Elaine N. Aron - Szuperérzékeny Vagyok

Szuper-

érzékeny vagyok?

■ ELAINE N. ARON

HARMÓNIÁT HOZÓ MEGOLDÁSOK HARSÁNY VILÁGUNKBAN

Sensum Donum, Budapest, 2011

A fordítás alapjául szolgáló mű Elaine N. Aron: The Highly Sensitive Person How to Thrive When the World Overwhelms You Carol Publishing Group, 1999

Fordította Komjáthy Katalin A fordítást szakmailag ellenőrizte Dr. Karczag Judit

ISBN 978-963-08-1931-2 © Elaine N. Aron, 1999 Hungarian Translation © Komjáthy Katalin, 2011 © Sensum Donum, Budapest Published by Arrangement with KENSINGTON PUBLISHING CORP., NEW YORK, USA and Andrew Nurnberg LTD-BUDAPEST All Rights Reserved

Dr. Irene Bernardicou Pettit-nek, aki költő és farmer lévén pontosan tudta, hogyan kell elültetni és gondozni a magot, hogy az végül kihajtson. Artnak, aki különösen szereti a virágokat ami egy további közös szenvedélyünk.

Én mégis hiszek az arisztokráciában - ha ez a pontos kifejezés és egy demokrata alkalmazhatja egyáltalán. Nem abban az arisztokráciában, amely a rangra és a befolyásra építi a hatalmát, hanem az előzékeny, diszkrét, bátor emberek arisztokráciájában. Ott találjuk őket minden nemzet minden osztályának bármilyen korú tagjai között, és mintha valamiféle titkos cinkosság jönne létre közöttük, amikor találkoznak. Ők képviselik az egyetlen valódi emberi hagyományt, a mi nevetséges fajunk egyetlen állandó győzelmét a kegyetlenség és a zűrzavar fölött. Sok ezren közülük a homályban pusztulnak el; kevesen tesznek szert nagy névre. Úgy hallgatják meg a többi embert, ahogyan saját magukra figyelnek, előzékenyek, de nem viszik túlzásba, és a lelkierejük nem póz, inkább valamiféle képesség arra, hogy mindent elviseljenek. E. M. Forster: What I Believe (Two Cheers for Democracy) [E. M. Forster: Amiben hiszek (Kétszeres hurrá a demokráciának)

TARTALOMJEGYZÉK ELŐSZÓ A MAGYAR KIADÁSHOZ ..................................................................................................................... 10 A SZERZŐ ELŐSZAVA ...................................................................................................................................... 13 MIBEN SEGÍT NEKED EZ A KÖNYV? ................................................................................................................... 14 NÉHÁNY GONDOLAT A KEVÉSBÉ ÉRZÉKENY OLVASÓK RÉSZÉRE ....................................................................... 15 ÉS NÉHÁNY GONDOLAT .................................................................................................................................... 15 A NEM SZUPERÉRZÉKENY OLVASÓK RÉSZÉRE ................................................................................................... 15 AMIRE SZÜKSÉGED VAN ................................................................................................................................... 16 MAGAMRÓL ..................................................................................................................................................... 18 A KÖNYV HÁTTERÉBEN ÁLLÓ KUTATÓMUNKA ................................................................................................. 19 MINDEN OLVASÓ FIGYELMÉBE ......................................................................................................................... 21 MENNYIRE VAGY ÉRZÉKENY? ............................................................................................................... 23 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS ................................................................................................................................. 25 1. AMIT A SZUPERÉRZÉKENYSÉGRŐL TUDNOD KELL ....................................................................................... 26 AZT HITTE, MEGBOLONDULT ............................................................................................................................ 26 KÜLÖNLEGES, DE MÉLYSÉGESEN FÉLREÉRTETT ................................................................................................ 27 KRISTEN KRITIKUS ÉVE ...................................................................................................................................... 28 A SZUPERÉRZÉKENYSÉG DEFINÍCIÓJA - KÉT FONTOS ALAPIGAZSÁG ................................................................. 29 JÓ ÉS KEVÉSBÉ JÓ HÍREK.................................................................................................................................... 30 AZ INGERLÉSRŐL BŐVEBBEN ............................................................................................................................ 31 A FOKOZOTT IZGALMI ÁLLAPOT VALÓBAN KÜLÖNBÖZIK A SZORONGÁSTÓL ÉS A FÉLELEMTŐL? .................... 33 ÉRZÉKENYSÉGED ÉRTÉKELÉSE ........................................................................................................................... 34 TULAJDONSÁGOD KÜLÖNLEGESSÉ TESZ........................................................................................................... 34 HOGYAN GONDOLJ ARRA, AMITŐL MÁS VAGY? ............................................................................................... 36 ÖRÖKLÉS ÉS KÖRNYEZET................................................................................................................................... 37 ML A HELYZET VELED? ....................................................................................................................................... 38 ISMERD MEG A KULTÚRÁNKAT - AMIT NEM ÉRTESZ MEG, AZ FÁJNI FOG ........................................................ 39 PSZICHOLÓGIAI ELŐÍTÉLETEK ........................................................................................................................... 40 HOGYAN SZABADULJ MEG A TÖBBSÉG ÍTÉLETÉTŐL? ........................................................................................ 41 CHARLES ESETE ................................................................................................................................................. 44 AMIRE BÜSZKÉK LEHETÜNK .............................................................................................................................. 45 HOGYAN HASZNOSÍTSD A TANULTAKAT? ......................................................................................................... 46 2. Á SS U NK A D OL GO K M ÉL Y ÉR E ........................................................................................................... 48 ROB ÉS REBECCA MEGFIGYELÉSÉRŐL ............................................................................................................... 48 ALVÁSZAVAROK ................................................................................................................................................ 49 EGY ÉJSZAKA, KÉT GYERMEK ............................................................................................................................. 50 RÉSZLETESEBB KÉP ROBRÓL ............................................................................................................................. 51 VALÓBAN MÁSFÉLE EMBER VAGY .................................................................................................................... 52 AZ AGY KÉT RENDSZERE .................................................................................................................................... 55 TÖBB VAGY GÉNEK ÉS RENDSZEREK HALMAZÁNÁL .......................................................................................... 56 ÍGY VÁLIK A BIZALOM BIZALMATLANSÁGGÁ ÉS AZ ISMERETLEN VESZÉLYESSÉ ............................................... 59 NÉZZÜNK A DOLGOK MÉLYÉRE! ........................................................................................................................ 62 TEHÁT LÉTEZIK ÉS RENDBEN IS VAN .................................................................................................................. 63 HOGYAN HASZNOSÍTSD A TANULTAKAT? ......................................................................................................... 64 3. SZUPERÉRZÉKENYEKNEK, EGÉSZSÉGRŐL ÉS ÉLETMÓDRÓL.......................................................................... 66 MILYEN LEHETETT HATHETESNEK LENNI? .................................................................................................. 66 HATHETES ÉS SZUPERÉRZÉKENY ....................................................................................................................... 67 MIÉRT PONT EGY CSECSEMŐ LAKIK A TESTEMBEN? ......................................................................................... 69 TE ÉS A GONDOZÓD ....................................................................................................................................... 70

A KÖTŐDÉS ÉS A SZUPERÉRZÉKENY TEST ................................................................................................... 71 ELSŐ GYERMEKI/TESTI GONDOZÓD, ÉS AKI MOST GONDOSKODIK RÓLAD ...................................................... 75 TÚL NYITOTT - TÚL ZÁRKÓZOTT ........................................................................................................................ 76 MILYEN GONDOKAT OKOZHAT, HA TÚL ZÁRKÓZOTT VAGY? ............................................................................ 78 HA TÚLSÁGOSÁN NYITOTT VAGY A VILÁGRA .................................................................................................... 79 AZ EGYENSÚLY MEGTEREMTÉSE ...................................................................................................................... 81 PIHENÉS .......................................................................................................................................................... 82 STRATÉGIÁK A FESZÜLTSÉG ENYHÍTÉSÉRE ................................................................................................. 85 ÉLETED KAPASZKODÓI .................................................................................................................................. 88 HATÁROK ........................................................................................................................................................ 89 A TESTEDBEN ÉLŐ CSECSEMŐ ÜZENETE ..................................................................................................... 91 HOGYAN HASZNOSÍTSD A TANULTAKAT? ......................................................................................................... 92 4. GYERMEKKOROD ÉS KAMASZKOROD ÁTÉRTÉKELÉSE ................................................................................. 95 M ARSHA , A KÖTŐDÉST BÖLCSEN ELKERÜLŐ KISLÁNY ............................................................................................. 96 SZUPERÉRZÉKENY KICSI MARSHA, NAGY SZÖRNYEKKEL EGY ÁGYBAN ................................................. 98 MARSHA A KIS TÜNDÉR, MARSHA A TYÚKÓLBAN ..................................................................................... 99 SZUPERÉRZÉKENYEK ÉS KÖTŐDÉS .................................................................................................................... 99 FOGÓS KÉRDÉS - TÉNYLEG „ÉLVEZED"? .......................................................................................................... 101 SZUPERÉRZÉKENYEK, AKIKNEK JÓ GYERMEKKORUK VOLT ............................................................................. 103 ÚJABB FÉLELMEK ODAKINT A NAGYVILÁGBAN ............................................................................................... 104 AZ ÉRZÉKENY KISFIÚK PROBLÉMÁJA ............................................................................................................... 105 AZ ANYÁK ÉRZÉKENY KICSI LÁNYAI ................................................................................................................. 106 HOGYAN BIRKÓZOL MEG A TÚLINGERLÓDÉS VESZÉLYÉVEL?.......................................................................... 106 HOGYAN BÁNHATSZ JÓ SZÜLŐKÉNT ÖNMAGADDAL...................................................................................... 107 "KÜLÖNLEGES IGÉNYEK" MÉRLEGELÉSE ......................................................................................................... 109 A TARTÓS FELADÁS KOCKÁZATÁVAL SZEMBEN .............................................................................................. 109 SOSEM KÉSŐ LEKÜZDENI AZ ELKEDVETLENEDÉST .......................................................................................... 110 ISKOLÁS ÉVEID ................................................................................................................................................ 111 ISKOLÁS FIÚK ÉS LÁNYOK ................................................................................................................................ 112 TEHETSÉG ....................................................................................................................................................... 113 "TEHETSÉGES" ÉNED ÚJRANEVELÉSE.............................................................................................................. 114 AZ ÉRZÉKENY KAMASZ .................................................................................................................................... 115 AZ ÉRZÉKENY FIÚK ÉS LÁNYOK FÉRFIVÁ ÉS NŐVÉ CSEPEREDNEK .................................................................... 117 A TANULSÁG: TÁRSAS LÉNYEKKÉ KELL VÁLNUNK ........................................................................................... 119 HOGYAN HASZNOSÍTSD A TANULTAKAT? ....................................................................................................... 120 5. TÁRSAS KAPCSOLATOK ............................................................................................................................. 122 HA MINDIG IS FÉLÉNKNEK TARTOTTAD MAGAD .......................................................................................................... 122 HOGYAN SZABADULJ MEG A „FÉLÉNK" CÍMKÉTŐL ......................................................................................... 123 A „FÉLÉNKSÉG” NEGATÍV ÉRTELMEZÉSE ......................................................................................................... 124 HA „FÉLÉNKNEK” TARTOD MAGAD, ELŐBB-UTÓBB AZ IS LESZEL ....................................................................... 125 HA TÁRSASÁGBAN KÍNOSAN ÉRZED MAGAD... ............................................................................................... 126 ÖT MEGOLDÁS A TÁRSAS HELYZETEKBEN BEKÖVETKEZŐ TÚLINGERLŐDÉS KEZELÉSÉRE .............................. 127 SOK EMBER, FESZÜLTSÉG ÉS INTROVERZIÓ .................................................................................................... 130 AZ EXTROVERTÁLT SZUPERÉRZÉKENY ............................................................................................................ 131 AZ INTROVERTÁLT ALKAT MEGBECSÜLÉSE ..................................................................................................... 132 CARL GUSTAV JUNG AZ INTROVERTÁLT TÍPUSRÓL ......................................................................................... 132 NEM VAGYUNK EGYFORMÁK ......................................................................................................................... 133 BARÁTKOZÁS .................................................................................................................................................. 134 A PERSONA ÉS A JÓ MODOR ........................................................................................................................... 135 ÍGY ISMERTED MEG A LEGJOBB BARÁTAIDAT ................................................................................................. 137 TOVÁBBI SZOCIÁLIS KÉSZSÉGEK ELSAJÁTÍTÁSA .............................................................................................. 138 ISMERED A LEGÚJABB MÓDSZEREKET, AMELYEKKEL LEGYŐZHETED TÁRSASÁGI ZAVARODAT? .................... 139 A TESZT HELYES MEGOLDÁSA ......................................................................................................................... 140 NEM BAJ, HA TUDOD, HOGY MIT KELLENE TENNED, DE MÉGSEM MINDIG AZT TESZED ................................ 143 PAULA ESETE................................................................................................................................................... 143

NÉHÁNY JÓ TANÁCS SZUPERÉRZÉKENYEK SZÁMÁRA ..................................................................................... 145 HOGYAN HASZNOSÍTSD A TANULTAKAT? ................................................................................................................ 150 6 HOGYAN BOLDOGULJ A MUNKAHELYEDEN ............................................................................................... 152 NEM „VAKÁCIÓ” - „VOKÁCIÓ"! ....................................................................................................................... 152 SZUPERÉRZÉKENY HIVATÁSOK ....................................................................................................................... 153 HIVATÁS, INDIVIDUALIZÁCIÓ ÉS A SZUPERÉRZÉKENY EMBER......................................................................... 154 MUNKA ÉS HIVATÁS........................................................................................................................................ 155 A FELSZABADULT SZUPERÉRZÉKENY EMBER ÉS A HIVATÁS ............................................................................ 156 SZAKMAI ÉS MUNKAHELYI MÚLTAD KRITIKUS PONTJAINAK ÁTÉRTÉKELÉSE ................................................. 156 HONNAN TUDOD, ML AZ IGAZI HIVATÁSOD? ................................................................................................. 157 MIT CSINÁL A TÖBBI SZUPERÉRZÉKENY? ........................................................................................................ 159 HOGYAN VÁLIK A HIVATÁS JÓL FIZETŐ MUNKÁVÁ? ....................................................................................... 160 A MŰVÉSZET MINT HIVATÁS........................................................................................................................... 161 SEGÍTŐ FOGLALKOZÁSOK ÉS ELHIVATOTTSÁG ............................................................................................... 163 MIT TANULHATUNK GREGTŐL? ...................................................................................................................... 164 SZUPERÉRZÉKENYSÉG ÉS TÁRSADALMI FELELŐSSÉGVÁLLALÁS ...................................................................... 165 SZUPERÉRZÉKENYEK AZ ÜZLETI VILÁGBAN ..................................................................................................... 165 TEHETSÉGES SZUPERÉRZÉKENYEK A MUNKAHELYEN ................................................................................................. 166 TULAJDONSÁGOD MEGFELELŐ ÉRTÉKELÉSE .................................................................................................. 169 TRÉNINGEK, CSOPORTOS TOVÁBBKÉPZÉSEK ............................................................................................................... 170 JÓ FIZIKAI KÖZÉRZET A MUNKAHELYEN .......................................................................................................... 170 SZAKMAI ELŐREMENETEL EGY SZERVEZETEN BELÜL ...................................................................................... 171 BETTE TALÁLKOZÁSA MACHIAVELLIVEL.......................................................................................................... 172 KÉSŐ - ÉS NEM KÉSŐ BÁNAT ........................................................................................................................... 175 HOGYAN HASZNOSÍTSD A TANULTAKAT? ....................................................................................................... 175 7 KÖZELI KAPCSOLATOK ............................................................................................................................... 177 A SZUPERÉRZÉKENYEK INTIMITÁSÁNAK SZÁMTALAN FORMÁJA .................................................................... 177 AMIKOR A SZUPERÉRZÉKENYEK SZERELEMBE ESNEK ..................................................................................... 179 HA TÚL NAGY A SZENVEDÉLY .......................................................................................................................... 180 AZ EMBERI ÉS AZ ISTENI SZERETET .................................................................................................................. 181 ELSÖPRŐ SZERELEM ÉS BIZONYTALAN KÖTŐDÉS ........................................................................................... 182 A KÖLCSÖNÖS SZERELEM KÉT ÖSSZETEVŐJE .................................................................................................. 185 IZGALMI ÁLLAPOT ÉS FOGÉKONYSÁG A SZERELEMRE .................................................................................... 185 KÉT TOVÁBBI OK, AMIÉRT A SZUPERÉRZÉKENYEK .......................................................................................... 186 HAJLAMOSABBAK A SZERELEMRE .................................................................................................................. 186 EGY BARÁTSÁG ELMÉLYÍTÉSE ......................................................................................................................... 188 HOGYAN TALÁLD MEG AZ IGAZIT? .................................................................................................................. 188 SZUPERÉRZÉKENYEK TÁNCLÉPÉSEI ................................................................................................................. 189 KÉT SZUPERÉRZÉKENY KÖZELI KAPCSOLATA .................................................................................................. 190 HA A MÁSIK FÉL NEM SZUPERÉRZÉKENY ........................................................................................................ 191 HA AZ OPTIMÁLIS IZGALMI SZINTETEK KÜLÖNBÖZŐ ...................................................................................... 193 A NAPI EGYEDÜLLÉT........................................................................................................................................ 195 FÉLELEM AZ ŐSZINTE KOMMUNIKÁCIÓTÓL ................................................................................................... 196 KONFLIKTUS ESETÉN KÉRJ IDŐT ...................................................................................................................... 197 A POZITÍV METAKOMMUNIKÁCIÓ ÉS AZ ÉRTŐ FIGYELEM EREJE .................................................................... 198 ÉRTŐ FIGYELEM .............................................................................................................................................. 199 KÖZELI KAPCSOLATOK: UTAK AZ INDIVIDUALIZÁCIÓ FELÉ .............................................................................. 202 ÖN-KITERJESZTÉS KÖZELI KAPCSOLATOKBAN ................................................................................................ 203 A SZUPERÉRZÉKENYEK ÉS A SZEXUALITÁS ...................................................................................................... 204 A SZUPERÉRZÉKENYEK ÉS A GYEREKEK ........................................................................................................... 205 AZ ÉRZÉKENYSÉG GAZDAGÍTJA A KAPCSOLATAIDAT ...................................................................................... 206 HOGYAN HASZNOSÍTSD A TANULTAKAT? ....................................................................................................... 206 8 GYÓGYÍTSUK BE A MÉLY SEBEKET .............................................................................................................. 208 A SZUPERÉRZÉKENYEK ÉS A LELKI SEBEK GYÓGYULÁSA .................................................................................. 209

MEKKORA HANGSÚLYT FEKTESSÜNK A GYERMEKKORUNKRA?...................................................................... 209 ÍGY MENEKÜLT MEG DAN ............................................................................................................................... 211 ML A HELYZET A SAJÁT MÚLTADDAL? ............................................................................................................. 214 NÉGYFÉLE MEGKÖZELÍTÉS .............................................................................................................................. 215 KOGNITÍV-BEHAVIORISTA MEGKÖZELÍTÉS ..................................................................................................... 216 INTERPERSZONÁLIS MEGKÖZELÍTÉS ............................................................................................................... 217 FIZIKAI VAGY TESTI MÓDSZEREK..................................................................................................................... 218 SPIRITUÁLIS MEGKÖZELÍTÉS ................................................................................................................................ 218 A SZUPERÉRZÉKENYEK KOGNITÍV-BEHAVIORISTA MEGKÖZELÍTÉSE ............................................................... 219 A SZUPERÉRZÉKENYEK INTERPERSZONÁLIS MEGKÖZELÍTÉSE ........................................................................ 220 AZ INDULATÁTTÉTELRŐL BŐVEBBEN .............................................................................................................. 220 A FIZIKAI/TESTI MEGKÖZELÍTÉS SZUPERÉRZÉKENYEKNÉL .............................................................................. 222 SPIRITUÁLIS MEGKÖZELÍTÉS A SZUPERÉRZÉKENYEKNÉL.............................................................................................. 224 A PROBLÉMÁTLAN SZUPERÉRZÉKENYEK TERÁPIÁJÁRÓL ................................................................................ 226 KIMONDOTTAN SZUPERÉRZÉKENYEKNEK: ..................................................................................................... 226 JUNGIÁNUS PSZICHOANALÍZIS ....................................................................................................................... 226 ÉS A JUNGIÁNUS ALAPOKON NYUGVÓ PSZICHOTERÁPIA ............................................................................... 226 MÉG NÉHÁNY ÉSZREVÉTEL A SZUPERÉRZÉKENYEKKEL ÉS A PSZICHOTERÁPIÁVAL KAPCSOLATBAN .............. 228 HOGYAN HASZNOSÍTSD A TANULTAKAT? ....................................................................................................... 229 9 ORVOSOK, GYÓGYSZEREK ÉS SZUPERÉRZÉKENYEK ................................................................................... 232 HOGYAN BEFOLYÁSOLJA AZ ORVOSI ELLÁTÁSODAT, HOGY SZUPERÉRZÉKENY VAGY? .................................. 232 KÓRTÖRTÉNETED ÁTÍRÁSA ............................................................................................................................. 236 HOGY KÖNNYEBB LEGYEN ORVOSOKKAL TALÁLKOZNOD... ........................................................................... 237 NE HAGYD, HOGY ORVOSI CÍMKÉKÉT RAGASSZANAK RÁD ............................................................................. 238 MIÉRT SZEDJ GYÓGYSZERT? ........................................................................................................................... 238 KRÍZISHELYZETEKBEN ALKALMAZOTT GYÓGYSZEREK..................................................................................................... 239 GYORS HATÁSÚ FESZÜLTSÉGCSÖKKENTŐK .................................................................................................... 240 A TARTÓSAN TÚLFESZÜLT ÁLLAPOT HATÁSAIT GYÓGYÍTÓ SZEREK ................................................................ 241 AZ ANTIDEPRESSZÁNSOK MŰKÖDÉSI ELVE..................................................................................................... 242 A SZEROTONIN ÉS A SZEMÉLYISÉG.................................................................................................................. 244 A SZEROTONIN ÉS A SZUPERÉRZÉKENYEK ....................................................................................................... 245 A SZEROTONIN ÉS AZ ÁLDOZATI SZEREP ......................................................................................................... 247 ÉRDEMES-E MEGVÁLTOZTATNI FOKOZOTT ÉRZÉKENYSÉGEDET EGY SSRI SEGÍTSÉGÉVEL? ........................... 248 A TABLETTÁK ÁRNYOLDALA ............................................................................................................................ 250 HA TOVÁBBLÉPSZ (VAGY MÁR TOVÁBBLÉPTÉL) ............................................................................................. 252 HOGYAN HASZNOSÍTSD A TANULTAKAT? .................................................................................................................. 253 10 LÉLEK ÉS SZELLEM .................................................................................................................................... 254 NÉGY ÁRULKODÓ JEL ...................................................................................................................................... 254 MIBEN VAGYUNK JÓK, ÉS MIRE JÓ MINDEZ? .................................................................................................. 257 SAJÁT VALLÁSI TÉTELEID MEGFOGALMAZÁSA ............................................................................................... 260 HOGYAN BÁTORÍTSUK AZOKAT, ..................................................................................................................... 261 AKIK ÉLETÜK ÉRTELMÉT KERESIK? .................................................................................................................. 261 ML VEZETJÜK AZOKAT, AKIK A TELJESSÉGET KERESIK ..................................................................................... 263 ÁLMOK, AKTÍV KÉPZELET ÉS BELSŐ HANGOK.................................................................................................. 269 VÁLLALD LELKI/SZELLEMI BIRODALMAD GONDOZÁSÁT ................................................................................. 269 ANGYALOK ÉS CSODÁK, LELKI VEZETŐK ÉS VÉLETLEN EGYBEESÉSEK ............................................................. 270 A SPIRITUÁLIS ÉLET ÁRHULLÁMA .................................................................................................................... 273 ÉRTÉKÜNK ÉS PARTNERI KAPCSOLATAINK ...................................................................................................... 276 HOGYAN HASZNOSÍTSD A TANULTAKAT? ....................................................................................................... 277 TIPPEK .......................................................................................................................................................... 279 TIPPEK SZUPERÉRZÉKENY EMBEREKKEL FOGLALKOZÓ EGÉSZSÉGÜGYI SZAKEMBEREKNEK ......................... 279 TIPPEK SZUPERÉRZÉKENY DIÁKOKKAL FOGLALKOZÓ TANÁROKNAK ............................................................ 280 TIPPEK SZUPERÉRZÉKENY EMBEREK MUNKAADÓINAK ................................................................................. 281

HIVATKOZÁSOK ............................................................................................................................................ 283 1. FEJEZET .......................................................................................................................................................... 283 2. FEJEZET .......................................................................................................................................................... 285 3. FEJEZET .......................................................................................................................................................... 286 4. FEJEZET .......................................................................................................................................................... 286 5. FEJEZET .......................................................................................................................................................... 287 6. FEJEZET .......................................................................................................................................................... 288 7. FEJEZET .......................................................................................................................................................... 288 8. FEJEZET .......................................................................................................................................................... 289 9. FEJEZET .......................................................................................................................................................... 289 10. FEJEZET ........................................................................................................................................................ 290

Előszó a magyar kiadáshoz F. VÁRKONYI ZSUZSA

Elaine Aron nevét nálunk is sokan emlegetik majd nagy hálával: munkássága felszabadította a lakosság 20%-át az alól a nyomás alól, amellyel születésük óta küszködnek! A mi kultúránk ugyanis - tehát az európai és észak-amerikai kultúra - nem sokra becsüli a szuperérzékeny embert. Aron azonban több évtizede foglalkozik az erős érzékenységgel, és mind kutatásai, mind terápiás eredményei azt bizonyítják, hogy egy igen értékes és népes csoportról van szó. Minden ötödik ember ide tartozik - és szó sincs róla, hogy csak nők! Ők azok, akiknek bátorságával és küzdőszellemével már a pólyában is elégedetlenek voltak szüleik. Nem értették, miért engedi csemetéjük akár egy kisebbnek is, hogy játékát elvegye, miért nem bízik a csúszdában, miért nem mondja meg az óvónőnek, hogy már tud olvasni, és miért keseredik el mindeközben olyan „fölösleges” dolgok miatt, mint például más emberek érzései vagy reakciói. Ha a kedves Olvasó máris felismerte önmagát a fenti leírásban, akkor ezt a könyvet neki is érdemes megismernie. A szuperérzékenység ugyanis alkati adottság: finom idegrendszert és intenzív belső megélésmódot feltételez, és ahogyan az alkati adottságoknál általában, úgy itt is kevés az esély ennek megváltoztatására. Az érzékenység leplezése persze megtanulható, a többség talán meg is tanulja, hiszen környezetünk nagy nyomás alatt tartja a szuperérzékenyeket. Ők kezdettől azt az üzenetet kapják, hogy velük van valami baj, velük „nem stimmel valami”. Holott működésmódjukat több más - toleráns, spirituálisan gondolkodó - kultúrában a legnagyobb tisztelet övezné. Ez a nyomás okozza azután, hogy idegennek érzik magukat ebben a versengőküzdő-hatalomközpontú világban. Pedig az idegenségből fakadó zártság nem is feltétlenül része a szuperérzékenységnek (sok extrovertált tartozik ebbe a csoportba), ez inkább csak válaszként alakulhat ki a környezet folyamatos elutasítására. Emiatt azonosítja - tévesen - néhány, tipológiával foglalkozó pszichológiai iskola az érzékenységet az introverzióval. Valóban vannak erősen zárt személyiségek ebben a csoportban, akiket környezetük „magának valónak”

is nevezhet, de léteznek olyanok is, akik megszállottan, „önzetlenül” szolgálnak szép, magasrendű ügyeket - közös vonásuk, hogy mindkét altípus gondosan kikerüli a földi acsarkodások színtereit Aron több önismereti kérdőívet is kidolgozott, amellyel ki-ki lemérheti saját érzékenységi fokát. Aki az ott szereplő állítások többségében felismeri saját működésmódját biztosan a szuperérzékenyek közé tartozik. És a szerző annak szenteli könyvét, hogy olvasói lépésről lépésre megtanulják becsülni és saját javukra fordítani ezt az adottságukat. Azért gondolom ezt a könyvet sorsfordítónak az érzékeny ember számára, mert ebben a megvilágításban talán először láthatja alkatát nyereségesnek, és először kaphat jóvátételt korábbi, igazságtalanul lepontozott bizonyítványáért. A mi környezetünk százötven éve haladás-mániás, bő száz éve teljesítményközpontú, azaz hajszoló és sürgető, és jó ötven éve olyan mértékig versengő, hogy áldozatok már nemcsak a vesztes oldalon születnek, hanem egészségromboló és lélek-ölő hatásával a nyertesek között is. Ebben a harsány világban végső soron minden az ego győzelméről vagy vereségéről szól. Főszerepet a nagy hang, az egyéni, kézbe fogható és kirakatba tehető jutalmak kapnak. Márpedig az ezekért folytatott tülekedésben a szuperérzékeny ember szinte törvényszerűen a peremre sodródik. Az ő erőssége ugyanis a történések belső megélése, az ő jutalma az ideáloknak való megfelelés, az ő egyensúlya a nyugalom. Mert mércéjét saját lelkiismerete adja, nem pedig a külső megerősítések. Elaine Aron, aki maga is a szuperérzékeny csoportba tartozik, egész munkásságát annak szenteli, hogy rehabilitálja ezt a típust. Négy könyvet adott ki e témában, és évek óta folyóiratot jelentet meg a szuperérzékenyek számára. Ír többek között az érzékenység és szerelem kapcsolatáról, valamint az érzékenység és önismeret összefüggéseiről is.

Reméljük, hogy Magyarországon is hamarosan ismert lesz valamennyi könyve, és hogy nálunk is kialakul a szuperérzékenyek hálózata, akik éppen az által képesek segíteni egymás boldogulását, hogy „egy nyelvet beszélnek”, és ökölvívás helyett sportként egymás felemelését és a természeti elemekkel való összekapcsolódást részesítik előnyben. Ezeket igyekeznek tömegsporttá tenni e kiadvány és e mozgalom magyar kezdeményezői is.

A szerző előszava „Bőgőmasina!” „Gyáva nyúl!” „Ne kényeskedj!” A múlt hangjai? Ismerősen cseng-e a jóindulatú figyelmeztetés: „Ne vegyél mindent a lelkedre! A saját érdekedben mondom!”? Ha olyan voltál, mint én, gyakran hallhattál ehhez hasonló megjegyzéseket, és bizonyára úgy érezted, nagyon kilógsz a sorból. Én a magam részéről meg voltam róla győződve, hogy rejtegetni való hiányosságban szenvedek, ami másodrendű életre kárhoztat. Azt gondoltam, valami nem stimmel velem. Ami azt illeti, te meg én, nagyon is rendben vagyunk. Amennyiben a könyv elején található önismereti tesztben legalább 12 állítást igaznak jelöltél, vagy az 1. fejezetben olvasható részletes leírás alapján magadra ismertél (és talán ez a legmeggyőzőbb), akkor rendkívüli emberi lény vagy, egy igen érzékeny személy, akit a nemzetközi szakirodalomban HSP- ként (Highly Sensitive Person) emlegetnek, és ez a könyv pont neked, a szuperérzékenynek szól. Az érzékeny idegrendszer normális jelenség, alapvetően semleges személyiségvonás. Feltehetően öröklött, és az emberek 15-20%-ánál figyelhető meg. Azt jelenti, hogy sokkal érzékenyebben reagálsz a környezetedben lévő finom részletekre, és ez sok esetben nagy előnyt jelent. Ugyanakkor könnyebben kerülsz fokozott izgalmi állapotba, ha túl sokáig tartózkodsz olyan helyen, ahol rengeteg a látnivaló vagy túl sok a zaj, és ettől az idegrendszered túlterheltté válik. Az érzékenységnek tehát megvannak az előnyei és a hátrányai is. A mi kultúránkban ez a tulajdonság, ahogy azt valószínűleg a saját bőrödön is tapasztalhattad, nem éppen ideális. Szerető szüleid és jóindulatú tanáraid bizonyára megpróbáltak segíteni, hogy „úrrá légy” az érzékenységeden, mintha csak valami rendellenességben szenvednél. A többi gyerek sem mindig értett meg. Felnőttként pedig nyilván nehezebb megfelelő pályát vagy társakat találni, és gondjaid lehetnek az önbecsülés és az önbizalom terén is.

MIBEN SEGÍT NEKED EZ A KÖNYV? A könyvben minden olyan információ szerepel, amelyre ezzel a tulajdonságoddal kapcsolatban szükséged lehet. Ez az egyedülálló munka ötéves kutatás, számos mélyinterjú, klinikai tapasztalat, több száz szuperérzékeny résztvevővel tartott tanfolyam és egyéni konzultáció, valamint a témával kapcsolatban rendelkezésre álló pszichológiai ismeretanyag figyelmes áttanulmányozásának eredménye. Az első három fejezetből megismerheted a személyiségvonásodat megalapozó tényeket, és megtanulhatod, hogy miként kezeld az idegrendszeredet érő túlzott ingeráradatot, valamint az emiatt fellépő túl nagy feszültséget. Ezt követően azt vizsgáljuk, milyen hatással van az érzékenységed a saját életedre, a munkádra, a kapcsolataidra és a lelki életedre. Rávilágítok olyan előnyökre, amelyekre talán sohasem gondoltál, valamint tanácsokkal látlak el a szuperérzékeny személyek körében gyakorta felmerülő problémák kezelésével kapcsolatban, mint amilyen a félénkség vagy a megfelelő munka kiválasztása. Nagy út áll előttünk. A legtöbb szuperérzékeny ember, akinek a könyvben található információk révén segíteni tudtam, azt állította, hogy az élete jelentős fordulatot vett, és azt tanácsolták, hogy ezt a tudást osszam meg veled is.

NÉHÁNY GONDOLAT A KEVÉSBÉ ÉRZÉKENY OLVASÓK RÉSZÉRE Először is, ha azért lapoztál bele ebbe a könyvbe, mert anyai, apai, partneri vagy baráti kapcsolat fűz egy szuperérzékeny személyhez, Isten hozott! Kapcsolatotok jelentősen javulni fog. Másodszor, egy véletlenszerűen kiválasztott, különböző korú személyek körében végzett telefonos felmérés eredményei alapján kiderült, hogy míg a megkérdezett 300 személy 20%-a különösen vagy meglehetősen szuperérzékeny volt, további 22%-uk mérsékelten érzékenynek bizonyult. Mindazok, akik ez utóbbi kategóriába tartoznak, szintén sokat tanulhatnak a könyvből. A megkérdezettek 42%-a egyébként egyáltalán nem tartotta magát érzékenynek, így érthető, hogy a szuperérzékenyek miért gondolják manapság, hogy nem képesek lépést tartani a zenét bömböltető, vadul dudáló zajos többséggel. Végül talán nem túlzás azt állítani, hogy bárki szuperérzékennyé válhat mondjuk, miután eltöltött egyedül egy hónapot egy hegyi kunyhóban. Életkorunk előrehaladtával is egyre érzékenyebbek leszünk. Valószínűleg legtöbbünknek - akár bevalljuk, akár nem - van egy rejtett szuperérzékeny oldala, de ez csak bizonyos helyzetekben kerül felszínre.

ÉS NÉHÁNY GONDOLAT A NEM SZUPERÉRZÉKENY OLVASÓK RÉSZÉRE A nem túlságosan érzékeny személyek ettől a gondolattól akár megbántva vagy kirekesztve érezhetik magukat, mert úgy tűnhet, nem csupán mások, de valahogy jobbak is vagyunk náluk. „Úgy érted, én nem vagyok érzékeny?” merülhet fel bennük a kérdés. Az egyik probléma az, hogy az „érzékeny” szó többek között azt is jelenti, hogy valaki tapintatos, megértő, befogadó vagy körültekintő. Mind a szuperérzékenyek, mind a nem túl érzékeny személyek rendelkezhetnek ezekkel a tulajdonságokkal, amelyek felerősödnek, ha jól érezzük magunkat, és fogékonyak vagyunk a finom részletekre. Nyugodt körülmények között a szuperérzékenyek még élvezhetik is, hogy képesek a legapróbb nüanszok befogására. Viszont fokozott izgalmi állapotban - ami nálunk igen gyakori - a legkevésbé sem bizonyulunk megértőnek vagy

érzékenynek. Ilyenkor túlterhel minket az ingerek sokasága, kikészülünk, és leginkább magányra vágyunk. Ezzel szemben nem különösen érzékeny barátaink még igazán kaotikus helyzetekben is megértőbben viselkednek másokkal szemben, mint mi. Sokáig törtem a fejem, hogyan nevezzem el ezt a vonást. Semmiképpen sem akartam abba a hibába esni, hogy összekeverjem olyan fogalmakkal mint a befeléfordulás, a félénkség, a gátlásosság vagy egyéb, pszichológusok által ránk ragasztott téves elnevezés vagy címke, amelyek közül egyik sem képes kifejezni ennek a tulajdonságnak a semleges, még kevésbé a pozitív aspektusait. Mivel az „érzékenység” szó magában hordozza az ingerekre való nagyobb fogékonyság semleges tényét, elérkezettnek látszott az idő, hogy egy pozitív csengésű szakkifejezés használatával oszlassam el a szuperérzékeny személyek körüli előítéleteket. Másfelől a „szuperérzékenység” egyesek számára a legkevésbé sem pozitív tulajdonság. Miközben otthonom csendjében ezeket a sorokat írom, egy olyan időben, amikor erről a tulajdonságról rajtam kívül senki sem beszél, szeretném leszögezni: Ez a könyv kiválthat szuperérzékeny személyeket érő bántó ugratásokat és megjegyzéseket. Az érzékenység fogalmát - a nemiséghez hasonlóan, amellyel az érzékenységet is gyakran összemossák - hatalmas kollektív pszichés energia övezi. (Ugyanannyi fiú- és leánygyermek születik érzékeny lélekkel, de ezt a férfiaktól nem várják el, csupán a nőktől. Ezért a tévhitért mindkét nem nagy árat fizet.) Jobb, ha erre időben felkészülsz! Úgy védheted meg érzékenységedet, és az arról szerzett új ismereteidet is, hogy ha kell, bölcsen hallgatsz róluk. Leginkább annak örülj, hogy sok hozzád hasonló ember jár-kel a világban. Eddig nem találkoztunk, de mostantól kapcsolatban vagyunk egy mással, és ennek nemcsak mi, de a társadalom is hasznát látja. Az 1., a 6. és a 10. fejezetben részletesen kitérek majd a szuperérzékeny emberek társadalmi szerepének fontosságára.

AMIRE SZÜKSÉGED VAN A könyvben négy fontos megközelítési módot találsz, amelyek szerintem minden szuperérzékeny ember számára hasznosak.

1. Önismeret. Meg kell értened, mit jelent szuperérzékenynek lenni, méghozzá részleteiben. Tudatosítanod kell, hogy érzékenységed miként viszonyul a többi vonásodhoz, és hogy milyen hatást gyakorol rád a negatív társadalmi attitűd. Meg kell ismerned érzékeny testedet is, amelyet nem hanyagolhatsz el többé csak azért, mert nem olyan együttműködő, mint szeretnéd, vagy gyengének bizonyul. 2. Átkeretezés. Miután sikerült tudatosítanod magadban, hogy rendkívül érzékeny személyként jöttél a világra, itt az idő, hogy hatékonyan újraértékeld, átértelmezd a múltad nagy részét. Bizonyára sok „hibád” volt elkerülhetetlen csak azért, mert nemcsak te magad, de szüleid, tanáraid, barátaid és kollégáid sem értettek meg. Múltad megélésének átértékelése szilárd önbecsüléshez vezethet. Az önbecsülés és az önbizalom azért különösen fontos minden szuperérzékeny személynél, mert ez csökkenti az új (és ezáltal nagy feszültséggel járó) helyzetek okozta fölzaklatottság mértékét. Az átértelmezés, átkeretezés (reframing) azonban nem automatikus folyamat. Ezért is zárok minden fejezetet egy erre vonatkozó „gyakorlattal”. 3. Gyógyulás. Ha eddig még nem sikerült, itt az ideje, hogy begyógyítsd mély lelki sebeidet. Mivel gyermekkorod óta rendkívül érzékeny vagy, a családi és iskolai problémák, gyermekkori betegségek és hasonló bajok mind mélyebb nyomot hagytak benned, mint másokban. Ráadásul más voltál, mint a többi gyerek, és ez nyilván nem volt mindig egyszerű. A szuperérzékeny emberek fokozottan hajlamosak rá, hogy meghátráljanak a múltbéli sebek begyógyításához szükséges belső munka elől, mivel ösztönösen tartanak a folyamat során felszakadó intenzív érzelmektől. A lassúság és az óvatosság indokolt, ám ha halogatod a dolgot, csak önmagadat csapod be. 4. Hogyan érezd jól magad a világban, és mikor húzódj vissza. Igenis, részese lehetsz, és kell is, hogy részese légy ennek a világnak. Szükség van rád! Viszont ügyelj arra, hogy megtaláld az arany középutat. Könyvemmel ebben nyújtok segítséget, és ígérem, nem foglak egy kevéssé érzékeny kultúra zavarba ejtő üzeneteivel terhelni. Megtanulhatod, hogy ez a tulajdonságod milyen hatással van közeli kapcsolataidra. Szó esik majd a pszichoterápia lehetőségeiről is, arról, hogy a szuperérzékeny emberek közül kinek van rá szüksége, milyen módszerre, milyen

terapeutára, és hogy a terápia mennyiben más az ő esetükben. Áttekintjük a szuperérzékenyek orvosi kezelésére, valamint a szóba jövő gyógyszerekre (mint például a gyakorta szedett antidepresszánsokra) vonatkozó információkat. A könyv végén pedig örömmel merülünk bele gazdag belső világunkba.

MAGAMRÓL Kutató pszichológus, egyetemi tanár, pszichoterapeuta és író vagyok. Ami azonban a legfontosabb: én is szuperérzékeny vagyok, akárcsak te. Ne gondold hát, hogy fentről szónokolok vagy nyújtok segítő kezet neked, szegény elveszett léleknek, hogy leküzdhesd a „szindrómádat”. Saját tapasztalatomból ismerem közös személyiségvonásunk minden előnyét és hátrányát. Gyermekként otthon gyakran elbújtam a családi zűrzavar elől. Az iskolában elkerültem a sportfoglalkozásokat, a közös játékokat és általában a többi gyereket. Stratégiám sikeresnek bizonyult; egy idő után tudomást sem vettek rólam. Ettől megkönnyebbültem, de egyben megalázó érzés is volt. Középiskolás éveim alatt egy extrovertált társam vett szárnyai alá, ez a kapcsolat az egyetemen is tartott - ráadásul főként tanulással töltöttem az időmet. Ez az időszak jóval nehezebbnek bizonyult. Több megtorpanás és újrakezdés után - beleértve egy túl korán kötött, négy évig tartó házasságot végül kiemelkedő eredménnyel szereztem diplomát Berkeleyben, a University of Californián. Igaz, sok időt töltöttem a mosdóban zokogva, attól tartva, hogy becsavarodok. (Kutatásaim során kiderült, hogy a visszavonulásnak ez a formája és a gyakori sírás is jellemző a szuperérzékeny emberekre.) Az egyetemi mesterprogramom idején már saját szobám volt, ahová szintén gyakran bújtam el sírni, illetve összeszedni magam. Az ilyen és ehhez hasonló reakcióim miatt a mesterfokozattal le is zártam az egyetemet, annak ellenére, hogy mentoraim határozottan bátorítottak a doktorátus megszerzésére. Ezt követően 25 évembe telt, hogy sajátos személyiségemmel kapcsolatos információk birtokában megértsem a reakcióimat, és megszerezzem a doktori fokozatot. Huszonhárom éves koromban ismertem meg jelenlegi férjemet, aki mellett kezdetét vette biztonságos életem, melyet nagy részt az írás és a fiunk nevelése töltött ki. Zárkózott életmódomat élveztem, de egy kicsit restelltem is, hiszen

bizonyos mértékig tisztában voltam vele, mit hagyok ki: számos lehetőséget, amelyekből tanulhatok, képességeim nyilvános elismerésének örömét és kapcsolatok létesítését sokféle emberrel. Keserű tapasztalataim miatt azonban úgy véltem, nincs választásom. Vannak azonban felkavaró események, amelyeket nem kerülhetünk el. Orvosi beavatkozáson estem át, és azt hittem, néhány hét alatt felgyógyulok. Ehelyett a szervezetem még hónapokig fizikai és érzelmi reakciókkal gyötört. Kénytelen voltam hát ismételten szembenézni „végzetes hibámmal”, amelytől annyira másnak éreztem magam. Megpróbálkoztam a pszichoterápiával, és szerencsém volt. Néhány alkalom után terapeutám a következőket mondta: „Teljesen érthető, hogy zaklatott volt, hiszen ön rendkívül érzékeny.” És az mi, csodálkoztam, valami kifogás? Sosem gondolkozott el rajta igazán, mondta, de tapasztalatai szerint szembetűnő különbség van az emberek ingerekkel szembeni tűrőképességében, és abban is, hogy milyen mélyen élik meg az őket érő jó vagy rossz tapasztalatokat. Szerinte az ilyen fokú érzékenység aligha tekinthető lelki fogyatékosság vagy rendellenesség jelének. Legalábbis ezt reméli - mondta -, mivel maga is rendkívül érzékeny személy. Még emlékszem a mosolyára, amivel hozzátette: „Érzékeny, mint a legtöbb ember, akit igazán érdemes megismerni.” Több évig jártam terápiára, ami egyetlen percig sem volt hiábavaló időtöltés. Számos gyermekkori problémát sikerült feldolgoznom, de a fő téma továbbra is az érzékenységemnek a személyiségemre gyakorolt hatása maradt. Az, hogy selejtesnek éreztem magam, bár mindig akadtak védelmezőim, akik értékelték a képzelőerőm, az empátiakészségem, a kreativitásom és az éleslátásom előnyeit. Ezeket a tulajdonságaimat én magam nem sokra tartottam. A terápia témája volt, hogy emiatt lehetőleg elszigeteltem magam a külvilágtól. Ahogy fokozatosan felnyílt a szemem, vissza tudtam térni a világba. Ma már élvezem, hogy a dolgokban részt vehetek, szakmabeli lettem, pszichoterapeuta, és örömmel osztom meg másokkal fogékonyságom előnyeit.

A KÖNYV HÁTTERÉBEN ÁLLÓ KUTATÓMUNKA Ahogy érzékenységem megismerése révén életem új fordulatot vett, elhatá-

roztam, hogy tovább nyomozok az ügyben, de szinte semmit sem találtam Úgy gondoltam, talán az introverzió fogalma vág ide leginkább. A híres pszichiáter, Carl Gustav Jung komolyan foglalkozott a témával, amit a befelé fordulás tendenciájaként nevezett meg. Jung maga is szuperérzékeny volt, munkássága óriási segítséget jelentett, ám az introverzió témakörével foglalkozó tudományos munkák zöme főleg az introvertált személyek társaságkerülő viselkedését hangsúlyozza, és végül ez ütött szöget a fejembe: vajon nem tévesen azonosítjáke az introverziót és az érzékenységet? Mivel túl kevés információ állt rendelkezésemre ahhoz, hogy vizsgálódásomat folytatni tudjam, úgy döntöttem, hogy az egyetemen - ahol akkoriban magam is dolgoztam - hirdetést helyezek el egy munkatársaknak szóló hírlevélben. Olyan interjúalanyokat kerestem, akik úgy érzik, különösen érzékenyen reagálnak a külső ingerekre, introvertáltak, vagy hajlamosak rá, hogy túl gyorsan adjanak érzelmi reakciókat. Hamarosan több önkéntes jelentkezett, mint amennyire szükségem volt. Ezt követően a helyi lap cikket írt a kutatásról, s bár egyetlen helyen sem említették meg az elérhetőségemet, több mint száz ember keresett meg telefonon vagy levélben, hogy köszönetet mondjon, felajánlja a segítségét, vagy egyszerűen elmondhassa: „Én is.” Még két évvel később is voltak megkeresések. (A szuperérzékeny emberek néha sokáig érlelgetik magukban a gondolatot, mielőtt lépnének!) A negyven, egyenként két-három órás interjú tanulságai alapján összeállítottam egy kérdőívet, amelyből Észak-Amerika-szerte több ezer példányt osztottam szét. Telefonos felmérést is végeztem, mintegy háromszáz, véletlenszerűen kiválasztott személy bevonásával. Vagyis a könyvben található információk egytől-egyig saját vagy mások komoly tudományos kutatásain alapulnak, illetve szuperérzékeny résztvevőkkel folytatott tanfolyamok, beszélgetések, egyéni konzultációk és pszichoterápiás ülések megfigyeléseit tükrözik. Több ezer alkalommal nyílt lehetőségem betekintést nyerni egy- egy szuperérzékeny ember magánéletébe, ennek ellenére az olvasó a megszokottnál többször találkozik majd a „talán”, a „lehet”, és a „valószínűleg” kifejezésekkel. Úgy vélem, ezt minden szuperérzékeny lélek méltányolni fogja. Az, hogy ilyen hatalmas kutatómunka, írás és tanítás mellett köteleztem el

magam, bizonyos értelemben úttörővé tett, de többek között ez is a szuperérzékenység velejárója. Gyakran mi vagyunk az elsők, akik megérzik, hogy mi a teendő. Ahogy előnyös tulajdonságaink között a magabiztosság is fokozódik, talán egyre többen felemeljük majd a hangunkat - a magunk érzékeny módján.

MINDEN OLVASÓ FIGYELMÉBE 1. Ismét hangsúlyozom, hogy bár szuperérzékenyként szólítom meg az olvasót, a könyv azoknak is hasznára válik, akik barátként, rokonként, tanácsadóként, munkaadóként, oktatóként vagy egészségügyi dolgozóként szeretnék megérteni a nagyon érzékeny embereket. 2. A könyvből kiderül számodra, hogy sok hozzád hasonló ember él körülötted, vagyis be lettél skatulyázva, és a skatulyán van egy címke. Ennek előnye, hogy normálisnak érezheted magad, és mások tapasztalataiból és kutatómunkájából okulhatsz. Ugyanakkor minden szuperérzékeny ember a közös vonás ellenére igazi egyéniség is, így kivételes személyiségednek köszönhetően nincs az a skatulya, amelybe bárki belekényszeríthetne. Ezt sose felejtsd el! 3. A könyv olvasása során valószínűleg életed minden mozzanatát különleges érzékenységed fényében látod majd. Ez várható. Valójában éppen erről van szó. Minden új nyelv elsajátításában segít, ha teljesen elmerülsz benne, beleértve azt is, ahogyan mostantól beszélni fogsz magadról. Ha másokat ez nyugtalanít, bosszant, vagy valamiből kirekesztve érzik magukat, kérd meg őket, hogy legyenek türelemmel. Eljön a nap, amikor a fogalmak leülepednek benned, és kevesebbet beszélsz majd az egészről. 4. A könyvben szerepel néhány kimondottan szuperérzékeny embereknek ajánlott gyakorlat is. Ez persze nem azt jelenti, hogy ezeket feltétlenül el is kell végezned, ha azt akarod, hogy a könyv a hasznodra váljon. Bízz az érzékeny lényed megérzéseiben, és tégy, ahogy jónak látod. 5. Bármelyik gyakorlatnál előfordulhat, hogy erős érzelmek törnek rád. Ilyen esetben azt javaslom, fordulj szakemberhez segítségért. Ha már elkezdődött a terápiád, a könyv hasznos kiegészítője lesz az ott folyó munkának. A könyvből nyert ötletek talán még le is rövidíthetik a terápia tervezett időtartamát, ahogy

belül kialakítod új, ideális énedet; azt, aki lehetsz vagy talán már vagy is, éspedig nem a külvilág, hanem a saját elvárásaid alapján. Ne feledd azonban, a könyv nem helyettesíti a jó terapeutát, akire szükséged lehet, ha az életedben a dolgok eldurvulnak, vagy elakadsz. Izgalmas pillanat a számomra elképzelni, amint hamarosan belépsz az én, a te, a mi új világunkba. Miután olyan hosszú ideig gondoltad, hogy egyedül vagy, most jól jön egy kis társaság, nem igaz?

MENNYIRE VAGY ÉRZÉKENY? Önértékelési teszt Kérlek, döntsd el, hogy az alábbi kijelentéseket mennyire tartod igaznak vagy hamisnak magadra nézve. Igaz (I): amennyiben a kijelentés inkább vagy teljességgel igaz rád. Hamis (H): amennyiben a kijelentés kevésbé vagy egyáltalán nem igaz rád.

I

I

I

H

Érzékelem és felfogom a környezetemben lévő finom részleteket.

I H

I

Mások hangulata hatással van rám.

I H

I

Nagyon érzékeny vagyok a fájdalomra.

I H

I

Túl mozgalmas napokon szükségét érzem, hogy leheveredjek egy sötét szobában, vagy más, ingermentes környezetben, ahol magamban lehetek.

I H

Különösen érzékeny vagyok a koffein hatására.

I H

Nehezen bírom az erős fényeket, az átható szagokat, a durva dolgokat, a közelben visító szirénák és az ezekhez hasonló erős ingereket.

I H

A belső életem gazdag és bonyolult.

I H

A hangos zajoktól rosszul érzem magam.

I H

Mélyen megérintenek a zene és más műalkotások.

I H

Lelkiismeretes vagyok.

I H

Ijedős vagyok.

I H

Ideges leszek, ha rövid idő alatt túl sok mindent kell csinálnom.

I H

Ha valaki a közelemben kényelmetlenül érzi magát, ösztönösen tudom, mire van szüksége, hogy jobb legyen a közérzete (például változtatni a világításon vagy az ülésén). I H Bosszant, ha arra próbálnak rávenni, hogy túl sok dolgot csináljak egyszerre.

I H

Igyekszem mindent megtenni, nehogy hibázzak vagy elfelejtsek valamit.

I H

Tudatosan elkerülöm az erőszakos filmeket és tévéműsorokat.

I H

Nem szeretem, ha túl sok minden zajlik körülöttem, ilyenkor feszült és izgatott leszek.

I H

Ha nagyon éhes vagyok, nem tudok koncentrálni, és mogorva leszek.

I H

Az életemben történő változások megráznak.

I H

Észreveszem és élvezem a finom illatokat, jó ízeket, a szép hangokat és műalkotásokat.

I H

Mindennél előbbre való számomra, hogy úgy szervezzem az életem, hogy elkerüljem a túlzott lelki megterheléssel járó, felzaklató helyzeteket.

I H

Ha versenyhelyzetben vagy egy feladat végzése közben figyelnek, annyira ideges vagy bizonytalan leszek, hogy sokkal rosszabb teljesítményt nyújtok, mint amire egyébként képes vagyok.

I H

Szüleim vagy tanáraim érzékeny vagy félénk gyereknek tartottak.

I H

A T ES Z T É RT ÉK E L ÉS E Ha 12 vagy több kijelentést jelöltél igaznak, valószínűleg szuperérzékeny vagy. Azonban lássuk be, hogy nincs az a pszichológiai teszt, amire az életünket alapozhatnánk. Ha a fenti listából csak egy vagy két kijelentést érzel igaznak, de azokat nagyon, már az is feljogosíthat rá, hogy különlegesen érzékeny embernek tekintsd magad. Ha továbbolvasol, és az 1. fejezetben található részletes leírás alapján magadra ismersz, bátran érezheted magad szuperérzékeny embernek. A könyv hátralevő részében segítek, hogy jobban megértsd önmagadat, és megtanuld, hogyan boldogulj napjaink oly kevéssé érzékeny világában.

Köszönetnyilvánítás Először is hálával tartozom minden érzékeny interjúalanyomnak, akik elsőként nyíltak meg, és beszéltek azokról a személyes dolgokról, amelyeket már egy jó ideje tudtak magukról. Az elszigetelt egyénekből tiszteletre méltó csoport formálódott. Köszönet azoknak is, akik részt vettek tanfolyamaimon, vagy konzultációra, esetleg pszichoterápiára jártak hozzám. A könyv minden egyes gondolata a tőlük tanultakból építkezik. Nagy köszönet jár számos diákomnak, akik a kutatásban segítettek nekem, ám túl sokan vannak ahhoz, hogy név szerint említsem őket. Hálás vagyok Barbara Koutsnak, az ügynökömnek, és Bruce Shostaknak, a szerkesztőmnek a Carol Kiadónál a sok erőfeszítésért, amit annak érdekében tettek, hogy ez a könyv mindenkihez eljuthasson. Barbara megtalálta a megfelelő kiadót, Bruce pedig formába hozta a kéziratot - a megfelelő helyeken zabolázva meg lendületem, máshol viszont szabadjára engedve a gyeplőt. A férjemre, Artra, nehéz megfelelő szavakat találni, persze azért akad néhány: barátom, kollégám, támogatóm, kedvesem - szívből köszönöm neked!

1. Amit a szuperérzékenységről tudnod kell A TÖKÉLETLENSÉG (TÉVES) ÉRZÉSE

Ebben a fejezetben eléd tárom az érzékenységeddel kapcsolatos tényeket, és azt is megtudhatod, hogy ezek mennyiben különböztetnek meg másoktól. Belekotorászunk öröklött személyiséged eddig ismeretlen bugyraiba, és végre azt is tisztán látod majd, hogy a közösség, amelyben élsz, hogyan tekint rád. De mindenekelőtt ismerd meg Kristent.

AZT HITTE, MEGBOLONDULT Kristen a szuperérzékenység témakörében végzett kutatásom 23. interjúalanya volt, egy intelligens, tiszta tekintetű egyetemista lány. Alig váltottunk azonban néhány mondatot, amikor a hangja remegni kezdett. „Sajnálom” - suttogta - „igazából csak azért iratkoztam fel, hogy találkozzam Önnel, mivel Ön pszichológus, és nekem feltétlenül beszélnem kellett valakivel, aki talán meg tudja mondani...”, a hangja elcsuklott: „Lehet, hogy megbolondultam?” Együttérzéssel fürkésztem a tekintetét. Egyértelműen kétségbe volt esve, de az addig elmondottak alapján semmi nem utalt nála mentális zavarra. Addigra már másként figyeltem a Kristenhez hasonló emberekre. Kicsit összeszedve magát újra próbálkozott, mintha csak attól tartott volna, hogy túl gyorsan válaszolok: „Olyan másnak érzem magam. Ez mindig is így volt. Ez persze nem jelenti azt, úgy értem, a családom fantasztikus, a gyermekkorom pedig szinte idilli volt, egészen az iskolakezdésig. Bár anya azt állítja, mindig is rosszkedvű kisbaba voltam.” Sóhajtott, majd egy kis bátorítást követően folytatta: „Az óvodában mindentől féltem, még a zenés foglalkozásoktól is. Mikor kiosztották a konyhaedényeket, hogy azokon doboljunk, befogtam a fülemet és csak sírtam.”

Elfordította a fejét, szemében könnyek csillogtak. „Az általános iskolában mindig én voltam a kis kedvenc, mégis azt mondták, »különc« vagyok* Különcsége egy sor lehangoló orvosi és pszichológiai vizsgálatot vont maga után. Először szellemi visszamaradottságra gyanakodtak, ám végül egy tehetséggondozó programban kötött ki, ami engem egyáltalán nem lepett meg. Ennek ellenére továbbra is ott motoszkált mindenkiben a gondolat: „Valami nincs rendben ezzel a gyerekkel.” Megvizsgálták a hallását, semmi baja. Negyedikben az agya került sorra, mivel azt feltételezték, hogy zárkózottságát epilepsziás jellegű zavar okozza. Persze mindent rendben találtak. Hogy mi volt a végső diagnózis? „Nehezen szűri ki az ingereket.” Végeredményként pedig maradt egy olyan gyermek, aki selejtesnek érezte magát.

KÜLÖNLEGES, DE MÉLYSÉGESEN FÉLREÉRTETT A diagnózis az adott vizsgálatok keretein belül igaz volt. A szuperérzékeny emberek sokkal több olyan apró ingert fogadnak be, amelyeket mások észre sem vesznek. Így, ami mások számára hétköznapinak tűnhet, mint például a hangos zene vagy a tömeg, a szuperérzékenyek számára túl sok és egyben megterhelő. A legtöbb ember tudomást sem vesz a szirénákról, a vakító fényekről, a furcsa szagokról, a minket körülvevő szemétről és zűrzavarról. A szuperérzékeny személyeket mindez felkavarja. A legtöbb ember elfárad a nap végére, miután lejárta a lábát egy múzeumban vagy egy bevásárlóközpontban, mégis képes igent mondani, ha valaki egy esti buliba invitálja őt. A szuperérzékenyeknek egy ilyen nap után zúg a fejük a számukra megterhelő ingeráradattól, ezért magányra van szükségük. A legtöbb ember egy idegen szobába lépve maximum a bútorokra vagy a jelenlévő emberekre figyel fel. Ezzel szemben a szuperérzékenyek – akár akarják, akár nem - azonnal átérzik egy helyiség hangulatát, a levegő frissességét vagy áporodottságát, érzékelik a jelenlévők közti barátságokat és ellentéteket, és még a vázában látható virágokat elrendező ember személyiségét is. A szuperérzékeny ember azonban nehezen fogja föl, milyen figyelemreméltó képességgel rendelkezik. Hogyan hasonlítsunk össze belső tapasztalatokat? Ez egyáltalán nem egyszerű. Sokszor azon kapod magad, hogy nem bírsz annyi mindent elviselni, mint mások. Elfelejted, hogy egy olyan csoporthoz tartozol,

amelynek tagjai gyakran bizonyították kreativitásukat, éleslátásukat, szenvedélyességüket és gondoskodó természetüket, amelyek a társadalomban mind nagyra becsült tulajdonságok. Aki minket választ, annak tudnia kell, hogy ez mivel jár együtt. „Árukapcsolás” van. Érzékenységünk - legfőbb jellemvonásunk - velejárója, hogy óvatosak és zárkózottak vagyunk, ráadásul az átlagosnál több időt töltünk egyedül. Azok az emberek, akik más beállítottságúak, mint mi (vagyis a nagy többség), ezt nem értik meg, ezért bátortalannak, félénknek, gyengének vagy - ami a legfőbb bűnnek számít - társaságkerülőnek tartanak minket. A beskatulyázástól tartva igyekszünk olyanok lenni, mint a többiek, de ettől feszült, túlingerelt állapotba kerülünk, és teljesen kimerülünk. Így végül még hisztisnek vagy bolondnak is titulálnak minket, amit idővel magunk is elhiszünk.

KRISTEN KRITIKUS ÉVE Előbb vagy utóbb mindenki kerülhet stresszes élethelyzetbe, a szuperérzékenyek azonban egy ilyen szituációra intenzívebben reagálnak Ha ezt a reakciódat valamiféle jellembeli tökéletlenségnek tulajdonítod, csak növeled az adott krízishelyzetben jelentkező feszültség mértékét, amelyet a reménytelenség és az értéktelenség érzése követ. Kristen egy hasonló válságon esett át első egyetemi éve alatt. Gimnáziumi éveit egy csendes magániskolában töltötte, és végig otthon lakott. Hirtelen idegenek közé került, tömegeken kellett átverekednie magát, hogy feliratkozzon egy órára vagy megszerezze a tankönyveit, azaz folyamatosan túlzott ingeráradatnak volt kitéve. Hamarosan utolérte a szerelem, ami szuperérzékeny személy lévén gyorsan és intenzíven zajlott, így nem sokára Japánba utazott, hogy megismerje barátja családját, ami tipikusan egy olyan esemény, amitől érthető módon rettegett. Ott aztán - saját szavaival élve - „kiborult". Kristen egészen addig sohasem tartotta magát szorongó természetűnek de Japánban hirtelen úrrá lett rajta a félelem. Először álmatlanság gyötörte, majd jött a depresszió. Saját érzelmeitől megriadva önbizalma összeomlott. Fiatal barátja nem tudott mit kezdeni vele - így szakítani akart. Kristen visszatért ugyan az egyetemre, de attól tartott, ott is csődöt mond. A szakadék szélére került. Története végeztével szipogva nézett fel rám: „Aztán hallottam, ez a kutatás az

érzékeny emberekről szól, és arra gondoltam, lehet, hogy én is az vagyok. De ez butaság, tudom. Vagy talán mégsem?” Azt válaszoltam, hogy egy ilyen rövid beszélgetés alapján nem állíthatom biztosan, de úgy vélem, érzékeny természete az említett stresszhelyzetekkel kombinálva igenis magyarázat lehet lelki állapotára. Így az én tisztem volt, hogy megismertessem Kristent önmagával, ami nyilvánvalóan már régóta esedékes volt.

A SZUPERÉRZÉKENYSÉG DEFINÍCIÓJA - KÉT FONTOS ALAPIGAZSÁG 1. alapigazság: Minden ember - függetlenül attól, hogy szuperérzékeny-e vagy sem - akkor érzi magát a legjobban, ha nem is unatkozik, de izgalmi szintje sem túl magas. Mindenki akkor nyújtja a legjobb teljesítményt - mindegy milyen téren, akár egy beszélgetés során, akár versenyzőként egy kiemelt sporteseményen -, ha az idegrendszere mérsékelten éber és izgatott, azaz optimális szintű készenlétben van. Amint a készenléti szint feszültsége túlzottan lecsökken, unatkozni kezdünk, bizonyos értelemben erőtlenné és bárminemű cselekvésre alkalmatlanná válunk. Hogy ezen változtassunk, kávét iszunk, bekapcsoljuk a rádiót, felhívjuk egy barátunkat, beszélgetést kezdeményezünk egy vadidegennel, pályát módosítunk, azaz bármire hajlandóak vagyunk! A másik véglet az, ha az idegrendszert túl sok inger éri, ami mindenkinél kimerültséghez, ügyetlenkedéshez és zavarodottsághoz vezet. Nem tudunk tisztán gondolkodni, testünk koordinálatlanná válik, és úgy érezzük, nem vagyunk urai az adott helyzetnek. Az előzőhöz hasonlóan, ilyenkor is többféleképpen javíthatunk helyzetünkön. Van, aki lepihen, vagy egyszerűen kikapcsol, de van olyan is, aki alkoholt fogyaszt vagy bevesz egy nyugtatót. Az „optimális izgalmi szint” valahol a két véglet között található. A pszichológiai kutatások egyik legalapvetőbb megállapítása szerint pedig minden ember arra törekszik, hogy ezt az ideális mértéket megtalálja. Ez mindenkire igaz, még a csecsemőkre is. Ők sem szeretnek unatkozni, és ha túl sok inger éri őket, nyűgössé válnak.

2. alapigazság: Az emberek jelentősen különböznek abban, hogy azonos helyzetben és azonos ingerek hatására milyen mértékben fokozódik idegrendszerük izgalmi állapota. A különbség nagyrészt öröklött, nagyon is létező és normális. Valójában minden fejlettebb emlősnél megfigyelhető - mint például az egereknél, a macskáknál, a kutyáknál, a lovaknál, a majmoknál és az embernél is. Egy fajon belül az ingerekre különösen érzékeny egyedek aránya szinte minden esetben 1520% között van. Mint ahogy egyes élőlények kicsit nagyobbak fajtársaiknál, úgy léteznek kissé érzékenyebbek is. Gondos tenyésztés révén - kizárólag érzékeny egyedek pároztatásával - csupán néhány generáció alatt kifejlődhet egy érzékeny vérvonal. Azaz röviden, a velünk született jellemvonások közül ez okozza a legfeltűnőbb különbségeket.

JÓ ÉS KEVÉSBÉ JÓ HÍREK Ez az ingerelhetőséggel kapcsolatban megfigyelt különbség azt jelenti, hogy egyesek befogadnak bizonyos szintű ingereket, amelyeket mások nem észlelnek legyen szó finom és összetett hangokról, látnivalókról vagy fizikai érzésekről, mint mondjuk, a fájdalom. Ez nem jelenti azt, hogy az átlagosnál jobb a hallásod, a látásod vagy bármelyik más érzékszerved (számos szuperérzékeny visel szemüveget). A különbség valahol az agyhoz vezető úton vagy magában az agyban, egy alaposabb információifeldolgozási mechanizmusban keresendő. Sokkal többet töprengünk mindenen, és aprólékosabb szempontok alapján csoportosítjuk a dolgokat. Ha azokhoz a gépekhez hasonlítjuk magunkat, amelyek méretük alapján szortírozzák a gyümölcsöket, mi legalább tíz méretet különböztetünk meg, míg mások csupán kettőt vagy hármat. Az apróbb részletekre való fogékonyság révén sokkal ösztönösebben mozogsz a világban, ami egyszerűen annyit jelent, hogy félig tudatosan vagy tudat alatt gyűjtőd be és dolgozod fel az információkat. Ennek eredményeként gyakran „csak tudsz” bizonyos dolgokat, anélkül hogy felfognád, honnan. Továbbá a finom részletek alaposabb feldolgozásának köszönhetően tisztábban látod a múltat és a jövőt. „Egyszerűen csak tudod”, valami miként volt, vagy hova vezet majd. Ez az a bizonyos „hatodik érzék”, amelyet oly sokszor emlegetnek. Persze

ez is becsaphat, akárcsak a szemed vagy a füled, de az ösztöneid legtöbbször jól működnek, ami megmagyarázza, miért akad olyan sok szuperérzékeny a „látók”, az intuitív művészek vagy akár a feltalálók, illetve a lelkiismeretes, óvatos és bölcs emberek körében. A jellemvonás árnyoldalai az erősebb ingerlés hatására jelentkeznek. Ami a legtöbb embernél csupán mérsékelt izgalmi szintet idéz elő, az a szuperérzékenyek esetében fokozott izgalmi állapotot generál. Amitől viszont a legtöbben fokozott izgalmi állapotba kerülnek, attól a szuperérzékenyek teljességgel kimerülnek, míg végül fellép náluk az úgynevezett „transzmarginális inhibició” (azaz határeseten túli gátlás), ami nem más, mint az agy védekező mechanizmusa a túlzott, a személy számára már elviselhetetlen ingeráradat ellen. A transzmarginális gátlás fogalmával először az orosz pszichológus, Ivan Pavlov foglalkozott a századfordulón. Meg volt róla győződve, hogy az emberek közti legalapvetőbb öröklött különbség abban rejlik, hogy ez az összeomlás kinél mennyi idő után jelentkezik, majd arra a következtetésre jutott, hogy akik gyorsan eljutnak a védekezésnek erre a szintjére, azoknak más típusú idegrendszere van. Akár szuperérzékenyek vagyunk, akár nem, senki sem szeret túlingerelt állapotban lenni. Úgy érezzük, nem mi irányítunk, és a testünk is jelzi, hogy bajban van. Túlzott izgalmi állapotban legtöbbször nem tudunk megfelelő teljesítményt nyújtani. Persze veszélyt is jelezhet. Az is elképzelhető, hogy mindannyiunkban van egy félelem a túlfokozott izgalmi állapottól. Mivel egy újszülött nem tud sem elfutni, sem harcolni, és talán még a veszélyt sem ismeri fel, jobb híján bömbölni kezd, ha bármi újat vagy izgatót tapasztal, így a felnőttek a segítségére siethetnek. A rendőrséghez hasonlóan mi, szuperérzékenyek is gyakran reagálunk vaklármára. Ám ha éberségünk akárcsak egyszer is életet ment, akkor genetikailag kifizetődő vonásról beszélhetünk. Tehát ha sajátos tulajdonságunkból kifolyólag néha túlingerelt állapotba kerülünk, az rendkívül kellemetlen, viszont egy olyan fegyvertár része, amelynek számos előnye is van.

AZ INGERLÉSRŐL BŐVEBBEN Ingerlésnek nevezünk bármit, ami felrázza az idegrendszert, magára vonja

annak figyelmét, és további elektromos kisülésekre készteti az idegeket. Ezekre általában csak külső hatásként gondolunk, ám valójában saját testünk is bocsát ki ingereket, mint például a fájdalom, az izomfeszültség, az éhség-, illetve a szomjúságérzet vagy a szexuális izgalom, de megjelenthetnek ingerek emlékek, fantáziaképek, gondolatok, valamint tervek formájában is. Az ingerek időtartama és intenzitása (akárcsak a hangerősség) változhat. Gyakran erősebb stimulációt jelent, ha valami az újdonság erejével hat ránk - ha például hirtelen rádudálnak vagy rákiáltanak valakire. Ugyancsak erősebb lehet az összetettsége miatt is, mint amikor egy bulin egyszerre négy párbeszéd keveredik a hangos zenével. Gyakran hozzá tudunk szokni az ingerekhez, de előfordul, hogy bár nem észlelünk zavaró tényezőt, hirtelen kimerültnek érezzük magunkat, és rájövünk, hogy tudatosan tűrünk olyasvalamit, ami valójában teljesen kikészít minket. Egy szuperérzékeny embert még egy mérsékelten zűrös, ugyanakkor ismerős helyzet - mint például egy átlagos munkanap - is lefáraszthat annyira, hogy estére magányra és csendre vágyik. Ilyen állapotban a legkisebb inger is az utolsó csepp lehet a pohárban. A stimuláció fogalma jóval összetettebb, mivel ugyanaz az inger mindenkinek mást és mást jelenthet. Van, akinek egy zsúfolt bevásárlóközpont a karácsonyi időszak kellős közepén boldog közös családi bevásárlások emlékét idézi, így az illető egy ilyen helyen meghitt ünnepi hangulatba kerül. Van azonban olyan is, aki mások unszolására kénytelen közös bevásárló körútra menni, túl kevés pénzzel a zsebében, miközben fogalma sincs, kinek mit is vegyen. Egy ilyen embert inkább kellemetlen emlékek fűzik az ünnepekbe, így karácsonykor egy bevásárlóközpontban a kínok kínját állja ki. Általános szabály, hogy sokkal nyugtalanabbá válunk, ha nem vagyunk képesek irányítani a minket érő ingereket, főleg ha úgy érezzük, áldozatul estünk valakinek. Míg az általunk választott dallamokat kellemesnek érezzük, a szomszéd hifijéből áthallatszó zene legtöbbször idegesítő - különösen akkor, ha korábban megkértük, hogy halkítsa le, így ugyanis már ellenséges támadásként éljük meg a helyzetet. Lehet, hogy a könyvben olvasottak után többet bosszankodsz majd, mivel tudatosul benned, hogy egy olyan kisebbséghez tartozol, amelynek rendszeresen figyelmen kívül hagyják egy alacsonyabb

izgalmi szint megtartásához való jogát. Természetesen sokat segítene, ha megvilágosodnánk, megszabadulnánk ezektől az asszociációktól, és nem izgatnánk fel magunkat semmin. Nem csoda, hogy olyan sok szuperérzékeny kezd el érdeklődni a spiritualitás iránt.

A FOKOZOTT IZGALMI ÁLLAPOT VALÓBAN KÜLÖNBÖZIK A SZORONGÁSTÓL ÉS A FÉLELEMTŐL? Fontos, hogy ne keverjük össze a magas izgalmi szintet a félelemmel. A félelem idéz ugyan elő fokozott izgalmi állapotot, ám ez számos más érzelemre is igaz ilyenek például a boldogság, a kíváncsiság és a harag. Ugyanakkor a túlingerelt állapothoz félig tudatos, kósza gondolatok vagy alacsonyabb izgalmi szintek is vezethetnek, amelyek nem váltanak ki egyértelmű érzelmeket. Gyakran nem is tudatosul bennünk, hogy mi izgat fel minket, egy újszerű szituáció, valami zaj vagy az a sok-sok minden, amit a szemünk érzékel. Ami azt illeti, számos módon kerülhetünk fokozott izgalmi állapotba, és érezhetjük magunkat izgatottnak, ezek pedig időről időre és személyenként is változnak. Az izgatottságnak több jele is lehet: kipirult arc, test- vagy kézremegés, gyorsabb szívverés, homályos gondolatok, gyomorgörcs, izomfeszültség, verejtékezés vagy izzadó tenyér. Amikor valaki ilyen szituációba kerül, gyakran nem is veszi észre ezeket a reakciókat, azonban vannak olyanok is, akik bár izgatottnak érzik magukat, alig jelentkeznek náluk ezek vagy ehhez hasonló tünetek. Mindezek ellenére, a magas izgalmi szint fogalma olyasvalamit jelöl, ami mindezekre a tapasztalatokra és fizikai állapotokra igaz. Akárcsak a „stressz”, a magas vagy fokozott izgalmi szint kifejezés is mindannyiunk számára ismerősen cseng, bár a jelentése nehezen megfogható. Természetesen a két fogalom szorosan összefügg, testünk a stresszre izgalmi állapottal válaszol. Ahogy tudatosul bennünk, hogy fokozott izgalmi állapotba kerültünk, meg akarjuk nevezni ennek okát, tudni akarjuk, miért, hogy idejében felismerhessük a veszélyt. Gyakran azt hisszük, fokozott izgalmi szintünk hátterében félelem lapul, és nem vesszük észre, hogy szívünk pusztán a minket ért ingertöbblet feldolgozása miatt kalapál olyan hevesen. Előfordul, hogy mások gondolják azt, hogy félünk - hiszen szemmel láthatóan izgatottak vagyunk -, így mi sem feltételezünk mást. Vélt félelmünket ezután tudatosítjuk, amitől izgalmi

állapotunk tovább fokozódik. A jövőben persze igyekszünk elkerülni minden hasonló helyzetet, pedig ha nem futamodunk meg, hanem megpróbáljuk megszokni azt, egy idő után lenyugszunk. Az 5. fejezetben tárgyalt „félénkség” révén ismét megvitatjuk majd, hogy miért nem szabad összekeverni a félelemérzetet a fokozott izgalmi állapottal.

ÉRZÉKENYSÉGED ÉRTÉKELÉSE Gondolj vissza egy vagy több olyan alkalomra, amikor érzékenységed téged vagy valaki mást szenvedéstől, súlyos veszteségtől vagy akár a haláltól mentett meg (Ami engem illet, az egész családommal együtt már rég nem élnénk, ha nem ébredtem volna fel az első szikrára, amikor meggyulladt a tető abban a régi faházban, amelyben akkoriban laktunk.)

TULAJDONSÁGOD KÜLÖNLEGESSÉ TESZ Az érzékenység fáján számos gyümölcs terem. Az elméd másként működik. Kérlek, ne feledd, hogy az alábbiakban általánosságban beszélek, hiszen senki sem rendelkezik az összes felsorolt jellemvonással, ám a nem szuperérzékeny emberekkel szemben a legtöbbünk: • jobban észreveszi a hibákat, és igyekszik elkerülni azokat, • rendkívül lelkiismeretes, • képes erősen koncentrálni (főleg, ha nem tereli el semmi a figyelmünket), • átlagon

felül

teljesít

olyan

feladatokat,

amelyeknél

fontos

az

elővigyázatosság, a pontosság, a gyorsaság vagy az apró különbségek észlelése, • képes egy adott anyagot mélyebb szinten feldolgozni (a pszichológusok ezt „szemantikus memóriának” nevezik), • gyakran eltöpreng saját gondolatain, • képes úgy tanulni, hogy nincs is tudatában a tanulási folyamatnak, • erősen reagál mások hangulati állapotaira és érzelmeire.

Természetesen a fentiek alól több kivételt is említhetnénk - különösen, ami a lelkiismeretességet illeti -, és véletlenül sem akarunk képmutatónak tűnni. Néha a jó szándékkal is sok kárt okozhatunk, vagyis az említett gyümölcsök itt-ott hibásak. Bár rendkívül tehetségesek vagyunk, azonban ha mérik az időnket, figyelnek vagy értékelnek minket, rátermettségünket sajnos nem mindig tudjuk bizonyítani. Mivel mélyebb szinten dolgozzuk fel az információkat, eleinte úgy tűnhet, nem egészen fogjuk fel a feladatot, de idővel többet megértünk, és több mindenre emlékszünk, mint mások. Talán ez magyarázza azt is, hogy a szuperérzékenyek miért tanulnak könnyebben idegen nyelveket (bár a magas izgalmi szint nagyban gátolhatja a folyékony beszédüket). Egyébként attól, hogy többet töprengünk saját gondolatainkon, mint mások, még nem vagyunk önzőek. Ez csupán azt jelenti, hogy ha megkérdezik, mi jár a fejünkben, a külvilág dolgai helyett valószínűleg inkább belső gondolatainkról és ábrándozásainkról számolunk be. Elképzelhető persze, hogy éppen más emberekkel kapcsolatban tűnődtünk el. A testünk is másképp működik. Idegrendszeri adottságai révén • a finommotorikus mozgás mesterei vagyunk, • képesek vagyunk hosszabb ideig mozdulatlanok maradni, • korán kelünk (itt sok a kivétel), • erősebb hatással vannak ránk az izgatószerek - mint például a koffein -, kivéve, ha már kellőképpen hozzászoktunk, • a jobb agyféltekénk dominánsabb (kevésbé lineáris, inkább szintetizáló, kreatívabb a gondolkodásunk), • érzékenyebbek vagyunk a levegőben lebegő dolgokra (igen, ez sajnos azt jelenti, hogy nálunk gyakoribb a szénanátha, a pollenallergia és a bőrkiütés). Összességében úgy tűnik, idegrendszerünk reakcióit finom érzékelésre hangolták, ami ugyanakkor azt jelenti, hogy ha intenzív ingerekre kell reagálnunk, lassabban térünk magunkhoz.

Persze a szuperérzékeny emberek sincsenek állandóan fokozottabb izgalmi állapotban, mint mások. A hétköznapi életben vagy alvás közben nem vagyunk „krónikusan izgatottak.” Csupán az új vagy a hosszan tartó ingerek izgatnak fel minket jobban. (Ne keverjük össze a szuperérzékeny és a „neurotikus” embereket, akik minden látható ok nélkül folyamatosan szorongó állapotban vannak.)

HOGYAN GONDOLJ ARRA, AMITŐL MÁS VAGY? Remélem, hogy mostanra sikerül pozitív megvilágításban látnod érzékenységedet, bár én igazából azt javaslom, hogy próbálkozz meg a semleges megközelítéssel, mivel az említett előnyök vagy hátrányok csak bizonyos szituációkban mutatkoznak meg. Tekintve azonban, hogy különös érzékenység az összes magasabb rendű állatnál is megfigyelhető, számos helyzetben bizonyulhat hasznosnak. Úgy vélem, a magasabb rendű fajokon belül azért maradhat életben az érzékeny egyedek egy bizonyos százaléka, mert jó, ha van néhány olyan állat, amely képes észlelni a legapróbb jeleket is. A megfelelő arány körülbelül 15-20%. Ők azok, akik állandó készenlétben állnak, ha veszélyről, élelemkeresésről, a kicsik és a betegek igényeiről és más állatok szokásainak kiismeréséről van szó. Persze az is fontos, hogy legyen jó pár, a veszélyhelyzetekre és a dolgok következményire kevésbé felkészült egyed is a csoportban, akik gondolkozás nélkül felkerekednek, hogy újabb lehetőségeket fedezzenek fel, vagy készek megvédeni a csoportot és megharcolni a területért. Minden társadalomban szükség van mindkét típusra, a kevésbé érzékenyekre talán még jobban, mivel belőlük általában többet pusztítanak el. Mindez természetesen puszta spekuláció. Gyanítom továbbá, hogy más fajoktól eltérően az emberek több hasznát veszik szuperérzékeny társaiknak, mivel azok többször tesznek olyasmit, ami megkülönbözteti az embereket az állatoktól: végiggondolják az eshetőségeket. Az emberek, különösen mi, szuperérzékenyek, nagyon is tudatában vagyunk a múltnak és a jövőnek. Ráadásul, amennyiben igaz a mondás, hogy „a szükség

találékonnyá tesz”, úgy a szuperérzékeny embereknek jóval több időt kellene tölteniük azzal, hogy megoldást keressenek emberi problémákra, mivel sokkal érzékenyebben reagálnak az éhségérzetre, a hidegre, a bizonytalanságra, a kimerültségre és a betegségekre. Előfordul, hogy a szuperérzékeny embereket kevésbé tartják boldognak vagy képesnek arra, hogy megleljék boldogságukat. Persze néha boldogtalannak vagy rosszkedvűnek tűnhetünk, főleg a nem szuperérzékenyek szemében, mert túl sok időt töltünk azzal, hogy olyan, nem feltétlenül hétköznapi kérdéseken gondolkozunk, mint az élet és a halál értelme, vagy a dolgok sokoldalúsága. Mivel a nem szuperérzékeny személyek többsége nem igazán szeret hasonló dolgokon elmélkedni, úgy vélik, bizonyára boldogtalanok vagyunk, hogy ilyesmin rágódunk. Persze attól nem leszünk boldogabbak, ha ők (a maguk által alkotott boldogságfogalom értelmében) boldogtalannak tartanak minket, és így gondot jelentünk a számukra. Az efféle vádaskodás bárkit lehangolna. Erre vonatkozóan Arisztotelész érvelése a legmeggyőzőbb, aki állítólag ezt kérdezte tanítványától: „Mi lennél inkább: boldog disznó vagy boldogtalan ember?” Mi, szuperérzékenyek, jobban szeretünk tudatosak és emberségesek lenni, még akkor is, ha azok a dolgok, amelyeknek tudatában vagyunk, nem mindig szívderítőek. Természetesen ezzel nem azt akarom mondani, hogy aki nem szuperérzékeny, az disznó! Tudom, hogy lesz, aki azt állítja majd, hogy elit csoportként állítom be magunkat, de a felsőbbrendűség érzését egyetlen szuperérzékeny sem bírná tovább öt percnél, mert nyomban elöntené a bűntudat. Csupán arra szeretném bátorítani sorstársaimat, hogy a társadalom egyenrangú tagjaiként tekintsenek magukra.

ÖRÖKLÉS ÉS KÖRNYEZET Néhányan biztosan elgondolkoztak már azon, hogy jellemvonásuk öröklött-e, különösen, ha vissza tudnak emlékezni, hogy érzékenységük mikor tudatosult bennük először, vagy mikor érezték annak komolyabb felerősödését. Az érzékenység a legtöbb esetben öröklött. Ezzel kapcsolatban meggyőző bizonyítékot szolgáltatnak az olyan egypetéjű ikrek bevonásával végzett vizsgálatok, akik más-más környezetben nevelkedve is hasonló viselkedésű

felnőttekké cseperedtek. Ez arra enged következtetni, hogy a viselkedés, legalább részben, genetikailag kódolt. Másrészt, nem minden esetben igaz, hogy ez a vonás az elválasztott ikrek mindegyikében megtalálható - még ha egypetéjűek is. Az ikrek személyisége például nagy valószínűséggel tükrözi majd az őket nevelő anyák vonásait, függetlenül attól, hogy nincs köztük biológiai kapcsolat. Tény, hogy valószínűleg nincsen olyan személyiségvonás, amelyet kellő mennyiségű élettapasztalat révén ne lehetne felerősíteni, tompítani, esetleg utólag kialakítani vagy kiirtani. Ha például egy gyermeket - legyen az csak egy kicsit is érzékeny - otthon vagy az iskolában feszültség vesz körül, minden bizonnyal visszavonul majd. Ez megmagyarázza, hogy azok az emberek, akiknek idősebb testvérei vannak, miért válnak gyakrabban szuperérzékennyé - és ennek semmi köze a génekhez. Ezt bizonyítják azok a kísérletek is, amelyek során kismajmokat választottak el édesanyjuktól. Az elszakítás okozta trauma hatására a majmok felnőtt korukban a veleszületetten érzékeny fajtársaikhoz hasonlóan viselkedtek. Bizonyos körülmények kikényszeríthetik, hogy ez a vonás eltűnjön. Sok születetten érzékeny gyermeket erőltetnek szüleik, tanáraik vagy barátaik, hogy legyenek határozottabbak. Előfordul, hogy akik hangos, zsúfolt környezetben vagy nagycsaládban nőnek fel, vagy akiktől fokozott fizikai aktivitást várnak el, kevésbé érzékennyé válnak, akárcsak azok a félénk állatok, amelyeket gyakran vesznek kézbe. Az ő esetükben is megtörténhet hogy velük született elővigyázatosságuk csökken, legalábbis bizonyos emberek vagy helyzetek esetében. Az azonban nem valószínű, hogy a szóban forgó vonás nyomtalanul eltűnik.

Ml A HELYZET VELED? Minden esetben nehéz megállapítani, hogy egy felnőtt örökölte-e ezt a tulajdonságát, vagy az élete során vált olyanná, amilyen. A megbizonyosodás legjobb - bár tévedhetetlennek nem mondható - módja az, ha a szüleid emlékeznek rá, hogy már születésedtől fogva érzékeny voltál-e. Ha teheted, kérdezd meg őket, vagy azokat, akik akkoriban gondodat viselték, hogy meséljenek el mindent arról, hogy milyen voltál az életed első hat hónapjában. Valószínűleg többet tudhatsz meg, ha nem kérdezel rá rögtön az érzé-

kenységedre. Csak kérdezd meg, milyen kisbaba voltál. A történetek gyakran önmagukért beszélnek. Egy idő után rátérhetsz arra is, hogy szerintük mennyiben más egy szuperérzékeny csecsemő. Nehezen viselted a változásokat, amikor fürdetés előtt levetkőztettek, majd a vízbe tettek, ha új ízeket kóstoltattak veled, vagy ha ismeretlen zajt hallottál? Gyakran görcsölt a hasad? Nehezen aludtál el, esetleg rosszul vagy keveset aludtál - különösen, ha ki voltál merülve? Ne feledd, ha a szüleidnek nem volt korábbi tapasztalatuk csecsemővel, talán semmi szokatlant nem vettek észre akkoriban, hiszen nem volt összehasonlítási alapjuk. Ráadásul, mivel az emberek gyakran okolják a szülőket gyermekeik hibáiért, a te szüleid is úgy érezhetik, meg kell győzniük magukat és téged is afelől, hogy a gyermekkorod tökéletes volt. Ha gondolod, nyugtasd meg őket, hogy jó szülők, és természetesen minden csecsemővel kapcsolatban merülnek fel problémák, és csak az érdekelne, hogy a te esetedben melyek voltak ezek. Esetleg mutasd meg nekik a könyv elején található kérdőívet. Kérdezd meg őket, hogy ők vagy bárki más a családban rendelkezik-e ezzel a vonással. Ha mindkét ágon akadnak érzékeny rokonok, esetedben nagy valószínűséggel öröklött tulajdonságról van szó. És ha nem öröklött, vagy nem tudod biztosan? Ez egyáltalán nem számít. Az a fő, hogy most ilyen vagy, ne is gyötörd magad tovább ezzel a kérdéssel. A következő téma sokkal fontosabb.

ISMERD MEG A KULTÚRÁNKAT - AMIT NEM ÉRTESZ MEG, AZ FÁJNI FOG Mindketten azt tanuljuk, hogy semleges tulajdonságként fogjuk föl ezt a tulajdonságunkat - a maga előnyeivel és hátrányaival együtt holott erre a mi kultúránk más jellemvonások esetében sem képes. Margaret Mead antropológus ezt a következőképpen magyarázza. Bár az egy kultúrán belül született csecsemők körében az öröklött alkati jegyek széles spektruma megtalálható, annak csupán egy keskeny szegmense, egy bizonyos típus tekinthető ideálisnak. Mead szavaival élve, az ideális személyiségjegyek beépültek „a társadalmi szervezet minden egyes elemébe: a gyermekek gondozásába, a játékokba, az énekekbe, a politikai rendszerbe, a vallási szokásokba, a művészetekbe és a filozófiába.” Minden más vonást semmibe vesznek, elutasítanak, végső esetben

pedig ki is gúnyolnak. Mit tekint a kultúránk ideálisnak? A filmek, a reklámok és a közterületek kialakítása is mind azt sugallják, hogy az a jó, ha valaki kemény, mint a Terminátor, sztoikus, mint Clint Eastwood, és közvetlen, mint Goldie Hawn. Az erős fényeknek, a zajoknak vagy egy bárban mulatozó harsány társaságnak serkentőleg kellene hatniuk ránk. Ha pedig úgy érezzük, hogy elegünk van, nem bírjuk tovább, bármikor bevehetünk egy fájdalomcsillapítót. Ha csak egy dolgot jegyzel meg az egész könyvből, akkor az alábbi kutatást ajánlom figyelmedbe: Xinyin Chen és Kenneth Rubin, a kanadai Waterloo University kutatói, valamint Yuerong Sun, a Shanghai Teachers University tanára 480 sanghaji és 296 kanadai diákot hasonlítottak össze, akik társaik között a legnépszerűbbek voltak. Azt akarták kideríteni, hogy mely tulajdonságaik tették őket a maguk kultúrájában fokozottan népszerűvé. Kínában a legtöbben a „félénk” és az „érzékeny” gyermekek közül választottak maguknak legszívesebben barátot vagy játszótársat. (A mandarin nyelvben a félénk és az érzékeny szavak „jót” vagy „jól neveltet" jelentenek, az érzékeny szó fordítása pedig „megértő”, ami kimondottan pozitív jelentést hordoz.) Kanadában a félénk és érzékeny gyermekeket választották a legritkábban. Nem kizárt, hogy felnőtté válásod során ugyanezzel a hozzáállással kellett szembenézned. Milyen hatással van rád az a gondolat, hogy a saját kultúrádban nem tekintenek ideálisnak? Bizonyára megérint - nemcsak az, ahogyan mások bántak veled, hanem az is, ahogyan emiatt önmagadra tekintesz.

PSZICHOLÓGIAI ELŐÍTÉLETEK A pszichológiai kutatások nyomán értékes bepillantást nyerünk az emberi lélekbe, és ebben a könyvben is nagyrészt ezekre az eredményekre építek. Ám a pszichológia sem tökéletes, hiszen annak a kultúrának az előítéleteit tükrözi, amelyben létrejött. Számos olyan pszichológiai vizsgálatot említhetnék példaként, amelyben azt az előítéletet erősítik meg az általam szuperérzékenynek nevezett emberekkel kapcsolatban, hogy boldogtalanabbak, több lelki problémával küzdenek, valamint kevésbé kreatívak és intelligensek (még az első két állítás sem igaz). Én mindenesetre megőrzöm ezeket a példákat kollégáim átképzéséhez. Légy résen, és ne hagyd, hogy olyan címkét ragasszanak rád, mint

„gátlásos,” „introvertált” vagy „félénk.” Ahogy tovább haladunk, meg fogod érteni, hogy ezek miért nem illenek rád. Általában figyelmen kívül hagyják a tulajdonság lényegét, és negatív felhangot adnak neki. Kutatási eredményekből ismert tény például, hogy az introverzióról a legtöbb embernek - rendkívül helytelenül valami lelki nyavalya jut az eszébe. Az introvertált ember „befelé fordul”, „magának való”, „el van varázsolva”. Amennyiben a szuperérzékenyek azonosulnak ezekkel a címkékkel, önbizalmuk csökken, és azokban a helyzetekben, melyeket az ilyen emberek számára kínosnak tartanak, megnő az izgalmi szintjük. Jó tudni, hogy az olyan kultúrákban, amelyekben ezt a vonást jobban értékelik - mint például Japánban, Svédországban vagy Kínában -, a kutatás egészen másra teszi a hangsúlyt. A japán pszichológusok például arra számítanak, hogy az érzékeny vizsgálati személyek jobban teljesítenek, és sejtésük be is igazolódik. A stresszkezelés tanulmányozása során a japánok ráadásul több hibás viselkedésmódot találtak a nem szuperérzékenyek esetében. Azonban nincs értelme kultúránk pszichológiáját vagy a jószándékú kutatókat hibáztatni. Minden tőlük telhetőt megtesznek.

HOGYAN SZABADULJ MEG A TÖBBSÉG ÍTÉLETÉTŐL?

1.

Hogyan kezelték a szüleid az érzékenységedet? Azt akarták, hogy megőrizd, vagy hogy kinődd? Mit gondoltak róla? Hátrányosnak vélték, mint amilyen a félénkség, elpuhultság, gyávaság, kényeskedés; esetleg művészi hajlamot sejtet, vagy csak egyszerűen aranyos? Mi a helyzet a rokonokkal, a barátaiddal, a tanáraiddal?

2.

Gondolj a médiára, különösen a gyermekkorod éveiben. Kik voltak a példaképeid? Kikért rajongtál? Érzékeny emberek voltak, vagy olyanok, akikhez ma már egyáltalán nem szeretnél hasonlítani?

3.

Gondold végig, milyen attitűdöket tettél magadévá a példáid nyomán. Hogyan hatottak a karrieredre, a szerelmi kapcsolataidra, a szabadidős tevékenységeidre és a barátságaidra?

4.

Hogyan

kezeli

manapság

a

szuperérzékeny

alkatú

személyiségeket a média? Idézz fel a szuperérzékenyekkel kapcsolatos pozitív és negatív képeket. Melyikből van több? (Figyeld meg hogy a filmekben vagy a könyvekben az áldozat szerepében általában természetüknél fogva érzékeny, sebezhető és túlhajszolt személyek jelennek meg. Ez fokozza a drámai hatást, hiszen az áldozat szemmel láthatóan gyakran feldúlt, és könnyen kiborul. Ez nem használ a szuperérzékenyek amúgy is negatív megítélésének, mivel az „áldozat” szó így az érzékenység fogalmával párosul.)

5.

Gondold végig, hogyan járultak hozzá a szuperérzékenyek a társadalomfejlődéséhez. Gyűjts olyan példákat, akiket személy sze-

rint ismersz, vagy akikről olvastál. Esetleg kezdd Abraham Lincolnnal. (Arany János, Károlyi Mihály, Fryderyk Chopin)

6.

Gondold végig, te mit nyújtasz a közösségnek. Bármivel is foglalkozol - legyen az szobrászat, gyermeknevelés, fizikatanulás vagy szavazás hajlamos vagy mélyen elgondolkozni a problémákon, ügyelsz a részletekre, van elképzelésed a jövőre nézve, és igyekszel feladataidat lelkiismeretesen elvégezni.

Akár tetszik, akár nem, a világot egyre inkább azok az agresszív kultúrák uralják, amelyeknek legfőbb célja a terjeszkedés és a vetélytársak legyőzése. Természetes jelenség, hogy amikor két kultúra találkozik, nagy valószínűséggel az erőszakosabb veszi át a hatalmat. Hogyan kerültünk ebbe a helyzetbe? Minden az ázsiai sztyeppéken kezdődött. az indoeurópai kultúra szülőföldjén. Az ott élő lovas nomád népek úgy bővítették méneseiket és csordáikat, hogy elvették a másik nép állatait és legelőit. Ezzel biztosították a túlélésüket. Körülbelül hétezer évvel ezelőtt jutottak el Európáig, majd valamivel később a Közép-Keletre és Dél-Ázsiába. Érkezésük előtt alig, vagy talán nem is volt háborúskodás, rabszolgatartás, monarchia vagy osztályuralom. A jövevények jobbágy- vagy rabszolgasorba taszították az ott élő, lovakkal nem rendelkező népeket, és a békés települések helyére fallal körülzárt városokat építettek. Az így kialakult királyságok és birodalmak háborúskodás vagy kereskedés révén igyekeztek terjeszkedni. A legtovább fennmaradó, jól prosperáló indoeurópai kultúrák mindig is két uralkodó osztályra támaszkodtak: a harcos királyokra és a bölcs királyi vagy papi

tanácsadókra. Bizonyára tudták, mit csinálnak, hiszen mára a világ fele valamilyen indoeurópai nyelvet beszél, ami azt jelenti, hogy ha akarnak sem tudnak másként, csak indoeurópai módon gondolkodni. A terjeszkedés a szabadság és a hírnév jó dolog. Ez a harcias királyok értékrendje. Az agresszív társadalmaknak a túléléséhez mindig is szükségük volt ama bizonyos papok-bírák-tanácsadók osztályra is, ami valamelyest korlátozza a királyokat és a harcosokat (gondoljunk arra, ahogy Amerika Legfelsőbb Bírósága is ellensúlyozza az elnök és a fegyveres erők hatalmát). A kellően bölcs és megfontolt csoport gyakran felülvizsgálja a harcos királyok indítékait. Mivel a tanácsadói osztály döntései gyakran bizonyulnak helyesnek, tagjai megbecsült tanácsosok, történészek tanárok, tudósok és az igazság védelmezői. Megfelelő előrelátással bírnak például ahhoz, hogy szem előtt tartsák a társadalom bázisát jelentő köznép jólétét, akiktől az egész közösség függ, hiszen ők termelik az élelmet és nevelik a gyermekeket, óva intenek az elsietett háborúskodástól és a földterületek mostoha kezelésétől. Röviden, egy mindenkori erős királyi tanácsadói osztály a megfontolt döntésekhez ragaszkodik, és manapság talán egyre nagyobb sikerrel igyekszik társadalom hihetetlen energiáit elterelni az erőszaktól és az uralkodástól. Jóval hasznosabb felhasználási lehetőségek kínálkoznak a kreatív találmányok, a felfedezések, valamint a bolygónk és a rászorulók védelme terén. A tanácsadói szerepeket gyakran töltik be szuperérzékeny emberek. Mi vagyunk az írók, a történészek, a filozófusok, a bírók, a művészek, a kutatók, a teológusok, a pszichoterapeuták, a tanárok, a szülők és a lelkiismeretes polgárok. Amit ezekhez a szerepkörökhöz hozzá tudunk tenni, az a bizonyos hajlam, hogy végiggondoljuk egy adott ötlet összes lehetséges következményét. Persze gyakran válunk népszerűtlenné, amikor visszatartjuk a többieket elhamarkodott lépésektől. Így ahhoz, hogy hatékonyan tudjuk végezni feladatainkat, jól kell éreznünk magunkat a bőrünkben. Figyelmen kívül kell hagynunk a harcosoktól jövő üzeneteket, amelyek szerint mi nem vagyunk olyan jók, mint ők. A harcosoknak határozott stílusuk van, amelynek megvannak a maga előnyei, de nekünk is megvan a saját stílusunk és a magunk fontos küldetése.

CHARLES ESETE Charles azon kevés interjúalanyaim egyike volt, aki egész életében tudta, hogy érzékeny ember, és ezt a tulajdonságát mindig is pozitívumként élte meg. Szokatlan gyermekkora és annak következményei jól szemléltetik az önbecsülés fontosságát és az adott kultúra hatásait. Charles már második párjával él boldog házasságban, jól fizetett, elismerésre méltó tudományos pályát futott be, szabadidejében pedig kivételes tehetséggel zongorázik. Meg van róla győződve, hogy adottságai tökéletesen elegendőek ahhoz, hogy értelmes életet éljen. Miután az interjú elején mindezeket az információkat megosztotta velem, természetesen kíváncsi voltam családi hátterére. Íme, Charles első emléke (erre minden interjúmban rákérdezek, a felidézett emlékek, még ha pontatlanok is, általában megadják az egész élet alaphangulatát és lényegét): egy mellékutcában áll egy kisebb tömeg mögött, akik a kirakatban látható karácsonyi díszeket csodálják. Egyszer csak felkiált: „Álljatok arrébb, én is látni akarom!” Ezen mindenki nevetni kezd, és előreengedik. Micsoda magabiztosság! Ezt a bátorságot és határozottságot bizonyára otthonról hozta magával. Charles szülei el voltak ragadtatva gyermekük érzékeny személyiségétől. Baráti körükben - egy művészi, intellektuális szubkultúrában - az érzékenységet különös intelligenciával, jó neveléssel és jó ízléssel azonosították. Nem bosszankodtak azon, hogy gyermekük szívesebben tanul ahelyett, hogy a többi fiúval játszana, inkább arra bátorították, hogy még többet olvasson. Számukra Charles volt az ideális kisfiú. Ezzel a háttérrel Charles hitt magában. Már fiatalon tudta, hogy kiváló esztétikai ízléssel és erkölcsi értékekkel rendelkezik, és a legkisebb mértékben sem érezte magát tökéletlennek. Végül benne is tudatosult, hogy nem hétköznapi ember, hanem egy kisebbséghez tartozik, de különleges volt az őt körülvevő szubkultúra is, amelyben megtanult felsőbbrendűként, nem pedig alsóbbrendűként tekinteni önmagára és a hozzá hasonlókra. Mindig is magabiztosnak érezte magát idegenek között, azt követően is, hogy felvették a legjobb magániskolákba, amit egy Ivy League egyetem (az Egyesült Államok

nyolc legjobb felsőoktatási intézményeinek egyike) követett, ahol végül professzori állást kapott. Amikor azt kérdeztem Charlestól, vajon tapasztalta-e valaha, hogy személyiségvonásának előnyei is vannak, gond nélkül felsorolt többet is. Például biztos volt benne, hogy köze lehet zenei tehetségéhez, valamint több év pszichoanalízis során segített neki elmélyíteni a tudatosságát is. Amikor az érzékenysége hátrányairól kérdeztem, és arról, hogy ő hogyan tudott megbékélni velük; elárulta, hogy ki nem állhatja a zajt, így csendes környéken lakik, ahol számára kedves, finom hangokkal veszi körül magát (például van egy szökőkútja a kertben), és jó zenéket hallgat. Mély érzései alkalmanként depresszióhoz vezetnek, de feltárja, és értelmezi őket. Azzal is tisztában van, hogy túl szigorúak az elvárásai, de igyekszik erre is tudatosan figyelni. A túlfokozott izgalmi állapotot intenzív testi reakcióként éli meg, amelynek következtében néha álmatlanság gyötri, amit azonban többnyire képes önkontroll segítségével kezelni, és ahogy ő mondja: „bizonyos értelemben tűrni”. Amikor a munkahelyén elárasztják a problémák, amint teheti, elmegy, és „kiszellőzteti a fejét” vagy zongorázik. Érzékenysége miatt tudatosan kerülte az üzleti világot, és amikor egy olyan egyetemi tanári állást ajánlottak neki, ami túl sok stresszel járt, amint tehette, váltott. Charles a személyisége köré szervezte életét, ügyelve a kiegyensúlyozott izgalmi szint fenntartására, anélkül, hogy ezt tökéletlenségként élné meg. Amikor szokásom szerint megkérdeztem, mit tanácsol másoknak, a következőket mondta: „Tölts elegendő időt a kinti világban, az emberek között az érzékenységed miatt nem kell aggódnod.”

AMIRE BÜSZKÉK LEHETÜNK Ez az első fejezet talán meglehetősen felzaklatott! Elképzelhető, hogy mostanra mindenféle kusza érzés kavarog benned. Azonban tapasztalatból tudom, hogy a könyv olvasása és feldolgozása során ezek az érzések egyre jobban letisztulnak, és pozitív irányba fordulnak. Összegezzük tehát még egyszer: fogékony vagy az olyan finom részletekre, amelyek mellett mások elsétálnak, ám így izgalmi állapotod rövid időn belül

olyan szintre jut, amiben már kényelmetlenül érzed magad. Az első tény veled kapcsolatban csak akkor lehet igaz, ha a második is az. Vedd úgy, hogy ez árukapcsolás, és az igazat megvallva, nem is olyan rossz. Ne feledd, hogy ebben a könyvben egyaránt foglalkozunk a veled született fizikai vonással, és ritkán méltányolt társadalmi jelentőségeddel. Arra születtél, hogy a tanácsadók és a gondolkodók, társadalmad szellemi és erkölcsi vezetői közé tartozz. Minden okod megvan rá, hogy büszke légy magadra.

HOGYAN HASZNOSÍTSD A TANULTAKAT? A változással kapcsolatos reakcióid átértelmezése („átkeretezés”) Egyes fejezetek végén arra kérlek majd, hogy új ismereteid alapján értékeld át tapasztalataidat. Az „átkeretezés” (reframing) a kognitív pszichoterápiában használt kifejezés, ami annyit jelent, hogy új megvilágításba, új kontextusba helyezzük a dolgokat, azaz új keretet kapnak - átértékeljük, átértelmezzük őket az új ismeretek fényében. Első átkeretezés! feladatod az, hogy idézz fel három fontos változást az életedben, amelyekre jól emlékszel. A szuperérzékeny emberek legtöbbször ellenállnak a változásnak. Persze előfordul az is, hogy belevetjük magunkat az újba, de akkor is szenvedünk tőle. Egyszerűen nem vagyunk jók abban, hogy bármin is változtassunk - még ha jó változásokról is van szó. Ez a legőrjítőbb. Amikor megjelent a regényem, és Angliába kellett utaznom, hogy népszerűsítsem, úgy éreztem, hogy egy évek óta dédelgetett álmom válik valóra. Persze rosszul lettem, és az út során alig akadt olyan perc, amit élvezni tudtam volna. Akkor azt hittem, a neurotikusok módjára megfosztom magam életem nagy élményétől. Most, hogy már tisztán látom, milyen vagyok, és ez mivel jár; belátom, hogy az út csupán túl izgalmas volt számomra. Tapasztalatom újraértelmezése pontosan az, amit az átkeretezés alatt értenek. Most azonban rajtad a sor. Gondolj három fő változásra vagy meglepetésre az életedben. Válassz egy olyat, ami akkoriban rosszul érintett, mondjuk egy veszteséget vagy valaminek a lezárását. A második legyen egy elvileg semleges, de mégis nagy változás. Végül pedig idézz fel egy jót, egy olyat, amit meg kellett ünnepelni, vagy amivel kedveskedni akartak neked. Most pedig mindhárom esetében kövesd az alábbi lépéseket:

1. Emlékezz vissza, hogyan reagáltál a változásra, és milyennek láttad azt. Úgy érzed, „rosszul” reagáltál, vagy nem úgy, ahogy a többiek tették volna? Vagy túl lassan? Úgy érezted, bizonyos értelemben nem vagy elég jó? Megpróbáltad elrejteni mások elől, mennyire izgulsz? Vagy esetleg mások rájöttek, és közölték veled, hogy „túl sok” vagy? Íme, egy példa a negatív változásra. Josh most 30 éves, de több mint 20 éve él együtt egy szégyenérzettel, ami akkor kezdődött, amikor a harmadik osztály közepén új általános iskolába kellett mennie. A régi iskolájában kedvelték és méltányolták rajzolási képességeit, humorérzékét és jópofa öltözködési stílusát, az új helyen azonban ugyanezek miatt bántották és kicsúfolták. Úgy tett, mintha nem érdekelné, de mélyen, legbelül rettenetesen érezte magát. Még 30 évesen is voltak olyan hátsó gondolatai, hogy talán nem ok nélkül volt népszerűtlen. Lehet, hogy tényleg különc és „nyápic” volt, különben miért nem védekezett jobban? Lehet, hogy minden, amit róla mondtak, igaz volt .

2. Gondold át reakciódat annak fényében, amit most tudsz tested automatikus működéséről. Josh esetében biztos vagyok benne, hogy az új iskolában töltött első hetekben állandóan magas volt az izgalmi szintje. Bizonyára nem volt egyszerű előrukkolnia a megfelelő „jófej” szöveggel, aminek alapján a gyerekek megítélnek egy új diákot, vagy, hogy így sikeresen vegye az akadályokat az osztályban vagy a sportpályán. Az erőszakoskodók könnyű célpontnak tekintették, hogy még keményebbnek tűnjenek, a többiek pedig féltek megvédeni. Önbizalma szertefoszlott, tökéletlennek és értéktelennek érezte magát. Izgalmi állapota fokozódott, amikor mások előtt valami újjal próbálkozott. Sosem tudta lazának vagy átlagosnak mutatni magát. Fájdalmas időszak volt, de nem szégyellnivaló. 3. Gondold végig, nincs-e bármi, amit most meg kellene tenned. Határozottan javaslom, hogy oszd meg az adott szituációról alkotott új véleményedet valaki mással - feltéve, hogy az illető méltányolni fogja azt. Talán lehetne olyasvalaki, aki akkoriban jelen volt, és így további részletek felidézésével segíthet pontosítani a képet. Ajánlom továbbá, hogy vesd papírra régi és új látásmódodat az adott tapasztalattal kapcsolatban, majd egy darabig hagyd elöl, emlékeztetőül.

2. Ássunk a dolgok mélyére AZ ÉRZÉKENYSÉG ALAPOSABB MEGISMERÉSE

Rendezzük át egy kicsit mindazt, ami önmagadról a fejedben van. Azért, hogy a jövőben föl se merülhessen benned a gondolat, hogy ez a vonásod; a fokozott érzékenységed talán nem is létezik... Ez nagyon fontos, mert a pszichológia alig foglalkozik ezzel a tulajdonsággal. Megnézünk egy esetleírást és néhány tudományos eredményt, amelyeket nagyrészt a gyermeklélektani kutatások során gyűjtöttek össze.

ROB ÉS REBECCA MEGFIGYELÉSÉRŐL Egy közeli barátomnak éppen akkor születtek ikrei - egy fiú, Rob, és egy kislány, Rebecca -, amikor belekezdtem a szuperérzékenység tanulmányozásába. Már az első naptól fogva látni lehetett, hogy a két csecsemő különbözik egymástól, és én pontosan tudtam, hogy miben. A bennem megbúvó tudós ujjongott. Nem elég, hogy lehetőségem volt végignézni egy szuperérzékeny gyermek fejlődését, Rob ráadásul még saját „kontrollcsoporttal” is érkezett, leánytestvére, Rebecca személyében, aki pontosan ugyanabba a környezetbe született. Az, hogy Robot születésétől fogva ismertem, azért jelentett óriási előnyt, mert minden kételyt eloszlatott bennem a személyiségjegy örökölhetőségét illetően. Igaz, kezdettől fogva másként bántak vele, mint leánytestvérével, ám ez elsősorban az érzékenységének volt köszönhető, vagyis egy olyan különbségnek, amelyet ő hozott magával a világba. (Mivel különneműek, Rob és Rebecca nem egy-, hanem kétpetéjű ikrek, ami azt jelenti, hogy génkészletük nem hasonlóbb, mint más testvérpárok esetében.) A pszichológus számára hab a tortán, hogy az általános meggyőződéssel szemben az ikrek közül nem a lány, Rebecca bizonyult érzékeny természetűnek, hanem a fiú, Rob. A sztereotípiák a méretre vonatkozóan is felcserélődtek, mivel Rob kisebb volt, mint Rebecca. Miközben Rob történetét olvasod, ne lepődj meg, ha ez érzelmileg megérint.

Azért mutatom be őt, hogy esetleg magadra ismerhess. Feltörhetnek Belőled ködös emlékek, vagy olyan érzések, amelyeknek forrását már nem is tudod azonosítani. Próbáld meg ezeket az érzéseket lazán kezelni - csak figyeld meg őket. Az is sokat segíthet, ha leírod, mit érzel. Ez a későbbiekben még jól jöhet, ahogy fejezetről-fejezetre haladsz előre a könyvben.

ALVÁSZAVAROK A Rob és Rebecca születését követő első napokban a csecsemők alkata közti különbég akkor volt a legszembetűnőbb, amikor fáradtak voltak. Rebecca könnyen elaludt, és nem ébredt fel. Rob azonban - különösen, ha valami megváltozott körülötte (például látogatók jöttek, vagy elutaztak valahová) ébren maradt és sírt. Ilyenkor az édesanyja vagy az édesapja felvette, sétált vele, ringatta, énekelt neki, vagy simogatással próbálta megnyugtatni. Egy kicsit idősebb érzékeny gyermek esetében rendszerint azt tanácsolják, hogy fektessük le, és hagyjuk, hogy a csend és a sötétség fokozatosan enyhítse a túlingerelt állapotot, ami valójában a sírás hátterében áll. A szuperérzékenyek pontosan tudják, milyen az, ha az ember „túl fáradt ahhoz, hogy el tudjon aludni”. Valójában túl elcsigázottak vagyunk az alváshoz, „túlpörögtünk”. Több mint egy órán keresztül sírni hagyni egy újszülöttet a legtöbb szülő számára elviselhetetlen gondolat, talán azért, mert nem is feltétlenül bölcs dolog. A csecsemőket ringatással lehet a leghatékonyabban lecsendesíteni. Rob szülei végül rájöttek, hogy a kisfiú elalvását egy „robotbölcsővel” tudják leginkább megoldani. Volt más gond is: Rob elaludt ugyan, de többször felébredt. Minden ember alvási ciklusában vannak bizonyos szakaszok, amikor az illető vagy nagyon könnyen, vagy szinte alig tud felébredni. Úgy tűnik, az érzékeny gyermekeknél kevesebb a mély, zavartalan alvási fázis. Ráadásul, ha egyszer felébredtek, sokkal nehezebben alszanak vissza. (Ezzel valószínűleg te is így voltál, még ha nem is emlékszel rá.) Én a saját szuperérzékeny gyermekünk esetében azt a megoldást találtam, hogy letakartam a bölcsőjét. A kis kuckó mélyén minden csendes és biztonságos volt, ami különösen akkor működött jól, ha nem a megszokott környezetében fektettük le. Az érzékeny gyerekek szülei sokszor kénytelenek egyszerre empatikusak és kreatívak lenni.

EGY ÉJSZAKA, KÉT GYERMEK Rob és Rebecca majdnem három évesek voltak, amikor megszületett a kisöccsük. Amíg a szülők a kórházban voltak, a férjemmel átmentünk hozzájuk éjszakára, és az ő ágyukban aludtunk. Barátaink előre figyelmeztettek, hogy Rob valószínűleg legalább egyszer fel fog riadni, mert rosszat álmodott. (Sokkal több rémálma volt, mint leánytestvérének, ami jellemző a szuperérzékenyekre.) Ahogy várható volt, hajnali ötkor Rob halkan sírva megjelent a hálószobában. Amikor meglátta, hogy a szülei helyén idegenek fekszenek, álmos nyöszörgése üvöltésbe csapott át. Fogalmam sincs, mi játszódhatott le a fejében. Talán „Veszély! Anya elment! Rettenetes lények vannak a helyén!” A legtöbb szülő egyetért abban, hogy minden egyszerűbb lesz, amint a gyermek megérti, amit mondanak neki. Ez egy szuperérzékeny, saját képzeletvilágában elmerült gyermek esetében hatványozottan igaz. Én az adott helyzetben ahhoz a cselhez folyamodtam, hogy zokogását néhány gyors és megnyugtató szóval próbáltam megszakítani. Szerencsére Robnak jó a humorérzéke, így egy korábbi estére emlékeztettem, amikor én vigyáztam rájuk, és vacsora előtt „étvágycsináló” kekszszel kínáltam őket Először nyelt egyet, majd elmosolyodott. Valahol az agyában sikerült kikerülnöm az édesanyja helyét átvevő szörnyeteg kategóriájából, és én lettem Bohó Elaine. Megkérdeztem, bebújik-e hozzánk, de tudtam, hogy a saját ágyát fogja választani. Hamarosan vissza is tért oda, és mély álomba merült. Reggel Rebecca látogatott meg minket. Látván, hogy szülei nincsenek ott, elmosolyodott és azt mondta: „Szia Elaine!, Szia Art!”, majd kisétált. Ennyire másként reagál egy nem szuperérzékeny ember. Még rágondolni is rossz, mi történt volna, ha olyasvalaki lennék, aki ilyenkor rákiáltana Robra, hogy fogja be, és húzzon vissza a szobájába. Bizonyára pontosan azt tette volna, amit mondok, miközben úgy érezte volna, hogy magára hagyták egy veszélyes világban. De nem aludt volna el. Intuitív kis agya több órán keresztül aprólékosan boncolgatta volna az élményt, miközben valószínűleg arra

a következtetésre jutott volna, hogy bizonyára ő tehet az egészről. Az érzékeny gyermekek esetében nincs szükség fizikai bántalmazásra vagy traumára, hogy kialakuljon bennük a sötétségtől való félelem.

RÉSZLETESEBB KÉP ROBRÓL Amikor első életévükben sétálni vitték az ikreket, Rebeccát elbűvölte egy utcai dél-amerikai zenekar - Rob sírva fakadt tőlük. Két éves korukban Rebecca nagyon élvezte az óceán hullámzását, a hajvágást és a körhintázást - Robot mindezek félelemmel töltötték el, legalábbis előszörre, akárcsak az első nap az óvodában, vagy a születés- és ünnepnapokkal járó rajcsúrozás. Rettegett továbbá a fenyőtobozoktól, a mintás ágyneműktől és a falra vetődő árnyékoktól. Ezek a félelmek furcsák és valószínűtlenek a mi számunkra, de az ő szemében nagyon is valóságosak voltak. Röviden, Rob gyermekkora kissé nehéz volt, de nem csak neki, hanem gondoskodó, állhatatos és értelmes szülei számára is. Bármennyire igazságtalannak tűnik is, minden alkatnak vannak problémás oldalai, amelyek egy nyugodt, kiegyensúlyozott otthoni környezetben jobban kiütköznek. Más esetben, zaklatott környezetben egy kisgyermek mindent megtesz a túlélés érdekében, hogy alkalmazkodjon gondozóihoz. Saját természete ilyenkor háttérbe szorul, hogy majd adott időben, más alakban bukkanjon elő - például stresszel kapcsolatos fizikai tünetek formájában. Szerencsére Rob olyan lehet, amilyen, így érzékenysége mindenki számára látható. Kifejezheti érzéseit, így megtanulhatja, mi működik, és mi nem. Életük első négy éve alatt előfordult, hogy amikor Robnak „elege lett", dühös sírásban tört ki. A szülei ilyenkor türelmesen segítettek neki megnyugodni, így hónapról hónapra úgy tűnt, egyre jobban sikerül elkerülnie a lelki túltelítettséget. Amikor például olyan filmet nézett, amelyben félelmetes vagy szomorú jelenetek voltak, elkezdte magának is mondogatni amivel a szülei is nyugtatták: „Ez csak egy film.” vagy „A végén úgyis minden jóra fordul.” Legrosszabb esetben becsukta a szemét, befogta a fülét, és egy időre kiment a szobából. Talán azért, mert óvatosabb, lassabban sajátított el bizonyos fizikai készségeket. Kicsit rosszul érzi magát, ha más fiúkkal együtt vadulós, keményebb játékokban vesz részt, de szeretne, és igyekszik is hasonlítani rájuk, így

elfogadják. Hála a beilleszkedésének szánt gondos odafigyelésnek, egyelőre kimondottan szeret iskolába járni. Van még néhány észrevétel Robbal kapcsolatban, melyek érzékenysége fényében nem meglepőek. Rendkívüli képzelőerővel rendelkezik, vonzódik a művészet minden formájához, különösen a zenéhez (ami a legtöbb szuperérzékenyre jellemző). Nagy mókamester és igazi színész, ha otthonosan érzi magát a közönsége előtt. Hároméves kora óta „az igazság bajnoka”, azonnal észreveszi a legapróbb részleteket és apró különbségeket is. Szívén viseli mások szenvedését, udvarias, kedves és figyelmes - kivéve talán akkor, ha túl sok inger éri. Leánytestvérének is számos jó tulajdonsága van. Többek között stabil egyéniség, bizonyos értelemben ő a fix pont fivére életében. Mi teszi Robot és Rebeccát ennyire különbözővé? Vajon mi az oka annak, hogy - másoktól eltérően - annyi kijelentést jelöltél igaznak a könyv elején található önértékelési tesztben?

VALÓBAN MÁSFÉLE EMBER VAGY Jerome Kagan harvardi pszichológus a pályafutásának nagy részét e személyiségjegy tanulmányozásával töltötte. Véleménye szerint ugyanúgy megfigyelhető különbségről van szó, mint a szem- vagy a hajszín esetében. Az ő szótárában viszont gyermekeknél előforduló gátlásosság, félénkség és szégyenlősség szerepel, amely kifejezésekkel én a magam részéről nem értek egyet. Természetesen megértem, hogy kívülről nézve - különösen laboratóriumi körülmények között - a kísérletekbe bevont gyermekek leginkább gátlásosnak, félénknek vagy szégyenlősnek tűnhettek. Miközben Kaganról beszélek, ne felejtsük el, hogy az érzékenység a kérdéses tulajdonság, és hogy egy gyermek, aki valahol álldogál, és éppen megfigyel másokat, és a látottakat a legapróbb részletekig feldolgozza, abszolút mentes lehet a gátlásoktól. Nem azért áll ott látszólag tétlenül, mert nem mer elmozdulni. Kagan 22 érzékeny gyermek fejlődését követte figyelemmel. Kontrollként 19 kifejezetten „gátlásmentesnek” mondott gyermekkel foglalkozott. Szüleik bevallása szerint a „gátlásos” gyermekeknél csecsemőkorukban az átlagosnál többször jelentkezett allergia, álmatlanság, hasfájás és székrekedés. Amikor a kicsiket először vizsgálták meg laboratóriumi körülmények között, szívverésük

általában szaporábbnak bizonyult, és stressz hatására sem sokat változott. (A pulzusszám nem nagyon tud változni, ha már eleve magas.) Továbbá, stressz hatására a pupilláik gyorsabban kitágulnak, és a hangszálaik is feszesebbek, amitől a hangjuk élesebb és magasabb lesz. (Sok szuperérzékeny ember megkönnyebbül, amint megtudja, hogy fokozott izgalmi állapotban mitől lesz olyan furcsa a hangja.) Az érzékeny gyermekek testnedveiben (vér, vizelet, nyál) kimutathatók az agyban található norepinefrin hormon magasabb koncentrációjának jelei különösen, miután a gyermekek különféle stresszhatásoknak voltak kitéve a laboratóriumban. A norepinefrinnek kapcsolata van az izgalmi szinttel; valójában az adrenalin agyi változata. Az érzékeny gyermekek testnedvei több kortizont is tartalmaznak - stresszhelyzetben és nyugalomban egyaránt. A kortizon egy olyan hormon, amely akkor van jelen, ha valaki többé-kevésbé folyamatosan fokozott izgalmi állapotban van, vagy szinte mindig résen áll. Ne feledd a kortizont, még beszélni fogunk róla. Később Kagan csecsemőket kezdett el tanulmányozni, hogy kiderítse, kik válnak közülük a későbbiekben „gátlásos” gyermekké. Megfigyelései szerint a csecsemők körülbelül 20%-a „magas reaktivitást” mutat az őket érő különféle ingerekre: végtagjaikkal hevesen kalimpálnak és hátukat homorítják, mintha irritálná őket valami, vagy el akarnának menekülni, és gyakran sírnak. Egy évvel később, a tanulmány „fokozottan reaktív” csecsemőinek kétharmada már „gátlásos” kisgyermek volt, akiknél új helyzetekben magasabb félelemszintet figyeltek meg. Csupán 10%-uknál maradt alacsony a félelmi szint. Vagyis a személyiségjegy, akárcsak Rob esetében, nagyjából már a születéstől fogva megfigyelhető. Mindebből következik, hogy - mint már korábban is említettem - az érzékeny gyermekek velük született hajlamuknál fogva élénkebben reagálnak a külső ingerekre. Kagan és munkatársai feltárták azokat a részleteket is, amelyekből kiderül, hogy miért van ez így. Kagan jött rá például arra, hogy azoknak a csecsemőknek, akiknél később jelentkezett a fokozott érzékenység, hűvösebb volt a homloka a jobb oldalon, ami intenzívebb jobb oldali agyműködésre utal. (A vér a felszín alól az aktív régióba áramlik.) Más tanulmányok is igazolják, hogy

a szuperérzékeny embereknél intenzívebb jobb oldali agyműködés figyelhető meg, különösen azoknál, akik csecsemőkoruktól fogva érzékenyek - vagyis egyértelműen így születtek. Kagan végső következtetése az, hogy az érzékeny vagy gátlásos személyek egy különleges „emberfajtához” tartoznak. Bár genetikai szempontból meglehetősen különbözőek, teljesen emberi lények - mint ahogy az ölebek és a juhászkutyák is igencsak eltérőek, mégis kétségkívül kutyából van mind a kettő. Saját kutatásom is afelé mutat, hogy az érzékeny emberek külön genetikai emberfajtát alkotnak. Háromszáz, véletlenszerűen kiválasztott ember részvételével végzett telefonos felmérésem során egy elkülöníthető csoportot és egy folytonos átmenetet alkotó csoportot találtam. Egy ötös skálán a megkérdezettek körülbelül 20%-a tartotta magát „átlagon felül” vagy „elég” érzékenynek. További 27%-uk a „mérsékelten” érzékenyek csoportjába sorolta magát. Ez a három kategória együtt (átlagon felül, elég és mérsékelten érzékenyek) folytonos skálán helyezhető el. Volt azonban egy éles töréspont. A megkérdezettek csupán elenyésző, 8%-a állította, hogy „nem” érzékeny, míg végül lehengerlő 42%-uk vágta rá, hogy „egyáltalán nem” érzékeny - mintha csak Lappföldön érdeklődtem volna kókuszdió felöl. Miután számos szuperérzékeny embert volt szerencsém megismerni, úgy érzem, hogy valóban egy külön csoportot alkotnak, amely határozottan elkülönül a nem érzékenyektől. Ettől függetlenül a szuperérzékenyek sem teljesen egyformák, az ő soraikban is megfigyelhető az érzékenység széles skálája, ami talán a tulajdonság kialakulásának különböző okaira vezethető vissza. Az érzékenységnek tehát különböző formái és „sajátosságai” léteznek, amelyek közül egyesek erősebbek, mások gyengébbek. Az is előfordul, hogy valaki két, három vagy többféle érzékenységgel születik. Ráadásul az emberek tapasztalataik vagy tudatos választásuk révén - többféle módon képesek fokozni vagy csökkenteni érzékenységüket. Mindezek a hatások kissé elmosódottá teszik az alapvetően elkülönülő csoport határait. Tagadhatatlan, hogy Rob és Rebecca két különböző típusú emberi lény. Te is különbözöl, a különbségeid pedig nagyon is valóságosak.

AZ AGY KÉT RENDSZERE Számos kutató meg van meggyőződve arról, hogy az emberi agyban két rendszer működik, és hogy a szuperérzékenységet a kettő egyensúlya hozza létre. Az egyik, a „behaviorista” megközelítésű „facilitációs” rendszer, ami az agy azon részeihez kapcsolódik, amelyek fogadják az érzékeinktől kapott üzeneteket, és utasítják a végtagokat, hogy merre és hogyan mozduljanak. A rendszer célja, hogy egy bizonyos irányba - lehetőleg új dolgok felé - mozdítson minket, aminek valószínűleg az a lényege, hogy buzgón keressük az életünkben a jó dolgokat, mint például a friss élelmet és a társakat, amelyekre a túlélésünkhöz feltétlenül szükségünk van. Amikor az aktivációs rendszer működik, kíváncsiak, merészek és impulzívak vagyunk. A másik működési rendszer behaviorista szempontból az „inhibíció” (azaz a „gátlás”, „visszavonulás”, illetve „elkerülés” rendszere). (A nevek alapján rögtön kiderül, hogy kultúránk melyiket tekinti a „jónak”.) Ez a rendszer eltávolít minket bizonyos dolgoktól, felhívja a figyelmünket a veszélyre, annak jeleire, éberré és óvatossá tesz minket. Nem meglepő, hogy ez a rendszer az agynak azon részeihez kapcsolódik, amelyek Kagan kutatási eredményei szerint a „gátlásos” gyermekeknél aktívabbak. De mit tesz ez a rendszer valójában? Begyűjt minden információt az adott helyzettel kapcsolatban, majd automatikusan összehasonlítja a jelent azzal, hogy mi volt normális és megszokott a múltban, és mi várható a jövőben. Hibás illeszkedés esetén a rendszer leállít minket, hogy várjunk, amíg át nem látjuk az új körülményeket. Számomra ez az intelligencia egy lényeges eleme, így a magam részéről a pozitívabb csengésű „automatikus ellenőrző funkció” elnevezést használom. Most pedig gondold végig, hogyan lehet valakinek aktívabb ellenőrző funkciója. Képzeld el, hogy egy reggel Rob és Rebecca megérkeznek az iskolába. Rebecca ugyanazt az osztálytermet, tanárt és gyereksereget látja, mint előző nap, és már megy is játszani. Robnak feltűnik, hogy a tanár nincs jó hangulatban, az egyik gyerek mérges, és van néhány táska a sarokban, amelyek korábban nem voltak ott. Rob tehát habozik, és talán úgy dönt, hogy jobb résen lenni. Vagyis megint az érzékenység, azaz a szenzoros információk aprólékos

feldolgozása áll az eltérő reakciók hátterében, Figyeld meg, hogy a pszichológiában a két rendszernek ellentétei rendeltetést tulajdonítanak. Ugye mennyire emlékeztet mindez az előző fejezetben említett harcos királyok és az udvari tanácsadók csoportjainak ellentétére? Az érzékenységnek két rendszer egyensúlyával való magyarázata arra is enged következtetni, hogy két különböző típusú szuperérzékeny ember létezik. Lehet, hogy egyesek csupán átlagos erősségű ellenőrző-, ám még ennél is gyengébb aktivációs rendszerrel rendelkeznek. Egy ilyen típusú szuperérzékeny felettébb nyugodt, csendes, és megelégszik egy egyszerű élettel. Ez olyan, mintha az udvari tanácsadók szerzetesek lennének, akik az egész országot/embert uralják. Egy másik típusú szuperérzékeny talán egyszerre rendelkezik egy erősebb ellenőrzőés egy majdnem olyan erős aktivációs rendszerrel. Ez a személy miközben kíváncsi, nagyon óvatos is, határozott, ugyanakkor nyugtalan, hamar elunja magát, mégis könnyen kerül túlfokozott izgalmi állapotba. Az optimális izgalmi szint egy igen keskeny tartományba esik. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az adott típusú személyen belül állandó hatalmi harc dúl a tanácsadó és az impulzív, hódító harcos közt. Azt hiszem, Rob ez utóbbi típusba tartozik. Vannak azonban olyan kisgyermekek is, akik olyan csendesnek és zárkózottnak bizonyulnak, hogy az a veszély fenyeget, hogy átnéznek rajtuk, vagy elhanyagolják őket. Te melyik típusba tartozol? Ellenőrző/tanácsadói rendszered egyedül uralkodik - a csendes aktivációs/harcos királyi rendszernek köszönhetően? Vagyis könnyen megelégszel egy csendes élettel? Vagy a téged irányító két erő állandó konfliktusban áll egymással? Akkor is mindig ki akarsz próbálni új dolgokat, ha tudod, hogy utána teljesen kikészülsz majd?

TÖBB VAGY GÉNEK ÉS RENDSZEREK HALMAZÁNÁL Ne feledjük, hogy bonyolult lény vagy. Egyes kutatóknak, mint Mary Rothbartnak, a University of Oregon professzorának, szilárd meggyőződése, hogy az emberi természet egészen más megvilágításba kerül, ha felnőtteket tanulmányozunk, akik képesek érvelni, választani és akaraterejükkel véghezvinni elképzeléseiket. Rothbart úgy véli, hogy ha a pszichológusok túl sok időt töltenek gyermekek és állatok tanulmányozásával, megfeledkeznek mind az emberi

gondolkodás szerepéről, mind az élettapasztalat befolyásoló hatásáról. Vegyük szemügyre a te fejlődésedet, és Robét is, Rothbart szemszögéből, és lássuk, hogy az érzékenységetek mennyiben különbözik az egyes életszakaszokban. Megszületése után minden csecsemő kizárólag negatív reakciókra képes: ingerli valami, szüksége van valamire, ezt fejezi ki. Az olyan érzékeny csecsemők, mint te és Rob, főleg annyiban különböznek, hogy még ingerlékenyebbek és nyugtalanabbak, azaz Kagan terminológiáját használva, „magas reaktivitást” mutatnak. Két hónapos korra működésbe lép a csecsemők „behaviorista” aktivációs rendszere. Ebben az időszakban elkezdtetek érdeklődést mutatni az új dolgok iránt, már amennyiben azok kielégítették szükségleteiteket. Ezzel párhuzamosan megjelent egy új érzés is, a düh és a frusztráció, feltéve, hogy nem kaptátok meg, amit akartatok. Vagyis képesek voltatok pozitív érzelmekre és haragra, de azok mértékét aktivációs rendszereitek erőssége határozta meg. Rob, miután mindkét rendszere erős volt, könnyen méregbe gurult, ám egy alacsony aktivációs rendszerrel rendelkező érzékeny csecsemő ebben a korban inkább nyugodt és „jó”. Hat hónapos korodban fejlettebb automatikus ellenőrző rendszered is beindult. Már képes voltál összehasonlítani a jelenben és a múltban szerzett élményeket, és amennyiben a jelenkoriak a múltbéliekhez hasonlóan felzaklattak, félelmet éreztél. Emlékeztetlek, hogy minden egyes élmény kapcsán sokkal több apró különbséget láttál meg, így számodra több minden lehetett ismeretlen, esetleg félelmetes. Ezen a ponton, vagyis hat hónapos korban, a szuperérzékenyek esetében minden egyes élmény rendkívül fontos. Látható, hogy az új dolgokkal való ismerkedés közben szerzett rossz élmények révén hogyan válhat az ellenőrző rendszerből fékrendszer, ami látszólag megbénít bennünket. Úgy tűnhet, hogy a rossz dolgok elkerülésének legjobb módja, ha mindent elkerülünk. Persze, ha egészen visszavonulunk a világ dolgaitól, akkor minden újnak, fenyegetőnek tűnik. Képzeld el, számodra milyen ijesztő lenne így a világ. Végül tíz hónapos korodban kezdett kialakulni benned az a képesség, hogy

átirányítsd a figyelmedet, el tudd dönteni, hogyan tapasztalj meg valamit, vagy abba tudj hagyni egy bizonyos viselkedést. Csak ezen a ponton tudtad elkezdeni a két rendszer közötti konfliktusok kezelését. Ilyen konfliktus lehetett például, hogy „ki akarom próbálni, de olyan furcsának tűnik". (Egy tíz hónapos kisgyermek talán nem pont ezekkel a szavakkal fejezné ki magát, de körülbelül ez lenne a lényege.) Persze így már döntened is kellett, hogy melyik érzésnek engedelmeskedj. Szinte el tudjuk képzelni, hogy ez hogyan zajlana Rob fejében: „Oké, kissé szokatlan, de azért belevágok”. Valószínűleg volt néhány kedvenc módszered, amelyekkel felülírtad az ellenőrző rendszert, ha az túl sokáig vagy túl gyakran lassított le. Esetleg utánoztad azokat, akiknek ezzel kevesebb gondjuk volt. Óvatosságod ellenére belevetetted magad néhány jó dologba, akárcsak ők. Egy másik módszered talán az ingerek átkategorizálása volt, hogy azok ily módon ismerősebbnek tűnjenek: A vicsorgó farkas a filmben „csak egy nagy kutya”. De talán a legtöbb segítséget másoktól kaptad, akik azt akarták, hogy biztonságban érezd magad, és ne félj. A félelmekkel kapcsolatos külső segítség egy további rendszerhez fűződik, amely Rothbart szerint a felnőttekben rendkívül fejlett. Ez is körülbelül tíz hónapos korban jelenik meg. Ilyenkor a gyermek elkezd kapcsolatot teremteni másokkal és élvezi társaságukat. Amennyiben ezek a társas élmények pozitívak és támogató jellegűek, kialakul még egy pszichológiai rendszer, amelyre biológiailag is fel vagyunk készülve. Ezt talán nevezhetnénk szeretetrendszernek, amelynek hatására endorfinok, azaz a „jó érzésért” felelős neurokémiai anyagok szabadulnak fel. Mennyire tudnád legyőzni félelmeidet azáltal, hogy bízol mások segítségében? Ki volt az a környezetedben, akire mindig is rábízhattad magad? Csináltál-e néha valamit úgy, hogy közben arra gondoltál: „Anya is itt van, na, akkor megpróbálom”. Megtanultad-e, hogy kritikus helyzetekben utánozd vagy fölidézd az ő megnyugtató szavait és tetteit? „Ne fél], minden rendben lesz.” Robnál ezeket a módszereket figyeltem meg. Most pedig egy pillanatig gondolj magadra, saját gyermekkorodra; erre majd a következő két fejezetben is sort kerítünk. Tudom, hogy nem igazán emlékszel, de a rendelkezésedre álló tények alapján szerinted milyen lehetett életed első éve? Most milyen hatással van a gondolkodásod és az önkontrollod az

érzékenységedre? Előfordul, hogy néha képes vagy lehűteni fokozott izgalmadat? Ki tanított meg rá? Kik voltak a példaképeid? Elképzelhetőnek tartod, hogy olyannyira megtanítottak uralni az óvatosságodat, hogy már többet mersz megtenni, mint amire a tested képes? Vagy esetleg azt a leckét kaptad, hogy a világ veszélyes, és az ember soha nem lehet elég óvatos?

ÍGY VÁLIK A BIZALOM BIZALMATLANSÁGGÁ ÉS AZ ISMERETLEN VESZÉLYESSÉ Az emberi természet tanulmányozása során a legtöbb kutató a rövid ideig tartó izgalmi állapottal is foglalkozik, ami nem nehéz, mivel elég nyilvánvaló jelei vannak: szapora pulzus és légzés, izzadás, tágult pupillák és fokozott adrenalinszint. Létezik azonban egy másik izgalmi állapotot jelző rendszer, amelyet inkább hormonok szabályoznak. Ugyanolyan gyorsan lendül akcióba, de legfőbb termékének, a kortizonnak, csak 10-20 perc elteltével érzékelhető a hatása. Fontos tudni, hogy amennyiben megemelkedik a kortizon szint, sokkal valószínűbb, hogy a szervezet rövid izgalmi állapottal is reagál. Vagyis a hosszú távú izgalmi állapotnak ez a fajtája még ingerlékenyebbé és érzékenyebbé tesz minket, mint amilyenek voltunk. A kortizon hatása több órán vagy akár napon át is tapasztalható. Mivel főleg a vérben, nyálban vagy vizeletben mutatható ki, a hosszú távú izgalmi állapot tanulmányozása nehézkesebb. Megan Gunnar, a University of Minnesota pszichológus professzora azonban úgy véli, hogy az ellenőrző rendszer célja valószínűleg nem más, mint hogy megvédje az egyént az egészségtelen és kellemetlen hosszan tartó izgalmi állapottól. Kutatási eredményekkel igazolható, hogy ha valami új és esetleg fenyegető dologgal kerülünk szembe, először mindig a rövid izgalmi reakció jelentkezik, időközben pedig elkezdjük mérlegelni erőforrásainkat. Milyen képességekkel rendelkezünk? Mit tanultunk múltbéli tapasztalatainkból az efféle szituációkra vonatkozóan? Ki van a közelben, aki segíthetne? Ha úgy véljük, hogy mi vagy a környezetünkben lévők meg tudnak birkózni a helyzettel, már nem látjuk fenyegetőnek. A rövid riasztás leáll, és a hosszú távú riadókészültség elmarad.

Gunnar egy érdekes kísérlettel szemléltette ezt a folyamatot. Beállított egy fenyegető szituációt, amelyhez hasonlót Kagan is használt a „gátlásos” gyermekek azonosításához, ám a kísérletben megfigyelt kilenc hónapos csecsemőket először fél órára elkülönítették édesanyjuktól. A gyermekek egyik csoportjára egy rendkívül odaadó bébiszitter vigyázott, aki minden hangulatukra reagált, a másik csoportot viszont egy olyan bébiszitter gondjaira bízták, aki egyáltalán nem figyelt vagy reagált rájuk, kivéve, ha egyikük különösen nyűgössé vált vagy sírt. Ez után - a bébiszitterrel egyedül töltött idő alatt - minden csecsemőt valami meglepően új dolognak tettek ki. A kísérlet fontos eredménye, hogy csak a figyelmetlen bébiszitterre bízott érzékeny csecsemők nyálában lehetett magasabb kortizon szintet kimutatni. Ez azt sugallja, hogy a figyelmes bébiszitter csoportjában lévők valószínűleg úgy érezték, hogy megfelelő erőforrás birtokában nincs szükség hosszú távú stresszreakcióra. Tételezzük fel, hogy a gondozó az édesanya. A kisbabákat édesanyjukkal együtt megfigyelő pszichológusok felfigyeltek bizonyos jelekre, amelyek alapján megállapítható, hogy egy gyermek „biztonságos kötődést” érez-e. Egy magát biztonságban érző gyermek kellő bátorságot érez ahhoz, hogy felfedezze környezetét, és általában az új élmények sem tűnnek fenyegetőnek számára. Természetesen vannak olyan jelek is, amelyek arra utalnak, hogy a gyermek „bizonytalanul kötődik”. Egy ilyen gyermek édesanyja általában vagy túlzottan védelmező, vagy túlságosan nemtörődöm (talán még veszélyes is). (A 3. és 4. fejezetben részletesebben kitérünk a „kötődés fogalmára.) A kutatás, amely során érzékeny gyermekek valami ijesztően új dologgal szembesültek édesanyjuk társaságában, azzal az eredménnyel zárult, hogy a vizsgált gyermekeknél igenis fellépett a szokásos erős, rövid ideig tartó izgalmi reakció. Ha azonban egy érzékeny gyermek biztonságosan kötődik az édesanyjához, a stressz okozta hosszú távú kortizon-hatás elmarad. Biztonságos kötődés hiányában viszont egy ijesztően új élmény hosszú távú izgalmi állapothoz vezet. Érthető tehát, miért fontos, hogy a fiatal (és persze idősebb) szuperérzékeny emberek részt vegyenek, benne éljenek a világban, és új dolgokat próbáljanak ki, ahelyett, hogy visszavonulnának. Ehhez persze pozitív élményekre van

szükségük, és arra, hogy biztonsággal kötődjenek gondviselőikhez, különben csak igazolódni fognak számukra az új dolgok felfedezése ellen szóló érvek. És mindez még azelőtt kezdődött, hogy beszélni tudtunk volna! Számos intelligens, érzékeny szülő szinte ösztönösen nyújtja gyermekének a szükséges élményeket. Robot a szülei folyamatosan dicsérik, ha sikerül neki valami, és arra biztatják, tegye próbára félelmeit, hogy kiderítse, megalapozottake, miközben szükség esetén felajánlják segítségüket is. A gyermek idővel rájön majd, hogy a világ nem is olyan félelmetes, mint ahogy azt az idegrendszere közel két éves koráig sugallta. Kreatív jellemvonásai és intuitív képességei - vagyis az érzékeny természet előnyei - kibontakoznak, a nehézségek pedig elhalványulnak. Ha a szülők semmit nem tesznek annak érdekében, hogy érzékeny gyermekük biztonságban érezze magát, valószínűleg az aktivitásra ingerlő és fékező rendszerek viszonylagos erején múlik majd, hogy a gyermek valóban „gátlásossá” válik-e. Ne feledjük, hogy egyes szülők és bizonyos környezetek sokat ronthatnak a helyzeten. Az ismétlődő ijesztő élmények hatására a gyermekben minden bizonnyal fokozott óvatosság alakul ki. Ez különösen azokra a megélt helyzetekre igaz, amelyekben büntették az aktív felfedezést, elmaradt a megnyugtatás vagy a segítségnyújtás, vagy azok a személyek váltak veszélyessé, akiktől a gyermek segítséget várt. Még egy fontos észrevétel. Minél több kortizon mutatható ki egy csecsemő testében, annál kevésbé tud aludni, és minél kevesebbet alszik, annál magasabb lesz a kortizon szintje. Ugyanez nappal: minél magasabb a kortizon szint, annál több a szorongás, és minél több a szorongás, annál több kortizon szabadul fel. A zavartalan éjszakai alvás és a jól időzített szunyókálások egyaránt csökkentik a csecsemők kortizon szintjét. Ne feledd, hogy az alacsony kortizon szint kevesebb rövid riasztást is jelent. Nem volt nehéz észrevenni, hogy ez Robnál állandó problémát jelentett. Talán így volt a te esetedben is. Ráadásul, ha a csecsemőkorban jelentkező alvászavarokat nem sikerül időben megszüntetni, azok egészen a felnőtt korig eltarthatnak, ettől pedig egy szuperérzékeny ember szinte elviselhetetlenül érzékennyé válhat. Tehát aludd ki magad!

NÉZZÜNK A DOLGOK MÉLYÉRE! Érzékenységednek van egy másik aspektusa is, amelyet nehezebb tanulmányozás és megfigyelések révén megragadni - kivéve, ha egy érzékeny gyermeket (vagy felnőttet) különös félelmek és rémálmok gyötörnek. Ahhoz, hogy megértsük a tulajdonságnak ezt a nagyon is valóságos oldalát, el kell hagynunk a laboratóriumot, és be kell lépnünk a mélylélektan művelőinek rendelőjébe. A pszichoanalitikusok nagy jelentőséget tulajdonítanak a tudattalannak és az abba ágyazódott elfojtott vagy csak preverbális élményeknek, amelyek egészen a felnőtt korba nyúlóan uralják életünket. Nem meglepő, hogy a szuperérzékeny gyermekek - akárcsak a felnőttek - alvászavarokban szenvednek, és meglehetősen élénk, riasztó, „archetipikus” álmokról számolnak be. Ahogy besötétedik, apró zörejek és bizonytalan formák kezdik uralni a képzeletet, ezt a szuperérzékenyek fokozottan észlelik. Ráadásul ott vannak a nap során szerzett szokatlan élmények is, amelyek egy részéről csak félig veszünk tudomást, vagy teljesen elfojtunk, mégis mind ott kavarog a fejünkben, miközben elménk tudatos részét pihentetjük, és próbálunk elaludni. Az elalváshoz, alváshoz és az ébredés utáni visszaalváshoz szükségünk van az önmegnyugtatás képességére, és arra, hogy biztonságban érezzük magunkat a világban. Az egyetlen pszichoanalitikus, aki kiemelten foglalkozott az érzékenység kérdésével, a mélylélektan egyik alapítója, Carl Gustav Jung volt, és amit mondott, igen fontos és - a változatosság kedvéért - rendkívül pozitív. Még jóval korábban, amikor Sigmund Freuddal kezdetét vette a pszichoterápia, vita folyt arról, hogy velünk született természetünk milyen mértékben formálja személyiségünket, beleértve az érzelmi problémákat is. Freud előtt az orvosok az öröklött alkati különbségeket hangsúlyozták, ám ő azt próbálta bizonyítani, hogy a "neurózisokat" (ez volt Freud specialistása) traumák, vagyis különösen felkavaró szexuális élmények okozzák. Carl Gustav Jung, aki sokáig Freud követője volt, végül a szexualitás központi témaként való beállítása miatt távolodott el tőle. Jung szerint az alapvető különbség az öröklötten fokozott érzékenységben keresendő. Úgy vélte, ha egy szuperérzékeny páciens -

szexuális vagy bármilyen más jellegű - traumán esett át, az szokatlanul erős hatással van rá, ami neurózis kialakulásához vezethet. Fontos leszögeznünk, hogy Jung elmélete szerint azok a fokozottan érzékeny emberek, akiket gyermekkorukban nem ért trauma, nem veleszületetten neurotikusok. Ez rácseng Gunnar felismerésére, vagyis arra, hogy az édesanyjához biztonságosan kötődő érzékeny gyermek nem fél az új élményektől. Jung valóban nagyra értékelte az érzékeny embereket - igaz, ő is közéjük tartozott. Az, hogy Jung írt a szuperérzékenyekről, nem közismert tény. (Amikor foglalkozni kezdtem a témával, még magam sem tudtam.) Azt állította például, hogy „bizonyos mértékű velünk született érzékenység sajátos előtörténet hoz létre, a gyermekkori események sajátos megtapasztalását”, és hogy „az erős benyomásokkal járó események sosem merülnek feledésbe anélkül, hogy nyomot ne hagynának az érzékeny emberekben.” Később Jung hasonló módon kezdte leírni az introvertált és intuitív típusokat, de még pozitívabb kicsengéssel. Szerinte erősebb önvédelmet kell kialakítaniuk, és ez alatt az introverzió tendenciáját értette. Azt is mondta, hogy az introvertált és intuitív típusú emberek „a kultúra tanítómesterei, és terjesztői életük egy másik lehetőségre, a belső életre tanít bennünket, amelyre civilizációnknak oly fájón szüksége lenne.” Jung szerint az ilyen típusú embereket természetüknél fogva erősebben befolyásolja a tudattalanjuk, amely a „legfontosabbról” tudósítja, és így „látnoki képességekkel ruházza fel” őket. Jungnál a tudattalan fontos bölcsességek lelőhelye, amit érdemes kiaknázni. Egy olyan élet, amelynek során elmélyült párbeszédet folytatunk tudattalanunkkal, sokkal nagyobb hatású, és személyesen is kielégítőbb. Ám egy ilyen élet minden bizonnyal sokkal nehezebb is, különösen, ha gyermekkorunkban túl sok zavaró élmény ért minket, és nem voltak biztonságos kötődéseink - ezt Gunnar kutatásai is igazolják. Amint a 8. fejezetben magad is látni fogod, Jungnak tökéletesen igaza volt.

TEHÁT LÉTEZIK ÉS RENDBEN IS VAN Remélem, hogy mostanra Rob, Jerome Kagan, Mary Gunnar és Carl Gustav Jung kellőképpen meggyőztek arról, hogy kérdéses vonásod teljeséggel létező. Valóban más vagy. A következő fejezetben megtudhatod, mennyiben kell

másoktól eltérő módon élned, ha azt szeretnéd, hogy egészséges harmóniában légy a többiekétől eltérő, érzékeny testeddel. Mostanra talán számodra is kissé komor képet festenek a félelemről a szégyenlősségről, a gátlásosságról és a gyötrelmesen fokozott izgalmi állapotról szóló sorok. Csak Jung beszélt a személyiségjegy előnyeiről, ám ő is csak olyan összefüggésben, ahogy azok lelkünk legmélyebb, legsötétebb bugyraihoz kötődnek. Ne felejtsd, el, hogy ez a negatív kicsengés - ahogy azt már korábban említettem - nagyrészt a kulturális előítéletekre vezethető vissza. Miután a társadalom a keménységet tekinti erénynek, a mi tulajdonságunkat valamiféle deficitként kezeli, amivel nehéz együtt élni. Ne feledd azt sem, hogy a szuperérzékenyek főleg abban különböznek másoktól, hogy a legfinomabb ingereket is érzékenyen képesek feldolgozni. Ez a legalapvetőbb tulajdonságod. Pontosan és pozitív módon fogod megérteni, hogy ki vagy.

HOGYAN HASZNOSÍTSD A TANULTAKAT? Mélyebbről jövő válaszreakcióid Ami most következik, azt azonnal tedd meg, amint elolvastad ezt a fejezetet. Az értelmeddel bizonyára befogadtál néhány gondolatot, ám érzelmeid valószínűleg sokkal mélyebben reagálnak az olvasottakra. Ahhoz, hogy hozzáférj ezekhez a mélyebbről jövő reakciókhoz, el kell jutnod a tested, az érzelmeid, valamint a tudatod alapvetőbb és ösztönösebb szintjére, amelyet Jung tudattalannak nevezett. Itt megleled éned mellőzött vagy elfelejtett területeit, melyek fenyegetést, megkönnyebbülést, izgatottságot vagy szomorúságot rejtenek annak kapcsán, amit tanulsz. Mielőtt hozzákezdenél, először olvasd végig az alábbiakat. Kezdj el tudatosan a tested középpontjából, a hasizmaidra koncentrálva lélegezni. Mindvégig figyelj a rekeszizom munkájára. Először is jó erősen fújd ki a levegőt a szádon keresztül, mintha egy lufit fújnál fel. Érezni fogod, ahogy közben a hasad megkeményedik. Belégzéskor automatikusan a gyomor tájéknál veszed majd a levegőt. A belégzés tehát könnyed és automatikus Csak a kilégzést nyújtsd el. Mindez egyre kevésbé tűnik majd erőltetettnek, és a szájon át történő kilégzés sem lesz hosszabb, ahogy fokozatosan hozzászoksz ahhoz, hogy a légzés a tested középpontjából, a hasad felől történik, nem pedig fentről, a mellkasodból.

Ha sikerült beállítanod a hasi légzésedet, alakíts ki egy biztonságos helyet a képzeletedben, ahová bármit szívesen befogadsz. Láss vendégül egy tetszőleges érzést, amely ott tudatosulhat. Választhatsz testi érzést is - egy hátfájást, egy gombócot a torkodban vagy egy gyomorpanaszt. Engedd kibontakozni, és hagyd, hogy elárulja, milyen üzenettel érkezett. Elképzelhető, hogy felvillan előtted egy kép, hallasz egy hangot vagy előbukkan egy érzés - netán mindezek kombinációja. Előfordulhat, hogy egy fizikai érzés képpé alakul, vagy valamilyen hang formájában jelenik meg. Figyelj meg mindent, ami ebben a csendes állapotban lehetséges. Ha úgy érzed, bizonyos érzelmeket ki kell fejezned, például nevetned, sírnod vagy dühöngened kell, próbáld meg kissé elengedni magad, és tégy így. Mikor végül visszatérsz ebből az állapotból, gondold végig, mi is történt, hogy mi kavarta fel a benned lévő érzelmeket - annak mennyi köze volt az olvasottakhoz, vagy ahhoz, amire az olvasás közben gondoltál vagy emlékeztél. Milyen érzéseid voltak az érzékenységeddel kapcsolatban? Legvégül pedig fogalmazz meg valamit abból, amit tanultál. Gondold végig magadban, mondd el valaki másnak, vagy írd le. A későbbiekben még nagyon jól jöhet, ha a könyv olvasása során naplót vezetsz az érzéseidről.

3. Szuperérzékenyeknek, egészségről és életmódról SZERESD, ÉS ISMERD MEG A BENNED LAKOZÓ CSECSEMŐT!

Ebben a fejezetben érzékeny tested szükségleteiről lesz szó. Mivel a szuperérzékenyek számára ezeket meglepően nehéz fölismerni, egy hasonlaton keresztül igyekszem rávilágítani a lényegre: Bánj úgy a testeddel, mintha egy csecsemőé volna! A későbbiekben meg fogod látni, hogy a hasonlat olyannyira találó, hogy talán már nem is az.

MILYEN LEHETETT HATHETESNEK LENNI? „Vihar fenyeget. Az ég acélszínűre vált. Az égbolton vonuló felhők sora felbomlik. Az ég darabokra hullik. A csendben erőre kap a szél...

a világ szétesik. Valami készül. Nő a nyugtalanság. Középről kezd terjedni és fájdalomba csap át.” A fenti sorok a fejlődéslélektannal foglalkozó pszichológus, Dániel Stern Egy baba naplója című elbűvölő könyvéből származnak, és a növekvő éhség érzését ragadják meg egy fiktív hathetes csecsemő, Joey szemszögéből. Joey naplója a csecsemőkorral foglalkozó számos új kutatás eredményeiből táplálkozik. A jelen felfogás szerint a csecsemők például nem képesek különbséget tenni külső és belső ingerek, különböző érzékietek, vagy a jelen pillanatban, illetve a nemrégiben átélt élmények között. Az sem tudatosul bennük, hogy ők azok, akik mindezeket tapasztalják, akikkel ezek a dolgok megtörténnek. Stern úgy vélte, hogy az időjárás remek analógiául szolgál egy csecsemő tapasztalatára. A dolgok csak úgy megtörténnek, és főként intenzitásukban

különböznek. Pontosan ez az intenzitás az, ami zavaró, mert túlfokozza a feszültségi szintet. Minden szuperérzékeny jegyezze meg: A túlfokozott izgalmi állapot életünk elsőrendű és alapvető kellemetlen élménye; az ezzel az állapottal kapcsolatos első leckéinket újszülött korunkban kapjuk. Stern a következőképpen képzeli el Joey érzéseit, miután a kisfiút megetették, és éhsége csillapult: „Minden helyreállt. Egy új világ ébred. A vihar elvonult. A szél elcsendesedett. Az égbolt meglágyult. Rohanó vonalak és áramló hangok jelennek meg. Harmóniára lelnek és, mint a változó fény, mindent felélesztenek. Stern szerint a csecsemőknek ugyanúgy szükségük van a mérsékelt izgalmi szint fenntartása, mint a felnőtteknek: „A csecsemők idegrendszere alkalmas arra, hogy pillanatok alatt felmérje bárminek az intenzitását, amit érzékel. Valószínűleg az érzékelt intenzitás mértéke szolgáltatja számára az első támpontot arra vonatkozóan, hogy közelítsen az adott dologhoz, vagy inkább távol maradjon tőle..., ha valami csupán mérsékelten intenzív, a kicsi elámul. Az elviselhetőség határát éppen súroló intenzitás az, amelynek hatására izgalmi szintje emelkedni fog. Elevenebb lesz, és egész lénye felélénkül.” Unatkozni tehát nem igazán szórakoztató. Másfelől, a túlzott izgalmi állapot elkerülése érdekében, gyermeki/testi éned ösztönösen igyekszik távol tartani magát mindentől, ami túl intenzív. Azonban vannak, akiknek ez nehezebben megy.

HATHETES ÉS SZUPERÉRZÉKENY Most pedig én magam is megpróbálkozom ezzel az új irodalmi műfajjal: a babanaplóval. Az én képzeletbeli szuperérzékeny csecsemőm, akinek a

tapasztalatait megosztom veled, Jesse. „Szüntelenül fújt a szél, néha tomboló, viharos széllökésekkel, olykor kimerült nyögdécseléssé halkulva. A látszólag őrök felhők véletlenszerű mintákat vetve örvénylettek, a vakító fényeket olykor fenyegető sötétség váltotta föl. Lassan mindent elborított a baljós homály, és egy pillanatra úgy tűnt a szél a fénnyel tovaszáll. A sötétség azonban már önmagában is zavarba ejtő, és az üvöltő szél hol erre, hol arra vált irányt, akár egy tornádó sújtotta övezetben. A növekvő káoszban a hirtelen irányváltások alakot öltenek, egymástól új erőre kapva, mígnem ciklonszerű tombolás tör ki. Pokoli hurrikán csap le a vakgőtét éjszakában. Van egy hely vagy idő, ahol a borzalom véget ér, ám ebbe a révbe nem lehet beérni, mert ez az ítéletidő nem halad se fel, se le, se keletre, se nyugatra - csak körbe-körbe a félelmetes középpont felé.” A fentiekben azt képzeltem el, mi ment végbe Jesseben, miután édesanyja elvitte őt és két nővérét egy bevásárlóközpontba. Az úton először a gyermekülésében ült, aztán a babakocsiban, aztán megint a gyermekülésben. Szombat lévén a bevásárlóközpont dugig volt emberekkel. Hazafelé nővérei összevesztek azon, hogy melyik rádióállomást hallgassák, miközben folyamatosan feljebb és feljebb csavarták a hangerőt. Nagy volt a forgalom, a kocsi sokszor állt és lódult meg. Végül jóval a szokásos délutáni alvásidőn túl értek haza. Mikor édesanyja meg akarta etetni, Jesse csak sírt és nyűgösködött, kimerült, túltelítődött ingerekkel ahhoz, hogy enyhe éhségét megérezze. Végül édesanyja megpróbálta lefektetni - ekkor csapott le a hurrikán. Ne feledjük, Jesse éhes is volt. Az éhség egy további inger - csakhogy belülről ered. Amellett, hogy továbbfokozza az amúgy is magas izgalmi szintet, csökkenti az idegrendszer normális, nyugodtabb működéséhez szükséges biokémiai anyagok mennyiségét. Kutatásom eredményei arra

utalnak, hogy az éhség rendkívül erős hatással van a szuperérzékenyekre. Valaki egyszer így fogalmazott: „Amikor fáradt vagyok, néha ismét kisgyermeknek érzem magam, és szinte hallom, ahogy azt mondom: A tejecskémet és a kekszemet akarom, most azonnal." Amikor azonban fokozott izgalmi állapotba kerülünk, lehet, hogy észre sem vesszük, hogy éhesek vagyunk. Érzékeny testedről gondoskodni olyan, mintha egy csecsemőt gondoznál.

MIÉRT PONT EGY CSECSEMŐ LAKIK A TESTEMBEN? Gondolj arra, mi a közös a csecsemőben és a testben. Először is, mindkettő rendkívül elégedett és együttműködő, ha nincs túlingerelve, nem fáradt és nem éhes. Másodszor, ha egy csecsemő és egy érzékeny test igazán kimerült, úgy mind a kettő tehetetlen, és egyik sem képes javítani a helyzetén. Ahogy csecsemőként rá voltál szorulva egy gondozóra, aki megszabta a határokat, és kielégítette alapvető szükségleteidet, úgy most a saját testednek is szüksége van rád, hogy gondját viseld. További hasonlóság, hogy egyikük sem képes szavakkal kifejezni, hogy bajban van, csak egyre hangosabb és hangosabb segélyhívó jeleket adnak le, vagy olyan komoly tüneteket produkálnak, amelyeket már nem lehet figyelmen kívül hagyni. Egy bölcs gondozó tudja, hogy számos baj kerülhető el azzal, ha már az első nyugtalanító jel esetén reagálunk a csecsemő/test igényeire. Végül pedig, ahogy azt már az előző fejezetben megjegyeztük, azok a gondviselők, akik azt hiszik, hogy egy újszülöttet el lehet kényeztetni, ezért jobb, ha az ember „sírni hagyja” őket, tévednek. Kutatások bizonyítják, hogy ha egy csecsemő sírására azonnal reagálunk (kivéve, ha a reakció csak továbbfokozná az izgalmi állapotot), a gyermek idősebb korában nem többet, hanem kevesebbet fog sírni. A testünkben lakozó csecsemő az érzékenység szakértője. Születésétől fogva érzékeny, így pontosan tudja, mi volt a legnehezebb akkor, és mi

nehéz most. Tudja, miben szenvedtél hiányt, mit tanultál a szüleidtől és más gondozóidtól arról, hogyan bánj vele, mik az aktuális szükségletei és hogyan tudod gondját viselni a jövőben. Ebből kiindulva elmondhatjuk: „A jó kezdet fél siker.”

TE ÉS A GONDOZÓD A csecsemők felét vagy kicsit több mint a felét a feladatra alkalmas szülők nevelik, így úgynevezett „biztonságosan kötődő” gyermek válik belőlük. A kifejezést a biológiából vették át. Minden újszülött főemlős az anyjába kapaszkodik, és a legtöbb anya azt akarja, hogy a kicsinye szorosan és biztonságosan kapaszkodjon belé. Ahogy a gyermek egy kicsit nagyobb lesz és biztonságban érzi magát elkezdheti felfedezni környezetét, és egyedül is kipróbálhat dolgokat. Az anya örömét leli ebben a folyamatban ~ persze közben figyel és készenlétben áll, ha esetleg valami probléma adódna, de máskülönben boldog, hogy kicsinye felnő. A láthatatlan kötelék azonban működik Abban a pillanatban, ahogy veszély leselkedik, a két test újra egyesül és egymáshoz kötődik biztonságosan. Különböző okok miatt - amelyek általában az édesanya vagy az édesapa neveltetésére vezethetők vissza - olykor-olykor előfordulhat, hogy az elsődleges gondozó olyan üzeneteket közvetít a gyermek felé, amelyek bizonytalan kötődéshez vezetnek. Az egyik ilyen üzenet, hogy a világ rettenetes hely, vagy esetleg maga a gondozó olyan elfoglalt vagy sebezhető, hogy a gyermeknek nagyon erősen kell belekapaszkodnia. Ennek következtében nem igazán mer felfedezni, és a gondozó talán nem is akarja ezt, vagy akár el is hagyná a gyermeket, ha az nem csimpaszkodna belé annyira. Az ilyen babák szoronganak, ha az anyjuk eltávolodik, a gondozójukhoz való kötődés valóságos megszállottjai; csüngnek az anyán. A másik üzenet, amelyet egy kisgyermek kaphat, az, hogy a gondozója veszélyes, vagy netán olyasvalaki, akit jobb elkerülni, vagy aki többre értékel egy olyan gyermeket, aki minimális gondot jelent és nagyon önálló. Előfordul, hogy a gondozó túl ideges ahhoz, hogy egy gyermekkel

törődjön. És persze vannak olyanok is, akik néha, mérgükben vagy elkeseredettségükben, azt kívánják, bárcsak eltűnne vagy meghalna a csecsemő. Ebben az esetben a baba akkor jár el a legjobban, ha egyáltalán nem kötődik. Az ilyen csecsemőkre mondják, hogy elutasítóak. Ha elválasztják őket édesanyjuktól vagy édesapjuktól, közönyösnek tűnnek. (Persze olyan is létezik, hogy egy gyermek az egyik szülőhöz biztonságosan kötődik, a másikhoz viszont nem.) Első kötődésünk tapasztalatai alapján igencsak szilárd elképzelésünk alakul ki arra vonatkozóan, hogy mit várhatunk el egy hozzánk közel álló személytől, akitől függünk. Bár ez merevséghez vagy elszalasztott lehetőségekhez vezethet, az, hogy hogyan kötődtél az első gondozódhoz, a túlélésed szempontjából fontos volt. Sőt, az önfenntartó program továbbra is munkál bennünk, amikor már nem is a túlélésről van szó. Bármelyik megoldás mellett kötelezzük is el magunkat - legyen az a kötődés biztonságos, szorongó vagy elkerülő formája ez megóv minket attól, hogy veszélyes hibákat kövessünk el.

A KÖTŐDÉS ÉS A SZUPERÉRZÉKENY TEST Emlékszel azokra a szuperérzékeny gyermekekre az előző fejezetből, akik szokatlan helyzetekben nem kerültek hosszú távú fokozott izgalmi állapotba? Nekik figyelmes gondozójuk vagy édesanyjuk volt, akihez biztonságos kapcsolat fűzte őket. Ez arra utal, hogy ha te, mint szuperérzékeny, a biztonságos kötődés érzésével nőttél fel, akkor tudod, hogy jó tartalékokkal rendelkezel, így egész jól kezeled fokozott izgalmi állapotaidat. Vagyis: megtanultad megtenni magadért mindazt, amit figyelmes gondozóid megtettek érted. Időközben a tested is megtanulta, hogy nem kell minden új élményre úgy reagálnia, mintha az fenyegető lenne. Reakció hiányában pedig a kimerítő, hosszan tartó feszültség is elmaradt. Rájöttél, hogy a tested megbízható jóbarát. Ugyanakkor azt is megtanultad, hogy különleges tested és érzékeny idegrendszered van, mégis kezelni tudtad a dolgokat, miután ráéreztél, hogy mikor erőltetheted meg magad egy kicsit jobban, és mikor

kell lassítanod, kiszállnod vagy megpihenned, mielőtt folytatnád, amit csinálsz. Érzékeny vagy sem, népességünk csaknem fele nem büszkélkedhet ideális szülőkkel. Fájdalmas ebbe belegondolni, így a témával csak szőrmentén fogunk foglalkozni, de a későbbiekben többször visszatérünk rá. Feltétlenül szembe kell nézned azzal, hogy miben szenvedhettél hiányt. Mivel érzékeny voltál, egy alkalmatlan szülő bizonyára sokkal nagyobb hatással volt rád. Megértésre volt szükséged, nem pedig további problémákra. Akiknek zaklatott gyermekkoruk volt, azoknak is szembe kell nézniük vele annak érdekében, hogy türelmesebbek lehessenek önmagukkal. A legfontosabb az, hogy felismerd, mit nem tettek meg érted, hogy te jobban gondját tudd viselni a benned élő kisgyermeknek. Lehet, hogy nem jól bánsz a testeddel - elhanyagolod, vagy túlzottan véded és agyonkényezteted. Ez bizonyára azért van, mert ugyanúgy kezeled, mint ahogy valaha (nem-túl-jó) első gondozód bánt vele, azaz veled. (Ebbe beletartozhat az is, hogy most éppen „túlkompenzálsz”, vagyis az ellenkezőjét túlzod el annak, ami akkor történt.) Vegyük hát szemügyre közelebbről, hogy milyen a jó, és milyen a nem jó gondozója egy bennünk lakó csecsemőnek. Kezdjük egy újszülöttnek vagy saját testednek a gondozásával - azaz a saját testeddel olyankor, amikor olyan kicsinek és elveszettnek érzed magad, mint egy újszülött. Ruthellen Josselson, pszichológus, remekül leírja, mire van ilyenkor szükségünk: „Ölelő karokba zárva akadály tartja távol tőlünk azokat a külvilági dolgokat, amelyek fájdalmat vagy túltelítettséget okozhatnak, ölelő karokban még nagyobb biztonságban vagyunk, érezzük a puha ütköző tompító hatását, bár nem tudjuk biztosan, hogy az csakis belőlünk, vagy kívülről is fakad. Az elég jó anya gondozóként úgy rendezi a dolgokat, hogy gyermeke ne legyen kitéve túl sok erős ingernek. Pontosan érzi, mi esik jól a kicsinek, és mi az, amit még elvisel. Megfelelően gondoskodó környezetben a csecsemő szabadon fejlődhet, jól

megvan anélkül, hogy mindig mindenre reagálnia kellene. Optimális gondozás esetén az én minden külső behatás nélkül kialakul ” Amennyiben a gondoskodás nem megfelelő, ha zaklatják, elhanyagolják, vagy ami még rosszabb, bántalmazzák a testünkben élő csecsemőt, úgy az énje is túlzott stimulációnak van kitéve. Az ilyen helyzetek egyetlen megoldása a tudatosság kikapcsolása, a jelenlét felfüggesztése, ami az elkülönülés, leválás (ún. disszociáció) védekezési mechanizmusához vezet. A túlingerlés ebben a korban az én-fejlődést is megszakítja. Minden energia a külvilág betörésének megakadályozására fordítódik. Az egész világ nagyon veszélyes. Most vegyük szemügyre életed egy valamivel későbbi időszakát, amikor már készen álltái a felfedezésre - feltéve, hogy biztonságban érezted magad. Ez ugyanolyan, mint a mostani életedben azok az időszakok, amikor a tested készen áll arra, hogy új dolgokat fedezzen fel a világban - már amennyiben biztonságban érzi magát. Ezen a ponton a bennünk élő gyermeki/testi én számára valószínűleg nagyobb problémát jelent egy túlféltő, mint egy nemtörődöm gondozó. Gyermekkorunk során, vagy amikor nagyon törékenynek érezzük magunkat, a gyermeki/testi én állandó vizslatása és ellenőrzése túlingerlődéshez vezetnek, és aggodalomra adnak okot. Ezen a szinten a szorongó túlféltés gátolja a felfedezést és a függetlenséget. Egy állandó megfigyelés alatt álló gyermeki/testi én képtelen szabadon és magabiztosan működni. Például, ha a gyermeki/testi énünk egy rövid ideig éhséget érez és sír, vagy fázik és nyűgösködik, az segít megismerni saját igényeinket. Ha a gondozó megeteti, még mielőtt egyáltalán megéhezne, a gyermeki/testi énünk elveszíti a kapcsolatot ösztöneivel. Ha pedig nem hagyják, hogy fölfedezze, nem is tud hozzászokni a világhoz. A gondozó - aki te magad kell, hogy légy, azt a benyomást erősíti meg benne, hogy a világ veszélyes hely, ahol a gyermeki/testi én nem képes a túlélésre. Mivel nincs lehetőség a túl erős feszültség elkerülésére, kezelésére vagy elviselésére, minden ismeretlen

túlterhelő marad. Az előző fejezetben leírtak értelmében, a bennünk élő csecsemőnek, nem lesz megfelelő mennyiségű sikeres felfedezői élménye, ezek hiányában pedig nem képes ellensúlyozni az örökölt ellenőrző rendszert, amely így átveheti az irányítást, és túlságosan gátló, fékező tényezővé válhat. Amennyiben a benned lakó csecsemő esetében is ez a helyzet, érdemes volna visszagondolnod, hogy ez honnan ered. Talán túlféltő, kisajátító gondozód volt, aki azért tartott függésben, hogy soha ne hagyd el; de az is lehet, hogy egyszerűen erősebbnek és értékesebbnek érezte magát azáltal, hogy szükséged volt rá. Amennyiben gondviselődnek több gyermeke is volt, érzékenységed lévén tökéletes alany voltál erre a célra. Ennek ellenére bizonyára gyakran előfordult, hogy hoppon maradtál, mivel az ilyen gondozó jobbára nem a te szükségleteiddel, hanem a saját igényeivel volt elfoglalva. A lényeg az, hogy ahogyan mások gondoskodtak gyermeki/testi énedről, az nagyban befolyásolta azt, ahogyan most te magad viseled gondját saját gyermeki/testi énednek. Most úgy viszonyulsz a saját érzékenységedhez, ahogyan a gondozód annak idején. Gondolj csak bele. Ki más taníthatott volna meg neked egy ilyen fontos leckét? Az ő gondoskodása és a testedhez való viszonya közvetlenül kihat az egészségedre, a boldogságodra, arra, hogy meddig fogsz élni, és hogy mit fogsz hozzátenni a világhoz. Ha csak nem borít ki túlságosan a fejezetnek ez a része, úgy állj meg egy kis időre, gondolj vissza gyermeki/testi éned első gondozójára, és tekintsd át, milyen hasonlóságokat vélsz felfedezni aközött, ahogyan ő viselte gondodat életed első szakaszában, és ahogyan te gondoskodsz most magadról. Ha felkavartak az olvasottak, tarts szünetet. Amennyiben érzelmi támaszra és társaságra van szükséged, kérd szakember (vagy bárki más) segítségét ahhoz, hogy szembe tudj nézni bizonytalan kötődéseiddel, és megértsd, hogy azok milyen hatással voltak rád.

ELSŐ GYERMEKI/TESTI GONDOZÓD, ÉS AKI MOST GONDOSKODIK RÓLAD Miközben azon gondolkozol mire emlékszel életed első két évéből, készíts egy listát azokról a szavakról és mondatokról amelyekkel a szüleid jellemeztek téged kisbaba korodban. Ha teheted, meg is kérdezheted őket. Íme, néhány példa: Vidám, nevetős. Sírós. Sok gond volt veled. Nem volt veled gond. Rossz alvó voltál. Beteges voltál. Könnyen dühbe gurultál. Fáradékony voltál. Sokat mosolyogtál. Rossz evő voltál. Gyönyörű voltál. Nem emlékszem semmire kisbaba korodból. Korán kezdtél el járni. Több gondozó is nevelt. Ritkán hagytunk egyedül bébiszitterrel vagy gyermekmegőrzőben. Félénk voltál. Szégyenlős voltál... Egyedül érezted magad a legjobban. Mindig belemerültél valamibe. Ne feledd azt a bizonyos mondatot, ami csaknem a „második neved”, amelyet akár a sírkövedre is véshetnének. (Az enyém ez volt: „Soha nem okozott gondot senkinek”) Figyelj azokra a mondatokra, amelyek összezavarnak, konfliktusokat ébresztenek vagy érzelmeket kavarnak fel benned. Azokra is, amelyeket annyira túlhangsúlyoznak, hogy - ha jobban belegondolsz - szinte már inkább az ellenkezőjük igaz. Például, ha egy asztmás gyermeket úgy jellemzenek, hogy „nincs gond vele.” Most pedig gondold végig, milyen párhuzamok vannak aközött, ahogy első gondozóid tekintettek rád mint csecsemőre, és ahogy te magad tekintesz most a testedben lakó csecsemő-énedre. Jellemzéseik közül melyek azok, amelyek tényleg illenek rád? Melyek voltak inkább az ő aggodalmaik és konfliktusaik, amelyeket te magad kihúznál a listáról? Például „beteges.” Még mindig „betegesnek” látod magad? Akkoriban és most tényleg betegesebb voltál/vagy, mint mások? (Ha igen, kutasd fel gyermekkori betegségeid részleteit - tested nem felejti el őket, és megérdemli a teljes rokonszenvedet.) És mi a helyzet azzal, hogy „korán kezdett el járni?” A családodban fontosak voltak a teljesítmények, és hogy ki mikor ért el valahová? Tudod-e szeretni a testedet akkor is, ha esetleg nem tud az elvárásaidnak megfelelően teljesíteni?

TÚL NYITOTT - TÚL ZÁRKÓZOTT Ahogyan kétféle kedvezőtlen gondviselői beállítódás létezik - az elhanyagoló és a túlféltő -, úgy nagy vonalakban a szuperérzékenyek is kétféle módon bánhatnak rosszul a testükkel. Vagy túlzott nyitottságot erőltetünk magunkra - azaz túl sok munkával, kockázatvállalással vagy vizsgálódással ingereljük és terheljük túl magunkat vagy túlságosan begubózunk - azaz túlféltjük magunkat, miközben titkon arra vágyunk, hogy benne éljünk a világban, mint a többiek. A „túlságosan” alatt azt értem, hogy jobban, mint azt valójában szeretnéd, jobban, mint ami jólesik, és jobban, mint amennyit a tested jól el tud viselni. Azzal ne törődj, hogy mások szerint mi a „túlzás”. Bizonyára vannak közöttünk, akik - legalábbis életük egy adott szakaszában - tényleg nyitottak vagy zárkózottak, mert így érzik jól magukat. Én inkább arra az esetre gondolok, amikor te is érzed, hogy így vagy úgy túlzásba viszel valamit, és bár szeretnél ezen változtatni, nem tudsz. Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy akiknek szorongóan kötődő, túlféltő gondozójuk volt, akihez nem tudtak biztonságosan kötődni, azok mindig túlféltően bánnak saját gyermeki/testi énjükkel; vagy, hogy akiknek elhanyagoló vagy bántalmazó gondozójuk volt, azok mindig elhanyagolják vagy bántalmazzák gyermeki/testi énjüket. Ez nem ilyen egyszerű. Először is, az agyunk úgy működik, hogy könnyen túlreagáljunk vagy kompenzáljunk valamit, és pontosan az ellenkezőjét tegyük; vagy ami még valószínűbb, ide-oda ingázunk a két véglet között, vagy az élet különböző területein alkalmazzuk őket. (Például: túlhajszoljuk magunkat a munkahelyünkön, de intim kapcsolatainkat a túlféltés jellemzi; elhanyagoljuk szellemi egészségünket, de túlzott figyelmet szentelünk fizikai egészségünknek.) Végül az is elképzelhető, hogy már régen túltetted magad mindezen, és remekül bánsz a testeddel. Másfelől, akik biztonságosan kötődtek gondozójukhoz minden bizonnyal kíváncsiak rá, vajon miért kell ugyanezekkel a végletekkel küszködniük. A helyzet az, hogy a körülményeink, a kultúránk, a szubkultúránk, a munkakultúránk, a barátaink példája, és a többi személyiségvonásunk is mind az egyik vagy másik véglet felé hajthat bennünket. Ha nem tudod biztosan, hogyan működsz, végezd el a tesztet.

MILYEN VAGY: TÚL NYITOTT? TÚL ZÁRKÓZOTT? Értékeld az állításokat 3 tói 1-ig. 3 - Teljesen Igaz rád nézve; 2 - Hol igaz, hol nem a helyzettől is függ; 1 - Szinte soha nem Igaz rád nézve. 1. Gyakran tapasztalom magamon a fokozott Izgalom, a túlingereltség vagy a stressz hirtelen testi hatásait - ilyenek például: elpirulás, szívdobogás, a szapora légzés vagy a légszomj, a görcsölő gyomor, az izzadó tenyér, remegő kéz, a sírva fakadás, a pánik. 2. Zavar, hogy sokszor tartósan izgatom magam - aggaszt a gyakori aggodalom, a nyugtalanság érzése, az emésztési zavarok, vagy étvágytalanság, illetve az alvási problémák (például nem tudok elaludni vagy sokszor felébredek). 3. Igyekszem szembenézni a fokozott izgalmi állapotot okozó helyzetekkel. 4. Egy adott héten több időt töltök otthon, mint házon kívül. (Ne siesd el a választ, gondold végig alaposan. Csak a rendelkezésre álló órákat add össze, és vond le az alvással, öltözködéssel és tisztálkodással stb. töltött időt.) 5. Egy adott héten több időt töltök egyedül, mint másokkal (lásd fentebb). 6. Igyekszem olyan dolgokat is megtenni, amelyektől félek. 7. Akkor is elmegyek otthonról, ha nincs hozzá kedvem. 8. Mások szerint túl sokat dolgozom. 9. Ha úgy érzem, fizikailag, szellemileg vagy érzelmileg túlterheltem magam, azonnal megállok, pihenek, és mindent megteszek magamért, amire szükségem van. 10. Optimális feszültségi szintem fenntartása érdekében kávézom, alkohol fogyasztok, gyógyszereket szedek. 11. Egy sötét színházban (vagy egy előadás alatt) könnyen elálmosodom, kivéve, ha igazán érdekel, amit látok vagy hallok. 12. Az éjszaka közepén vagy korán reggel felébredek, és nem tudok visszaaludni.

13. Nem szakítok időt a kiegyensúlyozott étkezésre vagy a rendszeres testedzésre. Add össze a válaszaid pontszámát, kivéve a 4., 5. és 9. állításokét, majd add össze ezeket is, és vond ki az előző összegből. A „túlságosan nyitott” kategóriában elérhető maximális pontszám 27, a „túl zárkózott” kategória esetében pedig 1. Átlagos eredménynek a 14 pont körüli érték tekinthető. Amennyiben pontszámod 10 vagy annál kevesebb, úgy különösen a figyelmedbe ajánlom a „Milyen gondokat okozhat, ha túl zárkózott vagy?" alcím alatt összefoglalt mondandómat. Ha 20 pont feletti eredményt értél el, fogadd meg a következő, „Ha túlságosan nyitott vagy a világra” című szakasz gondolatait.

MILYEN GONDOKAT OKOZHAT, HA TÚL ZÁRKÓZOTT VAGY? Vannak szuperérzékenyek - néha talán mindannyian ilyenek vagyunk akik félrehúzódnak, mert meg vannak győződve arról, hogy nincs mód rá, hogy egy szuperérzékeny túlélje, ha részt vesz a világ tülekedésében. Az ember túlságosan másnak, túl sebezhetőnek, és talán túl tökéletlennek érzi magát. Teljes szívemből egyetértek veled abban, hogy soha nem fogsz tudni olyan módon részt venni a világ dolgaiban, mint keményebb, nem érzékeny embertársaink, akikhez esetleg hasonlítod magad. Ugyanakkor számos szuperérzékeny találta meg a módját annak, hogyan lehet sikeres a világban, ahol valami hasznosat és élvezeteset csinál, mindemellett pedig bőven marad ideje arra, hogy csendes otthonában gazdag, békés belső életet is éljen. Talán segít, ha viselkedésedet a gyermeki/testi éned szemszögéből vizsgálod. Ha új dolgokat akar kipróbálni, de fél, akkor segítened kell neki, nem pedig erőltetned. Különben azt az érzést kelted benne, hogy a vágyai nem helyénvalóak, és ő maga nem alkalmas a túlélésre. Ez rendkívül bénító üzenet egy gyermek számára. Hosszasan és alaposan el kell hát gondolkodnod azon, hogy ki és miért éreztette ezt veled gyermekkorodban, ahelyett hogy segített volna kilépni a világba és önállóan boldogulni. Miután most te gondoskodsz szülő módjára a testedről, az első dolog, amit tudatosítanod kell magadban: Minél inkább kerülöd az ingereket, a maradék, elkerülhetetlen ingerek annál nagyobb feszültséget okoznak majd. Egy meditációs oktató egyszer elmesélte egy ember történetét. Az illető hallani sem akart a stresszről, így visszavonult egy barlangba, hogy élete hátralevő részét

folyamatosan meditációval töltse. Azonban hamarosan újra ki kellett jönnie, mivel a barlangjában csepegő víz hangja csaknem az őrületbe kergette. A történet tanulsága, hogy a velünk született érzékenységnek köszönhetően bizonyos mértékig idegesítő dolgok mindig jelen lesznek életünkben. Így leginkább arra van szükségünk, hogy megtanuljunk együtt élni velük. Továbbá gyakori eset, hogy minél több dolgot csinál a test - kinéz az ablakon, elmegy bowlingozni, utazik, nyilvánosan előad annál ritkábban kerül túlfeszült állapotba, és annál kevesebb nehézsége lesz. A pszichológia ezt habituációnak (azaz megszokásnak) nevezi. Ha készségről van szó, egyre jobb is leszel benne. Egy szuperérzékeny ember számára például hihetetlen túlterhelést okozhat, hogy egyedül utazzon egy idegen országba. Talán te magad is inkább elkerülöd az ilyen helyzeteket. De minél többször vágsz bele, annál könnyebben fog menni, és egyre inkább tisztában leszel azzal, hogy mi az, ami kedvedre való, és mi az, amit nem kedvelsz. Csak úgy fogod tudni elviselni, majd élvezni, hogy a világ része vagy, ha benne élsz. Ezek nem csak könnyedén odavetett jó tanácsok. Én magam is fél életemen át kerültem a világot, míg megrázó belső események többé-kevésbé rá nem kényszerítettek arra, hogy ezen változtassak. Azóta szinte mindennap szembe kellett néznem némi félelemmel, feszültséggel és számos kellemetlenséggel. Ez komoly küzdelem, és egyáltalán nem szórakoztató. Viszont meg lehet csinálni. Végül csodás érzés odakint lenni, sikereket elérni és kikiáltani a nagyvilágba: „Ide nézzetek! Én is meg tudom csinálni!”

HA TÚLSÁGOSÁN NYITOTT VAGY A VILÁGRA Amennyiben a túlzott zárkózottság arra a felfogásra vezethető vissza, hogy a gyermeki/testi én tökéletlen, úgy a túlzott nyitottságnak is hasonlóan negatív okai vannak. Azt feltételezi, hogy csak kevéssé szereted a benned élő gyermeket, hogy képes vagy elhanyagolni, vagy akár bántalmazni is. Kitől tanultad ezt a hozzáállást? Nem feltétlenül csak a szüleidtől. Kultúránkban kialakult egy kép a tökéletesség hajszolása közben zajló versenyről, így aki nem a csúcs felé törekszik, könnyen érezheti magát értéktelennek vagy mihaszna nézelődőnek. Ez nem csak a munka világára, hanem a szabadidőre is vonatkozik. Elég fitt vagy?

Hogy haladsz a hobbiddal? Jól főzöl? Értesz a kertészkedéshez? És persze ott van a családi élet. Elég meghitt a házasságod? Kielégítő a szexuális életed? Mindent megtettél azért, hogy kiváló gyermekeket nevelj? Ekkora nyomás alatt a gyermeki/testi én joggal lázad, jelezve, hogy nem érzi jól magát. Erre mi keménységre intjük, vagy gyógyszerekkel csendesítjük le. Így előbb-utóbb stresszből fakadó krónikus tünetek jelentkeznek, mint emésztési zavarok, izomfeszültség, állandó fáradtság, álmatlanság vagy a migrénes fejfájás; ha pedig gyenge az immunrendszerünk, akkor hajlamosabbak leszünk influenzás vagy megfázásos megbetegedésekre is. Ahhoz, hogy abbahagyjuk testünk gyötrését, először be kell ismernünk, hogy ezt tesszük vele. Ez arra is segít rávilágítani, hogy éned melyik része a bántalmazó. Az, amelyik követi a kultúra tökéletesség-mániáját? Amelyik szükségét érzi, hogy lekörözze fiú- vagy lánytestvérét? Amelyik be akarja bizonyítani, hogy valójában nem is tökéletlen vagy „túl érzékeny”? Amelyik el akarja nyerni szülei szeretetét vagy elismerését legalább egy röpke pillanatra? Amelyik be akarja bizonyítani, hogy igenis olyan tehetséges, mint ahogy azt mások gondolják? Netán az, aki azt hiszi, hogy a világ nem tud létezni nélküle? Vagy aki azt akarja bizonyítani, hogy mindent irányítani tud, tökéletes és halhatatlan? Gyakran mindezek mélyén ott lapul némi gőg, még ha ez olykor mások fennhéjázása is, ami rólad szól. Van még egy ok, amiért a szuperérzékenyek olyan keményen bánnak a saját testükkel. Ez nem más, mint az intuíciójuk, ami folyamatosan kreatív ötletekkel látja el őket, márpedig ők mindegyiket meg szeretnék valósítani. Sajnos ez nem megy! Választanod kell. Minden más megoldás megint csak gőg és fennhéjázás, no meg a tested kegyetlen kihasználása. Egyszer álmodtam ilyesmiről - fejetlen, izzó, megállíthatatlan lényekről, amelyek értem jönnek -, ami ébredéskor Walt Disney Bűvészinas című rajzfilmjét juttatta eszembe. A filmben Miki egér játssza a tanítványt, aki varázslat segítségével próbál meg életre kelteni egy seprűt, hogy az végezze el helyette a mestere által rábízott házimunkát; egy víztartály feltöltését. Miki egér részéről ez nem csupán lustaság, ő egyszerűen túl gőgös ahhoz, hogy ilyen lassú, alantas munkát végezzen, ami ráadásul meg sem haladja testi képességeit. A varázslatot viszont nem tudja visszavonni. A víz kezdi elönteni a szobát, a seprű pedig megállíthatatlanul dolgozik tovább. Miki egér földarabolja, de így

hamarosan temérdek apró, fej nélküli seprű hordja a vizet, belefojtva Mikit a saját nagyszerű ötlete kivitelezésébe. Te is ilyen bosszúra számíthatsz a testedtől, ha élettelen seprűként bánsz vele, és számtalan nagyszerű ötleted szolgálatába kényszeríted. Jó ötlet volt Miki egeret választani a tanítvány szerepére - általában remekül képviseli kultúránk átlagemberét; feldobott és energikus. Ennek az energiának megvannak az előnyei. Azt a felfogást népszerűsíti, hogy az ember bármire képes, ha elég keményen dolgozik és elég okos. Bárkiből lehet elnök, vagy gazdag és híres ember. Ám az erény veszélye vagy „árnyoldala” (ami minden erénynek van) az, hogy az élet ily módon embertelen versengéssé válik.

AZ EGYENSÚLY MEGTEREMTÉSE Hogy mennyire vagy zárkózott, vagy milyen mértékben vagy nyitott a világra, azt egyénileg kell eldöntened, és ez idővel változni is fog. Azt is elismerem, hogy a legtöbb ember számára az egyensúlyteremtés idő vagy pénz hiányában nagyon nehéz. Mindannyian kénytelenek vagyunk választani, és sorrendet felállítani. Miután a szuperérzékenyek többnyire rendkívül lelkiismeretesek, általában hajlamosak önmagukat a sor végére állítani, vagy legalábbis nem adnak maguknak több időt vagy lehetőséget újabb készségek elsajátítására, pedig nagy szükségük volna rá. Ha túlságosan zárkózott vagy, nyilvánvaló, hogy a világnak nagy szüksége van rád és kifinomult érzékenységedre. Ha pedig túl nyitott vagy, bizonyos, hogy megfelelő pihenés és kikapcsolódás mellett szinte bármiben kiváló teljesítményre vagy képes. Engedd meg, hogy megosszam veled egy szuperérzékeny ember bölcs tanácsát, akivel interjút készítettem: „Tudj meg minél többet az érzékenységedről! Ez a vonásod csak akkor marad akadály vagy kifogás, ha hagyod, hogy az legyen. Ami engem illet, mivel túlságosan zárkózott vagyok, szeretnék életem végéig otthon maradni. Ez önpusztító döntés lenne. Így aztán megszemlélem a világ többi részét, majd visszatérek, hogy feldolgozzam az élményeimet. A kreatív embereknek szükségük van az egyedüllétre, ám az sem tarthat örökké. Ha visszavonulsz, elveszíted a valóság iránti érzékedet és az alkalmazkodóképességedet.

Az öregedés is elszakíthat a realitásoktól, mivel elveszíted rugalmasságodat. Minél idősebb vagy, annál több dologból kell kimaradnod. A korral kialakul benned a megbocsátás képessége is. Alaptulajdonságaid fölerősödnek, főleg akkor, ha nemcsak az érzékenységedet, hanem az egész személyiségedet fejleszted. Légy összhangban a testeddel! Óriási ajándék ez, ha érzékenyen tudod használni. Vezethet téged, és ha nyitott vagy rá, jót tesz neked. Persze az érzékeny emberek szívesen rázárnák az ajtót a világra is, a testükre is, mert félnek, de ezt ne tedd. Az önkifejezés jobb megoldás.”

PIHENÉS Mindenki tudja, hogy a gyermekeknek sok pihenésre van szükségük - akárcsak a szuperérzékenyek testének. Nekünk a pihenés minden lehetséges módjára szükségünk van. Elsősorban alvásra van szükségünk. Ha gondjaid vannak az alvással, legyen ez az első a megoldandók sorában. A krónikus kialvatlanság területén végzett kutatások kimutatták, hogy ha az embereknek, lehetőségük van aludni, amennyit csak akarnak, néha két hét is kell ahhoz, hogy megszűnjenek náluk az alváshiányjelei (például az, hogy hihetetlenül gyorsan, vagy bárhol, egy elsötétített helyiségben elalszik). Ha magadon is tapasztalsz ilyen jeleket, rendszeresen be kell iktatnod egy kis szabadidőt, amikor csak alszol, amennyit akarsz. Meg fogsz lepődni a mennyiségen! A szuperérzékenyek nehezebben boldogulnak az éjszakai vagy a váltott műszakkal, és hosszabb időre van szükségük, hogy a hosszú repülőút és időeltolódás okozta fáradtságot kipihenjék. Sajnos ez van, vagyis jobban teszed, ha nem tervezel több időzónát átívelő rövid kiruccanásokat, vagy legalábbis ne hidd, hogy élvezetes élményben lesz részed. Ha álmatlanság gyötör, rengeteg hasznos tanácsra bukkanhatsz más forrásokból is. Még speciális központok is léteznek, ahol ezt a problémát kezelik. Én mégis megosztanék veled néhány gondolatot, amelyek kimondottan szuperérzékenyek számára lehetnek hasznosak. Először is, tartsd tiszteletben a természetes napi ritmusodat, és amint elálmosodsz, menj aludni. Egy korán kelő

esetében ez korai lefekvést jelent. A későn fekvők dolga már egy kicsit nehezebb. Ők ahányszor csak tehetik, aludjanak minél tovább. Az alváskutatók azt szokták tanácsolni, hogy az ágyunkat kizárólag alvásra használjuk, vagyis ha nem tudunk aludni, inkább keljünk fel. Tapasztalataim szerint viszont a szuperérzékenyek néha jobban járnak, ha megfogadják, hogy inkább kilenc órán át csukott szemmel fekszenek az ágyban, mintsem azon aggódnának, hogy nem tudnak aludni. Mivel a szenzoros ingerek 8o%-át a szemünkön keresztül érzékeljük, már úgy is egész jót pihenhetünk, ha hosszabb ideig csukva tartjuk a szemünket. Ha azonban éberen fekszünk az ágyban, az a gond, hogy néhányan elkezdenek szorongani, vagy a bennük kavargó gondolatok és elképzelések révén feszült állapotba kerülnek. Ez esetben jobban tesszük, ha olvasunk, vagy felkelünk, és átgondoljuk a minket foglalkoztató témát, leírjuk az esetleges megoldásokra vonatkozó ötleteinket, majd visszafekszünk az ágyba. Az alvással kapcsolatos problémák minden esetben egyediek, így magunknak kell rájönnünk, hogy nekünk személy szerint melyik megoldás válik be a legjobban. Szükségünk van azonban a pihenés más formáira is. A szuperérzékenyek jellemzően lelkiismeretesek és perfekcionisták. Képtelenek vagyunk „játszani”, amíg a munkánkat a legapróbb részletekig be nem fejeztük. A részletek olyanok számunkra, mintha folyamatosan bizsergető izgalom járná át a testünket. Persze ilyen állapotban az ember nehezen kapcsol ki, vagy érzi jól magát. A gyermeki/testi én játszani akar, ami nem csak endorfinokat szabadít fel a szervezetünkben, de számos egyéb olyan hasznos változást is előidéz, amelyek oldják a stresszt. Ha depressziós vagy túlzottan érzelgős vagy, esetleg nem alszol, vagy bármi más jelét mutatod a kiegyensúlyozatlanságnak, kényszerítsd rá magad arra, hogy időt szakíts a játékra. De mi a szórakozás? Légy óvatos, ne hagyd, hogy a nem-szuperérzékenyek döntsék ezt el számodra. A legtöbb szuperérzékeny ember számára például szórakozást jelent, ha belemélyednek egy jó könyvbe, kertészkednek egy kicsit, esetleg otthonuk nyugodt környezetében elfogyasztanak egy békés vacsorát mindezt persze a maguk tempójában. Számos, egyetlen délelőttre zsúfolt program viszont már egyáltalán nem tűnik jó mókának. Talán délelőtt még nem is jelent problémát, de biztos lehetsz benne, hogy délután már igen, ezért mindig

tervezd meg a lehetséges menekülő utat. Ha nem egyedül vagy, jobban teszed, ha előre figyelmezteted az illetőt, nehogy megsértődjön, ha adott esetben visszavonulsz. Végül, ha nyaralni készülsz, tekintsd át előre, milyen plusz költségekkel járna, ha menet közben úgy döntenék, hogy egy időre megszakítod az utazást, vagy előbb hazatérsz, majd készítsd fel magad lelkileg arra az esetre, hogy ezt az összeget ki is kell fizetned. Az alvás és a kikapcsolódás mellett a szuperérzékenyeknek szükségük van jó pár óra visszavonulásra, amikor lazítanak egy kicsit vagy csak végiggondolják a napjukat. Ezt néha a napi teendőink végzése közben is megtehetjük - amikor vezetünk, mosogatunk vagy kertészkedünk. Akárhogy is alakul a napod, iktass be néhány órát a visszavonulásra. Tedd meg! A pihenésnek még egy, és talán a legalapvetőbb formája a „transzcendencia,” amikor meditáció, elmélkedés vagy ima segítségével mindenek fölé tudunk emelkedni. Transzcendentális időd legalább egy részét arra kellene fordítanod, hogy elszakadva a hétköznapi gondolatoktól átjárhasson a tökéletes tudatosság és egység, a puszta lét, a tiszta harmónia vagy az Istennel való eggyé válás érzése. Még ha ez nem is tartós állapot, visszatéréskor az életed egy szélesebb, frissebb perspektívát kap. Persze az alvás is kiragad beszűkült lelkiállapotodból, ám az agyad ilyenkor egészen más állapotban van. Ami azt illeti, minden egyes tevékenység más-más állapotban zajlik - akár alszunk, játszunk, meditálunk, imádkozunk vagy jógázunk -, ezért az a legjobb, ha ezeket folyamatosan variáljuk. Feltétlenül szánj időt a meditációra, amelynek célja a tökéletes tudatosság megélése, ugyanakkor nem jár fizikai tevékenységgel, koncentrációval vagy erőfeszítéssel. Kétségkívül ez a pihenés legjobb formája, miközben az agy mindvégig éber marad. A transzcendentális meditáció területén végzett vizsgálatok eredményéből egyértelműen kiderül, hogy a meditáló személyek ritkábban kerülnek (az előző fejezetben bemutatott) kimerítő, hosszan tartó izgalmi állapotba. (Vérükben csökken a kortizon szintje.) Olyan, mintha a meditáció során meglelnék azt a biztonságérzetet és belső erőt, amire szükségük van. Természetesen oda kell figyelned a megfelelő táplálkozásra és a rendszeres

testmozgásra is, ám hogy ez pontosan mit jelent, az egyénenként változik. Szerencsére számos könyvben találhatsz erre vonatkozó információkat. Ismerkedj meg azokkal az ételekkel, amelyeknek nyugtató vagy tompító hatásuk van az emberi szervezetre, így segítenek az elalvásban. Gondoskodj olyan vitaminok és ásványi anyagok - mint például a magnézium - megfelelő beviteléről, amelyek befolyással vannak a stresszre és a fokozott izgalmi állapotra. Ha hozzászoktál a koffeinhez, valószínűleg nem lesz rád különösebben izgató hatással, hacsak nem iszol egy kicsit többet a megszokottnál. Igen hatékony drog a szuperérzékenyek számára, ezért légy óvatos, ha csak hébe-hóba fogyasztod, azt remélve, hogy olyan mértékben javítja majd a teljesítményedet, mint másokét. Ha például korán kelő alkat vagy és reggelente általában nem iszol kávét, ám egy fontos vizsga vagy találkozó előtt kivételesen mégis bedobsz egyet, előfordulhat, hogy túlingerelt állapotodban gyengébben teljesítesz.

STRATÉGIÁK A FESZÜLTSÉG ENYHÍTÉSÉRE Egy jó gondozó több olyan stratégiát is kifejleszt, amellyel meg tudja nyugtatni gyermekét. Ezek közül egyesek pszichológiai, míg mások inkább fizikai jellegűek. Bármelyik megközelítés mellett döntünk, az hat a másikra. Válassz hát megérzésed szerint. Mindkét megközelítés tetteket kíván: fel kell kelned, oda kell menned a gyermekhez, csinálnod kell vele valamit. Tegyük fel, hogy besétálsz a New York-i Pennsylvania állomásra, ahol a rengeteg ember, a sok zaj- és fényinger hatására feszült állapotba kerülsz és félni kezdesz. Akár pszichológiai, akár fizikai eszközzel, de tenned kell valamit annak érdekében, hogy gyermeki/testi éned ne pörgesse túl magát. Talán érdemes pszichológiailag leküzdeni a félelmet és az izgatottságot, mondjuk a következő gondolatokkal: „Ez nem egy zajos pokol, tele veszélyes idegennel, csupán egy a szokásosnál nagyobb pályaudvar, ami zsúfolva van normális emberekkel, akik csupán el szeretnének jutni valahová, és legtöbbjük bizonyára segítene is nekem, ha megkérném rá.” Íme, néhány további hasznos pszichológiai módszer, amelyek segíthetnek enyhíteni egy túlingerelt állapotot:  Értékeld át a helyzetet!

 Ismételj magadban egy mondatot, egy imát, vagy egy mantrát, amely - a mindennapi gyakorlásnak köszönhetően - a mély testi nyugalommal asszociálódik!  Figyeld magad kívülről, ahogy ott állsz az ingerek záporában!  Élvezd ezt a helyzetet!  Élvezd saját túlingereltségedet! Az átértékelés során tudatosítsd, hogy mi az, ami ismerős és barátságos, és milyen hasonló helyzetet oldottál már meg sikeresen. Ha egy mantra vagy ima ismételgetése közben a gondolataid vissza-visszatérnek ahhoz, ami túlingerel, ne hagyd, hogy ez kedvedet szegje, csak folytasd tovább. Mindenképpen nyugodtabb leszel, mintha nem csináltál volna semmit Ha saját túlfeszült állapotod külső szemlélője vagy, képzeld el, hogy kívülállóként figyeled magad, talán még beszélgetsz is magadról egy képzeletbeli személlyel. „Íme itt van Anna, aki már megint annyira túlterhelt, hogy mindjárt összeomlik. Igazán együtt érzek vele. Persze, amikor ilyen állapotban van, képtelen a dolgok mögé nézni. Holnap, ha kipihente magát, ismét izgatottan vág majd bele a munkába. Akárki akármit is gondol, most egyszerűen csak egy kis pihenésre van szüksége. Amint kipiheni magát, simán megy majd minden.” Kicsit komolytalannak tűnhet, hogy arra biztatlak, élvezd a helyzetet, de ez rendkívül fontos. Egy nyitott, szeretetre képes szellem, amely kész befogadni az egész univerzumot, a szorosan beszűkült, túlingerelt agy ellentéte. Ha nem vagy képes élvezni a szituációt, nagyon fontos, hogy legalább szeresd magad ebben az állapotban is. Végül ne feledd a zene hangulatmódosító erejét. (Mit gondolsz, miért van a katonaságnak zenekara és rézfüvósai?) Ugyanakkor légy óvatos, mivel a zene a legtöbb szuperérzékenyre rendkívül erős hatással van, így kulcsfontosságú, hogy mit választasz. Ha már izgatott vagy, nem kellene még jobban felkavarnod az érzelmeidet azzal, hogy érzelgős vagy fontos emlékeket idéző számokat, darabokat hallgatsz. (Ezek azok a zenék, amelyekkel az alacsony izgalmi szinttel rendelkező emberek egyszerűen nem tudnak betelni.) Vagyis a zokogó hegedűt ilyenkor felejtsd el. Persze minden zene bizonyos értelemben serkentőleg hat az emberre, így csak akkor add át magadat a dallamoknak, ha azok megnyugtatnak.

A zenehallgatás célja, hogy kikapcsolódj, amire néha nagy szükséged van. Máskor azonban az a fontos, hogy odafigyelj. Miután a testtel foglalkozunk, a fizikai megközelítés is hasonlóan jó ötletnek tűnik. Íme, egy kizárólag fizikai stratégiákat tartalmazó lista: • Lépj ki a helyzetből! • Csukd be a szemed, így csökkentsd a téged érő ingerek mennyiségét! • Rendszeresen tarts szünetet! • Menj ki a szabadba! • Alkalmazd a vizet stresszoldásra! • Sétálj egyet! • Nyugodtan, egyenletesen lélegezz! • Ügyelj rá, hogy a testtartásod laza és magabiztos legyen! • Mozogj! • Mosolyogj! Meglepően gyakran nem teszünk semmit annak érdekében, hogy kikerüljünk egy bizonyos szituációból; nem tartunk szünetet, és nem megyünk ki a szabadba sem, hogy ott végezzük el a feladatot (eszmecserét, vitát), pedig a természet rendkívül nyugtatóan hat a legtöbb szuperérzékeny emberre. A víz sokféleképpen segíthet. Ha túlingerelt állapotban vagy, igyál minél több vizet - óránként legalább egy nagy pohárral. Sétálj víz mellett, nézd és hallgasd. Ha teheted, mártózz meg - fürödj vagy ússz egyet. Nem véletlen, hogy olyan népszerűek a forró fürdők és a termálforrások. A séta szintén lazító tevékenység. A megszokott ritmus megnyugtat, akárcsak a lassú - lehetőleg hasi - légzés ritmusa. Lassan fújd ki a levegőt, csak egy kicsit nagyobb erővel, mintha egy gyertyát akarnál elfújni. Ezt követően automatikusan a hasadon át veszed majd a levegőt. Ha egyszerűen csak a légzésedre figyelsz, ez a régi jóbarát szépen meg fog nyugtatni. A lélek gyakran utánozza a testet. Előfordulhat például, hogy azon kapod magad, hogy enyhén előrehajolva jársz, mintha csak a jövőbe igyekeznél. Ilyenkor inkább próbáld meg tested középpontjából kiegyensúlyozni magad. Ha görbén tartod a vállad és lógatod a fejed, mintha csak egy nagy súly alatt görnyednél, egyenesedj ki, dobd le magadról a terhet.

Lehet, hogy a kedvenc pozíciód alvás- vagy talán napközben is, amikor a fejedet a felhúzott vállaid között pihenteted, tested ugyanis így próbál önkéntelenül védekezni az ingeráradattal és a folyamatos túlfeszültséggel szemben. Ilyen esetben nyújtózz ki. Ha állsz, emeld fel a fejed, húzd hátra a válladat, egyenesítsd ki a felsőtestedet a törzsed és a lábad felett úgy, hogy a testsúlyod kényelmesen ki legyen egyensúlyozva. Érezd a talpad alatt a szilárd talajt. Hajlítsd be kissé a térdedet, és végezz mély hasi légzést. Érezd a tested erős középpontját. Próbáld meg átvenni egy nyugodt, kiegyensúlyozott ember mozdulatait és testtartását. Dőlj hátra és lazíts, vagy kelj fel és indulj el egy számodra vonzó dolog felé. Helyezd üzembe a „közelítő rendszert.” Esetleg utánozd valakinek a járását, aki indulatos vagy lenézően viselkedik. Rázd az öklöd. Nézz mogorván. Szedd össze a holmidat, és készülj fel arra, hogy elmész. Az eszed utánozni fogja a testedet. Mindennél fontosabb, hogy összeszedd magad, és úgy mozogj, ahogy érezni szeretnéd magad. Egy túlingerelt szuperérzékeny ember hajlamos inkább „lefagyni” a „harcolok vagy menekülök” reakció helyett. A laza testtartás és a szabad mozgás megtörheti ezt a dermedt feszültséget. Ha csak dühös és ideges vagy, állj meg. Mosolygás? Lehet, hogy csak önmagadnak szól. Hogy miért mosolyogsz, tökéletesen mindegy.

ÉLETED KAPASZKODÓI Ezeket a tanácsokat megértheted, ha visszaemlékszel, hogyan is kezdtük ezt a fejezetet: tudomásul vettük, hogy a gyermeki/testi én legkorábbi és azóta is legalapvetőbb igénye, hogy távoltartsák és megvédjék a túlingerlődéstől. Egy ilyen erős háttérrel szabadon fedezheted fel a világot, mert tudod, hogy bármikor visszatérhetsz a figyelmes gondozód biztonságot nyújtó karjaiba. Ha belegondolsz, az életed tele van ilyen biztonságos kapaszkodókkal. Egyesek kézzelfoghatóak, mint az otthonod, az autód, az irodád, a lakókörnyezeted, egy vidéki ház vagy nyaraló, egy bizonyos völgy vagy hegycsúcs, egy erdő vagy egy partszakasz, bizonyos ruhadarabok vagy egy-egy kedvenc

nyilvános hely, mint mondjuk egy templom vagy egy könyvtár. A legfontosabb kapaszkodók közé tartoznak az életedben központi szerepet játszó személyek is, mint a házastársad, a szüleid, a gyermekeid, a testvéreid, a nagyszüleid, a közeli barátaid, a spirituális vezetőd, vagy a pszichoterapeutád. Aztán ott vannak a kevésbé kézzelfogható kapaszkodók, mint a munkád, a szép emlékek, emberek, akik már nem lehetnek veled, de akikre szeretettel emlékezel, a legmélyebb meggyőződéseid és az életfilozófiád, valamint az ima vagy a meditáció belső világa. Bár a fizikai kapaszkodók tűnnek a legmegbízhatóbbaknak és legértékesebbeknek, különösen a bennünk élő csecsemő-én számára, mégis a meg nem foghatóak nyújtják a legnagyobb biztonságot. Rengeteg ember számol be arról, hogyan őrizte meg józanságát szélsőségesen feszült vagy veszélyes helyzetekben azáltal, hogy ezekhez a kapaszkodókhoz nyúlt. Bármi is történt, senki és semmi nem tudta megfosztani őket a szeretetüktől, a kreatív elképzeléseiktől, a gondolkodásuktól vagy a spirituális gyakorlataiktól. A bölcsesség felé vezető út részben arról szól, hogy a biztonságérzés forrása áthelyeződik a fizikai kapaszkodóktól a megfoghatatlanok felé. Az érettség legmagasabb szintje talán az, amikor képesek vagyunk az egész univerzumra kapaszkodóként tekinteni, amely univerzumban testünk egy határok nélküli mikrokozmosz. Nagyjából ez a megvilágosodás. Legtöbbünknek azonban konkrét kapaszkodókra van szüksége - legalábbis egy időre -, még akkor is, ha kezdjük megtanulni, hogy szorult helyzetben hogyan érjük be nem megfogható kapaszkodókkal. Igaz, amíg a testünkben élünk - akár megvilágosodtunk, akár nem -, szükségünk van némi kézzel fogható biztonságra, vagy legalábbis az azonosság érzésére. Ráadásul, ha elveszítesz egy kapaszkodót (vagy ami még rosszabb, egyszerre többet), fogadd el, hogy különösen sebezhetőnek és túlterheltnek fogod érezni magad mindaddig, amíg alkalmazkodni nem tudsz az új helyzethez.

HATÁROK A határok fogalma egyértelműen szorosan kapcsolódik a kapaszkodókhoz. A határok optimális esetben rugalmasak, amelyek beengedik, amit szeretnél és

kívül tartják, amit nem. Nem akarsz válogatás nélkül mindenkit kizárni és irányítani akarsz minden másokkal egybeolvadásra irányuló késztetést. Ez jó is lenne, de hosszú távon nem működik, elveszíted az autonómiádat. Sok szuperérzékeny panaszkodott nekem arról, hogy túl gyengék a határai. Belefolynak olyan helyzetekbe, amelyek nem igazán tartoznak rájuk; túl sokszor hagyják magukat lefárasztani mások által; többet mondanak valamivel kapcsolatban, mint kellene; bajba kerülnek mások zűrös ügyei miatt; túl gyorsan kerülnek meghitt kapcsolatba, ráadásul legtöbbször nem a megfelelő személyekkel. Az ide vonatkozó alapvető szabály a következő: A határok használatát gyakorolni kell! A cél az, hogy a számodra megfelelő kordonokat állítsd fel. Jogod van hozzájuk, felelős vagy értük, és ezek segítenek megőrizni emberi méltóságodat. Ha menet közben hibázol, ne keseredj el, inkább koncentrálj arra, hogy mennyit fejlődtél. Számos érv szól a jól működő határok mellett, például az is, hogy távol tartsd magad a további ingerektől, ha úgy érzed, többet már nem bírsz elviselni. Találkoztam néhány olyan szuperérzékeny emberrel (egyikük egy zsúfolt városi lakótelepen nőtt fel), akik tetszés szerint képesek kizárni a környezetükben lévő szinte összes ingert, ami - lássuk be - igen praktikus képesség. A „tetszés szerint” azonban fontos, hiszen nem önkéntelen elkülönülésről vagy eltávolodásról beszélek. Arról van szó, hogy úgy döntesz, kizársz bizonyos zajokat és hangokat magad körül, vagy legalábbis csökkented a rád kifejtett hatásukat. Készen állsz egy kis gyakorlásra? Menj és ülj le a rádió mellé. Képzelj magad köré egy zajvédő korlátot, ami távol tartja mindazt, amit nem akarsz beengedni lehet az fény, energia vagy egy megbízható embered jelenléte is. Ezt követően kapcsold be a rádiót, de zárd ki az onnan érkező üzeneteket. Valószínűleg továbbra is hallani fogod a szavakat, de ne engedd be őket. Egy kis idő múlva kapcsold ki a rádiót, és gondold végig a tapasztaltakat. Engedélyt tudtál adni magadnak arra, hogy kizárd a műsort? Érezted a zajvédő fal korlátozó jelenlétét? Ha nem, gyakorold újra, és meglátod, fejlődni fogsz.

A TESTEDBEN ÉLŐ CSECSEMŐ ÜZENETE 1. Kérlek, ne várj el tőlem többet, mint amire képes vagyok! Olyankor tehetetlen leszek, és sértve érzem magam. Szépen kérlek, védj meg! 2. Így születtem, és nem tudok megváltozni. Tudom, néha azt gondolod, hogy valami borzalmas dolog tett ilyenné, vagy legalábbis „rontott rajtam”, de akkor még megértőbben kellene bánnod velem, mert akár így akár úgy én nem tehetek róla, szóval ne hibáztass azért, amilyen vagyok. 3. Csodálatos teremtmény vagyok - általam sokkal kifinomultabb észlelésre és mélyebb érzelmekre vagy képes. Talán én vagyok benned a legjobb dolog. 4. Nézz be hozzám minél gyakrabban, és ha teheted, azonnal gondoskodj rólam! Ha ez nem lehetséges, bízom benned, hogy legalább megpróbálod, és nem kell majd túl sokáig várnom. 5. Ha miattad kell várnom a pihenésre, kérlek, szépen kérdezd meg tőlem, hogy nem bánom-e. Ha dühös vagy, és kényszeríteni próbálsz, csak még nyomorultabb és nyűgösebb leszek. 6. Ne hallgass azokra, akik azt állítják, elkényeztetsz! Ismersz. Te döntesz. Igaz, talán van, amikor jobb, ha magamra hagynak, hogy álomba sírjam magam, de bízz a megérzésedben. Néha egyszerűen csak tudod, hogy túlságosan zaklatott vagyok ahhoz, hogy egyedül hagyjanak. Gondos, rendszeres napirendre van szükségem, de nem könnyű engem elrontani. 7. Ha ki vagyok merülve, alvásra van szükségem, még akkor is, ha úgy tűnik, teljesen éber vagyok. A lefekvés előtti rendszeres menetrend és a nyugodt rutin fontos számomra, különben zaklatottan fekszem az ágyban, és órákig nem tudok elaludni. Sok időre van szükségem az ágyban, még akkor is, ha csak ébren fekszem. Előfordul, hogy napközben is le kell heverednem. Kérlek, engedd ezt meg nekem! 8. Ismerj meg jobban! Például ostobaságnak tartom a zajos éttermeket hogyan képes bárki ilyen helyen enni? Rengeteg érzésem van az efféle dolgokkal kapcsolatban.

9. Egyszerű játékokra és bonyodalmak nélküli életre vágyom. Ne vigyél hetente egynél több buliba! 10. Talán idővel mindenhez hozzá tudok szokni, de a hirtelen változásokat nehezen viselem. Kérlek, vedd ezt számításba, még akkor is, ha a körülötted lévőknek nincs ilyen problémájuk, és te nem akarsz a terhükre lenni. Engedd, hogy én szép lassan, a magam tempójában vegyem az akadályokat! 11. Persze nem akarom, hogy dédelgess, és különösen nem szeretném, ha úgy gondolnál rám, mintha beteg vagy gyenge lennék. A magam módján rendkívül okos és erős vagyok. Nem hiányzik, hogy folyamatosan körülöttem forogjon minden, és egész nap aggódnod vagy mentegetőznöd kelljen miattam. Nem akarok kellemetlenséget okozni sem neked, sem pedig másoknak. Mindenekelőtt rád számítok, mint felnőttre, hogy kitaláld, mindez hogyan oldható meg. 12. Kérlek, ne fordíts nekem hátat! Szeress! 13. És kedvelj! Olyannak, amilyen vagyok.

HOGYAN HASZNOSÍTSD A TANULTAKAT? A benned élő csecsemő első tanácsa Válassz ki egy időpontot, amikor nem sürget és nem zavarhat meg senki és semmi, amikor kiegyensúlyozott vagy és készen állsz az önvizsgálatra. A gyakorlat során erős érzelmek törhetnek rád, ha kezdesz túltelítődni, lassíts vagy állj meg. További nehézséget okozhat, hogy bizonyos ellenállások miatt a gondolataid adott esetben elkalandozhatnak, tested pedig elfáradhat, és elálmosodhatsz, vagy kényelmetlenül érezheted magad, de mindez természetes, és jól van így. Próbálgasd a gyakorlatot minél többször, és bármi történjék is, higgy benne!

I. rész Először olvasd végig figyelmesen az utasításokat, hogy menet közben lehetőleg már ne legyen rájuk szükséged. 1. Kuporodj össze, mint egy csecsemő, vagy feküdj hason, esetleg ha-

nyatt - találd meg az eredeti pozíciódat. 2. A fejben zajló gondolkodás helyett próbálj meg a testedből érezni, ahogy azt egy csecsemő teszi. Ebben sokat segít, ha három percig tudatosan a tested középpontjából, a hasadon keresztül lélegzel. 3. A légző gyakorlat után légy csecsemőkori önmagad! Még ha te azt is hiszed, nem emlékszel erre az időszakra, a tested mégis emlékezni fog. Kezdd egy időjárással kapcsolatos képpel - a fejezet elején található példához hasonlóan. Milyen idő van nálad? Tiszta vagy inkább viharos? Kezdheted a legelső tudatos emlékeddel, akkor is, ha akkor már nagyobb voltál. Nincs azzal semmi baj, ha egy kicsit idősebb gyermek felfogásával rendelkező csecsemő vagy. Például lehet, hogy ez a kissé idősebb gyermek már biztosan tudja, hogy nincs értelme segítségért sírni, egyedül a legjobb. 4. Tudatosítsd magadban, hogy szuperérzékeny csecsemő vagy! 5. Légy tudatában annak, hogy mire van leginkább szükséged!

II. rész Most, vagy egy kicsit később... Megint arra kérlek, hogy először olvasd végig figyelmesen az utasításokat, hogy menet közben lehetőleg már ne kelljen visszanézned őket, mert az elvonhatja a figyelmedet. 1. Képzelj el egy körülbelül hathetes, pinduri, tündérien édes, törékeny kisbabát. Figyeld meg, hogy szinte mindent megtennél, hogy megvédd ezt a gyermeket. 2. Képzeld el, hogy ez a csodálatos kis teremtmény a te saját gyermeki/ testi éned. Ha ez a csecsemő inkább egy nemrégiben látott kisbabára hasonlít, akkor is a te képzeleted szüleménye. 3. Most nézd, ahogy nyöszörögni és nyűgösködni kezdesz. Valami baj van. Kérdezd meg a csecsemőtől: „Mit tehetek érted?” Figyelj a válaszára, a saját gyermeki/testi éned szól hozzád. Ne aggódj, hogy mindez „csupán spekuláció.” Persze hogy az, a

gyermeki/testi éned most ebben az elképzelt helyzetben vesz részt. 4. Válaszolj neki, kezdeményezz párbeszédet! Ha úgy látod, nehéz lesz a csecsemő szükségleteit ellátnod, beszélj róla. Ha sajnálsz valamit, kérj bocsánatot. Ha dühbe gurulsz vagy elszomorodsz, az is mind hasznos információ a kisbabához fűződő viszonyoddal kapcsolatban. 5. Ne habozz újra végigcsinálni a gyakorlat bármelyik részét! Ha gondolod, változtathatsz is rajta. Például legközelebb egyszerűen csak tárd ki az elmédet a gyermeki/testi éned felé, mindegy hány évesen, vagy milyen közegben jelenik meg előtted.

4. Gyermekkorod és kamaszkorod átértékelése TANULJ MEG GONDOSKODNI MAGADRÓL!

Ebben a fejezetben nekilátunk, hogy újra átgondoljuk a gyermekkorodat. Miközben az érzékeny gyermekek jellegzetes tapasztalatait olvasod, vissza fognak térni saját gyermekkori emlékeid, amelyeket az érzékenységeddel kapcsolatos új ismereteid alapján, friss szemmel gondolhatsz át. Fontosak ezek az élmények. Akárcsak a növény földbe ültetett magja, a veled született vérmérséklet csupán egy része a dolognak. A talaj minősége, a megfelelő mennyiségű víz és napfény mind nagy hatással voltak a kifejlődött növényre, amely ez esetben te vagy. Ha a fejlődés körülményei rosszak, alig jelennek meg levelek, virágok és magvak. Hasonlóképpen te sem mutattad ki gyermeki érzékenységedet, ha az a túlélésed szempontjából célszerűtlen volt. Már kutatásom kezdetén arra a következtetésre jutottam, hogy kétféle szuperérzékeny ember létezik. Voltak, akik depresszióra és szorongásra panaszkodtak, míg mások meg sem említettek hasonló problémákat. A két csoport tisztán elkülöníthető. Később kiderült számomra, hogy a depressziós, szorongó szuperérzékenyeknek zaklatott gyermekkoruk volt. A hasonlóan problémás gyermekkorra visszatekintő nem érzékenyek körében jóval ritkábban figyelhető meg ilyen mértékű depresszióra és szorongásra való hajlam - akárcsak a rendezett gyermekkorban élt szuperérzékenyeknél. Fontos, hogy se mi, érintettek, se a köznyelv ne keverje össze az érzékenységet a „neurotikus alkattal”, ami a szorongás, a depresszió, a túlzott kötődés vagy az intimitás kerülésének bizonyos tüneteivel jár, és általában a hányatott gyermekkorra vezetik vissza. Igaz, vannak olyanok is köztünk, akiknek az életben mindkettőből kijutott, szuperérzékenységből és neurózisból egyaránt, ám a két dolog nem egészen ugyanaz. A szuperérzékenyek negatív beállításának (miszerint eleve szorongók és depressziósak stb.) az egyik oka éppen az, hogy az érzékenységet és a neurózisra való hajlamot egyaránt a gyermekkorban elszenvedett trauma

hatásaival magyarázzák majd összemossák a kettőt. Nos, lássunk hozzá, és tegyük ezt helyre. Nem nehéz megérteni, hogy a problémás gyermekkor miért van nagyobb hatással a szuperérzékenyekre, mint a nem szuperérzékenyekre. A szuperérzékenyek hajlamosak meglátni egy fenyegető élmény minden apró részletét és velejáróját, ám a gyermekkori hatásokat könnyű alábecsülni, mivel számtalan fontos dolog történik még azelőtt, hogy egyáltalán emlékezni tudnánk. Ráadásul a fontos dolgok között vannak túlságosan fájdalmasak, melyeket „szándékosan” felejtettünk el. Ha például az a személy, aki gondot viselt rád, nagyon dühös vagy fenyegető volt, a tudatod utóbb gyorsan eltemette ezt az információt, mert túl szörnyű volt ahhoz, hogy megőrizze, ám eközben a tudattalanod vált mélységesen bizalmatlanná. A jó hír az, hogy minden negatív hatás feldolgozható. Sok szuperérzékeny embert ismerek, akik pontosan ezt tették, így többnyire sikerült megszabadulniuk a depressziótól és a szorongástól. Persze ehhez időre van szükség. Lehet, hogy csodás gyermekkorod volt, de bizonyára így sem volt egyszerű elviselni, hogy szuperérzékeny vagy. Kezdettől fogva másnak érezted magad, és bizonyára számos tekintetben kiváló szüleid vagy tanáraid sem tudták, hogyan bánjanak egy ilyen gyermekkel. Egyszerűen nem állt rendelkezésükre kellő mennyiségű információ ezzel a tulajdonsággal kapcsolatban, ráadásul nagy volt rajtuk a nyomás, hogy „normális,” vagyis ideális embert faragjanak belőled. Még egy utolsó fontos gondolat: A szuperérzékeny kislányok és a szuperérzékeny kisfiúk igencsak eltérő módon élik meg gyermekkorukat, ezért ebben a fejezetben többször is meg fogok állni, hogy kitérjek arra, hogy a nemedtől függően mennyiben lehettek különbözőek a tapasztalataid.

MARSHA, A KÖTŐDÉST BÖLCSEN ELKERÜLŐ KISLÁNY Marsha egy a hatvanas éveiben járó szuperérzékeny hölgy, aki évekig járt hozzám pszichoterápiára, azt remélve, hogy valamelyest sikerül megértenie „kényszereit.” Negyvenes éveiben kezdett el versírással és fotózással foglalkozni, ezeken a területeken hatvanévesen már jelentős sikerei voltak.

Történetének bizonyos részei rendkívül lehangolóak, bár a szülei valójában minden tőlük telhetőt megtettek, ő maga is megtanulta kezelni a múltját, és azóta is tanul belőle - belül is, és művészetén keresztül is. Azt hiszem, ha mostanában megkérdeznék tőle, hogy boldog-e, bizonyára azt felelné, „igen”. A dolog titka az, hogy egyre bölcsebb lesz. Marsha egy bevándorló házaspár hatodik gyermeke volt. A család egy kis középnyugati városban telepedett le, ahol a szülők keményen dolgoztak a megélhetésükért. Az asszony nővére még emlékszik, hogy az édesanyjuk minden újabb terhessége hírére sírva fakadt. A nagynénjei szerint testvérük, vagyis Marsha anyja súlyosan depressziós volt, de Marshának egyetlen olyan emléke sincs édesanyjáról, hogy megbénította volna a bánat, depressziósnak, kimerültnek vagy reményvesztettnek tűnt volna. Ő csak a kifogástalan német háziasszonyt és buzgó templomjárót látta benne. Az apa pedig „dolgozott, evett, aludt.” A gyermekek nem érezték úgy, hogy ne szeretnék őket. A szüleiknek egyszerűen nem volt idejük, energiájuk vagy pénzük gyengédségre, beszélgetésre, nyaralásra, ajándékokra, a bölcsességük átadására vagy arra, hogy segítsenek nekik a tanulásban. Ez a fészekalja hat kiscsibe - ahogy Marsha öt testvérével együtt emlegette magát - nagyrészt egymást nevelte. A három kötődési típus közül - amelyekről az előző fejezetben olvashattál (a biztonságos, a bizonytalan és az elkerülő) - Marshának a kötődés elkerülését kellett választania. Olyan gyermeknek kellett lennie, akinek nincs szüksége senkire, akivel a lehető legkevesebb gond van.

SZUPERÉRZÉKENY KICSI MARSHA, NAGY SZÖRNYEKKEL EGY ÁGYBAN Marsha életének első két évében a ház alvási szokásainak megfelelően három bátyjával osztozott egy ágyon. Szörnyűség, de éjszakáról éjszakára ki volt téve fivérei szexuális próbálkozásainak, ami szülői felügyelet hiányában olykor előfordul. Két évvel később került át a nővérei szobájába. Ezzel kapcsolatban csak arra emlékszik, hogy „végre egy kicsit biztonságban éreztem magam éjjelente.” Ettől függetlenül egyik bátyja egészen tizenkét éves koráig továbbra is kegyetlenül bántalmazta szexuálisan. Szüleik soha nem vettek észre az egészből semmit, mivel Marsha úgy vélte, ha árulkodik, az édesapja minden bizonnyal megöli a fivéreit. A gyilkolás az élet része volt, és úgy tűnt, bármikor meg is történhet. Marsha még emlékszik rá, mennyire megdöbbentette a csirkék rendszeres lenyakazása az udvaron, nem beszélve a mindennapi élet eme szükséges szertartásához való hétköznapi, érzéketlen hozzáállásról. Ez az emlék többletjelentést ad a hasonlatnak, amelyben Marsha egy fészekaljnyi csirkeként említi magát és testvéreit. A szexuális kínzás mellett fivérei előszeretettel bosszantották vagy rémisztgették Marshát, mintha csak a személyes játékszerük volna. Nem egyszer előfordult, hogy a kislány ijedtében elájult. (A szuperérzékenyek ilyen tekintetben remek célpontnak bizonyulnak, mivel rendkívül erősen reagálunk.) Ugyanakkor minden rosszban van valami jó. Saját játékszerükként a fiúk mindenhová magukkal vitték, így belekóstolhatott a szabadságba, és olyan helyekre is eljutott, ahol akkoriban más lányok nemigen jártak. Fivérei komoly szabadságot élveztek, ami jobban tetszett neki, mint édesanyja és nővérei passzivitása. A fiúk afféle szerepmodellek voltak számára, és ez bizonyos értelemben hasznos élményt jelentett egy érzékeny kislánynak. Marsha az egyik nővéréhez kötődött leginkább, aki azonban meghalt, amikor ő tizenhárom éves volt. Marsha emlékszik, ahogy szülei ágyán fekszik, maga elé bámul, és várja, hogy hírt kapjon a nővéréről. A szülők azt mondták neki, ha egy órán belül nem telefonálnak, akkor az azt jelenti, hogy a testvére meghalt. Amikor az óra utolsó perce is letelt, Marsha felkapott egy könyvet, és visszament

olvasni. Ismét kapott egy leckét arra nézve, hogy jobb nem kötődni.

MARSHA A KIS TÜNDÉR, MARSHA A TYÚKÓLBAN Marsha első emléke az, hogy meztelenül fekszik a napfényben, és áhítattal figyeli a kavargó porszemeket. Ebben az emlékben érzékenysége mint öröm forrás jelenik meg. Így volt ez egész életében, különösen most, hogy mindezt művészileg ki is tudja fejezni. Figyelemre méltó, hogy ebben az első emlékképben nem szerepei másik személy. A versei és a fotói is inkább dolgokról, tárgyakról mintsem emberekről szólnak. Művészetében gyakorta jelenik meg ház - csukott ablakokkal és ajtókkal. Néhány művének kísérteties üressége mindannyiunk személyes élményeit tükrözi, különösen azokét, akik korai gyermekkorukban azt a leckét kapták, hogy kerüljék mások közelségét. Az egyik képén, amelyet a pszichoterápiája idején készített, az előtérben tisztán és élesen - csirkék láthatók. (Emlékezz, mit jelentenek a csirkék Marsha számára.) A tyúkól börtönszerű drótkerítése és ajtókerete már halványabb. A legelmosódottabb jelenség a képen a tyúkól ajtajában álló rongyos gyermekek kísérteties csoportja. Művészetének egy másik fontos eleme egy apró, ragyogó, de dühös tündérről szóló álomra vezethető vissza, aki egy titkos kertben élt, ahová senkit sem engedett be. Marsha kényszeres étel-, alkohol- és gyógyszerfogyasztása a függőség határát súrolta. A több mint 135-ös IQ-val rendelkező, gyakorlatias nő szerencsére túl okos volt ahhoz, hogy túllépje ezt a határt. Egyik álmában egy éhező gyermekkel sétált körbe egy díszes teremben, amely telis-tele volt étellel, a kisgyerek azonban nem kért semmiből. Közösen tártuk föl, hogy a gyermek elkeseredetten és mohón éhezett a szeretetre és a figyelemre. Akárcsak az éhező csirkék, ha nem kapjuk meg azt, amire szükségünk van, beérjük azzal, amit találunk.

SZUPERÉRZÉKENYEK ÉS KÖTŐDÉS A korábbi fejezetekben a gondozódhoz - vagyis az esetek többségében az édesanyádhoz - fűződő viszonyod fontosságáról beszéltünk. A szorongóbizonytalan kötődési stílus egy egész életen át megmarad, hacsak nem sikerül

felnőtt korunkban biztonságos kötődést kialakítanunk valakivel, például egy társsal, vagy egy hosszú távú pszichoterápia során. Sajnos a nem terápiás kapcsolatok ritkán képesek megbirkózni azzal a feladattal, hogy feloldják a gyermekkorban gyökerező kötődési bizonytalanságot (az intimitás kerülését, vagy az összeolvadási kényszert és az elhagyatottságtól való félelmet). Ráadásul, ha kilépsz a világba, ahol - bár nem tudatosan a régóta vágyott biztonságot keresed, a keresés tárgyára vonatkozó alapos ismeret hiányában hajlamos vagy elkövetni ugyanazokat a régi hibákat, és újra meg újra ugyanazt a megszokott embertípust választod, aki bizonytalanságot ébreszt benned. Bár valamivel több szuperérzékeny, mint nem szuperérzékeny felnőtt esetében figyeltem meg a bizonytalan kötődési módok valamelyikét, ez nem jelenti azt, hogy ennek oka magában a személyiségvonásban keresendő. Inkább arra utalhat, hogy egy érzékeny gyermek éberebben észreveszi a kapcsolat legapróbb mozzanatait is. Szuperérzékenyként egy másik személlyel kapcsolatban kapott egyik legfontosabb leckéd volt, hogy mire számíthatsz tőle túlingerelt állapotod kezelését illetően - segítségre vagy további túlterhelésre. Ezzel kapcsolatban mindennap tanultál valamit. Stern Egy baba naplója című könyvében (amelyről a 2. fejezetben már esett szó) a képzeletbeli Joey és édesanyja között zajló „arcduett” példáját említi. Az édesanya gügyörészik, miközben arcát egész közel viszi a gyermekhez, majd hirtelen visszahúzódik. Joey mosolyog, nevet és a játék folytatására biztatja, míg az végül túl intenzívvé válik számára. A túlingerlődésnek ebben a pillanatában Joey megtöri a szemkontaktust és elfordítja a fejét, ezzel csökkentve izgalmi szintjét. Az arcduettet Stern ismételten az időjárás-analógiával írja le, amelyben az édesanya a szél, amely a gyermek fölött játszik. Stern Joey túltelítődésének pillanatát a következőképpen képzeli el: „Már jön is a következő széllökés, hangosan felkorbácsolva a térséget és egyenesen felém száguld. Itt van felettem. Lesújt. Próbálok szembenézni az erejével, együtt sodródni vele, de teljességgel át meg átjár, Megreniegek. A testem megdermed. Tétovázom, majd irányt váltok. Hátat fordítok a szélnek és lebegek a

csendes vízben, egyedül.” Ez a törekvés bizonyára ismerős számodra - ahogy Joey igyekszik visszaállítani izgalmi szintjét az optimális állapotba, amiről az 1. fejezetben beszéltem. Akik csecsemőkkel foglalkoznak, általában megérzik ezt. Ha egy kisbaba nyugtalan és unatkozik, olyan játékokat eszelnek ki, mint az „arcduett”, vagy valami még izgalmasabbat, például grimaszokat vágnak, vagy lassan a baba felé nyúlnak és azt mondják, „mindjárt elkaplak”. Az örömteli sikongást a felnőtt hatalmas jutalomként éli meg, ezért talán úgy érzi, hogy jót tesz a gyermek önbizalmának és rugalmasságának azzal, ha a végletekig űzi a játékot. Ha azonban látszik, hogy a csecsemőnek már kellemetlen, a legtöbben leállnak. Most nézzük a képzeletbeli szuperérzékeny Jesse helyzetét. Az „arcduett” valószínűleg nem sokban különbözik, kivéve hogy egy kicsit csendesebb és rövidebb ideig tart. Jesse édesanyja bizonyára úgy alakítja a játékok intenzitását, hogy Jesset a komfortzónáján belül tartsa. Azonban mi a helyzet akkor, ha más foglalkozik Jessevel? Ha mondjuk, az egyik nővére vagy a nagypapa kicsit túlpörgetik a játékot. Mi van akkor, ha abban a pillanatban, amikor Jesse elfordítja a tekintetét, hogy a maga módján egy kis szünetet tartson, testvére olyan közel hajol hozzá, hogy megint találkozik a tekintetük, vagy egyszerűen visszafordítja Jesse arcát? Lehet, hogy Jesse lehunyja a szemét. Lehet, hogy testvére a fülébe ordít. Lehet, hogy a nagypapa felkapja, megcsiklandozza, és párszor a levegőbe dobálja. Jesse ekkor teljesen elveszíti az irányítást az izgalmi szintje felett, így minden felkiáltása újra ehhez a felismeréshez vezet: „Jaj, de élvezi - csak egy picit megijedt.”

FOGÓS KÉRDÉS - TÉNYLEG „ÉLVEZED"? Beleképzelted magad Jesse helyébe? Micsoda zavarba ejtő szituáció! Az izgatottságod forrása teljességgel kikerült az ellenőrzésed alól. A megérzésed azt súgja, hogy az a másik, aki általában olyan segítőkész, most minden, csak nem segítség. Az a másik mégis nevet, jól mulat, és elvárja, hogy te is azt tedd. Íme,

egy magyarázat, hogy miért tudod még mindig olyan nehezen megkülönböztetni azt, amit szeretsz, attól, amit nem; illetve elhatárolódni attól, amit mások szeretnek tenni veled vagy a kedvedért, vagy amiről úgy gondolják, hogy neked is kedvelned kellene. Emlékszem, egyszer a tengerparton kutyatulajdonosokra lettem figyelmes, akik szörfjükön kivitték a kiskutyáikat a hullámzó tengerre, és a mély vízbe dobták őket. A kutyusok kétségbeesetten úsztak vissza gazdájuk karjaiba, bár biztosak lehettek abban, hogy a művelet meg fog ismétlődni. A megfulladáson kívül valószínűleg nem nagyon lehetett választásuk, ráadásul megszokták, hogy kizárólag azok a tárt karok biztosítják számukra a biztonságot és az élelmet. Tehát vadul csóválták a farkukat, gazdáik pedig nyilván hitték, amit hinni akartak, vagyis hogy kis kedvencük önfeledten élvezi ezt a remek „játékot.” Egy idő után talán már a kiskutyák is elbizonytalanodtak. Volt egy szuperérzékeny hölgy, akinek a legkorábbi emléke egy nagy családi összejövetel tréfás jelenete, amelyben ő volt a képzeletbeli „tészta” a „süti, süti pogácsa” játékban. Bárhogy sírt és könyörgött szüleinek, a kétéves kislányt egy számára idegenekből álló kör adta kézről kézre. Az emlékhez társuló, régóta elnyomott érzésektől megkönnyebbülve rájött, hogy az adott helyzet (és talán további szituációk, amelyeket teljességgel elnyomott magában) hatására retteg olyan kétségbeesetten attól, hogy ölbe vegyék, lefogják, vagy fizikailag bármilyen formában rendelkezzenek felette, és attól, hogy szülei nem védik meg. A lényeg az, hogy életed első éveiben vagy megtanultál bízni másokban és általában a külvilágban, vagy nem. Ha sikerült, érzékenységed megmaradt ugyan, de ritkán tudott valaki annyira megfélemlíteni, hogy attól hosszútávú fokozott izgalmi állapotba kerülj. Ura voltál a helyzetnek és megfelelően tudtad kezelni azt. Ha arra kértél valakit, hogy hagyja abba, amit éppen csinál, akkor hallgatott rád. Bízhattál abban, hogy a környezetedben lévők inkább segíteni fognak, és nem túlterhelni. Ugyanakkor a krónikus félénkség, a szorongás és a társas kapcsolatok kerülésének egyik oka az lehet, hogy életünk korai szakaszában nem tudtuk felépíteni ezt a bizalmat. Ez ugyanis nem velünk született, hanem tanult képesség. Ez a vagy-vagy effektus azonban nem rugalmatlan, hiszen biztosan voltak olyan helyzetek, amelyekben nagyobb fokú bizalom alakult ki benned, mint

másokban. Emellett az is igaz, hogy a gyermek élete első két évében egy igencsak tartós általános stratégiát, mentális beállítottságot sajátít el a világgal kapcsolatban.

SZUPERÉRZÉKENYEK, AKIKNEK JÓ GYERMEKKORUK VOLT Okunk van feltételezni, hogy több szuperérzékeny embernek is kivételesen jó gyermekkora volt. Gwynn Mettetal, az Indiana University pszichológus professzora azt tanulmányozza, hogyan lehet a legjobban segíteni a „természetüknél fogva veszélyeztetett” gyermekek szüleit. Véleménye szerint a legtöbb szülő mindent megtesz azért, hogy megértse és megfelelő módon nevelje fel gyermekét. Amennyiben egy érzékeny gyermek átlátja ezt a jó szándékot, akkor a szokásosnál sokkal erősebben érzi, hogy szeretik őt. A szuperérzékeny gyermekek szülei az átlagosnál meghittebben kötődnek gyermekükhöz. A kommunikáció jóval kifinomultabb, és a világban elért sikerek is fontosabbak. Egy „Nézd, anya, lőttem egy gólt!” kiáltás egészen új jelentést nyer mind a szülők, mind az edző számára, ha a focistapalánta adott esetben szuperérzékeny. És miután ez a vonásod öröklött, valószínű, hogy egyik (vagy netán mindkét) szülőd jobban megértett, mint hinnéd. A San Franciscó-i University of California Medical School vizsgálati eredményei alapján elmondható, hogy a „stresszre nagyon érzékenyen reagáló” gyermekek több sérülést szereznek és gyakrabban betegek, ha stressznek vannak kitéve, mintha nincsenek. Mivel egy gyermek kötődési stílusából és a családi életből adódó biztonságérzete nagyban befolyásolja az őt érő stressz mértékét, azt hiszem, bizton állíthatjuk, hogy a biztonságosan kötődő szuperérzékeny gyermekek kimagaslóan jó egészségnek is örvendenek. Hát nem érdekes? Végül pedig, jóllehet a szüleid jóindulatúan elhanyagoltak, még kaphattál kellő mennyiségű szeretetet és teret ahhoz, hogy egyedül is biztonságban nőj fel. Lehet, hogy egy könyvbéli képzeletbeli alak vagy személy, esetleg maga a természet biztosította számodra a szükséges megnyugvást és támaszt. Tulajdonságodnak köszönhetően jobban érezted magad az egyedüllétben, mint a többi gyerek. Az is lehet, hogy megérzéseid és sok hasznos tulajdonságod révén más egészséges kapcsolatra is leltél, például egy rokonod vagy egy tanárod

személyében. A megfelelő emberrel eltöltött legcsekélyebb idő is csodákra képes. Ha a családi életed különösen viharos volt, azt is tudatosítanod kellene magadban, hogy valószínűleg pont az érzékenység védett meg attól, hogy a káosz magával rántson vagy összezavarjon, mint sok más gyereket. Ahogy gyógyulni kezdesz; intuitív természeted segíteni fogja ezt a folyamatot A kötődési formákat tanulmányozó szakemberek úgy vélik, hogy legtöbbször ugyanolyan élményekben részesítjük a gyermekeinket, mint amilyenekben nekünk részünk volt. Ez alól kivételek azonban azok a felnőttek, akiknek sikerült begyógyítaniuk a gyermekkorukban szerzett sebeket Ehhez kétségkívül nagy erőfeszítésre van szükség, ám ha hajlandó vagy rá, te is közéjük tartozhatsz. A 8. fejezetben még visszatérünk erre.

ÚJABB FÉLELMEK ODAKINT A NAGYVILÁGBAN Az iskoláskor közeledtével újabb feladatokkal kellett megbirkóznod. Érzékenységed talán a segítségedre volt, de akadályt is jelenthetett. Az előtted kitáruló széles nagyvilág bizonyára serkentőleg hatott a fantáziádra - akárcsak a 2. fejezetben említett Rob esetében - és észrevettél olyan dolgokat, amelyekről mások talán tudomást sem vettek. Így megtaláltad az örömöt és az élvezetet az élet legapróbb szépségeiben is. Ugyanakkor az érzékenységed, mivel egy nagyobb világgal szembesült, valószínűleg újabb „ésszerűtlen” félelmeket és fóbiákat ébresztett benned. A félelmek ebben a korban több okból is fokozódhatnak. Először is ott van a kondicionálás: Bármi volt is körülötted, amikor túlingerlődtél, azt társítottad ezzel a fokozott izgalmi állapottal, így az a dolog idővel még félelmetesebbé vált számodra. Másodszor, fölismerted, mennyi mindent várnak el tőled, és mennyire nem értik meg határozatlanságodat. Harmadszor, a finoman hangolt „antennád” mások minden érzését képes volt befogni, meg azokat is, amelyeket el akartak rejteni előled vagy saját maguk elől. Miután voltak köztük félelmetesek is (tekintettel arra, hogy a túlélésed függött ezektől az emberektől), lehet, hogy azokat elfojtottad magadban. Ettől függetlenül a félelem megmaradt, csupán „ésszerűtlen” formában nyilvánul meg. Végül fölismerve azt, hogy az érzékenységed mások szemében kellemetlen, elítélendő és dühítő tulajdonság, igyekeztél minden szabályt a lehető

leggyorsabban és legpontosabban betartani, félve, nehogy hibát kövess el. Viszont azáltal, hogy mindig ilyen jó voltál, elnyomtál számos benned rejlő normális emberi érzést: az idegességet, a frusztrációt, az önzést és a haragot. Annyira meg akartál felelni másoknak, hogy a saját szükségleteid egyszerűen a háttérbe szorultak - annak ellenére, hogy ezek gyakran fontosabbak voltak, mint az övéik. Ezek az érzések bizonyára annyira félelmetesek voltak, hogy inkább eltemetted őket. A rettegés pedig, hogy egyszer mégis a felszínre törnek, további „ésszerűtlen” félelmek és rémálmok forrásává vált. Bizonyára sokan vannak köztünk olyanok, akiknek a szülei az első három év után egyre kevésbé voltak megértőek érzékenységet illetően. Talán végig azt remélték, hogy egyszer majd kinövöd. De eljött az iskolakezdés ideje, és ők tudták, hogy a világ nem fog kesztyűs kézzel bánni veled. Talán magukat is okolták azért, mert túlféltettek, és kampányszerűen kezdtek el keményebben bánni veled. Nem kizárt, hogy szakemberhez is fordultak, ezzel tovább erősítve benned azt az érzést, hogy valami nincs rendben veled. Mindez további szorongást okozhatott neked ebben az életkorban.

AZ ÉRZÉKENY KISFIÚK PROBLÉMÁJA Látszólag ugyanannyi fiú születik szuperérzékenynek, mint leány, csakhogy az ember rögtön a saját kultúrája befolyása alá kerül. A kultúráknak pedig igen határozott elképzeléseik vannak arra vonatkozóan, hogy hogyan kell viselkednie egy fiúnak, illetve egy lánynak. Ez a téma olyannyira sarkalatos, hogy az már szinte nevetséges. Egy kollégám mesélt nekem a következő nem hivatalos szociálpszichológiai kísérletről: Egy csecsemőt otthagytak egy parkban valakivel, aki mellé ült és vigyázott rá. Ha az arra sétálók megkérdezték, hogy a baba fiú-e vagy lány, azt felelte, nem tudja, mert csak pár percre vállalta a felügyeletét. Mindenkit, aki megállt, hogy megcsodálja a babát, erősen zavart, hogy nem tudja azonosítani a baba nemét. Volt közöttük, aki még azt is javasolta, hogy vetkőztessék le a gyermeket, hogy megtudhassák a választ. Más tanulmányok azzal magyarázzák a nemi megkülönböztetés fontosságát, hogy az emberek szerint másképpen kell bánni egy kislánnyal, mint egy kisfiúval. Elképesztő, hogy mennyire összekapcsolódnak a nemek az érzékenység

fogalmával. A férfiak nem érzékenyek, a nők viszont igen. Mindez otthon kezdődik. Tudományos vizsgálatok eredményei bizonyítják, hogy a „félénk” kisfiúkat nem kedveli annyira az édesanyjuk, s ez a szakemberek véleménye szerint „az édesanya értékrendjével magyarázható”. Nem lehet egyszerű így kezdeni az életet. A félénk kisfiúk másoktól is negatív reakciókra számíthatnak, különösen, ha otthon is szelíd természetűek. Érdekes módon a mi kultúránkban, Magyarországon az „anyámasszony katonája” kifejezést használták a félénk kisfiúkra, ami arra utal, hogy az anyák nem utasították el őket, de a társadalom igen. (a Lektor)

AZ ANYÁK ÉRZÉKENY KICSI LÁNYAI A félénk kisfiúkkal szemben a félénk kislányok jól kijönnek az édesanyjukkal ők a jó gyerekek. Náluk az a probléma, hogy általában túlféltik őket. Érzékeny lányában az édesanya megtalálja álmai gyermekét, aki nem megy el, aki nem is mehet el otthonról - ez azonban gátolja a kislány természetes késztetését arra, hogy felfedezze a világot és leküzdje félelmeit. A lányok minden korosztályánál számos negatív következménye van annak (beleértve a világtól való visszavonulást is), ha édesanyjuk attitűdje negatív volt velük szemben - például kritikusan, elutasítóan vagy ridegen bánt velük. Ez a szuperérzékeny kislányok esetében hatványozottan igaz. Ráadásul az édesapák gyakran megfeledkeznek arról, hogy segítsenek nekik félelmeik leküzdésében. Összegezve tehát, a kislányokra sokkal nagyobb hatással vannak a szülők - jó és rossz értelemben egyaránt. Miután mindezt elolvastad, itt az ideje, hogy végiggondold, mennyiben kell más szülőként bánnod saját magaddal. Kezdetnek csináld meg a „Hogyan birkózol meg a túlingerlődés veszélyével?” című önértékelési tesztet.

HOGYAN BIRKÓZOL MEG A TÚLINGERLÓDÉS VESZÉLYÉVEL? Az alábbi állítások közül bátran jelölj be többet is, még ha ellentmondónak találod is őket. Kezelj minden mondatot függetlenül, egyszerűen csak jelöld be azokat, amelyek igazak rád.

Ha félek kipróbálni valami újat vagy a kiborulás határán vagyok, általában: 1. Megpróbálok kimenekülni a helyzetből. 2. Megpróbálok úrrá lenni a helyzeten. 3. 4. 5. 6. 7.

Bízom benne, hogy valahogy ki fogom bírni. Egyre jobban félek attól, hogy még rosszabbra fordul minden. Keresek valakit, akiben megbízhatok, vagy legalábbis rá gondolok. Mindenkit elkerülök, így legalább senki sem ronthat a helyzetemen. Mások - a barátaim, a családom vagy egy jól ismert csapat társaságát keresem, vagy templomba megyek, beiratkozom egy tanfolyamra, 8. esetleg elmegyek valahová, például egy nyilvános helyre. 9. Megfogadom, hogy a jövőben még jobban igyekszem elkerülni az ilyen és ehhez hasonló helyzeteket, mindegy miből maradok ki. 10. Panaszkodom, dühös leszek, és mindent megteszek, hogy leállítsam azokat akik ilyen állapotba hoztak. 11. Arra koncentrálok, hogy megnyugodjak, ugyanakkor megpróbálok továbblépni. Saját módszereid: Mindezek a reakciók indokoltak - még a félelem is, amely cselekvésre késztethet. Ennek ellenére vannak, amelyek bizonyos helyzetekben egyértelműen hasznosabbnak bizonyulnak, mint mások, így fontos a rugalmasság. Ha kevesebb, mint három módszert használsz, olvasd át újra a listát és gondold végig, melyiket tudnád még alkalmazni. Kitől tanultad ezeket a módszereket? Vajon mi történhetett ami visszatartott attól, hogy többet is használj? Ha felismered ezeknek a megküzdési reakcióknak a gyermekkori forrásait, az segíthet áttekinteni, hogy melyek hasznosak továbbra is, és melyekre nincs a jövőben szükséged.

HOGYAN BÁNHATSZ JÓ SZÜLŐKÉNT ÖNMAGADDAL Egyes helyzetek azért túlingerlőek, mert túl intenzívek, vagy túl sokáig

tartanak. A benned szunnyadó gyermek nehezen viseli a tűzijátékot, és nem bír ki még egy órát az utcabál vagy búcsú forgatagában. Az előző fejezetben olvasottak talán segítettek abban, hogy komolyabban vedd gyermeki/testi énedet, ha az úgy érzi: elege van. Lehet, hogy még semmi baja, de egyszerűen retteg attól, hogy mi jöhet még, mert a tűzijáték hangjának, látványának és a körhintára való felülésnek már a gondolata is félelemmel tölti el. Ha az új helyzetek szokatlanságuk révén okoznak túlingerlődést, a múltban átélt szokatlan helyzetek pedig rendszerint felzaklattak minket, akkor természetes, hogy minden újat elutasítunk, anélkül hogy egyáltalán kipróbálnánk. Így persze számos dologból kimaradunk. Ahhoz, hogy hajlandó légy új dolgokat kipróbálni, számos pozitív tapasztalatra van szükséged új helyzetekben. Szokatlan körülmények között a szuperérzékeny ember sohasem érzi magát automatikusan jól. Az érzékeny gyermeküket megértő szülők a „fokozatosság” stratégiáját követik, amelyet a gyermek végül maga is elsajátít. Ha a szüleid nem így tanítottak, akkor itt az ideje, hogy megismerkedj ezzel a módszerrel, ami segít szembenézni az ismeretlennel. Az alábbiakban felhasználtam néhány, „félénk gyermekekkel” kapcsolatos tanácsot Alicia Lieberman A kisgyermek érzelmi élete című művéből, amelyek segíthetnek a felnőtteknek is, ha félnek az új helyzetektől: 1. Ahogy egy szülő sem hagyja magára kisgyermekét egy új helyzetben, te se tedd ezt önmagaddal. Vigyél magaddal valakit. 2. Ahogy egy szülő is szóban készíti fel gyermekét az új helyzetre, te is beszélj éned félénk részével. Koncentrálj az ismerős és biztonságos elemekre. 3. Ahogy egy szülő is megígéri gyermekének, hogy ha nem érzi jól magát valahol, otthagyhatja azt a helyet, te is engedd meg magadnak, hogy ha szükségét érzed, hazamész. 4. Ahogy egy szülő is bízik benne, hogy gyermeke idővel jól fogja érezni magát, te is gondolj arra, hogy éned félénk része egy bizonyos idő elteltével rendbe jön, és alkalmazkodni fog a szokatlan helyzethez. 5. Ahogy egy szülő is kellően óvatos, és nem fordít a gyermeke félelmére az indokoltnál nagyobb figyelmet, te se reagálj éned félénk részének segélyhívásaira nagyobb aggodalommal, mint ahogy azt éned bátrabbik fele indokoltnak érzi.

Azt se feledd, hogy a feszültség könnyen összetéveszthető a szorongással. Ha jó szülőként bánsz magaddal, így szólhatsz: „Sok minden zajlik itt, amitől izgatottan ver a szíved, nem igaz?”

"KÜLÖNLEGES IGÉNYEK" MÉRLEGELÉSE A TARTÓS FELADÁS KOCKÁZATÁVAL SZEMBEN Talán azt a legnehezebb eldöntened, hogy mennyire védd magad, és menynyi finom biztatás visz előre. Minden érzékeny gyermek szülei ezzel a problémával találják szemben magukat. Nyilván tisztában vagy vele, hogyan gyakorolhatsz nyomást magadra, és pontosan úgy jársz el, ahogyan azt a szüleidtől, a tanáraidtól és a barátaidtól tanultad. Kevés szuperérzékeny embernek sikerül kibújnia a nyomás alól, hogy jó fej, jó sportoló, vagy mások szemében megnyerő ember legyen. Sőt, amikor azok a „mások” már rég nincsenek jelen, akkor is igyekszel megfelelni nekik, vagyis hozzájuk hasonlóan te is képtelen vagy elfogadni az önmagad megvédésére vonatkozó erős igényedet. Az előző fejezet terminológiájával élve túlságosan „nyitott” vagy. Az is elképzelhető viszont, hogy a túlféltést utánoztad, ami szintén nem bizonyult hasznos módszernek akkor, amikor egyidejűleg vágytál, és féltél is kipróbálni valamit a képességeiden belül. Ebben az esetben talán túlságosan „bezárkóztál.” Ugye mennyire lelombozó érzés végignézni, ahogyan a barátaid élvezettel csinálnak valamit, amit te nem mersz kipróbálni? Ne becsüld alá ezt az elbátortalanodást, hiszen olyan érzésről van szó, amely felnőttkorban is jelentkezhet, mikor látod, hogy a barátaid olyan szakmai lépésekre, utazásokra, változtatásokra és kapcsolatokra szánják rá magukat, amelyektől te félnél. Közben legbelül azt is tudod, hogy benned is megvan ugyanaz a tehetség, vágy és potenciál - talán még több is, mint bennük. Az irigység két fontos igazsággal szembesíthet bennünket. (1) Akarunk valamit, és tenni is hajlandóak vagyunk érte, amíg csak bírunk. (2) Akarunk valamit, és nem kaphatjuk meg. A 2. fejezetben megismerhetted Rotherbart emberi fejlődéssel kapcsolatos felismerését, amely szerint a meglett ember képes irányítani a figyelmét, bevetni az akaraterejét, és elszántan leküzdeni a félelmét. Ha elég erős benned az irigység, és úgy döntesz, hogy tenni

akarsz valamit, akkor valószínűleg képes is vagy rá. A felnőtté válás egy másik, hasonlóan fontos része az, hogy nem áltatjuk magunkat tovább azzal, hogy egyszer mindenre képesek leszünk. Az élet rövid, ráadásul tele van korlátokkal és kötelességekkel. Mindannyian kapunk egy szeletet a javakból, amit élvezhetünk, de nekünk is hozzá kell járulnunk a világ javaihoz. Egyikünk sem kaphat meg mindent, és nem is tehet meg mindent másokért. Észrevettem, hogy nem minden szuperérzékeny kedvetlenedik el attól, hogy nem képes mindarra, amire hozzá hasonló tehetségű társai. Bennük alig van irigység. Elfogadják érzékenységüket, és tudják, hogy általa bizonyos értelemben gazdagabbak, mint mások. Úgy vélem, hogy mind az elkedvetlenedés, mind az önvédelemre való képtelenség oka a korai gyermekkorban tanult attitűdökben keresendő.

SOSEM KÉSŐ LEKÜZDENI AZ ELKEDVETLENEDÉST Bölcs dolog elfogadni azokat a dolgokat önmagunkkal kapcsolatban, amelyeken nem tudunk változtatni, ugyanakkor érdemes azt is fejben tartani, hogy sosem vagyunk túl idősek ahhoz, hogy az elkedvetlenedést az önbizalom és a remény morzsáival helyettesítsük. Gyermekként rendkívüli félelemmel töltött el a zuhanás gondolata, ami túlzott feszültséghez és koordinációs nehézségekhez vezetett, ha magas helyen voltam, vagy a saját egyensúlyomra kellett hagyatkoznom. Ezért aztán soha nem akartam megtanulni se biciklizni, se görkorcsolyázni vagy korcsolyázni - gondolom, édesanyám nagy megkönnyebbülésére. Így inkább irigy szemlélője, semmint résztvevője voltam mindenféle fizikai tevékenységnek, bár volt néhány kivétel. Egyszer például részt vettem egy nyári napforduló ünnepségen egy farmon, a kaliforniai Sierra hegység lábánál. A rendezvényen különböző korú nők voltak jelen. Este, miután felfedeztek egy kerti hintát, egy csapat csitri lett belőlük. A hinta egy hosszú kötélen lógott, és egy lejtő fölé lengett ki. A szürkületben úgy tűnt, mintha az ember egyenesen a csillagokba repülne - ők legalábbis ezt mondták, hiszen rajtam kívül mindenki kipróbálta. Miután mindenki bement a házba, én kint maradtam, és míg a hintát néztem, ismét feltört bennem a régi szégyenkezés, hogy gyáva nyúl vagyok, bár

ezt valószínűleg senki sem vette észre. Aztán megjelent egy nálam jóval fiatalabb nő, és felajánlotta, hogy megmutatja nekem, hogyan működik a hinta. Nem, mondtam, nem akarom, de ő nem tágított. Megígérte, hogy nem fog erősebben lökni, mint ahogy szeretném, majd elém tartotta a hintát. Beletelt egy kis időbe, de valahogy biztonságban éreztem magam a társaságában, így összeszedtem a bátorságomat, és hintáztam egyet a csillagok felé, mint a többiek. Soha többé nem láttam a fiatal nőt, de örökké hálás leszek neki, nemcsak az élményért, hanem a velem szemben tanúsított tiszteletért és megértésért miközben tanított - egyik finom lökéssel a másik után.

ISKOLÁS ÉVEID Marsha iskolás éveire vonatkozó emlékei tipikusan szuperérzékeny tapasztalatok. Nemcsak felülmúlta osztálytársait, de ha tervezésről és újabb ötletekről volt szó, bizonyos értelemben vezetői szerepet is betöltött. Ugyanakkor unatkozott, és gazdag képzelete arra késztette, hogy óra alatt is olvasson. Ennek ellenére „általában ő volt a legokosabb”. Ugyanakkor, miközben unatkozott, az iskolai élet egyben túl is ingerelte. Leginkább a zajra emlékszik. Bár nem félt tőle, de ha a tanár kiment a teremből, elviselhetetlennek érezte a lármát. Az otthoni zsivajban, ahol nyolc ember élt összezárva egy kis házban, szintén nyomorultul érezte magát. Ha jó volt az idő, felkuporodott egy fára vagy a veranda alá, és olvasott. Rossz időben pedig egyszerűen megtanulta kizárni a külvilág zajait, miközben könyvei világába merült. Az iskolában persze nehéz elkerülni a túl erős ingereket. Egy napon, amikor a tanár felolvasott nekik egy újságcikket hadifoglyok megkínzásáról, Marsha elájult. Amikor elkezdted az iskolát, Marshához hasonlóan előtted is megnyílt a világ. Az első sokk a családi otthontól való elszakadás volt. Ha jártál óvodába, ez talán kevésbé volt traumatikus számodra, de az érzékeid soha nem lehettek kellően felkészülve egy átlagos általános iskolai osztályterem hosszú és hangos hétköznapjaira. Jó esetben a tanáraidnak sikerült egy olyan ingerszintet

fenntartaniuk, amely megfelel egy átlagos gyermek optimális izgalmi szintjének, bár számodra ez is szinte mindig túl magas volt Először bizonyára úgy kezelted a helyzetet, hogy visszavonultál és csak megfigyeltél. Jól emlékszem saját fiam első napjára az iskolában. Bevonult a sarokba, ahonnan némán bámulta az eseményeket. A csendes megfigyelés azonban nem „normális”. A tanár ilyen esetben általában azzal jön, hogy „a többiek játszanak, te miért nem csatlakozol?” Mivel nem akartál neki csalódást okozni, és azt sem szeretted volna, ha furcsának találnának, talán sikerült leküzdened idegenkedésedet, de az is lehet, hogy egyszerűen képtelen voltál rá. Ez utóbbi esetben még inkább a figyelem középpontjába kerültél - vagyis pontosan az történt, amire a legkevésbé volt szükséged. Jens Asendorpf, a müncheni Max Planck Pszichológiai Intézet munkatársa írt arról, hogy teljesen normális dolog, ha egy gyermek inkább egyedül szeret játszani. A szülők általában megérzik, hogy ez egyszerűen gyermekük személyiségéből fakad, ám az iskolában más a helyzet. Második osztályos korára társai általában kirekesztik az egyedül játszó gyermeket, tanárai pedig aggódnak miatta. Vannak köztetek, akiknél ez a túlingerlődés és szégyenérzet rossz iskolai teljesítményhez vezetett. Ugyanakkor a legtöbben - akik élvezettel merültek bele könyveikbe és tanulmányaikba - kiváló diákok voltak, túlingerlődésük pedig inkább a szociális és fizikai készségek elsajátítását gátolta. Ezt talán úgy kezelted, hogy találtál egy közeli barátot, akivel játszhattál. Persze az is lehet, hogy híres voltál arról, hogy te találtad ki a legjobb játékokat és történeteket, és te festetted a legszebb képeket is. Vagyis, ha a jellemvonásodat illetően megfelelő önbizalommal lépted át az iskola kapuját - akárcsak Charles, akit az 1. fejezetben ismerhettünk meg -, igazi vezéregyéniség válhatott belőled. Ellenkező esetben, ahogy egy érzékeny barátom, egy fizikus kérdezte egyszer tőlem: „Ismersz olyan híres embert, akinek könnyen ment az iskola?”

ISKOLÁS FIÚK ÉS LÁNYOK Vizsgálataim során kiderült, hogy a legtöbb iskoláskorú szuperérzékeny fiú introvertált. Ez logikus, hiszen nem „normális”, ha egy fiú érzékeny, így a

csoporton belül is, idegenekkel szemben is óvatosnak kellett lenniük, mert nem tudhatták, hogyan bánnak majd velük. Az érzékeny kislányok, akárcsak az érzékeny kisfiúk, iskolás éveik során gyakran csupán egy-két két barátra támaszkodnak. Vannak azonban köztük meglehetősen extrovertáltak is. A fiúktól eltérően, ha túlzott izgalmi állapotban vannak, vagy erős érzelmi hatás éri őket, pontosan azt teszik, amit elvárnak tőlük. Ez még segítségükre is lehet abban, hogy a többi lány elfogadja őket. Van azonban egy hátulütője is annak, hogy nyíltan szabadon engedhetik az érzéseiket, méghozzá az, hogy soha nem kell úgy felvértezniük magukat a túlélés érdekében, mint az érzékeny fiúknak. Mivel a lányok így kevesebb gyakorlatot szereznek abban, hogy érzelmeiket kontrollálják, sokkal kiszolgáltatottabbak az erős érzelmi hatásokkal szemben. Ráadásul érzelmeiket mások manipulálására is felhasználhatják, akár akkor is, amikor a túlingerlődéssel szemben védekeznek. „Ha megint azt a játékot kell játszanunk, sírni fogok.” A felnőttkorban szükséges önérvényesítő fellépést senki sem várja el tőlük.

TEHETSÉG Ha tehetségesnek tartottak, valószínűleg egyszerűbb volt az életed. Érzékenységedet egy tágabb, a társadalom által elfogadott tulajdonság részeként értelmezték. A szülőket és tanárokat több jó tanáccsal is ellátták a tehetséges gyermekek nevelését illetően. Egy kutató például arra figyelmezteti a szülőket, hogy nem várható, hogy egy ilyen gyermek jól beilleszkedjék egy vele egyidősekből álló közösségbe, és megnyugtatja őket, hogy nem nevelnek gyermekükből elkényeztetett különcöt, ha speciális bánásmódban részesítik, és további lehetőségeket biztosítanak számára. Határozottan arra intik mind a szülőket, mind pedig a tanárokat, hogy hagyják, hogy a tehetséges gyermek egyszerűen önmaga legyen. Ez remek tanács minden olyan

gyermek esetében, akinek egyes tulajdonságai nem átlagosak vagy ideálisak, de a tehetsége kellőképpen értékes ahhoz, hogy eltérhessen a normálistól. Igaz, mindennek megvan a maga előnye és hátránya is. Lehet, hogy a szüleid vagy a tanáraid folyamatosan nyomást gyakoroltak rád, és az önértékelésed lassacskán teljesen a teljesítményedtől függött. Időközben,

ha a környezetedben nem voltak tehetséges társaid, bizonyára kirekesztettek, és magányos voltál. Manapság már vannak jobb útmutatások is arra vonatkozóan, hogyan neveljük tehetséges gyermekünket. Ezekkel szeretnék a segítségedre lenni tehetséges éned újranevelésében.

"TEHETSÉGES" ÉNED ÚJRANEVELÉSE 1. Azért értékeld magad, amilyen vagy, ne pedig azért, amit csinálsz. 2. Ne a sikereidért dicsérd magad, hanem azért, mert vállalod a

kockázatot, és van bátorságod új dolgokat megtanulni; ez segít megküzdeni a kudarcokkal. 3. Ne hasonlítsd magad állandóan másokhoz; ez örökös ádáz

versengéshez vezet. 4. Teremtsd meg a lehetőséget, hogy más tehetséges emberek társaságában lehess. 5. Ne táblázd be magad túlságosan. Hagyj magadnak időt a

gondolkozásra és az álmodozásra. 6. Tartsd az elvárásaidat a realitások szintjén. 7. Ne rejtegesd a képességeidet. 8. Légy a saját ügyvéded. Védd meg a jogodat ahhoz, hogy önmagad lehess. 9. Fogadd el azt is, ha szűk, azt is, ha széles az érdeklődési köröd. Ami az utolsó pontot illeti, lehet, hogy a neutrínókon kívül semmi más nem érdekel. Az sem kizárt, hogy addig akarsz olvasni, utazni, tanulni vagy beszélgetni, amíg rá nem jössz, mi az emberi élet értelme ezen a bolygón. A világon mind a kétféle embernek helye van. (Mellesleg nem kizárt, hogy életed egy következő szakaszában megváltozol.) A 6. fejezetben bővebben is kitérek majd a tehetséges felnőttek témájára.

AZ ÉRZÉKENY KAMASZ A kamaszkor mindenki számára nehéz időszak. Vizsgálataim során azonban azt figyeltem meg, hogy általában a szuperérzékenyek számolnak be arról, hogy a középiskolás évek voltak a legnehezebbek számukra. Nem elég az, hogy ebben az időszakban döbbenetes biológiai változáson megyünk keresztül, de egyre több felnőtt-dolognak is eleget kell tennünk. Ilyenek az autóvezetés, a gyakornoki hely vagy a főiskola kiválasztása, a mértékletes alkoholfogyasztás és a drogok kérdése, az esetleges gyermek- vállalás gondolata, vagy a gyermekekért vállalt felelősség bébiszitterként vagy táborvezetőként; és persze számos apróság, mint az igazolványok, a pénz és a kulcsok felelős kezelése. Végül ott van a legkomolyabb dolog, az ébredő szexualitás és a vele járó kínos szembenézés önmagunkkal. Az érzékeny fiatalok szinte kivétel nélkül rosszul érzik magukat az áldozat vagy az agresszor szexuális szerepeiben, amiket a média oszt ki rájuk. Ugyanakkor az is előfordul, hogy a kamasz a szexben éli ki feltörő energiáit vagy szorongását, mivel nehezére esik szembenéznie a szorongás valódi forrásával. Gondold csak meg, mekkora nyomást jelenthet, hogy hirtelen olyan döntéseket kell hoznod, amelyek az egész életedet meghatározzák anélkül, hogy bármi elképzelésed lenne a következményekről; a várakozás, hogy eljön az idő, amikor elhagyod a jól ismert otthont - méghozzá boldogan vagy legalábbis eltökélten; a félelem, hogy miközben képtelen vagy eleget tenni az önálló életed megteremtésére vonatkozó elvárásoknak, „jellembeli tökéletlenséged” felszínre kerül. Nem meglepő, hogy a legtöbb érzékeny kamasz úgy kezeli ezt a válságos időszakot, hogy egyszerűen tönkreteszi bimbózó énjét, mert így legalább nem kell végignéznie, ahogy az képtelen „megfelelő” virágokat hozni. Az önpusztításnak számos módja van: például korai házasságot kötünk vagy gyermeket vállalunk, és ezzel egy szűk, meghatározott szerepkörbe betonozzuk be magunkat; mértéktelen drog- vagy alkoholfogyasztásba kezdünk; fizikailag vagy szellemileg munkaképtelenné válunk; belépünk egy biztonságot és válaszokat nyújtó szektába vagy szervezetbe; vagy végső esetben öngyilkosságot követünk el. Nem mintha pusztán érzékenységünk vezetne mindezekhez a viselkedésformákhoz (vagy énünk - amely rendkívül szívós növény - ne élhetné

túl némelyiket, hogy aztán késői virágzásba kezdjen). Ezeket a kamaszok előtt nyitva álló menekülő utakat a szuperérzékenyek is használják. Persze a főiskolával sokak számára kitolódnak a felnőttkorral járó nehézségek. (Aztán jöhet még a PhD, a posztgraduális képzések és szakmai gyakorlatok.) De más módon is el lehet érni, hogy az élet által ránk osztott kötelességeknek szép fokozatosan tegyünk eleget. Az elkerüléssel szemben a késleltetés - ami valójában nem más, mint a fokozatos tanulási módszer egy másik formája - egész jó taktikának bizonyul, tehát ne érezd rosszul magad, ha esetenként egy időre ehhez folyamodsz. Lehet, hogy késleltetted az otthon elhagyását. Egy pár évig a szüleiddel laktál, egy ideig nekik dolgoztál, vagy összeköltöztél néhány főiskolás barátoddal a szülővárosodból. Nincsen azzal semmi baj, ha valaki lépésről lépésre válik funkcionális felnőtté. Egy napon arra ébredsz majd, hogy a szó szoros értelmében felnőttél, és nem emlékszel arra, hogyan is jutottál el idáig. Előfordul az is, hogy túl nagyot lépünk. Egy szuperérzékeny számára néha ilyen a főiskola. Több olyan szuperérzékeny fiatalt is ismerek, akik már az első szemeszter után (vagy az első hazautazást követően, gyakran a karácsonyi szünet után) lemorzsolódtak. Sem ők, sem a szüleik, sem pedig tanácsadóik nem értik az igazi problémát, ami nem más, mint a számukra új, szokatlan életforma hatására bekövetkezett túlterhelődés. Szinte minden új: az emberek, a gondolatok, a jövőtervek; mindez egy hangos kollégiumban, ahol éjszakába nyúló beszélgetések és bulik követik egymást; és persze ott van a szexszel, alkohollal és drogokkal való kísérletezés is (vagy az olyan társak ápolása és vigasztalása, akik saját kísérleteik áldozatául estek). Az érzékeny diák szíve szerint visszavonulna pihenni, ám ott van az állandó kényszer, hogy azt tegye, amit a többiek: légy normális, maradi fenn, barátkozz, és lehetőleg tégy eleget a többiek elvárásainak. Bármilyen gondjaid voltak is a főiskolai éveid alatt, ideje átértelmezni őket. Ne gondold, hogy valamiféle személyes kudarcról van szó. Nem meglepő, hogy a jó otthoni légkör minden kamasznak sokat segít, még a fészekből való kirepülés időszakában is. Az otthon tartós befolyása a szuperérzékenyekre rendkívül erős. Mire eljutsz a kamaszkorba, a családod számtalan fontos dologra tanít meg azzal kapcsolatban, hogy miként tudsz, és

hogyan kellene viselkedned a felnőttek világában.

AZ ÉRZÉKENY FIÚK ÉS LÁNYOK FÉRFIVÁ ÉS NŐVÉ CSEPEREDNEK Miközben a szuperérzékeny kamaszok felnőtté válnak, a nemek közti különbség egyre nő. Ahogy a legapróbb irányváltások egy nagy utazás elején meghatározzák, hogy hol fogunk kikötni, úgy az eltérő neveltetés is a leg-

különbözőbb irányba sodorhatja az érzékeny férfiakat és nőket. A férfiak önbecsülése általában magasabb, mint a nőké. Ha a szülők értékelik érzékeny fiúgyereküket - akárcsak az 1. fejezetben említett Charles szülei -, akkor minden esélye megvan rá, hogy felnőtt korára egészséges önbizalomra tegyen szert. Ami a másik végletet illeti, számos szuperérzékeny férfival találkoztam, akik tele voltak önutálattal, ami az életük első szakaszában tapasztalt elutasítást tekintve nem meglepő. Végeztek egy tanulmányt a gyermekkoruktól fogva félénk férfiak körében (feltételezésem szerint a legtöbbjük szuperérzékeny), amely kimutatta, hogy a megkérdezettek átlagosan három évvel később nősültek, négy évvel később vállaltak gyermeket, és karrierjük is körülbelül három évvel később indult be, ráadásul az esetek többségében kevesebb szakmai sikerrel, mint más férfiak esetében. Ez valószínűleg a félénk férfiakkal vagy az alacsonyabb önbecsüléssel szembeni kulturális előítéletekre vezethető vissza, ugyanakkor utalhat a szuperérzékenyek jól bevált óvatos és késleltető magatartására is, vagy arra, hogy a család és a hivatás mellett más dolgok is fontosak számukra, például bizonyos spirituális vagy művészi célok megvalósítása. Akárhogy is, ha te is csak komótosan haladtál előre ezeken a területeken, hidd el, nem vagy egyedül. Ezzel szemben a tanulmányból kiderült az is, hogy a félénk nők a megszokott időkereten belül haladtak végig az élet fontosabb állomásain, de az esetek többségében szinte egyáltalán nem dolgoztak, vagy abbahagyták a munkájukat, amint férjhez mentek. Mintha csak a patriarchális hagyományok haszonélvezőiként egyenesen átvonultak volna az édesapjuk háztartásából a férjükébe - anélkül, hogy valaha is meg kellett volna tanulniuk, hogy gondoskodjanak magukról. A főiskolán azonban más volt a helyzet. A félénk nőket általában „csendes

függetlenség, intellektuális érdeklődés, magas igényszint és befeléfordulás jellemezte. Csak sejteni lehet, milyen feszültséggel járt ezeknek a nőknek az életében a „csendes függetlenség,” az igény arra, hogy saját elképzeléseiket kövessék, és az az érzés, hogy számukra az egyetlen biztonságos, csendes oázis egy hagyományos házasság. Interjúalanyaim között több nő is úgy vélte, hogy az első házassága hiba volt, csupán kísérlet arra, hogy érzékenységét egy további ember bevonásával vagy egy biztonságosnak tűnő szerepkörben kezelje. Nem tudom, hogy az érzékeny nők körében több-e a válás, de az okok minden bizonnyal mások, mint a többi nő esetében. Úgy tűnik, végül rákényszerülnek, hogy egyedül nézzenek szembe a világgal, és megtalálják a módját, hogy kamatoztatni tudják erős megérzéseiket, kreativitásukat és a többi különleges képességüket. Amennyiben az első házasságuk nem adott megfelelő teret ennek a fejlődésnek, akkor csupán dobbantóként szolgált a szülői házból egy nagyobb függetlenség felé vezető úton - már amikor készen álltak erre az utazásra. Marsha minden bizonnyal ilyen nő volt. Korán férjhez ment, és csupán negyvenes éveiben sikerült kiaknáznia azokat a kreatív és intellektuális képességeket, amelyekkel már az iskolás évei alatt is egyértelműen rendelkezett. Marsha (és női interjúalanyaim egyharmada) esetében ez a tétovázás a világ dolgait illetően nem írható egyszerűen az érzékenység számlájára. Legtöbbjüknek rossz szexuális tapasztalataik voltak - Marshának a saját bátyjaival. Ezeknek a fiatal nőknek - még ha nem is érte őket nyilvánvaló szexuális bántalmazás - már serdülőkorban csökkent az önértékelésük, miután azzal szembesültek, hogy szexuális tárgyként tekintenek rájuk. Egy szuperérzékeny lány fokozottan tisztában van a lehetséges következményekkel, így számára az önvédelem válik elsődleges céllá. Sokan mértéktelenül esznek, hogy így váljanak kevésbé vonzóvá, mások könyveikbe temetkeznek vagy folyamatosan edzenek - így sosem érnek rá, és vannak, akik korán elkötelezik magukat egy fiú mellett, akire védelmezőjükként tekintenek. Marsha beszámolójából kiderül, hogy vezetői szerepe és kiváló tanulmányi teljesítménye csupán a középiskola elejéig tartott - amikor is keblei elkezdtek (átlagon felüli méretűvé) gömbölyödni. Hirtelen a fiúk érdeklődésének középpontjába került, ezért az időjárástól függetlenül állandóan kabátban járt, és

megpróbált minél észrevétlenebb maradni. Ráadásul a vezetői szerepkört, Marsha szavaival élve, a „hülye, vihorászó, fiúkat hajkurászó” lányok vették át. ő pedig vagy nem tudott, vagy nem is akart közéjük tartozni. Ettől függetlenül elég gyakran leszólították. Egy napon két fiú is üldözőbe vette, majd csókot loptak tőle. Az élménytől megundorodva hazament, és amint belépett a házba, meglátott egy valós vagy képzeletbeli patkányt (sosem jött rá, hogy melyik), amely a lépcsőn lerohanva egyenesen felé tartott. Még évekkel később is, valahányszor megcsókolt egy fiút, a patkányt látta maga előtt. Tizenhat évesen lett először szerelmes, de amint érezte, hogy komolyodni kezd a dolog, szakított. Huszonhárom éves koráig szűz maradt, ekkor egy randin megerőszakolták. Ezt követően bárkinek odaadta magát, aki egy kicsit is kitartóbb volt, „kivéve azoknak, akiket szerettem”, tette hozzá. Ez a tendencia végül egy szörnyű házassághoz vezetett, majd jött a hosszú várakozás, hogy össze tudja szedni a bátorságát ahhoz, hogy elváljon a férjétől és belekezdhessen művészi pályafutásába. Összegezve: ismét azt látjuk, hogy az érzékenység meglehetősen eltérően jelenik meg a két nemnél. Ahogy az érzékeny fiúk férfivá érnek, nem képesek lépést tartani a társaikkal az élet jellegzetes szakaszainak időzítését illetően. Egy férfi esetében az érzékenység nem „normális” tulajdonság, míg nőktől elvárható. Az érzékeny leányok könnyedén követnek egy hagyományos értékrendet, anélkül hogy előtte meg kellene tanulniuk, hogyan boldoguljanak a világban.

A TANULSÁG: TÁRSAS LÉNYEKKÉ KELL VÁLNUNK Egy fejezet végére értünk, de kezdetét veheti egy életre szóló munka: meg kell tanulnod, hogy gyermekkorodat az érzékenység fényében lásd, és szükség esetén újraneveld magad. Visszatekintve észre fogod venni, hogy ez a fejezet - amely arról szól, hogy milyen szuperérzékenyként felnőni - mennyiben vonatkozik rád és a másokkal kialakított kapcsolataidra (gondolok itt a szüleidre, rokonaidra, társaidra, tanáraidra, az idegenekre, a barátokra, a randi-partnereidre és a házastársadra). Az ember kimondottan társas lény, még mi, szuperérzékenyek is! Úgy tűnik, itt az ideje, hogy foglalkozzunk a szuperérzékenyek társadalmi életével és azzal a speciális lelkiállapotot jelölő kis szócskával, amelybe állandóan belebotlunk: a

„félénkséggel”.

HOGYAN HASZNOSÍTSD A TANULTAKAT? Gyermekkorod átértékelése A fejezet és talán az egész könyv lényege az, hogy érzékenységed tükrében segítsek neked átértékelni az életedet. A feladat abból áll, hogy kudarcaidat, sérelmeidet, félénkségedet, a kellemetlen pillanatokat és minden egyebet teljességgel új, méghozzá „hűvösen” pontos, ám egyben „melegen” együttérző megvilágításban láss. Sorold fel gyermek- és kamaszkorod jelentős eseményeit, azokat az emlékeket, amelyek azzá formáltak, aki ma vagy. Ezek lehetnek kiragadott pillanatok - mint például egy iskolai színielőadás, vagy az a nap, amikor a szüleid bejelentették, hogy elválnak. Lehetnek ismétlődő események - például minden tanévkezdés vagy a nyári táborozások. Bizonyára lesznek negatív, traumatikus vagy akár tragikus emlékek is. Lehet, hogy megfélemlítettek vagy csúfoltak. Akadhatnak pozitív emlékeid is, amelyek ennek ellenére túlterheltek téged - például karácsonyesték, családi nyaralások, sikerek, kitüntetések. Válassz ki egy eseményt, és kövesd az átértékelést az 1. fejezetben leírtak szerint: 1. Emlékezz vissza, hogyan reagáltál az eseményre, és mindig is milyennek láttad. Úgy érzed, „rosszul” reagáltál, vagy nem úgy, ahogy a többiek tették volna? Vagy túl lassan? Úgy érezted, bizonyos értelemben nem vagy elég jó? Megpróbáltad elrejteni mások elől, hogy kiborultál? Vagy esetleg mások rájöttek, és rád szóltak, hogy „túl sok” vagy? 2. Gondold át reakciódat annak fényében, amit most tudsz tested önkéntelen működéséről. Vagy képzelj el engem, a szerzőt, amint elmagyarázom neked.

3. Gondold végig, nincs-e bármi, amit ezzel kapcsolatban most meg kellene tenned. Ha úgy érzed, oszd meg az adott helyzetről alkotott új nézetedet valaki mással. Talán van valaki, aki akkoriban jelen volt, és így további részletek felidézésével segíthet pontosítani a képet. Akár

vesd is papírra régi és új látásmódodat az akkori élménnyel kapcsolatban, és egy darabig hagyd elöl emlékeztetőül. Amennyiben hasznosnak érzed ezt a gyakorlatot, néhány nap múlva értékelj át egy másik gyermekkori élményt, míg a lista végére nem érsz. Ne siettesd a folyamatot. Hagyj pár napot minden egyes emlékre. Egy fontos esemény megérdemli, hogy rendesen megemésszék.

5. Társas kapcsolatok ÍGY VÁLUNK „FÉLÉNKKÉ”

„Túl félénk vagy” Hányszor mondták ezt neked? Miután elolvastad ezt a fejezetet, amelyben megvizsgáljuk majd, hogy a félénkséged hogyan jelenik meg mindennapi társas kapcsolataidban, másként fogsz erről vélekedni. (Szorosabb, meghitt kapcsolataiddal a 7. fejezetben foglalkozunk majd.) Sokan közületek kiváló szociális készségekkel rendelkeznek - ez tény. Miután nincs értelme olyan dolgokon változtatni, amelyek úgy jók, ahogy vannak, arra a problémára fogok összpontosítani, amelyik leginkább változtatást igényel. Ez pedig az, amit általában „félénkségnek”, „társaságkerülésnek” vagy „szociális fóbiának” neveznek. Nos, én ezeket a fogalmakat új megvilágításba fogom helyezni, amint a szuperérzékeny embereket érintő néhány más hétköznapi problémát is. Szeretném leszögezni, hogy bár ismét egy problémáról szólok, ez nem jelenti azt, hogy egy szuperérzékeny embernek szükségszerűen nehéz dolog a társas élet. Gondoljuk csak meg, hogy néha még az Egyesült Államok elnökének vagy az angol királynőnek is aggódnia kell amiatt, hogy vajon mit gondolnak róla. Nyilván te is így vagy ezzel. Az aggodalom pedig fokozott izgalmi állapothoz vezet, vagyis a legsebezhetőbb pontunkat veszi célba. Gyakran nyugtatgatnak azzal, hogy „ne izgulj; senki sem minősít téged”, „ne hidd, hogy mindenki téged néz” - de mivel érzékeny vagy, igenis észreveszed azt, hogy figyelnek és megítélnek, mert lássuk be, az emberek általában ezt teszik. A nem érzékenyek többnyire könnyedén megfeledkeznek erről, vagyis neked sokkal nehezebb dolgod van a világban: tudatában vagy ezeknek a pillantásoknak és ki nem mondott véleményeknek, mégsem engedheted, hogy mindez túlságosan hasson rád. Ez egyáltalán nem egyszerű.

HA MINDIG IS FÉLÉNKNEK TARTOTTAD MAGAD A legtöbben összekeverik az érzékenységet a félénkséggel. Bizonyára ezért kellett oly gyakran hallanod másoktól, hogy „túl félénk vagy”. Azt is szokták

mondani, hogy egy bizonyos kutya, macska vagy ló „félénknek” született, miközben egyszerűen érzékeny az idegrendszere (feltéve, hogy nem bántalmazták, akkor ugyanis pontosabb azt állítani, hogy az állat „fél”). A félénkség valójában félelem attól, hogy mások nem kedvelnek vagy nem fogadnak el minket, vagyis egy helyzetre adott reakció. Ez azt jelenti, hogy nem egy állandó személyiségvonásról, hanem egy állapotról van szó. A félénkség, még ha krónikus is, nem öröklődik. Az érzékenység viszont igen. Tény, hogy a szuperérzékenyeknél gyakrabban alakul ki krónikus félénkség, ám ennek nem kellene így lennie. Sok szuperérzékennyel találkoztam, akik szinte soha nem voltak félénkek. Ha gyakran érzed félénknek magad, biztos, hogy van rá jó magyarázat, hogyan jutottál el idáig, és ez igaz a nem szuperérzékenyekre is. Valamikor a múltban, egy adott társas helyzetben (amelynek már az elején túlingerlődtél) úgy érezted, kudarcot vallottál. Azt mondták, hogy hibáztál, vagy úgy tűnt, talán nem kedvelnek, de az is lehet, hogy a saját elvárásaidnak nem tudtál megfelelni. Kiváló képzelőerődnek köszönhetően talán már attól kikészültél, hogy lelki szemeid előtt tisztán láttad, hogy minden rosszra fordul, mielőtt még gond lett volna. Egyetlen kudarctól általában még nem válik valaki krónikusan félénkké, de előfordulhat. Rendszerint az a baj, hogy amikor legközelebb hasonló helyzetbe kerülsz, még izgatottabb leszel, mivel attól félsz, hogy a dolgok megismétlődnek. A fokozott izgalmi állapot pedig megalapozza az ismételt kudarcot. Egy harmadik hasonló helyzetben pedig, még ha nagyon bátor is vagy, az izgalmi szinted már „csúcsra jár”. Ettől elakad a szavad, alávetett helyzetbe kerülsz - úgy is bánnak veled -, és ez így megy tovább. Ördögi körbe kerülsz. Szép lassan más, csak kicsit is hasonló helyzetekben is így fogsz működni, majd végül minden olyan szituációban kiakadsz, amelyben mások is jelen vannak. Azok a szuperérzékenyek, akik könnyebben kerülnek fokozott izgalmi állapotba, hajlamosabbak belekeveredni ebbe az örvénybe. Ennek ellenére ne feledd: nem félénknek, csak érzékenynek születtél!

HOGYAN SZABADULJ MEG A „FÉLÉNK" CÍMKÉTŐL Három probléma is adódik abból, ha elfogadod, hogy „félénknek” tartanak. Először is, a jelző pontatlan. Egyáltalán nem fedi a valós énedet, az apró

részletekre is kiterjedő érzékenységedet és a túlingerlődés okozta problémáidat. Emlékszel, hogy a túlingerlődés nem minden esetben vezethető vissza félelemre? Ha azt gondolod, hogy félelemről van szó, félénknek érezheted magad, miközben nem vagy az - mint ahogyan azt a későbbiekben látni fogjuk. Az érzékenységnek a félénkség lelkiállapotával való összetévesztése természetes, hiszen az emberek 75%-a (legalábbis az Egyesült Államokban) rendkívül társaságkedvelő. Ha azt látják, hogy nagyon feszült állapotban vagy, meg sem fordul a fejükben, hogy azt a téged ért ingerzápor okozhatja. Nekik nincs ezzel kapcsolatos tapasztalatuk. Azt hiszik, bizonyára félsz az elutasítástól, vagyis félénk vagy. Különben miért is ne akarnál társaságba járni? Néha valóban félsz az elutasítástól, de ez nem csoda. Végül is a jelen kulturális normák tükrében az alkatod nem éppen eszményi. Ugyanakkor szuperérzékeny emberként néha egyszerűen csak nem vágysz további izgalmakra. Ha úgy bánnak veled, mintha bátortalan volnál és félnél, nehéz lehet felismerni, hogy egyszerűen csak magányra vágysz - legalábbis eleinte. Igazából te vagy elutasító, és nem téged utasítanak el. (Azonkívül, hogy nem értik meg a helyzetedet § mert nekik általában magasabb izgalmi szintre van szükségük ahhoz, hogy jól érezzék magukat -, a nem szuperérzékenyek néha a saját elutasítástól való félelmüket vetítik ki rád, vagyis neked tulajdonítják azt, amit saját maguknak nem akarnak bevallani.) Ha csak kevés időt töltesz tömegben vagy idegenek társaságában, szinte törvényszerű, hogy kevésbé tudod jól kezelni az ehhez hasonló helyzeteket. Neked nem ez a specialitásod. De ismét szögezzük le, hogy tévedés lenne azt feltételezni, hogy bátortalan vagy félős vagy. Akik segíteni akarnak neked, általában rossz oldalról közelítik meg a problémát. Azt hiszik például, hogy kevés az önbizalmad, ezért biztosítanak, hogy szeretetre méltó vagy. Ezzel azt üzenik neked, hogy gyenge az önbecsülésed. Ha nem ismered a viselkedésed hátterében meghúzódó vonásodat, hamis magyarázatot adnak neked arra, hogy miért vagy társaságkerülő, és nem ismersz meg egy sereg valódi okot, amiért jól érezhetnéd magad a bőrödben.

A „FÉLÉNKSÉG” NEGATÍV ÉRTELMEZÉSE Sajnos, a „félénk” kifejezésnek több negatív kicsengésű értelmezése is van,

pedig ennek nem kellene így lennie. Ha valaki félénk, arra azt is mondhatjuk, hogy tapintatos, tartózkodó, önfegyelme van, megfontolt vagy érzékeny. Ugyanakkor a témában végzett vizsgálatok eredményeiből jól látszik, hogy az általam szuperérzékenynek nevezett személyekkel való első találkozás során a legtöbb ember „félénknek” találta őket, amit a „szorongó”, „félszeg”, „bátortalan”, „gátlásos” és „szégyenlős” fogalmakkal társítottak. Még a mentálhigiénés szakemberek is többnyire így jellemezték őket, ráadásul intellektuális rátermettség, teljesítmény és lelki egészség tekintetében alulértékelték őket, holott ezeknek semmi közük a félénkséghez. Csak azok választottak pozitív kicsengésű szavakat, akik a félénk embereket jól ismerték, például a házastársuk. Egy másik vizsgálat során kiderült, hogy a félénkség megállapítására szolgáló pszichológiai tesztek dugig vannak ugyanezekkel a negatív kifejezésekkel. Ezzel nem is lenne baj, ha a tesztek egy lelkiállapot vizsgálatát szolgálnák, ám az esetek többségében a „félénkek” azonosítására használják őket, mintha ez állandó személyiségvonás lenne. Beskatulyázzák és megcímkézik őket. Óvakodj hát a „félénk” szó mögött megbúvó előítélettől!

HA „FÉLÉNKNEK” TARTOD MAGAD, ELŐBB-UTÓBB az is leszel A Stanford Egyetem két professzora, Susan Brodt és Philip Zimbardo igen szellemes pszichológiai kísérletet végeztek a félénkség témakörében, amely pontosan arra világít rá, miért fontos tisztában lenned azzal, hogy nem félénk vagy, csupán egy könnyebben túlingerelhető szuperérzékeny ember. Brodt és Zimbardo olyan egyetemista lányokat kerestek, akik azt állították magukról, hogy rendkívül „félénkek”, különösen a férfiakkal szemben, kontrollcsoportként pedig olyanokat választottak, akik azt mondták magukról, hogy egyáltalán nem „félénkek” A kísérlet során - amely a kutatók állítása szerint a „hangos zaj hatásait” vizsgálta - a résztvevő hölgyek egy fiatalemberrel beszélgettek négyszemközt. A férfi, aki nem tudott a „félénk" - „nem félénk” megkülönböztetésről, azt az utasítást kapta, hogy minden egyes ifjú hölggyel ugyanolyan stílusban társalogjon. Az egészben az volt a turpisság, hogy a „félénk” hölgyek egy részét megtévesztették; elhitették velük, hogy túlingerlődésüket - az élénk szívdobogást és a magas pulzust - a hangos zaj okozza.

A vizsgálat eredményeképpen azok a „félénk” nők, akik elhitték, hogy túlingerlődésük a hangos zajnak tudható be, ugyanannyit beszéltek, mint a nem félénk hallgatók. Sőt, a bátrakhoz hasonlóan még a beszélgetés témájának irányítását is átvették. A félénk egyetemisták másik csoportja - akik fokozott izgalmi állapotukra nem találtak külső okot - sokkal kevesebbet beszélt, és átengedte az irányítást a férfinak. A vizsgálat végén megkérték a férfit, hogy tippelje meg, beszélgetőpartnerei közül kik voltak „félénkek”. A fiatalember nem tudta megkülönböztetni a „nem félénk” nőket azoktól a félénkektől, akik azt hitték, hogy izgalmi szintjük a zaj miatt emelkedett. Ezek a „félénk” nők kevésbé bizonyultak félénknek, mivel nem feltételezték, hogy túlingerlődésüknek szociális oka van. Azt is elmondták, hogy nem érezték magukat félénknek, és őszintén élvezték a helyzetet. Sőt, amikor megkérdezték őket, hogy ha legközelebb ismét „zajsokk vizsgálatban” kellene részt venniük, szeretnének-e inkább egyedül maradni - a többi félénk hölgy 14%-ával és a nem félénkek 25%-ával szemben -, kétharmaduk nemmel válaszolt. Azaz úgy tűnik, hogy ezek a félénk nők egyszerűen azért érezték ilyen jól magukat, mert azt

hitték, hogy fokozott izgalmi állapotukat nem a félénkségük, hanem valami más okozta. Ha legközelebb egy társas helyzetben izgulni kezdesz, emlékezz vissza erre a vizsgálatra. Heves szívdobogásodnak számos más oka is lehet, amelyeknek valószínűleg semmi köze sincs a társaságodban lévő emberekhez. Talán túl nagy a zaj, vagy valami olyasmi miatt aggódsz, aminek félig nem is vagy tudatában, és aminek semmi köze sincs ahhoz a személyhez, akivel éppen vagy. Rajta hát, fütyülj minden másra (már ha teheted), és érezd jól magad! Mostantól tehát három jó okod is van rá, hogy ne tartsd magad félénknek: a kifejezés pontatlan, negatív és önbeteljesítő. Másoknak se hagyd, hogy ezt a címkét ragasszák rád! Tekintheted akár polgári kötelességednek is, hogy eltöröld ezt a társadalmi előítéletet, amely nem csak igazságtalan, de - ahogy azt az 1. fejezetben láttuk - veszélyes is, mert csökkenti a szuperérzékenyek önbizalmát, és ezzel beléjük fojtja értékes mondanivalójukat is.

HA TÁRSASÁGBAN KÍNOSAN ÉRZED MAGAD... A „szociális diszkomfort” érzését (a „félénk” helyett én inkább ezt a kifejezést

használom) szinte minden esetben a túlingerlődés okozza. Emiatt mozogsz és beszélsz úgy, mintha nem rendelkeznél megfelelő szociális készségekkel. Persze az is lehet, hogy előre rettegsz attól, hogy majd túlingerlődsz, ezért eleve esetlenül viselkedsz, és nem tudod, hogy mit is mondj. Általában már maga a rettegés is elég ahhoz, hogy az adott helyzetben túlingerelt állapotba kerülj. Ne feledd, hogy a kellemetlen érzés csupán átmeneti, és többnyire van rá megoldás. Például tegyük fel, hogy fázol. Ez a szituáció elviselhető, hiszen több lehetőség közül választhatsz: kedvezőbb környezetet keresel, meleget csinálsz (tüzet raksz vagy felcsavarod a termosztátot) - esetleg megkérsz rá valaki mást vagy felveszel egy kabátot. Egy dolgot azonban biztosan ne tégy: ne hibáztasd magad azért, mert születetten érzékenyebb vagy a hidegre! Ugyanez igaz a túlingerlődés okozta átmeneti diszkomfort érzésre is. Vagy elviseled a helyzetet, vagy kilépsz belőle, változtatsz a hangulaton, vagy segítséget kérsz másoktól - mindenesetre valami olyat teszel, amitől jobban érzed magad, például előveszed a personádat - a külvilág felé mutatott énedet (erre a fogalomra később bővebben ki fogok térni). Mindenesetre tudatosan igyekezz megszabadulni a rossz érzéstől. Tehát felejtsd el, hogy veleszületett vonásod, hogy kényelmetlenül érzed magad

társasági helyzetekben.

ÖT MEGOLDÁS A TÁRSAS HELYZETEKBEN BEKÖVETKEZŐ TÚLINGERLŐDÉS KEZELÉSÉRE 1. Emlékezz rá, hogy a túlingerlődés nem feltétlenül félelem. 2. Beszélgess más szuperérzékenyekkel - négyszemközt. 3. Használd a feszültségcsökkentő készségeket. 4. Fejlessz ki egy jó personát (a külvilágnak szóló személyiségedet) és használd tudatosan. 5. Magyarázd meg a többieknek, milyen és mivel jár a szuperérzékenység. Soha ne becsüld alá annak az erejét, ha fölismered, hogy túlingerelt állapotban vagy, méghozzá olyasvalami kapcsán, aminek valószínűleg semmi köze sincs azokhoz, akikkel éppen együtt vagy. Ha mégis megjegyzést tennének rád, nem a

valódi énedet bírálják, hanem azt, amelyik a túlingerlődés miatt átmenetileg összezavarodott. Ha megismernek kiegyensúlyozott, minden apró részletre fogékony oldaladról is, kimondottan jó benyomásuk lesz rólad. Tudod, hogy igazam van, hiszen vannak közeli barátaid, akik tisztelnek és szeretnek. Amikor életem derekán ismét beiratkoztam az egyetemre, a legelső nap első órájában magamra borítottam egy nagy pohár tejet, amiből bőven jutott a menza padlójára és a körülöttem állókra is. Senki nem lökött meg, egyszerűen nekiütköztem valaminek. A jelenet az összes leendő évfolyamtársam és tanárom szeme láttára történt, vagyis azok előtt kerültem ilyen kellemetlen helyzetbe, akikre a lehető legjobb benyomást akartam tenni. A pillanat okozta sokk csupán fokozta amúgy is szinte elviselhetetlen feszültségemet. Csak a szuperérzékenyekkel kapcsolatban végzett kutatásaimnak

köszönhetően sikerült tisztáznom magamban, hogy miért történt ez velem. Szinte előre látható volt, hogy a testem még egy pohár tejet sem lesz képes A-ból B-be eljuttatni. Nehéz nap volt, de nem hagytam, hogy ez a kis baleset fokozza bennem a szociális diszkomfort érzését. A nap folyamán más szuperérzékenyekkel is találkoztam, ami sokat segített. Mondhatni, mindannyian „tejet borogattunk”. Egy átlagos társas helyzetben a résztvevők körülbelül 20%-a szuperérzékeny, 30%-uk pedig mérsékelten érzékeny. A félénkség témakörében végzett tanulmányokból kiderült, hogy egy anonim kérdőíves felmérésben a megkérdezettek 40%-a vallotta magát félénknek. Ez azt jelenti, hogy egy szobában, amely tele van emberekkel, biztosan akad legalább egy, aki ugyanazzal a vonással rendelkezik, mint te, vagyis ugyanolyan kínban van. Ha tehát megbotlasz, keresd a tekintetüket - szó szerint vagy átvitt értelemben -, és máris új barátra leltél. Időközben használd a 3. fejezetben a túlfokozott izgalmi állapot enyhítésére javasolt feszültségoldó technikákat. Tarts szünetet, menj el sétálni, lélegezz mélyeket, mozogj egy kicsit és vedd sorra a lehetőségeidet. Lehet, hogy ideje elmenned, vagy csak máshol kellene elhelyezkedned - például egy nyitott ablak, egy folyosó vagy az ajtó mellett. Gondolj a kapaszkodóidra kinek vagy minek a csendes, megszokott jelenléte tenne most jót neked?

Az említett első egyetemi napom során voltak olyan pillanatok, amikor attól féltem, hogy az évfolyamon azt gondolják, valami nagyon nincs rendben velem. Az ilyen mértékű túlingerlődés egy átlagos szuperérzékeny számára komoly konfliktusokhoz és bizonytalansághoz vezethet, ezért minden rendelkezésemre álló trükköt bevetettem: sétáltam, meditáltam, ebédidőben beültem a kocsimba és elmentem az egyetemről, majd hazatelefonáltam, hogy néhány megnyugtató szót halljak. Szerencsére mindez egész jól bevált. Sokszor indokolatlanul attól tartunk, hogy mások észreveszik túlingerelt állapotunkat. Te is tudod, hogy a társadalmi élet nagyrészt abból áll, hogy két persona találkozik, de egyikük sem próbál túlzottan a felszín alá nézni. Ha kiszámíthatóan viselkedsz, és úgy beszélsz, ahogy a többiek még ha nincs is túl sok kedved hozzá -, senki sem fog vitatkozni veled, vagy arra a téves következtetésre jutni, hogy gőgös, közönyös vagy ravasz vagy, és így tovább. Egyes vizsgálatok során például kiderült, hogy a „félénk” diákok rendszerint meg vannak róla győződve, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek a megfelelő szocializálódásuk érdekében, miközben a szobatársaik szerint egyáltalán nem erőltetik meg magukat. Talán a kultúránk hibája, hogy a többség nem érti meg a szuperérzékenyeket, de amíg nem változtatunk ezen, talán valamelyest megkönnyítheted az életedet, ha egy kicsit megpróbálsz úgy viselkedni, mint a többiek. Tedd föl a personádat, vagyis a külvilágnak szóló énedet. Ez a kifejezés Jungtól származik, görög eredetű, és színészi maszkot jelent, amely mögött az lehetsz, aki csak akarsz. Néha azonban az a legjobb taktika, ha egyszerűen magyarázatot adsz az izgalmi állapotodra. Én is gyakran teszem ezt, ha idegenek előtt beszélek vagy előadást tartok. Megmondom, hogy tudom, most még egy kissé feszültnek tűnök, de ez pár perc múlva elmúlik. Ha egy csoportban föltárod ezt a vonásodat, sokkal meghittebb légkört teremtesz, amelyben mindenki nyíltan beszélhet szociális diszkomfort érzéséről; nem lesz bűntudatod, ha egyedül távozol, vagy egy kis szünetet tartasz, és nem fognak keresztülnézni rajtad, miután visszatértél. Még az is lehet, hogy valaki enyhíteni tudja a túl erős ingereket - például tompítja a világítást vagy lecsavarja hangerőt, és nem unszol, hogy mindenkinek bemutatkozz, ha még nem állsz készen rá.

Azzal, hogy szuperérzékenynek vallod magad, a megfogalmazásodtól függően két lehetséges sztereotípiát idézel fel. Az egyik sajnos a passzív áldozat, aki gyenge és zavarban van; míg a másik tehetséges, mélyen érez és gondolkodik, és uralja a terepet. Ez utóbbi pozitív sztereotípia felidézése a megfelelő verbális eszközök révén némi gyakorlatot kíván. Ezzel a 6. fejezetben foglalkozunk majd. Ha egy egész napot vagy hétvégét kell egy csoport társaságában töltenem, rendszerint előre elmondom, hogy nekem fokozottan szükségem van arra, hogy néha egyedül legyek. Gyakran kiderül, hogy mások is így vannak ezzel. Megtanultam, hogy ha mégis én vagyok az egyetlen, aki korán visszavonul a szobájába, vagy hosszabb magányos sétát tesz, ne részvét vagy sajnálkozás övezzen, hanem a rejtélyesség légköre. Az „udvari bölcseknek” figyelniük kell az ilyesmire. Légy egy kicsit ravasz a szuperérzékenységedre vonatkozó „PR” tevékenységed során.

SOK EMBER, FESZÜLTSÉG ÉS INTROVERZIÓ Eddig úgy sikerült orvosolnunk a „problémát”, hogy megszabadultunk a „félénkség” címkéjétől és megértettük, hogyan hat ránk a kimerítő ingerzápor. Tudd meg most azt is, hogy nem csak egyféleképpen lehetsz társasági lény. Társas életünket a következő alaptény határozza meg: a mi esetünkben a túlfeszült állapotot okozó külső ingerlés - akár otthon, akár a munkahelyünkön vagy nyilvános helyen - nagyrészt más emberektől ered, akik zsibonganak és nyüzsögnek. Mindannyian társas lények vagyunk, akik szívesen vannak egymás társaságában, de függünk is egymástól. A szuperérzékenyek zöme azonban kerüli azokat az embereket és helyzeteket, amelyek óhatatlanul túlingerlődést okoznak - ilyen az idegen társaság, a nagy bulik és a tömeg. Ez a stratégia többnyire be is válik. Ebben az ingerekkel teli, sokat követelő világban mindenkinek meg kell határoznia a prioritásait. Nyilván senki sem válhat azoknak a helyzeteknek a szakértőjévé és ügyes irányítójává, amelyeket igyekszik elkerülni, de a legtöbben ezt meg tudják tanulni. Ha csak éppen kezelni tudod a helyzetet, az már elfogadható és bölcs módja annak, hogy energiát takaríts meg, amit számodra fontos dolgokra

fordíthatsz. Az is igaz, hogy a szuperérzékenyek leginkább azért kerülik az idegeneket, a bulikat és az egyéb csoporthelyzeteket, mert a múltban a társaik és egyes csoportok kirekesztették őket. Mivel nem feleltek meg a kultúránk bulizós, haverkodó ideáljának, kemény bírálatokat kaphattak, érthető hát, hogy kerülik azokat az embereket, akikben nem tudnak megbízni. Ez szomorúan hangzik ugyan, de érthető, és nincs is benne semmi szégyellnivaló. Összességében a szuperérzékenyek 70%-a „introverzióra” hajlamos. Ez nem jelenti azt, hogy nem kedveled az embereket. Egyszerűen csak jobban szereted, ha néhány közeli kapcsolatod van, mintha egy nagy baráti kör nyüzsög körülötted, és nem szereted a népes bulikat vagy a tömeget. Ugyanakkor még a legintrovertáltabb ember is lehet néha extrovertált, aki élvezi a beszélgetést egy idegennel vagy egy tömeges ünnepséget, ahogyan esetenként a legextrovertáltabbak is lehetnek introvertáltak. Attól, hogy valaki introvertált, még társas lény ő is. Sőt, a befelé fordulók társas kapcsolatai még erősebben hatnak a jó közérzetükre, mint az extrovertáltak kedélyállapotára. Az introvertáltak számára fontosabb a minőség, mint a mennyiség. (Viszont az is igaz, hogy ha érzelmileg nem érzed jól magad valami miatt, egy közeli barát vagy párkapcsolat nem feltétlenül oldja meg a problémádat. Sokan valójában nem is képesek igazán meghitt kapcsolat kialakítására mindaddig, amíg pszichoterápiás munka segítségével nem sikerül javítaniuk általános közérzetükön. Erről a 8. fejezetben bővebben is olvashatsz majd.)

AZ EXTROVERTÁLT SZUPERÉRZÉKENY Szeretném hangsúlyozni, hogy ha valaki szuperérzékeny, az nem jelenti azt, hogy társas szempontból introvertált. Vizsgálataim szerint egyharmadunk extrovertált személyiség. Vagyis lehet, hogy széles baráti köröd van, és jól érzed magad egy csoportban is, és idegen emberek között sem feszengsz. Talán társaságkedvelő, szerető nagycsaládban nőttél fel, vagy biztonságos környéken, ahol megtanultad, hogy bízhatsz az emberekben, ahelyett, hogy állandó veszélyforrásként tekintettél volna rájuk. Ennek ellenére továbbra is gondot okoznak a fokozott izgalmi állapotot

előidéző egyéb tényezők, mint például egy hosszú munkanap, vagy ha túl sokáig volt dolgod a forgalmas városban. Ha pedig túlpörögtél, inkább kerülöd a társaságot. (Az extrovertált nem szuperérzékenyek viszont jobban ki tudnak kapcsolódni, ha nincsenek egyedül.) Bár itt most főleg a megrögzötten introvertáltakkal foglalkozunk, talán az extrovertáltak is hasznosnak fogják tartani az olvasottakat.

AZ INTROVERTÁLT ALKAT MEGBECSÜLÉSE Avril Thorne, a Santa Cruz-i University of California professzora, az introvertáltak szociális interakcióit tanulmányozta. Miután személyiségtesztekkel azonosította a szélsőségesen introvertált, illetve extrovertált női hallgatókat, hasonló és ellentétes párokat állított össze, és videóra vette a beszélgetésüket. A rendkívül introvertált diáklányok komolyak és összeszedettek voltak. Többet beszéltek a problémáikról és óvatosabbak voltak. Meghallgatták egymást, érdeklődőek voltak, tanácsokat adtak, vagyis úgy tűnt, komolyan odafigyelnek a másikra. Ezzel szemben a rendkívül extrovertált lányok többet „csevegtek”, több egyetértést vártak el, keresték a hátterükre és a tapasztalataikra vonatkozó közös pontokat, és többet bókoltak egymásnak. Vidámak, közlékenyek voltak, és mindkét típussal szívesen mentek párba, mintha a beszélgetésben lelnék a legnagyobb örömüket. Az extrovertált - introvertált „vegyes” párok esetében az extrovertált nőknek látszólag jólesett, hogy nem kell vidámnak lenniük, az introvertáltakra pedig kimondottan üdítően hatott az ellentétes beállítottságú beszélgetőpartner. Thorne vizsgálatának tanulsága az, hogy mindkét típus egyformán fontos szerepet tölt be a világban. Tekintve azonban, hogy az introvertált típust általában alábecsülik, úgy érzem, nem árt, ha szánunk rá némi időt, hogy alaposan megvizsgáljuk jó tulajdonságaikat.

CARL GUSTAV JUNG AZ INTROVERTÁLT TÍPUSRÓL C. G. Jung felfogása szerint az introverzió alapvető megkülönböztető vonás az emberek körében, ami mind filozófiai, mind pedig pszichológiai körökben nagy

vitákat kavart. Ezen nézeteltérések nagy része olyan konfliktusokban csúcsosodik ki, hogy vajon a külső tények, vagy ezen tények belső értelmezése fontosabb-e egy adott helyzet vagy téma megértése szempontjából. Jung mindkét típus mellé egy bizonyos, élethez való hozzáállást rendelt hozzá, ami a legtöbb emberben váltakozik, akárcsak a ki- és belégzés. Vannak azonban, akik következetesebben tartoznak inkább az egyik vagy a másik csoportba. Továbbá úgy vélte, hogy a két életfelfogásnak nincs közvetlen köze ahhoz, hogy valaki mennyire társaságkedvelő, vagy menynyire nem az. Az introvertáltság pusztán annyit jelent, hogy az illető befelé, az „alany” (vagyis az én) felé fordul, ahelyett, hogy kifelé, a „tárgy” fele fordulna. Az introverzió nem más, mint egy mindennél erősebb igény az élet belső, „szubjektív” aspektusának felismerésére, megbecsülésére és védelmére a külső „objektív” világgal szemben. Jung véleménye szerint az introvertáltak szerepének fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni. „Ők a bizonyítékai annak, hogy ez a gazdag és változatos világ, amely túlcsordul a mámorító élettől, nem pusztán kívül, hanem belül is létezik. (...) Életükből többet tanulhatunk, mint szavaikból. (...) Az ő életük tanítja meg a másik lehetőséget, a belső életet, amelyre civilizációnknak oly fájdalmasan nagy szüksége van.” Jung tudta, hogy az introvertáltakkal szemben a nyugati kultúrában előítéletek uralkodnak. Az extrovertáltak részéről ezt tolerálta is, de úgy érezte, hogy ha az introvertáltak alábecsülik magukat, ezzel kimondottan rossz szolgálatot tesznek a világnak.

NEM VAGYUNK EGYFORMÁK Néha szükségünk van arra, hogy egyszerűen csak élvezni tudjuk a kinti világot úgy, ahogy van, és örülni tudjunk azoknak, akik segítenek nekünk: az extrovertáltaknak, akik mellett még a vadidegenek is otthonosan érezhetik magukat. Néha azonban biztos belső támaszra van szükségünk, vagyis introvertált emberekre, akik maximálisan odafigyelnek a személyes élményeink legfinomabb mozzanataira is. Az élet nem csak azokról a mozifilmekről szól, amelyeket mindketten láttunk, vagy azokról az éttermekről, amelyekben

mindketten jártunk. A lelkünknek szüksége van arra, hogy néha az élet elvontabb kérdéseivel is foglalkozzunk. Linda Silverman, a tehetséges gyermekek szakértője, arra a következtetésre jutott, hogy minél okosabb egy gyermek, annál valószínűbb, hogy introvertált lesz. Az introvertált emberek kivételesen kreatívak, még ha olyan egyszerű dologról van is szó, mint hogy hány szokatlan, eredeti választ adnak a Rorschachféle tintafolt tesztre. Bizonyos értelemben rugalmasabbak is, tekintve, hogy néha kénytelenek olyat tenni, amit extrovertált társaik rendszeresen csinálnak, vagyis beszélniük kell idegenekkel, vagy el kell menniük egy-egy buliba. Egyes extrovertált emberek azonban elkerülhetik, hogy introvertálttá váljanak, és akár évekre befelé forduljanak. Ez a sokoldalúság, ami számos introvertált

tulajdonsága, az élet későbbi szakaszában - amikor az ember elkezdi fejleszteni magában azokat a készségeket, amelyekkel addig nem rendelkezett - kimondottan jól jöhet. Az élet előrehaladtával mindenkinek egyre fontosabbá válik az önreflexió, így meglehet, hogy az introvertáltak méltóságteljesebben öregszenek. Jó társaságban vagy tehát. Ne törődj azokkal, akik biztatnak, hogy „szedd már össze magad” Élvezd mások könnyedségét, és engedd meg magadnak, hogy olyan légy, amilyen vagy. Ha nehezedre esik a felületes csevegés, légy öntudatosan szűkszavú. Ugyanilyen fontos, hogy ha változik a hangulatod és előbújik extrovertált éned, ne törődj vele, hogy alkalomadtán ügyefogyott vagy csacska. Mindannyian esetlenül viselkedünk olyan helyzetekben, amiket nem tudunk profik módjára kezelni. A „jó” benned is megtalálható. Ám túlzás lenne azt gondolnod, hogy tökéletes vagy.

BARÁTKOZÁS Az introvertáltak több okból is a közeli kapcsolatokat részesítik előnyben. A bizalmas viszonyban lévők képesek a legjobban megérteni és támogatni egymást, ugyanakkor egy jó barát vagy partner jobban ki is tud borítani, de ez a szuperérzékenyek számára rendkívül fontos belső fejlődést is serkenti. Az intuíciódnak köszönhetően bizonyára szeretsz bonyolult témákról, filozófiáról, érzelmekről, célokról, törekvésekről társalogni. Az efféle dolgokat azonban nehéz egy idegennel vagy egy bulin megvitatni. Végül az introvertáltak olyan

vonásokkal rendelkeznek, amelyek rendkívül alkalmassá teszik őket szoros kapcsolatok kialakítására. Bizalmasaiknak köszönhetően társadalmi sikerekben lehet részük. Az extrovertáltaknak ugyanakkor igazuk van abban, hogy „az idegen csak egy olyan barát, akivel még nem találkoztunk.” Minden közeli barátod valamikor idegen volt számodra. Ahogy ezek a kapcsolatok változnak (vagy megszűnnek), mindig is vágyni fogsz rá, hogy újabb potenciális barátokat ismerj meg. Tehát nem árt, ha visszagondolsz arra, hogyan ismerted meg a legjobb barátaidat.

A PERSONA ÉS A JÓ MODOR Ha általában introvertált vagy, még kevésbé szabad megfeledkezned arról, hogy a legtöbb társasági helyzetben legalább minimális szociális elvárásoknak meg kell felelned. Erre szolgál a persona - személyiségünknek a másoknak szóló, kifelé mutatott része. A szuperérzékenyek a létező összes viselkedési szabályt le tudják szűkíteni három szóra "Enyhítsd mások feszültségét”, vagy akár kettőre: „légy kedves” A síri csönd - mivel szokatlan - fokozhatja egy másik személy feszültségét, akárcsak a zavarba ejtően túlzott nyíltság - ebbe a hibába általában az extrovertáltak esnek. A cél egyszerűen az, hogy valami kedves és nem túl meglepő dolgot mondjunk. Igen, tudom, ez unalmas lehet azok számára, akik nem érzékenyek, és élvezik, ha minél több inger éri őket. Te viszont szeretnéd, ha az ismerkedés során kurta, de kínos izgatottságod csillapodna, még ha az a másik ember számára nem is jelent problémát. A későbbiekben aztán olyan kreatív és meglepő lehetsz, amilyen csak akarsz. (Ezen a ponton azonban már kiszámítható kockázatot vállalsz, és minden siker után adhatsz magadnak egy jó pontot.) Most pedig szükséged van egy haladó tanfolyamra a personak, vagyis a szociális szerepek témakörében. Egy jó persona egyértelműen ílJemtudó, kiszámítható és higgadt - de nyilván igazíthatod egy kicsit a saját szükségletedhez is. Egy bankárnak szilárd és gyakorlatias egyéniségre van szüksége, mert ha a maszkja mögött egy művésziélek lakik, azt jobb, ha eltitkolja A művészek viszont jobban teszik, ha az anyagiak iránti érzéküket rejtik el a nyilvánosság elől. A diákoknak a szerénység, a tanároknak a tekintély maszkját kell felölteniük. A persona fogalma nem igazán egyeztethető össze az észak-amerikai kultúra

nyitottság- és hitelesség-kultuszával. Az európaiak sokkal inkább értékelik, hogy nem mindig mondunk ki mindent, amit gondolunk. Vannak azonban emberek, akik túlságosan azonosulnak a personájukkal. Ezt a típust mindannyian ismerjük. Mivel a maszk alatt „nincs senki más”, nehéz eldönteni, hogy ezek az emberek őszintétlenek vagy hiteltelenek. A társadalmi szerepükkel azonosultak. Egy szuperérzékeny esetében ez ritkán fordul elő.

Ha még mindig azt hiszed, arra biztatlak, hogy ne légy őszinte, gondolj az egészre úgy, hogy csak az adott helyhez és időhöz illő nyitottságot tanúsítasz. Például idézzünk fel egy szituációt, amikor még alig ismersz valakit - aki talán barátkozna veled -, de úgy döntesz, nem szeretnéd elmélyíteni vele a kapcsolatot. Nyilván nem úgy hárítasz el egy ebédmeghívást, hogy „rájöttem, hogy nem akarok szoros barátságba kerülni veled.” Inkább arra hivatkozol, hogy éppen rengeteg elintéznivalód akadt.

ÍGY ISMERTED MEG A LEGJOBB BARÁTAIDAT Vedd sorra legjobb barátaidat és írd le a nevüket egy-egy lapra, majd válaszolj a barátságotok kezdetére vonatkozó alábbi kérdésekre. • • • • • •

A körülmények késztettek rá, hogy beszélgessetek? A másik fél kezdeményezett ? Volt valami szokatlan abban, ahogyan érezted magad? Különösen nyitott voltál aznap? Milyen ruha volt rajtad, milyennek érezted a megjelenésedet? Hol voltatok? Az iskolában, a munkahelyeden, szabadságon vagy egy buliban? • Mi volt a pontos szituáció? Ki mutatott be bennetekek egymásnak? Vagy csak véletlenül botlottatok egymásba? Esetleg egyikőtök egyszerűen csak elkezdett beszélni a másikhoz? Mi történt? • Milyenek voltak az első pillanatok, órák és napok? • Mikor és honnan tudtad, hogy ebből barátság lesz? Most pedig nézd végig a hasonlóságokat. Például lehet, hogy nem szereted a bulikat, mégis ott ismerted meg két legjobb barátodat is. Vannak olyan közös vonások - mint például az iskolai évek vagy a csapatmunka amelyek a mostani életedben már nincsenek jelen? Szándékozol bármit is tenni a tanultakkal kapcsolatban? Talán megfogadod, hogy havonta elmész egy buliba? (Vagy épp ellenkezőleg, felhagysz a bulizással, mert kiderült, hogy nem ott teszel szert új barátokra.)

Ez a válasz bizonyos értelemben őszinte, hiszen ha végtelen sok idő állna rendelkezésedre, talán hagynád is, hogy a dolgok egy lépéssel tovább alakuljanak. Az viszont, hogy nyíltan közöld valakivel, hogy pontosan miért soroltad hátrébb a prioritási listádon, véleményem szerint morálisan nem helyes. A megfelelő persona és a jó modor lehetővé teszik az őszinteségnek és az önvédelemnek ezt a tapintatos szintjét - különösen azokkal szemben, akiket nem nagyon ismersz.

TOVÁBBI SZOCIÁLIS KÉSZSÉGEK ELSAJÁTÍTÁSA A szociális készségekkel kapcsolatban kétféle információ létezik, függetlenül attól, hogy könyvek, kazetták, cikkek, előadások vagy tanfolyamok formájában jutnak-e el hozzád. Az egyik az extroverzió, a szociális készségek, az értékesítés, az emberi erőforrás és a társadalmi etikett szakértőitől származik, akik általában okosak, szellemesek és vidámak. Ők tanulásról, és nem gyógyulásról beszélnek, vagyis nem csökkentik az önbecsülésedet azzal, hogy azt feltételezik; súlyos gondjaid vannak. Ha ezekhez a profikhoz fordulsz, tudatosítanod kell magadban, hogy nem az a célod, hogy pontosan olyan legyél, mint ők, hanem hogy eltanulj tőlük néhány jó fogást. Légy résen, ha olyan címekkel találkozol, mint például a Hogyan nyerjük meg magunknak a tömeget és a Mit mondjunk kínos helyzetekben. (Ezeket én találtam ki, de folyamatosan jelennek meg ehhez hasonlók.) A másik típusú információ pszichológusoktól származik, akik igyekeznek segíteni a félénk embereknek. Kezdetben többnyire aggodalmat ébresztenek benned, amitől kellően motivált leszel, majd számos rendkívül agyafúrt kísérlet és kutatás során bizonyított módszereket alkalmazva lépésről lépésre igyekeznek megváltoztatni a viselkedésedet. Bár ez a megközelítés hatékony lehet és megfelelőbbnek is tűnhet számodra, sajnos a szuperérzékenyek szempontjából több problémát is felvet. Ha azt hallod, hogy „ki kell gyógyulnod” a félénkségedből vagy „le kell küzdened a tüneteidet”, az nem sokat segít, inkább selejtesnek fogod érezni magad, miközben figyelmen kívül maradnak öröklött tulajdonságod pozitív oldalai.

ISMERED A LEGÚJABB MÓDSZEREKET, AMELYEKKEL LEGYŐZHETED TÁRSASÁGI ZAVARODAT? Minden kijelentés esetében döntsd el, hogy az szerinted igaz (I) vagy hamis (H), majd válaszaidat ellenőrizd a következő oldalon! 1. Segít, ha megpróbáljuk elhessegetni az olyan negatív gondolatokat, hogy „bizonyára nem fog kedvelni" vagy „biztosan megint kudarcot vallók, mint mindig”.

I

H

2. Ha valaki félénk, azt a környezetében lévők rögtön észreveszik.

I

H

3. Néha számolnunk kell visszautasítással, ami nem biztos, hogy a személyünknek szól.

I

H

4. Segít, ha van egy tervünk a társasági zavarunk leküzdésére - például ha megpróbálunk minden héten megismerkedni egy új emberrel.

I

H

5. A tervünk megfogalmazásakor minél nagyobb lépéseket írjunk elő magunknak, mert így hamarabb célt érünk.

I

H

6. Ha ismeretlen személlyel kell találkoznunk, vagy új helyzetbe kerülünk, jobb, ha nem gyakoroljuk be előre, hogy mit fogunk mondani, mert merevnek és kényszeredettnek fogunk tűnni. I H 7. Ügyelj a testbeszédedre; minél kevésbé árulkodó, annál jobb.

I

H

8. Ha beszélgetést kezdeményezel vagy folytatsz, tegyél fel kicsit személyes vonatkozású kérdéseket, amelyekre nem lehet egy-egy szóval válaszolni.

I

H

9. Úgy érzékeltetjük a beszélgető partnerrel, hogy figyelünk rá, hogy keresztbe tett karral és lábbal, mozdulatlan arccal hátradőlünk, és nem nézünk a szemébe.

I

H

10. Soha ne érintsd meg a másikat!

I

H

11. Ne olvass újságot, mielőtt másokkal találkozol, csak felizgatod magad!

I

H

12. Egy beszélgetés során nem kell kitárulkoznunk, ha a mondanivalónk érdekes.

I

H

13. Aki figyel arra, amit a másik mond, megismétli a hallottakat, reflektál a beszélgető partnere érzéseire, majd saját érzéseivel,

nem pedig az ötleteivel válaszol.

I

H

14. Ne ossz meg másokkal érdekes részleteket önmagaddal kapcsolatban; csak féltékennyé teszed őket! I H 15. Egy beszélgetés elmélyíthető vagy mindkettőtök számára érdekesebbé tehető, ha megosztod a másikkal saját hibáidat vagy problémáidat.

I

H

I

H

16. Próbálj meg nem ellenkezni a másikkal! 17. Ha egy beszélgetés során úgy érzed, szívesen töltenél több időt a másikkal, a legjobb, ha ezt megmondod neki.

Forrás: Jonathan Cheek, Conquering Shyness (New York: Dell, 1989) and M. McKay, M. Dewls, and P. Fanning, Messages: The Communlcation Book (Oakland, Callf.: New Harbinger Press, 1983.)

Bármilyen tanácsot hallasz vagy olvasol, ne feledd, hogy nem kell elfogadnod

azt, amit az emberek extrovertált kétharmada szociális készségek alatt ért - hogy törekedj minél több kapcsolat kialakítására, mindig mindenre legyen egy frappáns válaszod, és kerüld a kínos csendet. Neked is megvannak a magad készségei - komolyan beszélsz, figyelsz másokra, és időt hagysz a csendnek, amelyben mélyebb gondolatok születhetnek. A legtöbb dologgal, amivel ezek a szakértők foglalkoznak, valószínűleg máris tisztában vagy, így összegyűjtöttem a legfontosabb állításokat, és összeállítottam belőlük egy rövid tesztet, hogy megmutassam, mi az, amit már tudsz, és megtanítsak neked néhány új dolgot is.

A TESZT HELYES MEGOLDÁSA Ha legalább 12 választ az alábbiak szerint eltaláltál, elnézésedet kérem, igazán nem akartalak untatni. Megírhatnád a saját könyvedet is! Ellenkező esetben az itt következő válaszok nagyjából felölelik mindazt, amit a témával kapcsolatban tudnod kell. 1. Igaz. A „negatív gondolatok” fenntartják a fokozott izgalmi állapotot, ezért nehezebben tudsz figyelni a másik emberre. 2. Hamis. Mivel szuperérzékeny vagy, te valószínűleg észreveszed, ha valaki félénk, de a legtöbben erre nem képesek.

3. Igaz. Az emberek számos dolog miatt visszautasíthatnak, amelyeknek semmi köze sincs hozzád. Ha ez felzaklat, egy pillanatra add át magad az érzésnek, majd próbáld meg elengedni. 4. Igaz. Határozd el, hogy naponta vagy hetente annyi határozott, fokozatos lépést teszel, amennyit csak tudsz - bármilyen ideges is vagy az elején. 5. Hamis. A legjobb persze az lenne, ha minél nagyobb lépésekkel haladhatnál előre, de miután egy kicsit félsz, és attól tartasz, hogy kudarcot fogsz vallani, meg kell nyugtatnod éned félénk részét, hogy nem fogod siettetni, még akkor sem, ha biztos vagy benne, hogy idővel legyőzöd a félelmedet. 6. Hamis. Minél többet gyakorolsz, annál kevésbé leszel ideges - ami azt jelenti, hogy lazább és természetesebb leszel, nem pedig fordítva. 7. Hamis. A testbeszéd mindig közöl valamit. A merev, mozdulatlan testtartás többféleképpen, de nem feltétlenül előnyös módon 8. értelmezhető. Inkább mocorogj, mutass érdeklődést, törődést, lelkesedést vagy pusztán jókedvet. 9. Igaz. Nincsen azzal semmi baj, ha egy kicsit faggatózunk. A legtöbb ember imád magáról beszélni, így örülni fognak az érdeklődésednek és a merészségednek. 10. Hamis. Állj vagy ülj olyan közel a másikhoz, amennyire azt megfelelőnek és kényelmesnek érzed, dőlj előre, karodat és lábadat ne tedd keresztbe és tarts szemkontaktust. Ha ez utóbbi fokozott izgalmi állapotot okoz, nyugodtan koncentrálj beszélgetőpartnered orrára vagy fülére - az emberek általában nem érzékelik a különbséget. Mosolyogj és mutass más arckifejezéseket is (persze légy óvatos, és ne mutass több érdeklődést, mint szeretnél). 11. Hamis. Ha az adott helyzet engedi, egy enyhe érintés a vállra, esetleg a kar vagy a kéz megérintése - különösen egy bulin - egyszerűen csak szívélyes gesztusnak számít. 12. Hamis. Egy rövid pillantás az újságba általában jó ötleteket adhat a beszélgetés témáját illetően, és összeköt a világgal. Csak a nyomasztó történeteket kerüld. 13. Hamis. A kitárulkozás vagy „önfeltárás” fontos lehet, ha nem csak csevegni akarsz, hanem igazi emberi kapcsolatra vágysz. Ez nem azt jelenti, hogy ki kell adnod a legmélyebb titkaidat. A túl korai és eltúlzott kitárulkozás

feszültséget okoz, ráadásul nem is illendő. Hagyj időt a másik félnek is, hogy ő is elmondhassa a véleményét. 14. Igaz. Tegyük fel, hogy valaki elmeséli neked, mennyire izgatott egy új projekt kapcsán. Erre mondhatod ezt: „Hű! Látom, izgat a dolog. Nagy érzés lehet.” Azáltal, hogy időt szánsz arra, hogy először az érzelmekre reagálsz, mielőtt elkezdenél a projekt részletei iránt érdeklődni, az egyik legjobb tulajdonságodról teszel tanúbizonyságot: az érzelmek iránti fogékonyságodról. Közben arra is bátorítod a másikat, hogy ő is beszéljen önmagáról, ez téged amúgy is érdekelne. 15. Hamis. Persze nem akarsz fennhéjázó lenni vagy dicsekedni, de mindenki olyan beszélgetőpartnerre vágyik, akivel úgy érzi, érdemes időt tölteni. Szánj egy kis időt arra, hogy összeírod a legjobb vagy legérdekesebb dolgokat magaddal kapcsolatban, majd gondold végig, hogyan ejthetnéd el ezeket egy beszélgetés során. Például ahelyett, hogy azt mondanád, hogy „azért költöztem ide, mert szeretem a sziklás hegyeket”, próbáld meg azt, hogy „azért költöztem ide, mert hegymászó iskolát nyitok”, vagy „a sziklák jó hátteret adnak, amikor ragadozó madarakat fényképezek.” 16. Igaz - de fenntartásokkal! Ha először találkozol valakivel, nem akarod vele az összes hibádat és hiányosságodat megosztani. Nem akarsz túl szerénynek vagy ön-alávetőnek sem tűnni, még olyasvalakinek sem, aki nincs tisztában a megfelelő viselkedési normákkal. Ugyanakkor van abban valami megejtő, ha felvállalod tökéletlen emberi természetedet, feltéve hogy közben azt is leszögezed, hogy annak ellenére jól érzed magad a bőrödben. (A kedvenc mondatom a Star Trek: Az új nemzedék c. filmben Picard kapitány szájából hangzik el: „Életem során elkövettem néhány nagyszerű hibát.” Ez a kijelentés egyszerre szerény, bölcs és magabiztos.) Persze, ha a másik személy valamilyen fájdalmas vagy kellemetlen dologról számol be, az elmélyíti a beszélgetést, feltéve, ha te is ezt teszed. 17. Hamis. A legtöbb ember élvezi a kisebb ütközéseket. Ráadásul a nézeteltérés lényege fontos lehet a számodra, vagy olyasvalamit árul el a másik személyről, amit tudnod kellene. 18. Igaz. Természetesen hagyj magadnak elég időt arra, hogy megbizonyosodj érzelmeid felől és fel tudj készülni egy esetleges visszautasításra.

NEM BAJ, HA TUDOD, HOGY MIT KELLENE TENNED, DE MÉGSEM MINDIG AZT TESZED Gretchen Hill, a University of Kansas pszichológus professzora arról kérdezett meg félénk és nem félénk embereket, hogy mit tartanak megfelelő viselkedésnek huszonöt különböző társas helyzetben. Kiderült, hogy a félénk emberek is pontosan tudják, mit várnak el tőlük, de állításuk szerint, képtelenek rá, hogy így is tegyenek. Hill megemlíti, hogy a félénk embereknek kevés az önbizalmuk vagyis utal a szokásosan nekünk tulajdonított tökéletlenségre. Tehát magabiztosságra biztatnak minket. Ezzel persze nem tudunk mit kezdeni. Megint elbuktunk. Ugyanakkor az önbizalom hiánya olykor talán mégis indokolt, tekintve a számtalan helyzetet, amikor fokozott izgalmi állapotunk miatt képtelenek voltunk megfelelően viselkedni. Természetesen vannak köztünk, akik biztosra veszik, hogy nem lesznek képesek megtenni azt, ami alkalomadtán társadalmilag helyénvaló volna. Azt hiszem, ha egyszerűen csak mondogatjuk magunknak, hogy magabiztosabbnak kellene lennünk, az nem sokat ér. Inkább ragaszkodjunk a fejezet kettős mondanivalójához: kezeld megfelelően a túlingerelhetőségedet, és értékeld introvertált alkatodat. Egy másik ok, hogy valamiért képtelen vagy megvalósítani azt, amit a társas készségekről tudsz, a gyermekkorodból hozott régi viselkedésmintákban keresendő, amelyekkel ideje szembenézned. Az is lehet, hogy eluralkodtak rajtad bizonyos érzelmek. Hogy ennek milyen jelei vannak? Gyakran mondasz olyanokat, hogy „nem tudom, miért csináltam így, pedig tudom, hogyan kellett volna - ez nem vall rám”, vagy „akárhogy igyekszem, semmi sem sikerül”.

PAULA ESETE Paula kétségkívül szuperérzékenynek született. Szülei kezdettől fogva szóvá tették „félénkségét”. Mindig is tudatában volt annak, hogy jóval érzékenyebb a hangokra és a nyüzsgésre, mint a barátai. Amikor az interjút készítettem vele, a harmincas éveiben járt és rendkívül jó volt a szakmájában, nagyszabású rendezvények háttér-szervezésében. Ennek ellenére esélye sem volt a

feljebbjutásra, mivel rettegett a nyilvános szerepléstől és általában az emberektől, ami lehetetlenné tette számára, hogy egy kisebb munkatársi körön kívül bármit irányítson. Paula egész élete valójában néhány kötelező munkahelyi értekezlet köré szerveződött. Ezekre a megfelelő érzelmi állapot kialakítása érdekében órákig gyakorolt és szertartásosan készült. Paula minden lehetséges könyvet elolvasott, hogy le tudja küzdeni a félelmeit, és hihetetlen akaraterővel harcolt az érzései ellen. Mivel időközben rájött, hogy félelemérzete szokatlanul erős, hosszabb és intenzívebb terápiára szánta el magát. Ennek során rálelt félelme lehetséges okaira, és elkezdte módszeresen feldolgozni azokat. Paula édesapjának problémái voltak saját agresszivitása kézbentartásával (azóta az alkohollal is). Mindig is okos, elemző alkat volt, aki segített gyermekeinek a tanulásban. Valójában mindegyikőjükkel sokat foglalkozott, és talán egy kicsit kevésbé bizonyult kegyetlennek Paulával, mint a fivéreivel szemben. Paula azonban lassan rájött, hogy a kitüntető figyelem valószínűleg szexuális hátterű, ami nagyon megzavarta. Mindenesetre őt érintették a legjobban édesapja dühkitörései. Paula édesanyja rettegett az emberektől, főleg mások véleményétől, és teljes mértékben vasakaratú férjétől függött. Bizonyos értelemben mártír volt, miután egész életét gyermekei nevelésének rendelte alá, miközben utált mindent, ami ebbe a szerepkörbe tartozott. Rémtörténeteket mesélt a szülés élményéről, és kifejtette, hogy mennyire nem tud lelkesedni egy csecsemőért. Mindez arra enged következtetni, hogy Paula első kötődési tapasztalata minden lehetett, csak biztonságos nem. Paula később édesanyja bizalmasává vált, aki olyasmit is megosztott vele, amit egy gyermek képtelen feldolgozni - beleértve indokát arra, hogy a szexnek még a gondolatától is megundorodjon. Igazából mindkét szülő megosztotta vele a házastársa iránti érzéseit, valamint szexuális kapcsolatuk intimitásait. Paula családi hátterének ismeretében a „félelem a nyilvános szerepléstől” a másokkal szemben érzett alapvető bizalmatlanságra vezethető vissza. Szuperérzékenynek született, ezért könnyen túlingerlődik, ez igaz. Ráadásul gyermekkori kötődése bizonytalan volt, ami még nehezebbé teszi egy gyermek számára, hogy magabiztosan szembe tudjon nézni fenyegető helyzetekkel. Nehezítette a dolgát édesanyja irracionális félelme az emberektől

(ahelyett, hogy megbízott volna bennük). Amikor pedig Paula kislányként megpróbálta kimondani a gondolatait, akkor édesapja dühkitöréseivel kellett szembenéznie. Végül talán okozhatta Paula nyilvános szerepléstől való félelmét az is, hogy egy idő után úgy érezte, túl sokat tud - az édesapjának az iránta érzett kóros vonzódásáról és a szülei magánéletéről. Ezeket a problémákat nem egyszerű megoldani, ugyanakkor tudatosíthatok, és egy rátermett pszichoterapeuta segítségével feldolgozhatóvá válnak. A belső hangok, amelyek eddig féltek megszólalni, most szabadon szólhatnak. Ettől függetlenül a későbbiekben még szükség lehet a társas készségek fejlesztésére, de ez már nem jelenthet gondot.

NÉHÁNY JÓ TANÁCS SZUPERÉRZÉKENYEK SZÁMÁRA Az alábbiakban olyan, társas szituációkra vonatkozó ajánlásokat találsz, amelyek megkönnyítik a szuperérzékenyek életét. Csevegés. Döntsd el, hogy inkább beszélni vagy hallgatni szeretnél. Ha inkább ügyelni szeretnél a másik mondandójára, a legtöbb ember boldogan beszél majd. Tégy fel néhány célzott kérdést, vagy csak kérdezz annyit, hogy „és mit csinálsz, ha éppen nem buliban vagy?” (vagy egy konferencián, egy esküvőn, egy koncerten és így tovább). Ha inkább beszélnél (és ezzel tiéd az irányító szerep, vagyis biztosan nem fogsz unatkozni), tervezd meg előre, hogyan dobhatod be az általad választott témát, amelyről órákig is képes vagy beszélni. Például: „Micsoda rossz idő van! Így legalább könnyebb lesz otthon maradnom, és nyugodtan dolgozhatok a projektemen.” Erre természetesen meg fogják kérdezni, hogy mivel foglalkozol. Vagy: „A fene vinné el ezt az esőt, ma megint nem tudtam edzeni.” Vagy: „Micsoda egy idő - a kígyóim gyűlölik.” Nevekre emlékezés. Az első találkozás során előfordulhat, hogy elfelejted valakinek a nevét, mert elvonták a figyelmedet vagy egyszerűen túlingerelt állapotban voltál. Alakítsd ki magadban a következő szokást: Valahányszor bemutatkozik neked valaki, próbáld meg a nevét beépíteni a következő mondatodba. „Arnold, örülök, hogy megismertem.” Majd két percen belül

szólítsd ismét a nevén. Ha később visszagondolsz arra, akit megismertél, talán jobban fogsz emlékezni a nevére. A nevek okozta probléma azonban sajnos „benne van a pakliban”. Kérés. Az apróbb kérések, például amikor információra van szükséged, viszonylag könnyen mennek. Néha azonban felvesszük őket tennivalóink listájára, és végül ott is ragadnak, mert túl nagynak és nehéznek tűnnek. Ezért ha teheted, rögtön, amint szükségét érzed, hozakodj elő a kéréseddel. Ha különösen nyitott hangulatban vagy, csokorban is tálalhatod őket. Ha egy kérést komolyabbnak érzel, bagatellizáld el, amennyire csak tudod. Gondolj arra, milyen gyorsan túl leszel rajta, és mennyire nem okoz problémát annak, akit megkérsz. Ha még komolyabb kérésről van szó, készíts egy listát arról, amit el szeretnél érni. Az igazán fontos kéréseket pedig gyakorold valakivel úgy hogy ismételd meg, és az illető minden lehetséges módon reagáljon rá. Ettől a dolog nem lesz könnyebb, de legalább felkészültnek érezheted magad. Eladás. Legyünk őszinték, ez nem feltétlenül szuperérzékenyeknek való pálya. De ha nem is árulunk fogyasztási cikket, az életben sok olyan helyzet adódik, amikor el akarunk adni egy ötletet, egy kreatív munkát vagy önmagunkat. És mi van, ha meg vagyunk róla győződve, hogy valami tényleg segíthet valakinek, vagy akár az egész világ hasznára válhat? Az eladás legfinomabb formája - amit valószínűleg te is képviselsz - pusztán a rendelkezésedre álló információ megosztása másokkal. Amint megértették a dolog lényegét, rájuk hagyhatod a döntést. Ha pénzről van szó, a szuperérzékenyek gyakran éreznek lelkiismeretfurdalást amiatt, hogy „olyan sokat” kérnek, vagy egyáltalán pénzt kérnek valamiért. (Ha tökéletlennek érezzük magunkat, még az is felmerülhet, hogy „ugyan mit érek én egyáltalán?”) Általában nem tudjuk, vagy nem kellene eladni magunkat vagy a termékünket, de pénzre van szükségünk ahhoz, hogy továbbra is árulni tudjuk a portékánkat. Az emberek ezt éppen úgy megértik, mint te, amikor megveszel valamit. Panasztétel. Ez minden szuperérzékenynek nehezére eshet, még ha teljesen jogos is, amit kifogásol. Megéri hát gyakorolni. Az asszertív (önérvényesítő,

magabiztos) fellépés módszereit azért dolgozták ki, hogy azok is elboldoguljanak, akiket általában már azért is letorkolnak és elnyomnak, mert olyanok, amilyenek (túl fiatalok, túl öregek, túl kövérek, túl sötétbőrűek, túl érzékenyek és így tovább). Fel kell azonban készülnöd a másik fél reakciójára is. Nem véletlen, hogy a harag a legerősebb izgalmi állapotot előidéző érzelem, hiszen az a célja, hogy harcra mozgósítson bennünket. Mindegy, hogy a te haragod, a másiké, vagy egy olyan személyé, akit a távolból szemlélsz, mindenképpen növekvő izgalmi szinthez vezet. Viselkedés kisebb csoportokban. Munkacsoportok, részlegek, kuratóriumok és bizottságok munkájában részt venni nagy kihívást jelenthet egy szuperérzékeny ember számára. Gyakran számos olyan dologra is felfigyelünk, amit a többiek nem vesznek észre, ám optimális izgalmi szintünk fenntartása érdekében hajlamosak vagyunk ezeket elhallgatni. Végül úgyis lesz valaki, aki megkérdezi, hogy te mit gondolsz. Ez kellemetlen, de a csoport szempontjából fontos pillanat. A rendszerint hallgatag szuperérzékenyek nehezen barátkoznak meg azzal a ténnyel, hogy a csendes emberek idővel egyre nagyobb befolyásra tesznek szert. A csoport lehetőséget akar adni neked a kibontakozásra, ugyanakkor (talán nem tudatosan) valószínűleg aggódik is. Velük vagy, vagy ellenük? Azért ülsz ott, hogy ítélkezz felettük? Elégedetlen vagy és menni készülsz? Ha felállnál és elmennél, mindezek a félelmek ott maradnának velük, vagyis ez az oka annak, hogy miért kapnak a csendes tagok kitüntetett figyelmet. Az is lehet, hogy pusztán udvariasságról van szó, de a félelem is mindig ott lapul a háttérben. Ha nem a megfelelő lelkesedéssel kapcsolódsz be, jelentős figyelemre számíthatsz. Lehet, hogy a többiek úgy gondolják, hogy a legjobb védekezés, ha még azelőtt elutasítanak téged, mielőtt te utasíthatnád el őket. Ha nem hiszel nekem, próbálj meg egyszer csendben üldögélni egy új csoportban, és figyeld, ahogy az események kibontakoznak. Ha tehát szótlanabb akarsz lenni, mint a többiek - tekintettel a csendben lévő tagok súlyára -, talán jobban teszed, ha biztosítod őket, hogy nem utasítasz el senkit és nem tervezed, hogy kilépsz a csoportból. Mondd meg nekik, hogy akkor

is úgy érzed, hogy tagja vagy a csoportnak, ha csak figyelsz. Oszd meg a velük kapcsolatos pozitív érzéseidet, ha vannak. Mondd, hogy meg fogsz szólalni, amint készen állsz rá, vagy kérd, hogy kérdezzenek később. Ha gondolod, el is mondhatod, hogy érzékenyebb vagy. így viszont számolnod kell azzal, hogy önbeteljesítő bélyeget ragasztasz magadra. Nyilvánosság előtti szereplés. Ez a szuperérzékenyek számára természetes. Igenis az. (Meghagyom neked, hogy sorra vedd mindazokat az okokat, amelyek miatt ez nehezebben megy nekünk.) Először is, gyakran érezzük úgy, hogy fontos mondandónk van, amin mások átsiklottak. Ha hálásak a hozzászólásunkért, azt jutalomként éljük meg, és legközelebb már könnyebb dolgunk van. Másodszor, mi készülünk. Az olyan helyzetekben, amikor - tegyük fel - visszamegyünk a házba, hogy ellenőrizzük, hogy kihúztuk-e a kenyérpirítót, bizonyára „kényszeresnek” tűnhetünk az olyan emberek szemében, akik nem olyan elszántak a felesleges meglepetések (mint például egy leégett ház) elkerülését illetően, mint mi. De hát ostobaság lenne, ha nem vinnénk túlzásba a felkészülést a közönség okozta izgalomra. Ha jól fölkészültünk, nagyobb sikerünk lesz. (Ez már két ok arra, hogy abban a sok félénkségről szóló könyvben miért hivatkoznak annyi politikusra, előadóművészre és komikusra. „Ők is legyőzték a félénkségüket, neked is sikerülhet”) A dolog nyitja megint csak az alapos felkészülés. A hangos felolvasás talán nem okoz gondot, tehát amíg nem tudod jobban elengedni magad, írd le pontosan, amit mondani akarsz, és olvasd fel. Ha ez az adott helyzetben kissé szokatlannak tűnik, okold meg, hogy miért olvasol, és folytasd magabiztosan. A jó felolvasást is gyakorolni kell, és készülni kell rá. Figyelj a megfelelő hangsúlyozásra, és próbáld betartani az időkeretet, hogy a végén ne kelljen hadarnod. A későbbiekben áttérhetsz a jegyzetekre. Nagyobb csoportban mindig jegyzetelek, mielőtt szólásra jelentkezem vagy kérdést teszek fel - arra az esetre, ha esetleg lefagynék, amikor felszólítanak. (Minden túlingerlődést okozó helyzetben ezt teszem, még az orvosi rendelőben is.) Mindenekelőtt igyekezz minél többet gyakorolni közönség előtt, és ismételd el az előadásodat, ahányszor csak tudod. Használd ugyanazt a termet, lehetőleg ugyanabban a napszakban, viseld ugyanazt a ruhát, kapcsoltasd be a hangosítást

és így tovább, így kevesebb új elemmel kell majd számolnod. Valójában így tudod a legjobban kézben tartani feszültségszintedet. Ha sikerült, talán még élvezni is fogod a dolgot. A nyilvános beszéddel kapcsolatos félelmemet a tanítás révén sikerült legyőznöm, ami egyébként jó kezdet egy szuperérzékeny ember számára. Átadsz valamit, szükség van rád, a lelkiismereted nem háborog. A közönség tagjai nem szórakoztatásra vágynak, ezért hálásak mindenért, ami élvezetesebbé teszi számukra az együtt töltött időt. Menet közben pedig, mihelyt elég merész és határozott vagy ahhoz, hogy ki merd fejezni őket, rájössz, hogy milyen jó gondolataid vannak. A diákok olykor érzéketlenek vagy közönyösek. Szerencsére én egy olyan főiskolán kezdtem el oktatni, ahol a csendes udvariasság és a hála nyílt kifejezése volt a bevett szokás. Ha képes vagy ilyen normák felállítására, annak az osztályodban mindenki hasznát látja. A diákjaid között is akadnak olyanok, akik félnek megszólalni. Mindannyian együtt tanulhattok. Mi a helyzet, amikor mások figyelnek rád? Tényleg azt teszik? Lehet, hogy létrehoztál egy belső közönséget, amelytől félsz. Egy ilyen közönséget bárhová magaddal vihetsz, és bármire „rávetíthetsz” (ott is láthatod, ahol nincs is jelen, vagy legalábbis nem annyira, mint elképzeled). Ha tényleg figyelnek, meg tudod kérni őket, hogy ne tegyék? Vissza tudod utasítani mások fürkésző tekintetét? Esetleg még örömöt is tudsz lelni benne? Most pedig elmesélem első és egyetlen hastáncórám történetét. Számomra szinte bármilyen fizikai készség csoportban történő elsajátítása csaknem kizárt, ugyanis a rám szegeződő pillantások okozta lámpaláz teljesen szétzilálja a koordinációmat. Így hamarosan lemaradok a többiektől, és ettől csak még tovább romlik a teljesítményem. Ez esetben azonban egészen új szerepet játszottam. Én voltam a szeretetre méltó és megnyerő (ez különösen fontos része volt a szerepemnek) szórakozott professzor asszony, aki folyton a fellegekben jár és tökéletesen megfeledkezik arról, hogy hol is hagyta a testét. Aztán egyszer csak belepottyan ebbe a komikus helyzetbe, hogy megpróbál hastáncot tanulni, és próbálkozását figyelve a résztvevők egyre jobban élvezik az órát.

Az eredmény az volt, hogy tudtam ugyan, hogy engem figyelnek, de ezt teljesen rendjén valónak éreztem. Nevettek, de szeretettel. Még a legapróbb sikeres mozdulatomat is aránytalanul nagy dicséret és elismerés jutalmazta. Nekem bevált a dolog. Ha legközelebb úgy érzed, hogy figyelnek, próbálj meg szembenézni velük, és ragassz magadra egy címkét, amit élvezni tudsz. „Mi, költők, sosem voltunk valami jók matekból.” vagy „Ha valaki született szerelő, egyszerűen képtelen olyat rajzolni, ami nem hasonlít egy meghibásodott motorbelsőre.” Természetesen vannak olyan helyzetek, amelyek mindenki számára kellemetlenek. Ilyenkor elpirulsz, és túléled. Ez az élet része, ráadásul nem is történik meg olyan gyakran. Egyszer egy elegáns rendezvényen álltunk sorban, amikor a hároméves kisfiam véletlenül lehúzta rólam a szoknyát. Na, tudsz ennél jobbat? Az ilyen kellemetlen történetekkel nem nagyon tehetünk mást, mint hogy megosztjuk másokkal.

HOGYAN hasznosítsd a tanultakat? Félénk pillanataid átértékelése Idézz fel három alkalmat, amikor társaságban kínos pillanatokat éltél át. Lehetőség szerint válassz minél különbözőbb eseményeket, amelyekre részletesen emlékszel. Értékeld át őket egymás után, a fejezetben található két fontos szempont szerint: (1) A félénkség nem állandó vonásod, hanem egy állapot, amelyet mindenki átélhet. (2) Az introvertált alkat ugyanolyan értékes, mint az extrovertált. 1. Gondold át, hogyan reagáltál az eseményre, és hogyan szoktál emlékezni rá! Lehet, hogy nemrégiben „félénknek” érezted magad egy buliban. Péntek este volt, egy kemény munkanap állt mögötted. Miután a kollégáid unszolására csatlakoztál hozzájuk, remélve, hogy talán igazi barátra lelsz. A többiek faképnél hagytak, egy sarokban kötöttél ki, és azzal tűntél ki, hogy nem beszélgettél senkivel. Végül korán hazamentéi, és az este hátralevő részét a személyiséged és az életed kiértékelésével töltötted, miközben ramatyul érezted magadat. 2. Gondold át reakciódat annak fényében, amit megtudtál vegetatív idegrendszered működéséről! Esetleg képzelj el engem, amint elmagyará-

zom a dolgot. „Hé, nyugi! Tudom, az a zsúfolt, zajos terem egy zűrös nap után, a kollégáid magadra hagytak, ráadásul előjöttek a hasonló bulikkal kapcsolatos korábbi tapasztalataid is - mintha egy hatalmas lavina csak arra várt volna, hogy bármelyik pillanatban maga alá temessen. Szereted, hogy introvertált vagy. Járj csak bulizni, de kisebb összejöveteleket válassz, ahol vannak ismerőseid. Vagy keress valakit, aki olyan érzékenynek és érdekesnek tűnik, mint te vagy, és amint lehet, lépjetek le. Így buliznak a szuperérzékenyek. Nem vagy félénk, nem vagy méltatlan a szeretetre. Biztos vagyok benne, hogy találkozni fogsz érdekes emberekkel, és közeli kapcsolataid is lesznek - csak meg kell választanod a neked való helyzeteket ” 3. Gondold végig, nincs-e olyasmi, amit most megtehetnél ezzel kapcsolatban! Talán felhívhatnád egy barátodat, és megbeszélhetnétek, hogy legyetek együtt a magatok módján.

6. Hogyan boldogulj a munkahelyeden KÖVESD A HAJLAMAIDAT, ÉS AKNÁZD KI A TEHETSÉGEDET!

A számos téma közül, amelyekkel a szemináriumaimon foglalkozom, a szuperérzékeny embereket leginkább a hivatás, a megélhetés és a munkahelyen való megfelelés foglalkoztatja. Ez bizonyos értelemben érthető, mert nekünk bizony gondot okoz a hosszú munkaidő, a stressz és a túl sok ingert felénk küldő munkahelyi környezet. Úgy hiszem azonban, a munkahelyi nehézségek java abból adódik, hogy mi magunk sem méltányoljuk kellőképpen szerepünket, a stílusunkat és azt a lehetséges többletet, amit az eredményekhez hozzáadunk. Éppen ezért, ebben a fejezetben a társadalomban elfoglalt helyeddel foglalkozunk, valamint azzal, hogy az elhivatottságod milyen szerepet kap a lelki életedben. Bármennyire megfoghatatlanul is hangzik mindez, valójában számtalan gyakorlati haszna van. Mihelyst ráébredsz arra, hogy mi is az igazi hivatásod, a megérzéseid segíteni fognak az adott szakmai problémák megoldásában. (Nincs az a könyv, amely ebben segíthetne neked, tekintve hogy a saját, egyedi helyzetedről van szó.)

NEM „VAKÁCIÓ” - „VOKÁCIÓ"! A vokáció szó, a latin „vocare”, azaz „hívni”, „szólítani” igéből származik és hivatást, elhivatottságot jelent. Eredetileg azt jelentette, valakit hív a vallási élet. Egyébként a nyugati kultúrkörben - más kultúrákhoz hasonlóan - mindenki azzal foglalkozott, amivel a szülei. A középkorban léteztek nemesek, szolgák, kézművesek és így tovább. Mivel a keresztény indoeurópai országokban a „királyi papi tanácsadók” - akikről az 1. fejezetben beszéltem - hivatalosan cölibátusban éltek, ebbe az osztályba senki sem született bele. Ez volt az egyetlen foglalkozás, amelyet kizárólag elhivatottság alapján lehetett művelni. A reneszánsz korban, a városi középosztály felemelkedésének köszönhetően

az emberek szabadabban választhatták meg, hogy mivel szeretnének foglalkozni. Az a felfogás azonban, hogy mindenki számára létezik egy tökéletes munka, a legújabb kor szemléletét tükrözi. (Körülbelül egy időben született azzal a gondolattal, hogy mindannyiunk számára létezik egy tökéletes társ, azaz élete párja). Ugyanakkor a lehetséges hivatások száma rendkívüli mértékben nőtt, ezzel együtt egyre fontosabbá és nehezebbé vált az, hogy mindenki megtalálja a neki megfelelő munkát.

SZUPERÉRZÉKENY HIVATÁSOK Ahogy azt az 1. fejezetben kifejtettem, a világ erőszakosabb kultúrái - beleértve az összes nyugati társadalmat - eredetileg mind olyan társadalmi szerveződésekből alakultak ki, amelyekben két uralkodó osztály létezett: egyfelől a lobbanékony, kemény harcosok és királyok, másfelől pedig a higgadt, kiművelt papok, bírák és udvari bölcsek. Azt is említettem, hogy az adott kultúra fennmaradásához elengedhetetlen a két osztály kiegyensúlyozott viszonya, valamint, hogy a szuperérzékenyek többnyire az utóbbi, az udvari tanácsadók körébe tartoznak. Ami a hivatást illeti, nem állítom, hogy minden szuperérzékenyből tudós, teológus, pszichoterapeuta, tanácsadó vagy bíró lesz, bár ezek az udvari bölcsek számára fenntartott klasszikus pályák. Bármilyen szakmát is választottunk, aligha harcosként űzzük, inkább - a papokhoz vagy királyi tanácsadókhoz hasonlóan megfontoltan állunk hozzá. Egy olyan társadalomban vagy szervezetben, amelynek vezető pozícióiban nem találunk szuperérzékenyeket, a harcias típusúak hajlamosak impulzív, mindenféle intuíciót és megfontolást nélkülöző döntésekre, visszaélnek erejükkel és hatalmukkal, és egyaránt figyelmen kívül hagyják a múlt tanulságait és a jövő lehetséges trendjeit. Ezzel nem akarom sértegetni őket, egyszerűen ilyen a természetük. (Gondoljunk Merlin, a varázsló szerepére Arthur király legendájában; hasonló alakokkal szinte minden ősi indoeurópai elbeszélésben találkozhatunk.) Ha valaki szuperérzékenyként tanácsadói szerepbe kerül, annak gyakorlatilag nagyon képzettnek és tapasztaltnak kell lennie. (Ez utóbbit azért tettem hozzá, mert a szuperérzékenyek néha a képzettséget részesítik előnyben a tapasztalattal szemben.) Minél szélesebb körű tapasztalattal rendelkezünk - természetesen az

ésszerűség határain belül (vagyis a sárkányrepülés elsajátítása nem feltétlenül szükséges) annál bölcsebb tanácsokat tudunk adni. A képzettség azért is elengedhetetlen a szuperérzékenyek számára, mert ez hitelesíti visszafogott, kevésbé harsány, mondhatni, kifinomultabb stílusunkat. Rendkívül fontosnak tartom továbbá, hogy folyamatosan kimagasló teljesítményt nyújtsunk „hagyományos” szakmáinkban - legyen az oktatás, orvoslás, jog, művészet, a tudományok vagy vallások területe - amelyeket egyre inkább a nem szuperérzékenyek kezdenek uralni. Ez azt jelenti, hogy ezeknek a társadalmi szükségleteknek a kielégítését a harcosok stílusa határozza meg, akik egyedül a terjeszkedést és a profitszerzést tartják szem előtt. „Papi” befolyásunk csökkenése részben elvesztett önbecsülésünkkel magyarázható. Ugyanakkor a csendesebb és méltóságteljesebb együttműködésünk nélkül maguk a szakmák is veszítenek presztízsükből. Eszem ágában sincs feltételezni, hogy mindezek hátterében a kevésbé érzékenyek gálád összeesküvése állna. Egyre bonyolultabbá és ingergazdagabbá váló világunkban egyáltalán nem meglepő, hogy a nem szuperérzékenyek jobban boldogulnak - legalábbis eleinte. Ugyanakkor nem fognak sokáig boldogulni nélkülünk.

HIVATÁS, INDIVIDUALIZÁCIÓ ÉS A SZUPERÉRZÉKENY EMBER Nos, mi a helyzet a te hivatásoddal? C. G. Jung szerint minden egyes életet individualizációs folyamatnak tekinthetünk, amelynek során egy bizonyos kérdést kutatunk; és azért születtünk a világra, hogy azt megválaszoljuk. Lehet, hogy ezt a válaszkeresést egyik-másik elődünk befejezetlenül hagyta, ám ettől függetlenül mindenkinek a saját generációjának megfelelően kell megbirkóznia vele. A kérdés persze nem egyszerű, különben nem kellene hozzá egy egész emberöltő. A lényeg az, hogy ez az egész életen át tartó munkálkodás mélységes lelki megelégedéssel töltsön el. A mitológia-történész Joseph Campbell pontosan erre az individualizációs folyamatra utalt, amikor a hivatásukkal küszködő diákjait arra buzdította, hogy kövessék, amit a maguk számára „üdvösnek” ~ boldogítónak találnak. Mindig határozottan leszögezte, hogy ezzel nem azt akarja mondani, hogy azt tegyék, ami pillanatnyilag könnyű vagy jólesik, hanem hogy olyan munkába fogjanak,

amiről érzik, hogy helyes, ami megszólítja őket. Egy ilyen munka (kivált, ha még meg is fizetik!) az élet legnagyobb áldásai közé tartozik. Az individualizációs folyamat hatalmas érzékenységet és rendkívül erős intuíciót igényel, hogy pontosan megérezd, mikor dolgozol az igazi kérdésen a megfelelő módon. Szuperérzékenyként ehhez mindened megvan, mint ahogy egy versenyvitorlást is úgy terveztek, hogy befogja a szelet. A szuperérzékenyek elhivatottsága tágabb értelemben tehát nem más, mint hogy személyes értelemben minél jobban űzzék azt a foglalkozást, amelyre rátalálnak.

MUNKA ÉS HIVATÁS Jogosan merülhet fel az a kérdés, hogy ki hajlandó fizetni nekünk azért, hogy a magunk gyönyörűségére munkálkodjunk. Általában egyetértek azzal, amit Jung mindig is hangsúlyozott, hogy nagy hiba pénzügyileg támogatni a szenzitívintuitív embertípust. Ha egy szuperérzékeny nincs rákényszerítve arra, hogy praktikusan gondolkodjon, elveszíti a kapcsolatát a világgal. Üres fecsegésre senki sem kíváncsi. Hogyan kereshetünk tehát pénzt úgy, hogy közben megfelelünk az elhivatottságunknak is? Az egyik lehetőség, ha azt a pontot keressük, ahol az üdvösségünk (a beteljesedett boldogságunk) felé vezető út keresztezi a világ legnagyobb szükséglete felé vezető utat - feltéve, hogy a világ e szükséglet kielégítéséért fizet. Ez az a terület, ahol azzal kereshetsz pénzt, amit nagyon szeretsz csinálni. Az ember elhivatottsága sokféleképpen viszonyulhat ahhoz a munkához, amelyért éppen a fizetését kapja, és ez életünk során változik is. A munkád néha nem jelent mást számodra, mint a pénzkeresés egy lehetséges módját, míg azt, ami igazán kielégít, az igazi „hivatásodat” a szabadidődben űzöd. Kiváló példa erre Einstein, aki úgy dolgozta ki a relativitás elméletét, hogy közben tisztviselő volt egy szabadalmi hivatalban. Kimondottan örült annak, hogy nem kell szellemileg megterhelő munkát végeznie, így ugyanis szabadon törhette a fejét azon, ami igazából foglalkoztatta. Máskor sikerül olyan - arányaiban jó fizetéssel is járó - munkát találnunk, amely megfelel a hivatásunknak. Számos ilyen állás létezhet, de az, hogy mi a célt jól szolgáló állás, a növekvő tapasztalattal és az elhivatottság elmélyülésével változik.

A FELSZABADULT SZUPERÉRZÉKENY EMBER ÉS A HIVATÁS Az individualizáció lényege főként az, hogy a benti és kinti zajok ellenére képes vagy meghallani belső hangodat vagy hangjaidat. Vannak köztünk olyanok, akik mások igényeinek igyekeznek megfelelni. Ezek lehetnek valódi kötelezettségek, vagy egyszerűen az általános felfogás arról, hogy mi hoz sikert pénzt, szakmai presztízst vagy biztonságot. Előfordul az is, hogy erősen nyomaszt bennünket, hogy nem akarunk senkinek csalódást okozni. Tulajdonképpen sok - ha nem a legtöbb - szuperérzékeny kénytelen lesz „felszabadulni”, még ha ez csak élete második szakaszában következik is be. Ekkorra a mások által feltett kérdések helyett inkább saját belső kérdésükre és belső hangjaikra hangolódnak rá. Mivel annyira igyekszünk megfelelni, önmagunk felszabadítása nem egyszerű feladat. Túlságosan odafigyelünk mások szükségleteire. Intuíciónk pedig közben rálel a belső kérdésre, amelyet meg kell válaszolnunk. Lehet, hogy évekig is e között a két erős, ellentétes áramlat között hánykolódunk. A felszabadulás felé vezető út szinte elkerülhetetlen, ezért ne aggódj, ha úgy érzed, túl sokáig tart. Nem áll szándékomban, hogy idealizált képet fessek egy szuperérzékeny emberről, akivé válnod kellene. Ez ugyanis éppen hogy ellentmond a felszabadulás gondolatának, amelynek lényege az, hogy megtaláld önmagad, és ne az légy, akivé mások tenni akarnak.

SZAKMAI ÉS MUNKAHELYI MÚLTAD KRITIKUS PONTJAINAK ÁTÉRTÉKELÉSE Ismét itt az ideje, hogy egy pillanatra megállj, és bizonyos dolgokat újraértelmezz, ahogyan azt már a korábbi fejezetekben is tetted. Készíts egy listát életed főbb szakmai lépéseiről vagy eddigi munkahely-váltásaidról írd le, hogyan értékelted ezeket az eseményeket. Lehet, hogy a szüleid akarták, hogy orvos légy, pedig tudtad, hogy az nem neked való. Jobb magyarázat híján talán magad is elfogadtad, hogy „túl lágylelkű’ vagy, illetve „nincs meg benned a kellő motiváció”. Most írd le, mit gondolsz minderről szuperérzékenységed ismeretében. Esetünkben arról, hogy a legtöbb szuperérzékeny végképp alkalmatlan sok orvosi egyetem által sajnálatos módon megkövetelt embertelen magolásra.

A tények új megvilágítása révén nem érzed úgy, hogy tenned kellene valamit? A fenti példa nyomán talán beszélned kellene a szüleiddel az orvosi egyetem újragondolását illetően, amennyiben továbbra is ragaszkodnak az elképzeléseikhez. Lehet, hogy egy humánusabb beállítottságú orvosi egyetem, vagy egy kapcsolódó tárgy, mint például a pszichológia vagy a természetgyógyászat valamelyik ágának tanulmányozása biztosítja a neked való képzést.

HONNAN TUDOD, Ml AZ IGAZI HIVATÁSOD? Biztosan sokan vannak köztetek, akik nagy erőfeszítések árán próbálják megtalálni hivatásukat, miközben frusztráltak, mert úgy vélik, intuíciójuk cserbenhagyja őket. Sajnos, néha éppen a megérzéseid állnak az utadban, mivel miattuk leszel figyelmes túl sok belső hangra, melyek túl sokféle lehetőséget sugallnak. Igen - gondolod kívánatos volna csak mások érdekeit szem előtt tartanom, nem gondolva saját anyagi érdekeimre. Csakhogy ez olyan életmódot feltételez, amelyben nem jutna időm emelkedettebb dolgokra. Ráadásul mindkettő kizárja művészi tehetségem kibontakoztatását. Mindig is csendes, meghitt családi életre vágytam. Vagy inkább koncentráljak a szellemi életre? De akkor folyton a fellegekben járnék, miközben úgy szeretem a földközeli életet! Lehet, hogy az tenne a legboldogabbá, ha környezetvédelmi célokért dolgoznék. Persze, az embereknek is nagy szükségük van rám. Minden hang határozott, de melyiknek van igaza? Ha a hatalmukba kerítenek, bizonyára nehéz bármiféle döntést hoznod. Ezzel pedig a legtöbb erősen intuitív ember így van. Éppen ezért - bármilyen hivatást választasz is - fejlesztened kell a döntésképességedet. Kezdd azzal, hogy szűkíted a kört, míg végül mindössze két vagy három lehetőséged marad. Ha gondolod, készíts egy racionális listát az előnyökről és a hátrányokról, vagy tégy úgy, mintha véglegesen döntöttél volna egy lehetőség mellett, azután egykét napig próbálj meg együtt élni ezzel a gondolattal. A különösen intuitív és/vagy introvertált szuperérzékenyek másik problémája az, hogy nem minden esetben vagyunk tisztában a tényekkel. Egyszerűen csak hagyjuk, hogy a megérzéseink irányítsanak bennünket. Nem szívesen kérdezünk. Viszont a konkrét információk eleven emberektől való megszerzése is az individualizációs folyamat része - különösen az intuitív vagy introvertált

személyek esetében. Azzal, hogy úgy érzed, „egyszerűen képtelen vagy” valamire, magad mutatsz rá a harmadik akadályra, amely meggátol abban, hogy kövesd az igazi belső hívást: nincs elég önbizalmad. Mélyen legbelül valószínűleg pontosan tudod, hogy igazából mit is akarsz csinálni, de természetesen olyasvalamit választasz, ami nem sikerülhet. Így nem kell arra a feladatra koncentrálnod, amelynek megoldására képes lennél. Persze az is lehet, hogy még mindig nem látod tisztán, hogy mi az, amire képes vagy, és mi az, amire nem. Érzékenyként talán különösen nehezedre esnek bizonyos dolgok, amelyek a kultúrád megítélése szerint a legtöbb szakmában alapvető fontosságúak. Ilyen a nyilvános szereplés, illetve beszéd, a zajártalom, az értekezletek, a kapcsolatépítés, a zavaros hivatali kapcsolatok vagy az utazás okozta stressz elviselése. Mostanra azonban már tisztában vagy vele, hogy miért vannak gondjaid ezekkel a dolgokkal, és kitalálhatod, hogyan kerülheted el a legjobban az általuk okozott túlfeszített állapotot. Vagyis, miután rájöttél, hogyan járhatsz el ügyesen a magad módján, igencsak kevés olyan dolog marad, amire képtelen vagy. A szuperérzékenyek esetében előforduló önbizalomhiány érthető, mivel a legtöbben tökéletlennek érzik magukat. Lehet, hogy olyannyira igyekeztél megfelelni másoknak, hogy csupán egy kis híddá váltál az útjukon, ezért úgy is bántak veled, mint akire rá lehet taposni. Viszont hogy fogod érezni magad életed alkonyán, ha még csak nem is próbálkoztál? Azt állítod, félsz a kudarctól. Melyik belső hangod mondja ezt? Egy bölcs, amely meg akar védeni, vagy egy kritikus, amely meg akar bénítani? A nekiindulás érdekében tételezd fel, hogy a hangnak igaza van, és végül elbuksz. Felejtsd el azokat, akik megpróbálták, és akiknek mindig sikerült. Róluk szólnak a filmek. Én ismerek igazi embereket, akik próbálkoztak és elbuktak. Nem is egyet. Lehet, hogy rengeteg pénzük és idejük bánja, de ők mégis örülnek, hogy legalább megpróbálták. Sokat tanultak önmagukról és a világról, így bölcsebben vághatnak neki az új céljaik felé vezető útnak. És lássuk be, miután nincs olyan erőfeszítés, amely teljesen kudarcba fulladna, sokkal magabiztosabbak, mint amikor még a kispadon ültek. Végül pedig a megfelelő hivatás megtalálásában segítségedre lehetnek a

pályaválasztással kapcsolatos jó könyvek és tanácsadók. Csak tartsd észben szuperérzékenységedet, mint fontos tényezőt, mivel a szakmai tanácsadók többsége ezzel nemigen foglalkozik.

MIT CSINÁL A TÖBBI SZUPERÉRZÉKENY? Talán segít, ha kicsit többet megtudsz arról, hogy más szuperérzékenyek milyen pályát választottak. Igaz, mi mindenbe belevisszük saját készségeinket. Telefonos felmérésem során kiderült, hogy kevés szuperérzékeny foglalkozik például kereskedelemmel - de volt köztük egy, aki exkluzív borokat értékesít. Volt egy ingatlanközvetítő is, aki azt állította, hogy általában megérzéseire hagyatkozva találja meg ügyfeleinek a tökéletes otthont. Elképzelhető, hogy más szuperérzékenyek is képesek - valójában bármilyen munkát a maguk csendes, meggondolt és lelkiismeretes módján elvégezni. Lehetnek tanítók, fodrászok, hitelügyintézők, pilóták, légi kísérők, tanárok, színészek, óvónők, titkárnők, orvosok, ápolók, biztosítási ügynökök, élsportolók, szakácsok vagy tanácsadók. Voltak persze kimondottan szuperérzékenyekhez illő szakmák is, mint például asztalos, állat- kozmetikus, pszichoterapeuta, lelkész, nehézgépkezelő (ami ugyan hangos, de magányos munka), gazda, művész (többféle is), röntgenasszisztens, meteorológus, favágó, tudós, szerkesztő, bölcsész, könyvelő és villanyszerelő. Bár egyes felmérések szerint az úgynevezett félénk emberek kevesebbet keresnek, számos szuperérzékennyel találkoztam, akik jól fizető állásokban dolgoztak. Volt köztük adminisztrátor, menedzser és bankár is. Lehet, hogy a többi kutatás azért jutott arra az eredményre, hogy a félénk válaszadók nem keresnek jól, mert a rendelkezésre álló adatok feldolgozásánál - a saját felmérésemhez hasonlóan - történt némi csúsztatás. Az általam megkérdezettek esetében kétszer annyi szuperérzékeny, mint nem szuperérzékeny vallotta magát háztartásbelinek, háziasszonynak vagy főállású szülőnek. (Nem mindegyikük volt nő.) Ha úgy számolunk velük, mint akik nem keresnek pénzt, az nyilván rontja a csoportjuk átlagkeresetét, miközben ezek az emberek jelentősen hozzájárulnak a családi kasszához azáltal, hogy olyan munkát látnak el, amelyért egyébként magas árat kellene fizetni. Az „otthonteremtő” szuperérzékenyek kényelmes munkára lelhetnek ebben a

szerepkörben, már amennyiben együtt tudnak élni azzal, hogy a kultúrájuk alábecsüli ezt a tevékenységet. Pedig a társadalom haszna jelentős. A szülői nevelés területén végzett kutatásokból például újra meg újra kiderül, hogy a sikeres gyermeknevelés titka a megfoghatatlan értékű „érzékenységben” rejlik.

HOGYAN VÁLIK A HIVATÁS JÓL FIZETŐ MUNKÁVÁ? Számos jó könyvben találhatunk hasznos információkat arra vonatkozóan, hogy miként kereshetsz pénzt azzal, amit csinálni szeretsz, ezért szokásomhoz híven azokra a szempontokra fogok koncentrálni, amelyek kimondottan ránk vonatkoznak. Ahhoz, hogy igazi hivatásod jól fizető állássá váljon, gyakran egy teljesen új szolgáltatást vagy szakmát kell kialakítanod. Ehhez valószínűleg saját vállalkozásba kell kezdened, vagy új feladatkört kell kialakítanod meglévő munkahelyeden. Ezt talán ijesztően hangzik, hacsak nem szuperérzékeny stílusban közelíted meg a problémát. Először is szabadulj meg attól a gondolattól, hogy a munkáját mindenki csak kapcsolatépítéssel és ismeretségeken keresztül képes sikeresen ellátni. Némi kapcsolattartásra persze mindig szükség van, de ezt is lehet hatékonyan, és szuperérzékenyek számára is élvezetes módon csinálni. Írj levelet, e-mailt, vagy legyen egy olyan extrovertált munkatársad, aki mindenkivel tartja a kapcsolatot és minden konferencián részt vesz, majd egy kellemes üzleti ebéd során beszámol neked a tudnivalókról. Másodszor, meg kell tanulnod, hogy bízni tudj néhány hasznos készségedben. Az intuíciód segít abban, hogy mindenkinél hamarabb ráérezz a fejlődési trendekre és a piaci igényekre. Ha valami izgalomba hoz, jó esélyed van rá, hogy érveiddel másokat is fellelkesíts. Amennyiben érdeklődésed nem túlzottan kirívó, biztosan létezik neked való munka; ha azonban rendkívül szokatlan, akkor nagy valószínűséggel te vagy a terület legfőbb szakértője, és valakinek valahol hamarosan szüksége lesz rád - különösen, ha másokkal is megosztod elképzeléseidet. Évekkel ezelőtt egy szuperérzékeny filmrajongó, aki könyvtárosként helyezkedett el, meggyőzte az egyetem vezetőségét, hogy hozzanak létre egy korszerű média tanszéket. Biztos volt benne, hogy ez a szak hamarosan az oktatás élvonalába kerül, ráadásul nagy szerepet játszhat a nyilvánosság további

nevelésében is. Ma már senki sem kérdőjelezi meg ötletének létjogosultságát, film- és videókönyvtára pedig az egyik legjobb az országban. A saját vállalkozás (vagy egy vállalaton belül élvezett teljes autonómia) logikus cél egy szuperérzékeny ember számára. Te határozod meg a munkaidődet, a stimuláció mértékét, a munkatársaidat, illetve az üzleti partnereidet, és nem kell vitatkoznod a főnököddel vagy a kollégáiddal. Más kis- és kezdő vállalkozókkal ellentétben viszont valószínűleg sokkal nagyobb gondot fordítasz a tervezésre és az előkészületekre, mielőtt bármiféle kockázatot vállalnál. Figyelned kell azonban bizonyos tendenciákra. Ha tipikus szuperérzékeny vagy, előfordul, hogy előbújik belőled az aggodalmaskodó perfekcionista, ami valószínűleg azt jelenti, hogy te vagy a legkeményebb főnök, akinek valaha dolgoztál. Gondot okozhat továbbá az is, hogy nehezen tudsz összpontosítani. Ha a kreativitásodnak és a megérzéseidnek köszönhetően millió és egy ötlettől zsong a fejed, viszonylag hamar eljön az a pont, amikor a legtöbbjüket el kell engedned, és számos fontos döntést meg kell hoznod. Ha ráadásul introvertált is vagy, még több erőfeszítést kell tenned annak érdekében, hogy ne veszítsd el a kapcsolatot az ügyfeleiddel és a piaccal. Például bármikor felvehetsz egy extrovertált munkatársat. Egy új partner vagy asszisztens, aki fölveszi a környezetedben lévő ingertöbbletet, mindenképpen hasznos befektetés. Ugyanakkor azt is figyelembe kell venned, hogy ha tompító tényezők állnak közted és a világ között, az intuíciód közvetlen információellátása is megszakad, hacsak nem tervezed meg, hogyan tarthatsz fenn igazi kapcsolatot azokkal, akiknek a szolgálatát ellátod.

A MŰVÉSZET MINT HIVATÁS Szinte minden szuperérzékenynek van egy művészi oldala, amelyet szívesen kifejezésre juttat, vagy mélyen elkötelezi magát egy adott művészeti ágazat mellett. Bizonyára vannak köztetek olyanok is, akik a művészetet választották hivatásukként, és talán megélhetésként is. A híres művészek személyiségét vizsgáló kutatások szinte kivétel nélkül a szuperérzékenység központi szerepét hangsúlyozzák. Sajnos, ebben a vonatkozásban a szuperérzékenység mentális zavarokkal is társul. Véleményem szerint az jelenthet problémát, hogy mi, művészek egyedül

dolgozunk, folyamatosan csiszolgatva mesterségünket és kreatív elképzeléseinket. A visszahúzódás viszont növeli a szuperérzékenységet - vagyis részben azt, amiért visszahúzódunk. Így mire eljön az idő, hogy munkánkat bemutassuk, előadjuk, megmagyarázzuk és eladjuk, esetleg elolvassuk a róla írt kritikákat, feldolgozzuk a lehetséges elutasítást, vagy fogadjuk a nyilvános elismerést, már szélsőségesen szuperérzékenyek leszünk. Egy nagyobb előadás, munka vagy teljesítményhez kötődő esemény lezárulása után pedig számolnunk kell a veszteség és a zavarodottság érzésével. A tudattalanból feltörő ötletáradatnak egyszer csak nincs megnyilvánulási lehetősége, s ez feszültséget okoz. A művészek jobban értenek ahhoz, hogy miként ösztönözzék és fejezzék ki ezt az elfojtott erőt, mint hogy megértsék a forrását, vagy azt, hogy hogyan hat rájuk. Nem meglepő, hogy számos művész nyúl drogokhoz, alkoholhoz vagy különféle gyógyszerekhez, hogy csökkentsék izgalmi szintjüket, vagy ismét kapcsolatba lépjenek belső énjükkel. Hosszú távon azonban ezektől a szerektől csak még kiegyensúlyozatlanabbá válnak. Ráadásul a művészt övező mítosz, illetve a róla alkotott archetipikus kép része az a feltételezés, hogy bármilyen pszichológiai beavatkozás tönkreteszi kreativitásukat, mivel túlságosan hétköznapivá, „normálissá” válnak általa. Pedig főleg a szuperérzékeny művészeknek kellene jobban elgondolkodniuk a művészeket övező mítoszokkal kapcsolatban. Mivel a szentek, a számkivetettek és a felfedezők lassan elfogynak, helyüket a gondterhelt, mély szuperérzelmi életet élő művész veszi át, aki mára kultúránk legromantikusabb figuráinak egyikévé vált. Emlékszem, amikor egyszer egy kreatív írás órán a tanár teleírta a táblát a legismertebb írók neveivel, majd megkérdezte tőlünk, hogy szerintünk mi a közös bennük. A válasz a következő volt: „az öngyilkossági kísérlet”. Azt hiszem, az osztály a művészi hivatásnak nem annyira a tragikumát, mint inkább a romantikus aspektusát látta meg ebben. Én azonban - pszichológusként és művészként - halálosan komoly helyzettel álltam szemben. Valahányszor kiderült egy művészről, hogy elmebeteg, vagy öngyilkosságot követett el, műveinek értéke nyomban megnőtt. Egy művész-hős kalandor élete kimondottan a fiatal szuperérzékenyeket szólítja meg, de előfordulhat, hogy olyan hétköznapi életet élő emberek tudattalanjának állított csapda is egyben, akik nem adnak maguknak időt arra, hogy szabadon engedjék a bennük lap-

pangó művészt. Másra ruházzák ezt a szerepet, aki egyben kiéli helyettük az őrületet is, amit elnyomnak magukban. A szuperérzékeny művészek szenvedése nagyrészt elkerülhető volna, ha megértenék az ingerszegény, de kreatív elszigetelődés és a fokozott stimulációval járó nyilvános kitárulkozás váltakozásának hatásait - amit korábban már leírtam. Nem vagyok benne biztos, hogy ez a fölismerés széles körben elterjed, legalábbis addig biztosan nem, amíg igény van a labilis művész mítoszára.

SEGÍTŐ FOGLALKOZÁSOK ÉS ELHIVATOTTSÁG A szuperérzékenyek rendkívül tudatos tanúi mások szenvedésének. Gyakran a megérzésük alapján ismerik föl, hogy az adott helyzetben mi a teendő. Így igen sok szuperérzékeny választja hivatásául mások szolgálatát, valamilyen „segítő foglalkozást” Közülük nagyon sokat fenyeget a „kiégés” veszélye. Ahhoz azonban, hogy segíteni tudj másoknak, nem kell feltétlenül olyan munkahelyen dolgoznod, ahol kiéghetsz. Számos szuperérzékeny ragaszkodik ahhoz, hogy a foglalkozás „frontvonalában” tevékenykedjen, pedig tudhatnák, hogy ott érik őket a legerősebb ingerek. Ha elnéznék, hogy mások végzik el azt a munkát, amely számukra oly terhelőnek tűnik - miközben ők a háttérben maradnak minden bizonnyal rossz lenne a lelkiismeretük. De azt hiszem, most már tisztán látod, hogy vannak, akik tökéletesen alkalmasak rá, hogy a harcvonalban munkálkodjanak, ráadásul ezt még élvezik is. Miért ne hagynánk, hogy engedjenek késztetéseiknek? A harcvonal mögött is szükség van emberekre, méghozzá olyanokra, akik egy magaslatról átlátva a harcmezőt, ki tudják dolgozni a megfelelő stratégiát. Úgy is fogalmazhatnék, hogy van, aki főzni szeret, van, aki mosogatni. Én magam éveken át képtelen voltam átengedni másnak a rendrakást és a mosogatást egyik kedvenc időtöltésem, a főzés után, míg egyszer találkoztam valakivel, aki váltig erősítgette, hogy őszintén szeret elrakodni és mosogatni, ellenben utál főzni. Egyik nyAron a Greenpeace Rainbow Warrior nevű hajóján utazva a legénység kalandos történeteit hallgattam, köztük azokat, amikor hatalmas bálnavadász- és feldolgozó hajókkal kerültek szembe, vagy amikor napokig torpedókkal és

géppuskákkal néztek farkasszemet. Bármennyire is szeretem a bálnákat, valószínűleg nem sok hasznomat vették volna ezekben a helyzetekben, inkább csak a terhükre lettem volna. Viszont tudom, hogy más módon is támogathatom a törekvéseiket. Vagyis röviden, nem kell olyan munkát vállalnod, amely túlzott stresszel és az idegrendszered túlfeszítésével jár. Biztosan találnak rá másokat, akik még ki is virulnak ebben a foglalkozásban. Nem kell hosszú munkanapokat sem végigdolgoznod, valójában lehet, hogy kötelességed is, hogy rövidebb ideig dolgozz. Bár talán nem érdemes ezt nagydobra verni, de úgy tudsz a legjobban segíteni másoknak, ha egészséges maradsz, és sikerül fenntartanod a számodra optimális izgalmi szintet.

MIT TANULHATUNK GREGTŐL? Greg kifejezetten szuperérzékeny általános iskolai tanár volt, akit diákjai is, kollégái is szerettek és tiszteltek. Ennek ellenére azért keresett meg, hogy elmondja nekem, miért hagyja ott a hivatását, amelyre mindig is vágyott. Azt várta tőlem, hogy erősítsem meg: a tanítás nem szuperérzékenyeknek való. Abban egyetértettem vele, hogy tanítani nehéz, de úgy vélem, hogy az egyének és a közösségek boldogulása és fejlődése érdekében is nagy szükség van jó és szuperérzékeny tanárokra. Elviselhetetlen volt hát számomra a gondolat, hogy egy ilyen értékes ember elhagyja a pályát. Némi együttgondolkodás után belátta, hogy a tanítás kimondottan logikus választás egy szuperérzékeny, gondoskodó, odaadó ember részéről. Valójában ilyen embereknek volna kitalálva ez a hivatás, de sajnos az őket érő nyomás igencsak megnehezíti, hogy a szuperérzékenyek a pedagógiai pályán maradjanak. Greg végül rájött, hogy nem kell mást tennie, mint megváltoztatnia a munkabeosztását. Sőt, ez valójában erkölcsi kötelessége is. Sokkal több jót tehet, ha nem hagyja agyondolgoztatni magát, mint ha felmond. Greg a következő naptól fogva soha többé nem dolgozott délután négy óra után. Igaz, a dolgok megfelelő átszervezése nem kevés kreativitást igényelt a részéről. Nem minden megoldás volt ideális, és ez igencsak nyomta a lelkiismeretét. Úgy érezte, új munkarendjét rejtegetnie kell kollégái és főnöke elől, bár idővel mindenki átlátta a helyzetet. (Az igazgatónak nem volt

ellenvetése, miután Greg remekül ellátta legfontosabb feladatait, ráadásul boldogabbnak is tűnt.) Egyes kollégái utánozni próbálták, voltak, akik irigyelték, vagy nehezteltek rá, de nem tudtak változtatni saját szokásaikon. Ennek már tíz éve. Greg még mindig rendkívül sikeres tanár, ráadásul egészséges, és boldog is. Igaz, kimerülten is adhatsz valamit azoknak, akiknek a szolgálatában állsz. Viszont nem vagy képes kiaknázni legfőbb erősségeidet, a viselkedésed önpusztító, mártírt csinálsz magadból, és bűntudatot ébresztesz másokban. Végül hátat akarsz fordítani, mint Greg, de az is lehet, hogy a tested kényszerít rá, hogy föladd.

SZUPERÉRZÉKENYSÉG ÉS TÁRSADALMI FELELŐSSÉGVÁLLALÁS A fentiekkel nem azt akarom mondani, hogy még több szuperérzékeny vonuljon ki a társadalmi igazságosságért és a környezet védelméért vívott küzdelemből. Éppen ellenkezőleg, szükség van ott ránk, de csak úgy, ha a magunk módján működhetünk. A kormány hibás döntéseiért és a politikai baklövésekért általában nem feltétlenül a bal vagy a jobb oldal felel, hanem sokkal inkább az a tény, hogy a döntéshozók között túl kevés a szuperérzékeny, akik néha behúzhatnák a féket annak érdekében, hogy legyen idő átgondolni a lehetséges következményeket. Mi ugyanis visszavonultunk, és a dolgokat ráhagytuk impulzívabb, agresszívabb embertársainkra, akik boldogan versengenek különféle politikai pozíciókért, és egyébként is élvezik a hajtást. A rómaiaknak volt egy nagy hadvezérük, Cincinnatus, aki a legenda szerint nem vágyott másra, mint hogy békés nyugalomban élhessen a saját birtokán. Ennek ellenére kétszer is vissza kellett térnie a közéletbe, hogy megóvja népét a fenyegető katonai katasztrófától. A világnak több ilyen típusú embert kellene visszacsábítania közhasznú posztokra. Ha azonban erre nem is kerül sor, néha nekünk is fel kellene ajánlanunk szolgálatainkat.

SZUPERÉRZÉKENYEK AZ ÜZLETI VILÁGBAN Az üzleti világ kétségkívül alábecsüli a szuperérzékenyeket. Rosszul teszi, mert a tehetséges, intuitív, lelkiismeretes, és a hibák elkerülésére törekvő munkavállalókat jobban meg kellene becsülni. Persze nyilvánvalóan nem nagyon

illünk bele az üzleti világba, hiszen a teljesítményhez kötődő hasonlatok közt gyakori az „üzleti harc megvívása”, az „úttörőmunka” és a „terjeszkedés”. Az üzletet tekinthetjük műalkotásnak is, amelynek létrejöttéhez művészre van szükség; vagy jóslatnak, amihez látnoknak kell lenni; társadalmi felelősségvállalásnak, amihez ítélőképesség szükséges; de a növekedéssel kapcsolatos feladatsornak is, amihez egy kertész, vagy egy szülő jártasságai kellenek. Az üzleti élethez tartozik a nyilvánosság kihívásokkal teli nevelése is, amihez pedagógus-vénára van szükség, és így tovább. A cégek nagyon különbözőek. Ha elvállalsz egy állást, vagy lehetőséged nyílik befolyásolni azt a szervezeti kultúrát, amelyben éppen dolgozol, légy résen! Hallgasd meg, mit mondanak mások, de használd az intuíciódat is. Kik azok, akiket csodálnak, jutalmaznak és előléptetnek? A keményen versengő kíméletleneket? Mi a helyzet a kreatív és előrelátó, vagy a harmóniára törekvő és csapatszellemben gondolkodó kollégákkal? Értékelik a kiváló ügyfélszolgálatot vagy a minőségellenőrzést? A szuperérzékenyek többé-kevésbé az összes szerepkörben otthon érzik magukat, kivéve az elsőt.

TEHETSÉGES szuperérzékenyek a munkahelyen Véleményem szerint szuperérzékenységünknek köszönhetően szinte valamennyien többé-kevésbé tehetségesek vagyunk, de vannak körülöttünk olyanok, akik átlagon felüliek. Valójában a „felszabadult szuperérzékeny” fogalmának hátterében a tehetséges felnőttek körében végzett számtalan kutatás eredményeként kimutatott személyiségjegyek látszólag furcsa egyvelege állt. Ilyen jegyek az impulzivitás, a kíváncsiság, a függetlenség iránti erős igény és a magas energiaszint. Mindezek mellett szerepel még az introverzió, az intuitivitás, az emocionális érzékenység és a nonkonformitás. A tehetséget azonban a munkahelyen nem egyszerű kezelni. Először is, eredetiséged jókora probléma lehet, ha csoporthelyzetben kell előadnod ötleteidet. Számos szervezetnél éppen azért kap kiemelt szerepet a csoportos problémamegoldás, mert az hozza ki a hozzád hasonló emberekből az ötleteket, amelyeket aztán a többiek tovább finomítanak. A nehézség ott kezdődik, amikor mindenkinek van ötlete, de te egyértelműen a sajátodat tartod a legjobbnak. Ezt viszont a többiek nem látják be. Ha engedsz a csoport nyomásának, úgy érzed,

meghazudtolod önmagadat, és nem tudsz azonosulni a csoport végső döntésével. Ha ellenállsz, úgy érzed, elidegenedsz a többiektől, akik félreértenek. Egy jó vezető vagy tanácsadó tisztában van az efféle forgatókönyvekkel, és megvédi a tehetséges alkalmazottakat. Ellenkező esetben talán érdemes máshol kamatoztatnod a tehetségedet. Másodszor, a munkád és az ötleteid rendkívül izgatottá tehetnek. Amikor ilyen állapotban vagy, mások szemében úgy tűnhet, hogy túl nagy kockázatot vállalsz. Te persze nem így látod, mivel tisztában vagy a dolgok pozitív kimenetelével. Azonban nem vagy tévedhetetlen, a többiek pedig kifejezetten örömüket lelik abban, ha hibázol - még ha ez ritkán fordul is elő. Továbbá azok, akik nem értik ezt a hevességet, azt mondják, hogy állandóan dolgozol, és ezért valószínűleg neheztelnek, mert úgy érzik, hogy rossz színben tünteted fel őket. Viszont számodra a munka játék. Neked az esik nehezedre, ha nem dolgozol. Ha mindezekből magadra ismersz, jobb, ha nem vered nagydobra, ha sokáig bent maradsz - elég, ha a főnököd tud róla. Még jobb, ha nem túlórázol. Próbáld meg a legkellemesebb izgalom érzését is túlingerlődésként kezelni, és tartsd egyensúlyban a munkádat a kikapcsolódással. Meg fogod látni, hogy ez a munkád hasznára válik. Hevességedből adódik továbbá, hogy fáradhatatlan agyad újabb projektek felé tereli a figyelmedet, még mielőtt az aktuális munkád utolsó részleteit befejezted volna, így előfordul, hogy mások aratják le, amit te vetettél. Hacsak nem tudsz megfelelően tervezni - márpedig ez nem az erősséged ezzel sajnos számolnod kell. A tehetséged harmadik velejárója emocionális érzékenységed, ami beleránthat mások bonyolult magánéletébe. Ez különösen a munkahelyen nem jó ötlet, tehát meg kell vonnod, és be is kell tartanod a szakmai határokat. A munkahelyeden főleg a kevésbé érzékeny emberekkel kellene több időt töltened, akikkel kölcsönösen jól ki tudjátok egészíteni egymást. A számodra igazán fontos, emocionális mélységet nyújtó intenzívebb kapcsolatokat a munkahelyeden kívül keresd. Távol kell tartanod a munkádtól azokat a kapcsolataidat, amelyek az érzékenységed miatt támadó viharok közepette biztonságos kikötőként szolgálnak. Az erre a szerepre megfelelő személyt ne a kollégáid és főleg ne a feletteseid

között keresd. Valószínűleg túl nagy feladatot jelentene nekik, hogy ezt kezeljék, ezért inkább azt gondolhatják, hogy „valami nem stimmel veled”. A tehetségesek negyedik személyiségvonása az intuíció, amely mások szemében már-már mágikus képességnek tűnik. Nem látják, amit te látsz például az ellentétet a látszat és a között, „ami itt folyik” Itt is az a helyzet, mint a szokatlan ötleteid esetében; neked kell eldöntened, hogy őszinte légy, vagy sodródj az árral együtt, miközben titokban egy kicsit kívülállónak érzed magadat. Végül a tehetséged bizonyos karizmatikus jelleggel is fölruházhat, aminek következtében a többiek azt remélhetik, hogy majd te vezeted őket, ahelyett hogy ők vezetnék magukat. Ez igencsak hízelgő kísértés, de ha engedsz neki, végül oda jutsz, hogy látszólag megfosztod őket a szabadságuktól, és ez bizonyos értelemben így is lenne. A te nézőpontodból úgy tűnhet, hogy a többiek nem sokat nyújthatnak viszonzásul. A kezdeti „megosztást” csalódás követheti. Viszont ha lemondasz másokról, az megint csak elidegenedéshez vezet, miközben éppen hogy szükséged van a többiekre. Az itt elmondott problémák lehetséges megoldása az, ha a tehetségedet nem kizárólag a munkádban igyekszel kamatoztatni. Fejezd ki magad magánéleti terveidben, művészeti tevékenységekben, hobbiban, jövőképekben, egy mellékfoglalkozásban, vagy magában az életben. Más szóval, terjeszd ki tehetségedet a munkahelyeden nagy figyelmet kiváltó ötleteiden túlra. Használd arra, hogy még jobban megismerd önmagadat, tegyél szert újabb ismeretekre az emberek csoportos és szervezeten belüli viselkedését illetően is. Ha ez a célod, nincs semmi baj azzal, ha hátradőlsz és figyelsz; mint ahogy azzal sem, ha néha nem tehetséges, hanem hétköznapi emberként viselkedsz, hogy megtapasztald, hogy az milyen érzés. Végül pedig ápolj jó kapcsolatot minél több különböző típusú emberrel - a munkahelyeden és máshol is -, és fogadd el, hogy nincs ember, aki mindenhez, ami benned van, teljesen kötődni tud. Valójában talán a tehetséggel együtt járó magány elfogadása a lehető legfelszabadítóbb és a legtöbb erőt adó érzés a számodra. Fogadd el ennek az ellenkezőjét is, vagyis azt, hogy nem kell elszigetelve érezned magad, hiszen mindenkiben van valamilyen tehetség. És persze ott van az ellentmondó igazság is: senki sem kivételes (még te sem) abban

az értelemben, hogy menthetetlenül megöregszünk, és mindnyájan meghalunk.

TULAJDONSÁGOD MEGFELELŐ ÉRTÉKELÉSE Remélem, hogy mostanra jobban el tudod képzelni, hogy az érzékenység hány lehetséges módon segítheti munkádat - akár önálló vagy, akár alkalmazott. Tapasztaltam viszont, hogy sok munkába kerül, mire a szuperérzékenyek le tudják hántani a negatív minősítéseket személyiség- vonásukról, és fölismerik annak valódi értékét. Hogyan győzhetnél meg másokat saját értékeidről, ha te magad sem vagy tisztában velük? Ezért arra kérlek, hogy feltétlenül végezd el az alábbi gyakorlatot. Sorolj fel minden előnyös tulajdonságot, amellyel egy szuperérzékeny ember véleményed szerint rendelkezhet. Kövesd a brainstorming (azaz az ötletbörze) szabályait, és kritika nélkül fogadj el minden ötletet. Ne aggódj amiatt, hogy vannak köztük olyan tulajdonságok, amelyek a nem szuperérzékenyekben is megtalálhatóak. Az is elég, ha bennünk inkább, vagy szintén megvannak. Használj minden lehetséges stratégiát: az alapvonásból kiinduló logikai levezetést; idézd fel a szuperérzékeny emberekről szerzett legújabb ismereteidet és a benned róluk kialakított képet; vedd sorra azokat a szuperérzékenyeket, akiket ismersz és nagyra becsülsz; gondolj magadra; lapozd át ezt a könyvet. A listád bizonyára hosszú lett. Ha egy szuperérzékenyekből álló csoport állítja össze, mindig nagyon hosszú - hát, ha még ösztönzöm is őket. Tehát ne hagyd abba, amíg teljesnek nem érzed. Most pedig két dolgot tégy: írj egy rövid beszédet, amelyet például egy szakmai interjú során használnál, majd pedig egy hivatalos hangvételű bemutatkozó levelet is. Mindkettőben fejtsd ki néhány előnyös tulajdonságodat - beleértve szuperérzékenységedet is - úgy, hogy a mondandód szelíden képezze is a munkaadódat. Íme, egy részlet egy képzelt írásból (amely levélnek azért kissé furcsa lenne): „A gyermeknevelésben szerzett tíz éves tapasztalatom mellett gazdag ismeretekkel és gyakorlati tapasztalatokkal rendelkezem a művészi grafika és a tördelés területén. Tudom, hogy a munkámhoz jelentősen hozzájárul a személyiségem és az alaptermészetem. Rendkívül lelkiismeretes, alapos ember vagyok, akinek nagyon fontos, hogy jól végezze a munkáját.

Mindamellett úgy vélem, meglepően nagy képzelőerővel rendelkezem. Kreativitásom mindig is átlagon felüli volt (ezzel együtt az iskolában folyamatosan jó jegyeket szereztem, és magas az IQ-m is). Egyik legnagyobb erősségem a munkámmal kapcsolatos intuícióm, beleértve a lehetséges problémák és hibák kiszűrését is. Nem tartom magamat fontoskodó, bajkeverő személynek. Szeretem magam körül a nyugodt légkört. Tudnia kell, hogy akkor teljesítek a legjobban, ha nyugodt vagyok és körülöttem is békesség van. Ennek köszönhetően a legtöbben kimondottan szeretnek velem dolgozni, bár én szívesebben dolgozom egyedül vagy csak néhány emberrel. E tekintetben erősségem a függetlenségem is, mert képes vagyok egyedül is jó teljesítményt nyújtani...”

TRÉNINGEK, CSOPORTOS TOVÁBBKÉPZÉSEK A szakmai továbbképzés (vagy akár csapatépítő tréning), mint szituáció, esetedben erős túlingerlődéshez vezethet, mivel hajlamos vagy rosszabb teljesítményt nyújtani, ha figyelnek, vagy valamiért fokozottan feszült állapotba kerülsz - például ha túl sok információ ér egyszerre, túl sok ember vesz körül, akik egyszerre beszélnek vagy feszülten tanulnak, vagy elképzeled, hogy milyen szörnyű felsülés lenne, ha nem jutna eszedbe valami. Ha megoldható, képezd te magadat. Vidd haza a használati útmutatókat, vagy maradj bent munkaidő után, és dolgozz egyedül. Akár magánórákat is vehetsz olyasvalakitől, aki megnyugtatóan hat rád. Kérd meg, hogy először mutasson meg neked egy-egy adott lépést, amit majd egyedül gyakorolhatsz. Ezt követően engedd meg valakinek, hogy figyeljen. Az illető lehetőleg ne a felettesed legyen, hanem olyasvalaki, akinek a jelenléte nem idegesít túlzottan.

JÓ FIZIKAI KÖZÉRZET A MUNKAHELYEN Miután érzékenyebb vagy, semmi szükséged további kellemetlenségekre vagy stresszre magad körül. Egy mások által biztonságosnak ítélt szituáció számodra még stressz forrása lehet. Másoknak talán nem okoznak gondot a vibráló fények, a halk gépzaj vagy a vegyszerszag, neked viszont igen. A szuperérzékenyek között is nagyon egyéni, hogy mi mekkora problémának számít.

Ha úgy érzed, hogy okkal panaszkodsz, gondold végig reálisan, hogy milyen problémával állsz szemben. Ha mindenképpen meg akarod szüntetni a zavaró ingert, említsd meg azt is, hogy te magad mit tettél a helyzet megoldása érdekében. Hangsúlyozd a produktivitásodat és az eredményeidet, majd tedd hozzá, hogy még ennél is többre lennél képes, ha sikerülne megoldást találni a fennálló problémára (már amennyiben az reális).

SZAKMAI ELŐREMENETEL EGY SZERVEZETEN BELÜL A "félénk" emberek körében végzett kutatások eredményeiből kiderül, hogy túl keveset keresnek, és a képességeikhez mérten alacsonyabb szintű munkát végeznek. Gyanítom, hogy ez sok szuperérzékenyre is igaz, bár gyakran magunk döntünk így. Ha azonban szeretnél előrébb jutni a ranglétrán, de nem tudsz, vagy létszámcsökkentést terveznek, és maradni szeretnél, oda kell figyelned a megfelelő stratégiára. A szuperérzékenyek nem kedvelik az intrikát, a fúrást és a pletykát. Ez már önmagában gyanús. Minket sokféleképpen lehet félreérteni, különösen, ha a munkahelyünkön kevesebb időt töltünk másokkal együtt, vagy nem osztjuk meg velük a gondolatainkat. Ettől zárkózottnak, gőgösnek, különcnek tűnhetünk. Ha még törtetők sem vagyunk, akkor közömbösnek és gyengének tartanak bennünket. Mindezt többnyire teljesen indokolatlanul vetítik ránk. Figyelnünk kell tehát erre a forgatókönyvre, és elejét kell vennünk annak, hogy olyasmit tulajdonítsanak nekünk, ami távol áll tőlünk. Alkalomadtán említsd meg a többieknek, hogyan érzel velük és a céggel kapcsolatban. Talán úgy véled, hogy a pozitív szuperérzelmeid nyilvánvalóak, de ez nem feltétlenül igaz, ha általában visszafogottan viselkedsz, a többiek pedig nem elég figyelmesek. Gondold végig, nem kellene-e nyíltabban beszélned a saját teljesítményeidről, a szervezetben betölteni kívánt pozíciódról, és hogy mennyi ideig vagy hajlandó várni egy lehetséges előléptetésre. Mellesleg biztos lehetsz abban, hogy a soron következő előléptetéseknél nem fognak átnézni rajtad, ha hetente írásban beszámolsz arról, miként járultál hozzá a szervezet sikeréhez, hozzátéve a más területeken elért eredményeidet - legyen szó szakmai vagy személyes fejlődésről. Légy minél részletesebb, így legalább számodra is jobban tudatosulnak a sikereid, és talán gyakrabban is teszel majd

róluk említést. Ha lehet, a következő beszámolód alkalmával mutasd meg felettesednek az eredményeidről készített összegzést. Ha nem szeretnéd elvégezni ezt a feladatot, vagy egy hónap múlva szembesülsz azzal, hogy még mindig nem csináltad meg, gondold végig, mi lehet ennek az oka. Talán hencegésnek érzed? Akkor vedd úgy, hogy rossz szolgálatot teszel a felettesednek és a cégednek, ha nem hívod fel a figyelmüket a saját értékeidre. Előbb vagy utóbb elégedetlenné válsz, tovább akarsz majd állni, esetleg elcsábít a konkurencia, vagy a következő leépítés során neked kell majd távoznod, nem pedig egy talán kevésbé kompetens munkatársadnak. Szeretnéd, ha mások észrevennék az értékeidet anélkül, hogy fel kellene rájuk hívnod a figyelmüket? Ez egy gyakori, még a gyermekkorunkból eredő vágy, amely ritkán teljesül ebben a világban. Vagy igazából nem sok mindent értél el, és ez aggaszt? Talán számon kellene tartanod azokat a teljesítményeket, amelyeket fontosnak érzel - a hosszú bicikliutakat, az elolvasott könyveket vagy a barátokkal folytatott beszélgetéseket. Ha a munka mellett valami más köti le energiáid nagy részét, lehet, hogy pont arról a dologról van szó, amit a legjobban élvezel. Van-e mód arra, hogy valaki akár még fizessen is ezért? Ha magadra vállaltad, hogy egy idősödő szülőt vagy egy kisgyermeket látsz el, légy büszke arra, hogy valami különlegeset nyújtasz nekik. Vedd fel ezt is az eredményeid listájára, még akkor is, ha erre a legtöbb munkaadó nem igazán kíváncsi. Végül, ha mégsem sikerül előrébb jutnod, vagy úgy érzed, hogy valaki „a bőrödre pályázik”, akkor lehet, hogy nem vagy annyira dörzsölt, mint kellene.

BETTE TALÁLKOZÁSA MACHIAVELLIVEL A szuperérzékeny Bette pszichoterápiára járt hozzám. A leggyakrabban fölmerülő téma a munkahelyi frusztrációja volt. Mi, terapeuták sohasem tudhatjuk biztosan, hogy pontosan mi zajlik egy helyzetben, amelyről csak az egyik oldalról vannak információink. Számomra úgy tűnt, hogy bár Bette remek munkát végez, sohasem léptetik elő. Egy szakmai felülvizsgálat során azonban éppen azokat a dolgokat kritizálták vele kapcsolatban, amelyeket a legtöbb felettes nagyra szokott értékelni. Bár nem szívesen, Bette eltűnődött azon, hogy főnöke vajon nem a „bőrére pályázik-e”. A

főnökasszonynak zaklatott magánélete volt, és elődje már korábban figyelmeztette Bettet, hogy nem kizárt, hogy „hátba fogja támadni”. A legtöbb alkalmazott egészen jól kijött az új főnökasszonnyal, de megérzései azt súgták Bettenek, hogy inkább csak kitérnek az útjából, mert félnek tőle. Mivel jóval idősebb volt, Bette inkább éretlennek, mint fenyegetőnek látta felettesét. Bette odaadóan és lelkiismeretesen végezte munkáját, a cég ügyfelei pedig gyakran dicsérték, mondván, hogy az osztályán dolgozó munkatársak közül ő a legkompetensebb. Úgy érezhette tehát, hogy nincs mitől tartania, de nem vette figyelembe főnöke irigységét. Ugyanakkor Bette nem szívesen gondolt rosszat másokról. Bette végül rászánta magát, és megkért egy személyzetis kollégát, hogy hadd nézzen bele a saját dossziéjába (ami az adott szervezeten belül megfelelő lépés volt). Az aktákban új felettese számos olyan feljegyzését találta, amelyek egyszerűen nem feleltek meg a valóságnak, miközben azok a pozitív információk, amelyeket ő kért, hogy csatoljanak, hiányoztak az aktákból. Bettenek végül be kellett látnia, hogy hatalmi harcban áll főnökével, de nem tudta, hogy mitévő legyen. Újra meg újra azt hangsúlyozta, hogy nem kíván ellenlábasa módszereihez folyamodni, mert méltóságon alulinak tartja a bosszú gondolatát. A fő feladat tehát az volt számomra, hogy segítsek Bettenek kideríteni, hogy miért is vált célponttá. Igazából be is vallotta, hogy nem ez az első munkahely, ahol ilyen gondjai akadtak. Azt gyanítottam, hogy az adott esetben az lehetett a probléma, hogy - bár nem így van - Bette közönyösnek, fölényesnek és ezért fenyegetőnek tűnhetett egy bizonytalan fiatal nő szemében. A dolog hátterében viszont ott húzódott az a tény is, hogy Bette nem látta vagy nem volt hajlandó tudomásul venni ezt a potenciális konfliktusforrást. Ebben a helyzetben - korábbi munkahelyi tapasztalataihoz hasonlóan - Bette könnyű célponttá vált, miután saját döntése alapján „elkülönült a nyájtól”. A legtöbb introvertált szuperérzékenyhez hasonlóan ő is inkább csak elment dolgozni, legjobb tudása szerint elvégezte a munkáját, majd hazament megkímélve magát a további szocializáció okozta stimulációtól. Gyakran mondta nekem, hogy „nem élvezem a pletykálkodást, mint a többiek.” Ennek következtében egyrészt nem volt naprakész a szervezet informális életét illetően,

vagyis saját védelme érdekében kénytelen volt előrángatni a personáját, azaz a külvilágnak szóló énjét egy kis csevegésre, hogy megtudja, mi zajlik körülötte, és hogy a legrosszabb esetben legyen egy-két szimpatizánsa. Másrészt, bizonyos értelemben elutasította a többieket, vagy legalábbis ők így érezhették. Mindenesetre nem éreztek késztetést arra, hogy a segítségére siessenek, így felettese nem érezte akadályát annak, hogy fellépjen ellene. Bette elkövetett még egy érthető hibát, amelybe a legtöbb szuperérzékeny beleesik: teljesen figyelmen kívül hagyta főnöke „árnyoldalát”, illetve kevésbé előnyös tulajdonságait. Ami azt illeti, Bette hajlamos volt idealizálni feletteseit. Csak kedvességet és védelmet várt olyasvalakitől, aki vezető szerepet tölt be. Amikor ezt nem kapta meg, felettese főnökéhez fordult segítségért, de úgy érezte „helyesnek”, ha erről közvetlen felettesét is tájékoztatja! Az természetesen fölébe kerekedett, és a nagyfőnököt Bette ellen fordította. Vagyis egy újabb túlidealizált tekintélyszemély viselkedett - nem meglepő módon - földi halandóként. Amikor arra kértem Bettet, hogy viselkedjen bölcsebben, és legyen „ügyesebb politikus”, először úgy érezte, arra kérem, hogy mocskolja be magát. Én azonban tudtam, hogy ez a fajta erkölcsi tisztaság bizonyára hosszú árnyékot vet, így végül álmaiban egy mérges, ketrecbe zárt kecskével, aztán egy kemény kis „utcai harcossal”, majd legvégül egy agyafúrt üzletasszonnyal kellett megvívnia. Megismerve ezeket az álomfigurákat, mindegyik hozzátett valamit Bette személyiségéhez, amivel valójában már korábban is rendelkezett, csak éppen nem használta. Valamiért elfogadhatatlannak tartotta ezeket a tulajdonságokat, ezért vehemensen elfojtotta őket. Most azonban megtanították arra, hogyan legyen legalább egy kicsit gyanakvóbb az emberekkel kapcsolatban, különösen azokkal, akiket idealizál (beleértve engem is). Ahogy önreflexiója fejlődött - amihez nyilvánvalóan nagy bátorság és intelligencia kellett -, Bette bevallotta, hogy erős kétségei vannak az emberek indítékait illetően, csak eddig mindig igyekezett elnyomni az efféle gyanúkat, mert butaságnak tartotta. Azzal, hogy most sikerült tudatosítania és megvizsgálnia őket, rájött, hogy egyes emberekben jobban megbízhat, mint másokban, de legjobban a saját megérzéseiben. A fejezet végén megismerheted a benned lakozó hatalmat kezelő brókert, azaz az erőviszonyokat a saját céljaidra kihasználni képes személyiségedet.

KÉSŐ - ÉS NEM KÉSŐ BÁNAT Nehéz szembenézni mindazzal, amit életünk során nem leszünk képesek elvégezni. A halandóság sajnos ezzel jár. Már az is csodálatos, ha csak egy kicsit sikerül közelebb jutnunk az élet nagy kérdéseinek megválaszolásához. Még fantasztikusabb, ha ezért még fizetést is kapunk, és talán a csodával határos, ha munkánkat mások társaságában, harmonikus és egymás érdemeit elismerő légkörben tudjuk végezni. Ha ezzel áldott meg a sors, légy hálás érte. Ha még nem jutottál el idáig, remélem, most már tisztábban látod, hogy ez még sikerülhet. Másfelől lehet, hogy tudomásul kell venned, hogy az igazi elhivatottságodban gyakran gátoltak más kötelezettségek vagy a társadalmi elismerés hiánya. Ha valamilyen módon meg tudsz békélni ezzel a helyzettel, talán te vagy a legbölcsebb mindannyiunk közül.

HOGYAN HASZNOSÍTSD A TANULTAKAT? Ismerd föl magadban a Machiavellit! Machiavelli, a reneszánszkori olasz hercegek híres tanácsadója brutális őszinteséggel írt arról, hogyan törjünk az élre, és hogyan maradjunk a csúcson. Nevét talán túl gyakran hozzák összefüggésbe manipulálással, hazugsággal, csalással, rágalmazással és mindenféle udvari cselszövéssel. Nem azt javaslom, hogy machiavellista légy, de biztosíthatlak, hogy minél jobban elutasítod ezeket a tulajdonságokat, annál tudatosabban kell látnod, hogy azok benned és másokban is ott lapulnak valahol. Minél hevesebben bizonygatod, hogy fogalmad sincs ilyesmiről, annál jobban megzavarnak a benned vagy másokban titokban folyó cselvetések. Röviden: benned is lappang egy Machiavelli. És, bizony, könyörtelen manipulátor, de nincs az a herceg, főleg ha még kedves is, aki sokáig hatalmon tudna maradni egy ilyen gátlástalan tanácsadó nélkül. Az ellenséges hercegnek bizonyára éppen egy ugyanilyen ember ad tanácsokat. A trükk az, hogy jól odafigyelj arra, amit Machiavelli súg, egyébként tartsd ott, ahová való.

Talán már ismered önmagadnak ezt a részét, de itt az idő, hogy jobban szemügyre vedd. Próbáld meg elképzelni, hogy néz ki, mit mond, akár még nevet is adhatsz neki (valószínűleg nem Machiavellinek fogják hívni). Aztán beszélgessetek. Hallgasd végig, miket tud arról a szervezetről, amelyben dolgozol. Kérdezd meg, szerinte kinek hogyan sikerült följebb jutnia, és ki az, aki hátba akar támadni. Kérdezz rá arra is, hogy te hogyan tudnál előrébb jutni. Adj néha szót ennek a hangnak. A későbbiekben gondold végig mindazt, amit tanultál, és közben igyekezz óvni értékeidet és jó tulajdonságaidat. Ha például azt hallod, hogy valaki tisztességtelenül taktikázik, és ezzel árt neked és a cégnek, tedd fel magadnak a kérdést, hogy vajon belső hangod paranoiás, vagy olyasmiről van szó, amit te is tudtál, csak nem akartál tudomásul venni. Tudsz olyan bölcs lépésről, amellyel tehetnél a dolog ellen, vagy legalább megvédheted magad?

7. Közeli kapcsolatok SZUPERÉRZÉKENYEK ÉS A SZERELEM Ez a fejezet a szerelemről és a szeretetről szól. Azzal kezdődik, hogyan esnek szerelembe a szuperérzékenyek, és hogyan alakítanak ki szoros, szeretetteljes, meghitt barátságokat. Segítséget nyújt továbbá ahhoz a hálás munkához, amellyel a szerelem és barátság életben tartása jár - természetesen szuperérzékeny alapon.

A SZUPERÉRZÉKENYEK INTIMITÁSÁNAK SZÁMTALAN FORMÁJA Cora hatvannégy éves háziasszony, és gyermekkönyveket ír. Egyszer ment férjhez, méghozzá élete „egyetlen szexuális partneréhez”. Határozottan állítja, hogy teljesen elégedett életének ezzel a részével. Dick, a férje, „minden, csak nem szuperérzékeny”, de mindketten élvezik azt, amivel a másik gazdagítani tudja közös életüket, különösen most, miután a házasság hosszú évei alatt sikerült összehangolódniuk. Cora például megtanulta, hogy van, amire nemet mondhat; nem kell osztoznia férjének a kalandfilmek, a síelés és a foci iránti rajongásában. Dick a barátai társaságában élvezi mindezt. Mark ötvenes éveiben járó professzor, költő, és T. S. Eliot kutató. Nőtlen, Svédországban él, ahol angol irodalmat tanít. A barátságok központi szerepet játszanak az életében. Jó érzékkel talált a világban néhány rokon lelket, akikhez mély barátság fűzi. Gyanítom, hogy mindannyian szerencsésnek érzik magukat. Ami a romantikát illeti, Mark még heves gyermekkori szerelmeire is emlékszik. Felnőttkorában a kapcsolatairól ezt vallotta nekem: „Ritkultak, de nagyon megterhelőek voltak. Mindig kettőn áll a vásár. Fájdalmas. Nincs vége, bár az ajtó már becsukódott.” Aztán kissé fanyarul hozzátette: „Viszont a képzeletvilágom gazdag.” Ann is emlékszik szenvedélyes gyermekkori szerelmeire. „Mindig volt valakim; folyamatosan kerestem, kutattam.” Húszévesen ment férjhez, és hét év alatt három gyermeket szült. Sosem volt elég pénzük, és a feszültség, akárcsak férje durvasága, egyre csak nőtt. Miután a férfi párszor komolyabban is megütötte, Ann tudta, hogy el kell hagynia, fel kell nőnie, és valahogy el kell tartania magát.

Az évek során mások is voltak Ann életében, de soha többé nem ment férjhez, ötvenévesen azt állítja, hogy a „varázslatos nagy ő” utáni kutatása végleg véget ért. Mikor azt kérdeztem tőle, hogy élete során milyen eszközökkel sikerült egyensúlyban tartania érzékenységét, szinte rögtön rávágta, hogy „végre kiűztem a férfiakat az életemből, így legalább ezzel nem bajlódom többé”. Boldoggá teszi viszont a barátnőihez fűződő közeli barátság, illetve szoros kötődése a gyermekeihez és a testvéreihez. Kristen, a diáklány, akivel az 1. fejezetben találkoztunk, gyermekkorában szintén viharos szerelmeken esett át. „Minden évre jutott egy, de ahogy idősebb lettem, és a dolgok kezdtek komolyabbá válni - különösen akkor, amikor együtt voltunk -, azt akartam, hogy hagyjanak magamra. Aztán ott volt az a srác, akinek a kedvéért Japánba utaztam. Nagyon fontos volt számomra, de hála Istennek vége. Most, hogy húszéves vagyok, már nem érdekelnek annyira a fiúk. Először azt szeretném kideríteni, hogy ki is vagyok valójában.” Felettébb józan szavak egy olyan lány szájából, aki éppen épelméjűsége miatt aggódik. A harmincéves Lily kicsapongó ifjúkori évei alatt folyamatosan szigorú kínai édesanyja ellen lázadt. De két éve, amikor Lilynek vad életmódjából kifolyólag egészségügyi problémai adódtak, végül rájött, hogy milyen nyomorúságos életet él. Az interjúnk során az is felmerült benne, hogy talán azért választotta ezt a fárasztóan ingergazdag életmódot, hogy elhatárolódjon a családjától, amelyet unalmasnak tartott, mert hiányolta belőlük a jellegzetes amerikai életerőt. Miután visszanyerte egészségét, kapcsolatba került egy még nála is jóval érzékenyebb férfival. Eleinte csupán barátok voltak, mivel Lily - akár a családját őt is unalmasnak találta. Aztán mély gyengédség és figyelmesség alakult ki közöttük. Összeköltöztek, de Lily egyáltalán nem sürgeti a házasságot. A huszonéves Lynn nemrégiben ment hozzá Craighez, akivel közös spirituális életet élnek, és mélyen szeretik egymást. Az egyetlen nézeteltérés kettejük között az, hogy ki mennyi szexre vágyik. A közössége spirituális hagyományaihoz híven - amelyeket a későbbiekben Lynn is betartott - Craig tartózkodott a szexualitástól. Az interjúnk idején már másként vélekedett erről, viszont most Lynn akarta követni a szabályokat és a tartózkodó életmódot. A kompromisszummal, hogy csak „ritkán” (havonta egyszer vagy kétszer) szerelmeskednek, de akkor az az alkalom „különleges”, mindeddig mind a ketten

elégedettek. A példákon keresztül jól látható, hogy a szuperérzékenyek milyen sokféle módon képesek kielégíteni alapvető emberi vágyukat aziránt, hogy közel legyenek másokhoz. Bár ennek igazolására egyelőre nem állnak rendelkezésemre széleskörű statisztikai adatok, az interjúim alapján az a benyomásom, hogy a szuperérzékenyek körében többféle megoldás létezik erre, mint másoknál. Gyakrabban döntenek a szingli életmód vagy a szigorúbb értelemben vett monogámia mellett, mint a többi ember, és gyakrabban választják a közeli baráti vagy rokoni kapcsolatokat a romantika helyett. Igaz, ez a másfajta románc iránti vonzalom a szuperérzékenyek eltérő személyes történeteire és igényeire vezethető vissza, de hát a szükség találékonnyá tesz. Ezt a sokszínűséget elnézve azért akad néhány olyan közös dolog, amelyet nekünk, szuperérzékenyeknek figyelembe kell vennünk közeli kapcsolataink kialakítása és ápolása során. Ezek mind a finom részletek iránti különleges fogékonyságunkból és a feszültségre való fokozott hajlamunkból adódnak.

AMIKOR A SZUPERÉRZÉKENYEK SZERELEMBE ESNEK Kutatásaim eredményeiből arra következtetek, hogy mi, szuperérzékenyek sokkal szenvedélyesebben esünk szerelembe, mint mások. Ez többnyire jó dolog. Például tudományosan igazolt tény, hogy a szerelem minden esetben növeli az illető kompetenciaérzetét és önértékelését. Ha valaki szerelmes, erősebbnek és jobbnak érzi magát. Másfelől azonban jó, ha tisztában vagyunk azzal, hogy miért esünk szerelembe jobban, mint mások - függetlenül szerelmünk tárgyától tekintettel azokra az esetekre, amikor jobb lenne, ha ez az intenzív érzés elkerülne bennünket. Mielőtt belevágnánk, megkérlek, hogy írd le, mi történt veled, amikor szenvedélyes érzelmeket kezdtél el táplálni valaki iránt. így látni fogod, hogy amit itt leírok, mennyire volt igaz a te esetedben. Tisztában vagyok azzal, hogy egyes szuperérzékenyek látszólag sohasem lesznek szerelmesek. (Rájuk általában a már korábban említett elkerülő kötődési séma illik.) Ellenben azt állítani, hogy sohasem leszek szerelmes, olyan, mintha valaki azt mondaná, hogy a sivatagban sohasem fog esni. Aki ismeri a sivatagot, az tudja, hogy ha egyszer ott esni kezd, akkor jobb vigyázni. Szóval, ha úgy

gondolod, hogy te soha nem leszel úgy igazán szerelmes, talán jobb, ha tovább olvasol - hátha mégis esni fog.

HA TÚL NAGY A SZENVEDÉLY Mielőtt figyelmünket a csodálatos kapcsolatokhoz vezető mély szerelmek és meghitt barátságok kialakulására fordítanánk, talán érdemes foglalkoznunk a ritkább, de jóval gyakrabban emlegetett mindent elsöprő, irracionális szerelemmel. Ez bárkivel előfordulhat, de a szuperérzékenyek körében talán kicsit gyakoribb. Miután ez általában mindkét fél számára nagyon keserves tapasztalatokkal jár, jól jöhet néhány információ arra az esetre, ha netán ilyen helyzetbe kerülnél. A szerelemnek ez a típusa általában viszonzatlan. Valójában éppen ez az, ami az érzelmek képtelen felfokozódásához vezet. Ha ugyanis fennáll egy valós kapcsolat kialakulásának reménye, akkor - ahogy az imádott személyt egyre jobban megismerjük minden hibájával együtt - az abszurd idealizálás fokozatosan alábbhagy. A túlságos intenzitás azonban egy kapcsolat végéhez is vezethet. A már-már végletesen intenzív szerelmet a másik fél gyakran azért utasítja vissza, mert ijesztően nagy és irreális igényeket támaszt vele szemben. Akit így szeretnek, az többnyire fullasztónak érzi a helyzetet, és egyáltalán nem érzi, hogy tényleg szeretik, hiszen a saját igényei figyelmen kívül maradnak. Valójában úgy érzi, hogy a szerelmese nem igazán érti meg őt, csupán valami lehetetlenül tökéletes képbe kapaszkodik. Az is előfordul, hogy a szerelmes a tökéletes boldogságról alkotott álmának megvalósítása érdekében (amit csakis a másik féllel képzel el) minden egyebet felad. Hogyan alakul ki ekkora szerelem? Erre nincs válasz, csak néhány lehetséges magyarázat van. Carl Gustav Jung szerint a tisztán introvertált emberek (azaz a legtöbb szuperérzékeny) befelé fordítják energiáikat, hogy így védjék meg féltett belső életüket a külső világ okozta túlingerlődéstől. Ugyanakkor Jung arra is rámutatott, hogy minél introvertáltabb vagy, annál nagyobb nyomás nehezedik a tudattalanodra, hogy kompenzálja a befelé fordulást. Olyan ez, mintha a ház egyszerre megtelne unatkozó (bár bizonyára tehetséges) gyermekekkel, akik idővel megtalálják a hátsó kijáratot, és kiosonnak a szabadba. Ez a felgyülemlett energia gyakran egyetlen emberre (esetleg helyre vagy dologra) zúdul, aki

hirtelen mindennél fontosabbá válik a szerencsétlen felindult introvertált számára. Szenvedélyes szerelembe estél, aminek valójában kevesebb köze van a másik emberhez, mint ahhoz, hogy mennyi ideig halogattad azt, hogy valakinek megnyílj. Számos film és regény örökítette már meg ezt a fajta szerelmet. Klasszikus példa A kék angyal című film, amelyben egy professzor beleszeret egy táncosnőbe. Regénynek pedig ott van Hermann Hesse A pusztai farkas című klasszikus műve, amelyben egy rendkívül introvertált idős úr kerül kapcsolatba egy provokatív fiatal kurtizánnal és az őt körülvevő szenvedélyes és érzékeny emberekkel. A főhős mindkét esetben reménytelennek tűnő helyzetéből fakadóan sodródik bele a szerelem, a szex, a drogok, a féltékenység és az erőszak világába, ahol olyan mértékű stimulációnak van kitéve, amelyet intuitív, introvertált énje mindaddig elutasított, így kezelni sem tudja azt. Természetesen nőknek is vannak ehhez hasonló tapasztalataik. Gondoljunk csak Jane Austin vagy Emily Bronté néhány regényére, amelyekben fegyelmezett, introvertált, könyveikbe mélyedő nőket ragad magával a végzetes szerelem. Mindegy, milyen mértékben vagy introvertált, te is társas lénynek születtél. Nem menekülhetsz a másokkal való kapcsolat kialakítása iránti szükségleted és spontán vágyad elől, még akkor sem, ha olykor ellentmondásosnak tűnő ösztöneid önvédelemre intenek. Szerencsére, ha már egy kis időre sikerült kiszabadulnod, és párszor szerelembe is estél, rá fogsz jönni, hogy senki sem tökéletes, és, ahogy mondani szokás: „nem egy tarka kutya van a világon". A legjobb védelem a túlzottan szenvedélyes szerelem ellen az, ha minél többet vagy odakint a világban. Ha sikerült megtalálnod a megfelelő egyensúlyt, még az is lehet, hogy bizonyos emberek kimondottan megnyugtatóan hatnak rád és egyben biztonságérzetet is adnak. Szóval, miután egy napon úgyis bőrig ázol majd, talán itt az ideje, hogy már most alámerülj velünk. Most tekintsd át saját szerelmi és baráti kapcsolataidra vonatkozó élményeidet. Hosszú elszigetelődés után alakultak ki?

AZ EMBERI ÉS AZ ISTENI SZERETET A mély szerelembe esés egy másik módja az, ha spirituális vágyakozásunkat

egy másik emberre vetítjük rá. Ha abba a hibába esel, hogy a szeretett személyt összetéveszted a szeretett istenséggel, az még nem végzetes, hiszen az együttélés során a dolgok idővel a helyükre kerülnek. Ha azonban nincsen erre mód, a téves projekció meglepően tartós lehet. Magam is úgy vélem, hogy ez a fajta szerelem valami rendkívül nagy dologból fakad. A jungiánusok úgy fogalmaznának, hogy mindenkinek van egy belső segítőtársa, egy lélekvezetője, aki arra hivatott, hogy elvezessen minket énünk legmélyebb bugyraiba. Mi azonban nagy valószínűséggel nem ismerjük olyan jól ezt a belső segítőtársat, vagy ami még gyakoribb, a „nagy ő” iránti kétségbeesett vágyakozásunkból kifolyólag másokban látjuk meg. Szeretnénk, ha valós személy lenne, és mivel a belső dolgok kimondottan valóságosnak tűnhetnek, maga a gondolat is nehezen emészthető. A jungiánus hagyományok értelmében egy férfi belső segítőtársa általában egy női lélekrész vagy anima, egy nő esetében pedig egy maszkulin lélekvezető, vagyis az animus. Tehát ha szerelembe esünk, többnyire valójában ebbe a belső animába vagy animusba leszünk szerelmesek, aki oda visz minket, ahová régóta vágyunk: a paradicsomba. Az animánkat vagy animusunkat tehát olyan hús-vér emberekben látjuk meg, akikkel egy evilági, érzéki paradicsomon osztozhatunk (amelynek általában része egy trópusi hajóút vagy egy hétvégi síelés az Alpokban; a hirdetők ugyanis boldogan segítenek nekünk rávetíteni ezeket az archetípusokat a külső világra). Ne érts félre, az élvezetek és az érzékiség mind remek dolgok, de láthatod, micsoda kavarodást okozhat az isteni szeretet, ha két halandó szereti egymást emberi módon. Az nem baj, ha az életünket időnként zűrzavarosnak érezzük. A regényíró Charles Williams szavaival élve: „Ahhoz, hogy az igazira rálelj, engedd meg magadnak, hogy olyanokért is lelkesedj, amelyek végül tévedésnek bizonyulnak.”

ELSÖPRŐ SZERELEM ÉS BIZONYTALAN KÖTŐDÉS Ahogy azt már megvitattuk, a szuperérzékenyek kapcsolatait nagymértékben befolyásolja az, hogy gyermekkorukban milyen módon kötődtek első gondozójukhoz. Mivel az emberek csupán 50-60%-a kötődött biztonságosan gyermekkorában (ami valóban sokkoló statisztikai adat), azok a szuperérzékenyek, akik általában óvatosak a közeli kapcsolatokat illetően (azaz

elkerülőek) vagy rendkívül intenzíven élik meg őket (vagyis szorongóambivalensek), még mindig egész normálisnak érezhetik magukat. A kapcsolatokra adott reakcióink azonban azért olyan erőteljesek, mert ezen a területen számtalan befejezetlen ügyünk van. A bizonytalanul kötődő gyakran mindent megtesz, hogy elkerülje a szerelmet és a velejáró lelki sérülés lehetőségét. De az is lehet, hogy puszta időpazarlásnak érzed, miközben nem akarsz gondolni arra, hogy miért látod ezt annyira másként, mint mindenki más. Mégis, bármennyire törekszel is, egy napon azon kapod majd magad, hogy megpróbálod a helyére tenni a dolgot. Szembejöhet valaki, aki annyi biztonságérzetet ébreszt benned, hogy kötődni tudsz hozzá. Az is lehet, hogy a másik ember emlékeztet valakire, aki korábban ugyan bizalmat ébresztett benned, de túl rövid ideig volt jelen az életedben. Vagy talán mélyen, legbelül, valamelyik lélekrészed elég elszánt lesz ahhoz, hogy kockáztasson. Aztán hirtelen kötődni kezdesz - akárcsak Ellen. Bár Ellen soha nem érezte magát annyira közel a férjéhez, amennyire a párja szerette volna, míg az első nagyméretű szobrán dolgozott, végig azt gondolta, hogy boldog házasságban él. Miután azonban az egyéves projekt lezárult, és a szobrot elszállították, Ellen meglepően üresnek érezte magát. Korábban szinte soha senkivel sem osztott meg ilyesmit, de egy napon valahogy mégis beszélni kezdett érzelmeiről egy idősebb, testes hölgynek, aki hosszú ősz haját kontyban hordta. Ellen egészen addig a napig nem figyelt fel az asszonyra, akit a környéken a legtöbben afféle csodabogárnak tartottak. A sors azonban úgy hozta, hogy az idős hölgy tanácsadói képesítéssel rendelkezett, így tudta a módját, hogyan figyeljen empatikusan egy másik emberre. Másnap Ellen azon kapta magát, hogy folyton a nő jár az eszében. Megint vele akart lenni. Az asszony el volt ragadtatva, hogy egy ilyen elbűvölő művészt tudhat a barátjának, kapcsolatuk pedig virágzásnak indult. Viszont Ellen számára ez több volt barátságnál - egészen furcsa, kétségbeesett vágyat érzett az idősebb nő iránt. Legnagyobb megdöbbenésére kapcsolatuk szexuális formát öltött, Ellen házassága pedig egyre viharosabbá vált. Férje és gyermekei érdekében megpróbált véget vetni a viszonynak, de hiába. Egyszerűen képtelen volt rá.

Egy mindhármójuk számára zajos jelenetekben bővelkedő év után Ellen elviselhetetlen hibákat kezdett felfedezni a másik nőben - legfőképpen erőszakos természetét. Kapcsolatuk véget ért, Ellen házassága pedig megmenekült, de sokáig nem értette, mi is történt valójában, amíg évekkel később pszichoterápiába nem kezdett. Gyermekkori emlékeinek feltárása során Ellen a nővérétől tudta meg, hogy elfoglalt édesanyjuknak nem volt túl sok ideje és kedve a kisbabákkal foglalkozni. Ellent számos bébiszitter nevelte, de csak egyikükre emlékezett, Mrs. Northra, aki később a vasárnapi iskolában tanította. Mrs. North egy rendkívül kedves, melegszívű idős hölgy volt, és Ellen egy időben meg volt győződve arról, hogy ő az isten. Mellesleg a vaskos, egyszerű megjelenésű Mrs. Northnak ősz haja volt, amelyet rendszerint kontyban viselt. Ellen tehát tudat alatt programozva volt. Először is, miután gondozói olyan gyakran cserélődtek, igyekezett nem kötődni senkihez; egy mélyebb szinten azonban egy olyan program is futott, amely arra késztette, hogy olyasvalakit keressen, mint Mrs. North, aki mellett - bármi Aron - újra biztonságban érezheti magát, mint annak idején a nap néhány órájában a valódi Mrs. North táraságában. Bizonyos értelemben mindannyian programozva jövünk a világra. Belső program, hogy örömet okozzunk, hogy belekapaszkodjunk az első olyan kedves emberbe, aki megígéri, hogy szeretni és óvni fog bennünket; hogy megleljük a tökéletes szülőt, akit imádhatunk; hogy nagyon vigyázzunk, kihez milyen mértékben kötődünk; hogy olyasvalakihez kötődjünk, aki pontosan olyan, mint aki legelőször utasított el bennünket (mert azt reméljük, hogy ezúttal megváltoztathatjuk őt), vagy aki meg volt róla győződve, hogy sohasem növünk fel; vagy egyszerűen, hogy találjunk egy másik biztos kikötőt, amely emlékeztet minket a gyermekkorunkra. Gondold végig eddigi szerelmi életedet. Értelmezni tudod korai kötődésed tükrében? Vittél bele a gyermekkorodból megmaradt erős vágyakat? Az ilyen vágymaradványok valójában a felnőttkori kapcsolatok „kötőanyagai”. Ennél többet azonban nem kérhetünk egy másik felnőttől. Aki olyan felnőttet akar, aki egy gyermek vágyaival rendelkezik (például képtelen szem elől veszíteni a másikat), annak szintén megoldatlan dolgok vannak a múltjában. A

pszichoterápia szinte az egyetlen mód arra, hogy az ember ráébredjen veszteségeire, meggyászolja azt, ami maradt, és megtanulja uralni túláradó érzelmeit. De mi a helyzet a hétköznapi romantikus szerelemmel, amely átmenetileg oly csodálatosan kizökkent minket a normális kerékvágásból?

A KÖLCSÖNÖS SZERELEM KÉT ÖSSZETEVŐJE A szerelembe esésről (és mély barátságba kerülésről) szóló több száz, különböző korosztályba tartozó ember beszámolóit tanulmányozva a férjemmel (aki szociálpszichológus, és akivel jelentős kutatásokat végeztünk a közeli kapcsolatok terén) két szembetűnően közös motívumra bukkantunk. Először is, a szerelembe eső félnek nyilvánvalóan nagyon tetszettek bizonyos dolgok a másik személyben, ugyanakkor, Ámor nyila is általában akkor találta el, amikor rájött, hogy a másik ember szereti őt. Ez a két tényező - szeretni bizonyos dolgokat a másikban, és rájönni, hogy a másik is szeret téged - egy olyan világot feltételez, amelyben az emberek egymást csodálva járnak-kelnek, miközben csak arra várnak, hogy valaki szerelmet valljon nekik. A szuperérzékenyek szempontjából fontos, hogy ezt észben tartsák, mivel a vonzalom kinyilatkoztatása - akár mi teszünk vallomást, akár fogadjuk azt - az élet talán egyik legizgalmasabb pillanata. Ha azonban közel akarunk kerülni valakihez, számolnunk kell ezzel a fokozott izgalmi állapottal! A közelkerülésnek és közelmaradásnak minden kockázatát vállalnunk kell, beleértve azt is, hogy színt vallunk. Cyrano de Bergerac megtanulta ezt a leckét - akárcsak John Smith kapitány.

IZGALMI ÁLLAPOT ÉS FOGÉKONYSÁG A SZERELEMRE Egy férfi egy szakadék felett himbálódzó rozoga függőhídon találkozik egy vonzó nővel, illetve ugyanez a két ember egy kis patakon átívelő, stabil fahídon jön szembe egymással. Melyik szituációban nagyobb az esélye annak, hogy a férfi romantikus vonzalmat érez a nő iránt? A férjem és egy kollégája végeztek egy (azóta híressé vált) szociálpszichológiai kísérletet, amelynek eredményei arra engednek következtetni, hogy a függőhídon jóval nagyobb a szerelem

kialakulásának az esélye. Hasonló vizsgálatok mutatnak rá arra a tényre, hogy - a kiváltó októl függetlenül kialakult - izgalmi állapotban nagyobb a valószínűsége annak, hogy romantikus vonzalom ébred bennünk egy másik ember iránt, még akkor is, ha csak helyben futunk, vagy magnóról egy humoros előadást hallgatunk. Több elmélet is létezik arra vonatkozóan, hogy miként vezethet vonzalomhoz egy alkalmas személy jelenlétében kialakuló izgalmi állapot. Egy lehetséges ok az, hogy az izgalmi állapotot minden esetben megpróbáljuk valaminek tulajdonítani, de az is elképzelhető, hogy agyunk a magas, de még elviselhető izgalmi szintet az önkiterjesztéssel és az izgatottsággal társítja, amelyek viszont a vonzalom érzésével kapcsolódnak össze. Ennek a felfedezésnek érdekes implikációi vannak a szuperérzékenyekre nézve. Miután másokhoz képest könnyebben kerülünk izgalmi állapotba, egy vonzó személy társaságában általában nagyobb valószínűséggel (és talán nagyobb intenzitással) is leszünk szerelmesek. Gondold végig eddigi szerelmi életedet! Emlékszel olyan körülményre, ami fokozta volna izgalmi állapotodat, mielőtt vagy miközben találkoztál egy szerelmeddel? Esetleg előfordult, hogy miután szörnyű megpróbáltatáson mentél keresztül, erős kötődést éreztél azokhoz az emberekhez, akik végigcsinálták veled? Mi a helyzet az orvosokkal, a terapeutákkal, a családtagokkal vagy a barátokkal, akik átsegítettek egy krízishelyzeten vagy egy fájdalmas időszakon? Gondolj mindazokra a barátságokra, amelyek a gimnáziumi és az egyetemi éveid alatt alakultak ki, amikor mindenki temérdek új és fokozott izgalmi állapothoz vezető szituációval kerül szembe Most már érted, hogy miért.

KÉT TOVÁBBI OK, AMIÉRT A SZUPERÉRZÉKENYEK HAJLAMOSABBAK A SZERELEMRE Előfordul, hogy valaki önértékelési problémái miatt esik szerelembe. Egy vizsgálat például kimutatta, hogy azok az egyetemista lányok, akiknek csökkentették az önbecsülését (azáltal, hogy a kísérlet során kritizálták őket), jobban vonzódtak egy potenciális férfi partnerhez, mint azok, akiket nem kritizáltak. Egy szakítást követően szintén hajlamosak vagyunk könnyen

szerelembe esni. Ahogy azt korábban hangsúlyoztam, a szuperérzékenyeknek általában alacsonyabb az önbecsülésük, mert nem felelnek meg saját kultúrájuk ideáljának. Ezért gyakran szerencsésnek érzik magukat, hogy egyáltalán van valaki, aki velük akar lenni. Az ilyen alapokon nyugvó szerelem azonban rosszul sülhet el. Lehet, hogy egy idő után kiderül, hogy a szeretett személy nem ér fel hozzád, vagy egyszerűen nem a zsánered. Gondold végig eddigi szerelmi életedet! Szerepet játszott benne, hogy nincs elég önbizalmad? A legjobb megoldás persze az, ha új alapokra helyezed az önértékelésedet azáltal, hogy érzékenységed tükrében átértékeled az életedet, dolgozol azon, ami csökkentette önbizalmadat, a saját feltételeidnek megfelelően nyitsz a világ felé, és bebizonyítod magadnak, hogy teljesen rendben vagy. Meg fogsz lepődni, hogy kimondottan az érzékeny természetednek köszönhetően hány ember lesz oda érted. Tipikus emberi magatartás az is, ha azért alakítunk ki szoros kapcsolatokat, vagy azért tartjuk fenn őket, mert egyszerűen félünk az egyedülléttől, a túlingerlődéstől vagy az újabb, esetleg riasztó helyzetektől. Azt hiszem, főleg ezzel magyarázható az a statisztika is, amely szerint az egyetemisták egyharmada már az első, otthonuktól távol töltött évben szerelembe esik. Mindannyian társas lények vagyunk, akik nagyobb biztonságban érzik magukat egymás társaságában, ugyanakkor nyilván te sem akarsz kizárólag a magánytól való félelmed miatt elviselni valakit. A másik idővel úgyis megérzi ezt, és vagy megbántva érzi magát, vagy Ő akar majd kihasználni, pedig mindketten jobbat érdemeltek. Gondold végig eddigi szerelmi életedet! Előfordult, hogy azért lettél szerelmes, mert féltél az egyedülléttől? Úgy vélem, a szuperérzékenyeknek érezniük kell, hogy legalább egy időre képesek meglenni egy közeli, romantikus kapcsolat nélkül is, különben nem vagyunk kellően szabadok ahhoz, hogy megvárjuk azt az embert, akit tényleg megkedvelünk. Azt sem kell szégyellned, ha még nem tudsz egyedül maradni. Bizonyára volt valami, ami megrendítette a világ iránti bizalmadat, vagy az is lehet, hogy az valaki miatt ki sem fejlődött. Ha teheted, próbálj meg egyedül élni. Ha ez túl nehéznek bizonyul, fordulj terapeutához, aki átsegíthet ezen az időszakon - aki

nem fog kihasználni vagy cserbenhagyni, és akinek nem fűződik más érdeke az eredményhez, mint hogy önállónak lásson. Ugyanakkor teljesen egyedül sem kell maradnod. Olyan nagyszerű támogatókra számíthatsz, mint például a közeli barátok, az őszinte családtagok, a szobatársad, aki éppen otthon van és kész moziba menni veled, egy csupa szív kutyus vagy néhány kedves cica.

EGY BARÁTSÁG ELMÉLYÍTÉSE Különösen a szuperérzékenyek nem becsülhetik alá a mély barátságok előnyeit. Az ilyen kapcsolatok nem olyan intenzívek, bonyolultak vagy kizárólagosak, mint a romantikus szerelmek. Néhány konfliktus adott esetben magától is megoldódik. Egy kicsit hosszabb időbe telik, míg a bosszantó tulajdonságok szemet szúrnak, de az is előfordul, hogy a barátság fennállása alatt végig észrevétlenül maradnak. Egy barátságban azt is kipróbálhatod, mit lehet kihozni egy másik emberhez fűződő kapcsolatból anélkül, hogy számolnod kellene az esetleges visszautasítás okozta tartós lelki sérülésektől. Egyszeregyszer az is előfordul, hogy egy barátságnak induló kapcsolat romantikus szerelemmé növi ki magát. Egy barátság (vagy családi kapcsolat) elmélyítése érdekében gondold végig, mit tudsz az egészséges szerelem kialakulásának okairól. Mondd meg a másik embernek, hogy kedveled őt, és ne habozz megosztani vele egy intenzív élményt. Próbáljátok meg együtt leküzdeni a megpróbáltatásokat tervezzetek közösen, alkossatok csapatot. Nehéz közelebb kerülni egymáshoz, ha nem tesztek semmi mást, csak olykor együtt ebédeltek. A közös élményszerzés során osztoztok egymás önfeltárásában is. Amennyiben megfelelő kölcsönösség áll fenn, jó úton haladtok egy közeli kapcsolat felé.

HOGYAN TALÁLD MEG AZ IGAZIT? Ami azt illeti, általában a nem szuperérzékenyek találnak meg minket. Egy időben a legtöbb barátom extrovertált, nem kimondottan érzékeny (mindazonáltal kedves és empatikus) ember volt, akik talán egy kicsit büszkék is voltak arra, hogy megtaláltak engem, a zárkózott írót. Mindezek remek

barátságok voltak, amelyek olyan perspektívákat és lehetőségeket tártak fel előttem, amelyekkel magamtól nem találkoztam volna. Mindazonáltal jót tesz a szuperérzékenyeknek, ha hasonszőrűekkel is igyekeznek közeli kapcsolatba kerülni. A legjobban úgy találhatsz rá más szuperérzékenyekre, ha megkéred extrovertált barátaidat, hogy mutassanak be olyasvalakinek, aki szerintük hasonlít rád, de az is segít, ha egyszerűen szuperérzékenyként gondolkodsz. Így rögtön kizárhatod a zsúfolt bárokat, a fitnesz-termeket és a zajos bulikat. Vállalva a sztereotipizálás vádját, a szuperérzékenyek nagyobb valószínűséggel fordulnak elő például felnőttképzéseken; természetvédelmi rendezvényeken; kisebb egyházközösségekben, a történelmi egyházak olyan önképzőköreiben, amelyek célja vallásuk mélyebb, ezoterikus aspektusainak megértése; művészeti szakkörökön; jungiánus pszichológiával foglalkozó előadásokon, olvasókörökben; Mensa-összejöveteleken; szimfónia-, operavagy balettelőadásokon, illetve az azokat megelőző rendezvényeken; és mindenféle spirituális visszavonulásra alkalmas helyen. Ezt a listát bátran használd! Miután találtál egy másik szuperérzékeny embert, könnyen beszédbe elegyedhetsz vele. Tegyél megjegyzést a zajra vagy bármi más stimuláló tényezőre a környezetetekben. Ezt követően dönthettek úgy, hogy elmentek sétálni, kerestek egy csendes helyet, és már sínen is vagy.

SZUPERÉRZÉKENYEK TÁNCLÉPÉSEI Említettem már, de újra hangsúlyozom, hogy a szuperérzékenyeknek szükségük van közeli kapcsolatokra, amelyeket általában ügyesen is kezelnek. Ennek ellenére figyelnünk kell a saját magunkat óvni akaró, éppen ezért befelé forduló oldalunkra. Gyakran az alábbi „táncban” találjuk magunkat: Először közel akarunk kerülni egy másik emberhez, és ennek minden lehetséges módon jelét adjuk. Erre valaki válaszol. Többet akarnak látni belőlünk, meg akarnak ismerni, talán érinteni is minket. Ekkor hátrálni kezdünk. A másik ember egy darabig türelmes, majd szintén visszavonul. Ettől magányosnak érezzük magunkat, és ismét jelezni kezdünk. A korábbi személy, vagy egy másik, ismét próbálkozni kezd, amiért egy darabig nagyon hálásak is vagyunk. Aztán egyszer csak telítve érezzük magunkat.

Előrelépsz, meghátrálsz, előrelépsz, meghátrálsz - mindaddig, amíg mindketten bele nem fáradtok a táncba. A távolság és a közelség közti megfelelő egyensúly megtalálása lehetetlennek tűnhet. Ha megpróbálsz másoknak megfelelni, szem elől téveszted saját szükségleteidet. Ha csak magadnak próbálsz megfelelni, gyakran nem fogsz tudni kellő mennyiségű szeretetét kimutatni, és képtelen leszel a kapcsolatok egészséges működéséhez szükséges kompromisszumokra is. Lehetséges megoldás, ha olyasvalakivel lépsz kapcsolatba, mint te magad; így azonban úgy elszakadhattok egymástól, hogy egyszer csak azon kapod magad, hogy a terem két ellentétes sarkában táncoltok. Ha azonban egy olyan emberrel alakítasz ki kapcsolatot, aki több együttműködésre és stimulációra vágyik, a kettőtök „tánca” igazi megpróbáltatássá válik. Nincs válaszom számodra, de annyit tudok, hogy a szuperérzékenyeknek a „bálon” a helyük. Nem hagyhatják ott, és nem kívánhatják azt, hogy bárcsak vége lenne. A legjobb esetben olyan keringőt jártok, amelyben mindkettőtök igényei egyensúlyba kerülnek, és amelyben tudomásul veszitek, hogy az érzelmek hullámzóak. Idővel egyre kecsesebben mozogsz majd, és ritkábban lépsz rá partnered lábára. Most pedig vegyük szemügyre közelebbről legközvetlenebb kapcsolataidat.

KÉT SZUPERÉRZÉKENY KÖZELI KAPCSOLATA Egy másik szuperérzékeny ember közelsége nagy előnyökkel jár: végre mindketten úgy érzitek magatokat, hogy valaki megért; várhatóan kevesebb konfliktus adódik abból, hogy mennyi a túl sok, és hogy ki mennyi időt tölt egyedül; és feltehetően hasonlóan töltitek a szabadidőtöket is. Ami a hátrányokat illeti, bizonyára mindkettőtöknek ugyanazok a dolgok esnek nehezére, például ha útbaigazítást kell kérni egy idegentől, vagy ha egy egész álló nap vásárlással telik. Ilyenformán ezek a dolgok általában elintézetlenül maradnak. Ha mindketten távolságtartóak vagytok másokkal szemben, nem lesz, aki rávesz benneteket arra, hogy bizalmasabb viszonyba kerüljetek egymással, és szembenézzetek bizonytalanságotokkal. Egy távolságtartó kapcsolatban mindketten jól érezhetitek magatokat, ám ez kicsit kevés lehet annak a félnek, aki több közelségre vágyik. De ez tényleg tőletek függ. A pszichológiai közfelfogás ellenére úgy vélem, hogy ha mindketten boldogok

vagytok, nincs az a természeti vagy emberi törvény, amely előírhatná, hogy közvetlenebbnek és bizalmasabbnak kell lennetek ahhoz, hogy elégedettek lehessetek. Végül az a benyomásom, hogy két hasonló személyiségű ember kapcsolatát általában mélységes megértés és a konfliktushelyzetek elenyésző száma jellemzi. Ez unalmassá válhat, viszont kialakulhat egy olyan biztonságos, csendes kikötő, amelyből bárki közületek tetszés szerint kihajózhat a világba, hogy onnan visszatérve megoszthassa a másikkal izgalmas tapasztalatait.

HA A MÁSIK FÉL NEM SZUPERÉRZÉKENY Amikor egy pár sok időt tölt együtt, a kettejük közti különbségek általában nőnek. Ha egy kicsit jobban eligazodsz a térképen vagy a számlakivonatokon, te leszel ezeknek a dolgoknak a felelőse, idővel pedig szakértője. A gond az, hogy ha a másik fél magára marad egy térképpel, vagy a bank szeretné megtudni tőle, hogy mit terveztek a folyószámlával, hülyének és tehetetlennek fogja érezni magát. (Bár olykor-olykor meglepődik az ember, hogy mennyi mindent tud a másik annak köszönhetően, hogy figyelt minket) Mindenki maga döntse el, ha egy szakértő van az oldalán, hogy mely területek azok, ahol nem zavarja, ha esetleg hülyének nézik, és melyek azok, ahol ez már gondot okoz neki. Fontos kérdés az önbecsülés, valamint heteroszexuális párok esetében, úgy vélem, a nemi sztereotípiák is érvényesülnek. Talán kellemetlenül érzed magad, ha olyasmit csinálsz, ami általában nem egyeztethető össze a saját nemeddel, vagy - ahogy a férjemet és engem is - éppenséggel zavar, ha bele kell törődnöd ezekbe a sztereotípiákba. (Én is szeretem tudni, hogyan cseréljek kereket, és a férjem is tud pelenkázni.) A szakosodásnak ez a formája igencsak problémás, éppen ezért szeretjük figyelmen kívül hagyni, különösen a pszichológiai „munka” során. Vagy az egyik fél érez a másik helyett is, míg az nyugodt marad; vagy az egyiknek csak jó érzései vannak és képtelen mit kezdeni a szomorúsággal, a félelemmel és így tovább, míg a másikat szorongás és depresszió gyötri. Ami a személyiségjegyedet illeti, aki csak egy kicsit is kevésbé érzékeny kettőtök közül, szakértője lesz azoknak a dolgoknak, ami az érzékenyebbnél fokozott izgalmi állapothoz vezethet. (Ha mindketten érzékenyek vagytok, talán

érdemes különböző dolgokra szakosodnotok.) Ebből a felállásból mindét fél profitálhat: nyugodtabb a légkör, az egyik úgy érezheti, hogy segített, a másik pedig hálás a segítségért. Valójában a kevésbé érzékeny ember érezheti magát nélkülözhetetlennek, ami rendkívül megnyugtató számára. Ezalatt az érzékenyebb fél foglalkozik helyette is az élet apróbb részleteivel, az új kreatív ötletekkel, az élet értelmével, a kommunikáció elmélyítésével vagy a szépség értékelésével. Ez talán kevésbé tűnik fontos feladatnak, ha azonban szoros kötődés van két ember között, az nagy valószínűséggel annak köszönhető, hogy a kevésbé érzékeny fél őszintén igényli és nagyra értékeli azt, amit te - az érzékenyebb fél - hozzáteszel a kapcsolatotokhoz. Mindezek nélkül a dolgok eredményes elintézése mit sem ér, és talán kevésbé is volna hatékony. Az érzékenyebb ember többnyire tisztában van ezzel, amitől nélkülözhetetlennek és talán felsőbbrendűnek is érezheti magát. Egy több éven át tartó kapcsolat során valószínűleg mindkét partner elégedett a kialakult feladatmegosztással, életük második felében azonban előfordulhat, hogy egyikük vagy akár mindketten elégedetlenné válnak. Az ember ilyenkor egyre sürgetőbb vágyat érez a teljesség iránt, vagyis tapasztalatokat akar szerezni olyan területeken is, amelyekkel addig nem foglalkozott. Ez a vágy olykor erősebb, mint a dolgok hatékony és sikeres elintézése iránti igény. Sőt, amennyiben a két fél szakterületei az idők során a szokásosnál élesebben elkülönülnek egymástól - ahogy az például egy hosszabb házasság esetében lenni szokott olyan szoros egymásrautaltság alakul ki kettejük között, hogy valójában nem marad más választásuk mint a kapcsolat fenntartása. Ami az érzékenységet illeti, az egyikőtök úgy érezheti, képtelen túlélni odakint a világban, míg a másik egyszerűen nem találja meg a befelé vezető utat. Ezen a ponton már nem a szeretet a kötőanyag, hanem az alternatíva hiánya. A megoldás kézenfekvő, ugyanakkor nem egyszerű. Mindkét félnek be kell látnia, hogy a helyzet tarthatatlan, még akkor is, ha a dolgok egy ideig nem rendeződnek el olyan hatékonyan, mint korábban. Az érzékenyebbnek meg kell próbálnia többször átvenni az irányítást, és néha egyedül is elintézni bizonyos dolgokat; míg a kevésbé érzékenynek a másik „spirituális” energiái nélkül kell megtapasztalnia a világot, és saját tudatosságának keretein belül kell ráéreznie annak finom részleteire.

Mindketten segíthetik a másikat, ha meg tudják állni, hogy közbelépjenek és átvegyék az irányítást. A legcélravezetőbb az, ha csak a lelátóról szurkolnak egymásnak. Az sem kizárt, hogy az egyik fél egy időre békén hagyja a másikat, akinek így nem kell szégyenkeznie előtte, miközben amatőrként szánalmasan küzd az elemekkel. Szükség esetén a küzdő úgyis tudni fogja, hogy kihez forduljon szakértői és szeretetteljes segítségért. Ez a visszavonulás igazán megbecsülendő áldozat - és az adott helyzetben talán a legnagyobb ajándék is.

HA AZ OPTIMÁLIS IZGALMI SZINTETEK KÜLÖNBÖZŐ Az imént egy olyan helyzetet vizsgáltunk meg, amelyben te és kevésbé érzékeny partnered vagy barátod igyekeztek úgy eljárni, hogy neked, az „érzékenynek”, minél kevesebb kellemetlen perce legyen. Többször előfordulhat viszont az is, hogy a másik észre sem veszi túlstimulált állapotodat. Ha mindketten ugyanazt csináljátok, ő pedig remekül érzi magát, akkor veled mi a baj? Hogyan reagálj egy jó szándékú unszolásra, hogy „csak próbáld ki”, és „ne légy játékrontó”? Ezzel a dilemmával korábban én is szembesültem - először még gyermekként a saját családomban, majd később a férjemmel. Ha azt mondtam, hogy nem tudok részt venni valamiben, akkor a többiek rám való tekintettel vagy nem mentek, vagy elmentek nélkülem, és akkor meg én éreztem úgy, hogy kimaradok valamiből. Mindkét opció siralmas, nem igaz? Mivel akkoriban még nem voltam tisztában sajátos tulajdonságommal, általában úgy döntöttem, hogy velük tartok. Ez néha működött, néha kész gyötrelem volt, amibe olykor szinte belebetegedtem. Nem csoda, hogy sok szuperérzékeny elveszíti kapcsolatát „autentikus énjével” Amikor a fiunk még kicsi volt, egy évet Európában töltöttünk, ahol nyAron néhány hétig barátokkal utazgattunk. Az első nap Párizsból indultunk a mediterrán partvidék irányába, majd onnan kelet felé tartottunk, át a Riviérán, Olaszország felé. Sajnos nem számoltunk előre az úton velünk tartó európai nyaralókkal, így állandó dudálás és hangosan berregő robogók közepette, hosszú tömött sorokban kanyarogtunk városról városra. Közben öten próbáltuk eldönteni, hogy melyik városban és melyik szállodában válthatnánk valóra a Riviérához fűzött álmainkat, annak ellenére, hogy nem volt sok pénzünk és nem

is foglaltunk előre szobát. A kisfiam, aki órákon át trambulinként használt, egy idő után elfáradt, nyűgösködött és sírni kezdett, ami végül üvöltésbe csapott át. A nap végére mindez már nem tűnt olyan szórakoztatónak. Mikor végre a szállodába értünk, nem vágytam másra, mint hogy magamra zárjam az ajtót, lefektessem a kisfiamat és pihenjek. Akkoriban még nem értettem, hogy mindez hogyan függ össze személyiségvonásommal, csak azt tudtam, hogy abban a pillanatban mire van szükségünk. A férjem és a barátaink azonban már készen álltak a várva várt monte-carlói kaszinózásra. Noha a legtöbb szuperérzékenyhez hasonlóan én sem vagyok oda a szerencsejátékért, a program mégis rendkívül csábítóan hangzott. Bár nem tudtam, hogyan lennék képes csatlakozni, megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha sikerülne bébiszittert találnunk. Egyszerűen utáltam volna otthon maradni. Végül persze maradtam. A fiam szépen elaludt, én meg ébren feküdtem az ágyban, szomorúan, magányosan, irigykedve a többiekre, és persze kikészülve attól, hogy egyedül vagyok egy idegen helyen. Persze amikor a többiek emelkedett hangulatban visszatértek, számos vidám történettel és „ott kellett volna lenned” típusú megjegyzéssel traktáltak. Nem mentem velük és nem is aludtam, aztán már azért nem tudtam elaludni, mert idegesített, hogy nem aludtam! Bárcsak ott és akkor tudtam volna azt, amit ma már tudok! A túlingerlődés könnyen átcsap aggodalomba vagy megbánásba - ami éppen kapóra jön. A lefekvés pedig nem jelenti azt, hogy aludni is fogsz, mivel túlságosan zaklatott vagy. Ennek ellenére valószínűleg ez a legjobb, amit az adott helyzetben tehetsz. Végül pedig ne felejtsük el, hogy az esetek többségében van második esély - akár egy monte-carlói látogatásra is. A legfontosabb azonban az, hogy az otthonmaradás is csodálatos érzés tud lenni, ha elfogadod, hogy néha az otthonod a legmegfelelőbb hely számodra. Az ilyen és hasonló helyzetek a barátod vagy a partnered számára is igazi dilemmát jelentenek. Szeretné, ha vele tartanál, és miután ez a múltban esetenként működött is, nehezen tudja megállni, hogy ne kezdjen el unszolni. Ráadásul, ha nem csatlakozol, nem csak hiányoznál neki, de lehet, hogy súlyos bűntudatot érezne, mivel otthon hagyott egyedül. Véleményem szerint az ilyen esetekben a szuperérzékenynek kell átvennie az

irányítást, hogy a későbbiekben ne lehessen mást hibáztatni. Végül is te tudod a legjobban, hogy mit érzel, és mi az, amit élvezel. Ha azért hezitálsz, mert félsz a túlingerlődéstől - és nem azért, mert éppen fáradt vagy -, gondold végig, mennyit nyomhat ez a latban azzal szemben, hogy ha elmész velük, jól is érezheted magad. (Amennyiben még mindig munkál benned a gyermekkorodból visszamaradt félelem az ismeretlen helyzetektől, dönts inkább úgy, hogy részt veszel a programban.) Neked kell döntened és cselekedned. Ha a lépésed hibásnak bizonyul, te felelsz érte. Legalább megpróbáltad. Ha tudod, hogy túlstimulált állapotban vagy és inkább otthon kellene maradnod, dönts méltósággal, és szabadkozz minél kevesebbet. Buzdítsd a többieket, hogy érezzék jól magukat nélküled is.

A NAPI EGYEDÜLLÉT Egy másik gyakori probléma, amely egy kevésbé érzékeny partnerhez vagy baráthoz fűződő kapcsolatod során felmerülhet, az, hogy az átlagosnál több időre van szükséged egyedül, hogy nyugodtan át tudd gondolni és meg tudd emészteni a nap eseményeit. Lehet, hogy a másik fél ilyenkor úgy érzi, visszautasítod, vagy továbbra is igényli a társaságodat. Mondd meg neki nyíltan, hogy miért van szükséged magányra, és hogy mikor leszel újra elérhető, majd tartsd magad az ígéretedhez. Ha tudtok csendben egymás mellett pihenni, nem is kell félrevonulnod. Ha a magányra vonatkozó (vagy bármilyen más) igényed ellenállásba ütközik, komolyabban meg kell beszélnetek a dolgot. Jogod van eltérő élményekhez és igényekhez. Viszont vedd tudomásul, hogy ezek eltérhetnek a partnered vagy a barátod, illetve az általa ismert legtöbb ember igényeitől. Ezért próbálj meg odafigyelni, és derítsd ki, mit érez a másik. Lehet, hogy képtelen elfogadni, hogy ekkora különbség van kettőtök között. Esetleg attól tart, hogy valami nincs rendben veled, beteg vagy, netán bánt valami. Talán veszteségnek érzi, hogy e tulajdonságod miatt számos - vélt vagy valós - kalandról kell lemondanotok. Végül az is lehet, hogy dühös, mert felmerült benne, hogy csak kitalálod az egészet. Érdemes finoman és tapintatosan utalni sajátos vonásodnak azokra az előnyeire, amelyekből ő is profitál. Ugyanakkor nagyon ügyelj, hogy ér-

zékenységedet ne használd folyton kibúvóként, vagy arra, hogy mindig elérd, amit akarsz. Képes vagy elviselni a fokozott stimulációval járó helyzeteket, különösen akkor, ha olyasvalakivel vagy, aki mellett biztonságban érzed magad és meg tudsz nyugodni. Ha néha őszinte erőfeszítést teszel egy közös program érdekében, azt a partnered értékelni fogja. Akár jól is elsülhet. Ha mégsem, akkor legalább nyilvánvalóvá válnak a határaid. Felesleges megjegyezned, hogy „én előre megmondtam”. Mindketten be fogjátok látni, hogy általában boldogabb, egészségesebb és elégedettebb vagy, ha felismeritek és tiszteletben tartjátok egymás optimális izgalmi szintjét. Mindketten bátorítani fogjátok egymást, hogy a másik minden tőle telhetőt megtegyen - elmenjen bulizni, vagy otthon maradjon pihenni - annak érdekében, hogy a számára kellemes tartományon belül maradjon. Természetesen más problémák is felszínre kerülhetnek, ha folyamatosan érvényesíted az igényeidet. Amennyiben a kapcsolatotok eleve ingatag alapokon áll, igazi földrengéshez vezethet, ha egyszerűen bejelented, hogy az érzékenységed olyan tényező, amellyel a barátodnak vagy a partnerednek együtt kell élnie. Ha azonban a törésvonal mindvégig ott húzódott köztetek, ne a személyiségvonásodat vagy annak védelmét hibáztasd, akármennyire is ez áll a viták középpontjában.

FÉLELEM AZ ŐSZINTE KOMMUNIKÁCIÓTÓL Az érzékenység összességében rendkívüli módon javíthatja a meghitt kommunikációt, hiszen te többet érzékelsz a tudattalan folyamatokból: finom részleteket, árnyalatokat, ellentmondásokat és ambivalenciát. Tudod, hogy az intim kommunikációhoz türelemre van szükség, ezért megértő és megfontolt vagy, hiszen kellőképpen tisztában vagy a kapcsolat értékével is, hogy időt adj neki. Mint mindig, a fő problémát a túlingerlődés jelenti. Ilyen állapotban hajlamosak vagyunk igen érzéketlenül bánni a környezetünkkel, beleértve a szeretteinket is. Foghatjuk a személyiségvonásunkra, mondván, hogy „egyszerűen túl fáradt és túltelített voltam”, de ettől függetlenül továbbra is az a feladatunk, hogy minden tőlünk telhetőt megtegyünk annak érdekében, hogy megfelelően kommunikáljunk, vagy lehetőleg még időben szóljunk a másiknak,

ha közel állunk a kiboruláshoz. A szuperérzékenyek akkor követik el a legnagyobb kommunikációs hibákat, amikor kerülni akarják a kellemetlenségek okozta túlingerlődést. Azt hiszem, a legtöbb ember, de különösen a szuperérzékenyek rettegnek a haragtól, a konfrontációtól, a könnyektől, a szorongástól, a „jelenetektől”, a változástól (ami mindig valaminek az elvesztésével jár), vagy attól, ha arra kérik őket, hogy ők változzanak meg. Nehezen viselik a kritikát, azt, ha a hibáik alapján elítélik vagy megszégyenítik őket, illetve, ha másokat elítélnek vagy megszégyenítenek a jelenlétükben. Olvasmányaidnak, tapasztalataidnak és talán egy párkapcsolati tanácsadás során tanultaknak köszönhetően bizonyára tudatában vagy annak, hogy a fentiek mindegyikére szükség van egy egészséges kapcsolat életben tartásához. Ez a tudás azonban valamilyen oknál fogva nem segít, ha eljön az idő, hogy kiállj és világgá kürtöld érzelmeidet. Ráadásul a megérzéseid egy lépéssel előtted járnak. Egy nagyon is valóságos, izgalmas, félig tudatos képzeletbeli világban folyamatosan érzékeled, hogy milyen irányokba terelődhet a beszélgetés, és a legtöbb irányt aggasztónak találod. Két módon birkózhatsz meg a félelmeiddel. Először is tudatosítsd magadban, amit elképzeltél, majd képzelj el ehelyett új lehetőségeket - például, hogy mi történik a konfliktus feloldása után, vagy hogy mi van akkor, ha nem foglalkozol a problémával. Másodszor, megbeszélheted a partnereddel vagy a barátoddal, hogy milyen elképzelt dolog tart vissza attól, hogy nyitottabb légy. Kétségtelenül manipulatív látszatot kelt, ha valami olyasmit mondasz, hogy „szeretnék veled erről meg erről beszélni, de úgy nem megy, ha ezt meg ezt mondod”, ugyanakkor talán segít rávilágítani a kommunikációddal kapcsolatos mélyebb problémákra.

KONFLIKTUS ESETÉN KÉRJ IDŐT Az olyan kommunikációs helyzetekre (többnyire a vitákra), amelyek óhatatlanul fokozott izgalmi állapothoz vezetnek, tanácsos kidolgozni néhány alapszabályt, ha a pár egyik tagja szuperérzékeny - vagy esetleg mindketten azok. Gondolom, tudod, hogy eleve tilos a címkézés, a vádaskodás, a fölösleges utalás múltbéli esetekre, valamint a visszaélés azzal a kölcsönös bizalommal, amelyet akkor alakítottatok ki, amikor még mindketten biztonságban és egymáshoz

közel éreztétek magatokat. Ezeken kívül megegyezhettek más szabályokban is, amelyek segíthetnek kezelni a túlingerlődést. Ilyen például az időkérés. Általában nem tanácsos kisétálni egy vita kellős közepén (vagy azt javasolni, hogy „a békesség kedvéért inkább fejezzük be”). Előfordul, hogy egyikőtök nagyon erősen ki akar szabadulni a helyzetből, és kétségbeesésében úgy érzi, sarokba szorult. Ilyenkor a szavak már mit sem érnek. Lehet, hogy bűntudat áll a dolog hátterében, mert az illető mélyen, legbelül valami nagyon rosszat érez. Ilyenkor az a legjobb, ha a másik jóindulatúan visszavonul, ahelyett hogy kierőltetve a saját igazát még jobban megszégyenítené a másikat. Az is lehet, hogy a sarokba szorított fél továbbra is úgy érzi, hogy igaza van, de lerohanták. A szavak egyre élesebbek, túl gyorsan peregnek, és úgy tűnik, nincs viszontválasz, ami működne. Elönti a düh, amit csak úgy fejezhet ki biztonságosan, ha távozik. Előfordulhat, hogy mivel szuperérzékeny vagy, egy vita során annyira túlingerlődsz, hogy a küzdelem rövid idő alatt életed egyik legszörnyűbb pillanatává válik. Néhány jogos panasz vagy kifogás kimondásának hiányában minden kapcsolat megkeseredik és sekélyessé válik, ezért érdemes úgy visszatekinteni ezekre a civakodásokra, hogy nem voltak hiábavalóak, még ha akkor fájdalmasak is voltak. Így tudjuk rendbe tenni a dolgainkat. Tehát kérj időt, vagy kínálj egérutat - még ha csak öt percet, egy órát vagy egy éjszakát is, hogy „aludhassatok rá egyet”. Senki se vonuljon ki tüntetőleg, ez csupán késleltetés lenne. Várni egy vita lezárására mindenkinek nehéz, tehát mindkét félnek bele kell egyeznie az időkérésbe. Ez nem megfutamodás, hanem egy kimondottan hasznos alapszabály, amelyet előre megbeszélhettek. Még az is lehet, hogy olyan jól beválik, hogy a jövőben mindig ezt alkalmazzátok majd. A dolgok mindig másként festenek egy rövid szünet után.

A POZITÍV METAKOMMUNIKÁCIÓ ÉS AZ ÉRTŐ FIGYELEM EREJE A metakommunikáció jelzés a másiknak, hogy hogyan beszélsz vagy hogyan érzel általában, az adott pillanattól függetlenül. A negatív metakommunikáció (mögöttes értelem) valahogy így hangzana: „Remélem, tisztában vagy vele, hogy annak ellenére, hogy ezt most megbeszélem veled, úgyis azt fogom csinálni, amit én akarok.” Vagy: „Észrevetted, hogy valahányszor vitatkozunk, irracionális

dolgokkal hozakodsz elő?” Az ilyen és ehhez hasonló hátsó gondolatok következtében a vita egészen új szintekre is eszkalálódik. Hatásos fegyverek ezek, ha teheted, kerüld őket. Ezzel szemben a pozitív metakommunikáció biztonságos határt szab az okozható károknak. Valahogy így hangzik: „Tudom, most hevesen és komolyan vitatkozunk, de szeretném, ha tudnád, hogy azon vagyok, hogy a végére járjunk a konfliktusunknak. Fontos vagy nekem, és nagyra értékelem, hogy ezt végigszenveded velem ”. Minden hasonló helyzetben fontos, hogy a két fél között pozitív metakommunikáció jöjjön létre, ami csökkenti az izgalmi szintet és a szorongás mértékét, mivel érzékelteti az érintettekkel, hogy törődnek egymással, és hogy minden rendben lesz. Különösen azoknál a pároknál van ennek kiemelt szerepe, ahol az egyik vagy mindkét fél szuperérzékeny. Ajánlom figyelmedbe az „értő figyelem” módszerét is. Ez a hasznos eszköz már a hatvanas évek óta ismert, és biztos vagyok benne, hogy számodra sem idegen. Azért említem meg itt, mert az én házasságomat is ez mentette meg - már kétszer, és ezzel nem túlzok. Hogyan is hagyhatnám ki? Hiszen ez az, ami újraéleszti a szerelmet és a barátságot

ÉRTŐ FIGYELEM Ha gyakoroljátok a módszert, határozzatok meg egy (minimum 10, maximum 45 perces) időkeretet, majd cseréljetek szerepet, és a másik fél is kapjon ugyanannyi időt. Ne cseréljetek azonnal, várjatok egy órát vagy egy egész napot. Ha egy kettőtök között felmerült konfliktus vagy harag a téma, várjatok, mielőtt megbeszélnétek az elhangzottakat. Készíthettek jegyzeteket is arról, hogy mit akartok mondani, de az a legjobb, ha a reakcióitokat az értő figyelem módszerével fejezitek ki.

Hogyan viselkedj: 1. Végy fel valóban figyelő testtartást. Ülj egyenesen, a karodat és a lábadat ne

tedd keresztbe. Kissé dőlj előre. Nézz rá a másikra. Ne nézegesd az órát. 2. Add vissza, tükrözd a másik fél szavakban vagy a hanglejtésen keresztül kifejezésre juttatott érzelmeit, érzéseit. A tényszerű tartalom másodlagos, és a

beszélgetés során úgyis előkerül - légy türelmes. Ha gyanítod, hogy további érzelmek is jelen vannak, várd ki, amíg azok szavak formájában vagy metakommunikációs szinten egyértelműen a felszínre nem kerülnek. Az alábbi, kissé lebutított példa jól szemlélteti, hogyan lehet a leghatékonyabban visszatükrözni az érzelmeket. Tegyük fel, hogy a partnered a következőket mondja: „Nem bírom ezt a kabátot, ami rajtad van.” Az adott gyakorlat során - amelynek célja az érzelmek hangsúlyozása - erre mondd azt, hogy „nagyon utálod ezt a kabátot”, nem pedig azt, hogy „ezt a kabátot tényleg utálod”, ami inkább a kabátra helyezi a hangsúlyt, mintha arra lennél kíváncsi, hogy mi a baj vele. Azt se mondd, hogy „tényleg utálod rajtam ezt a kabátot”, mert így önmagadra összpontosítasz (általában védekezésből). Egy egyszerű példán elindulva azonban messzebbre juthattok, mint azt hinnéd. Az általad reflektált érzelmekre a partnered a következőket mondja: „Igen, erről a kabátról mindig az elmúlt tél jut eszembe ”Ebben a mondatban nem nagyon találsz érzelmeket - egyelőre, így vársz. A partnered így folytatja: „Utáltam abban a házban lakni." Erre te megint az érzelmeket hangsúlyozod: „Rosszul érezted magad ott." Nem pedig azt mondod, hogy „Miért?”, vagy hogy „Én mindent megtettem, hogy minél hamarabb eljöhessünk onnan.” Ezt követően hamarosan olyan dolgokat hallhatsz a tavalyi téllel kapcsolatban, amelyekről korábban talán fogalmad sem volt. „Igen, most döbbenek rá, hogy soha életemben nem éreztem magam annyira egyedül, mint akkoriban, annak ellenére, hogy ott voltál velem.” Ez már olyasvalami, amit meg kell beszélnetek. A másik fél érzelmeinek visszatükrözése pontosan ide vezet, szemben azzal, ha a tényekre vagy a saját érzelmeidre koncentrálsz.

Hogyan ne viselkedj: 1. Ne tegyél fel kérdéseket! 2. Ne adj tanácsokat! 3. Ne hozd fel saját hasonló élményeidet! 4. Ne elemezz vagy értelmezz! 5. Ne csinálj semmi olyat, ami elvonhatná a másik figyelmét az élménnyel

kapcsolatos érzelmeiről, ne mondj olyasmit, ami nem azokat reflektálja!

6. Ne ess abba a hibába, hogy túl sokáig csendben maradsz, míg a másik

monologizál! A csend az értő figyelem „meghallgató” eleme. Jól időzítve teret ad a másiknak, hogy mélyebbre ásson. Valahogyan mindig tükrözd vissza az elhangzottakat! A két dolog megfelelő időzítéséhez használd a megérzéseidet! 7. Mindegy, mit mond a másik, ne védekezz, és ne nyilatkozz arról, hogy te hogyan látod a dolgot. Ha fontosnak érzed, utólag megjegyezheted, hogy a hallgatásod nem azt jelentette, hogy egyetértettéi a mondottakkal. Míg az érzések mögött meghúzódó feltételezések tévesek lehetnek (és előfordul, hogy éppen az érzéseink miatt valamit nem jól csinálunk), az érzelmek önmagukban nem jók vagy rosszak, és inkább kevesebb, mint több gondot okoznak, ha tiszteletben tartják őket és odafigyelnek rájuk. Az értő figyelem azt jelenti, hogy odafigyelünk a másik emberre, különösen az érzelmeire. Ehhez a saját érzelmeinket, emlékeinket és érzéseinket zárójelbe kell tennünk, hogy kizárólag rá tudjunk koncentrálni. Annak érdekében, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy jól értettük-e őt, visszacsatoljuk az érzelmeit (pl. „most csalódott vagy emiatt”). Ennyi az egész. Csakhogy nehezebb, mint ahogy hangzik. Először mesterkéltnek fogod érezni, vagy mintha „terapeuta” lennél ami bizonyos értelemben igaz is lenne, ha csak ezt a technikát alkalmaznád. Ez a kényelmetlen érzés adódhat azonban az érzelmekkel kapcsolatos kínos érzésből is, amelyért - legalábbis részben - a saját kultúránk felelős. Hidd el, hogy a figyelmet kapó fél sokkal kevésbé érzi majd színleltnek a helyzetet! Ahogy a rutinos kosarasok is gyakran csak kosárra dobnak vagy cseleznek, neked is gyakorolnod kell néha a kizárólagosan a másikra figyelést, hogy alkalomadtán automatikusan alkalmazni tudd. Tehát legalább egyszer próbáld ki az értő figyelmet - lehetőleg olyasvalakivel, aki közel áll hozzád! Még mindig bizonytalan vagy? Okunk van rá, hogy ragaszkodjunk az érzelmeinkhez, hiszen odakint a világban nem sokat számítanak. Szeretnénk, ha legalább a közeli kapcsolatainkban tiszteletben tartanák őket. Ráadásul az érzelmek többnyire mélyebbek, mint a gondolatok és a tények, melyeket gyakran árnyalnak, átszíneznek, irányítanak és összezavarnak. Amint az érzelmek tisztázódnak, a gondolatok és a tények is világosabbá válnak. Ha a kapcsolatodon belül egy vita során az értő figyelem módszerét alkal-

mazod, kénytelen leszel meghallani, hogy igazságtalan vagy, vagy hogy ideje feladnod bizonyos igényeket és szokásokat, továbbá hogy milyen negatív hatással vagy a másikra - anélkül, hogy védekeznél, elengednéd a füled mellett a rossz hírt, vagy túlingerlődnél és kiborulnál, hogy aztán a másik félnek kelljen gondoskodnia rólad. Ezzel egy másik fontos témához érkeztünk.

KÖZELI KAPCSOLATOK: UTAK AZ INDIVIDUALIZÁCIÓ FELÉ A 6. fejezetben kifejtettem, hogy a jungiánus pszichológusok mit értenek individualizációs folyamat alatt: az ember elindul élete ösvényén, és megtanulja, hogy figyeljen a belső hangjaira. A folyamat egy másik aspektusa az, hogy énünk kimondottan azon hangjaira vagy részeire figyelünk, amelyeket korábban elkerültünk, semmibe vettünk, figyelmen kívül hagytunk vagy letagadtunk. Ezekre az „árnyékokra” - ahogyan a jungiánusok nevezik őket - feltétlenül szükségünk van ahhoz, hogy erős és teljes személyiséggé váljunk - még akkor is, ha a fél életünket úgy éljük le, mintha megölne, ha tudnánk róluk. Előfordul, hogy valaki annyira meg van győződve arról, hogy ő mindig erős, hogy bármiféle gyengeséget képtelen beismerni. A történelem és az irodalom számos példán keresztül hívja fel a figyelmünket erre a veszélyes vakfoltra, amely végül megtöri az embert. Mindannyian tapasztaltuk már ennek az ellenkezőjét is, amikor valaki arról van meggyőződve, hogy ő a gyenge, az ártatlan áldozat. így ugyan megfosztja magát saját hatalmától és lehetőségeitől, viszont esélyt kap arra, hogy önmagát teljesen jónak, a többieket pedig rossznak lássa. Egyes emberek énjük szerető részét tagadják le, míg mások a gyűlöletért felelős részükről nem vesznek tudomást. Az árnyékok kezelésének legjobb módja az, ha tudatában vagy létezésüknek, és szövetségeseidnek tekinted őket. Mindeddig főleg pozitívan nyilatkoztam a szuperérzékenyekről, hangsúlyozva lelkiismeretességüket, lojalitásukat, intuíciójukat és éleslátásukat, de becsapnálak, ha nem beszélnék arról, hogy a szuperérzékenyeknek ugyanannyi - vagy talán több - okuk van elutasítani vagy letagadni énjük bizonyos részeit. Vannak olyan szuperérzékenyek, akik tagadják erejüket, hatalmukat és teherbírásukat, amikor éppen keménynek és érzéketlennek kellene lenniük. Egyesek a felelőtlen és szeretni képtelen részeiket tagadják, míg mások arról nem hajlandóak tudomást venni, hogy szükségük van

valakire, magányra vágynak vagy dühösek. Az elutasított részek megismerése azért nehéz, mert rendszerint jó okunk van arra, hogy a szőnyeg alá söpörjük őket. Még felszínes ismerőseid is ismerhetik kissé az árnyékaidat, de valószínűleg vonakodnak attól, hogy beszéljenek róluk. Egy közeli kapcsolatban azonban - különösen, ha együtt éltek, vagy az élet alapvető helyzeteiben számítani tudtok egymásra - lehetetlen elkerülni azt, hogy megismerjétek és - néha hevesen - megvitassátok egymás árnyékait. Azt is mondhatnánk, hogy egy közeli kapcsolat valójában ki sem alakul mindaddig, amíg két ember meg nem ismerkedik a másik árnyoldalaival, és el nem döntik, hogy megváltoztatják-e azokat, vagy együtt élnek velük. Fájdalmas és szégyenteljes érzés, amikor szembesítenek minket legrosszabb oldalunkkal. Éppen ezért csak akkor kerülhet rá sor, ha az az ember kényszerít rá, aki a legfontosabb az életedben, és akiről tudod, hogy nem fog elhagyni, ha feltárod előtte éned ezen „rettenetes” és titkos részeit. Egy közeli kapcsolat biztosítja tehát a legjobb feltételeket ahhoz, hogy befogadd őket, visszanyerd a negatívval együtt elveszített pozitív energiát, és megindulj az individualizálódás útján a bölcsesség és a teljesség felé.

ÖN-KITERJESZTÉS KÖZELI KAPCSOLATOKBAN Nekünk, embereknek látszólag határozott igényünk van a növekedésre és a terjeszkedésre. Nemcsak több területről, vagyonról vagy hatalomról van szó, hanem a tudás, a tudatosság és az identitás bővítéséről is. Ennek egyik módja, hogy másokat is bevonunk az életünkbe. így megszűnik az „én” és valami tágabb lesz belőle: a „mi”. Amikor először leszünk szerelmesek, és bevonunk egy másik embert az életünkbe, az önkiterjesztés rendkívül gyors. A házassággal kapcsolatban végzett felmérések eredményei azonban azt mutatják, hogy néhány év eltelte után a kapcsolat már egyre kevésbé kielégítő, de megfelelő kommunikáció mellett ez a negatív folyamat lelassul. A korábbiakban leírt individualizációs folyamat szintén tovább lassíthatja, sőt, akár vissza is fordíthatja a hanyatló tendenciát. A férjemmel együtt végeztünk egy kutatást, amely fényt derített az elégedettség fokozásának egy másik módjára is. A házas- és együtt járó párokkal foglalkozó tanulmányokból az tűnt ki számunkra, hogy a párok elégedettebbek voltak a

kapcsolatukkal, ha együtt csináltak olyan dolgokat, amelyeket mindketten „izgalmasnak” (nem pedig „kellemesnek”) tartottak. Ez logikusnak tűnik. Ha nem tudsz tovább terjeszkedni azáltal, hogy a másikban felfedezett új dolgokat beolvasztod saját egyéniségedbe, még mindig létrehozhatsz egy összeköttetést a társkapcsolat és az önkiterjesztés között úgy, hogy együtt szereztek új tapasztalatokat. Egy szuperérzékeny számára az élet már önmagában is rendkívül stimuláló, ezért ha hazaérsz, csendre vágysz. De vigyázz, nehogy a kapcsolatod olyan nyugalmassá váljon, hogy már semmi újat nem csináltok együtt. Lehet, hogy ehhez arra van szükség, hogy a külön töltött órák kevésbé stresszesen teljenek, vagy meg kell találnod, hogy mi az, amiben túlingerlődés nélkül is fejlődni tudsz. Ez lehet például egy nyugodt, szokatlanul szép hangverseny, az elmúlt éjszaka álmainak a megvitatása, egy új verseskötet, amelyből felolvastok egymásnak a kandalló előtt. Nem feltétlenül kell hullámvasútra ülnötök. Amennyiben a kapcsolat célja a kezdetektől fogva az volt, hogy jobban érezzétek magatokat a bőrötökben, érdemes mindent megtennetek annak érdekében, hogy a továbbiakban az önkiterjesztés egyik lehetséges forrásává is váljon.

A SZUPERÉRZÉKENYEK ÉS A SZEXUALITÁS Ez a téma komoly kutatómunkát és egy teljes könyvet érdemelne. A kultúránk bőséges információval lát el minket arra vonatkozóan, hogy mi ideális, és mi abnormális. Ezek a megállapítások azonban az emberek nem szuperérzékeny 80%-ára vonatkoznak. Mi az, ami a mi esetünkben ideális és normális? Nem állíthatom biztosan, de logikusnak tűnik, hogy miután általában érzékenyebben reagálunk az ingerekre, nagy valószínűséggel érzékenyebbek vagyunk a szexuális stimulációra is. Lehet, hogy ettől kielégítőbb szexuális életet élünk. Lehet, hogy emiatt kevesebb változatosságra van szükségünk. Továbbá, amikor az általános stimuláció hatására fokozott izgalmi állapotba kerülünk, az nyilvánvalóan kihat a szexuális működésünkre és az örömszerzésünkre is. Mostanra mind elméletben, mind pedig gyakorlatban eleget tudsz az érzékenységedről ahhoz, hogy végig tudd gondolni, hogy az hogyan hat a szexuális életedre. Amennyiben ez a terület mindig is zavarba ejtő vagy nyugtalanító volt számodra, azt javaslom, hogy

értékeld át néhány szexuális élményedet vagy érzésedet.

A SZUPERÉRZÉKENYEK ÉS A GYEREKEK Érzékeny gondozó mellett a gyermekek szemlátomást remekül fejlődnek. Számos szuperérzékeny gondozóval találkoztam, akik akkor voltak a legboldogabbak, amikor saját vagy mások gyermekeivel foglalkoztak. Viszont ismertem olyanokat is, akiknek vagy nem volt gyermekük, vagy éppen az érzékenységük miatt csak egyet vállaltak. Nem meglepő, hogy ezek a döntések részben a korábbi, gyermekekkel kapcsolatos tapasztalataikra vezethetők vissza, melyek vagy kellemesek voltak, vagy túl megterhelőek. Amikor azon gondolkozol, hogy akarsz-e gyermeket nevelni, ne feledd, hogy a te gyermekeid és a leendő családod sokkal jobban illenek majd hozzád, mint másokéi. A te génjeid és a te befolyásod formálja őket. Azért vannak hangos, zűrös és viszálykodó családok, mert a tagjai így érzik jól magukat, vagy legalábbis nem zavarja őket ez a stílus. A te családi életed lehet másmilyen. Másfelől senki sem tagadhatja, hogy a gyermekek jelentik életünk egyik legerősebb ingerforrását. Egy lelkiismeretes szuperérzékeny számára hatalmas felelősséget, ugyanakkor mérhetetlen boldogságot is jelentenek. Együtt kell lenned velük a világban - a játszóházban, az általános iskolában, a középiskolában és így tovább. Találkoznod kell más családokkal, orvosokkal, köztük fogorvosokkal, sőt, fogszabályozó orvosokkal, zongoratanárokkal, és még sorolhatnám. Kitárják előtted az egész világot, amelyben ott a szex, a drogok, az autóvezetés, az iskola, a munka és a partnerek. Ez szinte kezelhetetlenül sok (és nem indulhatsz ki abból, hogy mindvégig lesz melletted valaki, aki támogatni tud). Lesznek olyan dolgok, amelyeket fel kell majd adnod, hogy helyt tudj állni ez biztos. Nincs azzal semmi baj, ha nem vállalsz gyermeket. Nem kaphatunk meg mindent a világon. Néha jobb belátni, hogy hol vannak a határaink. Ami azt illeti, ezzel a témával kapcsolatban azt szoktam mondani, hogy csodálatos, ha nincs gyerek a háznál, és az is csodálatos, ha van. A maga módján mindegyik csodálatos.

AZ ÉRZÉKENYSÉG GAZDAGÍTJA A KAPCSOLATAIDAT Függetlenül attól, hogy extrovertált vagy introvertált szuperérzékeny vagy, a legnagyobb társas beteljesülést egy közeli kapcsolat jelentheti számodra. Ez az élet azon területe, ahol szinte mindenki rengeteget tanul, miközben kiteljesedik, és ez az, ahol kivirulhat. Másoknak és magadnak is sokat segíthetsz azzal, ha képes vagy megfelelően alkalmazni az érzékenységedet a közeli kapcsolataidban.

HOGYAN HASZNOSÍTSD A TANULTAKAT? Mi hárman: te, én és legfőbb jellemvonásunk, az érzékenység A következő gyakorlatot valakivel együtt kell elvégezned, akivel közeli kapcsolatban állsz. Ha éppen nincsen ilyen ember a közeledben, képzeld el, hogy olyasvalakivel csinálod, akihez korábban közeli kapcsolat fűzött, vagy akivel el tudnád képzelni, hogy közeli kapcsolatba kerülj. Így is sokat tanulhatsz. Ha van melletted ilyen ember, de még nem olvasta ezt a könyvet, kérd meg, hogy olvassa cl legalább az első fejezetet és ezt, vagy legalább készítsen néhány feljegyzést arról, hogy mi az, amit rendkívül fontosnak tart a kapcsolatotokat illetően. Az is hasznos lehet, ha felolvastok egymásnak egy pár részt. Végül szakítsatok időt arra, hogy megbeszéljétek az alábbi kérdéseket. (Ha mindketten szuperérzékenyek vagytok, akkor először csak az egyikőtök szempontjából haladjatok végig a listán, majd cseréljetek.) 1. Melyek azok a szuper érzékenységedből fakadó tulajdonságok, amelyeket a partnered értékel benned? 2. Melyek azok az érzékenységedből fakadó tulajdonságok, amelyeket a partnered megváltoztatna? Ne feledd, hogy az adott tulajdonság nem feltétlenül „rossz”, csak bizonyos helyzetekben gondot okoz, vagy nehezen összeegyeztethető a másik fél jellemvonásaival vagy szokásaival. 3. Milyen konfliktusok merültek fel közöttetek, amelyek a szuperérzékenységedre vezethetőek vissza? 4. Beszéljétek meg, volt-e arra példa, hogy a másik fél azt kívánta, bárcsak figyelembe vetted volna érzékenységedet és jobban vigyáztál volna magadra! 5. Beszéljétek meg, volt-e arra példa, hogy az érzékenységedet kibúvóként használtad, hogy ne kelljen megtenned valamit; vagy fegyverként egy vita

hevében. Ha ez a beszélgetés vitává fajulna, használd az „értő figyelem” módszerét a helyzet konszolidálása érdekében. 6. Volt más szuperérzékeny bármelyikőtök családjában? A vele való kapcsolatotok mennyiben lehet hatással a ti kapcsolatotokra? Képzelj el például egy szuperérzékeny nőt, akit egy olyan férfi vesz feleségül, akinek az édesanyja is szuperérzékeny volt. Egy ilyen férjnek bizonyára megrögzött viselkedési formái vannak az érzékenység kezelését illetően. Ha figyelnek ezekre, az nagyban javíthatja mindhármuk kapcsolatát - a felesége, közte és az édesanyja között. 7. Beszéljétek meg, ki mit nyerhet azzal, ha „szakosodtok” - lévén, hogy az egyikőtök inkább, a másik viszont kevésbé érzékeny! A hatékonyságon és a konkrét előnyökön kívül jól esik az, hogy a saját képességeid miatt van szükség rád? Jó érzéssel tölt el, ha olyasmit csinálsz, amire a másik nem képes, vagy amit nem szívesen tesz meg? 8. Beszéljétek meg, ki mit veszíthet azzal, ha szakosodtok! Mi az, amit a másik tesz meg érted, de azt kívánod, bárcsak te tehetnéd meg magadért? Fárasztónak érzed azt, hogy miközben te a saját területeden tevékenykedsz, a másik tőled függ? Lehetséges az, hogy kevésbé tiszteled őt, mert jobb vagy ezekben a dolgokban? Gondolod, hogy ez csökkenti a másik fél önbecsülését?

8. Gyógyítsuk be a mély sebeket A SZUPERÉRZÉKENYEK TERMÉSZETESEN MÁSKÉPPEN...

A középiskolában ismertem egy Drake nevű fiút. Az osztályból kilógott, ma már azt mondanám, valószínűleg szuperérzékeny volt. Drake-nek azonban ennél jóval nehezebb dolgokkal is meg kellett birkóznia. Születésétől fogva szívelégtelenségben, epilepsziában és többféle allergiában szenvedett, ráadásul világos bőre rendkívül érzékeny volt a napra. Miután nem tudott sportolni, vagy egyáltalán odakint tartózkodni, kizárt dolog volt, hogy a kultúránk által normálisnak tekintett gyermekkora legyen. Ennek fényében nem meglepő, hogy Drake már korán igazi könyvmoly lett, kamaszkorára pedig egyenesen rajongott bizonyos eszmékért. Szenvedélyesen vonzódni kezdett a lányokhoz is, ahogy a legtöbb fiú az ő korában. A lányok persze szóba sem álltak vele. Azt hiszem, hogy egyszerűen azért nem mertük fogadni az udvarlását, mert az az elfogadás iránti igénye miatt túlságosan heves volt. Ráadásul vele járni bármelyikünknek az azonnali szociális ellehetetlenülést jelentette volna. Ennek ellenére ő folyamatosan szerelmes volt, egyik lányba a másik után, aminek olyan félénk és mohó jeleit adta, hogy folyamatosan csúfolták érte. Néhány osztálytársa számára az jelentette az adott tanév egyik fénypontját, amikor sikerült megszerezniük Drake boldogtalan szerelmes verseit, amelyeket aztán iskolaszerte fennhangon felolvastak. Szerencsére Drake bekerült a tehetséggondozó programba, ahol jobban elfogadtuk. Csodáltuk az esszéit és a hozzászólásait az órákon. Így végül büszkék voltunk rá, amikor az ország egyik legjobb egyeteme teljes ösztöndíjat kínált fel neki. Biztosan bármelyikünknél jobban félt attól, hogy a továbbtanulás miatt el kell mennie otthonról. Ez ugyanis azt jelentette, hogy éjjel-nappal a saját korosztályával lesz összezárva, olyanokkal, akik mindaddig megkeserítették az életét. Persze az őt ért megtiszteltetést visszautasítani nem tudta. De vajon hogyan lesz képes megbirkózni az új helyzettel, és milyen érzés lesz elhagynia a

biztonságot nyújtó otthont és a megszokott orvosi segítséget? A válasz az első karácsonyi szünet után érkezett. A kollégiumba való visszatérését követő első éjszakán Drake felakasztotta magát.

A SZUPERÉRZÉKENYEK ÉS A LELKI SEBEK GYÓGYULÁSA Nem célom, hogy bárkit is rémtörténetekkel traktáljak, és ismétlem, Drakenek számos problémája volt. A szuperérzékenyek élete ritkán végződik ilyen drámaian. Ez a fejezet viszont csak úgy lesz hasznos, ha egyszerre figyelmeztet és megnyugtat. A kutatási eredményeim egyértelműen bizonyítják, hogy azok a szuperérzékenyek, akiknek gyermek- és kamaszkoruk során rendkívüli nehézségekkel kellett szembenézniük, sokkal hajlamosabbak a szorongásra, a depresszióra és az öngyilkosságra mindaddig, amíg nem képesek elfogadni a múltat, akárcsak a fokozott érzékenységüket, és neki nem fognak, hogy begyógyítsák sebeiket. Azoknak a szuperérzékenyeknek, akik most is súlyos problémákkal küzdenek, szintén komoly önvizsgálatra van szükségük. A nem szuperérzékenyek egyszerűen nem érzékelnek annyi apró, ámde zavaró részletet ilyen helyzetekben. Személyiségvonásod önmagában nem hiba; de akárcsak egy finoman hangolt hangszernek vagy gépnek, vagy akár egy nemes, gondosan tenyésztett állatnak, neked is speciális bánásmódra van szükséged. Ennek ellenére sok szuperérzékeny van, aki gyermekkorában hiányos vagy akár kimondottan romboló hatású gondozásban részesült. Ebben a fejezetben sorra veszem azokat a módszereket, amelyek segítenek megbirkózni a múltbéli és a mostani nehézségekkel, főként a tágabb értelemben vett pszichoterápián keresztül. Kitérek továbbá a kisebb problémákkal küszködő szuperérzékenyek pszichoterápiája mellett és ellen szóló érvekre, a különböző megközelítési lehetőségekre, a pszichoterapeuta megválasztásának szempontjaira és más hasonló kérdésekre. Mindenekelőtt azonban a gyermekkori sebekről fogok szólni.

MEKKORA HANGSÚLYT FEKTESSÜNK A GYERMEKKORUNKRA? Nem hiszem, hogy lelki életünk teljesen leszűkíthető arra, ami a felnőtté válás során történt velünk. Ott van a jelen - a minket befolyásoló emberek a fizikai

egészségünk, a környezetünk - és az a bennünk rejlő valami, ami a továbbhaladásra késztet. Ahogy azt a 6. fejezetben a hivatással kapcsolatban már kifejtettem, hiszek abban, hogy mindannyiunknak legalább részben meg kell válaszolnunk egy kérdést, legalább részben el kell végezni egy feladatot, hogy saját nemzedékünk a mi időnkben is egy kicsit előbbre lépjen. És bár egy nehéz múlt látszólag akadályt gördít életcélunk megvalósítása elé, néha ennek is megvan a maga célja. Lehet, hogy ez maga a cél - az, hogy teljességében megtapasztaljunk és megértsünk egy bizonyos emberi problémát. Hangsúlyozni szeretnék továbbá egy gyakori hibát, amit a legtöbb olyan pszichoterapeuta elkövet, aki még nincsen tisztában a szuperérzékenység jelenségével. Ezek a terapeuták természetesen olyasvalamit keresnek egy szuperérzékeny ember gyermekkorában, ami megmagyarázhatja azokat a „tüneteket”, amelyek nálunk még a normális tartományba esnek. Azt gondolhatják, hogy a szuperérzékeny ember „túlságosan” visszahúzódó, „ok nélküli” elzárkózó érzéseiről számol be, szorongása „túlzott” vagy „neurotikus”, és hogy „szokatlan” problémái vannak a munkájában, a közeli kapcsolataiban vagy a szexualitás terén. Ha van magyarázat, az mind a terapeuta, mind a kliens számára megkönnyebbülést jelent, még akkor is, ha az csupán annyi, hogy egyszer valaki valami rosszat tett velünk, amit azóta elfelejtettünk vagy alábecsültünk. Tapasztalataim szerint azok az emberek, akiknek valódi nehézségei az érzékenységükből fakadnak (amelyet vagy félreértettek, vagy rosszul kezeltek), igencsak megkönnyebbülnek és sokat fejlődnek, miután tudomást szereznek az ezzel az adottságukkal kapcsolatos alapvető tényekről. Ettől függetlenül még lehet, hogy jelentős terápiás munka áll előttük - például át kell értelmezniük az élményeiket, és meg kell tanulniuk együtt élni ezzel a személyiségvonásukkal, de a hangsúly természetesen eltolódik. Abban is biztos vagyok, hogy az emberek nem tudják, mit beszélnek, amikor olyasmiket mondanak, hogy „Ugyan már! Mindenkinek nehéz gyermekkora volt. Egy család sem tökéletes. Mindenkinek van csontváz a szekrényében. Egyszerűen gyerekes dolog, hogy egyesek éveken át terápiába járnak. Csak nézd meg a testvéreit - ugyanazokkal a problémákkal küszködnek mégsem nyavalyognak. Ők bezzeg kezdenek valamit az életükkel.” Nem minden

gyermekkor egyforma, és vannak köztük valóban rémesek. Még egy családon belül is vannak különbségek. Az egy családon belül, a családi környezet különböző gyermekekre kifejtett hatását vizsgáló statisztikai elemzések nem mutatnak átfedést. A testvéreid gyermekkora merőben más volt. Más volt a helyed a testvérsorban, eltérő korai élményekben volt részed, és bizonyos értelemben a szüleid is mások voltak, tekintve, hogy a felnőttek is folyamatosan változnak a körülmények hatására és koruk előrehaladtával. Végül ne felejtsük el, hogy te szuperérzékeny voltál. Azokra, akik szuperérzékenyen születnek, minden sokkal erőteljesebben hat. Ráadásul a család legérzékenyebb tagja gyakran kerül a figyelem középpontjába. Egy kiegyensúlyozatlan családban például ő lesz a család látnoka, harmonizálója, zsenije, célpontja, betege, szülője vagy ő lesz a gyenge, akinek a védelme egy másik családtag életcéljává válik. Időközben viszont figyelmen kívül marad az érzékeny gyermek természetes igénye arra vonatkozóan, hogy megtanulja biztonságban érezni magát a világban. Összegezve tehát, hidd el magadnak, ha úgy érzed, hogy „ugyanaz” a gyermekkor vagy egy „normális” gyermekkor nehezebb volt számodra, mint másoknak a családodban, vagy mint akiknek a tiédhez hasonló múltjuk van. Ha pedig úgy érzed, hogy pszichoterápiára van szükséged a gyermekkorodban szerzett sebek begyógyításához, akkor vágj bele. Minden gyermekkor egy külön történet, amely figyelmet érdemel.

ÍGY MENEKÜLT MEG DAN Dan a kérdéseimre kezdetben a szuperérzékenyektől megszokott, már-már túlzottan is tipikus válaszokat adta. Rendkívül introvertáltnak tartotta magát, mindig is sok egyedül töltött időre volt szüksége, és elutasította az erőszak minden formáját. Elmondta, hogy egy hatalmas nonprofit vállalat számviteli osztályát vezeti, ahol úgy érzi, nagyra becsülik kedves és „diplomatikus” stílusát. Ezenkívül a legtöbb társas helyzetet nagyon kimerítőnek találta. Az interjú során azonban visszakanyarodtunk az erőszak-ellenességéhez. Dan beszámolt arról, milyen gyakran verekedett össze a bátyjával, aki ilyenkor állítólag lefogta, majd ököllel ütötte és rugdosta. (A családi erőszak témájában mindig a testvérek közötti erőszak kapja a legkevesebb figyelmet.) Közben azon

gondolkoztam, hogy mi lehetett még a háttérben. Hogyan kerülhetett sor ilyen durva bántalmazásra a családján belül? Megkérdeztem, hogy az édesanyja érzékeny gyermeknek tartotta-e. „Nem tudom. Nem sokat törődött velem.” Nálam persze rögtön bekapcsolt a vészjelző. Ő meg, mintha olvasott volna a gondolataimban, így szólt: „A szüleim nem voltak túl közlékenyek.” Bólintottam. „Ami azt illeti, mindketten elég bizarr személyiségek voltak. Semmi pozitív dolog nem jut róluk eszembe. Ölelések, ilyesmi.” Majd a sztoicizmusa olvadni kezdett. Lassan körvonalazódni látszott édesanyja elmebaja, amelyet sohasem kezeltek. „Krónikus depresszió. Skizofrénia. Az emberek a tévéből beszéltek hozzá.” Rohamokban jött rá az ivás - hétfőtől péntekig józan volt, péntektől vasárnapig tökrészeg. „Apám is alkoholista volt. Előfordult, hogy megütötte anyámat, vagy meg is verte. A dolgok ilyenkor mindig elfajultak” Részegen az édesanyja mindig ugyanazt a történetet mesélte neki - a saját anyjáról, aki egy rideg, zárkózott nyomorék volt, a mindig váltakozó cselédekről és dadákról, akik gondját viselték, és az édesapja betegségeiről, akivel kénytelen volt nap nap után kettesben maradni, miközben az haldoklott. (Gyakori történet ez a generációkon átívelő szerető gondoskodás hiányáról.) „Miközben ezekről mesélt, egyre csak sírt. Jó asszony volt. Ő volt az érzékeny. Sokkal inkább, mint én.” Majd szünet nélkül így folytatta: „Viszont nagyon gonosz is volt. Mindig megtalálta a leggyengébb pontomat. Ehhez nagyon is jól értett.” (Nem minden szuperérzékeny szent.) Dan szörnyű kettős érzelmek között hánykódott, ez az ambivalencia rendszerint abból adódik, ha egy gyermek egyetlen védelmezője egyben veszélyes is. Elmesélte, hogy gyermekként gyakran elbújt a szekrényben, a fürdőszobában a kézmosó alatt, a családi autóban és egy bizonyos zugban az ablak mellett. De mint minden történetben, az ő esetében is volt egy lélekmentő ember. Dan apai nagyanyja egy rideg, „tisztaságmániás” asszony volt, de férje halála után Dan lett az ő kis társa. Az egyik legkorábbi emlékem az, ahogy három hatvan év körüli nővel ülök egy asztal körül és kanasztázunk. Én úgy hatéves lehettem, és alig bírtam tartani a

lapokat. Nekik azonban szükségük volt egy negyedikre, én meg kártyázás közben fontos felnőttnek éreztem magam, és olyan dolgokat mondhattam el nekik, amiket soha senki másnak.” Ez a nagymama biztosította Dan számára a döntően fontos stabilitás érzését, amelyre egy szuperérzékeny gyermeknek szüksége van ahhoz, hogy ki tudja alakítani saját túlélési stratégiáit. Dannek csodálatraméltó kitartása volt. „Az anyám csak ült és ilyeneket mondott: »Minek töröd így magad? Úgysem lesz belőled senki. Nincs esélyed.« Én meg elhatároztam, hogy csak azért is megmutatom neki” Az, hogy szuperérzékeny vagy, még nem zárja ki, hogy a magad módján szívós túlélő is legyél. Ahogy megismertem Dan történetét, beláttam, hogy erre szüksége is volt. Tizennégy éves korában Dan munkát vállalt. Együtt dolgozott egy férfival, akire felnézett, mert művelt volt és felnőttként bánt vele. „Bíztam benne, mígnem egyszer molesztálni kezdett.” (Itt megint nem az adott egyetlen bántalmazás élménye az, ami aggodalomra ad okot, hanem az az egész életen át tartó helyzet, ami ezt lehetővé tette. Mivel Dan gyermekkora ilyen volt, az emberi közelség iránti vágya valószínűleg elvonta a figyelmét a veszélyre utaló jelekről. Ráadásul nehezen is tudta volna megvédeni magát, tekintve, hogy nem voltak megfelelő példaképei, hiszen nem vigyázott rá soha senki.) Dan vállat vont. „Ebből megtanultam, hogy »ha ezt kibírod, akkor szinte bármit hozzád vághatnak, ami a kezük ügyébe kerül, baromira nem fog érdekelni. Ha ezt kibírod.«” Dan gyermekkori szerelmét vette feleségül, akinek a családi háttere hasonlóan zaklatott és kaotikus volt. Elhatározták, hogy az ő kapcsolatuk működni fog, és ez húsz éve így is van. Sikerük részben annak köszönhető, hogy szigorú korlátokat szabtak mindkettejük családjával szemben. „Már tudom, hogyan vigyázzak magamra.” A lecke egy részét az egy évvel korábbi, három hónapig tartó pszichoterápia alatt sajátította el, amelyre azért volt szüksége, mert mély depresszióba esett. Több pszichológiai könyvet is olvasott a kölcsönös függőségről (ún. kodependenciáról) és az alkoholista szülők felnőtt gyerekeiről. A csoport-

terápiákra azonban nem járt el. A legtöbb szuperérzékenyhez hasonlóan nem kívánta kiteregetni életét egy sereg idegen előtt. „Az engedély, hogy azt tehetem, amire nekem van szükségem - ez volt a legfontosabb számomra. Hogy megtanuljam elfogadni és tiszteletben tartani az érzékenységemet; hogy a munkahelyemen képes legyek pozitív, megoldásra irányuló nyugalmat sugározni; ugyanakkor figyeljek arra, hogy ne akarjak kívülről másnak látszani, mint amilyen valójában legbelül vagyok.” Mert belül „egy fekete lyuk tátong, és néha úgy érzem, hogy nincsen okom tovább élni. Egyszerűen nem érdekel, hogy élek-e vagy meghalok.” Majd ugyanazon az egyenletes hangon mesélni kezdett egy barátjáról, egy pszichiáterről, aki sokat segített neki, és két másik barátjáról, akik tanácsadók. Aztán még hozzátette, hogy tisztában van a saját érzékenysége és az élettapasztalatai alkotta kombinációból fakadó gazdagsággal. „A dolgok mélyen megindítanak. Szörnyű lenne, ha ez nem okozna intenzív örömet.” Bátran mosolygott. „Bár gyakran magányos vagyok. Sok időbe telt, mire tisztába kerültem az élet szomorú oldalával. Az élet azonban mindkettőről szól. Spirituális választ keresek.” Ez segíti Dant a túlélésben.

Ml A HELYZET A SAJÁT MÚLTADDAL? A fejezet végén lehetőséged lesz értékelni saját gyermekkorodat, és végiggondolni mindazt, ami akkor történt veled. Szeretném ismét megemlíteni a kutatási eredményeimet, amelyekről már a 4. fejezetben beszéltem: A nehéz gyermekkor nagyobb hatást gyakorol a szuperérzékenyekre, ezért felnőttként hajlamosabbak lesznek a depresszióra és a szorongásra. Arról se feledkezz meg, hogy minél korábban jelentkezett vagy kezdődött a probléma, és az minél inkább az elsődleges gondozód - általában az édesanyád - viselkedésében gyökerezik, annál komolyabb és tartósabb hatással lesz rád. Az életed során nagyon türelmesnek kell lenned magaddal szemben. Meg fogsz gyógyulni, de csak a magad módján, és ebben azok a jó tulajdonságaid lesznek a segítségedre, amelyekre az adott probléma nélkül nem is tettél volna szert. Például sokkal tudatosabb, sokszínűbb és megértőbb leszel. Ne feledjük, hogy a gyermekkori érzékenységnek még egy rosszul működő

családon belül is megvannak a maga előnyei. Ahelyett, hogy teljesen belekeveredtél volna valamibe, valószínűleg inkább félrevonultál és végiggondoltad a dolgot. Ahogy azt Dan és a nagymamája példáján keresztül láthattuk, bizonyára te is ösztönösen tudtad, hogy kihez fordulj segítségért. Az is lehet, hogy a kompenzáció érdekében hatalmas belső és spirituális erőforrásokat aknáztál ki. A legidősebb interjúalanyom e tekintetben egészen addig a meggyőződésig jutott, hogy a spirituális életre hívatott lelkek nehéz gyermekkort választanak. Így folyamatosan dolgozhatnak a belső életükön, míg a többiek egy sokkal hétköznapibb lét keretein belül rendezkednek be. Vagy ahogy egy barátom mondta: „Életünk első húsz évében megkapjuk a tananyagot. A következő húsz évben tanulmányozzuk.” Néhányunk esetében ez a tananyag megfelel az oxfordi egyetemi tanulmányoknak! Felnőttként a legtöbb szuperérzékeny személyisége kimondottan alkalmas a belső munkára és gyógyulásra. Általánosságban elmondható, hogy a kifinomult intuíciód segít leleplezni a legfontosabb rejtett tényezőket. Jobban hozzáférsz a saját tudattalanodhoz, ezáltal jobban érzékeled másokét is, valamint azt, hogy mindez hogyan hatott rád. Magára a folyamatra vonatkozó képességeidet is tökéletesítheted, hogy pontosan érezd, mikor légy erőszakos, és mikor vonulj vissza. A belső élet kíváncsivá tesz. Mindenekelőtt azonban integritással rendelkezel. Továbbra is elkötelezettje maradsz az individualizációs folyamatnak, függetlenül attól, hogy esetenként milyen nehéz szembenézned bizonyos pillanatokkal, sebekkel és tényekkel. Mivel feltételezem, hogy te is azon szuperérzékenyek közé tartozol, akiknek nehéz gyermekkoruk volt, vagy nehezen boldogulnak a jelen életükkel, vegyük sorra a lehetőségeidet.

NÉGYFÉLE MEGKÖZELÍTÉS A gyógyító módszereket többféle szempontból csoportosíthatjuk: hosszú vagy rövid távú, öngyógyító vagy szakmai segítség, egyéni vagy csoportterápia, csak a te kezelésed vagy az egész családod együttes kezelése. Mindezeket azonban egész jól lefedi az következő négy módszer: a kognitív-behaviorista, az interperszonális, a fizikai és a spirituális.

Bizonyos pszichoterapeuták mind a négy megközelítést alkalmazzák, és talán ők a legjobbak. Feltétlenül kérdezd meg saját terapeutádat, hogy ő személy szerint melyiket részesíti előnyben, és konkrétan említsd meg ezt a négyet. Kár lenne olyasvalakivel töltened a drága terápiás időt, akinek az alapvető filozófiája nem egyezik meg az elképzeléseiddel.

KOGNITÍV-BEHAVIORISTA MEGKÖZELÍTÉS A rövid távú kognitív-behaviorista terápia, amely egy-egy konkrét tünet enyhítésére irányul, talán a társadalombiztosításon és az irányított betegellátáson keresztül a leghozzáférhetőbb. Ez a megközelítés azért kognitív; mert foglalkozik a gondolataiddal, és azért behaviorista, mert javít a viselkedési formáidon is. Általában figyelmen kívül hagyja az érzelmeket és a tudattalan motivációt, a lényeg az, hogy minden praktikus, racionális és világos legyen. Meg fogják kérdezni, hogy mi a problémád. Ha arra panaszkodsz, hogy sokat szorongsz, megtanítják neked a legújabb relaxációs és biofeedback technikákat. Ha félsz bizonyos dolgoktól, szép lassan szembesítenek velük mindaddig, amíg a félelem el nem múlik. Ha depressziós vagy, megtanítanak arra, hogyan vizsgáld meg irracionális hiedelmeidet - például hogy minden reménytelen és így tovább. Amennyiben depressziós állapotodban képtelen vagy szabadulni hiedelmeidtől, megtanulod, hogy miként állítsd le ezeket a gondolatokat. Ha nem foglalod el magad olyan feladatokkal, amelyek pszichológiailag segíthetnek neked - például hogy naponta felöltözöl és elmész otthonról, vagy barátokat szerzel -, akkor megmutatják neked, hogy miként tűzz ki célokat az adott feladatokkal kapcsolatban. Ezen célok eléréséhez megtanítanak minden szükséges készséget is, valamint azt, hogy miként jutalmazhatod meg magad, ha sikerrel jársz. Ha a munkahelyi, családi, esetleg válás körüli problémáidból adódóan stresszes helyzetekkel kell megküzdened, akkor segítenek neked abban, hogy ezeket a problémákat több tény és ösztönös megérzés figyelembevételével átértékeld, hogy ily módon könnyebben megbirkózhass velük. Úgy tűnhet, hogy ezek a módszerek nem túl bonyolultak vagy látványosak, de többnyire működnek, ezért minden esetben érdemes megpróbálkozni velük. Az elsajátított készségek akkor is hasznosak, ha nem mindenre nyújtanak

megoldást. Ráadásul egy nehézség leküzdése után a növekvő önbizalom már önmagában is jobbá teszi életünket. Miközben a pszichoterápia során elsajátítod ezeket a technikákat, számos könyvben is olvashatsz róluk. Bár az első lépések megtételekor sokat segíthet, ha melletted van egy jó tanár. Ezt a barátaiddal ti is megtehetitek egymásért, de a szakemberek jóval nagyobb tapasztalattal rendelkeznek. Például rögtön érzékelik, ha egy módszer nem működik, és ezért váltani kell egy másikra.

INTERPERSZONÁLIS MEGKÖZELÍTÉS „Terápia” alatt a legtöbb ember az interperszonálisan orientált pszichoterápiát érti. Ilyenek például a freudi, a jungiánus, a tárgykapcsolati, a Gestalt, a rogersi vagy személyközpontú, a tranzakció-analízis, az egzisztenciális és a legtöbb eklektikus terápia. Mindegyikben szerepe van a beszédnek, és a közted és egy másik ember - többnyire egy terapeuta vagy egy tanácsadó, de néha egy egész csoport - között fennálló kapcsolatnak. Mivel itt valószínűleg több száz elméletről és technikáról van szó, kénytelen vagyok általánosítani. Mellesleg a legtöbb terapeuta a kliense érdekében keveri is ezeket, de a hangsúly többnyire máshová kerül. Egyesek a kapcsolatot biztonságos helyként kezelik, ahol bármi és minden feltárható. Mások szerint kifejezetten arra szolgál, hogy új tapasztalatot szerezzünk a korai kötődésünket illetően, azaz egy új mentális képet kapjunk arról, hogy mit várhatunk a jövőbeli közeli kapcsolatainktól. Vannak, akik azt állítják, hogy ez a múlt meggyászolásának és elengedésének a helye, ahol egyben értelmet is lelsz a múltban. Mások megfigyelésre és új viselkedési formák kipróbálására használják, míg megint mások olyan helyként értelmezik, ahol feltárhatod tudattalan tartalmaidat, mígnem harmóniába kerülsz velük. Te és a terapeutád együtt dolgoztok a vele, másokkal, a személyes történeteddel, (adott esetben) az álmaiddal és bármilyen más felmerülő dologgal kapcsolatos érzelmeiden. Nemcsak a megvitatott dolgokból tanulsz majd, hanem elsajátítod azt is, hogy miként végezheted el ezt a belső munkát egyedül is. Hogy mik a módszer hátrányai? Ha a terapeuta nem elég felkészült, vagy a valós probléma máshol keresendő, akkor az ember hiába beszél vég nélkül, nem megy vele semmire. A terapeutának nagymértékben tisztában kell lennie saját

problémáival. Évekig is eltarthat, mire átrágod magad a korábbi, a terapeutádhoz fűződő és a mostani kapcsolataidon. Néha azonban már néhány hónap alatt is óriási fejlődés érhető el - akárcsak Dan esetében.

FIZIKAI VAGY TESTI MÓDSZEREK A testi megközelítések közé tartozik a rendszeres mozgás, a helyes táplálkozás vagy az ételallergiák kezelése, az akupresszúra, a gyógynövénykészítmények, a masszázs, a tai chi, a jóga, a Rolfing, a biogenetika, a táncterápia és persze számos gyógyszeres kezelés, főleg az antidepresszánsok és a szorongás elleni szerek alkalmazása. Ami azt illeti, manapság a fizikai megközelítések alatt főleg a pszichiáterek által felírt gyógyszereket értjük, de erre a 9. fejezetben bővebben is kitérek majd. Minden, ami a testtel történik, kihat az elmére is. A kimondottan erre a célra kifejlesztett gyógyszerektől pontosan ezt várjuk, de közben elfelejtjük, hogy az agyunkat és ezért a gondolatainkat befolyásolhatja az alvás, a rendszeres testmozgás, a helyes táplálkozás, a megfelelő környezet és a normális hormonális állapot is - hogy csak néhány olyan tényezőt említsek, amelyeket magunk is irányíthatunk. Hasonlóan igaz, hogy minden, ami az elmével történik, kihat a testre is. Erre jó a meditáció, illetve ha a gondjaidat megosztod egy barátoddal, vagy egyszerűen csak leírod őket. A „beszélgetős terápia” során minden egyes foglalkozás kihat az agyra, ezért talán nem meglepő, ha az eddig említett három megközelítés - a kognitív-behaviorista, az interperszonális és a fizikai - egyaránt sikeresnek bizonyultak a depresszió gyógyítását illetően. Tehát van választásod.

SPIRITUÁLIS megközelítés A spirituális megközelítés tárgykörébe tartozik mindaz, amit az emberek annak érdekében tesznek, hogy feltárják saját maguk és a világ nem-materiális aspektusait. A spirituális megközelítés vigaszt nyújt és rávilágít arra, hogy az élet valóban többről szól, mint amit látunk; begyógyítja és elviselhetőbbé teszi a világban szerzett sebeket, valamint ráébreszt minket arra, hogy nem vagyunk a helyzet rabjai, és hogy a dolog nem itt ér véget. Úgy érezzük, talán mégis van a dolgok mögött valamiféle terv, rendszer vagy cél.

Ráadásul, ha nyitottak vagyunk a spirituális megközelítésre, gyakran olyan tapasztalatokat szerzünk, amelyek alapján kezdjük elhinni, hogy valóban több dolog van a felszín alatt, amiről tudnunk kellene. Ilyenkor a pszichoterápiában is igényeljük ezt a fajta megközelítést; minden egyéb esetben úgy éreznénk, hogy figyelmen kívül marad az élet egyik, talán legfontosabb aspektusa. Vannak kimondottan spirituálisan orientált pszichoterapeuták, de mielőtt elkezdenétek együtt dolgozni, feltétlenül kérdezz rá és gondold végig, hogy mennyiben felel meg számodra az illető spirituális szemlélete. Kikérheted azonban egy pap, egy spirituális vezető vagy más olyan emberek tanácsát is, akik közvetlen kapcsolatban állnak a vallási vagy spirituális gyakorlattal. Ebben az esetben alaposan járj utána, hogy megfelelő pszichológiai felkészültséggel rendelkeznek-e a közös munkátokhoz.

A SZUPERÉRZÉKENYEK KOGNITÍV-BEHAVIORISTA MEGKÖZELÍTÉSE Amikor azt vizsgáljuk, hogy ez a négy megközelítés mennyiben alkalmazható a szuperérzékenyek esetében, a fő kérdés természetesen az, hogy mennyiben felelnek meg neked. Osszunk meg néhány gondolatot ezzel kapcsolatban! Bizonyos szempontból talán minden szuperérzékenynél érdemes lenne alkalmazni a kognitív-behaviorista módszereket. A 2. fejezetben már szó esett arról, hogy a szuperérzékenyeknek mindenképpen javukra válik, ha fejlesztik azokat az agyi rendszereket, amelyekkel szabályozzák figyelmüket, valamint kezelik az aktivációs és a leállás-ellenőrzés működésmódok között fellépő konfliktusokat. Ahogy az izomzat úgy valószínűleg ezek a figyel mi rendszerek is veleszületetten erősebbek bizonyos emberekben, de mindannyian fejleszthetjük őket. Ehhez pedig a kognitív-behaviorista megközelítés a legjobb edzőterem. Ez a megközelítés ugyancsak racionális, és az a gyanúm, hogy nem is szuperérzékenyek fejlesztették ki, hanem azok, akik merőben nem érzékenyek, és néha titkon azt hiszik, hogy az érzékenyek viselkedése egyszerűen buta és irracionális. Ha egy terapeuta vagy egy önsegítő könyv szerzője részéről tapasztalsz ilyen hozzáállást, az csökkentheti az önbecsülésedet, és egyben fokozhatja a feszültségedet - különösen, ha nem sikerül elérned az általuk meghatározott szintet vagy célt. Azt az érzést kelthetik benned, hogy az adott cél

„normális”, de valójában csak azt akarják elérni, hogy olyan legyél, mint ők vagy az emberek többsége, figyelmen kívül hagyva a nyilvánvaló alkati különbségeket. Egy jó kognitív-behaviorista terapeuta azonban tisztában van az egyéni különbségekkel és azzal, hogy minden pszichológiai munka során nagyon fontos az önbecsülés és az önbizalom. A szuperérzékenyek a felszíni tünetekre összpontosító módszerek helyett többnyire a „mélyebb” vagy az intuíciót jobban megmozgató terápiás formákat részesítik előnyben. Ugyanakkor ez a némelyikünkben szunnyadó előítélet a gyakorlati és földközeli dolgokkal szemben már önmagában is jó ok lehet arra, hogy jobban megismerkedj ezzel a megközelítéssel is.

A SZUPERÉRZÉKENYEK INTERPERSZONÁLIS MEGKÖZELÍTÉSE Az interperszonális terápiás megközelítés rendkívül közkedvelt a szuperérzékenyek körében, és valóban sokat tanulhatunk belőle. Felfedezzük intuitív képességeinket és mélységeinket, valamint jártasságot szerzünk a közeli kapcsolatok kialakításában és ápolásában. Léteznek olyan interperszonális módszerek is, amelyeknek köszönhetően a tudattalanunk tünetforrás helyett a szövetségesünkké válik. A hátránya viszont az, hogy a szuperérzékenyek éppen azért járnak túl sokáig interperszonális terápiára, mert igen jók vagyunk abban, hogy átrágjuk magunkat az adott részleteken. Egy jó terapeuta azonban ragaszkodni fog ahhoz, hogy a belső munkát egyedül végezd tovább, amint arra készen állsz. A szuperérzékenyek arra is használhatják ezt a fajta terápiát, hogy elzárkózzanak a világ elől, bár a jó terapeuta ezt sem fogja hagyni. Végül az is megfigyelhető, hogy többnyire erősen vonzódunk a felfedezéseink során velünk tartó terapeutához - ezt a jelenséget pozitív vagy idealizált indulatáttételnek nevezzük. A szuperérzékenyek esetében ez lehet rendkívül erős, aminek következtében a terápia talán túl költségesnek bizonyul ahhoz, hogy folytatni tudjuk, ugyanakkor szinte képtelenek leszünk abbahagyni.

AZ INDULATÁTTÉTELRŐL BŐVEBBEN Ami azt illeti, az intenzív pozitív érzelmek átvitele a terapeuta személyére,

illetve a hozzá fűződő erős érzelmi kötődés bármelyik említett megközelítés esetében előfordulhat, ezért érdemes róla néhány szót ejteni. Az indulatáttétel nem minden esetben pozitív. Ilyenkor olyan elfojtott érzelmekről van szó, amelyeket bizonyos, számodra fontos emberek iránt tápláltál. Ezek között előfordulhat harag, félelem és más hasonló érzelmek is. Általában azonban a pozitív érzelmek vannak túlsúlyban, amelyeket tovább fokozhat a terapeuta iránt érzett hála, a segítség reménye és mindenféle egyéb érzelem elmozdulása az új célszemély irányába. Az erős, pozitív indulatáttétel számos előnye ismert. Az, hogy olyan akarsz lenni, mint a terapeutád, vagy szeretnéd, ha ő kedvelne téged, olyan változásokat indíthat el, amelyek egyébként sohasem mentek volna végbe benned. Azáltal, hogy szembenézel azzal a ténnyel, hogy a terapeuta nem az édesanyád, a szeretőd vagy a legjobb barátod, szembesülsz a keserű valósággal, és megtanulod kezelni azt. Miután sikerül megértened az érzelmek természetét - ez az ember egyszerűen tökéletes, vele bizonyára a mennyekben érezném magam -, elgondolkozhatsz azon, hogy ezeket az erős érzelmeket milyen irányba kellene terelned. Végül pedig kimondottan kellemes helyzet az, ha olyasvalaki segítségét és társaságát élvezheted, akit ennyire kedvelsz. Az indulatáttétel azonban egyenértékű lehet egy olyan, intenzív szerelmi viszonnyal, amelyben a másik fél képtelen viszonozni az érzelmeinket. (Ha a terapeutád mégis ezt teszi, az etikátlan viselkedésnek minősül. Nem a megfelelő szakemberhez fordultál, ezért még további szakmai segítségre lesz szükséged, hogy ki tudj keveredni ebből a helyzetből, mivel egyedül minden bizonnyal képtelen lennél rá.) Ez eléggé váratlan, nem kívánatos és durva élmény lehet. Az erős indulatáttétel kihat az önbecsülésedre, miután alávetettnek, függőnek érzed magad, ami miatt szégyenkezel. Kihat azokra a hozzád közelálló személyekre is, akik érzik a szoros kötődésedet ehhez az új emberhez. Amennyiben az indulatáttétel időben elnyújtja a terápiádat, az hatással lehet a pénztárcádra is. Ezt is figyelembe kell venned, lehetőleg még a terápia megkezdése előtt. Számos oka van annak, hogy a szuperérzékenyeknél az indulatáttétel miért lehet erősebb. Először is akkor, ha a tudattalan nagy változásokra vágyik, de az ego képtelen vagy nem hajlandó közreműködni ebben. A szuperérzékenyeknek

gyakran van szükségük nagyobb változásokra, hogy többet - vagy adott esetben kevesebbet - legyenek odakint a világban, hogy „megszabaduljanak” eddigi túlalkalmazkodásuktól, vagy megtanulják visszautasítani a velük kapcsolatos kulturális előítéleteket, esetleg egyszerűen jobban el tudják fogadni a személyiségüknek ezt az oldalát. Másodszor, a pszichoterápiában minden olyan a 7. fejezetben már említett - tényező megtalálható, amelynek következtében az emberek szerelmesek lesznek - a szuperérzékenyek pedig mindenki másnál jobban. A választott terapeutád nyilvánvalóan szimpatikus, bölcs és hozzáértő ember látszatát kelti, és úgy érzed majd, hogy ő is kedvel téged. Neki elmondasz majd mindent, amit addig az elutasítástól és a meg nem értéstől való félelmedben nem osztottál meg mással, és minden olyat, amire addig gondolni sem mertél. A helyzet feszültsége ettől csak fokozódik. Mindezzel persze nem azt akarom mondani, hogy el kellene kerülnöd a terápiát, mert az erős indulatáttételhez vezethet. Igazság szerint ez csak további jele annak, hogy szükséged van terápiára. Egy kompetens terapeuta kezében az indulatáttétel adja a legnagyobb lendületet a változáshoz. Ügyelj azonban arra, nehogy már túl korán vonzódni kezdj az első szembejövő terapeutához, illetve jóval azután is ragaszkodj hozzá, hogy minden lehetséges segítséget megkaptál tőle.

A FIZIKAI/TESTI MEGKÖZELÍTÉS SZUPERÉRZÉKENYEKNÉL A szuperérzékenyeknél kimondottan hasznosnak bizonyulhat a fizikai megközelítés olyan pszichológiai helyzetekben, amelyek testi és lelki szempontból is örvényszerűek, és egy idő után irányíthatatlanok. Lehet, hogy álmatlanság gyötör, fáradt és depressziós vagy, esetleg szorongsz, vagy mindkettő. Ez a negatív spirál igen eltérő formában jelentkezhet. Láttam már olyan testi megoldást - általában gyógyszeres kezelés formájában -, amely orvosolni tudta a vírus, a munkahelyi problémák, egy közeli barát halála vagy a pszichoterápia alatt előkerülő fájdalmas kérdések okozta depressziót. Mindegyik esetben jó döntésnek bizonyult a spirál fizikai megtörése, tekintve, hogy az illető mindaddig képtelen volt másként gondolkodni, amíg meg nem nyugodott. A leggyakoribb módszer a gyógyszeres kezelés, ismerek azonban olyan szuperérzékeny embert is, aki azzal állította le az említett negatív spirált, hogy

szabadságot vett ki és elutazott egy számára ismeretlen, meleg, trópusi helyre, ahol egy időre megfeledkezett a gondjairól. Visszatérte után egészen új perspektívából és más lelki hozzáállással szemlélte korábbi problémáit. Egy másik esetben ugyanez az ember éppen azért jött haza a nyaralásból, hogy szabadulni tudjon a rajta egyre jobban eluralkodó szorongástól. Egyszerűen kevesebb stimulációra volt szüksége. Használd az intuíciódat! Így pontosan tudni fogod, hogy mentális állapotod megváltoztatásához mire van fizikailag szükséged. Egy harmadik esetben a gondosan összeállított táplálkozási tanácsok jelentettek megoldást. Az emberek táplálkozási szükségletei nagyban eltérnek; vannak, akiknek bizonyos ételeket kimondottan kerülniük kell. A szuperérzékenyek esetében ez még nagyobb problémát jelent. Különösen akkor, amikor krónikus izgalmi állapotban vagyunk, az átlagosnál több tápanyagra van szükségünk, azaz pontosan abban a pillanatban, amikor valószínűleg a legkevésbé vagyunk képesek ilyesmire figyelni. Előfordul, hogy nincs étvágyunk, vagy romlik az emésztésünk, aminek következtében szervezetünk még kevesebb tápanyaghoz jut abból, amit megeszünk. A szuperérzékenyeknél a jó táplálkozási tanácsadás rendkívül fontos. Csupán egyetlen dologban nincs közöttünk nagy különbség, ez pedig az, hogy gyorsan összeomlunk, ha éhesek vagyunk. Tehát bármilyen elfoglalt vagy, vagy bárhol is kalandoznak a gondolataid, fontos, hogy rendszeresen kisebb adagokat egyél. Ha valamilyen étkezési zavarban szenvedsz, biztos lehetsz benne, hogy hamarosan súlyos gondokkal kell szembenézned, hacsak nem változtatsz a helyzeten. Ennek pedig számos lehetséges módja áll nyitva előtted. Ezen a ponton szeretném megemlíteni a nemi hormonok szintjének ingadozását, ami sejtésem szerint megint csak fokozottan érinti a szuperérzékeny embereket. Ugyanez igaz a pajzsmirigyhormon termelődésére is. Ezek a rendszerek mind szorosan kapcsolódnak egymáshoz, és döntő hatással vannak mind a kortizonszintre, mind pedig az ún. agyi neurotranszmitterekre. Hormonális problémára utalnak például indokolatlan hangulatingadozások is, amikor az ember az egyik percben még jól van, de a következőben már mindent reménytelennek és értelmetlennek lát. Ugyanez okozhat energiaszint és figyelmi állapot ingadozásokat is.

Mindegy, melyik testi kezelés mellett döntesz - legyen az gyógyszer, masszázs vagy bármi más ne feledd, hogy rendkívül érzékeny vagy! A gyógyszeres kezelést kezdd a lehető legkisebb dózissal. Körültekintően válaszd ki azt az embert, akire rábízod a testedet, és már az elején említsd meg neki az érzékenységedet! Bizonyára eszébe jutnak majd a hasonló emberekkel kapcsolatban szerzett korábbi tapasztalatai, így pontosan tudni fogja, mi a teendő. (Ellenkező esetben valószínűleg nem fogsz tudni együtt dolgozni vele.) Ne feledd, hogy a pszichoterapeutákhoz hasonlóan a test gyógyítóira is intenzív érzelmeket lehet átvinni! Ez különösen akkor igaz, ha a lelki problémáiddal is foglalkozik. Az igazat megvallva, ez a kombináció olyan erős is lehet, hogy néha kimondottan rossz ötletnek tartom, legalábbis a szuperérzékenyek esetében. Az ölelés, a vigasztalás és a megértés iránti vágy szavakon vagy érintéseken keresztül is kipuhatolható, bizonyos értelemben pedig ki is elégíthető. Viszont mindez valószínűleg több annál, mint amire tőle vágysz, így akár kimondottan kellemetlen és felzaklató élmény is lehet számodra. Ha a terapeutád egyszerre foglalkozik a gondolataiddal és a testeddel, feltétlenül ellenőrizd az illető hitelességét és referenciáit. A szakterületükön nem csak a természetgyógyászattal vagy a masszázzsal kapcsolatos ismeretekre, hanem több év pszichológiai képzésre is szükségük van.

SPIRITUÁLIS MEGKÖZELÍTÉS A SZUPERÉRZÉKENYEKNÉL A szuperérzékenyekhez a spirituális megközelítés áll a legközelebb. Szinte minden szuperérzékeny interjúalanyom használt valamiféle, a saját belső gyógyulását segítő spirituális támogatást. Mi, szuperérzékenyek azért vonzódunk annyira a spirituális dolgokhoz, mert egyrészt jóval hajlamosabbak vagyunk befelé fordulni, másrészt úgy érezzük, képesek lennénk kezelni egy kellemetlen helyzetet, ha izgalmi szintünket csökkenteni tudnánk azáltal, hogy más szemszögből - a felülemelkedés, a szeretet és a bizalom segítségével - szemléljük a dolgokat. A legtöbb spirituális gyakorlat célja pontosan az ilyen látásmód kialakítása, és sokan szereztek már közülünk kimondottan biztató tapasztalatokat ezen a téren. Ennek ellenére a spirituális megközelítésnek is megvannak a maga hátrányai, vagy legalábbis veszélyei, különösen akkor, ha kizárólag erre építünk. Először is

kitérünk más fontos feladatok elől, például hogy megtanuljunk kijönni másokkal, vagy megértsük saját testünket, gondolatainkat és érzelmeinket. Másodszor, fennáll a pozitív érzelmek átvitelének kockázata a spirituális vezetőre vagy akár magára a mozgalomra is, és ezek a vezetők, illetve mozgalmak többnyire nem rendelkeznek megfelelő tapasztalattal ahhoz, hogy segíteni tudjanak az ilyen fajta túlidealizálás leküzdésében. Ezt akár még tovább is fűthetik, hiszen az elköteleződésed arra késztethet, hogy mindent megtegyél, amit csak kérnek tőled, miközben biztosak benne, hogy ez a te javadat szolgálja - és itt nem csak a spirituális közösségekre gondolok. Ugyanígy túlidealizálhatunk egy papot vagy lelkészt is, akiket ez szintén felkészületlenül érhet. Harmadszor, a legtöbb spirituális irányzat a self, az ego és a személyes vágyak feláldozását hirdeti. Van, aki Istennek ajánlja fel magát, van, aki a lelki vezetőnek (ami ugyan jóval könnyebb, de egyben jóval megkérdőjelezhetőbb is). Azt hiszem, mindenkinek az életében eljöhet az az idő, amikor éppen az ego távlatainak bizonyos fokú feláldozása a helyénvaló. Van némi igazság a keleti felfogásban, amelynek értelmében a szenvedés az ego vágyaiból adódik, és hogy a befelé, vagyis a saját problémáinkra való összpontosítás elvonja a figyelmünket a jelenről, a valós felelősségünkről, és visszatart minket attól, hogy felkészüljünk arra, ami előttünk áll, túl a személyes dolgokon. Ugyanakkor sok szuperérzékenyt láttam már, akik túl hamar feladták az egójukat. Persze ez nem nagy áldozat, ha úgy véled, hogy az egód nem sokat ér. Lehet, hogy ismersz valakit, akinek sikerült megszabadulnia az egójától - vagyis teljesen átadnia önmagát és az illető csak úgy ragyog a spiritualitástól, te pedig, nem tehetsz róla, de ugyanerre vágysz. A karizmatikus ragyogás azonban még nem garancia. Lehet, hogy egyszerűen csak egy csendes, stresszmentes, fegyelmezett életet tükröz, amely elég ritka manapság. Egy üdvözülten ragyogó lélek lehet egyben pszichológiai, kapcsolati vagy akár még morális értelemben vett csődtömeg is. Olyan, mintha az emelet fényárban úszna, míg a földszint sötét romhalmaz. Az igazi megváltás és megvilágosodás - már amennyiben ez ebben a világban lehetséges - kemény munkával érhető el, amely nem kerüli meg a komoly személyes problémákat. A szuperérzékenyek esetében valószínűleg nem az a legnehezebb feladat, hogy megtagadják a világot, hanem éppen az, hogy belevessék magukat és elmerüljenek benne.

A PROBLÉMÁTLAN SZUPERÉRZÉKENYEK TERÁPIÁJÁRÓL Ha nincsenek komoly traumáid vagy korai sebeid, amelyek gyógyítást igényelnének, lehet, hogy úgy döntesz, hogy a könyvből tanultakon kívül nincsen szükséged további segítségre - legalábbis egyelőre. A pszichoterápia azonban nem feltétlenül csak problémák megoldásával és tünetek enyhítésével foglalkozik. Szólhat például az ösztönös megérzésekről, a bölcsességről, valamint a tudattalanoddal való partneri viszony kialakításáról. A belső munkáról természetesen más forrásokból is sokat tanulhatsz - például könyvekből, tanfolyamokon vagy beszélgetések során. Sok jó terapeuta ír könyvet és tart kurzusokat, de szerintem a szuperérzékenyek élénk észjárásuknak, rendkívüli intuíciójuknak és gazdag belső életüknek köszönhetően többnyire kimondottan sokat nyerhetnek a pszichoterápiában, hiszen az igazolja és tovább csiszolja ezeket a jó tulajdonságokat. A gondosan őrzött értékek fejlődésével a pszichoterápia megszentelt tereppé válik. Nincs, ami hozzá fogható lenne.

KIMONDOTTAN SZUPERÉRZÉKENYEKNEK: JUNGIÁNUS PSZICHOANALÍZIS ÉS A JUNGIÁNUS ALAPOKON NYUGVÓ PSZICHOTERÁPIA A szuperérzékenyeknek a legtöbb esetben a jungiánusan orientált pszichoterápiát vagy a jungiánus pszichoanalízist javaslom, amelyek Carl Gustav Jung módszereit és céljait követik. (Amennyiben gyermekkori traumák feldolgozására is szükség van, érdemes megbizonyosodni afelől, hogy a terápiát végző jungiánus megfelelő képzettséggel rendelkezik-e az adott területen.) Jung módszere a tudattalanra összpontosít, akárcsak a többi „mélylélektani” irányzat, mint például a freudi pszichoanalízis vagy a tárgykapcsolat-elmélet, amelyek mind az „interperszonális” kategóriába esnek. A jungiánus megközelítés azonban egy spirituális dimenzióval is kiegészül, amelynek értelmében a tudattalanunk irányítani próbál minket, és szűkös egónk határait feszegetve tudatunk kiterjesztésére törekszik. Ennek érdekében folyamatos üzeneteket küld álmok, tünetek és viselkedési formák képében, amelyeket egónk problémaként érzékel. Csak oda kell figyelnünk.

A jungiánus terápia vagy analízis elsődleges célja egy olyan „tárhely" kialakítása, amelyben a félelmet keltő, esetlegesen elfojtott anyag biztonságosan tanulmányozható. A terapeuta szerepe a vadont jól ismerő, tapasztalt idegenvezetőéhez hasonlít. Második lépésként a kliens is megtanulja otthon érezni magát az adott vadonban. A jungiánusok célja nem a gyógyítás, hanem az egy életen át tartó individualizációs folyamat fenntartása a legbelsőbb énünkkel folytatott kommunikáció révén. A szuperérzékenyek személyisége a rájuk jellemző erős tudattalan kötődés, az élénk álmok, valamint a képzeletbeli és spirituális világ iránt érzett intenzív vonzódás miatt csak akkor teljesedhet ki, ha saját lelkiviláguk szakértőivé válnak. A jungiánus mélylélektani munka tehát bizonyos értelemben a mai kor udvari bölcseinek gyakorlóterepe. „Jungiánus analízist* csak a megfelelő jungiánus képzést biztosító intézményben végzett jungiánus pszichoanalitikus végezhet. A pszichoanalitikusok általában képzett terapeuták, és bármilyen hasznosnak vélt módszert képesek alkalmazni, legtöbbször mégis a jungiánus megközelítést választják, mivel így évekig dolgozhatnak kliensükkel, lehetőség szerint hetente kétszer. Ráadásul egy jungiánus pszichoanalitikus óradíja extra képzettségének köszönhetően magasabb. Analitikus helyett választhatunk jungiánus irányban nyitott pszichoterapeutát is. Ez esetben azonban kérdezzünk rá, rejlik-e képzés is a „jungiánus” irány mögött. Van, aki rendkívül olvasott a témában, tanfolyamot végzett, gyakornoki múlttal rendelkezik, vagy hosszú személyes analízisen vett részt. Ez utóbbi különösen fontos. Vannak olyan jungiánus intézetek, ahol kevesebbet kell fizetnünk, ha „analitikus jelölttel”, azaz kezdő pszichoterapeutával dolgozunk. Ezek az emberek általában már rendelkeznek a megfelelő ismeretekkel, ráadásul lelkesek is, így jó üzletet köthetünk. Egyedül az okozhat problémát, hogy sikerül-e az illetőben saját természetünkhöz illeszkedő beszélgetőpartnerre lelni, ez ugyanis a jungiánus felfogás szerint alapvető feltétel. Óvakodjunk továbbá az idejétmúlt szexista vagy homofób beállítottságú (melegektől idegenkedő) jungiánusoktól, bár szerencsére legtöbbjük összhangban van saját kultúrájával, önállóan gondolkozik, és már rég maga mögött hagyta Jung viktoriánus Svájcát. Maga Jung mondta egyszer: „Hála

Istennek Jung vagyok, nem pedig jungiánus.” Ennek ellenére néhányan továbbra is követik Jung nemiségre és szexuális beállítottságra vonatkozó igencsak beszűkült nézeteit.

MÉG NÉHÁNY ÉSZREVÉTEL A SZUPERÉRZÉKENYEKKEL ÉS A PSZICHOTERÁPIÁVAL KAPCSOLATBAN Először is nem kell mindenkinek a kedvében járnod, és nem kell beletörődnöd egy olyan terapeutával való közös munkába, aki önmagát helyezi a folyamat középpontjába. A terapeutának nagy befogadó képességű tartálynak kell lennie, hogy ne kelljen örökösen belebotlanod az egójába. Másodszor, ne hagyd, hogy az első néhány foglalkozás során tapasztalt intenzív személyes figyelem (amely minden jó terapeutától elvárható) elvarázsoljon. Ne kötelezd el magad idejekorán. Amint kezdetét vette a folyamat, tisztázd magadban, hogy kemény munkáról van szó, amely nem minden esetben kellemes. Az indulatáttétel csupán egy a megmagyarázhatatlan erők közül, melyek felszabadulnak, miután hagyod, hogy a tudattalanod megnyilvánuljon. Időnként a pszichoterápia túl intenzívvé válik és fokozott feszültséget okoz, inkább hasonlít egy forrásban lévő katlanhoz, mint egy biztonságos tartályhoz. Ilyen esetben meg kell beszélned a terapeutával, hogy a jövőben miként tudtok úrrá lenni az ilyen helyzeteken. Lehet, hogy szünetre van szükséged vagy néhány nyugodtabb, támogatóbb és felületesebb ülésre. A látszattal ellentétben egy jól időzített szünet akár fel is gyorsíthatja a fejlődésedet. A pszichoterápia a legtágabb értelemben véve a bölcsesség és a teljesség felé vezető ösvények gyűjteménye. Ha olyan szuperérzékeny vagy, akinek nehéz gyermekkora volt, szinte elengedhetetlen, hogy elindulj valamelyik ösvényen. Különösen a mélylélektani munka lehet igazi pálya egy szuperérzékeny ember számára. Míg mások elveszettnek érzik magukat, mi jobban otthonra lelünk ezen a terepen, mint bárki más. Ez a hatalmas, csodás vadon számos különféle területtel kecsegtet, és mi vígan kempingezünk, körülvéve magunkat a számunkra hasznos dolgokkal - könyvekkel, tanfolyamokkal vagy kapcsolatokkal. Kalandozásaink során pedig a velünk szembejövő szakemberek és amatőrök útitársául szegődünk.

Jó ez a vidék. Ne hagyd, hogy társadalmi attitűdök visszatartsanak! Ne törődj azzal, ha az utadat őrült hóbortnak tartják, vagy éppen vicc tárgyává teszik! A szuperérzékenyek olyasmire bukkanhatnak itt, amit mások többnyire nem képesek értékelni.

HOGYAN HASZNOSÍTSD A TANULTAKAT? Vizsgáljuk meg a gyermekkorban szerzett sebeket! Amennyiben meglehetősen boldog és békés gyermekkorod volt, nyugodtan ugord át ezt a felmérést, bár használhatod arra is, hogy tudatosítsd magadban, mennyire szerencsés vagy, és arra is, hogy jobban együtt tudj érezni másokkal. Hagyd ki nyugodtan, ha már kielégítően feldolgoztad gyermekkori problémáidat! A többiek számára ez a feladat felkavaró lehet, és ha úgy érzed, hogy nem ez a legmegfelelőbb pillanat egy ilyen jellegű történeti feltáráshoz, akkor jobb, ha továbblapozol. Még ha a megérzéseid azt is súgják, hogy vágj bele, készülj fel a lehetséges utórengésekre. Most is azt tanácsolom, hogy ha kezelhetetlen szorongás uralkodna el rajtad, gondolkozz el a terápia lehetőségén. Ha úgy döntesz, hogy folytatod, menj végig a listán, és csillagozd be azokat az állításokat, amelyek igazak rád. Ezt követően csillagozd be azokat, amelyek az életed első öt évében történtek, majd tegyél még egy csillagot azok mellé, amelyekre két éves korod előtt került sor. Ha a helyzet hosszabb időn keresztül állt fenn (gondold végig, neked mi számít hosszú időnek), karikázd be az állítás mellé tett csillagot. Ezek a kis csillagok és karikák segítenek rámutatni a legnagyobb problémákra, anélkül hogy számokban kellene gondolkoznod.

_ _ _ A szüleid nem örültek az érzékenységedre utaló jeleknek, és/vagy többnyire nehezen kezelték azokat. _ _ _ Nyilvánvalóan nem kívánt gyermek voltál. _ _ _ Több gondozód is volt, de sem a szüleid, sem a családodhoz közel álló kedves emberek nem voltak közöttük. _ _ _ Nyomasztó módon túlféltettek. _ _ _ Olyan dolgok megtételére kényszerítettek, amelyek félelmet keltettek benned, nem voltak tekintettel arra, hogyan érzed magad emiatt. _ _ _ A szüleid azt gondolták, hogy valami alapvető fizikai vagy mentális

problémád van. _ _ _ Egy szülő, testvér, szomszéd, iskolatárs stb. uralkodott feletted. _ _ _ Verbálisan bántalmaztak (gúnyoltak, ugrattak, bosszantottak, kiabáltak veled, folyamatosan kritizáltak stb.), a közeli hozzátartozóid által visszatükrözött énképed valamiképpen nagyon negatív volt. _ _ _ Testileg nem gondoskodtak rólad megfelelően. (Például nem kaptál eleget enni stb.) _ _ _ Alig figyeltek rád, vagy csak a kivételes teljesítményeidet tüntették ki a figyelmükkel. _ _ _ Az egyik szülőd vagy egy hozzád közel álló személy alkoholista vagy drogfüggő volt, esetleg valamilyen mentális zavarban szenvedett. _ _ _ Az egyik szülőd azért nem állt rendelkezésedre, mert fizikailag beteg vagy tartósan rokkant volt _ _ _ Szexuálisan bántalmaztak. _ _ _ Fizikailag bántalmaztak. _ _ _ Fizikailag vagy érzelmileg gondoskodnod kellett az édesanyádról, az édesapádról vagy mindkettejükről. _ _ _ Az egyik szülődről egy mentálhigiénés szakember megállapítaná, hogy nárcisztikus, szadista, vagy valami más miatt rendkívül nehéz együtt élni vele. _ _ _ Az iskolában vagy a környéketeken te voltál az áldozat (bántalmaztak, gúnyoltak stb.). _ _ _ A bántalmazáson kívül más gyermekkori traumák is értek (például súlyos vagy krónikus betegség, sérülés, fogyatékosság, szegénység, természeti katasztrófa, a munkanélküliségük miatt a szüleid nagy stressz alatt voltak stb.) _ _ _ A szociális környezeted korlátozta a lehetőségeidet és/vagy alsóbbrendűnek kezeltek, mert szegény voltál, egy kisebbséghez tartozol stb. _ _ _ Jelentős változások voltak az életedben, amelyeket nem tudtál befolyásolni (költözések, halálesetek, válás, elhagyás stb.) _ _ _ Erős bűntudatod volt olyasvalami miatt, amiben hibásnak érezted magad, és nem tudtad megbeszélni senkivel. _ _ _ Meg akartál halni. _ _ _ Elveszítetted az édesapádat (halál vagy válás stb. révén), nem álltái közel hozzá, és/vagy nem vett részt a nevelésedben.

_ _ _ Elveszítetted az édesanyádat (halál vagy válás stb. révén), nem álltál közel hozzá, és/vagy nem vett részt a nevelésedben. _ _ _ A két fenti eset közül bármelyik egyértelműen a te szándékos elhagyásod vagy elutasításod volt, esetleg te magad utasítottad el valamelyiküket, vagy azt hitted, hogy a saját hibád vagy viselkedésed miatt veszítetted el az egyik szülődet. _ _ _ Az egyik testvéred vagy közeli családtagod meghalt vagy más módon veszítetted el. _ _ _ A szüleid folyamatosan veszekedtek, és/vagy elváltak és rajtad veszekedtek. _ _ _ Kamaszként különösen zűrös voltál, öngyilkossági gondolataid, esetleg drog- vagy alkoholproblémáid voltak. _ _ _ Kamaszként állandóan meggyűlt a bajod a hatóságokkal. Most, hogy kész vagy, tekintsd át a csillagokat és a karikákat. Ha nincs belőlük sok, ünnepelj és fejezd ki a háládat ott, ahol indokolt. Ellenkező esetben megtörténhet, hogy friss fájdalmat érzel. Esetleg félsz, hogy súlyosan tökéletlen vagy sérült vagy. Bontakoztasd ki a történetedet teljes egészében, összpontosíts a legjobb tulajdonságaidra, képességeidre és sikereidre, illetve a segítőkész emberekre és kellemes eseményekre, amelyek ellensúlyozni tudták a negatív élményeket. Végül szánj egy kis időt arra (esetleg sétálj egyet), hogy tisztelettel adózz annak a gyermeknek, aki ennyi mindent elviselt és véghezvitt. Azután gondold végig, mire lehet most szüksége.

9. Orvosok, gyógyszerek és szuperérzékenyek „SZEDJEK ANTIDEPRESSZÁNST, VAGY BESZÉLJEK AZ INDULATAIMRÓL AZ ORVOSOMMAL?”

Ebben a fejezetben azt vizsgáljuk, hogy szuperérzékenységedből adódóan általában hogyan reagálsz az orvosi kezelésre, majd sorra vesszük a lehetséges gyógyszerkészítmény fajtákat, amelyeket talán már szedsz, vagy amelyeket az érzékenységed miatt javasolhatnak neked.

HOGYAN BEFOLYÁSOLJA AZ ORVOSI ELLÁTÁSODAT, HOGY SZUPERÉRZÉKENY VAGY? • Érzékenyebben reagálsz a testi jelzésekre és tünetekre. • Ha nem alkatodnak megfelelő életmódot folytatsz, nagyobb valószínűséggel

• • • •

•

alakulnak ki nálad stresszel kapcsolatos és/vagy „pszichoszomatikus” betegségek. Érzékenyebben reagálsz a gyógyszerekre. Érzékenyebben reagálsz a fájdalomra. Az orvosi környezet, az eljárások, a vizsgálatok és kezelések hatására fokozott izgalmi állapotba kerülsz. Amikor egészségügyi intézményekben tartózkodsz, erős intuícióid nem hagyják, hogy kiverd a fejedből az emberi szenvedés és a halál homályos jelenlétét a környezetben. A fentiek miatt, és tekintve, hogy az egészségügyben dolgozók zöme nem különösebben érzékeny, többnyire problematikus kapcsolatban állsz velük.

A jó hír az, hogy a problémákat már a kialakulásuk kezdetén észleled, és azt is pontosan tudod, hogy mire lenne szükséged ahhoz, hogy megoldódjanak. Ahogy azt a 4. fejezetben már említettem, a stresszmentes környezetben felnövő szuperérzékeny gyermekek igen jó egészségnek örvendenek. Egy utánkövető vizsgálatból kiderült, hogy azok, akik gyermekkorukban aggályosan

lelkiismeretesek voltak - ami a legtöbb szuperérzékeny emberről elmondható -, szokatlanul egészséges felnőtté cseperedtek. Ez arra enged következtetni, hogy a szuperérzékenyek kiváló egészségnek örvendhetnek, amennyiben nyugodt és elviselhető életet élnek; ehhez azonban meg kell teremteniük a számukra megfelelő szociális környezetet, hogy mások társaságában se érezzék magukat rosszul. Vegyük azonban sorra az iménti listából következő problémákat, hiszen azok nyilván jobban érdekelnek. Mivel szokatlanul éberen észleled a legapróbb testi jeleket is, fogékony vagy a vaklármára. Nem kell, hogy ez különösebb problémát okozzon. Menj el orvoshoz, és kérdezz. Ha továbbra is bizonytalan vagy, kérd ki egy másik doktor véleményét is. Ez azonban néha nem is olyan egyszerű, igaz? Az orvosok manapság többnyire elfoglalt és nem túlzottan érzékeny emberek. Ha belépsz a rendelőbe, általában kissé ideges és eléggé feszült vagy. Felfigyeltél egy apró, számodra mégis aggasztó jelre, különben nem mentél volna el a rendelésre. Tudod, hogy valószínűleg semmiségről van szó, és az orvos túl aggodalmaskodónak fog tartani. Tisztában vagy azzal is, hogy fogékony vagy az apró részletekre, és mivel előre tartasz a rendelőben várható kínos érzéstől, nyilván fokozott izgalmi állapotban vagy. Időközben az orvos - osztozva a kulturális előítéletekben - nem szuperérzékenynek, hanem félénknek és introvertáltnak talál majd, amiből végül arra a következtetésre jut, hogy lelki zavaraid vannak. Ráadásul a szuper- érzékenység egyes orvosok szemében különösen fenyegető gyengeségnek minősül, mivel ezt annak idején önmagukban el kellett nyomniuk, hogy túléljék az orvosi egyetemet. Ezért később énjüknek ezt a részét (és a vele azonosított gyengeséget) rávetítik azokra a páciensekre, akikben annak a legcsekélyebb jelét is felfedezik. Röviden, esetedben előfordulhat, hogy az orvos több okból is eleve azt feltételezi majd, hogy ezek a jelentéktelen tünetek inkább csak „a fejedben" léteznek, és erre talán még utalást is tesz. (Természetesen a lélek és a test olyan szoros kapcsolatban állnak egymással, hogy a problémád kezdődhetett egy pszichés stresszel is, de a legtöbb orvos nem elég felkészült ahhoz, hogy az ilyen eseteket felismerje és kezelje.) Nem akarsz tiltakozni, nehogy neurotikusnak tűnj, inkább azon tűnődsz, vajon rendesen megvizsgáltak-e, és valóban minden rendben van-e. Zavarban vagy, nem akarsz gondot okozni, ám

továbbra is aggódva hagyod el a rendelőt, és fölmerül benned, hogy esetleg tényleg neurotikus vagy. Talán el is határozod, hogy legközelebb nem veszel tudomást a tüneteidről, amíg azok bármelyik orvos számára nyilvánvalóvá nem válnak. A te esetedben az jelent megoldást, ha sikerül olyan orvost találnod, aki helyesen ítéli meg a személyiségedet, a szuperérzékenységedet is beleértve. Ez azt jelenti, hogy az illető komolyan vesz, megérti, elhiszi, hogy jól érzékeled az egészséged és a kezelésekre adott reakcióid finom jelzéseit. Egy orvosnak örülnie kellene egy ilyen kiváló riasztóberendezésnek. Ráadásul, miután tisztában van fokozott érzékenységeddel, higgadt szakértőként fog megnyugtatni, ha végül tényleg mindent rendben talál. Természetesen úgy van rendjén, ha a megnyugtatása tiszteletteljes, és nem egy olyan lekezelő feltételezés alapján történik, hogy pszichés szempontból nem vagy rendben. Biztos vagyok benne, hogy találni fogsz ilyen orvosokat, különösen, ha fel vagy fegyverkezve ezzel a könyvvel, amelyet a figyelmükbe ajánlhatsz. Tény, hogy érzékenyen reagálsz a gyógyszerekre. Feszültségedet pedig fokozhatja a mellékhatásoktól való félelem is (ami jogos, hiszen a legtöbb gyógyszernek van mellékhatása, vagyis ez nem jelenti azt, hogy neurotikus vagy). Természetesen előfordulhat, hogy az első dózis bevételekor valami más miatt kerültél fokozott izgalmi állapotba. Tehát valószínűleg az a legjobb, ha először megnyugszol, aztán majd meglátod, hogyan viseled a gyógyszeres kezelést. Ha már biztos, hogy rosszul reagálsz a gyógyszerekre, akkor azt hidd is el. Ez a fajta érzékenység számtalan formában jelentkezhet. Az adott egészségügyi szakember bizonyára készségesen rendelkezésedre áll majd, hogy minden ezzel kapcsolatos segítséget megadjon neked. Ellenkező esetben ne feledd, hogy te vagy az ügyfél, tehát nyugodtan fordulj máshoz. Ami az egyéb kezelések és eljárások okozta fokozott izgalmi állapotot illeti, tudatosítsd magadban, hogy új és intenzív benyomások érnek, amelyek lehetnek komolyabb, ún. „invazív” beavatkozások, mint például egy műtét vagy egy szövettani vizsgálat. A megoldás első lépése az, hogy elmagyarázod a beavatkozást végző szakembernek, hogy átlagon felül érzékeny vagy. Ha ezt méltósággal teszed, általában respektálják, hiszen az emberek értékelik az őszinte megnyilvánulásokat. A gyógyító így megtehet mindent, amit csak lehet,

hogy könnyítsen a helyzeteden. Legfőképpen neked kell tisztában lenned azzal, hogy izgatottságodat miként lehet a leghatékonyabban mérsékelni. Vannak, aki azt szeretik, ha menet közben mindent elmagyaráznak nekik, míg mások inkább csendre vágynak. Vannak, akiket megnyugtat egy barát jelenléte, mások inkább egyedül akarnak lenni. Vannak, akik igénylik a fájdalom- vagy szorongás- csökkentő szereket, míg másokat leginkább az a tudat nyugtalanít, hogy a gyógyszerek hatására elveszítik az uralmukat a testük felett. Valószínűleg számtalan olyan dolog létezik még, amit te is megtehetsz magadért. Még időben ismerkedj meg a helyzet részleteivel, próbálj meg összpontosítani, és a számodra ismert összes lehetséges módon megnyugtatni magad. Utólag pedig jutalmazd magad szerető megértéssel és elfogadással, bármilyen hevesen is reagáltál. A fájdalomra való érzékenység mértéke is rendkívül eltérő. Például vannak olyan nők, akik gyermekszülés közben alig éreznek fájdalmat, és a velük végzett felmérésből az is kiderül, hogy egész életükben szinte sohasem éreznek fájdalmat. Ennek az ellenkezője is igaz, vagyis hogy egyesek | életük során rengeteg fájdalmat élnek át. A kutatásaim arra utalnak, hogy a szuperérzékenyek általában több fájdalmat tapasztalnak. A lelkiállapotunk bizonyos mértékben hatással van a fájdalomérzetre, ezért minden esetben beválik, ha kedvesen, szeretetteljesen, megértően és nyugodtan közelítesz gyermeki/testi éned felé, amikor az éppen fájdalmat érez. Az is nagyon fontos, hogy fokozott fájdalomérzékenységedre felhívd azoknak a figyelmét, akik ezzel kapcsolatban segíteni tudnak neked. Amennyiben tájékozottak a témával kapcsolatban* akkor reakciódat normális humánpszichológiai változatként könyvelik el, és ennek megfelelően is kezelik. (Ne feledd azonban, hogy bizonyára a fájdalomcsillapítókra is érzékenyebben reagálsz.) A lényeg nyilvánvalóan az, hogy többnyire fokozottabb izgalmi állapotban vagy, mint a többi beteg. Ez a tény még akkor is bonyolítja a dolgokat, ha feltételezzük, hogy a téged ellátó egészségügyi szakember elég intelligens ahhoz, hogy izgatottságodat ne kellemetlen nyűgként vagy valamilyen mentális zavar jeleként kezelje, hiszen ilyenkor nehezebben tudod elmondani, amit akarsz. A problémára számos megoldás létezik. Írhatsz egy listát a kérdéseidről és jegyzetelhetsz. Elkísérhet valaki, aki felteszi azokat a kérdéseket is, amelyekre te

nem gondolnál (így lesz még egy emlékező, akit utólag megkérdezhetsz). El is magyarázhatod, hogy mi a gondod. Engedd, hogy a szakember egy kis csevegéssel vagy bármilyen neki tetsző módszerrel megnyugtasson. Fokozott izgalmi állapotodat azzal is ellensúlyozhatod, hogy megkéred az illetőt, hogy ismételje meg az utasításait vagy álljon a rendelkezésedre, ha később visszahívnád egy-egy kérdéssel, amelyek most nem jutottak az eszedbe. Ne feledd, hogy egyáltalán nem szokatlan olyasvalakihez kötődni, aki egy fokozott izgalmi állapothoz vezető élmény során veled volt, különösen akkor, ha az valóban fájdalmas vagy jelentős érzelmi megpróbáltatás volt. Egészségügyi körökben gyakorta hallunk ilyen extra érzelmekről, amikor például emberek az őket műtő sebészről áradoznak, vagy nők a gyermeküket világra segítő orvosról lelkendezve beszélnek - ez teljesen normális. Az a fontos, hogy tudjuk, mi okozza, és önmagunkban tegyük helyre ezeket az érzelmeket. A túlfokozott izgalmi állapot nehéz ügy. Egyszerűen elkerülhetetlen. Orvosi helyzetekben pedig, ahol a fájdalommal, az öregedéssel és a halállal szembesülsz, még nehezebb. Ennek ellenére úgy vélem, hogy a halál elfogadása az élet része, feltéve, ha ettől jobban tudod értékelni a pillanatot. Amennyiben a tudatosság túlságosan heves érzelmeket váltana ki belőled, még mindig élhetsz a praktikus, egyetemleges védekezési módszerrel: a tagadással. Engedd, hogy a családod és a barátaid segítsenek neked, ők már vagy szembenéztek ezekkel a kérdésekkel, vagy egyszer nekik is meg kell küzdeniük velük. Nem most van itt az ideje annak, hogy különcnek vagy nyűgnek érezd magad. Mindannyian egy csónakban evezünk.

KÓRTÖRTÉNETED ÁTÍRÁSA Talán itt az ideje, hogy szuperérzékenységed tükrében átértékelj néhány olyan tapasztalatot, amelyet az egészségügyi ellátásoddal kapcsolatban szereztél. Idézz fel egy-két, esetleg három betegséggel és egészségügyi ellátással kapcsolatos jelentős élményt, különös tekintettel a kórházi vagy gyermekkori tapasztalatokra, majd kövesd a szokásos három lépést. Először gondold végig, eddig miként értelmezted ezeket a helyzeteket - amiben valószínűleg befolyásolt az egészségügyben tapasztalt hozzáállás is, miszerint „túl érzékeny” és neurotikus vagy, egy nehéz eset, aki csak beképzeli, hogy fájdalmai vannak és így

tovább. Most tekintsd át ezeket a tapasztalatokat annak fényében, amit az alkatodról megtudtál. Végül gondolkodj el azon, nincs-e bármi, amit most meg kellene tenned, például keresni egy új orvost, vagy a mostaninak a figyelmébe ajánlani ezt a könyvet. Amennyiben ez különösen súlyos problémát jelent az életedben, úgy végezd el a következő gyakorlatot. (Hogy könnyebb legyen orvosokkal találkoznod...)

HOGY KÖNNYEBB LEGYEN ORVOSOKKAL TALÁLKOZNOD... 1.

Idézz fel egy számodra stresszes, kellemetlen egészségügyi helyzetet. Valószínűleg máskor is így reagálsz bizonyos vizsgálatokra, vérvételre, fogfúrásra, vagy ha várnod kell egy bizonytalan diagnózisra. 2.

Gondold végig a helyzetet szuperérzékenységed tükrében, figyelembe véve annak lehetséges pozitív szerepét. Például hamarabb érzékelsz egy adott problémát és lelkiismeretesebben követed az utasításokat. Mindenekelőtt azonban azt kell átgondolnod, hogy mire van szükséged (és jogos igényed) ahhoz, hogy a helyzet minél kevésbé fokozza a feszültségedet. Ne feledd, hogy mindenkinek az az érdeke, hogy a szervezetedet ne árassza el a kortizon, mivel az orvosi eredmény is biztatóbb lesz, ha nyugodt maradsz. 3. Képzeld eh hogy miként kaphatod meg azt, amire szükséged van. Lehet, hogy olyasmiről van szó, amit te is megtehetsz magadért, de valószínűleg beszélned kell egy egészségügyi szakemberrel szuperérzékenységedről, ezért gondold át és írd le előre, hogy mit fogsz mondani. Ügyelj arra, hogy magabiztos és komolyan vehető emberként ismerjenek meg, anélkül hogy udvariatlannak vagy arrogánsnak tűnnél. Kérj meg valakit, akiben megbízol, hogy nézze át a jegyzeteidet. Ha az illető valamilyen formában az egészségügyi ellátás területén mozog, az egyenesen ideális. Játsszatok el a párbeszédet, majd kérdezd meg, hogy érezte magát, miközben beszéltél. 4. Gondold végig, hogyan alkalmazhatod az itt gyakoroltakat, amikor

legközelebb orvoshoz mész. Lehet, hogy visszatérsz majd ezekhez a pontokhoz és gyakorolsz még egy kicsit, hogy a tanultakat az adott élethelyzetben minél jobban tudd alkalmazni.

NE HAGYD, HOGY ORVOSI CÍMKÉKÉT RAGASSZANAK RÁD Köztudott, hogy az orvosok egyre inkább elfogadják azt a tényt, hogy a lelkiállapot jelentősen befolyásolja az immunrendszer működését és a betegségek kialakulását. Azt is látják, hogy vannak, akiknek másoktól eltérően olyan gondolataik és érzelmeik támadnak, amelyek közrejátszanak a betegségek kialakulásában. Mivel azonban a betegségre összpontosítanak, gyakran elsiklanak afelett, hogy egy olyan személyiségtípusnak, amely látszólag együtt jár bizonyos betegségekkel, talán pozitív aspektusai is vannak. Azért „látszólag”, mert figyelmen kívül hagyják azokat az előítéleteket, amelyek valójában a probléma hátterében állnak. Így végül akaratlanul is állandósítják őket, hiszen minden szakmai tekintélyüket bevetve azt hirdetik, hogy egy adott személyiségvonás vagy alkati adottság kóros vagy negatív. A szuperérzékenységgel szembeni előítéleteket nem nehéz észrevenni, ha egyszer megtanultál olvasni a sorok között, és felfigyelsz az olyan megjegyzésekre, amelyek szerint a szuperérzékenység egy „tünet-együttes” hogy az ilyen emberek „kiegyensúlyozatlanok”, „könnyen elveszítik az önkontrollt”, bizonyos dolgokat „túlreagálnak”, vagy „képtelenek a normális észlelésre”, mivel testileg „mértéktelenül” vagy „abnormális módon" ilyenek vagy olyanok. Ne feledd, hogy ezek pusztán az orvosi megfogad mazásai annak a diktatórikus szemléletnek, mely tudni véli, hogy mi az, ami „hiányos”, „elveszett”, „túlzott”, „normális” vagy „abnormális” Valóban előfordulhat, hogy úgy érzed, elveszítetted az egyensúlyodat, az önkontrollodat, és túlreagálsz. Ebben az ingerekkel túlzsúfolt, nyüzsgő világban ez a szuperérzékenyek sorsa, különösen azoké, akiknek rendkívül nehéz gyermekkoruk volt. Ilyenkor fogadd el az egészségügyi szakemberek gyógyszeres segítségét, még akkor is, ha diktatórikusan végzik a dolgukat. (Feltétlenül ragaszkodj azonban a kezdeti alacsony dózisokhoz.) Mindig tartsd észben, hogy nem az alkatod a felelős, hanem az a világ, amelybe így, ahogy vagy, beleszülettél, és amelyben folyamatosan arra kényszerítenek, hogy alkalmazkodj, vagy változz meg.

MIÉRT SZEDJ GYÓGYSZERT? Már

többször

javasoltam,

hogy

beszélj

az

orvosoddal

a

szuperérzékenységedről. Amennyiben megfogadod a tanácsomat, előbb vagy utóbb előfordulhat, hogy permanens megoldásként egy „pszichoaktív” gyógyszert ír fel - valószínűleg valamilyen antidepresszánst vagy szorongás elleni készítményt. Biztos vagyok benne, hogy sokan szedtetek ilyesmit. Ezek tényleg sokat segíthetnek, ha netán krízishelyzetbe kerülsz, vagy vissza akarod nyerni a kontrollt átmenetileg túlingerelt állapotod vagy annak hatásai - mint például az álmatlanság vagy az étvágytalanság - felett. Ennél fontosabb kérdés az, hogy folyamatos gyógyszeres kezelésnek kellene-e alávetned magad ahhoz, hogy „kikúráld” a szóban forgó személyiségvonásodat. Ezt több orvos is helyeselné. Amikor például először beszéltem saját háziorvosunkkal erről a könyvről, rendkívül izgatott lett. „Az orvos- tudomány valóban keveset foglalkozik ezzel a problémával”, mondta. „Ez szégyen gyalázat, de hála Istennek, karbantartható, akár a cukorbetegség. És már írta is a receptet. Tudom, hogy csak segíteni akart, de - némi szarkazmussal - azt mondtam neki, hogy attól tartok, inkább megpróbálok még egy darabig a segítsége nélkül elboldogulni. Te viszont, lehet, hogy úgy érzed, az alkatodnak több a hátránya, mint az előnye, vagy csupán kíváncsi vagy arra, hogy egy tabletta változtat-e fokozott érzékenységed megnyilvánulásain. Ebben az esetben talán a tartós gyógyszeres kezelés mellett döntesz, amelynek célja az agy egyik alapműködésének megváltoztatása. Akárhogy is döntesz, úgy vélem, egy szuperérzékenynek alaposan informálódnia kell, mielőtt elszánja magát erre a lépésre. Talán most már tudod, hogy a fejezet további részében sem fogom megmondani, hogy mit tegyél. Kizárólag tájékoztatni akarlak, és segíteni szeretnélek abban, hogy minden fölmerülő kérdést mérlegelni tudj.

KRÍZISHELYZETEKBEN ALKALMAZOTT GYÓGYSZEREK Van egy fontos különbség aközött, hogy valaki krízishelyzetben szed pszichoaktív szereket, vagy tartós személyiségváltozást akar elérni. Néha a gyógyszeres kezelés jelenti a legegyszerűbb, legkönnyebb, vagy akár az egyetlen kiutat abból az ördögi körből, amit a fokozott feszültség, a nappali rossz működés és az éjjeli álmatlanság hoz létre. Ilyen helyzetekben egy orvos akárcsak az én háziorvosom - szinte alig várja, hogy felírhasson valamit.

A másik végletet azok képviselik, akik úgy vélik, hogy egy fájdalmas lelkiállapotot minden esetben végig kell szenvedni, különösen akkor, ha az egy „külső” okra vezethető vissza - mint egy közeli hozzátartozó elvesztése vagy egy nyilvános szereplés előtt érzett szorongás. A legjobb megoldás az, ha már előre eldöntöd, hogy mit tennél egy krízishelyzetben. Keresnél-e egy olyan orvost, akinek az efféle gyógyszerekkel kapcsolatos nézetei azonosak a tiéddel vagy legalább elfogadhatóak a számodra? Ha megvárod, amíg krízishelyzetbe kerülsz, a környezetedben lévőkhöz hasonlóan magad is úgy fogod érezni, hogy az adott szituációban nem vagy képes komoly döntéseket hozni, vagyis bizonyára kénytelen leszel elfogadni, amit az éppen kéznél lévő orvos felír.

GYORS HATÁSÚ FESZÜLTSÉGCSÖKKENTŐK Számos pszichoaktív gyógyszer létezik, amelyek közül a szuperérzékenyeknek általában két típust szoktak felírni. Az egyikbe a gyors hatású „szorongás elleni” szerek tartoznak. Ezek (egy-két kivétellel) álmossá tesznek - ami van, amikor jó, van, amikor nem. (Mostanra nyilván tisztában vagy vele, hogy az izgalmi állapot, a feszültség nem feltétlenül szorongás, tehát ne fogadd el a „szorongásra hajlamos” címkét. Az izgalmi állapot lehet egyszerű túlingereltség is.) Sokan esküsznek ezekre a gyógyszerekre, mert így jobban alszanak, és könnyebben megbirkóznak egy-egy nyilvános szerepléssel vagy az életük különösen stresszes időszakaival. Ne feledjük azonban, hogy bár a hatásuk rövid távú, tartós szedésük függőséghez vezet. Valahányszor megjelenik egy új szorongás elleni szer, azt állítják róla, hogy kevésbé addiktív, mint az elődei, ennek ellenére úgy tűnik, hogy minden olyan gyógyszer, amely képes optimalizálni a túlzottan magas vagy éppen alacsony izgalmi szintünket, bizonyos mértékben függőséget okoz. Az alkohol és az ópiátok a túlingerelt állapotból, míg a koffein és az amfetaminok az alulingerelt állapotból mozdítanak ki minket. Mindegyikük addiktív. Valójában minden olyan szer, amely megold egy problémát, újra meg újra bevetésre kerül, mígnem a mellékhatások túlsúlyba jutnak az előnyökkel szemben. Az agy folyamatosan alkalmazkodik az izgalmi szintet befolyásoló anyagokhoz, így a megszokott hatás eléréséhez hamarosan egyre nagyobb adagokra lesz szükség. Ilyenkor már kárt okozhatnak bizonyos szervekben,

például a májban vagy a vesében, ráadásul elnyomják a szervezetünk természetes szabályozó rendszerét, amely az izgalmi szint egyensúlyban tartását biztosítaná. Persze folyamatos túlingereltség esetén ez a szabályozó tevékenység már eleve zavart. Ilyen esetben talán segít, ha alkalomadtán szorongás elleni szerek segítségével szakítjuk meg ezt az állapotot. Testünk kémiáját azonban más módszerekkel is megváltoztathatjuk: sétával, légző gyakorlatokkal, masszázzsal, egy-két egészséges falat bekapásával, egy szeretett személy átölelésével, zenehallgatással, és még sorolhatnám. Már barlanglakókként is használtunk „természetes” növényi nyugtatószereket. Jó példa erre a kamillatea, de említhetném a levendulából, a golgotavirágból, a komlóból és zabból készített főzeteket is. A gyógynövény- boltokban különösen finom keverékeket találhatsz filteres, tablettás vagy akár kapszulás kiszerelésben is, és készséggel adnak felvilágosítást. Mint minden más téren, ez esetben is lesz, ami jobban beválik, lesz, ami kevésbé. Lefekvés előtt a megfelelő teának többnyire sikerül majd álmot hoznia a szemedre. Ha kalcium- vagy magnéziumhiányod van, akkor ezeknek az ásványi anyagoknak a pótlása szintén nyugtató hatással lesz rád. Légy azonban óvatos! A „természetes” szereknek is lehet igen erős hatásuk. A lényeg az, hogy az orvosod valószínűleg nem fogja megemlíteni ezeket a régi, egyszerű gyógymódokat. Gyakran keresik őt fel a gyógyszergyárak orvoslátogatói, arra viszont senki sem ösztönzi, hogy egy kiadós sétát vagy kamillateát írjon fel.

A TARTÓSAN TÚLFESZÜLT ÁLLAPOT HATÁSAIT GYÓGYÍTÓ SZEREK Szuperérzékenyek embereknek - alkatuk vélt vagy valós hátrányainak kezeléséhez - esetenként antidepresszánsokat is szoktak javasolni. Ezek krízishelyzetben kifejezetten megelőzik a szenvedést, és talán még életet is mentenek. (A depressziósok körében nagyobb az öngyilkosságból és balesetekből származó halálesetek száma.) Még anyagi hasznot is hajtanak, mivel a szer hatására az is munkaképes, aki enélkül már munkaképtelen volna. Az antidepresszánsok nem szükségszerűen tompítják vagy szüntetik meg az érzelmeket. Csak helyreállítanak egyfajta biztonsági hálót, hogy ne zuhanj olyan mélyre, mint korábban. Mivel ezek a szélsőséges mélypontok inkább agyi

kimerültségre utalnak, és nem feltétlenül „jellemzőek” rád, érdemes bevenni valamit, ami segíthet az agyadnak visszarázódni a normális üzemmódba. Amint elkezdesz jobban aludni és enni, nem lesz többé szükséged rájuk. Az antidepresszánsoknak kell két-három hét, mire elkezdik kifejteni hatásukat, tehát nem igazán okoznak függőséget, hiszen nincs azonnali „jutalom”. Ennek ellenére az emberek nehezen hagyják el a szedésüket, és nem is lehet gyorsan, minden további nélkül leszokni róluk. Igaz, még nem találkoztam olyan emberrel, aki az utolsó ingét is eladta volna egyetlen antidepresszánsért, de ettől függetlenül még tény, hogy mérsékelten addiktív szerről van szó. Ha úgy döntesz, hogy antidepresszánst kezdesz szedni, keress fel egy pszichiátert, aki megfelelő tapasztalattal és intuícióval rendelkezik az ilyen típusú gyógyszerek alkalmazását illetően, miután az évek során számtalan esetben megfigyelhette, hogy különböző emberek különböző tünetei hogyan reagálnak bizonyos gyógyszerekre - ami megint csak azt bizonyítja, hogy milyen óriási különbségek vannak ember és ember között. Aki szakértője az ilyen szereknek, az természetesen hisz a hatékonyságukban, ezért csak akkor vedd igénybe ezt a fajta segítséget, ha tényleg úgy döntöttél, hogy ez az, amire feltétlenül szükséged van.

AZ ANTIDEPRESSZÁNSOK MŰKÖDÉSI ELVE Az agy több millió sejtből, azaz neuronból áll, amelyek hosszú ágakon keresztül küldött üzenetek segítségével kommunikálnak egymással. Az ágak azonban nem érintkeznek, így ha egy üzenet az ág végéhez ér - mintha csak kompra szállna -, átszökken egy másikra. Az agy ezen működési elve számos oknál fogva briliáns konstrukció. A két ág közti kapcsolat biztosítása érdekében a neuronok úgynevezett neurotranszmittereket állítanak elő. Ezek a parányi anyagmennyiségek apró kémiai hajók formájában szelik át a két ág közti űrt. Ha már nincsen rájuk szükség, a neuronok visszarendelik neurotranszmitter hajóikat. Azáltal, hogy kibocsájtják, majd visszaveszik őket, biztosítani tudják az általuk megfelelőnek vélt neurotranszmitter mennyiséget. A depressziót bizonyos neurotranszmitterek csökkent mennyisége okozza. Az antidepresszánsok képesek ugyan elérni, hogy több ilyen anyag legyen, viszont

nem pótolják őket. Az agy megfelelő védelemmel rendelkezik az efféle megtévesztésekkel szemben, tehát nem növelhető csak úgy a neurotranszmitterek mennyisége. Ehelyett beveszel egy szert, amely az agyba jutva ráveszi azt, hogy a neurotranszmitterek helyett a gyógyszert vegye fel. Ily módon több neurotranszmitter marad keringésben. A dolgok azonban még ennél is bonyolultabbak. Alighanem az a helyzet, hogy némelyikünk „túl sok" neurotranszmitter receptort termel (ami részben magyarázhatja az ingerekkel szembeni fokozott érzékenységünket), így gyorsabban fogynak el a neurotranszmittereink. Stresszes időszakokban vagy hosszú távú túlingereltség esetén valószínűleg további receptorok fejlődnek ki. Az antidepresszánsok egy további hatása az, hogy csökkentik a receptorok számát, ami magyarázatot nyújt arra, hogy miért csak két- három hét után kezdenek el hatni. Úgy tűnik, ennyi időre van szükség a receptorok kiiktatásához. Persze lehet, hogy az agy nem így reagál. Ami azt illeti, még senki sem egészen biztos a részletekben. Erre máris visszatérek. Kíváncsi vagy rá, hogy a hosszú távú túlingereltség miért vezethet depresszióhoz vagy miért kezelhető antidepresszánsokkal? Ha az ember hosszú időn keresztül van stressznek kitéve - vagyis túlingerelt -, bizonyos neurotranszmitterek mennyisége drasztikusan csökkenni látszik. (Ezek a fontos agyi nedvek más okból, például egyes vírusok hatására is megcsappanhatnak.) Ha a mennyiség egyszer lecsökkent, ez az állapot bizonyos embereknél állandósul, azaz depresszióssá válnak. Eddig ismeretlen okoknál fogva ez nem mindenkinél van így. Tehát az, hogy szuperérzékeny vagy, még nem jelenti azt, hogy automatikusan hajlamos vagy a depresszióra is. Az igazi bűnös a hosszú távú fokozott izgalmi állapot. Elég sok neurotranszmitter típusú anyag létezik, és évről-évre még újabbakat fedeznek fel. A létező antidepresszánsok jó ideig többféle neurotranszmitterre is hatással voltak. Az egyik ilyen vegyület körüli nagy felhajtás részben annak volt köszönhető, hogy az csupán egyetlen neurotranszmitterre, a szerotoninra hatott. Ezt és a rokon-vegyületeket „szelektív szerotoninvisszavétel gátló” vagy SSRIszereknek hívják. Senki sem tudja, hogy ez a szelektivitás miért jelent ekkora előnyt bizonyos zavarok kezelésében. A tudósok azonban igyekeznek minél jobban megismerni a szerotonint.

A SZEROTONIN ÉS A SZEMÉLYISÉG Egy 1997-ben megjelent könyv valószínűleg azért válhatott bestsellerré, mert a szerző, Peter Kramer, végre nyíltan megfogalmazta mindazon pszichiáterek aggodalmát, akik az SSRI-kezelések eredményeként azt tapasztalták, hogy egyes pácienseik „kigyógyultak” látszólag mélyen gyökerező személyiségjegyeikből. Az egyik ilyen jellegzetes vonás az „öröklött hajlam a stressz túlreagálására” - vagy a mi terminológiánkkal élve - a túlingereltségre való hajlam volt. Ellenben, ahogy azt már korábban is említettem, úgy vélem, óvatosnak kell lennünk, amikor egy orvos egyszerűen úgy jellemzi egyik alaptulajdonságunkat, hogy „túlreagáljuk a stresszes helyzeteket”. Mihez képest „túl”? (Az általam használt „fokozott izgalmi állapot” kifejezést pusztán a többiek, a nemszuperérzékenyek optimális izgalmi szintjéhez viszonyítom!) De mi a helyzet a mi személyiségvonásunk pozitív hozadékaival vagy egy olyan kultúra negatív oldalaival, amelyben a magas stressz-szint a „normális”? Valójában egyáltalán nem a „stressz túlreagálására” való „kóros” hajlammal születtünk, csak éppen a ma megszokott ingermennyiség nekünk sok. Mi szuperérzékenyek vagyunk. Mindenesetre Kramer rendkívül izgalmas társadalmi kérdéseket vet fel egy olyan szerrel kapcsolatban, amely képes megváltoztatni egy ember teljes személyiségét. Hogyan vélekedünk például arról, hogy egy napon talán úgy váltogatjuk majd a személyiségünket, mint a ruhatárunkat? Mi történik az éntudatunkkal, ha az én, a self ilyen könnyen változtatható? Ha úgy szedünk gyógyszert, hogy nincs olyan komolyabb bajunk, amit nevén nevezhetnénk egyszerűen csak egy bizonyos módon szeretnénk érezni magunkat -, akkor ez mennyiben különbözik az „utcai” drogozástól? Lehet, hogy egyszer mindenkinek „bogyót” kell majd szednie, aztán meg „szuper-bogyót”, csak azért, hogy stressztűrő képességünk verseny- képes maradjon? És egy kérdés, amelyre Kramer újra meg újra visszatér: Mit veszít egy társadalom, amelynek minden tagja ilyen szerekkel él? Azért időzöm hosszasabban Kramer könyvénél és az általa kiváltott reakcióknál, mert számos olyan orvos forgatta, akinek azóta a szuperérzékenységről rögtön a tabletta jut eszébe, és mert Kramer filozófiai és társadalmi problémákra vonatkozó fejtegetései igazán érdekesek. Ha tipikus szuperérzékeny

vagy, neked is érdemes elgondolkoznod ezeken a kérdéseken, akárcsak annak személyes vonatkozásain, hogy megfelelően tudj dönteni, ha SSRI-kezelést javasolnak neked.

A SZEROTONIN ÉS A SZUPERÉRZÉKENYEK Nehéz részletekbe menően megragadni a szerotonin fontosságát, mivel az agy tizennégy különböző funkciójában is azonosították. Peter Kramer szerint a szerotonin bizonyos értelemben hasonlít a rendőrséghez. Ha sok van belőle, az olyan, mint amikor általános razzia van, és mindenhol nagyobb a rend és a biztonság. A javulás mértéke azonban az adott területen észlelhető problémától függ. A rendőrség egy nagyobb dugó esetén a forgalmat irányítja, vagy igyekszik megfékezni a bűnözést, ha éppen az a gond. Ehhez hasonlóan a szerotonin leállítja a depressziót, ha az agy valamely területe depressziót okoz, illetve adott esetben megelőzi a bizonyos részek okozta kényszerességet vagy perfekcionista viselkedést. Az analógiát továbbgondolva, ekkora rendőrségi jelenlét mellett egy sötét sikátorban felbukkanó árnyék kevésbé tűnhet veszélyesnek. Ez a szuperérzékenyek számára - erős ellenőrzési rendszerünket figyelembe véve óriási változást jelentene, de csak több szerotonin - azaz fokozott rendőrségi jelenlét - esetében. Az említett munkában található eseteket olvasva azon tűnődtem, vajon Kramer páciensei között hány olyan szuperérzékeny lehetett, akik egyszerűen nem tudták értékelni sajátos adottságukat, és nem tudtak vigyázni magukra ebben az igen kevéssé érzékeny társadalomban. Ennek következtében szenvedtek krónikus túlingereltségtől, a szerotonin szintjük kissé alacsony volt, a gyógyszer pedig segített. Gondold végig a többi problémát, amelyek megoldását Kramer ugyancsak a készítményben látta - ilyenek a kényszeresség (ami talán egy, a szorongás és a fokozott izgalmi állapot irányítására tett túlbuzgó kísérlet?), az alacsony önbecsülés és a kritikával szembeni érzékenység (ami abból fakad, hogy egy olyan kisebbséghez tartozunk, amelyet tökéletlennek tartanak?). A kérdés tehát az, hogy mikor kellene - ha egyáltalán kell - egy szuperérzékeny embernek SSRl-kezelésnek alávetnie magát annak érdekében, hogy megváltoztassa eredeti személyiségjegyeit. Mivel sok minden múlik a szerotonin és az érzékenységünk pontos kapcsolatán, erre a kérdésre még korai volna

válaszolni. (Ha pedig több válasz is létezik, óvakodj mindentől, ami túl egyszerű vagy mindenkire vonatkozik.) Időközben pedig ismét van néhány jel, amely arra utal, hogy minden a tartós túlingereltséged mértékétől függ. Bizonyos majmok születetten hajlamosak megállni és ellenőrizni, ha valami újat látnak vagy hallanak. Valójában ez a mi tulajdonságunk, leszámítva azokat az emberi előnyöket, hogy mi mély tudatossággal szemléljük a múltat és a jövőt, valamint hatékonyabban és tetszés szerint irányítjuk a megállás és ellenőrzés mechanizmusát. Ezek a majmok többnyire ugyanúgy viselkednek, mint a többi majom, de kölyökként lassabban kezdik el felfedezni környezetüket, és szaporább, gyakrabban változó pulzust, valamint magasabb stresszhormonszintet figyeltek meg náluk. Sokban hasonlítanak a Jerome Kagan által vizsgált gyermekekhez, akikről a 2. fejezetben olvashattál. Ne feledd azonban, hogy ezen a ponton még nincs kevesebb szerotonin a szervezetükben. Az igazi különbség akkor mutatkozik meg, amikor ezeket a majmokat hosszabb időn keresztül erős stressz éri (vagyis túlingereltté válnak). Ilyen esetben - más majmoktól eltérően - ezek a reaktívabb állatok látszólag szoronganak, depressziósak és kényszeresek lesznek. Ha ismét felzaklatják őket, egyre gyakrabban figyelhető meg náluk ez a fajta viselkedés, és ezen a ponton a neurotranszmittereik szintje már csökken. Ezek a viselkedési formák és fizikai változások minden olyan majomnál is megfigyelhetőek, akiket kölyökkorukban elválasztottak az édesanyjuktól. Érdekes módon, az első trauma megélésekor a stresszhormonok - mint például a kortizon - szintje nő, viszont idővel - különösen más stresszhelyzetek, például az elszigetelődés esetében - a szerotoninszint megint csak csökken. Ilyenkor a majmok tartósan reaktívabbak. A két tanulmányból azt érdemes leszűrni, hogy a gondot a krónikus túlingereltség, stressz, esetleg egy gyermekkori trauma is okozza, nem csupán öröklött tulajdonság. A 2. fejezetben ugyanerre a következtetésre jutottunk. Szuperérzékeny gyermekek több rövid lejáratú izgalmi állapotot élnek át, amelynek következtében adrenalinszintjük megemelkedik, de amíg biztonságban érzik magukat, addig esetükben ez nem jelent problémát. Ha azonban egy érzékeny (vagy bármilyen) gyermek bizonytalan, a rövid távú izgalmi állapot tartóssá válik, ami magasabb kortizonszinthez vezet. Végül pedig

felhasználódik a szerotonin is (legalábbis a majmokon végzett kutatások alapján). Ez a kutatás a szuperérzékeny emberek szempontjából rendkívül fontos. Egyértelművé teszi ugyanis, hogy miért kell elkerülnünk a túlingerelt állapot. Ha gyermekkorunkban az a program íródott belénk, hogy folyamatosan fenyegetésnek vagyunk kitéve, akkor el kell végeznünk a szükséges belső munkát, általában egy terápia keretein belül, hogy átírhassuk a programot - még ha az évekbe telik is. Kramer tényekre hivatkozva állítja, hogy amennyiben a szerotoninszint nem normalizálódik, az túlingereltségre és depresszióra való állandó hajlam kialakulásához vezethet, és valós károsodást okozhat. Ezért jobb a biztonság, a kipihentség és a megfelelő szerotoninszint. Így fel vagyunk készülve arra, hogy élvezni tudjuk személyiségünk előnyeit, a finom részletekre való nyitottságot, ami azt jelenti, hogy a túlingereltség elkerülhetetlen pillanatai nem vezetnek napokig tartó kortizonszint emelkedéshez, és hónapokon vagy éveken át elhúzódó alacsony szerotoninszinthez. Ha elrontottuk, még mindig javíthatunk a helyzeten, de az eltarthat egy darabig, ezért talán egy időre úgy döntünk, hogy a helyreállításhoz gyógyszerek segítségére van szükségünk.

A SZEROTONIN ÉS AZ ÁLDOZATI SZEREP Azt mondják, hogy a domináns majmok vagy legalábbis néhány dominanciára hajlamos egyed szervezete több szerotonint termel. Ha az egyik ilyen állat szerotoninszintjét megemeljük, máris uralkodni fog azokon a fajtársain, akik olyan szert kaptak, amelytől a szerotoninszintjük csökkent. Ha egy ilyen majmot a dominancia-rangsor tetejére helyezünk, attól az agy szerotoninszintje emelkedni fog, ha viszont eltávolítjuk onnan, akkor éppen az ellenkezője történik. Íme, még egy ok arra, hogy az orvosok miért szeretnék növelni a szerotoninszintedet: segíteni akarnak neked abban, hogy dominánsabban léphess fel egy dominancia-orientált társadalomban. Igazán nem szívesen azonosítom a „félénk” majmokat a szuperérzékeny emberekkel, hiszen a fajtársainkhoz képest bennünk éppen abból van több, ami az embert emberivé teszi (például előrelátás, intuíció és képzelőerő), de miután szuperérzékeny embereknél előfordul, hogy szerotoninkészletük kiürül, kénytelen vagyok eltűnődni azon, hogy vajon mi minek a következménye. Az

adott feltételezés értelmében azért vagyunk kevésbé dominánsak, mert valószínűleg alacsony a szerotoninszintünk, de talán néhány esetben a tökéletlenség vélt vagy valós érzése, illetve a dominancia-rangsorban elfoglalt alacsony pozíciónk az, ami csökkenti a szerotoninkészletünket. Lehetséges, hogy az alacsony szerotoninszint, a depresszió és minden egyéb a szuperérzékeny emberek kulturális elnyomásából fakadó stressz következménye? Gondold végig, milyen szerotoninszinttel rendelkezhetnek a „félénk, érzékeny” kínai gyerekek, akik (az 1. fejezetben ismertetett tanulmány szerint) az osztályuk nagyra becsült vezetői; majd képzeld el kanadai alteregóik szerotoninszintjét, akik az osztályukban uralkodó hierarchia legalján helyezkednek el. Talán nem is tablettára van szükségünk, csupán némi tiszteletre!

ÉRDEMES-E MEGVÁLTOZTATNI FOKOZOTT ÉRZÉKENYSÉGEDET EGY SSRI SEGÍTSÉGÉVEL? Bárcsak rendelkeznék olyan adatokkal, amelyek ezeknek a gyógyszereknek a nem depressziós szuperérzékenyekre gyakorolt hatásaira vonatkoznak! Ugyanakkor az átlagos szuperérzékeny emberre kifejtett hatásuk továbbra sem árulna el sokat arról, hogy éppen rád milyen hatással lennének. Köztudott, hogy egy antidepresszáns, amely az egyik embernél képes megszüntetni a depressziót, egy másiknál néha mit sem ér. A személyiséget befolyásoló szerekkel nyilván ugyanez a helyzet. Ahogy azt a 2. fejezetben már kifejtettem, egy ember kétségkívül számos módon lehet szuperérzékeny. Ez az egyik oka annak, hogy miért kell óvatosnak lenned a sajátos működésedre vonatkozó divatos, leegyszerűsítő egyen-magyarázatok hallatán (mint például a szerotonin esetében). Van néhány olyan kérdés, amelyet érdemes megfontolnod, mielőtt döntenék Először is: mennyire vagy elégedetlen önmagaddal? Másodszor: hajlandó vagy-e életed végéig gyógyszereken élni annak érdekében, hogy fenntartsd a kívánt változásokat? A döntéshez alaposan meg kell fontolnod a lehetséges mellékhatásokat és a később jelentkező, esetleg tartós hatásokat, amelyek egy ilyen újkeletű gyógyszer esetében még egyáltalán nem ismertek, A legfőbb mellékhatás az, hogy az új gyógyszereknek legalább 10-15%-a

részben úgy viselkedik, mint egy stimuláns, mint például az amfetamin (amit Eli Lilly, a legismertebb gyógyszer gyártója rendszerint bagatellizál). A tablettaszedők közül néhányan álmatlanságra, élénk álmokra, irányíthatatlan nyugtalanságra, remegésre, izzadásra és alvás közbeni fogcsikorgatásra panaszkodtak. E panaszok egyik lehetséges megoldása az, ha éjszakára kapsz még egy szorongáscsökkentő szert is, ami megszünteti a nyugtalanságot. Engem személy szerint például dühítene, ha közölnék velem, hogy mostantól már két rendkívül erős gyógyszert kell szednem - főleg, ha a második függőséget okoz. Sok olyan szuperérzékeny embert ismerek, akik egy ideig szedtek SSRItablettákat, de abbahagyták, mert a gyógyszer nem vált be, vagy egyszerűen nehezen viselték annak serkentő hatását. Az egyik lehetőség az, hogy a 2. fejezetben említett viselkedéses aktiváló rendszer felpiszkálásával hatástalanítjuk a megállás és ellenőrzés rendszerét. Tehát ezek a fajta gyógyszerek valószínűleg jobban működnek, ha a „problémádat” egy csendes aktiváló rendszer okozza, és valószínűleg azok válnak túlzottan izgatottá, akikben mindkét rendszer erős. Ezek a gyógyszerek esetenként kihatnak a férfiak szexuális teljesítményére is. Egy tanulmányban azt állítják, hogy a szelektív szerotoninvisszavétel gátló hatással van a memóriára, egy másikban azonban ezt cáfolják. Egyes állatkísérletek arra engednek következtetni, hogy az antidepresszánsok növelik a daganatos megbetegedések kockázatát, míg a korábbi tanulmányok alapján semmi sem utal erre. Sok időbe fog telni, mire megbizonyosodhatunk afelől, hogy az emberekre nézve ez súlyos problémát jelent-e. Ezenkívül az SSRI-k bizonyos más gyógyszerekkel - különösen más antidepresszánsokkal - együtt alkalmazva igencsak veszélyesek, mivel a túl sok szerotonin káros a szervezetre, és akár halálhoz is vezethet. Semmi sincs ingyen, nem igaz? Mindezeket nem azért írom le, hogy megijesszelek, vagy arra késztesselek, hogy tedd félre az antidepresszánst, amit éppen szedsz, különösen akkor, ha éppen krízishelyzetben vagy. (Bár általában véve a régi antidepresszánsok éppen olyan hatásosak a depresszióval szemben, viszont a mellékhatásaik nem olyan kellemetlenek. Ráadásul régebb óta alkalmazzák őket, és eddig úgy tűnik, nincsen komolyabb negatív hatásuk.) Csak szeretném, ha tájékozott vásárlóként

döntenék Kramer munkája nem nyújt teljes képet, mivel szándékosan nem tér ki a készítmény mellékhatásaira. Nagyobb figyelmet fordít e gyógyszerek kapcsolatokra gyakorolt hatására, miközben feltételezi, hogy a főbb mellékhatások idővel kiküszöbölhetők. Minimálisra csökkenti az egyéni különbségeket is, amelyek következtében egyes emberek kimondottan rosszul reagálnak egy ilyen szerre. Nem várhatsz teljes körű tájékoztatást a profitorientált gyógyszergyártóktól sem, akik rengeteg pénzt keresnek ezekkel a gyógyszerekkel, vagy a háziorvosoktól, akik az erre vonatkozó tanulmányok alapján túlbecsülik a sokat reklámozott gyógyszerek fontosságát és hatékonyságát. Még a gyógyszerek dobozában található, azok mellékhatásaira figyelmeztető tájékoztatók is a gyógyszergyáraktól származnak, és bár kiadós olvasmányok, nyilvánvalóan nem akarják feleslegesen nyugtalanítani a fogyasztóikat.

A TABLETTÁK ÁRNYOLDALA Ha szeretnél többet megtudni a gyógyszerek árnyoldalairól, ebben a témában is bőséges a szakirodalmi kínálat. A szerzők néha talán túlságosan is ijesztő képet festenek a gyógyszeriparról, és annak a gyógyszer-engedélyezési folyamatban játszott túl közvetlen szerepéről. Az Egyesült Államokban az Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Hivatal (FDA) nem végez kutatásokat egy új gyógyszerrel kapcsolatban, csak felügyeli azokat. A tanulmányokat olyan kutatók végzik, akiket gyakran pénzügyi szálak fűznek a gyártókhoz. Amennyiben az engedélyezés után újabb mellékhatások lépnek fel, a cég természetesen bagatellizálja azokat. A peres ügyeket a bíróságon kívül, csendben rendezik el. Sőt, Eli Lilly felajánlotta, hogy hajlandó állni minden olyan helytelen kezeléssel vádolt orvos perköltségét, aki megfelelően alkalmazta az ő készítményüket. A cikkek és tanulmányok arra is rámutatnak, hogy az ezekkel az új gyógyszerekkel kapcsolatban végzett, néhány hónapon keresztül tartó kutatások a súlyos depresszió kezelésére irányultak. Ilyen esetekben az agy nyilvánvalóan nem megfelelően működik, a cél pedig az, hogy visszataláljon a normál értéktartományba. Senki sem tudja, milyen hatásai lehetnek, ha egy egészséges ember egy nemkívánatos, de alapvetően normális, öröklött jellemvonás megszüntetése céljából szedi őket. Az antidepresszánsok nem csupán pótolnak valamit, ami

hiányzik. Hetekbe telik, mire kifejtik hatásukat, mivel drámaian megváltoztatják a neuronok szerkezetét. Eddig még a fiatalokra kifejtett hatásait sem vizsgálták, annak ellenére, hogy nekik is számos esetben felírnak ilyen gyógyszereket. Az antidepresszáns gyógyszercsaládok első tagját minden esetben véletlenül fedezték fel, és senki sem tudja, hogy pontosan hogyan működnek. Pedig nyilvánvalóan napról napra beavatkoznak az agy normális működésébe - hiszen ez a dolguk. Az ellenzők éppen ezért gúnyolják azokat az SSRI-készítményekkel kapcsolatos felületes szóképeket, amelyek lehetővé teszik, hogy az orvosod a „neurotranszmitterek számának növelése” révén „finomra hangolja” vagy „helyreállítsa az egyensúlyt” az agyban. Úgy vélik, hogy a vényt kiállító orvos olyan, mint egy „ügyetlen irodai kolléga, aki rálöttyinti a kávéját a számítógépedre - azzal a különbséggel, hogy a gyógyszer sokkal hatékonyabb, mint a koffein, az agyad pedig jóval sebezhetőbb és sokkal könnyebben roncsolható, mint a számítógéped.” Való igaz, hogy sokan látszólag ördögi szernek tartják az antidepresszánsokat. Csakhogy mindnyájunkban ott lapul a kisördög, és talán jobb tudni róla, ahelyett hogy úgy tennénk, mintha ez nem így volna. Egy pszichofiziológus, aki gyógyszeripari cégek számára végez állatkísérleteket ezekkel a készítményekkel kapcsolatban, egyszer elárulta nekem, hogy meg van győződve arról, hogy a cégek egy olyan gyors megoldás iránti igényünket igyekeznek kielégíteni, ami egyszerűen nem létezik. Véleménye szerint a legtöbb problémánk megoldásához önismeretre van szükségünk, amelyet általában kemény pszichoterápiás munkával szerezhetünk meg. Ezzel még Peter Kramer is egyetért: „Továbbra is a pszichoterápia az egyetlen és leghatékonyabb módszer az enyhébb depresszió és szorongás kezelésére... Az »irányított betegellátási rendszer« költségeit nyirbálók által nem egyszer hangoztatott nézet, amely szerint a gyógyszeres kezelés megelőzheti a pszichoterápiát, véleményem szerint az emberi szenvedés cinikus jóváhagyását rejti... [és] ürügyként szolgál arra, hogy megtagadjuk a páciensektől a pszichoterápiát.” Egy idő után abbahagytam a hivatkozásokat tartalmazó oldalszámok kijegyzetelését, amikor Kramer már a huszadik helyen fejezte ki aggodalmát egy olyan társadalommal kapcsolatban, amelyben a tablettát mindenki kénye-kedve

szerint használhatja, aminek következtében az emberek idővel túlságosan szelídek, egocentrikusak és érzéketlenek lesznek. Ugyanakkor kritikusan nyilatkozik a „farmakológiai kálvinizmusról” is, amely azt vallja, hogy amennyiben egy gyógyszertől jól érzed magad, akkor az morálisan bizonyára rossz; hogy a fájdalom egy privilegizált állapot; hogy a művészet minden esetben egy megkínzott, szenvedő elme terméke; és hogy a szorongás az autentikus lét elengedhetetlen eleme. Ezek mind fontos társadalmi kérdések, amelyeket nekünk, szuperérzékenyeknek mérlegelnünk kell, amennyiben azt fontolgatjuk, hogy olyan gyógyszeres kezelésbe kezdünk, amely nemcsak átsegít bennünket egy krízisen, hanem megváltoztatja az alapvető életfelfogásunkat - a személyiségünket.

HA TOVÁBBLÉPSZ (VAGY MÁR TOVÁBBLÉPTÉL) Tisztában vagyok azzal, hogy néhányan vagy talán többen is közületek már szednek valamilyen SSRI-t, és vannak olyanok is, akik szintén így fognak dönteni. Az általatok érzékelt jótékony hatások mellett nagyban hozzájárultok a szerekkel kapcsolatos tudásanyag bővüléséhez is, akárcsak azok, akik nem szedik, és így „kontrollcsoportként” funkcionálnak. Kramer azon tűnődik, hogy ezek a gyógyszerek megszüntetik-e stabil éntudatunkat. Én ebben nem vagyok olyan biztos. Számos nő havonta keresztülmegy ehhez hasonló drasztikus hangulati és alapvető pszichológiai változásokon, mégis mindannyian tisztában vannak vele, hogy kikők. Egyszerűen elfogadják, hogy komplikáltak, és talán megértik, hogy több, egymást átfedő énjük időnként más és más. A gyógyszeres kezelés esetében te döntöd el, milyen is akarsz lenni. De ki dönt? Egy stabil belső szemtanú, aki mindent figyelemmel kísér. Énednek az a része tudatosul, addig soha nem látott mértékben. Mindeközben arra a személyre gondolsz, aki lenni szeretnél, és azt hiszed, olyan szabadon választhatsz, mint még soha. Izgalmas időszak ez egy szuperérzékeny ember életében. Lehet, hogy amikor kézbe vetted ezt a könyvet, nem is tudtad, hogy olyan vagy, amilyen vagy. Most, hogy egészségügyi szakemberek előtt föltárod egy alkati tulajdonságodat és az annak alapjául szolgáló élettani folyamatokkal kísérletezel (vagy ezt visszautasítod), te is úttörő vagy. Tehát kit érdekel, ha olykor-olykor kissé

túlingerlődünk? Csak tartsd kézben a kormányt, és vitorlázz tovább.

Hogyan hasznosítsd a tanultakat? Ha létezne tökéletes gyógyszer, min változtatnál? Végy elő egy darab papírt, és válaszd ketté középen egy vonallal. A bal oldali oszlopba írj fel minden olyan kellemetlen tulajdonságot vagy jelenséget önmagaddal kapcsolatban, aminek a legcsekélyebb mértékben is köze van szuperérzékenységedhez, és amitől szívesen megszabadulnál, ha létezne rá tökéletes és biztonságos gyógyszer. Itt a lehetőség, hogy kipanaszkodd magad és sorra vedd, milyen hátrányokkal jár az, ha valaki szuperérzékeny. Sőt mi több, álmodozhatsz egy tökéletes személyiség-megváltoztató csodaszerről is. (Ez a gyakorlat nem egy krízishelyzet, depresszió vagy öngyilkossági hajlam esetén alkalmazott gyógyszeres kezelésről szól.) Most minden egyes bal oldali bejegyzés mellé írd oda a jobb oldali oszlopba, hogy mit veszítenél azzal, ha a csodaszer kiradírozná szuperérzékenységednek azt a negatív hatását. (Mint ahogy egyetlen más szer, úgy a te pirulád sem lenne képes fenntartani egy ellentmondást.) Vegyünk egy semleges példát: A „konokság” szó a bal oldalra került, viszont enélkül kevesebb lenne benned a „kitartás” - amit a jobb oldalra írtál. Ha gondolod, számozd be a bal oldali elemeket fontossági sorrendben 1-től 3ig, annak megfelelően, hogy melyiktől milyen mértékben kívánsz megszabadulni (a 3-as szám a legsürgetőbb problémát jelöli); a jobb oldali elemeket pedig aszerint, hogy melyiket milyen mértékben tartanád meg. Amennyiben a bal oldali összpontszám jóval magasabb, lehet, hogy érdemes megfelelő gyógyszer után nézned (vagy egyszerűen még mindig nehéz elfogadnod önmagadat).

10. Lélek és szellem AZ IGAZI ÉRTÉKEK TÁRHÁZA

A szuperérzékeny emberekben van valami, amitől nagyobb a lelkük és több bennük a spiritualitás. A lélek fogalmán valami kifinomultabb, érzékenyebb dolgot értek, mint a fizikai test, de ami mégis testet ölt, akárcsak az álmok és a képzelet. A szellem mindezen túllép, és egyben magában foglal mindent: a lelket, a testet és a világot. Milyen szerepet kell betöltenie az életedben a léleknek és a szellemnek? Számos téma kínálkozik az utolsó oldalakra, többek között egy pszichológiai nézet, amely szerint arra születtünk, hogy emberi tudatosságunkat a lehető legmagasabb szintre fejlesszük. Végtére is rendkívüli tehetségünk van ahhoz, hogy olyan dolgokat is tudatosan észleljünk, amelyeket mások észre sem vesznek vagy letagadnak, és a tudatlanság az, ami újra meg újra kárt okoz. Ebben a fejezetben azonban más, nem a lélektan körébe utalható hangok is megszólalnak; angyaliak és mennyeiek egyaránt.

NÉGY ÁRULKODÓ JEL Visszagondolva látom, szinte történelmi pillanat volt: a szuperérzenyek első találkozója Santa Cruzban, a University of Californián, 1992. március 12-én. Meghirdettem egy előadást, melyen az interjúim és az első közvéleménykutatásaim eredményeit akartam bemutatni. Meghívtam mindenkit, aki csak részt vett a munkában, valamint minden érdeklődő diákot és pszichoterapeutát, akik - mint kiderült - többnyire maguk is szuperérzékenyek voltak. Mielőtt belekezdtem volna a mondandómba, az első dolog, amire felfigyeltem, a teremben uralkodó néma csend volt. Végig sem gondoltam, mire számíthatok, az udvarias hallgatás még érthető lett volna. Ez azonban kissé több volt, mint pusztán hallgatás. Olyan tapintható csend volt, ami egy sűrű erdő mélyén uralkodik. Ezeknek az embereknek a jelenléte teljességgel megváltoztatta az előadóterem hangulatát. Amint megszólaltam, udvarias éberségre lettem figyelmes. A téma

természetesen érdekelte őket. Akkor és ott éreztem először, hogy együtt vagyunk, olyan közelségben, amelyet azóta minden más szuperérzékeny közönséggel kapcsolatban is tapasztalok. Általában olyan emberek vagyunk, akik nagyon érdeklődnek gondolatok és eszmék iránt, és alaposan mérlegeljük egyegy koncepció minden lehetőségét. Ráadásul támogatóan viselkedünk. Bizonyára igyekszünk, hogy senkinek se okozzunk kellemetlenséget azzal, hogy suttogunk, ásítozunk vagy zavaróan ki-be járkálunk. A harmadik megfigyelésem a szuperérzékenyek számára meghirdetett kurzusaimhoz kötődik. Szeretek több szünetet is beiktatni, amelyek közül egyet minden esetben együtt töltünk, csendben, mialatt mindenki kedve szerint meditál, imádkozik vagy gondolkozik. Tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor az átlagos résztvevők egy része zavarba jön, feszeng, esetleg szorong. A szuperérzékenyeknél még bizonytalanságot sem tapasztaltam. Negyedik megfigyelésem, hogy az interjú alanyaim körülbelül fele többnyire a lelki-szellemi életéről beszélt, mintha az határozná meg őket. Mások esetében, amint rákérdeztem a belső életükre, az életfilozófiájukra, a vallási vagy spirituális nézeteikre, hangjuk hirtelen új erőre kapott, mintha rátapintottam volna a lényegre. Az „intézményes vallással” kapcsolatban erős érzelmi fűtöttség jellemezte őket. Volt néhány mélységesen elkötelezett ember, a többiek elégedetlenek voltak, vagy lenézően nyilatkoztak a tételes vallásokról. A nem intézményes vallásosság viszont virul: a megkérdezettek fele olyan napi gyakorlatról számolt be, amelynek köszönhetően figyelmüket befelé irányíthatták a spirituális dimenzió felé. Az alábbiakban összegyűjtöttem néhány mondatot abból, amit elmondtak. A felvillanó gondolatok így tömörítve már-már versre emlékeztetnek. - Évek óta meditál, de „elengedi magától az élményeket”. - Naponta imádkozik: „Megkapod, amiért imádkozol.” - „Igyekszem az állati és az emberi természetnek megfelelő életet élni ” - Naponta meditál. Nincs „hite”, de hisz abban, hogy minden rendben lesz. - Tudja, hogy létezik egy szellem, egy magasabb hatalom, egy irányító erő. - „Ha férfinak születtem volna, jezsuita lennék.” - „Minden élőlény fontos; létezik valami nagyobb, tudom.” - „Azok vagyunk, ahogyan másokkal bánunk.

- Vallás? Ha hinni tudnék, az sokat segítene.” - „Taoizmus, a világmindenségben munkáló erő: hagyj fel a küzdelemmel.” - Ötévesen kezdett el beszélni Istenhez, egy fa tetején ülve; krízishelyzetekben -

-

-

egy hang segíti, angyalok látogatják. Mély relaxáció naponta kétszer. „Azért vagyunk itt, hogy megvédjük ezt a bolygót.” Naponta kétszer meditál; voltak „óceáni élményei, néhány napig tartó eufória; de a spirituális élet járulékos, értelemre is szükség van. „Ateista voltam, amíg be nem léptem az Al-Anonba.” „Jézusra és a szentekre gondolok. Hatalmas spirituális hullámok törnek rám.” Meditál, látomásai vannak, álmai „sugárzó energiával töltik fel; napokig betölti a túláradó boldogság és kegyelem”. Négyéves korában egy hang azt ígérte neki, hogy mindig vigyázni fog rá. Azt mondja, az élet egészében jó, de nem a jólétről szól. Arról szól, hogy ismerjük meg Istent. És építsük a jellemünket. „Gyermekkoromban a vallás egyszerre vonzott és taszított, de mindig megérint a transzcendencia, a rejtélyek, amelyekkel nem tudok mit kezdeni.” Számos vallásos élménye volt. A legtisztább akkor, amikor gyermeke született. Elhagyta a vallását, (meditáción keresztül) közvetlenül Istenhez fordult - és a szűkölködőkhöz. Egy csoport tagjaként indonéz spirituális rítusokat gyakorol, amelyek célja az, hogy tánc és ének révén elérjék a „létezés természetes állapotát, a mélységes elragadtatottságot”. Minden reggel fél órát imádkozik, átgondolva az előző és a következő napot „az Űr adja a belátást, a dorgálást és az útmutatást.” „Hiszem, hogy amikor Krisztusban újjászülettünk, képességeket kaptunk, melyeket fejlesztenünk kell, hogy Isten dicsőségére élhessük az életünket.” Az igazi vallásos élmények a hétköznapi életben abban a hitben nyilvánulnak meg, hogy minden esemény jóra fordul.” „Buddhista-hindu-panteista vagyok: minden úgy történik, ahogy annak lennie kell; érezd jól magad - bármi Aron; kecsesen járj fent is, és lent is. „Gyakran érzem, hogy egységben vagyok a világmindenséggel ”

MIBEN VAGYUNK JÓK, ÉS MIRE JÓ MINDEZ? Négy visszatérő tapasztalatot említettem a szuperérzékenyekkel kapcsolatban: spontán néma csend, amely egy bizonyos értelemben vett megszentelt kollektív jelenlétet teremt, tapintatos viselkedés, lelki-szellemi őszinteség és mindezek tudatos érzékelése. Ez a négy dolog bizonyítja számomra, hogy mi, az udvari bölcsek vagyunk a „papi” osztály, amely egyfajta megfoghatatlan táplálékkal látja el társadalmunkat. Nem merem néven nevezni, de szolgálhatok néhány észrevétellel. A szakrális tér megteremtése Tetszik nekem, ahogyan az antropológusok rituális vezetésről és rituális térről beszélnek. A rituális vezetők teremtik meg mások számára azokat az élményeket, amelyek kizárólag egy rituális, szakrális vagy átmeneti térben valósulhatnak meg, messze a hétköznapi világtól. Az ilyen térben szerzett tapasztalatok átalakítják és megvilágosítják az embereket. Nélkülük az élet egyhangú és üres. A rituális vezető kijelöli és védi a teret, előkészíti az érkezőket a belépésre, ottlétük alatt vezeti őket, és segít nekik, hogy az ott szerzett élmény megfelelő jelentésével térjenek vissza a közösségbe. Hagyományos értelemben ezek többnyire beavatási élmények, amelyek az élet nagy átmeneteit jelölik - a felnőtté válást, a házasságot, az apaságot vagy anyaságot, az öregséget és a halált. Mások a gyógyítást szolgálták, vagy egy látomás vagy kinyilatkoztatás révén útbaigazítást adtak, esetleg segítettek még nagyobb harmóniába kerülni az istenséggel. Manapság a szakrális terek könnyen evilágivá válnak. Rendkívül sok intimitás és gondozás kell egy ilyen térnek, hogy fennmaradhasson. Meg lehet teremteni egy ilyen szakrális teret bizonyos pszichoterapeuták rendelőjében, templomokban; de olyan férfiak és nők összejövetelein is, akiket nem elégít ki a vallás, továbbá egy hagyományőrző közösségben. Létrejöttüket jelezheti egy beszélgetés során egy kisebb téma- vagy hangulatváltás; egy sámánkosztüm felöltése vagy egy szertartási kör megrajzolása. Napjainkban a szakrális tér határai állandóan változnak, szimbolikusak és ritkán láthatóak. Míg a rossz élmények miatt néhány szuperérzékeny ember hajlamos

elutasítani mindent, ami egy kicsit is szakrális színezetű, a többségük valószínűleg ilyen térben érzi igazán otthon magát. Vannak, akik körül szinte spontán módon megteremtődik, ezért gyakran választják hivatásukként, hogy azt mások számára is megteremtsék. Így alakul ki a szuperérzékenyekből a szakrális teret megteremteni és ápolni képes papi osztály, amelyre oly nagy szükség van ezekben a világias-harcos időkben. Jövőbelátás Carl Gustav Jung egyik közeli munkatársa, Marie-Louise von Franz pszichológus mutatott rá, hogy a szuperérzékenyek más szempontból is „papoknak” tekinthetők. A következőképpen ír a jungiánus terminológia szerint introvertáltintuitív típusról - vagyis a szuperérzékenyek többségéről. (Akik nem tartoznak e két csoportba, esetleg egyikbe sem, azoknak most elnézését kérem, hogy egy pillanatra mellőzöm őket.) „Az introvertált-intuitív típus ugyanúgy képes megszimatolni a jövőt, mint az extrovertált-intuitív... Az intuíciója azonban befelé irányul, ezért elsődlegesen a vallási próféta vagy látnok típusát testesíti meg. Egy primitívebb szinten ő a sámán, aki tudja, mit terveznek az istenek, a szellemek és az ősök lelkei, és közvetíti üzenetüket a törzs többi tagja felé... Ismeri a kollektív tudattalanban zajló lassú folyamatot.” Manapság nem vagyunk próféták és látnokok, de köztünk sokan művészek és költők, akik olyan művészetet képviselnek, amelyet von Franz szerint „általában csak a későbbi generációk képesek megérteni, mert a kollektív tudattalan akkori aktuális történéseit reprezentálják.” Csakhogy a hagyományok szerint a próféták alakítják a vallást, nem a művészek, és mindannyian tanúi vagyunk, hogy manapság valami nagyon furcsa dolog történik a vallással. Tedd föl magadnak azt a kérdést, hogy a Nap keleten kel-e fel. Meglátod, hogy érzed magad a „rossz* válasz miatt, mivel természetesen tévedsz. A Nap nem kel fel, a Föld forog. Ennyit a személyes tapasztalatról. Nem bízhatunk benne, legalábbis úgy tűnik. Csak a tudományban bízhatunk. A tudomány - mint a mindentudáshoz vezető legjobb út - diadalt ül. Viszont a tudomány nem arra való, hogy nagy spirituális, filozófiai és morális kérdéseket

megválaszoljon. Ezért szinte úgy viselkedünk, mintha ezek nem is volnának fontosak. Pedig azok. Benne is vannak a válaszok egy társadalom értékrendjében és magatartásában - abban, hogy kiket tisztel, kiket szeret és kedvel, kiktől fél, és kiket hagy sorsára hontalanul és éhezve. Ezeknek a kérdéseknek a nyílt megvitatását általában csak a szuperérzékenyek kezdeményezik. Manapság azonban még a szuperérzékenyek sem biztosak abban, hogy miként tapasztalhatnak vagy hihetnek el bármit, ami nem látható, különösen, ha azt vesszük, hogy hány dologban hittek korábban, amit a tudomány később megcáfolt. Alig bízunk az érzékszerveinkben, az intuíciónkról nem is beszélve, hiszen a napkelte ténye is csupán ostoba, buta tévedés. Gondolj csak a dogmákra, amelyekhez a papok vagy a papi osztály egykor ragaszkodott. A legtöbbjük „hamisnak”, vagy ami még rosszabb, kizárólag öncélúnak bizonyult. De nemcsak a tudomány mért közvetlen csapást a hitre, hanem a kommunikáció és az utazás is. Ha én a mennyben hiszek, és néhány milliárd ember a bolygó másik oldalán a reinkarnációban, akkor hogyan lehet mindannyiunknak igaza? És ha az én vallásom részben téved, akkor mi a helyzet az egésszel? Maga az összehasonlító vallástudomány nem arra utal, hogy mindez csupán kísérlet arra, hogy magyarázatot leljünk bizonyos természetes jelenségekre - és persze vigaszt, amikor szembenézünk a halállal? Miért nem próbálunk meg hát ezek nélkül a babonák és érzelmi mankók nélkül élni? Mellesleg, ha van Isten, mivel magyarázod, hogy annyi baj és nyomorúság van a világban? És ha már itt tartunk, szerinted hogyan lehetséges, hogy ezek közül oly sokat maga a vallás okozott? Így szólnak a szkeptikus hangok. A vallás visszaszorulására számos reakció létezik. Sokan tökéletesen egyetértenek a szkeptikusokkal. Vannak, akik továbbra is ragaszkodnak valamilyen elvont erőhöz vagy istenséghez. Mások jobban ragaszkodnak a hagyományaikhoz, mint valaha, és fundamentalistákká válnak. Megint mások tagadják, hogy a dogmák okoznák a világ számos gondját-baját, és örömmel elmerülnek vallási hagyományuk szertartásaiban és tanaiban. Újabban jelentkezik néhány újfajta vallási közösség, akik a közvetlen élményt keresik és nem a tekintélyek tanításait követik. Tisztában vannak azonban azzal is, hogy mások valami miatt másmilyen tapasztalatokkal rendelkeznek, így meg sem próbálják a saját élményeiket kikiáltani Igazságként. Lehet, hogy ők az elsők,

akiknek olyan közvetlen spirituális tudással kell együtt élniük, amelyről eleve el kell ismerniük, hogy alapvetően bizonytalan. A szuperérzékenyek minden fent említett kategóriában képviseltetik magukat, de interjúim és tanfolyamaim alapján úgy vélem, hogy a többségük az utolsó csoportba tartozik. A felfedezőkhöz vagy tudósokhoz hasonlóan ők is új vizekre eveznek, majd visszatérnek, hogy beszámoljanak tapasztalataikról. Kivéve, hogy sokan közülünk vonakodnak a beszámolótól. Ez az egész fölhajtás a vallás, a megváltás, a kultuszok, a guruk és a New Age mozgalmak körül olyan zűrös tud lenni. Mindannyian éreztük már magunkat kínosan embertársaink miatt, akik szórólapokkal közlekednek, miközben fanatikus tűz lobog a szemükben. Rettegünk attól, hogy minket is így lássanak. A szuperérzékenyeket már így is éppen eléggé háttérbe szorította az a kultúra, amely a testi dolgokat részesíti előnyben a lélekkel és a szellemmel szemben. A mi korunknak azonban szüksége van ránk. Ha egy társadalomban felborul az egyensúly az udvari bölcsek és a harcos királyok szemlélete között, az mindig veszélyes, különösen akkor, amikor a tudomány tagadja az intuíciót, és a „nagy kérdéseket” meggondolatlanul, kizárólag a pillanatnyi érdekeknek megfelelően oldják meg. Ezen a területen nagyobb szükség van a közreműködésedre, mint bárhol másutt.

SAJÁT VALLÁSI TÉTELEID MEGFOGALMAZÁSA A vallásod - akár tételes vallás, akár nem - bizonyos elveken nyugszik. Azt javaslom, ezeket most rögtön írd össze. Mi az, amit a tapasztalataid alapján elfogadsz, elhiszel vagy tudsz? Az udvari bölcsek tanácsának tagjaként nem árt, ha képes vagy mindezeket szavakba önteni. Ha egyszer majd úgy érzed, hogy valakinek a javára válna, ha mindezt megosztanád vele, akkor fejezd ki szóban is ezeket a gondolataidat. Ha nem akarsz színt vallani vagy dogmatikusnak látszani, akkor az igehirdetéssel kapcsolatos bizonytalanságodat és ellenérzésedet tedd meg első alapelvednek. Az, hogy van egy meggyőződésed, még nem jelenti, hogy a hited szilárd, változtathatatlan, és hogy másokra is rá kellene tukmálnod.

HOGYAN BÁTORÍTSUK AZOKAT, AKIK ÉLETÜK ÉRTELMÉT KERESIK? Nem hibáztatnálak, ha feszengenél a próféta szerepében. Mindamellett egy „egzisztenciális válság” idején könnyen egy hordó vagy akár pulpitus tetején találhatod magad. Ez történt egy Viktor Frankl nevű zsidó pszichiáterrel is egy náci koncentrációs táborban. Maris Searchfor Meaning című könyvében (a nyilvánvalóan szuperérzékeny) Frankl arról ír, hogy rabtársai gyakran fordultak hozzá, hogy lelket öntsön beléjük, ő pedig szinte ösztönösen megértette, mire van szükségük, méghozzá milyen irtózatosan nagy szükségük. Azt is megfigyelte, hogy azok a foglyok, akik az ottani borzalmas körülmények között mások segítségével valami értelmet tudtak adni az életüknek, lelkileg, és ezért testileg is jobban bírták a megpróbáltatásokat: „A gazdag intellektuális élethez szokott (többnyire törékeny alkatú) érzékeny embereknek valószínűleg több fájdalmat kellett elviselniük, de a benső világukban okozott kár csekélyebb volt. Képesek voltak visszavonulni rettenetes környezetükből a benső értékek és a spirituális szabadság világába. Kizárólag ezzel magyarázható az a látszólagos ellentmondás, hogy néhány kevésbé stramm felépítésű rab látszólag jobban átvészelte a tábori életet, mint a náluk robosztusabb alkatúak.” Frankl számára az értelem nem minden esetben függ össze a vallással. A táborban néha úgy érezte, az ad értelmet az életének, hogy segíthet másokon. Máskor papírfecnikre írt könyvében vagy a felesége iránt érzett mély szerelmében lelte meg ugyanezt. Egy másik szuperérzékeny, aki ugyanazokban a nehéz időkben szintén megtalálta és megosztotta másokkal a dolgok értelmét, Etty Hillesum volt. Az 1941 és 1942 között Amszterdamban írt naplóbejegyzéseiből érezhető, ahogy történelmi és spirituális értelemben igyekszik megérteni és átalakítani tapasztalatait - és mindig önmagában, befelé. Félelmeiből és kétségeiből lassan egy szelíd, csendes személyes lelki győzelem virágzik ki. A történeteiből az is kisejlik, mennyi vigaszt nyújtott mások számára. A tőle származó kedvenc idézetem talán az az utolsó néhány szó, amelyet egy darab papírra írt, majd az Auschwitzba tartó marhaszállító teherautóról kidobott: „Énekelve hagytuk el a tábort.”

Etty Hillesumra nagy hatással voltak Jung pszichológiai tanai és Rilke költészete (akik mindketten szuperérzékenyek voltak). Rilkéről a következőket írta: „Különös arra gondolni, hogy... [Rilkét] talán megtörték volna azok a körülmények, amelyek között jelenleg élünk. Nem egy további bizonyíték ez az élet finom egyensúlyára? Arra, hogy békeidőben és kedvező feltételek mellett az érzékeny művészek megkereshetik legmélyebb gondolataik legtisztább és legmegfelelőbb kifejezési formáját, hogy a viharos és gyötrelmes időkben mások hozzájuk fordulhassanak támogatásért és kész válaszokért őrjítő kérdéseikre? Válaszokért, amelyeket ők maguk nem képesek megfogalmazni, mivel minden energiájukat felemészti puszta lét- szükségleteik kielégítése. Sajnos a nehéz időkben hajlamosak vagyunk egy vállrándítással elintézni egy »gondtalanabb« kor művészeinek spirituális örökségét, mondván, hogy »mi hasznát vesszük ilyesminek éppen most?« Érthető, de nagyon szűklátókörű és értékromboló reakció ez.” Mindegy, milyen időket élünk, a szenvedés egyszer mindenkit megérint. Hogy miként tudunk együtt élni vele és hogyan segíthetünk ebben másoknak, ez egyike a szuperérzékenyek előtt feltárulkozó nagy kreatív és etikai lehetőségeknek. Mi, szuperérzékenyek kimondottan rossz szolgálatot teszünk magunknak és másoknak is azzal, ha a harcosokhoz képest gyengének tartjuk magunkat. Egyszerűen csak másféle erővel bírunk, amely az esetek többségében sokkal hatalmasabb. Ráadásul gyakran egyedül ez képes legyőzni a szenvedést és a rosszat. Nyilvánvalóan bátorság is kell hozzá, de ez a megfelelő gyakorlat nyomán egyre nő. Végül pedig nem is mindig a kitartásról, az elfogadásról és a szenvedés értelmének megleléséről van szó. Néha kimondottan nagy szakértelmet és kivételes stratégiai érzéket igénylő lépésekre van szükség. Egy fagyos téli éjszakán a táborban rövidzárlat volt. A zsúfolásig telt barakk reményvesztett lakói könyörögtek Frankinak, hogy beszéljen hozzájuk a sötétben. Mindenki tudta, hogy többen öngyilkosságot terveznek. (Az elkeseredett tett okozta demoralizáció mellett öngyilkosság esetén a barakkban mindenkit megbüntettek.) Franki minden pszichológiai tudását bevetve igyekezett megtalálni a megfelelő szavakat, hogy lelket öntsön társaiba. Amikor

kigyulladt a fény, férfiak vették körül, akik könnyes szemmel hálálkodtak neki. Egy szuperérzékeny ember megvívta és megnyerte saját csatáját.

Ml VEZETJÜK AZOKAT, AKIK A TELJESSÉGET KERESIK A 6. és 7. fejezetben leírtam a saját belső hangjaink megismerésén alapuló individualizációs folyamatot. Így találod meg, hogy mi az élet értelme számodra, hogy mi a te hivatásod. Marsha Sinetar az Ordinary People As Monks and Mystics c. művében a következőket írja erről: „Emberi mivoltunk teljességének lényege... a következő: ha bárki megtalálja azt, ami jó neki és kitart mellette, teljes egésszé válik.” A magam részéről csak annyit tennék hozzá, hogy ami mellett kitartunk, az nem egy állandó cél, hanem egy folyamat. Amit meg kell tudnod, az napról napra, évről évre is változhat. Hasonlóképpen Frankl is mindig vonakodott attól, hogy az élet egyetlen igaz értelméről beszéljen, „Az élet értelme emberről emberre, napról napra és óráról órára változik... Ha általánosságban akarnánk beszélni erről a kérdésről, az olyan volna, mintha egy sakkjátékostól azt kérdeznénk: »Mondja, mester, melyik a legjobb lépés a világon?« Egyszerűen nincs legjobb vagy akár jó lépés, kivéve egy konkrét helyzetet egy adott játékban... Nem szerencsés valamiféle absztrakt értelmet keresni az életben.” A teljesség keresése valójában olyan, mintha különböző értelmezések és hangok nyomában körbe keringve egyre közelebb és közelebb kerülnénk a célhoz, ahova ugyan soha nem érkezünk meg, viszont egyre pontosabb képet kapunk arról, hogy merre lehet a középpont. Ha azonban tényleg körbe keringünk, csak semmi gőg! Nem lehetünk túlságosan büszkék magunkra, hiszen minden lehetséges, önmagunkkal kapcsolatos tapasztalaton keresztülmegyünk. A teljességet keressük, nem a tökéletességet, a teljességben pedig értelemszerűen benne van a tökéletlenség is. A 7. fejezetben ezeket a tökéletlenségeket önmagunk árnyékának neveztem, amely minden olyat magában foglal, amit elnyomtunk, elutasítottunk, tagadtunk és megvetettünk magunkban. Egy lelkiismeretes szuperérzékeny embernek ugyanúgy vannak kellemetlen jellemvonásai és etikátlan indítékai, mint bárki másnak. Ha helyesen úgy döntünk, hogy nem engedelmeskedünk nekik, akkor sem tűnnek el teljesen. Némelyikük egyszerűen csak illegalitásba vonul.

Ha megismerkedsz az árnyékoddal, jobb, ha tudomásul veszed a kellemetlen és etikátlan aspektusaidat is, és szemmel tartod őket, ahelyett hogy örökre kidobnád őket a főbejáraton, hogy aztán besurranjanak a hátsó ajtón, amikor éppen nem figyelsz. Általában azok az emberek vannak - morális értelemben - a legnagyobb veszélyben, és ők a legveszélyesebbek is, akik biztosak abban, hogy soha nem tennének semmi rosszat, tökéletesen elégedettek önmagukkal és fogalmuk sincs arról, hogy van egy árnyékuk, és hogy az milyen. Amellett, hogy árnyékod megismerésének köszönhetően nagyobb valószínűséggel fogsz erkölcsösen viselkedni, - ha tudatos egységbe rendezed ezeket az árnyékokat - energiáik vitalitást és mélységet kölcsönöznek a személyiségednek. A 6. fejezetben a „felszabadult”, nonkonformista és rendkívül kreatív szuperérzékenyekről beszéltem. Ha csak egy kicsit is sikerül megismerned az árnyékodat (mivel sosem tudhatsz róla sokat vagy eleget), az a legjobb és talán egyetlen módja annak, hogy megszabadulj a kényszerzubbonyként rád feszülő túlszocializáltságtól, amelyet a szuperérzékenyek gyakran még gyermekkorukban öltenek magukra. A benned rejlő lelkiismeretes, mások kedvét kereső szuperérzékeny találkozik egy erőteljes, ármánykodó, önmagát túlértékelő és magabiztosan impulzív szuperérzékennyel, és közreműködésre bírja azt. A világnak nagy szüksége van egy olyan csapatra (vagyis rád), amelyben mindkét fél tiszteletben tartja és figyelemmel kíséri a másik hajlamait. Mindezek részét képezik annak, amit én a teljesség keresése alatt értek, és a szuperérzékenyek vezető szerepet tölthetnek be egy ilyen fontos emberi munka során. A teljesség különleges követelményeket támaszt a szuperérzékenyekkel szemben, mivel az érzékenység dimenziójának legszélső végébe születtünk. A kultúránkon belül ugyan nem számítunk kisebbségnek, de messze nem tekintenek minket ideálisnak. Talán át kellene mennünk a dimenzió másik végére, vagyis ahelyett, hogy gyengének, tökéletlennek, áldozatnak éreznénk magunkat, itt az ideje, hogy megérezzük erőnket és felsőbbrendűségünket. Ez a könyv mindezidáig pontosan ehhez nyújtott némi ösztönzést. Én a magam részéről ezt szükséges kompenzációnak tartom. A legtöbb szuperérzékeny számára azonban az arany középút megtalálása jelenti az igazi kihívást. Nincs többé „túl félénk”, „túl érzékeny” vagy túl akármi. Egyszerűen csak rendben lévő,

hétköznapi és normális. A teljesség a szuperérzékenyek spirituális és lelki életében is központi szerepet játszik, mivel ezen a terepen többnyire már eleve otthonosan mozgunk. Ha azonban csak ezekkel foglalkozunk és minden egyebet kizárunk, egyoldalúvá válunk. Nehéz megértenünk, hogy a mi esetünkben talán az a legspirituálisabb dolog, ha megpróbálunk kevésbé spirituálisnak lenni, a legokosabb lelki hozzáállás pedig az, ha kevesebb időt töltünk lelkizéssel. Ennek megértéséhez pedig a teljesség, nem pedig a tökéletesség keresésén keresztül vezet az út. E két általános megállapításon túl a teljesség felé való fordulás még a szuperérzékenyek számára is nagyon egyéni dolog. Ha bent maradtunk, kicsalogatnak vagy végül kitessékelnek minket. Ha kint voltunk, be kell mennünk. Ha felfegyverkeztünk, végül el kell ismernünk sebezhetőségünket. De ha bátortalanok voltunk, elkezdjük rosszul érezni magunkat odabent, mígnem magabiztosabbá válunk. Az introverzió és extroverzió témájával kapcsolatos jungiánus nézetek értelmében a legtöbb szuperérzékeny embernek extrovertáltabbnak kell lennie ahhoz, hogy teljesebbé váljon. Martin Buber - aki olyan ékesszólóan írt az „Én és Te” kapcsolatáról - egyszer elmesélt egy történetet, amely megváltoztatta az életét. Egy napon egy fiatalember segítségért fordult hozzá. Bubert azonban túlságosan lefoglalta a meditáció és a szentté válás úgy általában, ezért nem tulajdonított különösebb figyelmet a fiatalember látogatásának. A látogatója röviddel ezután elesett egy csatában. Buber a hír hallatán kezdett el odaadóan foglalkozni az „Én és Te” témájával, miután ráébredt introvertált spirituális magánya egyoldalúságára.

A TELJESSÉG KERESÉSE A NÉGY FUNKCIÓ SEGÍTSÉGÉVEL Szögezzük le ismét, hogy a teljesség elérhetetlen. A megtestesült emberi életnek korlátai vannak - nem lehetünk egyszerre árnyék és fény, férfi és nő, tudatos és tudattalan. Azt hiszem, az emberek olykor megízlelik a teljességet. Számos hagyomány számol be a gondolkodás- és ellentmondásmentes tiszta tudat mély meditáción keresztül elért élményéről. Egy ezzel átitatott tudatosság életünk stabil alapjául szolgálhat. Mindamellett, ha tökéletlen testünket használva cselekszünk ebben a tö-

kéletlen világban, egyszerre vagyunk tökéletes és tökéletlen lények. Tökéletlen lényként egy adott polaritásnak csupán az egyik végletét éljük meg. Egy ideig introvertáltak vagyunk, majd az egyensúly megteremtése érdekében extrovertálttá kell válnunk. Egy darabig erősek vagyunk, majd elgyengülünk és pihenésre van szükségünk. A világ életünk minden pillanatában valamilyen formában korlátoz bennünket. Nem lehetsz egyszerre rabló és pandúr. Tökéletlen testünk csak fokozza korlátozottságunkat. Az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy folyamatosan törekszünk az egyensúly helyreállítására. Gyakran érezzük úgy, hogy életünk második felében ellensúlyoznunk kell életünk első felét. Mintha belefásultunk volna vagy meguntuk volna addigi létünket, ezért úgy döntünk, kipróbáljuk az ellenkezőjét is. A félénk ember felkerekedik, hogy stand-up komikus legyen. Egy olyan ember, aki addig másoknak szentelte életét, kiég, és azon kezd el tűnődni, hogy miként alakulhatott ki nála ilyen mértékű „kodependencia”. Általában minden olyan területet, amiben nagyon otthon vagyunk, ki kell egyensúlyoznunk az ellentétével, amihez nem értünk vagy amit félünk kipróbálni. A jungiánusok által említett egyik polaritás az információ befogadásának két módja: az érzékelés (amely a puszta tényekre irányul) és az intuíció (amely a tények finomabb jelentését ragadja meg). Egy másik polaritás a befogadott információval kapcsolatban hozott kétféle döntés: a gondolkodás (ami a logikára és az általános igazságokra épít) és az érzés (saját tapasztalatainkból kiindulva, valamint annak alapján, ami saját magunk és a számunkra fontos emberek szempontjából jónak tűnik). Mindannyian szakértői vagyunk a négy „funkció” - az érzékelés, az intuíció, a gondolkodás és az érzés - valamelyikének. Mi, szuperézékenyek, leginkább az intuíció mesterei vagyunk. (A szuperérzékenyek körében általános a gondolkodás és az érzés birtoklása is.) Ha azonban introvertált vagy - ami a szuperérzékenyek 70%-a esetében igaz -, szakértelmedet főleg a belső életedben hasznosítod. Bár léteznek tesztek, amelyekből kiderül, hogy mi az adott szakterületed, Jung úgy vélte, hogy többet érünk azzal, ha alaposan megfigyeljük azt a funkciót, amelyben a legrosszabbul működünk. Általában ez az a terület, ahol rendszeresen megszégyenülünk. Szánalmas amatőrnek érzed magad, amikor

logikusan akarsz gondolkozni; ha el kell döntened, hogy személy szerint miként érzel valamivel kapcsolatban; amikor ösztönösen érezned kellene, mi zajlik egy kevésbé egyértelmű szinten; vagy amikor kénytelen vagy ragaszkodni a tényekhez és a részletekhez anélkül, hogy részletesen tanulmányoznád vagy kreatívan kezelnéd a problémát, esetleg szabadjára engednéd a képzeletedet? Senki sem képes arra, hogy egyformán mesteri módon kezelje mind a négy funkciót, de Marie-Louise von Franz szerint - aki egy hosszú tanulmányt írt az „alárendelt funkció” fejlesztéséről - énünk ezen gyenge és ügyetlen részének fejlesztése nagy hasznunkra válik a teljesség felé vezető úton. Kapcsolatba hoz minket a tudattalanban eltemetett dolgokkal, és így nagyobb összhangba kerülünk önmagunkkal. Mint a tündérmesékben a legkisebb, együgyű testvér, ez az a funkció, amely végül megleli és hazahozza a kincset. Ha az intuitív típusba tartozol (ami a szuperérzékenyek esetében gyakori), nagy valószínűséggel az érzékelés - a tényékhez és a részletekhez való ragaszkodás - lesz az alárendelt funkciód, amelynek korlátai mindenkinél egyéni módon jelentkeznek. Például ami engem illet, művésznek tekintem magam, de intuitív módon. Könnyebben bánok a szavakkal, bár általában túl sok gondolatom és mondanivalóm van. Nehezemre esik, hogy művészi hajlamomat konkrétabb, határozottabb formába öntsem - hogy például berendezzek egy szobát vagy egy irodát, vagy kitaláljam, hogy mit vegyek fel. Szeretek ízlésesen öltözködni, de megelégszem azokkal a darabokkal, amelyeket másoktól kapok. Az igazi probléma mindkét esetben az, hogy utálok vásárolni. Túl sok dolog van, ami túlingerel vagy összezavar. Ráadásul a végén döntenem is kell. Egy introvertált intuitív ember számára mindezek a dolgok - a szenzoros ingerek, a gyakorlati problémák és a döntéshozás -rendkívül nehezek. Ugyanakkor vannak olyan intuitív emberek is, akik remekül vásárolnak. Meglátják a lehetőséget olyan dolgokban is, amelyek mellett mások elsétálnak, és pontosan tudják, hogy egy bizonyos dolog hogyan mutat majd az adott környezetben. Nehéz általánosságban beszélni arról, hogy az intuitív emberek miben jók. Talán jobban tesszük, ha a stílusra gondolunk. Foglalkozhatunk matematikával, főzéssel, térképolvasással és cégvezetéssel az intuíciónkat vagy akár az előírásokat követve is. Von Franz szerint az intuitív embereket gyakran teljesen hatalmukba kerítik

az érzéki tapasztalatok - mint a zene, az étel, az alkohol vagy a drogok és a szex. Elveszítik a velük kapcsolatos józan ítélőképességüket, ugyanakkor intuitív módon közelítenek feléjük és meglátják a felszín alatti értelmüket. Valójában az a probléma, hogy amikor megpróbálunk kapcsolatot teremteni az alárendelt funkciónkkal - ez esetben az érzékeléssel -, a domináns funkciónk gyakran közbelép. Von Franz ezzel kapcsolatban azt a példát említi, hogy egy intuitív ember hobbi gyanánt elkezd, mondjuk, agyaggal dolgozni (ami kimondottan jó választás az érzékek fejlesztésére, mivel egy igazán kézzelfogható dologról van szó). Ám rögvest azon kezd el töprengeni, milyen jó lenne, ha minden iskolában tanítanának fazekasságot; hogy talán az egész világ megváltozhatna, ha mindenki mindennap formálna valamit agyagból; és hogy magában az agyagban - akár egy mikrokozmoszban - ott található az egész világmindenség, az élet értelme! Végül lehet, hogy az alárendelt funkciónkkal főleg képzeletben vagy egy rendkívül bizalmas személyes játék keretein belül vagyunk kénytelenek dolgozni, Jung és von Franz szerint azonban etikai kötelességünk időt szakítani erre. Látjuk tehát, hogy az irracionális kollektív viselkedés többnyire olyan emberekre jellemző, akik másokra vetítik rá alárendelt funkciójukat, vagy sebezhetőek, ha az alárendelt funkciójukon keresztül próbálnak hatást kifejteni rájuk, amit a manipulatív média és vezetők gyakran ki is használnak. Amikor Hitler a zsidók ellen uszította a német társadalmat, mindig annak a csoportnak a gyenge funkcióját vette célba, amelyhez éppen beszélt. Ha intuitív emberekhez szólt, akiknek gyengébb az érzékelésük, iparmágnásoknak és a piac gonosz manipulátorainak állította be a zsidókat. Az intuitív emberek többnyire kevésbé gyakorlatiasak és nem nagyon értenek a pénzhez (ez persze az intuitív zsidókra is igaz). Gyakran alsóbbrendűnek érzik magukat és szégyenkeznek gyenge üzleti érzékük miatt, innen pedig már csak egy hajszál választja el őket attól, hogy úgy érezzék, olyasvalakinek estek áldozatul, aki jobb náluk. Szép dolog másokat okolni saját hiányosságunk miatt. Az érző típusba tartozó, ámde gyenge gondolkodású emberek előtt Hitler érzéketlen értelmiségieknek tüntette fel a zsidókat, a gyenge érzékelésű, gondolkodó típusúaknak pedig azt mondta, hogy a zsidók önző módon csak a saját érdekeiket tartják szem előtt, nélkülözve minden egyetemes, racionális

etikát. Végül a gyenge intuíciójú, érző típusú emberek azt hallották, hogy a zsidók titkos, mágikus, intuitív tudással és hatalommal bírnak. Ha sikerül felismernünk alárendelt funkciónk alárendelt reakcióit - azaz „kisebbségi komplexusát” -, véget vethetünk az efféle hibáztatásnak. Következésképp morális feladatunk része az, hogy rájöjjünk, mennyiben vagyunk tökéletlenek. Ismét hangsúlyozom, hogy a szuperérzékenyek kimagaslóan jól teljesítenek ebben a belső munkában.

ÁLMOK, AKTÍV KÉPZELET ÉS BELSŐ HANGOK Jungiánus értelemben, a teljesség megvalósításában sokat segítenek az álmok és a velük kapcsolatban alkalmazott „aktív képzelet” is. Mindkettő segít párbeszédet kezdeményezni belső hangjainkkal és elutasított részeinkkel. Ami engem illet, számomra az álmok többet jelentenek a tudattalanból érkező puszta információnál. Egyik-másik szó szerint megmentett, amikor éppen nehéz időszakon mentem keresztül. Volt, hogy olyan információval láttak el, amellyel én, az egóm egyszerűen nem rendelkezhetett volna. Megint mások titokzatos módon előre jeleztek bizonyos eseményeket vagy egybevágtak velük. Nagyon konok, szkeptikus embernek kellene lennem ahhoz, hogy ne tudjam (csak a magam nevében beszélve), hogy van valami, ami vezérel engem. A naskapi indiánok Labrador környékén elszórva, kis családokban élnek, ezért nincsenek kollektív szertartásaik. Helyette egy Nagy Barátban hisznek, aki beköltözik az újszülöttekbe, hogy segítő álmokkal lássa el őket. Minél több erénnyel rendelkezik valaki (ami magában foglalja az álmok iránti mély tiszteletet is), annál nagyobb segítségre számíthat a Nagy Baráttól. Néha, amikor a vallásom felől kérdeznek, úgy érzem, a helyes válasz az lenne, hogy „naskapi”.

VÁLLALD LELKI/SZELLEMI BIRODALMAD GONDOZÁSÁT Arra biztatlak, hogy csupán egyetlen hónapon át vezess spirituális naplót, írd le a nem materiális világgal kapcsolatos minden egyes gondolatodat és élményedet. Mindennap jegyezd fel fölismeréseidet, hangulataidat, álmaidat, imáidat és az összes apró csodát és „furcsa véletlent”. Ne törődj a választékos stílussal. Csupán lehetőséget kapsz arra, hogy tanúja légy a kegyelemnek, ami a naplóírók - köztük

Viktor Franki, Etty Hillesum, Rilke, Jung, von Franz és még sok más szuperérzékeny társunk - régi hagyományának részét képezi.

ANGYALOK ÉS CSODÁK, LELKI VEZETŐK ÉS VÉLETLEN EGYBEESÉSEK A szuperérzékenyek spiritualitásával kapcsolatban eddig arról beszéltem, milyen különleges vezetői szerepet töltenek be a rituális tér, a vallásos megértés, az egzisztenciális értelem és a teljesség emberi keresésében. Többen csodálkoztok azon, amikor a legfontosabb spirituális tapasztalataitokról beszélek - a látomásokról, a hangokról, a csodákról és a meghitt, személyes kapcsolatotokról Istennel, az angyalokkal, a szentekkel vagy a spirituális vezetőkkel. A szuperérzékenyeknek számos ilyen tapasztalatuk van. Úgy tűnik, rendkívül fogékonyak vagyunk rájuk, ráadásul ez a fogékonyság életünk bizonyos szakaszaiban látszólag felerősödik - például az analitikus pszichoterápia során. Jung ezeket a tapasztalatokat véletlen egybeeséseknek, „szinkronicitásnak” nevezte, amelyeket egy úgynevezett „oksági kapcsolat elv” tesz lehetővé. Véleménye szerint az általunk ismert kapcsolatokon kívül - amikor A erőt fejt ki B-re - létezik egy másik, egyelőre mérhetetlen kapcsolat is a dolgok között. Távolról is hatással lehetnek egymásra, vagy közel vannak egymáshoz, de valamilyen más - nem fizikai - értelemben. Ha tárgyak, helyzetek vagy emberek összetartozás folytán egymáshoz kapcsolódnak, ez egy láthatatlan rendszer jelenlétét feltételezi - valamiféle intelligenciát, tervet vagy netán egy alkalmi együttérző isteni beavatkozást. Amikor klienseim ilyen eseményről számolnak be nekem, megpróbálom finoman a tudomásukra hozni, hogy valami jelentős dolog történt (bár minden esetben az adott személyre bízom, hogy eldöntse, hogy mit is jelent az a számára). Ezenkívül arra bátorítok mindenkit, hogy írjanak le minden ilyen tapasztalatot, hátha azok növekvő száma többet nyom a latban. Ellenkező esetben az adott élmények a hétköznapok áldozatává válnak, belső szkeptikus hangunk nevetségessé teszi őket, és „logikus magyarázatok” híján végül a semmibe hullnak. Fontos pillanatok ezek, amelyekben a szuperérzékenyek rendkívül jól érzik magukat és kiválóan teljesítenek. A gyászolás és a gyógyulás folyamata során,

amikor a tudatunk kitágul, rávilágítanak arra, ami túlmutat a személyes szenvedésen vagy annak értelmén, és aminek a megtalálásáról kétségbeesettségünkben néha már lemondunk. Deborah látogatói Deborah esetében a véletlen egybeesések sorozata egy hóviharral kezdődött, ami nem túl gyakori a Santa Cruz-i hegyekben. Interjúnk során úgy fogalmazott, hogy akkoriban „depressziós, halott, és egy rossz házasság rabja” volt. A havazás miatt először fordult elő a házasságuk ideje alatt az, hogy a férje aznap nem tudott hazamenni. Helyette egy idegen kopogtatott az ajtaján, menedéket kérve. Valamilyen oknál fogva Deborah egy percig sem habozott, beengedte a férfit, majd leültek a tűz mellé, és késő estig ezoterikus dolgokról beszélgettek. Leírta nekem, hogy mi történt ezután: „Hirtelen éles fülzúgást éreztem és kiürült a fejem. Tudtam, hogy ő teszi ezt velem, de nem féltem. Nem tudom, mennyi ideig tartott az egész (talán pár másodpercig, percig?), aztán egyszer csak minden visszatért a fejembe és a zúgás abbamaradt." A tapasztaltakról nem szólt az idegennek. Később átjött az egyik szomszédja, aki felajánlotta a férfinak, hogy aludjon nála. Az idegen valószínűleg az éjszaka közepén távozott, mivel hajnalra nyoma veszett. „Miután a hóvihar lecsitult és újra megnyitották az utakat, otthagytam a férjemet és elindultam azon a hosszú és számomra teljesen új úton, ahol most is járok. A szörnyű depresszió még akkor este eltűnt, helyette pedig visszatért a régi energiám és a jókedvem. Azóta is meg vagyok róla győződve, hogy aznap este egy angyal jött el hozzám.” Két évvel később egy még különösebb teremtmény látogatta meg. „Egy éjjel a macska felvisított, kiugrott az ölemből és kirohant az ajtón. Riadtan nyitottam ki a szemem és azonnal felébredtem. Ekkor az ágyam végében megláttam egy méternél alig magasabb szőrtelen »lényt«. Nem volt meztelen, valami testre simuló kezeslábast viselt. Arcvonásai éppen csak jelzésszerűek voltak: a szemei helyén két rés, az orra helyén két lyuk tátongott, fülei nem is voltak. Valami furcsa fény vette körül, amely számomra felismerhetetlen színekben pompázott. Egy cseppet sem féltem. »Gondolatátvitellel« kommunikált velem. Azt

mondta, »ne félj, csak azért vagyok itt, hogy megfigyeljelek«. Erre én azt »válaszoltam«, hogy »nem hiszem, hogy képes vagyok kezelni ezt a helyzetet, ezért most visszafekszem aludni«, és meglepő módon pontosan ezt tettem.” Reggel Deborah még mindig az esemény hatása alatt állt, de nem merte senkivel sem megosztani a történteket. Ezt követően azonban élete mély spirituális fordulatot vett, és „egy sor rejtélyes és csodás esemény vette kezdetét amelyek csak évek múltán kezdtek elmaradozni.” Az említett spirituális fázis során kapcsolatba került egy karizmatikus, ám labilis spirituális tanítóval. Szavai alapján egyike lehetett azoknak, akikről a fejezetben azt írtam, hogy egyenetlen fejlődésük miatt az „emelet” fényárban úszik, míg az „alsóbb szinteken” sötétség és rendetlenség honol, ahol a praktikus és a spirituális kénytelen együttműködni a valós, etikai döntésekben. Tisztán érezve a férfi erejét és gyengeségét, valamint saját veszélyes helyzetét (bár azt kevésbé), útmutatásért imádkozott: „Kérlek, ha vannak őrangyalok, és nekem is van, kérlek, adj jelet, hogy itt vagy a közelben.” Deborah ezt követően a könyvesboltba ment, ahol dolgozott. Az üzlet bejáratánál meglátott a földön egy könyvet, amely leesett az egyik asztalról. Miközben felvette, úgy érezte, bele kell lapoznia. A könyv egy versnél nyílt ki, amelynek címe: „Az őrangyal” volt és így kezdődött: „Igen, Neked is van őrangyalod, ő...” Ennek ellenére egy ideig még az őt lenyűgöző spirituális tanítóval maradt, akkor is, amikor az arra kérte követőit, hogy mindenüket adják oda neki. Ezután gyakran érezte, hogy el kellene hagynia, de nem volt elég ereje vagy akarata ahhoz, hogy anyagilag mindent újrakezdjen. Egy napon egy kis időre egyedül maradt, és így panaszkodott magában: „Már a rádiós ébresztőórám sincs meg!” Másnap, amikor a csoport kirándulni ment - azzal az autóval, amely egyszer az övé volt -, figyelni kezdett egy bogarat, amely egy szemétdombon mászott felfelé. Szomorúan gondolt arra, hogy a bogár mennyivel szabadabb nála. Minél inkább figyelte, annál világosabbá vált számára, hogy ő is szabad lehet. Egy ideig tekintetével követte a bogarat, majd otthagyta és kiment a kocsijához, amelyhez épp nála voltak a kulcsok, mert aznap őt kérték meg, hogy vezessen. Ahogy beszállt az autóba, hogy a „szabadság felé vegye az utat”, hátrapillantott és meglátott egy „bogárfekete” rádiós ébresztőórát, pontosan olyat, amilyet egyszer átadott a csoportnak. Miután megérkezett egy barátja házához,

rádöbbent, hogy az a saját rádiós órája, a jól ismert karcolásokkal. El sem tudta képzelni, hogyan kerülhetett az autóba. Úgy tűnt, hogy ez is, akárcsak a nap többi eseménye, az őrangyala munkáját dicséri. Könnyű azt gondolni, hogy mi soha nem keverednénk olyan helyzetbe, mint Deborah, de ez gyakran előfordul, különösen azokkal, akik erős spirituális motivációval rendelkeznek. Válaszokat keresünk, ez természetes. És vannak olyan emberek, akik érzik a bizonyosságot, ami csak úgy sugárzik belőlük, és úgy vélik, az a küldetésük, hogy ezt másokkal is megosszák Karizmatikusak és tagadhatatlanul körülveszi őket egyfajta különleges aura. A probléma az, hogy minden ember esendő, különösen akkor, ha mások az ellenkezőjét feltételezik róla. A férfi még egyszer megpróbálta visszacsábítani Deborah-t, ám egy barátja figyelmeztette, hogy „őrültséget” követ el. Így Deborah tisztánlátásért imádkozott: „Ha most őrülten gondolkozom, tudasd velem.” Ezután bekapcsolta a televíziót. „A képernyőn csendben - hang nélkül - egy régi, 50-es évekbeli film képkockái tűntek fel, amely nyilvánvalóan egy »bolondokházában« játszódott, csupa gyogyós beteggel! Hangosan felnevettem, majd lefeküdtem, segítségért fohászkodtam és elaludtam. Mikor felébredtem, azt »láttam«, vagy inkább éreztem, hogy rózsakoszorú vesz körül, minden rózsa egy- egy részemet védte, és éreztem Krisztus jelenlétét. Hihetetlenül csendes boldogság öntött el...” A Deborah-val készített interjúm idején a spirituális élményei egyre gyakrabban jelentek meg az álmaiban, ami utalhat arra, hogy a látogatói találtak egy újabb utat a külső projekciók helyett, hogy kapcsolatba lépjenek vele. Nekem az álmokkal kapcsolatban az a tapasztalatom, hogy minél többet dolgozunk velük, annál kisebb a valószínűsége annak, hogy bizarr helyzetekbe kerülünk - az életben és az álmainkban egyaránt.

A SPIRITUÁLIS ÉLET ÁRHULLÁMA Néhányszor már említettem a lelki-szellemi élet vigasztaló erejét, amelyben valóban hiszek. Ez azonban intenzív túlingerelt állapothoz is vezethet, legalábbis amíg meg nem tanulunk - úgyszólván - két lábbal a földön maradni. Ez nem

egyszerű, amikor hatalmas érzelmi hullámok sodornak el minket. A szuperérzékenyek esetében sokkal gyakrabban fordul elő ez az érzés, talán azért, mert némelyikünkhöz kimondottan nehéz hozzáférni. Emlékszel a Bibliából Jónásra? Ezt a fejezetet és magát a könyvet is pontosan egy Jónáshoz hasonló szuperérzékeny ember történetével zárom. A következő váratlan esemény idején Harper egy állandóan túlingerelt, rendkívül intelligens, nagyon érzékeny ember volt. (Domináns funkciója a gondolkozás volt.) Négy éven keresztül járt jungiánus pszichoterápiára és beszélni, azt nagyon tudott: „Igen, Isten nagyon is valóságos - mivel minden lelki dolog az. Isten a mi »szülő-imágónk« vigasztaló pszichológiai projekciója.” Harpernek mindenre volt kész válasza, ráadásul épp megfelelő mértékű bizonytalansággal fűszerezve. Legalábbis nappal. Éjjelente gyakran ébredt mély depresszióban, készen arra, hogy öngyilkos legyen. Ebben nem volt bizonytalan. Nappal aztán elhessegette ezeket az éjszakákat, mondván, hogy az egész „semmiség, csupán egy negatív anyakomplexus terméke”, ami viszont a fájdalmas gyermekkorára vezethető vissza, ezért „nem jelent valós fenyegetést”. De aztán jött egy újabb „olyan éjszaka”, amikor a rátörő mélységes elkeseredettségből az egyedüli kiutat intuíciója és logikája szerint egyaránt - a halál jelentette. Valami odabent igyekezett késleltetni megoldásának kivitelezését, legalább másnap reggelig, amikorra rendszerint sikerült túljutnia a dolog nehezén. Egy éjjel azonban olyan kétségbeesetten ébredt, hogy biztos volt benne, hogy nem éli meg a reggelt. Ahogy ott feküdt, hirtelen arra gondolt, hogy kizárólag úgy volna képes tovább élni, ha megbizonyosodhatna arról, hogy Isten valóban létezik és gondját viseli. Nem mint a saját projekciója. Olyasvalaki, aki valóságos. Ez természetesen lehetetlen. Lehetetlen hinni benne, mivel lehetetlen megbizonyosodni róla. Valamilyen „isteni jelre” vágyott. A gondolat olyan spontán módon fogalmazódott meg benne, ahogy egy fuldokló kiált segítségért. Tudta, hogy ez ostobaság. Közvetlenül ezután, mint mondta, egy autóbaleset spontán képe villant fel előtte, ami nem tűnt súlyosnak, mivel a baleset után néhány ember álldogált a helyszín körül, sértetlenül. Ez volt a jel, másnap ennek meg kellene történnie.

Harper hirtelen utálni kezdte magát, amiért ilyen ósdi módon jelre vár Istentől, ráadásul jellemzően negatív elképzelése van arról, minek kell lennie a jelnek. Érzékeny ember lévén rettegett az olyan zűrös helyzetektől, mint egy baleset, mivel azok túlingerelték és felborították a napirendjét. Aztán félálomban, sötét elmélkedéseibe merülve, meg is feledkezett a dologról. Másnap az autópálya egyik felhajtósávjában az előtte haladó gépkocsi hirtelen fékezni kezdett, majd ő is, de a mögötte jövő autó túl közel volt, ezért Harper kocsijába rohant. Ezt a balesetet sehogyan sem kerülhette volna el. „Abban a pillanatban rendkívül intenzív érzelmek öntöttek el. De nem a baleset miatt. Eszembe jutott az előző éjszaka.” Félelemmel vegyes áhítatot érzett, mintha „szemtől szembe kerültem volna Istennel”. A baleset nem volt súlyos, senki sem sérült meg, egyedül az ő kipufogója és az ütközője nem úszta meg a dolgot. A többi vezetővel és utassal együtt az autó körül álltak, igyekeztek megnyugodni és betétlapot cseréltek, akárcsak az előző éjjel látott képen. Igazi szkeptikus lévén képtelen volt elhinni, hogy a tudattalan vágyai legtudattalanabbika okozta mindezt. A tapasztalás egy egészen új kategóriájával szembesült. Egy új világgal. De akart-e ő egyáltalán egy új világot? Érzékeny ember lévén nem volt biztos benne. Egy héten át depressziósabb volt, mint valaha, ráadásul nem éjszaka, hanem nappal. Éjjel remekül aludt. Aztán egy idő után rájött, hogy félig tudatosan azon gondolkozik, hátha most neki kell tennie valamit Istennek cserébe. Talán adja fel a munkáját, álljon ki egy utcasarokra és onnan hirdesse az igét? Rájött, hogy Isten mindig olyasvalaki volt számára, aki elvárja, hogy megalázkodjanak a kedvéért, hatalmas árat kér az általa nyújtott vigaszért, és azt akarja, hogy megváltoztasd az életedet, méghozzá azonnal. Vagyis pontosan azt, amit Harper mindig is elvárt önmagától. Ezt követően úgy okoskodott, hogy bármi legyen is az, ami mindezekért felel, látszólag nem áll szándékában sem az erőszak, sem pedig a bűn. Bármilyen formában jött is a válasz elkeseredettségére azon a sötét éjszakán, a váratlan esemény feladata a vigasznyújtás volt. Így lassan ő is elkezdte annak látni. Vigasznak. Aztán Harper arra is rájött, hogy ahhoz, hogy következetes legyen új élményével kapcsolatban, nem maradhat továbbra is ennyire kétségbeesett és

szkeptikus. Ez nehéz dolognak ígérkezett. Így végül az élmény feladatot is hozott magával. Ezen a ponton, teljesen összezavarodva, megpróbálta az esetet megbeszélni másokkal, akik közül egyvalakit ugyanúgy megrendített a történet, mint őt. Az a két barátja azonban, akiket a legjobban tisztelt, azt mondta, hogy az egész csupán véletlen egybeesés. "Na ez aztán jól feldühített. Az Isten szerelmére! Úgy értem, Isten szívességet tett nekem, én meg egyszerűen csak menjek vissza és mondjam azt, hogy »Nagyon kedves voltál, de kérhetnék most egy olyan jelet, ami nem lehet véletlen egybeesést«?” Harper meg volt győződve arról, hogy óriási hiba lenne a balesetet véletlen egybeesésként fölfogni, ezért végül úgy döntött, hogy kénytelen felnőni ehhez az élményhez, még ha az egy egész életen át tart is. Fontos, hogy ne felejtse el, elmélkedjen rajta, és minél nagyobb becsben tartsa. Rá kell csodálkoznia arra, hogy ő, aki olyan kevés vigaszt lelt egész életében, hirtelen sokkal többet kapott, mint a legtöbb szent: a szeretet egyértelmű jelét. „Hogy egy ilyen dolog történjen egy magamfajta fickóval,” mondta végül, ez egyszer nevetve önmagán. Aztán eszébe jutott, miről is szól a kutatásom: „Micsoda isteni zűrzavar egy magamfajta érzékeny fickó számára.”

ÉRTÉKÜNK ÉS PARTNERI KAPCSOLATAINK A harcos királyoktól gyakran halljuk azt, hogy a lelki-szellemi világ létezésében való hit a gyengeség jele. Ők ugyanis félnek minden olyan dologtól önmagukban, ami gyengítheti fizikai bátorságukat és hatalmukat, ezért másokkal kapcsolatban is így vélekednek. A mi hatalmunk, tehetségünk és bátorságunk azonban egészen más. Ha a lelki-szellemi élettel kapcsolatos adottságunkat gyengeségnek vagy olyasvalaminek tartják, ami csakis félelemből vagy a vigasz utáni vágyból fakadhat, az olyan, mintha azt mondanánk, hogy a halak azért úsznak, mert túl gyengék a járáshoz, valamiféle szánalmas igényük van arra, hogy a vízben éljenek, és egyszerűen csak félnek repülni. Most talán fordítsuk meg a dolgot: A harcos királyok félnek a lelki-szellemi élettől, mert túl gyengék, és nem képesek fennmaradni a valóságról alkotott saját elképzelésük nyújtotta kényelem nélkül.

De nincs értelme sértegetni másikat, amíg tisztában vagyunk saját értékeinkkel. Mindig eljön az a nap, amikor a harcos királyok örülnek annak, hogy elég gazdag a belső életünk ahhoz, hogy megosszuk velük, mint ahogy vannak napok, amikor az ő szakértelmük jön kapóra nekünk. Éljen hát a partneri viszony! Nos, kívánom, hogy a szuperérzékenység áldás legyen számodra és másoknak egyaránt. Legyen részed annyi békességben és élvezetben, amennyit ez a világ csak nyújtani képes. És ahogy telnek-múlnak az éveid, nyíljon meg előtted minél több új világ.

HOGYAN HASZNOSÍTSD A TANULTAKAT? Barátkozz meg, vagy legalább köss békét alárendelt funkcióddal! Keress magadnak olyan elfoglaltságot, amelyhez az alárendelt funkciódra van szükséged. Lehetőleg olyasvalamit válassz, amit eddig még nem próbáltál, és ami nem tűnik túl nehéznek. Ha érző típus vagy, talán olvass el egy filozófiai témájú könyvet, vagy iratkozz be egy elméleti matematika vagy fizika tanfolyamra - attól függően, mi illik jobban a hátteredhez. Ha a gondolkodó típusba tartozol, látogass el egy képzőművészeti múzeumba, és most az egyszer próbálj meg nem odafigyelni a művészek nevére és az alkotások címére - egyszerűen csak add át magad a látottakkal kapcsolatos személyes reakcióidnak. Amennyiben az érzékelés a fő funkciód, próbáld meg az utcán sétáló emberek külső megjelenése alapján elképzelni belső élményeiket, személyes történetüket és azt, hogy milyen jövő várhat rájuk. Ha pedig intuitív típusú vagy, tervezz meg egy nyaralást úgy, hogy begyűjtesz minden részletes információt az úticéllal kapcsolatban, és döntsd el előre, hogy pontosan mit kell vinnetek és mit fogtok ott csinálni. Ha ez túl könnyű feladat számodra, vegyél egy bonyolult műszaki herkentyűt - egy számítógépet vagy egy DVD-lejátszót -, majd a használati útmutató alapján üzemeld be, és tanulmányozd át az összes lehetséges funkcióját. Közben lehetőleg ne kérj segítséget senkitől.

Miközben a gyakorlat elvégzésére készülsz, kövesd figyelemmel érzéseidet, ellenállásodat és a felmerülő elképzeléseidet. Mindegy, milyen szerencsétlennek vagy megalázottnak érzed magad ezek miatt „a könnyű feladatok miatt, amelyeket egyszerűen képtelen vagy elvégezni”, vedd komolyan a dolgot. Von Franz szerint ez a gyakorlat nagyjából megfelel a szerzetesi fegyelemnek, csak éppen rád van szabva. Feláldozod a domináns funkciódat, és a másik, a nehezebb utat választod. Légy résen és ne hagyd, hogy a domináns funkciód átvegye az irányítást. Ami az intuitív típust illeti, ha egyszer kiválasztottad a nyaralási úticélotokat, ne tágíts mellőle. Ne engedd, hogy a számtalan más lehetséges utazás gondolatával játszó képzeleted megingassa törékeny, ámde határozott döntésedet. A műszaki berendezést illetően érdemes odafigyelni arra az erős késztetésre, hogy a leírást félredobva azt tedd a gombokkal és a drótokkal, ami szerinted „nyilvánvaló”. Ez ugyanis az intuíciód munkája. Te azonban lassan közelítsd meg a témát, és érts meg minden egyes részletet, mielőtt továbblépsz.

Tippek TIPPEK SZUPERÉRZÉKENY EMBEREKKEL FOGLALKOZÓ EGÉSZSÉGÜGYI SZAKEMBEREKNEK  A szuperérzékenyekben felfokozódnak az ingerek. Ez azt jelenti, hogy érzékelik az apró részleteket is. Egy olyan szituáció, amely mások számára mérsékelt izgalommal jár, náluk fokozott izgalmi állapotot idéz elő, vagyis orvosi kontextusban szorongóbbnak, adott esetben akár „neurotikusnak” is tűnhetnek.  A sürgetés vagy a türelmetlenkedés csak tovább súlyosbítja fiziológiai izgatottságukat, és természetesen ez a járulékos stressz sem segíti a velük való kommunikációt vagy a gyógyulást. A szuperérzékenyek általában rendkívül lelkiismeretesek, és együttműködnek, ha tudnak. Kérdezd meg szuperérzékeny páciensedet, mire van szüksége ahhoz, hogy nyugodt tudjon maradni. Segíthet például a csend, a meditáció vagy a figyelemelterelés például beszélgessetek, vagy meséld el neki lépésről lépésre, hogy éppen mit csinálsz.  Használd ki, hogy a szuperérzékenyek erősebb intuícióval és fokozott fizikai tudatossággal rendelkeznek - lehet, hogy a páciensed fontos információval rendelkezik, amit érdemes meghallgatnod.  Fokozott izgalmi állapotban senki sem képes megfelelően figyelni vagy kommunikálni. Javasold szuperérzékeny páciensednek, hogy hozzon magával valakit, aki segíthet neki ebben. Szólj neki, hogy mielőtt eljön hozzád, készüljön fel és írja össze a kérdéseit, illetve a tüneteit, valamint a vizsgálat során írja le az utasításaidat, majd olvassa vissza őket. Végül pedig ajánld fel neki, hogy ha a későbbiekben bármilyen kérdése lenne, hívjon fel bátran. (Nem sokan fognak élni ezzel a lehetőséggel, a „második esély” pedig enyhíti a nyomást a következő találkozás alkalmával.)  Ne lepődj meg, és ne mérgelődj azon, ha egy szuperérzékeny embernek alacsonyabb a fájdalomküszöbe, jobban reagál a gyógyszerek „szubklinikai” adagolására vagy több mellékhatásra panaszkodik. Mindez pszichológiai,

nem pedig fiziológiai másságukból fakad.  Ez a jellemvonás nem feltétlenül igényel gyógyszeres kezelést. Azok a szuperérzékenyek, akiknek nehéz gyermekkoruk volt, hajlamosabbak a szorongásra és a depresszióra. Ez nem igaz azokra a szuperérzékenyekre, akiknek sikerült feldolgozniuk ezeket a traumákat, vagy gondtalan gyermekkoruk volt.

TIPPEK SZUPERÉRZÉKENY DIÁKOKKAL FOGLALKOZÓ TANÁROKNAK  A szuperérzékeny diákok tanításakor eltérő stratégiákra van szükség, mint a többi diák esetében. A szuperérzékenyekben felfokozódnak az ingerek. Ez azt jelenti, hogy egy tanulási szituációban érzékelik az apró részleteket is, viszont fiziológiailag könnyen túlingerlődnek.  A szuperérzékenyek többnyire lelkiismeretesek és igyekeznek kihozni magukból a maximumot. Legtöbbjük igen tehetséges. Ugyanakkor túlingerelt állapotban senki sem teljesít jól, és a szuperérzékenyek könnyebben túlingerlődnek, mint mások. Minél inkább próbálkoznak, miközben figyelik őket vagy egyéb nyomás nehezedik rájuk, annál valószínűbb, hogy elbuknak, ami általában rendkívül demoralizálóan hat rájuk.  A fokozottan stimuláló környezet (például egy zajos osztályterem) hamarabb kimeríti a szuperérzékeny diákokat, mint a többieket. Míg egyesek ilyenkor visszavonulnak, mások, különösen a fiúk többsége hiperaktívvá válik.  Ne féltsd túl a szuperérzékeny diákot. Bátran ösztönözd, hogy próbálja megtenni, ami nehezére esik. Olyan alkalmat válassz, amikor sikerrel jár.  Légy engedékeny a jellemvonásával kapcsolatban, mígnem a diák megfelelő szociális állóképességre tesz szert. Ha előadást kell tartania, rendezz „főpróbát” vagy engedd meg, hogy jegyzeteket használjon, és adott esetben felolvassa azokat. A lényeg az, hogy izgalmi szintje normalizálódjon, és így megerősítő tapasztalatra tegyen szert.  Ne gondold, hogy az a diák, aki csak csendben figyel, feltétlenül félénk. A magyarázat valószínűleg nem is helytálló, ráadásul ezzel beskatulyázzuk.  Gondolj arra az idegenkedésre, ami kultúránkban a félénkséget, a

csöndességet, az introvertáltságot és a hasonló tulajdonságokat körülveszi. Magadban és diákjaidban is figyeld ennek jeleit.  Tanítsd meg a különböző beállítottságú emberek iránti tisztelet fontosságát, ahogy azt más egyéni adottságokkal kapcsolatban is tennéd.  Tartsd szemmel, és bátorítsd a szuperérzékenyekre jellemző kreativitást és intuíciót. A drámajáték vagy olvasás segíti a csoportos viselkedéssel kapcsolatos készségek fejlesztését és a kortársak körében kialakított szociális státusz megerősítését. Válassz olyan műveket, amelyek hatással voltak rájuk, vagy olvasd fel fogalmazásaikat az osztály előtt - de lehetőleg ne hozd zavarba őket.

TIPPEK SZUPERÉRZÉKENY EMBEREK MUNKAADÓINAK  A szuperérzékenyek rendszerint rendkívül lelkiismeretesek, lojálisak, kényesen ügyelnek a minőségre és a részletekre, intuitív meglátásokkal rendelkeznek, többnyire tehetségesek, empatikusan közelítik meg az ügyfelek vagy vásárlók igényeit, és jó hatással vannak a munkahelyi légkörre. Röviden, ideális beosztottak, így minden szervezetnek szüksége van rájuk.  A szuperérzékenyekben felfokozódnak az ingerek. Ez azt jelenti, hogy érzékelik az apró részleteket is, ugyanakkor könnyen túlingerlődnek. Ebből adódóan jobb teljesítményt nyújtanak kevesebb külső inger mellett. Csendre és nyugalomra van szükségük.  A szuperérzékenyek nem teljesítenek jól, ha megfigyelik és értékelik őket. Próbáld meg más eszközökkel felmérni munkájuk minőségét.  A szuperérzékenyek ritkábban élnek társasági életet ebédszünetben vagy a munkaidő letelte után, mivel időre van szükségük ahhoz, hogy feldolgozzák magukban a nap eseményeit. Ettől általában kevésbé feltűnőek, és valószínűleg kevesebb kapcsolattal is rendelkeznek a szervezeten belül. Ezt feltétlenül vedd figyelembe a munkájuk értékelése során.  A szuperérzékenyek többnyire idegenkednek az agresszív önreklámozástól, azt remélve, hogy becsületes és kemény munkájuk miatt figyelnek fel rájuk. Ne hagyd, hogy emiatt egy értékes munkatárs észrevétlen maradjon.  Általában a szuperérzékenyek az elsők, akik aggódni kezdenek egy

kellemetlen munkahelyi szituáció miatt. Ettől problémásnak tűnhetnek, azonban idővel a többiekre is hatással lesz az adott helyzet, vagyis az érzékenységük segíthet a későbbi problémák kiküszöbölésében.

Ha szeretnél folyamatosan új információkat kapni a szuperérzékenységről, keresd fel a www.szupererzekenyek.hu honlapot\ és regisztrálj. Ne felejtsd el jelezni, hogy kéred a hírlevelet!

Hivatkozások Megjegyzés: Az alábbi hivatkozásokban a kiadványok eredeti címen szerepelnek.

1. fejezet • J. Strelau, „The Concepts of Arousal and Arousability As Used in Temperment

• • • • • •

• • •

• •

Studiesin Temperament: Individual Differences, ed.}. Bates and T. Wachs (Washington, D.C.: American Psychological Association, 1994). R. Plomin, Development, Genetics and Psychology (Hillsdale, N. J.: Eribaum, 1986). G. Edmund, D. Schalling and A. Rissler, „Interaction EfFects of Extraversion and Neuroticism on Direct Thresholds,” Biological Psychology 9 (1979). R. Stelmack, „Biological Bases of Extraversion: Psychophysiological Evidence,” Journal of Personality 58 (1990). H. Koelega, „Extraversion and Vigilance Performance: Thirty Years of Inconsistencies,” Psychological Bulletin 112 (1992). G. Kochanska, „Toward a Synthesis of Parental Socialization and Child Temperament in Early Development of ConscienceChild Development 64 (1993). L. Daoussis and S. McKelvie, „Musical Preferences and EfFects of Music on a Reading Comprehension Test for Extraverts and Introverts Perceptual and Motor Skills 62 (1986). G. Mangan and R. Sturrock, „Lability and RecallPersonality and Individual Differences 9 (1988). E. Howarth and H. Eysenck, „Extraversion Arousal and Paired Associate Recall” Journal of Experimental Research in Personality 3 (1968). L. Davis and P. Johnson „An Assessment of Conscious Content As Related to Introversion-Extraversion,” Imagination, Cognition and Personality 3 (198384). P. Deo and A. Singh, „Some Personality Correlates of Learning Without Awareness,” Behaviorometric 3 (1973). M. Ohrman and R. Oxford, „Aduit Language Learning Styles and Strategies in an Intensive Training Setting,” Modern Language Journal 74 (1990).

• R. Pivik, R. Stelmack, and F. Bylsma, „Personality and Individual Differences •

•

• • • • • • •

• • • • •

in Spinal Motoneuronal Excitability” Psychophysiology 25 (1988). W. Revelle, M. Humphreys, L. Simon, and K. Gillian, „The Interactive Effect of personality, Time of Day, and Caffeine: A Test of the Arousal Model," Journal of Experimental Psychology General 109 (1980). B. Smith, R. Wilson, and R. Davidson, „Electrodermal Activity and Extraversion: Caffeine, Preparatory Signal and Stimulus Intensity Effects,” personality and Individual Differences 5 (1984). S. Calkins and N. Fox, „Individual Differences in the Biological Aspects of Temperament,” in Temperament, ed. Bates and Wachs. D. Arcus, „Biological Mechanisms and Personality: Evidence from Shy Children,” Advances: The Journal of Mind-Body Health 10 (1994). Stelmack, „Biological Bases”. R. Larsen and Timothy Ketelaar, „Susceptibility to Positive and Negative Emotional States,” Journal of Personality and Social Psychology 61 (1991). D. Daniels and R. Plomin, „Origins of Individual Differences in Infant Shyness,” Developmental Psychology 21 (1985). J. Kagan, J. Reznick, and N. Snidman, „Biological Bases of Childhood Shyness,” Science 240 (1988). J. Higley and S. Suomi, „Temperamental Reactivity in Non-Human Primates,” in Temperament in Childhood, ed. G. Kohnstamm, J. Bates, and M. Rothbart (New York: Wiley, 1989). T. Wachs and B. King, „Behavioral Research in the Brave New World of Neuroscience and Temperament” in Temperament, ed. Bates and Wachs. M. Mead, Sex and Temperament in Three Primitive Societies (New York: Morrow, 1935). G. Kohnstamm, „Temperament in Childhood: Cross-Cultural and Sex Differences,” in Temperament in Childhood, ed. Kohnstamm et al. „Social Reputation and Peer Relationships in Chinese and Canadian Children: A Cross-Cultural Study,” Child Development 63 (1992): 1336-43. B. Zumbo and S. Taylor, „The Construct Validity of the Extraversion Subscales of the Myers- Briggs Type Indicator,” Canadian Journal of Behavioral Science 25, (1993).

• M. Nagane, „Development of Psychological and Physiological Sensitivity

Indices to Stress Based on State Anxiety and Heart Rate,” Perceptual and Motor Skills 70 (1990). • K. Nakano, "Role of Personality Characteristics in Coping Behaviors,” Psychologycal Reports 71 (1992) See Riane Eisler, The Chalice and the Blade, (San Francisco: Harper and Row, 1987); Riane Eisler, Sacred Pleasures, (San Francisco: HarperSanFrancisco, 1995),

2. fejezet • M. Weissbluth, „Sleep-Loss Stress and Temperamental Difficultness:

•

• • • • • • •

• •

Psychobiological Processes and Practical Considerations,” in Temperament in Childhood, ed. Kohnstamm, et al. M. Main, N. Kaplan, and J. Cassidy, „Security in Infancy, Childhood, and Adulthood: A Move to the Level of Representation,” in Growing Points of Attachment Theory and Research. Monographs of the Society for Research in Child Development, ed. I. Bretherton and E. Waters, 50 (1985). J. Kagan, Galen’s Prophecy (New York: Basic Books, 1994). S. Calkins and N. Fox, „Individual Differences in the Biological Aspects,” in Temperament, ed. Bates and Wachs. Charles A. Nelson, in Temperament, ed. Bates and Wachs. G. Mettetal, „A Preliminary Report on the IUSB Parent Project” (paper, International Network on Personal Relationships, Normal, Ind., May 1991). M. Rothbart, D. Derryberry, and M. Posner, „A Psychobiological Approach to the Development of Temperament,” in Temperament, ed. Bates and Wachs. M. Gunnar, „Psychoendocrine Studies of Temperament and Stress in Early Childhood” in Temperament, ed. Bates and Wachs. M. Nachmias, „Maternal Personality Relations With Toddlers Attachment Classification, Use of Coping Strategies, and Adrenocortical Stress Response,” (paper, 60th annual meeting of the society fór Research in Child Development, New Orleans, La., March 1993). Weissbluth, „Sleep-Loss Stress”. R. Cann and D. C. Donderi, „Jungian Personality Typology and the Recall of

Everyday and Archetypal Dreams,” Journal of Personality and Social Psychology 50 (1988), • C, G. Jung, Freud and Psychoanalysis, vol. 4 The Collected Works of C. G. Jung, ed. W. McGuire (Princeton, N.J.: Princeton University Press, 1961). • C. G. Jung, Psychological Types, vol. 6. The Collected Works.

3. fejezet • D. Stern, Diary of a Baby (New York: Basic Books, 1990). • S. Bell and M. Ainsworth, „Infant Crying and Maternal Responsiveness,” • • • • •

Children Development 43 (1972). J. Bowlby, Attachment and Loss, (New York: Basic Books, 1973). R. Josselson, The Space Between Us: Exploring the Dimensions of Human Relationships (San Francisco: Jossey-Bass, 1992). T. Adler, „Speed of Sleep’s Arrival Signals Sleep Deprivation,” The American Psychological Association Monitor, 24, (1993). R. Jevning, A. Wilson, and J. Davidson, „Adrenocortical Activity During Meditation,” Hormones and Behavior 10 (1978). Smith, Wilson, and Davidson, „Electrodermal Activity and Extraversion,”

4. fejezet • H. Goldsmith, D. Bradshaw, and L. Rieser-Danner, „Temperament as a

• • • • • •

Potential Developmental Influence” in Temperament and Social Interaction in Infants and Children, ed. J. Lerner and R. Lerner (San Francisco: Jossey-Bass, 1986). Stern, Diary of a Baby. Main et al., „Security in Infancy”. A. Lieberman, The Emotional Life of the Toddler (New York: The Free Press, 1993). Gunnar, „Psychoendocrine Studies,” in Temperament, ed. Bates and Wachs. J. Will, P. Self, and N. Datan, „Maternal Behavior and Perceived Sex of Infant,” American Journal 46, (1976). Hinde, „Temperament as an Intervening Variable”. J. Cameron, „Parental Treatment, Childrens Temperament, and the Risk of

• • •

•

Childhood Behavioral Problems,” American Journal Orthopsychiatry 47, (1977). Lieberman, Emotional Life. J. Asendorpf, „Abnormal Shyness in Children,” Journal of Child Psychology and Psychiatry 34 (1993). L. Silverman, „Parenting Young Gifted Children,” Special Issue: Intellectual Giftedness in Young Children, Journal of Children in Contemporary Society, 18 (1986). A Caspi, D. Bern, and G. Elder, „Continuities and Consequences of Interactional Styles Across the Life Course," Journal of Personality 57 (1989).

5. fejezet • Silverman, „Gifted Children,”. • H. Gough and A. Thome, „Positive, Negative, and Balanced Shyness: Self-

•

• •

• •

•

•

Definitions and the Reactions of Others,” in Shyness: Perspectives on Research and Treatment, ed. W. Jones, J. Cheek, and S. Briggs (New York: Plenum, 1986) S. Brodt and P. Zimbardo, „Modifying Shyness-Related Social Behavior Through Symptom Misattribution,” Journal of Personality and Society Psychology 41 (1981). P. Zimbardo, Shyness: What It Is, What to Do About (Reading, Mass.: Addison-Wesley, 1977). M. Bruch, J. Gorsky, T. Collins, and P. Berger, „Shyness and Sociability Reexamined: A Multicomponent Analysis,” Journal of Personality and Social Psychology 57 (1989). Lord and P. Zimbardo, „Actor-Observer Differences in the Perceived Stability of Shyness,” Social Cognition 3 (1985). Hotard, R. McFatter, R. McWhirter, M. Stegall, „Interactive Effects of Extraversion, Neuroticism, and Social Relationships on Subjective WellBeing,” Journal of Personality and Social Psychology 57 (1989). A. Thome, „The Press of Personality: A Study of Conversations Between Introverts and Extraverts,” Journal of Personality and Social Psychology 53 (1987). Silverman, „Gifted Children”. R. Kincel, “Creativity in Projection and die Experience Type,” British Journal of

Projective Psychology and Personality Study 28 (1983). • „An Unwillingness to Act: Behavioral Appropriateness, Situational Constraint, and Self-Efficacy in Shyness,” Journal of Personality 57 (1989).

6. fejezet • J. Campbell, Joseph Campbell: The Power of Myth with Bill Moyers, ed, B.

Flowers (New York: Double-day, 1988). • A. Wiesenfeld, P. Whitman, and C. Malatasta, „Individual Differences Among Aduit Women in Sensitivity to Infants,” Journal of Personality and Social Psychology 40 (1984). • Lovecky, „Can You Hear the Flowers Sing’ Issues fór Gifted Adults,” Journal of Counseling and Development 64 (1986). • J. Cheek, Conquering Shyness (New York: Dell, 1989).

7. fejezet • A. Aron, M. Paris, and E. Aron, „Prospective Studies of Falling in Love and Self• • •

• • • • •

Concept Change ” Journal of Personality and Social Psychology (in press). Hazan and P. Shaver, „Romantic Love Conceptualized As an Attachment process,” Journal of Personality and Social Psychology 52 (1987). A. Aron, D. Dutton, and A. Iverson, „Experiences of Falling in Love,” Journal of Social and Personal Relationships 6 (1989). Dutton and A. Aron, „Some Evidence for Heightened Sexual Attraction under Conditions of High Anxiety,” Journal of Personality and Social Psychology, 30 (1974). White, S. Fishbein, and J. Rutstein, „Passionate Love and Misattribution of Arousal,” Journal of Personality and Social Psychology, 41 (1981). Walster, The Effect of Self-Esteem on Romantic Liking,” Journal of Experimental Social Psychology 1 (1965). Aron et al., „Prospective Studies.” Taylor, R. Gould, and P. Brounstein, „Effects of Personalistic Self-Disclosure,” Personality and Social Psychology, 7 (1981). J. Ford, „The Temperament/Actualization Concept,” Journal of Humanistic

• •

• •

• •

Psychology 35 (1995). J. Gottman, Marital Interaction: Experimental Investigations (New York: Academic Press, 1979) A. Aron and E. Aron, „The Self-Expansion Model of Motivation and Cognition in Close Relationships,” in The Handbook of Personal Relationships, 2nd Edition, ed. S. Duck and W. Ickes (Chichester, UK: Wiley, 1996). N. Glenn, „Quantitative Research on Marital Quality in the 1980s: A Critical Review,” Journal of Marriage and the Family 52 (1990). Markman, F. Floyd, S. Stanley, and R. Storaasli, „Prevention of Marital Distress: A Longitudinal Investigation,” Journal of Consulting and Clinical Psychology 56 (1988). C. Reissman, A. Aron, and M, Bergen, „Shared Activities and Marital Satisfaction” Journal of Social and Personal Relationships 10 (1993). Wiesenfeld et al., „Sensitivity to Infants.”

8. fejezet • J. Braungait, R. Plomin, J. DeFries, and D, Fulker, „Genetic Influence on Tester-

Rated Infant Temperament As Assessed by Bayley’s Infant Behavior Record," Development Psychology 28 (1992). • J. Pennebaker, Opening Up: The Heating Power of Confiding in Others (New York: Morrow, 1990). • „Update on Mood Dísorders: Part n,” The Harvard Mentái Health Letter 11 (January 1995).

9. fejezet • N. Solomon and M. Lipton, Sick and Tired of Being Sick and Tired (New York:

Wynwood, 1989). • C. Nivens and K. Gijsbers, „Do Low Levels of Labour Pain Reflect Low Sensitivity to Noxious Stimulation?” Social Scientific Medicine 29 (1989). • Peter J. Kramer, listening to Prozac (New York: Penguin Group, 1993). • S. Suomi, „Uptight and Laid-Back Monkeys: Individual Differences in the

• • •

• • • •

• •

Response to Social Challenges,” in Plasticity of Development, ed. S. Branch, W Hall, and E. Dooling (Cambridge, Mass.: MIT Press, 1991). S. Suomi, „Primate Separation Models of Disorder,” in Neurobiology of Learning, Emotion, and Affect, ed J. Madden IV (New York: Raven Press, 1991). M. Raleigh and M. McGuire, „Social and Environmental Influences on Blood Serotonin and Concentrations in Monkeys,” Archives of General Psychiatry 41 (1984). M. Raleigh, et al., „Serotonergic Mechanisms Promote Dominance Acquisition in Aduit Male Vervet Monkeys,” Brain Research 559 (1991). P. Breggin and G. Breggin, Talking Back to Prozac (New York: St. Martin’s Press, 1994). J. Ellison and P. Stanziani, „SSRI-Associated Nocturnal Bruxism in Four Patients,” Journal of Clinical Psychiatry 54 (1993). J. Chen and R. Hartley, „Scientific Versus Commercial Sources of Influence on the Prescribing Behavior of Physicians,” American Journal of Medicine 73 (July 1982). Breggin et al, Talking Back to Prozac. Kramer, Listening.

10. fejezet • R. Moore, „Space and Transformation in Human Experience," in Anthropology

• • • • •

and the Study of Religion, ed. R. Moore and F. Reynolds (Chicago: Center for the Scientific Study of Religion, 1984). M. Von Franz and J. Hillman, Lectures on Jung’s Typology (Dallas: Spring, 1984). Victor Franki, Man’s Search for Meaning (New York: Washington Square Press, 1946/1985). Hillesum, An Interrupted Life (New York: Simon and Schuster, 1981). M. Sinetar, Ordinary People as Monks and Mystics (New York: Paulist Press, 1986). Frankl, Man’s Search.

• Jung, Psychological Types. • Hillman and von Franz, Jung’s Typology. • C. G. Jung, Man and His Symbols (Garden City, N.Y.: Doubleday, 1964). • C. G. Jung, “Synchronicity” The Structure and Dynamics of the Psyche, vol. 8,

The Collected Works.