Kathleen E. Woodiwiss Csalóka lángok
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Kathleen E. Woodiwiss: The Elusive Flame Avon Books, 1998 Copyright 1998 by Kathleen E. Woodiwiss Hungarian translation Fazekas István, 2000 Hároméves unokámnak, Gyönyörűségemnek, Arienne Elise Woodiwissnek – K.E.W.
I. fejezet 1825. október 24. London, Anglia A szalon franciaablakánál álló Cerynise Edlyn Kendall köny-nyein keresztül, gyászos hangulatban figyelte a Berkeley Square-en átsiető embereket. Ügy tűnt, mindenki fedél alá akar kerülni, mielőtt a fenyegetően gyülekező fellegekből a nyakuk közé zúdul a zivatar. A csontig hatoló szélrohamok belekapaszkodtak a járókelők kabarjaiba és zsakettjeibe, a könnyebben öltözöttek reszkettek a hidegtől. A kandalló márványpárkányán a női alakokkal díszített porcelánóra finom zenéje négy órát jelzett. Cerynise megpróbált erőt venni fájdalmán. Pártfogója, Lydia Winthrop hirtelen halála megbénította. A hetven felé közeledő Lydia olyan életvidámnak és tetterősnek látszott. Szellemessége még halála estéjén is lenyűgöző volt. De Lydia meghalt, már el is temették, bármennyire szerette volna Cerynise meg nem történtté tenni az eseményeket. Csak egy napja, hogy az idős hölgy lelki üdvéért mondott ima alatt Cerynise megkövültén bámulta a mahagónikoporsót, de zaklatott elméje számára örökkévalóságnak tűnt az azóta eltelt idő. Most már örökre nélkülöznie kell annak a szerető asszonynak a társaságát, aki védőangyala, bizalmasa, fogadott anyja és legkedvesebb barátja volt öt éven át. Cerynise minden erőfeszítése kudarcot vallott, hogy fájdalmán erőt vegyen. Ajkai megremegtek, dús, hosszú szempillái alól, meleg, barna szeméből ismét feltörtek a könnyek. Soha többé nem fogják már kettesben élvezni a párolgó teáscsésze és a sütemény melletti kellemes csevegést, a kandalló vidáman pattogó tüzének szívmelengető hangulatát. A szalont nem töltik már be Lydia zongorázásának és Cerynise énekének szárnyaló melódiái. Örökre oda lesz ved-angyalának tapintatos támogatása is. A társadalmi előítéletek ellenére az idős hölgy segítette a fiatal lányt, hogy almait megvalósíthassa, és tehetséges festő váljon belőle. Ő érte el, hogy a személyét C. K. kezdőbetűk mögé rejtő Cerynise kepeiért a gazdag műpártolók csinos összegekét áldozzanak. A szívbe markoló emlékek a fájdalom újabb hullámait zúdították rá. Cerynise kimerültnek és gyengének érezte magát. Mintha a szoba az oldalára dőlt volna, ő pedig tántorogva küzdött a szédülés ellen. Támaszt keresve belekapaszkodott az ablakkeretbe, homlokát a hűvös faburkolathoz préselte. Lydia halála óta alig evett valamit, és álmatlanság gyötörte. Képtelenségnek tűnt, hogy megszabadul valaha a gyásztól. Az idős hölgy egykor otthont és vigaszt nyújtott a halálra rémült, tizenkét éves kislánynak. Cerynise egy kegyetlen viharban vesztette el szüleit, mert egy hatalmas fa a házukra zuhant. A lány önmagát hibáztatta azért, hogy nem tudta megmenteni őket. Lydia - Cerynise nagyanyjának gyerekkori barátnője megmagyarázta, hogy ő is halálát lelte volna az ítéletidőben, ha éppen nem tartózkodik otthonától távol, a leánynevelő intézetben. Az idős hölgy megértette vele, hogy a nehézségek ellenére az élet megy tovább. Lydia elvárhatná, hogy erről most se feledkezzen meg. Az ablakon kopogó esőcseppek hangja gondolatait ismét a jelen felé terelte. Puha léptek nesze hallatszott. Cerynise sarkon fordult, és a kisírt szemű szobalányt pillantotta meg, aki mély fájdalommal gyászolta úrnője elvesztését. - Elnézést, kisasszony - motyogta a szobalány. - Óhajt teázni? Cerynise úgy gondolta, hogy a temetői látogatás után egy forró tea jót
tenne. Csontig átfázott a zord időben. - Egy tea valóban jólesne, Bridget - válaszolta szülőhelyét, Dél-Carolinát idéző, lágy kiejtéssel, amelyen az Angliában töltött évek alig változtattak. Nevelői jókora erőfeszítéseket tettek, hogy megtanítsák neki a helyes angol kiejtést. Cerynise azonban egy akaratos kisgyerek makacsságával sorra meghiúsította beszéde megjavítására irányuló kísérleteiket. Ha volt hozzá hangulata, akkor persze a legkényesebb ízlésnek is megfelelő választékossággal és kiejtéssel beszélt. Azt azonban nem szerette volna, ha idegenként fogadják majd szülőföldjén, hiszen szilárdan eltökélte, hogy egyszer majd visszatér Dél-Carolinába. A szobalány pukedlizett, és megkönnyebbülten elsietett. Végre akad tennivalója! Az elmúlt napokban mozdulatlan csend telepedett az egész épületre, mintha maga a ház is gyászolná az úrnő elvesztését. Az ezüst teáskészlettel és meisseni porcelánnal megterített zsúrkocsi kisvártatva begördült a szalonba. A teáskanna melletti tányéron habosra kevert vajjal megkent apró lángosok sorakoztak, kristálytégelyben ínycsiklandozó földieperlekvár púposodott. Cerynise nagyot sóhajtva ellépett az ablaktól, és leült a kandalló előtt álló puffra. Remegő kézzel emelte fel a teáskannát, és töltött magának egy csészével. Tejszínt és cukrot tett bele, az angol szokások közül ezt az egyet élvezte igazán. Egy lángost a tányérjára emelt, de azonnal el is ment az étvágya. Képtelen volt magába erőltetni, csak bámulta a tányéron lévő falatokat. Ajkához emelte a teáscsészét, belekortyolt az italba. Bízott benne, hogy a tea gyomrát és idegeit is megnyugtatja kissé. A világ hatalmasnak és félelmetesnek tűnt. Vajon miként alakíthatná sorsát kedvezően most, hogy tizenhét évesen egyedül maradt? Cerynise behunyt szemmel küszködött kezdődő fejfájása ellen, amit a feszültség és a hosszú álmatlanság okozott. Halántékában a fájdalom állandó lüktetéssé erősödött. Úgy érezte, hogy hajtűi is csak fokozzák gyötrelmeit, ezért kiszedegette csinos kontyba feltűzött hajából a díszeket. Ujjaival néhányszor végigszántott tincsein, hullámos, szőke hajfürtjei vállára és derekára omlottak. Kínzó fejfájása nem csillapodott. Masszírozni kezdte fejbőrét. Nem érdekelte, hogy tönkreteszi pompás, szőke frizuráját, és az sem, hogy egy elegáns szalonban ül, ahol kötelező a rendezett hajviselet. A házban csak a személyzet tartózkodott. Bár Lydia unokaöccse gyakran a legalkalmat-lanabb időpontokban toppant be, arra nem vette a fáradságot, hogy nagynénje temetésén megjelenjen. Igaz, utolsó látogatásakor ingerülten összeszólalkozott az idős hölggyel, és dühében megfogadta, hogy két hétig be sem teszi a lábát a házba. A lüktető fájdalom enyhült, így már képes volt világosabban gondolkodni jövőjéről. Egyetlen élő rokona, a nagybátyja, Charlestonban lakik. Agglegény, aki a házasság és a család helyett tanulmányainak szentelte életét. Cerynise biztos volt benne, hogy tárt karokkal fogadná be őt a házába. A lány elutazása előtt váltig bizonygatta, hogy lelkiismeretes szülőként gondoskodna a neveltetéséről. Nem is akarta elengedni maga mellől, de végül beadta a derekát, mert alaposan átgondolta annak előnyeit, ha Cerynise egy idősebb hölgy mellett nevelkedik. Ettől kezdve maga is arra biztatta unokahúgát, hogy utazzon Angliába. Tanulmányozza a művészeteket, tanuljon nyelveket, ismerjen meg mindent, amire egy elegáns hölgynek szüksége lehet, és csiszolt drágakőként térjen visz-sza otthonába. Igen, Sterling Kendall távoli otthona biztos menedéket jelentett Cerynise számára.
Egy ideig legalább a pénz miatt nem kell nyugtalankodnia, gondolta megkönnyebbülten Cerynise. Képeivel már keresett annyit, hogy abból az újabb alkotások elkészültéig kényelmesen megélhet. Charlestonban sok gazdag ültetvényes és kereskedő él, közülük többen szenvedélyesen gyűjtik a festményeket. Igaz, nem kapkodnak majd a képeiért, ha megtudják, hogy alkotójuk egy ismeretlen fiatal lány, ezért célszerű olyan ügynököt találni, aki szívesen árulja festményeit, anélkül hogy alkotójuk kilétét felfedné. Megfordult, és belepillantott a bejáratnál függő, aranyozott keretű tükörbe. Kecses, hosszú nyakát előrenyújtva, fejét kicsit oldalra biccentve kritikusan szemügyre vette arcmását. Nagybátyja akkor látta őt utoljára, amikor cingár bakfisként hajóra szállt. Azóta magas, karcsú nő lett belőle, remek alakjával csapatostul vonzotta maga köré az udvarlókat. Kecsesen ívelt szemöldöke és hosszú szempillái alatt barna szemei természetellenesen nagynak látszottak, kicsit kiugró járomcsontjától finom arca kissé beesettnek tűnt. Egyenes vonalú, keskeny orrával meg volt elégedve, puha ajka viszont szokatlanul vértelennek látszott. Paszománnyal díszített, divatosan rövid szoknyája látni engedte harisnyába bújtatott karcsú bokáját és lapos sarkú papucscipőjét. A ház elől kocsizörgés hallatszott, majd megzörgették a bejárati ajtót. A dörömbölés végigvisszhangzott az épületen. Míg az inas méltóságteljes lépteivel áthaladt az előcsarnokon, Cerynise igyekezett formát adni frizurájának. Haját tarkóján szalaggal fogta össze, és egy hajtűvel rögzítette a csomót. Egy jól nevelt hölgy nem fogadhatja rendezetlen külsővel a vendégeit. A bejárat felől női kacarászással tarkított beszéd hallatszott. A szalon ajtaján két férfi rontott be, nyomukban a zaklatott inassal. - Borzasztóan sajnálom, kisasszony - mentegetőzött Jasper, és arcára őszinte aggodalom ült ki. - Szerettem volna bejelentem Mr. Winthropot és Mr. Ruddot, de nem adtak rá lehetőséget. - Nem kell mentegetőznie, Jasper. Minden rendben van -nyugtatgatta Cerynise a hűséges inast, majd erőltetett nyugalommal előrelépett. Bár Lydia mindig négyszemközt tárgyalt unokaöccsével, Cerynise jobban ismerte Alistair Winthropot, mint szerette volna. Az esetlen mozgású, langaléta férfi fekete haját szorosan hátrafésülve viselte. Pofaszakálla kihangsúlyozta durva vonásait, horgas orra túlnyúlt előreugró állának vonalán. A legnagyobb jóindulattal sem lehetett jóképű férfinak nevezni, pedig láthatólag sokat költött megjelenésére. Feltűnően divatosan, de ízléstelenül öltözködött. Társa, Howard Rudd úgy festett, mint aki hatalmas, előreálló pocakjával akar utat törni maga előtt a tömegben. Krumpliorrát megpattant erek hálózták be, arcának bal felén jókora anyajegy bíborlott. Szeme kapzsin csillogott, a felőle áradó szag pedig arról árulkodott, hogy erősen hódol az ivás szenvedélyének. - Mr. Winthrop mindig szívesen látott vendég nálunk, Jasper - szólalt meg tartózkodóan Cerynise az inas felé fordulva. Lydia mindig ügyelt arra, hogy udvariasan fogadja unoka-öccsét. Még akkor is, ha a legalkalmatlanabb pillanatban, ebédidőben vagy vendégség idején toppant be. Az idős hölgy tőle is ezt várná el. Gúnyos nevetés szakította félbe szavait. Cerynise az otrombaságtól meglepődve fordult Alistair felé. A férfi rosszindulatú tekintettel lépett felé. - Milyen nagylelkű, Kendall kisasszony! - vigyorodott el. - Csodálatos ez a tapintat! Cerynise megpróbálta összeszedni magát és felkészülni az elkövetkezőkre. Nem becsülte sokra Alistairt, öntelt, felfu-valkodott alaknak tartotta. A férfi mintha csak azért tartott volna igényt a megbecsülésre, mert egy hallatlanul gazdag, előkelő hölgy unokaöccse. Cerynise gyanította, hogy Alistair tékozlóan
él. A legalapvetőbb tiszteletet sem adta meg nagynénjének. Bár látogatásainak célját illetően Lydia soha nem bocsátkozott részletekbe, Alistair általában frissen szerzett pénzét számolgatva vagy nagynénje fukarságát szidva távozott. A lány utolsó látogatásakor is ez utóbbi jelenetnek volt fültanúja, a férfi szitkozódása megerősítette Cerynise ellenérzéseit. Szőrös, viaszsápadt kezével Alistair társa felé intett, majd szembefordult a lánnyal. - Mondja meg neki! - adta ki az utasítást az ügyvédnek. Howard Rudd kézfejével megtörölte nyálas ajkát, és előrelépett. Mielőtt belevágott volna mondókájába, egy csiricsáré öltözetű fiatal nő libegett be a szalonba. Ruhájából kibuggyanó melleit ízléstelen nyaklánc, csípőjét a ruha szűk szabása hangsúlyozta ki. Aranyszínű tincsekkel tarkított haját a feje tetején magasra tornyozta. Barna szemét fekete ceruzával húzta ki, ajkát vastagon kirúzsozta, arcán szépségtapaszt viselt. Cerynise észrevette, hogy rúzsának színe megegyezik az Alistair ingnyakán éktelenkedő folt tónusával. - Ó, Al! - vonaglott oda Alistairhez a nő. - Máskor ne várakoztass odakinn! Még sose vótam ilyen flancos házban. Nem bírok egyedül lenni abban a marha nagy hallban! Kiráz a hideg, ha rágondolok, hogy a vén nagynénéd szelleme ott kóborol a közelemben. - Rendben van, Sybil! - mordult Alistair ingerülten a nőre, és lerázta magáról a simogató kezet. - De befogod a szádat, megértetted? Nem akarom hallani a nyivákolásodat! Jasper fintorogva húzta fel keskeny orrát, és megvetően fordult el a némbertől. Pillantása találkozott Alistair szikrázó tekintetével, ennek ellenére, a férfiról tudomást sem véve, kérdését elhunyt úrnője pártfogoltjához intézte. - Kívánja, hogy maradjak, kisasszony? - Menjen ki! - förmedt rá Alistair, és az ajtó felé intett. - Ez az ügy nem tartozik magára! Jasper egészen addig mozdulatlanul állt, amíg Cerynise finom biccentéssel el nem bocsátotta. Alistair a távozó Jasper után bámult. Azt fontolgatta, hogy visszaparancsolja, és alaposan lehordja a sértésért. Aztán mégis meggondolta magát, és figyelmét újra az ügyvéd felé fordította. - Folytassa, Rudd! Az ügyvéd kihúzta magát, és a helyzet komolyságát hangsúlyozva gondterhelt képet vágott. - Mint bizonyára tudja, abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy éveken át én intézhettem Mrs. Winthrop ügyeit. A végrendeletét is én fogalmaztam meg. Cerynise gyanakvóan hallgatta az ügyvéd szavait. Rudd frakkja belső zsebéből előhúzott egy vaskos köteg pergamenpapírt, majd szertartásosan feltörte rajta a pecsétet. Bármilyen nehéz volt is feltételezni, hogy Lydia megbízott Howard Ruddban, az ügyvéd mégis itt állt, és kezében hivatalos iratot szorongatott. Cerynise belesüppedt a legközelebbi fotelba. Úgy érezte, mintha még a gondolatai is megbénultak volna. - Fel akarja olvasni Mrs. Winthrop végrendeletét? - Meg kell történnie - felelte Howard, és szavai megerősítését várva Alistairre pillantott. - Kezdje! - csattant rá Alistair. Frakkjának szárnyait finom-kodva hátracsapta, leereszkedett egy öblös fotelbe, és önelégülten a lányra vigyorgott. Sybil egyáltalán nem volt elragadtatva attól, hogy szeretője ennyi figyelmet szentel az ifjú hölgynek. Terebélyes hátsó felét letette a fotel karfájára, jeges
pillantást vetett Cerynise-ra, majd a tulajdonos magabiztosságával átkarolta Alistair vállát. A férfi elmulasztotta megemlíteni, hogy az idős hölgy védence elbűvölő teremtés. Sybil emlékezett, milyen hevesen tiltakozott ellene, hogy elkísérje. Biztos azért nem akarta magával hozni, mert a lánnyal ugyanazt akarja tenni, mint vele, amikor maguk vannak a lakásban... az ágyban. Howard Rudd a torkát köszörülte. Hangszálainak már nagyon hiányzott egy kis itóka, de tudta, Alistair egy kortyot sem tűr, amíg nem végeztek az üggyel. Szétbontotta az iratcsomót, és gyorsan átfutotta a szöveget. - Lényegtelen apróságokkal kezdődik. Kisebb összegek ennek meg annak, a személyzet tagjainak, távoli rokonoknak. Egyik sem jelentős. Csak az számít, hogy Mrs. Winthrop teljes vagyonát, a házat, a berendezést és minden ingóságot egyetlen rokonára, Mr. Alistair Wakefield Winthropra hagyta. Kikötötte, hogy unokaöccsének azonnal át kell vennie örökségét. - Azonnal? - kérdezte elfúló hangon Cerynise. Lydiával soha nem beszéltek erről, mégis úgy érezte, az idős hölgy szívén viseli sorsának alakulását. Azt gondolta, időt ad számára, hogy fel tudjon készülni a költözésre. Cerynise nem állt rokonságban az asszonnyal, ezért egy udvarias gesztuson túl többre nem számított. De hogy ilyen szívtelen lett volna, annak még a gondolata is képtelenségnek tűnt. - Megnézhetném azt a végrendeletet? - kérdezte remegő hangon. Felállt a helyéről, és várakozóan kinyújtotta kezét. Rudd habozni látszott. Alistair felé pillantott, majd beleegyező biccentését látva átadta az iratot a lánynak. Cerynise alaposan átolvasta a sűrű sorokkal telerótt papírlapot. A végrendelet hitelesnek tűnt. Lydia saját kezűleg látta el kézjegyével az irat minden oldalát, és a végét is az idős hölgy elegáns aláírása zárta. Cerynise az irat tanulmányozása közben érezte, hogy az ügyvéd kényelmetlenül fészkelődik. Mikor aztán elfogyott a türelme, a papírok felé nyúlt. Cerynise gyors pillantást vetett az utolsó lap aljára. Tekintete megakadt a dátumon, és fejét meglepetten felkapva az ügyvédre bámult. - De hisz ez a végrendelet hat évvel ezelőtt íródott! - Pontosan! - felelte az ügyvéd. Kikapta az iratot a lány kezéből, és gondosan összehajtogatta. - Nincs ebben semmi rendkívüli! Nagyon előrelátó gondolkodásra vall. - De hiszen mindez még azelőtt történt, hogy a szüleim meghaltak, és Lydia lett a gyámom. A megváltozott körülmények miatt biztosan újraírta a végrendeletét... - És abba téged is belevett! - szakította féllb maró giinnyal Alistair. Dühösen felhorkant, felpattant a helyéről, és mint egy ketrecbe zárt ragadozó, fel-alá járkált a szalonban. Megtapogatta a bútorokat, végigfogdosta az értékes apróságokat, mintha meg akarta volna jelölni a tulajdonát. - Ugye ezt akartad mondani? Úgy gondolod, hogy a nagynénémnek kellett volna rád is hagynia valamit. Cerynise nyugalmat kényszerített magára. - Nagynénje nagy körültekintéssel kezelte üzleti ügyeit. Meggyőződésem, hogy nem mulasztotta el átírni a végrendeletét sem, amikor fontos változások zajlottak le körülötte. - Nos, ezt nem tette meg! - csattant fel dühösen Alistair. -Éppen eleget tett érted életében, és ezzel ő is átkozottul tisztában volt! Hagyta, hogy éveken keresztül itt élj a házában, minden szeszélyedet elviselte, a legjobb ruhákban járatott. Jókora összeget áldozott arra is, hogy támogassa a képeidnek azt az ostoba kiállítását... Térdre borulva kellene hálát adnod az istennek a nénikém
nagylelkűségéért, nem pedig azon nyafogni, hogy nem kaptál több időt az örökségem elherdálására. Cerynise alig kapott levegőt, annyira megsértette ez a kirohanás. - Egyáltalán nem számítottam arra, hogy a vagyonból bármilyen formában részesülök, Mr. Winthrop! - szólalt meg végül, hangjában metsző hidegséggel. Csak furcsának tartom, hogy nagynénje nem tesz említést rólam, pedig még nem vagyok nagykorú. Lydia a törvényes gyámom volt. Ezt elfelejtette talán? - A drága nénikém talán azt gondolta, hogy mire meghal, addigra megszabadul tőled - vigyorodott el Alistair. -Biztosan azt tervezte, hogy férjhez ad egy gazdag úriemberhez, hogy őt terhelje érted a felelősség. Cerynise dióbarna szemében tüzek villantak. - Ha ismerte volna a nagynénjét, tudná, hogy Lydia törődött az emberekkel közölte megvetően a férfival. - Nem söpörte le őket magáról egyetlen kézmozdulattal. - Nem számít, hogy te mit gondolsz! - hördült fel Alistair. - Egyedül a végrendelet számít. Hallottad, mi áll benne. Én vagyok az úr a házban, és én szabom meg a törvényeit! - Ez az, Ál! - kacagott fel lelkesen Sybil. - Mit képzel magáról ez a csitri? - Kendall kisasszony minden bizonnyal fontos személyiségnek érzi magát gúnyolódott Alistair. Cerynise felé indult, fekete szemében csak úgy izzott a gyűlölet. A lány ösztönösen hátralépett. Nem ismerte eléggé a férfit, de abban biztos volt, hogy nem úriemberrel áll szemben. Ha feldühítik, az erőszaktól sem riad vissza. Balszerencséjére a puff megakadályozta abban, hogy még egy lépéssel eltávolodjon a férfitól. Kénytelen volt közvetlen közelről elviselni Alistair gúnyos mosolyát és égő tekintetét. Cerynise félelmén az unokaöcs még jobban felbátorodott. - Kendall kisasszony téved! - halkította le a hangját. - Valójában egy senki. Nyomorult kis koldus, aki éveken keresztül hízelgett a nénikémnek. Kisajtolt belőle mindent! Kinyúlt, megfogta Cerynise ruhájának csipkegallérját, és egyetlen mozdulattal letépte. - Ne nyúljon hozzám! - kiáltott rá Cerynise, és félrecsapta Alistair kezét. Magáé a ház, de engem nem birtokolhat! Alistair magabiztos mosollyal és égő tekintettel gusztál-gatta a lány mellét. Kívánatos kis teremtésnek látszott. Kár lenne, ha nem próbálná ki! - Ez a helyzet még megváltozhat, aranyoskám! Alistair buja tekintete éberségre intette Sybilt. Nem tetszett neki, hogy ez a fiatal lány a vetélytársa lehet. Partnere hamarosan gazdag ember lesz! Peckesen átsietett a szalonon, és lábujjhegyre ágaskodva a farkasszemet néző páros közé préselte magát. Tekintélyes domborulataival Alistairhez simult. - Ne foglalkozz ezzel a vézna kóróval, szivi! - turbékolta, s ajkát csábosán felfelé görbítette. - Itt van a te Sybiled, aki csak arra vár, hogy boldoggá tehessen! Alistair kárörvendően gondolt arra, hogy most megfizethet Cerynise-nak a gőgös visszautasításért. - Mit szólnál egy új ruhához, Sybil? - kérdezte negédesen. Az örömteli sikoly önmagában is elegendő válasz volt a kérdésre. - Ó, Al, új ruhát veszel nekem? - lelkendezett Sybil. - Miért kellene vásárolnom? - vont vállat közömbösen Alistair. - Cerynise úrhölgy lakosztályában egy egész ruhatár áll a rendelkezésedre. - De Ál, hiszen a méreteink nem egyeznek - siránkozott csalódottan Sybil, aki
nem volt hajlandó beismerni, hogy a fiatalabb nőnek mindene karcsúbb és kisebb. - Ő sokkal magasabb nálam! - Keresd meg a szobáját, és nézd meg, mi illik rád! -förmedt rá Alistair. - A nénikém annyit költött erre a csitrire, hogy biztosan találsz valamit, ami jó lesz rád. Sybil ragyogó képpel kiviharzott a szalonból. Ajtócsapódás hallatszott, és kezdetét vette a lázas kutatás. Alistair nagyon elégedettnek tűnt, amikor ismét Cerynise felé fordult. - Azt hiszem, Sybil megtalálta a lakosztályát, hölgyem! Cerynise ajka megvető mosolyra húzódott. - Ha Sybil végzett, én is felmehetnék, hogy összecsomagoljam a holmimat? Valamelyik fogadóban biztosan találok szállást, amíg előkészítem hazautazásomat Amerikába. - Neked itt nincs semmiféle holmid! - csattant fel Alistair. - Ebben a házban minden az enyém! - Legyen szabad ellentmondanom! - válaszolta Cerynise határozottan, és makacsul felszegte az állat. Bár Lydia mellett nyugodt és zavartalan volt az élete, tudta, miként kell bánni a faragatlan emberekkel. Édesapja tanító volt, Cerynise számos óráját végigülte. Voltak tapasztalatai azokkal az éretlen kölykökkel kapcsolatban, akik azt hitték, szabadon durváskodhatnak a fiatalabbakkal és a gyengébbekkel. Sokakat gazdag szüleik kényeztettek el, és már csak ostoba és kegyetlen játékokban lelték örömüket. Minden bizonnyal Alistair Winthrop is közéjük tartozhatott. - A képeim a sajátjaim, mint ahogy az a pénz is, amit az eddig eladott festményeimért kaptam - felelte. Rudd ismét beavatkozott a vitába. - Amikor maga festegetett, ifjú hölgyem, akkor a Mrs. Winthrop által vásárolt anyagokat használta - kezdte mon-dókáját. - Házitanítót fogadott maga mellé, aki megtanította a mesterség fortélyaira. Szolgálataiért minden bizonnyal jókora összeget kifizetett. Maga az ő házában élt, és ő volt a törvényes gyámja, ő szervezte meg a képeiből rendezett tárlatot, ő alkudta ki értük a legkedvezőbb árat, és ő szedte be az értük kapott pénzt. Különben a képeken nem a maga aláírása, hanem C K. monogram szerepel. A tárlat rendezői nem voltak hajlandók felfedni a művész kilétét. Csak annyit közöltek, hogy mindent Mrs. Winthrop szervezett. Tehát a képek és az eladásukból származó pénz törvényes tulajdonosa csakis Mrs. Winthrop lehetett. Cerynise elpirult a felháborodástól. A tengerparton készített tájképeken és az enteriőrökön a színek és az alakok az ő tehetségének köszönhetően elevenedtek meg, az olajfesték és vászon az ő keze nyomán vált művészi alkotássá. Lydia arra gondolt, hogy a gazdag műgyűjtők egy ismeretlen kislány munkáit soha nem vennék komolyan, ezért ragaszkodott ahhoz, hogy Cerynise ne fedje fel kilétét a nyilvánosság előtt. - Haza akarok jutni Charlestonba - jelentette ki Cerynise határozottan. Szükségem lesz a pénzre, hogy kifizessem a hajójegyet. - A nénikém volt a gyámod - vágott vissza Alistair. - Mindened a nagynéném tulajdonát képezte. Mostantól pedig minden az enyém! - Ezt nézd meg! Hát nem gyönyörű? - viharzott be a boldogságtól ragyogó arccal Sybil. Rózsaszín selyemből készült estélyi ruha volt rajta, dekoltázsát rózsabimbókból álló füzér díszítette. Minden pillanatban az a veszély fenyegette, hogy kibuggyan a ruhából. Megpördült tengelye körül, hogy
mindenki alaposan megcsodálhassa szerzeményét. - Egy egész öltözőszoba van odafent, tele mindenféle finom holmival. Még soha az életben nem láttam ilyesmit! Kalapok! Cipők! Temérdek ruha! Csinos kis csipkés alsónemű! -vihorászta Cerynise holmijaiban pávaskódva. Cerynise nem tudta visszafojtani a komiszkodó megjegyzést. - Majd összeférceiheti a varrásoknál, ha kihámozta magát belőle! - Al! - toppantott dühösen Sybil. - Miért hagyod, hogy így beszéljen velem? Alistair bűntudatot érzett, mert neki is hasonló gondolatok fordultak meg a fejében. Sybil rikítóan kimázolt ajkaihoz egyáltalán nem illett a finom selyemszövet. A férfi tekintete a szolid szépségre, Cerynise-ra vetődött. Mohó pillantással méregette a gyászruha alatt rejtőző lágy hajlatokat és csábító domborulatokat. A lány emelt fővel, töretlen büszkeséget sugározva állt előtte. Úgy festett, mint egy szőke istennő. Cerynise tarkója kellemetlenül bizsergett Alistair pillantásától. Hirtelen támadt óvatossággal emelte rá ismét a tekintetét. A férfi húsos ajka magabiztos mosolyra görbült, és megindult a lány felé. Cerynise gyanította, hogy olyan gondolatok forognak a fejében, amelyek nem nyernék el egy tisztességes nő tetszését. - Ne keseredj el, Cerynise - szólalt meg behízelgő hangon Alistair, majd a lány tarkójához nyúlt, és frizurájából kihúzva a hajtűt, szabaddá tette a kapkodva feltűzött, dús fürtöket. -Megengedem, hogy bizonyos feltételekkel itt maradj. Biztos vagyok benne, hogy kettesben majd kitalálunk valamit. Akár bizalmas barátság is kialakulhat közöttünk. A lány szemében megcsillanó jeges fényekkel mit sem törődve Cerynise mellére lódította a haj tömege t, és megpróbált végigsimítani a selymes fürtökön. Cerynise arca eltorzult a dühtől. Teljes erőből eltaszította magától a férfit. - Maga undorító viperafajzat! Valóban azt képzeli, hogy hajlandó lennék közeli kapcsolatba kerülni magával? Vette magának a bátorságot, hogy idetolja a képét, és úgy viselkedik, mint akinek mindenhez joga van! Pedig csak egy féreg, aki ártatlan emberek húsából falatozik! Inkább rohadjon el a testem, de nem hatalmaskodhat fölöttem! A sértések hallatán Alistair szeme felszikrázott, arca elsötétült, és bíborvörös foltok jelentek meg rajta. Ütésre emelte a kezét. - Majd én megmutatom, hogy ki az úr ebben a házban! Howard döbbent arccal előrelépett, és megragadta Alistair csuklóját. - Ha nyomot hagy a lányon, akkor lesz mit megmutatnia, amikor panaszt tesz a hatóságoknál! - figyelmeztette. -Legjobb lenne, ha minden botrány nélkül elküldené, nem gondolja? Alistair egész testében remegett a dühtől, sokáig tartott, mire visszanyerte önuralmát. Kitépte csuklóját Rudd szorításából. - Kifelé innen, te ringyó! - üvöltötte. - Annyit sem érsz, hogy illemre tanítsalak! - Készséggel elmegyek - suttogta Cerynise. - Összecsomagolom néhány holmimat, és már itt sem... - Semmit sem csomagolsz össze! Takarodj innen! - ordítozott Alistair, és a lány karját megragadva kiráncigálta az előcsarnokba. Jasper mélységes döbbenettel hol egyikükre, hol másikukra pillantott, majd tétován szólásra nyitotta a száját. - Uram, bocsásson meg... - Én vagyok az úr a házban! - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Alistair. - Aki ezt kétségbe merészeli vonni, az máris szedheti a sátorfáját!
Szélesre tárta az ajtót, és olyan erővel lódította ki rajta Cerynise-t, hogy a lány alig tudta megőrizni egyensúlyát. Ezután az inashoz intézte szavait. - Jól gondolja meg a döntését! Ha elmegy, átkozottul nehéz helyzetbe kerül, mert innen nem kap ajánlólevelet! Bősz pillantása ismét a visszanéző Cerynise felé vetődött. - Tűnj el a szemem elől, te kis nyavalyás, különben hívom a rendőröket! Vagy még jobb lesz, ha bezáratlak a bolondokházába! - Nehogy azt képzelje, hogy nem teheti meg! - szólalt meg Rudd. - Vagyonos, tiszteletre méltó ember lett, maga pedig egy nagy senki! Ha nem akarja magát a sárga házban találni, akkor jobb lesz, ha valóban eltűnik! A bejárati ajtó hangos csattanással bezárult. Cerynise szembefordult a jeges széllel, és fázósan körbefonta magán a karját. Kidobták abból a házból, amely az elmúlt öt évben az otthona volt. Nem tudta, merre induljon. A festést nagyon komolyan vette, ezért nem maradt ideje, hogy a vele egykorú lányokkal barátkozzon. Lydia barátai jóval idősebbek voltak nála, és alkalmatlanok arra, hogy szembeszálljanak Alistairrel. Ki tudná megmondani, hogy mire képes ez a férfi, ha valaki megpróbál fellépni a védelmében? A lánynak minden oka megvolt rá, hogy féljen ettől az embertől, akinek indulatai már-már az őrültségbe csaptak át. Meglehet, Alistair nem egészen normális, a törvény mégis mellette áll. Lydia örököseként kénye-kedve szerint rendelkezhet a Winthrop-vagyonnal, eldöntheti, kinek kell távoznia a házból. Cerynise szomorúan nézett vissza, de látását a könnyek és az arcán lecsorgó esőcseppek elhomályosították. A gyász, a koplalás és a kialvatlanság teljesen kimerítette. Képtelen volt fékezni reszketését, ezért futólépésre váltott. Tudta már, hová kell eljutnia. Hirtelen futó léptek zaját hallotta maga mögött. Megtorpant és hátrapillantott. Bridget levegő után kapkodva utolérte. A szobalány vastag stólát tekert maga köré, karjában pedig saját télikabátját cipelte, amit azonnal a hidegtől reszkető Cerynise-ra terített. - Ó, kisasszonykám, hiszen ez borzalom! - sopánkodott könnyek között. Nem akarom elhinni, hogy egyszerűen az utcára rakták. Mr. Alistair ezt nem teheti meg, ugye, drágám? - Ta-tartok tőle, hogy megteheti, Bridget. Mrs. Winthrop végrendelete feljogosítja erre. De neked vi-vissza kell menned! Ne-nem engedheted meg magadnak, hogy ajánlólevél nélkül küldjenek el! Te-tessék... fogd a kabátod... menj... - vacogta, és megpróbálta levenni magáról a kabátot. Bridget tagadóan rázta meg a fejét. - Ez a magáé! Mrs. Winthroptól kaptam egy másikat ajándékba. Van mivel felváltanom ezt a régi rongyot. Nem hagyhatom ott a házat, de legalább azzal a tudattal engedem el, hogy amit csak tudtam, megtettem önért. - Köszönöm, Bridget. Igazi barát vagy - suttogta Cerynise, és szeme újra megtelt könnyel. - Ezt soha nem felejtem el! - Jasperrel összeszedtük a képeit, és levittük a lépcső alatti raktárba tájékoztatta a szobalány. - Jasper azt mondja majd, hogy valamelyik galériába vitték, de nem tudja, melyikbe. Meg kell találnunk a módját, hogyan juttassuk el magához a festményeket. - Borzalmasan sokat kockáztattatok - dadogta Cerynise, mélyen meghatódva a személyzet hűségétől. - Nem sodorhatjátok veszélybe magatokat! Most a kikötőbe megyek, hogy keressek egy hajót, amelyik elvisz Charlestonba. Lehet, hogy soha nem jövök vissza a képekért. - Mindegy, kisasszonykám, akkor is megőrizzük a maga számára, így állunk
bosszút azért, amit Mr. Winthrop magával művelt. - Most már valóban menj vissza, mielőtt Mr. Winthrop meglátná, hogy velem beszélgetsz - könyörgött Cerynise. A szobalányból kitört a zokogás. A lány nyakába borult és átölelte. - Isten áldja, kisasszonykám! - szipogta könnyben úszó szemmel. - Mindig olyan jó volt hozzánk. Az a patkány Winthrop megkapja majd a büntetését. Bridget sarkon fordult, és sietős léptekkel elindult a ház felé. Cerynise fejére húzta a kabát kapucniját, és szorosan összefogta magán a kabátot. Ruhája már teljesen átnedvesedett, a süvöltő szél ellen a kabát sem nyújtott védelmet. Arról győzködte magát, hogy képes megtenni az utat a kikötőig, egyszerűen csak egyik lábát a másik elé kell raknia. Ezzel bátorítva magát, hamarosan a Temzén átívelő, Southwarkba vezető híd lábához érkezett. A város fölé tornyosuló viharfelhők az alkonyt sötétségbe fordították. A lány a kísérteties fények mellett is észrevette a folyón felfelé igyekvő hajókat. Megpróbálta felfedezni a magasabb árbocokat, amelyek a tengerjárókat megkülönböztették a kisebb halászhajóktól. Ahányszor gyermekkorában családi látogatásra indultak a charlestoni tengerparton élő nagybátyjához, mindig a déli kikötők felé tartó hajókat figyelte. Amíg Sterling bácsi horgászott, ő vázlatfüzettel a kezében lekuporodott a mólóra, és elmerülten raj-zolgatott. Bácsikája sokat mesélt neki a hajókról, és arra is megtanította, hogyan különböztesse meg az egyik típust a másiktól. A távoli város emlékei megáradt folyamként öntötték el gondolatait. Cerynise szinte még a régi családi ház mellett álló öreg tölgyfákon fészkelő madarak trillázását is hallotta. Orrát megcsapta a virágzó lőne illata, szájában megolvadt csokoládé ízét érezte. Az emlékek gyötrő vágyat ébresztettek benne távoli otthona után. Most pedig itt áll, átfagyva, kimerültén, és halvány fogalma sincs, pénz nélkül miként szerez jegyet egy hazafelé tartó hajóra. Vajon melyik kapitány viszi át ingyen az óceánon? Maga is képtelenségnek tartotta ezt a gondolatot, de tudta, valahogy haza kell jutnia. Elindult a híd felé. Az esőcseppek tócsákat alkottak a macskaköves út réseiben, cipője átázott. Southwarkba érve a folyó áporodott szaga még áthatóbbá vált. Cerynise kitartóan haladt a part mentén, amíg meg nem pillantotta egy tengerjáró hajó magas árbocait. A látványtól új erőre kapva felgyorsította lépteit. Elgémberedett lábujjai minden mozdulattól elviselhetetlenül sajogtak. Tisztában volt vele, hogy ostobaság ezen a környéken egyedül kószálni. Lydia hintójának biztonságában sokszor járt ezen a környéken, és látta azokat a nőket, akik a sikátorokban árulták testüket a matrózoknak. Cerynise tudta, hogy kihívja maga ellen a sorsot. Ezen a környéken könnyen összetéveszthetik egy lecsúszott utcanővel. Az óvatosságra intő gondolatokat azonnal félresöpörte, jelenlegi helyzetében nem engedhette meg magának, hogy ilyesmin töprengjen. Meg kell találnia a módját, hogyan juthat haza, és meg is fogja találni! Már maga sem érzékelte, mekkora távolságot tett meg eddig. Lábait fáradtan húzva végigbotladozott a parton. Cipőjével véletlenül belerúgott valamibe. Szemét erőltetve benézett a bakokon álló, felfordított csónak alá. - Mi a francot csinálsz? - dörrent rá egy hang a csónak alól. - Nem tudsz a lábad elé nézni? Cerynise tekintetét a csónak alól előmászó apró alakra összpontosította. - Bo-bocsásson meg - dadogta, s már maga sem tudta, nyelve a félelemtől vagy a hidegtől nem akar engedelmeskedni. - Nem tudtam, hogy a csónak alatt van, uram.
- Nos, láthatja, mégis ott voltam - válaszolta morcosán feltápászkodva az apró emberke. Cerynise-nál alacsonyabb volt, kopasz, szájában egyetlen fog sem látszott. Matrózruhát viselt. - Mit csinált a csónak alatt? - nyögte ki Cerynise a kérdést. Az öreg matróz morcosán bámult rá. Fejére húzta a csuk-lyáját, és szorosabbra fogta magán a viharkabátot. - Ha mindenáron tudni akarja, kislány, szunyókálni akartam egy kicsit. A kapitányra várok, hogy visszavigyen a hajóra. - Bocsásson meg, na-nagyon sa-sajnálom, hogy megzavartam, uram... Nem láttam a sötétben - felelte a lány udvariasan. Abban reménykedett, hogy a férfi, bosszúsága ellenére, hajlandó lesz segítem neki. - Ugye nem esett baja? - Bajom? Nekem? Az öreg Moonnak? - nézett rá hitetlenkedve a tengerész. Beesett mellkasát kidüllesztve, nadrágszárát felhúzva peckesen pár lépést tett előtte. - Kislány, ahhoz egy jókora bálna kellene, hogy az öreg Moonnak valami baja essen. Az öreg Moon alaposabban szemügyre vette az előtte álló alakot. A lány udvariassága kicsit kiengesztelte. Akadozó hangja ellenére a lány úgy beszélt, mint aki a gazdagok közül csöppent ide. A vak is látja, hogy ez a vékonyka teremtés fölötte áll azoknak a nőknek, akik a kikötőkben kajtatnak a férfiak után. - Mit keres itt egyedül? Nem kislánykáknak való ez a hely! - Na-nagyon sze-szeretnék ha-hazamenni. Megpróbálok egy Charlestonba induló ha-hajót találni. Ne-nem tud véletlenül ilyet? - Itt van a Mirage! - vágta rá habozás nélkül a fogatlan kis öreg. - Suliivan kapitány parancsnoksága alatt fut ki hamarosan a tengerre. Én vagyok a kapitány kajütszolgája. - E-és hol találom meg ezt a Suliivan kapitányt? Moon hüvelykujjával egy kocsma felé bökött, ahonnan fények szűrődtek ki a ködös éjszakába. - Ott iszik bent a kocsmában! Cerynise egyszerre érzett megkönnyebbülést és izgalmat. Örült, hogy a keresgélés lerövidül, de borzalmasan félt belépni egy ilyen helyre. Tudta, hogy a matrózok nemcsak az erős italok kedvéért látogatják a kikötői kocsmákat. Férfiasabb szórakozást is keresnek, olyasfélét, amiben nyilván Sybil is szakértőnek számít. - Megtenné, hogy odavisz hozzá? - kérdezte remegő hangon a tengerészt. Moon elgondolkodva mérte végig Cerynise szánalmas külsejét. Rendes körülmények között mit sem törődött volna egy idegennel, de ez a fiatal lány láthatólag nehéz helyzetbe került. A lényéből áradó udvariasság régóta szunnyadó lova-gias érzéseket ébresztett fel a matrózban. - Megteszem. Halára fagy, ha továbbra is itt ácsorog a hidegben. Erre jöjjön, kislány! - intett karjával az öreg Moon. Cerynise a kocsmába lépve az ajtónál megállt. Moon a tömegben előrefurakodva a terem túlsó vége felé tartott. Az éktelen zsivaj hallatán a lány megborzongott. A matrózok a pincérnők után üvöltöztek, fémkupáikkal a nehéz tölgyfa asztalokat csapkodták. Néhányan hangosan hahotázva minden, mellettük elhaladó felszolgálónőbe belecsíptek, vagy rácsaptak a fenekükre. Egyesek a szorosan mellettük ülő utcalányokat simogatták. Cerynise elkapta róluk a tekintetét, és pillantásával Moont kereste a tömegben. Az öreg egy széles váltó férfi mellett állt meg. A lány feltételezte, hogy ő lehet Suliivan kapitány. A férfi jóval túljárhatott a negyvenen, borzas üstöké erősen őszült, állán távolról is jól látszott a többnapos borosta. Úgy festett,
mint egy kalóz. Elővette jókora erszényét, odaintette az egyik pincérlányt, és egy újabb kör sört rendelt a társaságnak. Végül az öreg matrózra pillantott, és kurtán biccentett. Moon fogatlan vigyorral sietett vissza Cerynise-hoz. - A kapitány meghallgatja a mondanivalóját, kislány! -újságolta örömmel. Cerynise belépett az öreg matróz után a tömegbe. Hirtelen kinyúlt egy kéz, és megragadta. Hátrahőkölt. A tengerész fekete fogaival szélesen rávigyorgott. - Hé, fiúk, nézzétek, mit mosott be ide az eső! - ordított fel hahotázva. Olyan, mint egy ázott patkány! - Én nem patkánynak látom, Gór! - kiáltott fel kéjsóváran egy másik, és Cerynise után nyúlva lehúzta válláról a kabátot. Tekintete felcsillant, amikor végigmérte a lányt. - Egy kicsit vizes, az igaz, de különben egész jól néz ki! - Vedd le róla a mocskos kezed, te ökör! - acsargott Moon a matrózra, és rácsapott a kezére. - Nem látod, hogy úrihölgy? - Úrihölgy? Itt? - kérdezett vissza hitetlenkedve a matróz. - Engem akarsz bolonddá tenni, Moon? - Menj a fenébe! - förmedt rá az öreg tengerész, és kiragadta kezéből a lány kabarját. - Még soha életedben nem láttál úrihölgyet! A közjáték fültanúi hangos hahotában törtek ki. Cerynise hódolója sértett képpel mentegetőzött. - Még nem láttam úrihölgyet ezen a helyen. - Most akkor látsz egyet! - torkolta le Moon. Cerynise úgy érezte, az egész testén eluralkodó gyengeség lassan úrrá lesz elszántságán. Csak akaraterejének köszönhetően tudta megtenni az utat Suliivan kapitány asztaláig. Moon sietősen odatolt egy széket a kapitány mellé. Cerynise hálás volt az előzékenységért. - Moon azt mondja, maga a hajómon akar utazni - szólalt meg Suliivan kapitány, és fürkész pillantással méregette a lányt. Tekintete egy pillanatra elidőzött Cerynise csapzottan lógó haján, átázott kabátján. Bármilyen csinos volt, és bármenynyire elegáns holmit viselt, most valóban szerencsétlennek látszott. A kapitány elgondolkodva nézett a lány szemébe. - Fizetni tud? - kérdezte. Cerynise-nak nehezére esett bevallani nincstelenségét, de hazudni sem tudott. - Ostobaság lenne, ha úgy akarnék utazni a hajón, hogy valamiképpen ne fizetnék érte. - Éspedig hogyan? Cerynise érezte, ajánlata milyen képtelennek tűnhet a hajóskapitány számára. - A nagybátyám, Mr. Sterling Kendall azonnal kifizeti az útiköltségemet, ha megérkezünk Charlestonba... Suliivan kapitány néhány pillanatig úgy bámult rá, mintha a lány elvesztette volna az eszét. Tenyerével nagyot csapott az asztalra, hangos hahotában tört ki, aztán szeme sarkából ismét a lányra pillantott. - Nos, lássuk csak, jól értettem-e, kisasszony! Azt mondja, megérkezése után a nagybátyja kifizeti majd az útiköltséget? Cerynise biccentett. - Tisztában vagyok azzal, hogy ez elég szokatlan... - Teljes őrültség! - förmedt rá a kapitány. - Vagy maga bolondult meg teljesen, vagy engem néz idiótának, kislány! - Egyik sem igaz, Suliivan kapitány - válaszolta Cerynise könnyes szemmel. Biztosíthatom, hogy épelméjű vagyok. Gyámom halála után örököse kidobott a házából. Földönfutóvá váltam. Ha megkönyörül rajtam, a szokásos útiköltség
kétszeresét ajánlom fel. Nagybátyám ki fogja fizetni önnek, ő az egyetlen, akire számíthatok. A kapitány tekintetében részvét csillant. - Meg kell értenie, kisasszony - magyarázta -, nekem el kell számolnom a bevétellel. Lehet, hogy a nagybátyja időközben meghalt. Akkor ki fizeti meg az útiköltséget? - Megértem a helyzetét, Suliivan kapitány - motyogta Cerynise szomorúan. Bocsássa meg, hogy zavartam! - Ne haragudjon, kapitány! - szólalt meg Moon, egészen közel hajolva Suliivan vállához. Az öreg matróz maga is csodálkozott, mennyire szeretne segíteni a lánynak. - Vajon mi a helyzet az Audacious-val? Birmingham kapitány elvi-hetné, ő senkinek nem tartozik elszámolással. - Igen - bólogatott Suliivan kapitány, és elgondolkodva dörzsölgette borostás állkapcsát. - Hajója a saját tulajdona, de ő soha nem vesz fel utasokat. Cerynise végigsimította homlokát. Nem tudta, jól értette-e az elhangzottakat. - U-ugye Birminghamet mondott? - kérdezte akadozva. - Ismeri talán Birmingham kapitányt, kisasszony? - nézett rá Suliivan kapitány kíváncsian. - Ha ő is a Birmingham család charlestoni ágához tartozik, a-akkor ismerem felelte a lány elhaló hangon. - Beauregard Birminghamről, az Audacious kapitányáról van szó magyarázta Suliivan. Cerynise-nak már a válaszhoz is alig volt ereje. - Édesapám a halála előtt egy magániskola tulajdonosa volt... a környék ültetvényeseinek és kereskedőinek a gyerekei jártak hozzá... - mondta. Szavai egyre szaggatottab-ban követték egymást. - Beauregard Birmingham is a diákja volt. Jól ismertük a családot... és a bácsikáját, Jeffrey Birminghamet is. - Nos, ha Birmingham kapitány emlékszik erre, akkor lehet, hogy megkönyörül magán - gondolkodott hangosan Suliivan. Elkapta kajütszolgájának tekintetét, és fejével az ajtó felé intett. - Moon, kísérd a kisasszonyt az Audacious-hoz, és mondd meg Birmingham kapitánynak, hogy tartozik nekem egy szívességgel. - Értettem, kapitány! - mosolyodott el szélesen az öreg tengerész. - Örömmel elkísérem a hölgyet, legalább közelebbről is megnézhetem azt a hajót. Amikor Moon kikísérte Cerynise-t a kocsmából, már teljes volt a sötétség. Moon magabiztosan lépkedett, néha meg-megállt, hogy a lány lépést tudjon vele tartani. Cerynise bizonytalanul botorkált a matróz mögött, úgy érezte, mintha lábára ólomsúly nehezedne. A gomolygó ködön át végre egy hajó magas árbocai tűntek fel előttük. - Azt hiszem, ez lesz Birmingham kapitány hajója - szólt hátra a tengerész. Jól menő kereskedelmi hajó, nem sok ilyet látni a környéken. A kapitány Oroszországból hozott prémek-kel és drágakövekkel fizetett érte. Azt beszélik, most is Szentpétervárról jött vissza, temérdek kinccsel a hajóján. A pletykák szerint megállapodott a Kelet-indiai Társaság egyik kapitányával, és árujának egy részét selyemre, igazgyöngyre és jade-ra cserélte. Most aztán még több holmit visz Charlestonba, amivel meg tudja szédíteni a kereskedőket. Bolond lenne utasokat szállítani, ha kincsekkel is telezsúfolhatja a hajóját! Egyre közelebb értek a rakpartnál horgonyzó hajóhoz. A büszke háromárbocos fregatt mellett a többi eltörpült. Cerynise már a csodálkozásra is képtelen volt, az erő elszállt belőle, érzékei eltompultak. Csak arra vágyott, hogy valahol meghúzhassa magát, behunyja a szemét, és aludjon.
Moon megállt a hajóhídnál, és kiabálva engedélyt kért az őrségben álló tengerésztől, hogy felmehessen a fedélzetre. Hangja tompának és távolinak tűnt Cerynise számára. Lába megroggyant, teste hátrahanyatlott, feje a macskakövekhez koppant. Még hallotta, hogy egy rekedtes hang segítségért kiált, majd erős karok emelték fel. A következő pillanatban minden elsötétült körülötte.
II. fejezet A vakító fény akadálytalanul tört át az eddig bizonytalan körvonalakból álló világon. Cerynise szemét összeszorítva próbált szabadulni a fényességtől, de a sugarak még szemhéján is áthatoltak. Résnyire nyitott szempillái selymén átkandikál-va rájött, hogy a szoba túlsó végében lógó ovális tükör veri vissza arcába az ablakon betűző nap fényét. Bármennyire erőlködött, képtelen volt fejét abba az irányba fordítani, amerre emberi formákat sejtett. Vagy talán csak képzeli, hogy nincs egyedül a szobában? Egészen megkönnyebbült, amikor rájött: puha, meleg ágyban fekszik, testét tiszta paplan takarja. Száraz hajtincsei arcát félig elfedték, és lábujjai sem sajogtak már a hidegtől. Az ágy megrezdült. Cerynise kinyitotta a szemét, és riadtan észlelte, hogy ágya nem szilárd talajon áll. A világ enyhén ringatózott vele. Egészen biztos, hogy egy hajóra került, de vajon kinek a hajójára? Pergamenpapíron futó toll percegéséhez hasonló halk nesz ütötte meg a fülét. Nyugtalanul torkára szorította kezét. Szemei kikerekedtek, amikor rájött, hogy nyakát nem fedi ruhájának magas gallérja. Szíve még hevesebben kezdett verni, amikor karját a tollas paplan alá csúsztatta. Ujjai meztelen mellét érintették, csípője és combja is fedetlen volt a takaró alatt. Pánik vett rajta erőt, a paplant az álláig húzta. Egy gazember meztelenre vetkőztette, és csak az ég a megmondhatója, hogy még mi mindent tehetett vele! Kinyitotta a szemét. A férfi az íróasztalnál ült, és a hajónaplóba írogatott. A lány hirtelen mozdulatára felkapta a fejét. Cerynise mélykék szemet és bronzszínűre sült arcot látott maga előtt. Enyhén hullámos, fekete haja tarkójánál a nyitott ingnyakat súrolta. - Örülök, hogy életben látlak - szólalt meg a férfi. Mély hangjában melegség és mosoly bujkált. - Olyan édesdeden aludtál, hogy már azt hittem, soha nem ébredsz fel. - Hol vannak a ruháim? - szakadt ki a kérdés Cerynise-ból. - Átfagytál, Cerynise, és a ruháid is túlságosan átnedvesedtek. A kajütszolgával kimosattam és megszáríttattam az alsóneműdet, de azt hiszem, a ruhádat már nem lehet helyrehozni. Cerynise gondolatai lázasan kergették egymást. A férfi a nevén szólította, holott számára idegennek tűnt. - Ismerjük egymást? A férfi letette a tollat a nyitott hajónaplóra, ajka mosolyra húzódott. Felemelkedett a helyéről. Cerynise hátával szorosan a falhoz simult, amikor a férfi az ágyához lépett, és megfogta a lány egyik, párnára omló hajtincsét. - Életemben csak egyvalakit láttam, akinek olyan színű haja volt, mint a tiéd. Egy kislányt, aki néha beült az édesapja óráira, és úgy jegyzetelte a hallottakat, mintha egyidős lenne a többiekkel. Amikor megcsavartam az orrát, a nyelvét öltötte rám. Kijelentette, hogy reménytelen eset vagyok, mégis állandóan a nyomomban járt... Cerynise gondolatai nagyobb sebességre kapcsoltak. Apja diákjai között csak egy volt, akire ekkora odaadással nézett fel. A fiú tizenhat éves korában hagyta el Charlestont, hogy szerencsét próbáljon a tengereken. Időnként hazatért, olyankor mindig hozott neki valamilyen ajándékot. - Beau? - Személyesen, kicsi lány! - lépett hátra Beauregard Birmingham kapitány, s bokáit összecsapva, karját mellére szorítva meghajolt felé. - Nagyon örülök,
hogy ismét láthatlak, Cerynise! - Nagyon megváltoztál! - sóhajtotta álmélkodva a lány. Beau-ból jóképű férfi vált. Magas és termetes lett, széles vállától keskeny csípője szinte nőiesnek hatott. - Te is megváltoztál - mormolta a férfi. - Felnőtt nő lett belőled, Cerynise. Gyönyörű, felnőtt fiatal nő! Cerynise érezte, hogy még fejbőrében is szétárad a forróság. A kérdés, amely izgatta, ott lebegett közöttük. - Ki vetkőztetett le? Beau-nak a szeme sem rebbent. - A hajó kapitányaként korlátoztam feladatkörömet, és magamat mint a legénység egyik tagját bíztam meg a szolgálattal. Valaha a védencem voltál, ezért nem kockáztathattam meg, hogy bántódásod essen. - Legalább mondd azt, hogy közben becsuktad a szemedet! - nyögött fel Cerynise. Beau-nak nehezére esett, hogy figyelmét Cerynise szavaira összpontosítsa. Tudta azonban, hogy a lány feszeng, és azon töprengett, miként enyhíthetne zavarán. - Nos, ha ettől jobban érzed magad... - Hazudni akarsz, Beau Birmingham? - nézett rá Cerynise szemrehányóan. A kapitány száját öklével dörzsölgette, hogy ki ne robbanjon belőle a kacagás. - Kizárólag az egészségedet féltettem, Cerynise - bizonygatta, és igyekezett gáláns arcot vágni. - Csontig átfagytál, aggódtam az életedért. Abban az átázott ruhában nem tudtál felmelegedni. Hidd el, nem vagyok egy vén kéjenc... - De vak sem vagy! - nyögött fel a lány megsemmisülten. - Nem, valóban nem vagyok vak - ismerte be a férfi mosolyogva. - Más körülmények között gyönyört szerzett volna a tökéletességed látványa, de hidd el, most valóban csak az egészségedért aggódtam. Beau elhallgatta Cerynise elől, hogy miután levette róla átázott ruhadarabjait, egy kád kellemesen meleg vízbe fektette. Kiskanállal néhány csepp brandy t erőltetett elkékült ajkai közé. Ezután saját ágyába fektette, pokrócba csavarta, és testével igyekezett felmelegíteni. Feledhetetlen érzés öntötte el, amikor a lány szorosan mellé fészkelődött. Döbbenetes hatással volt rá csiklandozó lehelete. Nem bízhat meg önmagában, ha Cerynise egészen Charlestonig mellette marad a hajón. Túlságosan csábító teremtés egy olyan férfi számára, aki idejének nagy részében a kikötői hatóságokat győzködi arról, hogy nem sérti meg ostoba törvényeiket, ha egyik kikötőből a másikba hajózik. Cerynise arccal a fal felé fordult. Bár az adott körülmények között helyénvaló volt a férfi minden lépése, mégis gyötrelmes volt számára a gondolat, hogy ilyen vakmerőségre vetemedett. - Ennél valamit? - váltott témát bölcsen Beau. - Reméltem, hogy időben felébredsz, és együtt ebédelhetünk. Utoljára a szüleid temetésén találkoztunk. Mielőtt felfogtam volna, hogy mi történik, Mrs. Winthrop már el is repített téged a hintóján. Moon mesélte, hogy az örökös egy szál semmiben kitett az utcára, Charlestonba akarsz menni, és abban bízol, hogy én majd hazaviszlek. Cerynise ismét Birmingham felé fordult, és nyugtalanul várta a folytatást. - És megteszed? - kérdezte. Beau nagyon sóhajtott. Ehhez nem volt elegendő bátorsága. A lányból kedves és gyönyörű teremtés lett. Szerette volna, ha még most is csípős nyelvű, éles eszű, csupa kéz és láb kamaszként gondolhatna rá, de azután,
hogy meztelenül látta, erre nem képes. Egész életére kiható következményekkel járhat, ha a hajón összezárva enyelegni kezd ezzel az édes ártatlansággal. - Ez egy kereskedelmi hajó, Cerynise. Ezen nincs meg az utasok szállításához szükséges kényelem - magyarázta. - Suliivan kapitánnyal megbeszéltem, hogy a Mirage-zsal biztonságban hazatérhetsz. Még ezen a héten felszedi a horgonyt, én viszont hamarabb nekivágok az útnak. Az indulásig a hajómon maradhatsz, és a kajütöm is a rendelkezésedre áll. A csalódottság beárnyékolta Cerynise ébredező reményeit. - Magyaráztam Suliivan kapitánynak, hogy megérkezésem után Sterling bácsi kifizeti az útiköltségemet - mondta szomorúan Cerynise. - ő viszont közölte, hogy a hajótársaság ragaszkodik a szigorú elszámoláshoz. - Az útiköltség miatt ne aggódj! - nyugtatta meg Beau. -Már szóltam Moonnak, hogy tegye meg a szükséges lépéseket. Nincs okod aggodalomra, ha ő vigyáz rád. Az öreg rendíthetetlen, ha egyszer hűséget fogadott valakinek. Máris a személyes használatodra kirendelt lovagnak hiszi magát. Tegnap este magánkívül volt, amikor elvesztetted az eszméletedet. - Nélküle nem jutottam volna el idáig - ismerte be Cerynise csendesen. Beau odalépett a ruhásszekrényhez, és egy férfiköntöst húzott elő. A karjára terítette, és összeszedte a székre készített ruhadarabokat. Cerynise azonnal ráismert alsóneműire. Jókora sötét foltok éktelenkednek rajtuk. - Tartok tőle, hogy teljesen tönkrementek - nyújtotta a lány felé a kupacot. Az Audacious-n senki nem tudja, hogyan kell kifehérítem ezeket a finom holmikat. - És hol a ruhám? - A bársony még nedves, de ha megszárad, sem tudod hasznát venni. Egy kisgyerekre talán rámenne - vonta meg a vállát Beau. - Csak ezt a köntöst tudom felajánlani helyette. Délutánra megpróbálok elfogadhatóbb holmit szerezni. Holnap pedig lesz időm, hogy ruhát vegyek neked. Amíg felöltözöl, szólok a szakácsnak. A kapitány kilépett a kajütből, és magára hagyta Cerynise-t. A lánynak szüksége is volt az egyedüllétre, hogy kicsit rendezni tudja gondolatait. Nagy hatással volt rá, hogy egy olyan férfi birodalmát foglalhatja el, akiért gyermekkorában rajongott. Megilletődötten kelt ki az ágyból, és öltötte magára az otthagyott köntöst. Fanyar, férfias kölni illata csapta meg az orrát. A szíve is belesajdult, megjelent előtte Beauregard Birmingham alakja. Az illat felébresztette érzékeit. Maga is meglepődött, menynyire felkavarja a férfi megjelenése, akivel szülei temetése óta nem is találkozott. Akkor attól rettegett, hogy sohasem látja többé, még a hintő ablakából is mindvégig őt kereste tekintetével. Ceryrúse egész testét szokatlan, édes érzés töltötte el. Csillogó tekintettel vette szemügyre az elegáns berendezést, a férfias ízlést tükröző, finom bútorokat. A kajüt is olyan volt, mint maga az ember. Csinos, elegáns, ugyanakkor nyitott a világra, mint kajütjének apró üvegtáblákból álló, széles ablaka. Cerynise érdeklődve vette szemügyre az üvegajtós könyvszekrényben sorakozó köteteket. A hajózási szakkönyvek mellett életrajzi művek, verseskötetek és regények gazdag gyűjteményét találta. Fejét csóválva elmosolyodott. Diáktársai annak idején a művészetek szeretetét Beau gyengesége jelének tulajdonították, annak ellenére, hogy jobban lovagolt, futott és úszott bármelyiküknél. Egy faburkolatú mélyedésben elrejtve ovális fürdőkádra bukkant. A kád
peremére tapadt homokszínű hajszálakon akadt meg a pillantása. A látványtól még a lélegzete is elállt: saját hajszálait látta maga előtt. - Meg is fürdetett! - suttogta megkövültén maga elé. A haja tövéig elvörösödött, amikor arra gondolt, hogy Beau Birmingham ezt is megengedte magának. Nyomorúságában sírni szeretett volna, hogy megszabaduljon az egész lényén eluralkodó zavartól. Köntösét széttárva Cerynise végignézett meztelen testén. Beau is ugyanígy látta. Melle telt és formás, dereka karcsú, csípője és combja sima és arányaiban tökéletes. Ha Beau a férje lenne, akkor boldog örömmel mindenét megmutatná neki. Azon tanakodott, hogy fürdetése közben vajon mire gondolhatott a férfi. Csak a javát akarta, de vajon nem történt-e olyasmi, amit eltitkol előle? Vajon ezért nem tett említést a fürdetésről? Vagy csak a megalázó érzéstől akarta megkímélni? Cerynise gyorsan magára kapta alsóneműit, majd felvette a túlméretezett köntöst. Arra gondolt, mennyit bajlódhatott Beau, amíg megoldotta mellei között az ingvállat összefogó apró gombocskákat. Lehet, hogy fel sem figyelt meztelenségére, és segítségnyújtás közben meg sem fordult a fejében, hogy nővel van dolga? A lány belepillantott a mosdóállvány fölött lógó tükörbe. Az asztalon fekvő ezüstdobozkában talált sóból egy csipetnyit mutatóujjára tett, és megmosta vele a fogát. Ujjaival néhányszor végigszántott a haján, hogy kibontsa a csomókat. Letépett egy darab csipkét az alsószoknyájáról, azzal fogta össze tarkóján a tincseket. Sápadtnak találta magát, ezért megcsipkedte az arcát, és az ajkát harapdálta, hogy visszatérjen belé a szín. Az ajtó felől halk kopogás hallatszott. - Elkészültél, Cerynise? - kérdezte Beau az ajtó túloldaláról. - Bemehetek? - Természetesen! - válaszolta sietve a lány, és ellenőrizte, hogy nyakánál elég magasan záródik-e köntöse. Eső után köpönyeg, gondolta savanyú ábrázattal. Nem sok értelme van azok után, hogy Beau már anyaszült meztelenül is látta. Beau félreállt, és utat engedett egy fürge mozgású, fekete hajú, bajuszos emberkének. - Kisasszony mindjárt megkóstolja legfinomabb étel életében. Philippe külön neki készítem... - jelentette tört angolsággal a férfi. Széles mosollyal adózott a lány szépségének, majd tenyerét a mellére szorítva, enyhe meghajlással mentegetőzni kezdett. - Mademoiselle, bocsásson meg, hogy le capitaine nem bemutatni. Philippe Monet, capitaine Birmingham szakácsa vagyok. Ön pedig lenni minden bizonnyal Mademoiselle Kendall, akiről le capitaine elmulasztotta megemlíteni, hogy a világ legelbűvölőbb teremtése. Cerynise jóízűen kacagott az apró termetű szakács szóáradatán, de amikor az összevont szemöldökű Beau-ra pillantott, abbahagyta a nevetést. Úgy érezte, mintha a férfit zavarná a szakács bőbeszédűsége. Talán megorrolt a burkolt szemrehányásért, amiért nem mutatta be őket egymásnak? Vagy nem tetszett neki, hogy a szakács ekkora lelkesedéssel üdvözli a vendégét? A szakács felé fordult. - Enchanté de fairé votre connaissance, Monsieur Monet. Philippe bajusza megrándult az örömtől, hogy anyanyelvén szóltak hozzá. Kiejtését hallva nyilvánvaló volt, hogy a hölgy egy művelt franciától tanulta a nyelvet. Ő is lelkesen franciára váltott, de Beau felemelt kézzel gátat vetett a szóáradatnak. - Kérem! Beszéljenek angolul azon szerencsétlenek kedvéért, akik nem ismerik az idegen nyelveket!
- Excusez-moi, capitaine... - szólalt meg ismét a szakács. - Philippe, ha befejezné... - szólt rá erélyesen Beau. - Bocsásson meg, kapitány - mentegetőzött a szakács. -Philippe megfeledkezni magáról, amikor a kisasszony anyanyelvén szólni hozzá. - Fegyelmezze magát, ha lehetséges! - válaszolta Beau szárazon. - Én is tudom, hogy Kendall kisasszony milyen szép, de nem szeretném, ha bókjaival zavarba hozná vendégemet. - Ó, kapitány, ilyet Philippe a világért sem akarni! -tördelte a kezét bánatosan a szakács. - Akkor éppen ideje, hogy felszolgálja az ételt, mielőtt teljesen kihűl - szólt rá Beau határozottan, hogy elejét vegye a további mentegetőzésnek. - Máris, kapitány - válaszolta a szakács elpirulva, és tapsolt egyet. Az ajtón kívül mindeddig türelmesen várakozó, szeplős arcú fiú jókora reggelizőtálcával a kezében belépett a kajütbe. A lányt megpillantva szinte kővé dermedt, tátott szájjal bámulta Cerynise-t. - Billy Toddnak hívják - közölte Beau. - ő a kajütszolgám. Rendes fiú, általában jól végzi a munkáját. Különösen akkor, ha nem bámészkodik el. - Bocsásson meg, uram, kisasszony... asszonyom... hmm... - dadogta a fiú fülig vörösödve. Beau még soha nem tapasztalta, hogy egy csinos nő ekkora hatással lett volna az embereire. Aztán eszébe jutott, hogy ő sem tudta megőrizni hidegvérét, amikor Cerynise-t a karjában tartotta. - Tedd le a tálcát, Billy, mielőtt kiejted a kezedből! - mondta. Philippe a fiú segítségére sietett. Füstölt lazacot, kaviárt, citromos vajban párolt zöldségeket szolgáltak fel, a bőséges reggelit jégbe hűtött citrompuding koronázta. A szakács és a kajütszolga magukra hagyta őket. Beau hellyel kínálta Cerynise-t az asztalnál. - Ahhoz képest, kapitány, hogy a hatalmas óceánokat járja, úgy látom, nem fosztja meg magát a földi örömöktől -jegyezte meg az elegánsan tálalt, ízletes ételek láttán a lány. - Ugyan, Cerynise, ne légy már ilyen szertartásos - korholta mosolyogva a férfi. - Világéletedben Beau-nak szólítottál, hát maradjunk továbbra is ennél! Cerynise meg mert volna esküdni, hogy a világ legkékebb szeme szegeződik rá. Sötét mélysége könnyen megbabonázza a nőket, anélkül, hogy gazdájuk egyetlen szót is kiejtene a száján. - Moon említette, hogy gyakran jársz Oroszországba -szólalt meg Cerynise, hogy másfelé terelje gondolatait. - Az előttünk lévő étel egy része is onnan származik. - Biztosan nagyon izgalmas lehet az utazás. Csak túlságosan messze van. - Nincs is olyan messze, mint gondolnád, Cerynise! Sőt, a távolság még rövid is ahhoz képest, milyen hosszú időbe telik a Horn-foktól Kínáig eljutni. Ez az út majd lerövidül, ha tökéletesítik azokat a hajókat, amelyeket most kezdtek gyártani. Klippereknek nevezik őket. Gyönyörű építmények. Négy erős árbocuk szélesebb vitorlákat is megtart, borotvaéles orrukkal villámgyorsan hasítják az óceánt. - Ez úgy hangzik, mintha az óceánt vetted volna feleségül - jegyezte meg Cerynise szomorkásán. - Nem erről van szó - válaszolta Beau. - Mint minden ember, én is otthonra és családra vágyom. Ehhez azonban olyan nőt kell találnom, aki el tudja rabolni a szívemet a tengertől. Lehet, hogy a keresés tíz évig is eltart, mert kétlem, hogy egyhamar ilyen asszonyra akadnék.
- Azt hiszem, minden nőnek nehéz feladatot jelentene, hogy rabul ejtse a szívedet - jegyezte meg Cerynise hangosan gondolkodva. A beszélgetés pillanatnyi szünetében megkóstolta a palacsintát. Annyira finomnak találta, hogy a gyönyörűségtől a magasba emelte tekintetét. - Ó, Beau! Ez egyszerűen mesés! Még életemben nem ettem ilyen finom palacsintát! - Philippe mestere a szakmájának - válaszolta Beau köny-nyedén. - Félek attól, hogy elveszítem. Még valaki neki ígéri a fele királyságát, a főztjéért cserébe. Már három éve dolgozik mellettem. Ha otthon vagyok, akkor Charlestonban is ő vezeti a konyhát. - Házad van Charlestonban? - kérdezte Cerynise meglepetten. - Azt hittem, olyan sokat vagy távol, hogy szüléidnél szállsz meg, amikor hazalátogatsz. - Túlságosan szeretem a nyugalmat ahhoz, hogy Harthavenben húzzam meg magam, ha hazai kikötőben hor-gonyzok - mosolyodott el Beau. - Ha túlságosan sokáig vagyunk apámmal egy fedél alatt, mindketten úgy viselkedünk, mint két szilaj mén, amikor egy karámba zárják őket. Cerynise szinte maga előtt látta a Birminghameket, amint egymás mellett prüszkölnek és toporzékolnak, és azonnal elfogta a nevetés. Harsány kacagásától a szájában lévő palacsinta cigányútra ment. Fulladozni és köhögni kezdett. - No, ezt jól megcsináltam! - szólalt meg Beau. Felemelkedett a helyéről, megfogta Cerynise kezét, talpra segítette, és mögéje lépett. A lány meglepetésére átölelte karcsú derekát. - Hajolj előre, amennyire csak tudsz, engedd el magad, és próbáld felköhögni! Két kézzel Cerynise előredöntött felsőtestét tartva hirtelen mozdulattal megszorította a lány derekát. Cerynise még soha nem került ilyen méltatlan helyzetbe. A hosszú köntösben esetlenül mozogva igyekezett hátsó felét tisztes távolban tartani házigazdájától. A görcsös köhögéstől megtántorodott, és Beau karjába zuhant, és a férfi egy pillanatra erősen magához szorította. Cerynise kibontakozott a férfi öleléséből. Megpróbált felegyenesedni, de lába beleakadt a hosszú köntösbe, és egyensúlyát veszítve oldalra dőlt. Beau utánakapott, hogy megtartsa, de ő is megtántorodott. Mindketten a padlóra zuhantak, úgy, hogy a lány került felülre. Cerynise mélyet lélegzett, ezzel egy csapásra meg is szabadult a torkára csúszott ételdarabkától. Megkönnyebbült, ám arról fogalma sem volt, hogyan enyhíthetne a saját ügyetlenségétől keletkezett zavarán. Érezte, hogy lángol az arca a szégyentől. Biztos volt benne, hogy Beau magában azt gondolja, hogy vonzza a bajt. Háttal a férfi ölében ülve megpróbált talpra kecmeregni. A feneke alatt duzzadó keménységet érzett, szemei elkerekedtek. Legfeljebb egy lapát izzó parázs gyakorolhatott volna rá ilyen hatást. Hirtelen felugrott, és köntösét igazgatva hátat fordított a férfinak. Várta, hogy arca lehűljön kicsit. Beau is talpra állt. Eddig is tisztában volt azzal, hogy ágyából hiányzik egy nő, de Cerynise Kendall érkezése előtt nem gondolta, hogy ennyire szükségét érzi. Lágy nőiességével lángra gyújtotta a férfi érzékeit. Beau szerette volna azonnal a kedvét tölteni a lánnyal, és ez még jobban megerősítette elhatározását, hogy a Mirage-zsal küldi haza. Ma már mit sem számít, hogy kislányként állandóan a nyomában járt. Cerynise felnőtt nővé érett, és túl szép ahhoz, hogy lelki békéjét megőrizhesse mellette. Ha a közelébe került, nem bízhatott önmagában. Beau minden erejét összeszedve igyekezett visszanyerni józanságát. Néhány
pillanat alatt úrrá lett kínzó vágyain. Visszaült a helyére. Akkor vette észre, hogy a lány arcára múlni nem akaró pír költözött. Okát gyanította. Fogalma sem volt, hogy Cerynise az özvegy környezetében mennyit tudott meg a férfiakról, de feltételezte, hogy ezen a téren elég hiányosak az ismeretei. Ha viszont a lány hosszabb ideig mellette marad, akkor ez a helyzet valószínűleg gyökeresen megváltozik, hiszen a lány sincs fából. De kapcsolatuk akár az állhatatosság próbája is lehet, amelyet egyikük nagyon megszenvedhet. A reggeli végéig csend telepedett közéjük. A vágy felébredésével Beau étvágya elment. Agyba nem vihette vendégét, hogy ott elszórakozzon vele, de a lány tisztességes öltözék híján nem bújhatott el mohó tekintete elől. A férfi egyetlen lehetősége az maradt, hogy elhagyja a hajót. Keres magának egy kis nőt, aki kielégíti férfiúi szükségleteit. Akkor és csakis akkor lesz majd képes Cerynise jelenlétében úriember módjára viselkedni. Délután Billy kopogtatott a kapitány kajütjének ajtaján. - Ébren van, kisasszony? - igen, Billy, egy pillanat! - fogta össze nyakán a köntöst Cerynise, és a hosszú ruhát kicsit megemelve az ajtóhoz sietett. - Mi újság, Billy? - üdvözölte mosolyogva a derűs arcú fiút. - A kapitány azt mondta, szüksége van néhány ruhadarabra, amit magára vehet - nyújtott felé Billy egy terjedelmes csomagot. - Mivel én vagyok a legkisebb a hajón, megkért, hogy kölcsönözzek magának néhány holmit. Cerynise meglepett arcát látva azonnal mentegetőzni kezdett. - Kérem, ne vegye tolakodásnak! A kapitány azt mondta, ezeket a ruhákat talán szívesebben viselné, mert az ő köntöse túl nagy magának - magyarázta. Gyors pillantással végigmérte Cerynise-t, felhúzott köntöse alól kivillanó karcsú bokájáig és formás lábfejéig. A lány azonnal leengedte ruháját, a fiú pedig zavarában bíborpirosra gyúlt arccal kezébe nyomta a csomagot. - Teljesen tiszták, kisasszony! Magam mostam ki őket! - Biztos vagyok benne, Billy - nyugtatgatta Cerynise a fiút. A ruhák állapota helyett inkább az foglalkoztatta, vajon illik-e egy nőnek fiúruhába öltözni. Nagyon kedves tőled, de igazán nem szeretnélek megfosztani a holmidtól. A fiú rajongástól kigyúlt arca azt sugallta, hogy bármit hajlandó megtenni Cerynise kedvéért. - Kérem, fogadja el, kisasszony - fogta Billy könyörgőre a dolgot. - Különben a kapitány még azt hiszi, nem ajánlottam fel magának. Nevetésével Cerynise a fiú arcára is derűt varázsolt. - Akkor mégis elfogadom. Nem szeretném, ha miattam bajba kerülnél! - Bármire szüksége van, kisasszony, csak nekem szóljon! Minden kívánságát örömmel teljesítem - tette hozzá Billy fülig vörösödve. Cerynise azon tanakodott, hogy Beau visszatértéig lesz-e ideje felpróbálni a ruhákat. - Sokáig lesz még a kapitány a fedélzeten? - érdeklődött a fiútól. - Ó, nem, kisasszony. Már egy órája elment meglátogatni a barátait. Azt üzente, később visszajön, és együtt vacsorázik magával. Kérte, hogy addig maradjon a kajütjében, ha nincs ellene kifogása. Látta, hogy meresztették magára a szemüket az emberei, és nem akarja, hogy magát látva megfeledkezzenek a munkájukról. - A kapitány kérte, hogy ezt mondd meg nekem? - kérdezte Cerynise meglepetten. - Lehet, hogy az utolsó mondatot nem a maga fülének szánta - felelte Billy elbizonytalanodva. - Ugye nem mondja meg neki, hogy elszóltam magam? - Nem, Billy - rázta meg a fejét Cerynise. - Ez a kettőnk titka marad.
- Néhány óránál tovább még soha nem volt nő a fedélzeten, kisasszony. Lehet, hogy a viselkedésünket egy kicsit durvának tartja. - Ha a többi tengerész is olyan lovagias, mint te, akkor az Audacious legénysége csupa úriemberből áll. A fiú arcán széles mosoly ömlött el, és pajkos grimaszt vágott. Cerynise úgy sejtette, hogy a fiú csak néhány évvel fiatalabb nála. A tengerészélet borzalmasan kemény megpróbáltatás egy fiatal gyerek számára, Billy azonban talpraesett teremtésnek tűnt, aki nem ijed meg a saját árnyékától. - Most már mennem kell, kisasszony - búcsúzott a fiú. -Ha szüksége lenne valamire, csak csengessen, és én máris rohanok! Amint az ajtó becsukódott a fiú mögött, Cerynise kíváncsian felpróbálta a ruhákat. Nőies domborulataira nehezen tudta felöltem a szűk vitorlavászon nadrágot. Meztelen testére nem vehette fel, a durva anyag kidörzsölte volna a bőrét, ezért rá kellett húznia hosszú alsóneműjére. Nagy nehezen sikerült összegombolnia, és minden oldalról megnézte magát a tükörben. A nadrág már elölről szemlélve is úgy állt, hogy pironko-dásra adott okot, de amikor a hátsójára pillantott, még a lélegzete is elállt. A nadrág kihangsúlyozta testének minden apró részletét. Úgy simult rá, mint a saját bőre, még a lába közötti résbe is bevágott. Beau-nak fölösleges volt megkérnie, hogy maradjon a kabinban, Cerynise-t igáslovakkal sem lehetett volna felvonszolni a fedélzetre. A kihívó ruhadarab a tengerészek számára félreérthetetlenül azt jelezné, hogy a csodálkozásnál többet is megengedhetnek maguknak. A sok mosástól puha ing azonban elég hosszú volt ahhoz, hogy csípőjét eltakarja, így jobb híján a nadrágot is magán tarthatta. Billy Todd néhány óra elteltével ismét érdeklődött, hogy időközben nem éhezett-e meg. Cerynise elhárította a fiú kínálását. Közölte: evés helyett inkább pihenni szeretne. Az elmúlt hét eseményei kimerítették, testi és lelki fáradtságára az alvásnál nem találhatott jobb orvosságot. Visszahajtotta Beau ágyán a takarót, és a kölcsönkapott köntöst maga mellé terítette. Bebújt a paplan alá, és behunyta a szemét. Feje alá tömködte a párnát, és orrát megcsapta a férfi illata. Beau távolléte ugyanolyan érzékenyen érintette, mint a jelenléte. Nagyon várta a visszatérését. Hiánya ürességet okozott lelkében, hangulatát beárnyékolta a megmagyarázhatatlan vágyakozás. Billy Todd a délután folyamán még egyszer bekukkantott, teát és kétszersültet hozott. A kajüt magányában lassan teltek az órák. Cerynise felkuporodott az ablak alatti tárolótér párnázott tetejére. Élvezte a látványt, szerette volna festményen is megörökíteni a kikötő nyüzsgő életét. Elegánsan öltözött urak tolongtak a naptól és széltől cserzett arcú tengerészek között. Pocakos kereskedők hessegették el a rongyos koldusgyerekeket, akik nem tágítottak, amíg egy kis aprópénzt oda nem vetettek nekik. Terebélyes csípőjükön kosarat egyensúlyozva halászfeleségek kínálták áruikat, mások kerekes kocsikon szállították a zöldséget, a gyümölcsöt és a tojást. Philippe is ott nyüzsgött közöttük, még egy matrózt is segítségül hívott, hogy a fedélzetre vitesse a temérdek árut. Az alkony közeledtével a nyüzsgés alábbhagyott, a kikötő közönsége lassan kicserélődött. Rikító öltözékű, erősen kifestett utcalányok szólítgatták le a mellettük elhaladó tengerészeket, még az Audacious fedélzetén serénykedő matrózoknak is felkiabáltak. Szoknyájukat felemelve mutogatták combjukat, blúzukat mélyen kigombolva csalogatták magukhoz az ügyfeleket, néhányan még élénk színűre festett mellbimbóikat is közszemére tették. Cerynise
bujaságuk láttán elpirult, ugyanakkor szánta is őket kiszolgáltatottságukért. Arra gondolt, ő inkább a halált választaná, mint hogy a testét árulja idegeneknek. Egy kocsi állt meg csörömpölve a közelben. Cerynise Beau-t pillantotta meg, és szíve az izgalomtól hevesebben kezdett verni. A férfi megállt a kocsi ajtajánál, hogy kipakolja a magával hozott holmit. Karján két, hosszú csövű puska lógott, vállára egy jókora zsákot lódított. Az utcanők ajánlatokkal árasztották el. Egy csinos, fiatal szajha kihívóan hozzádörgölőzött, és szoknyáját felhúzva a combját mutogatta. Beau-ra szemmel láthatóan nem volt nagy hatással, közömbös tekintettel mérte végig a nőket. A legbát-rabb lábujjhegyre állt, hogy csókot lopjon tőle, de Beau mosolyogva elfordult, és a fejét rázta. Elindult a hajó felé, a csinos utcalány csípőre tett kézzel, merően bámult utána. Cerynise megkönnyebbülten sóhajtott. Szívdobogva figyelte, mikor hangzik fel Beau lépteinek zaja. Néhány pillanat elteltével az ajtó túloldaláról a padló recsegését hallotta. - Cerynise! Beau vagyok - hallatszott odakintről. - Bemehetek? - Igen - válaszolta a lány az izgalomtól remegő hangon. Gyorsan leugrott a tároló tetejéről, mert nem szerette volna, ha a férfi rájön, hogy tanúja volt az előbbi jelenetnek. Pillantása az ágy végében fekvő köntösre vetődött. Eszébe jutott kihívó öltözéke, és odaugrott, hogy felkapja magára a köpenyt, de nem volt elég gyors. Beau szélesre tárta az ajtót, és azonnal meg is torpant, amikor egy vitorlavászonba bújtatott, megadóan a magasba emelt, formás fenékkel találta magát szemközt. Működésbe lépett buja fantáziája. Lélegzete szaggatottá, gondolatai kuszává váltak. Cerynise újra felébresztette benne a férfiasságot, ami az előbb egyetlen utcalánynak sem sikerült. Beau kis híján hangosan felnyögött a kínzó vágytól. A formás domborulatok felkorbácsolták érzékeit, a szűk nadrág nem sok teret hagyott a fantáziának. Tekintetét arra a pontra szegezte, ahol a legjobban szeretett volna lenni. Míg a lány feltápászkodott, Beau félrefordult, kezet és arcot mosott a mosdóállványnál. A hideg víz kicsit lehiggasztotta, de időbe telt, amíg teljesen visszanyerte önuralmát. Szembefordulva a lánnyal, megkönnyebbülten látta, hogy már magára vette köntösét. A jótékonyan takaró öltözékben végre rá tudott nézni annak veszélye nélkül, hogy mindenről megfeledkezve ledöntse az ágyra. - Billy ruhája meglepően kényelmes viselet - kockáztatta meg Cerynise bátortalan mosollyal. Beau már átkozta magát ostoba ötletéért. A lány a köntösben rendkívül vonzónak és hozzáférhetőnek látszott. A férfi azt hitte, ha fiúruhába öltözteti, nyugodt maradhat mellette, de kiderült, hogy a nadrágban még nőiesebb és még kívánatosabb. Olthatatlan vágyat érzett iránta. Cerynise derekáig érő haja csillogó, selymes hullámokban omlott végig karcsú alakján, és a völgyek ölén sarjadó erdő színére emlékeztető szemével bizonytalanul nézett Beau-ra. - Még jó, hogy Billy ruháiban nem mutatkoztál az embereim előtt. Ez a látvány sok lett volna nekik. Beau összevont szemöldöke egészen elbátortalanította Cerynise-t. - Úgy látom, nem tetszik, hogy magamra vettem a ruhákat, de Billy azt mondta, szeretnéd, ha... - A nem tetszik aligha fejezi ki az érzéseimet - vágott közbe Beau, és íróasztala mögé állva szinte elbarikádozta magát a lánytól.
Igyekezett másfelé terelni gondolatait. Pillantása az ablak alatti tároló párnázott tetejére vetődött. Az ülőkén jól látható nyomot hagyott Cerynise formás feneke. Az ablakon kinézve látta, hogy a fiatal utcalány még mindig ugyanott árulja magát, ahol az imént találkoztak. Beau-nak már nem is kellett megkérdeznie, tudta, hol üldögélt vendége, mielőtt ő a hajóra lépett. Ismét Cerynise felé fordította a figyelmét, és megpróbálta kideríteni, vajon a lány rossz néven vette-e a jelenetet. Az ártatlanság számára riasztó lehetett az utcalány felkínál-kozása, a férfit azonban egy cseppet sem érdekelte, hiszen őt éppen a Cerynise-szal való újabb találkozás gondolata foglalkoztatta. - Philippe elkészítette a vacsorát. Nem vagy éhes? - kérdezte. - Mint a farkas - válaszolta a lány, és mosolyt erőltetett az arcára. Beau visszamosolygott, majd meghúzta a csengőzsinórt. Míg a kajütszolga és a szakács megterítette az asztalt, és feltálalta az ételt, addig a férfi a hajónaplóba jegyzetelt, és számláit rendezgette. Philippe és Billy megérezték a kapitány borús hangulatát. Néma csendben végezték feladatukat, és villámgyorsan elhagyták a kajütöt. Beau borral töltötte meg a lány poharát, Cerynise pedig ételt szedett a férfi tányérjába. Bár az ennivaló ugyanolyan ízletes volt, mint az előző alkalommal, Cerynise mégis úgy érezte, a kapitány borongós hangulatától elment az étvágya. Valószínűtlennek tűnt, hogy egy asztalnál ül ezzel a férfival. A legutóbbi találkozásuk óta eltelt hosszú évek alatt számtalanszor maga elé képzelte ezt a pillanatot. Beau Birminghamet attól a perctől kezdve imádja, amikor megismerte. Ha útjaik különválnak, és mindketten mással kötnek házasságot, számára akkor is Beau marad az igazi. - Billy biztosan mondta, hogy szeretném, ha a kajütben maradnál - törte meg végül Beau a kínos csendet. - Nem unatkoztál nagyon? - A délután túlnyomó részét pihenéssel töltöttem. Mrs. Winthrop halála óta alig aludtam valamit... minden olyan váratlanul történt... - kortyolt bele Cerynise az italába, hogy bátorságot merítsen belőle. Vajon kislányként is ilyen bátortalan volt az ifjú Birmingham társaságában, mint ahogy most felnőttként viselkedik vele szemben? - És neked jó napod volt? - kérdezett vissza. - Vadászni voltam. Dél-Carolinában gyakran űzöm ezt a sportot, de a világ más tájain ritkán jut rá időm. - Én is nagyon vágyom már az otthonom után - suttogta Cerynise elmélázva. - A bácsikádnak biztos hiányzott, hogy nem voltál körülötte az elmúlt években - jegyezte meg Beau. - Amikor hazai kikötőben vetettem horgonyt, mindig meglátogattam. Legtöbbször csak rólad beszélgettünk. - Nem lehetett valami szórakoztató téma - sóhajtotta Cerynise. - A bácsikáddal együtt abban a tévhitben ringattuk magunkat, hogy még mindig kislányka vagy. Nagyon meglepődik, ha meglát. - Egészséges volt a bácsikám, amikor utoljára találkoztatok? - nézett fel reménykedve Cerynise. - Ereje teljében van, mint régen. Cerynise a hír hallatán megkönnyebbülten elmosolyodott. - Suliivan kapitány azt mondta, hogy Sterling bácsi akár meg is halhatott magyarázta. Beau arra gondolt, nem árt óvatosságra intenie Cerynise-t, ha a Mirage-on hajózik haza, de nem akart túlságosan ráijeszteni. - Legjobb lenne, ha az utazás alatt minél többet tartózkodnál a kajütödben. Suliivan kapitány nem tudhatja, hogy az emberei mit forgatnak a fejükben. Ne mutatkozz előttük gyakran! Moonban megbízhatsz, ő minden kérésedet
teljesíti. - Hát nem változtattad meg a döntésedet? Nem viszel haza? - Sajnos nem tehetem, Cerynise - felelte Beau. Cerynise a döntést véglegesnek tekintette. Gyorsan témát váltott, nehogy Beau azt higgye, hogy nagyon elkeseredett. - Most, hogy elfoglaltam a helyedet, hol töltőd az éjszakát? - kérdezte. - Már fel is akasztottam egy függőágyat az elsőtisztem kajütjében. Oaks olyan mélyen alszik, hogy észre sem vesz majd. - Sajnálom, Beau, hogy ennyi kényelmetlenséget kell elszenvedned, mióta a hajód fedélzetére léptem. - Jó barátom vagy. Mire való egy barát, ha nem segít a másiknak? Vacsora után Beau felállt az asztaltól, futó mosolyt vetett a lány felé, és távozott. Cerynise megvárta, amíg Billy leszedi az asztalt. Amikor magára maradt, befonta a haját, levetkőzött, és kimosta az alsóneműjét. Meztelenül feküdt be az ágyba, ami korábban még soha nem fordult elő. Illetlenségnek tartotta ugyan, de egyetlen ruhadarabja sem volt, amit felvehetett. Bebújt a takaró alá, és meglepődött, milyen izgató érzés. Beau illata egész testét átjárta, a lepedő mellbimbóját simogatta. Láthatatlan szeretőként képzelte maga mellé a férfit. Ez a gondolat soha nem tapasztalt érzéseket keltett benne. Testében furcsa vágyak ébredtek, a melleit kezdte simogatni, és közben állandóan Beau képe lebegett előtte. Elképzelte, hogy ő is ugyanúgy cirógatja a férfit, ahogy az utcalány tette. Vajon milyen érzés lenne, ha egyszer venné hozzá a bátorságot? A testében ébredt éhségtől felajzottan hánykolódott az ágyban. Amire vágyott, az ismeretlen volt előtte. Talán majd egyszer Beau vezeti rá a megoldásra... Ostobaság! - haragudott meg magára. Beau még azt sem engedi, hogy a hajóján utazzon. Ugyan mivel mutathatná ki jobban, hogy nem érdekli őt Cerynise?
III. fejezet Alistair Wakefield Winthrop éktelen fejfájással és háborgó gyomorral ébredt vörösboros mámorából, szája úgy bűzlött, mint a lótrágya. Megfordult az ágyon, és szeretője terebélyes alakját megpillantva hangosan felnyögött. Sybil elkenődött sminkjének, felpuffadt arcának látványa nem javított közérzetén. Kikászálódott az ágyból, úgy érezte, feje menten kettéhasad. Botladozva indult az öltözőszoba felé. Alig ért a mosdóig, amikor gyomra fellázadt, és igyekezett könnyíteni magán. Néhány perccel később Alistair ismét előkerült. Felvette az ingét, és belebújt a nadrágjába. Remegő ujjai sehogy sem boldogultak az inggombokkal. Káromkodva feladta a kísérletezést, és kibotorkált a hálószobából. Tenyerével árnyékolta szemét az ablakon beáramló napfény elől, majd botladozva megindult lefelé. Ökle egészen elfehéredett, annyira szorította a korlátot, és egyesével véve a lépcsőfokokat, leért a földszintre. Az ebédlő ajtaja nyitva állt, a szobalány Jasper felügyelete alatt éppen végzett a terítéssel. Alistair véreres szemével végigpásztázta a tágas helyiséget, de teát sehol nem látott. Elöntötte a méreg. Az inas bizonyára megfeledkezett arról, hogy sorsa a ház urától függ. Alistair elhatározta, hogy rádöbbenti ingatag helyzetére. Nem hajlandó semmiféle szemtelenséget eltűrni ettől a hosszú orrú lakájtól! - Miféle rend van ott, ahol a ház ura kénytelen a teáját keresgélni? - szólalt meg élesen Alistair. A szobalány kezéből kihullott az ezüst evőeszköz. Riadt tekintettel bámult Alistairre. Jaspernek a szeme sem rebbent, vonásai mozdulatlanok maradtak. - Elnézést a kényelmetlenségért, uram! - szólalt meg nyugodtan. - Ha meghatározza a pontos napirendet, biztosíthatom, hogy azt a jövőben pontosan betartjuk. - Ki innen ezzel a moslékkal! - szitkozódott Alistair, és az asztalon álló ételek felé intett. - Hozzon nekem egy csésze teát, ha nem esik túlságosan nehezére! Jasper egyetlen intéssel utasította a szobalányt, hogy szedje le az asztalt. Az inas maga hozta be a teát, és letette az asztal szélére. Alistair remegő kézzel emelte szájához a csészét. Hiába igyekezett, hogy a tea ki ne lötty énjén, egykét csepp a nadrágjára hullott. - Mr. Rudd megérkezett, uram - jelentette Jasper szertartásosan. Bekísérhetem? - Kísérje - vetette oda hanyagul Alistair. Összeráncolt homlokkal figyelte, ahogy Rudd az ebédlőn keresztül odabilleg hozzá. - Küldje ki innen! - suttogta Rudd, s hüvelykujjával az inas felé bökött. Négyszemközt kell beszélnem magával! Alistair tarkójába belenyilallt a rettegés. Ujjával pattintott egyet, hogy Jasper figyelmét felhívja magára, majd némán az ajtó felé mutatott. Rudd megvárta, míg az inas léptei elhalkulnak, majd mély lélegzetet vett. - Nem hiszem, hogy oka lenne az aggodalomra. Ezt mindjárt az elején szeretném leszögezni... Alistair sötét lelke mélyéről émelygős félelem bújt elő. Mindeddig rettegett, hogy valami gond lesz, és ez most nyilvánvalóan be is következett. - Nyögje már ki végre, jóember! - Sehol sem találom Mrs. Winthrop iratait, a ház tulajdonlapját, a befektetések jegyzékét és a bankszámlákat. A papíroknak itt kell lenniük a házban. Már minden elképzelhető helyen megnéztem. - Pedig itt kell lenniük - bólogatott Alistair. Az asztalra támaszkodva
feltápászkodott, és bizonytalan léptekkel az ablakhoz sétált. - Nénikém nagyon jól élt. A vagyonának évi hozadéka legalább harmincezer font lehetett. - Valóban, mindig nagy körültekintéssel intézte a befektetéseit - erősítette meg az ügyvéd. - Akkor hol a pokolban lehetnek az iratok? - kérdezte Alistair számonkérően. Látszott rajta, hogy bármelyik pillanatban robbanhat. - Gazdag vagyok, a fenébe is! Gazdagabb, mint jó néhány gőgös arisztokrata! Senki sem veheti el tőlem a pénzemet! Senki! - Nyugodjon meg! - csitította Rudd. - Ne izgassa fel magát. Az iratoknak meg kell lenniük valahol. Ha kell, felforgatjuk értük az egész házat... - Nem! - csattant fel élesen Alistair. - Keresni fogjuk, de ezt diszkréten kell megoldanunk. Nem akarom, hogy a személyzet tagjai szétvigyék a hírt. Még kérdések merülnének fel az emberekben. Rudd egyre erősödő balsejtelemmel bámult Alistair arcába. - Miféle kérdések? - kérdezte gyanakvóan összeszűkült szemmel. - Ne törődjön vele! Tegye, amit mondtam! Az a vén tyúk egész életében a pénztárcáján ült. Minden fontért könyörögnöm kellett, de a sírból már nem fukarkodhat velem! Minden az enyém lesz! Minden! - Talán Miss Kendall tudja, hogy hol vannak azok az iratok... Alistair pillantásától Ruddnak végigfutott a hátán a hideg. Felemelt egy konyakospoharat, színültig töltötte, és három kortyintással megitta az egészet. - Miss Kendall nincs itt! - emlékeztette jegesen Alistair. -Ha emlékszik rá, én küldtem el. - Igen, pontosan így van! - helyeselt szaporán bólogatva Rudd. - De arra gondoltam, esetleg megkérhetnénk... - Miért nem jutott ez az eszébe, mielőtt kidobtam az utcára? - ordított rá Alistair torkaszakadtából az ügyvédre. - Nem gondoltam, hogy gond lehet - mentegetőzött Rudd. - Ha megtalálnánk őt, talán... Alistair egészen közel lépett hozzá, és az arcába vigyorgott. - Komolyan gondolja, hogy elmondanám Cerynise Kendallnak, hogy fogalmam sincs, merre vannak Lydia iratai? Nem találná ő ezt furcsának? - Lehetséges - ismerte be Rudd -, de nem tudom, mit kezdhetne ezzel a ténnyel. Nincs abban a helyzetben, hogy... Alistair hajthatatlan maradt. - Neki már semmi köze az ügyhöz - jelentette ki határozottan. - Remélem, valaki majd elvágja a torkát, és megszabadítja a világot tőle. Rudd újra a konyakosüveg felé nyúlt, de Alistair kikapta a kezéből. Mutatóujját begörbítve intett az ügyvédnek, hogy kövesse. - A személyzetet, szeretett úrnőjük halála miatt, kegyeletből egy napra szabadságolom - közölte Alistair ügyvédje vállát átkarolva. - Míg ők távol lesznek, addig szobáról szobára átkutatjuk az egész házat. Ha az iratok itt vannak, biztosan megtaláljuk őket. A kocsi a kikötőnek annál a részénél állt meg, ahová vastag kötelekkel rögzítették az Audacious orrát és tatját. Jasper kiszállt a hintóból. Intett a kocsisnak, hogy leszedheti a csomagokat, majd megfordult, és lesegítette Bridgetet. Együtt szedték össze az utazótáskákat, bőröndöket, faládákat és a festőállványt, és a hajóhídon át a fedélzetre léptek. - Kendall kisasszonyt a fedélzeten találjuk? - kérdezte Jasper egy tengerésztől. - Suliivan kapitány úgy tájékoztatott bennünket, hogy a hölgy az Audacious fedélzetén tartózkodik. - A hölgy itt van a hajón - válaszolta udvariasan Stephen Oaks, az elsőtiszt. Mi dolguk vele?
- Elhoztuk a kisasszony néhány holmiját - magyarázta Bridget. - Ha el akarja hagyni Angliát, ezekre szüksége lesz. - Ha megmondják a nevüket, tájékoztatom a kapitányt az érkezésükről felelte az elsőtiszt. Néhány pillanat elteltével megjelent Beau. Kikérdezte a párt, majd elindult a kabinja felé. Az éjszakát az elsőtiszt kajütjében, egy függőágyban töltötte. Nagyon keveset pihent, folyton csak Cerynise-ról fantáziáit. Most arra gondolt, vajon milyen hatással lesz rá a lány látványa. Bekopogott a kajüt ajtaján. Odabentről halk mozgást hallott. Végre kitárult az ajtó, és Beau egy csodálatosan szép nővel találta magát szemben. Cerynise láthatóan nem volt felkészülve a vendégfogadásra. Kimosta a fehérneműjét, a kajütben kiteregette, de a kopogásra hirtelen összekapkodta a száradó holmit. Most zavartan dugdosta a háta mögött, míg másik kezével a köntös hajtókáját fogta össze. Beau észrevette, hogy Cerynise melleinek vonala milyen nagyszerűen kirajzolódik a köntös puha bársonyán keresztül. - A Winthrop-ház személyzetének két tagja érkezett a holmiddal a fedélzetre - közölte Cerynise-szal. - Beengedhetem őket? - Ó, hát persze! - válaszolta lelkendezve Cerynise, de azonnal fülig pirult, amikor eszébe jutott, milyen rendetlen az öltözéke. - Csak egy pillanat türelmet kérek. - Csengess, ha elkészültél! - bökött hüvelykujjával Beau a csengő felé. Akkor leküldöm őket. Ha a vendégeid elmennek, az embereim lehozzák a csomagjaidat. Biztos örömödre szolgál majd, hogy a köntösömön kívül végre valami mást is felvehetsz. - Nagyon szép ez a köntös - mosolyodott el Cerynise, és végigsimított a köpeny ujján. Beau végigmérte a lány karcsú alakját, és mindent megcsodált rajta. - Nagyon tetszettél benne. Rajtam soha nem állt ilyen jól. Cerynise a bók hallatán enyhén elpirult. - Nyomorúságos helyzetemben igazán hízelgő ez a vélemény, uram! - Ha nyomorúságukban mások is így néznének ki, biztosan nem lenne ellene kifogásuk. Majd leküldöm a vendégeidet -szólt még vissza Beau az ajtóból. Amikor Bridget belépett a kajütbe, és meglátta Cerynise-t, örömében felkiáltott, és lelkesen megölelte a lányt. - Ó, kisasszonykám, annyira izgultunk magáért! - Hogyhogy mindketten itt vagytok? - kérdezte Cerynise aggódva. - Ugye Mr. Winthrop nem bocsátott el benneteket? - Mindenkit elküldött egy napra - magyarázta Jasper. -Mr. Winthrop azt mondta, valami dolga van, és nem szeretné, ha a személyzet ott lábatlankodna körülötte. - Hála istennek! - sóhajtotta Cerynise megkönnyebbülten. - Már attól tartottam, hogy elküldték benneteket miattam. - Még a festőállványát is elhoztuk, kisasszony. Mr. Oaks megígérte, hogy hamarosan leküldi valakivel - mondta az inas, és szigorú arcvonásai szomorkás mosolyra húzódtak. Egy faládikót húzott elő a háta mögül. - Ezek pedig a festékei, ha nem tévedek. - Ó, igen! - kiáltott fel Cerynise, és örömében a melléhez szorította a ladikot. - De hogy az ördögbe sikerült kicsempészni a házból? - Korán reggel hoztuk el, amikor Mr. Winthrop és Miss Sybil még aludtak közölte büszkén Bridget. - Nem mertük minden holmiját összecsomagolni, csak néhány ruháját hoztuk el, és azokat az apróságokat, amelyek biztosan hiányoznának. A festményeit a padláson, a tárolótérben rejtettük el. Tudja, a
nagy faláda mögé. Ott nem talál rájuk egyhamar Mr. Winthrop. Ha megadja a nagybátyja címét, megpróbáljuk maga után küldeni a képeket. - Majd megkérdezem Birmingham kapitányt, tud-e pénzt kölcsönözni a szállításhoz. Nem akarlak benneteket költségekbe verni. - Ez valóban jó lenne, kisasszonykám - bólogatott Bridget. - Egyébként úgy határoztunk, hogy új helyet keresünk magunknak. Mrs. Winthropnak vannak barátai, akik kezességet vállalnának értünk. Mindannyian tudjuk, hogy jobb lesz, ha máshová megyünk dolgozni. - Mi lesz, ha elmentek, és Sybil észreveszi a ruháim eltűnését? aggodalmaskodott Cerynise. - Nem fog benneteket lopással vádolni? Bridget egy megvető fejmozdulattal adta értésére, hogy egyáltalán nem érdekli, mit hisz az a cafka. - Nem hinném, kisasszonykám, hogy Miss Sybil észrevenné a hiányukat. Hordani iigysem tudja őket. Kirámolta a ruhatárat és a fiókokat, és a holmikat a szoba közepére dobálta. Ezek a ruhák a halom alján voltak, szerintem már nem is emlékszik rájuk. - Nagy kockázatot vállaltatok, amikor elhoztátok ezeket a holmikat mosolygott Cerynise a két hűséges szolgára. -Nem is tudom, hogyan háláljam meg. - Számunkra elég az a tudat, hogy a holmik visszakerültek a jogos tulajdonosukhoz - felelte Jasper. - Rosszul éreztük volna magunkat, ha nem segítünk önnek. Mrs. Winthrop biztosan visszajárt volna kísérteni, ha nem próbáljuk meg - tette még hozzá fanyar humorral. - Igaz barátok vagytok - fogta meg Cerynise mindkettőjük kezét. Borzasztóan hiányoztok majd. - Ön volt Mrs. Winthrop szeme fénye, a fogadott gyermeke, hiszen sajátja soha nem lehetett - mondta Jasper meghatottan. - Nagyon hiányzik majd nekünk. A szobalány felsóhajtott, és szaporán pislogva próbálta visszatartani könnyeit. Körbenézett a kajütben, hogy kevésbé szomorú témára találjon. - Látott már ilyen elegáns helyet, kisasszonykám? - kérdezte olyan hangon, mintha gombóc lenne a torkában. - Még soha nem voltam hajón. Mindig úgy képzeltem, hogy halszagú és büdös valamennyi. Nem hittem volna, hogy ilyen előkelő környezetben utazik haza, amikor egy penny sincs a zsebében. - Birmingham kapitány régi ismerősöm - mondta Cerynise óvatosan, mert nem akarta elmagyarázni, hogy nem Beau hajóján utazik haza. - Évekkel ezelőtt édesapám tanítványa volt. Nagy szerencse, hogy éppen itt horgonyzott a kikötőben. - Meg kell hagyni, nagyon jóképű - bólogatott lelkesen Bridget. - És ott van az a kedves Mr. Oaks is... Milyen szívesen fogadott bennünket! Jasper halk torokköszörüléssel emlékeztette a szobalányt, hogy megfeledkezett magáról. - El kell mennünk, kisasszony! - szorította meg az inas Cerynise kezét. Vigyázzon magára, és írja meg, hogy megy a sora! - Azonnal írok, amint megérkeztem Charlestonba – ígérte Cerynise fátyolos szemmel. - Köszönjük, kisasszony - motyogta a férfi. - Nagyon várjuk, hogy hírt adjon magáról. - Bridget, szólj Birmingham kapitánynak, hogy egy pillanatra szíveskedjen lejönni - mondta Cerynise a szobalánynak. - Megkérdezem tőle, tud-e annyi pénzt kölcsönözni, ami elég a festményeim hazaszállítására. - Máris szólok neki, kisasszonykám! - ragyogott fel a szobalány arca az örömtől, hogy ismét találkozhat az elsőtiszttel.
Néhány perc elteltével Beau megérkezett. Jasper a folyosón várakozott, és azonnal szélesre tárta előtte az ajtót. - A kisasszony beszélni óhajt önnel, uram! - közölte a kapitánnyal. Beau lépteit meghallva Cerynise megfordult, és arcán reménykedő mosollyal elé sietett. - Jasper és Bridget elrejtették a festményeimet Mrs. Winthrop házában. Szeretném, ha utánam küldenek, de egyetlen pennym sincs. Arra gondoltam, hogy ha tudnál kölcsönözni... - Mennyire van szükséged? - kérdezte a férfi, és íróasztalához lépve kihúzta a fiókot. - Tíz font talán elég lesz. Sok képről van szó, de azt hiszem, Amerikában találok rájuk vevőt. Akkor a kölcsön dupláját fizetem vissza. - Mennyit kaptál eddig az eladott képekért? – kérdezte Beau. - Tízezer fontot - vonta meg a vállát bizonytalanul Cerynise, mert nem szerette volna, ha Beau dicsekvőnek tartja. - És Alistair Winthrop azt állítja, hogy a képek az övéi? - Igen - válaszolta Cerynise, megzavarodva Beau növekvő felháborodása láttán. - Akkor ez az ember egy tolvaj csirkefogó! - jelentette ki Beau élesen. - A képek a tieid és senki másé! - Mr. Winthrop és az ügyvédje nem is voltak hajlandók erről tárgyalni. Azt mondták, Mrs. Winthrop vette a festékeket, ő fizette a festőiskolát, és ő szervezte meg a tárlatokat is. - És mit kapott volna ezekért, ha te nem fested meg a képeket? – háborgott Beau a kifacsart logika hallatán. - A vászon és a festékek árán kívül nem sokat – hangzott Cerynise egyszerű válasza -Pontosan erről van szó- Megpróbáltam ezt annak a két embernek is elmagyarázni, de feltett szándékuk volt, hogy kiforgatnak mindenemből - folytatta Cerynise. - Alistair azt állítja, hogy az a pénz őt illeti meg. - Egy jó ügyvédet kéne találnom neked - jegyezte meg Beau. - Támadd meg azt a végrendeletet! - Inkább haza szeretnék menni - suttogta a lány. - Nagyon hiányzik már az otthonom. Beau beleszámolta a pénzt egy kis bőrzacskóba, és átadta Cerynise-nak. - Tizenöt fontot adok Jaspernek a szállításért és a fáradságáért. Megfelel így? - Ó, igen, Beau! Nagyon köszönöm! - lelkendezett Cerynise. Szeretett volna a férfi nyakába ugrani és megcsókolni őt a nagylelkűségéért, de nem tartotta illendőnek. - Jobb, ha nem találkozom ezzel az Alistair Winthroppal -jegyezte meg a kapitány. - Erős csábítást érzek arra, hogy beverjem a fejét. A kabinból kilépve megállt, és fojtott hangon súgott valamit Jaspernek. Az inas készséges bólogatására leakasztott övéről egy erszényt, átadta neki, majd kezet fogtak. Beau felment a lépcsőn, Jasper visszatért a kajütbe. Cerynise átadta az inasnak a Beau-tól kapott pénzt. - Bármit is tesz, legyen nagyon óvatos - figyelmeztette Jaspert. - Nem szeretném, ha Mr. Winthrop gyanút fogna, és maga börtönbe kerülne miattam. Ha rajtakapja, amint a képeimet kicsempészi a házból, akkor magára szabadítja a törvény embereit. - Ahhoz tetten kellene érnie, kisasszony - felelte Jasper szórakozott mosollyal. - ő azonban mindig későn kel, ezért ez nem megy könnyen. Ráadásul Mr. Winthrop és Miss Sybil olyan hangosan horkolnak, hogy akár az egész házat ki
lehetne lopni alóluk, észre sem vennék. Még ön is elcsodálkozik, ha meglátja, mennyi mindent küldünk majd maga után. A két szolga távozása után Billy néhány kisebb csomaggal együtt levitte a festőállványt a kajütbe. A fiút egy termetes matróz követte, vállán a legnagyobb ládával. A tengerész távozása után Billy még egy pillanatra megállt az ajtóban. - A kapitány ma nem éjszakázik itthon. Megkért, hogy gondoskodjam mindenről, amire szüksége van. Cerynise-t nagyon érdekelte volna, hogy a kikötőben nyüzsgő utcalányokon kívül mi foglalhatja le a kapitányt egész éjszakára. Nem tetszett neki a gondolat, hogy Beau egy másik nő karjaiban lehet, de bármennyire érzékenyen érintette, mégsem fejezhette ki csalódottságát. - Azt hiszem, jólesik majd egy kis zavartalan egyedüllét -mosolyodott el Billy kedvéért. - Része lesz benne, kisasszony -biztosította a fiú készségesen. Billy távozása után Cerynise kipakolta a ládát, és megnézte, Bridget mit hozott az apróbb csomagokban. A ládában a legjobb ruhái lapultak, estélyi öltözékek éppen úgy, mint mindennapos viseletre .szánt holmik. A kisebb csomagokban a cipőit, hálóruháit, fűzőit és selyemharisnyáit találta. Bridget a lány ruhatárának majdnem a felét elhozta, s ez több volt, mint amire legmerészebb álmaiban számított. Cerynise most már képes lesz úgy felöltözni, amivel fel tudja hívni magára a kapitány figyelmét. Talán arra is rá tudja venni, hogy az ő hajóján utazhasson haza. - Itt kell lenniük! - hajtogatta Alistair a könyvtárszobában, az íróasztal mögé görnyedve. Rudd már néhány órával korábban a padlóra roskadva feladta a kutatást. - Nincsenek meg - sóhajtotta a fáradtságtól félájult ügyvéd. Hitetlenkedve rázta meg fejét, amint végignézett a körülötte heverő iratcsomókon. Nincsenek itt, és a házban sincsenek sehol! A sápadt, vizenyős szemű Howard Rudd a végsőkij kimerültnek látszott. Arcizmai rángatóztak, ajkát annyir összeszorította, hogy teljesen elfehéredett. - Itt kell lenniük valahol - ismételgette Alistair a rémüle tol bénultan. - Kell, hogy legyen valami nyoma annak, hog a vén ringyó hol tartotta a pénzét! - Nincsenek itt! Túljárt az eszünkön - sóhajtott fel szaggatottan Rudd, és tenyerével végigsimított az arcán. – Szembe kell néznünk a tényekkel. Itt csak a levelezését és a háztartartási számlákat találtuk, de annak nyoma sincs, hogy a pénzt hova tette. Csak abban vagyok biztos, hogy azokon a számlákon, amelyeket évekkel ezelőtt én kezeltem, most egyetlen penny sincs. - Legyen átkozott az a vén csoroszlya! - őrjöngött Alist - Ezt nem tehette meg velem! Egyszerűen nem tehette me - Mégis megtette - jegyezte meg Rudd. - És ez ellen az ég lágon semmit nem tehet. Hónapokig tartana, hogy végignézzük azokat a helyeket, ahol a tőkéjét elhelyezhette. Már akkor is szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha csak a felét megtaláljuk. - Nem tudok várni! - acsargott Alistair. - A hitelezőim a torkomat szorongatják! Már az adósok börtönében ülnék, ha nem én lennék a vén banya örököse. - Közölhetnénk velük, hogy Mrs. Winthrop rendezetlenül hagyta maga után az ügyeit - vonta meg a vállát fáradtan az ügyvéd. - Ezzel egy kis időt nyernénk. - A hitelezőknek eszükbe jutna, hogy valami nincs rendjén. Ezt az ügyet csendben és gyorsan kellett volna intézni! -bámult bele Rudd képébe Alistair. -
Miért nem mondta korábban, hogy fogalma sincs, hol a pénz? - Ne engem hibáztasson! - sötétült el Rudd arca. A konyakosüveg után nyúlt, de üresen találta, és visszacsapta az asztalra. - Előre megmondtam, hogy már évek óta nem én intézem Lydia ügyeit. Honnan kellett volna tudnom, hogy mit csinált azóta? Bármit kezdhetett a vagyonával! Csend ereszkedett közéjük, némán bámultak egymásra. - Mára be is fejezhetnénk - emelte Rudd megadóan magasba a kezét. Holnap reggel majd tiszta fejjel folytatjuk. - Mikor volt magának utoljára tiszta a feje? - nevetett fel gúnyosan Alistair, bár nem volt ellenére, hogy abbahagyják a kutakodást. Hátradőlt a székében, és végignézett az óriási rendetlenségen. A nap folyamán felforgattak mindent, de semmit sem találtak. Mindent kihajigáltak a szekrényekből, kiürítették a fiókokat, még a matracokat is felemelték. A személyzet tagjai holnap visszatérnek. Ha meglátják a rendetlenséget, rájöhetnek, hogy valamit kerestek. Alistair arca megrándult. Lelki szemei előtt megjelent, amint börtönbe zárják. Mocskosán, éhesen, kimerültén ül a cellájában, csak az őrök könyörületére számíthat. Az utóbbi időben egyre gyakrabban kínozta ez a szörnyű látomás. Erőszakkal másfelé terelte gondolatai. Csak most döbbent rá, hogy egész nap nem evett. Arca elkomorult és Ruddra szegezte tekintetét. - Menjen, keresse meg Sybilt! Mondja meg neki, hogy főzzön nekünk valami ehetőt, különben megismerkedik a tenyeremmel! - szólt az ügyvéd után. - Ez a kurva is éppen olyan haszontalan, mint a többi! Rudd távozása után kopogtattak a bejárati ajtón. Alistair rájött, hogy a szolgák nincsenek a házban, ezért kénytelen lesz ő ajtót nyitni. Bajsza alatt bosszúsan káromkodva elgémberedett lábára állt, és a könyvtárszoba padlóján felhalmozott papírhegyek között botladozva elindult az ajtó fel. Az előcsarnokba érve hallotta, hogy a kandallópárkányon kilencet üt az óra. Átkozottul késő van ahhoz, hogy valaki ilyenkor érkezzen látogatóba. Talán Cerynise akarja visszakönyörögni magát, gondolta reménykedve. Még egyszer nem engedi ki a markából azt a csinos kis ringyót. Legalábbis addig, amíg minden információt ki nem szed belőle. Szíve hevesen kezdett kalapálni, amikor megpillantotta az ajtóban álló középkorú, gondosan nyírt bajuszt és drótkeretes szemüveget viselő férfit. Nyilvánvalóan arra számított, hogy valamelyik alkalmazott nyit ajtót, mert meglepetten nézett az elhanyagolt, borostás Alistairre. - Bocsásson meg a késői látogatásért, uram! Itthon találom Kendall kisasszonyt? - Kendall kisasszonyt? - kérdezett vissza Alistair gyanakodva. A fickó aligha lehetett a lány udvarlója, a rokonai pedig tudomása szerint az óceán túlsó felén éltek. Felülkerekedett benne a kíváncsiság, és udvarias mosollyal utat engedett a látogatónak. - Cerynise-hoz jött, Mr. ...? - Ó, bocsásson meg, uram! Thomas Ely a nevem, én voltam Mrs. Winthrop jogi képviselője. Fogadja őszinte részvétemet - mondta. - Ön a rokonsághoz tartozik, uram? Alistair fejében lázasan kergették egymást a gondolatok. Egyetlen pillanatig sem volt kétséges, mit akar Ely. Egész nap kínozta a baljós előérzet, hogy valami baj lesz. Rudd-dal együtt az elejétől kezdve gondolták, hogy másik végrendelet is készült. Ely megjelenése megerősítette ezt a feltételezést. - Mrs. Winthrop unokaöccse vagyok - tájékoztatta Alistair a vendéget, miközben bekísérte a szalonba. - Kedves öntől, hogy ilyen hamar jelentkezett.
- Ó, egyáltalán nem - válaszolta Ely zavartan. - Csak a mai újságokból értesültem Mrs. Winthrop haláláról. Meglepődtem, hogy nem tájékoztattak erről azonnal. - A drága Cerynise nem tájékoztatta önt? – kérdezte Alistair meglepetést miméivé. Agya lázas gyorsasággal működött. Csodálatos nyugalom szállta meg, nyoma sem volt rajta az elmúlt napok zaklatottságának. - Nem, sajnos nem - csóválta a fejét Ely, és leült a pamlagra. - Mrs. Winthrop halála engem is megrázott. Alig egy hete találkoztunk, akkor még jó egészségnek örvendett. - Váratlanul hagyott itt bennünket - bólogatott Alistair, és szomorúságot erőltetett vonásaira. - Hatalmas veszteség ez mindnyájunknak. - Ha beszélhetnék Kendall kisasszonnyal... - szólalt meg ismét Ely. Rezzenéstelen arckifejezéséből semmit nem lehetett kiolvasni. - Ó, persze... természetesen! Bocsásson meg egy pillanatra! Mindjárt megnézem, hol van. Tudja, bajban vagyunk személyzet nélkül. A gyász miatt mára kimenőt kaptak. Néhány pillanat türelmet kérek! - Semmi probléma, uram, megvárom - felelte Ely. Alistair kilépett a szalonból, sietős léptekkel keresztülment az előcsarnokon és az ebédlőn. Majdnem összeütközött a konyhából kilépő Rudd-dal. - Sybilnek fogalma sincs a főzésről - panaszkodott az ügyvéd. - Azt javasolta, hogy vacsorázzunk inkább a fogadóban! Alistair megragadta az ügyvéd kabátjának hajtókáját. - Ezzel most ne foglalkozzon! - csattant rá élesen. - Egy bizonyos Thomas Ely érkezett látogatóba! Mond magának valamit ez a név? - Híres belvárosi ügyvéd - fehéredett el Rudd. - Igen nagy tekintélynek örvend... - O volt Lydia jogi képviselője, most pedig Kendall kisasz-szonnyal szeretne beszélni. Tudja, mit jelent ez? - Végünk! - nyögött fel Rudd. - Most mit tegyünk? Az ügyvéd izgatottságát Alistair szórakoztatónak találta. Élvezte, hogy ő meg tudja őrizni hidegvérét, amikor mások összeomlanak. Ez újabb bizonyítéka volt számára saját felsőbbrendűségének. - Nyugodjon meg, maga féleszű! Ez csak egy apró probléma, amelyet egyedül is meg tudok oldani. Ügyeljen, hogy Sybil a konyhában maradjon, különben valóban végünk van! Rudd görcsösen bólogatott, majd imbolyogva elindult a konyha felé. Alistair hátrasimította a haját, kihúzta magát, értetlen mosolyt erőltetett az arcára, és belépett a szalonba. - Bocsásson meg, Mr. Ely. Úgy tájékoztattak, hogy Kendall kisasszony elment a barátaihoz. - Elment? - nézett rá meglepetten az ügyvéd. - Gyász idején? - Kendall kisasszony még nagyon fiatal - sóhajtott lemondóan Alistair. - Tartok tőle, hogy Lydia nénikém túlságosan elkényeztette. Ely felállt a helyéről. - Ha így áll a helyzet, akkor reggel ismét visszatérek. Gondolja, hogy Kendall kisasszony itthon lesz, és tud majd fogadni? - Azt hiszem, igen. Elárulná, milyen ügyben keresi? Szeretném tájékoztatni róla, ha hazaér. - Ez kizárólag Kendall kisasszonyra tartozik, uram. - Ez esetben nincs szükség arra, hogy reggel visszajöjjön! - Biztosíthatom, hogy minden okom megvan rá... - ült le meglepetten ismét az ügyvéd.
- Amit nem hajlandó elárulni nekem. De amíg a kiskorú Kendall kisasszony az én házamban lakik, felelős vagyok azért, hogy kit fogad. - Az ön házában? - kérdezett rá az ügyvéd. - Téved, uram! Ez most már Kendall kisasszonyé! Alistair néma csendben fogadta a hallottakat, de gondolatai vadul száguldoztak. - Úgy értsem, hogy Lydia néni végül megfogadta a javaslatomat? - szólalt meg végre, nyugalmat erőltetve magára. - Az ön javaslatát, uram? - Hát persze! - nézett rá Alistair olyan meglepetten, hogy teljesítménye egy színésznek is becsületére vált volna. - Én javasoltam Lydia néninek, hogy hagyja a vagyonát Kendall kisasszonyra. A nénikém nagyon kötődött hozzá. - Arról én is meggyőződhettem, hogy Mrs. Winthrop mekkora odaadással viseltetett iránta, de fogalmam sem volt róla, hogy... - szólalt meg Ely. Manapság példátlan ez a nagylelkűség - nézett összeszűkült szemmel Alistairre. - Ó, igen, de tudja, én azt vallom, hogy minden rossznak a pénz az oka. - Inkább a pénz imádata... azt hiszem... - jegyezte meg Ely elgondolkodva. Életemben már sok olyan gaztettnek voltam tanúja, amelynek a kapzsiság volt mozgatórugója. - Pontosan így van, uram! A kislány érdekében remélem, hogy Lydia néni rendben hagyta hátra az ügyeit. - Minden a legnagyobb rendben van. Ami azt illeti, magammal hoztam Mrs. Winthrop teljes vagyonának a pontos jegyzékét - húzott elő zsebéből az ügyvéd egy összehajtogatott papírlapot. - Holnap tájékoztatom a bankokat és a befektetési társaságokat a tulajdonjog megváltozásáról. A végrendelet egyszerűbb nem is lehetne. A személyzetnek juttatott kisebb összegeket leszámítva mindent Kendall kisasszony örökölt. - Mindent? - kérdezett vissza elfúló hangon Alistair. - Pontosan! - bólogatott Ely. - Milyen bölcs dolog volt Lydia nénitől, hogy ilyen világosan rendelkezett! jegyezte meg Alistair. - Gyakran hallani olyan végrendeletekről, amelyeket egy sor ügyvédnek kell értelmeznie. - Biztosíthatom, uram, hogy ebben az esetben ilyesmi nem fordulhat elő szólalt meg az ügyvéd mosolyogva. -Kezdettől fogva én foglalkoztam az üggyel. - Biztos vagyok benne, hogy nagyra becsülte a szolgálatait - mormogta Alistair, miközben ujjait a mellette lévő asztalon álló, táncost ábrázoló bronzszoborra kulcsolta. - Az ügyvéd és ügyfele közötti bizalom nagyon fontos. - Pontosan. Gyakran magyarázom drága feleségemnek, hogy nem beszélhetem meg vele... Alistair a szoborral a kezében felpattant a helyéről. Ely a karjával kétségbeesetten próbálta kivédeni a közelgő ütést, de a nehéz bronzszobor tompa puffanással a homlokához csapódott. Az ügyvéd lassan az oldalára dőlt, szeme fennakadt, és többé nem mozdult. Alistairnek még a lélegzete is alig gyorsult fel. Figyelte, amint Ely szemöldökéből csurogni kezdett a vér. Hogy ne maradjon vérfolt a pamlagon, a legközelebbi székről felkapott egy selyemkendőt, és körbekötötte vele az ügyvéd fejét. Ezután lehúzta a testet a pamlagról, és az előcsarnokon át az épület hátsó kijáratához vezető lépcsősor felé vonszolta. Rudd a furcsa zajra kidugta fejét a konyhából. A döbbenettől a lélegzete is elállt.
- Mit követett el? - kérdezte szörnyülködve. Alistair alig tudta visszafojtani a vigyorgást, amikor megpillantotta Rudd hamuszürke arcát és a vonásaira fagyott rémületet. - Menjen be a szalonba! - utasította. - Van ott néhány papír a földön. Szedje össze, és hozza magával! - Most mit akar tenni? - dadogta az ügyvéd. - Mit gondol? Talán hagyjam a hullát a szalonban, amíg a személyzet visszatér? Vagy mutassam meg Sybilnek, hogy sikoltozni kezdjen? Meg kell szabadulnunk tőle. A drága nénikém új végrendeletet írt, amelyben mindent Cerynise-ra hagyott. Ely magával is hozta, a befektetési listával együtt. - Ez borzasztó... ez nagyszerű... - rázta meg a fejét Rudd szédelegve. - Most megtudjuk, hol a pénz. De az nem a magáé. Az... - Az enyém! - jelentette ki Alistair nyomatékosan. Gonosz vigyorral bámult Rudd képébe. - Az egész az enyém! A lány egy pennyt sem lát belőle! Jobb lesz, ha maga is észhez tér, és azt teszi, amit mondok! Alistair végigvonszolta Ely holttestét a kertbe vezető folyosón. Tudta, hogy a kertecske végében álló szerszámkamrában egy kézikocsi várakozik. Pár perc múlva Rudd is megjelent a fészernél. Alistair kikapta kezéből a papírokat, és zsebébe gyömöszölte. - Segítsen felemelni! - intett a mozdulatlanul heverő test felé. - Biztos, hogy meghalt? - kérdezte Rudd fintorogva. - Persze hogy biztos! - csattant fel Alistair. - Minek néz engem? Rudd megfogta a férfi lábát, és együttes erővel a kocsira lendítették a testet. - Menjen ki és nézze meg, nem járkál-e valaki a környéken! - adta ki Alistair az utasítást. - Nem kockáztathatjuk, hogy meglássanak bennünket. Rudd engedelmeskedett, majd azzal tért vissza, hogy senki nincs a közelben. - Hová visszük? - érdeklődött bátortalanul. - A folyóhoz! - felelte nyersen Alistair. - Menjen, akasszon le hármat a cselédbejáratnál lógó régi kabátok közül! Ruddnak nem volt ínyére az egész, de most már nem hagyhatta faképnél Alistairt. Szeretett volna egy jókora részt megkaparintani az örökségből. Alistair észrevette, hogy sápadtabb a megszokottnál. - Mi van magával? - sziszegte gúnyosan. Rudd engedelmesen belebújt a rongyos felöltőbe, és zavaros tekintetét a bűntársára emelte. - Ilyet még soha nem tettem... - motyogta sötéten. Alistair az egyik kabáttal a holttestet takarta le, a másikat pedig magára öltötte. - Hát még mindig nem érti, hogy mekkora szerencsénk van? - húzta gúnyos vigyorra széles ajkát. - Egy ember meggyilkolását nem feltétlenül nevezném szerencsének. - Csak egyetlen ütés, és még nyom sem marad utánunk. Ha ez nem szerencse, barátom, akkor mi? - Hidegvérrel elkövetett gyilkosság. - Ugyan! Mióta ilyen finnyás? - kapta fel a fejét Alistair. -Maga is majdnem annyit keres ezen, mint én, és azután konyakba fojthatja a lelkiismeretét. - Bárcsak ihatnék valamit! - Majd később! Előbb be kell fejeznünk a munkát. Rudd már válaszolni sem tudott. Levegő után kapkodva tolta a kocsit. A sorházak mögött húzódó keskeny sétányon értek ki a Temze partjára. - Gyorsan! - sürgette az ügyvédet Alistair. - Dobjuk be, és tűnjünk innen! A partra érve megbillentették a kocsit, és a testet a feketél-lő vízbe fordították. A híd pilléreihez verődő hullámok zaja elnyomta a halk csobbanást. Néhány pillanatig nézték, hogyan viszi tova a sebes áramlat Thomas Ely földi
maradványait. Félóra elteltével a kézikocsi üjra a megszokott helyén állt, Rudd pedig a könyvtárszoba kandallójánál üldögélt. A könyökénél álló üvegben a konyak már erősen megfogyatkozott. Sybilt takarításra fogták. A nő eleinte tiltakozott a munka ellen, de Alistair egyetlen fenyegető mozdulata lecsillapította háborgását. Alistair csatlakozott Ruddhoz. Átfutotta a papírokat, amiket Thomas Ely hozott magával. Az elégedettség hullámai szétáradtak egész testében. Minden, amire vágyott, most elérhető közelségbe került. Úgy élhet, ahogy mindig is szeretett volna. Senki és semmi nem állhat többé az útjába. Jobban érezte magát, mint évek óta bármikor. Hatalmat, biztonságot és boldogságot szerzett. Az emberek elítélik a gyilkosságot, de fogalmuk sincs arról, hogy mekkora nyugalmat ad. Pillantása Lydia végrendeletére vetődött. A lángoknak szánt irat utolsó oldalán szép, szabályos zsinórírással három szó állt: „Másolat az irattárban." Száját kinyitotta, majd becsukta, de egy hang sem jött ki összeszorult torkán. Rudd önfeledten iszogatta konyakját, de amikor Alistair öklével verni kezdte az asztalt, menten felkapta a fejét. - Mi történt, talán elment az esze? Alistair arcát elöntötte a forróság. Marokra gyűrte az iratot, szeme izzott a haragtól. - Másolata is van a végrendeletnek. - Már hogyne lenne másolata! Valóban azt hitte, hogy Ely az egyetlen létező példányt hozta magával? - Bocsássa meg, hogy nem vagyok jártas a jogi gyakorlatban - szólalt meg Alistair metsző gúnnyal. - Megmondhattam volna magának, hogy biztosan készült róla másolat, és lehet, hogy nem csak egy - szűkült össze az ügyvéd szeme. - Most mit akar tenni? Tényleg, mitévő legyen? Alistair hátradőlt a karosszékben. Kényszerítette magát, hogy mélyen és egyenletesen lélegezzen. Kellemes elégedettsége egy csapásra tovaszállt. - Meg kell találnunk Cerynise-t. - Tudtam, hogy ezt fogja mondani - sóhajtotta Rudd. - Akkor szíveskedjék azt is elárulni, hogyan teljesíthető ez a kívánságom. - Azt mondta, hogy olyan hajót keres, amelyik Dél-Caroliná-ba indul gondolkozott fennhangon Rudd. - Könnyen lehet, hogy rátalálunk a kikötőben. Azt viszont nem tudom, miből fizeti Jd az útiköltséget. - O már felnőtt nő. Majd megtalálja a módját! - vigyoro-dott el Alistair. - Ugye, nem akar ma este hozzálátni a felkutatásához? -kérdezte Rudd az asztal felé támolyogva. - Maga már megint részeg - emelte rá tekintetét viszolyo-gva Alistair. - Megfojtom a lelkiismeretemet, ahogy javasolta - somoly-gott bárgyún az ügyvéd. - A lányt holnap reggel kezdjük keresni - közölte Alistair, mert kétségesnek tartotta, hogy bármelyik kapitány örömmel fogadja, ha ezen a kései órán megzavarják. - Megtudjuk, hogy indul-e mostanában hajó... hova is? - Charlestonba... Dél-Carolinába - emlékeztette az ügyvéd. - Ó, igen... Charlestonba. Aki látta Kendall kisasszonyt a dokkoknál, biztosan nem felejti el a csinos kis pipit. - Az is lehet, hogy elrabolták, és most egy bordélyban keresi a kenyerét vonta meg a vállát Rudd. - Akár ott is kezdhetném a keresgélést.
- Nem hiszem, hogy a ringyók jól szórakoznának -röhögött fel durván Alistair. - Nem, reggel a kikötőben kezdjük a lány keresését. Az ügyvéd alkudozni akart, de Alistair gonosz mosolya eltérítette a szándékától. Nemrég saját szemével látta, ahogy a férfi szemrebbenés nélkül fordította bele áldozatát a Temze vizébe, és Ruddot nyomasztotta a gondolat, hogy az ő testét is éhes halak marcangolhatják darabokra.
IV. fejezet Billy Todd összeráncolt homlokkal bámult az érintetlen tálcára, amelyen egy órával korábban bevitte a reggelit a kajütbe. - Nem érzi jól magát, kisasszony? - aggodalmaskodott. - De, jól vagyok, nincs semmi baj - nyugtatgatta Cerynise a fiút, hogy elejét vegye a kérdéseknek. Nem akarta bevallani, hogy egész éjszaka egy percre sem hunyta le a szemét. -Jobban érzem magam, mint az utóbbi napokban bármikor. - Esetleg valami mást szeretne reggelizni? Cerynise mosolyogva rázta meg a fejét. Billy gondosan ügyelt mindenre, csak az ő kívánságát leste, minden bizonynyal a kapitány parancsára. - Ma reggel nem vagyok éhes, ennyi az egész. - Pedig Mr. Monet nagyon jól főz. Ha mást kíván, azt is azonnal elkészíti. Cerynise megpróbált kitalálni valamit, amit képes lenne magába erőltetni. Beau távozásától az étvágya is elment. Arra gondolt, hogy a kapitány miatta kénytelen éjszakára más szállást keresni. Nem akart visszaélni türelmével, sem pedig a terhére lenni. Eszébe jutott a magakellető utcalány, és felébredt benne a gyanú, hogy Beau talán vele ment el. Ez megzavarta lelki békéjét. - Jólesne valami gyümölcs és egy kis tea, Billy. Az valóban ízlene bizonygatta. - Minden más túlságosan laktató, igaz, kisasszony? - kérdezte a fiú szégyenlős mosollyal. - Nem szeretek egyedül enni, Billy - magyarázta Cerynise. ~ Nyugtalanít, hogy kiszorítottam a kapitányt a megszokott helyéről. - Akkor biztosan örülni fog a hírnek - derült fel a fiú arca. - A kapitány a fedélzeten van. Már több mint egy órája megérkezett. A lányt kellemesebben érintette volna ez a hír, ha Beau veszi a fáradságot, és lejön a kajütbe, hogy jó reggelt kívánjon neki. A férfi nyilván nem törődik barátságuk ápolásával, és megkönnyebbülést jelent majd számára, ha Cerynise elhagyja a hajóját. Cerynise képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy Beau semmibe veszi. Távoznia kell, mielőtt még nyilvánvalóbbá válik a kapitány közönye. - Gyorsan összecsomagolom a holmimat, és átmegyek Suliivan kapitány hajójára. Biztos vagyok benne, hogy Birmingham kapitánynak jólesik majd egy kis egyedüllét. Billy igyekezett óvatosan fogalmazni. A kapitány valóban nem volt a legjobb hangulatban. A fiú feltételezte: ha keresett valamit, akkor nem talált olyat, ami elnyerte volna a tetszését. - Nincs oka a sietségre, kisasszony. Amikor utoljára láttam, éppen az elsőtiszttel beszélgetett. Azt mondta, valami faragott bútort hoznak a hajóra. - Bútort? - Igen, kisasszony. A kapitány szállítja haza. Charleston-ban gazdag emberek laknak, akik kedvelik az óhazából származó bútorokat. Az Audacious kikötése vitán rendszerint ők jelennek meg elsőként a fedélzeten. - Úgy tűnik, Birmingham kapitány igen vállalkozó szellemű ember - jegyezte meg Cerynise. Megértette, hogy Beau nagyon elfoglalt, és nem sok ideje marad a barátság ápolására és az udvariaskodásra. - Mennem kell, kisasszony - mentegetőzött Billy. - A kapitány Mr. Oaks kabinjában várja a reggelijét, és nem akarom, hogy szemrehányást tegyen a lassúságomért.
- Mr. Oaks kajütjében? - vonta fel szemöldökét Cerynise. Ha Beau egy órával ezelőtt visszatért, akár együtt is reggelizhettek volna. Ehelyett magányosan fogyasztja el az ételt az elsőtiszt kabinjában. Nyilvánvaló, hogy a férfi távol akarja tartani magától. - Igen, kisasszony. A kapitány nem akarta önt zavarni -magyarázta a fiú. Ez megerősítette Cerynise meggyőződését. A kapitány minden lehetséges módon igyekszik elkerülni a találkozást. Cerynise őszibarackszínű ruhájában úgy érezte magát, mintha kicserélték volna. Csillogó, fényesre kefélt haját feltűzte a feje búbjára, és néhányszor körbetekerve egyszerű, de nagyon csinos frizurát készített. Füle mögé jázminillatú parfümöt kent, pasztellszínű harisnyájára papucscipőt húzott, majd leült, és várta Beau Birmingham kapitány visz-szatérését. Nem volt túlságosan elragadtatva attól, hogy Suliivan kapitány hajóján kell hazautaznia, de Beau hajthatatlan maradt. Továbbra is azt állította, hogy nem tudja a saját hajóján hazavinni. Ő pedig nem fog könyörögni! A kopogtatás hamarabb hangzott fel az ajtaján, mint várta. Remegő kézzel még egyszer végigsimított a haján, és megigazította ruháját. Beau helyett azonban egy öles termetű, szőke, keskeny arcú, finom vonású férfi állt meg az ajtajában. Szürke szemével Cerynise-ra tekintett, levette a sapkáját, és enyhén elpirult. - Kisasszony, a kapitány megkért, hogy kísérjem fel a fedélzetre. Cerynise biztos volt benne, hogy a férfi a legénységhez tartozik, de még soha nem találkozott vele. - Ön kicsoda? - kérdezett rá kertelés nélkül. A férfi még jobban elpirult, amikor rájött, hogy nem mutatkozott be. - Bocsásson meg, kisasszony! Az elsőtiszt vagyok, a nevem Stephen Oaks. - A kapitány nem mondta, miért menjek fel a fedélzetre? -kérdezősködött tovább Cerynise. - Talán át akar vinni a Mirage-ra? - Nem mondott semmit, kisasszony - válaszolta az elsőtiszt tanácstalanul. Csak annyit kért, szíveskedjen a fedélzetre fáradni. Cerynise arcán árnyék suhant át. Beau Birmingham kétségkívül minél hamarabb meg akar szabadulni tőle. Semmi bevezetés, semmi felesleges csevegés, egy szempillantás alatt kiteszi a szűrét a hajójáról. Nos, még ha ez az ember tanult is illemet, ezt a tudását nem rá pazarolja. - A kapitány most nagyon el van foglalva a berakodással, de arra gondolt, a kisasszony biztosan szeretne egy kis friss levegőt szívni és élvezni a napfényt magyarázta Oaks. Cerynise-nak egyáltalán nem tetszett, hogy utazásával kapcsolatban továbbra is bizonytalanságban tartják, ezért még egyszer megpróbálta tisztázni a kérdést. - Nem tudja véletlenül, hogy a kapitány mikor szándékozik átvinni engem a Mirage-ra? Vagy mást kért meg, hogy kísérjen át Suliivan kapitány hajójára? - A kapitány nem tett említést a távozásáról - válaszolta Stephen Oaks kínosan feszengve. - Pedig nekem biztos jelezte volna, ha el akarná hagyni a hajót. Igyekszik minél előbb befejezni a rakodást, ebből ítélve holnap vagy holnapután felszedjük a horgonyt. De kérem, kisasszony, jöjjön fel a fedélzetre, és beszéljék meg a kérdést. A kapitány tudja legjobban elmondani, mit tervez. Cerynise-nak nem volt kedve visszautasítani a meghívást. Túl hosszú időt töltött a kajütjében, és szeretett volna egy kis friss levegőt szippantani. Őszibarackszínű, zöld mintákkal díszített kasmírstólát terített a vállára, és követte az elsőtisztet a fedélzetre. Odafent a szikrázó délelőtti napsütést egyetlen felhőcske sem zavarta, a
fodros víztükrön táncoltak a napsugarak. Cerynise beleszédült a fények tarka kavargásába. Néhány pillanatig megkövültén csodálta a látványt. Szerette volna azonnal kipakolni a festékeit, hogy a vásznon is megörökíthessen minden apró részletet, mielőtt ez a csoda örökre eltűnik a szeme elől. - Látott már valaha ennyi szépséget? - kérdezte elragadtatott sóhajtással. Az elsőtiszt felhúzott szemöldökkel nézett körbe. Látszott az arcán, hogy fogalma sincs, miről beszél a lány. - Igen, kisasszony - értelmezte saját szájíze szerint a hallottakat. - Az Audacious valóban nagyon szép hajó. Cerynise megmosolyogta az elsőtiszt sajátos látásmódját, de nem bocsátkozott magyarázatba. A hajóra valóban minden tengerész büszke lehetett. A fedélzeten és a parton mindenütt emberek nyüzsögtek, a rakomány elhelyezésével voltak elfoglalva. Éppen egy hatalmas ládát emeltek a fedélzetre, és a hajófenék raktáraiba süly-lyesztették. Leoldották róla a köteleket, és máris újabb ládákat erősítettek rájuk. - Ezekben vannak a bútorok, amelyekről Billy beszélt? -érdeklődött Cerynise a rakodást figyelő elsőtiszttől. - Igen, kisasszony - válaszolta Óaks. - Tálalókat, szekrényeket és ágyakat szállítunk Charlestonba. Biztos vagyok benne, hogy a bútorok ára az egész út költségét fedezi. A kapitány csak a legjobb holmit veszi meg a kikötőkben. - Billy azt is említette, hogy sokan várják a hajó érkezését - jegyezte meg szórakozottan Cerynise. Szemét beárnyékolta tenyerével, és tekintetével Beau-t kereste a fedélzeten. - így van, kisasszony. Birmingham kapitány arról híres, hogy kitűnő ízléssel válogatja össze az árut. A charlestoni kereskedők mind elsőként szeretnék rátenni a kezüket a kapitány kincset érő szállítmányára, hogy aztán nagy haszonnal továbbadhassák. A bútorok nagy részét viszont magánemberek, gyűjtők veszik meg, akik kikötés után azonnal a hajón teremnek. Minden egyes darabért közelharcot vívnak, egymásra licitálnak, így a kapitánynak csak az a dolga, hogy elfogadja a legkedvezőbb ajánlatot. Stephen Oaks sapkájához emelte a kezét. - Bocsásson meg, kisasszony, de vissza kell térnem a munkámhoz. - Ó, persze, természetesen! Cerynise pásztázó tekintete az orrfedélzeten állapodott meg, ott pillantotta meg Beau-t. A férfi fehérbe öltözött, hosszú ujjú inget viselt, szűk nadrágja kihangsúlyozta karcsú derekát és csípőjét. Kigombolt inge alól kivillant izmos, bronzbarna, fekete pihékkel borított mellkasa. Sűrű, fekete sörényéből néhány makacs hajtincs a homlokába hullott. Egy idősebb, elegánsan öltözött kereskedővel tárgyalt. Beau magabiztosan intézte ügyeit. Tagadólag rázta a fejét mindaddig, amíg partnere megadóan a magasba nem emelte a kezét. Beau elmosolyodott, aláíratott egy számlát partnerével, majd az övéről leakasztott erszényből tetemes összeget számolt le a férfinak. Az üzletet kézfogással pecsételték meg. Az idegen elegánsan megemelte kalapját, és távozott. Arcára elégedettség ült ki, minden bizonnyal mindkettőjük számára előnyös megállapodást kötöttek. Beau a lépcső felé pillantott, és Oaksot kereste tekintetével. A matrózok között végre megpillantotta az elsőtisztet, és azonnal meglátta mögötte a színes ruhába öltözött, szépséges ifjú vendégét. Beau szíve elszorult. A kifinomult ízléssel felöltözött lány legalább olyan nagy hatással volt rá, mint Billy ruháiban. Gondolatai állandóan körülötte forogtak. Bánta, hogy valaha is
találkozott ezzel a lánnyal, érezte, hogy egyre jobban belebolondul. - Felkísértem Kendall kisasszonyt a fedélzetre, kapitány - jelentette az elsőtiszt. - Látom - felelte a kapitány. Tekintetével végigpásztázta a fedélzetet. Kíváncsi volt, hogy a lány megjelenése milyen hatással van az embereire. Minden matróz szeme Cerynise-ra szegeződött. - Úgy tűnik, hogy az embereim is észrevették – jegyezte meg mosolyogva. Stephen Oaks torkát köszörülve igyekezett ellenállni a kísértésnek, hogy hátranézzen. - Kendall kisasszony érdeklődött, hogy mikor kell átmennie a Mirage-ra. Ha kíváncsi a véleményemre, uram, szerintem szégyen, ha azon az öreg teknőn engedjük hazautazni. Kiüríthetnénk neki egy kajütöt, ahol hozzá méltó körülmények között lakhatna. Suliivan bandája állandóan a kocsmában ücsörög. Nem lehet nyugodt lelkiismerettel rájuk bízni egy hölgyet, még akkor sem, ha az nem olyan elragadó, mint Kendall kisasszony. Beau hűvös pillantást vetett Oaksra. Hozzá is eljutott a Mirage parancsnokának és legénységének nem éppen makulátlan híre. Ugyanakkor önmagát is jól ismerte. Tudta, hogy három hónapos kínszenvedés vár rá, ha megengedi, hogy a bájos, csinos, csábítóan vonzó Cerynise Kendall az ő hajóján utazzon haza. - Azt javasolja tehát, Oaks, hogy hagyjam szétzilálódni a legénységet? Csak nagy szerencsével érhetünk partot, ha mindnyájan őt bámuljuk. - Ha jól sejtem, múlt éjjel nem találta meg azt, amit keresett - nézett Beau-ra az elsőtiszt. - A pokolba az egésszel! - háborgott a férfi. - Ennyi erővel akár eunuch is lehettem volna! Ágyba menni egy szajhával azok után, hogy Kendall kisasszony körül forgolódtam, pontosan olyan lenne, mint Philippe főztje után kétszersültet rágcsálni. Hogy úgy mondjam... nem nyerte meg a tetszésemet ez a lehetőség. - Sejtettem - mosolyodott el Oaks. - Úgy jött vissza, mint egy bőgő bika. - És még úgy gondolja, hogy a hölgy itt nagyobb biztonságban lenne, mint Suliivan hajóján? - kérdezett rá hitetlenkedve Beau. - Az ördögbe, a látványától megfeledkezhetem arról, hogy én vagyok ennek az átkozott fregattnak a kapitánya! - Jobban erezné magát, ha visszakísérném Kendall kisasszonyt a kajütjébe? - Nem! - horkant fel azonnal Beau. - Én csak arra gondoltam, hogy talán enyhítene... - folytatta az elsőtiszt elfojtott mosollyal. - Ne gondolkozzon! - vágott közbe Beau, és dühösen legyintett. - Most nem vagyok vevő semmiféle hideg logikára! Ha tudni akarja, nagyon élvezem a hölgy látványát, és azt hiszem, ez a legtöbb, amit megengedhetek magamnak. - Ha megengedné, hogy Kendall kisasszony velünk utazzon, a kabinjában maradhatna... - Nem hiszem, hogy bármelyik nő számára vonzó, ha rabságban tartják hessegette el Beau a gondolatot. - Eszerint inkább annak a veszélynek teszi ki, amit Suliivan kapitány és emberei jelentenek? - Az csupán feltételezés, Oaks. Folytassuk a munkát - bocsátotta útjára egy kézmozdulattal az elsőtisztet. Beau a háta mögött összekulcsolta kezét, és átsétált a főfedélzetre. Átlépett a korláton, és figyelte, hogy halad a rakodás. Hirtelen észrevette, hogy az egyik hatalmas ládát egyensúlyban tartó kötél foszladozni kezd.
- Figyeljen, McDurmett! Nagyon belengett a rakomány! - kiáltott oda a fedélzetmesternek. A hirtelenszőke, széltől cserzett arcú férfi felpillantott a kötélre, majd parancsnoka felé tisztelgett. - Igenis, kapitány! Azonnal helyrehozzuk a dolgot! Amint Beau elfordult, a sérült kötél jókora csattanással kettészakadt. A fejvesztetten hátráló rakodók rémülten ordítoztak. Az óriási láda a hajó felé lendült. Elsuhant Beau feje fölött, és magával ragadta a kötél maradványába kapaszkodó tengerészt. Beau egy pillanatig sem késlekedett. Tudta, hogy egy ember súlya kevés a láda lengésének megállításához. Egy szökelléssel ott termett, és megragadta a matrózt. A kiáltások Cerynise figyelmét a veszélyesen lengő ládára irányították. Még a szívverése is elállt a rémülettől, amikor megpillantotta a kötélbe kapaszkodó Beau-t. Nagy volt a kockázat, hogy a súlyos teher a fedélzetre csapódik, és összemorzsolja az alatta lévő embereket. A lány tenyerét az ajka elé kapta, hogy elfojtsa rémült sikolyát. Beau megpróbált feljebb kapaszkodni a kötélen, hátán megfeszültek a hatalmas izmok. Sikerült annyira lefékeznie a láda lengését, hogy Oaks néhány matrózzal együtt meg tudta ragadni a kötelet, és megfelelő irányba terelték a teher mozgását. A láda lengése fokozatosan csillapodott, parancsszavak hallatszottak, s a rakomány a szokásos úton süllyedni kezdett a hajófenék felé. Beau leugrott a ládáról, megfordult, és úgy porolta le a kezét, mintha csak egy mindennapos munkát tudna maga mögött. A Cerynise torkát fojtogató görcs csak most kezdett oldódni. - Ez meleg helyzet volt! - lépett oda Stephen Oaks Cerynise-hoz. Levette sapkáját, és megtörölte a homlokát. Cerynise szívverése még mindig nem nyerte vissza megszokott ritmusát. Csak arra tudott gondolni, mi történt volna, ha a láda elszabadul, és Beau-ra zuhan. Beleborzongott, amint elképzelte, hogy a férfi élettelenül hever a hatalmas teher alatt. - Még szerencse, hogy Birmingham kapitány olyan éber - suttogta elhaló hangon. - Igen, így van - helyeselt Oaks. - Kevés dolog kerüli el a figyelmét. Egy lépéssel mindig előttünk jár. Cerynise-t megrázták a történtek. Nagyszerű volt, ahogy a kapitány, a veszélyre rá sem hederítve, megfékezte az elszabadult ládát, de a lány úgy érezte, nem tudna ájulás nélkül végignézni egy újabb hősies vállalkozást. Amikor a szívébe markoló rémület elviselhetővé csökkent, azon kapta magát, hogy a fedélzeten álló Beau-t bámulja. A kapitány laza fesztelenséggel mozgott emberei között, a látogatók szűnni nem akaró áradatában. Mindig ott volt, ahol éppen szükség volt rá, meghallgatta az embereket, figyelt, irányított és magyarázott. Időnként a háttérbe húzódva elégedetten figyelte emberei munkáját, de ha szükséges volt, rövid és világos parancsaival azonnal közbelépett. Cerynise megértette, hogy a legénység miért teljesíti habozás nélkül a parancsait. Elég volt arra gondolnia, hogy azok a mély tűzzel lángoló kék szemek rosszallóan tekintenek rá, és máris elfogta a remegés. A férfi parancsoló egyénisége magabiztosságot sugárzott, a többiek akaratlanul is engedelmeskedtek neki. Cerynise-ban egyre erősödött a vágy, hogy Beau-t és embereit munka közben vásznon is megörökítse. Szívesen megkérte volna Oaksot, hogy keressen számára egy félreeső helyet a fedélzeten, ahol nem zavar senkit, és
nyugodtan rajzolhat. Beau-hoz nem volt bátorsága odamenni, hiszen látta, mennyire elfoglalt. Kisvártatva egy hintő kanyarodott be a kikötőbe. Olyan közel száguldott el egy hatlovas társzekér mellett, hogy az első két ló rémülten felágaskodott, a többi négy pedig meg-bokrosodva ficánkolt a hámban. A kocsis kétségbeesetten a gyeplő után kapott, és hangosan káromkodva próbálta megfékezni az ijedt lovakat. Öklét rázta a másik kocsis felé, aki láthatóan ügyet se vetett arra, mekkora galibát okozott. A hintő hasonló stílusban folytatta útját a kikötőben. Az emberek pánikszerűen ugráltak félre az útjából, az árusok felháborodottan ordítoztak felborult kosaraik mellett. Egy zöldségárus fiú a kocsi után hajított egy paradicsomot. A szétcsattanó zöldség jókora vörös foltot hagyott a hintő ajtaján. Az ámokfutó jármű megállt az Audacious hajóhídjánál sorakozó tengernyi láda mellett. A kocsi ajtaja szélesre tárult. Két férfi akart egyszerre kiszállni, csaknem beszorultak az ajtónyílásba. A közelben ácsorgó kereskedők harsány gúnykacajjal nyugtázták a mutatványt. A testesebb utas végül, kelletlenül visszazöttyenve a helyére, utat engedett a másiknak. Az elsőként kiszálló férfi pénzt vetett oda a kocsisnak, aki azonnal hangosan tiltakozni kezdett. Amikor látta, hogy nem jár eredménnyel, dühösen szitkozódva megrántotta a gyeplőt, és éles kanyarral elindult. A kocsi mellett álló testes utas fejvesztetten igyekezett távolabb kerülni a forduló járműtől. Elvesztette egyensúlyát, és kezével vadul kalimpálva igyekezett talpon maradni. Fekete hajú, hórihorgas társa elfojtott egy káromkodást, majd egy pénzérmét dobott oda a kocsisnak. A hajtó durva vonású arca önelégült mosolyra húzódott, majd unott képpel, ráérősen, mellén összefont karral várakozni kezdett utasai visszatértére. A kocsi feltűnő megérkezése az Audacious fedélzetén mindenkinek magára vonta a figyelmét. Oaks kíváncsian nézte a hajóhíd felé tartó idegeneket. Eléjük indult, hogy fogadja őket. Cerynise lassan követte, egészen addig, amíg világosan fel nem ismerte a jövevényeket. - Ó, istenem... - sóhajtotta döbbenten, amikor felismerte Alistair Winthropot és Howard Ruddot. Stephen Oaks kihallotta Cerynise hangjából a rettegést. Hátrapillantott, és látta, hogy a lány arca falfehérré vált. - Valami baj van, kisasszony? - lépett oda Cerynise mellé. - Jobb lenne, ha helyet foglalna. Válaszra sem várva, karjánál fogva odavezette a lányt egy halom kisebb ládához. Cerynise erőtlenül rogyott le. - Megyek, azonnal hívom a kapitányt! Ezzel már elkésett. Alistair Winthrop és Howard Rudd már a hajóhídon jártak, és nagy hangon a parancsnokot hívták. Cerynise némán figyelte Beau-t, aki a hang irányába fordult, majd csodálkozva összevonta szemöldökét, és elindult feléjük. - Segíthetek valamiben? - fordult az érkezőkhöz. - De még mennyire, hogy segíthet! - válaszolta fennhéjázva Alistair. - Egy szökött lányt keresünk. Suliivan kapitánytól megtudtuk, hogy a maga hajóján tartózkodik. - Szökevény lányt? - vonta össze Beau kérdően a szemöldökét, és máris eldöntötte, hogy nagyon nem tetszenek neki az idegenek. - Nem hiszem, hogy szökött lány tartózkodna az Audacious fedélzetén. Biztosan tévednek! - Ugyan már, biztosan itt van magánál! - mondta Alistair, és szeme dühösen
megvillant. - Megtalálom, még akkor is, ha fenékig fel kell forgatnom ezt az átkozott bárkát. Cerynise szívét a rémület jeges karmai szorították össze. Fogalma sem volt, hogy a két férfi milyen szándékkal érkezett, de feltételezte, hogy gonosz céljaik eléréséhez van szükségük rá. Talán rájöttek, hogy Jasper és Bridget idecsempészte holmiját, és most lopással akarják vádolni? Pedig már olyan közel volt, hogy elhagyja Angliát! - Van maguknak nevük? - kérdezte nyersen Beau Oaks felé intve, aki azonnal matrózokból álló, élő falat állított Cerynise köré. - Alistair Winthrop - közölte a férfi. - Howard Rudd, a jogi képviselője - készségeskedett a másik, mert észrevette, hogy legalább fél tucat matróz húzódott a közelükbe. - Nos, Alistair Winthrop és Howard Rudd jogi képviselő! - szólalt meg Beau csípősen. - Ez az én hajóm. Ha valaki az engedélyem nélkül akarja átkutatni, az azzal a veszéllyel jár, hogy az illető a folyóba esik! Mi lenne, ha szépen elmon danák, miről van szó? Akkor talán elhalasztóm a jeges fürdőt. - Igen, meg kell magyaráznunk - bólogatott szaporán Rudd. Alistair elkékült arccal egy pillantást vetett mögötte álló társára. Rudd idegesen hunyorgott, feje rángatózott, szemlátomást erősen meg volt szeppenve. Alistair ezt szinte észre sem vette. Azzal volt elfoglalva, hogy megszerezze a faragat-lan jenkitől, amit akar. - Cerynise Kendall kisasszonyért jöttünk. Minden okunk megvan, hogy azt feltételezzük, ezen a hajón akar elszökni. Suliivan kapitány határozottan tagadta, hogy az ő hajóján tartózkodna. - És miért akarnak Kendall kisasszonnyal találkozni? - kérdezte Beau. - A kisasszony a Winthrop család gyámsága alatt áll, én vagyok a felelős a tetteiért. - Na ne mondja! - válaszolta Beau. Szeme hidegen csillogott, és gúnyosan mosolygott. - Megbízható forrásból tudom, hogy Miss Kendall amerikai, és nem angol állampolgár, így nem értem, milyen alapon támasztanak jogi követelést vele szemben. Alistair a mögötte könyörgő tekintettel álló Ruddra pillantott. Elege lett az ügyvéd kitartó rángatásából, kabátujját kitépte a kezéből. Ingerülten felsóhajtott, és tekintetét ismét a kapitányra szegezte. - Maga nyilván nem hallotta, amit mondtam! Kendall kisasszony még nem töltötte be azt az életkort, amikor már önállóan hozhat döntést. Elhunyt nagynéném gyámsága alatt állt. A gyámság most rám szállt, kötelességem gondoskodni róla. - Úgy értesültem, hogy maga kidobta az utcára – jegyezte meg Beau. - Ez aligha nevezhető gondoskodásnak. - Biztos vagyok benne, hogy ez a fruska mutatós kis mesét talált ki, hogy a rokonszenvét megnyerje, kapitány - háborodott fel Alistair. - Ez azonban nem téríthet el attól, hogy teljesítsem nagynéném végakaratát. Nos, hol az a lány? Cerynise felállt a helyéről, de lábait túl gyengének érezte ahhoz, hogy átsegítsék őt a fedélzet túloldalára. Ajkára tett ujjal csendre intette a tiltakozni készülő Oaksot, majd a tengerészek sorfalán keresztül odalépett a három férfihoz. - Itt vagyok, Alistair! - mondta nagyot sóhajtva. - Mit akar? Hangjára a férfi hirtelen megfordult, és leesett állal végignézett rajta. Egy lerongyolódott, megviselt, szerencsétlen lány megjelenésére számított, de Cerynise apoltán, teljes szépségében ragyogva állt előtte. A kapitány nyilván jókora összeget költhetett az öltözékére. Talán már a viszonzást is megkapta
nagylelkűségéért. Sok férfi számára igazi csemegét jelent hanyatt lökni egy szüzet és megtanítani az élet apró szépségeire! - Mit? Természetesen azt, hogy hazavigyelek! - válaszolta Alistair, és nyájas mosolyt erőltetett az arcára. - Nekem Angliában nincs többé otthonom! - közölte jeges éllel Cerynise. - Ezt világosan értésemre adta, amikor kidobott az utcára. - Pszt, csak csendesen! Nagyon elragadtatod magadat, Cerynise! - préselt ki magából egy nevetést Alistair, és egy legyintéssel elintézte a lány szavait. - Ha nem vigyázol, a kapitány még azt hiszi, hogy egy szörnyeteg vagyok! - Furcsa! - szólalt meg elgondolkodva Beau. - Magam is éppen erre gondoltam! Alistair óvatosabbá vált, mert a kapitány szemében hideg, kékes fények villantak fenyegetően. - A lánynak semmi keresnivalója itt, kapitány - magyarázta sietősen Alistair. Azonnal magammal viszem. Megragadta Cerynise csuklóját, és a lány meglepetten felszisszent. A következő pillanatban Alistair saját kezét a kapitány markában érezte. - Mit jelentsen ez? - kiáltott fel egy oktávval magasabbhangon a szokásosnál. - Nagyon egyszerűen elmagyarázom - válaszolta Beau, szinte szívélyesen. Addig nem engedem, hogy Cerynise-t elvigye, amíg ő ki nem jelenti, hogy magával akar menni. Nem hinném, hogy ezt megteszi. Megértette, amit mondtam? - Ez felháborító! Ezt nem teheti meg! - rántotta ki csuklóját Alistair a kapitány markából. - Nem? - kérdezte Beau. - Cerynise, el akarsz menni ezekkel az urakkal? Utolsó szava felért egy sértéssel. - Nem igaz, amit állított - rázta meg a fejét Cerynise. -Magam is láttam Mrs. Winthrop végrendeletét. Abban egy szó sem esett arról, hogy rá ruházza át a gyámságot. - Ez a végrendelet kiegészítésében áll, amit később találtunk meg magyarázta Alistair. Kabarjából egy pergament húzott elő, és széthajtogatva Beau arca elé tartotta. - Olvassa el maga is, kapitány! A lány felett én gyakorlom a törvényes felügyeletet. Engedelmességgel tartozik nekem! Beau arcán megfeszültek az izmok. - A gyámság aligha jelent tulajdonjogot, Mr. Winthrop! Ez pedig véleményem szerint hamisítvány! - bökött megvetően a papírlapra. - Gazdag és előkelő ember vagyok, uram! - csattant fel ingerülten Alistair. Igenis jogomban áll elvinni a lányt a hajójáról. Ajánlatos lenne, ha nem foglalkozna ezzel az ügygyei. Magára küldöm a törvény embereit, akik majd megakadályozzák, hogy a vacak kis hajója valaha is elhagyja ezt a kikötőt. Ha nem akar bajba keveredni, legjobb, ha haladéktalanul eleget tesz a követelésemnek! Rudd szaporán bólogatva erősítette meg Alistair szavait. Óvatosságból azért még egyszer megpróbálta felhívni Alistair figyelmét a kört egyre szorosabbra záró, tagbaszakadt matrózokra. - Hogy bajba keveredek? Én? - vonta fel megvetően szemöldökét Beau. Maga dobta ki Cerynise-t az utcára! Maga dobta ki a lányt, pedig azt állítja, hogy a gyámja, és még maga figyelmeztet engem a törvényre? - Hazugság! - tajtékzott Alistair. - Szemenszedett hazugság! Ezt Cerynise csak azért állítja, mert itt akar maradni magával. Biztosan az illendőnél nagyobb figyelemmel vette körül, és apró, édes kis ígéreteket suttogott a fülébe. Egészen magába szerelmesedett, és most kész elmenni akár a világ
végére is a nemes lelkű kapitánnyal! - vetett Alistair lekicsinylő pillantást az előtte álló izmos férfira, és megvetően elhúzta a száját. -Kétség sem férhet hozzá, a lány máris megengedte, hogy meghágja, mint egy csődör! Cerynise-nak még a lélegzete is elállt a sértés hallatán, Beau viszont a tettek embere volt. Öklével a férfi arcát célozta meg. Alistair látta a közelgő csapást, megpróbált elhajolni előle, de sikertelenül. Az arcát ért ütéstől hátratántorodott, teljes súlyával Ruddnak zuhant, és majdnem elsodorta az ügyvédet. - Kezet mert emelni rám! - ordított fel Alistair dühösen, és tenyerét lüktető arcára szorította. - Ezért be fogom csukatni! Ismét meg akarta ragadni Cerynise csuklóját, de a lány elsiklott mozdulata elől, és a kapitány háta mögött keresett menedéket. - Most pedig lefelé a hajómról, különben eltaposom! - lépett előre Beau, és fenyegetően megállt Alistair előtt. - Gondoskodom róla, hogy nagyon megbánja, hogy szemet mert vetni Cerynise Kendallra! - rázta az öklét Alistair. - Ezt erősen kétlem! - vetette oda Beau. Felemelte a kezét, és intett a matrózainak. - Dobjátok ki ezt a szemetet! Rudd szeme sarkából egy pillantást vetett a tagbaszakadt matrózokra, és kétségbeesetten rángatni kezdte Alistair könyökét. - Jobb lesz, ha most elmegyünk! Jobb, ha elmegyünk... - Ezt még megkeserüli! - ordította torkaszakadtából Alistair, a korlát felé hátrálva. - Legközelebb a hatóságokkal jövök vissza! Bezáratom, amiért a gyámságom alatt álló lányt molesztálta! Még ma délelőtt őröket állíttatok ide, akik megakadályozzák, hogy elhagyja a kikötőt, amíg Cerynise a fedélzeten van! Ha megpróbál megszökni, feljelentem emberrablásért, és láncra verve hozatom vissza! Börtönben tölti majd az egész nyomorúságos életét! Beau elindult felé. Rudd, kétségbeesetten kapaszkodva Alistair karjába, bölcs tanácsokat sziszegett a fülébe, de Alistairt képtelenség volt lecsillapítani. Rudd a biztonságot jelentő part felé ráncigálta, de a férfi még akkor is válogatott szidalmakat szórt a kapitányra. A kocsiba csak nagy üggyelbajjal lehetett betuszkolni, üvöltözése túlharsogta a lovak patkóinak csattogását. Távozásuk után néhány pillanatra csend szállt a környékre. Az Audacious matrózai visszatértek munkájukhoz, de lopva egymásra kacsintottak, sugdolóztak, és fogadásokat kötöttek. - Borzasztóan sajnálom, Beau - mentegetőzött Cerynise, amikor a kapitány odalépett hozzá. - Soha nem gondoltam, hogy bárki tiltakozhat a távozásom ellen, miután kidobtak a Winthrop-házból. Az lenne a legjobb, ha most valaki átkísérne Suliivan kapitány hajójára, mielőtt még Alistair őröket állíttat az Audacious köré. - Ez most lehetetlen! - rázta meg a fejét Beau határozottan. Cerynise úgy értette a szavait, hogy nehéz lenne akár egyetlen embert is elvonni a munkától. - Ha megmondod, hol találom meg Suliivan kapitány hajóját, akkor Moon talán visszajön, és átviszi a holmimat. - Ezt nem engedhetem meg! - utasította vissza Beau ismét az ötletet. - Ne-nem engedheted meg? - dadogta a lány zavartan. -Nem értem! Ha egyetlen emberedet sem tudod nélkülözni, miért nem engeded, hogy Moon visszajöjjön a csomagjaimért? - Azért, Cerynise, mert a Mirage-zsal még a kikötőből sem jutnál ki - fonta össze mellén a karját bosszúsan Beau. -Alistair Winthrop megtalálna. Suliivan kapitány pedig, ahogy ismerem, nem száll vitába a hatóságokkal.
- Akkor mit tegyek? - kérdezte Cerynise kétségbeesetten. - Mennyire vagy elszánt, hogy visszajuss Dél-Carolinába? - tette fel neki a kérdést Beau, és elgondolkodva ráncolta szemöldökét. - A végsőkig! - bizonygatta a lány. - Ha valóban a kinevezett gyámod, akkor Alistair majdnem áthidalhatatlan problémát jelent - vakarta meg állat Beau. - Ha a végrendelet kiegészítése hamisítvány, a hatóságok akkor is ártatlannak tartják majd... legalábbis egy ideig. - Azt mondtad, hogy majdnem - nézett fürkészően a szemébe Cerynise. Kész vagyok bármilyen javaslatodat meghallgatni, ha csak a legcsekélyebb remény is van Alistair szándékainak meghiúsítására. - Nos, igen, de talán nem tetszik majd, amit mondani akarok. Ennek ellenére most nem látok más lehetőséget. - Mondd ki, mire gondolsz! - sürgette Cerynise. - Hallgatlak! Beau elgondolkodva biggyesztette le ajkát, és némán nézte a lány arcát. Cerynise azt hitte, észre akarja őt téríteni, és talán még a Winthrop-házba is visszaküldené. Beavi átható tekintetének súlya alatt egyre kényelmetlenebbül érezte magát. - Kérlek, ne tedd ezt velem! - szólalt meg Cerynise könyörögve. - Mit ne tegyek, drágaságom? - nézett rá Beau zavartan. Cerynise a kedves szavaktól elpirult, és fejét leszegve igyekezett zavarát palástolni. - Ne nézz így rám! Úgy érzem magam, mintha élve boncolnának. Beau arca megvonaglott, és eltúlzott bűntudattal nézett rá. - Úgy látom, nagyon kell igyekeznem, hogy javítsak valamit a modoromon, drágám! Újra ezt mondta! Bűvös szavak bűvös ajkakról! Cerynise szaggatottan, apránként fújta ki magából a levegőt, és megpróbálta visszanyerni nyugalmát. Beau tekintete varázserővel hatott rá, szavai elkábították. Megköszörülte a torkát, és megpróbálta fegyelmezni magát. Szempillái bizonytalanul rebegtek, amint tekintetét felemelte, hogy belenézzen a mosolygó zafírszemekbe. - Ne tarts bizonytalanságban! - rebegte elfúló lélegzettel. -Kérlek, mondd ki, mit forgatsz a fejedben! - Bocsáss meg, Cerynise - vonta meg vállát közömbösen a férfi. - Mivel az ötlet csak most jutott eszembe, át kell gondolnom, milyen következményekkel járhat. Elgondolkodva harapdálta szája sarkát, majd sarkon fordult, és a korláthoz lépett. Apja, Brandon Birmingham nemcsak szavakkal, hanem példás viselkedésével is nevelte a fiát. Azt, hogy valakit úriembernek tartsanak, nem lehet örökölni, mint valami rangot, magyarázta a fiának. A könyörület, a tisztesség, a bátorság, a becsület és a feddhetetlenség az igazi úriember jellemvonásai. Oltalmaznia kell családtagjait, és ez a kötelezettsége kiterjed a barátokra és a szerencsétlen nincstelenekre is. A felelősséget fel kell vállalni akkor is, ha nem tudni előre, hogy idővel mekkora súllyal nehezedik majd a vállára. Beau arca elsötétült, mert eszébe jutott, milyen állapotban került Cerynise az Audacious fedélzetére. A gondolattól, hogy Alistair Winthrop további megaláztatásoknak teheti ki, a fejébe tolult a vér. A pletykák, burkolt célzások is bemocskolhatják a hírnevét, és tönkretehetik az egész életét. Alistair Winthrop mindenre elszánt ember. Hamis indokkal megakadályozhatja Cerynise elutazását. Beau mindössze egyetlen módot tudott kieszelni, hogy megvédje a lányt Winthrop tol. A kettejük közé hullott némaságot Cerynise képtelen volt tovább elviselni. Ha
Beau kínozni akarja, akkor sikerrel járt. Beau végre megfordult, és háta mögött összekulcsolt kézzel Cerynise felé közeledett. - Ügy tűnik, nincs más választásunk, kedvesem! - jelentette ki határozottan. Ha valóban haza akarsz jutni, Alistair barátod kevés lehetőséget hagyott számunkra. - Pedig haza akarok menni! - erősítette meg Cerynise. - Akkor, kedvesem, sürgősen össze kell házasodnunk! - Tessék? - bámult rá Cerynise értetlenül, mintha nem hallotta volna jól a szavait. - Igen, igen! Mindkettőnk számára ez az egyetlen megoldás. Winthrop könnyen meg tudja győzni a hatóságokat arról, hogy át kell adnom téged nekik. Külföldi vagyok, ráadásul a kikötői hatóságokat is magamra haragítottam azzal, hogy gond nélkül ki- és behajózok az itteni kikötőkbe. Gyakori az ilyesfajta ellenérzés a jenkikkel szemben. Ha megpróbálnálak kivinni az országból, a hajómat elfognák, engem pedig börtönbe vetnének. Ha viszont feleségül veszlek, a védelmemet élvezed. Egyetlen hatóság sem állhat férj és feleség közé. A lánytól nem érkezett válasz. - Megértettél, Cerynise? - tette fel a kérdést Beau. - Természetesen - sóhajtotta a lány. - Azt mondtad, feleségül akarsz venni. A gondolattól ellentmondásos érzések uralkodtak el rajta... döbbenet, félelem és egyre növekvő izgalom. - Tulajdonképpen nem ezt mondtam - helyesbítette a lány szavait Beau. Cerynise szeme zavarában elkerekedett. Beau bármenynyire kívánta a lányt, nem akarta elkötelezni magát egy olyan hosszú távú kapcsolat mellett, amelytől nem tud szabadulni. Imádott hajózni. Ha vállalja a feleséggel és gyerekkel járó felelősséget, de járja tovább a világot, csak annyi időt tölthet otthon, hogy megnézze a gyereket, akit előző látogatása alkalmával nemzett, majd ismét terhesen hagyja otthon a feleségét. Gyakran látott ilyesmit a többi kapitány életében, és tudta, hogy az ő esetében sem alakulna másképp. Beau kínos aprólékossággal magyarázta el Cerynise-nak, valójában hogy értse javaslatát. - Ha megérkezünk Charlestonba, érvénytelenítjük a házasságot, és mindenki megy tovább a maga útján. Te otthon leszel, és az én hajómat sem fogják itt, amíg a bíróságokkal küszködöm. - Nem kell ilyen jelentős lépésre elszánnod magad - suttogta Cerynise csendes méltósággal. Világossá vált előtte, hogy Beau valójában nem akarja őt feleségéül, csak szorult helyzetéből szeretné lovagiasan kisegíteni, ennyi az egész. Egy pillanatig sem vette komolyan ajánlatát. Legalábbis nem tovább egy pillanatnál. - Felszedheted a horgonyt, és elhajózhatsz. - Nélküled? - kérdezett rá Beau megdöbbenten. - Erről szó sem lehet, Cerynise! Ezt soha nem bocsátanám meg magamnak. Tudom, mivel kellene szembenézned, ha Alistair Winthrop lenne a gyámod. Vedd úgy, hogy apádnak tartozom ezzel. Cerynise nézte őt, és egy sok-sok évvel ezelőtti délutánra gondolt. Egyedül játszadozott az iskola mellett, amikor néhány fiú kötekedni kezdett vele. A copfját huzigálták, fúvócsőből apró kavicsokat zúdítottak rá. Beau meghallotta Cerynise kiáltozását, és rohanva érkezett, hogy ellássa a baját kínzóinak. Beau türelmetlenül várta a választ. - Ne ess kétségbe, Cerynise, nem azt kérem, hogy örök hűséget esküdj nekem!
- Pedig pontosan ezt kéred - mondta a lány, véleménye szerint nem alaptalanul. - Rendben van - lepődött meg Beau. - Azt kérem, de mindketten tudjuk, hogy ez csupán átmeneti állapotot jelent. Megérkezésünk után érvénytelenítjük a házasságot, és ezzel vége is a történetnek. Olyan egyszerűnek tartja az egészet, gondolta Cerynise szórakozottan. Egy kényelemből megkötött házasság, amelyet azonnal fel is bontanak. Jogi szempontból csupán technikai kérdés. Kiút a jelenlegi helyzetből, semmi több. Cerynise számára nem volt ilyen egyszerű a dolog. Neki a gyermekkori vágyainak valóra válását jelentené, ha Beau Birminghamet a férjének mondhatná. Szomorkásán elmosolyodott. Furcsa, hogy milyen tartós lehet egy fantáziakép. Beau szemébe nézett, amely kékebb volt a felettük feszülő égboltnál. Ő volt az a fiú, akit valaha ismert, de mégsem ő volt az. Egy felnőtt férfi állt előtte, aki nevének védelmét ajánlotta fel neki. A közelsége biztonságot jelentett a számára, de most mégis félelem és nyugtalanság mardosta. Ha még jobban beleszeret álmai hercegébe, mi történik, amikor házasságukat felbontják? El tudja-e viselni azt a végtelen magányt, amely elválásuk után majd rátör? Érdekli-e a férfit egyáltalán, hogy ő mit érez, amikor útjaik majd különválnak? Beau semmi jelét nem látta Cerynise-on annak, hogy elfogadná az ajánlatát. Arcán aggodalom tükröződött, mintha tartana attól, hová vezet majd ez a házasságkötés. Beau el tudta képzelni, hogy a lány fél együtt lakni vele a szűkös hajón, és tart az ezzel járó következményektől. Értelmetlen lett volna megígérni, hogy soha nem fog hozzányúlni, hiszen ismerte saját vágyainak erejét. Három hónap felér egy örökkévalósággal, ha az embert önként vállalt szüzességi fogadalom köti. Nem szerzetes ő, ezért nem is tesz ilyen kötelező erejű ígéretet. - Egyelőre, azt hiszem, hogy egy... névleges megállapodást köthetünk, ha ragaszkodsz hozzá. Csak azt ígérhetem, hogy nem kényszerítlek olyasmire, amit te nem akarsz. Cerynise behunyt szemmel próbálta értelmezni a hallottakat. Beau nem azt ígérte, hogy meg sem fogja érinteni... vagy talán mégis? Mi mást jelenthetne az a névleges megállapodás? - Nos, elfogadhatónak tartod a javaslatomat? - kérdezett rá Beau hosszú hallgatás után. - Ügy tűnik, ez az egyetlen lehetőségem, hogy Alistairtől megszabaduljak közölte halkan a döntését Cerynise, és kinyitotta a szemét. Beau biztos volt benne, hogy a lány bármelyik udvarlója nehezen őrizné meg nyugalmát annak hallatán, amibe most Cerynise beleegyezett. A sors arra ítélte őket, hogy három hónapig összezárva éljenek egy hajó fedélzetén. Természetes, ha az emberek firtatni kezdik, mi történhetett közöttük ideiglenes házasságuk ideje alatt. Senki nem jósolhatja meg előre, miként alakul majd a kapcsolatuk. Beau megpróbálta átgondolni, hogy mit tenne, ha a hosszú út után egy fickó a semmisségi papír aláírását követelné tőle. Úgy érezte, mintha azt kérnék, mondjon le arról a nőről, akiért mindent elkövetett. Minden más nőnél jobban kívánta ezt a lányt, de nem akart olyan láncokat magára venni, amelyek örök életére a szárazföldhöz kötik. - Úgy érzem, gondot jelentett számodra a döntés... - Szeretném, ha nem beszélnénk többet erről a dologról, Beau, ha nincs ellene kifogásod! - szakította félbe Cerynise a férfi szavait. - Meghoztam a döntésemet. Most már csak azt szeretném, ha a tervünk a lehető
leggyorsabban megvalósulna. - Megteszem a szükséges lépéseket - felelte Beau. - Még napnyugta előtt megtartjuk a szertartást. Visszakísérte Cerynise-t a kajütjébe, majd leküldte hozzá Billy Toddot, hogy mindenben álljon a rendelkezésére. A fiú rendkívül izgatott volt, mert Beau megmondta neki, milyen eseményre kerül sor hamarosan. Billy kipirult arccal bámulta Cerynise-t. Az Audacious fedélzetén minden matróz tudta, hogy a kapitánynak esze ágában sincs megnősülni, így általános volt a döbbenet, amikor megtudták, hogy feladja szabadságát. Billy még nem tért magához az ámulatból, hogy a kapitány milyen szélsebesen érte el célját. - A kapitány azt mondta... hogy önök ketten... - mondta Billy, majd hirtelen elhallgatott. Képtelen volt befejezni a mondatot, csak némán bámult Cerynise-ra. - Mit mondott, Billy? A fiú csak legyintett, de látta, hogy Cerynise továbbra is a válaszát várja. - Elfelejtettem! - bökte ki nagy nehezen. - Rendben van, Billy, nincs semmi baj - vigasztalta Cerynise a fiút, és egy sóhajt fojtott el észrevétlenül. - Most magam sem tudok odafigyelni semmire. Amíg Cerynise a fiú zavarának feloldásával volt elfoglalva, elterelte saját gondolatait arról, hogy mekkora kötelezettséget vállalt. Hozzámegy egy férfihoz, akit világéletében bálvá-nyózott. Mi ebben olyan riasztó? Az Angliában töltött évek alatt elaltatta azt a kislánykori álmát, hogy egyszer Beau felesége lesz. Tudta, hogy ez elképzelhetetlen. Ezután csak ritkán és gyorsan múló érdeklődéssel gondolt a házasságra. Tudomásul vette, hogy egyszer majd férjhez megy, de örült, hogy ez a nagyon távoli jövőben történik majd. Minden figyelmét a festészetre összpontosította, s ez teljesen kitöltötte idejét és érdeklődését. Kevés hajlandóságot mutatott arra, hogy egy ismeretlen férfiról álmodozzon, akihez majd hozzámegy feleségül. Most már nem volt ismeretlen az a férfi, de igazán nem is lesz a férje. Legalábbis nem olyan értelemben, ahogy Lydia megpróbálta neki tapintatosan elmagyarázni, amikor átlépte a felnőttkor küszöbét. Beau csupán szívességet tesz neki. - Jól érzi magát, kisasszony? - vetett rá a fiú egy aggódó pillantást. - Ne haragudj, Billy! - szólalt meg Cerynise, és egy széles mosollyal próbálta eloszlatni a fiú nyugtalanságát. - A képzeletem néha túlságosan elragad. A fiú elpirult, mert eszébe jutott, hogy Cerynise az előtte álló estére gondolhatott, amikor a kapitánnyal kettesben marad majd a kajütben. - Most minden oka meg is van rá, kisasszony. Miután Billy elvitte a kapitány ruháit, Stephen Oaks érkezett látogatóba. Ő is majdnem olyan meglepettnek tűnt, mint Billy. - Azt hiszem, igaz a közmondás - jegyezte meg hangosan gondolkodva. - Ha valaki sokáig járja a hét tenger vizét, akkor mindent lát a világból. - Ilyen különleges dolog lenne egy esküvő, Mr. Oaks? -kérdezte Cerynise, és megpróbálta palástolni bosszúságát. Tudta, hogy az esküvő híre mekkora meglepetést keltett a legénységben, de azért annyira mégsem eget rengető dolog, ha egy férfi és egy nő elhatározza, hogy összeköti az életét. - Az emberek általában meg szoktak házasodni. - így van, kisasszony, csak nem a kapitány! Soha nem gondoltam volna róla, hogy leköti magát egy asszony mellett... -bökte ki az elsőtiszt, de azonnal rájött, hogy túllőtt a célon. -Bocsásson meg, kisasszony! - mentegetőzött. Nem úgy értettem... Természetesen nincs abban semmi rossz, hogy hozzámegy a kapitányhoz. Valójában nagyszerű dolog! Tökéletes megoldás!
- Megoldás? - vonta fel szemöldökét Cerynise. - Ezek szerint tudja... - Csak arra gondoltam - emelte fel kezét Oaks Cerynise szavába vágva -, hogy a legénység tagjai fogadásokat kötöttek, vajon a kapitány megengedi-e, hogy az a disznó Winthrop magával vigye önt. Biztosak voltunk benne, hogy a kapitány megtalálja majd a módját, hogy az ön biztonságát semmi ne veszélyeztesse. A matrózok többsége nem sejtette, hogy hajlandó ilyen messzire elmenni. Azt gondolták, eldördül majd néhány lövés, lesz egy kis verseny a nyílt tengeren, meg ehhez hasonló dolgok. - Arra gondoltak, hogy a kapitány végigszáguld a Temzén, és áttöri a blokádot? - bámult rá Cerynise csodálkozva. - És mindezt miattam? - Ilyesmi előfordul, kisasszony - vonta meg a vállát Oaks, mintha semmi rendkívülit nem találna ebben. - Időnként előfordulnak olyan nézeteltérések, amelyeket nem lehet békésen megoldani. A lényeg az, kisasszony, hogy a legénység tagjai közül nálam jobban senki nem ismeri a kapitányt. Én pedig nem tartom valószínűnek, hogy olyat tegyen, amivel önt veszélybe sodorhatja. Ráadásul szeret váratlan dolgokkal előrukkolni. Mindenesetre a fiúk többsége nem számított erre a megoldásra - nevetett fel hangosan, és megpaskolta az övén függő tömött erszényt. Cerynise-nak még az álla is leesett, amikor megértette, miről beszél az elsőtiszt. - Azt akarja mondani, Mr. Oaks - csattant fel dühösen -, hogy fogadásokat kötöttek, miként ér véget a vita Mr. Winthroppal? - Igen, kisasszony - bólogatott Oaks elbátortalanodva. - Remélem, örül a nyereményének - folytatta Cerynise a tőle telhető legnagyobb udvariassággal. - Most pedig, ha nem haragszik, szeretnék egy kicsit magamra maradni. - Bocsásson meg, kisasszony - mentegetőzött Oaks, észrevéve Cerynise bosszankodását. - Néha előbb jár a szám, mint az eszem. - Nos, ezzel a problémával számos ember küszködik - jegyezte meg Cerynise szárazon. - Most pedig, ha megbocsát... - Tulajdonképpen azért jöttem, kisasszony... - kezdte Oaks, bűnbánóan gyűrögetve sapkáját. - Máris? - kérdezett rá Cerynise, és szinte elállt a lélegzete a meglepetéstől. - Igen, kisasszony - bólogatott szaporán az elsőtiszt. - Van itt Southwarkban egy plébános, aki sok szívességgel tartozik a kapitánynak. Jött is azonnal. A kapitánnyal együtt most önre vár a fedélzeten. Cerynise döbbenten hallgatta szavait. Minden olyan gyorsan zajlott, és nem bízott benne, hogy lelkileg felkészült az esküvőre. - De hát engedélyeket és papírokat kell beszerezni... - Erről kérdezze meg a kapitányt, kisasszony! Most pedig, ha nincs ellene kifogása, fel kell kísérnem önt a fedélzetre... Cerynise engedelmesen követte az elsőtisztet. Világos a helyzet, gondolta, hiszen csak színjátékról volt szó. Az igazi gondok majd később kezdődnek, amikor alá kell írnia a semmisségi papírt, és Beau Birmingham örökre kihajózik az életéből. A legénység teljes létszámban felsorakozott. Legtöbben a főfedélzeten gyűltek össze, néhányan még a kötélhágcsóra is felmásztak, hogy jobban lássák az eseményt. A férfinép azonnal elcsendesedett, amikor Cerynise megjelent a kajütlépcső kijáratánál. Némán figyelték, ahogy lassan felsétál a főfedélzetre. A lány szinte észre sem vette a Beau mellett álló emberkét. Figyelmét arra az erős, vonzó férfira összpontosította, akit hamarosan a férjének mondhat.
A kapitány tengerészkék kabátot, fehér inget, magasan záródó mellényt és csokornyakkendőt viselt. Sötétszürke nadrágjához rövid szárú csizmát húzott. Cerynise-nak hevesebben vert a szíve, amikor meglátta, hogy Beau milyen elegánsan felöltözött. Szerette volna, ha a férfi előre figyelmezteti, akkor az esemény tiszteletére ő is átöltözik. Végigsimított a haján, mert ezenkívül nem sok lehetősége volt, hogy külsején változtasson. Beau a szemébe nézett, elmosolyodott, megfogta a kezét, és magához vonta. Cerynise úgy érezte, hogy beköszöntött a tavasz. Jövendőbelije átkarolta a derekát, és ajkával lágyan a haját érintette. - Te vagy a legszebb menyasszony, akit életemben láttam - mondta mosolyogva. Cerynise remegő kezét Beau kabarjára tette. A derekára fonódó izmos kar erősebben vonta magához, mint az illőnek tűnt volna egy efféle névleges eseménynél. A lányra nagy hatással voltak a férfi bókjai, lágy tekintete. Szíve olyan hevesen vert, hogy majd kiugrott fűzője szorításából. - Mondhatok én is hasonló bókokat a vőlegénynek, uram? -kérdezte Cerynise. Remélte, hogy Beau nem veszi észre hangja remegését. – Öltözéke felülmúlja mnden várakozásomat. Nagyon sajnálom, hogy nekem nem volt több időm a felkészülésre. - Semmi okod a nyugtalanságra, drágám – hajolt előre Beau és orrát ismét a hajához érintette. Cerynise testének bódító illata szétáradt az egész testében. – Finom illatod van – jegyezte meg. Crtnyse feltételezte, hogy Beu kedveskedése a lelkésznek és a legénység tagjainak szól. Az sem izgatta túlságosan, hogy az egybegyűltek kapitányukat biztatják és évődnek vele. Számára most már mindennél fontosabb volt az a kellemes érzés, mely Beau karjában szétáradt benne, hiszen mindig erről álmodott. A vékony, őszülő hajú, jóságosan csillogó szürke szemű férfi közelebb lépett hozzájuk. Kopottas mellényét csak félig gombolta be, félrecsúszott nyakkendőjét rosszul kötötte meg, arca borostás volt. Szegényes és rendetlen külseje ellenére Cerynise felszabadultnak érezte magát a közelében, mert megérezte, hogy melegszívű emberrel hozta össze a sors. - Ön Kendall kisasszony? – kérdezte a lekész szívélyes mosollyal. - Igen, uram. - Szabad akaratából, minden kényszer nélkül készül házasságot kötni? A kérdés váratlanul érte a lányt. Meglepetten Beau-ra pillantott. - Mr. Carmichael nem tulajdonít túlzott fontosságot a formaságoknak, drágám – szorította meg bátorítóan a kezét a férfi. – Saját lelki békéje érdekében azonban meg akar győződni arról, hogy mindkét fél szabad akaratából köt házasságot. Akarsz hozzám jönni feleségül? Bár Beau tette fel a kérdést, Cerynise mégis a lelkész felé fordította a tekintetét, amikor válaszolt. - Igen, uram! Beau kezének melege a lány egész testét átjárta. Ujjait rákulcsolta Beau ujjaira és megszorította. - Drága szeretteim, azért gyűltünk ma össze, hogy az előttünk álló férfit és nőt a házasság szentségében részesítsük…
V. fejezet - Törvényes feleségemmé fogadom Cerynise Edlyn Kendallt... - ismételte a kettejüket összekötő szavakat Beau, Cerynise szemébe nézve. Cerynise-t mélyen felkavarták azok az egyszerű szavak, amelyekkel Beau ígéretet tett, hogy szeretni, tisztelni és óvni fogja őt. Egész lényével arra vágyott, hogy ezek a szavak Beau számára is jelentsenek valamit, és remélte, hogy ezeket nemcsak a lovagiasság mondatja vele. Szeme bepárásodott, amint Beau erős kezére nézett, amely gyengéden az ő kezét fogta. - Törvényes férjemmé fogadom Beauregard Grant Birminghamet... - Kinél van a gyűrű? - tette fel a kérdést Mr. Carmichael. Cerynise visszafojtotta lélegzetét. Erről az apró részletről teljesen megfeledkezett, és biztos volt benne, hogy Beau-nak sem jutott eszébe. Meglepődött, amikor látta, hogy a férfi lehúz a kisujjáról egy gyűrűt, majd a lelkész szavait ismételve ráhúzza Cerynise karcsú kezének középső ujjara. - A gyűrűvel megpecsételem... - Ezzel házastársakká nyilvánítom önöket - fejezte be a lelkész a szertartást. Csókolja meg a feleségét! - Rajta, kapitány! - bátorították a matrózok kórusban a férfit. - Csókolja meg! Mutassa meg, hogy kell ezt csinálni! Cerynise a haja tövéig elpirult, és félrefordult, mert félt a hűvös visszautasítástól. A csodálkozástól a lélegzete is elállt, amikor érezte, hogy Beau keze a derekára fonódik. A férfi arccal a legénység felé fordította lányt, majd szabadon maradt kezét felemelve csendre intett mindenkit. - Rendben van, fiúk! - kiáltott fel jókedvűen mosolyogva. - Ha bemutatót szeretnétek, akkor rendezek nektek, de jól jegyezzétek meg, amit mondok! Ezzel be is fejeztem az oktatást, többször nem mutatom meg! Most lehet megtanulni, vagy soha! Szavait taps és hangos kacagás fogadta. Cerynise-nak a szívverése is elállt, amikor Beau szorosan átkarolta. Sután érezte magát, hirtelen nem tudott mit kezdeni a kezével, de végül a férfi nyaka köré fonta karját, és ráemelte tekintetét. Beau szépen ívelt ajka mosolyra húzódott, majd lassan Cerynise fölé hajolt. -Fogadja a csókomat, asszony óm! - suttogta halkan, és Cerynise az ajkán érezte a férfi forró leheletét. - Az embereimnek csalódást okoznék, ha megfosztanám őket ettől a látványtól. Cerynise érezte, hogy Beau forró ajka a szájára tapad. A szenvedélyes csók gyönyörrel töltötte el egész testét. A mámorító érzéstől az erő elhagyta tagjait, enyhe szédülés fogta el, szíve majd kiugrott a helyéről, feje a férfi karjára hanyatlott. Ez a testhelyzet lehetővé tette, hogy a násznép pontosan figyelemmel kísérjen minden mozzanatot. Cerynise szűzies érzékeinek meglepetést okozott, amikor a férfi nyelve selymesen besiklott ajkai közé, és mohón ízlelgette a félénk viszonzás édes nektárját. Cerynise-nak ez volt élete első csókja, ezért még abban sem volt biztos, hogy vajon megfelelően viszonozza-e. Azt is kétségbe vonta, hogy a szenvedélyes csókra valóban csak a legénység kedvéért került sor. Megállapodásuk alapján azonban el tudta képzelni, hogy ez az egyetlen csók, amit valaha is kap Beau Birminghamtől. Ez a gondolat eloszlatta benne az ellenállás vágyát. Meg kell ragadni a pillanatot és elraktározni szívében minden apró mozzanatot, mielőtt házasságuk véget ér. Karjai szorosan Beau nyakára fonódtak, ami tapsot és lelkes biztatást váltott ki a kapitány embereiből. A nagy zajban alig hallotta meg a lelkész
figyelmeztető köhécselését, amitől azonnal kijózanodott. Keze Beau vállára csúszott, gyengéden eltolta magától, és kissé félrefordította az arcát. -Beau, kérlek... Cerynise arca lángolt, amikor Beau ismét a legénység felé fordította, és egyik karjával szorosan magához vonta. Mozdulatukat a legénység hangos éljenzéssel fogadta, fülsiketítő füttyögés, lelkes kiabálás és tapsorkán hallatszott. Beau köny-nyed meghajlással fogadta a köszöntést, Cerynise pedig szinte kötelezőnek érezte, hogy mély térdhajlítással kövesse férje példáját. - Rendben van, ti szerelemre éhes tengeri medvék! - emelte fel Beau ismét a karját. - Mára vége a látványosságnak. Mit szólnátok az ünnep alkalmából néhány korsó italhoz? Cerynise mindkét tenyerét a fülére szorítva védekezett a fülsiketítő üdvrivalgás ellen. A matrózok csapra vertek egy hordót, és hamarosan körbejártak a poharak. Mr. Carmichael már előkészítette a papírokat az aláíráshoz, és türelmesen várta, hogy odafigyeljenek rá. Elsőként Beau kapott észbe, és odakísérte ifjú feleségét az asztalkához. A pap belemártotta a tollat a tintatartóba, és Beau felé nyújtotta. - Kapitány, szíveskedjen aláírni - szólt, és a két egymás mellett heverő, egyforma irat aljára mutatott. - Két példányban készítjük el a papírokat; egyiket az itteni anyakönyvezéshez használjuk fel, a másikat magukkal viszik, hogy házasságkötésüket igazolhassák. - Természetesen - válaszolta Beau, s lendületesen alákanya-rította nevét az iratoknak. - Most pedig ön következik, Mrs. Birmingham! - fordult oda a lelkész Cerynise-hoz. Mrs. Birmingham! A fogadalom súlyát Cerynise csak most kezdte átérezni, és azonnal elfogta a remegés. Beau átadta neki a tollat, de azonnal utána is kapott, mert észrevette, hogy kihullik az ifjú asszony reszkető kezéből. Visszaadta neki, rákulcsolta az ujjait, és tartotta, amíg úgy nem érezte, hogy Cerynise biztosan fogja a kezében. Falfehér arcára pillantva még ekkor is attól tartott, hogy felesége menten elájul. - Már nem tart sokáig, Cerynise! - súgta oda neki, és szorosabban ölelte a derekát. Cerynise-nak úgy tűnt, hogy az asztal vadul táncol előtte. Szaggatottan felsóhajtott, és arcát elfordította a többiektől. Egy pillanatra erősen Beau támaszt nyújtó karjába simult, a férfi gyengéden tartotta. Cerynise lassan kezdett megnyugodni. Kihúzta magát, mély lélegzetet vett, és aláírta a papírokat. Mr. Carmichael is ellátta kézjegyével a házasságlevelet, viaszt cseppentett rá, és rányomta az egyház hitelességet igazoló pecsétjét. Rizsport szórt az aláírásokra, majd lefújta róla a felesleget, és az egyik példányt átadta Beaunak. - Ez az önöké, kapitány. Mr. Oaks két, súlyosnak látszó erszényt nyújtott át kapitányának, aki átadta azokat a lelkésznek. - Ezt pedig az árvaház javára adom, tiszteletes. Az idős papnak könnyek szöktek szemébe, amikor pillantása találkozott Beau tekintetével. Többször is hálálkodásra nyitotta ajkát, de a túláradó érzelmek útját állták szavainak, így csak szaporán bólogatott. Beau gyengéden átfogta az öreg vállát, és a hajóhídhoz kísérte. Beau búcsút intett, majd visz-szament
feleségéhez. Csodálkozva vette észre, hogy Cerynise szemét könnyek fátyolozzák. - Ilyen hamar megbántad, Cerynise? - vonta fel csodálkozva szemöldökét. - Nem, kapitány - rázta meg a fejét Cerynise. - Meghatott, ahogy Mr. Carmichaellel viselkedtél. - Az adomány nagysága nem mérhető össze ennek az embernek az értékeivel - hárította el Beau a dicséretet. -Feleségével magukra vállalták, hogy biztonságos menedéket teremtenek a városban az árva gyerekek számára. Mr. Carmichael azért fáradozik, hogy ételt adjon a szájukba, és egy kis örömet csempésszen a szívükbe. - Mr. Monet nagyon finom ételt tálalt fel a kajütben, uram - sietett oda hozzájuk Billy Todd. - Köszönjük, Billy! - biccentett feléje a kapitány, majd a feleségéhez fordult. Akarsz vacsorázni, drágám? Cerynise csak most jött rá, mennyire megéhezett, és készséges tologatással felelt a kérdésre. - Vegye át a parancsnokságot, Oaks! - fordult oda Beau helyetteséhez, és arcán halvány mosoly suhant át. - A feleségemmel vacsorázom. - Értettem, uram - válaszolta Oaks cinkosán kacsintva, és máris indult a dolgára. Cerynise megfordult, és elindult a kajüthöz vezető lépcső felé. Meglepetten tapasztalta, hogy egyszer csak a levegőbe emelik. Férje karjában találta magát. - Hát te mit csinálsz? - kérdezte álmélkodva. - Ölben viszem ifjú feleségemet a kabinomba! - válaszolta Beau. Kijelentésétől a legénység újra hangosan felujjongott. -Az embereim ezt várják el tőlem, drágám! - Remélem, nem várnak el túl sokat - mosolyodott el Cerynise, és karját férje nyaka köré fonta. Szavai nem hatottak őszintének, de élvezte, hogy évődhet a férjével. A félhomályos lépcsősoron lefelé tartva Cerynise érezte, hogy Beau egészen közelről figyeli őt. Tudta, mi járhat a férfi fejében. - Azt hiszem, neked nem sok örömet szereztem azzal, hogy megcsókoltalak! - jegyezte meg a férfi. - Nagyon tanulságos volt, uram - hangzott Cerynise válasza. - így még soha nem csókolt meg senki. 89 - Egyáltalán megcsókoltak már valaha? - Nos, uram, ha válaszolnom kellene a kérdésére, akkor olyan titkot árulnék el, amiről nem szívesen beszélek. A hajófülkéhez érve Beau lenyomta a kilincset, vállával belökte az ajtót, és átvitte feleségét a küszöbön. - Miféle titkok Ifhetnek férj és feleség között? - kérdezte csodálkozva. - A házastársak rendszerint a legbizalmasabb dolgokat is megosztják egymással! - Ezek szerint mi bizalmas kapcsolatban vagyunk? Beau a sarkával betolta maga mögött az ajtót, és rámosoly-gott feleségére, akit továbbra is karjában tartott. Nagy volt a csábítás, hogy megcsókolja, mint azt a fedélzeten tette, de Cerynise kérdése felcsigázta érdeklődését. Tudta, hogy az asszony egészen másra céloz, mint amire ő gondol. A bizalmas barátság nagyon messze áll attól, amit Beau a bizalmas kapcsolat alatt értett. - Intim kapcsolatot szeretnél, drágám? Cerynise előtt csak most kezdett megvilágosodni, hogyan is értette Beau a kérdést. Pirosra gyúlt arccal nézett férje szemébe, de önuralmát megőrizte
annyira, hogy a kérdésre kérdéssel válaszoljon. - És ön nős akar maradni, uram? Beau nem volt biztos abban, hogy őszintén tud erre felelni, mert nem akarta megtörni a pillanat varázsát. Cerynise kedvéért úgy tett, mintha eltöprengene a kérdésen. - Attól függ, hogyan alakul a bizalmas együttlétünk. Cerynise megértőén bólogatott. Beau intim kapcsolatra vágyik, anélkül, hogy egy életre lekötné magát. - Gondolom, hogy kapcsolatunkat eléggé próbára teszi majd az utazás. Ha kezdeményező lépéseket kíván tenni felesége felé, figyelembe kell vennie, hogy tartós elkötelezettség nélkül nem tudom ezt elfogadni. - Gondoltam, hogy ezt fogod mondani - válaszolta Beau. - Csalódott vagy, kapitány? - kérdezte Cerynise, halvány aggodalommal a hangjában. - Nem, azt gondolom, hogy egy kis csibész vagy - jegyezte meg Beau, és gyengéden talpra állította asszonykáját. Testük egymáshoz simult. A férfi egyre jobban aggódott, vajon képes lesz-e megtartóztatni önmagát az utazás hosszú hetei és hónapjai alatt. Vágya Cerynise csókja után nem csillapodott. Kegyetlenül kívánta, hogy nyelvével szétnyissa gyönyörű, lágy ajkát és kiélhesse az újdonsült férj szenvedélyét. A csábító gondolat nyugtalansággal töltötte el. Beau egy utcalányt még a szenvedély pillanataiban sem csókolt meg, a csók iránt érzett ellenállhatatlan vágy olyasmi volt, amivel eddig soha nem találkozott. Megfogta Cerynise kezét, gyengéden megpörgette tengelye körül, és a mosdóállvány felé fordult. - Az esküvői lakoma vár bennünket! - szólt hátra a válla fölött feleségének kézmosás közben. Cerynise letette a stóláját, és félénken várakozott, amíg Beau ingre és nadrágra vetkőzött. A férfi ledobta nyakkendőjét, és kigombolta nyakán az inget. Egy pillantást sem vetett feleségére, miközben alá tolta a széket. Megpróbált úrrá lenni buja gondolatain. Ha csak ránézett Cerynise-ra, leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy a magáévá tegye. A fedélzeten kapott csóktól ismét felforrt a vére. Jól tudta, hogy nagyon nehéz lesz megfékezni kielégíthetetlen vágyait. Beau is helyet foglalt az asztalnál, kinyitott egy üveg bort, és színültig töltött két serleget, Cerynise pedig ezalatt mindkettejüknek szedett az ízletes hallevesből. Egy ideig némán kanalazták az ételt, mindketten saját gondolataikkal voltak elfoglalva. Beau-val feleségként ágyba bújni Cerynise régi álmának valóra válását jelentette volna, de az asszony tudta, hogy nem lenne bölcs dolog vállalni a terhesség kockázatát úgy, hogy később szükségtelen kacatként félredobják őt. Beau tökéletesen tisztában volt azzal, hogy tiszteletben kell tartania Cerynise szüzességét. A lány csak néhány napja tért vissza az életébe. Ilyen rövid együttlét után hogyan is hozhatna olyan döntést, amely egész életükre összeköti őket? Időt kell adnia magának, hogy alaposabban megismerjék egymást. Ha az asszony kívánságai szerint hozzáköti az életét, akkor búcsút kell mondani a hajózásnak, és ez egyáltalán nem tűnt vonzó megoldásnak számára. Cerynise már nagyon szeretett volna Charlestonról hallani. Igaz, Beau is régen járt már otthon, de több hazai hírt ismer, és többet tud az ismerősökről is.
- Emlékszel még Mr. Downsra, aki panaszkodni járt az iskolába, hogy a gyerekek a tanítás után mindig az ő kertjén rohannak keresztül? Nem tudod, él még? - Ó, igen. Most már az unokái lábatlankodnak körülötte, de az öreg velük sokkal türelmesebb és elnézőbb - mosolyodott el Beau. - Mindig házsártos öregembernek tartottam, de azt hiszem, nem volt igazam. Biztosan én is nagyon dühös lennék, ha valaki szétrombolná azt, amit kemény munkával teremtettem meg. Szeretnék találkozni vele, hogy felidézzük az emlékeket. - Elkocsizhatunk egyszer hozzá - javasolta Beau. - Nagyon jó lenne - mosolyodott el Cerynise. - Rólad is nagyon sok emlékem van a gyerekkorunkból... Amikor én kicsi voltam, te már benne jártál a serdülőkorban, hiszen nyolc évvel vagy idősebb nálam. - Biztosan nagyon meglepődnek majd a régi szomszédok. Még most is úgy emlékezhetnek rád, mint egy nyurga, nagy szemű, copfos kislányra. - Kérlek, Beau, ne emlékeztess rá, hogy milyen rémesen néztem ki! - nevette el magát Cerynise. - Nagyon aranyos voltál, és gyönyörű virágszál lett belőled. - Kérlek, kérlek! - könyörgött nevetve az asszony. - Ne legyezgesd a hiúságomat ilyen csodálatos bókokkal! - Azt hiszed, hogy nem mondok igazat? - nézett feleségére hamiskásan Beau, és újratöltötte a poharakat. - Tudom, hogy nem szoktál hazudni. Emlékszem, apámnak is mindig igazat mondtál, még akkor is, ha keményen megbüntetett. Ezt az őszinteséget biztosan megőrizted felnőttkorodra is. Az asszonyka lágy tekintete és meleg mosolya olyan volt, amilyenről egy magányos férfi hónapokon keresztül csak álmodozhat egy távoli kikötőben. Hogyan is vehette el azzal a szándékkal, hogy majd elválik tőle? Az ebéd befejezése után Beau elővette azt a nadrágját, amelyikben dolgozni szokott. Gombolgatni kezdte ünneplőpantallóját, és figyelmeztetően Cerynisera nézett. - Elfordulhatsz, ha nem akarod látni, amint egy férfi átöltözik. Nem fogok átrohangálni másik- kajütbe, ahányszor le akarom vetni a nadrágomat. Az embereim is furcsának tartanák, hiszen ifjú házasok vagyunk. - Haragszol rám, mert visszautasítottam az intim kapcsolatról szóló ajánlatodat? - kérdezte Cerynise, hűvösen hátat fordítva férjének. - Vagy egyszerűen szokásod ráförmedni arra az asszonyra, akit éppen elvettél feleségül? Beau röviden felkacagott. Felesége közelében mindig pezsegni kezdett a vére, és ez nem derítette jókedvre. Hogyan is hihette magáról, hogy képes tovább finomkodni, amikor kiderült, hogy az asszony nem hajlandó engedni vágyainak? - Hozzá kell szoknod a stílusomhoz, drágám. A tengerészek hajlamosak arra, hogy kimondják, amit gondolnak, és eszükbe sem jut, hogy ennek egy nő is fültanúja lehet. - Ezek szerint leckéket akarsz nekem adni a tengerészek nyelvezetéből? kérdezett vissza Cerynise. Nyugtalanul harapdálta az ajkát, míg várta, vajon mit válaszol férje a gyengéd szemrehányásra. Vetkőzés közben Beau lassan és alaposan végigmérte felesége formáit. Az asszonynak fogalma sincs, mekkora fájdalmat jelent számára, hogy ösztöneit meg kell fékeznie, és nem találhat nála kielégülésre. Beau nem tudta, hogy ha
elmondaná neki az igazságot, az javítana-e a helyzeten. - Sokkal kellemesebb dologgal szeretnélek megismertetni, drágaságom. Tudom, hogy ellene vagy, ezért ne is csodálkozz, hogy ingerülten viselkedem, ha a közeledben vagyok. Egy férfi nehezen tud ránézni egy csinos nőre anélkül, hogy el ne képzelje meztelenül a karjai között. A te esetedben nem kell találgatnom. Az első éjszaka óta, amit a kajütömben töltöttél, állandóan ez jár az eszemben. - Arra gondolsz, amikor megfürdettél? - bökte ki Cerynise a kérdést. Beau álla leesett a meglepetéstől. Cerynise mereven bámulta a szemközti falat, de Beau tudta, hogy nagyon szeretné látni az arcára kiülő döbbenetet. - Ezt honnan tudod? - kérdezte álmélkodva. - Találtam egy hosszú hajszálat a fürdőkádadban, amely nagyon hasonlított az enyémhez. - Muszáj volt megtennem, Cerynise - lépett közelebb hozzá Beau. - Annyira átfagytál, hogy attól tartottam, nem éled túl. Az asszony megfordult, férje szemébe nézett, és a haja tövéig elpirult. Beau félmeztelenül állt előtte, széles vallanak, izmos mellkasának, keskeny csípőjének látványától még a lélegzete is elakadt. - Még soha nem láttál férfit félmeztelenül? - lépett közelebb csodálkozva Beau, amikor észrevette Cerynise bíborvörösre gyúlt arcát. - Talán gyerekkoromban az apámat - kapta el róla tekintetét az asszony. - Nézz rám, Cerynise! - szólt rá Beau, s mert az asszony nem engedelmeskedett, megfogta a kezét, tenyerét a mellére szorította, és keményen tartotta, nehogy elvehesse onnan. - Látod? Húsból és vérből vagyok! Nincs miért- szégyenkeznem! Cerynise tétován felnézett, pillantása találkozott a zafírkék szemeknek a tekintetével. A belőlük áradó tűz egész testét átjárta. - Nem tagadom, hogy ritkán találkozom félmeztelen férfiakkal - nézett végig szégyellősen a férfi izmos mellkasán. -De ha kíváncsi vagy a véleményemre, elmondhatom, hogy közel állsz a tökéleteshez. - Nocsak! - mosolyodott el Beau. - Csinos kis bókot kaptam! - Ez az igazság - mondta Cerynise mély lélegzetet véve, és ajka bizonytalan mosolyra húzódott. Beau megfogta felesége kezét, és szíve fölé, a mellbimbójára szorította, majd végigsimította vele testét egészen a derekáig. Figyelte az asszony ellágyuló tekintetét, és remélte, hogy sikerült benne vágyat ébresztenie. Még közelebb lépett hozzá, meztelen mellkasával hozzásimult, fejét oldalt hajtotta, és felesége szája fölé hajolt. Látta, hogy ajkai várakozóan nyünak szét. Csak erre a jelre várt. A következő pillanatban már a karjában tartotta, és erősen magához szorította. Bódult gyönyörrel fedezte fel újra Cerynise ajkát, és mohó éhségtől űzve csókolta. Fürge ujjaival megoldotta hátán a ruhát egészen a derekáig, amíg a válláról és karjáról előre nem tudta húzni. Beau kicsit eltolta magától az asszonyt, és gyönyörködött benne. Cerynise fűzőből kidomborodó fehér mellei felébresztették benne az emléket, amikor sietve szedte le róla az átnedvesedett ruhát. Beau belemosolygott a félénkséget és bizonytalanságot sugárzó szemekbe. Cerynise erőtlen kísérletet tett, hogy mellét eltakarja, de a férfi csak a fejét csóválta. - Hadd nézzelek! - szólt rá csendesen, és megfogta a kezét. Cerynise ajkát szaggatott sóhaj hagyta el, amikor a férfi csuklójától a válláig végigcsókolta karját, és mellén érezte férje forró leheletét. Beau látta, hogy az asszony
szempillái megremegnek, ahogy egyre közelebb kerül a fűző alatt rejtőző bimbókhoz. Cerynise érezte, hogy a férfi szája feljebb kúszik testén, és csókokkal árasztja el a nyakát. Beau kiegyenesedett, figyelmesen az asszony arcába nézett, ajkát lassan közelítette Cerynise szájához. Ellenállásnak nyomát sem tapasztalta. Nyelvével addig simogatta a nő nyelvét, mígnem az asszony is csatlakozott a játékhoz, kimondhatatlan örömet okozva ezzel férjének. Beau csókjai egyre erőteljesebbé váltak, szenvedélyesen szájába szívta az asszony nyelvét. Cerynise úgy érezte, hogy egész teste elolvad, szíve egyre hevesebben vert. Beau közelebb vonta magához, ujjai végigfutottak a fűző peremén, és lejjebb tolta, míg a finom rózsaszín köröcske legfelső része a csipke fölé nem került. A férfi gyengéden simogatta a selymes bőrt. Cerynise lélegzete elakadt, amikor az apró mellbimbók is előbukkantak, és Beau hüvelykujja a rózsaszín köröcske mentén finoman cirógatni kezdte őket. A férfi ajkát remegő sóhaj hagyta el az örömtől, hogy ilyen messzire elmehetett anélkül, hogy megálljt parancsoltak volna neki. Amikor Cerynise mellbimbóját Beau szájában érezte, hajlékony gerincét mintha lángok nyaldosták volna, belsejében kielégíthetetlen vágy ébredezett. Elfojtott nyögés szakadt fel ajkáról. Feje a szenvedélytől hátrahanyatlott, és átengedte magát az érzéki gyönyöröknek. Alig érezte, hogy fűzője meglazul a hátán, majd alsószoknyájával együtt a földre hullik. Haja elszabadult, és csillogó hullámokban borult a vállára. Beau keze végigsiklott selymes bőrén, amíg el nem érte alsóneműjét, majd oda is becsúszott, és a meztelen domborulatokat simogatta. Cerynise szorosan hozzápréselte magát Beau keményen meredező férfiasságához. A férfi hirtelen felemelte feleségét, három öles lépéssel az ágyához vitte és lefektette. Megszabadította maradék ruhadarabjaitól, majd hátralépett, és ledobta magáról a nadrágot. Bátran meredező férfiszerszámát látva Cerynise szeme elkerekedett, de Beau a következő pillanatban már hozzásimult, és csókokkal árasztotta el arcát, mellét, csípőjét és derekát. - Nagyon kívánlak - mormogta rekedtes hangon. Kezét végigfuttatta az asszony testén, majd a lába közé csúsztatta. Cerynise megpróbált elfordulni, de Beau becéző szavaival és csókjaival megnyugtatta, és elérte, hogy kitárulkozzon. Végtelen gyengédséggel érintette meg ölét, Cerynise-t érzékei az eksztázis felé röpítették. Testében furcsa, eddig ismeretlen lángok gyúltak, és amikor a tüzecskék szétáradtak testében, vonaglani kezdett. Cerynise oldalára gördülve szembefordult Beau-val, és ajkuk szenvedélyes csókban forrt össze. Szorosan férje izmos testéhez simult, és karcsú combját a derekára emelte. A tüzes penge nedves, lágy ölét simogatta, végigsiklott a külső szeméremajkakon, és mindkettőjük lélegzete elállt a rájuk törő gyönyörtől. Cerynise csókolgatni és simogatni kezdte férje izmos mellkasát. Beau megfogta a kezét, és végighúzta testén. Cerynise meglepetten hőkölt vissza, amikor megérezte tenyerében a férfi kemény dorongját. Beau a fülébe suttogva csókokkal árasztotta el arcát, ő pedig tétován próbálta követni férje útmutatásait. Lassan kezdett bátrabbá válni, és kíváncsiságtól hajtva olyan csiicsokra juttatta el férjét, ahol behatolás előtt Beau még soha nem járt. A férfira is az újdonság erejével hatott, hogy a szeretkezés feleségével teljesebb gyönyört hoz számára, mint ha egy gyakorlott prostituálttal feküdt volna le. Váratlanul kopogtak az ajtón. Cerynise levegő után kapott, Beau torkából pedig mély nyögés szakadt fel. Végigsimította homlokát, és magában átkozta azt, aki a legalkalmatlanabb pillanatban háborgatja.
- Mit akarsz? - kérdezte, és felkönyökölt az ágyon. - Bocsásson meg, kapitány - szólalt meg odakintről bűnbánó hangon Billy Todd. - Mr. Oaks küldött, mert egy férfi érkezett a városi elöljáróságtól, aki a papírokat és a hajónaplót akarja látni. Azt mondta, amíg ön nem rendezi az ügyét Mr. Winthroppal, addig emberei szemmel tartják a hajónkat, és meg se próbáljunk elszökni előlük. Beau úgy érezte, ki tudná tekerni Alistair Winthrop nyakát. - Egy pillanat türelmet, azonnal felviszem az iratokat -szólt ki a fiúnak. Cerynise magára húzta a lepedőt, Beau pedig nehéz sóhaj kíséretében felült az ágyon. Néhány pillanatig könyökét térdére támasztotta, fejét tenyerébe temette, és magába roskadva ült az ágy szélén. El sem akarta hinni, hogy éppen a beteljesülés előtt fosztják meg a mennybemenetel lehetőségétől. Felesége felé fordult, és szenvedélyesen megcsókolta. - Itt várj meg! - suttogta mosolyogva. - Amint tudok, visz-szajövök. Cerynise nem tudott válaszolni. A kopogtatás ráébresztette, hogy majdnem odaadta magát férjének, annak ellenére, hogy az nem tett semmiféle kötelező erejű ígéretet. Bár összeházasodtak, hazaérkezésük után biztosan visszaköveteli majd a szabadságát. Ha erre kéri, akkor ő vissza is adja neki, bármilyen szenvedést zúdít ezzel magára, mert nem láncolja magához akarata ellenére. Tartsd egy lépés távolságra magadtól, gondolta kijózanod-va. Akkor legalább nem kell nyugtalankodnod, hogy esetleg egy gyerekkel hagy magadra.
VI. fejezet - Hogy érted azt, hogy nem fekszel le velem? - kérdezte Beau értetlenül ifjú feleségétől. - Néhány perccel ezelőtt még ott feküdtél velem az ágyon! Mi változott meg azóta, hogy felmentem a fedélzetre? Cerynise arca férje minden szavára összerándult, egész testében remegett izzó tekintetétől. Számított rá, hogy Beau dühös lesz, de azt nem gondolta, hogy ilyen elsöprő erővel tör ki belőle a harag. - Légy szíves, beszélj kicsit halkabban, Beau! - könyörgött férjének. - Az egész legénység megtudja, mi történt közöttünk. Beau dühtől tajtékozva a sarokba vágta a hajónaplót. - Az sem érdekel, ha az egész világ meghallja, asszonyom! Csak azt szeretném tudni, mi történt azóta, hogy felmentem a fedélzetre tárgyalni azzal a tökfej csendőrrel! - Ha egy kicsit halkabban beszélsz, akkor megmondom -válaszolta Cerynise csendesen. - Ha viszont tovább ordítozol velem, itt hagyom a hajódat, és vitorlázhatsz egyedül Dél-Cár olináb a! Beau haragosan dünnyögött. Felesége kijelentése hatalmas csalódást okozott számára. - Tudom, hogy nem akartál megnősülni, Beau - kezdte az idegességtől remegő hangon Cerynise. Beau pillantásától elbizonytalanodott. Összeszedte bátorságát, hogy folytatni tudja mondókáját, de hangjának reme-gésén nem tudott úrrá lenni. - Ha engednék neked, és teherbe esnék, azzal saját szabadságodat sodornád veszélybe. Nem szeretném, ha úgy ereznéd, hozzám vagy láncolva, csak azért, mert nem akarsz rosszat a gyerekednek. Azt hiszem, mindkettőnk számára szerencsésebb, ha kellő távolságot tartunk egymástól. Ha esetleg lenne egy másik kabin... Beau dühében legszívesebben ismét a sarokba hajította volna a hajónaplót, de visszafogta magát, és feleségéhez fordult. - A pokolba is, asszony! - ordította. - Megmondtam már, hogy minden hely áruval van telezsúfolva! Cerynise a kezét tördelte. Tisztában volt vele, hogy férje újabb közeledésének már nem tudna ellenállni, Beau egy lágy csókkal és egy simogatással le tudná fegyverezni. - Csak annyi helyre lenne szükségem, ahol leteríthetek egy pokrócot, megmosakodhatok és felöltözhetek. Beau elfojtott egy káromkodást, majd döngő léptekkel a kabin ajtajához lépett, szélesre tárta, és kiordított a folyosóra. - Oaks! Az ajtótól visszament az asztalához, és lecsapta a hajónaplót. Szeme lángolt a dühtől. Tekintetéből egyértelműen ki lehetett olvasni, mennyire utálja a helyzetet, amibe belekeveredett. Háta mögött ökölbe szorította kezét, és fel-alá járkálva várta az elsőtiszt érkezését. Cerynise tartózkodóan figyelte. Csak most kezdte megérteni, hogy az elmúlt kilenc évben Beau Birmingham nagyon megváltozott. Határozott férfi lett belőle, olyan ember, aki egyetlen pillantásával ki tudja fejezni indulatait. Hozzászokott a hatalomhoz és ahhoz, hogy parancsait ellentmondás nélkül teljesítsék. Azzal, hogy férjhez ment hozzá, a fennhatósága alá került. Megtehetné, hogy bezárja a kajütbe, és ha úgy tartja kedve, szeretkezik vele. Cerynise most szembeszegült akaratával, ezért Beau úgy viselkedik, mintha zendülést kellene elfojtania.
A lépcső felől sietős léptek hallatszottak, és az elsőtiszt megjelent az ajtóban. - Hívatott, kapitány? - kérdezte. - Igen! - vetette oda csípősen Beau. - Hozzon néhány embert, és ürítsék ki a szomszédos kajütöt! - És hová tegyem az árut, uram? - kérdezte tanácstalanul Oaks. - Ahová akarja! - mordult rá Beau, türelmetlen kézmozdulattal kísérve szavait. - Talán egy másik kajütbe, ha talál még helyet. - És mi legyen a kabinnal, ha kiürítettük? - érdeklődött zavartan Oaks. - Rendezzék be kényelmesen a hölgynek... - A hölgynek? - kérdezte Oaks leesett állal, és csodálkozva bámult egyikükről a másikukra. - Úgy érti... úgy érti, uram... hogy a felesége számára? - Van talán más hölgy is a fedélzeten? - kérdezte Beau gúnyosan. - De hiszen... én azt hittem... - hebegte Oaks, mint aki nem akar hinni a fülének. - Az ördögbe is, ne gondolkodjon! Tegye azt, amit mondtam! - Igenis, kapitány - válaszolta idegesen az elsőtiszt és villámgyorsan elhagyta a kajütöt. Cerynise még meg is sajnálta volna az elsőtisztet, ha nem izgatja sokkal jobban, hogy vajon még mire számíthat férjétől. Remegve figyelte, ahogy Beau odalép az ablakhoz, mintha tovább egy pillanatra sem tudná elviselni az asszony látványát, és a folyót bámulja. Cerynise elkezdte összeszedegetni a holmiját, hogy minél előbb átköltözhessen a szomszédba. A csendet Beau törte meg. - Nem mondhatod, hogy te nem élvezted - szólalt meg, de továbbra sem fordult felesége felé. - Ha nem zavarnak meg bennünket, semmi kifogásod nem lett volna a szeretkezés ellen. Cerynise tudta, hogy férjének igaza van, de inkább befogta a száját. - Mi nem tetszett benne? - kérdezte Beau lehiggadva. - Ellenedre volt, hogy megérintettél? Cerynise már-már tiltakozásra nyitotta a száját, de aztán mégsem szólt. Rájött, hogy csak újabb kezdeményezésre bátorítaná férjét, ha bevallaná, milyen jólesett, hogy simogathatja, becézgetheti. - Nem vagy hajlandó elárulni, hogy mi történt? - háborgott Beau. - Nem merem - rebegte Cerynise, férje széles hátára pillantva. - Csak azt mondhatom, hogy egyáltalán nem volt ellenemre, amit csináltunk. Igazán nagyon kellemes volt, de mindketten tudjuk, hogy milyen következményekkel járhat. Magam is élvezném, ha engedném, hogy azt tégy velem, amit csak akarsz. De amíg meg nem győződöm arról, hogy a későbbiekben is meg akarsz tartani feleségednek, célszerűbb, ha megtartóztatom magam tőled. - Tehát te is csapdát állítasz nekem, mint a többi nő, akik belekergetik a férfiakat a házasságba? - kérdezte gúnyos Beau. - Adtál magadból egy kis ízelítőt, azután zsinóron húzgálod a csalétket az orrom előtt, amíg a kínszenvedéstől be nem adom a derekamat, és bele nem egyezek mindenbe, amit csak akarsz tőlem, hogy cserébe megkapjam, amire annyira vágyom. Cerynise a kegyetlen vádaskodás hallatán kezdte elveszíteni a türelmét. - Emlékeztetlek, hogy te javasoltad a házasságot, mert ezt tartottad kézenfekvő megoldásnak, hogy velem és a hajóddal elhagyhasd Londont! bukott ki Cerynise-ból a felháborodás. - A névházasság a te ötleted volt, drágám, most pedig fel vagy háborodva, mert be kell tartanod a játékszabályokat. Nem vagyok kíváncsi a nyavalygásodra, hogy milyen nehéz
egy férfinak egy nő közelében lenni! Ez az ára annak, hogy Charlestonba érkezve továbbra is megőrizhesd a függetlenségedet! Nagyon kérlek, viselkedj úriemberként! Egy utolsó szemrehányó tekintetet vetve Beau-ra az ajtóhoz lépett, kitárta, és határozott léptekkel elindult kifelé. - Az ördögbe, Cerynise, gyere vissza! Cerynise rá sem hederített a határozott parancsszóra, megemelte a szoknyáját, sietős léptekkel végiglejtett a folyosón, és elindult felfelé a lépcsőn. Hallotta maga mögött férje szit-kozódását és lábdobogását, ezért ő is meggyorsította lépteit. Kipirulva és zihálva közeledett az utolsó lépcsőfokhoz, de nem számított annak a két, elegánsan öltözött fiatal úriembernek a felbukkanására, akik éppen ekkor haladtak el a lépcsőfeljáró előtt. Összeütköztek, és a nőt csak az mentette meg az eleséstől, hogy az egyik férfi utána kapott, megragadta a karját, és segített visszanyernie egyensúlyát. A fiatalember azonnal acélos kéz szorítását érezte a csuklóján. - Vegye le a kezét a feleségemről! - parancsolt rá Beau. Féltékenységében kis híján ököllel vágott az ismeretlen arcába, amikor látta, hogy keze Cerynise-t érinti. - Bocsásson meg, uram! - mentegetőzött sietősen a férfi, és hátrált egy lépést. - Az a veszély fenyegetett, hogy a hölgy elesik, különben soha nem vettem volna magamnak a bátorságot... Beau kissé megenyhült, és egy kurta mosolyt vetett a férfira. Még mindig forrt benne az indulat, amiért Cerynise faképnél hagyta. - Biztosíthatom, uram, hogy a feleségem nagyon hálás a segítségért. Most pedig, ha megbocsátanak, meg kell beszélnünk valami fontos dolgot... - Ön ennek a hajónak a kapitánya? - kérdezte a másik férfi, és remény csillant meg az arcán. - Igen - biccentett felé Beau. A két ismeretlen megkönnyebbülten egymásra mosolygott. - Jelentős távolságot tettünk meg azért, hogy beszéljünk önnel. Birtokunkban van néhány ritka műremek, és egy önt jól ismerő műkereskedő azt állítja, hogy önt is érdekelhetik. - Milyen műalkotásokról van szó? - Festményekről, uram - válaszolta az első úriember. -Egyet magunkkal hoztunk, úgyhogy saját szemével győződhet meg a képek minőségéről. Megtekintené, uram? Beau alkalmasabb időpontot is el tudott képzelni erre, de beleegyezett. - Ezt nézze meg, kapitány! - szólalt meg Beau-ra pillantva az első férfi. Figyelte, amíg társa kicsomagolta a képet, majd sugárzó arccal a festményre mutatott. - Látott már valaha ilyen nagyszerű alkotást, uram? Cerynise-nak a lélegzete is elállt, amikor felismerte saját munkáját. A festmény egy asszonyt ábrázolt, aki egyik karján gyermekével ételt visz férjének, az pedig kitárt karral nyúl a göndör hajú csöppség felé. Cerynise szeretett volna hangosan felnevetni. A két férfi nem fogyott ki a dicséretekből, folyvást a ritka műremek szépségét méltatták. Cerynise-nak sikerült komolyságot erőltetni az arcára, és Beau füléhez hajolva odasúgta: - Drágaságom, ha nincs ellene kifogásod, szeretnék veled négyszemközt néhány szót váltani. Beau furcsállotta az asszony kedveskedését, de elnézést kért, és hátat fordított a két idegennek. - Mi a gond, Cerynise? - kérdezte, miután néhány lépéssel eltávolodtak a férfiaktól. - Beau, szerintem ez a két ember be akar csapni!
- Ezt meg honnan veszed? - kérdezte a kapitány, és össze-ráncolta a homlokát. - Nagyon jó kép! Olyan magas fokú mesterségbeli tudást tükröz, amilyet ritkán látni... talán csak a régi mesterek munkáin. - Nagyon köszönöm! - mosolyodott el Cerynise, és arca sugárzott a boldogságtól. Beau hirtelen megértette, miről van szó, és meglepetése most már csodálattal keveredett. - Ezt te festetted? - Igen-bólogatottCeryrúse. -Majdnem ötezer fontért adtam el. - Nem is álmodtam, hogy ilyen nagyszerűen festesz - ismerte be Beau őszinte csodálattal. - Amikor mesélted, hogy mennyiért adtad el a képeidet, gondoltam rá, hogy kicsit aláértékeltem a képességeidet, de azt nem hittem, hogy a tehetséged Rembrandtéhoz fogható. - Ó, Beau, ez csodálatos bók volt - mosolyodott el Cerynise. Gyengéden megsimogatta férje kezét, és egyszerre tovaszállt a leikéből minden harag és bánat. - Ez a legszebb dicséret, amit valaha is hallottam! - Ez a színtiszta igazság, drágám! Cerynise félénken játszadozott férje inggombjával. - Mondd meg annak a két embernek, hogy rájöttél a turpisságra, és jobb lesz, ha távoznak, ha nem akarják, hogy a vízbe dobd őket. Fenyegesd meg őket ugyanvigy, mint Alistairt! - Az lenne a legjobb, ha megvárnál odalent a kajütben -mutatott a lépcső felé Beau. - Nem szeretném, ha tanúja lennél ennek a beszélgetésnek. Esetleg sértené a füledet. - Ó, természetesen - válaszolta Cerynise, és hirtelen nagyon megsajnálta azt a két embert. Beau megvárta, amíg a kajüt ajtaja becsukódott felesége mögött, majd odalépett a férfiakhoz. - Uraim, valóban érdekel a kép, amit hoztak, és szeretném tudni, van-e több festményük is ettől a művésztől. - Tartok tőle, hogy nincs, uram. Ez ritkaságnak számít. Nagyon boldog voltam, amikor egyik nagybátyám halála után a birtokunkba került. Vannak azonban más értékes képeink is. - Engem csak ez az egy alkotó érdekel. Mennyit kérnek a festményért? - Legalább húszezer fontot szeretnénk kapni ezért a különleges darabért. - Hétezret adok érte, de egy pennyvel sem többet! - Nem is tudom, uram... - kezdte az első férfi az alkudozást. Beau már-már elfordult, de a két idegen gyors pillantást váltott, majd az első sietve megszólalt. - Kapitány, meglehetősen szorult helyzetbe kerültünk... - De a kép nem lopott, ugye? - méregette Beau gyanakvóan a két férfit. - Ó, nem, uram! Szó sincs róla! - jelentette ki határozottan az első. - Az igazság az, hogy a szabónk benyújtotta a számlát az apánknak, ő pedig emiatt elzavart bennünket otthonról. Közölte, hogy amíg meg nem tanulunk bánni a pénzzel, addig egy pennyt sem látunk tőle. A szabó komoly következményekkel fenyegetett, ha nem fizetjük ki a tartozásunkat. A hétezret elfogadjuk. Ez ugyan nem lesz elég az adósságunk kiegyenlítésére, de legalább addig megbékíti a szabót, amíg a többi festményt el nem adjuk. - Hogy került magukhoz a kép? - Édesanyánk nemrégiben vette több más ritkasággal együtt. A gyűjteményében akarta elhelyezni, de amikor apánk megtiltotta neki, hogy egyetlen pennyt is adjon nekünk, megajándékozott bennünket a képeivel.
Beau hitelt adott a két férfi szavának, és egy biccentéssel nyugtázta a hallottakat. - Azonnal idehozatom a pénzt az elsőtisztemmel. A fiatalemberek türelmesen vártak, amíg Beau megbeszélte a dolgot Oaksszal. - Menjen le a kabinomba, és vegye magához a pénzes kazettát. Ha a feleségem megkérdezné, miről van szó... amit kétlek... akkor mondja azt, hogy kereskedők jöttek, és fizetnünk kell az áruért. Számoljon ki hétezer fontot, írjon egy átvételi elismervényt, és jöjjön vissza. Kapitánya utasításai alatt Stephen Oaks a képet bámulta, és nem tudta megállni, hogy rá ne kérdezzen. - Valami üj szerzemény? - kérdezte. - Csodálatosan szép, kapitány! - De az is, aki festette! - Úgy érti... - nézett rá csodálkozva Oaks. - Igen, a feleségem - felelte Beau szerényen mosolyogva. -De nem neki vettem. Ez lesz a szüleim karácsonyi ajándéka. - Nagyon szép ajándék, uram! - Igen, ebben biztos vagyok, de nem szeretném, ha említést tenne róla a feleségemnek! - Esküszöm, hogy titokban tartom, kapitány! - tette a kezét mellére Oaks. - Rendben. Lásson munkához! Az elsőtiszt néhány lépés után megtorpant. - Még mindig azt óhajtja, hogy kiüríttessem a szomszédos kajütöt, uram? - Igen - ráncolta szemöldökét morcosán a kapitány. - A feleségem nyugalmat óhajt. Az elsőtiszt sóhajtva vette tudomásul a választ, és arra gondolt, vajon tudjae az asszony, mit is kér a férjétől. - Mindenesetre kár, uram, nagy kár! - Igen, Oaks, valóban nagy kár! Cerynise belépett a számára kiürített kabinba, körbenézett a barátságtalan helyiségben, és megborzongott. A keskeny kajüt területe a férje szobájának alig egynegyede volt, az üres, ablaktalan falak mintha ránehezedtek volna. Csak a nyitva hagyott ajtó jelentett számára megnyugvást. Irtózott a bezártságtól, egyáltalán nem voltak kétségei afelől, mennyit szenved majd a hazáig tartó hosszú út alatt. A szobácska egyik végét az ágy foglalta el. Sokkal kisebb volt, mint a kapitányé, a puha pehelypaplan helyett csak durva gyapjútakarókat talált a matracok alá simítva. Elgondolkodva futtatta végig ujjait a tiszta, de áporodott szagot árasztó párnahuzaton és a lepedőn, és szívét megmagyarázhatatlan szomorúság kerítette hatalmába. Gyors pislogással gátat vetett előtörni készülő könnyeinek, mélyet lélegzett, majd alaposabban szemügyre vette a kajüt szerény berendezését. A falon aprócska tükör függött, alatta egy mosdóállványt látott, rajta kancsóval és mosdótállal. Az ágy mellett egy kis asztal és egy szék állt, a fal mellett viharvert tengerészláda árválkodott, de a kevés bútortól is alig lehetett megmozdulni a helyiségben. - Megnyerte a tetszésedet, drágám? Cerynise az ismerős hang hallatán összerezzent, és amikor megfordult, az ajtófélfának támaszkodó Beau-val találta magát szembe. Amikor megpillantotta férje ajkán az alig észrevehető, önelégült mosolyt, makacs büszkeséggel vetette fel az állat. - A célnak megfelel! - jelentette ki. Beau fejét kíváncsian oldalra döntve nézett Cerynise-ra.
- Biztos vagy benne? - kérdezett rá még egyszer. Az asszony továbbra is közönyösen bólogatott. - így legalább nyugtom lesz, és nem kell aggódnom, hogy zavarlak téged. Miért is ne felelne meg? - Ó, abban biztos vagyok, hogy bármelyik utas igényeinek megfelelne - vonta meg széles vállát közömbösen a kapitány. - De úgy rémlik, te mindig attól rettegtél, hogy bezárnak valami szűk, levegőtlen helyre. Emlékszem, amikor az osztálytársaim édesapád pajtájában tréfából bezártak abba az öreg ládába. Amikor meghallottam a visítozásodat, és kiszabadítottalak, olyan pánikban voltál, hogy a nyakam köré fontad a karodat, és majdnem megfojtottál. Cerynise megsértődött. Beau szándékosan jelölte ki számára éppen ezt a kajütöt, hogy lássa, milyen szerencsétlennek érzi magát. - Igen, emlékszem, a Beasley fiúk durvák és gonoszak voltak. Élvezték, ha másokat rettegni láttak. A te célod is ez volt, kapitány? - függesztette rá kérdő tekintetét Cerynise. - Magad mondtad, hogy csak akkora helyre van szükséged, ahol lefekhetsz emlékeztette feleségét Beau. - A rakomány mennyisége miatt ez volt az egyetlen kabin, amit a rendelkezésedre bocsáthattam. A többi kajüt valóban tágasabb ennél, de a mennyezetig tele vannak pakolva áruval. Ez volt az egyetlen hely, amit fel tudtam szabadítani. - Ezt tudtad vagy ezt akartad? - Ha nincs megelégedve az elhelyezésével, asszonyom, akkor hagyja abba ezt az ostobaságot, és költözzön vissza hozzám! Már korábban is elmondtam, hogy rendes körülmények között nem szoktam utasokat szállítani a hajómon. Veled kivételt tettem, de nem fogom a tengerbe dobálni a rakományt azért, hogy olyan kajütöd legyen, ami megfelel az igényeidnek! Cerynise érezte, hogy férje nyersesége az ő indulatait is felkavarja. - Nem fogom visszakönyörögni magam, Beau Birmingham! Hagyj itt, és majd meglátod, hogy ki fogom bírni! - Ahogy gondolod, drágám - nevetett fel gúnyosan Beau. - Ha később mégis másképp döntenél, az ajtómat mindig nyitva találod, még akkor is, ha nem könyörögsz, hogy engedjelek vissza. Stephen Oaks ereszkedett le a lépcsőn. Amikor megpillantotta az aprócska helyiségben álldogáló Cerynise-t, lekapta a sapkáját, és szívélyesen rámosolygott. - Óhajtja, hogy azonnal áthozzuk a holmiját, Mrs. Birmingham? - kérdezte készségesen. - Majd ha lesz rá idejük, Mr. Oaks - válaszolta az asszony ünnepélyesen. Nincs okom a sietségre. Az elsőtiszt olyan hosszan mosolygott Cerynise-ra, hogy felbőszítette vele Beau-t. - Van még valami, amit meg akar kérdezni a feleségemtől, Mr. Oaks? érdeklődött észrevehető éllel a hangjában. - Nos, tulajdonképpen igen - felelte az elsőtiszt, ügyet sem vetve a kapitány rosszalló tekintetére. - Látom, hogy ez a hajófülke nem elégíti ki egy hölgy szükségleteit. Azt szerettem volna javasolni, hogy inkább az én kabinomba költözzön be a felesége. Ott sokkal kényelmesebben utazhatna. - És ön hol húzza meg magát? - kérdezte jeges hangon Beau, akinek szemmel láthatólag nem tetszett, hogy elsőtisztje beleavatkozik az ügyeibe. - Én boldogan elalszom a legénységi szálláson, egy függőágyban - felelte készségesen Stephen. - Az igazat megvallva, hiányzott a fedélközben utazó
társaság, mióta ön előléptetett. - Ez az ára annak, ha valakiből elsőtiszt lesz - vetette oda a kapitány. - Meg kell őriznie előttük a tekintélyét! Nem engedhetem meg, hogy közös szálláson aludjon a legénységgel! - Beköltözhetnék ebbe a kajütbe is - javasolta Oaks, és egy kisfiús mosolyt küldött Cerynise felé. - Igazán nagyra értékelem a kedvességét, Mr. Oaks -felelte udvariasan Cerynise -, de nem foszthatom meg a saját szállásától. - Kár, mert akkor senki nem használja majd a kajütömet -sóhajtott fel csalódottan az elsőtiszt. - Tudja, Mrs. Birmingham, én eltökéltem, hogy nem lépem át azt a küszöböt, amíg Charlestonba nem érünk. A kabin a rendelkezésére áll, csak öntől függ, igénybe veszi vagy sem. - Az ördögbe! - mordult fel Beau. Cerynise a férjére pillantott, akinek úgy szikrázott a szeme, hogy még magát az ördögöt is megijesztette volna. Az asz-szony kedvesen elmosolyodott, és egy elegáns biccentéssel elfogadta az elsőtiszt ajánlatát. - Nos, ha a kajütje így is, úgy is üresen állna, akkor nem utasíthatom vissza az ajánlatát, Mr. Oaks - mondta, és amikor észrevette, hogy férje bosszankodik, még jobban dicsérni kezdte az elsőtisztet. - Igazán ritka manapság az olyan úriember, aki kész átengedni saját szállását egy hölgynek. Sajnos kevesen hajlandók áldozatot hozni másokért. Beau élesen megköszörülte a torkát, mert tökéletesen tisztában volt azzal, hogy felesége felé röpíti a tüskéket. Már kislánykorában is csattanós válaszokat tudott adni a kötekedő fiúknak. - A kajütöm erre van, Mrs. Birmingham - mutatta készségesen az utat az elsőtiszt. Beau bosszúságát fokozta, hogy Cerynise sugárzó arccal és táncos léptekkel indult az elsőtiszt után. A kapitánynak nem maradt más választása, követte feleségét. Oaks vezette a menetet, kabinja előtt azonban megtorpant, mert eszébe jutott, mekkora rendetlenséget hagyott a szobában. - Bocsássanak meg - szólalt meg elvörösödve. - Szeretnék előbb egy kis rendet teremtem odabent. - Hogyne, természetesen - felelte Cerynise, és kelletlenül visszalépett az ajtóból. - Ha el tud szakadni a lovagjától, asszonyom, akkor felkísérem a fedélzetre, ahol talán udvariasan megbeszélhetjük ezt a dolgot - szólalt meg Beau borongós ábrázattal. Az ajánlatot Cerynise túlságosan kelletlennek találta ahhoz, hogy elfogadja, inkább a szemközti falat tanulmányozta. - Ezzel kényelmetlenséget okoznék önnek, uram - vonta meg közömbösen a vállát. - Már eddig is több kényelmetlenséget okozott, mint képzeli, asszonyom! horkant fel Beau, nem kevés cinizmussal a hangjában. - Akkor nem zavarom tovább, kapitány! Nagyon szívesen várakozom a folyosón - közölte, de nem tudta megállni, hogy még hozzá ne tegyen valamit. Talán Mr. Oaks lesz olyan kedves, hogy felkísér a fedélzetre, ha friss levegőt akarok szippantani. - Szándékosan provokálsz, vagy mindez természetesen fakad belőled? kérdezte Beau. - Hogy én provokállak? - meresztette rá csodálkozva a szemét Cerynise, majd könnyedén felkacagott. - Ezen a téren leckéket vehetnék öntől, kapitány! Elhatározta, hogy tudomást sem vesz többé a mellette álló alakról. Ez
nehezebbnek bizonyult, mint képzelte, minden por-cikájával érzékelte a jelenlétét. Legszívesebben átadta volna magát az édes emlékeknek, amikor Beau tenyere merészen végigfutott meztelen testén, és úgy felkorbácsolta érzékeit, hogy a gondolattól még most is elöntötte a forróság, és arcába szökött a vér. Ha a hallgatás az egyedüli módszer a benne kavargó érzések elfojtására, akkor egyetlen szót sem ejt ki többé a száján. Beau alig tudta fékezni vágyát, hogy új javai megsimogassa felesége csinos kis fülecskéjét és makacsul felvetett állat. A csábítás túl erős volt ahhoz, hogy könnyedén meg tudjon tőle szabadulni. Kissé közelebb hajolt hozzá, magába szívta parfümjének bódító illatát és más taktika mellett döntött. - Mondtam már, Cerynise, hogy csodálatosan szép vagy, amikor a vágytól égve a karjaimban heversz? - kérdezte suttogva. - Olyan vagy, mint egy erős óbor, amely azonnal az ember fejébe száll! Minden igyekezetem hiábavalónak bizonyul, hogy elűzzem magamtól ezt a kínzó látomást. Még soha életemben nem kívántam nőt annyira, mint amennyire téged kívánlak! Cerynise ajkát remegő sóhaj hagyta el. Beau szavai végig-bizseregtek érzékein, és előtte is megjelent izmos, bronzbőrű férjének alakja. - Olyan lágyak és fehérek a melleid - suttogta a férfi, és ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy tenyerébe fogja őket. -Olyanok, mint harmatos napkeltén egy finom kis rózsabimbó. A nyelvemen most is érzem édes nektárját... A folyosó túloldalán hirtelen kinyíló ajtó zajára mindketten összerezzentek. Oaks meglepetten hol egyikükre, hol másikukra pillantott. - Valami baj van? - kérdezte. - Nincs semmi! - vágták rá mindketten egyszerre. - Nincs semmi baj... - ismételte Cerynise, de alig kapott levegőt. Mellei még mindig bizseregtek attól az édes érzéstől, amelyet férje szavai ébresztettek benne. - Csak beszélgettünk... - szólalt meg Beau. Bűntudatos pillantást vetettek egymásra, Oaks pedig torkát köszörülve félreállt az ajtóból. - Odabent mindent megtalál, Mrs. Birmingham, de ha mégis szüksége lenne valamire... - Majd elboldogul - közölte Beau szárazon. - Ugye van más dolga is? Vagy elfelejtettem volna munkát adni? - Hogyne lenne munkám! Azonnal hozzá is látok! -bizonygatta Stephen. Búcsúzóul Cerynise-ra mosolygott, és a lépcső felé indult. - Nagyon sajnálom, hogy kitúrtam a kajütjéből - suttogta Cerynise. - Ő túrta ki saját magát! - vonta meg a vállát közömbösen Beau. - Majd leküldöm Billyt, hogy segítsen berendezkedni. - Nagyon kedves öntől, kapitány! Cerynise dacosan felvetette az állat, és becsukta maga mögött a kajüt ajtaját. Csak így védhette meg magát Beau szédítő szavaitól. Nem sokkal később Billy Todd kopogott az ajtaján, és komoly képpel átadta az üzenetet, hogy férje a jelenlétét óhajtja a vacsoránál. - Angol urakat lát vendégül, asszonyom. Kéri, hogy az alkalomnak megfelelően öltözzön, mert be akarja mutatni nekik a feleségét. Szeretné, ha már a vendégek megérkezése előtt, hat óra tájban ott lenne nála. A kapitány kajütjében lévő óra pontosan hatot ütött, amikor Cerynise halkan bekopogott az ajtón. Beau hívására belépett, és látta, hogy férje éppen nyakkendőjét próbálja megkötni. Beau bosszús arccal fordult felé. - Segítenél megigazítani ezt az átkozott holmit? - morgolódott nyakkendőjével küszködve, de ahogy pillantása az asszonyára vetődött, lassan leengedte kezét, és tetőtől talpig végigmérte feleségét.
Cerynise bonyolultan kanyargó tincsekben tornyozta fel haját. Világos rózsaszín ruhát viselt, amelyen a díszítések apró gyémántokként csillogtak a gyertyafényben. Ruhája csábító kivágása alatt finoman rajzolódtak ki telt, érett mellei. Bő szoknyája lágy hullámokkal takarta el formás lábát. Beau eltátotta a száját a csodálkozástól, ki sem tudta fejezni elragadtatását. Cerynise veszélyesen közel lépett férjéhez, és nyakkendőjét kezdte igazgatni. Beau-nak fogalma sem volt, mit csináljon a kezével. Nehezen tudott ellenállni a csábításnak, hogy az asz-szony fenekére tegye, ezért inkább zsebre vágta, mert nem akart egy félreérthető mozdulat miatt újabb háborúba kezdem. Eszébe jutott, hogy talán nem volt bölcs dolog az érvénytelenítés szót kiejteni a száján. - Billy azt mondta, hogy estére vendégeket vársz - szólalt meg Cerynise, és lábujjhegyre emelkedve próbálta megtalálni a nyakkendő elejét. Beau felemelte az állat, és az asszony gondjaira bízta magát. - Igen, néhány előkelő fiatalembert várok a belvárosból. A napokban együtt vadásztunk, és elejtettünk néhány foglyot, amiket Philippe erre az alkalomra tartogatott. Amikor meghívtam őket, még nem tudtam, hogy ma lesz a nászéjszakánk. - Londonban is vannak barátaid? - kérdezte Cerynise csodálkozva. - Azt hittem, így, hogy állandóan a világot járod, nagyon nehéz barátságokat kötni. - Igen, valóban nem könnyű - ismerte be Beau. - Meglepő, hogy van időd társasági életet élni. Beau feleségére pillantott, és érdeklődését az a csábító nyílás bilincselte le, amelyen át beláthatott Cerynise dekoltázsába. Tenyere viszketett, hogy megsimogathassa az alabástrom-színű félgömböket, és nagy erőfeszítésébe tellett, hogy kezét a zsebében tudja tartani. - Mi értelme a kemény munkának, édesem, ha az ember nem élvezheti a gyümölcsét? - kérdezte feleségétől. - Ó, ezzel egyetértek - kacagott fel Cerynise. - A vendégeim nem tudják, hogy ez a nászéjszakánk. Szeretném meghagyni őket abban a hitben, hogy régóta házasok vagyunk. - És ha rákérdeznek?-nézett kérd ön Cerynise Beau szemébe. - Akkor nem tudunk mit tenni - vonta fel szemöldökét a férfi. - Be kell vallanunk. - Megtudhatnám, hogy mire gondolsz? Beau képtelen volt tovább ellenállni a csábításnak, és karját felesége derekára csúsztatta. Érezte, hogy Cerynise megmerevedik, majd átadja magát az ölelésének. - Nem szeretném, ha megtudnák, hogy hosszabb udvarlás nélkül mentél hozzá egy férfihoz. - Azért, mert attól tartasz, hogy könnyűvérűnek tartanak? - Azért, mert nem szeretném, ha megfordulna a fejükben, hogy elcsábíthatnak - javította ki mosolyogva a férfi. -Hallottam már, ahogy a hódításaikkal dicsekednek, és nem szeretném, ha azt hinnék, hogy te is elérhető vagy számukra. - Te is dicsekedtél a hódításaiddal, amikor együtt voltál velük? - érdeklődött óvatosan Cerynise. - Ha igen, akkor nem hiszem, hogy ez jó fényt vet a házasságunkra. - Apámtól megtanultam, hogy úriember ilyesmiről nem beszél. Cerynise-nak tetszett a válasz, és karját Beau nyaka köré fonva könnyű csókot lehelt az ajkára. A következő pillanatban kiperdült férje karjából. Beau csalódottan felnyögött.
- Ön egy érzéketlen csábító, asszonyom, jó lesz, ha vigyáz magára! figyelmeztette. - Nem tudom elviselni a kínt, hogy egyik percben a karomban tarthatom, a következő pillanatban pedig kisiklik az ölelésemből. Ha a tűzzel játszik, előbb-utóbb megégeti magát! Cerynise egy huncut mosoly kíséretében csábosán Beau felé rebbentette hosszú, selymes szempilláit. Megígérte ugyan, hogy Charlestonba érve érvénytelenítik a házasságot, de attól még kacérkodhat vele egy kicsit. Egész életében csak belé volt szerelmes, el sem tudta képzeli, hogy más férfit kívánhatna férjül. - Nem akartalak felingerelni, Beau, de nagyon jóleső érzés, hogy időnként megcsókolhatlak. Ha ezt nehezen viseled, akkor igyekszem arra korlátozni magam, hogy néha megveregetem a kézfejedet. Beau pukkadozott a tehetetlenségtől. Most már az is baj, ha tesz valamit, és az is, ha semmit sem csinál! Cerynise elmosolyodott, amikor férje értetlen arcába nézett. Amíg a vendégek ott lesznek, játszhatja a feleség szerepét. Aztán úgyis egyedül bújik ágyba, és Beau forró csókjaira, vérpezsdítő simogatására szomjazva álmatlanul tölti az éjszakát. A fiatalemberek szeme felcsillant a gyönyörűségtől, amikor Cerynise-t megpillantották, de udvariasan és tartózkodóan viselkedtek vele, mert Beau a feleségeként mutatta be. Kérték, hogy Cerynise szólítsa őket a keresztnevükön, és az asztalnál hamarosan könnyed és felszabadult baráti társalgás alakult ki. A finom mártással felszolgált fogoly elnyerte tetszésüket, és kérték Beau-t, hogy mutassa be nekik a szakácsot. Egymásra licitálva mesés összegeket ajánlottak az elégedetten mosolygó Philippe-nek, hogy álljon a szolgálatukba, és vezesse az ő konyhájukat. A szakács tréfásan azzal hárította el az ajánlatokat, hogy kapitányát meg kell tanítania franciául, de Beau nem szeret tanulni, ezért ez minden bizonnyal még hosszú évekig eltart. Az asztaltársaság hangos kacagással nyugtázta a szakács humorát. Még Beau is szívből nevetett, pedig ő volt a céltáblája a játékos évődésnek. Mindnyájan felszabadultan kacagtak Cerynise szellemes megjegyzésein, és csodálták azért, hogy minden témához hozzá tudott szólni. Távozáskor Beau figyelő tekintetétől kísérve mindhárman udvariasan csókot leheltek kezére, megköszönték a kellemes estét, és emelkedett hangulatban intettek búcsút. Távozásuk után Cerynise megkockáztatott egy kérdést. - Még mindig haragszol rám? Beau nagyot sóhajtott, és hátradőlt a székében. - Alistair holnap valószínűleg megjelenik a hajón az elöljáróság embereivel. Cerynise szórakozottan simított végig ujjával az íróasztalba épített tintatartó kupakján. - Azt mondtad, hogy a házasságunk meghiúsítja Alistair minden törekvését, hogy a gyámom lehessen - emlékeztette férjét. - Már nem így vélekedsz? - Ha a házasságunk valódi lenne, akkor bármelyik bíróságon megállná a helyét. Sajnos, Alistair meg fogja kérdőjelezni az érvényességét, és mindent megtesz majd annak érdekében, hogy színleltnek minősítse. Nem hiszem, hogy meggyőzően tudnál hazudozni a bíró előtt. - Csak nem azt akarod mondani, hogy el kell hálni a házasságot ahhoz, hogy meggyőzzük a bíróságot? - gyanakodott Cerynise. - Ugyan már, Beau... - Egyáltalán nem azt akarom mondani! - csattant fel Beau, de azon nyomban megfékezte felháborodását. Átnyúlt az asztalon, és megnyugtatásul megszorította felesége kezét. -Bocsáss meg, de egyáltalán nem úgy értettem! Olyan kellemes volt ez az este, nem szeretném, ha keserű veszekedéssel zárulna! - Mit gondolsz, mit tegyünk? - kérdezte Cerynise, és már bánta a
gyanakvását. - Nem tartom valószínűnek, hogy engem is vallatóra fogjanak... Beau leolvasta arcáról a rémületet, és megpróbálta kicsit megnyugtatni. - Téged is meghallgatnak, de ennél tovább biztosan nem merészkednek. Ha azonban komoly kétségeik merülnek fel a házasság valódiságával kapcsolatban, akkor érvénytelenítik, és Alistair gondjaira bíznak. - A gondjaira aligha megfelelő szó erre - válaszolta Cerynise, és megborzongott. - Egyáltalán nem hiszem, hogy a gyámom szeretne lenni. Valamit akar... vagy valamire szüksége van, amiről nekem még fogalmam sincs. - Ha nyugodtan végighallgatsz, Cerynise, anélkül, hogy felháborodnál, akkor kettesben talán ki tudunk valamit eszel-ni, és megtaláljuk a megoldást. Cerynise úgy érezte, hogy Beau javaslatának meghallgatásához egy kis megerősítésre van szüksége, ezért felemelte a vacsoráról megmaradt bort. Kétségbe vonta, hogy Beau olyasmivel áll elő, amit ő el tud fogadni, hiszen a férfi előre figyelmeztette, hogy ne ítéljen elhamarkodottan. Beau felvont szemöldökkel figyelte, ahogy Cerynise felhajtja az italát. Az a kislány, aki éveken át imádattal csüngött rajta, most fél tőle... legalábbis a javaslatától. Cerynise csuklani kezdett, ujját az ajkához szorította. - Bocsáss meg! - kért elnézést férjétől. - Nem kapsz több bort - korholta Beau. Felállt a helyéről, és eltette a boroskancsót. Azonnal rájött, hogy Cerynise nincs hozzászokva az iszogatáshoz. - Tehát azt mondod, hogy nem tudok hazudni, és nem tudom elérni, hogy higgyenek nekem? - tért vissza Cerynise a témához, és zavartan elpirult, mert ismét csuklani kezdett. Beau elhúzta a száját. - Szerintem te könnyebben elpirulsz, mint ahogy más lélegzetet vesz! sóhajtotta. - Nem sok tehetséged van a két-színűséghez, ezért más fegyvereket kell bevetned! - Miket? - kérdezte Cerynise. - Az ártatlanságot és a naivitást. Ha az elöljáró felismeri benned az úrihölgyet, nem tartja majd valószínűnek, hogy hazudnál neki a házasságunkkal kapcsolatban. Beau leült az asztal szélére, kinyújtotta hosszú lábát, és mellén összefont karral, felesége kipirult arcába nézve folytatta a magyarázatot. - Próbálj meg nyugodt maradni, amikor felteszik a kérdéseket. Képzeld azt, hogy szeretkeztünk egymással, és már nem vagy szűz. Cerynise legyezgetni kezdte magát, mert melege lett ettől a beszélgetéstől. - Ugye tudod, mi következik ezek után? - nézett rá Beau fürkésző tekintettel. Cerynise közömbös vállrándítással felállt a helyéről, és odalépett a mosdóállványhoz, így láthatta Beau arcát a tükörben, a férfi tudta nélkül. - Lydia elmondott néhány dolgot. - Az nagyon hasznos lehetett! - vetette tekintetét Beau a mennyezetre. - Tudom, hogy a férfinak és a nőnek egyesülniük kell, hogy gyerekük legyen! - jelentette ki az asszony határozottan, mert bosszantotta, hogy Beau ennyire naivnak tartja. -Csak azt nem tudom, ez pontosan miként történik. - Szeretnéd pontosan tudni? Bármennyire kíváncsi volt rá, Cerynise nem tartotta illendőnek, hogy éppen Beau tájékoztassa erről. - Illetlenség, hogy... - Kinek lehet több joga ehhez? Én vagyok a férjed...
- De nem sokáig, magad mondtad. - Egyelőre még az vagyok! - jelentette ki Beau, és tekintetét mereven az asszonyra szegezte. - Igaz, Alistair is foglalkozhat veled, amikor majd a gyámsága alá vesz. Cerynise egész testében megborzongott. Még most is érezte a viszolygást, ami átfutott rajta, amikor Alistair buja tekintettel tetőtől talpig végigmérte. - Szerinted mit kellene tudnom? Férje részletesen felvilágosította. A közösülés magyarázata legalább annyira izgató, mint a melleit csókolgatni, gondolta Beau. Az igazat megvallva a valóságnál semmi nem lehet izgatóbb, de most be kellett érnie ennyivel. Cerynise feszült figyelemmel hallgatta szavait. Beau tudta, hogy sikerült felébresztenie benne az érzékiséget. Maga is érezte ágyékának feszülését, amit a szűk nadrág láthatóvá tett, és elmosolyodott, amikor felesége futólag rápillantott. Cerynise arca bíborvörösre váltott, elkapta tekintetét, és a falat kezdte bámulni. - Bármennyire is szeretném szabályozni a testem működését, nem tudom megakadályozni, hogy felálljon, ha arra gondolok, hogy intim kapcsolatba kerülök veled - magyarázta Beau. - Ne gondolkozz! - vetette hátra Cerynise. - Mindkettőnknek jobb, ha nem teszed. - Talán sajnálatosnak tartja, asszonyom, de a fajfenntartás érdekében a természet engem is megáldott férfiúi ösztönökkel. Kevesebb gyermek lenne a világon, ha a férfiak nem engedelmeskednének néha primitív ösztöneik parancsának. - Mindezt azért mondta el, uram, hogy saját magának örömet szerezzen? érdeklődött Cerynise gunyorosan. - Vagy az volt a célja, hogy alaposan felkészítsen az elöljáró várható kérdéseire? Nyilvánvalóan azt gondolja, hogy próba nélkül nem tudok majd válaszolni a kérdésekre! - Nem szeretném, ha baklövést követnél el, és elárulnád, hogy nem háltuk el a házasságunkat. Cerynise csattanós válaszra készült, de ilyesmi nem jutott eszébe, ezért perlekedni kezdett. - Ne nézz engem tökkelütött kis színésznőcskének, akivel óránként el kell ismételtetni a szövegét, hogy el tudja mondani a színpadon! - Ha holnap eskü alatt kell megerősítened, hogy ma éjszaka elháltuk a házasságunkat, akkor az elmondottak alapján ezt hihetően meg tudod tenni? nézett Beau a felesége szemébe. Cerynise alig kapott levegőt, úgy érezte, egész testét lángok nyaldossák. - Én... én... - dadogta bizonytalanul. - Rajta, Mrs. Birmingham... Meg kell erősítenie előttem, hogy állítólagos férjével megosztotta az ágyát, mert ha erre képtelen, nem marad más választásom, mint hogy Mr. Winthrop gondjaira bízzam! - hajolt előre Beau, és Cerynise szemébe nézett. -Mondja meg nekem az igazat, Mrs. Birmingham! Szeretkezett a férjével, és valóban elhálták a házasságukat? - Biztos nem kérdeznek rá ilyen határozottan! - tört ki Cerynise-ból. - Bármi is az oka, Alistair mindenáron vissza akar téged szerezni - ellenkezett Beau. - Semmitől sem riad vissza, hogy célját elérje! Csak abban reménykedhetünk, hogy az elöljáró valóban tapintatosabb lesz. Azt kell állítanod, hogy az éjszakát együtt töltöttük! - Nem is kell többet mondanod! - nevetett fel gúnyosan Cerynise. - Magamtól is kitalálom, hogy mi következik. - Tudom, hogy nem könnyű számodra megosztani velem az ágyadat, de ezt
tartom a legjobb megoldásnak. Megígérhetem, hogy nem leszek erőszakos. - Ha ez az egyetlen megoldás, akkor megpróbálhatjuk éppen... de a nadrágodat magadon kell hagynod! - Ha ragaszkodsz hozzá... - mosolyodott el Beau. - Akkor most elmegyek a hálóingemért - sóhajtotta remegő hangon Cerynise. - Remélem, nem lesz túl csábos! - ugratta Beau. - Ne nyugtalankodjon, uram! Nagyon jól tudom, milyen gyorsan lekerül önről a nadrág! Pillanatnyi csend ereszkedett közéjük, mindketten visszaemlékeztek a korábban történtekre. - Megkönnyebbültél egy kicsit? - kérdezte Beau. - Igen, köszönöm! - felelte Cerynise, mert úgy döntött, nem lenne bölcs dolog megemlíteni, hogy térdéből minden erő tovaszállt. Amikor eljött a lefekvés ideje, az sem segített, hogy Beau szándékosan hosszan piszmogott a hajónaplóból kihullott iratok és számlák rendezgetésével. Cerynise még akkor is éber volt, amikor Beau a nadrágja kivételével mindent ledobott magáról, és elnyújtózott mellette az ágyon. Mindketten a menynyezetet bámulták, egyikük sem volt képes arra, hogy ne vegyen tudomást a másikról. Végül Cerynise az oldalára fekve elfordult tőle, de Beau súlya alatt a matrac annyira besüppedt, hogy nehéz volt tartani a távolságot. Hátával megérezte férje izmos testét. Megpróbált közelebb húzódni a falhoz, de hálóruhájának sarka Beau alá került. - Mindig azt hittem, hogy elég széles ez az ágy - jegyezte meg Beau, amikor felemelkedett, hogy Cerynise kihúzhassa alóla hálóinge szegélyét. Az asszonyka a fal felé fordult, de ez sem segített a helyzeten. Hamarosan ismét ott találta magát, ahonnan elindult. - Alhatnék a padlón is - ajánlotta Cerynise. - Szó sem lehet róla! Ha lovagias cselekedetre kell elszánnom magamat, akkor ezt én is megtehetem. - Nos, akkor talán... - Lovagiasságról volt szó, és nem mártíromságról - jegyezte meg Beau. Cerynise megpróbálta visszafojtani nevetését, de Beau-t nem sikerült megtévesztenie. - Mi az, amin ilyen jól mulatsz? - kérdezte összevont szemöldökkel. - Ó, semmi! - válaszolta Cerynise. - Mondd már meg! - sürgette Beau. A férfi túlságosan közel volt hozzá, és az asszony túlságosan a hatása alá került. Rájött, milyen nehéz akár egy pillanatra is elterelnie róla a gondolatait. Hanyatt feküdt az ágyon, lopva egy pillantást vetett férje széles mellkasára, és alig tudott ellenállni a kísértésnek, hogy meg ne érintse. Beau megfogta a kezét, és lassan, simogatóan csókolgatni kezdte. Cerynisenak még a lélegzete is elállt. - Ezt nem kellett volna - suttogta Cerynise, és érezte, ahogy ölében szétárad a forróság. - Én is azt hiszem - felelte Beau morcosán. Szó nélkül kiszállt az ágyból, az egyik szekrényből előkapott egy pokrócot, és visszatért vele az íróasztalánál álló székhez. Cerynise egyedül maradt az ágyban. Hosszú percek teltek el, amíg kibékült azzal, hogy Beau nem akarja ismét megérinteni. Megkönnyebbülést kellett volna éreznie, de helyette fájó üresség töltötte el.
VII. fejezet Nagyon csábító az ébredés, ha egy lágy női test simul az ember ölébe, elmélkedett álmosan Beau, amikor a felkelő nap első sugarai megcsillantak az ablaktáblákon. Feleségének hosszú, selymes és hullámos hajfürtjei szétterültek a párnán, finom illatuk arra csábította, hogy arcát hozzájuk dörzsölje. Combja az asszony feszes, formás feneke alatt volt, a nadrág is lekerült róla valahogy. Cerynise hálóinge felcsúszott a derekáig, így a férfi lélegzetelállító látványban gyönyörködhetett. Egyre gyorsuló pulzusa figyelmeztette, hogy ha nem kel fel gyorsan mellőle, akkor megszegi ígéretét. Az járt az eszében, hogy lágy és izgató simogatással felkelti feleségét. Óvatosan elhúzódott mellőle, odasétált a mosdóállványhoz, és alaposan megmosta az arcát hideg vízzel. Valójában a jéghideg folyóba kellett volna ugrania, hogy elterelje gondolatait arról, amit az ágyban hagyott. Az ajtó felé indulva válla fölött még hátravetett egy pillantást, de azonnal meg is torpant, mert úgy érezte, gyomra görcsbe csavarodik. Cerynise ártatlan nyugalommal feküdt az oldalán, fedetlen hátsója csábítóan hatott érzékeire. Nem hagyhatta így, az elsőtiszt bármikor beléphetett, hiszen nem tudta, hogy az asszony is ott van a kajütben. Csendesen odalépett az ágyhoz, átnyúlt felesége fölött, óvatosan felemelte a lepedőt, és betakarta. Egy hosszú pillanatig állt fölötte, érezte, hogy zsigerei újra görcsbe rándul-nak. Pillantásával végigsimogatta felesége párnán nyugvó profiljának finom vonásait. Nem tudott ellenállni a csábításnak, és ujjaival megsimogatta az asszony halántékára hulló hullámos hajfürtöket. Cerynise ajkát apró sóhaj hagyta el, és széttárt karokkal hanyatt fordult. Kezével férje teste után kutatott, majd kinyitotta a szemét, és megpillantotta a föléje hajoló Beau-t. Édes mosoly ömlött el ajkán, szeme felragyogott. - Jó reggelt! - motyogta álmosan. - Jó reggelt, édesem. Remélem, jól aludtál! - Csodálatosan jól... miután végre visszajöttél az ágyba. - Asszonyom? - húzta fel Beau csodálkozva a szemöldökét. Cerynise kuncogva rázta meg fejét, és nem volt hajlandó válaszolni a ki nem mondott kérdésre. Másik oldalára fordult, összegömbölyödött és valami „nem fontos"-at motyogva az orrát kezdte dörzsölgetni. - Ugye nem gondolsz semmi rosszra? - kérdezte reménykedve Beau, és tenyerével az asszony csípőjére támaszkodott. - Csak akkor, ha rossz vagy - válaszolta Cerynise, és alsó ajkába harapva elfojtott egy mosolyt. Burkoltan arra célzott, hogy Beau béküljön ki azzal, hogy hosszú távon is a férje marad. Beau-nak nem volt szüksége bővebb magyarázatra. -Ó! Cerynise úgy érezte, ez az egyetlen szótag kelletlenül hagyta el férje ajkát. Szapora pislogással gátat vetett köny-nyeinek, és hogy csalódottságát palástolja, nagyobb hévvel dörzsölte orrát a párnához, mint azt orrának viszketése indokolta. Végül megköszörülte a torkát, és egy oldalpillantást vetett férjére. - Elfordulnál, amíg kiszállok az ágyból, és magamra kapok egy köpenyt? A könnyedség eltűnt hangjából, és Beau már nagyon bánta az egészet. Egyre nőtt benne a vágy, hogy szeretkezzen vele, de a józan esze nem engedte, hogy hosszan tartó kapcsolat mellett kötelezze el magát anélkül, hogy alaposan át ne gondolja. Régóta ismerte Cerynise-t, de nem mert volna meges-küdni rá, hogy egész életét ezzel az asszonnyal akarja eltölteni.
Visszalépett az ágytól, hátat fordított neki, és várt. Néhány pillanat elteltével meztelen talpak neszére figyelt fel, és hátrafordulva látta, amint Cerynise eltűnik az ajtóban. Kisvártatva meghallotta az elsőtiszt ka jut aj tájának csapódását. Beau egyáltalán nem volt elragadtatva az elöljáróság bírájának látogatásától, aki Alistair Winthropot és Howard Ruddot a fedélzetre kísérte. A köpcös, pirospozsgás bíró túlságosan tisztában volt saját fontosságával. A kíséretében lévő két semmirekellő hajlongása és hízelgése nyilvánvalóvá tette, hogy mindent megtesznek kegyeinek elnyeréséért. - Ön is meggyőződhet arról, tisztelt bíró úr, hogy ez a jenki kihasználta ennek az ifjú nőnek az ártatlanságát, és annyira elcsavarta a fejét, hogy ő még a jólneveltségről is megfeledkezett - győzködte Alistair a bírót. - Néhány nappal ezelőtt hurcolta a hajójára, és ki tudja, hogy ez a szegény lány mi mindent odaadott ennek a csirkefogónak! Odahívatták Oaksot, hogy kísérje fel a hölgyet. Amikor Cerynise megérkezett, a fedélzet elcsendesedett, a matrózok abbahagyták a munkát, s figyelték az izgalmasnak ígérkező eseményeket. Magabiztos mosolyuk azt a meggyőződésüket sugallta, hogy kapitányuk el tud bánni a bíróval és a két semmirekellővel. Cerynise kecses léptekkel haladt végig a fedélzeten, férje mellé állt, és szembefordult a jövevényekkel. Beau vállára fonódó karjai erőt adtak neki az előtte álló feladathoz. - Látja! - bökött Alistair ujjával ez előttük álló pár felé. - Ez a sötét alak olyan arcátlan, hogy még az ön jelenlétében is ölelgeti a hölgyet. Mondtam, hogy elvetemült gazember! - Látom - válaszolta bíró, és elgondolkodva simított végig bozontos szemöldökén.-Jó lenne, ha bemutatnának a hölgynek. - Miss Cerynise Kend... - szólalt meg Alistair készségesen. - Bocsásson meg - vágott közbe Beau élesen. - Talán jobb lenne, ha én mutatnám be, annál is inkább, mivel az én hajómon vannak! A langaléta férfi elmosolyodott, és gúnyos meghajlással átengedte a kapitánynak a bemutatást. - Cerynise! Az úr, aki körünkben megjelent, a tiszteletre méltó Blakely bíró úr - szólalt meg Beau. - Bíró úr, ő a feleségem, Mrs. Cerynise Birming... - Micsoda? - ordított fel dühösen Alistair. A legénység tagjai sugdolózni kezdtek, és könyökükkel egymást bökdösve, érdeklődéssel várták a folytatást. - Ő a feleségem, Mrs. Birmingham! - ismételte meg Beau nyomatékosan. - Hazudik! - ordította Alistair, és gallérja fölött kidagadtak az erek. - Én úgy tudtam, hogy... - szólalt meg zavartan a bíró. - Ez már sok! - tajtékzott Alistair, és lábujjhegyre állva fenyegetően rázta öklét Beau orra előtt. - Bízom benne, hogy mindent rendben talál, uram! - nyújtott át Beau a bírónak egy összehajtott pergamenlapot. - Ez egy friss házasságlevél - állapította meg a bíró. Megkülönböztetett figyelmet szentelt az aláírásoknak, majd nem titkolt gyanakvással a házigazdához fordult. - Voltak tanúi a házasságkötésnek? - A hajóm teljes legénysége, uram! - Nem vehette volna feleségül! - avatkozott bele Howard Rudd az eszmecserébe. - A hölgy még kiskorú! A gyám engedélye nélkül a házasság érvénytelen! - Cerynise gyámja meghalt - szólalt meg Beau. Mintha nem is hallotta volna
az ügyvéd szavait, mondókáját a bíróhoz intézte. - A pap tudta, hogy Cerynise-t csak néhány hónap választja el tizennyolcadik születésnapjától, és az adott körülmények között nem látta akadályát a házasságkötésnek. - Melyek ezek a körülmények? - érdeklődött a bíró. - Éppen Dél-Carolinába indulok - tájékoztatta Beau. - Szeretném, ha az ifjú hölgy is velem jönne. - Mint a felesége - szólalt meg elgondolkozva a bíró, és Beau arcát vizsgálgatta. - Pontosan, uram! Alistair nyugtalan tekintettel méregette a beszélgetőket. Nyilvánvaló volt, hogy a bíró elbizonytalanodott, és az vezérelte, hogy a lány érdekeinek megfelelően hozza meg a döntését. - Ez semmit sem számít! - kardoskodott Alistair. - A gyám engedélye nélkül a házasság nem érvényes! Cerynise-nak haza kell jönnie velem! - Akkor is tökéletesen hallom, uram, ha nem ordít a fülembe! - szólt rá a bíró ingerülten. Beau megpróbálta elfojtani mosolyát. Szikrázó pillantást vetett Ruddra, aki azon nyomban meghunyászkodott. A bíró atyáskodó tekintettel méregette Cerynise-t. - Miss... azaz bocsásson meg... Mrs. Birmingham. Remélem, megérti, meg kell állapítanom, hogy nem történt törvénytelenség. A viszonzásul kapott udvarias mosoly ügyesen palástolta Cerynise ijedtségét, és hozzájárult a bíró jóindulatának elnyeréséhez. - Tökéletesen megértem, bíró úr! Csodálkozom Mr. Winthrop bátorságán, hogy fel mer lépni az érdekemben, amikor semmi bizonyságát nem látom... Alistair vitába akart szállni vele, de Blakely bíró felemelt kézzel hallgatásra intette. - Azt állítja, hogy ő az ön gyámja. - Ha valóban ő lenne a gyámom, akkor már elvesztem volna - borult el Cerynise tekintete. - Az igazság az, hogy egy szál ruhában, egyetlen penny nélkül kidobott Mrs. Winthrop házából. Majdnem halálra fagytam, és most azzal állít ide, hogy a javamat akarja. Ekkora hazugságot még életemben nem hallottam! - Bemutatta a nagynénje végrendeletének záradékai, amely az ő gyámságáról szól. - Olyan nagy a különbség a hazugság és a hamisítvány között, bíró űr? kérdezte Cerynise, és bátran állta a bíró fürkésző tekintetét. Alistair acsarkodva előrelépett, de Beau szikrázó tekintettel nézett a langaléta férfira. - Talán alaposabban is megvitathatnánk ezt a kérdést a bíró úr távozása után. Választhat a pisztoly és az ökölharc között, ha ilyesmit forgat a fejében! - Nem, nem, ilyesmiről szó sem lehet! - intette rendre mindkettőjüket a bíró. - A lány hazudik, tisztelt bíró úr! - hajtogatta Alistair a magáét. - El akar menni ezzel az élvhajhász gazemberrel, aki hazai kikötőbe érve minden bizonnyal félredobja. - A felesége komoly vádakkal illette ezt az embert - fordult a bíró Beau-hoz. - Ezek a vádak ugyanolyan komolyak, mint Mr. Winthrop-nak az a törekvése, hogy megkérdőjelezze házasságunk érvényességét. Mondja meg, tisztelt bíró úr, mint apa mit tenne ilyen helyzetben? Ha van lánya, talán tanácsot tud nekünk adni. - Három is van, kapitány! A legfiatalabb éppen annyi idős, mint a felesége. - Mit szólna ahhoz, ha az ifjú hölgy egy hajó legénységének tanúskodása
mellett házasságot kötne egy felszentelt pap színe előtt, együtt töltené az éjszakát a férjével, de másnap közölnék vele, hogy nem érvényes a házassága? Alistair megpróbált közbeszólni, de Blakely hallgatásra intette. - Meggyőződöm a házasság valódiságáról - köszörülte meg a bíró a torkát, majd rövid tétovázás után Cerynise-ra emelte tekintetét. - Elnézését kérem, Mrs. Birmingham, de meg kell kérdeznem! Együtt töltötte az elmúlt éjszakát Birmingham kapitánnyal? A legénység tagjai között megindult a suttogás, mindenki kíváncsian várta a választ. Cerynise kínosnak találta a helyzetet, de az igazat válaszolta a bírónak. - Igen, bíró úr, az elmúlt éjszakát együtt töltöttük! - jelentette ki határozottan, és a nagyobb nyomaték kedvéért még hozzátette: - Egy ágyban töltöttük! A bíró elvörösödve fordult Beau felé. - Bocsásson meg a zavarásért, Birmingham kapitány! -tette fel kalapját a fejére. - Kellemes utat! Alistair egyre növekvő értetlenséggel bámult a bíróra, amikor az elindult a hajóhíd felé. - Ez nem lehet... ezt nem teheti... Nem engedheti, hogy ez a sötét csirkefogó megússza! - A kapitány és Mrs. Birmingham bebizonyították, hogy törvényes házasok, uram - szólt hátra a válla fölött a bíró. -Attól tartok, bele kell nyugodnia, Mr. Winthrop! - Hogy képzeli ezt, maga vén trotty?! - ordított rá Alistair. - Magát meg kell fosztani a bírói talártól! Rudd csitító kezét félresöpörve, dühtől tajtékozva Beau felé fordult. - Maga fattyú! Most úgy érezheti magát, mint kakas a szemétdombon, de biztosíthatom, hogy nem ússza meg szárazon ezt a cirkuszt... - Minek nevezett? - villant meg sötéten Beau tekintete. - Büdös fattyú! Mocskos, hazug, jenki fattyú, aki... Beau három öles lépéssel a férfi mellett termett, egyik kezével galléron ragadta, másikkal a nadrágja ülepét markolta meg. Alistair döbbenten tiltakozva tovább ordítozott, és lábával kétségbeesetten kapálózott. Beau a korláthoz érve magasra emelte, és egy lendítéssel áthajította rajta. Alistair rémült üvöltése kétségbeesett jajveszékelésbe fordult, majd nagy csattanás hallatszott, amit a legénység osztatlan lelkesedéssel és üdvrivalgással fogadott. Beau még nem fejezte be a dolgot. Megragadta a kötélhágcsót, és fellendítette magát a korlátra. A mellén összefonta karját, és lekiáltott a vízben vergődő, bugyborékoló, kétségbeesetten levegő után kapkodó Alistairnek. - Engem nyugodtan sértegethet, Winthrop, de ha még egyszer az eszébe jut, hogy anyámat a szájára vegye, akkor addig ütöm korbáccsal, amíg a hús is lefoszlik magáról! - tette hozzá, majd a korlátról leugorva úgy porolta le a kezét, mint aki a szemétben turkált. - Most legalább megtanulja ez a disznó, hogy befogja a száját - szólalt meg az egyik tengerész. - Üssetek csapra egy hordót, fiúk! Megünnepeljük ennek a szemétnek a távozását - intett matrózai felé a kapitány. A nekilóduló matrózok majdnem ledöntették lábáról a bírót, de ő egyetértő mosollyal nézett Beau-ra. - Remélem, megérti, tisztelt bíró úr! - villantott rá Beau is egy mosolyt. A kapitány ezután Howard Ruddra pillantott. Az ügyvéd remegő tokával kereste a szavakat. Kísérletezése hiábavalónak bizonyult, egy hang sem jött ki a torkán. Sarkon fordult, és futásnak eredt a hajóhíd felé. Néhány pillanattal
később látták, hogy kötelet dob a kalimpáló Alistairnek, aki kétségbeesetten próbálkozott, hogy elsajátítsa az úszás tudományát. Cerynise kacaja elvegyült férje nevetésével. Beau ezúttal nem az ujjongó matrózok kedvéért, hanem saját gyönyörűségére a karjába zárta, és hosszan megcsókolta.
VIII. fejezet Cerynise felemelte fejét a párnáról, és tekintetével a vödröt kereste, amelyet Billy Todd gondoskodóan az ágya mellé készített. Felnyögött, és megpróbált mozdulatlan maradni. Remélte, hogy ezzel meggátolja gyomra lázadását, de a hajó minden apró rezdülése, ringása elviselhetetlen émelygést okozott. Miután elhagyták Londont, viharos időszak kezdődött. Cerynise megfogadta, hogy soha többé nem száll hajóra... ha egyáltalán túléli ezt az utazást. Meg kellett állapítania, hogy nem tengerre született. Ha valaha még szárazföldre teszi a lábát, nincs az a hatalom, ami arra kényszeríthetné, hogy olyan hajó fedélzetére szálljon fel, amely a nyílt tenger felé indul. Sőt, a lehető legtávolabb tartja magát az óceántól. Soha többé nem akar hullámokat látni! Cerynise-nak sikerült időben elkapnia a vödröt. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire ismét fel tudta emelni a fejét. Amikor erőt vett rajta a tengeribetegség, megpróbálta titkolni a tüneteket Billy előtt. A fiú állandóan ételt akart belé erőltetni, de egyetlen pillantás a finomságokkal megrakott tálcára elegendő volt ahhoz, hogy kiderüljön az igazság. Öklendezése nem zavarta a fiút, azonnal a segítségére sietett, odakészítette neki a vödröt és egy nedves ruhát is, amivel arcát időnként megtörölgethette. Zokogva könyörgött a fiúnak, hogy senkinek, különösen a férjének ne árulja el, milyen nyomorúságos helyzetbe került. Billy nem tartotta bölcs dolognak az ilyesmit eltitkolni, de eleget tett kérésének. Személyesen gondoskodott Cerynise-ról, friss vizet és könnyű erőlevest hozott neki, ellátta tiszta törülközővel, és titokban a tengerbe borította a vödör tartalmát. Beau többször is kopogtatott, és a napok múlásával egyre határozottabban kért bebocsátást. Cerynise a takaró alá dugta a fejét, és fojtott hangon kiszólt, hogy nemcsak látni nem óhajtja, hanem beszélni sem akar vele. Beau végül elhitte, hogy duzzog, így Cerynise elkerülhette a találkozást. Ereje fokozatosan fogyott, berepedezett ajkából szivárgott a vér. Megpróbált egy kis vizet inni, de az szökőkútként tört fel a gyomrából. A gyötrelem elől csak az alvás jelentett menedéket, de ébredéskor azonnal erőt vett rajta a hányinger. Képtelen volt felöltözni, haja összekuszálódott, de most legkevésbé a külseje érdekelte. Billy három halk kopogással jelezte érkezését, a húsleveses tányérért jött. A tányér érintetlenül állt az asszony ágya mellett. Cerynise erőtlen hívására a fiú belépett a kajütbe, de a döbbenettől megtorpant. Az asszony akkor sem nézhetett volna ki rosszabbul, ha a sír szélén áll. A szeme alatt húzódó fekete karikákkal kísérteties látványt nyújtott. Arca elszürkült, ajka kiszáradt és kisebesedett. A látvány megrémítette a fiút. Azonnal sarkon fordult, hogy előkerítse a kapitányt, mert éppen elég okot látott arra, hogy megszegje a fogadalmát. Néhány pillanattal később Beau már ott is állt az ágy mellett. Szeme dühösen villant Cerynise-ra. - Az ördögbe is, miért titkoltad el, hogy beteg vagy? Cerynise rádöbbent saját gyengeségére. Nagy könnyebbség volt számára, hogy Beau eddig vita nélkül engedelmeskedett kívánságának, hogy hagyja békén. Most mégis itt van, és úgy néz rá, mintha a saját hibájából került volna ebbe a helyzetbe. - Menj el! - nyöszörögte, és arcát félrefordította, hogy elrejtse a keserűség feltörő könnyeit. - Nem akarom, hogy így láss! - Betegségben, egészségben, drágám! - mondta Beau kicsit gúnyosan.
- Dobj át a korláton! - könyörgött kétségbeesetten az asz-szony, és belekapaszkodott a lepedőbe, amelyet Beau éppen lehúzni készült róla. Egyetlen napig sem bírom tovább! - Gyere, ülj fel! - sürgette a férfi, és ügyet sem vetve felesége könyörgésére, karját az asszony válla alá csúsztatta és felemelte. Cerynise tiltakozva rázta meg a fejét. - Nem tudok! így még rosszabbul érzem magam! Menj el, kérlek! - És hagyjalak csendesen meghalni? - nevetett fel Beau. -Soha! - Érzéketlen, durva alak vagy! - siránkozott Cerynise. - Ilyesmit már hallottam! Beau az ágy szélére ültette feleségét, majd rásegítette a köpenyét. - Most mit akarsz velem tenni? - nyöszörgött panaszosán Cerynise. - Mindjárt hányni fogok. - Lélegezz mélyeket - szólt rá Beau, lehajolt, és lábára húzta a papucsát. Meglátod, mindjárt jobban leszel... Szavai mintha kicsit megnyugtatták volna az asszony háborgó gyomrát, de aztán pánikszerűen ismét a vödör fölé hajolt, és öklendezni kezdett, pedig már nem volt semmi a gyomrában. Végre enyhült valamicskét az émelygése, és visz-szahanyatlott az ágyra. A nedves ruha hűvös simogatása az arcán és nyakán enyhülést nyújtott, de Beau ismét felültette, és egy bádogbögrét nyomott az ajkához. - Mosd ki vele a szádat! - szólt rá szigorúan, és nem engedte, hogy elfordítsa a fejét. Cerynise undorodva a vödörbe köpte a vizet. Ismét lehup-pant az ágyra, és könyörgő tekintetet vetett férjére. - Most pedig idd meg a maradékot! - nyomta ismét ajkához Beau a bögrét. Úgy ki vagy száradva, mint egy csontváz! - Te most gyűlölsz! - motyogta Cerynise, ajkán a bögrével, és néhány kortyot magába erőltetett. - Nagyon téved, asszonyom! - felelte Beau. - Dühös vagyok, mert elhitetted velem, hogy idebent duzzogsz, mint egy makrancos kisgyerek, pedig mindvégig beteg voltál. Igyál! - Ó, Beau... nem tudok! Egy kortyot sem! - Azt mondtam, igyál! - Úgyis kijön belőlem! - Most már nem. Bízzál bennem! - De csak egy kicsit - nyögdécselte Cerynise panaszosán, de férje nem volt hajlandó elvenni ajkától a bögrét, míg az utolsó cseppet is ki nem itta belőle. Beau egy határozott mozdulattal talpra állította feleségét, körbecsavart rajta egy pokrócot, a karjába vette, és a lépcső felé indult vele. - Nagyon kérlek, Beau! - nyöszörögte Cerynise panaszosán. - Friss levegőre van szükséged, attól majd jobban érzed magad. - Ahogy kiviszel a hidegre, azonnal végem lesz! - bizonygatta Cerynise. Beau rámosolygott, de egy pillanatra sem állt meg. - Majd én melegen tartalak - mormogta. Az alkony már sötétbe hajlott, a hold ezüsthidat rajzolt a végtelennek tűnő óceánra. A fedélzeten hűvös szellő lengedezett. Cerynise kínjai nem enyhültek. -Nagy ön megbánod, ha nem teszel le!-figyelmeztette férjét. Beau leültette egy alacsony válaszfalra. Cerynise-nak ahhoz sem volt ereje, hogy egyenesen tartsa magát. Férjének támaszkodott, homlokát a nyakához szorította, fejét a vállán nyugtatta. Ha jobban érezte volna magát, még élvezi is, ahogy Beau szorosan magához vonja.
- Kérlek, Beau - szuszogta férje nyakába. - Úgy érzem, megint rosszul leszek. Szeretnék visszamenni a kajütbe! Ott legalább nem kell szégyenkeznem. - Lent még rosszabbul leszel, Cerynise! - Látod, hogy itt sem lettem jobban - vitatkozott az asszony. Beau a tenger felé fordította, és karjával szorosan átfogta a derekát. - Nézz a korláton túlra! - Ne! - nyöszörögte Cerynise, és kétségbeesetten elfordította a fejét. Hogy lehet valaki ilyen kegyetlen? Most egyáltalán nem volt kíváncsi a tengerre. - Ne a hullámokat, a horizontot nézd! - suttogta hajába a férje. - Arra szegezd a tekintetedet! Cerynise erőlködve pislogott, hogy megpillantsa az égboltot és az óceánt elválasztó vékony sávot. - Ez egyáltalán nem mozog! - szólalt meg csodálkozva. - Ne vedd le a szemed a horizontról, Cerynise! - figyelmeztette Beau. - Csak azt a sávot nézd, és szívd tele magad a hűvös és tiszta levegővel! Cerynise engedelmesen követte férje tanácsait, és elégedetten dőlt hátra férje ölelő karjaiba. Telt az idő, az asszony lassacskán jobban érezte magát. Vett egy mély lélegzetet, és jól-esően fújta ki magából a levegőt. - Azt hiszem, most már életben maradok! - Nem fázol? - kérdezte Beau, és megigazította nyakánál a pokrócot. - így nagyon kellemes - válaszolta Cerynise, és még szorosabban simult hozzá. A tengeribetegség múlóban volt, a helyébe határtalan kimerültség lépett. Feje rátalált a férje nyaka és válla közötti hajlatra, nagyot sóhajtott, és behunyta a szemét. Lélegzete is kezdett egyenletessé válni. Rájuk sötétedett, az égbolt fekete selymén csillagok miri-ádja sziporkázott. Beau meg sem mert mozdulni. Boldog volt, hogy karjában tarthatja ifjú feleségét. Mostanában éjjel-nappal Cerynise járt az eszében. Megállapította, hogy sokkal jobban kívánja a társaságát, mint bárkiét, akivel eddig közelebbi kapcsolatba került. A hajó ellenszélben bukdácsolt, a Golf-áramlatot próbálta leküzdeni. Beau már megtanulta, hogy az Atlanti-óceánon nyugat felé tartva a hajó úgy viselkedik, mintha lejtőn felfelé kapaszkodna, és az út akár három hónapig is eltarthat. Bár ez nem elég idő az udvarlásra, arra talán elég lesz, hogy eldöntse, el tudja-e magát kötelezni az ifjú szépség mellett, akit most szorosan a karjában tart. Őrségváltáskor Beau levitte Cerynise-t a kajütjébe. Az asz-szony még akkor sem ébredt fel, amikor lefektette az ágyra. Csak addig maradt mellette, amíg bebújtatta a takaró alá, és gondosan betakargatta. Rájött: az lesz a legjobb, ha szolgálataival nem lépi át a testvéri gondoskodás határait. - Ne mozogj! - kérte Cerynise, miközben erősen koncentrált a Billy Todd arcképéhez készülő vázlatra. - Azonnal kész vagyok! A fiú már nagyon szerette volna látni a rajzot, egyre jobban izgett-mozgott a helyén. - Maradj nyugodtan! - figyelmeztette ismét Cerynise. Billy erőt vett kíváncsiságán, és kibírta, amíg a vázlat elkészült. Cerynise napok alatt visszanyerte egészségét és szépségét, és olyasmivel kezdett foglalkozni, amivel mindenki érdeklődését felkeltette az Audacious fedélzetén. - Kész! - szólalt meg Cerynise elégedetten, és úgy fordította a vázlatot, hogy Billy is szemügyre vehesse a művét. - Jé! Ez olyan, mint én vagyok! - kerekedett el a fiú szeme, amint szemügyre
vette a képet. - Nagyon hasonlít rád! - válaszolta Cerynise, és csilin-gelően felkacagott. Ő is elégedetten vizsgálgatta a művét. Örült, hogy sikerült megragadnia azt a pillanatot, amikor a fiú már kilépett a gyermekkorból, de még nem lépte át a felnőttkor küszöbét. Sokatmondó lágyság ült az arcán és a száján, de tekintete már tiszta és határozott volt. Állának határozott íve pedig férfias erőt sejtetett. - Valóban ilyen vagyok? - érdeklődött a fiú bátortalan mosollyal. - Pontosan! - bólogatott Stephen Oaks, megállva a fiú háta mögött. - A művésznőnek sikerült jól elkapnia a természetedet! - Köszönöm, kedves uram! - nevetett fel Cerynise, és mélyen meghajolt az elsőtiszt felé. - Nem is kaphattam volna ennél nagyobb dicséretet! - Ugye nincs már hangulata ahhoz, hogy egy újabb vázlatot készítsen? érdeklődött Stephen reménykedve. - Azt hiszem, rá lehet beszélni - vett elő Cerynise egy újabb vázlatpapírt, majd kecses kézmozdulattal intett az elsőtisztnek, hogy foglaljon helyet. Olyan helyet választott a munkához, ahonnan kilátás nyílt a látóhatárra. Időnként oda-odapillantott. Már két hete kitűnő egészségnek örvendett, de nem bízta el magát. A jó közérzet felvillanyozta, és a hajózásról alkotott véleményét is megváltoztatta. Már elképzelhetőnek tartotta, hogy képes lenne elviselni egy újabb utazást, de most végre hazafelé tart. Hazafelé! Nagyon kíváncsi volt, mi vár rá otthon. Visszazökkenve a mindennapok normális kerékvágásába, Cerynise ismét visszatért a művészethez. A tengerészek életét próbálta megörökíteni. Művei többségét elajándékozta, csak néhányat tartott meg magának, és azokon tovább dolgozott az elsőtiszt kajütjének magányában. Gyanította, hogy neki van a legnagyobb gyűjteménye a világon a Beau Birminghamet ábrázoló képekből. A délutáni őrségváltásra Cerynise befejezte a Stephen Oaks-ról készülő vázlatot. - Látja, milyen jóképű férfi maga, Mr. Oaks! – fordította felé a rajzot. - Ebben nem vagyok biztos, asszonyom, de a kép valóban nagyszerű! bizonygatta az elsőtiszt mosolyogva. - Az elegáns charlestoni népek jókora összegeket megadnának az ilyesmiért! - Tartok tőle, hogy éppen fordított a helyzet, Mr. Oaks! -kapta fel fejét Cerynise. - Az emberek nem nézik jó szemmel, ha egy nő portrékat fest. Talán azért, mert a nagy mesterek mind férfiak voltak. Biztos vagyok benne, hogy a charlestoni-ak is gyanakvással fogadják majd a képeimet, mint ahogy az Angliában történt. - Akkor ők lesznek a vesztesek, és nem ön, asszonyom! - Köszönöm! - nyugtázta Cerynise jókedvű biccentéssel az elsőtiszt dicsérő szavait. Cerynise megérezte Beau jelenlétét, és elcsodálkozott, milyen bizsergő izgalom lesz úrrá rajta. Az asszony mindig megrettent, ahányszor a férfi hangtalanul ott termett mellette. Váratlanul érte a megjelenése, és maga is meglepődött saját zavarán. Arra gondolt, hogy Beau az ilyesmit gyerekes dolognak tartja, és ez óvatosságra intette, mert nem akarta felfedni előtte a benne tomboló zavaros érzéseket. A jelenlétében érzett gátlás arra is emlékeztette, hogy Beau még mindig nem ígérte meg, hogy megérkezésük után is megtartja feleségének. - Nem tudom felfogni, hogy egy ilyen nagydarab ember hogyan tud zajtalanul közlekedni - nézett rá enyhe szemrehányással. Beau elmosolyodott, és Cerynise szíve ugrándozni kezdett, mint egy apró
béka, amely egyik tavirózsáról a másikra szökdel. - Majd igyekszem önt figyelmeztetni, asszonyom! - válaszolta Beau. - Az megteszi, ha átesem a saját lábamon? Mivel választ nem kapott, megkerülte Cerynise-t, hogy szemügyre vegye a kiteregetett rajzait. Csak ámuldozni tudott a portrék hitelességén, nyomban felismerte, kiket ábrázolnak a képek. Cerynise felpillantott, és meglepődött, hogy Beau milyen közel állt meg hozzá. Nyitott ingnyaka alatt még az ér egyenletes lüktetését is látta. Bárcsak közömbös tudna maradni vele szemben! Érzékei felbolydultak, egy pillanatra lehunyta a szemét. Mikor ismét kinyitotta, látta, hogy Beau rajta áthajolva lenyúl a válláról lecsúszott kabátért. Szeme sarkából a kigombolt inge alá pillantott. Világosan élt benne az emlék, amikor Beau irányításával végigsimította a széles, izmos mellkast, és az is, hogy ezután hol állapodott meg a keze. Beau felegyenesedett, és ráterítette a kabátot a vállára. - Nem szabad ilyen könnyedén öltöznie, asszonyom -korholta szelíden. - Nem szeretném, ha ismét megbetegedne! - Nem leszek beteg - suttogta Cerynise. Beau-ra pillantott, akinek tekintete rövid időre az asszony száján állapodott meg. Cerynise úgy érezte, hogy most megcsókolja, de ezt a fantáziaképet nyomban el is hessegette magától. - Megtiszteltetés lenne számomra, asszonyom, ha ma este velem vacsorázna - szólalt meg ismét Beau, és megigazította felesége vállán a kapucnit. Cerynise-nak akaratlanul is az a jelenet jutott eszébe, amikor meztelenül feküdtek az ágyon. Az egyszerű vacsorameghívás akár odáig is vezethet, hogy kilenc hónapot teljes elzártságban kell majd töltenie, anélkül, hogy aztán nevet adhatna gyermekének. Ettől annyira félt, hogy az utazás kezdete óta be sem merte tenni a lábát a kapitányi kajütbe. - Oaks is velünk vacsorázik - tette hozzá Beau, hogy eloszlassa Cerynise nyugtalanságát. -Ó! Beau felhúzta hollófekete szemöldökét, és felesége arcába nézett. Meg mert volna esküdni, hogy csalódás csendült ki az asszony hangjából. - Természetesen az alkalomhoz illően öltözöm fel - szorította mellére kezét a kapitány. Ezt a bejelentést Cerynise felszólításnak érezte, hogy ő is gondosan válassza meg öltözékét. - Én is ugyanezt teszem, kapitány - mosolyodott el kacé-ran, és bájosán pukedlizett. Hosszas gondolkodás után Cerynise az ezüsttel kombinált, kék taftból készült ruhája mellett döntött, amelynek kivágása fedetlenül hagyta vállát. Haját hátrafésülte, és füle mögött keskeny, világoskék szalaggal díszítette loknikba szedett tincseit. Több mint egy órát töltött frizurája elkészítésével, mert szerette volna elnyerni férje tetszését. Beau a halk kopogásra szélesre tárta ajtaját. Néhány pillanatig némán állt, és tekintetével magába szívta a lány szépségét. Élvezettel gyönyörködött benne. Cerynise arckifejezése is megelégedést tükrözött, amikor az ajtóban álló férfit megpillantotta. Ismételten megállapította, hogy Beau-nak jó érzéke van az öltözködéshez. Szűk, okkersárga nadrágja kihangsúlyozta a férfi keskeny csípőjét, széles vállát és karcsú derekát világosdrapp mellény és sötétzöld zsakett takarta. - Kár, hogy Oaks is jön - jegyezte meg Beau, ajkán csintalan mosollyal. Kézen fogta az asszonyt, és bevezette a kajütbe. Behúzta maga mögött az
ajtót, és egészen közel hajolva hozzá odasúgta: - Olyan édes vagy, hogy vacsorára már nem is lenne szükségem! A férfi hangjából áradó szenvedélytől Cerynise elpirult, szíve vadul kalapálni kezdett. Elfúló lélegzettel és földbe gyökerezett lábbal riadtan várta, hogy Beau átölelje. Férje forró lehelete a fülét simogatta, tekintetével majd felfalta. Ujjaival könnyedén megérintette Cerynise fedetlen vállát, amitől a lánynak még jobban felgyorsult a szívverése. - Kérem, asszonyom, ne tévessze meg, hogy az utóbbi időben kerülöm a kabinját - szólalt meg Beau, és beszívta Cerynise hajának illatát. - Továbbra is nagyon kívánlak, de a távolság talán meggátolja, hogy erőszakra vetemedjek. Cerynise-nak egy pillanatra megfordult a fejében, hogy ez valami ravasz játék. Nem volt jellemző Beau-ra, hogy kerülje a találkozásokat, amelyek beteljesíthetnék vágyait. Aztán félresöpörte gyanakvását, mert kellemesen akarta magát érezni, és az együttlétet nem akarta vitával megkeseríteni. A harmadik személy jelenléte biztosítékot jelentett arra, hogy semmi helytelen dolog nem történik közöttük. Beau keze lassan felcsúszott karcsú derekán. Cerynise összeszedte erejét, hogy ellenálljon a perzselő forróságnak, de nem tudott elfojtani egy apró sóhajt, amikor a férfi meleg tenyere a mellére simult. Hüvelykujjával lassan simogatta az asszony feszes mellbimbóját, és a tűz, amit felszított benne, megfosztotta akaratától. Ügy érezte, melleiből lángcsóvák csapnak ki, ölét tűzzel árasztják el, és egész teste égett a mohó vágytól. Hiába győzködte magát, hogy sarkon kell fordulnia és visszamenekülni kajütjébe, lába ólomsúlyúvá vált. - Nem tudok úgy rád nézni, hogy el ne ragadjon a szenvedély - suttogta Beau. - Ha tudnád, mennyire kívánlak, biztosan megszánnál... Az ajtón hangos kopogás hangzott fel. Oaks érkezése megmentette Ceryniset a kínos helyzettől. Keserű csalódást érzett, amiért nem adhatja magát oda a férfinak egy tartós házasság biztonságában. - Már késő - suttogta Beau, és lágy csókot lehelt Cerynise fedetlen vállára. Az asszony behunyt szemmel élvezte férje ajkának simo-gatását. A pillanat álomszerűnek tűnt. Beau még egyszer végigsimított a mellén, és ellépett mellőle, hogy kicsil összeszedje magát, majd kitárta az ajtót a vendég előtt. Az alkalomra Oaks is gondosan megválogatta öltözékét Kitűnően festett vörösborszínű zsakettjében, szürke mel lényében. Nagyszerű társalgónak bizonyult, és kiderült, hog] igen tehetséges mesélő. A kapitánnyal átélt tengeri kaland jaik elbeszélésével annyira elbűvölte Cerynise-t, hog; lélegzetét is visszafojtva várta egy-egy történet befejezését. Felhőtlenül élvezték Philippe vacsorakölteményét, és amikor a portói az asztalra került, Cerynise arra gondolt, hogy nem is emlékszik, mikor nevetett ennyit utoljára. Beau is elégedettnek látszott, s hagyta, hogy az elsőtiszt szórakoztassa, ő pedig székében hátradőlve, némán gyönyörködött feleségében. - Az egészből az a tanulság - fejezett be Oaks egy ujabb történetet -, hogy az ember akár kínaival, akár arabbal társul, mindenképpen jól jár. - Csak azt csodálom - nevetett fel Cerynise -, hogy a szultán nem vetette magukat börtönbe. Beau-ra pillantott. Merész kalandjai őszinte csodálattal töltötték el, de beleborzongott, ha arra gondolt, mekkora veszélyeknek teszi ki magát. Férje hátradőlt a székében, és lábát kényelmesen kinyújtotta. Cerynise lopva végignézett rajta. A kapitány egész lénye tekintélyt és tapasztalatot sugároz. Olyan
természetességgel viseli a parancsolással járó felelősséget, mint aki eleve erre született. A lámpa fényénél hangsúlyosan rajzolódott ki állának határozott íve és nemes arcéle. Szeme árnyékban maradt, így Cerynise nem láthatta, de érezte, hogy majd felfalja őt mohó tekintetével. - Szándékosan választottál ilyen veszélyes életformát, kapitány? - kérdezte csendesen Cerynise. Beau hosszú ujjai között forgatta rubinpiros portóival töltött poharát, és megvonta a vállát. - Kalandjaink csak így elmesélve tűnnek vakmerőnek, asszonyom. - Szó sincs róla! - tiltakozott Oaks. - Minden szó igaz, ezt a kapitány is tudja. - Néhányszor nagyon közel jártatok a tűzhöz, és könnyen megégethettétek volna magatokat - jegyezte meg Cerynise. - Nem is egyszer, hanem százszor! - dicsekedett Oaks. -Több mint egy hónapig kellett Mallorcán bujkálnunk, amikor... - Azt hiszem, ebből elég lesz - mormogta Beau, és elhallgattatta az elsőtisztet. Felemelte a kancsót, hogy töltsön a poharakba, de a lépcső felől hallatszó lárma megállította a mozdulatát. Felkelt a helyéről, és szélesre tárta az ajtót, amely előtt a legénység több tagja ácsorgott tanácstalan képpel. - Bocsánat, kapitány, de támadt egy kis probléma odalent - mondta az egyik matróz. - Miféle probléma? - kérdezte Beau nyugodtan. - Wilson berúgott, uram! - bökte ki a tengerész. - Megkéselte Grovert, most pedig szerzett egy baltát, és a fedélközben a falat hasogatja vele, uram! És az egészet nagyon viccesnek tartja. Cerynise-nak nem nyerte meg a tetszését az ötlet, hogy valaki a nyílt tengeren lyukat vág a hajó oldalába. Beau nem mutatott különösebb izgalmat, amikor felé fordult. - Bocsásson meg néhány pillanatra, asszonyom! -Természetesen! - állt fel Cerynise sietve a helyéről. -Visszamegyek a kajütömbe! - Nem, jobb lesz, ha most itt maradsz - mondta a kapitány. - Zárd be az ajtót belülről, és ne engedj be senkit, amíg vissza nem jövök! Megértetted? - Igen - válaszolta Cerynise bizonytalan fejbólintással. -Kérlek, vigyázz magadra! - szólt még utána remegő hangon. Beau már kilépett az ajtón, de a válla fölött hátrapillantott. Futó mosolyra húzódott az ajka, majd Oaksszal a sarkában folytatta az útját. Cerynise egy remegő sóhajt fojtott el, úrrá lett rajta a nyugtalanság. Aggódott a férjéért. Oaks nem tett jót azzal, hogy a kapitány vakmerő tetteivel dicsekedett. Az elsőtiszt történeteiből világossá vált, hogy ha valahol probléma támad, Beau azonnal kézbe veszi az események irányítását. Cerynise lelki szemei előtt ördögi jelenetek sorozata jelent meg, elképzelte, mi minden történhet, ha valaki ki akarja venni a baltát egy dühöngő részeg kezéből. Remegő kezét a homlokára szorította, és az ablakra szegezte tekintetét. A tudat, hogy Beau-t veszély fenyegeti, nyugtalansággal töltötte el. Egy párnára rogyott, nehogy lába felmondja a szolgálatot. Még mindig dermedten ült a rémülettől, amikor lépteket hallott a lépcsősor felől. Feledve Beau figyelmeztetését, az ajtóhoz rohant, remegő ujjakkal elhúzta a reteszt, és kinyitotta. Férje éppen kopogásra emelte a kezét, de amikor megpillantotta félelemtől remegő feleségét, vonásai elsötétültek. - Nem megmondtam, hogy ne nyisd ki az ajtót, amíg nem szólok?
Beau-nak igaza volt. Valóban ostobán viselkedett, bárkivel szemközt találhatta volna magát az ajtóban. Cerynise-t most ez sem érdekelte. Egy szempillantás alatt Beau mellett termett, és karját a nyaka köré fonta. - Ó, hála istennek nem esett bajod! Annyira aggódtam... Beau karjai Cerynise testére fonódtak, az asszony kicsit megnyugodva hozzásimult. - Nincs semmi bajom - súgta az asszony fülébe. A halálos aggodalomtól megszabadulva Cerynise úgy érezte, szárnyakat kapott. Szinte beleszédült a megkönnyebbülésbe, egy belső parancsnak engedelmeskedve magához húzta a férfi fejét, és kacagva csókokkal árasztotta el. Öröme fokozódott, amikor Beau ajka egyre növekvő szenvedéllyel az övét kereste. Cerynise lábujjhegyre emelkedett, karját szorosan férje köré fonta, és teljes odaadással csüngve rajta szenvedélyesen válaszolt a férfi nyelve és ajka által feltett kérdésekre. Még akkor sem érzett késztetést, hogy távolabb húzódjon egyre növekvő keménységétől, amikor Beau tenyere a fenekére tévedt, és erősen magához szorította. Oaks éppen ekkor ért le a folyosóra. A lélegzete is elállt a meglepetéstől, amikor összefonódva megpillantotta őket, és máris elindult az ellenkező irányba. Elkésett. A házaspár szétrebbent. Cerynise egy pillantást vetett Oaksra, és elpirulva befutott a kajütjébe, Beau pedig félrefordult. - Bocsásson meg, kapitány - mentegetőzött zavartan az elsőtiszt. - Én csak... - Nincs semmi baj - biccentett kurtán Beau, és vett egy mély lélegzetet. Kétségek közt vergődött, hogy kövesse-e feleségét, vagy térjen vissza a saját fülkéjébe. Kétségesnek tartotta, hogy Cerynise szívesen fogadná azután, hogy megzavarták őket, de ha igen, akkor sem lenne ugyanolyan odaadó, mint pár pillanattal korábban. Egy bölcs ember megvárná, míg enyhül az asszony zavara. Egy bölcs ember visszatérne a kajütjébe, ágyán hánykolódva borzalmas éjszakát töltene egyedül, és közben átkozná az elsőtiszt megjelenését. Elindult kajütje felé, és hangosan becsapta maga mögött az ajtót. Stephen Oaks arca megrándult, és mint egy rémült kisegér menekült vissza szűk hálóhelyére. A kapitány kapcsolata feleségével nem volt egyértelmű, Oaks bizonyos jelekből arra következtetett, hogy a hölgy nem óhajt férje karjába hullani. Az, hogy most az asszony is szenvedéllyel ölelte a kapitányt, elmélyítette az elsőtiszt zavarát. Az biztos, hogy jókora kellemetlenséget okozott. A forgolódással töltött éjszaka után Cerynise fáradtnak és kimerültnek érezte magát. Tétova mozdulatokkal öltözködött, sötétkék gyapjúruhát húzott magára, haját egyszerű kontyba fogta össze tarkóján, és paskolgatással próbált egy kis színt varázsolni az arcára. Nem sokkal később Billy Todd is megérkezett a reggelijével, de Cerynise most nem a megszokott derűs, mosolygós fiút látta maga előtt. Sápadt volt és hallgatag, láthatólag nyugalmat akart volna erőltetni magára, de ez nem járt sikerrel. - Valami baj van, Billy? - kérdezte Cerynise aggódva, amikor a fiú elé tette a tálcát. - Nem, asszonyom - rázta meg fejét a fiú, de kerülte Cerynise tekintetét. Minden rendben. Cerynise számára ez nem hangzott meggyőzően. - Beteg vagy talán? - Nem, asszonyom! - hangzott a fiú válasza. Belépéskor Billy nyitva hagyta maga mögött az ajtót, s bár Cerynise feszülten figyelt, nem hallotta a szokásos reggeli zajokat a fedélzet felől. Néma
csend uralkodott mindenütt. - Billy, biztos vagy benne, hogy... - szólalt meg Cerynise, és érezte, hogy félelem vesz rajta erőt. A fiú sietős léptekkel indult az ajtó felé, és válasz nélkül hagyta Cerynise kérdését. - Majd később visszajövök az edényekért - mondta, majd habozva hozzátette: - Jobb lenne, asszonyom, ha délelőtt a kajütben maradna... A fiú zavartan biccentett és távozott. Cerynise töprengve bámulta az ételt. A csend fülsiketítőbbnek tűnt, mintha dobszót és trombitaharsogást hallott volna. Végül felülkerekedett benne a kíváncsiság, odalépett az ajtóhoz, kinyitotta, és hallgatózni kezdett. Az Audacious fedélzetén csaknem százan teljesítenek szolgálatot. Vajon mi készteti őket arra, hogy ilyen halálos csendben maradjanak? Nem talált semmiféle magyarázatot. Képtelen volt felfedezni a napi munka megszokott zajait, az őrszem kiabálását, nótaszó és beszélgetés foszlányai sem szűrődtek le hozzá, pedig ez mindig hozzátartozott a reggeli ébredéséhez. Óvatosan elindult a folyosón, majd feljebb ment a lépcsőn, amíg szabad kilátása nem nyílt a fedélzetre. A teljes legénység néma csendben sorakozott a főfedélzeten. Szétterpesztett lábbal, hátul összekulcsolt kézzel az előfedélzetre szegezték pillantásukat. Cerynise feljebb lépett néhány lépcsőfokkal, de nyomban meg is bánta kíváncsiskodását. Egy meztelen felsőtestű férfit látott az előárbochoz kötözve, csuklóját kötelek rögzítették. Mellette a tagbaszakadt fedélzetmester állt, kezében kilencágú korbácsot lógatott. Cerynise elfordította a fejét, és tekintetével Beau-t kereste. A férfi rendíthetetlen nyugalommal állt, egész lénye erőt és tekintélyt sugárzott. Cerynise-nak a torkában dobogott a szíve. Oaks előrelépett, és emelt hangon megszólalt: - Redmond Wilson matrózt bűnösnek találtuk kötelességszegésben, alkohol tiltott birtoklásában és fogyasztásában, valamint Thomas Grover életének, a hajó épségének veszélyeztetésében, ítélete húsz korbácsütés, amelyet haladéktalanul végrehajtunk. Senki nem mozdult, csak a fedélzetmester fordította fejét alig észrevehetően Beau felé. Az Audacious kapitánya egyetlen rövid biccentéssel parancsot adott a büntetés végrehajtására. A korbács, mint az áldozatára lecsapó kígyó, hangos szisz-szenessel emelkedett a levegőbe, majd belevágódott a férfi húsába, akinek torkából fájdalmas ordítás tört fel. Cerynise egész testében összerezzent, és akaratlanul is hangosan felnyögött. A vészjósló csendben minden tekintet feléje fordult. Ösztöne először azt súgta, hogy azonnal tűnjön el a környékről, de már mindenki tudott a jelenlétéről. Büszkesége nem engedte, hogy elfusson a következmények elől. Fellépett a fedélzetre, és várta a büntetést. Billy Todd a közelében állt, és elszörnyedt arccal bámult rá. A legénység tagjainak tekintetéből értetlenséget és együttérzést olvasott ki. A matrózok utat nyitottak a kapitány előtt. Cerynise azonnal látta, hogy Beau haragra gerjedt. Megragadta az asszony könyökét, egyetlen szó nélkül letessékelte a lépcsőn, és visz-szakísérte a kabinjába. - Nem lett volna szabad feljönnöd! - dühöngött, amikor kitárta előtte az ajtót. - Billy nem figyelmeztetett? - Mondta, hogy maradjak itt - ismerte be suttogva Cerynise. - Az efféle utasításoknak rendszerint nyomós oka van -közölte Beau metsző
éllel. - A jövőben, asszonyom, okosabb lesz, ha betartja ezeket. - Betartom - suttogta Cerynise, és közel állt ahhoz, hogy sírva fakadjon. Beau egy lépést tett felé, de azonnal vissza is fogta magát. Sarkon fordult, és a megszeppent Cerynise-t otthagyta az ajtóban. Wilson ordítása még a kajütbe is beszűrődött. Cerynise tudta, hogy a férfi megérdemelte a büntetést, és azt is, hogy ő szegte meg a szabályokat, beleavatkozott férje dolgaiba, amivel kellemetlen helyzetbe hozta emberei előtt. Az ordításnak egyszer csak vége szakadt, és hamarosan felhangzottak a mindennapi élet szokásos zajai, de Cerynise ajtaján senki sem kopogtatott. Magányosan üldögélt kajüt-jében, és megfogadta, hogy mindaddig ott is marad, amíg engedélyt nem kap, hogy elhagyja a szobát. Estére idegei már pattanásig feszültek. Billy Todd se ebédet, se vacsorát nem hozott neki. A sötétség beköszöntével zaklatottsága fokozódott. Teljesen magára hagyták, nyilván azért, hogy legyen ideje elgondolkodni bűnén. Véletlenül ugyan, de mégis ellene szegült a kapitány parancsának. Az ajtó felől lépések zaja hallatszott. Cerynise erőt vett térde remegésén, hogy fel tudjon állni. Beau mogorva arccal lépett be, megtorpant, és meglepetten körülnézett. - Miért nem gyújtottál lámpát? - kérdezte csodálkozva. - Eszembe sem jutott - dadogta Cerynise. Beau megtette helyette, és a lámpa fénye eloszlatta a kajüt-ben uralkodó sötétséget. Az arányló fény Cerynise egész testét melegséggel öntötte el, még férje arcvonásait is lágyabbá tette. Mikor az asszony végre rászánta magát, hogy a szemébe nézzen, rájött, hogy már nem is haragszik rá annyira. - Küldök Billyvel valami ennivalót - szólalt meg végül Beau. - Ó, ne fáraszd a fiút! - Hiszen reggel óta egy falatot sem ettél - csodálkozott rá a férfi. - Tegnap este bőségesen bevacsoráztam. - Azért küldetek valamit. - Mondtam már, felesleges fárasztani a fiút! - erősködött Cerynise. Egyáltalán nem vagyok éhes. - Rendben van. Ha úgy akarod... - Miért lettél olyan dühös, amikor felmentem a fedélzetre? - nézett rá Cerynise, mert már nem tudta magában tartani a kérdést. - Mi bajt okoztam azzal, hogy ott voltam? - Van fogalmad arról, hogy néz ki egy ember háta a kor-bácsolás után? kérdezte Beau, és ugrálni kezdtek arcán az izmok. - Véres csíkokban szakad le róla a bőr. Gondolod, hogy ez a látvány egy nő szemének való? - Nem, Beau - sápadt el Cerynise, és megborzongott. -Igazad volt, amikor azt mondtad, hogy maradjak a kabinomban, nem lett volna szabad figyelmen kívül hagynom Billy figyelmeztetését. De mégis, mi bajt okoztam ezzel? Beau a mennyezetre bámult, mielőtt válaszolt volna Cerynise kérdésére. - Olyasmibe avatkoztál, ami nem a te dolgod, Cerynise! Néha elkerülhetetlen, hogy a kapitány büntessen, és olyasmit tegyen, amit egy nő nem is érthet meg. Fegyelem nélkül a tengerészek nem tisztelik a feljebbvalójukat. Éneikül nem lehet rendet tartani... - Ezt nem kell megmagyaráznod! - szakította félbe Cerynise, de azonnal el is hallgatott. Átgondolta Beau szavait, aki acélos akaratával palástolta, hogy ő sem szívesen szánta rá magát a büntetés kiszabására. - Ugye nem akartad, hogy lássam, amikor végrehajtják a parancsodat? - Ennek semmi köze a dologhoz - tiltakozott Beau. Cerynise biztos volt
benne, hogy rátapintott az igazságra, de nem akarta tovább feszíteni a húrt. - Ki fékezte meg végül Wilsont? - kérdezte csendesen. - Természetesen én. Ez az én hajóm, én vagyok érte felelős. - Mint ahogy te feleltél azért is, hogy megbűnhődjön a tettéért. A többiek védelmében mindkét dolgot meg kellett tenned. Beau láthatóan kényelmetlenül érezte magát. - Azt hiszed, hogy vadembernek tartalak, mert igazságot szolgáltattál, amikor arra volt szükség? - folytatta Cerynise. -Ó, nem, uram, erről szó sincs. Biztos vagyok benne, hogy tisztességesen bánsz az embereiddel, amikor megérdemlik, de kemény is tudsz lenni, ha a körülmények arra kényszerítenek. Te vagy a hajó kapitánya, és mindenkiért felelősséggel tartozol, aki a hajó fedélzetén van. Beau odalépett Cerynise-hoz, és felemelte az asszony fejét, míg tekintetük össze nem találkozott A zafírkék szemek gyengédebben csillogtak, mint valaha. - Ezért vagyok érted is felelős. - Csak addig, amíg Charlestonba nem érünk, kapitány! -vágott vissza Cerynise. Beau-nak a válasz nem nyerte meg a tetszését. Összevonta szemöldökét, ellépett Cerynise mellől, és az ajtó felé indult. - Ne felejtsd el bezárni az ajtót! - figyelmeztette. Cerynise ezúttal eleget tett az utasításnak.
IX. fejezet A legénységről készült képek iránt továbbra is nagy volt a kereslet. A matrózok csodálattal adóztak Cerynise tehetségének. Nemcsak rajzaival keltette fel érdeklődésüket, kedvessége és szellemessége miatt is megszerették. Megkönnyebbüléssel vették tudomásul, hogy nem gőgös arisztokratával állnak szemben, aki leereszkedően beszél hozzájuk, hanem készségesen társalog velük. Arra gondosan ügyeltek, hogy megadják neki a kapitány feleségének kijáró tiszteletet. Mrs. Birminghamnek vagy asszonyomnak szólították, és vigyáztak, nehogy átlépjenek bizonyos határokat. Cerynise gyorsan elsajátította a tengerészzsargont, gyakran utánozta megjegyzéseiket és beszédstílusukat, és mindig óriási derültséget váltott ki, amikor hangját elmélyítve, hüvelykujját az övébe dugva, himbálózó matrózjárással elhaladt mellettük. Sokukat már név szerint ismerte, születési helyükről és családjukról érdeklődött, megkérdezte, mióta járják a tengereket, és milyen terveket dédelgetnek magukban. Olyan matrózokkal is találkozott, akiknek a hajón kívül nem volt otthonuk, és jobban szerettek barátok és rokonok nélkül élni, de Cerynise ügy érezte, nem boldogok. Néhány tengerész családja DélCarolinában élt, és a több hónapos távollét után már alig várták a találkozást. Beau, ha munkájuk engedte, lehetővé tette, hogy emberei élvezzék Cerynise társaságát, ő maga ilyenkor tapintatosan félrehúzódott. Megkérte Billyt, rögzítse Cerynise festőállványát a fedélzeten, sőt még egy kis polcot is eszkábáltatott neki, amelyen a festékeit tarthatta maga mellett. Beau is élénken érdeklődött Cerynise elkészült képei iránt, az asszony rendkívül élethűen örökítette meg a tengerészek mindennapjait. Megfestette, ahogy durva vitorlavászonból készült ruháikban az árbocokon serénykednek, hátuk mögött pedig a tenger tarajos hullámai vetnek tajtékot. Lefestette a fiatalabbik kormányost, amint szilárdan megvetett lábbal a 140 kormánykerék mögött áll, ruháját és sötétszőke hajtincseit könnyű szellő lengeti. Beau eddig még egyetlen, róla készült képet sem látott, de váratlanul feltekintve gyakran azon kapta Cerynise-t, hogy erősen összpontosítva rá, vázlatokat készít egy pergamenlapra. Ha ilyenkor közeledett felé, felesége rendszerint lázasan rendezgetni kezdte rajzait, s mire odaért mellé, az aszszony már valaki másnak az arcképén dolgozott. Egy hideg, de napsütéses reggelen delfinek bukkantak fel a hajó körül, és órákon át mellettük maradtak. Cerynise annyira szerette volna közelebbről szemügyre venni őket, hogy egyensúlyát veszítve majdnem átbukott a korláton. Szerencsére Beau idejében odaugrott, és szemrehányások közepette talpra állította. - Szépen kérem, asszonyom, ne bukfencezzen bele a vízbe! - mordult rá. - A hosszú ruhád lehúz a mélybe, mielőtt odaúszhatnék érted. Cerynise elpirult, mert rájött, hogy milyen óvatlanul viselkedett. - Ne haragudj, Beau! - nézett rá bűnbánóan. – Eszembe sem jutott, hogy baj történhet. A bocsánatkéréstől megenyhülve Beau kéréssé szelídítette a szemrehányást. - Kérlek, ne menj közel többet a korláthoz, ha kint vagyunk a nyílt tengeren, Cerynise! Nem biztonságos. - Igenis, uram! - suttogta Cerynise halkan. - Jó kislány vagy! - nézett le rá Beau mosolyogva, és megsimogatta az arcát.
Cerynise egészen közel hajolt a férfihoz, és derekán megérezte Beau tenyerének szorítását. Egy cseppet sem érdekelte, hogy Oaks és a többiek figyelik őket. Végtére is Beau a férje! - Nem akartalak felbosszantani - mosolygott kedvesen a férfira. - Nem is haragudtam, inkább aggódtam miattad - helyesbített Beau, és elcsodálkozott, hogy Cerynise önként engedi át magát az ölelésének. - Nem akarlak most elveszíteni, ha már egyszer annyi gond és erőfeszítés árán hoztalak magammal. Nem a legszerencsésebb módja a köszönetnyilvánításnak, ha átesel a korláton. Cerynise gyanította, hogy Beau hová akar kilyukadni, de édesen ártatlan képet vágva rákérdezett: - Hogyan mutassam ki a hálámat, Beau? A férfi néhány pillanatig állta Cerynise kíváncsi pillantását. Nagyon is jól tudta, milyen választ vár. - Ezt bízzuk az ön képzeletére, asszonyom! - húzódott mosolyra a szája. Mindenekelőtt szíveskedjék életben maradni! - Megpróbálom teljesíteni az óhaját, uram! - Nagyszerű! - hangzott Beau kurta válasza. Ellépett mellőle, és kezét lassú simogatással csúsztatta le derekáról, amitől Cerynise egészen megmámorosodott. Az asszony csak később, kajürje magányában gondolt arra, hogy Beau is állandóan őt figyelheti, hiszen amikor bajba került, azonnal mellette termett. A következő napokban Cerynise a konyhába is lemerészkedett, és rávette Philippe-et, hogy engedje magát lerajzolni. A szakács tehetségével kivívta Cerynise teljes elismerését, és az asszonyka szerette volna, ha egy kép is emlékezteti rá. Philippe egy darabig zsörtölődött, szabadkozott, de szemmel láthatóan hízelgőnek tartotta, hogy a kapitány felesége őt is le akarja rajzolni. Cerynise több vázlatot is készített róla munka közben, amint bűvészmutatványokat végzett a konyhának nevezett tenyérnyi helyiségben. Cerynise egyszer sem tapasztalta, hogy a legénység tagjai közül bárki is neheztelt volna Beau-ra a Wilsonra kiszabott büntetés miatt. Feltételezte, hogy mindannyian jogosnak tartották a fenyítést, és már el is felejtették. Ami Wilsont illeti, őt még egy hétig bezárva tartották, majd állandó és szigorú felügyelet mellett kemény munkára fogták, és arra kötelezték, hogy hozza helyre a kárt. Thomas Grover megsebesítése miatt az ő munkáját is el kell látnia mindaddig, amíg Grover újra dolgozni tud. Amikor Wilson a fedélzeten dolgozott, Billy Todd figyelmeztette Cerynise-t, hogy maradjon a kajütjében, és azt is érzékeltette, hogy ez a kapitány parancsa. Cerynise engedelmeskedett az utasításoknak. Három héttel később Cerynise bíborvörös hajnalra ébredt. Olyan élénken vibráltak a színek, hogy megkérte Beau-t, engedje fel a fedélzetre, hogy megörökíthesse ezt a csodálatos látványt. Amikor Stephen Oaks egy pillanatra megállt mellette, hogy munkáját megcsodálja, Cerynise alig tudta visz-szafogni lelkesedését. - Hát nem gyönyörű az égbolt? - kérdezte ujjongva. - Még soha életemben nem láttam ilyen színes napfelkeltét! - Az rendben volna, hogy színes - mormogta Oaks kedvetlenül -, de ilyen hajnalt egyetlen tengerész sem szeret látni. - Hogy érti ezt? - nézett rá Cerynise meglepetten. - Van egy tengerészmondás - nézett végig a látóhatáron Oaks. - „Piros égbolt este, jó a matróz kedve. Piros égbolt reggel, köpenyedet vedd fel!" Azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy hamarosan gonosz időt kapunk.
Az égbolton egyetlen felhő sem látszott, Cerynise mégis hitelt adott az elsőtiszt szavainak, mert tudta, hogy sokkal többet tud nála az efféle dolgokról. A közelgő rossz idő látszólag egyetlen matrózt sem érdekelt. A megszokott fürgeséggel közlekedtek a kötélhágcsókon, és újabb vitorlákat vontak fel. Még Beau is utánuk mászott az árbocokra, otthonosan mozgott a kötélrengetegben. Még az árbockosárba is felkúszott, körbehordozta tekintetét a látóhatáron, majd az alatta húzódó vitorlaerdőt vette szemügyre. Cerynise nyugtalanul figyelte, és elszorult a szíve. Lesietett a fedélzetről, és kabinjában próbált megnyugvásra lelni, de ott is fel-alá járkált az idegességtől. Nem sokkal később Billy Todd behozta a reggelijét. Cerynise, közömbösséget erőltetve magára, megszólalt. - A kapitány is reggelizik? - érdeklődött a fiútól. - Ó, igen, asszonyom. Éppen most jött le a kötélzetről. Cerynise szemét a megkönnyebbülés könnyei homályosí-tották el, hálaimát mormolt magában, majd erőtlenül rogyott le a székre. Billy észrevette zaklatottságát, kitöltött neki egy csésze teát, és máris távozott. Cerynise még akkor sem nyugodott meg egészen, amikor visszatért a fedélzetre. Azonnal megpillantotta Beau-t, amint a kötélizomzatú, nyugodt tekintetű első kormányossal beszélgetett. Mellettük állt a hajnali szolgálatot teljesítő fiatal kormányos is. A fiatalember feszült figyelemmel kísérte feljebbvalói beszélgetését, de csak akkor szólalt meg, ha közvetlenül hozzá intézték szavaikat. Cerynise nem tudta, miről beszélgetnek, de gyanította, hogy az kapcsolatban állhat Oaks előrejelzésével. Sejtette, hogy van lehetőség arra, hogy az Audacious elkerülje a viharzóna középpontját, de vajon ki mondhatja meg előre, hol van az a bizonyos középpont? Oaks olyasmivel foglalkozott, ami azonnal felkeltette Cerynise kíváncsiságát. Szeretett volna minél többet megtudni arról a műszerről, amelyet az elsőtiszt a kezében tartott, ezért átsétált a fedélzeten, megállt mellette, és türelmesen várakozott. - Ez a szextáns? - kérdezte az ívelt alapon nyugvó, háromszögletű fémszerkezetre mutatva. - Igen, az - válaszolta az elsőtiszt, meglepve az asszony tájékozottságától. Ezzel és a kronométerrel egy jó tengerész még az égbolton is ki tudja jelölni a helyes utat. - Hogy működik? - Azonnal megmutatom, asszonyom! - ajánlotta készségesen Oaks. - Bele kell nézni ebbe a távcsőbe - mutatott a műszer egyik alkatrészére -, és egy égbolton lévő ponton élesre kell állítani. Ebben az esetben ez a pont a hold, amely még mindig látható fölöttünk. Meg kell mérni a pont és a látóhatár által bezárt szöget. Ennek az adatnak a birtokában a tengerész a megfelelő táblázatok segítségével pillanatok alatt meg tudja határozni a hajó helyzetét. Cerynise elragadtatottan tanulmányozta a holdat. - De hiszen ez csodálatos, Mr. Oaks! - Igen, valóban nagyszerű műszer - bólogatott az elsőtiszt. - Most pedig megmutatom, hogyan kell kiszámítani a szöget. Az elsőtiszt éppen ezzel foglalatoskodott, amikor Cerynise-t furcsa megérzés kerítette hatalmába. Az előbb még teljesen elmerült a szextáns tanulmányozásában, most pedig szívverése felgyorsult, és biztos volt benne, hogy Beau a közelben van. - Mivel foglalkozik, Oaks? - hangzott fel a következő pillanatban Beau szigorú kérdése. Az elsőtiszt riadtan ellépett Cerynise mellől. Teljesen ártatlan volt,
viselkedésében a legkisebb kivetnivaló sem akadt, mégis zavartan dadogott. - Bo-bocsásson meg, kapitány, de a felesége... Mrs. Birmingham kérte, hogy magyarázzam el neki a szextáns működését. - Értem - válaszolta Beau. Egyikükről a másikukra jártatta a tekintetét, alaposan zavarba hozva őket. Cerynise nagyon bánta, hogy kellemetlen helyzetbe hozta az elsőtisztet. - Nem lett volna szabad megzavarnom Mr. Oaksot munka közben, kapitány! szólalt meg az asszony. - Nem fordul elő többé. -Befejezte az oktatást, Oaks? - fordult Beau az elsőtiszt felé. Stephen Oaks zavarában egyik lábáról a másikra állt, a műszert mindkét karjával a melléhez szorította. - Éppen azt akartam megmutatni Mrs. Birminghamnek, hogyan kell a szöget kiszámítani, de nem tudtam befejezni. - Akkor folytassa! - mondta Beau, és meglepett arcukba mosolygott. - Nincs senki, aki ezt magánál jobban el tudná magyarázni. - Kö-köszönöm, uram! - sóhajtotta megkönnyebbülten az elsőtiszt. Cerynise értetlenül bámult könnyedén tovasétáló férje után. Gyanította, hogy Beau szórakozásból ijesztett rájuk. - Bocsásson meg, Mr. Oaks - mentegetőzött Cerynise. -Szeretnék szót váltani a férjemmel. Felgyorsította lépteit, hogy utolérje Beau-t. - Gondolom, most nagyon elégedett magával, kapitány! -szólalt meg elbűvölő mosollyal Cerynise. - Mire gondol, asszonyom? - nézett rá Beau tanácstalanul. - Pontosan tudod, mire gondolok! - válaszolta Cerynise. -Éppen elég régen ismerlek ahhoz, hogy észrevegyem, amikor gonoszkodni akarsz. Szándékosan hoztad zavarba azt a szegény embert, el akartad hitetni vele, hogy féltékeny vagy... - Valóban féltékeny vagyok! - nézett hunyorogva a vitorlák felé Beau. A beismerés annyira meglepte Cerynise-t, hogy nem tudta folytatni a szemrehányásokat. - Féltékeny vagyok minden férfira, aki egyetlen percedre is igényt tart, mert azt a percet nem velem töltőd. Én is meg tudtam volna mutatni azt a szextánst, és el tudtam volna magyarázni a működését, de úgy kerülsz, mintha pestises lennék. Csak akkor vagy hajlandó belépni a kabinomba, ha vendégeim vannak. Asszonyom, ön olyan elszántan védi az erkölcseit, hogy az bármilyen erényövnek a becsületére válna. Beau szemrehányásai az elevenébe vágtak. Valóban kerülte, hogy kettesben maradjon vele, mert tudta, minden csábító pillanat egyre közelebb viszi az ágyához. - Tudod, miért nem kockáztathatom, hogy kettesben maradjak veled. Beau nagyot sóhajtott, mert elege volt Cerynise érveléséből, és a tenger felé pillantott. - Vihar készülődik. A hirtelen témaváltástól Cerynise elbizonytalanodott, de titkon hálás volt érte. - Honnan tudod? Beau a korláthoz lépett, és intett a nőnek, hogy lépjen közelebb. A hajótest mellett fodrozódó szürke masszára mutatott. - Szerinted tegnap is ennyire tajtékos volt a víz? Cerynise a hullámok habos tarajára és a zavaros vízre pillantott, és tagadóan rázta fejét. - És a szél? Észrevettél valamit, amióta feljöttél a fedélzetre?
- Megváltozott az iránya - felelte rövid gondolkodás után az asszony. Beau elismerően bólogatott, tetszett neki Cerynise jó megfigyelőképessége. - És bármelyik pillanatban újra megváltozhat. De nem kell félned, édesem! tette hozzá, amikor észrevette Cerynise arcán az aggodalmat. - Az Audacious már számos vihart túlélt, és soha nem esett baja. - Viharban a horizontot sem fogom látni - jegyezte meg aggodalmasan Cerynise. Beau karjával átfogta Cerynise vállát, közelebb vonta magához, és állat az asszony feje búbjára ejtette. - Az lenne a legjobb, ha bejönnél a kajütömbe. Megígérhetem, hogy olyasmit mutatok neked, amit nézhetsz is, foghatsz is, és annyira leköti a figyelmedet, hogy észre sem veszed a vihart. - Beául - korholta Cerynise a férfit. - Szégyelld magad! Beau elmosolyodott, és még közelebb vonta magához. - Miért is ne? A viharban senki sem hall meg bennünket! - Nem illik így beszélned velem! Néhány hét múlva talán már nem is leszünk házasok! - Ezzel ráérünk akkor foglalkozni, asszonyom, amikor eljön az ideje. Addig viszont a feleségem vagy, de mivel nem tudlak úgy kiélvezi, mint egy rendes férj, el kell viselned a humoromat, hiszen csak ezzel tudok bosszút állni rajtad. Cerynise egy grimaszt vágott, és megpróbálta eltolni magától Beau-t, de a férfi szorosabbra fonta körülötte karját, és a fülébe súgta: - Maradj nyugton, különben mindketten kellemetlen helyzetbe kerülünk! Cerynise Beau nyakába fúrta arcát, és közelebb húzódott hozzá, hogy szoknyájával fedezéket nyújtson neki. Örült, hogy Beau nem látja, amint arcát elönti a forróság, mégis különös elégedettséget érzett, amiért közelsége ilyen hatással van férjére. Hosszú percek teltek el így, majd Beau lazított szorításán. Cerynise egy mosolyt küldött felé, és elindult a lépcső irányába. Beau hosszan nézett utána, és kénytelen volt bevallani önmagának, hogy egyre jobban megszereti ezt a lányt. A tenger egyre jobban tajtékzott, színe szürkére váltott. Cerynise-nak elég volt egy pillantást vetnie felé, máris elfogta a hányinger. Az alacsonyan gomolygó felhők eltakarták a napot, a szél egyre erősödött. Esőcseppek hullottak, majd nyomasztó sötétség szállt a tengerre. Cerynise visszament a fülkéjébe, magányosan elfogyasztotta vacsoráját, és becsúszott a takaró alá. Egyszerre minden unalmasnak tűnt számára, alig bírta leküzdeni vágyát, hogy át ne meneküljön a szomszédos, férfias kényelemmel berendezett kabinba. Végül azonban szűzies magányban töltötte az éjszakát. Reggel látta, hogy a világ megváltozott, a hajó vadul hánykolódik a viharos tengeren, és sárgás szürkeség borul föléjük. - Nagy szél lesz, asszonyom, igen nagy szél! - jelentette ki Billy izgatottan, amikor behozta a reggelijét. - A kapitány is ezt mondta! - Tévedett valaha? - kérdezte Cerynise reménykedve. - A kapitány? - kérdezett vissza döbbenten Billy. - Nem emlékszem ilyesmire. Úgy ismeri a tengert, mint a... - .. .tenyerét - fejezte be a mondatot Cerynise elkomorulva, és eltolta maga elől a tálcát. Biztos volt benne, hogy félelme a vihartól szülei elvesztésének emlékéhez kapcsolódik. - Úgy érzem, megint rosszul leszek - szólalt meg elkeseredve. - Ne, asszonyom, ne tegye! - könyörgött Billy kétségbeesetten. - Ezt meg kellene mondanom a kapitánynak, és neki most nagyon sok a dolga! Ráadásul azt is mondta, hogy kísérjem fel önt a fedélzetre, hogy a saját szemével is
lássa, nem tud többet feljönni, ha teljes erővel lecsap ránk a vihar. Cerynise némán bólogatott, szorosan magára csavarta kabátját, és elindult a lépcsőn fölfelé. A fedélzetre érve úgy érezte, a szél a csontjáig hatol. A hullámok egyre nagyobb erővel ostromolták a hajó oldalát, és habos tajtékot vetettek a fedélzetre. Az Audacious a szürke hullámvölgyek közé süly-lyedt, majd a feltornyosuló hullámok ismét a hátukra emelték. Cerynise megkapaszkodott, szeme elkerekedett a félelemtől. A fedélzeten keresztbe köteleket feszítettek ki kapaszkodónak. Ezeket még egyik matróz sem használta, de Cerynise nem volt biztos abban, hogy meg tud állni a lábán segítség nélkül. Keményen megmarkolta a kötelet, és ösztönösen Beau-t kereste tekintetével. A férfi a főkormányossal beszélgetett, mindketten a tenger felé néztek. Beau vastag tengerészpulóvert húzott magára, sapkáját ferdén nyomta a fejébe, meggátolva ezzel, hogy sötét sörényét a szél a szemébe fiijja. Egy pillanatra szembefordult a széllel, és fejét hátravetve hangosan felkacagott, mintha élvezné a helyzetet. Cerynise a fejét csóválta. Képtelen volt felfogni, hogyan tudnak a férfiak így szembenézni a veszéllyel, és úgy döntött, hogy ebből neki máris elege van. Az elsőtiszt kajütjének nyugalmát most nagyon vonzónak találta. A vihar végigtombolta az éjszakát, és hajnalra sem csillapodott. A sűrű, szürke pára még a főárboc csúcsát is eltakarta. Az elemek mintha rettenetes bosszút akartak volna állni démoni erejükkel a birodalmukba behatoló, törékeny kis hajón. Hajnali két óra tájban Cerynise a folyosóról behallatszó lábdobogásra ébredt, amelyet elfojtott szitkozódás követett. Elszorult a szíve. Kiugrott az ágyból, kitárta az ajtót, és kinézett. Beau-t látta kabinja felé botladozni a billegő folyosón. Éppen vízhatlan köpenyét tépte le magáról, amely láthatólag nem sokat használt, az alatta lévő ruha annyira átnedvesedett, hogy a férfi nedves nyomokat hagyott maga után a folyosón. Cerynise észrevette, hogy a kapitány minden ízében reszket, annyira átfázott. Beau berúgta maga előtt az ajtót, és berohant a kajütbe. Azzal sem fárasztotta magát, hogy behúzza maga után az ajtót. Ledobta esőköpenyét és sapkáját, letépte a pulóverét, az ingét és a trikóját. Cerynise mindvégig a nyomában volt, és becsukta az ajtót. Beau észrevette, hogy nincs egyedül. Látta, hogy Cerynise ugyanazt a hálóinget viseli, mint amikor a tengeribetegség gyötörte. A lágy, áttetsző anyag csodálatosan kiemelte az asz-szony domborulatait, de a férfinak most se ereje, se kedve nem volt ahhoz, hogy a szerelemmel foglalkozzon. - Jo-jobban te-tenné, asszonyom, ha vi-visszamenne az ágyába, mi-mielőtt halálra fázik - vacogta, miközben jégcsappá fagyott, akaratának alig engedelmeskedő ujjaival a nadrágját próbálta kigombolni. - Ha itt ma-maradsz, akkor tö-többet fogsz látni, mint amennyit szű-szűzies szemérmes-segéd el tud vi-viselni! - Te is gondoskodtál rólam, amikor szükségem volt rá -jelentette ki Cerynise, és kimarkolt néhány törülközőt a szekrényből. - Különben is, már mindenedet láttam, amit egy feleség csak láthat! - Ez igaz - felelte Beau. Az ágy szélére rogyva lehajolt, hogy lehúzza a csizmáját, de egy kimerült sóhajjal feladta a próbálkozást, és karját széttárva hanyatt vetette magát az ágyon. Cerynise azonnal ott termett mellette. A lábához térdelt, lehúzta róla a csizmáját, a nadrágját és az alsóneműjét. Beau becsukott szemmel feküdt, de szemhéja azonnal felpattant, amikor
Cerynise az egész testét végigdörzsölte a száraz törülközőkkel. Meglepődött ifjú felesége bátorságán, hogy az nemcsak mellét és végtagjait törölgeti szárazra, hanem a kényesebb testtájakat sem hagyja érintetlenül. Máskor, hasonló helyzetben eluralkodott volna rajta a fékezne tétlen szenvedély, de most elhaló hangon csak egy kis forró levest kért. - Betakarlak, előkerítem Billyt, és leküldöm a konyhába, hogy melegítsen neked valami ételt - nyugtatgatta Cerynise, miközben lepedőt és vastag tollpaplant terített rá. A szekrényből magára kapta a jól ismert férfiköpenyt, övvel szorosra fogta a derekán, és elindult, hogy megkeresse Billyt. Néhány pillanat elteltével már vissza is tért a kajütbe, és lejjebb csavarta a lámpákat. Érezte, hogy Beau fáradt tekintete minden mozdulatát követi. Amikor a leves megérkezett, Cerynise feltornyozta a párnákat Beau háta mögött, megemelte a fejét, és etetni kezdte. A férfin annyira eluralkodott a fáradtság, hogy szeme két kanál étel között le-lecsukódott. Cerynise úgy döntött, hogy mellette marad éjszakára. Az ágya mellé terített egy pokrócot, de Beau elfojtott nyögésére felpillantott. - Feküdj mellém - kérte halkan nyögdécselve, és nagy sóhajtással ismét behunyta a szemét. A kemény padló egyébként sem tűnt túl hívogatónak, gondolta Cerynise, amikor férjén átmászva elhelyezkedett a fal melletti szűk helyen. Tenyerével végigsimította Beau mellkasát, és érezte, hogy a férfi keze erőtlenül az övére kulcsolódik. Néhány pillanattal később nehéz, egyenletes légzése elárulta, hogy mély álomba merült. Cerynise elmosolyodott, orrát Beau széles hátához dörzsölte, majd közelebb húzódva hozzá, fejének is kényelmes helyet talált. Beau kisvártatva már fel is kelt ágyából az édesdeden alvó lány mellől, és visszatért az elemek háborújába. A legénység hatórás váltásban dolgozott, de Beau állandóan talpon volt. Kevés időt töltött kajütjében, de ha megjelent, Cerynise azonnal ott termett mellette, segített leverni az átázott holmit, és milliónyi apró kedvességgel halmozta el. A vihar tombolása végre alábbhagyott, az Audacious szelídebb vizekre vitorlázott. A kedvező széljárás kihasználására a fregatt összes vitorláját felvonták. Újra szép idő köszöntött rájuk, az emberek mosolya és fokozott munkakedve megnyugvásukról és megkönnyebbülésükről tanúskodott. Cerynise örömét megkeserítette, hogy Beau közel sem volt annyira energikus, mint a vihar előtt. Azt is észrevette, hogy a férfi arca néha erősen kipirul, majd a következő pillanatban halálos sápadtság ömlik el rajta, nyúzottá és elkínzottá válik. Mozdulatai feszültségről és nyugtalanságról árulkodtak, néha még az is nagy erőfeszítésébe tellett, hogy az ágyától elmenjen az asztalig, vagy felsétáljon a fedélzetre. Cerynise tanúja volt, amint Beau néhány szót váltott Oaksszal, akinek arca szavai hallatán gondterheltté vált. Délutánonként a kapitány rendszerint a hátsó fedélzeter tartózkodott, de most nem volt sehol. Akkor sem jelent meg amikor az éjszakai őrség átvette a szolgálatot. Cerynise egyre jobban aggódott. Nem szívesen zavart; meg magányában, de úgy döntött, hogy megnézi, mindéi rendben van-e. Ha mást nem is ér el vele, legalább sajá magát megnyugtatja. Hosszú ideig hallgatózott Beau kajütjének ajtaja előtt, d odabentről egyetlen hang sem szűrődött ki. Cerynise ner bírta tovább, és bekopogott. Nem érkezett válasz, ezé: elszánta magát, és lassan lenyomta a kilincset. Férje mezt< lenül
hevert az ágyon, karjával takarva el szemét. - Beau... - suttogta Cerynise, és csendesen az ágyhoz lepel Nem kapott választ, ezért óvatosan megérintette az ara A férfi egész teste égett a láztól. Cerynise azonnal munkához látott. Billyt elszalasztot egy vödör forró vízért és egy köteg friss törülközőért. Eztí leküldte a konyhába Philippe-hez, hogy gyorsan készíts< egy erőlevest, és küldjön gyógyteát. Amikor Cerynise ismét az ágyhoz lépett, Beau összefu géstelenül motyogott. Furcsán nézett az asszonyra, amikor leült az ágya szélére, és egy kis vizet próbált ajkai közé erőit ni. Kezével vadul csapkodott, a bögre széles ívben repült ki Cerynise kezéből. Az asszony hideg borogatást tett homlokára, egy másik rongydarabbal a nyakát és a mellét kezdte törölget-ni, közben halk, becéző szavakkal próbálta megnyugtatni. A hideg vizes borogatás nem vált be, Beau láza nem csillapodott. Cerynise más módszert választott. Hideg vizet fröcs-költ a mellére, vizes ruhát terített rá, és egy ideig rajta hagyta. Altestével is megtette ugyanezt, most nem érdekelte a meztelensége. Túlságosan is aggódott ahhoz, hogy efféle dolgokkal foglalkozzon. A vizes ruha a lázas testtől hamar átmelegedett. Cerynise éppen a borogatást cserélte ki a férfi homlokán, amikor Beau hirtelen kinyitotta a szemét, és meglepetten rábámult. Kezei erősen az asszony karjára kulcsolódtak, markáns vonásain mosoly suhant át, és a mellére vonta. - Szükségem van rád... - Tudom - válaszolta Cerynise kedvesen, és megpróbálta kiszabadítani karját Beau szorításából. Homlokára tette a vizes ruhát, de a következő pillanatban melleit már a férfi széles tenyerében érezte. - Viselkedj, szerelmem! Még beteg vagy! - simogatta meg a halántékát. - Ezt majd megbeszéljük, amikor jobban leszel. A férfi halványan elmosolyodott, amikor Cerynise megpróbálta félretolni a kezét. - Nem kell félned, édesem! - suttogta. - Nem leszek durva hozzád! - Beteg vagy! - próbálta megértetni vele Cerynise. -Pihenned kell! Feküdj szépen vissza, és viselkedj rendesen! Cerynise ruhája a küzdelemben egészen a melle aljáig felhasadt a varrásnál, érett, gömbölyű keblei előrebuktak. - No, látod, mit tettél? - korholta szelíden. - Gyönyörű vagy! - nyöszörögte Beau, és kinyúlt, hogy megtapintsa a domborulatokat. Cerynise elhatározta, hogy távolságot tart lázasan szerelmes férjétől, amíg az nem hullik vissza az öntudatlanságba. Összefogta magán a ruhát, visszasietett kajütjébe, hálóinget és köpenyt húzott magára, majd visszatért a kapitányhoz. Beau a falnak fordulva feküdt, karjának és lábának rán-gatózása azt sejtette, hogy álmában erős ellenfelekkel vette fel a harcot. Mallorcáról kezdett motyogni... a fregattot veszély fenyegeti... harc, verekedés... emberek, akiket ki kell szabadítani a börtönből... A következő három nap kínszenvedés volt Cerynise számára. Beau időnkét felismerte, tudta, hol vannak, zokszó nélkül hagyta magát etetni és fürdetni. Azután a láza újból felszökött, és önkívületbe zuhant. Bár Oaks és Billy felajánlották, hogy felváltva őrködnek a kapitány ágya mellett, Cerynise határozottan visszautasította ajánlatukat. A gondolatát sem
tudta elviselni annak, hogy Beau-t akár rövid időre is magára hagyja. Holmiját áthozta az elsőtiszt kajütjéből, elfogyasztotta, amit elé tettek, de fogalma sem volt, hogy mit eszik, és annak milyen az íze. Olyan hűségesen virrasztó tt Beau ágyánál, mint anya a beteg gyereke mellett. A fregatton Stephen Oaks vette át a parancsnokságot, aki gyakran megjelent a kajütben, hogy lássa, változott-e a kapitány állapota. Billy Todd többnyire a közelben téblábolt, kölyökarcára mélységes aggodalom költözött. Philippe azért nyugtalankodott, hogy nem elég, amit a kapitányáért tesz. A főkormányos kérdésekkel ostromolta Cerynise-t, amelyekből csak úgy áradt az aggodalom. Felajánlotta a segítségét, de Cerynise udvariasan elhárította. Cerynise megpróbált folyadékot erőltetni férje ajkai közé. Néha sokáig szorította a csészét a szájához, és állandóan győzködte, hogy legalább egy korty vizet vagy levest igyon. Ha a férfi elfordította a fejét, akkor gyengéden korholta enge-detlenségéért, és saját szavait olvasta a fejére. - Úgy ki vagy száradva, mint egy csontváz. Igyál! Innod kell valamit! Korábbi gátlásai, hogy intim testrészeit megérintse, a rendszeres fürdetés és ápolás alatt úgy eltűntek, mintha soha nem lettek volna. Bár szüzességét megőrizte, naivitása tovaszállt. Amikor a férfinak ahhoz sem volt ereje, hogy talpra álljon, Cerynise mint egy gyakorlott ápolónő vitte neki az ágytálat, majd gondoskodott arról is, hogy az ajtó elé kitett edényt Billy azonnal eltüntesse. - Miért nem hagyod, hogy a fiú végezze el ezeket a dolgokat? - kérdezte Beau zavartan, amikor eszméleténél volt. Cerynise csillogó szemmel rámosolygott, és Beau szavait ismételte: -Betegségben, egészségben, drágaságom... - Eldöntötted, hogy kínozni fogsz, asszony? - próbált ráförmedni szigorúan a férfi. - Ilyesmit soha nem tennék, drágám - felelte Cerynise, majd évődve hozzátette: - Csak annyira akarlak helyrehozni, hogy a következő néhány hónapban ne kelljen özvegyi fátylat viselnem. - Nem akarom, hogy így láss! - nyögdécselte panaszosán Beau, kezével eltakarva égő arcát. Elege volt a betegeskedésből, és zavarba hozta az asszony gondoskodása, hiszen mindig önállóan intézte a dolgait. Cerynise ismét odalépett az ágyához, hogy kicserélje alatta a lepedőt és lehúzza az ágyneműjét. - Fordult a kocka, igaz, kapitány? - kérdezte évődve. - Szándékosan kötekedsz velem, mert nincs erőm, hogy bármit tegyek ellene! - mondta morcosán Beau. Cerynise csillogó szemmel nézett vissza rá. - És ha erősebb lenne, uram, akkor mit tenne? - kérdezte pajkos kíváncsisággal. Beau még így, félig kábán is felfedezte Cerynise hangjában a kacérkodást. - Legyen óvatos, asszonyom! Nem akadályoz ám majd mindig a gyengeségem! - Furcsa, eddig nem is vettem észre, hogy akadályozott volna valami - nézett Cerynise a szemébe, arra emlékeztetve a férfit, hogy néhány perccel korábban, fürdetés közben Beau férfiassága megkeményedett kezében. - Én most másról beszélek... a gyengeség igazán elkeserít -morogta Beau kelletlenül. - Ha félholt lennék, a látványod akkor is felébresztené azt a testrészemet. Nagy biztonságban érezheti magát, asszonyom, máskülönben nem merne évődni velem! - Ugyan, én ilyesmire nem is gondoltam, uram - bizonygatta Cerynise. Egy mosolyt villantott rá, majd ujjaival jelezte, hogy szeretné, ha elfordulna. -
Szeretném felvenni a hálóingemet. Mr. Oaksnak átmenetileg visszaadtam a kajütjét, így most nem lenne illő, ha megkérném, hogy menjen ki, amíg átöltözöm. - Te már éppen eleget láttál belőlem - vitatkozott Beau. -Miért ne láthatnék én is többet belőled? - Azért, drága férjecském, mert ha én rád nézek, attól téged nem fenyeget az erőszak veszélye. - Miért lenne erőszak, ha egy férj szeretkezik a feleségével? - Ennek eldöntését bízzuk a jövőre, drágám - válaszolta Cerynise kacér mosollyal. - Most pedig szeretném, ha elfordítanád a fejedet... kérlek! Másnap este Beau láza hirtelen felszökött, egyik kábulat-ból a másikba zuhant. Egy alkalommal akkorát rúgott, hogy lábával felborította a lavórt, és Cerynise csuromvizes lett. A férfi végre megnyugodott, de Cerynise továbbra is borogatta, hogy láza ne emelkedjen. Eloltotta az összes lámpát, csak egyet hagyott égve az ágy közelében, majd átmászott Beau-n, és elfoglalta a szokásos helyét. Szellemileg és fizikailag kimerítette a férfi állapota miatt érzett mélységes aggodalom. Közelebb húzódott a hátához, és biztonságérzettel töltötte el a tenyere alatt érzett egyenletes szívverés. Lehunyta a szemét, és átadta magát a békés pihenésnek. Furcsa gyönyörökre lelhet valaki Morpheusz karjaiban. Cerynise meleg, bizsergető nedvességet érzett mellbimbóján, egy forró kéz a hálóinge alá nyúlt, és rejtett puhasága után kutatott. Álombéli szeretője kézmozdulatainak engedelmeskedve hanyatt feküdt, és széttárta lábait. Meztelen test nehezedett rá, a tűzben égő keménység tompán hatolt a testébe, de ez most becéző simogatásnak tűnt, és örömet szerzett. Hirtelen égő fájdalom hasított belé, és levegő után kapkodva emelte fel fejét a párnáról. Megpróbálta kezével kitörölni az álmot a szeméből, de rá kellett jönnie, hogy az Ölében érzett lökések nagyon is valóságosak. Beau-n még lázasan és félig kábultan is elhatalmasodott a szenvedély. Karcsú csípője lágy mozdulatokkal az asszonyét simogatta, hogy enyhítse a behatolás okozta fájdalmat. Cerynise bensőjében, ott, ahol a kőkemény testrészt érezte, apró szikrácskák gyúltak, és egész testét lángra lobbantotta a szenvedély. A hetekkel korábbi részletes magyarázat egyszerre világossá vált számára, és most úgy válaszolt testével, ahogy annak idején Beau leírta, hogyan lehet a férfinak örömet szerezni. Derekát megfeszítette, és kicsit felfelé tartva teljesen magába fogadta a férfit, szenvedélyes odaadással segítette, hogy vágyait kielégítse. Beau már régen szerette volna ezt megkapni tőle, s ő most mindenét odaadta neki. A férfi nehéz zihálása túlságosan hangosnak tűnt, érezte, hogy saját lélegzete is egyre gyorsul, egyenesen testének belsejéből szakad fel. Beau öle egyre erősebben csapódott az övéhez. Cerynise nyöszörögve várta az ismeretlen megköny-nyebbülést. Égető, kielégíthetetlen vágy hatalmasodott el rajta, amely annyira megvadította, hogy körmeit a férfi hátába mélyesz-tette. Érezte, amint szétáradnak testében a gyönyör első, lüktető hullámai. Mohón szívta magába az élvezetet, vonaglani kezdett, majd a két test egymásnak feszült, és felcsapott a sistergő eksztázis tüze. Szédítő élmény volt, amint érezte, hogy gyönyörrel teli apró buborékok áradnak szét mindkettőjükben. Lázas forróság áradt szét egész testében, betöltötte annak minden apró kis üregét, és férje feszes fenekébe kapaszkodva még jobban hozzápréselte magát, hogy a gyönyör egyetlen cseppje, egyetlen pillanata se vesszen kárba. A kemény lökések fokozatosan lelassultak, és Beau ernyedten borult a vállára.
- Ne hagyj el, Cerynise... - suttogta Beau az asszony nyakába. - Nem hagylak el, Beau! - karolta át Cerymse, és szemét örömkönnyek árasztották el. Szorosan magához ölelve tartotta, érezte minden szívdobbanását, férje nehéz lélegzete az arcát simogatta. Fogalma sem volt, meddig feküdhettek ebben a helyzetben. Szempillái már elnehezültek, amikor Beau lecsúszott róla. Elfordult tőle, szorosan magára vonta a takarót, és remegni kezdett. - Hideg van - motyogta. - Nagyon fázom. Cerynise-on félelem lett úrrá. Felkönyökölt, és homlokára tette a kezét. Most határozottan hűvösebbnek érezte. Megkönnyebbülten felsóhajtott, és némi meglepetéssel nézett végig magán. Hálóingének zsinórja a nyakán megoldódott, a ruha lecsúszott, és fedetlenül hagyta telt kebleit. Beau borostája tűhegynyi piros foltokat hagyott az alabástrom-színű halmokon, mellbimbói a nyalogatástól sötétebbekké és érzékennyé váltak. Cerynise úgy érezte, hogy ezek az apró sebecskék mind új, valódi asszonyi mivoltát bizonyítják. Esküvőjük napján Beau hihetetlenül gyengéden bánt ezekkel az érzékeny kis gömböcskékkel. Lázas állapotában azonban vágyai beteljesülésén kívül nem érdekelte más, és akaratlanul is apró sérüléseket okozott. Cerynise óvatosan átmászott férjén, közben nagyon vigyázott, hogy meg ne zavarja. Érezte, Beau utána nyúl, hogy maga mellett tartsa. Mikor végül mégis sikerült kiszállnia az ágyból, a férfi karja visszahanyatlott a takaróra. Cerynise megállt az ágy mellett, néhány pillanatig nézte férjét, és közelebb érezte magához, mint valaha. Mellé térdelt, és könnyű csókokat lehelt a fülére, az arcára és az ajkára. Hirtelen eszébe jutott, hogy szeretkezés közben Beau egyszer sem csókolta meg. Úgy tűnt, mintha kerülte volna a csókolózást, pedig korábban mindig szenvedélyesen áhította a csókjait. A férfi elnehezült szemhéjai alól félig kábultan nézett rá. Cerynise a sarkára ült, és meg sem próbálta mellét eltakarni. Beau lassan végigsimogatta tekintetével. Kinyújtotta felé a kezét, de nagy sóhajtással azonnal maga mellé ejtette. Néhány pillanat elteltével Cerynise felállt. Meglepődött, mert valami furcsa, ragacsos nedvességet érzett a lába között. Közelebbről szemügyre véve rájött, hogy az a saját vére. Visszanézett az ágyra, és pirosló vérfoltot pillantott meg a lepedőn. Tovább nézelődött, és meg kellett állapítania, hogy Beau-n is nyomot hagyott a szüzesség feláldozásának szertartása. A fürdés elengedhetetlennek látszott, és a lepedőt is ki kellett cserélnie. Friss hálóinget kapott magára, és hozzálátott Beau mos-datásához és a lepedőcseréhez. Gyengéden megsimogatta a férfi homlokát, és megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor érezte, hogy bőre már sokkal hűvösebb. Álma is mélyebbnek és könnyebbnek tűnt. Egy alkalommal úgy tűnt, mintha felébredt volna, és szája is megmozdult. Alig hallható szavak hagyták el ajkát. - Cerynise, ne tarts örökké távol magadtól... Az asszony elkomorult, szívébe belehasított a fájdalom. Nem is emlékszik rá, hogy mi történt! Valószínűleg akkor sem emlékszik majd, amikor teljesen magához tér. Elhiszi-e egyáltalán, amikor elmondja neki? Talán azt gondolja, hogy kihasználta önkívületi állapotát. Vagy ami még valószínűbb, ragaszkodni fog hozzá, hogy ezt mindaddig folytassák, amíg a házasságukat nem érvénytelenítik. Bármilyen fájdalmas volt arra gondolnia, hogy Charleston-ba érkezésük után Beau megindítja a válópert, Cerynise megerősítette korábbi elhatározását,
hogy nem gátolja meg a férfit szabadsága visszaszerzésében. Hadd higgye azt inkább, hogy nem hálták el a házasságot, mint hogy bosszankodjon kapcsolatuk miatt, amit csak átmenetinek szánt. Fájdalmas lesz, de talán könnyebb elengedni, ha soha nem tudja meg, mi történt kettejük között. Úgysem fogadja el feleségeként... Cerynise könnyeit nyeldeste, és úgy érezte, szíve kihűl, amikor ezek a gondolatok megfogalmazódtak benne. Nem! Az lesz a legjobb, ha úgy tesz, mintha semmi sem történt volna! Elhatározása percről percre szilárdult. Nem is gondolt másra, csak arra, hogy megadja Beau-nak a döntés szabadságát. Mondja ki ő, hogy fenn akarja-e tartani ezt a házasságot, vagy meg akarja szüntetni! Szerető gondoskodással látott hozzá a békésen pihenő férfi megmosdatásához, könnyes szemmel karját, mellét és arcát csókolgatta, aztán kihúzta alóla a foltos lepedőt, és frisset terített a matracra. Éppen végzett az ágy rendbetételével, amikor a folyosón meghallotta Billy lépteit. Gyorsan körülnézett, és rejtekhelyet keresett a szennyes holminak. Tekintete az ágy melletti szekrényre vetődött, ahol Beau a vízhatlan ruháit szokta tartani. Most már nyugodtabb lesz az útjuk, nem lesz szükség erre a holmira, így a szekrényt sem fogják kinyitni. Összetekerte a lepedőt a hálóingével, és gyorsan begyömöszölte a többi ruha mögé. Alig csukta be a szekrény ajtaját, felhangzott Billy kopogása. Arról érdeklődött, hogy szüksége van-e még valamire, vagy elmehet lefeküdni. - Lement a kapitány láza, Billy - mondta Cerynise a fiúnak az ajtón keresztül. - Most már minden rendben lesz. Menj csak nyugodtan aludni! Billy ujjongott, a kapitány gyógyulásának híre nagy örömet szerzett neki.
X. fejezet Beau átvette az Audacious parancsnokságát, és olyan hévvel látott munkához, ami mindenkit meggyőzött teljes felgyógyulásáról. Cerynise-nak reménye sem maradt, hogy a férfi valaha is emlékezni fog bizalmas együttlétükre. Ahogy egészsége helyreállt, és Cerynise-t maga mellett találta az ágyban, azonnal rá akarta beszélni szüzességét őrző feleségét, hogy adja át magát a hitvesi ágy örömeinek. Csókokkal halmozta el, ígérte, hogy gyengéd lesz hozzá, és a kezdeti apró fájdalom ellenére az asszony is élvezi majd az együttlétet. A szédítő ostrom közben már a hálóinge nyakát összefogó szalagot is megoldotta. Cerynise-ban nem maradt kétség, hogy férje ismét a régi önmaga, és ugyanügy vágyik a szeretkezés után, mint korábban. Vágytól fűtött hízelgése fokozta az asszony éhségét a már megízlelt gyönyör után. Annyira bosszantotta, hogy férje még mindig szűznek gondolja, hogy játékos enyelgésük közben egyszer még a párnát is az arcába vágta. Néhány pillanattal korábban Beau még valami ködös benyomásokkal teli álomvilágban járt, de hirtelen rájött, hogy jól érzi magát. Azonnal tudta, hogy nagyon beteg lehetett, és ettől a különös elégedettsége még talányosabbá vált számára. Képtelen volt rájönni az okára. Az elmúlt napok teljesen kiestek, de valami történhetett, és érezte, hogy ez a valami Cerynise-szal kapcsolatos. Néha felvillantak benne olyan jelenetek, hogy felesége vir-raszt mellette, és ápolja, aztán befészkeli magát a háta mögé, lágy melleivel szorosan hozzásimul, még formás combjait is maga alatt érezte. Talán ez igaz lehet, gondolta. Ennél érzékibb jelenetek is bevillantak tudatába, a képek azonban olyan merészek voltak, hogy kénytelen volt visszatérni a földre, és képzelgéseknek tekintette őket. Ugyan hogy is gondolhatott olyasmire, hogy ifjú felesége karjára csúszott hálóinggel ül az ágya mellett, és lágy, áttetszőén fehér mellei a lanterna fényében sejtelmes, rózsaszín árnyalatot kapnak? Hogyan is juthatott eszébe, hogy Cerynise a körmét a hátába mélyeszti, amikor a szerelem magvait az ölébe lövelli? Vagy hogy szaggatottan zihál, amikor eljut a csúcsra? Semmi változást nem érzékelt az asszonyon. Ha lehetséges, a korábbinál is kényesebben vigyázott arra, hogy hozzá ne érjen, hiszen amint ujjaival meglazította nyakán a hálóingét összefogó zsinórt, már repült is arcába a párna. A varrás engedett, a pihék az arcába hullottak. Beau kezdte elveszíteni humorérzékét. Felesége felállt az ágyon, megemelte hálóingét, és keresztülugrott rajta, közben olyan csábító részeket engedett látni magából, hogy Beau-nak a lélegzete is elállt. Cerynise egy zsákba dobálta holmiját, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy minél előbb megszabaduljon férjétől. Beau morogva seperte le magáról a tollpihéket, és nem törődve azzal, hogy felidegesíti ezzel feleségét, meztelenül odasétált a mosdóállványhoz. - No te aztán alapos felfordulást rendeztél a kajütömben -háborgott. - Billy biztosan jól szórakozik majd, amíg ezt mind visszatömködi a huzatba. Cerynise elfordította a fejét, és igyekezett hűvös méltósággal válaszolni. - Azt nem akartam, hogy a toll is kirepüljön belőle. - Lehet, hogy nem, de meg akartál dobni vele, igaz? Talán túl megterhelő volt olyan emberről gondoskodni, akit ledön-tött lábáról a betegség? - kérdezte metsző gúnnyal. - Ezért feltétlenül gorombáskodnod kell velem? - Durva vagy! - közölte Cerynise.
- Olyan vagyok, mint egy férj - vágott vissza tömören Beau, miközben a tollpihéket csapkodta le az arcáról. - De úgy látom, szűzies tisztaságod ezt sem tudja elviselni. Már korábban is megmondtam, hogy nagyon élvezem, ha a melledet nézhetem. Ilyen szépet még soha nem láttam! Cerynise-nak hirtelen az jutott eszébe, hogy vajon valóban annyira élveznée, ha megmutatná neki a mellét, amelyen még mindig látszanak a borosta okozta apró sérülések? Feltételezte, hogy a szenvedély pillanatait Beau a tudata mélyére süly-lyesztette, és együttlétüket úgy elfelejtette, mint az a részeg, aki egy züllött éjszaka után kijózanodva semmire sem emlékszik. Cerynise-nak a testük egymásba olvadása sokkal többet jelentett a testi gyönyörnél. Lényegesebb volt számára az a felismerés, hogy most már valójában és törvényesen is a felesége lett. Nehéz volt visszanyelni feltörő érzelmeit. Bár állandóan szemrehányást tett magának, amiért felelőtlenül befeküdt az ágyába, ez már mit sem változtatott a történteken. Az szomorította el igazán, hogy nem adhatja ki magából gyengéd érzelmeit, és nem válaszolhat úgy közeledésére, mint ahogy egy szerető feleségnek válaszolnia kellene. - Sok női mellet láttál már, kapitány? - érdeklődött Cerynise, kísérletet téve, hogy fesztelennek tűnjön. Férje merően ránézett, de csak királynői tartással magasra emelt arcélét láthatta. Képzelgés lett volna, amikor úgy érezte, hogy gombóc van felesége torkában? - Éppen eleget láttam ahhoz, hogy eldönthessem, a tiéd mindegyiket felülmúlja. Elég teltek ahhoz, hogy a tenyeremet betöltsék, ráadásul a formájuk is olyan, hogy tökéletesebbet el sem lehet képzelni. - Elég sokat láthattál, kapitány - jegyezte meg hűvösen Cerynise. Kifejezhetem az elismerésemet? - Az ördögbe, nem! - horkant fel Beau, és hosszú léptekkel Cerynise mellett termett. Szólásra akarta nyitni a száját, de egy tollpihe a torkán akadt, és krákogni kezdett. Cerynise elkacagta magát. Biztonságos távolságra táncolt Beau-tól, és hangos hahotára fakadt. - Most már csak a kátrány hiányzik rólad, toll már több van rajtad, mint kellene! Beau végignézett magán, majd legférfiasabb testrészéről kezdte szedegetni a tollpihéket. - Nem lennék meglepve, ha port is találnék rajta! - Én viszont igen! - jegyezte meg vidáman Cerynise. Beau összehúzott szemmel nézett az asszonyra. Már a nyelve hegyén volt a kérdés, hogy valóban szeretkezett-e vele. Ha csak álmodta az egészet, akkor legalább okot ad feleségének, hogy elgondolkozzon azon, vajon miért fantáziái vele kapcsolatban reggel, délben és éjszaka. - Talán ön többet tud nálam, asszonyom? Cerynise összeharapta ajkát, hogy ki ne bukjon belőle az igazság, aztán erőt vett magán, és közömbösen vállat vont. - Londonban egész sereg utcanő vett körül. Az esküvőnk előtti estén többel is láttalak. Ha Cerynise abban bízott, hogy leleplezésével zavarba hozhatja férjét, csalódnia kellett. - Akkor azt is láttad, hogy amikor odajöttek a kocsimhoz, faképnél hagytam őket. - De azért biztosan élvezted annak a kis nőcskének a simo-gatását! - emelte
magasba orrát Cerynise, az erkölcscsősz szerepében tetszelegve. - Emlékszem, egész csinos volt! - Furcsa - szólalt meg Beau, és elgondolkodva megdörzsölte borostás állat. Amikor te érintesz meg ott, az eredménye azonnal megmutatkozik. De ahogy visszaemlék-szem, azon az estén nem történt ilyesmi... pedig a saját szemeddel láthattad a lány felkínálkozását. - Honnan tudod, hogy mit láttam? - csodálkozott Cerynise. - Maradjon ez az én titkom, asszonyom - csóválta meg a fejét Beau. - Ön ezt soha nem fogja megtudni! Cerynise-t tüsszentés kerülgette, és elhessegetett orra elől egy tollpihét. Felsóhajtott, és arra gondolt, mennyi idejébe telik majd Billynek rendet rakni a kajütben. - Jobb lenne, ha felöltöznél. Próbáljunk meg egy kis rendet teremteni! noszogatta férjét. Beau odalépett a szekrényhez, kivette a köpenyét, és gyorsan belebújt. - Én most szépen megfürdöm az elsőtiszt kajütjében, megborotválkozom, és hosszú idő után először rendesen felöltözöm. Szívesen megkérném, asszonyom, hogy csatlakozzon hozzám, ha nem tartanék attól, hogy ismét egy párna repül az arcomba. Kilépett a kajütből, és becsapta maga mögött az ajtót. Cerynise másnap átköltözött a legkisebb kabinba. Nem akarta Stephen Oaksot ismét megfosztani helyétől, ezért kijelentette, hogy nem hajlandó tovább a kajütjében maradni, de az már az elsőtiszt dolga, visszaköltözik a helyére vagy sem. Oaks végül engedett, hiszen nem volt hová mennie azok után, hogy Cerynise elfoglalta az apró Rilkét. Hogy új lakhelyét egy kicsit barátságosabbá tegye, Cerynise megkérdezte Beau-t, felteheti-e néhány rajzát és festményét a falra. Férje morcos volt, a kérdésre csak dühös fújtatással válaszolt. Még arra sem volt hajlandó, hogy bele-egyezőén bólintson. Cerynise úgy rendezte el a képeket, hogy azok tágasabb tér benyomását keltsék, és levegősebbé tegyék a helyiséget. A delfinek játszadozását ábrázoló vásznat úgy helyezte el, hogy ébredéskor első pillantása erre a képre vetődjön. Amikor mind a négy falra felkerültek a képek, még az asszony is meglepődött, mennyire otthonossá varázsolták az apró kajütöt. Most már nem érezte úgy, mintha egy pincebörtönbe lenne bezárva. A vihar, a Beau betegsége miatti izgalom és a feleséggé válás erotikus élménye vitán Cerynise lelkileg, szellemileg és testileg is kimerült. Elhatározta, hogy most már magával is törődik egy kicsit, ezért figyelmeztette Billyt, hogy pihenni akar, és nem szeretné, ha megzavarnák. Kialudta magát, és frissen, megújultan ébredt. Figyelmét először a külsejére összpontosította, mert Beau lázrohamai közepette nem volt ideje ezzel foglalkozni. Megkérte Billyt, hogy melegítsen neki egy kád esővizet, és jázminillatú fürdősót szórt bele. Élvezettel dőlt hátra a gőzölgő vízben. A Beau-val való együttlét apró jelenetei tolultak az emlékezetébe. Ismét lángra lobbantották benne a tüzet, amelyről naivan azt képzelte, hogy már akkor kihunyt, amikor rádöbbent, hogy férje mit sem tud a történtekről. Behunyta a szemét, és szinte érezte a testén mozgó férfitest súlyát, amint kemény mellkasa a kebleit simogatja, és még szaggatott lihegését is hallani vélte. Hagyta, hogy szétáradjanak benne az érzések, és hosszú, remegő sóhaj szakad fel ajkáról. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy Beau karjait érezze a testén. Bosszankodva megrázta a fejét, amiért ilyen izgató emlékekkel szórakoztatja
magát. Egyáltalán nem erősíti meg elszántságát és határozottságát, ha állandóan férje után vágyakozik. Jól tudta, hogy saját érdekében meg kell tartania a három lépés távolságot, amíg a férfi végleg el nem kötelezi magát a házasságuk mellett. A mosakodás közepén tartott, amikor alig hallhatóan megreccsent a folyosó padlója, mintha valaki elment volna a kajüt előtt. A kapitány ajtajának csapódása jelezte, hogy a férje járkál a környéken. Alig telt el néhány pillanat, halkan kopogtattak Cerynise ajtaján. - Cerynise! - szólt be Beau. - Szeretném, ha ma este velem vacsoráznál! Cerynise kiemelte a szivacsot a vízből, fehér mellére csorgatta belőle a vizet, és arra gondolt, vajon mit eszelhetett ki ezúttal Beau, annivei az ágyába akarja csalogatni. Szeretett volna együtt lenni vele, de tudta, ha az együttlét emlékei ennyire felkorbácsolják vágyait, akkor jobb, ha elkerüli a társaságát. - Sajnálom, Beau! Nem érek rá! Férje nem volt hajlandó lenyelni a visszautasítást. Továbbra sem hagyták nyugodni a homályos emlékek, és választ szeretett volna kapni kérdéseire. - Cerynise, azt kértem, hogy vacsorázz velem! - ismételte meg kérését határozottabban Beau.- Beszélni akarok veled, de nagyon megéheztem. Szeretnék megpihenni és veled együtt élvezni a vacsorát, ha nem fosztasz meg a társaságodtól. Cerynise számára egy pillanatig sem volt kétséges, hogy Beau mire éhezett meg. - Nem érek rá! - csicseregte változatlan kedvességgel. - Megint duzzogsz valamiért? - kérdezte Beau ingerülten. - Ugyan, dehogy! - tiltakozott Cerynise, mintha még a feltételezés is sértené. - Jobb lenne, ha elmennél, az embereid még meghallják, hogy itt könyörögsz az ajtóm előtt. - Egyáltalán nem érdekel, ki hallja meg! - mordult fel Beau. - Nyisd ki az ajtót, beszélni akarok veled! - Én pedig mondtam, hogy elfoglalt vagyok! - vetette oda az asszony. Cerynise azt gondolta, hogy a kajüt elreteszelt ajtaja mögött biztonságban érezheti magát, de nagyon hamar rájött tévedésére. Beau vállával keményen meglökte az ajtót, és az máris nyitva állt, a törött zár csörömpölve hullott a padlóra. A férfi átlépte a küszöböt, és meglepődött, mert nem számított arra, hogy feleségét a fürdőkádban találja. Csak egy pillantást vethetett felesége nedvesen csillogó mellére, a vizes szivacs máris az arcába csapódott. A meglepetéstől megtántorodott, lába kicsúszott alóla, és háttal a folyosó falának zuhant. Cerynise arca összerándult, a hirtelen beálló csend aggodalommal töltötte el. Kiugrott a kádból, felkapott egy köpenyt, és menet közben megpróbált belebújni. Beau fájdalmas grimasszal az arcán kinyitotta egyik szemét. Végignézett az asz-szony kellemes formám, de sietős léptek zaját hallotta a lépcsősor felől. Nem akarta, hogy illetéktelenek ilyen helyzetben lássák meg feleségét, ezért véget vetett szemlélődésének. - Asszony, vegyél fel magadra valamit, mielőtt az egész hajó előrántaná a fegyverét! Bumm! Cerynise rossz néven vette, hogy Beau felemelte a hangját. Megfogta az ajtó szélét, előrelendítette, az ajtó nekivágódott a törött keretnek, de azonnal vissza is csapódott róla. Cerynise kihúzta a keretből kiálló faszilánkot, és újra becsapta az ajtót. Ezzel meg is pecsételte a beszélgetésük sorsát. A hirtelen beálló csendben az asszony az ajtót bámulta. Beau talpra állt, és keserű, fojtott hangon vetette oda az ajtó túloldaláról:
- Remélem, asszonyom, élvezi majd azt az átkozott magányt! Nyilván az a célja, hogy válogatott kínzásokat eszeijen ki számomra! A legénység figyelmét sem kerülte el az ifjú házasok között lejátszódott jelenet. Cerynise-ra ezért a meglepetés erejével hatott, hogy másnap reggel Oaks bekopogott az ajtaján, és felajánlotta, hogy elkíséri egy kis sétára a fedélzeten. Ha nem vágyott volna annyira a friss levegőre, elhárította volna az elsőtiszt ajánlatát. Stephen Oaks félve emelte rá tekintetét, és megpróbált közbenjárni feljebbvalója érdekében. - A kapitány ma reggel mogorvább a szokásosnál, asszonyom. Biztosan a betegsége és más dolgok miatt - mondta. Nem magyarázta el, hogy mit ért „más dolgokon", de megértette a kapitány bosszankodását, amiért felesége olyan kitartóan elhárítja minden közeledését. Stephen erősen gyanította, hogy erről lehet szó. A házasságot olyan sietősen kötötték meg, hogy az új asszony valószínűleg nem is tudta átgondolni, hogy férje milyen igényeket támaszthat vele szemben. - Biztos vagyok benne, hogy a rosszkedve hamar elmúlik! - Ó, igen - sóhajtotta Cerynise lehangoltan, mert nem volt kétsége afelől, hogy Beau ingerültségét az ő jelenléte okozza. - Az utazás végére biztosan elmúlik. Stephen Oaks nagyon szeretett volna valami bátorítót mondani az asszonynak. Elmondhatta volna, hogy a férjét mindenki nagyon kedveli, az igazi tengerészek mind nagyra tartják. Az elsőtiszt fejében az is megfordult, hogy elmondja, a kapitánya számtalan lehetőséget ad számára, hogy egyszer valóra váltsa álmát, és önállóan irányítson egy hajót. Stephen Oaks a kapitány bőkezűségéről is sokat tudott volna mesélni. - Asszonyom, tudom, hogy régóta ismeri a kapitányt. Biztosan ismeri a jó tulajdonságait is, hiszen különben nem ment volna hozzá feleségül. Csak egy kis türelemre lenne szükség, és hamar helyrejönne minden. Cerynise szomorkásán elmosolyodott. Mi jöhetne helyre? A házasságuk? Az nem valószínű! Beauregard Birmingham kapitány túlságosan szereti a szabadságát ahhoz, hogy kikössön egy feleség mellett. Ha egy jóképű férfi megkaphatná bármelyik nőt, de mégis csak az utcalányok iránt érdeklődik, akkor bizonyára régen elkötelezte magát az agglegénység mellett, és gondosan elkerüli, hogy fiatal lányok erényét veszélyeztesse. Beau a hátsó fedélzeten tárgyalt a főkormányossal, amikor Oaks és Cerynise felértek. Az időjárás hűvösebbre fordult, ezért a férfi sötétkék pulóvert húzott magára, és ugyanilyen színű szűk nadrágot viselt. Betegsége idején lefogyott egy kicsit, arcizmai erősebben kirajzolódtak. Ahogy feleségét megpillantotta, vonásai megfeszültek. Cerynise elkeseredett. Beau kötött pulóverének kámzsáját a fejére húzta, hogy védje a széltől, de néha megborzongott. Cerynise aggódva figyelte, hogy Beau annak teszi ki magát, hogy visszaesik betegségébe. Amikor Billy elrohant mellette, megállította, és szólt, hogy hozza fel a kapitány kabátját. A fiú hamarosan visszatért, átadta a kabátot, és rohant is tovább, mielőtt még az asszony megmondhatta volna, hogy vigye oda a kapitánynak. Cerynise a karjára terítette a kabátot, és azzal nyugtatta magát, hogy Beau nem fogja felfalni vagy darabokra tépni. Legalábbis remélte, de nem mert volna fogadást kötni rá. A két férfi felé közeledve képtelen volt leküzdeni ideges remegését. Megpróbálta összeszedni bátorságát, de nem merte őket megzavarni. Végül McDurmett hívta fel rá a férfi figyelmét, hogy felesége ott ácsorog a közelben. Beau felé fordult, és kérdőn felvonta szemöldökét.
Cerynise a kabáttal a kezében közelebb lépett. - Hoztam a kabátodat, kapitány - suttogta, és félénken felé nyújtotta a ruhát. - Sokkal nyvigodtabb lennék, ha magadra terítenéd. Segítek felvenni... Beau kék szeme figyelmeztetően villant meg, ujjai keményen rákulcsolódtak Cerynise finom csuklójára, és megakadályozta, hogy az asszony a kabátot a vállára terítse. - Nem vagyok az a nyafogós kisgyerek, akinek ön tart, asz-szonyom! sziszegte vadul. - Tudok gondoskodni magamról! Ne járjon állandóan a nyomomban, mint egy aggódó anya, aki a csemetéje életét félti! Vigye innen azt a kabátot! Szavai jobban fájtak Cerynise-nak, mint az acélos szorítás a csuklóján. A férfi elengedte a kezét, elfordult, és folytatta a beszélgetést a főkormányossal, aki zavarában elpirult. Cerynise elfordult, hogy feltörő könnyeit elrejtse. Lebotorkált a főfedélzetre, aztán elindult a lépcső felé. A visz-szautasítás fokozta rosszkedvét. Mellébe belehasított a fájdalom, és úgy érezte, mintha szíve ki akarna ugrani a helyéről. Elkeseredettségében észre sem vette, hogy a férfi minden mozdulatát figyeli. Beau aggodalmas és sajnálkozó tekintettel követte felesége lépteit. Ha nem lett volna olyan átkozottul büszke, a szemtanúk véleményével mit sem törődve elindul utána. Haragudott magára, de bárhogy próbálkozott, képtelen volt elűzni a tudatában felvillanó álomképeket, amelyek egyre gyakoribb felbukkanásukkal emlékké kezdtek összeállni benne. Cerynise zokogva lökte be maga előtt kajütjének ajtaját, az ágyra vetette magát, és párnájába fúrva fejét, szabad folyást engedett bánatának. Szerelmének és félelmének eredménye csak egy szenvedélyes közjáték, amely titokká és kínszenvedéssé vált számára. Beau olyan hideg vele szemben, mint a tenger, amelynek habjait szelik. Mintha minden korábbi esély szertefoszlott volna arra, hogy a felesége maradjon. Cerynise-t elnyomta az álom, de az is kínszenvedést hozott. Egy sötét házon rohant keresztül, nyomában Alistair Winthrop és Howard Rudd lihegett. Körülötte ijesztő fények villództak, és ő remegett a félelemtől. Minden erejét megfeszítve menekülni próbált, de a két férfi egyre közelebb került hozzá. Úgy csaptak le rá, mint a pokol ördögei, kezükben fekete lepedőket tartottak, hogy azokba csavarva eltemessék. Hátát egy falhoz szorította, érezte, hogy a lepel az arcára csavarodik, már lélegezni sem tud... Cerynise elfojtott sikollyal emelkedett fel párnájáról, és félrecsapta az arcához közelítő kezet. A pánik elhatalmasodott rajta, és kétségbeesetten próbált megszabadulni a köré fonódó karoktól. - Nem, ez nem lehet! - zokogta kétségbeesetten. - Még nem haltam meg! Nem temethetnek el... - Cerynise, ébredj fel! - hallotta meg egyszerre a csitító hangot. - Csak rosszat álmodtál! Vadul forgó szemmel pillantott körbe, rémülete nem csillapodott. Csak álom lenne minden, ami Lydia halála óta történt vele? Találkozott egyáltalán Alistair Winthroppal és Howard Rudd-dal, hogy a végrendeletről beszéljenek? Talán valójában férjhez sem ment... Pillantása az ágya mellett ülő Beau-ra vetődött, és szeretett volna a karjába omlani, hogy vállán kisírja magát, de hirtelen eszébe jutott a délután, a rideg visszautasítás, ezért inkább még jobban elhúzódott tőle. - Kérlek, ne nyúlj hozzám! - nyöszörögte elesetten. Beau újból megpróbálta nyugtatgatni. - Feküdj vissza az ágyadra, Cerynise, és pihenj néhány percig, amíg
magadhoz térsz! Egész megijedtem, a kiabálásod még a fedélzetre is felhallatszott. Cerynise zavartan nézett férjére. Fejét elfordította, és szemét elborították a könnyek. - Bocsáss meg, ha kellemetlen helyzetbe hoztalak... - Pszt, drágám! - csitítgatta Beau. - Ne is törődj vele! Kicsit megijesztettél, ennyi az egész. Ugyanúgy kiabáltál, mint az a kislány, akit évekkel ezelőtt bezártak a ládába. - Ugye az embereid is hallották? - kérdezte Cerynise, de továbbra sem nézett férjére. - Ugyanúgy, mint azt, ami ide-lent lezajlott. - És akkor mi van? - nevetett fel Beau, és úgy tett, mintha nem tulajdonítana jelentőséget az esetnek. - Biztosan fogadásokat kötöttek, hogy melyikünk kerül ki győztesen, de azt hiszem, hogy túl nagy összegeket nem tehettek rám. Elmosolyodott, és felemelte Cerynise állát. - Fordulj meg, szerelmem, hadd lássam a csinos kis arcocs-kádat! - Ne szólíts szerelmednek! - mondta az asszony. - Nem vagyok a szerelmed, és ne is tegyél úgy, mintha az lennék! Mindketten tudjuk, mit akarsz, csak az a vágyad, hogy rám mássz, mint egy megvadult bika. Beau arca megrándult az úrihölgy szájába nem illő szavaktól, ezek emlékeztették mindarra, amit Cerynise jelenlétében valaha mondott. Lehet, hogy a nő túl sokat volt már a közelében, és ez nem tett jót neki. - Philippe levest készített vacsorára. Rá tudlak beszélni, hogy gyere át hozzám, és vacsorázzunk együtt? - Inkább nem mennék - hangzott Cerynise válasza. - Az ördögbe... - csattant fel Beau, de azonnal vissza is fogta magát. Ha felháborodik, valahányszor felesége visszautasítja a meghívását, azzal nem javít a helyzetén. - Azért jöttem be hozzád, hogy együtt költsük el vacsoránkat, Cerynise. Szeretném, ha meggondolnád magad. Különben is, van néhány dolog, amit meg szeretnék beszélni veled. - Nem vagyok éhes - jelentette ki az asszony tartózkodóan. Az ajtó felé léptek közeledtek, Beau megfordult. Stephen Oaks állt mellette, és aggodalmas képpel Cerynise-t nézte, de semmilyen következtetést nem tudott leszűrni, mert az asz-szony továbbra sem fordult feléjük. - Nincs semmi baja Mrs. Birminghamnek, uram? -kérdezte habozva. - Ó, semmiség! - egyenesedett fel Beau. - Csak rosszat álmodott, ennyi az egész. - Billy nem is mert lejönni, mert félt, hogy valami borzalmas dolog történt Mrs. Birminghammel. A többiek is nyugtalankodnak miatta. Beau rájött, hogy Cerynise-nak mindenkivel sikerült megkedvelteimé magát. Az elsőtiszt szavai, ha burkoltan is, de arra utaltak, hogy a házasságuk gondjaiért őt és nem Cerynise-t hibáztatják. És miért is ne tennék? Ellentmondást nem tűrő stílusát és makacsságát mindenki ismeri. - Kérem, nyugtassa meg Billyt és a többieket, hogy Mrs. Birmingham csupán rosszat álmodott, és most pihen egy keveset. Hamarosan helyrejön, és olyan lesz, mint régen. - Értettem, kapitány! - fordult meg Stephen Oaks, de az ajtónál még egy pillanatra megállt, és komoly tekintetét Beau-ra szegezte. - Nagyon jó lenne, ha holnap már láthatnánk a mosolygós arcát a fedélzeten. Beau bólintott. Tudta, az elsőtiszt arra szeretné finoman rávenni, hogy bánjon kedvesebben a feleségével. - Majd meglátom, mit tehetek, Oaks! - Biztosan sokat tehet, uram - válaszolta az elsőtiszt, majd visszatért a
fedélzetre. Beau a felségére pillantott. Cerynise még mindig ugyanabban a helyzetben, mozdulatlanul ült az ágyon. Közel hajolt hozzá, megigazította körülötte a takarót, és kisimított a homlokából néhány elszabadult hajtincset. - Valami melegebb holmi kellene ide. Mindjárt hozom a tollpaplanomat... - Ne f áraszd magad. Minden úgy jó, ahogy van! Beau tanácstalanul felsóhajtott, és elindult az ajtó felé. Ezúttal valóban úriemberként viselkedett, felesége mégsem vetett rá egyetlen pillantást, sem, és jelét sem adta, hogy elfogadná segítségét vagy vigasztalását. Cerynise hallotta, amint az ajtó csendesen becsukódik. Újra a párnába fúrta a fejét, hogy kisírja bánatát. Egy óra múlva Cerynise vizet töltött a mosdótálba, benedvesített egy ruhát, és addig törülgette vele szemét és arcát, amíg a sírás nyomai halványodni kezdtek. Megpaskolta arcát, és belepillantott a mosdóállvány fölött lógó apró tükörbe. Nincs több könny! - ígérte képmásának. Nem engedheti meg magának, hogy az elveszett szerelem miatt érzett bánata minden percét tönkretegye. Valahol, valamikor majd talál egy olyan férfit, aki szereti, feleségül veszi, és akit az sem érdekel, hogy szüzességét már elvesztette. Addig is új életet kezd. Charlestonban számos kihívással kell majd szembenéznie, nem engedheti, hogy ködös álmai felemésszék erőit. Cerynise elővette vázlatfüzetét, és bele akart temetkezni a munkába, de meglepetten hőkölt vissza, amikor a papírról Beau szénceruzával rajzol arcmása tekintett vissza rá. Pillanatokon belül több tucat félredobott kép borította a kajüt padlóját, alkotójukat a férfi iránti rajongására emlékeztetve. Cerynise sóhajtva lehajolt, és összeszedte a vázlatokat. Szét akarta tépni őket, de végül mégis a józanabbik énje kerekedett felül. Nem semmisítheti meg a saját munkáját! Inkább megtartja a rajzokat figyelmeztetésnek és büntetésnek azért, mert a szívével és nem a fejével gondolkozott. Remélte, hogy most már bölcsebb lesz, és nem esik többször ebbe a hibába. A vázlatokat eltüntette szem elől, festőállványa elé állt, és új olajképén kezdett dolgozni, de egy mozdulat közben megállt az ecsetje. Felemelt fejjel, figyelmesen hallgatózott. A vitorlák tompa csattogásán, a korlát recsegésén és a matrózok beszédén kívül nem hallott mást, mégsem tudott szabadulni a furcsa érzéstől, amely hirtelen elhatalmasodott rajta. Feszülten figyelt, szíve hevesen dobogott, keze olyan erővel szorította az ecsetet, hogy az majdnem kettétörött. Amint meghallotta a kopogást, már tudta, ki áll ajtaja előtt, hiszen Beau volt az egyetlen ember, aki ilyen hangtalanul tudott közlekedni. Cerynise remegő térdekkel indult ajtót nyitni, és szilárdan eltökélte, hogy megőrzi nyugalmát. Beau állt az ajtóban, és nagyon zaklatottnak látszott. - Durván viselkedtem ma veled a fedélzeten - szólalt meg minden bevezető nélkül. - Nem érdemelted meg, amit mondtam, bocsánatot kérek. Igyekszem jóvátenni ezt a ballépésemet. - A bocsánatkérést elfogadom - szólalt meg Cerynise. - Ha csak ennyit akartál mondani, akkor folytatnám a munkámat. Charlestonba érkezve el kell adnom néhány képet, hogy visz-sza tudjam fizetni neked a pénzt, amit Jaspernek adtál. - Emiatt ne izgasd magad, Cerynise! Tekintsd ajándéknak! - Nem szeretnék tartozni neked - jelentette ki az asszony csendes méltósággal. Beau azon tanakodott, vajon miért nem tudja nyíltan megbeszélni feleségével azt, ami azóta nem hagyja nyugodni, hogy betegágyából felkelt.
Képtelen volt megtalálni a módját, hogy helyrehozza a hibáját. Hosszú csend telepedett közéjük. Cerynise kényelmetlenül érezte magát Beau átható tekintetének súlya alatt, ezért előrelépett, hogy becsukja az ajtót. Beau azonban belépett, és vál-lával csendesen betolta maga után az ajtót. - Anyáskodásod nem kelt bizalmat irántam az embereimben. A parancsnok egy pillanatra sem mutatkozhat gyengének. - Szegényes világ a férfiaké, ha a szerető gondoskodást a gyengeség jelének tartjátok - válaszolta komoly arccal Cerynise. A férfi egy ideig az arcát tanulmányozta, majd fojtott hangon megszólalt: - Cerynise... minden rendben van? Tudja! A gondolattól Cerynise ereiben megfagyott a vér, lába a földbe gyökerezett. Lázasan kutatott emlékezetében, hogy vajon hol hibázott, de egyetlen szót sem tudott felidézni, amivel titkát elárulta volna. Csak egy lehetőség maradt... Beau kezd visszaemlékezni a történtekre. De miért nem kérdez rá akkor kertelés nélkül? Tekintetével azt kutatta, vajon mit tudhat a férfi a történtekről, de szeme semmit sem árult el. Talán túl nagy jelentőséget tulajdonított a kérdésének. Egyszerű, mindennapi kérdés volt, állapította meg. - Minden a legnagyobb rendben - mormolta végül. - Most pedig, ha megbocsátasz, folytatnom kell a munkát! Beau-t nem győzték meg a szavai. Továbbra is felesége arcát tanulmányozta, és esze ágában sem volt elmenni. Tekintete lassan végigsiklott rajta, szinte égette Cerynise testét. Az asszony kénytelen volt elfordulni, nehogy férje észrevegye zavarát. - Szeretném, ha velem vacsoráznál, Cerynise. Remélem, ezúttal elfogadod a meghívásomat! Utálok egyedül enni. Egy órán át vagy még tovább üljön mellette az asztalnál? Cerynise pontosan tudta, hogy az hogyan végződhet. Minden porcikája szerette volna elfogadni a meghívást, de nem tehette meg. Saját érdekében gondolnia kellett arra, hogy mit kockáztat, nem szabad megszédülnie a hízelgéstől. - Azt hiszem, Beau, jobb lesz, ha nem töltünk túl sok időt egymás társaságában. Elgondolkozott, vajon hányszor ejtette már ki a száján ezeket a szavakat. Megpróbálkozott, hátha meg tudja győzni Beau-t... és saját magát. - Mindkettőnknek nehezére esik, hogy betartsuk megállapodásunkat. Sokkal többet engedtem meg neked, mint amiről eredetileg szó volt. Az lesz a legjobb, ha ezentúl úgy viselkedünk, mintha nem házasodtunk volna össze. Cerynise szíve elfacsarodott. Minden elszántságára és akaraterejére szüksége volt, hogy ki tudja mondani ezeket a szavakat. Beau meghajtotta a fejét, és visszavonult. Cerynise minden porcikája remegett, amikor becsukta mögötte az ajtót. Visszatért az ágy mellett álló kicsiny asztalkához, de már nem volt kedve, hogy tovább dolgozzon a képen. Kezét ölébe ejtve ült, tekintete a semmibe révedt, és rendkívüli ürességet érzett. Beau látogatása után, engedve Stephen Oaks tapintatos unszolásának, rövid időre felment a fedélzetre. Viszonozta az emberek köszöntését, de nem kezdeményezett beszélgetést senkivel. Az elsőtiszt, Billy és Philippe megpróbálták kizökkenteni mélabújából, de ő lágy mosollyal hárította el a közeledésüket. A karácsony egy hónappal célhoz érésük előtt köszöntött rájuk. Cerynise beleegyezett, hogy az estét férje és Oaks társaságában töltse. Beau-t egy, a hajóról készült képpel ajándékozta meg, az elsőtiszt pedig a korábban festett
portréját kapta meg tőle. Oaks viszonzásul az Audacious miniatűr mását adta neki, amelyen a kötélhágcsók cérnaszálból, a vitorlák zsebkendőből készültek. Az elsőtiszt széles mosoly-lyal fogadta Cerynise dicséretét az ügyességéért. Együtt élvezték a Philippe készítette csodálatos vacsorát, majd Oaks indulni készült. Cerynise követni akarta példáját, de Beau a karjára tette kezét, és kérte, hogy maradjon még egy kicsit. Észrevette az asszony tekintetében megbúvó bizonytalanságot, ezért hozzátette, hogy négyszemközt szeretné átadni ajándékát. Cerynise visszafogottan bólintott, ami aligha tükrözte a lelkében dúló érzelmeket. Beau kajütjébe lépve mindent elsöprő vágy hatalmasodott el rajta. Ordítani tudott volna a kétségbeeséstől, amiért sikertelenül próbálta szívét elszakítani Beau Birminghamtől. Szeretett volna visszatérni kajütje kényelmébe és ölelő karjaiba. Ezektől a gondolatoktól nagyon sebezhetőnek érezte magát, és feszélyezett hallgatással várt, amíg Beau odalépett ajándékáért a mosdóállvány fölötti szekrénykéhez. A férfi egy csodálatos, fából faragott kis dobozzal a kezében tért vissza. Kinyitotta, és Cerynise két jade-szobrocskát pillantott meg. Ilyen finom munkát még soha életében nem látott. El tudta képzelni, mennyibe kerülhetett, és ez több volt, mint amit Beau-tól elfogadhatott. - Valóban gyönyörűek, Beau, de nem fogadhatom el ezt az ajándékot. Beau felemelte az egyik figurát, és alaposan szemügyre vette. - Azt mondják, ezek a szobrocskák két mesebeli szerelmest ábrázolnak, akik csak nagy nehézségek árán lehettek egymáséi. Azt gondoltam, asszonyom, hogy ez pontosan a helyzetünkhöz illő ajándék. Nagy csalódást okozna, ha nem fogadná el. - Egyszer majd elveszel valaki mást - mondta Cerynise, és a felfokozott érzelmektől gombócot érzett a torkában. -Inkább a feleségedet kellene majd megajándékoznod ezzel. - A feleségemet ajándékozom meg vele - jelentette ki Beau határozottan. Nagy megtiszteltetésnek venném, ha elfogadnád! Szemében annyi kedvesség tükröződött, hogy Cerynise-nak felgyorsult a szívverése. Nagy erőfeszítéssel fojtotta el a vágyat, hogy szorosan férjéhez simuljon, és fejét erős mellkasára fektesse. Alig tudta megállni, hogy hozzáérjen, ezért sebtében megköszönte az ajándékot, visszavonult kajütjébe, és egész éjjel azon bánkódott, hogy férjét távol kell tartania magától. Újra jelentkező tengeribetegsége ismét kabinja falai közé kényszerítette Cerynise-t. Erőt vett rajta a kimerültség. Még festeni is alig tudott, ideje nagy részét alvással töltötte. Billy tudatta a hírt kapitányával, aki azonnal lesietett feleségéhez. Hogylétéről érdeklődött, és homlokát is megtapogatta, hogy van-e láza. Cerynise azt állította, az alvással csak a hosszú út unalmát akarja elűzni, és nem vett rajta erőt semmiféle titokzatos betegség. Kijelentette: egészsége azonnal helyreáll, ha megérkeznek Charlestonba, de addig sem szorul ápolásra. Beau kelletlenül ugyan, de hitelt adott szavainak, és magára hagyta, mert úgy látta, hogy Cerynise egyedüllétre vágyik. Beau ezután távolról figyelte Cerynise közérzetének alakulását. Gyakran összefutottak, de érzelmeiket gondosan palástolva csak néhány közömbös szót váltottak. Egyik este a kajüt-je felé tartó Beau egy pillanatra megállt felesége küszöbén. - Jól érzed magad, Cerynise? - érdeklődött udvariasan. - Kitűnően, kapitány. És te hogy vagy? - kérdezte tettetett vidámsággal. Beau tekintete Cerynise sápadt arcára vetődött, és elgondolkodva harapta
össze szája szélét. - Ugye szólsz, ha valamire szükséged lesz? - Billy és Philippe mindenrpl gondoskodik - vonta meg a vállát Cerynise. Kurtán felnevetett, de kacagása hamisan csengett. - Miért zavarjalak minden aprósággal? Igazán nem akarom rabolni a drága idődet. Beau-nak egyáltalán nem tetszett a válasz, de nem akart könyörögni feleségének. Szó nélkül kajütje felé indult. A következő hetekben Cerynise egyre gyakrabban jelent meg a fedélzeten, hogy elejét vegye a kérdéseknek. Leggyakrabban a tengert bámulta, és alig vett tudomást a körülötte lévő világról. Megpróbált nem figyelni Beau jelenlétére, de gondolatai állandóan körülötte forogtak. Várta a percet, amikor a szárazföldet megpillantja, mert remélte, hogy ezzel szenvedései is véget érnek. Az Audacious január végén a hajnali dagállyal köz< meg Charlestont. Az első fények megjelenésekor Ce már fent volt a fedélzeten, és a sűrű ködön át megp valamit kivenni a városból. A feje fölött sirályok repk mintha hazatérő barátjukat üdvözölnék, majd a vízre tak, és a fehér tarajos hullámok hátán ringatóztak. V gondtalan játékukat nézve Cerynise hangulata egyre sabbá vált. A szél megélénkült, a napkorong magasabbra emelkei köd kezdett felszállni. Szorosabbra fogta magán kabarjait, hagyta, hogy a hűvös szél visszakergesse a kajüt mele Megkönnyebbülést érzett, hogy véget ér az utazás. Mé legzetet vett, és élvezettel szívta magába a part menti ci erdők illatát. Mennyire vágyott már szülőföldje után! A szülei elvei miatti bánat és a Lydia iránt érzett hála az elmúlt éve háttérbe szorította az otthon emlékeit. A zár most felpa a visszatérő emlékek egyre erősödő, derűs nyugaloi töltötték el. Az út most véget ért. Ha partra teszi a lábai új utazás veszi kezdetét, meg kell találnia a helyét ezen a földön, ahol született és nevelkedett. Cerynise-t jól ismert érzés kerítette hatalmába. Megforc Beau-t pillantotta meg, aki egész közelről őt figyelte. Sáp kicsit félrecsapta, az alóla kikandikáló hajfürtjeit szél bő ta. Cerynise a férfi minden porcikáját csodálatosnak találi tudta, hogy annak tartja majd élete végéig. - Ügy tűnik, nagyon elgondolkodtál, Cerynise! - sz meg Beau, és mellé könyökölt a korlátra. - Nem örülsz, hogy hazaérkeztél? - Ó, dehogynem! - felelte Cerynise, és mosolyt erőltete arcára. - Mégis, ilyen hosszú távollét után valahogy furcsán érzem magam. Kíváncsi vagyok, mennyire változott mi város. - Gondolom, olyan sok változás azért nem történt. - Remélem is! - sóhajtotta Cerynise. Abban biztos volt, hogy bácsikája szeretettel fogadja majd, de ő magának való ember, aki megelégszik könyvei társaságával. Gyerekkori barátai már felnőttek, élik a fiatal nők megszokott életét. Lehet, hogy néhányan férjhez is mentek, és már a baba is úton van... Cerynise zavarában végigsimította szoknyája elejét. Mozdulata félbeszakadt, mert észrevette, hogy Beau homlokát ráncolva, kíváncsian néz rá. - Kijön eléd a családod? - kérdezte Cerynise zaklatottan, és szembefordult a széllel, hogy elmúljon arcáról a pirosság. - Nem hiszem, hogy bárki is értesítette őket a hajó érkezéséről - vont vállat a férje. - Majd később elmegyek hozzájuk. Ajándékot is hoztam nekik. - Mr. Oaks említette, hogy itt már rengetegen várják az érkezésedet, mert kíváncsiak, hogy mit hoztál magaddal. Ha ez most is így lesz, akkor jó időbe telik, mire el tudsz innen szakadni - mondta Cerynise, és nagy erőfeszítéssel megpróbált közömbös maradni. - Azt hiszem, meg kellene beszélnünk, hogyan intézzük a házasság semmissé nyilvánítását.
Beau eredetileg azt akarta javasolni, hogy várjanak, és gondolják át kapcsolatukat, mielőtt belevágnának a válásba. Szerette volna megkérni felesége bácsikáját, adjon engedélyt, hogy udvarolhasson Cerynise-nak, mint bármelyik, házasságot fontolgató fiatalember. Maga is meglepődött saját tervétől, de nem tudott lemondani a lányról. Fájdalmasan érintette, ha arra gondolt, hogy más is udvarolhat feleségének. - Bőven lesz időnk később is megbeszélni ezt, Cerynise! Nem hajt minket a tatár! Cerynise mély lélegzetet vett, és megpróbált kicsit megnyugodni. Beau Birmingham feleségének lenni hátrányokkal járt, de csak azért, mert házasságuk halálra volt ítélve. Azzal is tisztában volt, hogy ha sokáig halogatják a dolgot, akkor még szomorúbb lesz, amikor alá kell írnia a papírokat. El tudta képzelni, mekkora érzelmi viharok dúlnak majd benne, ha reménykedni kezd, hogy házasságuk folytatódhat, de reményei később mégis darabokra törnek. - Jobb lenne, ha minél előbb túl lennénk rajta, Beau - suttogta. Képzelődött talán, vagy Beau valóban megmerevedett egy pillanatra? - Adhatnánk magunknak néhány hónapot... - Nem, jobb, ha túl leszünk rajta - erősködött Cerynise. - Ennyire sietős a válás, asszonyom? Cerynise felemelte tekintetét, és a sapkával árnyékolt szemek pillantását kereste. Ugyan hogy magyarázza meg neki, hogy két hónap elteltével már nem találnak olyan ügyvédet, aki hajlandó elkészíteni a válásról szóló papírokat? Beau úgy erezné, hogy csapdába ejtették. Cerynise ezért a már sokszor elpróbált és magában ismételgetett választ adta. - Ha elkészül a műtermem, nem lesz időm ilyesmivel foglalkozni. Elég képet akarok eladni ahhoz, hogy visszafizessem neked a tartozásomat, és még maradjon is egy kis pénzem. - Természetesen a képeid most a legfontosabbak - jegyezte meg Beau élesen. Cerynise-nak nagyon rosszulesett ez a gunyoros megjegyzés. Vajon tényleg nem tudja, hogy többet jelent számára még a művészetnél is? Hát nem érti, milyen kétségbeesetten szerelmes belé? Vagy talán azt hiszi, hogy egyetlen porcikáját sem kívánja? Ha ez így van, akkor vak és ostoba. Cerynise hagyta, hogy türelmetlensége elterelje a beszélgetést a gyakorlati kérdésekről. - Uram, ez valóban nagyon fontos a számomra, mert a saját lábamra akarok állni. - És mit mondasz majd a nagybátyádnak? - kérdezte Beau. - Az igazságot - válaszolta Cerynise egyszerűen. - Biztos vagyok benne, hogy megérti majd, és hálás lesz neked azért, amit értem tettél... mint ahogy én is az vagyok. Beau szemének villanása jelezte, hogy Cerynise ingoványos talajra lépett. - Hálás? Csak így, egyszerűen? - Miért, talán nem kéne hálásnak lennem? - kérdezte Cerynise zavartan. Beau hiába fürkészte Cerynise tekintetét, képtelen volt felfedezni benne azt, amit keresett. - Ami a semmissé nyilvánítást illeti... - Nem akarok neked kellemetlenséget okozni - vágott közbe Cerynise. Cselekedj belátásod szerint. -Értem... Cerynise Beau-ra pillantott. Akár azt is képzelhette volna, hogy a férfi
bosszankodik, mert egyszerre ilyen sürgőssé vált számára a házasság érvénytelenítése. Tudta azonban, hogy Beau válni akar, és ostobaság lenne abban reménykedni, hogy nála is kevésbé akarja házasságuk felbontását. Beau-t bosszantotta ez a zárkózottság. Az asszony nem akarja, hogy bármi közük legyen egymáshoz. Olyan szomorúság vett rajta erőt, hogy attól maga is megdöbbent. Amikor kitervelte, hogyan szabadítja ki Cerynise-t Winthrop karmai közül, nem is álmodta, hogy három hónappal később ennyire kötődik majd hozzá. Úgy tűnt, hiába dédelgette a reményt, hogy Cerynise megkedveli őt, és fenn akarja tartani házasságukat. - Ez esetben, asszonyom - harapta össze makacsul állkapcsát -, az ügyvédem, Hiram Farraday felveszi majd önnel a kapcsolatot. Cerynise mereven biccentett, mert a torkát fojtogató keserűségtől egyetlen szót sem volt képes kipréselni magából. Olyan erővel markolta a korlátot, hogy ujjpercei elfehéredtek. Tekintetét le nem vette a közeledő partról, és még akkor is sikerült közömbösséget tettetnie, amikor Beau ellépett mellőle. Az Audacious bevitorlázott a sötétkék vizű öbölbe. A város hófehér épületei ékszerként csillogtak a reggeli napsütésben. A kikötő árbocerdején tül templomtornyok magasodtak az ég felé, a part mentén, ameddig a szem ellátott, elegáns egy- és kétemeletes épületek sora húzódott. Cerynise annyira el volt ragadtatva a látványtól, mintha először érkezett volna Charlestonba. Beau fennhangon parancsokat osztogatott, a matrózok pedig fürgén végrehajtották utasításait. A vitorlákat bevonták, és előkészültek a kikötéshez. Cerynise a mólón gyülekező tömeget pásztázta tekintetével. A városban futótűzként terjed a hír, ha egy kikötéshez készülő hajót pillantanak meg, de az ő jöveteléről senki nem tudhat. Lesietett a kajütjébe, és sietve összeszedte azt a néhány holmit, amit magával akart vinni. Ládáit már korábban összepakolta. A legszükségesebb holmikat tartalmazó kis táska kivételével egyelőre mindent itt hagy, amíg értük nem tud jönni. Megállt a kajüt közepén, és utoljára még körülnézett. Biztos volt benne, hogy néhány hét múlva már nagy erőfeszítések árán sem tud majd visszaemlékezni semmire, ami itt körülvette. Másként áll a helyzet a szomszédos kajüttel. Annak minden apró részletére emlékezni fog, talán halála órájáig. Néhány apró koccanás jelezte, hogy útjuk végéhez értek. Cerynise felsóhajtott, utoljára még végigment a folyosón, és lassú léptekkel felfelé indult a lépcsőn. Mire a fedélzetre ért, a hajó már kikötött. A rakparton összegyűlt tömegből üdvözlő kiáltások hallatszottak, a matrózok igyekeztek minél előbb megpillantani szeretteiket. A parton akkora tömeg verődött össze, hogy az újonnan érkezőknek már nem is jutott hely a közelben. Egy kocsis két ifjú hölgyet segített ki egy fekete hintóból, a lányok vidám izgalommal repültek a hajóhíd felé. Beau-t megpillantva odakiáltottak neki, és izgatottan integettek. - Suzanne! Brenna! - kiáltott fel a férfi örömmel. - Mit kerestek itt? Gyors léptekkel sietett feléjük, majd átölelte és arcon csókolta őket. Sötét hajuk és világos szemük alapján Cerynise sejtette, hogy a két lány a Birmingham családhoz tartozik, de Beau nem számított rá, hogy elé jönnek a kikötőbe. Nem akart kíváncsinak látszani, ezért kicsit félrefordult, így feltűnés nélkül megfigyelhette őket. Még a nagy zsivajban is hallotta szavaikat. - Vásárolni ugrottunk be a városba - magyarázta vidáman az idősebbik lány. Hallottuk, hogy a hajód feltűnt a láthatáron, és iderohantunk, hogy lássunk, mielőtt újra elhajókázol valamerre.
- Ugyan már, Suzanne, ennyire rossz azért nem vagyok! -tiltakozott Beau mosolyogva. Egy lépést hátrált, kezét csípőre tette, és tetőtől talpig végigmérte a másik lányt. - Brenna, belőled felnőtt hölgy lett! Hová lettek a copfjaid? - Miket beszélsz? - kacagott fel színlelt felháborodással a fekete hajú szépség. - Nem is volt copfom soha, Beauregard Birmingham, és ezt te is nagyon jól tudod! Ha emlékszel rá, drága bátyuskám, már tizenhat éves vagyok. - Amikor utoljára láttalak, még a saját lábadban is elestél. Meg kell hagyni, azóta sokkal kecsesebb lettél. Még mindig üldöznek a környék ifjú lovagjai? - Ugyan, hallgass már, te csibész! - korholta Brenna grimaszolva, majd kissé túlozva panaszkodni kezdett. - Ha a papa meglátja, hogy egy udvarló közelít, azonnal előkapja a puskáját. Még soha nem kerültem olyan közel egy fiúhoz, hogy megállapíthattam volna, jóképű vagy sem. A papa állandóan őrt áll mellettem. - Hidd el, hugicám, minden oka megvan rá, hogy ilyen elszántan védjen! felelte Beau. - Ezt csak helyeselni tudom. - Ó, ti, férfiak, mind egyformák vagytok! - kacagott fel a lány. - Olyan elszántan véditek egymást, hogy isten irgal-mazzon annak a nőnek, aki vitába száll veletek. - Ha majd idősebb és bölcsebb leszel, drágaságom, becsülni fogod, hogy a papa ennyire vigyázott rád. - Most sem vagyok ostoba! - tiltakozott Brenna a megjegyzés ellen. - Maradjunk annyiban, hogy még nem rendelkezel annyi tapasztalattal, hogy kezelni tudd a férfiakat. - A mama sem volt sokkal idősebb nálam, amikor férjhez ment, de ha a papán múlik, vénlány leszek, mire egy férfit a közelembe enged. - Mama közel járt a tizennyolchoz, amikor férjhez ment -helyesbítette Beau mosolyogva. - Már én is majdnem annyi vagyok! - tiltakozott Brenna, és Beau-ra öltötte a nyelvét. - Mit mondott a mama? - korholta húgát Suzanne. - Amíg így viselkedsz, csak egy szemtelen kislánynak tartanak. - Ó, Suzanne, te mindig olyan komoly vagy! -panaszkodott Brenna. - Még azt hihetik, te vagy a mamám. - Lányok, lányok! - szólt közbe Beau. - Fejezzétek be a perlekedést! Nem áll jól nektek! - mondta, és felesége karcsú alakját kereste tekintetével. - Van itt valaki, akinek szeretnélek bemutatni benneteket. Beau karon fogta a lányokat, és odavezette őket Cerynise-hoz. Az asszony feléjük fordult. - Cerynise, ők a húgaim, Suzanne és Brenna - mondta a férfi, majd a lányokhoz fordult. - Biztosan emlékeztek Kendallékra. Nos, ő Marcus Kendall lánya, Cerynise... - Cerynise Kendall! Hát persze! - kiáltott fel meglepetten Suzanne, és megszorította az asszony kezét. - Te jóisten, mennyire megváltoztál! Soha nem ismertelek volna fel, ha Beau nem szól! Mit keresel te itt? Hallottuk, hogy elutaztál Angliába, és annak a kedves Mrs. Winthropnak a házában élsz. Ő is veled jött? - Nem, sajnos egyedül kellett jönnöm - válaszolta Cerynise csendesen. - Mrs. Winthrop meghalt. - Ó, Cerynise, micsoda tragédia! Fogadd részvétünket -szólalt meg Brenna, és együttérzőn két keze közé fogta Cerynise ujjait. - De téged olyan jó újra látni! Ha kipihented az út fáradalmait, feltétlenül el kell jönnöd hozzánk Hartha
vénbe! Cerynise érezte, hogy Beau mögéje lépett, és azt is, hogy a férfi csak a kedvező alkalomra vár, hogy feleségeként is bemutathassa. Már előre félt attól, hogy ez mekkora zavart kelt majd. Brenna nem adott lehetőséget bátyjának a közbeszólásra, folytatta az emlékezést. - Arra is emlékszem, Cerynise, hogy milyen jól bántál az ecsettel. A képeiden szereplő alakok mindig a megszólalásig hasonlítottak a modellekhez. Szerettem volna, ha megfested a portrémat, de nem mertelek megkérni rá. Még mindig festegetsz? - Mint Rembrandt - mosolyodott el Beau. - Ó, milyen nagyszerű! - kiáltott fel Brenna, és zafírkék szeme lelkesen csillogott. - Ezt el kell mondanunk a papának! Nemrég mondta, hogy szeretné megfestetni a mama és a két lánya közös arcképét. Közölhetjük vele, hogy megtaláltuk a művészt, aki a képet elkészíti. Cerynise-t megmosolyogtatta a lány lelkesedése, de úgy gondolta, hogy tapintatosan kell kezelni a kérdést. - Talán nem kellene erőltetni a papát, amíg nem látja, mire vagyok képes. Esetleg nem tetszik neki a stüusom, és egy másik festőt akar ezzel a feladattal megbízni. Minél nagyobb távolságot tart a Birmingham családtól, annál jobb, gondolta Cerynise. Régebben otthon érezte magát a vendégszerető Birminghaméknél, néha családtagnak, Beau feleségének képzelte magát. Erről most már szó sem lehetett, ezért jobbnak tartotta, ha megkíméli magát a szenvedéstől, nehogy állandóan arra gondoljon, mi lett volna, ha... - Ha Beau azt állítja, hogy úgy festesz, mint a nagy mesterek, akkor valóban a legjobbak közé tartozhatsz - jegyezte meg Suzanne barátságos mosollyal. Megnyugtathatlak, a bátyánknak nagyon jó szeme van ehhez, de azért hagyjuk, hogy lélegzethez juss, mielőtt azzal a kéréssel kezdenénk kínozni, hogy készítsd el a családi képet. A nagybátyádnál szállsz meg? - Igen, de ő még nem tud erről. - Beau sem tudja még, hogy nálunk milyen szelek fújdo-gálnak! - kotyogott bele Brenna a beszélgetésbe. - Miről nem tudok? - kérdezte Beau gyanakodva. - Suzanne menyasszony! - jelentette be boldog mosollyal Brenna. - Michael York megvette azt az ültetvényt, ami négyöt kilométerre van tőlünk, és megkérte a papától a kezét, majd térden állva kérte Suzanne beleegyezését is. Ó, milyen izgalmas volt az ajtó mögül leskelődni! - Brenna, ezt nem tehetted! - szörnyülködött Suzanne. - Pedig megtettem! ismerte be a lány, majd ismét bátyjához fordult. - Április közepén bált rendezünk, és megünnepeljük az eseményt. Éppen időben érkeztél, hogy megdobogtasd az ifjú hölgyek szívét, akik eljegyzésről álmodoznak. - Nos, én már tulajdonképpen... - kezdte Beau, de nem tudta befejezni a mondatot, mert Oaks lépett oda hozzá. - Bocsásson meg a zavarásért, kapitány, de van itt egy ember, aki meg akar venni minden bútort, amit hozott. - Ez meg hogy lehet? - csodálkozott Beau. - Hiszen még nem is látta az árut. - Ez igaz, de tudja, hogy legutóbb mit hozott. Akkor túl későn érkezett, még egy széket sem tudott venni. Nagyon elszántnak látszik, mindenáron beszélni akar magával, kapitány. - Nem tartunk fel, Beau - tette a kezét bátyja karjára Brenna. - Este várunk. A mama biztos nagyon izgatott lesz, ha megtudja, hogy megérkeztél - görbítette
le pajkosán az ajkát. - Te vagy az ő aranyos kis fiacskája! - Ne légy féltékeny! - korholta Beau a húgát, majd mosolyogva csókot nyomott a homlokára. Megcsókolta Suzanne-t is, aztán Cerynise-hoz fordult. - Nem tart sokáig - ígérte, és Oaks oldalán elsietett. Cerynise elbúcsúzott a két lánytól, akik kérték, hogy minél előbb látogassa meg őket. Cerynise bólogatott, de tudta, hogy nem lesz könnyű betartania ezt az ígéretet. A látogatás nagyobb fájdalmat jelentene, mint amennyit képes elviselni. A fedélzet tele volt emberekkel. Cerynise kedvezőnek találta az alkalmat az észrevétlen távozásra. Jobbnak tartotta, ha nem várja meg Beau-t, és tudta, hogy ha elbúcsúzna a tengerészektől, azok azonnal észrevennék a belsejében dúló vihart. Bármennyire szeretett volna köszönetet mondani Oaksnak, Billynek és a többieknek a kedvességükért, ezt majd levélben kell megtennie, mert nem akart szégyenkezni amiatt, hogy mindenki szeme láttára összeroppan. Cerynise-ra nem várt cifra hintő, és egy centje sem volt, hogy kocsit béreljen. Nekiindult hát egyedül, és átvergődött a kavargó tömegen. Csak akkor pihent meg, amikor már jócskán eltávolodott a kikötőtől. Visszanézett a kecses fregattra, és belenyilallt, hogy most nem lehet ott, és nem várhatja meg férjét, hogy együtt hagyják el a kikötőt. Kipislogta szeméből a gyülekező könnyeket. Nem akarta átadni magát a kesergés-nek, ezért lemondó mosollyal elfordította tekintetét a hajóról, felvette táskáját, és megindult a város felé. Sterling Kendall háza a régi városfalakon belül állt, egy kis utcácskában, távol a forgalomtól. A háznak csak egyetlen fala nézett a csendes utcára, három oldalát magas kőfallal körbevett, fákkal dúsan beültetett kert vette körül, ez volt Sterling bácsinak könyvei mellett a legnagyobb büszkesége. Cerynise megállt az utca túloldalán, megvárta, amíg elhalad előtte egy társzekér, majd lassú léptekkel átsétált az úttesten. Most, amikor már csak egy karnyújtásnyira volt otthonától, egyszerre elfogta a bizonytalanság. Vajon hogyan fogadja majd váratlan érkezését a nagybátyja? Vajon Sterling Kendall olyan türelmesnek és megértőnek bizonyul, ha elmagyarázza visszatérésének körülményeit, mint ahogy reméli? Nyugtalansága egyre nőtt, léptei lelassultak, amint kitárta a kovácsoltvas kaput. A házhoz kagylóhéjtörmelékkel borított ösvény vezetett. A bejárati ajtóhoz érve reszkető kézzel nyúlt a sárgaréz kopogtató felé, de karja a mozdulat közben tétován megállt. Megpróbálta összeszedni bátorságát, hogy szembenézzen nagybátyjával. A macskaköves utcán felhangzó patkócsattogásra visszanézett, és szeme elkerekedett a csodálkozástól. Egy prüszkölő mén hátáról Beau ugrott le a kapunál. A kantárt átvetette az oszlopon, és öles léptekkel elindult felé. Látszott, hogy tombolnak benne az indulatok. Szeme jeges szikrákat szórt, arcán vitustáncot jártak az izmok. - Egyetlen átkozott dolgot árulj el! - förmedt rá a férfi, amikor mellé ért. Túlságosan nehéz lett volna várni egy kicsit, hogy elkísérjelek? Pontosan tudod, hogy ez volt a szándékom. Vagy annyira sürgőssé vált a házasság érvénytelenítése, hogy nem tudtad kivárni, hogy megszabadulhass tőlem? Látszott rajta, hogy majd szétveti a düh, de Cerynise ennek okát nem tudta megmondani. Kettejük három hónappal korábban kötött megállapodása szerint a házasságot érvénytelenítik, amint megérkeznek Charlestonba. Az egyezség szerint itt ő már a saját útját járhatja. Az, hogy ezt meg is tette, tőrdöfésként érte Beau-t. Úgy érezte, elárulták, mintha felesége megszökött volna titkos szeretőjével. Tudta, hogy ostobaságot
cselekszik, de képtelen volt mást tenni. Házasságuk komédia volt, de örömet szerzett számára, hogy Cerynise a felesége. Nem akarta, hogy úgy érjen véget kapcsolatuk, hogy meg sem próbálta maga mellett tartam feleségét. - Valóban az a szándékod, hogy minden haragot előhozz belőlem, amit csak érezni tudok? Ezt akarod tenni? Cerynise elcsodálkozott férje dühös kitörésén, és olyan választ adott, aminek semmi köze nem volt Beau kérdéseihez. - Éppen most akartam bekopogni! Beau olyan pillantást vetett rá, mintha elment volna az esze. - Ügy mentél el a hajóról, hogy egy szót sem szóltál senkinek! El sem köszöntél senkitől! Korábban egy szóval sem jelezted, hogy nélkülem akarsz elmenni! - Nagyon elfoglalt voltál, és nem akartalak megzavarni -válaszolta Cerynise remegő hangon. - Éppen alkalmasnak tűnt a pillanat arra, hogy elmenjek. - Alkalmasnak, az ördögöt! - dühöngött Beau. - Ez volt a lehető legalkalmatlanabb pillanat! Otthagytam mindent, és rohantam utánad! - Sajnálom, ha feldühítettelek, Beau - motyogta Cerynise békítőén. - Nem hittem, hogy ez számít. - Igen, számít! Nagyon is számít! Az egyik pillanatban még ott vagy mellettem, a másikban már eltűnsz. Végigkutattam utánad az egész hajót, mert nem tudtam elhinni, hogy egyetlen szó nélkül elmentél. Az egyik emberem mondta később, hogy látott a tömegben. Számíthattam volna rá! Mindig a legalkalmatlanabb pillanatokban mész el. Cerynise sértetten csapta fel az állát. - Nem vagyok gyáva, uram! - Pedig most pontosan úgy fest a dolog, asszonyom! -horkant fel Beau. Amint lehetőség nyílt rá, azonnal megszöktél, és ezzel annyira feldühítettél, hogy nagy örömmel elverném azt a csinos kis fenekedet! Cerynise hátralépett, és ösztönösen a hátsójára szorította a kezét. - Ne merészeld... Beau hitetlenkedve pillantott rá. - Tényleg azt hitted, hogy megteszem? - Még soha nem láttam, hogy ilyen dühös lettél volna rám - vonta meg sután a vállát Cerynise. - Ez érthető - válaszolta Beau gúnyosan -, mert még soha nem voltam rád ilyen dühös! - Nem látok semmi okot arra, hogy halogassuk a válást -szólalt meg fojtott hangon Cerynise. - Ez nyilvánvaló - válaszolt Beau élesen. - Ezzel az erővel, ahogy szó nélkül odébbálltál, akár arcul is üthettél, szembe is köphettél volna! - Nem akartalak megbántani, Beau - suttogta Cerynise, és könyörgő tekintettel nézett fel rá. - Nagyon sajnálom, ha sértésnek vetted! Beau képtelen volt ellenállni, és egy lépést tett felé. - Még egy lóért is könyörögnöm kellett, hogy utánad rohanjak... -mormogta. - Tudnod kellett, hová megyek - szólalt meg ismét Cerynise. - Ó, igen! Ezért is vagyok itt! - lépett Beau még közelebb. Cerynise ösztönösen hátralépett, és nekiütközött a bejárati ajtónak. Amikor kicsit előrelépett, Beau testébe ütközött. Férje közelebb vonta magához, karjai a testére fonódtak. Az asz-szonyban minden összezavarodott, szédülés fogta el, és ájulás környékezte. Felemelte a kezét, és tenyere a széles, izmos mellkasnak ütközött, amelyet annyira szeretett simogatni. Most is ösztönösen ezt tette, lassú mozdulatokkal körbesimogatta. Remegve emelte fel tekintetét. Látta, hogy Beau haragja tovaszállt, tekintete mérhetetlen vágyat tükrözött. Cerynise elcsodálkozott. Hogyan lehetséges,
hogy ilyen heves veszekedés urán ez a büszke férfi ugyanúgy kívánja, mint korábban? Szinte hallotta, amint megszólal: „Pokolba az érvénytelenítéssel !" A férfi fölé hajolt, félig nyitott szája az övéhez közelített. Cerynise remegve várta ajka érintését. Egy elhaladó kocsi zöreje emlékeztette Cerynise-t, hogy Charleston közepén, majdnem az utcán állnak. Akárki megláthatta volna őket, mégis minden porcikájával vágyott a férfi csókja után. Puha ajka megadóan résnyire nyílt. - Beau... Suttogása ijedt sóhajba fordult, mert hirtelen kinyílt a bejárati ajtó. Mindketten meglepetten bámultak a drótkeretes szemüveget viselő, őszülő férfira, aki egy csodálkozó bagolyhoz hasonló tekintettel méregette őket. - Ó, bocsássanak meg - mentegetőzött a férfi. - Mintha valami zörejt hallottam volna, s gondoltam, megnézem... -magyarázta, majd elhallgatott, és bizonytalan mosoly jelent meg arcán. - Cerynise... te vagy az? De hiszen ez lehetetlen! - Pedig én vagyok! - bizonygatta Cerynise lelkesen, habár nem ilyen viszontlátásra számított. Érezte, hogy arca kipirult, de remélte, hogy bácsikája ezt a megérkezés izgalmának tudja be. - Hazajöttem, és itthon is szeretnék maradni, Sterling bácsi... - És mi van Mrs. Winthroppal? - kérdezte nagybátyja csodálkozva. - Három hónappal ezelőtt meghalt - felelte Cerynise rekedten. - O, mennyire sajnálom! - szólalt meg Sterling bácsi elko-morodva. Nagyszerű asszony volt - tette hozzá, majd kedvesen unokahúgára mosolygott. - Nem is tudod, mekkora öröm számomra, hogy újra itthon vagy! Nagyon hiányoztál! Cerynise félelme megszűnt, és már repült is bácsikája kitárt karjába. Sterling bácsi szeretettel magához vonta, és szapora pislogással próbálta megakadályozni, hogy könnyei kibugy-gyanjanak. - Drága gyermekem, állandóan körülötted forogtak a gondolataim! Minden leveled ünnepet jelentett számomra, és ki sem tudom mondani, mekkora örömet szereztél érkezéseddel. Már kezdtem kétségbeesni, hogy soha többé nem látlak! - Most már itt vagyok - suttogta Cerynise. Már maga sem értette, miért is képzelte, hogy nagybátyja hűvös tartózkodással fogadja majd. Beau tisztes távolba húzódott, hagyta, hogy zavartalanul örüljenek egymásnak. Sterling Kendall most mosolygó arccal fordult felé. - Azt hiszem, önnek tartozom köszönettel azért, hogy hú-gocskám biztonságban hazaérkezett, Birmingham kapitány! - Bizonyos dolgokat tudnia kell, uram - szólalt meg Beau, amivel meglepte Cerynise-t. - Azt hiszem, ezekről hosszabban kellene beszélgetni. Sterling bácsi kíváncsian hol egyikükre, hol másikukra pillantott. Észrevéve unokahúga ijedségét, úgy döntött, biztosan valami fontos és sürgős dologról van szó. - Természetesen, kapitány! Talán menjünk be a szalonba, ahol egy tea mellett megbeszélhetjük a dolgokat! Mindketten követték az idős embert, és beértek abba a szobába, amely a téli álmát alvó kertre nézett. - Helyezzétek magatokat kényelembe, szólok a házvezetőnőnek - kínálta őket hellyel Sterling bácsi. - Cora hallása egyre romlik, már nem is lát jól, de azt állítja, hogy ugyanúgy el tudja végezni a ház körüli tennivalókat, mint régen. Cerynise átsétált a szoba túlsó végébe, és leült a kerevetre, ahonnan az ablakon át szinte az egész kertet be lehetett látni. Beau követte példáját, és
ahelyett, hogy valamelyik kényelmesebb fotelt választotta volna magának, mellé telepedett. Az alacsony polcokon könyvek sora húzódott, a szekrénykék tetején a vaskosabb kötetek sorakoztak. Beau felemelt egyet, szórakozottan belelapozott, és tartalma felkeltette érdeklődését. A szöveg mellett régi görög és római szobrokat, aprólékos rajzokat pillantott meg. Észrevette, hogy Cerynise belekukucskál a könyvbe, ezért kedvéért lassabban forgatta az oldalakat. - Nagyszerű rajzok - állapította meg mosolyogva, és feleségére nézett. Cerynise lángvörös arccal kiegyenesedett. Nem tagadhatta, hogy éppen egy férfiszobor rajzában gyönyörködött. - Igen, én is azt hiszem - felelte közömbös vállrándítással. - Azért mégsem olyan jó, mint a valóságban! - Tedd vissza a könyvet - szólt rá suttogva Cerynise. - Jön a bácsikám! - Kislánykorodban is ezt csináltad? - kérdezte Beau, és visszatette a könyvet a helyére. - Ezt hogy érted? - kérdezte Cerynise tágra nyílt szemmel. - Gyönyörködtél a meztelen férfiak és nők képeiben, de amikor a felnőttek közeledtek, igyekeztél elrejteni a könyvet - magyarázta Beau mosolyogva. Cerynise szerette volna arcát eltakarni, mert egész testét elöntötte a forróság. - Nem emlékszem, hogy efféle könyveket nézegettem volna. A bácsikám elővigyázatos volt, és nem hagyta a gyerekek szeme előtt. - Egy történész az ilyen könyveket nem tartja szemérmetlennek - tiltakozott Beau. - Nem hiszem, hogy a professzor eldugta volna előletek. - Akkor sem láttam soha életemben! - sziszegte Cerynise felháborodottan. - Rendben van, rendben! - fojtotta el mosolyát Beau, de nem tudta megállni, hogy tovább ne ugrassa feleségét. Egészen közel hajolt hozzá, és megkérdezte: - Lerajzoltál már valaha meztelen férfit? - Soha! - Nem is tudtad, hogy nézhet ki, mielőtt engem megláttál? - Hallgass! A nagybátyám meghallhatja! - Én nem bánom! - vonta meg vállát Beau. - Én viszont igen! - suttogta vissza Cerynise alig hallhatóan. - Nekünk most a semmissé nyilvánítást kell megbeszélnünk! Elfelejtetted? - Nem hagyod, hogy elfelejtsem! - vágott vissza Beau. Cerynise meghökkent a választól. Kérdőn nézett férje széniébe, de megszólalni nem volt ideje, mert nagybátyja kinyitotta az ajtót. Cora betolta a zsúrkocsit. A házvezetőnő teát és süteményt kínált, Cerynise remegő kézzel mindkettőből vett egy keveset. Fogalma sem volt arról, mit akar Beau közölni nagybátyjával. Amint Cora után becsukódott az ajtó, Sterling bácsi Beau-ra pillantott. - Mit óhajt mondani, kapitány? - Cerynise és én összeházasodtunk... - Hát ez meg hogyan történhetett? - dőlt hátra Sterling bácsi hitetlenkedve. Cerynise már szeretett volna túl lenni az egészen, nem is engedte, hogy Beau folytassa a mondókáját. -Mindez nagy ön gyorsan és váratlanul történt, Sterling bácsi, és az adott pillanatban nagy szükség volt rá. Tudod, Mrs. Winthrop halála után Alistair, az unokaöccse magának követelte a törvényes gyámságot fölöttem, és azzal fenyegetőzött, hogy a hatóságokkal megakadályoztatja az Audacious kifutását,
és Beau... úgy értem, Birmingham kapitány felajánlotta, hogy feleségül vesz, így a hajó is, én is baj nélkül kijutunk Angliából. Úgy terveztük, hogy az első adandó alkalommal érvénytelenítjük a házasságunkat, de úgy gondoltuk, erről neked is tudnod kell... Beau szokatlan erővel csapta le csészéjét a kistányérra. Cerynise meglepődött, és zavartnak tűnő férjére pillantott. - Talán nem vázoltam pontosan a helyzetet? – kérdezte feszengve. - Nagyon tömör volt, asszonyom! Sterling egyikükről a másikukra pillantott, és azon tanakodott, vajon mit lát a fiatalember arcán. Örömet nem, az biztos. Megpróbált segíteni a kapitányon. - Tehát mindketten megtaláltátok a megoldást erre a nehéz helyzetre. - Talán igen - motyogta Beau. - Az unokahúga így érzi -tette hozzá, majd hirtelen felállt helyéről. - Vissza kell mennem a hajómra! Oaksot egyedül hagytam, anélkül, hogy megfelelő utasításokat adtam volna neki. - Igaza van, kapitány - válaszolta Sterling bácsi, és sietve kinyitotta előtte az ajtót. Beau egy pillanatra megtorpant, és Cerynise felé fordult. Az asszony hirtelen nem tudott mást mondani: - Elküldöd majd a papírt, hogy én is aláírjam? - Ha ragaszkodik hozzá, asszonyom - válaszolta Beau elsötétült arccal, majd sarkon fordult, és követte Sterling bácsit. Cerynise torkában kőkemény gombóc keletkezett, amikor meghallotta férje távolodó lépteit és az ajtó nyílását. Dermed-ten ült, amíg az ajtó be nem csukódott. Ez a hang valaminek a végét jelentette számára.
XII. fejezet Több mint egy hónappal hazaérkezése után Cerynise a szokásosnál jóval később jött le szobájából a reggelihez. Festőköpenyt viselt. Sterling bácsi már ott ült az asztalnál. Nagy élvezettel falatozta reggelijét, de unokahúga érkezésekor felemelkedett a helyéről. - Azon tanakodtam, hol lehetsz, kedvesem - üdvözölte szívélyesen unokahúgát. - Ne haragudj, hogy nélküled láttam neki az evésnek, de találkozóm van, és nem szeretnék elkésni. Cerynise gyors pillantást vetett a tálalóasztalra készített lágy tojásra, a kukoricalisztből készült süteményre, a virslire és az almamártásra. A házvezetőnő egy tálcán ételt tett elé, de Cerynise tagadóan rázta meg a fejét. - Köszönöm, Cora, de ma csak egy kis teát iszom. Az idős asszony gondterhelten kitöltött neki egy csészével. - A kisasszony olyan keveset eszik, hogy az még egy tücsköt sem tartana életben. Cerynise szájához emelte a csészét, de gyomra azonnal émelyegni kezdett. Gyorsan letette maga elé, és még tekintetét is elfordította róla. - Valami baj van? - kérdezte Sterling bácsi aggodalmasan, amikor észrevette, hogy Cerynise lehunyt szemmel, sápadtan ül az asztalnál. - Ó, semmiség az egész - felelte Cerynise. Keze remegni kezdett, ezért gyorsan el is húzta a csészétől, és az ölébe ejtette. - Valami nincs rendben! - állapította meg határozottan Sterling bácsi. Felállt a helyéről, és Cerynise mellé lépett. - Olyan fehér vagy ma reggel, drágaságom, mint a vitorlavászon. Mi a gond? Lázas vagy talán? - Nem, minden rendben - suttogta Cerynise halkan és nem túl meggyőzően. Semmi nem maradt meg a gyomrában, és az Audacious fedélzetén történt első rosszulléte óta furcsa kimerültség vett erőt rajta. - Csak egy kicsit fáradt vagyok, ennyi az egész. - Nem is csodálom - jegyezte meg Sterling bácsi, és visz-szaült a helyére. Olyan bánatos vagy az utóbbi időben. Az izgalmas utazás után most biztos unatkozol. Egy kis séta jót tenne. Csodaszép napunk van, és a találkozóm sem tart tovább egy óránál. Ha visszajövök, eljössz velem sétálni? - Ha ragaszkodsz hozzá, bácsikám... - felelte Cerynise megadóan, bár nem lelkesedett az ötletért. Habár minél előbb ki akarta alakítani műtermét, hogy hozzá tudjon látni a munkához, vajmi kevés haladást sikerült elérnie. Senkit sem akart látni, és senkivel nem akart találkozni. - Végigsétálhatnánk a Broad Streeten, és vásárolgathatnánk - javasolta a bácsikája. - Van a környéken néhány kitűnő varrónő és pár divatüzlet. Cerynise maga sem tudta, hogy sírjon vagy nevessen. Más sem hiányzott neki, mint hogy egy varrónő méretet vegyen róla! Ott aztán biztosan rosszul lenne. A lány tudta, hogy Sterling bácsi nem sokat tud a divatról, mégis felajánlotta, hogy elkíséri őt a varrónőhöz, mert ettől unokahúga hangulatának és közérzetének jobbra fordulását remélte. - Szívesen elmegyek veled, Sterling bácsi, de talán inkább néhány könyvesboltba kellene benéznünk - mosolygott rá gyengéden Cerynise. Valahogy most nincs hangulatom ruhaanyagok után futkosni. Nagybátyja megkönnyebbülése nyilvánvaló volt. Cerynise kacagva nyugtázta, hogy Sterling bácsi mekkora áldozatokra lenne képes érte. Bácsikája kicsikarta az ígéretét, hogy később eszik majd valamit, és hamarosan elindult a
találkozóra. Cerynise szájába vett egy falat süteményt, de gyomra azonnal fellázadt. Olyan gyengeség fogta el, hogy le kellett feküdnie. Miután hányingere megszűnt, a lány kelletlenül készülődni kezdett. Amikor Sterling bácsi visszaérkezett, Cerynise már a hallban várta. Barna szalaggal szegett, széles gallérral díszített, világoskék gyapjúkosztümöt vett fel a sétához. Ez volt az egyetlen ruhája, amely elég bő volt ahhoz, hogy ne kelljen alatta fűzőt viselnie. Vállára világoskék kasmírstólát terített, fejére pedig fácántollakkal díszített, csinos kis kalapot rakott. - Már készen is vagy? Indulhatunk? - csodálkozott Sterling bácsi, és lovagiasan a karját nyújtotta. A kristálytiszta égbolton szikrázott a nap, a levegő már tele volt a közelgő tavasz illatával. Az elegáns boltokban jól öltözött férfiak és nők nyüzsögtek. Sokan a közeli ültetvényekről érkeztek, mások az Ashley River környéki szövőgyárak körzetéből jöttek. A lány azonnal felfigyelt az északiak pattogós beszédstílusára, amely éles ellentétben állt a charlesto-niak elnyújtott beszédével. A virágzásnak indult városka lakói egyesítették magukban a kitűnő üzleti érzéket az őszinte, délies vendégszeretettel, s ez a vásárolgatást kimondottan élvezetessé tette. Cerynise is kellemes beszélgetésbe elegyedett az üzlettulajdonosokkal és alkalmazottaikkal, és jóízűen nevetett elmés megjegyzéseiken. Rájött, hogy már az is jót tesz hangulatának, ha kimozdul otthonról. Egy sarkon befordulva elegáns hintót pillantott meg, amely Madame Feroux, Charleston legfelkapottabb divattervezőjének üzlete előtt állt meg. Egy magas, széles vállú férfi egy hölgyet segített ki a kocsiból. A porcelánbaba szépségű nőt Cerynise is megcsodálta volna, ha nem a saját férje tüsténkedett volna körülötte. Féltékenységgel vegyes szomorúság kerítette hatalmába. Beau hófehér fogsora szinte világított napbarnított arcában, amikor fejét hátravetve nagyot kacagott valamin, amit a nő mondott neki. Kellemes megjelenésével egyetlen londoni gigerli sem vehette volna fel a versenyt. Finom anyagból készült, tökéletes szabású sötétszürke zsakettjéhez finoman csíkozott szürke nadrágot, sálgalléros mellényt és csokornyakkendőt viselt. Sötétszürke kalapját kicsit félrecsapva viselte, és - ha lehetséges - most még vonzóbb volt, mint korábban. A csinos kis barna hölgynek is ez lehetett a véleménye, mert elbűvölő mosolyt villantott a férfira, és ujjaival köny-nyedén megérintette Beau kabarjának hajtókáját. - De Beau, ez igazán nem illik - csipogta a csinos höl-gyecske. - Túl sokat kérek tőled, amikor...? - kezdte a szemrehányást, de nyomban abbahagyta, amint rájött, hogy már nem ő áll a férfi figyelmének középpontjában. Pillantásával követte Beau tekintetét, és meglátta, ki vonta el róla kísérője figyelmét. Szeme vadul megvillant, amikor végigmérte a szőke szépséget, akire Beau a szemét meresztette. Beau némán ellépett a kis barna mellől, és ujjhegyével megérintette kalapja szélét. - Örülök, hogy ismét látlak, Cerynise! A férfi azóta nem látta feleségét, hogy otthagyta nagybátyja házában, de gondolatai állandóan körülötte forogtak, és kínzó emlékek gyötörték. Amikor Sterling Kendallnak segített berakni Cerynise holmiját a kocsiba, szeretett volna érdeklődni felőle, de makacs büszkesége meggátolta ebben. Cerynise hajthatatlanul ragaszkodott a házasság érvénytelenítéséhez, a férfi pedig úgy állt bosszút ezért, hogy tudomást sem vett róla. Még ügyvédjéhez sem volt hajlandó elmenni, mert ez újra felkavarta volna benne az indulatokat. Cerynise feltűnése hatalmas örömet szerzett a számára.
Vágytól csillogó szemmel gyönyörködött benne, és csak később kapott észbe, hogy Cerynise nincs egyedül. - Kendall professzor, örülök, hogy ismét találkoztunk! - Én is nagyon örülök - felelte vidáman mosolyogva Sterling bácsi, aki nem is sejtette, hogy micsoda érzelmek kavarognak unokahúga és a kapitány lelkében. Beau társnőjének még soha nem kellett más nővel osztoznia egy férfi figyelmén. Nagy népszerűségnek örvendett, és rengeteg hódolója volt, így bármikor kedvére választhatott magának kísérőt. Az egyik leggazdagabb és a legvonzóbb külsejű charlestoni fiatalember, Beau Birmingham viselkedett vele a legtartózkodóbban, ezért a nő elhatározta, hogy őt is bűvkörébe vonja. Ez a homokszín hajú Aphrodité, akit Beau olyan mohó tekintettel bámul, minden kétséget kizáróan vetélytársat jelent, akitől meg kell szabadulnia. A kis barna megrángatta Beau ka-bátujját. A férfi meglepetten nézett körül. Egy pillanatig fogalma sem volt, ki áll mellette, de hirtelen összeszedte magát. - Cerynise, bemutatom Germaine Hollingsworth kisasz-szonyt. Germaine, biztosan emlékszel Cerynise Kendallra... Germaine kicsit összeráncolta homlokát, megrebegtette hosszú szempilláit, és Beau-ra nézett. - Nem, Beau, tarok tőle, hogy nem emlékszem. - Bocsáss meg! - lepődött meg Beau. - Azt gondoltam, már találkoztatok. Germaine csak egy-két évvel volt idősebb Cerynise-nál, és bárhogy tagadta, a lány nagyon is jól emlékezett rá. Az elkényeztetett Hollingsworth kisasszony ugyanabba a leányintézetbe járt, ahová ő. Germaine és barátai élvezettel kínozták a tizenkét éves Cerynise-t, mert nem volt hajlandó elhinni, hogy a világ a csinos kis kalapok és a fiúk körül forog. Gyakran szemelték ki céltáblául, és rajta köszörülték éles nyelvüket. Vonzó férfiak közelében viszont kaméleonügyességgel titkolták házsár-tos természetüket, és minden kiejtett szavuk méztől csöpögött. - Beau, drágám, nem kellene itt töltenünk az időt - szólalt meg tartózkodóan a lány. - Megígérted, hogy... - Hogy elviszlek Madame Feroux szalonjába - mutatott a férfi a hátuk mögött lévő üzletre. - És el is hoztalak. - Ó, milyen ostoba vagyok! - kacagott fel Germaine. Úgy rázta meg gondosan fésült frizuráját, mint aki zavarba jött ettől a buta hibától. - Nem is vettem észre, hol járunk -rebegtette meg szempilláit, és könyörgő tekintettel nézett fel Beau-ra. - Soha nem tudom eldönteni, mi mutat jól az én alakomon, rólad pedig mindenki azt állítja, hogy isteni ízlésed van! Azt gondoltam, segíthetnél... - Félek, hogy nem tudok segíteni - vetette oda Beau, anélkül hogy egy pillantást vetett volna rá. Tekintete továbbra is Cerynise-ra szegeződött. Germaine összeszorította apró ajkát, de nem adta fel a küzdelmet. - Ó, Beau Birmingham, hogy lehetsz ilyen szívtelen? Egy úriember soha nem tagadja meg egy hölgytől... - Az lennék? - kérdezte Beau szórakozottan. - Ezt hogy érted? - kérdezte Germaine ingerülten. - Valóban úriember lennék? - ismételte meg Beau a kérdést. Úgy tűnt, hogy Germaine-hez szól, de egy pillanatra sem vette le tekintetét a feleségéről. - Te is annak tartasz, Cerynise? Cerynise elpirult, és keze remegni kezdett. Nem akarta dicsérni férjét a nő előtt, ezért megpróbált diplomatikusan felelni. - Ha nem lennél az, biztosan nem vennéd jó néven, ha ezt éppen én mondanám meg neked - felelte Cerynise erőtlen hangon. - Ha pedig a társaságodban lévő hölgy előtt dicsérni kezdenélek, az nem tudom, hová
vezetne. - Hosszabb ideig szándékozik Charlestonban maradni, Birmingham kapitány? - szólalt meg torkát köszörülve Sterling bácsi, aki megérezte a feszültséget. - A szokásosnál kicsit tovább, Kendall professzor. A fontos ügyeimet személyesen kell elintéznem - felelte Beau, és tekintetét a professzorról Cerynise-ra fordította. - Nyár közepéig mindenképpen maradok, ha ugyan nem tovább. Sterling bácsi csodálkozása egyre fokozódott. - Talán már nem szereti annyira a tengert? - Ezt azért nem állítanám - vonta meg a vállát Beau. - Csak nyomaszt néhány dolog, amit rendeznem kell, mielőtt újra tengerre szállnék. Cerynise biztos volt benne, hogy férje a házasság felbontására céloz. A késedelemért azonban nem okolhatja őt. Már több mint egy hónapja vár a papírok érkezésére. Beau aligha feledkezett meg a válásukról, de nyilván úgy gondolja, hogy rengeteg ideje van mindenre. Germaine ujjongva fogadta a hírt. - Ó, Beau, nagyszerű, hogy ezúttal hosszabb ideig maradsz Charlestonban! Gondolom, szívesen eljönnél az idei tavaszi bálra. Én még szabad vagyok... de ezt majd később megbeszéljük. Különben is borzalmasan veszélyes elhajózni azokba az idegen országokba. Induláskor mindig arra gondolok, vajon visszajössz-e egyáltalán. Legalább most egy ideig nem kell emiatt nyugtalankodnom. - Nem hinném, hogy ma itt lennénk, ha dédapáink is féltek volna a veszélyektől - jegyezte meg Beau szórakozottan, de egy pillantást sem vetett a lányra. - Gondolom, rendben mennek az üzleti ügyeid, kapitány - szólalt meg Cerynise. Nem tudta megállni, hogy ne emlékeztesse a férfit a válásra, amit neki kell intéznie. - Biztos nagyon el voltál foglalva, és megfeledkeztél Mr. Farradayről. - Mr. Farraday? - csodálkozott Germaine. - Az ügyvédre gondol? Kérdésére nem kapott választ, mert senki nem figyelt a szavaira. Sterling bácsi figyelmét túlságosan lekötötte a kapitány és unokahúga beszélgetése, Cerynise pedig csodálkozva figyelte, hogy Beau kemény állkapcsán megfeszülnek az izmok. A férfi jeges pillantást vetett rá. Világos volt, hogy sikerült alaposan feldühíteni, csak éppen azt nem tudta, mivel. - Biztos vagyok benne, hogy mostantól Mr. Farraday meggyorsítja az ügyet, Kendall kisasszony - felelte hűvösen Beau. - Most pedig búcsúzom, minden jót kívánok mindkettőjüknek! - biccentett kurtán Sterling bácsi felé. Karon fogta Germaine-t, és bekísérte a szalonba. Sterling bácsi egy pillanatig habozott, mielőtt felkínálta karját Cerynise-nak, aki üres tekintettel bámulta a párocska mögött becsukódó ajtót. A bácsi megfogta a kezét, majd gyengéden a könyöke alá nyúlt. Cerynise merev léptekkel indult el, járása olyan volt, mint egy játék babáé. - Már én is érdeklődni akartam a papírok felől, drágám. Biztos vagy benne, hogy fel akarod bontani ezt a házasságot? Cerynise még mindig kába volt, nem is hallotta nagybátyja szavait. Kemény szemrehányásokkal illette magát. Elkergette Beau-t, és egyenesen Germaine Hollingsworth karjaiba taszította. Ostobán és együgyűen viselkedett, tönkretette minden esélyét, hogy megtartsa azt, akit egész életében szeretett volna megkapni. Kellemetlenségeit tetézte, hogy gyomra ismét kavarogni kezdett. Egy pillanatra még a lélegzete is elállt, megingott, és majdnem térdre esett.
Sterling bácsi könyökénél fogva megtartotta, és növekvő aggodalommal nézett rá. Leintett egy fiákért, és besegítette unokahúgát. - Ha ez így folytatódik, drágaságom, akkor ragaszkodom ahhoz, hogy az orvosom megnézzen - szólalt meg, miközben a kocsi végigcsörömpölt a kockaköveken. - Nincs semmi bajom - bizonygatta Cerynise, és az ablak felé fordult, hogy könnyeit elrejtse. - Valóban nincs semmi baj. Csak túlságosan melegem lett. Nagybátyja azt mormogta, hogy odakint egyáltalán nincs meleg, de nem erőltette a témát. Gyanítani kezdte, hogy mindenért Birmingham kapitányt okolhatja. Hazaérve Cerynise azonnal felment a szobába pihenni. Ruháját és cipőjét ledobta magáról, és végigfeküdt az ágyon. Félelemmel vegyes kíváncsisággal simított végig hasán, ahol határozott kis gömbölyűség kezdett formálódni. Mennyi idő is telt el az egyetlen szerelmes éjszakájuk óta? Már négy hónapja lenne? Ez az idő elég arra, hogy a baba mozgása érezhető legyen... Ezzel hiábavalónak bizonyul minden erőfeszítése, hogy távol tartsa magát Beau-tól. Méhében már az ő gyermekét hordja. Nem telik bele sok idő, az emberek észreveszik növekvő pocakját, és megkezdődnek a rosszindulatú megjegyzések. Ennek ellenére nem hajlandó könyörögni Beau-nak, hogy gyermeke érdekében áldozza fel a szabadságát. Ezt a döntést a férfinak kell meghoznia. Hosszú, álmatlan éjszaka következett. Cerynise egyfolytában azon tanakodott, mitévő legyen. Talán az lenne a legszerencsésebb megoldás, ha elköltözne egy másik délvidéki városba, ahol nem ismeri senki. Fiatal özvegyasszonynak adhatná ki magát, aki házassága alatt esett teherbe. Ismét festeni kezd, és a korábbiakhoz hasonlóan álnéven adogatja el képeit. Ha szerencsésen alakulnak a dolgok, megalapozhatja az életét, mire a kicsi megszületik. Cerynise csak másnap délelőtt hagyta el szobáját. Ruhája fölé munkaköpenyt húzott, ennek viselése már szükségesnek tűnt. Nagybátyja dolgozószobájának ajtaját zárva találta, ezért elindult a konyha melletti kis nappali felé. Szédelgését izgalmának és felfokozott idegállapotának tudta be. Tisztában volt vele, hogy a gyerek érdekében magába kell erőltetnie valami ételt. Tojást és pirítóst tett a tányérjára, de alig tett vele néhány lépést, Cora jelent meg mellette. - Bocsásson meg, Cerynise kisasszony, ezt ma reggel hozták önnek - nyújtott át egy kis csomagot. A merev pergamenpapírra rótt iratot gondosan összehajtogatták, és piros pecsétviasszal zárták le. Cerynise fásultan odalépett az ablakhoz. Egy ideig a kert bokrait bámulta, majd visszatért a kis asztalkához, és kényszerítette magát, hogy egyen valamit. Lassan összeszedte a bátorságát, és kinyitotta a borítékot. Egy ügyvédi iratot talált benne. Utolsó oldalán tekintélyt parancsoló pecsét díszelgett, amely alatt több aláírásnak is helyet hagytak. Az egyik aláírás már rá is került az iratra. Beauregard Grant Birmingham A sötét tintával rótt betűk határozott vonalvezetése azt sugallta, hogy Beau habozás nélkül írta alá a papírt. Cerynise visszalapozott az első oldalra, és olvasni kezdte a szöveget. Hemzsegett a jogi szakkifejezésektől, de az értelme világos volt. Az tartalmazta, hogy Beau-val soha nem éltek együtt házastársként, ezért esküvőjük érvénytelen. Az egymással szemben támasztható jogokról és kötelezettségekről örökre lemondanak. Csend ült a kis nappalira. Cerynise távolról kocsizörgést, lópatkók
csattogását hallotta, de mindez alig jutott el tudatáig. Tudta, hogy amit tenni készül, az törvénytelen, sőt erkölcstelen, mert olyasmire esküszik meg, ami nem igaz. Ha rövid ideig is, de házastársként éltek együtt Beau-val. Mit sem változtat a helyzeten, hogy férje tudta nélkül esett teherbe. Saját magának sem nagyon tudta megmagyarázni, miért ítéli fattyüsorsra születendő gyermekét, de ennek ellenére sem volt képes visszakozni. Nem fogja akarata ellenére magához láncolni Beau-t. A férfi számtalan alkalommal kifejezésre juttatta, hogy nem köti le magát feleség és család mellett. Cerynise viszont nem áldozza fel saját, a tisztességről alkotott alapelveit akkor sem, ha ezért az egész világ őrültnek tartja. Cerynise a kis asztalkán álló tintatartó és toll után nyúlt. Bár keze fékezhetetlenül remegett, erőt vett magán, és gondos aprólékossággal a dokumentum alá írta: Cerynise Edlyn Kendall Beau lendületes kézírása mellett az övé fakónak és jelentéktelennek tűnt. Gyorsajn felitatta a tintát, összehajtotta a dokumentumot, és visszatette a borítékba. Mielőtt még meggondolhatta volna magát, csengetett Corának. A belépő házt vezetőnőnek átadta a borítékot, és megkérte, hogy a lehető leggyorsabban juttassa el Birmingham kapitányhoz. Nem sokkal azután, hogy az óra delet ütött, Cora belépett a műteremszobába, ahol Cerynise festékei, képei és vázlatai szanaszét hevertek. - Cerynise kisasszony, egy hölgy szeretne magával beszélni a portréja ügyében. - Megmondta a nevét? - Nem, csak annyit mondott, hogy ön ismeri. Cerynise összevont szemöldökkel gondolkozott, ki lehet a titokzatos látogató. - Hogy néz ki? - kérdezte. - Ó, nagyon csinos! - bizonygatta a házvezetőnő. - Alacsony és barna hajú. - Biztosan Brenna lesz - válaszolta Cerynise. Örült a lány látogatásának, és boldog mosollyal próbált neki helyet csinálni, ahová leülhetne. - Kísérje be, Cora, és készítsen nekünk egy teát! Cerynise-t annyira lekötötte a rendteremtés, hogy megfeledkezett a köpenyéről, amelyet néhány perccel korábban vetett le. Cora már az orráig is alig látott, ezért nem volt szükség rá, hogy előtte is köpenyt viseljen. Háttal állt a bejáratnak, amikor az ajtó nyüása jelezte, hogy látogatója megérkezett. - Nem is gondoltam, hogy ilyen hamar megkeresel, Brenna - szólalt meg Cerynise, és látogatója felé fordult. Üdvözlő mosolya azonnal az arcára fagyott, amikor megpillantotta az önelégült Germaine Hollingswortht. - Sajnálom, hogy csalódást okoztam, Cerynise - szólalt meg gúnyosan a nő. Megértem, hogy szeretted volna, ha Beau húga látogat meg, de ezúttal meg kell elégedned az én társaságommal. - Tehát mégis emlékszel rám - jegyezte meg Cerynise. Megpróbált közömbösnek látszani, amikor odalépett a székhez, ahol bő vászonköpenyét hagyta. Terhessége már túlságosan előrehaladott volt ahhoz, hogy stóla vagy valami bő ruha nélkül mutatkozzon mások előtt. Bárki észrevehette volna egyre teltebbé váló csípőjéről és gömbölyödő formáiról, hogy gyereket vár. - Ó, igen - nevetett fel gúnyosan Germaine. - Te voltál az a kis művésznő, aki azt szerette, ha békén hagyják. Hogy is hívtunk annak idején? Nyakiglábnak vagy inkább Kórónak? - nevetett fel rosszindulatúan. - Akkor mindkét név nagyon illett rád, Cerynise. Meg kell mondanom, hogy most sokkal kellemesebb a külsőd, mint annak idején.
- Gondolom, nem a portré miatt jöttél. A nő felsóhajtott, s végigsétált a falhoz támasztott képek előtt. - Nem tudom, hogy a szüleim mihez kezdenének egy újabb portréval válaszolta. - Nemrégiben a leghíresebb művész festette meg az arcképemet. Nem hinném, hogy megfelelnél az igényeiknek, bármennyire is dicsérte Beau a tehetségedet. Amilyen éhesen legeltette rajtad a szemét, azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy elsősorban veled és nem a képeiddel vannak tervei. - Akkor miért jöttél? - fordult félre Cerynise, mert Germaine elzárta előle a köpenyéhez vezető utat. - Hogy elriasszalak Beau-tól - felelte Germaine bárdolat-lan őszinteséggel. Tudod, szeretnék minél előbb hozzámenni feleségül. Nem akarom, hogy olyan nő körül legyeskedjen, aki szintén kivetheti rá a hálóját. Elmozdított egy matrózt ábrázoló képet a helyéről, hogy alaposabban megnézhesse az alatta lévő festményt. A lélegzete is elállt, amikor felismerte rajta azt, akihez annyira férjhez akart menni. A portré a megszólalásig hasonlított Beau Birminghamhez. A férfi a képen pulóvert és sapkát viselt, mögötte vitorlák feszültek. - Ezt mikor festetted? - kérdezte Germaine számon kérőén. Cerynise visszapillantott a lány kezében lévő festményre. A vászonról visszatekintő kék szemek látványától összeszorult a szíve. - Még az Audacious-n készítettem. - Mikor voltál te az Audacious-n? - kérdezte Germaine lekicsinylőén. - Beau soha nem említette, hogy jártál a hajóján. - Azzal érkeztem haza - felelte Cerynise egyszerűen. - Ez hazugság! Beau soha nem vesz fel utasokat! Ha felvenne, én lennék az első, aki jegyet váltana a hajójára, bármerre visz az útja. - Én kivétel voltam - vonta meg a vállát Cerynise. - Hazudsz! Nem fogod előlem megkaparintani Beau-t, megértetted? - Talán a tiéd, hogy igényt tartasz rá? - kérdezte Cerynise. Elfacsarodott a szíve, ha arra gondolt, hogy valami komolyabb dolog történhetett kettejük között. -Vagy csak reménykedsz? - Nézz rám! Cerynise összefonta kezét maga előtt, és kelletlenül végignézett a lányon. - Nézlek. - Meg sem fordulhat a fejedben, hogy legyőzhetsz engem, és megkaparinthatod magadnak! Már régen kajtatok utána, és nem engedem, hogy egy ilyen kis senki az utamba álljon! Amikor Kórónak csúfoltunk, az semmiség volt azokhoz a pletykákhoz képest, amelyeket most terjesztek majd rólad. - Germaine, igazán megkímélhetted volna magad ettől a látogatástól! Nem valószínű, hogy valaha is találkozom azzal az emberrel - jegyezte meg Cerynise lemondóan. A baba megmozdult a hasában, mintha a kijelentése ellen tiltakozna. A hirtelen kis rúgás váratlanul érte Cerynise-t. Egy pillanatra a lélegzete is elakadt, és tenyerét ösztönösen a hasára szorította. Germaine szeme kikerekedett a csodálkozástól. Éppen eleget látott. A szoknya redői alatt domborodó formák nem éppen a szűzies életre utaltak. Abban azonban biztos volt, hogy Beau Birmingham mit sem tud ennek a némbernek a terhességéről, akit tegnap olyan mohó tekintettel méregetett. - Nos, miután tisztáztuk a dolgokat, mennem kell. Még sok mindent meg kell vennem, ha a jövő hónapban ott akarok lenni Beau-val Suzanne Birmingham
eljegyzési bálján. Pápá! Germaine határozottan vidámabb volt, mint érkezésekor, amikor a műteremből kilépve a bejárati ajtó felé libegett. Eleget látott ahhoz, hogy alaposan be tudja mocskolni Cerynise hírnevét, és Beau Birminghamet egy életre kiábrándítsa belőle. A pirkadat már talpon találta Beau-t. Igaz, nem azért, mert korán kelt, hanem mert le sem feküdt. A lelkében dúló vihar miatt nem is kísérletezett az alvással. Egész éjszaka fel-alá járkált a dolgozószobájában, időnként felhajtott egy-egy pohár brandyt. Végül az íróasztalánál álló karosszékbe zöty-tyent, és az eléje kiterített papírlapot bámulta. Azok az iratok voltak, amelyeket Cerynise aláírva visszaküldött. Ha eljuttatja Farradayhez, az ügyvéd egyszer s mindenkorra véget vet házasságuknak. Beau már ezredszer nézte meg a finom, de határozott aláírást, és szívén egyre jobban eluralkodott az üresség. A pokolba vele, háborgott magában. Biztosan még egy sóhajtásra sem vesztegette az időt, máris aláírta. Átgondolta vajon a lehetőségeket? Ő elengedte magát, megnyílt előtte, beleszeretett, tartós alapokra szerette volna helyezni a házasságukat, most pedig mindezért fizetnie kell. Ez többé nem fordulhat elő! Eldöntötte, hogy gyökeresen kiirtja gondolataiból Cerynise emlékét. Felállt az asztaltól, és odalépett az öbölre néző ablakhoz. Ahogy Oaks visszatér a beszerzett áruval, azonnal hozzálát a következő út előkészületeihez! Távoli kikötők felé vitorlázva minden bizonnyal enyhül majd a bánata. Végtére is, nincs oka tovább Charlestonban maradni. Néhány nap múlva Cerynise már nem lesz az övé. Nagyot sóhajtva kilépett a dolgozószobából, és nehéz léptekkel elindult felfelé a lépcsőn. Belépett az öltözőszobába, és alaposan megnézte magát a tükörben. Határozottan szükség volt rá, hogy megszabaduljon az éjszaka kinőtt borostától, szájából kimossa a brandy szagát, megmosakodjon és megfésülködjön. Az érintetlenül hagyott fürdővizet bámulta, amelyet még az este készítettek elő neki. A kihűlt víz most minden bizonnyal jót tesz neki, talán kicsit észhez is téríti. Néhány pillanattal később, fejét a kád peremére támasztva, nyakig benne ült a hideg vízben. Nem tudott szabadulni Cerynise képétől. A legapróbb emlék is felkorbácsolta érzelmeit és érzékeit. Csodálatos élmény volt, amikor csókolózni tanította ifjú feleségét, vagy amikor testét cirógatva megérezte a behatolást nehezítő vékony szűzhártyát. Melegség öntötte el szívét, ha arra gondolt, hogy előtte férfi még nem járt azon a tájékon. És az álom, hogy Cerynise teste a szenvedélytől megfeszül alatta, szaggatott lélegzése egész lényét betölti, és körmeit a hátába mélyeszti... Beau átkozta magát, hogy gondolatban ismét a lánnyal foglalkozik, de az élete árán sem tudott volna másra gondolni! Minden vele kapcsolatos emlék drága volt számára. Félrehúzta az ágyterítőt, és meztelenül végigvetette magát az ágyon. Az álom gyorsan elhatalmasodott rajta, tagjai eler-nyedtek, de lelki szemeivel még akkor is látta, ahogy Cerynise az ágya mellett ül, és kerek, formás mellei tündökölnek a fényben. Sterling Kendall a szokásos időben ébredt. Szórakozottan felöltözött, kilépett hálószobájából, és unokahúga szobája felé indult. Azon tűnődött, miként is kezdje a kérdezősködést. Néhány pillanatra megállt a lány csukott ajtaja előtt. Cerynise kétnapos volt, amikor először meglátta. Neki nem volt gyereke, és gyanította, hogy már nem is lesz. Elég volt egyetlen pillantást vetnie a rugdalózó csöppségre, azonnal beleszeretett. Figyelte, ahogy rendkívül értelmes gyermekké fejlődött, minden sikere kimondhatatlan örömet szerzett
számára. Amikor testvére és sógornője meghalt, fogalma sem volt, mihez kezdjen a kislánnyal, a drága Lydiát mintha az ég küldte volna. Ennek ellenére Kendall professzor az elmúlt öt év során számtalanszor megbánta, hogy elengedte a kislányt Angliába. Unokahúga visszatérése hatalmas örömmel töltötte el, de amellett nem tudott szó nélkül elmenni, hogy valami nagyon-nagyon nincs rendben. Egyszerű tudósember, akit teljesen kielégít a könyvtára és a kertje, de nagy hiba volna azt feltételezni, hogy nem igazodik el a világ dolgaiban. Amit maga nem tapasztalt meg, azt átélték és papírra vetették mások. Tanulmányai és olvasmányai alapján jelentős ismereteket szerzett az emberi természetről. Amikor együtt látta Cerynise-t és Beau Birminghamet, nem kerülte el figyelmét a közöttük kialakult feszültség. Afelől sem volt kétsége, mit csináltak, amikor rájuk nyitotta az ajtót. Mindezek ellenére unokahúga azt bizonygatta, hogy kapcsolatuk nem volt igazi házasság. Sterling őszintén remélte, hogy aggodalmai alaptalanok, de nem halogathatta tovább, hogy elbeszélgessen unokahúgával, és tiszta vizet öntsön a pohárba. Mély lélegzetet vett, és kopogtatásra emelte a kezét. Mozdulata a szobából kiszűrődő, furcsa hangok hallatán még a levegőben megállt. Már arra készült, hogy vállával benyomja az ajtót, amikor rájött, hogy valójában mi történik odabent. Cerynise-t hányinger kínozta. Sterling ezek után már meg sem próbálta azzal nyugtatni magát, hogy unokahúga elrontotta a gyomrát. Kihúzta magát, keze ökölbe szorult. Most nem zavarja Cerynise-t, nem lenne semmi értelme! Neki most Beau Birminghammel van dolga! A kopogtatásra Philippe az ajtóhoz sietett, és azonnal mentegetőzni kezdett a szépséges vendég előtt. - Bocsásson meg, mademoiselle, de a kapitány nem számítani látogatóra. Fent van a szobájában. - Maga az inas? - Ó, nem, mademoiselle! - nevetett fel Philippe. - A kapitány szakácsa vagyok, Philippe Monet. Most nem lenni inasunk, csak egy szobalány dolgozni a házban, de ő éppen konyhapadlót súrol. Germaine Hollingsworth nagyon meglepődött. Nehezen tudta elképzelni, hogy egy olyan gazdag embernél, mint Beau, ne legyen meg a szokásos személyzet. Ha ő lesz a ház úrnője, ezen azonnal változtatni fog. A kíváncsiság azonban nem hagyta nyugodni. - Nem furcsa, hogy egy ilyen csodálatos házban nincs elég alkalmazott? kockáztatta meg a kérdést. - Ó, mademoiselle, az új személyzet hamarosan munkába áll - magyarázta Philippe. - Sajnos még nem érkezni meg. A régiek túlságosan elkanászodtak, amíg a kapitány távol volt. Ezzel vége itteni pályafutásuk. - Ezek szerint a kapitánynak nincsenek rabszolgái? - Oh, non, mademoiselle. Le capitaine nem tartam rabszolgát! Ez is megváltozik majd, döntötte el magában határozottan Germaine, és elmosolyodott. - Közölje a kapitánnyal, hogy Miss Germaine Hollingsworth van itt - kérte a szakácsot. - Ha van egy kis ideje számomra, akkor szeretnék vele szót váltani. - Oui, mademoiselle - mutatott Philippe széles gesztussal a ház belseje felé. Fáradjon be a szalonba! - Örömmel - felelte Germaine, és követte Philippe-et. Néhány perc elteltével Beau lesietett a földszintre. Nadrágot, inget és lábszárközépig érő fekete csizmát viselt. Nem volt a legjobb hangulatban,
hiszen még egy órát sem aludt addig, amikor Philippe bekopogott az ajtaján. Germaine általában any-nyit locsogott, hogy a végén már oda sem figyelt a szavaira. Kicsitunalmasnak tartotta, és egyre jobban utálta az üres fecsegését. - Ó, Beau, remélem, nem zavarlak! - sietett elé negédes, bűnbánó mosollyal Germaine. - Tegnap a hintódban hagytam a stólámat. Megkérnéd a kocsist, hogy kerítse elő? - Természetesen - felelte Beau, de nem értette, hogy a lány miért nem Philippe-et kérte meg erre. A szakácsot gyorsan elszalasztottá a stóláért, majd visszatért a szalonba, ahol vendége az Audacious-ról készült festményt nézegette a kandalló fölött. - C. K. ? - nézett rá Germaine kérdően. - Ez Cerynise Kendallt jelöli? - Igen, ő festette - válaszolta Beau, és elfordította tekintetét a képről. Nagyon szerette ezt a festményt, de tudta, hogy örökké arra a fiatal nőre fogja emlékeztetni, aki összetörte a szívét. - Nagyon kedvelheted a munkáját, ha ilyen kitüntető helyre raktad tapogatózott finoman Germaine. Remélte, hogy Beau-tól többet is megtud. - Azt hiszem, nagyon élethűen ábrázolja a hajómat. - Hallottam, hogy veled együtt utazott haza Angliából. - Ezt meg honnan tudod? - kérdezte Beau, aki nem értette, honnan szerezte a lány ezt az értesülést. - Ó, Cerynise mondta, amikor tegnap meglátogattam a nagybátyja házában. Tudod, tévedtem, amikor azt mondtam, hogy nem ismerem. Eszembe jutott, hogy egy ideig együtt jártunk az intézetbe, és személyesen akartam elnézést kérni tőle a feledékenységemért. - Ez szép tőled - jegyezte meg Beau, hangjában enyhe gúnnyal. Nem bizonyult ostobának, ha női mesterkedéssel került szembe. Érezte, hogy Germaine-nek más mondanivalója is van, és csak a megfelelő alkalomra vár, hogy bedobja a bombát, amit - ebben biztos volt - megsemmisítő pontossággal kíván célba juttatni. - Hogy van Cerynise? Jól érzi magát? - Azt hiszem, igen- vonta meg finomkodva a vállát Germaine. - De tudod, hogy vannak a nők ebben a korai időszakban... nos, tudod... ebben az állapotban... - Nem tudom - nézett rá kérdőn Beau, és kezdte azt hinni, hogy Germaine teljesen megőrült. - Tudod, ezt a szót egy jól nevelt hölgy nem használhatja... - szabódott kényeskedve, és még elpirulnia is sikerült. -Terhesség! - halkította le a hangját a suttogásig. - Ez lehetetlen! - szólalt meg döbbenten a férfi. - Ó, dehogy! - szállt vele vitába Germaine. Közelebb hajolt hozzá, és bizalmas hangon magyarázni kezdett. - Saját szememmel láttam! Már szépen gömbölyödik. Becslésem szerint a harmadik vagy a negyedik hónapban lehet. Azt hiszem, a pletykák hamarosan megindulnak. Egy fiatal hajadon lány az első hónapok után aligha titkolhatja el az állapotát, Cerynise pedig olyan karcsú, hogy minden meglátszik rajta. Beau a döbbenettől meg sem tudott szólalni. Négy hónappal ezelőtt súlyosan megbetegedett, nem is volt teljesen magánál. A szeretkezéssel kapcsolatos, határozatlan emlékképek pontosan ezután jelentkeztek. A felismeréstől félig kábultan elfordult, és odalépett a fal mellett álló, masszív szekrényhez. Italt töltött magának egy kristályüvegből, és egyetlen határozott csuklómozdulattal magába döntötte. Azonnal megrázkódott, hiszen nem kedvelte az italt.
- Beau, jól vagy? - nyugtalankodott Germaine. Beau legszívesebben felkacagott volna, amikor megértette: Germaine valójában azért kereste fel, hogy foltot ejtsen Cerynise hírnevén, de a legrosszabb módon fogott hozzá. - Nos, kell egy kis idő, amíg megszokom a gondolatot. Vendége próbálta megfejteni szavait, de végül nem bírta tovább, és rákérdezett. - Milyen gondolatot kell megszoknod? - Hát azt, hogy apa leszek. Germaine álla leesett. - Hogy érted ezt, Beau? - Nos, számomra is meglepő volt, de abból, amit elmondtál, arra következtetek, hogy apa leszek! - Te és Cerynise Kendall...? - Germaine eltátotta a száját. Úgy nézett ki, mint egy levegő után kapkodó harcsa. - Azt akarod mondani, hogy te vagy az apja a fattyának? - Azt akarom mondani, hogy a feleségem az első gyermekünket várja jelentette ki látható örömmel Beau. - Nem is tudtam, hogy házasok vagytok... - suttogta alig hallhatóan Germaine. - Charlestonban nagyon kevesen tudják - vonta meg vállát Beau. - A hajóm legénysége természetesen tudta. Bizonyos okokból, amelyeket te úgysem értenél, Cerynise-szal szerettük volna egy ideig titokban tartam, de azt hiszem, hogy most fel kell adnunk a titkolózást. Mindenkit értesítenünk kell róla. - De mikor házasodtatok össze? - kérdezte dadogva Germaine, és életében először valóban közel állt ahhoz, hogy elájuljon. - Néhány nappal azelőtt, hogy Angliából elindultunk -felelte a férfi. - Október végén, jó négy hónappal ezelőtt -tette hozzá a pontosság kedvéért. - Egyszerűen nem akarom elhinni! - mondta Germaine. -De hiszen ennek semmi értelme! Miért kellett volna titokban tartani a házasságotokat? kérdezte. Kétkedése egyre fokozódott, ahogy átgondolta a helyzetet. - Te túlságosan gáláns vagy! Csak meg akarod óvni a botránytól! - Túl jó véleménnyel vagy rólam, Germaine, de ha kétségeid lennének, várj egy pillanatig! - mondta Beau. Átment a halion, és dolgozószobájában az asztalfiókból elővette a Mr. Carmichael kiállította házasságlevelet. Visszatért a szalonba, és átnyújtotta Germaine-nek. Ezt csak Cerynise érdekében tette, máskülönben hagyta volna, hogy a nő élete végéig töprengjen az eseményeken. - Látod? Minden szabályszerű, a megfogalmazás, az aláírások, és a dátum is ott van, ahogy mondtam. Beau aláírása mellett a lány meglátta Cerynise kézjegyét, és szeretett volna felordítani dühében. Lassan leengedte a papírt, és felvont szemöldökkel nézett Beau-ra. - Mindenesetre érdekes, Beau! - Igen, érdekes - bólintott Beau. Kivette a lány kezéből az iratot, és elmosolyodott. - Kicsit megkönnyebbültem, hogy most nyilvánosságra került a dolog. Természetesen ez bizonyos változásokkal jár... - Milyen változásokkal? - érdeklődött Germaine, abban reménykedve, hogy ezek a változások talán neki is tetszenek majd. - Ezeket még meg kell beszélnem a feleségemmel - felelte Beau. A szalon ajtajához lépett, és kiszólt az előcsarnokba. -Philippe, szóljon Thomasnak, hogy készítse elő a kocsimat! - Oui, capitaine!
Beau megfogta Germaine könyökét, és a bejárati ajtó felé vezette. - Nem akarok udvariatlan lenni, de most valóban el kell mennem. Remélem, megbocsátasz. Germaine, mielőtt észrevette volna, már kint is állt a ház előtt, és az ajtó becsukódott mögötte. Még soha életében nem tessékelték ki ilyen kurtánfurcsán sehonnan. Sterling Kendall megállt az elegáns, macskakövekkel borított utcában, ahol Charleston leggazdagabb emberei laktak. Felnézett a feje fölött gyülekező sötét fellegekre. A francia inas tájékoztatta, hogy a kapitány éppen most ment el otthonról, de Sterling már akkor eldöntötte, mi lesz a következő lépése, amikor elhagyta otthonát. Tervei önálló életre keltek. Egy karmozdulattal megállította az első, arra haladó bérkocsit. Egy jól ismert ültetvény nevét mondta be a kocsisnak, és hátradőlt a kényelmes ülésen. Nem volt biztos abban, hogy látogatása milyen eredménnyel jár, de tudta, hogy ezt meg kell tennie.
XIII. fejezet Cerynise tekintete a festőállványán álló, Beau-t ábrázoló képre szegeződött, miközben műterme magányában teáját kortyolgatta. Arra vágyott, hogy a kép helyett a portré eredetije üljön előtte, de tudta, ez már soha nem történik meg. A sors biztos úgy rendelte, hogy Beau Germaine férje legyen. Gyönyörű, fekete hajú gyermekeik születnek majd, akik jogosan viselik édesapjuk nevét. Cerynise kipislogta szeméből a feltörni készülő könnyeket, és szilárdan eltökélte, hogy nem fog többé sírdogálni. Legalább még egy percig... Cora odakint a kiteregetett ruhaneműt szedte be. A hirtelen feltámadó szél száraz gallyakat csapkodott az ablakhoz. Cerynise az utóbbi időben jóval érzékenyebben reagált a közeledő viharra, mint korábban. Félelme nőttön-nőtt, ahogy a gomolygó felhők egyre sötétebbé váltak. Villámok cikázása világította meg az égboltot, a mennydörgés egyre közelebbről hallatszott. Cerynise nem is figyelt fel a távoli kopogásra. Néhány pillanattal korábban hasonló zaj tévesztette meg, de kiderült, hogy csak egy ág verdeste a ház ajtaját. Remegő kézzel tette le csészéjét a kistányérra. Ki akart nézni a folyosóra, nem tűnik-e fel ott az ismerős alak, de ötletét képtelen ostobaságnak tartotta. Úgysincs ott senki! Beau Birmingham eltűnt az életéből. Ha ő másik városba költözik, soha többé nem látják egymást. Könnyek homályosították el látását, arcát karjába temette. Keservesen sírt, vállát rázta a zokogás. Halk csattanás hangzott fel mellette. Meglepetten felegyenesedett, és amikor kipislogta szeméből a könnyeket, egy halom összetépett papírt pillantott meg. Felemelt egy papírdarabkát, amelyen Beau aláírásának töredékét pillantotta meg. A „semmisségi" szót is ki tudta betűzni. Lehetséges ez? De hogyan...? Széke karfájába kapaszkodva Cerynise megfordult, és megpillantotta Beau mosolygó arcát. Egyszerre olyan érzés fogta el, mintha a mennyország kapuja nyílt volna meg előtte. A férfi ölelő karjába repült, karját szorosan a nyaka köré fonta, és egyszerre nevetve és sírva szenvedélyes csókokkal árasztotta el arcát. Beau kereső szája rátalált az övére, a mohó ajkak és nyelvek szenvedélyesen találkoztak. Cerynise-t az ájulás környékezte a boldogságtól, ahogy férje szorosan magához vonta, és a szoba közepén lassan körbefordult vele. Levegőért kapkodva vonta el ajkát Beau szájáról. - Ó, mennyire hiányoztál - suttogta. - Miért írtad alá a papírt? - kérdezte Beau rekedtes hangon, két csók között. Cerynise hátradőlt karjában, és a szemébe nézett. - Azt hittem, ezt várod el tőlem. - Én? Soha! - Soha? - kérdezett vissza zavartan Cerynise. - De... akkor te miért írtad alá? - Mert úgy láttam, ragaszkodsz hozzá. - Csak azért sürgettem, mert tudtam, ha késlekedünk vele, nem lehet érvényteleníteni a házasságot - szipogta Cerynise. - Tudom, nem emlékszel rá, hogy szeretkeztél velem a betegséged alatt, de gyerekünk fogant, Beau. Az állapotom kezd észrevehetővé válni. Beau talpra állította a lányt, és tenyerével végigsimított hasának finom domborulatán. Cerynise rettegve várta válaszát. Beau elmosolyodott, majd hangosan felnevetett. - Nagyon sokszor meg akartam kérdezni, hogy álmodtam az egészet, vagy tényleg szeretkeztünk. Csak apró részletek ragadtak meg az emlékezetemben.
Attól tartottam, hogy csak képzelődtem, és ha kérdezősködni kezdek, kéjsóvár alaknak tartasz majd. - Úgy tűnik, házasságunkat éppen a tartózkodásunk rontotta meg - jegyezte meg Cerynise férje arcába nézve. -Amikor Germaine távozott, gondoltam, hogy hozzád rohan, és elújságolja a látottakat. Beau átkarolta felesége törékeny vállát, és közelebb vonta magához. - Igen, ezt meg is tette, de csak azt érte el vele, hogy bizonyosságot szereztem, amire szükség volt ahhoz, hogy megtartsalak ebben a házasságban. Ha tudom, hogy gyermekünket hordod a szíved alatt, soha nem egyezem bele a házasság megsemmisítésébe. - Még akkor sem, ha ez a szabadságod feladásával jár? -kérdezte Cerynise félénken. - A fenébe azzal a szabadsággal! - legyintett bosszúsan Beau. - Azután, hogy összeházasodtunk, el is vesztettem a kedvemet a nőtlenséggel együtt járó szabadságtól. Akkor már a feleségemnek akartalak tudni, és most is így áll a helyzet. - Ó, milyen boldog vagyok! - ujjongott Cerynise, és karjával átfonta férje derekát. - A bácsikád itthon van? - kérdezte Beau. - Nincs. Néhány órája elment, és fogalmam sincs, mikor jön haza. - Ha nem tér vissza, amíg összecsomagoljuk a holmidat, akkor üzenetet hagyunk neki. - Hová akarsz vinni? - nézett Cerynise férje bronzszmű arcába. - Haza, az otthonunkba! - És a festékeim... - Mindent magunkkal viszünk! Kint vár a kocsim. Szeretnék elindulni, mielőtt elered az eső - mondta a férfi. - Hol vannak a bőröndjeid? - Fent, a szobámban. - Mutasd meg! - fogta kézen Beau. Cerynise elindult a lépcsőn fölfelé. Karcsú ujjaival megérintette férje mellén nyugvó kezét, és rámosolygott. - Látom, még mindig kívánsz. - Igen! - felelte Beau rekedtes hangon, és a szemébe nézett. - Van valami kifogásod ellene? - Egy csöpp sincs, uram! - felelte Cerynise, s kezével elöl végigsimított férjén, hogy annak egy pillanatra a lélegzete is elállt a gyönyörtől. - Egészen addig, amíg én is gyakorolhatom asszonyi jogaimat - tette hozzá mosolyogva. Beau megkönnyebbülten cirógatta meg orrával felesége nyakát. - Mindenesetre, asszonyom, egyelőre tartóztassuk meg magunkat. Nem szeretném, ha sokkolnánk Sterling bácsi tudóselméjét. A hálószobába érve csomagolni kezdték Cerynise ruháit, majd Beau lecipelte a bőröndöket a lépcsőn. A szobába visz-szatérve látta, hogy Cerynise éppen egy nagyobb táskát próbál felemelni. Gyorsan kivette a kezéből. - Asszonyom, akár hiszi, akár nem, mindent le tudok vinni, amit összepakolt - szólalt meg, szemrehányással a hangjában. - Gondolnod kell a gyermekünkre. Nem szabad megerőltetned magad! Amíg összeszedem a maradék holmit, írj egy üzenetet a bácsikádnak, hogy törvényes feleségemként ezentúl velem élsz. - Igenis, kapitány! - válaszolta Cerynise, és meg sem kísérelte elfojtani boldog mosolyát. - Jó kislány vagy! - kacsintott vissza Beau. Egy óra múlva már kocsiban ültek, és gyors tempóban haladtak hazafelé. A
házhoz érve Beau leemelte feleségét a kocsiról, Cerynise pedig szemügyre vette az épületet. A ház előtt álló hatalmas fákat vadul tépázta a szél. A hatalmas házat a kovácsoltvas kerítésen túl kellemes park övezte. Az épület külső faburkolatát fehérre, a zsalugátereket zöldre festették. A hasonló zöld bejárati ajtó fölött kibontott vitorlájú hajót ábrázoló kristálylámpa égett. - Ó, Beau, úgy érzem magam, mint egy hercegnő, akit hazahoztak a kastélyba! - mosolygott férjére Cerynise. - Ebben az esetben a bevonulásnak is királyinak kell lennie - válaszolta Beau. Ölbe kapta feleségét, és besietett vele a házba. A haliba érve ismét talpára állította Cerynise-t. - Nézz körül egy kicsit, amíg Thomasszal behordjuk a holmidat. Ha nincs ellene kifogásod, a festményeidet a dolgozószobámba viszem. Egyelőre ott dolgozhatsz, ha a fény megfelelő a munkához. - Nem foglak ott zavarni? - Ha zavarsz, akkor második legkedvesebb időtöltésemmel foglalkozom... bámullak téged. - Ezek után nem is kell megkérdeznem, mi az első - nevette el magát az asszony. - Arra is hamarosan sor kerül - ígérte lelkesen Beau. Cerynise odafutott az ajtóhoz, hogy beengedje Thomast, aki éppen a legnehezebb ládával küszködött. Amikor Beau a kocsisával ismét kiment a hintóhoz, alaposan szemügyre vette a gazdag és ízléses berendezést. A fehér, szürke és bíborvörös márványpadlózatú előtér egy tágas haliba vezetett, ahonnan fehér kőből faragott, kecses oszlopokon nyugvó mahagóni lépcsősor ívelt a következő szintre. Ahová csak nézett, mindenütt Aubusson-szőnyegeket, Chippendale stílusú és Anna korabeli bútorokat látott. Kinyitotta a bejárati ajtót a csomagokkal küszködő férfiak előtt. Az összes láda, táska és festmény időben fedél alá érkezett, már hallatszott az első esőcseppek dobolása az ablakon. Thomas kirohant, hogy bevigye a hintót és a lovakat, Cerynise pedig gyorsan becsukta mögötte az ajtót. Boldog mosollyal fordult férje felé. - A feleségednek már nem is hagytál semmi tennivalót -mondta leplezetlen büszkeséggel. - A ház belül még szebb, mint kívül. - Nem akarod megnézni a hálószobát? - kérdezte Beau huncut mosollyal. - Csak akkor, ha hajlandó vagy személyesen megmutatni - válaszolta Cerynise csillogó szemmel. - Többet is megmutatnék - nevetett fel Beau -, de Philippe a konyhában van, és nagyon szeretne veled találkozni, mielőtt felvinnélek az emeletre. Annyira vágyom utánad, hogy talán egy hét is beletelik, mire kiengedlek a hálószobából. Nem tűröm, hogy bárki megzavarjon bennünket, amíg minden vágyamat ki nem elégítem! Siess, szerelmem! Üdvözöld Philippe-et, én addig felviszem a holmidat az emeletre. A csók oly finom volt, hogy Cerynise szeretett volna többet kapni belőle. Lábujjhegyre állva megpróbált még egyet lopni férje ajkáról. A csók ezúttal érzékibbre sikerült az előzőnél, nyelveik játékosan kergették egymást. Mikor férje elvette a száját az övéről, Cerynise-t minden ereje elhagyta, és fejével Beau melléhez simult. - Még! - könyörgött vágyakozva. - Nem merem, asszonyom, ha nem akarja, hogy itt vegyem le önről a szoknyát. - Te bestia! - vágott egy kedves kis grimaszt Cerynise, és még jobban hozzábújt férjéhez.
- Te kis némber! - súgta vissza mosolyogva Beau, és ajkával végigsimogatta Cerynise halántékát. - Két másodperc sem kell, hogy felvigyelek és kielégítsem veled a vágyaimat! Philippe és a csomagjaid pedig azt csinálnak, amit akarnak! - Úgy látom, a kötelességet fontosabbnak tartod a szórakozásnál - sóhajtotta Cerynise eltúlzott csalódással. Beau ragyogó tekintettel követte útját, ahogy Cerynise lassan elindult a konyha felé. Csodálkozott, milyen hatalmas változások történtek azóta, hogy behatolt Cerynise nagybátyjának a házába. Kopogtatására senki nem nyitott ajtót, majd amikor ennek ellenére belépett a házba, feleségét a hátsó szobában találta, amint üres tekintettel az ő arcképét bámulta. Az asszony ösz-szegörnyedve ült az asztalánál, alakjáról meg lehetett volna mintázni a vereség szobrát. Még életében nem hallott nőt ilyen elkeseredetten zokogni. - Philippe! Merre van? - hallotta most felesége vidám hangját a konyhába vezető folyosó felől. - Madame Birmingham! - kiáltott fel a szakács meglepetten. Kirohant a folyosóra, és Cerynise mindkét kezét csókokkal árasztotta el. - Milyen nagyszerű, hogy ismét láthatom, madame! Sejtette, hogy Beau is a közelben van, óvatosságból francia nyelvre váltott, és nagy hévvel mesélni kezdte, hogy a kapitány majd belepusztult a bánatba, amiért nélkülöznie kellett asszonyát. - Nem enni semmit, asszonyom, és rengeteget inni! Ah, l'amour - mondta sokat sejtető mosollyal. - Cerynise! - hallatszott Beau hangja az emeletről. - Megyek! - szólt vissza az asszony boldogan, és egy csókot röpített a szakács felé. Beau a lépcsősor tetején várta, és kitárta felé karját. Sűrű, feketén gomolygó fellegek néztek be az ablakon, az égen néha egy-egy villám is végigcikázott, amelyeket hatalmas mennydörgés követett. Cerynise bármennyire félt az égiháborútól, most csak arra tudott gondolni, hogy minél előbb férje karjában lehessen. Erősen lihegett, mire felért a lépcsőn, de a szeme csillogott. Beau kézen fogta, bevezette a hálószobába, és vállával belökte maga után az ajtót. Megfordult, majd hátát a nehéz tölgyfa ajtónak vetve magához vonta feleségét. Úgy csókolta meg, hogy abban benne volt minden, hónapokig elfojtott szenvedélye. Hirtelen lázas sietséggel vetkőztetni kezdték egymást, és hamarosan ott álltak egymással szemben, meztelenségük teljes szépségében. Cerynise csodálattal simogatta férje izmos testét, Beau pedig felesége lágy mellét cirógatta, és csókokkal árasztotta el. A következő pillanatban már összefonódtak az ágyon. Ezúttal nem volt hosszú előjáték, mert Beau a hosszas önmegtartóztatás után nem szerette volna, ha bármi késlelteti együttlétüket. Felesége lágy volt és odaadó, ő pedig keményen készen állt. Csókolták, ízlelgették egymást, gyönyörteli sóhajok hagyták el ajkaikat, ahogy ismét felfedezték egymás testét. Beau vad szenvedélyétől Cerynise-nak még a lélegzete is elállt. Intim együttlétük közepén Beau emlékei hatványozott erővel tértek vissza. Fülében érezte Cerynise szaggatott lihegését, a hátába mélyedő körmöket, a derekára fonódó selymes combokat... minden pontosan úgy történt, mint amiről azt hitte, álmodta csupán. A vihar a fákat tépte odakint, de ők csak feküdtek egymás karjaiban, és szerelmes szavakat suttogva csókolták, simogatták egymást. Beau végre
megkérdezett mindent arról, amit igaznak sejtett, Cerynise pedig igazolta, hogy szó sem volt képzelgésről. Azon az éjszakán valóban ott ült az ágya mellett, és élvezte frissen szerzett asszonyi jogait. Beau azt is elmondta, hogy számtalanszor meg akarta kérdezni ezekről a dolgokról, de Cerynise soha nem fogadta el a meghívását. Az asszony csak most döbbent rá, mennyi ballépést követett el. Ha nem hibázik ennyit, már hónapokkal ezelőtt is élvezhették volna az együttlétet. Az asszony szorosan férjéhez simult. - Haragszol rám, amiért majdnem elrontottam az egészet? - Harag? - nézett rá hitetlenkedve Beau. - Szent egek, te asszony, neked fogalmad sincs, mennyire szeretlek! Cerynise Beau nemes metszésű arcába nézett. - Nem csak az ösztöneid munkálnak benned? - Ha ez így lenne, drágám - simogatta végig Beau asszonya hátát -, akkor bármelyik nőnél kielégülést találtam volna. Nekem azonban rajtad kívül senki sem kellett. Teljesen megzavartad a gondolataimat, attól a pillanattól kezdve, hogy először az ágyamba fektettelek. - Úgy érted, az esküvőnk napján? - Nem, hanem azon az estén, amikor a hajóm fedélzetére hoztalak. - Már azóta? - Bizony! - Tudnod kellett volna, hogy gyerekkorom óta szerelmes vagyok beléd mondta Cerynise, miközben férje mellkasán a kemény izmokat simogatta. - Megfordult a fejemben - vonta fel a szemöldökét Beau. -Te azonban igyekeztél meggyőzni az ellenkezőjéről, és nem akartad, hogy bármi közünk legyen egymáshoz. - Attól féltem, meggyűlölsz, ha megtudod, hogy gyereket várok. Kötelességednek érezted volna, hogy úriemberhez méltón cselekedj. . - Tehát inkább hagytad volna, hogy a gyerekünk fattyú-nak szülessen, ahelyett, hogy szóltál volna a terhességedről. Nagy gazembernek kellett tartanod ahhoz, hogy ilyen hosszú ideig eltitkold a dolgot. - Hogy tartottalak volna gazembernek? Biztos vagyok benne, hogy a nap is csak miattad kél, és miattad nyugszik. Beau erre már nem válaszolt, csak gyengéden visszanyomta feleségét az ágyra, és mellé könyökölt. Finoman megsimogatta a mellét, és megállapította, hogy terhessége alatt feszesebb lett. Keze lejjebb csúszott, és megsimogatta azt a kicsiny domborulatot, mintha ismételten meg akart volna győződni arról, hogy mindez valóság, és Cerynise tényleg gyermeket vár. Érezte, hogy tenyere alatt hirtelen egy kemény kis dudor keletkezik, és mindketten hangosan felnevettek. Lejjebb csúszott az ágyon, és fülét felesége pocakjára tapasztotta. - Már rugdos is - kacagott fel Cerynise, és férje tenyerét hasára húzta. - Te is érzed? - Ó, igen! - mosolyodott el Beau, és csókot lehelt arra a helyre. - Ez volt a papa első puszija! Egyik csók a másikat követte. A férfi nyelve végigfutott felesége testén, hogy aztán az asszony nyelvével érzéki játékba kezdjen egészen addig, amíg már mindketten szédelegtek a vágytól. Az izgató simogatásoktól és csókoktól mindkettejükben apró tüzecskék lobbantak. Beau a hátára fordult, és magára vonta feleségét. Cerynise-nak a lélegzete is elállt az érzéstől, amikor ráereszkedett kőkemény szerszámára, majd lassú, elnyújtott csípőmozgással ringatózni kezdett rajta. A
férfi ajka mohón tapadt lágy mellbimbójára. A szenvedély tüze olyan magasra csapott az asszonyban, hogy minden gátlását nyomtalanul félresöpörte. Karjával lebontott, nehéz hajkoronája alá nyúlt, feltornyozta a fejére, és pillantásával Beau tekintetét kereste. Ajka érzéki mosolyra húzódott, amikor férje vágytól égő szemébe nézett. Csípőjével lassú, körkörös mozgást végzett, mint egy táncosnő az arab herceg háremében. Belsejében a forró lüktetés egyre gyorsult és erősödött, ettől mozgása is egyre erőteljesebbé vált, ami még magasabbra szította bennük a lángot. Férje keze a mellére tapadt, a szenvedély fékezhetetlenül tört fel belőlük, aztán lihegésük egyszerre szelídült halk, elégedett sóhajjá. Beau még életében nem érzett ilyen tökéletes kielégülést. A világ minden szabadságáért sem cserélné el azt, akit a karjában tart, a feleségét, élete társát. - Mit szólnál ahhoz, ha a baba születése után elkísérnél egy újabb utazásra? Cerynise-nak nem kellett gondolkoznia a válaszon. - Ó, igen! Isteni lenne... amíg nem kapnék tengeribetegséget. - Azt hittem, hogy már túlestél rajta... - Nem hiszem, hogy azt a rosszullétet a tenger mozgása okozta, szerelmem! - mosolygott rá Cerynise. - Amikor kimaradt a havivérzésem, gyanítani kezdtem, hogy terhes vagyok. - Addig mindig időben megjött? - Igen, de te honnan tudsz ennyit a nőkről?- csodálkozott Cerynise. - Nagyon meglepne, ha tudnád, hogy a kamaszodó fiúk milyen dolgokról beszélgetnek - mosolygott Beau felesége naivitásán. - Aztán ott vannak a húgaim is. Anyám meg-botránkozott, Suzanne pedig tombolt a dühtől, amikor ugratni kezdtem, amiért bezárkózik a szobájába. Aztán elmagyarázta, hogy a havibajtól szenved, és azzal fenyegetett, hogy egyszer majd én is megtudom, milyen kellemetlenségekkel jár. Nem is álmodtam, hogy fenyegetése egyszer majd valósággá válik, hiszen a férjnek legalább egy hónapig meg kell tartóztatnia önmagát, amikor terhes a felesége - mondta, majd Cerynise pocakját simogatva elgondolkodott. - Azt hiszem, kicsit találékonyabbnak kell majd lennünk, ha jobban kikerekedik, asszonyom! - A te nagy természeteddel, ledér kis férjecském, nem hiszem, hogy a szülés után sokat kell várnunk az újabb gyerek megfoganására! - kacagott fel boldogan az asszony. - Ez a lehetőség fennáll, asszonyom, de annyi gyereket engedhetünk meg magunknak, amennyit csak a szerelmünk elbír. - Szeretnék minél több gyereket, mert így legalább lesz mivel foglalkoznom, amíg te a tengereket járod. - Még egy út, asszonyom, és utána Oaks lesz a kapitány az Audacious-n ígérte Beau. - Találtam valamit, amit sokkal jobban szeretek, mint távoli tájakra vitorlázni. Mindig melletted akarok lenni. - De mivel foglalkozol, ha abbahagyod a hajózást? - nézett kérdően Cerynise férje arcába. - Itthon maradok, és szeretkezem veled - nevetett fel Beau. - És amikor épp nem ezzel foglalkozol? - kérdezte Cerynise. - A nagybátyám szeretné, ha átvenném a hajótársasága irányítását. A fiai egyelőre nem sok érdeklődést tanúsítanak a hajózás iránt. Az idősebbik már eldöntötte, hogy az ültetvényt szeretné irányítani. Jeff bácsi többször említette, hogy ha akarom, teljes jogú társként bevesz az üzletbe. Apám pedig azt szeretné, ha átvenném az ültetvény irányítását. - Nem hiányzik majd a tenger?
- Ha mellettem leszel, akkor nem. - Megpróbálom olyan érdekessé tenni a szárazföldi életedet, amennyire csak tudom - motyogta álmosan az asszony, és közelebb fészkelte magát férjéhez. - Én is ezzel próbálkozom, asszonyom - nyomott egy csókot felesége homlokára Beau. Már hallotta is Cerynise mély és egyenletes légzését, ahogy az asszony elszunnyadt a karjai között. Óvatosan betakarta, majd ő is lehunyta a szemét. Beau álmát halk kopogás szakította félbe. Óvatosan kimászott felesége mellől, magára kapta a nadrágját, és mezítláb odaballagott az ajtóhoz. Philippe bocsánatkérő arccal állt a küszöbön. - Excusez-moi, capitaine, az édesapja van itt. A dolgozószobában várni önre. - Mondja meg neki, hogy azonnal jövök! - bólogatott álmosan Beau. Készítsen nekünk egy kávét, kérem! - Oui, capitaine! Beau becsukta az ajtót, bebotorkált az öltözőszobába, hideg vízzel megmosta az arcát, majd lesétált a lépcsőn. Brandon Birmingham húsz évet bátran letagadhatott volna korából, ha nem őszült volna erősen a halántéka. Zöld szeme sarkában alig észrevehetően gyülekeztek a szarkalábak, egyenes tartása és feszes izmai keményen dolgozó emberre utaltak. Brandon az ablakon át a gomolygó felhőket bámulta, és azon tanakodott, mit is mondjon fiának. Kendall professzor látogatása után saját életét is átgondolta. Ő is teherbe ejtett egy lányt, akinek elvette a szüzességét. A rokonok megfenyegették: súlyos következményei lesznek, ha nem teljesíti kötelességét. A fenyegetéstől felgyűlt benne a harag, amit Heatheren töltött ki, akit nem sokkal később feleségül is vett. Be kellett látnia, hogy fia nemcsak külsejét, hanem vérmérsékletét is örökölte. Ezért azzal is tisztában volt, hogy ebben a kényes kérdésben az erőszak nem célravezető módszer fiával szemben. - Szervusz, papa - üdvözölte Beau, miközben elnyomott egy ásítást. Brandon meglepetten húzta fel szemöldökét, amikor fiát félig felöltözötten megpillantotta. - Elég későn van ahhoz, fiam, hogy most mássz ki az ágyból. Beteg vagy talán? - Nem - rázta meg tagadóan a fejét Beau. - Megpróbáltam aludni egy keveset, mert csak hajnalban szunnyadtam el. Brandon tudta, hogy fia nem tartóztatja meg magát az italtól és a nőktől. Azt feltételezte tehát, hogy az előző éjjel mindkettőből kijutott, ezért nem tudta magát kialudni. Ezüsttálcával a kezében Philippe lépett a szobába. Miután kitöltötte a kávét, azonnal magukra hagyta őket. Brandon megköszörülte a torkát, de még mindig nem tudta, mivel kezdje mondókáját. Az egyenes beszéd mellett döntött. - Ma felkeresett Kendall professzor. - Ó! - vonta fel szemöldökét csodálkozva Beau. - És mit akart? - Beszélgetni, elsősorban rólad. Nem is mondtad, hogy feleségül vetted Cerynise-t. Miért nem szóltál róla? Beau belekortyolt a forró kávéba, majd megvonta a vállát. - Nem akartam, hogy a mama csalódott legyen, amikor semmissé nyilvánítják a házasságot. Brandonnak azzal a feladattal is meg kellett birkóznia, hogy feleségével megértesse Sterling álláspontját. Heathernek csak egyetlen gondja volt Beauval: túl sok időt töltött távol. Szerinte fia semmi rosszat nem tehetett. Biztos
volt benne, hogy Cerynise-szal szemben is helyesen jár el, anélkül, hogy mások beleavatkoznának az ügyükbe. Sterling azonban ragaszkodott hozzá, hogy Brandon beszéljen a fiával, mert egyetlen úriembernek sem fordulhat meg a fejében, hogy semmissé nyilváníttasson egy házasságot, ha feleségét az ágyba vitte. - Anyád mindig nagyon jó véleménnyel volt Cerynise-ról. Szerette volna, ha megtartod őt feleségednek. - Azt akarod mondani, hogy a mamával már mindent megbeszéltél? kérdezte Beau csodálkozva. Nagyon jól tudta, édesanyja hogyan vélekedhet róla azok után, hogy a derék professzor meglátogatta, és a tervezett válásról fecsegett. - Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom neked, Beau -erőltetett Brandon mosolyt az ajkára - Manapság már kevés olyan dolog van, amit anyáddal ne beszélnénk meg. Beau tudta, hogy szülei nagyon közel állnak egymáshoz, éveken át őszinte szeretetben éltek. Azt gondolta, ő maga sosem lesz képes ilyen odaadásra, de amióta Cerynise-t megismerte, véleménye gyökeresen megváltozott. Azt is tudta, hogy szülei megtárgyalják a családot érintő ügyeket, de úgy gondolta, hogy apjának ebben a helyzetben először vele kellett volna beszélgetnie. Brandon néhány pillanatig a fiát nézte, majd gondosan fogalmazva mondanivalóját, ismét megszólalt. - Gondolom, jól tudod, hogy anyátokkal közel állunk egymáshoz. Tudnod kell azonban, hogy nem volt ez mindig így. Beau-ban a hallottak valami halvány emléket idéztek fel. Amikor még otthon élt, néha eljutottak füléhez olyan mendemondák, amelyek szülei házasságának kezdetéről szóltak. Jeff bácsi szívesen ugratta ezzel a papát, de Beau-t senki sem volt hajlandó felvilágosítani a történtekről. Amikor rákérdezett, csak annyit mondtak neki: egyszer majd a papa elmeséli. - Mi volt a gond? - érdeklődött Beau óvatosan, de egyáltalán nem volt benne biztos, hogy valóban tudni akarja. Félretolta kávéscsészéjét, és teljes figyelmét apjára fordította. Brandon ismét az ablakhoz lépett, és az üvegen alácsorgó e-sőcseppeket nézte. Nagyot sóhajtott, és szembefordult a fiával. - Becsületbeli kötelességemet kellett teljesítenem anyáddal szemben. Ezután makacsságom és büszkeségem nagy vitákat okozott kettőnk között. Állandó ingerültségem miatt Heather nagyon félt tőlem. - Azt akarod mondani, hogy a mama már a házasságkötésetek előtt teherbe esett? - bámult apjára Beau, és nem akart hinni a fülének. - Igen - válaszolta Brandon. Még most is elpirult, ha eszébe jutott, mit tett azzal a fiatal lánnyal, akit felvett a hajója fedélzetére. Beau életében még semmitől nem döbbent meg ennyire. Szülei annyira makulátlannak tűntek, hogy most elhűlve hallotta: volt olyan időszak az életükben, amikor megsértették az erkölcs határait. - Azt akarod mondani, hogy a mama a szeretőd volt, mielőtt elvetted? érdeklődött tovább óvatosan Beau. - Szó sincs róla! - rázta meg fejét Brandon. Mély lélegzetet vett, és belevágott a történetbe. - Londonban horgonyoztam, és... női társaságra volt szükségem. Heather a kikötő környékén bolyongott. Nagynénjének bátyja erőszakoskodott vele, de ő védekezett. Azt hitte, hogy megölte azt a férfit, és félelmében elmenekült. Két emberem talált rá, és rosszféle nőnek hitték. - Amikor rájöttél a tévedésükre, akkor biztosan...
- Csak akkor jöttem rá, hogy érintetlen, amikor már túl késő volt, de még akkor is azt hittem, azért küldték, hogy eladja a szüzességét... - pirult el Brandon. - Olyan voltam, mint egy üzekedő bika, és nagyon csúnyán viselkedtem vele. Megpróbáltam kényszeríteni, hogy velem maradjon. Elszökött tőlem. Később nem csupán a rokonai követeltek tőlem elégtételt, hanem egy befolyásos lord is, aki hatalmával meggátolhatta, hogy Angliát elhagyjam. Házasságkötésünk után bosszúmat Heatheren töltöttem ki, ha csak meglátott, elfogta a remegés. Közöltem: tudomásul veszem, hogy az én gyermekemet hordja, de nem tekintem a feleségemnek. Távolságtartóan viselkedtem, megfogadtam, hogy ez a nő soha nem kaparinthat meg. A gond csak az volt, hogy minél többet forogtam körülötte, annál jobban kívántam, így szenvedéssé vált számomra az a helyzet, amit én teremtettem magamnak. Anyád minden álmomat megtestesítette, mégis csak a születésed után voltam hajlandó engedni neki. Addig meg sem érintettem más nőt, és azóta sem... Beau-ból kitört a kacagás, amitől apja egyre kellemetleneb-bül érezte magát. Beau-ban csak most tudatosult, hogy apja is férfi, őt is lobbanékony természettel áldotta meg a sors, és ő is nagyra becsüli azokat az örömöket, amelyeket egy nő tud nyújtani. - Mindezt azért meséltem el neked - folytatta Brandon szomorkás mosollyal -, mert meg szeretnélek óvni attól, hogy te is hasonló ostobaságot kövess el. Sterling Kendall biztosított bennünket, hogy unokahúga tisztességéhez nem fér kétség, ráadásul halálosan szerelmes beléd. A professzor gyanítja, hogy méhében a te gyermekedet hordja. Az asszonyka azonban ezt ismeretlen okokból nem hajlandó neked megmondani. Még akkor sem, ha ez azt jelenti, hogy a válás után a gyermek fattyúnak születik. Ha te is biztos vagy benne, hogy tőled terhes, akkor nézz magadba, mielőtt a gyermeked és feleséged elhagyása mellett döntesz, mert ennek ők ketten viselik a következményeit. - Történt néhány változás, papa, amelyekről... Beau szavait a bejárat felől hallatszó hangos és kitartó dörömbölés szakította félbe. Ahogy Philippe ajtót nyitott, felháborodott hang hallatszott a hall felől. - Hol van? - Excusez-moi, monsieur! A capitaine-re gondol? - kérdezte Philippe, akit sértett az érkező követelőzése. - Hah! Én másképp szólítanám azt a hitvány csirkefogót! - Megnézem, hogy a capitaine itthon van-e - felelte a szakács tartózkodóan. Ha szíveskedne megmondani a nevét... - Kendall! Kendall professzor! A név hallatán Beau kisietett a dolgozószobából, és intett Philippe-nek, hogy engedje be a látogatót. Az ősz professzor zaklatottan sietett végig a halion. Beau-t megpillantva lángoló tekintettel fordult hozzá. - Az unokahúgom ismeretlen helyre távozott! Összecsomagolta a holmiját, és elment - kiabálta Sterling Kendall, ujjával Beau mellkasát bökdösve. -Ugye a maga gyermekével terhes? -Igen, de... - Biztos vagyok benne, hogy Cerynise másik városba utazott! - háborgott Sterling. Nem adott esélyt a fiatalabb férfinak, hogy megszólaljon. - Nem is hibáztathatom ezért. Nem akarta elviselni azt a szégyent, hogy a maga gyerekét hordja. Pedig valaha tiszteletre méltó úriembernek tartottam önt. - Beau - hallatszott egy aggódó női hang az emeletről. -Merre vagy? Beau elképzelhetőnek tartotta, hogy felesége megijedt, amikor egyedül maradt a viharban, ezért hangját megemelve felszólt az emeletre. - Itt vagyok a földszinten!
A hallottakból Sterling azonnal levonta a maga következtetését, és viszolyogva fordult Brandon felé. - Nem csodálom, hogy a fia nem akarja lekötni magát az unokahúgom mellett! Tiilságosan el van foglalva azzal, hogy más nőket szórakoztasson. Brandon legalább annyira meghökkentnek tűnt, mint a professzor. Szemöldökét kérdőn felvonva fiára pillantott. - Sterling professzor, szíveskedjen befáradni a dolgozószobámba, ott higgadtan megbeszélhetjük a dolgot - mutatott Beau a szoba felé. - Nem akar visszamenni a nőcskéjéhez? - kérdezte Sterling gúnyosan. - Úgysem mozdul innen - mondta Beau közönyösen. -Kérem, fáradjon be, itt nyugodtabban tudunk beszélgetni. Brandon kelletlenül követte őket. Utolsónak lépett be a dolgozószobába, be sem csukta maga mögött az ajtót. - Nem találta meg Cerynise üzenetét? - kérdezte Beau, és szembefordult a professzorral. - Nem tudok semmiféle üzenetről - felelte érdes hangon Sterling. - A dolgozószobájában... - Ott most hatalmas a rendetlenség, mert a vihar betörte az ablakot, és beterítette az egész házat a papírjaimmal. Ha az unokahúgom hagyott is hátra üzenetet, hetekbe telik, mire megtalálom. - Beau! - hallatszott ismét a női hang, de ezúttal a szalon irányából. - Azt hiszem, most jobb lesz, ha elmegyek - emelkedett fel a helyéről keserű arccal Sterling. - Maga pedig visszatérhet ahhoz a kis némberhez. - Találkoznia kéne azzal a kis némberrel! - Beau intett a professzornak, hogy üljön vissza a helyére, majd kilépett az ajtón. - Gyere ide, szerelmem! szólította a feleségét. -Szeretnélek bemutatni valakinek. - Ó, Beau, hiszen fel sem öltöztem rendesen - tiltakozott suttogva Cerynise, és összehúzta nyakán a köpenyét. Mezítláb álldogált, hosszú haját leengedte, szeme még zavaros volt az álomtól. - Nem találkozhatom így senkivel. - De én nagyon szeretném! - nyújtotta felé Beau hívogat óan a karját. Cerynise közelebb lépett, férje átkarolta a vállát, és a dolgozószoba felé irányította. - Cerynise! - kiáltott fel hüledezve nagybátyja, amikor megpillantotta. Azonnal talpra ugrott, és csodálkozva nézett végig az asz-szonyon. Tekintete Beau-ra vetődött, és alaposan szemügyre vette hiányos öltözékét. A napnál is világosabb volt, mivel foglalta el magát a két fiatal. - Azt hiszem, megzavartalak benneteket - hebegte a professzor, és a haja tövéig elpirult. - Cerynise - szólalt meg Beau az apja felé fordulva. -Szeretnélek bemutatni édesapámnak! Papa, ő a feleségem. Az asszonyka ösztönösen összehúzta magán a köpenyt, és feszélyezetten térdet hajtott. - Örülök, hogy ismét látom, Mr. Birmingham! - Nos... az ördögbe is... Beau az apjára mosolygott, aki fiatal hölgyek társaságában rendszerint visszafogottabban viselkedett. - Ne haragudj, Cerynise! - kérte Brandon, és fejét meghajtotta menye előtt. Ügy látszik, a fiam örömét leli abban, hogy lépten-nyomon zavarba hoz. - Nekem is hasonlóak a tapasztalataim, uram! - mosolygott együtt érzőén Cerynise. - Azt mondta, a felesége? - kérdezett rá Sterling, magára vonva a többiek figyelmét. - Ez azt jelenti, hogy nem válnak el?
- Igen, uram! - erősítette meg Beau mosolyogva. - Ma délután elmentem Cerynise-ért, és segítettem neki összecsomagolni. Üzenetet hagytunk önnek a dolgozószobájában. Szeretném, ha azt is tudná, hogy egyikünk sem akarta a válást, de nem tudtuk, hogy a másiknak mik a tervei. Szeretnénk bocsánatot kérni, hogy kellemetlenséget okoztunk, de az izgalmakból nekünk is bőven kijutott. - Mindezt személyesen kell elmondanod az anyádnak! -szólalt meg Brandon. - Nem várhatunk vele a holnapi vacsoráig. Ha más programotok van, legjobb, ha lemondjátok. Anyátok nagyon rossz néven venné, ha nem találkozhatna azonnal a menyével! - Ott leszünk, papa! - mosolyodott el Beau. Brandon előrelépett, megfogta Cerynise kezét, és gálánsán megcsókolta. - Büszkék vagyunk rád, drágám! - Köszönöm, Mr. Birmingham! - A papa is megteszi - biztatta Brandon. - Beau így szólít, jó lenne, ha te is követnéd a példáját. - Cerynise-ra kacsintott, és tréfásan hozzátette: - Ez a kölyök szeret engem vénembernek feltüntetni, hogy próbára tegye a türelmemet! Cerynise tenyerét a szájára szorítva próbálta elfojtani kacagását, de Beau-ból kirobbant a boldog nevetés. A következő pillanat már egymás karjában találta őket. Sterling Kendall meghatottan csatlakozott hozzájuk.
XIV. fejezet A Birmingham család teljes létszámban összegyűlt, hogy hivatalosan is üdvözöljék Cerynise-t a családban. Az eseményre Sterling Kendallt is meghívták. A magányosan élő profesz-szort meghökkentette a nők élénk csevegése és a férfiak szellemes csipkelődése. Beau húga, Suzanne vőlegényével, Michael Yorkkal jelent meg. Brandon bátyját, Jeffet és feleségét, Raelynnt négy gyermekük is elkísérte. Ott volt a legidősebb gyerekük, Clay, valamint a tizennyolc éves Stephanie, aki Cleveland McGeorge-dzsal, a jómódú műkereskedővel járt jegyben. Jeff kisebbik fia, Matthew csak most töltötte be a tizenötödik évét, Tamara pedig csak kilencéves volt. Kék szemével és fekete hajával ő hasonlított leginkább az apjához. Sterling bácsi hamar meggyőződött arról, hogy az életvidám család az idegent is úgy fogadja, hogy az felszabadultan érezheti magát társaságukban. Cerynise maga is meglepődött, hogy milyen nagy szeretettel fogadta a család, és sógornőjével, Brennával hamarosan bizalmas beszélgetésbe merült. Heather Birmingham, Beau édesanyja negyvenöt év körül járhatott, de nem látszott többnek harmincnál. Termete éppen olyan filigrán volt, mint Brennáé, fekete hajában egyetlen ősz hajszálat sem lehetett felfedezni. Menyével találkozva Heather elmosolyodott, két kezébe fogta Cerynise kezét, és ragyogó arccal ismételgette, milyen boldog, hogy a családjukhoz tartozik. Végigvezette Cerynise-t a házon, és összeismertette a személyzet tagjaival. Mindegyiküket nagyon dicsérte, különösen azt a nagydarab, fekete bőrű asszonyt, akit Hattinek hívtak. Az idős nő már Brandon születésekor is segédkezett, később jelen volt az összes Birmingham világrajövetelénél. Mindnyájan helyet foglaltak a hosszú ebédlőasztal mellett. Cerynise észrevette, hogy az a festmény, amelynek megvételéről annak idején megpróbálta lebeszélni Beau-t, most a fő helyen díszeleg, egy alacsony szekrényke fölött függ, két hatalmas porcelánvázával az oldalán. Cerynise-nak még a lélegzete is elállt a meglepetéstől, és Beau-t kereste tekintetével. - Mit mondhatnék, asszonyom? - vonta meg mosolyogva a vállát a férfi. Eléggé tetszett ahhoz, hogy megvegyem a szüleimnek. - Szerintem nagyon jó kép! - jelentette ki Heather. - Ha lehet, most még jobban tetszik, mert a menyem festette. Stephanie vőlegénye el volt tőle ragadtatva. Azt mondta, ilyen nagyszerű munkát még életében nem látott, és nagyon szeretné megismerni a többi képedet is, ha esetleg el akarnád adni őket. Cleve azt bizonygatta, hogy csak az alkotás minősége számít, nem pedig az, hogy a művet készítő mester melyik nemhez tartozik. - Hamarosan több festménye is megérkezik - szólalt meg Beau -, de férjeként engem illet meg először a választás joga. - Úgy látom, kedvedre való ez a szerep - jegyezte meg Heather, és gyengéd tekintetet vetett fiára. - Ó, igen, mama! - mosolygott rá Beau. Leült a helyére, és kezébe fogta Cerynise karcsú ujjait. Mivel anyja mindig óvta attól, hogy idejét csinos leányzókra fecsérelje, ezért még hozzátette: - Azt hiszem, őt érdemes lesz megtartani. - Erről jut eszembe! Meg kell hívnom néhány hölgyet a környékről, hogy Cerynise-t bemutathassam nekik - felelte Heather, és új lányára nézett. - Nincs ellene kifogásod, drágám? - Ó, egyáltalán nincs, Mrs. Birmingham. - Most már családtag vagy, Cerynise - szólalt meg ismét. -Nem akarom többé
hallani ezt a Mrs. Birminghamet. Szólíts egyszerűen Heathernek vagy mamának, vagy találj ki valamilyen nevet! - Figyelj csak! - szólt oda neki Jeff az asztal túlsó végéről, és közben Brandonra kacsintott. - Hallom, nagymama leszel! Vajon elég érett vagy erre? - Ugyan, hallgass már, te csibész! - legyintett kedvesen mosolyogva Heather. - Te és a bátyád hosszú időt töltöttetek el azzal, hogy feleséget találjatok, de ez nem jelenti azt, hogy Beau-nak is követnie kellett volna a példátokat. - Hűha! - csóválta meg a fejét Jeff. - Milyen harapós vagy, ha ugratnak! - Huszonöt év kellett, hogy ezt észrevedd? - lendült ellentámadásba Heather. - Ha nem ismernélek, azt hinném, kicsit visszamaradott vagy. Jeff eltúlzottan kétségbeesett arckifejezése legalább akkora kacagást váltott ki a többiekből, mint kettejük szópárbaja. A férje mellett ülő Raelynn zsebkendőjébe rejtette nevetését, és gyors pillantást váltva sógornőjével, helyeslőén bólogatott. - Jobb lesz, ha vigyázol, testvér! - figyelmeztette öccsét Brandon. - Heather most, az új lányával a háta mögött, még erősebbnek érzi magát! - Egyre harapósabb lesz! - panaszkodott Jeff. - Már bele is kapott a kezembe! - Senki sem érdemli meg ezt nálad jobban, drágaságom! -paskolta meg férje kézfejét Raelynn. - Úristen! - szörnyülködött Jeff. - Kiket vettünk feleségül! - Ugyan, Jeff bácsi, te csak kötekedsz - szólalt meg nevetve Suzanne. Tudjuk, hogy a Birmingham nők minden porciká-ját imádod, és a világ minden kincséért sem cserélnéd el őket. - Léteznek más nők is a világon? - kérdezte Jeff, és miméit csodálkozással nézett körül. Amikor az általános derültség kicsit alábbhagyott, Suzanne kérdőn nézett Cerynise-ra és Beau-ra. - Ugye eljöttök az eljegyzési bálomra? -Természetesen, hercegnőm! - válaszolta Beau. - A világért sem hagynánk ki! - Remélem, találok olyan ruhát, amit még fel tudok venni - jegyezte meg Cerynise savanyii ábrázattal. — Mert ha nem, akkor egy hordót kell magamra húznom. - Madame Feroux könnyen tud ezen segíteni - szólt közbe Brenna. - Beau-t pedig különösen kedveli - nézett gonoszkodva bátyjára. - Biztos vagyok benne, hogy ha ő megkéri, éjjelnappal dolgozik majd a ruhádon. - Csendet, te kis csibész! - figyelmeztette Beau, de mosolya rácáfolt fenyegető tekintetére. - Folyton csak a bajt kevered! Brenna csillogó kék szeme pajkosán villant, amikor az asztal túlsó vége felé fordult. - Mama, nem fogod elhinni, mit hallottam tegnap! Germaine Hollingsworthnek volt képe azt állítani, hogy Beau hamarosan megkéri a kezét. Madame Feroux egészen odáig volt, mert azt gondolta, hogy Germaine igazat mond. - El is hiszem! - mormolta Heather, és hálás volt a sorsnak, hogy az események másképp alakultak. Brenna zavart színlelve, de szemében csintalan tűzzel ismét bátyjához fordult. - Nem is tudom, mihez kezdesz két feleséggel, Beau. Beau kelletlenül elhúzta a száját, de érezte, hogy a kérdésre Cerynise is választ vár. - Véletlenül egymás mellett ültünk egy közös barátunk esküvőjén. Másnap összefutottunk, és felvettem Germaine-t a kocsimra. - Csak úgy véletlenül? - forgatta a szemét Brenna hitetlenkedve.
Már rengeteg pletyka jutott el hozzá, amelyet Germaine azért terjesztett, hogy elriassza Beau-tól az eladósorban lévő lányokat. Brenna tudta, hogy ez a sok zagyvaság előbb-utóbb Cerynise-hoz is eljut, és azzal is tisztában volt, hogy bátyja mennyire közömbös Germaine iránt. Szerette volna, ha ezt Cerynise is tudja, ezért sorolni kezdte feltevéseit. - Feltételezem, hogy azon az esküvőn te ültél le először, és Germaine, csak úgy véletlenül, melléd telepedett. Abban is biztos vagyok, hogy amikor megkért, vidd el a kocsidon, akkor a sajátja a túlsó sarkon várt. Mikor tanulod meg végre, drága bátyuskám, hogy a helybéli lányok szemében te mindig nagy hal voltál egy apró tavacskában? Hódolóid már régen kivetették rád a hálóikat, reménykedtek, hogy előbb-utóbb megkaparintanak téged. Germaine volt a legszenvedé-lyesebb horgász. Heather gyors pillantást váltott Brandonnal. Csak a férje tudhatta, mennyire aggódott, amikor észrevette, hogy Germaine mekkora hévvel fogott hozzá fiuk behálózásához. Tisztában volt a veszéllyel, hogy Beau-t megszédítheti a lány külseje, és az ágyába viheti. Germaine biztosan azonnal a nagyhangú apjához rohant volna elpanaszolni, hogy megrontották. Mr. Hollingsworthtől pedig nem áll távol, hogy a vőlegény homlokához tartott fegyverrel kényszerítse ki az esküvőt. Brenna testvéri állhatatossággal továbbra sem hagyta abba Beau szurkálását. - Madame Feroux azt is mesélte, hogy pont azután mentél be Germaine-nel a szalonjába, hogy a leányzó elhíresztelte a küszöbönálló esküvőt. Ha nem akarod elvenni feleségül, akkor miért jársz vele varrónőhöz? - Nem vetted még észre, hogy Madame Feroux mindent elpletykál, ami a fülébe jut, csak éppen a lényeget hagyja ki a történetből? - sóhajtott fel bátyja bosszankodva. - Azt nyilván már nem említette, hogy tíz percig sem maradtam a szalonjában, máris mentem a dolgomra... Germaine nélkül! - Te jóisten, Beau, azért nem kell annyira felháborodni! -korholta Brenna kedveskedve a bátyját. Észrevette, hogy Beau arca kipirul a méregtől. Nagyon meg volt magával elégedve, mert sikerült rávennie bátyját, hogy megemlítse gyors távozását, amiről ő egyébként Madame Feroux-tól értesült. - Biztos vagyok benne, hogy Cerynise nem féltékeny természetű. - Éppen ellenkezőleg! - válaszolta mosolyogva a szőke szépség. - Beau-ra nagyon is féltékeny vagyok. Germaine nevének már az emlegetésétől is elfog a rosszullét. - Hozzájárul a tisztelt családom, hogy egy pillanatra témát váltsunk? - szólalt meg Brandon, Beau segítségére sietve. - Rendben, papa! - bólogatott Beau szaporán. Számára nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy apja beleavatkozott a beszélgetésbe, mert a téma már kezdett kínossá válni. - Ha úgy érzed, hogy képes vagy szóhoz jutni ebben a családban, akkor csak rajta, próbálkozz meg vele! - Pont te vagy az, akivel beszélni szeretnék! - válaszolta Brandon. - Válaszolj nekem valamire! - Hallgatlak, papa! - tárta szét karját Beau készségesen. - Nekem nincs kifogásom Philippe ellen. Nagyszerű szakács, de nem tartom helyesnek, hogy így kihasználod. Még az inas és a háziszolga feladatait is vele végezteted el. - Amikor legutóbbi utamról visszatértem, azt láttam, hogy csak Thomas, a kocsis és a szobalány dolgozik, a többiek pedig nézik - vont vállat Beau. Kettejük kivételével mindenkit elküldtem. Csak azt sajnálom, hogy nem
szabadultam meg tőlük elég gyorsan. - Lehet, hogy igazad van, fiam - jegyezte meg Brandon szárazon -, de elég kellemetlen, amikor kinyitják előtted az ajtót, és szembe találod magad valakivel, aki egy húsvágó bárdot tart a kezében. A hátamon is feláll a szőr, ha rágondolok. Az asztalnál ülő társaságon hatalmas hahota hullámzott végig, ahogy elképzelték a jelenetet. Cerynise-t úgy elfogta a nevetés, hogy kénytelen volt mindkét tenyerét a hasára szortani. - Ó, ez a család valóban a legcsodálatosabb emberek gyülekezete - jegyezte meg a könnyet törölgetve szeméből. - Már szinte fáj a kacagás. - Légy üdvözölve a családunkban, drágám! - emelte felé mosolyogva poharát Brandon. Lelkes éljenzés hangzott fel minden oldalról. Most már semmi kétség nem fért hozzá, hogy Cerynise-t teljes jogú családtaggá fogadták. Két héttel később hölgyek serege népesítette be Harthavent. Mindannyian azért érkeztek, hogy megismerkedjenek Beau ifjú hitvesével. Egész délelőtt jöttek a hintók, a vendégek nagyon szerették volna már látni az új Mrs. Birminghamet, aki a hírek szerint máris gyermeket vár. Néhány dolgot már mindenki tudott Cerynise Birminghamről. Charlestoni származása jó néhány hölgy számára megkönnyebbülést jelentett, hiszen a két idősebb Birmingham testvér külföldről hozott magának feleséget. Madame Feroux nagy lelkesedéssel szállította az újabb híreket a szalonját felkereső hölgyeknek. „Mr. Beau csodálatos ékszert ajándékozott ifjú feleségének. Miss Cerynise azért hozta be az igazgyöngy nyakláncot, mert meg szerette volna nézni, hogy megy ahhoz a ruhához, amit most készítek neki, és be kell vallanom, drágám, hogy még életemben nem láttam ilyen gyönyörű darabot. Látták már az asz-szonyka jegygyűrűjét? Végig gyémántokkal van kirakva! Az estélyi ruhát, amit Miss Suzanne eljegyzési bálján akar viselni, Mr. Beau személyesen választotta ki. Ó, és ahogy megérintik egymást! Még sohasem láttam, hogy egy férfi egyetlen kézmozdulata ennyi szeretetet és odaadást fejezzen ki. Miss Cerynise, annak ellenére, hogy anyai örömök elé néz, olyan elegáns, mint egy hófehér hattyú... Tudja, már a negyedik hónapban van. Megbízható forrásból értesültem, hogy Angliában házasodtak össze. Képzeljék, micsoda véletlen, hogy annyi idő után ismét találkoztak!" És így tovább és így tovább... Az apró pletykák fokozták a hölgyek kíváncsiságát, és mindnyájan találkozni akartak Cerynise Birminghammel, hogy láthassák, milyen feleséget választott magának Beau. - Anyátok jelezte, hogy senki sem mondta le a meghívást - jegyezte meg az idősebb Birmingham dolgozószobájának ablakánál állva, mert ott kerestek menedéket fiával a nők csiyitelése elől. Újabb hintő érkezett az udvarház kocsifelhajtójára. A kocsis egy hófehér hajú matrónát segített ki belőle. - Te szent ég! Már legalább százan vannak, és úgy látszik, ínég a dédnagymamák is idetipegnek. Beau apja mellé lépett, és ő is lepillantott a verandára. - De hiszen ez Mrs. Clark! - Igen, Abegail Clark. - Evek óta nem láttam. Azt hittem, már nem is él! Beau az ajtóhoz lépett, résnyire nyitotta, és úgy kukucskált ki, mint egy ijedt egérke a lyukból. Bosszúsan vette tudomásul, hogy még az előcsarnokot is vendégek népesítik be.
- Az hiszem, igazad van, papa! Legalább százan vagy még annál is többen lehetnek. Meddig tart ez az átkozott népünnepély? - Amit tervezel, ahhoz nem lesz elég hosszú - jegyezte meg Brandon ravaszkás mosollyal. - Miért, szerinted mit tervezek? - kérdezett vissza meglepetten Beau. - Úgy látom, szeretnél megszökni Cerynise-szal, de ezt a szép tervet most nem lehet valóra váltani. - Pedig bíztam benne, hogy sikerülni fog! - ráncolta homlokát Beau. - Egy szállítmányt várok Angliából, és szeretném, ha Cerynise is ott lenne, amikor megérkezik. - Ezúttal mit hoznak? - Egyebek közt a festményeit. - Már azt hittem, azért akarod elrabolni, hogy az ágyba vidd! - jegyezte meg Brandon. - Miből gondoltad? - nézett rá Beau meglepetten. -Nos, fiam, állandóan körülötte vagy, mióta csak a házadba vitted. Remek hangulatodból arra következtettem, hogy nagyon meg lehetsz vele elégedve. Csak dicsérni tudom a bölcsességedet, amiért nem vártál egy teljes évet, hogy az ágyadba vidd. - Mondd, papa, ha az ember már olyan öreg, mint te, akkor még mindig... mindig úgy működik... az ágyban? Brandon döbbenten bámult rá. - Megálljunk, fiú! Minek nézel te engem? Valami átkozott eunuchnak tartasz? Meg fogsz lepődni, anyád minden hónapban aggódik, hogy nem esett-e teherbe! - Ne haragudj, papa! - tárta szét karját Beau gonoszkodva. ~ Az ember soha nem tudhatja, hányadán áll az idősebb párokkal... hogy van-e erejük... hm... befejezni... amit elkezdtek. - Fél gőzzel is teherbe tudnám ejteni anyádat - horkant fel Brandon. - Még le sem száradt a fenekedről a tojáshéj, és már azon töprengsz, hogy túl öreg vagyok! Hah! - Nagyon érzékeny vagy a korodra, papa, nem gondolod? - kérdezte Beau, és alig tudta elfojtani nevetését. - Nincs semmi baj! Biztos vagyok benne, hogy a mama megérti majd, amikor eljön az ideje... - Ez az átkozott ház nem elég nagy kettőnk számára... - Tisztában vagyok vele, papa - vonta meg vállát Beau. -Ezért van saját házam Charlestonban. - Hála istennek! - sóhajtott Brandon elégedetten. - Bár, ha a baba megérkezik, anyátok biztos közelebb szeretne lenni hozzatok. - Úgy örül, mint cica a tejszínnek, amiért Cerynise-t vettem feleségül. - Valóban. Boldogabb nem is lehetne, különösen azok után, hogy... hogy úgy mondjam... világiasabb út felé kacsingattál. Beau-nak időbe telt, mire meg tudta fejteni, mit akart apja ezzel mondani. - Ugye Germaine Hollingsworthre gondolsz? - kérdezte. - Én mindig tudtam, hogy több eszed van annál! - nyugtatgatta Brandon. Csak anyád idegeskedett miatta állandóan. - A mama biztos felháborodott volna, ha Germaine-t hozom haza mint feleséget - nevette el magát Beau. - Hogy mondhatsz ilyet! - mondta Brandon, somolyogva a bajsza alatt. Mindketten jól tudjuk, hogy anyád a legéde-sebb, legfinomabb teremtés az egész világon! - Igen, ha leszámítjuk ír temperamentumát és acélos gerincét. - Nos, nekem soha nem gyűlt meg a bajom egyikkel sem -mosolyodott el
Brandon. - Elképzelhető azonban, hogy Germaine kihozta volna belőle ezeket a tulajdonságokat. Ezekben a pillanatokban Germaine a szomszédos szobában ült. Erőltetett mosoly kövült mozdulatlan arcára, de magában kegyetlenül átkozódott. Képtelen volt elviselni a lelkendezést, amivel azt a lányt vették körül, akit néhány évvel ezelőtt barátaival olyan nagy előszeretettel gúnyoltak. Germaine mindezt személyes sértésnek érezte, és magában füstölgött miatta. Hogy merészelt ez a kis senki ilyen magabiztosan visszatérni? Heather Birmingham szemmel láthatóan imádta menyét, és mindent megtett, hogy Cerynise-t megóvja a kellemetlenségektől. Heathert az emberek kedves, jószívű, gyengéd és szeretetre méltó teremtésként ismerték, de zafírkék szemének a tekintete rémisztőén fagyos tudott lenni. Germaine-nek, ha rágondolt, még most is végigfutott hátán a hideg. A lány úgy érezte, megfullad az irigységtől, amiért Cerynise viseli az ujján a zafírköves gyűrűt és a gyémántokkal kirakott jegygyűrűt. Germaine letette csészéjét a mellette lévő asztalkára, és kihasználva a társalgás pillanatnyi szünetét, megszólalt: - Igaz is, Cerynise, még nem hallottuk, hogyan találkoztatok Beau-val. Ugye nagyon romantikus volt? - Ó, én már akkor szerelmes voltam Beau Birminghambe, amikor még az édesapámhoz járt iskolába - kacagott fel vidáman. - Tulajdonképpen nem erre gondoltam - javította ki vetélytársnőjét Germaine, és mosolyt erőltetett az arcára. - Azt mindnyájan tudjuk, hogy az édesapád tanítványa volt, de én azt kérdeztem, hogy Londonban hogyan találkoztatok. Cerynise már megtanulta, hogyan kell bánni az ilyen alattomos nőszemélyekkel. Nyugodtan és a lehetőségekhez képest őszintén kell velük beszélni, hogy ki lehessen védeni szúrós megjegyzéseiket. -Mrs. Winthrop halála után célszerűnek látszott, hogy visz-szatérjek Charlestonba. Amikor a Dél-Cár ólmába induló hajók felől érdeklődtem, akkor tudtam meg, hogy Beau hajója éppen a kikötőben horgony óz. Egyik lépés a másikat követte, és úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk, mielőtt felszedné a horgonyt. Heather elégedetten mosolygott azon, hogy Cerynise milyen elegánsan védte ki ellenfele támadását. Tisztában volt azzal, hogy a történet sokkal bonyolultabb annál, mint amit erről fia elmondott. Tulajdonképpen nem is érdekelte, hogy hol, mikor, miért és hogyan történtek a dolgok, mert óriási megkönnyebbülést jelentett számára, hogy Beau olyan nőt választott feleségül, akire ő is büszke lehet. - Nem egészen értem a dolgot - erőltette tovább Germaine a kérdést, és még a homlokát is összeráncolta, mintha komoly gondot okozna neki ez az ügy. Elég hosszan tartózkodott Beau Londonban ahhoz, hogy hivatalosan is udvarolhasson neked? Vagy a házasság egy viharos románc eredménye? Amikor Madame Feroux szalonja előtt találkoztunk, úgy tűnt, hogy alig ismeritek egymást. A többi hölgy csevegése elhalkult. Hamarosan már mindenki rájuk figyelt, a pillantások Cerynise-ra tapadtak. - Beau-val megpróbáltuk titokban tartani a házasságunkat - felelte diplomatikusan Cerynise. - Azt hiszem, ezt már egyszer elmagyaráztuk neked. Meglepődtem, amikor veled láttam, de később elmondta, te kérted meg, hogy kísérjen el. Beau azt is elmondta, hogy tíz percet sem töltött Madame Feroux szalonjában.
Germaine úgy érezte, darázsfészekbe nyúlt. Zavarba akarta hozni Cerynise-t, és mindenkivel tudatni, hogy Beau ide-gén nőket kísérget a varrónőhöz, de amikor az asszony elmagyarázta a történteket, az egész úgy festett, hogy férje lelkiismeretesen beszámolt neki mindenről, így aztán ő, Germaine maradt szégyenben. - Ugye hazaérkezése után a nagybátyjánál, Kendall professzornál szállt meg? - érdeklődött Irma Parish, aki megrögzött bajkeverő és pletykafészek hírében állt, ráadásul Germaine unokatestvére volt. - Mi volt ennek az értelme? - Öt éve nem láttam a bácsikámat - válaszolta Cerynise. -Meg aztán nem akartuk, hogy bárki is tudjon a házasságunkról, ezért ez tűnt a legcélszerűbb megoldásnak. - Miért akarták titokban tartani a házasságukat? - firtatta Irma. - Nagyon hirtelen házasodtunk össze, és nem akartuk, hogy az emberek túl sokat foglalkozzanak ezzel a sietséggel... Illendőbb lett volna, ha hosszú udvarlás és jegyesség után kötünk házasságot. Ugye egyetért velem? Irma úgy tátogott, mint egy partra vetett hal. - Ó, ezzel egyetértek - hebegte ügyefogyottan -, csak azt nem értem továbbra sem, miért kellett a nagybátyjánál laknia. Az asszony vagy szándékosan lovagol ezen a témán, vagy a felfogóképességével van valami baj, gondolta Cerynise, de elhatározta, hogy türelmesen válaszol. - Miért, hol kellett volna megszállnom? Sterling bácsi szerette volna, ha nála lakom, és Beau volt olyan kedves, hogy ezt megengedte, hiszen azt a látszatot akartuk kelteni, hogy csak barátság van közöttünk. - Beau nagyon kedves volt - jegyezte meg Germaine jelentőségteljesen. Milyen nemes cselekedet! Téged is kedvességből vett feleségül? Cerynise meglepődött. Majdnem megfeledkezett arról, hogy Germaine milyen alattomos. Feltámadt benne a harag. Germaine Hollingsworth egy életre megbánja, hogy valaha is megszégyenítette a Nyakiglábat! - Valóban el tudod képzelni, Germaine, hogy Beau valakit kedvességből vesz feleségül? Ha igen, akkor fogalmad sincs arról, hogy milyen igényei vannak. O nem simulékony modorú jóságos papucsférj, aki csak a felesége óhajait lesi. Ennél sokkal magasabb követelményeket támaszt, de ezekről igazán csak egy feleség tudhat - felelt jelentőségteljes mosollyal, amellyel egyben azt is tudatta, hogy sok mindent tudna még mesélni Germaine-nek és figyelmes hallgatóságának. - Kér még valaki teát? - érdeklődött Heather vidáman, és egy apró kézmozdulattal odaintette az egyik szolgát, hogy hozzon még szendvicset és süteményt a hölgyeknek. A madárcsontú Abegail Clark botja segítségével kicsit megemelkedett a székében, és másik oldalára helyezte át testsúlyát. - Ez az egész vallatás arra emlékeztet engem, amit Heather-nek kellett kiállnia, amikor Brandon hazahozta Angliából. Akkor sem tetszett jobban a dolog, mint most. A döntő szót Martha Devonshire mondta ki, aki születés és házasság révén rokonságban állt Dél-Carolina minden előkelő családjával. Lornyonján keresztül alaposan szemügyre vette a Birmingham család legifjabb asszonyát. - Mindig az volt a véleményem, hogy az utazgatás nem tesz jót az asszonyoknak. Most be kell ismernem, hogy tévedtem. Még soha életemben nem találkoztam ilyen kiegyensúlyozott, kecses és kellemes teremtéssel! Az ítélet elhangzott, a félelmetes matróna hátradőlt székében. A többi hölgy bólogatva fogadta szavait, hiszen álmodni sem merészeltek arról, hogy
szembeszegüljenek a véleményével. Egy órával később az összejövetel véget ért, a vendégek kelletlenül kezdtek szedelőzködni. Többen szívesen maradtak volna még, mert rájöttek, hogy Cerynise érdekes és szórakoztató egyéniség, akivel mindenről jól el lehet beszélgetni. Heather udvariasan elbúcsúzott a vendégektől, és mindenkit emlékeztetett arra, hogy legközelebb Suzanne eljegyzési bálján találkoznak. Beau gyorsan felemelte felesége kalapját és köpenyét. - Bocsáss meg, hogy rohanunk, mama, de vissza kell mennünk Charlestonba. Ez a teázás jóval tovább tartott, mint amire számítottam. Búcsúzóul csókot nyomott édesanyja arcára. Heather és Brandon a verandáról integettek utánuk. Amikor a kocsi eltűnt a szemük elől, Brandon felesége karcsú derekára csúsztatta a kezét. - Mit szólna egy újabb fiúhoz, asszonyom? - súgta a fülébe. - Az ég szerelmére, hogy jutott ez most eszedbe? - kapta fel a fejét Heather meglepetten. - Beau kétségbe vonta, hogy képesek vagyunk még a szaporodásra. - Nem ismer téged eléggé - kuncogott az asszony, és férje derekára fonta karját. - Majd megváltozik a véleménye, ha annyi idős lesz, mint most te vagy. Másik gyerek helyett azonban most inkább a hajóúton kellene törni a fejünket. Beau úgy tervezi, hogy a baba születése után Cerynise-t is magával viszi az Audacious-n. A te szerelmed sem múlt még el a hajózás iránt. - Nem akar elválni az unokájától, asszonyom! - pirított rá feleségére mosolyogva Brandon. Heather csodálattal nézett fel férjére, és tenyerével megdörzsölte izmos mellkasát. - A kajütben is sok időt tölthetünk, és kedvünkre szeretkezhetünk. Csak az isten tudja, mi sül ki belőle. - Mit is mondtál, mikorra tervezi Beau az indulást? Beau a kilincs felé nyúlt, hogy kinyissa az ajtót felesége előtt, de egy inasruhába öltözött férfi már ki is tárta előttük. - Jasper! - kiáltott fel Cerynise meglepetten. - Mit keres maga itt? - A férje hívott, hogy dolgozzam önöknél, asszonyom. Még az útiköltségünket is kifizette. - Az útiköltségüket? - csodálkozott Cerynise. - Igen, asszonyom! - bólintott Jasper. - Bridget és a többiek is itt vannak. A képeiről gondoskodtunk, mind épségben megérkezett. A többi holmival együtt a dolgozószobában helyeztem el őket. Bridgethez is eljuthattak a beszélgetés foszlányai, mert elindult a konyhából a hangok irányába. Cerynise szinte repült felé, hogy üdvözölje. Átölelték egymást, és a boldogságtól mindketten sírva fakadtak. - Nagyszerűen néz ki, kisassz... hm... akarom mondani... Mrs. Birmingham! mondta Bridget. Tekintete megakadt Cerynise pocakján, amely már a stóla alatt is észrevehetően gömbölyödött. - És kisbabája is lesz! Ó, milyen boldog vagyok, asszonyom! - Köszönöm, Bridget! - paskolta meg szeretettel a szobalány kezét Cerynise. - Amikor a ruháját a hajóra vittük, a fedélzeten találkoztunk Birmingham kapitánnyal. Már akkor is megmondtam volna, hogy előbb vagy utóbb egy pár lesz magukból! De arról nem is álmodtam, hogy még elutazásuk előtt összeházasodnak! Olyan gyorsan zajlott minden. - A férjemet gyermekkorom óta ismerem, Bridget, és azóta egyfolytában szerelmes voltam belé, így számomra nem is volt olyan váratlan az egész. Számára viszont lehet, hogy igen - tette hozzá kuncogva.
Beau is csatlakozott hozzájuk, és megkérdezte a szobalánytól: - Philippe megmutatta, hol laknak majd? - Igen, uram. A kert végében, a személyzeti szálláson. - Remélem, jól fogják ott érezni magukat! - Biztos vagyok benne, uram, és nagyon köszönjük, hogy segített az utazásnál. Nem tudtunk volna eljönni, ha nem lát el bennünket olyan bőségesen pénzzel. Jasper minden költségről kimutatást vezetett, így pontosan meg tudjuk mondani, mennyit költöttünk belőle. - Manapság nem könnyű megbízható személyzetet találni, úgyhogy nekem is érdekemben állt, hogy fedezzem az utazásuk költségét! - nyugtatta meg Beau a szobalányt. Cerynise félrebillentett fejjel néhány pillanatig elgondolkodva nézett férjére. - Ugye ezért siettél ennyire haza? - Gondoltam, hogy bármelyik nap megérkezhetnek - válaszolta Beau. Mindennap ellenőriztem, milyen hajók érkeznek Angliából a kikötőbe, de ma reggel ezt elmulasztottam. - Úgy tűnik, szeret titkolózni, uram! - korholta kedvesen Cerynise a férjét. - Igen, asszonyom, de nem jobban, mint ön! - vetett egy pillantást Beau felesége domborodó pocakjára, majd a szemébe nézett. Suzanne eljegyzési bálján Cerynise különös gondot fordított megjelenésére. Tudta, hogy nemcsak Germaine-nel találkozik majd, hanem mindazokkal, akik valaha úgy tekintettek Beaura, mint lehetséges férjjelöltre. Madame Feroux és varrónői fáradhatatlanul dolgoztak a halványkék ruhakölteményen. Cerynise a haját magasra feltornyozta, hogy jól Játszódjon a csinos kis fülein függő, gyémántból és igazgyöngyből készült fülbevaló. Beautól megkésett esküvői ajándékként kapott egy nyolcsoros igazgyöngy nyakláncot is, amelyet egy gyémántokkal kirakott, fehér-rózsaszín kámea díszített. Cerynise kitörő örömmel mondott köszönetet érte, de bármilyen drága és finom munka volt az a nyaklánc, az ajándékozás szertartásának bensőségessége elmaradt attól, ahogy férje az új jegygyűrűjét adta át neki. Akkor fél térdre ereszkedett előtte, szenvedélyesen megfogadta, hogy örökre hűséges és szerető férje lesz, majd középső ujjara húzta a gyémántokkal kirakott gyűrűt, csókkal pecsételte rá, majd felemelkedett, és ajkaik szenvedélyes csókban forrtak össze. Az eseményt felejthetetlen este követte. A vacsorát kettesben költötték el, majd közösen megfürödtek Beau hatalmas kádjában, és szerelmes éjszakát töltöttek együtt. A bál előtt Beau megkérte Cerynise-t, hogy kösse meg a nyakkendőjét. Férje fölé hajolva, meleg hangon a fülébe súgta: - Csodálatos látvány! Cerynise végigpillantott magán, és látta, hogy mellei kibugy-gyannak a csipkével szegélyezett mély kivágásból. - Biztos vagyok benne, hogy nem először látod így őket! -nézett férje csillogó szemébe. - Igen, de most nem kell zsebre dugnom a kezemet. Nyugodtan szemlélem ezt a látványt, mert bárhol és bármikor alkalmat találhatunk egy kis egyedüllétre, asszonyom! - lehelt egy finom csókot felesége halántékára. Fürge ujjakkal kigombolta hátán a ruhát. A súlyos ingváll lecsúszott az asszony derekára, és már csak a leheletvékony, csipkés alsóing takarta telt melleit. Cerynise izzó tekintettel állt előtte, mint akit megbabonáztak. Férje az alsóinget is lesegítette. Az asszony halvány rózsaszín mellbimbói
előremeredtek, mintha érintésre és csókra hívogattak volna. Beau szája birtokba vette őket, becézgette a csábító gömbölyűséget, élvezte a lágy csúcsok édes nektárját és felesége gyönyörteljes sóhajait. Cerynise megmámorosodott attól, ahogy férje nyelve végigfutott meztelen bőrén. Mellbimbói még jobban bizseregtek, és hátradőlt, hogy a férfi jobban hozzáférjen. Beau nyelve csillogó nedvességet hagyott a bőrén, majd ajka türelmetlen mohósággal Cerynise kecses nyakát érintette. Mire abbahagyta, Cerynise-nak nem maradt erő a tagjaiban. - Még! - simult szorosan férjéhez. - Majd ha hazajöttünk - válaszolta Beau rekedten, és összegombolta a ruhát. - Ezt megígérhetem, asszonyom! - Minden kedvemet elvetted attól, hogy elmenjek itthonról - suttogta Cerynise remegve. - Egész éjszaka utánad fogok vágyakozni! - Ez volt a szándékom, asszonyom - mosolyodott el Beau, és forró lehelete az asszony bőrét simogatta. - Minden pillantás, amelyet egymásra vetünk, erre a kis közjátékra emlékeztet majd bennünket, és arra, ami ránk vár. - Szerinted lehetséges, hogy egy feleség megerőszakolja a férjét? nyöszörögte Cerynise, kissé eltúlozva csalódottságát. - Erőszakról szó sem lehet, hiszen én is készségesen részt veszek az eseményekben. Az asszony ravaszkásan elmosolyodott, kigombolta férje nadrágját, és úgy viszonozta a férjétől kapottakat, hogy Beau férfiassága teljes nagyságában kiteljesedett. - Na, én egész éjszakára kész vagyok! - nyögött fel Beau, és az asszony kezét rászorította keménységére. - Ez csak hab a tortán - lihegte Cerynise, és nyelve hegyével végignyalta férje száját. Kezében érezte a forró lüktetést, de férje cselekvésre ösztönző mozdulatai ellenére egy utolsó cirógatással kibontakozott karjából. - Ha nekem szenvednem kell, uram, akkor szenvedjen ön is! - Mondtam már, hogy boszorkány vagy? - kérdezte Beau. - Csak az ágyban, uram! Csak az ágyban! - felelte Cerynise mosolyogva. Beau hintója megállt a bejárat előtt. A férfi kisegítette Cerynise-t, és lecsókolta homlokáról az aggodalmat tükröző ráncocskákat. Az asszony hangulatát a Harthaven felé vezető hosszú út alatt bizonytalanság árnyékolta be, nem tudta, mit hoz számára ez az este. Különösen az izgatta, hogy legalább fél tucat csalódott menyasszonyjelölt szúrós megjegyzéseinek lesz a céltáblája. - Ha tudnád, milyen gyönyörű vagy, szerelmem, akkor nem nyugtalankodnál - súgta a fülébe férje. - Biztos vagyok benne, hogy Germaine már széltében-hosszában elterjesztette, hogy ördögi módszerekkel fontam köréd hálót, és belekényszerítettelek a házasságba - motyogta Cerynise. - Mindenki azt találgatja majd, hányadik hónapban vagyok... vagy azt mondogatják, hogy ebben az állapotban nem kellene itt lennem. - Te most már Birmingham vagy - biztatgatta Beau. - Idetartozol. Ami pedig az állapotodat illeti, semmi okod a szégyenkezésre, szerelmem! Összeházasodtunk, és most gyereket vársz! - Mindez nagyon szép és jó, de a nyelvekre nem tehetsz féket! - kesergett Cerynise, és nagyot sóhajtott. - Majd abbahagyják... mire nyolcvanévesek leszünk -jegyezte meg vidáman Beau, és csókot nyomott felesége szemöldökére. Cerynise csodálattal simított végig Beau kabátjának hajtókáján. - Ugye mellettem maradsz, Beau? - Olyan közel leszek önhöz, asszonyom, hogy el is akar majd hessegetni
magától! - Soha! Beau karon fogta feleségét, és a lépcsőn felsétálva szinte betuszkolta az ajtón. Heather keresztülfurakodott a vendégek gyűrűjén, hogy menyét üdvözölhesse. Megcsókolták egymást, majd az anyós boldogságtól sugárzó mosollyal az egybegyűltek felé fordult, és egy elegáns kézmozdulattal félbeszakította a társalgásukat. - Hölgyeim és uraim! - szólalt meg Heather, és tekintetével végigpásztázott az arcokon. - Szeretném bemutatni családunk legújabb tagját azoknak, akik még nem találkoztak vele. Menyem, Cerynise Birmingham egyetlen lánya a néhai Marcus Kendall professzornak, akire bizonyára sokan emlékeznek. Beau és Cerynise október végén, Angliában házasodtak össze, mielőtt elindultak volna Charlestonba. Házasságukat titokban akarták tartani, de hogy miért, azt eddig velem sem közölték. Azt hiszem, azért, hogy templomi esküvőjüknek mi is tanúi lehessünk. Úgy alakult azonban, hogy Brandon és én augusztusra nagyszülők leszünk. Heather szavait viharos taps szakította félbe, amelyet vég nélküli szerencsekívánatok követtek. Cerynise ajkát megköny-nyebbült sóhaj hagyta el. Érezte, hogy megszűnik benne a feszültség, megnyugtatta, ahogy Heather a helyzetet kezelte. Anyósa a dolgok közepébe vágott, és elejét vette minden találgatásnak és rosszindulatú célozgatásnak. Beau bemutatta feleségét a feléjük özönlő vendégeknek. Sokan felesége édesapjának tanítványai voltak, és elragadó történeteket meséltek egykori iskolamesterükről. A nevek hamarosan összekeveredtek Cerynise agyában. Könyörgő tekintetére Beau elnézést kért mindenkitől, és táncba vitte feleségét. - Most már jobban érzed magad? - kérdezte a keringő forgatagában. Cerynise megkönnyebbülten felkacagott. Először táncolt férjével. Beau simán siklott a parketten, olyan volt, mint egy tündérmeséből előlépett herceg. Egyre szélesebb köröket leírva táncolták körbe a báltermet, a férfi széles válla mögött elmosódtak a körben álló bámészkodók arcvonásai. - Édesanyád leegyszerűsítette a helyzetet - jegyezte meg Cerynise. Hatalmas kő esett le a szívemről! - így érzed magad szeretkezés után is? - kérdezte Beau. Cerynise arcára pillanatnyi tanácstalanság ült ki, de gyorsan megértette férje pajkos megjegyzését. - A te súlyodat jobban élvezem, drágám, te is tudod, menynyire vágyom utánad. Nincs ahhoz fogható kerek e világon! - Mintha olyan sokat látott volna az enyémen kívül, asz-szonyom! - évődött vele férje. - Emlékszem, fülig elpirultál, amikor először megláttál félmeztelenül. Akkor meggyőződtem arról, hogy házasságunk előtt soha nem láttál meztelen férfit, és nekem pont ez tetszett benned. Mindenedet magamnak akarom! - Itt vagyok önnek, amikor csak óhajtja, uram! - Megvan még a régi hálószobám az emeleten - jegyezte meg Beau vágytól izzó szemmel. - Észrevennék, hogy eltűntünk - felelte szemérmesen Cerynise. - Ó, igen - sóhajtott fel Beau sajnálkozva. - Ezt el kell halász-tanunk addig, amíg haza nem érünk. - Uram, ön szörnyű ember! - tett kacér szemrehányást férjének Cerynise. Nagyon jól tudja, hogy én mennék elöl, ha meghívna az emeletre. - Meghívhatom éppen, asszonyom... - kacagott fel fejét hátravetve Beau -, de csak akkor, ha biztos leszek benne, hogy senki nem indul a keresésünkre.
Ezekben a percekben Germaine Hollingsworth egyedül ácsorgott a zsúfolt bálteremben, és majd megette a sárga irigység. Biztos volt benne, hogy ha Cerynise nem volna, akkor most ő táncolna Beau-val. Számára Beau maga volt a megtestesült férfiasság. Magas és erős, külseje érzékiséget sugall, mozgása sima és könnyed, de látszik rajta, hogy kemény, mint a tölgyfa. Most már nyilvánvaló, hogy Beau odavan Cerynise-ért. Ha egyszer is úgy nézett volna rá, mint ahogy Cerynise-t bámulta Madame Feroux szalonja előtt, akkor Germaine még dédelgethetett volna álmokat vele kapcsolatban. Amíg azonban úgy tekint Cerynise-ra, mint a világ legdrágább ékkövére, addig nem lehet elcsábítani. Germaine őszintén kívánta, bárcsak rogyna össze holtan a Nyakigláb, de az is megteszi, ha belehal a szülésbe. Beau belefeledkezett a barna szemek meleg tekintetébe. Csillogásuk mérhetetlen szerelmet sugárzott a férfi felé. A boldogságtól megrészegülten forgatta szépséges feleségét körbe a báltermen, az asszony hajlékony teste egy ritmusra mozgott az övével. Cerynise számára férje ölelő karján és csillogó, kék szemén kívül semmi sem létezett a világon. Bizalmas szavakat suttogtak egymás fülébe, egymás iránt érzett szerelmüket erősítgették. Az asszony várakozással teli izgalmat érzett, ha férje ígéretére gondolt. Combjának egyetlen könnyed érintésétől vagy a derekán érzett apró szorításától azonnal bizseregni kezdett a melle, és alig várta, hogy újra kettesben maradhasson vele. Minden mozdulatukban, egymással váltott tekintetükben érzékiség feszült, arra emlékeztetve, mi várja őket hazaérkezésük után. Nem volt ez más, mint a többiek számára észrevétlen, érzéki és izgató előjáték. A zene hangjai betöltötték az egész báltermet. Beau kelletlenül engedte át a következő táncot a másik Birminghamnek. A bálteremben lévő többi fiatal nő Beau számára nem is létezett. Tekintetével felesége mozdulatait követte, akinek a tekintete rajta csüggött. Beau-t néhány vadászcimborája vonta félre, Cerynise és Brenna elfogadott egy pohárka puncsot az egyik inastól. A táncoló párokat figyelve észrevették, hogy Germaine Hollingsworth mindenáron Michael Yorkot akarja a parkettre vinni. A fiatalember elfogadta a meghívást, de szemmel láthatóan szeretett volna máshol lenni. Zavarta a hölgy ruhájának mély kivágása, de megpróbált fesztelenül viselkedni, mindenfelé nézett, csak éppen Germaine-re nem, majd a tánc végén azonnal elnézést kért, és visszamenekült menyasszonyához. Megkönnyebbülten kezet csókolt Suzanne-nak, majd a parkettre vezette, és felszabadult mosollyal táncolni kezdtek. Cerynise arra a meggyőződésre jutott, hogy Germaine hamarosan Beau-t keríti be. Alig merült fel benne ez a gondolat, máris látta, hogy a nő hívogató mosollyal közeledik férje felé. - Látod, hová megy az a nő? - kérdezte Brenna suttogva, és egészen közel hajolt Cerynise-hoz. - A férjem felé - felelte Cerynise szintén suttogva. - Nem akarod egy kicsit megtépni azt a borzas haját? -csikorgatta fogát bosszúsan Brenna. - De, ráadásul tövestül - bólogatott Cerynise. Eszébe jutott, milyen féltékenység hatalmasodott el rajta, amikor látta, hogy Beau Charlestonban kisegítette Germaine-t a kocsijából. - Bízzál Beau-ban - veregette meg biztatóan sógornője Cerynise kézfejét. - ő azt teszi majd, amit kell. Vele is udvariasan és szívélyesen kell viselkednie, töprengett magában az asszony. Germaine-nek annyira megnövelte önbizalmát népszerűsége a férfiak
körében, hogy már mindegyiktől elvárja, hogy megjelenésére azonnal abbahagyja azt, amivel foglalkozik. Beau azonban belemerült a barátaival folytatott beszélgetésbe, és észre sem vette, hogy a közelében van. Ez felháborodást váltott ki a nőből, csípőre tette kezét, és haragos dobbantással hívta fel magára a figyelmet. Beau azonnal bemutatta egy fiatal gavallérnak, aki készségesen azonnal táncba vitte a lányt. - Nagyszerű! - suttogta lelkesen Brenna. - Hát nem csodálatos ember? - Valóban az - bólogatott Cerynise jókedvűen. - Nézd csak! - bökte oldalba Brenna Cerynise-t. - Már jön is vissza hozzád! - Nincs ellene kifogásod, csöppségem, hogy táncoljak a feleségemmel? mosolygott Beau a húgára. - Egyáltalán nincs! - válaszolta Brenna, és készségesen átvette Cerynise-tól a poharat. Ahogy a házaspár elindult a táncparkett felé, Brenna is megfordult, hogy helyet találjon a két pohárnak. Észrevette, hogy egy rozsdabarna hajú fiatalember tart felé, akiben Clay egyik közeli barátját ismerte fel. - Bocsáss meg, Brenna, van kedved táncolni? - Nagyon jó ötlet, Todd! - válaszolta Brenna, és szédítő mosolyt röpített a fiú felé. Todd diadalmasan villantotta rá hófehér fogait, kivette kezéből a poharakat, és átadta a mellettük elhaladó inasnak. Gálánsán meghajolt Brenna előtt, majd apró kezét karjába fűzte. Brenna apja rájuk villantotta tekintetét. Heather szelíd mosollyal, békítőén simogatta meg férjét. - Todd csak táncolni viszi a lányodat, drágám, és nagyra értékelném, ha te is ezt tennéd velem! - Nekem adja ezt a táncot, asszonyom? - csapta össze bokáját az idősebb Birmingham. - Ez minden vágyam, drágaságom! Brandon tulajdonosi büszkeséggel fogta át felesége karcsú derekát, és a parkett kevésbé zsúfolt részére vezette, de még tánc közben is füstölgött magában. - Véletlenül meghallottam, amint Clay és a testvére arról beszélgettek, hogy Todd Phelp egyre jobban érdeklődik a lányunk iránt! - Nos, rokonszenves fiatalember, kitűnő családból származik, de Brenna még csak tizenhat éves... - Nekem is ez a véleményem, asszonyom! Heather elmosolyodott, amikor észrevette, hogy férje tánc közben úgy helyezkedik, hogy szemmel tarthassa Brennát. A lány volt a szeme fénye, és rendkívüli tulajdonságokkal megáldott embernek kell lennie annak, aki elnyeri majd a tetszését. Beau és Cerynise kilépett a verandára egy kis friss levegőt szippantani. Kart karba öltve sétáltak el a veranda végéig, ahol egy vén tölgyfa susogó levelei a holdnak csak néhány sugarát engedték át, így ez a rész teljesen árnyékba borult. A hűvös estében Cerynise megrázkódott, mire Beau hívogatóan kitárta előtte kabátja szárnyait, hátát az egyik fehér oszlopnak vetve magához vonta, és szorosan átölelte. - Amikor kislányként reménytelenül szerelmes voltam beléd, nem hittem, hogy egyszer feleségedként, a gyermekeddel a szívem alatt állok majd itt ezen a verandán! - sóhajtott fel Cerynise. - Alistair valószínűleg soha nem tudja meg, mekkora szívességet tett nekem, amikor kidobott a Winthrop-házból! - Én is csókot nyomnék a képére az öklöm helyett - mosolyodott el Beau. - Inkább engem csókolj meg! - suttogta Cerynise, és vára-kozóan felemelte
arcát. Beau teljesítette is a kérését, de ez jóval több volt egy házastársi puszinál. Cerynise egész testével férje testének feszült, karjával átfonta a nyakát, és forrón viszonozta a csókot. Ismerős érzések áradtak szét bennük, és apró tüzecskék gyúl-tak testükben. Beau karja felesége derekára fonódott, a ruha lágy selymén keresztül cirógatni kezdte derekát, majd keze egyre lejjebb csúszott, és megállapodott a fenekén. A csókot egy nő torokköszörülése szakította félbe. Mélységes zavarában Cerynise megpróbált elillanni, de Beau szorosan magához vonta. A sötétségbe burkolózott verandára meresztették tekintetüket, és megpróbálták felismerni a közeledő alakot. A halvány holdsugárnál Germaine gúnyos mosolyra torzult arcát pillantották meg. - Egy percre sem tudjátok egymást békén hagyni! - jegyezte meg epésen. - Ez az előnye a házasságnak! - jegyezte meg Beau közönyösen. - Nem kell békén hagynunk egymást. - De Beau! Másokra is tekintettel kell lennetek, akiket az ilyesmi zavarba ejthet! - jelentette ki megrovó pillantással a lány. - Az ilyen buja jelenetek a hálószobába valók, nem a verandára, ahol bárki tanújuk lehet! - Furcsa, meg szoktam hallani, ha valaki felém közeledik, de most egyetlen reccsenést vagy koppanást sem hallottam! -vetette tekintetét Beau Germaine földet súroló szoknyájára. A dolgozószoba nyitott ajtaja mutatta, honnan érkezhetett, és háta mögé rejtett karjai azt sejtették, hogy valamit tart a kezében. - Mindebből arra következtetek, hogy nincs rajtad cipő! Germaine felnevetett, cipőit átvette egyik kezébe, a másikat pedig előrenyújtotta, hogy megcáfolja a feltételezést. - Nem szoktam leskelődni, Beau, de ha megteszem, ez akkor sem mentség a bujálkodásra. Harthaven környéke nem biztonságos egy ártatlan fiatal lány számára. Panaszt kell tennem az anyádnál. Biztosan megdöbben ekkora tapintatlanságtól. Beau szembefordult a nővel, de egyik karjával továbbra is felesége derekát fogta, nehogy elmeneküljön. - Nagyon sajnálom, ha megsértettük a lelkivilágodat, Germaine, de valahogy nem tudom elhinni, hogy ez megrázkódtatást jelentett a számodra. Különben a jelenlévők közül csak egyetlen ártatlant ismerek, az pedig a feleségem! - Mit akarsz ezzel mondani? - villant meg fenyegetően Germaine szeme a sötétben. - Valóban azt akarod, hogy megmondjam? - billentette félre kíváncsian a fejét Beau. - Ha sértegetni akarsz, jobb lenne, ha előbb azt mondanád meg, mi jogosít fel erre! - kapaszkodott bele Germaine Beau kijelentésébe. - Én még soha nem tettem olyasmit, ami miatt szégyenkeznem kellene! - És az a meztelen fürdőzés Jessie Fergusonnal tavaly nyáron? Germaine-nek leesett az álla a meglepetéstől. Beau ezt csak egy embertől tudhatta meg, attól a nyomorult Jessie-től! Nem tudja, mikor kell befognia a száját! - Ez szemenszedett hazugság, Beau Birmingham! Én soha... - Ó, akkor biztosan egy másik Germaine Hollingsworthről van szó, aki szeret meztelenül ugrabugrálni a fiúival. Tudod, nem Jessie az egyetlen, aki eldicsekedett a hódításával. Ott van Frank Lester, akit az apja istállójában lovagolt meg. Úgy hallottam, ennek a másik Germaine Hollingsworthnek elég sok férfi volt az életében, és úgy tűnik, bármit megtesz, ha be van gerjedve. Azt mondják, csak abban különbözik azoktól, akik mindezt a megélhetésért
csinálják, hogy ő szabad akaratából teszi, és sokkal jobban élvezi náluk. - Értesüléseim szerint gyakori látogatója vagy az olyan házaknak, ahol ezek a szemérmetlen nőszemélyek tanyáznak - jegyezte meg Germaine gúnyosan. - Nos, én legalább soha nem voltam kétszínű. - Valaki nyilván visszaélt a nevemmel, és aljas célokra használta, de jó lesz, ha vigyáz magára, mert jól bánok apám puskájával! Aki ilyen szemét dolgokat terjeszt rólam, azt az a veszély fenyegeti, hogy összetévesztem egy patkánnyal. Tehát, Beau Birmingham, meg ne próbáld bemocskolni a nevemet mindazzal az ostobasággal, amit most elfecsegtél! - Magad is meglepődnél, ha tudnád, milyen a híred, Germaine! - mosolyodott el Beau. - A környék minden bikája tudja, hol laksz. Ezért vagy olyan népszerű a férfiak körében. Csak azon csodálkozom, hogy még nem vesztettél rajta. - Úgy, mint a te kis ostoba feleséged? - húzta el a száját megvetően Germaine, és jéghideg pillantással mérte végig Cerynise-t. - Biztos vagyok benne, hogy az a másik Germaine meg tudja mondani annak a nőnek a nevét, aki segít rajtad, és senki nem tudja meg a dolgot. - A feleségem valószínűleg azt sem tudja, miről beszélsz, Germaine. Egyáltalán nem érdekel bennünket az ajánlatod. Nagyon boldogok vagyunk, hogy gyerekünk lesz. Germaine morcosán elhúzta a száját, a veranda széléhez lépett, és egy oszlophoz támaszkodva belebújt a cipőjébe. Megigazította szoknyáját, majd belépett az ajtón. - Úgy érzem, Germaine már nem kedvel téged annyira, mint korábban sóhajtott fel Cerynise megkönnyebbülten. - Kétlem, hogy valaha is igazán kedvelt - húzta fel Beau a szemöldökét. Biztosan csábította a lehetőség, hogy Birminghamnek nevezheti magát, és különösen az érdekelte, hogy költhetné a pénzemet. A szülei annyira elkényeztették, hogy nem tudja elképzelni az életét olyan férfi mellett, akinek szerényebbek az anyagi lehetőségei. - Szegény Germaine! - bújt vissza Cerynise Beau karjába. - Milyen ostobaság, ha egy nő a gazdagság mellett kötelezi el a szívét, hiszen egy olyan férfi, mint te, mindennél értékesebb. Remélem, hogy Beau Birminghamből nincs másik példány! - Ön rosszhiszemű, asszonyom! - hajolt közel feleségéhez Beau, és beszippantotta hajának illatát. - Borzalmasan! - válaszolta Cerynise. - Most pedig csókol) meg, mert vissza kell mennünk a bálterembe!
XV. fejezet Közeledett május vége, már csak néhány azálea virágzott. A város heteken keresztül rózsaszínben, hófehérben és égővörösben pompázott, most kicsit színtelenebbé vált a környék. A hónap közepe táján Sterling Kendall megjelent a Birmingham-laknál, a magával hozott dobozok tele voltak saját nevelésű virágpalántával, virágzó bokorral és fával. A ház gazdájának beleegyezésével az addig is kellemes környezetet a professzor olyan kertté alakította, amely páratlan látványosságnak ígérkezett. Sterling a zsenge palántákat forgácscsal vette körül, és elmagyarázta unokahúgának, hogyan kell gondjukat viselni. Azt hajtogatta, hogy ez a munka nemcsak a lélek épülését szolgálja, hanem megítélése szerint a gyermekneveléshez is hasznos tapasztalatokat nyújt. Cerynise félénken látott hozzá az új feladathoz, de hamar megtapasztalta a kertészkedés örömeit. Váratlan és eddig ismeretlen élményt jelentett számára, ahogy néhány hét gondos ápolás után virágba borultak a növények. Hamarosan a kert lett kedvenc helye, ahol dolgozni és pihenni is tudott. Ha éppen nem festegetett a műteremben, akkor a kertben lehetett megtalálni. Gondozta a virágágyásokat, levágta az elhervadt szálakat, és a virágok szépségét is megpróbálta vásznon megörökíteni. Nagy örömöt jelentett számára a különleges virágcsokrok összeállítása. Beau is segített neki a kerti munkában. Új kovácsoltvas bútorokat szerzett be, és elhelyezte a kert meghitt kis sarkaiban. Mint a pajkos gyerekek, nagyokat hancúroztak, apró göröngyökkel dobálták, öntözővízzel locsolták egymást, míg bele nem fáradtak a másik üldözésébe. Néha piszkosán és sárosán kerültek ki a munkából és a játékból, ezért Beau egy fehér falú téglaépületet építtetett a kert végébe, ahol külön helyiség szolgált a mosdásra, egy másik pedig az öltözködésre. Az épület lapos tetején rácsos léckerítés takarta azt a jókora tartályt, amelyben a víz alaposan felmelegedett a napon. Beau szeretett reggelenként is kimenni és ott végezni el az öltözés előtti reggeli mosakodást. Ez sokkal egyszerűbb volt, mint az öltözőszobában megtölteni a kádat, bár a víz reggelenként még nem volt olyan meleg, mint a déli órákban. Beau most a nagybátyja tulajdonában lévő hajótársaságot és raktárházakat irányította, ő foglalkozott a társaság hajóinak kirakodásával is. Kitűnően látta el feladatát, de nem volt hajlandó teljes jogú tagként betársulni a cégbe. Nem akarta magát a szárazföldhöz kötni, feltett szándéka volt, hogy egyszer még tengerre száll. Stephen Oaks visszatért az északi partok mentén tett körutazásáról, és az eladott árukból jelentős hasznot sikerült bezsebelnie. Az utóbbi időben gyakran tette tiszteletét kapitányánál. Nemcsak azért, hogy Beau-val üzleti ügyekről tárgyaljon, hanem hogy Bridgetnek udvarolgasson, aki fülig szerelmes volt a férfiba. A lányt gyakran lehetett látni, amint kart karba öltve sétálgat a városban az Audacious leendő kapitányával. Cleveland McGeorge azon fáradozott, hogy az asszony saját nevén, jó áron adja el Cerynise képeit. Fáradozásait már három alkalommal is siker koronázta. Két festményt egy New York-i úriembernek, egy harmadikat pedig Martha Devonshire-nek adott el. Ezek után minden tehetősebb charlestoni család bejelentette igényét Cerynise képeire. McGeorge büszke volt rá, hogy sikerült az érdeklődést felkeltenie. Az érdeklődőknek meg kellett mondani, hogy várjanak a sorukra, hiszen Cerynise képtelen ilyen gyorsan dolgozni. A Heatherről és lányairól készülő kép szépen alakult. Már csak az arcok
megfestése maradt hátra. Cerynise bízott benne, hogy Heather júliusi születésnapjára elkészül a kép. Cerynise úgy érezte, hogy még életében nem volt ilyen boldog. Férjhez ment ahhoz, akit mindig is imádott, szerelmük napról napra mélyült. Nagyon várták első gyermekük megérkezését. A fürdőszobájuk melletti helyiséget babaszobává alakították, Beau régi bölcsőjét lehozták a padlásról, ahol már legalább húsz éve árválkodott. Cerynise és Beau nagyon élvezték kiteljesedő szerelmüket. Kedvelték, ha egyedül maradhattak, és otthonuk biztonságában hosszasan eljáts^adozhattak egymással. A charlestoni társasági élet szereplői elárasztották őket meghívásokkal. Cerynise hagyta, hogy Beau döntse el, melyiket fogadják el, és melyiket hárítják el udvariasan. Martha Devonshire meghívójára tisztelgő látogatással válaszoltak. Cerynise olyan gyorsan összemelegedett az idős hölggyel, mint ahogy évekkel korábban Lydia Winthroppal. Kiderült, hogy a tartózkodó hölgynek kitűnő száraz humora van, gyakran még Beau is az oldalát fogta a nevetéstől. Hétköznaponként akár a kertben, akár az ebédlőben étkeztek, mindig egymáshoz közel foglaltak helyet, sokat nevetgéltek, és mindent megbeszéltek egymással. Cerynise-t érdekelték a hajótársaságnál zajló események és az is, hogy férje milyen emberekkel találkozott. Beau szívesen elégítette ki felesége kíváncsiságát, időnként beszélt apró bosszúságairól és megoldásra váró gondjairól is. Cerynise józan érvelésével könnyen fel tudta oldani benne a feszültséget. Ebéd után sétáltak egyet a kertben, vagy visszavonultak egy kis pihenésre a dolgozószobába, mielőtt folytatták volna a munkájukat. Egy júniusi délelőttön Cerynise éppen virágot szedett a vázákba, amikor meghallotta a kapu csikorgását. Kíváncsian kapta fel a fejét, és szembefordult a kapuval. Egy erőteljes férfihang hallatszott: "Ölj!" A következő pillanatban egy hatalmas fekete kutya ugrott be a félig nyitott ajtón. Cerynise még életében nem látott ekkora kutyát. A vadállat a derekáig ért, széles mellkasán kidagadtak az izmok. Szögletes fejében sárga lánggal égtek szemei. Cerynise megdermedt a rémülettől, és az állat vadul villogó szemébe nézett. A kutyának felállt a szőr a hátán, agyarait mutogatta, pofájából nyál csörgött. Cerynise szíve a torkában dobogott, amikor a vadállat lassan elindult feléje. Ösztönösen hátrálni kezdett. Az „Ölj!" vezényszó nem hagyott benne kétséget, hogy miért engedték a kutyát a kertjébe. Az volt a feladata, hogy kivégezze őt. Úgy érezte, a halál képébe bámul. Cerynise kétségbeesetten kutatott menedék után, és tekintete a kis melléképületre vetődött. Megindult felé, de torka elszorult a félelemtől, amikor látta, hogy a kutya gyorsabban közelít hozzá, mint ő a házikóhoz. A személyzet bent volt az épületben, az emeleten az utcára néző szobákat takarították. Ha segítségért kiabál, meg sem hallják. Philippe kiment a piacra, hogy egy kis gyümölcsöt vásároljon az ebédhez. Bár azt mondta, nem marad sokáig, de aligha érhet időben haza. Beau hazatérését korainak tartotta volna, bár magában imádkozott, hogy a szokásosnál korábban érkezzen haza. Számolgatta, mennyi esélye lehet, hogy beér a melléképületbe. Ha futásnak ered, a kutya is megszaporázza a lépteit. - Jó kutya - próbált neki hízelegni. Legnagyobb rémületére hangja felingerelte az állatot, és dühös ugatásba kezdett. A kerítés résein át lázasan kereste tekintetével a kutya gazdáját. Tőle kér segítséget, vagy igyekszik megtudni a támadás okát. Halálosan meg volt rémülve. Senkit nem látott a környéken. A bűnös vagy elrejtőzve várta az asszony halálát, vagy már el is tűnt a környékről.
Az ugatás abbamaradt, az állat torkából mélyen feltörő hörgés váltotta fel. Agyarai kivillantak pofájából, gonoszul villogó sárga szemének tekintete éhesen követte az asszony minden mozdulatát. A földre lapult, és ugráshoz készülődött. Cerynise megpördült, és futni kezdett a melléképület felé, de nagyra nőtt pocakja gátolta a menekülésben. Hallotta a hatalmas mancsok csattogását a kerti ösvényen, az állat egyre közelebb került hozzá, Cerynise rémületében hangosan felsikoltott. Beperdült egy fa mögé, és látta, hogy a kutya a nagy lendülettől fejjel nekivágódik a menedéket nyújtó fatörzsnek. Az állat a hátára zuhant, egy pillanatra elkábult, ami lehetővé tette, hogy Cerynise növelje a kettejük közötti távolságot. A kutya hamar magához tért, és máris utána vetette magát. A félelem megsokszorozta Cerynise erejét, szinte repült az épület felé, de bárhogy igyekezett, maga mögött hallotta a kutya lihegését. Egyre csökkent közöttük a távolság. Rémületében felsikoltott, mert tudta, hogy a kutya minden pillanatban ledöntheti lábáról, és végezhet vele. Legnagyobb megkönnyebbülésére Beau-t pillantotta meg, aki egy jókora tűzpiszkálóval rohant felé a házból. Elszáguldott mellette, és a kutya félelmetes hörgése meglepett vonyí-tásba csapott át, amikor a vasdorong lecsapott rá. Cerynise hallotta a csontok ropogását a súlyos ütések alatt. A vonyítás és a panaszos nyüszítés hamar abbamaradt, Beau igyekezett minél előbb eltüntetni szem elől a kimúlt fenevadat. Néhány pillanat elteltével Beau már rohant vissza hozzá. Cerynise minden porcikájában remegve fordult felé, és látta, hogy még mindig kezében szorongatja a vérrel szeny-nyezett vasrudat. Inge és karja is véres volt. - Épségben vagy? - állt meg előtte zaklatottan Beau, de vérfoltos kezével nem merte megérinteni. - Igen... - felelte Cerynise, de hangja elcsuklott. Megkönnyebbülten a férje mellére borult, és még az ingén lévő vérfoltok sem érdekelték. Beau félredobta a vasrudat, átölelte feleségét, és magához szorította. Cerynise hosszú pillanatokig keservesen zokogott, és férjébe kapaszkodott, amíg rémülete nem enyhült. - Hogy került ez a vadállat a kertbe? - kérdezte Beau. - Valaki... valaki beengedte... a kapun - magyarázta Cerynise akadozva. Nem láttam, ki volt az... de hallottam, hogy a férfi kiadta neki a parancsot, hogy „Ölj!". - Hogy téged megöljön? - hőkölt hátra Beau, és Cerynise arcába meredt. Biztos vagy ebben? - Tisztán hallottam - bólogatott az asszony. - Bárki volt, csak addig tartotta nyitva a kaput, amíg a kutyát beengedte. Nem kockáztatta, hogy bentről valaki meglássa. Ha nem érkezel időben, ez a bestia végzett volna velem. - Maradj itt, bogárkám! - kérte Beau, és gyengéden leültette a közeli székre. Meg akarom nézni a kaput! Nem tart sokáig! A kapuhoz sietett, kilépett rajta, és végignézett az utcán. Nyomát sem látta a gazfickónak. Semmi lényegeset nem talált, eltekintve egy jókora lábnyomtól, amely megmaradt a kapu előtt a nedves talajon. Gyakran látott ilyet, a matrózok lábbelije pontosan ilyen nyomot hagy. Elgondolkoztatta a dolog. Ha egy matróz a tettes, aki valami sérelmét akarta megtorolni, akkor annak tudnia kellett, hogy semmi nem lett volna rá megsemmisítőbb hatással, mint felesége meggyilkolása. Beau ráfordította a reteszt, és ellenőrizte, milyen könnyű kinyitni kívülről. Ezt a kaput a személyzet használta. Az utca felől csak olyan ember tudta kinyitni, aki legalább olyan magas, mint ő. A retesz olyan alacsonyan volt, hogy egy
kisebb növésű ember csak egy farönkre állva érhette el. Hogy megfogja a reteszt, Beau-nak pontosan arra a helyre kellett állnia, ahol a lábnyomot megpillantotta. Egy magas termetű tengerész, akinek hiányzik a kutyája, szűrte le Beau a következtetést. Moon Charleston közelében lakott, és Beau tudta, hogy a vén tengeri medve csaknem minden matrózt ismer a környéken. Talán a vén csont tud neveket mondani, akikre ráillik, amit a tettesről sikerült megtudnia. Ha Moon előáll egy ilyen listával, arról már könnyű lesz kiválasztani azokat, akik esetleg úgy érzik, hogy megsértette őket, hiszen ezek nem lehettek sokan. Visszatért Cerynise-hoz, karjába emelte, és felvitte az emeletre. Odavezette az ágyhoz, és arra buzdította, hogy pihenjen egy keveset, amíg ő beszél a személyzettel. A folyosón Cooperrel találkozott. A fiatal háziszolgát azonnal elküldte, hogy temesse el a kutyát, és szereljen fel egy lakatot a kapura. Beau ezután Jasper keresésére indult, aki az egyik emeleti hálószobában éppen a mennyezetet portalanította. - Úgy tűnik, valaki meg akarja ölni Mrs. Birminghamet -közölte Beau. Az inasnak a lélegzete is elállt. - Az asszonyunkat? - kérdezett rá döbbenten. - Még elképzelni sem tudok ilyen gazemberséget, uram! Ki akarja őt bántani? - Nem tudom, Jasper, de valaki azzal az utasítással szabadított be egy kutyát a hátsó udvarra, hogy öljön. Mrs. Birmingham hallotta a parancsszót, és egyedül ő tartózkodott a kertben. Gondoskodnom kell Mrs. Birmingham biztonságáról, és őrséget kell állítanom. Mától magának az lesz a legfontosabb feladata a távollétemben, hogy vigyázzon az asszonyára! Ha idegent lát a ház körül kószálni, azonnal értesítsen! A gazfickó olyan magas lehet, mint én, tengerész, vagy tengerészöltözéket visel. Kérem, tartsa alaposan nyitva a szemét, és szóljon, ha valakivel szemben a gyanúnak akár az árnyéka is felmerül! Semmit nem kockáztathatunk! - Számíthat rám, uram! - Szóljon a személyzet többi tagjának is, hogy figyeljenek, de diszkréten kell kezelniük az ügyet - folytatta Beau. - Nem szeretném, ha a házon kívül bárkinek elfecsegnék az esetet, mert ezzel esetleg nagyobb óvatosságra intik azt a gazembert. - Garantálom a titoktartásukat, uram. Emiatt nem kell nyugtalankodnia. - Köszönöm, Jasper - sóhajtott Beau. - Nem tudom kifejezni, mekkora csapást jelentene számomra, ha a feleségemmel bármi történne. Futó mosoly jelent meg az inas mindig rezzenéstelen arcán. - Nem okozok csalódást önnek, uram! Egyszer már szégyenben maradtam, amikor hagytam, hogy Mr. Winthrop kidobja a házból az asszonyunkat. Nem tudnék békében élni, ha engedném, hogy még egyszer ilyesmi előforduljon, súlyosabb dolgokról már nem is beszélve! Beau bólintott, és visszatért a hálószobába. Felesége a tükör előtt ülve a haját keféigette. Tiszta ruhát húzott, és szinte nyoma sem látszott rajta a történteknek. - Nem pihensz! - állapította meg Beau. - Lemegyek veled ebédelni! - jelentette ki Cerynise. - Ha elmész, akkor majd visszajövök és pihenek. Beau egyetértett felesége terveivel, és felé nyújtotta a karját. -Philippe már biztosan visszajött. Hazafelé jövet találkoztam vele, a piacra tartott. Mondta, hogy gyümölcsöt akar venni neked. Az utóbbi időben kívánóssá váltál - mosolygott feleségére.
- Philippe túlságosan elkényeztet. De ön is, tisztelt uram! - Mindketten örömünket leljük benne, bogárkám - simogatta meg Beau az asszony domborodó pocakját. - Hadd csináljuk, ha jólesik! - Igen, drága uram - válaszolta az asszony szerető mosollyal, és közelebb hajolva férjéhez, csókra nyújtotta homlokát. Néhány nappal később Beau egy alacsony, kopasz emberke társaságában ért haza. Bekísérte vendégét a dolgozószobába, ahol Cerynise éppen az anyósáról és a sógornőiről készülő kép hátterén dolgozott. Férje üdvözlésére hátrafordult, megpillantotta az inas kis tengerészt, és meglepetten csapta össze tenyerét. - Nahát, Moon! Mi járatban van erre? Az öreg matróz levette sapkáját, és Beau felé bökött vele. - Nos, asszonykám... a férje, Birmingham kapitány azt szeretné, ha figyelném a házat, hátha meglátom azt a mocskot, aki bántani akarta magát. Régóta élek a környéken, nagyon sok embert ismerek, de nem tudok senkiről, akinek olyan gonosz kutyája lenne, mint amilyenről a kapitány beszélt. Ha nem tévedek, arról a kutyáról lehet szó, amit néhány nappal ezelőtt loptak el két angol úrtól. Harci kutyaként tartották. Eddig minden ellenfelét kivégezte, még a gazdáinak is oda kellett figyelni, hogy meg ne marja őket. - Micsoda borzalom! - rázkódott össze Cerynise. - Moon a személyzeti szálláson lakik majd - tájékoztatta férje Cerynise-t. Megkértem, hogy figyeljen rád, amíg a kertben dolgozol, Jasper pedig a környéket tartja szemmel. Cerynise-nak nem nyerte meg a tetszését, hogy valaki állandóan figyeli majd. - Nem hinném, hogy az a gazember még egyszer megpróbálkozna ilyesmivel, Beau! Őrültség lenne a részéről! A következő alkalommal rajtavesztene. - Az a disznó még sokkal rosszabb dologgal is megpróbálkozhat, drágám, és nem szeretném, ha felkészületlenül érne bennünket! - jelentette ki Beau határozottan. - Bele kell nyugodnod, hogy Moon vigyáz rád. - Remélem, megtudjuk, ki az a gazember, mire a baba megérkezik - nyögte panaszosán Cerynise. - Akkor pedig Moon megbízatása is véget ér. Heather sietve félretolta a teáscsészét, és rohant, hogy tartsa az ajtót Cerynise előtt, aki egy jókora vászonnal birkózott. A kép túl terjedelmes volt ahhoz, hogy egy nő könnyedén cipelje, különösen akkor, ha már csak egy hónap választja el a szüléstől. - Drágám, nehogy valami bajod essen! Add ide, hadd vigyem én! - Csak az ajtót kellene tartani - válaszolta Cerynise. - És nem szabad idenézni! Szeretném, ha meglepetés lenne! Egyesült erővel becipelték a jókora vásznat, majd Cerynise megkönnyebbült sóhajjal a fal felé fordítva letette a képet a szőnyegre. - Most pedig, Heather mama, szeretném, ha leülnél Beau asztalához abba székbe! Az ablakon beeső fény így kedvezőbben világítja meg a képet mondta. - A keretet Beau választotta ki a rólad készült képhez és ehhez a festményhez is. Biztosan egyetértesz, hogy nagyszerűen döntött. - Én azt hittem, ez az a portré... - vonta fel meglepetten szemöldökét Heather. - Ó, nem, ez egészen más. A portrét is behozom majd, de arra gondoltam, hogy először a születésnapi ajándékodat szeretnéd látni. Heather kíváncsian várt, amíg Cerynise a képet lassan felé fordította. A festmény Beau-t ábrázolta, a megszólalásig hasonlított rá, és látszott, hogy nagy szeretettel készült.
- Nekem naponta itt van az igazi Beau, és magamnak bármikor tudok festeni róla másik portrét. - Isten áldjon meg, gyermekem! - szólalt meg könnyeivel küszködve Heather, és felállt, hogy magához ölelje menyét. -Nem tudom, hogy örültem-e valaha ennyire egy ajándéknak! El kell jönnötök hozzánk, hogy együtt dönthessük el, hová akasztjuk a képet. Aztán szeretnék megbízást adni neked Brandon portréjának elkészítésére is... ha hajlandó lesz modellt ülni neked. - Azt hiszem, ezzel várnunk kell egy keveset, Heather mama! - nézett Cerynise előreálló, hegyes pocakjára. - Ettől a nagy hastól már most is alig érem el a vásznat. - Ó, milyen nagyszerű érzés, ha valakinek unokája születik! - A könnyeket az öröm csillogása váltotta fel Heather szemében. - Egész Harthaven odavan az izgalomtól, hogy újra kisbaba lesz a családban. Hatti magánkívül van az örömtől. - Beau-nak megfordult a fejében, hogy Hatti esetleg segédkezni akar a szülésnél - szólalt meg Cerynise bizonytalanul. - A derék asszony már megöregedett. Elmentem egy orvoshoz, aki nem messze lakik tőlünk, és azt hiszem, Hatti nem veszi rossz néven, ha ő vezeti le a szülést. Hozzáértőnek tűnik, és a hölgyektől, akik néha beugranak egy teára, azt hallottam, hogy a charlestoni elit hozzá jár. - Kislányom, azt teszel, amit a legjobbnak látsz! - felelte Heather gyengéden. - A te biztonságod a legfontosabb! Hatti is tisztában van vele, hogy már nem mozog könnyen, és nem tudja olyan magabiztosan irányítani az eseményeket, ahogy régen. Abban azonban biztos vagyok, hogy minden vágya, hogy jelen lehessen, amikor az unokánk megszületik. Mi is szeretnénk Brandonnal eljönni... ha nincs ellene kifogásod. - Persze hogy nincs! Feltétlenül itt kell lennetek. Beau is számít rá! - nevetett vidáman Cerynise. - Most pedig eljött a várva várt pillanat. A rólad és a lányokról festett kép elkészült. Megkérjük Jaspert, hogy hozza be. - Eddig nem is engedted, hogy megnézzük. Már majd meghalok a kíváncsiságtól! Néhány pillanatnyi feszült várakozás után Heather megkapta a másik képet is. Lélegzetét visszafojtva bámulta. - Valóban így néznék ki? - kérdezte óvatosan. - Vagy csak kedveskedni akartál, drága kislányom? Cerynise elmosolyodott. Elbűvölte, hogy anyósában a hiúságnak még csak a nyomát sem lehet felfedezni, pedig okkal büszkélkedhetett volna külsejével. - Én ilyennek látlak... és Beau is ilyennek lát. Brandon papa szintén ilyennek lát. Ezt akkor mondta, amikor megnézte a kész képet. A lányok is nagyon hasonlítanak rád. Ók is olyan szépek, mint te vagy! Heather még egyetlen ismerősénél járva sem látott olyan portrét a háziakról, amely annyira hasonlított a modellhez, mint amelyet Cerynise festett. - Biztos, hogy tömegesen érkeznek majd hozzád a megrendelések, ha a vendégeink meglátják ezeket a képeket. A tehetséged messze felülmúlja bármelyik környékbeli művész képességeit! - Örülök, hogy ez a véleményed, de őszintén bevallom, Heather mama, nem is tudom, lesz-e kedvem ahhoz, hogy festegessek, ha a baba megérkezik mosolyodott el Cerynise. Felemelte a teáskannát, és tölteni akart vendégének még egy csésze teát. - Teljesen el leszek varázsolva a kicsitől, és minden időmet vele fogom tölteni. - Meggondoltam magam, drágaságom - takarta le tenyerével Heather a csészéjét. - Nem kérek több teát. Mondd, nem akarsz elkísérni Madame Feroux-
hoz? Rendeltem nála néhány ruhát, és é jó lenne, ha te is velem lennél. Néha nagyon f áraszt annak a nőnek a szüntelen fecsegése. - Moonnak is el kell kísérnie bennünket, Heather mama -borult el Cerynise tekintete, majd aggodalmasan a hasára szorította a tenyerét. - Mit gondol rólam Madame Feroux, ha ilyen előrehaladott állapotban keresem fel a szalonját? - Nagyszerűen nézel ki, drágám - bizonygatta Heather lelkesen. - Beau felesége vagy, ezért Madame Feroux minden részlet iránt nagyon érdeklődik. Legalább lesz miről beszélgetnünk. De mondd, drágám, miért kell Moonnak elkísérnie bennünket? - Beau attól fél, hogy történik velem valami, ezért kiadta Moonnak és Jaspernek az utasítást, hogy vigyázzanak rám -vont vállat könnyedén Cerynise. Heather csodálkozva vonta fel szemöldökét. Tudta, hogy Beau és Cerynise határtalanul boldogok, de nem feltételezte fiáról, hogy annyira féltékeny legyen a feleségére, hogy őröket állít mellé. - Mióta figyeltet Beau? - Azóta, hogy az elmúlt hónapban az a kellemetlen eset történt a kertben. - Miféle kellemetlen eset? Cerynise nem akart felesleges aggodalmat okozni anyósának, de valakivel beszélnie kellett a történtekről. - Éppen virágot szedtem a kertben, amikor egy férfi kinyitotta a hátsó kaput. Beengedett egy hatalmas kutyát, és azt az utasítást adta neki, hogy öljön meg. Az állat morogva és vicsorogva eredt a nyomomba. Beau az utolsó pillanatban érkezett haza, hogy megmentsen. Agyonütötte a kutyát, és azóta nem hajlandó elengedni sehova Moon vagy Jasper nélkül. Tudom, - Azt hiszem, ezzel várnunk kell egy keveset, Heather mama! - nézett Cerynise előreálló, hegyes pocakjára. - Ettől a nagy hastól már most is alig érem el a vásznat. - Ó, milyen nagyszerű érzés, ha valakinek unokája születik! - A könnyeket az öröm csillogása váltotta fel Heather szemében. - Egész Harthaven odavan az izgalomtól, hogy újra kisbaba lesz a családban. Hatti magánkívül van az örömtől. - Beau-nak megfordult a fejében, hogy Hatti esetleg segédkezni akar a szülésnél - szólalt meg Cerynise bizonytalanul. - A derék asszony már megöregedett. Elmentem egy orvoshoz, aki nem messze lakik tőlünk, és azt hiszem, Hatti nem veszi rossz néven, ha ő vezeti le a szülést. Hozzáértőnek tűnik, és a hölgyektől, akik néha beugranak egy teára, azt hallottam, hogy a charlestoni elit hozzá jár. - Kislányom, azt teszel, amit a legjobbnak látsz! - felelte Heather gyengéden. - A te biztonságod a legfontosabb! Hatti is tisztában van vele, hogy már nem mozog könnyen, és nem tudja olyan magabiztosan irányítani az eseményeket, ahogy régen. Abban azonban biztos vagyok, hogy minden vágya, hogy jelen lehessen, amikor az unokánk megszületik. Mi is szeretnénk Brandonnal eljönni... ha nincs ellene kifogásod. - Persze hogy nincs! Feltétlenül itt kell lennetek. Beau is számít rá! - nevetett vidáman Cerynise. - Most pedig eljött a várva várt pillanat. A rólad és a lányokról festett kép elkészült. Megkérjük Jaspert, hogy hozza be. - Eddig nem is engedted, hogy megnézzük. Már majd meghalok a kíváncsiságtól! Néhány pillanatnyi feszült várakozás után Heather megkapta a másik képet is. Lélegzetét visszafojtva bámulta. - Valóban így néznék ki? - kérdezte óvatosan. - Vagy csak kedveskedni
akartál, drága kislányom? Cerynise elmosolyodott. Elbűvölte, hogy anyósában a hiúságnak még csak a nyomát sem lehet felfedezni, pedig okkal büszkélkedhetett volna külsejével. - Én ilyennek látlak... és Beau is ilyennek lát. Brandon papa szintén ilyennek lát. Ezt akkor mondta, amikor megnézte a kész képet. A lányok is nagyon hasonlítanak rád. Ók is olyan szépek, mint te vagy! Heather még egyetlen ismerősénél járva sem látott olyan portrét a háziakról, amely annyira hasonlított a modellhez, mint amelyet Cerynise festett. - Biztos, hogy tömegesen érkeznek majd hozzád a megrendelések, ha a vendégeink meglátják ezeket a képeket. A tehetséged messze felülmúlja bármelyik környékbeli művész képességeit! - Örülök, hogy ez a véleményed, de őszintén bevallom, Heather mama, nem is tudom, lesz-e kedvem ahhoz, hogy festegessek, ha a baba megérkezik mosolyodott el Cerynise. Felemelte a teáskannát, és tölteni akart vendégének még egy csésze teát. - Teljesen el leszek varázsolva a kicsitől, és minden időmet vele fogom tölteni. - Meggondoltam magam, drágaságom - takarta le tenyerével Heather a csészéjét. - Nem kérek több teát. Mondd, nem akarsz elkísérni Madame Ferouxhoz? Rendeltem nála néhány ruhát, és é jó lenne, ha te is velem lennél. Néha nagyon f áraszt annak a nőnek a szüntelen fecsegése. - Moonnak is el kell kísérnie bennünket, Heather mama -borult el Cerynise tekintete, majd aggodalmasan a hasára szorította a tenyerét. - Mit gondol rólam Madame Feroux, ha ilyen előrehaladott állapotban keresem fel a szalonját? -Nagyszerűen nézel ki, drágám - bizonygatta Heather lelkesen. - Beau felesége vagy, ezért Madame Feroux minden részlet iránt nagyon érdeklődik. Legalább lesz miről beszélgetnünk. De mondd, drágám, miért kell Moonnak elkísérnie bennünket? - Beau attól fél, hogy történik velem valami, ezért kiadta Moonnak és Jaspernek az utasítást, hogy vigyázzanak rám -vont vállat könnyedén Cerynise. Heather csodálkozva vonta fel szemöldökét. Tudta, hogy Beau és Cerynise határtalanul boldogok, de nem feltételezte fiáról, hogy annyira féltékeny legyen a feleségére, hogy őröket állít mellé. - Mióta figyeltet Beau? - Azóta, hogy az elmúlt hónapban az a kellemetlen eset történt a kertben. - Miféle kellemetlen eset? Cerynise nem akart felesleges aggodalmat okozni anyósának, de valakivel beszélnie kellett a történtekről. - Éppen virágot szedtem a kertben, amikor egy férfi kinyitotta a hátsó kaput. Beengedett egy hatalmas kutyát, és azt az utasítást adta neki, hogy öljön meg. Az állat morogva és vicsorogva eredt a nyomomba. Beau az utolsó pillanatban érkezett haza, hogy megmentsen. Agyonütötte a kutyát, és azóta nem hajlandó elengedni sehova Moon vagy Jasper nélkül. Tudom, hogy aggódik, magam is egy hétig reszkettem az eset után. De el tudod képzelni, milyen kellemetlen, ha valaki állandóan körülötted lábatlankodik? - Nem is hallottam erről a kutyás esetről! - jegyezte meg Heather riadtan. Az a férfi elmenekült? - Igen, Beau éppen ezért nyugtalankodik. Őszintén szólva úgy érzem magam az otthonomban, mintha börtönben lennék - sóhajtotta Cerynise. - Még a toalettre sem tudok kimenni anélkül, hogy Moon vagy Jasper ne lenne a közelemben. Ez borzasztóan zavaró. - Nem akarsz eljönni Harthavenbe és ott maradni, amíg azt a gazembert el
nem kapják? - Köszönöm, Heather mama - rázta meg mosolyogva fejét Cerynise -, de Beau nagyon hiányozna. Csodaszép idő volt odakint, a nap nem tűzött elviselhetetlen forrósággal. Időnként lágy fuvallat lengette meg a függönyöket, és behozta a szobába az ablak előtt álló olajfa apró virágainak mámorító illatát. A virágágyások között röpködő méhek döngicsélése és a galambok édes turbékolása is behallatszott. Igazán nem büslakodásra való ez a nap! - Moon felülhet a kocsisom mellé, és elkísérhet egészen az üzlet ajtajáig. Ez így megfelel? - Gondolom, ennyi elég lesz - mosolyodott el Cerynise egy kicsit vidámabban. - Én is nagyon élvezem majd, hogy végre egy kicsit kimozdulhatok itthonról, - Jót tesz neked, drágaságom! - emelkedett fel Heather a székéből. - Ha gondolod, akár indulhatunk is. - Azonnal előkerítem Moont. Szerintem Philippe-nek is megkönnyebbülést jelent, ha nem lábatlankodik a konyhában. Néha nagyon próbára teszi a türelmét az öreg tengerész. Váltig állítja, hogy a francia konyha a halált jelenti a számára. Szegény ördög, a gyomrát már alaposan tönkretette a hajóskoszt, amit egész életében fogyasztott, - Philippe érdekében Moonnak is szüksége van egy kis kiruccanásra! kacagott fel Heather. Beau éppen befejezte munkáját a raktárházban, amikor az első emeleti ablakból ismerős hintót látott begördülni a telep udvarára. A kocsis mellett ülő Moont megpillantva sejtette, hogy édesanyja és Cerynise egy kis kirándulásra szánta el magát. Sietve felkapta kabarját és kalapját, és a hátsó lépcsőn elindult feléjük. Mire leért, Cerynise már kint is volt a kocsiból és az udvaron keresztül egyenesen felé tartott. Megvárta, míg két hatlovas társzekér elhalad előtte. Beau körülnézett és a harmadik szekeret kereste, amely a másik kettővel egyszerre hagyta el a raktárházat. - Hol van Charlie? - kérdezte a második társzekér kocsisától. - Minden pillanatban itt lehet, kapitány! - próbálta túlharsogni a kocsis a csörömpölést. - A dokknál kiesett az egyik kereke és meg kellett állnunk, hogy segítsünk neki. Ezért is értünk vissza későn. Cerynise megkerülte a szekeret, és ragyogó mosollyal sietett férje elé. - Gondoltuk, érted jövünk és hazaviszünk, ha egyetértesz az ötlettel. - Hogy tudnék ellenállni egy ilyen meghívásnak - felelte Gálánsán a karját nyújtotta feleségének, és a hintó felé indultak, de hirtelen eszébe jutott, hogy néhány fontos iratot az íróasztalon felejtett. - Vissza kell ugranom egy pillanatra az irodámba, bogárkám! - Itt megvárlak - bólintott Cerynise. Kicsit félrecsapta széles karimájú kalapját, hogy a lemenő nap ne tűzzön annyira a szemébe, majd megigazította magán a stólát és igyekezett eltakarni egyre terebelyesebbé váló pocakját. A kerekek csörömpölésére, a lovak patkóinak csattogására felfigyelve néhány lépést tett a raktárház felé, hogy szabad utat engedjen az istállók fele tartó társzekérnek. Egy pillanattal később erőteljes lépteket hallott a hátsó lépcső felől. Beau a papírokat a belső zsebébe csúsztatta, és karját nyújtotta, hogy feleségét visszakísérje a várakozó kocsihoz. A férfi felemelte tekintetét, és észrevette, hogy a feleségétől elválasztó macskaköves területre egy árnyék vetődik. A balsejtelemtől a haja szála is égnek meredt A szeles kanmaju kalap eltakarta a fickó arcát, de tagbaszakadt
alakja ismerősnek tűnt. Megyorsította lépteit, hogy elébe vágjon mielőtt Cerynise-hoz érne, de mozdulatai sietségre ösztönöztek az idegent is aki hirtelen szaladni kezdett Cerynise felé. Beau is rohanni kezdett és felkiáltott, hogy feleségét figyelmeztesse, de a férfi mar rá is vetette magát az asszonyra, és a közeledő tarszeker ele lökte. Moon döbbenten felordított, és azonnal leugrott a bakról. Ordítását női sikoly követte. Heather mindkét kezével a torkához kapott, és elborzadva figyelte, amint fia felesége felé vágtat. Lehetetlen vállalkozásnak tűnt, de Beau-nak sikerült a levegőben elkapnia Cerynise derekát. Hanyatt vágódott a kövezeten, testével fogta fel felesége zuhanását, és izmos testével védte asszonyát és a babát a sérüléstől. A kocsis csizmás talpával azonnal beletaposott a farudak alkotta fékbe, és vadul visszarántotta a gyeplőt, de az igáslovak hatalmas patkói így is csak hajszálnyival kerülték el a kapitányt. Amikor a házaspár biztonságos helyre keveredett, hatalmas hangzavar tört ki. Moon válogatott káromkodások közepette akcióba lendült, és a menekülő idegen után vetette magát. A két kocsis kirohant az istállóból, a harmadik nagy nehezen megfékezte a lovakat, és megállította a szekeret. Heather kitán-torgott a kocsi ajtaján, és remegő lábakkal futott családja felé. - Nem esett bajod? - kérdezte. Hangján érződött, hogy pánik környékezi. Minden ízében remegett, a sérüléseket kereste rajtuk, de látását elhomályosították feltörő könnyei. -Könyörgök, mondjátok, hogy nem történt bajotok! - Azt hiszem, nem - felelte Beau bizonytalanul, és felesége arcán a fájdalom jeleit kutatta. Cerynise is izgult férje miatt, kezét, karját és lábát tapogatta, hogy épen maradtak-e a csontjai. Úgy tűnt, hogy csak a ruhája vált használhatatlanná. Térdén a nadrág rongyosán és véresen lógott, kabátja szétrepedt a hátán, és a könyökén is csak cafatok maradtak belőle. - Bocsásson meg, kapitány! - szólalt meg a kocsis remegő hangon. - Képtelen voltam időben megállítani a lovakat. Biztos voltam benne, hogy mindkettőjüket elgázolom. - Nem a maga hibája volt, Charlie! - nyugtatta meg Beau a kocsist. - Láttam, amint az a rémes alak feldönti! – kiáltotta Heather magából kikelve. - Igen, mindnyájan láttuk! - bizonygatta az egyik kocsis. -Biztosan megölte volna az asszonykát, ha a kapitány nincs a közelben. Beau eltorzult arcára pillantva Cerynise azt hitte, mégis valami baja történt, és fájdalmai vannak. Remegő kezét férje mellére szorította, aggódó tekintettel vizsgálta az arcát, amelyen pattanásig feszültek az izmok. Csak ekkor jött rá, hogy férje arcára féktelen düh költözött. - Menjünk haza - könyörgött reszkető hangon, és férje lángoló szemébe nézett. - Igen, szerelmem! - szelídült mosolygósra Beau tekintete. - Menjünk haza, ahol biztonságban vagy! Néhány órával később Beau dolgozószobája íróasztalánál ülve átgondolta a nap eseményeit. A kocsis hazavitte édesanyját, akit mélységesen megrendített a Cerynise ellen elkövetett merénylet. Cerynise hálószobájukban az igazak álmát aludta, Bridget figyelő tekintete mellett. Letargiája meggyőzte Beau-t arról, hogy az eset nagy megrázkódtatást jelentett számára. A kapitány összehívta a személyzetet, elmondta nekik a történteket, és közölte, hogy valakinek mindig szemmel kell tartania a házat. Moon volt az első önként
jelentkező, aki túlságosan feldúlt volt ahhoz, hogy aludni tudjon. Beau fejében megfordult, hogy feleségét Harthavenbe viszi, de aztán úgy ítélte meg, hogy az ültetvény nem a legbiztonságosabb hely a számára. Az épületet mérföldekre kiterjedő földek veszik körül, az udvarháznak legalább tucatnyi bejárata van, és túl sok búvóhely akad a környéken. Nem, az ő charlestoni házuk sokkal jobban védhető, amíg meg nem találja azt a patkányt, és véget nem vet nyomorult életének. Semmi más megoldás nincs arra, hogy biztonságban tudja Cerynise-t. Moon elmondta, hogy dulakodásuk alatt sikerült megfigyelnie a férfi arcát. Nem volt más, mint Redmond Wilson, aki baltát fogott az Audacious-ra. Beau elküldte Stephen Oaksot és a hajó legénységének több tagját, hogy az utcákon járőrözve próbálják megtalálni Wilsont. Beau biztos volt benne, hogy ha a szökevény betér valamelyik kocsmába, meglátogatja valamelyik bordélyházat, vagy álomra próbálja hajtani a fejét, akkor ő arról nagyon hamar értesül. Fájdalmas nyilallást érzett a vállában. Nem is vette észre, milyen mélyen lehorzsolódott a bőre, amikor felesége felé vetette magát, hogy megmentse a kerekektől és a lovak patáitól. Bármekkora volt a fájdalma, eltörpült amellett, amit akkor érzett volna, ha Cerynise és gyermeke megsérül vagy életét veszti. Ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy feleségét átölelje, és mellén érezze szívének dobogását. Amint belépett a hálószobába, Bridget azonnal felállt a helyéről. A holdvilágnál Beau világosan ki tudta venni a szobalány gondterhelt arcát. Egyetlen szót sem váltottak. Nem is volt szükség szavakra, mindkettőjüket ugyanaz a félelem gyötörte. Bridget suttogva jó éjszakát kívánt, Beau pedig csendesen becsukta mögötte az ajtót. Odalépett a baldachinos ágyhoz, és hosszú ideig gyönyörködött felesége finom vonásaiban. Hogy képes egy épeszű ember ártani neki, gondolkodott el Beau. Levetkőzött, bebújt a takaró alá, egészen közel húzódott Cerynise-hoz, és kezét az asszony domború hasára tette. Boldogan érezte meg gyermeke mozgását. Szívében óriási megkönnyebbüléssel ajkát az asszony illatos hajára tapasztotta. Cerynise lágyan felsóhajtott, fejét férje álla alá fészkelte, és végigsimította izmos mellkasát. - Szeretlek - motyogta álmosan. - Én is szeretlek, drága kis asszonykám - suttogta Beau érzelmektől elfúló hangon. - Igazán, nagyon és mindörökre!
XVI. fejezet - Tehát azt mondod, hogy nem tudtatok annak a gazembernek a nyomára bukkanni! - gondolkodott hangosan Brandon. - Lehet, hogy elszelelt a környékről? Már alaposan bent jártak az augusztusban, de Wilsonnak még mindig nem bukkantak a nyomára. Beau arra a következtetésre jutott, hogy miután Moon felismerte, a matróz más égtájakra költözött. Azon gondolkodott, hogy a kutatást egész Dél-Carolinára kiterjeszti, minden kikötőben magas jutalmat tűz ki a fejére. Nincs az a hely, ahol ez a vadállat elrejtőzhet, mert egy nagyobb összeg reményében úgyis a nyomára bukkan valaki. Idő kérdése az egész! Addig azonban sem éjjel, sem nappal nem lehet egyetlen nyugodt perce sem. Állandóan a gazfickó feltűnését figyelte, és kelletlenül egyezett bele, hogy Cerynise elhagyja a házat. Nyugtalansága ellenére Beau igyekezett feleségét minden izgalomtól megkímélni. Szülei is segítettek elvonni Cerynise figyelmét a veszélyről. Édesanyja naponta megjelent, még Hattit is magával hozta, hogy maradjon egy hétig Cerynise mellett. Édesapja művészetekről szóló könyveket vásárolt Cerynisenak, amelyekről gondolta, hogy az asszony szívesen elolvassa őket. Végül Beau megkérte szüleit, költözzenek hozzájuk, amíg a baba meg nem születik. Beau aggodalma ellenére nyugalomban teltek napjaik. Terhessége utolsó szakaszában Cerynise a szokásosnál is fáradékonyabb volt. Beau észrevette, hogy terhének lejjebb szálltával mozgása erősen lelassult. Sokkal jobban érezte magát, ha férje megmasszírozta a hátát, vagy lábát feltámaszthatta. Ha mellé fészkelhette magát, és feje Beau-val közös párnán nyugodott, az álma is nyugodtabb volt. Beau-t viszont elkerülte az álom. O még hosszú órákig éberen figyelt minden apró neszre, és terveket kovácsolt felesége biztonságának fokozására. Augusztus harmadik hetében, kora hajnalban Beau felriadt álmából, mert veszélyt érzett. Kiugrott az ágyból, az ablakhoz lépett, és tekintetével a sötétségbe burkolózó kertet pásztázta. Az orrát füstszag csapta meg. Alaposan végignézte a kertet és a ház északi oldalát, és tekintetével a tűz után kutatott. A lengedező szellő egyre erősebb füstszagot hozott a szobába. Gyorsan felkapott egy nadrágot, meggyújtott egy viharlámpát, magához vette a pisztolyát, amit egy ideje állandóan az éjjeliszekrényén tartott, majd kilépett a szobából. Végigment az emeleti folyosón, és elindult szülei hálószobája felé. Már éppen be akart kopogni, amikor kinyílt az ajtó, és apjával találta magát szemközt. Az ő kezében is viharlámpa világított. - Honnan jöhet? - kérdezte suttogva Brandon, és végignézett a folyosón. - Nem tudom, papa! Lehet, hogy távolabb, valahol a dokkoknál ütött ki a tűz. A szél ide is elhozza a füstjét. - Nézzünk körül odalent! - javasolta Brandon. Óvatos léptekkel leereszkedtek a földszintre, és benyitottak minden helyiségbe. Egyre erősebben érezték a füstszagot. Brandon a konyha felé indult a folyosón. A hátsó ajtót nyitva találta, és látta, hogy a küszöbön emberi test hever. - Beau! - szólalt meg csendesen. - Gyere, ezt nézd meg! Brandon hátára fordította az eszméletlen férfit, és megeresztett egy káromkodást. A fiatal háziszolga szemöldöke fölött egy jókora vérfoltot pillantott meg. - Bárki tette ezt, az volt a szándéka, hogy szegény fickó egy ideig ne térjen magához - jegyezte meg Brandon.
Beau felemelte tekintetét, és végignézett a kerten. Az épület déli szárnyán fényt látott felvillanni. Átlépte a mozdulatlanul heverő Coopert, óvatosan elosont a veranda végéig, és közben feszülten figyelt, nem bujkál-e valaki a közelben. A terasz végéhez érve végre megpillantotta, honnan jön a füst. Az utcafronton gyújtották fel a kerítést. - Ma éjszaka Cooper volt őrségben, papa! - szólt oda Beau riadtan apjának, aki éppen hideg borogatást rakott a fiú fejére. - A tettes biztos azért gyújtotta fel a kerítést, hogy Coopert kicsalogassa az épületből, és amint a fiú kilépett, leütötte. Valaki már bent is lehet a házban! - Jobb lesz, ha visszamész, és felébreszted az asszonyokat! - válaszolta Brandon, és felnyalábolta a háziszolga tehetetlen testét. - Én visszaviszem Coopert a szállására, és felébresztem a személyzetet. Beau végigrohant a folyosón. Már éppen el akart indulni a lépcsőn, amikor a kert északi részén fényt látott felvillanni. Övéből kikapta a pisztolyt, az ablakhoz ugrott, szélesre tárta, és megpillantott egy nagydarab, feketébe öltözött alakot, amint a ház eleje felé rohan. A ház sarkánál összegyűjtött elszáradt faágakból magasra csapott a láng. A gyújtogató egy égő fáklyát dobhatott közéjük, amikor meghallotta az ablak nyílását. Beau visszarohant a konyhába, és az apja után kiáltott. - Papa! Wilson ki akar bennünket füstölni! Újabb tüzet gyújtott a ház északi oldalán. Mondd a személyzetnek, hogy oltsák el! Ha meglátnád Wilsont a ház háta mögött, kiálts! Én elöl nézem meg, hátha rábukkanok. - Öld meg a disznót! - Azt akarom! - mormogta Beau, és máris rohant vissza a házba. A bejárati ajtót tárva-nyitva találta. A fentről hallatszó sikolytól jeges rémület járta át egész testét. Átvágtatott a hal-Ion, és hármasával szedte a lépcsőfokokat. A feljáró tetején Cerynise-t és anyját pillantotta meg, de nem voltak egyedül. Egy magas, izmos, feketébe öltözött, álarcos férfi hátulról tartotta Cerynise-t. Bal karjával átfogta, jobbjában pisztolyt tartott, és egyenesen Beau-ra szegezte. Heather ököllel esett a behatolónak és szaténpapucsba bújtatott lábával rugdalta. A merénylő felhorkant, és a fegyver markolatával úgy állón vágta az asszonyt, hogy az eszméletlenül zuhant a padlóra. Beau tomboló haraggal ismét nekilódult a lépcsőnek, de a férfi a fegyver csövét Cerynise halántékához szorította. Beau riadtan megtorpant, mire a férfi kárörvendően felnevetett. Felbátorodva, hogy kézben tartja a híres tengerjáró kapitányt, intett, hogy lépjen hátrább, és a nyomaték kedvéért még szorosabban vonta magához Cerynise-t. Beau-nak nem volt más választása, mint lassan visszahátrálni a lépcsőn. A feketébe öltözött gazember követte, és az asszonyt élő pajzsként mindvégig maga előtt tartotta. Beau a lépcsőfeljáró közepén járhatott, amikor a támadó megállt. Álarcának nyílásában megvillant a szeme, és mély, rekedtes hangon gúnyolódni kezdett Beau-val. - Most is megölhetném a feleségét, és akkor nem kellene később visszajönnöm, de akkor elveszíteném az esélyemet a menekülésre. Abban nem bízhatok, hogy mindkettőjükkel végezni tudok. Bármennyire is ellenemre van, várnom kell egy szerencsésebb alkalomra, amikor végezhetek ezzel a ringyóval! Elengedte Cerynise-t, és lelökte a lépcsőn. Az asszony fel-sikoltott. Beau felé vetette magát, de az ütközéstől elveszítette egyensúlyát. Még így is sikerült feleségét a teste fölött tartani, így élő párnaként felfogta az ütközés erejét. Beau még látta, ahogy a merénylő átveti magát a lépcsőkorláton, és a bejárat
felé rohan. Ajtócsapódás jelezte, hogy a gazembernek sikerült elmenekülnie. - A pokolba! - üvöltötte a berohanó Brandon, amikor meglátta, hogy fia és menye egymásba gabalyodva gurul le a lépcsőn. A következő pillanatban a két test a márványpadlón ért földet. - Nem esett bajotok? - kérdezte Brandon. - Nem tudom - válaszolta Cerynise, és könyökére emelkedve megpróbálta fájdalmát palástolni. - Papa, siess a mamához! - sürgette apját Beau. - Ez a mocskos disznó leütötte a pisztolyával. Brandon tajtékozva rohant fel a lépcsőn, és az indulatok még magasabbra hágtak benne, amikor meglátta eszméletlenül heverő feleségét. Ebben a pillanatban képes lett volna azonnal végezni a támadóval. Gyengéden felemelte feleségét, bevitte a hálószobába, és az ágyra fektette. Benedvesített egy ruhát, és Heather feldagadt állkapcsára helyezte. Legnagyobb megkönnyebbülésére felesége kinyitotta a szemét. Látva férje aggódó tekintetét, egy mosollyal próbálta megnyugtatni a férfit, de azonnal felnyögött az állába hasító fájdalomtól. - Ez nagyon fáj! - kapott az arcához. - Tudom, drágám! - suttogta Brandon, és finoman végigsimogatta felesége feldagadt állat. - Egy nagy kék folt van az álladón ott, ahol az a gazember megütött. Heathernek egy pillanat alatt eszébe jutott minden, és erővel kellett az ágyban tartani. - Cerynise! - kiáltott fel halálos aggodalommal az arcán. -Az a gazfickó meg akarta ölni! - Nyugodj meg, drágám! Nem sikerült neki! - nyugtatgatta Brandon. - A menyed lent van Beau-val. - Nem esett bántódása? - Úgy tűnt, hogy nincs semmi baja. - Le kell mennem, hogy megnézzem őket! - Heather újabb kísérletet tett, hogy leszálljon az ágyról, de a világ azonnal forogni kezdett vele. - Talán majd egy kicsit később - nyögött fel panaszosán. Cerynise Beau mellett ült a márványpadlón. Tele volt félelemmel, de ennek okát anyósa nem is sejtette. - Beau, nem akarlak nyugtalanítani, de úgy érzem, teljesen nedves vagyok. Azt hiszem, az eséstől megrepedt a magzatburok. Beau döbbenten bámult feleségére. - Nem csak ez baj, drágám! Véres is vagy! Cerynise hasára szorította kezét, és érezte tenyerén feszülését. Furcsa fájdalmat érzett hátában, lába közül ragacsos folyadék szivárgott. - Azt hiszem, a baba ma érkezik. - Te jóságos isten! - kiáltott fel Beau, és azonnal talpra ugrott. - Előkerítem Hattit, és elszalasztok valakit az orvosért. - Be tudnál segíteni az ágyba? - nézett rá esedezve Cerynise. - Nagyon kényelmetlen a márványon ülni. - Gondolhattam volna rá! - bosszankodott Beau, és karjába vette Cerynise-t. Nem szép dolog, ha ilyenkor egy férj megfeledkezik a feleségéről! - Nincs semmi baj! - nevetett fel az asszony, és karjával átkulcsolta férje nyakát. A hálószobába érve Cerynise megkérte férjét, hogy segítse le róla az átnedvesedett köpenyt és a hálóinget. - Tudom, hogy most nem lehetek valami szép látvány meztelenül - kulcsolta
össze maga előtt szégyenkezve a karját. - Remélem, hamarosan visszanyerem a régi formámat, és újra egymáséi lehetünk. - Szerintem most is gyönyörű vagy, drágaságom! - lehelt egy csókot Beau a szemöldökére. Felesége meleg tekintetében szerelem tükröződött, és Beau határtalan boldogságot érzett. Kibontotta az összehajtogatott hálóinget, Cerynise feltartotta a kezét, és ő finoman ráemelte. - A gyerekünket hordod, ettől számomra a szépnél is sokkal szebb vagy! - Számít, hogy kisfiú vagy kislány lesz? - kérdezte Cerynise. - Ha ép és egészséges, akkor nem számít. - Mondtam már ma reggel, hogy szeretlek? - Odakint még sötét van - nézett Beau az ablakok felé -, ezért azt hiszem, ma még nem mondtad. - Akkor most mondom! A felesége nagyon szereti önt, uram! - fogta át Cerynise karjával férje karcsú derekát. - Nos, asszonyom, a férje pedig imádja önt! - karolta át Beau felesége vállát. Cerynise hirtelen meggörnyedt a fájdalomtól. Görcsösen megszorította férje ölelő kezét. - Azt hiszem, jó lenne, ha kiterítenéd azokat a lepedőket, amelyeket Hatti előkészített - szólalt meg kis idő elteltével. Beau azonnal teljesítette felesége kérését. Néhány pillanattal később Cerynise feje már a párnán nyugodott. - Most pedig előkerítem Hattit - szólt oda feleségének Beau, és kiviharzott a házból. Egy pillanatra megállt szülei ajtaja előtt, és közölte velük, hogy Cerynise vajúdik, majd folytatta útját lefelé a lépcsőn. - Hatti! Merre van? - kérdezte fennhangon, mert az asz-szony szálláshelyét üresen találta. - Itt vagyok, Mr. Beau! - szólt vissza a fekete asszony az udvarról. - Miért keres? - A baba úton van! - újságolta Beau. - Már itt az ideje - bólogatott Hatti. - Miss Cerynise terhe az elmúlt napokban már nagyon leszállt. - Fent van a hálószobában. - Már megyek is, Mr. Beau! - nyugtatta Hatti az ideges férjet. Megmosakszom, átöltözöm, és már ott is vagyok. - Azt hiszem, el kell küldenem valakit az orvosért! - A maga helyében még várnék egy kicsit, meglátjuk, hogy viselkedik a baba. Órákba telhet, mire megérkezik. - Órákba? - kérdezte Beau meglepetten. Érezte, hogy minden vér kifut az arcából, és még a térde is remegni kezdett. -Olyan sokáig tart? - Majd meglátjuk! - válaszolta Hatti, aki megsajnálta a férfit. Beau kelletlenül keresett magának valami elfoglaltságot. A személyzet a ház oldalánál gyújtott tűz maradványait oltotta. A kár nem tűnt jelentősnek, ezt elégedetten vette tudomásul, de az elszenesedett kerítést az utca felől le kell bontani, és azonnal újat kell építeni helyette, hogy a kertben Cerynise biztonságban legyen. A szél elállt, felhős, szürke hajnal köszöntött rájuk. Beau a hálószobában, egy karosszékben ülve felemelte fejét, hogy oldja nyakának görcsös merevségét. Cerynise még mindig vajúdott. Heather az ágya szélén ült, és a kezét fogta. Beau hasztalan könyörgött anyjának, hogy menjen vissza a szobájába, és pihenje ki a megrázkódtatást, ezért kénytelen-kelletlen belenyugodott,
hogy anyja Cerynise mellett maradjon. - Szerintem inkább neked kellene pihenned! - szólalt meg Heather. Eltelt néhány pillanat, mire anyja szavai eljutottak Beau tudatáig. A férfi tagadóan rázta meg fejét, mert nem bízott benne, hogy meg tud szólalni. Cerynise szeretettel nézett férjére, és Beau ezt imádattal és csodálattal teli pillantással viszonozta. Heather úgy gondolta, hogy a házaspárnak szüksége van egy kis egyedüllétre. Rá-mosolygott menyére, bátorítóan megveregette kézfejét, felállt az ágya mellől, és kimentette magát. - Lemegyek és megnézem, hogy érzi magát az a szegény Cooper, aztán szólok Philippe-nek, hogy készítsen reggelit. Hatti egyetértőén bólogatott, és ő is elindult az ajtó felé. - Csak kiabáljanak, ha szükség lenne ránk! Beau megvárta, amíg becsukódik mögöttük az ajtó, majd felállt székéből, odalépett az ágyhoz, és kinyújtózott felesége mellett. Egészen közel húzódott hozzá, s fejük majdnem egymáshoz ért a párnán. - Nagyon fáj? - kérdezte aggodalmasan. Cerynise ujjait férje ujjaiba kulcsolta, és kezét az ajkához vonta. - A fájdalom csak jön és elmúlik - mormogta, és fátyolos tekintetét férjére emelte. - Hatti szerint minden rendben van. - Nem félsz? - kérdezte Beau, és gyengéden végigsimogatta felesége pocakját. - Semmitől sem félek, ha mellettem vagy! - Mikor kell kimennem? - kérdezte Beau. - Nem akarom, hogy kimenj! - cirógatta meg férje kézfejét Cerynise. - Amíg mellettem vagy, mindent kibírok. Kis idő elteltével Beau meghallotta a hálószoba felé közeledő Hatti lépéseit. Gyorsan csókolt lehelt felesége szemöldökére, és felkelt mellőle. Tiszta ruhát szedett elő a szekrényéből, és rá-rnosolygott Cerynise-ra. - Visszajövök, amint megmosakodtam és átöltöztem! Aztán mindvégig melletted maradok! Cerynise szeme a megkönnyebbüléstől megtelt könnyel. Szorító fájdalmat érzett a hasában, de bátran mosolygott férjére. Dél felé a görcsök annyira erősödtek, hogy Cerynise már nem tudta tovább titkolni fájdalmát férje előtt. Bár összeszorított fogai közül egyetlen kiáltás sem csúszott ki, Beau észrevette felesége testének megfeszülését £s arcának össze-rándulását. Bridget az ágy mellett állva legyezgette úrnőjét, Beau pedig az aggodalomtól feszült arccal tartotta oda kezét Cerynise-nak, aki időnként kétségbeesett erővel szorította össze ujjait. Beau egy nedves ruhával időről időre letörölte arcáról a verítékcseppeket, és bátorító szavakat suttogott a fülébe. Az augusztusi hőség rátelepedett a városra. Egyetlen szellő sem rezdült, az emeleti hálószobában fullasztóvá vált a levegő. Cerynise szeméremből magán tartotta a lepedőt, de Beau végül levette róla, és hideg vízzel lemosta karját és lábát. Dr. Wilhelmet délután két óra tájban hívták ki. Az orvos azonnal átvette a parancsnokságot. Kertelés nélkül közölte Beau-val, hogy jelenléte most már nemkívánatos. A felesége \ arcán tükröződő pániktól Beau szíve elfacsarodott, és próbálta megmagyarázni az orvosnak, hogy joga van felesége mellett maradni. - Nem fogadok el semmiféle kifogást, fiatalember! - jelentette ki határozottan az orvos. - Nem akarom a szobában látni, amíg a gyermeke meg nem születik! Találjon magának valami elfoglaltságot, mert itt nem maradhat! Heather és Hatti riadtan összenéztek. Heather a fiához lépett, és igyekezett
kedvesen rábeszélni a távozásra. - Menj le apádhoz, Beau! Majd mi vigyázunk Cerynise-ra. - Itt kell maradnom... Cerynise könyörgően nézett a doktorra, hátha enyhíteni tud szigorán. Mintha az orvos és Beau összeszólalkozása nem lett volna elég, az orvos dohogni kezdett, hogy a kelleténél többen vannak a szobában. Egyesével kezdte kiparancsolni mindazokat, akiknek a jelenlétét szükségtelennek tartotta. Bridget tanácstalanul nézett körül, hogy vajon kinek az utasításait kövesse. Azért hívták be, hogy hűtse Cerynise testét, és úgy látta, erre egyre nagyobb szükség van. - Mit tegyek? - fordult suttogva Beau-hoz. - Az úrnőjének szüksége van... - kezdte a férfi, de az orvos gorombán félbeszakította. - Menjen kifelé, lányom, de nagyon gyorsan! - mordult rá Bridgetre ingerülten, és tömzsi ujjával az ajtó felé bökött. A szobalány könnyek között hagyta el a szobát. Az orvos Hatti felé fordult, aki karba tett kézzel állt. Makacsul összeszorított állkapcsát látva a doktor úgy ítélte meg, hogy vele szemben minden próbálkozása reménytelen, ezért inkább Beau felé fordította. Cerynise közbeszólt: - Menj és várakozzatok együtt a papával! Minden rendben lesz! A doktor ezt bátorításnak vette, megfogta Beau karját, és az ajtó felé tuszkolta. - Semmi szükség rá, hogy az apa is segédkezzen gyermeke világrajövetelénél - jegyezte meg kihívóan. - A feleségének is jobb lesz, ha nem izgul itt mellette! - Vegye le rólam a kezét! - mordult rá Beau. - Ha kimegyek, azt a maga segítsége nélkül is meg tudom tenni... - Bocsásson meg, uram! - pirult el az orvos az indulata láttán. Hatti beleavatkozott a párbeszédbe. Karon fogta Beau-t, és az ajtó felé vezette. - Menjen le a papihoz, Mr. Beau! Hagyja békén a doktort, hadd segítsen Cerynise-nak! Kituszkolta a férfit a folyosóra, és becsukta mögötte az ajtót. Beau összeszorított ököllel egy lépést hátrált, de hamar rájött, hogy azzal nem használ Cerynise-nak, ha most összeütközésbe kerül az orvossal. Bosszús sóhajjal eleget tett tehát Hatti kérésének. Brandon a lépcső aljánál várt fiára, és karjával vigasztalóan átfogva a vállát, bekísérte a dolgozószobába. Egy pohár bran-dyt nyomott fia kezébe, és megpróbálta figyelmét elterelni az emeleten zajló eseményekről. - Elmeséltem már neked annak az éjszakának a történetét, amikor te születtél? Beau magába döntötte az italt. - Nem, papa... nem hiszem, hogy elmesélted volna. - Anyád ragaszkodott, hozzá, hogy kék hálóing legyen rajta, és valami olyasmit magyarázott, hogy a fiúk nem viselnek rózsaszín holmit. Teljesen megőrjített - mesélte Brandon, és Beau poharát újratöltve, finom erőszakkal lenyomta fiát az egyik fotelbe. - Hattinek sikerült engem kirugdosnia a szobából, de olyan rémes állapotban voltam, hogy nem tudom, mennyit ittam azon az éjszakán. Miután Beau is megízlelte, mekkora feszültséget jelent egy férj számára a feleség vajúdása, el tudta képzeli apja akkori lelkiállapotát. Fogalma sem volt, hogy képes lesz-e még egyszer ekkora megpróbáltatást elviselni.
- És amikor Suzanne és Brenna született? - Az már sokkal könnyebb volt - nyugtatta meg Brandon. Beau kiürítette poharát, és apja felé nyújtotta a következő adagért. - Hatti azt mondta, hogy a baba biztosan nagy lesz. Remélem, hogy nem túlságosan nagy! - jegyezte meg komor tekintettel. Két újabb óra telt el, és még mindig nem érkezett hír odafentről. Beau képtelen volt tovább ülni a helyén, fel-alá kezdett járni a dolgozószobában. Brandon rábeszélte egy sakkpartira, de amikor fia figyelmetlensége miatt háromszor is veszített, megsajnálta, és nem erőltette tovább a játékot. Egy fentről tompán kiszűrődő kiáltásra Beau felpattant a helyéről. Átrohant a halion, és hármasával szedte a lépcsőfokokat. A kopogtatással sem vesztegetve idejét, berontott a hálószobába. A felesége ágya mellett álló dr. Wilhelm felé fordult, és megpróbálta kitessékelni a szobából. - Már mondtam, hogy semmi szükség a jelenlétére! Szíveskedjék azonnal elhagyni a szobát! - Cerynise-nak szüksége van rá, hogy itt legyen a férje -csitította Heather finoman az orvost, és karjára tette a kezét. -Azt javaslom, uram, ne tiltakozzon ellene. - De hiszen ez lehetetlen! - háborgott a doktor. - Soha nem engedtem, hogy az apa jelen legyen a gyermek születésénél! - Akkor éppen ideje, hogy változtasson ezen a szokásán - javasolta Heather. - Ezt nem tűröm el! - háborgott a doktor. - Akár el is mehet! - nyögte elhalóan Cerynise. Beau térdre hullott az ágya mellett, és megfogta felesége kezét, aki számára ez megnyugtatóbb volt, mint a doktor jelenléte. - Azt hiszem, hogy Hatti is el tudja látni a feladatot. - Igen, asszonykám! - mosolyodott el szélesen a fekete asszony. A doktor csodálkozva bámult rá. Dühösen letűrte ingujját, és gombolni kezdte a mandzsettáját. Felháborodott pillantást vetett Beau-ra, felkapta a kabarját, bekattintotta orvosi táskáját, és egyetlen szó nélkül kivonult a szobából. Hatti az ajtóig kísérte, majd lekiáltott Bridgetnek. - Gyere, legyezd tovább ezt a szegény gyermeket! Olyan meleg van itt, mint a kemencében! Cerynise riadtan felkiáltott: - Ó, Hatti! Azt hiszem, jön a baba! A hideg vizes ruha, amellyel Heather menyének homlokát törölgette, már mit sem segített, nem tüntette el a Cerynise arcát elöntő pírt, ahogy megpróbálta kitolni magából a gyereket. A fájdalom már túl nagy volt ahhoz, hogy titkolni lehetett volna. Osszeszorított fogakkal felemelte fejét a párnáról, majd ismét a párnába fúrta, és közben olyan erővel szorította férje kezét, hogy Beau meglepődött rajta. - Igen, asszonykám! Már jön is! - erősítette meg szavait Hatti, és lehúzta róla a lepedőt, amelyhez a doktor annyira ragaszkodott. Bridget érkezett sietve a szobába, de Cerynise már nem törődött az illendőség betartásával. Minden erejét megfeszítve próbálta kitolni magából a gyereket. Beau meredten bámulta a testéből kibukkanó véres, fekete fejecskét. Még egy hirtelen nyomás, és a baba feje már kint is volt, és a ráncos kis emberke tompa nyöszörgést hallatott. Ezen mindenki felszabadultan felnevetett. - Most pihenjen néhány pillanatig, Miss Cerynise - tanácsolta Hatti. Hamarosan megint erősen kell tolnia - magyarázta, de alig fejezte be a mondatot, máris újabb tolófájás kezdődött. - Most jön ki a válla - kommentálta mosolyogva Hatti az eseményeket. - Ilyen széles vállakat még soha nem láttam! Biztosan fiú lesz!
- Jókora tüdeje lehet - jegyezte meg Beau a kicsi nyöször-gésétől és a születés csodájától elérzékenyülten. Bridget teljes odaadással legyezgette asszonyát, és igyekezett mindent alaposan megfigyelni. Még soha nem látott szülést. Stephen Oaks éppen a napokban kérte meg a kezét, ezért arról álmodozott, hogy egyszer neki is családja lesz. A legifjabb Birmingham hangosan felsírt, amikor egy utolsó erőfeszítés árán a világra jött, és Hatti keze között találta magát. Apró öklöcskéjével kalimpálni kezdett, és teste kivörösödött, amikor Hatti az anyja hasára fektette. Ettől a pillanattól kezdve Beau váltig állította, hogy fia ekkor ránézett, és azonnal abbahagyta a sírást. - Hát nem gyönyörű?! - ujjongott Cerynise, és még mindig Beau kezét szorongatta. - Ugyanolyan göndör és fekete a haja, mint az apjáé volt - bólogatott büszkén Heather. - O, de drága! - áradozott Bridget. - Mikor vehetem fel? - türelmetlenkedett Beau. - Majd amikor elkötöm és elvágom a köldökzsinórt, és megmosdatom egy kicsit, Mr. Beau! - válaszolta Hatti. - Addig legyen türelemmel! Néhány perc elteltével apja karjába vehette az újszülöttet. Csodálattal bámult a pufók arcocskára. A kisbaba szeme tágra nyílt, ahogy - Beau szerint élénk érdeklődéssel nézett apjára. Megkönnyebbülten, felszabadultan nevetve odavitte fiát Cerynise-hoz, és gyengéden a karjába helyezte. Ketten figyelték a csodát, amit közösen alkottak, ujjacskáit tapogatták, és selymes kis fekete fürtjeit simogatták. Heather lerohant, hogy megvigye a hírt Brandonnak fiúunokájuk születéséről, Hatti pedig közben elvégezte a szükséges teendőket. Philippe-et a nagypapa diadalordítása csalta elő a konyhából. - Kisfiú született, Philippe! - újságolta Heather boldogan. - És Madame Birmingham? - kérdezte a szakács aggodalmaskodva. - Ő is jól van? - Boldogabb nem is lehetne! - bólogatott Heather lelkesen. - Nagyszerű! - kiáltott fel a szakács ragyogó arccal. Odafent a hálószobában Hatti, széles mosollyal arcán, egészen közel hajolt a legifjabb Birminghamhez. - Most pedig, uram, köszönje meg a mamának, amit kapott tőle, mert ilyen szép kisgyereket régen láttam. Igazi áldás egy ilyen kisbaba! Cerynise alig akarta elhinni, hogy saját gyermekét tartja karjában, akinek Beau Birmingham az édesapja. A baba nemcsak nagy volt, hanem éber és eleven is. Amikor nem kapta meg, amire számított, erőteljes sírással adott hangot felháborodásának. - Hallgassák csak ezt a gyermeket! - szólalt meg Hatti. -Ugyanolyan lesz a vérmérséklete, mint a többi Birminghamnek. - Megállapodtunk már, hogy mi lesz a neve? - nézett Cerynise ragyogó szemmel férjére. - Mi lenne, ha apád után Marcusnak, anyád vezetékneve után pedig Bradfordnak neveznénk? - simogatta meg Beau felesége arcát. Cerynise szeme könnyel telt meg. Erről még egyetlen alkalommal sem esett szó közöttük. Fennhangon kiejtve ízlelgette a nevet. - Marcus Bradford Birmingham! Tekintélyes név egy ilyen apró emberke számára. - Majd belenő - bizonygatta Beau mosolyogva. - Különben tetszik a név? - Nagyon tetszik, szerelmem! Tökéletes! Köszönöm, hogy megemlékeztél a
szüléimről! - Hálával tartozom nekik a csodálatos lányukért. Nagyszerű emberkét sikerült összehoznunk, nem igaz, drágám? Cerynise büszkén nézett szerelmük gyümölcsére. Már a csecsemő arcán is fel lehetett fedezni Beau néhány jellegzetes vonását. - Ahogy elnézem a kisfiúnkat, szerelmem, minden dicsőség a tiéd - suttogta gyengéd mosollyal. - Hogy érted ezt? - kérdezte Beau értetlenül. - Teljesen az apja fia! Van egy olyan érzésem, hogy rád fog hasonlítani, mint ahogy te is édesapádra hasonlítasz. - Komolyan gondolod? - Azért ne bízd el túlságosan magad! - mosolyodott el Cerynise férje lelkesedését látva. - Lehet, hogy később rám is hasonlít majd egy kicsit! - Nélküled, bogárkám, meg sem születhetett volna a gyermekünk - suttogta Beau lágyan, és feleségei ajkára hajolt. Marcus Bradford Birmingham ifiúr olyan gyorsan növekedett, hogy azon még szülei és nagyszülei is elcsodálkoztak, sőt még Sterling bácsit is meglepte, aki „nagyon helyes teremtés"-nek minősítette a gyermeket. Beau a kisbaba megszállottja lett, már létezése is boldogsággal töltötte el. Nagy lelkesedéssel vett részt a Marcus körüli teendők ellátásában. Ölébe vette, dajkálta, ringatta, állandóan beszélt hozzá, mintha a kis emberke értette volna szavait. Marcus élénk figyelemmel kísérte a környező világ eseményeit. Beau odáig is elment, hogy összeszólalkozott Hattivel azon, melyikük cserélje ki a baba alatt a pelenkát. Cerynise minden várakozását messze felülmúlta az anyaság jelentette boldogság. Akár szoptatta, akár ringatta fiacskáját, igazi asszonynak érezte magát. Egy hónapos korára Marcus beleszerelmesedett a szopás-ba. Ha nem kapta meg időben, ami járt neki, akkora ribilliót csapott, hogy az egész ház értesült róla, hogy eljött a szoptatás ideje. Amint édesanyja a karjába vette, apró ajkával máris a táplálék forrását kereste. Ha ebben meggátolták, azonnal anyja értésére adta, hogy mennyire zokon veszi a dolgot. Farkasétvágya volt. - Elég korán kezdi, nem gondolod? - kérdezte Cerynise Beau-tól, amikor szopás közben a baba apró öklöcskéivel a mellét döfködte. - Mit, drágaságom? - nézett rájuk nem titkolt büszkeséggel a boldog apa. - Nem ő az egyetlen a családban, aki szeret a mellemmel játszadozni. - Már én is türelmetlenül várom a soromat, asszonyom -mosolygott rá férje jelentőségteljesen. - Hatti szerint hat hétre van szükséged a teljes gyógyuláshoz. Tehát még egy hét, és ismét közeli kapcsolatba kerülhetünk. - Hacsak közben nem szoktál rá a kukucskálásra - csipkelődött Cerynise. - Egy kis szórakozás ébren tartja a szellemet, asszonyom -felelte Beau, és megpróbálta palástolni sokatmondó mosolyát. Éppen ma reggel lepte meg feleségét öltözködés közben. Cerynise még alig vette fel magára az ingvállat, amikor férje ügy döntött, hogy alaposabban körbenézi. - Teljesen visszanyerted a korábbi nagyszerű alakodat, és csak csodálni szerettem volna egy kicsit. - Ó, az egyáltalán nincs ellenemre - válaszolta Cerynise mosolyogva. Szívesen belement a játszadozásba és a csókoló-zásba. - Azt viszont nem tudom, hogyan magyarázom majd meg Bridgetnek, miért szakadt el rajtam az ingváll. Egyetlen gomb sincs rajta, és a csipke is lefoszlott róla. - Bridget hamarosan férjhez megy - válaszolta Beau. -Hamar megtanulja,
hogy az ilyesmi előfordul, ha egy férfi nagyon vágyik egy nő után. Tanácsolhatod Bridgetnek, hogy ha meg akarja kímélni néhány ruhadarabját, reggelente hozzá se kezdjen az öltözéshez, amíg a férje meg nem reggelizett. - A reggeli talán... - Játszadozik velem, asszonyom, vagy azt akarja, hogy bemutatót tartsak? nézett végig Beau égő tekintettel a feleségén. - Hatti azt mondta... - Nem számít, hogy Hatti mit mondott! Minden attól függ, hogy érzed magad. - Talán egy kicsit, finoman... - nézett rá Cerynise pajkosán. - Majd fokozatosan csináljuk! - Megint el akarsz csábítani - felelte Cerynise kacér mosollyal. Beau jóízűen felkacagott, majd odalépett a feleségéhez, és megcsókolta. - Két hét a legtöbb, amit kibírok, asszonyom! - suttogta Cerynise ajkához hajolva. - Most pedig indulnom kell munkába, mert Jeff bácsi még elbocsát. - Aligha! - jegyezte meg Cerynise derűsen. - A legjobb dolog, ami az utóbbi években történt ezzel a hajótársasággal, az, hogy átvetted az irányítását. Ezt maga Jeff bácsi mondta, amikor eljöttek Marcust megnézni. - Jeff bácsi ezt csak azért mondta, mert szeretné, ha végleg itt maradnék húzta ki magát Beau. - Igen, azt mondta, olyan ügyesen intézed az üzleti ügyeket, hogy ha maradnál, hajlandó mindent megadni, amit csak kérsz. - Azt akarod ezzel mondani, hogy te is azt szeretnéd, ha mégsem tennénk egy közös utazást? - nézett Beau gyanak-vóan felesége arcába. - Egyáltalán nem! - tiltakozott Cerynise, és férje kezét megfogva közelebb vonta magához. - A világ végére is elmegyek veled! Csak annyit akartam mondani, hogy tudomásul se veszed, milyen fontossá váltál a cég számára. Jeff bácsi nagyon boldog lenne, ha rászánnád magad, és átvennéd az üzleti ügyek irányítását. - És mi lesz Harthavennel? A papa azt mondta, szeretné, ha én venném át a vezetését. Cerynise ismét elmosolyodott, és férje kezét az arcához emelte. - Komolyan gondolod, hogy a papa tud magával mit kezdeni, ha átadja neked Harthavent? Szerintem az ültetvény számára a fiatalság forrása. Nem hiszem, hogy a papa megsértődne, ha betársulnál Jeff bácsi cégébe. Clayt nem érdekli apja vállalatának a vezetése, és ha te ott vagy, akkor Jeff bácsi szabadabbnak érezheti magát. - Csábító, hogy ilyen közel éljek a munkahelyemhez -ismerte el Beau. - Be kell vallanom, élvezem ezt a munkát annyira, hogy az utazás befejeztével ezzel foglalkozzam. Beszélek is Jeff bácsival a dologról. Most pedig mennem kell, ha nem akarok nagyon elkésni! Csókot lehelt Cerynise ajkára, gyengéden megsimogatta fia fekete fejecskéjét, majd kilépett az ajtón.
XVII. fejezet Beköszöntött az október, Marcus elérte a hathetes kort, és néha az egész éjszakát átaludta. Cerynise-nak fel kellett készülnie arra, hogy ébredése után a baba szükségleteinek szentelje magát, Marcus t a várakozás nagyon felháborította. Késő délután volt, és már csípősre fordult az idő. Beau még nem tért vissza a munkából, Cerynise az imént szoptatta meg a babát, aki most békésen aludt a gyerekszobában. Hatti unokáját, a tizennyolc éves Verát fogadták fel mellé dadának, és a bölcső mellett most ő vigyázta álmát. Az öltözőszoba földig érő tükrébe nézve Cerynise megállapíthatta, hogy teltebb mellén kívül semmi nem árulkodik arról, hogy alig néhány hét telt el a szülése óta. Dereka, formás csípője és combja visszanyerte régi karcsúságát. - A kapitány most megcsodálhatja magát! Biztosan nagyon fog tetszeni neki jegyezte meg az asszonyt öltöztető Bridget elismerően mosolyogva. - Olyan szédültnek érzem magam, mint egy bakfis az első randevúra készülve! - ismerte be Cerynise csilingelő kacagással. - Biztos, hogy jól nézek ki? - Gyönyörű! - kuncogott fel a szobalány. Cerynise most egy kicsit gondosabban készült a szokásosnál, mert szeretett volna a legjobb formájában megjelenni férje előtt. - Ugye megmondanád, ha valami nincs rendben? - vetett egy aggodalmas tekintetet Bridgetre. - Asszonyom, higgyen nekem! - mosolygott rá a szobalány. - Olyan tökéletes, hogy az úr alig bírja majd elviselni! - Az hiszem, izgulok egy kicsit - ismerte be Cerynise sóhajtva. - Felesleges izgulnia, asszonyom - veregette meg Bridget a kézfejét. - Akkor is csodálatos lenne, ha egy ócska zsákot húzna magára. Bridget magára hagyta, és Cerynise azon tűnődött, vajon milyennek láthatja őt Beau. Annak a kislánynak már nyoma sem volt a megjelenésében, akit Germaine valaha nevetségessé tett. Telt, ruhájából csaknem kibuggyanó mellével a tizenkilencedik évét még be sem töltött asszony érzéki látványt nyújtott. Elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogy Beau megtorpant az ajtóban, és alaposan végigmérte, amikor reggel belépett a fürdőkádba. Most is jóleső mosolyt csalt az arcára, hogy a látványa mekkora hatással volt férjére. Akkor nem volt rá idő, hogy vágyait kielégítse, de ez ma esti hazajövetelét még ígéretesebbé tette. Keresztülment a szobán, a hatalmas baldachinos ágyra pillantott, ahol Beau oly gyengéden és Marcus születése óta oly nagy önmegtartóztatással tartotta a karjai között. Ha csak Cerynise-on múlott volna, akkor már korábban felújították volna házaséletüket, de Beau attól félt, hogy ezzel fájdalmat okoz neki. Ez viszont már az ő éjszakájuknak ígérkezett. Könnyű léptekkel sétált le a lépcsőn, hogy férje visszatértét a dolgozószobában várja meg. Előző este kellemetlen északi szél fújt, ezért begyújtottak a kandallóba, hogy kirekesszék a hideget. Az otthonos hangulat fokozása érdekében Cerynise leengedte az ablakokat védő zsalugátereket, és lejjebb vette az asztalon világító lámpa fényét. Egy ásítást elnyomva hátradőlt a kereveten, és megigazította a párnát a háta mögött. Hátrahajtotta a fejét, és figyelte, mikor hallja meg Beau érkezését. Érezte, hogy lassan elnehezülnek szempillái. Ismerős érzés törte meg az álom varázsát. Lassan magához tért, résnyire
kinyitotta a szemét, és álmosan elmosolyodott. Férje mellette ült a kereveten, ledobta magáról kabarját, mellényét és nyakkendőjét, és a derekáig kigombolta az ingét. Cerynise gyanította, hogy eddig őt figyelte. - Jó estét, bogárkám! - üdvözölte Beau, amikor Cerynise ismét kinyitotta szemét. - Biztosan elszunnyadtam - motyogta álmosan Cerynise, és megpróbált felegyenesedni. - Pedig úgy terveztem, hogy az ajtóban várlak. Beau fölé hajolt, és ajkát a ruhakivágás fölötti domborulatra tapasztotta. - Nem baj, édesem! Nagyon élveztem a látványt. - Nem tarthatott sokáig - mosolyodott el felesége. - Félórával ezelőtt értem haza - pillantott rá Beau a nagy állóórára. - Már olyan régen? - kérdezte Cerynise zavartan. - Miért nem ébresztettél fel? - Már mondtam, hogy élveztem a látványt! - Örülök, hogy itthon vagy! - csúsztatta be kezét Cerynise a kigombolt ing nyílásán, és megsimogatta férje izmos mellkasát. - Én is nagyon örülök - hajolt föléje a férje, és ajkával felesége száját simogatta. Cerynise ajka vágyakozóan szétnyílt, férje élvezte a lassú, mézédes csók ízét. - Mindig elragadtatsz a csókjaiddal! - sóhajtotta elégedetten. - Pedig azt gondoltam, ez csak szeretkezés közben fordul elő - húzta fel szemöldökét Beau bizonytalanul. - Ó, nem, uram! A csókjai csodálatosak. Beau ismét közelebb húzódott hozzá, nyelve lassan végigfutott Cerynise mellén, áthaladt egy domború halmon, behatolt az illatos völgybe, majd felkúszott a másik dombocskára. Lehúzta a ruhát a válláról, szabaddá tette a halvány rózsaszín csúcsokat. Cerynise-nak még a lélegzete is elállt, ahogy forró és nedves nyelve végigsiklott rajta, majd egész testében kellemes izgalom áradt szét. - Ezt szereted? - kérdezte Beau évődve, és felemelte száját a melléről. - Te is tudod, mennyire! - sóhajtotta Cerynise. Átkarolta férje nyakát, és ismét magához húzta. Ajkaik édes játékot űztek egymással, Beau ujjai felesége hátán gyorsan szétgombolták a ruhát. Beau körbefonta karjával, felemelte a kerevetről, és a ruha azonnal a padlóra hullott. Beau az ingvállat is szétgombolta, az alsónemű széttárult, és az áttetsző halmok Beau kezébe omlottak. Ajkát rájuk tapasztotta, és Cerynise úgy érezte, öle lángba borul. - Bezártad az ajtót? - kérdezte suttogva. Ujjaival beleszántott férje sűrű hajába, Beau pedig éhesen csókolta a domborodó halmokat. - Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy ilyen gyönyörű foglyot ejthetek válaszolta rekedten Beau, és Cerynise mellbimbóján érezte forró leheletét. Egész nap ez járt az eszemben, édesem! - Nekem is! Beau tenyere az alsószoknya alá csúszott, és haladt felfelé a harisnyaszár végéig. Mozdulata hirtelen félbeszakadt, és csodálkozva bámult feleségére. - Ön nem visel alsóneműt, asszonyom! - Megbotránkoztál? - kérdezte kacéran mosolyogva az asszony. - Mélységesen! - válaszolta Beau, és keze még feljebb csúszott felesége combján. Cerynise egész testén szétáradó izgalmat érzett. Vonaglani kezdett férje érintésétől, és az jutott az eszébe, hogy vajon meddig bírja ezt a gyönyört anélkül, hogy a mámor magával ragadná.
- Kérlek, ne siettess! - könyörgött elfúló lélegzettel. - Meg akarlak várni! Beau felállt, és nadrágját kezdte gombolni. Cerynise lerúgta magáról a cipőt, letérdelt férje előtt, ingét kihúzta nadrágjából, és átemelte a fején. Kemény, izmos mellkasát kezdte simogatni, majd mozdulatai követték a lecsúszó nadrágot, és ujjai Beau férfiasságát kezdték becézni. Férje a gyönyörtől megkövültén állt, csak belsejében lángolt még magasabbra a tűz. Megfogta Cerynise kezét, hogy elejét vegye a további mozdulatainak. - Nekem is ugyanez a kérésem, asszonyom! - mormogta rekedten. - Hadd hűljek le egy pillanatra, aztán folytathatjuk. Beau lehúzta csizmáját, ledobta magáról a maradék ruhát, és meztelenül állt felesége előtt. Cerynise szorosan hozzásimult, és mellével férje mellét cirógatta. Beau halkan felnyögött, és mohón megfogta mindkét kezével melleit. Ajkaik és nyelveik szenvedélyesen egymásba fonódtak, szemükben a vágy sötét tüze égett. Cerynise a kére ve t felé irányította férjét. Beau készségesen engedelmeskedett, lovagló ülésben magára vonta feleségét, megoldotta alsószoknyájának zsinórját, és a fején áthúzva levette róla, így a kigombolt ingvállon, a selyemharisnyán és a fodros harisnyakötőn kívül nem maradt már rajta semmi. Beau megemelte asszonyát, ráültette forró dorongjára, és mélyen a testébe hatolt. Cerynise-nak forróság öntötte el a testét, és remegett a szenvedélytől. Beau átfogta karjával, és élvezte felesége melleinek érintését, közben arcát, szemét és száját csókolgatta. - Egy örökkévalóság telt el azóta, hogy utoljára így tarthattalak! - suttogta, és ajkával végigfutott felesége kecsesen ívelő nyakán. - Ó, igen! - suttogta Cerynise. Homorítva hátradőlt, hogy Beau még mélyebben tudjon a testébe hatolni. Apró nyögés hagyta el ajkát, amikor a férfi mellbimbóit kezdte cirógatni ajkával. Úgy érezte, mellei lüktetnek a forró ajkak érintésétől, és majdnem felkiáltott a csalódottságtól, amikor Beau hátradőlt a kereveten. Amikor viszont ujjhegye arra a pontra siklott, ahol testük összekapcsolódott, és varázslatos mozdulatokba kezdett, a simogatások rabul ejtették, és lassú ringatózással megrészegült a finom érintéstől. Izzó tekintete összeolvadt férje pillantásával, izgalma egyre fokozódott, hosszú és lassú mozdulatokkal igyekezett a gyönyör perceit megnyújtani. Beau lihegése egyre hangosabbá, szaggatottabbá vált. Felesége olyan találékonysággal szeretkezett vele, ami felvette a versenyt bármely tanult művésszel. Az asszony ujjaival mellbimbóit, bordáit és combja közét simogatta, miközben nyelvével Beau felső ajkát érintette. Férje tekintetét rabul ejtve izgatóan végigsimogatta saját testét, hívogatva a másik kezét, hogy kövesse példáját. Cerynise testében lüktetés áradt szét, előredőlt, belekapaszkodott a kerevet fejtámlájába, és mellét felkínálta férje forró ajkának. Beau mindkét kezét a domború halmokra tapasztotta, majd két kezével megfogta felesége fenekét, és segítette mozgását, amíg a szenvedély kirobbant belőlük, s szédítő magaslatokra röpítette fel őket. Beau dereka megemelkedett, öle Cerynise ölének feszült, és úgy érezte, újjászületik felesége lüktető forróságától. Korábban soha nem volt része ilyen élményben. Végtelenül izgatónak találta, és égett benne a vágy, hogy folytassa tovább és még tovább, folytassa... Amikor magukhoz tértek, Beau, mellére fektetve feleségét, még mindig az előbbi csoda hatása alatt volt. Szájon csókolta Cerynise-t, és ujjaival gyengéden végigcirógatta a karját.
- Ez nagyon jó volt! - sóhajtotta Cerynise elégedetten. -A legjobb, amiben részem lehet - válaszolta Beau. - Any-nyira elfáradtam, hogy a karomat is alig tudom felemelni. - Ne is emeld fel - suttogta vissza Cerynise. - így jó, ha a testemen érzem. Beau szorosabbra fonta karját körülötte, mellével lassan felesége mellét kezdte simogatni, és maga is meglepődött, amikor megérezte, hogy felesége testében keménysége visszatér. - Ó! - nyögött fel Cerynise. - Ez most még finomabb! - Furcsa dolgokat hozol ki belőlem, te asszony! - mormogta Beau rekedten. - Örülök neki! Legalább nem fogsz idegen szoknyák alatt keresgélni. - Nem, soha! Megelégszem azzal, ha a te szoknyád alá bújhatok. - Éhes vagyok. - Mire? - Igazi ételre! - nevetett fel Cerynise. - Akkor jobb lesz, ha előbb felöltözünk. - Sajnálok itt hagyni egy ilyen finomságot! - Döntsd el, mit akarsz, asszony! - nógatta mosolyogva Beau, és tenyerét felesége fenekére tapasztotta. - Engem vagy pedig valódi ételt? - Téged majd később! - válaszolta Cerynise. Férje tettetett bosszúságát látva hangosan felkacagott, és lovagló ülésbe emelkedett. - A szoptatós anyának ennie kell valamit. Beau ujja hegyével finoman megérintette a felesége mellbimbóján gyöngyöző fehér tejcseppet, és szájához emelve megízlelte. - Nem csoda, hogy Marcus annyira odavan érte! - jegyezte meg ujjait nyalogatva. - Nagyon finom ízed van! - Gyerünk már, férjecském! - sürgette Cerynise, és leszállt róla. - Valóban nagyon éhes vagyok! Az asszony megfordult, hogy felemelje földre hullott ruháit, Beau pedig hirtelen felpattant a kerevetről, és finoman rápas-kolt a fenekére. Cerynise felegyenesedett, és kérdőn rámo-solygott. - Ha ilyen csábításnak teszel ki, drágaságom, akkor erre válasz is érkezik! vonta meg vállát a férje. - Most pedig öltözz fel gyorsan, és üljünk le vacsorázni, különben újra arra kényszerítelek, hogy a kedvemre tegyél. A hosszú ebédlőasztal egyik végén két teríték volt egymás mellett. Poharaikba már kitöltötték a bort, a méhviasz gyertyák lágy fénnyel vették körül a csillogó kristályt, porcelánt és ezüstöt. Beau udvariasan felesége alá tolta a széket. Nem mulasztotta el, hogy csókot nyomjon a nyakára. Cerynise hátradőlt, és nyakának elülső részét is az ajkához nyújtotta. - Szeretem ebből a szögből nézni a melledet - súgta fülébe Beau. - }asper azonban mindjárt itt lesz, és nem akarom ezt a látványt megosztani egy másik férfival. Cerynise összefogta magán a stólát, a ház úrnőjéhez méltó testtartást vett fel, úgy várta, hogy Jasper levesestállal kezében megjelenjen. Beau nem tudta elfojtani mosolyát, látva, hogy mekkora az ellentét előkelő tartású felesége és a vágytól izzó asszony között, aki néhány perccel ezelőtt a szenvedély soha nem látott csúcsaira röpítette. Amikor az inas magukra hagyta őket, felesége felé emelte poharát. - A te egészségedre, szerelmem! Soha ne fáradj bele, hogy örömet szerezz nekem, és boldogsággal töltsd el a szívemet! Cerynise kecses fejbólintással válaszolt a köszöntőre, majd ő emelte férje felé a poharát. - A te egészségedre, drága lovagom! Soha ne fáradj bele abba, hogy
megments engem a szomorúságtól és az unalomtól! A homárleves kitűnően sikerült. Hasonlóan ízletes volt az őszi zöldségekkel körített és tárkonyos szósszal ízesített marhasült is. Cerynise farkasétvágya megmosolyogtatta férjét. - Nem tudom, hogy tudsz ilyen karcsú maradni, szerelmem! Ilyen étvágy mellett már gurulnod kellene. - Marcus mellett és melletted ledolgozom a felesleget -nyalogatta meg ujjait az asszony. - Ahogy az a kis malac morog, amikor szopik, biztosan mindent felfal belőled! - Ne légy féltékeny - vigasztalta Cerynise. - Te is annyi figyelmességet kapsz tőlem, amennyit csak akarsz. - Megígéred? - hajolt Beau mosolyogva feleségéhez. Cerynise csillogó tekintete igenlő választ sugárzott felé. Vacsora után visszatértek a dolgozószobába. Hamarosan Hatti unokája, Vera kopogtatott be hozzájuk. - Marcus fiatalúr felébredt, Miz Cerynise, és követeli a vacsorát! - Hív a kötelesség! - szólt oda Cerynise vidáman férjének, majd csókot nyomott az arcára, s máris elindult, hogy megszoptassa a kicsit. Beau kiitta maradék borát, és ő is felment a gyerekszobába. Vera tapintatosan magukra hagyta őket, hogy kedvükre szórakozhassanak a babával. A szoptatás után Cerynise előkészítette a kicsi esti fürdővizét, és a szülők együtt láttak munkához. Nagyokat nevettek azon, hogy a kicsi milyen mókás arcokat vág, amíg mamája egy puha törülközővel szárazra törli. Beau, gyengéd csókot lehelve a pici fejére, kilépett a gyerekszobából, és hagyta, hogy felesége álomba ringassa a gyermeket. Nem sokkal később Cerynise magára hagyta az édesen alvó kisbabát. A hálószobába lépve látta, hogy férje éppen leteszi borospoharát az éjjeliszekrényre. Beau az ágyban ült, takaróját felhúzta egészen a derekáig, és látszott rajta, hogy hosszú, szerelmes éjszakára készül. - Egész éjszaka ott akarsz állni a szoba közepén? - kérdezte, és tekintetével tetőtől talpig végigcirógatta feleségét. - Nem - válaszolta Cerynise. - Csak egy pillanat... - A hálóingeddel felesleges fáradnod - figyelmeztette Beau. - Még elszakad véletlenül. - Igenis, uram! - szólt vissza az asszony. - Ahogy parancsolja, uram! - Jó lenne, ha sietnél! Negyedórája várok rád, és egyfolytában rád gondolok. Cerynise sietve ledobálta magáról a ruháit, kikefélte a haját, és belebújt a köntösébe. A vékony, selymesen áttetsző fehér ruha egészen a földig ért, bő ujjai lágy redőkben hullottak a karjára. Az asszony egy kis parfümöt rakott a nyakára, a karjára és mellei közé is tett egy pötty illatszert. Belelépett fehér szaténból készült papucsába, és eloltotta a lámpát. A zafírkék szemekben mohó vágy csillogott, ettől az asz-szony mellei bizseregni kezdtek. Beau félrehúzta maga mellett a takarót. Cerynise ledobta magáról a köntöst, és hagyta, hogy a padlóra hulljon. Az ágyban Beau szorosan magához ölelte. Ezúttal ő került felülre, és asszonyát is meglepte szenvedélyességével. Rá sem hederített Cerynise elfúló könyörgésére, élvezte, ahogy a szenvedély csúcsaira juttatta asszonyát. Cerynise úgy érezte, hogy kielégíthetetlen vágy hatalmasodik el rajta, és utánozta férje mozdulatait. Beau férfias keménysége teste melegébe hatolt, az asszony, hogy jobban be tudja fogadni, kissé megemelte csípőjét, és egyre gyorsuló mozdulatokkal válaszolt a lökésekre. Később szorosan egymáshoz simultak, Cerynise boldog sóhajtással Beau
vállába fúrta fejét, ujjaival pedig lustán a mellét cirógatta. Férje ölelő karjai az egész világot jelentették számára. Másnap korán reggel hangosan becsapódott a hátsó ajtó. A házaspár meglepetten kapta fel a fejét , amikor .az idegességtől remegő Moon berontott az ebédlőbe. A ven matróz megállt Beau széke mellett. - Vége annak a gazembernek, kapitány! Ma reggel találtak meg a kikötőben. A gyomrát végig felhasitották! - Ki az ördögről beszél, Moon? - tolta el maga elől Beau a tányért. - Wilsonról, kapitány! Már olyan merev, mint a fagyott kutya lába! Tegnap este csinálták ki! Beau a feleségére pillantott, és látta, hogy annak minden vér kifutott az arcából. Biztosan rémesnek tartotta Moon beszámolóját. Beau intett az öreg matróznak, hogy menjen utána a dolgozószobába. - Van valami elképzelésük a törvény embereinek, hogy ki végezhetett vele? kérdezte, amikor becsukta az ajtót. - Nincs, kapitány. Ma reggel hallottam, hogy Wilson egy régi, lepusztult kis fogadóban rejtőzködött. Senki sem látta azóta, hogy maga kerestetni kezdte. Késsel a gyomrában került elő. Wilson közel engedte magához támadóját, tehát biztosan bízott a fickóban, aki végzett vele. - Valószínűleg így történhetett, Moon! Mivel rengetegen keresték, Wilson biztos óvatos volt mindenkivel szemben, aki közelített felé. Talán soha nem tudjuk meg, ki volt a tettes. - Ez azt jelenti, hogy az asszonya biztonságban érezheti magát, igaz, kapitány? - Remélem, Moon! Nagyon remélem! Néhány nappal később Jasper a szokásos, méltóságteljes tartással indult, hogy ajtót nyisson a kopogtatásra, de álla leesett, amikor megpillantotta az ajtó előtt álló két férfit. Döbbent arckifejezésükből ítélve Alistair Winthrop és Howard Rudd legalább annyira meglepődtek, mint Jasper. - Fogalmam sem volt, hová tűnt - szólalt meg gúnyosan Alistair. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen köpönyegforgató! - Ha az lennék, uram, akkor ön mellett maradtam volna! -felelte büszkén az inas, aki az élete árán sem tudta volna azt mondani nekik, hogy örül a viszontlátásnak. - Kivel óhajtanak találkozni? - Természetesen a gyámleányommal! - válaszolta Alistair ingerülten. Mondja meg neki, hogy itt vagyok! - Mrs. Birminghamre gondol, igaz? - javította ki Jasper. -Szíveskedjenek itt várakozni. Bejelentem úrnőmnek, hogy itt vannak. - Pájszerral szedném ki a szívét ennek a disznónak, amiért otthagyott bennünket a zűrzavar kellős közepén - dühöngött Alistair. - Látta, hogy Sybil is milyen gyorsan meglépett, amikor közölte vele, hogy ezután neki kell főzni, mosni és takarítani, mert nincs pénz új személyzetet fogadni - jegyezte meg Rudd békí-tőleg- - Fékezze egy kicsit az indulatait, amíg itt vagyunk! A legkevésbé sem szolgálja céljainkat, ha összetűzésbe keveredünk. El kell csalnunk a nőt azzal az ígérettel, hogy visszaadjuk a képeit! - Bárcsak magunkkal hozhattunk volna egyet, hogy erősebb legyen a csábítás! - Valóban nagy kár, hogy egyet sem sikerült megtalálnunk közülük sóhajtotta Howard Rudd sajnálkozva. - Szilárd meggyőződésem, hogy az a galériatulajdonos tudta, hol vannak a képek, annak ellenére, hogy őrülteknek nevezett bennünket. - Az sem segített, hogy megszorongatta a nyakát - vigyo-rodott el Rudd.
- Végeztem volna vele, ha biztos vagyok benne, hogy hazudik! - A lánnyal ne legyen erőszakos! Arról már meggyőződhettünk, hogy Birmingham kapitány nem tartozik a finom-kodó emberek közé. Ha maga bántja a feleségét, akkor átkutatja az összes hajót a kikötőben, elkap bennünket, és ezúttal aligha elégszik meg a vízbe dobással. - Biztos benne, hogy látta a haj ó társaságnál? - Hogy is téveszthettem volna össze bárkivel - sóhajtotta Rudd ingerülten. Biztosíthatom, hogy az az ember örökre megmarad az emlékeimben! Átkozott ostobaságnak tartom ezt a próbálkozást, amikor Birmingham alig néhány háznyira van innen! - Azt mondta, hogy néhány óráig még nem jön haza. Régen eltűnünk, mire megérkezik! - Jasper viszont gondot jelenthet! Meg kellene vesztegetni, nehogy megmondja a kapitánynak, hogy mi jártunk itt. Szerencsénk lesz, ha ép bőrrel elhajózhatunk innen... - Ezt magára bízom! Ha a lány nem jön velünk szépszerével, nincs más választásom, mint hogy magammal vigyem! Majd azon az elhagyott farmon találkozunk! - Bárcsak lenne más megoldás! - tapogatta meg idegesen az ügyvéd a kabátja alatti dudort. - Nem szeretem a fegyvert. - Már nincs sok időnk! - csattant fel Alistair. - Kezdünk kifutni a pénzből. - Az öregasszony még több holmiját el kellett volna adnunk! Akkor lenne időnk, és lennének eszközeink, hogy kellő alapossággal intézhessük a dolgokat. - Ne izguljon annyira! Cerynise közben Marcusszal együtt lement a konyhába Philippe-hez. A kicsi már nagy figyelemmel vizsgálgatta az ismerős arcokat. A szakács megtartotta a gyereknek az első francia nyelvórákat, és váltig állította, hogy Marcus egyszer majd nagyon hálás lesz neki a nyelvtudásért. A gyerek vidám gőgicséléssel válaszolgatott szavaira. Jasper beviharzott a konyhába. Marcus hangulata hirtelen megváltozott, és kíváncsian felhúzta apró szemöldökét. - Készüljön fel, asszonyom! - szólalt meg izgatottan Jasper. - Jobb lenne, ha átadná a gyereket Philippe-nek, mielőtt megmondom, kik állnak a bejáratnál. Cerynise szorosabban ölelte magához a gyereket. - Kik azok, Jasper? - Mr. Winthrop és Mr. Rudd, asszonyom... Cerynise-szal megfordult a világ. Szédelegve nyújtotta át a gyereket a szakácsnak, aki riadtan látta, hogy úrnője menynyire elsápadt. - Asszonyom! Jól érzi magát? - Kérem, vigye a gyereket Verához! - bólintott Cerynise, majd sarkon fordult, és kilépett a konyhából, Jasperrel a nyomában. - A látogatókat a szalonban fogadom, Jasper. - Biztos ebben, asszonyom? - nézett rá aggodalmas tekintettel az inas. - A saját otthonomban biztos nem merészelnek bántani. - Nem bízom ezekben az emberekben. Alávaló gazemberek mindketten! - Mégis kíváncsi vagyok, mit keresnek itt, és mit akarnak tőlem. - Félek, hogy döntése nem szerencsés. - Meghallgatom, mit akarnak. Ennyi az egész. Cerynise a szalon felé indult, Jasper pedig kelletlenül kinyitotta a bejárati ajtót, és beengedte a két férfit. - Mrs. Birmingham a szalonban várja önöket! - közölte szertartásosan. Alistair elsietett az inas mellett, hátradobta neki kalapját, és a dolgozószoba felé indult.
- Erre szíveskedjen, uram! - szólt rá Jasper. A dolgozószobában a kandalló fölött Cerynise egyik képe függött. A kapitány ezt magának választotta ki, tipikus angol tájat, egy erdei patak partján álló zsúpfedeles házikót ábrázolt. Jasper ezt tartotta asszonya egyik legjobban sikerült tájképének. - Nem láttam én ezt a képet már valahol? - fordult Alistair kérdően Jasperhez. - Nem tudom, uram! Mrs. Birmingham itt várja önöket! -mutatott Jasper kinyújtott karral a szalon felé. Howard Rudd átadta fejfedőjét az inasnak, és belépett Alistair után a szalonba. Jasper követte őket. - Parancsol egy teát vagy valami frissítőt, asszonyom? -kérdezte úrnőjétől. - Semmit sem kérünk! - jelentette ki Alistair, és figyelmeztetően az ügyvédre nézett. - Nem maradunk sokáig! - Én kérek egy teát, Jasper! - szólalt meg Cerynise, értésére adva a két látogatónak, hogy ő az egyetlen a helyiségben, aki dönthet ebben a kérdésben. Cerynise megpróbálta összeszedni magát, de nem tudta leküzdeni borzongását, ha ránézett a két emberre. Majdnem egy teljes év telt el azóta, hogy utoljára látta őket, de ez nem volt elég arra, hogy az emlékek elhalványuljanak. Egyáltalán nem bánta, hogy férje a Temzébe dobta Alistairt. Sajnálta, hogy Beau most nincs mellette. Alistair soványabbnak tűnt, mint korábban. Szeme körül karikák sötétlettek, rosszul szabott ruhája összegyűrődött. Az ügyvéd most is rendetlen volt, talán csak borvirágos orra tűnt még visszataszítóbbnak. Cerynise kelletlenül hellyel kínálta a jövevényeket, ő pedig velük szemben ült le, és megpróbált szívélyesen viselkedni. Szerette volna megtudni, mit akarnak. - Önök is tisztában vannak vele, uraim, hogy látogatásuk váratlanul ért. - Efelől semmi kétségünk, drága lányom - görbült le fenn-héjázón Alistair ajka. - Elnézést kérünk, hogy ekkora meglepetést okoztunk. Mentségemre szóljon, hogy igen nagy utat tettünk meg azért, hogy találkozhassunk veled. Hajónk ma reggel kötött ki, és a lehető leggyorsabban... Bridget lépett be a szalonba. Elegáns fekete ruhájával, fehér köténykéjével és ropogósra keményített csipkés fő-kötőjével nagyon kellemes látványt nyújtott. Egyik jövevénynek sem nézett a szemébe, de megérezte bosszúságukat. Tálcáján egyetlen csésze teát, tejszínes kannát és cukortartót hozott. Letette Cerynise elé a csészét, szalvétát terített úrnője térdére, majd olyan méltóságteljesen távozott, amivel még az ajtónál figyelő Jasper elismerését is kivívta. - Említették, hogy ma reggel érkeztek - emlékeztette Cerynise Alistairt, aki még nem tért magához a meglepetéstől, hogy itt látja viszont Bridgetet. Milyen céllal jöttek? - Hogy jóvátegyük a hibánkat - szólalt meg Rudd. Jóváhagyást várva gyors pillantást vetett Alistairre. - Mr. Winthrop egész úton csak arról beszélt, hogy milyen méltatlanul viselkedett önnel. Rettenetesen szenvedett a lelkiismeretfurdalástól! Biztosíthatom, hogy nem bánja meg, ha végighallgatja a mondanivalóját! Alistair képtelen volt leküzdeni bosszúságát. Fejével az inas felé intett. - A személyzetnek még hány tagját hoztad magaddal? - Az összesét - válaszolta kertelés nélkül Cerynise, és észrevette, hogy Alistair arca elsötétül a dühtől. Még mélyebbre szúrta belé a tüskét. - A férjem adott nekik pénzt, hogy ideutazhassanak. - A dolgozószobában lévő képet is ők hozták magukkal? -bökött ujjával Alistair abba az irányba.
- Természetesen! - válaszolta Cerynise, és folytatta Alistair szurkálását. Minden képemet magukkal hozták. Ötöt már sikerült is jelentős összegért eladnom... hogy pontos legyek, huszonhatezer dollárért. Rudd fuldokolni kezdett. - Egy pohár vizet... - könyörgött. - Kérek egy pohár vizet! - Jól van? - kérdezte Cerynise szánakozva. - Jól leszek, ha kapok egy pohár vizet - nyögte ki Rudd köhögés közben. Alistair füstölgőit magában. Az nyilvánvaló volt, hogy a képeket nem tudja tervei szerint csalétekül használni, mert azok már Cerynise birtokában vannak. Képtelen volt másra gondolni, mint arra, hogy mennyi pénzt kaphatott volna... Úgyis megszorongatja annak az átkozott inasnak a nyakát! Az ügyvéd a víz után kapott, és azonnal lehajtotta, hogy enyhítsen torka égésén. - A férjem nem veszi majd jó néven, hogy a távollétében kerestek fel! - tért vissza Cerynise a beszélgetés témájához, egyben figyelmeztette őket, hogy mire számíthatnak, ha Beau megjelenik a színen. - Utasította Jaspert, hogy legyen mindig mellettem, így ő is tanúja lesz a beszélgetésünknek. Rudd ideges pillantást vetett a mögötte álló inasra, és igyekezett eloszlatni a hölgy aggodalmát. Nagyon-nagyon gyorsan új tervet kell kieszelni, különben társa a szokásos durva módszerekhez nyúl. - Hogyan győzhetnénk meg, asszonyom, hogy nincs szükség efféle óvintézkedésekre? - Úgy, hogy elmondják, miért jöttek, majd távoznak! - válaszolta Cerynise tömören. Rudd tiltakozóan emelte fel kezét. - Az ügy szigorúan magántermészetű, asszonyom... - Ha azt akarja javasolni, hogy Jasper távozzon, akkor végig sem hallgatom! szakította félbe határozottan Cerynise. -A férjem utasította Jaspert, hogy egy lépésre se távolodjon el tőlem, ha kétséges lenne a biztonságom. Arra pedig pontosan emlékszem, hogy velem szemben megbízhatatlannak bizonyultak. - Néhány papírt kellene aláírnod! - jelentette ki Alistair. Rudd meglepetten nézett rá, de csak egy fenyegető pillantást kapott válaszul. - Igen, természetesen - nyögte kivörösödött arccal, majd Alistair felé intett. Mr. Winthrop azonnal elmondja, miért szükséges ez. Nos... hát... a nagynéném végrendeletének alaposabb áttanulmányozásakor Mr. Rudd talált egy kitételt, amely szerint alaposan meg kell indokolnom, ha nem vállalom a gyámságot. Ehhez meg kell jelenned a bíróság előtt, és írásos nyilatkozatot is kell adnod. Míg ez a két dolog meg nem történik, nem vehetem át az örökséget. Howard Rudd megkönnyebbült sóhajjal hallgatta társa hihetőnek tűnő szavait, és nagy egyetértéssel bólogatott. - Mr. Winthrop hitelezői számára kellemetlen, hogy ilyen sokáig kell várniuk... Az utolsó fillérjeinket kapartuk össze, hogy ideutazzunk, és aláírassuk önnel a papírt. - Ezt úgy érti, hogy meg kell jelennem a bíró előtt, és alá kell írnom egy papírt, amely megszünteti a gyámsággal járó összes kötelezettségét? - nézett Cerynise zavartan az ügyvédre. - Pontosan erről van szó! - bizonygatta Alistair, és közben Jasperre is vetett egy pillantást. Az inas tekintete a semmibe révedt, de Alistair biztos volt benne, hogy élénken odafigyel minden szóra. - Nem látom akadályát annak, hogy Charlestonban elmenjünk a bíróhoz, és
aláírjam a papírt, ha azt férjem ügyvédje előzőleg elolvasta - vonta meg a vállát Cerynise. - Pontosan itt kezdődnek a nehézségek, kedvesem - rán-dult meg Alistair arca. - Vissza kell utaznod Angliába, és ott kell megjelenni a bíróság előtt. - Erről szó sem lehet! - jelentette ki Cerynise határozottan. - Ha az ügyet nem lehet itt rendezni, akkor nem is rendezzük, legalábbis addig, amíg férjemmel újra át nem kelünk a tengeren, és vissza nem térünk Angliába. Erre legkorábban tavasszal kerülhet sor. - Addig én nem jutok a pénzemhez - rázta meg fejét lesúj-tottan Alistair. - Sajnálom, de nem tudok segíteni - jelentette ki Cerynise kevés együttérzéssel. Rudd csettintett egyet az ujjával, mintha valami ötlete támadt volna. - Emlékszik arra a bíróra, akivel együtt keltünk át az óceánon? - Hát persze! - bólogatott Alistair, és nyugtalanul próbálta megfejteni, hová akar az ügyvéd kilyukadni. - Ő itt is hivatalos személy. Ha előtte írja alá a papírokat, akkor az ugyanügy érvényes, mintha Angliában tette volna meg ugyanezt. - így igaz! -bizonygatta Alistair, mert tetszett neki az ötlet. - Annyit kellene tenned, hogy elkísérsz bennünket a fogadóba, ahol mindnyájan megszálltunk, hogy a bíró is tanúja le-gf én az aláírásnak. Rudd nagyon elégedettnek látszott, hogy sikerült kigondolnia ezt a cselfogást. - Megengedi, asszonyom, hogy elkísérjük a bíróhoz? - A férjem nélkül sehova nem megyek! - jelentette ki Cerynise. Rudd képéről nyomban lehervadt a mosoly. Minden reménye szertefoszlott, hogy békés eszközökkel markukba kaparintják a lányt. Most vajon mi a teendő? Otthonában túlságosan is vigyáznak rá ahhoz, hogy megpróbálják magukkal hurcolni. A személyzet pedig bármikor azonosítja őket. Alistair felhördült, felpattant a helyéről, Cerynise mellett termett, és felrántotta a székéből. Jasper figyelmeztető kiáltást hallatott, és úrnője segítségére akart sietni, de nem számolt Rudd-dal. Az ügyvéd felkapott egy bronz levélnehezéket az egyik asztalról, és a súlyos tárggyal az inas fejére sújtott, aki eszméletlenül terült el a lábánál. Cerynise sikolyára Philippe a konyhában felkapta a húsvágó bárdot, és a nyomában Moonnal rohanni kezdett a szalon felé. Alistair vállára dobta foglyát, és már az előcsarnokban járt, nyomában Rudd szaporázta a lépteit. - Tegye le az asszonyomat! - ordította feléjük Philippe. Alistair kinyitotta a bejárat ajtót, amelyet a ház ura éppen vállával igyekezett benyomni. Beau Cooper hívására sietett haza, és megérkezésekor hallotta bentről felesége sikolyát. Amikor megpillantotta feleségét Alistair vállán, agyát elöntötte a vér. Térdét felhúzva hatalmasat rúgott Alistair gyomrába. A férfi fájdalmasan felkiáltott és összegörnyedt. Beau lekapta Cerynise-t Alistair válláról, talpra állította, majd ökölbe szorított kézzel ismét Winthrop felé fordult. Howard Rudd-dal találta magát szemközt, aki rászegezte a kabátja alatt rejtegetett pisztolyt. Az ügyvéd keze veszélyesen remegett, de sikerült felhúznia a fegyvert, és a kapitány arcát vette célba. - Menjen az ajtóból! - kiáltotta. Gyors pillantást vetett maga mögé, és megpillantotta a rohanva közeledő Philippe-et és Moont. - Álljanak meg, vagy agyonlövöm a kapitányt! - ordította feléjük. Philippe és Moon azonnal megtorpant. - Dobja el a bárdot! - kiáltott Rudd a szakácsra. Philippe óvatosan letette alkalmi fegyverét a padlóra.
- Most pedig, ka-kapitány - lépett el az ügyvéd Alistair mellől -, i-induljon el a feleségével a te-terasz felé... d-de nagyon óvatosan! Beau engedelmeskedett az utasításnak, és magával vonta Cerynise-t is. Egyik karjával szorosan fogva a derekát, mindvégig maga mellett tartotta. Rudd megragadta Alistair karját, és az ajtó felé kezdte rán-cigálni a férfit. A terasz lépcsője felé terelte, s kiadta neki az utasítást: - Rohanjon a lovakhoz! - Kapja el a lányt! - nyögött fel Alistair, és kezét fájdalmas képpel a gyomrára szorította. - Csak a testemen keresztül! - perdítette maga mögé Beau Cerynise-t. Alistair nagy erőfeszítéssel felemelte egyik kezét, és a kapitányra mutatott. - Lője le azt a mocskos disznót! - Neee! - sikoltott fel Cerynise, és megpróbálta magát férje és az ügyvéd közé vetni, de Beau csírájában hiúsította meg ezt a kísérletet, és erős kézzel maga mögött tartotta. Rudd felhorkant> amikor meghallotta társa ostoba utasítását. Nem ez volt az első eset, hogy erősen megkérdőjelezte Alistair Winthrop értelmi képességeit. - Hát persze, hogy a többiek azonnal végezzenek velünk! - jegyezte meg gúnyosan, majd ismét felcsattant. - Menjen a lovakhoz! Alistair az oszlop felé botladozott, ahová érkezésükkor kikötötték a lovaikat. Eloldotta a gyeplőt, és a fájdalomtól eltorzult arccal a nyeregbe küzdötte magát. - Siessen, Rudd! Tűnjünk innen gyorsan! Howard Rudd kicsit fellélegzett, de a kapitány még mindig nyugtalanította. Egy ilyen robbanékony emberben soha nem lehet megbízni. - Bá-bármivel próbálkozik, ka-kapitány, maga vagy a fe-felesége meghal, és ha ma-maga meghal, akkor a felesége a mi-mienk! Végighátrált ugyanazon az úton, ahol az imént Alistair, nyeregbe szállt, és sarkát a ló véknyába vágta. Lova megugrott, Alistair küszködve próbálta tartani vele az iramot. Beau kirohant az utcára, és az elnyargaló páros után nézett. Nem a dokkok, hanem a nyílt mező felé vették az irányt. Cooper csak most ért vissza a hajótársaság telepéről. Lihegésé-ből ítélve nagyon szedhette a lábát, de a távolságot így is kétszer annyi idő alatt tette meg, mint a feleségéért aggódó gazdája. Közben Philippe, Moon és a személyzet többi tagja is ki-csődült a teraszra. - Keresse meg a seriffet! - adta ki az utasítást Beau Moon-nak. - Mondja el neki, miben mesterkedett ez a két gazember, és sürgesse, hogy vegye őket üldözőbe. - Értettem, kapitány! - emelte Moon sapkájához a kezét, és rohant, hogy végrehajtsa a parancsot. Beau felment a teraszra, karját felesége derekára fonta, és bekísérte a házba. Bridget a szalonban Jasper mellett térdelt a padlón. Az inas vizes ruhát szorított a fejére, a szobalány pedig fáslival igyekezett rögzíteni. - Sajnos nem voltam elég éber, uram! - nézett Jasper bocsá-natkérően a ház urára. - Úgy tudom, maga szalasztottá el Coopert, hogy kerítsen elő. - Igen, uram. Hálás vagyok a sorsnak, hogy Cooper idejében megtalálta önt. - Köszönöm, hogy helyén volt az esze. Hogy érzi magát? -kérdezte részvéttel, és az inashoz hajolt. - Mintha a duplájára dagadt volna a fejem - felelte az inas szárazon. - Ez kívülről nem látszik - jegyezte meg Beau mosolyogva.
- Bridget azt mondta, hogy Mr. Winthropnak és Mr. Rudd-nak sikerült elmenekülnie, uram. - Igen, de a seriffet már elindítottam a felkutatásukra. - Jó lenne, ha most nem hagyná magára az úrnőt - jegyezte meg Jasper. Még visszajöhetnek. Marcus keserves sírása hallatszott. Cerynise kilépett a szalonból, és Verát pillantotta meg. - Mindent megpróbáltam, hogy lecsendesítsem, Miz Cerynise, de úgy látszik, nagyon éhes. - Majd én átveszem, Vera! - sietett Cerynise a lány felé, és karját nyújtotta a babáért. Anyja karjában Marcus azonnal elhallgatott, és mohón a mellét kereste. Cerynise bevitte a dolgozószobába, sietve kigombolta ruhájának elejét, és leült a kicsivel a kanapéra. Ismét nyílt az ajtó, és Beau lépett be a szobába. Gondosan becsukta az ajtót, és leült felesége mellé. Élvezettel figyelte, hogy a gyerek milyen mohón tapogatja apró ajkával Cerynise alsóneműjét, majd keserves sírásra fakadt, amikor nem találta, amit keresett. Cerynise végre szabaddá tette a mellét, és magához vonta a gyereket. A baba mohón esett neki. Cerynise megsimogatta a fejecskéjét, és rajongó tekintettel nézett férjére. - Nagyon hiányoztatok volna, ha Alistair magával visz. Megszakadt volna a szívem! - Nekem is, de mindenképpen utánatok mentem volna -nyugtatta meg Beau. - Megmondta ez a gazember, mit akar tőled? Cerynise elismételte, amit a két férfi mondott neki, és felháborodottan számolt be követelésükről. - Alistair azt akarta, hogy visszamenjek velük Angliába. Rudd később azt javasolta, hogy írjam alá a papírt egy angol bíró előtt, akivel együtt utaztak a hajón. Azt válaszoltam, hogy csak akkor, ha te egy védelmet nyújtó csapattal elkísérsz. Alistair idegei ekkor mondták fel a szolgálatot. Rudd leütötte Jaspert, amikor megpróbált a segítségemre sietni. Nem lett volna szabad fogadnom őket. Jasper gyanította, hogy készülnek valamire, de nem vettem komolyan a figyelmeztetését. - Reméljük, hamarosan elkapják őket, bogárkám! Akkor többé nem kell nyugtalankodnunk miattuk! - Gondolod, hogy Wilson is kapcsolatban állt velük? De miért ölték meg, ha nekik dolgozott? - kérdezte csodálkozva Cerynise, majd eszébe jutott, mit mondtak neki. - Alistair szerint csak ma reggel futott be a hajójuk. Ha ez igaz, akkor a gyilkosság időpontjában még nem lehettek itt. - Alistair azért mondhatta ezt, hogy félrevezessen bennünket. Nem valószínű, hogy Wilsonnal idegenek végeztek. A tettes csak olyan lehetett, akit ismert, és akiben megbízott. Ki tudja? - vonta meg a vállát a férfi. Cerynise Marcusra pillantott, aki még mindig mohón szívta magába az ennivalót. - Gyönyörű babát hoztunk össze - mosolyodott el Cerynise, és fejét férje vállára hajtotta. - Ölelj át, Beau! A karjaidban biztonságban érzem magam. Beau készséggel tett eleget kérésének, ajkát felesége tarkójára tapasztotta, és csókokkal árasztotta el. Arca az asszony arcához simult, és büszke örömmel pillantott le nagy odaadással táplálkozó fiára. A gyerek apjára vetette tekintetét. Egy pillanatra abbahagyta a szopást, apjára kacagott, majd újult erővel folytatta a lakmározást. Pár nappal később Gates seriff felkereste Beau-t a raktárházban, és
tájékoztatta, hogy még mindig nem bukkant Alistair Winthrop és Howard Rudd nyomára. Bár a meghiúsult emberrablás vitán csapatával együtt többször is átfésülte a Charlestontól nyugatra eső területeket, a tetteseket nem sikerült megtalálnia. A hozzá érkező jelentésekből arra lehetett következtetni, hogy Alistair és Rudd az első hajóval visszaszöktek Angliába. A személyleírásuk pontosan ráillett két férfira, akik még azelőtt szálltak fel egy hajóra, hogy a seriffnek módja lett volna kikérdezni a kapitányt. Beau őszintén remélte, hogy a két gazember kereket oldott, de megcáfolhatatlan bizonyítékra volt szüksége ahhoz, hogy feleségét biztonságban tudja. Elképzelhetőnek tartotta, hogy csak színlelték elutazásukat. Számos, Londonból érkező hajó kapitányával beszélt, de nevüket egyik hajó utaslistáján sem találta. Felkereste hát azoknak a hajóknak a kapitányait, amelyek egy héttel korábban futottak be a kikötőbe, és megerősödött a gyanúja, hogy a gazfickók még Wilson meggyilkolása előtt szálltak partra. A két briganti tehát hazudott. Beau biztos volt abban, hogy készek bármilyen cselszövésre annak érdekében, hogy céljaikat elérjék, és meglehet, hogy még a gyilkosságtól sem riadnak vissza. Szülei látogatóba érkeztek néhány napra, hogy alaposabban megismerjék az unokájukat. Beau és Cerynise meghatot-tan nézték, ahogy az idősebb házaspár a babát csodálta. Négyesben elmentek színházba, hogy megnézzék az Othellót. Marcus születése óta ez volt az első alkalom, hogy kimozdultak otthonról, ezért Cerynise nagyon csinos akart lenni. A vállát fedetlenül hagyó, krémszínű ruháján fényesen csillogtak a gyöngyök. Haját feltűzte, és krémszínű tolldíszt rakott bele. Nyakát gyöngysor díszítette, fülében gyémántköves fülbevaló szikrázott. Cerynise nagyon sok férfi tekintetét vonzotta. Germaine Hollingsworth új udvarlója is szájtátva bámulta mindaddig, amíg a lány könyökével oldalba nem bökte. Germaine még ezután is többször rajtakapta, hogy színházi látcsövével sötétszőke hajú vetélytársnőjét figyeli. - Ha nem tudod levenni a szemedet arról a kis tyúkról, Malcolm McFields, akkor hazamegyek! - sziszegte Germaine gavallérja fülébe. Éppen azt a pillanatot választotta ki, amikor a színpad elcsendesedett. A közönség felhördült, még a főszereplőt is meglepték a lány szavai. Germaine szinte megkövült a szégyentől, hogy a rosszalló tekintetek kereszttüzébe került. Észrevette, hogy a Birmingham házaspár futó pillantást vet felé, de aztán úgy tűnt, az előadás sokkal jobban érdekli őket nála. Germaine figyelmét a pár kötötte le. Fájdalmasan érintette, amikor észrevette, hogy Beau az ölébe vonja felesége kesztyűs kezét. Dühítette a gondolat, hogy Beau Cerynise jelenlétében biztos nem nézegetne olyan feltűnően egy másik nőt, mint ahogy azt Malcolm tette. Germaine fél szemmel állandóan kísérőjét figyelte, de az előbbi megszégyenülése után nem szívesen szólt volna rá ismét. Malcolm kelletlenül visszaadta a lánynak a látcsövet, de időnként futó pillantást vetett a sötétszőke istennőre, aki szorosan férjéhez simulva ült Birminghamek páholyában. Érdeklődése több volt annál, mint amit Germaine el tudott viselni. Megkísérelte magára vonni Malcolm figyelmét, de ő továbbra is Cerynise-ra összpontosított. A lány ekkor beváltotta fenyegetését. Felpattant a helyéről, és magára hagyta Malcolmot, hogy kedvére bámulhassa azt a nőt.
XVIII. fejezet Szilaj mennydörgés riasztotta fel álmából Cerynise-t, majd újabb villám fénye világította be a hálószobát. Ez megmagyarázhatatlan rossz érzéssel töltötte el az asszonyt. A villám cikázó fényénél a ház fölé tornyosuló fekete felhőket is megpillantotta. Az épület mellett álló hatalmas tölgyfa egyik vastag ága recsegve hajladozott a szélben. Már évek teltek el szülei halála óta, de Cerynise még mindig nem tudta leküzdeni rettegését a vihartól. Férje mellett akart megnyugvást találni, ezért átnyúlt a másik párnára, de ott csak a mélyedést találta, ahol nemrégiben Beau feje nyugodhatott. - Beau? - Itt vagyok! - hallatszott férje hangja az öltözőszobából. - Még sötét van! - mormogta álmosan Cerynise. - Miért keltél fel ilyen korán? - Megígértem Oaksnak, hogy virradatkor a kikötőben leszek, és segítek neki biztonságosan rögzíteni az Audacious-t. Ha nem vette volna észre, asszonyom, vihar közeledik! - Nagyon is észrevettem! - válaszolta Cerynise, és aggodalmasan nézett ki az ablakon. Újabb villám hasított a fekete fellegek közé. - Hevesnek ígérkezik? - Azt még korai lenne megmondani. - Beau odament az ágyhoz, feleségéhez hajolt, és gyengéden megcsókolta. - Jó reggelt, bogárkám! Cerynise halk dünnyögéssel a nyaka köré fonta kezét, és magához húzta. Beau még meztelen volt, és az asszony nem tudott ellenállni a csábításnak, hogy csodálattal végig ne simítsa hátát a tenyerével. - Éppen rólad álmodtam - suttogta. - A dolgozószobában játszadoztunk, és mindenféle csodálatos dolgot műveltünk. - Azt hittem, csak nekem vannak ilyen álmaim - mondta meglepetten Beau. - Szó sincs róla, uram! - simogatta meg Cerynise férje kemény fenekét. - Ha lenne rá időd... - Ez a felhívás elég lenne ahhoz, hogy megfeledkezzem a hajóról - mormogta Beau -, de Oaks már vár rám. A személyzet nagy részét ma útnak indítom Harthavenbe. Szeretném, ha te is velük mennél. - Nélküled? - Délután ötig biztosan nem érek haza. - Ó, Beau, képtelen vagyok elviselni, ha nem tudom, hogy biztonságban vagy-e - ellenkezett az asszony. - Hadd várjalak meg itthon! - Sokkal nyugodtabb leszek, ha te is elindulsz a személyzettel - válaszolta férje, és remélte, hogy meg tudja győzni feleségét. - Jasper és a férfiak később mennek, de Marcusnak és neked célszerű minél előbb útra kelnetek. - Legalább addig maradni szeretnék, amíg Jasper itt van -makacskodott Cerynise. - Hacsak korábban haza nem jössz, és magaddal nem viszel bennünket. Beau nagyot sóhajtott. Számított erre a válaszra. - Olyan gyorsan jövök, ahogy csak tudok, szerelmem -nyugtatgatta feleségét. - Ha az időjárás rosszabbra fordul, és én még nem térek vissza, Jasper Marcusszal együtt az ültetvényre visz. Semmiféle kifogást nem fogadok el, asszonyom! Én is elindulok Harthavenbe, mielőtt a vihar tetőzne. -De Beau... - Ragaszkodom hozzá, hogy útnak induljatok, mielőtt a szél megerősödik! szakította félbe felesége tiltakozását Beau. -Ha tudsz, aludj még egy keveset. Nincs semmi értelme ilyen korán felkelni. - ígérd meg, hogy vigyázol magadra! - szólt utána Cerynise.
- Megígérem! Cerynise mozdulatlanul hallgatta, ahogy férje csizmás lábának kopogása elhalt. Az asszony egy ideig még lustálkodott az ágyban, azután hozzálátott a reggeli készülődéshez. Megetette és megfürdette Marcust, majd lement a földszintre. Addigra a zsalugátereket már bezárták, és az odakint fenyegetően tornyosuló fellegek miatt félhomály uralkodott. - Most éled át életed első igazi viharát, emberke! - babusgatta kicsinyét Cerynise. - Azt hiszem, még élvezni is fogod! Pontosan olyan vagy, mint a papád. Marcus boldog gőgicséléssel felelt szavaira, és piciny ajkával csücsörített. Anyja nem tudta megállni, hogy egy csat-tanós puszit nyomjon pufók arcocskájára. Jasper szorgosan osztogatta utasításait a személyzetnek, és maga is besegített a munkába. Nem volt semmi biztosíték arra, hogy az ablaktáblák ellenállnak a pusztító viharnak, ezért az értékes keleti szőnyegeket gondosan felcsavarták, és az emeleti folyosón a falnak támasztották. Az apró, de értékes dísztárgyak a szekrényekbe kerültek. A kristálycsillárokat gondosan leplekbe csavarták, nehogy az esetleg betörő ablakon bezúduló szélroham lesodorja róla a függőket. Philippe hatalmas kosár ennivalót csomagolt össze. Fáradságos munka folyt, dél már jócskán elmúlt, mire a személyzet első csoportja útnak indulhatott. Az elsőtiszttel megbeszélt találkozó előtt néhány perccel Beau, egy vászondarabot tartva a feje fölé, felsietett az Audacious fedélzetére. Stephen Oaks a hajón lakott, de Beau semmi jelét nem tapasztalta az elsőtiszt jelenlétének. Az eső egyre jobban zuhogott. Beau a kajütjébe sietett, hogy magára öltse az esőköpenyét. Az ablakon olyan kevés fény szűrődött be, hogy kénytelen volt lámpát gyújtani. A holmiját keresgélve egy ruhakupacot talált begyömöszölve a ruhái mögé. Csodálkozva húzta elő a köteget. Először a lepedőt fedezte fel. Megszáradt vérfoltok éktelenkedtek rajta. A második holmi egy csipkével szegett női hálóing volt, amelyre azonnal ráismert. A hálóing hátulján hasonló foltokat fedezett fel, mint a lepedőn, mellette sárgás pecséteket talált. Beau azonnal rájött, hogy mit tart a kezében. Megdönthetetlen bizonyítéka volt annak, hogy lázas önkívületében valóban elvette felesége szüzességét. Ha nem lettek volna emlékfoszlányai az esetről, akkor az asszony örökre kisétált volna az életéből... a gyermekével együtt! Beau látását elhomályosították a feltörő könnyek, amikor arra gondolt, hogy mekkora veszteség érte volna. Egy pillantást vetett az ágyra, amelyen feleségét megfosztotta szüzességétől. Vajon mekkora fájdalmat okozhatott neki? Hogyan is bánhatná a történteket, amikor ott van Marcus, élete büszkesége? Szíve hirtelen boldogsággal telt meg, és ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy minél előbb visszatérjen hozzájuk. Belebújt esőköpenyébe, végigsietett a folyosón, és bedörömbölt Oaks ajtaján. - Él még? - Ó... igen, kapitány - hallatszott bentről az álmos hang. -Hajnalig dolgoztam, és egy kicsit elaludtam. - Gyorsan szedje össze magát! Bridget már elindult Harthavenbe, és várja, hogy mi is csatlakozzunk hozzájuk! - Megyek, kapitány! - szólt vissza Stephen, érezhetően nagyobb lelkesedéssel.
Cerynise azzal indította útnak Verát Harthaven felé, hogy ő is azonnal indul, amint a kapitány megérkezik. Az asszony Marcust dédelgette, mindenféléről beszélt neki, aztán amikor a baba elaludt, megpróbált egy kicsit olvasni, de igyekezete nem járt sikerrel. A ház körül kegyetlen szélrohamok süvítettek. A félelmetes hangok fokozták aggodalmát, és folyton emlékeztetnie kellett magát arra, hogy Beau hamarosan itthon lesz. Minden erőfeszítése ellenére kellemetlenül érezte magát. Csak akkor szállta volna meg a nyugalom, ha férje karjában tudhatja magát. Egyre jobban aggódott Beau-ért, percenként többször is az órára pillantott. Jasper lépett be a dolgozószobába, és sürgette, hogy induljanak. Bármennyire félt Beau nélkül elindulni, Cerynise nem akarta, hogy baja essen gyermekének vagy valamelyik emberüknek. Élénken élt még emlékeiben az a kidőlt fa, amely kioltotta szülei életét, és ez elég volt ahhoz, hogy eleget tegyen az inas kérésének. Nehéz szívvel indult fel az emeletre, hogy magához vegye gyermekét és a csomagját. Fiát magához szorítva szabad kezével felemelte a táskát. A baba nyafogni kezdett, Cerynise pedig megállt, hogy megnyugtassa. A baba mohón a mellét kereste, mintha megéhezett volna. Cerynise úgy döntött, hogy néhány perc késedelem nem számít. Éppen ruháját kezdte gombolni, amikor odalent-ről ajtócsapódást hallott. - Beau! - kiáltott fel örömmel, és sietve az ajtó felé indult. A lépcsőhöz érve tekintetével férjét kereste a hallban. Beau megérkezésével egy csapásra tovaszáll majd minden félelme, amit szülei halálának emléke ébresztett benne. Megkönnyebbülése azonnal tovaszállt, amikor férje helyett Alistair Winthropot és Howard Ruddot pillantotta meg. Jasper eszméletlenül terült el a hall bejáratánál, a vigyorgó Alistair pedig a pisztoly csövét az inas fejéhez tartva éppen a ravaszt készült meghúzni. Rudd fojtott kiáltással előreugrott, és félrelökte Alistair kezét. - Annyira szeretné megölni, hogy az sem érdekli, ha a lövés az egész házat felveri? - sziszegte dühösen az ügyvéd. - Majd bezárjuk az éléskamrába. Onnan akkor sem tud kijönni, ha magához tér. - Mit gondol, a személyzet hány tagja maradhatott a lány mellett? - Egynél már nem lehet több. A szakács elment, az öreg matrózt és a kocsist pedig megkötözve, betömött szájjal hagytuk a kocsiszínben. Cooperről gondoskodnunk kell majd, ha kiengedjük a mosdóból, mert azonnal zajt csap, ha észreveszi, hogy egy doronggal támasztottuk ki az ajtót. - Nagyjából én is így számoltam. Jól jött, hogy a szomszédok bérbe adták a házukat, és állandó megfigyelés alatt tudtuk tartani a kapitány hazái. Mégis jobban szerettem volna várni és csak este merészkedni be a házba. - Nem várhattunk! - emlékeztette Rudd. - A szolgák a lánynyal együtt már indulásra készültek. Minél tovább halogatjuk a dolgot, annál nagyobb az esély, hogy a kapitány meglep bennünket. Mindkettőnket megöl, ha itt talál. Jobb minél előbb túlesni ezen az átkozott őrültségen. Bár a nagynénje hagyatékának egyharmada nagyon csábító, de ha meghalok, az egésszel sem érek semmit! - Kár, hogy nem tudom kiontani a kapitánynak a belét, mint ezét a Wilson nevű fickóét! - morogta Alistair savanyú ábrázattal. Odafent Cerynise az öklébe harapott, hogy fel ne nyögjön. Eddig is tudta, hogy gonosztevőkkel áll szemben, de azt nem hitte, hogy gyilkosságra vetemedtek.
- Azt meg kellett tenni! - jelentette ki Rudd ingerülten. -Ha Wilson megöli a lányt, nem tudjuk visszavinni Angliába! A kapitány meggyilkolása csak múló öröm lenne, sokkal köny-nyebb elrabolni a lányt, ha nem keveredünk összetűzésbe azzal az átkozott jenkivel. - Azzal, hogy reggel elment a hajójára, megkímélt bennünket egy sor kellemetlenségtől. Nem kell izgulnunk, hogyan vágjuk el a torkát, mielőtt elkapjuk a lányt. Ügy tűnik, a bátor kapitány ugyanolyan ideges egy kis vihartól, mint a többi környékbeli. Fogalmam sincs, miért esett mindenki pánikba. Ez az egész banda gerinctelen, gyáva férgekből áll! - Lehet, hogy tudnak valamit, amit mi nem! - fogta sut-togóra a hangját Rudd. - De ez most nem számít! Majd a hajó indulásáig mi is elrejtőzünk. Nincs okunk izgalomra, mióta odaadtuk a ruháinkat annak a két naplopónak. Úgy tűnik, bevált a tervünk, és sikerült mindenkit félrevezetnünk. Nem sok esélyt látok arra, hogy a seriff elkapjon bennünket. Biztosan azt gondolják majd, hogy ezúttal valaki más volt a tettes. Az eszméletlen lányt egy ládában könnyűszerrel felvi-hetjük a hajóra. - Alig tudok megbékélni a gondolattal, hogy nem törhetem ki azt a csinos kis nyakát! - bosszankodott Alistair. - Talán Wilson gondolata volt helyes! - Nem Wilsoné volt, nem emlékszik? - szólt rá Rudd türelmetlenül. - Vagy elfelejtette azt a beszélgetést, amit kihallgattunk? Még elgondolni is nevetséges, hogy végezzünk a lánnyal, mielőtt megszerezzük a nagynénje örökségét, tehát ne álljon elő olyan ötletekkel, hogy milyen könnyű lenne véget vetni a nyomorult kis életének! Ha most megöljük, Angliába érve már senki nem lesz képes azonosítani a holttestét. A hullaszagot sem tudnánk leplezni a hajón. A kapitány gyanút fogna, és elkezdené keresni a bűz forrását. - Tudja, Rudd, maga egészen értékes tapasztalatokat szerzett a gyilkosság területén, mióta együtt dolgozunk. Ma már nem reszket, ha valakinek a megöléséről beszélünk. - Hát igen - mosolyodott el gúnyosan az ügyvéd. - Maga valóban jó tanítómesternek bizonyult! Remélem, nem fogok lógni miatta. - Fel a fejjel! - kuncogott Alistair. - Ha megkaparintjuk a lányt, hatalmas vagyont szerzünk. Akkor aztán megszabadulhatunk tőle! Cerynise egész teste libabőrössé vált, amikor hallotta, milyen természetesen beszélnek a haláláról. Óvatosan elhátrált a lépcsőkorláttól, és remélte, hogy Marcus nem árulja el hollétüket. Valahogy figyelmeztetnie kellene Coopert, nehogy ő is a személyzet másik három tagjának a sorsára jusson. Minél tovább gondolkozott a dolgon, annál kockázatosabbnak találta, hogy megkísérelje kiszabadítani a fiatalembert a mosdóból. Sokkal jobb, ha a babával együtt elrejtőzik valahol. Cerynise berohant a hálószobába. Újabb villám szórt fénycsíkokat a zsalugáter résein keresztül a ház belsejébe. Rémálomnak tűnt számára a helyzet: egyedül maradt, karján a tehetetlen csecsemővel, ki volt szolgáltatva a dühöngő viharnak és annak a két démonnak, akik mindent meg akartak semmisíteni, ami fontos számára az életben. Valamit tennie kell! Lecsavarta a lámpát. A hálószobára teljes sötétség borult, csak egy-egy villám fénye világított be időnként a szobába. Felkapta a babaholmikat tartalmazó táskát, besietett a gyerekszobába, majd csendesen becsukta maga mögött az ajtót. Egy pillanatra sem állt meg, kinyitotta a haliba nyíló ajtót, és beosont abba a kis helyiségbe, amely a déli oldalon lévő két hálószobát kötötte össze. Óvatosan kinyitotta a jókora beépített szekrény ajtaját, zajtalanul kivette belőle a kulcsot, belépett a szekrénybe, és magára zárta az ajtót. A polcról
levett néhány legedőt, és fekvőhelyet készített a kicsinek az egyik sarokban. O is mellé ült, és remegő ujjait az ajkához szorítva, nagy akaraterővel próbált úrrá lenni rettegésén. Marcus nyöszörögni kezdett. Cerynise azonnal mellére vonta a gyereket. Szoptatás közben volt ideje világosan átgondolni a helyzetet. Marcus az etetés után hamarosan elalszik, és csendben marad. Férje bármikor hazaérhet, és a gazemberek megpróbálnak majd végezni vele. Most Cerynise-on volt a sor, hogy Beau életét megmentse. Az asszony hallotta, hogy Alistair és Rudd az emeleti szobákat kutatja végig. A szekrény alatti résen beszűrődött a rejtekhelyére a kezükben tartott viharlámpa fénye. Visszafojtotta lélegzetét, amikor megálltak a szekrény előtt, és hálát adott a sorsnak, amikor anélkül folytatták útjukat, hogy megpróbálták volna a szekrényt kinyitni. A két férfi lement a földszintre, hogy ott folytassák a kutatást. Marcus befejezte az evést. Cerynise lassan ringatni kezdte a kicsit, aki hamarosan álomba szenderült. Csókot nyomott selymes hajára, gondosan letette a hevenyészett fekhelyre, ráterített egy takarót, majd kilépett a beépített szekrényből. A zsebébe tette a kulcsot, amely nemcsak a ház összes szekrényét, hanem még az éléskamrát is nyitotta, ahová a gazfickók Jaspert elrejtették. Cerynise ismét bement a hálószobába, Beau éjjeliszekrényének a fiókjából kivette a pisztolyt, és jobb zsebébe csúsztatta. Meg sem kellett néznie, hogy meg van-e töltve. A kutya felbukkanása óta férje esténként, lámpaoltás előtt mindig ellenőrizte fegyverét. - Hová mehetett ez a ribanc? - dühöngött Alistair. -Idelent nincs, és odafent sem találtuk! A gyerek is eltűnt! Elmentek volna? - Ebben az esőben? - húzta el a száját Rudd. - Ilyen időben biztosan csak kocsival viszi ki a gyerekét a szabadba, az pedig bent áll a helyén. Nem, itt kell lennie a házban, csak biztosan elbújt előlünk. A két fickó folytatta a hajtóvadászatot. Ismét a lépcsőfeljáró felé indultak, Cerynise pedig besurrant abba a hálószobába, ahol Beau szülei szoktak aludni, ha látogatóba érkeztek. Résnyire nyitva hagyta az ajtót, így szemmel tudta tartani azt a beépített szekrényt, ahol alvó kisfiát rejtette el. A gonosztevők felértek az emeletre, és elindultak a folyosón a gyerekszoba felé. Cerynise legnagyobb rémületére Alistair belépett a két hálószoba közötti folyosóra, és megrángatta a beépített szekrény fogantyúját. - Ez be van zárva! - sziszegte Rudd felé. - Talán itt van a szekrényben - lépett társa mellé az ügyvéd. Cerynise kicsapta az ajtót, amely mögött eddig rejtőzött, és erősen a falnak lökte, hogy magára terelje a figyelmet, majd teljes erőből futni kezdett. A földszintre érve a konyha felé vette az irányt, hallotta maga mögött üldözőinek dobogó lépteit. Gyorsan kinyitotta az éléskamra ajtaját, és nagyon remélte, hogy Jasper már eszméleténél lesz. Majdnem felnyögött a kétségbeeséstől, amikor meglátta, hogy nemcsak az inas, hanem Cooper is eszméletlenül hever a földön. Tehát az ő segítségükre nem számíthatott. Óvatosan behúzta az éléskamra ajtaját, vigyázott, hogy ne üssön zajt, majd eloltotta a konyhai lámpát. Megállt az ebédlő ajtajánál, a szobából közeledő léptek zaját hallotta. Lábujjhegyen átsietett a konyhán, és a lengőajtón keresztül kilépett a folyosóra. Mindenütt eloltotta a lámpákat, a folyosó sötét alagúttá vált. A haliba érve a két férfi hangját már a konyhából hallotta. - Biztos, hogy itt volt! - dühöngött Alistair. - A lámpák el vannak oltva, pedig
égve hagytuk őket! Fogadok, hogy ez a ribanc kiment a kocsiszínbe! - Nem hallottam a hátsó ajtó nyílását - nyugtatgatta Rudd Alistairt. - Nézze! mutatott az ellenkező irányba. - Ott is van egy ajtó! Gyerünk! Cerynise nekiiramodott, és újra felment az emeletre. Hallotta, ahogy Rudd a társát sietteti. - Igyekezzünk! A kapitány minden pillanatban megérkezhet! - Hová a pokolba tűnt megint? - Azt hiszem, felment az emeletre. Macska-egér játékot űz velünk. - Ugyan, csak egy nőről van szó - vigyorodott el gúnyosan Alistair. - Ugyan mit tehet kettőnk ellen? Rudd zajt hallott, felemelte a fejét, és látta, hogy egy virágokkal teli súlyos váza repül társa felé. - Vigyázzon! Alistair félre akarta kapni a fejét, de nem bizonyult elég fürgének. A váza egyik díszes fogantyúja levált helyéről. Alistair fájdalmasan felüvöltött, amikor a törött fogantyú végighasította a fejbőrét, majd továbbhaladva tőből lemetszette a fülét. A váza hatalmasat csattant a lépcsőn, és a szétrepülő szilánkok a férfi lábszárába fúródtak. - A ribanc! Megölöm! - ordította Alistair torkaszakadtából, és markába kapta a véres fülcsonkot. - Megnyomorított! Rudd kiszedett egy porcelánszilánkot a saját lábikrájából, majd felvett a padlóról egy ott maradt füldarabot, és bűntársa felé nyújtotta. - Talán vissza tudják varrni... - Hogy rajtam rohadjon el? - acsargott rá Alistair. - Ha elkapom ezt a ringyót, fűrésszel vágom le a fülét! - fenyegetőzött, de hangja elcsuklott a fájdalomtól. - Ha elkapjuk egyáltalán! -jegyezte meg kételkedve Rudd. Gyorsan kötést raktak az Alistair füle helyén lévő cafatokra. A férfi minél előbb el akarta kapni azt a ribancot, és szitkozó-dása egyértelművé tette, hogy ha ez sikerül, akkor a nő élete pokoli kínszenvedés lesz, amíg el nem jön érte a megváltást jelentő halál. A két gonosztevő ezután az emeleten benézett minden szegletbe. Lázas keresgélésük közepette mintha egy szirén halk hangját hallották volna odalentről. Lerohantak a lépcsőn. Már egyik szobában sem égett a lámpa, a két gazember csak meresztette szemét a sötétbe. Egyszerre csak a semmiből egy fehérbe öltözött szellem suhant feléjük. A két férfi rémülten felkiáltott, és a félelemtől kidülledő szemmel léptek hátra a sötétségből feléjük repülő szárnyas démon elől. Nagy igyekezetükben még a saját lábuk is akadályozta őket a menekülésben. Amíg a két férfi az emeleten utána kutatott, Cerynise a konyhába sietett, ahol fogott egy gombolyag erős madzagot, egy nehéz, öntöttvas fazekat és egy jókora zsák lisztet. A fazekat és a zsákot beburkolta egy lepedővel, hogy kísértetiessé tegye az alakot. A madzagból levágott egy hosszú darabot, egyik végét a fazék füléhez kötötte, a másikat pedig a lépcsőkorláthoz erősítette. Ezután visszahúzódott a lépcső árnyékába. Úgy állt lesben, mint az áldozatára váró pók. Ezúttal Ruddot érintette súlyosabban Cerynise támadása. A szerkezet a testéhez csapódott, ledöntötte a lábáról, és az Ügyvéd elterült a szanaszét szóródott porceláncserepek között. Megkövültén feküdt a hátán, és bámulta a fölötte lengő kísérteties ingát. - Él még? - szólt oda neki Alistair. Úgy látszott, hogy az ügyvéd nem lélegzik. Winthrop öklével hatalmasat ütött Rudd mellkasára, aki végre sípoló tüdővel mély lélegzetet vett.
- Mi ütött meg? - hebegte Rudd, és örült, hogy újra levegőhöz jutott. - Egy kísértet! - felelte gúnyosan Alistair. – Cerynise alkotása. Rudd óvatosan megtapogatta tarkóján a jókora púpot, amit akkor szerezhetett, amikor a márványpadlóhoz csapódott. Éles szúrásokat érzett vállában és hátsó felében is. Megfordult, és abban a kegyben részesítette Alistairt, hogy az kiszedhette a testébe fúródott szilánkokat. - Ostobaság volt kidobni Cerynise-t a nagynénje házából! - jegyezte meg az ügyvéd. - Nem hiszem, hogy megbocsátja nekünk valaha. - Nekem sokkal többet kellene megbocsátanom neki! -mordult fel Alistair, és a sötét lépcső felé meresztette tekintetét. Lámpáját magasra tartva előresettenkedett, mert meg mert volna rá esküdni, hogy valami mozgást látott abban az irányban. - Itt bujkálsz, Cerynise? Egy bronz levélnehezék repült felé a semmiből. Eltalálta a lámpát, és Alistairt elborították a lángok. A férfi rémületében és fájdalmában felordított, pánikszerűen megpördült tengelye körül, elrohant a lépcsőfeljáró előtt, és közben vadul verte a fején tüzet fogott kötést. A feltápászkodó Rudd alig tudott kitérni a felé száguldó emberi tűzgolyó elől. A következő pillanatban kivágódott a bejárati ajtó, és Alistair ordítva rohant ki a zuhogó esőbe. Rudd egyik tenyerét a tarkójára, a másikat vérző ülepére szorítva a bejárati ajtó felé sántikált Társa a zuhogó esőben áztatta magát. - Jobb lesz, ha elmegyünk, mielőtt még mindkettőnket megöl! - ordította oda Alistairnek, túlharsogva a vihar tombolását. - Nem hiszem, hogy jobban rá tudnánk ijeszteni, mint ahogy ő ránk ijesztett! - Majd én ráijesztek! - harsogta Alistair egy virágágyás közepéről. - Karóba húzom, és hagyom, hogy a napon elrohadjon! - Miféle napon? Alistair legszívesebben rávicsorított volna társára, de amikor ajkát mozdítani próbálta, a hirtelen fájdalom eltérítette a szándékától. - Ne törődjön vele, maga tökfej! Segítsen inkább visszamenni a házba. Meg lehet fulladni ebben az özönvízben! Rudd ledöcögött a lépcsőn, és mankóul szolgált a megégett embernek. Mire fedél alá jutottak, mindketten teljesen átáztak, lábbelijük körül egyre növekvő tócsa keletkezett. A márványpadlón egyre veszélyesebbnek bizonyult a járkálás. Kalimpáló karokkal csúszkáltak, botladoztak, alig tudták megtartani egyensúlyukat. Alistair elbotorkált egy fotelig, és csontos fenekével lehuppant a párnázott ülőkére. Rudd odabotladozott az asztalon hagyott lámpájához, és fényénél társa sérüléseit kezdte vizsgálgatni. Az égés súlyosabb volt, mint amire számított. Alistair arcának jobb oldala teljesen összeégett, az elfeketedett bőrréteg alól kilátszott a nyers hús. Ruddnak kétségei támadtak, hogy partnerének szükséges lesz-e valaha, hogy arcának azt a felét megborotválja. Rudd egy zsebkendőt húzott elő, kicsavarta belőle a vizet, és el akarta vele távolítani a megégett bőrdarabokat, de már első próbálkozására is fájdalmas üvöltés volt a válasz. - Megégett az arcom! - ordította Alistair kínjában. - Ezt tette velem az a kis ribanc! A fél testem összeégett! - Legalább a füle nem vérzik már! - vigasztalta az ügyvéd, és undorral elhúzta a száját, amikor alaposabban megvizsgálta az Alistair fején lévő félig elszenesedett kötést. - Olyan kínjaim vannak, hogy azt már nem is érzem! - ful-doklott Alistair a dühtől és a fájdalomtól. - Biztos benne, hogy folytatni akarja a lány üldözését?
- Menjen, keressen valamit, amivel bekötözheti a sebeimet! - förmedt rá Alistair. - A kapitány most már bármelyik pillanatban itt lehet! -figyelmeztette Rudd. - Biztosan megvárja, míg az eső elcsendesedik! - horkant fel Alistair. - Szerintem addig kellene elmennünk, amíg tudunk. - Nem! - üvöltötte Alistair. - Akkor is megölöm azt a riban-cot, ha az lesz életem utolsó mozdulata! - Könnyen meglehet, hogy ez így is történik majd - felelte az ügyvéd elkeseredetten. - Túljárt az eszünkön. - Soha! - Megnézem, találok-e valamit, amivel bekötözhetném - szólalt meg beletörődve Rudd. Lábát óvatosan egymás elé rakosgatva elindult az éléskamra felé. A kenőcsöket és a kötszereket általában ott tartották, mert legtöbbször a konyhában fordult elő égési sérülés. Előbb azonban arról kellett meggyőződnie, hogy az a két ember odabent nem nyerte-e vissza az eszméletét. Éppen az ebédlőbe vezető ajtó előtt haladt el, amikor lámpájának fénye megcsillant valamin. Idegei azonnal pattanásig feszültek. Meglepetten nézett körül, és Cerynise-t pillantotta meg, amint feje fölé emeli a jókora, öntöttvasból készült tűzpiszkálót. A következő pillanatban a vasrúd már hasította is a levegőt. Rudd feltartotta karját, hogy védje magát, de ezzel már elkésett. A vasrúd lecsapott a fejére, és riadt kiáltása tompa nyögéssé csendesedett. Borzalmas fájdalom hasított az agyába. Térdre zuhant, és félig kábultan sikerült megragadnia a lány szoknyáját. A vasrúd a levegőbe emelkedett, majd ismét lesújtott. Az ügyvéd az oldalára hengeredett, tudata egyetlen aprócska fényfolttá szűkült, majd a harmadik csapás után az is kihunyt. - Rudd! - ordította Alistair rémülten a ház belsejéből. Cerynise letette a vasrudat az ügyvéd mozdulatlan teste mellé, és felemelte a padlóra hullott viharlámpát. Könnyed léptekkel keresztülhaladt az ebédlőn, és a hall felé meresztette tekintetét. Alistair fellélegzett, amikor észrevette a közeledő fényt. - Azt hittem, hogy történt magával valami. A kiáltását hallottam! Nem érkezett válasz a szavaira. Az összeégett ember riadtan tápászkodott fel a helyéről. - Rudd! Maga az, Rudd? Miért nem válaszol? - Tartok tőle, hogy már nem képes válaszolni, Alistair! - szólalt meg Cerynise. - Mit tettél vele? - hátrált döbbenten a férfi. - Megszabadítottam a gyötrelmeitől! - mosolyodott el mereven Cerynise, és letette a lámpát az asztalra. - Ügy érted... hogy... hogy... megölted? Cerynise nem sokat tudott leolvasni a megnyomorított arcról, de Winthrop hangja hitetlenkedést árult el. - Talán igen! - válaszolta az asszony. - Hogy tehetted... - kezdte Alistair, és olyan félelem uralkodott el rajta, hogy még a haja szála is az égnek állt. - Ne gyere közelebb, te ribanc! Maradj ott, ahol vagy! Ügyet sem vetve a figyelmeztetésre, az asszony egyre közeledett felé. - Miért, Alistair? Mit tehetnék én magával? Alistair megpörkölt ajkát a félelem kiáltása hagyta el. - Te magad vagy a sátán! Cerynise-t meglepte saját nyugalma. Soha nem gondolta, hogy vészhelyzetben képes megőrizni lelki egyensúlyát. Mindig félős volt, ha
veszélyben volt, pánikba esett. Hálát adott az égnek, hogy ez most nem így történt. - Ugyan, Alistair, bagoly mondja verébnek, hogy nagy fejű? - nézett a férfi feketére pörkölődött arcába. Kezét a zsebébe süllyesztette, tenyerét a pisztoly markolatára tapasztotta. - Nem lenne szabad tréfálkoznom, amikor ilyen nagy fájdalmai vannak! csóválta meg szomorúan a fejét. - Megfogadja Rudd tanácsát, és feladja a harcot? - Te szajha! - üvöltött rá a férfi. - Mi rosszat tudnál velem tenni, amit eddig nem tettél meg? - Megszabadítani a szenvedéseitől! - jegyezte meg Cerynise. Alistair pisztolyt rántott elő kabátja oldalzsebéből, és diadalmasan elmosolyodott. - Most én jövök, te ribanc! Cerynise egy pillantást vetett a fegyverre. - Mielőtt megölne, Alistair, egy dolgot áruljon el nekem! Miért csinálta ezt az egészet? Miért utazott ide Angliából, és miért kavarta fel az életemet? Ennyire gyűlöl? - Miért? - mordult fel Alistair. - Hát a pénzért! Mi másért? - A pénzért? - vonta össze zavartan a szemöldökét Cerynise. - De hiszen Lydia mindent magára hagyott! Ez sem volt elég? Alistair nevetése rövid volt, és hátborzongató. - Te buta, ostoba cafka! - húzta mosolyra a száját, de menten összerázkódott a fájdalomtól. - Lydia semmit sem hagyott rám! Rajtad kívül nem létezett számára senki! Ellenem fordítottad! Új végrendeletet készített, és mindent rád hagyott! Nekem egy penny sem maradt! Cerynise alig tudta felfogni a hallottakat. - De hiszen a saját szememmel láttam a végrendeletet! -gondolkodott hangosan. - Maga mutatta meg! Az állt benne, hogy maga az egyetlen örökös. - Az még a régi végrendelet volt, amit Rudd még azelőtt szerkesztett, hogy Lydia a gyámsága alá vett téged. Aztán a hátunk mögött, titokban új végrendeletet készített, de erről én mit sem tudtam. Kétségbeejtő helyzetbe kerültem, a hitelezőim éjjel-nappal üldöztek, börtönnel fenyegettek. Hitegettem őket, amíg csak tudtam, és közben abban bíztam, hogy Lydia előbb vagy utóbb megteszi nekem azt a szívességet, hogy meghal. A feszültség már elviselhetetlen volt, és én élni akartam. Felkerestem, és mérget szórtam a gyógyteájába, amit lefekvés előtt mindig megivott. - Úgy érti... - szólalt meg Cerynise elfúló hangon - hogy ő... - Nem természetes halállal halt meg! - bizonygatta Alistair féloldalas vigyorral. - Belefáradtam a veszekedésbe és abba, hogy könyörögjek minden odavetett pennyért. A saját kezembe vettem az események irányítását kacagott fel eszelősen. - Véget vetettem az öregasszony földi pályafutásának! Az ostoba orvosa biztos nem jött rá, hogy én vagyok a tettes! - Ó, Alistair, hogy tehette ezt? - nyöszörögte Cerynise. - Valójában nagyon egyszerű volt - felelte Alistair önelégülten. - Csak arra kellett gondolnom, milyen gazdag leszek, ha Lydia már nem él. Azt hittem, minden csodálatos lesz, egészen addig, amíg meg nem tudtam, mit tett velem az a vén banya. Cerynise agyában lázasan kergették egymást a gondolatok. Nem csoda, hogy annyira sietett kitenni őt Lydia házából... amíg meg nem tudta, hogy létezik egy másik végrendelet is. - Ezért jött hát az Audacious fedélzetére, és ezért akart magával vinni! szólalt meg ismét Cerynise, és már kezdte érteni, miért akarták őt mindenáron
kézre kerítem. - Akkor már tudta az igazságot, és úgy tervezte, hogy az első adandó alkalommal végez velem. Alistair megpróbált bólintani, de fékezhetetlen remegés fogta el a fájdalomtól. El kellett telnie egy kis időnek, mire újból meg tudott szólalni. - Valóban meg akartalak ölni. Minden rendben lett volna, ha ez még az esküvőd előtt megtörténik. Törvényes örökös nélkül Lydia teljes vagyona rám szállt volna! Amikor a férjed meglengette azt a házasságlevelet az orrom előtt, azt hittem, mindennek vége. De akkor sem adtam fel, nem bizony! Utánad jöttem. Vissza akartunk vinni Angliába, bezárni Lydia házába, elkábítani, és fel akartuk újítani a gyámságot fölötted. Természetesen rákényszerítettünk volna egy végrendelet aláírására, amelyben minden vagyonodat rám hagyod. Ó, persze, egy ideig megengedtük volna, hogy látogatókat fogadj... néhányat Lydia barátai közül, akik téged is jól ismertek... Még ápolónőt is kerítettünk volna melléd, és senki sem gyanította volna, hogy állandóan adagoljuk a lassan ölő mérget. Aztán... szépen eltemetünk. - Nem gondolták, hogy a férjem majd a keresésemre indul? - Ó, szívesen fizettünk volna az ő haláláért is valakinek, aki balesetnek tünteti fel a dolgot, mielőtt még angol földre lép az a disznó. Az emberek biztosan nem gyászolták volna sokáig. - Mindent alaposan kiterveltek - szólalt meg Cerynise. -Lydia halálán kívül azonban eddig még semmi nem vált valóra! Alistair ajkára mosolyt csalt a gondolat, hogy Cerynise-t most mégis a hatalmában tartja. -Te is meghalsz! - Rudd is segített Lydia meggyilkolásában? - kérdezett tovább Cerynise. - Arról semmit sem tudott, ő akkor vált fontossá, amikor már egy másik emberrel is végeztem. Még most sem tudja, hogy én mérgeztem meg Lydiát, de neki ígértem az örökség egyharmadát, így nem volt más választása, mint hogy a segítségemre legyen. Neki is olyan kétségbeejtően szüksége van a pénzre, mint nekem. Valóban megölted? - Nem segít magának, ha erre gondol - válaszolta Cerynise, és fejét kíváncsian oldalra döntötte. - Hallottam, azért késeitek meg Wilsont, mert meg akart engem ölni. Mi volt a valódi ok? - Rudd szavaival élve, a szükségszerűség - felelte Alistair. - A matrózzal azért akartunk megöletni, hogy bosszút álljunk a férjeden. - Azt mondja, hogy lefizették? De hiszen Wilsonnak épp elég oka volt a bosszúra... - Hallottam már olyasmiről, hogy valaki bosszúból öl, de most nem ez volt a helyzet. Nemcsak bűntársa akadt, hanem valakinek elég pénze is volt ahhoz, hogy bátorítást adjon a munka elvégzéséhez. - Kik voltak ezek? - A férfit, akivel itt voltak, hogy végezzenek veled, Frank Lesternek hívták. Frank eldicsekedett azzal, hogy ledobott a lépcsőn. - De miért voltak annyira gondatlanok, hogy ki lehetett hallgatni őket? Alistair arca eltorzult a fájdalomtól. Szeretett volna meginni egy egész láda brandyt. Talán az enyhítene a kínjain. - A fogadóban a mellettük lévő szobát béreltük. Elég lepusztult hely, de csak ilyet engedhettünk meg magunknak. Észrevettük, hogy a kéménylyukon minden áthallatszik, és hallgatózni kezdtünk. Az első, akiről hallottam, az éppen te voltál! Nem akartam hinni a fülemnek. - Úgy tudom, Wilson bizalmatlan volt az idegenekkel szemben, hiszen nagyon sokan kutattak utána. Hogy sikerült a közelébe férkőznie? - Látott bennünket leszállni az Angliából érkező hajóról. Amikor fogadó után
érdeklődtünk tőle, megmondta, hogy ő melyikben szállt meg. Nagyon óvatosnak látszott, nem szívesen mutogatta az arcát, ha kilépett a szobájából, alaposan a szemére húzta a kalapját. Miután kihallgattuk beszélgetését Frank Lesterrel, odamentünk hozzá a kikötőben azzal, hogy további útbaigazításokra lenne szükségünk. Ekkor már nem gyanakodott, nyugodtan szóba állt velünk, hiszen tudta, hogy angolok vagyunk, és semmi közünk a helyi ügyekhez. - Valami rafinált módon akar végezni velem, vagy azzal akar megölni? - intett fejével Cerynise Alistair pisztolyt tartó jobbja felé. - Azt hiszem, tulajdonképpen nem számít, hogyan öllek meg. Mostam állapotomat figyelembe véve Rudd segítsége nélkül reménytelen vállalkozás, hogy visszavigyelek Angliába. Már csak abban bízom, hogy ha megöllek, még össze tudok szedni valamit az örökségből, mielőtt a férjed nyomozókat küld utánam Angliába. Nem mondhatom, hogy örültem az ismeretségnek vigyorodott el Alistair, és fegyverét felemelve Cerynise szívére célzott. Cerynise közben már felhúzta a pisztolyt, de nem hitte, hogy elég ideje lenne ahhoz, hogy elővegye ruhája zsebéből, mielőtt Alistair meghúzza a ravaszt. Ujja ráfeszült az elsütő- billentyűre. A következő pillanatban kitárult a bejárati ajtó, és Beau viharzott be a szalonba. Alistair meglepetten fordult felé, és a fegyver csövét a férfi mellének szegezte. - Neee! - sikoltotta Cerynise, és azonnal meghúzta a ravaszt. Látta, hogy Alistair mellkasából a golyó ütötte nyíláson át patakzik a vér. A férfi elszenesedett ajkán torz mosoly jelent meg, Beau-ra pillantott, és fegyverét ismét a mellének szegezte. Cerynise felsikoltott, és még a szívverése is elállt a rémülettől. Iszonyatos pillanat következett. Mindhárman fülsiketítő dörrenésre számítottak, ehelyett tompa, fémes kattanás hallatszott. Alistair meglepetten bámult a fegyverre. - Sejthettem volna - motyogta, és elernyedő ujjai közül a pisztoly a padlóra hullott. - Elázott a puskapor. Térdre zuhant, és a mellén egyre terjedő vörös foltot bámulta. Ezután Cerynise felé fordult. - Meg kellett volna fogadnom Rudd tanácsát és elmenni innen, mielőtt megöltél volna... Mindig szerencsésebb voltál nálam... - mondta, majd arccal a padlóra zuhant, és egy utolsó hördüléssel kilehelte lelkét. Cerynise átlépett a tetemen, és mit sem törődve férje csuromvizes ruhájával, kitárt karjába vetette magát. A megkönnyebbüléstől hevesen zokogott, és szorosan hozzásimult. - Ó, Beau! Azt hittem, végez veled! Nem tudtam, hogy nem működik a fegyvere. - Nyugodj meg, drágám! - vigasztalta Beau gyengéden az asszonyát. - Az volt a szándéka, hogy megöljön, de ezért az életével fizetett. - Lydiát, Wilsont... és másokat is megölt! - nyögte ki Cerynise. - ő maga mondta el. Beau egy kicsit eltolta magától az asszonyt, és az arcába nézett. - Azért ölte meg Wilsont, mert attól tartott, hogy a matróznak eljár a szája? Cerynise tagadóan rázta meg a fejét, és kézfejével megpróbálta kitörölni szeméből a könnyeket. - Nem, egyáltalán nem erről van szó! Bármilyen valószínűtlennek tűnik, Alistair azért gyilkolta meg, mert Wilson meg akart ölni engem. Wilsonnak bűntársa is volt... az, akit Suzanne eljegyzési bálján említettél... Frank Lester. Őt és Wilsont azért bérelte fel valaki, hogy öljenek meg engem, mert így akart
bosszút állni rajtad. - Germaine! - mormogta Beau. - A verandán meg is fenyegetett bennünket. Akkor nem vettem komolyan, de úgy látszik, alábecsültem a nőt. Cerynise a mozdulatlanul heverő Alistairre pillantott, majd borzongva elfordította róla tekintetét. - Mit akarsz tenni Germaine-nel? - Ez már a seriff dolga - válaszolta Beau gondolkodás nélkül, és esőkabátját a hullára terítette. - Látni sem akarom többé azt a ringyót! Bezárta a bejárati ajtót, kézen fogta Cerynise-t, és bementek a szalonba. Az egész házban sötétség uralkodott, csak az asztalon lévő viharlámpa világított. Beau a sötétbe meresztette a szemét, de senkit sem látott. - Mi történt az embereinkkel? Alistair megölte őket? - Hála istennek, nem! - válaszolta Cerynise. - Moont és Thomast a kocsiszínbe zárták, Jaspert és Coopert pedig az éléskamrába... - Az éléskamrába? - csodálkozott Beau. - Alistair zárta be őket? - Igen. Rudd is a segítségére volt. Amikor utoljára láttam őket, se Jasper, se Cooper nem volt eszméleténél. A márványpadlót borító váza cserepeihez érve Beau megtorpant, és magasba emelte a lámpát. - És itt mi történt? - Nos - nézett körül Cerynise a csatatéren -, tennem kellett valamit, hogy meghiúsítsam Alistair gonosz terveit. - Pontosan mit tettél? - Alistair fejére dobtam a vázát, az pedig levágta a fülét. - Levágta a fülét? - hitetlenkedett Beau. - Alistair nagyon feldühödött miatta. Azzal fenyegetett, hogy fűrésszel vágja le az enyémet. - Amikor megláttam, azt hittem, hogy tett egy kirándulást a pokolban, de valahogy sikerült visszajönnie -jegyezte meg Beau. - Mit tettél még vele? Nyílt tűzön megsütötted? - A kezében lévő lámpához vágtam egy levélnehezéket. Az összetört, az olaj ráömlött, és tüzet fogott a ruhája. Kirohant az esőre, hogy eloltsa a tüzet, és mire újból megjelent, egy kicsit megváltozott. Rudd sem nyújtott épületes látványt. Beau csodálattal bámulta feleségét. El sem tudta róla képzelni, hogy ilyen fortélyokra is képes! Volt benne elég erő és elszántság, hogy meghiúsítsa a tervezett gaztettet, és most épen, egészségesen áll mellette. - Hol van Rudd? - A konyhában - felelte Cerynise. - Remélem, hogy nem öltem meg, de gondoskodtam arról, hogy ne térjen magához, amíg Alistairrel foglalkozom. Beau döbbenete most már nem ismert határt. - Mit tettél Rudd-dal? - Leütöttem a tűzpiszkálóval. - Te jóisten! Azt akarod mondani, hogy egyedül adtad meg ennek a két gazembernek azt, amit megérdemeltek? - Valamit tennem kellett, Beau - vonta meg vállát az asz-szony. - Kihallgattam őket. Azt tervezték, hogy megölnek, ha hazajössz. Engem vissza akartak vinni Angliába, hogy ott végezzenek velem, ha Alistair megkapja az örökséget... - De hiszen mindent ő örökölt... nem ezt mondta, amikor utoljára meglátogatott? - Mindvégig hazudott, attól kezdve, amikor megtudta, hogy Lydia megváltoztatta a végrendeletét, és mindent rám hagyott - magyarázta
Cerynise. - Borzalmas megrázkódtatás lehetett ez számára azok után, hogy kidobott Lydia házából. - Ezért akarta hát mindenáron visszaállítani a gyámságot fölötted! - Azt akarta, hogy Angliában pusztuljak el, és ő mint az egyetlen élő hozzátartozó jogot formálhasson az örökségre. Beau a lépcsősor közepén hirtelen megpillantott valamit, ami emberi alakra emlékeztetett. - Az isten szerelmére, ez meg micsoda? - Ó, ez csak az én kísértet barátom! - mutatott rá Cerynise. - Ő segített Ruddot ledönteni a lábáról. - De mégis, mi ez? - bámult rá Beau megkövültén. Felesége találékonyságától egyik ámulatból a másikba esett. - Egy jókora fazék, benne egy zsák liszt, azon pedig egy lepedő! magyarázta Cerynise, és nem is titkolta, milyen büszke találmányára. Szerintem Alistair és Rudd néhány pillanatig igazi kísértetnek gondolta. Úgy ordítoztak, mintha a pokol összes ördöge szabadult volna rájuk. - Ó, drága kis feleségem! - kacagott fel Beau. - És én ebből kimaradtam! - Alistairt itt hagyjuk, ha elmegyünk Harthavenbe? - tekintett vissza nyugtalanul a szalon felé Cerynise. - Nos, azt hiszem, mégsem kell elmennünk - válaszolta Beau. - A szél iránya megváltozott, itt is biztonságban vagyunk. - Nem is hiányzik a hosszú utazás azok után, amit ma este átéltem! sóhajtott fel megkönnyebbülten Cerynise. – Ha nem lennék szoptatós anya, még egy kis brandyt is innék, hogy kicsit megnyugodjak. - Hová tetted a gyereket, amíg ezekkel háborúztál? -kérdezett tovább Beau. - Bezártam az ágyneműtartó szekrénybe - válaszolta Cerynise, és lábujjhegyre emelkedett, hogy megcsókolja férjét. - Már megyek is érte! - Várj, amíg lámpát gyújtok! Olyan sötét van az egész házban, mint a denevérek országában! Amikor hazaértem, arra gondoltam, hogy már ti is elmentetek, mert mindenütt teljes volt a sötétség. - Én oltottam el a lámpákat, hogy tudjam, merre jár az a két gazember. Viharlámpa nélkül nem tudtak közlekedni, ezért könnyű volt követni a mozgásukat. - Csodálatosan találékony vagy, asszonykám! Arra is nagyon büszke vagyok, hogy megvédted a családot! - Alistair és Rudd kényszerített rá - nyugtázta Cerynise egy sóhajjal férje elismerését. - Semmi egyebet nem tettem, mint amit tennem kellett. - Nagy kár, hogy nem lehettem itt! - Ha itt lettél volna, végeztél volna mindkettőjükkel - bólogatott Cerynise, majd kisvártatva hozzátette: - Legközelebb, ha a hajódat biztonságba akarod helyezni a vihar előtt, akkor én is veled megyek, vagy azonnal elindulok Harthavenbe. Nem hiszem, hogy még egy ilyen estét el tudnék viselni. - Ha ettől jobban érzed magad, bogárkám, akkor megígérem, hogy ha vihar közeledik, melletted maradok! Rendben van? - csókolta meg felesége haját Beau. - Ó, igen! - mosolyodott el Cerynise, és tekintetével férje arcát kereste. Akkor legalább nyugodt leszek, hogy te is biztonságban vagy. Szüleim egy viharban vesztették életüket, ezért mindig nyugtalan vagyok, ha ilyenkor távol vagy tőlem. - Menj és hozd le a gyereket, asszonykám! - intett Beau a lépcső felé. - Egész nap nem láttam. - Értettem, uram! - válaszolta Cerynise, és sietős léptekkel elindult felfelé a lépcsőn.
Marcus éppen ébredezett, amikor Cerynise kinyitotta az ágyneműtartó szekrény ajtaját. Felemelte a gyereket, magához szorította, és becéző szavakat suttogott a fülébe. - A papa odalent vár, és nagyon szeretne látni, drágaságom! Marcus kinyújtózott, és nagyot ásított, amivel mosolyt csalt édesanyja arcára. A konyha fényárban úszott, amikor Cerynise belépett. Jasper és Cooper az asztalnál ültek, Beau éppen kötést rakott a fejükre. Moonnak és Thomasnak nem esett komolyabb baja. Ami Ruddot illeti, ő még életben volt, de még nem lehetett eldönteni, túléli-e a kalandot. Moon és a többiek az asztal körül ülve hallgatták gazdájuk beszámolóját asszonyuk viselt dolgairól. Mindnyájan csodálták találékonyságát és bátorságát, hogy egyedül szembe mert szállni a két gonosztevővel. Mindnyájan tudták, mennyire imádja férjét, ezért természetesnek tartották, hogy lelőtte Alistairt, amikor az férje életére tört. - Nagyon fárasztó és megterhelő volt ez a nap - állapította meg Cerynise. Éhes vagyok! Hol van az a kosár ennivaló, amit Philippe csomagolt össze, mielőtt elindult Harthavenbe? Beau fejével a távolabbi asztalon álló két kosár felé intett. - Azt hiszem, mindnyájunknak jólesne egy kis ennivaló! -szólalt meg. - Erre mérget vehet, kapitány! - helyeselt ragyogó arccal Moon. - Ha nem haragszik, iszom egy korty rumot, hogy ne remegjen annyira a kezem. A lélegzetem is elállt, amikor az a Rudd nevű fickó az arcomba nyomta a pisztolyát. Persze az ő keze jobban remegett, mint az enyém. - Azt én is észrevettem, hogy gondjai vannak a fegyverrel -mosolyodott el Beau. - Amikor rám fogta, jobban tartottam attól, hogy véletlenül elsül a kezében, mint attól, hogy meghúzza a ravaszt. Mindenesetre, Moon, igyon, amennyit akar! Gondolom, az átéltek után jót tesz egy kis erős ital! Menjen be a szalonba, ott találja az italszekrényemet. Szolgálja ki magát! - Bárcsak én is meg tudnám nyugtatni magam! - sóhajtotta Cerynise. Beau rámosolygott feleségére. - A reggel tett javaslata, asszonyom, tökéletesen alkalmas erre a célra. Talán később megpróbálkozunk vele. Cerynise szeme azt ígérte, hogy továbbra is tartja ajánlatát. - Egyelőre olyan éhes vagyok, mint a farkas! Beau átvette Marcust, Cerynise pedig hozzálátott az ennivaló kicsomagolásához. Hamarosan ízletes és bőséges vacsora állt előttük az asztalon. Beau figyelmét a felesége ruhájának zsebén éktelenkedő folt vonta magára. - Tönkretetted a ruhádat, amikor lelőtted Alistairt! Cerynise zsebre vágta a kezét, és három ujját is ki tudta dugni a lyukon. - Nem gondoltam, hogy ekkora kárt tesz benne - jegyezte meg sajnálkozva. Moon harsányan felkacagott. Látszott, hogy a legcsekélyebb sajnálatot sem érzi az iránt, aki asszonyát el akarta rabolni. - Képzelje, mekkora kárt tehetett a jó öreg Alistair Winthrop-ban! - mondta, és nem tudta abbahagyni a nevetést. - Hová tették a holttestet? - kérdezte Cerynise, mert eszébe jutott, hogy az emeletről lejövet már nem látta ott, ahol korábban feküdt. - Moon és Thomas kivitte a kocsiszínbe - felelte Beau. -Reggelre a vihar elvonul, és Gates seriff hajnalban elviszi. Biztosan érdekli majd őt Frank Lester és a többi gyanúsított is! Cerynise-nak nem volt kétsége afelől, hogy ha Germaine összejátszott a
gyilkosokkal, akkor az igazságszolgáltatás keze őt is eléri. Egész testében összerázkódott, nem tudta, akasztottak-e fel valaha is nőt Charlestonban. - Beszéljünk másról! - javasolta az asztalnál ülőknek. - Oaks ma délután közölte, hogy végre megállapodtak Bridgettel az esküvőjük időpontjában! - tett eleget Beau felesége kérésének. - Egy héttel azután tartják, ahogy visszatér a következő útjáról, a karibi szigetekről. - Ez nagyszerű! - lelkesedett Cerynise, de arca hirtelen elkomorult, mert eszébe jutott, hogy így elveszíti Bridgetet. -Borzasztóan hiányzik-majd! - Nem fog hiányozni! - nyugtatta meg férje. - Bridget továbbra is nálunk marad szobalányként, és Oaks legnagyobb örömére el is kísér bennünket következő utazásunkra. A szüleim is úgy tervezik, hogy elkísérnek bennünket. - Tudja, kapitány - szólalt meg nevetve Moon -, mégis meg kéne gondolnia, hogy nem kellene-e rendszeresen utasokat szállítani az Audacious-n. Nincs nála szebb és jobb hajó a környéken! - Inkább áruval rakom meg az egészet - rázta meg fejét Beau. - Nem hiszem, hogy az utasok hajlandók azt az árat megfizetni, amit a rakományért kapok. - Lenne egy másik javaslatom, kapitány! Hallottam, hogy Billy Todd is tengerész szeretne lenni. Ha ez így van, akkor magának olyan kajütszolgára lesz szüksége, mint én, aki gondoskodik magáról azon a flancos hajón. - Látja, ez elképzelhető! - bólogatott Beau. - De hogy fogja elviselni Philippe főztjét? - Ugye nem akarja azt mondani, kapitány, hogy akkor kettőnk közt kell választania? - nézett rá aggódva az öreg tengerész. Beau megrázta a fejét, és olyan arcot vágott, mintha valóban fájdalmas választás előtt állna. - Ha ezt kellene tennem, Moon, nem hiszem, hogy Philippe-et elengedném magam mellől. Az elmúlt évek alatt nagyon megszerettem a főztjét. Moon arca megrándult, és bizonytalanul beleharapott a rákhúsból készített krokettbe. Hosszasan rágcsálta a falatot, majd nagyot sóhajtott. - Talán megszokom ezeket a dolgokat, ha muszáj! - Márpedig muszáj lesz, ha velem akar hajózni! - nézett Beau kíváncsian az öreg tengerészre. - Nehéz magával alkudozni, kapitány! - jegyezte meg panaszosán Moon. - Bizony nehéz! - mosolygott rá vissza a kapitány. A vihar ereje hajnalra alábbhagyott. A hatóságok reggel kilenckor már kint voltak a Birmingham-háznál. Távozóban magukkal vitték Alistair holttestét és a még mindig rossz állapotban lévő Ruddot is. Később megállapították, hogy az ügyvéd koponyája megrepedt, de valószínűleg túléli a sérülést. Ha szerencséje lesz, élete hátralevő részét börtönben töltheti. Arra is volt esélye, hogy lógni fog, de ez majd az esküdtek döntésétől függ. A személyzet tagjai jóval szerencsésebbek voltak, Jasper és Cooper már sokkal jobban érezte magát, és a ház régi fényének helyreállításán szorgoskodtak. Másnap délután a seriff ismét felkereste a Birminghamrezidenciát. Tájékoztatta a ház urát, hogy Frank Lester beis-: merte, hogy segédkezett Wilsonnak a gyilkossági kísérletben. Állítása szerint Germaine Hollingsworth volt a felbujtó, aki azt állította, hogy Beau halálosan megsértette. A nő úgy sikoltozott, mint egy sarokba szorított patkány, amikor letartóztatták. Apja fel volt háborodva, hogy megrágalmazták drá-galátos csemetéjét, és azzal fenyegetőzött, hogy kirúgatja a seriffet. Gates azonban őrizetbe vette a lányt. - Mekkora megkönnyebbülés! - sóhajtott fel Beau, miután a seriffet kikísérte. - Most már nem kell aggódnom a biztonságodért!
- Én pedig nem érzem rabnak magam a saját otthonomban! - karolta át Cerynise férje karcsú derekát, és arcát széles mellére fektette. - Mivel ünnepelhetnénk meg szabadsága visszaszerzését, asszonyom? Színházba menjünk? Megvacsorázzunk valahol? tJj ruhát rendelne? Vagy megfelel egy sétakocsizás is? - Philippe-nél nincs jobb szakács a városban - nézett fel férjére Cerynise. Azért az ötletért sem lelkesedem, hogy elmenjek Madame Feroux-hoz, és a zagyvaságait hallgassam. A színházban már minden darabot láttunk. Most a kocsikázáshoz sincs kedvem - Mondja, asszonyom, mivel járhatnék a kedvében? Cerynise ajka csábos mosolyra görbült, amikor lábujjhegyre állva a férje fülébe súgta: - Nincs ellenemre egy kis játszadozás a dolgozószobában. Érdekel a dolog? - De még mennyire, asszonyom! - mosolygott rá Beau. -Reméltem, hogy ezt fogja mondani! Arcán gyengéd mosollyal karját nyújtotta felé, bekísérte az utcai szobába, és gondosan bezárta az ajtót. Epilógus Egész Charleston kristálytiszta őszi napfényben ragyogott. A fák levelei már kezdtek elszíneződni, a bódítóan friss levegőben a változó évszak illata érződött. Beau Birmingham kertjében őszi virágok pompáztak. Cerynise férjével a kerti lugasban üldögélt, karjában kisfiát tartotta. A két héttel korábbi viharnak már nyoma sem látszott. Boldog sóhaj hagyta el ajkát, csak férje mosolyára vágyott. - Elégedettnek tűnik, asszonyom! - Elégedett is vagyok. Csodálatosan elégedett! Beau felemelte tekintetét, és megpillantotta a közeledő Jaspert. - Mi újság, Jasper? - Egy úriember érkezett Angliából, uram, és a feleségével óhajt beszélni... a lánykori nevén emlegette az asszonyomat. Cerynise nem akarta megtörni a családja körében töltött pillanatok varázsát. - Idekísérhetné az urat, Jasper - javasolta. - Biztosan ő is élvezi ezt a csodálatos időt. - Ahogy óhajtja, asszonyom! - hajolt meg az inas. Jasper a kert végében álló nyári lakhoz vezette a vendéget. Gondosan nyírt, őszülő hajú, középkorú férfi volt a látogató. Sötét nadrágot, dísztelen mellényt és zsakettet viselt, egész megjelenése tekintélyt sugallt. Figyelmesen Cerynise-ra pillantott. - Miss Kendall? Miss Cerynise Edlyn Kendall? – kérdezte udvariasan. - Most már Cerynise Birmingham, uram - válaszolt az asz-szony, és a mellette ülő Beau-ra mutatott. - ő a férjem, Birmingham kapitány. És ön, uram... - Thomas Ely vagyok, Miss Kendall... akarom mondani, Mrs. Birmingham javította ki sietve önmagát, és kedvesen elmosolyodott. - Egy kis időbe telik, amíg megszokom az asz-szonynevét, miután olyan hosszan Miss Kendallként foglalkoztam önnel. Még azok után is Miss Kendallként él bennem, hogy értesültem a házasságáról. Elnézését kérem, asszonyom! Igyekszem majd a törvényes nevét használni. - Köszönöm, Mr. Ely! - Az én nevem mond önnek valamit? - érdeklődött a látogató. - Nem, sajnos nem - rázta meg fejét zavartan Cerynise. Thomas Ely bólintott, mintha a válasz igazolta volna sejtését. - Halála előtt Mrs. Winthrop említette, hogy ön semmit sem tud a
szándékairól. - A szándékairól? - Igen, arról, hogy önt teszi meg vagyona egyedüli örökösévé. - Hogy jutott ez az ön tudomására? - kérdezte Cerynise megkövültén. - Mrs. Winthrop mellett én láttam el az ügyvédi teendőket. - Egy időben Mr. Rudd volt az ügyvédje - avatkozott bele Beau a társalgásba. - Tud ön erről? - Ó, igen, uram - vonta össze szemöldökét Mr. Ely a név hallatán. - Mrs. Winthrop évekkel korábban elküldte, mert nem bízott meg benne. Úgy érezte, túl közeli barátságban van unokaöccsével, Mr. Alistair Winthroppal - folytatta az ügyvéd, és a név említésekor árnyék suhant át az arcán. -Ezután Mrs. Winthrop engem bízott meg az ügyvédi teendőkkel. Egyik legelső feladatom egy új végrendelet megfogalmazása volt. A hölgy szilárdan eltökélte - nézett az ügyvéd Cerynise-ra -, hogy mindenét önre hagyja. A dolgok jelenlegi állása szerint ön, Mrs. Birmingham, nagyon-nagyon gazdag asszony. - Megkérdezhetem, hogyan bukkant a nyomomra, Mr. Ely? - kérdezte Cerynise, és arcán még mindig egy kis zavar bujkált. Az ügyvéd helyet foglalt velük szemben, Bridget pedig teát szolgált fel nekik. A szobalány távozása után az ügyvéd élvezettel belekortyolt gőzölgő italába. - Tartok tőle, asszonyom, hogy lassúságom magyarázatra szorul mentegetőzött az ügyvéd. - Kései érkezésem talán furcsának tűnhet, de néhány hónapja... balesetet szenvedtem. Majdnem meghaltam, sokáig betegeskedtem, és hosz-szabb időre elveszítettem az emlékezetemet. Amikor emlékeim kezdtek visszatérni, a... hogy is mondjam... a munkaképtelenségemet megelőző időszak eseményei még homályban maradtak előttem. Csak nemrégiben sikerült újra elkezdenem a munkát, és megindítottam ön után a kutatást. Felgyógyulásom után azt hittem, hogy ön még mindig Angliában tartózkodik, Kendall néven. Ezzel semmire sem jutottam, és feladtam a reményt, hogy a nyomára bukkanok. Később eszembe jutott, hogy időközben akár férjhez is mehetett. Kutatni kezdtem a templomi nyilvántartásokban, és végül rátaláltam arra, amit kerestem, nevezetesen, hogy férjhez ment Birmingham kapitányhoz. Beszéltem a pappal, aki önöket összeadta, és arra a következtetésre jutottam, hogy talán Dél-Carolinában telepedtek le. - Fogadja elismerésemet a kitartásáért! - bólintott Beau elismerően. - Be kell vallanom, meglepő, hogy hajlandó volt ekkora távolságot megtenni, holott értesítést is küldhetett volna. - Nos, ami azt illeti... - vonta össze gondterhelten szemöldökét az ügyvéd sajnálattal kell tájékoztatnom arról, hogy Mrs. Birminghamet veszély fenyegeti. Tudja, az a baleset, amely megfosztott emlékezetemtől, tulajdonképpen gyilkossági kísérlet volt. Óriási szerencse, hogy túléltem a merényletet. Ha nem vesz észre valaki, és nem segít rajtam azután, hogy a Temzébe vetettek, akkor ma nem lennék itt. Ilyen körülmények között azt tartottam a leghelyesebbnek, ha idejövök, és figyelmeztetem önöket. - Gondoskodását nagyra értékeljük - bólintott Beau udvariasan az ügyvéd felé. - Feltételezem, hogy Alistair Winthrop próbált az életére törni. - Ó, igen! - válaszolta az ügyvéd, és nem tudta titkolni meglepetését. Hogyan jutott erre a következtetésre? Beau röviden elmesélte az ügyvédnek a közelmúlt eseményeit, majd hozzátette: - Aki nem tapasztalta még, milyen állandó veszélyben élni, annak talán keményen hangzik, de hallatlan megköny-nyebbülés számomra, hogy Alistair Winthrop már nincs az élők sorában.
- El sem tudom mondani, uram, hogy mekkora teher gördült le a vállamról válaszolta Thomas Ely óriási megkönnyebbüléssel. - Az a gondolat, hogy ez az ember szabadon jár-kel, és bármikor ismét lecsaphat rám, minden lépésemet végigkísérte azóta, hogy megpróbált végezni velem. Miután visszatért az emlékezetem, tájékoztattam a hatóságokat, de addigra már eltűnt Angliából. Beau még feltett néhány jogi kérdést az ügyvédnek, majd felajánlotta neki, hogy töltse náluk az éjszakát, és akkor később az ügy részleteit is megbeszélhetik. Az ügyvéd boldogan elfogadta a meghívást. Hosszú hónapok után először érezte, nem kell állandóan a háta mögé tekingetni, hogy nem forralnak-e ellene valami gonoszságot. Amikor a házaspár végre visszavonulhatott, Beau magához vonta feleségét, és szorosan átkarolta. - Gondolkodtál már azon, mihez kezdesz Lydia vagyonával? Cerynise szaporán bólogatott. - Mérlegeltem a helyzetet, és szilárd elhatározásra jutottam, amivel, remélem, te is egyetértesz majd. A képeim ma már jelentős összegekért kelnek el, te is elég gazdag vagy ahhoz, hogy mindent megadj a családodnak. Szeretném, ha egy jókora összeget félretennénk a kedves Parson Carmichael tiszteletesnek, hogy továbbra is gondját viselhesse azoknak a gyerekeknek, akiket a szárnyai alá vett... talán árvaházat is építhetne számukra. - Egyéb elképzelésed? - Arra gondoltam, hogy létrehozhatnánk egy alapítványt egy olyan iskola fenntartására, ahol a jövő festőművészei, fiúk és lányok lelnének otthonra. - Hogy meztelen embereket fessenek! - évődött feleségével Beau. - Kérem, ne engedje szabadjára ledér gondolatait, uram! -kacagott fel Cerynise, és játékosan végigcirógatta férje mellkasát. - A meztelen embereken kívül a művészek még számos dolgot képesek megörökíteni. - Engem nem akarsz lefesteni meztelenül? - hajolt közelebb feleségéhez Beau. Cerynise hirtelen felült, lekapta férjéről a takarót, és kritikus szemmel végignézett a testén. Tetszetős modellnek tűnt, és Beau reakciója olyan volt, amilyenre számított. Az asszony gondterheltséget színlelve a szemébe nézett, és taga-dóan megrázta a fejét. - Hogyan tudnék a festésre figyelni, ha meztelen vagy, és úgy kérkedsz magaddal, mint mindig, valahányszor csak rád nézek? - Kérkedek magammal? - tettetett felháborodást Beau. -Majd mindjárt kérkedni fogok magammal! - jelentette ki fenyegetően. - Majd azt nézd meg! Cerynise sikertelenül próbálta elfojtani mosolyát, amikor férje férfiúi bájára nézett. - Nézem, uram! Mit óhajt még megmutatni nekem? - Ezt - mormogta rekedten Beau. Az ágyra döntötte asz-szonyát, és olthatatlan szenvedéllyel csókolgatni kezdte. Amikor végre felemelte fejét, felesége elfúló hangon kérlelte: - Ó, ne! Ne hagyd abba! Még egyszer akarom! Újra és újra és újra...
