David Benioff
TOLVAJOK TELE Fordította GY. HORVÁTH LÁSZLÓ
Copyright © David Benioff, 2008 David Benioff: City of Thieves Első magyar kiadás: Fumax Kft., 2014 Hungarian translation © Fumax Kft. és Gy. Horváth László, 2014 Szerkesztő: Németh Vladimir Korrektor: Kótai Kata Tördelő: Blasits Katalin Műszaki szerkesztő: Benes Attila Borítóillusztráció: Shout Felelős kiadó: a kiadó ügyvezetője További információ kiadványainkról és kedvezményes vásárlási lehetőségek: www.fumax.hu Facebook-oldalunk: www.facebook.com/fumaxkiado Minden jog fenntartva. A jogtulajdonos írásbeli engedélye nélkül tilos ezt a könyvet vagy bármely részletét sokszorosítani vagy bármely formában közzétenni. A jogtulajdonos előzetes írásbeli engedélye nélkül az e-könyv internetre való feltöltése és bárminemű közzététele minden esetben jogi következményeket von maga után!
Amandának és Frankie-nek és ha elesik a Város de egy megmenekül az az egy hordja magában a Várost a száműzetésben ő lesz a Város Zbigniew Herbert (Csordás Gábor fordítása)
Ezúttal azt hitte, hogy elértette a szavaimat, és még nagyobb hahotára fakadt. Aztán elkomolyodott, és ezt kérdezte: – Azt hiszi, hogy az oroszok homoszexuálisak? – Majd meglátják a háború végén – feleltem. Curzio Malaparte (Gellért Gábor fordítása) Nagyapám, a késharcos még tizennyolc éves se volt, amikor megölt két németet. Nem emlékszem rá, hogy valaki mesélt volna erről – olyasmi ez, amit mindig is tudtam, mint ahogy tudom, hogy a Yankees hajszálcsíkos mezben játszik otthon, és szürkét visel idegenben. De persze nem ezzel a tudással születtem. Ki mondhatta el? Nem apám, aki titkokról sohasem beszélt, nem anyám, aki mindentől irtózott, ami kellemetlen, véres, rákos vagy torz. Nem a nagyanyám, aki az óhaza összes népmeséjét kívülről fújta – a legtöbbje borzalmas: farkasok falnak föl, boszorkányok nyakaznak le gyerekeket –, de a háborút az én fülem hallatára sose hozta szóba. És biztos, hogy nem a nagyapám, legelső emlékeim mosolygós őre, ez a csöndes, fekete szemű, vékony ember, aki a kezemet fogta, ha átmentünk a sugárúton, és az orosz nyelvű újságját böngészte egy padon, miközben én a park galambjait hajkurásztam, vagy hangyákat kínoztam egy törött faággal. Kétsaroknyira nőttem fel a nagyszüleimtől, szinte mindennap láttam őket. Volt egy kis biztosítótársaságuk, a Bay Ridge-i lakásuk volt az iroda, a kuncsaftok pedig általában a hozzájuk hasonló orosz bevándorlók közül kerültek ki. Nagyanyám folyton a telefonon lógott: ő volt az üzletkötő. Senki sem tudott neki ellenállni. Elbűvölte őket, halálra rémisztette őket: így is, úgy is meg voltak fogva. Nagyapám az asztalnál ült, ő intézte a papírmunkát. Kicsi koromban a térdén lovagoltatott, és én csak bámultam a bal mutatóujja csonkját: szép simán le volt gömbölyítve, az első két bütyök olyan tisztán leszelve, mintha csak úgy született volna. Ha nyár volt, és éppen játszott a Yankees, mindig szólt a rádió (a hetvenedik születésnapja után meg a színes televízió, amit aputól kapott). Sohasem vetkőzte le az akcentusát, sohasem szavazott, sohasem hallgatott amerikai zenét, de fanatikus Yankees-szurkoló lett.
A kilencvenes évek vége felé egy nagy biztosítóvállalat ajánlatot tett a nagyszüleim cégére. Mindenki szerint igen szép summát kínáltak, így hát a nagyanyám a dupláját kérte. Nyilván sokáig ment a huzavona, bár én előre megmondhattam volna annak a biztosítóvállalatnak, hogy a nagyanyámmal alkudozni teljes időpocsékolás. A végén persze megadták, amit kért, nagyszüleim pedig az amerikai hagyománynak hódolva eladták a lakásukat, és Floridába költöztek. Az öböl partján vettek egy kis házat, egy lapos tetejű, 1949-es építészeti műremeket, amelynek a tervezője biztosan híres emberré vált volna, ha még abban az évben vízbe nem fúl. Rideg, fenséges vasbeton csoda, egy magányos szirten áll, kilátással a Mexikóiöbölre: nem az a fajta ház, amelybe nyugdíjas házaspárt képzelne az ember, de persze ők nem azért költöztek délre, hogy szépen elhervadjanak a napon és meghaljanak. Nagyapám többnyire a számítógépe előtt ücsörög, online sakkozik a régi barátaival. Nagyanyám, aki pár héttel a leköltözés után már halálra unta magát, szerzett valami állásfélét egy sarasotai főiskolán: orosz irodalmat tanít sötétre barnult diákoknak, akiket (abból az egy alkalomból ítélve, amikor beültem az órájára) kétségbe ejt a mocskos szájával, a gúnyos modorával és azzal, hogy betéve tudja Puskin összes költeményeit. Nagyszüleim mindennap a házuk teraszán költik el a vacsorát, és közben a Mexikó felé távolodó fekete vizet nézik. Nyitott ablaknál alszanak, pillék verdesik szárnyukkal a szúnyoghálót. A többi nyugdíjassal ellentétben, akikkel Floridában találkoztam, egyáltalán nem izgatja őket a bűnözés. A bejárati ajtó szinte sosincs zárva, riasztójuk meg egyáltalán nincsen. Az autóban nem kötik be magukat, naptejet nem használnak. Úgy döntöttek, őket csak az Isten teheti el láb alól, őbenne pedig nem hisznek. Én Los Angelesben élek, forgatókönyveket írok mutáns szuperhősökről. Két évvel ezelőtt egy forgatókönyves magazin önéletrajzi esszét kért tőlem, és a fogalmazás közepe felé rádöbbentem: káprázatosan unalmas életem volt. Ezt nem panaszképpen mondom. Még ha létem summája unalmas olvasmány is – középiskola, főiskola, alkalmi munkák, egyetemi továbbképző, alkalmi munkák, újabb továbbképző, mutáns szuperhősök –, azért elég élvezetesen éltem. De az esszével küszködve rájöttem, hogy nem akarok az életemről írni, még ötszáz szóban sem. Én Leningrádról akarok írni. Nagyszüleim kijöttek elém a sarasotai repülőtérre; lehajoltam, hogy megpusziljam őket, ők meg felmosolyogtak rám: egy kicsit mindig zavarba esnek óriás termetű amerikai unokájuk láttán (a száznyolcvanöt centimmel óriás vagyok hozzájuk képest). Útközben vettünk pompanót a helyi halpiacon, és a nagyapám meggrillezte: nem adott hozzá semmi mást, csak vajat, sót meg friss citromot. Mint minden fogás, amit készített, hihetetlenül könnyűnek látszott, nem vett igénybe tíz percnél többet, és jobb ízű volt, mint bármi, amit abban az évben L. A.-ben ettem. Nagyanyám nem süt, nem főz: ő arról híres a családban, hogy egy tálka kukoricapehelynél komplikáltabbat sohasem üt össze. Vacsora után nagyanyám cigarettára gyújtott, nagyapám pedig kitöltött három pohár saját főzésű ribiszkevodkát. Hallgattuk a kabócák meg a tücskök kórusát, néztük a fekete
öblöt, és hessegettük a moszkitókat. – Hoztam magammal egy magnót. Gondoltam, beszélgethetnénk a háborúról. Úgy rémlett, nagyanyám a szemét forgatja, miközben a fűbe pöckölte a hamut. – Mi van? – Negyvenéves vagy. Most kezd érdekelni? – Harmincnégy vagyok. – Nagyapámra néztem, ő meg rám mosolygott. – Mi a gond? Talán nácik voltatok? A náci múltatokat rejtegetitek? – Nem – felelte, még mindig mosolyogva. – Nem voltunk nácik. – Tényleg azt hitted, hogy negyvenéves vagyok? – Harmincnégy, negyven… – Nagyanyám megvetően fújta ki a levegőt, és legyintett, mint aki az ostobaságot akarja elhessenteni. – Kit érdekel? Keress magadnak feleséget. – Minden floridai nagyanya ezt hajtogatja. – Bah! – Egy kissé meg volt sértve. – Tudni szeretném, hogy milyen volt. Miért olyan rettenetes ez? Nagyanyám bólintott a nagyapámnak, miközben a cigarettája parázsló végével rám bökött. – Tudni szeretné, hogy milyen volt. – Édesem – mondta a nagyapám. Csak ennyit mondott, semmi mást, de a nagyanyám megint bólintott, és elnyomta a cigarettáját az asztal üveglapján. – Igazad van – mondta felém fordulva. – Ha írni akarsz a háborúról, hát írjál. Felállt, megpuszilta a fejem búbját, szájon csókolta nagyapát, és bevitte az edényeket a házba. Pár percig szótlanul ültünk, hallgattuk a hullámok robaját. Nagyapa újratöltötte a poharunkat: örült, hogy kiittam az első adagot. – Van barátnőd? – Aha. – Az a színésznő? – Igen. – Tetszik nekem. – Tudom. – Orosznak is elmenne – mondta. – A szeme… Ha Leningrádról akarsz beszélgetni, akkor beszélgessünk.
– Nem beszélgetni akarok. Azt akarom, hogy mesélj róla. – Jó. Rendben van. Mesélek. Majd holnap. Megtartotta a szavát. Egy héten át mindennap ott ültünk a betonozott teraszon, és magnóra vettem a történeteit. Pár óra délelőtt, aztán ebédszünet, és délután megint – nagyapám, akiből rendszerint két egybefüggő mondatot nem lehetett kihúzni vegyes társaságban (vagyis nem a felesége társaságában), egyik minikazettát a másik után töltötte meg a szavaival. Túl sok is lett egy könyvhöz – lehet, hogy a valóság furcsább a fikciónál, de jobb szerkesztő kell hozzá. Életemben először hallottam a nagyapámat káromkodni és nyíltan beszélni a szexről. Mesélt a gyerekkoráról, mesélt a háborúról, arról, hogy hogyan jöttek át Amerikába. De a legtöbbet egyetlen hétről mesélt, 1942 első hetéről, amikor megismerkedett a nagyanyámmal, szert tett egy jó barátra, és megölt két németet. Amikor a történeteivel végzett, különféle részletkérdésekről kezdtem faggatni – nevek, helyszínek, bizonyos napok időjárási viszonyai. Egy darabig tűrte, aztán előrehajolt, és lenyomta a magnó Stop gombját. – Régen volt – mondta. – Nem emlékszem rá, hogy milyen ruhában voltam. Vagy hogy sütött-e a nap. – Csak azt szeretném, hogy minden klappoljon. – Nem fog. – Ez a te történeted. Nem akarom elszúrni. – David… – Pár dolog még mindig nem világos… – David – mondta a nagyapám. – Te vagy az író. Találd ki.
1. Sohasem éheztünk még annyit; sohasem fáztunk annyira. Alvás közben, ha egyáltalán sikerült elaludnunk, azokról a lakomákról álmodtunk, amiket olyan könnyelműen költöttünk el hét hónappal azelőtt – az a sok vajas kenyér, krumplinudli, kolbász, amit oda se nézve faltunk be, ízlelés nélkül nyeltünk le, óriási morzsákat, zsírcafatokat hagyva a tányér szélén. 1941 júniusában, mielőtt a németek bejöttek, azt hittük, szegények vagyunk. De télen már paradicsominak láttuk azt a júniust. Éjjelenként olyan hangosan, olyan sokáig fújt a szél, hogy az ember összerezzent, amikor elállt; a kiégett sarki kávézó zsalupántjai pár baljós pillanatig nem nyikorogtak, mintha valami ragadozó közeledne, és az apróvadak összebújnának ijedtükben. A zsalukat még novemberben leszaggatták tüzelőnek. Semmi hulladékfa nem maradt már Leningrádban. Az összes cégér, a parki padok lécei, a leomlott épületek padlódeszkái – mind elégett valakinek a kályhájában. Nem voltak galambok sem, összefogdosták és megfőzték őket a Néváról olvasztott jégben. A galambok leölését senki sem kifogásolta. A kutyák meg a macskák már problémásabbak voltak. Októberben hallottuk, hogy valaki megsütötte és négyfelé osztotta a családi ölebet vacsorára; jót röhögtünk rajta, és a fejünket ráztuk, mert nem hittük el, azon tűnődtünk, milyen íze lehet a sózott kutyának – só még volt, só még akkor is volt, amikor már mindenből kifogytunk. Januárra aztán valóság lett ezekből a pletykákból. Akinek nem voltak összeköttetései, már nem tudta táplálni a kedvencét, úgyhogy a kedvencek tápláltak minket. Született két teória a kövérekről meg a soványakról. Egyesek azt mondták, aki a háború előtt kövér volt, annak jobbak a túlélési esélyei: ha egy hétig nem eszik, akkor se lesz belőle csontváz. Mások szerint a soványak hozzá vannak szokva, hogy keveset egyenek, ezért könnyebben megbirkóznak az éhezéssel. Én merő önérdekből az utóbbi nézetet vallottam. Születésemtől fogva vakarcs voltam. Nagy orrú, fekete hajú, a bőröm csupa pattanás – szóval nem egy leányálom. De a háború vonzóbbá tett. Mások sorvadoztak, amint a fejadagokat egyre csökkentették, jóformán megfelezve a súlyát azoknak, akik a megszállás előtt úgy néztek ki, mint a cirkuszi erőművészek. Nekem viszont nem voltak elveszteni való izmaim. Én pont ínségre születtem, akár a cickányok, amelyek vígan falták a döghúst, miközben a dinoszauruszok sorra kidőltek mellőlük. Szilveszter éjjel fenn ültem a Kirov nevű bérház tetején, ahol ötéves korom óta laktam (bár neve csak ’34-ben lett, amikor agyonlőtték Kirovot, és aztán róla nevezték el a fél várost); néztem a kövér, szürke záróléggömböket, amelyek a felhők alatt nyüzsögtek, a bombázókra várva. Abban az évszakban a nap összesen hat órát tölt az égen, úgy iszkol horizonttól horizontig, mint aki kísértetet látott. Minden éjjel ott ültünk végig egy háromórás műszakot, mi négyen, homokosvödrökkel, vasfogókkal és lapátokkal felszerelkezve, minden ingünket, pulóverünket, kabátunkat magunkra húzva, és lestük az eget. Mi voltunk a légós tűzoltók. A németek úgy döntöttek, túl sokba kerülne nekik
lerohanni a várost, ezért inkább körülzártak bennünket, hogy kiéheztessenek, kibombázzanak, kiperzseljenek. A háború előtt ezeregyszázan laktak a Kirovban. Szilveszterre ez a szám közelebb volt a négyszázhoz. A kisgyerekek zömét evakuálták, még mielőtt a németek szeptemberben befejezték a bekerítést. Anyám és a kishúgom, Taiszja Vjazmába költözött a nagybátyámhoz. Az indulásuk előtti estén összevesztem anyámmal, életemben először. Azt akarta, természetesen, hogy menjek velük, én is meneküljek el a megszállók elől, be az ország szívébe, ahol a bombázók nem találnak ránk. De én nem akartam otthagyni Pityert. Én férfi voltam. Feltettem magamban, hogy megvédem a városomat. Én leszek a huszadik századi Alekszandr Nyevszkij. Na jó, ennyire talán nem voltam nevetséges. Az érv, amit felhoztam, komoly volt: ha minden életerős lélek megfutamodik, Leningrádot beveszik a fasiszták. Márpedig Leningrád nélkül, a Dolgozók Városa nélkül, amely tankokat és puskákat gyárt a Vörös Hadseregnek, mivé lenne Oroszország? Anyám azt mondta, hogy ez hülyeség. Alig vagyok tizenhét. Nem hegesztek a Kirov Művekben, még egy évig katonának sem állhatok. Leningrád védelmének semmi köze hozzám, én csak eggyel több éhes száj leszek, amit be kell tömni. De leperegtek rólam a sértései. – Én önkéntes tűzoltó vagyok – mondtam, és ez igaz is volt, mert a városi tanács elrendelte, hogy tízezer tűzoltóegységet kell szervezni, és én lettem a Kirov negyedik emeleti brigádjának büszke parancsnoka. Anyám még negyvenéves se volt, de már őszült. Ott ült velem szemben a konyhaasztalnál, a két kezébe vette a kezemet. Igen kicsi asszony volt, alig százötven centi, és én világéletemben rettegtem tőle. – Te egy hülye vagy – mondta. Lehet, hogy ez itt, nálatok durván hangzik, de anyám mindig az ő „kis hülyéjének” nevezett, úgyhogy addigra már inkább becézésnek tekintettem. – A város teelőtted is megvolt. Teutánad is meglesz. Taiszjának és nekem viszont szükségünk van rád. Igaza volt. Egy jobb gyermek, egy jobb testvér velük ment volna. Taiszja imádott engem, a nyakamba ugrott, amikor hazaértem az iskolából, felolvasta a bugyuta versikéit, amiket a forradalom mártírjainak tiszteletére írt, karikatúrákat rajzolt nagy orrú profilomról a jegyzetfüzetébe. Legszívesebben megfojtottam volna. Eszem ágában sem volt végigvándorolni az országon az anyámmal meg a kis pisis húgommal. Tizenhét éves voltam, tele hősi álmokkal. Molotov rádióbeszédét a háború kitörésének napján (ÜGYÜNK IGAZ! AZ ELLENSÉGET LEVERJÜK! GYŐZNI FOGUNK!) plakátok ezreire nyomtatták, és kiragasztották a város falaira. Én hittem az ügyünkben; azért se fogok elmenekülni; nem hagyom ki a győzelmet. Anya és Taiszja másnap reggel felkerekedett. Egy darabig busszal mentek, aztán katonai teherautókra kéredzkedtek fel, majd hosszú kilométereket gyalogoltak vidéki
utakon, szakadt talpú bakancsban. Három hétbe telt, de sikerült, végre odaértek, biztonságban voltak. Levelet küldött, amelyben leírta az útjukat, a sok rettegést, kimerültséget. Talán bűntudatot akart ébreszteni bennem, amiért cserbenhagytam őket, és ez sikerült is, ugyanakkor tudtam: jobb, hogy elmentek. Közeleg a nagy csata, és nekik semmi keresnivalójuk a frontvonalban. Aztán október hetedikén a németek elfoglalták Vjazmát, és nem jött több levél. Szeretném azt mondani, hogy hiányoztak, és tényleg voltak éjszakák, amikor nagyon egyedül éreztem magam, és mindig hiányzott anyám főztje, másrészt viszont már egészen kicsi korom óta fantáziálgattam arról, hogy magamra maradok. Legkedvesebb népmeséimben leleményes árvák találtak ki sötét erdőkből, éltek túl veszélyeket a problémamegoldó képességüknek köszönhetően, tették lóvá ellenségeiket, jártak szerencsével vándorlásaik során. Azt nem állítanám, hogy boldog voltam – túl éhesek voltunk ahhoz, hogy boldogok lehessünk –, de végre előttem lebegett a Cél. Ha Leningrád elesik, Oroszország is elesik; ha Oroszország elesik, a fasizmus az egész világot leigázza. Mindnyájan hittünk ebben. Még ma is hiszek benne. Szóval, a katonáskodáshoz túl fiatal voltam, de ahhoz nem, hogy nappal harckocsiárkokat ássak, éjjel meg a háztetőt őrizzem. Legénységemet negyedik emeleti barátaim alkották – Vera Oszipovna, a tehetséges csellista, meg a vörös hajú Antokolszkij ikrek, akiknek egyetlen tehetsége abból állt, hogy összhangban tudtak fingani. A háború első napjaiban még cigarettáztunk a háztetőn, úgy téve, mintha katonák volnánk; bátrak, erősek és szögletes állúak, akik az eget kémlelik, ellenség után kutatva. December végén már egyáltalán nem lehetett cigarettát kapni Leningrádban, olyant legalábbis nem, ami dohányból készült. Pár elszánt lélek faleveleket tört porrá, papírba sodorta, és elnevezte Őszi Fénynek, azt állítva, hogy bizonyos fajta falevelekből egészen jó ízű cigarettát lehet készíteni, de nálunk, a Kirovban, ahol nyoma se volt fának, ez a lehetőség is ki volt lőve. Szabad perceinkben patkányokra vadásztunk, amelyek biztosan azt hitték, ősi imáik találtak meghallgatásra, amikor a városi macskák szőrén-szálán eltűntek, de hamarosan rá kellett jönniük, hogy már a szemétben sem maradt semmi rágcsálnivaló. A hónapok óta tartó bombázások után már a motorhangjukról felismertük a különféle német gépeket. Aznap éjjel Junkers 88-asok jöttek, mint az utóbbi hetekben mindig, ezek váltották fel a Heinkeleket meg a Dorniereket, amelyeket a vadászaink már egész ügyesen le tudtak szedni. Akármilyen nyomorultul festett a városunk nappal, sötétedés után volt valami különös szépsége az ostromnak. Ha sütött a hold, a Kirov tetejéről egész Leningrádot be lehetett látni: az Admiralitás tűhegyes tornyát (szürkére mázolták, hogy a bombázók ne vegyék észre), a Péter-Pál-erődöt (a toronysisakokat álcaháló borította), a Szent Izsák és a Kiontott Vér kupoláit. Láttuk a légvédelmi ütegek tüzéreit is a környező épületek tetején. A Balti Flotta a Néván horgonyzott, a hatalmas szürke őrszemek nagy ágyúi a nácik beásott tüzérségét lőtték. De a legszebb a repülőgépek közelharca volt. A Ju 88-asok és a Szuhojok a város felett
köröztek, csak akkor lehetett őket kivenni, ha a nagy erejű fényszórók csóvája rájuk talált. A Szuhojoknak jókora vörös csillag volt a szárnyuk alá festve, nehogy a légvédelmünk rájuk lőjön. Éjszakánként valóságos kivilágított csatáknak lehettünk tanúi, a nehezebb, esetlenebb német bombázók meredeken bedőltek, hogy géppuskásaik célba vehessék a cikázó orosz vadászokat. Ha egy Junkers lezuhant, égő váza úgy hullott alá, mint a mennyekből lelökött angyal, és szilaj ordítások hallatszottak mindenfelől a háztetőkről, minden légvédelmis és tűzoltó az öklét rázta, úgy tisztelgett a diadalmas pilóta előtt. Volt velünk a háztetőn egy kis rádió is. Szilveszter éjjel a Szpasszkaja-torony harangjátékát, az Internacionálét hallgattuk Moszkvából. Vera talált valahol egy fél hagymát, és négybe vágta egy napraforgóolajjal megkent tányéron. Amikor a hagyma elfogyott, fejadagkenyérrel itattuk fel az olaj maradékát. A fejadagkenyérnek nem volt kenyéríze. Még csak ételíze se volt. Amikor a németek szétbombázták a Badajevraktárakat, a városi pékek rögtönözni kényszerültek. Amit csak hozzá lehetett adni a recepthez anélkül, hogy megmérgeznék a lakosságot, azt hozzáadták a recepthez. Az egész város éhezett, senkinek se jutott elég ennivaló, a kenyeret mégis mindenki szidta: szidták a fűrészporízét, meg hogy mennyire megkeményedik a hidegben. Az embernek beletörött a foga. Még ma, amikor már azoknak az arcát is elfelejtettem, akiket szerettem, még ma is emlékszem annak a kenyérnek az ízére. Egy fél fej hagyma meg egy százhuszonöt grammos cipó – kész lakoma. Hanyatt feküdtünk, pokrócokba burkolózva, néztük a hosszú pányváikon ringó légvédelmi léggömböket, hallgattuk a rádió metronómját. Ha nem zenét vagy híreket adtak, a rádióállomás egy metronóm hangját sugározta, az a végtelenített ketyegés tudatta velünk, hogy a város még nem esett el, a fasiszták még nem jutottak be a kapukon. Ez a metronóm volt Pityer dobogó szíve, és a németeknek sohasem sikerült elnémítaniuk. Vera figyelt fel először az égből pottyant emberre. Elkiáltotta magát, odamutatott, és mind felugrottunk, hogy jobban lássuk. Az egyik fényszóró egy ejtőernyőst világított meg, aki a város felé libegett, selyemernyője fehér tulipánhagymaként dagadozott fölötte. – Egy fritz – mondta Oleg Antokolszkij, és igaza volt: jól ki lehetett venni a szürke Luftwaffe-uniformist. De honnan jön? Egyikünk sem hallott légiharcot vagy ágyúdörejt. Bombázó se húzott el fölöttünk már legalább egy órája. – Lehet, hogy elkezdődött – mondta Vera. Hetek óta híresztelték, hogy a németek egy óriási ejtőernyős egység ledobására készülnek, a végső támadásra, hogy előrenyomuló hadseregük seggéből kihúzzák Leningrád nyavalyás tüskéjét. Minden pillanatban arra számítottunk, hogy nácik ezreit látjuk a város felé sodródni, fehér ejtőernyők hóvihara takarja el az eget, de, bár több tucat reflektor pásztázta a sötétséget, újabb ellenség sehol se bukkant fel. Csak ez az egy volt, és az ejtőernyő hevederén lógó ernyedt testéből ítélve ez is halott. Néztük, ahogy ereszkedik a reflektor fényébe fogva, és már olyan alacsonyan volt, hogy
azt is láttuk: egyik lábáról hiányzik a fekete bakancs. – Erre jön – mondtam. A szél a Voinov utca felé fújta. Az ikrek összenéztek. – Luger – mondta Oleg. – A Luftwaffénak nem Lugerja van – javította ki Grisa. Öt perccel idősebb volt Olegnél, és a náci fegyverek szakértőjének számított. – Hanem Walther PPK-ja. Vera rám mosolygott. – Német csokoládé. A lépcsőház ajtajához rohantunk, hátrahagyva a tűzoltószerszámainkat, és már száguldottunk is lefelé a sötét lépcsőn. Ostobák voltunk, persze. Ha megcsúszunk valamelyik betonfokon, mivel nincs rajtunk se zsír, se izom, hogy tompítsa az esést, máris kész a csonttörés, a csonttörés pedig egyenlő a halállal. De nem törődtünk vele. Nagyon fiatalok voltunk, és egy halott német készült lepottyanni a Voinov utcára, ajándékokat hozva a Vaterland-ból. Végigszaladtunk az udvaron, és átmásztunk a bezárt kapun. Minden utcalámpa sötét volt. Az egész város sötét volt – részben hogy a bombázók dolgát megnehezítsék, részben mert az áram nagy részét a fegyvergyárakba irányították –, de a hold elég fényesen sütött, hogy látni lehessen. A Voinov utca üresen tátongott: már hat órája tartott a kijárási tilalom. Sehol egy autó. Benzinje csak a hadseregnek meg a kormánynak volt, a civil gépkocsikat pedig már a háború első hónapjaiban lefoglalták. A kirakatokra keresztbe-hosszába papírcsíkokat ragasztottak, mert a rádió azt állította, így nehezebben törnek be. Lehet, bár én sok olyan leningrádi üzlet előtt elmentem, ahol az ablakkeretekben semmi más nem maradt, csak a lengedező papírszalagok. Kinn az utcán felnéztünk az égre, de sehol sem láttuk az emberünket. – Hova lett? – Egy tetőn landolt? A reflektorok tovább pásztázták az eget, de mivel magas épületek tetején voltak felállítva, a Voinov utcát nem tudták bevilágítani. Vera megrángatta a nagykabátom gallérját: régi, öblös tengerészkabát volt, apámtól örököltem, még mindig túl nagy volt rám, de melegebb bármelyik ruhadarabomnál. Megfordultam, és már láttam is, ahogy siklik felénk az utcán a mi németünk, egyetlen fekete bakancsa a fagyott burkolatot karistolja, fehér ejtőernyője nagy kupoláját még mindig dagasztja a szél, és egyenesen a Kirov kapuja felé fújja, álla a mellére csuklik, fekete haját jégkristályok pettyezik, arca vértelen a holdfényben. Mozdulatlanul álltunk, néztük, ahogy egyre közelebb vitorlázik. Sok mindent láttunk azon a télen, amit emberi szemnek nem volna szabad látnia, azt hittük, minket már nem érhet meglepetés, de tévedtünk, és ha az a német hirtelen előkapja a Waltherét, és
lövöldözni kezd vele, egyikünk se tudott volna elszaladni. De a halott halott maradt, nemsokára a szél is alábbhagyott, az ejtőernyő leeresztett, ő pedig elterült a kövezeten, bár végső megaláztatásként még vonszolódott pár métert. Körülvettük a pilótát. Nagy, erős férfi volt, ha civil ruhában látjuk Pityer utcáin, azonnal tudtuk volna, hogy kém: a teste arra vallott, hogy mindennap evett húst. Grisa letérdelt, és kihúzta a tokjából a német pisztolyát. – Walther PPK. Megmondtam. Hanyatt fordítottuk a németet. Fakó arcát végighorzsolta az aszfalt, de a karcolások éppen olyan színtelenek voltak rajta, mint az érintetlen részek. A halottak nem zúzódnak. Nem tudtam megállapítani, hogy kétségbeesetten, dacosan vagy békésen halt-e meg. Életnek vagy egyéniségnek nyoma se látszott az arcán – úgy nézett ki, mint egy hulla, aki már eleve hullának született. Oleg lefejtette a kezéről a fekete bőrkesztyűt, Vera a sálját és a pilótaszemüvegét választotta. Én egy tokot találtam a bokájához szíjazva, és csodás súlyelosztású kést húztam ki belőle: ezüstös kézvédője volt, tizenöt centis, egyélű pengéjébe szavakat marattak, de nem tudtam kivenni őket a hold fényénél. Visszadugtam a tokba, rászíjaztam a bokámra, és hónapok óta először végre úgy éreztem, valóra vált az álmom, harcos lettem. Oleg megtalálta a halott pénztárcáját, és vigyorogva számolta a deutsche márkákat. Vera zsebre vágott egy kronométert, amely kétszer akkora volt, mint egy karóra, a német a zubbonya ujjára csatolva viselte. Grisa egy összehajtott távcsövet talált bőrtokban, két póttárat a Waltherhez, meg egy lapos flaskát. Lecsavarta a kupakját, beleszagolt, és a kezembe nyomta. – Konyak? Megkóstoltam, és bólintottam. – Konyak. – Mikor ittál te konyakot? – kérdezte Vera. – Ittam. – Mikor? – Mutasd – mondta Oleg, és a flaska körbejárt; guggoltunk a lepottyant pilóta körül, és kortyolgattuk az italt, ami lehetett konyak, pálinka vagy armagnac. Fogalmunk sem volt róla. De akármi is volt, megmelengette a hasunkat. Vera a német arcába bámult. A szemében nem volt sem sajnálat, sem félelem, csak kíváncsiság és megvetés – ez a megszálló idejött, hogy bombákat dobáljon a városunkra, ehelyett magát dobta le. Nem mi lőttük le, mégis büszkék voltunk. A Kirovból még senki
se talált ellenséges hullát. Reggel rólunk fog beszélni az egész ház. – Szerintetek hogyan halt meg? – kérdezte Vera. A tetemen nem éktelenkedtek golyó ütötte lyukak, se a haja, se a bőrzubbonya nem pörkölődött meg, erőszaknak sehol semmi jele. A bőre fehérebb volt az élőkénél, de sehol semmi nem fúrta át. – Megfagyott – feleltem. Nagyon határozottan jelentettem ki ezt, mert tudtam, hogy igaz, de bizonyítani nem lehetett. A pilóta több ezer méterrel az éjszakai Leningrád fölött ugrott ki a gépből. A levegő még talajszinten is túl hideg volt ehhez a ruházathoz – fenn a felhők között, a meleg pilótafülkén kívül semmi esélye nem lehetett. Grisa a magasba emelte a flaskát. – Igyunk a hidegre! A flaska megint körbejárt. De hozzám már nem ért oda. Kétsaroknyiról meg kellett volna hallanunk az autót, a kijárási tilalom idején olyan néma volt a város, akár a hold, de minket lekötött az, hogy német piát ittunk, és tósztokat mondtunk. Csak akkor döbbentünk rá a veszélyre, amikor a GAZ befordult a Voinov utcába, nehéz kerekei zörögtek az aszfalton, a lámpái felénk lőttek. A kijárási tilalom megszegéséért azonnali kivégzés jár. A tűzfigyelői feladat elhanyagolásáért azonnali kivégzés jár. Fosztogatásért azonnali kivégzés jár. A bíróságok már nem működtek: a rendőrök a frontvonalban voltak, a börtönök félig üresek, és egyre csak ürültek. Kinek lett volna fölös élelmiszere arra, hogy az állam ellenségeit etesse? Ha megszegted a törvényt, és rajtakaptak, véged volt. Nem jutott idő jogi finomságokra. Rohantunk. Jobban ismertük a Kirovot, mint bárki. Ha egyszer bejutunk az udvarra, aztán a hatalmas épület jéghideg sötétjébe, senki se talál meg bennünket, ha három hónapig keres is. Hallottuk a katonák kiabálását, hogy álljunk meg, de ez senkit sem zavart; a hangoktól nem féltünk, csak a golyóktól, és egyelőre még senki se húzta meg a ravaszt. Grisa ért oda elsőnek a kapuhoz, ő volt köztünk az egyetlen, aki sportolófélének számított, felugrott a vasrácsra, és húzódzkodni kezdett. Oleg a nyomában loholt, én meg Oleg nyomában. A testünk gyenge volt, izmaink elsorvadtak a fehérjehiánytól, de a félelem segített: éppen olyan fürgén másztuk meg a kaput, mint bármikor. Már majdnem a tetején voltam, amikor hátranézve láttam, hogy Vera elcsúszott egy jégfolton. Rémült, tágra nyílt szemmel bámult fel rám, négykézláb, miközben a GAZ lefékezett a német pilóta holtteste mellett, és négy katona szállt ki belőle. Hét méterre lehettek tőlem, puskával a kézben, de még mindig maradt időm, hogy átmásszak a kapun, és eltűnjek a Kirovban. Bárcsak azt mondhatnám, meg sem fordult a fejemben, hogy otthagyjam Verát, a barátom veszélyben forgott, és én habozás nélkül a segítségére siettem. De az igazság az, hogy abban a pillanatban gyűlöltem őt. Gyűlöltem, amiért éppen a legrosszabb pillanatban szerencsétlenkedik, amiért kétségbeesett barna szemével fölbámul rám, engem választva megmentőjéül, pedig Grisán kívül még egyikünkkel se csókolózott. Tudtam, hogy nem
bírnék együtt élni annak a könyörgő szempárnak az emlékével, és ő is tudta ezt, úgyhogy még akkor is gyűlöltem, amikor leugrottam a kapuról, talpra rántottam, és odavonszoltam a vasrácshoz. Gyenge voltam, de Vera nem nyomhatott többet negyven kilónál. Feltoltam a kapura, miközben a katonák ordibáltak, csizmasarkuk kopogott az aszfalton, és a puskáik závárzata csattogott, ahogy felhúzták őket. Vera átmászott, és én is kapaszkodtam utána, ügyet sem vetve a katonákra. Ha megállok, körülvesznek, közlik velem, hogy az állam ellensége vagyok, letérdeltetnek, és tarkón lőnek. Így is könnyű célpont vagyok, de lehet, hogy részegek; lehet, hogy városi fiúk, mint én, akik soha életükben nem sütöttek még el puskát. Lehet, hogy szándékosan elhibáznának, mert tudják, hogy hazafi vagyok, városvédő, és csak azért merészkedtem elő a Kirovból, mert egy német pottyant le hétezer méter magasból az utcánkra, és melyik tizenhét éves orosz kölyök ne szaladna ki, hogy megnézzen egy halott fasisztát? Az állam már a kapu teteje fölött volt, amikor éreztem, hogy kesztyűs kezek markolják meg a bokámat. Erős kezek, olyan katonák kezei, akik kétszer esznek naponta. Láttam, hogy Vera berohan a Kirovba, hátra se nézve. Kapaszkodtam a vasrácsba, de a katonák leráncigáltak, a járdára löktek, és fölém toronylottak, Tokarevjeikkel az arcomat bökdösve. Egyik se látszott öregebbnek tizenkilencnél, és egyik se látszott vonakodni attól, hogy telefröcskölje az utcát az agyvelőmmel. – Mindjárt összeszarja magát. – Buliztok, kölyök? Szereztetek valahol egy kis snapszot? – Pont jó lesz az ezredesnek. Rakjuk be a fritzcel együtt. Ketten lehajoltak, a hónom alá nyúlva felrántottak, odavonszoltak a pöfögő motorú GAZ-hoz, és belöktek a hátsó ülésre. A másik két katona a németet emelte föl a kezénélbakancsánál fogva, és belódította mellém. – Melegítsd meg – mondta az egyik, mire úgy röhögtek, mintha életükben nem hallottak volna jobb viccet. Bevackolódtak a kocsiba, és becsapták az ajtókat. Úgy gondoltam, azért vagyok még életben, mert nyilvánosan akarnak kivégezni, hogy példát statuáljanak velem minden fosztogató számára. Pár perce még sokkal erősebbnek éreztem magam a halott pilótánál. Most, ahogy végigzúgtunk a sötét utcán, a bombatölcséreket és törmelékhalmokat kerülgetve, a német mintha vigyorgott volna fehér szájával, amely sebhelynek látszott a fagyott arcban. Ugyanoda tartottunk mindketten.
2. Aki Pityerben nőtt fel, az gyerekkora óta rettegett a Keresztektől, ettől a sötét, vöröstégla szennyfolttól a Néva partján, az elveszettek komor raktárától. Békeidőben hatezer rab élt benne. Januárra ezren se maradtak. A kisebb vétségekért elítéltek százait besorozták a Vörös Hadsereg egységeibe, a német blitzkrieg húsdarálójába. Több százan éhen pusztultak a celláikban. Az őrök naponta vonszolták ki a Keresztekből a bőrrel borított csontvázakat, és szánkókra pakolták őket, amelyeken nyolc réteg magasan feküdtek a halottak. Kiskoromban a börtön némasága volt a legborzasztóbb. Ha elment mellette az ember, arra számított, hogy durva emberek ordítozását, verekedés lármáját fogja hallani, de semmiféle zaj nem szűrődött ki a vastag falak mögül, mintha odabenn a rabok – a tárgyalásukra, a gulágra vagy a főbelövésre várók – kimetszették volna a nyelvüket tiltakozásul. Kész antierőd volt, nem ki-, hanem berekesztette az ellenséget, és a leningrádi gyerekek százszor is hallhatták a fenyegetést: „Ha így viselkedsz, a Keresztekben végzed.” Csak egy pillanatra láttam a cellámat, amikor az őrök belöktek, és lámpájuk megvilágította a nyers kőfalakat, a két méterszer négyméteres cellát a négy priccsel: szerencsére mind üres volt. Örültem, mert semmi kedvem sem volt valami tetovált bütykű idegennel osztozni a sötétségen, de kis idő – percek? órák? – múltán már szinte tapintható lett a fekete csönd, olyasmivé vált, ami bekerülhet a tüdődbe és megfojthat. A sötétségtől és a magánytól általában nem féltem. A villany akkoriban éppen olyan ritkaságnak számított Pityerben, mint a szalonna, a lakásom a Kirovban meg kiürült, amikor anya és Taiszja elmenekült. A hosszú éjszakák sötétek voltak és csendesek, de valami zaj mindig hallatszott valahol. Aknavetők döreje a német vonalak felől, egy katonai teherautó a sugárútról, a haldokló öregasszony nyöszörgése egy emelettel följebb. Szörnyű hangok, persze, de hangok – tudatták az emberrel, hogy még a világon van. Az a keresztekbeli cella volt az egyetlen tökéletesen néma hely, ahová valaha is beléptem. Semmit sem hallottam, semmit sem láttam. A halál várószobájába zártak be. Bármennyire is ostromedzettnek hittem magam a letartóztatásom előtt, semmivel sem voltam bátrabb januárban, mint júniusban – a közhittel ellentétben a félelem megélése nem tesz bátrabbá. Azonban ha állandóan fél az ember, talán könnyebb palástolnia a félelmét. Törtem a fejem valami dalon, amit elénekelhetnék, versen, amit elszavalhatnék, de a szavak összeragadtak a fejemben, mint a só a séker oldalán. Az egyik felső priccsre feküdtem, remélve, hogy ha van egy kis meleg a Keresztekben, az felszáll oda és megtalál. A reggel semmi mást nem ígért, csak egy golyót az agyamba, mégis alig vártam, hogy beszűrődjön a napvilág. Amikor behajítottak a cellába, mintha egy aprócska rácsos ablakot láttam volna a plafon közelében, de már erre sem emlékeztem. Próbáltam elszámolni
ezerig, hogy valamivel elüssem az időt, de négyszáz körül mindig összezavarodtam, mert mintha fantompatkányokat hallottam volna, pedig csak az ujjaim kaparászták a tépett matracot. Már azt hittem, sosem ér véget az éjszaka. A németek lelőtték a kurva napot, elvégre megtehetnék, a tudósaik a legjobbak a világon, csak kifundálhatnák, hogyan kell. Vagy rájöttek, hogyan lehet megállítani az időt. Vak és süket voltam. Csak a hideg meg a szomjúság emlékeztetett rá, hogy élek. Az ember úgy elanyátlanodik ilyenkor, alig várja az őröket, csak hogy hallja a lépteik kopogását, érezze a vodkaszagot a leheletükön. Hány híres orosz raboskodott hosszú-hosszú időn át! Aznap éjjel megértettem, hogy én sosem leszek híres orosz. Pár óra egy cellában, semmi szenvedés, csak a sötétség meg a csönd meg az abszolút hideg, pár óra mindebből, és már félig meg is törtem. Azokban a zabolátlan lelkekben, akik egyik telet a másik után élték túl Szibériában, volt valami, ami belőlem hiányzott, valami nagy hit a csodás jövőben, Isten országában, az igazságszolgáltatásban, a bosszú távoli ígéretében. De az is lehet, hogy annyira elcsüggedtek, hogy már nem is voltak mások, csak hátsó lábukon járó állatok, robotoltak uraik parancsára, ették, ami moslékot eléjük vetettek, aludtak, ha arra kaptak parancsot, és nem álmodtak semmi másról, csak a végről. Végre zajt hallottam, több pár nehéz csizma pufogott a folyosón. Kulcs fordult a zárban. Felültem a priccsen, mire bevertem a fejemet a plafonba, de úgy, hogy majdnem átharaptam a szám szélét. Két őr – az egyiknek a kezében olajlámpás, a legszebb fény, amit valaha láttam, szebb a napkelténél is – egy új rabot kísért be, egy fiatal, egyenruhás katonát, aki úgy nézett körül a cellában, mintha csak egy új lakást szemlélne meg, amit ki akar venni. A katona magas volt, és nagyon egyenes tartású; az őrök fölé tornyosult, s noha azoknak pisztoly volt a pisztolytáskájukban, a katona pedig fegyvertelen, mégis úgy festett, mint aki mindjárt parancsokat fog osztogatni nekik. Egyik kezében prémsapka, másikban a bőrkesztyűje. Éppen akkor pillantott rám, amikor az őrök kimentek, becsukták és bereteszelték az ajtót, és magukkal vitték a világosságot. Az arcát láttam utoljára, mielőtt visszatért a sötétség, úgyhogy jól megjegyeztem: kiugró kozák pofacsontok, mosolyra görbülő száj, szalmaszőke haj, és olyan kék szem, hogy azzal még egy árja menyasszonyjelölt is beérte volna. Én az ágyon ültem, ő a kőpadlón állt, és a teljes csöndből tudtam, hogy egyikünk sem változtatott helyzetet – még mindig egymásra meredtünk a sötétben. – Te zsidó vagy? – kérdezte. – Mi? – Zsidó. Mert annak látszol. – Te meg nácinak.
– Tudom. Ich spreche ein bisschen Deutsch ráadásul. Jelentkeztem is kémnek, de tojtak rám. Szóval zsidó vagy? – Mit érdekel az téged? – Sose szégyelld. Nekem semmi bajom a zsidókkal. Emanuel Lasker a második legkedvesebb sakkmesterem. Éppen csak egy fokkal gyengébb Capablancánál… Capablanca egy Mozart, egy zseni; aki a sakkot szereti, annak Capablancát is muszáj szeretnie. De a végjátékban nincs jobb Laskernál. Van kajád? – Nincs. – Nyújtsd ki a kezed. Ez csapdának ígérkezett, amolyan hülyegyerek játéknak. Le fogja csapni a tenyeremet, vagy hagyja, hogy lógjon a levegőben, míg rá nem jövök, mekkora marha vagyok. De lehetetlen volt visszautasítani, ha étellel kínálták az embert, bármilyen hihetetlen legyen is, úgyhogy kinyújtottam a kezem a sötétségbe, és vártam. A következő pillanatban valami hideg és zsíros morzsa volt benne. Fogalmam sincs, hogyan találta meg a tenyeremet, de megtalálta, méghozzá minden tapogatózás nélkül. – Kolbász – mondta. Várt egy kicsit, aztán hozzátette: – Nyugi. Nem disznó. – Megeszem én a disznóhúst. – Megszaglásztam a kolbászt, és belekóstoltam. Éppen annyira hasonlított igazi kolbászra, mint a fejadagkenyér az igazi kenyérre, de volt benne zsiradék, a zsír pedig maga az élet. Olyan lassan rágcsáltam, amennyire csak tudtam, hogy minél tovább tartson. – Ne csámcsogj – szólt rám a sötétben. Rugónyikorgást hallottam, ahogy letelepedett az egyik alsó priccsre. – És az ajándékot illik megköszönni. – Köszönöm. – Szívesen. Hogy hívnak? – Levnek. – Lev micsoda? – Miért érdekel? – Elemi udvariasság – felelte. – Példának okáért, ha én bemutatkozom, azt mondom: „Jó estét kívánok, Nyikolaj Alekszandrovics Vlaszov vagyok, de a barátaim Koljának hívnak.” – Csak arra vagy kíváncsi, hogy zsidó nevem van-e. – És? Az van? – Igen.
– Na látod. – Elégedetten felsóhajtott, mint aki örül, hogy nem csapta be a megérzése. – Köszönöm. Fogalmam sincs, miért titkolod. Nem szóltam semmit. Ha tényleg nem érti, semmi értelme magyarázgatni. – Te miért vagy itt? – kérdezte. – Elkaptak, amikor kifosztottam egy halott németet a Voinov utcán. Ettől izgalomba jött. – Már a Voinov utcában vannak? Ezek szerint elkezdődött? – Semmi se kezdődött el. Bombázópilóta volt. Kiugrott. – És a légvédelmisek kinyírták? – A hideg nyírta ki. Te hogy kerülsz ide? – Kész elmebaj. Azt hiszik, dezertőr vagyok. – Akkor miért nem lőttek agyon? – Hát téged miért nem lőttek agyon? – Nem tudom – vallottam be. – Azt mondták, jó leszek az ezredesnek. – De én nem vagyok dezertőr. Egyetemista vagyok. A disszertációmat kellett megvédenem. – Tényleg? A disszertációdat? – Ez a dezertálások történetének leghülyébb magyarázata. – Usakov Az udvari kopó című művének értelmezése a modern szociológiai elemzés tükrében. – Várta, hogy mondjak valamit, de nem volt mit mondanom. – Ismered a könyvet? – Nem. Usakov? – Szörnyű, mivé fajultak az iskolák. Részleteket kellene bifláznotok tőle. – Tisztára úgy hangzott, mint egy mérges tanár, pedig abban az egyetlen pillanatban, amikor láthattam, nem néztem többnek húsznál. – A mészárszék, ahol először csókoltam meg őt, leölt bárányok vérétől bűzlött. Ez az első sora. Egyesek szerint a legnagyobb orosz regény. És te még csak nem is hallottál róla. Színpadiasan felsóhajtott. A következő pillanatban valami furcsa, kaparászó hangot hallottam, mintha egy patkány élesítette volna a körmeit a matrac huzatán. – Mi ez? – kérdeztem. – Hm? – Nem hallod ezt a neszt?
– Írok, a naplómba. Én nyitott szemmel se láttam tovább, mint csukottal, ez meg ír a naplójába. Most már ki is tudtam venni, hogy ceruza csikorog papíron. Pár perc múlva a napló csattanva becsukódott, és hallottam, hogy a zsebébe gyűri a noteszt. – Sötétben is tudok írni – mondta, halk böffentéssel téve pontot a mondat végére. – Nagyszámú képességeim egyike. – Az udvari kopó-t jegyzeteled? – Úgy van. Hát nem furcsa? Hatodik fejezet: Radcsenko egy hónapot ül a Keresztekben, mert hajdani legjobb barátja… Mindegy, nem akarom lelőni a poént. De tényleg mintha a sors keze lenne abban, hogy idekerültem. Már mindenhol jártam, ahol Radcsenko megfordul, minden étteremben, színházban, temetőben, legalábbis azokban, amik még megvannak, de itt még sose voltam. El tudok képzelni egy olyan kritikai álláspontot, hogy amíg nem töltöttél el egy éjszakát a Keresztekben, nem is értheted meg Radcsenkót. – Akkor szerencséd van. – Aha. – Mit gondolsz, reggel agyonlőnek bennünket? – Nem hinném. Aligha tennének el éjszakára csak azért, hogy másnap agyonlőjenek. – Olyan gondtalanul mondta ezt, mintha valami sporteseményről fecsegnénk, aminek az eredménye nem is különösebben fontos. – Már nyolc napja nem szartam – közölte bizalmasan. – Nem azt mondom, hogy nem szartam egy jót, jót már hónapok óta nem szartam, hanem hogy nyolc napja egyáltalán nem szartam. Egy darabig csöndben maradtunk, emésztettük ezeket a szavakat. – Szerinted meddig bírja az ember szarás nélkül? Érdekes kérdés, magam is kíváncsi lettem volna a válaszra, de felelni nem tudtam rá. Hallottam, ahogy elnyújtózott, és nyugodtan, elégedetten ásított egy nagyot, mintha a húgyfoltos szalmazsák pihe-puha ágy lenne. Egy percre csend lett, és már azt hittem, cellatársam elaludt. – Ezek a falak legalább egy méter vastagok – mondta végül. – Egész Pityerben ez lehet a legbiztonságosabb éjszakai nyugvóhely. – És aztán tényleg elaludt, olyan gyorsan váltva át beszédből hortyogásba, hogy először azt hittem, színészkedik. Mindig irigyeltem azokat, akik könnyen el tudnak aludni. Biztosan tisztább az agyuk, a koponya padlója szépen fölsöpörve, minden szörnyike bezárva egy nagy ládába az ágy lábánál. Én álmatlannak születtem, és úgy is fogok meghalni, ezer meg ezer órát pocsékolva arra, hogy az öntudatlanság után vágyakozom, hogy vágjanak már fejbe egy
gumikalapáccsal, persze ne úgy, hogy kárt tegyenek bennem, csak éppen egy éjszakára nyúljak ki tőle. De aznap éjjel esélyem se volt erre. Csak bámultam a feketeségbe, míg a feketeség szürkülni nem kezdett, míg a plafon a fejem fölött alakot nem öltött, és kelet felől be nem szűrődött az első fény a keskeny rácsos ablakon, ami ezek szerint tényleg létezett. Csak ekkor jutott eszembe, hogy még mindig a bokámhoz van szíjazva az a német kés.
3. Egy órával pirkadat után két másik őr kinyitotta a cellánk ajtaját, leparancsolt bennünket a priccsről, és bilincset rakott ránk. A kérdéseimet meg sem hallották, de azon jót mulattak, amikor Kolja egy bögre teát és egy tányér omlettet kért reggelire. A Keresztekben ritka madár lehet a vicc, mert ez igazán nem volt valami szellemes, az őrök mégis vigyorogtak, miközben végiglökdöstek minket a folyosón. Valahol nyöszörgött valaki, halkan és megállás nélkül, mint egy távoli ködkürt. Nem tudtam, hogy hová megyünk, a bitó alá-e, vagy a vallatókamrába. Az éjszaka alvás nélkül telt; attól a kortytól eltekintve, a német flaskájából, egy csepp ital nem járta meg a torkomat a Kirov teteje óta; a homlokomon, ahol bevágtam a plafonba, csecsemőökölnyi dudor nőtt, szóval elég pocsék reggel volt, a legpocsékabbak közül való, de azért élni akartam. Élni akartam, és tudtam, hogy képtelen leszek méltósággal fogadni a kivégzést. Le fogok térdelni a hóhér vagy a kivégzőosztag elé, és a fiatalságomra hivatkozom, elmesélem, hány meg hány órát töltöttem a háztetőn a bombákra várva, hány barikádot segítettem felépíteni, hány árkot ástam ki. Persze mind ezt csináltuk, mindnyájan az ügyet szolgáltuk, de én Pityer igaz, hű fia vagyok, nem érdemlek halált. Mert mit vétettem? Megittuk egy halott német konyakját – ezért akartok kinyírni? Durva kenderkötelet tekerni vékony nyakam köré, és örökre lezárni vele az agyamat, csak mert megfújtam egy kést? Ne csináld már, elvtárs. Nem tartom magamat nagy embernek, de ennél azért jobbat érdemlek. Az őrök levezettek bennünket egy kő lépcsősoron, amelyet bakancssarkak százezrei koptattak simára. A vasrács mögött, a lépcső alján, egy vénember ült, nyakán kétszer körbecsavart vastag, szürke sállal. Fogatlan szájával ránk vigyorgott, és kinyitotta a kaput. Egy pillanat, és már ki is léptünk a súlyos faajtón a napfénybe, épen és elevenen, magunk mögött hagyva a Kereszteket. Kolját nem hatotta meg a kegyelem, lehajolt, összebilincselt kezével felmarkolt egy csomó tiszta havat, és nyalogatni kezdte. Megirigyeltem tőle a manőver pofátlanságát, hát még a hideg víz várható ízét a nyelvemen. De nem mertem utánozni, mert nem akartam magamra haragítani az őröket. Megmenekülésünk érthetetlen tévedésnek tűnt, s úgy rémlett, ha bármi rosszat teszek, már hajítanak is vissza a Keresztekbe. Az őrök egy GAZ-hoz tereltek bennünket, motorja dohogott, kipufogói piszkos füstöt eregettek, az elöl ülő két katona nulla kíváncsisággal nézett bennünket, prémsapkájuk mélyen a homlokukba húzva. Kolja a parancsot meg se várva beugrott a hátsó ülésre. – Uraim, az operába! Az őrök, akiknek a színvonalát tényleg erodálhatta a Keresztekben töltött sok esztendő, nagyot röhögtek. A katonák nem. Az egyik hátrafordult, és végigmérte Kolját.
– Még egy szó, és eltöröm a kurva karodat. Ha rajtam múlna, már rég golyót kaptál volna a fejedbe. Kibaszott dezertőr. Hé, te – ez nekem szólt –, szállj be! Kolja már nyitotta is a száját, és én tudtam, hogy mindjárt erőszakra kerül sor; a katona nem látszott blöffölő fajtának, Kolja pedig nyilvánvalóan képtelen volt komolyan venni egy fenyegetést. – Nem vagyok dezertőr – tiltakozott. Összebilincselt kézzel is sikerült feltűrnie a köpönyege bal ujját, a katonai pulóvere bal ujját meg az alatta levő két ing bal ujját, és odanyújtotta a karját az elöl ülő katonának. – Ha el akarod törni a karomat, tessék, de akkor se vagyok dezertőr. Egy hosszú pillanatig senki sem szólt; Kolja a katonára meredt, a katona farkasszemet nézett vele, mi többiek meg csak bámultunk és vártunk, lenyűgözött bennünket ez az akaratpárbaj, és kíváncsiak voltunk, ki fog győzni. Végül a katona ismerte be vereségét azzal, hogy elfordult Koljától, és rám förmedt. – Szállj már be, te kis hülye picsa! Az őrök elvigyorodtak. Mégiscsak megvolt hát az aznap reggeli szórakozásuk. Semmi kínzás, fogkitépés, körömleráncigálás az üvöltő ember ujjairól, viszont végignézhették, amint én, a kis hülye picsa rémülten bemászok a hátsó ülésre Kolja mellé. A katona szélsebesen hajtott, fütyülve a jégfoltokra az úton. A befagyott Néva partján repesztettünk. Felgyűrtem a galléromat, hogy védjem az arcom a szél ellen, amely besüvített a vászontető alatt. Kolját egyáltalán nem zavarta a hideg. A Keresztelő Szent János templomának tornyát nézte a vízen túl, és nem szólt semmit. Ráfordultunk a Kamennoosztrovszkij hídra – a régi acélíveket zúzmara borította, a lámpaoszlopokról jégszakáll lógott –, be a Kamennij-szigetre, csak egy hatalmas bombatölcsér körül lassítottunk, végig egy hosszú behajtón, amelyet citrusfacsonkok szegélyeztek, aztán lefékeztünk egy bámulatos, fehér oszlopcsarnokos fapalota előtt. Kolja szemügyre vette az épületet. – Itt éltek a Dolgorukovok – mondta, miközben kiszálltunk az autóból. – Gondolom, egyiktek se hallott még a Dolgorukovokról. – Egy rakás arisztokrata, akiknek kitekerték a nyakát – felelte az egyik katona, és intett a puskája csövével, hogy induljunk a bejárat felé. – Néhányukét igen – mondta Kolja. – Mások meg császárokkal háltak. Napvilágnál Kolja úgy festett, mintha egy propagandaplakátról lépett volna le, amelyekkel tele volt ragasztva a város: hősi arcél, erős áll, egyenes orr, homlokába hulló szőke haj. Igen jóképű dezertőr volt. A katonák felkísértek bennünket a verandára, ahol másfél méter magasra púpozott homokzsákok alkottak géppuskafészket. A fegyver mellett két katona adogatott
egymásnak egy szál cigarettát. Kolja beleszippantott a levegőbe, és vágyakozva nézte a kézzel sodort staubot. – Valódi dohány – mondta, mielőtt kísérőink belökték az ajtót, és betereltek bennünket. Sohasem voltam még palotában, csak regényekben olvastam róluk: tánc a parkettán, az inas ezüsttálból meri a levest, a zord atya könyvekkel teli dolgozószobájában óva inti síró leányát a jobbágyfiútól. A régi Dolgorukov-ház pompás látványt nyújtott kívülről, belül azonban már látogatást tett a forradalom. A márványpadlón ezernyi sáros csizmanyom, hónapok óta nem moshatták föl. A füstös tapéta sok helyütt levált a lambériáról. Semmi sem maradt a régi bútorokból, az olajfestményekből és kínai vázákból, amelyek a falakat boríthatták, és tíkfa polcokon állhattak. Egyenruhás tisztek tucatjai siettek egyik szobából a másikba, loholtak fel az íves kétszárnyú lépcsőn, amelynek sehol se volt korlátja, nyilván hetekkel azelőtt eltüzelték. Az egyenruhák nem a Vörös Hadseregé voltak. Kolja észrevette, hogy nézem őket. – NKVD. Lehet, hogy azt hiszik, kémek vagyunk. Magamtól is tudtam, hogy NKVD-sek. Kisgyerekkorom óta ismertem ezt az uniformist, meg a kék-vörös simléderes sapkát, a Tokarevet a pisztolytáskában. Megtanultam rettegni a Kirov előtt álló Packardoktól, a „fekete hollóktól”, amint arra vártak, hogy valami szerencsétlen polgártársat elhurcoljanak az otthonából. Legalább tizenöt embert tartóztatott le az NKVD az épületben, amíg ott laktam. Néha azok, akiket elvittek, pár hét múlva hazajöttek, a fejük le volt borotválva, arcuk fakó és élettelen, és kerülték a tekintetemet a lépcsőházban, miközben felbaktattak a lakásukba. Ezek a megtört férfiak, akik visszatértek, pontosan tudták, micsoda ritka szerencséjük van, mégse látszottak örülni a megmenekülésüknek. Tudták, hogy apámmal mi történt, és képtelenek voltak a szemembe nézni. A katonák addig lökdöstek bennünket, míg egy napozóterembe nem értünk a ház végében, ahonnan a magas franciaablakokból kilátás nyílt a Névára meg a sivár, zömök bérházakra a viborgi városrészben, a folyó túlsó oldalán. A napozóterem közepén, egy egyszerű faasztalnál egy öregember ült. A füle és a válla közé szorította a telefonkagylót, s miközben belehallgatott, egy jegyzettömbre firkált. Felpillantott ránk, ahogy megálltunk a küszöbön. Vastag nyakával, szétnyomott orrával bokszolónak látszott. Táskás szeme alatt éppen olyan mélyek voltak az árnyékok, mint a homlokán a barázdák. Szürke haja tüskésre volt nyírva. Legalább ötvenéves lehetett, de lerítt róla, hogy mindannyiunkat bele tudna verni a padlóba, még az egyenruhája se gyűrődne össze tőle. Zubbonya gallérján három fémcsillag fénylett. Nem tudtam, mit jelezhetnek pontosan, de a többieknek a palotában messze nem volt ennyi. Odább lökte a jegyzettömböt, és ekkor észrevettem, hogy egyáltalán nem feljegyzéseket készített, hanem csak X-eket húzkodott, tele volt velük a lap. Ettől valamiért még jobban megijedtem, mint az uniformisától meg a bunyósarcától. Egy olyan embert, aki csöcsöket
vagy kutyákat rajzol, még csak megértettem volna. De aki mást se húzkod, mint X-eket? Figyelt bennünket, Kolját meg engem, és én tudtam, hogy mérlegre tesz, a bűneinket latolgatja, és mindjárt meghozza magában a halálos ítéletet, miközben a vezetéken érkező hangot hallgatja. – Rendben – mondta. – Délre végezzenek velük. Egytől egyig, kivétel nélkül. Letette a kagylót, és ránk mosolygott, és ez a mosoly éppúgy nem illett az arcához, mint az egész ember meg a dísztelen faasztala az ódon nemesi ház gyönyörű napozóterméhez. Az ezredes (eddigre már feltételeztem, hogy ő az az ezredes, akit a katonák emlegettek tegnap este) nagyon melegen tudott mosolyogni, a fogsora meglepően fehér volt, és brutális arca egy pillanat alatt váltott át fenyegetőből vendégszeretőbe. – A dezertőr meg a fosztogató! Jöjjenek, jöjjenek csak közelebb, semmi szükség a bilincsekre. Nem hiszem, hogy ezek a fiúk bajt csinálnának. – Intett a katonáknak, akik kelletlenül előhúzták a kulcsokat, és levették rólunk a bilincset. – Én nem vagyok dezertőr – mondta Kolja. – Nem? Kifelé! – parancsolt rá az ezredes a katonákra, oda se nézve. A katonák engedelmeskedtek, magunkra hagyva bennünket az ezredessel. Az ezredes felállt, és felénk indult, pisztolytáskája a csípőjét csapkodta. Kolja kihúzta magát, vigyázzba állt a feljebbvalója előtt, én meg, mi mást csinálhattam volna, utánoztam. Az ezredes olyan közel jött, hogy ütött-vert képe már majdnem Kolja arcához ért. – Szóval nem vagy dezertőr, az egységed mégis azt jelentette, hogy megszöktél, az őrjárat pedig negyven kilométerre kapott el onnan, ahol lenned kellett volna. – Ennek igen egyszerű a magyarázata… – Te meg – folytatta az ezredes felém fordulva. – Egy német ejtőernyős lepottyan a házatok elé, mégsem értesíted a hatóságot. Megszeded magad a város kárára. Ennek is van egy igen egyszerű magyarázata? Szomjas voltam. Olyannyira kiszáradt a szám, hogy pikkelyesnek éreztem, mint valami gyíkbőrt, és apró fénypöttyök úsztak a szemem előtt. – Na? – Sajnálom – böktem ki. – Sajnálod? – Egy pillanatig rám meredt, aztán elnevette magát. – Ja, ha sajnálod, akkor minden rendben van, semmi baj. Ez a legfontosabb. Idehallgass, kölyök, tudod-e, hány embert végeztem én ki? Nem úgy értem, hogy hányra adtam parancsot, hanem hogy személyesen, ezzel a Tokarevvel. – A pisztolytáskájára csapott. – Megsaccolod? Nem? Jobb is, mert én se tudom. Már rég nem számolom. Pedig az a fajta vagyok, aki szeret mindent tudni. Számon tartom a dolgokat. Pontosan tudom, hány nőt basztam meg életemben, és nem keveset, nekem elhiheted. Te jóképű legény vagy – fordult vissza Kolja
felé –, de nyugodj meg, sohasem fogsz utolérni, még ha száz évig élsz is, ami pillanatnyilag igencsak kétséges. Koljára néztem, várva, hogy megint mond valami hülyeséget, és mindkettőnket kinyírat, de Koljának ez egyszer elállt a szava. – Azt, hogy sajnálom, a tanító bácsinak mondjuk, ha eltörtük a krétát – folytatta az ezredes. – Fosztogatók és dezertőrök szájába nem való. – Azt gondoltuk, hátha lesz nála egy kis ennivaló. Az ezredes egy hosszú másodpercig rám meredt. – És volt? – Csak konyak. Vagy pálinka… vagy snapsz. – Naponta tucatnyi embert lövünk főbe, amiért élelmiszerjegyet hamisítanak. És tudod, mit mondanak, mielőtt golyót röpítünk a fejükbe? Hogy éhesek voltak. Hát persze hogy éhesek voltak! Mindenki éhezik. De a tolvajokat akkor is agyonlőjük. – Nem orosztól loptam… – Állami tulajdont loptál. Elemeltél valamit a hulláról? Haboztam, amíg mertem. – Egy kést. – Á! Egy becsületes tolvaj. Letérdeltem, kicsatoltam a tok szíját, és átadtam a kést az ezredesnek. Csak nézte a német bőrmunkát. – Ez egész éjjel nálad volt? Nem motoztak meg? – Halkan szentségelt, mint aki rég belefáradt már a mások töketlenségébe. – Nem csoda, hogy vesztésre állunk. – Kihúzta a kést, és szemügyre vette a pengét. – VÉR ÉS BECSÜLET. Hah! Az isten bassza seggbe a sok kurafiját! Értesz hozzá? – Mihez? – A késhez. A vágás – mondta, belesuhintva a levegőbe az acélpengével – jobb, mint a szúrás. Nehezebb kivédeni. A torokra kell menni, vagy a szemre, a hasra. A comb is jó, a combban nagy erek vannak. – Energikusan demonstrálta az okítást. – És sohase állj le – mondta közelebb táncolva, kezében villogott az acél –, sohase hagyd abba, mozogjon a kés, szorítsd defenzívába. Visszadugta a pengét a tokba, és odadobta. – Tartsd meg. Szükséged lesz rá. Koljára bámultam, aki vállat vont. Ez az egész olyan furcsa volt, hogy semmi értelme se
lett volna az agyunkat gyötörni, megpróbálni kibogozni, mi is a helyzet. Letérdeltem, és visszacsatoltam a kést a bokámra. Az ezredes közben odament a franciaablakhoz, és a befagyott Névát nézte, amelyen a tegnapi havat kergette a szél. – Az a költő az apád volt. – Igen – vallottam be, miközben felegyenesedtem, és az ezredes tarkójára meredtem. A családon kívül négy éve senki sem emlegette az apámat. Úgy, ahogy mondom. Egy szóval sem. – Tudott írni. Ami történt… szerencsétlen ügy. Mit mondhattam volna erre? A bakancsomat néztem, és tudtam, hogy Kolja engem fürkész a szeme sarkából, és azon töpreng, vajon melyik szerencsétlen költő nemzett. – Ma még semmit sem ettetek – mondta az ezredes; nem kérdés volt. – Mit szólnátok egy kis fekete teához és pirítóshoz? Talán hallevest is keríthetünk. Borja! Segédtiszt lépett be, füle mögött ceruzával. – Keríts valami reggelit ezeknek a fiúknak. Borja biccentett, és épp olyan gyorsan tűnt el, ahogyan felbukkant. Halleves. Nyár óta nem ettem hallevest. A gondolat is vad volt és egzotikus, mint pucér lányok egy óceáni szigeten. – Gyertek utánam – mondta az ezredes. Kinyitotta a franciaablakot, és kilépett a hidegbe. Kolja és én követtük egy kavicsos ösvényen, amely a fagytól letarolt kerten át a folyóparthoz vezetett. Egy rókabundás lány korcsolyázott a Néván. Átlagos teleken lányok százai korcsolyáznak ott hétvégi délutánokon, de ez nem átlagos tél volt. A jég már hetekkel azelőtt vastagra hízott, de kinek volt ereje nyolcasokat leírni rajta? Kolja és én csak álltunk a part keményre fagyott sarán, és úgy bámultuk a lányt, mintha egy majom pörögne előttünk egykerekű biciklin. Egész nevetségesen szép volt, fekete haja középen elválasztva és hátul lazán feltűzve, szélfújta arca piros, kerek és egészséges. Beletelt néhány másodpercbe, hogy felfogjam, mi olyan furcsa benne, aztán persze rögtön világos lett – még onnan, messziről is lerítt róla, hogy jól táplált. Az arca nem sovány, nem beesett. Egy sportoló természetes kecsességével mozgott, piruettjei feszesek, gyorsak voltak, és egy pillanatra sem fulladt ki. A combjai fantasztikusak lehettek – hosszúak, fehérek, izmosak –, és én éreztem, hogy, napok óta először, merevedni kezd a fütykösöm. – Jövő pénteken lesz az esküvője – mondta az ezredes. – Szerintem egy tuskóhoz megy hozzá, de sebaj. Párttag, úgyhogy megengedheti magának a lányomat. – Ez a maga lánya? – kérdezte Kolja.
Az ezredes vigyorgott, fehér fogsora kettéhasította bunyósarcát. – Szerinted nem hasonlít rám? Hát igen, ebben szerencséje van. Az anyja arcát és az apja temperamentumát örökölte; meg fogja hódítani a világot. Csak ekkor döbbentem rá, hogy az ezredesnek műfogsora van: egy teljes híd ívelte át a felső sor helyét. És hirtelen megértettem, hogy ezt az embert megkínozták. Valamelyik tisztogatáskor bevitték, trockistának, fehér- vagy fasisztaszimpatizánsnak bélyegezték, kitépték a fogait, addig verték, míg bevérzett a szeme, véreset hugyozott, és véreset szart, aztán egyszer csak parancs jött valami moszkvai hivatalból: rehabilitáltuk az illetőt, hagyjátok békén, megint a mi emberünk. Azért láttam mindezt magam előtt, mert sokszor elképzeltem már, amikor apám utolsó napjain tűnődtem. Szerencsétlenségére zsidó volt, költő, tűrhetően híres, valaha Majakovszkijjal meg Mandelstammal barátkozott, és elkeseredett ellensége volt Obranovicsnak és a többieknek, akiket a bürokrácia talpnyalóinak, forradalmi fűzfapoétáknak tartott, azok meg agitátornak és élősdinek nevezték őt, mert a leningrádi alvilágról írt, holott – hivatalosan – nem is létezett leningrádi alvilág. Sőt, vakmerően a Pityer címet adta kötetének, mert ez volt a város beceneve, mindenki ezt használta, de a szovjet szövegekből száműzték, hiszen a „Szentpétervár” egy cár arroganciájának szülötte: a vén zsarnok a saját védőszentjéről keresztelte el. 1937-ben, egy nyári délután hurcolták el apámat annak az irodalmi folyóiratnak a szerkesztőségéből, ahol dolgozott. Soha többé nem kaptuk vissza. Őérte nem telefonáltak le a moszkvai hivatalból, az ő rehabilitációjáról szó sem lehetett. Egy hírszerzőtiszt később még értékes lehet az államnak, egy dekadens költő nem. Talán a Keresztekben halt meg, talán Szibériában, vagy a kettő között félúton, sohasem tudtuk meg. Ha eltemették, nincs sírköve; ha elhamvasztották, nincs urnája. Sokáig haragudtam apámra, amiért olyan veszélyes szövegeket írt; hülyeségnek tartottam, hogy fontosabb legyen neki egy könyv, mint hogy velünk maradhasson, és fejbe vághasson, ha az orromat piszkálom. De később rájöttem, hogy nem sértette meg ő a Pártot, tudatosan semmiképp, nem úgy, mint Mandelstam (Mandelstam a maga eszelős merészségével, aki azt írta, hogy Sztálin ujjai olyanok, mint a kövér kukacok, a bajsza röhögő csótány). Apám egyszerűen csak nem tudta, hogy a Pityer veszélyes szó, amíg meg nem jelentek a hivatalos kritikák. Azt hitte, írt egy könyvet, amit ötszázan fognak elolvasni, és lehet, hogy igaza is volt, de abból az ötszázból legalább egy feljelentette, és annyi. Az ezredes viszont megúszta, és ahogy elnéztem, arra gondoltam, vajon különösnek tartja-e, hogy olyan közel volt a cápa torkához, mégis sikerült kievickélnie a partra, hogy ő, aki valaki másnak a kegyelmére várt, most maga döntheti el, kegyelmez-e. Egyáltalán nem látszott szomorúnak; nézte korcsolyázó lányát, és összecsapkodta dagadt bütykű tenyerét, ahogy piruettezett előtte.
– Na szóval, pénteken lesz a lagzi. És ő még így is, mindennek közepette is – mondta az ezredes, és kézmozdulata felölelte Leningrádot, az éhínséget, a háborút – igazi lagzit akar. És ez így helyes, az élet megy tovább, barbárok ellen harcolunk, de embernek, orosznak kell maradnunk. Ezért aztán lesz zene, tánc… és torta. Egymás után ránk nézett, mintha az utolsó szónak különösen nagy jelentősége volna, és ezt feltétlenül meg kellene értenünk. – Ez a szokás, mondja a feleségem, tortának muszáj lennie. Torta nélküli esküvő balszerencsét hoz. Én ugyan egész életemben az ilyen paraszti babonák ellen küzdöttem, amiket a papok arra használtak, hogy tudatlanságban és félelemben tartsák a népet, de a feleségem… hát ő tortát akar. Jól van, jól van, mondom, süssél tortát. Hónapok óta gyűjti hozzá a cukrot, mézet, lisztet, amit csak kell. Ezen elgondolkodtam: zacskónyi cukrok, csupornyi mézek, igazi liszt, nem az a penészes vacak, amit valami megtorpedózott bárkáról mentettek ki. Csak a tésztáján két hétig elélne a teljes Kirov. – Már minden megvan hozzá, csak tojás nincs. – Megint az a sokatmondó pillantás. – Tojás – ismételte meg az ezredes. – Tojást nehéz szerezni. Másodpercekig csak álltunk némán, és néztük az ezredes piruettező lányát. – A flottának biztos van – mondta Kolja. – Nem. Nekik sincs. – Húskonzervjük is van. Nemrég cseréltem egy matrózzal egy csomag kártyát pár konzervre… – Tojásuk nincs. Nem hiszem, hogy félkegyelmű volnék, de elég sok időbe telt, mire megértettem, mit kér tőlünk az ezredes, és még többe, mire összeszedtem a bátorságomat, hogy rákérdezzek. – Azt akarja, hogy szerezzünk magának tojást? – Egy tucatot – felelte. – Csak tíz kell hozzá, de egy el is törhet, egy-kettő esetleg megzápulhat. – Látta, hogy mennyire tanácstalanok vagyunk, ránk villantotta azt a fantasztikus mosolyát, és úgy megmarkolta a vállunkat, hogy rögtön kiegyenesedtem. – Az embereim szerint Leningrádban nincs tojás, de én azt hiszem, Leningrádban minden van, még ma is, csak a megfelelő fickókra van szükség, hogy megtalálják. Egy tolvajpárosra. – Mi nem vagyunk tolvajok – mondta Kolja méltóságteljesen, az ezredes szemébe nézve. Legszívesebben pofán vágtam volna. Már rég halottnak kellett volna lennünk, keményre fagyva, fölpakolva a napi hullaadag közé valami szánra. Ehelyett kegyelmet kaptunk. Megkímélték az életünket, és csak egy apróságot kérnek cserébe. Furcsa feladat,
persze, de egyszerű. És most Kolja mindent elront; agyon akarja lövetni magát, ami rémes, de engem is agyon akar lövetni, ami még rémesebb. – Nem vagytok tolvajok? Te megszöktél az egységedtől; nem, nem, fogd be a szád, ne mondj semmit. Megszöktél az egységedtől, és ezzel eljátszottad a jogodat, hogy a Vörös Hadsereg katonája lehess, a jogodat, hogy fegyvert hordjál, ezt a köpönyeget meg bakancsot viseld. Tolvaj vagy. Te meg, Nagyorrú, kifosztottál egy hullát. Német hulla volt, úgyhogy én személy szerint nem bánom, de a fosztogatás akkor is fosztogatás. Szóval ne szórakozzunk egymással. Mindketten tolvajok vagytok. Igaz, ügyetlen tolvajok, tény, tökkelütött tolvajok, de ez a szerencsétek. A tehetséges tolvajokat ugyanis nem kapják el. Sarkon fordult, és visszaindult a ház felé. Kolja meg én még az ezredes lányát bámultuk, a rókabundáját, ahogy csillog a napfényben. Már biztosan észrevett bennünket, de felénk se nézett. Mi csak az apja lakájai voltunk, ezért abszolúte érdektelenek. Bámultuk, amíg csak lehetett, jövendő maszturbációk végett agyunkba vésve a képét, aztán az ezredes ránk förmedt, és mi utánaloholtunk. – Megvan az élelmiszerjegyetek? – kérdezte. Nagyokat lépett, a pihenőnek vége, folytatódhat a napi munka. – Adjátok ide. Én az enyémet mindig a kabátom belső zsebéhez tűztem. Kolja a magáét az összehajtogatott zoknijából húzta elő. Az ezredes elvette őket. – Ha csütörtök hajnalig beszerzitek a tojást, visszakapjátok. Ha nem, egész januárban havat ehettek, de februárra se lesz élelmiszerjegyetek. Ha ugyan addig valamelyik emberem meg nem talál, és agyon nem lő benneteket, márpedig ehhez nagyon értenek. – Csak éppen tojást nem tudnak szerezni – mondta Kolja. Az ezredes elmosolyodott. – Tetszel nekem, kölyök. Nem lesz hosszú életed, de tetszel nekem. Beléptünk a napozóterembe. Az ezredes letelepedett az asztala mögé, és a fekete telefont nézte. Felvonta a szemöldökét, aztán, mintha eszébe jutott volna valami, kihúzta a fiókot, és elővett egy összehajtogatott levelet. Kolja felé nyújtotta. – Ez szabad mozgást biztosít mindkettőtök számára kijárási tilalom idején is. Ha valaki akadékoskodik, csak mutassátok meg neki, és máris mehettek tovább. Ja, még valami… Négy darab százrubeles bankót emelt ki a tárcájából, és átadta Koljának, aki megnézte a levelet meg a bankókat, és zsebre vágta őket. – Júniusban ezer tojást kaptam volna ennyiért – mondta az ezredes. – Idén júniusban megint annyit kap – mondta Kolja. – A fritzek nem élik túl a telet. – Ilyen katonákkal – mondta az ezredes – nemsokára deutsche márkán vehetjük a tojást. Kolja már nyitotta volna a száját, hogy megvédje magát, de az ezredes megrázta a fejét.
– Ugye tudjátok, hogy ez ajándék? Ha csütörtökre kerítetek nekem egy tucat tojást, visszakapjátok az életeteket. Ugye világos, hogy milyen ritka ajándék ez? – Milyen nap van ma? – Szombat. Pénteken dezertáltál az egységedtől. Holnap, amikor megpirkad, vasárnap lesz. Innen már magad is eltájékozódsz? Igen? Príma. Bejött Borja négy szelet pirítóssal egy kék tányéron. A pirítósszeletek valami olajos izével voltak megkenve, talán zsírral: csillogtak, étvágygerjesztők voltak. Mögötte egy másik segédtiszt lépett be a napozóterembe, két bögre gőzölgő teával. Vártam a harmadikat a hallevessel, de sajnos hiába. – Kapjátok be gyorsan – mondta az ezredes. – Mostantól sokat kell gyalogolnotok.
4. – Nagyorrú. Ez jó. Ki volt az apád, Nagyorrú? – Úgysem ismered. – Ha költő volt, ismerem. – Hagyjuk. – Milyen rosszkedvűek lettünk. Éppen a Kamennoosztrovszkij hídon keltünk át, ezúttal gyalog. Kolja a közepén megállt, kesztyűs kezét a korlátra tette, és elnézett a folyó fölött a Dolgorukov-palota felé. Az ezredes lánya már nem rótta a köröket, de Kolja azért csak figyelt, hátha lesz ráadás. – Rám mosolygott – mondta. – Nem mosolygott rád. Miről beszélsz? Felénk se nézett. – Féltékenykedj csak, barátom, akkor is rám mosolygott. Azt hiszem, láttam már egyszer, az egyetemen. Engem jól ismernek. – Mint dezertőrt? Kolja elfordult a korláttól, és mérgesen rám meredt. – Kiverem a fogaidat, ha még egyszer dezertőrnek nevezel. – A szemedbe vágom a késemet, ha megpróbálod. Kolja ezen eltűnődött, aztán visszafordult a folyó felé. – Előbb elkapnálak, mint ahogy elő tudnád venni. Ha muszáj, én nagyon gyors vagyok. Arra gondoltam, csak azért is előhúzom a késemet, hadd lássa, hogy téved, de már nem látszott mérgesnek, én meg menni akartam tovább. Átbaktattunk a szárazföldre, és délnek fordultunk a Peszocsnaján, jobb oldalunkon a folyóval, a balon a Finn-pályaudvar rozsdás síneivel. Vonatok szeptember óta nem jártak, amikor a németek körülzárták a várost, és minden vonal síneit elvágták, a Finnország, Moszkva, Vityebszk, Varsó, a Balti-tenger felé vezetőket egyaránt – mind elvágva, használhatatlan. A városnak már csak a levegőben volt összeköttetése Oroszország többi részével, de a Luftwaffe-őrjáratokon kevés repülőgép jutott át. – Leléphetnénk, persze. De élelmiszerjegy nélkül nehéz ügy. – Kolja tovább rágódott a problémán. – Az NKVD-sek nem izgatnak annyira. A seregben azt szoktuk mondani, hogy a rendőrök egy pinát se találnának meg a kuplerájban. De ha nincs élelmiszerjegyünk… az ciki. – Tojást kell szereznünk – mondtam. Csakis az ezredes parancsa miatt sétafikálhattunk a napfényben, szívhattuk be a friss levegőt; ha ennek egy tucat tojás az ára, hát
megszerezzük azokat a kurva tojásokat. Itt nincs kecmec, nincs kibúvó. – Az lenne a legjobb megoldás, egyetértek. De ettől még más lehetőségeket is mérlegelhetünk. Lehet, hogy nincs is tojás a városban. Akkor mi lesz? Neked még van családod Pityerben? – Nincs. – Nekem sincs. Ez az egyetlen pozitívum. Csak a magunk bőrét kell mentenünk. Plakátok borították a kiégett raktárak falait. BELÉPTÉL MÁR A NÉPFELKELŐKHÖZ? Lakóház nem volt a környéken, az utca üres, senki se járt a színtelen ég alatt. Mintha csak mi ketten maradtunk volna életben, a város két utolsó védelmezője, akiknek az én lopott késemmel meg Kolja állítólagos fürge ökleivel kell visszaverniük a fasisztákat. – A Széna tér a legjobb tipp – mondta Kolja. – Pár hónapja jártam ott. Akkoriban még árultak vajat, sajtot, sőt, talán kaviárt is. – Akkor az ezredes emberei miért nem találnak tojást? – Mert a Széna tér feketepiac. A fele árut úgy lopják. Vannak, akik élelmiszerjegyeket csereberélnek, meg mindenféle más törvénybe ütköző dolgokat művelnek. Egyenruhásnak nem adnak el semmit. Pláne NKVD-snek. Ebben volt logika. Kolja egy hamis, rögtönzött dalt fütyörészett, miközben délnek kutyagoltunk, a Széna tér felé. Nem is álltak olyan rosszul a dolgok. A kivégzésünk elhalasztva. Többet ettem, mint hetek óta bármikor, az erős fekete tea meg még jobban feldobott. Erősnek éreztem a lábamat, úgy gondoltam, elvinne bárhová. Valakinek valahol van egy tucat tojása, és mi előbb-utóbb meg fogjuk találni. Addig is az ezredes lányáról fantáziáltam, ahogy meztelenül korcsolyázik a Néván, és csak úgy villog a fehér segge a napsütésben. Kolja hátba vágott, és buján rám vigyorgott, mintha átlátna az üvegkoponyámon. – Klassz csaj, mi? Elkapnád egy menetre? Nem szóltam semmit, de Kolja hozzá volt szokva az egyoldalú társalgáshoz. – Nőt meghódítani kiszámított nemtörődömséggel a legkönnyebb. – Mi? – Usakov. Az udvari kopó-ból. Ja persze, hiszen te nem is olvastad Az udvari kopó-t. – Kolja sóhajtva konstatálta rettentő tudatlanságomat. – Apád irodalmár volt, te meg analfabéta maradtál. Katasztrófa. – Hagyd békén az apámat! – Radcsenko, a főhős, a szerelem művésze. Egész Moszkvából hozzá járnak tanácsért. Ő maga sohasem kel föl az ágyból, csak fekszik ott, issza a teát…
– Tisztára mint Oblomov. – Még hogy Oblomov! Miért jön mindenki ezzel? „Tisztára mint Oblomov.” – Mert pont úgy hangzik, mint Oblomov. Kolja megtorpant, és lenézett rám. Egy fejjel magasabb volt nálam, a válla kétszer olyan széles, és fenyegető tekintettel toronylott fölém. – Az egyetemen minden hülye tudja, hogy Goncsarov feleannyit sem ér, mint Usakov. Az Oblomov egy nulla. Erkölcsprédikáció a burzsujoknak, azért olvastatják a gyerekeikkel, hogy ne legyen belőlük lusta felnőtt. Ellenben Radcsenko, Radcsenko az orosz nyelv hérosza. Ő meg Raszkolnyikov meg Bezuhov meg, tudom is én, talán Csicsikov. – Ne köpködj. – Megérdemled, hogy leköpjelek. Továbbindultam dél felé, és Kolja bosszankodva tartotta a lépést. Eggyé vetett bennünket a sors, kár tagadni. Csütörtökig egy pár vagyunk, nincs mese. A Néva hóporos jegén túl még mindig állt az aranyangyal a Péter-Pál-székesegyház aranyozott tornyán, pedig úgy hírlett, a Wehrmacht Vaskeresztet ígért annak a tüzérnek, aki lelövi róla. Kolja a petrográdi oldal felé bökött az állával. – Az erődben állomásoztam, amikor az állatkertet szétbombázták. – Úgy hallottam, páviánok rohangáltak a városban, egy szibériai tigris meg… – Mese – vágta rá Kolja. – Egy se szabadult ki. – Egy-kettő talán mégis. Honnan tudod? – Egy se szabadult ki. Ha tündérmesét akarsz altatónak, részemről rendben, de hazugság az egész. – A földre köpött. – A fritzek porig égették. Betty, az elefánt… imádtam azt az elefántot. Kölyökkoromban folyton kijártam hozzá. Ahogyan mosdott, fölszívta az ormányával azt a rengeteg vizet, aztán beterítette magát vele… Hihetetlenül kecses volt. Az ember nem várta volna egy ilyen hatalmas állattól, de az volt. – Megdöglött? – Mit mondtam az előbb? Mind megdöglött. De Betty órákig szenvedett. Ahogy az nyöszörgött… Éppen őrségben voltam, legszívesebben átszaladtam volna hozzá, hogy szíven lőjem. Hogy legyen már vége. Borzasztó egy elefánt haldoklását hallgatni. Messze esett a Széna tér, hat kilométerre is talán: át a Lityejnij hídon, el a Nyári kert mellett, ahol a szilfákat meg a tölgyeket már rég kivagdosták kisbaltákkal, el a színes csempeborítású, hagymakupolás Kiontott Vér temploma mellett, ahol Grinyevickij cafatokká robbantotta magát meg a cárt. Minél délebbre értünk, annál nagyobb volt a tömeg, az emberek három réteg ruhába bugyolálták magukat, beledőltek a szélbe, az arcuk
beesett, sovány és fakó a vashiánytól. A Nyevszkij proszpekt boltjai már hónapokkal azelőtt bezártak. Láttunk két asszonyt, hatvanévesek is elmúlhattak, szorosan egymás mellett lépkedtek, szemük a járdát fürkészte, merre vannak jégfoltok, amik könnyen meg is ölhetnék őket. Egy óriási rozmárbajszú férfi fehér vödröt vitt, tele fekete vasszegekkel. Egy gyerek, talán tizenkét éves, szánkót húzott egy darab kötélen. A szánkón pokrócokba csavart kis test feküdt, csupasz, vértelen lába a kemény hókérgen vonszolódott. Itt is, ott is sárkányfogak, vasbeton kockák sorakoztak az úttesten, hogy megakadályozzák az ellenséges tankok előrenyomulását. Falragasz hirdette: FIGYELEM! ÁGYÚZÁSKOR AZ UTCÁNAK EZ AZ OLDALA A VESZÉLYESEBB! A háború előtt a Nyevszkij volt a város szíve, a nagy párizsi és londoni sétányok mintájára épült, a járda melletti kioszkokban cseresznyevirágot, csokoládét lehetett kapni, a Jeliszejev-áruházban füstölt tok- meg tőkehalat szeleteltek kötényes öregemberek a pult mögött, és az egész zsivaj fölött a városháza toronyórája mutatta, mennyit fog késni a dolgára igyekvő. De ha nem volt se pénzed, se dolgod, a Nyevszkijen akkor is jólesett a séta. Júniusban éjfélig világos volt, és senki sem akarta elpocsékolni a hosszú napokat. Nézhetted, hogyan bámulják Pityer legszebb lányai a divatos boltok kirakatát, mustrálják szakértő szemmel a legújabb fazonokat, raktározzák el magukban a szabásukat, hogy aztán otthon megvarrhassák majd, ha sikerül elég anyagot lopniuk a munkahelyükről. Még ha nem szólította is le az ember ezeket a lányokat, ha csak messziről gusztálta is őket… – Szűz vagy, mi? – Kolja olyan hátborzongató időzítéssel szakította félbe az ábrándozásomat, hogy a hátam borsózott tőle. – Én? – kérdeztem hülyén. – Miről beszélsz? – Arról a kétségbevonhatatlan tényről, hogy még sohasem volt dolgod nővel. – Mit érdekel az téged? – Figyelj, Lev, mi lenne, ha megpróbálnánk összehaverkodni? Mit szólsz hozzá? Úgyis együtt kell felhajtanunk azokat a tojásokat, akkor meg akár jóban is lehetnénk, nem? Érdekes kölyöknek látszol, kicsit harapósnak, kicsit zsidósan mélabúsnak, de azért kedvellek. Ha nem lennél folyton ilyen kurva tüskés, megtaníthatnálak egyre s másra. – A lányokról? – A lányokról, igen. Meg az irodalomról. A sakkról. – Mennyi vagy, tizenkilenc? Miért hadoválsz úgy, mintha mindenhez értenél? – Húszéves vagyok. És nem értek mindenhez. Csak a lányokhoz, az irodalomhoz meg a sakkhoz. – Ennyi? – Aha. Na meg a tánchoz. Kitűnő táncos vagyok. – Mit tennél fel egy parti sakkra?
Kolja rám nézett és elmosolyodott. Kifújta a levegőt, feje fölött gőzként örvénylett a lehelete. – A német késedet kérem. – És én mit kapok? – Te semmit. Mert nem nyersz. – És ha mégis? – Van még száz gramm abból a kolbászból… – Száz gramm kolbász egy német pilótakéssel szemben? Na ne. – Vannak képeim is… – Milyen képek? – Lányokról. Francia lányokról. Tanulhatsz belőlük. Képek francia lányokról: ilyen tétért érdemesnek tűnt volna játszani. A késem elvesztése miatt nem aggódtam. Sokan voltak Pityerben, akik le tudtak győzni, de mindnek ismertem a nevét. Apám már egyetemista korában városi bajnok volt; csütörtökönként és vasárnaponként magával vitt az Úttörőpalotába, a Szpartak sakkklubjába. Hatéves voltam, amikor az edző tehetségnek nyilvánított. Attól kezdve éveken át a legjobb ifjúsági versenyzők közé számítottam, mindenféle szalagokat meg medálokat nyertem a leningrádi területen. Apám büszke volt erre, de ahhoz túlságosan bohém lélek, hogy beismerje: érdeklik az efféle versenyek, és nem engedte, hogy a lakásunkban közszemlére tegyem a díjaimat. Tizennégy évesen léptem ki a klubból. Megtudtam ugyanis, hogy jó játékos vagyok, de nagy játékos sohasem leszek. Szpartak-beli barátaim, akiket fiatalabb koromban rendszeresen megvertem, messze lehagytak, olyan szintre értek, ahová én sosem tudnám követni őket, akárhány játszmát játszom le, akárhány könyvet olvasok el, akárhány végjátékot elemzek ki éjjel az ágyban. Olyan voltam, mint a képzett zongorista, aki pontosan tudja, melyik hangokat kell leütni, de a zenét nem képes magába fogadni. A briliáns sakkozó úgy érti a játékot, hogy azt szavakba se tudja foglalni; már kielemezte a felállást és tudja, hogyan javíthat a helyzetén, mielőtt még az agya magyarázatot adhatna a lépésére. Énbennem nem volt meg ez az ösztön. Kilépésemmel csalódást okoztam apámnak, de én nem szomorkodtam. Sokkal jobban élveztem a sakkot, amikor már nem kellett a városi ranglista-helyezésem miatt izgulnom. Kolja megállt a Kvissziszana kávézó előtt, és belesett a papírcsíkokkal teliragasztott táblaüveg ablakon. Az étterem üres volt, az asztalokat elhordták, csak a linóleumpadló meg a palatábla maradt, amin még olvasni lehetett az augusztusi menüt. – Egyszer elhoztam ide egy lányt. Az egész városban nem lehetett jobb báránybordát kapni.
– Innen meg hazavitted, és szeretkeztél vele? – kérdeztem maró gúnnyal, bár tartottam tőle, hogy éppenséggel ez történt. – Nem – felelte Kolja, szemügyre véve magát a kirakatban, és beigazgatva néhány elszabadult szőke hajszálat a fekete prémsapka alá. – Még vacsora előtt szeretkeztünk. Vacsora után az Európába mentünk, meginni egy pohárral. Bolondult értem, de nekem a barátnője jobban tetszett. – Akkor miért nem őt vitted vacsorázni? Kolja rám mosolygott: fensőbbséges mosoly a lüke kezdőnek. – Kiszámított nemtörődömség. Sokat kell még tanulnod. Mentünk tovább a Nyevszkijen. Egy óra volt, de a téli nap már lefelé ereszkedett a nyugati égen, árnyékunk messze elnyúlt előttünk. – Kezdjük az elején – mondta –, az alapokkal. Van egy lány, aki tetszik neked? – Semmi különös. – Nem kell különösnek lennie. Szűz vagy, meleg combokra meg dobogó szívre van szükséged, nem egy Tamara Karszavinára. – Van egy lány a házunkban, Verának hívják. De más tetszik neki. – Remek. Első lépés. Nem azzal foglalkozunk, hogy neki ki tetszik. Verával foglalkozunk. Mi a különös benne? Mit eszel rajta? – Nem tudom. A házunkban lakik. – Ez is valami. Hát még? – Csellózik. – Gyönyörű hangszer. Milyen színű a szeme? – Nem tudom. – Nem tetszik teneked az a lány. Ha nem tudod, milyen színű a szeme, akkor nem tetszik. – Tetszik, de őt csak Grisa Antokolszkij érdekli, mit csináljak? – Na jó – magyarázott türelmesen Kolja a hülye tanítványának –, szóval azt gondolod, hogy azért tetszik neked, mert te nem tetszel neki. Ez teljesen érthető, de hidd el, hogy nem tetszik neked. Felejtsük el Verát. Verát elfelejteni nem ígérkezett nehéznek. Az utóbbi három évet azzal töltöttem, hogy megpróbáltam elképzelni, milyen lehet meztelenül, de csakis azért, mert egyszer az ifjúsági központ uszodájában megláttam a mellbimbóját, amikor lecsúszott az úszódresszének a válla. Ha Vera félelmében nem esik hasra a Kirov kapuja előtt, akkor
most nem kellene Pityer utcáit járnom egy elmebeteg dezertőrrel, tojások után szimatolva. Még csak hátra se nézett, amikor a katonák elkaptak. Akkor is biztosan Grisával zabált a Kirov valamelyik sötét folyosóján, amikor engem bezártak a Keresztekbe. – Az ezredes lánya is csinos. Tetszett. Kolja csúfondáros pillantást vetett rám. – Igen, az ezredes lánya csinos. Tetszik az optimizmusod. De ő nem való neked. – Teneked se való. – Ebben lehet, hogy tévedsz. Ha láttad volna, hogy nézett rám… Elmentünk egy csapat gyerek mellett, akik állólétrákkal és meszesvödrökkel felszerelkezve éppen az utcatáblákat és házszámokat mázolták át. Kolja megrökönyödve bámult. – Hé! – kiáltott rá a legközelebbi fiúra, akin annyi réteg gyapjú volt, hogy hájasnak látszott volna, ha nincs a nyúzott arca, meg a fénylő fekete szeme, amely olyan karikás volt, akár egy vénemberé. Ennyire fiatal gyerkőcök alig maradtak a városban: a legtöbbet már szeptemberben evakuálták. Csak a legszegényebbek maradtak, meg a háborús árvák, akiknek nem volt keleten rokonságuk. – Mi az ördögöt műveltek? – kérdezte Kolja. Döbbent arccal nézett rám ekkora pimaszság láttán. – A kis rohadékok rongálják a Proszpektet. Hé! Te! – Kapd be a faszom! – mondta a fekete szemű fiú, és tovább mázolgatta a házszámot egy órajavító ajtaján. Ettől a felszólítástól még Kolja is paff lett. Odalépett a fiúhoz, vállon ragadta, és maga felé pördítette. – A Vörös Hadsereg katonájához beszélsz, te… – Kolja – mondtam. – Azt képzeled, ilyen időkben is lehet csibészkedni? Húzd el a csíkot a kis cigány haverjaiddal együtt, mert… – Azt ajánlom, vedd le rólam a kezedet – mondta a fiú. – Most már fenyegetsz is? Fenyegetsz engem, aki négy hónapja egyik németet lövöm le a másik után? – Kolja! – ismételtem meg még hangosabban. – Parancsra csinálják. Ha a fritzek bejutnak a városba, így nem fogják tudni, merre járnak. Kolja a fekete szemű fiúról a lemeszelt utcatáblákra, azután meg rám nézett. – Honnan tudod?
– Onnan, hogy két napja még én is ezt csináltam. Kolja eleresztette a fiút, aki pár pillanatig farkasszemet nézett vele, aztán folytatta a meszelést. – Ügyes, nagyon ügyes – mondta Kolja, azzal mentünk tovább a Széna tér felé.
5. Aki venni, eladni, csencselni akart, az mind a Széna térre ment. A háború előtt az itteni standok képviselték a szegény ember Nyevszkij proszpektjét. A blokád idején, amikor az elegáns üzletek sorra bezártak, az éttermeket lelakatolták, a hentesek hűtőjében már nem volt hús, a Széna tér virágzott. Tábornokfeleségek cseréltek borostyán nyakláncokat zsák lisztekre. Párttagok alkudoztak vidékről beszökő parasztokkal, pörlekedve, hány szem krumplit ér egy antik étkészlet. Ha az egyezkedés túlságosan elhúzódott, a parasztok legyintettek, és hátat fordítottak a városiaknak. „Egye meg az ezüst étkészletét”, mondták vállvonogatva. Majdnem mindig megkapták, amit kértek. Bódéról bódéra jártunk, felstószolt bőrcsizmákat gusztálva, egyik-másik még véres volt az előző tulajdonos lábától. A Tokarev puskákat és pisztolyokat olcsón adták, pár rubelért, kétszáz gramm kenyérért. A Lugerek meg a kézigránátok drágábbak voltak, de nem megfizethetetlenek, csak a megfelelő árust kellett felkutatni. Az egyik standnál pohárnyi földet kínáltak száz rubelért – Badajev-sár volt a neve, mert a lebombázott élelmiszerraktár aljáról kaparták össze, és át volt itatva megolvadt cukorral. Kolja megállt az egyik bódénál, ahol egy görnyedt, fél szemén kötést viselő, fogai közt meggyújtatlan pipát szorongató férfi valami világos folyadékot árult felirat nélküli palackokban. – Mi van ebben? – kérdezte Kolja. – Vodka. – Vodka? Miből főzték? – Fából. – Az nem vodka, barátom. Az faszesz. – Kell vagy nem? – Nem ezért jöttünk – súgtam oda Koljának, de rám se hederített. – Az ilyen löttytől megvakul az ember – mondta az árusnak. A félszemű a fejét rázta, mint akit bosszant ez a tudatlanság, de azért még nem tett le arról, hogy üzletet csináljon. – Vásznon kell átszűrni – mondta. – Hétrétegűn. Akkor biztonságos. – Istenek elixírje, aha – mondta Kolja. – Hétrétegű Bűn, annak kéne nevezned. Italnak való név. – Kell vagy nem? – Veszek egy üveggel, ha előbb megkóstolod.
– Ilyen korán nem iszom. Kolja vállat vont. – Ha lenyelsz egy kortyot, veszek egy üveggel. Ha nem: hát, tudod, engem cinikussá tett a háború. – Kétszáz rubel üvegje. – Száz. És megkóstoljuk. – Mit művelsz? – kérdeztem, de rám se bagózott. A félszemű az asztalra tette hideg pipáját, felvett egy üveg teáspoharat, és keresgélni kezdte a vásznát. – Tessék – nyújtotta Kolja a fehér zsebkendőjét. – Ez tiszta. Relatíve. Néztük, ahogy az ember háromszor összehajtogatja, és ráteríti a pohár szájára. Lassan töltötte ki az italt. Még ott, a szabadban, a hideg szélben is olyan szaga volt, mint a méregnek, a gyárpadló föltakarítására használt tisztítószernek. A félszemű félretette a zsebkendőt, amelyet most szappanszerű üledék pettyezett. Fogta a poharat, beleivott, visszatette az asztalra, és mindeközben az arca se rezzent. Kolja alaposan megvizsgálta a szesz szintjét a pohárban, hogy lássa, tényleg ivott-e belőle az árus. Aztán megnyugodva felénk emelte a poharat. – Oroszország anyácskára! – Felhajtotta az italt, lecsapta a poharat, megtörölte a száját a keze fejével, és öklendezni kezdett. Megmarkolta a vállamat, mint akinek támaszra van szüksége, a szeme elkerekedett, tele lett könnyel. – Megmérgeztél – nyögte, és vádlón a félszeműre mutatott az ujjával. – Azt nem mondtam, hogy egy húzásra kell kiinni – válaszolta az flegmán, és visszadugta a szájába a pipát. – Száz rubel. – Lev… Lev, itt vagy? – Kolja felém fordította az arcát, de a szeme nem fókuszált, mintha keresztülnézett volna rajtam. – Nagyon vicces. Kolja vigyorogva kiegyenesedett. – Tudhattam volna, hogy egy zsidót nem lehet átrázni. Fizesd ki ezt az embert. – Nincs pénzem. – Engem akarsz becsapni, te kölyök? – bömbölte Kolja, marokra fogta a nagykabátom gallérját, és úgy megrázott, hogy a csontjaim is zörögtek. – Én a Vörös Hadsereg katonája vagyok, nem tűröm a lopást! Hirtelen eleresztett, belenyúlt a zsebeimbe, és papírfecniket, madzagdarabkákat,
szöszcsomókat húzkodott elő. Pénz még véletlenül se volt köztük. Kolja sóhajtva az árus felé fordult. – Úgy néz ki, nincs pénzünk. Az üzletnek fuccs. – Azt hiszed, azért, mert katona vagy – mondta a félszemű, s amikor félrehúzta a kabátja szárnyát, láthatóvá vált egy finn tőr markolata –, nem foglak darabokra vagdalni? – Egy pohár méreg már van a hasamban. Rajta, próbáld csak meg! Kolja rámosolygott az emberre, és várta a reakcióját. Semmi sem tükröződött a kék szemében, se félelem, se harag, se izgalom a várható verekedés miatt – semmi. Később megtudtam, hogy ez volt az ő különleges adottsága: a veszélytől megnyugodott. Körülötte a többiek a szokásos módokon reagáltak a rémületre: sztoicizmussal, hisztériával, színlelt kedélyességgel, vagy ezek kombinációjával. De Kolja szerintem sohasem hitt igazán ebben az egészben. Ő mindent nevetségesnek talált a háborúban: a németek barbárságát, a pártpropagandát, a gyújtólövedékek kereszttüzét, ahogy bevilágították az éjszakai eget. Valaki más történetének tekintette, elképesztően kidolgozott történetnek, amibe ő tévedésből keveredett bele, és most nem tud szabadulni belőle. – Tűnj el, vagy lemetszem a szádat – mondta a félszemű a meggyújtatlan pipája szárát rágcsálva, és kezét a tőr markolatára tette. Kolja szalutált, és továbbmasírozott a következő bodegához, higgadtan, lezseren, mintha az egész tranzakció tiszta ügy lett volna. Dobogó szívvel lépkedtem utána. – Koncentráljunk a tojásokra – mondtam. – Miért kell neked folyton provokálni? – Inni akartam egyet, hát ittam, és megint embernek érzem magam. – Mély lélegzetet vett, és összepréselt ajkai közt fújta ki a levegőt, nézve, ahogy a pára a magasba emelkedik. – Tegnap éjjel mindketten meghalhattunk volna. Világos? Fölfogtad, milyen szerencsések vagyunk? Élvezd ki. Megálltam egy standnál, ahol egy fejkendős öreg parasztasszony fakószürke húspástétomokat árult. Megbámultuk a húst Koljával. Eléggé frissnek látszott, csillogott rajta a zsír, de egyikünk sem akarta tudni, milyen állatból készült. – Tojása van? – kérdeztem. – Tojás? – mondta az öregasszony előrehajolva, hogy jobban hallja. – Tojás szeptember óta nincs. – Egy tucat kellene – mondta Kolja. – Jól megfizetnénk. – Fizethetsz akár egymilliót – felelte az öregasszony –, tojás akkor sincs. Pityerben nincs. – És hol van? Vállat vont, arcán úgy elmélyültek a ráncok, mintha bele volnának vésve.
– Énnekem húsom van. Ha húst akartok, háromszáz rubel két pástétom. Tojás, az nincs. Standról standra jártunk, mindenhol megkérdezve, van-e tojás, de a Széna téren senki se látott tojást szeptember óta. Elméletek persze léteztek: magas rangú katonatisztek Moszkvából hozatják maguknak repülővel; a parasztok a városon kívül a németeknek adják oda a készletet, sőt vajat meg friss tejet is, az életükért cserébe; egy öregembernek, valahol a Narvai-kapu környékén, saját tyúkketrece van a háztetőn. Ez az utóbbi teljesen abszurdnak tűnt, de a fiú, akitől hallottuk, váltig állította, hogy igaz. – Ha levágsz egy tyúkot, az kitart mondjuk egy hétig. De ha meghagyod, az napi egy tojás, a fejadaghoz hozzácsapva nyárig kihúzhatod rajta. – A tyúkot etetni is kell – mondta Kolja. – Mivel etetnél manapság egy tyúkot? A gyerek, göndör fekete fürtű fején a cári haditengerészet ódon sapkájával, csak vigyorgott a hülye kérdésen. – A tyúk bármit megeszik. Egy kanál fűrészpor, és már jól is lakott. A srác úgynevezett könyvtári cukorkát árult: letépték a könyvek gerincét, lefejtették alóla a csirizt, felolvasztották, és szeletekké fagyasztották, utána meg papirosba csomagolták. Viaszíze volt, de a csirizben protein van, a protein pedig életben tart, úgyhogy a városból éppolyan sebesen tűntek el a könyvek, mint a galambok. – Te láttad azokat a tyúkokat? – kérdezte Kolja. – A testvérem látta. Az öreg a ketrecben alszik a vadászpuskájával. Mert az egész háznak a tyúkjaira fáj a foga. Kolja rám nézett, de én csak a fejemet ráztam. Naponta legalább tíz ostrommesét hallott az ember fagyasztott marhacombbal teli titkos tárolóládákról, kaviárkonzervekkel és kolbásszal megpakolt éléskamrákról. És mindig valakinek a testvére vagy az unokaöccse látta az efféle kincseket. Az emberek elhitték ezeket a történeteket, mert alátámasztották abbeli meggyőződésüket, hogy valaki valahol biztosan dőzsöl, miközben a város éhenhal. És persze igazuk is volt: lehet, hogy az ezredes lánya nem kacsasültet vacsorázik, de vacsorázik. – Az az öregember nem maradhat örökké a ketrecben – mondtam a fiúnak. – El kell mennie a fejadagjáért. Vizet kell hoznia, vécéznie kell. Valaki már hónapokkal ezelőtt megcsapta azokat a tyúkokat. – A tető széléről hugyozik le. Azzal, ami a másik oldalon jön ki, nem tudom, mit csinál, lehet, hogy azzal eteti a tyúkjait. Kolja bólogatott, mint aki le van nyűgözve az öregember gazdálkodási módszereitől, de én tudtam, hogy a kölyök ott helyben találja ki az egészet. – Te mikor szartál utoljára? – kérdezte tőlem hirtelen Kolja.
– Nem tudom. Egy hete? – Én kilenc napja. Számolom. Kilenc napja! Ha majd végre sikerül, nagy bulit csapok, meghívom rá a legszebb egyetemista lányokat. – Hívd meg az ezredes lányát. – Naná hogy meghívom. Az én szarbulim sokkal szórakoztatóbb lesz, mint az ő esküvője. – Az új fejadagkenyér fáj, amikor kijön – mondta a göndör ifjonc. – Apám szerint a cellulóztól, amit beletesznek. – Merre találjuk ezt a tyúkos kisöreget? – A címét nem tudom. Ha a Narvai-kaputól a Sztacsek proszpekt felé indultok, elmentek a háza előtt. Egy nagy Zsdanov-plakát van a falán. – Minden második pityeri háznak Zsdanov-plakát van a falán – mondtam bosszúsan. – Három kilométert gyalogoljunk egy ketrecnyi nemlétező tyúkért? – Nem hazudik a srác – mondta Kolja, megveregetve a fiú vállát. – Tudja, hogy különben visszajövünk, és eltörjük az ujjait. Tudja, hogy NKVD-sek vagyunk. – Dehogy vagytok NKVD-sek – mondta a fiú. Kolja előkapta a kabátzsebéből az ezredes levelét, és képen legyintette vele a srácot. – Ez itt egy NKVD-ezredes megbízólevele, hogy szerezzünk neki tojást. Ehhez mit szólsz? – Sztálintól nincs megbízóleveled, hogy töröld ki a segged? – Először azzal kéne megbíznia, hogy szarjak egy nagyot. A beszélgetés végét nem vártam be. Ha Kolja az egész várost végig akarja járni a mesebeli tyúkok után, ám tegye, de közben beesteledett, és én haza akartam menni. Harminc-akárhány órája nem aludtam. Sarkon fordultam, és elindultam a Kirov felé, azon töprengve, mennyi kenyeret is rejtettem el a kilazult konyhai csempe alá. Lehet, hogy Vera is megkínál majd valamivel. Tartozik nekem, amiért úgy elfutott, még csak hátra se nézett, pedig megmentettem az életét. Ekkor jutott eszembe, hátha Vera meg a többiek azt hiszik, meghaltam. Vajon hogy reagált erre Vera, sírt-e, Grisa mellébe temette-e az arcát, miközben az vigasztalni próbálta, vagy éppen haragosan ellökte magától, hiszen Grisa megpucolt, magára hagyta őt, én viszont ott maradtam, és megmentettem a biztos kivégzéstől. Grisa pedig azt mondta erre: „Tudom, tudom, gyáva alak vagyok, bocsáss meg”, és ő meg is bocsátott neki, mert Vera mindent megbocsát Grisának, és akkor Grisa letörölte a könnyeit, és azt mondta neki, sohasem fognak elfelejteni engem, sohasem fogják elfelejteni az önfeláldozásomat. De persze elfelejtik, egy év múlva már az arcomra se fognak emlékezni.
– Hé, te! Te keresel tojást? Úgy lekötött a szánalmas fantáziálásom, hogy először észre se vettem: a kérdés nekem szól. Megfordultam, és egy szakállas óriás meredt rám összefont karokkal, előre-hátra billegve a sarkán. A legnagyobb ember volt, akit életemben láttam, sokkal magasabb, mint Kolja, és a válla is szélesebb. Hatalmas kezével össze tudta volna roppantani a koponyámat, mint egy diót. A szakálla sűrű volt és fekete, és úgy fénylett, mintha olajozná. Vajon mennyit kell ennie egy ekkora embernek naponta, mennyi húst kell rápakolnia a gigászi csontvázára? – Van tojásod? – kérdeztem, fölfelé pislogva. – Mit adsz érte? – Pénzt. Van pénzünk. Várj, hívom a barátomat. Visszaszaladtam a térre. Amióta csak megismertem, most töltött el először örömmel Kolja szőke fejének látványa. Még mindig a göndör fiúval viccelődött, biztosan a mennyei szarásról szóló álmát ecsetelte neki. – Na végre! – kiáltotta, amikor meglátott. – Már azt hittem, hogy elszöktél. – Találkoztam egy emberrel, akinek van tojása. – Kitűnő! – Kolja a fiúhoz fordult. – Nagyon élveztem a társalgást, fiam. Elindultunk arra, amerről jöttem. A standok, amik mellett elmentünk, lassan kezdtek bezárni éjszakára. Kolja a kezembe nyomott egy papírba csavart cukorkát. – Fogjad, barátom. Ma este lakomát csapunk. – A kölyöktől kaptad? – Kaptam? Vettem. – Mennyiért? – Száz rubelért kettőt. – Száz rubelért? – Mérgesen néztem föl Koljára, aki közben kibontotta a magáét, és beleharapott, grimaszolva az íze miatt. – Szóval háromszáz rubelünk maradt? – Pontosan. Te aztán tudsz számolni. – De az a pénz tojásra kellett. – Nem vadászhatunk tojásra, ha a hasunkban nincs semmi. A szakállas a tér sarkán várt bennünket összefont karokkal. Amint odaértünk, végigmérte Kolját, ahogy a bokszoló veszi szemügyre leendő ellenfelét. – Csak ketten vagytok? – Hányan lennénk? – kérdezte Kolja, rámosolyogva az óriásra. – Hallom, tojást árulsz.
– Mindent árulok. Nektek mitek van? – Pénzünk – mondtam azzal az érzéssel, hogy ezt már megtárgyaltuk egyszer. – Mennyi? – Elég – felelte Kolja. – Egy tucat tojás kellene. A szakállas füttyentett. – Szerencsések vagytok. Pont annyim van. – Látod? – mondta Kolja, megmarkolva a vállamat. – Nem is volt olyan nehéz. – Gyertek – mondta az óriás, és átvágott az utcán. – Hová megyünk? – kérdeztem. – Mindent benn tartok. Idekinn nem biztonságos. Pár naponta katonák jönnek, ellopják, amit csak akarnak, és ha valaki szólni mer, lepuffantják. – A katonák a várost védik – jegyezte meg Kolja. – Ha éheznek, nem tudnak harcolni. Az óriás Kolja katonaköpenyére és kincstári bakancsára pillantott. – Te miért nem a várost véded? – Egy bizonyos ezredes megbízott egy feladattal. De ez téged ne érdekeljen. – Ez az ezredes tojásért küldött téged meg a fiút? – Az óriás levigyorgott rám. A fogai mint megannyi jelöletlen játékkocka villogtak fekete szakállában. Természetesen nem hitt Koljának. Ki hitt volna? A befagyott Fontanka mentén gyalogoltunk, a jégen itt is, ott is hullák hevertek, némelyiken kővel rögzített szemfedő, másokról a meleg ruhát is lecibálták, fehér arcuk a sötétülő égre meredt. Kezdett feltámadni az éjjeli szél, néztem, ahogy egy halott nő hosszú szőke haját az arcába fújja. Valaha büszke lehetett a hajára, hetente kétszer megmosta, lefekvés előtt húsz percig kefélgette. És most a haja meg akarta védeni, el akarta fedni pusztulását az idegenek elől. Az óriás egy négyemeletes téglaházhoz vezetett bennünket, az ablakai mind be voltak deszkázva. Egy hatalmas, két emelet magas plakát fiatal anyát ábrázolt, aki halott gyermekét hozza ki egy lángoló épületből. HALÁL A GYERMEKGYILKOSOKRA! – szólt a felirat. Az óriás előhalászta zsebéből a kulcsát, kinyitotta a bejárati ajtót, és kitárta előttünk. Elkaptam Kolja köpenyujját, mielőtt belépett volna. – Inkább hozd le a tojásokat – mondtam az óriásnak. – Azért élek még mindig, mert tudom, hogyan kell üzletelni. Utcán nem üzletelek. Éreztem, hogy a herezacskóm összehúzódik, és félénk golyóim közelebb kúsznak a testemhez. De Pityerben születtem, ott is nevelkedtem, nem voltam hülye, ezért próbáltam
határozott hangot megütni. – Én viszont idegenek lakásán nem üzletelek. – Uraim, uraim – mondta szélesen mosolyogva Kolja. – Mi ez a bizalmatlanság? Egy tucat tojás. Mennyibe kerül? – Ezer rubel. – Ezer rubel? Egy tucat tojásért? – kacagtam. – Csak nem Fabergéket árulsz? A fekete szakállú óriás, még mindig az ajtót fogva, mogorva tekintettel nézett le rám. Abbahagytam a nevetést. – Egy pohár földért száz rubelt kérnek – mondta. – Mi a jobb, egy tojás vagy egy pohár föld? – Idehallgass – szólt közbe Kolja –, az én kis zsidó barátommal egész nap alkudozhatnál itt. Tárgyaljunk inkább becsületes emberek módjára. Háromszáz rubelünk van. Megegyeztünk? Az óriás még mindig engem bámult. Már az elején sem kedvelt, de most, hogy megtudta, zsidó vagyok, láttam, hogy legszívesebben megnyúzna. Kolja felé nyújtotta lapáttenyerét. – Nem, nem, ebben egyetértek a társammal – mondta Kolja a fejét rázva. – Előbb a tojás, aztán a pénz. – Én nem hozom le ide. Mindenki éhes, és mindenkinek van fegyvere. – Ekkora ember, és fél? – cukkolta Kolja. Az óriás csodálkozva meredt Koljára, mint aki nem akarja elhinni, hogy sértegetik. Végül elmosolyodott, és kivillantotta kockafogait. – Amott fekszik egy ember – bökött az állával a Fontanka felé. – Nem az éhség vitte el, nem is a fagy. Betörték a fejét egy téglával. Érdekel, hogy honnan tudom? – Értem a célzást – bólintott kedélyesen Kolja. Belesett a lépcsőház sötétjébe. – Téglával gyorsabb, az biztos. Azzal hátba vágott, és belépett az épületbe. Minden ösztönöm azt súgta, hogy meneküljek. Ez az ember csapdába csal bennünket. Gyakorlatilag bevallotta, hogy gyilkos. Kolja pedig ostoba módon elárulta neki, mennyi pénzünk van. Nem sok ugyan, de ha a két élelmiszerjegyet is hozzávesszük – az óriás nyilván feltételezte, hogy van élelmiszerjegyünk –, az manapság már épp elég, hogy eltegyenek érte láb alól. De mi az alternatíva? Kutyagoljunk el a Narvai-kapuig, keressük meg a mesebeli öreget
a tyúkketrecével? Az életünket kockáztatjuk, ha bemegyünk ebbe az épületbe, de ha nem szerzünk tojást, így is, úgy is végünk. Követtem Kolját. A bejárati ajtó becsukódott mögöttünk. Sötét volt odabenn, a villanykörtékben nem volt áram, a napfény utolja meg csak a bedeszkázott ablakok néhány résén szűrődött be. Hallottam, ahogy a hátam mögött mozdul az óriás, mire térdre vetettem magam, készen rá, hogy előrántsam a késemet. De elment mellettem, nekivágott a lépcsőnek, kettesével véve a fokokat. Kolja és én összenéztünk. Amikor Feketeszakáll eltűnt szem elől a fordulóban, előhúztam a német kést, és becsúsztattam a kabátom zsebébe. Kolja felvonta a szemöldökét, talán elismerés, talán csúfolódás gyanánt. Mi is nekivágtunk a lépcsőnek, egyesével lépkedve a fokokon, de még így is jócskán kifogytunk a szuszból, mire az első emeletre értünk. – Honnan szerzed a tojást? – szólt fel Kolja az óriáshoz, aki már eggyel fölöttünk járt. A nagydarab embernek meg se kottyant a lépcsőmászás. Nála meg az ezredes lányánál fittebb embereket hónapok óta nem láttam Pityerben. Megint elgondolkodtam rajta, vajon honnan van az energiája. – Egy ismerős paraszttól, Mga környékéről. – Azt hittem, a németek elfoglalták Mgát. – Elfoglalták. Ők is szeretik a tojást. Mindennap odamennek, és összeszedik, amit találnak, de a barátom néhányat elrejt. Persze nem sokat, különben rájönnének. Az óriás megállt a harmadikon, és bezörgetett egy lakás ajtaján. – Ki az? – Én – válaszolta. – Két kuncsafttal. Hallottuk, hogy elhúznak egy reteszt, és kinyílt az ajtó. Egy férfikucsmát és véres henteskötényt viselő asszony pislogott ki ránk, és kesztyűs keze fejével megtörölte az orrát. – Csak azt nem értem – mondta Kolja –, hogyhogy nem fagynak meg itt a tojások. Mert fagyott tojásnak nem vesszük hasznát. Az asszony úgy bámult Koljára, mintha az legalábbis japánul beszélne. – A szamovár mellett tartjuk – felelte az óriás. – Gyerünk, essünk túl rajta. Intett, hogy lépjünk be a lakásba. A néma asszony félreállt, bementünk, és Kolja úgy nézett körül, mint akinek az égvilágon semmi gondja, úgy mosolygott, mint akit először hívott meg a lakására új barátnője. Én megálltam az ajtóban, míg az óriás a vállamra nem tette a kezét. Azt nem mondhatnám, hogy belökött, de annak a hatalmas mancsnak az érintése gyakorlatilag ezzel az eredménnyel járt. Olajlámpák világították meg a kis lakást, hosszú árnyékunk végigkúszott a falakon, a
rongyos szőnyegeken, a sarokban álló szamováron, meg egy fehér lepedőn, ami a szoba túlsó végébe volt akasztva: azt gondoltam, ezzel kerítik el a hálófülkét. Amikor az óriás becsukta az ajtót, a lepedő meglebbent, mint női szoknya a szélben. Mielőtt visszahullott volna, feltárult, ami mögötte volt: nem ágy, nem bútor, hanem nagy, fehér húsdarabok kampókon, amelyek egy fűtőcsőről lógtak láncon, s alattuk műanyag lapok fogták fel a csöpögő levet. Talán egy fél másodpercig azt hittem, disznóhús, talán az agyam próbálta elhitetni a szememmel, hogy nem azt látom, amit látok: egy megnyúzott női combot, egy gyermek bordakosarát, egy leszelt kart, amelynek a kezéről hiányzott a gyűrűsujj. A kés már akkor a kezemben volt, mielőtt ráébredtem volna, hogy ezt akartam: valami mozdult mögöttem, én pedig megpördültem és suhintottam vele, és közben felkiáltottam, de szavak nem jöttek ki összeszoruló torkomon. Az óriás egy félméteres acélcsövet kapott elő a kabátja alól, és meglepő könnyedséggel eltáncolt előlem, kikerülve a német acélt. Az óriás felesége húsvágó bárdot húzott elő a köténye zsebéből. Ő is fürge volt, de Kolja bizonyult a legfürgébbnek: megpördült a hátul levő sarkán, és egy jobb horoggal leütötte a nőt, aki elterült a padlón. – Fuss! – mondta Kolja. Futottam. Azt hittem, zárva lesz az ajtó, de nem; azt hittem, az óriás szétzúzza a koponyámat az acélcsővel, de nem; már kinn is voltam a lépcsőházban, rohantam le a lépcsőn, jóformán az egész sort átugrottam egyetlen lépéssel. Artikulálatlan, értelmetlen üvöltést hallottam, meg az óriás szeges talpú bakancsának dübörgését, ahogy keresztülrontott a szobán. A korlátot markolva megálltam, alig kaptam levegőt, nem akartam tovább futni, de arra is képtelen voltam, hogy a sötét lépcsőn visszamenjek a kannibálok lakásába. Aztán valami rettenetes hang hallatszott, mint amikor acél csapódik emberi koponyába vagy furnérdeszkába. Elárultam Kolját, cserbenhagytam, pedig ő fegyvertelen, nekem meg van egy jó késem. Próbáltam mozdítani a lábam, hogy vigyen vissza a csatába, de úgy reszkettem, hogy a kést is majd elejtettem. Újabb kiáltások, újra meg újra puffant a cső, de min? Vakolatpor hullott a plafonról a fejem fölött. Kuporogtam a lépcsőn, biztosra véve, hogy Kolja halott, és én sem fogok tudni elfutni az óriás elől: a felesége annak a nehéz bárdnak egy-két ügyes csapásával feldarabol, és nemsokára ott lógok majd cubákokban az acélláncokon, miközben a vérem utolja lecsöpög a műanyag lapokra. Az ordítozás folytatódott, a falak megremegtek: Kolja még nem halt meg. Két marokra fogtam a kést, és egyik lábammal léptem egy fokot. Belopakodhatnék a lakásba, miközben az óriásnak más köti le a figyelmét, és a hátába vághatnám a kést – de a pengéje olyan vacaknak tűnt most, olyan kicsinek az óriásöléshez. Legföljebb megkarcolnám vele, vért fakasztanék belőle, ő pedig megfordulna, fogná az arcomat, és kipréselné a fejemből a szemgolyókat. Léptem még egyet, és abban a pillanatban Kolja kirohant a lakásból, a bakancsa úgy
csúszkált a padlón, hogy majdnem elsüvített a lépcső mellett. Megfordult, leviharzott a lépcsősoron, megmarkolta a galléromat, és maga után rántott. – Fuss, te kis hülye! Fuss! Futottunk, és ha meg-megbotlottam a síkos lépcsőkön, Kolja keze mindig ott volt, hogy elkapjon. Hallottam mögülünk az ordibálást, hallottam, ahogy az a borzasztó, nehéz test utánunk dübörög, de nem néztem hátra, sőt fokoztam az iramot. És a rettegés közepette, a kiabálás, lábdobogás, deszkalépcső-nyikorgás közepette még valami mást is hallottam, valami igen furcsát. Kolja nevetett. Kiugrottunk az épület ajtaján a sötét utcára, ahol az esti eget már reflektorok pásztázták. A járda kihalt, senki a közelben, aki segítsen. Kirohantunk az úttestre, futottunk három saroknyit, hátra-hátralesve, követ-e az óriás: nem láttuk sehol, de azért csak futottunk tovább. Végül észrevettünk egy katonai dzsipet, eléje szaladtunk, hadonásztunk, és a sofőr lefékezett, a kerekek csúszkáltak a jeges aszfalton. – Félre az útból, ti anyaszomorítók! – ordította a sofőr. – Tiszt elvtársak – szólalt meg Kolja fölemelt tenyérrel, nyugodtan, azzal az állandó, hátborzongató magabiztossággal –, kannibálok vannak egy épületben, amarra. Alig tudtunk megszökni előlük. – Minden épületben vannak kannibálok – mondta a sofőr. – Légy üdvözölve Leningrádban. Félre az útból! Egy másik hang szólt ki a kocsiból. – Várj. – Kiszállt egy tiszt. Inkább matematikatanárnak néztem volna, mint katonának, a szépen nyírt ősz bajuszával meg a vékony nyakával. Szemügyre vette Kolja egyenruháját, majd az arcába meredt. – Te miért nem vagy az ezredednél? Kolja elővette zsebéből az ezredes levelét, és megmutatta a tisztnek. Láttam, ahogy az arckifejezése megváltozik. Biccentett Koljának, és intett, hogy üljünk be a kocsiba. – Vezessetek oda. Öt perccel később Kolja és én újra beléptünk a kannibálok lakásába, csak most négy katona kíséretében, akik minden sarokra ráirányozták a Tokarev puskájuk csövét. De még fegyveresekkel körülvéve is majd belefúltam a félelembe. Újra látva az acélláncon lógó gyerektorzót, a megnyúzott combot és kart, legszívesebben örökre behunytam volna a szemem. Még a katonák is, akik pedig megszokhatták, hogy bajtársaik megcsonkított hulláit kell kicipelniük a csatatérről, még ők is elfordultak a himbálózó láncok látványától. Az óriás meg a felesége eltűnt. Mindent otthagytak, az olajlámpák még most is égtek, a tea még meleg volt a szamovárban, de ők belevesztek az éjszakába. A tiszt a fejét rázva pillantott körbe a lakáson. Hatalmas lyukak tátongtak a falakban, ahová a vascső lesújtott.
– Rátesszük a nevüket a listára, érvénytelenítjük az élelmiszerjegyüket, és így tovább, de ahhoz nevetséges szerencse kellene, hogy elkapjuk őket. Gyakorlatilag nincs már rendőrség a városban. – Hová bújhatna? – kérdezte Kolja. – Ő a legtermetesebb kurafi egész Pityerben. – Akkor imádkozz, hogy te vedd észre először – mondta az egyik katona, végigfuttatva az ujját az egyik falba ütött lyuk szilánkos szélén.
6. – Jól kifektetted azt a vénasszonyt – mondtam, miközben észak felé ballagtunk Koljával, el a Vityebszki-pályaudvar óratornya mellett. Ez volt a legszebb és legelőkelőbb leningrádi pályaudvar, hiába hogy négy hónapja nem jártak a vonatok, és festettüveg ablakai be voltak deszkázva. – Kemény horog volt, mi? Nőt még sohasem ütöttem meg, de most igencsak ajánlatosnak látszott. Ez volt a döntésünk, hogy így beszélgetünk, könnyedén, lezseren: két fiatalember, aki kiveséz egy bokszmeccset. Máshogy nem is beszélgethettünk volna. Nem hagyhattuk, hogy túl sok igazság szivárogjon be a társalgásunkba, nem ismerhettük be szavakban, amit a szemünk látott. Ha csak egy centire kinyitod az ajtót, érezni fogod a kinti rothadás bűzét, hallani fogod az ordításokat. Így hát nem nyitod ki az ajtót. Csakis a napi teendőkre gondolsz, arra, hogy élelmet, vizet, tűzrevalót kell szerezned, a többit elteszed a háború végére. A kijárási tilalom kezdetét jelző sziréna még nem szólalt meg, de nem sok idő lehetett hátra. Úgy döntöttünk, a Kirovban töltjük az éjszakát, ahol volt elég hulladékfám, hogy tisztességes tüzet gyújthassunk, és egy egész kanna folyóvizem is a teafőzéshez. Nem esett nagyon messze, de most, hogy a pánik elmúlt, vénembernek éreztem magam, lábizmaim sajogtak a futástól. A reggeli az ezredesnél mesés volt, de kitágította a gyomromat, és visszatért bele az éhség, ami most émelygéssel keveredett, mert nem bírtam kiverni a fejemből a gyerek bordakosarának képét. Amikor beleharaptam a fagyott könyvtári cukorkába, úgy rémlett, száradtbőr-íze van, alig tudtam lenyelni. Kolja mellettem bicegett, az ő lába is kikészült, de a holdfényben úgy láttam, gondja egy szál se, őt aztán nem kínozzák kellemetlen gondolatok. Lehet, hogy azért van béke a lelkében, mert ő bátran cselekedett, erővel, határozottsággal, míg én a sötét lépcsőházban kuporogtam, várva, hogy megmentsenek. – Figyelj csak, azt hiszem… szóval, izé, sajnálom. Elfutottam, ne haragudj. Megmentetted az életemet. – Én mondtam, hogy fuss. – Igen, de… vissza kellett volna mennem. Nálam volt kés. – Nálad volt kés, ja. – Kolja nevetett. – Sokat értél volna vele. Látnod kellett volna magadat, amikor feléje suhintottál. Dávid és Góliát, haha. Éppen arra készült, hogy nyersen fölfaljon. – De magadra hagytalak. Azt hittem, meg fognak ölni. – Hát, ők is azt hitték. De már említettem, hogy nagyon gyors vagyok.
Belebokszolt párat a levegőbe, és nyögött is hozzá, mint a bokszolók: höh! höh! – Nem vagyok gyáva. Tudom, hogy ott annak látszottam, de nem vagyok az. – Idefigyelj, Lev – mondta átkarolva a vállamat, úgyhogy nekem is hosszúakat kellett lépnem. – Te eleve nem akartál felmenni abba a lakásba. Én voltam a vidéki marha, aki ragaszkodott hozzá. Így hát nem tartozol nekem bocsánatkéréssel. És nem hiszem azt, hogy gyáva vagy. Akinek csak egy mákszemnyi esze van, elfutott volna. – De te nem futottál el. – Quod erat demonstrandum* – felelte, elégedetten a vékony kis latintudásával. Most már valamivel jobban éreztem magam. Kolja tényleg mondta, hogy fussak el. Az óriás olyan könnyen lyukat bökhetett volna a koponyámba, ahogy egy gyerek döfi bele a hüvelykujját a cseresznyés tortába. Lehet, hogy nem viselkedtem hősiesen, de attól még nem lettem hazaáruló, vagy mi. – Tényleg fantasztikus ütés volt. – Azt hiszem, egy darabig nem rágcsál gyerekhúst. Kolja vigyorgott, de nem sokáig. Eszünkbe jutottak azok a fakó húsdarabok, meg a műanyag lepedők, amikre a lé csöpögött. Olyan városban éltünk, ahol boszorkányok járták az utcákat, Baba Jaga és nővérei szedték össze és metélték darabokra a gyerekeket. Sziréna bőgött hosszan, jajongva, és hamarosan a város összes szirénája csatlakozott hozzá. – Jönnek a fritzek – mondta Kolja, és megszaporáztuk lépteinket, kényszerítettük fáradt testünket, hogy gyorsabban mozogjon. Hallottuk a délen becsapódó gránátokat, a távoli timpanonzengést, ahogy a németek megindították éjszakai támadásukat a nagy Kirov Művek ellen, ahol az orosz tankoknak, repülőgépmotoroknak, ágyúknak a fele készült. Az ott dolgozó férfiak nagy része már a fronton volt. Nők vették át a helyüket az esztergagépeknél, préseknél, és a Kirov sohasem állt le, mindig égett a tűz a kohókban, mindig füstöltek a vöröstégla kémények, dolgoztak az üzemek, még akkor is, ha bombák zuhantak át a tetőn, még akkor is, ha halott lányokat kellett kihordani a futószalag mellől, akiknek kihűlt keze még mindig a munkaeszközt szorongatta. Loholtunk a Vityebszkij proszpekt előkelő régi házai előtt, a fehér kőhomlokzatok előtt, amelyeknek ormáról még a cári időkben faragott, kosszarvú szatírok vigyorogtak le ránk. Ezeknek az épületeknek az alagsorában biztosan mindenhol van óvóhely, a polgártársak egyetlen lámpa körül szoronganak odalenn, várva, hogy lefújják a légiriadót. A bombák már olyan közel potyogtak, hogy hallottuk a sivításukat a levegőben. A szél is fölerősödött, bömbölve fújt át a kitört ablakú, elhagyott lakásokon, mintha Isten és a németek összefogtak volna, hogy együtt döntsék romba a városunkat. – A fronton az ember már azt is meg tudja saccolni, hol fog becsapódni a gránát –
mondta Kolja, zsebredugott kézzel dőlve bele a szélbe, amely az előbb még a hátunk mögött volt. – Hallgatod, hallgatod, és tudod, hogy ez száz méterre balra fog robbanni, a másik meg a folyóban landol majd. – Én a Junkerst is meg tudom különböztetni a Heinkeltől, alig- hogy meghallom őket. – Még szép. A Junkers bőg, mint az oroszlán, a Heinkel meg szúnyog módra zümmög. – De a Heinkelt is a Dorniertől. Én vagyok a parancsnoka az önkéntes tűzoltóbrigádnak a… Kolja felemelte a kezét. Megállt, én is megálltam mellette. – Hallod ezt? Füleltem. Nem hallottam mást, csak a téli szelet, amely már mindenfelől fújt egyszerre, a Finn-öbölből rontva végig a mellékutcákon. Azt hittem, Kolja egy bombát hall, és felnéztem az égre, hátha én is észreveszem a felénk repülő halált, és ki tudom cselezni az utolsó pillanatban. Végre enyhült a szél, már halkabban zihált, mint amikor a gyerek abbahagyja a hisztizést. Gránátok robbantak dél felé, több kilométerre tőlünk, de így is éreztük, hogy remeg a talpunk alatt a járda. De Kolja nem a szélre, nem az aknavetőkre figyelt. Valaki zongorázott az egyik régi házban. Nem láttam fényt az ablakok mögött, se gyertya, se lámpa nem égett. A többi lakó nyilván lement az óvóhelyre (hacsak nem gyengültek le túlságosan az éhezéstől, vagy annyira öregek, hogy fütyülnek rá), de ez a magányos zseni itt maradt, játszik a sötétben, szemtelenül, precízen, mennydörgő dupla fortissimókkal, amelyeket törékeny kis pianissimók követnek, mintha csak önmagával vitatkozna, ő volna egyszerre az erőszakos férj meg az alázatos feleség is. A zenének fontos szerepe volt a gyermekkoromban, a rádióban közvetítettnek és a koncertterminek egyaránt. Szüleim fanatikus zenerajongók voltak: olyan család voltunk, amelynek ugyan nincs tehetsége a muzsikáláshoz, de élvezettel hallgatja az előadást. Néhány taktus alapján azonosítani tudtam Chopin huszonhét etűdjének bármelyikét; mindent ismertem Mahlertől, a Lieder eines fahrenden Gesellen-től a befejezetlen Tizedikig. De azt a zenét, amit aznap éjjel hallgattunk, még sohasem hallottam, és nem hallottam azóta sem. A hangokat letompították az ablakok, a távolság meg a szűnni nem akaró szél, de az erejük átjött. Háborús zene volt. Csak álltunk a járdán, egy áramtalan, dér erezte utcalámpa alatt, miközben délen dörögtek az ágyúk, a holdat fátyolfelhők takarták, és végighallgattuk a legutolsó hangokig. Amikor véget ért, úgy éreztem, valami nem stimmel: az előadás túl jó volt, hogy senki tudomást se vegyen róla, a művész túlságosan tehetséges, hogy ne kapjon tapsot. Egy hosszú pillanatig csak hallgattunk, néztünk föl a sötét ablakokra. Aztán, amikor már szabadnak tűnt, baktattunk tovább. – Még jó, hogy senki se vágta föl tüzelőnek a zongoráját – mondta Kolja.
– Ennek nem fogják felaprítani a zongoráját, bárki legyen is. Lehet, hogy maga Sosztakovics volt. Errefelé lakhat. Kolja rám nézett, aztán a járdára köpött. – Sosztakovicsot három hónapja evakuálták. – Nem igaz. Ott van minden plakáton, a tűzoltósisakjában. – Ja, ja, ő a nagy hős, csakhogy az a helyzet, hogy most éppen Kujbisevben fütyörészi a Mahlertől lopott dallamait. – Sosztakovics sohasem lopott Mahlertől. – Azt hittem, te Mahler pártján állsz – mondta Kolja, azzal a görbe mosollyal pillantva le rám, ami, most már tudtam, azt jelenti, hogy mindjárt valami idegesítővel fog kirukkolni. – Nem a zsidót szereted jobban a gojnál? – Ők ugyanazon az oldalon vannak. Mahler nagy zeneszerző volt, Sosztakovics is nagy zeneszerző… – Nagy zeneszerző? Egy szélhámos, egy tolvaj. – Te meg egy hülye vagy. Fogalmad sincs a zenéről. – Annyit mindenesetre tudok, hogy Sosztakovics szeptemberben még arról pofázott a rádióban, hogy mindenkinek hazafiúi kötelessége harcolni a fasizmus ellen, aztán három hét múlva már Kujbisevben falta a kását. – Nem az ő hibája. Nem akarták, hogy meghaljon, ezért vitték el innen. Gondolj bele, micsoda csapás lett volna a közhangulatra, ha… – Ó, igen, micsoda tragédia lett volna – mondta Kolja azon a tanári hangján, amit a maró gúnyra tartogatott. – Nem engedhetjük, hogy nagyjaink elhulljanak. Ha rám bíznák, én pont fordítva csinálnám. A híres embereket küldeném ki a frontra. Sosztakovicsot fejbe lőtték? Gondolj csak bele, hogy fölháborodna a nemzet! Mit nemzet, az egész világ! A NÁCIK MEGÖLTÉK A HÍRES KOMPONISTÁT! Anna Ahmatova is beszélt a rádióban. Felszólította a leningrádi nőket, hogy legyenek bátrak, mindenki tanulja meg a puska kezelését. És most hol van? Németekre lődöz? Hát nem éppen. A Kirov Művekben reszeli a gránáthüvelyeket? Lófaszt, Taskentben van, ott dönti magából azokat az önimádó verselményeket, amik híressé tették. – Anyám meg a húgom is elment. Attól még nem hazaárulók. – Anyád meg a húgod nem buzdított kitartásra a rádióban. Nézd, én nem várom el a zeneszerzőktől meg a költőktől, hogy hősök legyenek. De a képmutatást utálom. Megdörgölte az orrát kesztyűs keze fejével, és visszanézett dél felé, ahol gránátrobbanások világították be az eget. – Hol a francban van már a házatok?
Éppen akkor fordultunk be a Voinov utcába, és már emeltem is a kezem, hogy mutassam a Kirovot. A semmire mutattam, és sokáig a kezemet sem bírtam leereszteni. Ahol nemrég a Kirov állt, ott most egy nagy, meredek törmelékhegy volt, törött vasbeton oszlopokból, téglákból, vakolatból, összevissza csavarodott vasrudakból és a holdfényben csillogó üvegszilánkokból. Ha egyedül vagyok, órákig bámulom ezt a romhalmazt, és még akkor sem értettem volna semmit. A Kirov volt az életem. Vera és Oleg és Grisa. Ljuba Nyikolajevna, a vénkisasszony a harmadikról, aki tenyérjóslással foglalkozott, és ruhát javított a házban lakó nőknek, egy nyáron rajtakapott, hogy egy H. G. Wells-regényt olvasok a lépcsőn, és másnap megajándékozott egy doboznyi Robert Louis Stevensonnal, Rudyard Kiplinggel és Charles Dickensszel. Anton Danyilovics, a házmester, aki az alagsorban lakott, és ordibált velünk, ha kövekkel dobálóztunk az udvaron, leköpdöstünk a háztetőről, vagy szemérmetlen hóembereket és hóasszonyokat építettünk sárgarépából való fütyivel meg radírgumis ceruzákból való mellbimbókkal. Zavogyilov, az állítólagos gengszter, akinek hiányzott két ujj a bal kezéről, és aki folyton füttyögetett a lányok után, még a csúnyácskák után is, sőt, azok után a leghangosabban, hogy örömet szerezzen nekik – Zavogyilov, aki hajnalba nyúló bulikat rendezett, és a legújabb dzsesszlemezeket játszotta le: Varlamov és a Hetek, Eddie Rozner; férfiak és nők félig gombolt ingekben, amint nevetve táncolnak ki a lépcsőházba az öregek mélységes felháborodására, valamint a gyerekek örömére, akik úgy döntöttek, ha már mindenképp fel kell nőniük, olyanok akarnak lenni, mint Zavogyilov. Vénséges, ronda épület volt, mindig fertőtlenítőtől bűzlött, de ez volt az otthonom, és sosem hittem volna, hogy egyszer összedőlhet. Belegázoltam a törmelékhalomba, és dobálni kezdtem a betondarabokat. Kolja megfogta a karomat. – Lev… gyere. Tudok egy másik helyet, ahol alhatunk. Kirántottam a karomat, és tovább lapátoltam a tenyeremmel. Újra elkapta a karomat, és most nem engedett a szorításon. – Senki sincs életben ez alatt. – Nem tudhatod. – Nézd – mondta halkan, és a kis piros karókra mutogatott, amelyek különböző pontokon a törmelékbe voltak szúrva. – Már átkutatták. Valószínűleg tegnap este omlott össze. – Tegnap este itthon voltam. – Tegnap este a Keresztekben voltál. Gyere. Gyere velem. – Az emberek életben maradnak. Olvastam. Néha napokig is életben maradnak. Kolja végigtekintett a roncsokon. A szél miniatűr porviharokat kavart a
betongerendákról. – Ha valaki még él ebben, akkor se tudod kiásni puszta kézzel. És ha egész éjjel próbálod, nem éred meg a reggelt. Gyere. Barátaim laknak a közelben. Fedél alá kell húzódnunk. A fejemet ráztam. Hogyan hagyhatnám itt az otthonomat? – Lev… most nem kell gondolkodnod. Csak kövess. Érted? Kövess. Lecibált a törmelékhegyről, és én túl gyenge voltam, hogy ellenálljak, túl fáradt, hogy gyászt, dühöt vagy dacot érezzek. Melegedni akartam. Enni akartam. Elmentünk a Kirov maradványától, és én még a lépteimet sem hallottam. Fantommá váltam. Senki sem maradt a városban, aki ismerné a teljes nevemet. Nem sajnáltam magam, csak kábán csodálkoztam, hogy még mindig élek, hogy a leheletem meglátszik a holdfényben, ez a kozákszármazék még mindig itt masírozik mellettem, és néha-néha rám néz, hogy lássa, mozgok-e még, de közben az eget is fürkészi, bombázók után kutatva.
7. – Gyertek – mondta –, gyertek be. Agyonfagytatok. Kolja barátnője nagyon szép lehetett az ostrom előtt: sötétszőke haja a hátát verdeste, ajka még mindig telt, s ha mosolygott, félhold alakú gödröcske támadt a bal orcáján. A jobbon nem, ami furának tűnt. Mindenesetre azon kaptam magam, alig várom, hogy megint elmosolyodjon, hadd lássam még egyszer azt a magányos gödröcskét. Kolja kétfelől arcon csókolta, amikor ajtót nyitott, mire ő elpirult, és ettől egy másodpercre teljesen egészségesnek látszott. – Azt mondták, meghaltál! – Még nem – felelte Kolja. – Ez Lev, a barátom. Nekem nem akarja elárulni az apai és a családnevét, de neked talán megmondja. Az az érzésem, te a zsánere vagy. Lev, ő Szonya Ivanovna. Egyik legelső hódításom, és azóta is kedves barátom. – Haha! Rövid életű hódítás. Mint Napóleoné Moszkvánál. Kolja rám vigyorgott. Még mindig átölelve tartotta Szonyát. A lányon férfi nagykabát és három-négy pulóver volt, de még ezek alatt is látszott, hogy belőle magából nem sok maradt. – Igazi klasszikus hódítás volt. Művészettörténet-órán ismerkedtünk össze. Meséltem neki a régi mesterek perverzióiról, Michelangelo fiúszeretőiről meg Malevics lábfetisizmusáról. Te hallottál erről? Reggel fölskiccelte a házvezetőnője lábfejét, aztán este a rajzára rejszolt. – Micsoda hazugság. Senki sem hallott még erről – mondta felém fordulva Szonya. – Szóval kiokosítottam ezekről a kéjvágyó festőkről, mire ő beindult, pár pohár vodka, és kész is. Jöttem, láttam, győztem. Szonya hozzám hajolt, a karomra tette a kezét, és színpadiasan odasúgta: – Nem jött, hanem elment, méghozzá nagyon hamar, ennyi igaz belőle. Nem voltam hozzászokva, hogy nők a szexről beszélnek. A fiúk, akiket ismertem, másról se hadováltak, bár kétlem, hogy olyan nagy szaktekintélyek lettek volna, a lányok viszont csakis egymás között súgtak-búgtak róla. Azon tűnődtem, vajon Grisa lefektette-e már Verát, aztán eszembe jutott, hogy meghaltak, ott nyugosznak a betonhalom sírjukban. Szonya észrevette, milyen keserves képet vágok, és azt hitte, a szókimondásuk zavar. Rám villantotta meleg, gödröcskés mosolyát. – Nyugi, édes. Nem vagyunk ám olyan bohémek, amilyennek képzeljük magunkat. – Koljához fordult. – Olyan aranyos. Hol találtad? – A Kirovban lakott. A Voinov utcában.
– A Kirovban? Amelyik tegnap este összedőlt? Annyira sajnálom, édesem. Átölelt. Olyan volt, mintha egy madárijesztő ölelne. Semmi testet nem éreztem a ruhái alatt, csak füstszagú gyapjúrétegeket. De azért jólesett, hogy egy nő aggódik miattam. Még ha csak udvariasságból is. – Gyere – fogta meg kesztyűs kezével a kesztyűs kezemet. – Mostantól ez az otthonod. Ha itt akarsz aludni egy éjszakát, vagy egy hetet, akkor itt alszol. Holnap segíthetsz nekem vizet hordani a Néváról. – Holnap dolgunk van – mondta Kolja, de a lány ügyet se vetett rá, bevezetett bennünket a nappaliba. Hatan ültek félkörben egy kályha körül. Egyetemistáknak látszottak, a férfiak barkót, bajuszt növesztettek, a nők rövidre vágták a hajukat, és cigányos fülbevalókat viseltek. Vastag pokrócokon osztoztak, teát iszogattak, és szó nélkül figyeltek bennünket. Megértettem, hogy nem örülnek nekünk. Az idegenek legjobb esetben is bosszantóak, a legrosszabb esetben pedig végzetesek – lehet, hogy nem jelentenek veszélyt, de enni akarnak. Szonya elintézte a bemutatást, mindenkit megnevezve a félkörben, de senki sem szólt semmit, míg Kolja barátokat nem szerzett azzal, hogy kibontotta és körbeadta a könyvtári cukorkáját. Nem volt nagy élvezet rágcsálni, de ennivaló volt, elindította az emberben a vérkeringést, és nemsokára a beszélgetés is újrakezdődött. Szonya barátai, mint kiderült, sebészek és ápolónők voltak, nem egyetemi hallgatók. Nemrég fejezték be a huszonnégy órás műszakot, karokat meg lábakat amputáltak, golyókat szedtek ki szétrepedezett csontokból, megcsonkított katonákat raktak össze érzéstelenítő, vértartalék és elektromos áram nélkül. Még ahhoz sem volt elég forró vizük, hogy a szikéket sterilizálják. – Lev a Kirovban lakott – bökött felém az állával részvevően Szonya. – Abban a házban a Voinovon, amit tegnap este találat ért. Sajnálkozó, együtt érző mormogás hallatszott. – Benn voltál, amikor összedőlt? Megráztam a fejem. Koljára pillantottam, aki a naplójába firkált a ceruzacsonkkal, és nem figyelt ránk. Aztán az orvosokra és ápolónőkre néztem, akik várták a választ. Ezek az emberek nekem idegenek. Minek terheljem őket az igazsággal? – Nem, ismerősöknél voltam. – Néhányan kijutottak – mondta az egyik sebész, Tyimofej, aki festőnek tűnt a keret nélküli szemüvegében. – A kórházban hallottam. – Tényleg? Hányan? – Nem tudom. Annyira nem figyeltem. Ne haragudj… minden éjjel dőlnek össze házak.
A hír, hogy lehetnek életben maradottak, felvidított. Az alagsori óvóhely erősnek látszott, ha idejében leértek, többen is megúszhatták. Vera meg az ikrek mindig lerohantak a családjukkal, ha megszólaltak a szirénák. Zavogyilovot, a gengsztert viszont sohasem láttam az óvóhelyen. Éppúgy átaludta a szirénákat, mint a délelőttöket, arcán hideg törlőkendővel, mellette egy meztelen lánnyal. Vagy legalábbis így képzeltem. Nem, ő biztosan nem ment le az óvóhelyre, de persze Zavogyilov sokszor nem aludt otthon, rejtélyes üzleti ügyeit intézte, vagy valamelyik bűnöző cimborája lakásán vedelt. Szonya kitöltött két pohár híg teát, és a kezünkbe nyomta. Levettem a gyapjúkesztyűmet, most először, mióta az ezredes irodájában reggeliztünk. A meleg pohár elevennek érződött a tenyereim közt, mint valami kis dobogó szívű, lelkes állat. Élveztem, ahogy a gőz az arcomba szállt, és először meg sem hallottam, hogy Szonya kérdez valamit. – Ne haragudj. – Azt kérdeztem, hogy a családod benn volt-e a házban. – Nem, még szeptemberben elutaztak. – Az jó. Az enyémek is. Az öcséim Moszkvában vannak. – És most a németek is Moszkva előtt vannak – mondta Pavel, egy menyétképű fiatalember, aki a vaskályhát bámulta, és sohasem nézett senkire. – Egy-két hét, és elfoglalják. – Hadd foglalják – szólalt meg Tyimofej. – Majd úgy teszünk, mint Rosztopcsin hajdanán, fölégetünk mindent és visszavonulunk. Akkor aztán hol találnak menedéket? Mit fognak enni? A tél majd elintézi őket. – Rosztopcsin… eh. – Szonya olyan arcot vágott, mint aki büdöset szagol. – Nehogy már hőst csinálj belőle. – Igenis hős volt. Ne Tolsztojtól tanulj történelmet. – Ja, ja, Rosztopcsin gróf, a népi hős. – Ne keverd bele a politikát. Ez háború, nem osztályharc. – Ne keverjem bele a politikát? Nem kell azt belekeverni. Azt hiszed, a háború nem politika? Kolja vetett véget a civakodásnak. A teájába bámult, amit a tenyerei között tartott. – A németek nem foglalják el Moszkvát. – Melyik szakértő mondja ezt? – kérdezte Pavel. – Én. A fritzek harminc kilométerre voltak a várostól december elején. Most meg száz kilométerre vannak. A Wehrmacht eddig még sohasem hátrált meg. Azt se tudják, hogyan kell csinálni. Csakis támadásra képezték ki őket, csakis arról olvastak a tankönyveikben.
Támadni, támadni, támadni. És most mégis pucolnak visszafelé, és meg sem állnak, míg ki nem nyúlnak Berlinben. Sokáig senki sem szólt semmit. A nők Kolját nézték, és a szemük egy kicsit fényesebben csillogott nyúzott arcukban. Egy kicsit mind szerelmesek voltak Koljába. – Megbocsáss, elvtárs – mondta Pavel, ironikusan hangsúlyozva az elvtárs szót. – Ha ilyen fontos ember vagy a hadseregben, ha ilyen nagy horderejű tárgyalásokon vehetsz részt, mit keresel közöttünk? – A megbízatásomról nem beszélhetek – felelte Kolja, akit egyáltalán nem hozott zavarba a sebész sértő hanghordozása. Belekortyolt a teájába, és egy darabig a szájában lötykölte a meleg vizet. Észrevette, hogy Szonya még mindig őt nézi, és rámosolygott. A csoport hallgatott. Senki sem mozdult, de a helyzet dinamikája megváltozott, Kolja és Szonya került reflektorfénybe, ők voltak a színpadon, mi többiek csak néma nézők lettünk, akik azon tűnődnek, mit adatik még látniuk. Az előjáték elkezdődött, még ha egymástól távol ültek is, még ha mindketten több réteg gyapjúba voltak is bugyolálva. Azt kívántam, bárcsak énrám is így nézne majd egyszer egy lány, de tudtam, hogy ez sohasem fog megtörténni. Ez a csapott vállú test, ez az éber, ijedt rágcsálótekintet: ez sohasem fog kéjvágyat ébreszteni. Az orrom volt a legrosszabb, az a gyűlölt orrom, az az ezerszer kicsúfolt kampó. Zsidónak lenni Oroszországban éppen elég rossz volt, de zsidónak lenni egy ilyen antiszemita karikatúrából vett orral, hát, ez alaposan megutáltatta az embert önmagával. Többnyire büszke voltam a zsidóságomra, de nem akartam zsidónak látszani. Árjának akartam látszani, szőkének, kék szeműnek, domború mellkasúnak, erős állúnak. Olyan akartam lenni, mint Kolja. Kolja Szonyára kacsintott, és kiitta a teáját. Felsóhajtott, és a zaccra meredt a pohár alján. – Tudjátok, hogy már kilenc napja nem szartam? Aznap éjjel mind a nappaliban aludtunk, kivéve Kolját meg Szonyát, akik valami láthatatlan jelre egyszerre álltak fel és tűntek el a hálószobában. Mi többiek megosztoztunk a pokrócokon. Egymás mellé feküdtünk a meleg végett, így aztán, noha a kályhában valamikor éjjel kihunyt a tűz, nem vacogtam túlságosan. Ami azt illeti, a hideg jóval kevésbé zavart, mint Szonya fojtott kis sikolyai. Olyan lehetetlen boldogságot sugalltak, mintha Kolja tovabaszná az elmúlt hat hónap minden nyomorúságát, tovabaszná az éhezést, a hideget, a bombákat, a németeket. Szonya szép volt és jó, de a gyönyörét rettenetes volt hallgatni; szerettem volna, ha én tarthatom távol az ostromot a farkammal egy ilyen bájos lánytól. Egy idegen lakás padlóján feküdtem, egy férfi mellett, akit nem ismertem, aki rángatózott álmában, és olyan szaga volt, mint a párolt káposztának. Nem hinném, hogy túl sokáig szeretkeztek – kinek volt erre energiája? –, de úgy tűnt, mintha legalábbis fél éjszakán át tartott volna, Szonya sikkantgatott, Kolja halkan beszélt, de még a vékony falakon keresztül se hallottam, mit mond. Nagyon nyugodtnak hangzott,
mintha csak valami vezércikket olvasott volna fel. Mi a fenét mondhat neki? Mit mond az ember egy lánynak, akivel éppen baszik? Fontos lett volna tudnom. Lehet, hogy attól az írótól idézett, akit folyton emlegetett. Lehet, hogy arról mesélt neki, hogyan szálltunk szembe azzal a kannibállal meg a feleségével, bár ez elég valószínűtlen. Feküdtem a sötétben, hallgattam őket, miközben szél rázta az ablakkeretet, és az utolsó parazsak is szétpukkantak a kályhában. Nincs magányosabb hang a világon, mint a mások szeretkezése.
8. Másnap reggel egy ház előtt álltunk, kétsaroknyira a Narvai-kaputól, és egy óriási Zsdanov-plakátot bámultunk a falon. – Ez lesz az – mondta Kolja, topogva, hogy megmelegítse a lábát, bár ez lehetetlennek tűnt, mert még hidegebb volt, mint tegnap. A végtelen kék égen csak egyetlen, halcsontvázszerű felhő mutatkozott. Elindultunk az épület bejárata felé. Persze zárva volt. Kolja dörömbölt az ajtón, de senki se jött ki. Álltunk, mint a hülyék, kesztyűs kezünket csapkodva, állunkat a sálunkba temetve. – Most mit csináljunk? – Előbb-utóbb csak kijön valaki. Mi van veled ma? Olyan rosszkedvűnek látszol. – Mi lenne? Semmi. – Pedig magam is hallottam, hogy mogorva a hangom. – Egy órába telt ideérnünk, még egybe fog, hogy bejussunk, aztán kiderül, hogy nincs is semmiféle öregember meg tyúkketrec. – Nem, nem, valami bajod van. A Kirovra gondolsz? – Persze hogy a Kirovra gondolok – vágtam vissza, dühösen, amiért ilyet kérdez, mert egyáltalán nem a Kirovra gondoltam. – Volt egy hadnagyunk még az ősszel, Belak nevű. Hivatásos volt, egész életében hordta az uniformist, harcolt a fehérek ellen, és így tovább. Egyik este látja, hogy egy srác, Levinnek hívták, sírva olvas egy levelet, amit éppen akkor kapott. A lövészárokban voltunk, Zelenogorszk határában, mielőtt még a finnek visszavették. Levin úgy bömbölt, hogy szóhoz sem jutott. Meghalt valakije, megölték a németek. Már nem emlékszem, hogy az anyját, az apját, vagy talán az egész családját, nem tudom. Mindegy, a lényeg, hogy Belak kivette a kezéből a levelet, szépen összehajtogatta, és betette Levin köpenyének a zsebébe. „Rendben van, sírd ki magad. De többé ne lássalak sírni, míg Hitlert fel nem lógatjuk.” Kolja a messzeségbe bámult, mint aki a hadnagy szavain tűnődik. Biztosan mély értelmet tulajdonított nekik. De énszerintem mesterkélt volt az egész, olyan szöveg, amit apám mindig utált, hamis dialógus, amilyet párthű újságírók szoktak kiötölni a „Hősök a fronton!”-féle cikkeikhez az Úttörő Igazság című lapba. – És abbahagyta a sírást? – Persze, már csak szipogott egy kicsit. Aztán éjjel újrakezdte. De nem ez a lényeg. – Miért, mi a lényeg? – Az, hogy nincs időnk gyászolni. A nácik ki akarnak nyírni bennünket. Sírhatunk akármennyit, az nem könnyíti meg a harcot.
– Ki sír? Én ugyan nem sírok. Kolja nem figyelt rám. A fogai közül próbált kipiszkálni valamit. – Belak pár nappal később rálépett egy aknára. Ronda dolgok azok az aknák. Úgy tépik szét az ember testét… Elhallgatott, a halott tisztje emlékén merengett, én meg pocsékul éreztem magam, amiért gondolatban megsértettem a hadnagyát. Lehet, hogy közhelyeket mondott, de segíteni akart, el akarta terelni a fiatal katona figyelmét az otthoni tragédiáról, és ez fontosabb, mint az eredetiség. Kolja még egyszer bedörömbölt az ajtón. Várt egy pillanatig, felsóhajtott, és az egyetlen felhőt nézte az égen. – Szeretnék Argentínában tölteni egy-két évet. Még sohasem láttam óceánt. Hát te? – Én sem. – Rosszkedvű vagy, kis izraelitám. Miért? – Menj a picsába! – Ez az! Ez már döfi! – Meglökött, aztán eltáncolt tőlem, és bokszoló mozdulatokat tett a levegőben. Leültem a küszöbre. Még ettől a kis erőfeszítéstől is csillagokat láttam. Reggel is ittunk teát Szonyánál, de ennivaló nem volt, a könyvtári cukorkámat pedig végszükség esetére tartalékoltam. Felnéztem Koljára, aki aggódva figyelt. – Miről beszéltél tegnap éjjel? – kérdeztem. – Tudod, amikor, izé, amikor vele voltál. Kolja értetlenül kancsalított. – Kivel? Szonyával? Hogy miről beszéltem? – Egyfolytában beszéltél hozzá. – Szeretkezés közben? Zavarba hozott a kifejezés. Bólintottam. Kolja összeráncolta a homlokát. – Nem is tudtam, hogy beszéltem hozzá. – Egyfolytában beszéltél! – Hát a szokásos, gondolom. – Váratlan mosoly derítette fel az arcát. Leült mellém a küszöbre. – Persze, aki még sosem járt egy országban, az nem ismeri az ottani szokásokat. Szóval arra vagy kíváncsi, miket mondtam neki. – Csak kérdeztem valamit. – Na ja, de kíváncsi vagy rá. Miért? Mert egy kicsit ideges vagy. Jól akarod csinálni, ha majd egyszer alkalmad lesz rá. Nagyon helyes, vág az eszed. Ne mogorváskodj, komolyan
beszélek. Téged már dicsérni se lehet? Na, figyelj: a nők nem bírják a szótlan szeretőt. Neked adnak valami értékeset, látni akarják, hogy megbecsülöd-e. Bólints legalább, hogy tudjam, figyelsz rám. – Figyelek. – Minden nő képzeletében van egy álomszerető, meg egy rémálomszerető. A rémálomszerető csak ráfekszik, összenyomja a hasával, és addig dugdossa bele a kis szerszámát, amíg nem végez. Behunyt szemmel, szó nélkül csinálja: tulajdonképpen csak belerejszol a szerencsétlen lány puncijába. Ellenben az álomszerető… Szántalpak csikorogtak a megkeményedett havon: két lány vonszolt egy szánkót, rajta több vödör jéggel a folyóról. Egyenesen felénk tartottak, és én felálltam, leveregettem a kabátomat, titkon megkönnyebbülve, hogy Kolja előadása félbeszakadt. Kolja is felállt. – Hölgyeim! Nincs szükségük egy kis segítségre? A lányok összenéztek. Annyi idősek lehettek, mint én, nővérek vagy unokatestvérek, ugyanaz a széles arc, pihés bajuszka. Pityeri lányok voltak, nem bíztak az idegenekben, de persze négy vödör jéggel felkapaszkodni a lépcsőn a lakásba… – Kit kerestek, kihez jöttetek? – kérdezte az egyik egy könyvtárosnő pedantériájával. – Egy bizonyos úrral szeretnénk diskurálni a tyúkjairól – felelte érthetetlen őszinteséggel Kolja. Vártam, hogy a lányok kinevetnek bennünket, de nem nevettek. – Agyonlő benneteket, ha fölmentek hozzá – mondta a másik lány. – Senkit sem enged a tyúkjai közelébe. Kolja és én összenéztünk. Kolja megnyalta a szája szélét, és rávillantotta a lányokra legcsábosabb mosolyát. – Segítünk felcipelni a vödröket. Az öregember várhat. Mire a negyedikre fölértünk, izzadva a sok gyapjúréteg alatt, remegő sirálylábakkal, már bántam a segítőkészségünket. Biztos, hogy könnyebben is bejuthattunk volna az épületbe. Minden lépcsőfordulón megpihentünk, én lihegtem, mozgattam a tenyeremet, lehúztam a kesztyűt, hogy lássam, mennyire vágott bele a vödrök fogója. Kolja arról faggatta a lányokat, miket szeretnek olvasni, tudják-e kívülről az Anyegin kezdőstanzáit. Én fásult kérődzőknek láttam őket, akiknek semmi huncutság nincs a szemükben, semmi szikra a beszédjükben, de Kolját senki sem untatta. Úgy társalgott velük, mintha a leggyönyörűbb teremtések lennének a bálban, hol az egyiknek, hol a másiknak nézett a szemébe, egy pillanatra sem hallgatott el. A negyedikre érve már nyilvánvaló volt, hogy mindkét lány belezúgott, csak azt nem tudják még, melyikük lesz a nyerő. Megint feltámadt bennem az irigység, a haraggal és önutálattal vegyes háborgás: miért tetszik nekik? Ez a nagyszájú hetvenkedő? És miért zavart a népszerűsége? Hiszen ezek a lányok engem nem érdekeltek. Egyiket se tartottam vonzónak. Ez az ember tegnap
megmentette az életemet, ma meg elátkozom, mert a lányok egyik lábukról a másikra állnak előtte, az arcukba fut a vér, a padlót bámulják, és a kabátjuk gombjait babrálják? Szonya viszont tetszett. Szonya a félhold alakú gödröcskéjével, aki befogadott az otthonába, felajánlotta, hogy aludjak ott, amikor csak akarok, pedig ha még egy hétig nem eszik, meghal: a koponyaformája már túlságosan is kivehető volt átlátszó bőre alatt. Lehet, hogy azért tetszett annyira, mert fél órával azután ismerkedtem meg vele, hogy a Kirov sírköveit megpillantottam. Talán az ő látványának köszönhettem, hogy nem kellett állandóan a szomszédaimra gondolnom, akiket betemettek az egymásra zuhant betongerenda-darabok. Ha át is futottak az agyamon ezek a képek, nem voltak tüskések, nem akaszkodtak belém, és megint az ezredes lánya járt az eszemben, vagy maga az ezredes, vagy az óriás, amint az acélcsővel kerget bennünket a lépcsőn, vagy az öregasszony, aki Badajev-földet árult a Széna téren. Ha egyáltalán felötlött bennem a Kirov, inkább csak az épület maga, amilyennek ismertem, mint gyermekkorom játszótere, amelynek hosszú folyosóin versenyt lehetett futni, lépcsőházában az ólomkeretes ablakok olyan porosak voltak, hogy az ember belerajzolhatta az önarcképét, udvarán az első hóeséskor összegyűltek hógolyózni a ház gyerekei, a földszinttől a másodikig az egyik csapat, a harmadiktól az ötödikig a másik. Barátaim és szomszédaim – Vera, Oleg, Grisa, Ljuba Nyikolajevna és Zavogyilov – máris valószerűtlennek tetszettek, mintha a halál kiradírozta volna az életüket. Talán mindig is tudtam, hogy egy nap eltűnnek majd, ezért távolságot tartottam velük, nevettem a vicceiken, végighallgattam az elképzeléseiket, de sohasem hittem igazán a létezésükben. Megtanultam védekezni. Amikor a rendőrök elvitték az apámat, még csak egy buta kölyök voltam, nem értettem, hogyan szűnhet meg egy ember – egy önfejű, zseniális ember – valami láthatatlan bürokrata egyetlen ujjcsettintésére, mintha csak cigarettafüst volna, amit egy unatkozó silbak fúj ki valahol egy szibériai őrtoronyban. Egy silbak, aki azon rágódik, nem csalja-e meg odahaza a barátnője, bámul ki a téli erdőre, és nem érzékeli az ég hatalmas kék bendőjét odafönn, amely csak arra vár, hogy elnyelje azt a cigarettafüstöt, azt a silbakot meg mindent, ami odalenn nő a földön. Kolja búcsúzkodott a lányoktól, miután betette a vödröket a lakásajtajukon belülre, és intett, hogy kövessem a példáját. – Szóval csak vigyázzatok odafenn – mondta az egyik lány, a bátrabbik, gondolom. – Nyolcvanéves, de egy szempillantás alatt keresztüllő benneteket. – Harcoltam én fritzek ellen is, a frontvonalban – felelte Kolja, és mosolyogva rákacsintott. – Egy mogorva öregapóval elbírok. – Ha lefelé jövet ennétek valamit, éppen levest főzünk – mondta a másik lány. A bátrabbik élesen rápillantott, és én különösebb kíváncsiság nélkül azon merengtem, vajon az ételpocsékolásért haragszik-e, vagy a flörtölésért.
Kolja és én felkapaszkodtunk az utolsó lépcsősoron a tető ajtajához. – A terv a következő – mondta. – Hagyd, hogy én beszéljek. Értek az öregekhez. Fellöktem az ajtót, és máris belénk kapott a szél, jégdarabkákat és port fújt az arcunkba, a város hordalékát. Leszegett fejjel nyomultunk előre, mint két beduin a homokviharban. Előttünk egy délibáb, mert csakis az lehetett: valami színféle deszkákból meg nemezdarabokból összetákolva, a rések ronggyal és újságpapírral kitömve. Ízig-vérig városi gyerek voltam, sohasem jártam parasztgazdaságban, tehenet se láttam még, de tudtam, hogy ez csakis tyúkketrec lehet. Kolja rám nézett. Szemünk nedvedzett a szélben, de úgy vigyorogtunk, mint az eszelősök. A ketrec egyik végén girbegurba ajtó, rajta kallantyú, bedrótozatlanul. Kolja halkan kopogott. Semmi válasz. – Hahó! Ne lőjön! Haha! Csak látogatóba jöttünk… Hahó! Na rendben, kinyitom az ajtót. Ha maga szerint ez rossz ötlet, ha mégis lőni akarna, most szóljon! Kolja az ajtó egyik széléhez állt, intett, hogy én meg álljak a másikhoz, és lába fejével belökte. Vártuk a szentségelést vagy a vadászpuska dörrenését, de nem történt semmi. Amikor már biztonságosnak látszott, belestünk. Sötét volt odabenn, csak egy olajlámpa pislákolt az egyik falon. A padlón madárszartól bűzlő régi szalma. Az egyik falon üres tojórekeszek sorakoztak, akkorák, hogy egy-egy tyúk elférjen bennük. A ketrec túlsó végében egy fiú üldögélt, hátát a falnak vetve, térdét a melléhez húzva. Női nyúlszőr kabát volt rajta. Röhejes látványt nyújtott, de jó meleg lehetett. A tojórekeszek sora alatt egy halott férfi ült a falnak dőlve, szétvetett tagokkal, mint egy eldobott marionettfigura. Hosszú fehér szakálla volt, mint valami tizenkilencedik századi anarchistának, bőre akár a megolvadt gyertyaviasz. Ősöreg vadászpuska feküdt keresztben a térdén. Úgy festett, mintha már napok óta halott volna. Kolja és én meredten bámultuk a hátborzongató jelenetet. Behatoltunk valakinek a magánnyomorúságába, és most elfogott bennünket a bűntudat. Engem legalábbis elfogott. Koljában nem volt ilyenfajta szégyenérzet. Bement a ketrecbe, letérdelt a fiú elé, és megszorította a térdét. – Jól vagy, kiskatona? Nem vagy szomjas? A fiú nem nézett rá. Kék szeme óriási volt a beesett arcban. Letörtem egy darabot a könyvtári cukorkámból, beléptem a ketrecbe, és előrenyújtottam. A fiú szeme lassan felém fordult. Úgy tűnt, észrevett, észrevette az ennivalót is a kezemben, mielőtt újra elfordította a tekintetét. Nem volt már magánál. – Ez a nagyapád? – kérdezte Kolja. – Le kellene vinnünk az utcára. Nem jó, hogy itt üldögélsz vele egyedül. A fiú kinyitotta a száját, de még ez is nagy erőfeszítésébe került. Kérges volt a szája,
mintha összeragasztották volna. – Nem akarja itt hagyni a tyúkokat. Kolja végignézett az üres tojórekeszeken. – Szerintem most már itt hagyhatná. Gyere, van két rendes lány odalenn, adnak neked egy kis levest, vagy legalább vizet. – Nem vagyok éhes – mondta erre a fiú, és akkor már tudtam, hogy vége. – Azért csak gyere – mondtam. – Itt nagyon hideg van. Felmelegítünk, kaphatsz egy kis vizet. – Vigyáznom kell a tyúkokra. – Nincsenek is tyúkok – mondta Kolja. – De vannak. Nem hittem, hogy a fiú megéri a másnapot, de nem akartam, hogy ott haljon meg, egyedül a szakállas hullával meg az üres rekeszekkel. Egész Pityer teli volt halottakkal: fel voltak stószolva a városi hullaház mögött, elégették őket a Piszkarjovkai-temető melletti gödrökben, szétszórták a Ladoga-tó jegén, ahol sirályok lakmározhattak belőlük, ha egyáltalán voltak még sirályok. Ez volt a legmagányosabb hely, ahol egy ember elpusztulhat. – Nézd – mondta Kolja, és megrázta az egyik üres rekeszt –, senki sincs itthon. Derekasan őrködtél, vigyáztál a madarakra, de most már nincs egy sem. Gyere velünk. Kinyújtotta kesztyűs kezét, de a fiú rá se nézett. – Ruszlan agyonlőne benneteket. – Ruszlan? – Kolja az öregember tetemére pillantott. – Szilaj öreglegény volt, mi? Látni rajta. Örülök, hogy te békésebb természet vagy. – Azt mondta, az egész háznak a tyúkjainkra fáj a foga. – Igaza volt. – Azt mondta, feljönnek, és elvágják a torkunkat, ha hagyjuk. Ellopják a tyúkjainkat, és levest főznek belőlük. Egyikünknek mindig ébren kell lennie, a puskával. A fiú monoton hangon beszélt, nem nézett ránk, a tekintete zavaros volt. Láttam, hogy reszket, vacog a foga. Világosbarna pihefoltok ütköztek ki az arcán és a nyakán: ez volt a teste utolsó erőfeszítése, hogy szigetelje magát. – Azt mondta, megélünk belőlük, míg az ostromnak vége nem lesz. Napi két tojás meg a fejadag, azzal kihúzzuk. De nem tudtuk melegen tartani őket. – Ne törődj azokkal a nyavalyás tyúkokkal. Gyere, add a kezed!
A fiú továbbra se nézett rá Kolja kinyújtott kezére, végül Kolja intett, hogy segítsek. De abban a pillanatban észrevettem valamit, valami mozgást ott, ahol nem lehetett volna mozgás: valami izgett-mozgott a bundája alatt, mintha nagy szíve akkorákat verne, hogy kívülről is látni lehet. – Mit őrzöl ott? – kérdeztem. A fiú megsimogatta a bundája elejét, mintha csitítani akarná, ami alatta van. Most először nézett a szemembe. Akármennyire legyengült, akármilyen közel volt a vég, láttam benne a keménységet, a makacs akaraterőt, amit az öregtől örökölhetett. – Ruszlan agyonlőne benneteket. – Igen, igen, ezt már mondtad. Az utolsó tyúkot megmentetted, igaz? Ott van a kabátodban. – Kolja rám nézett. – Hányat tojik egy tyúk naponta? – Honnan a francból tudnám? – Idefigyelj, kölyök, adok háromszáz rubelt azért a madárért. – Volt, aki ezret kínált, de ő mindig nemet mondott. A tyúkokkal kihúzzuk a telet, mondta. A rubelekkel mihez kezdenénk? – Vehetnél ennivalót, nem? Az a tyúk úgyis megdöglik, mint a többi, ha itt tartod. A fiú megrázta a fejét. A beszélgetés kifárasztotta, máris leragadt a szemhéja. – Na jó, és ehhez mit szólsz? Add csak ide! – Kolja kikapta a kezemből a könyvtári cukorkát. Hozzácsapta az utolsó falat kolbászát meg a háromszáz rubelt, és a fiú ölébe tette. – Ennyink van. És most figyelj. Ma éjjel meghalsz, ha itt maradsz. Enned kell, le kell jönnöd a tetőről. Leviszünk azokhoz a lányokhoz a negyedikre… – Nem szeretem őket. – Egyiket se kell feleségül venned. Odaadjuk nekik ezt a pénzt, ők pedig megetetnek egy kis levessel, pár éjszakát ott alhatsz, visszanyerheted az erődet. A fiúnak ahhoz sem volt ereje, hogy megrázza a fejét, de az elhatározása világos volt. Nem jön le. – Erre a tyúkra akarsz vigyázni? És mégis mi a fenét adsz majd neki enni? – Ruszlannal maradok. – Hadd temessék el a halottak az ő halottaikat, mondja a Biblia. Velünk jössz. A fiú elkezdte kigombolni a kabátját. Barna tollú madár simult a melléhez, mintha szopna. Soha még ilyen szomorú tyúkot nem láttam: nyúzott volt és kába. Egy egészséges veréb széttépte volna, ha egymásnak esnek.
Kolja felé nyújtotta, aki csak bámult, nem tudta, mit csináljon, mit mondjon. – Vedd el – mondta a fiú. Kolja rám nézett, aztán vissza a fiúra. Sose láttam még ilyen tanácstalannak. – Nem tudtam életben tartani őket – mondta a fiú. – Októberben még tizenhat volt. De már csak ez maradt. Nagyon akartuk azt a tyúkot, de most, hogy a fiú ingyen odaadta volna, valahogy nem látszott helyénvalónak. – Vedd el – mondta a fiú. – Belefáradtam. Kolja átvette a tyúkot, és eltartotta az arcától, mintha attól félne, hogy kikaparja a szemét a karmos lábával. De a tyúkban nem volt semmi vadság. Ernyedten ült Kolja tenyerében, reszketett, fénytelen szeme nem nézett sehová. – Tartsd melegen – mondta a fiú. Kolja kinyitotta a köpönyegét, és bedugta a madarat: elfészkelődhetett a gyapjúrétegek között úgy, hogy levegőt is kapjon. – És most menjetek – mondta a fiú. – Gyere velünk – mondtam, még egyszer, utoljára próbát téve, bár tudtam, hiába. – Nem kéne egyedül maradnod. – Nem vagyok egyedül. Menjetek. Koljára néztem, bólintott. Elindultunk a ketrec ajtaja felé. Visszanéztem a fiúra, aki csak ült ott a női kabátjában. – Mi a neved? – Vagyim. – Köszönjük, Vagyim. A fiú bólintott, szeme túl kék, túl nagy volt a sápadt, beesett arcban. Magára hagytuk a tyúkketrecben a halott öregemberrel meg az üres tojórekeszekkel, az alig pislákoló lámpával, nyúlszőr kabátos ölében a háromszáz rubellel és az érintetlen ennivalóval.
9. Szonya összeszedett egy kosárra való forgácsot a lebombázott Vasziljevszkij-szigeti óvoda miszlikbe tört gerendáiból; a kályha meleget árasztott, mi pedig körülültük, ittuk a gyenge teát, és a girhes tyúkot bámultuk. Eszkábáltunk neki egy tojófészket egy régi süteményesdobozból meg egy csomó széttépett újságpapírból. A tyúk csak kuporgott benne, csőrét a begyére fektetve, és ügyet se vetett a teáskanálnyi őrölt kölesre, amit elébe szórtunk a vezércikkre, amelyben a moszkvaiak arra szólítottak fel bennünket, hogy dacoljunk az ellenséggel. Kurva Moszkva. Pityerben az volt az általános nézet, ha már muszáj volt valakit ostrom alá venni, jobb, hogy velünk történt, mert mi mindent túlélünk, ellenben a főváros dagadt bürokratái az első Oberstleutnant előtt letették volna a fegyvert, ha nem kapják meg a heti tokhaladagjukat. „Pont olyan rosszak, mint a franciák”, szokta mondani Oleg, pedig még Oleg is tudta, hogy ez azért túlzás. Kolja Kedvesnek keresztelte el a tyúkot, de semmi kedvesség nem volt a buta, gyanakvó szemében, ahogy visszabámult ránk. – Nem kéne szexelnie ahhoz, hogy tojni tudjon? – kérdeztem. – Nem hiszem – szólt Szonya, miközben egy száraz bőrdarabot kapargatott a száján. – Azt hiszem, a hím csak megtermékenyíti a tojást, de a tojó magától tojja. A bácsikám egy baromfitelepet vezet Mgában. – Szóval értesz a tyúkokhoz? A fejét rázta. – Még csak Mgában se jártam sose. Mindnyájan városi gyerekek voltunk. Én például sohasem fejtem még tehenet, nem villáztam trágyát, nem báláztam szénát. A Kirovban mindig kiröhögtük a termelőszövetkezetekből feljövő parasztokat a rémes frizurájuk meg a szeplős nyakuk miatt. Most aztán a vidékiek röhögtek rajtunk, mert friss nyúl- meg vaddisznóhússal tömhették a bendőjüket, miközben mi a penészes kenyéradagunkat rágcsáltuk. – Csütörtökig nem tojik tizenkettőt, az biztos – mondtam. – Meg se éri a csütörtököt. Kolja egy támlátlan vashokedlin ült, hosszú lábát kinyújtva, és a naplójába körmölt az egyre fogyatkozó ceruzacsonkkal. – Ne légy pesszimista – mondta fel se nézve. – Ez leningrádi tyúk, szívósabb, mint amilyennek látszik. A németek is azt képzelték, hogy az Asztorijában ünneplik majd a karácsonyt, nem igaz? A nácik ezer meg ezer meghívót nyomtattak a nagy győzelmi bálra, amit Hitler az Asztorija Szállóba tervezett, miután, ahogy a rohamosztagosainak tartott beszédében
fogalmazott, legyőzik „a bolsevizmus szülőhelyét, a tolvajok és férgek városát”. Katonáink találtak pár ilyen meghívót az elesett Wehrmacht-tiszteknél. Az újságok leközölték őket, ezer meg ezer másolatot készítettek belőlük, és városszerte kiragasztották a falakra. A Politbüró bértollnokai se találhattak volna ki ennél jobb propagandát. Éppúgy gyűlöltük a nácikat az ostobaságukért, mint bármi másért – ha a város elesik, egyetlen szállodát se hagyunk meg, hogy a németek snapszot vedelhessenek a koktélbárban, és meghálhassanak a luxuslakosztályokban. Ha a város elesik, mindent magunkkal viszünk a pokolba. – Lehet, hogy csak félénk – mondta Szonya. – Lehet, hogy azért nem tojik, mert nézzük. – Lehet, hogy meg kellene itatni. – Hm, ebben van valami. Hozzunk neki vizet. Senki se mozdult. Mindnyájan éhesek és fáradtak voltunk, mind azt reméltük, majd valaki más feláll, és telitölt egy poharat vízzel. Odakinn már sötétedett az ég. Hallottuk a bekapcsolt reflektorok zümmögését, amint a hatalmas izzószálak lassan pirosodni kezdtek. Magányos Szuhoj körözött a város felett, propellere kitartóan, megnyugtatóan kerepelt. – Ronda egy dög, mi? – Szerintem édes – mondta Szonya. – Pont úgy néz ki, mint a nagymamám. – Talán meg kéne ráznunk, hátha kipottyantja. – Meg kellene itatni. – Igen, hozzatok neki vizet. Eltelt még egy óra. Végül Szonya meggyújtotta az olajlámpákat, bekapcsolta a rádiót, egy kancsóból öntött egy kis folyóvizet egy csészealjra, és betette Kedves dobozába. Kedves mérgesen rápislantott, de esze ágában sem volt inni. Szonya visszaült a helyére, és felsóhajtott. Aztán összeszedte magát, a széke melletti kötőállványról levett egy lyukas zoknit, tűt meg cérnát, és belegyömöszölte a zokniba a porcelán stoppolótojást, hogy merevre húzza vele az anyagot. Néztem szorgoskodó, csontos ujjait. Szép lány volt, de a keze akár a Kaszásé, hústalan, fakó. Viszont a stoppoláshoz nagyon értett. A tű villogott a lámpafénynél, ahogy beszúrta meg kihúzta, beszúrta meg kihúzta, és kis híján álomba ringatott vele. – Tudjátok, ki a legaljasabb picsa? – kérdezte egyszer csak Kolja. – Natasa Rosztova. A név ismerős volt, de egyelőre nem tudtam hova tenni. Szonya összevonta a szemöldökét, de nem nézett fel a varrásból. – A Háború és béke hősnője? – Nem bírom azt a kurvát. Mindenki belezúg, de mindenki, még a fivérei is, pedig nem
több, csak egy buta liba. – Lehet, hogy épp ez a lényeg – felelte Szonya. Félig már aludtam, de ezen mosolyognom kellett. Akármilyen idegesítő alak is, nem lehet nem kedvelni egy embert, aki ilyen vehemenciával képes utálni egy regényalakot. Szonya az összes lyukat megstoppolta ügyes csontkezével. Kolja a nadrágja szárán dobolt az ujjaival, és mérgesen tűnődött Natasa Rosztován, meg az egésznek a képtelenségén. Kedves didergett a meleg szobában, és megpróbálta belehúzni a csőrét a testébe, mintha azt álmodná, hogy teknősbékává változott. A rádióból Geraszimov, a drámaíró hangja hallatszott: „Halál a gyávákra! Halál a pánikkeltőkre! Halál a rémhírterjesztőkre! Bíróságra velük! Fegyelem. Bátorság. Határozottság. Erre van szükség. És sose feledjétek: Leningrád nem fél a haláltól! A halál fél Leningrádtól!” Felhorkantam, mire Kolja rám nézett. – Mi bajod? Nem szereted az öreg Geraszimovot? – Mit szeretnék rajta? – Mindenesetre hazafi. Ő itt van Pityerben, nem lógott meg Ahmatovával meg a többiekkel együtt. – Én egyetértek Levvel – mondta Szonya, és még egy marék forgácsot dobott a kályhába. A parázs megvilágította szőke haját, és apró fülei egy pillanatra bíborpirosak, áttetszők lettek. – Pártpropagandista, semmi több. – Még annál is rosszabb – mondtam, és hallottam, ahogy harag vegyül a hangomba. – Írónak nevezi magát, de gyűlöli az írókat, csakis azért olvassa őket, hogy nem írnak-e valami veszélyeset, valami gyalázkodót. És ha úgy gondolja, hogy igen, rögtön besúgja őket a Litbürónál, támadást intéz ellenük a lapokban meg a rádióban. Valaki valami bizottságban pedig így szól: „Nos, Geraszimov szerint az illető veszélyes, márpedig Geraszimov a mi emberünk, úgyhogy az illető alighanem tényleg veszélyes…” A mondat közepén elhallgattam. Keserű hangom mintha visszhangzott volna a kis lakásban, de alighanem csak a képzelet játszott velem: zavarban voltam, mert túl sokat árultam el túl hamar. Szonya és Kolja rám meredt, Szonya aggodalmasan, Kolja viszont lenyűgözve, mint aki mindeddig azt hitte, süketnéma vagyok, de kiderült, hogy tudok szavakat formálni. – Abram Benyov volt az apád. Nem szóltam semmit, de Kolja nem is kérdést tett fel. Bólintott, mint aki most már mindent ért. – Hamarabb is rájöhettem volna. Nem tudom, miért kellett titkolnod. Az az ember költő
volt, igazi költő, amilyen nem sok terem. Büszke lehetnél rá. – Nem fogok engedélyt kérni tőled, hogy büszke lehessek rá – vágtam vissza. – Ha hülyeségeket kérdezel, és én nem válaszolok rájuk, az az én dolgom. Idegeneknek nem beszélek a családomról. De ne mondd nekem még egyszer, hogy büszke lehetnék az apámra. – Jó, jó – szabadkozott Kolja, felemelve a kezét –, rendben, bocsánat. Nem úgy értettem. Úgy értettem, hogy nem vagyunk már idegenek egymás számára. – Nagyon hülyén érzem magam – mondta Szonya. – Ne haragudj, Lev… én még nem hallottam az apádról. Költő volt? – Nagy költő – vágta rá Kolja. – Közepesen tűrhető, az ő szavaival. Egyszer azt mondta nekem, az ő generációjában volt Majakovszkij meg a többiek, és ő valahol a többiek közepe táján helyezkedik el. – Nem, nem, nehogy elhiggyétek. Nagyszerű író volt. Tényleg, Lev, nem hízelgésből mondom. „Hajdan híres, öreg költő, kávéházban”. Csodás vers. Ezt a versét válogatták be minden antológiába, mármint az 1937 előttiekbe. Tucatszor is újraolvastam azóta, hogy elvitték apámat, de más szájából már évek óta nem hallottam a címét. – És aztán… és aztán… – Szonya az állával mutatta: az a bizonyos odaát mozdulat volt. Bármit jelenthetett: elhurcolták Szibériába, tarkón lőtték, a Központi Bizottság szilenciumra ítélte. Kiiktatták? Ezt kérdezte, és én bólintottam. – Kívülről tudom azt a verset – mondta Kolja, de volt benne annyi tapintat, hogy nem kezdte el szavalni. Nyílt a lakásajtó, és bejött Tyimofej, a tegnap este megismert sebész. A kályhához lépett, hogy megmelengesse a kezét. Amikor észrevette a dobozban kuporgó Kedvest, leguggolt melléje, és tenyerét a térdén nyugtatva alaposan megvizsgálta. – Hát ez meg honnan van? – Kolja és Lev szerezte egy fiútól a Narvai-kapu mellett. Tyimofej felállt, és ránk vigyorgott. Két nagy fej hagymát húzott elő a kabátzsebéből. – A kórházban kaptam. Nem akartam megosztani veletek, de úgy látom, ma este csodás levest főzünk. – Kedves nem megy a levesbe – szólt Kolja. – Kellenek a tojásai. – Tojásai? – Tyimofej Kedvesre nézett, aztán megint ránk. Azt hitte, viccelünk. – Az az érzésem, hogy senki se bízik Kedvesben – folytatta Kolja –, de szerintem meg fogja csinálni. Te értesz a tyúkokhoz? Tojik szerinted egy tucatot csütörtökig?
– Mi a fészkes fenéről beszélsz? A sebész egyre bosszúsabb lett. Kolja ingerült tekintetet vetett rá, sértette Tyimofej hanghordozása. – Nem értesz oroszul? Tojásra várunk! Egy pillanatig azt hittem, verekedéssé fajul a dolog, ami nem lett volna jó hír a Vörös Hadsereg számára: szükségünk volt a sebészekre, márpedig ennek Kolja egyetlen ütéssel szétloccsantotta volna a fejét. De ekkor Tyimofej végre elnevette magát, és a fejét rázva várta, hogy mi is vele nevessünk. – Nevess csak – mondtam. – De a tyúkhoz nem nyúlsz. – Ez nem tyúk, te hülye! Ez kakas! Kolja elbizonytalanodott, mint aki nem tudja eldönteni, ugratja-e a sebész, vagy ezzel a trükkel akar levest főzetni velünk Kedvesből. Előrehajoltam a székben, és nézegetni kezdtem a madarat. Nem is tudom, mit kerestem rajta: talán apró heregolyókat? – Azt mondod, nem fog nekünk tojást tojni? – kérdezte Kolja, bizalmatlanul méregetve Tyimofejt. A sebész lassan, tagoltan válaszolt, mint akinek félkegyelműekkel van dolga. – Ez itt egy hím. Úgyhogy az esély minimális.
10. Aznap este júniusi íze volt a levesnek, akárcsak azoknak a vacsoráknak, amelyekre az ostrom előttről emlékeztünk. Szonya az egyik imádójától, egy vadászpilótától kapott egy szem teljesen ép krumplit. Kolja tiltakozott, mondván, ő nem kér egy másik szerető ajándékából, de a panaszát, mint remélte is, figyelmen kívül hagyták, és a Kedves-leves jó sűrűre sikerült, krumplival, hagymával meg sok sóval. Szerencsénkre a többi sebész éppen máshol töltötte az éjszakát. Szonya egy szárnyért meg egy csésze levesért cserébe szerzett a szomszédtól egy üveg egészen iható vodkát; a németek csak néhány lusta gránátot lőttek ki a városra, mintegy emlékeztetőül, hogy ott vannak még, de ezen az estén jobb dolguk is akad; éjfélre alaposan berúgtunk, a hasunk tele volt, Kolja és Szonya a hálószobában dugott, én meg Tyimofejjel sakkoztam a kályha fényénél. A második játszma közepén léptem egyet a huszárommal; Tyimofej a táblára meredt, böfögött, és azt mondta: – Ajaj, te aztán tudsz. – Most jössz rá? Az előbb tizenhat lépésben megvertelek. – Azt hittem, az az italtól volt… Elintéztél, mi? – Még élsz. De nem sokáig. Elfektette a királyát, és megint böfögött, elégedetten, élvezve, hogy étel van a hasában. – Semmi értelme. Oké. A tyúkot a kakastól nem tudod megkülönböztetni, de sakkozni, azt tudsz. – Régen jobb voltam. – Felállítottam a királyát, és léptem helyette, hogy lássam, meddig tudnám elnyújtani a végjátékot. – Jobb? Régen? Mikor, embriókorodban? Mégis mennyi vagy, tizennégy? – Tizenhét! – Borotválkozol már? – Igen. Tyimofej kétkedő arcot vágott. – Levágtam a bajuszomat… És télen lassabban nő vissza. Szonya lihegni, majd nevetni kezdett a szomszéd szobában, mire muszáj volt elképzelnem, ahogy hátraveti a fejét, nyaka felível, a bimbók megkeményednek apró mellén. – Nem tudom, honnan van erre energiájuk – mondta Tyimofej, és elnyújtózott a pokrócrétegeken. – Ha én minden este húslevest ehetnék, örökre letennék a nőkről.
Behunyta a szemét, és már aludt is, én meg hallgathattam tovább a szerelmeseket. Kolja pirkadat előtt keltett, a kezembe nyomott egy csésze teát, és tanulmányozni kezdte az otthagyott sakktáblát. Tyimofej még aludt, hanyatt fekve, nyitott szájjal, karját hátravetve, mint aki megadja magát az ellenségnek. – Ki volt a sötét? – Én. – Hat lépésben legyőzhetted volna. – Ötben. Hacsak nem hibázik, mert akkor háromban. Kolja a homlokát ráncolva nézte a figurákat, amíg rá nem jött a megoldásra. – Te tényleg tudsz. – Még mindig van kedved fogadni? Mi is volt a téted, meztelen francia lányok? Mosolyogva dörzsölgette a szemét. – Egyszerűbb, ha neked ajándékozom őket. És megmutogatom, hogy mi micsoda rajtuk. Gyerünk, húzz bakancsot! – Hová megyünk? – Mgába. Lehet, hogy Kolja dezertőr volt, de annyi természetes tekintély volt a hangjában, hogy félig már be is fűztem a bakancsomat, mire eszembe jutott kétségbe vonni az utasítását. Ő akkor már belebújt a köpönyegébe, felhúzta a bőrkesztyűjét, kétszer a nyaka köré tekerte a sálját, és éppen a fogait nézegette a szamovár fölött lógó kis falitükörben. – Mga ötven kilométerre van innen. – Egy jó napi gyaloglás. Tegnap este bevacsoráztunk, kibírjuk. Lassan rádöbbentem a javaslat eszelősségére. – De a német vonalak mögött van. Miért kéne Mgába mennünk? – Hétfő van, Lev. Csütörtökre kell az a tojás, és Pityerben nem fogunk találni. Szonya nagybátyja az ottani gazdaság vezetője, emlékszel? Biztosra veszem, hogy a németek tovább működtetik. Ők is szeretik a tojást. – Ez a tervünk? Ötven kilométert gyalogolunk, el a németek mellett, egy baromfiszövetkezetbe, ami esetleg nem égett le, fölkapunk egy tucat tojást, aztán szépen hazajövünk? – Jó, minden nevetségesnek tűnhet, ha ilyen gúnyos hanglejtéssel mondod.
– Hanglejtés? Én kérdeztem valamit! Ez a tervünk? Még Szonya se járt ott! Hogyan találjuk meg? – Mgában van! Mégis mennyire lehet nehéz megtalálni valamit Mgában? – Bassza meg, én Mgát se tudnám megtalálni! – Á – vigyorgott Kolja, fejébe nyomva a prémsapkáját. – Az rém egyszerű. A moszkvai vasútvonal mentén fekszik. Követjük a síneket, és kész. Tyimofej felmordult álmában, és az oldalára hengeredett. Már megtanultam, hogy az orvosok és a katonák bármilyen, nem életveszélyes ricsajt képesek átaludni; a veszekedésem Koljával szelíd bölcsődal volt, ha Tyimofej békés, elégedett arcából ítélt az ember. Ránéztem, és máris gyűlöltem, gyűlöltem, amiért ott alhat a gyapjúpokróc ágyán, melegen, kényelmesen, jóllakottan, amiért őt nem nyaggatja ez a kozák sarjadék, nem kergeti ki egy NKVD-s ezredes a vadonba, hozzávalókat keresni egy lakodalmi tortához. Visszafordultam Kolja felé, aki éppen hetyke szögbe igazította a fején a prémsapkát a tükör segítségével. Őt még jobban gyűlöltem, gyűlöltem a vidám, lezser rohadékot, aki olyan friss és jókedvű reggel hatkor, mintha most ért volna haza egy kéthetes feketetengeri nyaralásból. Alighanem még mindig bűzlött a szextől, de ilyen korán, abban a hideg lakásban egyáltalán nem éreztem semmit. A tülökorrom csak látványosság volt, gúnyolódók céltáblája, szagokat alig tudtam elkapni vele. – Teszerinted őrültség – mondta Kolja –, de azok a feketéző parasztok, akik kétszáz rubelért árulják a krumplit a Széna téren, egytől egyig a városon kívülről hozzák az árut. Naponta jönnek el emberek a német vonalak mellett. Nekünk miért ne sikerülne? – Részeg vagy? – Negyed üveg vodkától? Aligha. – Kell hogy legyen valami hely, ami közelebb van Mgánál. – Hol? Mostanára teljesen bebugyolálta magát, az állát négynapos szőke sörte borította. Várta, hogy alternatívát kínáljak a hülye tervére, de ahogy múltak a másodpercek, rá kellett jönnöm, hogy nincs ilyen. Úgy mosolygott rám, hogy az a Vörös Flotta toborzóplakátjára is illett volna. – Ez az egész egy kurva vicc, elismerem. De azért elég jó vicc. – Ja, csodás. És az a legszebb benne, hogy szépen meghalunk odakinn, az ezredes lánya nem kapja meg a tortáját, és soha senki sem fogja megtudni, mit kerestünk egyáltalán Mgában. – Nyugalom, kis érzékeny izraelitám. Nem hagyom, hogy bántsanak a csúnya bácsik… – Fordulj föl.
– …de most már indulnunk kell. Ha még napvilágnál oda akarunk érni. Vissza kellett volna feküdnöm. A kályha ugyan kihűlt az éjjel, a forgács utolja is leégett benne, de a felhalmozott takarók alatt még elég meleg volt. Sokkal több értelme lett volna tovább aludni, mint tyúkkeresőben kigyalogolni Mgába, ahol németek ezrei várnak ránk. Ennél mindennek több értelme lett volna. De bármennyire tiltakoztam is, tudtam, hogy követni fogom. Mert igaza volt: Leningrádban nincs tojás. És nem is ez volt az egyetlen okom. Kolja egy nagy pofájú, nagyokos, zsidóheccelő kozák, de az önbizalma olyan teljes és makulátlan, hogy már nem is arroganciának tűnt, hanem egy olyan ember ismertetőjegyének, aki belenyugodott hősi sorsába. Én ugyan nem így képzeltem el a kalandos életet, de a valóság kezdettől fogva fütyült a kívánságomra, olyan testtel ruházott fel, ami inkább könyvek pakolására termett, mint bármi egyébére, és annyi félelmet plántált belém, hogy csak kuporogni tudtam a lépcsőházban, amikor jött az erőszak. Talán egy nap majd az én karom és lábam is izmoktól duzzad, és a félelem kiszivárog belőlem, mint a kádból a piszkos víz. Bárcsak hihettem volna ebben, de persze nem hittem. Egyaránt meg voltam verve az oroszok és a zsidók pesszimizmusával, márpedig ezeknél búvalbéleltebb törzsek nincsenek a világon. De ha nagyság nincs is bennem, ahhoz talán van tehetségem, hogy felismerjem másokban, bármilyen idegesítőek is egyébként. Felálltam, felkaptam a kabátomat a padlóról, belebújtam, és követtem Kolját a bejárati ajtóhoz, amelyet szertartásosan kinyitott előttem. – Várj – mondta, mielőtt átléptem volna a küszöböt. – Nagy útra indulunk, üldögéljünk előtte egy kicsit. – Nem is tudtam, hogy babonás vagy. – Szeretem a hagyományokat. Szék nem volt, úgyhogy a padlóra ültünk, az ajtó mellé. A lakás csendes volt. Tyimofej hortyogott a kályha mellett, az ablakkeretek rázkódtak, a rádió a végtelen metronómhangot sugározta, jelezve, hogy Leningrád még áll. Kinn szapora, hozzáértő kalapálással plakátokat erősített valaki a bedeszkázott ablakokra. Az én fülemben úgy hangzott, mintha koporsókészítő szögelné egymáshoz a fenyődeszkákat. Igen elevenen képzett meg előttem: még a bőrkeményedéseket is ki tudtam venni a tenyerén, a kimeredő fekete szőrszálakat a sűrű szemöldöke közt, a fűrészport az izzadt alkarján. Lélegeztem egy nagyot, és Koljára néztem. Ő is rám nézett. – Ne félj, kis barátom, nem hagylak meghalni. Tizenhét éves voltam, és ostoba, ezért hittem neki.
11. A Moszkvába vezető vasútvonalat csak négy hónapja vágták el, de a sínek máris rozsdásodtak. A talpfákat kifeszegették a földből, és eltüzelték, pedig kreozottal vannak kezelve, ezért veszélyes égetni őket. Kolja az egyik sínszálon lépkedett, mint valami tornász a rúdon, széttárt karokkal. Én a sínek közt baktattam, nem voltam hajlandó részt venni a játékában, részben mert haragudtam rá, részben mert tudtam, hogy úgyis veszítenék. A vasútvonal kelet felé tartott, vörös téglás lakótömbök, háromszintes áruházak, villamosremizek, meg elhagyatott gyárak mellett, ahol azelőtt csupa olyasmi készült, aminek háború idején nem lehet hasznát venni. Egy fiatal nőkből álló brigád, a nagykabátok alatt kezeslábasokban, egy hadmérnök irányításával védelmi állássá alakított át egy postahivatalt. Az erős, régi épület egyik sarkát megbontották géppuskafészeknek. – Annak ott jó teste van – mutatott Kolja egy kék fejkendős nőre, aki homokzsákokat pakolt le egy teherautóról. – Honnan tudod? Röhejes megállapítás volt. A nő legalább ötven méterre állt tőlünk, és a vattakabátja alatt több réteg ruha volt rajta. – Tudom. Táncosnői a tartása. – Aha. – Te csak ne aházz. Én ismerem a balerinákat. Elhiheted. Valamelyik este elviszlek majd a Mariinszkijba, és hátramegyünk az öltözőbe. Nagy hírem van nekem ott. – Persze, neked mindenhol nagy híred van. – Kevés dolog vidít fel ezen a világon annyira, mint egy balerina combja. Vegyük például Galina Ulanovát… – Jaj, hallgass már! – Micsoda? Az a nő egy nemzeti kincs. A lábát bronzba kéne önteni. – Sose háltál te Galina Ulanovával. Sokat sejtetően rám mosolygott, mint aki éppenséggel mesélhetne, de nem akar mindent egyszerre kitálalni. – Kegyetlen vagyok – ismerte be. – Ilyesmikről beszélek pont neked… ez szadizmus. Mintha Velázquezről beszélnék egy vaknak. Váltsunk témát. – Vagyis a következő harminckilenc kilométeren nem fogsz nekem olyan balerinákról mesélni, akikkel nem feküdtél le?
– Három fiú elmegy egy paraszthoz tyúkot lopni – kezdett rá a viccmondó hangján. Ehhez mindig külön akcentust használt, bár fogalmam sem volt róla, miféle akcentus ez, és miért hiszi, hogy így mulatságosabb. – A paraszt meghallja őket, és odarohan. A fiúk beugranak három krumpliszsákba, és elrejtőznek. – Hosszú vicc lesz? – A paraszt belerúg az első zsákba, mire a fiú azt mondja, hogy „miaú”, vagyis úgy tesz, mintha macska volna. – Nahát, úgy tesz, mintha macska volna? – Most mondtam – mondta Kolja, rám pillantva, hogy kötözködni akarok-e. – Tudom, hogy úgy tesz, mintha macska volna. Ha azt mondja, „miaú”, abból elég világos, hogy úgy tesz, mintha macska volna. – Azért vagy ilyen tüskés, mert Szonyával háltam? Szerelmes vagy belé? Azzal az izével, a sebésszel nem jött össze a dolog? Olyan bűbájosak voltatok, ahogy ott feküdtetek a kályha mellett. – Miféle akcentussal beszélsz? Ukrán akar lenni, vagy micsoda? – Akcentus? – Ahányszor csak viccet mesélsz, mindig átváltasz valami hülye akcentusba. – Idehallgass, Lev, kicsi oroszlánom, ne haragudj. Tudom, hogy nem volt könnyű neked, egész éjjel ott heverni, a fütyidet markolva, hallgatva, ahogy Szonya elélvez… – Mondd tovább a hülye viccedet. – …de ígérem, mielőtt betöltenéd a tizennyolcat… mikor is van a születésnapod? – Kuss már! – Fölhajtok neked egy lányt. Kiszámított nemtörődömség! Ne feledd! És mindeközben a sínszálon lépkedett, egyik lábát rakta a másik elé úgy, hogy sohasem billent meg, sohasem nézett le, olyan sebességgel, amilyenre én még normális járással se voltam képes. – Hol is tartottam? Ja igen, a paraszt belerúg az első zsákba, „miaú”. Belerúg a második zsákba, mire a fiú azt mondja, hogy „vau”, vagyis úgy tesz… Kolja rám bökött, hogy én jövök. – Mintha tehén volna. – Kutya. Aztán belerúg a harmadik zsákba is, mire a fiú azt mondja, hogy „Krumpli!” Némán lépkedtünk. – Hát – mondta végül Kolja –, pedig a legtöbben viccesnek tartják.
A város határában jártunk, itt már ritkultak a bérházak, a beton- és téglatömbök közt befagyott mocsarak és hóborította grundok tünedeztek fel, ahol szintén építkeztek volna, ha a háború egyszer s mindenkorra véget nem vet neki. Minél messzebbre jutottunk a városközponttól, annál kevesebb civilt láttunk. Hóláncos kerekű katonai teherautók húztak el mellettünk, a platókról kimerült katonák bámultak ránk minden kíváncsiság nélkül a front felé menet. – Tudod, miért hívják Mgának? – kérdezte Kolja. – Valakinek a kezdőbetűi? – Marija Grigorjevna Aprakszina. Őróla mintázta a szerző Az udvari kopó egyik figuráját. Tábornagyok, sikkasztók és udvari seggnyalók hosszú sorának leszármazottja. Meg van győződve róla, hogy a férje meg akarja gyilkolni, mert feleségül akarja venni a húgát. – És tényleg? – Nem, eleinte nem. A nő teljesen paranoiás. Folyton erről beszél, be nem áll a szája, végül a pasas tényleg kezd belehabarodni a húgába. És rájön, hogy a felesége nélkül sokkal szebb lenne az élet. Radcsenkóhoz fordul tanácsért, nem tudván, hogy Radcsenko már évek óta dugja a hugicát. – Mit írt még? – Hogy? – Usakov. Milyen könyveket írt még? – Az udvari kopó-t, ennyi. Nagyon híres történet. Alighogy megjelent, máris megbukott. Mindössze egy kritikus írt róla, az is lehúzta. Vulgárisnak, vacaknak nevezte. Senki sem olvasta. Usakov tizenegy évig dolgozott azon a könyvön. Tizenegy évig, el tudod ezt képzelni? És eltűnik, mint esőcsepp az óceánban. Belekezd egy új regénybe: barátai szerint, akik egy-két részletet láttak belőle, mestermű. Csakhogy közben Usakov egyre vallásosabbá válik, egyre több időt tölt lelki vezetőjével, aki elhiteti vele, hogy a szépirodalom a Sátán műve. És egy éjjel Usakov bebeszéli magának, hogy a pokolra fog jutni, pánikba esik, és tűzre veti a kéziratot. A kézirat elég, kész-passz. Valahonnan ismerős volt ez az egész. – De hiszen pontosan ez történt Gogollal is. – Nem egészen. A részletek nagyban különböznek. De érdekes párhuzam, elismerem. A sín elkanyarodott az úttól, tüzelőnek is fiatal nyírfacsemeték ligetei mellett vezetett. Öt fehér holttest feküdt hason a fehér hóban. Téli holtak családja, a halott apa még mindig halott felesége kezét fogta, halott gyerekeik valamivel odébb hevertek. A hullák mellett két kopott bőrönd kinyitva: mindent elvittek belőlük, kivéve néhány törött képkeretet.
A ruhát és a cipőt is lehúzták róluk. A feneküket lenyesegették, mert az a legpuhább hús, abból a legkönnyebb pástétomot meg kolbászt készíteni. Nem tudtam, gépfegyvertűz, kés vagy akna végzett-e a családdal, német tüzérek-e vagy orosz kannibálok. Nem is akartam tudni. Elég régóta, legalább egy hete halottak lehettek, testük már kezdett a táj részévé válni. Kelet felé folytattuk utunkat, a vologdai vasútvonal mentén. Aznap délelőtt Kolja nem mesélt több viccet. Nem sokkal dél előtt elértük Leningrád védelmének peremét: szögesdrótok bozótja, három méter mély lövészárkok, sárkányfogak, géppuskafészkek, légvédelmi ütegek, KV– 1-es harckocsik fehér álcahálóval fedve. A korábban látott katonák ügyet se vetettek ránk, de most már túlságosan messze voltunk keletre ahhoz, hogy civilnek nézzenek bennünket, és túl furcsa párost alkottunk ahhoz, hogy katonáknak. Ahogy a sínek közt gyalogoltunk, egy csapat fiatal baka, akik éppen a ponyvát húzták le egy hatkerekű teherautóról, megbámult bennünket. Az őrmesterük elindult felénk, nem szegezte ugyan ránk a karabélyát, de nem is célzott vele egészen máshová. Tartása hivatásos katonára vallott, kiugró pofacsontja, keskeny szeme tatárra. – Vannak irataitok? – Hogyne – felelte Kolja a belső zsebébe nyúlva. – Kiváló irataink vannak. Átnyújtotta az ezredes levelét, és a teherautó felé biccentett. – Az új Katyusa? A ponyva lerepült a földre, felfedve az ég felé mutató, több párhuzamos sornyi indítósínt, amelyekre a rakétákat kellett helyezni. A rádióban azt mondták, a németek jobban félnek a Katyusától, mint bármilyen szovjet fegyvertől: Sztálin-orgonának hívják, a rakéták mély hangú, gyászos bömbölése után. Az őrmester hátranézett a sorozatvetőre, majd vissza Koljára. – Az téged ne érdekeljen. Melyik hadsereghez tartozol? – Az ötvennegyedikhez. – Az ötvennegyedikhez? Akkor Kirisiben kellene lenned. – Igen – mondta Kolja rejtélyes mosollyal, és az őrmester kezében levő levél felé biccentett. – De a parancs az parancs. Az őrmester széthajtotta a levelet, és olvasni kezdte. A teherautón álló katonák ránk pillantottak, de nem szóltak semmit. Úgy festettek, mint akik napok óta nem aludtak; csak arra tudtak koncentrálni, hogy a sínekre helyezzék a rakétákat, és egyet se ejtsenek el: őrültekre nem maradt energiájuk.
Kolja, aki nem szerette, ha keresztülnéznek rajta, énekelni kezdett. Erős, biztos bariton hangja volt. – Alma érik, virágzik a rózsa, fújja, fújja a májusi szél. Kertben sétál drága kis Katyusa, ő a legszebb, legszebb rózsaszál. Az őrmester végzett az olvasással, és összehajtotta a papírt. Látszott, hogy az ezredes levele megtette a hatását; most már őszinte tisztelettel tekintett Koljára, és a dal ütemére bólongott a feje. – Ez ám a nóta. Magától Ruszlanovától hallottam egyszer a finn háború alatt. Lesegítettem a színpadról, mert egy pohárral többet ivott a kelleténél. „Köszönöm, őrmester – azt mondja. – Maga aztán tudja, hová tegye a kezét.” Mit szólsz hozzá? Nagy franc az a Ruszlanova. De a nóta gyönyörű. Mellbe vágta Kolját a levéllel, és szélesen ránk mosolygott. – Bocs, hogy feltartottalak benneteket, fiúk. De tudjátok, hogy van… Azt mondják, háromszáz szabotőr ténykedik Leningrádban, és napról napra nő a számuk. De most már tudom, hogy az ezredesnek dolgoztok… Rákacsintott Koljára. – Meg kell szervezni a partizánokat, igazam van? Mi elkapjuk a németet elölről, ti bevágtok neki hátulról, és nyáron már a Reichstagot fogjuk teliszarni. Kolja felolvasta nekem a levelet még aznap, amikor átvettük, de partizánokról nem esett szó benne: csak annyit mondott, hogy senki se akadályozzon bennünket az ezredes titkos parancsának végrehajtásában. Persze az újságok tele voltak történetekkel holmi egyszerű parasztokról, akiket az NKVD szakértői halálos gerillaegységekké képeznek ki. – Maguk csak adjanak nekik az orgonával – mondta Kolja, alighanem szándékosan majmolva az őrmester hanghordozását –, mi meg majd teszünk róla, hogy ne kapjanak több strudelt a Vaterlandból. – Úgy van! Elvágni a hadtápvonalaikat, hadd éhezzenek az erdőben! 1812-t csinálunk nekik megint! – De Hitler nem kap Elbát! – Nem ám, Hitler aztán nem, még hogy Elbát! Nem voltam biztos benne, hogy az őrmester tudja, mi az az Elba, de az világos volt, hogy Hitlernek nem akar adni belőle. – Szuronyt a tökébe, nem Elbát! – Hát, ideje indulnunk – mondta Kolja. – Estére Mgában kell lennünk. Az őrmester füttyentett.
– Az jó messzire van. Az erdőben menjetek. Az utakat a fritzek ellenőrzik, de egy orosznak úgyse kell út a gyalogláshoz, nem igaz? Haha! Van elég kenyeretek? Nincs? Na várjatok csak. Iván! Az őrmester odakurjantott egy sovány, fiatal bakának, aki a teherautó mellett ácsorgott. – Hozz egy kis kenyeret a fiúknak! A vonalak mögé mennek.
12. Leningrádon kívül még nőttek fák: varjak pusmogtak a nyírek ágain, mókusok rohangásztak a fenyők közt. Kövér, ártatlan mókusok voltak, könnyű lett volna leszedni őket egy pisztollyal. Szerencséjük volt, hogy a megszállt országrészben éltek. Az erdőben masíroztunk, meg a nyílt mezőn a hideg napfényben, de sose mentünk látótávolságon kívülre a sínektől. A hó kemény volt, tele fenyőtűkkel, kellemes járás esett rajta. A németek által ellenőrzött területen voltunk, de a németek jelenlétének, a háborúnak nyoma sem látszott. Furcsa boldogság fogott el. Pityer volt az otthonom, de Pityer temetővé vált, szellemek, kannibálok városává. Szinte fizikai változást éreztem most, hogy a vidéken baktattunk, mintha tiszta oxigént lélegeznék be, miután hónapokig kuporogtam valami szénbánya fenekén. Nem csikart már a hasam, nem volt eltömődve a fülem, a lábam erősebb volt, mint hónapok óta bármikor. Koljára is így hatott az élmény. Hunyorgott a hótakaróról visszaverődő fényben, összecsücsörítette a száját, és nagy párapamacsokat pöffentett a levegőbe: úgy élvezte a trükkjét, akár egy ötéves gyerek. Zöld papírdarabot vett észre egy vén nyírfa tövében, lehajolt érte. Közönséges tízrubeles bankjegynek látszott, Lenin bámult ránk komor szemmel a nagy, kopasz koponyája alól, csak éppen a tízrubeles szürke volt, nem zöld. – Hamis? – kérdeztem. Kolja bólintott, az égre bökött, aztán vizsgálgatni kezdte a bankót. – A fritzek dobálják le ezrével. Minél több a hamis bankjegy, annál kevesebbet ér a valódi. – De hát rossz a színe. Kolja megfordította, és olvasni kezdte, ami a másik oldalára volt nyomtatva: – Az élelmiszer és a közszükségleti cikkek ára megsokszorozódott, a Szovjettunióban virágzik a feketepiac. Helyesírási hiba. Otthon sötét üzelmeket folytatnak a pártfonkcionáriusok és a zsidók, míg ti életeteket áldozzátok ezekért a bűnözőkért. „Fonkcionáriusok”, ez jó. A fél országot megszállják, és nem találnak egy embert, aki beszéli a nyelvünket? Nemsokára megjön majd az eszetek, ezért őrizzétek meg ezt a tízrubeles bankjegyet. Ez lesz a passzusotok a szabad Oroszországba való visszatéréshez a háború után. Kolja felnézett, és rám vigyorgott. – Sötét üzelmeket folytatsz, Lev Abramovics? – Nincs nekem olyan szerencsém.
– Ezek azt képzelik, az ilyenektől majd átállunk hozzájuk? Hát semmit sem értenek? A propagandát mi találtuk fel! Nagyon rossz taktika: felbosszantják azokat, akiket meg akarnak téríteni. Egy fiatalember azt hiszi, talált egy tízrubelest: remek, talán vehet rajta egy szelet kolbászt. Erre kiderül, hogy nem is pénz, csak egy rossz helyesírású fegyverletételi kupon. Rászúrta a papírdarabot egy faágra, és meggyújtotta az öngyújtójával. – Elégeted a lehetőséget, hogy egy szabad Oroszországba térhess vissza – mondtam neki. Kolja rám mosolygott, és csak nézte az elszenesedő, összepöndörödő álbankjegyet. – Gyerünk. Hosszú út áll még előttünk. Caplattunk egy órát a hóban, aztán Kolja megbökte a vállamat kesztyűs mutatóujjával. – Hisznek a zsidók a túlvilági életben? Tegnap még idegesített volna a kérdés, de ma már kifejezetten szórakoztatónak találtam, annyira rávallott Koljára: őszinte kíváncsiság, minden apropó nélkül. – Zsidója válogatja. Az én apám például ateista volt. – Hát anyád? – Anyám nem zsidó. – Á, szóval félvér vagy. Nem szégyen az. Én például mindig úgy gondoltam, valahol cigány vér is keveredett az ereinkbe. Rápillantottam: husky-kék szempár, göndör szőke fürtök a prémsapka alatt. – Nincs tebenned cigány vér. – Miért, a szemem miatt? Sok kék szemű cigány van a világon, barátom. Mindegy, az Újszövetség világosan fogalmaz a kérdésről. Követed Jézust, mennybe mégy; nem követed, irány a pokol. Na de az Ószövetség… Még arra sem emlékszem, van-e egyáltalán pokol az Ószövetségben. – A seól. – Mi? – Az alvilágot seólnak hívja. Apám egyik versének ez a címe: „A seóli kocsmák”. Furcsa érzés volt nyíltan beszélni apámról meg a munkásságáról. Nem tűnt biztonságosnak: olyan volt, mintha bevallanék valami bűnt, és a hatóságok meghallhatnák. Itt a szabadban ugyan nem volt hatalma a Litbürónak, mégis féltem, hogy elkapnak, hogy spionok bujkálnak a vörösfenyők mögött. Ha anyám ott van, rögtön elhallgattat egy figyelmeztető pillantással. De azért jólesett beszélni róla. Boldogsággal töltött el, hogy a
verseket jelen időben lehet emlegetni, habár a költő már csak múlt időben létezik. – És mi történik a seólban? Megbűnhődtök a bűneitekért? – Nem hiszem. Mindenki oda kerül, akár jó volt, akár rossz. Egyszerűen csak egy sötét, hideg hely, ahol semmi sem marad belőlünk az árnyékunkon kívül. – Nagyjából stimmel. – Felmarkolt egy csomó tiszta havat, és a szájába tömte. – Pár hete láttam egy katonát, akinek nem volt szemhéja. Harckocsiparancsnok volt, a tankjuk lerobbant valami rémes helyen, mire rájuk találtak, a legénysége meghalt a hidegtől, neki meg lefagyott a fél teste. Elvesztette pár kéz- és lábujját, az orrából egy darabot, meg mind a két szemhéját. A tábori kórházban láttam, éppen aludt, de azt hittem, hogy halott, mert a szeme tágra volt nyitva… Nem is tudom, lehet-e az ilyenre azt mondani, hogy „nyitva”, amikor úgyse tudná becsukni. Hogy maradhat normális az, akinek nincsen szemhéja? Az egész életedet úgy kell leélned, hogy soha többé nem tudod behunyni a szemedet? Én inkább megvakulnék. Sose láttam még Kolját rosszkedvűnek; a hirtelen váltás nyugtalanított. Egyszerre hallottuk meg a vonítást; arra fordultunk, és bekémleltünk a nyírfák girbegurba alagútjába. – Kutya volt ez? Bólintott. – Alighanem. Néhány másodperc múlva újra felhangzott a vonítás. Volt valami rettenetesen emberi a hang magányosságában. Keleti irányba kellett volna továbbmennünk, estére Mgába kellett volna érnünk, de Kolja lefordult a síró kutya felé, és én szó nélkül követtem. Itt mélyebb volt a hó, nemsokára már combig merültünk a buckákba. Az energia, amit tíz perce még éreztem, szép lassan elszivárgott. Fáradt voltam, mintha kolonc húzta volna le a lábamat. Kolja lassított, hogy beérjem. Ha türelmetlen volt is, nem mutatta. Leszegtem a fejem, hogy lássam, hová lépek – egy kibicsaklott boka a biztos halál lett volna itt –, ezért előbb láttam meg a nyomokat, mint Kolja. Elkaptam a kabátujját. Egy hatalmas tisztáshoz értünk az erdőben. A több hektárnyi hóról visszaverődő napsugarak olyan erősek voltak, hogy el kellett takarnom a szememet. A hó felületét lánctalpak tucatjai szántották fel, mintha egy egész Panzer-dandár haladt volna el arra. A harckocsilánctalpakat nem ismertem annyira, mint a repülőgépmotorokat, nem tudtam volna megkülönböztetni egy német Sturmtigert egy orosz T–34-estől, de azt azért tudtam, hogy ezek nem a mi tankjaink. Már rég áttörtük volna a blokádot, ha ennyi páncélosunk rejtőzne az erdőben. Szürke meg barna csomók hevertek a havon. Először azt hittem, eldobált köpenyek, de aztán az egyiken megpillantottam egy farkat, a másikon egy előrenyújtott mancsot, és rájöttem, hogy döglött kutyák, legalább egy tucat. Újabb vonítást hallottunk, és végre a
vonítót is megláttuk: egy fekete-fehér juhászkutya vonszolta kifelé magát a mezőről, a mellső lábai végezték a hátsók munkáját is, mert azok nem mozogtak. A sebesült állat vércsíkot húzott maga után vagy száz méteren át: vörös ecsetvonás, fehér vászonra kenve. – Gyerünk – mondta Kolja, és már ki is lépett a mezőre, mielőtt megállíthattam volna. A tankok eltűntek ugyan, de nemrég járhattak erre, a csapák még tiszták voltak a havon, nem fújta be őket a szél. A németek a közelben voltak, méghozzá tömegével, de Kolját ez nem izgatta. Már a tisztás közepén volt, sietett a juhászkutya felé, én meg szokás szerint loholtam utána. – Ne menj közel hozzájuk – mondta. Nem értettem, miért mondja ezt. Valami kórtól félt? Vagy azt hitte, valamelyik haldokló kutya belém mar? Amikor odaértünk a juhászkutyához, láttam, hogy egy fadoboz van a hátára erősítve valami bőrhámmal. A dobozból botféle állt ki. Körülnéztem a mezőn, és észrevettem, hogy az összes kutya ezzel a szerkezettel van felszerelve. A juhászkutya nem nézett ránk. Mindenáron el akarta érni a fák vonalát a túlsó oldalon, mintha ott biztonság, vigasz, de legalábbis nyugodt halál várná. Két golyó ütötte lyukból vér szivárgott a csípője körül, egy másik meg a hasát fúrhatta át, mert nedves tekercset vonszolt maga alatt, a beleit, amiknek nem a napvilágon lett volna a helyük. Lihegett, hosszú rózsaszín nyelve kilógott a szája oldalán, fekete ínye felhúzódott sárgás fogairól. – Aknák – mondta Kolja. – Arra képezik ki őket, hogy a harckocsik hasa alatt keressenek ennivalót, aztán kiéheztetik őket, s amikor jönnek a Panzerek, szabadon eresztik a falkát. Bumm, bumm. Csakhogy ezek közül a kutyák közül egy se robbantott. A németek nyilvánvalóan tudtak a dologról, figyelmeztették a géppuskásaikat, és a géppuskásaik jó lövészek voltak. Döglött kutyák hevertek szanaszét a mezőn, de tanktetem, felfordult páncélautó, robbanás semmi. Egy újabb zseniális orosz trükk, ami kudarcot vallott, mint ahogy minden orosz trükk kudarcot vallott, és én elképzeltem az éhes kutyákat, ahogy rohannak a Panzerek felé, mancsaik alatt porzik a hó, a szemük fénylik: boldogok, hiszen hetek óta először talán most majd jóllaknak. – Add ide a késedet – mondta Kolja. – Légy óvatos. – Add már. Kihúztam a német tőrt a hüvelyéből, és odaadtam neki. A juhászkutya vonszolta volna kibelezett testét az erdő felé, de a mellső lábai már nemigen bírták. Amikor meglátta a közeledő Kolját, abba is hagyta: úgy döntött, ennyi elég volt. Feküdt a vértől nedves havon, és fáradt barna szemével Kolját nézte. A fabot úgy meredt föl a hátára erősített dobozból, mint valami árboc. Törékeny holminak tetszett, olyan vékony volt, mint egy dobverő.
– Jó kutya – mondta Kolja, letérdelt melléje, és a bal kezével hátrahúzta a fejét. – Jó kutya. Egyetlen gyors mozdulattal elmetszette a torkát. A kutya összerázkódott, ömlött belőle a vér, gőzölgött a hideg levegőben. Kolja szelíden leeresztette a fejét a földre, ahol rándult még néhányat, a semmit karmolászva, mint egy álmodó kölyökkutya, aztán kimúlt. Hallgattunk egy percig, az elesett kutya iránti tiszteletből. Kolja mindkétfelől megtörölte a véres pengét a havon, megszárítgatta a köpenye ujján, és visszaadta. – Vesztettünk negyven percet. Siessünk.
13. Jól kiléptünk a nyírfaerdőben, a sínek balra voltak tőlünk, a nap gyorsan bucskázott alá az égen. Kolja a döglött kutyák mezeje óta nem szólt egy szót sem. Láttam, hogy aggasztja az idő, mert rosszul saccolta meg a sebességünket, azt, hogy milyen tempóban tudunk gyalogolni a havas terepen, a kitérő pedig eleve lehetetlenné tette, hogy sötétedés előtt Mgába érjünk. A hideg most a németeknél is nagyobb veszélyt jelentett, és a hőmérséklet vészesen zuhant. Menedék nélkül meg fogunk halni. Embert azóta nem láttunk, hogy a tatár őrmestertől búcsút vettünk; az üres állomásokat, Kolonyija Janyinót és Dubrovkát nagy ívben elkerültük. Kétszáz méterről is látni lehetett a ledöntött Lenin-szobrot a dubrovkai állomás előtt, meg a fekete festékkel a betonfalra mázolt feliratot: STALIN IST TOT! RUSSLAND IST TOT! SIE SIND TOT! Délután háromkor a nap lebukott a nyugati dombok mögé, és a fejünk fölött narancsvörösbe borultak a komor szürke felhők. Repülőmotor-zúgást hallottam, és felnézve négy Messerschmittet pillantottam meg, amint Leningrád felé húztak, de olyan magasan, hogy szinte ártalmatlannak tűntek, mint a muslincák. Vajon melyik épületeket fogják lebombázni, vajon sikerül-e leszedniük őket a fiainknak a földről, vagy a pilótáinknak a levegőben? Az egész csodálatosan absztraktnak rémlett, valaki más háborújának. Akárhová dobják a bombáikat, nem az én fejemre esnek, az biztos. Amikor rajtakaptam magam ezen a gondolaton, elfogott a bűntudat. Micsoda önző kis szar lettem! Elmentünk Berjozovka mellett, amelynek a nevét szeptemberben hallottam először, amikor a Vörös Hadsereg és a Wehrmacht megütközött a falu határában. Az újságok szerint fiaink hősiesen, briliáns taktikával küzdöttek, túljártak a német parancsnokok eszén, és még Hitlert is feldühítették, aki berlini főhadiszállásáról követte a fejleményeket. De Leningrádban mindenki tudott olvasni a sorok között. Az orosz erők mindig „higgadtak és határozottak” voltak, a németeket mindig „meglepte ádáz ellenállásunk”: ezek kötelező frázisok voltak. A lényeg a cikkek alján, az utolsó bekezdésben bújt meg. Ha katonáink „rugalmas elszakadást hajtottak végre”, akkor elvesztettük a csatát; ha alakulataink „készséggel áldozták fel magukat, hogy visszaverjék a betolakodókat”, akkor lemészárolták őket. A berjozovkai eset például mészárlás volt. Az újságok szerint a falu arról híres, hogy Nagy Péter közvetlen parancsára épült a temploma, a hídján pedig Puskin hívta ki párbajra a riválisát. Mára mindkét tereptárgyat megsemmisítették. Berjozovkát is megsemmisítették. Néhány kormos fal meredezett csak a hó fölött; ha ezek nincsenek, nyoma sem maradt volna annak, hogy a falu létezett. – Hülyék – mondta Kolja, miközben a megfeketedett csonkokat elkerültük. Ránéztem: nem voltam benne biztos, kikre gondol. – A németek. Azt képzelik, haj, de nagyon hatékonyak, övék a legnagyobb hadigépezet
a világtörténelemben. Pedig ha megnézed a történelmet, ha utánaolvasol, láthatod, hogy a legjobb hódítók mindig hagytak kiutat az ellenségnek. Ha Dzsingisz kánnal szembeszálltál, vagy lecsapták a fejedet, vagy fizethetted neki az adót. Ez könnyű választás. De a németekkel vagy szembeszállsz és meghalsz, vagy megadod magadat és meghalsz. Az ország felét a másik fele ellen fordíthatták volna, de nincs bennük semmi rafinéria; nem ismerik az orosz észjárást; felgyújtanak mindent. Amit Kolja mondott, az igaz volt, de én úgy láttam, a nácikat egyáltalán nem érdekli a rafinált megszállás. Nem akarták ők megváltoztatni senkinek az észjárását, legalábbis az alsórendű fajoknál. Az orosz korcs nép, viking és hun hordák ivadéka, avar és kazár, kipcsák és besenyő, mongol és svéd generációk fattya, cigányok, zsidók és törökök által fertőzött rassz. Ezer vesztett csata gyermekei voltunk, és a sok vereség rajtunk hagyta a nyomát. Nem érdemeltük meg, hogy éljünk. A németek hittek Darwin poszátaleckéjében: az életnek alkalmazkodnia kell, különben kihal. Ők alkalmazkodtak a nyers valósághoz, mi, az orosz sztyeppék kevert fajú részegeskedői meg nem. Tehát pusztulásra voltunk ítélve, a németek csupán az evolúció által rájuk osztott szerepet játszották el. Mindezt persze nem mondtam ki. Csak ennyit mondtam: – A franciáknak hagytak kiutat. – A tökös franciák mind ottvesztek az 1812-es visszavonulásban Moszkva alól. Azt hiszed, viccelek? Százharminc évvel ezelőtt az övék volt a világ legjobb hadserege. Most meg Európa szajhái, várják, hogy bárki megbassza őket, aki kemény pöccsel arra megy. Tévedek? Miért, szerinted mi történt velük? Borogyino, Lipcse, Waterloo. Gondolkodj. Kirobbantották a bátorságot a génállományukból. Az a kis géniuszuk, Napóleon az egész országot kasztrálta. – Sötétedik. Felnézett az égre, és bólintott. – Ha muszáj lesz, fedezéket ásunk, ott húzzuk ki reggelig. Fokozta az iramot, és én tudtam, hogy nem sokáig bírom tartani vele a lépést. A tegnap esti leves mennyei emlék volt, az őrmester fejadagkenyerét már délelőtt befaltuk. Ahányszor csak felemeltem a lábam, mintha ólommal lett volna bélelve a bakancs. Olyan hideg lett, hogy a fogaimban is éreztem: az olcsó tömés összezsugorodott bennük a hőmérséklet-zuhanásra. Bezzeg az ujjbegyeimet nem éreztem, pedig vastag gyapjúkesztyű védte őket, és még zsebre is vágtam a kezemet. Az orrom hegyét sem éreztem. Ez lenne csak a vicc: egész kamaszkoromban kisebb orra vágytam, most pedig még néhány óra itt az erdőben, és egyáltalán nem lesz orrom. – Fedezéket fogunk ásni? Mivel? Te hoztál ásót? – Kezed még van, nem? És késed is.
– Fedél alá kell jutnunk. Kolja teátrálisan körbekémlelt a sötétedő erdőben, hátha megpillant egy rejtekajtót valamelyik magas fenyő törzsén. – Fedél, az nincs – mondta. – Te viszont katona vagy, mert besoroztalak, és a katona ott alszik, ahol lehunyja a szemét. – Ez gyönyörű. Szóval fedél alá kell jutnunk. A mellemnek nyomta kesztyűs tenyerét, és egy pillanatig azt hittem, haragszik rám, amiért nem merek szembenézni egy téli éjszakával a szabad ég alatt. De nem fegyelmezni akart; azt akarta, hogy maradjak csöndben. Állával a sínek mentén futó út felé bökött. Több száz méterre volt tőlünk, és az árnyékok is egyre sűrűsödtek, de azért ki tudtuk venni az orosz katonát, aki háttal állt nekünk, vállán puskával. – Partizánok? – suttogtam. – Nem, ez reguláris. – Lehet, hogy visszavettük Berjozovkát. Ellentámadás? – Lehet – suttogta Kolja. Óvatosan közelebb osontunk az őrszemhez. Nem ismertünk semmiféle jelszót, márpedig puskás ember itt aligha fogja hosszan firtatni, hogy oroszok vagyunk-e. – Elvtárs! – kiáltotta Kolja, amikor már csak ötven méterre voltunk tőle, és a feje fölé emelte a kezét. Én is fölemeltem a kezemet. – Ne lőj! Különleges megbízatásunk van! Az őrszem nem fordult hátra. Az utóbbi hónapokban sok katona elveszítette a hallását: a felrobbanó gránátok sok ezer dobhártyát szakítottak át. Összenéztünk Koljával, és közelebb mentünk. A katona térdig állt a hóban. Túlságosan mozdulatlan volt. Nincs az az élő ember, aki ekkora hidegben képes szobrot alakítani. Körbefordultam, és végigvizslattam az erdőt, mert meg voltam győződve róla, hogy csapdába estünk. De semmi se mozgott, csak a nyírfák ágai hintáztak a szélben. Odamentünk a katonához. Kész vadállat lehetett a maga idejében: a homloka előredudorodott, csuklója akár a fejszenyél. De már napok óta halott volt, papírfehér bőre úgy feszült rá a koponyájára, mintha bármelyik pillanatban szétrepedhetne. Közvetlenül a bal szeme alatt odafagyott vérrel keretezett, csinos kis lyuk volt. Nyakában drótra hurkolt fatábla lógott, rajta felirat fekete betűkkel: PROLETARIER ALLER LÄNDER, VEREINIGT EUCH! Nem tudtam németül, de a kifejezést ismertem, minden gyerek ismerte Oroszországban, aki végigszenvedte a dialektikus materializmusról szóló végtelen előadásokat: Világ proletárjai, egyesüljetek! Leemeltem a halott katona nyakáról a táblát, vigyázva, hogy a jéghideg drót ne súrolja az arcát, és elhajítottam. Kolja lecsatolta a puskahevedert, és szemügyre vette a fegyvert: Moszin–Nagant ismétlőkarabély, az ívelt zárfogantyúval. Néhányszor megpróbálta
felhúzni, aztán a fejét csóválva ledobta a földre. A katona csípőjén pisztolytáska is volt, benne egy Tokarev; az agy végén levő karikán bőrszíj volt átbújtatva, az erősítette a tokhoz. Szóval tiszt volt ez a halott, pisztolylóbáló – a Tokarev nem a németeknek volt szánva, hanem azoknak az oroszoknak, akik nem akartak előrenyomulni. Kolja előhúzta a tokból a félautomata fegyvert, kibogozta a szíjat, ellenőrizte a pisztoly agyát, és látta, hogy a tárat kivették belőle. Üresek voltak a tölténytáskák is a tiszt derékszíján. Kolja kigombolta a köpenyt, és megtalálta, amit keresett: egy acélcsatos vászon tártáskát. – Van, hogy éjjel a köpeny alá rejtjük – mondta felnyitva a táskát, és kimarkolva belőle három tárat. – A csat csillog, visszaveri a holdfényt. Belökte az egyik tárat, és felhúzta a pisztolyt. Működött. Elégedetten bedugta a köpönyege zsebébe a többi tárral együtt. Megpróbáltuk kihúzni a halottat a hóból, de belefagyott a földbe, gyökeret eresztett, mint a fák. A szürkület már minden színt kiszívott az erdőből, nyakunkon volt az éjszaka, nem maradt időnk hullákkal vesződni. Siettünk kelet felé, a sínek látótávolában, remélve, ha németek közelednek a fagyott erdőn át, járművekkel jönnek majd, és messziről meghalljuk őket. A varjak abbahagyták a károgást, a szél teljesen elállt. Csak a hóba süppedő lábunk adott hangot, meg a Pityer körül potyogó aknagránátok távoli, aritmikus pufogása. Próbáltam a gyapjúsálam meg a kabátgallérom mögé rejteni és a lélegzetemmel melengetni az arcomat. Kolja összecsapkodta kesztyűs kezét, és olyan mélyre húzta prémsapkáját, hogy alig látszott ki a szeme. Berjozovkától néhány kilométerre északra egy nagy gazdaság peremén baktattunk, a fodros hómezőket alacsony kőfalak vették körül. Iglu méretű szénaboglyák ültek az elhagyatott mezőn, a betakarítás félbemaradt, a parasztok keletre menekültek, vagy meghaltak. A gazdaság túlsó szélén régi kőház állt, ötven méter magas vörösfenyők sora oltalmazta az északi széltől. Meleg, vajsárga fény vetült ki a bordázott ablakokon a hóra. Fekete füst kígyózott a kéményből, alig lehetett észrevenni, tekergőző paca volt csak a sötétkék égen. Soha nem láttam még ilyen barátságos, hívogató házat: mint a császár kedvenc hadvezérének vidéki birtoka, befűtve karácsonyra, és megrakva füstölt hússal, süteménnyel, mindennel, mi szem-szájnak ingere. Felpillantottam Koljára, miközben a hóban gázoltunk. A fejét rázta, de nem vette le a szemét a házról, és láttam a vágyakozást a tekintetében. – Rossz ötlet – mondta. – Jobb, mint halálra fagyni a Mgába vezető úton. – Szerinted ki van ott? Egy vidéki uraság üldögél a kandallója mellett, a kutyája fejét simogatva? Azt képzeled, egy kurva Turgenyev-regénybe csöppentünk? A település
minden háza leégett, de ezt véletlenül állva hagyták? Szerencséjük volt? Németek vannak ott, méghozzá a tisztjeik. Rohamozzuk meg őket egy pisztollyal meg egy késsel? – Ha továbbmegyünk, meghalunk. Ha bemegyünk a házba, és németek vannak ott, meghalunk. De ha mégse németek… – Jó, mondjuk, hogy oroszok. De ez meg azt jelenti, hogy a németek békén hagyták őket, vagyis együttműködnek a németekkel, egyszóval ellenségek. – Hát akkor kisajátítunk az ellenségtől egy kis élelmet, nem? Meg egy ágyat is. – Figyelj, Lev, tudom, hogy elfáradtál. Tudom, hogy fázol. De higgy nekem, higgy a katonának, ez rossz ötlet. – Nem megyek tovább. Inkább próbát teszek a házzal. – Lehet, hogy a következő helységben találunk valamit… – Honnan tudod, hogy lesz következő helység? Az utolsó por és hamu volt. Mennyire van ide Mga? Tizenöt kilométer? Te lehet, hogy bírnád. Én nem. Kolja felsóhajtott, és megdörgölte az arcát a bőrkesztyűje hátuljával, hogy meginduljon benne a vérkeringés. – Elismerem, nem fogunk odaérni Mgába. Ez nem is kérdés. Már órák óta tudom. – Mi lett volna, ha nekem is szólsz? Mennyire vagyunk még onnan? – Sokra. De a rossz hír az, hogy szerintem nem jófelé megyünk. – Ezt hogy érted? Kolja még mindig az udvarházat nézte, meg kellett löknöm, hogy rám figyeljen. – Hogy érted, hogy nem jófelé megyünk? – Már órákkal ezelőtt át kellett volna kelnünk a Néván. És nem hinném, hogy Berjozovka a Mgába vezető út mentén van. – Nem hinnéd… Miért nem szóltál? – Nem akartam, hogy pánikba ess. Túl sötét volt, hogy kivehessem azt a hülye kozák arcát. – Azt mondtad, Mga a moszkvai vasútvonal mentén fekszik. – Úgy is van. – Azt mondtad, csak követnünk kell a moszkvai vasútvonalat, és eljutunk Mgába. – Igen. – Akkor most hol a picsában vagyunk?
– Berjozovkában. Mély lélegzetet vettem. Óriási öklökre vágytam, hogy szétverhessem velük a fejét. – És mi a jó hír? – Hogy? – Azt mondtad, a rossz hír az, hogy nem jófelé megyünk. – Nincs jó hír. Az, hogy van rossz hír, még nem jelenti azt, hogy jó is van. Ezt már kommentálni se lehetett, úgyhogy elindultam az udvarház felé. A hold a fák csúcsa fölé emelkedett, a hó jégkérge ropogott a bakancsom alatt, és ha egy német orvlövész netán éppen a fejemet vette célba, hát sok sikert kívántam neki. Éhes voltam, de ahhoz már hozzászoktam, mindnyájan hozzászoktunk. A hideg brutális volt, de már a hideghez is hozzászoktam. Viszont a lábam is kezdett cserbenhagyni. A háború előtt csak gyenge volt, futáshoz, magasugráshoz, mindenhez. De az ostrom pipaszárrá faragta. Még ha jó irányba tartunk, akkor se bírta volna tovább. Öt perccel többet se bírt volna ki alattam. Félúton az udvarház felé utolért Kolja. Előhúzta és kesztyűs kezében szorongatta a Tokarev pisztolyt. – Ha mindenáron ezt akarjuk – mondta –, nem árt, ha ésszel csináljuk. Hátravezetett a ház mögé, és otthagyott a tornácon, az eresz alatt, ahol a tűzifát stószolták fel, hogy el ne ázzon. Egy háromkilós bödönre való beluga kaviárt se láttam volna abban a pillanatban akkora luxusnak, mint a keresztben egymásra rakott tűzifa halmát, amely jóval a fejem fölé magasodott. Kolja odaosont egy zúzmarás ablakhoz, és bekukucskált, fekete prémsapkáján megcsillant a benti tűz fénye. Lemezjátszó szólt a házban – dzsesszzongoradarab, valami amerikai. – Ki van ott? – suttogtam. Felemelte a tenyerét, hogy maradjak csöndben. Megdöbbentette a látvány, és már azt hittem, megint kannibálokba botlunk, itt a hóborította vidéken, vagy ami még valószínűbb, egy egész család megcsonkított maradványai tárulnak elénk. De Koljának már volt dolga kannibálokkal, hullát is látott eleget. Ez valami új lesz, valami teljesen váratlan, ezért harminc másodperc elteltével a parancsára fittyet hányva én is odaléptem az ablakhoz, ügyelve, hogy le ne verjem a szemöldökfán lógó jégcsapokat. Lekuporodtam melléje, és belestem az üvegtábla alján. Két hálóinges lány táncolt a dzsesszzenére. Szépek és fiatalok, nem idősebbek nálam, a szőke vezette a barnát. Egészen halvány jelenség volt, a nyaka és az arca csupa szeplő, a szemöldöke és a szempillái olyan világosak, hogy oldalról nézve jóformán eltűntek. A sötét hajú kisebb volt, ügyetlenebb, a szinkópát sohasem tudta elkapni. A fogai túl nagyok,
a karja kövérkés, a csuklójánál ráncos, mint a kisbabáké. Békeidőben, a Nyevszkijen sétálva észre se vette volna az ember, de most volt valami vadul egzotikus ebben a tömzsi kislányban. Valaki, aki hatalommal rendelkezett, szerette és jóltartotta. Annyira elkápráztatott a táncoló lányok látványa, hogy először észre se vettem: nincsenek egyedül. Két másik lány egy fekete medvebunda szőnyegen hasalt a tűzhely előtt. Állukat öklükre támasztva, komoly arccal nézték a táncosokat. Az egyik csecsennek rémlett, fekete szemöldöke szinte összeért az orra felett, ajka vérvörösre volt festve, haja nedves törülközőbe csavarva, mintha csak az előbb fürdött volna. A másiknak hosszú, elegáns balerinanyaka volt, orra tökéletes derékszöget alkotott profilban, barna haját varkocsba fogta. Az udvarház belseje inkább vadásztanyára hasonlított. Körös-körül állatfejek díszítették a nagy szoba falait: barna medve, vadkan, kőszáli kecske hatalmas csavart szarvakkal és ritkás állszakállal. A tűzhelyet egy kitömött farkas és hiúz fogta közre, mintha éppen lépni készülnének, szájuk fehér fogú vicsorra tátva. Gyertyák égtek mindenfelé, falikarokban. Kolja és én csak guggoltunk az ablaknál, és bámultuk a jelenetet, míg a dal véget nem ért, és a csecsen lány fel nem állt, hogy lemezt cseréljen. – Játszd le újra – mondta a szőke. A hangját tompította az üveg, de így is tisztán hallottuk. – Nehogy már! Valami olyat tegyél fel, amit én is ismerek – kérte a partnere. – Az Eddie Roznert. Ránéztem Koljára. Arra számítottam, hogy vigyorog, mert megmámorosodott ettől a szürreális látványtól, amibe itt, a hó befútta pusztán belebotlottunk. De nem, komor volt az arca, szája összepréselve, szemében harag. – Gyere – mondta, és odavezetett a ház elejéhez. Közben új lemezt tettek fel, ez is dzsessz volt, trombita harsogta túl vidáman a zenekart. – Bemegyünk? Mintha kaját is láttam volna odabenn. Mintha… – Ennivalójuk, az lesz dögivel. Bekopogott az ajtón. A zene elhallgatott. Pár másodperc múlva a szőke lány jelent meg a bejárat melletti bordázott ablak mögött. Csak figyelt bennünket, nem szólt semmit, és esze ágában sem volt az ajtóhoz jönni. – Oroszok vagyunk – mondta Kolja. – Nyiss ajtót. A lány a fejét rázta. – Nem volna szabad itt lennetek. – Tudom – felelte Kolja, megemelintve a pisztolyt, hogy a lány is lássa. – De itt vagyunk, úgyhogy nyiss ajtót, a kurva anyádba!
A szőke hátranézett. Valamit súgott valakinek, akit nem láttunk, és hallgatta a választ. Aztán bólintott, megint ránk nézett, és nagy lélegzetet véve ajtót nyitott. Olyan érzés volt belépni abba az udvarházba, mintha a cet gyomrában kötöttünk volna ki: hónapok óta nem voltam ilyen melegben. Követtük a szőkét a nagy szobába, ahol a másik három most sorban állva feszengett, idegesen rángatták a hálóingük alját. A dundi karú kis barna úgy festett, mint aki mindjárt elsírja magát; alsó ajka remegett, amikor Kolja pisztolyát meglátta. – Van még itt valaki? – kérdezte Kolja. A szőke a fejét rázta. – Mikor jönnek? A lányok összenéztek. – Kik? – kérdezte a csecsen. – Ne szórakozzanak velem, hölgyeim. Én a Vörös Hadsereg tisztje vagyok, különleges kiküldetésben… – Ő is tiszt? – kérdezte a szőke rám pillantva. Nem mosolygott éppenséggel, de láttam a derűt a szemében. – Nem, ő nem tiszt, ő közlegény… – Közlegény? Tényleg? Hány éves vagy, édes? Most már mind a négy lány engem nézett. A szoba melegében, tekintetük kereszttüzében éreztem, hogy arcomba szökik a vér. – Tizenkilenc – szóltam, kihúzva magam. – Áprilisban leszek húsz. – Ccc, kicsi vagy te tizenkilencnek – mondta a csecsen. – Tizenöt inkább – mondta a szőke. Kolja felhúzta a pisztolyát, töltényt ugratva a csőbe: drámai hang a csendes szobában. Teátrális gesztusnak tűnt, de Kolja nagyon értett a teátrális gesztusokhoz. A pisztoly csövét a padló felé irányozva sorra mindegyik lánynak a szemébe nézett. – Nagy utat tettünk meg – mondta. – A barátom elfáradt. Én is fáradt vagyok. Szóval még egyszer, utoljára kérdem: mikor jönnek? – Éjfél körül szoktak – felelte a dundi barna. A többiek rábámultak, de nem szóltak semmit. – Amikor végeznek az ágyúzással. – Tényleg? Szóval amikor a németek elunják Pityer lövetését, idejönnek éjszakázni, ti meg gondoskodtok a kényelmükről? Vannak dolgok, amikben nagyon ostoba vagyok. Ezt nem szerénységből mondom. Azt
hiszem, intelligensebb vagyok az átlagnál, de az intelligenciát valószínűleg nem egy műszerrel kell mérni, mint teszem azt a sebességmérő, hanem egy egész sorozattal, tachométerrel, odométerrel, magasságmérővel és így tovább. Apám négyéves koromra megtanított olvasni, el is büszkélkedett vele a barátainak, az viszont biztosan aggasztotta, hogy képtelen voltam megtanulni franciául, és sehogy se bírtam megjegyezni Szuvorov győzelmeinek a dátumát. Ő polihisztor volt, kérésre az Anyegin bármelyik versszakát elszavalta, folyékonyan beszélt franciául és angolul, és értett annyira az elméleti fizikához, hogy egyetemi professzorai kisebb tragédiaként élték meg, amikor a költészet felé fordult. Bárcsak karizmatikusabbak lettek volna a professzorai. Bárcsak beleverhették volna a fizika szeretetét, bárcsak megmagyarázhatták volna sztártanítványuknak, miért fontosabb az univerzum formája és a fény tömege, mint a rímtelen versek a leningrádi svindlerekről meg angyalcsinálókról. Apám tizenhét évesen is tudta volna, mi zajlik abban az udvarházban, elég lett volna benéznie az ablakon. Így hát eléggé hülyén éreztem magam, amikor végre én is rájöttem, miért vannak itt ezek a lányok, kik táplálják őket, kik gondoskodnak róla, hogy mindig legyen tüzelőjük az eresz alatt. A szőke lány kitágult orrcimpákkal, elvörösödve meredt Koljára. – Te… – mondta, és egy darabig nem is tudott többet mondani, annyira fojtogatta a harag. – Csak úgy berontasz ide, és megítélsz bennünket? A Vörös Hadsereg hőse? Eddig hol voltál, hol volt a hadsereged? A németek idejöttek, és mindent felégettek, hol volt akkor a hadsereged? Agyonlőtték a kistestvéreimet, az apámat, a nagyapámat, minden férfit a faluban, míg te meg a barátaid szépen meghúztátok magatokat valahol… Aztán idejössz, és fegyvert fogsz rám? – Nem fogok fegyvert senkire – mondta Kolja. Furcsán jámbor válasz volt ez éppen őtőle, és már tudtam is, hogy elvesztette a csatát. – Bármit megtennék, hogy megvédjem a húgomat – folytatta a szőke a dundi kis barnára mutatva. – Bármit. Nektek kellett volna megvédenetek bennünket. A dicső Vörös Hadseregnek. A nép oltalmazóinak. Hol voltatok? – Harcoltunk ellenük… – Nem tudtok ti megvédeni senkit. Magunkra hagytatok bennünket. Mi nem a városban élünk, hát nem is vagyunk fontosak, igaz? Hadd kapják csak el a parasztokat! Igaz? – Az egységem fele harcolva esett el… – Fele? Ha én lennék a hadvezér, minden katonám elesne, mielőtt egyetlen náci betehetné a lábát a hazánkba! – Hát – kezdte Kolja, aztán hosszú másodpercekig nem szólt semmit. Végül zsebre vágta a pisztolyt. – Még szerencse, hogy nem te vagy a hadvezér.
14. A goromba kezdet után hamar összebékültünk a lányokkal. Szükségünk volt egymásra. Ők két hónapja nem beszéltek más oroszokkal, nem volt rádiójuk, ki voltak éhezve a háborús hírekre. Amikor meséltünk nekik a Moszkva alatti győzelmekről, Galina, a kis barna rámosolygott a nővérére, Nyinára, és bólogatott, mint aki előre megmondta. A lányok Leningrádról kérdeztek bennünket, de nem az érdekelte őket, hogy hányan haltak meg decemberben, vagy hogy mekkora a havi kenyérfejadag. A kis falvak Pityernél is többet szenvedtek, és a harcoló város nyomorúságáról szóló történetek untatták őket. Ők azt akarták tudni, áll-e még a Téli Palota (állt), elszállították-e a Bronzlovast (nem), meg hogy egy bizonyos üzlet a Nyevszkij proszpekten, amelyben állítólag Oroszország-szerte a legszebb cipők kaphatók, túlélte-e a támadásokat (fogalmunk sem volt róla, de nem is érdekelt bennünket). Mi nem kérdeztünk túl sokat a lányoktól. Részletek nélkül is tisztában voltunk a történettel. A falvakban a férfiakat lemészárolták. Sok fiatal nőt nyugatra küldtek, rabszolgamunkára a német gyárakba. Mások keletre menekültek, száz meg száz kilométeren át cipelve a gyerekeket, a családi ikonokat, remélve, hogy gyorsabban tudnak haladni a Wehrmachtnál. A legszebb lányokat azonban nem engedték se keletre a nővéreik után, se nyugatra. Őket a megszállók élvezetére tartogatták. A padlón ültünk, a tűzhely mellett. Zokninkat-kesztyűnket kiteregettük száradni. Az információkért cserébe forró teát, több szelet fekete kenyeret és két sült krumplit kaptunk a lányoktól. A krumplik már félbe voltak vágva. Kolja beleharapott az övébe, és rám nézett. Én is beleharaptam az enyémbe, és a bájos arcú, dundi karú Galinára néztem. Hátát a tűzhely kőpárkányának vetette, kezét csupasz térde alá dugta. – Csak nem vaj ez rajta? – kérdeztem. Bólintott. A krumplinak igazi krumpliíze volt, nem olyan, mint azoknak a csírás, összeaszott, keserű gumóknak, amiket Pityerben ettünk. Egy szem jó krumplit, vajjal meg sóval, a Széna téren három kézigránátra vagy egy pár bőr-nemez csizmára is be lehetett volna cserélni. – Tojást nem szoktak hozni? – kérdezte Kolja. – Egyszer hoztak – felelte Galina. – Rántottát sütöttünk belőle. Kolja a tekintetemet kereste, de én a vajazott krumplimmal voltam elfoglalva. – Valahol errefelé van a bázisuk? – A tisztek egy házban laknak, közel a tóhoz – válaszolta Lara, a lány, aki csecsennek látszott, de valójában félig spanyol volt. – Novoje Koskinóban. – Az egy falu?
– Igen. A szülőfalum. – És a tiszteknek tényleg van tojásuk? Most már én is ránéztem Koljára. Úgy döntöttem, lassan fogom rágcsálni a krumplit, elnyújtva az élvezetet. A vacsorával két egymást követő este szerencsénk volt: előbb a Kedves-leves, most meg a krumpli. Nem számítottam harmadikra. Módszeresen rágtam, és Kolja arcát figyeltem, hogy vajon milyen hülyeséggel fog előhozakodni. – Azt nem tudom, hogy most van-e – mondta Lara, és kurtán felnevetett. – Ennyire kiéheztél a tojásra? – Igen – válaszolta Kolja mosolyogva, és gödröcskék jelentek meg az arcán. Kolja pontosan tudta, melyik fajta mosolya mutatja a legszebb gödröcskéket. – Június óta csak tojásra vágyom. Mit gondolsz, miért jöttünk el ilyen messzire? Tojást keresünk! A lányok kórusban nevettek a furcsa viccen. – A partizánokat szervezitek? – kérdezte Lara. – A küldetésünkről nem beszélhetünk – mondta Kolja. – De annyit elárulok, hogy hosszú telük lesz a fritzeknek. A lányok összenéztek: világos volt, hogy nem igazán hatnak rájuk ezek a nagyképű szavak. Ők közelebbről látták a Wehrmachtot, mint Kolja, és megvolt a véleményük arról, hogy ki nyeri meg a háborút. – Milyen messze van ide Novoje Koskino? – kérdezte Kolja. Lara vállat vont. – Nincs messze. Hat-hét kilométer. – Egész jó célpont lehetne – mondta Kolja rám nézve, miközben tettetett nemtörődömséggel rágta a fekete kenyeret. – Ha leszedünk egy rakás Wehrmacht-tisztet, fej nélkül marad a dandárjuk. – Ők nem wehrmachtosok – mondta Nyina. Volt valami furcsa a hangjában. Nem volt félénk lány, de amiről most beszélt, az megijesztette. Galina, a húga a tüzet nézte, és az ajkába harapott. – Einsatzgruppésok. Június óta az oroszok gyorstalpalót kaptak németből. Egyik napról a másikra több tucat szót sajátítottunk el: Panzer meg Junkers, Wehrmacht meg Luftwaffe, Blitzkrieg meg Gestapo. Egy csomó nagybetűs főnév. Az Einsatzgruppe először nem tűnt annyira baljósnak, mint a többi. Úgy hangzott, mint valami rátarti könyvelő neve egy tizenkilencedik századi vígjátékban. De ekkor már, az újságcikkek, a rádióbeszámolók meg a fél füllel hallott beszélgetések után egy cseppet sem volt vicces. Az Einsatzgruppék
náci halálbrigádok voltak, válogatott gyilkosok, tagjaik a reguláris hadseregből, a WaffenSS-ből és a Gestapóból kerültek ki; a válogatás alapja a brutális hatékonyság és a tiszta árja vér volt. Amikor a németek benyomultak egy országba, az Einsatzgruppék a harcoló hadosztályok nyomában jártak, kivárták, míg a területet biztosítják, azután nekiláttak levadászni célpontjaikat: a kommunistákat, a cigányokat, az értelmiségieket és persze a zsidókat. Az Igazság és a Vörös Csillag hetente új meg új fotókat közölt legyilkolt oroszokkal tele árkokról: a férfiakat, miután megásatták velük a közös sírt, tarkón lőtték. Biztosan magas szintű viták folytak a szerkesztőségekben arról, hogy le kell-e hozni ilyen potenciálisan demoralizáló képeket. De akármilyen betegesek voltak is ezek a felvételek, mintegy kikristályosították a dolgot: ez vár mindannyiunkra, ha elveszítjük a háborút. Ez a tét. – Einsatzgruppés tisztek járnak ide éjszakánként? – kérdezte Kolja. – Igen – felelte Nyina. – Nem tudtam, hogy a tüzérséggel is közösködnek – mondtam. – Általában nem. Inkább csak játék nekik. Fogadásokat kötnek. Különféle épületeket vesznek célba a városban, aztán a bombázópilóták megmondják, hogy mit találtak el. Ezért is kérdezősködtünk a Téli Palota felől. Mind azt akarja eltalálni. A leomlott Kirovra gondoltam, Vera Oszipovnára, az Antokolszkij ikrekre, hogy vajon elpusztultak-e a romok alatt, vagy túlélték az épület összedőlését, csapdába estek-e a hatalmas vasbetondarabok alatt, és lassú halál vár rájuk, miközben a portól és a gáztól fuldokolva segítségért kiáltoznak. Lehet, hogy azért kellett odaveszniük, mert valami német az erdőben, meg-meghúzva a körbeadott snapszos flaskát és viccelődve a társaival, éppen rossz koordinátákat adott meg egy fiatal tüzérnek, így aztán a tizenhét centiméteres gránátok a Téli Palota helyett az én ronda szürke bérházamat találták telibe. – Hányan szoktak jönni? Nyina a többi lányra nézett, de azok nem viszonozták a pillantását. Galina valami láthatatlan vart piszkált a keze fején. Egy égő hasáb legurult a vasbakokról, Lara visszanyomkodta a piszkavassal. Oleszja, a varkocsos, egy szót sem szólt, mióta beléptünk az udvarházba. Sose tudtam meg, hogy csak szégyenlős volt-e, vagy némának született, vagy az einsatzgruppésok vágták ki a nyelvét. Összeszedte az üres tányérokat meg csészéket, és kivitte őket a szobából. – Változó – felelt végül Nyina. Közömbös volt a hangja, mintha csak egy kártyapartiról számolna be. – Néha egy se jön. Néha ketten, vagy négyen. Néha többen. – Kocsival? – Igen, persze. – Éjszakára is itt maradnak?
– Néha. Legtöbbször nem. – Napközben nem jönnek? – Egyszer-kétszer előfordult. – Hát akkor bocs, hogy megkérdem, de miért nem mentek el innen? – Azt hiszed, az olyan könnyű? – kérdezte Nyina, akit felpaprikázott a kérdés, meg ami benne rejlett. – Nem, nem könnyű – mondta Kolja. – De Lev és én hajnalban jöttünk el Pityerből, és lám, itt vagyunk. – Azt hiszed, ezek a németek, akik ellen harcoltok, akik a fél országot megszállták, teljesen hülyék? Azt hiszed, itt hagynának bennünket magunkra, ha csak úgy kinyithatnánk az ajtót, és begyalogolhatnánk Pityerbe? – De miért ne tehetnétek? Miért? Láttam a kérdései hatását a lányokon, a haragot Nyina szemében, a szégyent Galináéban, miközben puha fehér kezét bámulta. Alig néhány napi ismeretség után is tudtam, Kolja tényleg kíváncsi, nem megalázni akarja a lányokat a faggatózásával, de azért szerettem volna, ha végre befogja a száját. – Mesélj nekik Zojáról – mondta Lara. Nyinát mintha zavarba hozta volna a javaslat. Vállat vont, nem szólt semmit. – Ezek azt hiszik, gyávák vagyunk – fűzte hozzá Lara. – Nem érdekel, mit hisznek – mondta Nyina. – Akkor majd én. Szóval volt egy másik lány is, Zoja. Galina felállt, lesimította a hálóingét, és kiment a szobából. Lara ügyet se vetett rá. – A németek imádták. Ha énmiattam egy járt ide, őmiatta legalább hat. Mindannyiunkat feszengésre késztettek Lara nyers szavai. Nyina láthatólag szeretett volna a többiek után menni, de nem mozdult, a szeme körbe-körbejárt, nézett mindenre, csak Koljára meg rám nem. – Tizennégy éves volt. A szülei párttagok. Nem tudom, mit csináltak, de fontos emberek lehettek. Az einsatzgruppésok felkutatták, és az utcán lőtték agyon őket. A holttestüket lámpavasra kötötték, hogy mindenki lássa: így járnak a kommunisták. Zoját is akkor hozták ide, amikor minket, november végén. Előttünk más lányok voltak itt. Néhány hónap után ránk unnak, ha nem tudnátok. De Zoja a kedvencük volt. Olyan kicsi volt, és úgy félt tőlük. Azt hiszem, ezt élvezték benne a legjobban. Ne félj, nem bántlak, nem hagyom, hogy bántsanak, ilyeneket mondtak neki. De ő látta a szüleit a lámpavason lógni. Bárki, aki hozzányúlt, éppenséggel lehetett az is, aki agyonlőtte az anyját meg az apját,
vagy kiadta rá a parancsot. – Mindnyájan tudnánk mesélni – szólt közbe Nyina. – A lényeg az, hogy pánikba esett. – Igen, pánikba esett. Tizennégy éves volt, persze hogy pánikba esett. Neked könnyű, neked itt van a húgod. Nem vagy egyedül. – Neki itt voltunk mi. – Nem – mondta Lara –, az nem ugyanaz. Amikor elmentek, minden éjjel sírt. Órákon át, amíg csak el nem aludt, de néha egyáltalán nem aludt. Az első héten próbáltunk rajta segíteni. Körülültük, fogtuk a kezét, történeteket meséltünk neki, bármit, hogy abbahagyja a sírást. De hiába. Próbáltatok már megnyugtatni egy csecsemőt, akinek láza van? Az ember mindent elkövet: a karjába veszi, ringatja, énekel neki, hideg frissítővel itatja; nem számít, semmi se válik be. Sose hagyta abba a sírást. Egy hét után már nem is sajnáltuk. Haragudtunk rá. Nyinának igaza van: mindnyájan tudnánk mesélni. Mindnyájan elvesztettük a családunkat. És nem tudtunk aludni a síró Zoja miatt. A második héten már egyáltalán nem foglalkoztunk vele. Ha ő az egyik szobában volt, mi átmentünk a másikba. Tudta, hogy haragszunk rá: nem szólt semmit, de tudta. És akkor abbahagyta a sírást. Csak úgy, mintha eldöntötte volna, hogy elég volt. Három napig hallgatott, nem sírt, begubódzott. Aztán a negyedik reggel eltűnt. Csak akkor vettük észre, amikor megjöttek a tisztek. Részegen rontottak be, és mind az ő nevét kiabálta. Azt hiszem, fogadásokat kötöttek, és a nyertes kapta Zoját elsőnek. Sokszor a barátaikat is elhozták más egységekből, és fényképeket készítettek róla. De most eltűnt, és persze nem hittek nekünk. Hajtogattuk, hogy sejtelmünk sem volt róla, de én se hittem volna saját magamnak. Remélem, akkor is hazudtunk volna, ha tudjuk. Remélem, ennyit megtettünk volna érte. De nem vagyok benne biztos. – Persze hogy megtettük volna – mondta Nyina. – Nem tudom. Mindegy. Kimentek, és elkezdték keresni, Abendroth meg a többiek. Ő a… nem is tudom, nem ismerem a rangokat. Az őrnagyuk? – Nyinára nézett, aki vállat vont. – Őrnagy, azt hiszem. Nem a legidősebb, de ő parancsol. Biztosan érti a dolgát. És mindig ő kapta először Zoját, ha itt volt, még ha hoztak is magukkal egy ezredest valahonnan, mindig ő volt az első. Aztán, ha végzett vele, ideült a tűz mellé, és iszogatta a szilvasnapszát. Mindig szilvasnapszot iszik. Tökéletesen beszél oroszul. És franciául is; két évig élt Párizsban. – Az ellenállás vezetőire vadászott – tette hozzá Nyina. – A többiek közül mondta valaki. Olyan jól csinálta, hogy ő lett az Einsatzgruppék legfiatalabb őrnagya. – Szeret sakkozni velem – folytatta Lara. – Elég jól játszom. Királynő, sőt néha királynő és paraszt előnyt ad, mégse bírom tovább húsz lépésnél, még akkor se, ha részeg, márpedig rendszerint részeg. Ha meg… ha dolgom van, kirakja a táblát, és magával játszik.
– Ő a legrosszabb közülük – mondta Nyina. – Igen. Először nem így gondoltam. De Zoja után igen, szerintem is ő a legrosszabb. Szóval fogták a kutyáikat, követték a nyomait, és bementek utána az erdőbe. Csak néhány órába telt. Nem jutott messzire. Annyira legyengült… Eleve kicsi volt, és amióta idekerült, jóformán nem is evett. Visszahozták. Minden ruhát letéptek róla. Úgy nézett ki, mint valami vadállat, csupa mocsok volt, falevelek tapadtak a hajába, és kék-zöld volt az egész teste, mert megverték. Összekötözték a csuklóját meg a bokáját. Abendroth behozatta velem a fűrészt a farakástól. Amikor Zoja megszökött, az én kabátomat és cipőmet vitte magával, ezért Abendroth azt gondolta, segítettem neki. Szóval behozatta velem a fűrészt. Nem tudom, mit hittem, de azt nem hittem volna, hogy… talán azt hittem, csak a kötelek miatt kell. Hogy talán nem fogják bántani, hiszen annyira kedvelték. Fojtott kiáltást hallottam, és Nyinára néztem: a homlokát kaparta, tenyerével elfedte a szemét, és a száját összeszorította, mintha így akarná hallgatásra kényszeríteni magát. – Négyen fogták le, a kezénél meg a lábánál. Zoja egyáltalán nem küszködött, akkor még nem. Hogy is küszködhetett volna? Alig volt negyven kiló… Azt hitte, meg fogják ölni, de nem törődött vele, sőt akarta, várta. De nem ölték meg. Abendroth elkérte a fűrészt. Nem elvette: nekem kellett a kezébe adnom. Azt akarta, hogy tudjam… hogy én adtam oda neki. Mindnyájan a szobában voltunk, Nyina, Galina, Oleszja meg én. Kényszerítettek, hogy itt maradjunk. Végignézették velünk, ez volt a büntetésünk. Segítettünk megszökni ennek a lánynak, hát nézzük végig. Az összes német cigarettázott: Zoját keresték, kinn jártak a hidegben, és most rágyújtottak, a szoba tele lett füsttel. Zoja békésnek, majdnem mosolygósnak látszott. Túl volt már mindenen, úgy gondolta, semmi sem érhet el hozzá. De tévedett. Abendroth leguggolt melléje, és súgott neki valamit. Nem tudom, mit mondott. Aztán fogta a fafűrészt, odaillesztette a lábához, és fűrészelni kezdte a bokáját. Zoja… lehet, hogy sokáig fogok élni, bár kétlem, de sohasem fogom tudni kiverni a fejemből azt a sikolyt. Négyen voltak, erős férfiak, ő meg egy csontkollekció, de most már küszködött, alig tudták leszorítani. Abendroth lefűrészelte az egyik lábát, és hozzálátott a másikhoz. Az egyik német kirohant a szobából… emlékszel, Nyina? Nem jut eszembe a neve. Azóta sem volt nálunk. Abendroth a másik lábát is lefűrészelte, és Zoja nem hagyta abba a sikítozást. Arra gondoltam magamban, kész, ezek után soha többé nem lehetek normális, ez már sok, túl sok. Aztán felállt, az uniformisa tele volt Zoja vérével, a keze meg az arca is véres volt, és meghajolt felénk. Emlékszel erre? Mint aki produkálta magát, és most meghajol. Azt mondta: „Így járnak az olyan kislányok, akik kisétálnak innen”. Azután elmentek, mind elmentek, itt hagytak bennünket a füsttel meg a padlón nyöszörgő Zojával. Próbáltuk betakargatni a lábát, elállítani a vérzést, de túl sok vér volt, túl sok. Amikor Lara elhallgatott, csend lett a házban. Nyina halkan sírt, a keze fejével törölgette az orrát. A tűzhelyen szétpattant egy göcs, szikrák repültek fel a kéménybe. A vörösfenyők ágai a fazsindelyes tetőt karistolták. Messze nyugaton bombák zuhogtak,
nem is annyira a hangjukat hallottuk, hanem a rázkódást éreztük, zörögtek az ablakok, remegett a víz a pohárban. – Éjfélkor jönnek? – kérdezte Kolja. – Legtöbbször igen. A tűzhely párkányán álló porcelánóra szerint még hat óra maradt hátra addig. A testem el volt csigázva az egész napi hótaposástól, de tudtam, hogy képtelen leszek aludni, miután végighallgattam Zoja történetét, és mielőtt megérkeznének az Einsatzgruppe tisztjei. – Azt akarom – mondta Kolja Larának és Nyinának –, hogy holnap reggel induljatok el a város felé. Adok nektek egy címet, oda mehettek. – Itt nagyobb biztonságban vagyunk, mint a városban – mondta Nyina. – A mai éjszaka után már nem lesztek.
15. Lara hátravezetett bennünket egy kis hálószobába, ahol, gondoltam, a cárok idejében az inasok aludtak. Bronz gyertyatartót hozott két gyertyával, és egy kis íróasztalra állította. A fenyőlambériás falak dísztelenek voltak, az emeletes ágy matracaira nem húztak lepedőket, és majdnem hasra estem a megvetemedett padlódeszkákon, de a szoba jó meleg volt. A keskeny ablakokból egy holdfényben fürdő szerszámkamrára meg a hóban felborulva heverő talicskára lehetett látni. Leültem az alsó matracra, és végigfuttattam az ujjam a falba vésett néven. ARKAGYIJ. Vajon mikor lakhatott Arkagyij ebben a szobában, és hol lehet most; talán vénember már, és épp odakinn fagyoskodik az éjszakában, vagy a temető földjében pihennek a csontjai? A bicskához mindenesetre értett, az ARKAGYIJ finom munkának látszott a fekete fafelületen, kunkorokkal és kacskaringókkal, s a nevet egy határozott metszéssel húzta alá. Lara és Kolja megegyezett a kódban – csörömpölés fazékon, merőkanállal –, amellyel tudatják majd, hány német vendég érkezett a késő esti mulatságra. Amikor Lara kiment, Kolja szétszedte a pisztolyát, szépen sorba rakosgatta az alkatrészeit az íróasztalon, és egyenként ellenőrizte, majd végigtörölgette őket az inge ujjával, mielőtt újra összeszerelte volna a fegyvert. – Lőttél már agyon embert? – kérdeztem. – Nem tudom biztosan. – Ez meg mit jelent? – Azt, hogy a puskámat százszor is elsütöttem, úgyhogy lehet, hogy egy golyó eltalált valakit, nem tudom. – Visszalökte a tölténytárat a pisztoly agyába. – De amikor majd Abendrothot agyonlövöm, azt tudni fogom. – Talán jobb lenne, ha most rögtön elmennénk. – Te akartál idejönni. – Mert pihennünk kellett. Meg ennünk. De már sokkal jobban érzem magam. Megfordult, és rám nézett. Az ágyon ültem, tenyeremmel a lábam alatt, a kabát kiterítve mögöttem. – Akár nyolcan is lehetnek – mondtam. – Nekünk meg csak egy pisztolyunk van. – És egy késünk. – Folyton Zoja jár az eszemben. – Helyes – mondta Kolja. – Akkor is őrá gondolj majd, amikor belevágod a kést a hasába. Feldobta a köpönyegét a felső matracra, utánamászott, és törökülésben elhelyezkedett
rajta, a pisztolyt maga mellé tette. A köpönyeg zsebéből elővette a naplóját. A ceruza már csak akkora volt, mint a hüvelykujjam körme, de a megszokott sebességgel kezdett jegyzetelni vele. – Nem hiszem, hogy képes leszek rá – szólaltam meg nagy sokára. – Nem hiszem, hogy bárkibe képes lennék beleszúrni egy kést. – Akkor mindet nekem kell lelőnöm. Most már mennyi is, tizenegy napja, hogy nem szartam? Mi lehet a rekord? – Valószínűleg sokkal több. – Kíváncsi vagyok, milyen lesz, amikor kijön. – Kolja… miért ne mehetnénk el most azonnal? Fogjuk a lányokat, és menjünk vissza a városba. Sikerülni fog. Van elég élelmük, amit magunkkal vihetünk. Most már a vérkeringésünk is helyreállt. Vihetnénk pár pokrócot is… – Hallgass ide. Tudom, hogy félsz. És igazad is van. Csak a hülye üldögélne nyugodtan egy házban, ahová nemsokára betoppan az Einsatzgruppe. Másrészt éppen ez az, amire vártál. Ez a mai éjszaka. Fel akarják perzselni a városunkat, halálra akarnak éheztetni bennünket. De mi olyanok vagyunk, mint Pityer téglái. Egy téglát nem lehet elégetni. Egy téglát nem lehet kiéheztetni. Néztem a gyertyatartóban csurdogáló gyertyákat, a plafonon táncoló árnyékokat. – Ezt hol hallottad? – kérdeztem végül. – Melyiket, a téglákat? A hadnagyomtól. Miért? Téged nem lelkesít? – A téglákig még úgy-ahogy jól hangzott. – Nekem a téglák is tetszenek. „Egy téglát nem lehet elégetni. Egy téglát nem lehet kiéheztetni.” Jó ritmusa van. – Ez az a hadnagy, aki aknára lépett? – Ja. Szegény ember. Na jó, felejtsük el a téglákat. Megígérem, kicsi oroszlán, hogy nem fogsz idekinn meghalni. Kinyírunk pár nácit, és beszerezzük azokat a tojásokat. Van bennem valamennyi cigány vér, tudok olvasni a jövendőben. – Nincs benned cigány vér. – És ragaszkodni fogok hozzá, hogy az ezredes hívjon meg bennünket a lánya lakodalmára. – Haha. Szerelmes vagy belé. – Úgy van. Azt hiszem, tényleg beleszerettem abba a lányba. Több mint valószínű, hogy csak egy hülye kurva, de akkor is. Feleségül akarom venni, egy szót se kell szólnia. Nem kell főznie rám, nem kell gyerekeket szülnie nekem. Csak korcsolyázzon a Néva
jegén, ennyit akarok. Piruettezzen egyet a nyitott szám fölött. Néhány pillanatra sikerült elfeledtetnie velem a félelmet, de aztán visszatért. Már nem is emlékeztem rá, hogy mikor nem féltem, de aznap éjjel a szokásosnál is rosszabb volt. Annyi lehetőség, ami megrémisztett. Ott a megszégyenülés lehetősége, hogy megint a cselekvés peremén fogok kucorogni, miközben Kolja a németekkel harcol; csak éppen most ő is meg fog halni, tudtam. Aztán ott volt a fájdalom lehetősége, hogy olyan kínzást kell elszenvednem, mint Zojának, hogy a fűrész fogai belemarnak a bőrömbe, az izmaimba, a csontomba. És ott volt a halál egészen valószínű lehetősége. Sosem értettem azokat, akik azt mondják, hogy legjobban a nyilvánosság előtti megszólalástól, vagy a pókoktól, vagy más hasonló apróságoktól félnek. Hogy lehet bármitől jobban félni, mint a haláltól? Minden másban ott a menekvés reménye: a béna még mindig olvashat Dickens-regényt, a tébolyult előtt egészen abszurd szépségek villanhatnak fel egy-egy pillanatra. Rugónyikorgást hallottam, és felnézve láttam, hogy Kolja kihajol a matracáról, felfordított arca lepislog rám, koszos szőke fürtjei összevissza lógnak. Úgy tűnt, aggódik miattam, és ettől majdnem sírva fakadtam. Az egyetlen ember, aki még tudja, mennyire félek, az egyetlen, aki még tudja, hogy élek, de esetleg ma éjjel meghalok, ez az egyetlen ember egy hencegő dezertőr, akivel három napja ismerkedtem meg, egy idegen, egy kozáksarjadék, az utolsó barátom. – Ez majd felvidít – mondta, és az ölembe dobott egy csomag kártyát. Rendes kártyalapoknak látszottak, amíg meg nem fordítottam őket. Mindegyiknek a hátán más-másféleképpen fényképezett nő volt, némelyik pucér, némelyik harisnyakötőben és csipkés fűzőben, nagy melleik előbuggyantak a tenyereik fölött, és mind szétnyílt szájjal néztek a lencsébe. – Azt hittem, csak sakkban nyerhetem el ezeket. – Óvatosan bánj velük. Be ne gyűrd a sarkukat. Egyenesen Marseille-ből valók. Figyelte, ahogy megkeverem az aktokat, és mosolyogva nézte, ha egy-egy modellnél megálltam. – Az itteni lányokhoz mit szólsz? Négy szépség. A mai éjszaka után hősök leszünk, remélem, tudod. Le se fognak szállni rólunk. Te melyiket választod? – A mai éjszaka után halottak leszünk. – Ne beszélj zöldségeket, barátom. – Azt hiszem, nekem a kicsi tetszik, a dundi karú. – Galina? Na jó. Eléggé kisboci, de rendben, megértem. Egy darabig csendben maradt, én meg egy meztelen felsőtestű, lovaglónadrágos, ostorpattogtató nő képét gusztáltam.
– Idehallgass, Lev, ha a mai éjszakán túl leszünk, ígérd meg, hogy beszélni fogsz azzal a kisbocival. Ne szaladj el, mint valami málészájú kölyök. Komolyan mondom. Tetszel neki. Láttam, ahogy rád nézett. Tisztában voltam vele, hogy Galina egyáltalán nem nézett rám. Kolját nézte, akárcsak a többiek, és ezt ő is pontosan tudta. – Hát a kiszámított nemtörődömség? Azt mondtad, Az udvari kopó szerint úgy a legkönnyebb meghódítani egy nőt, ha… – Más az, ha egy nőre ügyet se vetünk, és más, ha csábítgatjuk. Csábítgatni pedig rejtélyességgel a legcélszerűbb. Ő azt akarja, hogy fuss utána, te meg csak körözöl. Ugyanez a helyzet a szexszel is. Az amatőr lerántja a nadrágját, és már be is vágja, mintha csak egy halat szigonyozna. De a tehetséges férfi tudja, hogyan kell cukkolni, körözni, közelebb menni, hátralépni. – Ez itt például nem rossz – mutattam fel egy lapot, amelyen a nő bikaviadorként pózolt, kezében vörös köpennyel, de semmi más nem volt rajta, csak a kalapja. – Nekem is az a kedvencem. Amikor annyi idős voltam, mint te, vagy húsz zoknit megtöltöttem, miközben őt néztem. – Az Úttörő Igazság szerint a maszturbálás elfojtja a forradalmi lendületet. – Biztos igaza van. Proudhon szerint viszont… Sose tudtam meg, hogyan vélekedett a kérdésről Proudhon. Egy réz merőkanál kettőt koppant egy rézlábason. Mindketten felültünk a matracon. – Korán jöttek – suttogta Kolja. – És csak ketten vannak. – Rosszul választották meg az éjszakát. – Alig mondta ki ezeket a szavakat, a kanál megint koppant a lábason: egyet, kettőt, hármat, négyet. – Hat – súgtam. Kolja átlendítette a lábát az ágy szélén, és csendesen leereszkedett a padlóra, pisztollyal a kézben. Elfújta a gyertyákat, és kilesett az ablakon, de a rossz oldalán voltunk a háznak, nem láttunk semmit. Autóajtók csapódását hallottuk. – Megmondom, mit csinálunk – szólt Kolja halkan, nyugodtan. – Várunk. Hadd engedjék el magukat, melegedjenek meg, igyanak pár pohárral. Levetkőznek, és egy kis szerencsével nem lesznek a fegyvereik közelében. Ne feledd, nem harcolni jöttek. Szórakozni jöttek, kiélvezni a lányokat. Hallod? Nálunk az előny. Bólintottam. Mondhatott Kolja, amit csak akart, a számtan nagyon ellenünk volt. Hat német, kettőnkkel szemben. Próbálnak-e majd segíteni a lányok? Zojáért a kisujjukat se mozdították, de hát mit tehettek volna érte? Hat német, és nyolc golyó a Tokarevben.
Reménykedtem, hogy Kolja jó lövő. Úgy futott végig bennem a félelem, mint a villanyáram, az izmaim rángani kezdtek, a szám kiszáradt. Sokkal inkább ébren voltam, mint bármikor, mintha ez a pillanat a Berjozovka melletti udvarházban életem első valódi pillanata volna, és minden, ami előtte volt, csak görcsös álom. Érzékeim bámulatosan felerősödtek, úgy reagáltak a krízisre, hogy minden információt a rendelkezésemre bocsátottak. Hallottam a hó ropogását a csizmák alatt. Éreztem a tűzhelyen égő fenyőtűket: régi trükk a ház beillatosítására. Puskalövés: összerezzentünk. Némán álltunk a sötétben, próbáltuk felfogni, mi történt. Néhány másodperc múlva még több puskalövés követte az elsőt. Hallottuk, hogy a németek egymás szavába vágva, kétségbeesetten ordítoznak. Kolja az ajtóhoz rohant. Szerettem volna rákiáltani, hogy várjon, hogy van egy tervünk, és a terv az, hogy várunk, de nem akartam egyedül maradni, miközben odakinn puskák durrognak, és a németek mindenféle ronda szavakat ordibálnak. Beszaladtunk a nagy szobába, és rögtön hasra is vágódtunk, amint egy golyó átrepült az egyik bordázott ablakon. A négy lány is a padlón hasalt, karjukkal védve az arcukat az esetleges üvegszilánkok ellen. Már fél éve háborúban éltem, de még sohasem voltam ennyire közel a tűzharchoz, és fogalmam sem volt róla, hogy kik harcolnak. Géppisztolyok ugatását hallottam közvetlenül a ház elől. A puskalövések messzebbről jöttek, talán az erdő széléről. Golyók kopogtak az udvarház kőfalain. Kolja odakúszott Larához, és oldalba bökte. – Ki lő rájuk? – Nem tudom. Odakinn felberregett egy autó motorja. Ajtók csapódtak, a kocsi gyorsított, kerekek pörögtek a havon. A puskalövések megszaporodtak, egymás után csattantak, golyók fúrtak át fémlemezeket: egészen más hang volt, mint amikor kövön koppantak. Kolja guggoló tartásban odaaraszolt az ajtóhoz, fejét az ablakpárkányok szintje alá húzva. Követtem. Háttal az ajtónak feltérdeltünk. Kolja még egyszer ellenőrizte a pisztolyát. Én előhúztam a német kést a bokám mellől. Tudtam, hogy hülyén nézhetek ki vele, mint a gyerek, aki az apja beretvájával hadonászik. Kolja rám vigyorgott, mint aki mindjárt elröhögi magát. Milyen furcsa, gondoltam. Itt vagyok egy csata kellős közepén, mégis tisztán észlelem a gondolataimat, idegesít, hogy milyen nevetséges lehetek, kezemben a késsel, miközben mindenki más puskával meg géppisztollyal érkezett a harcba. Sőt azt is észlelem, hogy mindent észlelek. Úgy röpködnek a levegőben a golyók, mint a dühös darazsak, nekem meg egyfolytában zakatol az agyam. Kolja az ajtógombra tette a kezét, és lassan elfordította.
– Várj – mondtam. Pár pillanatig nem mozdultunk. – Most nem hallok semmit. A fegyverropogás hirtelen abbamaradt. Az autó motorja még járt, de a kerekek már nem forogtak. A német hangok éppen olyan váratlanul hallgattak el, mint a golyók. Kolja rám nézett, és lassan résnyire nyitotta az ajtót, hogy kikukucskálhassunk. A hold magasról sütött, és brutális tájképet világított meg: fehér anorákos einsatzkommandósok hevertek a hóban, egy Kübelwagen gurult lassan az eltakarítatlan behajtón, ablakai szétlőve, motorblokkja füstölgött. A vezető melletti ülésről egy halott lógott ki, kezében még mindig géppisztolyt szorongatva. Egy másik Kübel, amely hegyesszögben parkolt a ház oldalánál, meg se mozdult a lövöldözés kitörése óta. Közte és a ház között két német feküdt, koponyájukból sötét massza szivárgott a hóra. Épp hogy csak felfogtam, milyen pontos lövések lehettek, mennyire érthette a dolgát a mesterlövész, amikor golyó fütyült el Kolja és az én fejem között, úgy sivított a levegőben, mint a megpendített húr. Visszagurultunk a házba, Kolja berúgta az ajtót. Kezéből tölcsért formálva odakiáltott az ajtó melletti betört ablak felé. – Oroszok vagyunk! Hé! Hé! Oroszok vagyunk! Hosszú másodpercekre csend lett, azután egy távoli hang válaszolt: – Én kurva fritznek nézlek benneteket! Kolja felröhögött, és vállon bokszolt jókedvében. – Nyikolaj Alekszandrovics Vlaszov a nevem! – kiáltotta az ablak felé. – Az Engelsz proszpekten lakom! – Ez aztán az eredeti név! Ilyet bármelyik náci kitalálhat, aki tanult egy kicsit oroszul! – Engelsz proszpekt? – kiáltotta egy másik hang. – Minden kurva városban van egy Engelsz proszpekt! Kolja nevetve belemarkolt a kabátom elejébe, és megrázott, mert a vére tele lett adrenalinnal, mert élt, és örült, és muszáj volt megráznia valamit. Közelebb kúszott a betört ablakhoz, óvatosan kerülgetve a padlóra hullott üvegcserepeket. – Olyan az anyád picsája, mint egy alagút! – kiabálta. – De bármikor kinyalom a redvás belsejét, amikor csak akarja! Hosszú csend következett, de Kolját nem zavarta. Nagyokat röhögött magában, és úgy kacsintott rám, mint a török háborúk veteránja, aki éppen sértéseket vág a cimborái fejéhez a gőzfürdőben. – Na, ehhez mit szóltok? – ordított ki az ablakon. – Mond ilyet bármelyik náci, aki tanult egy kicsit oroszul? – Melyikünk anyjának a picsáját emlegeted? – Ez már közelebbről hangzott. – Nem azét, aki ilyen jól lő. Valamelyiktek kész céllövő zseni.
– Van fegyvered? – kérdezte a hang. – Egy Tokarev pisztoly. – Hát a kis barátodnak? – Csak egy kése. – Lépjetek elő mind a ketten! És fel a kezekkel, különben a barátom leszedi az apró tökeiteket! Lara és Nyina a szóváltás közben kikúszott hozzánk az előszobába, hálóingük üvegtörmelék strasszal volt kidekorálva. – Megölték őket? – súgta Nyina. – Mind a hatot – mondtam. Azt hittem, a lányok örülni fognak, de a hír hallatán nyugtalanul néztek össze. Annak az életnek, amit az utóbbi hónapokban éltek, vége. Menekülniük kell, és sosem fogják tudni, honnan jön a következő falat, hol aludhatnak legközelebb. Ez persze oroszok millióira is igaz volt, de a lányoknak nehezebb. Ha a németek megint elkapják őket, Zojáénál is szörnyűbb büntetés vár rájuk. Kolja az ajtógombra tette a kezét, de Lara megmarkolta a lábát. – Ne! – mondta. – Nem bíznak benned. – Miért ne bíznának? Én a Vörös Hadsereg katonája vagyok. – Igen, de ők nem. Itt harminc kilométeres körzetben nincs katonai alakulat. Azt fogják hinni, hogy dezertáltál. Kolja elmosolyodott, és rányomta a tenyerét a lány szájára. – Szerinted dezertőrnek nézek ki? Nyugalom. Vannak papírjaim. Larára nem hatott a papírok említése. Amint Kolja megint a kilincs után nyúlt, közelebb kúszott a betört ablakhoz. – Köszönjük, hogy megmentettetek bennünket, elvtársak! – kiáltotta. – Ezek ketten a barátaink! Kérlek, ne lőjetek rájuk! – Azt hiszed, elhibáztam volna a szőke tökfejét, ha le akarom szedni? Mondd meg annak a bohócnak, hogy jöjjön elő! Kolja kinyitotta az ajtót, és magasra emelt kézzel kilépett. Hunyorogva vizslatta a hótakarót, de a harcosokat továbbra sem lehetett látni. – Szólj a törpének, hogy ő is dugja ki az orrát! Lara és Nyina ijedten nézett rám, de aztán Lara bátorítóan bólintott, hogy nem lesz semmi baj. Hirtelen megharagudtam rá: ő miért nem megy ki? És miért vannak itt egyáltalán? Ha az udvarház üres lett volna, Kolja és én megalszunk benne, és reggel
kipihenten, megszáradva továbbállunk. Átfutott a fejemen ez a gondolat, de rögtön el is szégyelltem magam az abszurditása miatt. Nyina megszorította a kezemet, és rám mosolygott. Messze a legszebb lány volt, aki valaha is rám mosolygott. Megképzett előttem, amint elmesélem Oleg Antokolszkijnak a jelenetet: Nyina apró keze az enyémet szorongatja, halvány szempillái verdesnek, mert aggódik a biztonságomért. Még akkor is ezt meséltem magamban, amikor már elmúlt a pillanat, megfeledkezve arról, hogy Oleg aligha hallgathatná végig a történetemet, hiszen minden valószínűség szerint a Voinov utca törmeléke alatt fekszik. Próbáltam visszamosolyogni Nyinára, kevés sikerrel, aztán a kezemet feltartva kiléptem az ajtón. Mióta a háború kitört, száz meg száz beszámolót olvastam a haza hőseiről. Egyik se volt hajlandó hősnek tekinteni magát. Ők csak a haza hű fiai, akik a fasiszta betolakodóktól védik az országot. Amikor a riporter megkérdezte tőlük, miért rohamozták meg a bunkert, miért kapaszkodtak fel a harckocsi tetejére, hogy kézigránátot ejtsenek a tornyába, egytől egyig azt válaszolták, hogy egyáltalán nem gondolkodtak el rajta, ők csak azt tették, amit minden becsületes orosz megtett volna a helyükben. Ezek szerint a hősök meg a jó alvók egyformán ki tudják kapcsolni a fejükben a gondolkodást. A gyáváknak meg az álmatlanoknak, az én fajtámnak viszont egyfolytában zakatol az agyuk. Amikor kiléptem az ajtón, azt gondoltam magamban: Itt állok egy Berjozovka melletti udvarház előtt, és partizánok szegeznek fegyvert rám. Kolja szélesen vigyorgó arcából ítélve ő egyáltalán nem gondolkodott. Álltunk egymás mellett, míg láthatatlan vallatóink alaposan szemügyre nem vettek bennünket. A kabátunk benn maradt, vacogtunk az éjszakai levegőben, a hideg a csontvelőnkig hatolt. – Bizonyítsátok be, hogy közülünk valók vagytok. – A hang egy hólepte szénaboglya felől jött, és amikor kitisztult a látásom, észre is vettem az árnyékban térdelő férfit, vállához emelt puskával. – Lőjétek fejbe a németeket. – Ez nem valami nagy próba – mondta Kolja. – Egytől egyig halottak. Már meg se lepett, hogy ez minden helyzeten képes rontani még egy kicsit. Lehet persze, hogy az a hős, aki fel sem fogja, hogy ő is sebezhető. Ezek szerint akkor vagy bátor, ha fingod sincs róla, hogy halandó vagy? – Mi azért élünk még mindig – mondta a partizán az árnyékból –, mert akkor is fejbe lőjük őket, ha azt hisszük, hogy halottak. Kolja bólintott. Odament az üresben járó Kübelhez, amely végre elakadt, kerekei egy méter mélyen merültek a hóba. – Figyelünk – mondta a partizán. – Egy golyó mindegyiknek a fejébe. Kolja belelőtt a halott sofőrbe és halott utasába; a torkolattűz olyan volt az éjszakában, mintha fényképezőgép villogna. Megfordult, átvágott a havon, és belelőtt az elterült
németekbe is. A hatodiknál, amint lehajolt, hogy az elesett einsatzkommandós fejéhez nyomja a pisztolyt, hallott valamit. Letérdelt, fülelt egy pillanatig, azután felállt. – Ez még él. – Ezért fogod agyonlőni. – Talán mondhatna valami hasznosat. – Úgy néz ki, mint aki tud beszélni? Kolja a hátára fordította a németet. Az ember halkan nyöszörgött. Rózsaszín hab bugyborékolt a szájából. – Nem. – Mivelhogy szétlőttük a tüdejét. Na, tégy neki egy szívességet, végezz vele. Kolja felállt, célzott, és homlokon lőtte a haldoklót. – Pisztolyt eltenni. Kolja engedelmeskedett, mire előjöttek rejtekhelyükről a partizánok: szénaboglyák mögül léptek ki, a mezőket elválasztó alacsony kőfalakon másztak át, az erdő széle felől baktattak a hóban. Egy tucat férfi hosszú kabátban, kezükben puska, leheletük a fejük felett gőzölgött, amint az udvarházhoz közeledtek. A legtöbb parasztnak látszott, prémsapkájuk a homlokukba húzva, arcuk széles, lapos, barátságtalan. Nem egyforma uniformisban voltak. Néhányan katonai bőrcsizmát viseltek, mások szürke nemezt; néhányan barna nagykabátot, mások szürkét. Az egyik mintha a finn síalakulatok fehér álcaruhájába bújt volna. Legelöl az jött, akit a vezérüknek néztem, állán egyhetes borosta feketéllett, vállán régi vadászpuska lógott. Később, éjjel megtudtam, hogy Korszakov a neve. Ha volt is kereszt- és apai neve, azokról nem értesültem. Alighanem a Korszakov sem az igazi neve volt: a partizánok paranoiásan titkolták a kilétüket, méghozzá jó okkal. A helyi ellenállásra az einsatzkommandósok azzal reagáltak, hogy kivégezték az ismert ellenállók családját. Korszakov és két bajtársa odajött hozzánk, a többi partizán pedig átkutatta a halott németeket, elszedve tőlük a géppisztolyokat, lőszert, leveleket, kulacsokat, karórákat. A fehér álcaruhás letérdelt az egyik hullához, és megpróbálta lerángatni az ujjáról az arany karikagyűrűt. Nem jött le, ezért a szájába vette a halott ujját. Észrevette, hogy nézem, rám kacsintott, kihúzta a megnedvesített ujjat a szájából, és lecsúsztatta róla a gyűrűt. – Ne féljetek tőlük – mondta Korszakov, amikor észrevette, hogy figyelek. – Éntőlem féljetek. Mit kerestek itt? – Azért jöttek, hogy megszervezzék a partizánokat – mondta Nyina. Mezítláb lépett ki Larával a házból, karjukat a testük köré fonták, a szél a hajukat cibálta.
– Nafene. Talán szervezetlennek látszunk? – Jó barátok. Ők ölték volna meg a németeket, ha ti nem jöttök. – Igazán? Kedves tőlük. – Elfordult, és odakiáltott a partizánoknak, akik éppen a kocsiban ülő halottakat kutatták át. – Na, mink van? – Apróhalak – kiáltott vissza egy szakállas partizán, felmutatva a parolikat, amiket a tisztek gallérjáról tépkedett le. – Hadnagyok meg főhadnagyok. Korszakov vállat vont, és újból Nyinára nézett, felmérve fakó lábszárát meg a csípője formáját a hálóing alatt. – Menjetek be – mondta. – Öltözzetek föl. A németek halottak, abbahagyhatjátok a kurválkodást. – Ne nevezz kurvának! – Annak nevezlek, aminek akarlak. Befelé! Lara kézen fogta Nyinát, és behúzta a házba. Kolja utánuk nézett, majd a partizánparancsnok felé fordult. – Goromba vagy, elvtárs. – Nem vagyok az elvtársad. Ha nem jövök, most már német fütykösök állnának ki belőlük. – Akkor is… – Pofa be! Katonai egyenruhát hordasz, mégsem vagy az egységednél. Dezertáltál? – Különleges küldetésben járunk. A papírok a köpönyegemben vannak, benn a házban. – Minden kollaboránsnak vannak papírjai. – Nekem Grecsko ezredestől, az NKVD tisztjétől van levelem, amely felhatalmaz rá, hogy itt legyek. Korszakov vigyorogva az embereihez fordult. – És ez a Grecsko ezredes talán errefelé is parancsol? Imádom, amikor városi rendőrök utasítgatnak bennünket. A mellette állók egyike, nyurga legény közelülő szemekkel, hangosan fölnevetett, kivillantva rossz fogait. A másik azonban nem nevetett. Téli álcakezeslábas volt rajta, barna és fehér hullámos foltokkal: szemkápráztató avarmintázat. Nyúlszőr sapka alól nézett ránk. Alacsony volt, nem magasabb nálam, fiatal, rózsaszín arcán nyoma se látszott borostának. Szép vonalú és szép csontozatú volt az arca, telt ajka görbe mosolyra húzódott, ahogy rám pillantott. – Talán valami furcsát látsz? – kérdezte, és akkor döbbentem rá, hogy nem férfi szól
hozzám. – Te lány vagy – bökte ki Kolja, és rámeredt. Mindkettőnk helyett hülyén éreztem magam. – Ne tátsátok a szátokat – mondta Korszakov. – Ő a legjobb céllövőnk. Látjátok azokat a félfejű fritzeket? Ő csinálta. Kolja füttyentett, és a lányról a halott németekre, aztán meg a mezőket szegélyező erdőszélre nézett. – Onnan? Mennyi lehet, négyszáz méter? Mozgó célra? A lány megvonta a vállát. – Amikor hóban futnak, nem kell nagyon eléjük lőni. – Vika meg akarja dönteni Ljudmila Pavlicsenko rekordját – mondta a nyúlfogú. – A legjobb női mesterlövész címre pályázik. – Hánynál tart most Mila? – kérdezte Kolja. – A Vörös Csillag szerint kétszáznál – felelte Vika, a szemét forgatva. – A hadsereg megerősített találatot ír jóvá neki, ahányszor csak az orrát kifújja. – Ez német puska, nem? – K–98-as – válaszolta, rácsapva a tenyerével a csőre. – A világ legjobb ismétlőpuskája. Kolja oldalba bökött a könyökével, és odasúgta: – Nekem máris kezd felállni. – Mi van? – kérdezte Korszakov. – Csak azt mondtam, hogy lefagy a tököm, ha még sokáig ácsorgunk idekinn… bocsánat, hölgyem. – Kolja szertartásosan meghajolt Vika felé, majd visszafordult Korszakovhoz. – Ha a papírjaimat akarod látni, menjünk be, és nézd meg a papírjaimat. Ha agyon akarod lőni a honfitársaidat itt a hóban, rajta, lődd agyon őket. De ne álldogáljunk tovább a hidegben. A partizán láthatólag sokkal szívesebben puffantotta volna le Kolját, mint hogy a papírjait nézegesse, de a Vörös Hadsereg katonáját megölni nem csekélység, főleg ennyi szemtanú előtt. De nem akarta túl hamar beadni a derekát, nehogy megszégyenüljön. Így hát farkasszemet néztek egymással még vagy tíz másodpercig, nekem meg bele kellett harapnom a számba, hogy ne vacogjon a fogam. Vika vetett véget a dolognak. – Ezek itt egymásba szerettek – mondta. – Nézzétek csak őket! Nem bírják eldönteni, hogy egymás torkának essenek, vagy hemperegjenek egyet pucéron a hóban.
A többi partizán nevetett, Vika pedig elindult a ház felé, ügyet se vetve Korszakov mérges tekintetére. – Éhes vagyok – jelentette ki. – Ezek a lányok olyanok, mintha egész télen disznósültet ettek volna. A férfiak követték, vitték magukkal a szajrét; alig várták, hogy felcseréljék a kinti hideget a ház melegével. Néztem, ahogy Vika topog az ajtóban, leveri a havat a csizmájáról, és azon tűnődtem, milyen lehet a teste a téli álcakezeslábas meg a gyapjú- és nemezrétegek alatt. – A tiéd? – kérdezte Kolja Korszakovtól, miután Vika belépett a házba. – Viccelsz? Inkább fiú ez, mint lány. – Akkor jó – mondta Kolja, és belebokszolt a karomba. – Mert azt hiszem, a barátom máris fülig szerelmes. Korszakov rám nézett, és elröhögte magát. Mindig utáltam, ha kinevettek, de most egyenesen jólesett. Már tudtam, hogy nem fog megölni bennünket. – Sok szerencsét, kölyök. Ne feledd, fél kilométerről képes kilőni a szemedet!
16. Korszakov egy órát adott az embereinek, hogy megmelegedjenek és jóllakjanak, és most a nagy szobában hevertek szanaszét, zoknijaik a tűzhely előtt száradtak, kabátjaikat a padlóra teregették. Vika hanyatt feküdt a lószőr szófán, a falra szögezett kőszáli kecskefej alatt, lába bokában keresztbe téve, ujjai a mellére helyezett nyúlszőr sapkájával játszadoztak. Sötétvörös haját olyan rövidre nyíratta, mint a fiúk, és olyan piszkos volt, hogy teljesen összecsomósodott. Elmerülten nézegette a legyilkolt állat üvegszemét, gondolom, a vadászatról ábrándozott, meg a vadász lövéséről, hogy tiszta találat volt-e, vagy a sebzett vad még kilométereket futott, nem tudván, hogy a halál már befészkelte magát az izmaiba meg a csontjaiba, azt az ólmot már soha többé nem lesz képes lehagyni. Én az ablakpárkányon ücsörögtem, és őt néztem, vigyázva, hogy észre ne vegye, hogy nézem. A kezeslábasát levetette száradni. Alatta vastag gyapjú favágóinget viselt, amely eredetileg egy kétszer akkora férfié lehetett, meg két hosszú alsót. A legtöbb vörös hajúval ellentétben egy árva szeplő sem volt az arcán. A felső ajkát rágcsálta girbe-gurba kis alsó fogaival. Nem tudtam levenni róla a szememet. Egyetlen férfi se mondta volna szexbombának – igencsak alultáplált volt, ráadásul úgy festett, mint aki egy hete erdőben alszik –, én mégis nagyon szerettem volna meztelenül látni. Szerettem volna kigombolni azt a favágóinget, félredobni, és végignyaldosni a halvány hasát, lehántani róla az alsónadrágokat, és megcsókolgatni azt a vékony combját. Ez az igen eleven álmodozás új volt nekem. Ennyire felhevítették volna a képzeletemet Kolja pornográf kártyái? A fantáziálásom általában sokkal szűziesebb, már-már anakronisztikus volt: elképzeltem Vera Oszipovnát, amint teljesen felöltözve csellózik nekem hálószobája magányában, én pedig dicsérem a játékát, és lenyűgözöm ékesszólásommal, zenei szakszókincsemmel. A fantáziálás azzal végződik, hogy vadul csókolózunk, Vera előrerúgó lába feldönti a kottaállványt, az arca piros és forró, én meg rejtélyes mosolyt villantok rá, és otthagyom, félrecsúszott gallérral, felül kigombolt blúzában. Fantáziálásom azért ért véget a szex előtt, mert féltem a szextől. Nem tudtam, hogyan kell csinálni. Még ahhoz se tudtam eleget, hogy úgy tegyek, mintha tudnám. A hozzá való anatómiát még csak értettem, de az aktus geometriájával hadilábon álltam, s nem lévén se apám, se bátyám, se közeli barátom, megkérdezni sem volt kitől. De a Vika iránti éhségemben nem volt semmi szűzies. Szerettem volna ráugrani bokáig letolt nadrágban. Ő majd megmutatná, mi hová való, aztán ha ezt tisztáztuk, máris a hátamat kaparászná koszos, lerágcsált körmeivel, feje ívben hátrahajlana, hosszú fehér nyaka az állkapcsa alatt verdeső érrel a szemem elé tárulna, súlyos szemhéja fölnyílna, és kék szemében úgy összeszűkülne a pupilla, hogy nem lenne nagyobb a pontnál a mondat végén. A házban az összes nő – Nyina és Galina, Lara és Oleszja – szebb volt Vikánál első
látásra. A hajuk hosszú és rendezett, a kezük feje nem csupa sár, még a szájuk is ki volt rúzsozva. Ki-be jártak, dióbelet és sózott retket hoztak tálkákban. Most új csapat férfinak kellett a kedvére tenniük: ezek honfitársak ugyan, de akkor is veszélyesek, kiszámíthatatlanok. Az egyik, aki törökülésben ücsörgött a padlón, a tűz mellett, elkapta Galina kövérkés csuklóját, amint lehajolt hozzá, hogy teletöltse a vodkáspoharát. – Szétnéztél már odakinn? A barátod is ott fekszik, pofával a hóban? Mellette ülő társa felröhögött, és a partizán lerántotta Galinát az ölébe. A lány hozzá volt szokva a durva bánásmódhoz, nem kiáltott fel, és egy csepp vodkát sem loccsantott ki. – Hoztak nektek sok finomságot? Biztosan, nézzétek csak ezt a pofikát! – Végighúzta bütykös hüvelykujját a puha, rózsás arcon. – És mivel háláltátok meg? Bármivel, amit csak kértek, igaz-e? Meztelenül táncoltatok nekik, miközben a „Horst Wessel”-t énekelték? Leszoptátok őket, miközben snapszot vedeltek? – Szállj le róla – mondta Vika. Még most is hanyatt feküdt, a vadkecskefejet nézve, és vastag gyapjúzokniba bújtatott lába valami nem hallható dal ütemére billegett. Színtelen volt a hangja: nem lehetett megállapítani, hogy dühös-e. Amint kimondta ezeket a szavakat, máris azt kívántam, bárcsak én mondtam volna ki őket. Bátor gesztus lett volna, valószínűleg öngyilkos, de Galina jó volt hozzám, meg kellett volna védenem, nem azért, mintha olyan nemes lelkű volnék, hanem hogy jó benyomást tegyek Vikára. De a cselekvés pillanatában ledermedtem: ez is olyan gyávaság volt, amin évekig rágódhatok majd. Kolja habozás nélkül közbeavatkozott volna, de ő a hátsó hálószobában volt, az ezredes menlevelét mutatta meg Korszakovnak. A Galina csuklóját szorongató partizán elbizonytalanodott. Tudtam, hogy fél. Olyan régóta féltem magam is, hogy mindenkiben azonnal megorrontottam a félelmet. De azt is tudtam, hogy vissza fog vágni, meg akarja mutatni a bajtársainak, hogy nem fél, holott mindenki tudta, hogy fél. – Mi bajod? – bökte ki végül. – Talán magadnak akarod? Gyenge próbálkozás, a barátai nem is nevettek. Vika rá se bagózott. Még csak feléje sem nézett. Az egyetlen jele, hogy hallotta, az volt, hogy lassú mosoly terült szét az arcán, de az sem volt világos, hogy a visszavágáson mulat-e, vagy talán a kecskefej üveges tekintetére reagál. A partizán néhány másodperc múlva felmordult, eleresztette Galinát, és erőtlenül hátba taszította. – Na, szolgáld ki a többieket is! Olyan régóta vagy rabszolga, hogy már csak erre vagy jó. Ha a partizán sértései megsebezték is, Galina ügyesen leplezte. Vodkát töltött a szobában levő férfiaknak, akik udvariasan, bólogatva megköszönték. Egy percnyi tétovázás után, hogy vajon mennyire válok vele nevetségessé, odamentem
a lószőr szófához, és leültem Vika szürke gyapjúzoknis lába mellé. A kecske szakálla éppen a fejem fölött lengett. Felnéztem rá, aztán Vikára pillantottam. Farkasszemet nézett velem, várva, hogy miféle röhejes dologgal fogok előhozakodni. – Az apád vadász volt? – kérdeztem. Ezt a kérdést fogalmazgattam magamban, míg a szoba túlsó végében ácsorogtam. Amint kimondtam, már nem is értettem, miért képzeltem, hogy ez jó nyitás lesz. Valami újságcikk járhatott az eszemben a mesterlövészekről, arról, hogy Szidorenko mókusokra lövöldözött gyerekkorában. – Mi? – Az apád… gondoltam, azért tudsz ilyen jól lőni. Nem tudtam megállapítani, hogy unalom vagy ingerültség tükröződik azokban a kék szemekben. Így közelről, az olajlámpák meg a tűzhely fényénél, láttam, hogy apró pattanások virítanak a homlokán. – Nem. Nem vadász volt. – Gondolom, sok mesterlövész vadászként kezdte… Mintha olvastam volna erről valamit. Már nem engem nézett, újra a kőszáli kecskét fixírozta. Annyira se voltam neki érdekes, mint egy kitömött állat. A többi partizán viszont engem lesett, vigyorogva oldalba bökték egymást, sugdolóztak, nevetgéltek. – Hol szerezted azt a német puskát? – kérdeztem kétségbeesetten, mint a kártyás, aki akkor is emeli a tétet, ha egyre rosszabb lapokat húz. – Egy némettől. – Nekem is van egy német késem. – Felgyűrtem a nadrágom szárát, kivettem a hüvelyéből a kést, és megforgattam, hogy a pompás acélon megcsillanjon a fény. Ez végre felkeltette a figyelmét. Kinyújtotta a kezét, és én odaadtam neki. Kipróbálta az élét a karján. – Borotválkozni is lehetne vele – mondtam. – Nem mintha neked… úgy értem… – Hol találtad? – Egy németen. Elmosolyodott, és én nagyon büszke voltam a válaszomra, mintha valami rettentően okosat mondtam volna, méghozzá ugyanolyan szűkszavúan, ahogyan ő beszélt. – Hát a németet hol találtad? – Egy halott ejtőernyős volt, Leningrádban. – Reméltem, hogy ez is eléggé homályosra sikerült, és nyitva hagyja a lehetőséget, hogy esetleg én öltem meg azt az ejtőernyőst. – Ledobják őket Leningrádba? Elkezdődött?
– Csak valami kommandós diverzió volt, azt hiszem. Alig páran jutottak be. Ráfáztak a fritzek. – Reméltem, hogy ez is eléggé lezser fogalmazásnak hat, és olyan gyilkosnak tüntet fel, akinek semmibe sem telik elintézni egy ellenséget. – Te ölted meg? Kinyitottam a számat, készen rá, hogy hazudjak, de ahogy rám nézett, azzal a gúnyos mosolyával, amitől egyszerre dühödtem fel, s szerettem volna megcsókolni azt a legörbülő ajkat… – Nem, a hideg. Én csak azt láttam, hogy leesik. Bólintott, visszaadta a kést, a feje mögé nyújtotta a karját, és hatalmasat ásított, esze ágában sem volt eltakarni a száját. A fogai olyanok voltak, mint a gyerekeké, nagyon aprók és egyenetlenek. Elégedettnek látszott, mintha csak az imént evett volna végig egy kilencfogásos vacsorát a legjobb borokkal, pedig láttam, hogy csak egy fekete retket majszolt el. – A hideg Oroszország anyácska legősibb fegyvere – mondtam; a rádióban hallhattam ezt a közhelyet. Máris visszaszívtam volna, mert lehet, hogy igaz, de hónapok óta már csak propagandaklisének számított. Hülyén vigyorgó úttörőnek éreztem magam tőle, akik fel-alá masíroznak a parkokban, és a Mint a mókus fenn a fán-t harsogják. – Nekem is van késem – mondta Vika, azzal előhúzott az övéből egy nyírfa nyelű tőrt, és a markolatával előre felém nyújtotta. – Elég gyengének látszik. – Nem az. – Előrehajolt, és végigfuttatta mutatóujját a penge recés felületén. – Ez damaszkuszi acél. Most elég közel volt, hogy szemügyre vehessem finom fülcimpáját, meg a sima homlokát megszakító barázdákat, amint felvonta a szemöldökét. Néhány fenyőtű a haja sűrűjébe ragadt, alig tudtam megállni, hogy ki ne húzkodjam őket. – Úgy hívják, hogy puukko – magyarázta. – Minden finn fiú ilyet kap, amikor nagykorú lesz. Visszavette a kést, és úgy tartotta, hogy megcsodálhassa rajta a tűz fényének játékát. – A világ legjobb mesterlövésze is finn. Simo Häyhä. A „Fehér Halál”. Ötszázöt megerősített halálos találat a téli háborúban. – Szóval valami finntől vetted el a kést, akit lelőttél? – Vásároltam, nyolcvan rubelért, Terijokiban. – Visszadugta a tőrt az övén levő tokba, és szétnézett a szobában, hátha talál valami érdekesebbet, ami lekötné a figyelmét. – Te meg lehetnél a „Vörös Halál” – mondtam, igyekezve minél tovább szóval tartani, mert tudtam, még egyszer nem lesz bátorságom beszélgetésbe elegyedni vele. –
Fantasztikus volt, amit odakinn csináltál. Gondolom, az einsatzkommandósok nincsenek hozzászokva, hogy visszalőnek rájuk. Vika rám fordította hideg kék szemét. Volt valami nem egészen emberi a tekintetében, valami ragadozó, farkasszerű. Összecsücsörítette a száját, és megrázta a fejét. – Miből gondolod, hogy einsatzkommandósok voltak? – A lányok mondták, hogy azok járnak ide. – Hány éves vagy, tizenöt? Nem vagy katona… – Tizenhét. – …és egy olyan katonával utazol, aki nincs az alakulatánál. – Mondta, hogy különleges parancsunk van Grecsko ezredestől. – És mire szól az a különleges parancs? A partizánok megszervezésére? Tényleg ennyire hülyének nézel? – Dehogy. – A lányokhoz jöttetek látogatóba? Erről van szó? Valamelyik a barátnőd? Ezek közül? Furcsa büszkeséget éreztem, amiért úgy gondolja, hogy a házban lakó gyönyörű lányok közül valamelyik a barátnőm lehetne, bár kiéreztem a sértést a szavaiból: „Ezek közül?”. Mindenesetre kíváncsi volt rám, ez is valami. És joggal volt kíváncsi. Hogy kerül ide egy pityeri fiú, húsz kilométerre az ellenséges vonalak mögé, egy eldugott nyilvánosházba, amelyet a megszállók tisztjeinek tartanak fenn? Eszembe jutott Kolja tanácsa a rejtélyességgel való csábításról. – Nekünk is megvan a parancsunk, nektek is megvan, maradjunk ennyiben. Vika némán bámult rám pár pillanatig. Lehet, hogy hatott rá a rejtélyességem, nehéz volt megsaccolni. – Azok a szétlőtt fejű németek ott kinn a hóban a reguláris hadsereg tagjai. Azt hinné az ember, egy férfi, bocs, egy fiú, aki az NKVDnek dolgozik, tisztában van a különbséggel. – Nem tudtam megnézni a rangjelzéseiket, mert éppen fegyvert szegeztetek rám. – De az igaz, hogy einsatzosokat keresünk. Ők a nagyvadak. Hat hete vadászunk már arra a hullabaszó Abendrothra. Azt hittük, ma éjjel itt lesz. Sosem hallottam még a „hullabaszó” kifejezést. Brutálisan közönségesnek hangzott abból a szájból. Valamiért elmosolyodtam, ami furcsának és érthetetlennek látszhatott. Elképzeltem magamban Vikát nadrág nélkül: nagyon éles és részletes volt a kép, sokkal meggyőzőbb, mint a régebbi képzelgéseim. Lehet, hogy tényleg segítettek Kolja pornográf kártyái.
– Abendroth egy Novoje Koskinó-i házban van, a tó mellett – mondtam. Ez az információ aztán tényleg csábító hatással volt rá. Az oda nem illő mosolyom meg a jólinformáltságom a nácik hollétével kapcsolatban egy pillanatra érdekessé varázsolt. – Ezt kitől hallottad? Egy még rejtélyesebb férfi tudta volna, hogyan hárítsa el a kérdést, hogyan cselezze ki, mint a bokszoló, ide-oda hajolgatva-táncolva, nem hagyva, hogy eltalálják. Most első alkalommal egy kis előnyöm volt vele szemben. A „Novoje Koskino” szavak hitelt adtak NKVD-s voltomnak, amit ki kellett volna használnom. – Larától – mondtam, ezzel az egyetlen szóval elpasszolva minden lehetőséget. – Melyik a Lara? Rámutattam. Amint Vika merev pillantása arra fordult, úgy éreztem, valamiképp elárultam Larát. Rendes volt velünk: menedéket adott a hideg elől, meleg étellel táplált bennünket, mezítláb kijött a szörnyű hidegbe, hogy megvédjen a gyanakvó partizánoktól, erre én befújom ennek a kis gúnyosan vigyorgó, kék szemű gyilkosnak. Vika lecsusszantotta a lábát a szófáról, gyapjúzokniba bújtatott lábujjai súrolták a combomat. Felállt, és odament Larához, aki a tűznél guggolva éppen a lángok közé dobott egy fahasábot. Most vettem csak észre, csizma nélkül milyen kicsi is Vika, de azzal a fajta lusta kecsességgel mozgott, amit sportolóknál látni a pályán kívül. Ez a modern hadviselés, gondoltam, itt az izmok semmit se számítanak, egy vékony lány négyszáz méterről ketté tudja hasítani egy német fejét. Lara idegesnek látszott, amikor észrevette, hogy a mesterlövész lemosolyog rá. Miközben Vikát hallgatta, leveregette a kormot a tenyeréről. Nem hallottam a beszélgetést, de láttam, hogy Lara bólogat, és a kézmozdulataiból azt is kivettem, hogy útba igazítja Vikát. Kolja lépett be a szobába Korszakovval. Vodkás pohár volt a kezükben, nevettek, mintha a legjobb barátok volnának, a korábbi ellenségesség elfeledve. Nem is számítottam másra: Kolja nagy dumás, főleg amikor önmagát kell kidumálnia valamiből. Odakacsázott a szófához, nagyot nyögve leült, a térdemre csapott, és felhajtotta a maradék vodkáját. – Ettél eleget? – kérdezte. – Mindjárt indulunk. – Indulunk? Azt hittem, itt alszunk. A lövöldözés felélénkített, de most, hogy a golyók fütyülése óta eltelt egy kis idő, megint éreztem, hogy a fáradtság visszaszivárog a csontjaimba. Egész nap gyalogoltunk a hóban, és Szonya lakása óta egy szemhunyást sem aludtam. – Ne már, ennél még neked is több eszed van! Mit gondolsz, mi fog történni, ha majd azok a fritzek odakinn nem térnek vissza a kis mulatságukból? Mennyi időnek kell eltelnie, míg kiküldenek egy szakaszt, hogy felkutassák az Oberleutnantjaikat?
Vika megkapta Larától, amit akart. Most Korszakovval sugdolódzott a szoba sarkában: a széles vállú, borostás partizánparancsnok meg a kis orgyilkosa, a pislákoló tűz fényétől megvilágítva. A többi partizán készülődött, felhúzták a száraz zoknikat meg a nemezcsizmákat, felhajtottak még egy utolsó pohár vodkát a rájuk váró hosszú menetelés előtt. A lányok eltűntek a hátsó szobákban, nyilván összeszedik a cókmókjukat, és meghányják-vetik, hová is mehetnének. – Magunkkal vihetnénk a német kocsikat – mondtam, felvillanyozva az ötlettől. – A lányokat kitennénk Pityerben… – Ahogy a felvillanyozó ötleteimmel történni szokott, ez is megkopott, mielőtt még a második mondat végére értem volna. – Hajtsunk oda egy Kübellel a leningrádi védvonalhoz – mondta Kolja. – Aha, jó gondolat. Amikor majd a mieink leágyúznak bennünket az útról, és valami doni kozák tuskó kihúzza a füstölgő tetemünket a roncsból, eltátja a száját, és így szól: „Nahát! Ezek a német legények pont olyanok, mint mi!” Nem, kicsi oroszlán, egyelőre nem megyünk vissza Pityerbe. Novoje Koskinóban van dolgunk.
17. Húsz perc múlva újra a hóban cammogtunk, az udvarház melege már az emlékezetünkből is kezdett kiveszni. Hatalmas törzsű fenyők között, libasorban vonultunk, kilenc lépésre egymástól, Korszakov határozott parancsára. A formáció taktikai jelentőségét nem értettem, de bíztam benne, hogy ezek az emberek a rajtaütés mesterei, és tudják, mit csinálnak. Kolja előttem járt, de én úgy leszegtem a fejem, hogy csak a köpönyege szegélyét meg a fekete bőrbakancsát láttam. Kis karavánunk többi tagja fantom volt a számomra, láthatatlan és hallhatatlan, kivéve egy-egy reccsenést, ha valaki faágra lépett, vagy egy kulacs kupakjának csikorgását, amikor a tulajdonosa ivott egy kortyot a még mindig forró teából. Sohasem hittem el igazán azt a közhelyet, hogy a katonák megtanulnak menet közben aludni, de miközben kelet felé igyekeztünk, s a lábak emelkedésének, földet érésének ritmusa elringatott, magam is azt vettem észre, hogy időnként felriadok valami álomféléből. Még a hideg se tudott ébren tartani. Novoje Koskino országúton alig néhány kilométerre volt az udvarháztól, de útnak a közelébe se mentünk, folyton a német táborokat kerülgettük, amelyekbe Kolja meg én magunktól biztosan belefutottunk volna. Korszakov azt mondta, négy óra alatt fogunk odaérni; én már az első óra után úgy éreztem, valaki sűrű szirupot töltött a koponyámba valami lyukon keresztül. Mindent lassan csináltam. Ha például meg akartam dörgölni az orrom, szakaszosan érzékeltem, ahogy az agy kiadja a parancsot, a kéz vonakodva engedelmeskedik, hosszú utat tesz meg az arcomig, nagy nehezen megleli az orrot (pedig az normális körülmények között könnyű célpont!), majd hálásan visszaereszkedik kényelmes kis barlangjába, apám tengerészkabátjának zsebe mélyén. Minél jobban kimerültem, annál valószínűtlenebbnek tűnt az egész forgatókönyv. Hogy is lehetne ez valóság? Elvarázsolt egerek csapata vagyunk, krétahold alatt vonulunk az ég iskolatábláján. Novoje Koskinóban él egy boszorkánymester, aki ismer egy ősi vajákolást, amelynek segítségével újra emberré tud változtatni bennünket. De az úton veszélyek leselkednek, óriási fekete macskák lopakodnak felénk a jégen, hogy ránk vessék magukat, miközben mi remegő farkincával keressük, hová bújhatnánk. Bakancsom belemélyedt egy különösen puha hóhalomba, és kis híján kifordult a bokám. Kolja megállt és hátranézett, amikor hallotta, hogy megtántorodom, de sikerült talpon maradnom: gyorsan biccentettem neki, és lépkedtem tovább segítség nélkül. Az udvarházban lakó lányok is akkor indultak útnak, amikor mi. Nekik nem volt nagykabátjuk, téli bakancsuk: a németek Zoja szökési kísérlete után elvették tőlük ezeket. Így hát a lányok rétegezésre fanyalodtak: magukra húztak minden blúzt, pulóvert és harisnyát, amit csak találtak, végül már imbolyogtak a súlyuk alatt, és úgy döcögtek keresztül a nagy szobán, mint részeg, hájas parasztok. Galina felvetette, hogy bújjanak bele a náci köpönyegekbe, de lehurrogták: így is elég rosszak az esélyeik, ha elkapják
őket, de ha halott tisztek köpenyét találják rajtuk, akkor végük. Kolja és én arcon csókoltuk őket az ajtóban. Úgy döntöttek, nem Leningrádba mennek; néhányuknak volt ugyan ott rokonsága, de a nagybácsik és unokatestvérek azóta meg is halhattak, vagy pedig keletre menekültek. S ami még fontosabb: Leningrádban már a lakosok számára sincs élelem, hát még négy falusi lány számára, akik élelmiszerjegyet se tudnak felmutatni. Leningrádnak semmi értelme, ezért délnek indultak. Magukkal vittek minden készletet, amit a partizánok meghagytak nekik. Korszakovtól kaptak két német Lugert a védekezéshez. Nem voltak valami jók az esélyeik, de azért vidáman sorjáztak ki az udvarház bejáratán. Hónapok óta raboskodtak ott, estéről estére különleges kínokat álltak ki, és most felszabadultak. Megpusziltam mind a nyolc orcát, integettem nekik, és soha többé nem láttam őket, nem is hallottam felőlük. Valami meglökte a vállamat, a szemem felpattant, és rájöttem, hogy féléber transzban lépkedek. Kolja ott volt mellettem, kesztyűs keze a kabátomat markolta. – Magadnál vagy? – kérdezte csendesen, aggódó pillantással. – Persze, minden rendben. – Itt maradok melletted. Hogy ébren tartsalak. – Korszakov azt mondta… – Ne fogadj el parancsokat attól az anyaszomorító disznótól. Láttad, hogy bánt a lányokkal. – Te haverkodtál össze vele. – Mert pillanatnyilag szükségem van rá. Meg a kis barátnőjére… Láttam, hogyan néztél rá ott a tűzhelynél. Szeretnéd meglőni a mesterlövészt, mi? Mi? Haha. Csak a fejemet ráztam, ahhoz is fáradt voltam, hogy felnyögjek a szánalmas humora hallatán. – Voltál már vörös hajúval? De miket is beszélek, nem voltál te még senkivel. A jó hír az, hogy kész démonok az ágyban. A három legjobb numerámból kettő vöröske volt. Vagy legalábbis a négy legjobból. Az érem másik oldala viszont az, hogy gyűlölik a férfiakat. Sok bennük a harag, barátom. Óvakodj tőlük. – Minden vörös hajú gyűlöli a férfiakat? – Logikus, ha meggondolod. Minden vöröske valami viking leszármazottja, aki előbb lecsapdosta a férfiak karját, és csak utána erőszakolta meg a nagymamájukat. Rablóvér van a csajban. – Jó elmélet. Oszd meg vele. Próbáltam a tizennyolc lépéssel előttem haladó partizán lábnyomában lépkedni. Letaposott havon járni kevesebb energiát igényel, mint friss porhóba lépni, de sajnos az
előttem levőnek hosszú lábai voltak, nem volt könnyű követni. – Akkor tisztázzunk valamit – mondtam zihálva, lekapva a fejemet egy faág elől, amely teli volt fenyőtűkkel –, azért megyünk Novoje Koskinóba, az Einsatzgruppe központjába, mert esetleg van tojásuk? – Az ezredes szempontjából igen. De a magunk és Oroszország szempontjából azért, hogy megöljük őket, mert halált érdemelnek. Leszegtem a fejem, hogy az arcom védve legyen apám nagykabátjának felhajtott gallérja mögött. Semmi értelme vitatkozni. Kolja bohémnek, szabadgondolkodónak képzeli magát, de a maga egyéni módján ugyanolyan igaz hívő, mint bármelyik úttörő. És az egészben az a legrosszabb, hogy igaza is van. Az einsatzkommandósokat el kell pusztítani, mielőtt ők pusztítanak el minket. Csak azt nem akartam, hogy nekem kelljen elpusztítani őket. Lopózzak be a barlangjukba egy szál késsel? Öt napja ennek a küldetésnek a története nagy kalandnak tűnt volna, éppen olyannak, amilyenre a háború kitörése óta vágytam. De most, hogy benne voltam a sűrűjében, azt kívántam, bárcsak én is elmentem volna szeptemberben az anyámmal meg a húgommal. – Emlékszel Az udvari kopó első részének a végére? Amikor Radcsenko megpillantja öreg professzorát, amint az utcán botorkál, és a galamboknak motyog? – Az irodalomtörténet legpocsékabb jelenete. – Ó, bocsánat, hiszen nem is olvastad a könyvet. Volt valami megnyugtató Kolja állhatatosságában, ahogy újra és újra előhozakodott ugyanazokkal a viccekkel, ha ugyan vicceknek lehet ezeket nevezni. Olyan volt, mint a derűsen szenilis nagypapa, aki ott ül az ebédlőasztalnál, csupa céklaleves a gallérja, és megint előadja a császárral való találkozása történetét, pedig már az egész család kívülről fújja. – A világirodalom egyik legszebb passzusa, ami azt illeti. A professzor kora legjobb írója volt, de mára teljesen elfelejtették. Radcsenko szégyelli magát az öreg helyett. A hálószobája ablakából nézi; emlékszel, Radcsenko sohasem teszi ki a lábát a lakásból, immár hét esztendeje; szóval nézi az öreget, amint eltűnik szem elől, a galambok felé rugdos, és szentségel magában. – Kolja megköszörülte a torkát, és deklamálni kezdett: – A tehetség a legádázabb szerető. Szépséges; ha vele vagy, az emberek felfigyelnek rád, megbámulnak. De a legváratlanabb pillanatokban dörömböl az ajtódon, néha meg hosszú időszakokra nyoma vész, és az életed többi részére, a feleségedre, a gyerekeidre, a barátaidra fütyül. Ő a hét legizgatóbb estéje, de egy nap örökre el fog hagyni. Aztán, amikor már évek óta nem láttad, egy este felbukkan egy fiatalabb férfi karján, és úgy tesz, mintha meg sem ismerne. Koljának a kimerültséggel szembeni immunitása megdöbbentett és felbőszített. Én csak úgy voltam képes előrehaladni, hogy kinéztem magamnak egy távoli fát, és megfogadtam,
addig nem dőlök ki, míg el nem érem; s amikor odaértem, kinéztem egy másikat, de megfogadtam, hogy az lesz az utolsó. Kolja viszont órákon át gond nélkül csörtetett az erdőben, színpadiasan suttogva, megállás nélkül. Vártam egy kicsit, hogy biztosan befejezte-e, aztán bólintottam. – Szép. – Ugye? – vágta rá boldogan. – Az egész könyvet memorizáltad? – Á, nem, csak innen egy részletet, meg onnan egy részletet. A hó mélyebb lett, amikor egy emelkedőn vágtunk át, minden lépés még nagyobb erőfeszítésbe került, és én úgy lihegtem, mint egy féltüdejű vénember, miközben a következő fa felé támolyogtam. – Kérdezhetek valamit? – Épp most kérdeztél – felelte azzal a bőszítő, önelégült mosolyával. – Miket szoktál a naplódba írni? – Változó. Néha éppen csak lefirkantom, amit láttam. Máskor valaki mond valamit, és megtetszik a hangzása. Bólintottam, és közben azzal kísérleteztem, hogy előbb az egyik, majd a másik szememet hunytam le tíz másodpercre, hadd legyen egy kis nyugtuk a széltől. – Miért kérded? – Szerintem Az udvari kopó-t írod. – Azt hiszed… úgy érted, Az udvari kopó elemzését? Hát igen. De ezt már mondtam. Egyszer majd előadásokat tartok róla. Egész Oroszországban hét ember ha akad, aki többet tud nálam Usakovról. – Szerintem Usakov nem létezik. – Feljebb toltam a sapkámat, hogy a szemébe nézhessek. – Folyton azt hajtogatod, hogy ilyen klasszikus meg olyan klasszikus, de én még sohasem hallottam róla. És nagyon megörültél az előbb, amikor azt mondtam, hogy tetszett a részlet, büszke voltál rá. Ha én Puskint idéznék neked, és te azt mondanád, hogy szép, arra nekem nem kéne büszkének lennem. Hiszen nem én írtam. Kolja arckifejezése mit sem változott. Semmit sem árult el, semmit sem tagadott. – De tetszett, igaz? – Nem rossz. Most találtad ki? – Pár órája. Tudod, hogy ki ihletett? Az apád verse. „Hajdan híres, öreg költő, kávéházban”.
– Igen, árulkodó volt. Szemérmetlenül loptál tőle. Nevetett, nagy párafelhőt pöffentve a fagyos levegőbe. – Ez az irodalom. Mi ezt nem lopásnak hívjuk, hanem hommage-nak. Na és a könyv első sora? Az is tetszett? – Nem emlékszem a könyv első sorára. – A mészárszék, ahol először csókoltam meg őt, leölt bárányok vérétől bűzlött. – Kissé melodrámai, nem? – Mi a baj a drámával? Ezek a mai írók mind olyan hidegek, mint a hal… – Melodrámai – mondtam. – …pedig ha a téma elevenséget kíván, akkor úgy kell kifejteni. – Szóval egész idő alatt… Miért nem árultad el, hogy te írod a regényt? Kolja a holdat nézte, amely már a fenyők csúcsa felé ereszkedett. Nemsokára lebukik, és sötétben gyalogolunk tovább, gyökerekben botlunk meg, síkos foltokon terülünk el. – Az az igazság, hogy amikor először találkoztunk, emlékszel, a Keresztekben, azt hittem, hajnalban mindkettőnket főbe lőnek. Akkor meg mit számít, hogy miket mondok? Azt mondtam, ami először az eszembe jutott. – De hiszen azt mondtad, nem fognak főbe lőni bennünket! – Hát, egy kissé meg voltál ijedve. De gondolkodj csak: egy dezertőr meg egy fosztogató. Ugyan mire számíthattunk? A következő fa, amit állomásnak kinéztem, lehetetlenül távolinak rémlett: a tisztán kirajzolódó fenyő a társai fölé nyúlt, mint valami néma őrszem, és mindegyiknél öregebbnek látszott. Míg én ziháltam, Kolja meghúzta a kulacsát, mint valami lezser természetjáró. A katonai fejadag nagyobb, mint a civileké, ezzel magyaráztam magamban elképesztő energiáját, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy már több napja ugyanazt esszük. – Azt mondtad, azért jöttél el az egységedtől, mert meg kellett védened Az udvari kopóról szóló disszertációdat – mondtam, minden mondat után megállva, hogy levegőt kapjak. – Most meg közlöd velem, hogy nincs is semmiféle Usakov, és Az udvari kopó se létezik. – De fog. Ha megérem. – Miért hagytad el az alakulatodat? – Bonyolult. – Baszni készültök a bokrok közt? Kolja és én megperdültünk. Vika hangtalanul osont mögénk, olyan közel volt, hogy ha
kinyújtom a kezem, megérinthettem volna az arcát. Megvetően méregetett bennünket, mintha sohasem látott volna még ilyen nyamvadt katonákat. – Azt mondták nektek, hogy libasor, kilenc lépés távolság. – Nagyon mély volt a hangja ahhoz képest, hogy milyen kicsire nőtt, és rekedt is, mint aki az elmúlt héten beteg volt, és a gégéje még nem gyógyult meg egészen. És gyakorlottan suttogott, képes volt minden szót úgy ejteni, hogy mi még értsük, de a tőlünk öt méterre levők egy mukkot se halljanak. – Úgy sétafikáltok, mint egy buzipár, könyvekről fecsegtek. Felfognátok végre, hogy két kilométeres körzetben bárhol német táborok lehetnek? Ha az árokban akarjátok végezni, mint a kommunisták meg a zsidók, az a ti dolgotok, de én például jövőre látni szeretném Berlint. – Ő is zsidó – mondta Kolja, rám bökve a hüvelykujjával, és ügyet se vetve a mérges pillantásomra. – Tényleg? Akkor te vagy az első hülye zsidó, akivel életemben találkoztam. Vagy fordulj vissza, és menj Pityerbe, vagy pofa be, és tartsd magad a szabályokhoz. Oka van annak, hogy két hónapja nem vesztettünk egyetlen embert se. Na nyomás. Mindegyikünket hátba lökte egy-egy tenyerével, és mi szépen beálltunk a libasorba, egymástól kilenc lépésre, és némán szégyenkeztünk. A nemlétező írón, Usakovon, meg nemlétező mesterművén, Az udvari kopó-n gondolkodtam. Tulajdonképpen nem haragudtam Koljára. Furcsa, de ártalmatlan hazugság volt, és minél tovább kutyagoltam, annál inkább értettem, mi motiválta. Kolja rettenthetetlennek látszott, de valahol mindenkiben van félelem; a félelem az örökségünk része. Hiszen nem a rémült kis cickányok leszármazottai vagyunk-e mindnyájan, akik meghúzták magukat az árnyékban, miközben a hatalmas testű állatok eldobogtak mellettük? Kolja a kannibáloktól és náciktól nem lett ideges, de a szégyen veszélyétől, attól, hogy egy idegen kineveti a művét, igen. Apámnak sok barátja volt, többnyire írók, akik azért választották klubjuknak a lakásunkat, mert anyám jól főzött, apám pedig senkit se dobott ki. Anyám fel is panaszolta, hogy ő a Hotel Irodalom igazgatója. Az egész lakás bűzlött a cigarettafüsttől, csikkek voltak mindenhol, a növénycserepekben, a félig kiivott teáspoharakban. Egyik este egy kísérleti drámaíró több tucat csikket nyomkodott a konyhaasztalra csöpögtetett viaszpacákba, demonstrálandó a római és karthágói erőket, valamint Hannibál kettős átkaroló hadműveletét Cannae-nál. Anyám zúgolódott a lárma miatt, az összetört poharak, az olcsó ukrán borral leöntött szőnyegek miatt, de tudtam, hogy szereti vendégül látni azt a rengeteg költőt meg írót, élvezi, ahogy befalják a raguját, és megdicsérik a süteményeit. Fiatalkorában szép nő volt, s ha nem is volt kacér teremtés, azért nem bánta, ha jóképű férfiak flörtöltek vele. Apám mellett üldögélt a szófán, hallgatta a vitákat, kirohanásokat és becsmérléseket, nem szólt semmit, de mindent megjegyzett, hogy aztán majd
kifaggathassa apámat, amikor az utolsó részeg is kitámolygott az ajtón. Nem volt író, de értő olvasó volt, szenvedélyes és mindenevő, és apám bízott az ízlésében. Ha valamelyik nagy ember, Mandelstam vagy Csukovszkij is beállított hozzánk, nem kivételezett velük, de láttam, hogy jobban figyel rájuk, kiértékeli, hogyan viselkednek apámmal. Az ő fejében az irodalmi közösség éppolyan szigorúan rétegzett volt, mint a hadsereg; a rangok talán nem kaptak nevet és jelzést, de azért rangok voltak, és ő tudni akarta, apám hol áll. Néha, amikor már elég borosüveget kiürítettek, felállt egy-egy költő, és enyhén imbolyogva, mintha erős szél fújna, elszavalta az új versét. Nekem, a nyolcévesnek, aki az előszobából lesett be a nappaliba, remélve, hogy nem csípik nyakon túl hamar, és ha valaki nyakon csípi is, az apám lesz (őt szinte lehetetlen volt megharagítani, de anyám minden teketória nélkül elfenekelt ilyenkor), ezek a versek semmit sem jelentettek. A legtöbb költő Majakovszkij akart lenni, s ha a tehetségéhez nem is értek fel, a homályosságát prímán tudták utánozni; ezeknek az ordítva deklamált költeményeknek az én szememben semmi értelmük sem volt, de valószínűleg a többiek szemében sem sok. Szóval a versek nem nyűgöztek le, de az előadások annál inkább: ezek a nagydarab férfiak a bozontos szemöldökükkel, akik mindig cigarettát szorongattak az ujjaik között, és a hosszú hamurúd a padlóra pottyant, amikor különösen heves hadonászásba fogtak. Nagy ritkán egy-egy nő is felállt, szembefordulva a rámeredő tekintetekkel, egyszer még maga Ahmatova is anyám szerint, bár én egyáltalán nem emlékszem rá. A költők néha lefirkantott jegyzetekből olvastak fel, néha emlékezetből szavaltak. Amikor befejezték, a figyelő arcok körében feszengve azonnal a legközelebbi vodkásvagy borospohár után nyúltak, nemcsak azért, hogy az italban keressenek menedéket, hanem hogy lekössék magukat valamivel, elfoglalják a kezüket és a szemüket, miközben a tömeg reakciójára vártak. A közönség szakmabeli volt, versenytársak, a szokásos reagálás pedig a mérsékelt tetszés, bólogatások, mosolyok, hátba veregetések. Egyszer-kétszer még az is előfordult, hogy ezek az irigy irodalmárok ovációban törtek ki, annyira hatott rájuk a mű ereje, hogy féltékenységüket feledve brávóztak, megrohanták a boldog, kába költőt, nyálas szájjal arcon csókolták, összeborzolták a haját, elismételtek egy különösen jól hangzó sort, és ámulva csóválták a fejüket. De sokkal gyakoribb volt a megvető hallgatás, amikor senki sem akart a költő szemébe nézni, érdeklődést színlelni a téma iránt, vagy akár fél szívvel gratulálni valamely különösen bátor metaforához. Ha a felolvasás megbukott, azt a költő azonnal tudta. Felhajtotta a poharát, és szégyenében elvörösödött az arca, miközben a ruhaujjába törölte a száját, és átoldalazott a lakás túlsó végébe, ahol aztán feltűnő érdeklődést tanúsított apám könyvespolcai iránt: Balzac meg Stendhal, Yeats és Baudelaire. A felsült illető nemsokára távozott is, persze nem túl hamar, mert az sportszerűtlen lett volna, a sértődöttség különösen gyáva formája, így hát maradt még egy kínszenvedéssel teli húsz percet, miközben mindenki gondosan kerülte, hogy szóba hozza a versét, mintha az egy brutális fing lett volna, amiről jól nevelt ember nem vesz tudomást. Végül köszönetet mondott anyámnak a vacsoráért és a vendéglátásért, mosolyogva, de nem nézve a
szemébe, aztán kirohant, tudván, hogy abban a pillanatban, amint hátat fordít nekik, a többiek mindennek elhordják a zöngeményét, azt a borzalmat, azt az önhitt, hamis merényletet az irodalom ellen. Kolja úgy védekezett ez ellen, hogy kitalálta Usakovot. Az álíró mögé bújva próbára tehette a kezdősort, főhőse filozófiáját, még a könyve címét is, a kigúnyolás kockázata nélkül mérhette fel a reakciómat. Szélhámosságnak nem volt valami kifinomult, de elég ügyesen csinálta, nekem pedig az volt a véleményem, hogy egész jó regényt is írhat majd egyszer, ha túléli a háborút, és elhajítja azt a bombasztikus nyitómondatot. A Koljával való beszélgetés meg az affér Vikával újra felébresztett, ide-oda nézegettem az erdőben, és reméltem, az előttem meg a mögöttem járók jobban látnak a sötétben, mint én. A hold már lebukott a fák vonala mögé, a nap még órákig nem kel fel, az éjszaka ilyenkor a legfeketébb. Kétszer majdnem nekimentem egy fának. Millió csillag volt az égen, de csak dekorációnak, és én eltűnődtem, miért is látszanak tűhegynyinek ezek a távoli napok. Ha a csillagászoknak igazuk van, és a világegyetem tömve csillagokkal, és sok közülük jóval nagyobb a mi napunknál, és ha a fény a végtelenségig terjed lassulás vagy halványulás nélkül, akkor miért nem ragyog az ég a nap minden pillanatában? Biztosan van rá válasz, de én nem igazodtam el rajta. Viszont harminc percig legalább nem idegeskedtem az einsatzkommandósok miatt, elfelejtettem görcsölő lábizmaimat, és nem vettem észre a hideget. Olyanok volnának a csillagok is, mint az elemlámpa, egy bizonyos távolságon túlra nem sugároznak? A Kirov tetejéről kilométerekre kiszúrtam egy katona zseblámpáját, pedig az arcomat olyan messziről nem tudta volna megvilágítani. De miért veszít a zsemlámpa fénye az erejéből egy bizonyos távolság után? Lehet, hogy a fényrészecskék szétszóródnak, mint a vadászpuska sörétje? Egyáltalán részecskékből áll a fény? Féléber töprengésem azzal végződött, hogy nekiütköztem Kolja hátának, bevertem az orrom, és ijedtemben felkiáltottam. Tucatnyi hang pisszegett rám. Az előttem levő homályos figurák felé bandzsítva láttam, hogy egy jókora, hóborította szikladarab mellett verődtek össze. Vika a tetején állt: el nem tudtam képzelni, hogyan kapaszkodott fel csúszós, fagyott oldalán a sötétben. – Felgyújtják a falvakat – szólt le Korszakovnak. Amint kimondta, már éreztem is a füst szagát a levegőben. – Megtalálták a hullákat – mondta Korszakov. A németek a megszállt területek lakosainak mindig a szájukba rágták bosszúfilozófiájukat. Plakátokat szögeztek ki a falakra, közzétették az orosz nyelvű rádióadásaikban, megüzenték a kollaboránsaikkal: ha egy katonánkat megölitek, mi harminc oroszt ölünk meg. A partizánokat nehéz felkutatni, de öregeket, nőket és gyerekeket összeterelni könnyű, még akkor is, ha a fél ország menekül éppen. Ha Korszakovot és embereit zavarta a tudat, hogy esti akciójuk miatt ártatlanokat
mészárolnak le, suttogásukban ennek nem volt nyoma. Az ellenség már azzal totális hadviselést hirdetett, hogy megtámadta az országot. Újra és újra, nyomtatásban megfogadták, hogy felperzselik városainkat, rabigába hajtják a lakosságot. Nem harcolhattunk ellenük mértéktartóan. Nem válaszolhattunk félháborúval a totális háborúra. A partizánok továbbra is lelövöldözik majd a nácikat, a nácik továbbra is lemészárolják a civileket, és a fasiszták végül rájönnek, hogy akkor sem nyerhetik meg a háborút, ha harminc polgári lakossal végeznek minden katonáért. Brutális arány, de a brutális arányok mindig az oroszoknak kedveztek. Vika lemászott a szikláról. Korszakov odament, és néhány szót váltott vele. Amikor elhúzott mellettünk, odavetette Koljának: – Ennyit Novoje Koskinóról. – Nem megyünk oda? – Miért mennénk? A cél az lett volna, hogy napkelte előtt megérkezzünk, és nácikra vadásszunk. Érzed ezt a füstöt? Most már az Einsatz vadászik miránk.
18. A Ladoga-tótól néhány kilométerre a partizánoknak volt egy búvóhelyük, egy régóta lakatlan prémvadászkunyhó egy fenyőkkel sűrűn benőtt hegyoldalon. Pirkadat előtt egy órával értünk oda, közben az ég egyre szürkült, és ahogy világosabb lett, szállingózni kezdett a hó. Ezt mindenki jó jelnek tekintette, mert a hó betemeti a nyomunkat, és melegebb napot ígér. A faház felé tartva végigmentünk egy dombgerincen, ahonnan újabb égő falura láttunk. A tűz néma volt, a házikók zokszó nélkül omlottak a lángok közé, szikrafelhők röppentek az égre. Olyan messziről szinte szépnek tűnt az egész, és én arra gondoltam, milyen furcsa is, hogy az erőszak néha kellemes a szemnek, mint például éjjel a nyomjelző lövedékek. Miközben a falu mellett elhaladtunk, lövöldözést hallottunk, talán egy kilométerre, hétnyolc géppuska kelepelhetett egyszerre. Mindnyájan tudtuk, mit jelent ez; mentünk tovább. A prémvadászok viskója olyan volt, mintha ócska deszkákból, rozsdás szegekkel kalapálta volna össze valaki, aki sem az ácsmesterséghez nem ért, sem a munkához nincs türelme. Az ajtó elferdülve lógott zsanérjain. Ablaka nem volt, csak egy füstcső meredt ki a tetejéből, a padló ledöngölt föld. Odabenn a levegő orrfacsaró szarszagot árasztott. A falakat összevissza karistolták, mintha a sok megnyúzott nyest és róka szelleme kísértené a helyet, alig várva, hogy lehúzhassák a bőrt a vendégekről, ha majd a gyertyák kialszanak. A házban ugyanolyan hideg volt, mint odakinn, épp csak a szél elől nyújtott menedéket. Korszakov kijelölt egy szerencsétlent, aki elsőnek fog őrködni. A finn síálcaruhás partizán levette a hátizsákját, felállított egy kis „burzsujkályhát”, és megtömte forgáccsal, amit korábbról hagytak ott. Amikor begyújtott, mindnyájan köréje tömörültünk, amennyire csak tudtunk, tizenhárom férfi meg egy nő, vagy tizenkét férfi, egy nő meg egy fiú, ha szigorúan vesszük. Aznap éjjel már vagy századszor merengtem el rajta, milyen lenne Vika, ha lehántanám róla a koszos kezeslábast meg az alsónadrágokat, és láthatnám, ahogy erei hálózatára ráfeszül sápadt, piszkos bőre. Vannak-e mellei, vagy lapos a mellkasa, mint egy fiúé? A csípője éppolyan keskeny, mint az enyém, ebben majdnem biztos voltam, de még a rövidre nyírt hajával és a sárfoltos nyakával is volt valami tagadhatatlanul nőies a büszke, kiugró alsó ajkában. Vajon a többi férfi is kívánja a csoportban, vagy olyannak látják, mint Korszakov, hátborzongatóan jó szemű, semleges nemű mesterlövésznek? Ők a hülyék, vagy én? A szarszag csípte a szememet, de a kályha füstje nemsokára elnyomta, és a tűztől meg a testhevünktől egész kellemes lett a kunyhó. Ekkor már bárhol el tudtam volna aludni; leterítettem a padlóra apám tengerészkabátját, a sálamat összehajtogattam párnának, és amint letettem a fejem, rögtön át is csúsztam az öntudatlanságba. Egy másodperc múlva Kolja oldalba bökött.
– Hé – suttogta. – Hé, ébren vagy? Még szorosabbra hunytam a szemem, remélve, hogy békén hagy. – Haragszol rám? – kérdezte. A szája egészen a fülemnél volt, közvetlenül a koponyámba suttoghatott, anélkül hogy a többieket zavarná. Legszívesebben orron vágtam volna, hogy végre befogja a száját, de nem akartam, hogy ő is orron vágjon engem. – Nem – feleltem. – Aludj. – Ne haragudj, amiért hazudtam neked. Nem számít, hogy azt hittem, meghalunk. Akkor se kellett volna. – Kösz – mondtam az oldalamra fordulva, hátha elérti a célzást. – De a címe tetszik? Az udvari kopó? Tudod, mit jelent? – Kérlek… kérlek, hagyj aludni. – Bocs. Persze, aludj csak. Eltelt harminc másodperc, de nem sikerült lazítanom, mert tudtam, hogy Kolja ébren van, a plafont bámulja, és várja, hogy kérdezzek. – Azért szeretnéd tudni, nem? Hogy miért jöttem el a zászlóaljtól? – Majd holnap elárulod. – Már négy hónapja nem voltam lánnyal. Úgy kalimpált a tököm, mint a templomharang. Azt hiszed, hülyéskedek? Én nem olyan vagyok, mint te. Nincs bennem annyi fegyelem. Három nappal azután basztam először, hogy magömlésem lett. Tizenkét éves voltam, egy szál szőr nem volt még a zacskómon, mégis bevertem Klava Sztyepanovicsnak a kazánházban, bang bang bang. Bang bang bang? – Egyszerűen rám tör a kívánkozás, érted. Ha egy hétig nem jön össze, kihagyok, nem működik az agyam, úgy mászkálok a lövészárokban, hogy idáig ér az erekcióm. Kolja forró lélegzete a fülemet csiklandozta, de nem tudtam arrébb húzódni, mert olyan szorosan voltunk a döngölt földön, mint a heringek. – Bulit szerveztünk szilveszterre, az egész zászlóalj. Volt vodka, valaki énekes fellépést ígért, állítólag pár disznót is találtak egy eldugott ólban, meg akarták őket sütni. Egész éjszakás buli, érted. Gondoltam, rendben, hadd ünnepeljenek a vodkájukkal meg a disznósültjükkel, nekem más dolgom van. Autóval alig egy órára voltunk Pityertől. Egy barátom üzeneteket hordott a főhadiszállásra. Úgy volt, hogy három-négy óráig marad a városban. Tökéletes. Na szóval, elvitt, kitett a barátnőm házánál… – Szonyánál? – Nem, egy Julija nevű lányénál. Nem a legszebb lány a világon, igazából még csak
nem is szép. De Lev, ez a csaj már azzal felizgatott, ahogy a körmét reszelte. A puncija egy kész csoda. Tényleg. Az ötödiken lakott, és miközben baktattam fölfelé, egyfolytában készültem a menetre. A pozíció felől már döntöttem: rálökni a szófa támlájára, a segge a levegőben, és bevágni, jó mélyen. Nem tudom, neked mekkora van, de ha nem túl nagy, akkor ez a legjobb pozitúra. Így teljesen bemegy. Na, fölérek a lakásához, már csatolom ki a szíjam, megdöngetem az ajtót, erre kinéz egy vénasszony. Akkora, mint egy fejletlen törpe, és legalább kétszáz éves. Mondom, Julija barátja vagyok, mire ő: „Isten bocsássa meg nekem! Julija egy hónappal ezelőtt meghalt.” Isten bocsássa meg nekem! A kurva életbe! Na, elnézést kérek a vénségtől, a kezébe nyomok egy darab kenyeret, mert alig áll a lábán, és rohanok le a lépcsőn. Fogy az idő. Lakik a közelben egy másik lány is, egy balerina, akiről meséltem neked. Kissé jégcsap ugyan, de neki van a legjobb lába egész Pityerben. Át kell másznom a kapun, hogy bejussak a házba, egy vasrúd majdnem beleáll a seggembe, de benn vagyok, dörömbölök az ajtaján. „Nyikolaj Alekszandrovics vagyok, eressz be!” Nyílik az ajtó, és a hájas, patkányszemű férje mered rám. A rohadék szarkupac soha sincs otthon, csak éppen most. Párttag, naná, legtöbbször benn ücsörög az irodában, és töri a fejét, miféle rendeleteket lehetne még kiötölni a hadsereg basztatására, de ma este úgy döntött, otthon marad, és jól meggyötri a feleségét szilveszter alkalmából. „Kicsoda maga? Mit akar?” – mondja fölháborodva, mintha bizony megsértettem volna azzal, hogy bezörgettem az ajtaján, és a felesége nedves picsáját kértem tálcán szervírozva. Legszívesebben belerúgtam volna a redvás seggébe annak a civil pöcsnek, de akkor nekem annyi, úgyhogy inkább tisztelgek, eltévesztettem a házszámot, mondom, és már el is húzom a csíkot. Na, most aztán szarban vagyok. Abban a városrészben már csak Rozát ismerem, de ő hivatásos, nekem meg nincs pénzem. De jó kuncsaft vagyok, hátha megbízik bennem, vagy elfogadja cserébe a maradék kajámat, érted. Úgy két kilométerre lehet onnan. Rohanok, izzadok, mint egy ló, október óta nem izzadtam. Most már nincs sok időm, a barátom mindjárt indul vissza. Lihegve odaérek, fölügetek négy lépcsősoron Roza lakásához, ajtó nyitva, bemegyek, hát három katona üldögél a konyhában, egy üveg vodkát adogatnak körbe. Hallom, hogy Roza a szobában nyögdécsel, ezek a bunkók meg közben parasztnótákat gajdolnak, és egymás hátát lapogatják. „Nyugi – mondja az, aki az utolsó a sorban. – Én gyorsan megleszek.” Pénzt kínáltam nekik, hogy engedjenek előre, csak persze nem volt pénzem, annyira meg még ezek se voltak hülyék, hogy elfogadjanak tőlem egy kötelezvényt. Mondtam, hogy vissza kell érnem a zászlóaljamhoz, mire az egyik: „Szilveszter van! Már mind berúgtak. Elég, ha reggelre odaérsz.” Igaza van, gondoltam magamban, meg hát ugye a vodkát is csak adogatták körbe, én is ittam belőle, és nemsokára már hangosabban danoltam a kurva parasztnótáikat, mint ők. És egy óra múlva végre lefeküdhettem Rozával. Bűbájos csaj, nem érdekel, hogy mit szokás mondani a kurvákról, magába engedett a kenyérmaradékomért, pedig az nem volt valami sok. Először ugyan azt mondta, már sajog a puncija, ezért inkább leszopott. De tizenöt perc múlva megint meredeztem, erre elvigyorodott: „Jaj, imádom ezeket a fiatalokat!”, és finoman, óvatosan bevezetett
magába. Aztán fél óra múlva megint. Legalább egy litert belefröcskölhettem, északról meg délről. Az a kellemetlen érzésem támadt, hogy Koljának most is föláll, miközben a történetet meséli. – Szóval lekésted a fuvart. – Órákkal! De nem izgatott, majdcsak találok egy másik kocsit, amelyik a zászlóaljhoz megy. A legtöbb küldöncöt ismertem, nem nagy dolog. Látnod kellett volna, amikor kijöttem Roza házából. Egész más ember voltam. Nyugis, vigyorgó, hetyke járású. Kilépek az ajtón, végigtáncolok a járdán, bele egyenest egy NKVD-járőrbe, négy rohadékba. A parancsnok az eltávozási engedélyemet kéri. Nincs eltávozási engedélyem, mondom. Üzenetet viszek Sztyelmah tábornoknak, aki éppen ütközetre készül, géppisztolyokra, aknavetőkre van szüksége, nincs ideje holmi szaros eltávozási engedélyekre. Különben azt hiszem, Sztyelmah is a te népedből való. Tudtad? – Vége lesz valaha ennek a mesének? Vagy életem végéig fog járni a szád? – Közben ennek a kis nyüves titkosrendőrnek még mindig Hitler-bajsza van. Az ember azt hinné, mára már minden Hitler-bajszot leborotváltak az országban, de nem, ez a pöcs azt képzeli, jól áll neki. Na, azt mondja, halljuk, miért hoztál üzenetet Sztyelmah tábornoktól egy viborgi társasházba. Én meg hirtelen úgy döntök, egy kis igazság nem árthat, hátha ez is csak emberből van. Rákacsintok, és azt felelem, felszedtem egy nőt, miközben transzportra vártam a tábornok főhadiszállására. Az ember azt hinné, erre elvigyorodik, hátba vág, és rám parancsol, hogy legközelebb gondoskodjak magamnak papírokról, mielőtt eljövök a zászlóaljtól. Négy hónapot húzok le a frontvonalban, miközben ez a bajszos törpe Pityerben ugrabugrál, katonákat fogat le, akik egy kis húst, egy zacskó rizst hoztak a családnak. Hát tévedtem. Egy bürokrata emberségére próbáltam építeni. Megbilincseltet a fogdmegjeivel, fensőbbségesen rám mosolyog, és közli, hogy Sztyelmah tábornok jelenleg Tyihvinben tartózkodik, onnan kétszáz kilométerre, és éppen megnyert egy fontos ütközetet. – Nem Sztyelmahot kellett volna mondanod. Hülye hiba. – Persze hogy hülye! De még szinte nedves volt a fütykösöm! – A partizánok közül többen rámordultak Koljára, hogy fogja be, és ő lehalkította a hangját. – Még nem járt az agyam. Nem akartam elhinni, hogy ez az ember csak úgy megvádol engem. Tudod, milyen gyorsan megy ez? Délután még makulátlan hírű katona vagyok, öt órával később már dezertálással vádolnak. Azt hittem, ott helyben lepuffantanak. De nem, bevittek a Keresztekbe. És ott megismerkedtem az én ingerlékeny kis héberemmel. – Hogyan halt meg Julija? – Mi? Nem tudom. Gondolom, éhen veszett. Percekig csöndben feküdtünk, hallgattuk a körülöttünk alvó férfiakat: volt, aki
csendesen aludt, volt, aki orrhangon hortyogott, mások meg sivítva, mint a szél a kéményben. Próbáltam kiszűrni Vika lélegzetvételét a többié közül, hogy vajon milyen hangot ad ki éjjel, de lehetetlen volt megkülönböztetni. Mérges voltam Koljára, amiért ébren tartott a véget nem érő locsogásával, de a csöndben hirtelen elfogott a magány. – Alszol? – kérdeztem. – Hm? – mormolta kótyagosan a gyorsalvó; elvégre ő már előadta a történetét, jöhetnek az álmok. – Miért van sötét éjjel? – Mi? – Ha egyszer milliárdnyi csillag van, és a legtöbb éppen olyan fényes, mint a nap, a fény meg örökké terjed, akkor miért nincs mindig világos? Igazából nem vártam választ. Arra számítottam, hogy kuncog egyet, és rám szól, hogy aludjak, vagy elintézi valami olyasmivel, hogy „azért van éjjel sötét, mert lemegy a nap”. De nem, fölült, és lebámult rám. A burzsujkályha fényénél láttam, hogy összeráncolja a homlokát. – Jó kérdés – mondta. Gondolkodott még egy keveset a sötétbe meredve, a kályha fényköre mellé. Aztán megrázta a fejét, ásított, és visszafeküdt. Tíz másodperc múlva már hortyogott, fütyülve szívta be és pöffentve fújta ki a levegőt. Még akkor is ébren voltam, amikor bejött az őr, felébresztette a váltótársát, megrakta a kályhát a virrasztása közben szedett gallydarabokkal, majd leheveredett a körben alvók közé. Még egy óráig hallgattam a pattogó tüzet, a csillagok fényére és Vikára gondolva, aztán én is elaludtam, és égből potyogó kövér lányokról álmodtam.
19. Az éppen őrködő partizán nem sokkal dél előtt ébresztett bennünket. Kivágta az ajtót, és igyekezett halkra fogni a hangját, pedig pánikban volt. – Jönnek – mondta. Mielőtt a második mondatát kinyöghette volna, már talpon voltunk, kapkodtuk össze a felszerelést, azonnal rádöbbenve a valós veszélyre. Bakancsbancsizmában aludtunk, úgyhogy máris útra készen álltunk. – Egy egész századnak nézem. Foglyokkal. Korszakov a vállára vetette a puskáját. – Gyalogság? – Páncélosokat nem láttam. Harminc másodperc múlva kiözönlöttünk a megvetemedett ajtón a vakító napfénybe. Az ablaktalan kunyhó sötét volt, mint a kripta, a déli verőfényben alig bírtam nyitva tartani a szememet. Követtük Korszakovot, a kimondatlan parancs az volt: futás. Esélyünk sem volt. Mielőtt még az utolsó ember kilépett volna az ajtón, már hallottam a német kiabálást. Olyan lettem, mint az állat, egy árva gondolat nem volt a fejemben, csakis a félelem hajtott. A levegő felmelegedett, a hó megkásásodott, és belekapaszkodott a bakancsomba, húzott lefelé. Egyszer, kilencéves koromban, egy híres francia kommunistákból álló küldöttség látogatott el Pityerbe, és a párt kicsinosíttatta az utcákat. Szájuk szögletében cigarettával munkások öntötték le friss kátránnyal a Voinov utcát, hosszú nyelű vakolókanalakkal simogatták el, s a végén az utca úgy nézett ki, mintha olvadt csokoládé borítaná. Egész délelőtt a műveletet figyeltük az Antokolszkij ikrekkel a Kirov kapujából. Már nem emlékszem, mi váltotta ki kollektív döntésünket. Szó nélkül, még csak egymásra se nézve lehúztuk a cipőnket, behajítottuk az udvarra, és átrohantunk az utcán. A bőr is leéghetett volna a talpunkról, de nem törődtünk vele; benne hagytuk a lábnyomunkat a puha úttestben, aztán pucoltunk, a munkások meg csak szentségeltek, a kanalaikat rázták, de nem szaladtak utánunk, mert tudták, hogy úgysem érnének utol. Anyámnak egy órába telt aznap este, hogy dúlva-fúlva, szappannal meg habkővel tisztára sikálja a talpamat. Apám az ablaknál állt hátratett kézzel, és mosolyogva nézett le a Voinov utcára. Az utcalámpák fényében az úttest sima volt és tökéletes, kivéve három pár kis lábnyomsorozatot, amelyek úgy jelölték meg a felületét, akár a sirályok nyomvonalai a nedves homokot. Száradó kátrányon átszaladni egyáltalán nem olyan, mint olvadó hóban rohanni; nem is tudom, mit keres egymás mellett ez a két emlék, de együvé kerültek. Lövések dördültek a fenyők között. Egy golyó olyan hangosan, olyan közel fütyült el, hogy önkéntelenül a fejemhez kaptam a kezem, nem véres-e. Előttem felbukfencezett
valaki, és abból, ahogyan elesett, tudtam, nem kel fel többé. Gyorsabban nem bírtam futni, jobban már nem félhettem: az, hogy láttam összerogyni a férfit, semmit sem változtatott meg bennem. Abban a pillanatban már nem Lev Abramovics Benyov voltam. Nem volt többé élő anyám Vjazmában, halott apám valami névtelen sírban. Nem fekete kalapos Tóra-tudósok leszármazottja voltam apai ágon, moszkvai kispolgároké anyain. Ha egy német abban a pillanatban galléron ragad, megráz, és tökéletes oroszsággal a nevemet kérdi, nem tudtam volna válaszolni neki, egyetlen kegyelemért könyörgő mondatot sem tudtam volna megfogalmazni. Láttam, hogy Korszakov megfordul, hogy visszalőjön üldözőinkre. Mielőtt még meghúzhatta volna a ravaszt, egy golyó leszelte az állkapcsát. Pislogott, a szeme még élt, de az arca fele eltűnt. Továbbrohantam mellette, fel egy meredek szurdokon, le a túlsó oldalán, ahol patak csordogált egy keskeny vízmosásban, az olvadásvíz köveket, letört ágakat kerülgetett. Valami homályos ösztönnek engedve irányt váltottam, és a patakot követtem, csúszós köveken ugrálva lefelé, gyorsabban haladva most, hogy nem a hóban kellett gázolnom. Testem az elkerülhetetlen golyót várta, a lapockáim közé vágódó sínszeget, azt, hogy elterülök a hideg vízben, arccal lefelé. Mindennek ellenére furcsán fürge voltam, lábam az agyamat kikapcsolva lépett, bakancsom egyenletesen csattogott a jeges vízben, egyszer se botlottam el. Nem tudom, meddig futottam, mekkora távolságot tettem meg, de végül muszáj volt megállnom. Egy ősöreg vörösfenyő törzse mögé kuporodtam, ágait lenyomta az olvadó hó, és zihálva ücsörögtem az árnyékban. A lábam még akkor se hagyta abba a remegést, amikor kesztyűs kezemmel leszorítottam a combomat. Amikor már nem szúrt a tüdőm, kikukucskáltam a fa mögül arra, amerről jöttem. Három férfi loholt felém egyenletes tempóban, két kézzel markolva a mellkasa előtt a puskát. Egyiken se láttam német uniformist. A legközelebbi a síalakulatok fehér álcaruháját viselte; rájöttem, hogy ő az a partizán, aki leszopogatta a halott ujjáról a karikagyűrűt. Markovnak szólították a többiek. Abban a pillanatban beleszerettem, beleszerettem a tompa, vörös képébe, a mélyen ülő szemébe, amely olyan gyilkosan villogott tegnap este. Mögötte Kolja közeledett, és én hangosan felnevettem, amint megpillantottam. Péntek este ismertem meg, hétfőig még csak nem is kedveltem, de most, kedd délután sírni tudtam volna a boldogságtól, amikor megláttam. A prémsapkáját elvesztette, szőke haja a szemébe lógott, míg hátra nem simította. Vigyorogva odavetett valamit a mellette szaladó férfinak, és én tisztában voltam vele, hogy nagyon viccesnek képzeli, amit mond. A mellette szaladó férfi Vika volt. Koljával ellentétben neki még megvolt a prémsapkája, egészen a szeméig lehúzta, és én abból a távolságból is ki tudtam venni, hogy kék farkasszeme ide-oda jár a nyúlszőr szegély alatt. Egyáltalán nem mulattatta, amit
Kolja mondott neki. Oda se figyelt rá. Pár lépésenként hátrafordult, hogy lássa, nem követik-e. Nem futhattam nagyon sokáig (húsz percig? tízig?), de a prémvadászkunyhó belseje máris csak lopott emléknek rémlett. Az igazi rémület, az őszinte hit, hogy az életed mindjárt erőszakos véget ér, mindent kitöröl az agyadból, kivéve önmagát. Így hát, amikor megláttam Kolját, Vikát és Markovot, hiába hogy az arcuk a három legszebb arcnak tűnt egész Oroszhonban, képtelen voltam odaszólni, vagy akár csak integetni nekik. Az árnyék a vörösfenyő lelógó ágai alatt a menedékem volt. Amióta odaértem, semmi rossz nem történt velem. A németek nem találtak rám. Senki más állkapcsát nem láttam ellőve úgy, hogy semmi se maradt az arcából, csak a döbbent szeme a mészárszéki húscafatok fölött. Egyszerűen képtelen voltam inteni Koljának, pedig négy nap leforgása alatt ő lett a legjobb barátom. Lehet, hogy megmoccantam vagy megborzongtam, mindenesetre valami halk zajt üthettem, mert Vika felém perdült, puskája agya a vállához szorítva, a csöve egyenesen a fejemnek szegeződött. Még akkor sem tudtam elég gyorsan megszólalni, hogy mentsem az életem. Elkiálthattam volna a nevét. Egyetlen orosz mondat megfelelt volna. De valamiképpen, pedig árnyékban ültem, és a hólepte gallyak elrejtettek, Vika felismerte az arcomat, és ellazította ujját a ravaszon. – A kis barátod – mondta Koljának. – Lehet, hogy megsebesült. Kolja odarohant, félretolta a fenyőágakat, megmarkolta a nagykabátom gallérját, és balra, majd jobbra rántott, keresve rajtam a golyólyukakat. – Megsebesültél? Megráztam a fejem. – Akkor gyerünk. – Lábra állított. – Nincsenek messze. – Késő – mondta Vika. Odajött Markovval az árnyékba, és puskája csövével az emelkedő felé bökött. Fehér anorákos németek jelentek meg a domb tetején, alig kétszáz méterre, és előreszegezett fegyverrel, óvatosan megindultak lefelé, lesvetésre alkalmas helyek után kutatva. Előbb csak néhány katona óvakodott előre a hóban, de aztán egyre többen bukkantak fel a dombtetőn, végül az egész domboldal tele lett emberekkel, akik mind meg akartak bennünket ölni. Markov távcsövet vett elő a kezeslábasa zsebéből, és figyelte a felderítők előrenyomulását. – Az első Gebirgsjäger hadosztály – suttogta, Vika felé nyújtva a távcsövet. – Látod rajtuk a gyopárjelvényt? Vika bólintott, elhessegetve a távcsövet. Az egyenruhás katonák sorfalai között nagy
csapat lecsüggedt fejű fogoly közeledett. Mocskos uniformisú vöröskatonák baktattak kába civilek közé vegyülve, akik azt kaptak magukra, amit éppen tudtak, amikor a németek lerohanták a falvaikat. Néhány szerencsétlen ingujjban volt, kabát, kesztyű, sapka nélkül. Caplattak a hóban, fel se nézve, egy szót sem szólva, egyenesen mifelénk. – Egész századnak nézem – mondta Markov, zsebre vágva a távcsövet, és megmarkolva a puskáját. – Ennek is pont most kell történnie, amikor megtömtem a zsebemet arannyal. Vika Markov karjára tette a kezét. – Ennyire sürgős, hogy mártírrá válj? Markov rápillantott, puskája acélnézőkéje már a legközelebbi nácira volt irányozva. – Gyalogosokat leszedni – mondta Vika –, az semmi. Mi einsatzosokat keresünk. Markov mogorva képpel ellökte a kezét, mintha valami őrült koldusasszony toppant volna elé egy utcasarkon. – Nincs választásunk. Én csak hegyivadászokat látok. – Az Einsatzgruppe A az első Gebirgsjäger ezredhez van kikülönítve. Te is tudod. Abendroth itt van a közelben. Kolja és én egymásra néztünk. Tegnap este hallottuk először az Abendroth nevet; a három szótag máris maga volt a rettenet. Nem tudtam kiverni a fejemből Zoja képét, amint a padlón fetreng, a levágott lába mellett. A férfit nem tudtam magam elé képzelni, a lányok nem írták le, de a kezét, azt láttam: csurom vér, de a körmei ápoltak, szépen reszeltek, ahogy a fűrészt nyugtatja az udvarház padlóján. – Vége – mondta Markov. – Nincs hová futnunk. – Nem azt mondom, hogy fussunk. Több mint száz foglyuk van. Elvegyülünk köztük… – Megzápult az agyad, te hülye picsa? Azt hiszed, ha kisétálunk eléjük magasra tartott puskával, a fritzek hagyják majd, hogy megadjuk magunkat? – Nem adjuk meg magunkat. – Vika a kesztyűs kezével megmarkolt egy lelógó ágat, felhúzódzkodott, és beillesztette a puskáját az ág meg a törzs közé. Visszaereszkedett a földre, leverte a havat a kesztyűjéről, és intett Markovnak, hogy ő is rejtse el a puskáját. – Elvegyülünk a foglyok közt, és kivárjuk a kedvező pillanatot. Azokat a birkákat már átkutatták fegyverek után. Te dugdosol valahol egy pisztolyt, nem igaz? Gyerünk, siess! Szabadulj meg a puskától. – Lehet, hogy újra átkutatják őket. – Nem fogják. A legközelebbi németek már alig voltak száz méterre, csuklyájukat szorosan
rázsinórozták a sapkájukra. Markov mereven nézte őket: ezek a rózsaszín arcok könnyű célpontok lennének egy képzett lövésznek. – A foglyok felét legyilkolják, mire beesteledik. – Mi a másik felében leszünk. Kolja mosolyogva bólintott, tetszett neki az ötlet. Pont az a fajta röhejes cselszövény volt, amilyeneket ő szokott kitalálni; nem lepett meg, hogy helyesli. – Érdemes megpróbálni – suttogta. – Ha közéjük keveredünk, még van esélyünk. Ha meg észrevesznek bennünket, akkor majd lövöldözünk egyet. Jó terv. – Szar terv – mondta Markov. – Hogy a fenébe keveredjünk közéjük? – Van még pár kézigránátod, nem? – kérdezte Vika. Markov rámeredt. Úgy nézett ki, mint akit jó sokszor pofán vágtak már, az orra lapos, mint a bokszolóké, alsó fogsorának a fele hiányzott. Végül a fejét rázva rászíjazta a puskáját egy ágcsonkra, és kilesett a közeledő oszlop felé. – Hülye picsa vagy, hallod! – Vesd le az álcát – felelte Vika. – Így olyan vagy, mint aki síalakulathoz tartozik. Észre fognak venni. Markov gyorsan kigombolta a kezeslábasát, leült a hóba, és a csizmáján keresztül lehúzta. Alatta vattázott vadászmellény volt rajta, több réteg gyapjúpulóver, meg egy festékfoltos munkásnadrág. Egy vászontáskából nyeles kézigránátot vett elő, kicsomagolt egy cigaretta méretű gyutacsot, és beledugta a nyelén levő lyukba. – Nagyon pontosan kell időzítenünk – mondta. Összekuporodtunk a vörösfenyő széles törzse mögött, még a lélegzetünket is visszafojtottuk, amint az első német katonák alig húsz méterre elhaladtak mellettünk. Az én véleményemet senki se kérdezte, ami érthető is, hiszen ki se nyitottam a számat, semmilyen javaslattal nem hozakodtam elő. Azóta nem szóltam egy szót sem, hogy a kunyhó ajtaján kiszaladtam, és most már késő lett volna. Holott nekem egyik lehetőség sem tetszett. A végső, nagy tűzharc egy Markov-féle edzett partizánnak megfelelhet, de én még nem voltam felkészülve az öngyilkos vállalkozásra. A hadifogoly szerepét eljátszani viszont egészen bizarr melléfogásnak ígérkezett: hány napig élnek a hadifoglyok? Ha engem kérdeznek, én megint a futásra voksolok, bár fogalmam sincs, meddig bírtam volna, vagy pedig arra, hogy másszunk fel a fára, és ott várjuk ki, míg a németek elvonulnak alattunk. Ez utóbbi egyre jobb ötletnek tűnt, ahogy a Gebirgsjäger század eleje szépen továbbment anélkül, hogy felfedeztek volna bennünket. Amikor az orosz foglyok első sorai is elbaktattak a fánk mellett, Vika biccentett
Markovnak. A partizán mély lélegzetet vett, kilépett a fenyő árnyékának szélére, és elhajította a kézigránátot, amilyen messzire csak tudta. Onnan, ahol én voltam, nem tudtam megállapítani, észrevette-e bármelyik német a fejük fölött röpülő gránátot. Figyelmeztető kiáltásokat nem hallottam. A kézigránát tompa puffanással landolt a hóban, vagy harmincméternyire tőlünk. Néhány másodpercig azt hittem, besül, aztán akkora erővel robbant fel, hogy még a fenyőnk ágairól is lerázta a havat. Hegyivadászok és foglyok rémülten kuporodtak össze, bal felé pislogva, ahol nagy hógejzír szökött a levegőbe. Mi közben kiosontunk az árnyékból, és észrevétlenül a rongyos oroszok felé indultunk, mialatt a német tisztek parancsokat osztogattak, és a távoli erdőt kémlelték távcsövükkel, ellenséges orvlövészek után kutatva a fák közt. Egyre közelebb értünk foglyul ejtett honfitársainkhoz, már csak tizenöt méter, tizennégy, tizenhárom, lassan lépkedtünk, ellenállva a késztetésnek, hogy az utolsó métereket rohanva tegyük meg. A németek úgy képzelték, mozgást látnak a távoli bokrok között; kiabálás hallatszott, parancsok harsantak, ujjak mutogattak, katonák vetődtek hasra, célzásra emelt fegyverrel. Mire rájöttek, hogy nincs ellenség bal felé, mi beszivárogtunk jobbról. Néhány hadifogoly észrevette, hogy közéjük vegyülünk. Nem köszöntöttek, nem üdvözöltek bennünket. Egyáltalán nem lepte meg őket, hogy négy új ember csatlakozik hozzájuk; a foglyok, katonák és civilek egyaránt, annyira el voltak csüggedve, alighanem természetesnek vették, hogy oroszok bújnak elő az erdőből, és titkon megadják magukat az ellenségnek. A rabok mind férfiak voltak, hiányos fogazatú fiatal gyerekek, akiknek odafagyott takonyszálak lógtak a felső ajkukról, meg görnyedt hátú vénemberek, fehér borostával az állukon. Vika még jobban a szemébe húzta a sapkáját; formátlan kezeslábasában kamasz fiúnak látszott, senki se nézett rá kétszer. Legalább két vöröskatonának nem volt csizmája, csak szakadozott zokni melegítette a lábukat. A németek a nemezzel bélelt kincstári szovjet bőrcsizmát igen nagyra tartották, mert melegebb és tartósabb volt az ő lábbelijüknél. A katonák zokniját nyilván teljesen eláztatta az olvadó hó. Amikor megint hidegre fordul, és a zoknik megfagynak, ezek az emberek jégtömbökön fognak járni. Vajon meddig bírják majd, hány kilométeren át, miközben a dermedtség a lábujjaikból a bokájukig, majd a térdükig kúszik? A szemük máris olyan tompa és élettelen volt, mint azoké az igáslovaké, amelyek a szánokat húzták Pityer utcáin, míg ki nem fogyott az élelem, és a lovakat le nem mészárolták a húsukért. A németek a maguk nyelvén karattyoltak. Egyiket se sebesítették meg komolyan a repeszek, bár egy fiatal katonának vékony vörös vágás volt az arcán: lehúzta a kesztyűjét, és a hüvelykujjával tapogatta a vérzést, boldogan mutogatva a többieknek első frontsebét. – Azt hiszik, akna volt – súgta Kolja. Bandzsítva hallgatta a tisztek parancsait. –
Tiroliak lehetnek. Elég zűrös az akcentusuk. Igen, azt mondják, akna volt. Amikor a parancsok eljutottak a katonákhoz, azok újból a jámboran várakozó foglyok felé fordultak, és a puskáikkal mutogatva jelezték, hogy induljanak tovább. – Várjatok! – kiáltotta az egyik orosz, egy vastag ajkú, negyvenes civil, aki vattázott sapkát viselt, az álla alatt zsinórral megkötve. – Ez az ember partizán! Markovra mutatott. Mindenki elcsendesedett a domboldalon. – Egy hónappal ezelőtt bejött hozzánk, minden krumplit és ennivalót ellopott, azt mondta, kell a háborús erőfeszítéshez! Halljátok! Ez partizán! Sok németet megölt! Markov a civilre nézett, fejét félrebillentve, mint a harci kutyák. – Fogd be a szád – mondta halkan, és elvörösödött az arca. – Nekem te nem parancsolsz! Nekem te többé nem parancsolsz! Három katonával odasietett egy Leutnant, félrelökdösve a Markovot és vádlóját körülvevő foglyokat. – Mi van itt? – ordította. Ő lehetett a század tolmácsa, ukrán akcentussal beszélte az oroszt. Úgy nézett ki, mint egy nemrég lefogyott hájpacni, széles arca beesett, a bőr lógott a pofacsontján. A vádló előreszegezett mutatóujjal állt: ő meg úgy festett, mint egy nagyra nőtt gyerek, a fülvédővel meg a remegő szájával. A Leutnanthoz beszélt, de nem vette le a szemét Markovról. – Ez az ember gyilkos! Németeket ölt! Kolja már nyitotta a száját, hogy felszólaljon Markov védelmében, de Vika hasba bökte hegyes könyökével, és Kolja csendben maradt. Láttam, hogy zsebre dugja a kezét, nyilván a Tokarevet markolta, hátha szükség lesz rá. Markov megrázta a fejét, és különös, ronda mosolyra nyílt a szája. – Baszd meg az anyádat. – Most már nem vagy olyan bátor, mi? Most már nem vagy olyan kemény legény! Akkor keménykedsz, amikor krumplit lopsz az egyszerű emberektől, de most mi vagy? He? Most mi vagy? Markov vicsorogva előkapott egy kis pisztolyt a vadászmellénye zsebéből. Megtermett ember volt, mégis egy amerikai cowboy gyorsaságával rántott fegyvert, s emelte fel a csövét, miközben vádlója botladozva hátrált, a körülötte levő foglyok pedig félreugrottak. De a németek még gyorsabbak voltak. Mielőtt Markov megnyomhatta volna a ravaszt, a katonák MP40-eseinek rövid sorozatai apró lyukakat ütöttek a mellénye elején.
Megbotlott, összeráncolta a homlokát, mint aki elfelejtett valami fontos nevet, aztán hanyatt vágódott a puha hóban, átlyuggatott mellényéből vattacsomók szállingóztak. Vádlója némán bámulta Markov tetemét. Tudnia kellett, hová vezet az árulkodása, most mégis megdöbbentették a fejlemények. A Leutnant gondolkodott egy percig, hogy megjutalmazza vagy megbüntesse-e az illetőt. Végül felszedte Markov pisztolyát szuvenírnek, és elsietett, maga mögött hagyva a felfordulást. Katonái követték, csak egy kurta pillantást vetettek Markov hullájára, talán azon tűnődve, melyikük sorozata végezhetett vele. A század hamarosan újra masírozni kezdett. De volt egy kis változtatás. Most hat orosz haladt elöl, tíz méterre a legközelebbi németektől, amolyan emberi aknataposókként. Számukra minden lépés maga volt a rettenet; azt lesték, mikor feszül meg egy drót, mikor oldódik ki a talpuk alatt egy rugó. Legszívesebben futásnak eredtek volna, de három lépésnél nem jutnak tovább, lekaszálták volna őket a katonák géppisztolyai. Senki sem maradt Markov vádlójának közelében. Fertőzött ember lett, pestises. Magában motyogott, magyarázkodott, szeme erre-arra járt, várva a megtorlást. Tucatnyi sorral voltam lemaradva tőle, Vika és Kolja között taposva a latyakot. Ha valamelyik fogoly elég hangosan szólalt meg, hogy a németek is hallják, egy katona ráförmedt: – Halts Maul! – Nem volt szükség tolmácsra, hogy megértsék, és az orosz gyorsan befogta a száját, lehajtotta a fejét, és megszaporázta a lépteit. Azért persze lehetett beszélgetni, ha az ember halkra fogta a hangját, és fél szemmel az őröket figyelte. – Részvétem a barátodért – mormoltam Vikának. Ő csak ment tovább, nem felelt, mintha meg se hallotta volna. Arra gondoltam, talán megbántottam. – Jó embernek látszott – tettem hozzá. Mindkét mondat banális volt, felszínes érzelmeket tükrözött, olyan távoli rokon temetésére valókat, akit nem is kedvelt az ember. Nem róhattam föl neki, hogy ügyet se vet rám. – Nem volt az – mondta végül. – De én kedveltem. – Azt az árulót fel kéne lógatni – suttogta Kolja leszegett fejjel, hogy ne hordjon messze a hangja. Mogorva tekintetét az árulkodó tarkójára szegezte. – Puszta kézzel is kitörhetném a nyakát. Értek hozzá. – Ne foglalkozz vele – intette le Vika. – Nem számít. – Markovnak számított – mondtam. Vika rám pillantott, és elmosolyodott. Nem az a húsevőmosoly volt ez, amit korábban láttam. Meglepte a megjegyzésem, mintha csak egy mongolidióta fütyülte volna el neki a Für Elisé-t, hibátlanul. – Igen, Markovnak számított. Fura alak vagy te.
– Miért? – Nagy csibész a kölyök – mondta Kolja, és játékosan a vesémbe bokszolt. – De sakkozni, azt tud. – Miért vagyok fura alak? – Markov nem fontos – válaszolta Vika. – Én sem vagyok fontos. Te sem vagy fontos. Megnyerni a háborút, csak az a fontos. – Nem – vetettem ellene –, nem értek egyet. Markov fontos volt. És én is az vagyok, meg te is. Ezért kell győznünk. Kolja felvonta a szemöldökét: meglepte, hogy szembeszálltam a kis fanatikussal. – Én meg aztán pláne fontos vagyok – jelentette ki. – Éppen a huszadik század legnagyobb regényét írom. – Ti félig szerelmesek vagytok egymásba – mondta Vika. – Tudtátok? A kimerült emberek komor menete összetorlódott előttünk, a gyalogosforgalom leállt, zavarodott foglyok tanakodtak, vajon mi akadályozza a továbbhaladást. Az egyik csizmátlan orosz katona abbahagyta a járást. Néhányan, akik az alakulatába tartozhattak, könyörögtek neki, hogy menjen tovább, rimánkodtak, szentségeltek. Ő csak a fejét rázta, nem szólt egy szót sem, lába belegyökerezett a hóba. Egyik barátja meglökte, de hiába: az illető megmakacsolta magát. Amikor a németek odarohantak, géppisztolyaikkal hadonászva és a maguk nyelvén ordítozva, a vöröskatonák kényszeredetten elhátráltak halálra ítélt bajtársuktól. Az rámosolygott a németekre, és gúnyos náci köszönésre emelte a karját. Még épp idejében fordítottam el a fejemet.
20. Egy órával napnyugta előtt a század megállt egy zord külsejű vöröstégla iskolaépület mellett; a második ötéves terv valamelyik népi projektje lehetett, ólomüveg ablakai olyan keskenyek voltak, mint a középkori lőrések. A bejárat fölött félméteres bronzbetűkkel Lenin híres mondása díszelgett: ADJÁTOK IDE A NYOLCÉVES GYEREKET, ÉS BOLSEVIK LESZ ÖRÖK ÉLETÉRE! Valamelyik oroszul tudó megszálló folyós fehér festékkel rámázolta a választ: ADJÁTOK IDE A GYEREKEITEKET NYOLC MÁSODPERCRE, ÉS NEM LESZNEK TÖBBÉ BOLSEVIKOK! A Wehrmacht parancsnoki központnak foglalta le az iskolát. Hat Kübelwagen parkolt a bejárat közelében, egy sapkátlan katona, szőke haja olyan kurta és sárga, mint egy újszülötté, éppen benzint töltött az egyikbe egy zöld marmonkannából. Minden kíváncsiság nélkül nézte a foglyok konvojával bevonuló századot. A tisztek parancsokat osztogattak, a sorok felbomlottak, a legtöbb német befelé indult, menet közben rázva le magukról a nehéz hátizsákot, hangosan, boldogan fecsegve, várva, hogy lezuhanyozhassanak (ha éppen lesz folyó víz), és valami meleget vacsorázhassanak. A Gebirgsjägerek maradéka, egy negyven katonából álló szakasz, dühösen, amiért továbbra is szolgálatban maradtak, pedig ők is megéheztek és kifáradtak az egész napi menetelés során a végtelen orosz erdőben, az épület oldalához lökdösött bennünket. Ott egy német tiszt várt ránk egy napozószékben: újságot olvasott és dohányzott. Lusta mosollyal pillantott fel, amikor megjelentünk, mintha örülne nekünk, mintha csak a barátai volnánk, akiket meghívott vacsorára. Aztán letette az újságját, felállt, és bólogatva szemrevételezte az arcunkat, a ruhánk állapotát, a lábbelink minőségét. Szürke Waffen-SSuniformist viselt, kabátujján a zöld hajtókával, szürke köpenye a szék hátára volt borítva. A mellettem lépkedő Vika odasúgta: – Einsatzkommandós. Amikor nagyjából sorokba rendeződtünk, az einsatzkommandós ledobta a cigarettáját a hóra, és biccentett a Gebirgsjägerek megereszkedett bőrű tolmácsának. Bizalmasan diskurálni kezdtek oroszul, mintha csak a hallgatózó foglyoknak dicsekednének a nyelvtudásukkal. – Mennyi? – Kilencvennégy. Nem is, kilencvenkettő. – Igen? Ketten nem óhajtottak csatlakozni hozzánk? Rendben van. Az einsatzkommandós szembefordult velünk, és egymás után a szemünkbe nézett. Jóképű férfi volt, fekete sapkáját hátratolta napbarnította homlokáról, kis bajsza akár egy dzsesszénekesé. – Ne féljetek – szólalt meg. – Tudom, hogy olvastátok a propagandát. A kommunisták
el akarják hitetni veletek, hogy barbárok vagyunk, azért jöttünk, hogy elpusztítsunk benneteket. De én az arcotokon azt látom, hogy derék, becsületes munkásemberek és parasztok vagytok. Akad köztetek akár egyetlen bolsevik is? Senki sem emelte föl a kezét. A német elmosolyodott. – Hát persze. Annál ti okosabbak vagytok. Tudjátok, hogy a bolsevizmus csupán a zsidók folytonos világuralomra törekvésének legradikálisabb kifejeződése. Végignézett az előtte felsorakoztatott orosz férfiak üres arcán, és derűsen vállat vont. – De hagyjuk a bonyolult szöveget. Ti a zsigereitekben érzitek, hogy mi az igazság, és csak ez számít. Semmi szükség a népeink közti konfliktusra. Közös az ellenségünk. Intett az egyik katonának, aki felvett egy csomó újságot a napozószék melletti raklapról, és szétosztotta öt hegyivadász bajtársa között. Ezek végigjárták a foglyok sorait, és minden orosznak a kezébe nyomtak egy újságot. Én Komszomol Igazság-ot kaptam, Vika és Kolja Vörös Csillag-ot. – Tudom, hogy a sokesztendei propaganda után nehéz felfognotok, de higgyétek el, az az igazság, hogy a német győzelem az orosz nép győzelme is lesz. Lehet, hogy most még nem értitek ezt, de nemsokára megértitek, a gyermekeitek pedig úgy nőnek majd fel, hogy már eleve tudják. A lemenő nap óriássá növelte árnyékunkat. Az einsatzos tiszt élvezettel hallgatta saját hangját, élvezte, hogy milyen benyomást tesz ránk. Orosztudása technikailag tökéletes volt, az akcentusát pedig nem is próbálta leplezni. Azon tűnődtem, hol tanulhatta a nyelvet, vajon a melitopoli vagy besszarábiai Deutschvolk közösségek valamelyikébe született-e. Felnézett az ezüstös égen kirajzolódó három kis felhő ellipszisére. – Imádom ezt az országot. Gyönyörű vidék. – Felénk fordította a tekintetét, és bocsánatkérően vállat vont. – Sok beszédnek sok az alja, gondoljátok magatokban, hiszen háborút vívunk, vagy nem? Az az igazság, barátaim, hogy szükségünk van rátok. Mindnyájan szolgálni fogjátok az ügyet. Dicső rezsimetek nyomtatott hazugságait tartjátok a kezetekben. Ti is tudjátok, milyen igazmondók ezek az újságok! Régebben azt közölték veletek, hogy erre a háborúra sohasem kerül sor, és íme! Azután megnyugtattak benneteket, hogy a németeket augusztusra kiűzik, de szerintetek – színpadiasan megborzongott – most augusztus van? No, sebaj, ne törődjetek ezzel! Mindnyájan fel fogtok olvasni egy bekezdést. Akiket írástudónak ítélünk, velünk jönnek Viborgba, ahol naponta háromszor étkezhetnek, miközben dokumentumokat fognak fordítani az ideiglenes kormány számára. Fűtött épületben fognak dolgozni! Akik pedig nem tudnak olvasni… Hát, az ő dolguk egy kicsit nehezebb lesz. Én még sosem jártam az észtországi acélgyárakban, azonban úgy hallom, veszélyes helyek. Mindenesetre tőlünk jobb ételt kapnak annál a mosléknál, amit a Vörös Hadsereg dönt eléjük. Azt, hogy a szerencsétlen civilek mit ettek az utóbbi hónapokban, elképzelni sem tudom.
Az idősebb parasztok felnyögtek, és a fejüket rázva, vállvonogatva pillantottak egymásra. Az einsatzkommandós biccentett a Gebirgsjäger tolmácsnak, és két német máris vizsgáztatni kezdte a foglyokat. Csak pár mondatot kellett hallaniuk, hogy lemérhessék az oroszok olvasnitudását. Ránéztem a Komszomol Igazság-omra. A vezércikk fölött Sztálin vastag betűs felhívása kiabált: HONFITÁRSAIM! ELVTÁRSAK! ÖRÖK DICSŐSÉG A HŐSÖKNEK, AKIK NÉPÜNK SZABADSÁGÁÉRT ÉS BOLDOGULÁSÁÉRT ÁLDOZTÁK ÉLETÜKET! Az öreg parasztok megrándították a vállukat, és a szövegre rá se nézve visszaadták a példányukat a németeknek. A termelőszövetkezetek fiataljai közül többen kinyögtek pár szót. Ezek a foglyok komolyan vették a feladatot, küszködve próbálták kihüvelyezni a betűket. A németek kedvesen nevettek a hibáikon, hátba vágták az analfabétákat, viccelődtek velük. – Téged se érdekeltek a könyvek, mi? Inkább a lányokat hajkurásztad! A foglyok hamarosan megnyugodtak, és az egymástól távol állók odakiabáltak a barátaiknak. Foglyul ejtőikkel együtt kacagtak, miközben igyekeztek eldadogni egy-egy szót. Voltak, akik kitaláltak cikkeket, úgy téve, mintha olvasnák, Moszkva előtti csatabeszámolókat rögtönöztek, vagy híreket Pearl Harbor bombázásáról, egész tűrhetően utánozva a rádióból hallott riportok stílusát. A németek mintha maguk is élvezték volna a trükköt, pedig mindkét fél tudta, hogy senki se dől be neki. A németek minden kudarcot vallót felszólítottak, hogy álljon balra. Az elsők még feszengtek, szégyellték nyilvános megaláztatásukat, de aztán felvidultak, amint a létszámuk egyre nőtt. – Aj, Szasa, hát te is? Pedig azt hittem, te zseni vagy! – Nézd már, hogy tekereg a tiszt előtt! Gyere, hé, vár az acélgyár! Tán azt hitted, irodai munkát kapsz? Nézzétek a bohócot, az istennek se adja föl! – Hé, Gyima apó, el tudsz gyalogolni Észtországig? Gyere, föl a fejjel, majd mi segítünk! Azok, akik tudtak olvasni, jó benyomást akartak gyakorolni a németekre. Úgy olvasták a szöveget, ahogy a színész szavalja a monológját. Sokan akkor se hagyták abba, amikor szóltak nekik, hogy elég, jól kicifrázták a hosszú szavakat, hogy mutassák, nekik semmi sem esik nehezükre. Büszkén vigyorogva léptek ki jobbra, odabiccentettek tanult társaiknak, élvezték a sikert. Viborg nincs nagyon messze, és fűtött épületben dolgozni, naponta háromszor étkezni jobb, mint egész éjjel a lövészárokban ücsörögni, várva, hogy potyogni kezdjenek a gránátok. Kolja a szemét forgatva nézte az egymásnak gratuláló írástudókat. – Elképesztő – mormolta. – Kitüntetést akarnak, mert el tudják olvasni az újságot. És
figyeld csak, milyen leereszkedőek azok a fritzek. Lehet, hogy előadom nekik az Anyegin első fejezetét. Gondolod, hogy az lenyűgözné őket? Hatvan versszak, ratatata. Azt képzelik, övék az egyetlen kultúra Európában? Tényleg párhuzamot akarnak vonni Goethe és Heine meg Puskin és Tolsztoj között? Zenében jobbak. Nem annyira, mint hiszik, de jobbak. Meg filozófiában is. De irodalomban? Egy frászt. A fekete sapkás einsatzkommandós már csak kétsornyira volt Koljától, aki tőlem balra állt. Éreztem, hogy egy kesztyűs kéz megszorítja a jobb kezemet, s arra fordulva Vika arcát láttam, amint felém emelte, vad tekintetű szeme nem pislogott, pedig egyenesen ránk tűzött a ferde napfény. Azért fogta meg a kezemet, hogy figyelmeztessen valamire, de lassan eresztette el, legalábbis én ezzel biztattam magam. Talán belém szerethetne valahogy. Miért is ne? Kit érdekel, hogy eddig csak unott megvetéssel tekintett rám? – Nem tudsz olvasni – közölte azzal a profi suttogással, amit senki más nem hallhatott. Merően nézett rám, hogy lássa, értem-e. Életemben először nem volt szükségem magyarázatra. Az einsatzkommandós, türelmesen, jóindulatúan, mint valami tanár, a Kolja mellett álló vöröskatonát hallgatta. – Nemsokára egész Európa felett a népek szabadságának… – Nagyon jó. – …és békéjének nagy zászlaja lobog majd. – Nagyon jó. Kilép jobbra. Könyökömmel megböktem Kolja karját. Türelmetlen pillantást vetett rám: alig várta, hogy megmutathassa ennek a nagyképű fasisztának, milyen is az orosz iskolázottság. Megráztam a fejem. Az einsatzkommandós odalépett hozzá. Mondani nem mondhattam semmit. Csak annyit tehettem, hogy mereven Kolja szemébe néztem, remélve, hogy megérti. – Á, a sztyeppék daliája! Doni kozák vér csörgedezik az ereidben, igaz? Kolja kihúzta magát. Magasabb volt az einsatzosnál, és másodpercekig csak nézett le a németre, ki se nyitotta a száját. – Fogalmam sincs. Pityerben születtem, ott nevelkedtem. – Gyönyörű város. Kár, hogy Leningrádnak hívjátok. Ronda egy név, nem? Mármint a politikától függetlenül is. Egyszerűen rémes. Szentpétervár, ennek már van hangzása. Az a sok történelem! Jártam ott. Sőt Moszkvában is. Hamarosan megint alkalmam lesz felkeresni őket, azt hiszem. No, mutasd, mit tudsz! Kolja felemelte az újságot, és a betűkre meredt. Mély lélegzetet vett, kinyitotta a száját… aztán csak nevetett, a fejét rázva, és a német felé nyújtotta az újságot.
– Még csak megjátszani se tudom. Ez van. – Sose mentegetőzz! Ilyen vállakkal különben sem asztalnál a helyed. Jól van, be fogsz válni. Kolja bólogatott, és úgy vigyorgott a tisztre, mint valami jóképű félkegyelmű. Ki kellett volna lépnie, csatlakozni az analfabéták csoportjához, de ő csak álldogált mellettem, zsebre dugott kézzel. – Szeretném látni, hogy a barátom jobban boldogul-e – mondta. – Hát, rosszabbul aligha fog – felelte mosolyogva az einsatzkommandós. Elém állt, és végigmért. – Hány éves vagy? Tizenöt? Bólintottam. Nem tudtam, melyik biztonságosabb, a tizenöt vagy a tizenhét; ösztönösen hazudtam. – Hová valósiak a nagyszüleid? – Moszkvába. – Mind a négyen? – Igen. – Most már gépiesen hazudtam, gondolkodás nélkül. – A szüleim ott ismerték meg egymást. – Nem orosznak nézlek. Ha tippelnem kellene, azt mondanám, zsidó vagy. – Mi annak is hívjuk – szúrta közbe Kolja, és vigyorogva összeborzolta a hajamat. – A mi kis zsidónknak! Iszonyúan dühbe tud gurulni miatta. De nézze csak az orrát! Ha nem ismerném a családját, megesküdnék rá, hogy zsidrák. – Vannak kis orrú zsidók – mondta a német –, és nagy orrú gójok. Az általánosítás nem sokat ér. Pár hónapja láttam egy zsidó nőt Varsóban, a haja szőkébb volt, mint a tied. Kolja fedetlen fejére mutatott, és mosolyogva rákacsintott. – Pedig nem festette. Érted, ugye? – Értem – válaszolta Kolja mosolyogva. – Szóval ne aggódj – fordult felém a német. – Még fiatal vagy. Mindnyájan voltunk kamaszok. Na, halljuk, többet tudsz-e, mint a barátod. Lenéztem a kezemben tartott újságra. – Azt tudom, hogy ez itt Sztálin – böktem rá a szóra. – Ez meg elvtárs? – Igen, ez is valami. Jóságosan rám mosolygott, megpaskolta az arcomat, és elvette tőlem az újságot. Talán azt szégyellte, hogy zsidónak nézett. – Nagyon jó. Mehetsz a barátoddal Észtországba. Pár havi kemény munka senkinek
sem árt. Nemsokára vége lesz az egésznek. Na és te – lépett oda Vikához, aki az utolsó volt a sorban. – Még egy gyerek. Lássuk, mit tudsz. Vika vállat vont, megrázta a fejét, és fel se nézve nyújtotta az újságot az einsatzkommandósnak. – A bolsevik oktatási rendszer újabb diadala. Jól van, mindhárman kiléptek balra. Csatlakoztunk a vigyorgó analfabéták csapatához. Egyikük azelőtt acélgyárban dolgozott, a többiek köréje gyűltek, hallgatták, ahogy a rettenetes hőségről mesélt, meg arról, hogy milyen veszélyes olvasztott fémmel dolgozni. Markov beárulója a kör szélén álldogált, csupasz kezeit dörzsölve, hogy melegen tartsa őket, de senki rá se nézett. – Ez volt Abendroth? – kérdeztem suttogva Vikától. Megrázta a fejét. – Abendroth rangja Sturmbannführer. Négy ezüstcsillag van a paroliján. Ennek meg csak három. A századtolmács a csoportokat számolta, rábökve minden egyes fejre s mozgatva közben a száját. Amikor végzett, jelentett az einsatzkommandósnak: – Ötvenhét olvasó. Harmincnyolc nemolvasó. – Pompás. Lement a nap, egyre hidegebb lett. Az einsatzkommandós odalépett a napozószékhez, ahol a köpenye várta, közben a katonák kétsoros oszlopba sorakoztatták és útnak indították az írástudókat. Az oroszok vidáman integettek a túloldalon álló, műveletlenebb honfitársaiknak. Most sokkal szabályosabban meneteltek, mint ahogy idáig botorkáltak. Csizmák emelkedtek, csapódtak a földhöz vezényszóra: bal, jobb, bal, jobb. A foglyok meg akarták mutatni német uraiknak, hogy érdemesek a viborgi újságcikkvagdosásra. Az einsatzkommandós rájuk se nézett. Begombolta a köpenyét, felhúzta bőrkesztyűjét, és elindult a parkoló Kübelek felé. Az írástudó foglyok odavonultak az iskolaépület ablaktalan téglafalához, ahol megállították őket, és hátraarcot csináltattak velük. Még akkor sem sejtették, hogy mi következik. Miért is sejtették volna? Jó tanulók voltak, átmentek a vizsgán, jutalmat kapnak. Vikára pillantottam, de ő a messzeségbe meredt, nem volt hajlandó végignézni. A német katonák célzásra emelték géppisztolyaikat, és lőni kezdték az oroszok alakzatát. El sem engedték a ravaszt, míg a tárak ki nem ürültek, és az orosz férfiak cafatokká szaggatva ott nem hevertek a földön, megperzselődött kabátjaikból füst szállt fel. A németek újratöltöttek, odamentek a falhoz, és mindenkit fejbe lőttek, aki még lélegzett.
Láttam, hogy az iskola előtt az einsatzkommandós odaszól a fiatal, födetlen fejű katonának, aki a benzintartályokat töltötte fel. Valami vicceset mondhatott neki, mert a fiatal katona elnevette magát, és egyetértően bólogatott. Az einsatzkommandós beült az egyik Kübelbe és elhajtott. A katona felvette az üres marmonkannákat, és az iskolaépület felé indult. Pár lépés után megállt, és felnézett az égre. Most már én is hallottam a repülőgépmotorok zúgását. A három, kötelékben repülő ezüstös Junkers az aznap esti első bombázóbevetésre indult. Utánuk még három és még három következett, és így tovább, akár a költözőmadarak raja. Csak álltunk ott mindnyájan, életben maradt foglyok és hegyivadászok, és néztük a fejünk felett elhúzó repülőgépeket.
21. Egy szerszámkamrában aludtunk az iskola mögött; harmincöten zsúfolódtunk be egy olyan helyre, ahol nyolcan hálhattak volna kényelmesen. Rendesen lefeküdnünk lehetetlen volt. Én egy sarokban ültem, Kolja az egyik oldalamon, Vika a másikon. A hátamnak nem tett jót, de legalább kaptam levegőt: a deszkák közti rések biztosítottak valamennyi szellőztetést, és ha elfogott a klausztrofóbia, odafordítottam a fejem, és beszívtam egy hideg, tiszta levegőadagot. Világítás nem volt. A németek beszegezték az ajtót; hallottam, hogy az őrök odakinn beszélgetnek, cigarettára gyújtanak, de a foglyok ennek ellenére a szökést tervezgették. Az arcukat nem láthattam, s az egész olyan benyomást keltett, mintha anyám valamelyik kedvenc rádiójátékát hallgatnám. – Mondom, hogy ki lehet törni, mintha csak diót törnél. Nekifeszíted a vállad, és már kinn is vagy. – Azt hiszed? Te talán ács vagy? Amikor belökdöstek bennünket, jól megnéztem a falakat. Ezüstnyír. Az keményfa. – Na és mi lesz azzal, aki áttör a falon? Őrök vannak odakinn, géppisztolyokkal! – Hányan? Ketten, hárman? Lerohanjuk őket, néhányat ugyan elkapnak közülünk, de mi elkapjuk mindet. – Látja valaki, hányan vannak? Lehajtottam a fejem és kikukucskáltam. – Én csak kettőt látok. De lehetnek a másik oldalon is. – Én biztos, hogy nem megyek elsőnek. – Egyszerre megyünk. – Akkor is lesz első, meg utolsó is. – Én azt mondom, várjunk és engedelmeskedjünk. A háború nem tarthat örökké. – Ki volt az, te, Gyima? Menj a pokolba, vén marha! Nem láttad, mi történt a többiekkel odakinn? Te még mindig hiszel ezeknek a disznóbaszóknak? – Ha agyon akartak volna lőni bennünket, akkor agyonlőttek volna. Csak az okostojások kellettek nekik, a párttagok. – Ááá, micsoda szánalmas féreg vagy te! Remélem, a gyerekeid a levesedbe szarnak. Kolja áthajolt előttem, hogy odasúghasson Vikának a sötétben úgy, hogy a civakodó parasztok ne hallják. – Az az einsatzkommandós… ott állt előttünk. Azt mondtad Markovnak, mi nem
lövünk katonákra, mi einsatzosokra vadászunk. Hát akkor? Vika sokáig nem válaszolt, és már azt hittem, feldühítette a célzás, de amikor megszólalt, bizonytalan volt a hangja. – Lehet, hogy féltem. És te? Kolja felsóhajtott. – Nem tűnt megfelelőnek a pillanat. Nyírjunk ki egyet, hogy a többiek szitává lőjenek? – Hát igen. De lehet, hogy mégse kellett volna várnunk. Lehet, hogy elszalasztottuk az egyetlen esélyt. Csak egy napja ismertem, mégis megleptek Vika szavai. Nem látszott kétkedő fajtának, most meg egymás után háromszor használta a lehet szót. – Én majdnem megtettem – mondta Kolja, meglökve a vállamat. – Amikor a nagyszüleidről kérdezett. Azt hittem, letolatja veled a nadrágot, hogy megnézze a fütyülődet. A kezem már a pisztolyom agyán volt. De kivágtuk magunkat, igaz? Tetszett a húzásom? – Nagyon jó voltál – mondtam. – Nagyon penge. – Szerintem engem meg akart baszni. Olyan volt a nézése. – Amit a zsidókról mondtam… – súgta Vika, megérintve a térdemet a sötétben – azt akarom, hogy tudd… akit a nácik ennyire gyűlölnek, az a barátom. – Csak a fele zsidó – vágta rá Kolja. Bóknak szánta. – A jobbik felem – válaszoltam. Vika nevetett. Addig a pillanatig nem hittem volna, hogy nevetni is tud, és eléggé furcsa hang volt, de nem azért, mintha valami rendkívüli lett volna a nevetésében. Úgy nevetett, mint egy normális lány. – Mit csináltál a háború előtt? – kérdeztem. – Egyetemre jártam. – Hm – mondta Kolja. Reméltem, hogy elalszik, de teljesen éber volt, készen állt a hosszú fecsegésre. – Én is. Te mit tanultál? Agrártudományt? – Miért pont agrártudományt? – Nem valami termelőszövetkezetből jöttél? – Úgy nézek én ki, mint aki egy kurva termelőszövetkezetből jött? Arhangelszki vagyok. – Á, északi lány. Ez mindent megmagyaráz. – Oldalba bökött a könyökével. – Igazi viking ivadék. Szóval az ottani egyetemre jársz? Fanedv- és hódszakra? – Csillagászatira.
– Én irodalom szakos vagyok. A Leningrádi Államin. Pár percig még locsogott Szaltikov-Scsedrinről és Turgenyevről meg a hiányosságaikról, aztán rajtaütésszerűen elaludt, hosszú lábát kinyújtva maga előtt, úgyhogy nekem a mellkasomig fel kellett húznom az enyémet. A parasztok is sorra elszundítottak, bár egy darabig még hallottam suttogó civakodásokat. Ennyi összepréselődött test heve eléggé melegen tartotta a kamrát. Mielőtt belökdöstek bennünket, sikerült felmarkolnom egy kis havat, s most azt szopogattam a sötétben. A prémvadászkunyhó óta semmit sem ettem (ott költöttük el Koljával azt a zsebnyi diót, amit még az udvarházból hoztam), de egy éhezéssel töltött nap igazán nem jelentett újdonságot számomra. Az ostrom alatt mindnyájan éhezésszakértővé váltunk Pityerben, mindenki más-más technikát dolgozott ki arra, hogyan terelje el a figyelmét az éhségről. Én például a kirovbeli lakásunkban sok evés nélküli estét ütöttem el azzal, hogy Tarrasch Háromszáz sakkjátszmá-ját olvasgattam. „A bástyád mindig a gyalogod mögött legyen – intette tanítványait. – Kivéve, ha ez szabálytalan.” Mivel itt nem volt se sakkszakkönyvem, se rádióm, valami mással kellett lekötnöm az agyamat, amíg végre el nem alszom. Ahogy a kamra lassan elcsendesedett, egyre inkább tudatában voltam Vika hozzám feszülő testének. Amikor elfordította a fejét, hogy szippantson egyet a friss levegőből a deszkarésen, a haja súrolta az orromat. Olyan szaga volt, mint az ázott kutyának. Engem odahaza finnyásnak neveltek: anyám nem tűrte meg a piszkos edényt a mosogatóban, az összehajtatlan törülközőt a fürdőszobában, a bevetetlen ágyat. Kiskorunkban, amikor ő sikált le bennünket a kádban, pirosra dörgölte a bőrömet a durva szivaccsal. Előfordult, hogy anyám éppen vacsorát készített a vendégeknek, ilyenkor apám fürdetett, és az olyan volt, mintha korbácsolástól szabadultam volna meg: szórakozottan lötykölte rám a meleg vizet, miközben valami történetet adott elő. A „Mese a tulai kancsal balogról meg az acélbolháról” volt a kedvencem, apám kívülről fújta, rengetegszer hallottam tőle. Szóval tisztaságra neveltek, ezért zavart, ha mások nem voltak tiszták, ha az Antokolszkij ikreknek fekete volt a körmük, vagy a tanárnak az iskolában levesfolt éktelenkedett a gallérján. Vika ázottkutya-szaga viszont egyáltalán nem zavart. Akkoriban persze mindnyájan mocskosak voltunk, alighanem én magam is úgy bűzlöttem, mint az egyhetes hal, de itt nem arról volt szó, hogy érzéketlen lettem az undorító szagok iránt. Vika testének csípős illata arra ingerelt, hogy tisztára nyaljam. – Mit gondolsz, tényleg Észtországba visznek bennünket? – kérdeztem. Az, hogy Vikán merengtem, sikeresen elterelte a figyelmemet az éhségről, most viszont Vikáról kellett volna sürgősen elterelnem a figyelmemet. Nem ültem éppen kényelmes pozitúrában ahhoz, hogy arra gondoljak, amire gondoltam. – Nem tudom. – Én még sose jártam Arhangelszkben. Jó hideg lehet ott.
Nem felelt, és a beálló kínos csendben fontolóra vettem az eshetőséget, hogy szörnyen unalmas fráter lehetek. Ki más mondhatna ilyen értelmetlen hülyeségeket? Ha egy zseniális disznó, a baromfiudvar csodája egész életét arra szánta volna, hogy megtanuljon oroszul, s amikor végre sikerült neki, az én szavaimat hallotta volna először, nem is értette volna, mi a fenének pocsékolta el legszebb éveit ahelyett, hogy vígan dagonyázik a sárban, és fafejű sorstársaival együtt falja a moslékot. – Tényleg csillagászatot tanultál? – Igen. – Akkor van egy kérdésem. Az univerzumban milliárdnyi csillag található, igaz? Csillagok vesznek körül bennünket. És mind fényt bocsát ki, a fény pedig megállás nélkül terjed. Akkor viszont miért… – Miért nem világos éjjel az ég? – Igen! Ezek szerint te is gondolkodtál már rajta? – Régóta gondolkodnak ezen az emberek. – Én meg azt hittem, én vagyok az első. – Nem te vagy – mondta, és abból, ahogy mondta, éreztem, hogy mosolyog. – Szóval miért van sötét éjjel? – A világegyetem tágul. – Tényleg? – Aha. – Akarom mondani, azt én is tudtam, hogy a világegyetem tágul – füllentettem. Hogy tud a világegyetem tágulni? Hát nem az a mindenség? Hogyan nyújtózik még tovább a mindenség? És hová nyújtózik? – Csak azt nem értem, hogy ez miért magyarázza meg a csillagok fényét. – Bonyolult – mondta. – Nyisd ki a szád. – Mi? – Pszt. Nyisd ki a szád. Engedelmeskedtem, ő pedig beledugott egy rozskenyérhéjdarabot. A fogtörő pityeri fejadagkenyérrel ellentétben ennek igazi kenyéríze volt, kömény-, élesztő- és forralttejíze. – Finom? – Igen. Falatonként megetetett velem egy egész szelet kenyeret. Amikor végzett, megnyaltam a
szám szélét, és vártam a folytatást, pedig tudtam, hogy nem lesz folytatás. – Nincs több. A maradékot el kell tennem holnapra. A barátod is éhes lesz. – Köszönöm. Hümmentett válaszul, és megpróbált kényelmesebben elhelyezkedni. – Kolja a neve. Csak úgy mondom. Az enyém meg Lev. Úgy látszott, csak a felére reagál annak, amit mondok neki, és ez nem tartozott közéje. Reméltem, hogy azt mondja majd: „Én Vika vagyok”, amire azt felelhettem volna: „Igen, tudom. A Viktorija becézett alakja, ugye?” Ez valamiért szellemesnek tűnt, pedig hát minden Vika Viktorija. Figyeltem a lélegzését, hogy lássam, elaludt-e. Aztán próbára tettem egy utolsó kérdéssel. – Ha csillagászatot tanultál, akkor nem értem… Hogyan lett belőled mesterlövész? – Úgy, hogy embereket kezdtem agyonlőni. Ez eléggé véglegesen hangzott, úgyhogy befogtam a szám, hagytam, hadd aludjon. Később arra ébredtem, hogy egy öreg paraszt a kamra túlsó végében köhögni kezd. Hallgatva, ahogy felharákolja a turhát, ami alighanem III. Sándor uralkodása óta a tüdejében lehetett, egyszer csak azt vettem észre, hogy Vika hozzám bújt álmában, s az arca a vállamon nyugszik. Éreztem a mellkasa emelkedését-süllyedését, a be- és kilégzését. Az éjszaka hátralevő részében olyan mozdulatlan maradtam, ahogy csak bírtam, nehogy megzavarjam, nehogy elhúzódjon tőlem.
22. A németek úgy ébresztettek bennünket, hogy kihúzogatták a szegeket, amiket este az ajtóba vertek. Napfény tűzött be a deszkák résein, apró fénypontok világítottak meg egy zsíros homlokot, egy leváló talpú bőrcsizmát, a szarugombokat egy öregember kabátján. Vika mellettem ült, a körmeit rágta. Módszeresen rágott, nem az ideges ember nyugtalanságával, hanem mint a hentes, aki a késeit élezi. Valamikor az éjjel odébb csúszott tőlem, és én észre sem vettem. Felpillantott, amikor megérezte, hogy nézem, de semmi kedvesség nem látszott a szemében. Ha a sötétben volt is köztünk egy csöppnyi meghittség, az virradatra elillant. Nyílt az ajtó, a németek beordítottak, hogy mozogjunk, és a parasztok lassan tápászkodni kezdtek. Láttam, hogy az öreg Gyima az orrlyukához nyomja bütykös mutatóujját, és kifúj egy nagy takonycsomót, ami majdnem eltalálta a mellette fekvő arcát. – Ah – motyogta Kolja, aki éppen a sálját tekerte a nyaka köré –, milyen szép is lett volna a paraszt elvtársak közt cseperedni fel egy termelőszövetkezetben, nemde? Miközben a foglyok kifelé sorjáztak, valaki a kamra túlsó szélénél felkiáltott. Akik a közelben voltak, arra fordultak, hogy lássák, mitől ijedt meg, aztán izgatottan súgni-búgni kezdtek. Mi a magunk zugából csak a parasztok hátát láttuk. Kolja és én felálltunk, mert érdekelt bennünket, mi lehet a felfordulás oka. Vika közönyösen az ajtó felé indult. Odamentünk a kamra másik végébe, megkerültük a motyogó parasztokat, és lenéztünk az ott heverő emberre. Markov bemószerolója volt az, a torka elvágva, a vér már rég kifolyt belőle, az arca krétafehér. Álmában gyilkolhatták meg, különben hallottuk volna a kiáltását, de a szeme felpattant, amikor a kés belevágott a bőrébe: valósággal kidülledt az üregéből, és borzadva meredt lefelé fordított arcunkba. Az egyik paraszt lerángatta a bakancsát, a másik elvette a báránybőr kesztyűjét, a harmadik kihúzta a nadrágja bújtatóiból a bőrövét. Kolja letérdelt, és felkapta a vattázott sapkáját, mielőtt mások megkaparinthatták volna. Vika felé fordulva láttam, hogy megigazgatja a maga nyúlprém sapkáját, mélyen belehúzza a homlokába. Rám pillantott, és kiment a szerszámkamrából. Ugyanakkor belépett egy német katona, akit bosszantott a késlekedés, már-már elsütötte a fegyverét. Aztán észrevette a hullát, a tátongó torkát, a vértócsát, amely a feje alól indulva szétterjedt a deszkákon, iszonyú fekete szárnyakat alkotva kétfelől. A látványtól csak még mérgesebb lett: a tisztek magyarázatot fognak követelni. Kérdezett valamit németül, de úgy, mintha nem is nekünk szánta volna, és választ se várna rá. Kolja köhintett, és válaszolt neki. Fogalmam sem volt, mennyire tud Kolja németül, de a katonát láthatólag meglepte, hogy egy fogoly az ő nyelvét beszéli. A német megrázta a fejét, vakkantott valamit, és a hüvelykujjával mutatta, hogy menjünk ki. Odakinn megkérdeztem Koljától, mit mondott neki.
– Azt, hogy a parasztok még náluk is jobban gyűlölik a zsidókat. – És ő mit felelt? – „Módszeresen kell ezt csinálni.” Igazi német. – Kolja az új sapkáját igazgatta; nem volt elég nagy, de sikerült annyira lecibálnia a fülvédőket, hogy a zsinórt megköthesse az álla alatt. – Szerinted okos dolog elárulni nekik, hogy tudsz németül? Az után, ami tegnap történt? – Nem, veszélyes. De így legalább nem fognak tovább faggatózni. A foglyokat egyes oszlopba állították; csoszogva, az éles reggeli napban hunyorogva közeledtünk egy megtermett, még mindig álomittas, leragadó szemű katona felé, aki mindenkinek a kezébe nyomott egy kerek, kőkemény, száraz kétszersültet. – Jó jel – mormolta Kolja a kétszersültet kocogtatva a körmével. Hamarosan elindultunk délnek a Gebirgsjäger századdal, fejünket leszegve a szélben. Ma úton meneteltünk, bár több réteg, kerekek által feltúrt hó borította. Néhány kilométerre az iskolától elhaladtunk egy Mga feliratú tábla mellett. Megmutattam Koljának. – Hm. Milyen nap is van? Gondolkodnom kellett, visszaszámoltam a napokat szombatig. – Szerda. Holnap kellene beállítanunk a tojásokkal. – Szerda… Tizenhárom napja nem szartam. Tizenhárom nap… De hát hová lesz? Végül is ettem ezt-azt. Kedves-leves, egy kis kolbász, a vajazott krumpli a lányoknál, fejadagkenyér… Hová lett, csak ül a hasamban, mint egy kurva daganat? – Szarni szeretnél? – kérdezte Gyima, a szakállas öreg paraszt, aki meghallotta Kolja siránkozását. – Főzzél bengekérget, idd meg a levét. Az eredmény sose marad el. – Csodás. Látsz itt valahol bengét? Gyima az utat szegélyező fenyőkre pillantott, és megrázta a fejét. – Majd füttyentek, ha látok. – Ezer köszönet. Talán forró vizet is találsz majd hozzá. Gyima már egyenesen előre meredt, és kötelességtudóan lépkedett, mert az egyik katona felénk nézett. – Sztálin meglátogat egy termelőszövetkezetet Moszkva mellett – kezdte a viccmesélő hangján Kolja. – Kíváncsi rá, hogyan haladnak az ötéves tervvel. Mondd csak, elvtárs, kérdezi az egyik parasztot, milyen volt az idei krumplitermés? Nagyon jó volt, Sztálin elvtárs. Ha fölpúpoznánk, egészen az Istenig érne. De hiszen nincs is Isten, paraszt elvtárs. Hát, krumpli sincsen, Sztálin elvtárs.
– Szakállas. – Minden jó vicc szakállas. Különben nem mesélnék annyian. – A magadfajták, akik egyáltalán nem szórakoztatóak? – Nem tehetek róla, ha sohasem nevetsz. A lányokat megnevettetem, és csak ez számít. – Gondolod, hogy ő tette? – kérdeztem. Értetlenül nézett rám, aztán észrevette, hogy Vikát figyelem, aki ma tőlünk távolabb, a sor elején menetelt. – Persze. – Én csak… Egész éjjel szorosan mellettem feküdt. Amikor elaludtam, a feje a vállamon volt… – Sose voltál még ennél közelebb a szexhez. Látod? Hallgattál rám, és tanultál. – …aztán valahogy elszabadult mellőlem, pedig én nagyon éber alvó vagyok, kúszva megkerült vagy harminc parasztot a töksötétben, elvágta annak az embernek a torkát, és visszajött? Anélkül, hogy bárkit felriasztott volna? Kolja bólintott. Vikát nézte, aki egyedül lépkedett, állandóan az utat pásztázva, valamint a német katonák elhelyezkedését méricskélve. – Tehetséges gyilkos. – Csillagász létére tényleg az. – Haha. Ne higgy el mindent, amit hallasz. – Szerinted hazudik? – Egy darabig biztosan járt egyetemre. Ott szoktak toborozni. De azt ugye nem hiszed, kicsi oroszlán, hogy a csillagászati szemináriumokon tanult meg lőni? NKVD-s. Minden partizánosztagban vannak ügynökeik. – Ezt nem tudhatod biztosan. Megállt pár pillanatra, hogy lerugdossa a havat a bakancsa talpáról, és közben belém kapaszkodott. – Persze, semmit sem tudhatok biztosan. Lehet például, hogy téged nem is Levnek hívnak. Lehet, hogy te vagy Oroszország történetének legnagyobb kanja. De mérlegre teszem a tényeket, és következtetek. A partizánok helybeli harcosok. Ezért olyan hatékonyak: jobban ismerik a vidéket, mint amennyire a németek valaha is ismerni fogják. Barátaik vannak a közelben, családtagjaik, emberek, akiktől élelmet és biztonságos szállást kaphatnak, ha kell. Na most, szerinted milyen messze van ide Arhangelszk? – Nem tudom. – Én se tudom. Hét-, nyolcszáz kilométerre? Annál még a német határ is közelebb van.
Azt hiszed, a helyi partizánok csak úgy megbíznak valami lányban, aki a semmiből bukkan elő? Nem, ezt a lányt küldték. Vika egykedvűen caplatott előttünk a hóban, kezét a kezeslábasa zsebébe mélyesztve. Hátulról úgy nézett ki, mint egy tizenkét éves fiú, lopott szerelőruhában. – Kíváncsi lennék, vannak-e csöcsei – mondta Kolja. A durvasága dühített, bár magam is eltűnődtem már ezen. A bő kezeslábasban lehetetlen volt kivenni az alakját, de ránézésre semmi hajlat nem volt rajta, olyan vékony volt, mint a fűszál. Kolja az arckifejezésemet látva elmosolyodott. – Megbántottalak? Bocsánatot kérek. Tetszik neked, ugye? – Nem tudom. – Többé nem fogok így beszélni róla. Megbocsátasz? – Úgy beszélsz róla, ahogy akarsz. – Nem, nem. Már mindent értek. De figyelj, ezt a halat nem lesz ám könnyű kifogni. – Újabb tanácsok következnek a kitalált könyvedből? – Csak figyelj. Gúnyolódj nyugodtan, de én többet tudok ezekről a dolgokról. Szerintem egy kicsit szerelmes lehetett Korszakovba. Az pedig keményebb legény volt nálad, úgyhogy keménységgel nem tudsz hatni rá. – Nem volt szerelmes belé. – Csak egy kicsit. – Eszem ágában sem volt keménységgel hatni rá. Hülyének nézel? – Szóval az a kérdés, hogy mivel hassál rá. Kolja sokáig hallgatott, szemét összehúzva, homlokát ráncolva vette sorra magában az adottságaimat. Mielőtt még akár egy is eszébe jutott volna, kiabálást hallottunk a hátunk mögül, s megfordulva láttuk, hogy a katonák az út szélére terelnek bennünket. Pőrekocsikat vontató Mercedes féllánctalpasok konvoja húzott el mellettünk, készleteket, hadianyagot szállítottak a frontvonalba. Öt percig csak álltunk és néztük, de a konvojnak még akkor se lett vége. A németeknek eszük ágában sem volt lenyűgözni a foglyaikat, én mégis le voltam nyűgözve. A pityeri üzemanyaghiány azzal járt, hogy naponta négy-öt járműnél többet nem látott az ember az utcákon. Itt meg már negyvenet is megszámoltam ezekből az elöl gumikerekes, hátul lánctalpas, védőrácsukon háromágú csillagot, seggükön fehérrel szegett fekete keresztet viselő szörnyekből. A féllánctalpasok után nyolckerekű páncélautók, hernyótalpas nehéz aknavetők következtek, majd pedig könnyű tehergépkocsik, párhuzamos padsoraikon kimerült,
borotválatlan katonák ültek vállukra akasztott puskával, fehér anorákban. A konvoj elejéről szitkozódást hallottunk, a sofőrök kihajoltak az ablakon, hogy lássák, mi a baj. Az egyik önjáró löveg leugrott a talpáról, szerelők sürögtek, hogy megjavítsák, de a mögöttük veszteglő mozsarak mindent eltakartak szem elől. A gyalogosok megragadták az alkalmat, lemásztak a teherautókról, hogy hugyozzanak egyet az út mentén. Nemsokára több száz katona, sofőr meg tüzér topogott a hóban, ordibált át a barátainak, dőlt hátra, hogy messzebbre hugyozzon mindenkinél. Itt is, ott is gőzpamatok szálltak fel a sárga hóról. – Nézd ezeket a seggnyalókat, ahogy lepisálják a földünket – morgott Kolja. – Majd nem röhögnek ilyen hangosan, ha én meg Berlin közepén guggolok le szarni. – A gondolat felvidította. – Lehet, hogy ezért nem bírom kinyomni. A beleim a győzelemre várnak. – Hazafias belek. – Nekem minden porcikám hazafias. A fütykösöm a szovjet himnuszt fütyüli, amikor elélvez. – Ahányszor csak hallak benneteket, mindig fütykösökről meg seggekről megy a szó – mondta Vika. A szokott nesztelenségével lopakodott mögénk; összerezzentem, amikor megszólalt. – Vetkőzzetek le, és csináljátok már! – Ő nem engem szeretne meztelenül látni – vigyorgott rá szemérmetlenül Kolja. Dühös lettem, meg zavarba is jöttem, de Vika rá se bagózott; körülnézett, hogy nem figyelnek-e az őrök vagy más foglyok, és mindegyikünknek odadugott egy fél szelet finom rozskenyeret. – Látjátok a tisztek autóit a konvoj végén? – kérdezte arrafelé nézve, de a kezét nem emelve föl. – Nyár óta nem ettem ilyen mennyei kenyeret – mondta Kolja, aki máris befalta a maga adagját. – Látjátok azt a Kommandeurwagent a horogkeresztes zászlóval a lökhárítón? Az Abendroth kocsija. – Honnan tudod? – kérdeztem. – Onnan, hogy három hónapja a nyomában vagyunk. Budogoscsnál kis híján puskavégre kaptam. Az ő kocsija. – Mi a terved? – kérdezte Kolja, kipiszkálva egy köménymagot a fogai közül. – Amikor a konvoj elindul, megvárom, míg közel ér, és lelövöm. Nem lesz nehéz. Végignéztem az úton. Jóformán egy egész zászlóalj kellős közepén álltunk, puskásgéppisztolyos németek százai vettek körül bennünket gyalog és páncélosokban. Vagyis akár sikerül Vikának eltalálnia a célpontját, akár nem, pár percen belül mindhárman
halottak leszünk. – Inkább én lövöm le – mondta Kolja. – Te és Lev vegyüljetek el azokkal a kreténekkel a termelőszövetkezetekből. Semmi értelme, hogy mind ittvesszünk. Vika ajka halvány mosolyra görbült. Megrázta a fejét. – Én vagyok a jobb lövő. – Még nem láttál engem lőni. – Az igaz. Továbbá én vagyok a jobb lövő. – Semmi jelentősége – mondtam. – Lőjetek mindketten, teljesen mindegy. Azt képzelitek, utána bárkit is életben hagynak itt? – Ebben van valami – mondta Kolja. Ránézett az analfabéta foglyokra, akik körülöttünk topogtak, csapkodták össze a kezüket; legtöbbjük paraszt volt, aki még sohasem utazott egy-két kilométernél messzebbre a termelőszövetkezeténél. Pár vöröskatona is volt közöttük. Gyanítottam, hogy egyik-másik éppen olyan jól tud olvasni, mint én. – Mit mondtak, hányan vagyunk foglyok? Harmincnyolcan? – Már csak harmincheten – felelte Vika. Észrevette, hogy rámeredek, mire ő is rám meresztette azt a könyörtelen kék szemét. – Szerinted mennyi időnek kell eltelnie, míg valamelyik paraszt észreveszi, hogy hiányzik belőled egy darabka odalenn – az ágyékomra bökött –, és befúj egy dupla adag levesért? – Harminchét… Túl nagy áldozat egyetlen németért – mondta Kolja. – Harminchét fogoly, akiket az acélgyárakba visznek? Ezek már nem hasznavehető oroszok – válaszolta csendesen, színtelen hangon Vika. – Német munkáskezek. Azonkívül Abendroth minden áldozatot megér. Kolja bólintott, és a Kommandeurwagen felé sandított. – Mi gyalogok vagyunk, ő meg bástya, erre célzol? – Mi még gyalogok se vagyunk. A gyalognak van értéke. – Ha le tudunk ütni egy bástyát, akkor van értékünk. Ahogy Kolja e szavakat kimondta, rám pillantott, majd hirtelen magabiztosan elmosolyodott, kozák arca felfénylett valami új ötlet nagyszerűségétől. – Talán van más megoldás is. Várjatok itt. – Hová mész? – kérdezte Vika, de elkésett, Kolja már indult is a legközelebbi katonacsoport felé. A németek összehúzták a szemüket, amikor észrevették, ujjuk a ravaszra csúszott, de Kolja felemelte a kezét, és hadarni kezdett a nyelvükön, olyan vidáman és nyugodtan, mintha csak valami parádéra gyűltünk volna össze. Harminc másodpercen belül már mindnyájan röhögtek a viccén, amit nyilván bedobott nekik. Az
egyik katona még egy slukkal is megkínálta a cigarettájából. – Van benne vonzerő – mondta Vika. Úgy hangzott, mint egy entomológus, aki egy bogár páncéljára tesz megjegyzést. – Biztos a rég elveszett árja testvérüknek nézik. – Fura egy pár vagytok ti. – Nem vagyunk pár. – Nem úgy értem. Nyugi, Ljova, tudom, hogy a lányokat szereted. Apám hívott Ljovának, s most, hogy Vika szájából hallottam – teljesen váratlanul, mégis olyan természetesen, mintha már évek óta így szólítana –, kis híján elbőgtem magam. – Haragudtál rá, ugye? Amikor azt mondta, hogy szeretnél meztelenül látni. – Mindenféle sületlenséget összehord. – Szóval nem szeretnél meztelenül látni? Vika csúfondárosan mosolygott, ahogy ott állt szétvetett lábbal, zsebre dugott kezekkel. – Nem tudom. – Igen, persze hogy hülye és gyáva válasz, de valahogy sok volt nekem ez a délelőtt. Az egyik pillanatban azt hittem, már csak perceim vannak hátra, a másikban egy arhangelszki mesterlövész flörtöl velem. Flörtölt velem? A napok katasztrófák zűrzavarává olvadtak össze; ami délután lehetetlennek látszott, estére nyers ténnyé vált. Német hullák potyogtak az égből, kannibálok árultak darált emberhúsból készült kolbászt a Széna téren, bérházak omlottak össze, kutyákból bombák lettek, megfagyott katonákból jelzőtáblák, egy félarcú partizán imbolygott a hóban, szemrehányó tekintetet vetve gyilkosaira. Nem volt étel a hasamban, nem volt zsír a csontjaimon, nem maradt energiám, hogy ezen a sok atrocitáson töprengjek. Csak mentem, mentem, remélve, hogy kapok még egy fél szelet kenyeret, szerzek egy tucat tojást az ezredes lányának. – Azt mondta, híres költő volt az apád. – Annyira nem volt híres. – Te is az akarsz lenni? Költő? – Nem. Nekem nincs tehetségem hozzá. – Mihez van tehetséged? – Nem tudom. Nem mindenki tehetséges. – Ez igaz. Hiába magyarázzák folyton az ellenkezőjét. Úgy láttam, Kolja egész előadást tart a félkörben köréje gyűlő németeknek, széles karmozdulatokkal központozva a beszédét. Aztán rám mutatott, és nekem elszorult a
torkom, amint a német katonák felém fordultak, kíváncsi, mosolygós képpel. – Mi a francokat mond ez nekik? Vika vállat vont. – Agyon fogja lövetni magát, ha nem vigyáz. A katonák kételkedni látszottak, de Kolja tovább győzködte őket, végül az egyik, a fejét rázva, mint aki maga sem hiszi el, hogy ad ennek az őrült orosznak a szavára, megigazította a vállán az MP40-esét, és elindult a konvoj vége felé. Kolja biccentett a körülötte állóknak, mondott még valami vicceset, amin megint csak vigyorogtak, aztán visszaballagott hozzánk. – A nácik odavannak érted – mondta Vika. – Talán a Mein Kampf-ból idéztél nekik? – Egyszer megpróbáltam elolvasni. Dögunalmas. – Mivel etetted őket? – Azt mondtam, hogy fogadást ajánlok Herr Abendrothnak. Az én tizenöt éves leningrádi proli barátom királynő nélkül is megveri a Sturmbannführert sakkban. – Tizenhét vagyok. – Mindegy, tizenöt évestől még nagyobb sértés. – Hülyéskedsz? – kérdezte Vika, félrehajtott fejjel figyelve Kolját, várva, hogy elmosolyodjon, és megnyugtassa: nem csinált ekkora marhaságot. – Nem hülyéskedek. – Arra nem gondoltál, hogy szöget üt majd a fejébe, honnan tudod, hogy itt van? Meg hogy ismered a rangját, és tudod, hogy szeret sakkozni? – Igen, mindez szöget fog ütni a fejébe. És csak annál kíváncsibb lesz, éppen ezért ide fog jönni hozzánk. – Mi a tét? – kérdeztem. – Ha nyer, lepuffanthat bennünket. – Bármikor lepuffanthat bennünket, amikor csak akar, te idióta. – A katonák is ezt mondták. Hát persze. Én meg azt mondtam nekik, hogy a Sturmbannführer becsületes férfi, az elvek embere. Bízom a szavában és a versenyszellemében. Imádják ezt a vér és becsület szarságot. – És mit kapunk, ha győzök? – Először is mindhármunkat szabadon enged. – Arckifejezésünket látva gyorsan folytatta, mielőtt közbevághattunk volna. – Igen, igen, tudom, hogy hülyének néztek, de valójában nektek nehéz a felfogásotok. Most nem játszhatunk, amíg a konvoj mozgásban
van. Egy kis szerencsével ma este kerül sor a játszmára, fedél alatt, távol mindettől. – Kolja körbemutatott az itt is, ott is körben álló, beszélgető, füstölő katonákon, a készletekkel megrakott féllánctalpasokon, a nehéztüzérségen. – Sohasem fog elengedni bennünket. – Nyilvánvaló. De odabenn könnyebb lesz lövéshez jutnunk. És ha ránk mosolyognak az istenek, még meg is szökhetünk. – „Ha ránk mosolyognak az istenek” – mondta Vika, Kolja fellengzős hangját majmolva. – Figyeltél te eddig erre a háborúra? A szerelők visszaillesztették a talpat az önjáró lövegre. A sofőr és a személyzet felugrált. A motor köhögve beindult, a szörnyeteg mozgásba lendült, recsegett-ropogott a köréje formálódott jégréteg. A gyalogosok nem siettek vissza a teherautókra, de amikor a tisztek rájuk ordítottak, és a konvoj kígyózni kezdett előre, rekedt hangon ők is búcsút vettek egymástól, szívtak még egyet a cigarettájukon, elpöckölték, és felugráltak a ponyvával fedett platókra. A katona, aki az üzenetet vitte Abendrothnak, visszaügetett az egységéhez. Amikor meglátott bennünket, bólintott és elmosolyodott. Az arca rózsaszín volt és szőrtelen, kerek; könnyű volt kopasz, bömbölő csecsemőnek elképzelni. Egyetlen német szót kiáltott oda, mielőtt beérte a mozgó teherautót, felnyúlt, és a bajtársai felrántották maguk közé. – Ma este – mondta Kolja. Az őrök ekkor már üvöltöztek velünk, jól tudván, hogy nem értjük, de nem érdekelte őket. A lényeg világos volt. A foglyokat ismét felsorakoztatták, Vika eltávolodott tőlünk, vártuk, hogy a konvoj továbbmenjen. Amikor a Kommandeurwagen elberregett mellettünk, megpróbáltam kivenni benne Abendrothot, de az ablakát zúzmara borította. Ekkor eszembe jutott valami, ami már egy ideje nem hagyott nyugton, és Koljához fordultam. – Mi volt a második dolog, amit kértél? – Hogy? – Azt mondtad, ha nyerek, először is szabadon enged bennünket. Mit kértél még? Lepillantott rám, a szemöldöke úgy ugrott össze, mintha nem akarná elhinni, hogy ennyire lüke vagyok. – Nyilvánvaló, nem? Egy tucat tojást.
23. Aznap este a többi fogollyal együtt egy birkaakolban üldögéltünk, Krasznogvargyejszk mellett. Odabenn a levegő nyirkos gyapjú és trágya szagát árasztotta. A németektől kaptunk pár gallyat tűzifának, és a legtöbben a gyenge kis tűz köré telepedtek az akol közepén. Ezen az estén már ahhoz is fáradtak voltak, hogy a szökésről beszélgessenek. Bágyadtan panaszolták, hogy a németek a reggeli kétszersült óta nem adtak enni, motyogva jósolgatták, milyen pocsék idő lesz másnap, és nemsokára már egymáshoz simulva aludtak a hideg földön. Vika, Kolja és én hátunkat a szilánkos deszkafalnak vetve, dideregve ültünk, és azon töprengtünk, sor kerül-e egyáltalán a játszmára. – Ha értünk küld – mondta Vika –, higgyétek el, át fognak kutatni bennünket fegyverek után. – Már átkutatták a foglyokat. Miért képzelnék, hogy pisztolyokat találtunk egy akolban? – Az az ember tudja, hogy célpont. Nagyon óvatos. Meg fogják találni a pisztolyainkat. Kolja gyászos szellentéssel válaszolt, a halk, komor hang olyan volt, mint egy baritonkürt kitartott dallama. Vika néhány másodpercre lehunyta a szemét, és a száján át lélegzett. Néztem fakóvörös szempilláit a tűz fényénél. – Tehát – szólalt meg végül Vika – meg fogják találni a pisztolyainkat. – Akkor mit csináljunk, fojtsuk meg puszta kézzel? Vika benyúlt a kezeslábasába, előhúzta az övéből a finn kést, és apró sírgödröt kezdett ásni a kemény földbe. Amikor már elég mély volt, belehelyezte a pisztolyát, és kinyújtotta a kezét Kolja felé. – Én meg akarom tartani. Vika csak várt kinyújtott kézzel, végül Kolja beletette. Amikor betemette a pisztolyokat, Vika kigombolta a kezeslábasát, és kicsatolta az övét. Kolja oldalba bökött. A kezeslábas lecsúszott Vika válláról; alatta vastag pamut favágóinget viselt, és két réteg hosszú alsót, de egy pillanatra láttam, ahogy a kulcscsontja megmozdul szeplős, piszkos bőre alatt. Sohasem gondoltam még tudatosan egy másik ember kulcscsontjára; Vikáé olyan volt, mint egy lebegő sirály szárnya. Lerántotta vászonövét, felhúzta favágóingét meg két alsóingét egészen a melléig, állával leszorította őket, és rácsatolta az övet a csupasz bőrére. A késhüvely most a szegycsontjánál volt, s amikor visszaeresztette az ingeket, és begombolta a kezeslábasát, lehetetlen volt kivenni a formáját. Megfogta a kezemet, és a melléhez nyomta. – Érzel bármit is? Megráztam a fejem, mire Kolja felnevetett.
– Rossz válasz. Vika rám mosolygott. A tenyerem még mindig a kibélelt mellén volt. Féltem elvenni, és féltem otthagyni is. – Rá se ránts, Ljova. Ez az alak az anyja seggéből született. – Magatokra hagyjalak benneteket? Odabújhatnék az öreg Gyimához. Úgyis magányosnak látszik. – Hát az én késem? – kérdeztem. – Arról elfeledkeztem. – Add ide – mondta Kolja. – Én tudom használni. – Nem – mondta Vika. – Téged kutatnak majd át a legalaposabban. Te vagy az egyetlen, aki katonának látszik. – Előrehajolt, és én elvettem róla a kezemet, tudván, hogy valamiképp elszalasztottam egy alkalmat, bár arról fogalmam sem volt, hogy mi volt az, és hova lett. Lecsatolta a hüvelyt a bakancsom száráról, és egy darabig a tenyerén egyensúlyozta, a méretét és a formáját latolgatta. Végül becsúsztatta a bakancsomba, a zokni és a nyelv közé. Szemügyre vette a bakancsot. Semmit sem lehetett látni. Megpaskolta a bakancs szárát. Elégedettnek látszott. – Tudsz normálisan járni? Felálltam, tettem pár lépést. Éreztem, hogy a hüvely hegye a lábamba bök, de biztonságosnak tűnt a zokni és a bakancsnyelv között. – Íme – mondta Kolja – a nesztelen gyilkos. Visszaültem Vika mellé. Megérintette a puha részt a fülem alatt, és végighúzta az ujját a nyakamon, át a másik fülemig. – Ha így elvágod – mondta –, senki se varrja többé össze. Az Einsatzgruppe A parancsnokai a krasznogvargyejszki pártközpontot sajátították ki maguknak: a koszos, lepukkant, hepehupás linóleumpadlójú irodák sora a kiégett rendőrkapitányság fölött helyezkedett el. Az épület füst- és dízelszagtól bűzlött, de a németek visszakapcsolták az áramot, begyújtották a kazánokat, és az első emelet máris meleg volt és kényelmes, eltekintve a vérfoltos falaktól. Néhány órával azután, hogy elástuk a pisztolyokat, a Gebirgsjäger zászlóalj két katonája felkísért bennünket a konferenciaterembe, ahol azelőtt a tervbizottság ülésezett, vitatta meg a fentről jövő utasításokat, adta ki a lakosságra vonatkozó parancsokat. Négytáblás ablakok néztek le Krasznogvargyejszk sötétbe borult főutcájára. Épen maradt Lenin- és Zsdanov-portrék függtek a falakon: zord tekintetük annyira hidegen hagyta a németeket, hogy le se tépték, sőt meg se rongálták őket.
Abendroth egy hosszú asztal túlsó végénél ült, s valami világos folyadékot ivott kristálypohárból. Biccentett, amikor beléptünk, de nem állt fel. Szürke tányérsapkája – fekete szalagjával, a német sas alatt az ezüst halálfejjel – az asztalon hevert. Az úti sakkkészlet a felállított figurákkal a tányérsapka és egy címkétlen, majdnem üres palack között várakozott. Sovány értelmiségire, professzortípusra számítottam, de Abendroth nagydarab ember volt, kalapácsvető alkatú, gallérja belemélyedt vastag nyakába. A súlyos metszett pohár babacsészének rémlett a tenyerében. Nem nézett ki többnek harmincnál, de rövidre vágott haja a halántékánál fehér volt, akárcsak az állán a borosta. SS-villámrúnák fénylettek a jobb gallérján, négy ezüstcsillag jelezte a rangját a balon, köztük fekete-ezüst lovagkereszt lógott. Egy kicsit részeg volt, bár a mozdulatait hibátlanul koordinálta. Korán megtanultam felismerni a részegeket, még az ügyes részegeket is, akik bírták az italt. Apám nem volt nagyivó, de a barátai igen: azok a költők és drámaírók soha életükben nem feküdtek le józanul. Egyik-másik érzelgős volt, arcon csókoltak, összeborzolták a hajamat, és azt hajtogatták, milyen szerencsés emberke ez, hogy ilyen apja van. Némelyek hűvösek és megközelíthetetlenek voltak, mint a pályájukon keringő holdak, várták, hogy visszamenjek a szobámba, amelyen a húgommal osztoztam, és magukra hagyjam a felnőtteket, hadd vitatkozzanak tovább a Litbüróról vagy Mandelstam legújabb provokációjáról. Volt, akinek egy pohár vodka után kásásak lettek a szavai, és volt, aki csak egy teljes üveg után tudott tagoltan beszélni. Abendroth szeme túlságosan is fénylett. Néha minden ok nélkül elmosolyodott, mintha valami magának mesélt viccen mulatna. Csak nézett bennünket, nem szólt egy szót sem, míg ki nem itta a poharát, akkor aztán összedörzsölte a kezét, és megrándította a vállát. – Szilvasnapsz – mondta egészen precíz oroszsággal, bár a helyes kiejtéssel éppúgy nem bajlódott, mint tiszttársa az iskolánál. – Ismerek egy öregembert, ő maga főzi, az egész világon nem akad párja. Mindenhová magammal viszek belőle egy ládára valót. Beszél valamelyiktek németül? – Igen – felelte Kolja. – Hol tanultad? – A nagyanyám bécsi volt. – Hogy igazat mond-e vagy sem, fogalmam sem volt, de olyan határozottan jelentette ki, hogy Abendroth szemlátomást elhitte. – Waren Sie schon einmal in Wien? – Nein. – Kár. Szép város. Eddig még nem bombázták, de ami késik, nem múlik. Gondolom, az angolok még az év vége előtt nekilátnak. Hallottad valakitől, hogy szeretek sakkozni?
– Az egyik kollégájától, az iskolánál. Egy Obersturmführertől, azt hiszem. Majdnem olyan jól beszélt oroszul, mint maga. – Kuefer? Akinek olyan kis bajsza van? – Ő az. Nagyon… – Kolja elhallgatott, mint aki nem tudja, hogyan folytassa anélkül, hogy valakit megbántana – …barátságos volt. Abendroth másodpercekig csak nézte Kolját, aztán vidáman vagy talán bosszúságában felmordult. Keze fejét a szája elé emelve böffentett egyet, és teletöltötte a poharát snapsszal. – Azt elhiszem. Igen, Kuefer nagyon barátságos. És én hogy kerültem szóba? – Azt mondtam neki, hogy a barátom az egyik legjobb sakkozó egész Leningrádban, mire ő… – Ez a zsidó barátod itt? – Haha, ő is ezzel viccelődött, de nem, Lev nem zsidó. Csak az orra nagy, a vagyona nem. – Csodálom, hogy Kuefer nem vizsgálta meg a fütyülőjét. Abendroth egyfolytában engem bámult, miközben németül magyarázott a katonáinak, akik kíváncsian rám pillantottak. – Értetted, amit mondtam? – kérdezte Koljától. – Igen. – Fordítsd le a barátaidnak. – „Az én dolgom az, hogy felismerjem a zsidókat.” – Pontosan. És Kuefer barátunkkal ellentétben a lányokat is felismerem. Vedd le a sapkát, kedvesem. Vika sokáig nem mozdult. Nem mertem ránézni, de tudtam, azon tanakodik, hogy előkapja-e a kését. Értelmetlen gesztus lenne, a katonák rögtön szitává lőnék, de számunkra értelmetlen gesztusoknál több már nemigen maradt. Éreztem, hogy Kolja megmerevedik mellettem: amint Vika a késéért nyúl, ő nekiugrik a legközelebbi katonának, s aztán nagyon gyorsan véget is ér az egész. A halál közelsége nem rémisztett meg. Túl régóta féltem, túl fáradt voltam, túl éhes ahhoz, hogy bármit is intenzíven átérezhessek. De a félelmem fogyatkozása nem járt együtt a bátorságom megnövekedésével. A testem olyan gyenge volt, olyan kimerült, hogy reszketés nélkül alig tudtam megállni a lábamon. Nem érdekelt különösebben semmi, még Lev Benyov sorsa sem. Végül Vika levette, és két kézre fogta a nyúlprém sapkáját. Abendroth felhajtotta a
pohara felét, összepréselte a száját, és bólintott. – Szép leszel, ha majd kinő a hajad. Hát, akkor mindent tisztáztunk, ugyebár? Mondd csak – fordult Koljához. – Ilyen jól beszélsz németül, oroszul mégsem tudsz olvasni? – Mindig megfájdul a fejem, ha olvasni próbálok. – Hát persze. Te pedig – fordult felém – Leningrád egyik legjobb sakkozója vagy, de te sem tudsz olvasni? Furcsa kombináció, nem? A legtöbb sakkozó, akit ismerek, egész jól olvas. Nyitottam volna a számat, remélve, hogy ugyanolyan folyékonyan sikerül majd hazudnom, mint Koljának, de Abendroth felemelte a tenyerét, és megrázta a fejét. – Ne fáradj. Átmentetek Kuefer vizsgáján, rendben, le a kalappal. Igazi túlélők vagytok. De én sem vagyok tökkelütött. Egyiktek zsidó, aki gojnak tetteti magát, másiktok lány, aki fiúnak tetteti magát, és gondolom, mindhárman írástudók vagytok, de analfabétának tettetitek magatokat. Éber hegyi vadászaink és a nagyra becsült Kuefer Obersturmführer minden szemfülessége dacára beváltak a cseleitek. És mégis azt kértétek, hadd jöhessetek ide sakkozni. Azt kértétek, hogy figyeljek fel rátok. Ez igen különös. Nem vagytok ostobák, ez nyilvánvaló, különben már rég halottak lennétek. Azt sem hihetitek komolyan, hogy szabadon engedlek benneteket, ha a társatok megnyeri a játszmát. Na és a tucat tojás… ez a tucat tojás a legfurcsább része az egész egyenletnek. – Tudom, hogy magának nincs joga szabadon engedni bennünket – mondta Kolja –, de arra gondoltam, ha a barátom nyer, esetleg szólhatna értünk egy jó szót a feletteseinél… – Dehogy nincs jogom szabadon engedni benneteket! Nem az a kérdés, hogy… – Abendroth hirtelen Koljára nézett, bólogatott, szinte már mosolygott. – Á! Ügyes. Nagyon ügyes. Apelláljunk a német hiúságára. Igen, nem csodálom, hogy Kuefer megkedvelt. Magyarázd meg a tojásokat. – Augusztus óta nem ettem tojást. Folyton arról beszélgetünk, hogy mit szeretnénk enni, és én képtelen vagyok kiverni a fejemből a tükörtojás gondolatát. Egész nap, miközben a havat tapostuk, csak erről képzelegtem. Abendroth dobolni kezdett az ujjaival az asztal lapján. – Nézzük hát, mi a helyzet. Mindhárman notórius hazudozók vagytok. Előálltok egy mesével, hogy magánkihallgatáson… – a katonáira pillantott, és vállat vont – …na jó, félig-meddig magánkihallgatáson fogadjon benneteket a gyűlölt Einsatzgruppe A egyik parancsnoka. Ebből számomra nyilvánvaló, hogy valami értesülést akartok eladni. Percnyi csönd után Kolja így szólt: – Nem értem. – Szerintem pedig érted. Talán tudjátok, melyik foglyok bolsevikok, vagy van valami
információtok a Vörös Hadsereg csapatmozgásairól. A többi orosz előtt nem oszthatjátok meg velünk, így hát megszervezitek ezt a találkozót. Nem ritkaság, higgyétek el. Honfitársaitok a legnagyobb készséggel árulják el Sztálin elvtársat. – Mi nem vagyunk árulók – felelte Kolja. – Ez a fiú tényleg nagyon tud sakkozni. Azt hallottam, hogy maga is. Lehetőséget láttam benne. – Ezt a választ vártam – mondta mosolyogva Abendroth. Felhajtotta a snapsz maradékát, kitöltötte, ami még az üvegben volt, és a fény felé emelve nézegette. – Micsoda ital, istenem! Hét éven át érlelik tölgyfa hordókban… Ivott egy kortyot, ezúttal ráérősen ízlelgetve a snapsz utolját. A következő pillanatban halkan mondott valamit németül. Az egyik katona ránk szegezte az MP40-esét, a másik meg közelebb lépett, és elkezdett végigtapogatni. A birkaakolban még úgy látszott, jól elrejtettük a kést, de most, ott állva, miközben a katona átkutatott, másra se tudtam gondolni, csak a kemény bőrhüvelyre, amint a lábfejemet szúrja. Ellenőrizte apám régi kabátjának zsebeit, megtapogatta a hónaljamat, az övemet, a lábszáramat. Beledugta az ujjait a bakancsomba, és engem elfogott a rettegés, ami csúfot űzött az öt perccel azelőtti kába beletörődésből. Próbáltam normálisan lélegezni, egykedvű arcot vágni. Megbökdöste a sípcsontjaimat, nem talált semmit, és rátért Koljára. Fogalmam sincs, mennyivel tévesztette el, hány milliméterre járhattak az ujjai a kés tokjától. Szinte gyerek volt még, talán egy-két évvel idősebb nálam, az arca tele kis barna anyajegyekkel. Az osztálytársai kicsúfolták értük, ebben biztos voltam. Ő meg csak bámulta az anyajegyeit a tükörben, mogorván, szégyenkezve, azon tűnődve, le lehetne-e gyalulni őket az apja beretvájával. Ha előző éjjel tizenöt perccel többet alszik, ha egy kanállal több levest nyel le, talán lett volna annyi energiája, hogy rendesen végezze a dolgát, és megtalálja a kést. De nem találta meg, és a gondatlansága mindent megváltoztatott kettőnk számára. Amikor Kolját is átkutatta, Vika elé lépett. A bajtársa mondott valami vicceset, és jót nevetett saját szellemességén. Talán azt akarta elérni, hogy a fiú csapjon rá Vika fenekére, vagy fogja meg a mellét, de Vika hideg, rezzenéstelen szemmel nézte, amitől a katona elanyátlanodott, és jóval felületesebben vizsgálta meg, mint engem és Kolját. Rájöttem, hogy a fiú alighanem szűz, pont olyan félénk egy nővel szemben, mint én. Miután gyámoltalanul végigtapogatta Vika lábát, felállt, biccentett Abendrothnak, és hátralépett. A Sturmbannführer a fiúra nézett, és halványan elmosolyodott. – Szerintem fél tőled – mondta Vikának. Várt pár pillanatig, hogy Vika reagál-e, de nem reagált, ezért Kolja felé fordult. – Te katona vagy, téged nem ereszthetlek el, mert visszamennél a Vörös Hadsereghez, és esetleg megölnél egy németet, a szülei pedig engem okolnának érte. – Rám nézett. – Te zsidó vagy, ellenkezne a lelkiismeretemmel, ha
téged elengednélek. De ha nyersz, a lányt hazaengedem. Ez a legjobb ajánlatom. – Szavát adja, hogy elengedi? – kérdeztem. Abendroth megdörzsölte bütykeivel ezüst borostás állát. Arany karikagyűrűje villogott a plafonon égő villanykörte fényében. – Szóval tetszik neked a lány. Hát te, vöröske? Neked is tetszik a zsidó? Mindegy, mindegy, ne legyünk közönségesek. Nos tehát… nem vagy abban a helyzetben, hogy követelőzhess, de igen, szavamat adom. Lipcse óta szeretnék már egy jót sakkozni. Állítólag ebben az országban élnek a világ legjobb sakkozói, de én még egy tűrhetővel sem találkoztam. – Talán mert agyonlőtte őket, mielőtt kiderülhetett volna róluk – mondta Kolja. Bennem akadt a lélegzet, biztosra vettem, hogy elvetette a sulykot, de Abendroth bólintott. – Lehetséges. Első a munka, aztán jön a szórakozás. Gyere – fordult hozzám –, ülj le. Ha tényleg olyan jó vagy, ahogy a barátod állítja, lehet, hogy megtartalak, hadd versenyezzek néha. – Egy pillanat – mondta Kolja. – Ha győz, maga elengedi a lányt, mi pedig megkapjuk a tojásokat. Abendroth kezdte unni az alkudozást. Táguló orrlyukkal előrehajolt, de a hangját nem emelte meg. – Elég nagylelkű ajánlatot tettem. Meddig akarod még folytatni ezt az ostobaságot? – Én hiszek a barátomban. Ha veszít, fejbe lőhet bennünket. De ha nyer, szeretnénk tojást sütni vacsorára. Abendroth megint mondott valamit németül, mire az idősebbik katona Kolja nyakszirtjéhez nyomta a fegyvere csövét. – Szeretsz egyezkedni? – kérdezte Abendroth. – Jó, egyezkedjünk. Valamiért azt képzeled, hogy van adud. Nincs adud. Elég, ha két szót szólok, és hulla vagy. Világos? Két szót. Érted, hogy milyen gyorsan végbemehetne? Hulla vagy, kivonszolnak, én meg sakkozom a barátoddal. Később esetleg beviszem ezt a kis vörös hajút a szobámba, és megfürdetem, hadd lássam, hogy néz ki, amikor nem ilyen koszos. De az is lehet, hogy nem fürdetem meg, mert ma este egy állattal van kedvem baszni. Idomuljunk a környezethez, nem igaz? Szóval gondolkodj, fiú, nagyon gondolkodj, mielőtt még egyszer kinyitod a szádat. A magad kedvéért, az anyád kedvéért, ha ugyan életben van még a vén kurva. Bárki más feladta volna, befogta volna a száját. Kolja kerek egy másodpercig habozott. – Persze hogy megölhet, amikor csak akar. Ez tagadhatatlan. De mit gondol, tud-e majd tisztességesen játszani a barátom, ha az asztalon látja az agyvelőmet? Leningrád legjobbjával akar sakkozni, vagy egy rémült kölyökkel, aki összepisálta magát? Ha a
szabadságot nem nyerheti el a számunkra, jó, rendben, ilyen a háború. De legalább arra adjon esélyt neki, hogy a vacsoránkat elnyerje, amiről már olyan régóta ábrándozunk. Abendroth Koljára meredt, ujjbegyei lassan doboltak az asztalon, más hang nem is hallatszott a szobában. Végül az anyajegyes katona felé fordult, és kurta parancsot adott. A fiatal német tisztelgett és kiment, a Sturmbannführer pedig intett, hogy üljek melléje, az asztal sarkához. Biccentett Vikának és Koljának, és az asztal túlsó végénél levő székekre mutatott. – Leülni – mondta. – Egész nap gyalogoltatok, nem? Leülni, leülni. Pénzfeldobás? – kérdezte tőlem. Válaszra sem várva elővett a zsebéből és megmutatott egy birodalmi ötvenpfennigest: egyik oldalán horogkeresztet szorongató sas, másikon az ötvenes számjegy. Hüvelykjével felpöckölte a levegőbe, elkapta, rácsapta a másik keze fejére, és felém pillantott. – Madár vagy szám? – Szám. – Talán nem tetszik a madarunk? – kérdezte halvány mosollyal. Elvette a kezét, és mutatta a náci sast. – Én játszom világossal. És ne aggódj, megtarthatod a királynődet. Két mezővel előretolta a királynő előtti gyalogját, és bólintott, amikor én is ezt tettem. – Egy nap majd más megnyitást választok. – Kettővel előretolta a c-gyalogját, felkínálva, hogy üssem le. Vezércsel. Legalább a játszmák fele, amiket ismertem, ezekkel a lépésekkel kezdődött. Kocasakkozók, nagymesterek egyaránt használták; még korai lett volna megítélni, tudja-e a német, hogy mit csinál. Figyelmen kívül hagytam a cselt, és előreléptem a király gyalogjával. Addigi éveim során sok ezer játszmát játszottam, több száz ellenféllel. Játszottam leterített pokrócon a Nyári kertben, bajnokságokon az Úttörőpalotában, apámmal a Kirov udvarán. Amikor a Szpartakban versenyeztem, minden játszmalapomat megőriztem, viszont amikor abbahagytam a versenyzést, kidobtam őket. Amikor rájöttem, hogy csak közepes játékos vagyok, már tudtam, hogy sosem fogom újra áttanulmányozni a régi játszmáimat. Ennek ellenére ha a kezembe nyomnál egy darab papirost meg egy tollat, az Abendrothtal vívott meccsemet még ma is lépésről lépésre le tudnám írni. A hatodik lépésben kihoztam a királynőmet, ami meglepte Abendrothot. Homlokát ráncolva vakarászta a felső ajka fölötti borostát a hüvelykujja körmével. Azért választottam ezt a lépést, mert jónak tartottam, és mert látszhatott éppen rossznak is: még egyikünk sem ismerte ki a másikat, s ha ő azt hiszi, gyenge vagyok, esetleg beleugraszthatom majd a döntő hibába. Valamit mormolt németül, és kihozta a király felőli huszárját, ami logikus lépés volt, de nem az, amitől féltem. Ha leüti a gyalogomat, nála lett volna az előny, én csak reagálhattam volna a támadására. De ő defenzívában játszott, én pedig kihasználtam a lehetőséget, és átléptem a térfelére a futómmal.
Abendroth hátradőlt a székén, és szemügyre vette a táblát. Egy percnyi tűnődés után elmosolyodott, és felnézett rám. – Régen nem volt már részem egy jó játszmában. Nem szóltam semmit, a táblát néztem, lehetséges lépéssorozatokat kalkulálva magamban. – Nem kell aggódnod – folytatta. – Akár nyersz, akár veszítesz, biztonságban vagy. Ha minden este játszhatok egy jót, talán normális maradok. Előrehajolt, és lépett a királynőjével. Miközben gondolkodtam, visszajött a fiatal katona egy szalmával kitömött rácsos lécdobozzal. Abendroth kérdezett tőle valamit, a katona bólintott, és az asztalra tette a dobozt. – Kedvet csináltál hozzá – mondta Abendroth Koljának. – Ha nyerek, lehet, hogy tizenkét tojásos omlettet fogok vacsorázni. Az asztal túlsó végénél ülő Kolja elvigyorodott, amikor megpillantotta a tojásdobozt. Most mindkét katona mögötte és Vika mögött állt, kezük a géppisztoly fogantyúján. Kolja a távolból is megpróbálta követni a játszmát, de Vika az asztalra meredt. Az arca sosem árult el sokat, de most láttam, hogy bosszús, és megkésve rájöttem, hogy elszalasztottam egy lehetőséget. Amikor a katona kiment a tojásokért, rövid időre létszámfölénybe kerültünk; a németeknek ugyan lőfegyverük volt, nekünk meg csak késünk, mégis ez lehetett volna a legjobb alkalom. A nyolcadik lépésnél elkezdtük leszedni egymás figuráit. Én leütöttem egy gyalogot, a Sturmbannführer leütött egy huszárt. Én leütöttem egy futót, ő leütött egy gyalogot. Az összecsapás után még mindig egyenlőre álltunk, de a tábla megnyílt, és a magam helyzetét erősebbnek ítéltem. – Hegedűművészek meg sakkozók, mi? Eddig nemigen mertem ránézni, de most, miközben a helyzetet elemezte, lopva vetettem rá egy pillantást. Onnan közelről jól láttam a sötét, megereszkedett félholdakat a mogyoróbarna szemei alatt. Állkapcsa erős volt, szögletes, profilból olyan, mint egy L betű. Észrevette, hogy figyelem, és felém emelte masszív koponyáját. Lesütöttem a szemem. – A fajtád – mondta. – Bármit is gondoljunk róla, nagyszerű hegedűművészeket és sakkozókat terem. Visszahúztam a királynőmet, és a következő tizenkét lépésben összpontosítottuk erőinket, kerültük a nyílt konfrontációt. Mindketten sáncoltunk, hogy védjük a királyunkat, és készültünk a következő ütközetre, a tábla közepe felé törve, a legjobb pozíciókat igyekezve megszerezni. A huszonegyedik lépésnél majdnem belesétáltam egy elegáns kis csapdába. Már-már lekaptam egy védtelen gyalogot, amikor rájöttem, mit
tervez a német. Visszahúztam a futót a helyére, és a királynővel léptem, hogy még jobb támadási szöge legyen. – Kár – mondta Abendroth. – Szép manőver lett volna. Feléjük néztem, és láttam, hogy Kolja meg Vika engem bámulnak. A tervet sohasem részleteztük, de most egyszerre nyilvánvaló lett. Megmozgattam a lábam a bakancsban, és éreztem, hogy a halott pilóta kése a bokám felé csúszik. Milyen gyorsan tudnám kirántani a pengét? Lehetetlennek látszott, hogy előkapjam a kést és elmetsszem Abendroth torkát, mielőtt a katonái lelőnének. Abendroth még a katonái nélkül is erősebbnek ígérkezett, semhogy megölhetném. Gyerekkoromban láttam egyszer egy erőművészt a cirkuszban, annak volt olyan keze, mint a Sturmbannführernek: karikába tekert egy vastag acél villáskulcsot, és mivel születésnapom volt, nekem ajándékozta. Évekig megvolt az a villáskulcs, mutogattam a barátaimnak a Kirovban, és dicsekedtem, hogy az erőművész megsimogatta a hajamat, és rákacsintott az anyámra. Egy nap aztán hiába kerestem; gyanítottam, hogy Oleg Antokolszkij lopta el, de nem volt rá bizonyítékom. A gondolattól, hogy egy ekkora emberre kést rántsak, pánikba estem, ezért néhány percre kivertem a fejemből, és csak a játékra koncentráltam. Néhány lépés múlva esély nyílt rá, hogy kölcsönösen leüssünk egy-egy huszárt. Mivel egy kicsit be voltam szorítva, kikényszerítettem a cserét. Abendroth sóhajtva emelte le a figurámat. – Ezt nem lett volna szabad megengednem. – Ügyes húzás! – kiáltott oda Kolja az asztal végéről. Arra fordultam, és láttam, hogy ő meg Vika még mindig engem néznek, aztán gyorsan a táblára szögeztem a tekintetem. Hogy hagyhattam, hogy engem jelöljenek ki orgyilkosnak? Hát nem ismer még eléggé Kolja? Abendrothnak meg kell halnia, ezt tudtam: azóta kívántam a halálát, hogy Zoja történetét elmesélték. Férfiak, nők és gyerekek ezreit mészárolhatta le, a Wehrmacht nyomában járva Európa-szerte. Berlin csillogó medálokkal jutalmazta, amiért zsidókat, kommunistákat és partizánokat végzett ki a megszállt országokban. Az ellenségem volt. De most, hogy szemközt ültem vele a sakktábla másik oldalán, és néztem, ahogy a karikagyűrűjét forgatja, miközben a következő lépésén töpreng, lehetetlennek tartottam, hogy képes legyek megölni. A tok a bokámnak feszült. A Sturmbannführer szemben ült velem, zubbonygallérja belevágott egy kék érbe vaskos nyaka oldalán. Kolja és Vika az asztal túlsó végénél ültek, azt lesték, mikor fogok cselekedni. Mindez nyomasztott, mégis sikerült tűrhetően játszanom. A végkifejlettől függetlenül fontos volt számomra a parti. Az asztalra könyököltem, tenyeremmel megtámasztottam az államat, kirekesztve a látókörömből Kolját és Vikát. A huszonnyolcadik lépésnél előretoltam a c-gyalogomat az ötödik mezőre: agresszív nyomulás. Abendroth levehette a b- vagy d-gyalogjával. Régi szabály a sakkban, hogy „befelé üss”. Abendroth a klasszikus stratégiát követte, a bgyalogjával ütött, a tábla közepét akarva uralni. De Tarrasch mondása – „a bástyád mindig
a gyalogod mögött legyen, kivéve, ha ez szabálytalan” – úgy is variálható, hogy befelé ütni helyes, kivéve, amikor helytelen. Mire a sorozatnak vége lett, mindketten leszedtünk két gyalogot, az ütésszámunk továbbra is egyenlő volt, de akárcsak az az ember, aki mérget nyelt, ám tovább rágja a húst, nem tudván, hogy a halála közel, Abendroth sem sejtette, hogy már elkövette a végzetes hibát. A német azonban nemhogy feladta volna, azt hitte, nyerő pozícióban van. A végjátékhoz közeledve b-gyalogja egyedül volt a tábla szélén, a nyolcadik mező felé sietett, ahol majd királynővé változhat, és megtépázhatja a védelmemet. Abendroth annyira szeretett volna második királynőt szerezni, hogy minden általam kezdeményezett ütésbe belement. Hogyan is veszíthetne, ha két királynővel támadhat? Az a-gyalogjára koncentrálva nem vette észre, hogy az én fenn hagyott gyalogom a tábla közepén masírozik előre. Végül a d-gyalogom egy lépéssel előbb jutott cseréhez, mint az ő agyalogja. Két királynőt nehéz legyőzni, kivéve, ha az ellenfél előbb tesz szert a második királynőjére. Abendroth még most sem látta, hogy a játszmának vége, pedig vége volt. Közelgő győzelmemtől kótyagosan Vikára néztem, és akkor vettem észre, hogy a keze már a kezeslábasában van. Nem vár tovább, cselekszik nélkülem, a késéért nyúl; Kolja mindkét tenyere az asztal lapján, hogy fellökhesse magát, és Vika jelére ő is támadjon. A tekintetem találkozott Vikáéval, és abban a pillanatban tudtam, ha nem mozdulok, szitává lyuggatott teste hamarosan a hepehupás linóleumon fog heverni. Míg Abendroth a táblát és a váratlanul megsokasodott királynőket tanulmányozta, vakargatni kezdtem a lábikrámat, és lassan becsúsztattam az ujjaimat a bakancsom szárába. Nem valami hirtelen jött bátorság volt ez, épp ellenkezőleg: a Vika halálától való félelem minden más félelmet legyűrt bennem. Abendroth a királyára sandított, és hirtelen elkerekedett a szeme: felfogta a helyzetét. Arra számítottam, hogy a vereség dührohamot vált ki belőle. Ehelyett mosoly ömlött el az arcán, és egy pillanatra magam előtt láttam, milyen lehetett gyerekkorában. – Gyönyörű – mondta felemelve a fejét és rám nézve. – Legközelebb nem iszom ennyit. Észrevehetett valami nyugtalanítót a tekintetemben. Lenézett az asztal alá, és észrevette, hogy a kezem a bakancsomban van. Szerencsétlenkedtem a nyéllel, de végül sikerült kirántanom a kést a hüvelyéből. Mielőtt feléje suhinthattam volna vele, a padlóra lökött a székről, baljával leszorította kést tartó kezemet, jobbjával pedig a pisztolytáskájához kapott. Ha sikerül gyorsabban kiszabadítanom a kést, és átmetszenem a nyaki verőerét, ha ez a csoda megtörténik, Vika, Kolja és én meghalunk. A katonák felemelték volna az MP40esüket, és cafatokká lőnek bennünket. Abendroth ébersége – vagy az én ügyetlenségem, attól függ, honnan nézzük – mentett meg mindhármunkat. A katonák előrerontottak, hogy segítsenek a Sturmbannführernek, akinek nem volt szüksége segítségre, és közben
elhanyagolták a másik két foglyukat. Csak egy pillanatra, de az elég is volt. Abendroth előhúzta a pisztolyát. Mivel zajt hallott a szoba túlsó vége felől, arra nézett. Bármit is látott, jobban aggasztotta, mint a gyenge, csont-bőr kis zsidó, aki alatta tekergett. Célba vett valakit: hogy Vikát vagy Kolját-e, nem tudtam. Felkiáltottam, és a bal kezemmel félreütöttem a pisztoly csövét, éppen amikor meghúzta a ravaszt. A pisztoly hátrarándult, a dörrenéstől majdnem megsüketültem. Abendroth acsarogva próbálta kiráncigálni a pisztolyt az ujjaim közül. Éppen olyan értelmetlen volt szembeszállni vele, mint egy medvével, de én minden maradék erőmmel kapaszkodtam a pisztoly csövébe. A következő másodpercek a lárma és erőszak jegyében teltek: német ordítozás, fegyvercsövek villogása, bakancssarkak dobolása a padlón. Abendroth, feldühödve, amiért olyan makacsul szorongatom a pisztolyát, baljával vadul fültövön ütött. Gyerekkoromban, a Kirovban volt részem elég dulakodásban, verekedésben, de azok vértelen küzdelmek voltak, olyanok, amilyeneket sakk-körbe járó fiúktól várni lehet. Sohasem kaptam még ökölcsapást az arcomba. A szoba homályba borult előttem, csillagokat láttam, Abendroth pedig kitépte a kezemből a pisztolyt, és a szemem közé nyomta a csövét. Felültem, és beledöftem a kést a mellébe, a mellzseben keresztül, a kitüntetései alatt, és addig nyomtam a pengét, míg az ezüst kézvédő meg nem állította. Abendroth testén rángás futott végig, pislogva bámult le a fekete markolatra. Még most is belelőhetett volna egy golyót az agyamba, de valahogy nem tűnt fontosnak a számára, hogy bosszút álljon a meggyilkolásáért. Csalódottnak látszott, a szája sarka legörbült, aztán elhomályosodott a szeme, sűrűn pislogott, lélegzete reszelős lett. Fel akart állni, de a lába nem bírta, oldalra dőlt, a késem kicsúszott belőle, ernyedt ujjai eleresztették a pisztolyt. Szeme tágra nyílt, mint amikor az álmos ember erőnek erejével ébren akar maradni, tenyerét a linóleumnak feszítette, és megpróbált elmászni az ocsmány élőképtől, ügyet se vetve a felfordulásra. Nem jutott messzire. Arra nézve láttam, hogy Kolja az egyik katonával viaskodik a padlón, mindegyikük a német géppisztolyát igyekszik megkaparintani. Én Kolját addigra már valóságos küzdőművésznek képzeltem, de a németet senki sem értesítette erről, és úgy tűnt, felül fog kerekedni. Nem emlékszem, hogy talpra vergődtem, és odarohantam segíteni, de mielőtt még a katona ráfoghatta volna az MP40-est, és beleüríthette volna a tárat Kolja mellébe, már az illető hátán csimpaszkodtam, és újra meg újra beledöftem a késemet. Végül Vika húzott le a halottról. Kezeslábasa csurom vér volt, és mielőtt még magamhoz tértem volna, azt hittem, hasba lőtték. Nem hiszem, hogy bármi értelmes dolog elhagyta a számat, de Vika megrázta a fejét, és csitítgatva azt mondta: – Nem sebesültem meg. Hadd nézzem a kezedet. Nem értettem. Felemeltem a jobb kezemet, amely még mindig a véres kést markolta, de ő szelíden lenyomta, megfogta a másik csuklómat, és a tenyere közé vette a bal kezemet.
Csak ekkor döbbentem rá, hogy a mutatóujjam fele hiányzik. Vika letérdelt az egyik halott katona mellé – az anyajegyes fiú volt az, vakon meredt a mennyezetre, a torka el volt vágva –, és hasított egy csíkot a nadrágjából. Az ujjam köré csavarta, hogy elállítsa a vérzést. Kolja felmarkolta az MP40-eseket. Egyiket odadobta Vikának, a másikat megtartotta, és felkapta az asztalról a tojásdobozt. Német hangokat hallottunk odakintről, tanácstalan tisztek töprengtek, vajon a lövés valóságos volt-e, vagy álmodták. Kolja kinyitotta a négytáblájú ablakot, és felmászott a párkányra. – Siessetek – szólt hátra. Kiugrott, én pedig követtem. Az első emelet nem volt valami magasan, ráadásul az ablak alatt méteres volt a hó. Elvesztettem az egyensúlyomat, és pofára estem. Kolja felrántott, és lesöpörte a havat az arcomról. Géppisztolysorozatot hallottunk a konferenciateremből. Egy másodperc, és Vika is kiugrott az ablakon, a géppisztolyának füstölgött a csöve. Elrohantunk a kiégett rendőrkapitányságtól. Kivilágítatlan utcalámpák görbültek a fejünk fölé, mint megannyi kérdőjel. A hajdani pártközpont felől egyre erősödő kiabálást hallottunk, minden pillanatban azt vártam, hogy golyók fütyülnek el a fülem mellett, de semmi sem történt. A bejáratnál posztoló őrök nyilván beszaladtak, amikor meghallották a lövöldözést, de mire rájöttek, hogy helytelenül cselekedtek, minket már elnyelt a sötétség. Nemsokára a városka határában jártunk. Letértünk az útról, befagyott mezőkön nyargaltunk keresztül, elhagyott traktorok sziluettjei mellett caplattunk. Hallottuk, hogy Krasznogvargyejszkban gépkocsimotorok berregnek, láncos kerekek csikorognak a havon. A ködös távolban megpillantottuk a nagy erdő fekete szélét, amely majd befogad bennünket, elrejt ellenségeink szeme elől. Sose voltam valami nagy hazafi. Apám nem tűrte volna, amíg élt, a halála pedig biztosította, hogy a kívánsága teljesüljön. Több szeretetet és hűséget éreztem Pityer, mint az ország iránt. De aznap éjjel, a felszántatlan téli búzamezőn loholva, nyomunkban a megszálló fasisztákkal, előttünk a sötét orosz rengeteggel, nagy-nagy szeretet fogott el a hazám iránt. Rohantunk az erdő felé, búzaszárak között csörtetve, a kelő hold alatt, miközben a csillagok egyre messzebbre száguldottak tőlünk, és fölöttünk nem volt más, csak az üres, istentelen ég.
24. Egy órával később még mindig hátra-hátralestünk a vállunk fölött, lánctalpak nyikorgására fülelve, de minél beljebb jártunk az erdőben, annál valószínűbbnek látszott, hogy megmenekültünk. Fenyőágakról tört jégcsapokat szopogattunk, bár olyan hideg volt, hogy nem bírtuk sokáig a szánkban tartani a jeget. Az ujjcsonkom a szívverésemmel egy ütemre lüktetett. Kolja kigombolta a köpönyegét, és a pulóvere alá dugta a szalmával kitömött dobozt, nehogy a tojások megfagyjanak. Az utolsó kilométereken többször is a vállamra csapott, miközben vadul vigyorgott a lopott vattasapkája alatt, aminek a nevetséges madzagját az álla alatt kötötte meg. – Nagy mutatvány volt, öregem – mondta legalább négyszer. Szóval most már gyilkos voltam, a bakancsomba tűzött német kés pedig igazi fegyver, nem csak egy gyerekes emléktárgy. Lehet, hogy jobban hangzana, ha azt mondanám, elszomorodtam, együtt éreztem azokkal a halottakkal, hiába volt szükséges az erőszak. A halott fiú anyajegyes arca sokáig velem maradt, míg végül azt is elfelejtettem, hogy nézett ki valójában, és csak az emlékre emlékeztem. A Sturmbannführer képe, amint a semmi felé mászik, még ma is elevenen él bennem. Mindenféle jámborságokkal előhozakodhatnék, hogy bebizonyítsam, érzékeny ember vagyok, és azt hiszem, tényleg érzékeny ember vagyok. De aznap éjjel nem éreztem mást, csak ujjongást. Cselekedtem, minden várakozásom, gyáva előéletem ellenére. És Abendroth megölésének semmi köze sem volt se Zoja megbosszulásához, se az Einsatz-tiszt elengedhetetlen megsemmisítéséhez. Megmentettem Kolja és Vika életét. Megmentettem a saját életemet. Meleg leheletünk párája a fejünk fölött, zihálásunk, ahogy bakancsunk a hóba mélyedt, minden élmény, amit a hosszú gyaloglás közben átéltünk, maga az élet – mindez csak azért volt lehetséges, mert végre, amikor sarokba szorultam, egy kis bátorságot tanúsítottam. Életem legbüszkébb pillanata volt, amikor megálltunk, hogy kifújjuk magunkat, és Vika, ellenőrizve, hogy vérzik-e még az ujjam, a fülembe súgta: – Köszönöm. Egy ponton Vika és Kolja civakodni kezdett, hogy merre tovább. Vika azzal vetett véget a vitának, hogy türelmetlenül megrázta a fejét, és elindult, oda se nézve, hogy követjük-e. A mgai kudarc óta nemigen bíztam Kolja navigációs képességeiben, úgyhogy mentem Vika után. Kolja nyolc másodpercig állta a sarat, aztán utánunk loholt. Valahol útközben elmeséltem Vikának az egész történetünket: hogy miért szöktünk ki Pityerből Koljával, hogyan vágtunk át az ellenséges vonalakon, és kötöttünk ki végül a vörösfenyők alatti udvarháznál. Suttogtam, nehogy Kolja meghallja, bár igazán nem tudom, kit-mit árultam volna el vele. Meséltem az ezredes lányáról, ahogy a Néván korcsolyázott, a kannibálokról meg a szörnyű árujukról, ahogy a plafonláncokon
himbálózott, a haldokló Vagyimról és a kakasáról, Kedvesről, a hóban vérző harckocsielhárító kutyáról, a jégbe fagyott orosz katona hullájáról. Amikor befejeztem, Vika csak a fejét rázta, nem szólt semmit, engem pedig elfogott az aggodalom, hogy talán túl sokat fecsegtem. Elnézve, ahogy az erdőben lépked, nesztelenül és fáradhatatlanul, vállán a géppisztollyal, eszembe jutott, amit Kolja mondott előző reggel. A háború mindent megváltoztatott, mégis nehéz volt elhinni, hogy ez a lány hét hónapja még csillagászatot tanult. – Kérdezhetek valamit? Ment tovább, nem válaszolt. Nem foglalkozott ilyen hülyeségekkel, hogy „Kérdezhetek valamit?”. – Kolja szerint NKVD-s vagy. – Akkor most kérdezed? – Igen, azt hiszem. – Mit gondolsz? – Nem tudom – mondtam, de alighogy kimondtam, már tudtam, hogy tudom. – Azt hiszem, igaza van. – És téged zavar ez? – Igen. – Miért? – Az apám miatt. – Rájöttem, hogy nem tudhatja, mi történt az apámmal, ezért csöndesen hozzátettem: – Elvitték. Egy percig némán lépkedtünk, kapaszkodtunk felfelé valami domb lankáján. Lihegtem, megint elgyengült a lábam, amint a krasznogvargyejszki győzelemtől távolodtunk. – Író volt az apád, ugye? Akkor nagyon valószínű, hogy az írótársai jelentették fel. A rendőrség csak a munkáját végezte. – Igen. Ahogy az Einsatz is. Persze a munkájukat ők választották. – Ha ez számít, az én apámat is elvitték. – Tényleg? Ő is író volt? – Nem. NKVD-s. Majdnem egy órába telt, mire a hosszú emelkedőt megmásztuk; már szinte nem is éreztem a lábam, de amikor feljutottunk a fátlan dombtetőre, megértettem, miért ezt az irányt választotta Vika. A félhold karéja sokhektárnyi elnyúló erdőre és mezőre sütött, s az
egészet csillogó dér- és hóréteg borította. – Arra – mondta Vika, északnak mutatva. – Látjátok? Messze a lenti völgyön túl, a dombokon is túl, amelyek a távoli, ködbe vesző horizontot elzárták, karcsú fényoszlop szökött az égre, olyan ragyogó, hogy még a felhőket is átdöfte. Aztán az erős fénynyaláb mozogni kezdett, vakító szablyaként szeldeste az éjszakát, és én rájöttem, hogy egy légvédelmi reflektort látok. – Az ott Pityer – mondta Vika. – Ha eltévedtek a hazaúton, ez lesz a sarkcsillagotok. Feléje fordultam. – Te nem jössz velünk? – Csudovo környékén portyázik egy partizánosztag. Ismerem a parancsnokukat. Megpróbálom felvenni velük a kapcsolatot. – Az ezredes biztosan adna még egy élelmiszerjegyet, ha velünk jönnél. Megmondom neki, hogy segítettél, és… Vika elmosolyodott, és kiköpött. – Teszek az élelmiszerjegyre. Pityer nem az én városom. Rám idekinn van szükség. – Nehogy megölesd magad – mondta Kolja. – Szerintem ez a gyerek szerelmes beléd. – Kerüljétek az utakat. És vigyázzatok, amikor visszaszöktök a városba. El van aknásítva az egész mindenség. Kolja kesztyűs kezét nyújtotta feléje. Vika a szemét forgatta ettől a szertartásosságtól, de azért megrázta. – Remélem, még találkozunk – mondta Kolja. – Berlinben. Vika elmosolyodott, és felém fordult. Tudtam, hogy sosem látom többé. Rám nézett, és valami emberi jelent meg azokban a kék farkasszemekben. Kesztyűs kezével megérintette az arcomat. – Ne légy olyan szomorú. Ma éjjel megmentetted az életemet. Megrántottam a vállam. Féltem, ha kinyitom a számat, valami érzelgős ostobaság vagy még annál is rosszabb jön ki rajta, vagy egyszerűen sírva fakadok. Öt éve nem sírtam, de ilyen éjszakát még sohasem éltem át, és biztos voltam benne, hogy az arhangelszki mesterlövész az egyetlen lány, akit valaha is szeretni fogok. Kesztyűs keze még mindig az arcomon pihent. – Mondd meg a családnevedet. – Benyov. – Meg foglak találni, Ljova Benyov. Csak a névre van szükségem hozzá. – Előrehajolt,
és szájon csókolt. Hideg volt az ajka, cserepes a téli széltől, s ha a misztikusoknak igazuk van, és arra ítéltettünk, hogy újra- meg újraéljük nyomorult életünket, ehhez a csókhoz legalább mindig visszatérhetek. Egy pillanat, és már távolodott is tőlünk, leszegett fejjel, nyúlszőr sapkáját a homlokába húzva, állát a sálja mögé rejtve, apró teste a bő kezeslábasban törpének látszott az ősi fenyők között. Tudtam, hogy nem fog visszanézni rám, de azért csak lestem utána, míg el nem tűnt. – Gyere – mondta Kolja, és átkarolta a vállamat. – Jelenésünk van egy lagzin.
25. A hó nappal felolvadt, éjjel újra megfagyott, nehéz volt járni rajta, minden lépésnél jégréteg reccsent a talpunk alatt. Az ujjam annyira sajgott, hogy jóformán másra se tudtam gondolni. Csak azért mentünk tovább, mert muszáj volt, ha már eddig eljutottunk, értelmetlen lett volna megállni, de fogalmam sincs, honnan merítettem az energiát egy-egy új lépéshez. Van egy hely az éhségen, a kimerültségen túl, ahol már nem jár az idő, és a test nyomorúsága mintha nem is a miénk volna. Koljára persze mindez nem vonatkozott. Pont olyan keveset evett, mint én, bár aludni jobban aludt múlt éjjel az analfabéták között: úgy hevert ott a szerszámkamrában, akár az Európa Szálló pihepuha ágyán. Miközben én lekókadt fejjel baktattam észak felé, Kolja úgy tekingetett körbe a holdsütötte tájon, akár egy sétálni induló festő. Mintha egész Oroszország a miénk lett volna. Órákon át semmit sem láttunk, ami emberi jelenlétre utalna, kivéve az elhanyagolt mezőket. Pár percenként benyúlt a köpönyegébe, hogy ellenőrizze, nem csúszott-e ki a pulóvere a nadrágjából, és a doboz tojás biztonságban van-e. – Meséltem már az udvari kopóról? – A regényedről? – Arról, hogy honnan van a címe. – Valószínűleg. – Szerintem nem. A hős, Radcsenko egy régi házban lakik, a Vasziljevszkij-szigeten. Azelőtt magánház volt, Sándor cár egyik tábornokának építették, de most már szétesőfélben van, nyolc család lakik benne, és egyik se szereti a másikat. Egy este, télvíz idején egy vén kutya kocog be az udvarra, lefekszik a kapu mellé, és szép otthonosan elhelyezkedik. Nagy vén dög, a pofája már ősz, az egyik fülét réges-rég leharapták valami marakodásban. Radcsenko másnap délelőtt felébred, kinéz az ablakon, hát ott fekszik a kutya, a fejét a mancsai közt nyugtatva. Megsajnálja szegény nyomorultat, hiszen hideg van, ennivalója meg semmi. Keres egy darab száraz kolbászt, és kinyitja az ablakot, épp amikor a templomban delet harangoznak. – Melyik évben is vagyunk? – Mit tudom én. 1883-ban. Radcsenko füttyent egyet, és a kutya felnéz rá. Ledobja neki a kolbászt, a kutya befalja, Radcsenko pedig mosolyog, becsukja az ablakot, és visszabújik az ágyba. Ne feledd, hogy ekkor már öt éve nem hagyta el a lakását. Másnap Radcsenko még mindig alszik, amikor a templomban delet harangoznak. Amikor a harangok elhallgatnak, vakkantást hall odakintről. Aztán még egyet. Végül kibújik az ágyból, kinyitja az ablakot, lenéz az udvarra: megint ott van a kutya, les föl rá, a nyelvét lógatja, várja a kaját. Így hát Radcsenko ismét keres valamit, amit ledobhat neki, és attól
fogva ahányszor csak delet harangoznak, a kutya ott várja az ablak alatt az ebédjét. – Mint Pavlov kutyája. – Igen – mondta bosszúsan Kolja. – Mint Pavlov kutyája, csakhogy ebben költészet van. Eltelik két év. Az udvari kopó már mindenkit ismer a házban, mindenkit beenged gond nélkül, de ha idegen jön, az öreglegény megvadul, morog, a fogait csikorgatja. A lakók imádják, ő a védelmezőjük, már az ajtókat se zárják be. Radcsenko egész délutánokat veszteget el, ücsörög az ablaknál egy széken, és nézi a kutyát, amint a kapu előtt elhaladókat lesi. Sosem feledkezik meg a déli rituáléról, mindig van kéznél hús, amit ledobhat neki. Egyik délelőtt Radcsenko az ágyában fekszik, éppen valami csodásat álmodott egy nőről, akiért kiskorában bolondult, az anyja egyik barátnőjéről. Megszólalnak a harangok, Radcsenko mosolyogva ébred, nyújtózkodik, odamegy az ablakhoz, kinyitja, és lenéz az udvarra. A kopó az oldalán fekszik a kapunál, mozdulatlanul, és Radcsenko rádöbben, hogy megdöglött. Ne feledd, Radcsenko még sohasem ért hozzá, sohasem vakarta meg a füle tövét, sohasem simogatta meg a hasát, vagy ilyesmi, de azért szerette a vén korcsot, hűséges barátjának tekintette. Radcsenko majdnem egy órán át nézi a döglött kopót, végül megérti, hogy senki sem fogja eltemetni. Kóbor jószág, senkinek semmi köze hozzá. Radcsenko már hét esztendeje nem hagyta el a lakását, a gondolattól is rosszul van, hogy kitegye a lábát, de még szörnyűbb elgondolnia, hogy a kopó ott fog megrohadni a tűző napon. Érted, hogy milyen drámai ez? Kilép a lakásából, lemegy a lépcsőn, ki a főbejáraton, a napfénybe. Hét éve először! Fogja a nagy kutyát, és kiviszi az udvarról. – Hová temeti? – Nem tudom. Az egyetem valamelyik kertjébe talán. – Azt nem engedélyezik. – Ezen még nem gondolkodtam. De nem is ez a lényeg… – Ásóra is szüksége lesz. – Igen, ásóra is szüksége lesz. Annyi benned a poézis, mint egy pályaudvari kurvában, tudod-e? Lehet, hogy a temetési jelenetet meg sem írom, ehhez mit szólsz? Az olvasók képzeletére bízom. – Jó ötlet. Elég nyálas lenne. Egy halott kutyus, hát, érted. – De tetszik? – Azt hiszem, igen. – Azt hiszed? Gyönyörű történet. – Tényleg jó. Tetszik. – Hát a cím? Az udvari kopó? Most már világos, hogy miért zseniális cím, ugye?
Rengeteg nő jár Radcsenkóhoz, folyton ki akarják csábítani, de hiába. Szinte versengenek egymással, mindenki az első akar lenni, aki ki tudja csalogatni a kapun, de egyiknek sem sikerül. Csak a kutyának, annak a gazdátlan, vén dögnek. – Az, hogy Az udvari kutya, biztos nem lenne ilyen jó. – De nem ám. – Mi a különbség a kutya meg a kopó között? – A kopók vadásznak. – Kolja karon ragadott, a szeme elkerekedett, muszáj volt megállnom. Először azt hittem, hall valamit, dübörgő Panzer-motort, vagy távoli katonák kiabálását, de nem, bármi kötötte is le a figyelmét, az belülről jött. Szorongatta a karomat, a szája elnyílt, az arca feszülten koncentrált, mintha egy lány nevét próbálná felidézni, de csak a kezdőbetűje jut eszébe. – Mi van? – kérdeztem. Felemelte a kezét, én meg vártam. Attól, hogy tíz másodpercre megálltunk, máris szerettem volna lefeküdni a hóba, behunyni a szememet, csak néhány percre, éppen annyi időre, hogy levegyem a súlyt a talpamról, és megmozgassam a lábujjaimat, hogy visszatérjen beléjük az élet. – Jön – mondta Kolja. – Érzem. – Mi jön? – A szarom! Gyerünk, a kurva anyádat, rajta! Berohant egy fa mögé, én meg vártam, imbolyogva a szélben. Szerettem volna leülni, de valami idegesítő hang a koponyámban azt súgta, veszélyes leülni, ha leülök, soha nem kelek fel többé. Mire Kolja visszatért, már állva aludtam, összefüggéstelen álomképek montázsa úszott a fejemben. Összerezzentem, amikor megmarkolta a karomat, és rám villantotta kozák vigyorát. – Barátom, soha többé nem leszek ateista! Gyere, megmutatom. – Viccelsz? Nem akarom látni. – Muszáj megnézned! Ez rekord. Ráncigálta a karomat, húzott volna maga után, de én megvetettem a lábam a hóban, és teljes súlyommal hátradőltem. – Nem, nem, menjünk már; nincs időnk. – Félsz megnézni a csúcsdöntő szaromat? – Ha nem érünk oda az ezredeshez hajnalra… – De ez egészen rendkívüli! Mesélhetsz róla a gyerekeidnek.
Kolja teljes erejéből húzott, éreztem, hogy mindjárt hasra esek, de aztán kesztyűs keze lecsúszott a kabátom ujjáról, ő meg elvágódott a jeges havon. Először röhögni akart, aztán eszébe jutottak a tojások. – A kurva életbe – mondta rám meredve. Utunk során először igazi félelmet láttam a szemében. – Ne mondd, hogy összetörtek. Ne mondd, hogy összetörted őket. – Összetörtem? Miért csak én? Miért nem akartad megnézni a szaromat? – Mert nem akarom látni a szarodat! – kiabáltam, hirtelen elfeledkezve róla, hogy ellenség is járhat az erdőben. – Mondd már, összetörtek? A földön ülve kigombolta a köpönyegét, előhúzta a dobozt, és végigfuttatta az ujjait az oldalán. Aztán nagy levegőt vett, lerántotta a jobb kezéről a kesztyűt, és csupasz ujjakkal nyúlt bele a szalmával kitömött dobozba. – Na? – Minden rendben. Amikor a doboz újra biztonságban volt Kolja pulóverének melegében, továbbindultunk észak felé. A történelmi szarást többször nem hozta szóba, de láttam rajta, hogy dühös, amiért nem néztem meg, hogy később tanúsíthassam. Ha majd eldicsekszik vele a barátainak, nem lesz, aki igazolja. Minden percben az eget pásztázó reflektorfényt kerestem. Néha egy-két kilométeren át eltűnt előlünk, eltakarták a fák vagy a dombok, de mindig újra előkerült. Amint közelebb értünk Pityerhez, más fényszórókat is megpillantottunk, de az az első maradt a legerősebb, olyan erős volt, hogy még a hold is világosabb lett tőle, amikor átsöpört azokon a távoli, hideg krátereken. – Nagyot néz majd az ezredes, amikor beállítunk – mondta Kolja. – Szerintem már rég halottnak hisz bennünket. Olyan boldog lesz ezekkel a tojásokkal, hogy meg fogom hívatni magunkat a lánya lagzijára. Miért is ne? A felesége odalesz értünk. Talán még a menyasszonyt is megforgathatom, mutatok neki pár lépést, hadd lássa, hogy nincsenek ellenemre a férjes asszonyok. – Én még azt se tudom, hol fogok aludni ma éjjel. – Elmegyünk Szonyához. Ezzel ne foglalkozz. Az ezredestől biztosan kapunk valami ennivalót a fáradságunkért, megosztjuk vele, hátha beindul tőle. Aztán holnap megkeresem a zászlóaljamat. Meg lesznek lepve a fiúk, amikor betoppanok. – Szonya nem ismer engem, semmi keresnivalóm ott. – Ugyan már. Barátok vagyunk, Lev, vagy nem? Szonya a barátom, te is a barátom vagy, ne aggódj, jut nála hely mindkettőnknek. Persze neked most már nem lesz olyan
izgalmas, hiszen megismerkedtél Vikával, igaz? – Vika a frászt hozza rám. – Énrám is. De azért tetszik neked, valld be. Elmosolyodtam, amint felidéztem magamban Vika szemét, duzzadt alsó ajkát, kulcscsontja kecses ívét. – Biztosan gyereknek tart. – Lehet. De megmentetted az életét. Azt a golyót az ő fejének szánták. – A te életedet is megmentettem. – Dehogy, én akkor már elkaptam a fritzet. – Fenéket, nála volt a géppisztoly… – Nincs az az isten, hogy engem egy bajor örömkatona legyűrjön… Egyfolytában vitatkoztunk, hol a sakkjátszmáról meg az állítólagos rossz lépéseimről, hol az ezredes lányának a lagzijáról, hol meg arról, hogy mi történhetett azzal a négy lánnyal az udvarházból. A beszélgetés ébren tartott, elterelte a figyelmemet elgémberedett lábaimról. Az ég egyre világosodott, aztán műútra bukkantunk, letaposott haván könnyebben esett a járás. Még fel se kelt a nap, de már ki tudtuk venni Pityer külső védvonalát: a lövészárkokat, megannyi fekete hasadék a hóban, a beton sárkányfogakat, a hideg földből meredező rozsdás sínszálak sűrűjét, a karók köré tekert szögesdrótgöngyölegek kilométereit. – Egy biztos – mondta Kolja. – Jár nekem egy szelet abból a kurva esküvői tortából. Mindazok után, amiken keresztülmentünk. Eltelt egy másodperc. – Mit művelnek ezek? – Aztán meghallottam a lövést. Kolja elkapta a kabátom szárát, és lerántott a földre. Golyók sivítottak a fejünk fölött. – Miránk lőnek – válaszolt a saját kérdésére. – Hé! Hé! Oroszok vagyunk! Oroszok vagyunk, ne lőjetek! – Újabb golyók fütyültek el felettünk. – Oroszok vagyunk, baszd meg anyád, figyeljél már! Halljátok a hangomat? Hallotok? Papírunk van Grecsko ezredestől! Grecsko ezredes! Halljátok? A puskák elhallgattak, de mi maradtunk hason fekve, karunkat a fejünk köré fonva. Hallottuk, hogy egy tiszt rákiált az embereire a védvonal mögött. Kolja felemelte a fejét, és a lövészárkok felé sandított, amelyek több száz méterre húzódhattak tőlünk északra. – Figyelmeztető lövésről még nem hallottak? – Lehet, hogy ezek azok voltak. – Frászt, a fejünkre céloztak. Csak nem tudnak lőni. Töketlen gyári munkások, lefogadom. Egy hete vételezhettek fegyvert. – Tölcsért csinált a kezéből. – Hé! Hallotok?
Nem a fritzekre kéne tartogatni a töltényeket? – Emeljétek föl a kezeteket, és induljatok lassan felénk! – kiáltott vissza valaki. – Nem lőttök, ha felállunk? – Nem, ha tetszeni fog a pofázmányotok. – Anyádnak tetszene – dörmögte Kolja. – Mehetünk, kisoroszlán? Abban a pillanatban, hogy felálltunk, Kolja grimaszt vágott, és megbotlott, kis híján elesett. Megmarkoltam a karját. Homlokát ráncolva porolta a havat a köpönyege elejéről, aztán kitekerte a derekát, hogy megnézze a gerince tövét. Ekkor vettük észre a vastag szöveten a golyó ütötte lyukat, csípőmagasságban. – Dobjátok el a fegyvert! – kiáltotta a tiszt a távoli árokból. Kolja elhajította az MP40esét. – Megsebesültem! – kiáltott vissza. Kigombolta a köpönyegét, és megvizsgálta a lyukat a nadrágja fenekén. – Hihetetlen! Ezek a faszok seggbe lőttek. – Induljatok felénk fölemelt kézzel! – Seggbe lőttetek, te idióta! Nem tudok járni. Fogtam Kolja karját, hogy el ne essen; a jobb lábára nem tudott ránehezedni. – Le kéne ülnöd – mondtam. – Ülni se tudok. Hogyan üljek golyóval a seggemben! Ez hihetetlen. – Le tudsz térdelni? Jobb lenne, ha most nem állnál. – Tudod, mennyit fognak ezért ugratni a zászlóaljnál? Seggbe lőttek a futószalag mellől szalajtott kurva amatőrök. Segítettem neki leereszkedni. Megrándult az arca, amikor a jobb térde beleütközött a hóba. A lövészárokban a tisztek megbeszélést tarthattak. Most egy új hang kiáltott, öregebb, tekintélyesebb. – Maradjatok ott! Kimegyünk értetek! Kolja felhorkant. – Maradjatok ott, mondja. Igen, azt hiszem, tényleg itt maradok, most, hogy a seggemben van a golyótok. – Lehet, hogy egyenesen átment rajtad. Az jobb, nem, ha egyenesen átment rajtad? – Letoljam a gatyámat, hogy megnézhesd? – kérdezte Kolja fájdalmas vigyorral. – Tehetek valamit? Mit csináljak? – Szorítókötés, azt szokták mondani. Nyugi, majd én megcsinálom. – Kioldotta a
sapkája madzagját, levette a fejéről, és rányomta a golyólyukra. Egy pillanatra lehunyta a szemét, mélyet lélegzett. Amikor kinyitotta, mintha eszébe jutott volna valami; szabad kezével benyúlt a pulóvere alá, és előhúzta a szalmával kitömött tojásdobozt. – Tedd a kabátodba – parancsolta. – Nem lenne jó, ha megfagynának. De el ne ejtsd nekem! Néhány perc múlva láttuk, hogy egy GAZ közeledik felénk, a páncélozott fajtából, vastag hókerékkel, a hátuljában nehézgéppuskával. A géppuskás egyenesen a fejünknek irányozta a széles szájú csövet, amikor az autó lefékezett előttünk. Kiugrott egy hadnagy meg egy őrmester, és kezüket a pisztolytáskájukon tartva odajöttek hozzánk. Az őrmester megtorpant az elhajított MP40-es mellett. Egy darabig a géppisztolyt nézte, aztán Koljára pillantott. – A mesterlövészeink kiszúrták, hogy német fegyveretek van. Helyesen jártak el. – Te mesterlövésznek nevezed az ilyet? Arra képezték ki őket, hogy seggbe lőjék az embert? – Miért van német fegyveretek? – Vérzik, segítségre van szüksége – mondtam. – Nem lehetne későbbre halasztani a kérdéseket? A hadnagy rám nézett, lapos, unott arca semmilyen érzelmet nem árult el az enyhe rosszindulaton kívül. A feje kopaszra volt borotválva, sapka se volt rajta, mintha nem is érezné a körülöttünk örvénylő hideg szelet. – Civil vagy? És még te parancsolgatsz nekem? Itt helyben kivégeztethetnélek, amiért megszegted a kijárási tilalmat, és engedély nélkül átlépted a városhatárt. – Kérem. Tiszt elvtárs. Ha sokáig ácsorgunk, el fog vérezni. Kolja benyúlt a zsebébe, előásta az ezredes levelét, és odanyújtotta a tisztnek. A hadnagy megvetően olvasni kezdte, aztán megmerevedett, amint az aláírást meglátta. – Be kellett volna szólnotok – motyogta. Intett a sofőrnek és a géppuskásnak, hogy jöjjenek segíteni. – Még hogy be kellett volna… az ezredes nevét ordítoztam, miközben ti lőttetek rám! – Az embereim helyesen jártak el. Ellenséges fegyverrel közeledtetek, semmilyen előzetes figyelmeztetést nem kaptunk… – Kolja – mondtam, a vállára téve a kezemet. Rám nézett, már nyílt is a szája, hogy verbálisan kibelezze a hadnagyot. Életében először megértette, hogy jobb lesz hallgatni. A szemét forgatva elmosolyodott, aztán észrevette nyugtalan arckifejezésemet. Követte tekintetemet a hóra, ahová lefolyt a vére, a nadrágja szára már egészen át volt itatva. Olyan volt körülötte a hó, mint a cseresznyés fagylalt, amit apám szokott venni nekem
nyári vásárokon. – Nyugi – szólt Kolja a vért bámulva. – Ez nem olyan sok, nyugi. A sofőr a hóna alá nyúlt, a géppuskás átnyalábolta a térde alatt, és betették a járó motorú GAZ hátsó ülésére. Én a vezetőülés meg a hátsó ülés közé kuporodtam. Kolja hason feküdt az ülésen, a köpönyegével letakarva, hogy ki ne hűljön. Elindultunk a lövészárkok felé, Kolja minden egyes döccenésnél lehunyta a szemét. Elvettem tőle a vérrel átitatott sapkát, és a sebre nyomtam, hogy lelassítsam a vérzést, ügyelve, hogy ne okozzak neki fájdalmat. Lehunyt szemmel elmosolyodott. – Jobb szeretném, ha Vika keze lenne a seggemen. – Nagyon fáj? – Téged lőttek már seggbe? – Nem. – A válasz az, hogy fáj. Csak annak örülök, hogy nem elölről csinálták. Kérem, hadnagy elvtárs – szólt előre –, megköszönné a mesterlövészeinek, hogy nem a tökeimet lőtték szét? A hadnagy az utasülésen egyenesen előremeredt; nem válaszolt, sima koponyáján kis fehér sebhelyek virítottak. – A leningrádi nők köszönetét is tolmácsolhatja. – Bevisszük a Kirov Művek kórházába – mondta a hadnagy. – Ott vannak a legjobb sebészek. – Pompás, az NKVD biztosan ki fogja tüntetni érte. Miután engem kitettek, legyen szíves elfuvarozni a kis barátomat a Kamennij-szigetre. Fontos csomagot visz az ezredesnek. A hadnagy mogorván hallgatott; dühítette, hogy egy közlegény parancsolgat neki, de nagy hatalmú ellenséget sem akart szerezni. Egy homokzsáktorlasznál megálltunk, és majdnem két percet vesztegettünk el, míg egy katona lebocsátotta a fahidat a lövészárokra, hogy átkelhessünk. A sofőr rájuk vakkantott, hogy siessenek, de a katonák fáradtan, apatikusan őgyelegtek, azon tanakodva, mi lenne a legjobb pozíció a pallónak. Végül csak átjutottunk rajta. A sofőr a gázra taposott, és egymás után maradtak el mögöttünk a homokzsákokkal körülbástyázott géppuskafészkek. – Milyen messze van a kórház? – kérdeztem a sofőrtől. – Tíz perc. Nyolc, ha szerencsénk van. – Legyen – mondta Kolja. Most már szorosan lehunyta a szemét, arca az ülésnek nyomódott, szőke haja a homlokára lógott. Az utóbbi egy percben nagyon sápadt lett, és
nem tudta abbahagyni a didergést. Szabad kezemet a nyaka hátuljára tettem: hűvös volt a bőre. – Nyugi – mondta. – Ennél rondábban is láttam vérezni bajtársakat, de egy hét múlva visszajöttek, szépen befoltozva. – Nem izgulok. – Rengeteg vér van az emberi testben. Mennyi is, öt liter? – Nem tudom. – Soknak látszik, de szerintem egy litert se vesztettem. Na jó, mondjuk egyet. – Inkább ne beszélj. – Miért? Mi bajom lehet belőle? Figyelj, muszáj elmenned a lagziba. Táncolj egyet az ezredes lányával, aztán keress meg a kórházban, és mesélj róla. De részletesen. Milyen ruhában volt, milyen illata volt, és így tovább. Már öt napja őrá rejszoltam, tudtad? Na jó, egyszer Vikára is. Bocs. De amit a birkaakolban csinált… tudod, amikor a melle alá csatolta az övet. Te is láttad. Igazán nem hibáztathatsz. – Mikor volt erre időd? – A kurva gyaloglás közben idáig. A katona megtanul menetelve rejszolni. Kezet a zsebbe, nem nagy kunszt. – Vikára rejszoltál, miközben az éjjel gyalogoltunk? – Nem akartam elárulni. Te a fele éjszakát alvajárással töltötted, én meg unatkoztam, muszáj volt valamit csinálnom. És most haragszol rám. Ne haragudj. – Persze hogy nem haragszom. A sofőr vadul a fékre lépett, és Kolja legurult volna a hátsó ülésről, ha nem fogom. Kiegyenesedtem, és átpislogtam a szélvédőn. Odaértünk a hatalmas alapterületű Kirov Művek széléhez, ami valóságos város volt a városban, tízezrek dolgoztak benne éjjelnappal. A tüzérségi lövedékek és a Luftwaffe-bombák több téglafalú műhelyt romba döntöttek, itt is, ott is műanyag lepedők fedtek betört üvegű ablakokat, jég borította gránáttölcsérek pettyezték a telepeket. De még most is, hogy munkások ezreit evakuálták, ezrek haltak meg, vagy várták, hogy meghaljanak a frontvonalakban, még most is füstöltek a kémények, a közökben és átjárókban nők toltak szénnel teli talicskákat, s a levegő megtelt a búgó esztergapadok, forgó hengergépek, acélt formázó hidraulikus sajtók lármájával. Egy repülőhangár méretű összeszerelő műhelyből vadonatúj T–34-es tankok sora gurult ki. Nyolc még festetlen burkolatú harckocsi görgött előttünk a piszkos havon, elzárva az utunkat. – Miért álltunk meg? – kérdezte Kolja. A hangja jóval gyengébb volt, mint egy perce,
ijesztő volt hallani. – Tankok mennek át az úton. – T-harmincnégyesek? – Igen. – Príma tankok. Végül elhaladtak, mi meg kilőttünk. A sofőr folyamatosan nyomta a gázt, biztosan markolta a kormányt, és úgy látszott, ismeri a Kirov Műveket – sikátorokon vágott át a turbinaműhelyek mögött, földutakon száguldott végig a bádogtetejű, kis vaskos kéményű munkásviskók mellett –, de még így is időbe telt, hogy a roppant kiterjedésű gyárváros túlsó végére érjen. – Ott van – mutatott a hadnagy egy tégla raktárépületre, amelyet kórházzá alakítottak át. Hátrafordult, és Koljára pillantott. Mivel nem láthatta az arcát, kérdően rám nézett. Vállat vontam: Nem tudom. – A francba! – ordította a sofőr, tenyerével a kormánykerékre csapva, aztán megint fékezett. Egy kis mozdony pöfögött végig a gyárat átszelő síneken, nyersvassal megpakolt vagonokat húzva maga után. – Lev? – Igen? – Közel vagyunk már? – Azt hiszem, nagyon közel. Kolja ajka kékült, gyengén, zihálva szedte a levegőt. – Van itt víz? – Van valakinek vize? – Elcsuklott a hangom, akár egy rémült gyereké. A géppuskás előreadta a kulacsát. Lecsavartam a kupakot, oldalt fordítottam Kolja fejét, és próbáltam vizet önteni a szájába, de csak az ülésre folyt. Valamennyire megemelte a fejét, egy keveset sikerült a torkába csorgatnom, de fuldokolni kezdett, és kiköpte. Próbáltam volna még egyszer, de rántott egyet a fején, úgyhogy visszaadtam a kulacsot a géppuskásnak. Rádöbbentem, hogy fázhat a feje, lekaptam a sapkámat, és rátettem: szégyelltem, amiért előbb nem jutott eszembe. Didergett, mégis izzadt az arca, a bőre fakó volt, pénzérme nagyságú szederjes foltok ütköztek ki rajta. A vagonok közti réseken láttam a kórház bejáratát, száz méterre lehetett. A sofőr előregörnyedt az ülésen, karját a kormányra fonva, és türelmetlenül biccentgetett. A hadnagy egyre aggodalmasabb pillantásokat vetett Koljára.
– Lev? Tetszik a cím? – Milyen cím? – Az udvari kopó. – Jó cím. – Lehetne Radcsenko is. – Az udvari kopó jobb. – Szerintem is. Kinyitotta a szemét, azt a világoskék kozákszemét, és rám mosolygott. Mindketten tudtuk, hogy meg fog halni. Remegett a hátsó ülésen, a köpönyege alatt, fogai nagyon fehéren villantak ki kékes ajkai közül. Azóta is úgy gondolom, nekem szóló ajándék volt ez a mosoly. Kolja nem hitt Istenben, a túlvilágban; nem hitte, hogy jobb helyre tart, vagy hogy egyáltalán tart bárhová. Őt nem várták angyalok. Azért mosolygott, mert tudta, hogy rettegek a haláltól. Így gondolom. Tudta, hogy rettegek, és egy kicsit meg akarta könnyíteni a dolgomat. – Hát nem fantasztikus? Seggbe lőnek a testvéreim. Szerettem volna mondani valamit, valami hülye viccet, hogy eltereljem a figyelmét. Mondanom kellett volna valamit, bárcsak mondtam volna, de még ma sem jut eszembe semmi helyénvaló. Ha azt mondtam volna neki, hogy szeretem, rám kacsintott volna: „Szóval nem véletlenül markolod a seggemet?” Még Kolja sem volt képes sokáig őrizni azt a mosolyt. Megint lehunyta a szemét. Amikor megszólalt, nagyon száraz volt a szája, az ajka összeragadt, amint a szavakat formálta. – Nem így képzeltem el – mondta.
26 Egyenruhás tisztek, mogorva képű civilek loholtak ki-be a Kamennij-szigeti palota ajtaján, a fehér oszlopcsarnok alatt. A régi ház mögött a Néva kanyargott befagyva, hóporosan, mintha egy nagy fehér kígyó kúszna végig a romba dőlt városon. A kopasz hadnagy az egyik géppuskafészekhez kísért, ahol egy csapat katona üldögélt a homokzsákokon, híg teát kortyolgatva bádogpoharakból. Az őrmesterük átböngészte az ezredes levelét, rám nézett, és így szólt: – Hoztál neki valamit? Bólintottam, ő pedig intett, hogy kövessem. A hadnagy megfordult, aztán elment, vissza se nézett, szerette volna minél előbb maga mögött tudni ezt a számára olyan szerencsétlenül alakuló reggelt. Lenn, a palota borospincéjében találtunk rá Grecskóra. A remek régi borokat már rég megitták, de a falakat még mindig terrakotta rekeszek szegélyezték. Az ezredes az egyik tisztje mellett állt, aki tételeket pipált ki egy listán. Fiatal katonák feszítővassal bontottak fel faládákat. Könyékig nyúlkáltak a tartalmukat óvó papírszalagcsomók között, konzerveket, köcsögöket, vászonzacskókat húztak elő, és egyenként bemondták őket. – Két kiló füstölt sonka. – Ötszáz gramm fekete kaviár. – Egy kiló aszpikos marhahús. – Fokhagyma és vöröshagyma… súly nincs feltüntetve. – Egy kiló fehér cukor. – Egy kiló sózott hering. – Főtt nyelv, súly nincs feltüntetve. Csak álltam, és néztem a halomba gyűlő sok-sok élelmiszert, egy mesebeli lakoma hozzávalóit. Sárgarépa, krumpli, kopasztott csirke, köcsög tejfölök, búzaliszt, méz, eperlekvár, korsó meggyborok, vargányakonzervek, zsírpapírba csomagolt vajkockák, egy kétszáz grammos szelet svájci csokoládé. A kísérő őrmester súgott valamit a Grecsko mellett álló tisztnek. Az ezredes meghallotta, és felém fordult. Először nem tudott hová tenni, összeráncolta a szemöldökét, homloka mély barázdákba ugrott. – Á – mondta végül, s az arcát elöntötte az a furcsán szép mosolya. – A fosztogató. Hol van a barátod, a dezertőr? Nem tudom, az arcom hogyan reagált a kérdésére, de az ezredes látta, és azonnal megértette.
– Kár – mondta. – Kedveltem azt a fiút. Várta, hogy csináljak valamit, de nekem egy hosszú másodpercig az sem jutott eszembe, miért vagyok ott. Aztán magamhoz térve kigomboltam a kabátomat, előhúztam alóla a szalmával kitömött lécdobozt, és átnyújtottam. – Egy tucat tojás – mondtam. – Nagyszerű, nagyszerű. – Odaadta a dobozt az alárendeltjének, és a finomságok halmára mutatott a padlón. – Légihídon hozattam, tegnap este. Még épp idejében. Tudod, hány szívességet kellett bevasalnom ehhez az esküvőhöz? Az alantos tiszt továbbadta a tojásos dobozt az egyik fiatal katonának, és megint bejegyzett valamit a noteszébe. – Még egy tucat tojás. Néztem, ahogy a katona odább megy a dobozzal. – Már van tojása? A tiszt belepillantott a noteszbe. – Ezzel együtt négy tucat. – Minél több, annál jobb – mondta az ezredes. – Most már halpástétomot is készíthetünk. Adjatok a fiúnak egy első osztályú élelmiszerjegyet. Nem is, adjatok kettőt, hadd kapja meg a barátjáét is. Az alantos tiszt felvonta a szemöldökét: meglepte ez a nagylelkűség. Bőrtárcájából elővett két élelmiszerjegyet, és aláírta őket. Zsebéből előhalászott egy bélyegzőpárnát, és lepecsételte, majd átnyújtotta a jegyeket. – Népszerű fiú leszel – mondta. Néztem a kártyákat a kezemben. Mindegyik tiszti fejadagra jogosított. Körülpillantottam a pincében. Kolja tudta volna, melyik szőlőskerteket preferálták a Dolgorukovok, hogy fehéret választottak volna a tokhalhoz, vöröset a vadhúshoz. Vagy ha nem tudta volna, kitalált volna valamit. Néztem a katonákat, amint rizseszacskókat és kolbászkötegeket hordanak fel az emeletre. Amikor visszafordultam az ezredes felé, mélyen a szemembe nézett. Megint olvasott az arckifejezésemben. – Tudom, mit akarsz mondani. Ne mondd ki. – Elmosolyodott, és majdnem szeretettel pofon legyintett. – Ez a hosszú élet titka, barátom.
27. Több mint háromszáz ágyú egyórás, fehér-kék-piros sortüze 1944. január 27-én: a ragyogó-szikrázó csóvák egész Leningrádot bevilágították, orosz színek tükröződtek a Szent Izsák arany kupoláin és a Téli Palota kétezer ablakán. Véget ért az ostrom. Szonya házának tetején álltam, rossz ukrán bort ittam vele meg tucatnyi barátunkkal; koccintottunk Govorov és Mereckov egészségére is: ez a két tábornok tört át a német vonalakon. Én akkor már egy éve a hadseregben szolgáltam. Feljebbvalóim mérlegre tettek, úgy döntöttek, nem vagyok katonának való, és a Vörös Csillag-hoz, a hadsereg lapjához rendeltek. Abban az első évben az volt a feladatom, hogy segítsem a tapasztalt újságírók csapatát, akik a frontot járva anekdotákat és idézeteket gyűjtöttek be a különféle egységektől. Volt puskám, de sohasem használtam. A hiányzó fél ujjam csak akkor zavart, ha gépeltem. Aztán előléptettek, és már magam is küldhettem riportokat a Vörös Csillag hivatalába, ahol egy szerkesztő, akit sohasem láttam, erőteljes hazafias szövegekké dolgozta át a zöngeményeimet. Apám mélységesen utálta volna az egészet. Aznap este, amikor véget ért az ostrom, fenn a ház tetején, miután jó sok bort benyakaltunk, és rekedtre ordítoztuk magunkat, szájon csókoltam Szonyát. Több volt ez a barátinál, de kevesebb az erotikusnál. Amikor szétváltunk, és mosolygással lepleztük zavarunkat, tudtam, hogy mindketten Koljára gondolunk. Azt hiszem, örült volna neki, hogy szép lánnyal csókolózom, ötleteket adott volna a még jobb technikához, több határozottságot követelt volna: mégis, mindketten őrá gondoltunk, és többé sohasem csókolóztunk. Néhány nappal azután, hogy az ezredes tojásaival visszatértem Pityerbe, megtudtam, hogy a Kirov csak órákkal a bombák becsapódását követően omlott össze. A legtöbb lakó életben maradt, köztük Vera Oszipovna és az Antokolszkij ikrek is. Utóbb mindhármukkal találkoztam, de az a tél mindnyájunkat megváltoztatott, nem volt sok mondanivalónk egymás számára. Reméltem, hogy Vera némi bűntudatot érez majd, amiért hátra se nézve szaladt el, miután megmentettem az életét a kapunál, de szóba se hozta a dolgot, úgyhogy én sem tértem ki rá. Akkorra már helyet kapott a megfogyatkozott városi zenekarban, és ezt a helyet harminc éven át megtartotta. Az ikrek derekasan harcoltak Csujkov tábornok 8. gárdahadseregében, és egészen Berlinig eljutottak. Van egy híres fénykép az egyikükről, amint felírja a nevét a Reichstag falára, de nem tudtam megállapítani, hogy Oleget vagy Grisát ábrázolja-e. A negyedik emeleti Kirov-gyerekek közül, úgy látszik, én vagyok a legkevésbé tehetséges. 1945 nyarán két másik fiatal újságíróval egy nagy lakásban éltünk a Moszkvaipályaudvar mellett. Az evakuáltak, köztük anyám és húgom, már visszatértek Pityerbe, a város mégis sokkal kevésbé volt zsúfolt, mint a háború előtt. Az emberek azt mondogatták, a Néva vize még mindig hullaízű. A gyerekek megint táskájukat lóbálva szaladtak haza az iskolából. A Nyevszkij proszpekten újra kinyitottak az éttermek és a
boltok, bár szinte senkinek se volt pénze. Állami ünnepeken fel-alá sétáltunk, néztük az új táblaüveg kirakatokban a marcipánsüteményeket, a karórákat, a bőrkesztyűket. Azok, akik átélték az ostromot, megszokásból még mindig a déli járdán mentek, pedig már majdnem két éve nem potyogtak a gránátok. Egy hűvös augusztusi estén, amikor az északi szél fenyőtűk illatát hozta Finnország felől, egyedül üldögéltem a konyhaasztalnál, és egy Jack London-kisregényt olvastam. Lakótársaim valami új színdarabot néztek meg a Puskinban; engem is hívtak, de én egyetlen kortárs drámaírót sem becsültem annyira, mint Jack Londont. Amikor végigolvastam, úgy döntöttem, újrakezdem, és most arra figyelek, hogyan van megírva. Buck nem olvasott újságot, különben tudta volna, hogy egyre puskaporosabbá válik a levegő…* Az első kopogásra fel se néztem a könyvből. Volt egy fiú néhány lakással odább, aki esténként azzal szórakozott, hogy fel-alá rohangált a folyosón, és minden ajtón bedörömbölt. Különben is, akiket ismertem, azok kopogás nélkül léptek volna be, mert a zár elromlott, és egyébként is kevés látogatónk volt. A harmadik kopogás megtörte Jack London varázsát. Bosszankodva az asztalra dobtam a könyvet, és odamentem, hogy megszidjam a kölyköt. Fiatal nő állt a folyosón, lábánál bőrönd, kezében kartondoboz. Sárga szövetruhát viselt, fehér virágmintákkal. Nyakláncán az ezüst szitakötő a kulcscsontjai közé lógott, sűrű vörös haja napbarnította vállára omlott. Neked persze azt mondja majd, egy percig se gondolkodott rajta, hogy melyik ruhát és nyakláncot vegye fel, és egyáltalán nem frissen mosta meg a haját, sikálta le az arcát, kent egy kis pirosítót az ajkára. El ne hidd. Senki nem néz ki olyan jól tiszta véletlenségből. Rám mosolygott azzal a dühítően legörbülő ajkával, amitől inkább önelégült vigyornak tűnt a mosolya, és kék szeme az enyémet leste, hogy megismerem-e. Ha jobb színész vagyok, megjátszhattam volna, hogy nem, és megkérdezhettem volna tőle: „Jó estét, keres valakit?”. – Már nem is vagy olyan girhes – mondta. – De azért eléggé girhes vagy. – Van hajad – feleltem, és máris szerettem volna visszaszívni. Három és fél éve róla álmodozom, szó szerint: álmaimnak abban a felében, amikre emlékeztem, ő masírozott lötyögő kezeslábasában, erre amikor megjelenik, csak annyit bírok kinyögni: Van hajad. – Hoztam neked valamit – mondta. – Nézd csak, miket találnak ki újabban. Felcsapta a kartondoboz fedelét. Tizenkét tojás sorakozott benne, ügyes kis rekeszekben. Fehér tojás, barna tojás, az egyik meg egyenesen foltos, mint egy öregember keze. Lecsukta a fedelét, és újra felcsapta, élvezve funkcionális egyszerűségét.
– Sokkal jobb, mint ha szalma közé kéne csomagolni – tette hozzá. – Süthetnénk belőlük omlettet – javasoltam. – Süthetnénk? – Elmosolyodott, a kezembe nyomta a dobozt, felvette a bőröndjét, és várta, hogy kitárjam előtte az ajtót. – Egyvalamit tudnod kell rólam, Ljova. Én nem sütök, és nem főzök.
Köszönetnyilvánítás Harrison Salisbury remekműve, a The 900 Days máig a legjobb angol nyelvű könyv Leningrád ostromáról. Állandóan velem volt, miközben a Tolvajok telé-t írtam; csak ajánlani tudom mindenkinek, aki még többet szeretne tudni Pityerről és lakosairól a nagy honvédő háború alatt. Ugyanígy adósa vagyok Curzio Malaparte különös géniuszának, Kaputt című regényéért, amely egészen más szögből világítja meg ezt a küzdelmet. Leírásai a németek partizánellenes taktikájáról, sok minden egyébbel egyetemben, nélkülözhetetlenek voltak ennek a műnek a megszületéséhez. Mindkettőjüknek köszönettel tartozom könyvükért. Ha a részletek stimmelnek, nekik jár elismerés. [i] Ezt bizonyítani kell [ii] (Réz Ádám fordítása)
Table of Contents * [i] [ii]