Guillaume Musso - Az Angyal Hív

P ARK KÖNYVKIADÓ

A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Guill aume Musso: L’appel de l’ange XO Éditions, 2011, P árizs

Copyright © XO Éditions, 2011, Párizs All rights reserved. Hungarian translation © 2016 Detre Zsuzsa Magyar kiadás © 2016 Park Könyvkiadó, Budapest A Park Könyvkiadó az LS Kiadói Csoport tagja Borítóterv © Tillai Tamás ISBN 978-963-355-206-3 Felel ős szerkesz tő Tönkő Vera Szerkesztette Bakay Dóra A szöveget gondozta Lovass Gyöngyvér és Lovass Ildikó Műszaki szerkesztő Rochlitz Vera Tördelte Váral jai Nóra

Tán könnyebb, ha kihagy Erőnk, parthoz közel, Mint elérni kék szigetem, Hol megöl a gyönyör{1} Emily DICKINSON

Prológus Egy mobil? Eleinte nem hitted, hogy igazán hasznát veheted, de hogy ne tartsanak maradinak, hagytad magad elcsábítani, és vettél egy nagyon egyszerű darabot alapcsomaggal. Kezdetben néha azon kaptad magad, hogy túl hangosan beszélsz az étteremben, a vonaton vagy a kávéházak teraszán. Igaz, ami igaz, praktikus és megnyugtató, hogy a család és a bar átok m indig halló távolságo n belül vanna k. Mint mindenki, megtanultál SMS-t írni a parányi billentyűzeten, és megszoktad, hogy egy kattintással villámgyorsan el is küldjed. Mint mindenki, félretetted a naptáradat, és az elektronikus változattal helyettesítetted. Nagy buzgalommal beírtad a névjegyzékbe ismerőseid, családtagjaid és szeretőd telefonszámait, elrejtve közéjük az exeid és a bankkár tyád kódját, amit el szo ktál felejteni. Még ha rossz minőségű képeket készített is, azért használtad a mobil fényképezőgépét. Jó dolog, ha mindig van az embernél egy mulatságos fotó, amit megmutathat a kollégáknak. Egyébként mindenki ezt csinálta. A tárg y elválaszthatatlan a kor tól: a mag ánélet, a szakmai és társadalmi élet közötti válaszfalak eltűnőben vannak. És főleg, felgyorsultak a mindennapok, rugalmasabbak lettek, az embernek szakadatlanul zsonglő rkö dnie kell az időbeosztással. *** Nemrégiben a régi készülékedet lecserélted egy feljavított modellre: az aprócska csodával hozzáférhetsz az e-mailjeidhez, szörfölhetsz a neten és letölthetsz ezernyi alkalmazást. Ez az a pillanat, amikor függővé válik az ember. Mintha hozzá lenne toldva a testedhez, a mobil ettől fogva önmagad meghosszabbítása, amely elkísér még a fürdőszobába vagy a vécére is. Bárhol legyél is, ritkán telik el úgy fél óra, hogy ne vess egy pillantást a kijelzőre, elmaradt hívást, bizalmas vagy baráti üzenetet lesve. És ha az e-mail-fiókod üres, egy kattintással ellenőrzöd, hogy tényleg nincs-e olvasatlan üzenet. Mint gyerekkorunk csicsikája, kedvenc plüssállata, a mobilod megnyugtat. Kijelzője gyengéd, vigasztaló, varázserejű. Minden helyzetben magabiztosságot ad az embernek, és megkönnyíti a közvetlen kapcsolattartást, amely nyitva hagy

minden lehetőséget… *** De egy este hazatérve kiforgatod a zsebeidet, aztán a táskádat, és rádöbbensz, hogy nincs meg a mobilod. Elvesztetted? Ellopták? Nem, nem akarod elhinni. Még egyszer ellenőrzöd, megint csak hiába, közben próbálod meggyőzni magadat, hogy az irodában felejtetted, de… nem: eszedbe jut, hogy munkából jövet megnézted a liftben, és aztán – kétségtelenül – a metrón meg a buszon is.

Hogy az a… Először dühöngsz, amiért elhagytad valahol a készüléket, de aztán áldod az eszed, hogy aláírtad a lopásra/törésre/készülék elvesztésére szóló biztosítást, s közben a hűségpontjaidat számolgatod, amelyeknek hála már másnap megengedheted magadnak, hogy vegyél egy új nyomkodható high-tech játékszert. Ennek ellenére hajnali háromkor még mindig álmatlanul forgolódsz… *** Nesztelenül felkelsz, hogy ne ébreszd fel a melletted alvót. A konyhában, a szekrény legfelső polcáról előkotrod a régi felbontott cigis dobozt, amit vészhelyzet esetére dugtál oda. Elszívsz egyet, és „ha lúd, legyen kövér” felkiáltással kísérőnek felhajtasz egy kupica vo dkát.

A büdös francba! Gubbasztasz a széken. Fázol, m ert nyitva hagytad az ablakot a cigi szag m iatt. Leltárba veszed, mi minden van a telefonodon: néhány videofelvétel, kábé ötven fotó, a böngészési előzmények, a lakcímed (beleértve a kapukódodat), a szüleid lakcíme, olyanoknak a telefonszámai, akiknek nem feltétlenül kellene szerepelniük a listán, üzenetek, amelyek alapján fel tételezhető, hog y…

Ne legyél paranoiás! Újra nagyot szippantasz a cigiből, és leküldesz a torkodon még egy korty alkoholt. Látszólag nincs semmi igazán kompromittáló a mobilodon, de jól tudod, hogy a látszat csal. Ami nyugtalanít, az az, hogy a telefonod rossz kezekbe került. Már bánod, hogy ott vannak azok a bizonyos fényképek, bizonyos e-mailek, bizonyos beszélgetések. A múlt, a család, a pénz, a szex… Ha valaki ártani akarna neked, csak keresnie kell, és volna mivel tönkretennie az életedet. De késő bánat

ebgondolat. Borzongasz, felkelsz hát, hogy becsukd az ablakot. Homlokodat az üvegre tapasztva nézed az éjszakában ragyogó ritkás fényeket, és azt mondod magadban, hogy a város túlsó végén talán valaki, szemét a telefonod kijelzőjére szegezve, kéjes gyönyörűséggel kutakodik életed árnyoldalai között, állhatosan vájkálva a készülék belsejében, hogy napvilágra hozza piszkos kis titkaidat.

ELSŐ

RÉSZ

A macska és az egér

1

A csere Vannak, akiknek az a sorsuk, hogy találkozzanak. Bárhol legyenek is. Bárhova menjenek is. Egy napon találkoznak. Claudie GALLAY

New York JFK re pülőtér Karácsony előtt egy héttel

A NŐ – És aztán? – Aztán Raphaёl az ujjamra húzott egy Tiffany gyémántgyűrűt, és megkérte a kezemet. Madeline fülére tapasztott telefonnal andalgott a kifutópályára néző magas üvegablakok elő tt. Ötezer kilométerr e onnan észak-londoni kis lakásában a legj obb barátnője türelmetlenül hallgatta a Big Apple-be tett romantikus kiruccanásról szóló részletes beszámolót. – Nahát, tényleg mindent bedobott, hogy felajzzon! – állapította meg Juliane. – Hétvége Manhattanben, szoba a Waldorfban, sétakocsikázás hintóval, igazi lánykérés, mint nagyanyáink idejében… – Igen – helyeselt boldogan Madeline. – Minden tökéletes volt, akár egy filmben. – Talán egy kicsit túlságosan is tökéletes, nem? – ugr atta Juliane. – Meg tudod magyarázni nekem, hog y lehet valami „túl” tökéletes, madame Halvérű? Juliane sután visszakozo tt: – Csak azt akarom mondani, hogy talán elmaradt a meglepetés. New Yor k, Tiffany, séta a hóesésben és korcsolyapálya a Central Parkban… Pont ez az, amit várna az ember. K icsit sablonos, nem g ondolo d? Madeline csípősen riposztozott: – Ha jól emlékszem, Wayne a kocsmábó l hazatérőben, egy átpiált este után kérte meg a kezedet. Tökrészeg volt, és amint megkért, rohant a klotyóra rókázni. Vagy tévedek? – Oké, te nyertél – tette le a feg yvert Juliane.

Madeline mosolyogva igyekezett a csekkolópultok felé, tekintetével Raphaёlt kereste a sűrű tömegben. Most kezdődött a karácsonyi szünet, utasok ezrei tolongtak a méhkasként zúgó repülőtéren. Voltak, akik a családjukhoz utaztak, mások a világ végére indultak, paradicsomi célállomások felé, minél messzebb New York szürke egétől. – Hé – folytatta Juliane –, azt még nem mondtad, hogy mit válaszoltál. – Viccelsz? Természetesen igent mondtam! – Nem hagytad epekedni egy kicsit? – Epekedni? Jul, majdnem harmincnégy éves vagyok! Nem go ndolod, hog y épp eleget vártam? Szeretem Raphaёlt, két éve járunk, és gyereket szeretnénk. Pár hét múlva átköltözünk a házba, amit együtt választottunk. Juliane, életemben először biztonságban érzem magam, és boldog vagyok. – Azért mondod ezt, mert Raphaёl ott áll melletted, igaz? – Nem! – kiáltott fel Madeline nevetve. – Elment feladni a csomagunkat. Azért mondom, mert így gondolom. Megállt egy újságosstand előtt. A sorba rakott napilapok némelyike egy sodródó világ képét rajzolta fel, amely rég elzálogosította a jövőjét: gazdasági válság, munkanélküliség, politikai botrányok, társadalmi ro mlás, kö rnyezeti katasztró fák… – Nem félsz, hogy Raphaёllel előr e megjósolható lesz az életed? – És ez miért baj? – vágott vissza Madeline. – Olyasvalakire van szükségem, aki megbízható, állhatatos, hűséges. Körülöttünk minden ingatag, bizonytalan, törékeny. A párkapcsolatomban nem akarom ezt. Esténként úgy akarok hazamenni, hogy biztos lehessek benne, otthon derű és nyugalo m vár. Megér ted? – Hümm… – mondta Juliane. – Csak semmi hümm, Jul. Kezdheted kör bejár ni a butikokat koszorúslányr uháért. – Hümm – ismételte meg hangot mégis adjon Juliane, de most inkább azért, hogy leplezze meghatottságát, mintsem hogy kételyeinek. Madeline az órájára nézett. Háta mögött a felszállópályán fehéren derengő gépek várakoztak libasorban, hog y a levegőbe emelkedhess enek. – Na jó, leteszem. A gép 17.30-kor száll fel, és még mindig nincs meg a… a férjem! – A jövendőbeli férjed… – igazította helyr e Juliane nevetve. – Mikor ruccansz át Londonba? Mit szólnál ehhez a hétvégéhez? – Annyira jó volna, de lehetetlen: hajnalok hajnalán szállunk le Roissyban. Épphogy lesz időm hazaugrani, hogy lezuhanyozzam, mielőtt kinyit a bolt. – Hé, csak nem melózol?!

– Virágüzletem van, Jul! A karácsony az egyik olyan időszak, amikor ki se látszom a munkából! – Legalább útközben próbálj aludni. – Rendben. Holnap hívlak – ígérte Madeline, és kinyomta a telefont. *** A FÉRFI – Ne nyaggass, Francesca! Szó se lehet róla, hogy találkozzunk! – De hát húsz méterre se vagyok tőled! Lent, a mozgólépcső aljában… Jonathan, mobilját a füléhez szorítva, összeráncolta a szemöldökét, és közelebb lépett a mozgólépcső tetején lévő korláthoz. A lépcső tövében egy madonnakinézet fiatal barna nő telefonált egy, a kelleténél kissé nagyobb, vastag dzsekibe bújtatott gyerek kezét fogva. A nőnek barna haja volt, csípőfarmert, karcsúsított tollkabátot és vastag keretes, márkás napszemüveget viselt, amely álarcként takarta el arca egy részét. Jonathan integetni kezdet t a fiának, aki félénken viszo nozta. – Küldd fel Charlyt és tűnj el! – rendelkezett dühösen. Valahányszor megpillantotta volt feleségét, fájdalmas düh öntötte el. Egy mindent elsöprő érzés, amelyen nem tudott uralkodni, és ami egyszerre bőszítette és nyomasztotta. – Nem beszélhetsz így velem! – tiltakozott a nő; hangján enyhe olasz akcentus érződött. – Meg ne próbálj kioktatni! – robbant ki Jonathan. – Viseld a döntésed következményeit. Cserbenhagytad a családodat, Fr ancesca! Elárultál minket. –– Charlyt hagyd ebből! ennek az egésznek ő issza meg a levét?! A te kisded Hagyjam ki? ki Amikor átékaid miatt nem láthat ja az apját egész évben, pár hetet leszámítva! – Nagyon saj… – Na és a repülő! – vágott közbe Jonathan. – Emlékeztesselek, miért fél Charly, miért nem hajlandó egyedül repülőre ülni? Ezért aztán minden szünidőben átutazhatok a fél világ on – emel te fel a hangját. – Ami velünk történik, az… az az élet, Jonathan. Felnőttek vagyunk, és semmi se fekete-fehér. Nincs olyan, hogy az eg yik fél angyal, a másik meg maga az ö rdö g. – A bíró más véleményen volt – jegyezte meg Jonathan a válásra utalva, amelyet a volt felesége hibájából mondtak ki.

Jonathan elgondolkodva nézett ki a betonra. Még csak fél öt volt, de már sötétedett. A megvilágított kifutópályákon felsorakozott nagy utasszállítók várták az irányítótorony jelzését, hogy felszállhassanak Barcelona, Hongkong, Sydney, Párizs felé… – Oké, ennyi – mondta. – A suli január 3-án kezdődik, előtte egy nappal visszahozom Charlyt. – Rendben – egyezett bele Francesca. – Még valami: vettem neki egy mobilt. Szeretném, ha bármikor elérhetném. – Viccelsz, ugye?! Az ki van zárva! – gurult dühbe Jonathan. – Hétévesen nincs telefonja az embernek. – Erről lehetne vitázni – vetette ellen Francesca. – Ha lehetne vitázni, akkor nem kellett volna egyedül döntened ebben. Később talán beszélhetünk ró la, de mo st elteszed azt az izét, és felengeded hozzám Char lyt. – Oké – tette le a fegyvert Francesca. Jonathan kihajolt a korláton, és összehúzott szemmel figyelte, ahogy Charly visszaadja Francescának a színes kis készüléket. Aztán a kisfiú megpuszilta az anyját, és tétován rálépett a mozgólépcsőre. Jonathan félr etaszított néhány utast, hogy a lépcső tetején vár hassa a fiát. – Szia, papa! – Szia, kölyök! – zárta a karjába Charlyt. *** ŐK Madeline ujjai szélsebesen futkostak fel-alá a billentyűzeten. A duty free üzletek kirakatait nézegette telefonjával a kezében, szinte vaktában írvaéppen a válaszüzenetet Raphaёlnek. Társának sikerült feladnia a csomagokat, de most sorban állt, hogy átjusson a biztonsági ellenőrzésen. Az SMS-ben Madeline azt javasolta, hogy a kávézóban találkozzanak. – Papa, egy kicsit éhes vagyo k. Kaphatok egy paninót ? – kérdezte illedelmesen Charly. Jonathan, kezével a fia vállán, a beszállókapuk felé igyekezett a repülőtér üveg- és acéllabirintusában. Utálta a reptereket, kiváltképp az évnek ebben a szakában – a karácsonnyal együtt arra emlékeztették, hogy két évvel azelőtt milyen szomorú körülmények közepette szerzett tudomást róla, hogy a neje

megcsalta –, de most, boldogan, hogy viszontláthatja Charlyt, a derekánál fog va a levegőbe emelte a fiát. – Egy panino a fiatalembernek! – mondta buzgón, az étterem felé irányítva a lépteit.

z Ég kapuja, a terminál legforgalmasabb kávézója egy átrium körül helyezkedett el, közepén külö nféle pultok kínálták az ínyencségek széles választékát. Egy csokis piskóta vagy egy szelet pizza? – tanakodott Madeline az étel-ital kínálatot nézegetve. Na persze tanácsosabb lenne gyümölcsöt enni, de farkaséhes volt. Tálcájára csúsztatta a süteményt, de szinte azonnal vissza is tette, amint a mobilalkalmazása megsúgta, hány kalóriát is tartalmaz ez az édes kísértés. Kicsit kedveszegetten kihalászott egy almát a fonott kosárból, kért egy zöld teát, és a pénztárhoz indult fizetni.

Ciabatta, pesto, aszalt paradicsom, pármai sonka és mozzarella: Charlynak összefutott a nyál a szájában olasz szendvicse láttán. Egészen kicsi kora óta ott téblábolt apja mellett az éttermek konyhájában; ez gusztust csinált neki mindenhez, ami jó, és felkeltette a kíváncsiságát a különféle ízek-zamatok iránt. – Vigyázz, fel ne boruljon, ami a tálcádon van – intette Jonathan, miután kifizette az uzso nnájukat. A fiú bó lintott, ügyelve, hog y fenntartsa a tör ékeny egyensúlyt a panino és az ásványvizes üveg közö tt. Az étterem zsúfolva volt. Az ovális alakú terem a közvetlenül a kifutópályákra néző hosszú üvegfal mentén húzódott. – Hová ülünk, papa? – kér dezte Charly elveszetten az utasáradatban. Jonathan nyugtalanul fürkészte a székek közt tolo ngó sűrű tömeget. Szemmel láthatóan több vendég volt, mint ahány hely. Hirtelen, mintegy varázsütésre, felszabadult egy asztal az üvegfal m ellett. – Irány kelet, hajósinas! – jelentette be a fiára kacsintva. Felgyorsította a lépteit, ám ekkor az éktelen ricsajban megszólalt a telefonja. Jonathan habozott, hogy felvegye-e. Bár neki is tele volt a keze – egyikkel a kerekes bőröndöt húzta, a másikkal a tálcát tartotta –, megpróbálta kihalászni a készüléket a kabátja zsebébő l, de…

Micsoda tumultus! – kámpicsorodott el Madeline az éttermet elözönlő seregnyi utas láttán. Abban reménykedett, hogy eg y kicsit kifújhatja mag át az út előtt, de még csak egy ür es asztalt sem talál, aho vá leülhetne!

Aú! – erőt kellett vennie magán, hogy fel ne jajduljon, amikor egy gátlástalan kamasz lány a lábára tiport, és még csak bocsánatot se kért. Kis rohadék, gondolta magában bőszen, zord pillantást vetve az ifjú leányzóra, aki erre válaszul feltartotta a középső ujját, aminek a jelentéséhez kétség sem férhetett. Madeline-nek nem volt ideje rá, hogy kijöjjön a sodrából erre az agresszióra. Észrevett egy szabad asztalt az üvegfal mellett. Megszaporázta a lépteit, félve, hogy az orra előtt elfoglalják a becses helyet. Már csak három méterre volt a céltól, amikor táskájában rezegni kezdett a telefon.

A legrosszabbkor! Először úgy döntött, nem veszi fel, de aztán meggondolta magát: biztosan Raphaёl keresi. Ügyetlenül fél kezébe fogta a tálcát – Te jó ég, hogy ez a teáskanna milyen nehéz! –, miközben a táská jában kotor ászott, hog y a világító kulcscsomó ja, a határidőnaplója és az épp olvasott könyv közül előhalássza a mobilját. Valóságos akrobatamutatvánnyal kioldotta a készüléket, és a füléhez emelte, amikor… *** Madeline és Jonathan teljes erőből összeütköztek. Teáskanna, szendvics, coca-colás üveg, bor ospohár : minden a levegőbe r epült, hogy aztán a földön kössön ki. A csattanástól meg szeppenve Charly maga is el ejtette a tálcáját, és sír va fakadt. Micsoda hülye picsa! – dühöngött Jonathan, üggyel-bajjal feltápászkodva. – Miért nem néz a csámpás lába elé? – or dította. Micsoda tahó! – jö tt indulatba Madeline, felo csúdva. – Á, persze, mert az én hibám, mi? Nem kell felcserélni a szerepeket, ör eg! – vágott vissza Madeline, mielőtt felszedte a földről a telefonját, a táskáját és a kulcsait. Jonathan a fiához hajolt, hogy megnyugtassa, s közben összeszedte a műanyag fóliába csomagolt szendvicset, az ásványvizes üveget és a mobilját. – Én láttam meg első nek az asztalt! – mondta felhábor odottan. – Gyakorlatilag már leültünk, amikor lavinaként idezúdult anélkül, hogy… – Viccel? Jóval maga előtt kiszúrtam ezt az asztalt! A nő har agja hallhatóvá tette addig szinte észrevehetetlen angol akcentusát. – Bárhogy legyen is, maga egyedül van, én viszont gyerekkel vagyo k. – Jó kis kifogás! Nem látom be, hogy az a tény, hog y gyerekkel van, miért ogosítaná fel arra, hogy nekem jöjjön, és tönkretegye a felsőmet! – panaszkodott

Madeline, felfedezve a rövid kabátkáján éktelenkedő borfoltot. Jonathan elképedve rázta a fejét és égnek emelte a szemét. Már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de Madeline megelőzte: – Különben is, nem vagyok egyedül! – jelentette ki, miután észrevette Raphaёlt. Jonathan megrántotta a vállát, és kézen fogta Charlyt. – Gyere, keresünk egy másik helyet. Nem százas szegény… – vetette oda, mikö zben elhagyta az éttermet. *** A Delta San Franciscóba tartó 4565-ös számú járata 17 órakor szállt fel New Yorkból. Határtalan boldogságában, hogy újra együtt lehet a fiával, Jonathan nem is érzékelte az idő múlását. Amióta a szülei elváltak, Charly rögeszmésen félt a repüléstől. Képtelen volt egyedül utazni vagy elaludni repülés közben. Egész úton vicceket, mulatságos történeteket meséltek egymásnak, és egy laptop képernyőjén huszadszor is megnézték a Susi és Tekergő című rajzfilmet, nagy élvezettel HӓagenDazs jégkrémet kanalazva Ez a fajtaakit édesség a businessCharly class utasainak volta fenntartva, de egy jószívű hozzá. légikisasszony, lefegyverzett pofikája és papája félszeg sármja, szíves ör ömest megszegte a szabályokat . Az Air France 29-es számú járata 17 óra 30 perckor szállt fel a JFK repülőtérről. A business class párnázott kényelmében – Raphaёl valóban jól intézte a dolgokat – Madeline bekapcsolta a fényképezőgépét és felvonultatta a New York-i kiruccanásukról készült felvételeket. A két szerelmes összesimulva, elragadtatottan újraélte a kirándulás legszebb pillanatait – mintha nászútjuk előzetese lett volna. Aztán Raphaёl elszundított, Madeline pedig elvarázsolva vagy századszor megnézte Lubitsch klasszikus vígjátékát, a Saroküzlet et, amit videón vetítettek. Az időeltolódásnak köszönhetően még 21 óra sem volt, amikor Jonathan gépe leszállt San Franciscóban. Charly, szorongása elmúltával, azonnal elaludt az apja karjában, amint elhagyták a gépet. Az érkezési csarnokban Jonathan a barátját, Marcust kereste a tekintetével, akivel egy kis francia éttermet tartottak fenn Nor th Beach közpo ntjában, és akinek ki kell ett volna jönnie értük kocsival. Lábujjhegyre ágaskodott, hogy átlásson a tömeg felett. – Fenemód csodálkoztam volna, ha időben ideér! – szitkozódott magában.

Fásultan elővette a mo bilját, hog y megnézze, nincs-e üzenet e. Amint kikapcsolta a Repülő üzemmódot, egy végeérhetetlen üzenet jelent meg a kijelzőn: Isten hozott Párizsban, drágám! Remélem, hogy tudtál egy kicsit pihenni útközben, és hogy Raphaёl nem hortyogott túl hangosan. Ezer bocsánat az előbbi viselkedésemért: szuper, hogy férjhez mész, és hogy megtaláltad azt, aki boldoggá tud tenni. Ígérem, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy kellő komolysággal és ünnepélyességgel alakíthassam koszorúslányi szerepemet! Örök barátnőd: Juliane

Mi a fene ez a zagyvaság? – tűnődött, újra elolvasva az SMS-t. Marcus agyament vicce? Pár pillanatig ezt hitte, amíg alaposabban szemügyre nem vette a mobilt: ugyanaz a modell, ugyanaz a szín, de… ez nem az övé! Egy gyors pillantás a postafiókba, és már tudta is, ki a telefon tulajdonosa: egy bizonyos Madeline Greene, aki Párizsban él.

A rohadt életbe! – szentségelt. – Ez a repülőtéri csaj mobilja! Madeline egy ásítást elnyomva az órájára pillantott. Reggel fél hét. Az út alig hét óráig tartott, de az időeltolódásnak köszönhetően a gép szombat reggel szállt le Párizsban. Roissy felgyorsított tempóban ébredt. Akárcsak New Yorkban, a karácsonyozni indulók a hajnali óra ellenére már megszállták a repülőteret. – Biztos vagy benne, hogy be akarsz menni dolgozni? – kérdezte Raphaёl a csomagkiadó szalag előtt állva. – Hát persze, drágám! – felelte Madeline, és bekapcsolta a telefonját, hogy megnézze a postáját. – Lefogadom, hogy már több rendelés érkezett. Először a hangpostát hallgatta meg, amelyen egy vontatott, álmos és számár a vadidegen hang a kö vetkező üzenetet hagyta:

„Helló, Jon, itt Marcus. Úh… van egy kis gond a Renault-val. Szivárog az olaj, ami… na jó, majd később elmagyaráz’m. Csakhogy tudj’d, lehet, hogy kicsit kések. Bocsi…” Ki a csuda ez a dilinyós? – kérdezte magától Madeline, miután kikapcsolta az üzenetrögzítőt. Valaki rossz számot hívott? Hümm… Elbizonytalanodva vizsgálgatta a mobilját: ugyanaz a márka, ugyanaz a modell… de nem az ö vé! – A francba! – szaladt ki a száján hangosan. – Ez a repülőtéri lökött pasi telefonja!

2

Fele/más Szörnyű egyedül lenni, amikor ketten voltunk. {2} Paul M ORAND

Jonathan küldte az első SMS-t… Nál am van a telefonja, az enyém meg magánál? Jonathan Lempereur

…amire Madeline szinte azonnal válaszolt: Igen! Maga hol van? Made line Greene San Franciscóban. És maga? Párizsban. Hogy csináljuk? Hát, posta van Franciaországban is, nem? Én holnap FedExszel küldöm a magáét. Igazán kedves… Amint lehet, ugyanezt teszem. Mi a címe? French Touch Verndéglő, 1606 Stockton Street, San Francisco, CA. Az enyém: Csodakert, 3 rue Dela mbre, Párizs, XIV. kerület. Virágüzlete van, ugye? Ha igen, van egy sürgős rendelése egy bizonyos Oleg Mordhorovtól: 200 szál vörös rózsa a Théátre de Chátelet-be annak a színésznőnek, aki levetkőzik a harmadik felvonásban. Köztünk szólva kétlem, hogy a neje lenne… Milyen jogon hallgatta meg az üzenetrögzítőmet? Hogy szívességet tegyek magának, nagyokos! Látom, hogy írásban pont olyan faragatlan, mint szóban! Tehát étterme van, Jonathan? Igen. Ebben az esetben számolhat egy új foglalással: asztal 2 főre, holnap este, Monsieur és Madame Strzechowski nevére. Legal ábbis ezt hámoztam ki az üzenetből , de a hangminőség nagyon rossz vol t… Remek. Jó éjt!

Párizsban reggel hét van.

Jonathan ingerülten megrázta a fejét, és kabátja belső zsebébe csúsztatta a telefont. Ez a nő az agyára megy. *** San Francisco 21 óra 30 perc

Egy ősrégi, élénkpiros Renault 4L tért le a 101-es sztrádáról a belvárosba vezető kijáratnál. Az ócska tragacs úgy vánszorgott, mint egy tehén az Embarcaderón, az volt a benyomása az embernek, mintha lassítva gurulna. A fűtés hiába volt maximumra állí tva, az ablak okon g yöngyözö tt a pára. – A végén az árokban kötünk ki ezzel a rémes csotrogánnyal! – panaszkodott az anyósülésen szor ongó Jonathan. – Dehogyis! Hallgasd csak, hogy dorombol a drágaságom – védekezett Marcus. – Ha tudnád, hog y pátyolg atom-kényeztetem! Csimbókos, borzas haj, busa szemöldök, tizennyolc napos szakáll és megereszkedett szemhéj à la Droopy: {3} Marcus mintha egy másik korból – a történelem előtti időkből bizonyos napokon pedig mintha egy másik bolygóról csöppent volna ide. Girhes alakja szinte elveszett bő baggy nadrágjában és köldökig kigombolt hawaii ingében, és mintha minden tagja ki lett volna ficamodvafacsarodva, hogy elférjen ebben a pléhdobozban. Ócska vietnami papucsban vezetett, sarka a kuplungon, l ábfeje hol a gázt, hol a féket taposta. – Én szeretem Marcus bácsi kocsiját – lelkendezett a hátsó ülésen izgő-mozgó Charly. – Köszi, kölyök! – felelte Marcus a gyerekre kacsintva. – Charly, kapcsold be az övedet, és ne fészkelődj annyit! – parancsolt rá a fiár a Jonathan. Majd a bar átja felé f or dult: – Voltál az étteremben m a délután? – Öö… ma zárva vagyunk, nem? – De legalább a kacsát átvetted? – Milyen kacsát? – Hát a kacsacombot és a mustárkelt, amit Bob Woo dmark szállít péntekenként! – Á! Mondtam is magamnak, hogy elfelejtettem valamit! – A fene essen abba a buta fejedbe! – bosszankodott Jonathan. – Hogy felejthetted el az egyetlen dolgot, amit kértem tőled? – Ez azért nem akkora katasztrófa… – mormogo tt Marcus.

– De igen! Még ha Woodmark lehetetlen egy alak is, az ő farmjáról kapjuk a legjobb árut. Ha nem tartottad be a megállapodást, meg fog orrolni ránk, és kihúz minket az ügyfelei listájáró l. Tegyél egy kitérő t az étterem felé! Le fog adom, hog y a hátsó udvarban hag yta a szállítmányt. – Egyedül is meg tudom nézni – bizonygatta Marcus. – Először hazaviszlek tite… – Nem – vágott a szavába Jonathan. – Megbízhatatlan, lusta fráter vagy, akire nem lehet számítani, úgyhogy kénytelen vagyok kézbe venni a dolgokat. – De a gyerek teljesen ki van nyúlva! – Nem, nem! – éledt fel Charly. – Én is el akar ok menni az étterembe! – Akkor megbeszéltük a dolgo t – vetett véget a vitának Jonathan. – A Harmadik utcánál fordulj le! – adta ki a parancsot, kabátujjával letörölve a szélvédőn gyöngyöző párát. De az öreg Renault 4L nem szerette, ha váratlanul módosították az útvonalát. Keskeny gumija nem tapadt eléggé, és a hirtelen irányváltoztatás kis híján balesethez vezetett. – Na ugye, ho gy nem vagy ur a ennek az ócska tragacsnak! – kiáltotta Jonathan. – Basszus! A végén még megölsz minket! – Megteszem, amit tudok! – biztosította Marcus, kétségbeesett dudaszó közepette kiegyenesítve a kormányt. A Kearney Streeten felfelé a rozoga batár látszólag visszanyerte a stabilitását. – Azért vagy ilyen állapotban, mert újra találkoztál a nővéremmel? – kérdezte Marcus hosszú csö nd után. – Francesca csak a féltestvéred – igazította helyre Jonathan. – Hogy van? Jonathan ellenség es pill antást vetett rá. – Ha azttudta, hiszed,hogy hogykényes erről témát fogunkérintett, társalogni… Marcus és nem erőltette a dolgot. A vezetésre koncentrált, hogy eljusson a Columbus Avenue-ra, és a „drágaságával” leparkol jon a Union Street és Stockton Street sar kán a French Touch vendéglő előtt. A French Touch egy darabka Franciaország volt North Beachnek, San Francisco olasz negyedének a szívében. A kicsi, de barátságos hely egy harmincas évekbeli francia bisztrót idézett: faburkolat, körbefutó párkányzat, mozaikpadló, hatalmas tükrök az első világháború előtti boldog békeidőkből, Joséphine Baker, Maurice Chevalier és Mistinguett régi plakátjai. Az étterem hagyományos, szolid francia konyhát vitt, minden flancolás, minden extravagancia nélkül. A falra függesztett palatáblán ezt lehetett olvasni: „csiga leveles tésztában, narancsos kacsamell, tarte

tropézienne…” – Kaphatok egy fagyit, papa? – kérdezte Charly a terem hosszában végighúzódó fényes pulthoz telepedve. – Nem, kicsim. Rengeteg fagyit ettél a repülőn. Meg aztán nagyon késő van, rég ágyban kéne lenned. – De hát szünet van… – Hé, Jon, ne légy már ilyen! – kérlelte Marcus. – Na ne, nehogy már te is beleavatkozz! – De hát karácsony van! – Két ekkora gyereket! – vigyorodott el akaratlanul Jonathan. Az étterem végében ült le, a látványkonyha előtti pulthoz, ahonnan a vendégek részben figyelemmel kísérhették, hog yan készülnek a fo gások. – Mire fájna a fogad? – kérdezte a fiától. – Egy fehér hölgyre! – lelkendezett a kisfiú. A „szakács” ügyesen beletördelt néhány kocka étcsokoládét egy kis tálkába, hogy gőz fölö tt felolvassza. – És te mit szeretnél? – fo rdult Marcushoz. – Felbonthatnánk egy üveg bor t… – Ha akarod… Széles mosoly ragyogta be Marcus arcát. Fürgén felpattant a helyéről, hogy lesiessen kedvenc helyére: az étt erem pincéjébe. Eközben Jonathan – Charly mohó tekintete előtt – két gombóc vaníliafagylaltot pottyantott egy kehelybe, s megkoronázta egy habcsókkal. Amikor a csoki felolvadt, egy kanál tejszínt adott hozzá. A forró csokoládét a fagylaltra öntötte, és az egészet beborította tejszínhabbal és pörkölt mandulával. – Enjoy! – mo ndta,foglaltak és egy naper a fagylaltkupola tetejéra e.süppedős Apa és fia helyet egynyőcskét asztalnál,tűzött egymás mellé telepedve padra. A csillogó tekintetű Charly egy hosszú nyelű kanállal felfegyverkezve nekilátott a nyalakodásnak. – Nézd meg ezt a csodát! – lelkendezett a pincéből visszatérő Marcus. – Egy 1997-es Screaming Eagle! Megőrültél? Ez a fajta bor a vendégeknek van fenntartva! – Ne már! Legyen ez az én karácsonyi ajándékom! – rimánkodott Marcus. Jonathan a látszat kedvéért tiltakozott ugyan, de aztán beleegyezett, hogy felbontsák a becses nedűt. Mindent egybevéve jobb volt, ha Marcus az étteremben iszik néhány pohárral. Így legalább rajta tarthatja a szemét. Ellenkező esetben

fennállt a veszély, hogy körbejárja a bárokat, és valahányszor alkoholos befolyásoltság alatt állt, egyik katasztrófa követte a másikat. Ivócimborái némelyike nemegyszer visszaélt a kedvességével és a hiszékenységével, és csúnyán megkopasztotta pókerben, képtelen adósságokról szóló elismervényeket íratva alá vele, amelyeket aztán Jonathan csak nagy ügg yel-bajjal tudott visszaszer ezni. – Nézd, micsoda csodálatos színe van ennek a nektárnak! – ujjongott Marcus, kancsóba töltv e a bor t, hog y szellőzzön. Francesca apjának és egy québeci countryénekesnőnek a törvénytelen gyermekeként Marcus egy fityinget sem kapott nemzője, egy gazdag New York-i üzletember elhunytakon Anyja nem sokkal azelőtt halt meg, és Marcus csak nagyon laza kapcsolatot tartott a féltestvérével. Állandóan le volt égve, a nemtörődömség buborékában élt, szemernyit sem érdekelte, hogyan néz ki, és nem vett tudomást az illem és a társadalmi együttélés szabályairól. Napi tizenkét órát aludt, kisegített az étteremben, de a napi létezés kötöttségeire és a munkaidőre mint olyanra fittyet hányt. Egyszerű lélek volt, kedvesen lökött és megnyerő, volt benne valami patetikus és lefegyverző, bár a felelőtlensége következményeit nagyon fárasztó volt napi szinten kezelni. Jonathan a házassága alatt mindvégig csak egy kretént látott Marcusben, akihez az égvilágo n semmi köze. M égis, amikor Francesca elh agyta, sógor a volt az egyetlen , aki kiállt mellette. Akkoriban – hiába volt ott Charly – Jonathan egyre mélyebbre süllyedt a depresszió feneketlen gödrébe. Dologtalanul és tehetetlenül átadta magát a bánatnak, kissé túl közeli kapcsolatba kerülve Jack Daniel és Johnnie Walker urakkal. Különös csoda folytán Marcus szerencsére felfüggesztette a lustaságát, és életében először kézbe vette a dolgokat. Kinézett egy bezárásra ítélt olasz éttermet, amelyik tulajdonost váltott,át és apait-anyait meggyőzte akik átvették aépp céget, hogy alakítsák a helyet franciabeleadva étteremmé, a konyhátazokat, meg bízzák a sógorára. Ez lehetővé tette Jonathannek, hogy talpra álljon. Amint Marcus megér ezte, hogy barátja megmenekü lt, vissza esett kór os nemtör ődöm ségébe. – Egészségedre! – nyújtott egy pohár bort Jonathannek. – Szóval ez az előkarácsony – állapította meg Jonathan, bekapcsolva az art deco rádiót, amelyet egy pasadenai bolhapiacon szerzett. Egy ro ckcsatornár a tekerte a go mbot – a Light My Fire élő felvételét adták. – Ah! Hogy ez milyen jó! – kiáltotta elragadtatottan Marcus, mélyen befészkelve magát a süppedős ülésbe. Nem lehetett tudni, hogy a cabernet-ről vagy a Doo rsr ól beszél.

Jonathan is próbált lazítani. Kigombolta az inge gallérját és ledobta a zakóját, de Madeline asztalra kitett telefonjának a látványa feszélyezte. Ez a história az elcserélt mobilokkal sokba fog kerülni nekem, jó pár foglalást elveszítek! – sóhajtott. A törzsvendégei között voltak olyanok, akiknek valóban megadta a mobilszámát: ennek a kiváltságnak köszönhetően még az esti roham idején is asztalhoz juthattak. Mialatt Marcus megkaparintotta a készüléket, Jonathan a padon elbóbiskolt fiát nézte. Szeretett volna vagy tíz nap szabadságot kivenni, hogy Charlyval lehessen, de nem engedhette meg magának. Épphogy sikerült úgy-ahogy rendbe hoznia a pénzügyeit, kimásznia a gödörből, amely néhány évvel korábban kis híján elnyelte. Ez a fiaskó egy életre felvértezte a hitelek, a fedezetlen csekkek, a be nem fizetett adók és mindenféle késedelmi pótlékok ellen. Végre sikerült leeresztenie. Behunyta a szemét, és Francesca jelent meg előtte, az a Francesca, akit a repülőtéren látott. Két év telt el, de a fájdalom még mindig eleven volt. Szinte elviselhetetlen. Kinyitotta a szemét, és kortyolt a borból, hogy elűzze a képét. Nem olyan az élete, mint amil yenre vág yott, de az ő él ete. – Eh! Nem is rossz a csaj! – rikkantotta Marcus, mikö zben zsír os ujjai az érintőképernyőn csúszkáltak, hogy sorjában előhívja a galériában elraktározott fotókat. Jonathan kíváncsian a kijelző fölé hajolt. A nő képei között akadt néhány bájosan erotikus fotó. Fekete-fehérben megörökített megkapó pózok: finom csipkék, fekete szatén harisnyakötő, mellet szemérmesen eltakaró vagy a kerekded csípőt gyöngéden megsimító felemelt kéz. Semmi, amin igazán megütközhetne az ember… mostanság, amikor egyesek felteszik a webre a házi pornójukat. – Megnézhetem, papa? – kér dezte az álmából felriadt Charly. Nem, nem.látszott Aludj acsak. Ez viselkedésével, nem gyerekneka való. Azértistencsapása meglepő, hog y amilyen ó –kislánynak merev repülőtéri mégiscsak összeállított a a mag a kis műsorszámát a ledér pózo kból. Jonathan inkább csodálkozva, mint felvillanyozva ráközelített a modell arcára. A nő látszólag jól szór akozott, készséggel vállalkozott a játék ra, de a közszemlére tet t mosoly mögött egyfajta feszélyezettséget sejtett az ember. Az efféle fotók bizonyára inkább a pasija ízlése szerint valók voltak, aki egy kis időre Helmut Newtonnak képzelte magát. Ki kattintgathatott? A férje? A szeretője? Jonathan emlékezett, hogy látott egy férfit a repülőtéren, de képtelen volt felidézni az arcát. – Oké, elég volt! – vetett véget a dolognak, és letette a telefont, hiába vágott csaló dott képet Marcus.

Hirtelen kukkolónak érezte magát, és azon morfondírozott, milyen jogon vájkál egy idegen nő magánéletében. – Csak nem képzeled, hogy ő hasonló helyzetben zavartatná magát! – jegyezte meg Marcus. – Magasról teszek rá. Ki van zárva, hogy efféle képeket találna a telefonomban! – kiáltotta Jonathan, egy pohár Screaming Eagle-t töltve magának. – Ha azt hiszed, hogy én valaha ilyesmivel szór akoztam… A cabernet ízében a vörös húsú gyümölcsök és a mézeskalács leheletnyi zamata érződött. Az italt ízlelgetve Jonathan gondolatban sorra vette, mi mindent tárol a mobiljában. Az igazat megvallva nem emlékezett mindenre. Mindenesetre semmi bizalmas vagy kompromittáló, nyugtatta meg magát. Hatalmasat tévedett. *** Párizs 7 óra 30 perc

Egy domborított motorháztetejű Jaguar XF – a legújabb modell – suhant a párizsi külváros hideg, fémes kékségében. A kocsi belsejében minden csupa nemes anyag – fehér bőr, diófa borítás, csiszolt alumínium –, az utastér fényűző és kényelmes volt. A hátsó ülésen a Monogram vászon utazótáskák mellett egy golfzsák és a Figaro Magazine egy száma hevert. – Biztos vagy benne, hogy ki akar sz nyitni? – kérdezte megint Raphaёl. – Drágám! – kiáltotta Madeline. – Ezt már többszö r megbeszéltük. – Meghosszabbíthatnánk a vakációt… – erősködött a férfi. – Meg sem állok Deauville-ig, a Normandyban éjszakázunk, és holnap a szüleimm el ebédelünk. – Csábító, de… nem. Ráadásul neked találkozód van egy ügyféllel, hogy megnézzétek az építkezést. – Te döntesz – tette le a fegyvert az építész, befordulva a bo ulevard Jourdanra. Denfert-Rochereau, Montparnasse, Raspail: a kocsi a XIV. kerület nagy részén végighajtott, mielőtt megállt volna a rue Campagne-Première 13, egy sötétzöldre festett ajtó előtt. – Érted jöjjek este? – Ne, motorral jövö k majd. – Meg fogsz fag yni! – Az lehet, de akkor is imádom a Triumphomat! – felelte Madeline, megölelve a

férfit. Ölelkezésük hosszúra nyúlt, míg aztán egy taxisofőr, akinek sietős volt a dolga, dudálásával durván ki nem szakította őket az édes együttlét ből. Madeline becsapta a luxusautó ajtaját, és búcsúcsókot dobott kedvesének. Beütötte a fedett bejárati ajtó kódját – az ajtó egy fákkal beültetett udvarra nyílt. Itt, a földszinten volt az a lakás, amelyet azóta bérelt, hogy Párizsba költözött. – Brr r! Jó, ha mínusz 15 fok van! – vacogott belépve a 19. század végén eredetileg műteremnek épült galériás kis lakásba: egy sor ilyen volt a kerületben. Gyufával meggyújtotta a gázbojlert, és bekapcsolta a vízforralót, hogy főzzön egy teát. Az egykori műtermet rég átalakították kellemes kétszobás lakássá: nappali, kis konyha és még egy szoba fenn a galérián. De a magas plafon, a főfalat megtörő nagy üvegablakok és a festett fapadló az eredeti művészi rendeltetést idézték, és nagyban hozzájárultak a hely varázsához s egyedi jellegéhez. Madeline bekapcsolta a Jazz Rádiót, ellenőrizte, hogy a fűtőtestek teljesen fel vannak-e tekerve, és szürcsölni kezdte a teáját, Louis Amstrong trombitájának ritmusára i llegetve magát , várva, hog y felmelegedjen a lakás. Aztán gyor san lezuhanyozott, didereg ve kijött a für dőszobából, és a szekrényéből előrántott egy Thermolactyl pólót, egy farmert és egy vastag gyapjúpulóvert. Indulásra készen még bekapott egy Kinder Buenót, de közben már húzta fel a bőrdzsekijét, és a legmelegebb sálat tekerte a nyaka köré. Alig múlt valamivel nyolc óra, amikor felpattant lángsárga motorjára. Az üzlete egy ugrásnyira volt, de nem akart visszajönni a lakásba, mielőtt Raphaёlhez indul. Szélben lobogó hajjal tette meg az alig száz métert. Imádta ezt a kis utcát. Rimbaud és Verlaine itt költötték a verseiket, Aragon és Elsa itt ölelték egymást, és itt lett halhatatlanná Godard első filmjének a vége, aazrendőrök, a szívszorító jelenet, amelyben JeanPaul Belmondo, akit kifulladásig üldöznek amerikai barátnője szeme láttára r og y össze go lyóval a hát ában. Madeline be for dult a bouleva rd Raspailre, m ajd a r ue Delambre-o n végig hajtott a Csodakertig, a virágüzletéig, amelyet két évvel azelőtt nyitott, és ami a legfőbb büszkesége volt. Szorongva húzta fel a vasredőnyt. Soha nem volt ilyen sokáig távol. New York-i szabadsága idejére átadta a gyeplőt Takuminak, japán tanítványának, aki Párizsban tanult virágkö tészetet, s lassan befejezte az iskolát. A boltba lépve megkönnyebbülten felsóhajtott. Takumi az utolsó betűig követte a tanácsait és utasításait. A fiatal ázsiai előző nap bevásárolt Rungis-ben, a helyiséget

elborították a friss virágok: orchideák, fehér tulipánok, liliomok, mikulásvirágok, szellőrózsák, mimózák, nárciszok, violák, amarilliszek. A nagy karácsonyfa, amelyet együtt díszítettek fel, ezernyi fénnyel ragyogott, a mennyezetről fagyöngyés magyalcsokrok lógtak. Madeline megnyugodva levette a dzsekijét, felkötötte a kötényét, és a szerszámait – a metszőollót, a locsolókannát, a kis kézi kapát – összeszedve nekilátott a legsürgetőbb feladatoknak: letisztogatta egy fikusz leveleit, nagyobb cserépbe ültetett egy o rchideát, visszavág ott egy bonszajt. Amint végzett az elsősegélynyújtással, kihozta a fenyőfákat az előtérbe, és pontban kilenckor kinyitott. Az első vevő látt án elmosol yodott – a szak mában az a régi mondás járta, hogy ha az férfi, szerencsés lesz a nap –, aztán a kérése hallatán elkomorult: a feleségének akart csokrot küldetni, névjegykártya nélkül. Ez volt a legújabban divatba jött csel a féltékeny férjek körében: névtelenül virágcsokrot küldeni, aztán lesni, hogyan reagál a feleség. Ha az asszony hazatérve nem tett említést a csokorról, azt a következtetést vonták le belőle, hogy szeretője van… A férfi kifizette a megrendelt csokrot, és elment anélkül, hogy érdekelte volna, milyen virágokból áll majd. Madeline így egyedül látott hozzá, hogy megkösse a csokrot – amit Takumi tíz óra után kiszállít majd egy rue Boulard-i bankba –, amikor hirtelen a Jumpin’Jack Flash harsant fel a boltban. Madeline összehúzta a szemöldökét. A Rolling Stones híres száma a hátizsákja zsebéből szólt – abban volt annak a Jonathannek vagy hogyishívjáknak a mobilja. Madeline tétovázott, felvegye-e, de a telefon közben elhallgatott. Egy percig csend volt, aztán egy rövid, tompa hang jelezte, hogy a hívó üzenetet hagyott. Madeline megrántotta a vállát. Csak nem fog még egy olyan üzenetet meghallgatni, amit nem nekiHogy szántak… Jobb dolga is van! Különben Jonathanre vagy kicsodára. az mekkora egy tapló! Meg aztán… is fütyül erre a Leküzdhetetlen kíváncsiságtól hajtva megérintette a kijelzőt és a füléhez szorította a telefont. Komoly, habozó hang hallatszott: egy amerikai nőé, akinek enyhe olasz akcentusa volt, és aki alig bírta elfojtani a zokogását.

Jonathan, én vagyok az, Francesca. Hívj vissza, kérlek. Beszélnünk kell, meg kell… Tudom, hogy elárultalak, tudom, hogy nem érted, miért tettem tönkre mindent. Gyere vissza hozzám, kérlek, tedd meg ezt Charlyért, tedd meg értünk. Szeretlek… Soha nem fogod elfelejteni, ami történt, de megbocsátasz majd. Csak egy életünk van, Jonathan, és nekünk az rendeltetett, hogy együtt éljük le,

és több gyerekünk is legyen. Váltsuk valóra a terveinket, folytassuk úgy, mint azelőtt. Nélküled nem élet az élet… Az olasz nő végtelenül szomorú hangja elcsuklott, az üzenet félbeszakadt. Madeline hosszú pillanatokig mozdulatlanul állt, megrendülten attól, amit hallott, és bűntudat gyötörte. A karja libabőrös lett. Megborzongott, aztán letette a pultra a még mindig könnyekkel feltöltö tt telefont, azt kérdezve magától , vajon m it kéne tennie.

3

Titokban Mindenkinek vannak titkai. Az a kérdés, sikerül-e kideríteni őket. {4} Stieg LARSSON

Jonathan felengedte a kuplungot, és hármasba kapcsolt. A sebességváltó fémesen csikorgó hangot adott ki, mintha a kocsi menten be akarna dögleni. Jonathan magának követelte a kormányt: még ha a ház közel volt is, fel se merült, hogy hagyja Marcust vezetni. Az anyósülésen elterült barátja a Georges Brassens repertoárjából való pajzán kuplékat gajdolva igyekezett kijózanodni borgőzös mámorából.

Ha eszembe jut Fernanda, ó, Fernanda, feláll a farkam, a faaarkam… – Egy fokkal halkabban! – mordult rá Jonathan, egy pillantást vetve a visszapillantó tükörbe, hogy megbizonyosodjon róla, a fia még az igazak álmát alussza. – Bocsi – kért elnézést Marcus, aztán feltornázta magát, hog y a saját oldalán letekerje az ablakot. Marcus kidugta a fejét az ablakon, és odatartotta arcát a szélnek, mintha az éjszakai levegő segíthetne kijózanodnia. Totálisan zakkant a pasi, gondolta Jonathan, még jobban lelassítva, míg el nem érte, hogy a ko csi egy asztmás csiga sebessé gével vánszorg ott. A kis autó bekanyarodott, most a Filbert Streetnek, San Francisco egyik legmeredekebb utcájának a nyugati részén járt. Ahogy elkezdett felfelé kapaszkodni, a tragacs prüszkölt-köhögött, azzal fenyegetett, hogy lefullad, de végül csak bírta szusszal, és kínkeservesen feljutott a város fölé magasodó torony, a Coit Tower fehér fényével megvilágított dombtetőre. Jonathannek egy veszedelmes manőverrel sikerült ferdén leparkolnia. Megkönnyebbülve, hogy végre révbe ért, karjába vette a fiát, és elindult egy eukaliptuszok, pálmafák és bougainvilleák között vezető kis úton.

Marcus dülöngélve követte. Újra torkaszakadtából bömbölte malac dalocskáit. – Aludni szeretnénk! – panaszkodott egy szomszéd. Jonathan vállánál fogva megragadta a barátját, hogy gyorsabb léptekre ösztökélje. – Te vagy az egyetlen jó barátom, az egyetlen igazi cimbor ám… – dünnyögte részegen Jonathan nyakába csimpaszkodva. Jonathan csak üggyel-bajjal tudta újra talpra állítani, és a „két pasi meg egy kicsi” apró léptekkel ereszkedett le a Telegraph Hill oldalában lefelé vezető lépcsősoron. A lépcső már-már trópusi növényzet között kanyargott, színes kis házakba biztosítva a bejárást. Ezekben az eredetileg tengerészeknek és dokkmunkásoknak épült deszkaházakban, amelyeket megkímélt az 1906-os nagy földrengés, most művészek és jómódú értelmiségiek laktak. Végre odaértek egy elvadult és buján tenyésző kert kapuja elé, ahol a gyomnö vények végső g yőzelmet aratt ak a fuksziák é s r ododendro nok föl ött. – Oké, és most mindenki a szobájába! – jelentette ki Jonathan egy családfő megfellebbezhetetlen tekintélyével. Levetkőztette Charlyt, lefektette, és miután betakargatta, megpuszilta. Ugyanezt tette Marcusszel, a puszit leszámítva. Mindennek van határa… *** Végre nyugta volt. A konyhában töltött magának egy pohár vizet, és laptopjával a hóna alatt kiment a teraszra. Megviselte az időeltolódás. Szemét dörzsölve elfojtott egy ásítást, és ler og yott egy tíkfa székre. – Na, mi van, öregem, nem vagy álmos? Jonathan felemelte a fejét a hangra: Boris, a ház trópusi papagája szólította meg.

Erről itt meg elfeledkeztem!

A madár a ház egykori tulajdonosáé, egy különc figuráé volt, aki kikötötte a végrendeletében, hogy bárki veszi is meg a kis villát, ad vitam aeternam köteles gondoskodni kedvenc szárnyasáról. Boris több mint hatvanéves volt. Gazdája évtizedeken át naponta logopédiaórát tartott neki, megtanította vagy ezer szóra és több száz kifejezésre, amelyeket meglepő biztonsággal használt. A flegma jószág jól beilleszkedett új családjába, és Charly nagy örömét lelte benne. De főleg Marcusszel értette meg magát remekül, aki Haddock kapitány teljes szitokgyűjteményét megtanította neki. Ám a madár veszett nagy mókamester volt, és Jonathan nem lelkesedett túlságosan ocsmány modoráért és jól felvágott nyelvéért.

– Nem vagy áááááááálmos? – ismételte meg a madár. – De igen, képzeld! Csakhogy túl fár adt vagyok hozzá, hogy elaludjak. – Ragyabunkó! – sértegette Boris. Jonathan közelebb lépett a madárhoz, aki kampós csőrével és erős karmaival fenségesen trónolt kalitkájában az ülőfán. Magas kora ellenére félig arany, félig türkiz tollazata megőrizte fényét, és a szeme környékét pettyező fekete pihék dölyfös, pökhendi kinézetet kölcsönöztek neki. A madár követelőzve megrázta hosszú farkát és kiterjesztette szárnyát: – Almát akarok, szilvát, banánt… Jonathan szemügyr e vette a kali tkát: – Nem etted meg az uborkát és a salátát. – Pfuj, saláta! Mandulát akarok, diót meg földimogyoróóóóót. Jonathan megrázta a fejét és bekapcsolta a számítógépét. Letöltötte a postáját, válaszolt két szállítónak, visszaigazolt néhány foglalást, aztán rágyújtott, az óceánon villódzó ezernyi fényt nézve. A teraszról csodálatos kilátás nyílt az öbölre. Elöl az üzleti negyed felhőkarcolói rajzolódtak ki, mögöttük az Oaklandbe vezető Bay Bridge roppant sziluettje tört a magasba. Ezt a békés pillanatot szokatlan telefoncsörgés zavarta meg: egy hegedűdarab, Paganini egyik capricciójának nyitó hangjai – legalábbis homályos zenei ismer etei szerint.

Madeline Greene telefonja. Ha aludni akar, ki kell kapcsolnia, mert az időeltolódás miatt az a veszély fenyeget, hogy megszaporodnak a hívások. Mégis úgy döntött, hogy ezt most felveszi. – Tessék… – Te vagy az, szépségem? –– Öö… Nem vagy túl kimerült? Remélem, jól utaztál. – Kitűnően. Kedves magától, hogy érdeklődik. – Nem Madeline-nel beszélek?! – Eltalálta. – Te vagy az, Raphaёl? – Nem, én Jonathan vagyok, San Franciscóbó l. – Juliane Wood, ör vendek. Megkérdezhetem, miért maga veszi fel a barátnőm telefonját? – Mert véletlenül elcseréltük a mobilunkat. – San Franciscóban?

– New Yor kban, a repülőtéren. Ennyi. Túl hosszú lenne elmagyarázni. – Hm. Mókás… – Igen. Főleg ha másokkal for dul elő. Szóval maga… – És hogyan történt? – Na jó, figyeljen. Késő van, és nem valami érdekes a sztori. – Dehogynem, ellenkezőleg. Meséljen! – Európából telefonál? – Londonból. Majd megkérem Madeline-t, hogy mesélje el. Mi a száma? – Tessék? – A telefonszáma. –… – Hogy fel tudjam hívni Madeline-t. – De hát nem is ismerem magát, miér t adnám meg a számomat?! – Azért, mert a maga telefo nja van Madeline-nél! – Ó, a francba! Más módon is el tudja ér ni! Csak fel kell hívnia Raphaёlt, és kész. Pletykafészek! – g ondolta Jonathan, és sietett véget vetni a beszélgetésnek. – Halló, halló… – ismételgette Juliane a vonal túlsó végén. Ekkora egy bunkót! – bosszankodott, miután megértette, hogy a férfi kinyomta a telefont. *** Jonathan ki akarta kapcsolni a készüléket, de a kíváncsiság csak nem hagyta nyugodni: újra végignézte a telefonban elmentett képeket. Két-három érzéki felvételt leszámítva a legtöbb mappában turistafotók voltak, valóságos albumban gyűltek a pár romantikus kiruccanásainak az emlékei. Madeline és Raphaёl hol Rómában, a Piazza Navonán, hol egy velencei gondolában tüntettek szerelmükkel, máskor Barcelonában a Gaudí tervezte épületek előtt, a lisszaboni villamosokra felkapaszkodva vagy az Alpokban sífelszerelésben. Megannyi hely, ahol Jonathan is árt Francescával szerelmük hajnalán. De még fájt neki mások boldogságának látványa, így csak futólag nézte meg a galéria képeit. Azért a telefonban tovább kutakodott, érdeklődve futott végig a zenefájlok listáján. A legrosszabbra számított – könnyűzenei egyveleg, pop és R’n’B –, és a szemöldökét ráncolta, azt a fajta zenét fedezve fel, amit maga is szeretett: Tom Waits, Lou Reed, David Bowie, Bob Dylan, Neil Young… Melankolikus és bohém darabok, amelyek a loose-t, a sápadt hajnalok

szomor úságát és a derékba t ör t sor sok fájdalmát én eklik meg. Meglepődött. Ugyan nem a ruha teszi az embert, de azért nehezére esett elképzelnie a repülőtéri, választékosan elegáns, jól manikűrözött és Louis Vuittonizált fiatal nőt ilyen hányattatott világokba alámerülni. Folytatva a nyomozást, sorra vette azoknak a filmeknek a címeit, amelyeket Madeline letöltött. Újabb meglepetés: nem voltak romantikus vígjátékok, sem epizódok a Szex és New Yorkból vagy a Született feleségek ből. Voltak viszont kevésbé könnyed és sokkal ellentmondásosabb nagyjátékfilmek: Az utolsó tangó Párizsban, Ütközések, A zongorista, Éjféli cowboy és a Las Vegas, végállomás. Jonathan az utolsó címnél leragadt: ez a történet egy öngyilkos hajlamú alkoholista és egy lestrapált prostituált lehetetlen szerelméről a kedvenc filmje volt. Amikor felfedezte, a csúcson volt mind a szakmájában, mind a magánéletében. Mégis… a kudarcát alkoholba fojtó Nicolas Cage hosszú delíriumos tévelygése már-már meghitten ismerősnek tűnt neki. Az a fajta film volt, amely felszakítja a sebeket, feltámasztja a régi démonokat és önpusztító ösztönöket. Az a fajta történet, amely visszalöki az embert legtitkosabb félelmei közé, a magányba, és arra emlékezteti, hogy bármikor megjárhatja a poklot, hiszen senki nem élvez védelmet. A film a pillanatnyi lelkiállapottól függően vagy undorította az embert, vagy lehetővé tette, hogy tisztábban lássa önmagát. Mindenesetre az ember elevenébe talált. Madeline Greene-nek kétségtelenül nem volt szokványos az ízlése. Az egyre jobban csodálkozó Jonathan nem állta meg, hogy ne nézze végig Madeline e-mailjeit és SMS-eit. Az üzleti e-maileket leszámítva a levelezése legnagyobb részét a Raphaёllel – a nyilvánvalóan fülig szerelmes és roppant figyelmes kedvesével – és a legjobb barátnőjével – a nagyszájú és locsi-fecsi, pletykás, de hűségeskapott és jó tucatnyi humorú e-mail Juliane-nel – váltott üzenetek tették ki. Egy párizsi vállalkozótól azt sejtette, hogy Madeline és Raphaёl hamarosan beköltöznek egy saint-germain-en-laye-i házba, amit olyan gonddal és buzgalommal rendeztek be, amilyennel az első szerelmi fészket szokás csinosítgatni. A pár boldogsága láthatóan felhőtlen volt, csakhogy… …Jonathan, folytatva azt, amit bizony vájkálásnak kell minősíteni, rábukkant Madeline elektronikus határidőnaplójára, és felfedezte, hogy a lány rendszeresen találkozik egy bizonyos Estebannal. Rögtön egy argentin playboyt képzelt el magának a nő szeretőjeként. Madeline hetente kétszer, hétfőn és csütörtökön 18 és 19 óra között járt el a dél-amerikai Casanovájához! Vajon a kedves Raphaёl tud róla, hogy csinos menyasszonya félrelépeget? Természetesen nem. Jonathannek is

ugyanilyen megpróbáltatásban volt része, semmit se sejtett, mielőtt rájött volna, hogy Francesca megcsalja – szentül hitte, hogy kettejük kapcsolatát nem dúlhatja fel semmi. Mind egyformák, gondolta kiábrándultan. A fotókon Raphaёlt kissé unalmasnak találta vállára terített pulóverével és kék színű, „ideális vej” ingével. Ám a házastársi boldogság megtorpedózójával ellentétben – márpedig Esteban kétségtelenül az volt – Raphaёl iránt akarvaakaratlan rokonszenvvel és együttérzéssel viseltetett, ahogyan ez a felszarvazott férjeknél lenni szokott. *** A találkozók között rendszeresen szerepelt a „nőgyógyász” bejegyzés: doktor Sylvie Andrieu, akihez Madeline a jelek szerint hat hónapja járt meddőségi problémák miatt. Legalábbis ezt lehetett feltételezni azoknak az e-maileknek az alapján, amelyeket egy diagnosztikai laboratórium küldött, Madeline pedig elmentett. A mobil kijelzője előtt Jonathan úgy érezte magát, mintha kukkolna, feszengett kicsit, de volt valami ebben a nőben, ami egyre jobban elbűvölte. Az utolsó hetekben Madeline a lehetséges meddőség kimutatására szolgáló szokásos vizsgálatokon esett át: lázgörbék, vér- és kenetvételek, ultrahang, röntgen. Jonathan itt ismerős terepen mozgott: Francescának és neki hasonló problémai voltak, és ugyanezt az utat kellett végigjárniuk, mielőtt Charly megfogant. Nem sajnálta az időt, figyelmesen böngészte a leleteket. Inkább jók voltak, mint rosszak – már amennyit értett belőlük. Madeline szabályosan menstruált, a hormonszintje rendben volt, és az ovulációt nem kellett stimulálni. Még kedves lovagja is vállalkozott a spermavizsgálatra, és megkönnyebbülten állapíthatta meg, hogy o ndósejtjeinek száma megfelelő, és kellő en mozgékonyak a nemzésh ez. Csupán egy vizsgálat, az úgynevezett Sims-Huhner-teszt hiányzott, hogy teljes legyen a kép. Az elektronikus határidőnapló bejegyzéseit vizsgálgatva Jonathan megállapította, hogy három hónapja minden alkalommal elhalasztották az időpontot.

Különös… Jól emlékezett, milyen lelkiállapotban volt annak idején, amikor ők is átestek ezen a vizsgálaton Francescával. A pár összeférhetőségét vagy összeférhetetlenségét kimutató teszt persze számos kényszerűséggel jár: a vizsgálatra az ovulációt

megelőző két napban és a védekezés nélküli szexuális együttlét után kevesebb mint tizenkét órával kell sort keríteni. De ha az ember egyszer eltökélte, hogy aláveti magát a seregnyi vizsgálatnak, csak egyetlen vágya van: minél előbb befejezni, hogy végre megnyugodhasson.

Vajon Madeline miért halasztotta el háromszor is a teszt időpontját? Egyre törte a fejét, noha tudta, hogy nem fog választ kapni a kérdésére. Az is lehet, hogy a nőgyógyász vagy Raphaёl mondta le a találkozókat. – Feküdj le, Coco – reccsent rá Bor is. Most az egyszer igaza volt a madárnak. Mi a csudának fürkészi kétségbeesetten hajnali kettőkor egy olyan nő telefonjának a kijelzőjét, akivel életében egyetlenegyszer találkozott két percre? *** Jonathan felállt, eltökélve, hogy végre lefekszik, de a telefon továbbra is leküzdhetetlen vonzerőt gyakorolt rá. Képtelen volt letenni, inkább rácsatlakoztatta a wifire, hogy mégmíg egyszer szemrevételezze a fényképgyűjteményt. Madeline fotóit, meg nem találta azt, amit keresett. RáklikkeltVégigpörgette a nyomtatás ikonra, és bement a szalonba. A nyomtató sercegett kicsit, mielőtt kiköpte a fiatal nő háromnegyed alakos portréját, háttérben a velencei Canal Grandéval. Jonathan felmarkolta a képet, s tekintetét Madeline tekintetébe mélyesztette. Titkot rejtett ez az arc. A ragyogás és mosoly mögött sebet, repedést sejtett, valamit, ami végleg összetört, mintha a felvétel tudatalatti üzenetet hordozna, amelyet sehogy sem tud megfejteni. Jonathan visszament a teraszra. A telefon megbabonázta – most a Madeline által letöltött alkalmazá sokat vette számba: hír por tálok, párizsi metrótérkép, időjár ás… – Mit titkolsz, Madeline Greene? – suttogta, finoman megérintve a kijelzőt. – Madeline Greeeeeeene – rikoltotta a papagáj. A szemközti házban fény gyull adt. – Aludni szeretnénk! – lamentált egy szomszéd. Jonathan már nyitotta a száját, hogy leteremtse Borist, amikor szemébe ötlött egy program: egy női naptár, amelybe Madeline intim élete jó részét feljegyezte. A határidőnapló-szerűen szerkesztett alkalmazás elmentette a menstruációk dátumait, kijelölte az ovulációs napokat, a termékenységi időszakokat, és kiszámította a menstruációs ciklusok átlagát. Egy napló követte a súly-, a hőmérséklet- és a

hangulatváltozásokat, a felhasználó pedig szív alakú, diszkrét kis ikonokkal megjelölhette azokat a napokat, amikor szexuális kapcsolata volt. Ahogy a szívecskék elhelyezkedését vizsgálgatta a naplóban, Jonathannek szemet szúrt a nyilvánvaló tény: Madeline állítólag gyereket akart, de ügyelt rá, hogy csak a termékenységi időszakokon kívül szeretkezzen…

4

Időeltolódás A nő szíve leheletfinom útvesztő, valódi kihívás a csapodár férfi szilaj lelkének. Aki igazán meg akar szerezni egy nőt, annak meg kell tanulnia a másik fejével gondolkodnia, és tudnia kell, hogy először mindig a nő lelkét kell meghódítania. {5} Carlos Ruiz ZAFÓN

Mindeközbe n Párizsban…

– Takumi, egy szívességet kell kérnem tőled. Az üzlet faliórája imént ütötte el a tizenegyet. Madeline egy létrán ágaskodva, kenzannal feltűzött konttyal, lehorzsolt kézzel épp egy hatalmas magyalkoszorút akasztott fel. – Természetesen, madame – felelte a fiatal segéd. – Hányszor mondjam, hogy ne szólíts madame-nak! – füstölgött Madeline, lejjebb lépve néhány fokkal. – Rendben, Madeline – javította ki magát az ázsiai fiú elvör ösö dve. Keresztnevén szólítani a főnöknőjét – ez számára zavarba ejtő bizalmaskodás volt. – Szer etném, ha feladnál egy csomagot helyettem – magyarázta Madeline, és egy kis buborékos borítékot nyújtott Takumi felé, amelybe belecsúsztatta Jonathan telefonját. –– Természetesen, mada… Madeline. Egy amerikai címre kelluh, küldeni – pontosított, miközben egy húszeuróst adott a fiúnak. Takumi elolvasta a címet: Jonathan Lempereur French Touch 1606 Stockton Street San Francisco, CA 94133 USA

– Jonathan Lempereur… Mint a híres séf? – kérdezte, ahogy felpattant a villanybiciklire, amivel a rendeléseket szokta kiszállítani.

– Ismered? – lepődött meg Madeline, aki kikísér te a bolt elé. – Mindenki ismer i – vágta rá a fiú, nem is tudatosítva magában otrombaságát. – Ezzel azt akarod mondani, hogy a hülyék hülyéje vagyok? – tartotta vissza Madeline. – Dehogy, uh… egyáltalán nem, én csak… – hebegett-habogott a japán fiú. Takumi rákvörös lett. Apró verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán, és makacsul a fö ldre szegezte a tekintetét. – Na jó, harakirit majd máskor követsz el – viccelődö tt Madeline. – Addig is mondd el nekem, ki ez a pasi. A fiú nagyot nyelt. – Néhány évvel ezelő tt Jonathan Lempereur étterme volt a legjobb egész New Yorkban. A szüleim oda hívtak meg, hogy megünnepeljük az egyetemi diplomámat. Mitikus hely volt: egyéves várólista és eredeti ízek, amilyeneket sehol máshol nem kóstolhatott az ember. – Nem hinném, hogy ugyanarról a pasasr ól van szó – mondta Madeline a borítékra bökve. – Igaz, a cím, amit megadott, valóban egy vendéglő címe, de inkább egy kifőzdéé, mint egy ö tcsillago s étteremé. Takumi hátizsákjába süllyesztette a csomagot és lenyomta a pedált – nem akart többet tudni. – Mindjárt jövök. Madeline o daintett neki, és belépett a boltba. A segédje szavai felkeltették a kíváncsiságát, de próbálta folytatni a munkáját, mintha mi sem történt volna. Az üzlet a reggeli nyitás óta egy pillanatra sem ürült ki. Akárcsak a Valentin-nap, a karácsony is felszította az érzelmeket: a szeretetet, a gyűlöletet, a mag ányt, a szo mor úságot. Madeline csa k ma r egg el egy sor eredetinél eredetibb figurát látott felvonulni az üzletében: egyvárosba; öreg Don tizenkét nő csokrot küldetett tizenkét hódításának tizenkét különböző egyJuan középkorú saját magának szállíttatott ki orchideát, hogy jó színben tűnjön fel a kollégái előtt; egy amerikai lány sír va állított be az üzletbe, hogy egy hervadt virágkompo zícióval adja tudtára párizsi kedvesének a szakítást. Ami a lakónegyed pékjét illeti, ő egy hosszú, hegyes tüskéjű, hatalmas mexikó i kaktuszt rendelt imádott anyósának. Madeline apjától örökölte a virágművészet iránti szenvedélyét. Lelkesedése vezette, először autodidaktaként képezte magát, majd a Piverdière-ben, a híres-neves angers-i iskolában tanult virágkötészetet. Büszke volt rá, hogy foglalkozása révén az élet minden nagy eseményénél jelen van. Születés, keresztelő, első randevú, esküvő, kibékülés, szakmai előrelépés, nyugdíjba vonulás, temetés: a virágok a

bölcsőtől a koporsóig elkísérik az embert. Nekilátott egy új virágkompozíciónak, de öt perc után abbahagyta. Nem tudta kiverni a fejéből Takumi szavait. Beállt a pult mögé, és elindította az üzlet számítógépén a keresőt. Beütve a Google-ba a „Jonathan Lempereur” nevet, több mint hatszázezer találatot kapott! Megnyito tta a Wikipédiát. Az internetes enciklo pédia hosszú szó cikket közöl t a híres séfről, fényképet is mellékelve, amely kétségtelenül arról a férfiról készült, akibe előző este belebotlott a repülőtéren, még ha Jonathan a fotón fiatalabb és szexibb volt is. Az összezavarodott Madeline felvette vékony lencséjű szemüvegét, és egy ceruza végét rág va belemerült az olvasásba: Jonathan Lempereur (1970. szeptember 4.) francia séf és üzletember, aki nagyrészt az Egyesült Államok-ban csinált karriert.

Kezdetek A gascogne-i születésű Lempereur szerény vendéglős családból származik, és már nagyon fiatalon dolgozni kezd apja éttermében, az auchi place de la Libérationon lévő La Chevalière-ben. Tizenhat éves korában szakácstanulónak áll, és számos helyen szerez gyakorlatot: segédszakács Ducasse-nál, Robuchonnál és Lenôtre-nél, majd a híres provence-i séf, Jacques Laroux mellett lesz konyhafőnökhelyettes a saint-paul-des-vences-i La Bastide- ban.

Pályája felívelése Mentora borzalmas öngyilkossága a La Bastide élére katapultálja Lempereurt. Minden várakozás dacára sikerül megőriznie az intézmény rangját, és huszonöt évesen ő lesz a legfiatalabb francia séf, aki három Michelin-csilla gos éttermet v ezet. Ekkor kéri fel a patinás Hôtel du Cap-d’-Antibes, hogy vezesse be és futtassa fel új éttermét, a La

Trattoriát. Alig egy évvel a megnyitása után a luxusszálló étterme is elnyeri a három csillagot, így Jonathan Lempereur egyike lesz annak a négy séfnek, aki hat csillagot gyűjt be magának a világhírű útikönyvben.

Felszentelés 2001-ben találkozik Francescával, Frank DeLillo amerikai üzletember lányával, aki a mézesheteit tölti az

Hôtel du Cap ban Mark Chadwick bankárral. Az örökösnő és a fiatal séf első látásra halálosan egymásba szeretnek, és Francesca alig egy héttel az esküvője után elindítja a válást, magára haragítva ezzel a csalá dját. Eközbe n a Côte d’ Azur-i hotel el bocsátja a séfet, hogy ne essen csorba a hírnevén. A fiatal pár New Yorkban telepszik le, ahol össze is házasodnak. Felesége segítségével

Jonathan

Lempereur Imperator néven saját éttermet nyit a Rock efell er Center legfel ső emeletén. Lempereur számára ez egy különösen kreatív időszak kezdete. Új technológiákkal kísérletezik, ugyanakkor megőrzi a mediterrán konyha ízeit, s ő lesz a molekuláris gasztronómia egyik apostola. A siker nem marad el. Néhány hónap leforgása alatt a sztárok, a politikusok és a gasztrokritikusok kedvencévé válik. Alig harmincöt évesen egy négyszáz étteremkritikusból álló nemzetközi zsűri a világ legjobb szakácsává választja, az egekig magasztalva „lángoló konyháját” és azt a képességét, hogy

különleges ízutazásra invitálja vendégeit. Ekkoriban éttermébe évente több tízeze r asztal fogla lási kérele m érkezik a világ minden sarkából, és gya kran több mint egy évet ke ll várni az asz talra.

A médiaikon Séfkarrierje mellett Lemepereurt számos televíziós fellépése is híressé teszi, szerepel a BBC America An

Hour with Jonathan című műsorában, valamint a Foxon a Chef’s Secretsben – ezek a műsorok hetente tévénézők mill ióit vonzzák a ké pernyők elé , és könyv al akban és DVD-n is megjele nnek. 2006-ban Hillary Clinton New York-i szenátor támogatásával Lempereur keresztes hadjáratot hirdet a Big Apple iskolai menzáinak ételkínálata ellen. Találkozik a tanulókkal, a szülőkkel és az oktatókkal, s ennek eredményeképpen az intézményekben bev ezetik a kiegyensúlyo zottabb étrendet. A fiatal séf megnyerő mosolyával, bőrdzsekijével és ellenállhatatlan francia akcentusával a modern konyha egyik ikonjává növi ki magát, és felkerül a világ legbefolyásosabb személyiségeinek

a Time

Magazine -ben közzétett listájára. A hetilap ebből az alkalomból „a tűzhelyek Tom Cruise-a” becenevet adja neki.

– A dekoráció is eladó? – Tessék? Madeline felnézett a képernyőről. Annyira belemerült Lempereur életébe, hogy észre vette, vevőazok lépettisazeladók? üzletbe.– ismételte meg a nő a pasztellszínű, erezett – Asem dekorációk, fapolcokra mutatva, amelyeken ilyen-olyan kiegészítők sorakoztak: százéves hőmér ők, r égi kakukk os ó rák, madárkalickák, v iharlámpák és illatgyertyá k. – Uh… nem, sajnálom, a berendezéshez tartoznak – hazudta Madeline, aki szerette volna, ha a vevő minél előbb eltűnik, hogy ő újra belemerülhessen Jonathan életrajzába. Az üzletember: az Imperator cégcsoport megalapítása Ezt az újfajta ismertségét kihasználva Lempereur feleségével megalapítja az Imperator cégcsoportot, hogy származékos termékek piacra dobásával felfuttassa a márkát. A házaspár sorra nyitja a létesítményeket: bisztrókat, borbárokat, Étterembirodalmuk a világ négy égtája felé terjeszkedik,sörözőket, Las Vegastól Pekingen,luxusszállodákat… Londonon és Dubajon át Miamiig. 2008-ban az Imperator csoportnak több mint kétezer alkalmazottja van több mint tizenöt országban, és több tízmillió dolláros forgalmat bonyolít le.

Anyag i nehé zség e k és visszavon ulás a ga sztron ómia világából Miközben a vendégek továbbra is özönlenek New York-i éttermébe, a francia séf egyre hevesebb támadások célpontja. Ugyanazok a kritikusok, akik néhány évvel azelőtt az egekig magasztalták kreativitását és tehetségét, most azt hányják a szemére, hogy elaprózza magát, és „közönséges pénzcsináló gép” lett belőle. Pedig konglomerátuma számtalan tevékenysége messze van attól, hogy jövedelmező legyen. Az Imperator csoport roskadozik az adósságok alatt, és 2009 decemberében a csőd szélére kerül. Néhány héttel később, miután elvált a feleségétől, Jonathan Lempereur bedobja a törülközőt, kijelentve, hogy „belefáradt a kritikákba”, „kifogyott az ötletekből” „kiábrándult a gasztronómia világából”. Harminckilenc évesen, kénytelen-kelletlen átengedve és a márkanév használatát, Lempereur végleg

visszavonul az üzleti életből. Ám nélküle a modern konyha ma nem lenne az, ami.

A szócikket végigolvasva Madeline megtudta, hogy a séf 2005-ben kiadott egy könyvet, az Egy szerelmes szakács vallomásai t. Az újabb keresés két-három klikkelés után átnavigálta Jonathan jelenlegi San Franciscó-i vendéglőjének, a French Touchnak a honlapjára, amely szemmel láthatóan nem volt naprakész. Példaképpen fel volt sorolva néhány 24 dolláros menü: hagymaleves, véres hurka burgonyával, fügés pite. Az ember több leleményt és eredetiséget várna olyasvalakitől, aki néhány éve még a világ legjobb konyhájának élén állt. Hogyan jutott idáig? – kérdezte magától Madeline a fenyők és orchideák között sétálva. Átment az üzlet kertnek berendezett hátsó részébe, és semmibe révedő tekintettel beült a m ennyezethez er ősített hatalmas faágr a felfüggesztett hintába. Az üzlet telefonjának csörgése szakította ki tűnődéséből. Leszökkent a deszkaülőkéről, és felvette a kagylót. Takumi volt az. – Még mindig a postán vagy? – Nem, mada… uh, Madeline. Az összes postahivatal zár va tart a sztrájk miatt. – Rendben. ugo rja be egy könyvesboltba, meg nekem egy könyvet. Van Visszafelé mire felírnod címet? Akkor diktálom:és vegyél Egy szerelmes szakács vallomásai, a szerző…

5

You’ve got mail A vágy, hogy minden ízében megismerj valakit, a birtoklás, a kisajátítás egy módja. Szégyenletes kívánság, amelyről le kell tenni. Joyce Carol OATES

San Francisco, az éjszaka közepén Jonathan megrántotta a fürdőszobatükör feletti neon vékony láncát. Képtelen volt elaludni. Az idegesség és a gyomorégés az oka, ami azóta kínozza, hogy ivott abból az átkozott borból. Sápadt fénnyel körülvéve kotorászott a gyógyszeres szekrényben nyugtató és valami emésztést segítő pirula után. Megkapar intva a két tablettát, kiment a konyhába, hog y egy korty ásványvízzel bevegye őket. A ház csendes volt. Marcus, Charly, sőt Boris is rég megtért Morpheusz karjaiba. A tolóablak félig nyitva maradt, de nem volt hideg. Meleg szél támadt, halkan megcsendítette a bambuszrúdra függesztett kis harangjátékot, miközben egy ablakon beszökő holdsugár megvilágította a bárszekrényre letett, feltöltésre váró telefon kijelzőjét. Jonathan nem bírta megállni: az egyetlen gomb lenyomásával aktiválta a készüléket, amely kristályos fénnyel azon nyomban kivilágosodott. Kigyulladt a kis piros korong is, jelezve, hogy Madeline-nek e-mailje érkezett. Egyfajta kíváncsisággal elegy hatodik érzék arra késztette Jonathant, hogy megérintse az üzenetek ikonját – el akarta olvasni a levelet. Tíz perccel azelőtt küldték, és bár milyen f urcsának tűnhetett is, neki vo lt címezve… *** Kedves Jonathan (felejtsük el egyszer s mindenkorra Monsieur Lempereurt és Mademoiselle Greene-t, rendben? Végül is el tudom képzelni, hogy ha volt képe elolvasni a leveleimet, akkor a fotóimra is vetett egy pillantást, és kéjesen legeltette a szemét az albumom két-három „művészi” felvételén. Tehát maga egy perverz alak, persze ez csakis a maga baja, de amennyire lehetséges, óvakodjék tőle, hogy a képeket feltegye a Faceb ookra, mert nem vagyok biztos be nne, hogy a jövendő férjem díjazná ez t…) Kedves Jonathan (bis), kihasználom hát az ebédszünetemet (ó, igen, Párizsban már elmúlt dél), hogy írjak magának, mans-i fűszeres húspástétomot majszolva, amit Pierre & Paul, a Sarthre-vidéki Húspástétom Lovagjai Társaságának érdemes tagjai és az üzletemmel szemközti kézműves pékség tulajdonosai készítettek nagy gonddal. A pultnál, a napon ülök. A szám tele pástétommal, a pulóverem csupa kenyérmorzsa, és szépséges telefonja kijelzőjén zsírfoltok éktelenkednek: nem éppen

glamour,

elismerem, de annyira finom. Na persze, magát nem kell meggyőznöm arról, hogy tudni kell élvezni a válogatott asztali örömöket Kedves Jonathan, azért küldöm ezt a rövidke üzenetet, hogy két hírt tudassak magával: egy jót és egy rosszat. Kezdjük a rosszal: amint talán értesült róla, alighogy elkezdődött az iskolai szünet, sztrájk bénította meg ezt a csodálatos országot, amely a franciák hazája. Repülőterek, autópályák, tömegközlekedés, postai szolgáltatások, minden leállt. Fiatal segédem, Takumi zárva találta Montparnasse-i postahivatalt, tehát momentán lehetetlenség elküldeném a telefonját. Minden jót: Madeline

a boulevard

Jonathan reakciójára nem kellett sokat várni. Tizenkét perccel később már sistergett is a válasz: Maga szórakoz ik ve lem? Mi ez a sz trájkhistória?

Ha a nő nem küldi vissza a mobilját, szó se lehet ró la, hog y ő visszaküldje a nőét! Fél perccel később Madeline rátett egy lapáttal: Ilyen későn még mindig talpon, Jonathan? Maga sohasem alszik? Nem ez az alváshiány az oka ingerlékenységének és rosszkedvének?

Jonathan nagyo t sóhajto tt, és eg y újabb üzenetet küldött: Tulajdonképpen ígé rt egy jó hírt is a rossz ell ensúlyo zására…

A magas bárszéken trónoló Madeline lenyelte az utolsó falat szendvicset, és máris ment a válasz: Igaz, í me a jó hír: a hideg és a sztrájk el lenére P árizsban csodá s az idő.

Aligho gy elküldte az e-mailt, leste a választ , ami nem i s késett. Na jó, legalább nincs kétségem afelől, hogy szórakozik velem.

Madeline nyugtalansága dacára sem tudott elfojtani egy mosolyt. Össze volt zavarodva: mi legyen most, hogy a közszolgálati sztrájk miatt nem tudja elküldeni a telefont a tulajdonosának? Olyan felelősség súlya nehezedett rá, amiből nem kért. Vajon tudatnia kéne Jonathannel, hogy a volt felesége telefonált New Yorkból, és üzenetet hagyott neki, könyörögve, hogy térjen vissza hozzá? Madeline akaratlanul olyan információhoz jutott, amely eldönthette egy pár jövőjét, és ez egyáltalán nem volt ínyére. Rendelt még egy pohár bort, amit lassan kortyolgatott, az autók és járókelők szüntelen jövés-menését figyelve az ablaküvegen át. A számos nagy üzletházhoz közeli rue Delambre-on élénk volt a forgalom ezen a karácsony előtti utolsó

bevásárló-hétvégén. A napfoltos járdán a párizsi nők karcsúsított kabátjai, a kamaszok vastag tolldzsekijei, a gyerekek tarkabarka sáljai, sapkái, a kopogó cipősarkak és a megannyi szájból gomolygó pára színek és arcok részegítő for gatagává vegyült . Madeline felhajtotta az utolsó korty bort, és kicsit becsiccsentve fogott tollat – ez ám a kifejezésmód! –, hogy megírja utolsó üzenetét: Kedves Jonathan! Déli egy óra. Az ebédidőm mindjárt lejár. Annál jobb, mert érzem, hogy ha még egy perccel tovább maradok ebben a műintézményben, nem fogok tudni ellenállni az almás pitéjüknek, amit itt egy gombóc fagylalttal és sok minden mással koronáznak meg. Valóságos „merénylet”, ahogy maguknál mondják, de a karácsonyi nagy dőzsölés előtt kevesebb mint egy héttel nem lenne észszerű engedni az effajta kísé rtéseknek, ezt, ugye, maga is belátja. Öröm volt – ha csak röviden is – társalogni önnel harapós kedve és mogorva, zord, zsémbes természete dacára, ami, ez t megértettem, eg yfajta „márkajelz és”, és amit egy esek akár még megnyerőnek is találhatnak. De mielő tt elhagynám, engedj e meg, hogy három kérdést fel téve k ielég ítsem a kí váncsiságomat: 1. Miért van az, hogy a világ állítólag legjobb séfje mostanság steak-frites-et szervíroz egy sarki bisztróban? 2. Miért van még ébren hajnali négykor? 3. Szereti még a vol t feleség ét?

Alighogy megnyomta a Küldés gombot, Madeline megértette, hogy hibázott. De késő bánat… Kilépett a Pierre & Paul pékségből, és a bortól kissé kábán átvágott az utcán. – Hé! Nézd meg, hová lépsz, HÍGAGYÚ! – rikkantott oda neki egy bohém fazon, aki kis híján fellökte a biciklijével. Persze ő se sokat láthatott a szemébe lógó hajától. Hogy elkerülje a kerékpárt, Madeline hirtelen hátrált egy lépést, de egy böhöm nagy négykerék-meghajtású kocsi bősz dudálása fogadta, amelyik jobbról próbálta megelőzni a biciklit. Madeline megijedt, és épphogy sikerült elugrania a terepjáró elől és átmenekülnie a szemközti jár dára, de közben letört az eg yik csizmája sarka. A francba! – fújt egy nagyot, lenyomva üzlete kilincsét, hogy végre menedéket leljen Csodakert jében. Imádta Párizst, utálta a pár izsiakat. – Minden rendben, madame? – kérdezte Takumi, látva, hogy főnöknője szinte sokkos állapotban van. – Hogy neked milyen lassú a felfogásod! – mordult rá Madeline, csak hogy megő rizze a látsza tot. – Bocsánat. Minden rendben, Madeline? – helyesbített az ázsiai.

– Igen, csak ez az átkozott saro k… Nem fejezte be a mondatot, egy kis vízzel leöblítette az arcát, mielőtt levetette a csizmáját és a dzsekijét kimeredt szemmel bámuló alkalmazottja előtt. – Fölösleges ezzel a kéjsóvár tekintettel vizslatnod, nem folytatom a sztriptízt. Amikor látta, hogy Takumi arca pipacsvörösre gyúl, már sajnálta, hogy így felfortyant. Nem akarta, hogy feszengeniük kelljen egymás előtt. – Elmehetsz ebédelni. Nem kell sietned, elboldogulok. Amint egyedül maradt az üzletben, lázas igyekezettel azonnal bekapcsolta Jonathan telefonját. A férfi válaszo lt: Kedves Madeline! Ha ezzel kielégíthetem a kíváncsiságát, íme a válaszok a kérdéseire: 1. Ha vala ha is „a v ilág leg jobb séfje” vo ltam, az már a múlté, rég óta nem vagyok az. Mondjuk úgy, hogy mint egy író, elveszítettem az ihletet és a szenvedélyt, ami ahhoz kell, hogy újat alkossunk. De azért ha San Franciscóban járnak Raphaёljével, ne fosszák meg magukat az élvezettől, jöjjenek el, és kóstolják meg éttermünkben a „steak- frites-et”. Prime ribünk csodál atosan omlós és í zletes, ami pedig a frites-ünket ill eti, az val ójában fok hagymás, baz salikomos, pi rított burgonya. A „Fonten ay hogy szépeit” e gy helyi termelő termeszti kis mennyiségben, és petrezselymes minden vendégünk azon a véleményen van, a szép aranyszínűre pirított krumpli szinte elolvad az ember szájában. 2. Igaz, hogy hajnali négy óra van, és még fenn vagyok. Az ok? Két kérdés, amit nem tudok kiverni a fejemből , ami nem hagy aludni. 3. Menjen a fenébe!

*** A rue d’Odessában Takumi bement egy kis étterembe, ahol már törzsvendégnek számított. Üdvözölte a tulajt, és a kevésbé zajos, kevésbé zsúfolt hátsó terem félreeső részében telepedett le. Kecskesajtos-paradicsomos leveles tésztát rendelt: ezt az ételkülönlegességet kóstoltatta meg vele. Az előételre várva elővette a táskájából a zsebszótárt,Madeline hogy kikeresse a „kéjsóvár” szót; zavartan fedezte fel, mit is jelent. Mintha rajtakapták volna valamin – hirtelen az az irracionális érzése támadt, hogy minden vendég vádló tekintettel néz rá. Madeline-nek öröme telt a gonoszkodásban: szerette provokálni, megingatni a meggyőződésében, kikezdeni a bizonyosságait. Takumi sajnálta, hogy Madeline nem veszi komolyan, hogy inkább éretlen kamasznak, mint felnőtt férfinak tartja. A nő elbűvölte, akárcsak egy rejtélyes virág. Leggyakrabban „verőfény” volt, aranyszínű ragyogás, mint a naprafor gó , fényt, bizalmat és lelkesedé st árasztott maga kör ül. De olykor titokzatos és komor is tudott lenni, mint a fekete orchidea, ez a ritka, gyűjtők áhította virág, amely a tél derekán, Madagaszkár pálmáin virul ki.

*** A vevő rosszkor állított be. Hogy kiszolgálja, Madeline abbahagyta az e-mailezést, és köténye kis zsebébe rejtette a telefont. Egy kamasz volt, úgy tizenöt és tizenhét év között, olyan baby rocker kinézetű srác, amilyenekkel a jobb negyedek gimnáziumainak a bejárata előtt lehet találkozni: Converse bakancs, slim farmer, fehér ing, már kás dzseki, gondosan szét zilált frizur a. – Segíthetek? – Én… uh… igen, virágot szeretnék venni – magyarázta a fiú, letéve eg y székr e a flight case-t , amiben a gitárja volt. – Akkor jó helyen jár. Ha cro issant-t kérne, elég nagy bajban volnék. – Hm? – Semmi, felejtse el. Kerek csokrot szeretne, vagy inkább hosszú szárú virágokból kössem? – Hűha… fogalmam sincs. – Inkább pasztellszínű legyen vagy tarka? – Hm? – ismételte meg a kamasz, mintha hottentottául beszélnének hozzá.

Hát biztosan nem ő nemzedéke legmagasabb IQ-jú egyede, gondolta Madeline, igyekezve megő rizni nyugalmát é s mo solyát. – Rendben. És arról van valami elképzelése, hogy mennyit szánna a vásárlásr a? – Nemtom. Háromszáz eur óért lehet kapni valamit? Madeline most már nem tudott visszafojtani egy sóhajt: ki nem állhatta azokat az embereket, akiknek fogalmuk sincs a pénz értékéről. A másodperc töredéke alatt eszébe villant néhány gyerekkori emlék: a hosszú évek, míg az apja munkanélküli volt, a család által hozott áldozatok, csak hogy ő tanulhasson… Micsoda szakadék választotta el ezt a szájában ezüstkanállal született kölyköt attól a kislánytól, aki ő volt! – Na jó, idefigyelj, kölyök, ahhoz, hogy vegyél egy csokor virágot, nem kell háromszáz euró. Legalábbis az én üzletemben nem. Értve vagyok? – Aha – hagyta r á bágyadtan a fiú. – Szóval kinek lesz a vir ág? – Egy nőnek. Madeline ég nek emelte a szemét. – A mamádnak vagy a kis barátnődnek? – Hát… valójában az anyám egyik bar átnőjének – válaszolta a fiú, most már kissé zavartan.

– Oké. És milyen üzenetet akarsz eljuttatni hozzá a virággal? – Milyen üzenetet? – Miért adod neki a virágot? Mi a célod vele? Meg akarod köszönni a pulcsit, amit a születésnapodra kaptál tőle, vagy valami mást akarsz mondani neki? – Hát… inkább a második variáció. – Basszus, a szerelemtől gárgyultál meg ennyire, vagy mindig ilyen vagy? – kérdezte Madeline a fejét csó válva. A kamasz úgy ítélte meg, jobb, ha nem válaszol. Madeline kijött a pult mögül, és nekifog ott a csokor nak. – Hogy hívnak? – Jeremynek. – És a mamád bar átnője, ő hány éves? – Hm… magánál biztosan idősebb. – És én hány éves vagyok szerinted? A srác ezúttal is úgy döntött, hogy nem felel, ami azt bizonyította, hogy talán mégsem akkor a idióta, amekk or ának kinéz. – Oké, nem érdemled meg, de tessék, ennél szebb nincs – magyarázta Madeline, a fiú felé nyújtva a csokrot. – A kedvenc virágom, toulouse-i ibolya. Egyszerű, mutatós, eleg áns egyszerr e. – Nagyon szép – ismer te el a fiú –, de mit jelent a virágok nyelvén? Madeline meg rántotta a vállát. – Felejtsd el a virágok nyelvét. Azt add, amit szépnek találsz, ez minden. – De mégis… – erősködö tt Jeremy. Madeline úgy tett, mint aki gondolkodik. – Abban, amit te a „virágok nyelvének” nevezel, az ibolya a szerénységet és a félénkséget de egy titkos szerelem szimbóluma is csokrot lehet. Tehát ha félsz, hogy esetlegjelképezi, kétértelműnek tűnik a dolog, köthetek neked egy rózsából. – Nem, az ibolya nagyon is megfelel – válaszolta a fiú széles mosollyal. Kifizette a csokrot, és elmenőben még megköszönte Madeline tanácsait. Madeline – miután végre egyedül maradt – előhúzta a telefont, és sietett befejezni az e-mailt: Ezer bocsánat, Jonathan, hogy ilyen otromba módon betörtem a magánéletébe. A kelleténél egy pohárral több bor az oka, ez vezette a fénysebességnél is gyorsabban a kezemet (egy lágy, méz, rózsa és barackos aromájú vouvray-i fehér). Bizonyára ismeri, és ebben az esetben megbocsát nekem :)). A postássztrájk minden bizonnyal nem tart örökké, de a biztonság kedvéért egy magánszállítóhoz fordulok.ésMár futárral, eljön a telefonjáért. Biztosítottak, hogy a hétvégét az felvettem ünnepeketaiskapcsolatot számításba egy vé ve még szaki erdadélután e lőtt megkapja a küldeményt.

Engedje meg, hogy ezúton kívánjak kellemes ünnepeket önnek és a fiának. Madeline Ui.: Kíváncsi vagyok, elnézést. Azt írta az utolsó üzenetében, hogy azért van még fenn az éjszaka kellős közepén, mert van két kérdés, amit nem tud kiverni a fejéből, ami nem hagyja aludni. Indiszkréció, ha megkérdezem, mi ez a k ét kérdés?

*** Kedves Madeline! Tudni akarja, mi az a két rejtély, ami nem hagy aludni. Hát tessék: 1. Azt kérdezem magamtól, kicsoda ESTEBAN. 2. Azt kérdezem magamtól, miért hiteti el a környezetével, hogy gyereket szeretne, amikor minden óvintézkedést megtesz, hogy NE LEGYEN gye reke…

*** Madeline pánikba esve gyorsan kikapcsolta a telefont, és úgy rohant el, mintha valami veszély elől menekülne. Tudja! Esteban és a g yerek! A pasas kutakodo tt a mo biljában, és r ájött! Egy izzadságcsepp gördült végig a gerincén. Hallotta, hogy dörömböl a szíve a mellkasában. Keze remegett, lába rogyadozott. Hogyan lehetséges ez? A nap tára és az e-m ailje, hát per sze… A gyomrában hirtelen hatalmas űr támadt, és küzdenie kellett, hogy ne csússzon ki a lába alól a talaj. Muszáj megnyugodnia: ezek csak töredékinformációk, ezek alapján nem árthat neki Jonathan Lempereur. Amíg a férfi valami másra nem teszi rá a kezét, őt nem fenyegeti valódi veszély. De volt a telefonjában elrejtve egy dokumentum, amire Lempereurnek semmiképpen sem szabad rábukkannia. Olyasvalami, ami nem lehetett volna Madeline Olyasvalami, őr ület megbirtokában. a halál kü szöbére sodo rta.ami egyszer már tönkretette az életét, és az Elméletben a titka védve volt. Lempereur egy disznó, aki mások titkaiban vájkál, de nem egy infor matikai zseni, és ne m is zsar oló . A férfi játszott vele, az ő r ovására szórakozott, de ha ő nem zargatja tovább, abbahagyja. Legalábbis Madeline bízo tt benne.

6

A szál Mert közte és Mattia közt (…) egy rugalmas és láthatatlan szál feszül, amely csakis két olyan embert kö thet össze, mint {6}

ők: akik egymásban ismernek rá a saját magányukra.

Paolo GIORDANO

San Francisco Reg ge l 9 óra 3 0 perc

Marcus nehezen ébredt. Holdkórosként támolygott ki a fürdőszobába, belépett a zuhany alá, úgy, hogy se az alsónadrágját, se az ingét nem vetette le, és mozdulatlanul állt a vízsugár alatt, míg a bojler ki nem ürült. A jéghideg víztől aztán kinyitotta a fél szemét, gyorsan megtörülközött, visszavánszorgott a szobájába, ahol ott is megállapította, hogy aa fehérneműs fiók és üres. Az összes alsógatyája és trikója volt begyömöszölve fonott kosárba. Kérdőn felvonta az egyik szemöldökét. Jonathan, aki számtalanszor megfenyegette, hogy többé nem mossa ki a ruháit, beváltotta a fenyegetést! – Jon! – panaszkodott, de aztán ráeszmélt, hog y szombat van, és Jonathan már biztosan elment hazulról, hogy bevásároljon az Embarcade rón lévő termelői piacon. Még mindig kábán beletúrt a szennyeshalomba, és felhúzta a keze ügyébe került első „újrahasznosít ható” ruhadarabot. Aztán kivonszolta magát a konyhába, és körbetapogatott, míg meg nem találta a termosz puerh teát, amit Jonathan minden reggel elkészített. Lerogyott egy székre, és nagyot kortyolt a fekete teából. Mintha az ital rozsdátlanította és beindította volna a neuronjait, hirtelen megvilágosodva illico presto levetkőzött, és a mosogatóban kilötykölte az alsóneműjét. Aztán kicsavarta és betette a mikrohullámú sütőbe, nyolc percr e állítva be az időt . Elégedetten, egy szál semmiben ment ki a teraszra. – Üdv, tintahal! – fogadta Boris. – Jó napot, szárnyas ektoplazma! – vágott vissza Marcus, és megvakargatta a tollát. Barátságuk végső bizonyságaként a madár közelebb szökdécselt, hátrahajtotta a fejét és kitátotta csőrét, egy nyeletnyi már pépesített vegyes gyümölcsöt kínálva

neki. Marcus köszönetet mondott a barátjának, aztán hatalmasakat ásítva, hogy majd kiakadt az állkapcsa, elnyújtózott a napon. – Csipkedd magad! Csipkedd magad! – rikoltozott a papagáj. A buzdítás hallatán Marcus megtette azt, amit legfontosabb napi teendőjének tartott: ellenőrizte a kert rózsabokrai mögé rejtett mintegy tucatnyi tő indiai kender öntöző rendszerét. Jonathanne k cseppet sem tetszett Marcus kis ültetvénye, de szemet hunyt fölötte. Végül is Kalifornia a nyugati világ első számú marihuánatermelője, és San Francisco mag a a toler ancia és ellenku ltúra jelképe. Marcus kis ideig még a teraszon heverészett, élvezve a meleget. Ő, aki élete nagy részét a montreali hidegben élte le, különösképpen méltányolta a szelíd kaliforniai klímát. A Telegraph Hill kis dombján nehezen hitte el az ember, hogy közeledik a karácsony: az aranytölcsérű sárga jázmin épp szirmot bontott, a pálmák, japán cseresznyék, oleanderek ragyogtak a napsütésben; sűrű repkény borította be a faházakat, amelyeket szinte elnyelt a köröttük burjánzó dzsungel, ahol vidám verebek csiripeltek é s tarka kolibr ik r öpködtek. A viszonylag korai óra dacára néhány sétáló már lefelé tartott a virágba borult Filbert lépcsőn. A növényzet, bármilyen dús volt is, nem védte meg teljesen a házat az illetéktelen tekintetektől. Az arra járók közül páran jót mulattak, mások felháborodtak, de senki sem ment el szó nélkül e mellett a habókos pucér fazon mellett, aki pajzán társalgást folytatott egy papagájjal. Marcus nem bosszankodott a dolgon, amíg egy turista elő nem kapta a fényképezőgépét, hogy megörökítse a jelenetet. – Már otthon sincs nyugta az ember nek! – szentségelt visszavonulóban a konyhába, ahol a mikrohullámú sütő időkapcsolója épp jelzett, hogy lejárt a „sütési idő”. Az eredményre kíváncsian kinyitotta a készüléket, hogy kiszedje a ruháját. Nemcsak hogy szár az volt, de meleg és puha is! Ráadásul briósillata van, gratulált magának, ahogy beleszimatolt a kis fehérneműcsomóba. A tükör előtt elégedetten mindent felhúzott, eligazgatta az alsónadrágját, lesimítgatta a pólóját, amelynek feliratát különösen szerette:

OUT OF BEER (life is crap)

Korgott a gyomra. Farkaséhesen kinyitotta a hűtőt, és turkálni kezdett az ételek között. Végül egy merész összeállítással kísérletezett: egy szelet szendvicskenyeret ó vastagon megkent mogyo ró vajjal, a t etejét beborí totta olajos szar díniával, és err e banánt karikázo tt. Pazar! – go ndolta boldo gan sóhajtva . Alig néhány falatot evett a szendvicséből, amikor észrevette. Madeline fotóit. Több mint ötven arckép a parafa táblára rajzszögezve, mágnessel a fémszekrények ajtajára erő sítve vagy eg yenesen a falr a celluxozva. Lakótársa szemmel láthatóan az éjszaka nagy részét azzal töltötte, hogy ezeket a fényképeket kinyomtassa. A nő minden lehetséges helyzetben, minden oldalról: egyedül, párban, elölről, profilból… Jonathan némelyik felvételt ki is nagyította, a szemre és az arcr a fókuszálv a. A megrökönyödött Marcus abbahagyta a rágást, és közelebb lépett a képekhez. Bár senki se jött volna rá, szüntelenül szemmel tartotta Jonathant. Vajon miért rendezte ezt a kiállítást? Milyen titkot akart megfejteni, mit akart kiolvasni Madeline Greene tekintetéből? Marcus tudta, hogy a külső máz alatt mennyire sérülékeny a barátja, hogy gyóg yulása még nem végleges. Minden ember szívében űr van, egy mély seb, az elhagyatottság és a magány érzésével. Marcus tisztában volt vele, ho gy Jo nathan szívében nagyon m ély ez a seb. És hogy az effajta viselke dés nem ígér semmi jó t. *** Mindeközben néhány kilométerrel odébb…

– Papa, megkóstolhatom a jerkyt? – kérdezte Charly. – Ezen a húson élnek a cowboyok! Jonathan, nyakában a fiával, órák óta járta az egykori kompkikötő területén összezsúfolódott termelői piac standjait. Számára ez megmásíthatatlan rituálé volt: minden szombaton eljött, hogy beszerezze a szükséges élelmiszereket, és ihletet merítsen a heti menü összeállításához. A Farmers’ Market valóságos intézmény volt San Franciscóban. A Ferry Building körül vagy száz farmer, halász és konyhakertész gyűlt össze, hogy eladják helyi biotermékeiket. Itt lehetett kapni a legszebb zöldséget, a legzamatosabb gyümölcsöt,

a legfrissebb halat, a legomlósabb húst. Jonathan szerette ezt a sokszínű tömeget vonzó helyet: jöttek turisták, séfek, minőségi termékekre vadászó ínyencek. – Kérlek, papa, ott árulnak jer kyt! Még sohasem ettem! Jonathan kiszabadította a fiát, aki nyomban odanyargalt a standhoz. Lelkesen bekapott egy falat szárított marhahúst, aztán hiába igyekezett, csak vágott egy grimaszt. Jonathan gúnyosan rákacsintott. Otthon érezte magát ezen az ízfesztiválon. Bazsalikom, olívaolaj, dió, friss kecskesajt, avokádó, spárga, paradicsom, padlizsán, fűszernövények, sütőtök, saláta: mustrált, szagolt, kóstolt, választott. „Rossz szakács az, aki el akarja leplezni a hozzávaló eredeti ízét, ahelyett hogy kiemelné.” Jacques Laroux, a séf, akinek a tanítványa volt, átadta neki a tudását. Ránevelte, hogy legyen szigorú a termékek kiválasztásában, tartsa tiszteletben az évszakokat, és hajtsa fel a legjobb beszállítókat. Itt, az Egyesült Államok veteményeskertjében ez nem volt nehéz. Rég elmúltak azok az idők, amikor a bioélelmiszer a hippik jussa volt. Ma már ez egyfajta életmód volt San Franciscóban éppúgy, mint egész Kaliforniában. Fél szemét állandóan Charlyn tartva, Jonathan vett még öt szép szárnyast, tíz feldarabolt nagy rombuszhalat és egy láda Szent Jakab-kagylót. Megalkudott egy tucat homár ra és öt kiló langusztára. Minden rendelésnél megadta a standosnak a parkolóhely számát, ahol a furgonja állt, hogy a piaci alkalmazottak tudják, hová kell vinni a szállítmányt. – Hé, Jonathan, ezt kóstold meg! – kiáltott oda neki egy Point Reyes-i osztrig aárus, egy kagylót nyújt va felé. A szokásos tréfálkozás kettejük közt… mert Jonathan, akinek nem volt ínyére a helyi gyakorlat, azfel osztrigát vízzel lemossák, mielőtt felszolgálják, ezt a fajta kagylót sohamiszerint nem vette az étlapra. De azért megköszönte és lenyelte a puhatestűt egy citromcikkellyel és egy darabka ken yérr el. Kihasználva a szünetet, előhúzta a dzsekijéből Madeline telefonját. Megnézte a kijelzőt, és enyhe csalódottsággal állapította meg, hogy nem reagált az e-mailjére. Küldjön neki egy bocsánatkérő SMS-t? Túl messzire ment volna? De annyira foglalkoztatta ez a nő… Az éjjel, rögtön azután, hogy kinyomtatta a fényképeket, a telefon memóriájának kiosztását vizsgálgatva különös felfedezést tett: Memóriakapacitás: 32 GB Szabad kapacitás: 1,03 GB Foglalt %: 96,8

Rendelkezésre ál l %: 3,2

Ez az adat meglepte. Hogyan lehetséges, hogy a készülék memóriája ennyire betelt? Első ránézésre a telefonban öt film, úgy tizenöt alkalmazás, nagyjából ötven fotó, körülbelül kétszáz dal volt, és… semmi más. Ennyivel nem lehet megtölteni egy okostelefont, nem kell informatikusnak lenni hozzá, hogy ezt tudja az ember. Következtetés? A telefo nnak más adatokat is tar talmaznia kell . Jonathan az öböl feletti mellvédre támaszkodva rágyújtott, közben a nyúlketrecek mellett guggoló Charlyt nézte. Itt bizonyára nem lehetett dohányozni, de alvás híján szüksége volt nikotinra. Nagyot szippantott a cigiből, és egy biccentéssel viszonozta egyik kollégája üdvözlését. Jonathant sohasem becsülték olyan nagyra szakácstársai, mint amióta már nem homályosította el őket a hírnevével! Ha találkoztak vele, a termelők és a vendéglősök zöme különös, szánalommal vegyes tisztelettel köszöntötte. Itt a legtöbben tudták, ki ő: Jonathan Lempereur, nemzedéke

legkreatívabb exséfje, a konyha exvirtuóza, a világ legjobb éttermének extulajdonosa. Ex, ex, ex… Ma már senki és semmi. Vagy majdnem… A törvény szerint még csak ahhoz sincs joga, hogy éttermet nyisson. Amikor kénytelen volt eladni a névhasználati ogát, valóban kötelezettséget vállalt arra, hogy távol tartja magát a tűzhelyektől. A French Touchnak nem ő a tulajdonosa, és a neve sehol sincs az első helyen feltüntetve, sem az étterem ho nlapján, sem a névjeg yen. A Chronical egy újságírónője azért a cikkében kiugratta a nyulat a bokorból, de el kellett ismernie, hogy a szerény vendéglő, ahol ma Jonathan Lempereur dolgozik, még csak nem is hasonlít a fényűző Imperatorra. Jonathan egyébként élt a lehetőségg el, hogy helyr etegye a do lgo kat: igen, új étt erme csak egysze rű fogásokat kínál elérhető áron; nem, soha többé nem kreál új receptet, és nem nyerte vissza az ihletét; nem, soha többé nem pályázik semmiféle kulináris elismerésre. Legalább tisztázódtak a dolgok, és hála a cikknek, a Lempereur esetleges visszatérése miatt aggó dó séfek megnyugodhat tak. – Papa, megkóstolhatom a wasabis zöldborsót? – rimánkodott Charly, kíváncsian bámulva egy ö reg ázsi ai standját, aki kacsanyelvet és teknősbékalevest is kínált. – Nem, kisöreg. Nem ízlene, nagyon csípős! – Kérlek! Olyan jól néz ki! Jonathan megvonta a vállát. Miért van az, hogy az emberi természet a legzsengébb kortól arra ösztökél minket, hogy eresszük el a fülünk mellett a jó

tanácsokat? – Csinálj, amit akarsz. Újra nagyot szippantott a cigarettájából, és összehúzta a szemét az erős napsütésben. A szép időt kihasználva rolleren, gyalog vagy biciklin sokan lejöttek a partra, hogy sétáljanak egyet. A távolban szikrázott az óceán, és a mélykék égen prédára leső sirályok cirkáltak, készen rá, hogy lecsapjanak minden lehetséges élelemre. Charlynak, aki egyszer már pórul járt a jerkyvel, óvatosabbnak kellett volna lennie, de a pirított borsó szép zöld színe olyan csábító és bizalomgerjesztő volt! Bátran bekap ott hát egy kis m aréknyi mustá ro s-tormás bor sót… – Pfuj! Ez csíp! – üvöltötte, íziben kiköpve azt, amit az imént a szájába tömött. Az ör eg japán elné ző mo sollyal fig yelte, ahogy a gyerek az apjáh oz fo rdul. – Szólnod kellett volna! – tett szemrehányást neki, hogy leplezze bosszúság át. – Na gyere, iszunk egy csokoládét – javasolta Jo nathan, aztán elnyomta a cigijét, és a nyakába ültette Charlyt. *** Mindeközbe n Párizsban…

Nem sokkal este hét után egy futár lökte be a Csodakert ajtaját. A késői óra ellenére az üzletben még nagy volt a forgalom, és Madeline igyekezett megsokszorozni önmagát, hogy ki tudja szolg álni vevőit. A futár levette bukósisakját, és az volt az érzése, hogy egy másik dimenzióba került. A virágbolt őszi színekben pompázó csokraival, illategyvelegével, hintájával és régi fém locsolókannájával nagyanyja vidéki házának kertjét juttatta eszébe, ahol gyerekkorában a szünidők nagy részét töltötte. Meglepte a természet e darabkájának váratlan szelíd nyugalma, és úgy érezte, hogy hosszú idő után először lélegzik szabadon. – Segíthetek? – kérdezte Takumi. – FedEx – válaszolta a futár, hirtelen felocsúdva ábrándozásából. – Egy csomagér t jöttem. – Igen, ez az, tessék. A futár elvette a vastag kar tonbor ítékot, amit az ázsiai feléj e nyújtott. – Köszönöm, jó estét. Kiment az utcára, és felpattant kétkerekűjére. Ráadta a gyújtást, megnyomta az indítógombot, és gyorsított, hogy minél előbb kiérjen a boulevard-ra. Már vagy

húsz métert megtett, amikor a visszapillantó tükörben észrevett egy integető, kiabáló nőt. Fékezett, és felállt a járdára. – Madeline Greene vagyok – magyarázta a nő, amint odaért. – Én töltöttem ki a neten az űrlapot, expressz csomagszállítást kérve, de… – Törölni akar ja a rendelését? – És vissza akarom kapni a csomagot. A fiatalember minden akadékoskodás nélkül visszaadta a borítékot Madeline-nek. Nyilvánvalóan gyakr an előfor dult, hogy a feladó az utolsó pillanatb an megg ondolta magát. Madeline aláírt egy elismervényt, majd odanyújtott a futárnak egy húszeuróst kárpótlásként. Madeline visszament az üzletbe, a telefont a melléhez szorítva, azon tépelődve, vajon jól döntött-e. Tudta, azzal, hogy nem küldte vissza a mobilt Jonathannek, azt kockáztatta, hogy felingerli a férfit. Ha az elkövetkező napokban nem hall róla többet, lesz ideje visszajuttatni neki a telefonját, de egyelőre nem akart lemondani a lehetőségről, hogy közvetlenül kapcsolatba léphessen a férfival, ha netán rosszra fordulnának a dolgok. Remélte, hogy ez nem fog bekövetkezni. *** San Francisco

Jonathan folytatta a bevásárlást a Ferry Building árkádjai alatt. A százévesnél is régebbi tengeri kikötő az Embarcadero mentén emelkedett. Fénykorát az 1920-as években élte, amikor ez volt a világ legfontosabb végállomása. Mára központi épületét elegáns galériás üzletházzá alakították, ahol kézműves sajtboltok, pékségek, csemegeüzletek, olasz vendéglők és felkapott fűszerüzletek sorjáztak az ínyencek zarándokhelyének számító sétány két oldalán. Jonathan bevásárlókörútja végén egy ládányi válogatott déligyümölcsöt vett, kivit, citromot, gránátalmát, narancsot, szőlőt. Már csak az volt hátra, hogy ígéretét betartva megvendégelje a fiát egy csésze csokoládéval a rakparton nyílt kávéházak valamelyikében. Charly megkönnyebbülten űzte el a száját égető mustár-torma ízét a kakaó lágy zamatával. Jonathan beérte egy kis kanna puerh teával. Lélekben máshol járt. Belekortyolva a teába, megnézte a telefon kijelzőjét. Még mindig nem jött új üzenet Madeline-től.

Egy belső hang azt súgta neki, hogy stop. Mire megy ki ez a játék? Mit akar bizonyítani? Vajon a kutakodása kellemetlenségeken kívül máshoz is vezethet? De úgy döntött, nem vesz tudomást a figyelmeztetésről. A múlt éjjel módszeresen megnyitotta az összes alkalmazást, és egyetlenegyet talált gyanúsnak: egy tömörítő programot, amely a számítógépről a telefonra átküldött nagyméretű fájlok – pdf, képek, videók – olvasását tette lehetővé. Ha Madeline rejtett dokumentumokat tárolt a telefonjában – és a készülék memóriájának elemzése erre engedett következtetni –, akkor csakis itt lehetnek. Igen ám, csakhog y ezt az alkalmazást jelszó védte! ENTER PASSWORD

Jonathan nézte, hogy villog a kurzor, várva, hogy beüsse a titkos kódot. Próba szerencse. MADELINE, GREENE, PASSWORD, gépelte be sorra. Hiú ábránd. Amikor harmadszori próbálkozása is kudarcot vallott, az órájára nézett, és elszörnyedt, késésben van. fel és szokott vennilehetett egy kisegítőt az étterembe, demennyire a fiatal szakácsnak nemHétvégére volt kulcsa, arra nem számítani, hogy Marcus, ez a világ lustája időben ott lesz. – Indulás, matróz, felszedjük a hor gonyt! – adta ki a parancsot, intve Charlynak, hogy vegye fel a dzsekijét. – Ó, papa, köszönünk az oroszlánfókáknak? A kisfiú szerette volna, ha az apja elviszi megnézni ezeket a különleges állatokat, akik az 1989-es földrengés óta a Pier 39 kikötőben tanyáztak. – Nem, kicsim, dolgoznom kell – válaszolta némi bűntudattal Jonathan. – Majd holnap megnézzük őket a Bodega Bayen, amikor hajóval kimegyünk horgászni. Oké? – Oké! – rikkantotta Charly, felugo rva a székről. Jonathan egy szalvét ával letör ölte a bajuszt , amit a kaka ó rajzo lt fia or ra alá. Épp odaértek a parkolóba, amikor Jonathan zsebében rezegni kezdett a mobil. Előhúzta, és látta, hog y az ESTEBAN név tűnik fel a kijel zőn. *** Egy pillanatig habozott, hogy felvegye-e, de a szállítmányfelelős már várta, hogy segítsen berakodni az árut. Charly is boldogan nekigyürkőzött, és a három férfi gyorsan bepakolta az összes ládát az Austin Mini Vanbe, egy valódi, 1960-as

évekbeli, fabetétes countrymanbe, amin ott díszelgett az étterem emblémája. – Kapcsold be az övedet! – kérte a fiát Jonathan, mielőtt elfo rdította volna a slusszkulcsot. Az olasz negyed felé vette az irányt, felcsíptetve a mobilt a szélvédőre tapasztott telefontartóba, amikor … Bingó! Esteban üzenetet hagyott! Kihangosította a telefont, hogy meghallgassa. Férfihangot várt, de egy dallamos női hang szól alt meg:

„Jó napot, Greene kisasszony, itt doktor Esteban rendelője. Azért hívom, hogy megtudjam, nem lehetne-e egy órával eltolni a hétfői találkozó időpontját. Megköszönném, ha felhívna minket. Szép hétvégét!” Jonathan meglepetten kapta fel a fejét. Az Esteban tehát nem egy dél-amerikai szerető, hanem egy orvos neve! Kíváncsiságtól hajtva elindította a telefonon az rany Oldalak alkalmazást, de a fia rendreutasította: – Az utat nézd, papa! Jonathan bóli ntott: – Oké, kisöreg. Majd te segítesz. Charly, boldogan, hogy közreműködhet a dologban, bepötyögte az érintőképernyőn az adatokat az online telefonkönyvbe. Apja utasítását követve begépelte, hogy DOKTOR ESTEBAN, aztán, hogy PARIS, végül elindította a keresést. Néhány másodperc múlva a program kiköpte az eredményt: Laurence Esteban pszichiáter 66 bis, rue Las Cases 7 5007 Paris

tehát tévedett a házasságtörést illetően,talán de aztmaradéktalanul kitalálta, hogy MadelinenelJonathan nincs minden rendben. A nő a fotókon boldognak mutatkozott, de az, aki heti kétszer lélekkurkászhoz jár, ritkán a derűs kiegyensúlyozottság mintaképe.

7

A bukott Lempereur Mindkettőnknek az kell, hogy felejtsünk, ideiglenes menedék kell, mielőtt tovább cipeljük poggyászunkat, a semmit.(…) Két menekülő, akik magányukkal támogatják egymást. Romain GARY

Párizs, VIII. kerület Éjjel 1 óra Egy faubourg-du-roule-i elegáns bérház lakása

Havas eső hullt a főváro s tetőir e. Egy éjjeli lámpa fényénél, jó melegben a pehelypaplan alatt, Madeline az utolsó oldalait olvasta Jonathan Lempereur könyvének, az Egy szerelmes szakács

vallomásainak, amit Takumi aznap reggel vett meg neki.

Mellette Raphaёl már két órája aludt. Amikor bebújt mellé az ágyba, remélte, hogy jövendőbelije hamarabb abbahagyja az olvasást egy kis „enyelgés” reményében, de Madeline-t beszippantotta a könyv, és Raphaёl a túl hosszúra nyúlt várakozásba belefáradva végül elaludt. Madeline imádott az éjszaka csöndjében olvasni. Bár Raphaёl lakása közel esett a Champs-Élysées-hez, a béke és nyugalom szigete volt, amelynek csendjét nem verte fel rendőrautók szirénázása és dáridózók kurjongatása. Csak úgy falta Jonathan könyvét, amely el bűvölte, ugyanakkor viszo lyog tatta. A mű 2005-ben jel ent meg. Az volt Lempereur aranykora, amint arról a korabeli egyhangú és lelkes kritikákból vett és a hátsó borítón összegyűjtött idézetek tanúskodtak: „az ízek varázslója”, „a

gasztronómia virtuóza”, „a világ legtehetségesebb séfje”. Lempereur ezekben a beszélgetésekben fennen hirdette hitvallását: a konyhaművészet ugyanolyan önálló művészeti ág, mint a festészet vagy az irodalom. Számára a g asztro nómia nem csupán az ízlelőbimbók kielégítése, han em művészi dimenziója is van. Nem annyira szakácsként, mint inkább alkotóként határozta meg magát, munkáját az üres, fehér papírlap fölé hajló íróéhoz hasonlítva, és azt állítva, hogy szerzői konyhát visz.

„Azt akarom, hogy az én konyhám az egyszerű kézművességen túlmutatva történeteket meséljen és érzelmeket keltsen” – jelentette ki.

Ebből a szemszögből vizsgálta és tárta fel alkotómunkája forrásait, hogy megtalálja és azonosítsa művészete gyökereit. Mi táplálja-alakítja intuícióit? Miféle folyamat eredménye, hogy ezt vagy azt az ízt melyik másikkal kombinálja, újfajta zamatot teremtve? Milyen szerepet játszik az étel textúrája, illetve esztétikai megjelenése? „Minden érdekel – ismerte be. – Szüntelenül táplálom a kreativitásomat,

múzeumba, kiállításokra járva, zenét hallgatva, filmet nézve és a természetben szemlélődve, de inspirációm elsődleges forrása a feleségem, Francesca. Most három hónapra bezárom az éttermemet, hogy visszavonuljak kaliforniai műhelyembe. Szükségem van erre az időre, hogy regenerálódjam, és tökéletesítsem az új receptjeimet, amelyeket a következő évben bevezetek majd az Imperatorban.” Madeline-t meglepte, hány fejezetet szentel a virágoknak. Jonathan sok virágot használt a konyhájában, receptjei egy részét az ízükre alapozva: kandírozott sarkantyúkabimbók, ropogós libamájfalatkák rózsalekvárral, ibolyával karamellizált b ékacombo k, mimóza és org ona sör bet, pipacsos jégkr ém… Madeline érezte, hogy korog a gyomra. Megéhezett az olvasástól! Nesztelenül kicsusszant az ágyból, maga köré tekert egy takarót, aztán kiment az amerikai konyhába, ahonnan a tetőkre nyílt kilátás. Feltette a teafőzőt, és kinyitotta a hűtőt, hogy ker essen valami r ágcsálnivalót.

Hm, nincs valami nagy választék… A szekrényekben kotorászva végül mégiscsak sikerült előbányásznia egy megkezdett csomag granolát. Várva, hogy a víz bugyborékolni kezdjen, beleharapott egy csokis kekszbe, és átfutotta az Egy szerelmes szakács vallomásainak függelékét, ahol ki volt nyomtatva néhány olyan recept, amely híressé tette Lempereur New York-i éttermét. Akkoriban, amikor Lempereur vezényelt esti kínálatában ízutazás, amelyet mintegy a konyhában, húsz, kisaz Imperator adagokban feltálalt szerepelt fogás egy köré szerveztek, filmforgatókönyvszerűen pontos sorrendben, számtalan meglepetéssel. A menüt tanulmányo zva Madeline-nek akarva-akar atlan összefutott a szájában a nyá l. Első felvonás Csőben sült kaviáros rákfarok Parmezános baconropogós Tojáslepény tengeri sünnel és grillázzsal Mályvás akácvirágfánk Fokhagymás pirított ba b mézes-fűszeres morzsabundában Valódi nizzai pissaladière

Második felvonás Serpenyős Szent Jakab- kagyl ó macaronnal és mandulás ri zottóval Szarvasgombás rizottó és fehér csok olá dés emulziója Jázminban konfitált baszk borjúláb Tejes bárány duó mézes-kakukkfüves bordából és dióból

Harmadik felvonás Faszénen sült fagyl alt pill ecukorral Ananász magnóliaszirommal Orgonás habcsók olívaolajos-mézes tejhabon Kakaós banánkenyér b odzav irágos tejberizsen Kókuszmousse karamellkanálban Nyalókás téli fagylalt

Madeline teáscsészéjével a kezében letelepedett a laptop monitorja elé. A gyapjas hópelyheket nézte az ablakból, amelyek a tetőkre hullva szétszálazódtak. Akarata ellenére egyre jobban lenyűgözte Lempereur, valamint a gasztronómia színpadáról való váratlan visszavonulását övező rejtély. Vajon egy még fiatal férfi dicsősége és művészete csúcsán miért dönt úgy egyik napról a másikra, hogy meglékeli a saját karrierjét? A Google-ba beütötte, hogy „Jonathan Lempereur”, aztán még beírta „az étterme bezárása” hívószót, és elindította a keresést… *** Mindeközbe n San F rancis cóban…

Délután négy óra. Jonathan kiadta az utolsó napi desszertet – egy közönséges őszibarackos-rozmaringos pitét aztán leoldotta a kötényét, és kezet mosott. Vége a műszaknak! – gondolta, miközben elhagyta a konyhát. A teremben üdvözölt egy vendéget, és beállt a pult mögé, hogy főzzön két eszpresszót – egyet a segítőjének, a másikat magának. Fogta a csészéket, ellenőrizte a hőmérsékletüket, hogy biztosra vehesse, a hőveszteség minimális lesz, és a kávé aromája megmarad. North Beachben, a város olasz negyedében ezzel nem vicceltek! Még hogy elrontsanak egy ristrettó t, és híg lötty legyen belőle, vagy a kapszulás gépek valamelyikét használják, amelyek Sanghajtól New Yorkig az egész világon egyformává teszik a kávé ízét! Csészével a kezében kiment a teraszra, hogy megbizonyosodjon róla, nem unatkozik-e túlságosan Charly. A gyerek az érintős tabletjén játszott, teljesen

belemerülve a dinoszauruszok világába, és ügyet sem vetett az apjára, amikor az letelepedett mellé az egyik teraszhősugárzó alá. Jonathan lopva rágyújtott, a Washington Square-en átvágó járókelőket és gyerekeket figyelve. Szerette ezt a helyet és különleges atmoszféráját. Bár manapság lakóinak többsége ázsiai származású, a negyed ragaszkodott olasz-amerikai hagyományaihoz. Erről tanúskodtak a mozgó fagylaltárusok, a zöld-fehér-piros zászlóval fellobog ózott lámpaoszlopok és a számtalan család i vendéglő, ahol pestós tésztát, panna cottá t és tiramisù t lehetett enni. Mitikus hely volt: itt élt Kerouac, Marilyn Monroe a negyed templomában ment férjhez, és Coppolának, A keresztapa rendezőjének még mindig voltak itt iro dái és egy étt erme. Jonathan elővette a zsebéből Madeline telefonját. Még mindig nem érkezett SMS. Elindította a rejtélyes alkalmazást, eltökélve, hogy ezúttal, ha törik, ha szakad, kikerüli a jelszó állította akadályt. ENTER PASSWORD

Oké, csaképpolyan szép sorjában. azt sulykolták belénk,Hát hogy a számláinkat védő jelszó fontos,Egyfolytában mint a bankkártyánk PIN-kódja. legyen. Rágták a fülünket, teletömték a fejünket jó tanácsokkal, hogy valóban biztonságos jelszót válasszunk: kerüljük a túl rövid szavakat, ne használjunk olyan adatokat, amelyeket ismernek a családtagjaink, váltogassuk a betűket, a számokat és a speciális karaktereket. Váltig állították, hogy ebből a szempontból egy olyan formula, mint például a !Efv(abu#$vh%rgiubfv°oalkùs,dCX, kiváló jelszó, amelyet gyakorlatilag lehetetlen meg hekkelni. Csak éppen megj egyezni i s lehetetlen. Jonathan egy hajtásra megitta a ristrettó ját. Szentül meg volt győződve róla, hogy valami pofonegyszerű dolgot kell keresni. A mai modern életben ezernyi kóddal kell zsonglőrködnünk: bankkártya, társadalombiztosítás, postafiók, ügyintézés… Bármilyen szolgáltatást akarunk igénybe venni, jelszó kell hozzá. Ez túl sok a memóriánknak. Tehát, hogy egyszerűsítsük az életünket, az emberek zöme hajlamos rövid és ismerős, könnyen megjegyezhető jelszavakat választani. Minden biztonsági szabályra fittyet hányva végül a születési dátumuk, a feleségük vagy a gyerekeik keresztneve, a házi kedvencük neve, a telefonszámuk vagy egymást követő számok, illetve szo mszédos betűk alko tta szám- és betűsor mellett döntenek. Jonathan módszeresen próbálkozott: „123456”, „abcde”, „raphael”, „greene”, és beütötte Madeline telefonszámát i s.

Semmi. A nő régi e-mailjei között kutakodva talált egy különösen érdekes üzenetet: egy regisztrálási kérelmet csatolmányokkal, amelyet Madeline küldött a márkakereskedőnek, akitől a motorját vette. Többek közt ott volt Madeline személyi igazolványának a fotókópiája, amelyből Jonathan megtudta a születési dátumát. Beütötte hát, hogy „21031978”, „21marsl978”, „21/03/78”, aztán angolosan: „03211978”, „march211978”, „03/21/78”. Újra semmi. – Gondolkozz! – mondta magának fennhangon. Mivel Madeline e-mail-címe az volt, hogy [email protected], megpróbálkozott a „maddygreene”-nel, aztán a „maddygreene78”-cal. Semmi. Jonathan érezte, ahogy nőttön-nő benne a düh és a csalódottság. Ökölbe szorította a kezét, és nagyot sóhajtott. Őrjítő volt ott állni a titok kapujában, és esélyt sem látni arra, hogy bejusson. *** Madeline felvette vékony keretes szemüvegét, hog y kényelmesebben el tu dja olvasni a képernyőn mindazt, amit kidobott a keresés. Lempereur lemond, Lempereur trónfosztása, A bukott Lempereur: a francia lapok versengtek, ki tudja frappánsabb szójátékkal hírül adni Jonathan „visszavonulását”. Madeline rákattintott arra a linkre, amely a Libération cikkér e mutatott.

KULTÚRA 2009/12/30 LEMPEREUR, A BUKOTT EMBER Az avantgárd konyhaművészet fenoménja tegnap este meglepetésszerű sajtótájékoztatót tartott Manhattanben, amelyen bejelentette, hogy bezárja az éttermét és eladja valamennyi érdekeltségét. Elgyötört, borostás arc, karikás szem, túlsúly: a New York-i gasztronómia pápája, a francia séf, Jonathan Lempereur nem volt túl jó formában, amikor csütörtökön bejelentette éttermének, az Imperatornak (három Michelin-csillag) azonnali bezárását és a feleségével, Francesca DeLillóval közösen alapított cégcsoportban meglévő valamennyi érdekeltségének az eladását. Súlyos következményekkel járó döntés a vállalat kétezer alkalmazottjára nézve.

Egy ki vételes sé f A legendás Rainbow Roomban működő Imperatort több alkalommal is „a világ legjobb éttermének” ítélte a brit Restaurant Magazine.

Egyesek szemében látnok és ötletember, másokéban szélhámos és sarlatán – Lempereur több mint tíz éve megosztja a gasztronómia v ilág át.

Fásultság Váratlan döntése igazolásául a séf azt mondta magáról, hogy „fáradt, motiválatlan és kiégett”, így juttatva kifejezésre, mennyire kimerült, amiért állandóan ott kel l lennie a küzdőtéren, és napi 18 órát dol goznia az év 3 60 napján.

„Mindennel leállok. Végleg” – fogalmazott egyértelműen Lempereur, kategorikusan kizárva, hogy elvállalná valamelyik nagy étterem vezetését. „Már nem szerez örömöt a hivatásom és a művészetem, és nem hiszem, hogy ez az öröm bármikor visszatérne” – magyarázta. Azt is mondta, hogy elege van az értetlen kritikákbó l.

Párkapcsolati problémák Úgy tűnik, nem is annyira a kritikák, mint inkább házassága válsága gyorsította meg a döntését, hogy visszavonul a gasztronómia világából. „Nagyon erősen kötődtem a feleségemhez, és kétségtelen, hogy

nemrégiben lezajlott válásunk kö zrejátszott döntésemben.” – ismerte el Lempereur, kibújva a magánéletét firtató összes további kérdés alól.

Pénzügyi nehézségek „De a pénzügyi mutatók is közrejátszottak abban, hogy előrehoztam amúgy is elkerülhetetlen visszavonulásomat” – tette hozzá a pontosság kedvéért Lempereur. Az Imperator csoport val óban évek óta súlyosan el van adósodva, bennragadt egy kevéssé jövedelmező gazdasági modellben és számos kockázatos befektetésben. Lempereurnek tehát már ott volt a kés a nyakán, amikor kénytelen-kelletlen átengedte a névhasználati jogot a Win Entertainmentluxusszállodaláncnak, amely a csoport valamennyi tevékenységét átveszi és fol ytatja majd.

Bizonytalan jövő Vajon mihez kezd most Lempereur, aki még negyvenéves sincs? Pihenni fog? Erőt gyűjt? Beleveti magát egy újabb vállalkozásba? A séf kitért a jövőjét firtató kérdések elől, igyekezett minél előbb berekeszteni a sajtótájékoztatót, amelynek végén egy magára maradt, elveszett tekintetű férfi hagyta el a termet. Egy fáradt ember, aki azonban titokban talá n megkönnyebbült, hogy nem kel l többé a „Császá rt” ala kítania.

Madeline rákattintott egy másik linkre: az online The New York Times egy cikkére, amely új meg világ ításba helyezte a tör ténteket.

A VATEL-SZINDRÓMA Ted Booker írása 2009. december 30. Az av antgárd konyha emblemati kus vezéral akja, Jonathan Lempereur a Vatel-szindróma{7} áldozata l ett? A New York-i séf valóban nem az első konyhavirtuóz, aki egy balszerencsés eset után hirtelen lelép a színpadról. Előtte már Bernard Loiseau-tól {8} kezdve Jacques Lacroix-ig számos nagy séf állandó szorongásban élt, a hanyatlástól rettegve. Alkotás, szakmai elismertség és jövedelmezőség – Jonathan Lempereurnek több mint egy évtizeden át mindezt sikerült csodálatos módon a személyében egyesítenie. Ez a törékeny egyensúly billent fel ma

este.

Egy sor összeollózott beszámoló következett, amelyektől a cikk olyan lett, akár egy nekrol óg, minden megszólaló úgy beszélt Lempereurr ől, mi ntha… halott lenne. Michael Bloomberg, a város polgármestere az évek folyamán tiszteletbeli New York-ivá lett nagy séf bámulatos tehetségét magasztalta. Hillary Clinton arra emlékeztetett, hogy „Jonathan Lempereur tevőlegesen támogatta az iskolákban a gyerekek ízlésbeli neveléséért indított akciókat”. Frédéric Mitterrand francia kulturális miniszter a „konyhaművészet zsenijét” köszöntötte benne, „aki nagyban

hozzájárult a francia gasztronómia nemzetközi kisugárzásához”. Egy megszólalás volt, amely nyilvánvalóan elütött ezektől az egybehangzó véleményektől: Alec Baxter skót séfé, akit Jonathan fosztott meg a földkerekség legjobb séfje címtől. Baxter bosszút állt, és nem leplezte elégedettségét: „Lempereur

csak egy hullócsillag volt a konyha világának egén. Egy média teremtette üstökös, aki hagyta, hogy végül felfalja az a rendszer, amely a népszerűség csúcsára röpítette. Ugyan ki fog a nevére emlékezni tíz év múlva?” De a legszuggesztívebb, legszemélyesebb és legmegrendítőbb vallomás Lisieux-nek, az Imperator egyik séfhelyettesének a szájából hangzott el: Claire „Tíz éve dolgozom együtt Jonathan Lempereurrel – nyilatkozta . – Tőle tanultam mindent, ő

figyelt fel rám, amikor egy madisoni kávézóban pincérnősködtem – Jonathan mindennap ott reggelizett. Nem volt érvényes munkavállalási engedélyem, és ő segített rendezni a helyzetemet azzal, hogy felvett az éttermébe. Erős akaratú ember, sokat követel, de nagylelkű az alkalmazottjaival.” – Te, kisanyám, biztosan szerelmes voltál belé – mormolta Madeline, aztán tovább ol vasta a cikket.

„Jonathan egyszerre erős és sebezhető – folytatta Claire. – Szertelen természetű ember, csupa ellentmondás, imádta és ugyanakkor gyűlölte a médiát és a hírnevet. Az utóbbi időben nagyon deprimáltnak találtam. Hiperaktív volt, állandó nyomás alatt élt és dolgozott, a tökélyt hajszolta fáradhatatlanul, ami egyfajta rabszolgasággá fajult nála. Halálosan ki volt merülve, hiszen egy percre meg nem állt reggeltől estig. Gyakorlatilag soha nem ment szabadságra. Amíg a felesége támogatta, nem fenyegetett a veszély, hogy esztelenségeket művel, de amikor Francesca elhagyta, minden elviselhetetlenül nehéz lett. Mert az egész világ félreismeri Jonathan Lempereurt: a vágy, hogy elismerjék, mérhetetlen ambíciója, a sztárkultusznak tett engedményei, mindezek nem valamiféle szélsőséges megalománia jelei. Azt hiszem,

hogy ezt az egészet Francescáért tette. Hogy meghódítsa, hogy a felesége szeresse. ttól a perctől fogva, hogy elváltak, többé semmi sem érdekelte, semminek sem volt értelme…” – Hát te mit csinálsz itt? Hogyhogy még fenn vagy? Madeline összerázkódott, és úgy fordult hátra, mint akit éppen rajtakaptak valamin. A köntöst viselő , álomittas Raphaёl fur csán nézett rá. – Semmit, semmit – vágta rá, és gyo rsan kikapcsolta a számítógép monitorját. – A… az elszámolást csinálom… tudod, a járulékok, a társadalombiztosítás, a rezsi… Ismered ezt. – Na de hajnali kettő van! – Nem tudtam elaludni, drágám – magyarázta Madeline, mikö zben levette a szemüvegét. Ivott egy kortyot a kihűlt teából, orrát beledugta a kekszesdobozba, de kénytelen volt megállapítan i, hog y üres. Raphaёl hozzá hajolt, hogy csókot nyomjon az ajkára. Kezét becsúsztatta Madeline rövid hálóinge alá, és megcirógatta a hasát. Aztán szája elvált Madelineétől, és a nyakára siklott. Lassan lehúzta a selyem hálóruha egyik pántját, aztán a más… Szerelmes nekibuzdulását a Jumpin’ Jack Flash refrénje szakította félbe hirtelen. Raphaёl összerezzent meglepetésében, és egy pillanatra hátrahőkölt. Madeline csak nézte a számítógép mellett rezgő telefont. Jonathan telefonját. Egy barna hajú, sötét szemű, mély, komoly tekintetű nő képe tűnt fel a kijelzőn. Fölötte egy keresztnév: FRANCESCA

Madeline, időt sem hagyva magának a gondolkodásra, felvette… *** – Papa, fázom. Jonathan felemelte a szemét a képernyőről. Már egy órája szövevényes gondolataiba merülve igyekezett feltörni Madeline kódját, de hiába. A nő emailjeinek jó részét átnézte, türelmesen gyűjtögetve az információmorzsákat, és valahányszor újabb nyomr a bukkant, megpr óbálta kitalálni a meg felelő jelszót. – Menj be egy pulcsiért, kicsim – mondta a fiának, és egy papírszalvétát nyújtott oda neki, h og y megtörö lje csupa takony or rát.

A nap elbújt, sűrű, tejfehér ködnek engedve át a helyét, amely beborította az utcákat és a parkot, ahová a terasz nézett. Nem véletlenül nevezték San Franciscót Fog Citynek. Ez volt a város egyik kissé titokzatos és lehangoló oldala: a gyorsaság, amellyel a vastag köd pillanatok alatt beburkolta a cityt és a híres Golden Gate-et. Amikor Charly egy vastag gar bóban visszajöt t, Jonathan az ór ájára pillantott: – Alessandr a mindjárt itt lesz. Örülsz, hog y vele nézed meg a Wickedet{9}? A kisfiú bó lintott, majd nyomban fel is kiálto tt: – Itt van! És a bébiszittere láttán ugrálni kezdett örömében. Alessandra az egyik legrégebbi helybéli olasz vendéglő tulajdonosának, Sandro Sandrininek a lánya volt. A Berkeley-n tanult, és valahányszor Charly Kaliforniában volt, Jonat han őt kérte meg, hog y vigyázzon a fiár a. Éppen üdvözölte a lányt, amikor a telefon rezegni kezdett a kezében. A kijelzőre pillantva felismerte volt felesége telefonszámát. – Halló! Francesca semleges hangon elmagyarázta, hogy próbálta elérni a mobilján, de egy párizsi nő vette fel, aki elmondta, hogyan cserélték el a telefonjukat. Francesca csak azt akarta tudni, hogy minden rendben van-e. És persze szeretne beszélni Charlyval. – Az édesanyád – mondta Jonathan, és odanyújtotta a fiának a telefont.

8

A zokat, akik et sz eretünk Néha ez is szerelem: ha engedjük elmenni azokat, akiket szeretünk. Joseph O’C ONNOR

Sonom a meg ye Kalifornia Vasárn ap reg ge l

– Már nem szereted a mamát, ugye? – kérdezte Charly. Az Austin a Csendes-óceán tago lt partja mentén haladt. Jonathan és a f ia hajnal ban keltek. Az 1-es úton hagyták el San Franciscót, először Muir Beach fekete homokján hajtottak át, majd Bolinason, ezen a kedélyes kisvároson, amelynek lakói évtizedek óta módszeresen tönkreteszik az összes jelzőtáblát, hogy megmeneküljenek a tömegturizmustól. – Szóval, szereted még a mamát? – fogalmazta újra a kérdést a kisfiú. – Miért kérdezed? – tudakolta Jonathan, lehalkítva a rádiót. – Mert tudom, hogy hiányzol neki, és azt szeretné, ha újra együtt élnénk mind a hárman. Jonathan megrázta a fejét. Nem akarta, hogy a fia akár egy percre is azt higgye, hogy az édesanyjával való szakítása és a válásuk nem végl eges. Tapasztalatból tudta, hogy egy gyerek sokszor reménykedik titkon abban, hogy a szülei egy napon újra egymásra találnak. Nem akarta, hogy Charly ezt az illúziót dédelgesse magában. – Ezt felejtsd el, kicsim. Nem fog megtörténni. – Nem válaszoltál – jegyezte meg a kisfiú. – Ugye még szereted egy kicsit? – Idehallgass, Charly, tudom, hog y ez nehéz neked, és hog y szenvedsz ettől a helyzettől. Az én szüleim is elváltak, amikor annyi idős voltam, mint te most. Hozzád hasonlóan én is nagyon szomorú voltam, és haragudtam rájuk, amiért semmiféle erőfeszítést nem tettek, hogy kibéküljenek. Szíves örömest elismerem, hogy mindhárman boldogabbak voltunk, amikor a mamád és én még szerettük egymást. Sajnos a szerelmi történetek nem örök időkre szólnak. Ez van, és kész. Fontos, hogy megértsd, ez az időszak mögöttünk van, és többé nem tér vissza. – Hm… – A mamád és én nagyon szerettük egymást, és te ennek a szerelemnek vagy a

gyümölcse. Már csak ezért sem fogom soha sajnálni életemnek ezt az időszakát. – Hm… A fia előtt Jonathan soha egy rossz szót nem szólt Francescára mint anyára. Egyébként, ha joggal neheztelt is rá, amiért hűtlen lett hozzá, édesanyának csodálatos volt, Charly nem kívánhatott jobbat. – A házastársi kötelékekkel szemben a szülők és gyerekek közti kapocs egy életen át megmarad – folytatta, betűről betűre követve azoknak a pszichológusoknak a tanácsait, akiket olvasott. – Nem kell választanod kettőnk közt: a mamád mindig a mamád lesz, én pedig mindig a papád maradok. Mindketten felelősek vagyunk a neveltetésedért, és egész életedben elkísérünk, ott leszünk melletted mind a boldog, mind a nehéz pillanatokban. – Hm… Jonathan a tájat nézte a szélvédőn át. A kacskaringós, zord út az óceán mentén kanyargott. A vidék szél ostromolta, fogazott sziklafalaival inkább Bretagne-ra és Íro rszágr a emlékeztetett, mintsem Kalifor niára. Hibásnak érezte magát, amiért nem találja a megfelelő szavakat, amikor a fiával beszél. Charly számára a szülei válása váratlan és brutális esemény volt. Jonathan mostanáig ügyelt rá, hogy ne teregesse ki előtte az édesanyjával való kapcsolata részleteit, de vajon ez a jó megoldás? Igen, kétségtelenül: hogyan is lehetne elmagyarázni egy gyereknek, mennyire összetett a házastársak közti viszony, és hogyan rombolja szét a hűtlenség? De azért megkockáztatott valamiféle magyarázatot: – Semmit sem tagadok meg a múltból, de egy napon rá kellett jönnöm, hogy a mamád már nem az a nő, akiről azt hittem, jól ismerem. A házasságunk utolsó éveiben egy álomképbe voltam szerelmes. Érted? –– Hm… Ne hümmögj már! Érted vagy nem? – Nem is tudom – mondta a gyerek, furcsa fintort vágva. A fenébe, miért mondtam ezt neki? – esett kétségbe Jonathan. Megelőztek egy tehéncsordát, és végre megérkeztek úti céljukhoz: a kis halászfaluba, Bodega Baybe. A San Franciscótól 60 kilométerre északnyugatra fekvő hely akkor lett világhírű, amikor Alfred Hitchcock itt forgatta le a Madarak legtö bb jelenetét. Ezen a téli reggelen a városka csak lassan elevenedett meg. Megálltak a még szinte teljesen üres parkolóban. Charly kiszállt a kocsiból, és kiszaladt a pontonhídra, hogy megnézze a napon sütkérező és elégedetten fel-felbődülő

oroszlánfókákat. A kikötőben több standon árultak még izgő-mozgó rákokat, és az éttermek előtetői alatt néhány „öreg harcos” ringatózott a hintaszékekben, és a reggeli óra ellenére hatalmas tarisznyarákokat és clam showderst{10} falatozott. Ahogy megígérte a fiának, Jonathan kibérelt egy karcsú testű kis hajót, amely a marseille-i halászbárkákra hasonlítot t. – Rajta, hajósinas, ir ány a nyílt tenger! A víztükör sima volt, hajózáshoz tökéletes. A lélekvesztő eltávolodott a parttól, majd a kikötőtől úgy 3 kilométernyire lehorgonyzott. Charly előszedte a horgászbotját, apja segítségével feltűzött egy kukacot a horogra, majd kivetette. Jonathan ellenőrizte Madeline mobilját, de a megyének ezen a részén semmiféle hálózat nem volt kiépítve. Miközben fél szemét a fián tartotta, rágyújtott, és az első szippantást kiélvezve figyelte a hajó körül köröző tengeri madárrajt. Valóban, Hitchcocknak volt miből ihletet merítenie: a helyet elárasztották a különféle madarak – dolmányos és kaliforniai sirályok, kormoránok, nagy bekasszinok –, rikoltozásuk belevegyült a hajók ködkürtjeinek hangjába. – Mondd, miért cigizel, amikor abba bele lehet halni? – kérdezte Charly. Jonathan úgy tett, mintha nem hallotta volna, és a kérdésre kérdéssel felelt: – Van kapás? De a gyerek nem volt hajlandó felhagyni a bagó elleni hadjáratá val. – Én nem akar om, hogy meghalj – mondta könnyes szemmel. Jonathan felsóhaj tott.

Hogy harcoljon ez ellen? Megadta hát magát, és egy utolsó t szippantva elnyom ta a cigij ét. –– Elégedett vagy? fel újr a a mosoly azon nyomban a kisfiú ar cán. Igen – r agyogott *** Mindeközbe n Deauvil le-b an…

A szalo n falió rája épp elütötte a het et. Tűz pattogott a kandallóban. Raphaёl és az apja a biliárdasztalnál mérkőztek meg egymással. A párnázott bőrkanapén ülő Madeline gépiesen bólogatott, fél füllel hallgatva Isaure, jövendő anyósa locsogását, míg lábánál Szultán, a család angol cocker spánielje barátságosan csor gatta nyálát új cipőjér e.

Odakinn kora délután óta eső verte az ablakokat. – Ah, imádom ezt a műsor t! – kiáltott fel Isaure, hirtelen elfordulva Madeline-től, hogy felhangosítsa a tévét, ami ilyenkor, az év végén, szokás szerint a sokadik blődséget sugáro zta. Madeline a szünetet kihasználva felkászáló dott a kanapéról. – Megyek, és elszívok egy cigit. – Azt hittem, leszoktál – tiltakozott Raphaёl. – Meg fogja ölni, kedvesem – licitálta túl a fiát Isaure. – Bizonyára – ismerte el Madeline de egyszer úgyis meg kell halni valamiben, nem igaz? Belebújt a tolldzsekijébe, és kiment az erkélyre. Igaz, hog y rég l eszállt az éjsza ka, de rafinált spotlámpa rendszer világított a meg a kis anglo-normann kúriát, kiemelve az épület favázas szerkezetét és a medence türkizkék vizét. Madeline tett néhány lépést a fedett erkélyen, és a mellvédre könyökölt. A lóver senypálya fölött elt erülő birtokr ól lenyűgöző kilátás nyílt D eauville-r a. Cigarettára gyújtott, és nagyot szippantott belőle. Arcát szél korbácsolta. A tenger mormolása elringatta, lehunyta a szemét, és próbálta kiüríteni az agyát. Ezeknek a családi hétvégéknek a polgári kényelme és renyhesége ellentmondásos érzéseket keltett benne: megbékélés, nyugalom, lázadás, vágy, hogy elszökjön.

Talán majd a megszokás… A levegő dermesztően hideg volt. Nyakáig felrántotta dzsekije cipzárját, fejére húzta a kapucnit, és elővette zsebéből a mo bilt. Reggel óta a gondolatai többnyire Francesca DeLillo körül jártak, akivel előző éjjel beszélt telefonon. Ez a nő, az őt övező rejtély, a története különös hatást tett rá. A beszélgetésük rövid volt, de elég sokatmondó ahhoz, hogy ne tudja fejéből egész nap. Amikor Francesca tisztába jött a helyzettel, kicsit kiverni zavartana megkérte, hogy törö lje le az üzenetet, amit Jonath an rö gzítőjén hagyott, és főleg ne szóljon neki róla. „Pillanatnyi gyengeség” – vallotta be. Madeline megértette. Elindította az okostelefon keresőprogramját, és a galériában, a képeknél beírta Francesca nevét. A gazdag örökösnő fiatalkorában a tanulmányai mellett – menedzsmentet hallgatott – nagy divatmárkák modelljeként dolgozott. Az első fotók az 1990-es évekből származtak, és kifutókon meg plakátokon mutatták Francescát. A felvételeken hol Demi Moore-ra, hol Catherine Zeta-Jonesra vagy éppen Monica Belluccira hasonlított. Aztán számos olyan kép tűnt fel, ahol Jonathannel együtt pózolt, ami azt bizonyította, hogy a boldog évek alatt a pár nem habozott

felhasználni a magánéletét a közös vállalkozás népszerűsítésére. Az eső egyre jobban zuhogott. Mennydörgött, a villám a ház közelében csapott be, de a cybertérbe bezár kózo tt Madeline észr e sem vette. Ujjai táncoltak az érintős kijelzőn, és ráklikkelt egy ikonra, amely a Vanity Fair magazin weboldalára irányította. Néhány évvel korábban a Paris Match amerikai kiadása hat oldalt szentelt a párnak ezzel a címmel: „ A konyha, az szerelem a

avából!” Egy hosszú interjú és glamour fotók, amelyeknek nem sok közük volt a gasztronómiához. Az egyiken látni lehetett, hogy Francesca és Jonathan ugyanazt a feliratot tetováltatták a jobb lapockájukra. Madeline ráközelített a képre, hogy kisilabizálja az „epigráfo t”. You’ll never walk alone{11} Szép… feltéve, hogy az ember biztos benne, egész életében együtt marad a másikkal. Mert most, az évek távlatáb ól nézve, a fotó ban volt valami patetikus. –– Drágám, meg fogszszívem! fázni! ––mondta Raphaёl, amikorfelkinyitotta az ajtót. Máris bemegyek, válaszolta Madeline, sem emelve a szemét a telefonról. Ahogy sorra vette a felvételeket, Madeline-nek szemébe ötlött egy nyilvánvaló tény. Attól függően, hogy egyedül volt vagy Jonathan társaságában, Francesca viselkedése merőben megváltozott: a csáberejében biztos ragadozó topmodellből mindent megbocsátó, odaadó tekintetű szerelmes nő lett. Még az újságíróknak szánt beállított felvételekről is sugárzott, hogy azok ketten igazán szeretik egymást. Vajon mi választotta el őket egymástól? – kérdezte magától Madeline, miközben visszatért a szalonba. *** – Miért váltak el? – kérdezte Charly, amint visszatette a hor gászbotját a kocsi csomagtartójába. – Kik? – A szüleid. Jonathan összevonta a szemöldökét. Elfordította a slusszkulcsot, és egy mozdulattal jelezte a fiának, hogy kapcsolja be a biztonsági övét. Az autó Bodega Bayt elhagyva San Fr ancisco f elé vette az ir ányt. Jonathan vezetés közben kinyitotta a tárcáját, és elővette egy vidéki kisvendéglő

kifakult fotóját. – A nagyszüleidnek Franciaország délnyugati r észén volt éttermük – magyarázta, és meg mutatta a képet a kisfiúnak. – La Che-va-liè-re – szótagolta Charly, összehúzva a szemét, hogy ki tudja silabizálni a cégtáblát. Jonathan bóli ntott. – Amikor még gyerek voltam, az apám néhány hónapig egy másik nőt szeretett: az étterme beszállítójának, egy nagy pezsgőmárkának a képviselőjét. – Hm. – Ez a szerelem több mint egy évig tartott. Mivel egy kisvárosban gyo rsan terjed a pletyka, ügyeltek rá, hogy titokban tartsák a viszonyukat, ami sikerült is nekik. – Miért csinálta ezt a papád? Jonathan lehajtotta a napellenzőt, hog y ne vakítsa el a déli ver őfény. – Hogy a férfiak miért csalják meg a feleségüket? És a nők miért csalják meg a férjüket? Néhány másodpercig hagyta a kérdést a levegőben lógni, mintha fennhangon gondolkodna: – Egy csomó oka lehet, azt hiszem: a vágy lanyhulása, az ör egedéstől való félelem, az igény, hogy bizonyítsuk magunknak, a vonzerőnk még mindig hat, az a benyomás, hogy a kalandnak nem lesznek következményei… Kétségtelenül csupa nagyon is elfogadható magyarázat. Nem mondhatom, hogy felmentem az apámat, de nem is én vagyok az, aki elsőként követ vet rá. – Tehát nem ezér t volt, hogy nem álltál vele szóba, mielőtt meghalt? – Nem, kicsim, nem ezért. Apámnak sok hibája volt, de a hűtlenség e dacára sohasem kételkedtem abban, hogy szereti a mamámat. Biztos vagyok benne, hogy sokat gyötrődött, amiért megcsalta a szenvedély olyan, mintkénytelen a drog: kezdetben azt hiszi az ember, hogya feleségét, az uralmadealatt tartja, de egy napon beismerni, hogy a drog uralkodik rajta… Charly – egyszerre meglepődve és zavarba jőve ettől a vallomástól – furcsálló tekintettel nézte a visszapill antó tükör ben, de Jonathan már belemeleg edett: – Végül siker ült kigyóg yulnia a „függőségéből”, abból a nőből. De fél évvel a kalandja befejezése után nem jutott jobb az eszébe, mint hogy bevallja a félrelépését az anyámnak. – Miért? – kérdezte a gyerek. – Azt hiszem, azért, mert haragudott magár a, és bűntudata volt. Jonathan indexelt, megállt egy régi benzinkútnál, és miután kiszállt, leemelte az

egyetlen töltőpisztolyt. – És aztán? – kérdezte a kisfiú, követve az apját. – Könyörgött a feleségének, hogy bocsásso n meg neki. Mivel volt két gyerekük, arra kérte, hogy tartsák egyben a családot, de anyámat összetörte apám árulása. A férje bemocskolta a szerelmüket, mindent tönkretett, amit együtt felépítettek. Nem bocsátott meg neki, és elhagyta. – Csak úgy ukmukfukk? Jonathan kifizette a t ankolást és viss zaszállt a kocs iba. – Nagyanyád már csak ilyen volt – magyarázta indulás után. – Milyen? – Szenvedélyes, túlfűtött és lobbanékony, nagy idealista, aki hitt az egyetlen igaz szerelemben. Egyszer csak rá kellett eszmélnie, hogy az, akit a legeslegjobban szeretett a világon, képes volt hazudni és fájdalmat okozni neki. Gyakran mondog atta, hog y egy kapcsolatb an a bizalom a legfo ntosabb. Hogy bizalom nélkül a szerelem nem szerelem, és azt hiszem, ebben igaza volt. Charly, aki eddig a butát adta, elfeledkezett a szerepéről, és nem állta meg megjegyzés nélkül: – Ez hasonlít ahhoz, amit te éltél át a mamával. Jonathan bóli ntott: – Igen, hosszú éveken át egy test, egy lélek voltunk a mamával. Mindent megosztottunk egymással, és a szerelmünk mindentől megvédett bennünket. De egy napon… egy napon elmúlik a szer elem… és már nincs mit mondan i. Charly szomorúan ingatta a fejét, és mivel nem volt már mit mondani, egészen hazáig hallgatott.

9

Egy féltve őrzö tt ti tok Egy féltve őrzött titok tette őket egymás cinkosaivá.{12} Marguerite YOURCENAR

San Francisco Vasárnap Kora dé lután

Charly kinyitotta az ajtót, és bero ntott a nappaliba. – Idenézz, Marcus bácsi! Két halat fogtam! A kanapén szétvetett lábbal elterülő kanadai épp füves cigit szívott, de akkorát, mint egy sült krumplis papírtölcsér. – De fura szaga van – fintorgatta orrát a kisfiú. Marcus egy ugrással talpon termett, és szélsebesen eltüntette a spanglit az alacsony aszt alkán tró noló virág cserépben . – Hé, kölyök, szia! De Jonathan villám ló tekintetet vetett rá. – Hányszor mondtam már neked…? – kezdte tajtékozva. – Oké, oké, emberéletben nem esett kár – védekezett lagymatagon a kanadai. – A svindlijeiddel azt kockáztatod, hogy elveszik tőlem a fiam felügyeleti jogát, és akkor kár fo g esni emberéletbe n! Jonathan kitárta az összes ablakot, hogy kiszellőztessen, ezalatt Charly előszedett a hűtőládából egy szép vör ös tengeri sügért és egy még f icánkoló kis lepény halat. – Egészen fr issek! – mondta, roppant büszkén a zsákmányár a. – Bizony! Nem úgy, mint Marcus bácsi… – tette hozzá álnokul Jonathan, hogy megnevettesse a fiacskáját. Igaz, ami igaz, lakótársának fölöttébb egyedi elképzelése volt a vasárnapi „ünneplőruháról”: gyűrött alsógatya, két páratlan zokni és egy póló, amin ezúttal egy marihuánalevél díszelgett, hátterében a jamaicai zászlóval. – Kérsz valami gyümölcsöt? – kérdezte Jonathan, visszarakosgatva a hűtőbe az útra magukkal vitt elemózsia maradékát. – Hát… jobban szeretném, ha Marcus bácsi csinálna nekem egy triószendvicset… – Aha… – mondta Jonathan nem túl nag y meggyőződéssel.

– Kérésed parancs! – kurjantotta Marcus, s már szedte is elő a hozzávaló kat a konyhaszekrényből. Charly a szája szélét nyalogatva felkapaszkodott a bárpultnál lévő egyik magas székre. Marcus buzgón megvajazta az első szelet szendvicskenyeret, amit aztán megszórt kakaóporral, erre borította rá a sűrített tejjel megkent második karéjt, és végül megkoronázta a juharsziruppal átitatott utolsó kenyérszelettel. Charly beleharapott a szendvicsbe, és tele szájjal rikkantotta: – Nyam, esz pfhinom, khösz! A bókr a büszkén Marcus mag ának is készített egy ug yanilyen szendvicset. – Neked is csináljak, Jon? Jonathan már nyitotta a száját, hogy visszautasítsa – szó se lehet róla, hogy akárcsak egy falatot lenyeljen ebből a hiperkalorikus kotyvalékból –, de aztán meggondolta magát. Miért vessen el minden élvezetet és minden meghitt-cinkos pillanatot Marcusszel és a fiával? A sógorának vannak ugyan hibái, de ő az, aki csipetnyi vidámságot és némi eredetiséget visz az otthonukba. És főleg nincs párja, ha Charlyt kell megnevettetni, miközben ő maga, a bánatába begubózott apa nem a legszívderítőbb t ársaság, akir ől egy fiú álmo dhat. – Csinálj, miért is ne? – vetette oda, melléjük telepedve a pulthoz. Mindenkinek töltött egy adag puerh teát, aztán bekapcsolta a kis rádiót, amit egy kaliforniai rockot sugárzó adóra hangolt. Így hát az Eagles, Toto és a Fleetwood Mac sikerszámainak a ritmusára majszolták el az uzsonnájukat. – Tudod, mit? „Marcus bácsi híres triószendvicsét” felveszem az étterem étlapjára a desszertek közé – tréfálkozott Jonathan. – Lefogadom, hogy nagy sikere lesz! A tiszta szívből nevető Charly felemel te a tekintetét: – Miértfényképeire ragasztottad ki ezeket a fotókat? – ámult el Madeline-nek a konyha falát beborító mutatva. Jonathan úgy érezte, rajtakapták. Két napja hagyta, hogy elragadja a kíváncsisága, de most nemigen értette, mi a ráció és logika a viselkedésében. Miért izgatta annyira ennek a nőnek az élete? Miért hitte úgy, hogy valam iféle küldetése van? – Igazad van, mindet leszedjük – helyeselt, szinte megkönnyebbülve ettől az észszerű döntéstől. – Majd én segítek – ajánlkozott a sógor a. A két férfi felállt, és nekiláttak, hogy egyenként letépkedjék a helyiséget beborító fényképeket.

Madeline Velencében, Madeline Rómában, Madeline New Yorkban…

– Hé, láttad ezt? Ez itt Cantona… – Miről beszélsz? Marcus odanyújtotta neki az imént leszedett fotót. A képen a bőrdzsekit és karcsúsított inget viselő Madeline mosolygott egy – huszonkilenc gyertyával teletűzdelt – születésnapi torta előtt. Az esemény öt vagy hat évvel ezelőtt történhetett. Ha Madeline érzékelhetően fiatalabbnak is tűnt, közel sem volt olyan nőies és elegáns, mint az a nő, akivel Jonathan a repülőtéren találkozott. Akkoriban kerekebb ar ca, fiús kinézete volt, és a szeme alatt csúf kari kák sötétlettek. A fénykép egy irodában készült: dossziékat lehetett látni, egy kissé ósdi számítógépet, tollakat , szövegkiemelő filceket é s egy olló t bögr ében. Bár a kép elég szemcsés volt, azért ki lehetett venni a falra rajzszögezett posztert, s rajta Eric The Kinget a Vör ös Ör dögö k mezében. – Tudod, ho l készült ez a felvétel? – kérdezte Marcus. – Nem. – Szerintem egy kapitányságon. – Miért? Marcus az elmosódott fekete-sárga alakokra bökött a háttérben. – Ezek ketten itt zsaruk. – Ezt meg honnan veszed? – Fel tudod nagyítani a képet?

– Hé, nem a Miami helyszínelőkben… – Próbáld meg! Bár nem hitt a dologban, Jonathan fogta a laptopját, amelyre letöltötte Madeline valamennyi fotóját. Ráklikkelt a megfelelő ikonra, hogy megnyissa a Photoshopot, és a szoftver zoomját használta. Na persze a nagyítás pontossága hagyott kívánnivalót a után, de nem azért több mi ndent lehetett észletekből.foltjai Az igazatmag megvallva zárhatta ki, kihogy a venni háttéra rneonsárga fényvisszaverő csíkkal ellátott mellények, olyanok, amilyeneket az angol zsaruk némelyike hord. Ez persze semmit se bizonyított. Ahogy a felvételt vizsgálgatta, hol alul, hol felül, hol itt, hol ott, szemet szúrt neki egy másik részlet: a Madeline bögréjét díszítő hár om betű: GMP. – GMP? Mond ez neked valamit? Jonathan megnyitotta a keresőablakot, és beírta, hogy „GMP+rendőrség”. Az első találat a Gr eater Manchester Police, a manchesteri rendőrség honlapjára irányította: – Igazad van, ez tényleg egy kapitányság. – Te sok olyan embert ismer sz, aki egy kapitányságon ünnepli a szülinapját?

A kérdés pár pillanatig a levegőben lógott. A válasz magától adódott: nem is olyan rég en a nő zsar u volt! Jonathan megértette, hogy megtalálta Madeline féltve őrzött titkának a nyitját. De amikor már-már célba ért, kétség fogta el. Milyen jogon kutakodott a nő titkaiban? Ő aztán ig azán tudhatná, hogy nem bo lygathatjuk a múltat bünt etlenül és… – Ezt nézd meg! Marcus, aki közben megkaparintotta a számítógépet, döntött helyette. Beírta a keresőbe, hogy: „Madeline+Greene+Police+Manchester”. Sok száz találat volt, de az első helyen egy Guardiantől átvett újságci kk állt:

MADELINE GREENE, A DIXON-ÜGY NYOMOZÓNŐJE ÖNGYILKOSSÁGOT KÍSÉRELT MEG

10

Mások él ete Létünk nagy gyötrődése onnét származik, hogy örökösen egyedül vagyunk, és minden erőfeszítésünk, minden tevékenységünk arra irányul, hogy magányunkból kimeneküljünk. {13} Guy de M AUPASSANT

Párizs December 19., hétfő Hajnali 4 óra 30 pe rc

Néhány perc óta sűrű, apró szemű hó hullott a VIII. kerületre. A fagyos éjszakától dermedt Faubourg-du-Roule negyed kihalt volt. Egy fehér Peugeot Partner állt meg bekapcsolt villogóval a rue de Berri közepén a második sorban. Egy vastag kapucnis tollkabátba burkolódzott nőalak jött ki az egyik elegáns bérházból, és beu gr ott a furgo nba. – Vedd feljebb a fűtést, szörnyű zimankó van! – panaszkodott Madeline, bekapcsolva az ö vét. – Már maximumon van – válaszolta Takumi, miközben indított. – Jól telt a vasárnapja? Madeline eleresztette a füle mellett a kérdést, és felhúzta az egyujjas gyapjúkesztyűjét, addig is, m íg bemeleg szik az utastér. Takumi nem feszegette tovább a dolgot. A kocsi végighajtott a rue d’Artois-n, majd jobbra fordult, ki a rue La Boétie-ra, aztán a Champs-Élysées-re. Madeline meglazította a sálját, előkotort a zsebéből egy doboz cigit, és rágyújtott. – Azt hittem, hogy leszokott… – Na ne! Csak nem fogsz te is csatlakozni a kór ushoz? Tudod, mit mondott Gainsbourg? „Piálok és bagózom: az alkohol a gyümölcsöt konzerválja, a füst a húst.” Takumi néhány pillanatig elr évedve hallgatott, azt án visszavágo tt: – Először is: ezt az idézetet Hemingwaytől lopta… – …és másodszor? – Másodszor : mindketten halottak, nemde? – Na jó, ha zavar a dolog, keress magadnak más munkahelyet, vagy perelj be

passzív dohányzásért! – Csak a maga érdekében mondtam – riposztozott nyugodtan Takumi. – Idefigyelj, szállj le rólam, oké? És kímélj meg ettől a vacakságtól! – rendelkezett az autórádióra mutatva, amelyből a Que je t’aime japán változata szólt, magának Jo hnny Hallydaynek az előadásában. Az ázsiai kivette a CD-jét, Madeline pedig egymás után hangolt a különböző hullámhosszakra, míg végül talált egy klasszikus zenét sugárzó adót a Suite bergamasque-kal. A muzsika valamennyire megnyugtatta. Az ablak felé fordult, és a árdákon lassan megmaradó havat nézte. A porte Dauphine körforgalmában Takumi a körgyűrűre átvezető útra fordult rá. Madeline bal lábbal kelt fel, ahogy az néha megesett vele, de a rosszkedve sohasem tartott sokáig. Takumi elnyomott egy diszkrét ásítást. Ezek a rungis-i éjszakai kiruccanások elvarázsolták. Kár, hogy hajnalok hajnalán kell kikecmeregni az ágyból… Egyébként nem mindegyik virágboltos vette magának a fáradságot, hogy felkeljen. „Kollégáik” java része megelégedett azzal, hogy interneten adja le a rendelését, és egyenesen az üzletébe szállíttassa a virágokat! Madeline meggyőzte, hogy van jobb módja is a hivatása gyakorlásának, és az igazi virágboltos éppen hogy ar ró l ismer szik meg, hog y a tökéletes árut keresi-kuta tja. A hótól kissé csúszott az út, de ez nem rontotta el Takumi örömét, hogy éjjel vezethet Párizsban. A közlekedés folyamatosságában volt valami részegítő és valószerűtlen. Az A6-oson ment tovább, mintha Orlyba tartana, és hamarosan megér kezett a világ legnagyobb fr iss ár ut kínáló nemzetk özi piacához. *** Rungis m egig ézte Takumit. „Párizs g yomr a” szolg áltatta a fő városban elfo gyasztott hal-, gyümölcs- és zöldségmennyiség felét. Itt szerezték be az árut a legjobb éttermek és a legigényesebb kézművesek. Múlt tavasszal, amikor a fiatal japán fiú szülei Franciaországba látogattak, Takumi elsőként ezt a kirándulást szervezte meg nekik, még az Eiffel-torony előtt. A hely lenyűgöző volt: egy valóságos város, ahol ezerszámra jártak-ke ltek az emberek, egy vár os saját kapitányságg al, pályaud varr al, tűzoltósággal, bankokkal, fodrászattal, gyógyszertárral és húsz étteremmel! Takumi szerette ezt a nyüzsgést hajnali négy és öt óra között, amikor a lázas tevékenység a tetőpontjára hágott a piacon, jöttek-mentek a kamionok, kirakodtak, berakodtak a szagok és ízek fo rg atagában – akár eg y balett, olyan volt az egész. A vámkapunál Madeline bemutatta kiskereskedői igazolványát, hogy beléphessen

a piac területére, aztán a furgon megállt az avenue des Maraîchers és az avenue de la Villette közö tt a kertművészetnek fenntartott szektor egyik f edett parkoló jában. Kiválasztottak egy magas kerekes kocsit, és bementek a hatalmas acél- és üvegcsarnokba. A C1 pavilon huszonkétezer négyzetméterét vágott virágok töltötték meg. Amikor bezárult mögöttük az automata ajtó, egy másik világban találták magukat, a kinti szürkeséget a színek és illatok szimfóniája váltotta fel. A látványtól felvillanyozódott Madeline álmosságát egyszeriben mintha elfújták volna, megdörzsölte a szemét, és határozott léptekkel nekivágott a csarnoknak. A három futballpályánál is nagyobb területen vagy ötven nagykereskedő állította fel a standját ebben a hatalmas hangárban, ahol az utcáknak virágnevük volt: Mimóza, Íri sz és Kökör csin sétány… – Üdv, szépségem! – fogadta Émile, annak a standnak a tulajdonosa, ahol Madeline az áruja jó részét beszerezte. Szalmakalapjával, metszőollójával, kertésznadrágjával, biciklikormányhoz hasonlatos bajszával Émile Fauchelevent valóságos intézmény volt. A piac 1969-es megnyitása óta ott volt Rungis-ben, ismert minden regulát és minden apró fogaskereket. – Egy r övid kávé cukor nélkül? – kérdezte, néhány pénzérmét dobva a kávégépbe. Madeline egy fejbólintással köszönte meg. – Katsushinak pedig egy tea? – tette hozzá Émile, a tekintetével cukkolva Madeline pr otezsáltját. – A nevem Takumi – válaszolta fagyosan az ázsiai és inkább egy kapucsínót kérek. Émile nem hát rált meg: – És egy kapucsínó Tsashiminek! A fiatalemberígy szósemmi nélkülbe fogta a poharát, és csalódottan lehajtotta a fejét, amiért a nagykereskedő veszi. – Egy napon el kell szánnod magad, hogy behúzz neki egyet – súgta a fülébe Madeline, amikor Émile egy új jövevény felé indult. – Ezt nem tudom elintézni helyetted. – De hát… idős ember. – Háro m fejjel magasabb nálad, és kétszer annyit nyom, mint te! Ha ez megnyugtat, engem fél éven át cukkolt. Valahányszor meglátott, Rosbifnek vagy Englishnek szólított. – És hogy lett vége a dolognak? – A képébe loccsantottam a tűzforró kávét. Azóta úgy bánik velem, mint egy

hercegnővel. Takumi tanácstalan volt. Abban az országban, ahol született, minden áron igyekeztek elkerülni a konfliktusokat, az összetűzéseket, az agresszív viselkedést. – De… miér t van ez itt így? – Ez mindenhol így van – felelte Madeline, összegyűrve a papírpoharát, hogy bedobja a szemetesbe. – És ha kíváncsi vagy a véleményemre, bele kell állnod az ilyen szit ukba, hog y férf i leg yen belőled. – De hát én férfi vagyok, Madeline! – Igen, de nem az, aki lenni szeretnél! Azzal faképnél hagyta Takumit, gondolkodjon csak el a dolgon, és megkereste Bérangère-t, Fauchelevent egyik eladónőjét, vele járta végig a standokat. Vett két köteg leveles ágat, keményen alkudott a tulipánokra, százszorszépekre és kaméliákra, de a háro mkosár nyi csodálat os ecuador i r ózsánál ő engedett. Nem esett nehezére alkudozni, igyekezett mindig áron venni a virágot. Takumi dolga volt ezt az első rakományt bepakolni a furgonba, aztán csatlakozott a főnöknőjéhez a szobanö vényeknek fenntartott pavilonban. Madeline értő szemmel választotta ki a cserepes begóniákat és a nefelejcseket, míg a tanítványa – hiába, közeledtek az év végi ünnepek – a karácsony sztárjait szedte össze: a fagyöngyöt, a magyalt, a mikulásv irágot, a karácsonyi r ózsát. Madeline a légfrissítésre használt levéldísznövényeket is ráhagyta, amelyek egyre népszerűbbek voltak a cégek körében, de amelyeket ő maga halálosan unalmasnak tartott. Inkább a fehér és pasztellszínű orchideák kiválogatásával töltötte az időt, ezekre alapozta ugyanis üzlete hírnevét. Aztán még beugrott abba a csarnokba, ahol a mindenféle „mütyürök”, „vicikvacakok” voltak felhalmozva: illatgyertyák, húsevő növények, szív alakú kis kaktuszok, ültetett kávélevelek… A vevői így vicces és nem túl drága ajándékokatkávéscsészébe adhattak. A dekorációs részlegen kiszúrt egy kovácsoltvas angyalt: őrületesen jól fog mutatni a kirakatban. Takumi állandóan ott volt a nyomában, és itta minden szavát. Madeline törékenysége dacára becsületbeli ügynek tartotta, hogy ne húzza ki magát a nehéz feladatok alól: derekasan tolta a minden megállónál egyre nehezebb kocsit, fél kézzel emelte fel a tízkilós virágföldes zacskót vagy a hatalmas égetett agyagkaspót. Szél rázta a melegházakat. Az üvegen át látni lehetett az égen örvénylő fényes hópelyheket, amelyek aztán fehér, fag yos tajtékkal terí tették be az aszfaltot. Hogy késleltesse a pillanatot, amikor ki kell lépni a zord hidegbe, Madeline még

elidőzött kicsit ebben a biztonságos, puha burokban. Tavaszi virághagymákat vett – ácintot, nárciszt, hóvirágot –, és ez felrázta melankóliájából. Az ő szemében, aki gyűlölte ezt az ünnepi időszakot, a tél kezdete az év legszomorúbb pillanata volt, de éppen ezért ilyenkor érezte a legnagyobb szükségét annak, hogy lássa visszatérni az életet. Számára ez volt a karácsony igazi ígérete…

6 óra 30 perc

***

Takumi óvatosan becsukta a furgon hátsó ajtaját. A kocsi dugig volt. – Gyere, meg hívlak reggelizni – ajánlotta Madeline. – Na, végr e egy-két kedves szó! Belökték a Cordeliers, a kertészeti szektor közepén lévő bisztró ajtaját. A pult mellett számos vendég diskurált erről is, arról is, igyekezve megoldani a világ gondjait egy pohár vörösbor vagy egy csésze fekete mellett. Egyesek belemerültek a Parisien olvasásába, mások lottó- vagy tipp-mixszelvényeket töltöttek ki. Sok beszélgetés a közelgő elnökválasztás körül forgott: Vajon újraválasztják Sarkót? A baloldal a leg jobb jelö ltet indítja? Leültek egy asztalhoz a bisztró egy kevésbé zajos részén. Madeline egy duplát kért, Takumi pedig engedett a kísértésnek, és rendelt egy jó zsíros kebabot. – Neked aztán vasból van a gyomrod, mi? Prédikálsz itt nekem a bagó miatt, de inkább a koleszterinedre kéne vigyáznod! – Én nyitott vagyok minden kultúrára – magyarázkodott az ázsiai, hatalmasat harapva a szendvicséből. Madeline lehúzta a kesztyűjét, kigombolta a kabátját, és elővette Jonathan telefonját. – Még mindig nem küldte vissza neki – állapította meg a japán fiú. – Hű, micsoda éles szemű megfigyelő vagy. – Tulajdo nképpen nem lep meg a dolog. – Talán van ezzel valami problémád? – vágott vissza védekezésképpen Madeline. – Nincs. Biztos voltam benne, hogy érdekli Lempereur története… Madeline megenyhült, és némi tétovázás után odanyújtott neki egy papírlapot, amit az éjjel nyo mtatott ki. – Te, aki éltél az Államokban, hallottál már erről? Takumi izg atottan széthajtogatta a cikket, és elo lvasta a főcí met:

JONATHAN LEMPEREURT ELÁRULTA A LEGJOBB BARÁTJA Néhány nap leforgása alatt a leghíresebb séf elvesztette a feleségét, az éttermét és a legjobb barátját. Egy kettős árulás újraírt története.

(PEOPLE magazin – 2010. január 3.)

– Nem tudtam, hogy ilyesfajta sajtóorgánumokat is olvas – jegyezte meg Takumi, or rára bigg yesztve a szemüvegét. – Kímélj meg a szellemeskedésedtől, ha meg kérhetlek! A cikket illusztráló négy fényképet nem lehetett félreértelmezni. A fotók 2009. december 20-án készültek a Bahamákon, Nassauban. Francescát lehetett látni rajtuk egy bizonyos George LaTulip társaságában. A párt egy paparazzo kapta le a Cable Beach nevezetű földi paradicsom egy eldugott zugában. A világos vászonruhát viselő exmodell kéz a kézben andalgott kedvesével egy csillogó türkizkék vizű, fehér homokos strandon. Viselkedésük elárulta, mit éreznek egymás iránt: cinkos egyetértésben flörtöltek, nevettek, mintha egyedül volnának a világon. Az utolsó képen a két ger lice g yöngéden csókoló zott egy gyar mati stílusú kávé zó teraszán. Amolyan glamour és vintage fotósorozat volt ez – a képek Calvin Klein 1990-es reklámjaira emlékeztettek. Az általában inkább férfiak félrelépéseit leleplező botránylapok nem éppen kíméletesen tálalták „Francesca kicsapongásait”. Szó, mi szó, ebben az álszent és képmutató világban adott volt minden hozzávaló, ami egy antik tragédia színezetét kölcsönözhette ennek a házasságtörésnek. Egyfelől a végzetes szépségű, hűtlen nő, aki elutazott a világ végére, hogy megcsalja a férjét annak legjobb barátjával. Másfelől a hű férj, aki New Yorkban maradt, hogy gondoskodjon a fiáról, és megpróbálja megmenteni veszélybe került éttermét. Végül, de nem utolsósorban, a szerető szerepét az a bizonyos George LaTulip kellő meggyőző erővel alakította. Magas, barna, titokzatos, vonzó férfi. Egy jó pasi, aki vicces neve dacára szembetűnően hasonlított Richard Gere-re annak fénykorában. Ha az ember kicsit figyelmesebben olvasta a cikket, megértette, hogy George LaTulip Jonathan helyetteseként dolgozott az Imperatorban: nemcsak a legközelebbi kollégája, de a legjobb barátja is volt. Mielőtt találkozott Jonathannel, George valóban castingokra járt, miközben hot dogot árult a Manhattant elárasztó mozgóáruskocsik egyikéből. Jonathannek volt egyfajta képessége, hogy felfedezze az emberekben meglévő lehetőségeket. Tanította-képezte George-ot, aztán megtette a helyettesévé, stabilitást, anyagi biztonságot és egy olyan önéletrajzot nyújtva neki,

amely garantálta, hogy élete végéig lesz munkája. Erre a másik hálából elhappolta a feleségét… – Mit gondolsz erről? – Azt gondolom, hogy a nők néha ringyóként viselkednek – felelte Takumi. – Ha ilyen marhaságokat mondasz – morgott Madeline –, azt hiszem, többé nem viszlek étterembe, és… De a fiatal japán nem hagyta, hogy befej ezze a mo ndatot: – Várjunk csak! George LaTulip – ezt a nevet már hallottam valahol. Nem szállítottunk neki véletlenül virágot? – Nem, nem hiszem. Egy ilyen névre biztosan emlékeznék! Meg aztán nagyon csodálkoznék, ha itt élne Párizsban… De Takumi nem tágított. – Itt van a laptopja? Madeline sóhajtott, és elővette a táskából a notebookját, amire letöltötte a vevőadatbázist. Takumi maga elé húzta, és beírta, hogy „LaTulip”. Nem kellett sok idő, és feltűnt a képernyőn az inform áció: George LaTulip Café Fanfan, 22 bis, avenue Victor-Hugo 75116 P aris

– Én szállítottam ki neki egy vör ös dáliacsokrot nyolc hónappal ezelő tt. A megrendelést egy XVI. kerületi kolléganője, Isidore Brocus passzolta át nekünk. Az étterem nevére állítottam ki a számlát, ezért nem mondott magának semmit az, hogy LaTulip. – És te emlékszel rá? – Nem, én csak leadtam a csokrot, egy alkalmazott vette át. Madeline nem akart hinni a szemének. George LaTulip nemcsak hogy éttermet nyitott, de itt él Pár izsban. Hiába, kicsi a világ … – Na jó, indulás – adta ki a parancsot. – Majd a kocsiban megeszed a kebabodat, de jaj neked, ha zsírfoltot találok az ülésen! – Visszamegyünk az üzletbe? – Te visszamész, de én, azt hiszem, teszek egy rövid látogatást „Tulipános Fanfannál”… – De hát milyen ürüggyel? – Gondolod, hogy kell valami ürügy ahhoz, hogy szóba elegyedjek egy férfival?

11

A nyomozás Az ember lényegében az, amit rejteget: halomnyi szánalmas kis titok.{14} André M ALRAUX

San Francisco

Mint akit megbűvölt a számítógép képernyője, Jonathan harmadszor olvasta el az újságcikket.

MADELINE GREENE, A DIXON-ÜGY NYOMOZÓJA ÖNGYILKOSSÁGOT KÍSÉRELT MEG guardian.co.uk, 2009. július 8. Cheatam Bridge – Egy hónappal az iszonytató felfedezés után, amely nullára csökkentette annak esélyét, hogy élve találják meg a gyereklányt, Alice Dixont, a nyomozással megbízott rendőrfőhadnagy, a harmincegy éves Madeline Greene ma éjjel megpróbált véget vetni az életének: felakasztotta magát a lakásában egy gerendára. A fiatal chief inspector estében szerencs ére magával rántott egy üveges szekrényt, amely nagy robajjal összetört a földön, felverve álmából a szomszédot, Juliane Woodot, aki azonnal közbeavatkozott. M. Greene-t elsősegélyben részesítették, majd beszállították a Newton Heath-i kórházba. Az orvosok szerint állapota aggasztó, de nincs közvetlen életveszélyben.

Egy próbáló nyomozás következményei Vajonembert mi lehet a magyarázata ennek az elkeseredett gesztusnak? Bűntudat? Túlfeszített állapot? A tudat, hogy képtelen új lapot kezdeni az embert próbáló nyomozás után? Ez mindenesetre hihető magyarázat. Henry Pol ster, a manchesteri rendőrség főfel ügyelője el mondta, hogy Madeline Greene fel volt mentve a munkavégzés alól azóta, hogy tudomást szerzett a tizennégy éves Alice Dixonnak, Harold Bishop, a hírhedt sorozatgyilkos utolsó áldozatának a haláláról. Bishopot néhány napja tartóztatta le a merseyside-i rendőrség. M. Greene kollégái döbbenettel vegyes megrendüléssel fogadták a hírt.

„A liverpooli mészáros még

lakat alatt is kis híján újabb á ldozatot szedett” – sajnálkozott M. Greene társa, Jim Flaherty nyomozó.

Jonathan megvakarta a fejét: ezek az újsághírek nyilvánvalóan hónapokig izgal omban tartották Nagy-Bri tanniát, de az Atlanti-óceánon túlr a nem jutottak el.

– Hallottál már valaha az Alice Dixon-ügyr ől vagy a liverpooli mészárosról? – kérdezte Jonathan találomra a barátjától. – Soha az életben – állította a kanadai. Hát persze, gondolhatta volna. A Marcus-féle emberek egy, a jelen valóságától elszakadt, régmúlt világban éltek. Egy olyan világban, ahol még mindig Bill Clinton volt az elnök, ahol a berlini fal még mindig állt, és a bárokban flippereztek vagy Pac-Mant játszottak. A felismerés magától jött. Jonathan bekapcsolta Madeline mobilját, és elindította a jelszó véd te pro gr amot. ENTER PASSWORD

Beütötte, hog y „ALICE”, és az alkalm azás eli ndult… *** A telefonba több száz, a „Dixon-üggyel” kapcsolatos dokumentum volt elmentve: egyzetek, újságcikkek, fényképek, videók. Ahogy sorra feltűntek a képernyőn, Jonathan valamennyit áttöltötte a saját gépére, hogy később majd tanulmányozhassa őket. Kezdetben azt hitte, hogy ezek a fájlok nem mások, mint egyfajta, a kamasz lány elrablására és meggyilkolására vonatkozó sajtóanyagokat tartalmazó vaskos mappa r észei, de mi nél több mi ndent fedezett fel, annál j obban ér tette, miér t tett meg mindent Madeline, hogy levédje ezeket az adatokat. A fiatal rendőrnő utolsó ügye nyomozati anyagát ától cettig beszkennelte, lemásolta, duplikálta! Ott voltak – teljes összevisszaságban – a saját jegyzetei, a levett ujjlenyomatok, az őrizetbe vett gyanúsítottak lefilmezett kihallgatásai, a tárgyi bizonyítékok fotói és leírásai, a szomszédok körében végzett nyomozásról készült sok-sok oldalnyi feljegyzés. Megannyi – a Greater Manchester Police bélyegzőjével ellátott – bizalmas dokumentum, amelyeknek sohasem lett volna szabad kikerülniük a rendőrkapitányságról vagy a törvényszékről. – Ez meg micsoda, papa? – kérdezte Charly nyugtalanul, az apja számítógépen feltűnő sorozatnyi véres fotó láttán. – Ne nézz oda, kicsim, ez nem gyerekeknek való – válaszolta Jonathan, és elfor dította a no tebookját. Ellenőrizte a letöltési sebességét. Wifi ide, wifi oda, a teljesítmény nem volt valami eget verő , és még jó két ór a hátravol t. – Gyere, rajta! Játsszunk egy kosármeccset Marcus bácsival – javaso lta vidám hangon.

Lementek a Levi’s Plazát szegélyező, ráccsal körülkerített pályák egyikére. Heves küzdelem folyt. Charly beleadott apait-anyait, és miután vagy húsz kosarat dobott, elcsigázva vánszorgott haza. Lezuhanyozott, elrágcsált egy darabot a halból, amit fog ott, aztán elaludt a Két pasi meg egy kicsi sor os epizódja előtt . Jonathan bevitte a szobájába. Odakinn leszállt az éjszaka. Marcus rágyújtott szokásos jointjára, amit a teraszon pöfékelt el, akár egy kubai szivart, miközben Borisszal társalg ott. Jonathan belekotort a jégszekrény mélyhűtőjébe, és előhúzott egy üveg cseresznyés vodkát, amit egy orosz kuncsaftjától kapott. Felébresztette a számítógépet az alvó üzemmódból, és töltött magának egy pohár vodkát, amelyet a címke szerint előbb nyírfaszénen, majd gyémánt ból őr ölt hom okon szűrtek át. Ellenőrizte, hogy a teljes adatmennyiség le lett-e töltve a gépére. Madeline nem néhány tucatnyi, hanem sok száz dokumentumot hozott el. Összesen több mint ezer fájl, egy hátborzongató és tragikus puzzle darabjai. A fiatal nyomozónő láthatóan fél éven át éjt nappá téve dolgozott ezen az ügyön, amelynek a megszállottja lett, és amire végül ráment az egészsége és a józan esze. Ocsmány história, amely hajszál híján az életébe került… Jonathan megnyitotta az utolsóként letöltött fotókat: elviselhetetlenek voltak. Elfogta a kétség. Tényleg van kedve és mersze belemerülni egy gyermekrablási és gyermekgyilkossági ügybe? A válasz: nincs. *** Mégis egy hajtásra megitta a pohár vodkát, töltött magának egy másodikat, aztán alászállt a pokolba.

MÁSODIK RÉSZ

Az Alice Dixon-ügy

12

Alice Azon a harsogó zöld és őrült nyáron történt. Frankie tizenkét éves volt. Nem volt tagja egy bandának sem, az égvilágon senkihez se tartozott. Nem volt kihez kötődnie, csak ténfergett az utcán, és félt. Carson M CCULLERS

Három évvel korábban 2008. december 8. Che atami rendőrkapitán yság, Manchester é szakke leti részé n

Madeline fel emelte a hangj át: – Magyarázza meg világo sabban a dolgo t, mert még mindig nem értem. Miért vár t NYOLC NAPOT, hogy bejelentse a lánya eltűnését? Az előtte ülő sápadt, zsíros, összetapadt hajú Erin Dixon nyugtalanul fészkelődött a székén. Feszengett, reszketett, hunyor ogva gyűrö gette a műanyag kávéspohar át. – Tudja, milyenek a kamaszok, a kurva életbe! Jönnek-mennek. Meg aztán mondtam már : Alice mindig is ö nálló volt, elboldogul eg yedül, ő… – De csak TIZENNÉGY ÉVES! – szakította félbe jéghidegen Madeline. Erin megrázta a fejét, és engedélyt kért, hogy kimehessen elszívni egy cigit. – Még mit nem! – vágta rá a nyomozónő. Összehúzta a szemét, és rövid szünetet tartott. A nő, akit éppen kihallgatott, harmincéves volt (ugyanannyi, mint ő), de több foga hiányzott, és a mennyezeti lámpa hideg, éles fényében véraláfutásos arca elgyötört volt a fáradtságtól. Az alatt az egy óra alatt, amit eddig a kapitányságon töltött, Erin minden lehetséges fázison átesett: először könnyek a lánya eltűnésének bejelentésekor, aztán, ahogy egyre hosszabbra nyúlt a kihallgatás, és ő képtelen volt két összefüggő mondatot kinyögni, hogy megmagyarázza, miért várt egy hetet, hogy értesítse a rendőrséget, agresszivitás és düh. – És az apja, ő mit szól ehhez? Erin megvonta a vállát. – Réges-rég felszívódott… Az igazat megvallva, nem tudom tutira, hogy ki a gyer ek apja. Akkori ban fűvel-fával l efeküdtem, és nem védekeztem… Madeline-t hirtelen elfogta a kétségbeesés. Öt évet húzott le a kábszeres

nyomozók közt, és kívül-belül ismerte az efféle viselkedést: ez a lázas nyugtalanság, az ide-oda vándorló tekintet – nyilvánvaló elvonási tünetek. A hegek Erin szája kör ül üvegpipa hagyt a égésnyomo k. Erin Dixon cr ackfüggő volt. Ennyi. – Oké, Jim, indulás! – határozott Madeline, felkapva a dzsekijét és a szolgálati fegyverét. Mialatt Madeline tett egy kitérőt a főnöke irodájába, társa lekísérte Erint a parkoló ba, és meg gyújtott neki egy cig arettát. Már tíz óra volt, de a fekete felhőkkel terhes ég azt a benyomást keltette, hogy a nap igazából föl sem kelt. *** – Megkaptuk a választ a sür gősségi betegellátás központi ügyeletéről – mondta Jim, és kinyom ta a mo bilját. – Egyetlen kór házba se vettek fel Alice Dixo n nevű beteget. – Lefogadtam volna – válaszolta Madeline, miközben sebességet váltott. A Ford Focus váratlanul kifarolt a síkos úton. A kocsi bekapcsolt villogóval és üvöltő szirénával száguldott az északi városrész felé. A nyomozónő, baljával a kormányon, jobbjával görcsösen szorítva egy rádiót, az első intézkedéseket koordinálta: szétküldeni Alice fényképét az ország valamennyi rendőrkapitányságának, közleményt kiadni az eltűnéséről a sajtónak és a tévéhíradók szerkesztőségeinek, felkérni és sürgősen mozgósítani egy helyszínelő csapatot… – Csak lassan a testtel, a végén még fejre állunk! – lamentált Jim, amikor Madeline veszélyesen ráfutott egy járdaszegélyre. – Nem gondo lod, hogy épp elég időt veszítettünk? – Hát ez az, tíz percen már nem múlik… – Te tényleg tök hülye vagy! A két zsaru egy kereszteződéshez ért, amin túl egy lepukkant külvárosi negyed terült el. Vörös téglás házsorok, ameddig a szem ellát – Cheatam Bridge valaha tipikus ipari peremkerület volt. Az utóbbi években a munkáspártiak rengeteg pénzt pumpáltak az északkeleti városnegyedek felújításába, de Cheatam Bridge nem sokat profitált ebből a szépészeti akcióból. Számos lakás üresen állt, a legtöbb kert elhanyagolva, elvadulva, és az angol gazdaságot fojtogató válság nem javított a dolgokon. Ha a városrész nem szerepelt előkelő helyen az útikönyvekben, akkor mit mondjunk a Farm Hill Roadról és a háztömbről, ahol Alice anyja lakott? Igazi nyomortanya volt, a bűnözés melegágya. Madeline és Jim követték Erint az

egymásba nyíló romos épületek útvesztőjében, ahol házfoglalók, prostik és crackárusok tanyáztak. A házba belépő Madeline-t hányinger fogta el. A nappali siralmas és undorító volt: a csupasz padlóra terített matracok, kartonpapírral és furnérlemezdarabokkal eltakart ablakok, romlott ételek bűze… Erin nyilvánvalóan „shootodrome-nak”, afféle belövőhelynek rendezte be a lakását, hogy egy kis pénzt csikarjon ki a helyet használó junkyk tól. Még ha jo gg al tarthatott is tőle, hog y a r endőr ség kör beszimatol a házban, Erin nem vette magának a fáradságot, hogy leplezni próbálja a ténykedését: palackból házilag gyártott pipa hányódott az ablakpárkányon seregnyi üres sörösüveg és egy hamutartó mellett, amelyben egy háromnegyedig elszívott füves cigi hevert. Madeline és Jim nyugtalan pillantást váltottak: tekintettel az itt megforduló defektes alakok nagy számára, a nyomozás nem ígérkezett könnyűnek. Felmentek az emeletre, bel ökték Alice szobájának az ajtaját, és… *** A helyiség elütött a ház többi részétől. A szoba tiszta és rendezett volt: egy íróasztal, polcok és könyvek. Egy lakásparfümnek köszönhet ően kellemes í risz- és vaníliaillat terjengett a levegőben.

Egy másik világ… Madeline felemelte a tekintetét, és figyelmesen szemügyre vette a szobácska belépőjegyekkel és azoknak az előadásoknak a műsorlapjaival díszített falait, amelyeken Alice ott volt: operák – a Carmen és a Don Giovanni a Lowry Theatreben egy színdarab – az Üvegfigurák a Playhouse-ban –, eg y balett – a Rómeó és Júlia a BBC Filharmonikusok koncerttermében. – Ez a lány egy földönkívüli vagy mi? – kérdezte Jim. – Igen – dünnyögte Erin. – Alice… Alice mindig ilyen volt: a könyveket bújta, odáig volt a festészetért meg a zenéért… Sokszor kérdeztem is magamtól, kitől örökölte ezt… Hát tőled biztosan nem, gondolta Madeline. A nyomozónőt lenyűgözte mindaz, amit felfedezett. Az íróasztal két oldalán egymással szemben két reprodukció: Picasso egyik, kék korszakából való Önarcképe és Jean-H onor é Frago nard hír es festménye, A retesz. Jim a polcokon sorakozó könyvek címét böngészte: klasszikus regények, színdarabok.

– Sok Cheatam Bridge-i kamaszt ismersz, aki a Karamazov testvéreket meg a Veszedelmes viszonyok at olvassa? – kér dezte a két könyvet lapozg atva. – Minimum egyet ismertem – válaszolta Madeline elrévedve. – Kit? – Magamat… Elhessegette az emléket. A gyermekkori sebek elevenek voltak, de ez igazán nem az a nap volt, amikor sajnálnia kellett magát a sorsa miatt. Felhúzott egy pár latexkesztyűt, aztán sorra kihúzogatta az összes fiókot, és átkutatta a szo ba minden zugát. A szekrényekben tucatnyi zacskó vaníliakrémes, csokis Oreo kekszet talált, meg Nesquik epres turmixport kis műanyag üvegekben. – Szinte semmi mást nem eszik, csak tejbe mártogatott kekszet – magyarázta az anyja. Alice úgy tűnt el, hogy semmit se vitt magával: hegedűje ott feküdt az ágyon, számítógépe – egy ó sdi kinéze tű, ör eg Mac – az ír óasztalán tróno lt, a naplója pedig az ágy lábánál hányódott a földön. Madeline kíváncsian felütötte, és a füles borító visszahajtott részében egy nég yrét hajtott ötvenfontos bankjegyet talált. Álnok fény gyúlt Erin tekintetében. Láthatóan szemrehányást tett magának, amiért nem volt elég esze ahhoz, hogy még a zsaruk előtt átkutassa a szobát. Rossz jel – mondta magának Madeline. – Ha a gyerek megszökött volna, nem

hagyott volna itt ennyi pénzt. A helyszínelők közben megérkeztek. Madeline azt kérte tőlük, hogy négyzetcentiről négyzetcentire vizsgálják át a házat. A technikusok csipeszeikkel, szikéikkel és tamponjaikkal számtalan mintát vettek, amelyeket aztán légmentesen lezárt fiolákban helyeztek el. Míg az emberei bepakolták és elszállították a legfontosabb Madeline kinyitott egy kiválóak irattartót,voltak, amelyben kamasz lány tárgyi néhánybizonyítékokat, dolgozatát őrizte: az érdemjegyei és aa tanáraitól csupa dicséretet kapott . Alice kulturális fellegvárat emelt magának, hogy legyen hová menekülnie a csúf hétköznapok elől. A műveltség és a tudás mint védőpajzs az erőszakkal, a félelemmel és a középszerűsé gg el szemben… *** Öt rendőrautó állt a Farm Hill Roadon. Madeline váltott néhány szót a helyszínelők vezetőjével, aki biztosította, hogy elég hajszálat találtak Alice keféjében, jó

minő ségű DNS-mintáik lesznek. A nyomozónő a motorháztetőre támaszkodva cigarettára gyújtott, s közben merőn nézte Alice fényképét . Csinos lány vol t, magas és véko ny, idősebbnek látszott a koránál. Áttetsző bőrű arca, amelyet az elszórt halvány szeplők csak bájosabbá tettek, ír eredetről árulkodott. Zöldesszürke, mandulavágású szeme Modigliani portréira emlékeztetett, s már most mélységes fáradtságot lehetett kiolvasni belőle. Meg azt, hogy nyilvánvalóan el akarja rejteni a szépségét, tudván, hogy abban a környezetben, ahol nevelkedik, a szépség több bajjal jár, mint előnnyel. Mit remélhet a jövőtől, amikor a feltételek, amelyek közt el kell indulnia az életben, oly keservesek? Hogyan nőhetne fel ebben a posványban úgy, hogy a sok dro go s és agyatlan között ne zakkanjon meg m aga is?

Talán végleg elszöktél? – kérdezte magában Madeline Alice-től. – Talán leléptél ebből a redves negyedből, ahol csupa ronccsal találkozik az ember? Talán ettől a debil anyától menekültél, aki még azt sem képes megmondani neked, hogy ki az apád? De Madeline nem hitt ebben a forgatókönyvben. Alice értelmes és józan lánynak látszott. Megpattanni erről a helyről? Oké. De hová? Kivel? És utána? Mihez kezdene? *** A csikkről gyújtott rá a következő cig ire. Alice szobája felelevenítette az emlékeit, eszébe jutott saját története. Mint a negyedben felnövő kölykök 99%-ának, Madeline-nek is zűrös volt a gyerekkora, egy depressziós anya és egy alkesz apa között hányódott. Kamaszkorában megesküdött, hogy elmenekül erről a katasztrofális helyről, máshol próbál szerencsét. Nagy álma az volt, hogy egy napon Párizsban élhessen! Jól tanult, és sikerült elvégeznie a jogot, aztán a negyed valósága megint utolérte, és ő beállt a rendőrséghez, gyorsan kapaszkodott felfelé a ranglétrán, de ott ragadt Cheatam Bridge szürkeségében és szomor úságában. Nem panaszkodott a sorsára, ellenkezőleg. Szerette a munkáját, mert volt értelme: kivonni a forgalomból és ártalmatlanná tenni a bűnözőket, felkutatni a gyilkosokat, megadva ezzel a lehetőséget a családoknak, hogy elsirassák szeretteiket, néha életet menteni. Na persze ez nem mindig volt könnyű. Mint mindenütt másutt, itt is mélységes fásultság és kiábrándultság uralkodott a zsaruk közt. Nemcsak hogy nem érezték, hogy tisztelnék őket, de a helyzetüknél fogva állandó inzultusnak és

fenyegetésnek voltak kitéve. Ez általános volt, de egy olyan negyedben, mint Cheatam Bridge, még jobban lehetett érezni. Itt a hitükben megrendült kollégák eltitkolták a foglalkozásukat a szomszédjaik elől, és azt kérték a gyerekeiktől, hogy ugyanezt tegyék az iskolában. Az emberek a tévésorozatok zsaruit szeretik, de akik az ő negyedükben teszik a dolgukat, azokat leköpdösik. Kezelni kellett hát a mindennapos stresszt, hozzáedződni a lakosság ellenségességéhez, a feljebbvalók közönyéhez. Belenyugodni, hogy kővel dobálják meg az ember kocsiját, és elboldogulni azzal a technikai felszereltséggel, ami egy másik korból maradt itt: számos kocsiban rádió sem volt, és némelyik számítógépben még Pentium II pro cesszor működött… Néha nagyon nehéz volt. Az ember személyesen, belülről érezte át a halálos balesetek abszurditását, a bántalmazott nők szenvedését, a megerőszakolt gyerekek iszonyát, az áldozatok családjának fájdalmát. Sötét gondolatoktól gyötörve állandó nyomás alatt élni – voltak, akik összeroppantak ettől. Tavaly az egyik zsarunak az egységéből eldurrant az agya, és látszólag minden ok nélkül lepuffantott egy piti bandavezért, akit tanúként hallgattak ki. Hat hónappal ezelőtt egy fiatal gyakornok követett el öngyilkosságot a szolgálati fegyverével a kapitányságon. Sok kollégájával ellentétben Madeline nem volt se depressziós, se kiábrándult. Önként maradt ebben a „nehéz” negyedben, hogy gyorsabban feljebb jusson a ranglétrán. Sem a harcedzett veteránok, sem a zöldfülű újoncok nem maradtak itt sokáig. Így aztán Madeline előtt megnyílt a karrier lehetősége… Az évek múltával különleges pozíciót vívott ki magának, és egyfajta önállóságot, amelynek köszönhetően a „legérdekesebb”, egyben a legsötétebb meg legvéresebb ügyekben nyomozhatott. –– Nem lépett le, ugye? – kérdezte Jim, ahogy csatlakozott hozzá.volna Nem,önszántából ha megszökött volna, már lokalizáltuk volna. Egyébként nem vetett keresztet az ötven könyvére, nem hag yta volna itt mindet. – Azzal, ami Erin bankszámláján lehet, azt hiszem, a váltságdíjat kizárhatjuk mint indítékot. – Ez biztos – helyeselt Madeline –, de azért megnézzük közelebbr ől a drog os bandát, ami körülvette. Az ilyen alakoknál szóba jöhet a bosszú vagy az egymás közti leszámolás. – Meg fogjuk találni – jelentette ki Jim, mint aki önmagát akarja meggyőzni. Nem Amerikában voltak, és nem is egy krimiben: Angliában manapság a kiskorúak eltűnésével kapcsolatos ügyek ritkán maradtak felderítetlenül.

Madeline és Jim két évvel korábban egy eltűnt kisfiú utáni nyomozást vezettek: a gyereket játék közben a szülői ház kertjéből rabolták el. Azonnal riadóztatták a rendőrséget: nagyon rövid idő alatt nagyon jelentős erőket tudtak bevetni. A gyerekrablót néhány órával később a kocsiról kapott leírás alapján tartóztatták le. Beismerte tettét. Még éjfél előtt megtalálták a kisfiút egy kunyhóban; megkötözve, de élve, épen, egészségesen. Felidézve ezt a gyors reagálás fontosságát bizonyító epizódot, Madeline szabadjára engedte a dühét: – A kurva életbe, micsoda egy hülye picsa! – tajtékzott, ököllel a motorháztetőre csapva. – Nyolc napot várni, hogy bejelentse a lánya eltűnését! Rács mögé dugom, esküszöm! Minden eltűnési ügyben az első negyvennyolc óra a sorsdöntő. Ha ez alatt a záros határidő alatt nem találják meg az illetőt, igen nagy az esélye, hogy soha többé nem kerül elő. – Nyugi! – mondta Jim indulás közben. – Megszereztem a gyerek mobilszámát. Meglátjuk, mi derül ki a híváslistából. Madeline újra szemügyre vette a fényképet, és összeszorult a torka. Alice-ben mintha a kishúgát, sőt mintha a lányát látta volna… Erinhez hasonlóan ő is hagyhatta volna, hogy tizenhét évesen, egy szombat este a diszkóból hazatérőben, egy Rover 200-as hátsó ülésén felcsinálja valamelyik helybeli vadbarom. Hol vagy? – mor molta. Ritkán fordult elő vele, de most megingathatatlan bizonyosságot érzett: Alice életben van. De így sem táplált illúziókat. A lány nem valami kényelmes helyen van, hanem inkább egy perverz alak sötét, nyirkos pincéjében vagy egy lánykereskedelemre és pedofíliára szakosodott bűnbanda karmai közt. Egyvalami mindenesetre biztos volt. A lány nyilván fél . Borzalmasan fél.

13

Kudarcos napok Everybody counts or nobody counts. Vagy minden ki számít, vagy sen ki sem. {15} Michael CONNELLY

Az utolsó, „aki” élve látta Alice Dixont, egy térfigyelő kamera volt. A Pickle Cross kereszteződésében készült videofelvételen jól ki lehetett venni a buszról leszálló lány törékeny alakját, vállán a hátizsákjával. Világosan látszott, ahogy a sarkon befordul az iskolájához vezető, a főúttal párhuzamos fasorba. Kevesebb mint nyolcszáz méteres szakasz… És aztán… aztán semmi. A csend, a közöny és a rejtély napjai. Senki se látott, senk i se hall ott semmit. Mintha a lány kámfor rá vált volna. *** Mint Anglia minden városában, Manchesterben is sok ezer kamera volt. Tíz éve kezdődött a térfigyelő rendszer kiépítése, és a nagyszabású akcióban a város minden szegletét telerakták kamerákkal. Egy lakost így napjában akár háromszázszor is lefilmezhettek. A bűnözés elleni harc kivédhetetlen eszköze. Legalábbis a politikusok szónoklataiban, mert a val óságban másképp festett a történet: megfelelő anyagi eszközök hiányában a rögzített anyag gyakran hiányos volt. Alice eltűnésének a reggelén az iskola környékét figyelő valamennyi kamera vagy rossz volt, vagy nem működött rendesen, a felvételek homályosak, illetve használhatatlanok vo ltak… *** A rá következő napokban Madeline százötven rendőrt mozgósított, hogy az iskola három kilométeres környezetében kutassák át a lakásokat, pincéket, kerteket. Több száz tanút hallgattak ki, őrizetbe vették az ismert pedofileket, és nyomoztak egy gyanús fehé r furg on után, amir e több diák is felfigyelt. *** Mivel meggyőződése volt, hogy Erin Dixont súlyos felelősség terheli Alice

eltűnéséért, őrizetbe vette, és több mint húsz órán át vallatta. A nyomozónő szemében Erin egy vámpír vo lt, a crack r abja, aki mindenre képes egy adagér t, még arra is, hogy eladja a lányát egy pedofilhálózatnak. De Erin kihallgatása nem sok eredményt hozott. A nő ügyvédje tanácsára azt kérte, hogy vessék alá hazugságvizsgálatnak – nagy humbug! –, és átment a teszten. Szabadon távozhatott, és megengedte magának azt a luxust, hogy a tévékamerák előtt reszkető hangon felhívást intézzen az esetleges gyer mekrablókhoz. *** A kapitányság informatikusai könnyűszerrel feltörték Alice számítógépének elszavát: HEATHCLIFF, mint kedvenc regényének, az Üvöltő szeleknek a hőse. Sajnos se a merevlemez, se a postafiók vizsgálata nem vezetett semmiféle komoly eredményre. *** Alice naplóját átfutva Madeline felfedezte, hogy a lánynak szokása volt kisebb munkákat vállalni, hazudva a koráról. Így kereste meg a pénzt a könyveire és a kulturális kiruccanásaira. Az utolsó hónapokban a Soul Caféban dolgozott, egy egyetemi negyedbeli, Oxford Road-i bárban. A tulajt letartóztatták, és vádat emeltek ellene kiskorú foglalkoztatása miatt, de a gyermekrablási ügyben ártatlannak találták. *** December 15-én búvárok kutatták át az Irk folyó nyugati partjának több mint két kilométeres Mások az iskolától négyszáz méterre lévő egy Rockwell-tóba merültek le. szakaszát. Több autóroncsot hoztak fel, meg bevásárlókocsikat, Mobylette robogót és jó néhány biztonsági korlátot. De holttestet nem. *** Jim sorra vette és megvizsgálta a lány mobilján fogadott és onnan kezdeményezett összes hívást. Valamennyi kapcsolatát kikérdezték. A kihallgatások nem jártak semmiféle eredménnye l. ***

Elmúlt a karácsony, de a nyomozás tapodtat sem haladt. Madeline nem vette ki a szabadságát. Altatót kezdett szedni, hog y pár ór át tudjon al udni. Pedig már nem volt kezdő. Hosszú évek óta dolgozott ebben a hírhedt negyedben. Az erőszak és a rémségek hosszú évek óta hozzátartoztak a mindennapjaihoz. Hosszú éveken át keservesebbnél keservesebb feladatokat kellett elvégeznie a tetthelyeken, a boncolásokon, a legrosszabb fajtából való gazfickók letartóztatásakor. Gyilkosokat üldözött, nemi erőszaktevőket és dílereket tartóztatott le, pedofíleket szorított sarokba, droghálózatokat számolt fel. Ha össze kéne számolnia, több tucat emberölési ügyben nyomozott. Három éve még a halál is közel járt hozzá két banda közti lövöldözéskor: egy .357-es Magnum golyója súrolta a koponyáját, leszakítva egy darab bőrt, és olyan sebhelyet hagyva, amit csak nehezen tudott elrej teni a hajtincseivel. A nyomozás volt az élete. Még ha együtt járt is vele a meg szállo ttság, a m agány és a szüntelen veszély . Még ha a nyomozás fantommá változtatta is az embert a barátai, a családja és a kollégái szemében. De vajon a mostani esetben nem éppen ez a fizetendő ár? Fantommá válni, hogy megtaláljon egy másik fantomot… *** Januárban Jim és csapata ellenőrizték azokat a telefonhívásokat, amelyeket az iskolához legközelebb eső átjátszó állomás továbbított az Alice eltűnését megelőző és követő néhány órában. A neveket összevetették a rendőrségi nyilvántartással. Több mint kétszáz név ismert volt a rendőrség előtt – viselőik többnyire kisebb bűncselekményeket követtek el. Mindnyájukat kihallgatták, ellenőrizték, hol voltak, mit csináltak a kérdéses időpontban, a lakásukat átkutatták. Akadt köztük egy ötvenéves – húsz évvel korábban nemi erőszakért elítélt – férfi, Fletcher Walsh, akinek volt egy feh ér fur go nja… *** Fletcher Walsh alibije látszólag szilárd volt, de a garázsát átkutatva a kutyás osztag vérnyomokat talált a járműve hátuljában. A levett mintákat elküldték a Birminghami Törvényszéki és Orvostani Intézetbe, és a rendőrség az eredményre várva huszonnégy órás megfigyelés alatt tartotta Walshot. ***

Február 13-án a Manchester Greater Police szóvivője bejelentette, hogy a Fletcher Walsh furgonjában talált vérnyomok elemzése alapján nem állítható teljes bizonyossággal, hog y a vér Alice D ixon vére. *** Aztán lanyhult a média érdeklődése. A nyomozásba bevont rendőri erőket máshol vetették be. A nyomo zás eg y helyben topo gott. *** Madeline minden éjjel Alice-ről álmodott, és szüntelenül maga előtt látta a lány tekintetét. Reggelente azzal a reménnyel kelt fel, hogy új nyomra bukkan, még ha csak halványra is, o lyanra, ami eddig elkerülte a figyelmüket . Kollégái és főnökei mindig megbízható, kemény zsarunak tartották, de ezúttal kicsúszott a lába alól a talaj. Bizonytalan alapokra épített, a maga köré vont védőpáncélból kreálta őket, de ez nem zárta ki a valódi együttérzést. Egyébként akkor volt a legjobb, amikor az áldozatok fájdalma az ő fájdalma is lett. Veszedelmes közelség , amely azo nban hatékonnyá tette. Pontosan ez történt Alice esetében. A lány eltűnése már az első naptól fogva borzasztóan megviselte. Túlságosan emlékeztetette arra a kamasz lányra, aki valaha ő volt. Nyugtalanító azonosulás, kusza érzelmi kötődés, zsigeri ragaszkodás. Egy érzés, amelyről tudta, hogy pusztító erejű lehet, de meg sem próbált küzdeni ellene. Ez nem csupán személyes ügy volt, több annál. A bizonyosság, hogy lényegében ő az egyetlen, aki valóban törődik a lány sorsával. Az érzés, hogy az anyát helyettesíti, és ő viseli a vál lán az eltűnése miatti felelő sség súlyát. Azon az éjjelen fogadalmat tett: ha nem képes élve megtalálni Alice-t, soha nem szül g yereket… *** Tehetetlenséget érzett. Ez néha rosszabb volt, mintha hírül adták volna neki Alice halálát, mert egyfolytában az járt az eszében, mit kell kiállnia a lánynak. Gyászos, nyomasztó képek árasztották el elméjét. Hogy találjon valami fogódzót, még egy médiumot is felkeresett. A sarlatán Alice egyik ruháját tapogatva kijelentette, hogy a lány halott, és megadta annak a telepnek a címét, ahol a test nyugszik. Madeline egy egész csapatot mozgósított, hogy fésüljék át a terület mi nden négyzetcentiméter ét. Hiába.

*** A főnöke, értesülve erről a melléfogásról, azt tanácsolta neki, hogy vegyen ki néhány nap szabadságot. „Szembe kell nézni a valósággal: Alice Dixon három hónapja tűnt el. Akármilyen tragikus is ez, nagyon jól tudja, hogy ebben a stádiumban annak az esélye, hogy megtaláljuk, gyakorlatilag nulla. Vannak más nyomozások és más ügyek, ahol szükségünk van magára…” *** Ám Madeline képtelennek érezte magát arra, hogy részt vegyen „más nyomozásokban”, és „más ügyeken” dolgozzon. Mindenre kész volt, csak hogy megő rizze a leheletn yi r eményt, hog y nyomár a bukkan Alice-ne k. *** Így hát elsz ánta magát, hogy felkeresi mag át az ördög öt.

14

Meghitt ell ens ég Az embernek mindig van választása. Sőt, az ember nem más, mint választásai összessége. Joseph O’C ONNOR

Madeline jelzés nélküli kocsijával leparkolt a Black Swan, a több nemzedék óta a Doyle család tulajdonában lévő ír kocsma előtt. Cheatam Bridge egy kevesebb mint tízezer lakosú zárvány volt Manchester központjától három kilométerre északkeletre. A hajdan ír többségű egykori ipari negyed több egymást követő bevándorlási hullámot élt meg, jöttek az Antillákról, öttek indiaiak, pakisztániak, afrikaiak és mostanában kelet-európaiak. Ez az etnikai sokféleség bámulatos kulturális keveredést eredményezett, de egy szakadatlan, gyilkos is nőtt. kirobbantott. A rendőrségnek nehéz dolga volt, és a bűnözés bandaháborút ijesztő méretűvé Alighogy Madeline belépett a kocsmába, gunyoros hang szólította meg: – Szia, Maddie! Ugye tudod, hogy még mindig neked van a legszebb segged az egész manch esteri rendőr ségen! Madeline hátrafordult, és a terem végében megpillantotta Danny Doyle-t a bárpultra könyökölve, egy korsó barna sör előtt, amit most megemelt feléje. Körülötte ott voltak a testőr ei, akik har sány, or denáré nevetéssel nyugtáztá k a viccet. – Jó napot, Daniel – mondta Madeline, és elindult a fér fi felé. Danny „Dub”{16} Doyle a manchesteri alvilág egyik leghatalmasabb klánjának volt a feje. Egy olyan bűnöződinasztia keresztapja, amely ötven éve uralkodott Cheatam Bridge rothadó birodalmán. Harminchét éves korára többször ült börtönben, és bűnlajstromának nem volt se vége, se hossza: kínzás, kábítószerrel való kereskedés, fegyveres r ablás, pénzmosás, k erítés, rendőr ök elleni erő szak… Danny erőszakos, féktelen fickó volt, olyan, aki képes egy biliárdasztalra felfeszíteni a rivális banda fejét. Dub a fivérével és a bandájával vagy két tucat embert nyírt ki, többnyire végtelenül kegyetlen kínzások közepette. – Megkínálhatlak egy sörrel? – kérdezte. – Inkább egy pohár bor dóit kérek – felelte Madeline. – Az undorító Guinnessedtől hányok.

Meglepett moraj futott végig Doyle közelebb nyomuló testőrségén. Senki nem merészelt ilyen han gon beszélni a f őnökkel, fől eg nem eg y nő. Madeline megvet ően mérte végig az alvezérek gyülekezetét. Gorillák és piti kis gengszterek, akik túl sokszor nézték meg A sebhelyesarcút meg A keresztapát. Próbálták majmolni a gesztusaikat meg a szövegüket, de amilyen baromarcúak voltak és amilyen rémes akcentussal beszé ltek, a Cor leonék kisujjáig sem fo gnak soha felér ni. Danny, anélkül hogy felemelte volna a hangját, megtudakolta a pultostól, hogy van-e bor dói a pincében. – Bordói? Az nincs. Hacsak nem… Talán azokban a kartonokban, amelyeket Liam gyűjtött be az Orosztól… – Menj, nézd meg – adta ki a parancsot Danny. Madeline a szemébe nézett. – Sötét van itt. Menjünk ki a teraszra, ha már egyszer ilyen szép idő van. – Követlek. Doyle bonyolult személyiség volt, gyötrődő alkat. A klán vezetői posztján ikertestvérével, Jonnyval osztozott, aki öt perccel később bújt ki az anyjuk hasából, de sohasem fogadta el az öcs státusát. Jonny, akinek kiszámíthatatlan dührohamai voltak, parano id skizofr éniában szenvedett, rö vid időr e többször is beszállított ák, és inkább elmegyógyintézetben, mint börtönben lett volna a helye. A két fivér közül Jonny volt a vérengző vadállat, és Madeline mindig azt gondolta, hogy Danny részben azért hagyta, hogy beszippantsa az erőszakspirál, mert mindenáron kézben akarta tartani az ö ccsét. Amikor kiértek a belső udvarra, egy vörös hajú fickó lépett közelebb hozzájuk, hogy megmotozza a fiatal rendőrnőt, de Madeline eltanácsolta: – Ha csak egy ujjal is hozzám érsz, kettéhasítalak. Danny halványan elmosolyodott, és felemelte a kezét, hogy elbocsássa a regimentjét, ő maga kérte meg Madeline-t, hogymegnyugtassa adja át neki ésa fegyverét, és megbizonyosodott róla, hogy nem rejteget egy másikat hátul az övében vagy a bokájánál. – Eszedbe ne jusson kihasználni az alkalmat, és megfogdo sni! – Én csak bebiztosítom magam: mindenki tudja, hogy ha egy nap a zsaruk úgy döntenek, hog y kinyírnak, t éged fog nak felkérni, ho gy végezd el a piszkos melót… Egy repkénnyel befuttatott, bukolikus hangulatú lugasban telepedtek le egymással szemben, egy kovácsoltvas asztalhoz. – Mintha Provence-ban vagy Olaszországban lennénk – mondta Doyle, hogy oldja a helyzet kínosságát.

Madeline megbor zongo tt. Nem könnyű az ör dögg el szemben ülni. Nem számítva azt, hogy Danny Doyle – mielőtt ördög lett belőle – az elemiben a pajtása volt, később pedig, a gimiben az első srác, akinek megengedte, hogy megcsókolja… – Hallgatlak – mondta Danny karba font kézzel. A közepes termetű, barna hajú, sima, szögletes arcú Doyle kerülte a feltűnést, igyekezett olyan lenni, mint bárki. Ő volt Akárki úr. Madeline tudta, mennyire csodálta a kaméleontermészetét annak a hősnek, akit Kevin Spacey játszott a Közönséges bűnözőkben. Tetőtől talpig feketében volt, egy bizonyára több mint ezer fontba kerülő Ermenegildo Zegna öltönyt viselt, minden magamutogatás nélkül. A pribékjeitől eltérően Doyle-ban nem volt semmi karikatúraszerű. Sőt, nem hiányzott belőle azoknak a férfiaknak a sármja, akik nem akarnak tetszeni. – Alice Dixon miatt vagyok itt, Daniel. – Az eltűnt lány miatt? – Igen. Én vezetem a nyomozást három hónapja. Nincs valami infó d róla? Danny megr ázta a fejét. – Nincs. Miért lenne? – Esküszöl, hogy nem te állsz az egész ügy mögött? – Ugyan miért raboltam volna el a lányt? – Hogy kizsákmányold… – Tizennégy éves! Madeline elő vette a tárcáj ából Alice fényképét. – Legalább tizenhatnak látszik. És olyan kis helyes, nem igaz? – dugta Doyle or ra alá a fotót. – Ne mondd nekem, hogy nem döntenéd meg! Doyle nem tűrhette, hogy Madeline provokálja. Egy hirtelen mozdulattal megragadta a lányt a hajánál –, fogva, egészen aközel húzta magához – arcuk csak néhány centire vo lt egymástól és egyenesen szemébe nézett . – Mire megy ki a játék, Maddie? Nincs olyan hiba a világon, amit ne lehetne felróni nekem, rengeteg vér tapad a kezemhez, és a pokolban régóta fenn van tartva a helyem, de gyer ekhez SOHA, érted, SOHA nem nyúltam! – Akkor segíts nekem! – kiáltotta Madeline, kiszabadítva magát a férfi markából. Doyle hagyta, hadd engedjen a feszültség, aztán ingerülten megkérdezte: – Mit akarsz, mit csináljak? – Te az égvilágon mindenkit ismersz a negyedben, és az emberek fele a lekötelezetted. Elsimítod a szomszédok közti viszályokat, megvéded a kereskedőket, karácsonykor még ajándékosztást is szervezel a leg nyomor ultabb család oknak…

– Ez az én Robin Hood-i oldalam – ironizált Doyle. – Főleg arra törekszel, hogy egy sereg ember az adósod legyen. – Ez minden üzlet alapja… – Na jó, azt akarom, hogy használd a hálózatodat, és szerezz nekem infókat Alice eltűnéséről. – Milyen infókat? – Olyanokat, amilyeneket az ember ek nem szívesen osztanának meg a rendőrséggel. Doyle felsó hajtott, és néhány pillanatig tűnődö tt. – Maddie… Az a gyerek több mint három hónapja tűnt el. Nagyon jól tudod, hogy nem fog elő kerülni soha a… – Nem azért jöttem, hogy ezeket a baromságokat hallgassam – szakította félbe Madeline, aztán tovább taglal ta a kér ését: – A kapcsolataid kö zött vannak ügyeskedő politikusok és jó néhány üzletember. Olyan alakok, akik szintén a lekötelezetteid, amiért nem küldted el a nejüknek vagy a sajtónak azokat a szexorgiákon készült kompro mittáló fotókat, amike n call g irlökkel szó rakoznak. E gyébként a r észleteket nálam jobban ismered, mert te fizeted a lányokat… Doyle szája idegesen meg rándult: – Ezt meg honnan veszed? – Zsaru vagyok, Daniel. Nagyon jól tudod, hog y a telefonodat hónapok óta lehallgatják. – Telefo nom, az van egy tucat – védekezett a férfi vállvono gatva. – Nem számít. Azt akarom, hogy használd fel ezeket a „fehér gallérosokat”. Mozgósítsák a közvéleményt. A pultos hozta a palack bor dóit, amit vég ül csak siker ült felkutatnia. –– Ez megfelel – kérdezte. Egy 1989-esa kisasszonynak? Château Haut-Brio n! – mondta Madeline, miután megnézte a címkét. – Ezt nem bontjuk fel. K ülönleges évjár at! Doyle viszont egy fejbólintással megparancsolta a pultosnak, hogy töltsön ki nekik két pohárr al. – Egy rohadt ruszkié volt, a kurva anyját neki! Most hat lábbal a föld alatt pihen! Úgyhog y átkozottul jó lesik innom az eg észségére! Hogy ne ellenkezzen vele, Madeline – Doyle válaszára várva – megnedvesítette ajkát a csodás nedűben. – És ha segítek neked megtalálni a lányt, mit kapok cserébe? – Személyes elégtételt, Isten bocsánatát némelyik tettedért, egyfajta megváltást…

Danny szelíden felnevetett. – És komolyabban? Madeline nagyot kortyolt a borból, hogy bátorságot merítsen. Felkészült erre az alkudozásra. Doyle semmit sem adott ingyen, ezért fordult hozzá csak most, végső szorultságában. – A GMP-n egy beépített ember több hete info rmál minket a terveidről… – vágott bele. – Azt akarod mondani, hogy tégla van a csapatomban? Blöffölsz. – Jelentette nekünk, hog y azt tervezitek, jövő pénteken kiraboljátok a Butterfly Bank pénzszállító kocsij át. Az akciót te szervezted meg … Doyle-nak arcizma se rezdült. – Ha segítek, kiadod a nevét? Madeline m egkeményítette mag át. – Ezt felejtsd el, már eddig is túl sokat mondtam. Egyedül kell boldogulnod. Kénytelen leszel a saj át eszközeiddel fel hajtani és lebuktatni a vamzer edet. – Kész vagy kockáztatni a jó híredet azzal, hog y idejössz, és tőlem kérsz segítséget, de a kezedet nem akarod bepiszkítani, mi? – Daniel, kérlek… Ha elárulom a pasas nevét, még az este előtt halott lesz. – Kétség sem férhet hozzá – válaszolta a férfi, és gyöngédséggel elegy szemrehányással nézett rá. Furcsa kötelék fűzte össze őket. Madeline-t kivéve soha senki se szólította Danielnek, és szinte biztosra vette, hogy a nő nem sok embernek engedi meg, hogy Maddie-nek hívj a. – Itt most nincs félmegoldás, Maddie. Vagy vízbe ugr asz, hogy segíts a kölykön, vagy kinn maradsz a parton, szárazon. Csak rajtad áll. –– Nem hagysz nekem választást, Daniel. Sőt, az ember nem más, mint választásai ”Az embernek mindig van választása. összessége.” Melyik könyvben van is ez? Az egyik regényben, amit te küldtél nekem, amikor először voltam lesit telve. Daniel az emberei előtt megjátszotta a bunkót, pedig egyáltalán nem volt az. A fivérével ellentétben érdekelte a művészet, és mielőtt lecsukták, gazdálkodást és menedzsmentet tanult először Londonban, aztán a kaliforniai egyetemen. Madeline előhúzott a farmerje zsebéből egy négyrét hajtott papírt, és odanyújtotta Doyle-nak. – Oké, itt van az informátorunk neve – mondta. Felállt, hogy elmenjen.

– Maradj még öt per cet – kérte a férfi, és visszahúzta a kezénél fogva. De Madeline kiszabadította magát a szorításából. Akkor, hogy kis ideig még ott tartsa, Danny öngyújtót vett elő a zsebéből, és el sem olvasva meggyújtotta a papírt. – Na jó, te nyertél. Madeline erre hajlandó volt visszaülni, és Danny töltött még neki bort. – Miért nem hagytad itt ezt a kibaszott Manchestert? – kérdezte, cigarettára gyújtva. – Mindig azt mondtad, hogy Párizsban akarsz élni… – És te? Te miért nem telepedsz le az Államokban? Az a sok ingatlanügynökség meg étterem, amit Los Angelesben ve szel, azok mir e valók? Pénzmosásra? Danny eler esztette a füle m ellett a kér dést, és inkább emlékeket idézett : – Virágüzletet akartál nyitni… – Te meg azt mondogattad, hogy színdarabokat írsz majd! Doyle elmosolyodott erre az emlékre. A suli színjátszó köre 1988-ban. Tizennégy éves volt. – Az én életem könyve már a születésem előtt meg volt írva! Ha Cheatam Bridgeben születsz, és Danny Doyle-nak hívnak, nem menekülhet sz a sor sod elől. – Azt hittem, hogy az ember nek mindig van választása – jegyezte meg gúnyosan Madeline. Fény gyúlt Doyle tekintetében, amit egy őszinte mosoly követett – ettől rögtön megváltozott az arca, egyszeriben nagyon megnyerő lett. Nehéz volt elképzelni, hogy ugyanez az ember egy hónappal korábban machetével mindkét kezét-lábát levágta egy ukránnak, aki megpróbálta átverni. Madeline tudta, hogy minden emberben ott van a jó és a rossz is. Hogy egyesek, választás révén vagy kényszerből, a legrosszabbat hozzák ki magukból. Most azt kérdezte magától, hogy vajon milyen ember lett volna Danielből, ha személyisége napos oldalát választja az előre szükségszerűen zsákutcába torkolló kacskaringós Voltmenekülés ez a két-három pillanat, ami alatt megállt az idő. útja Ez helyett? a két-három másodpercnyi kegyelmi állapot, amikor mindketten tizenöt évesek voltak. Amikor mosolyogtak. Amikor Daniel még nem ölt meg senkit. Amikor ő nem volt rendőr. Amikor Alice még nem tűnt el. Ez a két-három pillanat, amikor az élet még csupa ígér et volt. *** Két-három pillanat… ***

Aztán az egyik fickó megjelent a teraszon, és megtört a csalfa varázs. – Indulnunk kell, főnök, különben elszalasztjuk a jamaicait. – Ülj be a kocsiba, mindjárt megyek. Daniel felhajtotta a borát, és felállt. – Számíthatsz rám, Maddie, segítek, de lehet, hogy most látjuk egymást utoljára. – Miért? – Mert már nincs sok időm hátra. Meg fogo k halni. Madeline meg vonta a vállát. – Évek óta ezt mondog atod. Doyle fáradtan megdör zsölte a szemét . – Ezúttal mindenki az én bőrömet akarja: az oroszok, az albánok, a zsaruk, az OFAC,{17} a negyedbeli feltörekvő új g eneráció, akik már semmit se tisz telnek… – Mindig tudtad, hogy ez lesz a vég e, nem? – Előbb vagy utóbb – válaszolta a férfi, visszaadva Madeline-nek a fegyverét. Még egyszer, utoljára szemügyre vette a lányt, és a végig sem gondolt szavak akaratlanul csúsztak ki a száján: – Az a csók… sokszor eszembe jut. Madeline lesütötte a szemét. – Több mint húsz éve volt, Daniel. – Igaz, de azt akartam, hogy tudd, az emléke mindig megmarad, és nem bánom, hogy íg y történt. Most Madeline nézett fel rá. Nehéz volt ezt hallania, nehéz volt ezt elfogadnia. Volt ebben valami nyomasztó, de tudta, hogy a világ nem fekete vagy fehér, és a tisztesség azt diktálta, hogy beismerje: – Én se bánom, Daniel.

15

The gi rl w ho was n’t the re A nő nem tudta, hogy a Pokol a sehol-sincs. {18} Paul VERLAINE

A Madeline és Danny találkozását követő héten új tanúk jelentkeztek „saját ószántukból” a r endőrségen, íg y ismét elkezd hettek nyomozni a fehér furg on után. Legalább három tanú állította, hogy látott egy tizenöt év körüli, szőke lányt egy olyasféle haszonjárműben, amilyet a vízvezeték- és villanyszerelők szoktak használni. A tanúvallomások alapján el lehetett készíteni egy harminc és negyven év közötti, „albán kinézetű” férfi fantomképét, amelyet a Crown Prosecution Service ügyészének jóváhagyásával széles körben terjesztettek. *** Doyle a háttérben maradva új honlapot indított, a www.alice-dixon.com-ot egy egyesület támogatására, amely adományokat gyűjtött több száz plakáthely megvásárlásár a pályaudv aro kon, buszmegállókban és áruházakb an Anglia-szerte. *** Március 21-én, Twickenhamben, a Hat Nemzet Tornáján {19} 82 000 szórólapot osztottak szét az An glia-Skócia-r ögbimérkő zés nézői kö zött. *** Újrázás április 7-én, a Bajnokok Ligájának negyeddöntőjében, ahol a Manchester United az FC Portóval játszott: Alice arcképe egy percig volt fenn az Old Traffordbeli hatalmas kivetítőkön hetvenezer szurkoló és több százmillió tévénéző szeme láttára. *** Ettől kezdve valóban figyelemre méltó tanúvallomások érkeztek. A kapitányságra persze szokás szerint futottak be hívások őrültektől és kóros

hazudozóktól, de so kasodtak az új nyomo k: egy or vos azt állított a, hogy találkozott Alice-szel az eltűnése napján a Brüsszelbe tartó Eurostaron. Egy prostituált azt mondta, hogy együtt dolgozott vele De Wallenben, Amszterdam sexshopjairól, peepshow-iról és „kirakatba” kiálló lányairól híres vörös lámpás negyedében. Egy unky megesküdött, hogy megosztoztak egy fecskendőn a SoHóban. Egy kamionsofőr biztos volt benne, hogy őt látta egy fekete Mercedesben egy lengyelor szági autószt ráda eg yik parkoló jában. Egy turista egy thaiföldi luxusszá lló medencéje mellett készült fotót küldött a rendőrségnek, amelyen egy Alice-hez megszólalásig hasonló kamasz lányt lehetett látni egy idősebb férfi társaságában. A képet feltették az internetre, és morfológiai szakértők vizsgálták, de végül kizárták a nyomot. *** Egy névtelen levélben egy őrült magának tulajdonította a lány elrablását, megerőszakolását és megölését, de számos ujjlenyomatot hagyott, így még aznap azonosították. Nagyon hamar kiderült, hogy Alice eltűnésekor börtönben ült. *** Április 12-én egy Moss Side-beli mélygarázs harmadik szintjén megtalálták Liam Kilroy hulláját: baseballütőkkel verték agyon. A férfit Danny „Dub” Doyle egyik alvezéreként ismerték. Ehhez a halálesethez nem volt köze a rendőrségnek, mert Liam az informátoruk volt, és a legfőbb ütőkártya a kezükben: azt remélték, hogy a segítségével gyorsan lebuktathatják a manchesteri keresztapát. *** Madeline szemhunyásnyit sem aludt azon az éjjelen.

16

A doboz Akinek vérben ázik a keze, könnyekkel mossa majd le. N ÉMET KÖZMONDÁS

Június 15-én különös csomag érkezett a Cheatam Bridge-i kapitányságra. A csomagot Madeline Greene főhadnagynak, az Alice Dixon-üggyel megbízott nyomozónak címezték. Légmentesen záródó műanyag doboz volt, hasonló a piknikezésen használt égtartókhoz. Madeline kinyitotta: színültig volt darált jéggel. Két kézzel szedegette ki az átlátszó kis kockákat. A felső réteg áttetszően fehér volt, de ahogy mélyebbre ásott, vöröses folyadék szennyezte be a jeget. Amikor észrevette a vérfoltokat, a szívverése felgyorsult. Próbált uralkodni magán, hogy ne essen pánikba, és kis szünetet tartott, mielőtt folytatta volna a kutatást. Legalul… egy darab félig fagyott hús volt – utálkozva nézte. Aztán egyszerre csak megértette, hogy egy szerv az. Egy hentes módjára kivágott szív. Egy emberi szív. Alice szíve. *** A birminghami laboratóriumnak ezúttal elegendő anyag állt rendelkezésére, és mindössze néhány órára volt szüksége ahhoz, hogy megerősítse: a fagyasztott szívből b ioló giai minták meg egyeznek az Alice hajából származó DNS-sel. Nem vett lehetett kétség. Alice halott volt. *** Azon a napon valami elpattant Madeline-ben. Alvajáróként tántorgott haza, benyelt több pohár whiskyt és két altatót. Másnap nem ment be dolgozni, mint ahogy a rá következő napokon sem. Három héten át egyfajta letargiában, alkoholtól és gyógyszertől kábán hevert az ágyában. A valóság elviselhetetlen lett a számára. Többé semmi se volt fontos. Még az se, hogy letartóztassa azt a pszichopatát, aki e mög ött a bűntény mög ött rejtőzött. Bénult volt, képtelen arr a, hog y előr ego ndoljon,

hogy elképzelje magát a jövőben. Készen állt rá, hogy lenyomja élete „off” gombját. *** Június 19-én a The Sun hírül adta, hogy Erin Dixont megkereste egy produkciós társaság, és a nő 50 000 font előleget kapott, amiért hozzájárult, hogy a lánya eltűnését és megg yilkolását feldolgo zó tör ténet filmvászonra ker üljön. *** Június 26-án egy közúti rutinellenőrzéskor a merseyside-i rendőrség megállította egy bizonyos Harald Bishop kocsiját. A férfi ittas volt, és véres vágóeszközöket szállított a furgonja hátuljában. Először azt állította, hogy egy vaddisznót darabolt fel, amit véletlenül ütött el a bowlandi erdőben. De elbeszélése zavaros és gyanús volt. A férfit igazoltatták, és bekísérték a prescoti kis kapitányságra, hogy aludja ki a részegségét az egyik cellában. Amikor őrizetbe vették és megkezdték a kihallgatását, az ügyeletes nyomozók már nem kételkedtek benne, hogy azzal a férfival van dolg uk, akit a sajtó évek óta a „liverpooli mészárosnak” neve z. Bishop a kihallgatása során bevallotta, hogy 2001 és 2009 között több mint húsz nőt és kamasz lányt gyilkolt meg, és ugyanennyi erőszakot követett el. Teljes volt a döbbenet. Egy közönséges szondáztatásnak köszönhetően sikerült letartóztatni a bűn legrettenetesebb sztahanovistáinak egyikét, akit Anglia valaha ismert. Több tucat, tíz év óta felderítetlen gyilkossági és emberrablási ügy végre megoldódott. Harald Bishop egész éjjel vallott. Hajnalban az utolsó gyilkosság, amit beismert, Alice Dixon megölése volt. Elmondta, hogy a testet a Mersey folyóba dobta, miután kivágta és elküldte a szívet a manchesteri rendőrségnek. *** Az ügy heteken át slágertéma volt a lapokban. Bishopot több tucatszor kihallgatták, de az emlékezete ki-kihagyott, összekeverte a dátumokat, és nem tudta pontosan felidézni némelyik bűntény lefolyását. Házkutatáskor a nyomozók annyi test maradványára bukkantak, hogy nem lehetett mindet teljes bizonyossággal azonosítani. ***

Július 7-én, az éjszaka közepén Madeline Greene átvetette a szárítókötelet a lakása galér iáját tartó, kinyúló g erendán. Muszáj, hogy vége legyen. A whisky maradékával bevette az összes keze ügyében lévő gyógyszert, főleg altatókat és nyugtatókat. Aztán felállt a székre, megragadta a szárítókötelet, és hurko t kötött rá. Beledugta a fejét, és meg húzta a csomó t. Muszáj, hogy vége legyen. Már egy hónapja iszonyatos képek kavarogtak az agyában. Kibírhatatlan képek, amelyektől percnyi nyugta se volt. Képek, amelyektől testében-húsában érezte a borzalmakat, amelyeket Alice-nek el kellett viselnie. Muszáj, hogy vége legyen. Muszáj, hogy vége legyen. *** És ugr ott.

17

Fekete orchidea Egyedül. (…) Mindig egyedül vagyok, bármi történik is. Marilyn M ONROE

San Francisco Hétfő reggel

Felkelt a nap a Telegraph Hill fölött. Első sugarai megcsillantak a hűtőszekrény krómfelületén, a homályból egyszeriben a világosságba tolva át a konyhát. A visszaverődő fénytől elvakítva Jonathan az arcához emelte a kezét.

Már reggel van… A képernyő előtt ébren töltött éjszakától elcsigázva megdörzsölte a szemét. Szeme égett, füle zúgott, agya borzalmakkal volt tele. Kínkeservesen feltápászkodott, bekapcsolta a kávéfőzőt, de mint egy ütéssor ozattól kába bokszoló , jó egy percig mozdulatlanul állt, a semmibe meredve. A pokol bugyraiba ereszkedett alá, s még nem múlt el a sokk. Borzongott: Alice szelleme, Madeline árnyával az oldalán, ott kísértett a helyiségben. Minden összekuszálódott az agyában, a liverpooli mészáros gyilkos tébolya, a Cheatam Bridge-i nyomor, a crack pusztító hatása, Danny Doyle személyiségének kettősége, a vér, a könnyek, a halál… Az őt fojtogató undor dacára egyetlen vágya volt: visszaülni a géphez, és folytatni a kutatást, megnézni azt a néhány mappabeli dokumentumot, amelyeket még nem nyitott meg. De Charly hamarosan felkel, és neki muszáj lezuhanyoznia, hogy lemossa magáról ezt az őrületet, mielőtt nekiáll reggelit készíteni a fiának. Sokáig állt a forró vízsugár alatt, vadul szappanozva magát, már-már ledörzsölve a bőrét, hogy megszabaduljon az agyába befészkelt rémképektől. Kínzó kérdések gyötörték, ostromolták szakadatlan. Milyen borzalmakat kellett elszenvednie szegény lánynak, mielőtt Bishop megölte? A gyilkos mást is elárult Alice-ről? Vajon Madeline útja ismét keresztezte Dannyét, és főleg, hogyan lett a manchesteri ádáz, eltökélt zsaruból kedves párizsi virágüzlettulajdonos? *** Párizs, XVI. kerül e t

Regg el 10 ór a

Madeline lepar kolt a Triumphjával egy kétkerekűeknek fenn tartott helyen, az avenu e Victor-Hugo elején. Levette a sisakját, felborzolta a haját, és belökte a L’Aiglon ajtaját. A L’Aiglon hagyományos kisvendéglő volt, sajátságos színfolt ebben az inkább elegáns negyedben. Madeline leült az ablak melletti első asztalhoz. Innen kivételesen jó kilátása nyílt a Café Fanfanra, George LaTulip éttermére, amelynek káprázatos cégtáblája ott virított az utca túloldalán. Rendelt egy teát meg egy croissant-t, elővette a hátizsákjából a laptopját, és…

Mi a fenét keresek itt? A kérdés, amelyet agya másik fele tett fel, zavarba hozta. Miért lépett ki hirtelen élete kényelmes, megszokott kerékvágásából? Az ő helye az üzletben volt, Takumi és a vevői mellett. Nem pedig eg y vadidegen fazo n étterme elő tt. Minek dekkol itt? Már nem vagy zsaru, öreglány! Már nem vagy zsaru! – ismételgette, hogy valóban meggyőzze magát. De vajon hátat fordíthat-e az ember örökre egy olyan szakmának, mint ez? Úgy döntött, néhány még zárójelbe teszi ető, énjebulvárlapból józanabbik felét. Előhúzta zsebéből a Francesca és percre Geor ge viszonyát kitereg való cikket . a Erőltesd meg az agyad! – parancsolt rá magára, miközben széthajtotta a papírt az asztalon. Újra alaposan szemügyre vette a fotókat, Francesca hűtlenségének cáfolhatatlan bizonyítékait. Valami nem stimmelt ezekkel a képekkel. Túl művésziek voltak. Francesca, az egykori modell a maga hatodik érzékével tudta, mikor milyen pózt vegyen fel, s hogyan játsszon a fénnyel. A fényképsorozat állítólag egy paparazzo műve volt, ám Madeline-nek meggyőződésévé vált, hogy ezek nem „lesipuskás fotók”, hanem gondosan megrendezett és beállított felvételek.

De ki rendezte meg? És miért?

Beleharapott a croissant-ba, miközben számítógépével felcsatlakozott az internetre. Az étterem honlapján nem volt nehéz megtalálni a Café Fanfan telefonszámát. Felhívta a számot, és George-ot kérte, de azt a választ kapta, hogy LaTulip úr tizenegy óra előtt nem lesz benn az étteremben. Kihasználta a rendelkezésére álló időt, hogy kicsit mélyebbre ásva tovább kutakodjon. A honlap olyan volt, mint maga az étterem: modern és luxuskivitelű. Az intézmény pénzügyi hátterét megvizsgálva kitűnt, hogy valójában a Win Entertainment luxusszállodalánc tulajdonában van.

A Lempereur érdekeltségeit felvásárló csoport…

A sztratoszférikus árakat feltüntető étlapon Madeline ráismert néhány olyan receptre, amelyek annak idején ismertté tették Jonathant. George nemcsak a feleségét lopta el, hanem a leghíresebb receptjeit is!

Micsoda igazságtalanság… Madeline újra rákeresett a Geor ge LaTulip névre, és egy… búvárblog on kötött ki. LaTulipnek nyilvánvalóan szenvedélye volt a víz alatti fotózás. Naprakész oldala különböző utazá sai kir akata volt, sok száz, ta rka halakró l, ór iásteknősökrő l és élénk színű korallokról készült pazar fényképpel. LaTulip évek óta járta a világot, hogy felfedezze ezeket a csodákat. Búvárkodott Belize-en, Hawaiin, Zanzibárban, a Maldív-szigeteken, Brazíliában, Mexikóban… Minden rendszerezve, archiválva, kommentálva volt. Ahogy a weboldalakat nézegette, Madeline szeme megakadt egy csodálatos leopárdcápa képén. A képaláírás szerint a fotó a Maldív-szigeteken készült a porcos halról, mégpedig 2009. december 26-án. A dátum láttán megrándult az egykori nyomozó arca. A bulvárlap szerint LaTulipot és Francescát 2009. december 28-án kapta lencsevégre a lesifotós. Csakhogy a földgolyó két ellentétes pontján lévő Maldív-szigeteket és Bahamákat minimum tizenötezer kilométer választja el egymástól… Repülővel kevesebb mint két nap alatt eljutni egyik helyről a másikra – ez bizonyára lehetséges, de az átszállásokat figyelembe véve meglehetősen nehéz. Madeline meg volt győződve róla, hogy rábukkant valami fontosra, és igyekezett alátámasztani a megérzését. Sorra klikkelve az oldalakra észrevette, hogy LaTulip sehol sem töltött egy hétnél kevesebb időt. Logikus, ha az ember a világ végére utazik búvárkodni… A Maldív-szigeteki kiruccanása viszont csak két napig tartott. Minden arra engedett következtetni, hogy George váratlanul félbeszakította a vakációját, hogy csatlakozzon Francescához. Madeline-nek mintha belemart volna valami a gyomrába. Ismerős, égető érzés volt, éselső gyönyörteli, jelezte, hogy gyötrelmes rábukkant az nyomra. belülről Már nemjövő vagyheves zsaru,borzongás, ismételte aamely belsőazt hang. De ő úgy döntött, nem hallja meg, és felfedezésével elégedetten pár percre kiment a járdára, hog y elszívjon egy cigit. *** – Sz’a, p’pa! – Szia, nagyfiú! – mondta Jonathan, a magasba emelve Charlyt, hogy meg puszilja, s aztán felültesse az egyik konyhaszékre. A gyerek a szemét dörzsölte, és beledugta az orrát a forró csokival teli bögrébe.

Jonathan megvajazott neki egy szelet kenyeret, s egy kis akácmézet csurgatott rá. Charly megköszönte, és érdeklődött, hogy nézhet-e rajzfilmet a kis tévén. Jonathannek ezen a reggelen jó oka volt rá, hogy megkímélje a fiát szokásos katódellenes prédikációjától. – Hát persze, aranyom – felelte, s maga kapcsolta be a távirányítóval a készüléket. Charly közelebb húzódott a tévéhez. Jonathan, kihasználva, hogy a fiát teljesen leköti SpongyaBob, visszaült a számítógépe monitorja elé, hogy tovább kutakodjon a „Dixon-dossziéban”. A dokumentumok között, amelyeket még át kellett néznie, volt egy tömörített videofájl. Bedugta a fülhallgatót és elindította a filmet. A kép nem volt valami jó minőségű. Nyilván telefonnal vették fel, vagy egy, a 2000-es évek közepéről való digitális videofelvevővel. A hang azért hallható volt. A közelképen a lehunyt szemű Madeline-t lehetett lát ni. Egy kó rházi ág yon feküdt, s úgy tűnt, mintha még kómában lenne, vagy legalábbis mélyen aludna. Aztán a férfi, aki a „kamerát” tartotta, letette az éjjeliszekrényre, és saját magát filmezte. Barna bőrű és barna hajú volt, szögletes arcú, férfias, a tekintete sötét és fáradt. – Ezúttal kimászol belőle, Maddie… – kezdte színtelen hangon. Jonathan rögtön tudta, hogy Danny Doyle az… *** Párizs

A Porsche Panamera fél tizenkettő után állt meg az étteremnél. George LaTulip kiszállt a kocsiból, és a kulcsot odaadta a portásnak. A bisztró ablakánál ülő Madeline összehúzta a szemét, hogy alaposabban végigmustrálhassa. A férfi a fotókhoz képest kicsit megöregedett, de azért még mindig jól festett: ápolt külső, atlétatermet. Enyhén deresedő halánték, igaz, ami igaz, de azért még nem annyira ősz, hogy kiöregedett szépfiúnak lehessen minősíteni. Madeline úgy döntött, nem sieti el a dolgot, tovább figyeli George-ot. Tekintettel az időpontra, amikor megér kezett az étterembe, ny ilvánvalóan többet sürö g-fo rog a vendégek, mint a tűzhely körül. Madeline tehát meg volt győződve róla, hogy ha a déli műszak végeztével már nem szolg álnak fel ebéd et, a fér fi nem fo g túl so káig az étteremben időzni. Ahogy közeledett az ebédidő, a L’Aiglon – a kis bisztró, ahol Madeline menedéket talált – egyre jobban megtelt. A tulajdonosnő megkérdezte, hogy kér-e

valamit enni, amire Madeline bólintott, mert nem akarta elveszíteni a megfigyelőállását. Napi menüt rendelt. Nem ugyanazt szolgálták fel, mint a túloldalon, de Madeline olyan éhes volt, hogy egykettőre bekebelezte a kakukkfüves toulouse-i ko lbászt karamellizált hagymával. Na lám, újra a terepen: megfigyelések, követések, feltevések, sebtében bekapott falatok… Pedig szentül hitte, hogy egyszer s mindenkorra lezárta ezt az egészet, de a régi reflexek egy szempillantás alatt visszatértek. Mit akar bizonyítani magának? Hogy nem vesztette el a szimatát? Hogy még képes kibogozni egy rejtélyes ügy szálait? Ez ugyanannyira felajzotta, mint amennyire megrémítette. Több mint két éve azon igyekezett, hogy eltörölje a múltját, s most attól félt, hogy hirtelen megint szembetalálja magát vele, ott terem előtte, mint a dobozából kipattanó ördög. Olyan volt, akár egy junky vagy alkoholista: teljesen gyógyult sose lesz, bármikor, a legkisebb kísértésre visszaeshet. Ahogy fel idézte a múltat, könnyek szö ktek a szemébe. Távol kell tartani a bánatot. S ami a fő, nem g ondolni Alice-re. L egutolsó nyomo zása a gödö r fenekére l ökte. A kórházban tért magához sikertelen öngyilkossága és két, kómában töltött nap után. Amikor kinyitotta a szemét, a telefonja ott volt a kezében. Egy kicsit még mindig kábultan, értetlenül meredt a kijelzőre. Az éjjeliszekrényén egy szerény ibolyacsokor mellett egy boríték hevert. Egy névjegykártyát húzott ki belőle.

„Az embernek mindig van választása.” Vigyázz magadra! Daniel Megint a telefonjáért nyúlt, és megállapította, hogy valaki arra használta a készüléket, hogy lefilmezze magát. Amikor elindította a felvételt, Danny arca tűnt fel a kijelzőn. Soha nem látta még ilyen fáradtnak, se ilyen „emberinek”. – Ezúttal kimászol belőle, Maddie… – kezdte színtelen hangon. ***

– Ezúttal kimászol belőle, Maddie, de ez nem lesz mindig így. Ismerem a zsarukat: nem sokban különböznek a magamfajtáktól. Tudom, hogy a többségük végül ugyanazt a kilátástalan utat járja be: azt, amelyik egyre mélyebbre vezet a sötétségbe, az erőszakba, a szenvedésbe, azt, amelyik rögeszmékbe, halálba torkollik… Tudom, hogy a pisztolyoddal alszol. Tudom, hogy ott lakozik benned a félelem.

Tudom, hogy az éjszakáid nyugtalanok, kísértetek, hullák és démonok népesítik be. Ismerem az elszántságodat, de a sötét oldaladat is. Már kamaszkorodban megvolt benned, és a melód csak felerősítette. És élőhalottá változtatott. Elvesztetted a tisztaságodat, a hamvasságodat és a fényt, ami sugárzott belőled. Ma már egyetlen láng gyúl ki benned, csak a hajsza éltet. Lényegében nem sokban különbözöl annak a lánynak az anyjától, akinek a crackpipa a mindene. Dögevő lettél, drogos, aki nincs meg a napi adagja nélkül: kell a vadászat, kellenek a letartóztatások, hogy meglegyen a kellő adrenalindózis. Ez a te narkód, kábszered, flessed. Ezzel lövöd magad, és ebbe fogsz beledögleni… Danny elhallgatott, mint aki a szavakat keresi. Közben rágyújtott. Kórházban voltak, ahol természetesen szigorúan tilos volt a dohányzás, de a közönséges halandókra érvényes efféle szabályok nem vonatkoztak olyasvalakire, mint Doyle.

– Az igazságra szomjazol, de az abszolútum keresése felemészt, és sosem ér véget. lice után lesznek más halottak, más nyomozások, más bűnözők, akiket rács mögé kell juttatni… És minden alkalommal egyre szomorúbbnak, egyre magányosabbnak és elveszettebbnek érzed majd magad. A Gonoszt üldözöd, de a Gonosz fütyül rád. Tönkretesz és magadra hagy, ez minden. A Gonosz végül mindig felülkerekedik, higgy nekem… Elmegy melletted az élet, Maddie. Ki kell kerülnöd ebből a spirálból, mielőtt belezuhansz egy olyan szakadékba, ahonnan már nem kapaszkodsz ki. Nem akarom, hogy ezt az életet éld. Nem akarom, hogy hagyd magad ledarálni. Lépj le innen, menekülj ebből az átkozott negyedből, Maddie. Húzz el ebből a kurva városból. Éld meg az álmaidat. Menj Párizsba. Nyisd meg azt a virágüzletet, amiről olyan régóta beszélsz. Ne hagyd, hogy fantazmagória maradjon. Már nevet is találtál neki, emlékszem… Mi is volt? Egy régi francia sanzon címe, azt hiszem: Csodakert… A mondat befejezetlen maradt. Danny kigombolt az ingén egy gombot, és idegesen szippantott néhányat a cigarettájából, elfordítva a tekintetét az objektívról. Megdörzsölte a szemét, sóhajtott, látszott, hogy hozzá akar fűzni még valamit, a telefon felé nyújtotta a kezét, hogy kikapcsolja. Úgy viselkedett, mint aki kutyaszorítóba került. Váratlanul egy fáradt könnycsepp buggyant ki a szeméből és gördült le az arcán. Suta, szinte gyermeki mozdulattal letörölte. Danny nem sokszor sírhatott életében. Végül egyszerűen csak azt mormolta:

– Szeretlek. Aztán a kép egyszerre csak szétesett, majd elhomályosodott. És Madeline ö sztönösen tudta, hog y Danny halott.

Csak nézte a kórházi ágyából az ibolyacsokrot, aztán újra a névjegykártyát. Ahogy megfordította, a hátulján egy számsort fedezett fel. Egy telefonszámot, amit nyomban felhívott. Egy svájci bank száma volt. Bemutatkozott, mire közölték vele, hogy számlát nyitottak a nevére, 300 000 euróval. *** San Francisco

Aztán a kép egyszerre csak szétesett, majd elhomályosodott. Jonathan néhány pillanatig döbbenten ült a monitor előtt, akarata ellenére egyfajta csodálatot érezve a maffió zó i ránt.

Ez a Danny Doyle… Micsoda egy fura pasas… Két és fél év telt el azóta. Vajon mi lett vele? A mi félelmetes korunkban nem lehet sokáig ellenállni az internetnek, a legtöbb kérdés kikerül oda, és a Google ezúttal is szinte azonnal kidobta a választ.

Borzalm as f elfedezés Manchester szélén A cikk 2009. július 10-én jelent meg. Egy vagy két nappal a videofelvétel után. Danny nem blöffölt: tudta, hogy halálos veszélyben van. Az újságíró elmagyarázta, hogy amikor rábukkantak a manchesteri alvilág keresztapjának, Danny „Dub” Doyle-nak a hol ttestére, hiányzott mindkét keze -lába, levág ták, mint ahog y az összes fogát is kitépték harapófogóval. Az ukrán bűnbanda szörnyű bosszút állt… Jonathannek a hideg futkoso tt a hátán ettől az új fel fedezéstől. Visszatért a vizsg ált mappához. Már csak egy do kumentumot kellett megnyitnia. Egy JPG-fájl t: egy fo tót. Elmozdította a kurzort a képernyőn, ráklikkelt a képre, és megfagyott a vér az ereiben. *** Párizs Avenue Victor-Hugo

George LaTulip nem sokkal 14 óra után hagyta el az éttermet. Madeline azon nyomban motorra pattant, és a nyomába szegődve rátapadt, hogy ne veszítse szem elől. Egészen a rue Clément-Marot-ig követte, az Arany Háromszög szívébe. A Porsche pár pillanatra megállt egy luxusingatlan-ügynökség előtt. Egy nő ült be a

kocsiba LaTulip mellé, és szenvedélyesen megcsókolta a férfit. Bizonyára az ügynökség egyik munkatársa volt. Magas, szőke, fiatal, rövid szoknya, szláv báj. Izgatóan szexi, de elég disztingvált ahhoz, hogy három- vagy négymillió euróba kerülő lakásokat adjon el a vagyonos, előkelő ügyfélkörnek. A kocsi elhagyta a VIII. kerületet, és a bal parton az orvosi egyetem parkolójáig hajtott. A párocska kéz a kézben végigsétált a rue Saint-Sulpice-en, befordult a rue Bonaparte-ra, aztán eltűnt a rue de l’ Abbaye egyi k házának a kapualjában. Madeline vagy húsz percig strázsált az utcán, míg az egyik lakó, egy öreg hölgy haza nem tért. Madeline gyorsan bement utána, hogy ellenőrizze a postaládákat. Az egyiken George LaTulip neve állt. George kétségtelenül nagyvilági életet élt: pazar autó, fiatal szerető, lakás Saint-Germain-des-Prés-ben. Nem rossz, ha valaki nem is olyan rég en még hot d ogot árult. A párocska erotikus szórakozása nem tartott sokáig: alig negyedórával később a két szerető már lenn volt az utcán. Gyors léptekkel visszamentek a parkolóba, majd George visszavitte partnernőjét a munkahelyére. Anélkül, hogy észrevette volna, követik, az avenue Wagramon újra elautózott a Ternes negyedbe, befordult a rue de la Névába, és behajtott egy szép, törtfehér magánpalota impozáns kocsibejáróján. A járdára felugratva Madeline lefékezett az épületen lévő aranyozott tábla előtt, amelyr e mo dern betűkkel ez vo lt felvésve: DeLillo Alapítvány. A „zsaru” a Pleyel-teremtől nem messze parkolta le a járművét, majd gyalog visszament a palotához. A reggeli havas időt napsütés váltotta fel, de csípős hideg volt, és a nő nek látszott a lehelete a levegő ben. Ez itt előkelő negyed volt, nem hiányoztak az ínyencboltok: Csokoládéház, Mariage Frères teaüzlet… Ügyelve arra, hogy ne tévessze szem elől a palota kapuját, de egy kis melegre vágyva Madeline letelepedett Párizs leghíresebb teaházának A pultot egyik tömör asztalához. tölgyfa polcokból emelt fal vette körül, amit tucatszám díszítettek a legbecsesebb fajtájú és szüretelésű teákat tartalmazó fémdobozok. A helyiségben tömjén- és jázminillat terjengett. A teaválaszték minden képzeletet felülmúlt. Madeline a költői nevekre hagyatkozva többé-kevésbé találomra egy csésze „Himalája köde” mellett döntött, amelyhez vajas linzer is járt. Reflexszerűen elővette a számítógépét, és felkapcsolódott a wifire, hogy legyen internetelérése. Rákeresett a DeLillo Alapítványra, és megtudta, hogy ezt a szervezetet Frank DeLillo, Francesca apja hozta létre néhány évvel a halála előtt. Küldetése az volt, hogy ösztöndíjakkal segítse a kivételes tehetségű, de hátrányos helyzetű diákokat

tanulmányaik folytatásában. A világ egyik legbőkezűbb alapítványa New Yorkban székelt, de Párizsban is fenntartottak egy fiókot, amelynek a kezelője nem más volt, mint… Georg e LaTulip. Madeline elgondolkodva kortyolt egyet a mogyoró és muskotály ízű főzetből. LaTulip körül szorult a hurok, minden nyom hozzá vezetett. Miféle csoda folytán sikerült ennek a nulláról indult fickónak egyszerre elnyernie a Jonathant „lapátra tevő” cégcsoportnak és Francescának a kegyeit? Minden újabb felfedezéssel nőtt egy fokkal az izgatottsága. Beszippantotta a nyomozás. Nem gondolt többet a csokraira, a díszeire, a boltjára. Csak az járt a fejében, hogyan derítsen fényt George LaTulip titkára, amely – erre mérget vett volna – Fr ancesca és Jonathan válásának is a titk a. *** Két és fél órával később

Már besötétedett, amikor George kijött a DeLillo Alapítvány épületéből. Ezalatt Madeline-nek volt ideje több különböző teát megkóstolni. Lóhalálában kifizette a borsos számlát, és abban a pillanatban ért oda a motorjához, amikor a teljes sebességgel száguldó Por sche kiért a boulevard de C our celles-re.

A rohadt életbe! Felpattant a Triumphra, és gázt adott, de mire kijutott a place des Ternes-re, szem elől veszítette a Panamerát.

Ne ess pánikba. George-nak minden logika szerint az esti műszakra vissza kell mennie az étterembe. Bingó! Az Étoile körforgalmához érve pillantotta meg újra a limuzint. Megint érezte azt az izgató kis borzongást. Egyre jobban belefeledkezett a nyomozósdiba. MUSZÁJ lelepleznie George titkát, MUSZÁJ átkutatnia a lakását és kikérdeznie, hogy vallomásra bírja… STOP! Már nem vagy zsaru! – kiáltotta a hang a fejében. Ez igaz volt: rendőrigazolvány nélkül sokkal nehezebb nyomozni. Nem lehet a férfit behívatni a kapitányságra vagy házkutatást elrendelni. De erő híján cselhez folyamodhat, és módot találhat rá, hogy kapcsolatba lépjen vele, és megnyerje a bizalmát.

Hogyan? Szélfútta arccal követte a kocsit az avenue Victor-Hugón, és megállt mögötte egy

piros lámpánál. A Café Fanfan már csak húsz-harminc méterre volt.

Találj ki valamit. Most. Amikor a lámpa zöldre váltott, gyorsított, hogy egy vonalban legyen a Panamerával.

Azt azért csak nem kockáztatod, hogy összetöröd magad! De egy ismer etlen erő csak lökte előr e.

Ne vágd haza a szép motorodat!

Míg a Porsche lassított, Madeline eléje vágott, hirtelen fékezve, hogy blokkolja a hátsó kereket. Az autó lökhárítója abban a minutumban kapta el a motort, amikor az eldőlt. Madeline leröpült a Triumphról, amely továbbcsúszott az aszfalton, aztán egy lámpaoszlopnak ütközve megállt. A nő több métert gurult az úttesten. Fejét beverte a földbe, de integrált bukósisakja megvédte, és az ütközés erejét csökkentette, hogy egyik járm ű se ment gyor san. A Panamera kerekei csikorogtak, nyomot hagyva az aszfalton, aztán megálltak. Geor ge fejvesztve kiugr ott az acélszörnyete gből , és Madeline -hez r ohant: – Én… én borzasztóan sajnálom! De maga vágott elém! Madeline felmérte a károkat: bőrdzsekije egy-két helyen ledörzsölődött, farmer nadrágja kiszakadt , keze és alsókarja l ehor zsolódo tt. De semmi kom oly. – Hívok egy mentőt – mondta George, bekapcsolva a mobilját. – Azt hiszem, nem szükséges – nyugtatta meg Madeline, és levette a sisakját. Felborzol ta a haját, és a férfir a villantot ta a legszebb moso lyát. Vágy gyúlt Geo rge tekintetében: a vadászösztön. Elfogadva a kezet, amit a férfi nyújtott felé, hogy felsegítse, Madeline megértette, hogy sikerült fél lábát becsúsztatnia az ajtórésbe. Ez volt az első fázis: becserkészni az ellenséget. *** San Francisco

Jonathan ráklikkelt az utolsó fájlra. Ott volt a fotó teljes képernyős nézetben. Annak a plakátnak a másolata, amit ezerszámra ragasztottak ki az Egyesült Királyság négy sarkában Alice Dixon eltűnésekor. Az oldal közepén egy szőke, egyenes hajú, elkínzott mosolyú, szeplőkkel telehintett, halvány arcú, tizenöt év körüli kamasz lány fényképe. Azért választották ezt a felvételt, mert a lány ugyanazt a felsőt viselte rajta, mint az eltűnése napján: egy Abercrombie & Fitch márkájú rózsaszín-szürke, bélelt kapucnis pulóvert, amibe kétszer belefért, és amit azzal tett egyedivé, hogy

felvarrta rá a Manchester United focicsapatának az emblémáját. Jonathan a „Dixon-dosszié” dokumentumai közül főleg Madeline személyes feljegyzéseire és a nyomozás hivatalos irataira összpontosított. Ez volt az első fénykép Alice-ről, amit valóban figyelmesen megnézett. Amint a fotó feltűnt a képernyőn, nagyot dobbant a szíve. Határozottan rossz érzés tört rá. Aztán a tekintete találkozott Alice-éval, és a gyomra összeszorult. Ismerte ezt a lányt. Találkozo tt már vele. Beszélt már vele. Feldúlva gyorsan kikapcsolta a gépét. A szívverése felgyorsult, keze remegett. Mélyeket lélegzett, hogy viss zanyerje a nyugalmát, de nem seg ített. Egy találkozás emléke tört fel benne. Egy találkozásé, amely kitörölhetetlen nyomot hagyott a lelkében. Próbálta elfojtani, de a testén jeges borzongás futott végig, mintha felo ldódott volna a rettegésben. Muszáj vo lt tisztán látnia.

18

Hipnotikus álom …de nincs csapás szörnyűbb, mint amit ember önmagára mér.{20} SZOPHOKLÉSZ

San Francisco Hétfő, december 19. 22 óra 30 perc

Jonathan a Grace-katedrálistól két háztömbnyire szállt le a cable carról A város áttetsző fehérségbe burkolózott, amely elfojtotta a hangokat, és a titokzatosság leplét borította az utcákra. A Powell Streeten gyalog tette meg azt a nagyjából száz métert a Lenox kór házig. – Dr. Morales vár engem – közölte a recepció n. Megkérték, hogy legyen egy kis türelemmel, foglaljon helyet az előcsarnokban, lerogyott hát a váróhelyiség kanapéjára, és elővette zsebéből a papírt, amelyre kinyomtatta Alice fényképét. Egész nap maga előtt látta a lány arcát. Minden erejével azon volt, hogy elhessegesse az emlékét, azt mondta magának, hogy biztosan összetéveszti valakivel, de semmi se segített. Amikor Alice Dixonnal találkozott, a lány haja barna volt, és azt állította, hogy Alice Kowalskinak hívják, de ugyanezt a rózsaszín pulcsit viselte, és ugyanilyen sebzett volt a tekintet e. – Jó estét, Jonathan! – Jó estét, Ana-Lucia! – válaszolta, felnézve a matt bőr ű, ébenfekete hajú, csinos nőre. Dr. Moralesből elegancia és mértéktartás sugárzott. Alacsony volt, fehér köpenyét – akár egy karcsúsított felsőt – kigombolva hor dta egy ingruha fölött, amely kiemelte fo rmás alakját . – Feljössz a rendelőmbe? Határozo tt léptekkel kö vette a nő t a lifthez. – Rég nem találkoztunk – jegyezte meg dr. Mor ales, megnyomva a hatodik emelet gombját. – Valamivel több mint egy éve – helyeselt Jonathan. A fülke nesztelenül emelkedett felfelé. Jonathan a San Franciscóba való érkezése

utáni első hónapokban találkozott Ana-Lucia Moralesszel. Nehéz időszak volt ez az életében. A pszichiátert Elliott Cooper ajánlotta neki, a kórház egyik sebésze, étterme törzsvendége, aki végül a barátja lett. „A saját életét képtelen rendbe tenni, de másokon tud segíteni, még ha pszichiáter létére túl csinos is” – figyelmeztette az idős o rvo s a biztonság kedvéért. Jonathan ott volt néhány terápiás ülésen, és ezeken valamennyire meg is nyílt, aztán már csak nyugtatókért jött, végül egyáltalán nem jött. A pszichoanalízis nem az ő műfaja volt, vagy legalábbis még nem készült fel rá. Az utolsó konzultáció után néhány héttel egy este összeakadt Ana-Luciával egy North Beach-i bárban, ami inkább motorosok törzskocsmájára, mintsem Café Costes-színvonalú helyre hasonlított. A színpadon egy szál gitáros egy régi Led Zeppelin-számot adott elő, fél lábával egy cajonon dobolva, a másikkal meg egy samplert kezelve. Jonathan még mindig nem volt túl a válásán, nem siratta el az exfeleségét; Ana-Luciát akkor ejtette a pasija, egy zsarnokoskodó és egoista bróker, aki az ország túlsó végében élt, de akit a nő nem tudott elfelejteni. Ittak pár sört, flörtöltek egy kicsit, és közel álltak hozzá, hogy nagy hülyeséget kövessenek el. Mindenkinek vannak gyenge pillanatai… – Nem vagy valami csúcsfor mában – szólalt meg Ana-Lucia, hogy megtörje a csendet. – Voltak jobb napjaim is – hagyta rá Jonathan. – Tulajdonképpen egy szívességet szeretnék kérni tőled. A liftajtó kinyílt; egy hosszú folyosó tárult elő – ez vezetett Ana-Lucia rendelőjébe, egy szelíd fényben úszó, a Hyde Streetre néző kis szobába. – Hallgatlak. – Ha jól emlékszem, valahányszor konzultációra jöttem, felvetted a beszélgetéseinket, – Igaz, de egyigaz? kezemen meg tudom számo lni, hány ilyen alkalom volt – emlékezett Ana-Lucia, és begépelte Jonathan nevét. Megnyitva a mappáját, pontosíto tt: – Három felvétel van. – Át tudod küldeni nekem ezeket a fájlokat? – Hát persze. Most rög tön elküldöm őket e-mailben. Ez a terápia r észe. Szükséged van még valamir e? – Köszönöm, ennyi – mondta Jonathan felemelkedve. – Rendben, nem nyaggatlak. A nő is feláll t, levette a köpenyét, és felakasztotta egy fog asra. – Mára vég eztem. Elvig yelek kocsival? – ajánlotta, belebújva eg y gesztenyebarna

bőr kabátba, amelyben inká bb hasonlítot t topmodellre, mint or vosr a. – Az jó lenne. Jonathan követte a föld alatti parkolóba. Egy vadonatúj Audi Spydernél álltak meg. – Hány konzultációt tartasz hetente, hogy ki tudsz fizetni egy ilyen szuperjárgányt? – Nem az enyém a kocsi – bújt ki az egyenes válasz alól a nő, és ráadta a gyújtást. – Látom, visszatért a brókered. – A te feleséged nem? Jonathan csak megvonta a vállát erre az abszurd kérdésre. A kabrió kigurult a Bush Streetre, és ráfordult a Leavenworthre. Ana-Lucia szeretett veszélyesen élni. Kihasználta a California Street hosszú, egyenes szakaszát, és br utálisan felgyo rsított. – Hé, mit művelsz? – Bocsánat – felelte, és lelassított. Elgondolkodva, lépésben hajtott. Csendben visszament a Grant Avenue-n, aztán a Lombar don. Kisvár tatva meg kockáztatott egy kij elentést: – Olyan vagy, mint sokan mások, Jonathan: elveszel a múltad árnyai közt. Csak akkor leszel jobban, ha végre megszabadu lsz a kísér teteid terhétől. – A kísér tetek nem lehetnek annyira nehezek – tréfálkozott Jonathan. – De a láncok, amelyeket maguk után vonszolnak, több tonnát nyomnak – vágott vissza Ana-Lucia. Jonathan az út hátralévő részében ezen a válaszon tűnődött, míg csak Ana-Lucia ki nem tette a Teleg raph Hill tetején. – És te? Te jobban vagy? – kérdezte, kinyitva a Spyder ajtaját. –– Nem – ismerte el a nő –, de ez más probléma. Rendben, nem nyaggatlak. Halvány mosoly futott át Ana-Lucia arcán, és megfordulva elszáguldott a város fényei felé. Jonathan, megkönnyebbülten, hogy végre hazaért, belökte a ház ajtaját. Marcust elnyomta a buzgóság a kanapén a Star Trek egy régi epizódja előtt. Jonathan kikapcsolta a tévét, aztán bedugta a fejét a fia szobájába, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e. Charly ökölbe szorított kézzel aludt, a grafikus tabletjére borulva – nyilván az angry birdöket segítette a zöld disznók elleni harcban. Jonathan kicsit dühösen kikapcsolta a digitalizáló táblát, ő ennyi idős korában egy könyvre borulva aludt el, nem pedig egy képernyő előtt! Visszagondolt azokra a

régmúlt órákra, amikor belemerült Tintin és A három testőr kalandjaiba, Marcel Pagnol, Jules Verne, később pedig Stephen King és John Irving könyveibe. Mindez olyan távolinak tűnt. A tévé, a videojáték-konzolok, a számítógépek és a telefonok világában a képe rnyők és ilyen-olyan hálózatok a legzsengébb kor tól elár asztják az életünket. Aminek több kár a van, m int amennyi haszna. Vén hülye lett belőlem? – tette fel magának a költői kérdést, mielőtt maga is engedett a csábításnak, és letelepedett a laptopja elé, hogy megnézze, megérkeztek-e Ana-Lucia e-mailjei. Valóban volt három mp3 fájl az Ana-Lucia rendelőjében megtartott három terápiás ülésről. Jonathan pontosan tudta, mit keres. Az a rész, amelyet újra meg akart hallgatni, a második terápiás ülésről készült felvétel elején volt. Bedugta a fülhallgatóját, leoltotta a villanyt, és elhelyezkedett a kanapén, hogy meghallgassa a felvételt. Az első percekben főleg Ana-Lucia hihetetlenül megnyugtató hangját lehetett hallani, amely igyekezett a pácienst a könnyű hipnotikus álomhoz hasonlítható teljes ellazulás állapo tába juttatni. Aztán belevág ott a kö zepébe:

„A múlt héten mesélt nekem élete legpocsékabb hetéről: arról a pár napról, amikor egyszerre veszítette el a feleségét és a munkáját. A hétről, amikor az apja haláláról is tudomást szerzett, az apjáéról, akivel akkor már tizenöt éve nem állt szóba. Azt mondta, sokáig habozott, elmenjen-e a temetésére. Végül felült egy Párizsba tartó repülőgépre, igaz?” Kis szünet után Jonathan belefogott a vallomásába. Médiasztársága idején megszokta a tévéstúdiókat és hozzáedződött az interjúkhoz. De már két éve nem „hallotta magát beszélni”, és most furcsa volt érzékelni, hogy akkoriban a beszédmódja és kiejtése menn yire telítve volt érzelemmel és gyötr elemmel:

„December 31-én, késő délután érkeztem meg Párizsba. Abban az évben egész Franciaországban dermesztő volt a tél. Egy héttel azelőtt havazott, és a főváros néhol még mindig sípályához hasonlított.

19* Keresztezni az utadat A siker nem mindig a kiteljesedés bizonyítéka, sőt, gyakran a titkolt gyötrelem másodlagos áldásos kö vetkezménye. Boris CYRULNIK

„December 31-én, késő délután érkeztem meg Párizsba. Abban az évben egész Franciaországban dermesztő volt a tél. Egy héttel azelőtt havazott, és a főváros néhol még mindig sípályához hasonlított…” Párizs Két évve l korábban 2009. december 31.

A repülőtéren kocsit béreltem, egy kényelmes és megbízhatónak hitt német szedánt, hogy jó körülmények között tehessem meg az utat. Repülhettem is volna Toulouseig, de az ünnepek miatt apám temetését január 2-ára halasztották, és a gondolat, hogy a nővéremmel és a férjével kell halotti tort ülnöm, elrettentett. Úgy döntöttem tehát, hogy ko csival m egyek Auchba, és csak másnap est e indulo k. Huszonnégy órát kellett elütnöm valahogy addig. Három napja le se hunytam a szemem, és azt t erveztem, hog y egy hosszú-hosszú éjsza kával kár pótolom magam a többnapos álmatlanságért. Pirulagyűjteményről álmodoztam, amely egy egész regimentet képes leteríteni, de egy szem tabletta sem volt nálam, és nem ígérkezett könnyűnek ilyenkor felhajtani egy orvost. De mindenekelőtt találnom kellett egy hotelt, szoba. mert ott, ahol rendszeresen megszálltam, a VI. kerületben, nem volt szabad – Tele vagyunk – közölte velem szárazon a portás. Rendszerint – még ha váratlanul állítottam is be – a szálloda vezetői tettek róla, hogy nagy csinnadrattával fogadhassanak, mert Jonathan Lempereurnek hívtak, mert kitüntetés volt számukra, hogy az ő intézményüket választottam, mert kifüggeszthették a dedikált fényképemet a kis szalonba más, itt megszállt VIPvendégek fotói mellé. De a hírek gyorsan terjednek, és az alkalmazottakat nyilván értesítették, mert a kisujját se mozdította senki, hogy segítsen. Persze ismertem jó néhány szakmabelit a szállodaiparban és a luxusvendéglátásban, de a mazochizmusomnak is voltak határai, és eltökéltem, nem szerzem meg nekik azt az

örömet, hogy tálcán kínálom fel a hullámat. Pár telefonhívás után találtam is szobát egy szerény kis szállodában a place du Château-Rouge-on, a boulevard Barbès és a rue Poulet sarkán. A szobám valóban szerény, sőt spártai volt. És ami a legrosszabb, szibériai hideg uralkodott benne. Megpróbáltam feltekerni a fűtést, de ez nem sokat változtatott a dolgon. Délután öt óra volt, és már teljes sötétség borult a városra. Leültem az ágyra, és a tenyerembe temettem az arcom. Hiányzott a fiam, hiányzott a feleségem, hiányzott az életem. Egy hét leforgása alatt mindent elveszítettem. Alig pár nappal azelőtt a családommal éltem egy TriBeCa-i lo ft lakásban, egy bir odalmat irányítottam, Black Card hitelkártyám volt és harminc interjúfelkérésem hetente… Ezen az estén sírni lett volna kedvem, és arra készültem, hogy a szilvesztert egy ócska kis szoba magányában töltsem.

You’ll never walk alone… És akkor hirtelen rá kellett döbbennem egy szomorú tényre. Otthagytam a hotelt, lementem a kocsimhoz. Vezetés közben beírtam egy címet a GPS-be, rue MaximeGorki Aulnay-sous-Bois-ban, és rábíztam magam a női géphangra, vezessen csak. Az anyósülésen ha lomban álltak a repülőtéren vásáro lt francia és amer ikai újságok. A francia nyelvű sajtó, amely az utóbbi években sokszor tudomást se vett rólam, most boldogan kürtölte világgá: Lempereur leszerepelt, Lempereur lemond,

Lempereur bukása… Így működött a média, és én fel voltam készülve erre. Ezek a címek most mégis letaglóztak, egyenesen a pofámba kaptam őket, mint megannyi ökölcsapást. Még csak el se bírtam hitetni magammal, hogy egyszer majd talpra állok. Azon kívül, hogy recepteket ötlök ki, ugyan mihez értek még? Semmihez, vagy nagyon kevés dologhoz… Amikor elveszítettem Francescát, elszállt belőlem a szenvedély, amely egyre csak hajtott előr e, az erő , ami „közö nséges” Michelin-cs illago s séfből a világ legjobb konyhájának tett.nyolcvan, Franciaországban huszonöt háromcsillagos étterem volt, a világbanfőnökévé pedig közel de olyan csak egyetlenegy, ahol több mint egy évet kellett várni egy asztalra. Ez nálam volt, és én tudtam, hogy mindezt Francescának köszönhetem. Mert csak ez éltetett: a kizárólagos szerelem, a szenvedély, a szűnni nem akaró vágy, hogy meghódítsam. Harmincegy évesen találkoztam Francescával, de gimnazista korom óta őt kerestem. Tizenöt évnyi reménykedés, hogy létezik valahol a Földön egy olyan nő, mint ő. Egy olyan szép nő, mint Catherine Zeta-Jones, akinek Simone de Beauvoir agyát ültették be a koponyájába. Egy nő, akinek tíz pár tűsarkúja van a gardróbjában, de képes arról értekezni, hogy milyen hatást gyakorolt Haydn zenéje Beethoven művészetére vagy mi a véletlen szerepe Pierre Soulages festészetében.

Amikor Francesca belépett valahová, minden tekintet rátapadt. A nők azt akarták, hogy ő legyen a legj obb barátnőjük, a férfi ak mind szerett ek volna lefeküdn i vele, a gyerekeknek tetszett, hogy olyan kedves. Ez automatikus, elkerülhetetlen, megszokott volt. Szerelmes éveinket ebben a szüntelen izzásban és furcsa munkamegosztásban éltük le: enyém volt a hírnév, övé a glamour és a delejes vonzer ő. Szerel münket tíz éven át ez tartotta egyensúlyban. *** A sztrádán húsz perc alatt Aulnay-ba értem. Találtam parkolóhelyet a rue Gorkiban, nem messze attól a háztól, ahol Christophe Salveyre lakott. – Jonathan vagyok – mondtam, miután megnyomtam a csengő t. – Milyen Jonathan? – Jonathan Lempereur, az unokafivéred. Salveyre anyám nővérének volt a fia. Soha nem láttuk egymást egészen addig, míg három évvel kor ábban fel nem hívo tt New Yor kban. Vakáción vo lt a Big Appleben, egy bárban kitört verekedés lekapcsolták a zsaruk. Egy lelket sem ismertésManhattanben, és egy kanyija után se volt már. Családi együttérzésből letettem érte az óvadékot, és két hétre elszállásoltam az étterem egyik melléképületében, várva, hogy elintéződjék az ügye. A pasas nyílt kártyákkal játszott, és nem titkolta, miféle tevékenységet folytat Franciaországban: kokainnal kereskedett. Ettől a hideg futkosott a hátamon, de megnyug tatott, hogy am erikai ter ületen abszolút tiszta. – Hát te meg mit keresel itt? – kérdezte, ahogy ajtót nyitott. – Egy szívességet kell tenned nekem – feleltem, benyomulva a lakásba. – Baromi rosszkor jöttél. Csak azért ugrottam haza, hogy „feltankoljak”, máris húzok el. – Nagyon fontos. – Mit akarsz? – Fegyver kell. – Fegyver? – Egy pisztoly. – Láttad kiírva az ajtóra, hogy „fegyverbolt”? Honnan szerváljak neked pisztolyt, mondd? – Erőltesd meg magad! Salveyre felsóhajtott. – Szilveszter este van, baszki! Ünnepel a nép, és nekem iszo nytató mennyiség

anyagot kell elpasszolnom. Gyere vissza holnap! – Nem, ma kell! – Ma este nem megy. A lehető legtöbb kokót kell leszállítanom a lehető legr övidebb idő alatt . – Emlékezz vissza, hogy segítettem, amikor szarban voltál… – És ki fogja megfizetni nekem az elmaradt hasznot? – Halljam, mennyi kell. – Segítek, ha négyezer euróért veszel tőlem cuccot. És csapj még hozzá három ezret a stu kkerért. – Oké – vág tam rá óvatlanul. – Gondolom, nincs kifogásod a dollár ellen. New Yorkot elhagyva kiürítettem a széfemet, és most több mint tízezer dollár volt a zsebemben – kápéban. – Adj egy órát – mondta. – Itt megvárhatsz. Pihenj egy kicsit, pocsékul nézel ki. Megfogadtam a tanácsát, és lerogytam a kanapéra. Az asztalon volt egy felbontott üveg konyak. Töltöttem magamnak egy nagy pohárral, aztán még eggyel, mielőtt elaludtam volna. Salveyre nem sokkal nyolc után jött vissza. – Nesze, ezt találtam – mondta, egy fekete markolatú, krómozott revolvert nyújtva felém . Masszív darab vo lt, nehéz. Az öt tölténnyel tele is vol t a tár. – Ez egy Smith & Wesson 60.38 Special – tájékoztatott. Az egyik fülemen be, a másikon ki. Odaadtam neki a stekszet, mire átnyújtott egy behúzott cipzárú műanyag tasakot, benne vagy húsz adag kokainnal. Egy pillanatig haboztam, hogy ne hagyjam-e ott neki, de aztán úgy döntöttem, elviszem magammal. Majd később megsemmisítem, gondoltam. Ez lesz az a cucc, amit senki sem fog elfogyasztani, mentegettem magam. Tudom, néha naiv vagyok… *** 20 óra

A pisztolyt és az anyagot a kesztyűtartóba tettem, és visszaindultam a szállodába. Minek bekapcsolni a GPS-t ahhoz, hogy az ellenkező irányban megtegyem az utat: az A1, a porte de la Chapelle-i lehajtó…

A francba!

Ostoba módon elvétettem a kijáratot. A konyak fejbe vágott. A porte de Clignancourt és a porte de Clichy között még vagy ötszáz méteren továbbhajtottam a boulevards des Maréchaux-n. Nem volt barátságos hely. A reklámok sápadt fényében egy csapat prostituált kuncsaftokra vadászott. Némelyik kocsi rövid időre megállt, az ablak legördült, a pasas megtudakolta a menet vagy a cumi árát, aztán a szerint, hogy mi volt a válasz, elment a lánnyal. Vagy nem. A lámpa az orrom előtt váltott pirosra. Akaratom ellenére ott ragadtam egy buszmegálló előtt. Egy kelet-európai lány – rövid szoknya, bőrcsizma – dobolni kezdett a kocsi ablakán, a bájait ajánlgatva. Először igyekeztem nem venni róla tudomást, de előadott nekem egy Moulin-Rouge-ra hajazó minikoreográfiát. A tekintete szomorú volt és üres. Megszántam, és elhatároztam, leengedem az ablakot, és legalább egy bókkal megjutalmazom a táncért. Tudom, naiv vagyok… *** A két rendőrautó fergeteges gyorsasággal érkezett, húsz méterre mögöttem álltak meg. Alig három másodperc múlva az utca a kékesen villódzó fények ritmusában lüktetett. A zsaruk elővették a karszalagjukat, eltökélve, hogy kellő buzgalmat tanúsítanak szilvesztereste, beg yűjtik a l ányokat és ig azoltatják a kuncsaftokat. Mialatt épp az ablakot húztam fel, egy női árnyalak kinyitotta az ajtót, és becsusszant az anyósülésre. – Induljon, vagy lekapcsolják! – kiáltotta a zűrzavarban. Egy kamasz lány volt. Tizenöt év körüli. Egy pro sti? Ebben a kor ban? – Nyomás! – rivallt rám. Micsoda darázsfészekbe nyúltam?! Lehetett vagy 2 gramm alkohol a véremben, volt egy stukker meg egy kokóval teli tasak a kesztyűtartómban, és egy kiskorú lány ült az autómban. Sittre kerülö k, és jó ideig ott is maradok. Azt se vártam meg, hogy a lámpa zöldre váltson, és az első kereszteződésnél elkanyarodtam.

19** Padlógázzal robogtam vissza az avenue de la Porte-de-Saint-Quenen, és belevesztem a kör gyűrű forg almába. – Mi ez az egész? Mit akarsz? – kér deztem az utasomtól. – ‘just wanna escape these fucking cops {21} – válaszolta angolul, meghatár ozhatatlan akcentussal. Felkapcsoltam a mennyezeti lámpát, és kihasználva, hogy a forgalom lelassult, alaposan szemügyre vettem. Tizenöt év körüli, vékony alkatú, törékeny lány volt. Haja feketére volt festve, pár kárminvörös tincs kivételével. Egy túl hosszú fürt állandóan a szeméb e hullott. Slim farmer t viselt, bőr Converse cipőt és csíkos pól ót – ezt részben eltakarta rózsaszín-szür ke pulóvere, amelyre a Manchester United focicsapatának az emblémája volt felvarrva. Bal orrcimpájában egy parányi gyémánt ragyogott, nyakában pedig egy gránátköves antik ezüstlánc lógott. Gótikus sminkje festett szemöldök és szempilla, fekete eye-liner sápadt-fehér alapon –– feketére hullaszerű külsőt kölcsönzött neki, de nyilvánvalóan gondosan megválasztott stílus volt. Megnéztem a cipőjét: majdnem vadonatúj volt. Ez a lány márkás cuccokat és drága ékszereket hordott. Biztosan nem az utcán nőtt fel, gazdag szülők gyereke lehetett. Nem tudtam, mit csináljak. Nem tehettem ki a körgyűrűn. Többet kellett tudnom róla, de nem látszott túl beszédesnek. Rákanyarodtam a porte de Montreuil-i benzinkúthoz vezető első lehajtór a, és megáll tam a parkoló ban. – Hogy hívnak? – kérdeztem angolul. – Mi köze hozzá? – csattant fel. – Idefigyelj, TE voltál az, aki beszálltál a kocsimba anélkül, hogy bármit kér tem volna tőled, úgyhogy leszel szíves visszav enni a hanger őből , oké? Megvonta a vállát és elfordította a fejét. – Szóval hogy hívnak? – ismételtem meg határozottan. – Alice-nek – sóhajtotta. – Alice Kowalskinak. – Hol laksz? – Nem értem, hogy ez miért tartozik magára. – Miért rémültél meg annyira a zsaruktól az imént? – És maga? – vágott vissza.

Védekezésre kényszerültem. – Kicsit túl sokat ittam, ez minden. Ebben a pillanatban a kesztyűtartó ajtaja, amit rosszul csuktam be, kinyílt, és úgy maradt. A lőfegyver és a drog láttán a lány pánikba esett. Kivágta az ajtót, hogy elmeneküljön. Meg volt győ ződve r óla, ho gy eg y bűnözővel akadt össze. – Várj, ez nem az, aminek látszik! – kiáltottam, utánaeredve a parkolóban. – Hagyjon! – menekült be a benzinkút épületébe. Rágyújtottam, és az üvegen át figyeltem. Feltelepedett egy székre az automaták közelében. Ki ez a lány? Mi elől menekül? Egy pillanatra elfogott a kísértés, hogy visszamenjek a kocsimhoz, és lelépjek, hogy kimaradjak ebből az egészből. Nem tartozott rám az ügy. Semmit se nyerhettem rajta, csak további bonyodalmak származhattak belőle. A végén még nagyobb szarba kerülhetek. Sóhajtottam, de mindezek dacára úgy döntöttem, nem hagyom itt. A töltőállomás ünnepi díszbe öltözött: bánatos villanyfüzér, vedlett fenyőfa, műanyag karácsonyi gömbök. Egy 1980-as év ekbeli elcsépelt sláger szó lt a rádió ból. – Meghívsz egy kávéra? – Nincs zsém – rázta meg a fejét. Előhúztam a tárcámat; aprópénzt kerestem. – Kérsz valamit? – kérdeztem, bedobálva a pénzérméket az automatába. – Csak azt, hogy hagyjon békén. Megpróbáltam észhez téríteni. – Idefigyelj, rossz volt az indítás, kezdjük új alapokról. – Tűnjön el, egyedül is boldogulok. – Hogyan? Nincs pénzed, és egy árva szót sem beszélsz franciául. Nem foglak így itt hagyni. Felnőttként felelős vagyok érted. Égnek emelte szemét, de elfogadta a feléje nyújtott Egy kis üveg epres turmixot és egya csomag Oreo kekszet választott az pénzt. automatából. Mialatt az édességet majszolta, én elvettem az asztalról egy ott hányódó Metro újságot. – Nézd, itt a fotóm. Ahogy láthatod, nem a bűnügyi hírekben szer epelek. Megnézte a cikket, aztán rám emelte a tekintetét. – Már láttam magát a tévében! Egy műsorban, amiben kikelt a vegák ellen! Egy szópárbajra utalt, ahol szembeszálltam néhány elég befolyásos aktivistával, akik be akar ták tiltatni a libamáj at az Egyesült Államokban. – Ha ekkora sztár, mi a fenét keres a húszeurós kurvák közt szilvesztereste? És miért van dugig koksszal a kesztyűtartója? – Na jó, gyere velem – kér tem.

Áldassék a televízió. Hírnevemnek köszönhetően valamennyire helyreállt a bizalma, és – jócskán lemaradva – hajlandó volt visszakísérni a BMW-hez. – Először is, nem azért voltam ott, hogy felszedjek egy prostit, és ezt te nagyon ól tudod, különben nem szálltál volna be a kocsimba, még a rendőrök elől menekülve se… Nem felelt, ami azt bizonyította, hogy pontot szereztem. – Másodszor, ez a drog nem az enyém – magyaráztam, aztán fogtam a műanyag tasakot, és kidobtam a parkoló egyik szemetesébe. – Bonyolult história, de muszáj volt elfog adnom, hog y szerezni tudjak magamnak egy piszt olyt. – És a fegyver, az mire kell? – Csak arra, hogy megvédjem magam. Nyilvánvalóan amerikai volt, mert szó nélkül elfogadta ezt a magyarázatot. – Na jó, most r ajtad a sor. Megmondod, hogy ki vagy és hol laksz, máskülönben hívom a zsarukat. – Hülyeséget csináltam – kezdte. – Elszöktem, ez minden. New Yorkban élek, de most a téli szünetben itt vagyok a s züleimm el. Van egy házunk a Côte d’Azúro n. – Hol? – Cap d’Antibes-ban. Jól ismertem a helyet. Ott volt az első „igazi” éttermem. – Haza akartam menni, de a vonaton ellopták a táskámat telefonostul, pénztárcástul. Őszintének tűnt, de valami nem stimmelt, még ha nem is tudtam volna megmondani, hogy miért. – Hívja fel az apámat vagy az anyámat, ha nem hisz nekem. Megadott egy telefonszámot, amit felhívtam a mobilomon. Egy csengetés után egy bizonyos Madame Kowalski vette fel, reggel aki megváltásként fogadta a hívásomat. Megerősítette a történetet: a lánya aznap szökött el egy veszekedés után. Szinte tapintható volt a szorongása, még ha igyekezett is nem elárulni, mennyire aggódik. Átadtam a mobilt Alice-nek, hogy nyugtassa meg az anyját. Nem akartam indiszkrét lenni, ezért kimentem, és elszívtam egy cigit a motorháztetőre támaszkodva, de a beszélgetésük nagy részét így is hallottam. Hosszú percekig nem tették le a telefont. Alice bocsánatot kért, és ejtett pár könnycseppet. Amikor visszaadta a mobilt, felajánlottam Madame Kowalskinak, hogy majd én hazaviszem a lányát. Úgyis le kellett mennem délre az apám temetésére, a délelőtt folyamán Antibes-ban lehetek.

Sokáig habozott, de végül beleegyezett. *** Fél órája voltunk úton. A szállingózó hópelyhek és a szürke ég alatt rátértünk a Nap autópályájára, az A6os sztrádára, és épp magunk mögött hagytuk Évryt. Alice belemerült az amerikai lapokba, amelyek kimerítően részletezték az engem ért szakmai és házastársi megpróbáltatásokat. – Szép a feleség e… – mondta, Francesca fényképét tanulmányozva. – Aha. Ez egy olyan mondat, amit tíz éve naponta legalább egyszer hallok… – És allergiás r á? – Fején találtad a szöget. – Miért? – Ha nem volna ilyen szép, talán nem csal meg. – Azt hiszem, hogy a két dolog nak nincs köze egymáshoz – nyilvánította ki tizenöt éve tévedhetetlenségével – Dehogy nincs. Minél csino .sabb vagy, annál több a jelentkező, tehát nagyobb a kísér tés. Ez puszta matematika… – De hát ez magára is érvényes, nem? A műsor aiban a szexi séfet alakítja, aki… – Nem! – vágtam a szavába. – Ez nem ugyanaz. Én nem vagyok ilyen. – Milyen? – Az agyamra mész. – Baromir a konstruktív – jegyezte meg. A hallgatásomat megunva bekapcsolta a rádiót, és a frekvenciákat pásztázta. Azt hittem, hogy egy „fiataloknak szóló zenét” sugárzó adót keres, de a France Musique-nél állapodott meg. Rögtön elvarázsolta a zene: egy finom, szellemes zongoradarab. – Szép – mondtam. – Schumann, Davidsbündlertänze, Opus 6. Azt gondoltam, szórakozik velem, de aztán véget ért a darab, és megszólalt a bemondónő: „Robert Schumann Davidsbündlertänze című zongoradarabját hallották Maurizio

Pollini előadásában.” – Bravó! – Nem volt nehéz – szerénykedett.

– Nem ismerem jól Schumannt. Legalábbis ezeket a darabokat még sohase hallottam. – Clara Wiecknek ajánlotta őket, annak a nőnek, akibe szerelmes volt. – Elhallgatott, majd rövid csend után kijelentette: – A szerelem néha romlásba dönt, máskor csodálatos műalkotásokb an kri stályosodik ki… – Zongor ázol? Nem válaszolt azonnal. Az éjszaka folyamán többször is tanújelét adta tartózkodásának, mintha állandóan attól félt volna, hogy valami baklövést követ el vagy túlságosan kitárulkozik. – Nem. Hegedülök. A zene a szenvedélyem. – És az iskola? Jól megy? Hányadik osztályba jársz? Mosolygott. – Na jó. Ne higgye, hogy mindenáron társalognia kell velem. – Ez a szökés… mit akartál bizo nyítani vele? – Most maga megy az én agyamra – jelentette ki, újra belemerülve az újság okba. *** 21 óra

Alice két órája elaludt, de Beaune közelében felébredt. Még mindig Lyon irányába tartottunk az A6-oso n. – Mikor lesz az édesapja temetése? – kérdezte a szemét dörzsölve. – Holnapután. – Miben halt meg? – Fogalmam sincs. Különös tekintettel nézett r ám. – Több mint tizenöt éve nem álltunk szóba egymással – mondtam kitérően. De mivel semmiben sem éreztem magam bűnösnek, kicsit többet is elárultam: – Apámnak étterme volt, a La Chevalière, egy közönséges, nagyon átlagos vendéglő Auchban, a place de la Libérationon. Apám egész életében arról álmodozott, hogy lesz majd egy csillagja a Michelin útikalauzban, de sohasem jött össze neki. – Megelőztem egy kocsisort, aztán folytattam: – Tizennégy éves koromban nyáron az étteremben dolgoztam segédszakácsként. Esténként a műszak végeztével még ott maradtam a konyhában kísérletezni. Mindenféle ötleteim voltak. Így alkottam meg három főételt és két desszertet, amelyeket apám – a séfhelyettes nyomására – felvett az étlapra. Hamar hírük ment, és egyre többen kifejezetten azért

öttek el az étterembe, hogy ezeket az ételeket megkóstolják. Az én ételeimet. Apámnak nem volt ínyére, hog y túlszárnyalom. Isk olakezdés kor egy Fr anciaország délkeleti részén lévő, sophia-antipolisi internátusba íratott be, hogy eltávolítson. – Ez durva… – Igen. És a rá következő hónapokban a családi étterem egy csillagot kapott a Michelintől az új fogásokra való hivatkozással! Apám szörnyen haragudott rám emiatt, mintha én rontottam volna el élete legszebb napját. – Micsoda barom! – Ez volt szakításunk első állomása. Alice felvette a lábánál heverő Time Out New Yorkot, és megmutatta az újságcikk bekarikázo tt bekezdését: – És ez a történet igaz, vagy csak legenda? – Olvasni vagy vezetni, ez itt a kérdés… – Azt írják, hogy egy macaronnal hódította meg a feleségét! – Hát ez így nagyon rövid összefoglalója a történteknek – jegyeztem meg mosolyogva. – Mesélje el! – Francesca akkor ment férjhez egy bankárhoz. Nászúton volt abban a Côte d’Azur-i szállodában , ahol dolg oztam. Első látásra beleszerettem. Ahogy egy vír ust kap el az ember. Este aztán újra megpillantottam, nem messze a strandtól, a férje nélkül. A hullámok mosta parton sétált és cigarettázott. Megkérdeztem tőle, mi a kedvenc édessége. Azt felelte, hogy a vaníliás tejberizs, amit a nagyanyja szokott készíteni… – És aztán? – Telefonálással töltöttem az éjszakát. Sikerült elérnem az Államokban a nagymamát, és megtudnom tőle aegypontos receptet.macaront. Másnap reggeltől estigtucatot azon dolgoztam, hogy megalkossak tejberizses Vagy egy csináltam, aztán megkínáltam velük Francescát. A többi már a legenda része. – Király – állapította meg a lány. – Köszönöm. – Alapjában véve maga kicsit olyan, mint Schumann – tréfálkozott Alice. – Ő zeneműveket írt, hogy tetsszen a szerelmének. Maga pedig macaronokot alkotott neki! ***

Chalon-sur-Saône, Tournus, Mâcon… Éjfél volt, amikor egy útjelző tábla tudatta velünk: „Lyon: 60 km”. – Happy New Year – mo ndta Alice. – Boldog új évet – feleltem. – Mindjárt éhen halok… – Én is. Megállunk egy benzinkútnál, és veszünk szendvicset. – Szendvicset! – kiáltotta. – A világ legnagyobb szakácsával ünneplem az újévet, és celofánba csomagolt kicseszett szendvicsekkel akar tömni! Egy hét óta először nevetésben törtem ki. Ennek a lánynak vágott az esze és volt humora! – Mit akarsz, mit csináljak? A kocsiban mégsem főzhetek. – Megállunk valahol? Négyszázötven kilométert tettünk meg megszakítás nélkül, mindketten fáradtak voltunk. – Igazad van, megérdemlünk egy kis pihenést. Húsz perccel később lehajtottam a „Perrache pályaudvar” kijáratnál, aztán továbbmentem a városközpont felé, ahol leparkoltam egy áruszállításra fenntartott helyen. – Gyere! A hideg dacára a városban nagy volt a nyüzsgés: zene, petárdák, csapatokba verődött bohóckodók, trágár dalokat gajdoló részegek… – Sohasem szerettem a szilvesztert – mondta Alice, nyakig felhúzva a cipzár ját. – Én sem. Egy örökkévalóság óta nem tettem be a lábam Lyonba. Tizenhét éves koromban három hónapig segédszakács voltam egy, az operához közeli étteremben, a rue Longue és a– rude de Pleney – Zárva állapította meg sarkán. Alice a La Fourchette à gauche elé érve. – Az igazat megvallva pont ezt reméltem. Amikor itt dolgoztam, a tulaj már akkor kihagyta a kar ácsonyi és szilveszt eri vacsorákat. Az utca elején egy kis köz futott átlósan a rue de Plâtre felé. Tudtam, hogy a macskaköves sikátor közepén, egy kis ajtón a belső udvarra lehet jutni – onnan nyíltak a konyhák. Az ajtó természetesen le volt lakatolva, ám ezen az éjjelen már annyiszor megszegtem a törvényt, hogy egy ilyen apró részletből nem csináltam magamnak gondot. ***

Az étterem konyhája modern volt, tökéletes tisztaság és rend uralkodott benne. – Biztos, hogy nincs riasztó? – kérdezte Alice, nyugtalanul nézve az ablak üvegszilánkjait, amit én törtem be. – Figyelj, semmiben se vagyok biztos, de ha inadba szállt a bátorságod, visszamehetsz a kocsihoz. Jogod van beszarinak lenni. – Nem, nem félek – védekezett. – Merthogy te rágtad a fülemet, hogy főzzek neked valamit. Kihívóan nézett rám. – Oké, én bevállalom a spagettit, maga pedig csinál macar ont. Áll az alku? – Macaro nt? Nem, az lehetetlen. Minimum huszonnégy ór a kell hozzá, hogy valami olyasmit hozzak össze, ami méltó erre a névre. Ha nem hagyjuk a hűtőben pihenni, akkor … – Vettem: nincs elég vér a pucájában. Megjegyzése az elevenembe talált: – Ahogy akarod. Hogyan szándékozol elkészíteni a spagettit? – Pestóval – felelte, és kinyitotta az egyik jégszekrényt. – Van friss bazsalikom a mélyhűtőben. Kezdte összeszedni a hozzávalókat, én ugyanezt tettem, miután bekapcsoltam a sütőt. – Add ide azt a lavórt! – kértem, a rozsdamentes acél salátás tálr a bökve. Kibuggyant belől e a nevetés. A mosolya éppolyan r itka volt, mint amilyen szép. Beleszitáltam az edénybe a cukrot, az őrölt mandulát és a kakaóport. Alice langyos vízbe áztatta a bazsalikomot, aztán levagdosta a szárakat, hogy csak a levelek maradjanak – ezeke t egy tör lőr uhán meg szárította. – Grana Padano vagy Parmegiano Reggiano? – tétovázott. – Parmegiano! parmezánt reszeli. Miért szöktél meg? – kérdeztem nyersen, fig yelve, ahogy a – Van egy… egy fiú Párizsban, aki tetszik. Egy franciao rszági iskolai kiránduláson találkoztam vele. Látni akartam, de a szüleim ellenezték a dolgot. Feszengve, késve válaszolt, kereste a szavakat, az orrát és az állát dörzsölte, nem nézett rám. Megannyi jel, amelyekből arra következtettem, hogy hazudik. – Mindketten jól tudjuk, hogy nem ez az igazság, ugye? Tekintete az enyémbe mélyedt, könyörgőn, hogy ne akarjak többet tudni. Visszafordultam a recepthez, rászitáltam a kakaós keveréket a felvert tojásfehérjére, míg Alice összeöntötte a mixeredényben a sajtot, a bazsalikomot, a fenyőmag ot, a fo khagymát é s az o lívaolajat.

Amikor a tészta csomómentes és egynemű lett, habzsákba töltöttem, és kis, kerek halmokat ny omtam ki belőle. Alice megkóstolta a készítményét, sózta, borsozta, és állandó keverés közben olajat öntött még hozzá, hogy folyékony, ugyanakkor elég sűrű mártást kapjon. – Ki tanított erre? – Senki. Magamtól tanultam meg – válaszolta, mintha ez nyilvánvaló tény lenne. Míg vártam, hogy a kekszek teteje megszilárduljon, nekiduráltam magam a tejszínes csokikrémnek. Alice ezalatt beleszórta a forrásban lévő vízbe a teljes kiőrlésű lisztből készült spagettit. A szekrényben találtam elég jó minőségű étcsokoládét. Alice bekapott egy kockát, én meg apró ra tör deltem három táblát a krémemhez. – Ahhoz, hogy kellően lágy és habos legyen, több órára be kéne tenni a hűtőbe. Megnéztem az órát. Hajnali kettőre járt. Betettem a sütőbe a macaronokat, és rögtön alacsonyabbra vettem a tűzhely hőmérsékletét. – Nem mesélte el, miért zárta be az éttermét és miért for dított hátat mindennek – egyezte meg Alice, egy pohár tejet töltve magának. – Ez komplikált, nem értheted… A Win Entertainment hiénáira gondoltam, akiknek kénytelen voltam eladni az összes érdekeltségemet, hogy elkerüljem a csődöt, és akik megfosztottak a nevemtől meg a munkámtól. Ezentúl a cégcsoport valamennyi éttermének joga van felvenni az étlapra az én fogásaimat. Egy teljes alkotó élet – ezt rabolták el a gátlástalan gazemberek. Egy vállalkozás bukása – egy vállalkozásé, amelybe testestül-lelkestül belevetet tem magam tizenhat éves kor om óta… Egy hosszú pengéjű, elefántcsont és ébenfa nyelű Laguiole kés hevert az asztalon. Felmarkoltam, és elhajítottam. A kés többször megpördült a levegőben, mielőtt tompa zajjal az eur” ajtó közepébe. – Csak egybeleállt „Lemper van. És Lempereur én vagyok. Alice szó nélkül az ajtóhoz ment, és kihúzta a kést, pont abban a pillanatban, amikor az időzítő jelzett , hogy meg sült a macaro n. *** Kis vizet öntöttem a sütőpapírra, és a felsistergő gőzben a kekszek könnyen elváltak a papírtól. – Leleményes – vélekedett Alice. Segített nekem bőségesen megkenni csokikrémmel a kekszek felét, aztán

kettesével összeragasztottuk őket macaronná. – Hogy igazán jó legyen, egy teljes napon át benn kéne hagyni a jégszekrényben, hogy megdermedjen, de felgyorsítjuk a dolgokat: betesszük egy órára a mélyhűtőbe. Ez alatt az idő alatt Alice feltálalt két tányér tésztát, amit jó étvággyal elfogyasztottunk. Evés közben egy sereg anekdotát mesélt: hogy Mozart tizennégy évesen le tudta kottázni Allegri Misereréjének titkos partitúráját, pedig mindössze egyszer hallotta, hogy Albinoni Adagióját nem is Albinom komponálta, hogy Picasso az élete végén egyenesen a csodálói bőrére firkantotta rá az autogramját, nehogy rögtön menjenek, és eladják, hogy a Hey Jude című Beatles-számban a dob csak a harmadik strófában hangzik fel, mert Ringo Starr a felvétel alatt kiment vécére. Amikor ilyen felszabadult és oldott volt, az akcentusa alig észrevehetően megváltozott. Jobban „megrágta” a szavakat, az intonációja határozottabb, a hangszíne fátyolos lett. A Gallagher fivérek {22} jutottak róla az eszembe, és lefog adtam volna, ho gy ez a lány Anglia északi r észén élt. Bár enciklopédikus műveltséggel rendelkezett, cseppet se volt tudálékos, inkább kíváncsi, és örömét lelte benne, ha megoszthatta a tudását. Az a fajta gyerek volt, akiről minden szülő álmodozik…

19*** Mentünk tovább le délre. A kocsi falta a kilométereket, Alice pedig a macaronokat. Két óra alatt elfogyott alólunk kétszázhetven kilométer és vagy harminc macaron. – Fáj a hasam – panaszkodott Alice. – Én figyelmeztettelek. Aix-en-Provence előtt megálltunk egy benzinkútnál. Amíg én a pénztárnál fizettem, Alice elment vécére. Néhány perccel később jött vissza, sápadtan és több papírtörülköző vel a kezébe n. – Kérsz egy teát? – Nem. Megvárom a kocsiban. *** Côte d’Azur Regg el 7 ór a

A láthatáron felderengő új nap rózsaszín sávokkal színezte az eget. Nizza és Cannes között félúton a Cap d’Antibes-i félsziget bezárult a sziklák és tengerparti fenyők szelencéjébe. – Mutatnod kell majd az utat – kértem Alice-t, miközben a Földközi-tenger mentén haladtunk. Magunk mögött hagytuk az előkelő Eden Rocot, aztán Alice elirányított a Villa Sans-Souci zsákutcájának legutolsó kapujáig. Itt, ebben az előkelő és paradicsomi környezetben, luxusszállodák és milliárdosok házai között volt egy nyaralója a szüleinek. A rács nyitva állt. Több mint kétszáz méteren egy fenyőligetet átszelő kavicsos út vezetett a harmincas évekbeli, tengerre néző, nagy házhoz. Egy nagyon magas, választékos megjelenésű nő várt minket a lépcsőn. Alice kinyitotta a kaput, és egymás karjába estek. – Mrs. Kowalski – mutatkozott be a nő, a kezét nyújtva. Nagyon fiatalon kellett szülnie, mert nem lehetett több harmincöt évesnél. Szőke haja rafinált fonott kontyba volt feltűzve. Tekintete tiszta és átható volt; arcvonásai hihetetlenül finomak, egy különös heg dacára, amely a szemöldökétől indulva a szája szegletéig kettéhasította az arca felső részét. Olyan döbbenetes bélyeg, hogy az

embernek csupán egy vágya volt: megtudni, milyen körülmények között szerezte ezt a sebet. Megköszönte a segítségemet és kávéval kínált, de elmagyaráztam, hogy már várnak. Amikor visszaszálltam a kocsiba, Alice velem jött, hogy megkaparintsa a tucatnyi macaront, amit még nem falt fel. – Uzsonnára – mondta rám kacsintva, mielőtt visszaindult az anyjához. Pár méter után azonban vissz afor dult, és kom olyan a lelkemr e kötötte: – Aztán vigyázzon magára. *** Ellenkező irányban indultam vissza, és leparkoltam a parti sétány kezdetét jelző strandnál. Kivettem a pisztolyt a kesztyűtartóból, bezártam a BMW-t, és gyalog vágtam neki az útnak. Tele vol t a fejem em lékekkel. Bár Auchban születtem, Antibes-ban éltem meg legszebb pillanataim némelyikét. Tizennégy éves koromban apám internátusba küldött, ami nem messze volt innen, Sophia-Antipolis-ban. Tizenöt évesen aKésőbb Château pedig Grimaldi bástyáján csókoltam meg kamaszkori szerelmemet, Justine-t. a saint-paul-de-vence-i La Bastide-ban, majd az Hôtel du Capban dirigáltam a francia éttermeimet. Belebor zongtam a feltörő emlékekbe. Különös, hogy a sors visszahozott ide, első sikereim helyszínére egy ilyen végzetesen kisiklo tt napon… A szédítő sziklaszirtek szegélyezte sétány keskeny volt. Szikláról sziklára ugráltam, hogy minél közelebb maradjak a hullámzó víz mentén húzódó meredek partfalhoz, ahonnan páratlan kilátás nyílt a megerősített városra, az Alpok havas csúcsaira és a Léri ns-sziget ekre. Megálltam, hogy megcsodáljam a látóhatáron győzedelmeskedő narancsszín napot. A levegő tiszta, és a látvány éppolyan szédítő volt, mint a gyomromat marcangoló szorongás és magány. Szép nap a halálra. Kivettem a pisztolyt a zsebemből. Eszembe jutottak Christophe Salveyre szavai: egy Smith & Wesson 60.38 Special. Mindenkinek van véleménye az öngyilkosságról. Bátor tett vagy gyáva? Alighanem sem egyik, sem másik. Csak egy kétségbeesett elhatározás, amikor az ember zsákutcában találja magát. Az utolsó esély, hogy kilépjen az életéből, és megmeneküljön az elviselhetetlentől.

Én mindig felvettem a harcot, mindig szembeszegültem. Én mindig megküzdöttem mindennel, legyőzve a sorsomat és kiharcolva az esélyemet, de ez most más volt. Félelmetes ellenféllel kellett szembeszállnom: önmagammal. A végső ellenséggel. A legveszedelmesebbel. Tettemben nem volt semmi észszerűség. Nem terveztem el hónapokkal korábban, de ez kínálkozott az egyetlen lehetséges válasznak arra az embertelen magányra, amely néhány napja gyötört, és egyre mélyebbre taszított a semmibe. A barátságra gondoltam, de soha nem voltak barátaim. A családra gondoltam, de én elvesztettem az enyémet. A szerelemr e go ndoltam, de az elszáll t. A fiam képe villant az agyamba, és én megpróbáltam belé kapaszkodni, de néha hiába go ndol az ember a gyer ekeire, ez sem elég, hogy szembesz álljon a halállal. Halántékomhoz szorítottam a pisztoly hideg fémcsövét. Hátrahúztam a kakast, még egyszer utoljára felnéztem a napra, egy utolsó, nagy lélegzetet vettem, és szabadulásképpen meghúztam a r avaszt.

19**** Meghúztam a r avaszt. Egyszer. Kétszer. De nem voltam halo tt. Megvizsgáltam a tárat: üres volt.

Lehetetlen. Én magam ellenőriztem az öt töltényt, Aulnay-sous-Bois-t elhagyva. Visszamentem a kocsihoz, és kinyitottam a kesztyűtartót: lőszer sehol. Csak a benzinkútról való két papírtörülköző volt ott, amibe Alice a kezét törölte. A csokoládés macarontól pecsétes papíron egy kék filctollal sebtében lefirkantott üzenetet hagyott nekem.

Kedves Lempereur úr, akarom mondani, Jonathan! Voltam olyan szemtelen, és kivettem a golyókat a pisztolyából, aztán bedobtam a parkolóban egy szemetesbe, amíg maga a kávéját itta. Nem tudom, miért akart fegyvert szerezni magának, de majdnem biztos vagyok benne, hogy ez rossz ötlet. Azt is tudom, hogy az éjjel, még ha nem is volt jól, igyekezett megnevettetni engem és gondoskodni rólam. Nagyon sajnálom, hogy anyagi gondjai vannak, és hogy az történt a feleségével, ami történt. Talán egy nap majd elrendeződnek a dolgok kettejük között. De az is lehet, hogy egyszerűen mégsem ő volt élete nagy szerelme. Sokáig tulajdonított boldogtalan mondatba voltam. Valahányszor igazán lettem, egy Victor Hugónak kapaszkodtam, amitszomorú bemásoltam a naplóm első oldalára: „Egy életnek azok a legszebb évei, amelyeket még nem élt meg az ember.” Vigyázzon magára, Jonathan! Alice Ahogy ezeket a szavakat olvastam, az élet hir telen mindenen felülker ekedett, és én könnyekben tör tem ki. Ültem egyedül a ko csiban, és bőg tem, mint egy hülye.

20

Húsba vágó Az én fájdalmam messzebbről jön. Flannery O’C ONNOR

San Francisco Hétfő éjjel Hajnali 2 óra

A fülhallgatóját levéve Jonathan érezte, hogy egy könnycsepp csordul le az arcán. Ez a légzéskimaradással súlyosbított alámerülés élete legsötétebb korszakának örvényeibe nehéz volt. Vajon Alice Kowalski, aki akkor az útjába került, valóban Alice Dixon, a liverpooli mészáros áldozata? Hiába ellenőrizte vagymeg százszor a dátumokat, nem stimmelt. 2009. június 15-én kapta Alice kivágott szívét.valami A betonbiztos genetikaiMadeline profillal rendelkező törvényszéki labor egyértelműen az eltűnt lány szerveként azonosította a szívet. „Minden kétséget kizár óan”, ál lt a jel entésben. Csakhogy Jonathan 2009. december 31-én, szilveszteréjjel találkozott Alice Kowalskival. Hat hónappal késő bb! Kidugaszolta a vodkás üveget, és töltött magának egy kis szíverősítőt. Még a felfedezés sokkhatása alatt volt, de igyekezett nem elveszíteni a fejét, hanem módszeresen végig gondolni mi ndent, ami az eszébe jutott . Első hipotézis: a két Alice-nek semmi köze egymáshoz. Mindez véletlen vagy puszta egybeesés: ugyanolyan bélelt pulcsi, ugyanaz a fociembléma, ugyanaz a zenerajongás, ugyanolyan külső. Nehéz elképzelni, de miért ne… Második lehetőség: Alice-nek volt egy eltitkolt ikertestvére. Nem. Ez marhaság. Miért élne az egyik egy gazdag amerikai családban, a másik meg Manchester egy lepukkant negyedében? Harmadik opció: a két Alice egy és ugyanaz a személy. Ebben az esetben vagy a labor tévedett a szív DNS-ének analizálásakor (kevéssé valószínű), vagy Alice szívtranszplantáción esett át (alig hihetőbb, ráadásul a rendőrséghez eljuttatott szívet nem sebészeti beavatkozás során távolították el, hanem barbár módon kivágták).

Utolsó eshetőség: természetfölötti magyarázat, egyfajta reinkarnáció, de ugyan ki hisz komolyan az efféle baromság okban? Jonathan tanakodott még pár percig, aztán ráeszmélt, milyen késő van. Visszament a szobájába, de sehogy se bírt elaludni. Az első nap óta az a képtelen érzése volt, hogy Madeline és az ő életét egy láthatatlan szál köti össze. Ezen az éjjelen m egtalálta a hiányzó láncszem et: Alice… Madeline, Alice… Az elsőnek magyarázattal tartozott. A másodiknak adósa vo lt.

21

The wil d side A szédülés másvalami, mint az eséstől való félelem. A szédülés azt jelenti, hogy az alattunk lévő mélység vonz, csábít minket, a zuhanás vágyát kelti fel bennünk, amelynek aztán rémülten ellenszegülünk. {23} Milan KUNDERA

Párizs, Montparnasse December 20., kedd 19 óra 20 perc

Madeline a tükör előtt az álruháját igazgatta: diszkrét és ízléses smink, tűsarkú, hogy megnyújtsa az alakját, kis fekete ruha selyemtaftból. A lényeg, hogy meddig érjen: se túl hosszú, se túl rövid, épp térd fölött valamivel. Aznap este úgy gondolt magára, mint aki „bevetésen van”, és tekintve a George ágyában megforduló bombázókat, felettébb kívánatosnak kellett lennie, hogy sikerüljön kelepcébe csalnia a férfit. Felvette a Raphaёltől kapott gabar dinkabátját, és kilépett a lakásból . Úgy érezte, el tudja játszani a végzet asszonyát, elég izgató ahhoz, hogy megtévessze az ellenséget. Ilyentájt a kocsik szinte az ütközőjüknél összenőve araszoltak. Így aztán taxi helyett inkább a metró t választotta, és lement a Raspail áll omásra.

Montparnasse, Pasteur, Sèvres-Lecourbe… A szerelvény zsúfolva volt. A legtöbb utas munkából igyekezett hazafelé, voltak, akik vacsorázni vagy színházba mások17a –karácsonyi intézték. Kinyitotta a kézitáskáját: ott volt indultak, benne a Glock az egykoribevásárlást szolgálati fegyvere, amit nem adott vissza – és A svéd lovas című regény. Ezt régóta ajánlgatta már neki kedvenc könyvesboltjának a tulajdonosa.

Cambronne, La Motte-Picquet, Dupleix, Bir-Hakeim… A lehajtható üléshez szorulva állt. Körülnézett. Úgy találta, hogy egyre kevesebben olvasnak a járműveken. Itt is, mint másutt, az emberek a telefonjuk kijelzőjét bámulták, SMS-eztek, játszottak, zenét hallgattak. Próbált olvasni, de képtelen volt a könyvre koncentrálni. Túl sok ember, túl nagy lökdösődés, és főleg az ólomsúllyal ránehezedő bűntudat. Szombat óta egyfolytában hazudott Raphaёlnek. És ezek egyre kevésbé ártatlan hazugságok voltak. Ma este azt adta be

neki, hogy egy barátnője lánybúcsújára megy. Még szerencse, hogy Raphaёl nem volt se bizalmatlan, se gyanakvó, máskülönben hamar lebukott volna.

Passy, Trocadéro, Boissière, Kléber… Ahogy remélte, George LaTulip szinte azonnal felvette vele a kapcsolatot. Alig néhány órával a „balesetük” után felhívta az üzletben, és ebédre invitálta. Hogy felcsigázza, Madeline először visszautasította, de a férfit ez szerencsére nem tántorította el, és így a vacsorameghívást már elfogadta. Jól ismerte a Georgeféléket. A női magazinok pszichológiai rovatában „kényszeres nőcsábásznak” nevezik őket. A való életben pedig pi napecérnek. Szóhasználat kérdése… A 6-os metró végállomásán szállt le. A felszínen tündérmesébe illő fényáradat fogadta. Több mint két kilométeren át, a place de la Concorde-tól az Étoile-ig, a világ legszebb sugárútján száz meg száz fa volt teleaggatva kékes fény kristályfüzérekkel. A legszenvtelenebb párizsi sem szemlélhette közönyösen a varázsl atos látványt. Madeline összehúzta magán a kabátot, és az avenue Hoche-ra rátérve meg sem állt a Royal Monceau-ig. – Maga igazán elragadó – fogadta George. Komolyan mondta. A luxusszálló étterme lenyűgöző hatást keltett oszlopaival, homokszínű bőrfoteljeivel és merészen párosított matériáival: fém bárszékek, áttetsző bárpult… – Tetszik? – kérdezte George, mikö zben leültették őket egy diszkr ét kis beugróban. Madeline bólintott. – Starck jegyzi a berendezést. Tudta, hogy az én éttermemet is ő „öltöztette”? Nem, Madeline nem tudta. kezdve Madeline szinte színlelve ki se nyitotta a száját,a beérte azzal, hogy szép legyen és Ettől mosolyogjon, csodálatot George, bonobó parádés szerelmi produkciója láttán. Tökéletesre csiszolt előadás volt. George elemében volt, kettejük helyett is beszélt: az utazásairól, arról, hogy milyen extrém sportokat űz, David Guettáról és Armin van Buurenről, akit „személyesen ismert”, a szerinte „komor, gyászos és már-már halott” párizsi éjszaká ról. – Lesújtó a helyzet: nincs többé igazi underground kultúra Párizsban. A legjobb DJ-k és a legkreatívabb elmék Berlinbe vagy Londonba költöznek. Ha egy igazán ót akarsz bulizn i, repülőr e kell ülnöd. Madeline csak fél füllel hallgatta ezeket a nyilván már ezerszer elmondott, tökéletesre csiszolt szavakat. Valahányszor kihoztak egy fogást – buggyantott tojást

rákkal és vargányával, szaftos borjú-fehérpecsenyét bébirépával –, arra gondolt, vajon mit szólna hozzá Jonathan. Miután az utolsó morzsáig befalta a desszertjét – egy csokoládés-citromos tésztaköltemén yt –, beleegyezett, hogy felmeg y Geor ge-hoz „egy utolsó pohárr a”. Helyet foglalt az előállt Porsche anyósülésén. LaTulip indulás előtt hozzáhajolt, és szájon csókolta.

Ez a pasi totál el van telve magával.

Rámoso lygo tt Geor ge-r e, mint aki odáig van a dolog tól, és visz onozta a csókját . *** Mindeközbe n San F rancis cóban…

A repülőtér órája delet mutatott. Jonathan megpuszilta a fiát, és letette a földre. Kezében a repülőjeggyel mélyen Marcus szemébe nézett. – Oké, rád bízom Charlyt erre a két napra. Alessandr a a városban marad az ünnepekre, ha kell, segít. Ami az éttermet illeti, a hét végéig lemondtam az összes foglalást. – Biztos vagy benne, hogy fel akarsz szállni arra a gépre? – Halálbiztos. – Akkor sem értem, mi a fenét keresel Londonban. – Valójában Manchesterbe megyek. Találkoznom kell valakivel, hogy ellenőri zzek két-háro m r észletet… – És nem várhat a dolog? – Nem. – Nem akarod megmagyarázni, hogy mi ez az egész? – Van egy kiegyenlítetlen számlám, a nyomába kell erednem néhány kísér tetnek, fényt kell deríten em bizonyos hom ályos dolg okr a… – tért ki az egyenes válasz elől Jonathan. – Ez az egész összefügg azzal a nővel, Madeline Gr eene-nel? – Ha már világo sabban látok az ügyben, mindent elmesélek. Addig is vigyázz Charlyra. – Hát persze. – Számodra ez azt jelenti, hogy nincs egy csepp pia se, nincs csajozás, nincs fű, cigesz, joint, haskó, eksz… – Azt hiszem, felfogtam. – Charly számára pedig: fogmosás reggel, délben és este, nincsenek erőszakos

filmek és rajzfilmek, nincs valóságshow, ötpercenként édesség, van viszont naponta minimum ö t adag g yümölcs vagy zöl dség, este nyolckor pizsama és ágyba bú jás. – Értve. – Világos minden? – Mint a hurkalé – válaszolta Marcus, mire Charly hangos nevetésben tört ki. Jonathan még utoljára mindkettőjüket megölelte, aztán elindult a tranzitba. A British Airways londoni járata nem sokkal 13 óra után szállt fel San Franciscó ból. A gép ablakán kinézve Jo nathan szúrást ér zett a szívében. Vajon jó ötlet volt éppen karácsonykor magára hagynia a fiát, akit így is olyan keveset lát? Biztos, hogy nem. Mégis igyekezett elűzni a kétségeit. Nem fordulhat vissza félúton. Muszáj megértenie, muszáj az emlékeken és a hamis látszaton túllépve a végére járnia ennek a rejtélynek. Madeline után most rajta a sor, hogy szembenézzen Alice Dixon kísér tetével. *** Párizs

A parányi liftnél George előreengedte Madeline-t. Becsukta az ajtót, megnyomta az ötödik emelet gombját, és nyelvét bedugta Madeline szájába. Egyik keze Madeline mellére tapadt, a másik pedig a ruháját igyekezett felhúzni. Madeline érezte, hogy összeszorul a torka, de sikerült legyűrnie a viszolygását. Bevetésen volt. BEVETÉSEN. George kétszintes lakása a ház két felső emeletét foglalta el. Modern, loftszer kialakítás, minimalista berendezés némi ipari beütéssel. A két szintet futurista acéllépcső kötötte össze. George megszabadította vendégét a kabátjától, aztán megérintett egy üvegkapcsolót, mire zene hangzott fel. – Tetszik? Egy dán DJ, Carl Karl Progressive Trance mixéből van. Ő a berlini színpad királya és az én szememben az új Mozart. Te pedig olyan hülye vagy, hogy hozzád képest a fekete lyuk napkitörés, gondolta indulatosan Madeline, a legbájosabb mo solyát rag yogtatva r á. Most, hogy kettesben volt George-zsal, egyáltalán nem érezte magát jól a bőrében. A szíve hevesebben vert. Kicsit szorongott, hogy mi fog történni. Énje egyik fele szeretett volna máshol lenni, Raphaёllel, lakása puha kényelmében. De személyisége másik felét, azt a benne lakozó másik ént lázas izgalom fűtötte –

felajzo tta a veszély. – Keverjek neked egy Pink Pussycatet? – kérdezte a bárpult mögé lépve. A pussy szó hallatán George elégedetten felmordult. Zsákmánya mögé állt, kezét a csípőj ére tette, aztán felcsúsztatta a mellér e. – Várj, drágám, így mindent felbor ítok! – mondta Madeline, szelíden kibontakozva az ö lelésből. Fogott két tumbler poharat, és jégkockát szórt beléjük. – Van egy kis ajándékom a számodr a – duruzsolta George, két, csillaggal díszített, rózsaszínű kis pirulát húzva elő a zsebéből.

Extasy… Madeline elvette az egyik tablett át, és cinkos pi llantást vetett George-r a. – Leolthatnál egy-két lámpát – javasolta Madeline, és úgy tett, mintha lenyelné a tablettát.

Ez a vadbarom megtorpedózza a tervemet. Gyorsan vodkát töltött a koktélospoharakba, grépfrútlevet öntött hozzá és egy cseppnyi gránátalmaszirupot. George pillanatnyi figyelmetlenségét kihasználva jó adag Rohypnollal ízesítette az italt – ezt a nagyon erős altatót szokták a nők italába keverni, ho gy aztán megerő szakolják őket. – Fenékig! – mondta a férfinak, odanyújtva a pohár Pink Pussycatet. Hál’ istennek George nem kérette magát, egy húzásra felhajtotta a koktélját, de alighogy letette a poharát, máris ledöntötte Madeline-t egy feketével kárpitozott, apró, csíkos díszpárnákkal teleszór t pamlagr a. Két kézzel megragadta a nő fejét, száját a szájához közelítette egy nyilvánvalóan érzékinek képzelt csókhoz. Nyelvét Madeline szájába nyomta, ruháját feltűrte a bugyijáig, aztán kigombolta a felsőjét, a mellét cirógatta, a mellbimbóját harapdálta-szopogatta. Madeline nyomást érzett a mellkasán. Nem kapott levegőt. George teste lerázhatatlanul, ólomsúllyal nehezedett rá, kellemetlen forróságot és szagot árasztva. Meleg, sós nyálától légszomj és undor fogta el. A felizgult férfi a hatalmában tartotta, a nyakát harapdálta, oroszlánnak képzelve magát, amely mindjárt végez a gazellával. Madeline fulladozott, de nem ellenkezett. Nem kényszerítette senki, hogy idejöjjön. Egyetlen szóval vagy kiáltással véget vethetett volna a játéknak, de nem tette. Hogy erőt vegyen magán, a környezetére összpontosított: a padlóra esett fél pár cipőjének koppanására, az utcán elhajtó kocsik fényszóróitól megvilágított mennyezetre.

Az étteremtulajdonos arca az arcához simult. A férfi a melle helyett most a fülét kezdte harapdálni. – Tetszik? – súg ta. Madeline beérte egy nyögéssel, érezte, ahogy George merev hímtagja a csípőjének feszül. A férfi ellentmondást nem tűrő mozdulattal megragadta a kezét, és a péniszére vonta. Madeline lehunyta a szemét; mintha vér ízét érezte volna a szájában. Keresni. Tudni. Megér teni. Nyomozni. Ez volt az ő dro gja, amió ta csak beállt a rendőr séghez. Zsaru volt, zsaru is mar ad. Ez az igazi természete. Valami ott mélyen benn, ami testét-lelkét megfertőzte, akár egy betegség. George ujjai most a hasára siklottak, a combját tapogatták, az ágyékán kalandoztak. Madeline a nappaliban lógó nagy tükör felé fordította a fejét, és látta a sötétben ragyogni a szemét. A szédület mámora, az erőszak kettőssége, a határok szüntelen feszegetése: a horzsolt lélek, amelyet két éve eltemetett magában, most bumerángként tért vissza. Felszínre törtek az emlékek és az egykori érzések. Függőség a veszélytől: a szakmája teremtette addikció. Ha gyilkossággal volt dolga, szinte semmi se vetekedhetett a munkája garantálta adrenalinlökettel. Sem a nyaralás, sem egy-egy kiruccanás a barátnőivel, sem a szex. A nyomozás monomániássá tette, a rejtély kizsigerelte. Annak idején, egy-egy nagy dobás előtt a kapitányságon „élt”, a parkolóban álló kocsijában vagy egyenesen a rendőrségi fogda valamelyik zárkájában aludt. Ez a mai este más volt. Legalábbis látszólag. Persze nem történt gyilkosság, de a szimata azt súgta, ne tágítson. Francesca a rögeszméje lett:szétdúlja vajon mi a nőt,viselkedés hogy önszántából tönkretegye házasságát és az késztethette otthonát? Azrá ilyen mögött valami nagyona komoly dolognak kell rejtőznie… George ujjai kis ideig még elmatattak teste hajlataiban, megkerülve lucskos bugyiját, aztán lassan elernyedtek. Amikor „szeretője” teste hirtelen rárogyott, Madeline kínkeservesen kiszabadította megát, és úgy kecmergett fel a kanapéról, mint egy korty levegőért felszínre emelkedő búvár. LaTulip a drogtól bódultan hevert a pamlagon. Madeline megbizonyosodott róla, hogy még lélegzik. Csak remélni tudta, hogy az altató és az extasy kölcsönhatásának nem lesznek túl vészes következményei.

*** Nem vesztegetheti az idő t. Tennie kell a dolgát. Most azo nnal. Madeline módszeresen munkához látott. A lakás titkot rejtett, ebben biztos volt. Először is kikapcsolta a fülsiketítő zenét, ami az idegeire ment, aztán felgyújtotta az összes l ámpát, és nekifog ott a kutatásnak. A kétszintes lakás nagy volt, de viszonylag üres. Vagy inkább minden a helyén volt. George pedánsnak tűnt, nyilvánvalón takarítónőt tartott. Hatalmas gardróbját bármelyik csaj megirigyelhette volna. A könyvespolcokon és a szekrényekben minden szép rendben sorakozott: sportfelszerelések, a legújabb hifiberendezések, sok száz DVD, néhány szép könyv… Madeline felforgatta az összes göncöt, kinyitott minden nyithatót, átkutatta a lakás valamennyi szegletét-zugát. Ez a fajta „szakértelem” nem vész el. Nem tudta pontosan, mit keres, de azt igen, hogy van mit megtalálnia. Talán a rengeteg papiros között, amit LaTulip harmonikamappákban és reg iszteres ir atrendezőkben ta rtott? Ellenőrizte, hogy George még mindig öntudatlan-e, elővette a Glockját arra az esetre, ha netán túl hirtelen térne magához, aztán letelepedett az íróasztalhoz, hogy átnyálazza az iratokat: banki kivonatokat, adóigazolásokat, közüzemi számlákat, vagyonbevallásokat. Ez a „házkutatás” több mint egy órájába telt, de nem bukkant semmi olyasminek a nyomára, amit ne tudott volna. LaTulipnek szép jövedelme volt az étterméből , de még többet keresett a DeLillo Alapítvány kezelőjeként. Madeline dühös volt, amiért felsült. Rohant az idő. Már csak a nappali alacsony asztalán fekvő aluházas laptop maradt. Madeline óvatosan nyitotta fel. Zsaru korában lehetősége volt rá, hogy egy szakszolgálattal elemeztesse a hardver tartalmát, de az informatikai ismeretei meglehetősen szűkösek voltak. Szerencséjére a gép be volt kapcsolva, így nem kellett törnie a fejét a jelszón, hogy megnyithassa a dokumentumokat. Megelégedett két-három alapművelettel, megvizsgálta az asztalra kitett mappákat, megnézte a búvármerülésekkor készült képekkel telezsúfolt fotógyűjteményt, sorra vette a webhelyelőzményeket. Átfutotta a Beérkezett üzenetek mappában tárolt e-maileket, de nem talált semmi ér dekeset. A nyomozáshoz kitartás kell. Madeline nem adta fel, tovább kutakodott a levelezőprogramban. George-nak IMAP alapú ügyfélprogramja volt, ennek megfelelően voltak konfigurálva a beállítások. Madeline is ugyanilyen beállításokat használt, így a telefonján és a

laptopján is letölthette az e-mailjeit. Nem kellett informatikusnak lennie ahhoz, hogy tudja, a szerver valamennyi üzenetet tárolja, még azokat is, amelyekről a felhasználó azt hiszi, hog y törö lte őket. Madeline tehát a szerveren archivált e-mailek között kalózkodott kicsit. Az évek folyamán kapott és elküldött üzenetekből több ezer gyűlt fel. Különböző kulcsszavakkal próbálkozott, míg végre sikerült kihalásznia azt, amit keresett. Íme a bizonyíték, hogy jó nyomon jár : Feladó: Francesca DeLillo Címzett: George LaTulip Tárgy: Re: Küldve: 2010.06.04.19:47 George! Könyörgök, tegyél le róla, hogy elmész Jonathanhez San Franciscóba. Jól döntöttünk. A lelkifurdalással elk éstünk, az t hittem, a sa jtót olv asva megértetted a dol got… Felejtsd e l Jonathant, és azt, ami vel ünk történt. Hagyd magától tal pra áll ni. Ha be val lod igazat, mindhármunkat szörnyű helyzetbe hozol, és mindent elveszí tesz: a munkádat, a lakásod at, aneki puhaazkis kényelmedet. F.

Az üzenet kusza volt, de érdekes. A sorok közt olvasva nyilván sok mindent fel lehetne fedezni. Kinyomtatta az e-mailt, és a biztonság kedvéért másolatban elküldte a saját e-mail-címér e is. *** Hajnali 1 óra

Jeges víz egyenesen a képébe. Aztán pofonok. George abban a pillanatban nyitotta ki a szemét, amikor újra tenyér csattant az arcán. – Ez meg mi a… A nappaliban ült egy széken, a saját nyakkendőivel megkötözve. Megpróbálta kiszabadítani magát, de hátracsavart karját mozdítani sem bírta, a két bokája meg jó erősen oda volt kötve a szék lábához. Arcától tíz centire egy automata pisztoly csöve szegeződött rá. Kényére-kedvére ki volt szolgáltatva ennek a nőnek, akit óvatlanul felhozott ide, és aki kötözött sonkát csinált belőle. – Ha… ha pénz kell, adhatok. A gardróbban van egy kis széf, húszezer euróval. – Igen, a lóvét már megtaláltam – felelte Madeline, arcába vágva a pénzköteget.

– De akkor mit akar tőlem? – Az igazságot. – Az igazságot? Miről? – Erről. George lehajtotta a fejét, hogy lássa, mit dugott az orra alá Madeline. Francesca e-mailje volt az. – Ki… ki maga valójában? Azt hittem, hogy virágboltja van, és… – Az a nő vagyok, aki a pisztolyt fogja, és kész. – Nem tudom, miért érdekli ez az ügy, de azt tanácsolom, hogy… – Azt hiszem, a te helyzetedben nincs mit tanácsolnod nekem. De térjünk vissza ehhez az e-mailhez. Miért akartad felkeresni Jonathan Lempereurt San Franciscóban? George-ot rosszullét környékezte, nagy cseppekben verejtékezett. Hogy szóra bírja, Madeline fen yegetően a homlo kához nyomta a fegyver csövét. – Jo nathannek köszönhetek mindent – pr éselte ki magából szótagonként a férfi. – Kihúzott a szarból és elindított a pályán. Akkoriban még fiatal volt, tele energiával. Egy valóban kivételes, nagylelkű fickó, aki képes volt megszabadítani az embert a démonaitól, és a legjo bbat kihozni belőle… – És te hálából elszipkáztad a nejét? – Dehogyis! – védekezett George. Mellkasa hevesen hullámzott. – Hogy gondolhatta, hogy Francesca beleszerethet egy magamfajta alakba?! Bolondult a férjéért! – Egy fejmozdulattal lerázta az arcán csorgó verítéket. – Különös, egzaltált párost alkottak. Csodálták egymást. Mindegyikük el akarta kápráztatni a párját. Megosztották egymást közt a feladatokat. Jonathan a tűzhely mellett és a tévéképernyőn, Francesca a színfalak mögött, a cégcsoport terjeszkedésén dolgozott. Rajongvade… tisztelte a férjét, azt akarta, hogy az egész világ megismerje Jonathan konyháját, – …de mi? – Túl gyorsan akart növekedni, és rossz stratégiai döntéseket hozott, amelyek a csőd szélére sodor ták a társaságo t. George-nak vacogott a foga. Szeme alatt koromcsíkként széles karikák sötétlettek. Nyilvánvaló volt, hogy az extasy és az altató keveréke senkinek sem avallott. – Tehát a bulvárhírekben rólad és Francescár ól lehozott tucatnyi kép puszta átverés? – Hát persze! Két évvel ezelő tt egy napon felhívott a Bahamákról. Pont a

karácsonyi ünnepek alatt. A Maldív-szigeteken voltam egy barátommal, búvárkodtunk. Francesca totál kiborulva arra kért, hogy másnap utazzak el hozzá Nassauba. Délután három előtt ott kellett lennem. Azt mondta, sürgős. Természetesen szerettem volna többet is tudni, de azt bizonygatta, hogy minél kevesebbet tudok, annál jo bb. – És miért mentél bele a dologba? – Fr ancesca a főnököm volt, és az igazat megvallva, nem nagyon hagyott nekem választást. Emlékszem, hogy óriási káosz volt. A gépek mind dugig voltak, Londonban kellett átszállnom, hogy időben odaérjek. Azt hittem, hogy ha ott leszek, több információhoz jutok, de nem így történt. Francesca lerendezte azokat az idióta fotókat egy helyi paparazzóval, és már indultunk is vissza ugyanazzal a járattal. – És aztán? – Érkezéskor Jonathan ott várt minket a repülőtéren. Nem tudom, hogy ki figyelmeztette, de nagyon rosszul sült el a dolog. Nekem behúzott egyet, a feleségével pedig ország-világ előtt csúnyán összeszólalkozott. Másnap bejelentették, hogy válnak, és eladják a cégcsoportot. – Sohasem mondta el az igazságot a barátjának? – Nem, pedig sokszor megfordult a fejemben. Lelkifurdalásom volt, tudtam, hogy Jonathan pocsékul van, és csak vegetál San Franciscóban. Többször szóba hoztam a dolgot Francescának, de ő mindannyiszor lebeszélt róla, hogy megtegyem, főleg hogy… – …főleg hog y az alapítvány bőkezűen megfizetett, hogy tartsd a szád. – Idefigyeljen, én sohasem állítottam magamról, hog y jófiú vagyok – védekezett Geor ge. – Csak Jonathan hit te ezt. – És Francesca? Vele mi van? – Továbbr a is New Yorkban él a fiával. Az apja halála óta főleg az alapítvány ügyeivel foglalkozik. – Van pasija? – Nem tudom. Néha kísér ővel érkezik egy-egy jótékonysági estre vagy színházi premierre, de ebből nem következik, hogy jár ezekkel a pasikkal. Na jó, most aztán már oldo zzon ki, a kurva élet be! – Egy fokkal halkabban, ha kérhetlek! Mire céloz Francesca, amikor azt írja: „… azt hittem, a sajtót olvasva megérted a dolgot.” – Halvány fogalmam sincs! Madeline gyanakodott. Lefogadta volna, hogy George hazudik. Sőt, ahogy lassan visszanyerte a l élekjelenlétét, fenyegetőzni kezdett :

– Ugye tisztában van vele, hog y amint kioldozott, rohanok az első rendőr kapitányságra, és… – Nem hiszem. – És ugyan miért nem? – Mert a rendőrség én vagyok, fafej! Muszáj megnyugodnia. Veszélyes helyzetbe manőverezte magát. Mi legyen a következő lépés? Nyomja a férfi szájába a Glock csövét? Töltsön vizet a légcsövébe, hogy fulladozni kezd jen? Vágja le eg y ujjperecét? Egy Danny-féle pasas kevesebb mint öt perc alatt szóra bírná George-ot. De Madeline nem volt biztos benne, hogy Danny maga azt szerette volna, hogy ő átigazoljon a másik oldalra. Fogott egy konyhakést, elvágta a George-ot fogva tartó első kötelet, szabaddá téve a jobb kezét. – Most már egyedül is boldogulsz – vetette oda neki az ajtóból.

22

A manches teri kísértet Egy sokáig rejtegetett titok olyan, mint egy meg nem gyónt bűn: csírázik, erjed bennünk, és csak más titkokból táplálkozhat. Juan Manuel DE P RADA

Szerda, december 21. London

A British Airways járata reggel hétkor landolt a Heathrow-n, sötétben, esőben és ködben. Az angol időjárás nem zavarta különösebben Jonathant: nem vakációzni ött. Alighogy kiszállt a gépből, beváltott néhány dollárt, és megkereste a Hertz pultját, hogy átvegye az előző este online bérelt kocsit. Londonból négy óra alatt lehetett az autópályán eljutni Manchesterbe. Az első kilométerek rémálomszerűek voltak: Jonathanben felötlött, hogy soha az életben nem fogja megszokni a bal oldali közlekedést. Néhány britellenes előítélet is megfordult a fejében (mennyit kritizálták a franciákat az arroganciájuk miatt, de mit gondoljon az ember egy olyan nációról, amelyik megátalkodottan elutasítja az eurót, rendíthetetlenül a bal oldalon közlekedik, tetejébe a mutató- és hüvelykujjával int be?), de aztán elhessegette ezeket az etnocentrikus kliséket. Nagy levegőt vett, és arr a go ndolt, elég, ha zen marad, lassabb an hajt és koncentrál. Aztán egy kö rfor galo mhoz ér t, ahol kis híján elvét ette az irányt, jelezn i akart, de mert a gombok fel voltak cserélve, az ablaktörlőt kapcsolta be, és épphogy csak megúszta, hog y belero hanjanak hátulró l. A sztrádán óvatosan vezetett, és ahogy fogytak a kilométerek, egyre inkább feltalálta magát. Manchester külvárosában bekapcsolta a GPS-t, és beírta a Cheatam Bridge-i kapitányság koordinátáit. Hagyta, hogy a GPS egy szürkés épülethez vezesse, amelynek a láttán egyfajta megindultságot érzett. A hely pontosan olyan volt, amilyennek elképzelte. Itt dolgozott Madeline, ide állított be egy fakó reggelen Erin Dixon, hog y bejelentse a lánya eltű nését. Az előcsarnokban megtudakolta, hogy Jim Flaherty detective még mindig itt dolgo zik-e. Igen vol t a válasz, megkérdezt e hát, hogy tudja -e fo gadni a nyomo zó. – Egy olyan ügyben akarok új adatokat közö lni, amelyikben ő nyomozott. Az ügyeletes felvette a telefont, aztán intett Jonathannek, hogy kövesse. Átvágtak

az egy légterű, nagy termen – Jonathan emlékezett rá, hogy látta Madeline születésnapi fényképén. A kapitányságon szemmel láthatóan úgy gondolták, minden úgy jó, ahogy van. Az elmúlt évek alatt gyakorlatilag semmi se változott, csak Cantona po sztere tűnt el, és Wayne Rooney-é ker ült a helyére.

Ennél jobb dolgotok is lenne, fiúk… Az ügyeletes egy irodába vezette, amelyet Flaherty egy fiatal lieutenant tal osztott meg. – A chief detective fog adja magát. Jonathan üdvözölte a másik rendőrt, és beljebb lépett. Flaherty megkaparintotta „Canto” régi poszterét, és felragasztotta a The Clash egy koncertplakátja mellé.

Ezért megérdemel egy jó pontot… A parafa táblán gombostűvel felerősített fotók – születésnapok, nyugdíjba vonuló kollégák búcsúztatása, ilyen-olyan ünnepségek – mind abból az időből valók, amikor Madeline még itt volt. Fenn, jobb oldalon az Alice Dixon eltűnésekor nyomtatott, megsárgult, szakadt szórólap. Flaherty nemcsak hogy nem szedte le, de pontosan volt nyomozótársa arcképe mellé ragasztotta. A hasonlóság szembeszökő volt: ugyanaz a szomorú, fátyolos tekintet, ugyanaz a megkapó szépség, és mindkettejükről az volt az ember benyomása, hogy máshol vannak, a saját, külön világukban, nagyon messze attól, aki a fényképezőgépet tartja. – Miben segíthetek? – kérdezte Flaher ty, becsukva az ajtót Jonathan mögött. Jonathan a kezét nyújtotta. A tagbaszakadt, testes nyomozónak nyájas arca és vörösesszőke haja volt. A fényképek egy elég jóképű férfit ábrázoltak, még ha most úgy is tűnt, hogy kissé elhagyta magát. Főleg a pocakja volt nagy, itt-ott ki is türemkedett: nem ártott volna neki egy pár hetes Dukan-diéta, hogy daliásabb és vonzóbb legyen. –– Van egy közös ismerősünk, felügyelő – kezdte Jonathan, helyet foglalva. Kicsoda? – Madeline Greene. Láng g yúlt Flaher ty tekintetében. – Madeline… Amióta kilépett, nincs hírem róla. Nem jelentkezett. Hogy van? – Azt hiszem, jól. Virágüzlete van Pár izsban. – Igen, ezt hallottam. – Valójában – folytatta Jonathan – nem azért vagyok itt, hog y Madeline-ről beszéljek mag ával. Alice Dixon m iatt jöttem. Flaherty megrezzent, és fenyegetőn összeráncolta a szemöldökét. Szinte tapintani lehetett a feszültséget, és Jonathannek nyomban elment a kedve attól, hogy

fogyókúrát javasoljon a nyomozónak. – Maga egy átkozott szimatoló, szarkeverő fir kász, ugye? – Dehogy. Séf vagyok. – Milyen séf? – Konyhaséf. A zsaru tetőtől talpig végigmérte, és láthatóan kissé megenyhült: – Egy időben sokat szerepelt a tévében, igaz? – Igen. – Akkor meg mi a fenét keres az irodámban? – Olyan értesülésem van, ami érdekelheti. A zsaru lopva a kollégájára sandított, aztán egy pillantást vetett a faliórára: épp elmúlt egy ór a. – Ebédelt már ? – kérdezte. – Még nem. San Franciscóból indultam, és a gépem ma reggel szállt le Londonban. – Csak azért jött, hogy velem beszéljen? – Pontosan. – Két utcával odébb van egy kocsma, ahová csupa zsaru jár. Mit szólna egy adag fish and chipshez? Elég csábítóan hangzik? – Hát persze – válaszolta Jonathan, és felállt. – De figyelmeztetem, hogy nem a Fat Duckba{24} megyünk… *** Ebben nem hazudott a nyomozó. A lármás teremben égett olaj, sör és izzadság szaga terjengett. Alig ül tek le, Flaherty tüst ént belevágott a közepébe: – Maga roko nszenves pasas, de jobb, ha tudja: az Alice Dixon-ügy két éve le van zárva. Értve vagyok? Tehát ha azért jött, hogy nyakatekert elméletekkel vagy idióta álfelfedezésekkel csesztessen, akkor belenyomom a fejét ebbe a tányérba, világos? – Mint a nap – vágta rá Jonathan. Talán nem ez a legtalálóbb kifejezés, gondolta, kinézve az ablakon az özönvízszerű esőbe, ami a kor mos, hasas felhőkből zúdult az étteremr e. – Akkor hallgatom – vetette oda Jim, a sült krumplija tetemes részét bekebelezve. – Mi lett Erin Dixonnal? – kezdte Jonathan. – A lány anyjával? Tavaly patkolt el túladagolásban. Drogra verte el az összes

zsét, amit a tévés hiénáktól kapott. Ne számítson rám, nem fogok szánakozni a sorsán… – Miért zárták le ilyen gyorsan az ügyet? – Ilyen gyor san? Két és fél éve, 2009 tavaszán kaptuk meg a szívet. Harald Bishop, a liverpooli mészáros letartóztatása előtt tíz nappal. Volt bizonyítékunk, hogy Alice halott. Meg egy g yilko sunk lakat alatt. Ez magának nem elég ? – Azt olvastam, hog y Bishop olyan gyilko sságokat is bevallott, amelyeket nem követett el… – Igen, ez gyakor i az efféle sorozatgyilkosoknál. Még mindig nem tudjuk teljes bizonyossággal, mi mindent követett el Bishop. Sokat beszél, de nem feltétlenül azokról az esetekről, amelyekről hallani szeretnénk. Ahogy számos hozzá hasonló szörnyeteg, ő is totál elmebeteg, ugyanakkor számító és ravasz. A kihallgatásokon szórakozik a nyomozókkal: beismer valamit, visszavonja a vallomását, egy másik bűntényről beszél. A kertjében talált összes emberi maradványt elemeztettük. Alice genetikai profilját nem sikerült azonosítani, de ez nem jelenti azt, hogy Bishop nem ölte meg. Jonathan megkóstolt egy falat sült halat, és hányinger fogta el. Nem érezte magát ól ezen a szűk helyen, ahol olyan meleg volt, akár egy gőzfürdőben. Felül kigom bolta az in gét, és kért egy Perr ier-t. – Még mindig szerelmes Madeline Greene-be? – kér dezte, felpattintva a perrier-s doboz tetejét. Flaherty megkövülten meredt rá. Láthatóan forrt benne a düh. – Rajta, vallja csak be, Jim! – folytatta Jonathan. – Madeline belevaló, eszes és szép lány. Kicsit sebzett, de ez csak még vonzó bbá teszi. Nehéz nem szer etni, igaz? Flaherty öklével az asztalra csapott. –– Honnan a francból veszi ezeket a… Elég megnézni a fotókat az irodájában. Amióta Madeleine elment, hány kilót szedett föl? Tizenötöt? Húszat? Láthatóan elhagyta magát. Azt hiszem, hogy Madeline távozásától kikészült, és… – Álljon le ezzel a baromsággal! – ragadta galléron a zsaru. – Azt is go ndolom, hogy maga nincs száz százalékig meggyőződve róla, hogy Bishop ölte meg Alice-t. Az irodájában még mindig ott őrizgeti a lány eltűnésekor nyomtatott szórólapot, mert a maga számára ez az ügy sohase lesz teljesen lezárva. Lefogadom, hogy minden áldott nap eszébe jut Alice. Sőt azt hiszem, hogy tovább nyomozott a saját szakállára, és nem kizárt, hogy új tényekre bukkant. Nem a nyomozás újr aindítására feljo gosító perdöntő bizonyítékokra, de elég nyugtalan ító,

fura dolgokra ahhoz, hogy éjjelente álmatlanul forgolódjon… Flaherty tekintete elbizonytalanodott. Beletörődőn enyhített a szorításán. Jonathan belebújt a dzsekijébe, felállt, és az asztalon hagyott egy tízfontos bankjegyet. Tett néhány lépést az esőben, aztán az út testen átvágva behúzódott egy i skola eresze alá a vihar elől. – Várjon! – kiáltotta Flaher ty a nyomába eredve. – Azt mondta, hog y új infor mációkat akar közöl ni velem. A két férfi letelepedett egy fapadra – itt védve voltak a zuhogó esőtől. Az iskolaépület meg az udvar csendes és kihalt volt a karácsonyi szünetben. A vihar hihetetlen er ővel csapott le, mindent elnyelő, sűrű, szak adó eső t zúdítva a negyedr e. – Nem én vagyok a Télapó – fig yelmeztette Jonathan. – Mielőtt elmondanám, hogy mit találtam, pontosan tudni akaro m, hol tart a magánnyomozása. Jim nagyot sóhajtott, de nem ellenkezett: beszámolt a kutakodása eredményeiről. – Igaza van. Ugyan ad acta tették az ügyet, de a szabad időmben folytattam azoknak a nyomoknak a felderítését, amelyeken Madeline annak idején elindult. Különösen egy, Alice naplójával kapcsolatos momentum érdekelt. A napló mindig is izgatott bennünket. – Miért? – Mert csupa banalitást tartalmazott, nem volt benne semmi igazán „személyes”… – Elemeztették? – Igen, először egy gr afológus vizsgálta meg, aki megerősítette, hogy valóban Alice ír ta, aztán egy veg yész. Bár az új keletű dokument umoknál elég nehéz belőni a pontos dátumot, azért sok mindent le lehet vonni néhány telekörmölt papirosból. Tudta például, hogy egyes gyártók kémiai markereket juttatnak be a tollaikba, amelyekből megállapítható a tinta előállításának az éve? Jonathan ázta a fejét. folytatta: – A tintamegr „öregedni kezd”,Jimamint kapcsolatba kerül a papírral. Összetevői más anyagokká bomlanak le, amelyeket aztán kromatográfiával és infravörös spektroszkópiával analizálni lehet . Na jó , meg kímélem a részletek től. A gr afoló giai elentés világos: a napló valóban Alice keze írása, de annak ellenére, hogy több mint egy év esemén yeirő l számol be, egyszerre, ugyanakkor íródott! Jonathan nem volt biztos benne, hogy ért mindent. Jim megmagyarázta, mire jött rá: – Meg vagyok győződve róla, hogy egy „letisztázott” másolattal van dolgunk, amit Alice azért készített, hogy összezavarja a nyomokat. – Egyetértek, ez valóban meglepő, de azér t eredménynek elég soványka, nem?

– Van más is – tette hozzá Flaher ty. – Ott a szobájában talált hangszer. – A hegedűje? – Igen. Alice hat év óta hegedűleckéket vett Sarah Harr istől, egy eléggé ismert szólistától, aki iskolákban végzett jótékonysági munkát, így fedezte fel Alice-t. A lány tehetségesnek bizonyult, ezért Harris egy jó minőségű mesterhegedűt ajándékozott neki. Egy mi nimum ö tezer euró t érő hangszert… – De nem ezt találták meg Alice szobájában, igaz? – Igaz. Megvizsgáltattam szakértővel a hangszert: egy Kínában gyártott, szar minőségű gyakor lóhegedűrő l van szó. E gy vasat sem ér. Ez már Jonathannek is szöget ütött a fejébe. Alice eladta volna a hegedűjét, mielőtt eltűnt? A térfigyelő kamerák felvételein mindenesetre nem volt nála. – Hiába vettem végig vagy százszor a dolgo t, hiába vizsgáltam meg töviről hegyire, nem ér tem a l ogikáját – ismerte be csa lódo ttan Jim. – És a szív? Annak alaposan utánajárt? – Minek néz maga engem? Pelyhes tökű kezdőnek? Mire gondol? Transzplantációra? – Például. – Még szép, hog y ellenőriztem! Egyébként nem kellett hozzá sok utánajárás: az efféle műtéteket nem egy garázsban végzik, és mivel kevés a donorszerv, a teljes transzparencia elsődleges követelmény. Összeírtam valamennyi kamasz lányt, akik az Alice eltűnését követő hónapokban kaptak új szívet. Alig néhány tucat eset volt. Valamennyi személ yt azonosíto ttuk, és mindegyi küknél betartották a pro tokollt. Jonathan kicipzár ozta a hátizsákját, és elő vett egy átlátszó műanyag tasakot, benne két csokitól maszatos, összefirkált papírszalvétával. – Hát ez meg mi? – kérdezte Jim, igyekezve kisilabizálni a betűket a tasakon keresztül. Ismerő s volt az ír ás, tudta is, hog y kié. Az első sor ok íg y kezdődtek:

Kedves Lempereur úr, akarom mondani, Jonathan! Voltam olyan szemtelen, és kivettem a golyókat a pisztolyából, aztán bedobtam a parkolóban egy szemetesbe, amíg maga a kávéját itta… – Küldje el ezeket a laborba. Próbáljanak ujjlenyomatot venni róluk. – Ennyi nekem nem elég. Többet kell tudnom a dologról – mondta panaszosan a nyomozó. – Nézze meg a feliratot a hátoldalukon, és rög tön megérti, miről van szó.

Jim a szemöldökét összehúzva megfordította a műanyag tasakot. Mindegyik szalvéta közepén aranybetűs felirat táncolt: „A Total töltőállomások boldog 2010-es esztendőt kívánnak kedves ügyfel eiknek!” – Ez lehetetlen: Alice ekkor már fél éve halott volt! – Hívjon fel, ha meglesznek az eredmények – válaszolta Jonathan, odanyújtva a névjegyét. – Várjon! Visszamegy San Franciscóba? – Igen – hazudta Jonathan. – Van egy gép este, otthon meg egy éttermem, amelyet üzemeltetni kell . Felállt, és az eső ben visszagyalog olt a ko csijához. Ráadta a gyújtást, bekapcsolta az ablaktörlőket, és elindult. Máshol járt az esze: azon rágódott, amit Flahertytől hallott. Ez a história a naplóval, a hegedűvel… Gondolataiba merülve észre sem vette, hogy automatikusan jobbra tart. Hirtelen egy vele szemben robogó busz tűnt fel. Jonathan felkiáltott, tiszta erőből félrerántotta a kormányt, aztán kiegyenesítette a kocsit. Menet közben elveszítette az egyik dísztárcsát, meghúzta az autót, és halálra rémült. De életben volt. *** Párizs, 16 óra 30 perc

– Londonba utazol Juliane-hez! – kiáltotta Raphaёl. – Csak így ripsz-ropsz?! – Jót fog tenni – felelte Madeline. Egy rue Pergolèse-beli kis kávézóban találkoztak, annak a háznak a földszintjén, ahol Raphaёl építészirodája volt. – Mikor indulsz? – Kora este, a 18 óra 13-as Eurostarral. – De hát három nap múlva karácsony! Madeline i gyekezett megnyugtatni: – Ne vágj ilyen fejet, szentestére itthon leszek. – És a bolt? Azt hittem, soha nem volt még ennyi munkád! – Figyelj – jött ki a sodrából Madeline –, meg akarom látogatni a barátnőmet Angliában! Ennyi. Nem 1950-ben vagyunk, úgyho gy nem kell az eng edélyed. Türelmét vesztve felállt, és kiment a kávézóból. Az elképedt Raphaёl gyorsan kifizette a számlát. Az avenue de la Grande-Armée-n lévő taxiállomáson érte utol Madeline-t.

– Soha nem láttalak még ilyennek – nyugtalankodott. – Valami baj van? – Nincs semmi baj, drágám, ne aggó dj. Csak szükségem van egy kis kikapcsolódásra. – Rendben – bólintott Raphaёl, és segített betenni az utazótáskát a taxi csomagtartójába. – Felhívsz, ha megérkeztél? – Hát persze – mo ndta Madeline, megölelve a vőlegényét. Raphaёl a sofő rhö z hajolt: – A Gare du Nor d-ra, legyen szíves. A taxi elindult. Madeline az ablakból búcsút intett Raphaёlnek, aki válaszul csóko t dobott neki. Madeline megvárta, h ogy a taxi az Étoile-r a érjen, és akkor odaszólt a sofő rnek. – Felejtse el a Gare du Nor d-t, a Roissyra megyek. Egyes terminál. *** Madeline odanyújtotta az útlevelét és a jegyét az Air China légikisasszonyának. Ebben az ünnepi időszakban a SanMadeline Franciscó-i járatok vagyadugig megfizethetetlenül drágák voltak. semmit se talált neten megteltek, 1000 euró vagy alatt, csupán a kínai légitársaságnak ezt a járatát – csak oda. Egy kiruccanás Kaliforniába, rövid megállóval Pekingben! Ezt nem úszta meg. Madeline belépett a repülőgépre vezető üvegcsőbe. Kopott farmer, garbó, bőrdzseki: az üvegen tükröződő alakba nem sok nőiesség szorult. Kócos volt, mármár ápolatlan, minden smink nélkül. Gyűrött külseje híven tükrözte a lelkében uralkodó káoszt. Dühös volt magára, amiért hazudott a párjának. Raphaёl remek ember, felelősségteljes és figyelmes. Ismerte Madeline múltját, és nem ítélkezett. A lány neki köszönhette, hogy újra tudott örülni és bizakodni. Nem volt joga hozzá, hogy ilyen rútul becsapja. Mégis pillanatnyi habozás nélkül megvette a repülőjegyet a világ túlsó végébe, alighogy felhívta Jim Flaherty. Egykori munkatársa kikereste a virágüzlet telefonszámát, és kora délután rácsörgött, hogy figyelmeztesse: egy bizonyos Jonathan Lempereur, aki állítólag ismeri őt, beállít ott hozzá a kapit ányságr a, és a Dixon-ügyrő l fag gatta. A Dixon-ügy. Alice. Már a név puszta említése olyan volt, akár az elektrosokk, amelytől értelmet nyert

az utóbbi napokban tanúsított viselkedése. Ez a sors ujja! A végzet játszott vele, amikor Lempereurr el elcser élték a telefonjukat . Georg e, Francesca és Jonath an után nyomozva visszajutott Alice-hez! Semmi sem volt távoli, semmi sem homályosodott el a lelkében. A lány emléke még mindig ugyanolyan elevenen élt benne. Hiába próbálta elnyomni magában, hogy megőrizze mentális egészségét, a kép tűéles maradt. Eleven sebként lüktetett, nincs tűz, amely kiég etné a lelkéből. Az ember nem rázhatja le magáról csak úgy a múltját. Nem szabadulhat ki csak úgy rö geszméi mindent elnyelő futóhomo kjából. Alice visszajött érte. Alice visszajött kísérteni. Legutoljára az a borzalmas epizód a szívvel eltántorította őt a nyomozás folytatásától. Most viszont kész a végére járni az ügynek. Bármekkora ár at kell is fizetnie érte.

23

A kétoldalú tükör Rejtély, utam merre vezet, de járnom könnyebb azt veled, kéz a kézben. {25} Alfred DE M USSET

Csütörtök , de ce mbe r 22. Repülőtér Nizza, Côte d’Azur 11 óra 55 perc

A ragyogó téli nap fényfoltokat vetített a repülőtér betonjára. Jonathan aznap reg gel i ndult el az angliai szürkeségből a mediterr án verőfénybe. Alighogy kiszállt a gépből, fogott egy taxit, hogy Antibes-ba menjen. A közlekedés folyamatos a sofő letért a hogy sztrádáról a tengervagy mentén futóKaliforniában parti útra. A zvan: Angol sétányon azvolt, ember azt rhihette, itt a tavasz, hogy a sportosabbak futottak-kocogtak, az idősebbek kutyát sétáltattak, és ebédidőben sokan a pergolák alatt ülve, az Angyalok öblét csodálva majszolták el a szendvicsüket. A kocsi húsz perc alatt Antibes-ban volt. A városközponton áthajtva rátért a boulevard de la Garoupe-ra. Minél közelebb ért a célhoz, Jonathan annál izgatottabb lett. Vajon most ki lakik Alice házában? Az ünnepek alatt sokan felkerekednek. Talán a fiatal lány, akit két éve elhozo tt ide, meg int itt tölti a kar ácsonyt a szüleivel? – Várjon meg itt! – kérte a taxist a zsákutca végébe érve. A kovácsoltvas kapu most zárva volt. Többször kellett csengetnie, beleintegetve a kamerába, hogy végr e kinyissák a rácsos ajtót. Felgyalogolt a fenyőligetet átszelő kavicsos ösvényen. Kakukkfű, rozmaring és levendula illata szállt a levegőben. A házhoz vezető lépcső tetején egy ötven év körüli nő várta. Feje kendővel bekötve, kezében festőpaletta, arcán pár színes festékpötty nyoma: Jonathan szemmel l áthatóan festés kö zben zavarta meg. – Miben segíthetek? – tudakolta erős osztrák akcentussal, ami csak erősítette azt a benyomást, hogy nagyon hasonlít Romy Schneide rr e. Anna Askinnak hívták, és 2001 tavaszán vásárolta meg a házat. Az év nagy részében kiadta, leggyakrabban egy-egy hétre, gazdag orosz, angol és német vendégeknek.

Jonathan nem volt igazán meglepve. Alice tehát hazudott neki: nem a „szülei” tulajdonában volt a ház. Csak kibérelték egy rövid időre, hogy itt töltsék az ünnepeket. – Bocsásso n meg az alkalmatlankodásért, de azt a családot keresem, amelyik épp két évvel ezelőtt kibérelte a házat. Monsieur és Madame Kowalski, mond ez önnek valamit? Anna Askin a fejét rázta. Nagyon ritkán szokott személyesen találkozni a bérlőkkel: a férje bolondja az intelligens házaknak, így a sajátjukat is teljesen automatizálta. Mindent egy számítógépes program vezérelte hálózatba integrált külső-belső szenzor ok m eg kódok m űködtetnek. – Már nem emlékszem, de utána tudok nézni. Intett Jonathannek, hogy menjen vele. Jonathan követte a tengerre és a sziklákra néző, köríves teraszra. A festőállvány melletti tíkfa asztalon fekvő laptopból – a legújabb modell lehetett – relaxációs zene szólt. Az osztrák nő megnyitotta a bérbeadások adatait összefoglaló Excel-táblázatot. – Mr. és Mrs. Kowalski, igen, megvan. Egy amer ikai házaspár. Két hétre vették ki a házat 2009. december 21-től január 4-ig. Ez furcsa… Előbb elutaztak: január 1-jén este már üres vol t a ház.

Alig néhány órával Alice visszatérte után már el is utaztak, gondolta Jonathan. – Tudja a címüket? – Nem, mindent készpénzzel fizettek: a 9000 dollárt hetekkel kor ábban eljuttatták a férjem New York-i irodájába. Ez nem gyakori, de az amerikaiaknál elő szokott fordulni. Vallásosan rajonganak a készpénzért – mondta a nő kissé megvetően. – És a kaució? – Soha nem kér ték vissza.

A fenébe… – De csak van valami kapcsolat hozzájuk! – Egy e-mail-cím. Ezen leveleztünk. Bár nem fűzött sok reményt hozzá, Jonathan felírta a hotmailes címet, amit bizonyára err e az egy alkalomr a hoztak létre, és nyilvá n nem él már. Azért megköszönte Anna Askin segítségét, és megkérte a sofőrt, hogy vigye vissza a repülőtérre. *** 14 óra

Jonathan az Air France check-in pultjához indult, hogy vegyen egy jegyet a Nizza és Párizs között ingajáratban közlekedő, 15 órás gépre. Aztán a tranzitban a felszállásra várva elmajszolt egy szendvicset az egyik panorámaétteremben, ahonnan a kifutópályákr a lehetett rálátni. Rendszerint nem érezte magát jól a repülőtereken, de a nizzai más volt. Az átláthatóság jegyében kialakított terminál egy repülő csészealjra emlékeztető hatalmas üvegkúp volt. Az üveghomlokzatnak köszönhetően káprázatos kilátás nyílt a Nagy Kékségre, azaz a tenger re, az Angyalok öblér e és az Esterel havas csúc saira. A futurista és mégis megnyugtató hely álmodozásra késztetett. Csupa fény volt minden, akárcsak egy ég és víz közt lebegő, végtelenbe vesző loft lakásban… Jonathan lehúzta a gumit a műbőr kötésű noteszról, amelybe feljegyezte a lényeget a Jim Flahertyvel folytatott beszélgetéséből. Hozzáírta még mindazt, amit Anna Askintól megtudott, bár tisztában volt vele, hogy nem jutott sokkal előbbre. Alice Dixon története megrendítette, de tőle sem telt több, mint azoktól, akik őelőtte foglalkoztak az üggyel: minél tovább nyomozott, annál sűrűbb lett a homály, annál több a félrevezetőbbnél félrevezetőbb nyom. Felírt még néhány dolgot, igyekezett összekapcsolni az egyes elemeket, papírra vetve a fejében megforduló valamennyi feltételezést. Gondolataiba merülve megvárta, míg szólítják, csak a kkor állt fel és ment oda a beszállókap uhoz. Tudatában volt, hogy a következtetései sehová se vezetnek, hogy mindenütt falba ütközik, és hogy egyedül nem fogja megtalálni a rejtély kulcsát. Nyilvánvaló volt, hogy kapcsolatba kell lépnie Madeline Greene-nel. *** San Franciscó-i repülőtér 8 óra 45 perc

Az Air China pilótája leplezetlen büszkeséggel jelentette az utasoknak, hogy a gép a menetrend szerinti időponthoz képest öt perccel korábban szállt le. Madeline, táskájával a vállán, követte a bevándorlási hivatal pultjai előtt hosszú sorokban feltorlódó utasáradatot. Teljesen összezavarta az időeltolódás, időbe tellett, míg felfogta, hogy még csak reggel kilenc van. Amikor az útlevelét kérték, rádöbbent, hogy az indulása előtti nagy kapkodásban elfelejtette kitölteni az ESTA online űrlapját, és íg y nem kapott beutazási engedélyt az Egyesült Á llamo kba! – Néhány nappal ezelőtt járt New Yor kban. A nyomtatvány két évig érvényes – nyugtatta meg a tisztviselő .

Uff, szakadt ki Madeline-ből a meg könnyebbült sóhaj. I gyekezett megnyugo dni. A táskán kívül nem volt más csomagja, így egyenesen a taxiállomásra ment, és a sofőrnek megadta Jonathan egyetlen általa ismert címét: az étteremét. Meleg, napos idő volt. Nehéz elhinni, hogy alig néhány órája a szürke Párizsban ázott-fázott. Még a kocsi ablakát is leengedte, hog y kiélvezhesse az enyhe klímát.

Kalifornia… Mindig arról álmodott, hogy egyszer majd eljut ide, de úgy képzelte, hogy vakációzni jön majd a szerelmével, nem pedig így, kapkodva és hazudva annak a férfinak, aki nemrég kérte meg a kezét.

Basszus… miért kell mindenbe belerondítanom? Két évébe telt, hogy újra stabil, békés életet teremtsen magának, de ez a csodás egyensúly most megbomlott, és minden darabokra hullt, a múlt kísértetei álnokul visszaoldalogtak. Alig néhány nap telt el, s egyetlen biztos pont sem maradt az életében. Mintha egy félelmetes senki földjén bolyongott volna elveszetten, két élet közt szétszakítva. És egyik sem az ő élete volt. A kocsi vagy húsz percig ment, átszelve a várost a déli negyedektől egészen North Beachig. Délelőtt tíz óra volt, amikor Madeline kiszállt a taxiból Jonathan étterme előtt… *** Mindeközbe n Párizsban

Tizennyolc óra. A gép késve indult Nizzából: a légi irányítók be nem jelentett sztrájkja majdnem egyórás mozdulatlanságra kárhoztatta. Az Orlyn leszállva pedig ó negyedórát kellett várni, míg az utashidat odatolták a repülőhöz. Sötét volt, hideg, zuhogott, mintha dézsából öntenék, a körgyűrű bedugulva; a mogorva taxis teljes hangerővel bömböltette a rádiót, ügyet se vetve az utasára.

Welcome to Paris! A párizsi lélek – Jonathantől mi sem volt idegenebb. New Yorkkal, San Franciscóval vagy a délkelet városaival ellentétben Párizs nem az ő városa volt. Itt soha nem érezte magát ott hon, nem voltak ró la jó emlékei, meg se fo rdult a fejében , hogy itt nevelje föl a fiát. A porte d’Orléans-t elhagyva a közlekedés valamivel folyamatosabb lett. Már nem volt messze a Montparnasse. Jonathan ellenőrizte a „telefonján”, hogy mettől meddig tart nyitva Madeline üzlete – csak este nyolckor zártak. Néhány perc múlva viszontlátja a nőt, beszélhet vele. Szorongással elegy izgalom kerítette hatalmába.

Soha nem érezte még, hogy ilyen jól ismer valakit, aki gyakorlatilag vadidegen a számára, akit életében egyetlenegyszer látott. Nem kellett más, mint hogy elcseréljék a telefonjukat , és már is er ős szálakkal kötődött hozzá. A taxi a place Denfert-Rocherau-n a Belforti oroszlánt maga mögött hagyva a boulevard Raspailon folytatta útját, majd bekanyarodott a rue Delambre-ba. Pár méter, és ott van. Már látta az üzlet mandulazöld portálját, felismerte a netre feltett fotóról. Az utcát egy szusiétterem előtt álló kamion torlaszolta el. Jonathan sietősen kifizette az utat, és gyalog tette meg azt a néhány métert, ami elválasztotta az üzlettől… *** San Francisco

Hirdetmény gyanánt egy palatábla lógott a French Touch ajtaján: Kedves vendégeink! Az étterem december 27-ig zárva tart. Köszönjük megértésüket.

Madeline nem hitt a szemének: Jonathan Lempereur képes volt ilyenkor szabadságr a menni! Ezért tett meg tizenkétezer kilo métert?! A semmiér t?! A rohadt életbe! Nem lett volna szabad így fejest ugrania a dologba, tájékozódnia kellett volna az utazás előtt, de hát Jim Flaherty azt mondta, hogy Lempereur még az este repülőre ült. Újra elo lvasta a kr étával ír t utolsó mondatot: Köszönjük megértésüket.

– A francba! Tudod, hogy hová tedd azt a kibaszo tt megértésedet?! – kiáltotta egy kutyát sétáltató ö regasszo ny döbbent tekintete elő tt. *** Párizs

Kedves barátaink, az év végi ünnepek alkalmából a Csodakert december 21-től, szerdától december 27-ig, keddig zárva lesz. Mindenkinek kellemes ünnepeket kívánunk!

Madeline Greene + Takumi Jonathan hitetlenkedve dörzsölte a szemét: micsoda virágárus az, aki a karácsony előtti héten bezárja a boltját! Na persze a franciák vakációzó kedve határtalan! Úgy látszik, a fiatal angol nő eltanulta ezt tőlük. Elképedése dühbe csapott át. Miközben így fortyogott magában, zsebében megszólalt a telefon. Madeline volt az… ***

Madeline: Hol van? Jonathan: Hé! Magát nem tanították meg kö szönni? Madeline: Üdv. Hol van? Jonathan: És maga? Madeline: Képzelje, az étte rme elő tt! Jonathan: Micsoda? Madeline: San Franciscóban vagyok. Mondja meg, hol lakik, és odamegyek. Jonathan: De hát én nem vag yok o tthon! Madeline: Akkor hol… Jonathan: Párizsban vagyok, a virágüzlete előtt. Madeline:… Jonathan: … Madeline: Basszus, nem tudott értesíteni?! Jonathan: Ezt én is megkérdezhetném magától! Nehogy már azt mondja, hogy az én hibám! Madeline: MAGA kezdett kutakodni a telefonomban! MAGA üti bele az orrát olyasmibe, ami nem tartozik magára! MAGA ásta elő azt a dossziét, ami tönkretette az Jonathan: életemet! MAGA… ELÉG! Idefig yeljen, beszélnünk kell! Nyugo dtan, négyszem közt. Madeline: Tízezer kilométeres táv olságbó l ez elég nehéz lesz! Jonathan: Éppen ezért mindkett en teszünk egy lépést a másik f elé. Madeline:…? Jonathan: Azt javaslom, hogy Manhattanben találkozzunk. Oda gyors a közlekedés, és az időeltolódást figyelembe véve már ma este ott lehetünk. Madeline: Maga megbolondult! Először is, egy járaton sincs hely, a bankkártyám mínuszban van, és csak jelzem, hogy… Jonathan: A United Airlinesnak van egy gépe 14 óra 30-kor. Gyakran repültem vele New Yorkba Charlyért. Van jó pár összegyűjtött mérföldem, és én veszem meg

magának a jegyet… Madeline: Tudja, hová tegye a jeg yét?! Jonathan: Na jó, nem kell gorombáskodni. Ne legyen ilyen közönséges. Inkább küldje el nekem az útlevele számát, meg a kiállítás dátumát és helyét. A nélkül nem tudom l efogl alni a jegyét. Madeline: Ne osztogasson nekem parancsokat, és ne beszéljen úgy velem, mint egy idióta kamasszal! Maga nem az apám! Jonathan: Nem, hála i stennek… Madeline: És többé ne avatkozzon bele a magánéletembe és a nyomozásomba! Jonathan: A nyomozásába? Csak jelzem, hogy már nem zsaru. Madeline: Nem értem, miért zaklat, és mit akar ezzel elérni. Zsarolni akar, igaz? Jonathan: Ne nevettesse ki mag át, én csak segíteni szer etnék. Madeline: Először saját magán segítsen. Jonathan: Mit akar ezzel mondani? Madeline: Azt, hogy az élete egy nagy kupleráj, és hogy az exneje csomó mindent titkol maga elől. Jonathan: Ezt meg honnan veszi? Madeline: Én is kutakodtam egy ki csit. Jonathan: Egy okkal több, hogy beszéljünk, nem? Madeline: Nincs mit mondanom magának. Jonathan: Figyeljen, új infor mációim vannak Alice Dixonról . Madeline: Maga ő rült… Jonathan: Hadd magyarázzam… Madeline: Menjen a pokolba! *** Madeline kinyomta a mobilt. Jonathan próbálta hívni, de a lány kikapcsolta a készüléket. Édes jó istenem! Madeline nem kö nnyítette meg a dolg át… Sorozatos villámok hasították szét a fekete felhőket, aztán megdördült az ég. Még mindig szakadt az eső. Jonathannek nem volt sem esernyője, sem kapucnija, és a kabátjából csavarni lehetett a vizet. Megpróbált leinteni egy taxit, elfelejtve, hogy nem New Yorkban van. Bosszúsan elkutyagolt a montparnasse-i pályaudvarnál lévő taxiállomásig, és megadóan beállt a sorba. A förtelmes torony magányos, fekete sziluettje elcsúfította a párizsi eget. Valahányszor ebben a negyedben járt, felvetődött benne a kérdés, vajon hogyan engedhették meg, hogy felépítsék ezt az éppoly félelmetes, mint ronda sötét csontvázat.

Épp bekászálódott a taxiba, amikor SMS érkezését jelző könnyed, vidám csengettyűszó hangzo tt fel kabátja nedves zsebében. Madeline-től jött üzenet. Egy sor szám meg betű, valamint egy mondat: „Kiállítva Manchesterben, 2008. június 19-én.” *** Jonathan az Air France 21 óra 10 perckor induló járatával repült a Charles-deGaulle-ról. Az út hét óra ötvenöt percig tartott, és a gép 23 óra 5 perckor szállt le a New Yor k-i JFK r epülőtér en. *** Madeline 14 óra 30 perckor hagyta el San Franciscót. E-mailben kapta meg a Jonathan által megígért elektronikus repülőjegyet. Az út New Yorkig öt óra huszonöt percet vett igénybe. 22 óra 55 perckor érkezett meg a JFK repülőtérre.

New York

***

Alighogy kijutott a csarnokba, Jonathan megnézte az Érkezések táblán, hogy mely gépek szálltak már le. Madeline gépe tíz perccel korábban landolt, mint az övé. Nem tudta, hogy a lány hol várja, tépelődött, hogy felhívja-e, de ekkor szemébe ötlött Az Ég kapuja felir at, annak az étteremnek a neve, ahol eg ymásnak ütköztek.

Lehet, hogy… Elment a kávézóig, és benézett az üvegen. Madeline ott ült az egyik asztalnál, előtte egy csésze kávé és egy bagel. Jonathan nem ismerte meg rögtön. Az elegáns fashion victim átadta a helyét egy városi girl next doornak. Sminknek nyo ma se volt. A tűsarkút Converse cipő váltotta fel, a Prada kabátot bőrdzseki, és a Monogram luxus utazótáskák helyett egy formátlan tengerészzsák hevert a padon. Kontyba feltűzött hajából kiszabadult néhány szőke tincs, amelyek részben eltakarták az arcán lévő sebhelyet, és nőiesebbé tették új külsejét. Jonathan kétszer könnyedén megkocogtatta az üveget, mintha egy ajtón kopogtatna. Madeline felemelte a tekintetét, ránézett, és Jonathan azonnal tudta, hogy annak a teremtésnek ott az asztalnál semmi köze nincs a kacér szexbombához, akivel a múlt szombaton találkozott. A párizsi virágbolt-tulajdonoson felülkerekedett a manchesteri chie

detective.

– Jó estét! – lépett közelebb az asztalhoz. Madeline szeme vör ös volt a kialvatlanságtól, és fár adtan csillo gott. – Jó napot, jó estét… már azt se tudom, hány óra és milyen nap van… – Hoztam magának valamit – mondta Jonathan, Madeline felé nyújtva a telefonját. Madeline is beletúrt a zsebébe, előhúzta Jonathan mobilját, és odadobta neki. Jonathan rö ptében elkapta. Többé nem voltak egyedül.

HARMADIK

RÉSZ

Egymásért

24

A mit a holtak az é lők re hagynak Amit a holtak az élőkre hagynak… az a vigasztalhatatlan bánat, de egy többletfeladat is, hogy élni kell, beteljesíteni azt a részét az életnek, amelytől a holtak kénytelenek voltak elválni, de ami érintetlen maradt. François CHENG

Manchester Che atam Bridg e -i rendőrkapitán yság Hajnali 4 óra

Jim Flaherty irodája félhomályában feljebb állította a pluszradiátort, amelyet a hivatalvezetés ingyen bocsátott a rendelkezésükre, de a készülék bemondta az unalmast, és csak hideg levegőt volt hajlandó fújni. Annyi baj legyen, akkor nem veszi le a sálját és a polárkardigánját. Egy nappal szenteste előtt a kapitányság majdnem teljesen kihalt volt. Ami a hívásokat illeti, az éjszaka nyugalmasan telt: az Anglia északnyugati részét megbénító fagynak legalább annyi haszna volt, hogy megfékezte a bűnözést. Éles csilingelés jelezte, hogy e-mailje érkezett. Jim felemelte a fejét, a mo nitor ra nézett, és a tekintete kigyúlt. Ezt a levelet várta: annak a grafológusnak a szakértői elentését, akinek elküldte a Jonathan Lempereurtől kapott papírszalvéta fotóját. Előző nap, amikor kitöltötte a hivatalos űrlapot, azzal dobták vissza a kérelmét, hogy a Dixon-ügyet lezárták, és a hivatalvezetés a jövőben se időt, se pénzt nem tud áldozni r á. Jim ekkor a kerülő utat választva az egyik r endőr iskola-beli o ktatójához fordult: Mary Lodge-hoz, a Scotland Yardon működő, a kézírásos dokumentumok összehasonlításával foglalkozó szakértői egység egykori vezetőjéhez. A nő most tanácsadóként, megfizethetetlen áron dolgozott, de ezúttal hajlandó volt szívességet tenni neki – i ngyen. Jim lázas izgalommal olvasta el az e-mailt. Egyszer, kétszer, többször. A jelentés végkövetkeztetései nem voltak egyértelműek. A papírszalvétára írt mondatok származhattak Alice kezétől, de a kézírás serdülőkorban változik, fejlődik: az új kalligráfia „érettebb” volt, mint a naplóból vett minták, és ez megnehezítette a biztos azonosítást. Jim felsóhajtott.

Ezek a kurva szakértők soha nem kockáztatnak, nehogy megégessék magukat… Zaj. Valaki ko pog tatás nélkül belö kte az ir oda ajtaját. Flaherty felemelte a fejét aztán összehúzta a szemét – a jövevényben kollégájára, Trevor Conradra ismert. – Hú, de rohadt hideg van itt! – jegyezte meg a fiatal nyomozó, felhúzva a dzsekije cipzárját. – Befejezted? – tudakolta Jim. – Most mondo m, ez az utolsó alkalom, hogy a kedvedért egész éjszaka melózok, a tetejébe egy hónapok óta lezárt ügyön. Ezeket az ujjlenyomatokat levenni nem volt könnyű dolog, elhiheted nekem… – adta vissza Trevor a bizonyítékot, a csokifoltos papírszalvétát tartalmazó műanyag tasakot. – Találtál valami használhatót? – Vannak nyomok, töredékek, de nagyon részlegesek. Mindenesetre úgy hajtottam, mi nt az állat. – Egy pendrive-o t nyújtott felé, de f igyelmeztette: – Mindent lemásoltam neked, amit sikerült levennem, de teljes a kupi. Ne reménykedj benne, hogy találsz egy komplett ujjlenyomatot. – Kösz, Trevor. – Na jó, én leléptem. A hülyeségeid miatt Connie a végén még azt hiszi, hogy szeretőm van – szentségelt a fiatal nyomozó, és kilépett az ajtón. Jim egyedül maradva bedugta a pendrive-ot a számítógépébe. Trevornak vagy egy tucat töredéket sikerült izolálnia, két-három közülük használhatónak látszott. Jim áthúzta őket az asztalra. Felnagyította a képeket, és hosszú percekig lenyűgözve bámulta az ujjhegyeket behálózó és minden embert egyedivé tévő, egymásba fonódó gö rbéket, hurko kat, barázdákat és t aréjo kat. Szoro ngva csatlak ozo tt rá az automatizált digitális ujjlenyomatrendsz err e. Dupla vagy semmi, ezt tudta, de azElindította éjszaka magányában borzongató még hinni akart a szerencséjében. a programot,éshogy a három hidegében izolált formát összevesse az adatbázisban tárolt száz- meg százmillió ujjlenyomattal. Az algoritmus szédítő sebességgel kezdett szelektálni. Ezen a területen az angol törvény a legszigorúbbak közé tartozott a világon: tizenhat egyező pont egyidejű meglétét kellett kimutatni ahhoz, hog y két ujjlenyomatot azono sként lehessen hitelesíteni. A monitoron hirtelen kimerevedett a kép: Alice Dixon szomorú arca. Jimen borzongás futott végig: nincs kétség, a papírszalvétán talált ujjlenyomat a kamasz lányé. Jonathan Lempereur nem kitalációkkal traktálta. 2009 decemberében, több mint fél évvel azután, hogy kivág ták a szívét, Alice Dixon még életben volt!

Érezte, hogy remeg a keze, s fejében vadul kavarognak a gondolatok. Mi a legelső teendője? A nyomozás újraindítása. A főnöke, a média, Madeline tájékoztatása. Ezúttal meg fogják találni. Egy perc vesztegetni való idő sincsen, ő most… Tompa dör renés tör te meg az éjszaka cse ndjét. A közvetlen közelről leadott lövés azonnal végzett Jimmel. ***

z árny az ablako n csusszant be. A tetőtől talpig f eketébe öltözö tt gyilkos tette, amivel meg bízták s amiér t fizették. Az automata fegyvert Jim kezébe helyezte, hogy azt higgyék, öngyilkos lett, aztán ahogy kérték, megkaparintotta a tasakot a szalvétával és a pendrive-ot. Majd összekötötte a halott rendőr gépét egy kis merevlemezzel, hogy bevigye a rendszerbe a „Csernobil 2012” vírust: ezt a villámgyors istencsapását, amely rekordidő alatt megfertőzi az összes programot, letörli a merevlemez teljes tartalmát és megakadályozza gép újraindítását. A művelet nem egészen félapercig tartott. Ideje volt elpucolni. Hiába néptelenedett el a kapitányság, előbb-utóbb beállít valaki az irodába. A Beretta hangtompítójának hatékonysága viszonylagos volt. Mérsékelte és valamennyire elfojtotta a robbanás hanghatását, de a filmekben sokszor hallható süvítő hangot nem iktatta ki. Az árny gyorsan összepakolta, amit kellett. Abban a pillanatban, amikor már-már átvetette magát az ablakpárkányon, meghallotta, hogy Jim telefonja rezegni kezd az íróasztalon. Nem állta meg, ho gy ne vessen egy pillantá st a mobilr a: a kijelzőn egy név tűnt fel. MADELINE

25

A város , amely sohasem al szik A férfiak azért beszélgetnek a nőkkel, hogy lefeküdhessenek velük; a nők azért fekszenek le a férfiakkal, hogy beszélgethessenek velük. Jay M CINERNEY

Minde közbe n Ne w Yorkban

– Nincs mit tenni, Jim nem veszi fel – állapította meg Madeline, letéve a telefont, miközben a taxijuk megállt egy Greenwich Village-i kis étterem előtt. Jonathan kinyitotta neki a ko csi ajtaját. – Nem csoda. Manchesterben hajnali öt ór a van! A maga Jimje még javában hortyog… Madelinea volt követte felismerte séfet: a franciát a vendéglőbe. Amint beléptek, a tulaj rögtön – Jonathan! Micso da megtiszteltetés! Mint mindig. – Örülök, hogy újra látlak, Alberto. A tulaj leültette őket egy kis asztalhoz, az ablak közel ében. – Máris hozom a két special one -t – mondta, azzal el is tűnt. Madeline újr a hívta Flaherty számát, meg int csak hiába. Valami nem stimmel t… – Jim munkamániás. Ismerve őt, nyilván mindent megtett, hog y felgyorsítsa a laborvizsgálatokat. Azok után, amiket maga mesélt neki! És a legelső eredményeket pont mo st kéne kézhez kapnia. – Két nap múlva karácsony: minden lassított tempóban üzemel. Majd holnap regg el felhívja . – Mmm – engedett Madeline. – Apropó, hol akar elszállásolni? Mert jobb, ha tudja, dögfáradt vagyok, és… – Emiatt ne fájjon a feje: Claire-hez megyünk. – Clair e Lisieux? A volt séfhelyettese az Imperatorban? – Igen, van egy lakása nem messze innen. Felhívtam, hog y igénybe venném a vendégszer etetét. Jól jött ki a lépés: karácso nykor nincs New Yor kban. – Most hol dolgozik? – Hongkongban, Joël Robuchon egyik éttermében.

Madeline tüsszentett. Jonathan egy papír zsebkendőt nyújtott neki. Alice talán életben van… – gondolta Madeline ragyogó szemmel. Jonathan elbeszélése felzaklatta, de igyekezett elhallgattatni magában azt a belső hangot, erőt venni az izgatottságán. Majd ha kézzelfogható bizonyítékai lesznek, akkor ujjonghat. – Utat! Utat! – kurjantotta Alberto, kihozva a ház specialitását: két közepesen átsütött hamburgert ropogós buciban, apró hagymával, ecetes uborkával és sült krumplival kör ítve. A Greenwich Village északi részén, a University Place és a 14th Street sarkán lévő Alberto’s az egyik utolsó igazi diners volt Manhattenben. A nap huszonnégy ór ájában nyitva tartó, r etró hangulatú vagonétterem az éjjeli baglyo k törzshelyéne k számított, egyfolytában jöttek, hogy jól belakjanak omlettel, French toasttal, hot dogg al, gofr ival és ame rikai palacsintával. Az amerikai olasz egy-egy pohár milkshake-et tett le az asztalra a tányérok mellé. – Ma este a vendégeim vagytok. Ne, Jonathan, ne ellenkezz, kérlek! Egyébként minden bizonnyal ez az utolsó alkalom… – Miért? – Engem is siker ült kicsinálniuk! Az utolsó bőrt is lehúzták rólam! – fakadt ki Alberto, egy falra kiszegezett plakátféleségre mutatva. A hirdetmény tudatta a vendégekkel, hogy a mértéktelenül megemelt bérleti díj miatt a hely végnapjait éli, és tavasszal örökr e lehúzza a redőnyt . – Borzasztóan sajnálom – mondta együttérzéssel Jonathan. – Bah! Majd máshol nyitok valamit – nyugtatta meg már újra kedélyesen Alberto, és eltűnt a konyhában. Madeline azo n nyomban r ávetette magát a szendvicsér e. – Majd kilyukad a gyomrom – vallotta be, nagyot harapva a special one-ból. Az ugyancsak farkaséhes Jonathan kérette átadva magukat az étterem varázsának. Időtlensehely volt, magát. ahol az Jóízűen art deco falatoztak, elemei egyáltalán nem ríttak ki a csillogó krómfelületek és a Formica bútorok közül. A pult mögött a falon egy sor dedikált fotó azokról a hírességekről tudósított, akik egy tányér tésztáért vagy arancinié rt elzarándokoltak ide. Megfordult itt mindenki, Woody Allentől kezdve a New York-i polgármesterig. A terem mélyén egy öreg zenegépből Leonard Cohen minden komorsága és homályos szövege dacára egyik legszebb dala, a Famous Blue Raincoat szólt. Jonathan a szeme sarkából a hamburger ét faló fiatal angol nőt figyelte. – Furcsa… Amikor először láttam magát, lefogadtam volna, hog y maga is az a fajta vegetáriánus csaj, aki beéri napi két salátalevéllel.

– Hát… a látszat néha csal – mosolygott Madeline. Elmúlt hajnali egy óra. Ültek egymással a moleszkinnal bevont padon, és élvezték ezt a rövid haladékot. Fáradtságuk dacára mindkettőjüknek az volt az érzése, mintha hosszú álomból ébredtek volna. Néhány órája egy új adrenalinlökettől gyorsabban keringett ereikben a vér. Jonathan lerázta magáról a zsibbadtságot és keserűséget, amelybe két éve belesüppedt. Ami Madeline-t illeti, ő többé nem hitte, hogy megrázkódtatások nélküli kényelmes kis élete megvédi a démonaitól. Ez az együtt átélt, kicsit valószerűtlen pillanat volt számukra a „ciklon szeme”: a nagy-nagy nyugalom a feltehetően még vadabb, még pusztítóbb vihar újbóli kitörése előtt. Nem bánták meg a választásukat, de azt is tudták, hogy az ismeretlen tárul fel előttük: az üresség, a kétely, a félelem… Mi lesz holnap? Milyen irányba viszi őket a nyomozás? Vajon képesek lesznek-e ellenállni, vagy még elgyötör tebben kerülnek ki ebb ől a kalandból? Az egyik mobil rezegni kezdett az asztalon. Egyszerre kapták oda a tekintetüket. Akaratlanul egymás mellé tették le a telefonjukat. Jonathan mobilját hívták, de a kijelző n a RAPHAЁL keresztnév villo go tt. – Azt hiszem, magát keresik – nyújtotta oda Madeline-nek a készüléket a férfi. – Nem mo ndom, nagy bát or ságr a vall, hogy beírta őt a telefonom névjegyzéké be. – Sajnálom. Raphaёl elkér te a számát. Még nem tudja, hog y visszaszereztem a mobilomat. A telefon egyre csak rezgeti. – Nem veszi fel? – Nem, nincs hozzá merszem. – Idehallgasson, ez nem az én dolgom, és nem tudom, mit mondo tt neki, mielőtt elutazott, de azt hiszem, értesítenie kéne a barátját… – Igaza nem a maga dolga. szemrehányóan nézett Madeline-re. A mobilvan, már ez nem rezgett. Jonathan – Raphaёl tudja, hog y itt van? Madeline meg vonta a vállát. – Azt hiszi, hogy Londonban vagyok. – A barátnőjénél, Juliane-nél, igaz? A lány bólintott. – Raphaёlnek nyilván siker ült elér nie Juliane-t – tippelt Jonathan. – Tudja, hogy nem vele van. – Majd holnap felhívom. – Holnap? De hát biztosan majd megőr ül az aggo dalomtól! Körbetelefonálja a

repülőtereket, a kapitányságokat, a kórházakat… – Hé, állítsa le magát! Miért nem mindjárt a teljes média mozgósításával riogat, hogy emberr ablás tör tént, amiben maga is sáros? – Hát nincs magának szíve? Nem sajnálja szerencsétlen pasit, aki nyilván majd lerágja a körmét?! – Az agyamra megy! És Raphaёl nem egy szerencsétlen pasi! – Maguk, nők tényleg mind egyformák! – Nehogy már én igyam meg a levét annak, hog y problémái vannak a nőkkel! – Maga nem tisztességes Raphaёllel! Mondja el neki az igazságot! – Mi az igazság? – Hogy már nem szereti! Hogy csak pótlék volt az életében, mankó, ami… Madeline felemelte a kezét, hogy pofon vágja, de Jonathan az utolsó pillanatban elkapta a karját. – Azt tanácsolom, hogy nyugo djon meg. Jonathan felállt, belebújt a kabátjába, felkapta a telefonját, és kiment az étterem elé, hogy elszívjon egy cig it. *** A neonfelirat ragyogott az éjszakában. Farkasordító hideg volt, amit csak fokoztak a eges szélrohamok. Jonathan összekulcsolta a kezét, hogy védje a széltől az öngyújtó lángját, de ebben az ítéletidőben kétszer is hasztalan próbálkozott, mielőtt végre si került rágyújtan ia. *** Madeline dühösen felpattant a helyéről, és utat tört magának a pultig, ahol egy dupla whiskyt rendelt, és azonmód az ananászlevébe öntötte. A zenegépből most Leonard Cohen mély, érdes hangja helyett a Beatles ritmikus gitárja és pergő dobja szólt. I Need You, énekelte George Harrison. Nagyon hatvanas évekbeli melódia volt, könnyed és naiv, amit a harmadik Beatle Patty Boydnak írt, még szerelmük idején, óval azelőtt, hogy a lány elhagyta Eric Claptonért. Madeline, koktéljával a kezében, visszaült az asztalhoz. Az üvegen át azt a különös férfit nézte, akit alig egy hete ismert, az utóbbi napokban mégis szinte teljesen kitöltötte a gondolatait, már-már a megszállottja lett. Jonathan kabátjába burkolózva az eget kémlelte. Az utcai lámpa fehér fénye gyermeki, mélabús, holdbéli alakká varázsolta. Volt benne valami megható és megnyerő. Egyfajta

hétköznapi, mégsem szokványos sárm. Arca bizalmat keltett az emberben, őszinteség, romlatlanság áradt róla, volt valamiféle jótékony kisugárzása. A férfi most ránézett, és ekkor valami megváltozott. Madeline-en borzongás futott végig, a gyomra összerándult. Váratlan érzés volt, és ahogy szétáradt benne, a szíve hevesebben kezdett verni, a lába remegett, és a gyomrában pillangók röpdöstek. Meglepetésszerűen érte a dolog. Mintha teljesen kifordult volna önmagából. Azon tépelődött, honnan ez az izgalom, amely egyszeriben oly kiszolgáltatottá tette. Többé nem volt ura önmagának, minden kicsúszott a kezéből. Bármiféle ellenállásra képtelenül nem tudta elszakítani a tekintetét a férfiétól, akinek az arca most oly ismerősnek tetszett, mintha világéletében ismerte volna. *** Jonathan szippantott egyet a cigijéből, majd kifújta a kék füstkarikát, amely az éjszaka hidegében megdermedve mintha sohasem akart volna szétoszlani. Érezte magán Madeline-nek az üveg túloldaláról rászegeződő tekintetét, elfordította hát a fejét, tekintetük összekapcsolódott, előszörhideg nem csak egymögött röpke pillanatra. Ez ésa anő… Jonathan tudta, hogy amost kemény, páncél érzékeny, bonyolult személyiség rejtőzik. Neki köszönhette, hogy magához tért tompultságából. Újra érezte, hogy szokatlan kötelék fűzi őket össze. Az utóbbi napokban egyre gyorsuló iramban fedezték fel és ismerték ki egymást. Megszállottjai lettek egymásnak, feltárva legrejtettebb titkaikat, leleplezve fogyatékosságaikat, sebezhetőségüket, bizonyítva kitartásukat, megmutatva erejüket és gyengeségüket – minden-minden ott visszhangzott a másikban. *** Néhány pillanatig tökéletes volt köztük az összhang. Villanásnyi káprázat, flash, felszikrázó életösztön. Felmérve az utat és a kockázatokat, amelyeket azért vállaltak, hogy eljussanak a másikhoz, kénytelenek voltak belátni, hogy rokon lelkek, akik felismerték egymást, és útnak indulva ugyanoda érkeztek meg. Mostanra nyilvánvalóvá lett, ugyanaz a tűz, ugyanaz az alkímia munkál mindkettőjükben. Ugyanaz a gyermekkori félelmekben és reményekben gyökerező elemi érzés. A szédítő bizonyosság, hogy végre találkoztak azzal, aki képes betölteni az űrt bennük, képes elnémítani félelmeiket és begyógyítani a múlt sebeit. ***

Madeline nem harcolt tovább, átadta magát ennek az új érzésnek. Mámorító volt, mint egy ugrás a semmibe, ejtőernyő és kötél nélkül. Visszagondolt a találkozásukra. Semmi se történt volna, ha nem ütköznek egymásnak a repülőtéren. Semmi se történt volna, ha figyelmetlenségből nem cserélik el a telefonjukat. Ha fél perccel előbb vagy később lép be a kávézóba, sohasem találkoznak. Meg volt írva. A sors különös játéka, hogy a döntő pillanatban keresztezték egymást az útjaik. Az angyal hív, ahogy a nagyanyja mondta mindig… *** Jonathan csak állt mozdulatlanul az éjszakában, hagyta, hogy az érzései elsodorják, hogy égesse belülről a múlt kötelékeit felperzselő és egy új jövő körvonalait felvill antó tűz. A bűvölet még egy percig se tartott. Hirtelen megtört a varázs. Zsebében megszólalt a telefon. Raphaёl próbálkozott újra. Jonathan ezúttal felvette. Visszament az étterembe, az asztalukhoz, és átnyújtott a a mobilt Madeline-nek. – Magát keresik. Visszatérés a r ideg való ságba. *** Húsz pe rccel később

– Ne gyerekeskedjen! Ebben a vékony dzsekiben úgy áthűl, hogy garantált a fagyhalál! A hideg egyre dermesztőbb volt. Az egy szál pulcsit és motoros bőrdzsekit viselő Madeline követte Jonathant a 14th Streeten, de a felajánlott kabátot az istennek se volt hajlandónegyvenfokos felvenni. – Holnap lázzal nem játssza majd nekem a kemény csajt… A 6th Avenue sarkán Jonathan betért egy deli be ásványvízért meg kávéért, és vett gyújtást meg tűzifát is, nag y vászonzsákban. – Honnan tudja, hogy van ott kandalló? – Onnan, hogy ismerem a házat, képzelje. Segítettem Claire-nek megvenni. Én vállaltam a kezességet. – Maguk ketten nagyon közel álltak egymáshoz, igaz? – Valóban nagyon jó barátok voltunk. Na jó, felveszi a kabátot? Igen vagy nem? – Nem, köszönöm. Tényleg gyö nyör ű itt – lelkendezett Madeline, ahogy lépésről lépésre felfedezte a negyedet.

Ebben a szüntelenül változó városban Greenwich Village egyfajta fix pont volt, amelyet elkerült a modernizáció. Amikor Madeline nemrégiben Raphaёllel Manhattanben volt, a Midtownban maradtak, a Times Square-t járták végig, meg az 5th Avenue környékén lévő múzeumokat és üzleteket. Itt egy felhőkarcolóitól megszabadított New Yorkot talált. Ez inkább lakónegyed volt elegáns brownstoneaival, amelyeknek téglahomlokzata és kő lépcsőfeljárói a régi London jómódú polgárok lakta kerületeire emlékeztettek. És főleg, a város többi részét behálózó, vonalzóval meghúzott, egyenes utakkal ellentétben a Village-ben csupa szűk utcácska kanyargott a hajdani pásztorösvények helyén, megannyi nyomaként azoknak az időknek, amikor Greenwich még csupán kis mezőváro s volt. A hideg és a kései óra dacára a bárokban és a kis éttermekben nagy volt a forgalom. A fák szegélyezte sétányokon joggingolókkal és kutyáikkal találkoztak, míg a New York-i egyetem diákjai christmas carolokat énekelve ünnepelték a karácsonyi szünidő kezdetét. – Hát ez tényleg olyan város, amelyik soha nem alszik! – állapította meg Madeline. – Úgy van, ebben nem hazudik a legenda… A Washington Square-re érve Jonathan befordult egy kövezett kis utcába, amelynek a bejáratát rácsos kapu zárta le. – A MacDougal Alley két oldalán hajdanán a parkot szegélyező villák istállói álltak – mag yarázta, beütve a kapuk ódo t. Az utcát – alighanem utolsó ként Manhattanben – gázl ámpák világ ították meg. Mentek a körülbelül száz méter hosszú kis zsákutcában. Nehéz volt elhinni, hogy New Yorkban vannak, a 21. század elején, annyira időtlennek és varázslatosnak tűnt a hely. Festő ecsetjére kívánkozó, ház előtt álltak meg. útmutatását követve felemelteegyemeletes a homlokzati fal tövében lévőJonathan égetett Claire agyag virág cserepet – ez alat t hagyta a biztonsági ő r a kulcscsomót. Jonathan kikapcsolta az áramkör-megszakítót, hogy villanyt lehessen gyújtani és beinduljon a fűtés, aztán bekészítette a gyújtóst a kandallóba. Madeline bejárta az összes helyiséget. A házat jó ízléssel újították fel. A berendezés modern volt, de megőriztek néhány eredeti elemet, például a vörös téglafalakat, a szabadon hagyott gerendákat és egy varázsos hangulatot teremtő, különleges fénycsatornát. A nő kíváncsian nézegette a falon lógó fényképeket. Claire Lisieux csinos lány volt, magas, spor tos. Madeline máris féltékeny volt r á. – Nem találja furcsának, hog y a házban kiakasztott fotóknak több mint a felén

maga is ott van? – Tessék? – kérdezte Jonathan. Kezében gyufa s ercent: épp begyújtott a kandallóba. – Maga mindenütt ott van: Claire és Jonathan a tűzhely mellett, Claire és Jonathan a Fish Marketen, Claire és Jonathan a Dean & DeLuca csemegeüzletben, Claire és Jonathan a biopiacon, Clair e és Jo nathan ezzel vagy azzal a hírességg el pózo lva… – Clair e a barátom. – Az apját leszámítva maga az egyetlen pasi ezeken a fotókon. – Csak nem r endez itt nekem jelenetet? – Ki ez a lány? A szeretője? – Nem. Hányszor akarja még feltenni nekem a kérdést? – Pedig nyilvánvalóan szer elmes volt magába. – Erről semmit se tudok. – Én mondom magának, hogy így van. – És ez változtat bármin is? – Miután elvált, összejöhetett volna vele. Claire fiatal, csodaszép, szemmel láthatóan intelligens… – Na jó, ennyi elég. – Nem elég. Magyarázza meg nekem. – Nincs mit megmagyarázni. – Akarja, hogy én magyarázzam meg? – heccelte Madeline előrehajolva. – Nem, nem igazán. Jonathan megpróbált hátrálni, de ott volt mögötte a kandalló, amelyben már pattogott a tűz. – Csak azért is megteszem! Clair e Lisieux maga a tökély: szelíd, kedves és komoly. Eszményi magaTúl még akarnavolna, gyereket. Maganikus… sokra tartja, nagyra becsüli, de…anya hogy lenne, is mo ha ndjam? könnyű túl harmo Madeline m ég közelebb hajo lt. Ajka szinte súr olta Jonathanét. Folytatta: – De maga nem ezt keresi a szerelemben, ugye? Magának szenvedély kell, kihívás, küzdelem. Maga hódítani akar. Egy szó, mint száz, Claire nem magának való nő… Jonathan nem válaszolt, habozott. Érezte, hogy a leheletük összevegyül. Madeline tovább provokálta, a végsőkig feszítve a húrt: – És én? Én neked való vagyok? Jonathan magához szorította a lányt, és megcsókolta.

*** Jonathan nem szeretkezett azóta, hogy szakított Francescával. Sután rángatta le Madeline dzsekijét és húzta át a fején a pulóvert. A nő kigombolta a férfi ingét, miközben a nyakát harapdálta. Jonathan kicsit eltolta magától, hogy megsimogathassa az arcát és ízlelgethesse az ajkát. A lánynak üde és izgató déligyümölcs-, menta- és levendulaillata volt. Madeline puha, karcsú teste köréje kulcsolódott, és mindketten a kanapéra zuhantak. Csípőjük emelkedett, süllyedt, emelkedett, süllyedt. Testük összefonódott, és mozg ó szobro t for mázva hullámzott fel-le a sápad t holdfény ben. Hajuk, illatuk, bőrük, ajkuk egybeolvadt. Tekintetüket egymásra függesztve adták át magukat az áradó g yönyör nek. Odakinn az élet ment tovább a városban, amelyik soha nem alszik.

26

A Modigl iani-sz emű l ány Non sum qualis eram. {26} H ORATIUS

Mindeközben a Juilliard Schoolban, New York legrangosabb művészeti iskolájában

– SMS-t kaptam Luke-tól! – kiáltotta Lorely, benyitva a fürdőszobába, és megló bálva a mobilját a szobat ársnőj e szeme előtt . Alice a mosdó fölé hajolva, fog kefével a kezében ké rdezte: – Mikarted? – Tessék? A lány kiöbl ítette a száját, és lassan tago lva meg ismételte a kérdést: – Mit akar tőled? – Vacsorázni hív holnap estére a Café Luxembour gba! – Mázlista! Szerinted nem hasonlít Ryan Reynoldsra? – Hát… de jó segge van, az biztos! – kuncogo tt Lor ely, és behúzta az ajtót. Alice, aki épp a sminkjét mosta le egy puha törlőkendővel, egyedül maradva szemügyre vette magát a tükörben. Egy tizenhét éves, csinos fiatal lányt látott, akinek finom vonású arcát szőke haj keretezte. Széles, magas homloka volt, durcás szája és magasan ülő arccsontja. Sötét kékeszöld szeme élesen elütött porcelánfehér bőrétől. Az iskolában a külseje és a neve miatt mindenki azt gondolta, hogy lengyel származású. Alice Kowalskinak hívták. Legalábbis ez volt beírva a személyi igazolványába… A mosakodás végeztével játszadozott még egy kicsit a tükörképével, villámgyorsan váltogatva az arckifejezését. Mint amikor a drámaórákra gyakorolt, durcásan elbiggyesztette a száját, először félénk, majd kihívó tekintettel. Aztán visszament Lorelyhoz a tágas szobába, amin ketten osztoztak. A másnapi randevújától feldobva a fiatal afroamerikai énekesnő Lady Gagát tette fel háttérzenének, és az állótükör előtt ruhákat próbált: fekete ruha és tweed kiskabát à la Gossip Girl, kicsit cigányos vintage ruha, Chloé farmernadrág és tarka top à la Camero n Diaz. – Hullafáradt vagyok – ismerte el Alice, befészkelve magát a takaró alá.

– Nem csoda. Ma este te voltál a bálkirálynő. A szép szoprán énekesnő az év végi előadásra utalt, amelyet az osztályuk diákjai tartottak: a West Side Story- ban Alice Maria szer epét alakította. – Tényleg úgy gondolod, hogy jó voltam? – Káprázatos voltál! Ugyanolyan tehetséged van a musicalhez, mint a hegedűhöz. Alice kipirult arccal köszönte meg a dicséretet. Bő negyedórát fecserésztek, felidézve az este eseményeit. – Basszus, az előadóterem ruhatárában felejtettem a táskámat! – kapott észbe hirtelen Alice. – Na és? Majd holnap elhozod. – Az a baj, hogy ott vannak benne a gyó gyszereim. – A kilö kődést gátló tabletták? – Főleg a magas vérnyomás elleni or vosság – pontosított Alice, miközben törökülésbe húzta fel a l ábát. – Pár pillanatig zavartan tanakodott, azt án: – Lemegyek érte! – határo zott, leugor va az ágyró l. Felrántott egy melegítőnadrágot a hálóingére, és kinyitotta a szekrényt, hogy elővegyen egy pulóvert. Ösztönösen a stósz legtetején lévőért nyúlt: egy, a Manchester United emblémájával díszített, rózsaszín-szürke kapucnis pulcsiért. Korábbi élete egyetlen reliktuma. Vászon tor nacipőt húzott, de be se kötötte. – Akkor már elugrom az automatákhoz is – határozott. – Gusztusom van egy Oreór a meg epres t urmixra. – Hozzál nekem egy csomag nápolyit, légyszi – kérte a szobatársnője. – Oké. Egy per c, és itt vagyok. *** Alice kiment a szobából. A folyosón nagy élet volt. Az iskolai szünet kezdete előtt egy nappal ünnepi hangulat uralkodott az internátusban. A Lincoln Center legfelső tizenkét emeletét elfoglaló egyetemi kollégiumban több mint háromszáz diák lakott: övendő táncosok, színészek és zenészek, különböző nemzetiségűek, ötven or szágból. B ár majdnem hajn ali kettő volt, a diákok szobáró l szobár a jár tak. Sokan csomagoltak, hogy másnap hazautazhassanak, és a családjukkal tölthessék a karácsonyt. Az előcsarnokban Alice hívta a liftet. Míg várt, az ablakból a folyón tükröződő

fényeket nézte. Még tartott az előadás okozta eufóriás állapot, tett néhány tánclépést. Soha nem volt ilyen hálás az életnek, mint ezen az év végén. Mi lett volna belőle, ha Manchesterben marad? Egyáltalán életben lenne még? Valószínűleg nem. Itt, Manhattanben kiteljesedett az élete meg a tehetsége, és a szívátültetés miatti komplikációk dacára a hetedik mennyországban érezte magát, ő, a Cheatam Bridgei kamasz lány ezen az estén egy színielőadás főszerepét játszotta New York legr angosabb m űvészeti isko lájában. Hirtelen megborzongott, és a pulcsija zsebébe süllyesztette a kezét. A régi rózsaszín pulóver emlékeket idézett fel, és egykori élete képei kavarogtak a fejében: anyja, a negyed, ahol lakott, az iskolája, a nyomor, a lepukkant épületek, az eső, a magány és a félelem, amelytől egy pillanatra sem szabadulhatott. Mostanában gyakran nyugtalanul alszik, rosszakat álmodik, de nem bánta meg a döntését. És nem is fogj a megbánni soha. A Juilliard Schoolban mindenki a kultúra és a művészetek bűvöletében élt. Az emberek itt nyitottak voltak az új eszmékre, toleránsan gondolkodtak, eredetiségük ösztönzően hatott. Az élet könnyű volt, és minden a munkát segítette: ha akart, akár az éjszaka kellős közepén gyakorolhatott a hegedűjén az emeletenként berendezett hangszigetelt termekben. Az iskolában több előadó- és színházterem volt, működött itt fizioter ápiás intézet és fitn eszközpo nt… Amikor a lift végre megérkezett, Alice megnyomta a tizenkettedik emelet gombját – ott volt a nagy közösségi terem. A szalonsarokban még javában zajlott az élet: néhány diák egy hatalmas kivetítőn valami koncertet nézett, mások biliárdoztak, vagy a nagy közös konyha bárpultjánál ülve a Magnolia pékségből hozatott cupcake- eken osztozkodtak. – Nincs szerencsém – mondta Alice csalódottan, látva, hogy az automatákat mind kifosztották. – Mi a baj, kishölgy? – tudakolta az egyik biztonság i őr. – Kifogyott a kedvenc kekszem! A helyet huszonnégy órából huszonnégy órán át komoly erőkkel őrizték. A Juilliardban nem vették félvállról a biztonságot: az iskolába diplomaták, koronás fők g yerekei jár tak, sőt még eg y hivatalban lévő elnök lánya is. Mielőtt visszament volna a lifthez, Alice megvette az italát és a nápolyit Lorelynak. Ezúttal az alsó szintre tartott, ahol a koncerttermek voltak. Amikor a második emeleten kinyílt a liftajtó, Alice egy hatalmas, sötét árnnyal találta szemben magát. A kapucnis alak őt várta. Pisztolyt szegezett rá. Alice hátrahőkölt, elfojtott kiáltás szakadt ki belőle, de a férfi előrelépett, és elsütötte a fegyvert.

27

Fogságban Senki sem viselhet soká ig álarcot. SENECA

A Taser sokkolópisztoly két fémtüskéje lágyékon találta Alice-t – mintha villám sújtotta volna. A lány bénultan zuhant a földre, elakadt lélegzettel, elernyedt lábbal, blokkolt idegrendszerrel. Támadója abban a minutumban rávetette magát. Torkon ragadta, és brutális módon zsebkendőt tömött a szájába, majd megkötözte egy arab kendővel. A felvonó ajtaja bezárult. A férfi megnyomta az alagsor gombját, s mialatt ereszkedett a lift, mindvégig a földre szorította Alice-t. Mielőtt a lány magához térhetett volna, hasra for dítva összekötözte a csu klóját és a bokáját ké t, a szoro snál is szor osabbra húzott műanyag Néhánykábelkötözővel. másodperc alatt leértek a garázsba. A férfi, akinek a fejét még mindig kapucni takarta, megragadta és a vállára vetette Alice-t, mint egy zsákot. A még kábult lány próbált küzdeni, de minél jobban kapálódzott, a fickó annál erősebben szorította. Acélos karja képes lett volna a csontját is szétmorzsolni, akár egy súlyos állkapocs. Hogy sikerült kijátszania egy ilyen szofisztikált biztonsági rendszert? Honnan tudta, hog y Alice épp abban a pillanatban száll be a liftbe? Sötétben vágtak át a parkolón egy bordó Dodge pickupig. Rémségesen nagy hűtőrácsával, sötétített ablaküvegével, csillogó krómfelületével és dupla hátsó kerekével félelmetesen nézett ki. A férfi belökte Alice-t a hátsó ülésre, amelyet plexifal választott el a sofőrtől, olyan, amilyen a taxikban szokott lenni. Aztán a volánhoz ült, és szép nyugodtan kihajtott a parkolóból – csak egy elektromágneses kártya kellett hozzá. Amint kiértek a szabadba, az ismeretlen hátrahúzta a kapucniját, így Alice megláthatta az arcát a visszapillantó tükörben. Kopaszra nyírt, üveges tekintetű, petyhüdt, lecsüngő pofazacskójú fickó volt. Alice sohasem találkozott még vele. A kocsi besorolt a forgalomba, elhajtott a Broadwayig, majd rákanyarodott a Colombus Avenue-re. ***

Alice reszkető térddel, kalapáló szívvel csak lassan eszmélt fel a kataton állapotból, amelybe a Taser elektromos impulzusai juttatták. Bár úrrá lett rajta a pánik, azért az ablakon kilesve igyekezett megfigyelni, milyen útvonalat követ az elrablója. Amíg a „turistanegyedekben” maradnak, van remény. Lábával próbált az üvegen dobolni, de a bokáját szorító kábelkötözőtől jóformán moccanni se bírt. Fulladozott a szájába tömött rongytól, és egyre inkább elhatalmasodott rajta a rettegés. Tett egy kísérletet, hogy kiszabadítsa a kezét, de a műanyag kö tél fájdalmasan belevág ott a csuklójába. A kocsi végighajtott a 9th Avenue-n a 42th Streetig. A Hell’s Kitchen – a pokol konyhája – közelében jártak. Alice próbálta visszanyerni a lélekjelenlétét: Nyugodj

meg! Az orrodon át lélegezz! Őrizd meg a hidegvéredet! Nem fog meghalni. Legalábbis egyelőre nem. Ha a férfi meg akarta volna ölni, már megtette volna. Megerőszakolni sem fogja. Egy, pusztán az ösztöneit kielégíteni akaró eszelős nem vállalt volna ekkora kockázatot, hogy bejusson egy olyan szigo rúan ő rzö tt épületbe, mint a Juilliard. De akkor ki ez az alak? Valami szöget ütött a fejébe: a férfi ügyelt rá, hogy ne a mellkasát érje a lövedék, az alsótestére célzott.

Tudja, hogy transzplantáción estem át, és hogy egy szívkörnyéki elektromos kisülés a halálomat okozhatja… Bár még nem ismerte elrablója indítékait, azt megértette, hogy ezen az estén utolérte a múltja. A férfi óvatosan vezetett, végig jobbra tartva, vigyázva, hogy ne lépje túl a megengedett sebességet, nehogy megállítsa egy rendőr. A város nyugati részének peremén jártak, dél felé tartottak a folyó mentén. Alig negyedórája lehettek úton, amikor a pick-up behajtott a Brooklyn Battery alagútba.

Rossz jel, elhagyjuk Manhattant… Épp maguk mögött hagytákfelvette, a kikötőt, amikor megszólalt az ismeretlen férfi a telefonja. Az első csengetésre a készülék ki volt hangosítva, így Alice beszélgetés nagy részét hallotta: – Na, mi a helyzet, Jur ij? – kérdezte a hang. – Úton vagyok. Minden a terv szerint zajlott – jelentette a férfi fülhasogató or osz akcentussal. – Nem tettél benne túl nagy kárt? – Az utasításokhoz tartottam magam. – Oké. Tudod, mi a dolgod? – Igen – felelte az orosz. – Ne felejtsd el megmotozni, és szabadulj meg a kocsitól.

– Értve.

A hang a telefonban… Ez az ő… Nem, ez nem lehet… Hirtelen minden megvilágosodott. Alice szíve még gyorsabban vert, mert megértette, hogy a veszély nagyobb, mint hitte. A rátörő pániktól újra fulladozni kezdett. Kényszerítette magát, hogy lassabban lélegezzen. Muszáj próbálkoznia valamivel.

A mobilom!

Alice, igyekezve, hogy ne hívja fel magára a figyelmet, teljesen kifacsarta a tagjait, hogy valahogy előhúzza a melegítője hátsó zsebéből a mobilját. Sajnos összekötözött csuklója végtelenül megnehezített minden mozdulatot, azért is, mert Jurij jóformán szüntelenül szemmel tartotta, sűrűn nézegetve a visszapillantó tükörbe. De türelmének és kitartásának hála végül csak sikerült megkaparintania és kioldania a telefont. Már be is ütötte vaktában a 911 első két számát, amiko r a Dodge hirtelen fékezett. A mobil kir epült Alice kezébő l, és beesett az ülés alá. – Anyád! – szórt szitkot az or osz a piros lámpán átrobo gó motorosra. A sonka mó dra megkötözö tt lány semmi t se tehetett: többé nem ér te el a mobi lt. Még bő negyedórát mentek, délre tartva az egyre sűrűsödő sötétségben. Hová igyekeztek? Alice meg volt győződve róla, hogy egy ideje már elhagyták Brooklynt, amikor megpillantotta a Mermaid Avenue táblát – ez volt Coney Island egyik fő közlekedési útvonala. Őrült remény ébredt benne, amikor útjukba került egy, a Surf Avenue-n járőröző rendőrautó, de a két zsaru leparkolt a Nathan’s Famous falatozó előtt, nyilván, hogy bekebelezzenek néhány hot dogot. Hiába is várta volna tőlük, hogy megmentsék. Az orosz befordult egy sötét sikátorba, és leoltotta a lámpákat. Más kocsinak híre-hamva se volt. Elgurultak egy lerobbant épületig, ahol a férfi kikapcsolta a motort. Jurij körülpillantott: sehol egy lélek. Kinyitotta a Dodge hátsó ajtaját, hogy kiszabadítsa a lányt. Kést vett elő, és egy nyisszantással elvágta a lány bokáját béklyózó kötelet. – Mozgás! Alice hullámok mormolását hallotta és sós levegőt érzett az arcán. Kietlen, elhagyatott hely volt, közel az Atlanti-óceánhoz. A félszigeten temetői hangulat uralkodott, Manhattan és Brooklyn mintha ezer kilométerre lett volna. Pedig a 20. század elején Coney Islanden hatalmas vidámpark működött. Híres, eredetinél eredetibb attrakciói turisták millióit csábították ide az Egyesült Államok minden sarkából. Körhintái örökzöld slágerek és az izgatottan hullámzó tömeg ritmusában

pörögtek-forogtak. Óriáskereke a legmagasabb volt az országban, hullámvasútja a leggyorsabb, szellemvasútja a legrémisztőbb, és freak show-jában a legtorzabb szörnyszülötteket mutogatták. Még a szabadesést is ki lehetett próbálni, kötélre függesztve , leugor va egy ir datlan tor ony tetejérő l. De a dicső korszak rég elmúlt. Mostanra semmi se maradt a hely hajdani varázsából és ragyogásából, ezen a hideg decemberi éjjelen mindennek nyoma se volt. Az 1960-as évektől kezdett hanyatlani, nem tudta felvenni a versenyt az akkoriban megnyílt Disneylanddel és más, modernebb vidámparkokkal. Ma már nem volt itt egyéb, mint egy sor beépítetlen, elhagyatott telek, ráccsal körülvett parkoló, lepusztult toronyház. Csak néhány ringlispíl üzemelt továbbra is a nyári hónapokban. Az év többi részében mozdulatlanul álltak, kikezdte őket a rozsda és a mocsok, az volt az ember érzése, ott helyben szétrohadnak. – Ha szökni próbálsz, elvágom a tor kod – figyelmeztette Jurij Alice-t, a nyakához szorítva a kést. *** A férfi egy szórófestékkel lefújt, magas deszkakerítéssel körülvett sáros földterületen vonszolta keresztül, ahol egy falkányi eloldozott kutya rohangált. Csupa sárga szőrű német dog, tébolyultan izzó szemük ragyogott az éjszakában. Soványságukból nyilvánvaló volt, hogy nem kapnak eleget enni, ezt agresszivitással és rémisztő csaholással ellensúlyozták. Jurij is csak üggyel-bajjal tudta elhallgattatni a szelindekeket. Egy használaton kívüli raktárépülethez hajtotta a lányt, és az ajtót kinyitva arra kényszerítette, hogy lebotladozzon egy keskeny alagútba vezető vaslépcsőn. Nyomukban jeges légáramlat tört be a szűk helyre. A járatban olyan sötét volt, hogy az orosznak fel kellett kapcsolnia egy zseblámpát. Mindenütt különféle átmérőjű csövek és vezetékek futottak, behálózva a föld alatti világot. A árat két oldalán kiszup erált motor ok és ó sdi mérő ór ák tor nyosultak. Az egyik falon vagy tucatnyi szörnyet ábrázoló festett fatáblát helyeztek el. THE SCARIEST SHOW IN TOWN – hirdette öles betűkkel, a parkban ötven évvel korábban lépten-nyomon fellelhető szellemvasutak egyikét reklámozva. Az épp csak derengő világosságban árnyékuk felnagyítva táncolt a falon. A zseblámpa fénye visszatükröződött a poshadó víz tócsáiban. A föld alatti járat végében felzavartak egy csapat kövér patkányt, amelyek rémülten sivítva szanaszét szaladtak. Alice arcán könnyek csorogtak. Egy pillanatra hátrahőkölt, de Jurij újra megfenyegette a késsel, hogy induljon el a raktár mélyébe csigavonalban

lekanyargó rámpán. Egy zsákfolyosóra értek, ahol vagy tucatnyi vasajtó mellett kellett elhaladniuk. A sötétségbe alám erülve Alice-t egyr e jobban hatalmába ker ítette a rettegés, úgy érezte, hatalmas űr tátong a gyomrában. Odaértek a folyosó végén lévő utolsó vasajtóhoz. Jurij egy kulcscsomót vet t elő a zsebéből, és kinyito tta a poko l kapuját. *** Odabent sarkköri hideg és vaksötét fogadta őket. Jurij előrenyújtotta a zseblámpát, hogy megkeresse a villanykapcsolót. Poros neon pislákolt fel, fakó fényt árasztva. Lehámlott vakolatú kis helyiség tárult eléjük, ahol penész és nyirkosság szaga terjengett. A rozsdás fémoszlopok alátámasztotta pince mennyezete annyira alacsony volt, hogy bárki klausztrofóbiát kapott volna tőle. A helyiség levegője éppoly egészségtelen volt, mint amilyen spártai a berendezése: jobboldalt egy förtelmes vécékagyló és egy kosztól ragadó kis mosdó, baloldalt egy acélvázas tábor i ág y. Az orosz durvánfelszínét belökteundorítóan Alice-t a szivacsossá szűk kamrába. A lány elvágódott talajon, amelynek áztatta a szivárgó víz. a porózus Bár a keze még mindig meg volt kötözve, Alice-nek sikerült felállnia, és tiszta erejéből ágyékon rúgta elrablóját. – Rohadt kurva! – ordított fel fájdalmában a vadállat. Egy pillanatra megtántorodott, de több kellett ahhoz, hogy földre kerüljön. Mielőtt Alice nekirugaszkodhatott volna egy újabb rúgásnak, a férfi rávetette magát, térdét a keresztcsontjába nyomva, hogy földhöz szögezze. Közben kis híján kificamí totta a lány vállát. Alice nem kapott levegőt. Pár pillanatig nem is tudott magáról, aztán egy kattanást hallott, s m ár oda is volt bilincselve a fal hosszában fut ó vastag csator nacsőhöz. Az orosz – felismerve, hogy áldozata mindjárt megfullad a szájába gyömöszölt zsebkendőtől – kirántotta a rongydarabot. A fiatal lány könnybe lábadt szemmel sokáig köhögött, mire visszanyerte a lélegzetét. Mohón szívta be a ritkás levegőt. Jurij újra nyeregben érezte magát, s gyönyörködve nézte áldozata szenvedését. – Csak próbálj még egyszer megütni! – hergelte. Alice ordított. Az üvöltés, mint az utolsó fegyver. Hiába tudta, hogy ilyen mélyen a föld alatt, ennyire félreeső, elszigetelt helyen senki se hallhatja, kétségbeesése minden erejét beleadta a kiabálásba, hogy megtörje az éjszaka süket csendjét. Az orosz egy hosszú percig kéjes élvezettel figyelte. Teljesen felizgult: a lány

félelme, az összezártság a szűk, félhomályos helyen, az érzés, hogy egyre nagyobb hatalomra tesz szert áldozata fölött, felszította a vágyát. De óvakodott szabadjára engedni. Megmondták neki, hogy az első három napban nem erőszakolhatja meg a lányt. Aztán azt csinál vele, ami t akar… *** Alice teli tüdőből ordított, de kiabálása hamarosan könnyes zokogásba fúlt. Jurij úgy go ndolta, most már elég a tréfából. E gy vastag tek ercs szig etelőszalago t húzott elő a zsebéből, hogy elnémítsa a lányt. A biztonság kedvéért megint összekötözte a bokáját, aztán sorsára hagyta, bezárva maga mögött a vasajtót. Visszafelé is megtette az utat: végigment a sor pincén, felkapaszkodott a csigavonalban kanyargó rámpán, a fagyos alagúton, a vaslépcsőn. Végül felért a felszínre, a falkányi kutyához, akiket szántszándékkal éheztetett, hogy távol tartsák a kíváncsiskodókat. Most meg kell szabadulnia a Dodge-tól, hogy eltüntesse a nyomokat. Felgyújthatná valami elhagyatott helyen, de ez kockázatos, mert a árőröző zsaruk kiszúrhatják. otthagyniaz valahol Queensben. Elképesztően széles abroncsaivalAés legegyszerűbb tankszerű lökhárítójával a fajta csúcsjárgány volt, amire utaznak az autótolvajok. Ha még a kulcsot is „ottfelejtené” a műszerfalon… Elégedett volt a döntésével. Közben odaért a sikátorba, ahol leállította a kocsit, amelynek most… …hűlt helyét találta! Körülnézett. Kihalt volt minden. A fülét hegyezte. Csak a hullámok zaját és a szélben a körhinták csikorgását lehetett hallani. Hosszú percekig mozdulatlanul állt, döbbenten, hogy milyen villámgyorsan meglovasították az autót. Nyugtalankodjon miatta vagy örüljön neki? És főleg, értesítse a főnököt? Úgy határozott, nem szól. Azt kérték tőle, hogy tüntesse el a kocsit, és a kocsi el tűnt. Ennyi. Az a fő, hog y a lány megvan…

28

Francesca Ha szeretsz valakit, mindenestül elfogadod, az összes kötöttségével és kötelezettségével együtt. Elfogadod a történetét, a múltját és a jelenét. Elfogadsz mindent, vagy nem fogad sz el semmit. R. J. ELLORY

Greenwich Village Hajnali 5 óra

Jonathan hirtelen riadt fel álmából. A feje még mindig Madeline vállán nyugodott. Bár ébredése olyan volt, mintha egy kíméletlen kéz rázta volna fel, meglepően jól érezte magát. A házban kellemes meleg volt. Odakintről beszűrődött a szél zúgása és a város lüktetése. Az órára pillantott, de kis ideig még fekve maradt, a mellette elnyújtózott puha, forró testhez simulva. Aztán erőt vett magán, és csendben kibújt a születőfélben lévő szerelem meleg burkából. Felrántotta a pulóverét és a farmerját, halkan becsukta a szoba ajtaját, és lement a nappaliba. Kabátja zsebéből elővette az előző este Madeline-től kapott fénymásolatot: a Geor ge számítógépéről letöltött e-mailt. Feladó: Francesca DeLillo Címzett: George LaTulip Tárgy: Re: Küldve: George! 2010.06.04.19:47 Könyörgök, tegyél le róla, hogy elmész Jonathanhez San Franciscóba. Jól döntöttünk. A lelkifurdalással elk éstünk, az t hittem, a sa jtót olv asva megértetted a dol got… Felejtsd e l Jonathant, és azt, ami vel ünk történt. Hagyd magától tal pra áll ni. Ha be val lod neki az igazat, mindhármunkat szörnyű helyzetbe hozol, és mindent elveszí tesz: a munkádat, a lakásod at, a puha kis kényelmedet. F.

Jonathan letelepedett a tölgyfa íróasztalhoz, amelyen a számítógép trónolt. Claire nyilván kölcsön szokta adni a lakását a barátainak: a monitorra ragasztott post-iten ott volt a jelszó, hogy meg lehessen nyitni a gépet. Jonathan rácsatlakozott az

internetre, és figyelmesen újra elolvasta az üzenetet. Ezek szerint Francesca nem csalta meg George-dzsal… Nehezére esett elhinni. Akkor vajon miért fundálták ki ezt az ocsmány forgatókönyvet? Miféle más titkot rejtegettek? Amikor már harmadszor olvasta el az üzenetet, aláhúzott egy mondatot: „azt hittem, a sajtót olvasva megértetted a dolgot…” Vajon mire utalt Francesca? A mailen júniusi dátum szerepelt. Madeline bevallotta neki, hogy átböngészte azokat az előző hónapokban megjelent újságcikkeket, amelyekben felbukkant Francesca és Geor ge neve, de nem talált k onkrét nyomo t. Elnyomott egy ásítást, aztán felállt, hogy főzzön magának egy kávét, mielőtt munkához látna, és ő i s átnézné az online sajtóar chívumokat. Valahol itt kell lennie a rejtély nyitjának. Egyór ás kutakodás után különö s cikkr e bukkant a Daily Newsban:

BAHAMA-SZIGETEK EGY PÉNZEMBER MARADVÁNYAIT TALÁLTÁK MEG EGY CÁPA GYOMRÁBAN Egy Kolumbusz szigetén nyaraló férfi, aki sügérhalászatra indult a nyílt tengerre, csütörtökön borzalmas felfedezést tett, amikor egy cápa akadt a hálójába. Felhúzta a fedélzetre, és akkor a ragadozóhal egy felkarcsonthoz roppantul hasonlatos hosszú csontdarabot öklendezett fel. A döbbent férfi azonnal értesítette a parti őrséget, és az állat gyomrát felvágva más emberi csontmaradványokat is találtak benne, nevezetesen egy mellkasszilánkot és egy állkapcsot. A csontokból vett DNS elemzésének köszönhetően a bahamai rendőrség azonosítani tudta a holttestet. Az áldozat Lloyd Warner amerikai üzletember, a Win Entertainment luxusszállodalánc alelnöke. A negyvenöt éves Warner múlt év december 28-a óta nem adott életjelet magáról, amikor is a Bahamákról visszatérve a N ew York-i repülőtéren eg y férfidivatüzletbe n látták.

Jonathan nem hitt a szemének. Lloyd Warner két éve halott, és ő csak most szerzett erről tudomást! Lloyd Warner, a Win Entertainment pénzügyi igazgatója… A férfi, adósságának aki meggyorsította a bukásátFelvillantak azzal, hogy hallaniórák sememlékei: akart azazImperator csoport átütemezéséről. a komor ördögi kör, ahog y egyr e jo bban eladóso dtak, a vállalkozása csődje, a pénzügyi nehé zségek, amelyekkel Francesca küszködött, aki próbált harcolni ellene, hogy Warner és hiénái, fenevadakká átváltozott egykori üzlettársaik átvegyék az ellenőrzést a cégcsopor t felett. Ez az a cikk, amire a volt felesége a George-nak írt e-mailben utalt? Francescának köze lehetett Lloyd Warner halálhoz? De miért, hogyan, amikor ez semmi módon nem tudta megakadályozni a vállalatuk csődjét? A váratlan felfedezéstől összezavarodva Jonathan sebtében kinyomtatta az újságcikket, és pár szót firkantott a fali palatáblára Madeline-nek. Aztán magára

kapta a kabátját, és zsebre vágta az ajtó mellett lógó kocsikulcsot. *** Jonathan már az érkezésekor felfedezte a lezárt magánúton parkoló, mandulazöld Smartot – Claire kocsiját. A hideg egyre csípősebb lett. Jonathan beindította a kis autót, és egy hír rádió első villámhíreit hallgatva melegítet te a motor t: „Kaliforniában ma folytatódik a mexikói Jezebel Cortesnek, egy hírhedt drogbáró örökösnőjének a pere. A „La Muñecá-nak” is nevezett Jezebel annak a keresztapának a lá nya…”

De Jonathannek esze ágában sem volt végighallgatni a világ összes bajáról tudósító keserves litániát. Kikapcsolta az autórádiót, és ráfordult a Grove Streetre. Ebben a kora reggeli órában folyamatos volt a közlekedés. A 7th Avenue, a Varick, aztán a Canal Street… Az ismerős New York-i földrajz, hogyan is felejthette volna el… Olyan úton ment, amit sok százszor megtett, amikor itt lakott. A sárga taxik áradatában rögtön kiszúrta a visszapillantó tükörben a fekete Ferr arit. Amikor még felvetette a pénz, akkor sem volt a ko csik megszállottja, de ez más volt. Apjától kapta a kis modellautót gyerekkorában: egy rövidített tengelytávú 250 GT California Spydert. A történelem egyik legszebb és legritkább kocsiját, amelyből mindössze ötvenhat készült a hatvanas évek elején. Még a fejét sem volt ideje elfordítani, amikor a jobb oldalán felbukkant, majd szédületes sebességgel kilőtt a kabrió, mielőtt eltűnt volna a SoHo irányában.

Micsoda egy őrült… TriBeCa Manhattan egyik legdrágább kerülete volt, de hiába, Jonathan sohasem érezte magát otthon ezen a környéken. Úgy találta, a hely nélkülöz minden varázst és harmó niát. A toronyház közelébe érve, ahol a volt felesége lakott, az első szabad helyen leparkolt. Az Excelsiort, ezt a tizenöt emeletes, impozáns épületet a húszas években emelték. A befektetők nemrégiben tették rá a kezüket az egykori art deco stílusú szállodára, hogy felújítsák, és multimilliomos ügyfélkörnek szánt high-tech loft lakásokat alakítsanak ki benne. – Helló, Eddy! – köszö nt Jonathan a házba belépve. Az aranyzsinóros, gesztenyebarna egyenruhában feszítő portás nem ismerte fel azonnal. – Nahát, Lempereur úr! Ez aztán a meglepetés… – mondta pár pillanat múltán, megigazítva a sapkáját.

– Francescához jöttem. Szólna neki, hogy itt vagyok a hallban? – Hát… ilyen korán… – Kérem, Eddie. Tényleg nagyon fontos lenne. – Akkor közvetlenül a telefonján hívom a Madame-ot. A B. B. Kingre emlékeztető, tiszteletet parancsoló megjelenésű Eddy Brock a szó minden értelmében a ház kulcsembere volt, aki ismerte az összes lakó titkait. Veszekedés, hűtlenség, bántalmazás, drogproblémák… semmi se maradt rejtve előtte. Attól függően, hogy valaki jó vagy rossz viszonyban volt vele, sétagalopp vagy po kol lehetett az élete. – Rendben, uram, a Madame várja. Jonathan köszönetképpen biccentett a portásnak, és hívta a hall végében lévő egyik liftet. Beütötte a kódot, így a felvonó egyenesen a volt felesége lakásába vitte: a liftajtó a ház legfelső két emeletét elfoglaló, csupa üveg kétszintes lakás előszobájár a nyílt. Jonathan továbbment a nappaliba, ebbe a lávakővel burkolt, világos fából és diófából készült, modern bútorokkal berendezett, túlméretezett helyiségbe. Itt mindent a letisztultság és a minimalizmus jellemzett. Két fém előlapos, hosszú, high-tech kandallóban tucatnyi aprócska láng égett, a Hudson folyóra nyíló hatalmas üvegablakok pedig mintha eltörölték volna a határt a szobabelső és a terasz között – akárha egy tér lett volna. Ahogy felkelt a nap, rózsaszínben, bíborban és szür késfehérben játszó varázslatos fény öml ött el a szobában. Bár két évig ebben a lakásban élt, Jonathan idegenül ér ezte magát itt. A belső kert, a négyszáz négyzetméteres terasz, a lélegzetelállító kilátás, a huszonnégy órás portaszolgálat, az állandó személyzet, a húszméteres fűtött medence, a tornaterem, a szauna… Amikor még ő volt a „Császár”, normálisnak találta ezt a fényűzést. Most úgy érezte, halandó, hogy annak idején a nagyzolás az eszét, és ma már csak egy közönséges aki az istenekhez érkezettelvette látogatóba az Olümposzra. Kivágódott az emeleti szoba ajtaja – Francesca bukkant elő. – Mi történt Charlyval? – Semmi. Charly remekül van. San Franciscóban mar adt a fivéreddel. Francesca megnyugodva elindult lefelé az üveglépcsőn – mintha a levegőben lebegett volna. Nagyon korán volt még, Francesca bizonyára úgy rántotta magára a fekete farmert és a V kivágású bézs moherpulóvert. A megjelenése mégis kifogástalan volt. Gőgös fejtartása és egész viselkedése olyan emberre vallott, akinek a családja nemzedékek óta gazdagságban él. A pénzén ott volt a bélyeg: „given, not earned”,

kaptad, nem kerested. Talán ez is elválasztotta őket egymástól. Ő Francescával ellentétben meg kereste azt a pénzt… mielő tt elvesztette volna. – Megölted, igaz? – szegezte volt feleségének a kérdést, feléje nyújtva a papírt, amelyre kinyomtatta a Lloyd Warner haláláról tudósító cikket. Francesca még csak le se sütötte a szemét, hogy elolvassa. Nem kérdezte, kiről beszél. Kis ideig csak állt mozdulatlanul, aztán letelepedett a kanapéra, és beburkolódzott egy plédbe. – Ki mondta ezt neked? Az az idióta George? Nem… ő biztosan nem… – Hogy történt? A nő lehunyta a szemét, átadva magát az emlékeknek. – December vége volt, pontosan két éve… – kezdte. – Reggel kikísértél a repülőtérre, azt mondtam, hogy Londonba megyek, felkeresem az egyik éttermünket. Hazudtam neked. Előző héten megtudtam, hogy Lloyd Warner a Bahamákra készül, Nassauba, hogy az egyik kaszinójuk szerződéséről tárgyaljon. Elhatároztam, hogy én is odautazom, hogy meggyőzzem, egyezzen bele a hitelünk átütemezésébe. Amint megérkeztem, üzenetet hagytam neki a szállodájában, arra kértem, hogy jöjjön át hozzám a Colombusba. Akkoriban még nem sejtetted, milyen csillagászati összegekre rúg az adósságunk. Az éttermeink épp kezdtek felfutni, de a gazdasági és pénzügyi válság megakasztotta a növekedésünket. Azt akartam, hogy a Win Entertainment hagyjon nekünk több időt a törlesztésre, de New Yorkban nem volt módo m négyszemközt beszé lni Warner rel. – Átment hozzád? – Igen. Együtt vacsoráztunk. Igyekeztem jobb belátásra bírni, kértem, adjon nekünk több időt, de eleresztette a füle mellett, bármit mondtam. Viszont egész este szemérmetlenül fűzött, úgyhogy fel is álltam az asztaltól még a desszert előtt. Egy házvezetőnő a nappaliba, tálcán teáskannát és két csészét hozott. Francesca megvárta, lépett míg kimegy, aztán egy folytatta: – Azt hittem, hog y elment, de egyszer csak beállított a szobámba, és üzletet ajánlott. Hajlandó erőfeszítést tenni az adósságunk átütemezése érdekében, de csak azzal a feltétellel… – …ha lefekszel vele. Francesca bólintott. – Amikor elküldtem melegebb éghajlatra, kulcsr a zárta az ajtót, és rám vetette magát. Előtte jóval többet ivott a kelleténél, és nyilván nem kevés kokaint szippantott. Kiabáltam, de aznap esküvő volt a hotelben, és javában folyt a mulatság. Viaskodás közben felkaptam egy szobrot az éjjeliszekrényről: egy Giacometti-

bronzutánzatot. A fejére sújtottam le vele, tiszta erőmből. Összerogyott. Először azt hittem, hog y eszméletlen, de halott volt. Jonathant mintha letaglózták volna – leroskadt a Francescához legközelebbi fotelbe. Pedig a plédbe bugyolált, sápadt Francesca nagyon nyugodtnak tűnt. Jonathan a maga részéről nem tudta eldönteni, hogy megkönnyebbülést vagy veszett dühöt érez. Néhány mondat, és megoldódott a két éve tartó rejtély. Két éve nem tudott megbízni senkiben, mert a felesége hűtlensége úgy érte, mint derült égből a villámcsapás, még csak nem is sejtette… azon egyszerű oknál fogva, hogy Francesca sohasem volt hűtlen hozzá. – Miért nem értesítetted a rendőr séget? – Komolyan gondolod, hogy elhitték volna a történetemet? Hogy jogos önvédelemből tettem? Amikor ott volt az a hatalmas adósság? És az üzenet, amit hagytam neki, hogy látog asson meg? – Mit csináltál a holttesttel? – Lementem abba a cölöpökö n álló bungalóba, ahol már mi is laktunk. Az az ötletem támadt, hogy kölcsönveszem a hajót, amit a szálloda szokott a vendégek rendelkezésére bocsátani. Egy kis mahagóni Hacker-Craftot, emlékszel? Odakormányoztam a bungaló mólójához, és a holttestet levonszoltam a kabinba. Koromfekete éjszaka volt. Imádkoztam, hogy ne találkozzam a parti őrséggel, és úgy jó 30 kilométernyire a parttól vízbe dobtam annak a… disznónak a hulláját. Volt annyi lélekjelenlétem, hogy előtte zsebre tegyem a tárcáját és a mobilját. – És a szállodában senkinek se tűnt fel, hogy elvitted a hajót? – Nem. A személyzet figyelmét teljesen lekötötte az esküvő. A teljesen összezavarodott Jonathan elfordította a fejét – próbálta kerülni Francesca tekintetét. A nő, eltökélve, hogy felfakasztja a tályogot, nem hagyta, hogy csend telepedjen közéjük. – folytatta. – Tudtam, hogy ha a Bahamákon jelentik be – Pánikban cselekedtem Warner eltűnését, hamar eljutnak hozzám. Több tucatnyian láttak minket együtt vacsorázni az étteremben. Az egyetlen esélyem az volt, ha nem találják meg rögtön a hullát – ezért aztán rákötöztem a day boaton talált nehezéket –, és főleg ha sikerül elhitetnem a világgal, hogy Warner hazatért az Államokba. Elolvastam a mailjeit a telefonján, és találtam egy üzenetet, hogy csekkoljon be a visszaútra. Felmentem a légitársaság honlapjára, és megadtam a szükséges adatokat. Ezt meg lehetett átszani, de az is kellett, hogy valaki fizikailag is megtestesítse Warnert. Ekkor jutott eszembe Geor ge, mer thog y hasonlít kics it Warner re. – George volt az alibid?

– Igen. Ha siker ül elhitetnem, hogy George a szeretőm, máris megvan a magyarázat, hogy mit kerestem a Bahamákon, és nyugodtan állíthatom, hogy vele voltam a szállodában. Ezért kellettek a fotók a helyi paparazzótól. És ami a legfontosabb, George Lloyd papírjaival repült vissza New Yorkba. És ha már ott volt, megkértem, hogy vegyen néhány dolgot a Warner zakózsebéből kiszedett bankkártyával. Így senkinek sem jutott eszébe a Bahamákon nyomozni, míg csak fél évvel később meg nem találták a holtteste t. – És most hol tart a nyomozás? Francesca, aki még mindig nem nyúlt a teájához, elvett az alacsony asztalról egy doboz Dunhillt, és rágyújtott. – Nem tudom. Szer intem ad acta tették az ügyet. Engem mindenesetre soha nem hallgattak ki, mivel hivatalosan nem Warnerrel, hanem George-dzsal vacsoráztam akkor este. Jonathanból kitört a túl sokáig féken tartott harag: – Miért nem engem, a férjedet hívtad? Ennyire nem bíztál bennem? Az még hagyján, h og y nem szóltál az ut azásról, de eltitkolni elő lem egy gyilkosságo t! – Azért nem szóltam, hogy megvédjelek benneteket! Téged és Charlyt! Hogy ne legyél bűnrészes egy gyilkosságban! Hogy ne kerüljünk mindketten börtönbe! Kilencven százalék volt az esély, hogy a tervem befuccsol. Gondolkodj: ki neveli fel a gyer ekünket, ha elkapnak minket? Jonathan fontolóra vette ezt az érvet – helytállónak tűnt. Énje egyik fele csodálta Francesca hidegvérét, kérlelhetetlen logikáját és bámulatos intelligenciáját, amivel sikerült kivágnia magát és megvédenie a családját. Vajon ő képes lett volna kigondolni és összerakni egy ilyen forgatókönyvet? Valószínűleg nem. Bizonyára bűnösnek érezte volna magát, és úgy is cselekedett volna. Bizonyára hagyta volna, hogy érzelmei… Az elragadják abszurditásaz és a káosz érzése, amely a válásuk óta gyötörte, egyszeriben megszűnt. Mindaz, ami történt velük, értelmet nyert. De ugyanebben a pillanatban Jonathan ráeszmélt, hogy úg y néz Francescá ra, mint egy idegenre. Tö bbé semmi se hajtotta feléje, semmit se érzett iránta, mintha egy láthatatlan fal választaná el őket – immár mindörökre.

29

Egy angyal a pokolban Luctor et emergo. {27}

Raktár Coney Islanden Hajnali 5 óra

A jéghideg, nyirkos és sötét odúban rothadás bűze terjengett. Alice, akinek mindkét keze a csatornacsőhöz volt bilincselve, a lába pedig műanyag zsineggel összekötözve, t eljes er ejéből r ángatta a bilincset, remélve, hogy a ro zsdás cső engedni fog . Ám az meg se mozdult, é s a fiatal lány a földre r oskadt. Kétségbeesett zokogás fojtogatta a torkát, de a sírás nem törhetett fel, elnémította a ragasztószalag.

Ne bőgj!

Egész testében remegett. Tagjai elgémberedtek, a hideg marta a bőrét, a csontjáig hatolt. Az acél karperec véresre horzsolta a csuklóját, a kegyetlen fájdalom kisugárzott még a tarkójába is.

Használd a fejed! Ám a hideg és a stressz megnehezítette a gondolkodást. Mellkasa összeszorult a félelemtől és a tehetetlenség érzésétől. Sivítás hallatszott a kosztól ragadó mosdókagyló mögül. Alice felemelte a fejét, és egy kölyökmacska nagyságú patkány hegyes pofáját pillantotta meg. Egy újabb sikoly rekedt a gégéjében. Az állat, aki ugyanúgy megrémült, mint ő, végigsurrant a szemközti fal mentén, és elrejtőzött a tábori ágy alatt.

Csak nyugalom! Visszanyelte a könnyeit, és megpróbálta szétnyitni az állkapcsát, de fojtogatta a száját szorosan összetapasztó szigetelőszalag. Azért sikerült a nyelvét valahogy becsúsztatnia a tapasz széle alá, és a metszőfogával elrágnia a ragasztószalag végét, kiszabadítva így a felső ajkát. Többször mélyen beszippantotta a bűzös levegőt. Valamivel könnyebben lélegzett, de a hideg dacára érezte, hogy egyre jobban felgyorsul a szívverése.

Az orvosságaim!

Rádöbbent, hogy nem tudja betartani az orvosi utasításokat! A szívátültetése óta a táskája valóságos gyógyszerszekrény volt. Már-már normális módon élhetett, feltéve hogy beszedi a nagy gonddal összeállított gyógyszerkombinációt: kilökődésgátlókat, természetesen, de elsősorban magas vérnyomás elleni és szívr itmust szabályozó tablettákat. Az orvosa sokszor figyelmeztette: ha nem szedi rendszeresen az orvosságokat, a veséje néhány nap, sőt akár néhány óra alatt súlyosan károsodhat! A visszafordíthatatlan folyamat bármikor beindulhat, főleg dehidratáció esetén. És a torka most száraz és reszelős volt. Innia kell, hogy a veséje áteresztőképessége ne csökkenjen. Négykézláb, még mindig odabilincselt kézzel, a cső mentén sikerült elvergődnie a mosdóig, de a csap túl magasan volt. Új lendülettől hajtva megfeszítette az izmait, és önmaga számára is meglepő erővel ismét megpróbálta kimozdítani helyéből a csövet. De hamar fel kellett adnia: a bilincs acélpántjai minden rántásra belemélyedtek a húsába, és véresre dörzsölték. A küzdelmet feladva leroskadt a fal mellett. A földön fekve úgy érezte, hogy nem más, mint egy gazdája kényének-kedvének kiszolgáltatott, láncra vert állat. A legapróbb mozdulatra is képtelenül rászánta magát, hogy felnyalja a padlón szétszivárgott poshadt vizet. A helyiség túlsó sarkából a patkány figyelte. *** TriBeCa Regg el 8 ór a

Kristályos ég re jött fel a nap. Jonathan a volt felesége vallomásától megrendülten, kissé kábán hagyta el az Excelsiort. Visszagyalogolt Claire kocsijáig. A volánhoz ülve elindult East Villagebe – ott adott találkát Madeline-nek. Egy pillanatig tétovázott, ne hívja-e fel, hogy megbizonyosodjon róla, valóban megtalálta az üzenetét, de aztán arra gondolt, hogy talán még alszik. A Little Italy elején egy piros lámpánál megállva automatikusan belenézett a visszapillantó tükör be, és legnagyobb m eglepetésére újr a meg látta az ár amvonalas, elegáns, fek ete Ferr arit maga mö gö tt a jobb oldali kocsiso rban.

Különös… Összehúzta a szemét, hog y nem téved-e. De nem, tévedés kizár va: ugyanaz az autó volt az ívelt motorháztetővel, burás lámpákkal és brutális hűtőráccsal, amitől egy

hüllőre emlékeztetett. Hátrafordult. A kabrió ezúttal nem lőtt ki, de a szélvédőről visszaverődő napfény elvakította Jonathant, nem tudta kivenni a sofőr arcát. Meg akarta jegyezni a Spyder rendszámát, de nagy döbbenetére a kocsiról hiányzott a rendszámtábla. A lámpa zöldre váltott. Valaki rádudált, indítania kellett, és áthajtania a kereszteződésen. Mire újabb pillantást vethetett a tükörbe, a rejtélyes versenyautó eltűnt… *** Raktár Coney Islanden Léptek zaja.

Alice-nek felpattant a szeme, ahogy hirtelen felriadt a felszínes álomból, amely végül csak elnyomta. Hány óra lehetett? Mennyi ideig volt öntudatlan? Öt percig vagy öt óráig? Vacogott a hidegtől. Zsibbadt a lába, és a bilincs vágta a csuklóját. Megpróbált felemelkedni, de aztán letett róla. Túl gyengének érezte magát ahhoz, hogy küzdjön. Az ajtó csikor ogva kinyílt, és föl éje magasodo tt Jurij hatalmas alakja. – Szuka! – jött dühbe a férfi, látva, hogy elrágta a ragasztószalagot. A hajánál fogva megragadta a lányt, de Alice könyörögni kezdett: – Innom kell! Nincsenek nálam a gyóg yszereim, és attól félek, hogy… – Pofa be! Durván hátrarántotta a lányt, egy maréknyi hajat kitépve. Alice megértette, hogy tanácsosabb hallgatnia. Az orosz mintha lecsillapodott volna. Arcát a lány arcához közelítette, beszívta nyaka illatát, otromba, piszkos ujjaival megsimogatta az állát. Alice a szájánál érezte a leheletét, és arcára akarata ellenére kiült az undor. Elfordította a fejét. Csak ekkor vette észre a kamerát a férfi kezében. Jurij vaskos, sötét árnya élesen rajzolódott ki a neon sápadt fényében. – Kapsz inni – ígérte –, de előbb mi ketten együtt felveszünk egy filmecskét.

30

A hold sötét oldal a Minden ember hold: megvan a sötét oldala, amit sose mutat meg senkinek. {28} Mark TWAIN

Lower East Side Reggel 8 óra

Jonathan a járdár a mer őleg esen bemanőverezte a Smartot két kocsi közé, és g yalog ment le a Bowe ryn a 2nd Streetig. A sokáig rossz hír ű városr ész manaps ág az egyik legdivatosabb negyednek számított kis kávézóival és felkapott éttermeivel. Jonathan belökte a Peels ajtaját. Igazán barátságos, meghitt és eredeti hely volt, Jonathan idejárt reggelizni, ha csak tehette. Délelőtt tizenegy és egy óra között mindig megtelt, de r eggelente nem volt ol yan zsúfolt. Jonathan Madeline-t kereste a tekintetével a napfényes teremben. A világos fából készült hosszú pultnál bohém társaság, trendi művészfélék falták a banános palacsintát és kor tyolták a kapucsínó t. Madeline-nek híre-hamva se volt. Jonathant máris elfogta a nyugtalanság. Talán a lány megbánta, hogy szeretkezett vele az éjjel? Talán meggondolta magát, és elment? Talán… Rezegni kezdett a mobilja. „Az emeleten vagyok”, szólt az üzenet. Felemelte a fejét, és meglátta Madeline-t, aki a korláton áthajolva intett neki. Jonathan megnyugodva felkaptatott a lépcsőn. Fehér falak és világos fapadló, nagy üvegablakok, formatervezett lámpák: a hely nagyon kellemes volt. – Régóta vársz? Nem merte megcsókolni a lányt, pedig nagyon szerette volna. Madeline farmert és karcsúsított bőrdzsekit viselt, amit Jonathan előző nap nem látott rajta, és amiben még vékonyabbnak tűnt. – Csak most érkeztem. Jó hely. Hol voltál? – A volt feleségemnél. Majd elmesélem – nyugtatta meg Jonathan, ahogy leült vele szemben. Madeline fesztelenséget mímelt, de szomorú tekintettel nézte a férfit, mintha máris elveszítették volna egymást… Jonathan a kezéért nyúlt, de a lány elhúzta.

Tekintetük összekapcsolódott, a csend hosszúra nyúlt. Madeline végül gyöngéden a férfi tenyerébe csúsztatta a kezét. Napnál világosabb volt, hogy az, amit egymás iránt éreznek, több szimpla vágynál, még ha egyelőre nem is voltak készek „szerelemnek” minősíteni a kapcsolatukat. Geek szemüveg, kockás ing és lecsüngő bajusz: egy hipster küllemű pincér lépett az asztalukhoz, hogy felvegye a rendelést. Jonathan átfutotta az étlapot, és egy eszpresszót meg egy monkey breadet, azaz majomkenyeret kért. Madeline a blueberry cream cookie és egy pohár tej mellett döntött. – Kölcsönvettem pár holmit a barátnődtől. Kicsit szűkek rám, de… – Jól állnak. És nem a barátnőm… Van valami híred Jimről? – Nincs – válaszolta elkomorodva Madeline. – A mobilja még mindig üzenetrögzítőre van kapcsolva. Betelefonálok a kapitányságra. Mialatt beütötte a számot, Jonathan egy pillantást vetett a padon hányódó New York Postra, amit nyilván egy vendég hagyott ott. Az újság egy olyan ügyről számolt be, amelyről Jonathan a r ádióban hallott :

KALIFORNIÁBAN MEGKEZDŐDÖTT EGY HÍRHEDT DROGBÁRÓ ÖRÖKÖSNŐJÉNEK A PERE Ma kezdődött meg Jezebel Cortes pere a kaliforniai legfelsőbb bíróságon. A La Muñecá nak nevezett nő az e lhunyt Alfonso Cortesnek, az egyik nagy hatalmú mexikói drogkartell egyk ori fejének a lánya. Apját 2001-ben gyilkoltatta meg egy rivális banda. Jezebel Cortest, aki hamis személyazonossággal élt Los Angelesben, három évvel ezelőtt tartóztatták le a Rodeo Drive-on shoppingolás közben. Azzal vádolják, hogy ő ellenőrizte az Egyesült Állomokba irányuló kokainszállítmányok több útvonalát, valamint hogy széles körű rendszert épített ki a pénzmosásra. A pert több ízben elhalasztották, mivel a hibákat is kihasználják.

La Muñeca ügyvédjei a legkisebb jogi-formai

Jonathan abbahagyta az olvasást, amikor Madeline-nek sikerült elérnie a manchesteri rendőr kapitányságo t. A lány volt társ át hívta, de a telefont Trevor Conrad detective vette fel. – Madeline? Örülök, hogy hallom a hangodat… – Tegnap este óta próbálom elérni Jimet. Benn van? A vonal túlsó végén a nyomozó sokáig hallgatott, majd bevallotta: – Jim meghalt, Madeline. – Micsoda? Alig két napja hívott!

– Borzasztóan sajnálom: ma r eggel találták meg az ir odájában. Öngyilko s lett. Madeline hitetlenkedő tekintetét Jonathanre emelve halkan artikulálta a szót: „Meghalt!” Jonathan elhűlve közelebb húzódott, hogy hallja a beszélgetést. A nő többet akart tudni. – Figyelj, ahogy én ismerem, Jim nem az a fajta fickó, aki csak úgy kinyír ja magát. Személyes problémái voltak? – Nem hiszem. – Akkor meg? Hogy történt, Conrad? A manchesteri zsaru késlekedett a válasszal: – Még tart a nyomozás. Nem mondhatok többet. – Ne add itt nekem a hülyét! Jim hat évig volt a társam! Újabb csend. – Öt perc múlva visszahívlak – mondta Trevor, és letette a telefont. *** Madeline-t a hír: ült, két kezea közé fogvaérzelmeket a fejét. Jim váratlannál is váratlanabb sokkolta halála egy sor csak emléket hozott felszínre, elevenítve meg, sebeket szakítva fel. Gyorsan elnyomta őket, nehogy rést üssenek a páncélján. Jonathan is össze volt zavarodva, nem tudta, mitévő legyen. Megpróbálkozott egy gyöngéd gesztussal, de Madeline teljesen magába zárkózott. – Conrad biztosan a mobiljáról vagy egy telefonfülkébő l hív majd. A kapitányságra bejövő és az onnan kimenő összes hívást rögzíthetik. Gondolom, nem akar kockáztatni. – Nem hiszed, hogy öngyilkos lett? – Nem tudom, mit higgyek – vallotta be Madeline. – Végül is te találkoztál vele mostanában. Jonathan felidézte találkozását a nyomozóval, és igyekezett föleleveníteni akkori benyomásait. – Fáradtnak és ingerlékenynek tűnt. Nyilvánvalóan megszállottja volt az Alice Dixon-ügynek, valósággal rávetette magát minden új nyomra. De az öngyilkosság rejtélyes d olo g, nehéz előr e látni, megjóso lni.

És ezt senki sem tudhatja nálam jobban… Csengett a mobil. Conrad volt az. – Oké, mit akarsz tudni? – Hogy történt?

– Jim hajnali fél öt óra tájt go lyót rö pített a fejébe az irodájában. – A szolgálati fegyverével? – Nem, egy olyan pisztollyal, ami nincs nyilvántartva. – És te ezt nem találod furcsának? – Az agyamra mész, Madeline. – Minden öngyilkosságot elkövető zsaru a szolgálati fegyverével nyírja ki magát. – Nem mindegyik – vetette ellen Conrad. – Én ismerek egyet, aki a nappalijában kötötte fel magát. Övön alul ütés volt, de Madeline nem ingott meg. – Mondj többet is a fegyverről. – Egy Beretta 92, hangtompítóval. – Ilyen nincs! Ha elhatározod, hogy go lyót eresztesz a fejedbe, magasról teszel rá, hogy felébreszt ed-e vagy sem a szomszédokat .

És ezt senki sem tudhatja nálam jobban… – Ha már itt tartunk, van még egy zavaró részlet – árulta el a nyomozó. – Mondd! – Jim a jobb kezében tartotta a fegyvert. – A kurva életbe! Flaherty balkezes volt. – Ez furcsa, de semmit se bizonyít – árnyalta a szavait a nyomozó. – Hülyéskedsz velem? – Ahhoz, hogy a halántékodhoz szorítsd a fegyvert, nem kell mesterlövésznek lenni. Nehéz elvéteni a célt, bárm elyik kezedet használod is… Madeline ö sszeszedte magát. – Min dolgo zott mostanában Jim? De Conrmondhatok ad úgy go ndolta, eleget árult már el. – Nem többet.épp Le kell tennem. – Várj! Át tudod küldeni nekem az utolsó e-maileket, amelyeket Jim a halála előtti órákban kapott? – Viccelsz, ugye? Már nem vag y a rendőrségnél, Madeline! – Jim a barátom volt. – Ne is er őszakoskodj. És még ha akarnám, se tudnám átküldeni őket. – Miért? – Mert ma reggel vírus támadta meg a szerverünket, és megfertőzte az összes gépet. Senki se fér hozzá se a leveleihez, se az anyagaihoz. – Keress valami jobb kifog ást.

– Ez a színtiszta igazság. Vigyázz magadra, Madeline. *** Madeline félretolta a pohár tejet, amit épp letettek elé, és kért helyette egy nagy ibrik feketekávét. Aztán a hátizsákjábó l előhúzta Jo nathan notebookját. – Elhoztam a gépedet. Szeretném újra átnézni a Dixon-ügy dossziéját. Azt mondtad, ugye, hogy mindent letöltöttél? Ezen könnyebb lesz végigböngészni, mint a telefonomo n. Jonathan bekapcsolta a gépét. – Gondolod, hogy Jimet megölték? – Fogalmam sincs. – Én azt hiszem, hogy meggyilko lták, és a halálának köze van ahhoz, amit kiderített Alice-rő l. – Ne hagyd, hog y elragadjon a hév. Egy héttel ezelőtt még csak nem is hallottál erről az ügyről. –– Éppen ezért friss erre szemmel tudom nézni. És miből jutottál a következtetésre? – Azt gondolom, a rendőrség vagy a titkosszolgálatok mindent megtettek, hogy eltussolják a gyer ekrablást. – Képzelődsz! – Gyanús momentumokat akarsz? Hát tessék: a biztonsági kamer ák! Olvastam a dossziét: annak idején tucatnyi kamera figyelte az Alice iskolája körüli utcákat. Egy tucat! És merő véletlenségből azon a napon egy se működött. Nem találod ezt furcsának? – Inkább azt furcsállom, hogy ilyen összeesküvés-elméleteket gyártasz. – Én láttam Alice-t fél évvel azután, hog y hűtőtáskában megkaptad a szívét! – Soha nem fogjuk megtudni, hogy valóban ő volt-e az. – Ő volt az! És Jimet azért ölték meg, mer t bizonyítéka volt erre! – Nem elég állítani bizonyos dolgokat. Bizonyítani is kell őket. – Alice nem halt meg. Bízz bennem. – A bizalomnak ehhez semmi köze. – Alice nem halt meg – ismételte Jonathan. – És ha még életben van, hát csak azért, mert új szívet kapott. De a műtét egyetlenegy kórház nyilvántartásában sem szerepel. El tudod képzelni, micsoda hálózat, hány tettestárs és szervezet kell ennek a kivitelezéséhez? Csak egy kormányhivatal, egy kormányzati ügynökség képes

ilyesmit megszervezni! – Túl sok tévésorozatot nézel. Idehallgass, a kutya se törődö tt Alice Dixonnal, amikor nyomozni kezdtem utána. Nagy ívben leszarták, az élen az anyjával, egy lepukkant negyedben élő junkyval. Az a lány nem volt se fia, se borja senkinek, és el sem tudom képzelni, miért ártotta volna bele magát ebbe az egészbe a kormányzat. Madeline felhaj tott egy csésze kávét, aztán – mint már annyiszo r elmúlt életében – belemerült Alice ügyiratába, hogy felfrissítse az emlékezetét. A képernyőn megjelent a sorozatgyilkos Bishop első kihallgatásakor felvett jegyzőkönyv meg számos fénykép: az Erin nyomorúságos házáról készült fotók, s mellettük azok, amelyek Alice tökéletes rendben tartott szobáját mutatták, a könyveit, a kiragasztott hangversenyplakátokat, a kekszes- és turmixosdobozokat – ég és föld volt a különbség. De Jim képét nem tudta kiűzni az agyából Madeline. Vajon mit csinált, miután találkozott Jonathannel? Ő mit csinált volna Jim helyében? Kétségtelenül grafológiai elemzést kért volna, s azt, hogy vegyenek ujjlenyomatot a szalvétáról. És talán genetikai vizsgálatot is… A mobiljában keresgélve megtalálta Tasha Medeirosnak, a Birminghami Törvényszéki és Orvostani Intézetben működő DNSlabor egyik technikusának a számát. Tasha kiváló biológus volt, de az előírásokat nem mindig tartotta be szigorúan. Annak idején Jim és ő gyakran fordultak hozzá segítségért, mert hajlandó volt a legális utat megkerülve elvégezni egy-egy sürgős vizsgálat ot. Az ig azsághoz tartozik, hog y Tasha „kont rollált” kokainfog yasztó volt, és Jim, hogy fenntartsa a jó viszonyt, szabályos időközökben lepasszolt neki néhány adagot a kisebb dílerek letartóztat ásakor lefog lalt anyagból. – Fura erkölcsök! – jegyezte meg Jonathan. – A rendőrség nem szíves bocsok gyülekezete! – vágo tt vissza Madeline, beütve a telefonszámot. Tasha aznap nem dolgozott. Otthon volt a lányával, de megerősítette, hogy Jim valóban megkérte, végezzen el egy vizsgálatot. Tasha ügyeletes volt az éjjel, és hajnalban elküldte Jimnek az eredményeket e-mailben. – Nem emlékszel rá, miről volt szó? – Két DNS összehasonlításáról. – Át tudnád küldeni nekem azt az e-mailt, ha szépen megkérlek? – Ma nemigen fog menni. – Nagyon fontos lenne, Tasha. Jim meghalt. Próbálom megérteni, hogy miért. – Basszus! – Elküldöm az e-mail-címemet.

– Oké, beug rom a laborba Paolával. Egy órán belül megkapod az eredményeket. *** Jonathan a Bishop rémtetteiről készült fényképeket tanulmányozta a számítógépén. A férfi váltig állította, hogy ő gyilkolta meg Alice-t, de erre soha semmilyen bizonyítékot nem hozott fel. Jonathan a fotókat nézegetve, a vér és erőszak közepette hirtelen ráeszmélt, hogy Madeline és ő ezeknek a szörnyűségnek köszönhetően találkoztak újra. Ha Alice nem tűnik el, ők ketten sohasem látják viszont egymást… Madeline a telefonját nyomogatta, hogy ellenőrizze, rendben kapcsolódik-e a hálózathoz, és közben elkezdte kiüríteni a spamszűrőt. Jó harminc-negyven spam volt benne, mindenféle reklámmal, amelyek luxusórákat, potencianövelő szereket kínáltak meg tíz nap alatt tízkilós fogyással kecsegtető csodapirulákat. – Idenézz! A kéretlen levelek áradatában szemet szúrt neki egy e-mail. Huszonnégy órával korábban Flahertytől! A szíveérkezett… gyorsabbanJim vert. Vajon miért akadt fel a spamszűrőn Jim e-mailje? Talán a számos óriáscsatolmány miatt? Lázas izgalommal nyitotta meg a levelet: Feladó: Jim Flaherty Címzett: Madeline Greene Tárgy: boncolás Küldve: 2011.dec.22.18:36 Kedves Madeline! Semmi furcsát nem találsz némelyik fotón? Hívj fel, ha mégiscsak szemet szúr valami. Barátod: Jim

Az üzenethez egy PDF-fájl és több fénykép volt csatolva. Madeline áttöltötte őket a számítógépre, hogy teljes képernyőn nézhesse meg a dokumentumokat. Valamennyi Danny Doyle, a Cheatam Bridge-i ker esztapa bonco lásár a vonatkozo tt. – Mi köze van Doyle-nak ehhez az egészhez? – kérdezte Jonathan hangosan. Előr ehajolt, hogy ő is elol vashassa a boncolási jeg yzőkönyve t. Ahog y már eddig is tudta, Danny holttestét egy beépítetlen ipari területen találták meg, golyóval a fejében, keze-lába levágva, fogai kitépve. Egy ukrán bűnbanda számlájára írt kivégzés – a főnöküknek néhány hónappal azelőtt ugyanilyen „gyönyörökben” volt

része. A törvényszéki orvos jelentése a szokásos módon tálalta az esetet: a halál beálltának a hullamerevségből megállapított pontos időpontja, lőpornyomok kimutatása a seb környékén, a szervek és a levett minták – vér, gyomortartalom, DNS – vizsgálata. Megannyi részlet, amelyek kétségtelenül igazolták Danny Doyle kilétét. Ahogyan az sokszor lenni szokott az erőszakos bűncselekmények áldozatainak boncolásakor, a fotóktól felfordult az ember gyomra: kínzásoktól eltorzult, szederjes arc, lágyékig felhasított, zöldes színben játszó mellkas, vérömlenyek az egész testen. Dannyt megkínozták, nem békében távozott ebből a világból. De vajon mi furcsát találhatott Jim ezeken a felvételeken? Madeline a zoomot használta, hogy kinagyítson bizonyos részleteket. – Még a fülcimpájából is kiszakítottak egy darabot – jegyezte meg Jonathan. Madeline összeráncolta a szemöldökét, és alaposabban szemügyre vette azt a testrészt, amire Jonathan rábökött. Úgy volt, ahogy Jonathan mondta: a hulla jobb füléből egy jókora darab hiányzott. De ez a seb réginek tűnt. Márpedig Dannynek mindkét füle ép volt, ellentétb en… Jonnyval, a fivér ével. – Ez nem Danny, hanem az ikertestvére! – kiáltott fel. Elmesélte a történetet Jonathannek: két bébi, akik öt perc különbséggel bújtak ki az anyjuk hasából, a két fivér szüntelen versengése, a skizofréniában szenvedő, több alkalommal elmegyógyintézetben kezelt és végül idült alkoholistává vált Jonny erő szakossága és kegyetlen sége. Madeline gyors kattintással átváltott a boncolási jegyzőkönyvre, hogy elolvassa a megvizsgált szervekről szóló passzust. Az áldozat májában kimutatható volt „a minden valószínűség szerint alkoholfogyasztás okozta visszafordíthatatlan szövetkárosodás”

Májcirrózis. – Danny hébe-hóba ivott egy pohárral, de sohasem volt alkoholista. – Hogy zavarhatták össze ennyir e a dolgokat a zsaruk? – Az egypetéjű ikreknek ugyanaz a genetikai állományuk, ami lehetetlenné teszi, hogy teljes bizonyossággal megkülönböztessék a DNS-üket. – Te mérget vennél erre? – Több ilyen eset is akadt, nevezetesen egy németországi lopás és egy malajziai drogügylet. A gyanúsítottnak mindkét esetben volt egy ikertestvére, és a bíróságnak szabadon kellett bocsátania a vádlottat, mivel nem lehetett minden kétséget kizáróan azonosítani. – De ha ez Jonny holtteste…

– …akkor Danny életben van – bólintott Madeline elmélázva. *** Rendeltek még egy ibrik kávét. Különféle találgatásokba, feltételezésekbe bonyolódtak, míg csak Madeline meg nem kapta Tasha Medeirosnak, a birminghami labor technikusának a levelét: Feladó: Tasha Medeiros Címzett: Madeline Greene Tárgy: Madeline! Itt küldöm annak az elemzésnek az eredményét, amire Jim kért meg – nem a hivatalos csatornákon keresztül. Borzasztóan sajnálom, ami vele történt. Remélem, ez majd a segítségedre lesz. Tasha

Madelineleste roppant izgatottandokumentumot: kattintott rá a csatolmányra, a vállaésfölött áthajolva a megnyíló egy mintegy Jonathan tizenöt sorból hat oszlopból álló táblázatot. Minden cellába több szám volt beírva. Beletelt néhány másodpercbe, mire megértették, hogy egy apasági tesztet látnak. Az utolsó bekezdésre ugrottak, amely az eredményt foglalta össze, s amitől elakadt a szavuk:

Apasági teszt az anyai minta vizsgálata nélkül DNS-vizsgálat alapján Feltételezett apa: Daniel Doyle Gyermek: Alice Dixon A tizenöt vizsgált lókuszon azonos allélokat lehetett kimutatni. Az apaság valószínűsége 99,999%.

Jimnek zseniális megérzése volt a halála előtt. Három évig tartó nyomozás után nemcsak azt sikerült bizonyítania, hogy Danny Doyle életben van, hanem azt is, hogy ő Alice Dixon apja. Ez a felfedezés az életébe került.

31

Ellenséges területen A sötétségben csak rajtad múlik a sorsod. Gao XINJIAN

Peels kávézó Lower East Side Déle lőtt 10 óra

Az elhűlt Madeline egy heves mozdulattal hátradőlt a padon: váratlan émelygés tört rá. Forgott vele a világ. Se Alice, se Danny nem halt meg. És ami még döbbenetesebb: Alice a Cheatam Bridge-i alvilág fejének, a helyi keresztapának a lánya. De Jim nagyon is halott volt; ő maga pedig kis híján öngyilkos lett. Hányan dolgoztak ezen az ügyön éjt nappallá téve! Miért? Kiért? Hirtelen csupa kétség volt. Vajon kik voltak az áldozatok ebben a történetben? És kik a bűnösök? A nyomozás kezdete óta, amint sikerült fényt derítenie egy homályos momentumra, máris újabb rejtéllyel találta magát szemben, egyre veszélyesebb területre tévedve. Felemelte a szemét, hogy Jonathannél keressen támaszt, de a férfit, aki homlokát az üveghez nyomva kémlelt ki az ablakon, az nyugtalanította, amit odakinn, az utcán látott. – Azt hiszem, követnek minket. – Viccelsz? – Látod azt a Ferrarit, amelyik ott parkol, kicsit lejjebb? – A Morrison Hotel Galér ia előtt? – Igen. Ma r eggel már kétszer találkoztam vele, először TriBeCában, aztán Little Italyban. Nincs raj ta rendszámtábla, és nem tudt am azo nosítani a sofő rt. Madeline összehúzta a szemét. Ilyen távolságból lehetetlen bárkit is kivenni a kocsiban. – Gyere velem! – mondta eltökélten. Egy órával ezelőtt nem tudta volna elképzelni, hogy kémkedjenek utánuk, de azóta, hogy Jim meghalt, és azt a döbbenetes felfedezést tették, mindenre és mindenkire gyanakodott. Kifizették a reggelijüket, lementek az emeletről, és a kávézót elhagyva az autójukhoz indultak.

– Engedj vezetni – kér te Madeline. A Smart kormányához ült, és indított. – Gondolod, hog y ránk tapad? Talán csak ettől a nyomozástól vagyunk ilyen parano… – Döntsd el te magad. Lefogadom, hogy kikanyar odik. A Ferrari valóban kiállt a parkolóhelyről, és húsz méterrel lemaradva mögöttük, „diszkr éten” követni kezdte őket. – Ne fordulj hátra! – parancsolt rá Madeline. – És kösd be a biztonság i övet. A Cooper Square felé tartó kis városi autó gyorsított a Boweryn. Aztán Madeline hirtelen rátaposott a fékre, és balra rántotta a kormányt, az elválasztó sávba röpítve a kocsit. – Te megbolondultál! – hördült fel Jonathan, gö rcsösen markolva a fogódzkodót. A jármű az úttest túloldalán ér t földet, szembe kapva a Ferr arit. – Fogd be a szád és nyisd ki a szemed! A két kocsi most ellenkező irányban haladt. Amikor egy magasságba értek, Jonathannek volt egy fél másodperce, hogy megnézze, ki ül a volánnál. Egy nagyon szép szőke nő, a szemöldökétől a szája szegletéig húzódó, az arca felső részét kettéhasító, csillag alakú heggel. *** – Na? – Én ismerem ezt a nőt! – kiáltotta Jonathan. – Őhozzá vittem vissza Alice-t két éve Cap d’Antibes-ba! Ebben biztos vagyo k! – Ő az, aki Alice anyjának adta ki magát? – Igen! Madeline a visszapillantó tükröt nézte. A Ferrari keleti irányban átvágott az Astor Place-en. Madeline a megérzésére hallgatva rákanyarodott a Houston Streetre a Smarttal. – Ha visszajön a Broadwayn, üldözőbe vehetjük, nem igaz? – Megpróbálhatjuk. Szerencséért fohászkodva, mohón lesték a kocsikat. Néhány pillanattal később a GTO tankszerű eleje feltűnt a várost átlósan átszelő főútvonalon. A kabrió bekanyarodott a Spring Streetre. Madeline besorolt a nyomában, beleolvadva a kocsifolyamba. A sofőr nyilván kiszúrta őket, mert a Ferrari veszett sebességr e kapcsolt, messz e maga mög ött hagyva a kis kocsit.

– A francba, szem elől veszítjük! Ez elkerülhetetlennek látszott: hogyan is vehette volna fel a versenyt a Smart egy 280 lóerős V12-es motorral. De Madeline-t nem olyan fából faragták, hogy csak úgy feladja. Nem hagyta, hogy lerázzák: átrobogott egy piros lámpán a Lafayette kereszteződésében. – Vigyázz! – ordította Jonathan. Egy mozgó hot dog árus lódult neki a kocsijával, hogy átkeljen a túloldalra. Madeline rátenyerelt a dudára, balra rántva a kormányt. Az árus visszahőkölt és hátraugrott, miközben a Smart nekiütközött a fémtargonca szélének. Az felborult, és minden a járdára szóródott: virsli, ketchup, mustár, sült hagyma, savanyú káposzta. Az autó kisodródott és nekihajtott a járdának, de Madeline-nek sikerült visszanyernie az uralmát a jármű felett, és rátaposott a pedálra, hogy teljes gázzal száguldjo n tovább a Delancey Streeten. *** Mindeközben Coney Islanden…

Alice a földre lapulva, akár egy megrettent állat, elfordította a fejét, a patkányt kereste a tekintetével, de a rágcsáló Jurijjal együtt elkotródott. Láz hevítette a vérét. Testét izzadság lepte el, arcára tapasztva a haját. Tagjain hideg borzongás futott végig, gyomra újra meg újra fájdalmas görcsbe rándult. Úgy érezte, hogy lába és bokája feldagadt. A „film” után az orosz lelépett, és őt otthagyta ahhoz az átkozott csőhöz láncolva. Alice hasztalan könyörgött, nem adott neki elég vizet, csak az arcát fröcskölte le egy üvegből. A kimerültségtől félholt lány óriási erőfeszítéssel, tagjait kifacsarva elfor és fo gával felhúztszédülni a a pulóver e cipzárját. kezdett. Most az egész feltolult a A dult, legkisebb mozdulatra és émelyegni torkába, és sár gás epét hányt. A falnak támaszkodva kínkeser vesen föl emelkedett, de sehogy sem bírta visszanyerni a lélegzetét. Szíve nyugtalanító ütemben verve dörömbölt a mellkasában. Vajon meddig tud kitartani? Többé nem áltathatta magát: a tarkóját hasogató fejfájás és az ágyékát vasrúdként szorító nyomás egyaránt annak a jele volt, hog y a hipertóniája már veseelégtelensé get okoz. A tőle két méterre lévő vécékagylót nézte. Órák óta szeretett volna pisilni, de nem sikerült felhúzódzkodnia rá. Eddig nem engedte a méltósága, de most a melegítőnadrágját le se húzva könnyített magán. Egy megaláztatással több vagy kevesebb! Lehányta és összevizel te magát, de leg alább ettől a súlytól megszabadult.

A megkönnyebbülés kitartott egy darabig, de aztán egyszerre csak sípolni és tompán zúgni kezdett a füle. A látása elhomályosodott, és mintha fényes pontok villództak volna a helyiségben. Fulladozott, képzelgett, már nem volt teljesen a tudatánál. Küzdött, hogy ne ájuljon el, de kisvártatva zavaros képekkel teli félkómába zuhant. *** Lower East Side

– Ott van! – kiáltotta Jonathan a Ferrarira mutatva, amelyik épp felhajtott a Williamsburg Bridge-re. A függőhíd az East Riveren ívelt át, a Lower East Side-ot és Brooklynt kötötte össze. Kétoldalt rácsokkal körülvéve és acélkábelekre függesztve nyújtózott két kilométeren át, és négy sávja százával szippantotta be, majd köpte ki a kocsikat a túlparton. – Sűrű a forgalom. Kénytelen lesz lassítani – jósolta meg Madeline. A GTO valóban fékezett, bennragadva az áradatban. Madeline újra bizakodni kezdett. A tűzzel játszva, kockázatos módon szlalomozott az autók között, egyik sorból a másikba cikázott, hogy behozza a távolságot, ami elválasztotta őket a Spydertől. – Lassíts! Mindjár t karambolozunk! A hídról leérve az olasz kabrió nagy sebességgel lekanyarodott az első kijárat felé. – Hová megy? – tudakolta a New Yor k-i földrajzban járatlan Madeline. – Williamsbur gbe. Kiértek a Bedford Avenue-ra – ez volt a negyed neuralgikus pontja. Téglából emelt régi lakóházak váltakoztak vadonatúj épületekkel. A szemmel láthatóan éppen újjáépülőben lévő hely nagyon különbözött a „steril” Manhattantól. Turkálók, kis kávézók, lemezboltok, bio fűszerüzletek, antikváriumok: minden eredetinek és avantgárdnak akart látszani. A Ferr ari csak lassan t udott haladni az utcákon ur alkodó m ár-már vásári hangulat miatt. A boltosok a járdára rakodták ki a portékájukat, a főúton amatőr énekesek szórakoztatták a járókelőket, a sarkon egy tűznyelő adta elő műsorszámát. Madeline és Jonathan most alig tíz méterre voltak a Spydertől. A versenyautó, nyomában a Smarttal, még a McCarren Park előtt elkanyarodott balra. A folyóhoz közeledve raktárak, hangárok között, beépítetlen telkeken haladtak át. A graffitivel

bor ított falak Basquiat, az utcamű vész ko rának New Yor kját idézték. – Megvan! – rikkantotta Jonathan, amikor behajtottak egy szűk sikátorba. – Zsákutca! Az ott már a folyó! A Ferrari egy használtautó-kereskedés elé ért. Az épület a rakpartra nézett, ahonnan váratlanul lenyűgöző kilátás nyílt Manhattan felhőkarcolóira. A GTO lassan gurult a rakparton, aztán egy hirtelen kormánymozdulat után egy nagy acélajtón begö rdült egy hangárba. Madeline rátaposott a fékre, hogy megálljon a kocsival, mintegy húsz méterre a gar ázs bejár atától, amely fölött a MACONDO MOTO R CLUB nevet lehetett olvasni. – És most? – Besétáltunk a csapdába – vélekedett Jonathan. – Nem mi vadásztunk rá, ő vadászott miránk. Gondolod, hogy el kellene…? Nem tudta befejezni a mondatot. Gumicsikorgásra fordultak hátra. Egy autómentő túlméretezett eleje ütközött nekik, valósággal megcsáklyázva és betolva a Smartot a garázs hatalmasra tátott szájába. Az ütközés mindkettőjüket előrelökte. Madelinenek nem volt becsatolva az öve, de Jonathan karja épp jókor nyúlt ki, hogy a lány ne verje be a fejét a kormányba. A behemót jármű húsz-harminc méteren át tolta maga előtt a kis kocsit mélyen be a hangár belsejébe, amelynek az ajtaja egyszerre rájuk zárult. A raktár több mint kétszáz négyzetméteren terült el. Vagy ötven kocsi állt benne, szorosan egymás mellett. Jonathan felismert egy Peugeot 403-ast, de a kereskedés láthatóan a muscle carokra specializálódott: volt ott Ford Gran Torina, Chevrolet Camaro , Plymouth Ba rr acuda… – Nem tör t el semmid? – nézett Madeline-r e. Segítettek egymásnak kikászálódni a Smartból, ami momentán inkább César, a szobrász „pr éselményére” hasonlítot t, mintsem űködőképes aut ór a. Előttükegyik a sebhelyes arcú nő a Ferr ari mellől fegyvertmszegezet t rájuk. – Blythe Blake ügynök a US Marshals Service-től – kiáltotta, ahogy feleg yenesedtek. – Emeljék a kezüket a fejük fö lé!

US Marshals Service? A szövetségi igazságügy-minisztérium rendőri szerve? Jonathan és Madeline döbbenten nézt ek össze. A nő zsaru! Aztán az autómentő felé fo rdultak, ahonnan egy fér fi ugr ott le a földr e. Danny Doyle tartott feléjük – sávol ynadrág ban és katonazubbonyban. – Szia, Maddie! Ugye tudod, hogy még mindig neked van a legszebb segged az összes párizsi virágárus közül!

32

Az igazság Danny Doyle-ról A belém fúródott tüskék arról a fáról vannak, amelyet én ültettem. {29} Lord BYRON

Az East River-i rakpart

– Hogy te micsoda szemétláda vagy! Hogy voltál képes elhitetni velem, hog y Alice halott? – Maddie, nyugodj meg… – Ezt soha nem bocsátom meg neked, Daniel! – Hagyd, hogy megmagyarázzam. Madeline és Danny a Williamsburg rakparton álltak. A vízhez közel jóval hidegebb volt, és Madeline összehúzta magán a dzsekijét. Tíz méterre előttük és mög öttük két „személyi testőr ” biztosítot ta a kör zetet, amer re mo zog tak. – Ezek meg kik? Ezek a paprikajancsik… – FBI-ügynökö k, akik a Marshals Ser vice-nek dolgoznak. Madeline, aki még mindig nem tért magához a balesete és a reggeli döbbenetes felfedezések okozta sokkból, pattanás ig feszült idegekkel támadt rá az egykori maffiózóra: – Mondd meg, hol van Alice! MOST AZONNAL! – Mindent elmondok, de ne üvölts, oké? Danny előkotor t a zsebéből egy félig elszívott s zivarkát, és újr a r ágyújtott. – Az egész három és fél évvel ezelőtt kezdődött – fogott bele, és leült a folyót szegélyező padok egyikére. – Egy hónappal anyám halála előtt. A Christie Hospitalben haldoklott, rákos volt, a végső stádiumban. Tudtam, hogy az utolsó heteit éli, és m indennap megláto gattam. Danny hagyta, hogy feltörjenek a fájdalmas emlékek. Lefogyott. A haja hosszabb volt, és éles vonású, elgyötört arcot keretezett. Madeline, aki lassacskán lecsillapodott, beleegyezőn leereszkedett mellé a padra. Danny nagyot szippantott a szivarkából, mielőtt folytatta: – Minden este egyre jobban összetörve jöttem el a kórházból. Szo kásommá vált, hogy betérjek a klinikától száz méterre, az Oxford Roadon lévő pubba, a Soul

Caféba, hogy italba fojtsam a szorongásomat. Ott láttam meg Alice-t először. Kisegített a pubban, a piszkos poharakat és a piszkos edényt szedte le. Akkoriban tizennégy éves se volt, még ha tizenötnek vagy tizenhatnak nézett is ki. Nyilvánvaló volt, hogy nem dolgozhatna, de ezzel valójában a kutya sem törődött. – Rögtön feltűnt neked? – Igen, a viselkedése felcsigázta az érdeklődésemet: ha éppen nem volt dolga, letelepedett valamelyik asztalhoz, és olvasott vagy leckét írt. Meg aztán olyan furcsán mustrálgatott, mintha ismerne… – Szóba elegyedtél vele? – Az első időkben beérte azzal, hogy figyelt, de aztán egy este nagy bátran megszólított. Azt mondta, tudja, ki vagyok. Aztán megkérdezte, hogy emlékszem-e az anyjára, Er in Dixonra… – Nem tudtam, hogy valaha is közöd volt ahhoz a nőhöz. – Én magam is megfeledkeztem róla. Egyébként beletelt egy kis időbe, mir e sikerült egy arcot kapcsolnom a névhez. Igaz, ami igaz, úgy tizenöt évvel ezelőtt kétszer-háromszor lefeküdtem Erinnel. Könnyen kapható csaj volt, nem kérette magát sokáig. Mielőtt rákattant a szerre, csinos volt, na persze soha nem vetette szét a fejét az ész… – Ezt válaszoltad a lányának? – Nem, dehogyis. Zavarban voltam, de Alice nem kerülgette a forró kását: azt mondta, hogy kifaggatta az anyját, hogy ő maga is nyomozott az ügyben, és szerinte én vagyok az apja. – És te ezt elhitted neki? – Még mielőtt kimondta volna. Számomra nyilvánvaló tény volt. – Miért? Úgy találod, hogy hasonlít rád? – Nem. Úgy találom, hogy rád hasonlít. Madeline kijött a sodrából. – Ne játssz ezzel, Daniel! – Ne akarj megcáfolni! Te is er ősen kötődtél ehhez a lányhoz! Miért vetetted bele magad úgy ebbe a nyomozásba, akaratlanul is miért adtál bele apait-anyait, ha nem azért, mert mag adra ismer tél Alice-ben? – Azért, mert ez volt a munkám. De Doyle nem hagyta mag át: – Ő lehetett volna a lányunk. Ilyen lányunk lehetett volna! Intelligens volt, magányos, művelt, annyira más, mint az a sok bunkó körülöttem. Soha nem futamodo tt meg, bátran szembeszáll t az élettel. Mintha az ég küldte vol na nekem.

– Tehát rendszeresen találkoztatok? – Igen, majdnem mindennap, anélkül hog y bárki tudott volna róla. Ez a kettőnk titka volt. Egyre jobban megismertem, és nem hazudtam neki, tudta, mit csinálok. Újra volt miér t felkelnem r egg elente. Akkor először volt értelme az élete mnek. – Pénzt adtál neki? – Támog attam, de nem sokkal, nem akartam felkelteni senkinek a gyanakvását. Még az is megfordult a fejemben, hogy hivatalosan elismerem az apaságomat, de tudva, hogy hányan pályáznak a bőrömre, nem akartam veszélynek kitenni. És ott volt az a probléma az egészségével, ami nagyon nyugtalanított… – A szíve, ugye? – találta ki Madeline. – Azt tapasztaltam, hogy a legkisebb erőfeszítésre kifullad. Nem panaszkodott, de gyakran fáradt volt, és kétszer a szemem láttára lett rosszul. Elküldtem a Primary Care Trustba. Az orvos szívzörejt hallott, de nem állapított meg semmiféle rendellenességet. A magam megnyugtatására megkértem a kardiológust, aki anyámat kezelte, hogy más vizsgálatokat is végezzen el. Dilatatív cardiomyopathiát diagnosztizáltak: Alice szíve lelassulva működött. A betegség előrehaladott stádiumban volt, a lányom bármelyik pillanatban meghalhatott. – Az orvos hajlandó volt hamis néven kezelni? – Mindenkinek megvan az ár a, Madeline. – És ez segített? – Az első hónapokban igen, Alice jól reagált a gyóg yszerekre. Feltámadt a szél. Madeline apránként rekonstruálta az események kronológiáját, de még so k részlet homályban maradt. – Alice tudta, mi minden szárad a lelkeden? – Igen. Soha nem vertem át, nem bolondítottam. –– És ez nem oko fejfájást? volt hozzá, hog y ne feketén-fehéren lássa a Mondjuk úgy,zott elégneki intelligens dolgokat. Madeline neki címzett szemrehányásként fogta fel ezt a megjegyzést, de inkább nem vette fel a kesztyűt. – Soha nem jutott eszedbe, hogy kiszállj? – Dehogynem! De mit go ndolsz, olyan könnyű ez? Hogy elég csettinteni az ujjammal? Kutyaszorítóban voltam: a zsaruk a sarkamban lihegtek, a rivális bandák ki akartak nyírni, és ott voltak a saját embereim, akik csak az alkalomra vártak, hogy elár uljanak. – Alice tudatában volt mindennek?

– De még mennyire! Ő volt az, aki előállt a megoldással. – Ezt hogy érted? – Egy este egy vaskos dossziéval és a dossziéban több tucat internetről letöltött cikkel állított be. Jogi szövegek, esettanulmányok: igazi ügyvédi munka. Azt állította, hogy megtalálta a varázsigét, amely mindkettőnknek lehetővé teszi, hogy új életet kezdjünk. – És mi volt ez a varázsig e? – WITSEC: az amerikai tanúvédelmi program.

33

A tanúk Az Amerikai Egyesült Államok igazságügyi minisztere gondoskodhat annak a tanúnak a védelméről, aki egy szervezett bűnözéssel kapcsolatos perben tanúskodik, ha úgy ítéli meg, fennáll a kockázat, hogy a tanú erőszakos cselekmény vagy megfélemlítés áldozatává válhat. AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK SZÖVETSÉGI TÖRVÉNYKÖNYVE 18. FEJEZETÉNEK 3521. BEKEZDÉSE

Miután túl sokáig ültek a padon, a teljesen átfagyott Madeline és Danny újra nekivágott a rakpartnak. Az East River két partja a hideg dacára egyáltalán nem volt kihalt. Egy csapat merítőhálókkal, műanyag vödrökkel és horgászbotokkal felszerelkezett tata örülhetett annak, hogy találtak egy halban bővelkedő helyet, pont Manhattan skyline -jával szemközt. Vad iramban sorra húzták ki a vízből a csíkos sügéreket, nyelvhalakat és kis laposhalakat, lengyelül, oroszul, spanyolul karattyolva… Melting pot volt ez a javából. – Kezdetben – magyarázta Danny – azt mondtam Alice-nek, hogy az elképzelése, a tanúvédelmi program ötlete naiv és kivitelezhetetlen. Nem tudtam mit felajánlani cserébe, nem volt semmi a kezemben. De ő csak erősködött: „Biztos vagyok benne, hogy fel tudod használni azokat, akik sarokba szorítottak.” Szavai megtették hatásukat, a gondolat nem hagyott nyugodni. Az Egyesült Államokban alig néhány hónap volt hátra az elnökválasztásig, és a kábítószer elleni harc kampánytéma lett. Minden jelölt beszélt Mexikóról, ahol a kartellek háborúja már több tízezer áldozatot követelt. Az amerikaiakat nyugtalanította az egyre romló közbiztonság a határ közelében. Obama megválasztása fordulópontot jelentett. Elismerte az Egyesült Államok mint fő felvevő ország felelősségét a kábítószerkereskedelemben. Még beiktatása előtt találkozott mexikói kollégájával, és a két ország megerősítette azt a szándékát, hogy könyörtelen harcot indítanak a drogkereskedők ellen. Ez volt Obama elnökségének egyik fontos a célkitűzése: Washington nem akart egy narkóállamot a tőszomszédságában. – És neked mi közöd ehhez? – kérdezte Madeline. – A pénzmosás? – Tizenöt évvel ezelőtt, amikor egy évig Kalifor niában tanultam, az UCLA-n

megismer kedtem Jezebel Cortesszel. – A drogbáró lányával? Akinek a nevével tele vannak az újságok az ellene folyó per miatt? – Kapcsolatban maradtunk. Volt közös nevező: az elég súlyos családi múlt. A bűnözök g yerekei jó l szó t szoktak érteni. – Olyan jól, hogy ki-ki az apja nyomdokaiba lépett… – Jezebelnek magának nem tapad vér a kezéhez. A szervezet könyvelője volt. Diszkrét és intelligens executive woman, aki a drogból befolyt milliókat éveken át legális tevékenységekbe forgatta vissza, így mosva tisztára a pénzt. – Eszméletlen, ahogy beállítod a dolgokat… – Az évek múltával és a piszkos pénzek elleni harc erősödésével a dr ogbáróknak egyre nehezebb volt bankokban és adóparadicsomokban kifehéríteni a dollárjaikat. Jezebel kénytelen vo lt másfajta tevékeny ségeket és kö zvetítőket ker esni. – Ekkor fordult hozzád… – Igen, öt éven át az ő kontójára fektettem be az ingatlanpiacon és a szállodaiparban. Tudtam, hogy az amerikai adóhivatal emberei mindent megtesznek, hogy lebuktassák, de óvatosak voltunk. Amikor Alice előhozta nekem a tanúvédelmi programot, megbíztam az ügyvédemet, hogy vegye fel a kapcsolatot az IRS, az amer ikai adóhivat al nyomo zóir odájával. – Üzletet ajánlottál nekik? – A tanúvallomásom, amellyel lebuktathatják Jezebel Cortest, a büntetlenségemér t és Alice meg az én új személyazonosságomért cserébe. Mindenáron az Egyesült Államokban akarták letartóztatni, hogy zárolhassák a vagyonát: bankszámlákat, vagy száz lakást, szállodaláncokat, pénzváltó irodákat és ingatlanügynökségeket Kalifornia-szerte. –– Könnyen áálltak? Nem, de ar Kongresszus éppen arra készült, hogy hatalmas, egymilliárd dolláros segélyt szavazzon meg Mexikónak. Az FBI-nak kellett egy szimbo likus letar tóztatás, hogy elfogadtassa a közvéleménnyel az intézkedést. Az ügy eljutott egészen a főügyészig, akinek végül sikerült megállapodnia az MI6-szel. – A brit titkosszolgálattal? – Ők csempészték ki az országból Alice-t, elhitetve, hogy emberrablás történt. Az volt a megállapodás, hog y én majd később csat lakozom hozzá. Madeline hirtelen végtelenül kiszolgáltatottnak érezte magát: hónapokon át próbált megoldani egy ügyet, amit a hírszerzés gondosan eltussolt. Minden megvilágosodott: az elromlott térfigyelő kamerák, a nyomok hiánya, a hamis és

ellentmondásos tanúvallomások. Tíz évig is nyomozhatott volna, egy jottányit se utott volna előre. Vagy úgy végzi, mint Jim, „öngyilkos” lesz az irodájában… Tehetetlen düh fog ta el. Hiába ig yekezett féken tartani a harag ját. – Miért csináltad ezt velem, Danny? Miér t hitetted el velem, hogy keresed Alice-t, miért küldted el nekem a szívét? – Nem sokkal azután, hog y megérkezett Manhattanbe, Alice immunissá vált a gyógyszerekre. A szívelégtelensége rosszabbodott. Nagyon nyugtalanított a dolog: egyedül volt, egyre gyakrabban tört rá a fáradtság, egyik betegségből a másikba esett, influenza, hörghurut… Csak a szívátültetés menthette meg. Nyomást gyakoroltam az FBI-ra: nem tanúskodom, ha a lányom meghal. Valahogy elintézték, hogy Alice felkerüljön a transzplantációra várók sürgősségi listájára, és nagyon hamar sor került a műtétre egy New York-i kórházban. Ez nem volt könnyű időszak Alice számára… – De miér t kellett elküldeni nekem a szívét? – tette fel újra a kérdést Madeline. – Nem én küldtem el, hanem azok, akik vigyáztak ránk. Mert terhessé vált a buzgóságod – ismerte be Danny dohánytól reszelős hangján. – Eget-földet megmozgattál, hogy megtaláld Alice-t. A végén rájöttél volna, hogy közöm van a dologhoz. Az MI6-nél bepánikoltak. Az ő ötletük volt a szív elküldése. Hogy egyszer s mi ndenkor ra l ezárják ezt a d ossziét. – És mi volt a szerepe Bishopnak? – Bishop véletlen volt. A titkosszolgálatnál tudták, hogy előbb-utóbb valami őrült magára vállalja a bűntettet. Csak éppen ez hamarabb következett be, mint várták. Majd a megállapodás szerint Alice „eltűnése” után pár hónappal megrendeztem a saját halálomat, és utánamentem New Yorkba. – Megölted a fivéredet! – Nem, Jonny saját maga ölte meg kellett, magát. és Ismerted: drogtól szétesett zo mbi volt, elmebeteg és gyilkos. Választanom Alice mindennél és mindenkinél előbbre való volt. Azoknak, akik cselekszenek, mindig meg kell fizetniük ennek az árát. – Kímélj meg az eszmefuttatásodtól, betéve tudom! És Jonathan? Ő hogy került az utatokba? – A rá következő karácsonyi szünetben Alice és én elutaztunk pár napra vakációzni a Côte d’Azurre. Alice a műtétje után nem állta meg, hogy ne üsse be a nevét az ilyen-olyan internetes keresőkbe, látni akarta, milyen fordulatot vett az „elrablása” ügyében indított nyomozás. Megtalálta a rólad, az öngyilkossági kísérletedről szóló cikkeket. Azt akarta, hogy avassunk be téged, de Blythe Blake, a

védelmünkre kirendelt marshal ezt megtagadta. Alice rossz néven vette a dolgot. Ahogy megérkeztünk Franciaországba, megszökött, hogy megkeressen Párizsban, de a fővárosba érve letett a tervéről, hogy ne sodorjon minket veszélybe. Akkor botlott bele Jonathan Lempereurbe. Madeline szíve összeszorult. Alice nemcsak hogy tudott a létezéséről, de fel is akarta venni vele a kapcsolatot. – Attól kezdve mindkettőtök neve ott volt az FBI és a határőr ség listáján, és automatikusan beindult a riasztás, ha amerikai földre léptetek. Tegnap este tájékoztatták Blythe Blake-et, hogy mindketten New Yorkban vagytok. Ez nem lehetett véletlen. Megkér tem, agyaljo n ki valamit, amivel idecsalo gathatunk. – Hogy elhallgattassatok? – Nem, Madeline. Hog y segíts nekem. – Hogy segítsek? Miben? – Abban, hogy megtaláljuk Alice-t. *** A garázs és a rakpart fölé nyúló lakás egyterű loftnak lett kialakítva. Blythe Blake ügynök homlokát az ablaküveghez szorítva figyelte Dannyt és Madeline-t, egyetlen pillanatra sem vette le róluk a tekintetét. A marshal kurtán válaszolgatott Jonathan kérdéseire, minden idegszálával a feladatára koncentrált: szemmel tartani és megvédeni a tanút. A francia kíváncsian mustrálta ezt a megejtő és arisztokratikus szépségű nőt. Darázsderék, fekete tregging, fűzős combcsizma, kicipzározott Perfecto bőrdzseki, alatta garbó. Haja kis csatokkal rafinált kontyba feltűzve. Ha arca ép felét nézte az ember, óhatatlanul rabul ejtették a finom vonások, a diszkréten kihúzott szemek. Még a sebhelyében is volt valami igéző. Az arcát kettészelő forradás nemhogy elcsúfította volna, sokkal inkább amolyan femme fatale kinézetet kölcsönzött neki, amit bizonyos férfiak nyilván izgatónak találtak. – Biztosan gyakran felteszik magának a kér dést… – kezdte Jonathan. A nő, látcsövét továbbra is Dannyre szegezve, színtelen hangon válaszolta: – Egy gránátrepesz Irakban, a „halál háromszögében”{30}. Csak három milliméter, és elvesztem a fél szemem et… – Mikor történt ez? – Nyolc évvel ezelőtt. Önkéntesként vonultam be. Ha újra meg kéne tennem, újra megtenném.

– Sokáig maradt a hadseregben? – Kormányügynök vagyok: titkos a dossziém. Mivel Jonathan nem tágí tott, végül hozzátette: – Miután megsebesültem, leszereltem a tenger észgyalogságtól. Két évig Quanticón {31} szo lgáltam, aztán titkos megbízásokat teljesített em a DEA kötelékében, végül átvezényeltek a marshalokhoz. – És ezeket a megbízásokat hol kellett teljesítenie? – Na, idehallgasson, kisapám, itt én kérdezek, oké? – Ezt szokta válaszolni az estélyeken a pasiknak, akik érdeklődnek mag a iránt? Az ügynök kijö tt a béketűrésből: – Nem estélyen vagyunk, és csak hogy tudja, mag a nem az esetem. – És ki az esete? A Doyle-féle pasik? – Ezt meg miért mondja? Talán aggódik a barátnője miatt? – És maga? A gyilkosokra gerjed? – Inkább, mint a családapákra, ig en – provokálta a nő. – De ha mindent tudni akar, az a feladatom, hogy vigyázzak Doyle-ra, nem pedig hogy lefeküdjek vele. Fülhallgatóval a fülében utasításokat vakkantott a két cerberusnak, hogy vonják szor osabbra a védőgyűrűt. – Gondolja, hogy Dannyt kicsinálhatják a mexikóiak? – Nem lehetetlen, de én nem hiszem. – Miért nem? – Mert voltaképpen már tanúskodo tt. Jonathan ezúttal elvesztette a fonalat. – Öt perccel ezelőtt azt mondta, hogy a jövő héten lesz a meghallgatása! Blythe pontosí tott: – Ahogy ilyen esetekbenFilmre a törvény még ajelenlétében, per kezdeteéselőtt rögzítette a tanúvallomását. vettékmegengedi, egy bíró ésDanny egy ügyvéd a vallomása terhelő Jezebel C or tesre. Jonathan kezdte kapiskálni: – Vagyis még ha meg is ölik Dannyt… – …a szalag elégséges ahhoz, hogy elítéljék a drogkereskedőt – erősítette meg Blythe. – A kartell egyedül abban reménykedhet, hogy a per napján Danny megváltoztatja a vallomását. – De miér t tenne ilyet? – Ezért – felelte a nő. Egy távirányítóval bekapcsolta a falra függesztett nagy, lapos képernyőt, és

elindította a videót.

34

The Girl i n the Da rk Az elme keres, és a szív talál. George SAND

A filmen, ami harminc másodpercig se tartott, a lány elgyötört arcát lehetett látni premier plánban. A szemmel láthatóan ereje végén járó, halálra vált, karikás szem Alice mereven bámult a kamerába. Az őt körülvevő sápadt fény azt sejtette, hogy valami föld alatti helyen vagy egy sötét odúban tarják fogva. Szaggatottan beszélt, hangja el-elcsuklott a zokogástól, de azért sikerült közölnie elrablói követeléseit, egyenesen az apjáho z intézve a szavait:

Save me, Dad! Change your testimony, please! And well’be together again. {32}

Right, Dad? Aztán a kamera eltávolodott, s így ki lehetett venni Alice törékeny alakját – egy csator nacsőhöz vol t odabilincselve . – A filmet ma reggel kaptuk, egy futár kézbesítette – közölte Blythe Blake, kimer evítve a képet. Danny keze ökölbe szorult. Tehetetlenségre kárhoztatva és bűntudattól gyötörve a sötétnél is sö tétebben látta a dolgokat: – Lassan tizenkét ór ája, hogy elrabolták. Ha nem találjuk meg nagyon gyorsan, megölik, bármit teszek is. És a gyógyszerei nélkül bármelyik pillanatban veseelégtelenség léphet nála. Blythe letelepedett egyfelkovácsoltvas asztalhoz, amelyen három laptop volt. – Próbáltuk bemér ni Alice mobilját, de nem siker ült – magyarázott tovább, letöltve a filmet az eg yik számítógépre. Többször végignézte a filmet, leválasztva a hangot, és több tucat screenshotot, képernyőfelvételt készítve, rázoo molva a legapró bb részletek re is. – A pontos dátum és ór a ott a film alján. A hangsávot kiszélesítve talán elsőre nem hallható zajokat is ki tudunk szűrni: magasvasútét, közúti forgalomét… ez nyomr a vezethet bennünket. – És a videokamera? – tudakolta Jonathan. – A kép a félhomály dacára jó minő ségű. Új modell lehet – elemezte Blake.

Néhány művelettel elindított egy programot, amely azonosítani tudta a márkát és a mo dellt. – Egy flash memóriával működő Canon, amit alig egy éve dobtak piacra. Megkérem a Hivatalt, hogy állítsa össze a legutolsó bolti és internetes eladások listáját, de ez belet elik némi időbe. Kivágta a kép egy r észletét, és kitette az Asztalra. – Ami engem igazán érdekel, az ez a cső! – mondta a kinagyított csatornacsőre mutatva, amelyhez Alice-t odabilincselték. – Régi és masszív. Első ránézésre azt mondanám, hogy legalább százéves, de felveszem a kapcsolatot olyan szakértőkkel, akik képesek megállapítani a pontos korát. Valamennyi rendelkezésünkre álló adatot összevetve egy kis szerencsével lokalizálhatjuk a rejtekhelyét. Aztán odafordult ahhoz az ügynökhöz, aki átvette a pendrive-ot, amin a film volt. – Megvan a futár vallomása, Chris? A man in black átküldött a telefonjáról egy dokumentumot, amit már olvasni is lehetett a számítógép képernyőjén. – A Bike Messengernek dolgozik, egy Wall Streethez közeli futárcégnek, de ma szabadnapja volt, és maszek melót vállalt. A csomagot a Dutch és a John Street sarkán vette át. A feladó személyesen jött el: magas férfi, kaukázusi típus, csupa izom , negyven év kör üli… Készpénzben fizetett, a nevét nem mo ndta meg. – Megvan a fantomképe? – Uh… Terence épp most kérdezi ki a futárt. – Oké, mondd meg neki, hog y kapcsoljon maximális sebességre! Tíz percen belül közzé akarom tenni a személyleírását. Mostantól minden másodperc számít! *** Fél órával később

A Matchbox{33} kétségtelenül a hely szűkös voltának köszönhette a nevét. A pub tulajdonosának, a jóisten tudja, hogyan, sikerült úgy berendeznie a barátságos, kertecskére nyíló kis termet, hogy vagy húsz terítéknek jutott hely. Jonathan – tányérján egy lazacos bagellel – épp az imént számolt be Madelinenek a Francescá val való találkozásáró l. – Mit gondolsz erről az egészről? Jonathan őszinte volt, pontosan elmesélte, milyen körülmények között ölte meg a felesége Lloyd Warnert, hogyan szabadult meg a hullától, és hogyan biztosított magának alibit, a cinkosává téve George-ot. Nagy mutatvány, aminek köszönhetően

megúszta, hogy g yilkossággal vádolják, de ami a házass ágába került. – Azt gondolom, hogy a pasas halálával eggyel kevesebb mocskos gazember van a világon – válaszolta Madeline. – Igazi bravúr à la Danny Doyle… Nem semmi a feleséged! Ezt a fene nagy hidegvért és félelmetes intelligenciát! – Lenyelte az utolsó falatot a friss kecskesajtos szendvicséből, és ivott egy korty bort. – Azt hiszem, vissza kéne menned hozzá. Egy világ dőlt össze Jonathanben. Madeline egy szempillantás alatt ízzé-porrá zúzta kettejük történetét. – És mi? Velünk mi lesz? Madeline a szemébe nézett. – Ne hazudjunk magunknak: a mi kapcsolatunk annyira törékeny! Miféle jövő vár ránk? Tízezer kilométerr e élünk egymást ól, egyikünk jobban szé t van csúszva, mint a másikunk. Mindig lesz egy pillanat, amikor sajnálni fogod, hogy nem mentél vissza a feleségedhez és a fiadhoz. Jonathan igyekezett megőrizni a nyugalmát. – Ugyan mit tudhatsz erről? Az égvilágo n semmit! Csak nem fogunk szakítani egy puszta feltevés miatt, csak azért, mert félsz a kudarctól… – Neked már semmi keresnivalód itt. Alice Dixon számo dra semmit se jelent. Ez nem a te harcod. – Alice ugyanúgy része az életemnek, mint a tiédnek! Jonathan felemelte a hangját. Az étteremben olyan szűkösen voltak, hogy minden tekintet feléjük fordult. Jonathan utálta ezt a helyet az egymáshoz tapasztott asztalaival, ahol se mozogni nem lehetett, se bizalmasan beszélgetni. – Figyelj, Jonathan, ez a história véresen kezdődött, és véresen is fog véget ér ni. Nem lesz happy end, és te nem vagy felkészülve rá, hogy szembeszállj az erőszakkal. viszont… Én zsaru vagyok, Blythe az FBI-nak dolgozik, Danny egy gyilkos, te – Én csak egy kedves séf vagyok, ugye? – Neked családod van… – Balgán azt hittem, hogy te is a r észe lehetsz – vetette oda Jo nathan, és felállt. Letett két bankjegyet az asztalra, és kim ent a pubból. Madeline most először érezte, hogy igazán szerelmes egy férfiba. Mégsem próbálta visszatartani Jonathant. – Vigyázz magadra – mormolta halkan. De Jonathan már elment. Az Alice elr ablását finanszírozó mexikói kar tell nyilvánva lóan bárm ire kész volt.

A büszkeségében megsértett Jonathan nem értette, hogy Madeline azért nem akarja magával r ántani a sö tétség ör vényébe, mer t szereti. *** A Bedford Avenue-i metróállomás csak egy háztömbnyire volt. Jonathan metróra szállt, és visszatért Greenwichbe. Claire-nél húsz percig mozdulatlanul állt a zuhany alatt, az időeltolódástól és a kevés alvástól elcsigázva, ellentmondásos érzések és indulatok hullámverésében. Délután három óra. Telefonált San Franciscóba, és sokáig beszélt a fiával. Charly nem értette, hogy miért nincs vele a papája karácsony előtt egy nappal. De Marcus derekasan helytállt, és tőle telhetően helyettesítette az apai szerepben, amiről Jonathan sohasem érezte úgy, hogy igazán rá szabták. A fiával folytatott beszélgetéstől csak még szomorúbb lett. Hogy meneküljön a magány elől, tiszta ruhát húzott, és lement meginni egy kávét az első, útjába eső bárba a MacDougal Streeten. Azt remélte, a koffein majd segít rendet teremteni a gondolatai között. Párelőpillanatig egy óismét összeforrt képei mag vetültek egymásra lelki szemei tt, megnyugtat diaporáma módjárcsalád a. Felidézte ában a volt feleségével és Charlyval töltött boldog pillanatokat. Francesca vallomása megszabadította a szenvedéstől, amely két év óta fogva tartotta, sűrű homályban való tapogatózásra kárhoztatva, ahol elvesztette minden támaszát és reményét. Most itt volt az alkalom, hogy visszakapja régi életét. Hát nem ezt akarta mindig? Akár két óra múlva ott ülhet egy Kaliforniába tartó repülőgépen, hogy felpakolja Charlyt, és visszajöjjön vele New Yorkba, aztán együtt töltsék az ünnepeket Francescával. Vigasztaló kilátás. Eszébe jutott egyik kollégája mondása: „A fa gyökerek nélkül csak élettelen fadarab.” Alapok kellenek ahhoz, hogy megvethesse a lábát. Ám Francesca képe apránként elhalványult Madeline-é mellett. A nőnek kétségkívül igaza volt: kettőjük története a homokba íródott. És mégis… Mégis képtelen volt a józan ész szavára hallgatni. Madeline betört a szívébe, a hiány mérgét csepegtetve belé. Gépiesen előhúzott a zsebéből egy tollat, és hirtelen ihlettől vezérelve firkálni kezdett a papírterítőre. Három perc múlva rádöbbent, hogy kitalált egy új desszertet, amit a fiatal angol nő képére alkotott: tunéziai édes naranccsal ízesített karamellizált omlós leveles tészta könnyű rózsa- és ibolyakrémmel. Maga is meglepődött a dolgon, Két éve elapadt a kreativitása, azóta egyetlenegy receptötlete se volt. Most

felpattant a zár, a szer elem új ihletet adott. Ez a perspektíva megnyugtatta, ismét bízni tudott a jövőben. Miért ne nyithatna egy éttermet New Yor kban, s mellette egy kis fő zőiskolát? Végr e egy épkézláb terv. Jonathan tanult a hibáiból, nem követi el még egyszer ugyanazokat az ostobaságokat. Vége a hiúság vásárának, a csillagok és a médiafigyelem hajhászásának, többé nem akarja, hogy a séfek séfévé szenteljék. Egyedi éttermet tervez eredeti és ambiciózus konyhával, de nem luxuskörnyezetben. Nem kellenek kristálypoharak, se felkapott dizájnerek által tervezett porcelán étkészletek. Soha többé nem adja a nevét másodlagos termékekhez vagy hipermarketekben árusított, undorító mélyhűtött kajákhoz. Mostantól kézművesként gyakorolja a szakmáját, egyetlen céllal: hogy ör ömet adjon és kapjon. Amikor elhagyta a kávéházat, lelkében vitte magával a remény csíráit. De tudta, hogy a jövője azon múlik, életben marad-e Alice Dixon. Hol lenne ma, ha útja akkor nem keresztezi a lányét? Hat lábbal a föld alatt, ehhez kétség sem férhet. Alice-nek köszönheti az életét: ennél nagyobb adósságot még sohasem kellett törlesztenie. Eltökélte, hogy kiegyenlíti: vért vérrel. *** Délután hat óra. Alice fogságának a képei tolultak fel az agyában. Csupa zűrzavar volt minden. Próbált visszaemlékezni a lány utolsó szavaira, de hiába. Elgyalogolt egészen a 20th Streetig. Leszállóban volt az éjszaka. Az arcát mardosó hideg dacára tovább-bandukolt. Alice hihetetlen sorsa járt a fejében. Az élete, amely folytonos harc volt. A lelkiereje, amely ahhoz kellett, hogy megszabaduljon a béklyóitól, és saját kezébe vegye a sorsát. Amióta csak az eszét tudta, egyedül küzdött, család, barátok nélkül, mindig a nehezebb utat választva: azt, amelyik elkerülte a középszerűséget, amelyik megóvta attól, hogy lehúzzák a mélybe a szétcsúszottak és a tahók. Felnőttkorban is nehéz ezt a viselkedésmintát követni, nemhogy tizenhárom évesen… Chelsea keleti részén járt. Már sötét volt, és néhány szélsodorta ezüstös hópehely szálldosott az utcai lámpák fénykörében. A hideg rábírta, hogy belökje a Life & Death, a híres koktélbár ajtaját. Lounge zene hallatszott a terem mind a négy sarkából. Jonathan nem igazán kedvelte az efféle helyeket, de a nyüzsgés és a beszélgetések moraja azt a benyomást keltette benne, hogy nincs annyira egyedül. Ami a zenét illeti, egyfajta buborékba zárta, ami paradox módon segített rendezni a gondolatait, újra meghányni-vetni, kiérlelni eddigi eszmefuttatásait. Alice… Alice-

re kell összpontosítan ia… Az intuíciója azt súgta, hogy Blythe Blake és Madeline kutakodása nem vezet semmiféle eredményre. Neki aztán sem módja, sem eszköze nem volt arra, hogy nyomozzon. Csak az idegsejtjeiben és a megérzéseiben bízhatott. Az alkoholtól égett a gyomra, de egyben fokozódott az érzékenysége. Rendelt még egy pohárral, hogy fenntartsa kihegyezett lelkiállapotát. Alkotó emberként mindig is egyfajta érzelmi intelligenciára esküdött. Az a gát az emlékezetében lassan leomlott, és vissza tudta idézni a film tartalmát: a lány csillogó, lázas tekintetét, gyámoltalan kinézetét, a förtelmes odút, a csuklóját szorító bilincset, el-elakadó hangját és a szavait:

„Save me, Dad! Change your testimony, please! And well’be together again. Right, Dad?” Jonathan próbálta kiüríteni az agyát, ráhangolódni Alice-re. A félelmet, ami kiült az arcára, nem színlelte, de a tekintete olyan eleven volt… Rettegése dacára csak úgy belőle az értelem az élni akarás. Mintha nemcsak szánalmat akart volnasugárzott ébreszteni a nézőben, de…ésmintha üzenni is akart volna valamit… Nem, ez lehetetlen. Nyilván a kezébe nyomtak egy szöveget, hogy olvassa fel, vagy legalábbis pontos utasításokat adtak neki, hogy mit mondjon. Hogyan rö gtönözhete tt volna bármit is mindössze néhán y szóban? Azért kihúzta a koktélja alól a vastag papír alátétet, és felírta a négy mondatot:

Save me, Dad! Change your testimony, please! And we’ll be together again. Right, Dad? Na jó, és hogyan tovább? Ha hinni lehet Dannynek, Alice tökéletesen tisztában volt vele, milyen veszély fenyegeti. Tudta, hogy elrablóját valószínűleg a mexikói kartell bérelte fel. T ehát nem az emberr abló személyazonosságár ól, hanem inkább a fog va tartása helyéről akart infor mációkat közölni. H acsak nem… Villámként hasított belé a felismerés. Hát persze… Fogta a tollát, és megvastagí totta minden mo ndat első betűjét: Save

me, Dad! Change your testimony, please!

And we’ll be t ogether again. Right, Dad?

A sor ba rakott nagy kezdőbetű k egy négybetűs szó t adtak ki: SCAR. „Sebhely”, angolul.

35

Kifulladásig Van egy pillanat, amikor a halálnál van minden ütőkártya, és egy mozdulattal lecsapja az asztalra a négy ászt. Christian BOBIN

Williamsburg Macondo Motor Klub 23 óra

Csalóka nyugalom honolt a garázs fölötti lakásban. Blythe Blake és Madeline a számítógépük monitorja elé telepedve tovább elemezték az adatokat. Danny a nagy üvegablaknál állva a körmét rágta, s egyik cigiről a másikra gyújtott. Két ügynök őrködött: az egyik a lakás ajtaja előtt posztolt, a másik a garázs körül cirkált az éjszakában örvénylő hópelyhek közepette. Szinte érzékelhetetlen, rövid fémes pittyenés jelezte Madeline-nek, hogy SMS-e érkezett. Gyors pillantást vetett a kijelzőre: Tudom, ki rabolta el Alice-t! A Life & Deathben várlak, a 10th Avenue és a 20th Street sarkán. EGYEDÜL gyere. És főleg NE SZÓLJ SENKINEK. Jonathan

Madeline nem akart hinni a szemének. Először azt gondolta, Jonathan csak trükközik, hogy újr a láthassa.

De nem, Jonathan sohasem használna eszköznek egy ilyen drámát… Talán valóban rájött valamire? De akkor miért nem telefonál neki, ahelyett hogy megpr óbálja elrángatni va lami bárba? – Kölcsönadod a kocsidat, Danny? – Elmész? – Vennem kell egy-két dolgot – hazudta, és belebújt a bőrdzsekijébe. Felkapta a hátizsákot Jonathan laptopjával, és követte Dannyt lefelé a garázsba vezető vaslépcsőn. Átvágtak a régi autókkal telezsúfolt hangáron – a testőr egy tapodtat sem tágított mellő lük.

– Ezt vidd el – mondta Danny egy 1964-es, élénkvörös Pontiacra mutatva. – Nincs valami kevésbé feltűnő? Fejét forgatva, szemét összehúzva keresett valami diszkrétebb autót. – Talán inkább ezt – javaso lta, és egy Peugeot 403-asr a bökött. – Akár Columbo kocsija is lehetne. – A Pontiackal menj! – erősködött Danny. Madeline megértette, hogy okosabb, ha nem makacskodik, és beszállt a szépséges amerikai autóba. Danny behajol t az ablakon. – A papírok ott vannak – magyarázta, lehajtva a napellenzőt. Aztán a kesztyűtartór a szeg ezte az ujját. – Ha valami probléma adó dna… Madeline résnyire nyitotta a kesztyűtartó fedelét: egy Anaconda Colt markolata ötlött a szemébe. Már értette, miért kötötte az ebet a karóhoz Danny, hogy a Pontiacot vigye. – A barátoddal találkozol? – tudakolta mogorván Danny. Madeline feltekerte az ablakot, eler esztve a kérdést a füle mell ett. – Majd jövök. *** A sötétség és a hó nem könnyítette meg a vezetést. Madeline habozott, használja-e a GPS-t a mobilján, de végül eldöntötte, hogy úgy csinálja, mint „azelőtt”. Bevette az éles kanyar t a híd feljár atánál, és áthajtott az East River fölött Manhattanbe. Mostanáig a nyomozás izgalma ébren tartotta, de egyszerre érezte, ahogy rázuhan a felhalmozódott fáradtság, elnehezítve a mozdulatait és elhomályosítva a gondolatait. Az utóbbi hár om napban csak néhány ór át aludt, akkor is nyugtalanul. A szeme égett, és hirtelen szédülés fogta el. Basszus, nem vagyok már húszéves! – sopánkodott, miközben próbálta bekapcsolni a fűtést. A hídról lehajtva ráismert a Boweryre, amelyen aznap reggel a Blythe-tal való kalandos autós üldözés közben végigszáguldott. Elment egészen a Houston Streetig, ahol a személytelen négyzetrácsos szerkezetű utcahálózat jócskán megkönnyítette a tájékozódást. Ellenőrizte a Jonathantől kapott címet, és hagyta, hogy a GPS elnavigálja a Life & Death bárig. Későre járt már, jól lehetett haladni. Nagy kő esett le a szívéről, amikor a 20th Street elején több szabad helyet is felfedezett, mert a

Pontiackal leparkolni nem volt g yerekjáték. A báron keresztülvágva meglátta Jonathant, előtte az asztalon üres pohár. – Egyedül jöttél? – nyugtalankodott a férfi. – Ahogy kérted. – Van valami újság Alice-ről? – Nem igazán. Madeline leül t Jonathanhez, és kio ldotta a sálját. – Mi ez az egész? Miért állítod, hogy tudod, ki rabolta el Alice-t? – Ítéld meg magad – felelte Jonathan, odatolva elé a poháralátétet. Madeline kis i deig nézte. – Na és? – SCAR! – kiáltotta Jonathan. – Angolul sebhely. – Tudom, köszi. Csak jelzem, hogy az angol az anyanyelvem. – Blythe! Blythe rabolta el Alice-t! Mindenesetre ez az, amit Alice próbál a tudtunkra adni! Blythe a mexikó iak cinko sa! A lány kétkedő ar ckifejezése l ehűtötte a meglehetősen izg atott Jonathant. – A Da Vinci-kódba képzeled magad? – csúfolódott Madeline. – Miért, szerinted ez véletlen? – Négy betű, ez még semmit se jelent… De Jonathan nem tágí tott. – Gondolkodj egy kicsit. – Azt hiszem, képes vagyok felfogni a dolgot. – Képzeld magad a mexikóiak helyébe. Te első helyen kit próbálnál „beszervezni” ebben az ügyben? – Megmo ndod? – Természetesen Danny őrrendületlenül zésével megbízott – A lányÁllamokban arcáról nema marshal tűnt el a kétely, de aJonathan folytatta: – Azt!Egyesült mexikói kartellek igyekeznek beszivárogni, beépülni valamennyi rendfenntartó szervbe és intézménybe: a határőrségbe, a bevándorlási hivatalba, a vámhatósághoz… Egyr e több amer ikai tisztségviselő hagyja mag át megveszt egetni. És a válság csak r ontott a helyzeten. – Blythe Blake ig azi hazafi – vetette ellen Madeline. – Ellenkezőleg! Ő az ideális alany! A narkókartellekbe beépülve dolgo zott. Az ilyen ember egy idő után elveszti a támpontjait. És ha több millió dollárt kínálnak neki, a hazafiság rögvest el van felejtve. Mindenkinek megvan az ára, gondolta Madeline, felidézve Danny szavait. Kétely

fogta el, s már más szemmel nézte a SCAR szót kiadó nagybetűket. Lehetséges, hogy Alice-nek volt annyi lélekjelenléte, hogy megpróbálja eljuttatni hozzájuk ezt az üzenetet? – Figyelmeztetni kell Dannyt! – döntötte el Jonathan. – Veszélyben van! Madeline elővette a mobilját, amibe elmentette Danny telefonszámát. Rövid belső tusakodás után üzenetet küldött neki: Óvakodj Blythe-tól. Lehet, hogy beszervezték a narkók. Vedd fel a kapcsolatot az FBI-jal. Légy óvatos. Veszél yben v agy. Madeline

– Mi pedig megyünk, és ér tesítjük a zsarukat. Remélem, hogy nem tévedtél. Amikor a bár m elegéből kiléptek a fagyos szélbe és az éjszak ába, a fekete Ferr ari ott várta ő ket az út túloldalán… *** – Ez ő! Egy pillanatra hátrahőköltek. Blythe nyilván gyanúsnak találta Madeline hirtelen távozását, és ro sszat sejtett: mesterkednek valami ben a háta mög ött. – Megnézem – szánta el magát Jonathan, átvágva az úttesten. – Megőrültél? Ne! A francba! – gondolta Madeline. Rohant a Pontiachoz: eszébe jutott a feg yver a kesztyűtartóban. Koromsötét volt. Jonathan odaért a Spyderhöz. Az autó üres volt. A lámpák mind leoltva. A motor kikapcsolva. Hol lehet? Mozgást érzékelt maga mögött. A kabrió egy többszintes parkolóház bejárata előtt állt. Hogy maximalizálják a helyek számát, egy leleményes hidraulikus felvonórendszernek köszönhetően vízszintes és függőleges irányban is ide-oda helyezhették a több mint kétszáz, egymás fölé tornyozott kocsit. A viharos szélben csikorogtak a hatalmas vasbeton szerkezet fém tartópillérei. Baljós hely volt, a hideg futkosott az ember hátán. – Van itt valaki? – kérdezte Jonathan, hebehurgyán bemer észkedve a parkolóba. ***

Mekkora idióta! – átkozódott Madeline, aki a távolból figyelte a férfit. Gyorsan elfordította a slusszkulcsot, remélve, hogy még „visszaszerezheti” Jonathant, de… *** Elkésett. Lövés dörrent, golyó fütyült, alig hajszálnyival süvítve el Jonathan feje mellett, majd visszapattant egy acéloszlopról. Jonathan a földre vetette magát, elkerülve így az újabb lövedéket. Húsz méterre mögötte Blythe lesből tüzelt rá! Egy ugrással talpon termett, és gondolkodás nélkül nekiiramodott, fel a parkolóház bejárata melletti első szabadtéri lépcsőn. Háta mögött hallotta visszhangozni a marshal lépteit. Blythe üldözőbe vette, de a csigalépcső éles fordulóiban nem tudott pontosan célozni. A lépcső tetején Jo nathannek egy két méter mag as vasr ács zár ta el az útját. Át kell másznia rajta, nincs más választása. Hónapok óta nem sportolt, az a kilátás, hogy egy golyóval a fejébenrajta végzi,a elég erőt adott ahhoz, hogy defelkapaszkodjon a rácson, és átlendülve túloldalo n földet érjen… …az egykori magasvasút pályáján, amely a Meatpacking District, a vágóhidak és mészárszékek hajdani negyede fölött vezetett. A vonalon annak idején tehervagonok szállították az árut a raktárakba. Az építménnyel több mint harminc évig senki sem törődött, növényzet burjánzott rajta, aztán sétánnyá alakították. Nyáron csodapark zöldellt itt, ahonnan remek kilátás nyílt a folyóra, ám ezen az estén csak egy sor ellenséges és komor betonlap volt… 19th Street, 18th Street… Jonathan rohant, mint az őrült. Ezen az első szakaszon a pálya egyenes vonalú volt, vagyis Jonathan fedezék nélküli, remek célpontot kínált. Tizenöt méterrel mögötte Blythe kétszer tüzelt. Az egyik golyó súrolta a menekülőt, a másik szétrobbantotta a Hudson felőli plexiüveg védőfalat. Jonathan szerencséjére ezen az éjjeli órán a sétányon végig kikapcsolták a világítást, hogy ne gyűljenek oda a hajléktalanok… *** Madeline összerázkódott a lövések hallatán. A Pontiac kormányánál ülve a lehúzott ablakból kémlelte a legkisebb mozgást is a magas vasút vonalán. Tekintetét a

függőkertekre szegezve próbálta elképzelni, hol járhat üldözött és üldöző, miközben lassan gurult a High Line-t követő úton. A fölötte húzódó üveg védőfalon át egy pillanatra szemébe ötlött Jonathan alakja, mire megkönnyebbülten felsóhajtott, hogy még életben van. *** Jonathannek újra sikerült előnyre szert tennie. A súlyos pelyhekben örvénylő hótól csúszott a talaj. A sétány most elágazott balra, hogy a tetők fölött lebegve, a téglaházak között kanyarogva, a homlokzatokat és óriásplakátokat súrolva átlósan keresztülszelje a 10th Avenue-t. Hogy a hely ne veszítse el autentikus jellegét, úgy gondolták, jobb egész pályaszakaszokat megőrizni. Két acélsín futott szabadon a beton közepén. A túlontúl nekibuzdult Jonathan egy mesteri szökkenéssel átvetette a lábát egy beton virágtartón, de az beleakadt az egyik talpfába, s kifordult a bokája.

A rohadt életbe! Lassítania kellett az iparvágány iramon. Blythe közelebb ért, de emelt a Chelsea magasságában az egykori belefutott egy háztömbre alagútba,Market így a francia némi lélegzethez jutott. *** 14th Avenue, Washing ton Street… Madeline lassan, óvatosan gurult a házak között, folytonosan szemmel tartva az egykor oly elhanyagolt ipari területet. Többször megfordult a fejében, hogy megáll a High Line mentén sorjázó lépcsőknél, de ebben a késői órában mindegyik le volt zárva. Végül úgy döntött, hogy elmegy az út végéig, és a Gansewoort Plazán parkolt le a kocsival, remélve, hogy Jonathan nem löveti le magát, mielőtt ő csatlakozhatna hozzá. *** Jonathan zihálva robogott ki az alagútból. A nyomában rohanó Blythe már tíz méterre se volt tőle. Hirtelen éles fájdalom nyilallt az oldalába. De csak futott tovább, el-elakadó lélegzettel, izzadságban úszva, a gyommal felvert virágágyások között szlalomozva. Kiért a teraszra, ahol nyáron napozni lehetett, és ahol a nyersfából készült nagy napozóágyakról New Jersey

skyline -jára látott az ember.

Hogy l ehetőség szerint feltartózta ssa ellenfelét, módszeresen felbor ogatott mindent, ami a keze ügyébe került: nyugágyat, kerti asztalt, virágkaspót… Egy újabb lövés ripityára zúzott egy égetettagyag-cserepet.

Éppen mellette. Kifulladva loholt ki az utolsó pályaszakaszra. Összeszedte végső erejét, hogy átvágjon ezen a dúsabb növényzetű részen. A magas fák és a bokrok akadályozták Blythe-ot, nem tudott lő ni. Aztán hir telen véget ért a pálya. Jonathan lebotorkált a Gansewoort Streetre vezető lépcsőn. Blythe a nyomában. Még eg y utolsó rács, amin át kell mászni, és… Késő. Blythe szinte ugyanabban a pillanatban ugrott le a kövezetre, mint ő. Ezúttal, a nyílt utcán cikázva, védtelen volt, r emek célpo ntot nyújtott. Blythe ráérősen célzo tt. Ilyen távolság ból nem véthette el. *** – Állj! Tegye le a feg yverét, vagy lövök! – üvöltötte Madeline. A karcsú ragadozóárny hátrafordult, s egy szempillantás alatt felmérte a helyzetet. Madeline Danny Anaconda Co ltját szegezte r á. A marshal a veszéllyel mit sem törődve, habozás nélkül Jonathanre vetette magát, s a torkát szorítva a halántékához nyomta a fegyverét. – Egy mozdulat, és lepuffantom! – kiáltotta az amerikai nő. – Vissza! A két nő farkasszemet nézett egymással, egyik se mozdult a helyéről. Szél korbácsolta sűrű hó takarta el alakjukat, amely lassan beleolvadt az ólmos égbe. Blythe most a folyó felé hátrált, egyre erősebben szorítva Jonathan nyakát. Madeline tett egy lépést előre. A hópelyhek kavargásában nehéz volt kivenni a

marshal alakját.

– Ha megöli, magának annyi! – kiáltotta. – Az FBI-os cimborái két percen belül itt lesznek. – Utoljára mondom, vissza, vagy beléer esztek egy golyót! Az FBI-ra pedig fütyülök, ezer úton-mó don ler ázhatom ő ket! Vajon volt választása Madeline-nek? Ha le is teszi a feg yvert, Blythe úgyse hagyj a életben őket. Mindkettőjüket lelövi. A fiatal angol nő többször hunyorított, de nem tisztult ki a látása. Újra eluralkodott rajta a fáradtság és a stressz. A legrosszabbkor. Érezte, hogy remeg a keze. A pisztoly vagy egy tonnát nyomott. Férfifegyver volt, vadászatra vagy sportlövészetre kitalálva. Ugyanúgy letépheti vele Blythe fejét,

mint Jonathanét… Elég, ha egy millimétert téved a lövés pillanatában, és a golyó félremegy. És ez olyan játszma, ahol nincs második esély.

Most. Elsütötte a fegyvert. Számítva rá, hogy a Colt brutálisan hátrarúg, összeszedte minden erejét, hogy egyenesen tartsa a karját, és így kivédje a pisztoly hátramozdulását. Blythe Blake-et a fején találta el a golyó, a lövés ereje hevesen hátralökte. Próbált megkapaszkodni Jonathanben, de élettelen teste már át is bukott a korláton, és elmerült a Hudson folyó ban. *** A szél egyre viharosabban fújt, a közeledő rendőrautók szirénájának vijjogását hozva magával. Madeline vacogott az iszonyú súly terhe alatt, a fagyos hópelyhek örvénylésében. Megölte az egyetlen embert, aki tudta, hová zárták Alice-t. Megölte Alice-t. Keze még mindig görcsösen markoltaállt, a pisztolyt, tekintetét nemel,tudta elfordítani a fekete vízről. Jonathan mozdulatlanul a sokk még nem múlt az inge csupa vér volt. Hirtelen mintha magához tért volna. Szemben vele Madeline alig állt a lábán, meggörnyesztette a szorongás. Jonathan, attól tartva, hogy a nő mindjárt elájul, a Gansewoo rt Plazán parkoló Pontiac felé vonszolta. Villámgyorsan indított, a visszapillantó tükörben figyelte a rendőrautók kék és vör ös villo gó inak a sötét égr e csíkokat rajzoló fényét .

36

Findin g Al ice Az egyetlen momentum, amely a múlttól való függés helyébe léphet, az a függőség a jövőtől. John DOS P ASSOS

Lower East Side Egy bé rhá z a Tompkins Sq uare Park k özelébe n Hajnali 1 óra

Jonathan benyitott a fürdőszobába. Madeline elaludt a kádban. A férfi talált egy fürdőköpenyt az ajtó mögött felakasztva, és közelebb lépett a kádhoz, hogy gyöngéden felébressze Madeline-t. A lány sápadt volt, tekintete üres, mozdulatai bágyadtak. Megadóan hagyta, hogy Jonathan bebugyolálja a frottírköntösbe, és szárazra dörzsölje. Túl veszélyes lett volna visszamenni Claire lakására, vagy megszállni egy közönséges hotelben, ahol könnyen a nyomukra bukkanhattak volna. Miután néhány utcával lejjebb leállították a kocsit, ebben a kis vendégszobában találtak menedéket. A szoba tulajdonosának, egy Anita Kruk nevű idős lengyel asszonynak csemegeüzlete volt Alphabet City centrumában. Jonathan annak idején felvette a lányát chef de rang- nak, vezető pincérnek az Imperatorba, és Anita ezt nem felejtette el neki. A telefonjukat is kikapcsolták és a Pontiacban hagyták, hogy ne lehessen bemérni őket. Csak a számítóg épet és Danny fegyver ét hozták magukkal. Kopogtak. Madeline bebújt az ágyba, Jonathan pedig ajtót nyitott Anitának. Az idős nő tálcán két nagy csésze gőzölgő zureket, erjesztett rozsliszttel készült kolbászos zöldséglevest hozott. Jonathan megköszönte az ételt szállásadónőjüknek, aztán az egyik csészét odanyújtotta Madeline-nek: – Kóstold meg, meglátod, valami egészen… különleges. Madeline vett egy kanállal, de utálko zva nyomban ki is kö pte. – Igaz, hogy egy kicsit savanyú, de a szándék a fontos, nem igaz? Madeline még csak nem is válaszolt, egyszerűen leoltotta villanyt, és álomba zuhant. Jonathan – mielőtt mellébújt volna az ágyba – odalépett az ablakhoz, és kinézett.

Rendületlenül havazott. Tíz centiméternél is vastagabb porhó fedte az úttestet és a árdákat. Vajon hol lehet Alice ezen az éjjeli órán és ebben a hidegben? Egyáltalán, életben van még? Vajon ki tudják menekíteni abból a poko lból? Realistának kell lenni: a dolgok rosszul alakultak. Blythe halálával felettébb kétségessé vált, hogy sikerül eljutniuk oda, ahol fogva tartják Alice-t. Eszébe jutottak Madeline szavai, s jóslatként visszhangoztak a fülében: „Ez a

história véresen kezdődött, és véresen is fog véget érni” Még nem tudta, mennyir e igaza van a lánynak. *** Raktár Coney Islanden Hajnali 2 óra

A jéghideg helyiség csendjében csak egy elfúló lélegzet sípolása hallatszott. Alice a hide gr e ébredt fel. A hidegre és a szagg ató fájdalomr a, amely a legkisebb mozdulatra belehasított az ágyékába. Az oldalán feküdt, kicsavarodott karral, testének ez a fele teljesen elzsibbadt, alig érezte. Halántékában dobolt a vér, s fejfájásáh oz szédülés és erő s szívdobogás társult. Köhögö tt, hog y kitisztítsa a hör gő it, megpró bálta lenyelni a nyálát , de úgy ér ezte, a nyelve g ipsszé keményedett. Már nem tudta, mennyi idő telhetett el az elrablása óta. Pár óra? Egy nap? Talán kettő? Egyfolytában pisilhetnékje volt, de a húgyhólyagja izmai mintha megbénultak volna. Fulladt. Gondolatai széttöredeztek, a látása elhomályosult, lázas képzelgéseiben egy irdatlan nagy patkány a gyomrát marcangolta, míg pikkelyes hosszú farka a nyakára tekeredett, hogy megfojtsa. *** Regg el 8 ór a

– Ki az ágyból! Jonathan kinyitotta a fél szem ét. Nehezen tért mag ához. – Ki az ágyból! – ismételte meg Madeline. – Indulnunk kell. Opálos fény derengett az ablaküveg mögött. Épphogy virradt. Jonathan elnyomott egy ásítást, és kínkeservesen kikecmergett az ágyból. Madeline már fel volt öltözve. Elég volt egy rövid éjszaka, pár óra alvás, s rögvest visszanyerte az erejét, eltökéltebbnek tű nt, mint valaha.

Jonathan a folyosón a fürdőszobába indult, de Madeline odadobta neki a ruháját. – Majd másko r zuhanyozol! Erre most nincs idő! Néhány bankjegyet hagytak az asztalon a vendéglátójuknak, és kimentek az utcára. Ezen a reggelen nem tízcentis, hanem legalább kétszer olyan vastag hótakaró borította a várost. Még mindig havazott, a közlekedés lelassult. A járdán az emberek a házuk bejárata elől söpörték el a havat, a városházi alkalmazottak az úttestet sózták, és a Boweryn két hatalmas hókotró az út két oldalára tolta el a havat, lavina alá temetve a bicikliket és a rossz helyen parkoló kocsikat. Megtalálták a Pontiacot ott, ahol hagyták, kivették a telefonjukat, és elindultak a Peelsbe, új fő hadiszállásuk ra. A kora reggeli időpont meg a havazás miatt kevesen voltak a kávézóban. Ugyanahhoz az asztalhoz telepedtek le, mint előző este, és kávét, joghurtot meg müzlit rendeltek. Mivel nem volt tévé, Madeline elő vette a számítóg épet, és rácsatlakozott a wifir e. – Melyik itt a legkomolyabb helyi hírcsator na? – Keresd meg a NY1 Newst. Madeline felment az oldalukra. A kezdőlapra rákattintva elindult egy videó – a NY1 Minute –, amely a nap híreit foglalta össze mintegy hatvan másodpercben. A villámhíradás háromnegyed részét ugyan a váratlan kiadós havazásnak szentelték, amely New York közlekedésének a megbénításával fenyegetett, de az utolsó negyedben egy bűnügyről tudósítottak, „egy ma éjjel elkövetett rejtélyes

gyilkosságról. Az áldozat Blythe Blake, az Egyesült Államok marshalja, akivel fejlövés végzett. Holttestét a Hudson folyóban találták meg. Ez az exkatona volt megbízva annak a személynek a védelmével, akinek a jövő hétfőn mindent eldöntő tanúvallomást kell tennie Jezebel Cortes drogbárónő perében. Ez a fontos tanú elenleg az FBI védelme alatt Madeline fellélegzett: azt áll.” nem tudni, hogy a rendőrség megállapította-e Blythe bűnösségét, de legalább Dannyt nem fenyegeti veszély. Elégedettsége nem tartott sokáig: meg kell találniuk Alice-t, és a leghalványabb nyom sincs. – Blythe-nak bizonyára volt bűntársa – jegyezte meg. Jonathan teletöltötte kávéval a nő csészéjét, mielőtt kiszolgálta volna magát. – Újra kell kezdeni a nyomozást, a legelejétől. Nyilvánvaló, hog y az Alice elrablását követő órákban Blythe mindent megtett, hogy eltüntesse a bizonyítékokat és ellehetetlenítse a nyomo zást. – Mire gondolsz? – Meg kéne pr óbálni bemérni Alice mobilját.

– Nincs felszer elésünk. Ez zsar umeló. Jonathan a fejét rázta. – Ma már nem. A mobiltelefon-lo pások meg szaporodása miatt sok szolgáltató azt tanácsolja ügyfeleinek, hogy aktiválják a mobilkereső funkciót. Ha Alice okostelefonja újabb modell, akkor biztosan van r ajta ilyen alka lmazás. Nem sikerült meggyőznie Madeline-t. – Még a mobilszámát se tudjuk… – Nem a szám kell hozzá, hanem az e-mail-cím. Jonathan maga felé fo rdította a képernyőt, és felment e gy i smert infor matikai cég „Mérd be az okostelefonomat” elnevezésű oldalára. Ahhoz, hogy lokalizálják a készüléket, valóban az elektronikus levelezési címet és a hozzá társított jelszót kellett megadni. – Nincs meg se egyik, se másik, ezzel a lehetőség kilő ve – jegyezte meg Madeline mogorván, Jonathan ujjait figyelve a billentyűzeten. Ezúttal Jonathan emelte fel a hangj át. – Megtudhatnám, hogy valahányszor támad egy ötletem, miért kell feltétlenül lefitymálnod? – Azért, mert csak az időnket vesztegetjük. A nagy semmiért. – Jelezni szeretném, hog y mégiscsak NEKEM KÖSZÖNHETŐEN siker ült leleplezni Blythe-ot! – De MIATTAD voltam kénytelen lelőni! – hányta a szemére Madeline. Na, ez az! A bűntudat, ami annak idején Madeline-t gyötörte, újra feltámadt, csak még er ősebb lett. – Hogy is mondtad? Eggyel kevesebb mocskos gazember van a világon… Figyelj, bármi történt is volna, Blythe úgysem árulta volna el soha, hol tartják fogva Alice-t. –– Ha ettől könnyebb lesz lesz a lelkiismereted… A lelkiismer etem attól könnyebb, ha segítesz nekem megtalálni Alice-t! Madeline rászegezte az ujját , készen arr a, hogy visszavágjo n, de ekkor ráeszmélt, hogy Jonathannek voltaképpen igaza van. – Basszus! Úgy civakodunk itt, mint egy öreg házaspár – csüggedt el. Közelebb hajolt a számítógéphez. „Adja meg a felhasználónevét vagy az e-mail-címét!”

– Oké, Sher lock, van valami ötleted? – Megpróbálkozhatunk egy hotmailes vagy gmailes címmel – javasolta Jonathan.

– Vagy inkább… miért is ne a művészeti iskola e-mail-címével? Madeline – ígéretesnek tartva az ötletet – megnyitott egy új ablakot a gépen, hogy felmenjen a Juilliard School oldalára. Kiderült, hogy a tanárok, a személyzet és a diákok e-mail-címe mind ugyanazon a képleten alapult: [email protected]. Madeline tehát gondosan begépelte:

[email protected]. „Adja meg a jelsz avát!”

– Passz. Feladom – ismer te be Jonathan. – Várj! És ha meg tartotta a régi jelszavát? – Azt, amit tizennégy éves korában használt? – Sokan csinálják ezt, nem igaz? Az enyém például ezer éve ugyanaz. – És mi az?

– Mind your business! {34} – Mondd meg! –– Még mit nem! Kérlek! – ibolya1978 – sóhajtott fel Madeline. – Most aztán muszáj lesz megváltoztatnom! – 1978, az a születési éved? – Igen. Miért, hány évesnek tippeltél? Idősebbnek vagy fiatalabbnak? Jonathan egy mo sollyal válaszolt, boldog an, hogy i smét „egy húron pendülnek”. – És mi volt Alice jelszava? – Heathcliff. Az Üvöltő szelek főhősének a neve. Jonathan beírta a jelszót. – Imádkozzunk – mo ndta, lenyomva az Enter billentyűt. A számítógép darált pár másodpercig – ezalatt csendben, szorongással elegy hitetlenkedéssel nézték egymást. Kizárt, hogy ilyen egyszerű legyen! A kezdet kezdetétől kerülte őket a szerencse. Egyszer se mosolygott rájuk. Csak sokasodtak az egyre nehezebben legyőzhető akadályok, és egyre tragikusabb következményeket vontak maguk után. Kizárt, hogy ez legyen a jelszó! Pedig az volt… Manhattan térképe tűnt fel a számítógépen, és egy fehér fénygyűrűvel körülvett kék pont villódzott a képernyőn: Alice telefonja nemcsak hogy New Yorkban, de innen alig háro m kilométernyire vol t! ***

Egy ugrással talpon termettek, kiáltozásukra az a kevés vendég, aki volt, mind felkapta a fejét. Két perc se kellett hozzá, hog y a remény visszatérj en. Jonathan a gép fölé hajolt, hogy pontosabban meg tudja határozni a pont helyét: egy nag y épület a 5th Avenue és a 23th Street sar kán. – Tudod, ho gy mi ez? – kérdezte Madeline, szinte elfúlva az izgalomtól. – Az olasz áruház a Flatironnal{35} szemben. Letöltötték az adatokat a telefonjukra, és kiléptek a Boweryre. Úgy zuhogott a hó, hogy letettek arról, hogy az autójukkal menjenek. – Akkor gyalogo lunk? – javasolta Madeline. – Nem, ebben az ítéletidő ben fél ór ába is beletelne az út. Okosabb, ha megpr óbálunk fogni eg y taxit. De a hófúvás miatt sok yellow cab a garázsban maradt, így több mint öt percig kellett küszködniük, mire sikerült elcsípniük egy kocsit a Broadwayn. A hátsó ülésen elhelyezkedve ellenőrizték a képernyőn Alice mobiljának a pozícióját. A kék pont szemmel láthatóan nem mozdult el a helyéről. – Remélem, hog y a mobilt nem hagyták vagy nem dobták el – idegeskedett Jonathan. – Miféle áruház az, amiről az előbb beszéltél? – Eataly a neve: ez a manhattani olasz gasztronómia fellegvára. Egyfajta hatalmas luxusszupermarket. Megérkeztek az óriási üzletházhoz. Egy húszdolláros ellenében a taxis beleegyezett, hogy megvárja őket, azzal a feltétellel, hogy tíz percen belül visszajönnek. A fedett piac csak az imént nyitott ki, de karácsony előtt egy nappal – az utcákkal ellentétben – már zsúfolt volt. – Ne maradj le!szegezett tekintettel végigrohantak a több ezer négyzetméteres piac A telefonjukra egy részén, butikok, éttermek és válogatott árukkal megrakott standok között. Alice mobilja harminc másodpercenként jelzett, így tudni lehetett, hol van az adott pillanatban. Nagy teljesítményű GPS-ének köszönhetően tízméteres pontossággal meg lehetett határozni a helyét. – Erre! A könyöküket használva átfurakodtak a kovászoskenyér-piramisok, a pastás és risottó s dobozok, a nagy kerek parmezán sajtok és a mennyezetről lelógó pármai sonkák között, el a vegetáriánus étterem és a pizzéria mellett… – Itt van!

Abban a passzázsban találták magukat, ahol a fag ylaltos- és kávéspultok vo ltak. Feszülten fürkészték az átjáróban tolongó több tucat embert. A nyüzsgés nagy volt, a tömeg sűrű, a hely zajos. – Nem lesz könnyű – sóhajtott fel Madeline. – Nincs még egy zseniális ötleted? Jonathan lehajtotta a fejét, és a telefonját nézte: – Az o ldal szerint üzenetet lehet küldeni a mobilra, vagy meg lehet csengetni, és akkor két percig megszakít ás nélkül szól, még ha néma üzemmódr a van is állítva. – Próbáld meg! Jonathan aktivizálta ezt a funkciót is, és a fülüket hegyezték. De a lármában és a nagy nyüzsgés közepette lehetetlen volt bármiféle telefoncsörgést kivenni, akárcsak néhány méteren belül. – Állj készen, hogy újra megpróbáld! – mondta Madeline, előhúzva a feg yverét. – Hát te meg mit…? Madeline habozás nélkül a levegőbe lőtt. – Most! Az éktelen dörrenés sokkolta az összes jelenlévőt. Mielőtt kitört volna az ordibálás, fél percig mindenki bénultan állt – szinte teljes volt a csend. Ez a fél perc elég volt ahhoz, hogy ki lehessen venni egy telefon elnyújtott csöngését. – Ő az! – mutatott Madeline a fegyverével egy fiatal eladónőr e a kávéspultnál. Szép félvér lány volt, tizennyolc-húsz év körüli, hosszú, fekete, kiegyenesített hajjal. A mobil a köténye zsebéből kandikált ki. Madeline rávetette magát, és kirángatt a a pult mög ül. – Velünk jössz! – parancsolta. A zokogó lányt közrefogva és félig-meddig cipelve Madeline-nek és Jonathannek sikerült lelépniük, mielőtt a biztonsági őrök közbeavatkozhattak volna. Hála a taxi megEz várta ket. – kezdett lamentálni a sofőr a Colt láttán. – Hé,istennek ez meg micsoda? az őizé… – Indíts, vagy a következő golyó a tiéd! – üvöltötte Madeline. Aztán a még mindig bőgő lányhoz fo rdult: – Te ki vagy? – Mayának hívnak. – Mióta van meg a telefonod? – Tegnap… tegnap r eggel óta – felelte a lány a zokogástól el-elcsukló hangon. – Hagyd abba a rinyálást! Ki passzolta le neked? – A barátomtól, Anthonytől kaptam ajándékba. – Ajándékba? – A melóhelyén nyúlta le ezt a… az izét – po ntosított a lány. – Azt kér te, hogy ne

kapcsoljam ki, mert nem tudja a PIN-kódját, hogy újra aktiválni lehessen. – És hol melózik? – Anthony a brooklyni hulladékler akó telepen dolgozik. A Columbia Streeten. Egy lerakó… Nem rossz hely, ha fogva akarnak tartani valakit. A dolog kezdett érdekessé válni. Talán nyomo n vannak. – Ma melózik? – Nem, otthon van a szüleinél, Stuyvesant Townban. Madeline Jonat han, a város topogr áfiájának szakértője felé fo rdult. – Nincs nagyon messze: keletre, a 13th és a 23th Street közö tt. Madeline kétszer megkopogtatta a sofőrt az utasoktól elválasztó üveget. – Vetted, „Fangio”? *** A második világháború végén épült Stuyvesant Town vagy száz kisebb vörös téglás lakóházból álló, „polipkarú” ingatlankomplexum volt. A szabályozott lakbéreknek köszönhetően a középoszt ályhoz tartozók – r endőr tűzoltók, tan áro k, ápolónő k– több generációja lakhatott Manhattan szívében, ahol ök, pedig az ingatlanárak az egekbe szöktek. Maya útmutatását követve a taxis átevickélt a lakótelep épületei között. – Ez itt. Kilencedik emelet, a liftből kiszállva jobbra a második ajtó. – Gyere velünk. Te pedig húzz el! – adta ki az ukázt Madeline a taxisofőrnek, akinek nem kellett k étszer mo ndani. Madeline nem sokat teketóriázott: szó nélkül berúgta a szociális bérlakás ajtaját. Madeline-nél nemcsak hogy újra működtek az egykori zsaru reflexei, de visszanyerte forrófejűséggel határos eltökéltségét is. Jonathant nyugtalanította, hogy a lány gondolkodás nélkül a tettek mezejére lép, bár tudta, hogy ez a sine qua nonja annak, hogy megtalálják Alice-t. A lakás üres volt, leszámítva a híres-neves Anthonyt, aki még az ágyban lustálkodott. Felocsúdni sem volt ideje, egy szál semmiben találta magát szemben Madeline-nel és a golyóir a szegezett p isztollyal. Magas, vékony fickó volt kockahassal és rappertetoválásokkal. Első, ösztönös mozdulata az volt, hogy eltakarja a péniszét, de Madeline ráförmedt, hogy tartsa felemelve a kezét. – Ha nem akarod, hogy szétlőjem a fekete mambádat, válaszolsz a kérdéseimre. Értve vagyok?

– Iiigen. – Hol loptad ezt a telefont? Jonathan az or ra alá dugta A lice mobilj át. – Nem loptam. Találtam. – Hol? – Egy ver dában, amit tegnapelőtt vittem el a traileremmel. – Miféle autó volt? – Egy vadiúj Dodge – magyarázta Anthony. – A mobil az egyik hátsó ülés alatt hevert. – És ezt a Dodge-ot honnan vitted el? – Coney Islandről. – Pontosabban! – követelődzött Jonathan. – Egy utcanevet akarunk. – Nem tudom már, hol volt! Valahol a strand közelében. A r égi szellemvasútnál. Nem túl messze a hot dogostól. Emlékszem, hogy a szemközti üres telken kutyák voltak, egyfolytában csaholtak… Jonathan megnézte a térképet a mobilján. – Itt? – kérdezte, rábökve egy pontra. – Még közelebb a tenger hez. Errefelé, jobboldalt… Madeline bevéste az eml ékezetébe a ko or dinátákat. – Rajta, indulás! – kiáltotta már kifelé menet.

37

Láz a vérben Míg az állat a sötétbe rejtőzik el meghalni, az ember a fényt keresi. Otthon, a saját elemében akar meghalni, és a sötétség nem az ő eleme. {36} Graham GREENE

Coney Island Délelőtt 10 óra

Alice tetőtől talpig csuromvíz volt. Nagy verejtékcseppek gyöngyöztek az arcán. Fejét lehajtva látta, hogy egy vérfolt ütött át a melegítőnadrágján, lenn az ágyékánál. A veséje! Már nincs sok hátra. Továbbra is magas láz gyötörte, de azért valamennyire kábulatából, megint voltak világosabb pillanatai. Nem halhat magához meg úgy, tért hogya ne próbálna meg mindent… Érezte, hogy a bokáját szorító ragasztószalag kicsit lazább lett. De nem annyira, hogy kiszabadíthassa a lábfejét. A lába ólomsúlyú volt. A földön fekve nagy erőfeszítéssel a magasba emelte, hogy elérje vele a vécékagylót tartó keskeny kis falat. Ebben a testhelyzetben a nejlonszalagot elkezdte módszeresen hozzádörzsölni a fal széléhez. A perem már lekopott és kicsorbult, de egy-két helyen még elég éles volt ahhoz, hogy elnyiszálja a szalagot. Izzadságban úszva, görcsösen megfeszülő izmokkal vagy egy negyedórán át nyújtotta ki s húzta vissza a lábát üt emesen, egészen addig , míg … A ragasztószalag engedett! Ez az apró győzelem felvillanyozta, megkönnyebbülten érezte, hogy valamivel szabadabban tud mozogni. Persze a bilinccsel a kezén még mindig oda volt láncolva a csatornacsőhöz, de már semmi se tűnt lehetetlennek. Guggolva egyik lábáról a másikra helyezte át a testsúlyát, hogy elmúljon a zsibbadtság. A gyér fény dacára aprólékosan megvizsgálta a csöveket. A csatornahálózat legalább százéves volt. Kiszúrt egy illesztést, ahol a rozsda már kikezdte a vasöntvényt.

Ha ez az izé enged valahol, akkor csakis itt! Elhelyezkedett, és jobb tornacipője sarkával nagyot rúgott a csőkötésbe. Az egész szerkezet beleremegett, de eltörni nem tört el. Ahogy megfeszült a teste, a fémbilincs még mélyebben belevágott a húsába, de ez az újabb fájdalom már meg se

kottyant neki. A csator nacső el fog törni. Alice biztos vo lt ebben. Sajnos a r úgásra a cső nagyo t döndült, és az öblös hang szétterjedt az egész épületben. Imádkozott, hogy az orosz ne legyen a közelben… Egyébként meg m it veszíthet? Eltökélten összeszedte kevés maradék erejét, és egyre hevesebben rohamozta a csövet. Sejtése beigazolódott: vagy tíz rúgásnak ellenállt a cső, aztán egyszerre csak engedett a neuralgikus ponton. Alice vad, felszabadító kiáltásban tör t ki. Béklyóit ler ázva hátrafor dult, és… …Jurij félelmetes sziluettje rajzolódott ki az ajtónyílásban. Rémisztő vigyor torzította el püffedt arcát. – Én kis Matrjoskám… – mondta Alice felé indulva. Alice-ből vadállati or dítás szakadt ki, és a következő pi llanatban elveszítette az eszméletét. *** Manhattan

Madeline és Jonathan eljöttek a lakótelepről. Az ég fekete volt, és a városon végigsöprő vihar csak nem csendesült. A hó vagy tizenkét órája egyfolytában zuhogott. A hóréteg már harminc centinél is vastagabb volt, és semmi sem utalt arra, hogy el akarna állni a havazás. Ellenkezőleg, a nehéz, kövér pelyhek egyre sűrűbben hullottak. Főleg a gyalogosok kínlódtak, fékezte őket az arcukba vágó eges szél. – Hogy jutunk el Coney Islandre? – igyekezett túlkiabálni Madeline a hófúvást. – Próbálkozzunk a metróval. Az utca túloldalán van egy állomás. Jonathannek, aki hosszú évekig élt New Yorkban, a hó nem volt szokatlan dolog, de ekkora ferg etegr e nyilván nem voltak felké szülve a városháziak. Még az ig azán széles 14th Streeten is elakadt egy busz. A taxik csúszkáltak, és eg y vakmerő biciklista élete legemlékezetesebb esését produkálta. A hókotrók és hómarók szorgosan tisztogatták a főutakat, de a mellékutakra már nem jutott elég gép. Nyilvánvalóan kevés vo lt az ember is. Bizonyára az ünnepek miatt. Madeline és Jonath an lementek a metró állomásr a, amelynek a lépcsője valóságo s korcsolyapályává változott. A hó szörnyű felfordulást fog okozni a városban! – nyugtalankodott Jonathan. –

Egy ór án belül hat almas káosz lesz. A peronokon a táblák egyre több késést jeleztek. Csak kínkeservesen sikerült befurakodniuk egy zsúfolt kocsiba. – Messze van innen? – kérdezte Madeline az ór áját nézve. Jonathan a szer elvényben kifügg esztett térképet tanulmányozta. – Ez nem közvetlen vonal. A Union Square-en át kell szállnunk. Onnan nem egészen egy óra. – És autóval? – Rendes körülmények között húsz perc, de nem egy ilyen napon. A metró csigalassúsággal haladt, és annyiszor megállt, hogy egy ör ökkévalóságig tartott, míg megtették a háromállo másnyi utat. Alighogy kiszálltak, Madeline megragadta Jonathan karját. – Csókolj meg! – kérte, hogy kijátssza az esetleges biztonság i kamerákat. Kihasználva, hogy Jo nathan szoro san magához ö leli, a fér fi far merj ába csúsztatta a Coltot. – Mi akarsz, mit csináljak? – Te metróval mész tovább, én közúton próbálok szerencsét. – Ez tiszta őrültség, Madeline! Manhattan kijáratánál be fog dugulni a közlekedés. – Van egy ötletem – mondta Madeline. – Aki első ként odaér, megteszi, amit meg kell tenni. Take care! Jonathan tiltakozni próbált, de Madeline nem hagyott rá neki időt. *** Az ég olyan sötét volt, hogy azt hihette az ember, rég leszállt az éjszaka. A rendszerint oly forgalmas Union Square majdnem teljesen kihalt volt. Az erre járó néhány kocsi bekapcsolta a vészvillogóját, és szinte lépésben ment. A taxik tetején

„Off duty” felirat világított. A New York-i rendőrség egy négykerék-meghajtású árműve épp elvontatott egy elhagyott kocsit, hogy szabaddá tegye az utat. Csak terepjáróval lehetett normálisan közlekedni. Madeline a Park Avenue elején kiszúrt egy hóban elakadt limuzint. Lecövekelt a kocsi mellett, várva, hogy az egyik rendőrségi Ford Explorer megálljon felcsörlőzni az autót. Azt a pillanatot leste, amikor a két rendőr kiszáll a For dból. Azon nyomban beü lt a korm ány mögé. – Hé! – kurjantotta a rendőrtiszt. Madeline villámgyorsan indított. A járgány vagy két tonnát nyomott és közel öt méter hosszú lehetett. Mindenesetre hiperstabil volt. Madeline bekapcsolta a

biztonsági övét, és beállította magának az ülést meg a visszapillantó tükröket. Már ól kiismerte magát a negyedben, délkelet felé vette az irányt. Beírta a GPS-be a koordinátákat, amiket Anthonytól, a lerakóbeli tolvajtól kapott. Tudta, hogy ezúttal karnyújtásnyira van a céltól. Hála Jonathannek, most már ismerte a helyet, ahol Alice-t fogva tartják. Ma a végkifejletéhez ér az a nyomozás, amely miatt több mint három éve nincs se éjjele, se nappala. A zsaruk persze a kocsi nyomába erednek, és megpróbálják majd feltartóztatni. A műholdkövető rendszerrel minden rendőrautót meg lehet találni, de Madeline pontosan ebben reménykedett: minél több zsarut odacsalni Coney Islandra, arra az esetre, ha a dolg ok netán ro sszra fo rdulnának. Az első pár kilométer olyan volt, akár az álom. A terepjáró kormányánál ülve Madeline úgy érezte, hogy az övé az egész néptelen város. Aztán a Brooklyn híd tájékán lelassult a közlekedés. Madeline bekapcsolta a rádiót, egy helyi adót. Vég nélkül ismételgették a városháza figyelmeztetését: arra kérték a lakosokat, hogy a vihar ideje alatt ne hagyják el tartózkodási helyüket. De ezek a varázsigék nem nagyon hatottak a New York-iakra, akik ezen a karácsonyi hétvégén csak azért is felker ekedtek Manhattanból. Madeline bekapcsolta a kék villogót és a szirénát. Nem is maradt el a hatás. A kocsik szolgálatkészen lehúzódtak, hogy szabad utat engedjenek neki, így hamar átért a hídon. Eltökélve, hogy maradéktalanul kihasználja kivételes jogosítványait, letért a 278-as Interstate-re, az Upper Bay mentén húzódó, háromsávos autóútra. Bár a havazás akadályozta a közlekedést, a hatóságok egyelőre még nem zárták le a hidakat és az alagutakat. Ám a híradások szerint erre bármelyik pillanatban sor kerülhet. Míg a 4x4-es a segélyautók között szlalomozott, Madeline észrevett egy világító mátrixtáblát, újabb közeli dugóra Két kilométerrel arrébb, ahol aamely sávok egy leszűkültek, az autók már figyelmeztetett. egymás hegyén-hátán araszoltak. Madeline próbált utat vágni magának, de hirtelen kicsúszott oldalra, ráfutott az elválasztó sávra, és ripityára törte a visszapillantó tükrét, ahogy teljes sebességgel végigszánkázott egy betonfal mellett.

A rohadt életbe! Nem tudott továbbmenni. Egy, a hó fogságába esett kamion bénította meg a forgalmat. Madeline-nek maradt annyi lélekjelenléte, hogy átkutassa a terepjárót. Az egyik zsaru olyan elővigyázatlan volt, hogy a kocsiajtó zsebében hagyta a tűzfegyverét: a híres Glock 17-est, a New York-i zsaruk szolgálati pisztolyát. Madeline eltette az

automata revolvert, és a SUV-ot otthagyta az út szélén. Ólomszínű ég és a látóhatárt eltakaró hófüggöny – egészen kísértetiesen festett a sztráda. Madeline-nek úgy száz métert kellett gyalogolnia az úttesten, hogy elérje s aztán maga mögött hagyja a baleset helyszínét. Néhány sofőrnek nyaktörő manőverekkel sikerült kivágnia magát a slamasztikából. Madeline pisztolyt fogott az elsőre, aki az útjába került: egy családi autót vezető tök kopasz tojásfejűre. A kocsi hátsó szélvédőjén matrica hirdette a Tea Party dicsőség ét. – Kiszállni! – üvöltötte Madeline, rászegezve a pisztolyt. Nem kellett kétszer mondania a pasasnak, aki nagy óvatosan megvárta, míg az autótolvaj hátratol at, csak azután kezdte rázni az ö klét, szitokáradatot zúdítva rá. Madeline újra rátaposott a gázra. Már nem volt se szirénája, se villogója, de egyfo lytában nyomta a dudát . Még soha nem volt ilyen közel a célhoz. Bevett egy hajtűkanyart, hogy ráfo rduljon a Coney I slandre vivő kör gyűrűre. Még ha Alice élve kerül is ki ebből a szörnyű kálváriából, vajon milyen fizikai és mentális állapotban lesz, amikor véget ér az újabb rémálom? A fiatal lány már tanúbizonyságot tett lelkierejéről és kiegyensúlyozottságáról, de ugyan miféle felnőtt válhat belőle ennyi trauma után? Hogy kerülheti el, hogy elhatalmasodjon rajta a gyűlölet vagy a téboly? Ahogy kiért a Neptune Avenue-ra, és befordult az Anthony leírta zsákutcába, elhessegette ezeket a kér déseket. *** A New York-i F metróvonal Park Slope állomás

„A szerelvény rövid időre megáll. Kérjük, hogy biztonságuk érdekében ne szálljanak ki.” Jonathan szorongva nézte az óráját. Azon tanakodott, vajon hol lehet Madeline. Megpróbálta elérni, de nem volt térerő. A metró egyre gyakrabban állt meg két állomás között. A sínek nyilvánvalóan kezdtek lefagyni, sorra zárták le az állomásokat, és Coney Island messze volt… *** A zsákutcát, ahová behajtott a kocsival, szinte teljesen eltorlaszolta a hó. Madeline fogta az automata pisztolyt, ellenőrizte, hogy tele van-e a tár, és a kis utca elején kiszállt az autóból. Elindult a járdán, döbbenten nézelődve ezen a szürreális helyen.

A hajdani vidámpark lepukkant épületeivel és rozsdás körhintáival a világvége hangulatát árasztotta. Volt egy-két elhagyott munkaterület, feltételezni lehetett tehát, hogy egy napon majd rehabilitálják a környéket, de az a nap még messze volt. Csak a hullámok meg a szél zaja és a r ozsdás fémváza k csikor gása hallatsz ott. Aztán egyszerre kutyaugatás. Madeline-nek eszébe jutott, mint mondott a lerakóbeli fazon: Emlékszem, hogy a

szemközti üres telken kutyák voltak, egyfolytában csaholtak.

Megtalálta a helyet. Széthúzta a palánk két korhadt lécét, és egy sárga szőrű, tébolyult tekintetű, egyfolytáb an vicsor gó -mor gó német dog ot pillantot t meg. Elbor zadva látta, milyen sovány: a szelindek csontjai szinte kiszúrták a bőrét. Talán beteg? Vagy egy őrült szándékosan tartja ezzel a kegyetlen kínzással felérő állapotban? Érezte, ahogy szétárad testében az adrenalin, ugyanakkor eltölti a rettegés: a kutyák és ő nem voltak kebelbarátok. Amióta gyerekkorában megharapta egy bokszer, csak messziről nézte őket, s akkor is páni félelemmel, amit persze három kilométeres körzetben kiszagolt az összes eb, és veszettül megugatták, valahányszor elhaladt elő ttük. A területre egy rácson át lehetett bejutni. Madeline elővette a Glockot a tokjából, és megcélozta a lakat ot, hogy szétlője a zár at. Ahogy remélte, a dör renés megl epte a szelindeket – megzavarodva hátrébb húzódott. Madeleine már beljebb is nyomult, és egy omladozófélben lévő nagy raktárépület felé tartott. Mielőtt odaért volna, a doghoz csatlakoztak a társai. Öt vérszomjas cerberus gyűlt köré éktelen csaholással. Az első rárontott: állkapcsa összecsattant a nő bal karján. Madeline felsikoltott, érezve, hogy az állat fogai a húsába mélyednek. Egy másik a lábát rohamozta meg, Madeline hátra is esett a sárba, mire a harmadik fenevad a torkának ott. elsőként. Egy golyó egészen közelről a koponyába. Aztán a másik Ezt ölteugrmeg kettőt, amelyek rávetették magukat. Végül a pánik tetőpontján, hirtelen dührohamában lelőtte a két utolsó, éppen rá rontó kutyát is. Öt tetem hevert körülötte. Lassan sikerült visszanyernie a lélegzetét, de továbbra is résen állt, készen arra, hogy azonnal tüzet nyisson, ha újabb szörnyetegek bukkannának elő. Csupa vér volt. Nem akarta megvizsgálni a sebesülését, de a karjában több helyen metsző fájdalmat érzett.

Majd később. Talpra kászálódott, és újabb golyót küldött a hangár zárjába.

*** – Alice? – kiáltotta. A raktárr a sötétség bo rult. Madeline elő vette a zseblámpát a pisztolytáskából. – Alice? – ismételte meg. Lassan araszolt előre, ujját egyfolytában a ravaszon tartva, az elemlámpát egyenesen előreszegezve. Lábnyomokat vett észre a döngölt földpadlón: egy vaslépcsőhö z vezettek.

Ha valaki lesben áll itt, könnyűszerrel lepuffant, akár egy nyulat. Miért nem vár ta meg Jo nathant? Miért nem értesítette a zsar ukat? Azért, mert szentül meg volt győződve arról, hogy egy perc veszteni való ideje sincsen. – Alice? Elindult lefelé a lépcsőn; valamiféle sötét alagútba vezetett. Kicsit magasabbra emelte a Glockot, a fénynyalábbal a szűk járatot pásztázva, amin keresztülsüvített a szél. Érezte, hog y a karján vér csor og , de momentán a félelem volt a leghat ásosabb fájdalomcsillapító. A föld alatti folyosó, ahol öntöttvas csövek futottak keresztülkasul, hulladéklerakóként szolgált mindenféle, halmokba tornyozott kacatoknak. Önkéntelenül megborzongott, amikor a pillantása a THE SCARIEST SHOW I TOWN feliratú, undok szörnyeket ábrázoló festett fa reklámtáblákra esett. Egy pocsolyában gázolt, és hirtelen visítás ütötte meg a fülét. Azon nyomban lefelé fordította a fegyverét, de csak egy csapat patkány volt az. Az alagút végén csigavonalban kanyargó rámpa vezetett még mélyebbre a sötétségbe. – Alice? – kiáltotta újra, nemcsak azért, hog y jelezze, itt van, de azért is, hogy bátor ságot ö ntsön saját magába. Egy sor vasajtóhoz ért: volt vagy tucatnyi. Szétlőtte az első zárat, a fénnyalábbal végigsöpört az első helyiségen, ahol áporodott levegő és penész szaga terjengett. A helyiség üres vo lt. Módszeresen sor ra megr ohamozta az összes többi ajtót : ugyanaz a retor zió, ug yanaz az eredmény . Egészen a legutolsóig . Ebben a helyiségben halvány fény pislákolt. Volt benne egy primitív tábori ágy, de főleg… olyan csatornacső futott a falán, amilyenhez Alice-t bilincselték. Átkutatva az odú minden zegzugát, Madeline egy elnyiszált műanyag ragasztószalagra meg egy darabka szigetelőszalagra bukkant. És megtalálta Alice rózsaszín-szürke kapucnis pulcsiját. Letérdelt, hogy felvegye és az arcához emelje: még langyos volt az izzadságtól. Amilyen hideg volt a cellában, biztosra vehette, hogy Alice alig negyedór ája még itt volt!

Késő! Elkésett! E miatt az átkozott hó miatt! A rövidlátása miatt! A tompa agya miatt! Amiatt, hog y… Kétségbeesése két másodpercig se tartott. Már talpon is termett, és kezében a pisztollyal végigvágtatott a nyirkos folyosón, és kirontott a raktárból, eltökélve, hogy folytatja a hajszát.

38

Little Odessa – Nehéz elviselni, hogy az ember meg akar védeni valakit, de nem teheti – mutatott rá a kamasz. – Senkit se lehet megvédeni, öcskös – mondta Wally. – Csak szeretni lehet őket. {37} John IRVING

A fehér furgon nehezen araszolt előre a vizes, tapadós hóban a Surf Avenue-n. Az ablaktörlő hiába járt sebesen ide-oda, csak nehezen tudta félresöpörni a szélvédőt ro hamozó hópelyheket. Az autó kormányánál ülő Jurijt nyugtalanság gyötörte. Egy órával azelőtt elképedve értesült a hírekből Blythe Blake haláláról. Először megijedt, hogy a rendőr ség netán a ny omár a bukkan, de nagyon hamar eltökélte, hogy így vagy úgy, hasznot húz a helyzetből. Alice most már az övé. A kis szajha megpróbált lelépni, de nem volt hozzá ereje. Amilyen állapotban van a kicsike, nem tanácsos túl sokáig húzni a dolgot, ha jó áron akar túladni rajta. A Tacsenko fivérek elvben beleegyeztek, hogy visszavásárolják a lányt. Zsarolás, prostitúció, fegyverkereskedelem: a két ukrán „mindenevő” volt a szervezett bűnözés terén. Alice fiatal volt, szép, izgató, és bizonyára szűz. Ha kicsit kirittyentik és kiállítják a placcr a, a futtatói nagyo t kaszálhatnak. A furgon továbbzötyögött, nem süllyedt be túl mélyen a vastag hóba. A műszerfalat a Szűz Máriát és a kisdedet ábrázoló ikon mellett egy, a döccenésekre meg-megremegő bizánci szentély díszítette. A Brighton Avenue-ra kiérve Jurij fellélegzett. A nagy kereskedelmi főútvonal, amely fölött magasvasút közlekedett, védve volt a hóvihartól. Jurij egy félfordulattal leparkolt a furgonnal egy élelmiszerbolt előtt. Mielőtt kiszállt, vetett egy pillantá st a fogl yára. Alice hátul, a padlón hevert, újra lázas önkívületben. Már többször vizet követelt tőle. – Még valamit? – kérdezte az orosz. – Valami ennivalót? Alice ból intott. – Szeretnék… – kezdett bele.

*** Madeline kitámolygott a hangárból. Amilyen gyorsan csak bírt, átvágott a területen, ahol öt kutyatetem hevert, és az utcára érve kihányta a reggelijét a járdára. A gyomra felfordult, az arca verejtéktől fénylett, a szívét düh feszítette. Most mit csináljon? Állj fel! Ne add fel! Küzdj a végsőkig! Alice elrablójának maximum negyedóra előnye van. Ez sok. E z semmi . Tíz méter se volt a látótávolság. Fölösleges autóba ülni. Gyalog szabadabban mozog, ez fontos. Főleg hogy nem ismeri a környéket. Végigment az utcán, és a töltésen találta magát, az Atlanti-óceánnal szemben. Az óceán tombolt. A látvány éppoly lenyűgöző volt, mint amilyen váratlan. Madeline már nem New Yorkban volt, hanem Szibériában. Ösztönösen elindult a fapallós tengerparti sétányon a graffitikkel telefújt sült krumplis bódék m entén. A boardwalk néptelennek tűnt, csak néhány sirál y guber ált a szemetesekben. Madeline merő lucsok volt. Hamar ráeszmélt, hogy az, amit izzadságnak hitt, valójában vér. Minden lépésre vékony vércsík maradt a nyomában. A combján csúnya sebek éktelenkedtek, de főleg az összemart és az izom teljes hosszában felszakított karja vérzett. A sáljából szorítókötést rögtönzött, amit az ép karjával és a fog aival húzo tt meg. Aztán továbbmenetelt. *** A metró csak a végállomás előtti utolsó megállóig közlekedett. A sínek mostanra teljesen lefagytak. A hideg megbénította a várost, a hó súlyos, fullasztó lepelként borult rá. csak az állomásépületből kilépve látott néhány térerőt jelző rovátkát a Jonathan telefonján. Háromszor is hívta Madeline-t, de a lány nem vette fel. Még messze volt attól a helytől, aho l találkozni uk kellett, és nem is sej tette, hol lehet mos t Madeline. Nincs kiút.

És ha… Úgy döntött, megpróbálja bemérni Madeline mobilját, ahogy Alice-ével is tették. Elindította a keresőpro gr amot a mobilján. „Adja meg a felhasználónevét vagy az e-mail-címét!”

Mi sem könnyebb: fejből tudta Madeline e-mail- címét.

„Adja meg a jelsz avát!”

Madeline két órája ezzel viccelt! Beírta: „ibolya1978”, és várt néhány másodpercet, míg a kijelzőn villódzni nem kezdett egy pont. Madeline több mint egy kilométerre volt tőle, délre, közel a tengerparthoz. Várt pár pillanatot, hogy az oldal frissüljön, és konstatálta, hogy a pont elmozdult a térképen. *** Madeline rohant, mit sem törődve az arcát szurkáló hópelyhekkel. Inkább megdöglik, de nem teszi le a fegyvert. Most aztán nem, ilyen közel a célhoz. Elhagyta a tengerpartot, átvágott egy parkolón, és befordult a Little Odessa főútjára kivezető egyi k kisebb utcába. A negyed az első zsidó bevándorlóktól kapta a nevét, akik a pogromok elől menekültek el Or oszor szágból, és bizonyos hasonló ságot fedezt ek fel a New Yor k-i öböl és a fekete-tenger i kikötő között. Madeline felmérte a környéket: a Brighton Avenue-n volt, az orosz negyed központjában. A magas vasút tartószerkezete alatt tucatszám sorakoztak a kirakatok és üzletek: mindegyiken cirill betűs cégtábla és felirat. A hó dacára hemzsegtek az emberek, és az aut óközlekedés is nagyjából nor mális vol t. Jól kinyitotta a szemét, hátha feltűnik neki egy részlet, hátha talál valami nyomot, kiszúr eg y gyanús kocsit… Semmi. Amint a futástól kifulladva megállt, beléhasított a fájdalom. És kiáltásokat hallott, többnyire oroszul, ritkábban angolul. A kiáltások neki szóltak. Megpillantva a tükörképét egy kirakatban megértette, hogy miért: a dzsekije fél ujja leszakadt; a kötés kioldódott, és ő vérzett. Nem bolyonghatott tovább szabad elektronként, iránytű nélkül, csurom véresen. Bement egy deli be a 3rd Street sarkán. A nagy csemegeüzlet első polcsorai ilyenolyan lepényektől, húsgolyóktól, tokhalszeletektől és más helyi specialitásoktól roskadoztak, hátsó részében háztartási szereket és kozmetikai cikkeket tartottak. Madeline vett egy üveg 70%-os alkoholt sebfertőtlenítésre, valamint több csomag gézt és vattát. A pénztárnál egy férfi mögött várt a sorára, aki éppen az ásványvizét és a kekszét fizette ki. – …бутылку клубничного молока – mutatott a férfi a pult mögö tti hűtőszekrényre.

Az eladónő kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját, és odanyújtotta a férfinak a kis üveg epres turmixot. Egy villanás. Egy hívószó. Madeline alaposabban megnézte a kekszesdobozt: kerek csokis keksz, fehér krémmel töltve. Oreo. *** A szíve majd kiugrott a helyéről. Otthagyta a pénztárnál, amit vásárolt, és a férfi nyomába eredt az utcán. Nagydarab, testes fickó volt, amolyan pocakos, püffedt, borvirágos arcú rugbyman. Erőteljes, súlyos lépteivel a kicsit lejjebb parkoló fehér furg onja felé tartott . Madeline lassan előhúzta a pisztolyát. Kezét, mintha csak imádkozna, összekulcsolta a tuson, és várt, hogy a férfi pontosan a célkeresztben legyen. Aztán ráüvöltött: – Freeze! Put your hands overhead! Nagyon jó l tudta, hogy meg fog ja ölni. Nagyon jól tudta, hogy a fickó nem emeli fel a kezét és nem adja meg magát. Hogy a szer encséjében bízva menek ülőr e fog ja. És Juri j pontosan ezt tette. Kinyitotta a furg on ajtaját, és… Madeline lőtt, de nem süvített golyó. Lőtt még egyszer és újra, de be kellett látnia, hogy a tár ür es. *** Jonathan a magasvasút alatt vezető úton kapaszkodott felfelé, amikor rezegni kezdett a mobilja. Madeline vo lt a vonal túlsó vég én. Kiabált: – A fehér furgon! Jonathan felkapta a fejét – Madeline húsz méterre volt tőle. Kezében a fegyverével, széles mozdulatokkal mutogatott neki valamit, de Jonathan nem értette, hogy mit. Csak annyit fogott fel, hogy nagyon kell igyekeznie. És hogy egy pisztoly van a zsebében. És hogy a kezdet kezdetétől meg volt írva, hogy ez a történet véres véget ér. Előrántotta Danny Coltját, kibiztosította, és az éppen induló furgonra szegezte.

Bár soha életében nem adott le egyetlen lövést se, a mozdulatok maguktól jöttek s kapcsolódtak össze. Felemelte a fegyvert, megfeszítette a karját, hogy ne remegjen, a lehető leggondosabban célzott, aztán meghúzta a ravaszt. A szélvédő szétr obbant a lövedéktől. A furgon kivágódott, teljes szélességében eltorlaszolva az utat, nekiütközött az elválasztó sávnak, aztán felborult, és beékelődött a magasvasút tartószerkezetének egyik pillérébe. *** Madeline halántékában dobolt a vér. Az idő megdermedt. Nem érzett semmilyen fájdalmat. A külső zajok nem értek el hozzá, mintha beszakadt volna a dobhártyája. Mint egy lassított filmben, a furgon felé rohant. Egy tűzoltókocsi bukkant fel az utca végén. Hamarosan feltűnnek majd a rendőrautók és a mentők kék villogói. Egy pillantás jobbra. Egy pillantás balra. A köréje sereglett emberek – még a sokk hatása alatt – bizalmatlanul méregették: a hentes kezében ott volt a kés, a halas a baseballütőjét a le, mo a zözdulattal ldséges kivette a vasrudat. Madeline eztakasztott eg y elszánt a kezéből, és feszítővasnak használta, hogy feltör je a furg on hátsó ajta ját. Hányszor élte át álmában ezt a jelenetet? Hányszor pergette le fejében ezt a filmet? Ez volt a rögeszméje. Élete legmélyebb értelme. Megmenteni Alice-t. Hogy újjászülethessen. Az ajtó végül engedett a csapásoknak. Madeline felkapaszkodott a furgonba. Alice megkötözve, élettelenül hevert a padlón, a ruhája csupa vér. Nem! Nem halhat meg! Madeline föléje hajolt, és a mellkasára tapasztotta a fülét, egy szívdobbanást várva. És a vére összevegyült Alice vérével.

Epilógus Másnap reg ge l

A derült égr e felkapas zkodott nap felr agyog tatta sugar ait a gyö ngyházváro s fö lött. A hatvancentis hó alááthághatatlan temetett Newhótorlaszok. York el voltAvágva a külvilágtól. utcákon és a járdákon mindenütt buszok és a taxik Az a garázsban maradtak, a vonatok a pályaudvarokon, a repülők pedig lenn a földön. Manhattanból, ha csak néhány órára is, hatalmas téli stadion lett. Sok New York-i a hideggel dacolva már reggel felcsatolta a sítalpat vagy a hótalpat, és a gyerekek is kiélvezték a tél örömeit: szánkóversenyeket rendeztek, hógolyócsatákat vívtak, mulatságos kellékekkel felszerelt hóembereket építettek. Jonathan – egyik kezében papírpohárral, a másikban kartondobozzal – óvatosan araszolt a jeges járdán. Az éjszaka jó részét a főkapitányságon töltötte, ahol hosszan fagg atták a helyi r endőr ök ésvégül a Danny bizt osító FBI nagykutyái. Elővigyázatossága dacára csakvédelmét megcsúszott a korcsolyapályává jegesedett árdán. Akár egy egyensúlyozó-művész, könyökével nekitámaszkodott egy lámpaoszlopnak, persze közben kilötyögtette a forró folyadékot a papírpohárból. Megkönnyebbülten lépte át a Chinatown és a pénzügyi negyed határán lévő St. Jude Kórház küszöbét. Lifttel felment arra az emeletre, ahol Alice-t kezelték; A folyosón hemzsegtek az egyenruhás rendőr ök – ők ő rködtek a lány szobája előtt . Jonathan felmutatta az engedélyét, mielőtt benyitott az ajtón. Alice az ágyon feküdt, épp infúziót kötöttek be neki. Jonathanre emelte a tekintetét, s bár még mindig kába volt eg y kicsit, szép arcán moso ly r agyog ott fel. Jonathan látta, ahogy megtörténik a rehidratáció csodája: Alice arca kezdte visszanyerni természetes színét. A lány meglepően vidám volt. Pedig mi mindenen kellett keresztülmennie! Jonathan viszonozta a mosolyát, és intett neki, jelezve, hogy majd visszajön, ha a nővér végez. Jonathan azután arra az osztályra indult, ahol Madeline feküdt. Egy fém ételszállító kocsi mellett elhaladva elemelt egy műanyag tálcát, és rátette a poharat a forró csokoládéval. Kinyitotta a dobozt, és elővett három cupcake-et, a lehető legmutatósabban rendezve el őket a tálcán. Végül, megpillantva a falon egy felfüggesztett fehér virágkoszorút, elcsent egy szál szellőrózsát, azzal tette még

harmonikusabbá a tálca elrendezését. – Reggeli! – jelentette a szobába lépve. Azt hitte, Madeline egyedül lesz, ám szembetalálta magát Delgadillo kapitánnyal, a New York-i rendőrség egyik oszlopos tagjával: egy vakítóan fehér fogú és szigorú kinézetű, magas latinóval, akit mintha skatulyából húztak volna ki, és aki kicsit pökhendi módon egy pillantásra se méltatta Jonathant. – A hét végéig várom a válaszát, Greene kisasszony – mondta a kapitány, s azzal elhagyta a szobát. Madeline elnyújtózva hever t az ágyo n. Előző nap altatásban oper álták. A műtét jól sikerült, de a dogok harapásai olyan mély sebeket ejtettek rajta, hogy az összecsapás nyomai élete vé géig megmar adnak. – Ez az enyém? – kérdezte Madeline, és elvett a tálcáról egy sütit. – Vanília, csoki, mályvacukor. A legjobb cupcake egész New Yor kban – biztosította Jo nathan. – Egyszer csinálsz majd nekem? Tudod, még sohasem kóstoltam a főztödet! Jonathan bólintott, és letelepedet t a lány mellé a matr acra. – Láttad Alice-t? – kérdezte Madeline. – Igen, épp az imént. Egész szépen összeszedte magát. – És a zsar uknál r endben ment a dolog ? – Azt hiszem. Azt mondták, hogy a te vallomásodat itt vették fel. – Igen. Az a pasas intézte, akivel az előbb találkoztál. Nem fogod elhinni: állást ajánlo tt nekem! Jonathan először azt hitte, hogy Madeline tréfál, de a lány lelkesen folytatta: – Nyomozói állást a New Yor k-i rendőrségnél! – Elfogadod? – Azt hiszem. a véremben van. Nagyon szeretem a virágokat, de zsarunak lenni, az más. Ez a meló Jonathan csendben bólogatott, és felállt, hogy elhúzza a függönyt. Ahogy a napfény elárasztotta a szobát, jeges borzongás futott végig Madeline-en. És kettőjük övője? Milyen lesz? Ezt a néhány napot lázas állapotban élték meg, a veszély tudata hevítette őket. A megpróbáltatások, amelyet együtt kiálltak, olyan intenzívek voltak, hogy szükségszerűen határvonalat jelentenek az életükben. Hol az egyikük, hol a másikuk tartotta kezében a társa életét. Bíztak egymásban, kiegészítették egymást, szerették egymást. És most? Madeline beburkolódzott a takaróba, és odament az ablakhoz, Jonathanhez. Már a

nyelvén volt a kérdés, de a férfi megelőzte: – Mit szólsz ehhez a helyhez? – kérdezte, odanyújtva a telefonját. Madeline egy terrakottahomlokzatú régi ház képeit pörgette végig a mobil kijelző jén. A ház Gr eenwich Village eg yik kis utcájában állt. – Jól néz ki. Miért? – Eladó. Szép éttermet lehetne csinálni belőle. Azt hiszem, belevágok. – Nahát! Nem is rossz ötlet, sőt! – lehelte Madeline. Nem tudta leplezni az örömét. Jonathan cukkolni kezdte: – Ha New Yor kban mar adsz, segíthetek majd neked a nyomozásban. – A nyomozásban? Hogy te segítenél nekem? – Pontosan. Észrevettem, hogy gyakran szükséged van a szexi agyamra, hogy kibogo zz egy-egy gubancot. – Ez igaz – ismer te el Madeline. – Cserébe segíthetek neked a konyhában! – Hmm… – vágott kétkedő arcot Jonathan. – Mi ez a hümmögés? Képzeld, nem egy r eceptet tudok! Mondtam neked, hogy a nagyanyám skót származású volt? Híresen jó töltött birkagyomrot tudott készíteni. És rám hagyta a receptet. – Minő borzalom! Miért nem mindjárt zsír ral készült bor júvesepuding??! Az se kutya! Jonathan elhúzta a szárnyas üvegajtót. Az összetartozás újra megtalált érzésével, évődve léptek ki a parányi erkélyre, ahonnan az East Riverre és a Brooklyn hídra nyílt kilátás. A levegő friss, az ég kristálytiszta volt. A napfényben szikrázó havat nézve Madeline-nek eszébe jutott az a mondat, amit Alice a naplója első oldalára másolt be:Ezen „Egya életnek a legszebb évei, amelyeket még nem élt meg az ember reggelenazok nagyon szeretett volna hinni ebben…

Köszönet Laurent Tanguynak Madeline virágboltja létezik! Vagyis majdnem… Laurent Tanguy szépséges üzlete, a Jardin Imaginaire ihlette, ami Párizsban van, a rue de La Michodièreen. Köszönöm, Laurent, hogy annyi történetet meséltél nekem, hogy mindig a rendelkezésemre álltál, és ékesszóló szenvedéllyel beszéltél a virágművészetről.

Pierre Herménak Köszönet, amiért időt szánt rá, hogy elmagyarázza a desszertkészítés „mechanizmusát”. Beszélgetésünk táplálta a képzeletemet, amikor Jonathan alkotó lendüle téről írtam.

Maximé Chattamnek és Jessicának Köszönet Maxnek, amiért végigkalauzoltál sétánk, Islanden, amelyet 2009. december 25-én tettünk a behavazottBrooklynon. és szürreálisA Coney mindörökre csodálatos emlék marad. Ez adta a keretet a regény utolsó fejezeteihez.

Önöknek, kedves olvasóim, akik éve óta nem sajnálják az időt rá, hogy írjanak és megosszák velem gondolataikat, folytatva így a párbeszédet.

és „a repülőtéri ismeretlen lánynak”, aki 2007-ben, egy augusztusi napon Montrealban véletlenül elcserélte a mobilját az enyémmel, elültetve lelkemben e történet magvát…

Helyek és emb erek Lesznek olyan, Manchestert jól ismerő olvasók, akik csodálkoznak majd, hogy regényemben Madeline és Danny Cheatam Bridge-ben nőtt fel, amikor pedig létezik egy Cheatam Hill nevű kerület. Nem, nem tévedtem. De szükségét éreztem annak, hogy kitaláljak egy negyedet, amikor a gyerekkorukat írom le: számomra a regény világa egy párhuzamos világ. A Juilliard School, ez a fantasztikus New York-i művészeti iskola viszont nagyon is létezik. Csodálatos hely, amely otthont ad a művészetnek és a kultúrának. Kedves diákok, akik oly szerencsések vagytok, hogy ott pallérozhatjátok a tehetségeteket, ne aggó djatok: a r émisztő jelenet , amelynek az iskola a színhelye, merő kitaláció. A regényt színesítő villanásnyi jeleneteket olvasva nyilván rájönnek majd, hogy Boris papagáj közvetítésével Hergé és hőse, a szabad szájú Haddock kapitány előtt tisztelgek, a harmadik fejezet nyitórészében pedig Brassens híres sanzonjából, a -ból idézek. Fernande Egy utolsó megjegyzés. Évek óta feljegyzem azokat a mondatokat, amelyek megnevettetnek, álmodozásra késztetnek, megindítanak, vagy másmilyen hatással vannak rám. Aztán előjönnek, könyvről könyvre, és nyomatékosítják azt, amit egyegy fejezetben próbálok megfogalmazni. A francia és a külföldi olvasóknak is tetszenek, és egyre több üzenetet kapok, amelyekben azt kérdezik tőlem, honnan valók az idézet ek. Örülök, hog y ezek a mott ók más szer zők világár a nyíló ajtók.

Jegyzetek {1}

Károlyi Amy fordítása.

{2}

Rohanó élet (Justh Béla fordí tása).

{3}

A Droopy, a mesterdetektív (eredeti cím: Droopy, Master Detective ) a Hanna-Barbera és a Turner Entertainment animációs televíziós sorozata. {4}

A tetovált lány (Péteri Vanda fordítása).

{5}

A szél árnyéka (Vajdics Anikó fordítása).

{6}

A prí mszámok magánya (Matolcsi Balázs fordítása).

{7}

Condé herceg háznagya azért maradt meg az utókor emlékezetében, mert 1761-ben egy ura által adott fogadáson öngyilkos lett afölötti kétségbeesésében, hogy az aznapra rendelt friss halszállítmány nem érkezett meg. {8}

A 20. század második felének egyik legnagyobb francia séfje. Az 1990- es években rendkívüli módon felkapta a média. 2003 februárjában, 52 éves korában öngyilkosságot követett el, búcsúlevelet nem hagyott hátra {9}

Gregory Maguire Wicked című könyve az Óz, a nagy varázsló alapján íródott, majd musical is készült bel őle , amelynek főhőse nem Dorothy, és nem is a varázsl ó, hanem a Ny ugati Boszorkány. {10}

Kenyérben felszolgált kagy lólev es hagymával és baconn el.

{11}

Sosem leszel egyedül. (A dal Richard Rodgers és Oscar Hammerstein Carousel című, 1945-ben írt musicaljében hangzik el.) {12}

Opus Nigrum (Szávai János fordí tása).

{13}

Magány (Rónay György fordítása).

{14} {15} {16} {17}

Két nemzedék (Goda Gábor fordítása). A Michael Connell y regényeiben szereplő legendás nyomozó, Harry Bosch mottója. Dub: az ír Dubh keresztnév v áltoza ta, jelentése: sötét.

Office of Foreign Assets Control : A Külföldi Vagyontárgyakat Ellenőrző Hivatal, az amerikai

pénzügyminisztérium pénzmosás elleni szervezete. {18}

N. Kiss Zsuzsa fordí tása.

{19}

A Hat Nemzet Tornája (angolul : Six Nations Championship ) egy évenként megrendezett rögbibajnokság Anglia, Franciaország (19 10 óta), Írország, Olaszo rszág (200 0 óta), Skócia és W ale s csapatai közt. {20}

Oidipusz király (Babits M ihály fordítása).

{21}

Meglépni a rohadék zsernyákok elől.

{22}

Az Oasis rockegyüttes énekese és gitárosa, mindketten manchesteri születésűek.

{23}

A lét elviselhetetlen könnyűsége (Körtvélyessy Klára fordítása).

{24}

Heston Blumenthal étterme, az Egyesült Királyság egyik leghíresebb és legtekintélyesebb vendéglátóhelye. {25}

N. Kiss Zsuzsa fordí tása.

{26}

Nem Mezei az vagyok akitásában: voltam. „Nem IV. könyv I. – Bede fordításában: „Többé nem vagyok oly (Ódák, leg ény.”; Balá már, zs fordí pezsdülne a vérem úgy, Anna mint régen”) {27}

Küzdök, hogy meg ne fulladjak. Zeeland holla nd tartomány jelsz ava.

{28}

Utazás az Egyenlítő körül (Benedek Marcell fordítás a).

{29}

Childe Harold zarándokútja (Deme Gyula fordí tása).

{30}

A Bagdad és Al Hill al k özti területet nevezték az a merikai katonák a halál háromszögének.

{31}

Amerikai katonai bázis, ahol a tengerészgyal ogoso kat és az FBI-ügynököket k épzik.

{32}

Ments meg, papa! Változtasd meg a tanúvallomásodat, kérlek! És akkor újra együtt leszünk. Rendben, papa? {33}

Gyufásdoboz.

{34}

Törődj a magad dolgával!

{35}

Manhattan egyik legrégebbi és legnépszerűbb, „régimódi vasalóra” emlékeztető, háromszögletű felhőkarcolója. {36}

A harmadik ember (Békés András fordítása).

{37}

Az árvák hercege (Pásztor Péter fordítása).

Table of Contents Címoldal Impresszum Mottó Prológus Első rész A macska és az egér 1 A csere 2 Fele/más 3 Titokban 4 Időeltolódás 5 You’ve got m ail 6 A szál 7 A bukott Lemper eur 8 Azokat, akiket szer etünk 9 Egy féltve őr zött titok 10 Mások élete 11 A nyomo zás Második rész Az Alice Dixon-ügy 12 Alice 13 Kudarcos napok 14 Meghitt ellenség 15 The girl who wasn’t there 16 A doboz 17 orchidea 18 Fekete Hipnotikus álom 19* Keresztezni az utadat 19** 19*** 19**** 20 Húsba vágó 21 The wild side 22 A manchesteri kí sértet 23 A kétoldalú tükör Harmadik rész Egymásért

24 Amit a holtak az élőkre hagynak 25 A város, amely sohasem alszik 26 A Modigl iani-szem ű lány 27 Fogságban 28 Francesca 29 Egy angyal a pokolban 30 A hold sötét oldala 31 Ellenséges területen 32 Az igazság Danny Doyle-ról 33 A tanúk 34 The Girl in the Dark 35 Kifulladásig 36 Finding Alice 37 Láz a vérben 38 Little Odessa Epilógus Köszönet Helyek és emberek Jegyzetek