Ajánlom ezt a könyvet mindazoknak, akik belátják, hogy sem az életük, sem a világuk nem olyan csodálatos, amilyen lehetne, ám tisztában vannak vele, hogy igenis képesek elérni ezt az eszményi állapotot – ha eltökélik rá magukat.
A szerzô elôszava
T
udatában vagyok annak, hogy a Beszélgetések Istennel sorozat legutóbbi, Istennel az öröklétben címû kötetében – amely tíz esztendõvel e könyv elõtt látott napvilágot – jeleztem, hogy az lesz az utolsó ama párbeszédek sorában, melyeket közreadok és széles körben elterjesztek. Ám az élet örökké változik, és tekintetbe véve a tényt, hogy mindnyájan egyek vagyunk Istennel, igenis módunkban áll megalkotni azt, amit a filmszakmában „alternatív befejezésnek” neveznek. Ebben az esetben is ez történt. Úgy tûnik, hogy a felettes tudat szintjén (amelyen valamennyi lélek mûködik) új döntés született. Ezt a legutóbbi párbeszédet megtarthattam volna magamnak, de egy hang a bensõmben azt kiáltotta: „Ne merészeld!” Úgy érzem, csakis akkor tarthatom meg Istennek tett ígéretemet, miszerint folyamatosan megosztom az emberiséggel a leglényegesebb értesüléseket, amelyeket kapok – azokat az információkat, amelyek bizonyítottan pozitív irányba hangolhatják az emberek millióinak mindennapi tapasztalását szerte a világon –, ha most közzéteszem Istennel folytatott legújabb beszélgetésem szó szerinti átiratát. Jóllehet a világ valamennyi nagyobb vallása beszámol a történelem folyamán emberi lényeknek tett isteni kinyilatkoztatásokról, tökéletesen megértem, ha egyesek úgy vélik, hogy ilyen áldott esemény nem következhet be egy olyan módfelett tökéletlen és gyarló emberi lény életében, amilyen én vagyok. Mindamellett szüntelenül hangoztatom, hogy nem személy szerint én folytatok beszélgetéseket Istennel,
hanem mi mindnyájan. Csak éppen az emberek zöme más néven nevezi ezt a folyamatot. Mind képesek vagyunk hozzáférni bensõnkben a legfelsõbb bölcsesség forrásához, melyet a bennünk és rajtunk keresztül munkáló Istennek tekinthetünk. Párbeszédünkben ezt tömören meg is fogalmazta az isteni hang: „Én mindenkihez szüntelenül szólok. A kérdés nem az, hogy »kihez beszélek«, hanem az, hogy »kinek van füle meghallani«.” Ezért hát arra kérlek, tedd félre mindennemû természetes kétkedésedet, ami a könyvben olvasható információk forrásával kapcsolatban esetleg feltámad benned, és inkább azt igyekezz eldönteni, hogy a felkínált értesülések bírnak-e bármilyen értékkel a saját egyéni életedben, illetve, általánosabban véve, hozzásegítenek-e magának az életnek a jobb megértéséhez. Az itt következõ szöveg temérdek információt tartalmaz az életrõl, a halálról, valamint a kettõ közötti idõrõl egyaránt. Olyan sok metafizikai adat zsúfolódik össze benne, amennyivel réges-rég nem találkoztál egy helyen. Könnyen meglehet, hogy a párbeszéd valamely pontján önkéntelenül is azt mondod majd magadban: „Akár spekuláció, akár sziklaszilárd tény mindez, végtelenül lenyûgözõnek találom.” Ám nyomban utána felvetõdhet benned a kérdés: „Mi haszna van számomra ennek a tudásnak? Mi közük ezeknek az információknak a saját életemhez és annak tökéletesítéséhez, az emberiség felemelkedésérõl nem is beszélve?” Mint látni fogod, kérdést kérdés után fogalmaztam meg, abbéli törekvésemben, hogy ezt a párbeszédet érthetõvé és mindenki számára lényegessé tegyem. Egyvalamit biztosan tudok: napjaink válságba sodródott világában az emberek sóvárogva kutatnak egy üzenet után, amely reményt, hitet és gyógyulást hoz számukra, s magában hordozza a változás ígéretét. Jómagam úgy találtam, hogy e legutóbbi, Istennel folytatott beszélgetésem épp ezt kínálta számomra, ezért is döntöttem a közzététele mellett. A könyv tárgyát képezõ pár
beszéd a jelenlegi helyzetünk értékelését is magában foglalja, ám korántsem bírálatként, inkább megvilágosító felismerésként megfogalmazva, amely felnyitja szemünket, és erõt ad a cselekvéshez. Tudom, hogy mindez kissé elcsépelten hangzik, ám igenis lehetséges szebb holnapot teremteni magunknak az egyén és a civilizáció szintjén egyaránt. Ha úgy határozunk, nagyon is könnyen lehetséges! Amint e párbeszédbõl nyilvánvalóvá válik, mindössze egyetlen döntés választ el bennünket a szebb jövõtõl. Remélem, hogy miután elolvastad a könyvet, hajlandó leszel meghozni ezt a döntést!
Bevezetés
e
gészséges álomból riadtam fel 2016. augusztus 2-án. Egy bensõ késztetés ébresztett, amelyet jól ismertem. Bár már csaknem tíz éve nem éreztem, mégis minden részletében ismerõsnek tûnt. Fogalmam sem volt, hány óra lehet, mindenesetre azt gondoltam: „Ha hajnali 4 óra 23 perc tájékán jár az idõ, nem is kell egyértelmûbb jel.” Az éjjeliszekrényemen álló órára pillantottam. Hajnali 4 óra 13 perc volt. Hát persze. Épp elég idõm lesz, hogy kikászálódjak az ágyból a tíz perc múlva esedékes „találkozóra”. Az elsõ beszélgetésem Istennel hajnali 4 óra 23-kor vette kezdetét. Negyed és fél öt között akkor már hetek óta az az erõteljes belsõ késztetés ébresztett fel álmomból: „Vedd fel a párbeszéd fonalát!” Ez így ment heteken (majd a késõbbiekben hónapokon) át. Sokat tûnõdtem, lehet-e jelentõsége az idõzítésnek, ám végül rájöttem, hogy ezt felesleges firtatnom. Amikor az elsõ, sárga jegyzetlapokra rótt „beszélgetésanyagom” Istennel könyv formájában napvilágot látott (a párbeszédek során megtudtam, hogy így fog történni, úgyhogy elküldtem a szöveget egy kiadónak), már sejtettem, hogy jelentõs esemény részese vagyok. Amikor pedig több mint egymillió olvasó vásárolta meg a könyvet, és 37 nyelvre fordították le, a sejtésem bizonyossággá szilárdult. Aztán úgy esett, hogy egymás után érkeztek hozzám a felkérések külföldi elõadások megtartására, szóval szükségem
lett volna a születési anyakönyvi kivonatomra, hogy útlevelet igényelhessek. Ám a személyes irataim között sehol sem találtam a dokumentumot. Kérvényt nyújtottam hát be a születési helyem népesség-nyilvántartó hivatalához, és befizettem a szükséges illetéket, hogy küldjenek egy hivatalos példányt az okiratból. Amikor felnyitottam a borítékot, és végigfutottam a kivonatot, a lélegzetem is elállt. „SZÜLETÉS IDÕPONTJA: 4:23”. Hát persze. Az a tény, hogy az isteni kapcsolat e megtapasztalása minden áldott nap a világrajövetelem ideje körül vette kezdetét, különös jelentõséggel bírt számomra. Nem hagyhattam figyelmen kívül az idõpontok tökéletes egybevágását. Az évek során aztán valahányszor azon kaptam magam, hogy hajnali negyed és fél öt között felriadok, tökéletes éberséget érezve, és egyfajta jellegzetes energia járja át az egész testem, már tudtam, hogy mi történik. Ilyenkor nyomban felkeltem, a laptopomhoz rohantam, és igyekeztem nyitottá válni az érkezõ üzenet fogadására. Így történt azon a napon is, 2016. augusztus 2-án. Kihámoztam magam a takaróból, talpra kászálódtam, és leültem a billentyûzet elé. Egyedül az volt különös a dologban, hogy nem hittem volna, hogy mindez még egyszer megtörténik. Hadd adjak egy kissé bõvebb magyarázatot! Mindnyájunk életében folyamatosan fennáll az a kapcsolat, amelyre én az idõk során „Istennel folytatott beszélgetésként” kezdtem hivatkozni. Ez a tény a több mint 3000 oldalnyi megjelent párbeszédem ötödik oldalán tisztázódott számomra. Tapasztalásomat tehát korántsem nevezhetjük egyedülállónak, de még csak szokatlannak sem. Az már valamivel szokatlanabb volt, hogy fel is jegyeztem e legbensõbb párbeszédeket, majd elküldtem egy kiadónak – amely kinyomtatta õket, és forgalmazni kezdte a könyvesboltokban.
Idõvel tehát megértettem és megtapasztaltam, hogy én magam (ahogyan mindenki más is) folyamatosan mély és személyes kapcsolatban állok Istennel, s hogy tényleges kommunikációt folytathatunk az Istenséggel, iránymutatást és segítséget, tanácsot és útbaigazítást kérhetünk tõle, valahányszor kívánjuk. Voltaképpen ez volt a könyv lényegi mondanivalója. A mûvem azért látott napvilágot, hogy másokat is fogékonnyá tegyen erre az élményre szerte a világon; hogy egy új és személyesebb kapcsolat kialakítására ösztönözzön mindenkit Istennel. Az az érzés azonban, hogy muszáj lefolytatnom e párbeszédet – hogy „eljött az ideje” egy ilyesfajta interakciónak, amit egy lelkem mélyébõl felbuzgó és figyelmen kívül nem hagyható érzés jelez számomra –, már egészen más lapra tartozik. Ezt az élményt az egész lényemet elborító hullámként élem meg, s csaknem tíz esztendeje nem volt benne részem. Úgyhogy magamban már elfogadtam, hogy akkor tapasztaltam meg életemben utoljára. Azt persze tudtam, hogy az írással nem hagyok fel; hiszen folyton írogatok valamit. Egy rovatot a Huffington Postnak. Egy blogot a CWG Connectnek (Beszélgetések Istennel kapcsolattartó fórum). Egy Facebook-bejegyzést. Választ valakinek, aki feltett egy kérdést az Ask Neale-en (Kérdezd Neale-t). Vagy akár egy teljes könyvet, amely mélységében elemzi a korábban kapott üzeneteket. Egyszóval bármit. Ám hogy egy újabb, Istennel folytatott beszélgetést vessek papírra? Hogy még egy kérdezz-felelek párbeszédben vegyek részt az Istenséggel? Úgy véltem, azok az idõk már elmúltak. Azt gondoltam, hogy a folyamat véget ért. Tévedtem.
1 N
em hittem, hogy még egyszer párbeszédbe kezdünk. Azt gondoltam, hogy az a folyamat lezajlott. Pedig maradt még tennivalónk. Egy utolsó elhívatás, szeretett hívem.
Már eleget tettem két felhívásnak: hogy változtassam meg a világ felfogását Istennel kapcsolatban, és vezessem vissza az embereket valódi önmagukhoz. Azt hittem, hogy végeztünk. Tudom. Akkor még nem érkezett el a harmadik feladat ideje.
És most itt az idõ? Igen.
Rendben. Mi hát a harmadik feladatom? És vajon tényleg ez lesz az utolsó elhívatásom? Igen, ez lesz az utolsó. Mellesleg ezek az elhívatások nem csupán neked szólnak, hanem az egész emberiségnek – bár nem mindenki hajlandó elfogadni õket. Akik mégis hallgatnak a szavamra, azok megismerik valódi önmagukat.
Mindig is tisztában voltam vele, hogy az üzenetek nem csupán nekem szólnak. Ezt az elsõ két alkalommal is megértettem. Most került hát sorra a harmadik és utolsó elhívatásod. Ugyanis ez a tökéletes pillanat a továbblépésre a bolygódon.
Ez igazán felvillanyozóan hangzik, különösen, mivel mi épp az ellenkezõjét érezzük. Mintha csak az egész civilizációnk visszafejlõdne. Úgy tûnik, egyre kevésbé vagyunk tisztességtudóak, türelmesek, mind kevésbé vagyunk képesek féken tartani a szenvedélyeinket (a haragunkról nem is beszélve), s alig tudunk kapcsolatban maradni angyali természetünkkel. Örülök, hogy belátjátok és felfogjátok ezt, hiszen ha odafigyeltek rá, hogy mi zajlik bennetek és köröttetek – és megteszitek mindazt, amire belsõ késztetést éreztek, hogy úrrá legyetek ezen a válságon –, akkor nincs miért aggódnotok.
Számomra elég borúsnak tûnik a jövõ, de nem tudom, bízhatom-e a saját ítéletemben, és egyébként sem látok tisztán. Úgy értem, számos olyan esemény játszódik le ezen a világon, aminek szerintem nem lenne szabad megtörténnie. Ez az egész nem arról szól, hogy minek „szabad” vagy „nem szabad” megtörténnie, hanem arról, hogy mi történik, mind a te egyéni és igencsak szubjektív léted, mind pedig az emberiségnek nevezett közösség szintjén. És persze arról, hogyan tudtok változtatni – méghozzá igencsak gyökeresen – mindazon, amit a helyzetetek legkritikusabb tényezõinek tekintetek. Eljött a tökéletes pillanat, hogy megvalósítsátok e változtatásokat. Ami ugyanis környezeti, politikai, gazdasági, társadalmi és spi
rituális szinten most zajlik a bolygótokon, az szembetûnõ és félreérthetetlen, tagadhatatlan és napnál is világosabb jelekkel szolgál számotokra azt illetõen, milyen úton kell továbbhaladnotok.
Rendben, én készen állok. Ahogyan mindnyájan. Tehát, mirõl van szó? Mi a célja a harmadik elhívatásnak? A fajotok feleszmélése.
2 h
át, ez nem túl nagyratörõ cél.
Létezhet bármi, ami túlságosan nagyratörõ cél lenne Isten számára?
Én saját magamra értettem. Én is.
Már értem, mire gondolsz. Valóban? Talán megfeledkeztél valódi önmagadról?
Dehogyis! Vagyis, igen… legalábbis abban az értelemben, hogy nem aszerint viselkedem. Úgy értem, az értelmemmel felfogom, hogy Isten bennem lakozik, hogy az Istenség egyéni megnyilvánulása vagyok, egyszerûen csak nem élem át ezt ösztönösen önmagamban. Alkalmasint érdemes volna megtanulnod átélni.
Ezt könnyebb mondani, mint megtenni. Amíg folyton ezt hajtogatod, addig úgy is lesz. De ha te magad nem ocsúdsz fel, a fajodat sem tudod rávenni, hogy feleszméljen.
Tudom, tudom… Igyekszem, amennyire tõlem telik. Keményebben is igyekezhetnél. Ez a tökéletes pillanat a továbblépésre.
Ezt már említetted. Akkor hát eltökéltebben fogsz próbálkozni? És a többi ember is?
Mások nevében nem beszélhetek, én azonban mindent elkövetek. Csak áruld el, hogyan eszmélhetek fel mielõbb! Nincs a világon olyan ember, aki ne szeretné tudni, mi ennek a módja. Te magad úgy eszmélhetsz fel a leghamarabb, ha hozzásegítesz másvalakit a mielõbbi feleszméléshez.
De hogyan „segíthetek hozzá” valaki mást ahhoz, hogy feleszméljen, ha még az én lelkem sem ébredt fel? Ez valóban érdekes dolog. Az ilyesmit nevezik isteni kettõsségnek – amikor két, látszólag ellentétes igazság létezik egyidejûleg, egyazon térben. Szóval az igazság az, hogy igenis feleszméltél már, csak éppen nem tudsz róla. Tehát bizonyos értelemben mégiscsak szunnyad a lelked. Nem eszméltél rá a tényre, hogy feleszméltél. Úgy érzed, mintha még mindig szenderegnél.
Nem tudnád ezt jobban megvilágítani számomra? Úgy érzem, mintha körbe-körbe járnánk. Megesett veled valaha, hogy az éjszaka kellõs közepén valami zajt hallottál, amirõl azt gondoltad, hogy része
az álmodnak, s aztán meglepetten konstatáltad, hogy ébren vagy?
Hát persze. Ez mindenkivel megesik olykor. Pontosan errõl beszélek.
Rendben. Egyezzünk meg abban, hogy feleszméltem, csak éppen még nem tudok róla. Mit tehetnék, hogy tudatosítsam magamban az állapotomat? Megtörtént már veled, hogy felriadtál egy rémálomból?
Hát persze. Ezt az élményt is mind átéljük idõnként. Nos, éppen most riadtok fel bolygótok állapota láttán, hiszen az itt uralkodó körülmények némelyike igencsak lidércnyomásszerûvé vált. Magad mondtad, hogy olyan a helyzet, mintha visszafejlõdnétek.
Még a saját életemben is ezt érzem néha, nem csupán globális szinten. Örvendetes, hogy erre felfigyeltél. Ugyanis ennek köszönhetõen rá fogsz döbbenni, hogy igenis feleszméltél, s hogy ez nem csupán rossz álom, hanem egy olyan valóság, amilyet többé nem választasz magadnak. Napról napra egyre jobban tudatára ébredsz annak, hogy mi zajlik körötted, ami segít visszaemlékezned valódi önmagadra – és ösztönzést nyújt, hogy ahhoz mérten kezdj viselkedni. Mindössze ennek kell bekövetkeznie. Csupán enynyire van szükség mindenki részérõl, aki már érzi, hogy
feleszmélt, ahhoz hogy véget vessetek a körülmények lidércnyomásszerû elfajulásának. Egyszerûen rá kell ébrednetek a tényre, hogy már régen feleszméltetek, s igenis tehettek a környezetetekben megfigyelhetõ általános hanyatlás ellen.
Nem vagyok biztos benne, hogy készen állok rá, hogy megkíséreljem megmenteni a világot. Szó sincs a világ megmentésérõl, csupán a te személyes spirituális utazásodról; az egyéni fejlõdésedrõl. Ez lehet a legizgalmasabb, leglenyûgözõbb idõszak az egész életedben. A világot valóban megváltoztathatja, tényleg „megmentheti” az a döntésed, hogy valódi önmagadhoz méltón kezdesz viselkedni – ám az egésznek nem ez lesz a lényege. A személyes fejlõdésed lesz a lényeg, ez lesz a legfõbb célja kivétel nélkül minden változásnak, ami a világszemléletedben és a hozzáállásodban végbemegy. Ha munkál benned a vágy, hogy kinyilvánítsd valódi önmagad – aminek az egyik legértékesebb módja az, ha segítesz véget vetni embertársaid szenvedésének, gyógyulást hozol a bolygónak, és pozitívan befolyásolod szeretteid jövõjét –, akkor nem fogod úgy érezni, hogy nyomasztóan nagy feladat nehezedik rád. Inkább ujjongó örömmel tölt majd el, hogy az élet ilyen lehetõséget kínált fel neked e tökéletes pillanatban a továbblépésre. A harmadik elhívatásod tehát abban áll, hogy személyes fejlõdésed folyamatának részeként ráébreszd fajod jelentõs hányadát a tényre, hogy immár igenis feleszméltek, s egyben ösztönözd õket, hogy ehhez méltón kezdjenek cselekedni, követendõ példát mutatva mindazoknak, akiknek a lelke még szunnyad. S mindezt azért kell megtenned, mert erre vezet a személyes fejlõdésed útja.
Köszönöm, vettem az adást. De továbbra is ott motoszkál a fejemben a kérdés, hogy ha már olyan sok ember eszmélt fel, akkor miért nem viselkednek ehhez méltón. Azt akarod mondani, hogy közülük senki – egyetlenegy – sincs tisztában azzal, hogy felocsúdott? Hogy mindnyájan továbbra is úgy vélik, pusztán álmodják a Földön „napi híreknek” titulált, lidércnyomásszerû eseményeket? Dehogy. Sokan tudják, hogy mindaz valóság, ami a környezetükben történik, és igenis tisztában vannak vele, hogy kik õk valójában, és mit kell tenniük, hogy fajuk többi tagja is feleszméljen.
Ezt értem, de nem feleltél a kérdésemre. Ha ilyen sok ember él a Földön, aki tudja magáról, hogy feleszmélt, miért folytatódnak ugyanúgy a dolgok a világon? Magam is minden áldott nap teszek, mondok vagy gondolok valami olyasmit, ami cseppet sem méltó egy „feleszmélt” egyénhez. Márpedig ha igaz, amit állítasz, és valóban tisztában vagyok vele, hogy felocsúdtam, akkor miért viselkedem így? Azért, mert egy dolog feleszmélni, és tisztában lenni ezzel a ténnyel, és egészen más ezt a tudást a mindennapi élet szerves részévé tenni. Néha, különösen annak, aki nagyon fiatal vagy éretlen, csábító lehet úgy tenni, mintha nem lenne tisztában azzal, amit nagyon is jól tud – vagy egyszerûen figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy tudja. Olykor pedig egyszerûen megfeledkezel magadról. Neked sosem mondta az édesapád kiskorodban, hogy „te is tudod, mekkora ostobaságot mûveltél, akkor meg minek csináltad”?
Dehogynem, vagy százszor hallottam tõle.