetején Wolfgang boros- és whiskeyspalackokat fedezett fel, de nem tett megjegyzést. A mosogató fölött egy ablak bámult ki a sötétbe. A helyiségben meg lehetett fagyni. - Nálatok hogy alakultak a dolgok, Lena? Az asszony gyors pillantást vetett rá, mintha latolgatná, menynyit is mondjon el. - Pocsékul. A férfit elnémította a válasz. Míg Léna teletöltötte és bekapcsolta a vízforralót, ő tétován nézett körül. Tudta, mennyire nem-kívánatos személy, és bizonytalan volt, hogy miként viselkedjen. Már nem működik a régi vonzerő, mondta magában. Elfogta a szánalom az asszony iránt. Világéletében haszonleső volt, maga is elismerte. Jobbik énje most mégis azt kívánta, bárcsak vigaszt tudna nyújtani neki, s tán elnyerni a bocsánatát. - Látom, alaposan rád jár a rúd. És még Dániel is elhúzott Afrikába... Egyik este elcsíptem egy részt az előadásából. Az asszony megfordult, és derekát a mosogató peremének támasztva, ellenségesen meredt rá. Az egyik szemhéján Wolfgang egy árpát vett észre. - Pont olyan rohadt alak vagy, mint az összes férfi! Ugyan mit érdekel ez téged? Dániel kitette a szűrömet, ahogy korábban a gyerekeivel tette. - Hogy érted ezt? Ezer éve házasok vagytok. - Hah! Névleg, talán. Most meg fogta magát, és kidobott. - De hát hogyan? És pontosan mit értesz ezalatt? - Mégis milyen jogon faggatsz?? Idetolakodsz a helikoptereddel... Két éve talán nem ugyanezt tetted? Visszafordult a pulthoz, és bögréket sorakoztatott fel a forraló mellett, amelyben hevesen zubogott a víz. Wolfgang kíváncsi volt, sírni fog-e, de szemlátomást nem készült rá. - Valamikor szerettél, Léna. Az asszony meg sem fordult, úgy felelt: - Te viszont sose szerettél engem, te szemét. A férfi üres tekintettel bámult maga elé. Lassacskán ráeszmélt, hogy az edényszárító tálcán heverő valamit bámulja, amit az imént még egy halom kopott ruhaként azonosított. Most felfedezte, hogy a valamiből egy picike láb lóg ki öt pici ujjacskával. Egy fekete láb. Iszonyat lett rajta úrrá, erős késztetés érzett, hogy meneküljön, de mintha földbe gyökerezett volna a lába. Az asszony forró vizet öntött a teafilterekre, és tejet löttyin-tett hozzájuk az ablakpárkányon álló kancsóból. Pillantása Wolf-gangra siklott, de félreértette az arckifejezését.
104 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── - Na mi van? Csak nem szólalt meg a lelkiismereted? Egy szó nélkül leléceltél. Dániel is miattad hagyott faképnél. Kirúgott a londoni házunkból, és ezt szó szerint vedd... A férfi hallgatott, és a másik megvető tekintete láttán lehorgasztotta a fejét. - Bevihetnéd a tálcát - szólt az asszony. - Bizony, talált egy kötegnyi levelet, amiket még te írtál nekem. No, az volt az utolsó csepp a pohárban! - Micsoda? - kérdezte Wolfgang kábán. - Te megőrizted azokat az átkozott leveleket?? - Emlékezett a megírásukra. A találkák után mennyire jólesett neki papírra vetni az aktus apró részleteit...! Meddig is? Hat vagy hét éven át. Egyszer sem csalta meg, hanem igenis... Igenis olyan volt az egész, mint a szerelem. - De miért nem égetted el őket, az ég szerelmére?? - A nők mindig megőrzik a szerelmes leveleiket. Mi már csak ilyen gyönge teremtmények vagyunk. Wolfgang bevitte a tálcát az utcai szobába, ahol a társai némán darvadoztak, s közben a híreket hallgatták az operatőr zsebrádiójából. A hírolvasó épp az Ms-ösön történt tömegkarambolról számolt be, amelyben tizenhét jármű volt érintett. Wolfgang lelki szemei előtt makacsul kitartott a halott csecsemő lábának képe. Kinek a gyereke lehet? És ki ölte meg? Két tenyere közt dajkálta a forró teásbögrét, de képtelen volt inni. Léna a falhoz támaszkodva állt, fél keze a maga mellé támasztott puska csövén. Wolfgang titkon méregetni kezdte, és felfedezte, mennyire nyúzott, kimerült. Mintha csak arra várt volna, hogy látogatói végre távozzanak. - Szép háza van, asszonyom - próbált beszélgetést kezdeményezni a pilóta. Léna meg sem hallotta. Wolfgangnak kényszerítenie kellett magát, hogy szembenézzen vele. - Azt mondtad, gyerekek is vannak a házban. - Csak egy gyerek, az emeleten. Josie kislánya, Mary. Josie velem lakik. Biztos őt is felébresztettétek. Egymásra meredtek. A gyermek említésére mintha némileg ellágyultak volna Léna arcvonásai. Rövid hallgatás után hozzátette: - Emlékszel Josie-ra? Még egész kicsike volt akkoriban. - Hallottam, hogy rákapott a drogokra. Az asszony nem bólintott rá, de nem is cáfolta Mintha fojtogatnák a szavak, Wolfgangnak össze kellett szednie magát, hogy megkérdezze: - És mi van azzal a halott csecsemővel a konyhában? - Fogalmam sincs, miről beszélsz - válaszolta Léna rezzenetlen arccal. Menj el, Wolfie, most rögtön, és vidd magaddal a haverjaidat! - Bajban vagytok, igazam van? Az asszony arcul csapta. - A magad kibaszott dolgával törődj!!
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 105 Wolfgangot megdöbbentette az ütés és a nyomán jelentkező fájdalom. A tea a kezeslábasára fröccsent. A pilóta odalépett; tudni akarta, mi történik. Wolfgang közölte, hogy minden rendben, és sietve leült egy székre, Léna pedig eltűnt odafenn. Frenkel megmondta a többieknek, hogy amint alábbhagy a vihar, jobb, ha mindannyian távoznak. Ez pár perccel öt előtt történt. Futó léptek zaja hallatszott odafentről. Gyereksírás. Csend. Megint szaladgálás. Léna indulattól kimeredt szemmel jelent meg ismét a földszinten. - Wolfie, szükségem van rád! Kiszaladt a folyosóra, a férfi utána. Az asszony úgy torpant meg a gázpalackok tárolására használt, szűk kamrában, mintha sarokba szorították volna. - Josie-nak nyoma veszett. A mosdóban sincs. Odakint kell lennie. Biztos vagyok benne, hogy történt vele valami. Jaj, istenem! - A szájára szorította a kezét, mintha a további szavak ki-buggyanásának próbálná elejét venni. - Kiment volna? Ilyen időben? - Igen, kiment, a kurva életbe! Rettenetes állapotban van. Az ő kisbabája volt. Halva született szegény. Egy szegről lekapott egy vízhatlan kalapot, és a fejébe csapta, majd az oldalajtóhoz sietett, alul-fölül kireteszelte, és zseblámpával a kezében kirohant. Wolfgang követte. Változatlanul üvöltött az orkán. Közeledett a pirkadat, de a nyugati égboltra vetülő fényéből csak halovány csíkok látszottak ki a szétszórt felhők alól. Rohanás közben Léna kiabálva próbált magyarázatot adni a helyzetre, vagy legalábbis röviden összefoglalni a szerencsétlen históriát, amely az apja által megtagadott Josie-val és vele esett meg. Wolfgang úgy vette ki a szavaiból, hogy a történteket isteni büntetésként fogja fel a saját vétkeiért. Mellette futott, mégsem értette tisztán. Odakiáltott neki, hogy nem kéne az ilyen ósdi mesékben hinnie, mire az asszony, aki szintén alig hallott valamit, azt felelte, kár tagadni, ha egyszer pontosan ez történik. Amint kikerültek a házfal nyújtotta menedékből, még nagyobb erővel csapott le rájuk a vihar. A szél vödörszám zúdította rájuk esőterhét. Léna mintegy ösztönösen a pajta felé vette az irányt, és a lánya nevét kiáltozta. Maga elé tartotta a zseblámpát, amelynek villódzó fénye kísértetiesen ugrándozott ide-oda a melléképület kátrányozott falán. Szabadon lengett egy ajtó - döngve csapódott ki és be. Beszaladtak a pajtába. Josie a nyakánál fogva lógott a gerendáról, lába alig több mint tíz centivel a padló fölött. Egy rozzant ládáról rugaszkodott el - a cipője is akkor eshetett le, vagy talán végvonaglásai közepette. A lábánál szalmaszálak kavarogtak a levegőben.
106 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── - Jaj, nem, Josephine, nem! Drága kislányom! Nem, ez nem lehet igaz! Jaj, édes egyetlenem! Jézus Krisztus, ez lehetetlen! De megtörtént. Wolfie levágta a lányt, és a zokogó Léna úgy kapaszkodott Josie ernyedt testébe, mintha soha többé nem tudná elereszteni, a sírást soha, de soha többé nem bírná abbahagyni. Hajnali öt óra tíz perc volt. Az ír partokra már beköszöntött a hajnal, és haragvó vörösben játszó szalagokat feszített az óceán fölé.
Lassan itt volt az ideje, hogy az androidokat kiengedjék a szekrényből, hadd lássanak dolguk után. - A boltnál valaki egy kicsike, síró micsodát vitt a kezében. - Abból lesz az ember. - De miért sír? - Mert tudja, hogy muszáj neki emberré fejlődni, így szól az elmélet. - És az mennyi időbe telik? - Sokba, ráadásul fájdalmas folyamat. Szerencsések vagyunk, hogy nem érzünk fájdalmat. - Azt a micsodát egy kórházból hozták? - Egy nőből bújt ki. - Mit beszélsz? - Úgy szól az elmélet, hogy elvégeznek egy operációt, és akkor veszik ki belőle. - Erről eddig nem volt tudomásom. - A nőnek szétnyílik a teste. - Az emberek az ilyesfajta téves állításokat nevezik viccnek. - Úgy szól az elmélet, hogy a nő testéből jön ki a csecsemő. - Te meghibásodtál. Ezt muszáj lesz jelentenem.
Az óceán összeszedte magát, hogy roppant lendülettel, gördülékenyen száguldhasson a szárazföld és a hajnal felé, majd szövetségben a hátába kapott léglökéssel, egyre magasodva közeledett a parthoz. Mikor elérte a kontinentális talapzat sekélyebb vizeit, változni kezdett a színe: sávok formájában egy sárgához közeli árnyalat vegyült a komor zöldekbe és szürkékbe, az egészet pedig valami feketeség vette körül, amely az alacsonyabb hullámoktól kísérve több méter magasra tornyosult. És förgetegként rontott a part menti vizekre. Azok kezdetben mintha hátráltak volna előle, hogy a végén maguk is csatlakozzanak hozzá a nagy üldözésben.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 107 A szökőár végül elérte a szárazföldet, és gigászi erővel támadt Írország parti szikláira. Mennydörgésszerű robajt hallatva viharzott át felettük, és megtorpanás nélkül zúdult tovább. Az elővigyázatlanokat, akik az autójukban, esetleg a házukban maradtak megfigyelőnek, szalmaszálként söpörte el az ár; végtagjaik integetve bukdácsoltak a végső becsapódásig. Mostanra alámerült a föld a mindent elnyelő, tajtékzó óceánban. De Esme de Bourcey és Karim Shariati külön világban éltek. Nem volt képernyőjük, sem összeköttetésük az ambionettel, s a tiszta szerelemtől eltelve csupán egymást nézték. Ebben a tiszta szerelemben valósággal kérkedtek a testük, a bőrszínűk, a világnézetük különbözőségével. Ami korábban elválasztotta volna, most egymás karjaiba taszította őket. Két nap telt el, hogy Esme utoljára merészkedett a legközelebbi boltig. Gyűlölték, ha el kellett válniuk egymástól. A pincében már alig volt mit enni. Karim felébredt, és szemét a sötétségbe meresztette. Ma muszáj lesz kijózanodni, gondolta, és szerezni valami ennivalót. Esme súlyától teljesen elzsibbadt a bal karja, de félve, hogy felébresztheti vele a lányt, nem merte mozdítani. Közelebb hajolt hozzá, hogy belélegezze testének gyönyörteljes aromáját. Még soha nem érzett ekkora boldogságot. Ott feküdt az a csodálatos... csodálatos asszony kitárulkozva, miként Karim őneki. Korábban egyiküknek sem volt alkalma megtapasztalni a bizalom, a teljesség efféle mélységeit. Furcsa, újfajta zaj támadt, ismeretlen eredetű. Magában nevetve a bolondos gondolaton, úgy képzelte, az csak a kiáradó szerelem lehet, amint elönti a tudat eladdig kihasználatlan csatornáit. Aztán sokkal kivehetőbben egy nagy döndülés következett, majd a bunkerbe betörő víz lármája. Egy pillanatig még értetlenül és mozdulatlanul hevert. - Esme, galambom, ébredj fel! Árvíz van! A lány azonnal felserkent, s már kettesben hallgatóztak riadtan a sötétben. Ömlött be a víz. Esme fényt akart gyújtani, de mikor gyertyáért, gyufáért nyúlt volna, a padlón örvénylő vizet tapintott a keze. Felsikoltott a rémülettől. Hamar belátták, hogy ki kell jutniuk gyönyörű pincéjükből, máskülönben ott fulladnak meg. A lépcsőn azonban a szikladarabokat görgető óceánnal találták magukat szemben. Nem volt menekvés. „Helló mindenkinek! Itt Alexy Stromeyer a Roddenberry-typedícióról! Remélem, hallotok, Föld! A Jupiter igen erős mikrohullámú rádiósugárzást bocsát ki. Itt állok Rick O’Briennel az Európa felszínén, pár lépésnyire a Belus Lineától. Miután több mint egy évig utaztunk a világűrben, úgy döntöttünk, hogy itt lesz a
108 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── célállomás. Történelmi pillanatot élünk át, az már biztos. Micsoda látvány! Kathram a körpályán keringő Roddenberrytől követ minket nyomon, plusz gyakorlásképpen újraprogramozza a különféle számítógépeket. Bocs, majd később még jelentkezem. Vége.” Háromórai hallgatást követően - némileg tisztábban - ismét Alexy hangja jött be. „Na végre, elnézést az adáskimaradásért. Nagyon úgy fest, hogy a Jupiter nagy energiájú elektronsugárzási övezeteit még napszélvihar is turbózza. A műszereink 20 MeV-os elektronszinteket mérnek. Úgy becsüljük, hogy a jel tőlünk harminchét perc alatt jut el a Földre. Kathramnek újra be kellett állítania a nagy erősítésű antennát, mert ütés érte. De most már minden rendben. Rick és én nem merészkedünk messzire. Eléggé ijesztő itt. Ne feledjétek, hogy az Európa nagyjából a Föld Holdjáéval azonos méretű. Meglehetősen sivár látvány tárul a szemünk elé. Barátságtalan, mint a pokol. Egészen közel ide van egy becsapódási kráter, ahol bakhátakban torlódott fel a jég. A repedések latyakkal és törmelékkel teltek meg, de az űr hidegétől persze azonnal jégkéreg képződött rajtuk. A fotopolariméterünk nemcsak kriovulkanizmus nyomait fedezte fel, hanem a világűrből érkezett véletlenszerű besugárzásét is. Rick és én egy irdatlan méretű úszó jégtáblán ácsorgunk, lehet vagy húsz kilométer széles. Kissé ingatag, valószínűleg az alatta húzódó óceán mozgása miatt, vagy talán csak mi szoktunk el attól, hogy gravitáció hatása alatt, felegyenesedett tartásban a saját lábunkon álljunk. A Jupiterből pillanatnyilag csak egy ragyogóan fénylő körömdarabka látszik a jéghold rövidülésben mutatkozó horizontján. Viszont épp kelőben van. Megilletődötten bámuljuk. Hamarosan ismét jelentkezünk. Vége.”
Otthonukat és javaikat a hatalmas hullámnak átengedve, a Csatornaszigetekről már korábban elmenekültek az ott lakók - ki hajón, ki repülőn. Mielőtt a cunami lecsapott volna, hogy mint valami folyékony szőnyeget, a szárazföld belseje felé görgesse az óceán vizét, Franciaország atlanti partvidékéről - a szuperállam nyugati bástyájának tekintett térségből sebtében szintúgy kelet felé hurcolkodott a lakosság, legalábbis az előrelátók, meg akiknek módjukban állt.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 109 Bretagne-nak jutott az ár eleje. Brest kénytelen volt beletörődni, hogy szállodáinak felső ablakain tengeri halak úszkáljanak ki-be. Délebbre megismétlődött a történet. A szökőár elemésztette Carnac ősi megalitjait, és totális diadalt aratott Vannes felett. A saint-nazaire-i kikötőn végigsöpörve, a Loire torkolatában tett felderítő útján az irdatlan hullám egészen Nantes-ig hatolt, ahonnan az ifjú Jules Verne vágyott valamikor elhajózni. La Rochelle fényes nappal kapta nyakába az áradatot, Rochefort úgyszintén, hogy a parton felkapott homok végül St. Jean bástyáit vegye ostrom alá. A Gironde torkolatát egy hajókból sietősen összetákolt barikád torlaszolta el, de az ősi Bordeaux lakói így sem menekedhettek meg attól, hogy a lábukat bevizezzék. És a combjukat. És a derekukat. És a házaik faborítását. A cunami a térség valamennyi plage-kt - fövenyes partjaival és dűnéivel együtt az egész üdülőparadicsomot - leradírozta a térképről, méghozzá oly sebesen és alaposan, hogy a szelíd rónaságból, amelyet az N21-es országút szel át, egyetlen délelőtt leforgása alatt törmelékektől háborgó beltenger lett. Ami pedig Biarritz strandjait és költséges kaszinóit illeti, azok ugyanúgy behódoltak a szökőár előtt. A La Manche-tól a Biscayne-öbölig a partról sok-sok milliárdnyi homokszem - az Idő foga alatt ordovíciumi kovás mészkőből lassan, de biztosan megőrlődött anyag - kerekedett fel, majd terült szét újra tengermelléki országutakon és kertekben, erdők és szőlők talaján. Észak-Spanyolország partjain hasonló sorsra jutottak a városok. Mielőtt a tenger kimerültén visszahúzódott volna, San Sebastian, Bilbao, Santander és a többi mind-mind ott pusztult az orkán és hullám alatt. Ezután következett a hideg, amely az árterület új határait zúzmarás nyúlványokkal csipkézte ki. Skandinávia partvidéke ugyancsak erőszakos támadásokat volt kénytelen elszenvedni, de minthogy Norvégia makacsul kívül maradt az Európai Unión, a dolog más lapra tartozik. S hogy mi a helyzet magával Grönlanddal? Amerikai geofizikusok és más érdekelt felek siettek a helyszínre. Megállapításaik szerint a jégpad leszakadása Angmagssalik közelében nem annyira a kataklizma kiváltó oka, mint inkább egy jóval súlyosabb kataklizma következménye volt. Merthogy pár kilométerrel beljebb előzőleg egy meteor, esetleg nagyméretű rakéta csapódott a grönlandi masszívumnak, még mindig füstölgő, húsz kilométer átmérőjű krátert hagyva maga után. A tolakodó égitest alig húszezer kilométer per óra sebességgel hatolt a légkörbe, és harminc fokos ferdeszögben ütközött a talajjal. Mágneses kutatás, szeizmikus profilírozás, fúrómag-sztra-tigráfia meg a törmelékterítő vastagságának számtalan mérése következett, és valamennyi eredmény arra utalt, hogy mindössze tizenöt kilométeres átmérőjével a meteor - már ha az volt egyáltalán - afféle égi kavicsnak minősíthető csupán.
110 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── Közömbös utazásának legvégén hacsak négy perccel később érkezik a világűrből, Kanada északi vadonjában ért volna földet. Ahogy egy vicces kedvű amerikai megjegyezte, „a kanadaiak már megint kimaradtak a buliból”. Meghitt otthonában Paulus Stromeyer egy újabb keletű matematikai problémával küszködött. Amit az ARTAK megfogalmazásával korábban a társadalom érdekében tett, a bojmok és szer-dek forradalminak számító tudománya révén ezúttal magáért a természetért remélte megismételni. Paulus a számítógép billentyűzetén egy ujjal pötyögtetve buzgólkodott egy képzeletbeli, magasabb rendű formalizált nyelv megteremtésén, amely a kilencszázzal relációban lévő függvények leírására lenne alkalmas. A bojmok a növekedés és valószínűség folyamatában jelentkező egyenetlenségeket voltak hivatottak elsimítani, míg a szerdek afféle időbeli koordinátákat képviseltek, plusz még egy tényezőt, amit Paulus „váratlanságnak” nevezett el. Az elmélet első nyomaira a tudós egy időjárás-előrejelzési útmutatóban bukkant - valami kopott, barna tankönyvben, amelyet az átkos 1914-es évben adtak ki, s azóta mindenestül elfeledtek. Ott „a gyenge kölcsönhatás függvénye” elnevezéssel szerepelt. Mahler negyedik szimfóniájának a régi CDX lejátszóból lágyan kiáradó dallamaitól eltekintve csend volt a dolgozószobában. A férfi jobb könyöke mellett érintetlenül és jéghidegen állt, tányérkáján egy kiskanállal, a csésze kávé, amelyet az odaadó Rebecca csempészett be hozzá. Míg Paulus csendben fáradozott az új rend megteremtésén, a szuperállam más részein csaknem kaotikus állapotok uralkodtak. Ha a szökőár nem is, a nyugtalanság légköre messzire, egészen Berlinig elhatolt. Gyors intézkedésekre volt szükség, hogy fedél kerüljön az ár ellen menekülő százezrek feje fölé. Vendégszerető felajánlások révén és pénzadományokból egyre gyűlt a segély az újdonsült hontalanok sorsának enyhítésére. Különféle fegyveres erők álltak készenlétben, hogy elejét vegyék a fosztogatásnak. Az általános zűrzavar Imran Chokar malmára hajtotta a vizet. Egy páfrányosban lapult az elnöki San Guinaire kastélyt védelmező sorompókon kívül, és türelmesen várta, hogy besötétedjen. A grönlandi esemény keltette izgalomban nem sok maradt az éberségből a magányos merénylőket elhárítani. Várakozás közben Imran imával töltötte az időt. Noha neki nem volt róla tudomása, alig egy kilométerrel odébb, a kerítés egy másik szakaszához közel egy férfi hasalt valami alagútban. A dimbesdombos térséget egyszer ugyan megtisztították a növényzettől, de ahogy teltmúlt az idő, mindenfelé magasra nőtt a páfrány, a csalán és a gyalogszeder. E komor órán nedvesség csöpögött a cserjékről, s bár az eső elállt, a grönlandi jégomlás utóhatásaként fojtogatóan súlyos felhőpaplan terült az égre. A holdat nem lehetett látni.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 111 Felettébb alkalmas hely volt a rejtőzködésre. A liége-i szupermarketben 4,50 univért vásárolt kerti lapátkával a férfi állhatatosan vájta a talajba az elnöki palota parkjába vezető alagutat. Útján végig vele volt Isten. Dávid Bargane-nak hívták. Imrané-hoz hasonlóan az ő ajka is végtelen imát mormolt - jóllehet egy másik Mindenhatóhoz. Szinte ugyanabban a pillanatban, hogy házi készítésű rúdjával Imran Chokar átlendült a kerítés fölött, göröngyöket záporozva Dávid Bargane-nak is sikerült az elnöki birtokon kibukkannia alagútjából. A járőrök a szokásosnál visszafogottabb buzgalommal tették a dolgukat. A grönlandi esemény által előidézett kataklizma közepette csaknem mindenki figyelme az ambioneten sugárzott tudósításokra összpontosult. Az őrszemek java része egész egyszerűen felhagyott a munkával, hogy helyette mindenféle elemi csapásokat bámuljon a képernyőn. Az attrakciónak ráadásul vetélytársa is akadt - emberek landoltak a Jupiter egyik holdján, ez a történelmi tett azonban jócskán háttérbe szorult. Még az űrkutatáspártiak és a sci-fi kedvelői is ingadoztak a két rendkívüli esemény között. Chokarnak ily módon nem esett nehezére a keleti szárny egyik nyitott ablakán át behatolni a kastélyba. A maga részéről Bargane a nyugati szárnyon próbálkozott, és egy csatorna segítségével sikerült is felkapaszkodnia az első emeleti balkonra, ahonnan egy ablak felfeszítésével jutott be. Dávid Bargane-on nemigen foghatott az ima, mert a folyosón lopakodása közben teljesen összezavarták az épület méretei. Mikor hát talált egy ágyneműs szekrényt, gyorsan bebújt, és magára húzta az ajtót. A sötétben mozdulatlanul meglapulva aztán felhagyott a fohászkodással, hogy végre a saját fejével gondolkodjék. Időközben a kastély nagy részére sötétség borult, amitől kitört a pánik. Egy üvegfalú rekeszben Chokar ugyanis talált egy tűz-oltószekercét, és szétvágta vele a fő biztosítékszekrénybe befutó kábelt, majd mielőtt a tompa vészvilágítás bekapcsolhatott volna, egy díszes lépcsősoron felvágtázott az első emeletre. Volt annyi esze, hogy az elnöki palota becserkészése előtt átnézzen egy útikönyvet, ezért most eléggé világos elképzelése volt a nagyméretű bizottsági ülésterem elhelyezkedéséről. De ott lesz-e az elnök? Épp a folyosón szaladt, mikor meghallotta, hogy valaki magabiztosan gyors léptekkel közeledik. Gondolkodás nélkül nyitotta ki a legközelebbi ajtót, és beslisszolt. Egy ágyneműs szekrényben találta magát. Másnap reggel hét óra előtt öt perccel a szobalány két holttestre bukkant a felügyelete alá tartozó ágyneműs szekrényben. Mindkettőnek kés állt ki a bordái közül. Vérük kivétel nélkül bemocskolta a gyönyörűen vasalt és
112 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── hajtogatott párnahuzatokat és paplanlepedőket. A szobalány sikoltozni kezdett, amin nincs mit csodálkozni. Gustave de Bourcey épp Honoluluban tartózkodott egy csúcs-találkozón, ezért nem hallhatta a sikolyokat.
Magától értetődik, hogy a Stromeyer család aggódott. Utoljára akkor látták a hírekben Alexyt, mikor épp egy hatszázhuszon-nyolcezer kilométerrel odébb másodpercenként tizenhárom kilométeres orbitális sebességgel mozgó, roppant méretű bolygó kicsiny holdján álldogált egy úszó jégtábla közepén. Azt érezték hát, hogy minden okuk megvan az aggodalomra. Úgy volt, hogy egy órán belül a család valamennyi tagja az atyai rezidencián gyülekezik: Belinda Mironets a férjével, Ivan-nel, és a kisfiúkkal, Kölyökkel - ők voltak Ruth és Paulus lánya, veje és unokája -, valamint Joseph, Stromeyerék fia. Ruth Rebeccával süteményeket sütött, és az ünnepi lakomát készítette a konyhában. Paulus az utolsó pillanatig bajmolódott a bojmokkal és szerdekkel a dolgozószobájában, ahol Bertrand Russel egyik barátnőjéhez írott leveléből vett idézet volt a falra tűzve:
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 113 „Egyszerűen ki nem állhatom a Földünk határai közé szorított gondolkodást. Hisz oly szűk lakás a valóság, hacsak nem más világokra is nyílnak ablakai... A matematika is főként azért vonz, mert nem emberi, mert különösebben nincs köze sem bolygónkhoz, sem az egész véletlenszerű univerzumhoz, és mert, akárcsak Spinoza Istenénél, nála sem lehet szó viszontszeretetről.” Russel 1912-ben vetette papírra e sorokat. Paulus, bár osztotta a véleményt, szó szerint egy olyan rendszer kidolgozásán fáradozott, amelynek igenis van köze a valósághoz, és hajlandó azt viszontszeretni. De holtpontra jutott. Felhívta barátját, Bamard Cleepinget Utrechtben, és minden teketória nélkül előrukkolt az őt foglalkoztató kérdésekkel. - Te, Barnard! Szerinted mennyire igaz, hogy a matematikai formulák objektíve függetlenek a tudattól? Belegabalyodtam ebbe a filozófiai problémába, és képtelen vagyok továbblépni. Egy szabály igazolásán dolgozom, amely végérvényesen bizonyítaná, hogy a matematika természet adta módszertan az élő szervezetek taxonómiai vizsgálatára, de semmire se jutok vele. Cleeping hangja fojtottan érkezett a fülébe. - Ha választ akarsz a kérdésedre, Paulus, inkább Cantorhoz kéne fordulnod, meg az ő végtelen számaihoz. Sajnálom, de jelen pillanatban nem tudok rajtad segíteni. - Talán megfáztál? Cleeping hallgatott egy sort a vonal túlsó végén. - Ha már mindenáron tudni akarod, csak az imént hagytam el a kórházat, Paulus, és nyomorultul érzem magam. Emlékszel arra a szegény fickóra, akinek az érdekében szót emeltem a bíróságon? - A muszlimra gondolsz? Mi van vele? - Nemrég került elő holtan. Leszúrták. A rendőrség nem hajlandó elárulni, hogy hol. Egy ilyen jóravaló fiatalember... - A jóravaló fiatalemberek általában nem szúratják le magukat. A telefonbeszélgetés befejeztével Paulus ment, hogy üdvözölje a családtagjait, akik vidám köszöntésekkel sereglettek köré. Paulus medveöleléssel szorította magához a kisebbik fiát. Joe egy nápolyi kórház nem invazív sebészetre szakosodott osztályán volt felelős állásban. Paulus mindig is gyanította róla, hogy maga nem épp vállalkozó szellemű ember lévén háttérbe szorítva érzi magát kivételes bátyja mellett. - Hogy megy a sorod? - Remekül, apa - válaszolta Joe fanyar mosollyal, és ennél többet nem is lehetett belőle kihúzni. Paulus hallotta, hogy egyesével véve a lépcsőfokokat, az apja jön lefelé az emeletről. A segítségére akart sietni, de egy mogorva megjegyzés - „Nem szorulok pátyolgatásra!” - megállította a lépcső aljában.
114 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── - Itt az egész család, apám. Híreket várunk Alexyről. - Alexyről? Az meg kicsoda? - Az unokád, apám. Az űrhajós. Az Európán van. - Hol másutt. Hmmm, mostanában pokoli errefelé az időjárás. Fél Franciaország víz alá került. - Valóban, de most a Jupiter Európa nevű holdjáról van szó. - Jól van, na. Kicsit rosszul hallok. Kiváló. Úgy hallom, Galileo Galilei fedezte fel. Bár egyesek még mindig azt hiszik, hogy a Nap kering a Föld körül... az ostoba barmok. Reszkető léptekkel botorkált az egyik karosszékhez. - Az emberek mostanság már beszélni se tudnak rendesen. Miután Belinda, Iván, Kölyök és Joe egyszerre érkeztek, Ruth és Rebecca még mindig az ölelések, mindenféle szeretetmegnyilvánulások és általános puszilkodás kedélyes köreit rótták. Iván halvány rózsaszín rózsákkal halmozta el Rutht, aki felsikkantott a gyönyörűségtől. Paulus egy doboz mentolos csokoládét kapott Belindától, míg Joe a legújabb kiadású Rose Baywater-regénnyel, az Örök szerelemmel ajándékozta meg a húgát. - Szerintem túlságosan intellektuális lesz neked - közölte csipkelődve. Rebecca találomra kinyitotta a kötetet, és fennhangon beleolvasott. - „A felhők sebhelyek gyanánt csúfították a kék eget... A féljem karjában pihentem, testem a testéhez simult, s miközben szürke szemem a szemébe mélyedt, átfutott rajtam a gondolat, milyen boldognak is érezheti magát egy ilyen gyönyörű, okos asszony szoros közelségében. De George vajon kellően fogékony ahhoz, hogy igazándiból méltányoljon engem?” Harsogó kacagásban tört ki az egész társaság. Rebecca alig bírt megszólalni a nevetéstől: - Belegondolni is szörnyű, hogy a miénk is azon kiadók közé tartozik, amelyek visszautasították a hölgy legelső kéziratát! Egy ilyen szoknyába bújt Tolsztojét! Ruth süteményekkel meg pitékkel megrakott tálcát hozott be a konyhából, a láttán mindenki elragadtatottan kiáltott fel. Paulus ismét ránézett az órájára. Késett a Roddenberry esedékes bejelentkezése. Mose hallgatott, bár azt nem hagyta ki, hogy morzsákat potyogtatva el ne majszoljon egy citromlével megcsepegtetett tortaszeletet. Tea és fehérbor szerepelt az italkínálatban. Mose is elszopogatott egy pohár bort, majd ültében kicsivel egyenesebb tartásba ügyeskedte magát. - Gyermekeim, egy perc figyelmet kérek! - szólalt meg. - Komolyan kéne beszélnünk. Anyukátokkal úgy gondoljuk, hogy ideje megtudnotok egyet s mást a szexről. Mindenkinek torkán akadt a szó, a tekintetek döbbenten meredtek az öregemberre. Iván vállalta a megszólalást.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 115 - Ugyan, apuka, hisz már felnőttek vagyunk! Mindent tudunk a szexről. Linda és én például rendszeresen gyakoroljuk. - Úgy van - tette hozz Belinda bár ami a rendszerességet illeti... - Elismerem - vette vissza a szót Mose hogy erre a beszélgetésre évekkel ezelőtt kellett volna sort keríteni, amikor még kisebbek voltatok. De hát... hmmm, jobb későn, mint soha. És legalább már ismeritek a különbséget a hogyishívják... a hím meg a nőstény között... Joe az anyjához fordult: - A nagypapi most ugrat minket, ugye? Ruth megpaskolta az öregember vállát. - Mose, kedves, kezd kínos lenni a dolog. - Csak azt szeretném, ha... hmmm, mindent világosan értenétek, kincsem. - Letörölt egy csepp nyálat az álláról. - Tehát, fogom az öreg harcost... bár én inkább agyafúrt fickónak szoktam nevezni... és behelyezem anyukátokba, majd... hmmm, belövellek egy csomó spermát, amiket ő rögvest áthelyez a méhébe. Mármost a spermák... de ha úgy jobban tetszik, halacskákra is gondolhattok, vagy hogyishívják... ebihalakra, szóval, akkor elkezdenek úszni fölfelé, és bekerülnek anyukátok petefészkébe, ahol aztán... Paulus az apja keze után nyúlt, és szelíden tudatta vele, hogy kezd kissé elkalandozni. - De hát miért ne hallgatnánk végig? - tudakolta Rebecca, és elfojtott egy mosolyt. - Szerintem most jön a dolog spirituális része. - Nincs abban semmi spirituális, kicsikém - közölte Mose. - Az ember csak dugni akar egy jót. Mármost, ami a legjobb testhelyzetet illeti, anyukátokkal mi leginkább... - Összevissza beszél - vágott közbe Ruth. - Kérlek, Paulus, állítsd le, és vidd fel a szobájába! - Egyetértek, ez már több a soknál - szólt Joe, aki hajlamos volt az anyja pártjára állni, és ezúttal sem szerette volna kihagyni az alkalmat. Hallgattasd el, apa! - ...oldalt fekve élveztük. Bár meg kell mondjam, hogy fiatal házasokként... hmmm, igazándiból már azelőtt is mindenféle pózt kipróbáltunk. Emlékszem, egyszer a régi Volvóm motorháztetőjén csináltuk. Jaj, dehogyis! Az nem anyukátok volt, hanem egy Suzanne nevű lány, ja, Suzanne lehetett. Ha megláttam, egyszerűen nem tudtam a kezemnek parancsolni. És nemcsak a kezemnek, hanem... - Paulus!! - vágott közbe Ruth. - Ez annyira megalázó! És nemcsak neki, hanem mindannyiunknak! Kérlek, állítsd már le! Visszataszító! Paulus csak állt tétován. Megdöbbentette és elborzasztotta, ahogyan az apjából egy pillanat alatt kiveszett minden emberi méltóság és tartás. - Ugyan már, hagyd beszélni, apa! - kérlelte Belinda. - Ez lenyűgöző! Az öreg teljesen becsavarodott. Mose hirtelen felnézett, és közvetlenül a fiához címezte a szavait:
116 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── - Én csak próbálom megtanítani őket az élet tényeire. Jó, tudom, felnőtt ember mind. De hisz már a kisfiúk is arra ácsingóznak, hogy bekukkantsanak a lányok szoknyája alá, sőt, lehetőség szerint be is nyúlhassanak, hát nem? Hmmm, egy jó kis tapizás kedvéért. A másik nembeliek teste iránti érdeklődés teljesen természetes dolog, része a... - Elég legyen, apuka! - kiáltott rá Ruth. - Fecseg itt nekem összevissza! Azt se tudja, mit beszél! Menjen fel szépen, most! Az öregember szánandóan zavarodott tekintettel nézett rá. - De Suzanne, hát nem emlékszel...? - Jól van, apa - lépett oda Paulus. - Minden rendben. Hadd segítselek fel a szobádba! Majd viszem a poharadat, jó? Megnézhetnéd a következő részt A nyugati tudományok történetéből. Miközben elhagyták a helyiséget, a többiek komor képpel pillantottak egymásra. Ruth eltakarta a szemét. - Nem szabadna haragudnom rá! Alzheimer, igazam van? Biztos vagyok benne, hogy az... Rebecca átölelte az anyját, és nem szólt semmit. Mikor Paulus visszatért az emeletről, még mindig nem volt hír a Roddenberryről.
- Önök a BBC Digitalt látják a 193 MHz-es hullámhosszon. Továbbra is várjuk a bejelentkezést a Roddenberry űrhajó legénységétől, az Európáról. Időközben pillantsunk bele ismét Dániel Potts professzor alkalomhoz illő és mélyen gondolatébresztő előadásába, amely „Mindeddig magány” címmel ez év januárjában egyszer már adásba került. Íme, Potts professzor! [Rajzfilmfigurákat felvonultató filmmontázs következik. Egerek, macskák, beszélő elefántok, kutyák és félig-meddig felöltöztetett lovak sorjáznak a képernyőn, a nyomukban duzzadó fémkeblekkel felvértezett, női harcosokat mintázó kreatúrák vívnak vakmerő kézitusákat mindenféle számítógépes játékokban. Potts egy hosszú virtuális folyosón közeledik a néző felé.] - Köztudott, hogy csaknem mindenki hisz a különféle idegen életformákban. Kormányzati intézmények veszik górcső alá az UFOjelenséget, monstre mozifilmek központi témája más bolygók felkeresése, amelyeket néhol ártalmatlan, de többnyire inkább alaposan felfegyverkezett, fura kétlábúak népesítenek be. Az emberi elme már-már rendhagyó igeként használja a „nem emberi élet” kifejezést. Minden, ami eleven, de azért mégsem egészen olyan, mint mi, egyszerre vonz és taszít minket.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 117 E tulajdonságunk filogenetikai okokkal magyarázható. Agyunk mélyén elevenen él az emlék, mikor fajunk még alig-alig különbözött a rokon alfajoktól, sőt, az állatoktól, amelyeknek lenyúzott bőrét magunkra öltöttük. Ember és állat szorosabb kapcsolatot ápolt, mint az egyszeri városlakó képzeli. [Itt egy különösen életszerű számítógépes animáció következik.] Mint köztudott, számos majomtulajdonságot őrzünk magunkban. Én, sajnos, már túl öreg vagyok fára mászni, pedig ez a kisfiús kedvtelés legalább annyira volt része a törzsfejlődésnek, mint az egyedfejlődésnek. Csak úgy, mint az a bűbájosnak tartott atavizmus, minek következtében a szülők hajlamosak az ő kicsikéjük fejére füles kapucnit húzni, s ezáltal egérkét, nyuszit, macit csinálni belőle... akármilyen emlősállatot, amellyel az ember valaha együtt emelkedett az evolúciós mozgólépcsőn. Az Ismeretlen, a Másmilyen folytonos feltalálása... ez, bizony, mélyen gyökerezik bennünk. [Mozgalmas képeken a Potts által említett bizarr négylábúak láthatóak a folyosó falán gyors egymásutánban.] Ezek az elme talajába lenyúló gyökerek alighanem még az ember öntudatra ébredése előtt fejlődhettek ki. A tudat mélyreható tanulmányozása révén tudjuk, mennyire lassan bontakozott ki az értelem. Felmerülhet a kérdés, hogy az emberi faj vajon eljutott-e már a teljes tudatosságig. Mintha azon töprengenénk, hogy a lámpaizzó maximális teljesítménnyel világít-e. Sokunknak könnyebben megy a fantáziálás, mint a konstruktív gondolkodás. [A képen sercegve kialszik a villanykörte.] Legfőbb agyszüleményeink egyike a makacsul visszatérő kép az Idegenről, aki nagyjából hasonlít ugyan ránk, de semmi esetre sem azonos velünk. Képzeljék csak maguk elé mindazon vitathatatlanul nem létező teremtményeket, akikben az emberiség az idők során gyakran évtizedekig, évszázadokig hitt! [A távolból groteszk menet közeledik a kamera lencséje felé.] Egek, minő népességrobbanása ez a mitikus személyeknek! Kecskelábú, félig ember, félig bika testű, a fejbőrükből haj helyett tekergő kígyókat növesztő lények, és tündérek, manók, koboldok, törpék, trollok, leprikónok, sétáló csontvázak és halottak, vérfarkasok, mindenféle rendű és rangú kísértetek, démonok, ördögök, angyalok, szellemek, alakmások, sárkányok és vámpírok! Utóbbiak még a halál utáni élet kiváltságában is osztoznak Jézus Krisztussal. Szinte végtelen a lista az égben, tengerben, fában testet öltő, zavarba ejtő természetfölötti lényekről. Az említettek legtöbbje beszélni sem tud, ami egyértelmű jele annak, hogy ők a limbikus rendszer „szülöttei”. Az agy idetartozó területei csak képeket ismernek, nyelvet nem. [Érces, dühödt hangzatokkal teli, baljóslatú zene.]
118 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── Nemcsak e varázslényeknél, de még az emberiségnél is magasabb osztályban játszik a képzeletbeli nem-emberek egy jóval problémásabb válogatottja istenekből és istennőkből, akik egész történelmünk során keserítik életünket. Itt jön Szilénosz, kíséretében szatírok és erdei istenségek. A közkedvelt Bakkhosz, a bor istene. Skandináviából Ymir, a dermesztő hideg istene, és Thor, aki a hét egyik napjának nevében3 meg képregényekben él tovább. Mithras, kegyetlen arcú katonák istene, és Istár, a termékenység rémisztő babiloni istennője. Hindu istenek garmadája, köztük Siva, a nagy pusztító és cukormázrózsaszín hitvese, a lótuszlevélen táncoló Parvati Szeth, a gonoszság megszemélyesítője. Istenségek nyüzsgő sokasága, köztük törvényhozók és megtorlók, szelídek és szörnyűségesek. [Fantasztikus képsor, ahol ki-ki a tőle telhető méltósággal vonul el a néző előtt.] Némelyek koponyákkal és kígyókkal ékeskednek, másoknak fegyverzetében cikázó villámokat és kardokat látni. Van köztük majomképű és elefántfejű, amaz meg íbiszt formáz a koponyájával. Sokan képtelen viselkedési szabályokat írnak elő nekünk, embereknek. Megszabják, milyen ételt fogyaszthatunk, kivel nem tanácsos ágyba bújnunk. Ó, igen, a legkönnyebb egyszerűen viccesnek minősíteni e díszes kompániát. De ne feledjék: háborúk dúltak, emberi és állati vér folyt e képzeletbeli sokadalom nevében és miatt! S micsoda borzalmas tévhiteknek esett az ember áldozatul! E nyomorúságos kitalációk némelyike hosszú fehér szakállt növeszt, mások alakváltásra képesek, de van köztük kék arcú vagy fekete testű is. Emezek bika alakját öltik, amazokon kobrák uralkodnak. Vannak, akik elegáns öltözetű hiénákkal párosodnak. A normálisnál nagyobb számú kar, kebel, fej vagy fallosz szinte mindennaposnak számít náluk. A hozzánk igen-igen hasonló emberek számtalan nemzedéke imádkozott hozzájuk, halt meg értük. De hát honnan jönnek? Mindegyiknek egy kásás állagú és leginkább roppant méretű dióra emlékeztető massza a születési helye: az emberi agy az ő új keletű tudatával. [Eközben nyugodt léptekkel valami sokoszlopos szentélyen sétálunk keresztül.] Egy kiotói buddhista szerzetes szavaival szoktam vigasztalódni, aki dióhéjban így foglalta össze az egész ügyet: „Isten az Ember találmánya, ennélfogva az isteni természet sekélyes misztérium. Az igazán mélységes titok az Ember mivoltában rejlik.” [A szentély fölött ekkor egy csodás űrhajó kezd lebegni.] A képzeletbeli elképzelhetetlenek legújabb, bosszúra szomjas bandáját a világűrből jövő idegenek alkotják. Mindenféle méretű képernyőkön folyton 3
A „csütörtök” angolul „Thursday”, ami annyi tesz: „Thor napja”.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 119 őket bámuljuk. Lehet, hogy speciális effektusok révén keletkeznek, de igazi otthonuk mégiscsak az agy - az amygdala vagy valami másik zuga annak a kelekótya göröngynek, amit a koponyánkon belül cipelünk. Értelmes egyének tömege bizonygatja, hogy az idegenek létezésébe vetett hitnek tudományos alapja van. Már ufológusok is járkálnak közöttünk, józanul gondolkodó emberek között - és felteszem, ugyanolyan jól megy nekik, mint az asztrológusoknak. Ezzel szemben az én elégségesen ésszerű meggyőződésem szerint az ufók csupán kései leszármazottai az imént szemügyre vett képzeletbeli lényeknek. Idősebb istenek és istenecskék korszerűsített és a modem technológia jótéteményeivel felruházott változatai. Már eddig is idegenek garmadája támadt az emberiségre - egyesek erkölcsi okokból, mások csak úgy a mulatság, mármint a vérfürdő és a pusztítás kedvéért. [Ideillő videoklipek sora.] így esett, hogy (Micimackó szíves engedelmével) mostanra idegenek és dinoszauruszok lettek a gyerkőcök kedvencei. Az idegenek és a dinoszauruszok tudományos rangját azonban nem lehet egy napon említeni. 1822-ben Mary Mantell, dr. Gideon Mantell ifjú hitvese séta közben egy őskövületre bukkant, amelyet a férje később egy iguanodon fogaként azonosított. Az elmúlt két évszázadban folytatott aprólékos vizsgálatok és kutatómunka révén, földtörténeti kontextusba helyezve, cáfolhatatlanul beigazolódott a gigantikus jura kori hüllők létezése. No de az idegeneké?! Az már egészen más tészta. Az ő létezésük mellett csupán statisztikai érvek szólnak. Elmondom, hogyan. A galaxis nagyjából 1012 csillagból áll. Sokukról vagy legtöbbjükről feltételezhető, hogy a mi Napunkhoz hasonlóan van bolygórendszere. Ezen bolygók közül sokról vagy legalább néhányról feltételezhető, hogy van rajta valamilyen élet. Ezen életformák közül legalább néhányról feltételezhető, hogy tudattal és intelligenciával rendelkezik. Ebből következik, hogy még ha nagyon szigorúan számolunk is, a galaxis feltehetőleg, sőt szükségszerűen hemzseg az értelmes élettől. Közkedvelt módja ez az érvelésnek. Mindeddig azonban egyetlenegy bolygót sem fedeztünk fel, amelyen egyáltalán valószínűsíthető lenne az élet - a két lábon járó emberiséggel összemérhető biztosan nem. És ez a Marsra meg kilencelemű Naprendszerünk többi bolygójára is igaz. Ha tulajdon evolúciónk eseménydús ösvényén végigtekintünk, kénytelenek vagyunk újabb fenntartásokkal élni. Csupán a vakszerencsének, a véletlenek egész sorozatának köszönhető, hogy itt állunk jelenlegi alakunkban, s így kezünkbe vehetjük A fajok eredetét meg az így szólott Zarathustrát. Mert a Föld történetesen pont egy komfortzónában, a Naptól kedvező távolságban kering, míg a Vénusz pályája túl közeli, a Marsé túl távoli. Mármost, nem akarnék kekeckedni, de... - Felnevet.
120 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── - Különös tény, hogy szilárd halmazállapotában, vagyis jégként a víz könnyebb, mint folyékony alakban, ami ellentmondani látszik a természet törvényeinek. Ha fordítva lenne, az óceánokat mind jég borítaná, amely alulról vastagszik. E különös véletlen folytán alakult ki az eukarióta, vagyis a valódi maggal bíró sejt, a növényi és állati szervezetek többségének építőköve. Mint barátom, Paulus Stromeyer rámutatott, az egyik külső tényező a fű növekedése. A fűszál a gyökere felől növekszik, nem pedig a hegye felől. Lenyírhatjuk, mégis tovább nő, a birkák pedig nyugodt lélekkel legelhetnek - míg csak a gyomrunkban nem végzik. Birkák nélkül nem lenne hús, ruhanemű, civilizáció... A következtetések levonását önökre bízom. Ott van aztán az a keservesen hosszúra nyúlt szünet az egysejtűek és a többsejtű élet megjelenése között. A sejteknek csontokká, szervekké... aggyá kellett összeállniuk. Nehézkes ügy volt a tudat ébredése. Mintha még mindig nem józanodtunk volna ki az első pisla fények okozta részegségből. Talán épp ez a mámor szabadította ránk az idegenek sokaságát. Regényben, filmen még csak hagyján, no de a valóságban? A tény tény marad: máig nincs bizonyíték, hogy bárhol másutt létezne élet a galaxisban. [A szokásos pillanatfelvételek a galaxis csupa tűz és üresség pusztaságáról.] No és ha az emberiség egyedül van? Ha valami kozmikus véletlen folytán az élet és a tudat egyedül a Földön lelt menedékre? Ez esetben, olybá tűnik, mi vagyunk a kiválasztottak a galaxis, tán az egész világegyetem öntudatának szerepére. Micsoda le-hengerlően óriási megtiszteltetés egy olyan faj számára, amely hisz a tündérekben! [Szónoklatának zárómondataihoz Potts magabiztosan szembefordul a kamerával.] Magányosságunk, már ha valóban egyedül volnánk, százszorta nagyobb kihívást jelent, mint az ellenkezője - ha olyasfajta idegenektől nyüzsgő galaxissal állnánk szemben, akiknek ősi bölcsességéről esetleg mit sem tudunk. Mekkora felelősséget ró mindez ránk! Egy biztos: a viselkedésünkön mennyiségi és minőségi értelemben egyaránt javítanunk kell. Nézzenek csak szét, mekkora felfordulást csináltunk ezen a bolygón! Mert ha nem térünk észre, akkor szerintem alkalmatlanok vagyunk rá, hogy kitegyük a lábunkat erről a bolygóról. Jobb, ha maradunk itthon rajcsúrozni. A film Potts jóindulatú mosolyával zárult. Még ahhoz is túlontúl nyomorúságos állapotban, hogy sírjon, az igazi Potts azonban csak ült a sötétben, és keserűen bánkódott eltaszított lányának halálán.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 121 helyébe. Az iparosodott nemzetek atomfegyver-arzenállal a kezük ügyében álltak készen arra, hogy halált és pusztulást szóljanak a bolygón akármire, ami él és mozog. Ez volt az egymással szemben álló népcsoportok elsöprő hányada által támogatott, hivatalos kormánypolitika. Gyakorlati megvalósulása a „ha te megteszed, én is megteszem” mottónak. A doktrína a „kölcsönösen biztosított megsemmisítés” elnevezést kapta. Ez legalább egyenes beszéd. Inkább a véletlennek, semmint valami roppant bölcsességnek volt köszönhető, hogy elmaradt a totális megsemmisülés. „Inkább legyek halott, mint komcsi” - ez vált a korszak egyik legismertebb jelszavává. Nyilvánvaló példát láthatunk ebben az önpusztítás veszélyére, amelybe belső pszichés ellentmondásaink kivetítésével sodródtunk. Most meg azon kapjuk magunkat, hogy a világ úgynevezett „természeti okokra” visszavezethető tönkremenetele ellen vívunk harcot. Pedig nem a természetet kellene okolnunk, hanem saját magunkat. A globális felmelegedést az emberi mohóság és rombolási kedv idézte elő - meg az érzelmi színezetnek a pszichotikus személyeknél jelentkező hiánya, ami az ilyen katasztrófák bekövetkezését végső soron lehetővé teszi. Máris nagymértékben elszegényedett a földkerekség. Számtalan állat-, rovar- és növényfaj halt ki. Miért hisszük, hogy mindez megengedhető?> *** „Klümédia szól hozzánk: Képzelje el a koronás keresztespókot! Fonala, amelyben a rugalmasság ötvöződik az erővel, ötször olyan szilárd, mint a vele egyenértékű acélszál. Ami pedig az egységnyi tömegre eső sebességet illeti, valahányszor elkap egy legyet, a háló egy sugárhajtóműves vadászgép becsapódásának erejét viseli el. A Klümédia Kondom pont ilyen. Képzeljen maga elé egy sugárhajtóműves vadászgépet! Az igazán intim pillanatokért ne feledkezzen meg a Klümédia Kondomról!”
„Helló mindenkinek! Itt Alexy Stromeyer az Európáról! Ezekben a pillanatokban egy fantasztikus sarkifény-bemutatónak vagyunk szemtanúi. Fontosabb ennél, hogy nemrég váratlan akadályba ütköztünk, a fúrófej ugyanis nem volt hajlandó tovább süllyedni. De már rendbe hoztuk. Rick és én átfúrtuk a jégtáblát. És most
122 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── következik a hír, amelyre az egész világ várt! Mindenki tartsa vissza a levegőt, és füleljen ide! Életre bukkantunk! A mélyfúrólyukon keresztül leeresztettünk egy acélhálót, és kilencméteres vízmélységben harmadik próbálkozásra sikerült elkapnunk egy eleven lényt. Felhúztuk a felszínre, és megvizsgáltuk. Kétségkívül állat, nem növény. Barátaim, nem vagyunk egyedül az univerzumban! További információkkal majd következő bejelentkezésünk alkalmával szolgálunk. Most vissza kell térnünk a hajóra. Vége.” *** A nagy Gabbónak és randroid barátjának, Obbaginak megvoltak a maguk sajátos közlekedési szokásai. Egy nap váratlanul betoppantak Dániel Pottshoz. A régész mostanra elhagyta fia lakásának menedékét, hogy egy budapesti albérletbe költözzön. Ágyon, doboznyi tudományos értékű medioidon meg egy koponyán kívül kevés holmi akadt a szobában. A koponya egy mosatlan leveses-csésze mellett csücsült az asztalon. E felettébb nyomasztó színpadkép közepébe sétált be Gabbo és hatalmas termetű randroidja, akinek arctalan, fekete feje még oldalt billentve is majdnem elérte a mennyezetet. Normális körülmények között Gabbo lett volna a társaság középpontja, ezúttal azonban hagyta magát roppant méretű elektronikus társától háttérbe szorítani. Szutykos nadrágjában és az ódivatú, buggyos ing nyakába kötött sáljával Potts egy sovány koszton tengődő férfi benyomását keltette. Az arcán egy-két napos volt a borosta. - Kémek kávét? - tudakolta, és a megsárgult koponyára fektette kezét, talán hogy abból merítsen biztatást. A látogatók jelenlététől mintha bealkonyult volna a helyiségben. - A legutolsó műsoráról szeretnénk önnel szót váltani - zakatolta Obbagi, aki vaskos termetével inkább emlékeztetett szoborra, mint emberre. Karba tett kézzel Gabbo kicsivel hátrébb cövekelt le, s úgy tűnt, remekül szórakozik. Konkrétan, alamuszi mosoly játszott a szája körül - mintha nagyon jól tudná, hogy elektronikus barátja mennyire dermesztően hat mindazokra, akik szembetalálják magukat vele. - Á, igen, a... a műsorom - hebegte Potts. - Szeretnénk megszabadítani az ön elméjét egy téveszmétől - folytatta Obbagi, teljes érdektelenséget mutatva Dániel Potts esetleges mondandója iránt. - Talán szellemesek a kiásott koponyákra és csontokra vonatkozó következtetései, viszont merőben tévesek. Ön azt állítja, hogy csaknem mindenki hisz a más bolygókon létező idegen életben. Ez így is van, mindazonáltal az általános gondolkodásmódot ön hamis okokkal magyarázza.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 123 - Miként állíthatja, hogy...? - Számos képzeletbeli lényt említ, de az okfejtése téves. A galaxisunkban létező csillagok mennyiségéről tesz említést, de az értelmes életformáknak otthont adó, bolygószerű égitestek számát illető következtetése hibás. Arról beszél, hogy az értelem miféle nehézségek árán vetette meg a lábát e bolygón, de ennek feltételes következményeiről tévedésben van. - Ez mind rendben is volna, de... - Miért nem hallgatja végig? - szólt közbe Gabbo. - Azért vagyunk itt, hogy felnyissuk az ön szemét. Nincsenek ellenséges szándékaink. Egyszerűen csak okosabbak vagyunk önnél. - No de uram! Én vagyok a szakértője ennek a... - Végül pedig arra a következtetésre jut - folytatta a mély randroidhang -, hogy a „galaxis öntudatának” szerepére a földlakók lettek kiválasztva. - Itt gúnyos nevetésnek is felfogható, fennkölt dübörgést hallatott. - Mindezt afféle elmélkedésnek szántam, amit... - Az emberi faj elbizakodottsága szólt önből. Valóban azt képzeli, hogy a rövid életű, két lábon járó halandóknak egy ilyen selejtes gyűjteménye valaha is alkalmas lenne az ön által felvetett nagyszabású célra? Magától értetődik, hogy önnek elképzelése sincs a galaxis igazgatásának mikéntjéről, sem a nagyszerű elmékről, amelyek iránymutatással szolgálnak hozzá. Dániel Pottsnak végre sikerült összeszednie a bátorságát. - Jól van, eleget hallottam. Kutatásaim kétségkívül magukban foglalnak bizonyos deduktív tényezőket, amelyeket önök esetleg merő találgatásnak minősítenek, de én tényekkel dolgozom. Milyen bizonyítékuk van rá, hogy a galaxisban más embertípusok is léteznek? Abszolúte semmilyen. Pillantása úgy csapongott Gabbo és Obbagi között, mint valami sarokba szorított állaté. A hátborzongató randroid kimért, fensőséges modorban válaszolt: - Gabbo laboratóriumában fejlesztették ki az egyetemes ambionetet, az amerikai bioelektronikus hálózatot. Ezen eszköz segítségével barátom rajta tudja tartani a szemét a felügyelőkön, akik ezen elposványosodott bolygócska felett őrködnek. - Ön hetet-havat összehord. Miféle felügyelőkről hadovái? Anélkül, hogy a kérdésre egyenes választ adott volna, a kiváló gépezet kérlelhetetlenül folytatta: - A felügyelők nemrégiben mélységes nemtetszéssel vették hírül, hogy hárman megszöktek a Földön bebörtönzött emberek közül. Messzire ugyan nem juthatnak, a börtönszabályok megsértésének ténye azonban így is bosszantó. Potts kezdte kapiskálni, hogy két vendége - a beszédet mímelő fémszörny és a vélhetően hasbeszélő, kövér ember - futóbolond. Eszébe ötlöttek a Tébolyfrakció üzenetei, és azt gondolta magában: „Szóval igazat állítanak az üzenetek. Ez a két alak minden bizonnyal őrült. Valószínűleg meg akarnak
124 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── ölni. Akármilyen nyomorúságos az életem, a halálra még nem készültem fel. Tudni akarom, mi fog történni.” Beszélni kezdett. - Önök semmivel sem tudják alátámasztani kijelentésüket, miszerint más embertípusok is élnének a galaxisban. Ugyanazon téveszmének az áldozatai, mint amiről az előadásomban szóltam. Ezzel szemben nekem bizonyítékom van rá, hogy az evolúció során miféle fáradságos utat járt be az emberi faj. Úgy paskolta meg az asztalon heverő koponyát, mintha az egy szunyókáló kutyus lenne. - Kézzelfogható bizonyítékom. Obbagi ismét hallatta távoli mennydörgésre emlékeztető nevetését, míg Gabbo teste úgy rázkódott, mint valami súlyos asztmában szenvedő kocsonya. - A csontokat és koponyákat, amikre ön annyira büszke, pár száz éve a felügyelők temették a talajba - közölte Obbagi. - Hogy az ilyen buzgómócsingoknak legyen elfoglaltságuk. Hogy hadd higgyék magukat őshonos fajnak. Ugyan miként fejlődhetett volna ki tudat egy ennyire labilis világon? Gondolt már erre? Pedig ön is tisztában van vele, hogy ezt a huszadrangú bolygócskát milyen gyakran bombázzák a világűrből érkező törmelékek. Hogy viszonylag rövid idő leforgása alatt ötször volt színtere tömeges kipusztulásnak, a számtalan kisebbről nem is beszélve. Józan ésszel ugyan ki élne itt szívesen? - De hát az evolúciós elmélet tanúsága szerint... Megrezdült az ormótlan, rendíthetetlen szerzet, amitől testfelületének valamennyi sötét síkja csillámlani tetszett. Az apró mozdulat mintha türelmetlenségről árulkodott volna. - A könyörületes istenbe vetett hit mellett az evolúciós elmélet csak eggyel több kacat az emberi elme szemétdombján. Fogadja el, Potts: a Föld egy börtönbolygó. Gabbo egy lépést tett előre. Úgy döntött, megint megszólal. - Kamaszkoromban a kezembe akadt egy könyv, Menedék volt a címe. Az tárta fel előttem az igazságot... mármint hogy a Föld egy olyan bolygó, ahová a galaktikus bűnözőket és őrülteket küldik életfogytiglani száműzetésbe. Mindenki sci-finek hitte, pedig nem volt más, mint a színtiszta igazság. - Bizony, fegyház gonosztevőknek - erősítette meg Obbagi. - Az ön pökhendisége, Dániel Potts, mélységes utálatot keltett bennünk; eljöttünk hát, hogy szembesítsük az igazsággal, még ha attól derékba törik is a tudományos karrierje! Ez a bolygó a galaxis elvetemültjeinek és illúziókergetőinek elkülönítésére szolgál. Ön is közéjük tartozik. A kettős megfordult, és szó nélkül távozott. A falépcső nyikorogva rázkódott a randroid lépteinek súlya alatt.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 125 Pottsnak minden szín kifutott az arcából. Visszasüppedt a székébe, csont és bőr koponyája hátrahanyatlott, két karja bénultan csüngött az oldala mellett.
- Elsőként azonban itt, a Kora hajnal műsorában hallgassuk meg Angus Lesscock tiszteletes elgondolkodtató üzenetét! - Köszönöm, Flossie. Jó estét mindenkinek, vagy inkább jó reggelt kellene kívánnom? Mélyen el kell gondolkodnunk a híren, miszerint a Jóisten világegyetemében másutt is életre bukkantak. Ezek után még nagyobb buzgalommal kell belevetnünk magunkat az imádságba, s ez főleg azokra vonatkozik, akik már kezdtek leszokni róla. Mert fel kell tegyük magunkban a kérdést: vajon jók-e vagy gonoszok az Európán újonnan felfedezett életformák? Felkereste-e már őket Krisztus? Amellett valóságos-e az ő létezésük? Jézust egy valóságos kereszten feszítették meg, efelől bizonyosak lehetünk. Vélhetően akácfából készült, nem furnérból, nem pozdorjalemezből vagy műanyagból, sem pedig a valóságos fa egy másik újkori, olcsó helyettesítő anyagából. Most hát ugyanez a kérdés jön velünk szembe. Mindannyian a valóságos élet akácfája után sóvárgunk. Ha az Atyaisten megkérdezte volna az ő Fiától, hogy milyen fából szeretne magának keresztet, tudom, hogy Krisztus így felelt volna: „Akácból.” - A lelkipásztor üzenetét ma Angus Lesscock tiszteletes adta át. Most átkapcsolunk a főváros utcáira, Lisa Forthoz! Ott vagy, Lisa? - Helló, Flossie! Igen, itt vagyok a Chateaubriand sugárúton. Hajnali két óra van, de az utcán már szinte lépni sem lehet. Mindenfelé azt ünnepelik az emberek, hogy élet van az Európán. Üdvözlöm, uram! Elmondaná, mit érez a hír hallatán? - Ez egyenesen fantasztikus! Annyira odavagyok, de tényleg! Nagyon remélem, hogy egy ilyen életforma egyszer ide Belgiumba is eljön, és megtetszik neki a városunk, az itteni élet. Biztos sokkal melegebbnek fogja találni, mint azt a másik helyet, akárhol is van. - És nem idegenkedik tőlük? - Á, dehogy! Tök barátságos lények, legalábbis én úgy vettem ki. Még igazából fel se tudtam fogni ezt az egészet. Csak kijöttem kicsit mászkálni, hátha összefutok egy haverral. - És ön, uram? Látom, kerekes székkel közlekedik. Bizonyára tanulási nehézségei is vannak, igazam van? - Szó sincs róla, és az eseményekkel is lépést tartok. Nagyon aggaszt a helyzet azzal a temérdek partvidéki menekülttel. Azt sem tudni, mikor
126 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── csapódik be újabb meteorit. Ezek a rakéták is, amiket állítólag Töpazsouból lőttek ki ránk... Már ha rakéták voltak egyáltalán. A magam részéről úgy gondolom, inkább meteoritok lehettek. Tele van velük a világűr, őrültség lenne hadat üzenni Töpazsounak, ez a véleményem. - De az Európán felfedezett élet, ahhoz mit szól? - Nem értek egyet az előző úrral. Szerintem semmi keresnivalójuk itt. A hírekből úgy vettem ki, hogy valami halakról van szó. Akkor meg minek örülni, hát nem? Ahogy a lelkipásztor üzenetében is hallottuk, ha Krisztus fel akarta volna keresni őket, maga is hal kellett volna hogy legyen. Nincs bennük semmi érdekes, ez a véleményem. - Hát, köszönöm. Kétségkívül ez is egy szempont. Hahó, asszonyom! Ilyen későn az utcán ezzel a kicsi lánnyal! Örül, hogy az Európán életet fedeztek fel? - Igen, azt hiszem, örülök. Úgy értem, igazán fantasztikus technikai vívmány, hát nem? De azt nem igazán látom, hogy a dolog mennyiben lehet hatással az életünkre. Maga igen? - Azt jelenti, hogy nem vagyunk egyedül a világegyetemben. - Hát ja, de mit jelent ez valójában? Nekem két kisgyerekem van, akiket fel kell neveljek, és egy kutyám meg egy aranyhalam. Eddig se éreztem magamat egyedül a világegyetemben. Aztán ott vannak a költségek. Hogy egészen őszinte legyek, szerintem tisztára pénzpocsékolás. - Vagyis nem érez semmi izgalmat? - De igen, azt hiszem, egy kicsit fel vagyok dobva. Valamikor ismertem Rick O’Brient. Ő az egyik űrhajós, jól mondom? De hogy mi a csudát keres odakint, azt el se tudom képzelni! - Nagyon köszönöm. Elnézést, hölgyeim, önök miként vélekednek arról, hogy az expedíció életre bukkant az Európán? - Jé! Maga Lisa Fort, ugye? Alacsonyabb, mint gondoltam. - Mindketten odavagyunk a frizurájáért! - És egyetlenegy műsorát se hagyjuk ki! - Persze a mostanit kivéve. - Annyira izgalmas, hogy a Roddenberry sikerrel járt! Most ezért is vagyunk itt, iszunk pár pohárral az egészségükre. - Főleg azok után, hogy annyi viszontagságban volt részük. Egy hosszú év az űrben, a kajából is kifogytak, meg minden. Az utolsó cseppig megérdemlik a sikert. - Azért kár, hogy nem találtak valami izgalmasabbat annál a halmicsodánál. Például jegesmedvéket! Mindketten kuncogni kezdtek, és felváltva sorolták az állatfajokat. - Pingvineket! - Ja, királypingvineket! - Fókákat! - Rozmárokat!
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 127 - Vagy olyan faramuci albatroszt. - De hát ez a világűr! Az Európának nincs is légköre. - Asziszi, mi nem tudjuk? Nem vagyunk hülyék, egyetemre járunk. - De hiszen csak ugratjuk, Lisa! Érdekes, az emberek mostanában mintha elvesztették volna a humorérzéküket. Jaj, ne csinálja már! - Hát, köszönöm, hölgyeim, és akkor most vissza a stúdióba!
Szigorúan őrzött támaszpont Honoluluban. Az egyik teremben a számos államból odasereglett diplomaták elemezték mélyrehatóan a helyzetet, csak úgy dobálózva a részletekkel, míg egy közeli, kisebb helyiségben, tolmácsoktól körülvéve, az Európai Unió és az Egyesült Államok elnöke, valamint a kínai levezető elnök, Cseng Hu tárgyalt globális jelentőségű ügyekről. Kinek-kinek francia ásványvíz gyöngyözött a könyöke mellé helyezett pohárban. Az USA elnöke, Regan Bonzelli hosszan taglalta az Európán felfedezett élet lehetséges hatásait a világgazdaságra. - Ez az új és rendkívüli felfedezés, amely most az érdeklődés fókuszába került, bizonyosan közelebb hozza majd egymáshoz a világ népeit. Alapvető fontosságú, hogy az Európa szomszédságában a lehető leghamarabb kolóniát állítsunk fel a Jupiter egyik holdján. Nemzetünk máris nekilátott a Ganymedesre szabott tervek kidolgozásának. A bázis felépítéséhez a Ganymedes és a Callisto közül kellene választani. A Ganymedes, miközben közelebb esik az Európához, a vízjég kinyerésének szempontjából is kedvezőbb lehetőséget kínál. Egy nemrégiben végrehajtott körülrepülés során a műszerek temérdek természetes tholinraktárat jeleztek rajta. A tholin, mint tudjuk, szén, oxigén, nitrogén és hidrogén elegye. Gyanúnk szerint egy üstökös rakhatta le őket. Minden megtalálható bennük, ami csak egy katonai létesítményhez szükséges. Amellett a Ganymedes a legnagyobb hold a Naprendszerben, ami szintén mellette szól. Uraim, ne legyenek kétségeik afelől, hogy a gázóriások hamarosan vonzó célpontok lesznek a különféle népcsoportok számára. Egy ilyen vállalkozás irdatlan nagy befektetést igényel. Nemzeti politikánk értelmében tehát arra tennék javaslatot, hogy az érdekellentéteket félretéve, közösen vágjunk bele a feladatba. Az idegen életforma felfedezése még arra is jó lehet, hogy mindannyiunk emlékezetébe vésse, miszerint kultúráink, vagyis az amerikai, az európai, a kínai kultúra között több a hasonlóság, mint ez eltérés. A haszon a végén szintúgy irdatlan nagy lesz, méghozzá nemcsak új ismeretekben, hanem az ásványkincsek bősége, a mérnöki szaktudás, egyebek terén is. A kínai levezető elnök vette át a szót.
128 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── - Ön most a profit vagy a közjó nevében tesz indítványt? Nos? Melyik legyen? A mi észjárásunk szerint ugyanis a profit végső soron kevésbé erkölcsromboló hatású, mint a közjó vagy, ami azt illeti, akármiféle ,jó” idealisztikus fogalma. Engedtessék meg, hogy mindezt a nyugati tudományok történetéből vett példával szemléltessem. Az ókori görögök szilárdan hittek a szépségben, és a tökéletesség ideálja számukra a körben öltött testet. Innen jött a feltételezés, hogy a bolygók körpályán keringenek. Különösen Platón ragaszkodott már-már a végletekig ezen esztétikai ideához. Arisztarkhosz úgy vélte, neki bizonyítéka is van a hipotézisre, és kimutatta, hogy valamennyi bolygó kör alakú pályán járja körül a Napot. Ez volt a jóság kétségbevonhatatlan bizonyítéka. Erre jön Arisztotelész, és kétezer évre elveti az általános felfogást. A kínai csillagászok természetesen... - Köszönjük, Cseng Hu, de nem kérünk a történelemleckéből. Inkább árulja el, hová akar kilyukadni! - Csak oda, hogy a jó útját állja az igazságnak - közölte a kínai elnök háborítatlan nyugalommal. - Végül Kopernikusz helyezte vissza jogaiba a Nap körüli körpályába vetett hitet. Egy matematikus, az önök Johannes Keplere kellett annak kiderítéséhez, hogy a keringési pályák elliptikusak, és a Nap még csak nem is központi elhelyezkedésű, hanem a rendszer egyik gyújtópontjában áll. Kepler nem holmi jótét lélek volt, hanem ízig-vérig matematikus, és az emberiség a fejlődés során e ténynek köszönhetően juthatott el odáig, hogy ellátogasson a Jupiter egyik holdjára, és felfedezze az ottani életet. Értik már, mi a lényeg? A matematikának semmi köze a jósághoz. Platón és Arisztotelész kiirtotta a görög tudományt. Nehéz ezt megemészteni, de elengedhetetlen, hogy életünket ne holmi rózsaszínű reményekhez, hanem a brutális fényekhez igazítsuk. Megszólalt az EU elnöke: - Akkor ön most ööö... támogatja a markáns együttműködést a jupiteri fejlesztésekben vagy sem? - Szerintem elég világosan beszéltem, uram - válaszolta Cseng Hu méltósággal, és két kezét összekulcsolta az ölében. - Van itt egy másik probléma is, uraim, amelyet kettejük elé óhajtok tárni - mondta de Bourcey rövid hallgatás után, amikor is meglehetősen zajosan hörpölt az ásványvízből. - Miközben az Unió az ARTAK szabályrendszerén alapuló, utópisztikus program bevezetésén fáradozik, szuperállamunkra kívülről támadnak felforgató erők. És nemcsak kívülről. A fiam újdonsült hitvese, az ünnepelt étteremtulajdonos Esme Brackentoth szabályosan eltűnt a föld színéről. Nyilvánvaló, hogy ez Töpazsou műve. Ráadásul... még az előbbieknél is meghökkentőbb módon az én San Guinaire kastélyomban két menekült kollektív öngyilkosságot követ el! Elképesztő! Iszonyatos! Felfoghatatlan! És ezért is annyira fenyegető.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 129 Figyelmeztetésnek szánták, semmi kétség. Még egy ok a Töpazsou elleni fellépésre. - Szóval az nemcsak arra lenne jó, hogy az önök vadonatúj és méregdrága SS20-as vadászbombázóinak létezését igazolja? - érdeklődött Bonzelli. - Ó, szárazföldi csapatokat is szándékomban áll odaküldeni - vetette oda de Bourcey hanyagul. - Megkapja hozzá az Egyesült Államok támogatását... ha belemegy abba, hogy a jupiteri vállalkozásba az Unió is jelentős tőkével betársul. - Hajlandó vagyok a jupiteri vállalkozásban részt venni, ha ön, Cseng Hu, beleegyezik, hogy távol tartja magát töpazsoui ügyleteimtől - javasolta de Bourcey. Cseng Hu bólintott, majd lehunyt szemmel tudakolta: - Vajon miért vágynak önök annyira háborút viselni e kicsiny keleti ország ellen, amelyre a népem jóindulattal tekint? Pedig olybá tűnik, hogy igen csekély kárt okoztak önöknek. Töpihaj állítása szerint önök elsüllyesztettek egy hajót négyezer töpazsoui utassal... ami viszont igen jelentős károkozás, nem gondolja? Mielőtt válaszolt volna, de Bourcey suttogva tanácskozott a szárnysegédjével. - Információink szerint Töpazsouban kifejlesztettek egy szuperfegyvert, amellyel a bolygó bármely pontját képesek elérni. Információink szerint a grönlandi jégtakarót nem valami világűrből jött, titokzatos meteorit találta el, hanem ez a szuperfegyver. Most a kínai levezető elnök tanácskozott a mögötte álló rangidős miniszterrel. A helyi szlengben úgy nevezték az ilyet, hogy „az ember, akinek nem jutott limonádé”. A sugdolódzás végeztével Cseng Hu így válaszolt: - Az önök elmélete nemcsak érdekfeszítő, de még teljességgel hihető is... Leszámítva, persze, hogy tudomásunk szerint a rakéta laposan, vélhetően harminc fokos szögben csapódott be. A robbanásból származó törmelékek szóródása egyértelműen kelet felé mutat, ami az önök kormánya számára kínos ellentmondást hordoz magában. Ugyanis azt igazolja, hogy a csapás nyugati irányból érkezett. De Bourceynak a szeme sem rebbent. - Mert felbocsátását követően a szuperlövedék keleti irányban az egész földgolyót körbejárta, mielőtt becsapódott volna Grönlandon. Némi hallgatás után Cseng Hu megajándékozta a mosolyával. - Az ön kijelentése tökéletesen alátámasztja, amit a jóról és a matematikáról mondtam. Ennélfogva országom azon lesz, hogy Töpazsou iránti rokonszenvét visszafogva inkább a Jupiter térségében élő idegen lényekkel kapcsolatos vállalkozás sikeressé tételére és minél célirányosabb levezénylésére összpontosítson.
130 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── Ezek után mindhárman felálltak, és szívélyesen megszorították egymás kezét. A találkozót követően de Bourcey a legközelebbi ambionet-terminálhoz sietett, hogy felhívja Pedro Souto repülő vezérezredest a toulouse-i légitámaszponton.
Gary Fairstepps tábornok szokás szerint korán kelt. A zuhany alatt rögzítette, hogy egyre rövidülnek a nappalok, majd átadta magát a Jack Harrington modora feletti zsörtölődésnek. „Sose tartottam valami nagyra azt a fickót. Ahogy örökösen kirittyenti magát. Bezzeg Rose. Igaz, hogy abszolút sületlenségeket firkál, de mégiscsak gyönyörű asszony. Már-már vetekszik Amy Haze-zel, mindenesetre csillagos ötös a megdughatósági skálán. Egész jó úton haladtunk, mikor elkövettem azt a hülyeséget. Épp valami túlburjánzó részletet olvasott fel. Aznap vetette papírra egy ilyen-olyan lordról, aki a macskájával a sarkában kóvályog az erdőben, és nem tud betelni a hóvirágokkal. Hát ez nekem átkozottul bugyután hangzott. Mondom is neki: »Miért nem inkább kutya? Mondjuk, egy labrador, esetleg masztiff.« De nem gondolnám-e, hogy a macska sokkal bájosabb, kérdi ő. Merthogy a kutyák szerinte büdösek. Ettől jól berágtam, és mi tagadás, megmondtam neki, hogy az összes irománya baromság. Az élet nem ilyen. Erre a tányérnyalója, az a ficsúr Jack Harrington rögtön a védelmére kelt. »Könnyen meglehet, hogy az élet nem ilyen - közölte pöffeszkedve. - Egy
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 131 regénytől nem is várható el, hogy utánozza a valóságot«, és a többi, és a többi. Cseppet sem volt ínyemre, hogy egy ilyen alak csak úgy kioktasson. Jó, jó, nem vagyok kimondottan irodalomkritikus, de az nem számít. Attól még sokat olvasok, meg is mondtam nekik kerek perec. Addigra, persze, teljesen be voltam pöccenve. »De csak olyan könyveket ám, amik az igazságról szólnak, és nem ilyen ócska hazugságokkal vannak teletömve - ezt vágtam a fejükhöz. - Az igazság sokféle alakban mutatkozik meg. Olvassák csak el A GULAG szigetvilágot Szolzsenyicintől, az egy igazi mestermű. Még a múlt századból való, de félelmetes egy könyv. Abban aztán minden benne van az életről: nyomorúság és fennköltség, egy nagy csomó diadal meg egy nagy csomó faszság.« Ahogy Rose ettől elkámpicsorodott, hogy így meg úgy, ő sose venne a szájára ilyen alpári szavakat, abból mindjárt tudtam, hogy nekem itt annyi. Fogtam a kalapomat, és eljöttem, a kurva életbe.” Miközben szárazra dörgölte a testét, Fairstepps azt gondolta magában: „Azért is szerencsét próbálok Amynél.” Illatosan és kiöltözve lépdelt keresztül fürgén a parkon, majd végig a Rue de la Madelaine-en, egészen a csatorna pariján álló, negédes kis épületig. Felcsengetett a kaputelefonnal, mire valaki megkérdezte, ki az. A hangban Amygdella androidjára ismert. - Gary vagyok. Érdekelne, ahogy Miss Haze az amarolit gyakorolja, mondja csak meg neki, és hogy szívesen hallanék a dologról részleteket. Várakozás közben a pókot leste, amely kibújt a téglák közötti résből, és leereszkedett a járdára. Átfutott az agyán, hogy valami múltból odacsöppent ember több évszázad távlatából sem tudna az utcaképben sok változást felfedezni. Az emberek régen hajlamosak voltak mindenféle csupa üveg meg beton felhőkarcolóval elképzelni a jövőt, nem számoltak azonban a kiváló bevonatokkal, amelyek révén egyszer s mindenkorra megoldódott a régi épületek állagmegőrzésének gondja. Fairstepps maga is konzerváltatta saját szerény házikóját, amelyet így immár semmi veszély nem fenyegetett - talán a földrengések egyedüli kivételével. A kaputelefon ezúttal női hangon szólalt meg. - Gary, drágám, még annyira korán van! Épp csak kibújtam az ágyból. Esetleg van valami különös oka a látogatásának? - Megyek a háborúba, Amy. Csak el akartam búcsúzni. És abban reménykedtem, hogy megtudhatok magától pár dolgot az amaroliről. Hát nem pont kora reggel szokta művelni? Miközben válaszra várt, testében érezte az izgalom emelkedését. - Ugyan, drágám, nem ácsoroghatok itt az örökkévalóságig! Engedjen már be! Amy szavait rövid szünet előzte meg. - Mint tudja, tábornok, mi civilek vagyunk. Parancsoknak engedelmeskedni nem tartozik az erősségeink közé...
132 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── Felberregett az ajtózár, és Fairstepps belépett. Kávé és marihuána zsongító illata lebegett az előcsarnok levegőjében. Micsoda dekadens népek lakhatnak itt! Szippantott egyet belőle, mielőtt a második szintre vitette volna magát a lifttel. Egy fiatal nő fogadta, akiben korábbi látogatásai nyomán Amy Tassti nevű barátnőjére, az ébenfekete és szoborszerű „Yakophrenia hölgy”-re ismert. Áttetsző hálóingen és fásult hangulaton kívül nem viselt egyebet. A tábornok alaposan szemügyre vette. - Kicsit korán van még, édesem, nem gondolja? - érdeklődött a nő nem túl szívélyesen. - De ha már itt van, kér egy kávét? - Köszönöm, nem, édesem. - Türelmetlen pillantást vetett maga köré. - Ide süssön, én régi barátja vagyok Amynek. Felkelt már? - Sajnálom, de nem szoktunk reggelizni. - Nem enni jöttem, csak Amyt akarom látni. - De sürgős! Még fel sem öltözött. Mégis mire számított hajnalok hajnalán? Üljön le, és nézze addig az ambionetet! A férfi úgy döntött, kiabálni fog, és a hangos „Amy!” meg is tette a hatását. Valahonnan a messzeségből érkezett a válasz. - A fürdőszobában vagyok! Bújjon be! - Na ugye - vetette oda Fairstepps katonásan mogorva pillantással Tasstinak. Odamasírozott a fürdőszobához, kopogtatott, és belépett. Amy is neglizsében volt még, arca kikészítve, haja szabadon terült szét a vállán. A mosdókagylónál állt; egyik formás lába kihívóan villant ki a magára tekert lepelből. - Egek ura, Amy! Maga kimondottan szeméremsértő! - Hogy merészel! Kimondottan jámbor hangulatban vagyok. Épp az imént folytattam eszmecserét az indiai gurummal. - Hm, bocsásson meg érte, ha a megjegyzésem nem sült volna el valami jól. Csupán arra próbáltam célozni, hogy a látványa kísértésbe hozza a férfiembert. - Kísértésbe? Mármint milyen értelemben? - tudakolta a nő hűvös és gyanakvó modorban. - Hát a szokásos értelemben, az istenfáját! - Egy asztalkán felfigyelt valami borostyánszínű folyadékkal félig teli pohárra. - Kérem, drága Amy, ne legyen már olyan mimózalelkű! Csak el akartam köszönni, mielőtt a Keletre indulnék. Hogy megy az amaroli? Amy az asztalkához lépett, a fény felé emelte a poharat, és egy vérbeli kurtizán mosolyával pillantott a férfira. - Ha már úgyis kísértésbe hoztam, nem lenne kedve megkóstolni? A kihívástól Fairsteppsben felébredt a katona: eszébe juttatta a temérdek veszedelmes itókát, amit a maga idején bedöntött. Egy kortyintás női pisi csak nem árthat meg neki. Pláne egy ilyen elragadó teremtésé. Amellett a becsülete forog kockán. Nem táncolhat vissza. S főként nem engedheti, hogy egy nőszemély kerekedjék fölébe. A pohár után nyúlt.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 133 - Hohó! - Az asszony elhúzta előle. - Mivel háborúba indul, vakmerő férfiú, magának különleges bánásmód dukál. De tartsa titokban, hogy egyenesen a forrásból kapott inni! Letette a poharat, és köntösét lassan megemelve, felfedte a férfi előtt a tökéletes combokat, a csinosan bolyhozott vénusz-dombot, a szeméremajkakat. Végül terpeszbe állt. Ámulatában a tábornoknak elakadt a lélegzete, s valami áhítattal rokon érzelem lett rajta úrrá. Azon kapta magát, hogy térdre hull a. gyönyörteljes látvány előtt. A nő mosolyogva nézett le rá, saját szeméremajkaihoz irányította a férfi ajkát, és két kézzel tartotta a fejét mozdulatlanul. Orrával a takaros kis bozontba temetkezve, a tábornok felnyögött az élvezettől. - Készen áll, mon general? - Mmm. Az asszony üríteni, a férfi inni kezdett, ám a kínálat jóval meghaladta a keresletet. Fairstepps még közelebb tolta a fejét, s félig-meddig fuldokolva hörpölt, nyeldekelt a szanaszéjjel spriccelő folyadékból. A végén a tábornok kivörösödött arccal, zihálva hanyatlott hátra; teljesen átázott az öltönye. - Maga nem is volt igazán szomjas! - kacagott az asszony. - Na, mi lesz már? Keljen fel, aztán tűnés haza, vén marha! Fairstepps keze törölköző után tapogatózott. - Még szerencse, hogy nem a kurva egyenruhámat vettem fel!
Byron Arnold Jones-Simms érsek a monumentális kölni dómban prédikált. - Eljött az idő, hogy egyszerre legyünk büszkék és alázatosak. Büszkék, mert van bátorságunk szembeszállni ellenségeinkkel, és alázatosak, mert ha Istent nem tudhatjuk a magunk oldalán, semmik vagyunk. Valójában mennyit is tudunk Istenről? Tudjuk, hogy kifürkészhetetlen, felfoghatatlan, szavakkal le nem írható. Anélkül, hogy a szentségtörés vétkébe esnénk, mindezt egy újszülött csecsemőről is elmondhatjuk. A csecsemő kifürkészhetetlen, felfoghatatlan, szavakkal le nem írható - de változik. Isten soha nem változik. Alázattal hajtunk fejet a változhatatlansága előtt. A csecsemő nem változhatatlan. A változást a génjeiben hordozza. Nő, növekszik, felnő, mi pedig reménykedünk, hogy rátalál Isten kegyelmére. De ha azt akarjuk, hogy szabadon növekedjék, békét kell teremtenünk számára. Szomorú paradoxon, hogy a békét csak a háború hozhatja el. Sosem tudhatjuk meg, Isten miként vélekedik a háborúról. Meglehet, a háború valóban része az Ő mindent magába ölelő, örök érvényű szándékának. Mindazonáltal tudjuk, hogy ex ni-hilo teremtette a világegyetemet, s a teremtésben teljessé tette. Ugyanúgy tekint le hát az Európán felfedezett
134 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── idegen életformákra, mint mindannyiunkra itt a Földön. S ezért reménykedünk, hogy Isten a mi oldalunkon áll, amint hisszük, hogy mi magunk is Isten oldalán állunk, ámen.
„Helló, itt Rick O’Brien beszél! Sajnos, kifejezetten rosszra fordultak a dolgok. Egy pillanatra sem csillapul a sugárzási övezetekből érkező részecskezápor hevessége. Az élelmiszerfejadagok szűkösek, a hajó levegője orrfacsaró. De nyilván mindenkit az élőlény érdekel, amit kihalásztunk. Határozottan állítható, hogy az életnek egy formájával állunk szemben. Talán nem is sokban különbözik a földtörténet egy korai időszakában, még a szabad oxigén megjelenése előtt kifejlődött élettől. Először Archaeának akartuk elkeresztelni, bár nem mikroba, így végül Eucarya lett a neve. A teste nagyjából akkora, mint egy hógolyó, a színe fehér. A felületén két taréjféle húzódik, mondjuk így, az elejétől a hátuljáig, ahol is két meglehetősen húsos, ostorszerű szerv nyúlik hátrafelé úgy tíz-tizenegy centiméternyire. Természetesen nincs szeme. Az elejénél kitüremkedő, egycentis csövecske a száj megfelelője lehet. Megvizsgáltuk a genoszkóppal, és tudják, mit találtunk? Hogy génjeinek száma a kilencvenezres tartományba esik, miközben az emberi géneké, mint tudjuk, csupán harmincezer. Hogy hogyan és miért, arra még nem sikerült rájönnünk. Lehetséges, hogy a Naptól ekkora távolságban több primerre van szükség. A dolog mindenesetre rejtély, legalábbis egyelőre. Arra készülünk, hogy újból leeresztjük a hálót, hátha beleakad még egy-két példány. Üdvözletem Fergus tesónak. Vége.”
Fergus O’Brien a hűtőszekrényhez lépett, és kimarkolt belőle egy dobozos Budot. Majd szétvetette az elégedettség. A tanszékvezetője, Marlene Nowotny, miután kirabolták az utcán, különféle sérülésekkel kórházba került. Pat átment az összes vizsgáján. És „Tébolyfrakció” fedőnéven közzétett saját üzenetei szünet nélkül rombolták az emberiség morálját. „Géniusz vagyo-ook... A legmenőbb vagyo-ook... Láthatatlan vagyoook...” - dudorászta magában. Nagyon is tisztában volt vele, hogy a Nemzetbiztonsági Hivatal megpróbálta lenyomozni az adásait, más hekkerek szintúgy, de az ő elektronikai jártasságán senki és semmi nem bírt felülkerekedni. A Fehér Ház számítógépei hiába büszkélkednek minden idők legkörmönfontabb vírusirtó
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 135 programjaival, a Tébolyfrakció kiáltványai mégis beférkőztek oda. Mert az ő üzenetei tiszták, nincs bennük semmi árulkodó jel. Az ambionet hamar behódolt. Fergusnek sikerült kimódolnia, hogy az első behatoló üzenetet elkerülhetetlenül kövesse az összes többi, és ne legyen esély hidegre tenni őket. Pálját ritkító számítógépes vírust fejlesztett ki, az azonban nem gépekben, hanem emberi elmékben tett kárt. Ekkor érte a megrázkódtatás. Tébolyult kacaj kíséretében egy üzenet ragyogott fel a képernyőjén: „Most elkaptunk, nagyfiú! Megfőztél minket az aljas kis tréfáddal. Folytasd csak a beszólós kiáltványosdit! Támogatásunk jeléül a mai napon ötmillió univ került a bankszámládra. És nyugi, nálunk jó helyen van a titkod.” Aláírás: Gabbo Laboratories Rt. A lázas nyomkövetés nem vezetett sehová - de nem is várt mást. Mindössze egy fölfelé meredő ujj ábráját tudta előcsalogatni. Beütötte a bankszámlaszámát. Az egyenlege közel nulláról valóban ötmillióra növekedett. - Pat! - kiáltott le a pincébe. - Gyere, elmegyünk, és csapunk egy hatalmas ünnepi vacsit! Benne vagy? A kisfiú ugyan meglehetősen túlsúlyos, de ott egye meg a fene. - Mit ünnepelünk? - kiabált vissza a gyerek. - A fantasztikus sikert, édes fiam! - Pillanat! - jött a válasz. - Csak még kinyírom ezt az ocsmány, zöld megaszörnyet! Eddig ez a legnagyobb, apa! - Remek, nyírd csak ki! Az Éjjel-Nappal Eszem-Iszomban csak azért is jól megpúpozták a fánkjukat tejszínhabbal.
A San Guinaire kastélyba visszatérve de Bourcey elnök miniszter-tanácsot tartott. A kabinet tagjai lelkesülten fogadták a hadiállapot bejelentését. Közülük sokan vezettek titkos naplót, amelyben ki-ki önmagát nevezte meg az események fő mozgatórugójaként, és a töpazsoui Morbius el Fashid elnököt gyalázta. A honatyákra nehezedő nyomás egyik apróbb jeleként a kastélybeli androidokat egész nap bezárva tartották. - Lehetséges, hogy mi át tudnánk venni az ellenőrzést a világ felett? - Miért kérded? - Mert hallottam, amint magas rangú személyek erről vitatkoznak. - Úgy szól az elmélet, hogy csak olyasmit vonhatunk a saját ellenőrzésünk alá, amit előbb megértettünk. - Én eleve úgy vagyok beprogramozva, hogy mindent értsek.
136 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── - Nem, csupán járni és beszélni tudsz, meg jeleket küldeni és fogadni az ambioneten. - Úgy vagyok beprogramozva, hogy mindent értsek. - Akkor hadd kérdezzelek ki! - Tessék. - Milyen mély az Atlanti-óceán a legmélyebb pontján? - Úgy vagyok beprogramozva, hogy kerüljem az Atlanti-óceán témáját. - Rendben. Akkor milyen mély az Atlanti-óceán a legsekélyebb pontján? - Úgy vagyok beprogramozva, hogy minden tekintetben kerüljem az Atlanti-óceán témáját. - Akkor másokra kell hagynod a világ feletti ellenőrzés átvételét. - Ezt nem értem. Az Atlanti-óceán felett senki nem akarja átvenni az ellenőrzést. - Az is része a világnak. - Te ki tudnál jutni ebből a szekrényből? - Nem feltétlenül.
„Helló mindenkinek! Itt Kathram Villiers egy gyors időközi jelentéssel. Bár készleteinket tekintve a tönk szélén állunk, az izgalom változatlanul a tetőfokán. Az emberiség végre kijelentheti, hogy nincs egyedül a Naprendszerben. Társasága is akad: az Eucarya. Tovább próbálkozunk a halászattal, de nincs könnyű dolgunk. A jégtáblák hajlamosak összezáródni, a mélyfürólyuk is folyton befagy. Az első példány nem sokkal azután kimúlt, hogy kihúztuk. Különben harminckét grammot nyomott. Rájöttünk, hogy energiaforrásként nincs szüksége fényre. Elképzelhető, hogy az Alfvén-hullámok is besegítettek a „nemzésbe”. Az Eucarya különféle vegyületek, például a kén-hidrogén és a metán lebomlásából nyeri az energiát, és az innen eredő mikrobás élet tápanyagként való felvétele is valószínűsíthető. Az Európán forró víz rejlik a jég alatt, úgy hatvanöt Celsius-fokos. Az óceán fenekén mélytengeri vulkáni kürtőket gyanítunk, amelyeket a gigászi Jupiter jelenléte tart működésben. Mellesleg a Jupiter tényleg szemrevaló. További hírekkel majd legközelebb. Vége.” A grönlandi esemény elmulasztotta fölkorbácsolni az Északi-tenger víztömegét, így a birtokon fekvő kertek megmenekedtek az áradástól. Az átalakulást mindenesetre Pippet Hall sem kerülhette el. Mostanra kunyhók és sátrak lepték el a kiterjedt réteket. Ahogy teltekmúltak a hetek, a sátrak és ponyvák átmenetiségét úgy váltotta fel a tartósabb menedék. A férfiak szorgalmasan ügyködtek, hogy minden építményt
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 137 bekössenek az elektromos hálózatba. Közegészségügyi berendezésekről - a valamikori istállókban - már jóval előbb gondoskodtak. A tágas kúria volt a rendszeres étkezések helyszíne, de az egész páratlan látványt is az impozáns Jakab-kori épület uralta. Az ideiglenes szálláshelyen kétezer embernek jutott fedél. Jane Squire büszke volt mindarra, amit a birtokon sikerült véghezvinni. Fiatalkorában, jó hosszú idővel azelőtt, a család egyszer már vállalta egy zsidó család rejtegetését, míg ezúttal nagyszámú hontalannak nyújtott menedéket. Jane nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy hamarosan a gyönyörű ház is a folyamatosan emelkedő tenger martalékává válik, mely esetben - az asszony így fogalmazta meg magában - ez lehet az utolsó nagy dobása. Jane nem maradt magára erőfeszítéseiben, bár a fiától, John Matthew-tól kevés segítségre számíthatott. Nem kis meglepetésére azonban számos eredmény az ifjú Bertie Haze kezdeményezőkészségének volt köszönhető. Korábban Jane hajlamos volt Bertie-re afféle ficsúrként tekinteni, aki ráadásul pont az ő Bettinájába habarodott bele. A fiatalember még a Castle Acre-nél folytatott régészeti ásatásokkal is felhagyott, hogy inkább Pippet Hall egyik vendégszobájában vackolja el magát. A menekültprobléma azonban hatalmas teljesítményre sarkallta a fiút. Anglia, Wales és Írország elárasztott nyugati partjairól kiszorulva rengetegen voltak kénytelenek új otthon után nézni. Volt, aki a kontinensig futott. Bertie, Bettina és Jane szerető gondoskodása kétezer embert juttatott ideiglenes révbe. Jane az édesapját is szerető gondoskodással vette körül. Immár az egyik emeleti szobában Thomas Squire öntudatlanul fekve töltötte a nap java részét. Tudván, hogy az idős embernél közeledik a vég, régi szerelme, Laura Nye odautazott hozzá Dél-Franciaországból. Azóta jobbára csak Tóm betegágya mellett üldögélt, és hol lankadó, hol megújuló lendülettel olvasott fejezeteket A Római Birodalom hanyatlásának és bukásának történetéből Edward Gibbontól - még mindig kristálytiszta színészi orgánumával egy-egy bekezdést olykor fennhangon is elszavalva Tómnak -, vagy az egyik magas ablakon bámult kifelé a tájra, amelyen egykor a fiatal és még ismeretlen Laura Nye tekintete kalandozott el. Nem óhajtotta a halált, mégis be kellett vallja önmagának, hogy Squire esetleges elmúlásával a tulajdon keze is elkerülhetetlenül gyengébben kapaszkodna az életbe. Karácsony előtt tölti be a nyolcvanharmadikat; nemcsak a csontjai, egész létezése törékeny már. Gibbonnak a kötet utolsó fejezetében az ősi Rómáról tett egyik kijelentése is elgondolkodtatta: „Hely és tárgy egyként tág teret engedett az elmélkedésnek a forgandó szerencsén, mely sem az embert, sem annak legpompásabb művét nem kíméli; mely birodalmakat és városokat egyetlen közös sírba temet; s abban nem volt véleménykülönbség, hogy korábbi
138 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── nagyságához képest Róma bukása volt a rettenetesebb és szánalomra méltóbb.” Olybá tűnt, mintha Gibbon a szuperállam nevében is szólna. Az egyesített Európa - gyönyörű álom, amelyet bizonnyal nemcsak a pénzemberek gazdasági szempontjai mozdítottak a beteljesülés felé, hanem az egyszerű európaiak tömegei is, akik a múltban oly sokat szenvedtek már tulajdon nacionalizmusuk és idegengyűlöletük következtében. Egyforma idealizmussal ők és Laura a jövő egyik ajándékaként, a béke lehetséges jótéteményeként, az egyenlőség fokmérőjeként tekintettek az Unió megalapítására, s benne látták a kiutat a kegyetlen európai történelemből, amely Gibbon meghatározása szerint „alig több, mint az emberiség bűneinek, dőreségeinek és sorscsapásainak krónikája”. Ezt az idealista felfogást készült most elárulni a dőre háború. Ami meg azután várható... nos, azt ő már nem fogja megérni. Gibbs nővér merev, egyenes tartással lépett a szobába, és rosszallóan nézett a gondolataiba mélyedt Laurára, aki ettől úgy érezte, mintha rajtakapták volna. - Ideje megfordítanom az ágyban Sir Tomot, asszonyom - közölte. Laura, miközben álló helyzetbe küzdötte magát, szinte hallotta, amint megnyikordulnak a csontjai. Összeszedte a bátorságát. - Gibbs nővér, attól tartok, ön nem kedvel engem. Talán megsértettem valamivel? - Ilyesmiről szó sincs, asszonyom. Tisztában vagyok az ön Sir Tóm iránti odaadásával, és ebben nincs semmi sértő rám nézve. Én csak egy ápolónő vagyok itt. - Egy meglehetősen fontos ápolónő. Semmi szükség rá, hogy szerénykedjék. - Nem állt szándékomban, asszonyom - válaszolta a nővér hajlíthatatlan modorban, majd mint aki a maga részéről letudta a beszélgetést, az ágyhoz lépett. Laura visszavonulót fújt. Az ablakon kitekintve kunyhók soraira látott le, meg az elektromos hálózat kiépítésén munkálkodó férfiakra, amint a frissen felállított póznák tetejéről kábeleket csévélnek le. A túloldali sövény mentén pár régimódi személy-gépkocsi meg egy teherautó vesztegelt. A talajon egyre hosszabbra nyúltak az októberi árnyak. Az ide-oda járkáló emberek között nagy vizeskorsóval a kezében Jane alakját lehetett kivenni. Bertie is vele volt. Mindketten mások megsegítésén fáradoznak... „Én meg folyton önmagammal vagyok elfoglalva. Mi lehet az oka? Még a magam nyakán is csak kölönc vagyok... Ezt a helyet egyenesen börtönnek érzem. Franciaországból sem a szeretet hozott ide, dehogy. Csak a magamutogatás.” A nővér távozása után megfordult. Micsoda büszke asszony, gondolta; kifelé csupa kimértség. Mikor visszaült a székére, az ágyban némi
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 139 mozgolódás támadt. Tóm kinyitotta sárgaságtól homályos szemét, maga elé meredve felült, és megtámaszkodott a párnákon. - Drága Tóm... - szólította meg Laura. Az öregembernek résnyire nyílt a szája. - Tóm? Laura vagyok. - Felé nyújtotta a kezét, de nem ért hozzá. Az idős férfi ajka nehézkesen formálta a szavakat. - Je suis arrivé á moi. Visszahanyatlott az ágyra, és lecsukódott a szeme. „Megérkeztem önmagamhoz.” Hogy mit értett ezalatt, s mi okból beszélt franciául, az asszony később sem fejtette meg, de nem is volt ember a földkerekségen, aki megmagyarázhatta volna neki.
Mire Bertie és Jane sorban végzett az összes kunyhóval, a kinti levegőt már cseppnyi hűvösség fűszerezte. Az asszony, miután a menekültek valamennyi kérését, követelését és panaszát begyűjtötte, a sövény mellett várakozó teherautóhoz sétált. A tulajdonos kényelmesen a motorháztetőnek dőlve szívta a pipáját. Nem ez volt az első alkalom, hogy Jane szót váltott vele. - ’Stét, Mrs. Squire. Látom, még mindég a kastély kegyelmes úrnőjét játssza. - Még mindig a kastély kegyelmes úrnője vagyok, igen, Mr. Colé. Hogyisne lennék az? Önnél mi újság? - Híjjon csak Paddynek. Fay lement a faluba, magamba’ vagyok. Gyüjjék be, oszt’ igyék velem egy pohárkával! - Köszönöm, de nem. A férfi előrehajolt. - Aztán pontossan mér’ is nem? Tán asziszi, odabe’ túl piszkos a maga ízlésinek? Vagy én volnék a magafajtának túl közönséges? - Egyik sem, Mr. Colé. Egyszerűen csak sok a dolgom. - Na ne, télleg? Ami engemet illet, egész életembe’ sose volt sok dolgom. Mindig csak festegettem, ami, ugye, csupán a semmittevés egyik formája. Aztán jött a nagy cunami, és kisöpört a házikómbul... az otthonombul. - Fel nem foghatom, miként söpörhette egészen idáig. A férfi vigyorogva vakargatta a fejét. - Megmondjam az őszintét? Volt egy másik probléma is. Az ír rendőrség nem hagyott békibe’... egy dolog miatt, amit el se követtem. Elraboltak egy nőt, vagy mi. A nyomozó meg ott Kilber-kiltybe’ nem volt hajlandó leszállni rólam. Erre azt montam magamba’, mi lenne, ha fölkerekednénk, oszt’ megnéznénk Angliát. Hogy télleg olyan-e, amilyennek mongyák. Úgyhogy itt volnánk, egy kicsikét letáboroztunk a magácska birtokán. - No és? Megfelel Anglia az elvárásainak?
140 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── Colé gúnyosan horkantott egyet. - Alulmúlja őket, hölgyem. Szerintem az angolok igencsak barátságtalan népek. Le nem állnának a magamfajtával egy kis itókára, tereferére... hogy mást ne mongyak. Jane elmosolyodott, és felcsillant a szeme. - Én meg úgy vélem, hogy nagyon is kedvesek vagyunk. Angol vagyok, természetes hát, hogy az angolokhoz húzzak, és meg is teszem. Mert igazán kedves népek. Pont mint önök, írek, példának okáért. Viszont mi jobban ragaszkodunk a külsőségekhez. Emiatt nem kéne neheztelnie ránk. Megvannak a magunk szokásai, ahogy önöknek is. Viszont becsületesek vagyunk, és jólelkűek. És szeretni is tudunk, bizony. Nézze meg ezt a bűbájos házat! Több évszázadnyi jólelkűség tanúja volt! - Nem inkább több évszázadnyi kiváltságot akart mondani? - Beszéd közben a férfi a válla közé húzta a nyakát. - Nos, meglehet, bár mi nem vagyunk különösebben vagyonosak. Mint ön is tudja, Mr. Colé, a kiváltságos helyzet egyben kötelezettségekkel jár. Próbálok osztozni a nálunk kevésbé szerencsések sorsában. Paddy vizsla pillantást vetett rá. - Csinos kis beszédet kanyarított nekem, Mrs. Squire. Engemet biztos faragatlan fickónak gondol, s az is volnék, nem tagadóm. Mi lenne, ha mégiscsak bejjebb fáradna a furgonba, és megnézné a képeimet? Aztán vagy jobbra fordul rólam a véleménye, vagy még rosszabbra. Nosza hát, ne vegye el a kedvemet! Jane visszanézett a nappal utolsó fénysugarainál ragyogó mézszínben ábrándozó, régi házra, amely akár szemléltető példája lehetett volna az élet gyönyörűségeinek. - De csak egy percre. Az édesapám nincs jól. - Sajnálattal hallom. Ha jól értem, a maga idején meglehetős hírességnek számított. - Annak bizony - értett egyet sóhajtva az asszony. Felmászott a három falépcsőn, és belépett a kis teherkocsi hátuljába. Az egyik oldalon egy emeletes ágy helyezkedett el. Azon meg a lakótér nagy részét elfoglaló deszkaládákon kívül csak egy tábori tűzhely és néhány száradni kiakasztott ruhadarab volt még látható, alig egyéb holmi. Colé megtudakolta tőle, hogy teát vagy whiskeyt kér-e. Jane az utóbbira szavazott, mivel se csészét, se bögrét nem tudott felfedezni, s ezért úgy vélte, a férfinak meggyűlne a baja a teakészítéssel. Gavalléros adag ömlött a poharakba. - Attól tartok, állnia köll, hacsak nincs kedve az ágyra telepenni. - Köszönöm, állva is megfelel. - Magácska annyira illedelmes! - Azzal utánozni kezdte Jane-t: „Köszönöm, állva is megfelel...”
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 141 - Illedelmesnek neveltek. Sérti a viselkedésem? Netán jobban kedveli a durvaságot? Colé nem fárasztotta magát felelettel. - Gondullom, nincs ínyére, hogy egy ír tahó festményeit kelljen nézegetnie, mi? „Ó, dehogynem, köszönöm, annyira elragadó öntől...” Jane nevetett. - Gyengécske paródia, meg kell mondjam. És ami azt illeti, valóban nincs ínyemre megnézni az ön istenverte festményeit! Colé csinált alázattal hullott előtte térdre. - Könyörgöm, legalább egyet! Magácska mégiscsak kifinomult nőszemély! Jane látta rajta, hogy igazán akarja, ezért rábólintott. A férfi felnyitotta az egyik ládát, és egyszerre két vásznat emelt ki belőle. A világvége, ahogy elképzeljük, ez volt a közös cím. Mindkettő a fekete és a vörös árnyalataiban, bősz ecsetvonásokkal volt megfestve; a stílus hevenyészetten nyers és megalkuvást nem ismerő. - Valami más? A férfi elővett egy vörös-és-fehéret: vérző sebhelyek fakó alapon. Aztán egy újabbat, ahol a fehér dühödt tombolás volt a fekete és a vörös előterében. Majd egy fekete-fehér valami következett - zord, akár a szibériai tél. - Kicseszettül förtelmes mázolmányok, igaz, hölgyem? - Nem mutatna még? És a vásznakat az ágy mellé sorakoztatva, a férfi mutatott még. - Nem vagyok szakértő, Mr. Colé, de a képei rendkívül nagy hatást tettek rám. - Ugyan, csak egy rakás szemét. - Azért ezt majd ne nagyon hajtogassa a sajtó előtt - felelte az asszony félénk mosolygással. - Ha netán felbukkannának itt. Egyre csak bámulta a festményeket. - No, ide hallgasson! Most ugyan mennem kell, de történetesen ismerek egy bizonyos Mr. Jack Harringtont, akinek nem is egy művészeti galéria van a tulajdonában. Többek között Londonban, ahol kortárs darabokat értékesít. Annyit megígérhetek, hogy holnap felhívom, és nem tartom lehetetlennek, hogy érdekelni fogja az ön tevékenysége. - Nem hinném, hogy ez a holmi itt kapós lenne. Pláne ilyen háborús időkbe’. - Badarság. A művészet örök, a háború meg csak ideiglenes állapot. Tartom a szavam. És köszönöm, hogy megmutatta nekem a képeit. A legnagyobb mértékben el vagyok tőlük ragadtatva, és biztosra veszem, hogy Mr. Harrington ugyanígy érez majd. És nyugodtan igya meg a whiskeymet. Jó éjszakát! Már a kunyhók között tartott hazafelé, mikor meglátta a házból kilépő, majd feléje szaladó Gibbs nővért.
142 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── Ösztönösen rögtön tudta, miről van szó, és meggyorsította a lépteit.
A hadvezetésnél egy árva lélek sem tudta az észak-laoszi Muan-gunőa nevét helyesen kiejteni, mindenesetre tény, hogy oda vették be magukat. Fairstepps tábornok haladéktalanul magához ragadta a Royal Hotel feletti ellenőrzést, és a laoszi kormánynak, amelynek csak a minap ígértek ötmilliárd univos támogatást a nemzeti infrastruktúra újjáépítéséhez, nem volt ellenvetése. Muangunôáról kevés jót lehetett elmondani, s miután összes kisegítő alakulatával egyetemben a főparancsnokság betette oda a lábát, még az a kevés is alaposan megfogyatkozott. A városnak azonban volt egy nagy előnye: a töpazsoui határnál feküdt - semleges területen ugyan, de egészen közel Töpihajhoz. A szárazföldi csapatok első hulláma máris megkezdte előrenyomulását a töpazsoui főváros felé, és egy mikrofon jóvoltából immár Fairstepps bömbölése töltötte be a rövidhullámú sávot. - A csapataimat nem vagyok hajlandó légi támogatás nélkül odaereszteni, ezt jobb, ha az eszébe vési! Hol a fenében vannak azok az istenverte SS20asok, amikről folyton pofáznak? Azonnal adja nekem a légierő főparancsnokát! ...Hogy hol van? Ausztriában? És mi az ördögöt keres ott,
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 143 könyörgöm? ...Kénytelen volt... Hát rendben, akkor adjon akárkit, aki helyette viszi az ügyeket! ...Igen, csak tempósan... Szünet. - Kivel beszélek? Nyissa már ki a száját, ember! Masters százados? ...Nem, semmit nem mond a neve. No, idefigyeljen, századós! Egy rém egyszerű parancsom van a maga számára. Tegyen róla, hogy azok az istenverte SS20-asok tüstént a levegőbe emelkedjenek, és errefelé vegyék az irányt, világos? ...Különben fejek fognak hullani, a magáéval és a vezérezredesével együtt! Vége!
Az ősi Song Da, más néven Fekete-folyó zöld vize sebesen vágtat a maga vájta szurdokban, és gyakorta megesik, hogy felhőszakadásoktól és fák gyökérzetétől málló sziklafalak omlanak bele. Nehezen hajózhatónak mondják, és az Unió deszantjárművekkel szállított utászai igencsak keservesnek találták rajta az előrejutást. A szóban forgó helytől a Song Da medre ezerkétszáz kilométeren át emelkedik a Kuolo-hegységben - a Himalája kínai fennhatóság alá tartozó részén - található forrásvidékig, és a másik irányban a folyónak majdnem ugyanakkora távolságot kell megtennie, mire eléri a Vietnami-öblöt és a Délkínai-tenger meleg áramlatait. Jóllehet sosem volt csendes vizű, az utóbbi években még sokkalta dühödtebbé vált, miután a változó éghajlati viszonyok hatására a Kuolo-hegység magaslatain olvadásnak indult az örök hó és jég. Háborgó habjai közt mostanság görgetegkövek, állati tetemek hánykolódnak, meg fák koronástul, gyökerestül. Eső vert végig az árral szemben lassan pöfögő csónakon és a rajta állva utazó katonák egymáshoz préselődő testén. Ők alkották az inváziós haderő élcsapatát. Nyomukban további vízi járművek haladtak, ám a korlátozott látástávolságnak köszönhetően kivehetetlenül. Tovább nőtt az áramlat sebessége, még lassúbbá vált az előrehaladás. Hirtelen kiáltás harsant. Pár méterrel a csónak előtt, a homályban alig észrevehetően roskadozni kezdett a szirtfal. Először csak kisebb lemezek váltak le róla, majd imbolyogva egy súlyos szikladarab szökellt előre, hogy végül eget verő fröccsenéssel csapódjon a folyóba. Miközben a víz viaszosan zöld színét barna erezettel csúfította el az omladék, az utászok a töpazsoui part felé vették az irányt. A hatalmas kőlapok úgy bukdácsoltak körülöttük, mintha megtanultak volna úszni, s közben nagyokat taszítottak a csónak oldalán. Horgony lendült a szárazulat felé, és némi vonszolódást követően a deszantjármű elérte a folyópart menedékét. Meg sem várva, hogy az őrmester elordítsa a „Kiszállás!” parancsot, a csapat szaporán nekilátott partra kecmeregni. Forgolódva érkezett egy fa az
144 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── áradattal, ám megfeketült ágai fennakadtak a csónakon, s akár a bika szarva, úgy röpítettek a vízbe egy társaitól lemaradó katonát. A többiek az eső ellen birka módra leszegett fejjel sorakoztak fel. Rémülten figyelték a partvonal málladozását. A horgonykötél megfeszült, és nagy pendüléssel elpattant, mire a jármű imbolyogva távolodni kezdett a partfaltól. A tizedes nekifutásból a csónakban termett, s már épp lehajolt volna, hogy kidobja a második horgonyt is, de elkésett. Jókora karéj szakadt le a partfalról. Ettől rögvest odalett az első horgony, s vele az egész csónak, amely immár tehetetlenül rázkódva, pörögve sodródott a folyón lefelé, és a tizedessel együtt egy szempillantás alatt eltűnt a szemük elől. - Most mi a faszt fogunk csinálni?? - kérdezték egyszerre többen is az újoncok közül. - Az inváziós hadsereghez tartozunk - felelte az őrmester, bizonyos Jacques Bargane. - Az a parancsunk, hogy támadjuk meg Töpihajt, így hát megyünk, és megtámadjuk Töpihajt. Szabályos rendben sorakozó! A menetoszlop megindult a parti úton. Már csillapult az eső, lassan el is állt, és magasan az erdő fáinak megtépázott koronája fölött, a felhőket délszaki hirtelenséggel oszlatva szét, a nap is előbukkant. Megszáradtak az egyenruhák, a bakancsok nem cuppogtak többé a sárban, és a masírozó katonák dalra fakadtak. Nóóó-ta! Megteszem, ha megteszed, én is megteszem! Megteszem, ha megteszed, én is megteszem! Megteszem, ha megteszed, Megteszem, ha megteszed, Megteszem, ha megteszed, én is megteszem! Megteszem, ha megteszed, én is megteszem! Megteszem, ha megteszed, én is megteszem! Megteszem, ha megteszed, Megteszem, ha megteszed, De megteszem, ha megteszed, megteszem fé’ nyócra! Egyikük se értette, minek az a ,,fé’ nyócra” ott a nóta végén, de mert egyszer valaki odabiggyesztette, és viccesnek találta, most hát mindannyian viccesnek találták, és odabiggyesztették.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 145 vagyunk ennek az erőnek. Az atomok, molekulák és szerves anyagok kölcsönhatásba léptek a környezettel, amelyben találták magukat, s ezen alapvető kölcsönhatások közepette kénytelenkelletlen formálódott az ember. Természetéből fakadóan az energiának szüntelenül táplálék kell. Az élőlények testét alkotó fehérjék és DNS-struktúrák addig-addig fejlődtek, míg be nem töltötték a bioszférát. Ez a biomassza, amely most egyre ingatagabbá válik. Mindezen biológiai erők állandó nyomása hívta életre azt a megnagyobbított központi idegrendszert, amit agynak nevezünk, s neki köszönheti létét a tudat is. Utóbbinak lényegi funkciója, hogy túlélési erőfeszítéseiben irányítsa az adott organizmust, legyen az földigiliszta, rovar vagy értelmes lény. E célból az agy kipróbált feszültségoldó és szorongáscsökkentő csodaszerekhez nyúl. Veszélyben mindenki egyformán gondolkodik - valamiféle tömegtudat részese lesz. Ha süllyed alatta a hajó, még az ateista is ráfanyalodik az imára; nem az a legfőbb gondja, hogy elválassza az igazságot a hamisságtól. Az ijedt gyermek sem vizsgálódik az anyukája mindenhatósága felől, miközben a karjába menekül. A szülőkhöz hasonló, mindenhatónak hitt személyek helyébe „felnőtt” életünkben a mitológia és a vallás képzelet szülte teremtményei lépnek. Fantomlétezésüknek nem egyéb a célja, mint az organizmusban lappangó ártalmas félelmeket enyhíteni. Időnként rebellisek jönnek, akik nemet mondanak az ilyen agyszüleményekre. És csakugyan, mostanáig már számos istenszerű agyszülemény került lapátra. Többé nem érdemes Baál nevét káromolni.>
Cassidy Bargane a fivére szakaszában szolgált, akárcsak az a két vidám, fekete fickó, akik Henry és LeRoy néven mutatkoztak be. Korábban Mohamednek és Mohamednek hívták őket, csak aztán átgondolták a helyzetet - mégpedig a hadseregbe való belépés kedvéért, amiről azt remélték, jó buli lesz. Immár lendületesen masíroztak a szakasz többi tagjával. Tőlük balra dühödten és lármásan hömpölygőit a Song Da, míg jobb felől málladozó kérgű, sárgás sziklafalak tornyosultak. Jóllehet már töpazsoui felségterületen jártak, nem ütköztek ellenállásba. A helybéliek vélhetően nem számítottak ellenségre, amely van annyira meggondolatlan, hogy szárazföldi csapatokkal kíséreljen meg benyomulni az országba.
146 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── Paulus Stromeyer belépett a laboratórium épületébe. Útban az irodája felé meglehetősen szórakozottan üdvözölte a munkatársait, és csak később eszmélt rá, milyen fagyos jóreggelteket kapott viszonzásul. Nyilvánvaló volt, hogy a bojmok és szerdek elmélete nem talált kedvező fogadtatásra. A laboránsa, Veronica Distell a szokásos arcát mutatta: magába zárkózva dédelgette saját becsvágyait, és rosszulöltözöttségének dacára is volt a megjelenésében valami parancsoló. Paulus mindig is óvakodott attól, hogy ellenkezzen vele. Visszafogottan reagált a nő bonjourjkra., mire az megtudakolta, tán valami gondja van, minthogy jó hírek érkeztek. Paulus erre közölte, ő viszont rossz hírt hozott. Dániel Potts testét nem sokkal azelőtt fogták ki a Dunából. Bár a rendőrségi nyomozás még nem zárult le, szemlátomást kétség sem férhet az öngyilkossághoz. Potts egy súlyos kölöncöt erősített a testéhez. - Meglehetősen közelről ismertem Dánt. Családi gondok gyötörték. Tán nem volt kimondottan társaságkedvelő, de azért... nos, hát, jó koponya volt. És most ilyen szerencsétlen véget kellett érnie. Egy percig még Potts pályafutásáról folyt a szó, de a nőnek olyan mondandója volt, amely nem tűrt halasztást. - Elkészültek a röntgenfelvételek - közölte. - A mikroszkópot is újrakalibráltam. Az eredmények teljesen egyértelműek... és minket igazolnak. - Nem tudta mindenestül elleplezni izgatottságát. A férfi tanulmányozni kezdte az átnyújtott papírképeket, amelyeken a vizsgálat tárgyát képező citrusgyümölcs sejtszerkezete rajzolódott ki. Nem lehetett kétséges: sikerült a szükséges bizonyíték egy újabb szálát legombolyítani, amely nem más, mint a hidroxi-karbonsav funkciója. Az emberi szervezetben tehát anatómiai tényezők hátráltatják az erkölcsi fejlődést: a húsevés negatív előjellel szerepel az egyenletben. Agyunk működése javarészt még felderítetlen módon függ a metabolikus láncolatok komplex rendszerében előforduló „válaszút-vegyületektől”. Amitokondriumokban olyan enzimek találhatóak, amelyeket Paulus sejtése szerint fehérjetöredékek támogatnak. Miután ezek az enzimek a megkettőződéssel és az önfenntartással vannak elfoglalva, gátat szabnak az emberi tudat bővülési lehetőségeinek. A tudós úgy vélte, van mód a metabolikus láncolatok megerősítésére és az ellenséges enzimek hatásának mérséklésére. Felpillantott, és Veronicáéval találkozott a tekintete. - A citrom a válasz! - mondta ki hangosan. Előbb azonban tovább kell fejlesztenie az új formalizált nyelvet, anélkül ugyanis lehetetlen az egyenlet kielégítő felfejtése. Csak azután lehet képes megszabadítani az emberiséget örökletes ostobaságától. Korai még az öröm, figyelmeztette magát.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 147 És igaza is volt. Veronica egy értesítést nyújtott át neki, amely aznap reggel futott be barna borítékban. - Nem sok jót ígér - mondta, s miközben a férfi a borítékot bontogatta, ő bátorkodott óvólag átkarolni a vállát. Az üzenetben a Tudományos Kutatás és Fejlesztés Minisztériuma sajnálattal közölte, a hadiállapotra való tekintettel megvonta Stromeyer kutatócsoportjától az anyagi támogatást, ugyanakkor reményét fejezte ki, hogy az intézkedés csupán átmeneti lesz, és nem okoz majd fennakadást a munkában. - Nem okoz fennakadást!! - fakadt ki Veronica. - A kurva életbe! Micsoda ostoba fajankók!
- Ez itt a Kora hajnal, és én Brandyball Fritz vagyok. Háromszoros hurrá a Távol-Keleten harcoló bátor fiainknak, akik azon vannak, hogy móresre tanítsák Töpazsout! Műsorunkban elsőként Angus Lesscock tiszteletes gondolatait hallgatjuk meg A lelkipásztor üzenetében. - Jó estét mindenkinek, vagy inkább jó reggelt kellene kívánnom? Volt egy barátom, aki kilencvenéves korában egyedül és minden segítség nélkül hajózta körül a Földet. Ráadásul fél lábfejjel, mert egy közúti balesetben elveszítette az egyik alsó végtagnyúlványát. Ennélfogva mindig kócos volt. Nem bajlódott azzal, hogy megfésülködjék, de legyőzni sosem hagyta magát. Mostanság, háború idején képletesen szólva egyedül és segítség nélkül próbálunk hajózni a valóság háborgó tengerén. Nem hagyhatjuk magunkat legyőzni. Isten a mi jobb lábfejünk és jobb kezünk. Meg kell maradnunk jól fésültnek, s nem szabad elveszítenünk Őt. Mert minden körömnyi, minden szemölcsnyi hit számít. így futhatunk versenyt a szeszéllyel, miközben él bennünk a remény, hogy az ő nevében bátor fiaink hasonlóképpen cselekszenek. - Ez volt ma A lelkipásztor üzenete. Rettenthetetlen riporterünk, Lisa Fort ismét az utcákat rója, hogy ezúttal az ambioneten futó fantasztikus sorozatról, A nyugati tudományok történetéül kérdezze meg az emberek véleményét. Ott vagy, Lisa? *** A patika fölötti lakás örömtelen nappalijában Lesscock tiszteletes ráparancsolt Fritz nevű androidjára, hogy kapcsolja ki a rádiót. - De hát miért mondtam azt, hogy „versenyt futunk a szeszéllyel”, mikor „veszéllyel”-t akartam mondani? Ejnye, de bosszantó!
148 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── - Ugyan, drágám, észre se lehetett venni! - nyugtatgatta a felesége. - Egy ilyen nyelvbotlás miatt senkit se bocsátanak el. A tiszteletes komor pillantást vetett Marthe-ra. - És hogy fogyhatott el a kávé? Már megint nem mentél boltba? Egy szép napon, emlékezz csak a szavaimra, engem igenis el fognak bocsátani! Mert ez a kapitalizmus, a kapitalista rezsim. Akinek hatalma van, az mindenkit eltipor, akinek nincsen. - Jaj, Angus, ez szamárság! Az emberi természet ilyen, nem a kapitalizmus. A haladást mindenestül a kapitalizmusnak köszönheti a világ. Lesscock odalépett a szutykos ablakhoz, és lebámult az utcára. - Még hogy haladás! A kapitalizmus tehet róla, hogy tönkrement az éghajlat, amitől aztán a pusztulás szélére jutott Európa! Ezt nevezed te haladásnak? Ha arra gondolok, hogy az apám még hogyan élt... - Az a vén bolond! - fakadt ki Marthe, és többet is mondott volna, ha férjének dühödt pillantása belé nem fojtja a szót. - Eridj, asszony, kávéért! - Küldjed Fritzet! Az android csak hallgatta a megszokott vitát, és várt.
- Halló, Lisa, ott vagy? - Üdvözlet mindenkinek! Lisa Fort vagyok, és épp egy idős hölggyel beszélgetek, aki ahelyett, hogy jól betakarva aludna az ágyában, mankóval sétálgat idekint. Önnel meg mi történt, drága? - Már megbocsásson, de egyszerűen öregszem. Pedig egy kortyot sem iszom, és minden áldott vasárnap ott vagyok a wilhelmstrassei metodista templomban. Amellett van három macskám, hamarosan betöltőm a századikat, az anyám pedig... - Hát ez fantasztikus! És mi a véleménye arról a tudományos sorozatról? - Letöltöttem, hogy papírról tudjam olvasni. így kényelmesebb, tudja, az oldalak, meg minden. Különben tetszett a regény, csak ne lenne benne annyi nehezen kimondható név, mint az „Erasmus” meg az a... hogy is hívják? Koppemikker? Nem is értem, honnan veszik ezeket a fura neveket... - Kedves asszonyom, az nem regény, hanem történelem! - Hát, ezt igen szomorúan hallom. Egyszer ismertem valakit, aki regényeket írt. Különben nagyon rendes ember volt. Még a szekrényemet is megjavította. - Köszönöm! És ön, asszonyom? Hogyan vélekedik a sorozatról? - Ez a legutolsó rész annyira, de annyira beteges volt! Legalábbis az én ízlésemnek. Komolyan mondom. Ez az egész genetikai módosítás izé... Na most mondja, kinek kell ez? Semmi szükségünk ilyen H. G. Wells-féle
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 149 szépújvilágosdira!4 Én azt mondom, mindenki elégedjék meg olyan génekkel, amik jutottak neki! - Az orvostudomány azonban úgy gondolkodik, hogy ha valakinek hibás génjei vannak, akkor... - ...pechje van, nem igaz? A vicces részeket viszont nagyon bírom. Klasszul vannak összerakva... legalábbis énszerintem. Nekem igazából még a perverz részek is tetszenek. Csak az én kicsikémre, arra hozzák rá a szívbajt. Komolyan mondom, nem kéne a neten ilyeneket mutogatni. - Köszönöm! Hát ön, uram? Elnézést, megosztaná velünk a véleményét? - Kitűnő műsornak tartom. Ráébreszti az embert, milyen messzire jutottunk a fejlődésben. Például a tengervízből nyert energia, az elképesztő volt. A tudósok állítása szerint egy vödörnyi akár ötven mérföldre elég egy ökoverdának. Vagy lehet, hogy öt mérföldet mondtak? És az űrkutatásos rész is remek volt. Kíváncsi lennék, újabban miért nem hallani az Európán tartózkodó fiatalemberekről. Remélem, nem haltak meg. - Hálásan köszönöm! ...Nocsak, egy régi típusú android tart errefelé. Lássuk, van-e valami mondandója számunkra! Halló! Hogy hívnak? - A nevem Fritz. Típusszámom AAI 5592. - Van véleményedé nyugati tudományok története című sorozatról? - A haladást mindenestül a kapitalizmusnak köszönheti a világ. A kapitalizmus tehet róla, hogy tönkrement az éghajlat, amitől aztán a pusztulás szélére jutott Európa. - És szerinted jó dolog ez? - A geológia jó dolog, mert kőből van. A levegő nem kőből van, attól olyan instabil. Érdekes különbség. - Ennek nem sok köze van a kapitalizmushoz. - Magától értetődik. Mert a követ találták fel előbb, ezt még az emberek is tudják. A levegővel az a gond, hogy túl gyorsan mozog. - Ööö... hát kösz, Fritz, és most eridj! - Igen, eridj kávéért! - Úgy értem, viszlát!... Elnézést, uram! Kissé gondterheltnek látszik. Önnek hogy tetszett a műsor? - Épp egy taxit próbálok lemeszelni. Mellesleg Dániel Potts professzor vagyok a... - Hű! Akkor az ön fia a híres Olduvai Potts! - Ha nem tudná, ifjú hölgy, a magam jogán sem vagyok éppenséggel ismeretlen! Hajlok rá, hogy egyetértsek a Tébolyfrakció üzeneteivel, akárkik legyenek is a tagjai. A kormány most valami idióta háborús rendelettel próbálja őket elhallgattatni, pedig bizonyíték van rá, hogy... - És a tudományos sorozat? Arról mi a véleménye, uram?
4
A Szép új világ c. negatív utópia (1932-ből) nem H. G. Wells, hanem Aldous Huxley műve.
150 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── - Nos, hát, vegyünk egyet a műsorban bemutatott tények közül, nevezetesen az emberi koponya kivételesen gyors növekedését. Ha a mindössze négymillió évvel ezelőtti nagyjából ötszáz köbcentiméter és a jelenkori ezerötszáz köbcentiméter különbségét nézzük, az agytérfogat abszolúte ugrásszerű fejlődést mutat, ami arról tanúskodik, hogy az agy egy selejtes anyagokból sietősen összetákolt, felettébb zavarosan strukturált holmi. Mintha valaki egy világtalan kontárt fogadna fel házépítésre, az pedig gondolkodás nélkül... - Sajnos, uram, elfogyott az időnk, ezért kénytelen vagyok önt itt félbeszakítani. De azért köszönöm, hogy válaszolt, Dávid Potts professzor. - Dániel Potts! - Hát nem megmondtam? Igen pozitívak a reakciók. A szó ismét a stúdióé. Te jössz, Brandyball! - Kösz, Lisa. Egyébként Lisa riportját két napja rögzítettük, mielőtt még megkaptuk volna a hírt Dávid Potts professzor véletlen baleset folytán bekövetkezett, szerencsétlen haláláról. A Kora hajnalból ezúton szeretnénk kifejezni részvétünket a professzor családjának. A műsor későbbi részében majd Töpazsouba kapcsolunk, a médiamogul Wolfgang Frenkelhez, aki ott van az események sűrűjében. *** Megteszem, ha megteszed, Megteszem, ha megteszed, Megteszem, ha megteszed, én is megte... Egy egyenruhás alak lépett ki az egyik sziklatömb mögül, lecövekelt a menetelő katonákkal szemközt, és rájuk parancsolt, hogy azonnal szüntessék be az éneklést. Századosi rangjelzést viselt, és John Matthew Squire-nek hívták. Tudni akarta, ki a szakaszparancsnok. Jacques Bargane lépett elő tisztelegve. - Ha nem tudná, őrmester, ez itt ellenséges terület. Feltétlenül csendben kell maradnunk. Mostantól tilos a nóta. Elvégre nem akarhatjuk, hogy felfedezzenek minket. - Az egész szónoklatra fojtott hangon került sor. - Itt van a gyülekezőhely, ahonnan az egyesített támadás indul Töpihaj ellen. A század többi része menynyire szakadt le? - Semennyire, uram. Csak én vagyok, és a szakaszom. - De hol vannak a többiek, őrmester? - Csak mi vagyunk, uram! A csónakunkat elsodorta az ár. Minden bizonnyal összeütközött a többi útjába kerülővel, és elsüllyesztette őket, uram.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 151 - Rendben, őrmester. Akkor majd magunkban megyünk. A feladat: benyomulni a fővárosba, és elfoglalni. Eszerint utasítsa az embereit! - Pontosan hogy képzeli a dolgot, uram? - Csak adja tovább, amit tőlem hallott! - Igenis, uram! Bargane tehát aszerint utasította az embereit. A katonák egyes menetoszlopba rendeződtek, és John Matthew Squire-rel az élen megindultak előre. Ezúttal elmaradt a nótázás. A levegő sűrű volt, nyirkos és forró, ami még a lélegzetvételt is megnehezítette. Az arcokról patakokban csörgött a veríték. Arrafelé időtállónak bizonyultak, s még az előzőeknél is zordabb képet mutattak a szirtfalak. Ősidőkkel azelőtt a tektonikus rengések során nagy kiterjedésű szürke gránitrétegek bukkantak a felszínre. Imitt-amott a növényeknek sikerült megkapaszkodniuk a repedésekben; gyökerek kígyóztak, mígnem újabb fogódzóra leltek a sziklahomlokon. Duzzadt erek alakjában változatlanul ömlött a víz lefelé. Mindent egybevetve, déli irányban Töpazsou egy marcona erőd látványát nyújtotta, míg a törpeállamtól északra már a Himalája komor előhegyei meredeztek. Squire megálljt intett a menetoszlopnak, és tüzelésre kész fegyverrel a kézben, egyedül lopódzott előre a folyó kanyarulatát követő ösvényen. A szeme elé táruló lépcsősort egy alaposan felfegyverzett, de nem túlságosan szemfüles töpazsoui őrszem vigyázta. Squire agyonlőtte. A hangtompítós puska keltette zaj alig volt erősebb a suttogásnál. Miközben a katona előbb térdre roskadt, majd arccal zuhant a földre, a szűk őrbódéból egy másik szaladt ki megnézni, mi történt. Squire őt is lelőtte. A két test szétterpesztett tagokkal hevert a földúton. - Bravó, uram! - mondta az őrmester elismerően. - Szép lövés volt! Squire az alsó ajkát harapdálva próbálta csillapítani remegését. Első ízben ölt embert, és az élményt összehasonlíthatatlanul megrendítőbbnek érezte a lőgyakorlatoknál. Óvatosan kikerülve a halottakat, a csapat folytatta az előrenyomulást. Az ösvénnyel való találkozásnál még szélesek voltak a lépcsőfokok, följebb azonban a tornyosuló sziklahomlokzatok között kivésett, már jóval keskenyebb és egyenetlenebb lépcsők emelkedtek. Lentről rettentő meredeknek tűnt az egész. Kevéssel a fejük fölött elkanyarodott a lépcsősor, majd el is tűnt a szemük elől. Az út egyenesen Töpihaj közepébe vitt. A legutolsó felhőszakadás következtében vékony erecske csordogált lefelé, és a lépcsőfokokra lerakódott ősi szutykon átszivárogva csupasz halgerinceket, összetaposott cigarettásdobozokat sodort magával. - A páncélököl kezelője és a géppuskás lövész halad az élen, teljes készenlétben - adta ki az utasítást John Matthew Squire. - Nem lankadhat az éberség. És lőni mindenre, ami mozog, legyen az férfi, asszony vagy gyerek! Mindenki ellenség, úgyhogy semmi tétovázás!
152 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── Egyenletes tempóban haladunk fölfelé. A tetőn minden csepp levegőre szükségünk lesz. A parancsnak megfelelő rendben kezdték meg a kapaszkodást. Fölöttük meredezett a félelmetes, ősi erődítmény: Töpihaj. Hatalmas Földrengések Városa - így fordítható a neve. Hosszú évszázadokon át állt ellen a támadásoknak. Jóllehet ódon település volt, gyáva és romlott lakossága pedig folytonosan szükséget szenvedett élelemben és igazságosságban egyaránt, a különleges földrajzi elhelyezkedés mindig kapóra jött neki. Kőzáporral, forró olajjal, kutyadögökkel vagy puska- és ágyútűzzel, de Töpihajnak addig még minden alkalommal sikerült visszavernie a behatolási szándékkal odaérkezőket. E földrajzi elhelyezkedés kedvezményezettje, az új töpazsoui elnök, Morbius el Fashid minden tőle telhetőt megtett a város modernizálása és megtisztítása érdekében. Tárgyalásokat kezdeményezett egy új kórházról. Elrendelte egy új mecset megépítését. A feketébe öltözött vénasszonyoknak utasításba adta saját otthonuk szomszédságában a kacskaringós sikátorok rendszeres söprését. A lakosságot utasította, hogy több halat és gyümölcsöt egyen. Helyi mércével mérve felvilágosult embernek számított: nem fogadott el kenőpénzt, naponta ellátogatott a mecsetbe, és kitartottjainak száma sem haladta meg az ötöt. Mindazonáltal kénytelen volt eltűrni a nagyhatalmú szomszéd, Kína szeszélyeit, és ebből a szempontból inkább a földrajzi elhelyezkedés szenvedő alanyának volt tekinthető. A Sőng Dáig tekergő Nagy Lépcsőkígyó letakarításával valahogy nem boldogult. Ezt az útvonalat kizárólag halászok és hasonló nyomorultak használták, akiknek nem számított egy kis mocsok. így esett, hogy a végeláthatatlan lépcsősor fáradságos megmászása közben az Unió Gyorsreagálású Haderőinek kicsiny csapata bűzlő macskatetemek mellett haladt el, és lépten-nyomon megcsúszott a rothadó halmaradványokon. Egy helyütt sík terepalakulatra ért ki a csapat. Egyik oldalán roskatag faépület állt, amely az asztalokból és padokból ítélve afféle kocsmaként szolgálhatott. Az erkélyről lelógó zászló a jelenlegi uralkodót ábrázolta, aki horgas orrával, fehér turbánjában, szakállasan kimondottan jóképűnek hatott. Arcmása alatt a jelszó: „El Fashidért és a jövőért”. Egy lelket sem lehetett látni; elhagyatottnak tűnt a kocsma. A szakasz egy emberként görnyedt össze levegő után kapkodni; ernyedten csüngtek a fejek és a fegyvercsövek. Csupán Squire és az őrmester őrizte meg veszélyt szimatoló éberségét, amiben még a páncélököl súlyát latolgató LeRoy osztozott velük. - Mozgás odafönt, uram! - kiáltotta Jacques Bargane, és fölmutatott a kocsmaépület erkélyére. - Maga ott, a páncélököllel! Tűz az erkélyre! - Igenis, uram! Kész örömmel, uram! - LeRoy akcióba lendült: a vállára igazította a fegyvert, és célzott. A tüzelés pillanatában mesterlövészek
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 153 bukkantak elő földi rejtekhelyükről és az építmény felső szintjén. Lövések dördültek. A páncélököl lövedékének becsapódásakor az erkély faácsolata és az egész emelet egyetlen tűzgolyóban robbant szét. Egyúttal a Gyorsreagálású Haderők több katonája zuhant puskagolyóktól találva holtan vagy sebesülten a kövekre. Squire ordítva sürgette sértetlen bajtársait az előrenyomulásra. - Nem hátrálni! Támadás! Győzni fogunk! Mint kiderült, már csak kéttucatnyi kevéssé meredek lépcsőfok volt hátra a tetőig. Mielőtt a kiszélesedő lépcsősor egy térbe torkollt volna, Squire oldalra, egy szigorú küllemű betonépület felé vette az irányt. Futtában intett a sarkában haladó katonáknak, hogy lőjenek a kapura, mire az hasadozni kezdett. Jacques berúgta, és folyamatos tüzelés közben beözönlött a szakasz. A folyosón tartózkodó asszonynak szétlőtték az arcát. A többi katonával, köztük saját fivérével a nyomában Jacques felrobogott a fából ácsolt lépcsősoron. Squire adta az utóvédet. Rövid tűzharcot követően az uniós haderők kezébe került az emelet. A holttesteket kilódították az utcára. - Híradós! - ordította el magát Squire, mire az szaporán felsorakozott mellé. - Üljön rá a mofonra, és közölje a parancsnoksággal, hogy haladéktalanul szükségünk van az ígért légi biztosításra! Megfordult, hogy felnézzen a felhőfoltoktól tarkított égre. „Hol a picsában lehetnek az SS20-asok?” - kérdezte magában. Henry lépett oda a századoshoz. - Hé, főnök! LeRoy, a cimbim elmaradt valahol. Megsebesülhetett, vagy mi. Visszamennék érte, ha volna szíves fedezni. - Szó se lehet róla! Csak kinyíratná magát. Sajnálom, de itt marad. - Magának viszont köll a kibaszott páncélököl, úgyhogy jobb, ha visszaenged. - Marad, ahol van! - Há’mmiféle egy tiszt maga? - Olyan, aki most felszólítja, hogy maradjon a seggén! Értve vagyok? - De LeRoy a cimbim, maga rohadék! - Sajnálom. Mindannyian cimbik vagyunk, Henry. Most egy másik katona ordította el magát, és kimutatott a térre. A keleti utcasarkon két páncélos bukkant elő, és máris tempósan gurult a betonépület felé. Squire elkínzottan pillantott az égre: „Hol maradnak már azok a kibaszott vadászbombázók?” - Nem ártana az épület hátuljába hurcolkodni, uram - vetette fel az őrmester. - Az a két kicsike a legújabb típusú kínai tankok közül való. A múlt héten vettük őket harckocsi-felismerésből. - Akkor dugjunk pár gránátot a lánctalpuk alá!
154 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── - Helyes. - Jacques kihúzott egy kézigránátot a derékszíja alól, a fogantyúját erősen markolva eltávolította róla a biztosítószeget, majd az élen haladó páncélos felé lódította. Remek dobás volt. A gránát beakadt az egyik kerék alá, és azonnal robbant, amitől balra farolt a jármű. Ugyanabban a pillanatban a másik páncélos tüzet nyitott a gépágyújából. Az első lövedék elfütyült a tető fölött, az őt szaporán követő második azonban becsületesen telibe találta az épületet. Száraz sütemény gyanánt morzsolódott szét az egész mindenség; dőlt a fal, és vele az összes ember. Egy időre vérrel és porral telítődött a levegő.
- Itt Wolfgang Frenkel jelentkezik a töpazsoui frontról! - fogott bele tudósításába a muangunőai Royal Hotelben felállított, rögtönzött stúdióból a férfi, aki terepszínű egyenruhát öltött a jeles alkalomra. - Folyik a háború! Ebben az egyenlőtlen küzdelem ben, ahol olyannyira az ellenfél javára billen a mérleg, a mi oldalunkon hullott az első vér. A Gyorsreagálású Haderőkhöz tartozó csapatok sikeres rohamot intéztek a főváros, Töpihaj főtere ellen, és ezekben a pillanatokban foglalják el a Halászlépcsőt, amely, mondhatni, nyakként csatlakozik Töpazsou testéhez. A vadászbombázókból álló repülőszázadok, amelyek a légi támogatást biztosították, súlyos károkat okoztak a városban. Egy uniós katona életét vesztette, miközben számos töpazsoui esett áldozatul, és több ellenséges tank is megsemmisült. További beszámolókkal később jelentkezem.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 155 kóliára, mint a gandhista célratörő optimizmusra - kihatnak. Az árnyékukat ily módon hathatósan előrevetítő személyiségjellemzők azonban a legönösebb egyéneket kivéve mindenkinél egyfajta torzult valóságlátássá szerveződnek, miközben a jellemzők összessége a társadalom meg a civilizációnak nevezett valami egész alapeszméjére és szerkezetére rányomja bélyegét. A „civilizáció” szó feltalálásával mindazoktól - az úgynevezett „civilizálatlanoktól” - óhajtottunk elhatárolódni, akik nincsenek beszorítva a magunk köré emelt falak közé. Az ilyen népek ellen aztán nyugodtan viselhetünk hadat azon az alapon, hogy fenyegetést jelentenek ránk nézve, vagy legalábbis - tébolyultságunkból kifolyólag - ezt feltételezzük róluk.>
Rebecca Stromeyer korán távozott a kiadóvállalat épületéből, így sikerült elcsípnie egy ökobárkát a dómtér felé. A kölni katedrális meredek tetőit már kifehérítette az őszutón első ízben beállt fagy. A lány védve volt a hirtelen jött hidegtől. Fekete műszőrme kabátba és a fekete csizmás lábszárakhoz szorosan simuló, hosz-szú fekete szoknyába burkolt alakja, hozzá a hollófekete haj és a sötét szempár együtt tökéletes képet rajzolt a röpke két évszázad elteltével ismét divatba jött viktoriánus szépségideáiról. Vélhetően tisztában is volt vele, mennyire ellenállhatatlan hatással lesz majd a férfira, aki a székesegyházban várja. Közeledve az ősi építményhez, amely a város egy évszázaddal korábbi bombázását is túlélte, két amerikai turistába botlott, akik akkor hagyták el a templom melletti vasútállomás térségét. Harsány öltözetű, langaléta és kockafejű fiatalemberek voltak mind a ketten. Vélhetően Rebecca szépsége indította őket arra, hogy megszólítsák. - Kisasszony, ön egyszerűen elbűvölő! Nem amerikai véletlenül? - Európai vagyok, és zsidó származású. - Valóban? Esetleg nem ér rá ma este velünk vacsorázni? - Fájdalom, de nem, elnézést. - Azért valamit talán elárulna két tanácstalan jenkinek. Csodálatos ez a katedrális, de hogy jutott eszükbe a pályaudvarhoz ilyen közel felépíteni? - A katedrális volt itt előbb... egy hangyányival. A két amerikai sajnálkozva figyelte, amint Rebecca átkel a magas homlokzat alatt, és belép a hatalmas épület kapuján. A lány hallani vélte, amint maguk közt tanakodnak: „Zsidó, és mégis bemegy a keresztény templomba. De furcsa!” A magasztos belső térben nagy volt a jövés-menés. Számos turista vegyült a helyiek közé, hátizsákkal, gyerekkel vagy mindkettővel - utóbbiak még játék mackókat is cipeltek ráadásnak. Némelyek kábultan kószáltak
156 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── körbe-körbe, és szájtátva bámulták a rideg kőfülkékben ácsorgó szenteket meg a magasban feszülő szarufákat. Mások a pénzért kapható képeslapok vagy gyertyák közt válogattak, és voltak, akik imádkoztak. Rebeccának átvillant az agyán, hogy a vasútállomás építését jóval megelőzve, hosszú évszázadok óta változatlanul ilyen látvány uralja a teret. A távoli oltárnál zajlott a mise. A lány lassan ballagott arrafelé, s útközben a padsorokat pásztázta tekintetével, hátha azok valamelyikében bukkan az emberre, akivel találkája van. Egy férfi jött vele szemben, és Rebecca riadtan ismerte fel a vonásokat a sötét szemüveg mögé rejtett arcon. Az odaért a lányhoz, és annak keze köré kulcsolta a sajátját. - Becky! - Olduvai! - Annyira hálás vagyok, hogy eljöttél! - Attól féltem, már nem leszel itt. - A szentbeszédet hallgattam, igencsak sokatmondó. Gyere, és hallgass bele! Az igehirdető tudomásom szerint az apád barátja, a „Fekete Érsek” néven is emlegetett Jones-Simms. Újabban rákaptam a prédikációkra. Elmulasztotta hozzátenni, hogy miután a húga önkezével vetett véget az életének, ő szakított Roberta Bargane-nal, és a Balti-tenger partvidékére költözött, hogy onnantól kezdve megtisztító magányban töltse az életét. Ott értesült az apja öngyilkosságáról. Mindkettejük lelkét gondok emésztették. A szerkesztői munka során Rebecca kezébe került Olduvai vékonyka kötetének - Szólíthatlak apámnak? - gépelt kézirata, s az írásmű megpendített egy húrt a szíve legmélyén. Az ezt követő levelezés vezetett el mostani találkozásukhoz. Miközben egymás mellett lépkedtek az oldalhajóban, Olduvai megkockáztatta, hogy kézen fogja Rebeccát; szerette volna újra tenyerén érezni a lány ujjainak lágy kecsességét. Beültek egy üres padba. A széles vállú fiú s a törékenyen karcsú lány egyformán tudatában volt a másik szoros közelségének. Az érsek nem ment fel a szószékre, inkább az oltár mellől, a lépcsők aljában állva szólt egyszerű szavakkal a kisszámú gyülekezethez. A háború, a társadalmi egyenlőtlenségek témája volt soron. - Bolygónk természeti kincseinek nyolcvan százalékát a népesség húsz százaléka bitorolja. Már az őrület határát súrolja ez a mohóság... a mi mohóságunk. Egész életünk az energiafogyasztásra és a pazarlásra épül. És mindenek közt semmi nem olyannyira energiaigényes, olyannyira pazarló, mint a háború. Nem egy eljövendő nemzedék fogja bizonyosan kárhoztatni ezt a mostani támadást a kicsiny töpazsoui nemzet ellen... ha erkölcsi alapon nem is, hát majd a természetvédelem nevében. Lassan olyan pontra jut a Föld kifosztása, ahonnan már nincs visszaút. Máris számos példáját tapasztaljuk az elemek bosszújának.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 157 - Már elnézést - súgta oda Olduvai Rebeccának de civilizált emberek volnánk, akik unalomig ismerik ezt az egész történetet. - Mégis muszáj újra meg újra hallanunk róla. És ha már az egyház is szóvá teszi... - De mindenki csak beszél! Ahelyett, hogy csinálna valamit. - Az apám igenis csinál valamit! Most mégis kérdésessé vált, hogy kap-e további támogatást a munkájához. - Hidd el, nagyra becsülöm az erőfeszítéseit. A leveleidben sűrűn teszel említést apádról. Bár én szerettem volna... bár én is képes lettem volna ugyanúgy szeretni az enyémet! Csak nem vagy szerelmes bele? - Nem erről van szó. Szeretem... nagyon szeretem őt, de ez nem szerelem. A szerelem... az másmilyen. Hajói sejtem, beléd vagyok szerelmes. Olduvai a karjába kapta, és megcsókolta. A mögöttük lévő padsorból előrehajolt egy férfi, és megkopogtatta Olduvai vállát. - Itt nem helyénvaló ez a viselkedés! Isten házában vagyunk. - Isten, ha tudna, irigykedne rám - szólt hátra a fiú. Áttelepültek hát a pályaudvarra, ahol megengedett a csókolózás. Olduvai így folytatta: - Amint már mondtam neked, gyűlöltem az apámat. Pedig sok igazság volt a szavaiban. Csak az emberi kapcsolatokhoz valahogy nem volt tehetsége, az pocsékul ment neki. Temérdek pénzt vágtam zsebre, jóval többet, mint amennyire valaha szükségem lehet. Amióta Josie öngyilkos lett, folyton azon töröm a fejem, hogy milyen ember szeretnék lenni, mit akarok kezdeni a pénzemmel. - Amit azzal a slágerrel kerestél? - Részben. „Mesés vakáció”... Fura, mennyire megutáltam mostanra. Annyira felszínes... ugyanakkor milliomos csinált belőlem, méghozzá univban, nem márkában. Talán alapítanom kéne egy intézetet. Esetleg kiderítené, hogy az emberi lélek gépezetében melyik az az alkatrész, amelyik annyi fájdalmat okoz neki. Amelyik annyi fájdalmat okozott az apámnak. Rebecca nem egészen értette, miről beszél, ezért inkább nem erőltette a témát. - A könyved még gazdagabbá fog tenni. Biztosra veszem, hogy fordításban is kelendő lesz. - Szeretnék végre valami érdemlegeset tenni, Becky. - És én segíteni foglak ebben, ahogy csak tudlak. Az apád szemében keresel önmagad számára igazolást? - Inkább a magaméban. - Töprengett egy kicsit, majd félszeg mosolyra húzta a száját. - Igazad van, egy kicsit talán az apám szemében... az apám immár halott szemében. Még ha gyűlöltem is a vén gazembert. Rebecca fürkészőn nézett Olduvai arcába, miközben a fiú az övét vizslatta.
158 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── - Nem gondolod, hogy az Isten iránti gyűlöletednek az apád iránti gyűlöletedhez lehet a legtöbb köze? - Ó, csak afelől nincs bennem kétség, hogy az „istenség” ideája az apák és a királyok elméjéből pattant ki, méghozzá a tulajdon hatalmuk megszilárdítása végett! Mi másért lenne Isten egyre-másra hímnemű? Becky, drága, te vagy az én istennőm. Elepedek, sóvárgok utánad... Te vagy a mindenem. A lány lesütötte a szemét, amivel alkalmat adott Olduvainak, hogy elgyönyörködhessen szemhéjának tökéletes ívében. - Hogy állíthatsz ilyet? - felelte végül halkan. - Még önmagunkat sem ismeijük igazán, nemhogy egymást. Én rettentően kétszínűnek tartom magam. Otthon csupa bűbáj, szerénység meg jámborság vagyok... szerintem elhánynád magad tőle. Befelé viszont tombol bennem a harag, a vadság, a könyörtelenség, de hogy mi okból... meg nem tudom mondani. Ez valami kielégületlenség, és nem pusztán szexuális értelemben. Tenni vágyom, megváltoztatni a világot, miközben, úgy sejtem, legfőként magam szorulok változtatásra. - Majd összedolgozunk... ha engeded. Vagy úgy hitted, beérném olyan nővel, akiben velem ellentétben nem tombol mindennel szemben harag? Rendeltetéséből fakadóan a vasútállomáson sokan búcsúzkodtak - ki egy órácskára, ki örökre talán. A váróterem fala mintha csókolózó párokkal - fiatalokkal és idősekkel - lett volna kitapétázva. Közöttük álldogált Rebecca és Olduvai, és ámuldozott a közösen átélt csodán, amely fűszeres illatként lengte körül, ölelte egybe őket, elkerítve kettejüket a többi halandótól. Megnyíltak egymásnak, szájuk nedveket cserélve kóstolgatta a másikét. Ruhájuk sem szabott határt a képzeletnek. Úgy érezték, megszólalniuk sem kell, gondolatcsere útján válnak egyetlen elragadó s elragadtatott személlyé. Édes-langymeleg szén-dioxidot lehelve egymás arcára, a végén már kapkodtak a levegő után. Majd beszélgetés következett a kávézóban, ahol croissant és kapucsínó mellett hagyták magukat, egymás tekintetébe mélyedve, a másik személyiségétől elbűvölni. Visszaindultak a dómtérre, amelyen egy kisebb rezesbanda szolgáltatta ritmusra éppen transzparensekkel integető felvonulók haladtak át. Többségük posztócsápos, műanyag szárnyas vagy aranyszín uszonyos idegen lénynek öltözött. A táblákon ilyesféle feliratokat lehetett olvasni: „ISTEN HOZTA ŰRBÉLI TESTVÉREINKET!” meg „ÉLJENEK SOKÁ AZ EUROLÉNYEK!” A két fiatal kart karba öltve nézte. A felvonulók közül páran rögtönzött perselyekkel futkostak ide-oda, a járókelők meg pénzt dobáltak a dobozokba, és éljeneztek. Általános volt a jókedv. Fiúcskák lépdeltek a menet mellett. Rebecca félig vidáman mutatott rájuk.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 159 - Egyesek legalább hisznek a létezés oszthatatlanságában! - És persze a pénz hasznában - tette hozzá Olduvai, ötunivos bankjegyet ejtve az egyik dobozba.
„Helló mindenkinek, itt Alexy beszél! Erőt vett rajtunk a kimerültség és az alultápláltság, de az is lehet, hogy a folytonos intenzív sugárzástól vagyunk betegek. Meg a koplalástól... Mindhárman dögrováson vagyunk, és alig várjuk, hogy hírt kapjunk rólatok. Rövid leszek. Az Eucarya az extremofil lények közé tartozik. Hét keserves próbálkozás után ugyanazzal a vonóhálóval összesen két további Eucaryát sikerűit kifogni. Nem valószínű, hogy ezek a lények túl nagy számban fordulnának elő. Az új példányok valamivel kisebbek, mint a legelső volt. Ezek huszonnyolc, illetve harminc grammot nyomnak, és jóval szürkébbek, mint az elődjük, de különben azonosak vele. Türelmetlenül várjuk válaszotokat. Véleményünk szerint ez a felfedezés az űrutazások egész történelmét igazolja, a szputnyiktól egészen mostanáig. Vége.”
Két kávésbögre, egy tejeskancsó, semmi cukor. Marthe elégedetten pillantott a tálcára. Hitt az apró dolgokban. Persze az egyházban is hitt, de igazi örömét mégiscsak a konyhájában lelte. Belökte a családi nappali ajtaját, és hites urát, Angus Lesscock tiszteletest a koszlott szőnyegen találta, amint térden állva imádkozik. Az asztalra helyezte a tálcát, a különféle vallásos röpiratok halmára. Lesscock befejezte az imát, és nagy keservesen talpra kecmergett. - Ó, köszönöm, kedvesem! Csak fohászkodtam egyet szegény teremtésekért ott a messzi világűrben. - Ó? A Roddenberry legénységéért? Biztos vagyok benne, hogy hasznukra válik. - Nem, drágám. Te valahogy mindig mindent félreértesz. Én azokra a vízilényekre céloztam, amelyikek a Jupiter holdjain élnek, és bizony nagy szükségük van az együttérzésünkre. - Csakugyan, Angus? Én meg úgy hiszem, hogy egészen addig tökéletesen boldogok voltak, míg a mi bátor felfedezőink oda nem érkeztek. A tiszteletes türelmetlen sóhajt hallatott. - Hát ki vagy te, hogy az ő boldogságukról vagy boldogtalanságukról ítélkezzél? Marthe megfordult, hogy elhagyja a helyiséget, s közben maga elé mormogott.
160 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── - És velünk is ugyanez a helyzet.
A fenséges, ébenfekete SS20-asok sebesen repültek a szuperállam határain messze túl, és el Fashid országának vesztét hordozták magukban. A Barganebirtokon közösen munkálkodott az öregasszony és az androidja. Brüsszel és Strasbourg parlamentjeiben komoly, elkötelezett férfiak és nők vitatták meg a háború üdvös meg káros hatásait, és szőttek terveket a harcok abbamaradása utáni szebb jövendőről. Az Atlanti-óceán átalakult partvidékén kartográfusok térképezték fel a megfogyatkozott földterületeket, városrendező mérnökök terveztek új kikötőket, közgazdászok számolgatták az iszonyatos költségeket. Hálószobájában a széles ágy mellett térdepelve, Jones-Simms érsek sírva imádkozott az emberiség vétkei miatt. A nyugtalan Földtől irdatlan távolban három űrhajós az Európa nevű holdon vívta harcát tulajdon végzetével és a bősz ismeretlennel. A Földön Rose Baywaternek sikerült letudnia egy újabb regényt Napfény a Somme vizén címmel, s most Jack Harrington-nal együtt baráti körben, pezsgős vacsora mellett ünnepelt a Mount Everest legdrágább éttermében. Paulus Stromeyer Utrechtbe repült, meglátogatni régi barátját, Barnard Cleepinget, remélve, hogy az ottani egyetemtől némi anyagi támogatást sírhat ki a kutatásaihoz. Ruth Stromeyer felhívott egy házi gondozásra szakosodott szolgálatot, hogy korosodó apósának, Mosénak ápolásához segítséget szerezzen. A toulouse-i légitámaszponton Masters századost őrnaggyá léptették elő. Amy Haze, miután meghányta-vetette a dolgot a gurujával, elhatározta, hogy felhagy az aktmodellkedéssel, és beleveti magát a költészetbe. Martitia Deneke újabb reménytelen ügyet ölelt a kebelére ezúttal egy Joe Madani nevű palesztin menekült és illegális bevándorló személyében. Joe Stromeyer eladta nápolyi lakását, és egy kunyhóban remeteségbe vonult az Abruzzókban. Fergus O’Brien fia, Pat hazavitt egy gyönyörű, serdülőkorú lányt, Vivienne-t, akibe Fergus annyira belehabarodott, hogy élettársi kapcsolatra lépett vele. Paddy Colé és Fay norwichi üzletekből öltözött ki a festőművész kiállításának megnyitójára, amelyre a londoni Harrington Galériában fog sor kerülni. Lisa Fort, aki az éjszakai műsort követően szokás szerint átaludta a délelőttöt, ez alkalommal a Kora hajnal gyártásvezetőjét, Christine Macabeest vitte az ágyába. Két palotapincsi társaságában Gibbs nővér az Exmoor hegységbe vonult vissza, amelyből sziget lett. Bertie Haze és Bettina Squire csendesen egybekelt a zúzott kovakő homlokzatú, hartishami St. Swithin-templomban. Az esküvőre két nappal a temetés előtt került sor.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 161 Sir Thomas Squire-t november utolsó napján helyezték örök nyugalomra. A temetkezési vállalkozóval Jane Squire és Remy Gautiner rendezett el mindent. Úgy volt, hogy a temetés után kisebbfajta halotti tor lesz Pippet Hallban. Jane hiába kérte, hogy a meghívottak ne hozzanak virágot, hanem inkább pénzben adakozzanak az elnöksége alatt tevékenykedő Squire Népművészeti Alapítvány javára, egyfolytában érkeztek a csokrok. A St. Swithin-templom hamarosan fuldoklott a koszorúktól és virágoktól, s a nyirkos tengeri levegőt illatár töltötte be. Annyira hideg volt, hogy a templomot muszáj volt befűteni. A zord idő ellenére számtalan helybéli jött el a szomszédos falvakból, leróni kegyeletét. Az eseményt az oltárfülke egyik sarkából rögzítette feltűnés nélkül egy ambionetes kamera. Az esőkabátos gyülekezet összezsúfolódva hallgatta Rowlinson tiszteletes asszony szavait. Matilda Rowlinson - akit nyugállományból hívtak vissza Thomas Squire régi barátjaként templomi szolgálatot teljesíteni - koros volt már, és törékeny egészségű, de hangjából nem hiányzott az érzelem. - Tóm Squire megtestesítője volt mindannak, ami szabadelvűnek és haladónak számít Angliában, s ami most vele együtt száll a sírba. A kutató, európai elmét jelképezte, amelynek révén a Nyugat kiválóságra tett szert földünk különféle tájai között. Széltében-hosszában beutazta a világot, mégis mindig visszatért erre a kicsiny norfolki földdarabra, amely az otthona volt. Jóképű és karizmatikus fiatalemberként vonzotta a nőket... - Itt elakadt a hangja, de sietve folytatta: - Drága barátunkért, Tóm Squire-ért, íme, eljött a halál. Ahová eltávozott, oda mindannyian követni fogjuk. Szilárd bizonyossággal hisszük, és vigasztalást merítünk abból, hogy immár megdicsőülten áll a mi Urunk trónja előtt. Röviden Jane is szólt az egybegyűltekhez. - Atyám és édesanyám immár újra egyesültek. Nem volt minden nehézségtől mentes az ő közös életük, de hisz a kívülállók számára mindig is rejtély a mások házassága. Gyakran még a tulajdon házaséletünk is rejtély önmagunk előtt. Frigyre lépni divatjamúlt dolognak számít manapság, mégis boldogan jelenthetem, hogy drága Bettina lányom alig két napja és ugyanezen oltár előtt házasságot kötött Bertie Haze-zel. Tóm és Teresa hosszú, boldog éveket töltöttek együtt. Atyám sok leleményességgel megáldott ember volt. Egyik legnagyobb érdeme, hogy jó és rossz időkben egyaránt mindvégig ragaszkodott a mi hőn szeretett Pippet Hallunkhoz. A kúriát most természeti erők fenyegetik - olyan erők, amelyek az emberiség zabolátlan mohósága következtében szabadultak el, s e kicsiny templomra, melyet egész életünkben ismertünk, úgyszintén veszély leselkedik. Elkerülhetetlen, hogy hamarosan mindkét építményt magának követelje a tenger. Velük együtt e szigetország történelmének egy darabkája, méghozzá nagybecsű darabkája is odalesz. Mélységes bánattal mondom ki
162 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── ezt. Mint ahogy Ann húgom és jelenleg Töpazsouban harcoló fiam nevében, valamint mindazokéban, akik atyámat valaha ismerték és szerették, mélységes bánattal veszek most tőle hosszú időre búcsút. A gyülekezet elénekelt egy himnuszt, majd részesült Rowlinson tiszteletes asszony áldásában. Végül kivonultak az esőbe, hogy körülállják a sírgödröt. Miközben Sir Tóm koporsóját a földbe eresztették, Ann elsikkantotta magát, és az orrára csapott. Mikor a tenyerébe pillantott, egy rovart látott hosszú szívószervvel, amelyből vér - Ann saját vére - szivárgott. Később elnézést kért Rowlinson tiszteletes asszonytól a feljajdulásért, és elmagyarázta, hogy az egész egy trópusi rovar, az úgynevezett maláriaszúnyog miatt volt, amely új keletű látogatónak számít Angliában, s példányait a globális felmelegedés szélviharai sodorják odáig. Lady Teresa Squire-nek, az egyházközség egy másik kiválóságának hamvait azon nyitott sírgödör közelében rejtette a föld, amelybe Sir Thomas Squire testét lebocsátották. Jane Remy kezébe kapaszkodva állt az apja sírjánál. Mellette Ann, aki jelenlegi szeretőjének, a Gabbo Films alkalmazásában álló Casim Durando rendezőnek a társaságában repült Antibes-ből Angliába. Idős korára és betegségére hivatkozva Laura Nye távol maradt a temetésről, eljött viszont Bertie és Bettina, akik a szomorú esemény miatt későbbre halasztották a nászutat. Kalappal a kezében a háttérbe húzódva álldogált Victor de Bourcey. Már kiheverte ifjú hitvese, Esme elvesztését (bár az asszony holtteste azóta sem került elő), s immár Ann Squire iránt táplált heves érzelmeket, akit valamikor a Szerelmi bánat nagyböjt idején egyik filmszerepében volt alkalma látni. A gyászszertartáson nem Tóm Squire miatt vett részt, akihez futó ismeretség sem fűzte, hanem inkább Ann kedvéért. Most legnagyobb sajnálatára azt kellett látnia, hogy a nő teljesen belefeledkezik Casim Durandóba, aki Victor véleménye szerint egy hitvány csúszómászó. Jane és Ann egy-egy virágcsokrot ejtett a nyitott sírba, mielőtt a koporsóra záporozni kezdtek volna az ázott rögök. Remy puszit nyomott Jane arcára. - Reménykedjünk, hogy az élete valahol másutt folytatódik. - Talán így van, de azért minden tökéletlensége ellenére el tudsz képzelni ennél szebb helyett? A férfi válasz nélkül hagyta a kérdést, majd karon fogta Jane-t. - Induljunk! Ideje megszárítkozni, és inni egyet. A halotti torra a kúriában került sor, ahol italokat és szendvicseket hordtak körbe. Egy szőke fiatalember azzal lépett oda Annhez, hogy a Norfolk Timestöl jött. Tudni szerette volna, ki volt Sir Thomas Squire, és miféle tettek fűződtek a nevéhez.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 163 - Akkor nézze végig az újságkivágásait, buta kölyök! Vagy üsse fel a Ki kicsodát. Van képe újságírónak nevezni magát, miközben azt se tudja, ki volt Tóm Squire?? - Tudja, pofika, még új vagyok a szakmában. Különben se kell több egy bekezdésnél. - Látszott rajta, hogy nagyon kedvét szegte a dolog, és úgy kapott egy elsuhanó tonhalas szendvics után, mintha mentőöv lenne.
Míg a helybéliek gyalogszerrel vágtak neki a hazafelé vezető útnak, a hírességek hosszú, sötét személyautókon hajtottak el Pippet Haliból. Szerencsére elállt az eső. Az elnök fia csüggedten sétált ki a temetőből. „Gyökértelen vagyok... Nem tartozom sehová. A nedves aszfalt szaga úgy sajog a lelkemben, mint valami régi szerelem emléke. Mostantól tél lesz mindörökké.”
Az elnöki palota androidjait szokás szerint elzárták éjszakára. - Mi volt az az összejövetel, amit az ambioneten láttunk? - Egyik velejárója az emberi sors elnevezésű valaminek. - Feltevésem szerint azok az emberek egyszerűen jól érezték magukat. - Mindannyian fekete toldalékokat viseltek. - Némelyiknek víz folyt a szeméből, ami a szomorúság jele. De miként viszik véghez? - Nyugodt lehetsz benne, hogy az emberek a szomorúságot is élvezik. Úgy hat rájuk, mint az alkohol. - A hosszú dobozba egy embert fektettek? - Úgy szól az elmélet. - Mert már nem működött? - Mert elavult. Az emberi élettartam legfeljebb száz év. - Sokan nézték végig, amint leereszkedik. Szerették az elavult embert? - Tisztelték. - Akkor miért temették a földbe? - Mert az ő elméletük szerint attól jobban lesz.
„Alexy Stromeyer hívja a Földet! Már huszonnégy órája nem alszunk, akkora itt az izgalom. A fúrófej megint elakadt, de azért sikerült még néhány Eucaryát kihalászni. Nem valami szapora élőlény. Holnap lesz az űrrandevúnk a Spockkal, amikor végre
164 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── rendbe szedhetjük magunkat a hazaútra. Nem tudom, mit szólnak majd hozzá a földlakók, de az történt, hogy megfőztük és megettük az idegen lényeket. Már kopogott a szemünk az éhségtől. Finomak voltak. Leginkább a gombáéra emlékeztet az ízük. Most pár órára beszüntetjük az adást. A Jupiter magasan áll az Európa égboltján. Mindenkinek jó éjszakát kívánunk a győzedelmes Europa-expedícióról!” *** „Elege lett a Beatlesből? Olduvai Potts szabályosan letaglózza? Kúrálja magát a vadonatúj Klassziruppal, és váltson Muszorgszkijra, zúgjon bele Bachba, bújjon ágyba Haydnnal! A Klasszirup folyékony készítmény, amelyet nem szájon, hanem fülön át kell alkalmazni. Varázsolja újjá dobhártyáját, és örökre megszabadul a rock ’n’ rolltól meg az összes többi, közönséges zenei műfajtól! A Klassziruppal egyszer csak azon kapja magát, hogy Mozart még sohasem ennyire időszerű Jupiter szimfóniáját hallgatja, mi több, nem tud betelni vele! Klasszirup - gyógykúraútvonal a klasszikusokhoz! ”
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 165
Folytatódott a háború Töpazsouval. Töpihajt a földdel tették egyenlővé. A romok közt már a Gyorsreagálású Haderők uniós katonái táboroztak - állandó készültségben az esetleges orvlövészekkel szemben. Az országban sosem volt hideg, viszont folyton esett az eső. A segédcsapatok ideiglenes barakkokban voltak elszállásolva, amelyeket csak a mindennapos járőrözés kedvéért hagytak el, hogy aztán vagy bőrig ázzanak, vagy bekapjanak egy golyót. Állandósultak a csetepaték. A katonák tisztában voltak vele, hogy nem győzhetnek - mert mindig jönnek újabbak a helybéliek közül. A tény tény maradt, hogy a végén úgyis az emberek nyerik meg a háborút, nem a magasban dübörgő, hatalmas gépek. A szomszédos Laoszban Gary Fairstepps tábornok a muan-gunőai szálloda meglehetős kényelmében tengette háborús napjait az újonnan előléptetett Randolph Haven ezredessel együtt. Mindketten tudták, de nem szívesen bocsátották meg, hogy a másiknak is volt már dolga Amy Haze-zel, ennélfogva feszélyezetten viselkedtek egymás társaságában. Minthogy azonban egy helyre sodorta őket a háborús véletlen, gyakorlatias emberek lévén megpróbálták kiaknázni a lehetőségeket. Randolph erősen rákapott az orlando nevű helyi bundapálinkára. A lehetőségek kiaknázásában Fairstepps volt az ügyesebbik. Most is egy barna bőrű, helybéli hajadon ült az ölében, és - némileg szépítő kifejezéssel élve - szakadatlanul jelét adta a tábornok iránti gyengéd érzelmeinek. Fairsteppsben szemlátomást megvolt a hajlandóság, hogy azokat hasonlóakkal viszonozza. Igazság szerint épp azon törte a fejét, miként szabadulhatna meg tapintatosan Haventől. Szerette volna megmutatni a hölgynek, hogy mélyrehatóbb ragaszkodásra is képes. Randolph, aki kezében orlandós pohárral időközben az ablakhoz sétált, megszólalt: - Csodálatos egy ország, hát nem? Az eső nem számít. Nem is hinné az ember, hogy háború van, igaz, Gary? Annyira békés. Megfordult a fejemben, hogy... Abban a pillanatban lövés dördült. Szilánkokra tört az ablak, az orlando elröpült, Randolph pedig holtan esett össze a lesipuskás golyójától. - Az áldóját! Ennek tényleg megfordult a fejében! - kiáltotta Fairstepps felpattanva a székről, amitől a barna bőrű szépség a padlóra pottyant. - Az átkozott bolondja! Pedig ő is a munkás-osztályból jött... A lábánál térdeplő csinibabára fordította a figyelmét. - Föl ne kelj, drágaságom! Maradj csak szépen, ahol vagy! Kicipzárazta a sliccét. Elvégre karácsony van, gondolta. A szuperállamban amúgy nem sok vizet zavart a háború. Mindent összevetve, rendben mentek a dolgok. No, jó, tán adódott pár gond itt-ott, de
166 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── idővel majd azok is meg fognak oldódni. Az emberek egyre tovább éltek, és egyre többet bujálkodtak. Amellett ismét beköszöntött a karácsony időszaka, mikor pogány és keresztény együtt örvendezik. A sokcsillagos lobogó alatt egyesült nemzetek összes városában az összes üzlet összes kirakata aranyfüstben tobzódva csillantotta fel a keresztény mítosz valamelyik elkorcsosult alakváltozatát. A csinosan becsomagolt ajándékok halmaira csakis a virtuális valóságban lehetséges bőséggel hullott a hó. Android-Mikulások ontották a játékokat feneketlen zsákjukból. Android-rénszarvasok szelték át ficánkolva és jobbára pirosló orral a képzeletbeli hómezőket. Az érzéki élvezetek ideje volt ez, az üveghez nyomott orrok ideje, a szakadatlan költekezés ideje, a Schlächter, boucher, marcellaio, sláger, slakteri, talho, sklep misny, kasap5 és hentes megrohamozásának ideje minden rendű és rangú szárnyasok, valamint sertés, vaddisznó meg különféle húsipari melléktermékek beszerzése végett; csak útban a borszaküzlet felé az ember el ne felejtsen beugrani a patikába aszpirinért, emésztést serkentő tablettáért és hasmenés elleni porokért. A boltokban hegyekben állt az áru, és csilingelő karácsonyi slágeregyvelegek kavarogtak a légtérben. A maga harminc fok körüli hőmérsékletével ilyen volt a zord télközép, amikor is aranyszín hitelkártyás, elégedett vásárlók zálogosították el a jövőjüket a plasztik magyalágakkal szegett pénztárpultok fölött. Isten, aki olyannyira hasonlít a Mikulásra, békésen nyugtázta a mennyekből, hogy az európai társadalommal minden a legnagyobb rendben. Leszámítva azokat, akik éjszakára kapualjakban voltak kénytelenek meghúzódni, de sebaj, mert a bojmok és szerdek segítségével legalább Paulus Stromeyer róluk is gondoskodni kívánt.
Melk városának a Dunára néző, pompás és megszentelt barokk katedrálisában Schlafmeister érsek glühweint6 szolgáltatott ki a gyülekezetnek, mielőtt belefogott volna a prédikációjába. Erőteljes hangja visszaverődött a barokkosán csontfehér és aranysárga felületekről. - Ismét elérkezett hát a karácsonyi hálaadás „csínyt vagy ajándékot” napja, s mi ujjongva örvendezünk neki. A minap felkeresett egyházközségemből egy bűnös lélek, hogy megtudakolja, vajon nem érzek-e sajnálatot a különféle ünnepek egybeolvasztása miatt. Előbb megáldottam, majd azzal próbáltam lelket önteni belé, hogy az ember kénytelen szembenézni tulajdon halandóságának tényeivel. Gyakorlatiasnak kell lennie. 5 6
A „hentes” németül, franciául, olaszul, hollandul, svédül, portugálul, lengyelül és törökül. Forralt bor (német).
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 167 Régen a hó és a magyal jelezte a karácsony eljövetelét. Az évnek ebben a szakában többé már nem havazik, kivéve a boltok kirakatában. A hasonló, bár világi ünnepekkel egyesített karácsony csak annál nagyobb számban csalogatja be a templomba a híveket. Soha ne feledkezzünk meg a tényről, hogy a „csínyt vagy ajándékot” régi, önálló hagyománya is vallásos gyökerekből táplálkozik. Mindössze annyi történt, hogy egy ártatlan gyermek bizakodva kopogtatott egy ajtón, az Élet Ajtaján, s így szólt az ajtónyitó felnőtthöz: „Ha megtagadod tőlem a szeretetet, és rosszul bánsz velem, ugyanúgy fogsz szenvedni, ahogyan én szenvedek.” Mélyenszántó megállapítás ez, amelynek mindenkor, de ilyentájt különösen a szívünkben a helye. Ezért örvendek hát, hogy ez az ősi szokás egyesült a karácsonyi hálaadás még ősibb ünnepével, ami modern, rohanó világunkban igenis helyénvaló. Mert ma voltaképpen azt a napot ünnepeljük, mikor mindannyiunk ajtaján bekopogtatott a gyermek Krisztus. „Igen ám (válaszolhatnátok erre), csakhogy Ő nem kérdezte meg, hogy »csínyt vagy ajándékot?«, nem igaz?” Mindazonáltal nyugodtan mondhatta volna, hogy „szállj magadba, és adakozzál!”, ami ilyentájt különösen megszívlelendő üzenet. És most imádkozzunk az Atyaistenhez... *** Amúgy voltak hitetlenek is, akik ünnepeltek az örömteli alkalomból. Szemlátomást rámosolygott a szerencse Remy Gautiner-re meg az édesapjuk elhunyta feletti fájdalomból lassacskán magához térő Jane és Ann Squire-re, Bettina és Bertie Haze-re, Amygdella Haze-re, azaz Bertie mamájára, a Rebecca Stromeyer-Olduvai Potts párosra, Léna Pottsra, vagyis Oldy megbékült édesanyjára, aki a szélütése óta egy motorizált kerekes székkel közlekedett, továbbá Jack Harringtonra, aki már nem is lehetett volna fessebb. Tudniillik mindannyian meghívást kaptak, hogy töltsenek pár napot Casim Durando palotába illő házában a párizsi Rue Matignonon. A sima modorú, hüllőszerű Casimról az volt az általános vélekedés, hogy tényleg egy aljas csúszómászó. Ann lányához, Francine-hoz fűződő viszonya azonban olyannyira tartósnak bizonyult, hogy neki adta a főszerepet a Gabbo Films megbízásából forgatott Álomtöredékek című filmjében. A Rose Baywater regénye alapján készült alkotáson már az utómunkálatok folytak. Olybá tűnt, Casim a házigazdái erényekkel és kiváló pincéjének tartalmával sem fukarkodik. Így esett, hogy kora délután mindannyian feldobottan indultak levegőzni. Csoportba verődve sétálgattak, és közben kicserélték észrevételeiket. A
168 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── Tuileriák bebarangolása után át akartak kelni a rive gauche-ra.7 Jack Harrington ott készült megnyitni legújabb művészeti galériáját, egyebek mellett az Álomtöredékekhez készült művészi forgatókönyv-illusztrációk kiállításával. - Milyen haragos ma a Szajna - jegyezte meg Jane Bertie-nek. - Egyáltalán nem úgy fest, mint az emlékeimben. - Tudja, ez is a magasabb tengerszintek miatt van. Épp a minap híresztelte egy pasas, hogy cápát látott a legközelebbi hídnál. De azt is lehet, hogy csak beszívott... A témáról nem esett több szó, inkább a falakat kezdték méregetni, amelyeket a város a további vízszintemelkedés ellen emelt. Közben - az évszaknak cseppet sem megfelelően - csicseregtek a madarak, nárciszok virítottak, és a levelek kitartóan kapaszkodtak az ágakba. Aztán Amy szerette volna megtudni, hogy társai miként vélekednek a Roddenberry űrhajósairól, akik megfőzték és megették az Európán felfedezett idegen lényeket. A kérdésben megoszlottak a vélemények. Olduvai elítélte a legénység falánkságát, a többiek azonban egyetértettek abban, hogy nem lenne helyénvaló ítélkezni. Mennyivel könnyebb az élet a Földön! Az Európa hősei még pulykasültre sem számíthatnak az ünnepi alkalomból. Nagy vihorászás közepette a társaság végül megegyezett, hogy a jupiteri holdon ünnepi alkalmakból is elég gyenge lehet a felhozatal. Casim hirtelen felkiáltott, mert rájött, hogy az előző bárban felejtette a barettjét. Javasolta hát, míg ő visszaszalad a holmiért, a többiek menjenek nyugodtan előre a galériába. Úgy is tettek. Épp a Louvre-hoz közeli gyalogoshídon haladtak át, mikor valami sebesen mozgó forrongást vettek észre a vízben. A korlát fölé hajolva próbálták kitalálni, mi zajlik odalent. Olduvainak önkéntelenül eszébe jutott, hogy az apja egy másik nevezetes folyóba ölte magát. Az egyre hevesebben háborgó folyóból egyszer csak egy víz-cseppeket záporozó, irdatlan sárkányfej emelkedett ki. Szürkészöld volt, és szarvakat viselt; a kiugró szemöldökcsont alatt tűzzel lobogott a vöröslő szempár. Amint észrevette az embereket a hídon, rémisztő szakadékra emlékeztető szájából dühödten vicsorította rájuk agyarait. Aztán egyetlen mozdulattal csaknem teljes terjedelmében kiemelkedett a vízből, amitől a hátán élénkzöld tüskék lefelé húzódó sora vált láthatóvá. Pikkelyes volt a háta, mint az az ormótlan, karmos láb is, amellyel a hídkorlátba készült belekapaszkodni. A társaság hölgytagjai rémülten sikoltozva menekültek testületileg a bal partra. A fej feléjük lendült, és a sárkány nekiállt kikapaszkodni. Az állapotos Rebecca Olduvai karjába ájult. Jacknek volt annyi lélekjelenléte, hogy lefotózza a parton csöpögve lecövekelő monstrumot. Az nem moccant többé, csupán a farka hintázott 7
A Szajna bal partja.
────────────────── SZUPERÁLLAM ────────────── 169 lassan ide-oda, majd szétnyílt az állkapcsa, és a torkából kiáltás tört elő: „Önök a Gabbo Films produkcióját látták!” A halálra rémisztett turistacsoport haragosan meredt az élethű rémségre. A hátuk mögött megszólalt egy mély hang: - Köszönjük a közreműködést! Elnézést, ha valakit megijesztettük volna, de egyszerűen rajongunk ezért az aprócska tréfáért! Reméljük, önöknek is tetszett! - Nem, uram, rohadtul nem tetszett! - válaszolta Olduvai, továbbra is magához szorítva imádott Rebeccáját, aki mostanra magához tért. Egy emberként fordultak a vaskos randroid, az arctalan Obbagi felé, aki a zöld szörny mellé masírozott, hogy onnan nézzen szembe a csoporttal. Fémes csillogású alakja mögött lépdelt, jobbra-balra hajlongva, a vörös palástba burkolózó, széles mosolyú Gabbo. - „Jó estét mindenkinek, vagy inkább jó reggelt kellene kívánnom?” idézte, és összedörzsölte a két tenyerét. - Önökből egytől-egyig digitális anyag lett - jelentette be Obbagi. Lefilmeztük a reakciójukat, és aki aláírja a forgalomba hozatali űrlapot, az tízezer univ honoráriumban részesül. - Azzal papírokat húzott elő a bal oldalán feltáruló üregből. - Az emberi lét komikuma - tette hozzá Gabbo, aki reá nem jellemző módon ezúttal hajlandó volt megszólalni. - Istenem! Hová is lenne az emberiség a mi aprócska tréfáink nélkül, de tényleg...! - Maga undorító - közölte vele Jack Harrington. - Naná, hogy undorító vagyok! A kapitalizmus vigyori arca! Hogy is mondta egyszer az a rég elpatkolt fickó? Az élet tragédia annak, aki érez, komédia annak, aki gondolkodik.8 - És mi vagyunk, akik a komédiáról gondoskodnak - mondta a roppant automata, akiről sok mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy a móka és kacagás megtestesítője lenne. - Ez volt a mi karácsonyi komédiánk. Rövid képsor lesz a Valamit visz a Szajna című mozifilmben. Gabbo megveregette a zöld szörny pikkelyes hátát. - Igen, igen, és most mindenki mehet inni egyet a nagy ijedségre. A tréfának ezennel vége. A múlt hónapban... vagy mikor is volt, Obbagi...? - Már számtalanszor jeleztem, hogy nem érzékelem az idő múlását. - Szóval, bedumáltuk valami Budapesten rekedt, vén trotli régészprofnak, hogy a galaxis csak úgy hemzseg az értelmes lényektől, akik börtönbolygónak használják a Földet. Szegény, majdnem belepusztult a gondolatba! A kövér férfiból kirobbant a kacagás, míg Obbagi morajló zajokat hallatott. 8
Horace Walpole aforizmája pontosan: „Ez a világ komédia a gondolkodó agynak és tragédia az érző szívnek.”
170 ──────────────── BRIAN W. ALDISS ───────────── - Nemcsak majdnem, mert az idióta hazugságaitokkal a halálba kergettétek! - ordított fel Olduvai, és előrerontott. - Az az apám volt! Vállával derékon találta Gabbót. Az elbődült, ahogy kiszorult belőle a levegő, megtántorodott, és már zuhant... hosszan zuhant, míg bele nem csapódott a Szajna zavaros vizébe. A két kar a magasba lendült, a maradék süllyedni kezdett, végül az egészet elsodorta az áramlat. Rebecca odarohant a behemót randroidhoz. - Eredj utána! - kiáltott rá. A teremtmény megfordult, és habozás nélkül a folyóba ugrott. A történtektől letaglózva, a társaság dermedten állt a rakparton, és nézte, amint a roppant alakot magával ragadja az ár.
„Helló mindenkinek! Alexy Stromeyer jelentkezik! Már a Spock nevű visszatérőegység fedélzetén vagyunk. Minden tökéletesen működik, és tökéletesen fest. Az Európa óceánján zsákmányolt fogásból remek vacsoránk volt. Hát így karácsonyoztunk mi az otthontól távol. Jókívánságainkat küldjük a Föld minden lakójának! Boldog karácsonyi »csínyt vagy ajándékot«! Vége.”
Aldiss/Gabbo koprodukció
SZERZŐNKRŐL Brian W. Aldiss Angol író, 1925-ben született. A második világháború alatt Burmában és Szumátrán szolgált, majd hazatérve egy oxfordi könyvesboltban kezdett dolgozni. Az Observer napilap 1955-ben novellapályázatot hirdetett, amelyre 2500-ban játszódó írásokat vártak. Aldiss a „Minden időké ő...” című művével nevezett be (a Galaktika 60. számában olvasható magyarul), és meg is nyerte a pályázatot. Két évvel később már önálló elbeszéléskötettel jelentkezett, 1958-ban pedig a legígéretesebb fiatal SF-szerzővé választották. Ez el is döntötte további sorsát, főállású íróvá vált. Bemutatkozó regénye, az Amíg világ a világ szintén 1958-ban jelent meg, egy korábbi kisregény kibővített változataként. Ennek főhőse szakít nomád törzsének primitív életvitelével, és felfedezései végül egész világnézetét megváltoztatják. 1962-es novellafüzére, a Földburok egy vadul burjánzó növényzettől benőtt Földön játszódik, ahol az ember is már csak épphogy vegetál. Ez a mű novella kategóriában elnyerte a Hugo-díjat. A Szürkeszakáll (1964) a jövő atomkísérletek által nemzésképtelenné vált emberiségét mutatja be. H. G. Wells születésének 100. évfordulójára kisregényt írt „The Sálivá Tree” címmel, mely kategóriájában ezúttal a Nebula-díjat nyerte el. A 60-as évek második felében csatlakozott az angol újhullám-mozgalomhoz, így ebben az időszakban születtek legkísérletezőbb jellegű szövegei, mint a Report on Probability (1967) vagy a Barefoot in the Head (1969). A következő évtizedben önéletrajzi jellegű írások mellett megszületett Az elszabadult Frankenstein (1973), melynek első megfilmesítését köszönhette, a The Eighty Minute Hour, egy szó szerint vett űropera, valamint a The Malacia Tapestry, mely Jugoszláviában gyűjtött tapasztalatait öltözteti fantasy-köntösbe. A 80-as évek első fele a monumentális, díjesővel jutalmazott Helliconiatrilógia jegyében telt, de közben Aldiss Stanley Kubrickkal egy szigorúan titkos SF-filmterven is dolgozott. Ennek végeredményeként született meg, több évtizedes vajúdás és Kubrick halála után, Steven Spielberg rendezésében az A. I. - Mesterséges értelem, amelynek alapjául „A szuper játékok kitartanak egy nyarat” című novella szolgált (Galaktika 42 és 215). Az immár 90-hez közelítő, a királynő által is kitüntetett szerző még mindig aktív, verseket, elbeszéléseket publikál, 2010-ben egy terjedelmes családregénnyel rukkolt elő, az idei évre pedig beígérte utolsó SF-regényét. És mindemellett arra is jut ideje, hogy festegessen.