Diana Wynne Jones
AZ ÉGI PALOTA
2
Diana Wynne Jones hivatalos rajongói oldala www.leemac.freeserve.co.uk A mű eredeti címe: Diana Wynne Jones: Castle int he Air A szerző fenntartja magának a jogot, hogy a mű szerzőjeként elismerjék. Első kiadás: Methuen Children’s Books Ltd 1990 A magyar fordítás az alábbi kiadás alapján készült: HarperCollins Children’s Books 2009 Fordította: Bozai Ágota Copyright © Diana Wynne Jones, 1990 Hungarian Translation © Bozai Ágota, 2010 Copyright © A PEOPLE TEAM Millennium Kft. Pongrác Kiadója, 2010 A Pongrác név a PEOPLE TEAM Millennium Kft. imprintje Minden jog fenntartva. A jogtulajdonosok írásos engedélye nélkül tilos a kiadvány bármely részét vagy egészét másolni sokszorosítani, információs rendszerben tárolni, közzétenni vagy továbbítani bármilyen formában. ISBN: 978-963-89013-5-4 Borító copyright © PEOPLE TEAM Millennium Kft., Pongrác A kötetet tervezte: Palotás Attila • Borító és grafika: Almási Zétény • Tördelés: Dömötör Mihály • Szerkesztette: Machó Zsófia • Korrektor: Cséplő Noémi, Ligeti Szilvia A könyv megjelenését az Európai Unió támogatta.
Pongrác még mindig köszönetet mond Noéminek, aki választott, túlélt és kitartott… Azóta is.
Felelős kiadó: Palotás Zsuzsanna • Nyomda: Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt. • Általános előkészítési asszisztencia: Faba-Média Kft. • Tördelési asszisztencia: Innovariant Nyomdaipari Kft.
4
AZ ÉGI PALOTA
Francescának…
I. fejezet Amelyben Abdullah szőnyeget vásárol
I
ngary földjétől messze délre, Rashpuht szultanátusában, Zanzib városában élt egyszer egy Abdullah nevű fiatal szőnyegárus. Kalmármércével mérve nem volt gazdag. Apja csalódott benne, mert nem váltotta be a hozzá fűzött reményeit, ezért halála után csak annyi pénzt hagyott rá, amiből Abdullah a bazár legészakkeletibb sarkában vehetett egy szerény üzletet, és feltölthette azt áruval. Apja többi pénze és a bazár legforgalmasabb részén lévő nagy szőnyegkereskedése az első feleség családjáé lett. Abdullahnak soha nem árulta el az apja, miért csalódott benne, milyen reményeit nem váltotta valóra. Talán azzal a próféciával lehettek kapcsolatban, amely Abdullah születésekor készült. De Abdullah sosem törte magát, hogy ennek utánajárjon. Ehelyett egészen kicsi korától fogva álmokat szőtt a jóslatról. Arról ábrándozott, hogy valójában egy nagy fejedelem régen elveszett fia – ami természetesen azt jelenti, hogy apja valójában nem is az apja. Valóságos légvárat alkotott magának efféle képekből, ám Abdullah azt is pontosan tudta, hogy a színes álomszőttes nem más, mint képzeletének szülemenye. Mindenki azt mondta, hogy apja vonásait örökölte. Ha tükörbe nézett, egy határozottan jóképű fiatalembert látott hosszúkás, sólyom-
7
szerű arccal, és tudta, hogy nagyon hasonlíthat ahhoz a fiatalemberhez, amilyen az apja lehetett valaha; azonban nem hagyhatta figyelmen kívül azt a különbséget, hogy apja bajsza dús volt és fekete, míg ő maga gyakran simította végig a felső ajkán pelyhedző hat kis szőrszálat, és csak remélni tudta, hogy e szerény szőrzet hamarosan sokasodni fog. Mindenki azon a véleményen volt, hogy Abdullah sajnálatos módon anyjától – apja második feleségétől – örökölte jellemét, aki ábrándozó, félénk teremtés volt, és a család nagyot csalódott benne. Ezzel Abdullah nemigen foglalkozott. A szőnyegkereskedők életében vajmi kevés szerepet játszik a bátorság, és ő ezzel összességében elégedett is volt. Az aprócska árusbódé, amit vásárolt, úgy tűnt, elég jó helyen van. Nem feküdt tőle messze a nyugati negyed sem, ahol a gazdagok éltek gyönyörű kertekkel körülvett házaikban, de ennél is előnyösebb volt, hogy a bazárnak ezt a részét érintették legelőször az északra elterülő sivatagból Zanzib városába érkező szőnyegkészítők. Bár mind a gazdagok, mind a szőnyegkereskedők a bazár közepén lévő nagyobb üzleteket keresték, meglepően sokan voltak hajlandóak megállni az ifjú szőnyegkereskedő aprócska boltjánál, mivel ez az ifjú szőnyegkereskedő eléjük ment, és a legnagyobb udvariassággal szólva hozzájuk alkalmi vételt vagy eladást, különlegesen jó árat ígért nekik. Így Abdullah elég sokszor meg tudta venni a legjobb árut, mielőtt még bárki más látta volna, és haszonnal adhatta azt el. Ha éppen nem vásárolt vagy eladott, kis boltjában ülve ábrándozással töltötte az időt, ami szintén nagyon kedvére volt. Tulajdonképpen semmi baja nem akadt az életben, csak az, hogy apja első feleségének rokonai havonta egyszer meglátogatták, hogy hibáit a fejére olvashassák.
8
– Hiszen nem teszel félre semmit a nyereségedből! – kiáltott fel egy ilyen napon Abdullah apja első felesége bátyjának fia, Hakim (akit Abdullah kifejezetten nem szívelt). Abdullah elmagyarázta, hogy ha haszonnal ad el egy szőnyeget, a bevételt arra fordítja, hogy egy másik, jobb szőnyeget vegyen. Így, bár összes pénze áruban volt, a készlete egyre jobb szőnyegekből állt. A megélhetésre volt elég pénze, és – ahogy apja rokonainak mondta – nőtlen lévén ennél nem is volt szüksége többre. – Meg kell nősülnöd! – kiáltott fel Abdullah apja első felesége bátyjának lánya, Fatima (akit Abdullah még Hakimnál is kevésbé szívelt). – Mondtam már, hogy meg kell nősülnöd, és mondom újra meg újra. Egy olyan fiatalembernek, amilyen te vagy, már legalább két feleségének kellene lennie! Ám Fatima nem elégedett meg az egyszerű közléssel; hozzátette még, hogy majd ő keres feleséget Abdullahnak, amely ajánlattól a fiatalembert csillapíthatatlan remegés fogta el. – Ráadásul minél nagyobb az árukészleted értéke, annál nagyobb a valószínűsége, hogy kirabolnak, és még többet veszíthetsz, ha leég az üzleted. Erre gondoltál már? – nyaggatta Abdullah apja első felesége nagybátyjának fia, Assif (akit Abdullah az előző két említett személynél is megvetendőbbnek tartott). Megnyugtatásul Abdullah elmondta Assifnak, hogy mindig az üzletben alszik, és nagyon óvatosan bánik a mécsessel. Erre apja első feleségének mindhárom rokona a fejét rázta, nemtetszésük jeléül rosszallóan ciccegtek, majd távoztak. Ez általában azt jelentette, hogy egy egész hónapig békén hagyják. Abdullah megkönnyebbülten felsóhajtott, és újra álmodozásba merült. Az ábránd színes szálai tarka szövevénnyé álltak össze. Abdullah arról fantáziált, hogy ő valójában egy hatalmas fejedelem elveszett fia. A fejedelem a távoli keleten él, olyan messze, hogy országa Zanzib városában ismeretlen, és Abdullahot még
9
kétéves korában ragadta el onnan egy Kabul Aqba nevű gonosztevő. Kabul Aqba orra olyan horgas volt, mint valami keselyű csőre, és egyik orrcimpájában aranykarikát viselt. Ezüstmarkolatú pisztolyával Abdullahot fenyegette, turbánját pedig vörös pöttyös, zöld kalcedonkő díszítette, amit más néven vérkőnek neveznek, s amely mintha emberfeletti erővel ruházta volna fel. Abdullah annyira megrettent tőle, hogy elszökött, egyenesen a sivatagba, ahol rátalált az a férfiú, akit apjaként ismer. Ezen ábrándképben nem szerepelt az a tény, hogy Abdullah apja soha életében nem merészkedett ki a sivatagba, sőt gyakran mondogatta, hogy aki kiteszi a lábát Zanzib városából, az minden bizonnyal napszúrást kapott, elment az esze. Abdullah mindazonáltal igen élénken érzékelte az álom minden rémséges részletét: a rekkenő hőséget, a szomjúságot, a lábsajdító fáradságos utat, mielőtt a derék szőnyegkereskedő rátalált. Hasonlóképpen igen érzékletes képe volt arról a helyről is, ahonnan elrabolták: a zöld porfírral* kirakott padlózatú trónteremtől a női lakosztályokon át a konyhákig; az utolsó részletig minden pazar és fényűző volt. A palota mind a hét kupoláját vert arany borította. Az utóbbi időben azonban az ábrándképek leginkább a hercegnő körül forogtak, akivel Abdullahot születésekor eljegyezték. Természetesen Abdullahhoz hasonlóan a hercegnő is igen előkelő származású volt, és jegyese távollétében páratlan szépséggé lett: minden vonása hibátlan, arca gyönyörűséges, tekintete ábrándos, szeme fényesen sötétlő. Abdullahéhoz hasonlatos ékes palotában élt. A hercegnői palotához angyali szobrokkal övezett, széles út vezetett; hét udvara volt, mindegyik márványkővel kirakva, mindegyiknek közepén szökőkút, befelé haladva egyre értékesebbek – az elsőt nemes olivin **, az utolsót smaragdokkal kirakott platina alkotta. *
Vulkanikus eredetű, igen kemény közét. Olajzöld színű ásvány.
**
10
Ám az említett napon Abdullah nem volt elégedett ezzel az elrendezéssel. Gyakran megesett ilyesmi, általában közvetlenül apja első felesége rokonainak látogatását követően. Ilyenkor úgy gondolta, igazán jó hely nem létezhet pompás kertek nélkül. Abdullah rajongott a kertekért, bár nagyon kevés ismerete volt csak róluk. Amit tudott, arra leginkább Zanzib letaposott pázsitú, kevés virágú közparkjaiból következtetett, amelyekben néha ebédidejét töltötte, ha meg tudta fizetni a félszemű Jamalt, hogy addig vigyázzon az üzletére. Jamal, a szomszéd árus, némi aprópénzért odakötötte a kutyáját Abdullah üzletének bejáratához. Abdullah pontosan tudta, hogy a kertekről szerzett ismeretei nem elégségesek ahhoz, hogy valódi kertet képzelhessen el; ám mivel minden jobb volt annál, mint két feleség férjeként látnia magát, akiket ráadásul Fatima választ neki, önfeledten idézte lelki szemei elé a hercegnő kertjének lengedező legyezőpálma-lombozatát, illatos sétányait. Illetve majdnem önfeledten. Nagyon meglepődött, össze is rezzent, amikor ábrándozásából magas, piszkos küllemű férfi riasztotta fel. Az ismeretlen kopottas szőnyeget tartott a hóna alatt. – Vásárolsz szőnyeget eladásra, nemes születésű ifjú? – kérdezte enyhén meghajolva az idegen. Ahhoz képest, hogy Zanzib városában kívánt szőnyeggel kereskedni, ahol a szőnyegvásárlók és a szőnyeget pénzzé tenni vágyók mindig cikornyásan udvarias fordulatokban beszéltek egymással, e férfi modora megdöbbentően nyersnek számított. Abdullah így is, úgy is bosszankodott, mivel az álombéli kert darabokra hullott a valós világ betolakodása miatt. Kurtán válaszolt tehát. – Így van, sivatag királya. Kereskedni kívánsz talán e nyomorult szőnyegkereskedővel?
11
– Nem kereskedni, eladni neked, ó, rongyszőnyeghalmok becses mestere – igazította ki az idegen. „Rongyszőnyeg!”, háborgott magában Abdullah. Ez vérig való sértés! Az Abdullah üzlete elé kiakasztott egyik virágmintás, rojtos szőnyeg Ingary városából – amit a zanzibiak Ochinstannak neveztek – származott, és még legalább két ilyen szőnyeg volt odabent Inhico és Farqtan vidékéről, amelyeket maga a szultán sem találna megvetendőnek palotája valamely kisebb szobájának díszítésére. De Abdullah ezt természetesen nem mondhatta ki. Zanzib város szigorú szokása szerint az ember nem dicsérheti magát. Nem szólt tehát, csak hűvösen, kimért mozdulattal meghajolt. – Lehetséges, hogy az én szerény és nyomorúságos boltom teljesíteni tudja óhajodat, ó, vándorok gyöngye! – mondta, és kritikus tekintettel szemlélte az idegen piszkos sivatagi öltözetét, az orrcimpájában díszelgő rozsdás karikát és rongyos fejrevalóját. – Nyomorúságosabb a nyomorúságosnál, ó, hatalmas padlótakaró-árus – fejezte ki egyetértését az idegen, és ütött-kopott szőnyege egyik végével Jamal felé bökött, aki éppen tintahalat sütött forró olajban, kékes, kétes illatú füst közepette. – Tiszteletre méltó üzletszomszédod tevékenységének szaganyaga nemdebár átitatja árudat? Ugye, a polip tartós aromája is megtelepszik szőnyegeidben? Abdullah lelkében olyan düh fortyogott, hogy kénytelen volt haragja leplezésére meglehetősen alázatosan összedörzsölni a kezét. Ilyesmit nem szokás, nem illik felemlegetni. És ahogy Abdullah elnézte a sárgásbarna, kopottas szőnyeget, amit a férfi a hóna alatt szorongatott s eladni szándékozott, annak egy kis tintahalszag még jót is tesz. – Alázatos szolgádnak gondja van arra, hogy szerény boltja belsejét pompás illatokkal tegye kellemesebbé, ó, bölcsességnek
12
hercege! Merhetem remélni, ékesség hercege, hogy orrodnak érzékenysége ellenére méltatod arra e szánalomra méltó, alázatos szőnyegkereskedőt, hogy megmutasd neki becses árudat? – Természetesen, ó, makrélák lilioma! – felelte az idegen. – Különben miért állnék itt? Abdullah vonakodva elhúzta a függönyt, és bekísérte a jövevényt a boltba. Odabent levette a középső oszlopra lógatott olajlámpást, a levegőbe szimatolt, és úgy döntött, nem veszteget tömjénfüstölőt erre a személyre. A helyiségben így is erősen érződött még az előző napi füstölők illata. – Milyen pompás holmit óhajtasz kigöngyölíteni méltatlan tekintetem előtt? – kérdezte, némi gyanakvással a hangjában. – Ezt, alkalmi vételek jó szemű mestere! – felelte a férfi, és egyetlen erős karmozdulattal a padlóra dobta a szőnyeget, úgy, hogy az rögtön teljes hosszában kigöngyölődött. Erre Abdullah is képes volt. A szőnyegkereskedők megtanulják az ilyesmit. A kiterített áru nem különösebben nyerte el a tetszését. Alázatosan karba fonta kezét, és alaposabban megnézte a szőnyeget. Nem volt nagy. Kiterítve kopottabbnak látszott annál, mint amire számított, a mintázat viszont egészen különleges volt – illetve lett volna, ha a beszőtt szálak nagy része nem kopott volna el már rég. Az egész szőnyeg csupa piszok volt, széle, rojtja elnyűtt. – E szegény kereskedő sajnos csupán három rézpénzt tud fizetni ezért a rendkívül díszes darabért – közölte Abdullah. – Ennyi telik lapos erszényemből. Nehéz időket élünk, ó, sok tevék gazdája! Elfogadhatónak tartanád ezt az ajánlatot? – ÖTSZÁZNÁL alább nem adom – közölte az idegen. – Micsoda?! – Ötszáz ARANY az ára – pontosított a férfi. – Minden bizonnyal kedveled a tréfát, ó, sivatagi haramiák királya – mondta Abdullah. – Vagy talán, mivel szerény üzle-
13
temben kifogásoltad a sült tintahalszagát, valamely gazdagabb kereskedőnél kívánsz szerencsét próbálni? – Nem feltétlenül – nyilatkozott az idegen. – Bár, ha téged nem érdekel, távozom, ó, füstölt heringek szomszédja! Természetesen varázsszőnyeg terült eléd. Abdullah ezt már számtalanszor hallotta. Karba font kézzel hajolt meg. – Sok és sokféle különleges tulajdonságot szoktak szőnyegeknek tulajdonítani – ismerte el Abdullah. – Miben nevezed különlegesnek ezt a darabot, ó, sivatag koszorús költője? Ékes szókkal üdvözli sátrába megtérő gazdáját? Békét hoz a világnak? Vagy talán sosem kopik el? – kérdezte, s jobb nagylábujjával jelzésértékűen megbökte a szőnyeg elnyűtt szélét. – Ez a szőnyeg repül – közölte az idegen. – Oda repül, ahová a gazdája parancsolja, ó, csekély eszűek legcsökevényesebbike! Abdullah felnézett az idegen komor arcára, amelyre a sivatag kétoldalt mély ráncokat vájt. E ráncokat még mélyebbé tette a gúnyos mosoly. Abdullah úgy érezte, legalább annyira ellenszenves neki ez az ember, amennyire nem kedveli apja első felesége nagybátyjának fiát. – Meg kell győznöd állításod igazságtartalmáról e hitetlent. Ha a szőnyeg valóban képes megmoccanni, ó, hazugság hercege, akkor esetleg alkuba bocsátkozhatunk. – Készséggel adok bizonyságot – felelte a magas férfi, azzal a szőnyegre lépett. Ebben a pillanatban valami történt odakint, a szomszédos pecsenyesütőnél. Talán egy utcagyerek próbált elcsenni egy sült tintahalat vagy effélét. Akárhogy is volt, Jamal kutyája ugatni kezdett; többen felkiáltottak, köztük Jamal is, aztán e hangokat szinte teljesen elnyomta a serpenyők csörömpölése és a forró zsír sercenése.
14
A csalás, csenés, cselvetés hozzátartozott Zanzib életéhez. Abdullah egy pillanatra sem hagyta, hogy figyelmét bármi is elterelje a férfiról és szőnyegéről. Hiszen lehetséges, hogy az ismeretlen megvesztegette Jamalt, okozzon felfordulást, csapjon zajt; hiszen elég sokszor említette a szomszédos halsütőt, mintha észben tartotta volna létezését. Abdullah egy pillanatra sem szakította el tekintetét a magas férfiról, és megkülönböztetett figyelemmel szemlélte a szőnyegen álló piszkos lábakat. Ám szeme sarkából az idegen arcát leste, és látta, hogy a férfi ajka mozog. Olyan feszülten figyelt, hogy a szomszédbeli zajok ellenére is érzékelte, hogy az ismeretlen mond valamit. És figyelme csak fokozódott, amikor a szőnyeg lassan, egyenletesen eltávolodott a padlótól, Abdullah térdéig emelkedett, olyan magasra, hogy az idegen kopottas turbánja még éppen nem érte el a mennyezetet. Abdullah először tartórudakat keresett. Aztán drótokat, amelyek esetleg a tetőhöz rögzítve emelik magasba a szőnyeget. Kézbe vette a régi lámpást, és úgy forgatta, hogy a fény a szőnyeg alatti és feletti teret is bevilágítsa. Az idegen karba font kézzel állt, a gúnyos vigyor egyre szélesebben terült szét az arcán, miközben Abdullah az említett próbákat végrehajtotta. – Nos? A kételkedők legmakacsabbika meggyőződött állításom valódiságáról? A levegőben állok, nemde? – kérdezte. Kiabálnia kellett. A szomszédban nem csitult a fülsüketítő zaj. Abdullah kénytelen volt elismerni: valóban úgy tűnik, hogy a szőnyeg minden támaszték nélkül lebeg a levegőben, hiszen nem talált ilyenre utaló jelet. – Majdnem – felelte szintén kiabálva. – A bemutató következő része az legyen, hogy leszállsz a szőnyegről, és én emelkedek fel vele. A férfi elfintorodott.
15
– Ugyan miért? Mit adhatna többi érzékszerved a szem által érzékelt bizonysághoz, ó, kétkedés sárkánya?! – Okkal tarthatok attól, hogy ez egy egyszemélyes szőnyeg – kiabálta Abdullah torkaszakadtából –, ahogy vannak olyan kutyák is, akik csak egy gazdára hallgatnak. Jamal kutyája még mindig hörögve ugatott odakint, magától adódott tehát ez a hasonlat. Jamal kutyája mindenkit megharapott, aki csak hozzáért, kivéve a gazdáját. Az idegen felsóhajtott. – Le! – mondta, mire a szőnyeg lassan a padlóra ereszkedett. A férfi lelépett róla, és biccentett Abdullahnak, hogy szálljon fel rá. – Most kipróbálhatod, ó, alattomosság éles elméjű sejkje! Abdullah igen izgatottan állt a szőnyegre. – Emelkedj kétlábnyira! – mondta, illetve inkább kiáltotta. Odakint, legalábbis az üzletbe szűrődő hangok ezt sugallták, megérkeztek a Városőrség emberei Jamal üzletéhez. Fegyvercsörgés és üvöltözés hallatszott, amelyből Abdullah felszólítást vélt kihallani a történések elmondására. A szőnyeg engedelmeskedett Abdullahnak. Lassú, egyenletes mozgással kétlábnyira emelkedett, amely mozgást Abdullah gyomra képtelen volt követni. A kereskedő meglehetős hirtelenséggel leült. A szőnyegen tökéletesen kényelmes ülés esett. Olyan volt, mint egy nagyon feszes függőágy. – E szánalmasan lomha elmére kezd hatni a meggyőzés – ismerte el az idegennek. – Milyen árat is mondtál, ó, nemeslelkűség példaképe? Kétszáz ezüst? – Ötszáz arany – közölte az ismeretlen. – Mondd a szőnyegnek, hogy ereszkedjen a földre, és megbeszéljük a dolgot. Abdullah utasította a szőnyeget:
16
– Le, simulj el a padlón! – A szőnyeg engedelmeskedett, így Abdullah tudatában eloszlott az a motoszkáló kételyféleség is, hogy az idegen valami különleges szót mondott a becses árunak, amikor ő felszállt rá, ám ezt elnyomta a szomszédbéli lárma. Amint feltápászkodott, megkezdődött az alkudozás. – Szerény erszényem nem tartalmaz többet százötven aranynál – magyarázta. – Ennyi is csak úgy kerül ki belőle, ha kifordítom, és minden sarkát alaposan megtapogatom. – Akkor keresd elő a másik erszényedet, és nyúlj be a matracod alá is – felelte erre az idegen. – Mert nagylelkűségem végső határa négyszázkilencvenöt arany, és tudd, hogy semmiképpen nem válnék meg ettől a becses darabtól, ha nem lenne égető szükségem a pénzre. – Bal cipőm talpából további negyvenöt aranyat tudok előkotorni – válaszolta Abdullah. – Ezt az összeget igen sürgős esetekre tartogatom, és ez minden nyomorult készpénzvagyonom. – Akkor vesd alá alapos vizsgálatnak jobb cipődet is. Négyszázötven. És így ment az alkudozás tovább. Egy órával később az idegen kétszáztíz arannyal távozott a boltból, és Abdullah egy hamisítatlan, bár elég kopottasnak tűnő varázsszőnyeg boldog tulajdonosa lett. Ám még így is maradt benne némi kétkedés és bizonytalanság. Nem hitte el, hogy bárki – legyen az akár egy igen kis igényű sivatagi vándor is – négyszáz aranynál kevesebbért megválna egy valódi, bár szinte teljesen elvásott repülőszőnyegtől. Túlságosan nagy hasznot jelentő portéka; jobb, mint egy teve, mert nem kell etetni, tevét pedig négyszázötven arany alatt nem lehet kapni. Bizonyára van a dologban valami csel. Abdullahnak pedig tudomása is volt egy trükkről, amit lovak és kutyák eladásakor szoktak alkalmazni. Jön egy ember, és a gyanútlan földműves-
17
nek vagy vadásznak meglepően olcsón elad egy igazán pompás állatot, mondván, hogy csak az érte kapott pénz által menekülhet meg az éhezéstől. A boldog földműves (vagy vadász) istállóba köti a lovat (a kutyát bezárja) éjszakára. Reggelre az állat eltűnik, mert be van tanítva, hogy szökjön meg az állásból (szabadítsa ki magát a nyakörvből), és még az éjszaka folyamán térjen vissza gazdájához. Abdullah úgy gondolta, hogy egy megfelelően engedelmes, jól betanított szőnyeg is képes lehet erre. Ezért, mielőtt elhagyta üzletét, nagyon óvatosan a tetőt tartó oszlopok egyikéhez kötözte a repülőalkalmatosságot; egy egész gombolyag spárgával tekerte körbe, amelynek végét a fal alján kilógó egyik vasrúdhoz rögzítette. – Azt hiszem, innen igencsak nehéz lenne megszöknöd – mondta a szőnyegnek, aztán kiment, hogy megnézze, miféle zűrzavar volt a pecsenyesütőnél. A csetepaté már véget ért, minden csendes volt odakint. Jamal a pulton ült, szomorúan ölelte kutyáját. – Mi történt? – kérdezte Abdullah. – Tolvaj kölykök kiborították az összes tintahalamat – siránkozott Jamal. – Egész napi árum a porban, vége, elveszett! Abdullah annyira elégedett volt az üzlettel, amit kötött, hogy két ezüstöt adott Jamalnak, mondván, vegyen újabb sütnivalót. Jamal szemét a hála könnyei lepték el, és megölelte Abdullahot. Kutyája nemhogy megharapta volna a nagylelkű szomszédot, hanem a kezét nyaldosta. Abdullah mosolygott. Szép az élet. Fütyörészve indult jó vacsorát keresni, míg a kutya őrizte üzletét. Amikor az este vörösre festette az eget Zanzib mecsetjeinek kupolái és a minaretek mögött, Abdullah visszatért üzletéhez. Még mindig fütyörészett. Arra gondolt, hogy magának a szultánnak adja el a szőnyeget, igen jó áron. Az árut ugyanott találta, ahol hagyta. Majd – miközben még mindig könnyeden fü-
18
työrészve mosakodni kezdett – az jutott eszébe, hogy talán helyesebb lenne a nagyvezírnek felajánlani a szőnyeget, s javasolni neki, hogy ajándékozza azt a szultánnak. Így még több pénzt kérhetne érte. Belegondolt, mennyire megnövelné ez a szőnyeg értékét, és újra nyugtalanítani kezdte a gazdájához visszatérő eladott ló klasszikusnak számító esete. Miközben hálóingjébe bújt, Abdullah lelki szemei előtt megjelent a kiszabaduló szőnyeg. Régi darab volt, s könnyen irányíthatónak tűnt, valószínűleg tehát nagyon jól betanították. Nyilván ki tud fészkelődni a kötelékből. De ha ez nem is következik be, Abdullah tudta, hogy ez a gondolat egész éjszaka nem hagyja majd elaludni. Végül gondosan lenyeste szőnyegről a spárgát, és legértékesebb áruinak halma tetejére terítette, amit ágyként használt. Aztán hálósipkát húzott (ami szükséges volt, mert hideg szél fújt a sivatag felől), betakarózott, elfújta a lámpát és elaludt.
19
II. fejezet Amelyben Abdullahot valaki fiatal hölgynek nézi
A
rra ébredt, hogy egy patak partján fekszik, s a szőnyeg még alatta van. Körülötte kert, gyönyörűbb még azoknál is, amiket ábrándozásai során tervezett. Abdullah meg volt győződve arról, hogy csak álmodik. Ez pontosan az a kert volt, amit akkor idézett lelki szemei elé, amikor az idegen oly tapintatlanul belelépett képzeletének folyamába. A hold magasan járt az égen, mészfehér fényt vetett az Abdullahot körülvevő ezer virágra és illatos füvekre. A fákon körös-körül sárga lámpák függtek, s lágy fényük eloszlatta a hold keltette mélysötét árnyékokat. Abdullah úgy érezte, ez nagyon kellemes álom. A kétféle, sárga és fehér fénynél számos kúszónövényt látott, amelyek elegáns támasztékokon kúsztak a magasba, a titokzatos homályból pedig víz halk csobogása hallatszott. Olyan kellemesen hűvösnek, olyan mennyeinek tűnt, hogy Abdullah felkelt, és elindult az oszlopsor mentén abba az irányba, ahonnan a csobogást hallotta. Fehér, csillag alakú virágok súrolták arcát, csendben bólogattak a sötétben; a harang formájú kelyhekből mámorító, finom illat áradt. Ahogy az álmokban szokás, Abdullah megérintett egy nagy, viaszos liliomot, és ke-
20
rülőt tett a halvány rózsák völgyébe. Még sosem álmodott ilyen gyönyörűséges kertet. Aztán megtalálta a vízcsobogás forrását. Nagy levelű, páfrányszerű, harmattól csillogó bokor mögött, bársonyos pázsit közepén egyszerű márvány szökőkút állt. A bokrok ágai között elhelyezett lampionsorok világították meg; fényüktől a víz felszínén arany és ezüst félholdak csillogtak. Abdullah elragadtatottan indult a szökőkút felé. Már csak az álmok egyetlen mozzanata hiányzott, hogy teljes lehessen Abdullah elragadtatása – s nem is késlekedett. Páratlan szépségű lány közeledett Abdullah felé a pázsiton, puha léptekkel, mezítláb a nedves fűben. Habkönnyű fátyolruhája karcsú, de formás alakot sejtetett. Éppen olyan volt, amilyennek Abdullah elképzelte. Amikor odaért mellé, Abdullah látta, hogy arca nem olyan tökéletesen ovális alakú, mint álmai hercegnőjéé, és nagy, sötét szeme sem fátyolos egyáltalán. Sőt, ami azt illeti, meglehetősen élénken, látható érdeklődéssel nézte a fiút. Abdullah gyorsan változtatott a képen, amit a lelkében dédelgetett, mert a lány nagyon is szép volt. Amikor megszólalt, hangja olyan volt, amilyenre Abdullah mindig vágyott: könnyed és vidám, mint a szökőkút vizének csobogása; ráadásul nagyon is valóságosnak tűnt. – Valamiféle új szolga vagy? – kérdezte a lány. „Az álmok szereplői folyton furcsa dolgokat kérdeznek”, gondolta Abdullah. – Nem, képzeletem mesterműve – felelte. – Tudd meg, hogy valójában egy távoli országban élő fejedelem rég elveszett fia vagyok. – Ó, akkor az egészen más! Ez azt jelenti, hogy másféle lány vagy? Nem olyan, mint én? Abdullah némiképp zavartan bámult álmai kisasszonyára. – Nem vagyok lány! – tiltakozott.
21
– Biztos vagy ebben? Hiszen hosszú ruha van rajtad! Abdullah lenézett, és látta, hogy – miképp az álmodás közben teljesen helyénvaló – hálóinget visel. – Ez csak furcsa, idegen viseletem – sietett közölni. – Nagyon távoli országban lakom. Biztosíthatlak, hogy férfi vagyok. – Ó, az nem lehet! – jelentette ki a lány határozottan. – Nem lehetsz férfi. Nem úgy nézel ki. A férfiaknak kétszer olyan vastag a derekuk, mint a tiéd, és a hasukon kövérségből van dudor, amit pocaknak neveznek. Az arcukon ősz a szőrzet, a fejükön pedig csak fényes bőr van. De a te fejedet haj borítja, mint az enyémet, és az arcod neked is szőrtelen. – Aztán, amikor látta, hogy Abdullah meglehetősen méltatlankodva tapogatja felső ajkának hat szál szőrét, zavartan kérdezte: – Vagy talán sima a bőröd a fejfedőd alatt? – Egyáltalán nem az! – felelte Abdullah, aki büszke volt dús, göndör hajára. Fejéhez emelte kezét, és levette hálósipkáját. – Nézd! – Ó! – A lány bájos arcán meglepetés látszott. – Majdnem olyan szép a hajad, mint az enyém! Nem értem. – Nos, én sem értem – csóválta a fejét a fiú. – Lehetséges, hogy nem láttál férfiakat nagyobb számban? – Persze, hogy nem láttam. Ne butáskodj! Hiszen csak apámat láttam! De őt elég sok ideig. Szóval jól tudom, hogy néz ki. – De… nem jársz ki a házból? – kérdezte Abdullah tanácstalanul. A lány felnevetett. – Hiszen most is kint vagyok a házból. Ez az éjszakai kertem. Apám csináltatta nekem, hogy ne csúnyuljak meg a napon. – Úgy értem, hogy ki a városba. Emberek közé – pontosított Abdullah. – Nem. Még nem voltam a városban – ismerte el a lány. Mintha ez a tény kissé megzavarta volna, elfordult, a szökőkút-
22
hoz sétált, és leült a peremére. Aztán visszafordult, és újra a látogatóra nézett. – Apám azt mondja, majd akkor mehetek ki a városba, ha férjnél leszek, feltéve, ha a férjem megengedi, de az nem ebben az országban lesz. Apám Ochinstan hercegéhez akar feleségül adni. Már folynak az előkészületek. Addig természetesen e falak között kell maradnom. Abdullah hallott már olyasmiről, hogy Zanzib nagyon gazdag urai lányaikat, sőt feleségeiket is szinte fogolyként tartják házaikban. Néha azt kívánta, bárcsak valaki így tartaná apja első feleségének húgát, Fatimát is. De most, ebben az álomban úgy tűnt neki, hogy ez a szokás teljességgel indokolatlan és egyáltalán nem igazságos e gyönyörű leány vonatkozásában. Hiszen azt sem tudja, hogy néz ki egy fiatal férfi! – Bocsásd meg kérdésemet, de Ochinstan hercege egészen véletlenül nem öreg és kissé csúnya? – Nos – felelt a lány nem egészen magabiztosan –, apám azt mondja, a herceg élete virágában van, ahogyan maga apám is. De azt hiszem, a probléma a férfiak vad természetében rejlik. Apám szerint, ha egy másik férfi meglát, még mielőtt a herceg feleségül vesz, azonnal belém szeretne és elragadna engem, ami természetesen tönkretenné apám minden tervét. Apám azt mondja, a férfiak többsége vadállat. Te is vadállat vagy? – Egyáltalán nem – felelte Abdullah. – Gondoltam, hogy nem vagy az – mondta a lány, miközben aggodalmasan végigmérte. – Nem tűnsz vadnak. Ebben újabb bizonyítékot látok arra, hogy nem lehetsz igazi férfi. – A lány nyilvánvalóan azok közé tartozott, akik, ha egyszer kitaláltak egy elméletet, ragaszkodtak is hozzá. Egy pillanatig gondolkozott, aztán feltette a kérdést: – Lehetséges, hogy a családod valami okból szándékosan tévedésben tartva nevelt fel téged?
23
Abdullah szerette volna azt mondani, hogy egyáltalán nem, sőt éppen fordítva áll a helyzet, de mivel ez udvariatlanság lett volna, csak a fejét rázta, és arra gondolt, milyen kedves a lány, hogy ennyire aggódik érte, ráadásul az aggodalomtól még sokkal szebbnek tűnik az arca, nem is beszélve arról, milyen szenvedély csillog szemében, s milyen tündöklően tükröződik benne a szökőkút vizéről visszaverődő ezüst- és aranyszínű ragyogás. – Talán arra vezethető ez vissza, hogy távoli országból való vagy – mondta bizonytalanul a lány, és megpaskolta a szökőkút káváját közvetlenül maga mellett. – Gyere, ülj le és mesélj! – Előbb mutatkozz be! – kérte Abdullah. – Meglehetősen furcsa nevem van – felelte a lány zavartan. – Úgy hívnak: Éjvirág. Tökéletes név álmai hercegnőjének, gondolta Abdullah. Hódolattal nézett rá. – Én Abdullah vagyok. – Ó, hát nem elég, hogy fiúnak neveltek, fiúnevet adtak neked! – kiáltott fel Éjvirág felháborodva. – Kérlek, ülj le, és mesélj magadról! Abdullah helyet foglalt a lány mellett a márványkáván, és arra gondolt, milyen kivételesen valószerű álmot él át. A kő hideg volt. A szökőkút peremén fodrozódó víz átnedvesítette a hálóingét, s Éjvirág édes rózsavízillata oly valóságosan keveredett a kert virágainak illataival! De mégis csupán álom volt, s így képzeletének szülöttei itt a valóság részének számítottak. Ezért tehát Abdullah mesélt Éjvirágnak a palotáról, ahol ifjú hercegként élt, arról, hogyan rabolta el Kabul Aqba, és hogy miként menekült tőle a sivatagba, ahol egy szőnyegkereskedő talált rá. Éjvirág teljes együttérzéssel hallgatta.
24
– Milyen borzalmas! Milyen kimerítő! – kiáltott fel a lány. – Lehetséges, hogy nevelőapád szövetkezett a gonosztevőkkel, hogy megtévesszen téged? Abdullah, bár csak álmodott, egyre erősebb bűntudatot érzett amiatt, hogy hamisan és érdemtelenül gerjeszt együttérzést maga iránt. Kifejezte egyetértését, miszerint valóban lehetséges, hogy apja valójában Kabul Aqba lekötelezettje volt, aztán gyorsan másra terelte a szót. – Beszéljünk inkább újra apádról és a terveiről! Kissé különösnek találom, hogy úgy kell férjhez menned ehhez az ochinstani herceghez, hogy életedben nem láttál másik férfit, és nincs összehasonlítási alapod. Így honnan tudhatod, hogy szereted-e vagy sem? – Igazad van. Ez néha engem is aggaszt. – Van egy ötletem – mondta Abdullah. – Mi lenne, ha holnap este visszajönnék ide, és annyi férfi képét hoznám el neked, amennyit csak szerezni tudok? Így hozzájuk tudnád viszonyítani jövendőbelidet, a herceget. Akár álom volt, akár nem, Abdullah egyáltalán nem kételkedett abban, hogy másnap vissza fog térni a kertbe. A képhozás pedig megfelelő indok. Éjvirág fontolóra vette az ajánlatot, kezével átkulcsolva térdét billegett előre-hátra, kétkedőn, tanácstalanul. Abdullah szinte látta, hogy lelki szemei előtt kövér, kopasz férfiak hada vonul el. – Biztosíthatlak, hogy sokféle formájú és nagyságú férfi létezik. – Akkor sokat tanulhatnék a képekből – ismerte el a lány. – Mindenesetre ez az ajánlat ürügyet szolgáltat arra, hogy újra meglátogathass. Nálad kedvesebb emberrel talán nem is találkoztam.
25
Ettől Abdullah elhatározása még inkább megerősödött. Vissza kell térnie másnap. Azt bizonygatta magának, hogy nem lenne tisztességes tudatlanságban hagyni a lányt. – Én is így gondolok rád – mondta szégyellősen. Ám ekkor legnagyobb csalódására Éjvirág felállt, hogy távozzon. – Most be kell mennem. Az első látogatás nem lehet hoszszabb fél óránál, és biztos vagyok benne, hogy már legalább kétszer annyi ideje itt vagy. De már ismerjük egymást. Legközelebb akár két órát is maradhatsz. – Köszönöm. Így lesz – felelte Abdullah. Éjvirág mosolygott, és úgy távozott, mintha csak álom lett volna; eltűnt a szökőkút és két dúsan virágzó cserje mögött. Egy ilyen jelenés után a kert, a holdfény és az illatok már meglehetősen érdektelennek tűntek. Abdullah nem talált magának jobb elfoglaltságot annál, mint visszaindulni arra, ahonnan ékezett. És ott, a holdfényes patakparton megtalálta a szőnyeget, amiről már teljesen megfeledkezett. De mivel az álomban is szerepelt, ráheveredett, és elaludt. Néhány órával később a boltjában arra ébredt, hogy a repedéseken keresztül vakító napfény árad be rá. A levegőben még érezni lehetett a két nappal korábban égetett tömjén illatát, amit Abdullah most olcsónak és fullasztónak talált. Ami azt illeti, az egész üzlethelyiség dohosnak, áporodottnak és közönségesnek tűnt. Ráadásul fájt a füle, mert a hálósipka leesett a fejéről az éjjel, de miközben azt kereste, rájött, hogy a szőnyeg mégsem szállt vissza régi gazdájához. Még ott volt alatta, azon feküdt. Ez volt az egyetlen jó dolog, amit érzékelt, mert életét hirtelen nagyon unalmasnak és nyomasztónak találta. Jamal, aki még mindig hálás volt az előző napi pár ezüstért, kintről kiabált, hogy készített neki reggelit. Abdullah boldogan húzta el a függönyt. A távolban kakasok kukorékoltak. Az ég
26
kéklett, erős napfénypászmák hasítottak a bódé portól kéklő, állott tömjénszagú légterébe. De Abdullah ebben az erős fényben sem látta sehol a hálósipkáját. És sosem érzett még mélyebb szomorúságot. – Te nem érzed magadat néha megmagyarázhatatlanul szomorúnak mostanság? – kérdezte Jamalt, ahogy leültek egymás mellé a napra, törökülésben, falatozni. Jamal egy darabka cukros süteményt adott kutyájának. – Szomorú lettem volna tegnap, ha te nem segítesz. Azt hiszem, valaki fizetett azoknak az átkozott fiúknak, hogy lopjanak tőlem, annyira elszántak voltak. Ráadásul a Városőrség is megbírságolt. Mondtam már? Azt hiszem, ellenségeim vannak, barátom. Bár Jamal szavai megerősítették Abdullah gyanúját az idegennel kapcsolatban, akitől a szőnyeget vásárolta, ez nem sokat javított a kedélyállapotán. – Lehetséges. De jobban kéne vigyáznod, kit haraphat meg a kutyád. – Azt már nem! Én hiszek a szabad akaratban! Ha a kutyám úgy dönt, hogy rajtam kívül az egész emberi fajt gyűlöli, hadd tehesse ezt szabadon! Abdullah reggeli után tovább kereste a hálósipkáját. Egyszerűen eltűnt. Próbált alaposan visszagondolni arra, mikor viselte legutóbb. Igen, előző este, amikor lefeküdt, és arra gondolt, hogy a szőnyeget elviszi a nagyvezírnek, akkor biztosan rajta volt a sapka. Aztán jött az álom. Eszébe jutott, hogy akkor vette le, mikor megmutatta Éjvirágnak (micsoda gyönyörű név!), hogy nem kopasz. Attól kezdve, amennyire emlékszik, a kezében vitte a hálósipkát, egészen addig, míg Éjvirág mellé nem ült a szökőkút kávájára. Ám amikor Kabul Aqba általi elrablását mesélte, egészen biztosan mindkét kezével gesztikulált, és nem fogott semmit. Tudta, hogy az álmokban eltűnnek dolgok,
27
de minden jel arra mutatott, hogy akkor eshetett ki a kezéből, amikor leült. Lehetséges, hogy ott maradt a szökőkút mellett? Ebben az esetben… Abdullah dermedten állt a bódé közepén, a napfénypászmákat bámulta, amik csodálatos módon már nem piszkos porszemcséktől és tömjénfüsttől szennyezettnek tűntek, hanem olyanok voltak, mint a tiszta arany, mint a mennyország sugarai. – Nem álmodtam! – szólalt meg Abdullah. Levertségét mintha elfújták volna. Még a lélegzés is könynyebben esett. – Való volt! – mondta ki. Odament a varázsszőnyeghez, hosszasan nézte. Az is benne volt az álomban. Amely esetben… – Ebből az következik, hogy amíg aludtam, valami gazdag ember kertjébe vittél – szólt a szőnyeghez. – Lehet, hogy álmomban beszéltem, és én kértelek erre. Nagyon valószínű, hiszen kertekről ábrándoztam. Értékesebb vagy, mint amilyennek gondoltalak!
28
III. fejezet Amelyben Éjvirág számos fontos tényt fedez fel
A
bdullah újra gondosan az oszlop köré kötözte a szőnyeget, aztán kiment a bazárba, s megkereste a legügyesebb kezű rajzoló bódéját. A szokásos bevezető udvariaskodás után, amelynek során Abdullah a művészt a rajzszerszámok hercegének, a színes kréták varázslójának, a művész pedig Abdullahot a vevők gyöngyének és a jó ízlés koronájának nevezte, Abdullah azt mondta: – Mindenféle kinézetű és korú férfiről készíts nekem rajzot, akit valaha láttál. Rajzolj nekem királyokat és földműveseket, kereskedőket, kétkezi munkásokat, soványakat, kövéreket, fiatalt és öreget, szépet és rútat, és egészen átlagos kinézetűt is. Ha e felsoroltak között van olyan, amilyent még sosem láttál, kérlek, képzeletből rajzolj, ó, ecsetek mestere! És ha képzeleted cserbenhagyna, amit nehezen tudok elképzelni, de ha mégis megállna képzelőtudományod, ó, művészek ékessége, csak annyit kell tenned, hogy kinézel és másolsz! Abdullah széles karmozdulattal mutatott a bazárban sürgölődő, vásárló tömegre. Kis híján elsírta magát, úgy elérzékenyült a gondolatra, hogy ilyen látványban Éjvirágnak még sosem volt része. A művész kétkedőn simított végig kusza szakállán.
29
– Természetesen, ó, emberiség nemes csodálója! Ezt könynyen megtehetem. De, ó, bölcsesség ékköve, felvilágosítanád e szerény rajzolót, mire kell neked ennyi férfiportré? – Miért kívánná a rajzolás koronája és ékessége ezt tudni? – kérdezte Abdullah meglehetősen döbbenten. – A vevők legjobbika bizonyára megérti, hogy e nyomorult féregnek tudnia kell, milyen eszközzel készítse el a kívánt ábrázolásokat – felelte a művész. Valójában azonban csak kíváncsi volt e rendkívül szokatlan megrendelés okára. – Kérdés, hogy olajjal fessek-e fára vagy vászonra, ezüstirónnal rajzoljak papírra vagy pergamenre, esetleg falra szánt freskó szükségeltetik. Mindez attól függ, ó, művészetpártolók gyöngye, milyen célra kívánod használni az elkészült alkotásokat. – Ó, papírra rajzolj – válaszolt Abdullah sietve. Nem szándékozott nyilvánosságra hozni Éjvirággal való ismeretségét. Nyilvánvaló volt számára, hogy Éjvirág apja nagyon gazdag ember lehet, akinek bizonyára erős kifogása lenne az ellen, hogy egy ifjú szőnyegkereskedő idegen férfiak képét mutogassa Ochinstan hercege számára tartogatott leányának. – A portrék egy olyan szerencsétlen személynek készülnek, aki más emberekkel ellentétben képtelen utazni. – Akkor te a jótékonyság bajnoka vagy – mondta a művész, és meglepően csekély összegért vállalta a rajzok elkészítését. – Nem, nem, szerencse gyermeke, ne köszönd! – tiltakozott, amikor Abdullah háláját igyekezett kifejezni. – Három okom van arra, hogy így cselekedjem. Először is: számos portrét rajzoltam már megrendelés nélkül, csupán saját gyönyörűségemre, és ha azokért pénzt kérnék tőled, nem járnék el tisztességesen, mivel már úgyis megrajzoltam őket. A második ok az, hogy a feladat, amit adtál, tízszer érdekesebb, mint szokásos munkáim, mikor ifjú hölgyeket vagy vőlegényeiket, lovakat, tevéket festek, és mindegyiket meg kell szépítenem a megrendelő igénye
30
szerint, vagyis nem ábrázolhatom a valóságot hűen; hasonlóképpen sorra rajzolom a rosszcsont gyerekeket, akiket szüleik az igazságtól teljesen elrugaszkodott módon valóságos angyaloknak akarnak látni. Harmadik okom az, megrendelők legnemesebbike, hogy szerintem meg vagy bolondulva, és ha háborodott elmeállapotodat kihasználnám, azzal szerencsétlenséget hoznék magamra. Szinte azonnal elterjedt a bazárban, hogy az ifjú Abdullah, a szőnyegkereskedő, elvesztette józan eszét, és minden portrét megvesz, ami csak eladó. Ez meglehetős kellemetlenséget okozott Abdullahnak, mivel szüntelenül zaklatták emiatt. Egymás után bukkantak fel ajtaja előtt különböző személyek, akik hosszú, cikornyás beszédekben tudatták vele, hogy van egy eladó portréjuk a nagymamáról, amitől a világ semmi kincséért nem válnának meg, és csak a szegénység kényszeríti őket arra, hogy mégis ezt tegyék; vagy a szultán versenytevéjéről egy festmény, ami történetesen leesett egy szekér saroglyájáról; vagy ez a medalion, benne kedvenc húguk képmása. Sok időbe telt, mire Abdullah megszabadult tőlük; több esetben előfordult, hogy megvette a felkínált festményt vagy rajzot, ha az férfit ábrázolt. Erre azonban még többen keresték fel. – Csak ma. Az ajánlatom kizárólag ma napszálltáig érvényes – mondta végül az egyre népesebb tömegnek. – Akinek eladó férfiportréja van, jöjjön napnyugta előtt egy órával, és akkor vásárolok ilyesmit. De csak akkor. Így maradt valamennyi ideje a szőnyeg tanulmányozására. Ekkorra már újra kételkedett abban, hogy a kertben tett látogatása több volt, mint egy álom, mert a szőnyeg egész nap nem mozdult. Ugyanis Abdullah természetesen kipróbálta reggeli után; ismét utasította, hogy emelkedjen fel kétlábnyira, csak hogy bizonyítsa működőképességét. Ám a szőnyeg egyszerűen
31
csak fekve maradt a földön. Kipróbálta akkor is, amikor visszatért a művész bódéjából, de a szőnyeg akkor is csak laposan terült el. – Talán nem bántam veled elég jól – szólt hozzá a fiú. – Hiába nem hittem benned, te hűségesen velem maradtál, ám én csak azzal háláltam meg jóságodat, hogy egy oszlop köré kötöztelek. Jobban éreznéd magad, ha hagynálak szabadon heverni a padlón, barátom? Erről van szó? Otthagyta kiterítve a földön, de ez sem használt. Úgy feküdt ott, mint bármely más közönséges szőnyeg. Ez nem hagyta Abdullahot nyugodni akkor sem, amikor bódéját elárasztották a festményeket árulók. Újra motoszkálni kezdett benne korábbi gyanúja az idegennel kapcsolatban, akitől a szőnyeget vette, és eszébe jutott az a hatalmas zaj is, ami Jamal bódéjában tört ki pontosan abban a pillanatban, amikor az idegen felemelkedésre utasította a szőnyeget. Eszébe jutott, hogy mindkétszer látta mozogni az idegen ajkát, de nem hallotta, mit mond. – Így már minden világos! – kiáltott fel, ököllel tenyerébe csapva. – Ki kell mondani egy titkos varázsszót, csak akkor moccan, ám ezt a szót, ki tudja mi okból, de kétségkívül gonosz szándéktól vezérelve, ez a férfi nem árulta el nekem. A gazember! És ezt a szót ejthettem ki álmomban. Visszasietett a bódéjába, és felütötte a kopott értelmező szótárt, amit még az iskolában használt. Aztán a szőnyegre állva kiáltott: – Abaposztó! Szállj fel, kérlek! Semmi. A szőnyeg nem hallgatott sem erre, sem más, a-val kezdődő szóra. Abdullah makacsul folytatta a b-vel, és amikor az sem használt, mondta tovább és tovább, a szótár összes szavát felsorolva. Mivel folyton megzavarták a portrét eladni kívánók,
32
ez eltartott egy ideig. Mindazonáltal kora estére elért a „zsurló” szóhoz, ám a szőnyeg a legkisebb rojtját sem mozdította. – Akkor biztosan valami nem létező, jelentéstelen, kitalált vagy idegen szó! – kiáltott fel izgatottan. – Mert vagy ez történt, vagy az, hogy Éjvirágot mégiscsak álmodtam. – Ám ha nem is volt álom a mesés kert, annak az esélye, hogy a szőnyeg ismét odaröpítse Abdullahot, percről percre csökkenni látszott. Ott állt, és kitartóan sorolta az összes különös hangzású vagy idegen szót, amit csak ismert, ám a szőnyeg meg sem moccant. Egy órával napnyugta előtt ismét megzavarták. Nagy tömeg gyülekezett a bódéja előtt. Csomagokat, nagy, lapos mappákat cipeltek. A bazárbeli festőművésznek át kellett nyomakodnia a sokaságon saját rajzaival. Az ezt követő óra rendkívül megterhelő, fárasztó és kényelmetlen volt. Abdullah számtalan festményt nézett végig; visszautasította nagynénik, anyák, nővérek, kishúgok képeit, és letörte az unokafivérek portréiért kért hatalmas árakat. Egy óra leforgása alatt a művésztől vásárolt száz kitűnő rajzon kívül megvett további nyolcvankilenc festményt, medaliont, rajzot, sőt egy vakolatdarabot is, amelyre egy arc volt mázolva. Szinte az utolsó érméig elköltötte a pénzt, amije a varázsszőnyeg vásárlása után megmaradt; már ha valóban varázsszőnyeg volt, amit vett. Beesteledett, mire sikerült meggyőznie a férfit, aki egy újabb olajfestményt akarván rásózni azt bizonygatta, negyedik felesége anyja ránézésre jócskán férfiszámba megy, hogy a nő, bármely marcona, mégsem férfi, és kiebrudalta az illetőt szerény üzletéből. Ekkorra már túl fáradt és izgatott volt ahhoz, hogy vacsorát készítsen magának. Rögtön le is feküdt volna, ám Jamal, akinek aznap nagyon jól ment az üzlet, mivel a várakozóknak ételt és italt árult, puhára sült aprópecsenyét hozott neki nyárson.
33
– Fogalmam sincs, mi ütött beléd – mondta Jamal. – Eddig azt hittem, normális vagy. De akár megbolondultál, akár nem, enned kell. – Megbolondulásról egyáltalán nincs szó – tiltakozott Abdullah. – Egyszerűen új üzleti tevékenységet kezdtem. Azért megette a húst. Aztán mind a száznyolcvankilenc képet a szőnyegre halmozta, és bevackolt közéjük. – Most figyelj rám! – szólt a szőnyeghez. – Ha valami okból álmomban kimondanám a parancsszavadat, azonnal repíts engem Éjvirág éjszakai kertjébe. Úgy gondolta, ennél jobbat, többet nem tehet. Hosszú időbe telt, mire végre sikerült elszenderednie. Nem sokkal később pompás virágok édes illatára ébredt, és arra, hogy egy finom kéz gyengéden rázogatja. Éjvirág hajolt föléje. Abdullah kinyitotta a szemét, és néhány végtelen pillanatig csak nézte. Sokkal szebb volt, mint amire emlékezett. – Nahát, tényleg hoztál képeket! Nagyon kedves vagy! „Sikerült!”, gondolta Abdullah diadalmasan. – Igen – felelte. – Száznyolcvankilencféle férfiról hoztam portrét. Úgy gondolom, ezek alapján legalább általános elképzeléseid lesznek a férfiakról. Segített a lánynak leakasztani néhány aranyfényű lámpást a bokrok ágairól, és letelepedtek egymással szemben a patak partján. Aztán Abdullah egyesével megmutatta a képeket; előbb a lámpa alá tartotta őket, aztán a lejtős partfalnak támasztotta. Úgy érezte magát, mint egy utcai rajzoló. Éjvirág minden képet, amit csak Abdullah mutatott, abszolút pártatlanul és nagy figyelemmel vizsgált meg. Aztán lámpást fogott, és újra átnézte a művész rajzait. Ez Abdullahot nagy örömmel töltötte el. A bazári rajzoló igazán tehetséges volt. Abdullah minden kérését teljesítette; volt a portrék között min-
34
denféle személy, hősies, királyi alaktól (nyilván valami szobor másolata) egészen a bazárban cipőt pucoló púposig, valamint egy félig kész önarckép is. – Igen, már látom – szólalt meg végül Éjvirág. – A férfiak nagyon különbözőek, ahogy mondtad. Apám egyáltalán nem tipikus, ahogy nyilván te sem. – Tehát elismered, hogy nem lány vagyok? – Kénytelen vagyok elismerni. Kérlek, bocsásd meg korábbi tévedésemet. Azzal továbbvitte a lámpást a part mentén, és harmadszor is megnézegetett bizonyos képeket. Abdullah kissé bosszúsan észrevételezte, hogy a legszebb férfiak képeit választotta ki. Figyelte, ahogy a lány szép homlokát kissé összeráncolva a képek fölé hajol; egy rakoncátlan sötét hajtincse a homlokában táncolt. Éjvirág igen behatóan tanulmányozta a férfiportrékat. Abdullah azon tűnődött, vajon milyen hatást váltott ki tettével, milyen folyamatot indított el a lányban. Amikor végzett, Éjvirág összeszedte a képeket, és gondosan kupacba rendezte őket. – Ahogy gondoltam. Te mindegyiküknél jobban tetszel nekem. Egyik-másik túlságosan öntelt, mások önzőnek és kegyetlennek tűnnek. Te viszont szerény és kedves vagy. Szándékomban áll azzal a kéréssel állni apám elé, hogy inkább hozzád adjon feleségül, mint Ochinstan hercegéhez. Ellenedre lenne? A kert arany, ezüst és sötétzöld színei elhomályosodtak, és mintha minden forogni kezdett volna Abdullah körül. – Én… én azt hiszem, ez nem fog menni – nyögte ki végül. – Miért nem? Van már feleséged? – Nem, nem. Nem erről van szó. A férfi a törvény szerint annyi feleséget vehet magának, amennyit anyagi körülményei lehetővé tesznek, de…
35
Éjvirág homloka ismét ráncba rándult. – A nőknek hány férjük lehet? – Csak egy! – felelte Abdullah meglehetősen döbbenten. – Ez egyáltalán nem igazságos és méltányos – jegyezte meg Éjvirág tűnődőn. Leült a partra, és elgondolkodott. – Ezzel azt akarod mondani, hogy Ochinstan hercegének esetleg már van néhány felesége? Abdullah figyelte, ahogy Éjvirág homlokán egyre mélyülnek a ráncok, és jobb kezének karcsú ujjai a pázsiton dobolnak. Tudta, hogy elindított a lányban valamit. Éjvirág ekkor ébredt tudatára annak, hogy apja néhány fontos tényt elhallgatott előle. – Ha herceg – felelte Abdullah meglehetősen izgatottan –, azt hiszem, nagyon is lehetséges, hogy van már néhány felesége. Tehát igen. – Akkor mohó – állapította meg Éjvirág. – Nagy kő esett le a szívemről. Miért véled úgy, hogy nem mehetnék hozzád feleségül? Tegnap említetted, hogy te is herceg vagy. Abdullah érezte, hogy arca felhevül, és átkozta magát, amiért álmodozásait kifecsegte Éjvirág előtt. Ám azzal védekezett, hogy minden oka megvolt ábrándképnek hinni a lányt, amikor ezekről beszélt neki. Mindazonáltal ez a tény nem sokat segített a helyzeten, ugyanolyan rosszul érezte magát. – Igaz. De azt is mondtam, hogy elvesztem, és messze kerültem királyságomtól. Mint bizonyára gyanítod, most igen szerény életet vagyok kénytelen élni. Szőnyegeket árulok Zanzib város bazárjában. Az apád nyilván nagyon gazdag ember. Nem találna engem megfelelő kérődnek. Éjvirág ujjaival igen dühösen dobolt. – Úgy beszélsz, mintha az apám akarna feleségül menni hozzád! Mi a baj? Szeretlek! Te nem szeretsz?
36
Fejét felvetette, s tekintetét Abdullah szemébe fúrta. S Abdullah viszonozta a pillantást, belenézett Éjvirág végtelenül mély szemébe. És maga sem tudta hogyan, azt felelte: – Én is szeretlek. Éjvirág mosolygott. Abdullah is mosolygott. Néhány hoszszú, holdfényes pillanatig csak nézték egymást. – Elmegyek veled oda, ahol élsz – közölte Éjvirág. – Mivel nagyon is igaz lehet, amit apám hozzáállásáról mondtál, előbb össze kell házasodnunk, és csak aztán áruljuk el neki. Akkor nem tud mit tenni. Abdullah, akinek volt némi tapasztalata a gazdag emberek magatartását illetően, azt kívánta, bárcsak igaza lenne a lánynak. – Nem biztos, hogy ez ilyen egyszerű. Ami azt illeti, most, hogy belegondolok, elővigyázatosságból el kellene hagynunk Zanzib városát. Ez kivitelezhetőnek tűnik, mert történetesen van egy varázsszőnyegem, ott hagytam fenn, a parton. Az hozott ide. Sajnálatos módon azonban varázsszóra indul, amit csak álmomban tudok kimondani. Éjvirág lámpást vett magához és magasra tartotta, hogy fényénél alaposan megszemlélhesse a szőnyeget. Abdullah csak nézte őt, csodálta mozgása kecsességét. – Nagyon réginek tűnik – jelentette ki a lány. – Olvastam ilyen szőnyegekről. Minden bizonnyal egy egészen közönséges, de régiesen kiejtett szóra van szükségünk. Olvasmányaimból arra következtetek, hogy az efféle szőnyegeknek vészhelyzetben is gyorsan kell felemelkedniük, vagyis ez a szó nem lehet túlságosan bonyolult. Nem mondanál el nekem mindent, amit csak tudsz róla? Ketten esetleg könnyebben rájövünk a nyitjára. Ebből Abdullah számára világossá vált, hogy Éjvirág (leszámítva ismereteinek más téren való hiányosságait) okos és nagyon művelt. Még jobban szerette ezért. Elmondott neki min-
37
dent, amit a szőnyegről tudott, valamint azt is, hogy a Jamal pecsenyesütőjénél támadt ribillió miatt nem hallotta a parancsszót. Éjvirág figyelmesen hallgatta, és minden új ténynél bólintott. – Nos, tekintsünk el attól a különös kérdéstől, hogy miért ad el valaki egy bizonyítottan repülőképes varázsszőnyeget, ráadásul úgy, hogy biztosan ne tudd használni. Ez olyan rejtélyes dolog, amire feltétlenül vissza kell még térnünk. De előbb gondoljuk át, mit tett a szőnyeg. Azt mondtad, magától leszállt, amikor erre utasítottad. Akkor beszélt az idegen? „Éles eszű lány, nagyon logikusan gondolkodik. Igazi gyöngyszeme a női nemnek”, állapította meg magában Abdullah. – Egészen biztos vagyok benne, hogy semmit nem mondott akkor. – Nos, akkor csak a szőnyeg indításához szükséges a varázsszó. Ezek után két lehetőséget látok. Az egyik az, hogy a szőnyeg addig engedelmeskedik az utasításaidnak, amíg valahol földet nem ér, vagy addig engedelmeskedik neked, míg vissza nem ér oda, ahonnan elindult… – Erre könnyedén fényt deríthetünk – mondta Abdullah. Szinte beleszédült, annyira csodálta Éjvirág kitűnő logikáját. – Szerintem az első feltételezés helyes. – Azzal a szőnyegre ugrott, és próbaképpen így szólt: – Fel! Vissza az üzletembe! – Ne, ne! Ne tedd! Várj! – kiáltott abban a minutumban Éjvirág. De túl késő volt. A szőnyeg a levegőbe emelkedett, és csapdosó rojtokkal szállt, olyan sebességgel és hirtelenséggel, hogy Abdullah előbb hanyatt esett, lélegzete is elállt, aztán azon kapta magát, hogy félig lelógva kapaszkodik a kopott anyagba.
38
Szédítő, rémisztő magasságban repült vele a szőnyeg. Amikor végre szusszanni tudott volna, a szörnyű száguldás összepréselte a tüdejét, s alig kapott levegőt. Csak arra volt képes, hogy kétségbeesetten jobb fogást keressen a rojtos széleken. Még mielőtt rendesen vissza tudott volna kászálódni rá, a szőnyeg nagy sebességgel süllyedni kezdett (így Abdullah megint csak képtelen volt levegőt venni, utóbbi szusszanása a magasban maradt), és huss, máris átfúrta magát a bódé ajtajául szolgáló függönyön (gazdáját közben kis híján megfojtva), aztán finoman, zökkenésmentesen a padlóra simult. Abdullah feküdt a hasán, levegő után kapkodott, pihegett, tornyok és kupolák szédítő emlékei zúdultak utána a csillagos égből. Minden olyan hirtelen történt, hogy először csak arra volt képes gondolni, hogy szerény üzlete és a mesés kert közt meglepően kicsi a távolság. Aztán amikor végre újra levegőhöz jutott, legszívesebben alaposan helybenhagyta volna magát. Micsoda ostobaságot követett el! Legalább addig várhatott volna, amíg Éjvirágnak is van ideje a szőnyegre lépni. A lány logikáját alkalmazva arra a következtetésre jutott, hogy nem juthat vissza másként, csak ha újra elalszik – remélte, hogy álmában véletlenül ismét kimondja a parancsszót. Mivel ez már kétszer megtörtént, szinte biztos volt benne, hogy újra sikerülni fog. Ahogy abban is biztos volt, hogy Éjvirág úgy intézi, várhassa őt a kertben. Hiszen ő maga az értelem; gyöngyszem az asszonyok között. Egy-két órán belül visszavárja. Eltelt egy óra, amelynek során hol magát hibáztatta, hol Éjvirágot dicsérte, majd végre sikerült elaludnia. Ám sajnálatos módon amikor felébredt, még mindig a boltjában feküdt a szőnyegen. Odakint Jamal kutyája ugatott, ez keltette fel. – Abdullah! – kiabált a bódé ajtajánál apja első felesége bátyjának fia. – Ébren vagy már? Abdullah felmordult. Már csak ez hiányzott.
39
IV. fejezet Amelyben szó esik házasságról és egy bizonyos próféciáról is
A
bdullah el sem tudta gondolni, miért jöhetett Hakim. Apja első feleségének rokonai csak havonta egyszer szokták felkeresni, és legutóbb két napja jártak nála. – Mit akarsz, Hakim? – kiáltott ki fáradtan. – Természetesen beszélnem kell veled – kiabált vissza a férfi. – Sürgősen! – Akkor húzd el a függönyt, és gyere be! – felelte Abdullah. Hakim benyomakodott a függönyrésen. – Ha ezzel a biztonsággal dicsekedtél, ó, nagynéném férjének fia, meg kell mondjam, nem sokra tartom. Bárki bejöhetne ide, és meglephetne álmodban! – Odakint ugatott a kutya, tudtam, hogy ott vagy. – Ugyan, mi haszna? Mit tennél, ha történetesen tolvaj lennék? Megfojtanál egy szőnyeggel? Nem, egyáltalán nem tartom elégségesnek biztonsági intézkedéseidet. – Mondd, mit akarsz közölni velem? Vagy csak azért jöttél, hogy szokásotokhoz híven hibát keress bennem? Hakim öntelten egy halom szőnyegre telepedett. – Valahogy hiányzik belőled megszokott aggályos udvariasságod, ó, távoli unokaöcsém. Ha apám nagybátyjának fia hallaná, amit most mondtál, nem dicsérne meg.
40
– Nem tartozom felelősséggel Assifnak sem a viselkedésemért, sem másért! – csattant fel Abdullah. Igen nyomorultul érezte magát. Lelke minden rezdülésével Éjvirág után vágyakozott, de nem juthatott el hozzá. Semmi máshoz nem volt türelme. – Ez esetben nem háborgatlak üzenetemmel – mondta Hakim, és dölyfösen feltápászkodott. – Remek! – felelte Abdullah. Azzal boltja hátsó traktusába indult, elvégezni reggeli mosdását. Ám nyilvánvaló volt, hogy Hakim nem távozik anélkül, hogy üzenetét átadná. Még akkor is ott állt, amikor Abdullah visszatért a mosakodásból. – Jobban tennéd, ha ruhát váltanál, és elmennél a borbélyhoz is, ó, távoli rokon – vetette oda Abdullahnak. – Jelen állapotodban nem vagy alkalmas arra, hogy látogatást tegyél üzletünkben. – És miért tenném ott tiszteletem? – kérdezte Abdullah meglehetősen csodálkozva. – Hiszen rég értésemre adtátok, hogy nem vagyok szívesen látott vendég nálatok. – Azért, mert a születésedkor kapott prófécia dobozát egészen mostanáig tömjéntartónak hittük. Ha méltóztatsz megfelelő öltözetben megjelenni üzletünkben, ezt a dobozkát átadjuk neked. Abdullah egy csepp érdeklődést sem érzett a prófécia iránt. Azt sem értette, miért kell személyesen érte mennie, amikor ennyi erővel Hakim is magával hozhatta volna. Már majdnem visszautasította az ajánlatot, amikor eszébe jutott, hogy ha éjjel, álmában sikerül kiejtenie a megfelelő szót (és biztos volt benne, hogy sikerül, hiszen kétszer megtörtént már), akkor Éjvirág minden bizonnyal megszökik vele. Úgy illik, hogy férfiember megfelelő öltözetben, megfürödve és borotvált ábrázattal jelenjen meg az esküvőjén. Így, mivel amúgy is tervezte, hogy a für-
41
dőbe és a borbélyhoz is elmegy, visszafelé akár be is nézhet rokonai üzletébe azért a próféciáért. – Hát jó. Két órával napnyugta előtt ott leszek. Hakim homloka ráncba szaladt. – Miért olyan későn? – Mert dolgom van, ó, távoli unokafivérem – magyarázta Abdullah. Oly nagy örömmel gondolt Éjvirággal való közelgő szökésükre, hogy rámosolygott Hakimra, és rendkívül udvariasan hajolt meg előtte. – Igen elfoglalt lévén csekély szabadidőm marad óhajaid teljesítésére, mindazonáltal ne félj, eleget teszek szíves invitálásodnak. Hakim homlokán e szavak hallatára nem simultak ki a ráncok, és távozáskor is e komor ábrázattal nézett vissza válla fölött Abdullahra. Nyilvánvalóan nem volt elégedett a fejleményekkel, sőt felébredt benne a gyanakvás. Abdullah egyáltalán nem törődött ezzel. Amint Hakim látótávolságon kívülre került, vidáman odaadta Jamalnak megmaradt pénze felét, hogy vigyázzon estig az üzletére. Cserébe kénytelen volt a rendkívül hálás Jamaltól elfogadni a pecsenyesütő minden finomságából ízelítőt adó bőséges reggelit. Az izgalom elvette Abdullah étvágyát. A kedves szomszéd annyi ételt tálalt elé, hogy Abdullah, mivel nem akarta megsérteni Jamalt, nagy részét titokban a kutyának adta; mindazonáltal nagyon óvatosnak kellett lennie, mert a kutya nemcsak harapós, hanem szeszélyes is volt. Úgy tűnt azonban, hogy az állat ugyanolyan hálát érzett iránta, mint gazdája. Boldogan csóválta farkát, mindent megevett, amit Abdullah neki adott, aztán megpróbálta arcon nyalni. Abdullah elhárította az udvariasság eme megnyilvánulását. A kutya lehelete szinte elviselhetetlenül tintahalszagú volt. Megsimogatta az állat göcsörtös kobakját, köszönetet mondott Jamalnak, és elsietett a bazárba. Ott maradék pénzén kézikocsit bérelt, amire felpakolta legjobb és legdrágább szőnyegeit, köz-
42
tük az ochinstani virágosat, az inhicói selyemfényűt, az aranyló farqtaniakat, a sivatagból való gyönyörű mintájúakat, a távoli Thayackból való két egyforma darabot, és a bazár közepén álló nagy és elegáns üzletek, a leggazdagabb kereskedők boltjai felé tolta. Abdullah minden izgatottsága ellenére gyakorlatiasan gondolkodott. Éjvirág apja nyilván nagyon gazdag. Csak a leggazdagabb férfiak engedhetik meg maguknak, hogy lányuknak hercegi vőhöz illő hozományt adjanak. Ezért Abdullah egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy neki és Éjvirágnak nagyon messze kell jutniuk, különben Éjvirág apja komoly kellemetlenségeket okozhat nekik. Ám Abdullah azt is pontosan tudta, hogy Éjvirág hozzászokott ahhoz, hogy mindenből a legjobbat kapja. Nem lenne boldog, ha nélkülözésekkel terhes, nyomorúságos életet kellene élnie. Ezért muszáj, hogy legyen pénze. Abdullah meghajolt az előkelő boltok legelőkelőbbikének tulajdonosa előtt, és minekutána a kereskedők gyöngyének és a szőnyegértők legbölcsebbikének nevezte, eladásra kínálta neki az ochinstani szőnyeget. Rettentő nagy árat kért érte. A kereskedő Abdullah apjának barátja volt. – És miért akarnád pénzzé tenni, ó, bazárunk legnemesebbik árusának sarja, készleted gyöngyszemét, legalábbis az árat illetőleg? – Több irányba kívánom fejleszteni kereskedésemet – felelte Abdullah. – Mint bizonyára tudomására jutott már, tegnap képeket és más műalkotásokat vásároltam. Helyet kell biztosítanom ezeknek, ezért kénytelen vagyok túladni legkevésbé értékes szőnyegeimen. Arra gondoltam, hogy mivel ön mennyeien gyönyörű szőnyegeket árul, talán megfontolná, hogy segíti régi barátja fiát azzal, hogy igazán alkalmi áron átveszi tőle ezt a gyatrának számító virágos darabot.
43
– Bódéd leendő készlete nyilván kivételesnek ígérkezik – válaszolt a kereskedő. – A felét ajánlom annak az árnak, amit kérsz. – Ó, éles elméjű férfiak legfondorlatosabbika, még ezen az alkalmi áron is veszteségem van – mondta Abdullah. – De az ön kedvéért két rézpénzt engedek. Hosszú, forró nap volt. Kora estére Abdullah mind egy szálig eladta legjobb szőnyegeit, majdnem kétszer annyiért, mint amennyiért vette őket. Úgy ítélte meg, elég pénzt szerzett ahhoz, hogy Éjvirágot legalább három hónapig megfelelő luxusban tartsa. Remélte, hogy ezt követően történik majd valami, ami kedvezően befolyásolja helyzetüket, vagy a lány jó természete révén belenyugszik, hogy azontúl szegénységben élnek. Miután mindennel végzett, fürdőbe ment. Aztán a borbélyhoz. Aztán benézett az illatszerárushoz, és beillatosíttatta magát finom olajokkal. Ezt követően visszament az üzletébe, és magára öltötte legjobb ruháját. Ez az öltözék olyan volt, amilyet a kereskedők többsége viselt: számtalan ügyes berakás, hímzés és díszítő húzózsinór ékesítette, amelyek egyáltalán nem díszként szolgáltak, illetve nemcsak díszek voltak, hanem egyben fortélyos pénzrejtő helyek is. Abdullah végül elosztotta újonnan kapott aranyait a rejtekzsebecskékben, s ezzel felkészült az éjszakára. Nem nagy kedvvel ment át néhai apja üzletébe, de azzal biztatta magát, hogy legalább eltölti az időt, ami estig hátra van. Furcsa érzés volt felmenni a keskeny cédrusfa lépcsőkön, és belépni arra a helyre, ahol gyermekkora nagy részét töltötte. A cédrus-, fűszer- és dús szőnyegillat oly ismerős volt, hogy szemét lehunyva szinte látta magát tízévesen, ahogy egy nagy szőnyegguriga mellett játszik, miközben apja egy vevővel tárgyal. Ám amint kinyitotta a szemét, egyből elrebbentek ezek az emlékképek. Abdullah apja első feleségének húga sajnálatos mó-
44
don erős vonzalmat érzett az élénklila szín iránt. A falak, a rácsos paravánok, a vevők ülőhelyei, a kasszapult, sőt a pénzszekrény is Fatima kedvenc színére volt festve. Fatima ugyanilyen színű ruhában jelent meg üdvözlésére. – Nahát, Abdullah! Milyen hamar jöttél, és milyen fess vagy! – mondta. Modorából kitűnt, hogy arra számított, a szegényebb rokon később és kopottas ruhájában érkezik. – Úgy kiöltözött, mintha az esküvőjére menne! – jegyezte meg a szintén előbukkanó Assif, beesett, rosszindulatot sugárzó arcán kaján mosollyal. Olyan ritkán lehetett Assif mosolyát látni, hogy Abdullah egy pillanatig azt gondolta, megmerevedett a nyaka, és a fájdalomtól grimaszol. Aztán Hakim felvihogott, és Assif előző mondata eljutott Abdullah tudatáig. Legnagyobb bosszúságára azon kapta magát, hogy erősen elpirul. Kénytelen volt udvariasan mélyen meghajolni, hogy elrejtse arcát. – Semmi szükség arra, hogy zavarba hozd a fiút! – kiáltott fel Fatima. Erre Abdullah persze még jobban elpirult. – Abdullah, mi ez a pletyka, hogy hirtelen képekkel akarsz kereskedni? – És eladod a legjobb szőnyegeidet, hogy helyet csinálj a portréknak – tette hozzá Hakim. Abdullah zavara egyszerre elmúlt, mintha nem is lett volna. Arra gondolt, hogy sejthette volna, csak azért hívták, hogy kritizálhassák. Egészen biztos lett azonban ebben, amikor Assif szemrehányón kijelentette: – Némiképp megbántva érezzük magunkat, ó, apám unokahúga férjének fia, mert nem gondoltál arra, hogy mi is lekötelezhetnénk néhány szőnyeged átvételével, ha már annyira útban vannak neked. – Kedves rokonaim, természetesen nem adhattam el nektek szőnyegeimet. Célom az volt, hogy hasznom legyen az eladáson, és nyilván nem nyerészkedhetek rajtatok, akiket apám szeretett.
45
Annyira sértve érezte magát, hogy megfordult, indult is volna el, ki az üzletből, de azt kellett látnia, hogy Hakim közben halkan becsukta és elreteszelte az ajtót. – Nem kell nyitva tartani – szólt Hakim. – Maradjunk szűk, családi körben. – Szegény fiú! Még sosem volt nagyobb szüksége a családjára, hogy megőrizze józan eszét – jegyezte meg Fatima. – Valóban így van – erősítette meg Assif. – Abdullah, a bazárban az a pletyka terjed, hogy megbolondultál. Nekünk ez egyáltalán nem tetszik. – Az már biztos, hogy igencsak furcsán viselkedik – tette hozzá Hakim. – Nem tetszik nekünk, hogy ilyesféle véleményeket hallani a mi tiszteletreméltó családunkról. Abdullah úgy érezte, hogy ez még a szokásosnál is roszszabb. – Semmi baja az eszemnek – jelentette ki Abdullah. – Pontosan tudom, mit miért teszek. Szándékomban áll megszüntetni még a lehetőségét is annak, hogy kritizáljatok, talán már holnaptól. Mindazonáltal Hakim azzal hívott ide, hogy megtaláltátok a születésemkor adott próféciát. Így van, vagy csak ürügy volt? Még sosem beszélt ilyen durván apja első feleségének rokonaival, de elég mérges volt ahhoz, hogy úgy érezze, megérdemelik. Meglehetősen furcsa módon azonban azok nemhogy dühösek lettek volna Abdullahra emiatt, hanem mindhárman izgatottan sürögni kezdtek az üzletben. – Hol az a dobozka? – kérdezte Fatima. – Meg kell találni, meg kell találni! – ismételgette Assif. – Abban vannak a jövendőmondó szavai, akit húgom szegény férje vezetett második feleségének ágyához egy órával Abdullah születése után. Látnia kell!
46
– Apád tulajdon keze írása van benne – közölte Hakim. – Ez a legnagyobb kincsed. – Itt van! – kiáltott Fatima diadalmasan, azzal egy magas polcról faragott dobozkát vett le. Assif kezébe adta, aki átnyújtotta Abdullahnak. – Nyisd ki! Nyisd ki! – kiáltották mindhárman igen izgatottan. Abdullah letette a dobozt a lila kasszapultra, és meghúzta a rajta lévő kallantyút. A zár kinyílt, a ládikából dohszag áradt a szobába. Majdnem teljesen üres volt, csupán egy összehajtott, megsárgult papír volt az alján. – Vedd ki! Olvasd! – mondta Fatima még nagyobb izgalommal. Abdullah nem értette a nagy felindulás okát, de kihajtogatta a papírt. Néhány sor árválkodott rajta; megbarnult, elhalványodott betűk, de egyértelműen apja keze írása. A mennyezetről lelógó lámpa felé fordult vele. Mivel Hakim becsukta a bejárati ajtót, az üzletben olyan átható lilaság lett, amely lehetetlenné tette az olvasást. – Hiszen alig látja! – szólt Fatima. – Nem csoda. Szinte egyáltalán nincs idebent fény. Vezessétek a hátsó szobába. Ott nyitva van a felső spaletta – mondta Assif, azzal az egyik oldalon ő, a másikon Hakim ragadta meg Abdullah vállát, és az üzlet belseje felé noszogatták. Abdullah olyannyira el volt foglalva apja halvány, kusza írásának silabizálásával, hogy hagyta magát vezetni, mígnem ott állt az üzlet mögötti nappali szoba nagy ablaktáblái alatt. Így már jobban látott. Végre megtudta, miért nem volt elégedett vele az apja. A lapon ugyanis ez állt: Íme, a bölcs jövendőmondó szavai: „Ez a fiad nem követ téged mesterségedben. Két évvel halálod után még mindig nagyon fiatal lesz, és e föld minden más lakója fölé emeltetik. Azt
47
mondtam, amit a sors mutatott.” Fiam jövendője nagy csalódással tölt el. Azt kívánom, hogy küldjön a sors más fiakat nekem, akik mesterségemben követnek, különben elpazaroltam a negyven aranyat erre a próféciára. – Mint láthatod, nagy vagyon vár rád, drága fiam – szólalt meg Assif. Valaki kuncogott. Abdullah kissé csodálkozón és zavartan pillantott fel az írásból. Mintha túl illatos lett volna a levegő. Újra kuncogás hallatszott, két hang, közvetlenül előtte. Abdullah végre felnézett. Érezte, hogy a szeme kiguvad. Két rendkívül kövér nő állt előtte. Pillantásuk találkozott az ifjú döbbent tekintetével, és félénken újra felnevettek. Mindketten teljes csábdíszben, ruhájuk fényes szatén és duzzadó csipke; a jobb oldali hölgyön rózsaszín, a bal oldalin sárga, és mindkettejükön annyi nyaklánc és karperec csüngött, amennyit szinte lehetetlenségnek tűnt viselni. A kövérebb, rózsaszín ruhás hölgy homlokán, gondosan bodorított haja alatt gyöngyfüggő díszelgett. A nem sokkal kevésbé termetes, de még bodorabb hajú, sárga ruhás hölgy valamiféle borostyán fejdíszt viselt. Mindkét nőt igen sok kence, púder és festék borította, ami még inkább nem vált előnyükre. Amint megbizonyosodtak arról, hogy Abdullah rájuk figyel (márpedig rájuk figyelt, bár ez a figyelem színtiszta rémület volt), mindketten fátylat húztak elő széles válluk mögül, a bal oldali nőszemély sárgát, a jobb oldali rózsaszínt, és szűziesen eltakarták fejüket, arcukat. – Üdvözlünk, kedves férjünk! – szóltak kórusnak hangzó duóban a fátyol mögül. – Micsoda?! – kiáltott fel Abdullah. – Elfátyolozzuk magunkat – mondta a rózsaszínes nőszemély. – Mert nem szabad látnod arcunkat – fűzte hozzá a sárga.
48
– Majd csak az esküvőnk után – egészítette ki a rózsaszín. – Itt valami tévedés lesz – hőkölt hátra Abdullah. – A legkevésbé sem tévedés – közölte Fatima. – Unokahúgom két unokahúga áll előtted, és azért vannak itt, hogy elvedd őket. Hát nem hallottad, amikor megígértem, hogy szerzek neked két feleséget? A két unokahúg újra felkacagott. – Ráadásul olyan jóképű! – sugárzott a sárga ruhás. Abdullah egy meglehetősen hosszúra nyúlt szünet után, melynek során kínosan nyeldekelt, és igyekezett kordában tartani érzéseit, udvariasan megszólalt: – Mondjátok, ó, rokonai apám első feleségének, régóta tudtok a próféciáról, amit születésemkor kaptam? – Réges-régóta – felelte Hakim. – Hát bolondnak hiszel minket? – Apád mutatta meg nekünk, amikor a végrendeletét készítette – közölte Fatima. – És természetesen nem hagyhatjuk, hogy nagy szerencséd kiszakítson a családból – magyarázta Assif. – Csak arra a pillanatra vártunk, amikor letérsz apád mesterségének útjáról, mert nyilván ez a jel, hogy a szultán vezírré tesz, rád bízza seregei vezetését, vagy más módon emel nagy rangra. Ezzel megtettük a szükséges lépéseket, hogy mindenképpen osztozzunk jó szerencsédben. Két menyasszonyod mindhármunknak közeli rokona, így természetesen nem hanyagolsz el minket, ha elér a jó sors. Tehát, kedves fiam, már csak az van hátra, hogy bemutassalak a kádinak*, aki, mint látod, jelen van, és kész összeadni benneteket. Abdullah eddig képtelen volt a két unokahúg hatalmas tömegén túl mást is látni. Ekkor azonban felnézett, és szeme a bazár kádijának kárörvendő tekintetével találkozott. Paraván *
Mohamedán bíró.
49
mögül lépett elő, kezében a házassági anyakönyvvel. Abdullah azon tűnődött, mennyivel fizethették le. Udvariasan meghajolt a kádi felé. – Attól tartok, ez nem lehetséges – jelentette ki. – Ó, én tudtam, hogy barátságtalan és elutasító lesz! – sopánkodott Fatima. – Ó, Abdullah, gondolj arra, milyen szégyent és csalódást hozol e szegény lányokra, ha most elutasítod őket! Olyan hosszú utat tettek meg, és abban a hitben, hogy férjhez mehetnek, ilyen szépen felöltöztek! Hogy vagy képes nemet mondani, unokaöcsém!? – Bezártam az ajtókat – közölte Hakim. – Ne hidd, hogy ezt megúszhatod! – Sajnálom, hogy megsértem két ily gyönyörűséges hölgy érzéseit… – szólalt meg Abdullah. A két menyasszony érzései már meg voltak sértve. Mindketten jajveszékeltek, fátyluk alá kapták kezüket, és csak zokogtak keservesen. – Ez borzasztó! – sírt a rózsaszín. – Én tudtam, hogy előbb meg kellett volna kérdezniük a vőlegényt! – zokogott a sárga. Abdullah rájött, hogy nagyon megviseli a síró nők látványa, különösen az ilyen termetes síró nőké, akiknek minden porcikája rázkódik a zokogásról. Tudta, hogy semmirekellő és vadállat. Szégyellte magát. A kialakult helyzet nem a lányok hibája. Assif, Fatima és Hakim használta fel őket, ahogy őt magát is. Legfőképpen viszont azért érezte magát bestiálisnak, és azért szégyellte magát olyannyira, mert leginkább azt akarta, hogy a menyasszonyai elhallgassanak. Legszívesebben rájuk üvöltött volna, hogy hagyják végre abba a harsány, keserves nyöszörgést. Különben a legkevésbé sem érdekelte, mit éreznek. Éjvirággal összehasonlítva egyenesen visszataszítónak találta őket. A gondolatra, hogy ezek a lányok legyenek a felesé-
50
gei, felkavarodott a gyomra. Émelygés fogta el. De mivel ott nyüszögtek, szipogtak és pityeregtek előtte, azon kapta magát, hogy arra gondol, talán három feleség sem olyan nagyon sok. A két nő legalább társasága lesz Éjvirágnak, ha távol lesznek Zanzib városától és az otthonuktól. Meg kell magyarázni nekik a helyzetet, felültetni őket a varázsszőnyegre, és… Erre a gondolatra Abdullah visszazökkent a valóságba. Hatalmas zökkenéssel. Lelki szemei előtt megjelent, mekkorát zökkenne a varázsszőnyeg, ha két ilyen súlyos nőszemély ülne rá… feltéve, ha egyáltalán fel tudna szállni velük. Rettentő kövérek voltak! És arra gondolni, hogy Éjvirág társasága legyenek… na ne! Éjvirág okos, tanult, kedves, szépséges (és karcsú). Ez a két nő még nem tett bizonyságot arról, hogy kettőjüknek összesen legalább egy agysejtjük lenne. Egyszerűen csak férjhez akarnak menni, és most hüppögve akarják meghatni őt. Ráadásul vihogtak. Éjvirágot sosem hallotta vihogni. Éjvirág kacagott, gyöngyözőn nevetett. És Abdullah ezen a ponton némiképp csodálkozva döbbent rá, hogy valóban, igazán szereti Éjvirágot, legalább olyan hevesen, mint mondogatta magának, vagy még annál is jobban, mert ebből már tudta, hogy tiszteli. Tudta, hogy képtelen nélküle élni. Ha nem élhet vele, abba belehal. Ha beleegyezik, hogy feleségül veszi e két kövér rokont, akkor Éjvirág nem lehet az övé. Mert ha Éjvirág megtudja, hogy van már két felesége, mohónak nevezi, mint Ochinstan hercegét. – Nagyon sajnálom – próbálta túlharsogni a zokogást –, előbb meg kellett volna beszélni velem is ezt a tervet, ó, apám első feleségének rokonai, ó, tiszteletre méltó, legbecsületesebb kádi úr! Akkor megkímélhettük volna magunkat ettől a kínos félreértéstől. Még nem nősülhetek meg. Esküvésem tiltja. – Miféle esküvés? – sürgették a jelenlévők, köztük a kövér menyasszonyok is. A kádi pedig azt kérdezte:
51
– Bejegyeztetted ezt az esküt? Minden eskü csak akkor legális, ha hivatalos iratba van foglalva. Ez felettébb kínos. Abdullah gyorsan gondolkodott. – Igen, be van jegyezve az eskü, ó, igazság hű mérlegnyelve! Apám bíró elé vitt, majd a helyszínen megparancsolta, hogy esküdjek. Még kisgyerek voltam. Bár akkor még nem értettem az okát, most már tudom, hogy a prófécia miatt cselekedett így. Apám megfontolt ember lévén nem akarta, hogy negyven aranypénze kárba vesszen. Megesketett, hogy nem nősülök meg, míg a sors e föld minden más lakója fölé nem emel. Most már tudják tehát – fejezte be Abdullah, azzal kezét keresztbe téve sajnálkozón hajolt meg a két kövér hölgy előtt. – Nem vehetlek titeket feleségül, ó, két édességes hölgy, de annak is eljön az ideje. – Ó, hát ez a helyzet! – szólalt meg egyszerre mindenki, különböző tónusú hangokon fejezve ki csalódottságukat, és Abdullah legnagyobb megkönnyebbülésére a többség elfordult tőle. – Mindig is tudtam, hogy apád kapzsi ember! – tette hozzá Fatima. – Még a sírból is gúzsba köt minket végtelen akarnoksága – fejezte ki egyetértését Assif. – Ezek szerint meg kell várnunk, hogy magas rangra emelkedésed bekövetkezzen. A kádi azonban a sarkára állt. – És melyik bíró volt a bíró, aki előtt az esküvést tetted? – kérdezte. – Nem tudom a nevét – rögtönzött Abdullah. Nagyon ellenére volt ez a helyzet. Izzadt. – Kicsi gyerek voltam, és csak arra emlékszem, hogy az a kádi hosszú, ősz szakállú öregember volt. – Úgy vélte, ez a személyleírás minden létező kádira ráillik, az előtte állóra is.
52
– Ellenőriznem kell a hivatalos bejegyzéseket – mondta a bíró ingerülten. Majd meglehetősen tartózkodón meghajolt Assif, Hakim és Fatima előtt, s távozott. Ahogy Abdullah is. Szinte a kádi sarkában lépkedett, olyannyira igyekezett elhagyni az üzletet és a két kövér menyaszszonyt.
53
V. fejezet Amelyben kiderül, miképpen kívánta Éjvirág atyja Abdullahot mindenki másfölé emelni a birodalomban
„M
icsoda nap!”, gondolta Abdullah, amikor végre visszajutott szerény boltjába. „Ha továbbra is ilyen szerencsém lesz, az sem lep meg, ha többé nem tudom moccanásra bírni a szőnyeget!” Aztán, miközben még mindig legjobb köntösében a szőnyegre feküdt, azon aggodalmaskodott, hogy Éjvirág talán annyira bosszús előző éjjeli ostobasága miatt, hogy már nem is szereti. Vagy még szereti, de úgy döntött, hogy nem repül el vele. Vagy… Eltartott egy ideig, mire sikerült elaludnia. Amikor felébredt, minden a legnagyobb rendben volt. A szőnyeg nem sokkal korábban állt meg a holdfényes folyóparton. Abdullah ebből tudta, hogy mégis sikerült kimondania a parancsszót, és olyan friss volt az élmény, hogy még a nyelve hegyén érezte a varázslatos igét. De azonnal kiment a fejéből, amint észrevette Éjvirágot, aki lelkesen szaladt felé az illatos, fehér virágok és kerek, sárga lámpások között. – Hát itt vagy! – kiáltott már messziről. – Már úgy aggódtam! Nem tűnt dühösnek. Abdullah szíve repesett.
54
– Kész vagy elszökni velem? – kiabált vissza Abdullah. – Ugorj fel mellém! Éjvirág boldogan felnevetett (határozottan nem vihogás volt), és tovább futott Abdullah felé a pázsiton. Ekkor a hold mintha egy felhő mögé rejtőzött volna, mert egy pillanatig Abdullah csak lámpavilágnál látta a lelkesen és gyönyörűen szaladó lányt. Felállt a szőnyegen, kezét nyújtotta felé. Miközben Abdullah feltápászkodott, a felhő szinte egészen leereszkedett, s a lámpák fényében világosan látszott, hogy nem felhő, hanem egy nagy, sötét, hangtalanul suhanó bőr szárnypár. És egy pár inas kar, amelynek ujjairól hosszú, karomszerű körmök meredeznek. Ebben a pillanatban ez a karmos kéz kinyúlt a legyezőszárnyak árnyékából, és megragadta Éjvirágot. Abdullah látta őt egész testében megvonaglani, amikor a kar megragadta a lányt. Éjvirág körülnézett, majd felpillantott. Akármit is látott, felsikított. Egyetlen rémült, kétségbeesett sikolyt hallatott, ami egészen addig tartott, amíg az inas kar úgy nem mozdult, hogy betakarja a lány száját. Éjvirág ököllel verte a kart, rúgott, harapott, küszködött, hogy szabaduljon, ám hiába. Emelkedett, egyre feljebb. Apró, fehér alak a hatalmas feketeségben. A két hatalmas szárny hangtalanul csapott egyet. Egy pár hatalmas, karmos láb rőfnyire feltúrta a gyepet szinte pontosan Abdullah mellett, az óriási vádlin megfeszültek az izmok, ahogy a lény (bármi is volt) elrugaszkodott a talajtól. Abdullah felnézett, s egy röpke pillanatig láthatta a támadó borzalmas, szőrös arcát: a horgas orrban lógó karikát, a távolba tekintő, kegyetlen szemeket. A lény nem nézett le rá. Csak arra figyelt, hogy zsákmányával mielőbb a levegőbe emelkedjen. A következő pillanatban már magasan repült. Abdullah még egy szívdobbanásnyi ideig látta; hatalmas dzsinn, kezében apró, halovány emberlány himbálózik. Aztán elnyelte őket az éjszaka.
55
Mindez hihetetlenül gyorsan történt. – Utána! Kövesd a dzsinnt! – parancsolta Abdullah a szőnyegnek, aki elsőre engedelmeskedni látszott. Felemelkedett a pázsitról, ám aztán mintha valaki másra utasította volna, viszszasüllyedt és lelapult. – Te molyrágta lábtörlő! – kiáltott rá dühösen Abdullah. A kert távolabbi részéről viszont más kiáltás hallatszott. – Erre, emberek! Innen jött a sikoltás! Abdullah látta, hogy a holdfény fémsisakokon csillan meg, és ami még rosszabb, az aranyló lámpafény kardokon és íjpuskákon villan. Nem akarta megmagyarázni a közeledőknek, miért sikoltott Éjvirág. Végighasalt a szőnyegen. – Vissza a boltba! – súgta neki. – Gyorsan, kérlek! A szőnyeg ezúttal engedelmeskedett, ugyanolyan sebesen, mint előző éjszaka. Egy szempillantás alatt a levegőben termett, aztán oldalvást átlendült egy félelmetesen magas fal fölött. Abdullah csak egy pillanatra látta az északi zsoldosokat, amint szerteszaladnak a félhomályos kertben, s máris sebesen repült Zanzib városának alvó háztetői és holdvilágos kupolái felett. Alig volt ideje belegondolni, hogy Éjvirág édesapja még annál is gazdagabb, mint amilyennek hitte, hiszen kevesen engedhetik meg maguknak, hogy ennyi zsoldost tartsanak (ráadásul északiakat, hiszen ők a legdrágábbak), a szőnyeg máris lágyan átsiklott a szerény üzlet függönyei közt, és a padlóra ereszkedett. Abdullah átadta magát a szomorúságnak. A dzsinn elrabolta Éjvirágot, és a szőnyeg nem volt hajlandó követni. Ebben Abdullah nem talált semmi meglepőt; Zanzib városában mindenki tudta, hogy a dzsinnek hatalmas erőknek parancsolnak földön és levegőben egyaránt. Kétségtelen, hogy a dzsinn elővigyázatosságból mindent megállásra kényszerített a kertben, míg elragadta Éjvirágot. Lehet, hogy észre
56
sem vette a szőnyeget, s rajta Abdullahot, de a kisebb hatalmú varázseszköz kénytelen volt engedelmeskedni a dzsinn parancsának. A dzsinn éppen abban a pillanatban ragadta el Éjvirágot, akit Abdullah a saját lelkénél is jobban szeretett, amikor hozzá, a karjába szaladt, és úgy tűnik semmit, de semmit nem tehetett ellene. Sírt. Aztán megfogadta, hogy megszabadul minden pénzétől, hiszen már semmi hasznát nem veszi. Mielőtt azonban ezt megtette volna, újra átadta magát a mély bánatnak. Előbb hangosan siránkozott, jajveszékelt és zanzibi módon mellkasát csapkodta; aztán mikor a kakasok kukorékolni, az emberek járkálni kezdtek, rátört a csendes kétségbeesés. Moccanni sem látta értelmét. Mások nyüzsöghetnek, fütyörészhetnek, nyikorgó vödrökkel járhatnak vízért, de Abdullah már nem érezte magát ehhez az élethez tartozónak. Ő ott kuporgott mozdulatlanul a varázsszőnyegen, és azt kívánta, bárcsak ne lenne már az élők sorában. Olyan nyomorultul érezte magát, hogy fel sem tűnt neki, hogy a bazár hirtelen elcsendesedett. Megszűnt minden zaj, mint amikor a madarak egyszerre elhallgatnak, ha vadász lép az erdőbe. Nem hallotta meg az odakint dobbanó súlyos lépteket, és a zsoldosok fegyvereinek ütemes csörrenéseit sem. Szeme sem rebbent, amikor valaki az üzlet előtt „Állj!”-t kiáltott. De rögtön megfordult, amikor letépték az üzlet függönyét. Duzzadt szemével pislogott az erős napfényben, és próbálta kitalálni, mit kereshet nála egy csapat északi zsoldos. – Ő az! – lépett elő egy civil ruhás ember, aki lehetett akár Hakim is, de mielőtt Abdullah megfigyelhette volna, körültekintően visszahúzódott a tömegbe. – Te! – mordult a csapat vezetője. – Kifelé! Velünk jössz! – Tessék? – ámult Abdullah.
57
– Hozzátok! – kiáltott a parancsnok. Abdullah nagyon megrémült. Erőtlenül tiltakozott, amikor talpra rángatták, hátracsavarták a kezét, hogy indulásra késztessék. Amikor futólépésben kivezették a bazárból, el a Nyugati Negyed irányába, már sokkal hevesebben ellenkezett. – Mi… mi… mire véljem ezt? – lihegte. – Követelem… várospolgárként… hova… mondják meg… hova… megyünk! – Fogd be a szád! Majd meglátod! – felelték a katonák. Jó erőben lévén, ők nem lihegtek. Nem sokkal később Abdullahot egy fehér kőtömbökből rakott, s a napfényben szembántóan csillogó kapun át egy udvarra vezették. Ott, a tűző napon megálltak, és egy kovácsmester, aki csak rájuk várt, vasra verte Abdullah kezét, lábát. Ekkor Abdullah még hevesebben tiltakozott. – Mire való ez? Hol vagyunk? Tudni akarom! – Fogd már be a szád! – szólt rá nyomatékosan az osztag parancsnoka. Aztán helyettese felé fordult, s barbár hangzású északi akcentussal megjegyezte: – Ezek a zanzibiak mind így siránkoznak. Fogalmuk sincs a méltóságról. Eközben, mivel az osztagparancsnok másfelé figyelt, a kovács, aki maga is Zanzib városából való volt, odasúgta Abdullahnak: – A szultán rendelt maga elé. Nem hiszem, hogy jók az esélyeid. Akit legutóbb meg kellett így láncolnom, azt keresztre feszítették. – De én nem csináltam semm… – tiltakozott Abdullah. – Hallgass! – kiáltott rá az osztagparancsnok. – Végeztél, kovács? Helyes. Futólépés! – Azzal, közrefogva Abdullahot, újra elindultak, át a ragyogó udvaron, a hatalmas épület felé. Abdullah egyáltalán nem tartotta lehetségesnek, hogy akár egy lépést is tegyen ebben a vasban, olyan nehéz volt. De cso-
58
dálatos, mire képes az ember egy osztagnyi komor arcú katonától körülvéve. Botladozott és küszködött, amíg végre megérkeztek: egy kék és aranylapokkal ékesített, párnás trón lába előtt álltak meg. Itt a katonák mind térdre borultak, olyan kimért, illedelmes módon, ahogyan az északi katonák szokták köszönteni kenyéradó, zsoldfizető gazdájukat. – Kegyes szultán, előállítottuk az Abdullah nevű foglyot – jelentette az osztagparancsnok. Abdullah nem térdelt le. Pontosabban nem térdre borult. Zanzib szokását követve arccal érintette a földet; nagyon kimerült volt, és a legkönnyebb helyzetnek az tűnt, ha nagy csattanással elterül. A mozaikpadló szerencsére csodálatosan hűvös volt. – Térdeltessétek fel ezt a tevelepény fiát! – parancsolta a szultán. – Hadd nézzen a szemembe! Halkan szólt, de hangja dühtől remegett. Az egyik katona megrántotta a láncokat, s két másik addig húzta Abdullah karját, míg valahogy feltérdeltették. Így tartották, és ezért Abdullah hálás is volt, mivel különben összeroskadt volna a félelemtől. A mozaik berakásos trónon ülő férfi kövér volt, kopasz, ősz szakálla kusza. Érzelmeit rejteni igyekezve, de valójában keserű haraggal ütögette a párnáját valami fehér, bojtos pamutholmival. E bojt ébresztette rá Abdullahot, hogy igen nagy bajba került. A fehér pamutholmi ugyanis az ő hálósipkája volt. – Nos, szánalmas alomból való kutya – szólította meg a szultán –, hol van a lányom? – Fogalmam sincs – felelte Abdullah igen nyomorultul. – Tagadod? Tagadod, hogy ez a te hálósipkád? – kérdezte a szultán, úgy lóbálva az ominózus ruhadarabot, mintha a hajánál fogva lengetne egy levágott fejet. – Benne van a neved, te nyomorult kereskedő! Az én becses, uralkodói személyem lelte
59
meg a lányom ékszeres dobozában, és én magam találtam még nyolcvankét portrét közönséges közemberekről nyolcvankét különböző helyre elrejtve. Tagadod, hogy belopóztál éjszakai kertembe, és te ajándékoztad a lányomnak ezeket a képmásokat? És tagadod, hogy ezek után megszöktetted a lányomat? – Igen, ezt tagadom – felelte Abdullah. –, gyengék legmagasztosabb támogatója, nem tagadom, hogy enyém a hálósipka és tőlem származnak a képek, bár meg kell jegyeznem, hogy felséges lányod okosabb az elrejtésben, mint felséges személyed a megtalálásban, ó, bölcsességnek nagyszerű kovácsa, mert valójában százhét képpel többet adtam neki annál, mint amennyi megtaláltatott; de egyáltalán nem szöktettem meg Éjvirág szultánkisasszonyt. A szemem előtt rabolta el egy félelmetes és hatalmas dzsinn. Ahogyan mennyei felséged, én sem tudom, hogy hol lehet most Éjvirág. – Micsoda badarság! – csattant fel a szultán. – Na persze! Dzsinn! Hazudsz! – Esküszöm, igazat beszélek! – kiáltott Abdullah. Ekkor már úgy el volt keseredve, hogy nem is törődött azzal, mint mond. – Bármely szent tárgyra megesküszöm, hogy dzsinn volt! Akármilyen eszközzel is próbálják kiszedni belőlem az igazat, akkor is csak ezt tudom mondani, ó, bűnök és bűnözők hatalmas üldözője! Mert ez az igazság. És mivel engem valószínűleg sokkal jobban lesújtott Éjvirág elvesztése, mint téged, ó, nagy szultán, birodalom dicsősége, kérlek, öless meg most rögtön, hogy megkímélj a nyomorúságos élettől! – Készséggel kivégeztetlek – felelte a szultán. – De előbb áruld el, hol a lányom! – De hiszen már megmondtam, ó, világ csodája! – szólt Abdullah. – Nem tudom, hol van. – Vigyétek el! – parancsolta a szultán az előtte térdelő katonáknak. A zsoldosok menten felugrottak, és talpra rántották a
60
foglyot. – Kínvallatással szedjétek ki belőle az igazat! – tette hozzá az uralkodó. – Ha megtaláljuk a lányomat, megölhetitek, de addig életben kell maradnia. Úgy vélem, Ochinstan hercege özvegyként is elfogadja majd a lányomat, ha megduplázom a hozományt. – Tévedsz, királyok királya! – zihált Abdullah, miközben a katonák futólépésben elindultak vele kifelé a mozaikpadlós, visszhangzó trónteremben. – Fogalmam sincs, hova repítette a dzsinn, és nagyon sajnálom, hogy elvitte tőlem, mielőtt lehetőségünk lett volna összeházasodni. – Micsoda?! – kiáltott a szultán. – Hozzátok vissza! – A zsoldosok azonnal visszafordították Abdullahot, és a trón elé hurcolták. A szultán előrehajolt, tekintete szikrázott. – Tiszta fülemet azzal szennyezed be, hogy azt kell hallanom, nem vetted feleségül a lányomat, te mocsok?! – mennydörgött. – Így van, hatalmas uralkodó – válaszolta Abdullah. – A dzsinn még azelőtt jött, hogy megszökhettünk volna. A szultán tekintetében rémület tükröződött. – Ez az igazság? – Esküszöm. Még csak meg sem csókoltam a szultánkisaszszonyt. Az volt a szándékom, hogy ha már messze leszünk Zanzib városától, az első kádinál összeházasodunk. Tudom, hogy mi az illem. De úgy találtam helyénvalónak, hogy előbb meggyőződjek arról, Éjvirág valóban hozzám akar-e jönni feleségül. Nagyon meglepett, mikor úgy döntött, a feleségem lesz. Hiába látta a száznyolcvankilenc férfiportrét, úgy érzem, nem tud eleget a világról. Ha megbocsátod véleményemet, ó, hazafiak védelmezője, meglehetősen rossz módszert választottál lányod nevelésére. Amikor először találkoztunk, nőnek gondolt engem. – Amennyiben igazat mondasz – gondolkodott el a szultán –, annak, hogy tegnap éjjel katonákat küldtem a kertbe, megölni a
61
betolakodót, akár végzetes következményei is lehettek volna. Te bolond, elfajzott rabszolgafi, ne merészelj kritizálni! Úgy kellett felnevelnem a lányomat, ahogyan tettem. A születésekor kapott prófécia szerint ugyanis férje az első férfi lesz, akit meglát rajtam kívül! Abdullah láncai ellenére felegyenesedett. Aznap először csillant fel előtte a remény. A szultán maga elé meredt. – Ez a prófécia nagyon is megfelelt nekem – folytatta. – Régóta szerettem volna szövetséget kötni az északi országokkal, mert jobb fegyvereik vannak, mint amilyeneket mi tudunk készíteni; ha jól értesültem, némelyik egészen varázslatos. Ám Ochinstan uralkodóit nagyon nehéz a házasság kötelékébe vonni. Ezért úgy gondoltam, csak annyit kell tennem, hogy elzárom a lányomat, ne láthasson férfit, és természetesen a legjobb neveltetésben részesítem, hogy tudjon énekelni és táncolni, így megkedveltethesse magát bármely herceggel. Aztán amikor lányom eladósorba lép, meghívom a herceget hivatalos látogatásra. Úgy tervezte, hogy jövőre látogat el hozzám, miután a különleges fegyvereivel teljesen leigázott egy idegen országot. És biztos lehettem abban, hogy amint a lányom meglátja, a prófécia gondoskodik arról, hogy országunkhoz kössem az uralkodót. – A szultán vészjósló tekintettel meredt Abdullahra. – Aztán jössz te, nyomorult féreg, és felborítod minden tervemet! – Ez sajnálatos módon igaz, uralkodók legmegfontoltabbika! – ismerte el Abdullah. – Ám lehetséges, hogy Ochinstan hercege kissé öreg és csúnya? – Úgy vélem, ugyanolyan ocsmány északi ábrázata van, mint ezeknek a zsoldosoknak – közölte a szultán, mire Abdullah a katonákra pillantott. Szeplősek voltak, hajuk keményített tüskékben meredezett, és e szavak hallatán összerezzentek. – Miért kérdezed, kutya?
62
– Azért, nagybölcsességű felség, ha megbocsátja további kritikámat, ó, nemzet gyámolítója, mert ez némiképp igazságtalannak tűnik a lányával szemben – jegyezte meg Abdullah. Érezte, hogy a katonák tekintete rá szegeződik; nem tudták mire vélni merészségét. Abdullah nem törődött velük. Nem volt vesztenivalója. – A nők egyáltalán nem számítanak – mordult a szultán. – Ezért lehetetlen igazságtalannak lenni velük. – Ezzel nem értek egyet – tiltakozott Abdullah. Tarkóján érezte a katonák tüzes pillantását. A szultán szikrázó tekintettel nézett rá. Úgy markolta a hálósipkát, mintha az Abdullah nyaka lenne. – Elhallgass, te nyavalyás varangy! Különben megfeledkezem magamról, és azonnal kivégeztetlek! Ennek hallatán Abdullah kissé megnyugodott. – Ó, igazságos szablya a polgárok között, könyörgök, öless meg most azonnal! Vétkeztem, bűnt követtem el, behatoltam éjszakai kertedbe! – Elhallgass! Te is nagyon jól tudod, hogy nem végeztethetlek ki, amíg meg nem találom a lányomat, és nem adom hozzád feleségül. Abdullah még jobban megnyugodott. – Rabszolgád nem tudja követni szárnyaló gondolataidat, ó, igazság ékköve, felséges uralkodó! – tiltakozott. – Követelem, hogy most azonnal meghalhassak! A szultán valósággal ráförmedt. – Ha tanultam bármit is nyomorult hivatásomban, akkor azt, hogy hiába vagyok Zanzib szultánja, még én sem játszhatom ki a sorsot. A prófécia így is, úgy is beteljesíti magát, ezt pontosan tudom. Ezért ha azt akarom, hogy a lányom Ochinstan hercegéhez menjen feleségül, előbb lehetővé kell tennem, hogy valóra váljon a jóslat.
63
Abdullah szinte teljesen megnyugodott. Ezt természetesen a kezdetektől pontosan tudta, csak amiatt aggódott, hogy a szultán is rájön-e. És rájött. Éjvirág az apjától örökölte kiváló logikáját. – Tehát, hol van a lányom? – kérdezte a szultán. – Mondtam már, ó, Zanzib fényes napja. A dzsinn… – Egy pillanatig sem hiszem a dzsinnes magyarázatot! – horkant fel a szultán. – Túl nyilvánvaló megoldás. Biztosan elrejtetted valahol a lányomat. Vigyétek el! – utasította a zsoldosokat. – Zárjátok a legbiztosabb börtönbe! Ne vegyétek le róla a láncot. Csak varázslattal juthatott be a kertembe, és ha nem vigyázunk, talán újra mágiát használ. Abdullah képtelen volt megállni, hogy erre össze ne rezzenjen, amit a szultán is észrevett. Kajánul elmosolyodott. – Aztán kutassatok át minden házat, keressétek a lányomat. Amint megtaláljátok, vigyétek a börtönbe, hogy megtarthassák az esküvőt. – Tűnődve Abdullahra pillantott. – Addig azzal szórakoztatom magamat, hogy kitalálom, milyen új módszerekkel ölethetlek meg. Pillanatnyilag az a kedvencem, hogy egy negyven láb magas máglya tetején süttetlek meg, aztán keselyűket eresztünk rád, hogy eltakarítsák a maradékodat. De ha ennél borzalmasabb halálnemet találok neked, még meggondolhatom magamat. Ahogy a zsoldosok elvonszolták, Abdullah majdnem újra kétségbeesett. A születésekor kapott próféciára gondolt. Egy negyven láb magas máglyán a szó szoros értelmében e föld minden más lakója fölé emelkedne.
64
VI. fejezet Amelyben kiderül, hogyan került Abdullah cseberből vederbe
M
élységesen mély és igen büdös föld alatti várbörtönbe vitték Abdullahot, ahol az egyetlen fényforrás a magas mennyezet apró nyílása volt, a fény pedig nem közvetlen napfény. Talán egy távolabbi ablakból jött, a földszinti folyosóról, a helyiség mennyezete egyben a fölső szint padlója lehetett. Tudta, hogy ezzel kell beérnie, ezért Abdullah, miközben a katonák vonszolták, igyekezett elméjét a kinti fény képeivel megtölteni. Amíg őrei a börtön külső ajtajának zárjával babráltak, felnézett és körülpillantott. Sötét, magas, kopár kőfalakkal körülvett kis udvarban voltak. Ha erősen hátrahajtotta a fejét, Abdullah karcsú tornyot látott a magasban, de talán nem is oly messze. Csodálkozva állapította meg, hogy alig egy órával múlt hajnal. A torony kupolája felett az ég mélykéken ragyogott, csak egyetlen felhő lebegett békésen a kékség óceánján. A hajnalpír még vörös-aranyra festette a felhőt, úgy nézett ki, mint valami aranyablakos, magas vár. Aranyló fény csillant a kupola körül köröző repülő fehér madár szárnyán. Abdullah biztosra vette, hogy ez az utolsó szépség, amit életében láthat. Ezt nézte, amikor a katonák betuszkolták a börtönbe.
65
Megpróbálta felidézni ezt a képet akkor is, amikor bezárták a sötét cellába, de ez lehetetlennek bizonyult. A föld alatti börtöncella teljesen más világ volt. Hosszú ideig túl nyomorultnak érezte magát ahhoz, hogy érzékelje, mennyire korlátozottan mozoghat csak láncra verve. Amikor észrevette, mocorgott, helyezkedett, zörgött a hideg padlón, de ez nem sokat segített. – Itt kell leélnem hátralévő életemet – kesergett magában. – Kivéve akkor, ha valaki megmenti Éjvirágot. – Ez azonban nem tűnt valószínűnek, mivel a szultán nem hitt a dzsinn létezésében. Aztán ábrándozással próbálta távol tartani magától a kétségbeesést. De most egyáltalán nem segített a gondolat, hogy ő egy elrabolt herceg. Tudta, hogy ez csak kitaláció, és bűntudattal töltötte el Éjvirág hite ebben a mesében. Meglehet, csak azért döntött úgy, hogy feleségül megy hozzá, mert hercegnek gondolta; hiszen ő is hercegnő, mint Abdullah számára nyilvánvalóvá lett. A fiú egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy meg merje mondani neki az igazat. Egy ideig az járt a fejében, hogy megérdemli a legrosszabb sorsot, amit a szultán neki szán. Aztán Éjvirágra gondolt. Bárhol is van, legalább annyira fél és legalább olyan nyomorultul érzi magát, mint ő. Abdullah nagyon szeretett volna a vigasztalására sietni. Annyira erősen kívánta megmenteni, hogy csak vergődött bilincseiben tehetetlenségében. – Mert nyilván senki sem próbálja meg – mormogta. – Ki kell jutnom innen! Aztán – bár tudta, hogy ez a gondolat legalább olyan ostoba, mint az ábrándozás – megpróbálta magához rendelni a varázsszőnyeget. Elképzelte, hogy ott fekszik üzletében a padlón, és hangosan szólongatta. Varázslatosan hangzó szavakat ismételgetett, mindenfélét, ami csak eszébe jutott, remélve, hogy valamelyik hatni fog.
66
Semmi sem történt. Abdullah nagyon ostobának érezte magát, amiért reménykedni mert. Elég volt végiggondolnia: még ha a szőnyeg valahogy meg is hallja, hogy ilyen távolról szólongatja (amennyiben véletlenül eltalálja a varázsszót), mi módon juthatna be hozzá azon a szűk lukon? És még ha át is furakodna, hogyan szabadulna ki vele? Abdullah belefáradt a töprengésbe, a hideg falnak dőlt. Mardosta a keserűség. Most már biztosan fényes dél van, amikor a zanzibiak tartanak egy rövid sziesztát. Abdullah is, ha éppen nem sétált el valamelyik közparkba, ilyenkor kevésbé értékes szőnyegeinek halmán üldögélt üzlete előtt az árnyékban; gyümölcslevet kortyolgatott (néha, ha megengedhette magának, bort), és Jamallal beszélgetett. Ennek mindörökre vége. Elborzadva gondolt bele, hogy ez még csak az első napja. „Most még az órákat is számon tudom tartani. Mennyi idő telik el addig, hogy a napokat se számoljam már?” Behunyta szemét. Elképzelte, hogy legalább valami jó is történik – ha házról házra járva keresik a szultán lányát, az okoz némi bosszúságot Fatimának, Hakimnak és Assifnak; ha másért nem, azért, mert mindenki tudta, hogy ők Abdullah rokonai. Remélte, hogy a katonák alaposan felforgatják a lila üzletet. Remélte, hogy felhasogatják a deszkafalakat, és kigöngyölik a szőnyegeket. Remélte, hogy letartóztatják… Valami földet ért Abdullah lábánál. „Tehát az ételt csak behajítják”, gondolta Abdullah, és úgy döntött, inkább éhezik. Lustán felpillantott. Szeme hirtelen tágra nyílt. A börtöncella padlóján a varázsszőnyeg hevert. Rajta békésen aludt Jamal rossz természetű kutyája. Abdullah ámulva nézte őket. Azt el tudta képzelni, hogy az állat a déli hőségben betévedt az árnyas üzletbe, s a kényelmesnek tűnő szőnyegre heveredett. De azt, hogy miképpen volt ké-
67
pes egy kutya kimondani a parancsszót, fel nem foghatta. Figyelte az alvó állatot – Jamal kutyája éppen álmodott; lábai mozogtak, orra megremegett, szimatolt, mintha a lehető legfinomabb illatot érezte volna, mintha az, amit álmában szimatolt, elhúzódna előle. – Lehet, hogy arról álmodtál, barátom, amikor neked adtam reggelim nagy részét? – tanakodott Abdullah. A kutya egy horkantással felébredt Abdullah hangjára. Kutya lévén nemigen érdekelte, vajon miképpen került a cellába. Szuszogott, körülszimatolta Abdullahot. Boldogan vakkantott, két első mancsával Abdullah mellkasára toppant, és végignyalta az arcát. Abdullah felnevetett, de elfordította fejét, amint megcsapta az orrát a kutya szörnyű lehelete. Mégis legalább annyira örült, mint az állat. – Szóval rólam álmodtál! Barátom, gondoskodom róla, hogy mindennap kapj egy egész tál tintahalat! Megmentetted az életemet, és talán Éjvirág életét is! Amint a kutya lelkesedése alábbhagyott, Abdullah a földre feküdt, és – bár a súlyos bilincsek akadályozták – addig mocorgott, fészkelődött, míg teljes testével a szőnyegre nem került. Ekkor felkönyökölt, és nagyot sóhajtott. Biztonságban volt. – Gyere te is! – szólt a kutyának. – Szállj fel a szőnyegre! Ám a kutya ekkor patkányszagot szimatolt a cella sarkában. Izgatottan keresni kezdte a szag forrását. Abdullah érezte, hogy a szőnyeg a kutya minden horkantására megrezzen alatta. Ezzel megtudta, amit akart. – Gyere te is! – hívta ismét. – Ha itt hagylak, azt fogják hinni, hogy kutyává változtam, s akkor az én sorsom lesz a részed. Elhoztad nekem a szőnyeget, és felfedted a titkát; nem venném a lelkemre, ha egy negyven láb magas máglyán végeznéd.
68
A kutya viszont csak szimatolt a sarokban, füle botját sem mozdította a felszólításra. Abdullah ekkor még a börtön vastag falán át is meghallotta a lábdobogás és kulcscsörgés semmivel össze nem téveszthető zaját. Valaki közeledett. Sietnie kellett. Elhasalt a szőnyegen. – Gyere! Nyald meg a képemet! A kutya ezt végre megértette. Kiszökkent a sarokból, Abdullah mellkasára ugrott, és végignyalta az arcát. – Szőnyeg! – súgta Abdullah (amennyire a kutya nyelvétől képes volt megszólalni). – A bazárba, de ne ereszkedj le! Lebegj Jamal bódéja mellett! A szőnyeg felemelkedett, és enyhén oldalra billenve elrepült. Éppen időben. Kulcs csikordult a cella ajtajának zárjában. Abdullah nem tudta biztosan, hogyan jutott ki a szőnyeg a föld alatti börtönből, mert a kutya még mindig az arcát nyalogatta, ezért kénytelen volt csukva tartani a szemét. Érezte, hogy nyirkos árnyék borul rá; talán ekkor jutottak át a falon. Aztán egyszerre felragyogott a nap. A kutya csodálkozva pislogott az erős fényben. Abdullah, amennyire láncai engedték, felpillantott. Fal magasodott előttük, ami felett aztán a szőnyeg egyenletesen elsuhant. Tornyok és háztetők fölött haladtak; Abdullahnak nagyon ismerősnek tűnt a látkép, bár előző éjjel látta először. Sebesen elérték a bazár peremét. A szultán palotája alig ötpercnyi sétára volt Abdullah üzletétől. Előbb Jamal bódéját látta meg, aztán saját nyomorúságos üzletét. A bolt előtt szőnyegek hevertek szerteszét – a katonák nyilván nála is keresték Éjvirágot. Jamal fejét karjára hajtva szundikált egy nagy serpenyő fortyogó tintahal, és faszénparázson, nyárson sülő hús között. Felemelte a fejét, álomittas szemével a lebegő szőnyegre bámult. – Ugorj, barátom! – kiáltotta Abdullah. – Jamal, hívd a kutyádat!
69
Jamal nyilván nagyon félt. Nem jó olyan ember mellett lakni, akit a szultán máglyán akar elemésztetni. Mintha elakadt volna a szava. Mivel senkit sem látott az utcán, Abdullah nagy nehezen ülésbe tornászta magát – megizzadt, és súlyos láncai zörögtek. Ezzel kizökkentette az állatot egyensúlyából. A kutya fürgén a pultra ugrott, gazdája szinte önkívületben ölelte magához. – Miben segíthetek? – kérdezte Jamal a láncokat látva. – Hívjak kovácsot? Abdullah nagyon meghatódott szomszédja barátságának ily bizonyítékától. De mivel a magasból jól megfigyelhette a környéket, látta, mi történik a bódék között. Rohanó embereket látott, és szerterepülő dolgokat. Úgy tűnt, hogy az egyik árus már elszaladt értesíteni a Városőrséget; volt valami abban a futó alakban, ami Abdullahot erősen Assifra emlékeztette. – Nem – felelte. – Arra nincs idő. – Azzal csörögve lenyújtotta bal lábát a szőnyegről. – Inkább tedd, amit mondok. Rakd a kezed a lábbelim fölötti hímzésre. Jamal engedelmesen kinyújtotta izmos karját, és nagyon gyengéden megérintette a hímzést. – Ez valami varázslatféle? – kérdezte feszengve. – Nem – felelte Abdullah. – Rejtekerszény. Nyúlj bele, és vedd ki a pénzt! Jamal ezt nem tudta mire vélni, de ujjai engedelmeskedtek, kioldották a titkos zsinórt, megtalálták az erszény nyílását. Egy maréknyi aranyat vett elő. – Valóságos vagyon! Ezzel megváltod szabadságodat? – Nem az enyémet. A tiédet. Üldözni fognak téged is, a kutyádat is, mert segítettél nekem. Fogd az aranyat meg a kutyát, és menekülj. Hagyd el Zanzib városát. Menj északra, a barbárok földjére, ahol elrejtőzhetsz. – Északra?! Na de mi a csodát csináljak én északon?
70
– Vegyél meg mindent, ami csak szükséges, és nyiss egy rashpuhti éttermet – felelte Abdullah. – Az arany bőven elég rá, és kitűnő szakács vagy. Ott megcsinálhatod a szerencsédet. – Valóban? – ámult Jamal, hol Abdullahra, hol a maroknyi pénzre bámulva. – Komolyan így gondolod? Abdullah aggódó tekintettel pásztázta a bazár sikátorát. Északi zsoldosokat látott futva közeledni. – Igen. De csak akkor sikerül, ha most azonnal indulsz. Ekkor már Jamal is hallotta a katonák páncéljának csörömpölését, lábaik dobogását. Előrehajolt, hogy megbizonyosodjon, azt látja-e, amire a zajból gondolt. Aztán füttyentett a kutyájának, és már ott sem volt; olyan fürgén és csendben tűnt el, hogy Abdullah egészen elámult. Jamal még arra is gondolt, hogy levegye a nyársat a tűzről, nehogy odaégjen. A katonák csak félig nyers tintahalakat találnak Jamal helyén. Abdullah odasúgta a szőnyegnek: – A sivatagba! Gyorsan! A varázsszőnyeg pillanatok alatt a magasban termett, a megszokott oldalirányban suhant. Abdullah úgy érezte, lesodorná a sebesség, ha nem lenne rajta a lánc nehezékül; súlyától a szőnyeg középen benyomódott kicsit, mint valami függőágy. Éppen ideje volt indulniuk, a katonák már Abdullah bódéja előtt kiabáltak. Aztán hangos csattanások hallatszottak, és a levegő egyszerre golyókkal, nyílvesszőkkel telt meg a távolodó szőnyeg körül, de a lövedékek szerencsére hamar elmaradtak. A varázsszőnyeg nekilódult: elrepült háztetők, kerítések és veteményesek fölött, pálmafákat és tornyokat került ki, míg végül a sivatag fölé ért. A forró, végtelen homok fehéren-sárgán ragyogott az ég hatalmas kelyhe alatt. Abdullah láncai kényelmetlenül átforrósodtak. A légáramlás egyszerre megszűnt. Abdullah felnézett; Zanzib városát meglepően kis kupolakupacnak látta a horizonton.
71
A szőnyeg komótosan ellebegett egy tevegelő férfi felett, aki felemelte az erős napsütés miatt alaposan beburkolt fejét, úgy szemlélte a jelenést. Lassan ereszkedni kezdtek, egy homokdűne tűnt a leszállásra leginkább alkalmas helynek. Erre az idegen is arra fordította tevéjét, és élénkebb ügetésre ösztökélte, hogy beérje a szőnyeget. Abdullah sejtette, hogy a férfi vidáman arra gondol, a jó szerencse folytán megszerezhet egy igazi, működőképes repülőszőnyeget, amelynek gazdája láncra van verve, így nem tud védekezni ellene. – Fel! Fel! – kiáltott riadtan a szőnyegre. – Repülj észak felé! Ismét magasabbra lendültek a levegőbe. A szőnyeg minden vetülékszálából bosszúság és kelletlenség áradt. Nehézkesen fél fordulatot tett, és északnak vette az irányt. Nem repült gyorsabban, mint ahogy egy gyalogos halad. A tevegelő férfi levágta a félköríves kanyart, és vágtára biztatta hátasát. Mivel a szőnyeg csak alig kilenclábnyi magasságban repült, így biztos célpontot jelentett. Abdullah úgy ítélte meg, itt az ideje a ravasz beszédnek. – Óvakodj! – kiáltott le a tevegelőre. – Zanzib városa láncra verve száműzött, hogy ne terjedjen el tőlem a pestis, amely kórban szenvedek! A tevegelőt ez nem győzte meg teljesen. Kicsit lassított az iramon, és óvatosabb távolságból követte a szőnyeget, miközben málhájából sátoroszlopot húzott elő. Nyilvánvalóan az volt a szándéka, hogy azzal billentse le Abdullahot, aki sürgősen a szőnyegre fordította figyelmét. – Ó, szőnyegek legkiválóbbika! Ó, legélénkebb színű és legfinomabb szövésű darab, ó, becses műremek, kinek szálaiban oly fortélyosan rejlik a varázserő, attól tartok, mostanáig nem adtam meg neked a kellő tiszteletet. Nyersen parancsolgattam neked, sőt rád is kiabáltam; de most már látom, hogy nemes
72
természeted a legszelídebb kéréseket érdemli. Bocsáss meg, kérlek, bocsáss meg nekem! A szőnyeg ezt érzékelhetően értékelte. Feszesebbre húzódott, és kicsit gyorsabban haladt. – Micsoda alantas kutya vagyok! – folytatta Abdullah. – A sivatag forróságában kényszerítelek repülésre, ráadásul láncaim súlyával is megterhellek. Ó, szőnyegek legjobbika, legelegánsabbika, most csak rád gondolok, és arra, hogyan tudnálak kölcsönösen előnyös módon megszabadítani ettől a nagy súlytól. Ha kényelmes sebességgel haladnál, de némiképp gyorsabban annál, ahogy egy teve vágtat, és észak felé vinnél a sivatagban a legközelebbi helyre, ahol találok valakit, aki megszabadít láncaimtól, az megfelelő lenne neked, ó, szeretetre méltó, előkelő, varázslatos szőnyeg? Úgy tűnt, megtalálta a megfelelő hangot. A szőnyeg minden szálából önelégült büszkeség áradt. Körülbelül egylábnyival magasabbra emelkedett, kissé irányt változtatott, és egyenletes, óránként körülbelül hetven mérföldes sebességet vett fel. Abdullah a rojtokba kapaszkodva visszanézett a csalódott tevegelőre, aki hamarosan csak aprócska pontnak látszott a sivatagban. – Ó, finom szövőkezek remeke, szultán vagy te a szőnyegek között, én pedig nyomorult szolgád! – hízelgett megmentőjének szégyentelenül. A szőnyegnek ez annyira imponált, hogy még gyorsabban haladt. Tíz perccel később elsiklott egy homokdűne felett, és hirtelen megállt a dűne csúcsának másik oldalán. Rézsútosan. Abdullah tehetetlenül lehemperedett róla. Láncai csörögtek, ő pedig hatalmas homokfelhőt verve gördült lefelé, míg végül, több kétségbeejtően sikertelen megállási próbálkozás után, egy keskeny homokvölgyben lábbal előrefelé egészen az oázis sáros
73
kis tavának partjáig csúszott. A víz partján kuporgó, rongyoskopott ruhájú emberek felpattantak és szétrebbentek, amikor Abdullah becsúszott közéjük. Lába megakadt abban a valamiben, amit körülvettek, és ezt a valamit Abdullah lendülete a vízbe sodorta. Az egyik férfi hevesen felkiáltott, és menten a tóba ugrott, hogy kihalássza a tárgyat. A többiek tőrt, szablyát rántottak; egyikük hosszú csövű pisztolyt kapott elő. Fenyegetően körbevették Abdullahot. – Vágjátok el a torkát! – mordult valaki. Abdullah kipislogta a homokot a szeméből, és arra gondolt, hogy nemigen látott még ezeknél gonoszabb gyülekezetet. Mindegyik férfi arca sebhelyes volt, tekintete hamis, foga rossz; nem tűntek túl bizalomgerjesztőnek. Az egész társaságban a pisztolyos férfi volt a legrosszabb külsejű. Nagy, horgas orra egyik cimpájában valamiféle gyűrűt viselt, bajsza igen dús, kusza. Turbánját egyik oldalon fényes, vörös kövű arany brosstűvel rögzítette. – Honnan pottyantál ide? – kérdezte ez a férfi. Belerúgott a földön tehetetlenül fekvő Abdullahba. – Magyarázd meg, hogyan kerültél ide! Mindegyikük (az a férfi is, aki kezében valami üvegfélével bukkant elő a vízből) olyan tekintettel nézett Abdullahra, amiből egyértelműen kiolvasható volt, hogy jobb, ha tökéletes magyarázatot ad. Különben…
74
VII. fejezet Amelyben megjelenik a szellem
A
bdullah pislogott még néhányat, hogy a homok egészen kimenjen a szeméből; aztán alaposan végigmérte a pisztolyos férfit. Ugyanis a haramia pontosan ugyanúgy nézett ki, ahogyan azt az álmodozásai során elképzelte. Bizonyára véletlen egybeesés. – Százszorosan kérek bocsánatot, ó, sivatag ura – kezdte nagyon udvariasan. – Kérem, nézze el nekem, hogy így török önre, de nem a nemes és világhíres útonállóhoz, a páratlan Kabul Aqba haramia úrhoz van szerencsém? A többi bandita igencsak elcsodálkozott. Abdullah tisztán hallotta, hogy egyikük azt mondja: „Honnan tudta?” De a pisztolyos férfi csak gúnyos mosolyra húzta száját. Úgy tűnt, ez a legjellemzőbb arckifejezése. – Valóban az vagyok. Híres lennék? „Újabb véletlen egybeesés”, gondolta Abdullah. De legalább tudta, hova került. – Sajnos, vad vidék vándora, az ön nemes személyéhez hasonlóan én is kitaszított, számkivetett és üldözött vagyok. Bosszút esküdtem egész Rashpuht ellen. Kifejezetten azért jöttem, hogy csatlakozzam önhöz, s elmém és karom erejével erősítsem csapatát.
75
– Valóban? – vonta fel szemöldökét Kabul Aqba. – És hogyan jutottál ide? Az égből pottyantál láncostól? – Varázslat által – jelentette ki Abdullah szerényen. Úgy vélte, ez az egyetlen dolog, amivel ezekre az emberekre hatást gyakorolhat. – Valóban az égből pottyantam, ó, nomádok legnemesebbike. Sajnálatos módon azonban ez nem nyűgözte le őket, a többség pusztán kinevette. Kabul Aqba egyetlen fejbiccentéssel utasított két embert, akik elindultak felfelé a homokdűnén, hogy megnézzék, mivel érkezett Abdullah. – Szóval tudsz varázsolni? – mordult fel újra a vezér. – És a láncaidnak van közük ehhez a tudományodhoz? – Természetesen – felelte Abdullah. – Oly hatalmas varázsló vagyok, hogy maga Zanzib szultánja veretett vasba, úgy félt az erőmtől. Csak üssék le rólam a kéz- és lábbilincset, nagy dolgokat fognak látni. Szeme sarkából észrevette, hogy a két férfi visszafelé tart a dűnéről, kezükben a szőnyeg. Nagyon remélte, hogy ez jót jelent. – Mint tudják, a vas lehetetlenné teszi a varázslás gyakorlását – magyarázta igen élénken. – Nyugodtan verjék le rólam, és új élet nyílik meg önök előtt. A banditák kételkedni látszottak. – Nincs vésőnk – közölte egyikük. – Se kalapácsunk. Kabul Aqba a szőnyeget hozó két férfi felé fordult. – Csak ezt találtuk – jelentették. – Hátas állat sehol. Nyomok sincsenek. A banditák vezetője végigsimította dús bajszát. Abdullah azon kapta magát, hogy azon töpreng, vajon a dús szőrzet nem szokott-e beleakadni az orrkarikába. – Hm – dörmögött Kabul Aqba. – Akkor, ha nem tévedek, ez egy repülőszőnyeg. Megtartom. – Azzal megvetően Abdul-
76
lahhoz fordult. – Sajnálom, hogy csalódást okozok neked, nagy mágus. De mivel ily alkalmas módon eleve láncra verve kerültél közénk, ezen az állapotodon nem változtatok, és elővigyázatosságból magamhoz veszem a szőnyegedet. Ha tényleg csatlakozni akarsz hozzánk, előbb tedd magad hasznossá. Abdullah dühe sokkal nagyobb volt, mint rémülete. Talán azért, mert félelemkészlete már aznap reggel kimerült, mikor a szultán előtt állt. Vagy talán egyszerűen azért, mert minden porcikája sajgott. A homokdűnén való lebucskázástól tele volt horzsolással, és egyik bokabilincse szörnyen kidörzsölte a bőrét. – De hiszen világosan megmondtam, hogy nem tudok varázsolni, amíg a láncaim rajtam vannak. – Nem is varázslatot akarunk tőled, hanem tudást – közölte Kabul Aqba, azzal magához intette azt a férfit, aki előzőleg a vízbe merült. – Mondd meg, miféle holmi ez? Ha elárulod, hálából leverhetjük a bilincset a lábadról. A férfi erre leguggolt, és egy füstös kék, hasas üvegpalackot mutatott Abdullahnak. Abdullah a könyökére támaszkodva felemelte fejét, és bosszúsan méregette a tárgyat. Újnak tűnt. Az opálos üvegnyak végét vadonatúj parafa dugó zárta le, amelynek külső végén szintén frissnek tűnő ólompecsét díszelgett. Úgy nézett ki, mint egy felcímkézetlen parfümös üvegcse. – Elég könnyű – mondta a guggoló bandita. – Nem csörög, nem locsog benne semmi. Abdullah kigondolt valamit, amivel elérhetné szabadulását. – Szellempalack – jelentette ki fátyolos hangon. – Tudjátok meg, ó, sivatag lakói, hogy ez nagyon veszélyes lehet. Vegyétek le rólam a láncokat, és megzabolázom a palack szellemét, hogy minden kívánságotokat teljesítse. Nem tanácsos, hogy közönséges emberfia érintse ezt az üvegcsét. A férfi rémülten elejtette a palackot, de Kabul Aqba csak nevetett, és felvette a homokból.
77
– Nekem inkább úgy tűnik, jóféle innivaló van benne – mondta, azzal egy másik embere kezébe nyomta. – Nyisd csak ki! A bandita letette szablyáját, hosszú kést vett elő, s azzal lemetszette az ólompecsétet. Abdullah szomorúan nyugtázta, hogy megszabadulásának esélye elszállt, és ami ennél is rosszabb: hamarosan kiderülhet, hogy félre akarta vezetni a haramiákat. – Ez tényleg nagyon veszélyes, ó, rablók rubinja! – tiltakozott. – Ha az ólompecsétet fel is törted, legalább a parafa dugót ne húzd ki! Eközben a bandita a pecsét utolsó darabkáját is eltávolította az üveg nyakáról. Aztán elkezdte kihúzni a dugót, miközben a palackot egy másik haramia tartotta mozdulatlanul. – Ha mindenáron ki akarjátok engedni – hadarta Abdullah –, legalább kopogjátok le a palack hasán az idők titkos jelét, hogy a szellem odabent esküt… A dugó egy pukkanással kisiklott az üvegből. A palack szájából vékony, mályvaszínű füstcsík szállt fel. Abdullah egy pillanatig remélte, hogy az üvegcsében méreg van. De a füst hirtelen felhővé vastagodott, és úgy áradt elő, kékes mályvaszínűen, mintha katlan gőzölögne. Aztán a gőz alakot öltött: egy nagy, kék, dühös arc bomlott ki belőle, majd kialakultak a karok és a test is. Egyszerre egy tízlábnyi magas szellem imbolygott előttük. – Megesküdtem, hogy aki kienged engem, az szenvedni fog! – bömbölte. – Ti ott! Intett egyet, és a dugót meg a palackot tartó két haramia egy szempillantás alatt eltűnt. A palack a földre esett, a szellem oldalazva egyensúlyozott elő belőle. Az üveg mellett két nagy varangy pislogott dühösen. A szellem lassan kihúzta magát.
78
Füstkezét karba fonva lebegett a palack fölött, páraarca mélységes gyűlöletet tükrözött. Ekkorra mindenki elmenekült, csak Abdullah és Kabul Aqba maradt a közelben. Abdullah azért, mert láncaitól mozdulni is alig tudott, Kabul Aqba pedig meglepően bátornak bizonyult. A szellem igen mogorván nézte őket. – A palack rabszolgája vagyok – mennydörögte. – Bár nagyon gyűlölöm és megvetem ezt a helyzetet, kötelességem elmondani, hogy aki engem birtokol, annak kénytelen vagyok teljesíteni naponta egy kívánságát. Hallgatlak. – Azt kívánom, hogy… – kezdte Abdullah. Kabul Aqba hirtelen Abdullah szájára csapott, tenyerével fojtva belé a hangot. – Csak nekem van jogom kívánni. Értetted, szellem? – Megértettem – felelte az. – Mi a kívánságod? – Egy pillanat – intett Kabul Aqba. Abdullah füléhez hajolt. Lehelete még büdösebb volt, mint a keze, bár (Abdullah ezt kénytelen volt elismerni) azért nem volt olyan dögletes, mint Jamal kutyájának szájszaga. – Nos, mágus – suttogta a bandita –, bizonyítottad, hogy tudod, mit beszélsz. Adj tanácsot, mit kívánjak, és szabad emberré teszlek, ezenfelül csapatom megbecsült tagja lehetsz. De ha megpróbálsz magad kívánni, megöllek. Megértetted? – Azzal a pisztoly csövét Abdullah fejéhez szorította, de kezét levette a szájáról. – Mit kívánjak? – Nos – felelte Abdullah –, a legbölcsebb és legkedvesebb kívánság az lenne, ha azt kérnéd, a két varangy változzon viszsza emberré. Kabul Aqba meglepett pillantást vetett a két varangy felé. Bizonytalanul battyogtak az oázis kis tavának sáros partján, nyilván azt méregették, vajon a vízbe toccsanjanak vagy se. – Ez elfecsérelt kívánság lenne. Gondolj ki valami mást.
79
Abdullah erősen gondolkodott, hogy vajon mit találna a haramiavezér megfelelő kívánságnak. – Természetesen kérhetnél hatalmas vagyont. De valahogy el kellene szállítani a sok pénzt, tehát előbb talán egy csorda erős tevét kéne kérned. És a kincset védelmezni is kell. Első kívánságod lehetne talán az, hogy megkapd az északiak híresen kitűnő fegyvereit, vagy… – De most akkor mit kívánjak? – kérdezte Kabul Aqba. – Siess! A szellem türelmetlenkedik. És ez igaz is volt. A szellem nem toporgott, mivel nem volt lába, de vészjóslónak tűnt, ahogy kékes füstként föléjük magasodott. Valami azt súgta, hogy ha sokáig tétováznak, hamarosan még két varangy fog ugrálni a tavacska partján. Egy szemvillanás elég volt ahhoz, hogy Abdullah felmérje: helyzete, láncok és bilincs ide vagy oda, sokkal rosszabb lesz, ha varanggyá változik. – Miért nem kérsz inkább lakomát? – vetette fel. – Remek ötlet! – felelte Kabul Aqba. Vállon veregette Abdullahot, és vidáman felugrott. – Pompás lakomát kívánok – közölte. A dzsinn meghajolt, pontosabban megrebbent, akár gyertyaláng a huzatban. – Hallom és engedelmeskedem – felelte fanyarul. – Váljék egészségetekre. Azzal komótosan visszahúzódott a palackba. Nagyon pompás lakoma volt. A kívánság szinte azonnal teljesült; előbb tompa, sípoló zaj hallatszott, aztán megjelent egy hosszú asztal, felette árnyékot adó, csíkos ponyvatető, valamint a személyzet: libériás inasok. A banditák meglehetősen hamar túltették magukat korábbi félelmükön, és futva érkeztek vissza; a párnákra telepedve tömték magukat finom ételekkel, gyönyörködtek az aranytányérokban, és türelmetlenül kiáltottak a
80
rabszolgákra újabb és újabb fogást követelve. Abdullahnak sikerült beszélnie a személyzettel, s így kiderítette, hogy mind a szolgák, mind a lakoma őfelségét, Zanzib szultánját illeti. Ettől a hírtől Abdullah egy kicsit jobban érezte magát. A lakoma idején láncra verve, hátát kényelmesen egy pálmafának támasztva ült. Bár Kabul Aqbától nem várt jobbat, mégis nehéz volt ezt elviselni. A rablóvezér csupán annyit tett, hogy időnként, amikor eszébe jutott, úri kézlegyintéssel odaküldött hozzá egy szolgát borral és aranytányéron feltálalt étellel. Rengeteg fogás volt. Időről időre elfojtott, ámuló kiáltások hallatszottak, amikor a rettegő alattvalók újabb különlegességet szolgáltak fel, amikor egy ékköves zsúrkocsin a szultán pincéjének legjobb boraiból hoztak, vagy amikor a zenészek döbbent csoportja megjelent. Abdullah, valahányszor rabszolga érkezett hozzá étellel vagy itallal, alaposan kifaggatta. Mindegyikük készséggel válaszolt. – Ami azt illeti, sivatag királyának nemes foglya – mesélte az egyik inas –, a szultán felettébb megdühödött, amikor az első és második fogás titokzatos körülmények között eltűnt. A harmadik fogásnál, ami ez a roston sült fácánmadár volt, egy osztag zsoldossal kísértetett minket a konyhától a nagyteremig, de a díszterem ajtajánál, éppen a küszöbön valahogy kiragadtattunk kísérőink közül, és egyszer csak itt találtuk magunkat az oázisban. Abdullah arra gondolt, hogy a szultán egyre éhesebb lehet. Később táncoslányok érkeztek, ugyanilyen módon. Ez nyilván még jobban feldühítette a szultánt. A lányok láttán Abdullahon szomorúság vett erőt: Éjvirágra gondolt, aki legalább kétszer olyan szép volt, mint bármelyik a táncosok közül. Könny szökött a szemébe. Miközben az asztal körül egyre nőtt a vidámság, a tó partján ücsörgő két varangy szomorúan kuruty-
81
tyolt. Nyilván ugyanolyan rosszul érezték magukat az adott helyzetben, mint Abdullah. Amint leszállt az éjszaka, eltűntek a rabszolgák, a zenészek és a táncosok, de a lakoma romjai megmaradtak. A haramiák degeszre ették magukat; többségük ültő helyében elaludt. Kabul Aqba viszont – Abdullah legnagyobb sajnálatára – kissé bizonytalan léptekkel felállt, és az asztal alól magához vette a szellem palackját. Megnézte, hogy be van-e dugaszolva, majd a varázsszőnyeghez tántorgott, és az üvegcsét magához szorítva végignyúlt rajta. Szinte azonnal elaludt. Abdullah egyre növekvő aggodalommal gubbasztott a pálmafa alatt. Ha a szellem visszajuttatta a rabszolgákat Zanzib szultánjának palotájába, márpedig ez nagyon is valószínűnek látszott, akkor valaki igen dühösen ki fogja vallatni őket. Mind ugyanazt fogják mondani: egy csapat haramia arra kényszerítette őket, hogy szolgálják fel nekik a szultánnak szánt ételt, miközben egy jól öltözött, ám láncra vert fiatalember figyelte őket egy pálmafa alól. A szultán biztosan kikövetkezteti, ki volt az, hiszen egyáltalán nem ostoba. Lehet, hogy ebben a pillanatban már úton is van egy osztag katona gyors harci tevéken, hogy megtalálják azt a bizonyos kis oázist. Ám Abdullah nem ettől tartott a legjobban. Egyre aggodalmasabban nézte az alvó Kabul Aqbát. Tudta, hogy milyen könnyen elvesztheti a varázsszőnyeget és a rendkívül hasznos szellemet. S félelme beigazolódott. Alig telt el fél óra, Kabul Aqba hanyatt fordult, s szája kinyílt. És ahogy minden bizonnyal Jamal kutyája tehette (és ahogy maga Abdullah is tette, bár talán nem ennyire hangosan), Kabul Aqba rettentő nagyot horkantott. A szőnyeg megmoccant. Abdullah a hold kékes fényében tisztán látta, ahogy lassan egylábnyira emelkedik a földtől. Abdullah feltételezte, hogy a varázslatos szőttes éppen értelmezi, miről
82
álmodik Kabul Aqba. Neki magának elképzelése sem volt arról, mit is álmodhat egy banditavezér, a szőnyeg viszont biztosan tudta. Magasabbra emelkedett, s kicsit feszesebbre húzta magát indulás előtt. Abdullah felnézett. Figyelte, ahogy a szőnyeg lassan elhalad a pálmafa levelei fölött, s még egy utolsó, bizonytalan próbálkozást tett, hogy hatással legyen rá. – Ó, szerencsétlen szőnyeg! – kesergett. – Sokkal jobban, kedvesebben kellett volna bánnom veled! Talán a mágikus szőttes a magasban meghallotta ezt, s az is lehet, hogy véletlen volt csupán: egyszerre valami hengeres, halványan fénylő tárgy gördült le a szőnyeg széléről, és esett könnyed puffanással a puha homokba, Abdullahtól alig néhány lábnyira. A szellem palackja volt az, amit Abdullah a lehető leggyorsabban s legcsendesebben magához is vett. A háta mögé dugta, a pálmafa törzse mellé. Lényegesen bizakodóbban várta a reggelt.
83
VIII. fejezet Amelyben folytatódik Abdullah álmainak valóra válása
A
bban a pillanatban, amikor a nap halvány, rózsaszín fénye megcsillant a homokdűnéken, Abdullah kihúzta a dugót a palackból. Az üvegből pára gomolygott elő, füstté sűrűsödött, és a mályvakék gomolyból kialakult a szellem ábrázata. Még annál is dühösebben nézett, mint amilyen utoljára volt, ha ez egyáltalán lehetséges. – Megmondtam, hogy naponta csak egy kívánságot teljesítek! – mennydörgött. – Igen, igen. De új nap van, ó, mályvaszínű ragyogás, és én vagyok az új gazdád – közölte Abdullah. – Kívánságom pedig egyszerű. Azt kívánom, hogy láncaim, bilincseim tűnjenek el. – Erre igazán kár kívánságot vesztegetni – szólt a szellem pökhendin, azzal gyorsan vissza is húzódott a palackba. Abdullah már éppen tiltakozni akart, miszerint kívánsága egy szellem számára semmiségnek tűnhet ugyan, neki nagyon is fontos, ám ekkor észrevette, hogy szabadon mozog, mozdulatait nem követi csörgés. Lenézett, és látta, hogy láncai eltűntek. Gondosan bedugaszolta a palackot, és feltápászkodott. Tagjai szörnyen elnehezültek, ám elég volt a harci tevéken az oázis felé vágtató katonákra gondolnia, és arra, mi történhet vele, ha
84
az alvó haramiák felébredvén láncai nélkül találják, mindjárt fürgébben mozgott. Öregemberesen az asztalhoz botorkált. Óvatosan, nehogy felébressze az arccal az asztalra borulva alvó banditákat, ételt gyűjtött, amit egy térítőbe csomagolt. Elvett egy flaska bort, és egy damasztszalvétával az övére kötötte, ahogy a szellem palackját is. Egy asztalkendőt a fejére tekert, nehogy napszúrást kapjon, mert az utazóktól tudta, hogy az a legnagyobb veszély a sivatagban. Azzal elindult, amilyen gyorsan csak elgémberedett lábaitól telt; elhagyta az oázist és észak felé tartott. Gyaloglás közben visszanyerte izmainak ruganyosságát. Szinte jó érzés volt menetelni, és a délelőtt első felében Abdullah nagy kedvvel haladt; Éjvirágra gondolt, ízletes húspástétomot evett, és időnként jókat kortyolt a boros flaskából. A délelőtt második része már nem volt olyan kellemes. A nap meredeken tűzött rá. Az ég ragyogó fehér volt, a sivatag minden porszeme vakítóan csillogott. Abdullah kezdte sajnálni, hogy nem öntötte ki a bort, és nem töltötte meg inkább a palackot a tó zavaros vizével. A bor nem csillapítja a szomjúságot, csak még szomjasabbá teszi az embert. Megnedvesítette az asztalkendőt, és a tarkójára tette, de az a forróságban alig néhány pillanat alatt megszáradt. Délre Abdullah azt hitte, meghal. A messzeség imbolygott előtte, a szeme égett az erős fénytől. Semminek érezte magát. – Úgy tűnik, a sors azt akarta, hogy a valóságban éljem át, amiről ábrándokat szőttem! – nyöszörgött. Egészen addig úgy hitte, hogy nagyon agyafúrtan sikerült megmenekülnie a gonosz Kabul Aqba karmai közül, de már tudta: nem gondolt arra, milyen borzalmas lesz a perzselő napon vánszorogni úgy, hogy a sós izzadság a szemébe csorog. Eddig fogalma sem volt arról, hogy a homok mindenhová beeszi magát, még a szemébe, szája szegletébe is. Amikor álmo-
85
dozott, eszébe sem jutott, milyen borzalmas lehet úgy menetelni, hogy a nap pontosan a feje felett süt; még árnyéka is alig volt, a lábánál bizonytalankodó aprócska folt nem adott útmutatást. Abdullahnak folyton hátra kellett néznie, hogy lábnyomain ellenőrizze, egyenesen halad-e. Ez aggodalommal töltötte el, mert a folytonos hátranézegetéssel időt vesztett. Ám akár vesztett időt, akár nem, végül kénytelen volt megállni, hogy pihenjen. Behúzódott egy homokdűne keskeny árnyékába. Úgy érezte magát, mint egy darab hús Jamal pecsenyesütőjének faszénparazsán. Megnedvesítette borral az asztalkendőt, hűsítőül a fejére tette, és tétlenül, tehetetlenül nézte, ahogy vörös cseppek hullanak legjobb köntösére. Csak az a gondolat töltötte el reménnyel, hogy nem halhat meg ott a pusztaságban; az Éjvirág születésekor készült prófécia ezt lehetetlenné teszi. Ha a sors úgy akarja, hogy ő vegye feleségül, akkor élnie kell, mert még nem házasodtak össze. Aztán a saját próféciájára gondolt: nem csak egy olvasata lehet; akár már valóra is válhatott, hiszen nem emelkedett-e máris e föld minden lakója fölé a varázsszőnyegen ülve? De még mindig nem zárható ki, hogy a negyvenlábnyi magas máglyára vonatkozik. Ez a gondolat arra késztette, hogy újra nekivágjon az útnak. A délután még a délelőttnél is rosszabb volt. Abdullah fiatal volt és erős, de szőnyegkereskedőként nem szokott hozzá ilyen hosszú gyalogláshoz. Feje búbjától lába ujjáig mindene fájt, beleértve a sarkát is, ami kisebesedett. Ráadásul egyik cipője kidörzsölte a lábát ott, ahol pénz volt benne elrejtve. Annyira elfáradt, hogy már lépni is alig bírt. De tudta, hogy jó messzire kell jutnia az oázistól, mielőtt a haramiák keresni kezdenék, vagy feltűnnének háta mögött a harci tevék. Mivel nem volt biztos abban, milyen messze az elég messze, tovább gyötörte magát a gyaloglással.
86
Estére már csak az a tudat tartotta benne a lelket, hogy másnap láthatja Éjvirágot. Azt fogja kérni a dzsinntől, hogy vigye hozzá. Megesküdött, hogy soha egy korty bort sem iszik többé, és egy homokszemre sem pazarolja a pillantását. Éjszakára behúzódott egy homokdűne mögé, és elaludt. Hajnalban fogvacogva ébredt, és úgy érezte, minden tagja jéggé fagyott. A sivatag olyan hideg volt éjszaka, amilyen forró nappal. Abdullahot viszont mégis boldoggá tette a tudat, hogy szenvedései hamarosan véget érnek. A homokdűne másik oldalára sétált, kelet felé nézett, a hajnal aranyló ragyogásába; maradék ételével és az utolsó korty utálatos borral üdítette magát. Foga már nem vacogott, ám szájának olyan szaga lehetett, amilyen Jamal kutyájának pofájából áradt. Felkelt a nap. Abdullah már előre mosolyogott, miközben kihúzta a dugót a palackból. Mályvaszínű füst gomolygott elő az üvegből, és lassan körvonalazódott a szellem barátságtalan alakja. – Te meg mit vigyorogsz? – kérdezte mogorván. – Azt kívánom, szellemek ametisztje, ó, ibolyánál gyönyörűbb színű lény… – kezdte Abdullah –, virágok illatosítsák a leheletedet; kérlek, vigyél az én jövendőbelimhez, menyasszonyomhoz, Éjvirághoz. – Valóban ez a kívánságod? – A szellem összefonta gomolykarját, és körbenézett. Abdullah legnagyobb csodálkozására ettől úgy nézett ki, mint egy dugóhúzó. – Hol van ez az ifjú hölgy? – kérdezte a szellem ingerülten, amikor újra szembenézett Abdullahhal. – Nem látom. – Dzsinn ragadta el Zanzib városából, a szultán palotájából, amikor az éjszakai kertjében sétált – magyarázta Abdullah. – Így már érthető – felelte a szellem. – Nem tudom teljesíteni a kívánságodat. A hölgy nincs e földön.
87
– Akkor biztosan a dzsinnek birodalmában van – szólt Abdullah. – Te, ó, szellemek lila hercege, biztosan úgy ismered azt az országot, mint a tenyeredet. – Ebből is kitetszik, milyen keveset tudsz – mondta a szellem. – A mi palackba zárt fajtánk ki van tiltva abból a világból. Ha az a lány odaát van, nem vihetlek el hozzá. Azt tanácsolom, inkább dugaszold vissza az üveget, és eredj utadra. Dél felől nagy csapat férfi közeleg harci tevéken. Abdullah egy ugrással a homokdűne tetején termett. A félelme valóra vált, valóban a nyomában voltak; egyenes sorban, lendületes léptekkel tartottak éppen felé. Bár a távolság miatt még csak kékes árnyéknak látszottak, körvonalaikból pontosan tudta, hogy állig felfegyverzett zsoldosok közeledek. – Látod? – A szellem szája kárörvendő mosolyra húzódott. Most éppen egyforma magas volt Abdullahhal. – Előfordulhat, hogy nem találnak meg… de nem hiszem, hogy olyan ügyetlenek lennének – jegyezte meg nyilvánvaló örömmel. – Gyorsan teljesítened kell egy másik kívánságomat is – mondta Abdullah. – Ó, még mit nem! – felelte a szellem. – Naponta csak egy kívánságodat teljesítem. És ma már kívántál egyet. – Természetesen kívántam, ó, lila ködök legragyogóbbika – szólt Abdullah a végsőkig kétségbeesettek határozottságával. – Csakhogy képtelen voltál teljesíteni azt. És mindennap köteles vagy teljesíteni gazdád egy kívánságát. Ennek ma még nem tettél eleget. – Józan ész, ne hagyj el! – kiáltotta a szellem megbotránkozva. – Ez az ifjú afféle kávéházi zugügyvéd! – Ez csak természetes! – felelte Abdullah némi indulattal. – Zanzib polgára vagyok, ahol minden gyerek megtanulja védeni saját jogait, mert nyilvánvaló, hogy rajta kívül senki sem teszi
88
ezt meg. És továbbra is azt állítom, hogy megszegted a kötelességed, mert ma még nem teljesítetted egy kívánságomat sem. – Szócséplés – jelentette ki a szellem, és karba font kézzel kecsesen elfordult. – Már kívántál. – De nem teljesítetted – tiltakozott Abdullah. – Nem az én hibám, hogy lehetetlent kérsz – csóválta meg fejét a szellem. – Milliónyi szép lány van, akikhez elvihetnélek. Hableányhoz is, ha a zöld haj tetszik. Vagy nem tudsz úszni? A harci tevék egyre közeledtek. Abdullah más módszerhez folyamodott. – Gondolkozz, ó, varázslat igazgyöngye, és lágyítsd meg szívedet! A közeledő katonák nyilván elragadják palackodat tőlem, ha ideérnek. Ők a szultánhoz visznek, aki mindennap terhes feladatokat ró majd rád; hadseregeket és fegyvereket követel, és azt kívánja, hogy győzd le ellenségeit, ami elég fáradságos munka lehet. Amennyiben viszont nem kerülsz a szultán kezébe, hanem megtartanak maguknak (merthogy nem minden katona becsületes), kézről kézre adnak majd, naponta több gazdád lesz, és több kívánságot is teljesítened kell, mert az osztag minden egyes tagja kívánni fog tőled valamit. Mindkét esetben sokkal keményebben kellene dolgoznod, mint ha én maradnék a gazdád, aki csak egy apróságot kérek. – Micsoda ékesszólás! Bár ami azt illeti, igazat beszélsz. Csupán abba nem gondoltál bele, hogy a szultán és a katonák szolgálatában lehetőségem lenne nagy pusztítást véghezvinni. – Pusztítást? – kérdezte Abdullah, s közben riadt pillantásokat vetett a közeledő teveosztag felé. – Sosem állítottam, hogy bárkivel is jót szeretnék tenni – közölte a szellem. – Sőt megesküdtem, hogy a lehető legtöbb kárt okozom. A haramiák például már úton vannak a börtön felé, de lehet, hogy még ennél is rosszabb sorsra számíthatnak,
89
amiért elorozták a szultán lakomáját. A katonák tegnap késő éjjel találtak rájuk. – Engem még ennél is nagyobb bajba sodorsz, ha nem teljesíted a kívánságomat – mondta Abdullah. – És, ellentétben a haramiákkal, én nem is érdemlem ezt a sorsot. – Tekintsd úgy, hogy nincs szerencséd. Akkor már ketten jártunk így. Én sem érdemlem, hogy palackba legyek zárva. A katonák ekkorra annyira közel értek, hogy észrevették Abdullahot. Kiáltások hallatszottak, és fegyverek csörrenése. – Akkor teljesítsd a holnapi kívánságomat! – sürgette Abdullah a szellemet. – Ez jó megoldásnak tűnik – egyezett bele az, Abdullah nagy meglepetésére. – Mit parancsolsz? – Vigyél a legközelebbi személyhez, aki segíthet megtalálnom Éjvirágot – mondta Abdullah, azzal megragadta a palackot, és a dűne másik oldalára sietett. – Gyorsan! – tette hozzá. A szellem kissé bizonytalanul tekintett körbe. – Ez furcsa. Általában igen jó a megérzésem, de ezen nem tudok kiigazodni. Golyóbis fúródott a homokba, nem túl messze tőlük. Abdullah szaladni kezdett, hatalmas, mályvaszín gyertyalángként húzva maga után a szellemet. – Csak vigyél ehhez a személyhez! – kiáltotta. – Azt hiszem, jobb, ha teljesítem a kívánságodat – felelte a szellem. – Te talán ki tudod hámozni az értelmét. A talaj mintha megpördült volna Abdullah rohanó lába alatt. Úgy érezte, mintha mérföldnyi lenne minden lépése, és a meszszeség forogva közeledne felé. A végtelen száguldás miatt mindent elmosódottan látott, kivéve a szellemet, aki nyugodtan gomolygott mellette a kezében tartott palackhoz kötve. Abdullah pontosan tudta, hogy a harci tevéket már régen maguk mögött hagyták, így mosolyogva szedte tovább a lábát. Majdnem olyan
90
nyugodt volt, mint a szellem; élvezte a hűsítő légáramlatot. Úgy érezte, hosszú-hosszú ideig szaladt. Aztán minden megállt. Abdullah egy országút kellős közepén találta magát. Erősen zihált. Igen furcsa helyre került: a levegő hűvös volt, akár Zanzib tavasszal, s a fény is máshogyan játszott a leveleken. Bár a nap fényesen sütött a felhőtlen égen, alacsonyabban állt és a fénye kékebb volt annál, mint amihez Abdullah szokva volt. Ennek oka talán az lehetett, hogy az út mentén sok lombos fa állt, amelyek vibráló, zöldes árnyékot vetettek a talajra; vagy a láthatár széléig húzódó, mélyzöld mező törte meg ilyen különösen a sugarakat. Abdullah pislogott egy keveset, míg szeme hozzászokott a látványhoz, aztán körülnézett; azt az embert kereste, aki segíthet neki megtalálni Éjvirágot. De nem látott mást, csak egy fogadónak tűnő házat az útkanyarban, a fák között. Abdullah igen nyomorúságos helynek találta. Fából és vályogból épült falai fehérre meszelve, mint Zanzib legszegényebb házainál, és a lakóknak csak zsúpfedélre futotta. Valaki úgy próbálta szebbé tenni a helyet, hogy vörös és sárga virágokat ültetett az út mellé. A fogadó cégére, amely a virágok közé állított oszlopon lengedezett, ügyetlen művész kísérletének eredménye volt, hogy oroszlánt fessen. Abdullah lepillantott a palackra, amit még mindig a kezében szorongatott. Most, hogy célhoz érkezett, vissza akarta dugaszolni. Nagy bosszúságára nem találta a dugót; a sivatagban vagy útközben hagyhatta el. Képzeletben vállat vont, majd arcához emelte az üveget. – Hol van, aki segíthet megtalálnom Éjvirágot? – kérdezte. Vékony füstcsík gomolygott a palackból; ezen a furcsa, idegen vidéken sokkal kékebbnek látszott.
91
– A Vörös Oroszlán előtt alszik egy padon – mondta a szellem ingerülten, azzal visszahúzódott a palackba. Odabentről még halkan hozzátette: – Tetszik nekem ez az ember. Sugárzik róla a becstelenség.
92
IX. fejezet Amelyben Abdullah találkozik egy kiszolgált hadfival
A
bdullah elindult a fogadó felé. Amikor közelebb ért, látta, hogy valóban szunyókál valaki az egyik padon az épület előtt; a sorakozó asztalok láttán Abdullah arra következtetett, hogy a helyen étellel is szolgálnak. Abdullah leült az egyik asztal mellé, és gyanakvóan nézte az alvó férfit. Igazi gonosztevőnek tűnt. Abdullah sem Zanzib városában, sem a haramiák között nem látott még olyan becstelen arcot, amilyennek ez a napbarnított férfiú mutatkozott. A nagy batyu miatt, ami a férfi mellett hevert a földön, Abdullah először vándor üstfoltozónak gondolta, csakhogy ennek az embernek simára volt borotválva az arca. Abdullah a szultán északi zsoldosai kivételével senki férfiembert nem látott még bajusz és szakáll nélkül, ezért úgy vélte, hogy talán ez az ember is zsoldos lehet. Ruházata katonai egyenruha maradékának tűnt, és haját is egyetlen lófarokba fogva viselte, ahogy a szultán emberei. Ezt a hajviseletet Zanzib lakói rendkívül visszataszítónak találták, mert a szóbeszéd szerint az így összefogott hajzatot sosem fésülték ki és sosem mosták. Ennek az embernek a haját elnézve Abdullah könnyen hitelt adott a szóbeszédnek: a lófarok zsírosan feküdt a padon. Az egész férfin semmi tiszta nem volt.
93
Mindazonáltal erősnek és egészségesnek tűnt, bár nem lehetett már fiatal. Mocskos haja tompa acélszürkén fénylett. Abdullah tétovázott felébreszteni az idegent. Nem tűnt megbízhatónak; ráadásul a szellem nyíltan bevallotta: úgy teljesíti a kívánságokat, hogy minél nagyobb kárt okozzon. „Ez az ember lehet, hogy elvezet Éjvirághoz”, tűnődött Abdullah, „de útközben biztosan kirabol.” Eközben kötényes nőszemély jelent meg a fogadó ajtajában, talán azért, hogy lássa, jött-e vendég. Ruhája gömbölyded homokórához tette hasonlóvá, amit Abdullah nagyon furcsának és visszatetszőnek talált. – Ó! – szólalt meg Abdullah láttán a no. – Arra vár, hogy kiszolgáljam, uram? Az asztalt kellett volna vernie. Itt ez a szokás. Mit parancsol? Ugyanolyan barbár akcentussal beszélt, mint az északi zsoldosok. Ebből Abdullah azt a következtetést vonta le, hogy abban az országban van, ahonnan az északi zsoldosok valók, bármi legyen is a neve. Az asszonyra mosolygott. – Mi a kínálat, ó, útszél ékessége? – kérdezte. Az asszonyt nyilvánvalóan soha senki nem nevezte ékességnek. Elpirult, feszengőn mosolygott, és kötényét gyűrögette. – Hát, egyelőre kenyérrel és sajttal szolgálhatok. De készül a vacsora. Ha vár még fél órát, uram, jóféle vadhúspástétom lesz, s hozzá a kertünkből való zöldség köretnek. Abdullah ezt tökéletesnek találta, vagy legalábbis sokkal jobbnak annál, mint amire ebben a zsúpszalma tetejű fogadóban számított. – Akkor inkább várnék fél órát, ó, gazdasszonyok gyöngye. Az asszony megint elmosolyodott. – Esetleg inna valamit várakozás közben, uram?
94
– Természetesen – felelte Abdullah, mert a sivatagi kaland miatt nagyon szomjas volt. – Lenne oly szíves hozni nekem egy pohár sörbetet*, vagy ha az nincs, valami gyümölcslevet? Az asszony láthatóan gyötrődött. – Ó, uram, én… nálunk nemigen keresnek gyümölcslevet… a másik italról pedig sosem hallottam. Mit szólna egy kupányi seritalhoz? – Mi az, hogy serital? – tudakozódott Abdullah óvatosan. Az asszony meghökkent. – Én… nos… szóval… izé… A padon fekvő idegen ekkor feltápászkodott, és nagyot ásított. – Igazi férfi csak sert iszik – világosította fel. – Csodálatos ital. Abdullah megfordult, s újra megszemlélte az ismeretlent. Tágra nyílt, tiszta, kék szempár tekintett vissza rá, oly őszinte, amilyen hosszú a nap. Néhány pillanatig csak nézte. Szemernyi hamisság sem látszott az ember napbarnított arcán, így, éber állapotban. – Árpából és komlóból főzik – tette hozzá a férfiú. – Ha már itt van, gazdasszony, én is innék egy korsóval. A fogadósné arckifejezése egy szempillantás alatt megváltozott. – Mondtam már, hogy addig nem szolgálom ki, amíg nem látom a pénzének színét. A férfi nem sértődött meg. Kék szemével szomorúan tekintett Abdullahra. Aztán felsóhajtott, és hosszú, fehér agyagpipát vett fel maga mellől a padról. Megtömte és rágyújtott. – Tehát ser legyen, uram? – kérdezte a fogadósné újra Abdullah felé fordulva, feszengő mosollyal. *
Alkoholmentes, arab hűsítő ital.
95
– Igen, köszönöm, és hozzon egy kupával ennek az úriembernek is. – Rendben, uram – felelte az asszony, azzal erősen rosszalló pillantást vetett a lófarkas férfira, és bement a házba. – Ez nagyon kedves magától – mondta az idegen Abdullahnak. – Messziről jött, ugye? – Messze délről, tiszteletre méltó vándor – felelte Abdullah óvatosan. Nem felejtette el, milyen gáládnak tűnt az ember, míg aludt. – Idegen országból, mi? Gondoltam, nem lehet idevalósi, hogy ennyire lebarnult a napon – jegyezte meg a férfi. Abdullah egészen biztos volt benne: a fickó azért kérdezősködik, hogy megtudja, vajon érdemes-e kirabolni. Ezért igencsak meglepődött, amikor az ember mintha feladta volna a kérdezősködést. – Tudja, én sem erről a vidékről származom – közölte, mívesnek nem mondható pipájából nagy füstfelhőket eregetve. – Az én hazám Strangia. Kiszolgált katona vagyok. Miután Ingary legyőzött minket a háborúban, kiadták a zsoldomat, és azt mondták, menjek a világba, az orrom után. Mint láthatja, itt, Ingary földjén még mindig sokan néznek ránk rossz szemmel egyenruhánk miatt. Ezt egyenesen a fogadósné szemébe mondta; az asszonyság éppen ekkor ért vissza két korsó habzó, barnás színű itallal. Nem szólt a hadfihoz, csak lecsapta elé az egyik korsót, aztán a másikat óvatosan, udvariasan Abdullah elé helyezte. – A vacsora fél óra múlva lesz kész, uram – közölte, azzal elment. – Egészségünkre! – mondta a katona, azzal poharát emelte. Nagyot kortyolt. Abdullah hálás volt ennek a kiszolgált zsoldosnak. Az ő révén tudta meg, hogy az ország neve Ingary.
96
– Egészségünkre! – felelte hát, és gyanakvással méregette poharát. Azt vélelmezte, hogy az üvegkorsóban levő folyadék akár teve hólyagjából is származhat. Megszagolta, de ezen érzékszervi érzékelés sem oszlatta el ebbéli gyanúját. Csak azért kortyolt bele, mert szörnyen szomjas volt. Óvatosan ízlelgette. Legalább folyadék. – Mennyei, ugye? – kérdezte az idegen. – Felettébb érdekes íze van, ó, harcosok századosa – mondta Abdullah, és próbálta visszatartani borzongását. – Furcsa, hogy századosnak nevez. Természetesen nem voltam az, sosem vittem magasabbra a káplári rangnál. Viszont sok csatát láttam, és reménykedtem az előléptetésben, de mielőtt erre esélyem lehetett volna, az ellenség legyőzött minket. Borzalmas összecsapás volt! Menet közben támadtak ránk, senki nem számított arra, hogy az ellenség oly hamar odaér. Ugyan már az egésznek vége, és semmi értelme rágódni rajta, de azt kell mondjam, hogy Ingary hadserege nem tisztességes csatában győzött le minket. Varázslókat vetettek be, azért nyerték ők a háborút. Hiszen mit tehet egy egyszerű katona a varázslat ellen? Semmit. Akarja, hogy bemutassam, hogyan zajlott a csata? Abdullah most már értette, miben rejlett a szellem rosszindulata, mivel akarta bosszantani. Ez az ember, akinek a segítségére van szorulva, rettentően tolakodó és unalmas. – Halvány fogalmam sincs a katonai dolgokról, ó, hadvezérek legbátrabbika! – jelentette ki határozottan. – Az nem baj – felelte a hadfi vidáman. – Nekem elhiheti, hogy teljesen tönkrevertek minket. Menekülnünk kellett. Ingary lerohanta az országunkat. Elfoglaltak mindent. Királyi családunk, áldassék a neve, szintén menekülni kényszerült, így került Ingary királyának öccse a mi trónunkra. Beszélték, hogy úgy teszik uralkodását törvényessé, hogy feleségül veszi a mi
97
Beatrice hercegnőnket; de ő is elmenekült a királyi családdal, adassék neki hosszú élet, és azóta sem találták meg. Azért azt is el kell mondanom, hogy az új uralkodó nem teljesen megátalkodott. A teljes strangiai hadseregnek, már ami megmaradt belőle, kifizette a zsoldját, és bőkezű pénzadományt kaptunk, mielőtt szélnek eresztett minket. Akarja tudni, mihez kezdtem a pénzemmel? – Ha el kívánja mondani, ó, veteránok legderekabbika! – szólt Abdullah ásítást nyomva el. – Bejárom Ingary földjét – közölte a katona. – Úgy gondoltam, barangolok egyet a birodalomban, ami meghódította a miénket. Felfedezem, milyen, mielőtt letelepednék. Szép summa a zsoldom. Ha óvatosan költök, fedezni tudom belőle az utazásomat. – Gratulálok – mondta Abdullah. – A felét aranyban fizették. – Nahát! – jegyezte meg Abdullah. Nagy megkönnyebbülés volt számára, hogy éppen ekkor néhány helyi lakos érkezett. Többnyire földművesek, vastag talpú csizmában, mocskos nadrágban és bő ujjasban, amiről Abdullahnak saját hálóinge jutott eszébe. Nagyon vidámak voltak; hangosan beszélgettek arról, hogy mennyi szálas takarmány ígérkezik, és meg voltak elégedve az eredménnyel. Az asztalt verték sörért. A fogadósnénak és az alacsony, hunyorgó fogadósnak is nagyon sok dolga lett; ki-be szaladgáltak megrakott tálcákkal és korsókkal, mert egyre több vendég érkezett. Abdullah nem tudta, hogy megkönnyebbüljön, bosszankodjon vagy szórakozzon azon, hogy a katona rögtön elvesztette iránta való érdeklődését, és készségesen beszédbe elegyedett az újonnan érkezettekkel. Egyikük azonnal újabb korsó sört rendelt neki. A vendégek számának növekedésével egyre népszerűbb lett. Nemsokára vacsorát is hozattak neki, Abdullah pedig a ka-
98
tonát körülvevő tömegen kívül rekedve fél füllel hallgathatta újra: „nagy csata… a varázslók révén tettek szert előnyre… tudják, a lovasságunk… felmorzsolta a bal szárnyunkat… lerohantak minket a hegyen… mi, a gyalogság menekülni kényszerültünk… futottunk, mint a nyulak… nem oly megátalkodott… felsorakoztatott minket, és bőkezűen kifizette a zsoldunkat…” Közben a fogadósné gőzölgő tálcát tett le Abdullah elé, és még egy korsó sört, kérés nélkül. Abdullah még mindig olyan szomjas volt, hogy szinte örült a sörnek. A vacsora pedig úgy ízlett neki, mint a szultán lakomája. Egy ideig annyira belefeledkezett az evésbe-ivásba, hogy elvesztette szem elől a katonát. Amikor legközelebb megpillantotta, a hadfi éppen üres tányérja fölé hajolt, kék szeme csillogott a lelkesedéstől, és az asztalon poharakat-tányérokat tologatva mutatta be falusi közönségének a strangiai csata hadosztályainak elhelyezkedését. Egy idő után már nem maradt szabad pohár, villa vagy tányér. Mivel a só- és borstartó Strangia királyát és hadvezérét szimbolizálta, nem akadt semmi, amivel a katona megjeleníthette volna Ingary királyát, fivérét és varázslóikat. De a zsoldos nem hagyta, hogy ez akadályozza a magyarázatban. A nadrágszíjára rögzített egyik erszénybe nyúlt, két arany- és több ezüstérmét vett ki belőle. Ezeket az asztalra helyezte, Ingary királyát, varázslóit és tábornokaikat jelképezendő. Abdullah önkéntelenül is arra gondolt, hogy ez nagyon nagy ostobaság volt tőle. A két arany láttán a hallgatóság gyanúsan sustorogni kezdett. Egy közeli asztalnál négy igen faragatlannak tűnő fiatalember a csoportosulás felé fordult, és rendkívüli érdeklődéssel kezdte figyelni a történéseket. De a katona anynyira elmerült a csata magyarázatában, hogy ez fel sem tűnt neki. Végül aztán a kiszolgált hadfi társaságának tagjai szétszéledtek, ment mindenki a dolgára. A katona is felállt. Vállára
99
vette málháját, a zsák felső zsebéből előrángatta és fejébe húzta piszkos katonasapkáját, és megkérdezte, merre van a legközelebbi város. Miközben mindenki igen hangosan magyarázta neki az utat, Abdullah a fogadósnét szólította, hogy kifizesse a saját számláját. A fogadósné lassan jött, mire az asztalhoz lépett, a katona már eltűnt a kanyarban. Abdullah nem bánkódott emiatt. Úgy érezte, bármilyen segítséget is adhatna neki a zsoldos, hogy Éjvirág nyomára bukkanjon, valószínűleg boldogul nélküle is. Örült, hogy végre szembenézhet a sorssal. Mivel nem volt olyan bolond, mint a katona, Abdullah a legkisebb címletű ezüstpénzzel fizette ki számláját. Ezen a vidéken még az is igen nagynak számított, s a fogadósné bevitte, hogy felváltsa. Miközben visszavárta, Abdullah akaratlanul is meghallotta, miről diskurál nem messze tőle a négy rossz arcú férfi. Gyors, de fontos stratégiai megbeszélést tartottak. – Ha a régi lovasösvényen megyünk – szólt egyikük –, a hegytetőn, az erdőben elkaphatjuk. – Elbújunk a bokrok között – helyeselt a másik –, az út mindkét oldalán. Így két oldalról támadhatunk rá. – Négyfelé osztjuk a pénzt – tervezgetett a harmadik. – Több arany van nála, mint amennyit mutatott. – Előbb meg kell ölnünk – közölte a negyedik. – Nem akarjuk, hogy erről bárkinek meséljen. – Rendben! – helyeselt a másik három, majd felálltak és távoztak, éppen akkor, amikor a fogadósné két maroknyi rézpénzzel visszasietett Abdullahhoz. – Remélem, hogy jól adtunk vissza, uram. Ritkán fordul elő, hogy déli ezüsttel fizetnek nálunk. Meg kellett kérdeznem a férjemet, mennyit ér. Azt mondja, száz itteni rézpénzt. A számlája ötöt tett ki, tehát… – Áldott legyen, ó, gazdasszonyok legkiválóbbika, mennyei serital csapolója! – mondta Abdullah sietve, és egy maroknyi
100
rézpénzt visszaadott a fogadósnénak ahelyett, hogy hosszadalmas és kellemetes beszélgetést folytatott volna vele, ami pedig a gazdasszonynak nyilvánvaló szándéka volt. Otthagyta a csodálkozó asszonyt, és a katona után iramodott, ahogy csak a lába bírta. Lehet, hogy ez a fickó csupasz képű ingyenélő és rettentően unalmas, de nem érdemeli meg, hogy tőrbe csalják és megöljék az aranyáért.
101
X. fejezet Amely erőszakkal és vérontással van tele
A
bdullah bosszúsan tapasztalta, hogy nem tud olyan gyorsan haladni, amilyen gyorsan szeretne. Ingary hűvösebb klímáján igen kellemetlenül elmacskásodtak, elzsibbadtak tagjai az üléstől, lába pedig még fájt az előző napi gyaloglástól. Bal cipőjének rejtekerszénye súlyos horzsolást ejtett a lábán. Alig ment százlépésnyit, már bicegett. Mindazonáltal eléggé aggódott a katonáért ahhoz, hogy a tőle telhető leggyorsabban haladjon. Zsúptetejű kunyhók mellett sántikált el, aztán nyíltabb vidékre ért; nem is olyan messze falu látszott. Abdullah a távolban észrevette a zsoldost. Az úton haladt, egyenesen a sűrű lombú fákkal borított hegy irányába. Ott állítanak neki csapdát a gazemberek. Abdullah megszaporázta lépteit. A derekán zötykölődő palackból hirtelen kékes füstcsík gomolygott elő. – Muszáj így ráznod? – szólt a füstgomoly. – Igen – felelte Abdullah. – A férfi, akit kiválasztottál, hogy nekem segítsen, maga is segítségre szorul. – Piha! – mordult a szellem. – Kiismertelek. Téged semmi sem téríthet el attól, hogy ne romantikusan fogd fel az életet.
102
Lefogadom, a következő kívánságod az lesz, hogy szerezzek neked csillogó lovagi páncélzatot. A katona meglehetősen lassan haladt, szinte csak ballagott. Abdullah egyre közelebb ért hozzá, az erdőbe már nem sokkal mögötte lépett be. De ahogy az út kanyargott a fák között, hogy könnyebb legyen felfelé haladni, Abdullah elvesztette szem elől. Bicegett még egy kanyart, ami után ismét meglátta a katonát; alig pár lépésnyire volt. Történetesen éppen ebben a pillanatban támadtak rá a gazfickók. Ketten az út egyik oldaláról ugrottak a hadfi hátára. A másik oldalról a másik kettő szemből támadott. Egy-két pillanatig szörnyű ütlegelés és dulakodás folyt. Abdullah a katona segítségére indult, bár némiképp tétovázva, mert még soha életében nem ütött meg senkit. Miközben a dulakodók felé közeledett, csodák egész sorozata történt. A katona háta mögött levő két gonosztevő kis ívben repülve a levegőben, nyekkenve terült el az út egyik, illetve másik oldalán. Egyikük feje fának ütődött, így már senkinek nem tudott ártani; a másik egészen elnyúlt a földön. A szemközti két haramia egyike szinte rögtön ezt követően igen érdekes sérülést szenvedett, amelynek következményein és mellékhatásain kétrét görnyedve elmélkedett. A másik – Abdullah nem kis csodálkozására – a levegőbe emelkedett, s egy röpke pillanatig leginkább egy faágon lógó drapériára emlékeztetett. Onnan nagy puffanással leesett, és kába álomba merült az úton. Ekkor az addig kétrét görnyedt haramia hosszú, keskeny pengéjű késsel támadt a katonára. A hadfi megragadta a kést tartó csuklót. Egy pillanatnyi, fel-felmordulásoktól és dühös szusszanásoktól hangos holtpont következett, amelynek állását Abdullah úgy ítélte meg, hogy hamarosan a katona javára fordulhat. Már kezdte azt gondolni, hogy teljesen hiábavaló volt a katona iránti aggodalma, amikor az úton elterült gazember hir-
103
telen felpattant, és társáéhoz hasonló, hosszú, vékony pengéjű késsel hátulról támadt a veteránra. Abdullah gondolkodás nélkül tette, amit tennie kellett. Nekiiramodott, és lendületből fejbe csapta a támadót a palackkal. – Aúúúúúúúú! – kiáltott odabent a szellem. A gazfickó pedig eldőlt, mint egy darab fa. A katona ekkor félbeszakította a másik fiatal haramia alaposabb helybenhagyását és megkötözését, s hirtelen megfordult. Abdullah gyorsan hátralépett. Nem tetszett neki a veterán fordulatának sebessége, sem az, ahogy ujjai szorosan egymáshoz tapadtak, ökle jól bevált gyilkos fegyverhez hasonlított. – Hallottam, amint egymás között beszélték, hogy az életedre törnek, ó, vitéz veterán! – magyarázkodott gyorsan. – Siettem utánad, hogy figyelmeztesselek, vagy segítsek neked. A katona hosszan nézte; nagyon kék szemében már nem tiszta ártatlanság tükröződött – a tekintete még Zanzib bazárjában is élesnek és kínosan áthatónak számított volna. Mintha minden lehetséges szempontból mérlegelte volna Abdullah tettét és személyiségét. Szerencsére elégedettnek tűnt azzal, amit látott. – Akkor köszönöm – mondta a katona, azzal megfordult, és belerúgott támadója fejébe, akit éppen megkötözött. Már ő sem mozdult – mind a négyen azonos sorsra jutottak. – Talán jelentenünk kéne az esetet a rendbiztosságnak – javasolta Abdullah. – Minek? – vont vállat a katona. Azzal lehajolt, és Abdullah meglepetésére gyors és szakértő mozdulattal átkutatta az éppen megrúgott ifjú útonálló zsebeit. A kutatás eredményeképpen meglehetősen nagy maroknyi rézpénz került elő, amit a katona elégedettnek tűnő ábrázattal saját zsebeibe gyömöszölt. – Nyavalyás kés! – mordult, és egyetlen taposással kettétörte. – Ha már itt vagy, miért nem motozod meg azt, amelyiket te ütötted
104
le, míg én a másik kettőt kutatom át? A tiedből egy-két ezüstöt is kinézek. – Úgy érted, hogy ennek az országnak a szokásai megengedik, hogy a rablókat kiraboljuk? – kérdezte Abdullah némiképp kétkedőn. – Ilyen szokásról nem hallottam – felelte a katona nyugodtan. – De attól még pontosan ezt szándékozom tenni. Szerinted miért mutogattam olyan látványosan az aranyaimat a fogadóban? Mindig akad egy-két agyament, aki azt hiszi, hogy egy ostoba, kivénhedt katonát érdemes kirabolni. Szinte mindegyiküknél van pénz. Az út túloldalára sétált, és motozni kezdte a fáról leesett zöldfülű banditát. Abdullah némi tétovázás után lehajolt, hogy nekilásson a kellemetlen feladatnak, a szellem palackja által összeesett ember motozásának. Azon kapta magát, hogy kezd megváltozni a katonáról alkotott véleménye. Úgy ítélte meg, hogy egy olyan embert, aki magabiztosan bánik el négy támadóval, jobb barátnak tudni, mint ellenségnek. Az eszméletlen támadó zsebeiben pedig valóban három ezüst volt, s a kése is mellette hevert. Abdullah próbálta eltörni úgy, ahogy a katona tette a másikkal. – Ó, ne! – kiáltott rá a veterán. – Az jó kés. Tartsd meg magadnak. – Az igazat megvallva nekem az ilyesmiben nincs tapasztalatom – mondta Abdullah, és a katona felé nyújtotta a fegyvert. – Békés természetű ember vagyok. – Akkor nem jutsz messze Ingary földjén – csóválta meg a fejét a hadfi. – Tartsd csak meg, és ha másra nem is, pecsenyét szeletelni jó lesz. Nekem hat, ennél jobb késem van a málhámban, s mindegyiket más útonállótól vettem el. Tartsd meg az ezüstöket is. Bár abból, hogy nem mutattál érdeklődést az ara-
105
nyaim láttán, arra következtetek, hogy nem látsz szükséget. Elég jól el vagy eresztve, ugye? „Igazán ravasz, és jó megfigyelő”, gondolta Abdullah, mialatt zsebre tette az ezüstöt. – Nem annyira, hogy ne venném hasznát még többnek – felelte körültekintően. Aztán, ha már úgy benne volt, és ráérzett a fosztogatás ízére, kifűzte az útonálló cipőjét, és a fűzővel biztonságosabban rögzítette a szellem palackját a nadrágszíjához. Az áldozat közben mocorgott és nyögött. – Kezd magához térni. Jobb, ha indulunk – szólt a katona. – Ha felébrednek, megfordítják a történetet, és úgy adják elő, mintha mi támadtuk volna meg őket. Mivel ez az ő falujuk, mi pedig idegenek vagyunk, nekik fognak hinni. Én átvágok a hegyeken. Ha megfogadod a tanácsomat, te is ezt teszed. – Megtiszteltetésnek venném, ó, harcosok legnemesebbike, ha csatlakozhatnék hozzád utadon – mondta Abdullah. – Nem bánom – felelte a katona. – Jót tesz egy kis változatosság, mármint ha olyan kísérőm van, akinek nem kell hazudnom. – Azzal felvette málháját és sapkáját, amelyeket, úgy tűnik, volt ideje biztonságba helyezni egy fa mögött, mielőtt kitört a dulakodás, és elindult az erdőn át. Egy ideig csak felfelé mentek a fák között. A katona olyan iramot diktált, hogy mellette Abdullah szánalmasan gyengének érezte magát. A veterán szinte erőfeszítés nélkül, olyan könynyed léptekkel haladt, mintha nem hegynek fel, hanem lejtőn lefelé mennének. Abdullah bicegett. Úgy érezte, lába a nyers húsig sebes. A katona végre megállt, és bevárta egy magas sziklafalnál. – Csak nem tör az a szép cipő? Ülj le arra a sziklára, lehúzom a lábadról – mondta, miközben levette málháját. – Rendkívüli elsősegély-felszerelésem van. Ha jól emlékszem, még a csatatéren szereztem. Az biztos, hogy valahol Strangia földjén.
106
Abdullah leült, nagy nehezen lehúzta magas szárú cipőjét. A mezítlábasság megkönnyebbülése hamar elszállt, amikor meglátta a lábát. A nyers húsig lement róla a bőr. A katona morgolódott, és valamiféle fehér, ragacsos anyagot kent a sebre, ami rajta maradt, nem kellett bekötni. Abdullah először felkiáltott, aztán megérezte, ahogy a kenőcsből áradó áldott hűvösség végigbizsergeti fájós lábát. – Ez valamiféle varázslat? – kérdezte. – Lehet. Talán Ingary varázslói adták ezt kis csomagokban a katonáiknak. Húzd fel a cipődet. Most már tudsz menni. Meszszire kell jutnunk, mielőtt a fiúk apái lóháton a nyomunkba indulnak. Abdullah óvatosan belelépett a cipőjébe. A krém nyilván varázsszer volt. A lába egyáltalán nem fájt, mintha nem is dörzsölte volna ki a cipő. Majdnem lépést tudott tartani a katonával, ami helyénvaló is volt, mert a veterán csak ment, ment előre, hegynek fel, míg Abdullah úgy érezte, legalább annyit haladtak már, mint amennyit ő előző nap a sivatagban gyalogolt. Abdullah nem tudta megállni, hogy időről időre nyugtalanul hátra ne pillantson, nem követik-e őket lovasok. Azzal biztatta magát, hogy legalább nem harci tevék járnak a nyomában, bár jó néven vette volna, ha legalább egy kicsit nem üldözi senki. Jobban belegondolva úgy látta, hogy apja halála után már a bazárban is üldözték az első feleség rokonai. Dühös volt magára, hogy ezt nem ismerte fel korábban. Közben olyan magasra jutottak, hogy erdő helyett csak ágas-bogas bokrok nőttek a sziklák között. Mire beesteledett, már csupasz sziklák között haladtak, valahol a hegylánc csúcsai közelében, ahol csupán néhány zömök, erős illatú cserje élt meg a sziklafal repedéseiben. „Ez is sivatag, csak másféle”, gondolta Abdullah, miközben egy magas falú, szűk kanyonban
107
botladozott a katona után. Nem olyan helynek tűnt, ahol esélyük lenne vacsorához jutni. A kanyonban a katona megállt, levette málháját. – Vigyázz erre egy kicsit. Úgy látom, van valami barlang kicsit feljebb ezen az oldalon. Felmegyek, megnézem, megfelelőe a hely, hogy ott éjszakázzunk. Abdullah fáradtan emelte fel a fejét, és valóban meglátott egy sötét nyiladékot a sziklában, nem messze a fejük fölött. Nem igazán találta jó ötletnek, hogy ott töltsék az éjszakát. Hideg és kemény menedéknek tűnt. „De talán ez is jobb, mint a puszta sziklára feküdni”, gondolta, miközben csüggedten figyelte a katonát, amint könnyedén felkúszik a sziklára, s a nyiladékhoz ér. Ekkor olyan hang hallatszott, mintha fémcsiga bicsaklott volna reszelős fémen. Abdullah látta, hogy a katona egyik kezét az arcához kapva ugrik vissza a barlangtól, s kis híján leszédül a szikláról. Valahogy sikerült megkapaszkodnia; átkozódva csúszott lefelé a hegyfalon, apró törmelékkövek áradatát sodorva magával. – Valami vadállat van odabent – lihegte. – Menjünk tovább! Igen erősen vérzett nyolc hosszú karmolásnyomból. Ebből négy a homlokán kezdődött, áthaladt a kézfején, és az arcán, állán folytatódott. A másik négy feltépte inge ujját, és karján át egészen a könyékig ért. Mintha éppen idejében kapta volna arca elé a kezét; ha még egy fél pillanatot vár, egyik szeme bánja. A katona annyira megviseltnek tűnt, hogy Abdullah felvette a kalapját, és a málháját is vitte helyette, úgy vezette lefelé a kanyonban, meglehetősen sietősen. Amelyik állat így el tud bánni ezzel a veteránnal, azzal Abdullah nem kívánt találkozni. A kanyon úgy száz lépés után véget ért. Mégpedig jó véget, mert a kijáratnál a lehető legtökéletesebb táborhelyet találták.
108
Átértek a hegylánc másik oldalára, csodálatos kilátásuk volt az alant elterülő, a lenyugvó nap fényében aranyló zölden ragyogó vidékre. A kanyon széles sziklapadban végződött, fölötte tetőként benyúló sziklaperem. Ennél is jobb volt, hogy éppen mögöttük a sziklából csörgedező forrás fakadt. Ám bármennyire is tökéletesnek tűnt a táborhely, Abdullah nem akart a barlangban lakó vadállat közelében éjszakázni. A katona viszont ragaszkodott ahhoz, hogy ott maradjanak. A karmolások miatt nagy fájdalmai voltak. Elheveredett a lejtős sziklán, és valamiféle gyógykenőcsöt vett elő az ellenségtől zsákmányolt elsősegélykészletből. – Gyújts tüzet! – rendelkezett, miközben sebeit kenegette. – A vadállatok félnek a tűztől. Abdullah beadta a derekát; erős szagú, könnyen gyulladó cserjéket tépdesett. A meredek sziklák között elhagyott sasfészekre bukkant. Ebből rengeteg gallyat és néhány száraz ágat gyűjtött, így hamarosan elég tűzifájuk lett. Amikor a katona ellátta a sebeit, tűzszerszámot vett elő, és tüzet gyújtott a lejtős szikla közepén. Szinte vidáman ropogtak a gallyak, égett a tábortűz. Füstjének olyan illata volt, mint a tömjénnek, amit Abdullah szerény üzletében szokott égetni. Az illat messze szállt a kanyontól, el a gyönyörű napnyugta felé. „Ha a tűz tényleg elriasztja a barlangbeli vadállatot, szinte tökéletes éjszakázóhely ez”, gondolta Abdullah. Illetve majdnem tökéletes, mert persze mérföldekre nem volt semmi ennivaló. Abdullah sóhajtott. A katona kis fémedényt vett elő málhazsákjából. – Megtöltenéd ezt vízzel? – kérdezte, és hirtelen az Abdullah övére kötött palackot, a szellem búvóhelyét kezdte nézegetni. – Hacsak nincs nálad valami erősebb abban a flaskában. – Sajnos nincs – felelte Abdullah. – Ez csak családi örökség. Ritka füstüveg Singispat városából, amit személyes okokból hordok mindig magamnál.
109
Nem volt szándékában beavatni a szellem titkába egy olyan kétes becsületű embert, mint a veterán. – Kár – felelte a katona. – Akkor hozz vizet, és főzök magunknak vacsorát. A hely ezáltal még tökéletesebbnek tűnt. Abdullah nagy kedvvel, szökdécselve ment a forráshoz. Amikor visszaért, azt látta, hogy a katona serpenyőt vett elő; éppen szárított húst és száraz borsót szórt bele. Ráöntötte a vizet, hozzáadott néhány titokzatos kockát, aztán az egészet feltette a tűzre. A hozzávalókból meglepően rövid idő alatt sűrű ragu lett. És nagyon finom illata volt. – Ez is afféle varázslatos holmi? – kérdezte Abdullah, amint a katona a ragu felét bádogtányérra halmozta, és átnyújtotta neki. – Azt hiszem, igen. Ezt is a csatatéren szereztem. Ő a serpenyőt vette magához. Evőkanalakat halászott elő a csomagból. Barátságosan ücsörögtek, eszegettek, a tűz lobogva pattogott közöttük; az ég pedig lassan rózsaszínné, arannyal ékes lilává változott, az alanti földek pedig kékes sötétbe öltöztek éjszakára. – Nem szoktad a nomád életet, ugye? – jegyezte meg a katona. – Jó ruha, jó cipő van rajtad, és ahogy látom, csak nemrégiben lettek ilyen viseltesek. Beszédedből és napbarnított bőröd színéből ítélve Ingary földjétől jó messze, délre lehet a hazád. Így van-e? – Minden így van, ó, rendkívül figyelmes útitársam! – felelte Abdullah némiképp gyanakvón. – De rólad csak azt tudom, hogy Strangia a hazád, és igen furcsa módon járod e vidéket: nyilvánosan mutogatod a végső zsoldodból való aranyakat, és ezzel szándékosan arra készteted a helyieket, hogy kiraboljanak…
110
– Még hogy zsold! – vágott a szavába a veterán. – Egy petákot sem kaptam sem Strangia, sem Ingary hadvezetésétől! Kiizzadtam a zsigereimet a háborúkban, ahogy mindannyian, és a végén csak azt mondták: „Hát, ennyi volt, legények, most már béke van.” Azzal szélnek eresztettek minket: mehetünk, amerre látunk, akár éhen is halhatunk, senkit nem érdekel. Én pedig azt mondtam magamban: „Na persze! De valaki tartozik nekem az elvégzett munkámért, és úgy vélem, ez a valaki Ingary népe! Ők küldtek varázslókat a csatába, és ők csalták ki maguknak a győzelmet!” Így hát nekivágtam, hogy tőlük vegyem el a zsoldomat, úgy, ahogy azt ma láttad tőlem. Nevezheted ocsmány csalásnak, ha tetszik; de láttál, ítélj meg. Csak azoktól veszek el pénzt, akik ki akarnak rabolni. – Ami azt illeti, a csalás szó meg sem fordult a fejemben, ó, erényes veterán! – mondta Abdullah őszintén. – Nagyon eredetinek tartom az ötletet; olyan terv ez, amit csak te tudsz megvalósítani. Ettől a katona mintha lecsillapodott volna. Tűnődőn nézte a kék horizontot. – Az ott lent a Kingsbury-síkság. Ott még több aranyat szerezhetek. Tudod, hogy amikor elindultam Strangia földjéről, csak egy ezüst hárompennysem volt, és egy rézgombom, amit aranysterlingnek hazudtam? – Akkor igen nagy haszonra tettél szert! – jegyezte meg Abdullah. – És még nagyobb haszonra fogok szert tenni – fejezte ki reményét és várakozását a katona. Azzal félretette a serpenyőt, és két almát kotort elő a málhazsákból. Egyiket Abdullahnak adta, a másikat maga ette meg hanyatt fekve, a lassan sötétbe boruló vidéket bámulva. Abdullah úgy vélte, azt mérlegeli, mennyi aranyat szedhet ott össze. Meglepődött, amikor a katona megszólalt:
111
– Mindig is szerettem az esti táborozást. Nézd ezt a naplementét! Csodálatos! Valóban csodálatos volt. Délről felhők sodródtak a táj fölé, rubinpiros lepelként terültek el az ég boltozatán. Abdullah egyik oldalukon borvörös, másikon lila hegycsúcsokat látott; a felhők közt párálló narancssárga rés olyan volt, mint valami vulkán krátere: nyugodt, vöröslő tó. Messze, az aranyló kékes égóceánon szigetek, zátonyok, öblök, szirtfokok. Mintha a mennyország tengerpartját vagy az édentől nyugatra elterülő vidéket szemlélték volna. – Az a felhő! – mutatott az égre a veterán. – Nem úgy néz ki, mint valami várkastély? Valóban pont olyan volt. Az égi lagúnának egy keskeny foka felett lebegett, karcsú, aranyszín csoda, tornyai rubinpirossal és indigókékkel ékesek. A legmagasabb tornyon át kis foltban látni lehetett a kék eget, mintha ablak lett volna. Abdullah szíve elszorult. Ez a csodálatos alakú felhő arra a fellegre emlékeztette, amit a szultán palotájából látott, amikor a börtönbe tuszkolták. Bár annak egyáltalán nem ilyen volt a formája, mégis olyan fájdalmas emléket idézett fel, hogy felkiáltott: – Ó, Éjvirág, merre vagy?
112
XI. fejezet Amelyben Abdullah egy vadállat miatt kénytelen elvesztegetni egy kívánságot
A katona felkönyökölt, és Abdullahra bámult. – Mit akarsz ezzel mondani? – Semmit – felelte Abdullah. – Csak azt, hogy az életem csupa csalódás. – Mesélj – szólt a veterán. – Ontsd ki a szíved. Én is elmondtam, ami nyomasztott. – Úgysem hinnél nekem. Az én bánatom még a tiédnél is nagyobb, ó, muskétások legmorcosabbika! – Azért csak próbáld meg. Bízz bennem! Jól tudok hallgatni. Valahogy nem is volt olyan nehéz elmondani, milyen emlékeket és nyomorúságot idézett fel Abdullahban a napnyugta látványa. Így aztán, mire a felhőkastély az ég lagúnájában lassan homokpadokká oszlott, és a naplemente alig észrevehető változással lilává, barnává, végül pedig három, a katona arcán gyógyuló karomnyomokhoz hasonlatos sötétvörös csíkká fakult, Abdullah töviről hegyire elmondta a katonának élete történetét egészen a legújabb időkig. Legalábbis a lényegét. Természetesen semmi személyes dolgot nem mondott el, például ábrándozásait, és azt sem, milyen kellemetlen módon válnak korábbi álmai mostanában valóra, valamint nagyon gondosan
113
rejtegetett minden, a szellemmel kapcsolatos információt. Nem bízott a katonában; attól tartott, hogy az éj leple alatt elveszi tőle a palackot – a tények csavarásában segített neki az az erős gyanúja is, hogy a veterán sem mondott el neki mindent. A történet végét nagyon nehéz volt elmesélni úgy, hogy ne szerepeljen benne a szellem, de Abdullah végül egészen jól megoldotta ezt is. Úgy állította be a dolgot, hogy többé-kevésbé a maga erejéből szabadult meg a láncoktól és szökött meg a banditák elől, majd egészen Ingary földjéig gyalogolt. A veterán tűnődőn hümmögött, amikor Abdullah befejezte a mesélést. Gondolkodva rakta meg újabb köteg illatos rőzsével a tüzet, ami ekkor már az egyetlen fényforrás volt a vidéken. – Micsoda életed volt! De meg kell mondjam, nem utolsó dolog, ha az embernek az a sorsa, hogy hercegnő legyen a felesége. Én is ilyesmiről ábrándoztam mindig: feleségül venni egy csendes, jó természetű hercegkisasszonyt, akivel hozományul királyságot is kapok. Jó kis ábrándozás; tényleg ilyesmivel szoktam múlatni az időt. Abdullahnak hirtelen remek ötlete támadt. – Bizony, nem lehetetlen, hogy valóra váljon az álmod – jegyezte meg halkan. – Azon a napon, amikor megismertelek, azaz ma, álmot láttam. Pontosabban látomásom volt. Levendulaszín, páratestű angyal jelent meg előttem és mutatott meg téged, ó, vitézek legvitézebbike, ahogy ott aludtál a padon a fogadó előtt. Azt mondta, sokat segíthetsz nekem Éjvirág megtalálásában. És ha ezt teszed, az angyal szerint majd te is hercegnőt vehetsz feleségül. – Abdullah azzal győzködte magát, hogy ez szinte majdnem teljesen igaz, illetve igazzá válhat. Csak a megfelelő kívánsággal kell a szellem elé állnia másnap. Illetve harmadnap, helyesbített, mert eszébe jutott, hogy a szellem a másnapi kívánságot már teljesítette, tehát egy kívánságnap kimarad. – Segítesz nekem? – kérdezte, és a katona tűztől megvi-
114
lágított arcát látva meglehetősen nyugtalanul hozzátette: – Ezért a nagy jutalomért. A katona nem tűnt sem túl lelkesnek, sem felháborodottnak. Egyszerűen mérlegelte a helyzetet. – Nem igazán tudom, miben is segíthetnék – felelte végre. – Először is nem vagyok dzsinnszakértő. Ilyen messze, északon, nem szoktak előfordulni. Az átkozott ingarybeli varázslókat kéne kifaggatnod arról, mit kezdenek a dzsinnek az elrabolt hercegnőkkel. Ők biztosan tudják. Abban segíthetek, hogy kissé erőteljesebb módszerekkel kiszedjük valamelyikből ezt az információt. Ezt örömmel megtenném. De ami a hercegnőket illeti, tudod, nem fán teremnek. A legközelebbi hercegnő Ingary királyának lánya Kingsbury városában. Ha rá gondol a te ködös angyal barátod, szerintem, ha végigmegyünk ezen az úton, találkozhatunk vele. Úgy hírlik, a király udvari varázslói is arrafelé laknak, szóval útba esik. Ez megfelel neked? – Tökéletesen megfelel, kedves harcedzett kebelbarátom! – közölte boldogan Abdullah. – Akkor megegyeztünk. De ne feledd, hogy nem garantálok semmit – jegyezte meg a katona, azzal málhazsákjából két pokrócot kotort elő, és javasolta, hogy rakjanak a tűzre, aztán aludjanak el végre. Abdullah leoldotta a szellem palackját a derékszíjáról, és gondosan maga mellé tette a sima sziklára, a katonával ellentétes oldalra. Aztán a takaróba burkolózott, és nyugovóra tért – amely meglehetősen nyugtalannak bizonyult. A szikla kemény volt. Bár nem fázott annyira, mint előző éjjel a sivatagban, Ingary nedvesebb levegőjén legalább annyira vacogott. Ráadásul amint behunyta a szemét, folyton a kanyonbeli barlang fenevadja járt az eszében. Minduntalan azt képzelte, hogy ez a bestia a táborhely körül ólálkodik. Egyszer-kétszer, amikor kinyitotta szemét, látni is vélt valamit a tűz fénye mögött. Ilyenkor
115
felkelt, és megrakta a tüzet; a lángok fényénél azonban úgy látta, hogy nincs ott semmi. Sokáig tartott, míg sikerült elszenderednie – ám ekkor sem volt nyugalma, mert pokoli álmot látott. Azt álmodta, hogy hajnaltájban a szellem előbújik a palackból, és a mellkasára telepszik. Kinyitotta a szemét, hogy elzavarja, de azt látta, hogy nem a szellem mászott rá, hanem a barlangbeli vadállat. Két hatalmas mancsával állt a mellén, bársonyos, fekete bundájában kékes lámpásnak tűnő, villogó szemével nézett le rá. Abdullah számára egy hatalmas fekete párduc képében megjelenő démonnak tűnt. Üvöltve ült fel. Természetesen semmi sem volt ott. Már hajnalodott. A parázs cseresznyepiros foltként izzott a szürkeségben, a katona sötétebb szürke kupaca halkan horkolt a tűz túloldalán. Mögötte a síkság ködtől fehérlett. Abdullah kimerülten rakta meg a tüzet, és újra elaludt. A szellem ordítására ébredt. – Állítsd meg! Szedd le rólam! Abdullah felugrott. A katona is felugrott. Fényes nappal volt már. Semmi tévedés, mindketten látták, amit láttak. Kis, fekete macska ücsörgött a szellem palackja mellett, Abdullah közvetlen közelében. A macska vagy nagyon kíváncsi volt, vagy azt hitte, étel van az üvegben, mert orrát finoman, de határozottan a palack karimájához nyomta. A palack nyakán a szellem pöfögött elő tíz-tizenkét eltorzult füstkarikában; a gomolyok hol kezekké és arccá körvonalazódtak, hol formátlan füstgomollyá változtak vissza. – Segíts! – kiáltotta a szellem összes alakja kórusban. – Meg akar enni! A macska tudomást sem vett a szellemről. Úgy viselkedett, mintha a világ legizgalmasabb, legínycsiklandozóbb illata lenne a palackban.
116
Zanzib városában mindenki utálta a macskákat. Az emberek nem sokkal becsülték többre őket a táplálékukként szolgáló patkányoknál és egereknél. Akit egy macska megközelített, az belerúgott; és mindenki vízbe fojtotta a macskakölyköket. Ennek megfelelően Abdullah a macskára rontott: szándékában állt úgy belerúgni, hogy repülő macskává váljék. – Sicc! – üvöltött. – Sicc innen! A macska megugrott. Valahogy sikerült elkerülnie Abdullah lendülő lábát, és a sziklaperem tetejére menekült, onnan fújt, vicsorgott. „Ezek szerint nem süket”, gondolta Abdullah az állat szemébe nézve. Kékes szempár volt. „Szóval ez ült rajtam az éjszaka!” Felkapott egy követ, karját lendítette, hogy megdobja. – Ne tedd! – kiáltott rá a katona. – Szegény kis állat! A macska nem várta meg, hogy Abdullah eltalálja. Egyetlen ugrással eltűnt a szemük elől. – Egyáltalán nem szegény kis állat! Nemes hadfi, ne feledd, hogy ez a valami tegnap este majdnem kikaparta a szemedet! – Tudom – válaszolta a katona szelíden. – De csak magát akarta védeni szegényke. Szellem van a palackodban? Az a te füstkék barátod? Egy utazó, aki szőnyeget adott el a zanzibi bazárban, egyszer említette Abdullahnak, hogy az északiak többsége megmagyarázhatatlan módon szereti az állatokat. Abdullah vállat vont, és kedvetlenül fordult a palack felé, melyben a szellem egyetlen köszönőszó nélkül eltűnt. Tudta, hogy ez lesz. Most sólyomszemmel kell vigyáznia az üvegre. – Az. Szellem – felelte. – Gondoltam, hogy az. Hallottam már szellemekről. Gyere ide, és nézd meg ezt! Azzal előrehajolt, nagyon óvatosan felemelte a sapkáját, közben furcsán, szelíden mosolygott.
117
Úgy tűnt, valami nagyon nincs rendben a katonával; mintha az éjjel elérte volna az agylágyulás, mintha reggelre elment volna az esze. Abdullah azon tűnődött, a karmolások miatt vane ez, bár a sebek szinte teljesen eltűntek. Nyugtalanul lépett oda a katonához. A macskaállat azon nyomban újra a sziklaperemen termett, ugyanolyan csikorgó, fémes hangot hallatott, hajlékony, fekete teste minden porcikájából aggodalom sugárzott. Abdullah ügyet sem vetett rá. Belenézett a katona sapkájába. A zsíros sapkabölcsőből kerek, kék szempár bámult rá. Pici, rózsaszín száj fújt védekezőn, ahogy az apró, fekete kismacska a sapka belsejében botladozott, miközben vékonyka, fekete farkával csapkodva próbált egyensúlyozni. – Hát nem édes? – kérdezte a katona zavartan. Abdullah a sziklán nyivákoló macskára nézett. Összerezzent, mozdulni sem mert, aztán még egyszer odapillantott. Hatalmas állatot látott. Erős fekete párduc állt a peremen, fehér agyarait kivillantva vicsorgott. – Ezek az állatok bizonyára valami varázsló tulajdonát képezik, ó, bátor útitársam! – mondta remegve. – Ha ez így van, akkor a varázsló bizonyára meghalt, vagy ilyesmi – felelte a katona. – Hiszen láttad őket! Vadon élnek a barlangban. Az anyamacska biztosan az éjjel hozta ide a cicát. Csodálatos, nem? Nyilván tudta, hogy segítünk neki! – Felnézett a sziklaperemen vicsorgó bestiára, és mintha észre sem vette volna a méretét. – Gyere le, édes kis cicuska! – hízelgett neki. – Tudod, hogy nem bántunk sem téged, sem a kicsinyedet! Az anyaállat nagy lendülettel leugrott a peremről. Abdullah elfojtott kiáltást hallatott, behúzta a nyakát, és a sziklafalhoz lapult. A hatalmas test éppen felette ugrott el, és… és döbbenetére riadtsága láttán a katona felnevetett. Abdullah ingerülten né-
118
zett fel, és azt látta, hogy a vadállat visszaváltozott közönséges fekete macskává, és nagyon barátságosan sündörög a hadfi széles vállán, arcához dörgölőzve minden fordulónál. – Ó, valóságos csoda vagy, kicsi Kefetemakka! – gügyögte az állatnak a katona. – Ugye tudod, hogy gondoskodni fogok rólad és Koromdorombról? Jól van, jól! Dorombolj csak! Abdullah utálkozva egyenesedett fel, s hátat fordított a valóságos szerelmi jelenetnek. A serpenyőt az éjszaka folyamán fényesre nyalták a macskák. A bádogtányér csillogott. Abdullah – nem minden célzat nélkül – elindult, hogy mindkettőt elmosogassa; remélte, hogy a katona hamarosan elfelejti ezeket a veszélyes, mágikus állatokat, és azon kezd gondolkodni, hogy mit reggelizzenek. Ám amikor a katona végre letette a sapkáját, és finoman letessékelte az anyamacskát a válláról, az állatok reggelijére gondolt. – Tej kell nekik. És egy jó adag friss hal. Parancsold meg a szellemednek, hogy hozzon nekik enni, inni. Kékes mályvaszín füst tört elő a palack nyakán, és a szellem feldühödött arcának formáját vette fel. – Azt már nem! – háborgott. – Naponta csak egyetlen kívánságot teljesítek, és a mai kívánságodat már tegnap elhasználtad! Menjetek, és fogjatok halat magatok a patakban! A katona egy igen dühös lépést tett a szellem felé. – Ilyen magasságban nincsenek halak a patakban. Kefetemakka nagyon éhes, és meg kell szoptatnia a kölykét! – Az ő baja – felelte a szellem. – És ne próbálj fenyegetni engem! Ennél kevesebbért is változtattam már varanggyá embert. „A katona nyilván igen bátor ember… vagy nagyon ostoba”, gondolta Abdullah.
119
– Ha elátkozol, bármilyen formát is öltsék, összetöröm a palackodat! – üvöltött a katona. – Nem magamnak kívánok! – Jobban kedvelem az önző embereket! – vágott vissza a szellem. – Szóval, varangy akarsz lenni? A palackból újabb gomolyag kék füst imbolygott elő; karokká formálódott, és olyan mozdulatot tett, amit Abdullah félelemmel vélt felismerni. – Ne, ne, hagyd abba, kérlek! Könyörgök, ó, szellemek zafírja! – kérlelte sietve a szellemet. – Hagyd békén a katonát, és kérlek, tedd meg nekem azt a szívességet, hogy még egyszer előre teljesíted egy kívánságomat, hogy az állatok jóllakhassanak. – Te is varanggyá akarsz változni? – kérdezte a szellem. – Ha a próféciában az van írva, hogy Éjvirág varangyhoz megy feleségül, akkor változtass varanggyá – felelte Abdullah jámboran. – De előbb hozz tejet és halat, nagy szellem! A szellem komoran gomolygott. – Bánom is én a próféciát! Nem tehetek ellene semmit. Rendben. Teljesítem a kívánságodat, feltéve, ha a következő két napban békén hagysz! Abdullah felsóhajtott. Szörnyű pazarlása volt ez az oly drága kívánságnak. – Hát jó. Alig telt bele egy szempillantás, máris egy korsó tej, és egy ovális tálnyi lazactörzs koppant a sziklán Abdullah lábánál. A szellem igen rosszalló pillantást vetett gazdájára, és visszahúzódott a palackba. – Remek munka! – örvendezett a katona, azzal nekilátott, hogy tejben megfőzze a lazachúst, de előbb meggyőződött arról, hogy nincs benne szálka, ami megakadhatna a macskák torkán.
120
Abdullah ezalatt azt figyelte, ahogy az anyamacska nyalogatja a katonasapkában kucorgó kölykét. Mintha egyáltalán nem is észlelte volna a szellemet – a lazacot viszont annál inkább. Amint puhulni kezdett a halhús, a sovány állat otthagyta kicsinyét, s nyávogva a katona lábához dörgölődzött. – Mindjárt, mindjárt, fekete gyönyörűségem! – nyugtatta a veterán. Abdullah csak arra tudott gondolni, hogy a macska és a szellem varázsereje olyannyira különböző, hogy képtelenek észlelni egymást. Az egyetlen dolog, amit ebben a kényelmetlen helyzetben jónak talált, az volt, hogy nemcsak a két állatnak, hanem nekik, embereknek is bőven jutott lazac. Miközben az anyamacska finnyásan lakomázott, a kicsi pedig lefetyelt és prüszkölt, minden igyekezetével inni akarván a lazacízű tejet, a katona és Abdullah kását és roston sült lazacot falt. Ilyen reggeli után Abdullah mindjárt szívélyesebbé vált az egész világ iránt. Még az is megfordult a fejében, hogy a szellem keresve sem találhatott volna jobb társaságot a számára ennél a katonánál. Egyszerre nem is tűnt olyan megátalkodottnak a palack lakója; ráadásul hamarosan viszontláthatja Éjvirágot. Éppen arra gondolt, hogy végső soron a szultán és Kabul Aqba sem olyan rossz emberek, amikor legnagyobb felháborodására azt vette észre, hogy a katona magukkal akarja vinni a macskákat Kingsburybe. – Na de… tüzérek legjószándékúbbika! – tiltakozott. – Mi lesz így a méltányosnak tartott zsoldod megszerzésével? Nem foszthatsz ki rablókat úgy, hogy macskák vannak a sapkádban! – Gondolom, erre nem is lesz szükségem, hiszen megígérted, hogy hercegnő lesz a feleségem – felelte a katona nyugodtan. – Senki nem hagyná, hogy a drága Kefetemakka és Koromdoromb itt éhezzen a hegyen. Ez nagy kegyetlenség volna.
121
Abdullah tudta, hogy ezzel az érvvel nem vitatkozhat. Komoran a derékszíjához kötözte a szellem palackját, és megesküdött, hogy többé semmit nem ígér a katonának. A veterán összepakolta a málháját, eloltotta a tüzet, és gyengéden felemelte a sapkáját, benne a kismacskával. Lefelé indult a hegyről, végig a patak mentén. Úgy füttyentett Kefetemakkának, mintha nem is macska, hanem kutya lenne. Kefetemakkának azonban más elképzelései voltak. Amikor Abdullah elindult a katona után, a macska az útjába állt, és sokatmondóan nézett fel rá. Abdullah nem vett róla tudomást, és megpróbált elmenni mellette. Ebben a pillanatban az állat megint hatalmas lett: egy fekete párduc, nagyobb, mint amilyennek legutóbb látta. Ott állt Abdullah útjában, és vicsorgott. Abdullah megállt, a rémülettől földbe gyökerezett a lába. És a vadállat ráugrott. Abdullah annyira rettegett, hogy sikítani sem mert. Behunyta a szemét, és várta, hogy a bestia elharapja a torkát. „Ennyit a sorsról és a próféciákról!”, gondolta. Ám torkát nem éles fogak, hanem valami selymes és puha érintette. Kicsi, határozott tappancspár dobbant a vállán, a másik két tappancs a mellén kapart. Abdullah kinyitotta a szemét, és azt látta, hogy Kefetemakka újra macska méretű, és ujjasának mellrészébe kapaszkodik. Kékeszöld szempár pislogott rá, amelyből nem volt nehéz kiolvasni: – Vigyél! Különben… – Hát jó, te félelmetes macskaféle – sóhajtott beletörődőn Abdullah. – De vigyázz, nehogy akár egy szálat is kikarmolj ujjasom hímzéséből! Ez volt a legjobb öltözékem. És ne feledd, hogy csupán erős kényszer hatására cipellek. Nem szeretem a macskákat. Kefetemakka nyugodtan elhelyezkedett Abdullah vállán, és önelégült mosollyal egyensúlyozva ült rajta végig, míg hordozója egész nap lefele botorkált, csúszkált a hegyről.
122
XII. fejezet Amelyben a törvény utoléri Abdullahot és a katonát
E
stére Abdullah majdnem egészen megszokta Kefetemakkát. Jamal kutyájával ellentétben a macska nagyon tisztának tűnt, és nyilvánvalóan kiváló anya volt. Csak akkor szállt le Abdullah válláról, amikor meg kellett szoptatnia a kölykét. Abdullah kezdte úgy érezni, hogy ha nem lenne az állatnak az a rémisztő szokása, hogy időnként, amikor valami nem tetszik neki, óriásira nő, talán el tudná viselni. Azt viszont elismerte, hogy a kismacska egészen elbűvölő teremtés. Útközben a katona lófarokba kötött hajának végével játszott, és amikor ebédre megpihentek, imbolygó léptekkel kergette a pillangókat. A nap többi részében a katona zubbonyából nézelődött; ahogy haladtak lefelé a síkságra, kíváncsian figyelte a tisztásokat, fákat és páfránnyal szegélyezett vízeséseket. Este viszont Abdullah nagyon megundorodott azt látván, hogy a katona mekkora hűhót csap a két új kedvenc körül. Úgy határoztak, hogy abban a fogadóban szállnak meg, ami legelőször az útjukba esik; érkezéskor a katona kijelentette, hogy macskáinak mindenből a legjobbat kell kapniuk. A fogadós és felesége osztották Abdullah véleményét. Lassú észjárású emberek voltak, eleve rossz hangulatban, mivel még ekkorra sem jöttek rá, hogyan tűnt el aznap reggel egy kancsó tej és egy egész lazac.
123
Keserű rosszallással indultak megfelelő formájú kosarat és bélésnek elég puha párnát keríteni. Komoran siettek felszolgálni tejszínt, csirkemájat és halat. Morgolódva szereztek bizonyos gyógyfüveket, amelyekről a katona állította, hogy megakadályozzák a fül üszkösödését; aztán dühösen elviharzottak újabb, macskaféreghajtó gyógynövényekért. De akkor már egyenesen hitetlenkedtek, amikor azt a kérést kapták, hogy melegítsenek fürdővizet, mert a katona azt gyanítja, Koromdoromb valahol felszedett egy bolhát. Abdullah hamarosan azon kapta magát, hogy heves tárgyalásba bocsátkozik. – Ó, fogadósok fejedelme és fejedelemasszonya, kérem, bocsássák meg kitűnő barátom különcségét! Amikor fürdőt kér, úgy érti természetesen, hogy magának és nekem kéri. Mind a ketten elég piszkosak vagyunk a hosszú utazástól, és nagyon jólesne a tiszta, meleg víz, amiért természetesen megfizetjük a szükséges felárat. – Micsoda? Hogy én fürödjek? – tiltakozott a katona, amikor a fogadós és a felesége kitalpalt, hogy vizet forraljon. – Igen, te – felelte Abdullah. – Illetve te és a macskáid, ha úgy jobban tetszik, különben még ma este továbbállok nélküled. Otthon, Zanzib városában Jamal barátom kutyája nem volt olyan kellemetlen az orrnak, mint te, mosdatlan harcos; Koromdoromb, akár van bolhája, akár nincs, sokkal tisztább nálad. – De ha elmész, mi lesz a hercegnőmmel és a szultán lányával? – kérdezte a katona. – Majd kitalálok valamit – felelte Abdullah. – De addig is szeretném, ha megfürödnél, és ha akarod, beviheted a vízbe magaddal Koromdorombot is. Ezt akartam kérni. – A fürdőtől elgyengül az ember – vonakodott a katona. – De ha már beszállok a vízbe, megmosdathatnám Kefetemakkát is.
124
– Felőlem akár szivacsnak is használhatod a macskákat, ha úgy tetszik, hóbortos hadfi! – jegyezte meg Abdullah, azzal kiment, fürödni végre. Zanzib városában az emberek gyakran fürödtek, mert nagy volt a forróság. Abdullah hozzászokott, hogy legalább minden másnap felkeresse a közfürdőt, és ez nagyon hiányzott neki. Hetente egyszer még Jamal is megmosdott, és a szóbeszéd szerint ilyenkor a kutyáját is bevitte maga mellé. Abdullah elmerült a meleg vízben, az enyhe ringatás nyugtató hatással volt rá, és arra gondolt, hogy a katona semmivel sem bolondabb, hogy macskával fürdik, mint Jamal, aki a kutyájával áztatja magát. Remélte, hogy Jamal és kutyája sikeresen elmenekültek, és ha igen, akkor éppen nem a sivatag viszontagságait szenvedik. A katona nem lett gyengébb a fürdőtől, bár bőre sokkal világosabb barnának látszott. Úgy tűnt, Kefetemakka a víz puszta látványától is elmenekült, de a hadfi állítása szerint Koromdoromb a fürdés minden percét élvezte. – A szappanbuborékokkal játszadozott! – lelkendezett. – Remélem, úgy gondolod, megéri ez a sok vesződség veled – mondta Abdullah az anyamacskának, aki az ágyára telepedett, és ott tisztogatta magát tejszínes csirkehúsból álló vacsorája után. Kefetemakka megfordult, és kerek szemével megvetőn nézett rá: természetesen megérdemli. Aztán folytatta a fültisztogatás komoly műveletét. Másnap reggel a számla hatalmasnak bizonyult. A felár legtetemesebb részét a meleg víz tette ki, de a párnák, kosarak, gyógynövények is jelentősen növelték a fizetendő összeget. Abdullah elborzadva fizetett, és aggódón tudakolta, milyen messze van még Kingsbury városa. Azt a választ kapta, hogy hatnapi járás. Hat nap! Abdullah kis híján hangosan felnyögött. Még hat nap ilyen költségek mellett, és ha megtalálja is Éjvirágot, a leg-
125
szerényebb szegénységben sem tudja eltartani. Még legalább hat napig el kell viselnie, hogy a katona ilyen ajnározással veszi körül a macskákat, és addig nem is vallathatnak ki varázslót, és nem kezdhetik meg Éjvirág keresését. „Nem, ez nem mehet így tovább”, gondolta Abdullah. A szellemtől legközelebb azt kívánja majd, hogy vigye őket egyenesen Kingsbury városába. Így már csak két napot kell kibírni vele. E gondolattól vigasztalva menetelt Abdullah az úton; vállán komoran ücsörgött Kefetemakka, derékszíján himbálózott a palack. Ragyogóan sütött a nap. Abdullah üdítőnek találta a vidék zöldjét a sivatag után. Kezdte értékelni a zsúptetejű házakat is. Az ittenieknek gyönyörű kertjeik voltak, és sok helyen rózsát vagy más virágot futtattak az ajtó köré. A katona azt mondta, errefelé a zsúpfedél a szokás, és biztosította útitársát, hogy ez a fajta tetőfedő anyag nem engedi a házba csorogni az esőt – ebben viszont Abdullah erősen kételkedett. Gyaloglás közben hamarosan újabb ábrándba merült. Látta Éjvirágot és magát egy ilyen, virággal körülfuttatott ajtajú házban élni. Olyan kertet kerekít majd neki, hogy hetedhét mérföldről csodájára járnak. Elkezdte tervezgetni ezt a kertet. Sajnálatos módon azonban dél felé álmodozását egyre nagyobb cseppekben hulló eső zavarta meg. Kefetemakka gyűlölte az esőt. Hangos nyávogással panaszkodott Abdullah fülébe. – Gombold az ujjasod alá! – utasította a katona. – Azt már nem, ó, állatok imádója! – közölte Abdullah. – Ez a macska nem szeret engem jobban, mint én őt. Nyilván megragadná az alkalmat, hogy jól összekarmoljon. A katona erre leterítette fejfedőjét egy meglehetősen kétes tisztaságú zsebkendővel, és Abdullah kezébe adta a benne kucorgó Koromdorombbal együtt, majd átvette Kefetemakkát, s a saját zubbonya alá rejtette. Körülbelül félmérföldnyit haladtak
126
így. De aztán nekikezdett az eső; szakadt, mintha dézsából öntenek. A szellem vékony, kékes füst képében óvatosan előszivárgott a palackból. – Nem tudnál tenni valamit, hogy ne csorogjon a nyakamba ez a rengeteg víz? Koromdoromb is ugyanezt nyávogta, s méltatlankodva prüszkölt. Abdullah kisimította arcából az ázott tincseket, és igencsak zaklatottnak tűnt. – Menedéket kell találnunk valahol! – közölte a katonával. Szerencsére a következő sarkon fogadóra bukkantak. Hálásan csattogtak be a söntésbe, ahol Abdullah örömmel nyugtázta, hogy a zsúpfedél valóban egészen jól kívül tartja az esőt. Itt a katona – ahogy Abdullah azt már megszokhatta – magánlakosztályt rendelt kandallóval, hogy a macskák kényelmesen legyenek, és négyüknek hozatott vacsorát. Abdullah – amihez már szintén hozzászokott – azon tűnődött, hogy ezúttal mennyi lesz a számla; bár el kellett ismernie, hogy a tűz valóban nagyon kellemes. Csöpögött a ruhájából a víz. A kandalló elé állt szárítkozni, kezében egy korsó serital, aminek ebben a fogadóban olyan íze volt, mintha egy nem túl egészséges tevétől származna. Várták a vacsorát. Kefetemakka először szárazra nyalogatta a kismacskát, aztán magát is. A katona kinyújtotta a lábát a tűz mellett, nézte, hogyan gőzölög a nedves csizma. A szellempalack a kandallópárkányon állt, és szintén halványan párállni látszott. A szellem sem panaszkodott. Lódobogást hallottak kintről. Ez nem volt szokatlan. Ingary földjén az emberek lóháton jártak, ha tehették. Az sem volt meglepő, hogy a lovasok megálltak a fogadónál. Nyilván ők is megáztak. Abdullah arra gondolt, hogy előző nap inkább arra kellett volna kérnie a szellemet, hogy két lovat adjon alájuk,
127
mintsem tejet és lazacot teremtsen elő. Ekkor azonban meghallotta, hogy a lovasok odakint így kiáltanak a fogadósnak: – Két férfit keresünk. Az egyik strangiai katona, a másik furcsa öltözékű, sötét bőrű fickó. Súlyos testi sértés és rablás miatt állnak körözés alatt. Láttad őket? A lovasok még be sem fejezték mondanivalójukat, a katona máris a szobájuk ablakánál termett, hátát a falnak vetette, s oldalazva pillantott ki, hogy kintről meg ne lássák; málhazsákját egy szempillantás alatt kapta egyik, kalapját a másik kezébe. – Négyen vannak – közölte. – Rendőrök. Egyenruhában. Abdullah csak állt, szája tátva maradt a döbbenettől. Arra gondolt, ez az eredménye annak, hogy annyit vacakoltak macskakosarak és fürdővíz miatt, s így okot adtak a fogadósoknak, hogy emlékezzenek rájuk – ahogy a magánlakrész iránti igényük sem éppen hétköznapi. Hallotta, ahogy ez a fogadós odakint alázatosan feleli: – Igenis, biztos urak, mindkét fickó odafent van. A katona odanyújtotta a sapkáját Abdullahnak. – Tedd bele Koromdorombot. Aztán fogd Kefetemakkát, és állj készen: amint belépnek a fogadóba, kiugrunk az ablakon. Koromdoromb éppen ezt a pillanatot választotta arra, hogy felfedezze, mi van a nagy tölgyfa asztal alatt. Abdullah letérdelt érte. Ahogy kezében a fickándozó macskával, térden kúszva hátrált kifelé, súlyos, csizmás lépések ütötték meg a fülét a söntés irányából. A hadfi kireteszelte az ablakot. Abdullah belehuppantotta Koromdorombot a sapkába, és megfordult, hogy megkeresse Kefetemakkát. Ekkor észrevette a kandallópárkányon melegedő palackot. Kefetemakka a szoba másik végében, a szekrény tetején gubbasztott. A helyzet reménytelennek látszott. A lábdobogás egyre közelebbről és közelebbről hallatszott. A veterán az ablakot rángatta – nyilván beragadt. Abdullah megragadta a szellem palackját.
128
– Gyere ide, Kefetemakka! – mondta, és az ablak felé futott, ahol összeütközött a hátráló hadfival. – Állj félre! – kiáltott rá a katona. – Beragadt. Ki kell rúgnom. Abdullah hátrált egy lépést; ebben a pillanatban az ajtó nagy robajjal bevágódott, és három behemót, egyenruhás rendőr rontott a szobába. A hadfi csizmájának a sarka nagyot csattant az ablak keretén. Az egyik ablakszárny kivágódott, a katona kimászott a párkányra. A három rendőr kiabált. Ketten az ablak felé iramodtak, egyikük Abdullahot akarta elkapni. Abdullah felborította előttük a tölgyfa padot, az ablak felé rohant, és gondolkodás nélkül átvetette magát a párkányon, ki a szakadó esőbe. Aztán eszébe jutott Kefetemakka. Visszafordult. A macska megint óriási volt, nagyobb, mint amilyennek Abdullah valaha is látta; hatalmas, sötét árnyékként magasodott a szobában, hosszú agyarait vicsorogva villantotta a három férfira. A rendőrök egymás hegyén-hátán csörtettek vissza az ajtóhoz. Abdullah hálásan szaladt a hadfi után, aki a fogadó távolabbi sarka felé igyekezett. A negyedik rendőr, aki odakint a lovakat őrizte, utánuk indult; ám hamar ráébredt, hogy ez igencsak ostoba ötlet, így hát megfordult, és visszafelé kezdett futni. A lovak szétszaladtak előle. Abdullah a katona után trappolt az eső áztatta konyhakerten át; a háta mögül hallotta, ahogy a négy rendőr kiabálva próbálja megfogni a lovakat. A veterán tapasztalt menekülő volt. Egy pillanatot sem vesztegetett, rögtön megtalálta az utat a veteményeskertből a gyümölcsöskertbe, s ott a kaput, amely egyenesen a mezőre nyílt. Távolabbra, a mező másik oldalán, túl az eső sűrű fátyolán menedéket ígérő erdő húzódott. – Nálad van Kefetemakka? – zihálta a katona. Csizmájuk talpa cuppogott a nedves fűben.
129
– Nincs – felelte Abdullah. Nem volt ereje bővebben magyarázni. – Micsoda? – kiáltott fel a hadfi. Megtorpant, hirtelen megfordult. Ebben a pillanatban a négy ló, mind egy-egy rendőrrel a nyeregben átugratott a gyümölcsöskert sövényén, utánuk a mezőre. A katona elkáromkodta magát, s még sebesebben iramodott az erdő felé. Abdullah a nyomában. Mire elérték a cserjést, üldözőik már a rét felénél jártak. Abdullah és a hadfi átküzdötték magukat a bokrokon, s beértek a fák közé – ahol Abdullah legnagyobb csodálkozására apró, kék virágok borították puha szőnyegként a talajt, ameddig csak a szem ellátott. – Ez meg mi? – ámult. – Csillagvirág – felelte a veterán. – Ha elvesztetted Kefetemakkát, megöllek. – Nem vesztettem el, meg fog találni minket. Megint óriásivá változott. Mondtam már. Varázslat – lihegte Abdullah. A katona viszont sosem látta átváltozni Kefetemakkát, s nem hitt Abdullahnak. – Fuss gyorsabban! – mordult rá. – Vissza kell kanyarodnunk, hogy magunkhoz vegyük. Csak rohantak előre, átgázolva a csillagvirág szőnyegen, orruk eltelt a vadvirág émelyítő illatával. Ha nem hallotta volna az üldözők kiáltásait, Abdullah azt hihette volna, hogy a mennyország földjén szalad. Futás közben újra ábrándjaiba merült: Éjvirág kertjébe ezerszám ültet majd csillagvirágot, ezekhez hasonlót. Ám az álmodozás sem vonta el a figyelmét arról a tényről, hogy nyomot hagytak maguk után: virágokat tapostak le, lépteikkel eltörve fehéres szárukat. Azt is hallotta, ahogy az ágak recsegtek az utánuk csőrtetőktől. – Reménytelen! – sóhajtott a katona. – Kérd meg a szellemet, hogy veszítsék nyomunkat a rendőrök!
130
– Ne feledd, ó, gyalogosok gyémántja… nincs kívánság… csak holnapután – zihálta Abdullah. – Megint teljesíthet egyet előre – jelentette ki a katona. Az Abdullah szorongatta palackból kék füst gomolygott elő; s meglehetősen dühösnek tűnt. – Azzal a feltétellel teljesítettem legutóbbi soron kívüli kívánságodat, hogy békén hagysz végre – méltatlankodott a szellem. – Csak annyit kértem, hogy hagyj búslakodni a palackomban. És hagysz? Nem. Amint a baj első szele megcsap, máris külön kívánságért vinnyogsz. Hát engem senki nem vesz emberszámba? – Vészhelyzet van, ó, palackos szellemek jácintja… kék harangvirágja! – bökte ki Abdullah. – Vigyél minket… nagyon… messzire… – Ne tedd! – kottyantott bele a katona. – Nem kívánhatod, hogy itt hagyjuk Kefetemakkát! Kérd azt, hogy legyünk láthatatlanok, míg meg nem találjuk! – Ó, szellemek kék jádeköve…! – dadogta Abdullah. – Ha van valami, amit nagyon utálok – vágott a szavába a szellem, s lassan levendulaszínűvé sötétedett –, amit még ennél az esőnél is jobban utálok, és annál is, hogy folyton előrehozott kívánságokkal nyaggatnak… Akkor az az, ha virágnyelven noszogatnak kívánságok teljesítésére. Ha akarsz valamit, beszélj kertelés nélkül! – Vigyél minket Kingsbury városába! – bökte ki Abdullah. – Veszítsenek szem elől üldözőink! – kiáltotta a katona ugyanebben a pillanatban. Egymásra bámultak. – Döntsétek el, melyiket teljesítsem! – mondta a szellem. Karba font kézzel, megvető tekintettel lebegett mögöttük. – Nekem aztán mindegy, mire vesztegettek el egy újabb kívánsá-
131
got. De hadd emlékeztesselek titeket, hogy két napig nem kívánhattok semmit. – Nem hagyom itt Kefetemakkát – közölte a hadfi. – Ha már… kívánságot vesztegetünk el… – lihegte Abdullah –, akkor… bolond szerencsevadász… hasznos… eljutni… mielőbb… Kingsburybe. – Akkor menj nélkülem! – jelentette ki a katona. – A lovasok már csak ötvenlábnyira vannak – jegyezte meg a szellem. Visszapillantottak, és megállapították, hogy ez megfelel a valóságnak. Abdullah gyorsan beadta a derekát. – Akkor ne lássanak minket – nyögte ki levegőért kapkodva. – Legyünk láthatatlanok, amíg Kefetemakka ránk nem talál – tette hozzá a katona. – Tudom, hogy megtalál minket. Okos macska. Abdullah látta, hogy a szellem füstarcán gonosz vigyor jelenik meg, és gomolykarja ismerősnek tűnő mozdulatokat tesz. Aztán nedves és ragacsos, furcsa érzése támadt. A világ hirtelen eltorzult Abdullah körül, hatalmas lett, kék, zöld és homályos. A hatalmas csengettyűvirágok között óvatosan és bizonytalanul lépegetett, nagy, szemölcsös végtagjaival lassú és kimerítő módon mászott, mert valami okból nem tudott lefelé nézni, csak fel és oldalra. Olyan fáradságosan haladt, hogy meg akart állni, és lekuporodni ott, ahol van, de a talaj igen szörnyen rázkódott. Érezte, hogy hatalmas lények vágtatnak felé, így hát csak mászott és mászott tovább eszeveszett iramban, ahogy csak erejéből telt. Éppen hogy el tudott ugrani – kerek toronyhoz hasonlatos, óriási, fémmel erősített pata csapódott a földre közvetlenül mellette. Abdullah annyira megijedt, hogy megdermedt, moccanni sem tudott. Érezte, hogy a hatalmas teremtmények is megállnak, meglehetősen közel hozzá. Hangos, ideges kiáltások hallatszottak, de a szavakat nem tudott kihámozni. Ez
132
így ment egy ideig. Aztán újrakezdődött a patadobogás, és folytatódott is egy ideig; hol itt, hol ott hangzott fel, mígnem nagy sokára – szinte egy egész napnak tűnt! – a keresők mintha feladták volna, és nagy csörtetéssel, cuppogással elvonultak.
133
XIII. fejezet Amelyben Abdullah kihívja a sorsot
A
bdullah ott kuporgott még egy ideig, de miután a lények nem tértek vissza, határozatlan léptekkel újra kúszni kezdett, s csak remélte, hogy rájön, mi történt vele. Tudta, hogy valami megváltozott, de úgy érezte, fel nem foghatja ésszel; nem elég okos, hogy megértse. Egyszerre elállt az eső. Ez csalódással töltötte el Abdullahot, mert nagyon jó, frissítő érzés volt a bőrén. Légy körözött fölötte, leszállt egy közeli csillagviráglevélre. Abdullah rögtön kiöltötte hosszú nyelvét, lecsapott a légyre, és lenyelte. „Kitűnő!”, gondolta, ám aztán eszébe jutott, hogy hiszen a legyek tisztátalanok. Még zavartabban mászott be egy másik tő csillagvirág alá. És ott egy ugyanolyan valamit talált, mint ami ő volt. Barna, duzzadt, szemölcsös; sárga szeme a feje tetején. Amint az a másik meglátta őt, rémületében tágra nyitotta széles, ajaktalan száját, és elkezdte teleszívni magát levegővel. Abdullah ennek nem várta meg a végét. Megfordult, és elmászott, amilyen gyorsan csak torz lábai vitték. Már tudta, mivé változott. Varanggyá. A gonosz szellem úgy intézte a dolgokat, hogy varangyok maradjanak egészen addig, míg Kefetemakka rájuk nem akad. Amikor pedig megtalálja, szinte biztosan megeszi őket.
134
Bemászott a legközelebbi lehajló csillagviráglevél alá. Elrejtőzött. Körülbelül egy óra múlva a csillagvirág levelei szétnyíltak, és egy szörnyűséges, fekete mancs jelent meg közöttük. A mancshoz tartozó lény igen nagy érdeklődést mutatott Abdullah iránt. Behúzott karmokkal tapogatta. Abdullah annyira megrémült, hogy megpróbált elugrani. Hamarosan arra eszmélt, hogy hanyatt fekszik a kék virágok között. Felnézett a fákra, próbálta felidézni, merre az arra, és mi járt a fejében az imént. Voltak ezek között igencsak kellemetlen gondolatok is: két haramia mászik egy oázis tavacskája mellett varangy képében; légyevés; lópata általi halál közelsége. Aztán jobbra és balra fordította fejét, s nem messze meglátta a katonát hasalni. Éppen olyan zavart volt, mint Abdullah. Mellette feküdt a málhazsákja, amellett a sapkája, amelyből Koromdoromb kapaszkodott kifelé. A fejfedő mellett a szellem palackja csillogott. A szellem apró füstgomolyként kandikált ki az üveg száján, épp csak annyira, mint egy spirituszlámpa lángja; a palack peremére könyökölve kukucskált kifelé. – Na, élveztétek? – gúnyolódott. – Teljesítettem a kéréseteket, ugye? Most megtanultátok, hogy ne nyaggassatok különleges kívánságokkal! Kefetemakka rendkívül megriadt, amikor a katona és Abdullah újra emberré vált. Hátát mérgesen ívbe feszítve fújt mindkettőjükre. A katona kinyújtotta felé a kezét, csitítón szólongatta. – Ha még egyszer így megijeszted Kefetemakkát – mordult a szellemre –, összetöröm a palackodat! – Ezt már mondtad – fintorgott a szellem –, de nem sikerülne, nincs ilyen szerencséd. A palack is el van varázsolva. Törhetetlen.
135
– Akkor az lesz a következő kívánsága – intett a katona Abdullah felé –, hogy te változz varanggyá. A szellem aggódó pillantást vetett Abdullahra, aki egy szót sem szólt, ám magában úgy gondolta, hogy ez igen jó ötlet a szellem kordában tartására. Felsóhajtott. Akár így, akár úgy, de mintha szüntelenül csak kívánságokat vesztegetnének el. Összeszedték a holmijukat, és újra nekivágtak az útnak. De ettől kezdve sokkal óvatosabbak voltak. Mellékutakon, ösvényeken haladtak, és éjszakára fogadó helyett egy elhagyott csűrben tértek nyugovóra. Itt valami hirtelen nagyon felkeltette Kefetemakka érdeklődését, és a homályos sarkok felé osont. Amikor kis idő múlva visszatért, tűhegyes fogai közt döglött egeret tartott, amit gondosan a katona kalapjába tett Koromdoromb számára. Koromdoromb nem tudta egészen pontosan, hogy mit is kezdjen az egérrel – aztán láthatólag úgy ítélte meg, olyasfajta játék, amire erősen rá kell ugrani, hogy meglegyen a zsákmány. Kefetemakka újra elment portyázni. Abdullah szinte egész éjjel hallotta vadászatának apró neszeit. A katona ennek ellenére aggódott a macskák élelmezése miatt. Másnap reggel azt akarta, hogy Abdullah menjen el a legközelebbi gazdához tejért. – Ha tejet akarsz, menj te! – felelte Abdullah kurtán. Aztán valahogy mégis azon kapta magát, hogy a közeli tanyaház felé baktat, derékszíja egyik oldalán egy kanna himbálózik, ami a katona málnájából került elő, a másikon pedig a szellem palackja. Pontosan ugyanez történt a következő két reggelen is, azzal a kis különbséggel, hogy miután ismételten egy pajtában aludtak, Abdullah egyik reggel szép, friss cipót vett, a másikon néhány tojást. A harmadik reggelen a szállásukhoz visszafelé menet igyekezett összeszedni, miért érzi magát egyre kedvetlenebbnek és kizsákmányoltabbnak.
136
Nem csupán azért, mert a szénában alva elgémberedtek a tagjai, folyton fáradt volt, és mindene nyirkos. Nem csak azért, mert úgy érezte, nagyon sok időt tölt a katona macskái körüli teendők teljesítésével – bár igen, részben Kefetemakka miatt is: Abdullah tudta, hálásnak kell neki lennie, amiért megvédte őket a rendőröktől. Hálás is volt, mindazonáltal nem fért meg jól vele. A macska nap mint nap megvetően ült fel a vállára, és megtalálta a módját, hogy éreztesse, Abdullahot csak afféle hátaslónak tekinti. Ezt egy kicsit nehéz volt elviselni egy állattól. De ettől eltekintve már megszokta a macskákat. Néha majdnem olyan aranyosnak találta Koromdorombot, mint a katona. Nem. Rossz kedvét leginkább az okozhatta, hogy a hadfi és a szellem folyton kitaláltak valamit, hogy késleltessék Éjvirág utáni kutatásában. Ha nem vigyáz, egész életében az utakat járja, és még Kingsbury városába sem jut el. De még ha el is jut, egy varázslót is találnia kell valahogyan. Nem, ez így nem lesz jó. Abdullah aznap végig ezen és más hasonló dolgokon rágódott, miközben nyakában az elegáns szőrmegallérként pihenő Kefetemakkával kitartóan menetelt a katona nyomában. Estére szállásul régi, romos kőtornyot találtak. Ez sokkal jobb volt, mint a csűrök. Tüzet gyújthattak, meleg ételt ehettek a katona málnájának rejtekéből, Abdullah pedig végre melegedhetett és megszáradhatott. Jobb lett a kedve. A katona is vidám volt. Hátát a kőfalnak vetve ült, bámulta a naplementét, Koromdoromb mellette szunyókált a sapkájában. – Gondolkodtam – mondta a veterán. – Holnap már kívánhatsz valamit a kék, ködös barátodtól, igaz? Tudod, mi lenne a leghasznosabb kívánság? Kérhetnéd, hogy kapd vissza a varázsszőnyeget. Akkor tényleg jól haladhatnánk. – Legalább ilyen könnyű lenne, ha azt kívánnánk, hogy vigyen minket egyenesen Kingsbury városába, okos obsitos! – mutatott rá Abdullah, az igazat megvallva eléggé mogorván.
137
– Na persze. De már kiismertem a szellem természetét, és tudom, hogy a lehető legjobban összekutyulná ezt a kívánságot is – felelte a katona. – Határozottan úgy vélem, hogy mivel ismered a szőnyeg működését, sokkal kevesebb gonddal-bajjal juthatnánk el úti célunkhoz, és nem kellene kívánságokat elpazarolnunk vészhelyzetekben. Ez teljesen logikus érvelés volt, Abdullah azonban csak morgott. Azért adott ki ilyen határozatlan hangot, mert az a mód, ahogy a katona elővezette tanácsát, hirtelen teljesen új megvilágításba helyezte Abdullah előtt a dolgokat. Persze, hogy kiismerte a szellem természetét. Ez a katona már csak ilyen. Igen nagy szakértelemmel vett rá másokat, hogy azt tegyék, amit ő akar. Az egyetlen lény, aki rá tudta venni a katonát, hogy olyasmit tegyen, amit valójában nem akar, az Kefetemakka volt. Kefetemakka pedig csak akkor tett olyasmit, amit tulajdonképpen nem akart, amikor Koromdoromb akart valamit. Vagyis a kismacska áll az akarás piramisának legtetején, ő mozgatja a szálakat. „Egy kismacska!”, ámult Abdullah. És mivel a katona kiismerte a szellem természetét, a szellem pedig határozottan magasabban állt a rangsorban, mint Abdullah, egyértelmű volt, hogy Abdullah van a piramis legalján. Nem csoda, hogy úgy érezte, kihasználják és semmibe veszik. Nem érezte magát jobban attól a gondolattól sem, hogy felismerte, ugyanilyen érzése volt apja első feleségének rokonaival kapcsolatban. Így hát Abdullah csak morgott egyet, ami Zanzib városában döbbenetes udvariatlanságnak számított volna, de a katona ezt nem is észlelte. Vidáman mutatott az égre. – Megint csodálatos a naplemente. Nézd, egy másik vár lebeg az égben! A katonának igaza volt. Pompás fénykoszorúk, aranysárga tavak látszottak az égen, és szigetek és hegyfokok, és egy hosz-
138
szú, indigókék felhőföldnyelv, rajta szögletes tömb, mint valami erőd. – Ez nem ugyanolyan, mint az a másik kastély! – szólt Abdullah. Úgy érezte, ideje határozottnak mutatkoznia. – Persze, hogy nem. Kétszer sosem állnak össze ugyanúgy a felhők – mondta a katona. Abdullah úgy intézte, hogy másnap reggel ő ébredjen legelőbb. Még alig pirkadt, amikor gyorsan felkelt, fogta a szellem palackját, és messzire sétált a szállásukul szolgáló romoktól. – Szellem! Mutasd magad! Halvány füstgomoly jelent meg a palack szájánál, kelletlenül, kísértetiesen. – Mi van? Hova lettek a szép, virágos, hízelkedő szavak, hogy zafír, gyémánt, kincs meg ilyesmi? – Magad mondtad, hogy zavarnak, ezért szándékosan máshogy szólok hozzád – közölte vele Abdullah. – Ezentúl inkább a valóság talaján maradok. A következő kívánság összhangban lesz ezzel az új szemléletmódommal. – Ó! – pöffent a szellem. – Szóval azt kéred, hogy visszakaphasd a varázsszőnyeget. – Egyáltalán nem ezt kérem – felelte Abdullah. Ettől a szellem annyira meglepődött, hogy hirtelen egészen kisiklott a palackból, és ámuló tekintettel bámult Abdullahra; szeme a hajnal fényénél szilárdnak, fényesnek és szinte emberinek tűnt. – Megmagyarázom – szólt Abdullah. – Tehát. Olybá tűnik, hogy a sors szándékosan késlelteti Éjvirág utáni kutatásomat. Mindezt annak ellenére, hogy szintén a sors rendelte el, hogy őt vegyem feleségül. Bármit próbálok lépni, te gondoskodsz arról, hogy kívánságom senkinek ne legyen hasznára, és általában úgy alakul, hogy üldöznek, tevén vagy lovon. Ha mégsem, akkor a katona kényszerít egy kívánság elpazarolására. Mivel ele-
139
gem van a te rosszindulatodból és a katona rosszindulatából is, aki mindig csakis a maga érdekét akarja érvényesíteni, úgy határoztam, hogy kihívom a sorsot. Mostantól fogva szándékosan akarok elvesztegetni minden kívánságot, így a sors kénytelen lesz közbeavatkozni, különben sosem válik valóra az Éjvirággal kapcsolatos prófécia. – Gyerekes vagy – horkantott a szellem. – De lehet, hogy hős. Vagy talán bolond. – Persze, persze, szerinted nem állok a valóság talaján. Továbbá azzal teszlek próbára, hogy olyasmit kívánok, ami valahol valakinek legalább jót tesz. Erre a szellem határozottan gúnyosan nézett. – Mit parancsolsz tehát a mai napon? Árvaházát? A vakok lássanak? A bénák járjanak? Vagy egyszerűen szerte a világon vegyem el az összes pénzt a gazdagoktól, és adjam a szegényeknek? – Gondolkodtam a dolgon – mondta Abdullah. – Azt szeretném, hogy az a két haramia, akit varanggyá változtattál, változzon vissza emberré. A szellem szája rosszindulatú vigyorra húzódott. – Rosszabbat is tehetnél. Ezt a kívánságodat örömmel teljesítem. – Mi a baj vele? – kérdezte Abdullah. – Ó, semmi különös – felelte a szellem. – Egyszerűen csak az, hogy a szultán katonái még az oázisban táboroznak. A szultán meg van győződve arról, hogy te még valahol a sivatagban vagy. Emberei az egész térséget tűvé teszik érted, de biztos vagyok abban, hogy szánnának egy pillanatot a két haramiára is, csak hogy szorgalmukat és lelkesedésüket bizonyítsák kenyéradó gazdájuknak. Abdullah ezen elgondolkodott.
140
– És ki van még a sivatagban, aki veszélyben lehet a szultán kutató katonáitól? A szellem ferde szemmel nézett rá. – Nagyon szeretnél elvesztegetni egy kívánságot, ugye? Nem sokan, csak néhány szőnyegszövő, egy próféta vagy miféle, és persze Jamal a kutyájával. – Ó! – szólt Abdullah. – Akkor ezt a kívánságot Jamalra és a kutyájára pazarlom. Azt kívánom, hogy Jamal és a kutyája ebben a minutumban kerüljön biztonságba, éljenek boldogan és jólétben… lássuk csak… királyi szakácsként és őrkutyaként a legközelebbi királyi palotában, Zanzib városát kivéve. – Nagyon megnehezíted, hogy ez a kívánság balul sülhessen el – jelentette ki a szellem szomorúan. – Éppen ez volt a szándékom – mondta Abdullah. – Ha megtalálnám a módját, hogyan ne történjenek furcsa csavarok a kívánságok teljesítésében, az nagy megkönnyebbülés lenne. – Van egy kívánság, amivel elérhetnéd ezt – szólt a szellem. Meglehetősen vágyakozva mondta ezt, így Abdullah kitalálta, mire gondol. A szellem szeretne megszabadulni a varázslattól, ami a palackhoz köti. Könnyű lenne erre elvesztegetni egy kívánságot, de csak akkor van értelme, ha biztosan számíthat a hálájára, és segít megkeresni Éjvirágot. Ez a szellem azonban eddigi viselkedése alapján nem megbízható. És amennyiben szabadon engedi, nem befolyásolhatja többé ily módon a sorsot. – Gondolkodni fogok rajta – mondta. – Mai kívánságom Jamallal és a kutyájával kapcsolatos, amint már mondtam. Biztonságba kerültek? – Igen – közölte a szellem duzzogva. Ám attól az arckifejezéstől, amellyel a palackban eltűnt, Abdullahnak ismét különös, rossz érzése támadt, arra gondolván, hogy a szellem valahogy ezt a kívánságot is kiforgatta és falsul teljesítette. De erről természetesen nem tudott meggyőződni.
141
Abdullah megfordult, és azt látta, hogy a katona őt figyeli. Fogalma sem volt, mennyit hallott a beszélgetésből, de kész volt érvelni. A veterán azonban csak annyit mondott: – Egyáltalán nem értem a logikádat. Aztán azt javasolta, hogy gyalogoljanak el a legközelebbi tanyára, ahol vehetnek valami reggelit. Abdullah újra vállára vette Kefetemakkát, és nehézkesen ismét nekiindultak. Aznap is rejtekutakon haladtak. Rendőröket nem láttak ugyan, de mintha semmivel sem jutottak volna közelebb Kingsburyhez. Sőt, amikor a katona egy útmunkástól megkérdezte, milyen messze van Kingsbury, azt a választ kapta, hogy négynapi járásnyira. „A sors!”, gondolta Abdullah. Másnap reggel a szállásukul szolgáló szénaboglya másik oldalára ment, és azt kívánta, hogy az oázisbeli két varangy változzon vissza emberré. A szellem nagyon felháborodott. – Hallottad: megfogadtam, hogy az első ember, aki felnyitja palackomat, varanggyá változik! Azt akarod, hogy megszegve a szavam, visszacsináljam ezt a remek varázslatot? – Igen – felelte Abdullah. – Függetlenül attól, hogy a szultán emberei még mindig ott vannak, és nyilván felakasztják őket? – kérdezte a szellem. – Azt hiszem – szólt Abdullah, felidézve saját rövid varangylétének tapasztalatait –, hogy még úgy is inkább szeretnének emberek lenni. – Hát legyen! – mondta a szellem dühösen. – Ugye tudod, hogy bosszúesküm ezzel semmivé lett? De mit törődsz te ezzel?! Én csak egy palackozott napi kívánság vagyok neked, semmi több!
142
XIV. fejezet Amelyben visszatér a varázsszőnyeg
M
ikor Abdullah megfordult, a katona ezúttal is a háta mögött állt. Nézték egymást néhány pillanatig, de a veterán nem szólt semmit. Abdullah egészen biztos volt abban, hogy csak kivárja a megfelelő időt. Aznap az út lassan emelkedőbe hajlott. Dús fűvel fedett ösvények helyett homokos csapásokon haladtak, kétoldalt száraz, tüskés cserjék kísérték őket. A katona vidáman megjegyezte, hogy legalább van valami változatosság. Abdullah nem felelt, csak mordult egyet. Elhatározta, hogy nem reagál, ha a katona beszélgetést kezdeményez vele. Éjszakára már egészen magasan jártak. Hangafüves pusztaság, új síkság terült el előttük. – Az a halvány folt a horizonton – jegyezte meg a katona még mindig nagyon vidáman – nyilvánvalóan Kingsbury városa. Amikor estére letáboroztak, még ennél is vidámabban invitálta Abdullahot, nézze meg, milyen bájosan játszik Koromdoromb a málhazsák zsinórjaival. – Ez még kevésbé bűvöl el, mint egy apró pont a láthatáron, ami lehet akár Kingsbury is.
143
Újra gyönyörű, vörös naplementében volt részük. Vacsora közben a katona felhívta Abdullah figyelmét egy nagy, vörös, vár alakú felhőre. – Hát nem csodálatos? – kérdezte. – Csak egy felhő. Nincs művészi értéke – felelte Abdullah. – Barátom! Úgy vélem, hagyod, hogy a szellem megvezessen. – Ezt hogy érted? A katona kanalával a távoli, homályos magaslat irányába mutatott. – Látod? Az ott Kingsbury. Tudod, olyan érzésem van, és szerintem neked is, hogy amikor odaérünk, a dolgok felgyorsulnak. De mintha sosem akarnánk odaérni. Ne hidd, hogy nem értem a te álláspontodat: fiatal vagy, türelmetlen és szerelmi csalódás ért; természetesen úgy érzed, hogy a sors ellened van. Ám a sors többnyire nem elfogult senki irányába. És a szellem is csak annyira van valaki pártján, mint a sors. – Ezt honnan veszed? – kérdezte Abdullah. – Onnan, hogy mindenkit gyűlöl – válaszolt a hadfi. – Lehet, hogy egyszerűen ez a természete… bár gondolom, az sem használ a kedélyének, hogy egy palackba van zárva. De ne feledd, bárhogyan is érez, köteles teljesíteni naponta egy kívánságodat. Miért nehezíted a saját dolgod azzal, hogy puszta dacból bosszantod? Miért nem kívánod azt, ami a legjobb neked? Eléred és megkapod, amit akarsz, mellette pedig csak el kell viselned, hogy minden kívánság teljesítésében elcsúszik valami. Sokat gondolkodtam ezen, és úgy tűnik nekem, bárhogy is kavarjon bele a szellem, a legjobb, amit kívánhatsz, még mindig az, hogy kapd vissza azt a varázsszőnyeget. Miközben a katona beszélt, Kefetemakka – Abdullah nagy csodálkozására – Abdullah térdéhez sündörgött, odadörgölődzött az arcához és dorombolt. Abdullah kénytelen volt elis-
144
merni, hogy ezt nagyon hízelgőnek találja. Hagyta, hogy Kefetemakka a fejére nőjön, befolyásolja, ahogyan a szellemet és a katonát is, nem is beszélve a sorsról. – Fogadni mernék, ha visszakérem a szőnyeget, a baj és gond, amit a szellem hozzátesz, messze felülmúlja a hasznot, amit hozna. – Szóval fogadsz? Az ilyesminek képtelen vagyok ellenállni. Egy aranyat teszek rá, hogy a szőnyegből több előny, mint hátrány származik majd. – Állom a fogadást – felelte Abdullah. – És már megint elérted, amit akartál. Csodálom, barátom, hogy nem emelkedtél vezetői rangra a katonaságnál. – Ezt én is csodálom. Jó hadvezér lett volna belőlem. Másnap reggel sűrű ködre ébredtek. Minden fehér és nedves volt, és csak a legközelebbi bokrokig lehetett látni. Kefetemakka vacogva bújt Abdullahhoz. A szellem palackja, ahogy Abdullah maguk elé vette, határozottan komornak tűnt. – Gyere ki! – kiáltott be neki Abdullah. – Kívánnom kell. – Idebentről ugyanúgy teljesíthetem – felelte a szellem tompa, kongó hangon. – Nem tetszik nekem az a pára. – Hát jó. Azt kívánom, hogy a varázsszőnyeg térjen vissza hozzám! – Kérésed máris teljesíttetett – mondta a szellem. – Remélem, ebből megtanulod, hogy a jövőben ne köss ostoba fogadásokat. Abdullah egy ideig várakozón tekintgetett körbe, de mintha semmi sem történt volna. Aztán Kefetemakka tappancsra ugrott. Koromdoromb kidugta a fejét a katona zsákjából, s dél felé fülelt. Abdullah is arra fordult, de csak halk fütyülést hallott, ami egyaránt lehetett a szél, vagy valami, ami a homályban közeledik feléjük. A köd kisvártatva enyhén gomolyogni kezdett, aztán egészen felkavarodott. Látóterükbe besiklott a szőnyeg szürke téglalapalakja, és Abdullah mellett finoman a földre szállt.
145
Utas volt rajta. A szőnyegen egy nagybajusza haramia aludta édes álmát. Horgas orra a szőttesbe nyomódott, de Abdullah észrevette benne a turbán egy piszkos, kibomlott csíkja és a bajusz által félig eltakart aranykarikát. A férfi egyik kezében ezüst markolatú pisztolyt szorongatott. Kétség sem fért hozzá, hogy az illető Kabul Aqba. – Azt hiszem, én nyertem… – mormogta Abdullah. A mormogás vagy a csípős köd hatására a bandita fészkelődni kezdett, haragosan horkantott. A katona ajkához emelte ujját, és a fejét rázta. Abdullah bólintott. Ha egyedül lett volna, azon tűnődik, mi a csodát kezdjen. De mivel a katona is mellette állt, úgy érezte, egyenlő erőben vannak Kabul Aqbával. Abdullah a lehető leghalkabban hortyantott egyet, mintha aludna, majd odasúgta a szőnyegnek: – Gyere ki a férfi alól, és lebegj itt előttem. A szőnyeg széle megremegett. Abdullah látta, hogy engedelmeskedni próbál. Hirtelen erősen megrándult, de Kabul Aqba súlya nyilvánvalóan túl nagy volt neki ahhoz, hogy csak úgy kicsusszanhasson alóla. Ezért másképpen próbálkozott. Egylábnyira a levegőbe emelkedett, és mire Abdullah rájött, hogy mire készül, szélsebesen kisiklott az alvó haramia alól. – Ne! – kiáltott Abdullah, de túl későn. Kabul Aqba lezutytyant a földre, és felébredt. Rögön felült, pisztolyával hadonászott, és furcsa nyelven üvöltött. A katona azonban mindenre felkészült: kényelmes, megfontolt mozdulattal elkapta a lebegő szőnyeget, és Kabul Aqba fejére borította. – Vedd el tőle a pisztolyt! – utasította Abdullahot, két erős karjával lefogva a kapálózó haramiát. Abdullah rögtön fél térdre ereszkedett, és megragadta a pisztolyt tartó erős kezet. Nagyon erős kezet. Abdullah képtelen volt kicsavarni belőle a pisztolyt. Csak markolni tudta, szo-
146
rosan fogni, miközben a kéz heves mozdulatokkal igyekezett lerázni őt. Mellette a katona is csak tántorgott előre-hátra. Kabul Aqba meglepően erősnek tűnt. Dulakodás közben Abdullah igyekezett megragadni a gonosztevő egyik ujját, és lefejteni a pisztoly markolatáról. Ám erre Kabul Aqba felordított, és mintha valamicskével nagyobbra nőtt volna a teste. Ettől Abdullah önkéntelenül hátrahőkölt; ekkor már a szőnyeg valahogy nem annyira a haramia, inkább az ő teste köré volt tekeredve. A katona viszont kitartott. Kitartott akkor is, amikor Kabul Aqba még nagyobbra nőve felállt, és úgy kiabált, mintha az ég szakadna le, a katona pedig már nem két karjánál, hanem a derekánál, majd combjánál fogta át őt. Kabul Aqba úgy ordított, mintha hangja maga a mennydörgés lenne, és még nagyobbra nőtt, akkorára, hogy már nem lehetett átfogni két lábát; a katona lecsúszott róla, végül csak egyik lábszárát szorította, nem sokkal a hatalmas térd alatt. A haramia sikertelenül próbálta lerúgni magáról a hadfit, így egyszerre hatalmas, bőrös szárnyakat növesztett, és megpróbált elrepülni. Ám a katona, bár időről időre lejjebb csúszott, még mindig nem engedte el. Abdullah látta mindezt, miközben próbált kikászálódni a szőnyeg alól. Azt is látta, hogy Kefetemakka védelmezőn áll Koromdoromb fölött; még nagyobb volt, mint akkor, amikor a rendőrökkel nézett szembe. De még így sem elég nagy. Ami előttük állt, az a hatalmas dzsinnek leghatalmasabbikai közé tartozott. Felsőtestét elrejtette a köd, ami gomolygott szárnycsapásaitól, de a dzsinn képtelen volt felszállni, mert a katona a földön erősen fogta egyik karmos lábát. – Adj magyarázatot, hatalmasok leghatalmasabbikai – kiáltotta Abdullah a ködbe. – A Hét Pecsét nevében felszólítalak, ne kapálózz tovább, és adj magyarázatot! A dzsinn abbahagyta az ordítást, s szárnyainak vad csapkodása is abbamaradt.
147
– Te szólítottál, halandó? – szólt le érces, mogorva hangon. – Igen, én – bólintott Abdullah. – Mondd meg, mire használtad a szőnyegemet, és miért vetted fel a legalantasabb nomád alakját! Legalább kétszer ejtettél tévedésbe, okoztál nagy kárt nekem! – Hát jó – sóhajtott a dzsinn. Esetlenül mozdult, hogy letérdeljen. – Most már elengedheted – szólt Abdullah a katonához, aki, nem ismervén a dzsinnekre érvényes törvényeket, még mindig erősen szorította a hatalmas lábat, s esetlenül himbálózott rajta. – Most nyugton kell maradnia, és kénytelen választ adni nekem. A katona óvatosan elengedte a dzsinnt, és letörölte a verejtéket az arcáról. Nem tűnt nyugodtabbnak úgy sem, hogy a dzsinn behúzott szárnyakkal térdelt előttük. Ez egy cseppet sem meglepő, mivel még térdepelve is olyan magas volt, mint egy ház, a ködtől homályosan látható arca pedig félelmetes. Abdullah újra Kefetemakkára pillantott – macska méretű volt megint, Koromdorombot grabancánál fogva a szájában tartotta, s a közeli bokrok felé igyekezett vele –, de figyelmét leginkább a dzsinnre összepontosította. Látta az üres, barna szempárt, s azt a horgas orrba tűzött karikát, amit – bár csak egy pillanatra – a kertben látott, mielőtt Éjvirág elragadtatott. – Helyesbítek – mondta Abdullah. – Háromszor ejtettél tévedésbe, és okoztál nagy kárt nekem. – Ó, még annál is többször – morajlott nyájasan a dzsinn. – Olyan sokszor, hogy már számolni sem tudom. Abdullah ezt hallván azon kapta magát, hogy kezét mérgesen karba fonja. – Magyarázatot követelek! – Készséggel – nyájaskodott tovább a dzsinn. – Reméltem, hogy egyszer valaki megkérdezi, bár úgy gondoltam, ez a vala-
148
ki nem te leszel, hanem Farqtan hercege, vagy Thayack három egymással versengő hercegének valamelyike. Ám az említettek nem bizonyultak eléggé eltökéltnek, ami némiképp meglepetésként hat rám, mivel egyáltalán nem te voltál tevékenységem fő célpontja. Tudd meg tehát, hogy a Jó Dzsinnek seregletének egyik leghatalmasabbika vagyok, nevem Hasruel. – Nem is tudtam, hogy vannak jó dzsinnek is – szólt közbe a katona. – Pedig vannak, tudatlan északi – közölte Abdullah. – S ezt a nevet úgy hallottam emlegetni, hogy szinte az angyalokkal ér fel. A dzsinn összehúzta a szemöldökét. Igen kellemetlen látvány volt. – Félrevezetett szőnyegkalmár – búgott. – Nagyobb rangban vagyok egyes angyaloknál. Tudd meg, hogy a kisebb angyalok közül vagy kétszázan az én vezényletem alatt állnak. Őrként szolgálnak palotám kapujánál. Abdullah karba font kézzel állt, lábával nyugtalanul dobbantott. – Ha így áll a dolog, magyarázd meg, miért viselkedtél velem olyan módon, hogy az angyalinak nagy jóindulattal sem nevezhető. – Ezért nem én vagyok a hibás, halandó! A szükség vitt rá. Értsd és bocsásd meg! Tudd meg, hogy anyám, Dazrah Nagy Szellem húsz évvel ezelőtt tévedésből hagyta, hogy a Rossz Dzsinnek egy tagja elcsábítsa. Aztán életet adott Dalzel öcsémnek, aki, mivel a Jó és a Gonosz nem férnek meg egymással, gyengének, fehérnek és termetében csökevényesnek bizonyult. Anyám nem tudta elviselni Dalzelt, és nekem adta, hogy én neveljem fel. Így hát elképzelheted, mennyire elborzadtam és elszomorodtam, amikor kiderült, hogy Gonosz nemzője termé-
149
szetét örökölte. Amikor nagykorú lett, első tette az volt, hogy ellopta és eldugta az életerőmet, s így rabszolgájává tett engem. – Mi van? – értetlenkedett a katona. – Úgy érted, halott vagy? – Egyáltalán nem – felelte Hasruel. – Mi, dzsinnek nem olyanok vagyunk, mint ti, tudatlan ember. Mi csak akkor halunk meg, ha egy bizonyos apró részünk elpusztul. Ezért elővigyázatosságból kivesszük magunkból ezt a kis részt, és jól elrejtjük. Ahogy én is tettem. De amikor a dzsinnlétre tanítottam Dalzelt, és elmondtam, hogyan rejtse el saját életerejét, szeretetből, de meggondolatlanul elárultam neki, hova dugtam az enyémet. Ő pedig azonnal hatalmába kerítette, és azóta kényszerít, hogy azt tegyem, amit ő akar, különben meghalok. – Eljutottunk a lényeghez – bólintott Abdullah. – Szóval az ő akarata volt, hogy rabold el Éjvirágot. – Nem egészen – csóválta meg szellemfejét Hasruel. – Öcsém elméjének ragyogóságát anyjától, a nagy Dazrahtól örökölte. Azt a parancsot kaptam, hogy raboljam el a világ összes hercegnőjét. Ha egy pillanatra belegondolsz, rögtön meglátod ennek értelmét. Öcsém házasulandó korba ért, de születése révén olyan vegyes származású, hogy nincs a dzsinnek között nő, aki szóba állna vele. Kénytelen a halandó nőkre fanyalodni. De mivel dzsinn, természetesen csak a legelőkelőbb származású hölgyek felelnek meg neki. – Ó, vérzik a szívem nyomorult öcsédért – jegyezte meg Abdullah némi gúnnyal. – Nem elégedhetett volna meg az öszszesnél kevesebbel? – Miért kellene megelégednie az összesnél kevesebbel? – kérdezett vissza Hasruel. – Hiszen szabadon rendelkezik az erőmmel. És mivel tisztában volt azzal, hogy hercegnői, velünk, dzsinnekkel ellentétben nem tudnak a levegőben közlekedni, előbb arra utasított, hogy raboljak el egy bizonyos ván-
150
dorló palotát, amely e vidék, Ingary egyik varázslójáé volt, és oda szállítsam majd az ellopott menyasszonyokat. Ezt a feladatot teljesítem jelenleg. De közben természetesen saját tervem megvalósításán is dolgozom. Úgy intézem, hogy minden elrabolt hercegnő után maradjon legalább egy gyötrődő szerelmes vagy csalódott herceg, akit meg lehet győzni, hogy szerelme keresésére és megmentésére induljon. A megmentés úgy lehetséges, hogy a megmentő megküzd az öcsémmel, és kiszedi belőle az életerőm rejtekhelyének titkát. – És itt jövök én a képbe, ó, hatalmas és fondorlatos dzsinn? – kérdezte Abdullah ridegen. – Talán én is része vagyok a tervednek, amellyel életerődet kívánod visszaszerezni? – Csak mintegy mellékesen – vont vállat a dzsinn. – Reményeim leginkább Alberia örököseit és Peichstan hercegét favorizálták, de mindkét fiatalember inkább a vadászatnak adta át magát. Ami azt illeti, mindegyikük szembetűnően szenvtelen, lelkesedésük nulla, és ez sajnálatos módon érvényes Felső-Norland királyára is, akinek minden igyekezete abban merül ki, hogy lánya segítsége nélkül igyekszik katalogizálni könyveit, és még őt is valószínűbb megmentőnek tartottam, mint téged. Mondhatni… afféle mellékes versenyzőnek tekintettelek. Elvégre a születésedkor kapott prófécia felettébb kétértelmű. Bevallom, jórészt csak szórakozásból adtam el neked a varázsszőnyeget…! – Te voltál?! – kiáltott fel Abdullah. – Igen… jót mulattam azon, milyen sok és miféle álmodozások szálldosnak az ég felé szerény üzletedből – felelte Hasruel. Abdullah a hideg ködben is úgy érezte, mintha valósággal lángolna az arca. – Aztán – folytatta Hasruel –, amikor megleptél azzal, hogy megmenekültél Zanzib szultánjának börtönéből, puszta szórakozásból magamra öltöttem azt az alakot, amilyennek Kabul Aqbát képzelted, és arra kényszerítettelek, hogy a
151
valóságban éld át néhány ábrándodat. Általában megpróbálom úgy intézni, hogy mindegyik kérő megfelelő kalandokat éljen át. Abdullah zavarodottsága ellenére megesküdött volna, hogy a dzsinn nagy, aranybarna szemével a katona felé pillantott. – És mennyi csalódott herceget indítottál eddig útnak, ó, titokzatos és tréfás kedvű dzsinn? – Hát… majdnem harmincat – válaszolta Hasruel. – De mint mondtam, többségük egyáltalán nem indult útnak. Ezt elég furcsának találom, mert származásuk és képességeik szerint sokkal jobbak nálad. Mindazonáltal azzal a gondolattal vigasztalom magamat, hogy még összesen százharminckét hercegnőt kell elrabolnom. – Azt hiszem, kénytelen leszel beérni velem – jegyezte meg Abdullah. – Bár alacsony sorban születtem, úgy tűnik, a sors akarta így. Abban a helyzetben vagyok, hogy erről biztosíthatlak, mert nemrégiben megkísértettem a sorsot. A dzsinn (alig észrevehető, fintorához hasonló kellemetlen szájhúzással) mosolygott, és bólintott. – Tudom. Ezért ereszkedtem le odáig, hogy megjelenjek előtted. Két angyalszolgám visszatért hozzám tegnap, akiket emberi alakjukban felakasztottak. Egyikük sem volt egészen elégedett a dolgok ilyetén alakulásával, és egybehangzóan állították, hogy miattad jutottak erre a sorsra. Abdullah meghajolt. – Kétségtelen, hogy ha jobban belegondolnak, előnyösebbnek találják, hogy emberként haljanak meg, mintsem hogy varangyként legyenek halhatatlanok. Most kérlek, még egyetlen dolgot árulj el nekem, ó, hercegnők elmés elrablója! Mondd meg, hol találhatom Éjvirágot, nem is szólva Dalzel öcsédről. A dzsinn mosolya még szélesebbre húzódott, ettől még kellemetlenebb lett, mert láthatóvá vált számtalan rendkívül hosz-
152
szú agyarfoga. Hatalmas, hegyes karmú hüvelykujjával az ég felé bökött. – Ugyan, földhözragadt kalandor! Hol máshol lennének, mint a várkastélyban, amit az utóbbi néhány estén, napnyugtakor láttál. A kastély, mint mondtam, e vidék egyik varázslójáé volt. Nem lesz könnyű odajutnod. És ha sikerül is, jobb, ha nem feleded: öcsém rabszolgájaként kénytelen vagyok ellened tenni. – Értettem – felelte Abdullah. A dzsinn hatalmas kezével a földre tenyerelt, és emelkedni kezdett. – Meg kell jegyeznem: a szőnyeg parancsot kapott, hogy nem követhet engem. Most már elmehetek? – Nem! Várj! – kiáltotta a katona. Abdullahnak is ebben a pillanatban jutott eszébe valami, amit elfelejtett megkérdezni, mégpedig hogy mi a helyzet a szellemmel. De a katona hangja erősebb volt, elnyomta Abdullah kiáltását. – Várj, te szörnyeteg! Az a vár valami különös okból lebeg éppen itt?! Hasruel megint elmosolyodott, és egy pillanatra megállt. – Milyen figyelmes vagy, katona! A válasz: igen. A vár azért van itt, mert arra készülök, hogy elraboljam Ingary királyának leányát, Valeria hercegnőt. – Az én hercegnőmet! – jegyezte meg a katona. Hasruel mosolya nevetéssé változott. Fejét hátravetve bömbölt a ködbe. – Azt nem hiszem, katona! Ó, azt nem hiszem! A hercegnő még csak négyéves! Bár neki nem sok hasznát vehetnéd, úgy vélem, nekem nagyon is hasznomra lehetsz. Téged és zanzibi barátodat sakktáblám jól elhelyezett gyalogjainak tekintelek. – Ezt hogy érted? – vonta össze szemöldökét a katona.
153
– Úgy, hogy ti ketten segítetek nekem elrabolni a hercegnőt – közölte a dzsinn, azzal felugrott a magas levegőégbe, és nagy szárnysuhogással, harsányan kacagva eltűnt.
154
XV. fejezet Amelyben az utazók végre elérik Kingsbury városát
– H
a engem kérdezel – kezdte a katona, kedvetlenül dobva málhazsákját a varázsszőnyegre –, ez a dzsinn éppen olyan gonosz, mint az öccse… mármint ha egyáltalán van öccse. – Persze, hogy van öccse. A dzsinnek nem hazudnak – felelte Abdullah. – De még a jó dzsinnek is jellemzően magasabb rendűnek tekintik magukat a halandóknál. Viszont Hasruel neve a Jók listáján szerepel. – Álljon meg a menet! – dermedt meg hirtelen a veterán. – Hova lett Kefetemakka? Biztosan rettentően megrémült szegény. Olyan nagy hűhót csapott Kefetemakka keresése körül, úgy vadászott rá a bokrok között, hogy Abdullah meg sem próbált további felvilágosítást adni neki a dzsinnekről, pedig a jó és rossz dzsinnek természetrajzát Zanzib városában minden gyerek az iskolában tanulja. Ráadásul attól tartott, hogy a katonának igaza lehet. Lehet, hogy Hasruel letette a Hét Esküt, ami által a Jó Dzsinnek közé tartozik, de öccse tökéletes ürügyet szolgáltatott neki arra, hogy mind a hét esküvést megszegje. Jó dzsinnség ide vagy oda, Hasruel nyilvánvalóan nagyon élvezte a helyzetet.
155
Abdullah fogta a palackot és a szőnyegre tette, ám az azonnal oldalra dőlt, és gördülni kezdett lefelé. – Nem, nem! – kiabált a dzsinn odabentről. – Ezen nem vagyok hajlandó utazni. Mit gondolsz, miért estem le róla korábban? Utálom a magasságot! – Ó, nehogy most te kezdj nyafogni! – mordult fel a katona. Jobb karját Kefetemakka köré fonva közeledett. Az állat rúgott, karmolt, harapott, és minden lehetséges módon demonstrálta, hogy a macskák és a repülőszőnyegek összeférhetetlenek. Ez önmagában is elég lett volna, hogy bárki ingerlékennyé váljon, de Abdullah gyanította, hogy a katona rosszkedvének valódi oka az a tény, miszerint Valeria hercegnő még csak négyéves. Mivel a katona arról ábrándozott, hogy eljegyzi magát vele, most érthető és természetes módon ostobának érezte magát. Abdullah nagyon határozottan megragadta a dzsinn palackját, és felült a szőnyegre. Diplomatikusan hallgatott fogadásukról, bár napnál világosabb volt számára, hogy fölényesen megnyerte. Igaz ugyan, hogy visszakapta a repülőszőnyeget, ám mivel annak tilos volt a dzsinnt követni, semmi hasznát nem vehetik Éjvirág keresésében. Hosszas küszködést követően a katonának is sikerült Kefetemakkával és Koromdorombbal viszonylag biztonságosan felülnie a szőnyegre. – Parancsolj neki! – szólt Abdullahnak a katona. Barna arca kipirult. Abdullah halk horkoló hangot hallatott. A szőnyeg finoman egylábnyira emelkedett; ezt érezvén Kefetemakka keserves-dühösen nyivákolt és kapálózott, a dzsinn palackja pedig megremegett Abdullah kezében. – Ó, gyönyörűséges varázsszőnyeg! Ó, bűvös-bájos erőkkel szőtt különleges alkalmatosság! Kérlek téged, mérsékelt sebességgel repülj Kingsbury városa felé, de hatalmas bölcsességed-
156
del intézd úgy, hogy utazás közben senki se lásson meg minket! A szőnyeg engedelmesen emelkedett fel a ködben, és dél felé vette az irányt. A katona erősen szorította Kefetemakkát a karjában. A palackból rekedtes, remegő hang hallatszott: – Muszáj olyan gusztustalanul émelyítő negédesen hízelegned neki? – Ez a szőnyeg, veled ellentétben, olyan tiszta és kifinomult varázslatból van, hogy csak a legudvariasabb beszédre hallgat. Költőszíve van, igazi kincs a repülőszőnyegek között – felelte Abdullah. A szőnyeg vetülékszálai közül önelégültség áradt. Kopott széleit büszkén emelte fel, és egyenletesen, kecsesen suhant előre, a köd feletti aranyló napsütésbe. Kis kék füstgomoly jelent meg a palack szájánál, aztán rémült kiáltással tűnt el megint: – Hát, én ezt nem tenném! Kezdetben könnyű volt a szőnyegnek úgy repülni, hogy senki ne lássa meg őket. Egyszerűen a köd fölé emelkedett, ami olyan sűrűnek és fehérnek látszott alattuk, mint a tej. De ahogy a nap egyre magasabban járt az égen, arany-zöld mezők kezdtek átragyogni a párán, azután utak fehér szalagja és időnként házak is. Koromdoromb teljesen el volt bűvölve. A szőnyeg szélén állt, lefele bámult, és olyan valószínűnek tűnt, hogy lebillen, hogy a katona erősen megmarkolta a kismacska apró, bozontos farkát. Ez teljesen helyénvaló is volt. A szőnyeg ugyanis hirtelen éles kanyart vett, és egy fasor fölé igazodott, ami egy folyó vonalát követte. Kefetemakka tíz karommal kapaszkodott, és Abdullahnak alig sikerült megmenteni a leeséstől a katona málháját. A veteránt mintha legyűrte volna a légibetegség.
157
– Muszáj ennyire vigyáznunk, hogy meg ne lássanak minket? – kérdezte, ahogy a fák rejtekén siklottak, mint valami bozótban bujkáló csavargó. – Szerintem igen – bólintott Abdullah. – Tapasztalatom szerint, aki meglátja a szőnyegek eme gyöngyszemét, kedvet kap rá, hogy ellopja. – És elmesélte a tevegelő ember esetét. A katona egyetértett. – Csak arról van szó, hogy ez a szőnyeg így lelassít minket. Úgy érzem, mielőbb el kell jutnunk Kingsburybe, és figyelmeztetnünk kell a királyt, hogy a dzsinn el akarja rabolni a lányát. A királyok nagy jutalmat szoktak adni az ilyen információért. Nyilvánvaló volt, hogy mivel fel kellett hagynia szándékával, hogy feleségül vegye Valeria hercegnőt, a katona más módot keresett tartós jóléte megalapozására. – Ne félj, arra is sort kerítünk – mondta Abdullah, és ezúttal sem említette a fogadást. A nap nagy része utazással telt. A szőnyeg folyók vonalát követte, erdők felett szállt, és csak akkor gyorsult fel, ha alant a táj kihalt volt. Amikor késő délután elérték a magas falakkal körülvett, soktornyos várost – ami könnyen lehetett háromszor, ha nem többször nagyobb Zanzib városánál –, Abdullah utasította a szőnyeget, hogy találjon egy jó fogadót a királyi palota közelében, és tegye földre őket úgy, hogy senki ne gyaníthassa, miként érkeztek. A szőnyeg engedelmeskedett. Kígyóként siklott át a magas falak fölött. Aztán a tetők vonalát követte, olyasmi mozgással, mint ahogy a lepényhal úszik a tengerfenéken. Abdullah, a katona és a macskák is álmélkodva néztek körül és lefelé. Az utcákon rengeteg ember volt, mind szépen öltözöttek, és drága kocsik. Abdullah minden házat valóságos palotának vélt. Kupolákat látott, gazdag faragványokat, aranytornyocskákat és
158
márványkővel kirakott udvarokat, amiket Zanzib szultánja is büszkén vallott volna magáénak. A szegényebb házak, ha ilyen gazdagságot egyáltalán szegénységnek lehet nevezni, igen dúsan voltak díszítve gyönyörű festett motívumokkal. Ami az üzleteket illeti, az árubőség és a holmik minősége láttán Abdullah úgy érezte, hogy Zanzib bazárja nagyon silány és másodosztályú. Nem csoda, hogy a szultán annyira szeretett volna szövetségre lépni Ingary királyával. A fogadót – amit a szőnyeg talált nekik Kingsbury város központjának nagy márványépületei közelében – kiváló mester díszítette gyümölcsök féldomborműveivel, amiket ragyogó színekkel festettek ki, és bőven díszítettek aranyfüsttel. A szőnyeg puhán ért földet a fogadó istállójának tetején, ravaszul elrejtve az utazókat egy aranyozott kupola mögött, amelynek tetején szélkakas forgott. Egy ideig csak ültek és ámulva nézelődtek. Várták, hogy az udvaron megszűnjön a mozgás. Két szolga volt odalent, egy aranyozott hintót tisztogattak, közben beszélgettek. A beszédtéma többnyire a fogadó gazdája volt, aki nyilvánvalóan felettébb szereti a pénzt. De amikor befejezték a panaszkodást arról, hogy milyen keveset keresnek, egyikük így szólt: – Van valami hír arról a strangiai katonáról, aki annyi embert kirabolt északon? Valakitől azt hallottam, hogy errefelé tart. Mire a másik azt felelte: – Persze, hogy Kingsbury városa felé tart. Mind ide tartanak. De figyelik a városkapuknál, nem juthat messzire. A katona és Abdullah tekintete találkozott. Abdullah odasúgta neki: – Van váltóruhád? A katona bólintott, és vadul keresgélni kezdett a zsákjában. Nem sokkal később elővett két elöl-hátul dúsan hímzett pa-
159
rasztinget. Abdullah nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze, hogyan tett szert ezekre. – Szárítókötélről – mormogta a katona, azzal ruhakefét és borotvát vett elő. Ott, a háztetőn magára vette az egyik inget, és igyekezett csöndben kikefélni a nadrágját. Leghangosabb akkor volt, amikor egy száraz borotvával próbált megborotválkozni. A két szolga sűrűn pillantott a tetőről hallatszó száraz kaparászás irányába. – Biztosan egy madár – mondta egyikük. Abdullah a másik inget felvette ujjasára, amin egyáltalán nem látszott már, hogy valaha ez volt a legjobb ruhája. Bár így meglehetősen melege volt, semmiképpen nem tudta volna úgy kivenni a pénzt rejtekzsebeiből, hogy a katona ne lássa, menynyije van. A ruhakefével megfésülködött, lesimította bajszát, ami most mintha legalább tizenkét szál szőrből állt volna, aztán ő is kikefélte nadrágját. Amikor végzett, a katona odaadta Abdullahnak a borotvát, és szó nélkül kifeszítette lófarokba kötött haját. – Nagy, de bölcs áldozatnak tartom ezt, barátom – mormogta Abdullah. Lenyesegette a lófarkat, és elrejtette az arany szélkakasban. Igazi átalakulásnak lehetett szemtanúja: a katona úgy nézett ki, mint egy bozontos, jómódú gazdálkodó. Abdullah remélte, hogy őt a gazdálkodó öccsének nézik. Mindeközben a két szolga megtisztította a kocsit, és nekiálltak betolni a kocsiszínbe. Éppen amikor elhaladtak a tető alatt, amin a szőnyeg és utasai lapultak, egyikük feltette a kérdést: – És mit gondolsz arról, hogy valaki el akarja rabolni a hercegkisasszonyt? – Ha azt kérdezed, igaz-e, szerintem valóban így lehet – felelte a másik. – Azt mondják, a királyi varázsló sokat kockáztatott, hogy figyelmeztesse az uralkodót; ő pedig nem olyan ember, aki valami semmiségért veszélybe sodorja magát.
160
A tetőn kucorgók megint egymásra néztek. A veterán elmormogott egy igazán katonás káromkodást. – Ne bosszankodj! – súgta Abdullah. – Van más módja is annak, hogy jutalmat érdemelj ki! Megvárták, amíg a szolgák visszamennek az épületbe. Aztán Abdullah azt kérte a szőnyegtől, hogy szálljon le az udvarra, ami meg is történt. Abdullah felcsavarta, belerejtve a szellem palackját. A katona a málháját és a két macskát vitte. Bementek a fogadóba; igyekeztek érdektelennek és tiszteletre méltónak tűnni. A kocsmáros eléjük sietett. Abdullah, észben tartva, amit a két szolgától hallott, hüvelyk- és mutatóujja közé vett egy aranypénzt, s a fogadós elé tartotta. A fogadós kemény tekintettel nézte az aranyat, olyan mereven, hogy Abdullah úgy vélte, arcukra egy pillantást sem vetett. Abdullah rendkívül udvarias volt. A fogadós is. Egy szép, tágas szobát mutatott nekik a második emeleten. Hajlandó volt felküldeni a vacsorát, és fürdőről gondoskodni. – És a macskáknak szükségük van… – kezdte a katona. Abdullah igen erősen bokán rúgta. – Ez minden, amire szükségünk van, ó, fogadósok oroszlánja! – mondta. – Bár, vendéglátók legsegítőkészebbike, ha szorgos és figyelmes személyzeted tudna hozni egy kosarat, egy párnát és egy tál lazacot, a hatalmas varázsló, akinek holnap át kell adnunk ezt a két rendkívüli macskaállatot, kétségtelenül igen bőkezűen megjutalmazná azt, aki ezekkel a dolgokkal ellátja őket. – Utánanézek, mit tehetek, uram – felelte a fogadós. Abdullah könnyeden odaadta neki az aranyat. A férfiú mélyen meghajolt, és kihátrált a szobából. Abdullah határozottan elégedett volt magával. – Nem kellene olyan önelégült képet vágnod! – szólt rá a katona dühösen. – Most mit csináljunk? Itt körözött személy vagyok, és úgy tűnik, a király mindent tud a dzsinnről.
161
Abdullah igen kellemes érzésnek találta, hogy nem a katona, hanem ő határozza meg az események folyását. – Ó, és azt is tudja a király, hogy éppen a feje fölött lebeg egy vár, tele elrabolt hercegnőkkel, és a terv szerint az ő lánya is odakerül? Elfelejted, barátom, hogy a királynak nincs meg az előnye, hogy személyesen beszélt volna magával a dzsinnel. Mi kihasználhatjuk ezt a tényt. – Hogyan? – tudakolta a katona. – Van valami ötleted, mi módon akadályozhatnánk meg a dzsinnt a kislány elrablásában? Vagy arra, hogyan lehet a palotába jutni? – Én nem tudom, de gyanítom, hogy egy varázsló igen – felelte Abdullah. – Úgy vélem, módosítanunk kell korábbi ötletedet. Ahelyett hogy a király varázslói közül valamelyiket megfojtanánk, megtudakolhatnánk, melyikük a legjobb, és fizethetnénk neki a segítségéért. – Rendben, de ez a te dolgod lesz – felelte a katona. – Minden valamirevaló varázsló azonnal felismerné bennem a strangiai idegent, és egyet sem moccanhatnék, máris hívná a rend őreit. A fogadós személyesen hozott ételt a macskáknak. Egy tálka tejszínnel, egy gondosan kifilézett lazaccal és egy tál apróhallal lépett a szobába. Őt követte felesége, férjéhez hasonlóan éles tekintetű nőszemély; puha gyékénykosarat hozott és hímzett párnát. Abdullah nagyon igyekezett, hogy ne látsszon önelégültnek. – Hálás köszönet, nagylelkű fogadós uram és fogadósné aszszony. Be fogok számolni a varázslónak gondoskodásukról. – Köszönöm, uram – szólt a fogadós. – Itt, Kingsbury városában tudjuk, hogyan kell megadni a tiszteletet azoknak, akik birtokában vannak a varázslat tudományának. Abdullah önelégültsége lassan keserűséggé vált. Belátta, neki kellett volna varázslónak tettetni magát. Hogy valamit javítson a helyzetén, azt mondta:
162
– Remélem, ez a párna színtiszta pávatollal van töltve! A varázsló nagyon kényes az ilyesmire. – Igen, uram! – felelte a fogadósné. – Jól tudom. A katona köhécselt. Abdullah feladta. Fellengzősen közölte: – Nem csak a macskák, a barátom és én is üzenetet hoztunk egy varázslónak. Szeretnénk ezt az üzenetet a királyi varázslónak átadni, de az úton olyan szóbeszédet hallottunk, hogy őt valami szerencsétlenség érte. – Pontosan így van – bólintott a fogadós, félretolva feleségét. – Az egyik királyi varázsló eltűnt, de szerencsére ketten vannak. Az egyik meg tudja mondani, hol van a másik… Suliman királyi varázsló, ha óhajtja, uram… – Igen jelentőségteljesen Abdullah kezére nézett. Abdullah sóhajtott, és elővette legnagyobb ezüstjét. Ez éppen a megfelelő összegnek bizonyult. A fogadós elvette az ezüstöt, nagyon gondosan útbaigazította őket, és fürdőt, vacsorát ígért, a lehető leghamarabb. A víz jó meleg volt, a vacsora finom. Abdullah ragyogott a boldogságtól. Miközben a katona és Koromdoromb a dézsában lubickolt, Abdullah a pénzét ujjasából az övébe tette át, amitől sokkal jobban érezte magát. A katona is sokkal jobban érezte magát; vacsora után lábát az asztalra téve ült, hosszú agyagpipáját szívva pöfékelt. A szellem palackjának szájára kötözött cipőfűzőt leoldotta, csomót kötött rá, és odaadta Koromdorombnak, hogy játsszon vele. – Semmi kétség, ebben a városban a pénz beszél – jegyezte meg a katona. – Ma este akarsz találkozni a királyi varázslóval? Szerintem minél előbb, annál jobb. Abdullah egyetértett. – Nem tudom, mennyit fog kérni. – Sokat – felelte a katona. – Hacsak nem alakítod úgy, hogy szívességet teszel neki azzal, hogy elmondod, mit hallottál a dzsinntől. Mindazonáltal – folytatta elgondolkodva, kirángatva
163
a cipőfűzőt Koromdoromb karmai közül –, szerintem, ha nem muszáj, ne szólj neki a szellemről és a repülőszőnyegről. A varázslófélék úgy szeretik a mágikus tárgyakat, ahogy ez a fogadós a pénzt. Biztosan nem akarod, hogy ezeket kérje tőled díjul. Okos dolog lenne, ha itt hagynád őket, amíg távol vagy. Addig én vigyázok rájuk. Abdullah tétovázott. Ésszerűnek tűnt, ám nem bízott a katonában. – Jut eszembe – mondta a veterán. – Tartozom neked egy arannyal. – Valóban? Ez a legmeglepőbb kijelentés, amit hallottam azóta, hogy Éjvirág nőnek nevezett! – A fogadás. A szőnyeg hozta a dzsinnt, aki sokkal nagyobb problémát jelent, mint ez a szellem. Nyertél. Tessék. – Azzal odadobta az aranyat Abdullahnak a szoba másik végébe. Abdullah elkapta, zsebre tette, és nevetett. A katona a maga módján becsületes. Azon járt az esze, hogy hamarosan Éjvirág nyomában lehet. Vidáman ment le; a földszinten a fogadósné megszólította, és nagyon részletesen újra elmondta, hogyan juthat Suliman varázsló házához. Abdullah annyira vidám volt, hogy szinte szívfájdalom nélkül vált meg egy újabb ezüsttől. A ház nem volt messze a fogadótól, de az Óvárosban állt, ami azt jelentette, hogy keskeny sikátorok és rejtett udvarok labirintusán kellett átmenni. Már alkonyodott, egy-két csillag pislákolt a sötétkék égen a kupolák és tornyok felett; de Kingsbury városát jól kivilágították nagy ezüstgömbökkel, amelyek fejmagasság fölött lebegtek. Abdullah a fényeket figyelte, és azon tűnődött, vajon varázstárgyak-e, amikor véletlenül meglátott egy négylábú, fekete árnyékot. A háztetőkön osont utána, őt követte. Bármilyen fekete macska lehetett volna, de Abdullah tudta, hogy Kefetemakka az. Nem lehetett mással összetéveszteni, a mozgása olyan jel-
164
legzetes volt. Először, amikor egy oromfal sötét árnyékába húzódva pillantotta meg, Abdullah még azt hitte, galambra vadászik a finnyás Koromdoromb számára. De alig jutott a következő sikátor feléig, a macska megint megjelent: egy fal tetején osont, nem sokkal lemaradva tőle, és Abdullah kezdte úgy érezni, az állat követi őt. Amikor egy keskeny udvaron vágott át, amelynek közepén dézsába ültetett fák álltak, és látta, hogy a macska egyik ereszcsatornáról a másikra ugrik mögötte, már biztosan tudta, hogy az ő nyomában van. De fogalma sem volt, miért. Tekintetével kereste, míg a következő két sikátorban haladt, de csak egyszer pillantotta meg, egy kapuív felett. Amikor befordult a macskaköves udvarra, ahol a királyi varázsló háza állt, Kefetemakkának nyoma sem volt. Abdullah vállat vont, és az ajtóhoz lépett. Szép, keskeny ház volt, rácsos ólombetétes ablakokkal; a régi, szabálytalan falakra mágikus jeleket festettek. Az ajtó mellett kétoldalt réz parázstartókban tűz égett, sárga lánggal. Abdullah megragadta a kopogtatót, amely szájában karikát tartó, gúnyos fejet ábrázolt. Bátran bekopogott. Kinyílt az ajtó. Keskeny fejű, morc ábrázatú inas nézett ki, és máris közölte: – Attól tartok, a varázsló rendkívül elfoglalt. További bejelentésig nem fogad látogatókat. – S már csukta is befelé az ajtót. – Ne! Kérem, várjon, igen derék inas, ó, lakájok legjobbika! – tiltakozott Abdullah. – Amit mondani akarok, nem kisebb jelentőségű ügy, mint a király lányára vonatkozó fenyegetés! – A varázsló mindent tud erről, uram – közölte a lakáj. Az ajtó már majdnem egészen becsukódott, de Abdullah ügyesen a nyílásba tette a lábát. – Meg kell hallgatnia, ó, személyi segítők legbölcsebbike! Azért jöttem…
165
Az inas mögött fiatal nő hangja szólalt meg. – Egy pillanat, Manfred. Tudom, hogy ez fontos. Az ajtó újra kinyílt. Abdullah szája tátva maradt: a szolga egyszerűen eltűnt az ajtóból, és kisvártatva beljebb bukkant fel újra. Helyét egy rendkívül szép, fiatal nő foglalta el: tekintete élénk, göndör haja éjfekete. Abdullah első pillantásra látta, hogy a maga furcsa, északi módján legalább olyan szép, mint Éjvirág, de ezen első pillantás után jobbnak találta illedelmesen elnézni a hölgy mellett, hogy ne találkozzon a tekintetük. Észrevehető volt, hogy gyermeket vár. Zanzib városában a hölgyek áldott állapotban nem mutatkoznak a házon kívül, és nem fogadnak vendégeket. Abdullah zavarban volt, nem tudta, merre nézzen. – A varázsló felesége vagyok, Lettie Suliman – mutatkozott be a fiatal nő. – Mi szél hozott? Abdullah meghajolt. A mozdulat segített, hogy a küszöbre nézzen, csak a küszöbre. – Ó, szépséges Kinsbury gyönyörű holdvilága, tudd, hogy Abdullah vagyok, Abdullah fia, szőnyegkereskedő a távoli Zanzib városából, és olyan hírrel jövök, amit férjed hallani kíván. Mondd meg neki, ó, varázsló házának ékessége, hogy ma reggel beszéltem a hatalmas dzsinnel, Hasruellel, a király legdrágább lánykája elrablásának témájában. Lettie Suliman nyilvánvalóan egyáltalán nem szokott hozzá a zanzibi modorhoz. – Szentséges ég! – kiáltott fel. – Úgy értem, minő udvariasság! És az igazat, csakis az igazat mondod, ugye? Azt hiszem, most rögtön beszélned kell Bennel. Kérlek, fáradj beljebb! Kicsit kihátrált az ajtóból, helyet adva Abdullahnak, hogy beléphessen. Abdullah, tekintetét még mindig szerényen lefelé irányítva, belépett a házba. Ebben a pillanatban valami a hátára huppant. Ez a valami aztán, miután körmét Abdullah hátába
166
mélyesztette, megint felugrott, és Abdullah feje fölött átlendülve Lettie kidudorodó hasára esett. Felvonócsiga nyikorgásának fémes hangja hasított a levegőbe. – Kefetemakka! – kiáltott Abdullah zavartan, előretántorodva. – Sophie! – sikoltott Lettie, és karjában a macskával hátrabillent. – Ó, Sophie, betegre aggódtam magamat miattad! Manfred, azonnal hívd ide Bent! Nem érdekel, mit csinál éppen. Sürgős!
167
XVI. fejezet Amelyben furcsa dolgok történnek Kefetemakkával és Koromdorombbal
I
gen nagy kavarodás támadt. A helyiségbe két szolga sietett be, utánuk előbb egy, aztán még egy fiatalember hosszú, kék köntösben, akik a varázsló segédeinek tűntek. Mindenki fel-alá rohangált, még Lettie is ide-oda szaladt a fogadószobában; Kefetemakkát karjában tartva különféle parancsokat osztogatott. Manfred ezenközben egy székhez kísérte Abdullahot, intett neki, hogy foglaljon helyet, majd kisvártatva tiszteletteljes ünnepélyességgel egy pohár bort nyújtott át neki. Mivel Abdullah úgy érezte, ezt várják el tőle, leült, és ivott egy kortyot a borból; meglehetősen csodálkozott mindazon, ami körülvette. Már éppen azt hitte, sosem lesz végre nyugalom, amikor hirtelen csönd támadt. Magas, tiszteletet parancsoló, fekete köpönyeges férfi jelent meg a semmiből. – Mi a csoda folyik itt? – szólt. Mivel ez a kérdés pontosan tükrözte Abdullah érzéseit, nagyon is szimpatikusnak találta a férfit. Az ismeretlennek fakó, vörös haja volt, s markáns arca. Fekete köntösét látva Abdullah biztos volt benne, hogy ő Suliman; de viselhetett volna akármit, varázsló volta akkor is látszik rajta. Abdullah felállt és
168
meghajolt. A varázsló csak egy futó pillantást vetett rá, nyomban Lettie-hez fordult. – Zanzib városából érkezett, Ben – kezdte Lettie –, és tud valamit a hercegnőt ért fenyegetésről. Ráadásul magával hozta Sophie-t! Ő a macska, nézd! Ben, most rögtön vissza kell változtatnod! Lettie azok közé az asszonyok közé tartozott, akik zaklatott állapotukban még sokkal szebbek, mint amikor nyugodtak. Abdullah nem lepődött meg, amikor Suliman varázsló gyengéden karon fogta feleségét. – Természetesen, szerelmem – mondta, és homlokon csókolta. Ezt látván Abdullah keserűen arra gondolt, vajon lesz-e lehetősége ugyanígy megcsókolni Éjvirágot, vagy azt mondani, amit a varázsló ezután: – Nyugodj meg! Gondolj a gyermekre! Aztán Suliman hátraszólt: – Nem csukná be végre valaki az ajtót? Mostanra fél Kingsbury megtudta, mi történt! Ettől Abdullah még szimpatikusabbnak találta a férfit. Ő maga csak azért nem állt fel, hogy ezt tegye, mert attól tartott, itt az a szokás, hogy hasonló események esetén nyitva kell maradnia. Újra meghajolt. A varázsló megfordult, hogy szembenézzen vele. – Mi történt, fiatalember? – kérdezte. – Honnan tudtad, hogy ez a macska a feleségem nővére? Abdullah elcsodálkozott. Többször is önismétlésbe bocsátkozva magyarázta: fogalma sem volt arról, hogy Kefetemakka tulajdonképpen ember, azt pedig végképp nem sejthette, hogy a királyi varázsló sógornője. De abban nem volt biztos, hogy magyarázkodására bárki is figyel – mind annyira örültek, hogy viszontlátják Kefetemakkát, hogy nyilván azt feltételezték, Abdullah puszta barátságból hozta vissza. Suliman megkérdezte,
169
mivel tartozik, és amikor Abdullah közölte, hogy nemhogy nem követel nagy jutalmat, hanem kicsire sem tart igényt, így szólt: – Akkor gyere, és nézd meg, hogyan változtatom vissza. Ezt olyan barátságosan és bizalommal mondta, hogy Abdullah még jobban megkedvelte. Az egybegyűltekkel egy nagy terembe sodródott. Ez a ház hátsó részében lehetett, bár Abdullah valamiért úgy érezte, a helyiség valahogy egészen máshol van. A padlózat és a falak szokatlan szögben álltak. Abdullah még sosem látott varázslatot működés közben. Kíváncsian nézett körül: a helyiség tele volt érdekesebbnél érdekesebb varázseszközökkel. Abdullah a gomolygó füstben először míves fémtárgyakat vélt felfedezni. Mellettük hatalmas, furcsa formájú gyertyák álltak a földön, köréjük bonyolult jelek rajzolva; távolabb különös alakok nedves agyagból. Még meszszebb egy ötsugarú szökőkutat látott, amelynek vize érdekes geometriai mintákban hullt alá; ez félig elrejtette a többi, sokkal szokatlanabb holmit, amik a szoba távolabbi részeiben voltak összezsúfolva. – Itt nincs elég hely a munkához – sietett át Suliman a termen. – Ezek itt maradnak, míg mi a másik szobában összekészülődünk. Siessetek! A nagy teremből egy kisebb helyiség nyílt – mindenki átsietett. Ez szinte teljesen üres volt, csak a falakról lógó tükrök díszítették. Lettie óvatosan letette Kefetemakkát a középen álló kékeszöld kőre; a macska leült, s teljes közönnyel nyalogatta mellső mancsait, miközben Lettie és a szolgák azzal voltak elfoglalva, hogy hosszú ezüstrudakból valamiféle sátrat építsenek köré. Abdullah csendesen állt a fal mellett, és figyelte az eseményeket. Ekkor már sajnálta, hogy nem lépett fel semmiféle igénnyel a macska hazaszállításáért. Meg kellett volna ragadnia
170
a lehetőséget, hogy megkérdezze, mi módon juthat el az égben lebegő palotába. De hamar rájött, hogy most úgysem figyelne rá senki – úgy ítélte meg, jobb megvárnia, míg lecsillapodik a helyzet. Eközben az ezüstrudak ezüst csillagokká alakultak, finom rácsozatot formálva a fekete macska körül; Abdullah elámult azon, ahogy a jelenet minden tükörben megjelenik, kicsinyített, domború képek formájában tükröződik. A tükrök is olyan furcsán hajlottak, mint a falak és a padló. Suliman varázsló végre összeütötte nagy, csontos kezét. – Kész. Így jó lesz. Lettie segít nekem idebent. Ti menjetek a másik szobába, és vigyázzatok, hogy a hercegnő őrei a helyükön maradjanak! A segédek és a szolgák elsiettek. Suliman varázsló kitárta karját. Abdullah nagyon erősen figyelt, hogy pontosan megjegyezzen mindent – tudta, hogy történik valami, de mintha nem történt volna semmi. Olyan volt, mint süketen zenét hallgatni. Suliman varázsló időnként mély, furcsa hangon kimondott egy szót, ami hosszan visszhangzott a szobában; olyan átható volt, hogy Abdullah feje megfájdult tőle. Így még nehezebb volt megfigyelni, mi történik – ám Abdullahot leginkább a tükrök ejtették zavarba. Folyamatosan kis, kerek képek látszottak bennük, amik tükörképnek tűntek, de nem azok voltak; illetve nem egészen. Valahányszor Abdullah belenézett valamelyikbe, más mintázatban mutatkozott a csillogó, ezüst rudakból álló szerkezet: csillagok, háromszögek, hatszögek vagy más titkos ábrák formálódtak a képen; miközben a terem közepén álló valódi rudak egyáltalán nem csillogtak. Egy-egy tükör időnként kitárt karral mutatta Suliman varázslót, miközben a valóságban karja oldalához simult. Többször előfordult, hogy egy tükör Lettie-t mutatta, ahogy ott áll ökölbe szorított kézzel, és nagyon aggódónak, igen idegesnek tűnik. De valahányszor Abdullah a valódi Lettie-re nézett, a hölgy mozgott, furcsa mozdulatokat tett,
171
és tökéletesen nyugodtnak tűnt. Kefetemakka egyetlen tükörképen sem jelent meg. Kis, fekete alakja a rudak között furcsamód a valóságban is nehezen volt látható. Aztán az ezüstrudak hirtelen felragyogtak, közöttük pára jelent meg. A varázsló még egyszer kimondta azt a bizonyos szót mély, zengő hangján, és hátralépett. – Az ördög vigye el! – szólt valaki az ezüstrudak közül. – Egyáltalán nem érzem a szagotokat! Erre a varázsló elmosolyodott, Lettie pedig egyenesen felnevetett. Abdullah felnézett, kereste a személyt, aki így megmosolyogtatta őket, és szinte azonnal kénytelen volt elkapni a tekintetét. Az ezüstrudak közt guggoló fiatal nőn ugyanis – érthető módon – egyáltalán nem volt ruha. Ám annak megállapítására ez az egy pillantás is elég volt, hogy a fiatal hölgy éppen olyan szőke, amilyen fekete Lettie, de különben nagyon hasonlítanak egymásra. Letti a szoba másik végébe szaladt, majd varázslatosan zöld köntössel tért vissza a hölgy mellé. Amikor Abdullah újra oda mert nézni, a nőn már rajta volt a köpeny, és Lettie egyszerre igyekezte őt magához ölelni és kisegíteni az ezüstrudak közül. – Ó, Sophie! Mi történt? – kérdezgette. – Egy pillanat! – kapkodott levegő után Sophie. Úgy tűnt, akadnak kezdeti nehézségei a két lábon járással, de megölelte Lettie-t, majd óvatosan, meg-meginogva a varázslóhoz lépett, és őt is megölelte. – Olyan furcsa, hogy nincs farkam! De nagyon köszönöm, Ben! – Aztán már biztosabb léptekkel Abdullahhoz ment. Abdullah óvatosan a falnak dőlt; félt, hogy Sophie őt is meg akarja ölelni, de a nő csak elé állt, és így szólt: – Biztosan nem értetted, miért követlek. Az igazság az, hogy mindig eltévedek Kingsbury városában. – Boldog vagyok, hogy szolgálatodra lehettem, ó, elvarázsolt személyek legvarázslatosabbika! – mondta Abdullah meglehető-
172
sen szenvtelenül. Nem volt biztos abban, hogy Sophie-val jobban ki tudna jönni, mint amennyire Kefetemakkával szót értett. Kellemetlenül erős akaratú, önfejű fiatal nőnek találta, majdnem olyan kellemetlennek, mint apja első feleségének húgát, Fatimát. Lettie még mindig azt tudakolta, mitől változott Sophie macskává. Suliman varázsló pedig aggodalmasan csak annyit kérdezett: – Sophie, ez azt jelenti, hogy Howl is állati alakban kóborol? – Nem, nem! – rázta meg a fejét Sophie, és hirtelen rendkívül nyugtalannak látszott. – Fogalmam sincs, hol lehet Howl. Tudjátok, éppen ő változtatott macskává. – Micsoda? A saját férjed változtatott macskává?! – kiáltott fel Lettie. – Ezek szerint megint veszekedtetek!? – Igen, de ez teljesen érthető – felelte Sophie. – Akkor történt, amikor elrabolták a vándorló palotát. Csak fél nappal korábban tudtuk meg, hogy mi készül, s akkor is csak véletlenül: Howl jóslatot készített a királynak, így belenézett a jövőbe, és látta, hogy egy hatalmas erő el akarja ragadni a palotát és elrabolni Valeria hercegnőt. Howl azt mondta, hogy azonnal figyelmezteti a királyt. Sikerült neki? – Nyilvánvalóan megtette – bólintott Suliman. – A hercegnőre szünet nélkül vigyáznak. Démonokat idéztem meg, és őröket állítottam fel a szomszéd szobában. Bármi is fenyegesse, nincs esélye a hercegnő közelébe jutni. – Hála az égnek! – mondta Sophie. – Nagy kő esett le a szívemről. Egy dzsinn az. Tudtátok? – Még egy dzsinn sem juthat át – nyugtatta meg Suliman. – De mit csinált Howl? – Átkozódott – felelte Sophie. – Walesi nyelven. Aztán elküldte Michaelt és az új segédet. Engem is el akart küldeni. De
173
azt mondtam, ha ő és Calcifer marad, akkor én is, és megkértem, mondjon rám olyan varázsigét, hogy a dzsinn egyszerűen ne vegyen észre. Ezen vesztünk össze… Lettie kuncogott: – Ugyan, miért is nem lepődöm meg ezen? Sophie arca élénk rózsaszínűre változott, dacosan felszegte fejét. – Howl egyfolytában azt hajtogatta, hogy akkor lennék a legnagyobb biztonságban, ha Walesbe mennék a nővéréhez, pedig tudja, hogy ki nem állhatom azt a nőszemélyt. Én kitartottam amellett, hogy nagyobb hasznomat vennék, ha sikerül úgy a kastélyban maradnom, hogy a rabló nem vesz észre. Akárhogy is – mondta arcát kezébe temetve –, azt hiszem, még akkor is veszekedtünk, amikor a dzsinn megérkezett. Hatalmas zaj és óriási zűrzavar támadt, minden elsötétedett. Csak arra emlékszem, hogy Howl macskává varázsló szavakat hadart, aztán Calcifernek kiáltott… – Calcifer a tűzdémonuk – magyarázta Lettie készségesen Abdullahnak. – …Calcifernek kiáltott, hogy meneküljön, mentse magát, mert a dzsinn túl erős még kettejüknek is – folytatta Sophie. – Aztán a palota felemelkedett rólam, mint fedő a sajtos tálról. A következő emlékem, hogy macska vagyok Kingsbury városától északra, a hegyekben. Lettie és a varázsló csodálkozó pillantást váltott Sophie lehajtott feje fölött. – Vajon miért pont ott? – tűnődött Suliman. – A palota a közelében sem járt annak a vidéknek. – Nem. Egyszerre négy helyen volt – mondta Sophie. – Azt hiszem, én a négy hely közé kerültem. Lehetett volna rosszabb is, a hegyekben legalább bőven volt ennivaló: egerek, madarak…
174
Lettie bájos arcára undorodó fintor ült ki. – Sophie! Képes voltál egeret enni? – Miért ne? A macska egeret eszik – felelte Sophie, fejét ismét kihívóan felszegve. – Az egér finom. De a madarakért anynyira nem rajongok. A toll fullasztó tud lenni, ha az ember torkán ragad. De… – keserűen nyelt egyet, és ismét tenyerébe temette arcát. – …de mindez a lehető legrosszabbkor történt, mert egy héttel később megszületett Morgan, persze kismacskaként… Erre Lettie, ha lehetséges, még jobban megdöbbent és szörnyülködött, mint az egérevés hallatán. Könnyek szöktek a szemébe, átölelte húgát. – Ó, Sophie! Mit tettél! – Természetesen azt, amit a macskák ilyenkor tenni szoktak – mosolyodott el halványan Sophie. – Szoptattam, etettem, sokat mosdattam. Ne aggódj, Lettie. Jó helyen van. Abdullah barátjánál, egy katonánál hagytam, aki embert is ölne, ha valaki bántani akarná a kiscicáját. Igen, azt hiszem, most el kéne hoznom Morgant, hogy őt is visszaváltoztathasd – fordult Sulimanhez. A varázsló viszont legalább olyan zavartan nézett, mint Lettie. – Bárcsak tudnám! Ha macskaként született, ugyanannak a varázslatnak a hatálya alatt, ami téged átváltoztatott, lehet, hogy már emberi alakot öltött. Jobb lenne, ha mielőbb kiderítenénk! Az egyik kerek tükörhöz lépett, és mindkét kezével körkörös mozdulatokat tett. A tükör – minden tükör – rögtön a fogadóbeli szoba képét mutatta, mindegyik más-más nézőpontból, mintha ott lógnának a falon. Abdullah egyikről a másikra nézett, és legalább annyira megriadt a látványtól, mint a többiek. A varázsszőnyeg valamilyen okból ki volt terítve a padlón, rajta dundi, meztelen cse-
175
csemő feküdt. Bár igen fiatal volt, Abdullah látta, hogy legalább olyan erős személyisége van, mint Sophie-nak – és éppen érvényre juttatja ezt a személyiséget. Hadonászott, kapálózott, arca eltorzult a dühtől, szája mérges, vöröslő nyílás. Bár a tükör a hangot nem közvetítette, nyilvánvaló volt, hogy Morgan rendkívül zajos. – Ki ez a férfi? – kérdezte Suliman varázsló. – Már láttam valahol. – Strangiai katona, ó, csodák művelője – felelte Abdullah gyámoltalanul. – Akkor biztosan csak nagyon hasonlít valakire, akit ismerek. A katona a síró gyerek mellett állt; rémültnek és tehetetlennek tűnt. Talán azt remélte, hogy a szellem tud valamit tenni, mivel kezében tartotta a palackját. De a szellem ernyedten, halványan lógott ki a palackból, gomolykezei gomolyfüleire tapadtak, és keservesen szenvedő arcot vágott; éppen olyan nyomorultul nézett ki, mint a katona. – Ó, szegény, drága gyermek! – sápítozott Lettie. – Úgy érted, szegény, áldott jó katona! – jegyezte meg Sophie. – A kis Morgan rettentő dühös. Eddig kismacska volt, és a kismacskák sokkal többre képesek, mint az embergyerekek. Azért dühös, mert nem tud felállni. Ben, meg tudnád tenni, hogy… Ám Sophie kérdésének végét zaj nyomta el. Egyszerre mintha egy hatalmas vég selyem szakadt volna végig. A szoba megremegett. Suliman varázsló valamit kiáltott, és az ajtónál termett… aztán hirtelen el kellett hajolnia. Egy egész sereg visító, vijjogó valami suhant ki az ajtó mellett, és tűnt el a szemközti falon keresztül. Túl gyorsak voltak ahhoz, hogy tisztán lehessen látni őket, de egyikük sem tűnt emberi alaknak. Abdullah homályosan sok-sok karmos lábat látott, valamint egy lábatlan
176
valamit, egyszemű és sokszemű lényeket. Agyaras fejeket és hosszú, kinyúló nyelveket, lobogó farkak erdejét. A leggyorsabb valami gördülő agyaggolyóbisnak tűnt. Egy szempillantás múlva már ott sem voltak. Az ajtón az egyik izgatott varázslósegéd rontott be. – Uram! Uram! Az őrök felszívódtak! Nem bírták… Suliman varázsló megragadta a fiatalember karját, sietve visszaterelte a szomszéd szobába, és hátraszólt: – Amint lehet, visszajövök. A hercegnő veszélyben van! Abdullah meg akarta nézni, mi történik a katonával és a babával, de a kerek tükrök már csak aggódó arcát mutatták. Sophie és Lettie is csak döbbenten nézett. – Ó, a macska rúgja meg! – bosszankodott Sophie. – Lettie, működésbe tudod hozni ezeket? – Nem. Ezekhez csak Ben ért – rázta a fejét Lettie. Abdullah a kiterített szőnyegre gondolt, és arra, hogy a szellem palackja a katona kezében van. – Ebben az esetben, ó, szépséges iker igazgyöngyök, engedelmetekkel visszasietek a fogadóba, mielőtt túl sok panasz érkezne a zaj miatt. Sophie és Lettie kórusban felelték, hogy vele tartanak. Abdullah nem igazán tudta hibáztatni őket ezért, de a következő néhány percben mégis elég közel került ehhez. Úgy tűnt, Lettie nem igazán kíván pillanatnyi állapotában végigrohanni az utcákon. Ahogy hármasban átszaladtak a szomszéd termen, a megtört varázslatok romjain, Suliman varázsló egy pillanatra megszakította tevékenységét (a romokból új őrzőket állított éppen fel), és utasította Manfredot, hogy hozza elő a kocsit. Miközben Manfred sietett a parancsot teljesíteni, Lettie felvitte Sophie-t a szobájába, hogy megfelelő ruhát adjon rá. Abdullah ezalatt fel-alá járkált a hallban. Mindenki javára legyen írva, kevesebb mint öt percet várt ott, de ez idő alatt leg-
177
alább tízszer próbálta kinyitni a bejárati ajtót – ám minden esetben azt találta, hogy valami varázslat zárva tartja. Azt hitte, megbolondul. Egy évszázadnak tűnt, mire Sophie és Lettie lejött, mindketten elegáns utcai ruhában. Manfred kinyitotta a bejárati ajtót; a macskaköves utcán szép, nyitott hintó állt, a rúdnál pej ló. Abdullah szíve szerint azonnal beugrott volna a kocsiba, és ostorral vágtára bírja a lovat, de ez természetesen nem lett volna udvarias dolog. Meg kellett várnia, míg Manfred felsegíti a hölgyeket, és felül a bakra. A kocsi élénk csattogással haladt a macskaköveken, miközben Abdullah nyugtalanul ült Sophie mellett a szűk ülésen. Nem találta elég gyorsnak a tempót. Alig mert belegondolni, miben mesterkedhet a katona. – Remélem, Bennek hamar sikerül újra őröket állítani a hercegnő mellé – jegyezte meg Lettie aggódón, miközben ügetésben áthaladtak egy téren. Alig hagyták el ajkát e szavak, sűrű egymásutánban robbanások hallatszottak, mintha nagyon félresikerült tűzijáték sült volna el. Valahol félrevertek egy harangot. – Mi ez az egész? – kérdezte Sophie, aztán saját kérdését válaszolta meg azzal, hogy felfelé mutatott és felkiáltott. – Ó, az ördögbe! Nézzétek! Nézzetek oda! Abdullah nyakát nyújtva a jelzett irányba fordult. Éppen időben pillantott oda, hogy lássa a hatalmas, kiterjesztett, fekete szárnyakat a legközelebbi tornyok és kupolák felett, amelyek még a csillagokat is eltakarták. Lentről, sok-sok torony tetejéről kis villanások és néhány durranás jelezte, hogy a katonák rálőnek. Abdullah megmondhatta volna nekik, hogy ez teljesen hatástalan a dzsinnel szemben. A szárnyak feltartóztathatatlanul köröztek egyre feljebb és feljebb, majd eltűntek az éjszakai ég sötétkékjében. – Barátod, a dzsinn – jegyezte meg Sophie. – Attól tartok, éppen a kritikus pillanatban vontuk el Ben figyelmét.
178
– A dzsinn szándéka volt, hogy ezt tedd, ó, egykori macskaféle hölgy! – válaszolt Abdullah. – Talán emlékszel: amikor távozott tőlünk, megjegyezte, arra számít, hogy egyikünk segít neki elrabolni a hercegnőt. A város más harangjai is csatlakoztak a riadóhoz. Emberek rohantak ki az utcára, néztek az égre. A kocsi egyre nagyobb tömegen hajtott keresztül, kénytelen volt lassítani, ahogy egyre többen lepték el a köztereket. Mintha mindenki pontosan tudta volna, mi történt. – A hercegnőt elrabolták! – hallotta Abdullah. – Az ördög elrabolta Valeria hercegnőt! – A királyi varázslót fel kéne akasztani! Minek fizetik?! – Ó, jaj! – kiáltott Lettie. – A király egy pillanatig sem fogja elhinni, milyen keményen dolgozott Ben azon, hogy ez ne történhessen meg! – Ne aggódj! – nyugtatta Sophie. – Amint magunkhoz veszszük Morgant, rögtön elmegyek a királyhoz, és megmagyarázom neki. Ilyesmit jól meg tudok beszélni a királlyal. Abdullah hitt neki. De csak ült mellette, és remegett a türelmetlenségtől. Egy évszázadnak tűnt – valójában csak öt perc telhetett el –, míg a kocsi beért a fogadó zsúfolt udvarára. – Láttam a szárnyait! – mondta épp egy férfi. – Szörnyen nagy madár volt. A karmai közt vitte a hercegnőt. A hintó megállt. Abdullah végre tehetett valamit, hogy csillapítsa türelmetlenségét. Kiáltozva ugrott le a kocsiról: – Utat! Utat, emberek! Két varázslónőnek fontos dolga van itt! Folyamatosan kiabálva és nyomakodva sikerült Sophie-t és Lettie-t a fogadó ajtajához vezetnie és bejuttatnia. Lettie nagyon feszélyezettnek tűnt. – Bárcsak ne mondtad volna ezt! Ben nem szereti, ha az emberek tudják, én is varázsló vagyok.
179
– Most biztosan nincs ideje ezzel foglalkozni – mondta Abdullah. Ellépve a csodálkozó fogadós mellett a lépcső felé terelte a hölgyeket. – Itt van a két varázslónő, akikről beszéltem, ó, fenséges fogadós – közölte. – Aggódnak a cicáik miatt. – Azzal futólépésben megindult felfelé a lépcsőn. Megelőzte Lettie-t és Sophie-t, kettesével vette a fokokat a fordulóig. Feltépte a szoba ajtaját. – Ne tégy meggondol… – kezdte, aztán elhallgatott, mert rájött, hogy odabent teljes a csend. A szobában nem volt senki.
180
XVII. fejezet Amelyben Abdullah végre megérkezik a lebegő várkastélyhoz
A
vacsora maradékai közt kosár állt, benne párna. Az egyik ágyon horpadás látszott, fölötte dohányfüst lebegett, mintha a katona az előző pillanatban még ott feküdt és pipázott volna. Az ablak zárva volt. Abdullah odarohant, ki akarta nyitni, hogy kinézzen, amire nem volt más oka, csak az, hogy semmi más nem jutott az eszébe, és közben véletlenül felborított egy tálka tejszínt. A tál felborult, sűrű, sárgásfehér krém folyt végig a varázsszőnyegen. Abdullah csak állt és nézte. Legalább a szőnyeg ott maradt. Mit jelent ez? Sem a katona, sem a hangos csecsemő nem volt sehol. És hiába nézett mindenfelé, minden lehetséges helyre, amit alkalmasnak gondolt, a szellem palackjának sem látszott semmi jele. – Ó, ne! – kiáltott Sophie, aki éppen ekkor ért az ajtóhoz. – Hol van? Nem juthatott messzire, ha a szőnyeget nem vitte magával. Abdullah azt kívánta, bárcsak ő is ilyen biztos lehetne ebben. – Nem akarlak elkedvetleníteni, ó, igen mozgékony gyermek édesanyja, de meg kell jegyeznem, hogy a szellem palackja is eltűnt.
181
Sophie homlokán apró, futó ránc jelent meg. – Miféle szellem? Miközben Abdullah felidézte magában, hogy Sophie Kefetemakka alakjában sosem vette észre a szellemet, Lettie is felért a szobába, szintén lihegve, egyik kezével oldalát fogva. – Mi… a… baj? – kérdezte. – Nincsenek itt – felelte Sophie. – Szerintem a katona levitte Morgant a fogadósnéhoz. Ő biztosan ért a kisbabákhoz. Abdullahnak olyan érzése volt, mintha szalmaszálba kapaszkodna, de rögtön felajánlotta: – Megyek és megnézem. „Könnyen lehet, hogy Sophie-nak igaza van”, gondolta a lépcsőn lefelé rohantában. A férfiak többsége ezt tenné, ha hirtelen egy síró csecsemőt kellene gondoznia… persze csak akkor, ha nincs szellempalack a kezében. Az alsó lépcsőforduló tele volt felfelé igyekvő férfiakkal. Dobogó csizmát és valamiféle egyenruhát viseltek. A fogadós vezette őket. – A második emeleten, uraim. A személyleírás illik a strangiai katonára, ha levágta lófarokba kötött haját, a fiatalabb pedig nyilván a segítőjeként említett személy. Abdullah rögtön megfordult, és lábujjhegyen, a lépcsőfokokat kettesével véve futott felfelé. – Rettentő nagy baj van, ó, legvarázslatosabb hölgyek! – mondta Sophie-nak és Lettie-nek. – A fogadós, az álnok áruló rendőröket hoz, hogy letartóztassanak engem és a társamat. Mit tehetünk? Itt volt az ideje, hogy egy erélyes nő átvegye az irányítást. Abdullah ekkor kifejezetten örült, hogy Sophie ilyen határozott, és rögtön cselekszik. Sophie becsukta az ajtót, és ráhúzta a reteszt.
182
– Kérem a zsebkendődet! – szólt Lettie-nek, és amikor Lettie átadta, Sophie letérdelt, és feltörölte a tejszínt a varázsszőnyegről. – Gyere ide! – adta ki az utasítást Abdullahnak. – Szállj fel velem a szőnyegre, és parancsold meg neki, hogy vigyen oda, ahol Morgan van. Te maradj itt, Lettie, és tartsd fel a rendőröket. Nem hiszem, hogy téged is elbírna. – Rendben – bólintott Lettie. – Úgyis vissza akarok jutni Benhez, mielőtt a király elkezdené őt hibáztatni. De először megmondom a magamét a fogadósnak. Jó gyakorlás lesz, mielőtt a királyhoz megyek. Lettie legalább olyan határozott egyéniség volt, mint a húga. Vállát megfeszítette, kezét ökölbe szorította. Kiállása komoly nehézségeket sejtetett a fogadós és a rendőrök számára. Abdullah örült, hogy Lettie is ilyen erős egyéniség. A szőnyegre kuporodott, és halkan felhorkant. A szőnyeg megmoccant. Kelletlen moccanás volt. – Ó, szépséges szőnyeg, ó, szőttesek ékköve, szemnek gyönyörűsége! – szólt Abdullah –, nyomorult, ügyetlen, ügyefogyott személyem mélységes megbánással kéri bocsánatodat, hogy akaratán kívül tejszínt loccsantott felbecsülhetetlen értékű ábrázatodra! Az ajtón erőteljes kopogás hallatszott. – A király nevében! Kinyitni! – ordította valaki. Nem volt idő tovább udvarolni a szőnyegnek. – Szőnyeg, könyörgök – suttogta Abdullah –, vigyél engem és ezt a hölgyet oda, ahova a katona vitte a kisdedet. A szőnyeg bosszúsan megrezzent, de engedelmeskedett. A szokásos módon lendült előre, egyenesen át a bezárt ablakon. Abdullah ezúttal annyira éber volt, hogy még megpillanthatta előtte az ablak üvegét és sötét keretét is; olyan volt, mint valami víz felszíne, ahogy áthaladtak rajta. Aztán már csak az ezüstös gömböket látta, amik megvilágították az utcákat. De nem
183
úgy tűnt, hogy Sophie is osztozik vele a látványban. Két kézzel kapaszkodott Abdullah karjába, és Abdullah úgy vélte, hogy a hölgy minden bizonnyal erősen behunyja szemét. – Gyűlölöm a magasságot! – nyafogott. – Remélem, nincs messze! – Ez a kitűnő szőnyeg a lehető leghamarabb odarepít minket, ó, tiszteletre méltó, bűbájos varázsló! – próbálta Abdullah egyszerre megnyugtatni a hölgyet és kibékíteni a szőnyeget, de nem volt biztos abban, hogy bármelyikükre is hatással lehet. Sophie továbbra is olyan erősen kapaszkodott a karjába, hogy szinte fájt, és a félelemtől olykor fel-felsikított; a szőnyeg pedig, miután gyors, szédítő félkört tett Kingsbury tornyai és fényei felett, megkerülte a palota kupoláit, és újabb körbe kezdett a város fölött. – Mit csinál? – kapkodott levegő után Sophie. Ezek szerint nem is volt annyira csukva a szeme. – Nyugodj meg, legvarázslatosabb varázslóhölgy! – csitította Abdullah. – Nem tesz mást, csak köröz, ahogy a madarak, hogy magasabbra jusson. Személy szerint meg volt győződve arról, hogy a szőnyeg elvesztette a nyomot, fogalma sincs, merre menjen. De amikor Kingsbury városának fényei harmadszorra is ugyanabban a sorrendben suhantak el alattuk, belátta, hogy egészen véletlenül kitalálta az igazat. Ekkor azonban már több száz lábbal magasabban voltak. A harmadiknál szélesebb, bár ugyanolyan szédítő negyedik körnél Kingsbury már fények kis ékszerdobozának látszott, messze, messze lent. Sophie lepillantott, feje megbiccent. Még szorosabban kapaszkodott Abdullahba, amennyiben ez egyáltalán lehetséges. – Ó, szentséges magasság és mélység! Még mindig felfelé megyünk! Gyanítom, az a nyomorult katona a dzsinn után vitte Morgant!
184
Olyan magasan voltak, hogy Abdullah attól tartott, Sophienak igaza van. – Nyilván a hercegnőt akarta megmenteni, nagy jutalom reményében. – Akkor sem volt joga magával vinni a gyermekemet! – jelentette ki Sophie. – Csak kerüljön egyszer a kezem közé! De hogyan jutott fel a szőnyeg nélkül? – Nyilván utasította a szellemet, hogy kövesse a dzsinnt, ó, anyák ékessége! – magyarázta Abdullah. Sophie ismét értetlenségének adott hangot. – Miféle szellemet? – Biztosíthatlak, legélesebb elméjű varázslóasszony, hogy birtokomban volt egy palackba zárt szellem is, bár úgy tűnik, te őt sosem láttad – felelte Abdullah. – Neked elhiszem. Beszélj hozzám, kérlek. Tarts szóval. Különben lenézek, és ha lenézek, leesem. Mivel még mindig igen erősen szorította Abdullah karját, a szőnyegek értője úgy ítélte meg, ha a hölgy leesik, vele zuhan ő is. Kingsbury már csak fényes, elmosódott pontnak látszott, ami hol egyik, hol másik oldalon jelent meg, ahogy a szőnyeg spirálvonalban haladt felfelé. Ingary földje úgy terült el a főváros körül, mint valami nagy, sötétkék edény. A gondolattól, hogy milyen nagyot eshetnek, Abdullah legalább annyira megijedt, mint Sophie. Gyorsan elkezdte mesélni addigi kalandjait: hogyan ismerkedett meg Éjvirággal, hogyan csukatta börtönbe a szultán, hogyan halászták ki a szellem palackját az oázis kis tavából Kabul Aqba emberei, akik valójában angyalok voltak, és milyen nehéz volt olyan kívánságot kitalálni, amit a szellem rosszindulata nem ferdíthetett el. Ekkorra már a sivatagot is látni lehetett, halvány tengerként nyújtózott Ingary országától délre; bár már olyan magasan vol-
185
tak, hogy nemigen lehetett megkülönböztetni a lenti világ részleteit. – Most már tudom, a katona csak azért ismerte el, hogy én nyertem a fogadást, hogy meggyőzzön becsületességéről, és elaltassa gyanakvásomat – mondta Abdullah keserűen. – Szerintem a kezdetektől az volt a szándéka, hogy ellopja a szellemet, és talán a szőnyeget is. Sophie-t érdekelte a történet. Abdullah nagy megkönnyebbülésére kissé engedett a szorításán. – Nem lehet hibáztatni a szellemet azért, mert mindenkit gyűlöl. Gondolj bele, te hogyan érezted magad a várbörtönben! – De a katona… – kezdte Abdullah. – Az teljesen más kérdés – jelentette ki Sophie. – Csak egyszer kerüljön a kezem közé! Ki nem állhatom az olyan embereket, akik kedvesek az állatokkal, de becsapnak minden embert, aki csak az útjukba kerül. De visszatérve a szellemre, amiről azt mondod, a tied volt: szerintem a dzsinn akarta úgy, hogy nálad legyen. Úgy gondolod, valóban azt tervezte, hogy a bánatos szerelmesek segítenek neki legyőzni az öccsét? – Igen, így gondolom felelte Abdullah. – Hát, akkor, ha a felhőpalotába érünk, amennyiben valóban oda tartunk, nyilván számíthatunk további csalódott szerelmesek segítségére. – Lehet – jegyezte meg Abdullah óvatosan. – De ha jól emlékszem, macskák legkíváncsibbja, te a bokorba menekültél, miközben a dzsinn velem beszélt, és közölte, hogy már csak bennem reménykedik. Abdullah elhallgatott és felnézett. Egyre hidegebb volt, a csillagok kellemetlenül közelinek tűntek. Úgy tűnt, mintha a hold ezüstös sugarai egy vastag takarón keresztülszűrődve látszanának. Nagyon szép volt. Abdullah szíve eltelt a gondolattal, hogy végre úton van Éjvirág megmentésére.
186
Sajnálatos módon azonban Sophie is felnézett. Megint erősebben markolta kísérője karját. – Beszélj! Beszélj még – kérlelte. – Szörnyen félek! – Akkor neked is beszélned kell, ó, varázsigék varázslatos bátorságú tudója! – szólt Abdullah. – Hunyd be a szemed, és mesélj nekem Ochinstan hercegéről, akivel Éjvirágot eljegyezték! – Nem hiszem, hogy történt eljegyzés – felelte Sophie szinte csacsogva. – A király fia még csecsemő. Házasulandó korban a király testvéröccse, Justin herceg van, de ő Strangia királyának lányát, Beatrice hercegnőt akarta feleségül venni. Ez a házasság viszont meghiúsult, mert a hercegnő erről hallani sem akart, és inkább elbujdokolt. Szerinted a dzsinn őt is elragadta? Úgy vélem, a ti szultánotok célja ezzel a házassággal csak az volt, hogy olyan fegyverekhez jusson, amiket a mi varázslóink állítottak elő. A délre menő zsoldosoknak tilos ilyeneket magukkal vinniük. Ami azt illeti, Howl szerint zsoldosokat sem lenne szabad engedni délre. Howl… – Sophie hangja megbicsaklott. Keze megremegett Abdullah karján. – Beszélj! – kérte rekedten. Nehéz volt lélegezni. Alig kaptak levegőt. – Nemigen tudok beszélni, ó, erős kezű szultána! – krákogta Abdullah. – Azt hiszem, nagyon gyér itt a levegő. Nem tudnál valami varázslatot tenni, ami segít lélegzethez jutni? – Azt hiszem, nem. Folyton varázslónőnek titulálsz, de valójában még csak kezdő vagyok – tiltakozott Sophie. – Hiszen láttad. Macskaalakomban is csak arra voltam képes, hogy nagyobb legyek. – De egy pillanatra elengedte Abdullah karját, és gyors, szaggatott mozdulatot tett kezével a feje fölött. – Levegő! Ami kevés, az kevés! Ez botrányos! Ha nem adsz magadból egy kicsit többet, hogy lélegezhessünk, akkor vége az éle-
187
tünknek. Gyűlj körénk, hadd szívjunk be! – mondta, majd újra megragadta Abdullahot. – Így már jobb egy kicsit? Valóban úgy tűnt, hogy némiképp sűrűbb a levegő, bár hidegebb volt, mint addig. Abdullah csodálkozott, mert ahogy Sophie varázsolt, az egyáltalán nem hatott varázslósnak, sőt nagyon különbözött attól a módszertől, amivel ő irányította a szőnyeget, de be kellett látnia, hogy működik. – Igen. Hálás köszönet, varázsigék nagy tudója! – Beszélj! – szólt Sophie. Olyan magasan voltak, hogy a lenti világ már nem is látszott. Abdullah teljesen megértette Sophie rémületét. A szőnyeg sötét ürességben siklott, feljebb, egyre feljebb, és Abdullah tudta, hogy ha egyedül lenne, már biztosan sikítana. – Te beszélj, ó, mágia magasztos asszonya – hebegte vacogva. – Mesélj nekem Howl varázslóról! Sophie foga össze-összekoccant a hidegtől és a félelemtől, de büszkén jelentette ki: – Ő a legjobb varázsló Ingaryban és minden földeken. Ha lett volna ideje, legyőzi a dzsinnt. Ravasz és önző, hiú, mint a páva, gyáva, és sosem tartja be a szavát. – Valóban? – ámult Abdullah. – Furcsa, hogy ilyen büszkén említed ezeket a súlyos jellemhibákat, legszerelmetesebb hölgy! – Mit értesz jellemhiba alatt? – kérdezte Sophie dühösen. – Csak leírtam, hogy milyen Howl. Tudod, ő egy teljesen más világból jött. Azt a helyet úgy hívják, hogy Wales… és nem vagyok hajlandó elhinni, hogy halott… Ó! A szőnyeg hirtelen fátyolszerű felhőrétegbe hatolt. A felhőt jégdarabkák alkották, apró szilánkok, tüskés fagyosság. Sophie és Abdullah levegő után kapkodott, amikor a szőnyeg kirepült a kellemetlen ködből. Aztán a csodálkozástól állt el a lélegzetük.
188
A táj teljesen megváltozott, holdfényben fürdő vidéken suhantak. A fénybe arany árnyalat vegyült, amilyet az őszi nap-éj egyenlőség utáni első holdtöltekor látni. Ám amikor Abdullah a holdat kereste a tekintetével, nem találta sehol. Mintha a világosság magából a nagy, aranyfényű csillagokkal ékes ezüstkék égboltból áradt volna. De csak egyetlen pillantást mert megkockáztatni. A szőnyeg párás, tiszta tenger partja mentén repült, ködös sziklákat nyaldosó, lassú hullámok közelében. Bár a hullámok aranyzöld selyemnek tűntek, a víz ugyanúgy nedves volt, és a helyzet azzal fenyegetett, hogy a tenger átcsap a szőnyegen. A levegő meleg volt. A szőnyegbe, valamint Abdullah és Sophie ruháiba jégkristályok ezrei tapadtak. Sophie és Abdullah az első pillanatokban azzal volt elfoglalva, hogy a tengerbe söpörjék a szilánkokat; a jégdarabok elsüllyedtek a vízben, és eltűntek. Amikor a szőnyeg magasabbra emelkedett, és utasai körül tudtak nézni, megint csak elállt a lélegzetük, ezúttal is a csodálkozástól. Mert mellettük, előttük – egészen az ezüstös horizontig – szigetek voltak és szirtfokok és öblök, és minden olyan halvány, aranyszín ragyogásban, amit Abdullah naplementekor látott, és minden olyan nyugodtnak, csendesnek, varázslatosnak tűnt, mintha maga a mennyország tárult volna a szemük elé. Az áttetsző hullámok olyan halk susogással törtek meg a felhőparton, hogy attól még nagyobbnak tűnt a csend. Véteknek tűnt ilyen helyen megszólalni. Sophie megbökte Abdullah karját, és előre mutatott. A legközelebbi felhőhegyfokon vár állt, büszke, karcsú tornyú épület, ablakai tompa ezüstös fényűek. Felhőből volt. Miközben nézték, számtalan kisebb tornya eloszlott, megszűnt létezni, mások megnyúltak, kiszélesedtek. Szemük előtt erős, fenyegető erőddé alakult, aztán megint megváltozott. De minden változás ellenére ott állt, vár alakja volt, és úgy tűnt, a szőnyeg oda akarja vinni őket.
189
A szőnyeg gyors gyaloglás sebességével suhant, de óvatosan, a part vonalát követve, mintha észrevétlen akarna maradni. Felhőbokrok nőttek a víz és a szárazföld találkozásánál, vörösesek és aranyszínűek, mint amilyen az ég alkonyat után. Ahogy Kingsbury előtt a síkságon is fák, bokrok takarásában haladt, a szőnyeg e felhőcserjés mentén haladva került a hegyfokig. Útközben időről időre változott a környező táj: aranyló tengerek, ahol távol gomolygó alakok mozogtak; lehettek hajók vagy más felhőlények, amelyek épp a dolguk után igyekeztek. A szőnyeg továbbra is teljes, suttogó csendben lopakodott ki a félszigetre, ahol már nem voltak bokrok. Itt a felhőtalajhoz egészen közel szállt, éppen ahogy Kingsbury háztetői felett siklott. Abdullah nem hibáztatta. Előttük a vár alakja megint változott; megnyúlt, míg egészen hatalmas pavilonná lett. Amikor a szőnyeg befordult a kapuhoz vezető hosszú sétányra, kupolák emelkedtek, nőttek a palotán, és keletkezett egy tompa fényű aranyminaret is, ami mintha közeledtüket figyelte volna. A sétány mentén gomolyalakok sorakoztak, amik mintha szintén őket nézték volna. Az alakok oly módon, a ködtalajból kinőve álltak, ahogy kis felhőgomolyok szoktak előtüremkedni a felhő nagy tömegéből. De a várral ellentétben ezek nem változtatták a formájukat. Mindegyik büszkén magasodott; olyan alakjuk volt, mint egy tengeri rozmárnak vagy a sakkbeli huszárnak, csak az arcuk volt kifejezéstelenebb és laposabb a lovak arcánál, és bodor kacskaringók vették körül, ami nem volt se felhő, se haj. Sophie egyre növekvő nemtetszéssel nézegette őket, ahogy elhaladtak előttük. – Nemigen tetszenek nekem ezek a szobrok – jelentette ki. – Ó, kérlek hallgass, szókimondó hölgy! – suttogta Abdullah. – Ezek nem szobrok, hanem az a kétszáz, a palotát őrző angyal, akikről a nagy dzsinn beszélt!
190
Hangjuk felkeltette a legközelebb álló gomolyalak figyelmét. Ködös méltósággal moccant, kinyitotta hatalmas holdkő szemét, és lehajolt, hogy alaposan megnézze a szőnyeget, ami éppen alatta próbált ellebbenni. – Ne merészelj megállítani minket! Meg se próbáld – szólt hozzá Sophie. – Csak a kisfiamért jöttünk. A hatalmas szem résnyire szűkült. Az angyal nyilván nem szokott hozzá, hogy ilyen éles hangon beszéljenek vele. Fehér szárnyak gomolyogtak elő a háta mögül. Abdullah sietve felállt a szőnyegen, és felkiáltott: – Üdvözlet, ó, menny legnemesebb hírnöke! Amit a hölgy ilyen nyersen közölt, valóban igaz. Könyörgök, bocsáss meg neki! Északról való. De ő is, én is békével jövünk. A dzsinnek vigyáznak gyermekére, mi pedig csak azért vagyunk itt, hogy hazavigyük a kisfiút, és alázatosan hálás köszönetet mondjunk nekik az eddigi gondoskodásért. Ez mintha megnyugtatta volna az angyalt. Szárnyai visszahúzódtak a háta mögé, és – bár furcsa feje utánuk fordult, ahogy a szőnyeg tovasiklott – nem próbálta megállítani őket. De ekkorra már a sétány másik oldalán álló angyal is kinyitotta a szemét, és a mellettük lévők is figyeltek. Abdullah nem mert visszaülni. Terpeszben állt, hogy meg tudjon hajolni mindegyik angyalnak, amikor elhaladnak előtte. Ez nem volt könnyű. A szőnyeg ugyanolyan jól tudta, mint Abdullah, milyen veszélyesek tudnak lenni az angyalok, és egyre gyorsabban repült. Még Sophie is rájött, hogy egy kis udvariasság nem árthat. Mindegyik angyalnak bólintott köszönésül, ahogy elsuhantak előtte. – Jó estét – üdvözölte őket. – Szép a mai naplemente. Jó estét! Többre nem volt ideje, mert a szőnyeg a sétány utolsó szakaszát igen nagy sebességgel tette meg. A palota zárt kapuján úgy
191
bújt át, mint patkány a csatornán. Abdullah és Sophie csak hűvös párásságot érzett, és ismét kint voltak az aranyló fényben. Egy kertben találták magukat. Itt a szőnyeg megállt. A talajra simult; egészen elernyedt, olyanná vált, mint egy rongyszőnyeg. Egész hosszában apró remegések futottak végig rajta; olyan volt, mintha remegne a félelemtől, a kimerültségtől vagy mindkettőtől. Mivel a kert talaja szilárdnak, nem felhőből valónak tűnt, Sophie és Abdullah óvatosan lelépett a szőnyegről. Lábuk puha, ezüstös-zöld pázsitot ért. Távolabb márvány szökőkút vize csörgedezett, körülötte formára nyírt sövény. Sophie rápillantott, szétnézett, és elkomorult. Abdullah lehajolt, gondosan összetekerte a szőnyeget, megsimogatta, megpaskolta, nyugtató szavakat suttogott neki: – Remekül csináltad, ó, damaszkuszi műremekek legbátrabbika! Semmi baj! Ne félj! Akármilyen hatalmas is a dzsinn, nem engedem, hogy drága anyagod akár legkisebb rojtszálának is bántódása essen! – Ezt most úgy mondtad, mint a katona, aki túlságosan kényeztette Morgant, amikor még Koromdoromb volt – jegyezte meg Sophie. – Ott a kastély! Elindultak a palota felé. Sophie óvatosan körülnézett, egyszer-kétszer halkan felmordult. Abdullah vállán lazán átvetve vitte a szőnyeget. Időről időre megsimogatta, megtapogatta, és érezte, hogy a remegés lassan abbamarad. Egy ideje haladtak már, mert a kert, bár nem felhőből volt, megváltozott és nagyobb lett körülöttük. A művészi kialakítású sövényeken halványlila virágok nőttek; a szökőkút, amit a távolból végig tisztán láttak, most kristálynak vagy talán nemes olivinkőnek tűnt. Néhány újabb lépés után mindenütt ékköves virágcserepeket láttak, és kúszónövényekkel befuttatott, lakkozott oszlopokat.
192
Sophie egyre hangosabban morrant fel. A szökőkút, amennyire meg tudták ítélni, zafírokkal berakott ezüst volt. – Az a dzsinn az illendőnél többet engedett meg magának a palota átalakításában – mondta Sophie. – Ha emlékezetem nem csal, ez a fürdőszobánk volt. Abdullah érezte, hogy arca kipirul. Akár Sophie fürdőszobája volt egykoron, akár nem, ez álmodozásainak kertje. Hasruel gúnyt űz belőle, ahogy egész idő alatt tette. Amikor a szökőkút rubinoktól borvörösen csillogó arannyá változott, Abdullah legalább annyira bosszús volt, mint Sophie. – Nem ilyennek kellene lennie egy kertnek, még akkor sem, ha nem számítjuk a zavaró tényt, hogy folyamatosan változik – mondta dühösen. – Természetesnek kell hatnia, legyenek benne vadon hagyott részek. Kék csillagvirág feltétlenül. – Nagyon igaz – helyeselt Sophie. – Nézd meg most a szökőkutat! Hogy lehet így bánni egy fürdőszobával? A szökőkút ekkor smaragdokkal kirakott platina volt. – Nevetségesen rikító – jegyezte meg Abdullah. – Ha majd én tervezem a kertünket… Szavát gyereksírás szakította meg. Mindketten futásnak eredtek.
193
XVIII. fejezet Amely meglehetősen bővelkedik hercegkisasszonyokban
A
sírás egyre erősödött. Iránya egészen kétségtelen volt. Sophie és Abdullah a hang felé futott az oszlopos kerengőben. Sophie levegőért kapkodva mondta: – Nem Morgan az. Másik gyerek! Abdullah gondolatban igazat adott neki. Szavakat hallott a sírásban, bár jelentésüket nem értette. És annyi bizonyos, hogy Morgannak, még ha torkaszakadtából sír, sincs akkora tüdeje, hogy ilyen hangokat hallasson. Már majdnem elviselhetetlenül hangos volt a bömbölés, amikor hirtelen fülsértő, szaggatott zokogássá változott. A zokogásból kitartó hüppögés lett, aztán – amint ez a hang kibírhatatlanná vált – a gyerek újra fennhangon zokogni kezdett, hisztérikus sírásra fakadt. Sophie és Abdullah a hang forrását keresve eljutottak a kerengő végére, onnan egy nagy, ködfalú terembe. Ott körültekintően egy oszlop mögé bújtak, Sophie pedig megállapította: – Ez volt a nappalink. Úgy felfújták, mint valami léggömböt! A terem valóban nagyon nagy volt. A sivító gyerek a közepén állt. Négy év körülinek tűnt, szőke haja göndör. Hálóinget viselt. Arca vöröslött, szája bömbölésre tátva, és hol ledobta
194
magát a zöld porfírpadlóra, hol felállt, hogy újra ledobhassa magát. Ha van olyan, hogy hisztis gyerek, ő biztosan az volt. – Ő Valeria hercegnő – suttogta Sophie a megszeppent Abdullahnak. – Gondoltam, hogy ez lesz. A bömbölő hercegnő fölé Hasruel hatalmas, sötét alakja magasodott. Mögötte egy sokkal kisebb és világosabb dzsinn ugrándozott. – Csinálj már valamit! – kiáltotta ez a kisebb dzsinn. Csak azért lehetett hallani, amit mondott, mert hangja olyan volt, mint az ezüsttrombitáké. – Megbolondulok tőle! Hasruel hatalmas arcát lehajtotta a síró Valeria hercegnő mellé. – Kicsi hercegnő! – könyörgött mennydörgő hangon. – Kérlek, hagyd abba a sírást! Nem esik bántódásod! Valeria hercegnő válasza az volt, hogy előbb felállt, és Hasruel arcába sikított, aztán a földre vetette magát, és vadul rúgkapált. – Haza, haza, haza! – ordította. – Haza akarok menni! Apához akarok menni! Hol a dadusom? Justin bácsit akarom! Hazaaaaaa! – Kis hercegnő! – csitította Hasruel. – Ne csak gügyögj neki! – trombitálta a másik dzsinn, nyilvánvalóan Dalzel. – Varázsolj valamit! Édes álmokat, csendesítő varázsigét, ezer mackót, egy kosár tejkaramellát! Bármit! Hasruel megfordult, és szembenézett az öccsével. Kiterjesztett szárnyai erős szelet keltettek, a légáramlat Valeria hercegnő hajába kapott, meglengette hálóingét. Sophie és Abdullah lénytelen volt az oszlopba kapaszkodni, különben a szél ereje hátrafújta volna őket. De ez egy cseppet sem csillapította Valeria hercegnő hisztériáját. Sőt, ha lehet még erősebben sikított. – Mindezt megpróbáltam, öcsém! – mennydörgött Hasruel.
195
Valeria hercegnő már egyfolytában kiáltozott: – ANYA! ANYA! CSÚNYÁN VISELKEDNEK VELEM! ROSSZAK HOZZÁM! Hasruel kénytelen volt valóban mennydörgő hangon szólni: – Tudtad, hogy szinte semmilyen varázslat nem képes lecsillapítani az ilyen gyermeki hisztériát? Dalzel füléhez kapta fehér kezét (hegyes füle volt, úgy nézett ki, mint valami gomba). – Ki nem állhatom! – kiáltott metsző hangon. – Altasd el száz évre! Hasruel bólintott. Visszafordult Valeria hercegnőhöz, aki sikítozva feküdt a padlón, és nagy kezét fölé emelte. – Szentséges ég! – fordult Sophie a mellette álló Abdullahhoz. – Kérlek, tégy valamit! Mivel Abdullahnak fogalma sem volt, mit tegyen, és mivel úgy érezte, bármilyen ötlet jó, ami megszünteti ezt a szörnyű zajt, nem tett mást, csak bizonytalanul oldalazva eltávolodott az oszloptól. De ekkor, szerencsére, mielőtt Hasruel varázslata bármilyen észrevehető hatással lett volna Valeria hercegnőre, kisebb tömeg érkezett. A zajt egy meglehetősen éles hang hasította keresztül. – Mi ez a ribillió? Mindkét dzsinn meglehetős hirtelenséggel hátrafordult. Az újonnan érkezők mind hölgyek voltak, és mindannyian rendkívül bosszúsnak tűntek. Ám csak ebben voltak hasonlók, semmi másban. Egymás mellett álltak, egy sorban vagy harmincan, magasak és alacsonyak, dundik és soványak, fiatalok és idősek, és mindenféle bőrszínű volt közöttük. Abdullah csodálkozva tekintett végig a hölgyeken: biztosan az elrabolt hercegnők. Ez volt a harmadik közös dolog bennük. A sor egyik végén, Abdullahhoz közelebb, egy apró, törékeny termetű, sárga bőrszínű hercegnő állt, a másik végén idősebb, hajlott hátú hercegkisasz-
196
szony. Báli öltözéktől skót kockás gyapjútunikáig mindenféle ruhát viseltek. Egy közepes testalkatú, sem alacsony, sem magas hercegnő kiáltott, aki kissé a többiek előtt állt. Lovaglóruhában volt. Arca, azonkívül, hogy kicsit megfogta a nap, és enyhén ráncos volt a szabadban végzett tevékenységtől, nyíltnak és okosnak tűnt. Végtelen lenézéssel tekintett a két dzsinnre. – Ó, milyen nevetséges! Két ilyen nagyhatalmú teremtmény képtelen megnyugtatni egy síró gyermeket?! – Azzal odalépett Valeria hercegnőhöz, és hatalmas ütést mért a még mindig a földön fetrengő kislány hátsójára. – Hallgass! Ez hatott. Valeria hercegnőt még soha nem részesítették testi fenyítésben. Hanyatt fordult és felült, olyan ábrázattal, mintha varázslat múlt volna el róla, és most nem tudná, hol van. Döbbenten, kisírt szemmel nézett a határozott hercegnőre. – Megütöttél engem! – És megint megütlek, ha úgy viselkedsz, ahogy viselkedtél – közölte a határozott hercegnő. – Akkor sikítok – közölte Valeria, és szája megint sírásra görbült. Mély lélegzetet vett. – Nem, nem fogsz sikítani – szólt a határozott hercegnő, azzal felkapta Valeriát, és gyorsan átadta a mögötte álló két hercegnőnek. A két hercegnő és sokan mások a kis Valeria köré csoportosultak, és csitító szavakat mondtak neki. A csoportosulás közepéből ismét felhangzott Valeria visítása, de nem tűnt egészen meggyőzőnek. A határozott hercegnő csípőre tette a kezét, és megvetőn fordult a dzsinnekhez. – Látjátok? Csak egy kis határozottságra és kedvességre van szükség, de egyikőtöktől sem várható el, hogy ezt megértse! Dalzel egy lépést tett felé. Most, hogy már nem gyötrődött annyira, Abdullah meglepetten észlelte, hogy Dalzel szép. Ha nem lett volna gombaszerű a füle és karmos a lába, angyalsze-
197
rű, szép szál férfi lett volna. Haja aranyló göndör, szárnyai, bár kicsik és elkorcsosultak, szintén aranyszínűek. Piros ajka kedves mosolyra húzódott. Összességében olyan földöntúli szépség volt, ami nagyon is megfelelt lakhelyének, a furcsa felhőkirályságnak. – Könyörgök, vidd el ezt a gyereket, és vigasztald meg! Ó, Beatrice, legkiválóbb feleségem! Beatrice hercegnő intett a többi hercegnőnek, hogy vigyék el Valeriát, ő maga viszont élesen felcsattant. – Már mondtam, hogy egyikünk sem a feleséged. Addig nevezhetsz minket feleségeidnek, míg bele nem kékülsz, de ezzel semmit nem változtatsz a helyzeten. Nem vagyunk a feleségeid, és nem is leszünk soha! – Pontosan így van! – jelentette ki a hercegnők többsége határozott kórusban, bár némi hangeltolódással. Egy kivételével mindannyian megfordultak és elsiettek, Valeria hercegnőt pedig magukkal vitték. Sophie arcán elragadtatott mosoly jelent meg: – Úgy tűnik, a hercegnők kiállnak magukért! Abdullah képtelen volt rá figyelni. Az ott maradt hercegnő ugyanis Éjvirág volt. Mint mindig, most is kétszer olyan szépnek találta, mint amikor legutóbb látta; nagyon kedvesnek és megfontoltnak tűnt. Sötét szemével komolyan nézte Dalzelt. Udvariasan meghajolt. Abdullah minden érzéke élénk örömmel vibrált láttára. Szeme előtt mintha hol megjelentek, hol eloszlottak volna a felhőoszlopok. Szíve repesett. Éjvirág jól van! Itt van! Dalzellel beszél! – Bocsáss meg, nagy dzsinn, hogy itt maradtam feltenni egy kérdést – mondta, és hangja sokkal dallamosabb volt annál, amire Abdullah emlékezett; olyan melodikus, olyan vidám volt, mint a hűs vizű szökőkút csobogása.
198
Abdullah megdöbbenésére, Dalzel láthatóan elborzadva reagált Éjvirág szavaira. – Ó, már megint te! – méltatlankodott harsányan, mire Hasruel, aki sötét oszlopként állt a háttérben, kezét karba fonva kárörvendőn vigyorgott. – Igen, én vagyok, ó, szultánkisasszonyok komor elragadója! – felelte Éjvirág udvarias főhajtással. – Csak azért maradtam itt, hogy megkérdezzem, mi késztette sírásra a gyermeket. – Azt én honnan tudjam? – mennydörögte Dalzel. – Mindig olyan kérdéseket teszel fel, amikre nem tudok válaszolni. Ezt most miért kérdezed? – Azért, ó, uralkodók lányainak akaratuk ellen való szöktetője, mert a legkönnyebben úgy lehet lecsillapítani egy síró gyermeket, ha megpróbáljuk megszüntetni a sírás okát. Ezt saját gyermekkoromból tudom, mert én is igen sokat hisztiztem ilyenképp. „Nyilván nem lehetett így”, gondolta Abdullah. „Szándékosan hazudik. Egy ilyen jó természetű lány nem sikítozhat!” Ám legnagyobb felháborodására Dalzel ebben egy pillanatig sem kételkedett. – El tudom képzelni! – mondta Dalzel. – Tehát, mi volt a sírás oka, ó, bátrak elborzasztója? – tartott ki kérdése mellett Éjvirág. – Azért sírt olyan keservesen, mert haza akart jutni, vagy egy kedves babáját kérte, vagy egyszerűen megrémült arcod láttán, vagy… – Ha abban mesterkedsz, hogy küldjem haza, kereken megmondom: nem fogom – vágott a szavába Dalzel. – Most már a feleségem. – Akkor ünnepélyesen felszólítalak, derítsd ki, mi okozta bájos feleséged sikítórohamát, igazak indulatos elrablója – szólt Éjvirág udvariasan. – Mert ha ezt nem tudjuk, harminc hercegnő sem bírja elhallgattatni. – Miközben Éjvirág ezt
199
mondta, a távolban ismét felharsant Valeria hercegnő fülsüketítő hangja. – Egyszer egy egész hétig, éjjel-nappal visítottam, míg teljesen el nem ment a hangom. Mindezt azért, mert kinőttem a kedvenc cipőmet. Abdullah érezte, hogy Éjvirág az igazat mondja. Próbálta elhinni, de bármennyire próbálta, nem tudta elképzelni, hogy Éjvirág a földön fetrengve rúgkapál, és torkaszakadtából sikoltozik. Dalzel emiatt sem törte magát. Megborzongott, és dühösen Hasruelhez fordult. – Gondolkozz! Már ha képes vagy gondolkodni. Te hoztad ide, biztosan észrevetted, mitől lett ilyen dühös. Hasruel nagy, barna szemében teljes tanácstalanság látszott. – Fivérem, a konyhán keresztül hoztam ide, mert szótlan volt és falfehér, és úgy gondoltam, hogy egy kis édesség felvidítaná. De az édességet hozzávágta a szakács kutyájához, és továbbra is szótlan maradt. Mint tudod, sírása csak az után kezdődött, miután a többi hercegnő közé vittem, és sikítozni csak akkor kezdett, amikor te ide hoz… Éjvirág felemelte az ujját. – Aha! – szólt hirtelen. Mindkét dzsinn felé fordult. – Megvan! – jelentette be Éjvirág. – Biztosan a szakács kutyája miatt hisztériázott. A gyerekek gyakran sírnak állatok miatt. A kis hercegnő megszokta, hogy mindent megkap, amit csak akar, és a kutyát akarja. Mondd meg a szakácsnak, ó, emberrablók eleje, hogy hozza a kutyát a lakosztályunkba, és megígérem, hogy a zaj azonnal abbamarad. – Rendben – felelte Dalzel. – Intézkedj! – harsogta Hasruelnek. Éjvirág meghajolt. – Hálás köszönetem – mondta, azzal megfordult, és méltóságteljesen, kecsesen elsétált.
200
Sophie megrázta Abdullah karját. – Kövessük! Abdullah nem mozdult, nem is felelt. Csak nézett Éjvirág után, alig tudta elhinni, hogy őt látta, és hasonlóképpen alig tudta elhinni, hogy Dalzel nem borult térdre előtte imádata jeléül. Be kellett látnia, hogy ez megkönnyebbülés a számára, de akkor is… – Ő a te hercegnőd, ugye? – kérdezte Sophie, miután ránézett. Abdullah hevesen bólogatott. – Akkor jó ízlésed van. Most gyere, mielőtt észrevesznek minket! Az oszlopok mögött, óvatosan, oldalazva haladtak abba az irányba, amerre Éjvirág ment, s közben aggódón figyelték, mi történik a nagyteremben. A távolban Dalzel rosszkedvűen ült le a lépcsős emelvény tetején álló hatalmas trónra. Amikor Hasruel visszatért a konyha felől, Dalzel intett neki, hogy térdeljen a trón elé. Egyikük sem nézett arra, amerre Sophie és Abdullah rejtőzött. Lábujjhegyen lopakodtak tovább, egészen egy boltíves átjáróig, amelynek függönye még lengett, miután Éjvirág belépett mögé. Ők is félrehúzták a függönyt, és követték. A függöny mögött hatalmas, jól megvilágított szoba volt, benne zavarba ejtően sok hercegnő. Valahol középen Valeria hercegnő zokogott. – Haza akarok menni! Most azonnal! – Csillapodj, kicsim! Hamarosan hazamész – felelte valaki. Beatrice hercegnő hangját lehetett hallani: – Ügyesen sírtál, Valeria. Mindannyian nagyon büszkék vagyunk rád. De most legyél jó kislány, és hagyd abba! – Nem tudom abbahagyni! – zokogta Valeria. – Már úgy belejöttem! Sophie egyre nagyobb haraggal nézett körbe a helyiségben. – Ez egy kamra volt! Itt tartottuk a söprűket!
201
Abdullah képtelen volt figyelni rá, mert Éjvirág a közelben volt, és lágy, halk hangon szólította meg sorstársát: – Beatrice! Beatrice hercegnő meghallotta, és kisietett a tömegből. – Ne is mondd! – lépett Éjvirághoz. – Szóval sikerült. Remek. Ezek a dzsinnek nem tudják, kivel van dolguk. Ha az az ember beleegyezik, minden egészen szépen alakul majd. – Ekkor észrevette Sophie-t és Abdullahot. – Hát ti ketten honnan pottyantatok ide? Éjvirág hirtelen megfordult. Amikor meglátta Abdullahot, egy pillanatra minden látható volt az arcán, amit az ifjú látni vágyott: felismerés, öröm, szerelem, büszkeség. „Tudtam, hogy eljössz és megmentesz!”, mondta nagy, sötét szeme. Aztán Abdullah nagy bánatára és csodálkozására ez a kifejezés igen hamar eltűnt. Éjvirág arca kisimult, a hercegnő udvariasan nézett rájuk, és bólintással üdvözölte őket. – Ő Abdullah herceg Zanzib városából – mutatta be. – De a hölgyet nem ismerem. Éjvirág viselkedése felrázta Abdullahot kábulatából. – Ez a hölgy, ó, királyi koronák ékessége, Howl királyi varázsló hitvese, és gyermekét keresni jött ide. Beatrice hercegnő Sophie felé fordította kimerültségről tanúskodó, mégis élénk arcát. – Ó, szóval a te gyermeked! Howl egészen véletlenül nincs veled? – Sajnos nincs – felelte Sophie elkeseredetten. – Reméltem, hogy őt is itt találom. – Attól tartok, semmi nyoma – mondta Beatrice hercegnő. – Kár. Akkor is hasznát vennénk, ha haragszom rá, amiért segített elfoglalni az országunkat. De a gyermeked itt van. Gyere velem! Beatrice hercegnő a terem hátsó részébe indult, a Valeria hercegnőt csillapítani igyekvő csoport mögé. Mivel Éjvirág is
202
vele tartott, Abdullah követte őket. Egyre jobban elkeseredett amiatt, hogy Éjvirág alig nézett rá, hanem csak bemutatta a hercegnőket, akik mellett elhaladtak. – Ő Alberia hercegnő – mondta igen hivatalos hangon –, Farqtan uralkodójának lánya. Ő Thayack trónörökösnője. Ő Peichstan hercegnője, mellette Inhico gyöngyszeme. Mögötte Dorimynde kisasszonya. „Tehát ezek szerint nem a féltékenység miatt viselkedik így?”, tűnődött Abdullah nagyon boldogtalanul. A terem végében széles pad állt, rajta párnák. – A kamrapolcom! – hördült fel Sophie. A padon három hercegnő ült: az idős hercegnő, akit Abdullah korábban látott, egy másik, kissé idomtalan alakú, nagykabátba burkolózó hercegnő, és közöttük a kis termetű, sárga bőrű hercegnő. A kis termetű hercegnő vékony karját Morgan dundi, rózsaszín teste köré fonta. – Megközelítőleg pontosan ejtve a nevét, ő Tsapfan nagyhercegnője – mutatta be a hölgyet igen kimérten Éjvirág. – Jobbján Felső-Norland hercegnője. Balján Jharine, Jham országából. Tsapfan kis termetű nagyhercegnője úgy nézett ki, mintha egy neki nem kézre álló, túl nagy babával játszana, de a lehető legnagyobb gondossággal és hozzáértéssel etette Morgant cumisüvegből. – Jó kezekben van nála a kicsi – mondta Beatrice hercegnő. – A hercegnőnek is jó, hogy vigyázhat rá. Végre abbahagyta a sírdogálást. Azt mondja, tizennégy gyereke van. A kistermetű hercegnő félénk mosollyal nézett fel. – Mind kiffijú – szólt halkan, erős akcentussal. Morgan hol kinyújtotta, hol behúzta kéz- és lábujjait. Maga volt a megtestesült elégedettség. Sophie elgondolkodva nézte.
203
– Honnan szerezted a cumisüveget? – kérdezte, mintha aggódó anyaként attól tartana, hogy mérgezett lehet. A kistermetű nagyhercegnő ismét felnézett. Mosolygott, és kicsi ujjával valamit mutatni látszott. – Nem beszéli jól a nyelvet – magyarázta Beatrice hercegnő. – De a szellem így is megértette. A hercegnő ágszerű ujjával a pad mellé, a padlóra mutatott, ahol kicsi, harangozó lábai alatt ott volt az ismerős mályvaszín palack. Abdullah érte ugrott. A slampos jhami Jharine ugyanekkor nyúlt érte; meglepően nagy, erős keze volt. – Abbahagyni! – kiáltott a szellem odabentről, miközben ketten két oldalról markolták, cibálták a palackot. – Akkor sem megyek ki! Azok a dzsinnek ezúttal biztosan megölnének engem! Abdullah két kézzel ragadta meg a palackot, és erősen megrántotta. A rántástól Jharine-ról leesett a nagykabát. Abdullah hirtelen azt vette észre, hogy egy őszülő hajjal keretezett, ráncos arc, és egy tágra nyílt, kék szempár néz vele szembe. Az arcra ártatlan kifejezés telepedett; a veterán katona félénk, bocsánatkérő mosollyal engedte el a palackot. – Hát te vagy az?! – kérdezte Abdullah undorral. – Hű alattvalóm – magyarázta Beatrice hercegnő. – Azért jött, hogy megmentsen engem. Ami azt illeti, elég furcsán került ide. El kellett bújtatnunk. Sophie ekkor félrelökte Beatrice hercegnőt és Abdullahot. – Engedjetek hozzá! – kiáltotta.
204
XIX. fejezet Amelyben egy katona, egy szakács és egy szőnyegárus megmondja, mi mennyi
R
övid ideig olyan erős hangzavar volt, hogy még Valeria hercegnő hüppögését is teljesen elnyomta. A zaj egy részét Sophie szolgáltatta, aki olyan, viszonylag szelíd szavakkal indította szóáradatát, hogy „tolvaj” és „áruló”, majd egyre dühösebben támadt a katonára, és olyan vádakkal illette, amikről Abdullah még sosem hallott, és talán maga a katona sem fontolgatta elkövetésüket. Abdullah közben arra gondolt, hogy az a csikorgó, fémes hang, amit Sophie még Kefetemakkaként hallatott, sokkal kellemesebb volt ennél a fülsértő rikácsolásnál. A zaj másik része viszont a katonától származott, aki egyik térdét és mindkét kezét arca elé kapta védekezésül, és egyre hangosabban üvöltött: – Kefetemakka… akarom mondani, asszonyom! Hadd magyarázzam meg, Kefetemakka… asszonyom! Beatrice hercegnő rekedtes hangon közbeszólt: – Nem. Én hadd magyarázzam meg! Ekkor a terem több pontján is hercegnők kiáltottak fel: – Csönd legyen már, különben meghallják a dzsinnek! Abdullah próbálta megfékezni Sophie-t; karjánál fogva erősen megrázta. De valószínűleg semmivel sem lehetett volna
205
megfékezni, ha egyszerre Morgan nem hagyja abba a táplálkozást, nem néz körül ijedten, és nem kezd el ő is sírni. Sophie rögtön befogta a száját, és aztán is csak azért nyitotta ki, hogy azt mondja: – Hát jó. Magyarázd meg! A viszonylagos csendben a kis termetű hercegnő lecsendesítette Morgant, aki újra enni kezdett. – Nem akartam elhozni a gyereket – mentegetőzött a katona. – Micsoda?! – dermedt meg Sophie. – Magára akartad hagyni az én… – Nem, dehogy… Azt mondtam a szellemnek, hogy őt olyan helyre vigye, ahol gondoskodnak róla, engem pedig Ingary hercegnőjéhez. Nem tagadom, a jutalomért tettem… – mondta, és könyörgő pillantást vetett Abdullahra. – De tudod, milyen a szellem! Aztán csak arra emlékszem, hogy mind a ketten itt voltunk. Abdullah felemelte a palackot, és belenézett. – Napi egy kívánság. Teljesítenem kellett – szabadkozott a szellem odabentről. – A kisfiú torkaszakadtából üvöltött – mesélte Beatrice hercegnő. – Dalzel ideküldte Hasruelt, hogy nézze meg, mi ez a zaj, és csak azt tudtam kitalálni, hogy Valeria hercegnőre rájött a hisztéria. Így meg kellett kérnünk Valeriát, hogy legyen kedves sikoltozni és hisztériázni egy kicsit. És ekkor kezdett Éjvirág terveket szőni… Éjvirág felé fordult, akinek nyilvánvalóan éppen valami más járt a fejében… és ennek a másnak semmi köze nem volt Abdullahhoz, amint ezt Abdullah szomorúan észlelte. A szívének drága hercegnő a helyiség másik vége felé tekintett. – Beatrice, azt hiszem, megjött a szakács a kutyával – figyelmeztette.
206
– Ó, remek! – szólt Beatrice. – Gyertek mindannyian! – Azzal a helyiség közepe felé indult. Az újonnan érkezett férfi magas szakácssipkát viselt. Forradásos arcú, őszülő hajú, félszemű férfi volt. Kutyája szorosan a combja mellett állt, és morgott minden hercegnőre, aki a közelükbe merészkedett. Ez valószínűleg pontosan kifejezte a szakács érzéseit is. Rendkívül gyanakvón nézett mindenre és mindenkire. – Jamal! – kiáltott fel Abdullah. Aztán megint felemelte a szellem palackját, és szigorúan ránézett. – Hát, tényleg ez volt a Zanzibhoz legközelebbi királyi udvar – szabadkozott a szellem. Abdullah annyira örült viszontlátni régi barátját, hogy nem is szállt vitába vele. A jó modorról teljesen megfeledkezve tíz hercegnőt is félrelökött az útból, pár lépéssel Jamal mellett termett, és megragadta a kezét. – Barátom! Jamal fél szemével hitetlenkedve nézte. Aztán, amikor megszorította Abdullah kezét, könny szökött a szemébe. – Tehát biztonságban vagy! – mondta boldogan Abdullah. Jamal kutyája a hátsó lábaira állva mellső tappancsaival Abdullah hasára támaszkodott, és szeretetből erősen szuszogott rá. Ismerős tintahalszag áradt szét a levegőben. És Valeria azonnal újra sikoltozni kezdett. – Nem akarom a kutyust! OLYAN BÜDÖS! – Ó, hallgass! – csitította legalább hat hercegnő. – Viseld el, kedvesem. Szükségünk van ennek az embernek a segítségére. – DE ÉN… NEM AKAROM! – kiabálta Valeria hercegnő. Sophie, aki addig több mint kritikusan hajolt az apró hercegnő fölé, ekkor hirtelen megfordult, és Valeriához lépett. – Hagyd abba, Valeria! Emlékszel rám?
207
Nyilvánvaló volt, hogy a hercegnő emlékszik rá. Nagy lendülettel átölelte Sophie térdét, és még keservesebb könnyekre fakadt. – Sophie, Sophie, Sophie! Vigyél haza! Sophie leült a földre, és átölelte a kislányt. – Jól van, jól van! Persze, hogy hazaviszlek. De előbb el kell intéznünk néhány dolgot, hogy hazamehessünk. Ez nagyon furcsa – jegyezte meg az őket körülálló hercegnőknek –, egészen jól tudom, hogy kell bánni Valeriával, de félek, hogy leejtem Morgant. – Majd belejössz – felelte erre Felső-Norland éltes hercegnője, nagy nehezen letelepedve mellé. – Azt mondják, minden anya megtanulja. Éjvirág a terem közepére sétált. – Barátnőim és uraim! Most össze kell dugnunk a fejünket, és meg kell beszélnünk, mennyire nehéz a helyzetünk, valamint terveket kell szőnünk, hogy mihamarabb kiszabadulhassunk. Először azonban jó lenne csendvarázslattal lepecsételni az ajtót. Nem volna szerencsés, ha elrablóink is megismernék beszélgetésünk tartalmát – mondta, azzal a lehető legmegfontoltabb és legsemlegesebb módon az Abdullah kezében lévő palackra nézett. – Nem! – kiabált ki a szellem. – Ha rá akartok kényszeríteni, hogy bármit is tegyek, mindegyikőtöket varanggyá varázsolom! – Majd én! – jelentette ki Sophie. Az ajtó felé indult, bár kissé nehézkesen haladt, mert Valeria kitartóan kapaszkodott a szoknyájába. Az ajtónyíláshoz ért, megmarkolta a függönyt. – Ugye nem vagy olyan elvetemült, te kelme, hogy akár egy piszszenésnyi hangot is átengedj? – szólt. – Szerintem beszéld meg ezt a falakkal is, hogy teljesen egyértelmű legyen. Mondd meg nekik, hogy senki ne halljon semmit sem abból, ami ebben a helyiségben elhangzik!
208
Erre a hercegnők többsége helyeslő szavakat dünnyögött. De Éjvirág azt mondta: – Bocsáss meg, hogy kritikával szólok, ó, fondorlatos varázslónő, de véleményem szerint valami hangnak mindenképpen el kellene jutni a dzsinnekhez, különben a nagy csend gyanút kelthet bennük. Tsapfan kis termetű hercegnője lépett elő, karjában tartva a hozzá képest aránytalanul nagynak tűnő Morgant. Óvatosan átadta a gyermeket Sophie-nak. Sophie igen rémülten nézett, és úgy fogta Morgant, mintha a baba egy bármelyik pillanatban felrobbanható bomba lenne. Ez Morgannek érzékelhetően nem tetszett. Vadul hadonászott kicsi karjával. Miközben a kis termetű hercegnő mindkét kezét a függönyre tette, a baba arcán a legteljesebb elégedetlenség kifejezése jelent meg. Morgan hangosat böffentett. Sophie úgy megijedt, hogy majdnem leejtette gyermekét. – Szent ég! Fogalmam sem volt, hogy böfögnek! Valeria szívből felnevetett. – Az öcsém is szokott. A kis termetű hercegnő egy kézmozdulattal jelezte, hogy Éjvirág kérésének megfelelően korrigálta a helyzetet. Mindenki nagyon figyelt. Valahonnan a távolból csevegő hercegnők kellemes sustorgását lehetett hallani. Időnként kiáltásokat is ki lehetett venni, Valeria hangjára hasonlító tónusban. – Abszolút tökéletes – szólt Éjvirág. Kedvesen mosolygott a kis termetű hercegnőre, és Abdullah azt kívánta, bárcsak rá is így mosolyogna. – Most, ha mindenki leülne, kitalálhatnánk, hogyan menekülhetünk el. Ennek a felszólításnak a maga módján mindenki eleget tett. Jamal, karjában a kutyával leguggolt, és gyanakodva nézett. Sophie a padlón ült, az ölőben ügyetlenül tartotta Morgant, Valeria is hozzá simult. Valeria meglehetősen boldognak tűnt.
209
Abdullah törökülésben telepedett le Jamal mellé. A katona körülbelül két helyet kihagyva ült melléjük, mire Abdullah szorosabbra fogta a szellem palackját, másik kezével pedig megérintette a vállára vetett szőnyeget. – Ez a lány, Éjvirág igazi csoda – jegyezte meg Beatrice hercegnő, azzal leült Abdullah és a katona közé. – Úgy jött ide, hogy semmit nem tudott, amit nem könyvből tanult. És azóta csak tanul és tanul. Két nap alatt kiismerte Dalzelt; az átkozott dzsinn most úgy fél tőle, mint a tűztől. Mielőtt ő megérkezett, én csak annyit értem el, hogy megértettem azzal a lénnyel, hogy nem leszünk a feleségei. De Éjvirág nagyban gondolkodik. Az elejétől fogva az jár a fejében, hogyan szökhetnénk meg. Folyton abban mesterkedett, hogy megnyerhessük segítségül a szakácsot. És most ezt is elérte. Nézz csak rá! Egy egész birodalmat vezetni tudna, ugye? Abdullah szomorúan bólintott, és csak nézte Éjvirágot, amint ott áll, és várja, hogy mindenki elhelyezkedjen. Még mindig azt a fátyolruhát viselte, ami azon az éjszakán volt rajta, amikor Hasruel elragadta az éjszakai kertből. Még mindig karcsú volt, kecses és szép. Ruhája azonban meggyűrődött, és kissé el is rongyolódott. Abdullah nem kételkedett abban, hogy minden gyűrődés, minden szakadás és minden kilógó cérna valami új dolgot jelentett, amit Éjvirág megtanult. „Persze, hogy irányítani tudna egy egész birodalmat!”, gondolta. Legalább kétszer olyan határozottnak tűnt, mint Sophie, akinek önfejűsége, akaratossága egyáltalán nem tetszett Abdullahnak. Úgy érezte, Éjvirág ettől még nagyszerűbb. Attól azonban még nyomorultabbul érezte magát, hogy Éjvirág gondosan – bár nagyon udvariasan – kerülte a pillantását, és úgy tett, mintha észre sem venné. És azt kívánta, bárcsak tudná az okát. – A probléma, amivel szembenézünk – mondta Éjvirág, amikor Abdullah figyelni kezdett –, az, hogy olyan helyen va-
210
gyunk, ahonnan nem egyszerű kijutni. Ha el tudnánk hagyni a kastélyt úgy, hogy a dzsinnek ne vegyék észre, és Hasruel őrzőangyalai se tartsanak minket vissza, átesnénk a felhőkön, és a földbe csapódnánk, ami nagyon-nagyon messze alattunk van. Még ha valahogy sikerülne is legyőznünk ezeket a nehézségeket – itt ismét az Abdullahnál lévő palack és a vállára vetett szőnyeg felé pillantott –, semmi sem akadályozza meg, hogy Dalzel megint elküldje értünk bátyját, és visszaraboljon minket. Ezért tervünk lényege nem lehet más, mint Dalzel legyőzése. Tudjuk, legnagyobb ereje abban rejlik, hogy elrabolta fivére, Hasruel életerejét, így Hasruelnek engedelmeskednie kell neki, különben meghal. Ebből következik, hogy ha el akarunk menekülni, meg kell találnunk Hasruel életét, és vissza kell adnunk neki. Nemes hölgyek, érdemes urak és mélyen tisztelt kutya, kérem, osszátok meg velünk gondolataitokat e tárgyban! „Kiváló, lényegre törő beszéd, ó, vágyam virága!”, gondolta Abdullah, amikor Éjvirág kecsesen helyet foglalt. – De hiszen nem is tudjuk, hol lehet Hasruel életereje! – bődült Farqtan kövér hercegnője. – Pontosan erről van szó – jegyezte meg Beatrice hercegnő. – Azt csak Dalzel tudja. – De az a megátalkodott, gonosz teremtés folyton utalásokat tesz erre! – panaszolta Thayack szőke hercegnője. – Csak azért, hogy az eszét fitogtassa előttünk! – jegyezte meg keserűen Alberia sötét bőrű hercegnője. Sophie erre felkapta a fejét. – Milyen utalásokat tesz? Hangzavar következett, mivel egyszerre legalább húsz hercegnő próbálta elmondani Sophie-nak, amit tud. Abdullah nagyon fülelt, hátha legalább egy megjegyzést elkaphat, Éjvirág pedig éppen fel akart állni, hogy helyreállítsa a rendet.
211
– Mindenki fogja be a száját! – kiáltotta ekkor a katona ellentmondást nem tűrőn. Erre teljes csend lett. Minden hercegnői tekintet rá szegeződött, dermesztő királyi haraggal. A veterán ezt nagyon szórakoztatónak találta. – Nahát, nahát! Nézzenek rám, ahogy csak akarnak, hölgyeim. De míg rosszalló tekintetüket rám vetik, gondolkozzanak el cseppecskét: mondtam-e én valaha olyat, hogy segíteném önöket a szökésben. Nem mondtam. Miért is segítenék? Dalzel semmivel sem ártott nekem. – De csak azért, mert még nem talált magára, jóember! – jegyezte meg Felső-Norland élemedett hercegnője. – Vagy meg akarja várni, mi történik, ha itt leli magát? – Megkockáztathatom – felelte a katona. – Másrészt azonban akár segíthetek is… és megjegyzem, ha nem segítek, önök nem jutnak messzire… szóval segítek, ha érdekeltté tesznek ebben. Éjvirág térdelt, hogy bármelyik pillanatban felállhasson. Ékes dölyfösséggel szólt a katonához: – Mi módon kellene érdekeltté tenni magát, ó, zsémbes zsoldos, alantas alabárdos? Apáink roppant gazdagok. Ha hazajutunk, valósággal záporozni fog magára a jutalom. Azt kívánja, hogy mindenki már előre biztosítsa egy bizonyos összeg átadásáról? Erről lehet szó. – Erre az ajánlatra nem mondanék nemet – felelte a katona. – De nem ezt akartam mondani, szépségem. Amikor elindultam erre a küldetésre, ígéretet kaptam, hogy nekem is jut egy hercegnő. Ezt akarom. Egyikük jöjjön hozzám feleségül. Valamelyiküknek el kell fogadnia engem férjül. Ha nem akarják, vagy nem képesek rá, engem hagyjanak ki ebből az egészből, és máris megyek, hogy különbékét kössek Dalzellel. Felvehet engem hercegnőőrnek.
212
Nagy csend lett erre; ha lehet, még fagyosabb, dühösebb és felségesebb, mint előbb, míg Éjvirág össze nem szedte magát, és fel nem állt. – Barátaim! Bármennyire is durva, álnok és alantas, szükségünk van ennek a férfinak a segítségére. Nem akarhatjuk, hogy egy ilyen állatias jellemű teremtést bízzanak meg őrzésünkkel. Ezért én arra szavazok, engedjük meg neki, hogy válasszon közülünk. Ki nem ért ezzel egyet? Nyilvánvaló volt, hogy rajta kívül minden hercegnő hevesen ellenzi a javaslatot. További fagyos pillantások irányultak a katonára, aki erre csak vigyorgott, és azt mondta: – Ha felkeresem Dalzelt, és felajánlom szolgálataimat, hogy majd én őrizzem magukat, biztosak lehetnek abban, hogy sosem tudnak megszökni. Minden trükköt ismerek. Ugye, így van? – fordult kérdőn Abdullah felé. – Így van, fondorlatos obsitos – felelte Abdullah. A hercegnők összesúgtak. – Az egyik azt mondja, hogy már férjnél van… tudja, az, amelyiknek tizennégy gyereke van – mondta halkan Éjvirágnak az idős hercegnő, aki mintha értette volna, amit a többiek sustorogtak. – Akkor kérem, aki nincs férjnél, emelje fel a kezét – szólt Éjvirág, és nagyon határozottan ő is jelentkezett. A hercegnők kétharmada vonakodva, tétovázva, de szintén felemelte a kezét. A katona lassan végignézte őket. Tekintete arra emlékeztette Abdullahot, amikor Sophie még Kefetemakka alakjában méregette az elé tett tejszínes lazacot. Abdullah szíve kis híján megállt, miközben a katona kék szemével egyik hercegnőt a másik után mustrálta végig. Nyilvánvaló volt, hogy Éjvirágot fogja választani. Szépsége úgy kitűnt, mint liliom a holdfényben. – Önt választom – mondta a katona végül.
213
Abdullah döbbent megkönnyebbülésére Beatrice hercegnőre mutatott. Beatrice hercegnő hasonlóképpen megdöbbent. – Engem? – Igen, önt – felelte a katona. – Mindig is odavoltam az ilyen szép, tűzrőlpattant, felvágott nyelvű hercegnőkért. Az, hogy ön is strangiai, egyenesen ideálissá teszi választásomat. Beatrice hercegnő arca céklavörös lett. Ez egyáltalán nem javított megjelenésén. – Na de… na de… – mondta, aztán összeszedte magát. – Drága, jó katona úr, tájékoztatni kívánom, hogy Ingary trónörököséhez, Justin herceghez kellene feleségül mennem. – Akkor mondja csak meg neki, hogy már elígérkezett – mondta a katona. – A politika, ugye? Nekem valahogy úgy tűnik, örül, hogy nem kell hozzámennie. – Na de én… – kezdte Beatrice hercegnő, de hangja megbicsaklott. Abdullah legnagyobb meglepetésére könnyek szöktek a szemébe, és elölről kellett kezdenie mondandóját. – Ezt nem gondolja komolyan! Nem vagyok szép vagy ilyesmi… – Ez nekem tökéletesen megfelel – szólt a katona. – Mihez kezdenék egy világszép nádszálhercegnővel? Látom önön, hogy jóban-rosszban mellettem állna… és fogadok, hogy zoknit is tud stoppolni. – Akár hiszi, akár nem, tudok stoppolni – felelte Beatrice hercegnő. – És csizmát is tudok javítani. Tényleg komolyan gondolja? – Igen – felelte a katona. Egymás felé fordultak, egymásra néztek, és egyértelmű volt, hogy mind a ketten komolyan gondolják. A többi hercegnő valahogy el is felejtette, hogy kimért és királyi legyen. Mindenki gyengéd, helyeslő mosollyal nézte őket. Éjvirág ugyanilyen mosollyal mondta:
214
– Most akkor folytathatjuk a megbeszélést? Van valakinek ellenvetése? – Igen. Nekem – szólt Jamal. – Én ellenzem. Az összes hercegnő felhördült. Jamal arca majdnem olyan vörös volt, mint Beatrice hercegnőé. Egyetlen szemével hunyorított; a katona példáján felbátorodott. – Bájos hölgyek! Félünk. Én meg a kutyám. Amíg fel nem ragadtattunk ide, hogy önöknek főzzünk, a sivatagban menekültünk, és a szultán zsoldosai teveháton üldöztek minket. Nem akarjuk, hogy visszaküldjenek minket oda. De ha önök, tökéletes hercegnők mind elmennek innen, mihez kezdjünk mi? A dzsinnek nem esznek olyan ételt, amit mi, emberek fogyasztunk. Senkit nem akarok megsérteni, de ha segítek önöknek elmenekülni, a kutyám és én munka nélkül maradunk. Ilyen egyszerű. – Ó, jaj! – szólt Éjvirág, mintha nem is tudná, mit is mondjon. – Ez szégyen, és nagy kár lenne. Nagyon jó szakács – ezt egy bő, piros ruhát viselő kövérkés hercegkisasszony jegyezte meg, valószínűleg Inhico gyöngyszeme. – Nagyon igaz! – mondta Felső-Norland idős hercegnője. – Borzongással emlékszem azokra a napokra, amikor még nem volt itt szakács, és a dzsinnek különböző konyhákról lopkodtak nekünk ételt. – Azzal Jamalhoz fordult. – Nagyapámnak egyszer volt egy rashpuhti szakácsa. Nagyon szerettem a főztjét. És amíg maga ide nem jött, egyfolytában kívántam a sült tintahalat! Maga pedig még jobban készíti, mint a régi szakácsunk. Ha segít nekünk elmenekülni, én alkalmazom kutyástól. De… kérem… – tette hozzá, mert látta, hogy Jamal megfáradt arcán széles vigyor jelenik meg –, ne feledje, hogy apámnak csak nagyon kis fejedelemsége van. Kap szállást és ellátást, de nem tudunk nagy fizetést adni.
215
A széles vigyor cseppet sem keskenyedett. – Drága hercegnő! Nem fizetést akarok, hanem biztonságot. Cserébe úgy főzök, hogy az angyalok is megnyalnák utána mind a tíz ujjukat. – Hmmm – szólt az idős hercegnő. – Nem igazán tudom, mit esznek az angyalok, de ezek szerint megállapodtunk. A másik két vendég szab valami feltételt segítségéért? Mindenki Sophie-ra nézett. – Nem igazán – felelte Sophie meglehetősen szomorúan. – Morgant megtaláltam, és mivel úgy tűnik, Howl nincs itt, másra nincs szükségem. Feltétel nélkül segítek. Ekkor minden szempár Abdullahra szegeződött. Talpra állt, és meghajolt a hölgyek előtt. – Ó, királyok szeme fénye hercegkisasszonyok! Távol álljon tőlem oly méltatlanság, hogy bármilyen feltételt támasszak azért, hogy ilyen becses személyeket megsegítsek. Ahogy meg van írva, a legjobb segítség az önzetlen segítség. – Idáig jutott nagy ívű és nagylelkű beszédében, amikor rájött, hogy az egésznek nincsen semmi értelme. Volt valami, amit szeretett volna… sőt, nagyon is akart. Sürgősen megváltoztatta mondanivalója irányát. – És segíthetek is önzetlenül, olyan szabadon, ahogy a szél fúj vagy az eső megnedvesíti a virágokat. Minden erőmmel segítem önöket, nemes hercegkisasszonyok, és cserébe csak egy apró szívességet kérek, ami igen könnyen teljesíthető… – Mondja ki végre, fiatalember! – szólt Felső-Norland hercegnője. – Mit akar? – Öt percig szeretnék négyszemközt beszélni Éjvirág hercegkisasszonnyal – adta elő kívánságát Abdullah. Mindenki Éjvirágra tekintett, aki meglehetősen vészjóslón szegte fel a fejét.
216
– Ugyan már! – biztatta Beatrice hercegnő. – Öt percbe nem halsz bele! Éjvirág azonban nagyon is úgy nézett ki, mint aki attól fél, ez az öt perc halálos lehet. Úgy válaszolt, mintha a kivégzésére vonulna felséges hercegnőiesen. – Ám legyen. – A szokásosnál is fagyosabb tekintettel nézett Abdullahra. – Most? – Vagy még hamarabb, vágyaim leánya – válaszolt Abdullah, és hódolatteljesen meghajolt előtte. Éjvirág ridegen bólintott, és mártírléptekkel a terem másik végébe vonult. – Itt beszéljünk – mondta, amikor Abdullah utolérte. Abdullah újra – még határozottabban, és még nagyobb hódolattal – meghajolt. – Azt mondtam, négyszemközt, ó, minden sóhajom óhaja! Éjvirág ingerülten rántotta félre a keze ügyében levő egyik függönyt. – Így is hallanak – mondta igen kimérten, intve, hogy lépjen be utána. – De nem látnak, szenvedélyem hercegkisasszonya! – felelte Abdullah, és belépett a függöny mögé. Apró helyiségben találta magát. Tisztán hallotta Sophie hangját: „Az a kilazult tégla, ami mögé pénzt szoktam rejteni. Remélem, van elég helyük.” Akármi is volt a hely korábban, most a hercegnők ruhatároló fülkéjének tűnt. Éjvirág háta mögött lovaglókabát mozdult meg, ahogy a hercegkisasszony kezét karba fonva szembefordult Abdullahhal, és kicsit hátralépett. Abdullah körül köpönyegek, kabátok lógtak, és egy szoknyaabroncs, ami nyilvánvalóan Inhico gyöngyszemének bő, vörös ruhája alá való volt. A helyiség Abdullah véleménye szerint nem volt sokkal kisebb és
217
zsúfoltabb, mint zanzibi üzlete, és ott általában nyugodtan és zavartalanul lehetett beszélgetni. – Mit akartál mondani? – tette fel a kérdést Éjvirág igen fagyosan. – Meg akartam kérdezni, mi az oka feltűnően hűvös viselkedésednek – felelte Abdullah hevesen. – Mit követtem el, hogy alig nézel rám, alig szólsz hozzám? Hát nem jöttem ide csak azért, hogy megmentselek? És ugyan nem én vagyok az egyedüli a bánatos szerelmesek közül, aki minden veszélyt legyőztem, hogy eljuthassak ide, a kastélyba? Hát nem álltam ki a legnagyobb megpróbáltatásokat? Nem szenvedtem el, hogy apád fenyegessen, a katona becsapjon és a dzsinn kigúnyoljon, csak azért, hogy segítségedre siessek? Mit kell még tennem? Vagy nyugodjak bele, hogy beleszerettél Dalzelbe? – Dalzelbe?! – kiáltott fel Éjvirág. – Micsoda sértés! Nem elég, hogy megbántasz, még sértegetsz is! Már belátom, hogy Beatrice-nak igaza volt, és te tényleg nem szeretsz! – Beatrice! – mennydörgött Abdullah. – Mit tudja ő, hogy miként érzek? Éjvirág kicsit lejjebb mozdította fejét, bár inkább neheztelőnek, mint szégyenkezőnek tűnt. Néma csend volt. Ami azt illeti, olyan néma csend, hogy Abdullah rájött, a harminc hercegnő harminc pár füle, illetve összesen harmincnégy pár fül, ha ide számoljuk Sophie-t, a katonát, Jamalt és a kutyát is, valamint feltételezzük, hogy Morgan alszik; akárhogy is, ezek a fülek abban a pillanatban csak azt figyelték, mint mond Éjvirág. – Beszélgessetek! – kiáltott ki nekik Abdullah. A csend nagyon kellemetlenné vált. Az idős hercegnő törte meg: – Az a legrosszabb abban, hogy itt vagyunk a felhők fölött, hogy nem tudunk az időjárásról beszélgetni.
218
Abdullah megvárta, míg az állítást vonakodó mormogás követi, aztán visszafordult Éjvirághoz. – Tehát? Mit mondott Beatrice hercegnő? Éjvirág dölyfösen felemelte a kezét. – Azt mondta, az, hogy elhoztad nekem más férfiak képeit, és igen szépen beszéltél velem, nagyszerű, de nem tudja megállni, hogy meg ne jegyezze, te soha a legkisebb kísérletet sem tetted arra, hogy megcsókolj. – Arcátlan nőszemély! Amikor először megláttalak, azt hittem, csak álmodlak. Azt hittem, eltűnnél, ha megérintenélek. – De… amikor másodszor láttál, mintha egészen biztos lettél volna abban, hogy valóságos vagyok. – Így van – felelte Abdullah. – De tisztességtelen lett volna, hiszen nem láttál élő férfit apádon és rajtam kívül. – Beatrice azt mondta, hogy azokból a férfiakból, akik nem tesznek mást, csak szépen beszélnek a lányokkal, sosem lesz jó férj. – Felejtsd már el, miket mondott Beatrice hercegnő! Te mit gondolsz? – Én azt… én azt… szóval szeretném tudni, miért találtál annyira csúnyának, hogy nem tartottál megcsókolásra érdemesnek. – NEM találtalak csúnyának! – bődült fel Abdullah. Aztán eszébe jutott a függöny túloldalán hallgatózó harmincnégy pár fül, és suttogva hozzátette: – Ha mindenáron tudni akarod, én… én akkori állapotomban még soha életemben nem csókoltam meg fiatal hölgyet, és téged túlságosan szépnek találtalak ahhoz, hogy ne féljek attól, hogy elrontom…! Kis mosoly, egy huncut, mély gödröcske jelent meg Éjvirág arcán.
219
– És a mostani állapotod szerint hány fiatal hölgyet csókoltál meg? – Egyet sem! – hördült fel Abdullah. – Még mindig teljesen amatőr vagyok! – Én is – ismerte el Éjvirág. – De annyit legalább már tudok, hogy ne nézzelek lánynak! Az nagy ostobaság volt részemről. Gyöngyözőn felkacagott. Abdullah hasonlóan. Egy pillanat múlva már mindketten szívből nevettek, míg Abdullah nagy nehezen meg nem szólalt: – Azt hiszem, gyakorolnunk kéne! Aztán csend lett a függöny mögött. Ez a csend olyan sokáig tartott, hogy az összes hercegnő kifogyott a csevegnivalóból, kivéve Beatrice hercegnőt, akinek igen sok mondanivalója lehetett, mert egyfolytában beszélgetett a katonával. Végül Sophie szólalt meg, jó hangosan: – Befejeztétek ott a függöny mögött? – Igen! – kiáltott ki Éjvirág és Abdullah. – Természetesen! – Akkor tervezzük meg a szökést! – mondta Sophie. Abdullahnak egyáltalán nem volt nehéz terveket alkotnia abban a lelkiállapotban, amiben éppen leledzett. Éjvirággal kézen fogva léptek ki a függöny mögül, és ha a kastély abban a pillanatban szertefoszlott volna, Abdullah az alanti felhőkön, sőt a levegőben is tudott volna járni. Valójában azonban az adott helyzetben nagyon méltatlannak tűnő márványpadlón sétált, és egyszerűen magához ragadta az irányítást.
220
XX. fejezet Amelyben egy dzsinn élete megtaláltatik, majd elrejtetik
Tíz perccel később Abdullah bejelentette: – Ezek szerint, kiváló és okos egybegyűltek, a terveket kidolgoztuk. Már csak az maradt hátra, hogy a szellem… Lila füstgomoly áradt ki a palackból, és zavaros hullámokban terült szét a márványpadlózaton. – Engem hagyjatok ki a számításból! – kiáltotta a szellem. – Ha varangyot mondtam, komolyan is gondoltam! Hát nem értitek?! Hasruel zárt engem ebbe a palackba. Ha ellene teszek, még rosszabb helyre rak! Sophie felnézett gondolataiból, és homlokát ráncolta a füst láttán. – Micsoda szellem! – De hiszen én csak azt szeretném, ha mindent látó varázsképességeddel megmondanád, hova van elrejtve Hasruel élete – magyarázta Abdullah. – Nem akarok kívánságot teljesíttetni veled. – Nem! – süvöltött a mályvaszínű füst. Éjvirág felkapta a palackot, és a térdére állította. A füst nagy pászmákban áramlott lefelé, mintha el akarna rejtőzni a márványpadló repedéseiben.
221
– Magától értetődő, hogy mivel minden férfi, akitől segítséget kértünk, megszabta segítsége árát, a szellemnek is megvan ez a lehetősége. Biztosan jellegzetes férfitulajdonság ez a következetes adok-kapok. Szellem, ha segítesz Abdullahnak, megígérem, hogy lehetőségeink keretein belül megfelelő jutalomban részesülsz. A mályvaszínű füst vonakodva, lassan visszaszivárgott a palackba. – Hát jó – mondta végül. Két perccel később félrehúzták a hercegnők lakosztályának eddig csendvarázslat alatt tartott függönyét, az egybegyűltek kitódultak a nagyterembe, és azon voltak, hogy felkeltsék Dalzel figyelmét. Abdullahot körülvették, és tehetetlen fogolyként magukkal vonszolták. – Dalzel! Dalzel! Dalzel! – lármázott a harminc hercegnő. – Hát így vigyázol ránk? Igazán szégyellhetnéd magad! Dalzel felnézett. Hatalmas trónszéke peremén áthajolva sakkozott Hasruellel. Kissé elsápadt a látványtól, és rögtön jelzett a fivérének, hogy vigye onnan a sakktáblát. Szerencsére a hercegnők sereglete túl gyorsan mozgott ahhoz, hogy feltűnjön neki, köztük van Sophie és a jhami Jharine is, ám szép szeme észrevette Jamalt, és hunyorgott a csodálkozástól. – Most meg mi van? – kérdezte. – Férfi furakodott a szobánkba! – sikoltozták a hercegkisasszonyok. – Szörnyű, borzalmas férfi! – Miféle férfi? – mennydörgött Dalzel. – Milyen férfi merészelne ilyent tenni? – Ez itt! – mutatták a hercegnők. A felséges Beatrice és Alberia hercegnője előrángatták Abdullahot, akin szégyenteljes módon az addig a függöny mögötti helyiségben tárolt abroncsos szoknyán kívül szinte alig volt ruha. Ez az abroncsos szoknya a terv lényeges részét képezte.
222
Két tárgyat rejtettek alá: a szellem palackját és a varázsszőnyeget. Amikor Dalzel rá vetette tekintetét, Abdullah örült, hogy megtette ezen elővigyázatosságokat. Eddig nem gondolta volna, hogy ilyen láng loboghat egy dzsinn szemében. Dalzel szeme olyan volt, mint egy kék lánggal égő kemence. Hasruel viselkedése miatt Abdullah még kényelmetlenebbül érezte magát. Hatalmas képén gonosz vigyor terült el. A dzsinn lassan moccant egyet, és megszólalt: – Ő, hát megint te vagy az?! Aztán karba fonta a kezét, és nagyon, de nagyon gúnyosan nézte az ifjú szőnyegkereskedőt. – Hogyan jutott be ide ez az ember? – kérdezte Dalzel trombitahangján. Mielőtt bárki válaszolhatott volna, Éjvirág előadta a tervben rá osztott szerepet. Előrenyomakodott a hercegnőkön keresztül, és kecsesen a trón lépcsőjére borult. – Kegyelmezz, magasságos dzsinn! – kiáltott. – Csak azért jött, hogy engem megmentsen! Dalzel megvető nevetésre fakadt. – Akkor bolond. Mindjárt visszahajítom egyenesen a földre. – Ha megteszed, nagy dzsinn, nem hagyok neked nyugtot! – jelentette ki Éjvirág. Nem színészkedett. Komolyan gondolta. És ezt Dalzel is tudta. Borzongás futott végig a dzsinn vékony, sápadt testén, és aranyozott karmú kezével erősen a trónszék karfájába kapaszkodott. De tekintete még mindig dühtől lángolt. – Azt teszem, amit én akarok! – harsogta. – Akkor akard azt, hogy kegyelmet gyakorolsz! – kiáltotta Éjvirág. – Legalább adj neki egy esélyt. – Hallgass, női személy! – bömbölte Dalzel. – Még nem határoztam. Előbb tudni akarom, hogyan sikerült bejutnia ide.
223
– Természetesen a szakács kutyájának képében – felelte Beatrice hercegnő. – És anyaszült meztelen volt, amikor férfivá változott! – közölte Alberia hercegnője. – Megdöbbentő! Egészen hallatlan – folytatta Beatrice hercegnő. – Inhico gyöngyszemének ruháját kellett ráadnunk. – Hozzátok közelebb! – parancsolta Dalzel. Beatrice hercegnő és segítője a trón lépcsője felé vonszolták Abdullahot, aki apró, finomkodó lépésekkel haladt, és remélte, hogy ezt a dzsinnek a szoknyaviseletnek tulajdonítják. Valódi oka viszont az volt, hogy egy harmadik dolgot is rejtegetett a szoknya alatt, nevezetesen Jamal kutyáját. Abdullah meglehetősen határozottan szorította térdei között, különben elmenekült volna. A terv ezen része megkövetelte, hogy a kutyát ne találják meg máshol, és egyik hercegnő sem bízott abban, hogy Dalzel nem küldi el Hasruelt az állat keresésére, csak hogy bebizonyítsa, mindenki hazudik. Dalzel mereven nézte Abdullahot, aki nagyon remélte, hogy a dzsinnek tényleg szinte semmi varázsereje nincsen. Hasruel azt mondta, öccse gyenge. De Abdullah úgy vélte, hogy még egy gyenge dzsinn is sokszorosan erősebb egy embernél. – Valóban kutyaként jutottál ide? – mennydörögte Dalzel. – Hogyan? – Varázslat által, hatalmas dzsinn – felelte Abdullah. Ezen a ponton nem kívánt részletes magyarázkodásokba bocsátkozni, de a hercegkisasszony szoknyája alatt rejtett csata bontakozott ki. Mint kiderült, Jamal kutyája a dzsinneket sokkal jobban utálta, mint általában az emberi fajt. Rá akart támadni Dalzelre. – Az ön szakácsa kutyájának alakját vettem fel – magyarázta Abdullah. Ekkor Jamal kutyájának olyannyira szándékában volt Dalzelnek ugrani, hogy Abdullah attól tartott, elszabadul.
224
Kénytelen volt még szorosabban szorítani a térdét. A kutya vicsorogva mordult egyet. – Bocsánatodat kérem! – rebegte Abdullah. Izzadság gyöngyözött homlokán. – Még mindig annyi kutyatulajdonság maradt bennem, hogy kénytelen vagyok időről időre morogni. Éjvirág felismerte, hogy Abdullah milyen problémával küszködik, és siránkozni kezdett: – Ó, végtelenül nemes herceg! Kutya alakban szenvedtél a kedvemért? Könyörülj rajta, nemes dzsinn! Kegyelmezz neki! – Hallgass, nőszemély! – szólt Dalzel. – Hol van a szakács? Hozzátok elém! Farqtan hercegnője és Thayack trónörökösnője előrángatták Jamalt, aki kezét tördelve könyörgött. – Tisztelt dzsinn, esküszöm, nekem ehhez semmi közöm nincsen – jajveszékelt. – Kérem, ne bántson! Nem tudtam, hogy nem igazi kutya! Abdullah megesküdött volna, hogy Jamal igazán retteg – mindenesetre volt annyi lélekjelenléte, hogy megsimogassa Abdullah homlokát. – Jó kutya! Szegény kutya! – mondta, aztán a trón lépcsőjére vetette magát, és alázatosan csúszva, zanzibi móres szerint rimánkodott: – Ártatlan vagyok, magasságos dzsinn úr! Ártatlan. Kérem, ne bántson! A kutya lecsillapodott gazdája hangját hallva. Már nem morgott. Abdullah egy kicsit lazíthatott térde szorításán. – Én is ártatlan vagyok, ó, királyi kisasszonyok gyűjtője! Csak azért jöttem, hogy megmentsem azt, akit szeretek. Biztosan megérted rajongásomat, mivel te oly számos hercegnőt szeretsz! Dalzel kissé megrökönyödve simogatta a szakállát.
225
– Szerelem? Nem, nem mondhatnám, hogy ismerem a szerelmet. Nem értem, mi visz rá bárkit, hogy azt tegye, amit te tettél, halandó! Hasruel, aki hatalmas és sötét testével a trón mellett kuporgott, minden addiginál gonoszabb vigyorral nézett. – Mit parancsolsz, mit tegyek ezzel a teremtéssel, fivérem? – morajlott hangja. – Süssem meg roston? Vegyem ki a lelkét, és építsem a padlóba? Szedjem ízekre? – Nem, nem! Kérlek, légy kegyelmes, Dalzel úr! – kiáltott fel rögtön Éjvirág. – Legalább adj neki egy esélyt! Ha ezt megteszed, megígérem, soha többé nem kérdezek semmit, nem is panaszkodok, nem is dorgállak. Szelíd és udvarias leszek. Dalzel megint csak a szakállát simogatta. Bizonytalannak tűnt. Abdullah nagyon megkönnyebbült. Dalzel tényleg gyenge dzsinn, legalábbis jellemében. – Ha esélyt adnék neki… – Én a helyedben nem tenném, öcsém – vágott a szavába Hasruel. – Nagyon ravasz fickó ez. Erre Éjvirág újabb keserves jajveszékelésbe fogott, és mellkasát verte. Abdullah túlkiabálta a zajt. – Hadd próbáljam kitalálni, hol van elrejtve fivéred életereje, ó, fenséges Dalzel! Ha nem találom ki, ölj meg. Ha kitalálom, engedj békében távoznom! Erre az ajánlatra Dalzel nagyon meglepődött. Szája tátva maradt, kilátszottak hegyes, ezüstszín fogai; nevetése ezer fanfar hangjaként csengett a felhőteremben. – Azt sosem találod ki, gyenge halandó! – szólt. Aztán, mivel a hercegnők kórusban biztatták Abdullahot, Dalzel képtelen volt megállni, hogy burkolt célzásokat ne tegyen. – Nagyon okosan rejtettem el azt az életerőt – közölte vidáman. – Olyan okosan, hogy aki nézi, nem veszi észre. Még Hasruel sem látja, pedig ő dzsinn. Tehát mi reményed lehet
226
megtalálni? De a tréfa kedvéért megengedem: háromszor próbálkozhatsz, aztán megöllek. Na, hova rejtettem a bátyám életét? Abdullah gyors pillantást vetett Hasruelre, hátha a dzsinn úgy dönt, hogy közbeavatkozik. De Hasruel csak guggolt a trón mellett, teljesen kifürkészhetetlen arccal. A terv idáig tökéletesen működött. Hasruelnek érdekében állt, hogy ne avatkozzon közbe. Abdullah éppen erre számított. Még erősebben fogta a kutyát a térdével, és rángatta a ráadott szoknyát. Úgy tett, mint aki nagyon erősen gondolkodik, valójában azonban a szellem palackját zötykölte. – Első ötletem, nagy dzsinn… – kezdte a padlót bámulva, mintha a zöld porfírtól várna ihletet. „Vajon a szellem betartja ígéretét?”, töprengett. Abdullah egy pillanatig döbbenten és elkeseredve arra gondolt, hogy a mályvaszínű szellem szokás szerint cserbenhagyja, és saját tippet kell kockáztatnia. Aztán nagy megkönnyebbülésére meglátta a szoknyája alól kiszűrődő lila füstöt. A palack mozdulatlanul hevert Abdullah cipőtlen, sarutlan lába mellett. – Első ötletem az, hogy Hasruel életereje a Holdon van. Dalzel elragadtatott örömmel nevetett fel. – Tééévedééés! Nem, ennél sokkal nyilvánvalóbb, és sokkal kevésbé nyilvánvaló helyen van. Gondolj a csöncsön gyűrű játékra, halandó! Ebből Abdullah arra következtetett, hogy Hasruel életereje a palotában van, és ezt a hercegnők többsége is így gondolta. Nagyon erőlködött, hogy úgy látsszon, erősen töri a fejét. – Második ötletem: valamelyik őrzőangyalnak adta, hogy vigyázzon rá. – Mááár megint tééévedééés! – közölte Dalzel minden addiginál nagyobb élvezettel. – Az angyalok menten visszaadták volna neki. Sokkal rafináltabb módszert választottam, halandó!
227
Sosem találod ki. Mulatságos, hogy az ember éppen azt nem látja meg, ami az orra alatt van! Ebből Abdullah biztosan tudta, valójában hol van elrejtve Hasruel életereje. Ráadásul Éjvirág szereti – még mindig szinte a levegőben járt a boldogságtól. Ihletet, sugallatot kapott. De halálosan félt, hogy hibázik. Nemsokára eljön a pillanat, amikor kezébe kell ragadnia Hasruel életerejét, és tudta, gyorsan kell cselekednie, mert Dalzel nem ad neki második esélyt. Ezért szüksége volt a mályvaszín szellem megerősítésére. A halvány füstgomoly még mindig ott volt, ahol korábban, szinte láthatatlanul lapult, és ha Abdullah kitalálta, a szellem nyilván olvas a gondolataiban… – Ööö… – szólalt meg Abdullah. – Aaa… A vékony füstcsík hangtalanul visszahúzódott a hercegnő szoknyája alá, be a palackba, de közben – talán akaratlanul – megcsiklandozta Jamal kutyájának orrát. A kutya tüsszentett. – Haaapci! – kiáltott Abdullah, és halkan ugyan, de meghallotta a szellem suttogását: „Hasruel orrkarikájában van!” – Haaapci! – szólt ismét, és azt igyekezett sugallni, hogy ismét rossz választ fog adni. Ezen a ponton a terv kifejezetten kockázatos volt. – Bátyád életereje az egyik fogadban van, nagy Dalzel! – Tééévedééés! – harsogta Dalzel. – Hasruel, süsd meg elevenen, roston! – Kegyelmezz neki! – rimánkodott Éjvirág, amint Hasruel méltatlankodva és csalódottan feltápászkodni készült. A hercegnők erre a pillanatra vártak. Tíz királyi kéz lökte egyszerre Valeria hercegnőt a trón lépcsőjéhez. – A kutyusomat akarom! – szólt Valeria. Ez volt a kis hercegnő nagy pillanata. Mint Sophie magyarázta neki, azzal, hogy a várba került, lett harminc új nagynénije és három új nagybácsija, és mindegyikük könyörög neki, le-
228
gyen kedves úgy sikoltozni és ordítani, ahogy a torkán kifér. Addig soha senki nem kérte arra, hogy sikítson. Ráadásul mind a harminc nagynéni megígérte, hogy egy egész doboz édességet kap, ha igazán jó hisztériát csap. Harminc doboz édesség! Ennyiért már megéri a lehető legjobban teljesíteni a kérést. Valeria kinyitotta a száját. Nagy levegőt vett. Minden igyekezetét összeszedve, torkaszakadtából üvöltött: – A KUTYUSOMAT AKAROM! NEM AKAROM ABDULLAHOT! VISSZA AKAROM KAPNI A KUTYUSOMAT! Felszaladt a trónhoz, bár közben megbotlott a lépcsőn hajbókoló Jamalban, de fürgén felkelt, és új rohamra indult. Dalzel gyorsan felállt a székre, hogy ne érintkezzen a kislánnyal. – ADD VISSZA A KUTYUSOMAT! – támadt neki Valeria. Ugyanebben a pillanatban a kis termetű, sárga Tsapfan hercegnő erősen belecsípett Morganbe, éppen a megfelelő ponton. A gyermek eddig békésen aludt a hercegnő apró karjában, és azt álmodta, hogy újra kiscica. Hirtelen felébredt, és rájött, hogy még mindig gyámoltalan csecsemő. Dühe nem ismert határokat. Kinyitotta a száját, és torkaszakadtából bömbölni kezdett. Csapkodott és hadonászott. Olyan hangosan üvöltött, hogy ha versenyben lettek volna, egyértelműen legyőzi Valeriát. Elmondhatatlanul nagy hangzavar támadt. A terem falai duplán verték vissza a sírást, sikítást – éppen a trónszék felé. – Visszhang, irányítsd a hangot a dzsinnek irányába – mondta Sophie a maga egyszerűen varázsló módján. – Ne duplázd, hanem triplázd meg. A terem valóságos bolondokháza lett. Mindkét dzsinn hegyes füléhez kapta a kezét. Dalzel felüvöltött: – Hallgattasd el őket! Hallgattasd el őket! Honnan került ide ez a gyerek?
229
Hasruel hasonló hangerővel válaszolt: – Ó, dzsinnek bolondja, a nőknek gyerekeik vannak. Mit vártál? – A KUTYUSOMAT AKAROM! ADD VISSZA A KUTYUSOMAT! – követelte Valeria, ököllel verve a trónszéket. Dalzel trombitahangját alig lehetett hallani. – Add oda neki a kutyáját, Hasruel, különben megöllek! Abdullahnak magabiztos tervei szerint ezen a ponton, amennyiben még életben van, kutyává kell változnia. Az egész erre ment ki. Számításai szerint így Jamal kutyája is kiszabadulhat. Úgy gondolta, hogy ha nem egy, hanem két kutyát látnak kirohanni a hercegkisasszony szoknyája alól, az még nagyobb kavarodást okoz. Hasruel viszont ugyanolyan zavart volt a gyermeksírástól és sikítástól, valamint a gyermeksírás és sikítás dupla, tripla visszhangjától, mint fivére. Fészkelődött, mozgolódott, befogta a fülét és üvöltött a fájdalomtól. Úgy tűnt, szinte elment az esze. A végén behúzta nagy szárnyait, és maga változott kutyává. Nagyon nagy kutya lett, nagyobb, mint egy bulldog, de kisebb, mint egy szamár. Szőre barna-szürke foltos, orrában aranykarika. Ez a hatalmas kutya nagy mellső tappancsait a trónszék karfájára téve kinyújtotta nyálas nyelvét, és Valeria arca felé közelített vele. Hasruel barátságosnak akart mutatkozni. De ilyen nagy és csúnya állat láttán Valeria természetesen a mesterkélt sivításnál is jobban üvöltött. A zaj megijesztette Morgant. Ő is hangosabban sivalkodott. Volt egy pillanat, amikor Abdullah nem igazán tudta, mi tévő legyen, a következő pillanatban pedig biztos volt abban, hogy senki nem hallaná meg a kiáltását. – Katona! – üvöltött. – Fogd le Hasruelt! Valaki kapja el Dalzelt!
230
A katona szerencsére éber volt. Ilyesmiben nagy tapasztalattal rendelkezett. A jhami Jharine egy szempillantás alatt eltűnt, lehulltak róla az ócska göncök, a katona ugrott a trón lépcsőjére. Sophie szorosan a nyomában volt, és intett a hercegnőknek. Két karjával átfogta Dalzel vékony, fehér térdét, miközben a katona az óriási kutya nyaka köré fonta erős, barna karját. Mögöttük a hercegnők felszaladtak a lépcsőn, többségük szintén Dalzelre vetette magát, olyan erővel, ahogy csak a hercegnők tudnak bosszút állni. Mindenki ott volt, kivéve Beatrice hercegnőt, aki kihúzta Valeriát a tömegből, és hozzáfogott a gyermek lecsendesítésének nehéz műveletéhez. Ez idő alatt Tsapfan apró termetű hercegnője nyugodtan letelepedett a porfírpadlóra, és újra álomba ringatta Morgant. Abdullah megpróbált odafutni Hasruelhez, de ekkor Jamal kutyája megragadta az alkalmat, és elszabadult. Kirohant a szoknya alól, hogy csatlakozhasson a dulakodáshoz. Valósággal imádta az efféle csetepatét, és rajongott a verekedésért. Ráadásul egy másik kutyát is látott, a kutyákat pedig még a dzsinneknél és az embereknél is jobban utálta. Nem számított neki, mekkora az ellenfele. Csaholva, vicsorogva lendült támadásba. Míg Abdullah még azon fáradozott, hogy lehámozza magáról Inhico gyöngyszemének szoknyáját, Jamal kutyája Hasruel torkának ugrott. Ez már túl sok volt Hasruelnek, akit a katona satuszorítással fogott le. Visszaváltozott dzsinné. Tett egy dühös kézmozdulatot, mire a kutya a levegőbe repült, és hangos nyekkenéssel a terem másik végében ért földet. Hasruel megpróbált felállni, de ekkorra a katona már a hátán volt, és megakadályozta, hogy a dzsinn kitárja bőrös szárnyait. A dzsinn küszködött, vonaglott. – Felszólítalak, Hasruel, ne emeld fel a fejed! – kiáltotta Abdullah, végre kiszabadulva a szoknyából. Egy szál ágyékkötőben felrohant a trónhoz vezető lépcsőn, és megragadta Hasruel
231
hatalmas bal fülét. Éjvirág rögtön megértette, hol van Hasruel élete; Abdullah nagy örömére odaugrott, és teljes erejéből Hasruel jobb fülébe kapaszkodott. Így lógtak – időnként kissé a levegőbe emelkedve, amikor Hasruel erősebbnek bizonyult a katonánál, és a padlóra csapódva, amikor a katona bizonyult erősebbnek Hasruelnél. Mellettük a veterán erős karja fojtó erővel kulcsolta át a dzsinn nyakát, közöttük Hasruel vicsorgott. Abdullah időről időre megpillantotta Dalzelt is, ahogy ott áll a trónján egy halom hercegnő alatt, gyenge, aranyszínű szárnyát kiterjesztve. Szárnyai nem tűntek repülésre alkalmasnak, a hercegnőket viszont csapkodta velük, és folyamatosan segítségért kiáltozott. Dalzel trombitahangja mintha komolyabb küzdelemre ösztökélte volna Hasruelt. Kezdett véglegesen a katona fölé kerekedni. Abdullah igyekezett egyik kezét szabaddá tenni, hogy elérhesse a dzsinn horgas orra alatt lógó aranykarikát. Bal kezével érte nyúlt, de jobb tenyere izzadt, kezdett lecsúszni Hasruel füléről. Inkább megkapaszkodott, mielőtt leesett volna. Ám Jamal kutyájával nem számolt. Az állat majdnem egy percig feküdt kábán a padlón, aztán felállt. Dühösebb volt, mint valaha, és még jobban gyűlölte a dzsinneket. Meglátta Hasruelt, és azonnal felismerte benne az ellenséget. Felborzolódott a szőre, és a terem másik vége felé iramodott, el a kis termetű hercegnő és Morgan mellett, el Beatrice hercegnő és Valeria hercegnő mellett, át a trón körül nyüzsgő hercegnők között, át a trón lépcsőjén kuporgó gazdája fölött, végül felugrott, és foga közé ragadta a dzsinnek azt a részét, ami a legközelebb volt hozzá. Abdullah éppen időben kapta el a kezét. – Kaff! – csattantak a kutya fogai. – Glutty – nyelt egyet. Aztán csak zavartan nézett, a földre huppant, és nyugtalanul csuklott néhányat. Hasruel hangosan felüvöltött a fájdalomtól, és két kézzel orrához kapva felugrott. A katona a padlóra nyek-
232
kent. Abdullah és Éjvirág kétoldalt pottyant le. Abdullah a csukló kutya felé ugrott, de Jamal gyorsabb volt nála, és gyengéden felemelte az állatot. – Szegény kutya! Szegény kicsi kutyám! Mindjárt jobban leszel! – gügyögött neki, és óvatosan levitte a lépcsőn. Abdullah megragadta a kába katonát, és mindketten Jamal elé álltak. – Abbahagyni! Mindenki hagyja abba! – kiáltotta. – Dalzel, felszólítalak, hogy hagyd abba! Nálunk van a bátyád élete! A trón körüli tumultus lecsillapodott. Dalzel kiterjesztett szárnnyal állt, szeme újra lángolt. – Nem hiszek neked! Hol? – A kutyában! – felelte Abdullah. – De legfeljebb holnapig – közölte Jamal megnyugtatásul, egyébként csak csukló kutyájával törődve. – Rossz a gyomra, mert túl sok tintahalat evett. Örülhettek, hogy… Abdullah diszkrét rúgással hallgattatta el. – A kutya lenyelte Hasruel orrkarikáját – közölte. Dalzel csalódott, kétségbeesett arckifejezése láttán Abdullah tudta, hogy a mályvaszínű szellem igazat mondott. Jó volt a tipp. – Ó! – kiáltottak fel egyhangúlag a hercegnők. Minden tekintet Hasruelre szegeződött. A nagy dzsinn kétrét görnyedt, dühös szemében könny csillogott, és két kézzel fogta az orrát. Nagy, karmos ujjai közül világoszöld dzsinnvér csöpögött a padlóra. – Dudhaddab vóda – morogta. – Végig idd vód az orrob aladd! Felső-Norland idős hercegnője kilépett a trón körül csoportosulok közül, ruhaujjába nyúlt, és kis csipke zsebkendőt nyújtott fel Hasruelnek. – Tessék! Nincs harag!
233
Hasruel hálás „Göszödöb”-mel vette át a zsebkendőt, és felrepedt orrához tartotta. A kutya nem sokat harapott le belőle, csak a karikát tépte ki. Miután gondosan felitatta a vért, Hasruel nehézkesen letérdelt, és intett Abdullahnak, hogy lépjen hozzá. – Most, hogy újra jó dzsinn vagyok, mit kívánsz? – kérdezte komoran.
234
XXI. fejezet Amelyben a felhőkastély a földre száll
Abdullahnak nem volt szüksége gondolkodási időre. – Hatalmas dzsinn, száműznöd kell öcsédet egy olyan helyre, ahonnan nem tud visszatérni – felelte. Dalzel rögtön forró, kék könnyekre fakadt. – Ez nem igazságos! – zokogott, mérgesen toporzékolva. – Mindig mindenki ellenem van! Te nem szeretsz engem, Hasruel! Becsaptál! Meg sem próbáltál megszabadulni három támadódtól! Abdullah biztos volt abban, hogy Dalzelnek igaza van. Tudta, milyen mérhetetlenül erős egy dzsinn, tehát ha Hasruel valóban akarja, egyetlen mozdulattal a világ végére repíthette volna a katonát, nem is beszélve Éjvirágról és róla. – Nem tettem semmi rosszat! Nem ártottam senkinek – bömbölte Dalzel. – Nekem is jogom van megnősülni, ugye?! Miközben Dalzel kiabált és toporzékolt, Hasruel odasúgta Abdullahnak: – Vándorol egy sziget a déli óceánon, ahová százévente egyszer vetődik ember. Van rajta palota és sok-sok gyümölcsfa. Oda száműzhetem az öcsémet? – És most még száműzöl is engem! – sikoltozott Dalzel. – Senki nem törődik azzal, milyen magányos leszek!
235
– Jut eszembe – mormogta Hasruel Abdullahnak –, apád első feleségének rokonai lepaktáltak a zsoldosokkal, pontosabban megvesztegették őket, így el tudtak menekülni Zanzibból a szultán haragja elől. Két unokahúgukat azonban hátrahagyták. A szultán szerencsétlen lányokat záratta tömlöcbe, mert ők voltak legközelebbi családtagjaid, akiket talált. – Döbbenet! – csóválta a fejét Abdullah. Tudta, mire céloz Hasruel. – Hatalmas dzsinn, megünnepelnéd jóságod visszatértét azzal, hogy idehozod ezt a két hölgyet? Hasruel félelmetes arca felderült. Felemelte nagy, karmos kezét. Mennydörgésszerű taps hallatszott, aztán lányos kuncogás, és a két kövér unokahúg ott állt a trón előtt. Abdullah a dzsinn ferde szemébe nézve (amely szem sarkában még mindig könny csillogott a kutyatámadás okozta fájdalomtól), tudta, hogy Hasruel tudja, hogy tudja. – Több hercegnőt ne! – méltatlankodott Beatrice hercegnő, aki meglehetősen zaklatottan térdelt Valeria hercegnő közvetlen közelében. – Biztosíthatlak, hogy szó sincs ilyesmiről! – nyugtatta Abdullah. A két unokahúgot aligha lehetett volna hercegnőnek nézni. Legrégibb, legócskább ruhájukban voltak, köznapi rózsaszínben, strapasárgában, öltözékük szakadt és foltos a megpróbáltatásoktól, hajuk kusza. Vetettek egy pillantást a trónon toporzékoló és síró Dalzelre, egy másikat Hasruel hatalmas alakjára, egy harmadikat pedig az egy szál ágyékkötőben álló Abdullahra, és menten sikoltozni kezdtek. Aztán egymás pufók vállára borulva próbálták elrejteni arcukat. – Szegény lányok! – szólalt meg Felső-Norland hercegnője. – Aligha királyi magatartás. – Dalzel! – kiáltott Abdullah a zokogó dzsinnre. – Szépséges Dalzel, hercegnőkkel hencegő feleségrabló, csendesedj el
236
egy pillanatra, és pillants ajándékodra, amit azért kapsz tőlem, hogy magaddal vihesd a száműzetésbe! Dalzel menten abbahagyta a zokogást. – Ajándék? Abdullah unokahúgaira mutatott. – Íme két menyasszony, hamvasok, fiatalok, és nagyon vágynak vőlegényre. Dalzel fénylő könnyeket törölt le arcáról, és úgy nézte az unokahúgokat, ahogy Abdullah körültekintőbb ügyfelei a szőnyegeket mustrálták. – Hasonlóak! – állapította meg. – És gyönyörű gömbölyű mind a kettő! Hol van a csapda? Talán nem a tieid, hogy nekem adhasd őket? – Nincs csapda, fényességes dzsinn – közölte Abdullah. Úgy vélte: most, hogy a lányokat elhagyták rokonaik, nyilván az ő felelőssége kiházasítani őket. A biztonság kedvéért azonban azt felelte: – Szabadon elrabolhatod őket, hatalmas dzsinn. – Azzal a lányokhoz lépett, megpaskolta vaskos karjukat. – Hölgyeim, Zanzib legkerekebb teliholdjai, kérem, bocsássátok meg, hogy az a sajnálatos eskü megakadályozza, hogy nagyságotokat élvezzem. Ám tekintsetek fel férjetekre, akit magam helyett találtam a számotokra! A „férj” szó hallatán mindkét unokahúg azonnal felkapta a fejét. Alaposan végigmérték Dalzelt. – Olyan jóképű! – szólt a rózsaszín. – Tetszik a szárnya – jelentette ki a sárga. – Különleges! – Az az agyar is nagyon szexi! – tűnődött a rózsaszín. – A karom is, feltéve, ha vigyáz vele a szőnyegen. Dalzel minden megjegyzésnél egyre szélesebb mosolyra húzta a száját.
237
– Most rögtön elrabolhatom őket? – kérdezte. – Jobban tetszenek, mint a hercegnők. Miért nem kövér hölgyeket hozattam veled, Hasruel? Hasruel arcán gyengéd mosoly jelent meg, agyara kivillant. – A te döntésed volt, öcsém – felelte, és mosolya lehervadt. – Ha felkészültél, kötelességem most azonnal száműzni téged, a két menyasszonyoddal együtt. – Most már nem is bánom – felelte Dalzel, még mindig a két unokahúgot nézve. Hasruel ismét kinyújtotta a kezét, lassan, sajnálkozón. Három hosszú, mennydörgésszerű hang hallatszott, és Dalzel a két hölggyel együtt lassan eltűnt. Egy ideig a tenger illatát lehetett érezni, és sirályok hangja hasította a levegőt. De Morgan és Valeria újra sírva fakadt. Mindenki felsóhajtott, legmélyebben Hasruel. Abdullah némi meglepetéssel fedezte fel, hogy a dzsinn igazán szereti a testvérét. Bár nehéz volt megérteni, hogyan szeretheti Dalzelt bárki is, Abdullah nemigen tudta hibáztatni ezért. „Ki vagyok én, hogy kritizáljam?”, gondolta. Éjvirág odalépett hozzá, és belé karolt. Hasruel egy még mélyebb sóhajt hallatott, és leült a trónra, ami jobban illett az ő testalkatához, mint Dalzeléhez. Két hatalmas szárnya lelógott kétoldalt. – Még nincs vége – mondta, és óvatosan orrához ért. Mintha már gyógyulófélben lett volna. – Igen, még nincs vége! – szólalt meg Sophie. A trón lépcsőjén állva várta az alkalmat, hogy szólhasson. – Amikor elraboltad a palotánkat, eltüntetted a férjemet, Howlt. Hol van? Vissza akarom kapni! Hasruel szomorúan emelte fel a fejét, de mielőtt válaszolhatott volna, a hercegnők ijedten szétrebbentek. A lépcső alján állók eltávolodtak a padlón hagyott szoknyától, ami egyre da-
238
gadt, és hol itt, hol ott domborodott ki a sok abroncs, mint valami harmonika. – Segítség! – kiáltott a szellem odabentről. – Engedj el! Megígérted! Éjvirág ajkához kapta a kezét. – Ó! El is felejtettem! – kiáltotta, és Abdullah mellől elszökkenve leszaladt a lépcsőn. Ahogy felemelte a szoknyát, lila füst gomolygott ki alóla. – Azt kívánom… – kiáltotta Éjvirág –, hogy elhagyhasd a palackot, szellem, és élj örökké szabadon! A mályvaszínű szellem szokás szerint nem vesztegette az időt köszönetnyilvánításra. A palack hatalmas reccsenéssel, csörömpöléssel eltörött. A füstgomolyból egy határozottan szilárd halmazállapotú alak tápászkodott fel. Láttára Sophie felsikoltott. – Ó, áldott lányka! Köszönöm! Köszönöm! – Azzal olyan sebesen futott a lassan szertefoszló füstbe, hogy kis híján fellökte a férfit. Akinek azonban mintha nem lett volna ez ellen kifogása. Felkapta Sophie-t, és pörgette, forgatta nagy örömmel. – Ó, miért is nem éreztem meg? Miért nem jöttem rá? – pihegte Sophie, ügyet sem vetve arra, hogy üvegcserepek repednek szét a talpa alatt. – Azért, mert ez is hozzátartozott a varázslathoz – felelte Hasruel komoran. – Ha csak bárki is sejti, hogy ő Howl varázsló, kiszabadítottátok volna. Nem tudhatta senki, még te sem, hogy kicsoda ez a szellem, és ő sem tudta megmondani senkinek. Howl királyi varázsló fiatalabb volt Suliman varázslónál, és sokkal elegánsabb. Mályvaszínű szaténöltözéket viselt, haja a sárga szín egy meglehetősen valószínűtlen árnyalatában pompázott. Abdullah a varázsló világos szemét, szikár állát bámulta. Egyik hajnalon tisztán látta ezt az arcot. Tudhatta volna.
239
Igen furcsán érezte magát, mivel kívánságok teljesítésére használta a szellemet, és úgy gondolta, elég jól ismeri. Vajon ez azt jelenti, hogy egyben a varázslót is ismeri? Vagy nem? Ezért Abdullah nem csatlakozott a társasághoz, amikor mindenki, még a katona is Howl varázsló köré gyűlt. Lelkendeztek, és gratuláltak neki. Végignézték, ahogy Tsapfan kis termetű hercegnője csendesen odasétál a lelkes csoporthoz, és ünnepélyesen Howl karjába adja a kis Morgant. – Köszönöm – mondta a varázsló. – Úgy gondoltam, jobb, ha magammal hozom, hogy szemmel tarthassam – magyarázta Sophie-nak. – Ne haragudj, ha ezzel ijedelmet okoztam neked. – Úgy tűnt, több tapasztalata volt abban, hogyan kell egy gyermeket kézben tartani, mint Sophie-nak. Csitítón ringatta kisfiát, és mosolyogva nézte. Morgan meglehetősen komoran pislogott vissza rá. – Szent ég, milyen csúnyácska! – szólt Howl. – Tiszta anyja! – Howl! – kiáltott fel Sophie. De hangja nem tűnt dühösnek. – Egy pillanat! – mondta a varázsló. A trón lépcsőjéhez sétált, és Hasruelre nézett. – Ide figyelj, te dzsinn! Meg kell beszélnünk egy kényes dolgot. Hogy képzelted, hogy csak úgy felkapod a palotámat, és palackba zársz? Hasruel szeme dühös narancsszínűre változott. – Varázsló! Azt képzeled, hogy erőd az enyémhez mérhető? – Nem. Csak magyarázatot követelek. Abdullah azon kapta magát, hogy csodálja ezt az embert. Tudta, milyen gyáva volt szellemalakban, és kétsége sem volt afelől, hogy a varázsló belül remeg az idegességről, mint a kocsonya. De kívül ebből semmi sem látszott. Mályvaszín palásttal fedett vállára vette Morgant, és hasonlóan szikrázó tekintettel várta Hasruel válaszát. – Hát jó – szólt a dzsinn. – Öcsém parancsolta, hogy raboljam el a váradat, nem volt más választásom. De veled kapcso-
240
latban Dalzel nem adott konkrét utasítást, csak azt, hogy ne szerezhesd vissza a kastélyt. Ha feddhetetlen ember lettél volna, egyszerűen száműzlek arra a szigetre, ahol most az öcsém van. De tudtam, hogy varázslatot alkalmaztál a szomszéd ország elfoglalására… – Ez így nem tisztességes! – tiltakozott Howl. – A király utasított rá! – Egy pillanatig olyan volt, mintha ezt Dalzel mondta volna, és erre biztosan maga is rájött. Elhallgatott. Gondolkodott. Aztán bánatosan így szólt: – Azt hiszem, valóban elterelhettem volna a dologról őfelsége gondolatait, de ez nem jutott eszembe. Igazad van. De ne adj alkalmat arra, hogy palackozzalak, mert megteszem. – Megérdemelném – ismerte el Hasruel. – És még jobban megérdemlem, mert úgy intéztem, hogy minden érintett megkapja méltó sorsát, amit ki tudtam találni neki. – Abdullah felé pillantott. – Ugye? – Sajnálatos módon így van, nagy dzsinn – erősítette meg Abdullah. – Minden álmom valóra vált, nem csak a kellemesek. Hasruel bólintott. – És most, miután még egy apró, szükséges dolgot elintéztem, búcsút kell vennem tőletek. Szárnya megnőtt, és intett egyet a kezével. Egy szempillantás alatt furcsa lények sereglettek köré a levegőben. Feje fölött, a trón körül repkedtek, mint átlátszó tengeri csikók, teljesen hangtalanul, csak apró szárnyaik halk suhogása hallatszott. – Az angyalai! – magyarázta Beatrice hercegnő Valeria hercegnőnek. Hasruel súgott valamit a szárnyas lényeknek, amik erre oly hirtelen tűntek el, amilyen hirtelen megjelentek, aztán a következő pillanatban Jamal feje körül bukkantak fel újra. Jamal rémülten hátrált előlük, de hasztalan. Az angyalfelhő követte.
241
Lassan elkezdtek Jamal kutyájának különböző testrészeire ereszkedni, egyik a másik után. Az állathoz érve összezsugorodtak, és eltűntek a kutyaszőrben. Végül csak ketten maradtak kint. A két valami leereszkedett, és Abdullah szeme elé lebegett, aki elhúzta a fejét, de a lények követték. Két halk, rideg hang szólt, mintha csak az ő fülének szánták volna mondandójukat: – Sokáig gondolkodtunk, és úgy érezzük, jobban kedveljük ezt a formát, mintha varangyok maradtunk volna. Már az örökkévalósághoz mérjük földi életünket, de azért köszönetet mondunk neked. Majd mindketten igen gyorsan Jamal kutyájára szálltak, követvén a többieket; ők is összezsugorodtak, és eltűntek az állat ráncos fülének bőrében. Jamal csak ölelgette és nézte kutyát. – Miért költöztek bele angyalok? – kérdezte bizonytalanul Hasruelt. – Nem ártanak sem neked, sem az állatodnak – mondta a dzsinn. – Egyszerűen megvárják odabent, hogy az aranykarika előbukkanjon. Ha jól hallottam, holnap? Bizonyára megérted, hogy szeretem számon tartani az életerőmet. Ha az angyalok megtalálják, elhozzák hozzám, akárhol is vagyok. – Felsóhajtott, olyan nagy szusszanással, hogy mindenkinek meglebbent a haja. – Nem tudom, hol leszek. Találnom kell valami helyet, ahova önkéntes száműzetésbe vonulhatok. Nagy gonoszságokat követtem el. Nem élhetek többé a Jó Dzsinnek között. – Ugyan már, nagy Hasruel! – szólt Éjvirág. – Nekem úgy tanították, hogy a megbocsátás jóság. A Jó Dzsinnek biztosan szívesen visszafogadnak. Hasruel tagadón ingatta nagy fejét. – Okos hercegnő, te ezt nem érted.
242
Abdullah azonban úgy érezte, nagyon is jól érti Hasruelt. Talán azért tudta megérteni, mert ő sem volt elég udvarias apja első feleségének családjával. – Hallgass, szerelmem. Hasruel úgy érti, élvezte a gonoszkodást, és nem érez megbánást. – Így van – bólintott a dzsinn. – Az utóbbi néhány hónapban jobban szórakoztam, mint előtte több évszázadon át. Dalzel tanított meg erre. Most el kell mennem, mert attól félek, ugyanígy szórakoznék a Jó Dzsinnek rovására is. Bárcsak tudnám, hol húzhatnám meg magamat! Howlnak mintha eszébe jutott volna valami. Köhintett. – Miért nem mész egy másik világba? Tudod, ezen kívül még több száz van. Hasruel szárnya felemelkedett, s a dzsinn izgatottan csapkodott vele. Minden hercegnő haja és ruhája lobogott az erős légmozgástól. – Van? Hol? Mutasd meg, hogyan juthatok egy másik világba! Howl átadta Sophie-nak a kicsi Morgant, és felszaladt a trón lépcsőin. Csak néhány furcsa kézmozdulatot tett Hasruel előtt, majd bólintott. Hasruel mintha tökéletesen értette volna. Válaszul ő is bólintott. Aztán felállt a trónról, és egyetlen szó nélkül elsétált a terem végébe. A falnál sem állt meg, úgy ment át rajta, mintha felhőből lenne. A hatalmas terem hirtelen kongóan üresnek tűnt. – Végre megszabadultunk tőle! – sóhajtott fel Howl. – A te világodba küldted? – kérdezte Sophie. – Dehogy! Ott nélküle is van elég gond. Az ellenkező irányba. Viszont kockáztattam, hogy esetleg csak úgy eltűnik a palota. – Lassan megfordult, a terem felhőfalait méregette. – Még minden úgy van, ahogy volt. Ez azt jelenti, hogy Calcifernek valahol itt kell lennie. Ő az egésznek a lelke.
243
Csengő hangon kiáltott: – Calcifer! Hol vagy? Inhico gyöngyszemének szoknyája mintha megint életre kelt volna. Ezúttal oldalazva ugrált abroncsain, hogy kiengedje a varázsszőnyeget. A szőnyeg megrázta magát, hasonlóan, mint ahogy Jamal kutyája szokta. Aztán mindenki csodálkozására a padlóra huppant, és lassan elkezdett szálakra bomlani. Abdullah kis híján felkiáltott a szörnyű kár láttán. A kiszabadult hosszú vetülékszál kék volt, és olyan érdekesen fénylő, mintha nem gyapjúból lenne. A szőnyeg felületén ide-oda cikázó kiszabadult szál egyre magasabbra ért, egyre hosszabb lett, míg végül kifeszült a magas felhőmennyezet és a szőnyeg apró szöszei között. Végül egy türelmetlen rándulással a vetülékfonál másik vége is kiszabadult. A szál feltekeredett, majd a mennyezet alatt csillogón elnyúlt megint, aztán újra összehúzódott, végezetül pedig új formává alakult. Olyan volt, mint egy felfelé fordított könnycsepp vagy láng. Ez a forma egyenletesen és határozottan egyre lejjebb ereszkedett. Amikor elég közel ért, Abdullah látta, hogy kis lila, zöld, narancssárga lángocskából álló arca van. Abdullah megborzongott. Olyan sok jó aranyat kiadott érte, és kiderül, hogy nem is varázsszőnyeget, hanem tűzdémont vásárolt?! A tűzdémon lila, pislákoló ajkával megszólalt: – Hála az égnek! Miért nem szólított eddig senki a nevemen? Ez fájt. – Ó, szegény Calcifer! – vigasztalta Sophie. – Nem tudtam! – Nem állok szóba veled – vágott vissza a furcsa, lángszerű lény. – Te belém mélyesztetted a karmaidat. És veled sem – folytatta, miközben ellebegett Howl előtt. – Te rászedtél engem. Nem én akartam segíteni a király hadseregének. Csak vele állok szóba – mondta, és Abdullah válla mellett bukkant fel. Abdullah érezte, hogy haja kissé megpörkölődik tőle. A
244
láng forró volt. – Ő az egyetlen személy, aki valaha szépen beszélt velem, és hízelegni próbált. – Mióta érzed szükségét, hogy hízelegjenek neked? – kérdezte Howl maró gúnnyal. – Mióta rájöttem, milyen kellemes, ha azt mondják nekem, hogy jó és kedves vagyok – felelte Calcifer. – De én egyáltalán nem talállak kedvesnek – mondta Howl. – Akkor legyél olyan! – Hátat fordított Calcifernek, olyan lendülettel, hogy varázslóköntösének bő, mályvaszínű szatén ujja úszott utána a levegőben. – Varanggyá akarsz változni? – kérdezte Calcifer. – Tudod, nem te vagy az egyetlen, aki bármit és bárkit varanggyá tud varázsolni! Howl idegesen toppantott egyet mályvaszín csizmás bal lábával. – Akkor talán új barátod megkérhetne, hogy tedd le a kastélyt a helyére. Abdullah kicsit szomorú volt. Howl ezzel gyakorlatilag egyértelművé tette, hogy nem ismerik egymást. De értette a célzást. Meghajolt. – Ó, varázslatosságok zafírja, fényességes ékes fény, szőnyegek gyertyavilága, valódi alakodban még százszor gyönyörűbb vagy, mint drága szőnyegben rejtőzőn… – Folytasd! – mormogta Howl. – …kegyeskednél megtenni azt a szívességet, hogy visszahelyezed ezt a kastélyt a földre? – fejezte be Abdullah a mondatot. – Örömmel – felelte Calcifer. Érezték, hogy a vár megindul lefelé. Olyan gyorsan süllyedt, hogy Sophie erősen megszorította Howl karját, és több hercegnő felsikoltott. Valeria azt kiáltotta, hogy valakinek a gyomra odafent maradt az égben. Talán Calcifer kijött a gyakorlatból,
245
amíg – oly sokáig – idegen alakban volt, de bármi is okozta, a gyors süllyedés egy perc után abbamaradt. Az ereszkedés sebessége annyira lecsökkent, hogy szinte érezni sem lehetett a mozgást. Ez rendben is volt így, mert zuhanás közben a kastély látványosan egyre kisebb lett. Tolongás támadt, küzdeni kellett minden talpalatnyi helyért. A falak közelebb húzódtak egymáshoz, opálos porfír helyett egyszerű gipszvakolatúvá változtak. A mennyezet is alacsonyabb lett, a boltívek nagy, fekete gerendákká alakultak, a trónszék helye mögött ablak jelent meg. Abdullah kíváncsian fordult felé; remélte, hogy még egyszer megpillanthatja az áttetsző tengert és a naplemente fényében úszó szigeteket, de mire eloszlott a homály az üvegről, az ablak pedig felöltötte végleges alakját, csak az eget lehetett látni odakint, és tiszta, sárga, hajnali fény áradt be a közepes méretű szobába. Ekkorra a hercegnők már igen szorosan álltak egymás mellett. Sophie az egyik sarokba szorult, bal kezével Howlba kapaszkodott, a jobbal Morgant tartotta, Abdullah pedig Éjvirág és a katona között rekedt. Abdullahnak ekkor feltűnt, hogy a katona már jó ideje egy szót sem szólt. Sőt, meglehetősen furcsán viselkedett. Kölcsönfátylát visszahúzta a fejére, és összekuporodva ücsörgött egy kis zsámolyon, ami a kandalló mellett jelent meg, mialatt a palota zsugorodott. – Jól vagy? – kérdezte Abdullah. – Teljesen jól – felelte a hadfi. A hangja is igen furcsa volt. Ekkor Beatrice hercegnő – komoly küzdelem árán – odaért hozzá. – Ó, hát itt vagy! Mi bánt? Attól tartasz, hogy nem tartom be az ígéretemet, amikor újra minden úgy lesz, ahogy régen, mielőtt elraboltak volna? Erről van szó? – Nem – felelte a katona. – Illetve igen. Ezzel kellemetlenséget okozok neked.
246
– Nekem egyáltalán nem kellemetlen – csattant fel Beatrice hercegnő. – Ha megígérek valamit, tartom a szavamat. Justin herceg elmehet a… semmi, semmi. – Én vagyok Justin herceg. – Micsoda? – kiáltott Beatrice hercegnő. A katona nagyon lassan és félénken levette fátylát, és felnézett. Ugyanaz az arc volt. Ugyanaz a kék szem, ami vagy rendkívül ártatlanul nézett, vagy rendkívül hamisan, vagy a kettő egyszerre. De valahogy kifejezése lágyabb volt, s tanultabb ember arcának tűnt. Másfajta katonalét látszott rajta. – Az átkozott dzsinn engem is elvarázsolt! Most már emlékszem. Egy erdőben vártam, hogy a felderítők visszajöjjenek jelentést tenni – kezdte igen bocsánatkérő hangon. – Beatrice hercegnőt kerestük… szóval… téged, de nem sok szerencsével jártunk. A sátram hirtelen elszállt, és ott volt a dzsinn, a fák között. Ezt mondta: „Magammal viszem a hercegnőt! És mivel nem tisztességes módon, varázslattal foglaltátok el az országát, a legyőzött hadsereg katonájává változtatlak, hogy tudd, milyen érzés.” Aztán csak arra emlékszem, hogy a csatatéren bolyongok, és strangiai katonának vélem magam. – És nagyon borzalmas érzésnek találtad? – kérdezte Beatrice hercegnő. – Hát, elég nehéz volt – bólintott a herceg. – Most már tudom, hogy tennem kell valamit a legyőzött hadsereg összes katonájáért. – A kiszolgált hadfi fájdalmas mosolya jelent meg arcán. – Az igazat megvallva, nagyon élveztem azt, ahogy Ingary földjén bolyongok. Tetszett, hogy gonosz lehettem. Tulajdonképpen pontosan olyan vagyok, mint a dzsinn. Viszont nyomaszt, hogy most mehetek vissza uralkodni. – Hát, abban segíthetek – biztatta Beatrice hercegnő. – Hiszen ahhoz elég jól értek.
247
– Valóban? – kérdezte a herceg, és úgy nézett, mint a katona, amikor a sapkájában gömbölyödő kiscicát szemlélte. Éjvirág finoman és boldogan oldalba bökte Abdullahot. – Ochinstan hercegétől nem kell tartani! – súgta. Nem sokkal később a vár földet ért, olyan puhán, akár egy tollpihe. Calcifer az épület alacsony gerendái alatt lebegve bejelentette, hogy a házat Kingsbury mellett tette le, a mezőn. – És üzenetet küldtem Suliman egyik tükrének is – tette hozzá önelégülten. Ez mintha még jobban felingerelte volna Howl varázslót. – Én is – közölte dühösen. – Nem gondolod, hogy sokat vállalsz magadra? – Akkor két üzenetet kapott – csitította Sophie. – Na és? – Milyen ostoba vagyok! – nevetett fel Howl. Erre Calcifer is felkacagott, és újra barátok voltak. Abdullah, ha jobban belegondolt, pontosan tudta, mit érezhet Howl. Szellemként szinte mindig sistergett a haragtól, ami még mindig nem múlt el, és dühét nem tudta máson kiélni, csak Calciferen. Lehet, hogy Calcifer is így érzett. Mindketten olyan varázserő birtokában voltak, amely túl hatalmas volt ahhoz, hogy földi halandókra dühösek lehessenek. Nyilván mindkét üzenet megérkezett. Valaki, aki az ablak mellett állt, felkiáltott: – Nézzétek! Mindenki odatódult, és azt látták, hogy megnyílnak Kingsbury város kapui, és egy ezred katona mögött a király hintója gördül ki rajta. Gyönyörű menet volt. A királyi hintó mögött a követek kocsijai haladtak, ajtajukon azon országok címerével, ahonnan Hasruel a hercegnőket elrabolta. Howl odafordult Abdullahhoz.
248
– Azt hiszem, elég jól megismertelek. – Furcsán néztek egymásra. – Te ismersz engem? Abdullah meghajolt a varázsló előtt. – Legalább annyira, ahogy te engem. – Ettől tartottam – szólt Howl szomorúan. – Hát, akkor tudom, hogy számíthatok rád, ha gyorsan magyarázatra van szükség. Például amikor azok a kocsik ideérnek. És magyarázkodásra valóban szükség volt. A következő néhány óra elég mozgalmas volt, és Abdullah teljesen berekedt. De ennél sokkal inkább zavarba ejtőnek érezte, amikor minden egyes hercegnő – nem is szólva Sophie-ról, Howlról és Justin hercegről – elmesélte a királynak, milyen bátor és okos volt ő. Abdullah legszívesebben helyreigazította volna őket. Nem volt bátor… csak a fellegekben járt, mert Éjvirág szereti. Justin herceg félrevonta Abdullahot a seprűtárolóba. – Hagyd rájuk! Senki sem azért kap dicséretet, amiért megérdemelné. Nézz csak rám! A strangiaiak odavannak értem, mert pénzt adok egykori hadseregük katonáinak, és fivérem, a király örül, mert már nem tiltakozom a nősülés ellen, így elhárultak az akadályok a Beatrice hercegnővel való házasságkötésem elől. Mindenki azt hiszi, hogy példás herceg vagyok. – Nem akartad feleségül venni Beatrice hercegnőt? – ámult Abdullah. – Nem. Persze akkor még nem ismertem személyesen. Veszekedtem emiatt a királlyal, és megfenyegettem, hogy lehajítom a palota tetejéről. Amikor eltűntem, azt hitte, csak elmegyek kitombolni magamat. Még csak nem is aggódott. A király annyira elégedett volt öccsével, és azzal, hogy Abdullah visszavitte Valeria hercegnőt és a másik királyi varázslót, hogy másnapra pompás kettős esküvőt hirdetett. Ez nagymértékben megnövelte a nyüzsgő zűrzavart. Howl sietve elkészítette egy királyi hírnök képmását, nagyrészt pergamenből, és
249
elküldte Zanzib szultánjához, hogy felajánlja, elhozzák Kingsbury városába a lánya esküvőjére. Ez a pergamenhírnök fél óra múlva meglehetősen tépetten tért vissza azzal az üzenettel, hogy a szultán egy ötven láb magas máglyát építtetett, hogy rögtön megégethessék Abdullahot, ha még egyszer Zanzib városába merészelné tenni a lábát. Sophie és Howl ennek hallatán beszéltek a királlyal, aki még aznap este két új hivatalt alkotott, és erre a két új posztra – az Ingary Királyságban Akkreditált Rendkívüli és Meghatalmazott Nagykövetté – nevezte ki Abdullahot és Éjvirágot. A herceg és Beatrice hercegnő, a nagykövet és Zanzib hercegnőjének esküvője történelmi jelentőségű esemény volt, mert a menyasszonyoknak tizenöt-tizenöt hercegnő volt a koszorúslányuk, és maga a király vezette esketésre a menyasszonyokat. Jamal volt Abdullah násznagya. Amikor átadta neki a jegygyűrűt, suttogva újságolta, hogy az angyalok reggel távoztak, és magukkal vitték Hasruel életerejét. – És még egy jó hír! Szegény kutyám most már nem fog miattuk vakarózni. Szinte csak Suliman varázsló és felesége nem volt jelen az esküvőn. Ennek csak részben volt köze a király dühéhez. Úgy tűnt, Lettie túlságosan határozottan mondta meg a véleményét a királynak, amikor le akarták tartóztatni Suliman varázslót; nagyon felizgatta magát, ezért idő előtt vajúdni kezdett. Suliman varázsló aggódott érte, mellette akart maradni. Ám az esküvő napján Lettie egészséges kislánynak adott életet. – Ez nagyon jó! – mosolygott Sophie, amikor meghallotta a hírt. – Mindig tudtam, hogy nagynéninek való vagyok. A két új nagykövet első dolga az volt, hogy hazajuttassák az elrabolt hercegnőket. Néhány közülük, mint Tsapfan kis termetű hercegnője, olyan messze lakott, hogy országukról senki sem hallott. A nagykövetek utasítást kaptak, hogy építsenek ki ke-
250
reskedelmi kapcsolatokat, és útközben jegyezzenek fel minden érdekes helyet későbbi alaposabb felderítés céljára. Howl beszélt a királlyal. Valamilyen okból egész Ingary arról suttogott, hogy feltérképezik a földet. Kiválasztották és kiképezték az expedíciók tagjait. Abdullah valahogy mindig túlságosan el volt foglalva az utazással, a hercegnők kedvében járással és az idegen országok királyaival való vitákkal ahhoz, hogy vallomásával Éjvirág elé álljon. Mindig úgy tűnt, hogy másnap kedvezőbb alkalom adódik erre. De végül, amikor már majdnem megérkeztek Tsapfan távoli országába, rájött, hogy nem várhat tovább. Mély levegőt vett. Érezte, hogy a vér kiszökik arcából. – Valójában nem vagyok herceg – bökte ki. Ennyi. Kimondta. Éjvirág felnézett a térképrajzolásból. A sátor ernyős lámpájának fényében még szebb volt az arca, mint valaha. – Ó, azt már tudom! – Tessék? – suttogta Abdullah. – Hát, míg a felhőpalotában voltam, sok időm volt gondolkodni felőled. És hamar rájöttem, hogy nem vagy herceg, mert olyannyira beleillett az én ábrándképeimbe, csak fordítva. Tudod, mindig arról ábrándoztam, hogy egyszerű lány vagyok, apám szőnyegkereskedő a bazárban. Azt képzeltem, hogy én vezetem az üzletét. – Te valóságos csoda vagy! – kiáltott fel Abdullah. – Akkor te is – felelte Éjvirág, és folytatta a térképrajzolást. A tervezett időben visszatértek Ingary földjére. Egy málhás ló csak azt a harminc dobozt vitte, amiben a hercegnők a megígért édességet küldték Valeria hercegkisasszonynak. Volt köztük csokoládé, kandírozott narancs, mézes kókuszgolyó és diógrillázs, de a kis termetű hercegnő küldte a legfinomabb édességet: finom papírrétegek közt vékony lapokban lapult a cse-
251
mege, amit „nyári leveleknek” neveztek. Olyan gyönyörű dobozban volt, hogy amikor Valeria hercegkisasszony idősebb lett, ékszerdoboznak használta. Furcsamód szinte teljesen felhagyott a hisztizéssel. A király nem értette, miért, de Valeria megmagyarázta Sophie-nak: ha harmincan biztatják az embert sikítozásra, elmegy a kedve tőle. Sophie és Howl hazaköltöztek a vándorló palotába, és elég veszekedősen éltek, bár azt mondták, ők így a legboldogabbak. A palota egyik megjelenési formája szerint szép udvarház volt a Folding-völgyben. Amikor Abdullah és Éjvirág visszatért, a király nekik is a Folding-völgyben adott birtokot, és engedélyt, hogy palotát építsenek rá. Csak egy szerény, zsúpfedeles házat építettek, de kertjüknek mindenki csodájára járt még messze földről is. Azt beszélték, hogy a tervezésben Abdullahnak legalább az egyik királyi varázsló segített, különben miképpen lehetne akár egy nagykövetnek is egész évben virágzó csillagvirágerdeje?
252
Tartalom
I. fejezet.................................................................................7 II. fejezet.............................................................................20 III. fejezet............................................................................29 IV. fejezet............................................................................40 V. fejezet.............................................................................54 VI. fejezet............................................................................65 VII. fejezet...........................................................................75 VIII. fejezet.........................................................................84 IX. fejezet............................................................................93 X. fejezet...........................................................................102 XI. fejezet..........................................................................113 XII. fejezet.........................................................................123 XIII. fejezet.......................................................................134 XIV. fejezet.......................................................................143 XV. fejezet........................................................................155 XVI. fejezet.......................................................................168 XVII. fejezet......................................................................181 XVIII. fejezet....................................................................194
XIX. fejezet.......................................................................205 XX. fejezet........................................................................221 XXI. fejezet.......................................................................235
254
Az égi palota tartalmából
A vándorló palota nagyszerű folytatásában Diana Wynne Jones újra nagy ívű, fordulatos, izgalmas fantáziavilágot mutat be, amelyben senki és semmi nem az, aminek és akinek látszik. Vannak jó és rossz dzsinnek, egy palackba zárt szellem, varázslók, varázslónők, bűbájosok, macskák és kutyák (de valóban macskák és kutyák?), egy titokzatos, lebegő vár, égi palota, telis-tele elrabolt hercegkisasszonyokkal, valamint két meglepő jóslat. A történet igen érdekes fordulatokat vesz, míg a két jóslat be nem teljesedik, azaz Abdullah feleségül veszi hercegnőjét, és minden a lehető legjobb, lélegzetelállítóan meglepő véget ér.
A folytatásról
Ebben a kötetben High Norlandbe utazuk, ahol az öreg király és szintén nem túl fiatal leánya szorgosan katalogizálja a királyi könyvtárat, ám közben nem veszik észre, hogy egyre szegényebbek. A királyi varázsló ágynak esik, és ekkor találkozunk Charmainnel, akit oly gondosan neveltek, hogy szinte semmiről nem tud semmit, kivéve a könyvekről. Charmain vállalja, hogy vigyáz a varázsló házára, ám nem is olyan könnyű, amire vállalkozik. Ez a ház különleges, és miközben Charmain megküzd a ház fura tulajdonságaival, előkerülnek régi ismerőseink: Sophie, Morgan és Howl (természetesen megint álcázva), no és Calcifer is. De újra találkozhatunk Jamallal és a kutyájával, meg persze néhány új szereplővel is. Az írónő reméli, hogy új kötetét legalább annyira fogják élvezni az olvasók, mint amennyire ő élvezte a megírását. A harmadik rész 2011 tavaszán jelenik – természetesen Pongrác gondozásában.
Az előzmény – A vándorló palota tartalmából
Ingary földjén, ahol a hétmérföldes csizmák és a láthatatlanná tévő köpenyek tényleg léteznek, Sophie Hatter felhívja magára a Puszták Boszorkányának figyelmét, aki átkot szór a lányra. Sophie-nak nem marad más választása, mint hogy az egyetlen helyre menjen, ahol segítséget kaphat – Howl varázsló vándorló palotájába. Ám Howlról azt híresztelik, hogy megeszi a fiatal lányok szívét és kiszívja a lelküket. *** A regény alapján Hayao Miyazaki készített Oscar-díjas animációs filmet, amelyet szeretettel ajándékozunk DVD-n a 2010 tavaszán megjelent magyar nyelvű kiadás mellé minden olvasónknak.
Az írónőről
DIANA WYNNE JONES Angliában, Essex grófságban, Thaxted faluban nevelkedett. Amióta csak az eszét tudja, nagyon szeret mesélni. Legjobban a boszorkányos, koboldos és hasonló meséket szereti. Napjainkban Angliában, Bristolban él férjével, aki a bristoli egyetemen tanít angol irodalmat. Három fiuk van. Diana rendkívül olvasmányos gyerekkönyvei mellett gyermekszínházi darabokat is ír.