Kurt Vonnegut HALÁLNÁL IS ROSSZABB ÉLETRAJZI JEGYZETEK AZ 1980-AS ÉVEKBŐL A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Kurt Vonnegut: Fates Worse Than Death An Autobiographical Collage Berkley Books, New York, 1991 © 1991 by Kurt Vonnegut Cover Photograph © 1990 by Jill Krementz Fordította: Szántó György Tibor A szöveghűséget ellenőrizte, a könyvet szerkesztette: Borbás Mária A verseket fordította: Tótfalusi István Fedéltipográfia: Szakálos Mihály
„Csupán egy személynek származott nyilvánvalóan előnye Drezda pusztulásából. Én vagyok az a személy. Tetemenként legalább öt dollárt kerestem, ha a mai honoráriumot is beleszámítom.” * „Látniuk kellett volna a zsiráfot a tűzvész után. (Én láttam.)” * Ebben az önéletrajzi kötetében Kurt Vonnegut, a fekete humorú humanista mindenről és mindenkiről leszedi a keresztvizet – elsősorban saját magáról. Ő, az örök kétkedő sokszor az elérzékenyülésig ellágyul, ha kisebb vagy nagyobb családjáról van szó – az utóbbin természetesen a világmindenség értendő, amelynek sorsa mindenekfelett aggasztja. Előadásainak, önéletrajzi írásainak, interjúinak, barátok és rokonok írásainak kaleidoszkópszerűen tarka és változatos válogatása ez a könyv – egy szenzációsan érdekes író és ember szemérmes és egyben gátlástalan kitárulkozása.
Minden egyes személy, akár elő, akár halott a véletlen műve. Értelmezésüknek nincs helye. A könyvben szereplők nevét – ártatlanságuk védelmének céljából – nem változtattam meg. Mint tudjuk, az ártatlanok oltalmazása a Mindenható Isten mennyei munkásságának része.
Idősebb Kurt Vonnegut emlékének
Ó, Isten, aki mind ez ideig támogattál engem, segíts, hogy előrejussak ebben a munkában, és hogy jelenlegi helyzetemből kilábalhassak, mert ha eljön a végső nap, és számot kell adnom arról, hogy a rám bízott tehetséggel hogyan sáfárkodtam, bocsánatot szeretnék nyerni Jézus Krisztusban. Ámen. SÁMUEL JOHNSON: NAPLÓBEJEGYZÉS, 1753. ÁPRILIS 3. JOHNSON EKKORIBAN AZ ANGOL NYELV SZÓTÁRÁN DOLGOZOTT [1]
A szerző hálás köszönetét fejezi ki azon szerző társaknak, sajtóorgánumoknak és könyvkiadóknak, akik az idézetek közlését engedélyezték. Külön is köszönetet mondok az alábbi személyeknek: Dean Brelis, John F. Collins, Paul Jones tiszteletes úr, Tom Jones, Mary T. O'Hare és john upCike.
Photograph © by Jill Kremetz; courtesy of the photographer
Előszó A bal oldali képet Jill Krementz (a feleségem) csinálta. A nagy német íróval, Heinrich Bölllel vagyok látható rajta. (Ahogy én, meg Norman Mailer, James Jones vagy Gore Vidal, Böll is közlegény volt a gyalogságnál.) Városnéző buszon ülünk, Stockholmban, a nemzetközi írószervezet (PEN) 1973. évi kongresszusán. Beszéltem Böllnek egy német katonáról, aki részt vett a második világháborúban. (A katonát akkor ismertem meg, amikor már nem katona volt, hanem asztalos Cape Codon.) Ez a harcos el akart kerülni a keleti frontról, ezért combon lőtte magát. Csakhogy mire kórházba került, begyógyult a sebe. (Szó szót követett: hadbíróság, kivégzőosztag, miegymás, amikor a Vörös Hadsereg rázúdult a kórházra, és a katona hadifogságba esett.) Böll erre azt mondta, hogy az önlövésnek is meg kell adni a módját. A helyes módszer ez: fogunk egy vekni kenyeret, és azon lövünk keresztül, mert így nem maradnak lőpornyomok. Ezen nevetgélünk éppen. (A vietnami háború akkoriban zajlott. Jó sok katona bizonyosan azon tépelődött, hogy belelő saját magába, majd ráfogja a dolgot az ellenségre.) Később (mikor már nem nevettünk), Böll elmondta, hogy két francia író, Jean-Paul Sartre és Albert Camus a második világháború után német írókat keresgéltek. Lényegében azt akarták megtudakolni, hogy nekik milyen érzés volt. (Böll, akárcsak Sartre és Camus, később irodalmi Nobel-díjat kapott.) 1984-ben Böll meghívott egy beszélgetésre, amelynek a tárgya ez volt: milyen érzés németnek lenni. A beszélgetést a BBC-televízió rögzítette; (Egyébként Böll 1985-ben, hatvanhét éves korában meghalt. Rengeteget dohányzott, csakúgy, mint én. És én már hatvannyolc éves vagyok.) Meg voltam tisztelve. Szerettem Böllt, és becsültem a munkásságát. Elfogadtam a meghívást. A műsor nagyot bukott, lila volt, mélabús és lényegében értelmetlen, jóllehet az amerikai kábeltévék máig is újra meg újra levetítik, ha épp nincs mivel kitölteni az időt. (Az a fajta töltelékanyag vagyunk, amivel az ékszeres dobozt kitöltik, hogy szállításkor az ékszer ne zörögjön.) A műsorban megkérdeztem Bölltől, hogy mi a német karakter legveszélyesebb fogyatékossága. „Az engedelmesség", feleli. Íme, a hozzám intézett legutolsó szavai (füstölt, mint a gyárkémény, pedig már két bottal járt; Londonban voltunk, hideg eső esett, épp megjött a taxija, hogy kivigye a repülőtérre: „Ó, Kurt, oly nehéz, olyan nagyon nehéz.” Böll volt a természetadta német szomorúság és szégyen egyik utolsó foszlánya. Szégyen és szomorúság fogta el azért, amit hazája a második világháború előtt és közben művelt. Amikor már vége volt a forgatásnak, elárulta nekem, hogy a szomszédai utálják őt, mert emlékezik, amikor a felejtésnek jött el az ideje. A felejtésnek jött el az ideje.
Az előszó általában a könyvek megírása után készül el, viszont a közönségtől elvárják, hogy először is ezt olvassa el. Hat hónapja is már, hogy a könyvet nagyjából befejeztem. A szerkesztő, Faith Sale meg én, éppen az utolsó öltésekkel piszmogunk, aztán ez is mehet a többi közé. A hat hónap során Lily leányom nyolcéves lett. Az Orosz Birodalom összeomlott. Azokat a fegyvereket, amelyeket az oroszok számára tartogattunk, bőkezűen és nagy egyetértés közepette Irakon próbálgatjuk. Irak lakossága a volt Szovjetunió népességének töredéke. Tegnap az Elnök arról beszélt, hogy miért nincs más megoldás, mint Irak szétbombázása. A beszéd a televíziózás történetének legnagyobb tetszésindexét hozta, ehhez foghatót csak Mary Martin ért el a Pán Péterben. Igen. Én meg
ugyanazon a napon a Weekly Geardian nevű angol újság kérdőívet válaszoltam meg. Közreadom: K: Hogyan képzeli a tökéletes boldogságot? V: Elgondolom, hogy valahol valami azt akarja, hogy mi idelent jól érezzük magunkat. K: Ki az az elő személy, akit legjobban csodái? V: Nancy Reagan. K: Milyen vonást helytelenít a legjobban másokban? V: A szociáldarvinizmust. K: Milyen kocsija van? V: 1988-as Honda Accord. K: Mi a kedvenc illata? V: Ami a pékműhely hátsó ajtaján száll ki. K: Mi a kedvenc szava? V: Ámen. K: Mi a kedvenc épülete? V: Manhattanben a Chrysler Building. K: Milyen kifejezést visz a leginkább túlzásba? V: „Elnézést." K: Mikor és hol volt Ön a legboldogabb? V: Tíz évvel ezelőtt a finn kiadóm elvitt egy ottani falusi kiskocsmába. Az örök fagy határán sétáltunk, amikor egyszer csak érett fekete áfonyával teli bokrokhoz értünk. A fekete áfonyák mélyhűtött állapotban voltak. A szánkban azután lassan felengedtek. Akkor valahol valami azt akarta, hogy mi idelent jól érezzük magunkat. K: Hogyan szeretne – meghalni? V: A repülőgépem nekiütközne a Kilimandzsáró csúcsának. K: Mi volna az a tehetség, aminek a. legjobban szeretne a birtokában lenni? V: Csellózás. K: Ön szerint mely adottság értékét túlozzák el a leginkább? V: A fogsorét. K.V. 1991. január 17.
I 1980-ban jelent meg a Virágvasárnap (Palm Sunday) című esszékötetem. Beszédek is voltak benne, hevenyészett életrajzi megjegyzéseimmel. Utóbbiaknak afféle rögzítő-pólya vagy gipszkötés gyanánt kellett volna szolgálniuk. Jelen könyv a Virágvasárnap folytatása, nem mintha bárki is igényelte volna a folytatást. Megtörtént dolgok, elhangzott értékítéletek következnek itt; úgy indáznak egymásba, mintha valami abszurd élőlény végtagjai. lennének, mondjuk dr. Seuss modorában. Dr. Seuss nagyszerű író, kitűnő gyermekkönyv-illusztrátor. Ő rajzolja azokat a százlábú halakat, dús tollú medvéket, kecsesen repülő tevéket. Vagy egyszarvút, bár azt-nem dr. Seuss. találta ki. (Dr. Seuss igazi neve Theodor Geisel. Ő 1904-ben született, én 1922-ben.) Amikor 1940-ben beiratkoztam a Cornell Egyetemre, csatlakoztam a Delta Ipszilon diáktársasághoz. Volt nekünk egy alagsori bárunk az egyetemen. A falon dr. Seuss freskói díszelegtek. Jóval azelőtt pingált, hogy én az egyetemre kerültem. Később azután valami művészhajlamú egyén szépen felerősítette a kontúrokat, sőt ki is színezte őket. (Ha netán nem ismernék dr. Seuss rajzait, el-árulom, hogy elképesztően kacskaringózó állatfiguráit ezernyi ízülettel és füllel és farokkal, orral meg lábakkal vértezte fel, azután élénk színekkel töltötte ki őket. Egyes delírium tremensben szenvedők pont ilyeneket látnak. Persze a delírium tremensesek többsége, úgy hírlik, patkányt lát.) Dr. Seuss egyébként Dartmouthban végzett, nem is volt tagja a Delta Ipszilonnak. Akkor firkálta össze a falakat, amikor Ithakában arénázott a festő cimborájával, Hugh Troyjal. Troy viszont a Cornellre járt, és Delta-tag is volt. Troy legendás mókamesternek számított. (Munkásságában nem a haszonszerzés, csakis a közjó érdekei vezérelték.) Troy időnként felkereste a Deltát, és dicső tetteivel traktálta a hozzám hasonló zöldfülűeket. Egyszer például Troy felszállt a New York-i metróra egy csomó barátjával. Azt színlelték, hogy nem ismerik egymást. Mindez szilveszter hajnalán történt. Troy és seregének harcosai ugyanabba az újságba meredtek, amelynek címoldalán öles betűk adták hírül, hogy Hoovernek vége, jön Roosevelt. Troy egy évvel azelőtti újságokat őrizgetett erre az alkalomra. (Roosevelt földcsuszamlás-szerű diadala 1934 elején lehetett. Akkor én tizenegy éves voltam, a Nagy Gazdasági Válság negyedik évében járhattunk.) Szóval, felszálltak a metróra, és egy-két megálló múlva ők egyedül utaztak a szerelvényen. Máskor Troy megvásárolt egy kerti padot, a számlát is jól eltette; Lerakta a padot a Central Parkban, majd – a barátjával – ráült és várta, hogy arra jöjjön egy rendőr. Akkor mindketten felpattantak, megragadták a padot, és elnyargaltak vele. A rendőr utánuk. Amikor beérte őket, Troy előhalászta a nyugtát: igazolta, hogy a pad az övé. Ezt jó sokszor végigjátszották. Lassan a Central Park összes rendőre felfogta, hogy Troy a saját privát padján ücsörög. Ekkor viszont Troy nekilátott, és a város tulajdonában levő padokat is kezdte ide-oda hurcolni A rendőrök békében hagyták. Troy és társai hatalmas kupac padot halmoztak fel a Central Park egy félreeső zugában. Zöldfülű korszakomban is (amikor még éretlen volt a világképem) úgy ítéltem meg, hogy gyenge vicc volt ez a padhistória. Nehéz fizikai munka, az eredmény meg: semmi. De tisztelettu-dóan csüggtem Troy minden szaván, elvégre azért írattak az indianapolisi középiskolából igazi, rendes, borostyános egyetemre, hogy hátha ragad rám valami kis kifinomultság. (Bezzeg, ha az Indianai
Egyetemre, vagy Purdue-ba, Wabashra vagy DePauw-ra küldenek, talán szenátorságig vihettem volna.) Troy távoztával én is tréfákkal kísérleteztem. Például elmentem olyan záróvizsgákra, ahol semmi keresnivalóm nem volt. Be sem voltam ezekre iratkozva. Szépen írtam, írogattam a dolgozatomat, de egyszer csak hirtelen felpattantam, a tanár képébe vágtam a szétszaggatott dolgozatpapírt és távoztam. Persze, az ajtót is jól bevágtam magam után. Annyi bizonyos, hogy sokakat ihlettem utánzásra, hiszen az efféle magatartásból idővel járvány válik. Siker! Az utolsó alakításommal éppúgy saját magamból csináltam bohócot, mint a legelsővel. Akkoriban a férfi hallgatóknak kötelező volt tartalékos tiszti kiképzésen részt venni. Engem, ha hiszik, ha nem, a lóvontatású tüzérséghez osztottak be. (Bizony, jó régen történt!) Mire az első évfolyamot befejeztem, az Egyesült Államok hadban állt Németországgal, Olaszországgal és Japánnal. Jelentkeztem a hadseregbe, és vártam a sorozást. Egy vezérőrnagy vett szemügyre bennünket. Magamra aggattam minden elképzelhető érmét, úszóversenyzőit, cserkésztábori jelvényt, igazolást, hogy eljártam a vasárnapi iskolába. A medáliák többségét innen-onnan kértem kölcsön. Nyilván nem volt ki az összes kerekem, merthogy gyakorlatilag mindig és mindenből elhúztak, még a tartalékos tiszti tanfolyamon is. A vezérőrnagy nem szólt semmit, csupáncsak megkérdezte a nevemet. Biztos vagyok benne, hogy jelentette az ügyet; jól is tette, ez volt a dolga, A jelentés – ez is rendjén való – végigkísérte hároméves főállású katonáskodásomat. Garantálta, hogy a háború legeslegvégéig se vihessem többre őrvezetőségnél. Nem is ártott, sőt a sors nagy kegyének tartom. (Felművelt közlegényeknek éppen elég gondolkodnivalójuk akad!) Amikor véget ért a háború (ezelőtt 45 évvel!), mint mindenki más, én is jogosult lettem egy jelvény és némely szalagok viselésére. A jelvények és szalagok katonai szempontból helyénvalóak és tiszteletre méltóak. Csakis az én kényszeredett belenyugvásom az oka annak, hogy nem látok különbséget a sorozásra feltűzött idétlen jelvénykollekcióm és a rendjel között. Én aztán tudom, mivel is érdemeltem ki azt a medált. A sihederkori tréfa sokáig elkísért. vagy mondjam így: előrevetítette az árnyékát? Van-e olyan ember, aki azért járt rendes, borostyános egyetemre, hogy végül is az örök közlegénységig vigye? Van hát. Én. (Meg Norman Mailer. Neki is megvan a maga mondanivalója az adott tárgyban.) Családunk indianapolisi ága népes volt és összetartó. Az volt nálunk a szokás, hogy keleti egyetemre iratkoztunk be, de azután visszajöttünk Indianapolisba. Alex bácsikám például a Harvardra járt. A legelsó dolgozatának ez volt : címe: „Miért választottad ezt az egyetemet?" alex bácsi fogalmazásának. elsó mondata így hangzott: „Én azért jöttem a Harvardra, mert a bátyám a MIT -re jár.” A szóban forgó bátya egyébként id. Kurt, aki építésznek tanult akkoriban. Ő volt az apám. Sok év múltán, amikor örökös közlegényként bevonultam a hadseregbe, apám így biztatott: „Remek. Ott majd megtanulod a rendet.” (Vicces kedvű ember volt, de amikor ezt mondta, egyáltalán nem viccelt. Komoran nézett rám. Szóval, irtó rendetlen lehettem.) Azután apám meghalt, és a freudi kannibalizmus jegyében elhagytam a nevem mellől, hogy „ifj." (Ezért .szoktam némely bibliográfiákban egyszerre apaként és fiúként feltűnni. Hol így szereplek: Kurt Vonnegut, Jr., hol meg csak így: Kurt vonnegut.) Apámról is írtam, a cikk az Architectural Dsgest-ben jelent meg: „Amikor apám hatvanöt éves volt, én meg huszonhét, azt hittem, hogy ő már nagyon öreg. Elmondtam neki, hogy szerintem mennyi élményt nyújthatott számára az építészet. Meglepett, amikor [2]
közölte, hogy soha semmilyen élményt nem nyújtott a foglalkozása, amelynek nem a művészetekhez van köze, csakis a számvitelhez. Ereztem, hogy itt valami nincs rendjén, hiszen egészen addig a pillanatig éppenséggel azt igyekezett elhitetni velem, hogy az építészet jó kis buli. Ma már értem, milyen lovagias volt az apám, amikor egészen addig a pillanatig nem árulta el az igazat. Amíg a két testvérem meg én fel nem nőttünk, azt az illúziót táplálta bennünk, hogy pompás dolog az ő hivatása, és alig várja az újabb jó kis szakmai kihívásokat, amelyek kemények ugyan, de remek szórakozást kínálnak. Az igazság azonban az volt, hogy a Nagy Gazdasági Válság, majd pedig a második világháború éveiben szinte minden építkezés megszűnt. Apám is alig kapott munkát. Negyvenöt és hatvanegy éves kora között gyakorlatilag nem volt megrendelése. Boldogabb korszakban ezek lehettek volna az o leg-szebb évei. Nyilvánvaló adottságai, felhalmozott tapasztalatai és hírneve alapján bármely – némi képzelőerővel is megáldott – ügyfelében azt az érzést kelthette volna, hogy apám még Indianapolis elhagyása nélkül is világhírű lehetne, vagy – másként mondva – őszinte örömét leli a munkájában. Újabban sok szó esik a szegénységről. Nekünk persze soha nem kellett az ingyenkonyhán levesért sorba állni. A válság alatt is mindvégig volt mit ennünk. De apámnak be kellett csuknia a céget, amelyet az ő apja alapított. Ez volt Indiana legelső hivatalosan bejegyzett építészeti vállalata. El kellett bocsátania a hat alkalmazottat is. Persze, apróbb-nagyobb megrendelései azért adódtak. Ma már tudom, hogy olyan igénytelen tervezéseket bíztak rá, hogy egy kezdő műszaki rajzoló álmában is elkészítette volna őket, Ha nem kellett volna úgy a pénz, apám nyilván ezzel hárította volna el az efféle felkéréseket: „Miért nem fog inkább egy darab kockás papirost meg ceruzát? Ha az asszony is segít, biztosan elboldogulnak.” Ezt egyébként apám a második világháború után mondta – a fülem hallatára – egy ügyfélnek. Csupa jó szándékból. Valóban segíteni akart. A háború alatt teljesen felhagyott az építészet-:el, és az Atkins Fűrészgyárban helyezkedett el mint raktáros. A fűrészgyárban valamilyen fegyver készült, lehet, hogy szurony. Ekkoriban halt meg apám felesége. És ekkoriban ébredt rá arra, hogy három gyermeke közül már egy sem tér vissza Indianapolisba, ha vége a háborúnak, mert a munkájuk távol tartja majd őket Indianapolistól. Szóval, ismét jól kipurcant. Amikor azután, ha a gyerekei nem is, de a jólét visszatért Indianapolisba, apám betársult egy új építész cégbe, ahol messze ó volt a legidősebb. A hírneve továbbra is töretlenül ragyogott. A városban mindenki ismerte és nagyon szerette, mellesleg ő alapította a Gyermekek Múzeumát, ami ma már világhírű. Különösen a Bell Telephone irodaházával aratott nagy tetszést, ez az Északi Meridian utcán áll. A terv persze még a nagy tőzsdekrach előtt készült. A háború után a Bell cégnél elhatározták, hogy új emeleteket húznak az épületre, az első nyolc emelet stílusában. Nem az apámat bízták meg, holott nem volt sem szenilis, sem iszákos, és egyáltalán nem volt rossz bőrben. De a Bellnek az egyik építész olyan, mint a. másik. A Bell megrendelte a munkát, a kivitelező meg kivitelezte. Jól. Ennyit az építészet gyönyöreiről. Ezután nem sokkal apám visszavonult. Egyedül élt az Indiana állambeli Brown megyében. A hátralévő életében cserépfazekakat készített. Még a fazekaskorongját is maga csinálta; Fenn, a hegyek között halt meg, 1957-ben. Hetvenkét éves volt. És ahogy most megpróbálok visszaemlékezni arra, hogy milyen is volt az én apám, amikor a gyerekeit kellett eltartania és alig kapott értelmes feladatot, eszembe jut egy hasonlat. Apám mint Csipkerózsika. Alszik a rózsaágyban, várja a herceget. Erről viszont természetesen az jut eszembe, hogy minden egyes építész, akit ismerek, akár jól megy a sora, akár nem, mintha egész életében várakozna. Egyre csak várják azt a nagylelkű, törődő ügyfelet, aki lehetővé teszi, hogy a szárnyaló
képzeletű művésszé változzanak át. Akinek megszülettek. Szóval, az apám életét felfoghatjuk igencsak szomorkás tündérmesének is. Apám: Csipkerózsika. 1929-ben nem is csak egy, de tucatnyi herceg, köztük maga Bell Telephone is nekigyürkőzött, hogy utat vágjon hozzá a sűrű bozóton át. De aztán mind lebetegedtek, vagy tizenhat esztendőre. És amíg ők a kórházban feküdtek, egy gonosz boszorka szépen átváltoztatta Csipkerózsikát. De mivé varázsolta? Rip Van Winkle -lé. Amikor a válság beütött, engem a magániskolából állami iskolába írattak át. Új barátokat vittem hát haza, akik szemügyre vették apámat. Új barátaim Indiana farmertársadalmának tíz év körüli nemzedékét alkották. Előszór ők mondták nekem, hogy apám egzotikus, akár az egyszarvú. Akkoriban az apám nívóján álló férfiak sötét öltönyt viseltek, fehér inget és egyszínű nyakkendőt. Apám viszont úgy festett, mintha az Üdvhadsereg rongyaiból szedte volna össze a ruhatárát. Egyetlen darab sem illett a másikhoz. Ma persze már tudom, hogy apám nagy műgonddal válogatta ki a holmijait. Ezeket színek és anyagok szerint is párosította. Érdekesnek, végső soron jól öltözöttnek akart látszani. Más apák borús homlokkal beszéltek a szénárakról, vas– és gabonakilátásokról, épületfáról, cementről, miegyébről, és persze Hitlerről, Mussoliniról, Az én apám azonban barátot és meglepett idegent egyaránt arra ösztökélt, hogy vizsgálják meg mindennapi tárgyaikat, akár a természet alkotta őket, akár emberkéz. Felszólította környezetét, hogy ünnepeljék a sok csodálatos mesterművet. Amikor klarinétozni kezdtem, apám közölte, hogy az ezüsttel díszített fekete hangszer: mestermű. Függetlenül attól, hogy szól-e egyáltalán. Elbűvöltek a sakk-készletek, noha gyatra sakkjátékos volt. Új barátaimmal egyszer elkaptunk egy lepkét, Odavittük hozzá, hogy megtudjuk, miféle lepkét fogtunk. Apám lelkesen közölte, hogy a nevét ugyan nem ismeri, de mindannyiunknak egyet kell értenünk vele abban, hogy ez a pille: mestermű. Odáig új barátaim még soha nem láthattak kozmikus embert, szerintem azóta se. Apám volt az első, és alighanem az utolsó is. Körülbelül annyira tartotta tiszteletben a politikát vagy az államhatárokat, mint – kezdem elkoptatni – az egyszarvú. A szépség bárhol fellelhető és létrehozható – ilyen egyszerű az egész. Az AT&T. Telefontársaság is felhúzott egy épületet Manhattan szigetén, nem messze a lakásomtól A telefontársaság nem igényelte apám szolgálatait, de úgysem tudták volna már felébreszteni. A telefontársaság inkább Philip Johnsont bízta meg. Ő olyan Csipkerózsika, akit egész életében rajongó hercegek költögettek. Haragudjak-e a sorsra, amiért apámnak nem juttatott annyi ébresztést, mint Mr. Johnsonnak? Megpróbálom elgondolni, mit felelne erre az apám az élőket és holtakat elválasztó téridő bugyraiból. Azt mondaná: „Ne sajnálj engem, csak mert fiatalabb koromban vártam a kihívásokat, de soha nem jöttek. Ha szerény fejfámra, odakint a Crown Hill temetőjében – aránylag későn – sírfeliratot vésetnél, írasd ezt: »Egyszarvúként is tűrhető volt.«” Az a cikk itt ér véget. Ma hozzátenném, hogy apám igyekezett a szép napokat elraktározni. (Ez a trükk a tralfamadoriak számára gyerekjáték volt. Az ötös számú vágóhíd olvasói is tanúsíthatják.) Apám úgy járt el, hogy a kellemes dokumentumokat farostlemezre enyvezte, és lefújta bútorlakkal. Az eljárásnak köszönhetően ma is dolgozószobám falán függ az alábbi mumifikált levél: „Kedves Papi! A Collier-kiadó megvette az első írásomat. Tegnap délben kaptam meg a csekkjüket. (750 dollár, de 10 százalék ügynöki jutalékot levontak.) Ráadásul még két másik munkámnak is jó esélye Azt hiszem, sínen vagyok. A legelső honoráriumot betettem a takarékba. Ha netán kapok még, azt is [3]
beviszem a bankba, egészen addig, amíg a General Electrictől húzott éves fizetés összegét el nem érem. Ha még négy munkát eladnék, nemcsak hogy elérném, de még félre is tudnék rakni (ilyet sem csináltam még soha). Akkor aztán otthagyom ezt a rohadék, lidércnyomásos állást és – Isten engem úgy segéljen – többé nem szegődök el sehová. Évek óta nem voltam ilyen boldog. Szeretettel: K” K a keresztnevem kezdőbetűje; apám hívott így. A levél aligha irodalomtörténeti mérföldkő, de arról az ösvényről, amelyet a születéstől a halálig majd bejárok, úgy sejlik fel, mint Stonehenge. A levél dátuma: 1949. október 28. A farostlemez másik oldalára viszont apám önnön üzenetét ragasztotta. Szépséges kézírásával A velencei kalmárból ezt a két sort rótta fel: „Az eskü – eskü! Esküm szállt az égbe: Hamis eskü terhelje lelkemet?" [4]
II Állítólag az olyan erdőkben, ahol egyszarvú is él, ha egy leány leül a tisztásra, az egyszarvú odamegy hozzá, és szépen az ölébe hajtja a fejét. Az egyszarvú befogásának ez a legjobb módszere. Az eljárást nyilván olyan leány fedezte fel, aki nem is azzal a szándékkal ült le a tisztáson, hogy egyszarvút fogjon magának. Az se lehetett neki nagyon kellemes, amikor az egyszarvú a fejet szépen az ölébe fektette. (Hol is tartok?) Gvermekkoromban – és később is – nővérem, Alice volt ez a leány, és apám a fel-felbukkanó, kísértetiesen elvarázsolt egyszarvú. (Alice sok évvel ezelőtt meghalt. Irtózatosan hiányzik.) A másik testvérem, Bernard – ő az, aki Bostonba ment egyetemre –, soha nem tudta befogni az egyszarvút. Én sem. Apánk számára mi nem voltunk elég érdekesek. Ami a bátyámat és engem illet, nem csináltunk ebből nagy ügyet. Kemény fickók voltunk. Kibírtuk. És akadtak más hódolóink. (Edith lányom – roppant szerencsétlenül – egyszer férjhez ment egy bizonyos Geraldo Riverához. Ez a Rivera délutánonként a televízióban látható. Embereket faggat, volt-e olyan élményük, amire általában azt lehetne mondani, hogy fantasztikus. Az illetőt azért ezen a helyen hozom szóba, mert néhány interjúalanyát közeli rokonok szexuálisan zaklatták. Sietek határozottan kijelenteni, hogy gyöngéd apánk soha nem zaklatta szexuálisan nálam öt évvel idősebb nővéremet. Akárcsak a többi leány akinek volt már az ölében egyszarvú feje, Alice – a legrosszabb esetben is – csupán zavarba jött.) Apánk – amióta csak én, legkisebb gyermeke, az eszemet tudom – mindig is az állítólagosan irgalmasabb másik nem köréből szeretett volna igazán megértő barátra szert tenni. Anyánk ugyanis – az ő felesége – fokozatosan megháborodott. Kizárólag a házban, fröcskölte apámra gyűlölete mérgét. Ez a méreg olyan romboló sav volt, mint a flórhidrogóen. A flórhidrogén – vagyis folsav – még az üveget is átmarja, onnan ráfolyik az asztalra. Azt is kilyukasztja, azután keresztülrágja magát a padlón, és a pokol fenekéig meg sem áll. (A helyzet az, hogy a folsav a viasszal nem tud elbánni. Amikor a Cornellre jártam – diákkörünkből a legtöbben műszaki tárgyakat hallgattak –, ez a tréfás kérdés járta: „Ha feltalálnák a mindent oldó hígítót, milyen edényben tárolnánk? A helyzet továbbá az, hogy gyakorlatilag a víz is mindent oldó hígító, éppen csak az üveggel nem boldogul.) A Virágvasárnapban eléggé határozottan amellett kardoskodtam, hogy anyám titkolt és kezeletlen elmebaja veleszületett betegség volt, inkább a sok-sok kártékony patikaszer ment az agyára. Az alkohol, na meg a töméntelen pirulák, receptre felírt nyugtatók. (Azt már nem érhette meg hogy a doktorok néminemű ajzószerekkel pörgessék fel.) Készséggel elfogadom, hogy anyám örökölhette a nyavalyáját, de az is tény – erre is részletesen kitérek a Virágvasárnapban – hogy a családunkban még nem akadt igazi őrült. Akárhogy is, tökmindegy. Nem álltam neki, hogy magam válogassam össze a felmenőimet. Úgy tekintek az agyamra és az egész testemre, mint egy házra, amely már réges-régen készen állt,. mikor én megszülettem. (A manhattani házamat egyébként 1862-ben egy L. S. Brooks nevű egyén építtette, próbaképpen. Öt és fél méter széles, de befelé tizennégy méter. Háromszintes. Ez a Brooks mindjárt húsz pont ugyanilyen házat rendelt!) Egyszer, épp mikor javában folyt Bush és Dukakis között az ocsmány vetélkedés, hogy melyikőjük
legyen az Amerikai Egyesült Államok elnöke – a majdani győző szerte az országban azt ígérte a világos bórú gazdagabb embereknek, hogy megvédi őket a szerte az országban található, sötét bőrű, szegényebb emberektől –, meghívtak Philadelphiába, hogy szólaljak fel az Amerikai Pszichiátriai Társaság rendezvényén. Öröklött agyam öröklött hangképző szerveim révén ezt hozta az ott egybegyűltek tudomására: „Mélyről jövő, őszinte tisztelettel köszöntöm önöket. Nagyon nehéz lehet boldogtalan embereket boldoggá tenni, különösen, ha a boldogtalan embereknek olyan, könnyen felírható szerekre volna szükségük, mint például táplálék, lakás, egy-két megértő barát, meg szabadság. Nagy megbecsülése az írói mesterségnek – ami nem más, mint igaz és kitalált történetek pénzért történő értékesítése –, hogy meghívták körükbe barátomat és kollégámat, Elie Wieselt. Meg engem. Önök talán ismerik dr. Nancy Andreassen munkásságát. Ő az Iowai Orvosi Egyetemen hivatásos írókkal készített interjúkat. Az Iowai Orvosi Egyetem híres írókurzusán ugyanis azt kutatták, hogy az írók neurózisa különbözik-e a nem írók neurózisától. Kiderült, hogy a legtöbb író, magamat is beleértve, depresszióra hajlamos egyén, és a családjukban szintén sokan hajlamosak depresszióra. Andreassen eredményeinek általánosításával a következő – meglehetősen elnagyolt – szabályt állítottam fel: aki nem depressziós, nem lehet jó regényíró. A másik – kultúrtörténetünkből levezetett – szabály viszont mára mintha érvényét vesztette volna. Ez úgy szólt, hogy olyan amerikai író nem lehet Nobel-díjas, aki nem iszákos. Lásd: Sinclair Lewis, Eugene O'Neill, John Steinbeck. Ernest Hemingway még öngyilkos is lett. Szerintem ez a szabály főleg azért vesztette érvényét, mert a mi hazánkban a művészi érzékenységet többé nem tekintik női tulajdonságnak. Azelőtt a felkért előadó a szereplése előtti éjszakán valami bárban kénytelen volt jól orrba vágni egy-két alakot, bizonyítandó, hogy ő aztán nem az a tegnap még undorítónak kikiáltott képződmény, azaz homoszexuális. Elie Wiesel hírnevét az Éjszaka című könyvével alapozta meg. Ez a mű a Holocaust rettenetéről szól. Elie Wiesel – kisfiúként – a népirtás szemtanúja volt. Én Az ötös számú vágóhídnak köszönhetem a hírnevemet. A könyv ama Holocaustról nem, csak az amerikaiak és britek vonatkozó válaszáról szól: Drezda felperzseléséről és szétbombázásáról. Ebben a könyvben egy fiatal amerikai gyalogos közlegény tesz tanúságot. Én voltam az a tanú. Nekem is, Wieselnek is német a nevünk. Dr. Dichternek is német a neve; ő hívott meg bennünket ide. A pszichiátria leghíresebb úttörőinek a neve szintén német. Nem lennék meglepve, ha a jelenlevők – akár zsidók, akár keresztények – többségének felmenői Németország. vagy az Osztrák-Magyar Monarchia polgárai lettek volna. Hazájuk csodálatos zenét, festészetet, színházművészetet és sok tudományos eredményt hagyományozott ránk. De ránk hagyták azt a rémálmot is, amelyből – szerintem – soha többé nem lehetséges a felébredés. A Holocaust szinte teljes magyarázatul szolgál arra nézvést, hogy Elie Wiesel miért írja azt, amit ír, és hogy miért olyan ember ó, amilyen. Drezda felperzselése és szétbombázása a legcsekélyebb magyarázatot sem kínálja arra nézvést, hogy miért azt írom, amit írok, és miért vagyok az, aki vagyok. Biztosra veszem, hogy önök nálam ezerszer pontosabban tudják ennek a ténynek az okait is. Drezda engem a legkevésbé sem érdekelt. Egyetlen drezdait sem ismertem. Az is biztos, hogy a felperzselést megelőzően szemernyi örömben sem volt részem ott. Odahaza, Indianapolisban láttam ugyan drezdai porcelánt, de giccsesnek tartottam. Tessék: a német nyelvet beszélő emberek újabb csodálatos ajándéka, A varázsfuvola, meg a pszichoanalízis mellé: a giccs felbecsülhetetlen értékű kifejezése. A drezdai porcelán egyébként nem is Drezdában készült, hanem Meissenben. Meissent kellett volna felperzselni.
Természetesen csak tréfálok. Bármivel hajlandó vagyok tréfálni, csak hogy viccesnek tartsanak. Gyakran a legrémesebb helyzetekben sütöm el a vicceimet. Emiatt már két asszonynak is módja nyílt rettenetesen megbánnia, hogy feleségül jött hozzám. Minden remek hely az egész világ kincse, nemcsak az ottaniaké. Bármelyiket perzselik is fel, az az egész bolygónk katasztrófája. Mielőtt katona lettem volna, újságíró voltam. Az maradtam Drezdában is – idegenek nyomorúságának kukkolója. Kívülállóként figyeltem az eseményt. Elie Wiesel viszont – kisfiúként – maga volt a látó és a látvány. Én már fiatal férfi voltam akkor. Drezda felperzselése gyorsan történt; a hadtörténészek kedvelt kifejezésével élve: sebészi pontossággal. Érvényes rá a tragédia arisztotelészi ideálja, hogy tudniillik a dolog férjen be huszonnégy órába. A Holocaust viszont vontatottan haladt. Nagyon elhúzódott. A németeknek én élve kellettem, mert azt gondolták, hátha becserélhetnek engem és a többi elfogott bajtársamat az ő elfogott bajtársaikra. A németek és hasonszőrű osztrák, magyar, szlovák, francia és ukrán, román és bolgár és sok más nációhoz tartozó bűnsegédeik Elie Wieselt meg akarták ölni. Nem csak őt. Mindazokat, akiket Elie Wiesel valaha is ismert, sőt azokat is, akik a leghalványabb hasonlatosságot mutatták vele. Elie Wiesel apja meg is halt. A halál oka: alultápláltság, rabmunka, végső elkeseredés. Vagy ciángáz. Elie Wiesel azon igyekezett, hogy az apja ne haljon meg. Nem ment neki. Az én apám, csakúgy, mint szeretteim-többsége, békében és biztonságban éldegélt Indianapolisban. Elie Wiesel apjának depresszióját ki lehetett volna kúrálni. Ennivalóval, pihenéssel, na meg törődéssel, szeretettel. Nem a lithiumra, torazinra, prozacra vagy tofranilra lett volna szüksége. A Chicagói Egyetem antropológia szakán szereztem diplomát. A költészet eme ágának tanulmányozói arra keresgélik a választ, hogy mitől jó vagy rossz az emberek közérzete, a háborúkat, sebesüléseket, csúnya betegségeket és elemi katasztrófákat persze leszámítva, viszont figyelem-be véve kultúrát, társadalmat, történelmet. A tettesek némelyikét néven is neveztem a könyveimben. Sohasem egy-egy személy a tettes. A kultúra, társadalom és történelem az – és egyik gazfickó sem látványosan szobatiszta a lithiumtól, torazintól, prozactól vagy tofraniltól. Hasonlóan a legtöbb íróhoz, én is őrzök otthon egy csomó könyvkezdeményt. Nem akarják, hogy végigírjam őket. Vagy húsz éve egy doktor ritalint írt fel nekem, hátha ez majd átsegít a hullámvölgyeken. Szinte azonnal rájöttem, hogy a ritalin a vegytiszta paranoia párlata. El is hajítottam a szert. Akkoriban az SS-pszichiáter című könyvön piszmogtam. A történet egy orvosdoktorról szólt volna, akit előbb pszichoanalizálnak, majd Auschwitzba vezénylik. Az a dolga, hogy kezelje a személyzetnek a különleges munka ellen berzenkedő részét. Csupán a beszéd-terápia eszköze áll a rendelkezésére, lévén, hogy mást még nem találtak fel. A cselekmény még azelőtt játszódik, hogy – de inkább hagyjuk. Szóval. Talán nem kell az egész könyvet megírnom ahhoz, hogy ismertessem a tézisemet: az elmekórtan művelői a világ különböző pontjain és különböző korszakokban szükségszerűen kerülnek abba a helyzetbe, hogy egészséges embereket kell boldogabbá tenniük, miközben a kultúra és a társadalom megkergült körülöttük. Sietek leszögezni, hogy a mi országunkban a helyzet nem ennyire súlyos. Nálunk a cél az, legalábbis számomra úgy fest, hogy értelmes, művelt embereket kell megtanítani a buta beszédre. Akkor lehetnek ugyanis népszerűek. Itt van Michael Dukakis. Itt van George Bush. Azt hiszem, önök valójában az én drága fiam, Mark Vonnegut miatt hívtak meg. Most már Vonnegut doktor. Gyönyörűséges idegösszeomlása volt, gumiszoba, kényszerzubbony, hallucinációk, megagyalta a nővérkéket, ahogy illik. Rendbe jött végül, és írt egy könyvet, Expresszvonat a Paradicsomba a címe, nemsokára duplafedelű kiadása is megjelenik, új utószóval. A fiamat kellett
volna meghívniuk. Először is sokkal olcsóbban megúszták volna, azonkívül nem fecseg össze-vissza. Jó előadó. Amikor elmeorvosok körében lép fel, egyszer csak felteszi a kérdését, amire kézfeltartással kell válaszolni. Lehetnék az ő megbízottja most, és én is feltehetném azt a kérdést. Tartsa fel a kezét, aki önök közül már szedett torazint. Köszönöm. Aki még nem próbálta, próbálja ki – ezt szokta mondani a fiam. Meg hogy nem fog megártani. Elvittem egy magán diliházba, ahol megállapították, hogy skizofrén. Ez Brit Columbiában történt, ahol a fiam kommunát alapított. Egyébként én is azt gondoltam, hogy skizofrén. Depresszióst még nem láttam úgy viselkedni, mint Mark. Mi, depressziósok, szomorkodunk. És alszunk. Szó ami szó, amit Mark művelt közvetlenül azután, hogy felvették a kórházba, mindennek nevezhető, kivéve a depressziót. Mark ugyanis addig ugrált a gumiszobájában, amíg meg nem kaparintotta a plafonról a villanykörtét. Mindegy – Mark kellőképpen meggyógyult ahhoz, hogy megírja a könyvét és elvégezze a Harvard orvoskarát. Ma gyermekorvos Bostonban, van egy felesége, két szép fia és két szép kocsija. És egyszer csak, nem is olyan régen, az elmeorvosok többsége úgy döntött, hogy az olyanokat, akik könyvet írtak a skizofréniából való felépülésükről, helytelenül diagnosztizálták. Nem számít, hogy milyen eleven gyagyásnak látszottak a betegségük alatt, igazából depressziósok ők is. Miért ne. Amikor Mark értesült az új diagnózisról, örvendezett. „Nagyszerű diagnosztikai találmány – mondta. – Ma már tudjuk, hogy amennyiben a beteg rendbe jön, biztosan nem skizofréniája volt. Az is tény, sajnos, hogy az én fiam is bármiről képes tréfálkozni, csak hogy viccesnek tartsák. Mi volt a betegsége? Könyvének új utószavában maga taglalja ezt, higgadtabban és komolyabban. Van ebből pár példány nálam, talán már le is másolták mostanra. Akit érdekel, vegyen el belőle. A fiam már nem hisz úgy az óriás dózisú vitaminkúrákban, mint egykor, amikor ó maga meg nem volt orvos. Viszont most is jobban bízik a biokémiában, mint a beszédben. Jóval azelőtt, hogy Mark begolyózott, úgy tartottam, hogy az elmebajt vegyszerek okozzák. A történeteimben is így van ez. Egyik írásomban sem fordul elő, hogy ezt vagy azt a szereplőt egy másik szereplő, vagy valamely esemény kergetné őrületbe. Már gyermekkoromban is úgy véltem, hogy az elmebajnak kémiai alapja van. Volt ugyanis a családunknak egy bölcs, kedves és szomorkásan fanyar barátja, dr. Walter Bruetschnek hívták. Ő vezette Indiana állam hatalmas és félelmetes idegklinikáját. Gyakran mondogatta, hogy a betegei kémiai problémákkal küszködnek, és nem sokat lehet segíteni rajtuk, amíg a kémia ilyen fejletlen. Hittem neki. Így azután, amikor az anyám megőrült – ez jóval azelőtt történt, hogy a fiam megőrült, de még azelőtt is jóval, hogy a fiam egyáltalán világra jött –, és amikor az anyám végül öngyilkos lett, a vegyszereket hibáztattam. Ma is a vegyszereket okolom, bár az anyámnak szörnyű gyermekkora volt. Két vegyszert meg is tudok nevezni: a barbiturátokat és a szeszt. Ezek persze nem örökletes dolgok. A barbiturátokat például a háziorvosunk írta fel anyámnak, hogy tudjon aludni. Amikor anyám meghalt,– éppen katona voltam, egységünk pedig az európai bevetésre készült. Sikerült eltitkolnunk a betegségét, mert főleg otthon és főleg hajnaltájt teljesedett ki igazán. Az öngyilkosság tényét is sikerült eltitkolnunk, hála az együttérző és feltehetőleg politikailag elkötelezett halottkémnek. Miért akarják eltitkolni az őrültséget az emberek? Azért, mert ha híre megy az ilyesminek, a gyermekeik házassági esélyei romlanak. Most már sok mindent tudnak a családomról. Ha önök között akad olyan, akinek a gyermeke éppen házasodna, ezt az okos tanácsot adhatná neki: „Csak arra ügyelj, hogy Vonnegut nevezetűhöz ne menj." Dr. Bruetsch nem tudott segíteni anyámon, pedig egész Indiana államban ó volt a legjobb elme-
orvos. Dr. Bruetsch talán tudta, hogy az anyám őrült. Az is lehet, hogy nem tudta. Ha pedig tudta, hogy az anyám éjfél után mindig begolyózik, és mégis nagyon kedvelte őt, nyilván éppolyan tehetetlennek érezte magát, mint az apám. Akkoriban még nem jött létre a Névtelen Alkoholisták indianapolisi szervezete, pedig ez segíthetett volna. A Névtelen Alkoholisták indianapolisi szervezetét apám egyetlen fivére alapította. Alexnek hívták. Alkoholista volt, 1955 táján halt meg. Ugye, ugye. Hát nem elárultam önöknek még egy családi titkot? Alex bácsi titkát? Én vajon alkoholista volnék? Nem hinném. Az apám nem volt az. Az egyetlen elő testvérem, a bátyám sem az. Viszont nagy tisztelője vagyok a Névtelen Alkoholisták, a Névtelen Hazárdjátékosok, a Névtelen Kokainisták, a Névtelen Beteges Vásárlók, a Névtelen Falánkok s a többi, s a többi mozgalmainak. Ezek a szervezetek megörvendeztetnek engem, az antropológia tanulmányozóját, mert az amerikaiak egészsége szempontjából az, amit ők kínálnak, ugyanolyan fontos, mint a C-vitamin. A népes családról van szó. A mi civilizációnkban túl kevesen élnek népes családban. Az emberek azelőtt sok-sok rokon és barát megbíz-ható hálózatának vigaszára, nevelésére és mulat-tatására támaszkodhattak. Aztán jött a Nagy Amerikai Kísérlet. Nemcsak a szabadsággal kísérletezünk ám, hanem a gyökértelenséggel, a mobilitással és a lehetetlenül szigorú magány-nyal is. Hiú ember vagyok, különben aligha álldogálnék idefent és karattyolnék összevissza. Annyira persze nem vagyok hiú, hogy azt képzeljem, tőlem hallottak ezekről a dolgokról először. Kivéve azokat a laposságokat, amiket az anyámról, a fiamról és Alex bácsiról összehordtam. Önök boldogtalan emberekkel foglalkoznak. Percről percre, napról napra. Én viszont, ha csak tudok, kitérek az útjukból. Nelson Algren, a nemrég elhunyt író állította fel a nyugodt élet három aranyszabályát. Mellesleg Algren is depressziós volt, tehát vele is készült interjú az Iowai Egyetemen. A három aranyszabály pedig így hangzik: ne étkezz „Mama kedvence” nevezetű helyeken; ne kártyázz Doki becenevű egyénekkel és – ez a, legfontosabb – soha ne feküdj le olyannal, akinek még náladnál is több a problémája. Bizonyos vagyok abban, hogy amikor önök tablettákat írnak fel közepesen depressziós pácienseiknek – akik sokkal kevésbé betegek, mint anyám vagy a fiam volt –, ez jár az eszükben: „Ó, mennyire sajnálom, hogy a tabletták helyett nem inkább egy nagy és népes család éltető melegére bízom a gyógyulását.” Ezzel fejeztem be Philadelphiában az elmeorvosok előtt tartott beszédemet. Később elmondták, hogy megosztottam velük az életemet, és hogy erre nem is számítottak. (Már ti. arra, hogy annyi mindent elköpök magamról és a családról.) Volt nálam a fiam saját kórelemzéséből néhány példány. Elég riasztó eset, szétosztottam az írást az érdeklődők között. Ennek a kötetnek a Függelékében azt is el lehet olvasni, sok egyéb szemelvénnyel egyetemben. Ha nem válogatok így, nagyon körülményes volna a szövegben a haladás. (Ugyanezért az elkalandozásaimat, „félré"-imet, be-, ki– és oldalszúrásaimat „sima", anti-, hipo- és protéziseimet is zárójelbe tettem.)
III Amikor éjszakánként az anyámra rájött a bolondóra, a gyűlölet és megvetés parttalan, vegytiszta, eszméktől és gondolatoktól mentes folyama áradt, zúdult elő, rá apámra, a világ legszelídebb és legkedvesebb emberére. Anyám anyák napján halt meg, 1944-ben, egy hónappal a partraszállás előtt. Az övéhez hasonló tisztaságú női gyűlölettel talán tíz alkalommal találkoztam azóta. Nem hinném, hogy ehhez a fajta gyűlölethez bármi köze volna annak az embernek, akire ráömlik. Az apám bizonyosan nem érdemelte meg. A legvalószínűbb kiváltó ok a női nem évezredek óta tartó leigázottsága lehet, jóllehet az anyám és a többi gyűlölködő nő, akik feltételezhetően az én épülésemre produkálták magukat, legfeljebb annyira lehettek elnyomva, mint Kleopátra vagy Erzsébet királynő. Elméletem szerint minden nó folsavat tartalmaz, de az anyámban túltengett a folsav. Amikor az óra éjfélt ütött (valóban volt nekünk egy nagy állóóránk, tekintélyt árasztóan jelezte az órák múlását), bumm, előtört belőle. Olyan volt ez neki, mint a hányás. Nem tudta visszatartani. Szegény asszony! Szegény asszony! Az elmélet persze a kiagyalóját szolgálja. Azt sugalmazza, hogy sem az apám, sem én nem szolgáltunk rá ilyen mérvű gyűlöletre. Mindegy. Négy évvel azelőtt, hogy a művészek elűzték a kommunistákat, Prágában jártam. Egy helybéli író elmagyarázta nekem, hogy a csehek szívesen gyártanak tökéletesen zárt logikájú teóriákat, majd, merő öniróniából, romba döntik ezeket. Én is így teszek. (A kedvenc cseh szerzőm Karel Čapek. Az irodalomról szóló varázslatos esszéje is szerepel a Függelékben, bizonyosodjon csak be, hogy minden okom megvolt az ámulatra.) Hadd térjek vissza az apám és nővérem közti viszonyra, az egyszarvúra és a szűzre. Apám, aki körülbelül annyira lehetett Freud híve, mint Lewis Caroll, Alice-től merítette minden bátorságát és együttérzését. Leginkább azt a lelkesültséget kamatoztatta, amely mindkettejükben közös volt és a képzőművészetekre irányult. Ne felejtsék el, hogy Alice még kislány. Elég zavaró lehetett neki egyszarvúval az ölében élni, de főleg az viselte meg, hogy bármit rajzolt vagy gyurmázott, az apám úgy lelkendezett, mintha Michelangelo Pietája vagy a Sixtus-kápolna mennyezete került volna ki a keze alól. Alice későbbi élete (negyvenegy évesen már meg is halt) ezt megsínylette: lusta művész lett belőle. (Gyakran idézgetem is a mondását: „A tehetség még nem jelenti azt, hogy fel is kell használni.") Másutt azt írtam róla: „Egyetlen nővérem, Alice nagyszerű szobrász– és festőtehetség volt. Adottságaival viszont semmit sem kezdett. Száznyolcvanhárom centi magas volt és platinaszőke. Egyszer kijelentette, hogy ha görkorcsolyával végigszáguldana a Louvre vagy más hasonló óriásmúzeum – ezeket egyébként nem látta, igazából nem is volt rájuk kíváncsi, és most már persze soha nem is fogja őket megnézni – termein, minden egyes festményt, amely előtt elhalad, tökéletesen be tudna fogadni. Azt is mondta, hogy a mozaikpadlón végiggördülő kerekek a surrogást és kattogást elnyomva ezt üzennék neki: ér-tem, ér-tem, ér-tem. Azóta több művésszel is megvitattuk a dolgot. Olyan művészekkel, akik Alice-nél sokkal termékenyebbek és híresebbek. Mind megerősítették, hogy még egy ismeretlen festmény értékeit is képesek egyetlen szempillantással megragadni. Ha pedig a képnek nincsenek értékei, ennek eldöntésére is elég egy pillantás. Erről megint apám jut eszembe, aki azon küszködött, hogy festő legyen, miután a Nagy Gazdasági Válság korai és kedvetlen nyugdíjast csinált belőle. Új pályája kezdetén lett volna oka optimizmusra,
mert képei, akár csendéletek, akár portrék, akár tájképek voltak, mindig nagyon ígéretesen bontakoztak. Segítőkész anyám mondogatta is: „Ez valóban gyönyörű, Kurt. Most már csak be kellene fejezned.” Apám azonban elszúrta a képeket. Emlékszem egy portréjára. Egyetlen fivéréről, Alexről festette. Alex biztosítási ügynök volt, de „különleges ügynöknek” nevezte magát. Apám vázlatának néhány merész vonala több fontos igazságot is feltárt Alexet illetően. Még a kudarcait is valahogy ábrázolni tudta. Alex bácsi a büszke Harvard-diplomájával inkább irodalomtudós lett volna., mint biztosítási ügynök. Az arckép elkészült, apám nagyon gondosan minden négyzetcentiméterre felhordta a szükséges mennyiségű festéket. Alex bácsi teljesen eltűnt, a helyére egy iszákos és kéjsóvár Viktória királynő került. Rettenetes volt. Na szóval. A mestermű kialakulásának legalávalóbb hátráltatója nyilvánvalóan a Porlockba valósi üzletember volt, aki mit sem törődve az utókorral, megzavarta a Kubla Kánra összpontosító költőt, Coleridge-et. Ám ha akadt volna ilyen zavargó személy, aki a Nagy Gazdasági Válság idején rendszeresen felveri apám indianapolisi házában a padlásszoba halálos csöndjét, apámat talán „nem élvonalbeli indianai festőként" tartaná számon a művészettörténet, hozzábiggyesztve, mondjuk, hogy „nagyszerű apa és kitűnő építesz”. Én úgy tartom, hogy amennyiben a művészi alkotómunka jó kezdetet vett, a zavargás rendszerint kifejezetten előnyös. Ha például regényt olvasok, színdarabot vagy filmet nézek, és még jó sok fejezet vagy jelenet van hátra, a nővérem „ér-tem, ér-tem, ér-tem"-jének egy változata kattog az agyamban. Így hangzik: „vé-ge, vé-ge, vé-ge”. Az isten szerelmére, most rögtön be kellene fejezni. Igen. És amikor a regényem vagy színdarabom kétharmadával elkészülök, hirtelen bohónak és megkönnyebbültnek érzem magam, mintha kis vitorlásom jó széllel haladna. a hazai partok felé. Befejeztem, amit el szerettem volna végezni, még többet is annál, ha szerencsém volt, messzebb jutottam, mint mikor tengerre szálltam. Ez a vallomás humortalan egyének számára éppoly istenkáromló és barbár lehet, mint a nővérem ötlete, hogy görkorcsolyával keresztülvág-tat a Louvre-on. Viszont rendelkezik az igazmondás erényével. És kérem őket, felejtsék el az én silány fércműveimet. Gondoljanak inkább William Shakespeare Hamletjére, annak is a harmadik felvonására, ezen belül a negyedik színre, mikor még hátravan két felvonás és kilenc szín. Hamlet éppen megölte az ártatlan, hűséges és fárasztó öregembert, Poloniust, akit összetévesztett anyja új férjével. Rájön, ki az, akit meggyilkolt, és – hogy mást ne mondjunk, elég vegyes érzelmekkel – kijelenti: „Szegény, izgága vén bolond, nyugodj.” Ér-tem, ér-tem, ér-tem. Itt álljunk meg. Élő a Porlockba valósi üzletemberrel! Függöny. Vége a darabnak. Még egy ilyen rövidke írás esetében is gyakran gyümölcsöző a „mesterműből kétharmad is több mint elég” törvénye. Csak egyetlen szempontot akartam felvillantani, és az már felvillant. Most következik az, amit – anyámmal szólván – már csak be kellene fejezni. Ha tehát nem akarom a szempontot fel nem villanttá tenni, a továbbiak olyan üresek lesznek, mint garden party végén a csevegés. „Szentséges ég, hogy elszállt az idő'!". Vagy: „Úgy látszik, elfogyott a jégkocka.” Sőt: „Nem tudod, hova tettem a kabátomat?” S a többi. Nem emlékszem már, hol hallottam a rendes háromfelvonásos darab receptjét. Első felvonás, kérdőjel. Második felvonás, felkiáltójel. Harmadik felvonás, pont. Műalkotások terén viszont minden normális ember csakis a kérdő– és felkiáltójelre kíváncsi. Éppen annyi értéket találok a pontban, mint apám vagy nővérem festészetében. Zéró értéket – függöny. [5]
Ami pedig a Porlockba valósi üzletember rend-szeres felbukkanásait illeti, meg azt, hogy milyen hatással volt Coleridge-re, csak egyetlen kérdé-sem volna. Megfosztotta-e a költészet szerelmeseit bármitől is ez a porlocki személy? Coleridge már harminc sort vetett papírra, amikor a sze-gény, izgága vén bolond berontott. A költő már a lap aljánál tartott. Ott ez áll: Ismertem egy lányt valaha latomás lehetett: Abesszínia lánya volt, A bora hegyéről dalolt s cimbalmot pengetett. [6]
A cimbalom az egy trapéz alakú pengettyű, a trapéz alakja pedig köztudomásúan ocsmány. Ha ez a porlocki ürge az én szolgám lett volna, és tudtam volna, mit művel Coleridge odabent a szobájában, már akkor beküldtem volna hozzá, mikor még csupán ennyit írt le: Kubla kán tündérpalotát építtetett Xanaduban, (Úgyis itt ér véget a vers, a dologról ennél többet még a kétharmados vonal táján sem lehetne mondani.) Én magam is rajzolgatok időnként. A Függelék nyitóoldalán megtekinthetik az egyik tipikus munkámat. Jó pár éve, 1980-ban a rajzaimból tárlatot is rendeztek Greenwich Village-ben. Nem azért, mert jók a rajzok, hanem mert az emberek sokat hallottak felőlem. Egyszer lefényképeztem a feleségemet, Jill Krementzet. A képet valamelyik könyve címlapjára szánta. A fényképezőgépet ó állította be, megmondta, hová álljak, és mit kell megnyomni. Megjelent a könyv, a nevemet meg odaírták a fotó alá. Egy galériatulajdonos menten felajánlotta, hogy rendez nekem egy önálló tárlatot a fényképeimből. Csak és kizárólag az én felvételeimből. Az az egy kép lenne kifüggesztve. Ennyit ér a világhír. Elsorvasztja a lelket. (A családom amerikai ágán a lányaim, Nanette Prior és Edith Squibb után én vagyok a harmadik, akinek önálló tárlata volt. Mark fiam után én vagyok a második, aki diliházba került. Első vagyok viszont, aki elvált és újra megházasodott. Még majd ejtek szót erről a diliház dologról. Rövid ideig voltam odabent. Elég régen, vagy három-négy könyvvel ezelőtt.) Később elkészül egy festőről szóló könyvem is, a Kékszakáll . Az ötletet az adta, hogy az Esquire magazin felkért, írjak valamit az absztrakt expresszionista, Jackson Pollockról. Az újság egyébként egy évfordulós számot készült közreadni arról az ötven amerikairól, akik 1932 óta a legdöntőbb befolyást gyakoroltak országunk fejlődésére. Eleanor Rooseveltról akartam inkább írni, de őt Bill Moyers már elszipkázta előlem. (Truman Capote, aki nyaranta a telekszomszédom Long Islanden, azt ígérte, hogy Cole Porterról ír. Az utolsó pillanatban azonban – kell, vagy nem kell alapon – mégis Katherine Hepburnről írt, aki viszont Manhattanben a szomszédom. Az Esquire-nak kellett Capote cikke.) Ezt írtam Pollockról: „Jackson Pollock (1912 – 1956) legcsodálatosabb korszaka 1947-ben kezdődött. Ebben az időszakban Pollocknak az volt a módszere, hogy szétteregetett a műterem padlóján egy vásznat, majd festékkel befröcskölte, lelocsolta, összecsöpögtette. A Wyoming államban lévő Codyban született. A város a legendás állatmészárló, »Buffalo Bill« Cody tiszteletére vette fel ezt a nevet. Buffalo Bill öreg korában halt meg. Jackson Pollock átjött keletre, New York államba, [7]
ahol negyvennégy éves korában erőszakos halált halt. Addigra azonban, mint a ma absztrakt expresszionizmus néven ismert mozgalom legmerészebb kísérletezője, minden-kinél többet tett azért, hogy a mi országunk, és különösen New York City a világ kísérletező festészetének abszolút központjává váljon. Pollock fellépéséig az amerikaiak egyetlen művészeti ágban voltak világelsők, ez pedig a jazz. Mint minden nagy jazz-zenész, Pollock is a vonzó balesetek bajnoka és ínyence volt. Az ilyesmit konzervatívabb alkotók fáradhatatlanul igyekeznek munkásságukból kizárni. Három évvel a halála előtt már-már elfordult attól a technikától, amelynek alapján az egyik kritikus elnevezte őt »Képcsöpppentő Jack«-nek. Egyébként úgy halt meg, hogy a kocsijával néptelen úton felhajtott egy fára. Vele pusztult egy fiatal nő is, akit éppen csak felszedett. Pedig újra ecsettel festékezte a képeit. Amikor kezdő volt, akkor is ecsettel dolgozott, és kerülte a baleseteket. Legyen szabad szétkürtölnöm, és a vaskalaposok figyelmét külön is felhívnom, hogy ez az ember bármilyen hazafias pionír jelenetet fotográfiaszinten tudott volna megfesteni, amennyiben a század és az őt vezérlő belső hangok ilyesmit óhajtottak volna megrendelni nála. Pályája minden csínját-bínját megtanították neki a mesterei, akik között magát a legrealistább amerikai festőművészt, az antimodernizmus vezéralakját, Thomas Hart Bentont is ott találjuk. Pollock a második világháború éveiben – vagyis »legszebb férfikorában« – civil maradt. A sorozáson alkalmatlannak bizonyult, nyilván az alkoholizmusa miatt. Pedig időről időre úrrá lett a szenvedélyén. Például 1948 és 1950 között egyáltalán nem nyúlt a pohárhoz. Festett és tanított és tanult a. világháború éveiben, amikor oly sok amerikai művésztársának megtört a pályája, amikor Európában a diktátorok nem engedték a vele egykorú festőknek, hogy azt fessenek, amit akarnak, művészekből ágyú– és krematórium– és egyéb töltelékeket csináltak. Így azután Pollock, aki arról nevezetes, hogy hátat fordított a múltnak, azon kevés fiatal művész egyike, aki a háborúban is zavartalanul tanulmányozhatta a művészet történetét, és békés körülmények közepette töprengett a jövőjén. Talán a festészet iránt közömbösöket is meglepi, hogy Pollock tudatalattijának behódolva festett. 1947-ben – nyolc évvel Sigmund Freud halála után – ezt írta: »Festés közben fogalmam sincs, mit művelek«. Talán azt is mondhatnánk, hogy Pollock vallásos témákat ábrázolt egy olyan időszakban, amikor a Nyugat felhevülten keresgélte az elvesztett harmóniát és békét. Feltehetően Pollock ezalatt se nem álmodott, se nem volt ébren: ez az az állapot, amelybe csak meditáció révén lehet eljutni. A jelentős művészeti mozgalmak alapítóitól el-térően a társak és követők másként vitték föl a festéket, mint Pollock. A francia impresszionisták vagy a kubisták hasonlóan festettek, és ez így is volt rendjén, hiszen közös forradalmuk – szellemi szövetségük ellenére – inkább a technikára szorítkozott. Pollock körül azonban nem zsongott csöpögtetők csapata. Egyedül csak ő csöpögtetett. Azok a művészek, akik valamilyen mértékben az örököseinek vallják magukat, olyan kápráztató változatosságot hoztak létre, mint Afrika állatvilága. Mark Rothko, Willem de Kooning, vagy James Brooks. És Franz Kline meg Robert Motherwell. És Ad Reinhardt. Vagy Barnett Newman. Sokan vannak. Akiket megneveztem, különben mind Pollock személyes barátai voltak. Úgy látszik, az életerős művészeti iskolák először is mesterséges nagycsaládot teremtenek. Pollock nagycsaládjának tagjait nem az fűzte egymáshoz, hogy megegyeztek, milyen legyen egy-egy kép – általában. A családtagok csupán abban értettek egyet, hogy az ihlet forrása a tudattalan, az elmének ama vidéke, amely eleven, de nem hasonlít senki más elméjének semmilyen részletéhez, amely nem ismer erkölcsöt, politikát, és nincs kedve újra elmesélni az unalomig ismert meséket. A hetvenhét éves James Brooks a mozgalom jelenlegi rangidőse. Ó magyarázta el nekem, milyen az
az ideális elmeállapot, amikor a festő – Pollockhoz hasonlóan – talán összekapcsolhatja a kezét és a tudatalattiját. »Felvisszük az első ecsetvonásnyi festéket a vászonra. Ezután pedig elhatározzuk, hogy a munka felét a vászon fogja elvégezni helyettünk – mondta Brooks, majd így folytatta: – A vászon – ez esetben maga a tudatalatti – eltűnődik ezen a legelső ecsetvonáson, azután megadja az utasításait a festő kezének. vagy egy bizonyos színárnyalat útján, vagy annak a szövetszerkezetnek a révén, amelyet a festő keze éppen ott beszínezett. (Kérdeznek – felelnek.) Ha minden jól megy, a vászon megfontolja az újabb és újabb ecsetvonásokat is, és előáll a további javaslataival. A vászon a jósok kristálygörnbjeként működik.« Találtak-e már fel agyafúrtabb kísérletet a tudatalattit fedő fátylak fellebbentésére? Akadt-e még lélektani kutatás, amely erre a boldogító feltevésre vezet: létezik elménknek egy területe, amelynek nincsenek vágyai és információi, mégis a szépség szakértője? Született-e valaha is a művészi inspiráció tárgyá-ban olyan elmélet, amely arra sarkallta a festőket, hogy munka közben magát az életet zárjak ki gondolataik közül – méghozzá a legteljesebb mértékben? Nincs absztrakt expresszionista kép a múzeumokban, nincs a művészetért rajongók otthonaiban, sem a képspekulánsok páncéltermeiben, amelyen felsejlene egy kéz, egy arc, vagy mondjuk egy asztal, egy kosár narancs, esetleg a nap, a hold, netán egy pohár bor. Moralisták sem kívánhatnának megfelelőbb választ a második világháborút átélt festőtől, Hirosima, a haláltáborok meg egyebek tanújától. Képek, melyeken nincsenek személyek, nincsenek tárgyak, nincsenek utalások a Természet szépségeire. A telihold? Elneveztük»bombázó hold-nak«. Még egy narancs is a beteg földet juttathatja eszünkbe, a megalázott emberiséget. Vagy azt, ha akad, aki még emlékezik – és azért sokan akadnak –, hogy az auschwitzi tábor parancsnoka, a feleségével és a gyermekeivel együtt nap mint nap igen tartalmasan kosztolt a kemencekéményből bodorodó zsíros füst alatt. Divatőrült századunkban a művészeti irányzatok többsége gyorsan kimúlik, akárcsak a májusi cserebogár. Még egy ló vagy egy kutya élettartama sem jut nekik. Ellenben ma, negyedszázaddal Jackson Pollock halála után több a lelkes absztrakt expresszionista festő, mint valaha. És kitűnőek. És jobb, ha tudomásul veszi mindenki, különösképpen a vaskalapos fontoskodók, hogy ez a kísérlet bebizonyította: maradandó képet csak az tud alkotni, akinek a vászna kristálygömbként felel a festőnek, aki csodálatos tehetség, mesterségének minden fortélyát elsajátította, és tiszteli a művészet történetét. A Codyból jött legendás festő ilyen volt. Willem de Kooning talán nagyobb festő Pollocknál, mellesleg Európában született. Szerinte »Pollock törte meg a jeget.« Ki kér jégkockát?" Mintha ez az írás a szerzőjénél jobban lelkesed-ne Pollock csöpögtetett képeiért. (Hazugság!) Pedig a szerző jó sok időt eltöltött a múzeumokban és a képkereskedők galériáiban. Syd Solomon, az én absztrakt expresszionista cimborám azt szokta mondani, hogy elég egyszerű a jó festményt megkülönböztetni a rossz festménytől. Csak előtte meg kell nézni vagy egymillió képet. Én megnéztem. Syd szerint utána már nem tévedhetünk. A csöpögtetéssel mégsem vagyok kibékülve, kivéve mondjuk a textiltervezést. Egyszerű oka van ennek: az ilyen képek nem ábrázolják a látóhatárt. Jól megvagyok én, ha nincs a képen semmi információ, dehát az idegrendszerem, és talán a föld minden állatának idegrendszere ragaszkodik a horizonthoz. Tudnunk kell, hogy az hol van. Az újszülött őznek az anyaméhből kibújva azonnal talpra kell állnia, mert hátha mindjárt futhat is az életéért, ahogy csak bír. A szeme révén az őzagyba juttatott első fontos üzenet nyilván az, hogy hol a horizont. És ha egy ember mély álomból vagy kómából
ébred, még mielőtt bármi is elérhetné a tudatát, azt keresi meg, hogy hol a horizont. Mint a tisztességesebb szállítmányozók, akik könnyen tönkremenő – ilyen az idegrendszer is – holmikat fuvaroznak. Ők például ráírják a dobozra: EZ A TETEJE A Franklin Könyvtár díszkiadásban adta ki a Kékszakállt (a lányom, Edith Squibb illusztrációival). A Könyvtár kért tőlem egy külön Előszót. Ezért locsogok tovább a festészetről, amelyet apám is, én is olyan gyatrán műveltünk. Így kezdtem azt az Előszót: „A Névtelen Alkoholisták szervezeteibe tömörült minden barátomnak és rokonomnak üzenem, jól tették, hogy leittasodtak. A leittasodás pillanatai nélkül az élet, ahogy mondani szokás, hajítófát sem ér. Csakhogy a szer, amelynek révén le akartak részegedni, halálos méreg a számukra. A nem mérgező szerekkel történő lerészegedés igen jó példáit sokszor a gyermekek szemléltetik. Teljesen ki tudják magukat akasztani a Nagy Hatalmas Mindenség, az Univerzum valamely szűkebb keresztmetszete, így például a víz, vagy hó, vagy sár, vagy a színek, kövek (dobálhatóak, felemelhetőek, vajon mi lehet alattuk?), visszhang, dob csapkodása révén. Csak két személyiség lehet ilyenkor jelen: a gyermek és az Univerzum. A gyerek megvizsgálja a Mindenséget, erre a Mindenség csinál valami szépet vagy mulatságosat, néha azonban csalódást kelt, máskor riasztót mond, olykor még fájdalmat is okoz. Azután a gyermek megtanítja a Mindenséget, hogy hogyan legyen kedves és jó játszótárs, ne pedig sunyi. A Kékszakáll kitalált történet, és főleg hivatásos festőkről szól, vagyis olyanokról, akik életfogytiglan gyermekek: ragacsokban és piszokban turkálnak, olajba és kihűlt hamuba ásványi zúzalékokat és krétaport kevernek és még egyebet is, azután ezt kenegetik, kapirgálják, döfködik, és a többi. Persze, amikor még igazán gyermekek, csak kettesben játszódnak a Mindenséggel, csakis a Mindenség kecsegtet jutalmakkal meg büntetésekkel, lévén ó az idősebb játszótárs. Ha a festő eléri a nagykorúságot, és esetleg gondoskodnia kell mások ennivalójáról és lakásáról, ruházkodásáról meg az egyebekről, nem megfeledkezve – télidőben – a fűtésről, valószínűleg egy harmadikat is bevesz a játékba. Ennek a harmadiknak csüggesztően csekély a jutalmazó és nevettető képessége, nem tudja, mi a groteszk és milyen is őrültnek lenni – csak úgy. Ez a harmadik illető többnyire nem fest valami jól, de tudja, hogy mit szeretne, és az minden áron kell neki. Ez a harmadik olykor egy igazi zsarnokban ölt testet, például Hitlerben, Sztálinban vagy Mussoliniben, de jelentkezhet alapítványi elnök, kritikus, gyújtó, műkereskedő, hitelező vagy sógor-koma képében is. Akár így, akár úgy, miután a játékot csak ketten játszhatják jól, ti. a festő és a Hatalmas Mindenség, a harmadik játszótárs: csak kolonc. Vincent van Gogh nem vett be harmadikat a játékba, nem volt ugyanis gondviselője senkinek. Nem is adott el képet, kivéve néhányat, azokat is szeretett fivérének, Theonak. És a lehető legritkábban társalkodott. A legtöbb festőnek nincs ekkora szerencséje, már amennyiben az ilyen mértékű magányt szerencsének tekinthetjük. Az általam ismert jobb festők nagy része legszívesebben nem adná el egyetlen képét sem. Saul Steinberg, a grafikus szeszélyes önelégültséggel fejtegette nekem, hogy a legtöbb alkotását akkor is meg kell őriznie, ha szép pénzt vett már fel értük. Steinberg könyvekbe és újságokba rajzol, meg posztereket készít, makettjeinek nincs szükségük arra, hogy ők is találkozzanak a nagyközönséggel. Steinberg a másolatokból él, de meg-tartja az eredetiket. A két felnőtt lányom is fest, és el is adják a képeiket. De szívesebben megtartanák mindet. A
harmadik játékos azonban arra kényszeríti a lányaimat, hogy örökbefogadókat keressenek a festményeknek. És az a harmadik játékos mindenféle erőteljes tanácsokkal törni őket, hogy mi-ként lehetne minél örökbefogadhatóbbakat festeni, másként kifejezve, hogyan lehetne még hatékonyabb a babagyár. A fiatalabbik lányom egy festőhöz ment feleségül. Ez a festő jó sokáig szegény volt, de immár megvan neki mindaz, amit gyújtónéven úgy hívnak: siker. És mit élveznek a legjobban, most, hogy ők is tehetősek? Azt, hogy a, legjobb képeiket nem kell többé eladniuk. Szóval, hogy ők is lehetnek gyújtők. Oda akarok kilyukadni, hogy az igazán elégedett festőművész órákig, napokig, vagy hetekig, évekig bódult attól, amit a keze és szeme a festékekből ki tud hozni. Felőlük a világ akár fel is kötheti magát. Itt jegyezném meg zárójelben, hogy én főleg írnoki tevékenységből élek, a megélhetésem tehát unalmas és székrekedést okoz. A zavargók, legyenek bár rossz modorúak vagy buták vagy becstelenek, olyan felüdítőek, mint borús napon a felhők közül hirtelen kikandikáló napsugár. A festés úgy aránylik az íráshoz, mint kéjgáz a hongkongi influenzához. Ami most már az országban a második világháborút követően megszülető absztrakt expresszionista mozgalmat illeti, az alapítók játékába hirtelenü1 avatkozott be az a bizonyos harmadik. Különösen a félénk és koldusszegény Jackson Pollockéba. És olyan zajongással, mint az erkölcsrendészet járőre. Pollock javában fröcskölte és csöpögtette a vásznait, a saját költségén a saját szabad idejében, senki nem látta el jótanácsokkal. Csakis az járt az eszében, mint egy gyermeknek, hogy vajon érdekes lesz-e az eredmény. Érdekes lett. Az első mesterfogása – és erre egy gyermek sohasem lett volna képes – az a felismerés volt, hogy az eljárásával készülő képek mennyire elbűvölhetnék a felnőtteket. A második pedig, hogy a megérzéseire bízta a keze fölötti ellenőrzést, hogy megmutathassa, lám, most így fröcskölök, most meg emígy csurrantok, és mégis milyen kerek egész lehet a festmény. Néhány ember nagyon megharagudott rá. Úgy érezték, hogy kókler és szélhámos. Megorrolni egy festményre vagy bármilyen művészi alkotásra? Éppoly értelmetlen, mintha egy körtebefőtt ellen fenekednénk. De néhány támogatója is legalább ennyire hervasztóan viselkedett. Bejelentették, hogy világraszóló áttörés következett be, melynek jelentősége vetekszik – mondjuk – a penicillinével Pollock és a festő cimborái már jó úton vannak, csak tovább kellett volna nyomulniuk. De ettől kezdve minden szem rájuk szegeződött. A jövendő vagyon és hírnév szempontjából – mindez persze igazi szenzáció, ám a Wyoming állambeli Codyba valósi félénk és ártatlan Jackson Pollocknak a lárma egyúttal maga volt a pokol. Fiatalon és részegen hunyt el, és egybehangzó vélemények szerint végtelenül szomorúan. Autóbalesetéért csakis önmagát okolhatta, különösen, ha szándékos is volt. Nem ismertem személyesen, mégis volna egy feliratom a Green River-temetőben található sírkövére. Íme: A harmadik: kolonc (Festék és fegyver között több a hasonlóság, mint idáig hittem. Mind a kettő az alkalmazások meglepő és figyelemre méltó lehetőségeire hívja fel tulajdonosuk figyelmét.)
III Ezt hallgassák meg: „Függetlenül attól, hogy éppen hol vagyok, sőt, ha fogalmam sincs, hol lehetek, és függetlenül attól is, hogy éppen mekkora a zűr körülöttem, tiszta és fénylő derű fog el, ha természetes víztömeg partjára érkezem. Mindegy, patak-part-e, vagy az óceán partja, az a part így szól hozzám: Most már tudod, hol vagy. Most már tudod, merre menj. Most már nemsokára otthon leszel. Ugyanis a világról alkotott legelső térképeimet a Maxincuckee-tó partjain raktam össze. A tó Chicago és Indianapolis között félúton fekszik, Indiana északi részén. Indianapolisban laktunk ősszel és télen, de kisgyermekként mindig a tónál töltöttem az egész nyarat. A Maxincuckee-tó öt kilométer hosszú, a legnagyobb szélessége négy kilométer. Alakja zárt nyolcas. Akárhol is tűnhettem fel a tó kerülete mentén, bármelyik irányba indultam is el, hazataláltam. Magabiztos kis Marco Polo lehettem, mikor reggel nekivágtam az aznapi kalandozásoknak! Igen, és most önt kérdem, Kedves Olvasó, nélkülözhetetlen munkatárs, vajon nem a legelső térképészeti tapasztalatok, a hazajutás szabályai mélyítették-e el önben is, mint énbennem, hogy mi az idő, a tér; sót, ha már itt tartunk, hogy mi a végzet? Mi súghatja meg önnek, még ha teljesen tévesen is, hogy jó nyomon jár, hogy rövidesen biztos révbe ér, épségben hazakerül? A tópart zárt nyolcasa csalhatatlanul elvezetett családunk fűtetlen, favázas házikójához, amely egy tóra néző kiszögellésen állt. És ahhoz a négy szomszédos házikóhoz is elvezetett, amelyekben közeli rokonaim nyüzsögtek. A szomszéd házikóban lakó családok fejei, sőt apám nemzedéktársai is a Maxincuckee-tó partján élték le gyermek-korukat. Ők voltak a potawatomi indiánok közvetlen utódai. Még törzsi nevet is alkottak maguknak. Valahogy így hangzott: »Epteménhó«. Megesett, hogy az apám, meglett férfiként, belekurjantott a Maxincuckee-tó csendjébe, csak úgy, maga elé: Epteménhó? És akkor valami pecázgató unokafivér a lyukas ladikból, vagy egy függőágyban olvasgató unokanővér, mindegy ki, így felelt: Já! Epteménhó! Hogy ez meg aztán mit jelentett? Semmit a világon, és a gyermekkorukból származott. Németül van, és az én átírásom nélkül így lehetne fordítani: »Kaszál-e szénát az apát? Igen! Kaszál szénát az apát!« És akkor mi van? Akkor sincs semmi, gondolom én, viszont így nyílt módom leszögezni, hogy a potawatomik után az epteménhók jöttek erre a tájra, de ők is nyom nélkül tűntek el. Mintha itt se lettek volna soha. Szomorú volnék ettől? Egyáltalán nem. Ugyanis az egész tó az összes részletével bevésődött a tudatomba, amikor a tudatom még szinte üres volt, és mohón gyűjtögette az adatokat. Amíg csak élek, az a tó már az enyém. Nem is kell felkeresnem, hiszen olyan szépen belém fészkelődött. Tavaly tavasszal megpillantottam a gépről, amikor Louisvilleból Chicagóba repültem, kilenc kilométer magasan. Érzelmileg éppúgy nem kavart fel, mint száraz por a mikroszkóp alatt. Mert: az ott lenn nem is az igazi Maxincuckee-tó volt. Az igazi ugyanis itt van a fejemben. A fejemben lévő tavat úsztam át, éppen ott, ahol négy kilométer széles. Tizenegy éves voltam. A nálam öt évvel idősebb nővérem és a nálam kilenc évvel idősebb bátyám mellettem jöttek a lyukas ladikban, és engem noszogattak. A nővérem harminc éve halott. A bátyám viszont most is jól van, légkörfizikus. Folyton a felhőkről és az elektromosságról töpreng. Változnak az idők, csak az én tavam nem változik. Ha egyszer regényt vagy színdarabot írnék a Maxincuckee-tóról, csehovi dolog sülne ki belőle.
Ugyanis láttam, hogy néhány testvér együtt örökölt egy kedves ingatlant, próbálnak is vala-hogy megosztozni rajta, meg a gyermekeik is, akik, mihelyst felcseperednek, elköltöznek messze, nagyon messze, soha nem is térnek vissza. És így tovább. A mi házikónkat az apám, az ő fivére és az ő nővére közösen birtokolta, gyakran bajba is kaptak rajta. Azután, a második világháború vége felé eladták egy idegennek. Az új tulajdonos adott egy hét haladékot, hogy én, aki éppen csak hogy leszereltem és megházasodtam, odavihessem nászútra a feleségemet. Az illető az indianapolisi szimfonikus zenekar koncertmestere volt, nyilván romantikus ember. A menyasszonyom, Jane Cox, angol eredetű családból származott. Egyszer elárulta nekem, hogy a saját rokonai folyton ezt kérdezték tőle: »Te tényleg összeállnál azokkal a németekkel?« Azóta Jane is felköltözött a mennyországba, mint a nővérem. A nászutunk alatt elolvastatta velem A Karamazov testvéreket. A világirodalom legnagyobb regényének tartotta. Mindenesetre megfelelő olvasnivaló volt annak, aki utoljára keresi fel a család ősi birtokát. Az egész könyv a hordozható emberi lélek állapotairól szól, viszont nem tulajdonít jelentőséget az ingatlan vagyonnak. Hűvös, de napos volt az idő. Késő ősz volt. Egy vén, lyukas ladikon evezgettünk. A ladikot egész életemben A Beralikurnak hívtam. Miért? Mert összeillesztettem a testvéreim keresztnevét és a magamét. Bernard, Alice és Kurt. Persze, ezt a nevet nem pingáltuk föl a ladikra. Nem volt rá szükség. Mindenki, aki csak számított a Maxincuckee-tó partján, pontosan tudta, hogy A Beralikur a vén, lyukas ladik neve. »– Tizenegy éves koromban teljesen átúsztam ezt a tavat – közöltem Janenel. – Ezt már mondtad – felelte Jane. – Szerintem te el se hiszed, hogy tényleg átúsztam a tavat. Magam sem hiszem el, akkor te miért hinnéd? De megkérdezheted a bátyámat, vagy a nővéremet, hogy igazan atusztam.« Mellesleg, Jane is író volt. Angyalok szárnyak nélkül – ezt a címet adta a könyvének. Arról szólt, hogy miként neveltük a gyermekeinket Cape Codon. Tavaly ősszel jelent meg mint posztumusz kiadás. Éppen negyvenkét év telt el a nászutunk óta. A nászutunkon Jane még azt is megkérdezte tőlem, hogy gyermekkoromban befolyásolta-e a Culveri Katonai Akadémia a gondolkodásomat. Nem is említettem még ezt az intézményt. Végső soron a tó tetejénél volt, és a város első számú munkáltatójának számított. A várost is Culver-nek hívják. Mintha egy kevés West Pointot és egy kevés Annapolist kevertek volna össze. Volt lovas osztag is, meg egy jókora vitorlás flotta, sok lármás parádé, miegymás. Minden nap – alkonyatkor – elsütötték az ágyút. »– Akkor jutott eszembe – mondtam –, amikor eldörrent az ágyújuk. És reménykedtem, hogy soha nem kell odamennem. Nem akartam, hogy rám ripakodjanak, és egyenruhát se akartam viselni.« A nászutunk alatt egyszer egy búvármadár bukkant fel a Maxincuckee-tó felszíne alól. A nyilvánvaló téboly tiszta, átható és riasztó kiáltását hallatta. És csak most döbbentem rá, hogy ezt kellett volna felelnem neki: Ja! Epteménhó! Húsz évig éltem Cape Codon. A gyermekeim tudatába tehát belevésődött mindaz, amit Barnstable öble jelent, és a láp, amelyet dagály idején az öböl vize táplál, és az a gleccservájta nagyon mély tócsa, ami alig kétszáz méternyire van a házunktól, és Coggin Tócsájának hívják. Azok a gyermekek ma már benne járnak a felnőtt korban. Már nekik is vannak gyermekeik. Nem kellett a saját bőrükön megtapasztalniuk, hogy az ó számukra az öböl, a láp, és az a nagyon mély tócsa is ugyanúgy hordozható, mint a lelkük. A gyermekkoruk színtere, Barnstable, még a családunké. Most közösen birtokolják. Az anyjuk hagyta rájuk, a könyvéért járó jogdíjakkal együtt. Már ha egyáltalán jár még valami. Rövidke végrendelet volt. Az egyik gyerek: festő. A fiával és a férjével egész
esztendőben kint laknak. A ház többi tulajdonosa is gyakorta ellátogat oda. Viszik a gyermekeiket is, meg a párjukat. Főleg a régi szép nyári szünidőben. Ezeknek a gyerekeknek az öböl meg a nagyon mély tócsa meg a láp – futóhomokos részek is akadnak benne – mentén kell megtanulniuk, hogyan érhetnek biztonságban haza, mire lenyugszik a nap. Mennyi gyermek! Különbözőek az elődeik, de egy nyelven beszélnek. Bizonyosan akad néhány olyan szavuk, amelyek nincsenek benne a szótárakban. Mert azokat a szavakat ők találták fel. Íme A Karamazov testvérek majdnem legutolsó szava: Hurrá!" (A fenti szöveget is az Építészeti Szemle közölte. Szívesen írtam ide, mert az apám és az apám apja is építész volt. Lehet, hogy szégyenből írok az építészeti hivatást éltető orgánumba. Így tudatom a szellemükkel, hogy ha Apa bátorított volna, én lehettem volna a következő, nekem kellett volna lennem a következőnek a Vonnegut nevezetű indianai építészek hosszú sorában. Vermontban most ugyan tényleg működik egy Scott Vonnegut nevezetű fiatal építész. A bátyám, Bernard Vonnegut fia. De hát hol van Vermont Indianától? És Scott sem az, nem is lehet az, ami én lehettem volna. Az apám társa.)
V Sohasem találkoztam Bernard nagyapámmal, az építésszel, de elmondták nekem, hogy nagyon utálta a szülőföldjét, Indianát. Szívesen halt tehát meg éppen ott, viszonylag fiatalon. Inkább New York Cityben, vagy Európában élt volna, ahol fiatalságát és kezdetben a felnőttkorát is töltötte. Úgy képzelem, hogy talán a barbár indianai unokái bódították el, de elvágyott onnan mindig – esetleg a szép Drezdába, az Elba partjára. Elismételtem másutt, már csömörük lehet tőle, hogy az apám kijelentette: csak akkor járhatok egyetemre, ha kémiát tanulok. Mennyire hízelgő lett volna rám nézve, ha azt mondta volna, hogy inkább én is legyek építész. (Szentséges ég! Milyen korán kezdtem azt a sok nehéz lélektani zsákhordó munkát. Már azt is elmagyaráztam, hogy titokban miért félek a nőktől, és miért ömlik el a képemen az önelégült vigyor, ha a társalgás témája az építészet.) A kiváló író, Donald Barthelme temetésén, 1989 novemberében kiszaladt a számon, hogy létezett kettőnk között valami titkos szövetség, mintha mondjuk mindketten észt vagy fríz szülőktől származnánk. Barthelme bizonyára vonakodva hunyt el, hiszen egész életében egyre csak erősödött. Régóta ismertük egymást, de szorosabb kapcsolatban nem álltunk. Ha viszont összeakadt a tekintetünk, gyakran felfénylett rajtunk a titkos szövetség érzése, ennek minden összetett üzenetével egyetemben. Ugyanis építészfiak voltunk. Ez a magyarázata, miért írtunk olyan agresszíven formabontó történeteket, holott tisztában voltunk azzal, hogy az irodalomban a formák tisztelete az olvasó tisztelete, és ez alól semmilyen körülmény nem mentesíthet. (Az irodalom, szemben a művészet egyéb ágaival, nem nélkülözheti azokat, akik szeretnek előadni. Aki olvas, előad, és az író tegyen meg mindent, hogy ezt a nehéz elfoglaltságot megkönnyítse. Mindenki hálás lesz az erőfeszítéseiért. Mert például miért komponálna valaki olyan szimfóniát, amelyet még a New York-i Filharmonikusok se tudnának eljátszani?) Viszont Barthelme meg én, két építészfi, folyton azon mesterkedtünk, hogy az építészek örök álmát váltsuk valóra. Az építészek örök álma olyan lakhely, amilyet még soha senki nem látott, és amiről elsősorban az derül ki, hogy gyakorlatilag lakhatatlan. Az általam nagyon kedvelt amerikai írók körében igen kedvezőtlenek a halandóság mutatói. (Az életbiztosítási statisztikusokat ez a bejelentés nem lepné meg, még egy hatvanhét éves embertől sem.) Bernard Malamudot négy nappal Barthelme temetése után búcsúztatták. Malamud hetvenegy éves volt. (Nem tudtam elmenni a szertartásra, mert beteg voltam. Ha ott lettem volna, Malamud munkáiból olvastam volna föl.) Long Island-i nyári szomszédaim közül már elföldelték James Jonest és Nelson Algrent és Truman Capote-t és Irwin Shaw-t. Barthelme volt a legfiatalabb, és a legkevésbé sem volt még elnyűtt ahhoz, hogy máris meghaljon. Csak ötvennyolc éves volt. (A második világháborúban megölt amerikaiak átlagéletkora huszonhat év. A Vietnamban megölteké csak húsz. Micsoda szégyen! Micsoda szégyen!) Nelson Algren hetvenkét évet élt (akárcsak az apám). Ezt írtam róla abban az előszóban, amely a Soha nejöjj reggel című regényének új, 1987-es kiadásához készült: „Feleségem, Jill Krementz naplója szerint Salman Rushdie, a brit-indiai író 1981. május 9-én nálunk ebédelt, a Long Island-i Sagapondackban lévő házunkban. Az Egyesült Államokban éppen akkor jelent meg Rushdie kitűnő [8]
[9]
regénye, Az éjfél gyermekei. Rushdie közölte, hogy a legokosabb kritikát Nelson Algren írta, és ezért találkozni szeretne vele. Mondtam neki, hogy felületesen ismerjük Algrent, Jill néhányszor fotózta már, és az Iowai Egyetem »írómúhelyében«mind a ketten tanítottunk, még 1965-ben. Akkoriban ó is, én is alapo-san le voltunk égve. Algren ötvenhat éves volt, én meg negyvenhárom. Azt is elmeséltem Rushdie-nak, hogy Algren egyike volt azon kevés általam megismert írónak, aki tényleg nagyon mulatságosakat tudott mondani. Példával is igazoltam ezt. Felkereste az íróműhelyt a chilei regényíró, José Donoso, akinek én mutattam be Algrent. Algren ezt mondta: »Kellemes lehet ennyire hosszú és keskeny országból származni.« Azzal folytattam, hogy Rushdie igazán szerencsés, mert Algren tőlünk néhány kilométernyire északra lakik, Sag Harborban, ahol John Steinbeck töltötte élete utolsó napjait. Sőt, Algren éppen aznap délután rendez koktélpartit. Csak egy telefon, és Rushdie-t is elvihetjük a partira. Jill lefényképezhetné a két írót együtt, mert mindketten a legszegényebb emberekről üzennek. Hozzátettem még, hogy ez lehet Algren legelső saját rendezésű partija, hiszen függetlenül a hírnevétől, szegény maradt, szegények között is élt, többnyire magányosan. Sag Harborban is egyedül lakott. Volt ugyan egy új felesége Iowa City-ben, de ez a házasság olyan maradandó volt, mint a szappanbuborék. Az írás, olvasás és a játékszenvedély felemésztette azt az időt, amit a házasság igényelt volna. Előadtam Rushdie-nak, mennyire elkeserítette Algrent, hogy a hosszú évek alatt milyen keveset keresett. Különösen a mesterművéért, Az aranykarú emberért kapott jogdíja háborította fel. A könyvből film is készült Frank Sinatrával, és hatalmas sikerrel ment. Algren azonban a bevételből szinte egy fillért sem látott, Erre mondhatta, hogy »ő az amerikai irodalom szájharmonikása«. Amikor asztalt bontottunk, oda is mentem a telefonhoz, és tárcsáztam Algren számát. Egy ember vette fel a kagylót: »– Itt a Sag Harbor-i Rendórség. – Bocsánat – feleltem –, rossz számot hívtam. – Kivel akart beszélni? – Nelson Algrennel. – Jó számot hívott. De Mr. Algren meghalt.« Aznap reggel vitte el egy szívroham. Sag Harborban temették el. Nincs özvegye, nincsenek gyerekei. Sok száz és száz kilométer választja el Chicagótól, Illinoistól, a tájtól, ahonnan pályája felszárnyalt, és azoktól, akiknek a keserveivel szinte eggyé vált. Akárcsak James Joyce-t, őt is száműzetésbe kényszerítette a szülőföldje, csak mert megírta a szomszédairól, hogy talán mégsem olyan nemeslelkűek és megértőek és kedvesek, mint amennyire nemeslelkűnek és megértőnek és kedvesnek képzelik magukat. Állítólagos elöljárói – köztük én – a halála előtt néhány héttel választottuk meg Algrent az Amerikai Akadémia és Szépművészeti Intézet tagjának. Ezt a tiszteletbeli végzést oly sok csodálatos író nem kaphatta meg. James Jones és Irwin Shaw sem. Algrennek bizonyára nem ez volt az első jelentősebb kitüntetése. Az ötvenes években ért fel tehetsége és a hírnév csúcsaira. Akkoriban rendszerint ó nyerte el a novella-díjakat, sót, ó kapta meg legelőször Az Év Amerikai Regényéért járó jutalmat is, meg még sok egyebet. A halála előtt pár évvel az Amerikai Akadémia neki ítélte az esztendő irodalmi emlékérmét, de akkor még a tagság nem járt együtt az érmével. Azon kevesek között, akik ezt az érmét elnyerték, csupa olyan nevet találunk, mint William Faulkner vagy Ernest Hemingway. Az érmét pimaszkodva fogadta. Éppen Chicagóban lakott, és magam beszéltem vele telefonon, hogy jöjjön New Yorkba, nagy átadási ünnepség lesz a tiszteletére, neki az egész egy fillérjébe sem kerül.
A végső elutasítása így hangzott: »Sajnálom, de aznap szólalok fel a kertészkedő asszonyok klubjában.« Ama koktélpartin, amelynek talán a puszta gondolatába halt bele, meg szerettem volna kérdezni tőle, hogy az akadémiai tagságnak, vagy az irodalmi emlékéremnek örül-e jobban. Azóta találkoztam Algren néhány barátjával. Tőlük tudom, hogy a tagság rettentően megindította, és valószínűleg ennek hatására szánta el magát arra, hogy partit rendezzen. Az Algrent ért nyilvánvaló sértés, hogy tudniillik az érem mellé nem kapta meg az akadémiai tagságot is, természetesen ügyefogyott melléfogásból adódott csupán. Olyan tagság– és jutalomosztó írók követték el, akik az efféle dolgokban épp csak annyira voltak lusták, figyelmetlenek és hóbortosak, mint maga Algren. Isten tudja, hogyan történhetett. De minden jó, ha jó a vége, ahogy a költő mondja. Azt is hallottam, persze nem Algrentól, hogy mennyire szerette volna, ha a nevét megőrzi az utókor. Mindig a nők taglalták ezt, oly sok melegséggel a hangjukban. Ha kiderülne, hogy a saját halhatatlanságáról férfitársaságban Algren soha nem beszélt, nagyon is rávallana. Amikor én láttam őt férfiak körében, úgy viselkedett, mint aki az élettől csupán három dolgot akar, .este egy jó kis bokszmeccset, nappal rendes futamokat a lóversenyen, na meg szerencsés lapokat a póker-asztalnál. Ez persze póz volt, mindnyájan tudtuk is. Azt is megértettük, még akkor, amikor Algren Iowa Cityben lakott, hogy súlyos pénzeket veszít, és hogy a tetejébe az írással se halad valami fényesen. Túlontúl termékeny szerző volt, többnyire a világválság idején divatos modorban írt, és ez a stílus réges-régen elavult. Úgy látszott, szeretné valahogy megújítani saját magát. Mi erre a bizonyíték? Az, hogy ezt a nagyszerű mese-mondót valósággal megbénította egy mérsékelten modern bűnügyi történet iránt érzett rajongása és irigysége. A történetet folytatásokban közölte a The New Yorker. Truman Capote írta, Hidegvérrel volt a címe. Algren Iowában hosszú ideig szinte másról sem tudott beszélni. Egyfelől alig tizenhárom évvel volt idősebb nálam, s ez oly kevés különbség, hogy ugyanabban a világháborúban voltunk közlegények, az európai hadszíntéren. Másfelől ő volt az én úttörő elődöm az amerikai irodalom vázlatos történetében. Új utakat tárt fel azzal, hogy az ó szereplőit a nyomor, az igazságtalanság és a tudatlanság valóban kivetkőztette embermivoltukból, méghozzá örökre. Vessük csak össze Algren koldusszegény alakjait a nagy társadalmi reformer Charles Dickens, még inkább George Bernard Shaw hőseivel, mondjuk a Pygmalion szereplőivel. Dickensnél, Shaw-nál ígéretes a szellem, a figurák találékonyak és bátrak. Ezzel szemben mit mond Algren az ernberségükből kivetkőztetett amerikaiakról, akiket nap mint nap láthatott a saját szemével? Ezt: »Hé! Az a rengeteg sok ember, akikért vérzik és majd megszakad a szíved, igenis aljas és ostoba. Jobb, ha tőlem tudod, hogy ez a nagy helyzet!« És miért nem dobta fel a történeteit, mint a legtöbb író? Mondjuk, felvonultathatott volna egy-egy bölcsebb és erőteljesebb szereplőt, és ezek valahogy segíthettek volna az elállatiasodott embereken. Az igazságkeresés szenvedélye lökte őt a népszerűtlenség irányába. Az volt a tapasztalata, hogy az emberbarátok körülbelül olyan gyakorisággal fordulnak elő, mint az egyszarvúak. Pláne Chicagóban. Erről a városról mondta nekem, hogy az egyetlen komolyabb hely az Egyesült Államokban, ahol még gyilkossági perből is – pénzzel – könnyedén ki lehet evickélni. Volt-e egyáltalán kitűzött célja ennyi elkeserítő igazság birtokában? Azt hiszem, regénye előszavában Algren maga válaszol erre. Ha jól értem ót, már azzal is megelégedne, ha egyetértenénk vele abban, hogy a szerencsétlenek, buták és szegények túlélési képességükkel vívhatják ki a tiszteletünket, hiszen oly gyakran nincs is más lehetőségük a túlélésre, csak azok az eszközök, amelyeket a náluk jóval módosabbak visszataszítónak ítélnek és kárhoztatnak. Ma úgy látom, hogy Algrennek a földi léttel kapcsolatos alapvető pesszimizmusa keresztényi
vonás. Krisztust magát is, amint a Bibliából megismerhettük Őt, a reménytelenek nyűgözték le. Nem tudta róluk elfordítani a tekintetét. Pedig a jövőjüket illetően jó hírrel nemigen szolgálhatott nekik, pláne abból kiindulva, hogy máris mi lett belőlük, meg hogy milyen a császár, s a többi, s a többi. Szóval, csakis az élet utáni lét kecsegtetett némileg több emberséggel.” Itt ér véget a bevezetés. Szinte semmit nem tudtam Algren szexuális életéről. (A sajátomról sem, ha már itt tartunk.) Később olvastam Deirdre Blair Simone de Beauvoirról szóló könyvében, hogy Algren segítette hozzá Miss de Beauvoirt a legelső orgazmusához. (És nekem ki segített, hogy elérjem a legelső orgazmusomat? Senki, csakis jómagam.) Iowa Cityben Algren elnevezte Madame Bla Blának a francia írónót, mert kiteregette a kapcsolatukat a nagyközönség előtt. Írtam még bevezetőt Budd Schulberg novelláskötete elé, meg egy másikat is, az Erskine Caldwell nyolcvanadik születésnapját köszöntő ünnepi kiadványba. (Caldwellnek ezután még maradt három éve. ) Elvesztettem ezeket a szövegeket, valószínűleg nem kár értük. Ha jól emlékszem, mindkét írásban tiltakoztam az amerikai irodalomtörténet optikai lerövidítése ellen. Az ellen, hogy az állítólagos nemzedéktársakat röpke húsz év is elkülöníthesse egymástól. Amikor hivatásos regényírói pályámon elindultam, Irwin Shaw és Nelson Algren és William Saroyan és John Cheever és Erskine Caldwell és Budd Schulberg és James T. Parrell éppolyan őskövületeknek tűntek, mint Mark Twain vagy Nathaniel Hawthorne. De azután mindegyikőjükkel összebarátkoztam. Miért is ne? Caldwellt leszámítva nagyjából annyi idősek voltak, mint Bernard bátyám. (Steinbeckkel sem találkoztam, de az özvegyével, Elainenel megismerkedtem. Ő körülbelül annyi idős, mint az elhalt nővérem.) Biztosan a modern kor erőszakossága okozta ezt a zsugorodást a kultúrában. Válságokhoz és fellendülésekhez kapcsolnak bennünket, meg alapvetően eltérő hangulatú, célú és technikájú háborúkhoz. A feleségem, Jill, számos fotót készített a vietnami háborúról. A fiatalok, akikről most könyveket csinál, azt hihetik, hogy a vietnami háború valamikor az özönvíz előtt lehetett. Igen, és felőlem, aki kisiskolás voltam a gazdasági világválság idején, a világválság révén meghatározott Steinbeck és Saroyan és Algren, vagy az első világháborúval definiált Ernest Hemingway akár az özönvíz előtt is élhettek volna. Viszont Hemingway özvegyét, Maryt is megismertem. Hemingway fiatalabb volt Alex bácsikámnál (igaz, mégis előbb halt meg, mint Alex). Alex az, akinek a Harvardra kellett mennie, mert az ó fivére már a műszakira járt. Pár éve Hemingway-konferenciát rendeztek az Idaho állambeli Boise-ban. Ezt mondtam ott: „Személyesen nem ismertem Ernest Hemingwayt. Huszonhárom évvel volt idősebb nálam. Ma jóval kilencven fölött járna. Mindketten a Közép-Nyugaton születtünk, riporterként indultunk, mindkettőnk apja rajongott a fegyverekért, mindketten alapvetően Mark Twain lekötelezettjei voltunk, és öngyilkosok gyermekei vagyunk. Nem tudok arról, hogy Hemingway az ameri-kai írók velem egykorú nemzedéke iránt érdeklődést tanúsított volna. Norman Mailer elküldte neki a Meztelenek és holtak egy frissen megjelent példányát. A csomagot kibontatlanul vitte vissza a posta. Hemingway megdorgálta Irwin Shaw-t, amiért szerinte ringbe szállt Tolsztojjal, és olyan regényt írt, az Oroszlánkölyköket, amely a háborút a lövészárok mindkét oldaláról ábrázolta. Korosztályomból csak ketten kaptak tőle dicséretet. Nelson Algren, a chicagói vagány, kártyások és bokszolók cimborája az egyik. A másik Vance Bourjaily, a megrögzött vadász, aki a második világháborúban ugyanazt csinálta, mint az elsőben Hemingway, vagyis az egyik harcoló alakulat mellé kirendelt mentőautót vezette, de mint civil. A Most és mindörökké szerzője, James Jones, békeidőben vadász, háborúban lövész volt. Azt mondta nekem, hogy nem tekintheti Hemingwayt harcostársának, mert Hemingway soha nem kapott kiképzést, és nem tartotta be az alaki fegyelem előírásait. Sem a spanyol polgárháborúban, sem a [10]
második világháborúban Hemingway nem kapott és nem adott parancsot. Úgy járt-kelt, ahogy jólesett neki. A Karib-tengeren egy darabig még német tengeralattjáróra is vadászott a csónakjából, a saját maga parancsnoksága alatt. Haditudósító volt, a világ egyik legjobb haditudósítója. Tolsztoj is – de ó emellett még igazi katona is volt. Az Egyesült Államok nagyon későn kapcsolódott be az első világháborúba, ezért ritkaság-számba ment az olyan amerikai, aki a frontról hozott hiteles hírt, sőt meg is sebesült. Hemingway ilyen ritkaság volt. Még ennél is nagyobb ritkaságszámba ment, mikor amerikaiként a harmincas években a spanyol polgárháború hadszíntereiról tudósított. De azután az első kézből származó amerikai haditörténetek nemes verete tökéletesen leértékelődött. A második világháborúban több millióan harcoltunk a tengerentúlon, és amikor hazatértünk, nem kellett ahhoz egy Hemingway, hogy megtudjuk, milyen is a háború. Joseph Heller azt mondta nekem, hogy ha nem tör ki a második világháború, ó még mindig a vegytisztító szakmában lenne. Hellerfő műve, A 22-es csapdája manapság sokkal hatásosabb könyv, mint a Búcsú a fegyverektől, vagy az Akiért a harang szól. Ebben a kijelentésben a kulcsszó a »manapság«. Hemingway vitathatatlanul elsőrangú művész, csodálatos lelke akkora volt, mint a Kilimandzsáró. De a témái – bikaviadalok, szinte teljesen elfeledett háborúk, nagy állatok élvezetből történő lelövöldözése – manapság egy kissé megnehezítik könyveinek elolvasását. A természetvédelem, az állatokkal kapcsolatos humanizmus és az úgynevezett hadművészet iránti undor mára elöl áll az általános értékek rangsorában. Manapság kinek okozna élvezetet Hemingway több mint öt évtizeddel ezelőtti oroszlánvadászatának tényszerű, tehát nem kitalált leírása: »Tudtam, hogy ha lövök egy oroszlánt, anélkül, hogy Tata mellettem volna, annak sokáig örülni fogok. Eltökéltem, hogy semmi módon nem lövök, csak akkor, ha biztosan el tudom ejteni; hármat lőttem már, s tudtam, mi az, de ez az egy több izgalmat szerzett, mint az egész kirándulás.« Gondoljunk bele, manapság ki dicsekedne azzal, hogy eddig megölt három oroszlánt, és most a negyedik oroszlán lepuffantásának esélyeit latolgatja? Vance Bourjaily, akit, mint említettem, Hemingway is csodált, elmondta nekem a vadászat alapszabályát. »Minél nagyobb a vad, annál romlottabb a vadász lelke.«Ami pedig manapság a nagyvadakra való lövöldözés báját illeti: előrejelzések szerint Kelet-Afrika legutolsó elefántja körülbelül nyolc éven belül kipusztul. Vagy éhen hal, vagy az agyaráért végeznek vele. A bikaviadal viszont a mi országunkban oly kevéssé csodált iparág, hogy gyakorlatilag a törvény is tiltja. A bikaviadal esetében nem is kell hangsúlyoznom, hogy manapság. Hemingway még meg sem született, mikor már törvény tiltotta. Meglepő, de én leginkább mégis a bikaviadallal kapcsolatos történeteit kedvelem. Talán mert a bikaviadal olyannyira idegen a saját élményeimtől és kedvteléseimtől, hogy nekem ez inkább néprajz. Az etnográfus beszámolója egy társadalomról, amelyhez semmi közöm. Sietek azonban leszögezni, hogy bár zavar ma-napság Hemingway témaválasztása, de a lecsupaszított nyelv általa felfedezett hatalma mindig ámulatba ejt és gyönyörködtet: »Nick leült a megszenesedett fatönkre, és rágyújtott. Csomagja ott hintázott a tönkön, a hevederek készenlétben, a hátizsák közepén egy horpadás, ahol a háta belenyomódott. Üldögélt, cigarettázott, körülnézett a tájon. Nem kellett elővennie a térképét. A folyóhoz mérte a helyet, s tudta, hogy hol van. Ahogy dohányzott, lábát előrenyújtva, észre-vette, hogy egy szöcske közeledik hozzá a földön, aztán felmászik a gyapjúharisnyájára. Fekete szöcske. Nick már az úton is, a dombra kapaszkodva, sok szöcskét felriasztott a porból. Mind fekete volt.« [11]
[12]
(A szöcskék természetesen azért voltak feketék, mert a környéket csak nemrég égették fel, így éppen a fekete lett az ideális terepszín.) Hemingway igazán nem félt a szóismétléstől. Emlékszem, hányszor elmondták az iskolában, hogy azonos bekezdésben nehogy ugyanaz a szó kétszer előforduljon. Lehetőleg azonos oldalon se. Nyilvánvaló, hogy nem okos tanács. A bekezdés legnagyobb szava egyébként a »szöcske«. Jó nagy szó! A legerősebb szó viszont a »fekete«. Jó erős szó! Ha regényírást oktatok, mindig elmondom, hogy a cselekmény nélküli történeteket senki nem olvassa el. Csakhogy Hemingway két legfélelmetesebb novellája a Tiszta, világos kávéház és A Nagy Kétszívű Folyón sem cselekményes. Hogyan lehetséges ez? A válasz: ecsetkezelés. Ha Hemingway festő lett volna, azt mondanám róla, hogy jóllehet az általa ünnepelt dolgokat nemigen kedvelem, az ecsetkezelése előtt le a kalappal. Istenkém! Hemingwayre áll az, amit úgy hívunk: »elavult«. Igen, és a mi illékony századunkban ifjúkorunk minden bohósága és szenvedélye várhatóan szintén el fog avulni. Ami Hemingwayjel megtörtént, mindnyájunkkal megtörténik, vagy meg fog történni. Íróval és nem íróval egyaránt. Erről nem mi tehetünk, tehát nem szabad lenéznünk azt, aki elavul. A cápák szinte mindig megszerzik maguknak a mi nagy halainkat is, azokat az alapigazságokat, amelyeket fiatal korunkban oly büszkén csévéltünk fel. Már meg is neveztem az egyik cápát, amelyik jó nagyot kiharapott Hemingway marlinjából. A természetvédelem. A másik cápa a nőmozgalom. Nem hiszem, hogy részleteznem kellene. Az mindenki számára nyilvánvaló, hogy a Véres Vadászatokat Kedvelő Férfiemberek Mellé Kirendelt Asszonyi Segédhadtest már elég régen feloszlott. Ernest Hemingway még most is híres, de az egyetemeken és főiskolákon nem tananyag többé Amikor minden bevégeztetett, a tanárok ápolják az irodalmi hírnevet. Vagy ők azok, akik hagyják kifakulni. Volt idő, amikor Hemingway neve olyan tiszteletet parancsolt, mint a General Motors vagy a The Nem York Times. Gondolják el: egyetlen emberi lény, és oly hatalmas, mint egy óriási intézmény. Másik példa: Harriet Beecher-Stowe . Ekkora ereje lehet olykor az írott szónak. Ezt a jelenséget a közelmúltban és tragikus módon is megfigyelhettük. Salman Rushdie akaratlanul is egyetlen könyv révén a Föld második legismertebb muzulmánjává avatta magát. Most az egész iszlám világ addig nem teszi le a fegyvert, amíg Rushdie életben van. Alig néhány évtizeddel ezelőtt egyetlen regényíró úgy megrendítette a Szovjetuniót, mintha komoly háborús vereség érte volna. Alekszandr Szolzsenyicinre gondolok. Csapongok… A világ számára Stowe és szegény Rushdie és Szolzsenyicin fontossága főleg abban áll, hogy ezek az írók hajlandók voltak szembeszállni bizonyos, jól körülhatárolható társadalmi erővel. Egy darabig Hemingway éppen ilyen fontosnak tűnt, anélkül, hogy ellenségeket szerzett volna, vagy bár-milyen reformokat követelt volna. Az ő antifasizmusa – legalábbis az írásai alapján – egy rózsás arcú kisdiák gyakorlatias antifasizmusa volt. Honnan tehát az erő, amelynek révén Hemingway egy kis időre akkora tiszteletnek örvendett, mint Stowe, vagy szegény Rushdie, vagy Szolzsenyicin, vagy a General Motors, vagy a The Nem York Times? Nézetem szerint ennek az erőnek a forrása a férfibarátság iránti tisztelete volt. Olyan időben magasztalta Hemingway a férfibarátságot, amikor Európában és nálunk is mindenki attól rettegett, hogy homoszexuálisnak nézik. Megkérdezték egyszer Margaret Meadet, a nagy antropológust, aki sok-sok társadalomban tanulmányozta a férfiak, nők és gyermekek magatartását, hogy a férfiak mikor a legboldogabbak. Margaret Mead elgondolkodott, majd így felelt: »Amikor gyermekek és asszonyok nélkül indulnak [13]
vadászni. « Szerintem ez igaz lehet. Önök szerint? Hajdanán, amikor a háború csak a vadászat egyik fajtája volt, a hadiösvényen járás is ezt az örömet gerjeszthette. Megkockáztatom: ennek a boldogságnak a legfontosabb eleme, hogy az asszonyok és gyermekek áldásukat adták a férfiak egymás közti szövetségére. Nem a homoszexualitásról beszélek. Szívesen beszélek arról is, de más alkalommal. Hemingway történeteiben a férfikapcsolat, az a szeretet, amelyet férfiak éreznek egymás iránt a veszély küszöbén, a szereplők legnagyobb jutalma. Ez nem azt jelenti, hogy Hemingway homoszexuális lett volna. Nem volt az, és erre nézve nem szorulnak az én becsületszavamra. Kérdezzék meg Marlene Dietrichet; még él, és szebb mint valaha. Micsoda lábak! Amikor legutóbb adtam elő Boise-ban, találkoztam egy kedves asszonnyal. A férfiakat száraz humorral szemlélte. A férje éppen vadászni volt a cimboráival, meg a nehéztüzérségével. Az az asszony csak nevetett ezen. Úgy vélte, hogy a férfiaknak ki kell menniük a szabad ég alá, jól le kell ittasodniuk, és öldökölniük is kell egy sort ahhoz, hogy megmutathassák egymás iránti szeretetüket. Nevetségesnek tartotta, hogy annyi viszontagságba meg költségbe verik magukat, csak hogy kifejezésre juttassák a szeretet egyszerű és természetes érzését. Eszembe jutott, mit mondott Vance Bourjaily a vadkacsavadászatról. Szerinte a vadkacsavadászat olyan, mintha valaki jól felöltözve beállna a hideg zuhany alá, és közben szaggatná a dollárjait. Megjegyezhetem-e halkan, hogy magam is voltam egyszer lövész, háború volt, és olykor-olykor átéltem azt az érzést, amelyet Hemingway úgy élvezett? Borzasztóan jó érzés. De elég ebből. Zavarban vagyok. Kevés az olyan író, aki a pálya feléhez érve tudja, mit kell még – Isten segedelmével – teljesítenie. Hemingway ilyen író volt. Én nem voltam ilyen. Most sem vagyok ilyen. Amikor betöltötte a harminckilencedik évét, és mint utóbb kiderült, volt neki hátra, huszonhárom, közölte, hogy három további regényt és huszonöt novellát kell még megírnia. Addigra már közreadta azt a negyvenkilenc kiváló novellát, amely – mai szemmel – Hemingway legmaradandóbb irodalmi fegyvertényének látszik. Az ígért huszonötöt azonban nem írta meg. Egyetlen novellát sem írt többé Harminckilenc éves korában már megjelent a Tavaszi zuhatag és a Fiesta, a nap is felkel, amelyek révén világhírűvé vált, és a Búcsú a fegyverektől, amely megerősítette kozmikus tekintélyében. A Szegények és gazdagok ezeknél sokkal halványabb munka. Az 1938-ban önmagával megkötött szerződését viszont valóban három újabb regénnyel tisztelte meg: Akiért a harang szól, A folyón át a fák közé meg Az öreg halász és a tenger. Ezért a rövid könyvecskéért megérdemelten kapott Nobeldíjat. Az utóbbi könyv természetesen arról szól, hogy mit tesznek a cápák egy öregember nagy halával. A várható élettartam szempontjából a történet megírásakor Hemingway nem volt öreg, de nyilvánvaló, hogy annak érezte magát. Kilenc évig nem alkotott, azután, hogy 1954-ben átvette a Nobel-díjat. Akkor, innen nem messze, megint megteremtett valamit, ő talán újabb műalkotásnak, igaz, a legrettenetesebbnek is vélhette. Puskával kioltotta a saját életét. Valószínűnek tartom, hogy az összes története közül az életét vélte a legemlékezetesebbnek, így viszont az a lövés inkább tipográfiai eszköz volt. Pont. »Vége.« Egy másik amerikai zseni öngyilkossága jut erről eszembe, George Eastmané. Ő találta fel a Kodak-fényképezőgépet, meg a kazettás kisfilmet, ő alapította az Eastman Kodak Companyt. 1932-ben agyonlőtte magát. Nem volt beteg, sem búskomor. Búcsúüzenetében azt írta le, amit Hemingway is érezhetett, röviddel a finálé előtt. »Befejeztem a munkát.« Köszönöm a figyelmet.” [14]
(A beszéd elhangzása után egy sárga iskolabuszra raktak bennünket, és egy spanyol étterembe mentünk.) Hemingway tagja volt annak a szervezetnek, amely manapság ezt a nevet viseli: Amerikai Akadémia és Szépművészeti Intézet. 1898-ban jött létre. Ma alsó– és felsőháza is van. A két ház közül az Akadémia jóval kisebb, ez, ahogy mondani szokás, a tisztikart tömöríti. A Szépművészeti Intézet a sorkatonáké. (Én is sorkatona vagyok, a Cornellen, a hadikiképzésen rólam készült karton, úgy látszik, végigkíséri az életem.) Truman Capote felsőházi tag is volt. Erskine Caldwell úgyszintén. Ce-cecentimétereken múlott ugyan, de Nelson Algren is bejutott az alsóházba. James Jones és Irwin Shaw odakünn pusztultak el, valahogy nem volt meg bennük az a bizonyos dolog, ami a mi intézményünknél nélkülözhetetlen. A James Jones Olvasókönyv fülszövegében azt írtam, hogy Tolsztoj volt ó az amerikai gyalogosok utolsó igazságos háborújában, a közemberek azóta letűnt korszakában. Közember volt és zseni. Ezt komolyan gondolom. A véletlen műve, kiből lesz akadémiai tag és kiből nem lesz, tudniillik félcédulások készítik el a tagajánlásokat, utána pedig ők maguk szavaznak. Tehát a már Akadémiára bejutott képzőművészek, írók, zeneszerzők. Ez igazából papírmunka, amihez nem értenek, ráadásul vészesen szórakozottak is, meg köztudomásúan irigyek, ha a másik ember jó teljesítményéről van szó, vagy pedig észre sem veszik, s a többi, s a többi. Ehhez jön a hoci-nesze dicsérgetés. Az írók és festők és zenészek gyakorlatilag megbeszélik egymás között, hogy jó, én megszavazom ezt az illetőt, igaz, hogy még a nevét sem hallottam soha, viszont te is szavazd meg az én jelöltemet, az én műfajomból, még ha sohasem hallottad is a nevét. S a többi, s a többi. Néha eszembe jut, hogy nem volna-e jobb, ha az Amerikai Akadémia és Szépművészeti Intézet nem is létezne, tudniillik a testületnek nemcsak kitüntetni áll hatalmában, hanem sebet ejteni is. Nézzék, mit művelt James Jonesszal és Irwin Shaw-val. Valahányszor meghallhatták az Akadémia nevét, mindig az juthatott az eszükbe, hogy az ó írásaik a kutyának sem kellenek. Az is bizonyos, hogy száznál több egészen kiváló amerikai alkotó a mai napig ugyanezt érezheti. A neves indianai humorista, Kin Hubbard – az ő neve soha nem került szóba a tagajánlásoknal – mondta, hogy szegénynek lenni nem szégyen, de az is lehetne. Az sem szégyen, ha valaki előtt bezárják az Akadémia és Intézet kapuját. De lehetne az. Tennessee Wiiliams (1911-1983) viszont tag volt, hála az égnek. (Végül is a legkiválóbb színdarab írónk.) Amikor Jill meg én még külön éltünk, egy este elhozta őt a lakásomra. Felálltam, hogy kezet rázzak vele, de úgy bevágtam a sípcsontom a márvány kisasztalka lábába, hogy összevéreztem magam. Mert annyira izgultam, hogy íme, találkozhatom azzal a személlyel, aki nem New Yorkban élő emberekről is tudott felkavaróan, szórakoztatóan és részvéttel írni. (Tennessee Williams és T. S. Eliot St. Louisban nőtt fel. Williams beismerte. Nem hirtelen kezdett el úgy beszélni, mint a canterbury érsek.) Mégis csupán azt a pár sort írtam Williamsről, amelyet magam adtam át a velem szemben lakó színésznőnek, Maria Tuccinak. Éppen Williams darabját, Az iguána éjszakáját próbálták, és a színésznő elmondta nekem, hogy a szereplőknek valahogy nem ízlett úgy a darab, mint ahogy szerették volna. A cédulámon az állt, hogy bár külsőre ronda állat az iguána, de a húsa ízletes. és hogy számomra a darabnak ez a mondanivalója: még mindig jobb olyasmit szeretni, amit a többi ember rondának tart, mint egyáltalán nem szeretni. Iguánától is lehet valaki olyan jóllakott, mint bárki más.
VI Közismert tény: Aldous Huxley egy napon halt meg John F. Kennedyvel. Louis-Ferdinand Céline Ernest Hemingway halála után két nappal hunyt el. A requiem: halottakért mondott mise, általában latinul éneklik el. Akik nemigen tudnak latinul, mint én, a latin szavakat észbontóan gyönyörűnek tartják. Kit érdekel a jelentésük? V. Szent Pius a Tridenti Zsinat határozata értelmében 1570-ben léptette életbe azt a misét, amelyet azóta számosan megzenésítettek. Az életbe léptetés dátuma sokkal, de sokkal közelebb van a mi korunkhoz, mint Jézus Krisztus korához. Eléggé természetes a mise eleje és a vége: „Requiem aeternam dona eis, Domine; et lux perpetua luceat eis”, ami annyit tesz: Adj, Uram, örök nyugodalmat nekik, és az örök világosság fényeskedjék nekik. (Hiszékeny és elvonatkoztatásra kevésbé képes személyek ebből arra a következtetésre juthatnának, hogy Huxley és Kennedy és Céline és Hemingway és a nővérem és az első feleségem, Jane, és mind az összes halott most világosban próbál meg végre elaludni.) 1985. február 12-én második feleségem, Jill, meg én ott voltunk a miséhez írott újabb zene világpremierjén. A szerző, Andrew Lloyd Webber, 1948-ban született (az idő tájt én a General Electric reklámrészlegénél dolgoztam). Webber ekkor már megírta a Jézus Krisztus szupersztárt, az Evitát és a Macskákat. (Az utóbbi darabot T. S. Eliot macskás versei ihlették. Mindig úgy tartottam, hogy T. S. Eliot sokat kölcsönzött Don Marquis Archie és Mehitabel című munkájából, anélkül, hogy ezt jelezte volna. Marquis felesége egyébként előzőleg Mrs. Walter Vonnegut volt.) Webber requiemjét a manhattani Szent Tamás-templomban mutatták be, ebben a kifejezetten anglikán intézményben, az Ötödik Sugárúton. Ez azért érdekes, mert a hangsúlyozottan katolikus mise szövegéből sütő haragot főként az a tény táplálta, hogy Anglia elutasította a pápa fensőbbségét. Amennyire meg tudtam az ilyesmit ítélni, az elegáns közönség fele protestáns volt, a másik fele zsidó. (A zenészek és a tévéoperatőrök és a kint vigyázó rendőrök között nyilván akadt katolikus is.) Az, hogy a latin szövegnek mi a jelentése, vagy hogy honnan ered, szemlátomást senkit sem foglalkoztatott és nem is érdekelt. Csakis a zene miatt voltunk ott. (Vagy mert aznap este ezen a bemutatón illett mutatkozni.) Placido Domingo (az egyik katolikus muzsikus) énekelte a legtöbbet, őt a Szent Tamás-templom kórusa és az angliai Winchester Székesegyházból egyenesen ideszállított fiúénekkar támogatta, meg a New York-i Filharmonikusok. És rázendítettek: „Requiem aeternam dona eis, Domine”, s a többi. A winchesteri fiúkar szólistájának macskaképe és ezüsthangja lenyűgözött, felütöttem hát a programfüzetet, hogy megtudjam a nevét. Paul Miles-Kingston, áldja meg őt az Úr. És akkor valami másra lettem figyelmes. A füzetben a mise angol szövege is szerepelt, na, a nézőket ez aztán végképp nem érdekelte. Rettenetes egy szöveg volt) (És nehogy azt higgye valaki, hogy gúnyt űzök a Szentírásból. Újra leszögezem, hogy a misét emberkéz alkotta, és majdnem olyan kortárs alkotás volt – történelmi távlatból szemlélve –, mint Hemingwaytől az Afrikai vadásznapló.) Domingo meg Paul Miles-Kingston meg Sarah Brightman, Webber szopránénekes felesége, és a többiek is, odafent a színpadon, az orgonasípok előtt, mind-mind úgy tettek, mintha Isten nagyszerű személy volna, aki mindenféle finomsággal lep majd meg bennünket, csak előbb haljunk meg. Nem tudták, mit énekelnek. Az Éden, amit ígértek, gyakorlatilag nem volt különb a spanyol inkvizíciónál. „Quantus tremor est futurus, quando judex est venturus, cuncta stricte discussurus!” Ojjé!
Nagyszerű! Remek! Csak az a baj, hogy a fenti sor ezt jelenti: „Mily reszketés lesz akkor, midőn eljő a Bíró, hogy mindeneket szigorral ítéljen!” „QUID SUM MISER TUNC DICTURUS? QUEM PATRONUM ROGATURUS, CUM VIX JUSTUS SIT SECURUS?” AZ ELŐADÓK GESZTUSAIBÓL ÉS TESTBESZÉDÉBŐL ARRA LEHETETT KÖVETKEZTETNI, HOGY A GYARLÓKNAK A MENNYEKBEN NINCS OKUK AGGODALOMRA, MINDENFELŐL ZÚDULNI FOG RÁJUK A SOK KEDVESSÉG ÉS BŰNBOCSÁNAT. NAGYON IS TÉVES KÖVETKEZTETÉS. „ÉN NYOMORULT MIT MONDJAK MAJD OTT? – ÉNEKELTÉK A SZÍNPADRÓL. – MILYEN PÁRTFOGÓT KÉRHETEK, AHOL MÉG AZ IGAZ SINCS BIZTONSÁGBAN A KÁRHOZATTÓL?” Hát nem szép? (Fogj egy jó ügyvédet – erre biztat a mise.) Szinte a teljes szöveg ilyen szadista és mazochista. (A Függelékben önök is elolvashatják, elejétől végig. Meggyőződhetnek róla.) Amikor Jill és én hazaértünk, fél éjszaka fennmaradtam, hogy írjak egy jobbat. (Nem önelégült a kijelentés. Bárki tudna jobbat, viszont senki se tudna ennél rosszabbat írni.) Megszabadultam minden egyes Bírótól, az oroszlánok kitátott szájától, és a kötelező világosban való alvástól. (Ezt a szöveget is meg lehet találni a Függelékben, mindenki eldöntheti, melyik a jobb.) Nem hittem, hogy különösebben szépet írtam volna, ezért volt olyan sürgős, hogy mielőbb lefordíthassam a verset latinra. (Nem kétséges, hogy a Tridenti Zsinat szövegíróinak is épp ezért volt sürgős a dolog.) Mondtam is a feleségemnek, hogy a misét be fogom adni egy jobb hókuszpókusz mosodába. A pénzt se sajnáltam rá. Fordhamnél próbálkoztam először. Elutasított, mondván, hogy ez eretnekség. Végül találtam egy szakértőt, John Collinst, ő a New York-i Egyetemen egyházi latinnal foglalkozott. Elvállalta a bérgyilkosságot, jöjjön, aminek jönnie kell. Katolikus ő is, akárcsak Placido Domingo. „Adj nekik örök nyugalmat, ó, Kozmosz, álmukat ne zavarja a fény” – ezzel kezdődött az én misém. John Collins hókuszpókusz mosodájából kikerülve a sor már így hangzik: „Requiem aeternam dona eis, Munde, neve lux somnum perturbet eorum.” Nem sokkal ezután behívtak esküdtszéki szolgálatra. Ott találkoztam egy Edgar Grana nevezetű zeneszerzővel, aki a Juillard-on végzett, de járt az Iowai Egyetemre is, amikor 1965-ben magam is ott tanítottam. (Az egyik korábbi iowai tanítványom, John Casey 1989-ben elnyerte Az Év Amerikai Regénye díjat. Ezzel jócskán túltett rajtam.) Grana a következő évet azzal töltötte, hogy saját szakállára zenét komponált a Collins-féle latin változathoz. Körbeházaltuk vele New York templomait, sehol nem kellett. A zene jellege: posztmodern „mindenből-egy-kicsit", álklasszikus jazz citromlekvár. Végül Buffalóban Barbara Wagner elvállalta. Ő az ország legjobb egyetemes unitárius kórusának karnagya. (Bőven akad csengettyűjük.) Karácsony másnapján már próbált, azzal, hogy a macska rúgja meg, ha 1988. március 13-án nem lesz meg a templomában a világpremier. Vasárnap este került rá sor. Előző nap ugyanott én is tartottam egy előadást, hogy a zenekar bérét kifizethessem. A zenekar különben négy szintetizátorvirtuózból állt. Olyan izgatott voltam, hogy a mű felcsendülése előtti utolsó tíz másodpercnyi síri csöndben minden hajszálam égnek állt. Amikor azonban befejeződött, a beszédet is csak elmosódottan hallottam. Ilyen elemi ereje volt a zenének. (Az olasz operáról mondta Mark Twain, hogy utoljára akkor hallott ehhez foghatót, mikor leégett az árvaház.) Hát, ezt is megértük. A zeneszerző és az előadók meglepően nagy sikert arattak, volt ott állva tapsolás, virágeső, ami ilyenkor kijár. Csakis én voltam a csalódott, a különc, akit a szöveg érdekelt.
Így végződik az én requiemem meséje, három évvel Andrew Lloyd Webber requiemjének bemutatója után. Még annyit, hogy a feleségem, Jill, Londonban összefutott Webberrel, és ezt mondta neki: „Az én férjem is írt egy requiemet.” „Hát persze – mondta Webber. – Manapság mindenki csak requiemeket ír." Mintha ő csinálta volna a requiemdivatot. Webber nem értette meg, hogy a halottaknak szóló miséhez nem új zenét, hanem új nyelvet szerettem volna kitalálni. Elvégre kezdetben vala az ige. (Ha már zeneszerzőknél tartunk: Alice nővérem tízéves lehetett, mikor megkérdezte apámtól, hogy táncoltak-e anyámmal Beethovenre.)
VII És ha már átdolgozásért kiáltó régi és nagyra becsült dokumentumainknál tartunk, vegyük szemügyre az Amerikai Egyesült Államok Alkotmányának Első Kiegészítését is. Így szól: „A Kongresszus nem hoz törvényt vallási szervezetek vonatkozásában, nem tilthatja azok szabad működését, nem korlátozhatja a szólásszabadságot, sem a sajtószabadságot, sem az emberek ama jogát, hogy békésen összegyűljenek, és petíciót nyújtsanak be a kormányhoz sérelmeik jogorvoslatának érdekében.” Ez itt legalább három önálló kiegészítés, de inkább öt, ezeket kapcsolták össze egyetlen szűnni nem akaró – dr. Seuss valamelyik végtelenített állatára emlékeztető – mondattá. Mintha egy kenyéren-vízen koplaltatott, kiéheztetett személyből – hirtelen szabadulván – egyszerre feltörne az összes ínyenc-falat neve, amelyekről odáig csak álmodhatott. Amikor 1778-ban James Madison megszerkesztette az első tíz kiegészítést, a Jogok Nyilatkozatát, a tulajdonnal rendelkező férfiak oly mértékben ki voltak éhezve a szabadságra, hogy Madison összesen kétszáztíz, kormányhatalmat korlátozó javaslatot alkotott, lehetett választani. (Véleményem szerint a jóllakott emberek többsége mindenekelőtt egyetlen dolgot akar a kormánytól, és ez – képletesen szólva – a cinkelt lapokkal való játszás joga. Ronald Reagantől meg is fogják kapni.) Az Amerikai Polgárjogi Szövetség (ACLU ) egyik ügyvédjének elmondtam, hogy az Első Kiegészítést sokkal jobban is meg lehetett volna szövegezni. „Talán – felelte az ügyvéd – Madison nem gondolta, hogy ennyire komolyan fogjuk majd venni.” Szerintem ebben is lehet valami, bár az az ügyvéd inkább kényszeredetten élcelődött. Amennyire viszont én tudom, Madison nem nevetett, és más módon sem érzékeltette fenntartásait, midőn Thomas Jefferson (rabszolga-tulajdonos) a philadelphiai alkotmányozó nemzetgyűlést félistenek találkozójának nyilvánította. Azok, akik az Olümposz hegyére vezető út kétharmadán már túl vannak, esetleg nem veszik olyan komolyan a Jogok Nyilatkozatának fesztelen, félistenektől eredő ígérgetéseit, mint mi, perlekedő halandók, akik hajlamosak vagyunk tiszteletben tartani őket. Azt is mondta még az az ügyvéd, hogy nekem mint írónak inkább csodálnom illenék Madison félreérthetetlen szavait, melyek egy villanykapcsoló egyenességét tükrözik. Be. Ki. Más lehetőség nincs, az erőteljes tagadó szerkezetek ezt kizárják. „…A kongresszus nem hoz törvényt arról… nem lehet megszegni… Egy katonát sem lehet… háborgatni, nem lehet megidéztetni… Senkit nem állíthatnak törvényszék elé.. az esküdtszék által megtárgyalt tényt többé nem lehet… nem szükséges… újra értelmezni…” A Kiegészítések sorai között nem találunk semmi ilyesmit: „megfelelő körülmények között”, „ahol ez lehetséges”, „ha a Kormány jónak látja”. James Madisonnak hála, alkotmányos államéletünk hosszú történelmének – Svájcét kivéve a leghosszabb összefüggő alkotmányos államélet a világon – minden pillanatában villanykapcsolóként működött a Jogok Nyilatkozatának néhány különleges betoldása. Vagy ki, vagy be. Számomra az Első Kiegészítés úgy hangzik, mint egy álom, nem pedig úgy, mint egy törvény. Ha védelmezem – és ezt gyakran teszem – azt a jogot, hogy bárki bármit mondhasson vagy kinyomtathasson, olyan elvontnak érzem magam, mintha valakinek az álmában lennék szereplő. Oly tragikus ez a szabadság, hiszen oly végtelen a gonoszság, amelyet a büntetlenség birtokában néhány ember büszkén hoz nyilvánosságra. És ezért újra meg újra, ha az Erkölcsös Többség, vagy az Asszonyok a Pornográfia Ellen, vagy hasonló szervezetek valamely dühösebb képviselőjével keveredek vitába, gyorsan megkapom, hogy bátorítója vagyok a nők elleni erőszaknak meg a [15]
gyermekpornográfiának. Amikor még járatlan voltam az efféle szóváltások terén, elővigyázatlanul megkérdeztem fundamentalista keresztény ellenfelemet („Ó, ugyan már, tiszteletes uram”), tud-e bárkiről is, akit valamely könyv tett volna tönkre. (Mark Twain azt állította, hogy őt a Biblia pikáns részei tették tönkre.) A tiszteletes megörült a kérdésnek. Közölte, hogy Oregonban egy férfi, miután elolvasott egy pornókönyvet, megerőszakolt egy boltból hazafelé igyekvő tizenéves szüzet, azután egy törött kólásüveggel megcsonkította. (Biztos vagyok abban, hogy az eset valóban megtörtént.) A vita egyébként akörül forgott, hogy bizonyos szülők bizonyos könyveket mindenáron el akarnak távolítani az iskolai könyvtárakból és a tanmenetből is, mondván, hogy sértőek, vagy erkölcsileg károsak. A szóban forgó könyvek egyébként eleggé visszafogottak-és tiszteletre méltóak. Hebehurgya kérdésem segítségével viszont módot adtam a tiszteletes úrnak, hogy ezeket a könyveket is összefüggésbe hozza a legundokabb szexuális bűnökkel. A tiszteletes úr és követői által kipellengérezett könyvek egyikét én írtam. Semelyik sem volt pornográf, bár a tiszteletes úr szerette volna elérni, hogy a hallgatóság mindet pornográfnak tartsa; (Az ötös számú vágóhíd című könyvemben egyszer valóban leírtam ezt a szót: „anyabaszó”. A mondat így szólt: „Menj le az útról, te gyagyás anyabaszó.” 1969 óta, amióta csak ez a kötet megjelent, a gyerekek állandóan közösülni próbálnak az édesanyjukkal. Hogy mikor hagynak fel ezzel, ma még nem lehet tudni.) Az ötös számú vágóhíd-nak, James Dickey Szabadulásának, J. D. Salinger Zabhegyezőjének, Judy Blume néhány könyvének és még pár másik regénynek a tiszteletes úr véleménye szerint az a hibája, hogy sem a szerzők, sem a szereplők nem példázzák a tiszteletes úr által elképzelt keresztényi magatartás és világ-nézet ideáljait. A tiszteletes úr, aminthogy ehhez joga volt, leplezetlen támadást indított az amerikaiak fél-istenadta joga ellen, az ellen, hogy minden eszmét – az övét is – jogos legyen taglalni. És támadást intézett a tiszteletes úr az Alkotmány ellen is, csak mert kimondja, hogy a kormányzat (ide-értve a közoktatást is) egyik hitet sem helyezteti a másik fölé, ráadásul a törvény erejével. A tiszteletes úr tehát nem volt álszent. A maga módján nem kevesebbet akart kifejezni, mint azt, hogy az Első Kiegészítés egyáltalán nem szent ereklye, meg hogy a pornográfián kívül egyéb eszméket és képzeteket is rendőrileg kell kivonni a forgalomból, és hogy az ő általa vallott keresztény tanokat az ország hivatalos vallásává kell nyilvánítani. Őszintén hitte ő, hogy Az ötös számú vágóhíd valahogyan a poklok örökégő kemencéjébe juttatja az olvasót (lásd: V. Szent Pius által életbe léptetett szentmise), ami (időtartam tekintetében) még a szennyes fotográfiák által felgerjesztett ember erőszaktételénél és gyilkolásánál és csonkításánál is rosszabb. Valójában részvétet éreztem a tiszteletes úr iránt. (Ez nálam hamar megy.) Nem televíziós prédikátor volt (őket könnyű hitelesen karikírozni), bár időnként feltehetően ő is hirdette az igét a rádióban. (Mind hirdeti az igét a rádióban.) A tiszteletes úr kereszténysége alapjában véve őszinte volt, jól bánt a családjával, és kétségtelenül ügyesen utánozta az általa elképzelt krisztusi életformát. Nem voltak szexuális tévelygései, és nem érzett kóros vágyat az evilági javak birtokba vételére, s a többi, s a többi. Kiterjedt közösséget igyekezett összetartani, amelynek kovásza a közösen vallott hit és értékrend volt. A segítségnyújtásnak ez a módja beteg és egészséges, gazdag és szegény számára egyaránt sokkal megbízhatóbb, mint bármely kormányzat által kitalált megoldás. (Végül is tanultam én antropológiát, a zsigereimben érzem, hogy az emberi lények nem nagyon szere-tik az életet, ha nem tartoznak egy bizonyos darabka ingatlan körül megszerveződő klán kötelékébe.) Az igazságügyi miniszter Pornográfia Ellenes Bizottsága – ezt a vándorcirkuszt a Reagan-
kormányzat utaztatja a csúnya könyvek és fotográfiák nyomában – más lapra tartozik. Legalább két bizottsági tagról kiderült, hogy maguk is megmártóztak a szexuális és pénzügyi rémtettek mocsarában. A klánkötelék érzése persze nem hagyott kívánnivalót, csakhogy ebben az esetben a családi birtok a Fehér Ház volt, s egy szeretetre méltó, álmos, szórakozott vén moziszínész játszotta a birtok totemoszlopának szerepét. A zagyva eszmék kotyvalékát hirdető bizottsági tagok a Tridenti Zsinatot is megszégyenítették alantas és klinikai szempontból is tébolyultnak minősülő fantazmagóriáikkal. Szerintük helyes, ha a polgár lőfegyvereket vásárolhat magának. Azt vallják, hogy a nicaraguai kontrák nagyban hasonlítanak Thomas Jeffersonra és James Madisonra; meg hogy a palesztinokat minden adódó alkalommal a „terroristák” jelzővel kell illetni. Azt tartják, hogy az anyaméh tartalma a kormány tulajdona; meg hogy az Amerikat Polgárjogi Szövetség felforgató szervezet; meg hogy a Hegyi Beszéd és a hasonló szövegek mind szocialista és kommunista, tehát Amerika-ellenes uszítás; és hogy mindenki magának köszönheti az AIDS-ét, kivéve a kórház egérfogójában vérátömlesztés útján fertőzötteket; hogy a milliárd dolláros repülőgépek megérik az árukat; s a többi, s a többi. Az igazságügyi miniszter Pornográfia Ellenes Bizottsága harsány csepűrágás volt. A Fehér Ház így akarta felhívni a figyelmet önnön ajtatosságára. Erre irányultak a szexuális tárgyú főcímek, meg az a burkolt vád, hogy a szólásszabadság védelmezői a gyermekek lelkesült megrontói, a nemi erőszak hívei, s a többi, s a többi. (Eközben Reagan más támogatói eldugják a közalapítványi pénzeket, és lesöprik a bankok padlását.) Szóval, amikor a Bizottság elvetődött New York-ba, kérvényeztem, hogy megjelenhessek a színe előtt. Elutasítottak. Ezt szerettem volna ott elmondani: „Sok szívet tépő vallomást elolvastam azok közül, amelyek a Bizottság fórumán hangzottak el a szavak és fotográfiák kártékonyságáról. Felnyílt a szemem a látásra. Megértettem végre, hogy Kormányunknak rendelkeznie kell a szavak és fotográfiák elkobzásának jogával, mert a szavak és fotográfiák szexuális tébolyhoz és bűnözéshez vezetnek. János apostol szavaival: »Kezdetben vala az Ige.« Szavak írásából élek. Elszégyelltem magam. Tekintettel arra, hogy a szabadon terjeszthető eszmék veszélyt jelentenek a társadalomra, mindenekelőtt a kicsinyekre, esedezem, hogy a Kormány vonja ki munkáimból a veszélyes gondolatokat. Á Kormány mentsen meg engem önmagamtól. Esedezem választott vezetőink segítségéért: hozzák összhangba az én gondolataimat az övékével és azokéval, akik órájuk szavaztak. Így volna demokratikus. Ha megkésve is, hadd tegyem jóvá bűneimet. Hadd hívjam fel ezen Bizottság és az igazság bajnoka, Edvin Meese – őt külön is áldja meg az Isten – szíves figyelmét az eredendő pornográfiára, minden pornográfia ősforrására, a mérgezett gyümölcsöt termő fa gyökerére. Fennhangon olvasnék, tehát a huszonegy éven aluliak hagyják el a termet. A szívpanaszoktól szenvedő huszonegy éven felüliek, és azok, akik akár egy pillanat alatt is hajlamosak .nemi erőszak elkövetésére, szintén távozzanak. Senki ne mondja, hogy nem idejében szóltam. Önök, Bizottsági Tagok, nem mehetnek ki, bárminő szennyet is kavarnának fel a tanúk. Nem lesz könnyű. Bátornak kell lenniük. Önök az én szememben a szennycsatorna asztronautái. Készen állnak? Szorosan zárják le szemüket, ujjukkal dugaszolják el fülüket, mert indítok: »A Kongresszus nem hoz törvényt vallási szervezetek vonatkozásában, nem tilthatja azok szabad működését, nem korlátozhatja a szólásszabadságot, sem a sajtószabadságot, sem az emberek ama jogát, hogy békésen összegyűljenek és petíciót nyújtsanak be a kormányhoz sérelmeik jogorvoslatának érdekében.«” Vicc vége. (Ezt a részt akkor írtam, amikor hazaértem a pennsylvaniai Hellertownból, ahol egykori
katonatársamat, Bernard V. O'Hare-t temettük el. A könyvben még többször fel fog bukkanni a neve. Pályájának első felében örökké dohányzó kerületi ügyész, pályájának második felében, amíg csak 1990. június 9-én, nem sokkal éjfél után a rák el nem vitte, örökösen dohányzó védőügyvéd volt. Amikor még kerületi ügyész volt, megkérdeztem tőle, hogy jót tesz-e a vétkesek börtönbe vetésével. Ezt felelte: „Nem. Azt hiszem, az embereknek nélkülem is van épp elég bajuk.” Ennek nem sok köze van az Első Kiegészítéshez. Csak ahhoz, hogy. nagyon elhagyatottnak érzem magam O'Hare nélkül. A Függelékben elolvashatják, mit írt hosszú barátságunkról a hatvanadik születésnapomra, a Jill-féle Emlék-könyvbe.)
VIII Az őszintén keresztény szélsőjobboldallal először ama történetem révén akasztottam tengelyt, amelyikben időutazók a biblikus időkbe repülnek, és felfedezik, hogy Jézus Krisztus 156 cm magas volt. Azt hiszem, én jobban szeretem Jézust, mint a novella ellenzői, hiszen éppen azt juttattam kifejezésre, hogy nekem az-tán mindegy, alacsony volt-e Ő, vagy magas. Bernard V. O'Hare is alacsony volt, de persze 156 cm-nél azért magasabb, és így is a legügyesebb és legemberségesebb büntetőjogász volt a pennsylvaniai Northampton megye legújabbkori történetében. Helybéli hős volt. A temetésen én, a háborús bajtársa voltam az egyetlen nem család-tag és az egyetlen nem pennsylvaniai. Az Első Kiegészítés a szólásszabadság tárgyában nemcsak áldás, átok forrása is. (Konditanárok szerint izzadj, ha fogyni akarsz.) Attól, amit más amerikaiak mondanak vagy kinyomtatnak, sokszor sértve érzem magam, sokszor hánynom kell. Nincs szerencsém.
Ha Charlton Heston (az a moziszínész, aki egyszer kiborotvált hónaljjal játszotta el Jézust) televíziós hirdetésekben (közérdekű bejelentések?) magyarázza el nekem, milyen nagyszerű munkát végez a Nemzeti Lövész Szövetség (gyermekkoromban én is tag voltam, az apámmal együtt), és hogy milyen boldognak kell lennem, amiért civilek is tarthatnak és tartanak katonai fegyverzetet otthon, vagy a munkahelyen, vagy a járművükben, az számomra annyi, mintha valamely undok betegség bacilusát magasztalná, minthogy a civilek kezében a fegyverek nap mint nap oly sokunkat ölnek meg, véletlenül, vagy szándékosan. (Amikor Indianában kijártam az 53. számú általános iskolát, az osztályból mindenkinek nyilvános fogadalmat kellett tennie, hogy felnőtt korában miként óhatja majd a világot megjavítani. Én azt ígértem, hogy felfedezem néhány betegség ellenszerét. Hát, egy AK – 47-es, vagy egy UZI azonosításához aligha van szükség elektron-mikroszkópra.) „A jól szervezett Milícia a szabad állam biztonsagához szükséges" – mondá a Jogok Nyilatkozatának második paragrafusa. „Az embereknek ama jogát, hogy fegyvert tartsanak és viseljenek, csorbítani nem lehet." Tökéletes. Minden szó a helyén van. Csak azt szeretném, ha az NRA és összes jól fizetett, rengő hasú támogatója az álla-mi vagy szövetségi törvényhozás szintjén végre mindkét mondatot idézné. Aztán pedig magyarázzák el nekem. hogy mitől lesz jól szervezett milíciatag az az állig felfegyverzett férfi, nő vagy gyerek, akit hivatalosan senki be nem soroz, akit hivata1osan senki nem irányít, aki elé hivatalosan semmilyen célt nem tűznek ki, és akit csupán önnön személyisége és saját helyzetértékelése serkent vagy csillapít. (Átvágom a gordiuszi csomót. Szerintem itt egy speciális Armageddon hagymázas látomása működik. Gonosz, szegény, sötét bőrű, írástudatlan, lusta, kábítószerélvező hordák egy éjszaka meg fogják támadni a jó és fehér bőrú emberek csinos otthonait, amelyekért pedig a fehér emberek keményen megdolgoztak, sót, még pénzt és időt is áldoztak jótékony célra.) Valaha én is kitűnően bántam a lőfegyverekkel, a kiképzés során talán én voltam a legjobb lövész. De a világ minden kincséért sem tűrnék egyetlen anyabaszó mordályt sem a házamban. A tűzfegyverek durrogtatását a sport egészen alacsony rendű formájának tartom. A korszerű fegyverek kezelése olyan egyszerű, mint az öngyújtóé Kérdezzék csak bármelyik asszonyt, aki [16]
életében nem lőtt még, viszont egyszer csak bekopogtatott a sarki fegyverüzletbe és csatlakozott az NRA-féle jól szervezett milíciához, azután meg fasírtot csinált a hűtlen férjéből vagy a szeretőjéből. Ahányszor csak azt hallom valakiről, hogy jó lövész, magamban ezt gondolom"., Vagyis jól tudna bánni az öngyújtóval. Micsoda sporteredmény!” George Bush, akárcsak Charlton Heston, a Nemzeti Lövész Szövetség örökös tagja. De még ennél is jobban sért, hogy képtelen volt észrevenni az amerikaiak eddigi legszebb és legnemesebb és legragyogóbb és legköltőibb és legszentebb teljesítményét. A naprendszert felderítő, kamerákkal felszerelt űrszondára, a Voyager-2-re gondolok. Ez a nagyvonalú madár (miként Noé galambja) megmutatta nekünk azt a sok messzi bolygót, meg a holdjaikat! Már nem kell többé találgatnunk, hogy van-e rajtuk élet, vagy nincs, meg hogy a leszármazottaink elélhetnének-e ott! (Felejtsük is el!) Amikor a Voyager– 2 örökre elhagyta a naprendszert („ Befejeztem a munkát”), és egyre haloványabb képeket továbbított rólunk, arról, hogy kik is vagyunk mi, hol is vagyunk mi, akkor felkért-e bennünket az Elnökünk, hogy köszönjünk el az űrszondától, kívánjunk neki jó utat, és gondoljunk rá szeretettel? Nem. Ehelyett lelkesülten szónokolt az Alkotmány. kiegészítésének szükségességéről (XXVII. paragrafus?), mert törvényen kívül kell helyezni azt, aki tiszteletlenül bánik egy szövetdarabbal, az amerikai zászlóval. Ez a Kiegészítés észbontóan méltó párja lehetne Caligula római császár ama döntésének, amellyel konzullá nyilvánította a lovát. (Sokat aggódom, hogy miket tanítanak a Yale-en.) Mégis sikerült május végén optimista hangvételű beszédben búcsúztatnom az 1990-es tanévben végzett hallgatókat Kingstonban, Rhode Island egyetemén. Az egyetem nyugdíjba készülő rektora, Edward D. Eddy egykor a Cornell Daily Sun .című újságnál a munkatársam volt. Ezért voltam ott.) Elöljáróban az indianai humorista, Kin Hubbard évzáró beszédekhez fűzött kommentárjára utaltam. Fiatal koromban Hubbard naponta írt egy viccet a lapokba. Ő mondta, hogy talán jobb volna, ha az egyetemek a négy év során nem a legvégére tartogatnak, hanem széthintenék a fontosabb ismereteket. (Véleményem szerint Kin Hubbard olyan szellemes volt, mint Oscar Wilde. Ilyeneket mondott: „Nem ismerek olyan embert, aki a munkája értékének megfelelő fizetésért dolgozna.” Vagy: „Ha valaki azt állítja, hogy neki nem számít a pénz, annak csak a pénz számít”, s a többi, s a többi.) Ez volt a végzősöknek írt 1990-es beszédem címe: „Ne ítéld meg cinikusan az amerikai kísérletet, hiszen épp hogy elkezdődött.” Szóltam arról, hogy gyakran kértek fel cenzúrával kapcsolatos előadásokra, miután Az ötös számú vágóhidat folyton kihajigálták az iskolai könyvtárakból. (Ennek az a magyarázata, hogy a könyv rákerült egy 1972 táján készült listára, amelyet a veszélyesnek vélt művekből szerkesztettek. Újabb címet azóta sem toldottak a listához.) „Kaptam olvasói leveleket az akkori Szovjetunióból. Azt kérdezték tőlem, igaz-e, hogy évekkel ezelőtt ideát, Amerikában elégettek a könyveimet. (Pedig csupán Észak-Dakotában, Drake varosában égettek könyvemet.) Azt válaszoltam nekik, hogy a cenzúra leginkább vidéken jelent problémát. Amikor kisgyerek voltam, ugyanezek a közösségek még embereket égettek. Mondja valaki, hogy nincs haladás. Főleg fekete ború embereket égettek. Kisgyermekkorom óta az a legkülönlegesebb változás ebben az országban, hogy csökkent a rasszizmus. De higgyék el, demagógoknak nagyon könnyű volna ismét teljes pompájában feltámasztani. Pillanatnyilag azonban kétségtelenül jól állunk abban, hogy az embereket önmaguk alapján ítéljük meg, ne pedig aszerint, hogy kellőképpen hasonlítanak-e ránk, vagy a rokonainkra. Ebben a tekintetben minden más országnál jobban állunk. Á legtöbb más országban az emberek el sem tűnődtek még ezen.
Ki idézte elő a lenyűgöző változást? Maguk az elnyomott és kétes hírű kisebbségek, akik bátorságukat és méltóságukat összefűzték a Jogok Nyilatkozatával, az Alkotmány ígéreteivel. Erősödik a cenzúra? Bizonyára így érzik, hiszen mostanában oly sok szó esik erről a hírekben. Szerintem a cenzúra: betegség, akár az Alzheimer-kór. Régóta itt van körülöttünk, de csak nemrégiben fedeztük fel, hogy betegségről van szó, amit kezelni kell. Nem a cenzúra új tehát, hanem az a felismerés, hogy megbetegítheti a plurális demokráciát, úgyhogy most egy csomó rendes ember megpróbál tenni valamit. Az Egyesült Államokban több mint száz esztendeig volt rabszolgatartás. Azután az emberek felismerték, hogy beteg a társadalom, és próbálták meggyógyítani. Képzeljék csak el. Nem Auschwitz-e ez is? A szabadságnak miféle fáklyavivői voltunk mi a világ szemében, ha Amerikában senki semmilyen kivetnivalót nem talált abban, hogy más embereket úgy lehet birtokolni és kezelni, mint a marhákat? Ki mondta, hogy mi már kezdetben is a szabadság fáklyavivői voltunk? Miért hazudták ezt? Thomas Jefferson szintén tartott rabszolgákat, akkoriban nem sokan lepődtek meg rajta. Mintha nőtt volna az orra hegyén egy gesztenye nagyságú mérges kelevény, és a többi ember ezt tökéletesen rendjén valónak találta volna. Egyszer megemlítettem a dolgot a virginiai egyetemen, amelynek Jefferson nemcsak alapítója, hanem magasztos építője is volt. Utána odajött hozzám egy történész professzor, és elmagyarázta, hogy Jefferson addig nem szabadíthatta fel a rabszolgáit, amíg ő is, azok is kellőképp meg nem öregedtek, mert jelzálog volt a rabszolgákon, Jefferson pedig le volt égve. Képzeljék el! A szabadság fáklyavivő országában embereket, akár egy csecsemőt is zálogba lehetett csapni. Micsoda szégyen, hogy ma, ha pillanatnyi pénzzavarba kerülünk, nem csaphatjuk zálogba a bejárónőnket, ugyanúgy, mint a szaxofonunkat. Namármost. Boston is, Philadelphia is igényt formái arra, hogy ott ringott a szabadság bölcsóje. Melyik városban ringott? Egyikben sem, A szabadság az Egyesült Államokban csupán most születik. 1776-ban nem született meg. A rabszolgaság nem ütközött törvénybe. A fehér nőknek sem voltak jogaik, ők lényegében az apjuk vagy férjük vagy a legközelebbi hímnemű hozzátartozójuk birtokai voltak, esetleg mondjuk egy bíró vagy egy ügyvéd birtokai. A szabadság csak megfogant Bostonban vagy Philadelphiában. Azt is mondhatnám, hogy Boston vagy Philadelphia volt a szabadság motelszobája. Namármost. Az oposszum vemhessége tizenkét nap. Az indiai elefánt vemhessége huszonkét hónap. Az amerikai szabadság vemhessége, barátim és szomszédim, úgy látszik, hogy kétszáz esztendő, még annál is több! Csak az én életem időszakában kezdték komolyabban emlegetni, hogy nők és etnikai kisebbségek is kaphassanak például gazdasági, törvény előtti és társadalmi egyenlőséget. Hát hadd szülessen meg végre a szabadság, hadd hallja meg Kingston a harsány szülési sírást, hadd hallja meg minden kis– és nagyváros és falu és tanya, az egész hatalmas és gazdag nemzet. Nem Jefferson ideje ez a mai délután, hanem a legfiatalabbaké. Hallottam is valahonnét csecsemősírást. Ő is biztosan örömében fakadt sírva. Éljenek az 1990-es esztendő végzősei, és azok, akik segítettek nekik, hogy kiművelt polgárokká váljanak, és ezzel Amerika még erősebb legyen. Köszönöm a figyelmet.”
IX Tizenhárom Gyarmat közül Rhode Island volt a legelső, amelyik meghirdette, majd törvénybe is iktatta polgárainak ama jogát, hogy tetszésük szerint imádkozzanak, ha egyáltalán akarnak. Jill Krementz az anglikán egyház tagja (bár templomba ritkán jár), én meg ateista vagyok (vagy – a legjobb esetben – unitárius, viszont elég sokszor vetődöm el templomokba). Így, amikor néhány évnyi együttlét után 1979-ben elhatároztuk, hogy összeházasodunk, egybekelésünk színhelyét illetően – a világi és egyházi találkahelyek tekintetében, ahogy mondani szokás – a bőség zavarával küszködtünk. Miután a darabom színreállítása során ismerkedtünk össze, azt javasoltam, hogy a varázsigék az úgynevezett színésztemplomban hangozzanak el. A manhattani Sarki Kistemplom a, Huszonkilencediken, nem messze az Ötödik Sugárúttól (hókuszpókusz!) szintén anglikán rítusú volt. A kedves kis templom a múlt század közepén kapta különös nevét és azt a hírét, hogy itt kedvelik a színházi népet. Amikor a Rip Van Winkle színpadi szerzője és sztárja, Joseph Jefferson néhány háztömbbel északabbra, egy másik anglikán templomban szeretett volna megesküdni, az Ötödik Sugárút és a Huszonkilencedik sarkán, udvariasan eltanácsolták, mondván, hogy az ottani gyülekezet erkölcsei nem olyan lazák, mint a színészeké, „Próbálja meg annál a kis templomnál, a sarkon”– mondták neki. Meg is próbálta. Én is megpróbáltam. Soha még ekkora viharba nem kerültem a válásom miatt. (Az, hogy nekem is voltak színházi kapcsolataim, nem sokat számított. Az sem, hogy Jill és New York anglikán püspöke, Paul Moore, ősidők óta barátok voltak.) Egy asszonnyal kellett tárgyalnunk. Nyilvánvalóan hatalmas befolyással bírt, bár akkoriban még nőket nem szenteltek pappá. Azóta feltehetően ő is pap. Életében nem hallott még megbocsáthatatlanabb gaztettről, mint az én válásom. (Amikor végre a nőket is fel lehetett szentelni, a legelső női papok között ezzel a valószínűtlen névvel is találkozhattunk: Tanya Vonnegut. Ő az egyik unokatestvérem felesége, gyönyörű szép, és minden bizonnyal ihletett lelkész.) A hittérítő amazon közölte velünk, hogy csakis akkor házasodhatunk össze a Sarki Kistemplomban, ha belépek a gyülekezetbe, és feloldozásul részt veszek az egyházi tennivalókban, például tanítok a vasárnapi iskolában. Erre áttettük a műsort a Park Sugárút és a Hatvanadik sarkára, Krisztus Egyesült Metodista Templomába. (Már nem emlékszem, hogyan kötöttünk ki éppen itt. Talán a templomépítészetről cserélhettünk eszmét Brendan Gill-lel, a műemlékvédelmi bizottság emberével.) Ebben a templomban nem volt semmi bökkenő. Ahogy mondani szokás, ment minden, mint a karikacsapás. (Kivéve,. hogy összebarátkoztam a pappal, aki felkért engem és Joey Adamset, a komikus színészt, hogy karácsony este szóljunk pár szót az istentiszteleten. A lelkész és a gyülekezet útjai el is váltak azóta. Valószínűleg az volt a pap egyik kihágása, hogy a szószékét átengedte egy ismert ateistának, ez én volnék, nem pedig Joey Adams. A lelkész már más templomban dolgozik, olykor levelet váltunk a lélek dolgairól; eljött Buffalóba is, mikor bemutatták az Edgar Granával írt halotti misénket.) Az esküvői fogadásunkat a templomtól egy sarokra lévő Regency-hotelban rendeztük. (Itt az a szokás, hogy ha valaki a teljes körű fogadást – az emeletes tortáig bezárólag – a szállodában tartja, ráadásként egy éjszakára megkapja a nászutasok lakosztályát. A ceremóniák idejére az unokáimat bezsuppoltuk a lakosztályba.) Ennek tizenegy éve már. Jill-lel úgy állapodtunk meg, hogy nem kell több gyerek (három saját gyerek és három örökbe fogadott unokaöcs mellé). Később mégis adoptáltunk egy aranyos kisbabát (háromnapos korában). Ő Lily, az én legfontosabb társaságom. (Ha
felnő, lusta művész lesz, mert minden műremeket úgy felmagasztalom, mintha Michelangelo Pietája, vagy a Sixtus-kápolna mennyezetfreskója volna.) Jill idén töltötte be az ötvenedik évét, Lily pedig idén lesz nyolc. Rendeztem Jillnek egy születésnapi partit, és kapott egy Emlékkönyvet is, amibe összeszedtük a barátok és rokonok által írott érzelgős verseket, vicceket, gratulációkat és esszéket. (Mondtam Jillnek, hogy még soha nem éltem együtt olyan öreg nővel, mint ő.) Én írtam az Emlékkönyv bevezetőjét: „Mindenkinek, akit illet! Csatoltan megküldöm a jelen műalkotást, mely a Jézus Krisztus születését követő második ezredév utolsó évtizedének első évében, 1990. február 19-én, egy hétfői napon megrendezett születésnapi parti alkalmából készült. Tárgy: A jelzett napon ötvenéves, tehetséges és kedves feleségem, Jill Krementz írásbeli köszöntése. Aznap este barátok és rokonok – mintegy ötvenen – a Manhattan szigetén található Central Parkban, ezen belül a Tavern on the Green nevezetű intézményben költötték el vacsorájukat. Jill is az említett szigeten született, de Morristownban, New Jersey államban nevelték fel szülei, Virginia és Walter Krementz. Amikor Jill megszületett, én éppen az indianapolisi Shortridge Középiskolában voltam végzős. Az őszön a Cornell Egyetemre készültem, hogy ott kémiát tanuljak. Mire tizenkilenc éves lettem, Pearl Harbort már le is bombázták, Jillnek pedig már csak két hónap volt hátra a második születésnapjáig. Ötvenévesen Jill úgy viselkedett és úgy is nézett ki, mint egy harminckét éves hölgy, aki rövidesen átveszi hatalmas amerikai vagyonát. Jill egyébként előkelő iskolákba járt, együtt vakációzott hatalmas amerikai vagyonok örököseivel, de őrá nem várt ilyen örökség. Mindent, amit ötvenéves korára megszerzett, fotóművészként és gyermekkönyvek (pl. A nagyon fiatal táncos) szerzőjeként és nagyon szenvedő gyermekekről szóló könyvekkel (pl.: Milyen az, amikor meghal az egyik szülő) kereste. 1970-ben a Greenwich Village egyik színházában, a Theatre de Lysben színpadra állították egy darabomat, melynek címe: Boldog születésnapot, Wanda June. A színházban találkoztunk. Akkorra már Jill az egész világot végigdolgozta. Ő volt az első nő, akit egy New York-i napilap, a Herald Tribune határozatlan idejű szerződéssel alkalmazott. A vietnami háború idején egy esztendőn át fényképezett Dél-Vietnamban. Megjelent egy néprajzi-fotográfiai remekműve, a Bükköny: Fekete kislány felserdülése a Délvidéken. A kötetet egyik tanárának, Margaret Meadnek ajánlotta. Mindeközben a Buckingham Palotánál valamivel igénytelenebb helyen lakott. Ez a hely az Első Sugárúton volt, az Ötvennegyedik Utcánál, négy emelettel az élelmiszerbolt fölött, lift nincs. Elmondta, hogy egy reménybeli udvarlója-gondolom, nemcsak egy ilyen udvarló akadt – a lépcsőmászás után tíz perccel tudta csak kinyögni, hogy hello. Jill a Vízöntő és a Halak közötti kiszögellés pillanatában született. Jó úszó, de lusta. A vizet többre tartja a bornál. A legfontosabb kiszögellése azonban a feminista mozgalom és az országunkban meghonosodott apajogú társadalom közötti távolság felezőpontján található. Jill a feleződés időszakában élte asszonyléte virágkorát. Mert munka közben, üzleti tárgyalásokon úgy viselkedett, mintha nemének jegyei nem is léteznének, noha szívdöglesztően nézett ki. Ha ő is teljesítette azt, amit egy férfi, akkor a férfinak kijáró díjazást és tiszteletet követelte meg. Többnyire meg is kapta, bár jó néhányan kijelentették, hogy nem úrinő. Amikor 1958-ban elvégezte a középiskolát (Masters School, Dobbs Ferry, New York állam), Jillnek Manhattan, majd az egész világ lett az egyeteme. Mindegy, mi volt a tanulság, mindig a maga útját járta. Kezdetben bármilyen irodai munkát elvállalt, hogy szerkesztők és újságírók között lehessen. Csak egyszer iratkozott be szabályos egyetemre, antropológiát tanult a Columbián.
Ezt megelőzően elsősorban Margaret Bourke-White-ért rajongott. Ő a Life magazinnál dolgozott, és mindazt elvállalta, amit a férfi fotográfusok. A képei voltak olyan jók, ha nem jobbak, mint azokéi. Jill második eszményképe Margaret Mead volt. Jóval azelőtt, hogy megismerkedtünk, Jill már kitűnő fotográfus-újságíró, sőt elsőrangú társadalomtudós. Ötvenéves koráig kellett várnia, és nekem is, míg a tudományos befolyással bíró gondolkodó elmék megismerték a tizenhat éven aluli amerikaiakról és a tizenhat éven aluli amerikaiaknak szóló könyveit, és felfedezték, hogy Jillnél nem sokan értenek jobban a serdülés szépségeihez és kínjaihoz. Ötvenedik születésnapján csakis hálásak lehetünk a sorsnak, hogy Jill az élet iskoláiban folytatta tanulmányait. Istennek hála, mást nem tehetett mint hogy névértéken elfogadta, amit a, fiatalok az életről elmondhattak neki. Nem járt szabályos egyetemre, ahol kiképezték volna arra, hogy mindent, de mindent átértelmezzen, interpretáljon, és hogy mindenhez lábjegyzeteket fűzzön. Úgy érezte, nincs joga egyébre, mint a gyermekek mondanivalójának rögzítésére, akár tetszik majd, akár nem, meg hogy lefényképezze őket. Nem elméleti műveket írt. Könyvei bizonyosságok, feketén-fehéren. Szerves egészet alkotnak, mert e párás, kékeszöld bolygó talajából gyökereznek, akár egy almafa. A jövendő tudósok egyszer majd kíváncsiak lesznek arra, hogy a jelen kötetben szereplő, Jillt ábrázoló képeket utólag retusálták-e. Nem retusálták őket. Hadd magyarázzák meg, persze, ha tudják, miként lehetséges, hogy Jill a korban előrehaladva egyre szebb lett.” Az Emlékkönyv egy ügyes szonettel zárul. Címe: Az immár ötvenéves Jillhez. A szerző Jill egyik legkedvesebb fotótémája, John Updike, író: Elszánt .rejtőzés tetsző lelke, téged a csillanás dicsőít annyi száz író szemén, midőn a kamerád mögött alakítsz. Hogy tudsz annyi kérges, kemény arcot úgy fellágyítani, miket szavak sós pácleve gyötört – Eudora, Tennessee, Anaïs, Kurt, Saul, Gore, Bill, Jím, Joan, Truman, Liz, Toni? Kezes a gyermek is lencséd előtt, liliomként lesi villanó napod, s előhívod a kamasz-állapot fájó mivoltát. Ím, mögötted őt évtized, Leíca-úrnő. Élj te mától, Jill, gyertyafényben: láthatóan a Látó!
[17]
X Jill ötvenedik születésnapja után nem sokkal John Updike Indianapolisban adott elő. Mielőtt odautazott volna, megkérdezte tőlem, mit illene tudnia a szülővárosomról. Azt feleltem neki, hogy magam is idegenné lettem abban a városban, már akkor, amikor Jill még icipici csecsemő volt. „Engem is hívnak oda, hogy előadásokat tartsak. És ha megérkezem, nem érzem, hogy otthon volnék!” Rendes amerikai város persze, akárcsak a többi, ahol a rendes népek eljönnek, hogy meghallgassanak. Akadhatnak néhányan, akik ismernek engem azelőttről, vagy akiknek a szülei ismertek, na de hát ez megeshet Updike-kal is. Ezért még nem muszáj a szülővárosomba menni, se nekem, se neki. Összetalálkoztam én már középiskolai osztálytársakkal, vagy a gyermekeikkel San Diegóban, Portlandben, Oregonban, meg Iowa Cityben, meg Manhattanben. (A fenséges Meryl Streep például, akivel addig soha nem találkoztam, egyszer egy mozi előcsarnokában odajött hozzám és közölte, hogy Vassarban a szobatársa annak a hölgynek volt a lánya, akivel hajdan, a középiskolában jártam egy ideig.) A Shortridge Középiskola 1940-ben végzett évfolyama nemrégiben tartotta ötvenedik érettségi találkozóját. A szervezők elküldtek egy névsort azokról, akik örökre eltűntek, mármint Indianapolisból. Visszaírtam. Tájékoztattam őket, hogy például a listán szereplők egyike a munkatársai számára korántsem kísértet: Bostonban dolgozik, biokémikus, az öregedési folyamatokat kutatja. És például egy másikuk is – muzsikuskörökben – jócskán több, mint kihűlt emlék, lévén, hogy neves komponisták hagyatékának gondnoka. (A találkozóra nem mentem el. Tartottam tőle, mert ahogy mindenki másnak, nekem is volt néhány keserves időszakom a középiskolában. Ennek ellenére azért valószínűleg elmentem volna, és nyilván kitűnően éreztem volna magam, és sokat nevettem volna. De aztán akkora szerencsém volt, hogy épp a kellő időben lebetegedtem. Összeszedtem egy Lyme-kór nevű nyavalyát. Csak akkor betegszem meg – gyorsan lekopogom –, ha kapóra jön a dolog. 1942-ben például vírusos tüdőgyulladást kaptam, így persze nem is lehettem vegyész. Az 1980-as években átmenetileg begolyóztam, le akartam lécelni az életből. De csak a zárt osztályig jutottam, vagy harminc napig biliárdoztam odabent.) Még azt is mondtam John Updike-nak, hogy tudomásom szerint Indianapolis az egyetlen emberi település a történelemben, amelynek a helyét szintezóvonalzóval és tollal jelölték ki. A születő Indiana állam nagyjából négyzet alakú volt, csak alul nem. A négyzet alsó, csipkézett szélét persze nem ember rajzolta, hanem a gravitációnak engedelmeskedő víz. Az ember viszont előkapta a térképet, és rárajzolt egy jókora X-et, hogy az állam négy sarkát az átlókkal összekösse. Ahol az átlók metszették egymást – függetlenül attól, hogy ez a valóságban miféle hely volt – kellett létesülnie a fővárosnak. A nevét is meghatározták: Indianapolis. Mindent törvénybe iktattak. (Nem volt ugyan a környéken hajózható vízi út, így olcsó szállítási lehetőség sem, de viszonylag gyorsan kiépültek a vasútvonalak.) A hely, ahová a fővárost berajzolták, jellegtelen tájék volt, és olyan sima, mint egy biliárdasztal. (Egy parti, uraim?) A terveket egy francia születésű építész, Pierre Charles L'Enfant készítette, ugyanaz a személy, aki egy másik önkényesen kijelölt helyzetű fővárost is megtervezett. Washington D. C.-t. Azt is mondtam Johnnak, hogy Indianapolis tetszőlegesen tágítható sakktábla. A kockák mindegyike éppen százhatvan méter hosszú. Az utcák derékszögben metszik egymást; észak – déli, vagy [18]
kelet-nyugati irányban. Minden kockában középen kör van. (A Nagy Francia Forradalom euklidészi idealizmusának árnyéka. Olykor magamat is a francia forradalom gyermekének tartom.) Valaha egész elfogadhatóan sakkoztam (de később az agyamból taplógomba lett). Miközben magyaráztam Johnnak a városról, amelyet ő még soha nem látott, rájöttem, hogy tényleg sakktábláról van szó, játszmák folynak rajta, leveszik ezt a bábut, meg amazt (én, meg a bátyám, a nővérem és a szüleink egyetlen játszmában lekerültünk a tábláról). Azután újra felállítják a figurákat, csak a személyük nem ugyanaz. Felsoroltam Johnnak néhány híresebb – múltbéli és mai – sakkfigurát, akik ezen a sakktáblán mozogtak. James Whitcomb Riley, Charles Manson, Richard Lugar, Steve McQueen, Dan Quayle, Kin Hubbard, Booth Tarkington, Jane Pauley, vagy Jim Jones tiszteletes. (Hozzátettem, hogy George Busht nyilván abszolút nem érdekli, mi lesz a nemzetével, ha ő akadályoztatva lenne az elnökölésben. Ezt az bizonyítja, hogy képes volna Dan Quayle alelnökre bízni a kormányzást. Szép kis bombázó.) Indianapolisi emlékeim új irányokba. terelődtek, mióta meghalt Bernard V. O'Hare, barátom és katonatársam. Pedig őt csak laza kapcsolat fűzte a városhoz. Úgy találkoztunk, hogy behívtak bennünket katonának. Az állomáshelyünk az őserdőben volt, Indianapolistól kissé délre, Atterburyben. Amikor O'Hare-t megpillantottam, Clarence Darrow; a kiváló védőügyvéd életrajzát olvasta, és cigarettázott. (Amikor utoljára láttam, akkor is cigarettázott. Amikor bárki utoljára látta élve, akkor is cigarettázott.) Éppen csak hogy a 106. Gyalogsági Hadtest 423. Ezred 2. zászlóaljának katonái lettünk. („ Kedves Anya, Apa! Találjátok ki, hol vagyok.”) A bevonulás előtt mindketten jártunk már valamennyit az egyetemre. O'Hare gyalogsági alapkikepzésben részesült, szuronyroham, kézigránát, géppisztoly, aknavető, miegymás. Én a 24G milliméteres tarack virtuóza voltam. Ez volt akkoriban a legeslegnagyobb vontatható ágyú. Olyan nagyon nagy volt, hogy ekkora ágyúja csak a Fegyvernemeknek, esetleg valamelyik Hadseregnek lehetett, alacsonyabb szintnek nem. Egyetemi hallgatók ezreit és ezreit hívták be egyszerre, például O'Hare-t és engem (és Norman Mailert). Értelmi színvonalunk lehetővé tette, hogy a Tisztjelölti Iskolára kerüljünk (vagy mondjuk bombázók legyünk). Csakhogy ennyi tisztjelöltre nem volt szükség, kivéve azokat a tisztjelölteket, akiknek a szülei erős politikai kapcsolatokkal rendelkeztek. Az alapkiképzés befejeztével igazából senki nem tudta, hogy mi legyen velünk. Vissza is küldtek minket néhány hónapra az egyetemekre. Egyenruhában tanultunk, a Különleges Katonai Kiképzési Program (KKKP) keretében. Előléptetésről nem is álmodhattunk. O'Hare az Alabamai Műszaki Egyetemről, én a Carnegie-ről majd az akkori Tennessee Egyetemről kerültem a százhatosokhoz. (Kapkodva irányítgattak bennünket erre vagy arra az egyetemre. Hallottam olyan KKKP-s tagozatról, ahol mindenkinek H-val kezdődött a neve.) Aszerint ráncigáltak bennünket vissza a hadseregbe, hogy az európai partraszállás közeledtével a parancsnokságnak éppen mire volt szüksége. Lövész kellett és még több lövész. Szóval, ott álltunk, O'Hare, meg én, Indianapolistól kicsit délre, és arra készültünk, hogy megszólítsuk egy-mást. A „Cimbora Rendszer" jegyében. Ezt a hadsereg akkoriban vezette be. Minden közkatonának és őrvezetőnek megmondták, hogy válasszon ki valakit az egységéből, akivel törődik és akivel jobban megismerkedik, mert egyébként – a kutya sem törődött senkivel. Persze, a „Cimbora Rendszer” a kölcsönösségre épült, az oda-figyelés viszonzására. Senki se maradhatott facér. (Nagyon hasonlított a „Cimbora Rendszer" azokra a tömegházasságokra, amelyeket jóval később Sun Ming Mun tiszteletes celebrált a Madison Sqnare Gardenben.) Szóval, O'Hare és én-mondjuk így – egybekeltünk. Remélem, elhiszik nekem, hogy bőven akadtak nálunk mulatságosabb párocskák. A százhatos hadosztály – a korábbi dél-karolinaiak – minden közkatonáját és őrvezetőjét összeszedték, hogy – mint tartalékot – Európába vezényeljék őket. Csak a tisztek és tiszthelyettesek
maradtak a helyükön, mind egy szálig. A hadseregnek a legalacsonyabb rendű emberi testekre volt szüksége. Buszokkal hoztak bennünket, csupa egyetemistát. KKKP-sok voltunk, tehát előléptetésről szó sem lehetett. (Ez volt számomra a második világháború legnagyobb tanulsága, leszámítva Drezda szőnyegbombázását.) O'Hare és én zászlóaljfelderítők lettünk. Minden zászlóaljnak hat felderítője volt. Az volt a dolgunk, hogy lopózzunk előre, túl a vonalainkon, és lessük meg az ellenséget, de úgy ám, hogy közben nehogy elkapjanak. O'Hare azért lett felderítő, mert ő ilyen alapkiképzést kapott. Én viszont azért lettem az, mert – gondolom – a dossziém ide is utánam jött Cornellról, és mert gőzőm sem volt a gyalogsági fegyverekről és harcászatról, és mert én gyakorlatilag láthatatlan voltam, hiszen csupán százkilencven centi magasra nőttem. O'Hare-en kívül senkinek sem árultam el, hogy nem részesültem gyalogsági kiképzésben. Nem szerettem volna, ha valaki pótoltatja velem ezt a mulasztást. Nyilván kellemetlen egy foglalatosság. És különben se akartam elszakadni O'Hare-tól. Volt egy jó dolog is: Atterbury támaszpontja olyan közel volt Indianapolishoz, hogy a saját otthoni szobámban aludhattam, és hétvégeken használtam a családi kocsit. Az egyik ilyen hétvégén halt meg az anyám. Vagy hat hétvégével később született meg az anyám első unokája, Alice nővérem gyermeke (őt majd, a két testvérével együtt, tizennégy éves korában adoptálom), nagyjából a normandiai partraszállás napjaiban. Szóval, végül a mi szétbaltázott hadosztályunkat is áthajózták. Egyszer csak Európában voltunk, hóviharok dúltak, százhúsz kilométeres frontszakaszt kellett védelmeznünk az utolsó nagy német támadás ellenében. A németek fehér köpenyt viseltek. Bennünket könnyű volt kiszúrni. A mi egyenruhánk kutyaszar színű volt. Nem nagyon akadt mivel harcolnunk. Vártuk a gyalogsági bakancsokat is, de hiába vártuk. Gránátot se kaptunk, csak gyújtóaknákat. Úgy néztünk ki O'Hare-rel, mint két jól felszerelkezett piromániás. A mieink tankjait vagy repülőgépeit egyszer sem láttam. Nagyjából annyi esélyünk volt, mint 1939-ben a lengyel huszároknak a német páncélosokkal szemben. Szóval, vesztettünk. (Mi mást tehettünk volna?) Sok év múltán beszélgettem Irwin Shaw-val, az Oroszlánykölykök, eme remekmű szerzőjével. (Irwin Shaw-t soha nem vették fel az Amerikai Akadémiára.) Shaw őszintén bevallotta, hogy még csak nem is hallott a mi alakulatunkról. Az összes többiről tudott, egyedül erről nem. De Indianapolisban hallottak rólunk, mintha odavalósi alakulat lettünk volna, elvégre a kiképzőbázisunk oly közel volt a városhoz. Indianapolisban hősnek számítottunk. (További indianapolisi hősök: az Indianapolis csatahajó bátor legénysége. Ez a hajó vitte az első atombombát Guamra. Azután a bombát rádobták Hirosimára. Az Indianapolist a japán kamikaze pilóták elsüllyesztették. A legénység nagy részét elevenen felfalták a cápák. Háború volt az, a javából. Nem afféle operettgála, amilyeneket Reagan meg Bush állított színpadra, különböző miniállamok ellen, hogy eltereljék a figyelmünket szűk baráti köreik és kampányszponzoraik gaztetteiről.) Szóval, O'Hare meg én a hadifogságban is boldog házasok maradtunk. (Van erről kép is, a Függelékben megnézhetik, hogy a legvégén milyenek voltunk. A képeken csupa egyetemista látható, akikből csúnyán elpáholt, felszerelés és irányítás nélkül a frontra vezényelt volt lövészek let-tek.) A háború után – noha mindketten asszonyokat is feleségül vettünk – továbbra is törődtünk egymással, érdekelt minket, hogy a másik éppen mit csinál, hol van, hogy él, s a többi, tréfálkoztunk is, egészen 1990. június 9-éig, nem sokkal éjfél után. E dátum: számomra mindörökre maga az aljasság. Ekkor halt meg az én cimborám. Még valami Indianapolisról. Nem a csatahajóról, hanem a városról.
Szerencse, hogy ott születtem. (Charles Mansonnak nem volt szerencséje, hogy ott született. Neki – rengetegen vannak ezzel így – már magával a megszületéssel sem volt szerencséje.) A várostól ingyenes és teljes és nagyon emberséges alsó– és középfokú képzést kaptam, teljesebbet és emberségesebbet, mint amit az az öt egyetem (Cornell, Butler, Carnegie Műszaki, Tennessee és Chicago) nyújthatott, ahol megfordultam. A városnak kiterjedt és ingyenes könyvtári rendszere volt. Ifjúi tudatomban a könyvtári alkalmazottak úgy éltek, mint a jókedv mindentudó angyalai. Indianapolisban minden sarkon olcsó mozi vagy jazzkocsma állt. A város kitűnő szimfonikus zenekart is fenntartott. Az első klarinétostól, Ernst Michaelistól én is vettem órákat. (Néhány éve, egy rendezvény után valakinek az autójában Benny Goodman mellett kötöttem ki. Nem is hazudtam, amikor elmondtam neki, hogy képzelje, Mr. Goodman, valamikor én is fújtam a dalt.) Akkoriban Indianapolisban csak az eszméletlenül gazdag kölköket küldték el „jobb” középiskolákba. (Ismertem pár ilyet. Andoverbe, meg Exeterbe, meg a St. Paulba jártak, efféle helyekre. Mikor végeztek, még akkor is eszméletlenek voltak, és még akkor is gazdagok.) Amikor végül is Keleten telepedtem le, megdöbbentett és zavart, hogy az ország erkölcsi és szellemi klímáját oly sokan csupán azért kívánják meghatározni, mert hogy ők a „jobb” középiskolákba jártak. (Külön csapás a számomra, hogy rengeteg műkritikus van közöttük. Épp a Deerfield Akadémia fogja minősíteni a munkámat? Deerfield Akadémia? Ne fárasszanak!) Vissza, ismét Bernard V. O'Hare-hez: A pennsylvaniai Northamptonban az egyik újság szép cikkben emlékezett meg a cimborámról. A cikkben (majdnem a lap alján) ezt írják: O'Hare együtt vonult be Kurt Vonneguttal, az íróval, és együtt is estek hadifogságba Drezdában, amely porig égett." (Akadt újságíró, aki szerint O'Hare volt „Northampton megye egyik legünnepeltebb és legszínesebb ügyvédje.” Valamelyik lapban „izgágá"-nak is nevezték.) O'Hare halála előtt egy hónappal a washingtoni Nemzeti Repülési és Űrhajózási Múzeumban fejtettem ki a nézeteimet a gyújtóbombázásokról. Előadás-sorozatot rendeztek ott, A stratégiai bombázások létjogosultsága címmel. Többek között ezt mondtam el akkor: „Nem szokás elhatárolódással kezdeni egy előadást. Az ilyen beszédeknél a fő szabály, hogy soha nem szabad mentegetőzni. Az én esetem azonban talán egy kicsit kivétel. Felkértek, hogy én is ejtsek szót egy német város legyújtóbombázásáról. A nevem feltűnően német eredetű, esszerű volna hát, ha a náci hadigépezet iránti elfogultságoktól távol tartanám magam. Akárcsak egykori főparancsnokom, Dwight David Eisenhower, aki szintén német-amerikai volt. Másfelől az ő német ősei és az én német őseim már akkor amerikaiak voltak, amikor New York kikötőjében még híre hamva sem volt a Szabadságszobornak. Őrvezető voltam és felderítő. 1944 decemberében az utolsó nyugati német offenzíva során estem hadifogságba, a német határnál. Így éppen kényszermunkás voltam Drezdában, amikor – 1945. február 13-án – sor került a szőnyegbombázásra. Ekkor már mindenütt visszavonultak a németek, aki csak tehette, megadta magát. Alig maradt repülőgépük, minden egyes városukat egyre csak bombázták és bombázták. Kivéve Drezdát. A háborúból már– csak hetek lehettek hátra. Májusban, az orosz zónában szabadultam a fogságból. Találkoztam a koncentrációs táborok túlélőivel és hallottam az élményeiket, még mielőtt ismét csatlakoztam az amerikaiakhoz. Azóta jártam Auschwitzban is, meg Birkenauban. Láttam az összegyűjtött emberi hajzatot, a gyermekek játékait és cipőcskéit. Láttam ezeket. A Holocaust megtörtént. Elie Wiesel és én barátok vagyunk. A magam elhatárolódását ama igen tanult elme, tekintélyes gondolkodó, George Mill kijelentése
indokolja. George Mill szerint én – Az ötös számú vágóhíd című regényemben – a Holocaustot elbagatellizáltam. Ezt a megállapítását teljesen értelmetlennek tartom, remélem, önökkel együtt. Nem szenvedünk hiányt olyan emberekben, akik tanúsíthatják, milyen az, amikor a fegyvertelen polgári lakosságot bombázzák és rakétákkal lövik, hullik az égből minden, de minden. Mostanra már több millióan lehetünk, mi, tanúk. Népes létszámú klubunk új tagjai Panama City munkáskerületeinek lakói. Kambodzsaiak és vietnamiak már alapító tagnak számítanak. Hányan vannak ebben a teremben olyanok, akiket – nem harci cselekmények során – légitámadás ért? (Tizenketten jelentkeztek.) Drezda felperzselése elsősorban britek vállalkozása volt. Azóta találkoztam néhány amerikaival is, ők nappal dobták le a kibiztosított robbanóanyagokat, hogy az éjszaka érkező gyújtóbombák majd jobban hasznosuljanak. A britek éjszaka el is hozták a gyújtóbombáikat. Célpont? Hát az egész város. Nehezen lehetett volna mellétrafálni. Drezda egyetlen összefüggő lángoszloppá változott. A külvárosokban lángtornádók pörögtek és forogtak, mint a kerengődervisek. A háború után felvételiztem a chicagói egyetemre. A bizottság egyik tagja is ott volt mint amerikai pilóta. Ő mondta, hogy még a nappali bombázások alkalmával sem tapasztaltak semmiféle légvédelmet. Azt is elárulta, hogy mennyire utálták ezt a munkát. Gondolom, mindezt az angolok másként élték meg. Bosszút akartak állni London bombázásáért, Coventry pusztulásáért, Dunquerque megaláztatásaiért, mindenért. Az amerikaiaknak nem volt ilyen törlesztenivalójuk. Lehet, hogy ők is bosszúszomjasak lettek volna, ha már akkor értesülnek a német haláltáborok hihetetlen iszonyatáról, csakhogy a külvilág számára ezek a dolgok még nem voltak köztudottak. Az amerikaiak bosszúszomját Pearl Harbor tápláta. Bosszút is álltak rendesen, nem kellett nekik külső segítség, mondjuk az angoloktól. Édes a bosszú. És akárcsak a britek, az amerikaiak is akkor torolták meg a sérelmeiket, amikor a háborút már minden kétséget kizáróan megnyerték. Hirosima fizikai megsemmisítése a fajgyűlölő bűnök bűne, azonban katonai szempontból volt jelentősége. Egyszer Tokióban voltam William Styronnal. Ő mondta nekem: »Istennek hála az atombombáért. Megmentette vele az életemet.« A bombadobás idején Styron tengerészgyalogos volt Okinaván. Hadteste a fősziget elleni invázióra készült. Bizonyosra vehető, hogy sokkal több amerikai és japán halt volna meg az invázió során, mint amennyiből Hirosimában száraz falevelet csináltunk. Drezda fizikai megsemmisítése érzelmi alapon történt, katonai megfontolások nyomelemei sem fedezhetők fel az okok között. A németek szándékosan nem telepítettek ide komolyabb hadiipari létesítményeket, sem fegyverraktárakat, sem csapatokat, hogy a város biztonságos menedék lehessen a sebesültek és a menekülők számára. Drezdában nem is épültek komolyabb óvóhelyek, légvédelmi fegyverek is alig voltak itt. Ez a város a világ egyik legszebb kultúrkincsének számított, akárcsak Prága, Bécs vagy Párizs. Épp annyira volt félelmetes, mint egy esküvői habostorta. Kijelentem most is, amit már többször mondtam és leírtam, hogy Drezda felgyújtása révén a szövetségesek egyetlen centiméterrel sem tolták előrébb az állásaikat. Egyetlen fogoly sem szabadult ki egyetlen mikroszekundumnyival előbb a náci lágerekből. Csupán egy személynek származott nyilvánvalóan előnye Drezda pusztulásából. Én vagyok az a személy. Tetemenként legalább öt dollárt kerestem, ha a mai honoráriumot is beleszámítom. És ezzel a megállapításommal még soha senki nem is igen szállt vitába, pedig nemcsak itt hangoztattam, hanem Angliában és Franciaországban, Skandináviában és Lengyelországban, és Csehszlovákiában és Németországban. Hangoztathattam volna Mexikóban is. Nem emlékszem, hogy Mexikóban hangoztattam-e, vagy sem.
Különös ellentmondás, hogy bár én vagyok Drezda máglyahalálának egyetlen haszonélvezője, de a sok ezer kudarc egyike is én vagyok. Mindenki megtett minden tőle telhetőt, hogy én ott meghaljak. Nem haltam meg. Nem azért nem haltam meg, mert a bombázó pilóták valahogy megtudták, hogy én odalent vagyok, és vigyáztak, nehogy valami bajom essék. Nem tudták, kicsodák és micsodák vannak Drezdában, és nem is érdekelte őket. Államfőik reményei szerint a városnak porig kellett égnie, és annyi embernek – mindegy, mifélék – kellett a tűzben megégnie, a füstben vagy az oxigénhiánytól – esetleg a három tényező kombinációjától – elpusztulnia, amennyi csak lehetséges volt. Az elképzelés megegyezett a hirosimai tervekkel, csak a technikai kivitelezés volt elavult, és ezt a várost fehér emberek lakták. Tökéletesen értem, miért nem érdekelte a bombakioldó pilótákat, miféle népek tanyáznak alattuk. Így gondolkodtak: bárkik is tanyáznak alattuk, vagy Hitler lelkes hívei, vagy pedig olyanok, akik egyszerűen képtelennek bizonyultak arra, hogy megszabaduljanak tőle. Vagyis – közvetlenül vagy közvetve – parányi vagy komolyabb részt vállaltak az emberiség elleni náci bűnökből. Mi, amerikai közlegények, összesen százan, egy malátaszirupot gyártó üzemben voltunk kényszermunkán. A malátaszirupba vitaminokat is kevertek, hogy a terhes anyák minél több kegyetlen harcost szülhessenek. Nem önként dolgoztunk a szirupüzemben. Ellátásunk fejében – fegyveres kényszer alatt – főzöcskéztünk. A hadifoglyokkal való bánásmódot szabályozó genfi egyezmény szellemében. Mert ha például tisztek lettünk volna, vagy tiszthelyettesek, akkor nem is kellett volna dolgoznunk, és nem is Drezdában tartottak volna bennünket, hanem valami nagyobb vidéki börtönben. Említettem, hogy minden megfeketedett drezdai tetemen kerestem öt dollárt. Abszolút hasraütésszerű ez az adat. Soha nem fog kiderülni, hogy pontosan hány porhüvelyből lett por, és ezek előzőleg – miféle lelkeket tartalmaztak. Mindenféle számokat mondanak. Hogy 35 000-en haltak meg. Hogy 200 000-en. A két szélső értéket politikai propaganda torzítja, aszerint, hogy mérsékelni, vagy eltúlozni igyekszenek a légitámadás jelentőségét. Szerintem a valós adat: 135 000 tetem, Akiknek nem fűződik érdekük a torzításhoz, ebben a számban egyeznek meg. Hirosimában kevesebben égtek el. A háborús Drezda lakóinak számát lehetetlen megállapítani. Az összeomló keleti frontról rengeteg menekülő keveredett ide, és a többi folyamatosan bombázott német városból is naponta özönlöttek az emberek. A légitámadás után mindenütt hullák voltak. A legtöbb hulla a házak pincéiben keletkezett. Mivel súlyos járványveszély fenyegetett, nem volt idő a számolgatásra és azonosítgatásra. A lángszóró csövét bedugták a pinceablakon, és mindent elhamvasztottak. A hullák másik részéből hatalmas hegyeket hordtak össze, azután ezeket is felgyújtottak. Azok, akik frissen érkezhettek Drezdába, ma eltűntnek minősülnek. A barátaik és hozzátartozóik is ezt az információt kapták. Hogy ti. valamiképpen eltűntek, röviddel a második világháború vége előtt. Drezdában rengeteg sok lengyel rabszolga volt. Hozzátartozóik ezt a tájékoztatást kaphatták: elvitték őket Németországba, és ott nyomuk veszett. Mi az, amit Drezda akkori lakosságáról mégis tudunk? Tizenhat és ötven év közötti egészséges férfi alig akadt a városban. Az ilyen korú példányok vagy harcoltak még valamerre, vagy letették a fegyvert, vagy meghaltak, vagy katonaszökevényként bújkáltak. Günter Grass, a nagy német író a második világháború idején kisfiú volt. Egyszer megkérdezte tőlem, hogy mikor születtem. Mondtam neki, hogy 1922-ben. Azt felelte, hogy nemigen találnék élő korombeli férfit Németországban, vagy Ausztriában, vagy Olaszországban. Ez persze túlzás, de nem nagy. A Drezdában felhalmozott, azonosítatlan hullák között nyilvánvalóan akadtak háborús bűnösök. És rokonaik, akik undorítóan büszkék voltak ezekre a háborús bűnösökre. És akadtak a hullák között SSkatonák és a Gestapo emberei, meg a többi ilyesféle. A tűzhalál is túl kegyes halál az ő számukra.
Meglehet, hogy minden Drezdában eltüzelt német – persze a csecsemőket és a kisgyermekeket leszámítva – csupán azt kapta, amit megérdemelt. Megkérdeztem egy másik nagy német írót, Heinrich Böllt, szerinte mi a németek legveszedelmesebb jellemhibája. »Az engedelmesség« – felelte. Mégis, hadd mondjam el, hogy sem büszke, sem elégedett nem voltam, miközben a pincékből felvonszoltam a hullákat, és feltettem őket a kupacok tetejére. A hozzátartozóikat keresgélők szeme láttára. Talán azt gondolták a hozzátartozók, hogy úgy kell nekem, megérdemlem, hogy ilyen ocsmány munkára fogtak, hiszen az én katonatársaim csinálták nekem ezt a sok cipelnivaló hullát. De hát hogyan lehetne megállapítani, mi járt a fejükben? Lehet, hogy a tudatuk teljesen kiürült. Az én tudatom teljesen kiürült. És az egész olyan irtózatosan régen volt már. Negyvenöt évvel ezelőtt. Drezda lebombázása hadászati célt nem szolgált. Művészi alkotás volt. Lángból és füstből gyúrt torony, emlékoszlop azoknak, akiknek az életét Németország leírhatatlan kapzsisága és hiúsága és kegyetlensége tönkretette, és akik ezért roppant haragot és fájdalmat éreztek. Az angolok és amerikaiak, tekintettel az első világháborúra, békeszerető szellemben nevelkedtek, köztük én is. A tűztornyot angolok és amerikaiak építették. Két másik hasonló tornyot – Japánban – csak amerikaiak hoztak létre. Amikor felemelkedtek ezek a tornyok, és amikor végül szertefújta őket a szél, hamu és salak maradt belőlük. Ezekben a napokban eltávozáson voltam otthon, Indianapolisban. És bár én alulnézetből és közelről láttam az efféle tűzvész hatásait, azt a két tűzoszlopot műremeknek tartottam. Csodálatos! Ennyire be voltam zsongva. Ennyire be voltunk zsongva mindnyájan. Ennyire be vagyunk zsongva a mai napig is. Polgári lakosságot felülről agyonbombázni, figyelmeztetés nélkül, vagy előzetes bejelentkezéssel, hadüzenet nélkül, vagy hadüzenet átnyújtása után, a. legtöbbünk számára immár nemzeti büszkeségünk újabb szimbóluma, akárcsak a Szabadságszobor. Akadt-e olyan nyúlszívű, aki szerint Moamer Kadhafi adoptált lányának – talán épp olyan jószívű lehetett, mint az én adoptált lányom – a lebombázása súlyos dolog volt, de legalábbis különös ügy? A The Nem York Times szerkesztői között egy sem akadt. Sem a The Washington Postnál. Nem szólt MacNeil, sem Lehrer. Nem szólt Brokaw, sem Rather, sem Jennings. Én sem szóltam. Ja, és eltrafáltuk Franciaország nagykövetséget is. Henry Kissinger Nobel-békedíjat kapott. Ő javasolta, hogy Hanoit karácsony estéjén kellene szőnyegbombázni. Henry Kissingert mindenki komoly, emberséges és bölcs diplomatának tartja. Én is. Albert Schweitzer, orvos, muzsikus és filozófus, szerette volna megtanítani nekünk az élet tiszteletet. Úgy erezte, hogy – ha csak egy mód van rá – még a legparányibb vagy legundokabb élő szervezetet sem volna szabad elpusztítanunk. Ha meggondoljuk, oktalanság ez, például sok csúnya betegséget vírusok és bacilusok okoznak. Schweitzer doktor nyilván maga is milliárdszámra gyilkolta őket. Ha nem tette volna, a betegei haltak volna meg. Ha most arról a mérhetetlen fájdalomról szólnék itt, amelyet a Schweitzer doktor által megmérgezett virusnép egyedei érezhettek, a fehér köpenyes emberek joggal gurítanának be – tolószékbe kötözve – az első diliházba. De hát most így vagyunk lelkileg berendezkedve, nemcsak itt, Amerikában, hanem sok más országban, nyilván még Líbiában is, hogy a polgári lakosság levegőből való agyonbombázása éppúgy magától értetődő dolog, szóra sem érdemes, mint a bacilusok elpusztítása. Sokan lehetnek, akik homályosnak tarthatják beszédeimet. Vagy esetleg a könyveimet is. Nem
szeretném, ha kétségek között hánykolódnának, miután elbúcsúztam. Ezért, hogy úgy mondjam, néhány jóféle rágódni való húsdarabot helyezek a kondérjukba. Főparancsnoki tónusban folytatva: – Fel kellett Drezdát perzselni? Nem. – Kellett-e Hamburgot szünet nélkül bombázni és bombázni? Kellett. – Hirosima? Kérdezzék inkább azokat, akik az atombomba nélkül ma nem élnének. – Na és Nagaszaki? Nem kellett volna. – Kellett volna-e Hanoi polgári lakosságát folyamatosan bombázni? Nem. – Szükség volt Kambodzsa bármely területének bombázására? Nem volt szükség. – Szükség volt-e a Líbia elleni légitámadásra.' Nem volt szükség rá. Showműsor volt. – Szükség volt-e Panama City bombázására? Nem volt rá szükség. Az is showműsor volt. Köszönöm a figyelmet.” Az újságokban ezeket a gyönyörű fejtegetéseket nem lehetett fellelni, pedig szépen képviseltették magukat. (Nem panaszként jegyzem ezt meg, csak a tényt rögzítem.) Elég ismert vagyok. A Nemzeti Repülési és Űrhajózási Múzeum is elég ismert. Drezda felperzselése is elég ismert. Mindebből esetleg az is következhetne, hogy némely lap megemlíthette volna a dolgot. Egy másik volt amerikai hadifogoly, aki együtt volt velem és O'Hare-rel Drezdában, váratlanul felállt a nézőtéren, és közölte, hogy minden valóban úgy zajlott, ahogy én előadtam. És nem messze tőle ült a feleségem, Jill, meg az adoptált hétéves kislányom, Lily. Megkértem Lilyt, hogy álljon fel a székére. Nagyjából szemléltetni tudtam vele, miféle baktérium lehetett Kadhafi adoptált lánya, mielőtt a létező legkifinomultabb levegő-föld rakétával megöltük volna. Néhányan most az orrom alá dörgölhetnék, hogy Kadhafi kislánya csecsemő volt, az enyém meg nemsokára nyolcéves lesz. Az előadásokat a múzeumban mindenütt elhelyezett tévékészülékekről is meg lehetett hallgatni. Az előtérben egy gombostűt nem lehetett volna leejteni. Az újságok mégis hallgattak. Szerintem azért, mert Washingtonban úgy tartják, hogy politikailag éretlenek, akik szerint az ország légierejét valaha is rosszul vetették vagy vetik be. Ők döntik el azt, hogy valami újsághír-e, vagy nem az. És ők úgy vélik, hogy mi csupán taknyos egyetemista kölkök vagyunk, példát vehetnénk Henry Kissinger Nobelbékedíjasról. Végső soron együgyű teremtmények volnánk hát, akik primitív szimbólumok mankóival tudnak csak gondolkodni. Például, hogy jobb odafent, mint idelent. Hogy a légi fölény: erkölcsi fölény. (Íme hát, még az Isten is odafent lakozik. Nem pedig valami árokban, mint a Vietnami Veteránok Emlékműve.) Mi mást érek el, mint az amerikai boldogság csökkenését, ha egy rakás embernek telebeszélem a fejét? Hogy amennyiben rendes, értelmes emberek igen-igen költséges eszközökkel fentről leölik a polgári lakosságot, akkor ez – a földről nézve – a világ leggonoszabb rendőrségeinek gyakorlatára emlékeztet. A világ leggonoszabb rendőrségei arra kényszerítik a letartóztatottakat, hogy nézzék végig saját ártatlan barátaik és rokonaik, idősek és fiatalok kínzását, azzal a pedagógiai célzattal, hogy ekképp módosítsák az illetők politikai nézeteit. A beszédem végén hozzám lépett egy asszony. „Soha senkit nem szabadna bombázni” – mondta. „Mi sem természetesebb", feleltem.
XI Tom Jones volt az a másik drezdai hadifogoly, aki meghallgatta a Nemzeti Repülési és Űrhajózási Múzeumban tartott előadásomat. ő a százhatosoknál Joe Crone-nal kelt egybe (a parancsnak megfelelően). Joe Crone-ról mintáztam Az ötös számú vágóhíd című könyvem főhősét, Billy Pilgrimet. Tegnap kaptam egy levelet Tom Jonestól. Ezt írja: „Eszembe jut Crone, még Atterburyben, a kiképzésen. Amikor erőltetett meneten voltunk, mögötte kellett haladnom, mert mindent kipotyogtatott a hátizsákjából. Én szedegettem össze. Sohasem tudta rendesen összepakolni a hátizsákját. Egy ágyon aludtunk, amikor Crone meghalt. Egy reggel akkorára dagadt a feje, mint egy görögdinnye. Rábeszéltem – írja Jones –, hogy menjen a gyengélkedőre. Délben tudtam meg, hogy meghalt. Talán emlékszel, hogy kettesével kellett aludnunk. Minden éjjel többször is felráztuk egymást, ha meg akartunk fordulni. Kora reggel a körlet végében az ürülékes vödrök állandóan túlcsordultak. Mindenki folyton fosott, a szar meg befolyt az ágyak alá. A németek sajnálták tőlünk a vödröt is. Abból mindig kevés volt.” Joe Crone valahol Drezdában nyugszik, fehér papírruhában. Halálra éheztette magát, még a tűzvész előtt. Az ötös számú vágóhídban úgy intéztem, hogy térjen inkább haza, legyen belőle mesésen gazdag látszerész. (Jones és Crone is leértékelt árukészlet volt, egyetemisták, mint O'Hare és én. Rengeteget olvastunk Atterburyben, a bázison.) Jones Washington D C.-ben kötött ki. Kiderült, hogy hörcsög módra gyűjtögeti a háborús kacatokat. Volt neki egy példánya abból a levélből, amit a németek osztogattak közöttünk. A levélben az állt, hogy csapjunk föl közéjük (kapunk rendesen enni), és menjünk el az orosz frontra, harcolni a civilizációért. (Úgy tudtuk, hogy valamelyik másik fogolytáborban öt amerikai csatlakozott is. Ha mégsem létezett volna a valóságban az az öt amerikai, külön fel kellene őket találni.) Tom Jonesnak voltak fényképei, a háború végén készültek. Páran meg vagyunk örökítve, még O'Hare is. (Joe Crone viszont nincs rajtuk, nincs rajtuk Billy Pilgrim.) Az őreink leléptek, de az oroszok még nem érkeztek meg. Egy völgyben találtuk magunkat. A völgyet a Kékszakáll című regényem vége fele le is írtam. (Az aprólékos gonddal szerkesztett The New York Timesban a könyv címe nem Kékszakáll, hanem Kékmadár.) Rábukkantunk egy német katonai lovas kocsira, még a ló is szépen megvolt. A fogatot birtokba vettük. Az oldalaira fehér amerikai csillagokat mázoltunk, a hátuljára meg felírtuk hogy „USA”, nehogy az orosz gépek. tüzet nyissanak ránk. Így mendegéltünk néhány napon keresztül. Egyszer csak megérkeztek az orosz szárazföldi csapatok., és ismét le lettünk sittelve. A múzeumi közönség soraiban volt egy idegen is, aki adott nekem egy második világháborús „bombázószabályzatot”. Ez is látható a Függelékben. A szabályzatból megtudhatjuk, hová lehet szórni a nappali vagy éjszakai bevetés után megmaradó felesleges bombáinkat. (Több hely között választhatunk.) Ki nyáron gyűjt, télen majd fűt. A szabályzat adományozója (nyilván egy további nyúlszívú személy) azt kívánta tőlem, erősítsem meg abbéli véleményében, hogy a második világháború éveiben Drezda körülbelül annyira volt hadászati célpont, mint manapság a Michigan államban található Kalamazoo. Jó sok minden van ám Kalamazoóban. És jó sok minden akadt ám Drezdában. Boltok, közlekedési eszközök, rendőrőrszobák, áramfejlesztő telep, és szülészet, ahol a majdani harcosok és ápolónők születtek. (Bombát rá, bombát rá!) Drezdának volt állatkertje is. A majdani harcosok és ápolónők itt szórakozhattak. A „bombázószabályzat” megfeledkezett ugyan az
állatkertről, de a bombák nem, Látniuk kellett volna a zsiráfot a tűzvész után. (Én láttam.) Nagyszabású előadásom végen, a kérdések és válaszok időszakában módot találtam arra, hogy idézzek O'Hare-től. Amikor a hajónk (mely Lucretia C. Mott, egy nőmozgalmi harcos nevét viselte) hazafelé bukdácsolt velünk az Atlanti-óceán viharain át, és eljött a perc, hogy egy időre elszakadjak a cimborámtól (ez immár meglehetősen tartós állapot), megkérdeztem tőle: „Mit tanultál ebből az egészből?” O'Hare, a jövendő kerületi ügyész így válaszolt: „Soha többé nem hiszek a kormányzatunknak.” O'Hare a kormányzat hihetetlen meséire utalt, hogy tudniillik az amerikai bombázók – Sparry és Norden márkájú célzókészülékeik révén – sebészi pontosságú művelteket hajtottak végre. A kormányzatunk azt is állította, hogy ama célzókészülékekkel a bombázó – ha ezt a parancsot kapná – akár beledobhatná a szerelmeslevelét egy gyárkémény kürtőjébe. Még komor jeleneteket is filmre vettek a híradók számára, például hogy tábori csendőrök kibiztosított automata fegyverekkel kísérik a célzókészüléket cipelő pilótákat a gépükhöz. Mert ugyebár a németek és a japánok minden áron meg akarták szerezni maguknak ördögien pontos bombatámadásaink titkát – ezt sulykolták a fiim-híradók. Mindez a mai polgári érzékszervekre körülbelül olyan hatást gyakorolna, mint egy régi filmen a szerelmijelenet, Gloria Swansonnal és Rudolf Valentinóval. Akaratlanul is nevetnénk. Gondoljanak a Nemzeti Repülési és Űrhajózási Múzeumban kiállított repülőgépekre, azokra is, amelyeket a második világháború után terveztek. Köztudomásu, hogy mi volt a gyártóik célja, akár ember, akar automatika irányította a gépet. Az volt a gyártók célja, hogy a lehető leghatalmasabb sugarú körben pusztuljon el lehetőleg minden, állat, növény, ember. Biztos, hogy a szovjetek célbadobálósdijai is ugyanilyen szempontok szerint készültek.) Egy muzeológusnő (észbontóak a lábai) megsúgta nekem, hogy a múzeum szponzorai (a fegyvergyártók) nem voltak valami lelkesek a stratégiai bombázások (polgári lakosság leölése és megsebesítése) e helyütt való taglalásától. Még akkor sem, ha a Tom Jones és az általam okozott mélabú hamar eloszlott Curtis LeMay tábornok, a Stratégiai Légierő nyugalmazott parancsnokának napsugarától. (A tábornok Észak-Vietnamot vissza akarta bombázni a kőkorszakba.) Minek erről egyáltalán beszélni? A múzeum szponzorai (a fegyvergyártók) úgy érezték, hogy a gyors csapatszállítás tematikájára kellene helyezni a hangsúlyt (különös tekintettel a – Henry David Thoreau szavával élve – „váratlan hadműveleti csapásokra”, meg az űrbeli szállítások problémáira. Tény, hogy az előadásom előtt Lily lányom (aki felállt a székre, hogy megjelenítse Moamer Kadhafi sokkal fiatalabb korban meggyilkolt arab gyerekét) egy ideig nézte is az űr békés felhasználásáról szóló oktatófilmet. A narrátor Walter Cronkite volt. (Őt is ismerem. Mindenkit ismerek.) Igen, és lehet, hogy rájöttem (bár kétlem), miért nem szentelt George Bush elnök a nyilvánosság előtt egyetlen szót sem a Voyager-2 szülő naprendszeréhez intézett végső búcsújának („Be-fejeztem a, munkát.”). Mert rengeteg büszke és (a költségvetésnek hála) gazdag szavazó érdekelt az űrketyereiparban. Elveszítenék az állásukat (hajléktalanság), ha mindenki megtudná, hogy a semmi árján lebegő Bárkánkról elküldött galamb (Voyager-2) azt jelentette haza, hogy a messze-messze távolban sincs más, csak halál és megint csak halál. Még ez is idetartozik: az űrpusztítók (és környezetszennyezők, meg erdőirtók, meg lápvidékrombolók, meg uránbányászok, meg egyebek) gyermekei és szomszédai elkezdenének ferde szemmel nézni rájuk, ha egyszer az Elnök rámutatna arra a tényre, hogy a következő pár trillió-billió (pluszmínusz két-három) évben csak ez az egy lakható bolygó áll a rendelkezésünkre. (Biztos vagyok benne, hogy mindenki kinevette Kolumbusz Kristófot, aki pedig megnyitott egy alig védett féltekét a kalózok és a rablók előtt. Ezek még mára sem végeztek a munkával. Beszéltek már önök hopi indiánnal, ki Santa Fében a szálloda halljában ékszert árul?) Nem tudom, leírtam-e (képtelen vagyok újraolvasni
magamat), ha nem, most megteszem, hogy az emberek többsége az életet nehéznek tartja, és annyira csalódott benne (mert rosszul keres, vagy utálja a munkáját, vagy mert nem tud táncolni, vagy annyiszor szeretkezni, amennyiszer kellene, vagy gyatra a sportok terén, vagy csak egyszerűen beteg, vagy mert a gyerek teljesen elfuserálódott, és a hitvesük úgy utálja őket, mint Xantippe utálta Szókratészt, vagy ahogy a hitvese utálta Apát), hogy nem is érdekli őket, lesz-e majd még itt élet, vagy sem. Ez az egyik oka, hogy ennek a süllyedő Bárkának (az állatok fele már meg is halt) a kijavítása emitt vagy amott sürgősen szoba kerül ugyan, de valójában soha nem történik meg. (A The Nem York Times könyvkritikusa, Christopher Lehmann-Haupt egy partin – van ennek vagy öt esztendeje – odajött hozzám és közölte, hogy többé nem képes elolvasni a könyveimet. Így mar ketten vagyunk.) Szóval, amikor a Volkswagen-gyár amerikai reklámügynöksége felkért engem (meg más ködben körbejáró futurológust), hogy fogalmazzunk levelet a száz évvel ezután elő földlakóknak – a leveleket valami intézményi reklámsorozat céljaira szánták a Time-ba (ők sem a barátaim), ezt írtam: „Hölgyeim és uraim, 2088-ban! Felvetődött itt, hogy önöket érdekelné néhány bölcs szó a múltból, és hogy néhányunk küldhetne is pár ilyet önöknek, innen, a huszadik századból. Ezt a tanácsot ismerik? Shakespeare Hamletjében az egyik szereplő, Polonius mondja: »Mindenek fölött/Légy hű magadhoz.« Vagy emezt? János apostol mondá: »Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget: mert eljött az ítéletének órája: és imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, és a tengert és a vizek forrásait.« De íme, szerintem az önök számára, és bármikor, bárkinek a számára ez a legjobb tanács: »Isten, adj nekem derűt, hogy elfogadhassam, amin nem tudok változtatni. Adj bátorságot is, hogy amit tudok, megváltoztathassam: és bölcsességet, hogy a kettőt meg tudjam különböztetni egymástól.« Ezt az imát olyan alkoholisták használták először, akik szerették volna végleg letenni a poharat. Szerintem a mi évszázadunk kevésbé ontotta a bölcs tanácsokat, mint más évszázadok, mert éppen mi szereztünk első ízben megbízható információkat az emberiség helyzetéről. Hogy hányan is vagyunk, mennyi élelmet tudunk előállítani és betakarítani, milyen gyorsan szaporodunk, mitől leszünk betegek, mibe pusztulunk bele, mennyi kárt tettünk a levegőnkben, vizeinkben és a talajainkban, tehát az életformák túlnyomó részét fenntartó közegekben, és hogy a Természet is olykor milyen vad és könyörtelen, és a többi, és a többi. Ki lehetne itt bölcs, mikor egyre csak zúdult ránk a sok-sok rossz hír? Számomra a leginkább az hatott bénítólag, hogy a Természet maga sem környezetvédő. Soha nem volt szüksége emberi segítségre ahhoz, hogy darabokra szedje ezt a bolygót, azután meg újra összerakosgassa, de egy kicsikét mindig másképp, az élőlények szempontjából nem szükségszerűen előnyösebben. Villámokkal erdőket borított lángba. Hatalmas, megművelhető földeket kövezett ki lávával: körülbelül annyi élet sarjadhat itt, mint egy nagyvárosi autóparkolóban. Egykor gleccsereket menesztett az Északi-sarkról Ázsiába, Európába, Észak-Amerikába, hogy ott jó nagy területeket zúzzon ízzé-porrá. Miért ne tehetné meg mindezt máskor is? Pillanatnyilag azon fáradozik, hogy Afrikában a veteményeskertekből sivatagok legyenek. Utána valószínűleg megemelinti az árapály szintingadozását. Fehéren izzó meteoritokat bármikor bezúdíthat a világűrből. Szemvillanás sem kellett neki ahhoz, hogy tökéletesen kifejlődött fajokat elpusztítson. Felszárította az óceánokat, és vízbe fojtotta a szárazföldeket. Ha az ember úgy tartja, hogy a Természet jó barát, aligha van szüksége ellenségre. Igen, és önök, száz évvel utánunk élő nép, bizonyára tudatára ébredtek – és az önök unokái még pontosabban fel fogják ismerni –, hogy a Természet nagyon kegyetlen, ha egyeztetnie kell az élet mennyiségét a felhasználható táplálék mennyiségével – időtől, helytől függetlenül. Szóval, sikerült-e [19]
[20]
már a Természettel karöltve kitalálniuk valamit a túlnépesedés ellen? Mi itt, 1988-ban úgy gondoltuk, hogy mi is gleccser vagyunk, csak újfajta gleccser, meleg vérű, intelligens, és feltartóztathatatlan. Arra készültünk, hogy előbb mindent felzabálunk, majd szeretkezünk – hogy megduplázódhassunk. Ha jobban belegondolok, nem is igen szeretném megtudni, hogy mit találtak ki – önök, meg a Természet – a sok ember, kevés ennivaló dolgában. Eszembe jutott egy őrült ötlet, gondolkozzanak rajta: lehetséges, hogy azért irányítottuk egy-másra a hidrogéntöltetű rakétáinkat, hogy eltereljük a figyelmünket az igazi problémáról? Arról, hogy idő jártával mostohán bánik majd el velünk a Természet, lévén, hogy ez a természete? Mi már viszonylag pontosan megtárgyalhatjuk, mekkora slamasztikába kerültünk. Remélem, önök végre felhagytak azzal is, hogy csupa iszonyúan tudatlan optimistát ültetnek a vezetői helyekre. Addig persze nem volt ebből nagy gond, amíg senki sem tudta, hogy valójában mi megy végbe az utóbbi hétmillió esztendőben. Amikor azonban én éltem, akkor viszont a vezetők már katasztrofálisan kártékonyak lettek. A fejlett szervezeteknek, amelyeket irányítottak, már rengeteg halaszthatatlan teendőjük lett volna. Most nem olyan vezetőkre van szükségünk, akik azt hirdetik, hogy végleg leigázhatjuk a Természetet, csak tartsunk ki, és éljünk ugyanúgy, mint eddig. Most olyan vezetők kellenek, akikben van elég bátorság és értelem, hogy elénk tárják a győztes Természet kemény, de elfogadható kitételeit a fegyverletételről. Íme: 1. Csökkentsük és maximáljuk a létszámunkat. 2. Hagyjuk abba a levegő, a vizek és a talajok szennyezését. 3. Fejezzük be a háborúra való készülődést, és lássunk végre neki a tennivalóinknak. 4. Tanítsuk meg a gyermekeinket, és mi is tanuljuk meg, hogyan kell egy apró bolygón élni anélkül, hogy segítenénk a vesztét okozni. 5. Verjük ki a fejünkből, hogy elég pár milliárd dollár, és a tudomány minden gondot megold. 6. Azt is verjük ki a. fejünkből, hogy az unokáink űrhajóval szépen átmehetnek egy másik bolygóra, tehát nyugodtan tékozolhatunk és rombolhatunk. Ez már tényleg aljasság és butaság. 7. S a többi. Vagy más egyéb. Borúlátó vagyok a száz évvel ezutáni életet illetően? Talán kevesebb időt kellett volna a tudósokkal töltenem, és többet a politikusok beszédíróival. Amennyire én tudom, az Úr 2088. esztendejében még a zsibárus hölgyeknek és uraknak is saját személyes helikopterük lesz, na meg rakéta-légifolyosójuk. És senkinek sem kell majd elmennie hazulról, sem dolgozni, sem iskolába: még a televíziónézést sem kell soha abbahagyni. Csak üldögélni kell szépen, és egész nap a számítógépünk billentyűit kell nyomogatni. Mindent azon intéznénk el, közben szívószállal narancslevet szürcsölgetnénk, mint az űrhajósok.” Itt ér véget a 2088-ban élőkhöz címzett levelem. Lily Vonnegut megélheti még, hogy neki is kikézbesítik. Viszont éppen 105 éves lenne! Mintha bizony még nem adtam volna elég indokot ahhoz, hogy a világ nyomorultul érezze magát, a Lear magazin számára ezt a – napsugárból és gyöngyöző nevetésből kötött – csokrot nyújtottam át: „A nemrég elhunyt amerikai humorista, James Thurber írt egy mesét, A fehér szarvast Ebben. az udvari asztronómus jelenti a királynak, hogy az égről eltűntek a csillagok. Persze igazából csak annyi történt, hogy az asztronómus megöregedett, és megromlott a látása. Thurber is kezdett megvakulni, mikor a mesét írta. Azokon a vén trottyokon gúnyolódott, akik úgy képzelik, hogy az élet nemcsak az ő számukra ér véget, hanem az egész világmindenség számára is. Thurber hatására el is határoztam akkor, hogy minden vén trottyot »udvari asztronómusnak« fogok nevezni, aki a nagyközönségnek
olyasmit ír, hogy befellegzett a Földnek, de legalábbis a hazának. A művüket pedig »udvari asztronómiának« fogok hívni. Miután immár magam is vén trotty lettem, talán nekem is írnom kellene egy kötetnyi »udvari asztronómiát«. De nehezemre esik az »udvari asztronómia« receptjének betartása. Régi-régi a recept, ki tudja, mikor keletkezett, talán amikor pár ezer esztendeje a kínaiak feltalálták a könyvnyomtatást. A receptet természetesen ismerem. A dolgok nem mennek úgy, ahogy azelőtt. A mai fiatalok nem tudnak semmit, és tanulni sem akarnak. Meredek hanyatlásnak nézünk elébe!« De hát igaz-e mindez? Gyerekkoromban a feketék meglincselése közönséges dolog volt, és gyakorlatilag semmilyen büntetés nem járt érte. A fajüldözés rendszerét éppoly szigorúsággal működtették Indianapolis nevezetű szülővárosomban, mint például a Dél-Afrikai Köztársaságban. Számos hatalmas egyetem, még a keleti partvidék előkelő egyetemei is elutasították a zsidók felvételi kérelmeit, csupán mert zsidók voltak. Gyakorlatilag zsidók nem járhattak a nagy egyetemekre, és, Isten a tanú rá, fekete azután végképp nem. Feltenném a kérdést – Reagan elnök úr, kérem, ne tessen rá válaszolni –, azok voltak ám a régi szép idők? A Nagy Gazdasági Válság alatt voltam gyerek. A tulajdon bőrünkön tapasztalhattuk meg, hogy szabadságnak a bőség nem természetadta mellékterméke. Az »udvari asztronómusok« könyvei éppoly népszerűek voltak akkoriban, min. manapság, és nagyjából ugyanarról szóltak, mint manapság. Hogy az ország azért fog széthullani, mert a fiataloknak már nem kell Platónt és Arisztotelészt tanulmányozniuk, sem Marcus Aureliust, sem Szent Ágostont, sem Montaigne-t és a társaikat, pedig az ő bölcseletük minden tisztességes és igazságos és produktív társadalomnak a talpköve. A Nagy Gazdasági Válság éveiben az udvari asztronómusok megállapították továbbá, hogy az antik auktorok bölcsességétől megfosztott Egyesült Államok csupán a rádió fejtörőműsorainak és az egyenest a legsötétebb afrikai dzsungelekből idehallatszó tamtamzenének a hazája. Ma pedig azt állapítják meg, hogy az Egyesült Államok csupán a televíziós fejtörőműsorok és a rock and roll hazája. Ebből pedig egyenesen következik a teljes szellemi leépülés. A magam részéről azonban a hajdani nagy filozófusok műveinek kritikátlan csodálatát kellemetlen jelenségnek találom. A nagy gondolkodók ugyanis szinte kivétel nélkül megegyeztek abban, hogy a világ természetes rendje szerint a nők, a kisebbségek és a szegények dolga, hogy ne panaszkodjanak, hanem dolgozzanak keményen, és legyenek tisztelettudó, hűséges szolgái a fehér férfiaknak, elvégre az utóbbiak feladata a legfontosabb: gondolkodni és szakszerűen vezetni. Az ókoriak bölcseletére legfeljebb a fehér férfiak építhetnének. És – rosszul esik kimondanom – a Szentírás is ezzel van tele. A múlt héten egy nagyszabású ebédre voltam hivatalos. Az ebédet a szovjet filmgyártók szövetségének valamely alelnöke tiszteletére rendezték. Amennyire meg lehetett állapítani, kedves és reménykedő ember volt ez az alelnök. Mindenki a glasznosztyról faggatta. Hogy valóban egyre több lesz-e a szabadság a Szovjetunióban? És mi lesz a politikai foglyokkal, akiket elmegyógyintézetekben meg a gulágokon tartanak? Na és hát a zsidók? Hogy emigrálhatnak-e majd? És így tovább. Az alelnök azt mondta, hogy a több szabadság és a több igazság kísérlete épp csak elkezdődött, és a művészetek terén mutatkoznak is biztató jelek. Minden eddig betiltott könyv megjelenhet, a betiltott filmeket levetítik. Azt is elmesélte, ahogy a tabukönyvek iránti kereslet katasztrofális papírhiányhoz vezetett. Az értelmiség és a művészek megmámorosodtak. Hanem az átlagos emberek, a dolgozók, akik számára a gondolat szabadságának ügye igazából nem volt olyan fontos, most azt várják, nekik is
hoz-e valamit a konyhára a glasznoszty. Jobb élelmezést, nagyobb lakást, szebb ruhát, autókat és fogyasztási javakat. Mert, sajnos, a többletszabadságnak nem automatikus velejárója a javak többlete. Továbbra is rengeteg bajt okoz az alkoholizmus, mint ahogy Amerikában is rengeteg bajt okoz az alkoholizmus, meg a kokainfüggőség. Ezek közegészségügyi gondok, függetlenül attól, hogy a beteg politikailag szabad-e, vagy sem. Vagyis megható dolog látni és hallani, amint odaát valóban azon igyekeznek, hogy egy hatalmas nemzet közrendű polgárai több szabadsághoz jussanak, mint amennyiről ők vagy az elődeik egyáltalán álmodhattak. Ha ez a kísérlet még valamennyi ideig eltart – ám pár ember is elég ahhoz, hogy azonnal véget vessen neki –, akkor valószínűleg az orosz polgárok is ráeszmélnek: a szabadság, miképpen az erény, önmagában hordozza jutalmát, és ez bizony kiábrándító lehet. Minálunk – és tulajdonképpen mindenütt máshol ezen a bolygón – az emberi lények óriási tömegei minél kézzelfoghatóbb jutalmakra áhítoznak. Az ebéd után eltűnődtem azon, hogy az én hazámban immár két évszázada kísérleteznek a szabadsággal. A Szovjetunió csak 1922 óta a Munkások Paradicsoma. Véletlenül én is ebben az évben születtem, és a Világszabadság Fáklyájának tartott ország polgára lettem. És akkor megkértem a tolmácsot, mondaná meg a díszvendégnek, hogy esetleg nem is végzett olyan nagyon rossz munkát a Szovjetunió, elvégre az én hazámban a Függetlenségi Nyilatkozat aláírása után száz évvel is lehetett még rabszolgát tartani. Azt is megjegyeztem, hogy magának a szentséges Thomas Jeffersonnak is voltak rabszolgái. Nem hoztam viszont szóba, hogy üknagyszüleink korában kiirtottuk az indiánok népét. Ez már túl sok lett volna. Olyan ritkán hozom szóba, és olyan ritkán gondolok erre, amilyen ritkán csak lehetséges. Istennek hála, az iskolában sem nagyon tanítják. A mi saját hazánkban is folyik egy glasznoszty-kísérlet, természetesen. Az a. kísérlet célja, hogy a nők és a faji kisebbségek ugyanolyan jogokkal rendelkezhessenek, mint a fehér férfiak, a nekik kijáró udvariasság és tisztelet, meg a törvény előtti egyenlőség tekintetében. Irtózattal szemlélnék a kísérletet az ókori bölcsek, kiknek munkáit a mai fiatalok veszélyesen elhanyagolják, feltehetően a rock and roll kedvéért. Az amerikai népnek így kellene méltóképpen válaszolnia az udvari asztronómusok könyveire, amelyek kárhoztatják a régi filozófusok elhanyagolását: »Az egykori bölcsek között szinte egy sem akadt, aki hitt az emberek igazi egyenlóségében. Ti, udvari asztronómusok, szintén nem hisztek benne. De mi igen.« És létezik-e bármi, amit – magától a fiatalságtól eltekintve – nagyon visszakívánok gyermekkorom Egyesült Államokjából? Létezik. Úgy hianyzik nekem, hogy elmondani se bírom, az az állapot, amikor még nem tudtam biztosan, hogy az emberi lények nagyon rövid időn belül emberi lények számára lakhatatlanná teszik ezt a kedves, kékeszöld bolygót. Semmi sem tartóztathat fel bennünket ebben. Szaporodni fogunk, mint a nyulak. Továbbra is a technológiai együgyűség rabjai leszünk, mit számít, milyen váratlan mellékhatások zúdulnak reánk. Széteső városainkon csak felületi kezeléseket végzünk. Nem takarítjuk össze a magunk alá piszkított iszonyú mennyiségű mérget. Ha száz év múlva a repülő csészealjak vándorai, vagy az angyalok, vagy bárki idejönne, és mondjuk, az illetőknek esetleg azt kellene látniuk, hogy eltűntünk mi is, akárcsak az ősgyíkok, akkor talán ezt kellene üzennünk a számukra jó nagy betűkkel, felvésve a Grand Canyon falára: VALÓSZÍNŰLEG MEGMENEKÜLHETTÜNK VOLNA, DE HÁT ÁTKOZOTTUL LUSTÁK VOLTUNK AHHOZ, HOGY IGAZÁN MEGPRÓBÁLJUK
Egy öreg trotty javaslata ez. Sőt, hadd tegyük hozzá: ÉS ÁTKOZOTTUL GYARLÓK Szóval, megöregedtem én is, de a függöny nemcsak nekem gördül le. Mindenkinek legördül. Ez aztán az udvari asztronómia, ugyebár?”
XII [21]
„A bostoni műegyetem fontos szerepet játszott a Vonnegutok családjában. Legalábbis az én ágamon. Apám és a nagyapám itt szerezte az építészdiplomáját. Itt bukott meg Pete bácsikám. Egyetlen bátyám, a nálam kilenc évvel idősebb Bernard itt kapta meg a vegyészdoktorátusát. Apám és nagyapám önálló építészvállalkozók lettek, és társak. Pete bácsikám is építészvállalkozó lett, és szintén önálló. A bátyám hamar felismerte, hogy ha kutatóvegyész lesz, nem lehet önálló. Ha neki jó sok helyre, meg jó sok felszerelésre van szüksége ahhoz, hogy azt csinálhassa, amit a legjobban tud, akkor csak alkalmazott lehet. De kié?” Fentieket elég kínzónak ítéltem ahhoz, hogy így indítsam egy előadásomat, mely valamikor 1985ben, a bostoni műegyetemen hangzott el. (Voltak olyan gyagyás korszakaim, amikor képes voltam elhinni, hogy – ha csupán icinyke-picinykét is – de változtathatok a történelem menetén. 1985-ben is épp egy ilyen korszakom volt.) A Kresge-csarnokot zsúfolásig megtöltötték az ifjak, akik meg tudták volna csinálni azt, aminek végrehajtását csak színlelni tudta Camelotban, Arthur király udvarában Merlin, a nagy varázsló. Hatalmas (és gyakran láthatatlan) erőket tudtak az ifjak szabadjára engedni vagy megzabolázni, ennek vagy annak a célnak (pl. csillagháború) az érdekében, vagy ellenében. „Amikor bátyám elvégezte ezt az egyetemet – folytattam –, nem tudta, mitévő legyen. Az ő dilemmájával rövidesen önök közül is sokan szembesülnek. A létfenntartásuk, még inkább a gyarapodásuk érdekében valaki másnak a műszaki álmait fogják valóra váltani – persze, a saját álmaikkal együtt. Az álmoknak ezt a fajta összevegyítését nevezik együttműködésnek. Kicsit romantikusabban: házasságnak. Úgy hiszem, a bátyám 1938-ban szerezte meg a doktorátusát. Ha ezt követően Németországba ment volna dolgozni, Hitler almainak valóra, váltásában segédkezett volna. Ha Olaszországba ment volna dolgozni, Mussolini álmainak valóra váltásában segédkezett volna. Ha Japánba ment volna dolgozni, Todzso álmainak valóra váltásában segédkezett volna. Ha a Szovjetunióba ment volna dolgozni, Sztálin álmainak valóra váltásában segédkezett volna. Egy üveggyároshoz ment végül el dolgozni, a Pennsylvania állambeli Butler városába. Jókora különbség, az egyén és az emberiség szempontjából egyaránt: akit főnökül választunk, annak az álmait segítjük valóra váltani. Hitler álma ez volt: nagyipari módszerekkel kiirtani a zsidókat, cigányokat, szlávokat, homoszexuálisokat, kommunistákat, Jehova tanúit, a gyengeelméjűeket, a demokrácia híveit és másokat. Az álom soha nem válhatott volna valóra, ha nincsenek a bátyámhoz hasonlóan jól képzett vegyészek, akik ellátták Hitler hóhérait a Cyklon-B nevezetű ciángázzal. Az álom soha nem válhatott volna valóra építészek és mérnökök nélkül, akik éppoly jól képzettek voltak, mint apám és nagyapám. A német építészek maximális hatásfokú megsemmisítő lágereket terveztek, drótkerítéssel, őrtornyokkal, körletekkel, tolatóvágányokkal, gázkamrákkal és krematóriumokkal. Nemrég felkerestem két ilyen lágert Lengyelországban, Birkenaut és Auschwitzot. Műszaki szempontból tökéletes létesítmények. A tervezők osztályzata csakis csillagos ötös lehet. Bizonyos, rogy minden felmerülő problémát sikerült megoldaniuk. Igen, és csillagos ötöst érdemel az a technikus is, aki az autókba rejthető bombákat segített megalkotni. Ma már ezek a bombák robbannak nagykövetségek és áruházak és mozik és mindenféle imaházak előtt. Ők is sikerrel oldották meg a felmerülő problémákat. A macska rúgja meg: ötös, csillagos ötös!
Innentől csak egy lépés a férfi és női nem közötti különbség. Mivelhogy a nőmozgalmi harcosok az utóbbi húsz évben némely kisebb jelentőségű győzelmet is elértek országunkban, szinte már kötelező leszögezni, hogy a két nem közötti különbségeket eltúlozzuk. De annyi világos a számomra, hogy általában véve a nők sokkal kevésbé szeretik az erkölcstelen technológiát, min. a férfiak. Nyilván valami hormonhiány okozza ezt náluk. Függetlenül attól, hogy mi okozza, a különböző öldöklő eszközök és tervezetek ellenében rendezett tüntetéseken mindig jóval több a nő – gyakran a gyermekeiket is magukkal viszik –, mint a férfi. Az is tény, hogy mind ez ideig egy nő vonta a leghatásosabb módon kétségbe a zabolátlan technikai fejlődés áldásait. Mary Wollstonecraft Shelley . Természetesen ő találta fel Frankenstein szörnyetegét. Csak hogy érzékeltessem önökkel, miféle nyálas, elnőiesedett alak lett belőlem mostanra: ha én volnék ennek az egyetemnek a rektora, minden falon Boris Karloff képei függenének. És miért? Hogy emlékeztessék az egyetemet meg a hallgatókat: az emberiség némán rettegve lapul, várja, hogy Frankenstein szörnyei előbb vagy utóbb végezzenek vele. Efféle mészárlások egyébként a világ számos pontján jelen pillanatban is, és óránként és naponta lezajlanak, gyakran a mi országunk támogatásával. Mit lehetne csinálni? Itt, ezen az egyetemen önök állítsanak példát az összes többi egyetemista elé. Fogalmazzák meg és tegyék is le a maguk hippokratészi esküjét, ahogy az orvosok is – már huszonnégy évszázada – fogadalmat tesznek. Azt akarom-e mondani, hogy egyetlenegy orvos sem szegte meg az esküjét e hosszú idő alatt? Dehogyis. Viszont minden esküszegő doktor bélyeget kap: utolsó csirkefogó. És miért lett éppen a néhai Josef Mengele szinte a legrettenetesebbnek tartott náci az összes náci közül? Mert orvos létére vígan megszegte a, hippokratészi esküt. Ha néhányan megfogadják a tanácsomat, és esküszöveget szerkesztenek, akkor persze jól szemügyre kellene venniük az eredetit, melyről tudjuk, hogy Krisztus előtt 460-ban keletkezett. Szóval, dohos görög dokumentum ez, a nagy része a mai orvosok erkölcsi megfontolásainak szempontjából érdektelen is. Ellenben nagyon emberi dokumentum. Soha senki nem állította, hogy valami istenségtől ered, akinek látomása támadt, vagy pedig, hogy egy hegytetőn bukkantak rá, kőtáblába vésve. Egyetlen személy, netán néhány ember írhatta. Megihlette őket saját abbéli kívánságuk, hogy inkább segíteni szeretnék embertársaikat, nem pedig ártani nekik. Feltételezem, hogy önök is szívesebben segítik embertársaikat, mintsem ártsanak nekik, és talán elfogadnának néhány olyan korlátozást is, amelyek kordában tartanák gonosz feletteseiket. Szerintem a hippokratészi esküből ez a részlet nem szorul sok javításra: »Életvitelemmel is betegeim jobbulására törekszem, képességem és belátásom szerint, nem pedig ártásukra vagy bármilyen hátrányukra. Halálos szert soha nem adok be senkinek, még ha erre kérlelnének is, és ilyen tanácsot sem adok.« Ezt a mondatot ki lehet persze bővíteni, hogy ne csak orvosokra, hanem minden tudósra vonatkozzon, hiszen minden tudomány abban az egyszerű kívánságban gyökerezik, hogy az emberek minél biztonságosabban és jobban éljenek. Mondjuk, ezt is írhatnák: »Életvitelemmel e bolygó minden életformájának jobbulására törekszem, képességem és belátásom szerint, nem pedig ártásukra vagy bármilyen hátrányukra. Nem alkotok halálos szert vagy eszközt, még ha erre kérlelnének is, és ilyen tanácsot sem adok. « Jó kis eskü lenne talán, minden bostoni végzős hallgató boldogan letenné. Bizonyára ennél sokkal többre is megesküdnének. De, mondjuk, itt lehetne elkezdeni. Köszönöm a figyelmüket.” Micsoda bukás!. Gyér kis taps. (Sok keleti arcot láttam. Ki tudja, nekik vajon mi járhatott az eszükben?) És senki sem jött oda, hogy ő bizonv megprobálkozik, és ír egy esküszöveget, amelyet a [22]
[23]
műszaki értelmiség örömmel vállalna. A diáksajtóban sem jelent meg semmi ilyesmi. Teljes csönd. (Ha egyetemista koromban, a Cornellen egy előadó ilyesmire szólított volna fel, hát magamban beszéltem volna, és még aznap éjjel megfogalmaztam volna az esküt. Másfelől, nekem akkortájt rengeteg szabad időm akadt, miután gyakorlatilag minden tárgyból meghúztak.) Miért olyan közömbösek a mai egyetemisták? (Épp ma reggel, én, vén trotty, kaptam egy levelet. Ebben azt tudakolják, hogy módosítanám-e az Állampolgári Eskü szövegét. Postafordultával visszaírtam: „Hűséget fogadok az Egyesült Államok Alkotmányának és az ezt kifejező Zászlónak, és minden egyes polgár szabadságának és igazságának.”) Hát én megmondom, miért közömbösek az egyetemisták. Ők tisztában vannak azzal, ami nekem soha nem fért a fejembe: hogy az életet nem kell komolyan venni. (Miért ne lehetne Caligula lova konzul?) Mielőtt megtartottam volna a beszédemet a bostoni műegyetemi hallgatók előtt, beszélgettem néhányukkal Reagan elnök csillagháborús eszméiről. Hogy lézersugarak meg műholdak meg légypapír, miegymás összekapcsolásával egy láthatatlan és az ellenség lövedékei számára áthatolhatatlan kupolát lehet kifeszíteni. Azt ugyan egyik hallgató sem tartotta elképzelhetőnek, hogy efféle kupola működőkepés lehet, viszont mindegyikük szívesen dolgozott volna rajta. (Caligula lovát válasszuk meg konzulnak.)
XIII Amikor a Chicagói Egyetemen valaha antropológiát tanultam, a leghíresebb professzorunk dr. Robert Redfield volt. Ekkorra már persze nevetségessé vált és kimúlt az az elmélet, hogy minden egyes társadalom hasonló és előre kiszámítható fejlődési fokokat jár be a magasabb rendű (viktoriánus) civilizáció felé vezető úton. Például, amíg a sokistenhittől eljut az egyistenhitig, vagy a tamtamdoboktól a szimfonikus zenekarig. Egyetértés jött létre abban, hogy kulturális fejlődés az evolúció lépcsőfokaként nem létezik. Ám dr. Redfield ezt is mondta: „Álljon meg a menet.” Merthogy ő minden logikusan gondolkodó személlyel be tudja láttatni, hogy igenis létezik egy (és csakis egy) fejlődési fokozat, amelyen minden társadalom vagy már átment, vagy ezután fog átmenni. Ezt a kikerülhetetlen szakaszt és a róla szóló esszét nevezte el Redfield „Népi Társadalomnak”. Először is: a Népi Társadalom elszigetelten élt egy adott területen, melyet szerves részének tartott. A Népi Társadalom abból és csakis abból a földből sarjadhatott. A halottak és az élők közötti határ nem volt merev, a rokonság szövevénye mindent behálózott. Általános egyetértés re az élet nagy kérdéseit, és azt, hogy az embereknek ebben vagy abban az adott helyzetben hogyan is kell viselkedniük, épp ezért nem sok vitatkoznivalójuk maradt. Dr. Redfield minden évben, tavasszal, nyílt előadás keretében ismertette a Népi Társadalmat. Azt hiszem, az előadás azért volt népszerű, mert tudományos érvényű tanácsot kaptunk arra nézve, hogy hol lelhetjük meg mély és tartós lelki békénket. Csatlakozz vagy szervezz Népi Társadalmat! (Ne felejtsék, hogy az időpont: a 40-es évek; hol vannak még a kommunák, a „virágok gyermekei”, vagy – a fiam nemzedéke esetében – a zene és eszmék közössége. Dr. Redfield nem ábrázolta érzelgősnek a Népi Társadalom életét. Kijelentette, hogy az maga lehetett a pokol a tudni vágyók és a szárnyaló képzeletűek számára, vagy ha valaki kísérletező és felfedező hajlamú a volt, vagy ellenállhatatlan nevethetnékje támadt a mulatságos dolgok láttán. És mégis, a mai napig elábrándozgatok arról a hasonló gondolkodású emberközösségről; élik életüket, kellemes az éghajlat a tóparti tisztáson (mellesleg: ideális környezet az elmerengő leányok számára, akik csak akkor ocsúdnak fel, ha egyszarvút ejtettek csapdába). Mark fiam végül közreműködött egy ilyen közösség alapításában és fenntartásában – Brit Columbiában. Később mindezt meg is írta. (A Virágvasárnap című könyvemben arról töprengek, hogy olykor a fiúk váltják valóra az anyák földtől elrugaszkodott terveit. Ebben az esetben persze a fiú az apja földtől elrugaszkodott tevét váltotta valóra. Egy darabig még szépen működött is.) Ingatlanügynökök gyakorta emlegetik, hogy ha adott helyen vásárolunk vagy bérelünk házat, akkor az illető balek szinte azonnal bekerülhet a Népi Társadalom tagjai közé. Nekem is valami ilyesmi motoszkált a fejemben, amikor kiléptem a General Electrictől, és kiköltöztem Cape Cod-ra, ahol húsz évig laktam (előbb Provincetownban, utána Osterville-ben, majd Barnstable-ben.) De rokonaim nem éltek ott, angolszász sem voltam őseim sohase voltak tengerészek, sem gyarmatosítók. A nézeteimet – melyek nyilván vizsgálat tárgyai a folyóiratok és könyvek révén – nagyon ritkán osztották a szomszédok. Végül is távozásom napján éppoly kívülálló voltam, mint amikor megérkeztem oda. (Nem sokkal a letelepedésem után felajánlottam önkéntes tűzoltói szolgálataimat, miután a Schenectady melletti Alplausban [New York állam] is tűzoltó voltam. Körülbelül olyan lelkesen fogadták, mint azt a Yale-gólyát, aki siet bejelenteni, hogy ő a Koponya és Lábszárcsont szervezetbe óhajt felcsapni.) [24]
Nem mintha illúziókat táplálnék a tekintetben, hogy a képeslapfalu, melyben e sorokat írom, a legcsekélyebb mértékben is komolyan fogadott. A falu neve Sagaponack (Long Island). A Tűzoltóegylet formanyomtatványon kér tőlem pénzt. A nyomtatványt a levélládámba dobják. Fogok is küldeni valamennyit. A legközelebbi szomszédom Robert Dash, a festő, A vastag sövényével kérkedik, szerinte nem lehet átlátni rajta. (Viszont a hang áthatol a vastag sövényén, Egyszer Truman Capote egy egész délutánt töltött az én udvaromban, önmagáról beszélt. Dash később elárulta, hogy azt hitte, a bőbeszédű nénikém látogatott meg.) (Úgy képzeltem, hogy ez a fejezet könnyed lesz, és hogy leginkább csak egy régi cikkem szövege szerepel benne, a Felhőkarcoló Nemzeti Park, amely az Építészeti Közlönyben jelent meg. De kiderült, hogy az a cikkem nagyon gyatra, nem is értem, miért közölték mégis. Talán azért írtam ilyen vacak szöveget, mert máig töretlenül azt képzelem, elégedett személy válhatna belőlem is, ha valamely Népi Társadalom befogadna. Íme, ez az én Szent Grálom. Minden józan megfontolás ellenében hiszek benne, amíg csak élek, hogy rám vár valahol, de nekem kell meglelnem. Ebben a fejezetben tehát szűzérmék vannak, egy mócsingos esszéről metszettem le őket. De az idézőjeleket elhagytam, a tudományosság eme fárasztó tornagyakorlatait most nem végeztem el. Egyáltalán, kit érdekelnek az idézőjelek.) Időm javarészét Manhattanben töltöm. E. B. White lakott a szemközti sárga házban, sok éven keresztül. Felesége, Katherine, és ő maga (legalábbis azt hihetnénk) a megszemélyesítői voltak mindannak, amiről Manhattan nevezetes: műveltség, elegancia, szellem. És néhány évvel azt megelőzően, hogy Manhattanbe költöztem, belebolondultak Maine-be. (Maine! Maine? Az Isten szerelmére: Maine!) Egy külföldi – akivel semmilyen nyelven sem tudtam kommunikálni – világította meg nekem, hogy mitől olyan különleges a manhattani légkör. Az illető a nagy török regényíró, Yasar Kemal (aki az őszintén boldog Ernest Hemingwayre hasonlít, pedig újra és újra börtönbe vetik, mert a lelkiismeretére hallgat). Kemal először járt New Yorkban. Sétáltunk lefelé a Broadwayn, a Hatvanadik utcától a Sohóig, de közben be-betértünk a mellékutcákba is. Megmutattam neki Edna St. Vincent Millay érdekes házát. Azután megmutattam neki a Washington Square-t is, közben elismételgettem: Henry James! Henry James! (Korábban persze ezt rikácsoltam: Edna St. Vincent Millay! Edna St. Vincent Millay! Tulajdonnevek megértéséhez nem kell tolmács, mégis aligha valószínű, hogy Yasar Kemal hallott volna az említett írókról.) Fogalmam sem volt, hogy mindebből mennyit kapiskált a török. De amikor hazaért (ahol rövidesen sokadszorra is lesittelték), küldött nekem egy levelet, amit a műfordító felesége angolul írt. Többek között ez állt benne: „Hirtelen rádöbbentem! New York éppúgy az enyém, mint bárki másé, mindaddig, amíg ott vagyok!" És valóban ez a lényege Manhattan ama, részének, ahol sétálgattam vele. Ezt a Manhattant neveztem a cikkben Felhőkarcoló Nemzeti Parknak. Vannak emberek, akik egyre csak törik magukat, hogy bebizonyítsák: a Felhőkarcoló Nemzeti Park egy adott darabja az ő tulajdonuk. A nevüket felírják az épületekre, bármire, de ezzel az erővel akár felírhatnák a Grand Canyonra, vagy az Öreg Hűségesre is. (A gejzír egyébként nekünk külön is lövell, ha beöntünk a lyukba egy doboz mosóport.) Manhattan geológiai jelenség. A bolygó gazdagságának óriási része erre a szilárd gránitszigetre koncentrálódott. Ettől a kristály-szemcsék olyan burjánzásnak indultak, hogy a levegőből nézve Manhattan egy kvarc tarajos sünre hasonlít. Ha valaha is találok magamnak egy Népi Társadalmat (az idő egyre jobban szorít), az nem Manhattan-ben lesz. Dr. Redfield tanításai szerint a Népi Társadalom fiai úgy érzik, hogy az adott darab rögtől kapták az életet, így az a darab rög mindig az övék volt és az övék is marad. És ahogy [25]
[26]
[27]
már mondtam, a Felhőkarcoló Nemzeti Parkban igazából senki sem vehet birtokba semmit. Különböző beszédeimben megállapítottam, hogy dr. Redfieldet, a Népi Társadalom elemzőjét a vitaminok és ásványok azonosítóival kell egy sorban emlegetnünk. A vitaminoknak és ásványoknak köszönhetjük az egészségünket és jó kedélyünket. Az angol tengerészetnél szolgáló matrózok vacakul érezték magukat a hosszú tengeri utazások alatt, mert nem kaptak elegendő C-vitamint. Aztán már citromot majszoltak, és megint jól érezték magukat. (Ezért tartjuk úgy az angolokról, hogy olyanok, mintha citromba haraptak volna. Mulatságosnak véltük, ahogy a matrózaik nyalogatták a citrom levét.) Kifejtettem már, hogy sokan közülünk attól sorvadoznak, hogy hiányzik nekik a Népi Társadalom. De hát a vitaminok és ásványi sók valóságosak, a Népi Társadalom viszont, ha egyáltalán maradt fenn valahol még ilyen, csak sarlatán orvosság arra a bajra, amitől én meg a hozzám hasonlók szenvednek. Akár a Pinkham-féle Csodakapszula, minden női panaszra. Néhány hónappal ezelőtt felkerestem a Chicagói Egyetem antropológiai tanszékét. Már csak egy oktató volt a tanszéken azok közül, akik engem is tanítottak, dr. Sol Tax. Megkérdeztem tőle, hogy tudomása szerint mit csinálnak mostanában a volt csoporttársaim (köztük Lisa Redfield, dr. Redfield lánya). Dr. Tax azt válaszolta, hogy a volt csoporttársaim többsége, így Lisa is, úgynevezett városi antropológiával foglalkozik. Számomra ez bizony nagyon is úgy hangzott, mint a szociológia. (Mindig lenéztük a szociológusokat. Akkor se tudtam, most se tudom, hogy miért.) Hogyha az antropológiai pályát nem hagytam volna el, valószínűleg akkor is azt a mesterséget gyakorolnám, amit jelenleg gyakorlok; írogatok a témámról: primitív, kulturálisan asszimilálódott emberek (mint amilyen én vagyok) a Felhőkarcoló Nemzeti Parkban. A vitaminok és ásványi sók hiánya mindig káros hatást fejt ki. A Népi Társadalom hiánya (a továbbiakban: NTH) szintén betegít. A baj akkor kezdődik, amikor az NTH-tól szenvedő beteg abbahagyja a gondolkodást, hogy egy mesterségesen bővített – történetesen bolond – család taja lehessen. Charles Manson gyilkos „családja” jut az eszembe. Avagy Jim Jones tiszteletes kultusza, Guyanában. A családtagok a tiszteletes tanácsa alapján („Ma éjjel mind együtt leszünk Paradicsomban”) ciánnal elegy köptető szirupot itattak a gyerekekkel, azután maguk is megkóstolták. (Jones tiszteletes és Manson is Indianapolisba valósiak voltak. John Updike-nak akkor még talán nem is mondtam el mindezt. Kapott tőlem éppen elég információt e városról, ahova lehetőleg be se teszi többé a lábát. De hát minek terheltem volna túl?) Indianapolisi továbbá a Ku-Klux-Klan (mikor gyerek voltam, még az országos központ is Indianában volt). És a Nemzeti Lövész Szövetség. Sőt, mindazok az emberek, akik olyan különösen kezdenek el viselkedni, ha túl sok időt töltöttek a Fehér Házban. Minden gyagyás, mesterségesen kiterjesztett nagycsalád, melynek tagjai NTH-tól szenvednek, egy dologban hasonlít Redfield Népi Társadalmához: a család alapja egy mítosz. A Manson-család például úgy tett, mintha elhinné (ez ugyanaz, mintha valóban el is hinnék), hogy a gyilkosságokat rá lehet majd fogni a feketékre. Mert akkor faji háború törne ki, és Los Angeles valahogy megtisztulhatna. A magát neokonzervatívnak nevező politikai család mítosza pedig – bár nem olyan érthető, mint a Manson-család mítosza, de én mégis megfejtettem – így hangzana (bár nem nagyon tudnák szavakba foglalni): mi most is angol arisztokraták vagyunk, Oxfordban és Cambridge-ben végeztünk, és ugyanúgy éljük a világunkat, mint száz évvel ezelőtt. Akadt-e száz évvel ezelőtt egyetlen angol arisztokrata is, akit szemlátomást úgy kimerített volna a Fehér Ember Terhének cipelése, mint amennyire kimerültnek látszik ifj. William F. Buckley ? Vagy a volt ENSZ-nagykövetünk, Jeane Kirkpatrick. Ő is nagyon kimerültnek látszik. Töri a fejét egyre: mi történjék a hottentottákkal? [28]
Ez az érzékcsalódás többnyire komikus. Viszont a sötét bőrű, szegényebb népek számára – nemcsak a mi országunkban, de a világnak nagyon, nagyon sok pontján – ez az érzékcsalódás egyben tragikus is, mert a neokonzervatívok az utóbbi időben döntő befolyást szereztek a külpolitikánk alakításában. Belpolitika? Kit érdekel! Külpolitika? Oda kell a sok pénz. Vagyis hát, atyaúristen. Egyszer csak odaúszik egy csatahajónk, és belő egy pár sorozatot Libanonba. Úgy külön célpont nem is volt. Akárcsak, mondjuk, Joseph Conradnak A sötétség mélyén című könyvében. Csakhogy az a könyv 1902-ben jelent meg, amikor általában úgy tartották hogy a Föld legfejlettebb élőlényei az arisztokrata fehér emberek, míg viszont a szegény emberek és a sötét bőrű emberek farok nélküli majmok csupán. Eme eszme cáfolata akkor még hátravolt. A neokonzervatívok amerikai repülőket küldenek Tripoli fölé, hogy lőjék ki a rakétáinkat a farok nélküli majmokra (el is találták – többek között – Kadhafi kislányát, meg a Francia Nagykövetséget). Másszor meg arra kényszerítették honfitársainkat, hogy öljenek le vagy ezer farok nélküli majmot, csupán mert le akartak tartóztatni egy másik farok nélküli majmot, Panama államfőjét. Hátborzongató dolgokat műveltünk és művelünk a farok nélküli majmokkal mindenfelé: Guatemalában, El Salvadorban és Nicaraguában és Dél-Bronxban és Mozambikban és ki tudja, hol még. („ Csak az Árnyék tudja.") És sír-e valaki, ha egy majom meghal? Csak a kintornás. Még a, többi majom se sír. (Don Quijote a maga korában szintén neokonzervatív volt. De ő nem okozott sok kárt. Megrongálta egy szélmalom vitorláját, és megijesztett pár birkát.)
XIV [29]
Négy hónappal ezelőtt fejeztem be a Hókuszpókusz című regényemet, amelyben szintén megpróbáltam feszegetni a neokonzervatívok dolgát, azt, hogy nem tudják, melyik évszázadban élnek, és melyik országban. Ezen sorok írása közben a Franklin Könyvtár díszkiadásban is közreadja a Hókuszpókuszt. (Edith lányom illusztrálja a könyvet. Előző férje Geraldo Rivera volt, a jenlegi férje azonban valóban klassz ipse.) Ehhez a díszkiadáshoz írtam egy külön előszót. Az előszóban arról elmélkedem, hogy amióta csak belefogtam az antropológia tanulmányozásába, mindig úgy tekintettem a történelemre és a kultúrákra és a társadalmakra, mint irodalmi figurákra, akik éppúgy élnek, mint a regényhősök, Bovaryné, Silver kapitány vagy Leopold Bloom, kinek melyik kedves. A The Village Voice kritikusa győzedelmesen ki is hirdette felfedezését: szerinte én vagyok az egyetlen ismertebb író, aki soha nem alkotott irodalmi hősöket, és innen nyilván már csak egy lépés, hogy emiatt engem ki kell közösíteni. Persze nincs igaza, hiszen Eliot Rosewater vagy Billy Pilgrim és néhány más teremtményem egész biztosan háromdimenziós, sztereohangzású alak, épp annyira élnek, amennyire elvárható tőlük. Mindazonáltal ez a kritikus mégis megértett valamit: a legtöbb könyvemben nem az egyes emberi lények a főszereplők. „A Hókuszpókusz legfontosabb szereplője (természetesen saját magamat leszámítva) az imperializmus, más társadalmak földjeinek és polgárainak és javainak az elkobzása a legkorszerűbb sebző és ölő készségek, vagyis hadseregek és hadiflották segítségével. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy amikor Kolumbusz Kristóf felfedezte ezt a féltekét, emberi lények milliói és milliói laktak már rajta. Az állig felfegyverzett európaiak fogták és elvették tőlük a féltekéjüket. Ugyanez. a bűntettet nevezik – kicsinyített méretekben – fegyveres rablásnak. Ahogy várható volt, az erőszaknak ez a fajtája súlyos következményekkel járt. Az egyik következmény, hogy a hódítók leggazdagabb örökösei vonakodnak felelősséget vállalni azért a szerzeményért, amely időközben rendkívül összetett tulajdon lett, rátermett szakembereket igényel az irányítása, elképesztően sivár és iszonytatóan költséges a fenntartása, nem is szólván az egyre boldogtalanabb és önpusztítóbb és betegebb népességről. A Hókuszpókuszban azonban – csakúgy, mint a valóságos élet jelen pillanataiban is – idegenek érkeznek, hogy megmentsék a ma már Egyesült Államoknak nevezett egykori szerzemény leggazdagabb örököseit. A fő megmentők persze a híresen készpénzzel fizető japánok. A gazdagság papírból készült és szinte mindenütt szabadon átváltható szimbólumaival minél előbb meg akarják vásárolni az országot, hogy megszabadítsák minden társadalmi és karbantartási kötelezettségtől. Megváltás! Az örökösök tehát – akiknek a többsége az egykori európai hódítók szerzeményeinek gyümölcseit csak most kaparintotta meg rosszhiszemű tőzsdespekulációk és takarékpénztárak kifosztása útján – körülbelül annyira szeretik jelenlegi hazájukat, amennyire a brit hódítók szerették Rhodesiát, vagy a belga hódítók Kongót, vagy a portugál hódítók Mozambikot. Vagy amennyire a különböző idegen felvásárlók szeretik az Egyesült Államokat.” Több is volt abban a külön előszóban, de hát annyi baj legyen. (Minél öregebb leszek, annál kevésbé kívánom nyomatékosítani mindazt, amit mondok vagy csinálok. Mert én csupán a papírt rontom el, de Ronald Reagan, egyébként szintén egykori General Electric alkalmazott, elrontja az egész országot. Maga a General Electric persze elrontotta a Hudson folyót, és elrontotta azt a pár ezer négyzetkilométeres vidéket is, amelyre a Washington állambeli Hanford felől fúj a szél.)
Bárcsak beleírtam volna a Hókuszpókusz előszavába (szenilis lépcsőházi bölcsesség), hogy az Egyesült Államok az utolsó nagyobb gyarmat, amelyet otthagynak a hódítók. Elmennek és elviszik a pénzünket is (talán Európába, talán itt lévő birtokaikra vonulnak vissza, Hamptonba, Palm Beachre vagy Palm Springsbe), és az ország Nigéria szintjére süllyed. A nemzet olyan lesz, mint dr. Seuss valószínűtlen állatrajzai, sok különböző törzs alkotja majd. Nigériában (jártam ott, épp törzsi háború zajlott) a legnagyobb törzs a hausza, a joruba és az ibo. Az Egyesült Államok legnagyobb törzsei: a feketék, hispánok, írek, olaszok, ázsiaiak és a senkik (utóbbiba sorolódnak majd a német eredetűek is). Törzsi háborúk is lesznek. A harmadik világhoz fogunk tartozni. Egyetlen vigaszunk, hogy az összes többi ország is a harmadik világhoz fog tartozni. (Figyeljék meg!) Az imperializmus elkerülhetetlen utóhatásainak következtében az egész bolygón csak harmadik világ lesz, mert a népektől elvették az országaikat, és összerontották a kultúrájukat. Előadtam a fenti elméletemet Salman Rushdie-nak. Azt felelte, hogy a Brit Birodalom utolsó őrhelye Anglia, amely korábbi gyarmatairól importálja a sötét bőrű egykori alattvalókat, hogy legyen kivel cudarul bánnia. Oda kell őket vitetniük, ahonnan az egész gyarmatosítás útnak indult. Nelson Algren kapcsán már esett szó Rushdie-ról. Ő most bujdosik, mert Irán vérdíjat tűzött ki a fejére. Írtam is neki egy levelet, de még nem jött rá válasz. Ellenben gyilkos kritikát közölt a Hókuszpókuszról egy brit újságban, hogy én már kiégtem, s a többi. (Olyan mérges lettem rá, hogy eszembe jutott, vérdíjat tűzök ki a fejére.) Rosszul áll a szénánk. (A legjobb könyvem a Galapagos . Ez arról szól, hogy fejlett agyunk miatt az életünk elviselhetetlenné válik.) Állítólag Amerika legtisztességesebb embere Walter Cronkite . (Ki más jöhetne szóba?) Valaha barátok voltunk, de mostanra már nagyon elhidegült tőlem. Milyen lehet amerikainak lenni, akivel az ország legtisztességesebb embere bánik úgy, mint macska a nejlonharisnyával? (Milyen lehet amerikainak lenni?) A Hókuszpókusz külön előszavában ismét felemlegettem a keleti partvidék egyetemi előkészítő iskoláit. (Úgy látszik, ez a rögeszmém.) Elismételtem, hogy ezek az intézmények a brit elitiskolák kópiái, és hogy ideáljuk az úgynevezett „erőteljes kereszténység”, melynek példázatát Viktória királynő korszakának arisztokrata imperialistái mutatták be. (Azok az urak valóban tudták, hogy kell elbánni a farkatlan majmokkal.) És felemlegettem az úgynevezett közszolgálati televízió műsorát, meg a „Mestermű Színházat”. A „Mestermű Színház” elbeszéléseket ad elő színdarab formájában. Ezek a darabok arról szólnak, hogy nemcsak az angol imperializmus volt gyönyörű, elragadó és szellemes, hanem maga a brit osztálytagozódás is. A brit osztálytagozódás, csakúgy, mint a Mein Kampf és A Tőke, szöges ellentéte mindannak, aminek valaha az Egyesült Államokat megálmodták, mindannak, ami az Egyesült Államok lehetett volna és kellett volna is, hogy legyen. (Mit gondolnak, mi az oka, hogy az alsóbb néposztályok nem akarnak még több közszolgálati televíziót?) A brit imperializmus fegyveres rablás volt. A brit osztálytagozódás (a neokonzervatívok bálványa) fegyvertelen rablás volt, és ma is az. (Értelmetlen zagyvaság-e a Hegyi Beszéd, csak mert a Szovjetunió – amely azzal hencegett, hogy a köznép barátja – összeomlott?) Próbálok igazságos lenni. Lehet, hogy tévedtem, és most is tévedek, mert az angol mintájú elitiskolákat és a „Mestermű Színházat” hibáztatom a jelenlegi helyzetért. (A Nagy Gazdasági Válság idején az én egyszarvú apám kedvenc rádióműsora az Amos és Andy volt. Ez a műsor azzal terelte el a fehér emberek figyelmét a gondjaikról és bajaikról, hogy tréfálkozott a feketék gondjain és bajain. Emlékszem is egy jó jelenetre. Feketék szájába adták ugyan, hogy milyen a helyzet, de azért persze a fehérek nézetéről volt szó. Attó' vónánk ekkora nagy bajba', mer hogy tisztára e'ment az eszünk.) Írtam [30]
[31]
is erről egy cikket, amely a Nation (Nemzet) című lapban jelent meg. (Különben a Nation című lapot a nemzet minden 2500. polgára olvassa.) Íme: „Mi volt a. legtartalmasabb adomány, amivel Amerika járult hozzá e bolygó kultúrájához? A legtöbben így felelnek: a jazz. Szeretem a jazzt, de az én válaszom: a Névtelen Alkoholisták klub mozgalma. Magam nem vagyok alkoholista. Ha az lennék, odaállnék a legközelebbi Névtelen Alkoholista gyülekezet elé, és bejelenteném: »A nevem Kurt Vonnegut. Alkoholista vagyok.« Ha Isten is úgy akarná, ez lenne az első lépésem a józansághoz. visszavezető nehéz, hosszú utamon. A Névtelen Alkoholisták mozgalma által előírt vallomás az első mérhető siker azok kezelésében, akik – és bármilyen tetszőlegesen kiválasztott mintacsoport tíz százaléka ilyen ember – hozzászoktak a rövid, lökésszerű örömet nyújtó szerekhez, de akiknek e szerek miatt az élete hosszú távon a legvégső rettenet. És a családjuk élete is az. A Névtelen Alkoholisták metódusa csak akkor ér valamit, ha a szenvedélybeteg időről időre beismeri, hogy ez vagy amaz a vegyület árt neki. A metódus hatásosnak bizonyul játékszenvedély eseten is, pedig a kártyás nem is a szeszfőzdékben vagy a kémiai laboratóriumokban kotyvasztott párlatokra szokott rá. Nincs is ellentmondás. Valójában a mániákus hazardírozók szervezete választja ki a szükséges vegyületet. Isten irgalmazzon nekik, ők maguk hozzák létre a szert, amely feldobja őket, valahányszor csak bemondják a tétet. Ha megrögzött kártyás lennék, ami nem vagyok, a legjobban tenném, ha mindjárt oda is pattannék a legközelebbi Névtelen Játékosok gyülekezetének színe elé, és ezt mondanám: »A nevem Kurt Vonnegut. Megrögzött kártyás vagyok.« Attól függően, hogy Névtelen Játékosok vagy Névtelen Alkoholisták gyülekezetének színe előtt állnék, arra lennék biztatva, hogy írjam le, hogy a vegyszer, amelyet a testem előállít, vagy amit gallér alá döntök, miként idegenítette el tőlem barátaimat és a rokonaimat, hogy miként ment házam, az állásom, és hogy miként fosztott meg engem az önbecsülés legutolsó foszlányától is. A Névtelen Alkoholista és Névtelen Játékos közösségek nem minden tagja süllyedt ilyen mélyre, de rengetegen idáig jutottak. Nagyon sokan közülük (az is lehet, hogy mind) »padlóra kerültek« – ők ezt így mondják –, mielőtt végre beismerték volna önmaguknak, hogy mi teszi tönkre az életüket. Ám én ezúttal egy másik szenvedélybetegségre szeretném felhívni a figyelmüket, melyet eddig még nem határoztak meg. Inkább a játékszenvedélyre hasonlít, kevésbé az ivásra, hiszen a beteg egyén kiéhezetten epekedik azon helyzetek után, amelyek hatására izgató anyagok jutnak a véráramába. Meg vagyok arról győződve, hogy élnek közöttünk olyan embertársaink, akik tragikusan rászoktak a háborús készülődésre. Az ilyen embertársainknak már az is elég, ha annyit mondunk, hogy kitörhet a háború, és hogy jobb, ha felkészülünk rá. Perceken belül épp olyan megittasultak lesznek a hírtől, mint az iszákos a reggeli martinijától, vagy a megrögzött játékos, kezében a száz totószelvényével. Fel kell ismernünk, hogy ez is betegség. Mostantól kezdve, ha egy politikustól, vagy akár a szomszédunktól azt halljuk, hogy készül egy remek, új fegyverrendszer, és hogy az egész potom huszonkilenc milliárd dollárba kerül, akkor ne maradjunk passzívak. Válaszoljunk körülbelül ilyen értelemben: »Az Isten szerelmére, éppúgy megszakad magáért a szívem, mintha a szemem láttára gurított volna le egy marék dilibogyót. egy vizespohár rummal.« De komolyan. Nem viccelek. A megrögzött harmadik világháborúra készülődök – akár honfitársaink, akár más országok fiai – éppoly tragikusan és, igen, éppoly undorítóan a szenvedélyük rabjai, mint a tőzsdespekuláns, aki a buszvégállomás klozettjában, fejjel a vécécsészében végzi.
Egy alkoholistának már egy deci tömény is elég, hogy a bódulathoz eljusson. A padlóhoz közelítő alkoholista általában kevéstől is kikészül. Ha teljesen lerobbant megrögzött fogadóval találkozunk, valószínűleg már azzal is boldoggá tennénk, ha fogadnánk vele egy dollárban, hogy melyikünk tud messzebbre köpni. Viszont egy megrögzött háborúrakészülődő pillanatnyi öröme esetleg belekerül három Trident típusú tengeralattjáró, meg még száz darab külön kisvasútra szerelt interkontinentális ballisztikus rakéta árába. Ha a nyugati civilizáció valamely személy volna… Ha a nyugati civilizáció – amely most az egész világra kiterjed – valamely személy volna… Ha a nyugati civilizáció – amely most bizonyosan magába foglalja a volt Szovjetuniót és Kínát és Indiát és Pakisztánt és sok-sok más országot – valamely személy volna… Ha a nyugati civilizáció valamely személy volna, elirányítanánk a Névtelen Háborúrakészülődők legközelebbi közösségébe. Azt tanácsolnánk neki, hogy álljon a többiek elé, és mondja ezt: »A nevem: Nyugati Civilizáció. Megrögzött háborúrakészülődő vagyok. Már mindenemet elvesztettem, ami valaha is fontos volt a számomra. Már régen el kellett volna jönnöm. Akkor, amikor először padlóra kerültem, az első világháború alatt.« Természetesen az nem lehetséges, hogy a nyugati civilizációt egyetlen személy képviselje. Az viszont lehetséges, hogy egyetlen magyarázata van a nyugati civilizáció véres, huszadik századi katasztrófasorozatának. Mi, emberek, magunk okoztuk, csak mert nem ismertük fel ezt a szenvedélybetegséget, és újra meg újra hatalmat adtunk a lerobbantak kezébe. És most ne űzzünk gúnyt belőlük, mint ahogy azt sem szokás csúfolni, aki vérbajban, vagy himlőben, vagy leprában, vagy gennyes bőrfekélyben, vagy tífuszban, vagy a test más nyavalyájában szenved. Azt hiszem, éppen elég, ha a hatalmi gépezet fogantyúihoz nem engedjük őket oda. És akkor? Akkor a nyugati civilizáció megtenné az első lépését, vissza, a józansághoz vezető nehéz, hosszú úton. Csak egy szót még, a megbékítésről. A második világháború feltehetőleg megtanította, hogy ezt a gyakorlatot nem szabad folytatnunk. Állítom, hogy a világot az örökös békítgetés tette tönkre. Kit akarunk megbékíteni? A kommunistákat? Az újnácikat? Dehogy! A megrögzött háborúrakészülődőket akarjuk megbékíteni. Alig tudnék olyan nemzetet megnevezni, amely ne vesztette volna el a függetlensége és javai nagy részét azáltal, hogy a saját beteg háborúrakészülődőit akarta megbékíteni. Egy szenvedélybeteget nem lehet huzamosan lecsillapítani. »Esküszöm, haver, ide a zsozsót. hadd vegyek húsz jó kis többször felhasználható ballisztikus rakétát, meg egy flottácska B-I-es bombázót, és már itt sem vagyok.« A legtöbb szenvedélybetegség ártatlanul kezdődik, még a gyermekkorban, megbízható és tiszteletre méltó ellenőrzés mellett. Csak egyetlen korty az esküvőn, egyetlen pókerparti, nem is pénzben, csupán gyufaszálban, valamely esős délutánon. A megrögzött háborúrakészülődőt talán kisgyermekkorában arra biztatták, hogy tapsikoljon a július negyedikei felvonuláson, meg a tábortűznél. Nem minden gyermek kapja el, Nem lesz minden megkísértettből iszákos, vagy kártyás, vagy háborús fröcsögő, aki arról handabandázik. hogy miképp szedi majd le lézersugárral a Gonosz Birodalmának felröppenő lövedékeit. Amikor a háborúrakészülődőket szenvedélybetegnek nyilvánítom, nem azt akarom elérni, hogy a gyerekek soha ne látogathassák a katonai parádékat. Nem hinném, hogy száz tűzijátékot néző gyerek közül egynél több személy lenne – felnőtt korára – megrögzött háborúrakészülődő, aki úgy véli, hogy csak elpocsékoljuk a drága pénzt oktatásra és
egészségügyre és társadalmi igazságosságra és művészetekre és a rászorulók ennivalójára és ruhájára és fedelére és egyebekre, mert hogy az egészet csakis fegyverre szabadna elverni. És kérném, hogy ne felejtsék: a hangsúly a háborúra való készülődésen van. Megismétlem: a készülődésen. Borzongató gyönyörűség a szenvedélybeteg számára, ha a hadiflotta előkerül a naftalinból, vagy ha új fegyverfajta születik, ami ellen talán nem is lehet védekezni, vagy ha a polgárainkat arra kell uszítani, hogy gyűlöljek az emberiség bizonyos egyedeit, vagy ha valami jelentéktelen kormányt kell valahol megdönteni, mert elképzelhető, hogy egyszer majd rejtegetni és bujtogatni fogja az ellenséget, és így tovább. Tehát nem a háború iránti szenvedélyről van szó, az egész más eset. A megrögzött háborúrakészülődő éppen csak annyira szeretne igazi háború részese lenni, amennyire az alkoholista tőzsdespekuláns szeretné, ha a buszvégállomás klozettjában végezhetné, fejjel a vécécsészében. Kerülhet-e szenvedélybeteg valamely országban hatalmi pozícióba? Semmi esetre sem, mert az a legfontosabb a számára, hogy kiélhesse a szenvedélyét, nem törődve a következményekkel – még saját személyes sorsával sem. Képzeljük el, hogy az elnökünk alkoholista, de padlóra eddig még nem került, és hogy a közeli munkatársai is mind alkoholisták. Képzeljük el továbbá, amint a világ sorsa, mondjuk, azon múlik, hogy amennyiben az elnökünk csak egyetlen pohárkával is legurít, az egész bolygó felrobban, és ezzel a ténnyel, mondjuk, ő is maximálisan tisztában van. Tegyük fel még azt is, hogy minden alkoholt kidobatott a Fehér Házból, beleértve Aqua Velva márkájú borotvavizét is. Éjszaka szörnyű nyugtalanság gyötri, szinte megőrül egy kortyért, de büszke arra, hogy nem nyúl a pohárhoz. Kinyitja a Fehér Ház hűtőszekrényét, mondván, hogy málnaszörpöt vagy cukormentes Pepsit kerít magának. És akkor – a családi üveg francia mustár mögül – egy doboz bontatlan sör tűnik elő. Mit gondolnak, mit tesz az Elnök?" Fentieket hét évvel ezelőtt írtam, azóta többször felhasználtam a szöveget, főleg előadásokhoz. (Még Jézus Krisztus is – ha nem feszítik keresztre – előbb-utóbb önmagát ismételné.) Tréfának is vehetjük, hiszen nem is akartam, hogy komolyan vegyék. (Viszont ezzel az erővel minden szójáték, vagy regény, vagy előadás, vagy bármi egyéb is csupán tréfa, hiszen ezekkel az a célunk, hogy a közönség félelmet, vagy szeretetet, vagy elégedettséget érezzen, miközben csak ül a helyén, és semmi komoly nem történik.) A legjobb tréfa, amit eddig hallottam (lehet, hogy Hugh Troy találta ki), egy reklámügynökség alkalmazottjáról szól. Váratlanul előléptetik, mire kimegy és vásárol magának – státusszimbólum céljára – egy puhakalapot. Az ügynökség többi alkalmazottja összedob némi pénzt, és ők is vásárolnak néhány ugyanolyan puhakalapot. de különböző méretűeket. Időről időre elveszik az előléptetett ember kalapját, és a helyére teszik a magukét. És akárhányszor az előléptetett ember elindul ebédelni az új kalapjában, szükségszerűen úgy érzi, hogy a feje vagy összeszűkült, vagy éppen megdagadt, hiszen a kalap hol a fejebúbján billeg, hol pedig a szemét és a fülét is eltakarja, mint egy búvárharang. És a legjobb vicc? Íme!. Kérdés: „Miért drágább a tejszín, mint a tej?” Válasz: „Mert a tehenek utálnak az apró üvegek fölé guggolni.” A tejipar technikai fejlődése következtében ezt a viccet meg kell fosztani első helyezésétől. A tejszínt mar régen nem azokban a széles szájú üvegekben árusítják, amelyek fölé, ugyebár, a tehenek oly nehezen voltak hajlandók odaguggolni. Persze, az új bajnok is egy régi darab, még a rádiózás aranykorszakából; a tűzoltóparancsnokot Edd Wynn (A tökéletes bolond) játszotta. A jelenetek mindig azzal kezdődtek, hogy Wynn éppen telefonon intézte a tűzoltóság valamely röhejes dolgát. Egy alkalommal betelefonál egy nő, hogy ég a. háza. Wynn kérdi tőle, hogy locsolta-e már vízzel. Az asszony azt feleli, hogy igen, már locsolta vízzel. – Sajnálom, asszonyom – így a parancsnok –, de mi is csak ugyanazt tudnánk csinálni. – Azzal leteszi a kagylót.
XV És most pedig önökre zúdítom naiv szentbeszédemet, amelyet a New York-i Szent Jánosszékesegyházban prédikáltam. Íme: „Ma arról lesz szó, hogy milyen elmondhatatlanul súlyos kellemetlenségek adódnának abból, ha nem volna hidrogénbombánk. Megkönnyebbülést jelentene. Biztos vagyok abban, hogy halálosan unják már hallgatni, ahogy a radioaktív tűzgömb belsejében mindenféle élőlény sistereg és pattog. Több mint harminc éve ismerjük ezeket a hangokat, mióta Hirosimában rádobtunk egy atombombát a sárga emberekre. Na, ők aztán nagyon sisteregtek, meg pattogtak. De amikor mindennek szépen vége lett, vagyis a sistergésnek meg a pattogásnak, akkor – függetlenül a briliáns pattogtató és sisteregtető technikánktól, ami ezt az egészet előidézte – maradt ott vissza? Hát régi barátunk, a halál. Szeretném emlékeztetni önöket, hogy Szent Johanna sistergését és pattogását hajdanában csupán tűzifával idézték elő. És mi lett az eredménye? Szent Johanna meghalt. Hirosimában is ez lett az eredmény. Minden ember meghalt. A halott az halott. A legszárnyalóbb fantáziájú tudós sem tud olyan módszert feltalálni, amivel a halott ember még halottabbá tehető. Tehát nem kell aggodalmaskodniuk, hogy mi lesz, ha hidrogénbombát dobnak önökre, ez is csupán szokvány halálfélelem. Semmi újdonság sincs benne. Ha nem találtak volna fel a hidrogénbombát, a halál akkor is megtalálná önöket. És mi más a halál, mint az élet hiánya? Ha a halál a feje tetejére áll, más akkor sem lehet. A halál: semmiség. Minek ez a nagy felhajtás körülötte? Emeljük a tétet, ahogy a kártyások mondják. Beszéljünk a halálnál is rosszabb sorsokról. Amikor Guayanában Jim Jones tiszteletes már látta, hogy követőire halálnál is rosszabb sors vár, ciánnal elegy köptetőszirupot adott nekik. Ha a kormányzatunk már látná, hogy az amerikaiakra halálnál is rosszabb sors vár, megszórná az ellenséget hidrogénbombával, mire az ellenség is ugyanúgy megszórna bennünket. Amikor itt lesz az ideje, bőven jut mindenkinek köptetőszirup. Milyen lesz majd az az idő? Nem rabolom az idejüket olyan sorsokkal, amelyek éppen csak hogy rosszabbak a halálnál. Például, ha. az ellenség elfoglalná az országunkat, de nem értik a mi csodálatos gazdasági rendszerünket, és a légitársaságaink meg a traktorgyáraink mind csődbe mennének, és az amerikai milliók, akik dolgozni szeretnének nem találnak maguknak állást. Vagy olyan ellenség kezére jutnánk, amelyik túl zsugori, és nem gondoskodna az idős emberekről, sem a gyermekekről. Vagy olyan ellenség szállna meg minket, amelyik semmi másra nem hajlandó költeni, csak a harmadik világháborúra való készülődésre. Ezek mind olyan megpróbáltatások, amelyekkel együtt tudnánk élni – bár Isten ne adja. Tételezzük fel most azt, hogy ostobán kiselejteztük az összes atomfegyverünket meg a sok köptetőszirupot, és a megszálló ellenség mindegyikünket keresztre feszítene. A keresztre feszítés volt a régi rómaiak szemében a létező legnagyobb fájdalom, amit az egyik ember a másik embernek okozhatott. A régi rómaiak legalább úgy értettek a fájdalomhoz, mint mi a népirtáshoz. Olykor egyszerre több száz embert is keresztre feszítettek. Például ezt tették Spartacus seregének minden túlélőjével, csupa szökött rabszolgával. Mindegyiket keresztre feszítették. Több kilométeren keresztül megfeszített emberek szegélyezték az utakat. Fölfeszíttetvén a keresztre, kezünk és lábunk vasszeggel általverve, vajon nem azt óhajtanánk-e,
hogy bárcsak megvolna még a hidrogénbombánk, mert akkor legalább minden élet véget érne? Minden élet. Tudunk egy hajdanán keresztre feszített személyről, aki feltehetőleg éppúgy véget tudott volna vetni mindenféle életnek, mint mi, vagy az oroszok. De ő inkább elvállalta a kínhalál összes szenvedését. Csupán ennyit mondott: »Atyám! bocsásd meg nékik; mert nem tudják, mit cselek-szenek.« És Ő hagyta, hadd sarjadjon továbbra is az élet, amely oly iszonyúnak bizonyult az Ő számára. Mert hiszen most mi is itt vagyunk, ugyebár? De Ő nem szokványos eset. Nem is tisztességes dolog épp Jézus Krisztussal példálózni azzal kapcsolatban, hogy mi, közönséges földi halandók mennyi fájdalmat és megaláztatást bírnánk ki, mielőtt végét akarnánk minden létformának. Nem gondolom, hogy majd bennünket is keresztre fognak feszíteni. Semelyik szóba jöhető ellenségünknek sincs ehhez elég ácsmestere. A Pentagon vezetői még akkor sem hozták szóba a keresztre feszítést, mikor a költségvetésük elfogadása a szenátus elé került. Sajnálom, hogy egyáltalán ötletet adtam nekik. Csak magamat hibáztathatnám, ha egy év múlva a vezérkari főnökök tanácsa eskü alatt vallaná, hogy az amerikaiakat csak egy hajszál választja el a keresztre feszíttetéstől. Ám tegyük fel, hogy mást mondanak inkább, mondjuk azt, hogy ha nem fordítunk elég pénzt a fegyverkezésre, rabszolgasorba jutunk. Ebben lehet valami. Mert ugyan az egész világon tudják, milyen hanyagul dolgoznak az amerikaiak, de attól még valamelyik ellenségünk szívesen hajtana bennünket zsellérsorba, és szívesen vásárolnának meg eladnának bennünket, mint egy konyhai habverőt, vagy kerti kapát, vagy felfújható erotikus játékot. A rabszolgaság bizonyára a halálnál is rosszabb sors. Ebben, azt hiszem, egyetérthetünk. Táviratoznunk kellene a Pentagonba: »Ha az amerikaiakat rabszolgaságba süllyesztik, akkor elérkezett a köptetőszirup ideje.« Érteni fogják a táviratunkat. Az persze nyilvánvaló, hogy a köptetőszirup nemcsak a mi életünket és az ellenség életét oltja ki, hanem a bolygó minden magasabb rendű létformáját is. Pusztulniuk kell a Galápagos-szigetek gyönyörű és barátságos és ostoba tengeri madarainak, a kéklábú szuláknak is, csupán, mert mi nem szeretnénk rabszolgák lenni. Mellesleg, egész közelről láttam azokat a madarakat. Lecsavarhattam volna a fejüket, ha akartam volna. Két hónappal ezelőtt jártam a Galápagos-szigeteken. Az útitársaim között volt – többek között – ifj. Paul Moore, eme székesegyház püspöke is. Újabban ilyen vegyes a, társaságom – püspök és kéklábú szula a két véglet. De emberi rabszolgát még soha életemben nem láttam. Viszont mind a négy dédapám látott rabszolgát. Igazságot és boldogulási lehetőséget keresni jöttek ebbe az országba. Mikor ideértek, amerikaiak milliói voltak rabszolgák. A rabszolgaságba taszíttatás elleni erős védekező reflexről értesülhetünk egy újra divatossá vált, felkavaró harci dal szövegéből. »Uralkodj, Britannia; Britannia, uraló a habokat –« Ez a költészeti elvárás persze csak egy olyan hadiflottával szemben lehet jogos, amelynek nem akad párja. Hadd énekeljem el a következő sort is, mert megmagyarázza, hogy miért van szükség az ilyen páratlan hadiflottára. »A brit soha, soha, soha nem lesz rabszolga« Talán többeket meglephet az a tény, hogy mennyire régi ez a költészeti elvárás. James Thomson, skót költő írta, aki 1748-ban halt meg – jó negyed évszázaddal az Egyesült Államok megszületése előtt. Thomson bizakodó volt a tekintetben, hogy a britekből lesz-e rabszolga vagy sem. Pedig az ő
korában tiszteletre méltó foglalatosságnak számított a fejletlenebb fegyverzetű népek rabszolgaságba hurcolása. Rengeteg sok emberből lett rabszolga, és nyilván meg is érdemelték, de a britek nem voltak rabszolgák. Hát valójában nem is olyan szép ez a dal. Az még rendben volna, hogy a megaláztatás ellen emel szót. De mások megalázására is ösztökél, és ez nem erkölcsös dolog. Soha egyetlen nemzetnek sem lehetne célja mások megalázása. Íme, egy költő, aki szégyellhette volna magát. Ha az oroszok átjönnének ide, és rabszolgasorba taszítanának bennünket, nem az első eset lenne, hogy amerikai emberek: rabszolgák. Ha mi mennénk el Oroszországba, és rabszolgasorba taszítanánk az oroszokat, nem az első eset lenne, hogy orosz emberek: rabszolgák. És amikor legutóbb amerikaiak voltak rabszolgák, és amikor legutóbb oroszok voltak rabszolgák, meglepő lelkierőről és ötletességről tettek tanúbizonyságot. Az egyik ember szerette a másik embert. Hittek Istenben. Felfedezték a természet legapróbb ajándékait, okokat találtak arra, hogy örüljenek az életnek. Bíztak abban, hogy az idő múlásával szebb napok is rájuk köszöntenek. És íme, egy meglepő statisztikai adat: kevesebb rabszolga lett öngyilkos, mint rabszolgatartó. Tehát adott esetben oroszok és amerikaiak is kibírják a rabszolgaságot, ha muszáj – és közben azt akarják, hogy az élet minél tovább tartson. Lehetséges volna, hogy a rabszolgaság nem halálnál is rosszabb sors? Végül is, az ember szívós. Talán mégse kellene táviratoznunk a Pentagonba a köptetőszirup meg a rabszolgaság dolgában. Ám tegyük fel, hogy az ellenség nagy számban elözönlené hazánkat, mert nincs eszközünk a feltartóztatásukra. Elűznének bennünket otthonunkból, el őseink földjéről, be a sivatagokba és a lápokba. Tegyük fel még azt is, hogy az ellenség még a vallásunkat is le akarja rombolni, és azt állítják, hogy a mi nagy Istenünk, Jahve – mind-egy, ki hogy akarná szólítani Őt – csak egy mulatságos vacak bizsu-karperec, Ez esetben is igaz: amerikaiak milliói élték és élik túl e kínt. Az amerikaiak ezt a katasztrófát is kibírnák, ha muszáj lenne, és közben megőriznék méltóságuk maradékait vagy az önbecsülésüket. Az amerikai indiánok számára az élet ilyen cudar, mégis az életet választják, nem pedig a halált. Hát, nem voltam valami szerencsés, mikor halálnál is rosszabb sorsokat próbáltam felvázolni. Idáig toronymagasan vezet a keresztre feszítés, de bennünket nem fenyeget ez a veszély. Nem adnak el bennünket rabszolgának sem, nem járunk úgy, ahogy a fekete amerikaiak jártak a fehér amerikaiakkal. És olyan számottevő ellenségről sem értesültem még, amelyik átkelne a partjainkra, hogy úgy bánjon velünk, ahogy mi még ma is bánunk az amerikai indiánokkal. Miféle más csapás lehetne halálnál is rosszabb? Hogy kőolaj nélkül kellene élnünk? Száz évvel ezelőtt a tragédiákban igen súlyos csapás volt, ha egy nő mar a házasság előtt elveszítette a szüzességét; az rosszabb volt a halálnál is. Remélem, ilyesmit nem fontolgat sem a Kreml, sem a Pentagon – bár soha nem lehet tudni. Azt hiszem, inkább a szüzességemért halnék meg, mint a kőolajért. Ez valahogy irodalmibb. Elképzelhető, hogy a hidrogénbomba faji aspektusait figyelmen kívül hagytam, mert hogy a hidrogénbomba véget akar vetni minden életnek. Az is lehet, hogy bizonyos megpróbáltatások elviselését fehér embertől nem szabadna megkívánni. Viszont az orosz emberek: fehér bőrűek. És a rómaiak még a briteket is rabszolgasorba taszították, pedig őket állítólag nem lehet. Tehát a büszke britek is csak ezt mondanák, ha most taszítaná őket rabszolgasorba az ellenség: megint a régi nóta. Az örményekkel és a zsidókkal réges-régen is, meg újabban is cudarul bántak, de azért azt szeretnék, ha az élet továbbra sem szűnne meg. A polgárháborút követően az amerikai fehér lakosság egyharmada
mindenét elvesztette, földönfutóvá vált, gúnyolták és bántották őket. Mégis azt szerették volna, ha az élet továbbra sem szűnne meg. Egyáltalán, létezett-e valaha is olyan nagyobb létszámú, tetszőleges fajtájú embercsoport, amely – függetlenül a rázúduló csapásoktól – ne akart volna továbbra is élni, élni? A katonák. Inkább a halál, mint a szégyen: a polgárháború alatt mindkét táborban így hangzott a legtöbb harcoló alakulat jelmondata. És e pillanatban is ez lehetne a jelmondat például a 82. Légideszant Hadosztálynál. Azt hiszem, a jelmondatnak lehetett is valami értelme, midőn a katona mellett. mögött, előtt harcoló bajtársát a katona szeme láttára érhette utol a halál. De ma a harcoló katonát utolérő halál egyúttal esetleg minden más élőlényt is utolér – például nemcsak más harcoló katonákat, hanem, mondjuk a Galápagos-szigeteken élő kéklábú szulákat. Mellesleg, a szulák úszóhártyás lábai ragyogóan kék színűek. Amikor két kéklábú szula, megtetszik egymásnak, ki-ki megmutatja a másiknak, hogy neki is milyen csodálatosan szép kék színű a lába. Ha elmennének a Galápagos-szigetekre, és megpillantanák azt a rengeteg sok furcsa élőlényt, önöknek is ugyanaz jutna az eszükbe, mint ami az odalátogató Charles Darwinnak. Hogy mennyimennyi idő áll a Természet rendelkezésére, ha gyakorlatilag ennyi mindenre jut neki belőle. Ha el is pusztítanánk ezt a bolygót, a Természet újra elindítaná az életet. Az egész alig pár millió évet venne igénybe, a Természet számára ez csupán szempillantásnyi idő. Egyedül az emberiség futott ki az időből. Szerintem az emberiség nem fogja abbahagyni a fegyverkezést, pedig erre lenne szükség. Idővel mindent elpusztítunk magunk körül. A történelem azt bizonyítja, hogy az emberi lények gonoszsága végtelen. Minden elképzelhető rosszat végrehajtanak a másik ember ellen, beleértve a halálgyárak megalkotását, amelyeknek a célja az emberek leölése és elégetése. Elképzelhető, hogy azért rakták ide az emberiséget, hogy forgácsaira bombázza a Földet. Elképzelhető, hogy eszköz vagyunk az új galaxisokat építő Természet kezében. Az is lehet, hogy fegyvereink folyamatos tökéletesítésére vagyunk beprogramozva, meg arra, hogy inkább a halál, mint a szégyen. És egyszer, egy szép napon, amikor az egész bolygón éppen békefelvonulásokat tartanak: durr, bumm! Megszületik az új Tejút. Az is lehet, hogy imádnunk kellene a hidrogénbombát, nem pedig gyűlölnünk. Az is lehet, hogy a hidrogénbombák: tojások, amelyekből új galaxisok kelnek ki. Mi menthetne meg bennünket? Az égiek segítsége bizonyosan, és ez a katedrális ideális hely, hogy égi segítségért folyamodjunk. Imádkozhatnánk, hogy megszabaduljunk a találékonyságunktól, mint ahogy az őshüllők is imádkozhattak volna, hogy megszabaduljanak a nagy testüktől. De ugyanez a találékonyság, amelyet most úgy kárhoztatunk, talán eszköze lehet annak, ami idáig elérhetetlen volt, az emberiség egységének. Elsősorban a televíziókészülékekre utalok. Még az én életemben is az volt a szabály, hogy egy fiatal katona csak a harcok során tudott kiábrándulni a háborúból. Ugyanígy a katona szülei sem tudtak semmiről odahaza. Azt hitték, hogy a fiuk elment sárkányt ölni. De mára, hála a korszerű tömegtájékoztatásnak, az iparosodottabb nemzetek polgárai már tízéves korukban megundorodnak a háború gondolatától. Amerika legelső televíziós nemzedéke is elment a háborúba. Azután hazatértek – de efféle veteránokat akkor láttunk először. Mi teszi a vietnami veteránokat valahogy szinte már kísértetiessé? Majdhogynem azt is mondhatnánk rájuk: »egészségtelenül érettek«. Soha, soha nem voltak illúzióik, mi is a háború. Ők lettek a történelemben a legelső katonák, akik hallomásból és a valódi vagy rekonstruált ütközetek
filmfelvételei révén már gyermekkorukban megértették, hogy a háború: hozzájuk hasonló földi halandók értelmetlen lemészárlása. Egykor a veterán akkor rendítette meg a szüleit, mikor hazajött, és – mint Ernest Hemingway – közölte velük, hogy a háború visszataszító, esztelen és embertelen. De a vietnami veteránoknak már a szülei is kiábrándultak voltak, nagyon sokan már akkor, amikor fiaik még nem is hajóztak át Vietnamba. A korszerű tömegtájékoztatásnak köszönhetően az amerikaiak minden egyes korosztályának már akkor tökéletesen elege volt a háborúból, amikor gyermekeik még el sem indultak harcolni. A korszerű tömegtájékoztatásnak köszönhetően a szegény, szerencsétlen szovjet fiataloknak már akkor tökéletesen elegük volt a háborúból, amikor még el sem indultak Afganisztánba, ölni és meghalni. A korszerű tömegtájékoztatásnak köszönhetően a szegény, szerencsétlen argentin és brit fiataloknak már akkor tökéletesen elegük volt a háborúból, amikor még el sem indultak a Falkland-szigetekre, ölni és meghalni. A The New York Post »briteknek és argiknak«nevezte a harcoló feleket. A korszerű tömegtájékoztatásnak köszönhetően persze jól tudjuk, hogy a harcoló felek messze csodálatosabbak és összetettebbek, és ami ott, az Antarktisztól nem messze megtörtént velük, sokkal rettenetesebb és szégyenletesebb, mint egy focimeccs. Gyermekkoromban elég szokatlan dolog volt, hogy Amerikában – és ami azt illeti, bármelyik országban – bárki bármit is tudjon a külföldiekről. Csak a szakértők rendelkeztek ilyen ismeretekkel: diplomaták, felfedezők, tudósítók vagy etnográfusok. És ők is általában csak bizonyos külföldiekről tudtak olyan sok mindent, például az eszkimókról, vagy az arabokról, vagy vala-mely más népről. De az ő számukra éppúgy fehér folt maradt a földgolyó nagy része, mint az indianapolisi iskolás gyerekek számára. És mi a helyzet ma? A korszerű tömegtájékoztatásnak köszönhetően gyakorlatilag a bolygó minden sarkából láttunk már képeket, hallottunk hangokat. Az emberek milliói valójában több egzotikus tájra jutottak el, mint gyermekkorom felfedezői. Sokan vagyunk, akik jártunk már Timbuktuban. Sokan vagyunk, akik jártunk már Katmanduban. A fogorvosom nemrég jött haza a Fidzsi-szigetekről. Mindent elmondott nekem a Fidzsi-szigetekről. Ha kivette volna a kezét a számból, elmondtam volna neki, milyen volt a Galápagos-szigeteken. Így hát ma már biztosan tudjuk, hogy a lehetséges ellenfeleink, amennyiben emberi lények, lényegében ugyanolyanok, mint mi magunk. Táplálékra van szükségük. Bármilyen meglepő. Szeretik a gyermekeiket. Bármilyen meglepő. Engedelmeskednek a vezetőiknek. Bármilyen meglepő. Úgy gondolkodnak, mint a szomszédjuk. Bármilyen meglepő. A korszerű tömegtájékoztatásnak köszönhetően olyasmi történt velünk, amire eddig még nem volt példa: mélyen meggyászoljuk minden embertársunk halálát vagy megnyomorodását, függetlenül attól, hogy ebben vagy amabban a háborúban kinek az oldalán álltak. A gyatra tömegtájékoztatás és a rosszindulatú, rasszista tudatlanság miatt fordulhatott csak elő, hogy képesek voltunk megünnepelni egy japán varos, Hirosima lakóinak kiirtását, negyven évvel ezelőtt. Azt hittük, hogy ők férgek. Ők viszont azt hitték, hogy mi vagyunk férgek. Boldogan összecsapkodták volna a rusnya kis sárga mancsaikat, és vigyorogtak volna a rusnya, kiálló kapafogaikkal, ha elhamvaszthatták volna, mondjuk, Kansas City lakóit. Annak köszönhetően, hogy ma a világ népei tudnak a világ többi népeiről, az ellenség leölésének kéjes öröme odalett. Olyannyira odalett az ellenség leölésének kéjes öröme, hogy nincs többé olyan épeszű orosz állampolgár, aki, ha a hazája háborúba keveredne a mi országunkkal, ne érezne
iszonyatot, és semmi egyebet, amennyiben le kellene ölniük New York és Chicago és San Francisco minden egyes lakóját. Az ellenség leölésének kéjes öröme olyannyira odalett, hogy nincs többé olyan épeszű amerikai állampolgár, aki ne érezne iszonyatot, és semmi mást, amennyiben le kellene ülniük Moszkva és Kijev és Szentpétervár minden egyes lakóját. Vagy, ha már itt tartunk, egy japán város, Nagaszaki lakóit. Gyakran hallhatjuk, hogy az embereknek meg kellene változniuk, különben újabb világháború elébe nézünk. Ma reggel jó hírt hoztam: az emberek megváltoztak. Már nem vagyunk olyan tudatlanok és vérengzőek. A múlt éjjel azokról a leszármazottainkról álmodtam, akik ezer esztendő múlva élnek majd a Földön. Vagyis az egész emberiséggel álmodtam. Ha önök egy kicsit is foglalkoznak a szaporodással, például, mint Nagy Károly, akkor tudhatják, hogy ezer esztendő alatt töméntelenül sok rokonra lehet szert tenni. Ebben a székesegyházban mindenki, akinek az ereiben csak egy csöpp is folyik fehér ősök véréből, Nagy Károly leszármazottja. Ezer esztendő leforgása után, ha egyáltalán la-kik még emberi lény a Földön, az az emberi lény a mi leszármazottunk lesz, illetve azoké, akik úgy döntöttek, hogy ivadékokat nevelnek. Azt álmodtam, hogy nagyon, nagyon sok a le-származottunk. Van közöttük szegény, és van közöttük gazdag, és van közöttük szeretetre méltó, és van közöttük kibírhatatlan. Azt álmodtam, hogy megkérdeztem tőlük, hogyan sikerült újabb ezer éven keresztül fennmaradniuk, hiszen minden ellenük szólt. És ők álmomban azt felelték, hogy elődeik, meg saját maguk is mindig az életet választották a halállal szemben, valahányszor csak választaniuk kellett. Még akkor is, ha ez a választás szégyenteljes volt. Elviseltek mindenféle sértést és megaláztatást és csalódást, de sem gyilkosságot, sem öngyilkosságot nem követtek el. Egyidejűleg persze ők is sértenek, megaláznak és csalódást okoznak. Álmomban azzal kedveskedtem nekik, hogy egy jelmondatot ajánlottam a figyelmükbe, amit felírhatnak az övcsatjukra, vagy pedig a trikójukra, vagy bárhová. Mellesleg, egyáltalán nincsenek köztük hippik. Nem is teljesen amerikaiak. És nem is teljesen fehérek. Az idézet, amit a figyelmükbe ajánlottam, Jim Fisktól, a tizenkilencedik század jelentős moralistájától és rablólovagjától való. Elképzelhető, hogy Jim Fisk ennek a, székesegyháznak is adományozott pénzt. Jim Fisk híres szavai akkor születtek, amikor egy különlegesen ocsmány vasúti panamába keveredett. Fisk számára más tanulság nem is maradhatott, csak az, hogy ő gazember. Ezen elgondolkodott, azután vállat vont, és megfogalmazta a szállóigéjét, amit mindannyiunknak meg kell tanulnunk, ha hosszú-hosszú ideig akarunk élni. Íme, a szállóige: Semmit sem vesztettem el, csak a becsületemet. Köszönöm a figyelmüket.” Elmondom, hogyan kerültem fel a magas szószékre, hogyan használhattam a Szent Jánosszékesegyház (a világ legnagyobb gótikus temploma) hangerősítő rendszerét. Á templom vezetősége 1983 tavaszának vasárnapjain olyan személyiségeket hívott meg prédikálni, akik atomfegyverellenességükről voltak nevezetesek. Én is egyike lettem ezeknek, és bizonyára szörnyű benyomást keltettem, ahogy méltóságteljesen felhágtam a szószék lépcsőin. Miből gondolom ezt? Olyan optimista voltam, mint egy idióta! Úgy viselkedtem, mint egy zugpolitikus. Azt mondtam, amiről úgy gondoltam, hogy az adott összetételű hallgatóság; litván eredetű amerikaiak, bőrgyári dolgozók, az Amerikai Forradalom Leányai , vevők lesznek. Beszűkült érdeklődési körű közönségem a háború heves ellenzőiből állt. Ezek az emberek egy iszonyúan gazdag társadalom perifériájára szorultak, hiszen e [32]
társadalom legszárnyalóbb vállalkozásai és a szórakoztatás legnépszerűbb formái mind-mind a háborúval, háborúval, háborúval kapcsolódtak össze. A beszédem háromnegyede megfelelt a valóságnak. De aztán egy óriási hazugság is elhangzott: a televízió mint békéltető. Ha én a gyülekezet tagja lettem volna, amint meghallom, hogy valaki ilyesmit prédikál, azonnal elhagytam volna a katedrálist, és bevágtam volna magam után a kéttonnás kaput. Az amerikai televízió Az Eszmék Szabad Piacán (elmondtam már másutt, hogy ez milyen jó nekünk) szorgoskodik. Imitált gyilkosságokkal láncolja magához a közönséget, mert a nézők többségét, kiváltképp a fiatalokat a gyilkosságok nyűgözik le, a szemüket sem tudják levenni róluk. A televízió és persze a filmek úgy megkérgesítettek bennünket az öléssel és a halállal szemben, mint a haláltáborok és a második világháború tébolyult nyitánya idején Hitler propagandája a német népet. Nem kell ahhoz egy Joseph Goebbels, hogy úgy gondoljuk, a gyilkolás éppoly természetes napi cselekedet, mint a cipőnk befűzése. Mindehhez csupán egy önfenntartásra berendezkedett teleevízióra van szükség, amc1y csak akkor tud fennmaradni, ha nagy a nézettsége. Azt kellett volna még elmondanom arról a szószékről, hogy mi nem a Pokol felé haladunk. Mi máris a Pokolban vagyunk, a technológia miatt, amely megszabja, mitévők legyünk, nem pedig megfordítva. És ebben nemcsak a televízió hibás. Hanem a fegyverzetek is, amelyek a világ túlsó felén is képesek bármit megölni. Meg a járművek, melyeket a föld alól kiszivattyúzott trutymó működtet. Beszállhat ezekbe bármilyen kövér, idős asszonyság, aztán csak ül ott, túrja az orrát, hallgatja a rádiót, mégis percenként másfél kilométert tesz meg. És sorolhatnám. (És meg kellett volna kérdeznem a szószékról, hogy van-e eszmei szempontból bármiféle különbség a trutymóval hajtott automobilok, meg a Harley-Davidson motorbiciklik és a tiszta kokain között? És nem volnánk-e bármire képesek, csak hogy a föld alól örökkön-örökké bugyogjon nekünk a trutymó? És nem diliznénk-e be mindnyájan, mihelyst nem bugyogna több trutymó a föld alól?) És fel kellett volna hívnom a figyelmet arra, hogy a technológia mennyire hétköznapi dologgá avatta a háborút: még a születésnapom, november tizenegyedike is átalakult. Régebben ez a nap a Fegyverszünet Napja volt, ma a Veteránok Napja. Gyermekkoromban minden emberi tevékenységet (talán csak a kúrást kivéve) egy percre abbahagytak az egész városban. Az év tizenegyedik hónapjának tizenegyedik napján, tizenegyedik óra tizenegyedik percében. Mert egykor, 1918-ban ugyanebben a percben fejeződött. be az első világháború. (És egészen 1939-ig nem is kezdődött el újra, de akkor a németek megtámadták Lengyelországot. És 1931-ben Japán elfoglalta Mandzsúriát. Micsoda rumli!) A Fegyverszünet Napján az volt a szokás, hogy a .gyerekeknek elmagyarázták, mennyire szörnyű és szégyenletes és szívfacsaró dolog a háború, és ez így volt rendjén. A háborúról való stílszerű megemlékezés azonban az lenne, ha bemázolnánk magunkat kékre, hemperegnénk a sárban, és közben röfögnénk, mint a disznó. Dehát 1945-ben a Fegyverszünet Napjából Veteránok Napja lett. És mire az én Szent János-beli prédikációmra sor került, november tizenegyedike már azt az üzenetet hordozta: sok-sok háború !esz még, de ezentúl készen állunk (mintha nem álltunk volna rá készen eddig is), és ezentúl nemcsak a fiúknak kell veteránná válniuk, hanem a leányoknak is (senki ne maradjon ki!). Még nem öltünk le ezernél több panamait – miközben azon igyekeztünk, hogy elraboljuk az államfőjüket (aki mellesleg a CIA fizetett ügynöke), mert kábítószerrel való üzérkedés gyanúja merült fel ellene –, különben ezt az ügyet is szóba hoztam volna. És emlékeztettem volna a korombeli embereket, mit mondott a spanyol-amerikai háború idején, 1898-ban, a Texas hadihajó fedélzetén a Santiagói-öbölben J. W. Philip kapitány, legénységének. (Az amerikai elitiskolákban a kapitány szavait kívülről kellett fújni. Fogadok. hogy már nem kell.) A Texas gránátjaitól a spanyolok Vizcaya nevezetű cirkálója az orrtól a tatig lángokban állt. És Philip kapitány ezt mondta: „Fiúk, ne
éljenezzetek: az a sok szegény ördög most hal meg.” Abban az időben a háború talán szükséges volt és persze izgalmas is, de mindenképpen tragikus. Most is tragikus, ez soha nem lesz másképp. Ám, miközben elcsépeltük Panamát, a hatalmi piramisunk csúcsairól csak az „ihaj-csuhaj” és az „ujjé” változatai hallatszottak. (Igen, és miközben az utolsó simításokat végeztem ezen a könyvön, amelyet 1990-ben fejeztem be, és a tervek szerint az 1980-as évekről kellene szólnia, egy másik szép nagy győzelmünk is volt, Irak ellen. Inkább csak egyszerűen megismétlem. amit egy asszony mondott valami vacsorán, egy héttel azután, hogy befejeztük Irak bombázását és ágyúzását és rakétákkal történő felgyújtását. Az az asszony ezt mondta: „Amerikában ma olyan remek a hangulat, mint egy szép házban, farsangi mulatság közben. Mindenki ragyog, mindenki jól nevelt, ámde valami szörnyű bűz terjeng valahonnan. Egyre erősebb a bűz. És senki nem akarja elsőként szóba hozni.”) Ronald Reagan természetesen csak a moziban látott háborút. Mindenki boldog volt a filmvásznon, hogy részt vehet benne. A sebek soha nem voltak nagyon undorítóak, a sebesültek visszafogottan jajgattak, senki nem halt meg hiába. Ahhoz persze kétség sem fér, hogy George Bush vérbeli háborús hős volt. De ő repülős volt, számára a háború szinte sport lehetett, igaz, iszonyúan veszedelmes sport. De hát a pilóta aligha látta közelről az arcokat, azokét, akiket leölt és megsebesített. Mindennapos dolog, hogy az egykori gyalogos katonák sokszor alszanak rosszul, mert az általuk leölt emberekkel álmodnak. Szerencsés vagyok, én senkit nem öltem le. Gondoljanak bele, mekkora szégyen volna, ha egy bombázó vagy vadászpilóta ugyanezt a vallomást tenné. Hogy ő senkit nem ölt le. És nem is szóltam még arról sem, hogy George Bush az első elnök az életemben, akit szabályos fajgyűlölő kampány után választottunk meg. Bush egy gyengeelméjű feketét szemelt ki közellenségnek. Ha egy örményt vagy egy lengyelt vagy egy zsidót szemelt volna ki közellenségnek, akkor éppolyan megvetést érdemelne, mint a nácik, mint Heinrich Himmler, előbb baromfitenyésztő, utóbb a haláltáborok parancsnoka. De Bush nálam sok ezerszer jobban ismeri az Egyesült Államokat; fekete bőrű emberrel riogatott bennünket, és győzött is, győzött is. Annyi baj legyen. Blablabla. Sinclair Lewis 1935-ben írt egy könyvet arról, hogy lehet-e a mi országunk is fasiszta. A könyv címe ez volt: Ez nálunk lehetetlen . Én is egyetértek. Nálunk ez nem történhet meg, legföljebb csak akkor, ha megint kitör a Nagy Válság, természetesen. Már korábban összebarátkoztam a székesegyház püspökével, ifj. Paul Moore-ral. A feleségem, Jill még kislány korában ismerte meg Morristownban (New Jersey). A püspök és felesége, Brenda, a feleségem, Jill és én együtt utaztunk el Galápagosra. Egy éjszaka éppen az Egyenlítőn (Ecuador!) voltunk rajta. Megkértem a püspököt, hogy mutassa meg nekem a Dél Keresztjét, mert ezt a csillagképet még soha nem láttam. Tudtam, hogy ő már látta, mert mint haditengerész, jóval az Egyenlítőn túl is harcolt, Guaclalcanalnál. (Ott lett hívő. Ha nekem lett volna hitem, ott vesztettem volna el.) A Dél Keresztje egy icurka-picurka pont; arról a, helyről, ahonnan mi néztük, akkora volt, mint egy rajzszög. „Elnézést” – mondta a püspök. „Nem te tehetsz róla” – feleltem. Egy jó darabig Indianapolisban élt és prédikált, így több olyan rokonomat is megismerte, akik visszaszivárogtak a kereszténységbe. A püspök nagyon rendes ember. Mindig a hatalomból kirekesztettek oldalára áll, ha bántják és csepülik és becsapják őket a hatalom birtokosai (a legtöbben a The Wall Street Journal előfizetői). Egyszer egy várandós asszony azt kérdezte tőlem, hogy tisztességes dolog-e gyermeket szülni erre a rettenetes világra. Azt válaszoltam neki, hogy számomra már szinte az is egy életre szóló élmény volt, hogy találkoztam néhány szenttel. Az egyik szent: Moore [33]
püspök úr.
XVI Az első feleségemet, Jane Marie-t (született Cox) az óvodában ismertem meg. Kvékernek született, anglikánként halt meg (mint Mrs. Adam Yarmolinsky). Kvéker apja és bátyja is a haditengerészetnél szolgált. A kvékereknek ez a harcias törzse (híres-neves képviselőjük: Richard M. Nixon), mint megtudtam, úgy keletkezett, hogy amikor a kvéker családok nyugatabbra költöztek, más felekezetek is melléjük sodródtak. Gyermekeiket (mint a karnevál) vonzották az övektől oly idegen rítusok, a zene, az izgalmas prédikációk, a fantasztikus történetek, amelyekben Isten megütközik a Sátánnal. A kvéker szülők számára nem. maradt más választás, mint a szórakoztatóiparban való elhelyezkedés, ha azt akarták, hogy a gyermekeik megmaradjanak kvékernek. Elkezdtek úgy beszélni és úgy is gondolkodni, mint a, náluk jóval érdekesebb többség. (Az eredmény: Richard M. Nixon, és az első apósom, és az első sógorom. Az első sógorom a haditengerészeti alapkiképzés során idegösszeomlást kapott, de nem hiszem. hogy ehhez bármi köze lett volna a kvékerségének. különösen nem az ő kvekerségének. Remekül tudott korcsolyázni. Mikor elvégezte az indianai egyetemet, egy jégrevübe kapott meghívást. De a kvéker apja szigorúan ellenezte ezt a lépést. Bevonult hát a haditengerészethez, ahol szépen bedilizett. Akárhogy is, mostanra már meggyógyult. (Minden jó, ha jó a vége.) A drága Jane kvéker egyetemre járt, a Philadelphiától nem messze fekvő Swarthmore-ba. Itt még az eredeti, szikár kvéker szellemiség honolt, amit Jane imádott. A szertartáson nem volt muzsika, sem tudatosan felkorbácsolt szenvedély, sem prédikátorok. A Találkozásokon a jelenlévők arról beszéltek a csupasz falak között, ami épp az eszükbe jutott, nem volt napirend, hogy ki milyen sorrendben következik szólásra, és hogy mi lesz aznap a tematika. Volt eset, hogy egyetlen szó sem hangzott el (például Pearl Harbor lebombázása után). De az is gyönyörű volt, hogy egyetlen szó sem hangzott el, talán éppen ezek voltak a legmegindítóbb fohászok, mondta Jane. Az esküvőnk után Jane többé nem ment el kvéker Találkozásra, de valahányszor újabb helyre költöztünk, az első dolga volt, hogy megnézze, hol a legközelebbi imaház. Azt hiszem, Jane azért nem ment többé a Találkozásokra, mert a keleti parton (és mi is keleti partiak lettünk) a kvékerek gyülekezetei szinte már a Robert Redfield által is leírt Népi Társadalmak voltak. Vérségi kötelék fűzte őket egymáshoz, öröklött földjükön éltek, s ez a föld nemzedékek óta az övék volt. És az volt velük kapcsolatban Jane vagy bárki más számára az ijesztő, hogy idegeneket nem fogadtak be maguk közé, a. jól nevelt látogatókat kivéve, akiknek a jólneveltsége szolgált zálogul arra, hogy a látogatás mielőbb véget érjen. (Hasonlítottak az izraeli kibucokban nevelkedett ifjakra, akiket Bruno Bettelheim ábrázolt Az álom gyermekei című könyvében.) (Ez a fagyos fuvallat engem is megdermesztett, mikor Cambridge-ben [Massachusetts] a Harvard Square-en levő unitárius templom vezetői felkértek egy előadásra. Én sem tekinthettem magam bármilyen szempontból rokonnak, így azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy a tonhal vérmérsékletű tanári bagázs előtt csakis olyasmi hangozhat el, amit sok-sok évvel ezelőtt a közösségük már elfogadott vagy elvetett. Ez a gyülekezet is olyan volt, mint egy kibuc.) Jane már nagyon korán kifejezésre juttatta, hogy hasonló felfogásúak családjára vágyik: tizenéves korától ugyanis makacsul ismételgette, hogy neki egyszer majd hét gyermeke lesz. A jóslata igazolódott. Három gyermekünk szüle-tett, és már azt hittük, hogy itt elakadtunk. De akkor meghalt a nővérem és a férje, és magunk-hoz vettük az ó három gyermeküket. [34]
(Erről jut eszembe: semmit nem tudunk arról a jelenségről, hogy egy összetett és különleges esemény megtörténtét bizonyos emberek előre bejelentik. A Titanic óceánjáró elsüllyedését többen előre látták. Egy regényíró már akkor könyvet írt róla, amikor a hajót még vízre sem bocsátonák.) Jane nem kedvelte a saját családját (részben, mert az édesanyja időnként elmegyógyintézeti kezelésre szorult), viszont nagyon szerette a gyermekeit, és azok is őt. (Amikor a, házasságunk felbomlott, és, hogy így fejezzem ki magam: a ruháimat lyukacsosra marta a sok folsav, elmondtam egy pszichiáternek, akivel egy társaságban találkoztam össze, hogy ha egyáltalán lesz még az életben feleségem, az csak olyan asszony lehet, aki nagyon szereti az édesanyját. A pszichiáter erre azt felelte, hogy soha nem hallott még ekkora és ilyen önveszélyes ostobaságot, se férfitól, se nőtől. Megkérdezte, miért nem hajókázok inkább egyet egy hordóban, a Niagara-vízesésen.) Jane hőn szeretett gyermekei felnőttek és kiröpültek a fészekből, s ekkor újra rátört a rettenetes magány, amelyet én (egymagamban, ráadásul szenvedélyes dohanyosként) még csillapítani se tudtam. Így hát csatlakozott a Transzcendentális Meditáció nevű mozgalomhoz, szerintem teljesen fel is oldódott benne. A gyermekeinkkel egykorú Jody Clarke beállt Maharisi Mahes jógihoz, oktatónak és tagtoborzónak. Sok ezer órát töltött meditációval. (Végül légikatasztrófa okozta a halálát. ÉszakKarolina felett röpködött, egy nagy rendezvényhez keresett valami alkalmatos rétet, mikor lezuhant a gép.) Jane elsorolta azokat a gyönyörűséges dolgokat, amelyeket a meditációi alkalmával megpillantott. Jody megdöbbent. „Te jó ég, én semmi ilyesmit nem láttam!” – mondta. Jane kivételével a Transzcendentális Meditáció szinte mindenki számára üres, fényesen megvilágított, légkondicionált, nagyon tudatos lelki nyugalmat jelentett. Jane viszont úgy járt meditálni, mint más a moziba. Szerintem ugyanilyen volt számára az Úrvacsora is, mikor belépett az anglikán egyházba. (Kétlem, hogy akár a római pápa, akár ifj, Paul Moore püspök úr, akár a hittérítő amazon – aki nem engedte meg, hogy Jill és én a Sarki Kistemplomban házasodjunk össze – az ostyától és a bortól valaha is olyan közel tudna kerülni Jézus Krisztushoz, mint Jane.) Akárcsak az édesanyja, és akárcsak – felépülése előtt – a fia, Mark, Jane is hallucinált. (Viszont őt soha nem kellett gumiszobába csukni, mint Markot és engem.) A Transzcendentális Meditáció és az anglikán vallás révén a víziói nemcsak szalonképessé és megnyugtatóvá váltak, de magasztossá és szórakoztatóvá is. (Ki tudja, hány és hány millióan ülnek úgy: magukba feledkezve, mint Jane, templomi padsorokban, koncerteken, napos időben pedig kint a téren, hol nem messze tőlük a körhinta forog.) Háborús cimborám, O'Hare római katolikusnak született, de mikor hazatért, már kételkedett a hitbéli dolgokban. Moore püspök úr, említettem már, kételkedőként ment a háborúba, és meggyőzódéses trinitáriusként jött vissza. Elmondta, hogy a guadalcanali harcok idején látomása volt, és attól kezdve szegény egyházközségekben szolgál, ahonnan a módosak a kertvárosokba menekülnek. Attól kezdve megveti a szociáldarwinistákat (ne okonzervatívokat, az FBI-t, a CIA-t, a humortalan, renyhe belű republikánusokat és a fajtájukat), holott gazdag embernek született (gazdag angolszász képzésben részesült, és angolszász volt az ízlése, meg a baráti köre is). Ami engem illet, a háború nem változtatott rajtam, leszámítva, hogy a háború óta egyenrangúként társaloghatok bármely veterán harcossal, függetlenül attól, hogy az illető mely háborúban és mely hadseregben szolgált. (Eközben, bevallom, megérint a gondolat, hogy engem is befogadott egy Robert Redfield-féle Népi Társadalom.) Amikor a Nemzeti Repülési és Űrhajózási Múzeumban befejeztem az előadásomat, valaki azt kérdezte tőlem, hogy Drezda stratégiai bombázása hagyott-e nyomot a személyiségemen. Azt feleltem, hogy a háború nagy kaland volt a számomra, semmiért nem adnám oda ezt az élményt, de a személyiségemet elsősorban talán a szomszédok kutyái formálták ki, még gyermekkoromban. (Némelyik kedves volt, némelyik hamis. Némelyik kedvesnek látszott, de hamis
volt. Némelyik hamisnak látszott, de kedves volt.) Ez az igazság. A második feleségem is anglikán. Az első és a második feleségem azt hiszi, hogy a vallás semmit nem jelent a számomra, és hogy lelki nyomorék vagyok, már ami a vallást illeti. Amikor megkeresztelték Lilyt, akinek Jill az édesanyja és én vagyok az édesapja, nem mentem el a szertartásra. A New York püspöke által celebrált keresztelőre a világ legnagyobb gótikus templomában került sor. (A templom környéke olyan szegény, hogy nincs bevezetve a kábeltévé, a püspök hiába is kérte, hogy kössék be a tévéjét.) (Ezen a ponton rászolgáltam a megvetésre, de azt hiszem, a fő ok: a cigarettázás. O'Hare-t egy csomag cigarettával és egy doboz gyufával együtt temették el. Jill aligha tenné meg ezt a kedvemért, de sosem lehet tudni. Előre ne ítélkezzünk.) Csak hogy az idegenek számára ne tűnjek lelki rokkantnak, akinek éppen jókora adag ópiumra volna szüksége, olykor közlöm (inkább csak sóhajtom), hogy univerzalista unitárius vagyok. Ez a felekezet joggal mondhatja tehát, hogy közéjük tartozom. Azzal tiszteltek meg, hogy előadónak hívtak egy rochesteri (New York állam) gyülekezetbe, 1986 júniusában. Majdnem ugyanúgy kezdtem a mondókámat, mint azon az évzárón, Rhode Island egyetemén. „Élt Indianapolisban, a szülővárosomban egy Kin Hubbard nevezetű humorista. Egyébként a felmenőim szabadgondolkodók voltak, később pedig unitáriusok, de vallási címkék nemigen ragaszthatók rájuk. Kin Hubbard Indianában részt vett egy tanévzáró ünnepségen. A végzősöknek azt mondta, hogy talán helyesebb az igazán fontos dolgokat négy éven át elhúzni, nem pedig a végére tartogatni. Nem fogom önöket az igazán fontos dolgokkal ijesztgetni. Tudom, hogy e tekintetben igen alapos képzésben részesültek mind a tankönyvek szintjén, mind a nagyhírű amerikai Kemény Napi Valóság Egyetemén. Ami engem illet, elég későn bukkanok rá az igazán fontos dolgokra. Már hatvanhárom éves vagyok, de csak két hónappal ezelőtt olvastam Friedrich Wilhelm Nietzsche sorait. Nietzsche Mark Twainnek volt a kortársa, ez magyarázza és igazolja szellemi berendezkedésem állapotait, sőt az indianai felmenőimét, meg a gyermekeimét, meg Mark Twainét is. Nietzsche – természetesen német nyelven – nagyjából azt mondta, hogy csak a nagyon erős hitűek engedhetik meg maguknak, hogy kételkedjenek. Így eme rochesteri gyülekezetben csupa olyan embert találunk, akiknek nagyon erős a hite. Pedig korunkban számtalan amerikai értelmetlennek látja emberi viszonyainkat, és inkább önként átengedik a józan eszüket, meg a szabad akaratukat a sarlatánoknak, a szélhámosoknak és az elmebajos prófétáknak. A gonosz prédikátorok pénzért adják el nekik a hitet. Ha nem pénzért, akkor azért a csekélyke kis politikai hatalomért, amire a rémült és hit nélküli lények is szert tehetnek a plurális demokráciákban. Hallgatom az országban állítólag jelenleg is tartó vallásos reneszánsz irányítóit, köztük az elnökünket. Összesen két parancsolatot tudtam leszúrni a kinyilatkoztatásaikból. Az első parancsolat ez: »Hagyd abba a gondolkodást«. A második parancsolat pedig ez: »Engedelmeskedj«. Csak az a személy tudja boldogan elfogadni mindkét parancsolatot, aki végképp letett arról, hogy a józan ész hatalmával rendbe hozhatjuk a szénánkat ezen a bolygón; vagy az a személy, aki éppen katona, és alapkiképzésen vesz részt. Nekik lehet csak elfogadható parancsolat az, hogy: »Hagyd abba a gondolkodást«. És: »Engelmeskedj«. A második világháborúban a németek ellen harcoltam Európában mint gyalogos közlegény. A dögcédulámra rábillogozták a vércsoportomat és a vallásomat. A Hadsereg úgy határozott, hogy a vallásom: P, azaz protestáns. A dögcédulákon nincs hely a lábjegyzeteknek és a bibliográfiának. [35]
Ahogy visszagondolok, úgy latom, hogy az Sz betűt is fel kellett volna tüntetni a dögcédulán, a szaracén szó rövidítéseként. Mi, szaracénok, a keresztények ellen küzdöttünk, akik épp valami tébolyult keresztes hadjárattal bíbelődtek. Mindenhová keresztet rajzoltak, a zászlaikra, az egyenruháikra és a gyilkoló készülékeikre, éppen úgy, ahogy az első keresztény császár, Constantinus katonái. A németek vereséget szenvedtek, ez nyilván a kereszténység ügyének hátráltatásaként kerül majd az évkönyvekbe. Önök szerint mi az oka, hogy a keresztények ennyire vérszomjasak? Előadom az idevágó elméletemet, azután – ha már nem kell itt állnom és fecsegnem – boldogan meghallgatom az önökét is. Azt hiszem, a probléma nyelvészeti természetű. Pofonegyszerűen lehetne orvosolni, ha az igehirdetők engedélyt adnának rá. A keresztény prédikátorok arra intik híveiket, hogy szeressék egymást, a szomszédjukat, s a többi. Ez a szó: szeretet, azonban túl nehéz a napi gyakorlat számára. A szeretni szó Rómeónak való és Júliának. Szeressem a szomszédomat? Hogyan is tehetném, ha például ma nem is állok szóba a saját feleségemmel és a gyerekekkel. A minap volt egy kegyetlen összetűzésünk bizonyos lakásdekorációs ügyekben. Végül a feleségem ezt közölte velem: »Már nem szeretlek.« Erre én: »Ez nem újság.« Tényleg nem is szeretett akkor, és ez tökéletesen rendben is volt. Majd később, más alkalommal, megint szeretni fog – legalábbis azt hiszem, vagy azt remélem. Mindenesetre a dolog nem lehetetlen. Ha véget akart volna vetni a házasságunknak. ha a vitát úgy el akarta volna mérgesíteni, hogy már lehetetlen legyen a kibékülés, akkor ezt kel-lett volna mondania: »Már nem tisztellek.« – Hát ez a szakítást jelentette volna. Napjaink egyik teljesen felesleges amerikai katasztrófája – a vallásos reneszánsz, a plutónium és egyebek mellett –, hogy rengeteg ember azért válik, mert már nem szereti a házastársát. Ez olyan, mint az autóban történő szeretkezés, mi-közben az autóban kosz van, a hamutartók tele csikkel. Ha már nem tiszteljük többé a párunkat, akkor esik szét a sebességváltó, akkor a motor-blokk is megreped. Szívesen gondolok arra, hogy Jézus szavai arameusul netán így hangoztak: »Tiszteld felebarátodat.« Akkor bizonyítva látnám, hogy Ő már itt, a Földön is szeretett volna segíteni rajtunk, nemcsak a túlvilági életben. Igaz, Jézus nem tudhatta, hogy Hollywood milyen magasra állítja, a mércét a szívbéli dolgokat illetően. Olyan sokan hasonlítanak talán Paul Newmanre és Meryl Streepre? És vegyük tekintetbe az egész skálát is, amely, ha a szeretet szó elhangzik, automatikusan az eszünkbe jut. Ha képtelenek volnánk szeretni a szomszédot, attól még kedvelhetjük. Ha nem tudjuk kedvelni sem, akkor még mindig lehetünk iránta közönyösek. Ha pedig az is lehetetlen, hogy figyelemre se méltassuk, hát marad, hogy gyűlöljük azt a szomszédot. Az összes lehetőséget kimerítettük; Elég rövid az út, mely a gyűlöletig vezet. És az út elején még ott áll a szeretet. Oly természetesek a nyelv lépései, mint mondjuk a hőmérsékleti fokozatok esetében. »Fehéren izzó«, »vörösen izzó«, »forró«, »meleg«, langyos«, »szobahőmérsékletű«, »hűvös«, »hideg«, »fagyos«, »jéghideg«: íme a teljes skála. Ugyanez a skála, ha a szeretet az egyik végpont: szeret«, »kedvel«, »közömbös«, »gyűlöl«. Ezzel magyarázom, hogy a keresztény világban a gyűlölet oly elterjedt érzelem. Itt ez a rengeteg sok ember, akinek azt mondták, hogy minden erejét mozgósítva: szeressen. A, legtöbben persze kudarcot vallanak. Természetes, hogy kudarcot vallanak, hiszen szeretni elképesztően nehéz dolog. A legtöbben kudarcot vallanak rúdugrásban és a lengő trapézon is. És midőn nem sikerül szeretniük, és nap mint nap csődöt mondanak, éveken át hiába kísérleteznek, száll fölöttük az idő, de nem képesek szeretni, hát a nyelv belső logikája ahhoz a látszólag egyenes következtetéshez juttatja el őket, hogy inkább
próbálkozzanak a gyűlölettel, A »gyűlöletnek« is van nyelvi skálája. természetesen, Egy-két lépés, és megérkezünk a képzelt önvédelemből elkövetett gyilkossághoz. »Tiszteld felebarátodat!« Lám, ezt bárki nap nap után teljesítheti, amennyiben nagyjából ép az elméje. Tisztelhetünk éveken és évtizedeken át, mindenkinek csak haszna származna. belőle. A »tisztelet« nyelvi skáláján nincsenek veszélyes alternatívák. A tisztelet is olyan, mint a villanykapcsoló. Vagy fel van kapcsolva, vagy le van kapcsolva. És ha egyszer csak képtelenek lennénk továbbra is tisztelni az illetőt, attól még nem érezzük úgy, hogy mindjárt meg is kellene őt ölnünk. Visszafogott lehet a reakciónk. Beérjük már azzal is, ha az az ember úgy érzi magát, mint a nejlonharisnya a macska karmai között. Hasonlítsuk össze, milyen érzés lehet nejlonharisnyának lenni a macska karmai között, és milyen lehet Armageddon, vagy a harmadik világháború. Íme hát, a tervezetem, mely arra irányul, hogy a kereszténység – oly sok ember oly iszonyúan kegyetlen gyilkosa – kevesebb emberéletet követeljen: a »szeretet« szó helyett használjuk ezt a szót, »tisztelet«. Mert ahogy már említettem, igazi harcban álltam tetőtől talpig keresztet viselő emberek ellen. Nem voltak valami viccesek. Persze abban azért nem is reménykedem, hogy egyszerű kis reformocskám értékelhető támogatásra lelne meg az én életemben, vagy a gyermekeim életében A kereszténység gyors ugrásai a szeretettől a gyűlöletig, onnan meg a gyilkosságig: ez a mi fő-fő szórakozásunk. Úgy is nevezhetjük ezt, hogy a Kereszténység Újabb Botlása, és milyen megnyugtató, hogy oly sokan közülünk úgy vannak nevelve, hogy ilyenkor leljenek rá, mikor épp elbukik és elbukik. Amerikában mindez vadnyugati történet alakjában jelentkezik. Belovagol a városba a jószívű, ártatlan fiatalember, mindenki iránt csakis a legbarátságosabbak a szándékai. Mit se számít, hogy véletlenül két csőre töltött colt lifeg a csípején. Nem keresi ő a bajt, dehogy. De mire felocsúdik ez a kedves ember, máris farkasszemet néz vele egy másik ember, akit annyira képtelenség szeretni, hogy a kedves embernek nincs is más választása, mint hogy lepuffantsa. A Kereszténység Újabb Botlása. Ugyanennek a nagyon korai brit változatai az Arthur-mondakör lovagmeséi. Camelot várának Grált kereső keresztény lovagjai kereszteket viseltek, mint Hermann Göring harcosai, Ki-kilovagoltak a mezőkre, hogy segítsek az elesetteket; szépséges keresztényi gesztus. Nem keresték a bajt, dehogy. Mit se számít, hogy úgy néztek ki, mint a vas karácsonyfák, a legkorszerűbb fegyverzettel feldíszítve! És mire ezek a kedves lovagok felocsúdtak, máris farkasszemet néztek más lovagokkal, akiket annyira képtelenség volt szeretni, hogy a kedves lovagoknak nem is maradt más választásuk, mint felhasítani őket, úgy, ahogy a vágóhídon hasítják a marhaoldalast A Kereszténység Újabb Botlása. Micsoda szórakozás! És felhívom a figyelmüket, hogy a saját kormányzatunk burkoltan megígérte, hogy a Kereszténység Botlásaival fog bennünket mulattatni, hiszen John Fitzgerald Kennedy megengedte, hogy rövid országlását Camelotnak nevezzék. És a jelenlegi szövetségi kormányzat – amely immár egy újabb szórakoztató nagyüzem, mindenütt harcot vív a figyelmünkért; televízióban, sajtóban – hogyan tervezi népszerűsége fenntartását? A régi jó, kipróbált, igaz történetekkel, bennük a barátságos, nyíltszívű emberekkel. Ezek így beszélnek: »Senki nem akarja a békét nálunk jobban.« Meg így: »Senkit nem nehezebb kihozni a béketűrésből, mint bennünket.« Szóval, efféléket mondanak. És aztán egyszer csak, derült égből a villámcsapás. Bumm! Durr! A Kereszténység Újabb Botlása. A legutóbbi botlás helyszíne Líbia. Az említett országnak kevesebb a lakossága, mint Chicagónak (Illinois). És talán egyetlen kereszténynek is sajnálkoznia kellene, hogy megöltük Kadhafi csecsemőkorú kislányát? Erre Jerry Falwellnek kellene válaszolnia, hiszen ő minden olyan bibliai [36]
szöveget kívülről tud, amely szerint a gyilkosságot – a Szentírás alapján – elfogadhatónak tekinthetjük. Az én álláspontom az, hogy a csöppség gyakorlatilag az öngyilkosság egyik fajtáját választotta., amikor engedte, hogy egy olyan sötét bőrű muzulmán fogadja őt örökbe, akit az amerikai televízió nézői közül senki, de senki nem tudna szeretni. A CIA esetleg kideríthetné, hogy búskomor volt-e a csecsemő, mielőtt beadta a kulcsot. De csapongok. Azért jöttem el messze földről ide, Rochesterbe, hogy olyan személyek gyülekezetében szóljak, akik magukat unitárius univerzalistának nevezik, és akikben kellően erős a hit ahhoz, hogy kételkedjenek az életünk értelmét taglaló és széles körben bevett hittételekben. Nekem tehát kötelességem, hogy e viszonylag csekély létszámú felekezet jelen helyzetéről kifejtsem a véleményemet. Meggyőződésem, hogy létszám, hatalom és befolyás tekintetében, és a lakosság nagy többségétől eltérő lelkiség dolgában ti a birodalmi főváros, Róma föld alatti katakombáiban élő kora keresztényeire hasonlítotok. Sietek persze leszögezni, hogy nem a megpróbáltatásaitok olyanok, mint az övéik voltak, és életveszélyben sem vagytok. A hatalom berkeiben senki sem képzeli, hogy az Ész Korszakának gyermekeinél ne érne többet egy rakás pénz. Ez a legnagyobb kellemetlenségetek. Mégiscsak jobb, mint fejjel lefelé lógni egy keresztfáról, vagy a Circus Maximusban a nyershús-evő társulat táplálékaként végezni. Ti abban hasonlítotok a kora keresztényekre, hogy a béke, az igazság és a bőség korszaka után sóvárogtok, és meglehet, hogy az a kor sohasem érkezik el. A kora keresztények azt hitték, hogy Jézus majd elhozza. Ti pedig azt hiszitek, hogy az emberi lények saját törekvései hozzák majd létre ama korszakot. És abban is hasonlítotok a kora keresztényekre, hogy ti is olyan időben éltek, midőn az ölés a szórakoztatás legelterjedtebb formája. Az Amerikai Gyermekgyógyászati Akadémia szerint az átlagos amerikai gyermek, mire befejezi a középiskolát, 18 000 gyilkosságot lát a televízióban. Látja az a gyermek, hogy a kereszténység elbotlik, revolverrel és puskával és vadászfegyverekkel és géppisztollyal. Látja elbotlani guillotine alatt és akasztófán és villamosszékben és gázkamrában és bombázók és tankok és tengeralattjárók tüzében, és látja elbotlani kisbaltától és bunkósbottól és láncfúrésztől és hentesbárdtól. És mikor a kisfiú és a kislány mindezt végignézte, elvárják tőle, hogy legyen hálás a szórakoztatóipari nagyvállalatoknak, köztük a mi szövetségi kormányunknak, amiért ilyen remek a műsor. A rómaiak is voltak olyan gazdagok és hatalmasak, mint a modern nagyvállalatok. A műsoruk is nagyjából ugyanez volt, tehát elmondhatjuk, hogy mindössze csak a támogatások rendszerében történt változás. És abban is a kora keresztényekre hasonlítotok, hogy ti is olyan társadalomban éltek, amelyben a babona és a színtiszta hazugság az úr. Másfelől a Római Birodalom idejében csupán a színtiszta hazugság állt rendelkezésre a bolygó méreteit, a világmindenségben elfoglalt helyzetét, a többi földlakó természetét, az élet valószínű eredetét, a betegségek okait és gyógymódjait, a kémiát, a fizikát, a biológiát és sok más dolgot illetően. Mindenki, a kora keresztényeket is beleértve, csak a színtiszta hazugságot hallgathatta, más leehetőség nem volt. Ma nem ez a helyzet. És, édes istenem, ma aztán bőven vannak információink és bevált módszereink, hogy szinte mindennek a bővében legyünk, és hogy mérsékeljük a különböző elemi csapásokat. Mennyire tragikus tehát, hogy a mi társadalmunkban és számos másik társadalomban a. legfőbb benyomások a színtiszta hazugság és az évezredekkel ezelőtti szórakozások irányába befolyásolnak.
Mindez szinte szükségszerűen elvezet Jézus Krisztus tanításának, a szépségnek, jóságnak és a kereszténységnek a tagadásához, vagyis a háborúhoz. Amikor kijelentem, hogy az unitárius univerzalisták – akik azonnal felismerik a színtiszta hazugságot – a katakombák kora keresztényeire hasonlítanak, egyúttal arra is utalok-e, hogy egy napon a színtiszta hazugság megvetése éppúgy elterjed majd, mint amennyire elterjedt mára a kereszténység? Hát – a kereszténység példája valójában nem valami lelkesítő példa, hiszen csupán a szegény nép vallása volt, a szolgák vallása, a rabszolgák vallása, a nők vallása, a gyermekek vallása. És az is maradt volna, ha a Hegyi Beszédet továbbra is komolyan kellett volna venni, és ha a vallás nem egyesíti erőit a hiúsággal, a vagyonnal és az erőszakkal. El sem tudom képzelni, hogy ti is ezt akarnátok, hogy ti is lemondjatok minden eszményetekről, csak azért, hogy a világtörténelemben nagyobb szerephez jussatok. Szükségetek volna egy jelre, amelyet először csak a trikótokra meg a zászlótokra hímeznétek, később fel lehetne festeni a tankok és a repülőgépek és a békefenntartó rakéták oldalára. Ha valóban szeretnétek egy jelet, hadd ajánljam a következőt: egy kör, benne egy hurka formájú luftballon, áthúzva. Ez lenne a nemzetközi jele annak, hogy elég a hazugságból. Idővel persze a hívók nagy és lelkes seregét kell magatok köré toboroznotok, talán az sem árt, ha fanatikusok is akadnak közöttük. Ekkor majd meg kell tagadnotok az eredeti jelet, természetesen csak suba alatt. És ki kell majd agyalnotok egy rakás színtiszta és érzelmekre ható hazugságot – most még ilyenek nyilván nincsenek a tarsolyotokban –, például, hogy Isten mit akar és mit nem akar, hogy kit szeret és kit gyűlöl, és hogy mit eszik reggelire. Annál jobban boldogultok majd, minél teljesebb lesz ez az Istenről barkácsolt festmény. Annál jobban boldogultok, minél erőszakosabb Istent teremtetek. A szakértő beszél belőlem, korábban reklámvonalon dolgoztam. A General Electricnél ugyanazon a részlegen voltam állásban, mint az Elnök, És tessék: ő már benn van a Fehér Házban, én meg itt, Rochesterben valami gyanús vallási szektának prédikálok. De ez nem tartozik ide. A lényeg az, hogy tömegmozgalommá csak akkor válhattok, ha a televízióban és a videokazetta-iparban nyomultok, különben el se kezdjétek. És akármiféle Istent is teremtetek, annak majd a Miami Vice-sorozattal és Clint Eastwooddal és Sylvester Stallonéval kell megmérkőznie. A vietnami háború idején Stallone történetesen egy svájci leányiskolában volt tornatanár. Elég belenéznünk hű spániel tekintetébe, és máris rádöbbenünk, milyen keményen próbált ő meg szeretni, mielőtt nekilátott volna leölni a sok kis sárga szocialista férget. És úgy óvakodjatok a Tízparancsolattól, mint igehirdető a televízióban. Mind veszedelmes csapda, a közepükben ugyanis ott leselkedik egy parancsolat, amely, ha komolyan vennénk, megbénítaná a modern vallást, úgy is, mint szórakoztatóipart. »Ne ölj.« Köszönöm a figyelmüket.” (Vége.) Úgyszólván a kórusnak prédikáltam. Az elterjedtebb vallások imaházaiban az én szabadgondolkodásom sokkal kevésbé fogyasztható. Egy ízben a Transsylvania Egyetemen tartottam előadást Lexingtonhan (Kentucky), 1990 októberében. Ezt követően az ottani lelkész, Paul H. Jones tiszteletes zaklatott levelet küldött egy közös barátunknak. Megkaptam az engedélyt, hogy idézzek ebből a levélből: „Miért vagyok olyan levert, miközben a Hókuszpókuszt olvasom? – kérdi a tiszteletes. – Nem tetszik talán az az állapot, amit az író a figurákon, a helyzeteken, az oktatási rendszeren keresztül elénk tár? A világ széthullik. Vajon az élet is így hullik-e szét?' És hol az én helyem ebben a világban? Kivel kellene azonosulnom? És miért nem tetszik ez nekem?”
Majd így folytatja: „Meg kellene kérdeznem Vonnegutot, mi a vallásos meggyőződése. Miféle katarzist kínál az írásaiban? Kínál-e egyáltalán? Akar-e egyáltalán katarzist kínálni? Nem követelek vagy kérek-e túl sokat? Tudatosan felemlíti Jézust, és tudatosan hívja elő a vallás képzeteit. Mi célból?” A válaszom a Függelék utolsó előtti szövege. (Ami pedig a pacifizmusomat illeti, az minden, csak nem tiszta és egynemű. Ha azt kérdem magamtól, hogy az amerikai történelem mely személyisége szerettem volna lenni, a tudatalattim jelöltje Joshua L. Chamberlain, és én képtelen vagyok tiltakozni e választás ellen. Chamberlain ezredes a polgárháború idején a 20. Maine-i Önkéntes Dandár parancsnoka volt, és szuronyrohamot vezényelt, előbb hegyről le, majd hegynek föl. A szuronyroham megfordította az egész csata kimenetelét; Gettysburgnél így győztek az Északiak.) © Hope Rosenberg; courtesy of the photographer and CARE
XVII Kik most a Jók, és kik a Rosszak Mozambikban? – kérdeztem. A repülőgép a dél-afrikai Johannesburgból Maputóba tartott, az egykori portugál gyarmat, Mozambik fővárosába. Az ország Afrika keleti partján fekszik. Az ülésbe szíjazva az járt az eszemben, hogy mit tudok Mozambikról. Sohasem voltam még ott. Hallottam, hogy gyönyörű és éppolyan lakályos, mint Kalifornia. Hallottam, hogy Mozambik rendelkezik Afrika egyik leghosszabb tengerpartjával, és jó néhány remek kikötője is van. Az ország gyéren lakott, és majdnem minden évben elég esőt is kap, valójában Édenkert lehetne, ha az emberek nem változtatták volna pokollá." Így kezdődik az a cikk, amelyet a Parade számára írtam, 1990 legelején. Az úgynevezett Kommunista Blokk országaiban nem tudták továbbgombolyítani a dajkamesét arról, hogy léteznek gonosz, és léteznek szeplőtelen társadalmak, és a két tábor között egyre csak dúl az élethalálharc. (Amikor a Shortridge Középiskolába jártam, gyűlöltük az Arsenal Technikumot, mert az ő csapatuk színe zöld-fehér volt, a mi csapatunké pedig kék-fehér. Egy ízben jól el is páholt egy rakás technikumba járó pávián, amikor talpig Shortridge-színekben hazafelé baktattam a, Shortridge – Arsenal-meccsről. Mondtam is sok évvel később Benny Goodmannek, hogy magam is fújtam a dalt.) A Parade-béli cikkem így folytatódott: „Egy John Yale nevezetű fehér amerikai férfit kérdeztem a Jókról és a Rosszakról. Ő alaposan ismerte a dörgést Mozambikban. Egy amerikai keresztény segélyszervezet, a World Vision munkatársa volt. Ennivalót és ruhát és egyéb nélkülözhetetlen dolgot próbált eljuttatni az ország több mint egymillió reménytelen helyzetű menekültjének. Mozambik összlakossága tizenöt millió csupán, egyedül Mexikóvárosban többen zsúfolódnak össze. A menekülteket elűztek a szíjparcelláikról, felégették az otthonukat, iskoláikat, kórházaikat. A RENAMO tette ezt velük, amely egy szintén mozambiki emberekből álló szervezet, a szó egyébként portugál nyelvű rövidítés. A teljes név lefordítva: Mozambiki Nemzeti Ellenállás.” (A neokonzervatívjaink szerint az eszem tokját, a RENAMO nem csinált semmi ilyesmit. A cikk megjelenése után jó páran írtak nekem. A leveleik eszembe juttatták, hogyan konferálta be Dean Martin a színpadra lépő Frank Sinatrát. Dean Martin azt mondta, hogy Sinatra mindent el fog mesélni a Maffia jó cselekedeteiről.) „John Yale azt felelte a kérdésemre, hogy nem az ő dolga annak a megállapítása, hogy egy polgárháborúban melyik félnek van igaza. Az ő dolga, hogy segítsen a rászorulókon – függetlenül attól. hogy ki mit mond rájuk. De valahogy a szavaiból megsejtettem, hogy a RENAMO tagjai nem is emberek. Yale futólag elejtett néhány közömbös adalékot ezen ellenállókról, hogy például megerőszakolják a nőket, hogy gyilkolnak és fosztogatnak s a többi. Hogy már 1976 óta ezzel foglalatoskodnak. A fehér dél-afrikaiaktól meg a rhodesiaiaktól kapnak felszerelést és kiképzést. A RENAMO tehát nem annyira ellenálló hazafiak szervezete, mint inkább gyógyíthatatlan betegség, pusztító járvány, és nem a jó és rossz fogalmi rendszerében kell őket meghatározni, hanem a járványokéban; a kolera jöhetne szóba, esetleg a bubópestis. A fegyveres erők tehetetlenek velük szemben, mert a kormány hadserege szegény és csekély létszámú. A helyzet az, hogy minden nyelv ismeri azt a kifejezést, amellyel a portyázó rablógyilkosokat. kegyetlen hordákat jelöljük, azokat, amelyek fekélyt képeznek a társadalom testén, bénulást okoznak, működésükben nincs logika, az értelmetlen lét élteti őket. A legtöbb nyelv banditának nevezi az ilyeneket. Hamar megtanultam, hogy Maputó-ban és másutt ez a szó a RENAMO tagjait jelenti.
Bénulás? Fekély? A saját külügyminisztériumunk adatai szerint a RENAMO, amely gyakorlatilag semmilyen ellenállással nem találkozik, csak 1987 óta százezernél több mozambiki embert gyilkolt meg, köztük nyolcezernél is több ötévesnél fiatalabb gyermeket. Az áldozataikat bekergetik az őserdőbe, hogy ott pusztuljanak éhen. Miután Mozambik marxistának vallotta magát, az amerikai kormány esetleg titokban még támogathatta is a RENAMO-t. Dél-Afrika például nyíltan és arcátlanul pártfogolta a rabló hordákat. Ez már persze a múlté. A banditákat mindenki meggyűlölte, teljes joggal. Oly kevesen is vannak, hogy az ország vezetését semmiképpen sem tudnák megkaparintani. A RENAMO-t leszámítva az egész világ – az Egyesült Államokat és az oroszokat és a Nemzetközi Vöröskeresztet és a CARE-segélyszervezetet és a World Vision-segélyszervezetet és John Yale-t is beleértve – azon igyekszik, hogy csillapítsa a nem marxista, nem kapitalista, pucér és végsőkig tönkretett menekültek rettenetes gyötrelmeit. Mire én is eljutottam Mozambikba, az a pár itteni kiművelt polgár, akinek lehetett valami halvány elképzelése arról, hogy milyen lesz majd a marxizmus, ha működésbe jön, tökéletesen kiábrándult a szocialista ideákból, éppen úgy, mint a moszkvaiak, a kelet-berliniek, vagy a varsóiak. A nagy repülőgépről átszálltunk egy kétmotoros, nyolcszemélyes Cessnába. Beesett arcú ifjú pilótánk, Jim Friesen előzőleg Kanada északnyugati őserdei fölött repdesett. Jim nem tudta a földhöz közelebb vinni a gépet, hogy jobban kiláthassunk, mert az egész ország tele volt banditával. A martalócok lőtték a hajókat, repülőket, teherautókat és furgonokat, mindenre rálőttek, amiről azt feltételezték, hogy enyhítheti a mozambiki emberek pokoljárását. Bérelt Cessnánk tehát nem luxusigényt szolgált. Másképp nem lehetett az országban közlekedni. A rablógyilkosok az összes utat halálos csapdává változtatták és még el is aknásították. (Mielőtt elindultam Mozambikba, megkérdezték tőlem, nem félek-e. hogy otthagyom a fogam. – Csak ide megyek Afrikába – feleltem –, nem Dél-Bronxba.) El tudják-e képzelni Kaliforniát úgy, hogy minden út el van vágva, a vidéki lakosságot behajtják a városokba, a szántóföldeket senki sem műveli, a védtelen, összezsúfolt emberek ellátása csakis a levegőből történhet. Ha el tudták képzelni, legyenek üdvözölve Mozambikban. Október 9. és 13. kozött a Wall Streeten kisebb tőzsdekrach volt. Ezalatt én és mások, köztük néhány amerikai tömegtájékoztató – például a CNN, a The Nem York Times, a The Washington Post és a Newsweek riporterei – egyik elszigetelt és ostromlott menekülttáborból a másikba repültünk Jim Friesen Cessnáján. Amit láttunk, az a legtöbb felnőtt amerikai számára – fényképekről – nagyon is ismerős volt, függetlenül attól. hogy a fotók a felszabadított náci haláltáborokban, vagy Biafrában, vagy Szudánban, vagy sok egyéb hasonló helyen készültek. Magam is láttam ennyire kiéheztetett embereket a második világháború vége felé, Németországban, ahol hadifogoly voltam. És láttam ilyen kiéhezett embereket a nigériai polgárháborúban, a biafraiak között. (A Kékszakáll című könxvemben van egy völgy, ez a második világháború vége felé megtelik menekültekkel. A völgy nem képzeletbeli hely. Igazi. O'Hare is, én is ott voltam benne.) Mozambikban sok hasonló dolgot láttunk. Például az éhségtől kába kisgyerekeket, a szemük akkora volt, mint a lapostányér. A felnőttek mellkasa. olyan volt, mint a madá kalitka. Csak egyetlen újdonságot láthattam: a szándékosan megcsonkított embereket. Le volt vágva az orruk, vagy a fülük, vagy más egyebük. A műveletekhez éles kézieszközöket vettek igénybe. (Nem csupán hallottam ilyen esetekről: láttam őket, és tolmács útján beszéltem is megcsonkítottakkal. Nem voltak elkülönítve, nem úgy hozták őket elibénk. Arcok voltak a nagy-nagy tömeg sűrűjében – már amennyi az arcukból megmaradt –, s velük együtt a tömeg is hamarosan elpusztulhat a nem kielégítő kalóriafelvétel miatt.)
„A gyötrelmes tanulmányútra a CARE-segélyzervezet hívott meg bennünket; a CARE a World Visionnál régebbi és nagyobb szervezet. A CARE azt reméli, hogy általunk minél több amerikai polgár értesül a távoli Mozambik emberkéz alkotta pokláról, és arról, hogy a számos segélyszervezet, melyet sok-sok amerikai polgár adományai működtetnek, miféle munkát végez a helyszínen.” (A CARE természetesen a második világháború után jött létre, hogy az Európa romjai között nélkülöző népeknek ennivalót vigyen. Embereik azóta már inkább a végzetes ínséget szenvedő harmadik világban szolgálnak, de a CARE New York-i központjában az egyik vezetőtől azt hallottam, hogy az Orosz Birodalom összeomlása után esetleg vissza kell térniük Európa bizonyos részeire; akkumulátorokra meg traktorgumikra, effélékre lehet ott szükség. Mozambikban egyébként a mezőgazdasági művelés fő eszköze a világ legveszedelmesebb környezetszennyezője. A parasztok ugyanis felégetik az erdőket, hogy földhöz jussanak. Az is lehet tehát, hogy hálásak lehetünk a RENAMO-nak, amiért oly sok mozambiki most nem tud erdőt égetni.) „Velünk tartott Mozambikba a CARE negyvenhárom éves igazgatója, David P. Neff is. Szülővárosát – New Athenst (Illinois} – jó ideje nem látta. Á békehadtestnél dolgozott, Kamerunban, onnan hívta el a CARE, miután Neff mindenkinél jobban tudja, hogyan kell célba juttatni és nyilvántartani és kemény kézzel irányítani a segélyszállítmányokat, hogy oda érkezzenek, ahol a legnagyobb szükség van rájuk, ráadásul időben, épségben és hiánytalanul és arra a címre, ahová küldték őket; Libériába, a Gaza-övezetbe, a Fülöp-szigetekre és Szomáliába és Sierra Leonéba. És most Mozambikba. David P. Neff számára nem a RENAMO az ellenség. Az ő vetélytársa a szervezetlenség.” (Vajon innen hová költözik David? Oroszul vagy ukránul kell majd tanulnia?) „Nem ismétlem el azokat a történeteket, amelyeket Dave-től hallottam, az éhező emberekről. Elegendő átszínezniük a régi auschwitzi fotográfiákat. Az arcokat fessék át a fekete és a barna árnyalataira. Ha készen vannak vele, azt fogják látni, amit David P. Neff is lát, nap nap után. Inkább továbbadom azt, amit az egyik menekülttábor fölött, a krokodiloktól hemzsegő Zambezi folyó torkolatától nem messze, Marromeu városánál mondott. Ahogy leszállás előtt a város felett elrepültünk, meggyőződhettünk róla, hogy az emberek kinn tartózkodnak a szabadban, kapálnak a földecskéiken, hogy jusson valami ehető a gyomrukba. Már nem rejtőzködnek az őserdőben a RENAMO újabb rablótámadásai elől, melyeket némelyek Amerikában még most is ellenállási akcióknak neveznek. David elmondta, hogy a RENAMO aknái és lövedékei és rakétakilövői olyan kis összegbe kerültek, hogy a banditák még Dél-Afrika, vagy a CIA, vagy egyéb hasonlók támogatására sem szorulnak rá. Neff szerint az egész alig négymillió dollár évente; ennyibe kerül egy olcsóbb – sztár nélküli – mozi-film, vagy egy igényesebben színre vitt musical a Broadway-n. Ezt a pénzt, mondta Neff, néhány gazdagabb nem mozambiki magánszemély, vagy egyetlen milliárdos folyósítja. Azt is elmondta, hogy ha a banditák kézre kerítenék a fővárost, Maputót – ez aligha esne nehezükre, hiszen a peremkerületekben máris ők járőröznek –, akkor csupán tehetetlenül néznének körbe-körbe. Azt kérdeznék: »Hát ez megvolna, de most mit kell csinálni?« A közlekedésről összesen annyit tudnak, hogy bármit le kell lőni, ami vette a bátorságot és mozgásba jött. A közegészségügyről és a közoktatásról csupán azt tudják, hogy milyen egy lángoló iskola, vagy egy felrobbantott kórház. Marromeu környékének kifosztott, rettegő és éhező gazdái a földeken dolgoztak. Bizonyos, hogy soha nem hallottak Karl Marxról, és valószínűleg azt sem tudják, hogy létezik valahol a világon Moszkva és New York és Johannesburg. Mindegy, Jim szépen és ügyesen letette a gépet a rövid és göröngyös leszállócsíkra, nem messze egy pár napja lezuhant DC-3-as roncsaitól. Alig tizenöt perce még száz vad elefántot figyeltünk a levegőből.
Dave és Jim jól ismerték a lezuhant gépet, a Kicsi Annát. Éveken keresztül minden áldott nap ennivalót vitt a menekülteknek. De egyszer csak a futóműve beadta a kulcsot, és a hasa iszonyúan felszakadt. Kicsi Anna előbb jött a világra, mint Dave Neff. Az utolsó DC-3-as 1946-ban épült. Az idő tájt a CARE elemózsiás dobozokat küldött a romokban heverő Európába, Mozambik népének pedig még hátravolt vagy harminc év rabszolgaság a portugálok uralma alatt. Az első mozambikiak között, akiket a földet érés után megpillantottunk, volt két szikár férfiú is. Az ingeiket nyilván Kicsi Anna hozta el nekik. Az egyik férfiú ingét az Amerikai Egyesült Államok jachtklubjainak a zászlai ékesítették. A másik férfiú ingén egy háromszögbe zárt S betű virított, így viselője nem is lehetett más, mint a szelíd modorú Charles Kent, aki épp a közismertebbik alakját felöltve, mint Szuperman toppant elénk." (Így végződik a Parade részére írott cikken. Egy másikat is írtam a The New York Times olvasók részére fenntartott oldalára, de most nem találom, Ott egye meg a fene. Abban a cikkben, ha jól emlékszem, azt fejtegettem, hogy Mozambik fekete bőrű népe akkortájt űzte el a portugál rabszolgatartókat – akik még azt is megtiltották a feketéknek, hogy járművet vezessenek –, amikor bennünket kiebrudaltak Vietnamból. Szóval, ennyire fiatal a mozambiki nemzet. Az volt az egyik legelső törekvésük, hogy megtanulják a betűvetést, az olvasást, meg egy kis számtant. A RENAMO azonban mindent elkövet, hogy ebben megakadályozza őket. Felhasználják hozzá a legkorszerűbb fegyvereket és híradás berendezéseket, Isten tudja, ki látja el őket ezekkel. Amikor a portugálok – most már jó régen – elhagyták Mozambikot, cementtel betömték a hivatali épületek és szállodák és kórházak és más épületek vízvezetékeit és toalettjeit és a csatornákat, mert ezek többé már nem maradhattak meg az ó tulajdonukban.) A Virágvasárnap című könyvben újra közreadtam egy régebbi írásomat, amelyet először akkor jelentettem meg, mikor a nigériai polgárháborúból hazatértem. A biafraiak (a lázadó ibók) köré olyan szoros blokádot vontak, hogy minden gyereknek kivörösödött a haja, a végbelük meg kicsüngött, mint a biciklipumpa szelepe, mert nem volt rendben a fehérjeháztartásuk. Amikor visszatértem a hazámba. (a családom éppen Vermontban síelt), Manhattanben vettem ki egy szobát, a régi Royalton szállodában. Arra lettem figyelmes, hogy zokogok, de olyan hevesen, hogy valósággal ugattam, mint egy kutya. Ilyesmit meg a második világháború után sem csináltam. Amikor viszont Mozambikból mentem haza, egyetlen könnycseppet sem hullajtottam. Utoljára akkor sírtam (de csak csöndesen, nem ugattam, mint egy kutya), amikor első feleségem, Jane (aki síelni volt, mikor megjöttem Biafrából), meghalt. (A fiunk, Mark, aki orvos, Jane halála után azt mondta, hogy ő bizony nem vetette volna magát alá annak az irtózatos kezelésnek, ami oly sokáig életben tartotta a rákbeteg Jane-t. Miközben könnytelen mozambiki cikkemen dolgoztam, összetalálkoztam egy régi barátommal. Együtt jártunk a Shortridge Középiskolába. A barátom nagy feltaláló lett, kiváló gépészmérnök, a neve: Herb Harrington. Neki bevallottam hogy Biafrában történhetett velem valami mert Mozambik csak az értelmemre tudott hatni, az érzelmeimre nem. Elmondtam Herbnek, hogy olyan korú kislányokat láttam haldokolni, mint az én drága kicsi Lilym. A kislányok túl hosszú ideig bujkáltak az őserdőben, mielőtt elérhették volna a menekülttábort. És én láttam ezeket a kislányokat, és már szinte semmit nem éreztem. Herb azt felelte, hogy ő ugyanígy járt a második világháborúban, amikor az egysége a kínai partok mentén rádióállomásokat telepített. Az éhen pusztuló kínaiak olyan tömegeivel találkozott, hogy (egy héten belül) szinte észre sem vette őket. (A fejezet előtt engem lehet látni akció közben, Mozambikban. Bemutatom, milyen is az „erőteljes kereszténység”. A cuccot, amit magamra kaptam, akár Ralph Lauren is tervezhette volna. A bennszülöttek a felbukkanásomig azt se tudták, hogy beszarjanak-e, vagy inkább megvakuljanak. De [37]
aztán megjöttem, és mindent elrendeztem.)
XVIII A világ legszellemesebb szalonképes viccében az asszony felhívja Ed Wynnt, hogy ég a háza (és hiába önti rá a vizet). A világ legszellemesebb disznó viccét Moszkvában hallottam, a fordítómtól, Rita Raittől. Rita Rait pár éve meghalt, majdnem kilencvenéves korában. (Nyelvzseni volt, Robert Burns-kutató, ő fordította oroszra a könyveimet, és J. D. Salingert, Sinclair Lewist, John Steinbecket, de – németből – ő ültette oroszra Franz Kafkát is, és még sok más írót. Jill meg én együtt voltunk Párizsban Ritával, ahol éppen csupa francia szövegű forrást kutatott.) A második világháborúban Rita az amerikai és brit szállítóhajók legénységének tolmácsolt. A hajók – ennivalóval és munícióval megrakva – Murmanszkba igyekeztek (a jeges Barents-tengeren), a németek repülőgépeinek és tengeralattjáróinak állandó támadásai közepette. Rita hibátlanul tudta utánozni a legkülönbözőbb angol akcentusokat, az alábbi történetet például cockney modorban adta elő. Íme, a világ legszellemesebb disznó viccének csupasz váza (hiányzik róla Rita cockney kiejtése): Meghal egy különc brit milliomos. Minden vagyonát arra hagyja, aki megalkotja a világ legszellemesebb ötsoros versikéjét. A végrendeletben azt is kikötötte, hogy a versike akár trágár is lehet, szóval, az alpári kitételek miatt még a legocsmányabb művet sem lehet kizárni a versengésből. A zsúri csupa taláros tudósból állt, de egyikőjük sem volt kényeskedő. A pályaművek pedig csak gyúlték, gyúlték, tonnaszámra. A nép (angol lévén) egyébről már beszélni sem tudott. Egyszer csak eredményt hirdetett a zsűri: a győztes egy kelet-angliai háziasszony. A döntés egyhangú volt, kihirdetés közben a zsűri pukkadozott a nevetéstől. Bejelentették, hogy a versike a világirodalom legszellemesebb alkotása, de sajnálatos módon oly mértékben ordenáré, hogy a nyilvánosság elé semmilyen formában nem kerülhet. Hát persze, hogy az ország majd megőrült a kíváncsiságtól, nem is csoda, tekintetbe véve a tökéletes versike létrejöttének előzményeit. A zsúri hajthatatlan volt. Egyfelől nem szűnt meg dicsérni a pályamű erényeit, másfelől hallani sem akart arról, hogy a művelt világra ilyen fokú trágárságot zúdítsanak. Mit volt mit tenni, mindenki a szerző nyomába eredt; faggatták a hirtelen milliomossá és híressé lett háziasszonyt, aki – külsőre – maga volt a megtestesült jólneveltség. (Amikor Rita idáig ért a mesélésben – a történetet különben egy angol matróztól hallotta –, egyszeriben ő lett az az angol háziasszony, szenteskedve forgatta a szemét, mi sem állt távolabb tőle, mint az a sok csúnyaság, amelynek egyébként a győzelmét köszönhette.) A háziasszony egyetértett a zsűrivel. A mű a szerzőnő szerint is oly tömény disznóság, hogy minden szellemessége ellenére a vers titkát neki is, a zsűrinek is magával kell vinnie a sírba. Winston Churchill ebbe nem nyugodott bele, és mert immár az ország háborús összpontosítását is fenyegette a háziasszony titkolózása, rábírta, hogy menjen be a rádióba, és olvassa fel a költeményt, de úgy, hogy a tisztességes családok számára megbotránkoztató részleteket tá-tá-tá-val helyettesítse be. Hát, úgy is lett. A valláserkölcsi szempontból kigyomlált versenymű így hangzott: Tá tá tá tá tá tá tá tá, Tá tá tá tá tá tá tá tá, tá! Tá tá tá tá, Tá tá tá tá! Tá tá tá tá kibaszott pina.
Rita (aki Oroszországban született, de a családja skót eredetű volt) befejezte a történetet, majd finomkodó csipogással hozzáfűzte: „Az angol nem az anyanyelvem, ezért azt mondhatom angolul, amit csak akarok, a legnagyobb trágárságokat is. Ez aztán a szabadság! Ez aztán az öröm!” A műfordítónak ugyanannyi tiszteletdíj járna, mint a szerzőnek. Már több külföldi kiadónak felajánlottam, hogy vonjanak le a honoráriumomból, és a tőlem levont összeget adják inkább oda a fordítónak. Ezzel az erővel azt is mondhattam volna, hogy bizonyítani tudom: a föld lapos. 1983 novemberében a Columbia Egyetemen konferenciát rendeztek a műfordítok. Én is felszólaltam: „Az első ország, ahol valamely művemet nem angol nyelven kiadták, Nyugat-Németország volt. Itt jelent meg első regényem, az 1952-ben íródott Utópia 14 . A német cím ez volt: Das höllische System (Pokoli rendszer). Wulf H. Bergner, a műfordító oly mélyen ismerte az amerikai angolt, hogy nem volt szüksége az én segítségemre, soha nem is tudakolta, hogy mit jelent ez, és mit jelent amaz. Nem gúnyolódom, tényleg ez az igazság. Sokan megerősítették, hogy a fordítás remekül sikerült. Valamennyire magam is tudok németül, de inkább becsületszóra elhiszem a mások véleményét. Nem vagyok képes ugyanis a magam szövegét újra elolvasni, sem angolul, sem másképp; az okok taglalásába hadd ne menjek bele. Primitív neurózisról van szó, úgy is mondhatnám, hogy állandóan zavarban vagyok. Sokkal több örömmel ajándékozott meg az Utópia 14 következő műfordítója, Roberta Rambelli, aki az olaszországi Genovában élt. Ő volt az első műfordító, aki levelet írt nekem. Két kellemetes kérdésére a mai napig emlékszem: Mi az, hogy »hátsó pótülés«, és mi az, hogy »óriáskerék« ? Örömömre szolgált, hogy elmagyarázhattam neki. Egyébként az óriáskereket – ezt még Amerikában is kevesen tudják – a mi polgárháborúnkban találták fel. A republikánusok hadseregében a tüzérség felderítőit emelték fel vele, így óriáskerékről nézhették meg, mi van a fák koronáján túl. Hét év telt el, míg újabb regényt tudtam írni. Nem lelki problémák akadályoztak. Pénzügyi gondjaim voltak. Túl sokba kerül a családfenntartás, ha az ember közben csupán könyvet ír. Szóval, hét éven keresztül nem volt meg a pénzem a regényíráshoz. A következő könyvemet, A Titán szirénjeit (1959) a külföldiek közül elsőként a franciák adták ki. A francia fordítónak, Monique Theisnek nem volt hozzám kérdése. Elmondták nekem, hogy a fordítása tele van nevetséges félreértésekkel. De éppen akkortájt újra levelet kaptam Roberta Rambellitől, akit újra megbíztak, hogy közvetítsen köztem és az olasz nép között. Ötvenhárom kérdést tett fel, hogy mit jelent ez, és mit jelent amaz. Addigra már szerelmes voltam belé, és megkockáztatom, hogy ő is szerelmes volt belém. Nem sokkal ezután Mark fiam, akiből később nemcsak író lett, hanem gyermekorvos is, elutazott Európába. Az útiköltséget kagylóhalászattal kereste meg, Cape Codon. Noszogattam, hogy keresse fel a barátnőmet, Robertát, Genovában. Mark fel is kereste. Én sohasem találkoztam Robertával, és olaszországban sem jártam még. Mark tehát elment Roberta lakására és bemutatkozott. Roberta minden jel szerint őszintén megörült Mark látogatásának. De csak írásban tudtak kommunikálni, mintha süketnémák lettek volna. Roberta a beszélt angolt nem értette, a nyelvünkön csak írni és olvasni tudott. Egyébként én ugyanígy vagyok a franciával. Mulatságos ez az epizód? Én azt mondom: a legkevésbé sem az. Inkább gyönyörű. Mindkét említett könyvem megjelent a Szovjetunióban is – kalózkiadás formájában. Ennek a ténynek akkoriban a világon semmi köze nem volt az imperialisták Nemzetközi Szerzői Jogi Egyezmény néven ismert ármányához. Az orosz fordítóim sem jelentkeztek a kérdéseikkel, de ebben semmi rendkívülit nem találok, hiszen – amint mondtam – hallgatásba burkolózott a német, a francia, [38]
[39]
[40]
majd a dán és a holland fordítóm is. Hatvanegy éves lettem, időközben sok lett a könyv és a fordító. Valaha élcelődtem a francia fordítókon, merthogy oly sokszor hallottam, milyen csapnivaló munkát végeztek, mégsem jelentkeztek soha a kérdéseikkel. Mikor Franciaországban jártam, fel is tűnt, hogy ott nemigen kedvelnek engem. Viszont a legutóbbi két könyvemet Robert Pépin fordította. Ő maga is író, és jobban ismeri az amerikai angol rejtelmeit, mint én. Nagyon jó barátok lettünk. És bár Robert tökéletesen beszéli is a nyelvünket, a leveleiben több jó kérdést tett fel nekem, mint a drága Roberta Rambelli, aki időközben felköltözött a Mennyországba. Folyamatosan berzenkedtem, amiért a Szovjetunióban a kiadók most éppúgy nem fizetnek az oroszul megjelenő könyveimért, mint azelőtt, mikor még nem csatlakoztak a Szerzői Jogi Egyezményhez. Rita Raittel, az ottani műfordítómmal azonban olyan bensőséges a kapcsolatom, mintha a családom tagja lenne. Párizsban találkoztunk először, utána kétszer is meglátogattam Moszkvában, egyszer pedig Leningrádban. Ha Rita nem lett volna a könyveim fordítója, szerintem akkor is rajongtunk volna egymásért. Előfordulnak trágárságok a könyveimben, mert azt akarom, hogy az amerikai szereplőim, különösen, ha katonák, hitelesen szólaljanak meg. Ezeknek a kifejezéseknek az orosz megfelelőit nem volt szabad a Szovjetunióban kinyomtatni. Rita Raitnek, mielőtt az én könyveimet fordította volna, már volt ebből elég gondja J. D. Salinger Zabhegyezője kapcsán. És mit talált ki Rita? Úgy látszik, hogy az oroszban fennmaradt a régies paraszti szókincs, a szénakazalban lejátszódó dolgokat ezekkel a kifejezésekkel mégis szavakba lehetett önteni. Ártalmatlan folklórnak számít ez a nyelvezet, pedig nyíltan nevén nevezi az ürüléket meg a nemi közösülést, sok egyebet. Rita ezeket az archaikus formákat használta, nem modern trágárságokat, mikor oroszra fordította Salinger könyvét és az én regényeimet. Így vagyunk végül is szóról szóra átültetve. Csaponghatnék még jó sokáig. Sok bajt zúdítottam a fordítóimra. Az is külön tanulmányt érdemelne, hogy az egyik könyvemnek ezt a címet adtam: Jailbird . Kiderült, hogy az Amerikai Egyesült Államoknál sokkal ősibb társadalmakban nem akad megfelelő kifejezés arra, ha valaki újra és újra a rács mögött találja magát. Ennek az az oka, hogy a büntetés-végrehajtási rendszerünk, amely amerikai kvékerek találmánya, még nagyon friss dolog. Az európai nyelveken a legjobb megközelítés az „akasztófavirág”. Ez a kifejezés persze alkalmatlan, a megrögzött bűnöző már csak azért sem lehet akasztófavirág, mert egy embert többször egymás után nem lehet felakasztani. Így aztán minden fordítónak valahogy át kellett keresztelnie ezt a könyvet. Und so weiter. Ha ez alkalommal inkább csak a velem mély barátságot ápoló fordítókról beszéltem is, azt azért nem lehet állítani, hogy a műfordítás folyamatának lényegi része az érintkezés. Én csupán annyit várok el a műfordítótól, hogy legyen nálam tehetségesebb író, mégpedig legalább két nyelven, és a kettő közül az egyik nyelv az én anyanyelvem legyen. De most már ideje, hogy folytassam a leveleim megválaszolását. Elsőként japán fordítóm, Mr. Sigeo Tobita bőbeszédű levelére kell válaszolnom. Egyebek között aziránt érdeklődik, hogy mit jelent a »Négy Rózsa« kifejezés. »Valami drága borpárlat?« Megírom neki, hogy a »Négy Rózsa« nem borpárlat, sőt, nincs is semmi köze a borhoz." (Itt ért véget a felszólalás.) Éppen öt hónap telt el a fordítók konferenciáján megtartott beszédem óta (bár nem látok összefüggést), amikor éjnek évadján betoltak a St. Vincent Kórház intenzív osztályára, hogy kimossák a gyomromat. Öngyilkos akartam lenni. Nem segélykiáltásról volt szó. Nem is idegösszeomlásról. A hosszú álom (Raymond Chandler) hiányzott. Meg akartam fogadni John D. MacDonald tanácsát: [41]
[42]
Csapd be a nagykaput. Nem kell több tréfa, és nem kell több kávé, és nem kell több cigaretta. El akartam innen menni. (A Függelékben találnak egy írást, ez jóval az eset után született, és arról szól, hogy létezhet-e kapcsolat az elmebaj és a kreativitás között.)
XIX A nagy regényíró, Ray Bradbury (mellesleg még autót sem tud vezetni) kitalált egy történetet, címe: Dzsippel a Kilimandzsáróra. A főszereplőnek van egy varázsdzsipje, ezzel halad a vadonba vágott úton, Ketchum (Idaho) környékén. Az illetőnek módjában áll meg nem történtté tenni a méltatlan öngyilkosságokat (esetleg egyéb méltatlanságokat is). Hát, amint hajtja ezt a varázsdzsipet, megpillant egy végső depresszióba zuhant, ősz szakállú, sörhasú öregembert, amint egyes-egyedül bóklászik. Az öregember: Ernest Hemingway, és már nem sok idő választja el attól, hogy puskával szétlője a saját fejét. Bradbury főszereplője kihajol a varázsdzsip ablakán, és felajánlja Hemingwaynek, hogy elviszi egy ennél szebb halálba. Ha Hemingway elfogadja az ajánlatot és beszáll, akkor úgy halhatna meg, hogy a repülőgépe nekiütközik a Kilimandzsáró (5895 méter magas) csúcsának. Hemingway be is száll a dzsipbe, és dicsőséges halált hal. (A francia szerző, Louis Ferdinand Céline megírta, hogy volt neki egy orvos barátja, akit mániákusan foglalkoztatott a méltóságteljes halál. Ez az orvos egy zongora alatt szenvedett ki, görcsökben fetrengve.) Ray Bradbury birodalmában megtörténhet, hogy a saját öngyilkosságom éppúgy sikerült, mint Hemingwayé, vagyis én már meg is haltam; amit tehát most látok, az csupán eshetőség: ezek a dolgok történnének meg velem, ha nem haltam volna meg. Jó kis lecke. Évekkel ezelőtt becsatolták azt az embert a Cook Megyei Börtön villamosszékébe. És mit mondott az az ember?: „Ez biztosan jó lecke lesz.” Ha mindaz, ami most körülvesz (miközben úgy porladok a síromban, mint John Dillinger, a bankrabló, gyermekkorom bálványa), csak eshetőség, így kellene felkiáltanom: „Szentséges Isten, meg legalább négy könyvet megírhattam volna” s a többi. Ha meg mégis életben maradtam volna, hallanám, mit énekel Lily. A dalt a nyári táborozáson tanulta: [43]
Fiúk mennek Jupiterhez, lám mindegyik buta, perverz! Lányok mennek egyetemre, eszük tágul egy ütemre! Fiúk mennek Vénuszhoz, ki nekik új péniszt hoz! Lányok isznak Pepsit, attól olyan szexik! [44]
Ha nem lettem volna végképp annyira magam alatt, hogy már egyetlen perccel sem akartam tovább élni (tiszta őrület), akkor az alábbi remekművet publikáltam volna a The New York Times-ban, 1990 tavaszán: „Ki tudja, mi a magyarázata, de az amerikai humoristák, vagy szatíraírók – mindegy, hogyan nevezzük azokat, akik a lehangoló információkon inkább nevetnek, mint zokognak – egy bizonyos életkorban elviselhetetlenül humortalanná válnak. Ha a londoni Lloydnak lenne olyan biztosítása, amelynek alapján a humorukat elvesztő szerzőknek kártérítés járna, akkor a Lloyd statisztikusainak azzal kellene számolniuk, hogy ez a férfiaknál mondjuk, átlagosan hatvanhárom, a nőknél pedig huszonkilenc éves korban következik be. Általánosításomat szerencsésen vagy szerencsétlenül alátámasztja a Csattanós poénok című könyv (Paragon House, 1990), amelyet a Fitchburg Állami Egyetem (Massachusetts) angol tanszékének munkatársa, William Keough írt. A mű alcíme: Erőszak az amerikai humorban. A szerző Mark
Twain, Ring Lardner, Ambrose Hierce és az én könyveim, valamint (néma és beszélő) filmvígjátekok főszereplői, rádió-, televízió– és lokál-humoristák műsorának elemzése alapján történetileg bizonyítja, hogy az amerikai humor legemlékezetesebb tréfáit az amerikai társadalomban tomboló gazdasági és fizikai erőszak csiholta ki. A szerző szerint: »A leggyakoribb, hogy az amerikai humorista merészen és könnyedén kezdi meg a pályáját, mosolyogva szemléli az amerikai erőszak és romlottság jelenségeit. A pályakép végén azonban keserű meséket hallunk tőle, a halálos ágyról.« Nem gondoltam volna, hogy legújabb könyvem, a Hókuszpókusz keserű mese, a halálos ágyamról. Mi más is lehetne. »Az erőszak – az amerikai humor fő ihletője – túléli a humort – állítja Mr. Keough. – Ha a tréfa ki is hűl, a fegyverek csöve – sajnos – forró marad.« Mark Twain végül már nem nevetett a maga és mások gyötrelmein. Megállapította, hogy ócska dolog az élet ezen a Földön. Meghalt. Nem érte meg az atomfegyverek korát. Sőt, már az első világháború kitörésekor sem volt benne egy szikrányi élet sem. Íme, a tréfa működési mechanizmusa: a mesélő egy kicsikét ráijeszt a hallgatóra. Valami izgalmas dolgot hoz szóba, lehet az szex, vagy közvetlen veszély, vagy egy jelzés, hogy a hallgató értelmi képességeit próbának fogja alávetni. Második lépés: a mesélő azt is elmagyarázza, hogy nincs szükség valóságos szellemi erőfeszítésre. A hallgatóban tehát a veszélyhelyzet hatására kiválasztott adrenalin fölöslegessé válik, amelytől valami módon meg kell szabadulnia, ellenkező esetben ugyanis vagy el akarja páholni a viccmesélőt, vagy békaügetésben körbenyargalja a helyiséget. A legvalószínűbb mégis az, hogy a hallgató a tüdeje segítségével szabadul meg a fölösleges adrenalintól. Gyorsan összerántja és kiterjeszti a mellüregét, közben sajátságosan fintorog és ugató hangokat hallat. Példa az intelligencia próbájára: »Miért mennek át a csirkék az úton?« Szex: »A vigécnek egy viharos éjszakán lerobban a kocsija. Bekopogtat a gazda ajtaján, szállást kér. A gazda közli vele: 'Itt töltheti az éjszakát, de egy ágyban kell aludnia a lányommal.' «Példa a közvetlen veszélyre: »Egy ember lezuhan a szikláról. Zuhan, zuhan, egyszer csak sikerül megkapaszkodnia egy kiálló gallyban. Függ, függ, élet és halál között, alatta mélységes szakadék.« De a mesélő akkor van igazán bajban, ha azon kapja magát, hogy valódi, közvetlen és keserves kínokat ecsetel. Ilyenkor nincs az a hatalmas hahota, amitől a hallgató visszanyerné a biztonságérzetét és lelki egyensúlyát. 1989 tavaszán magam is átéltem mindezt, mikor előadó körutamon felkerestem jó néhány egyetemet. Le kellett fújnom szinte az egész programot. Nem mintha szívesen csinálnék ilyesmit a közönség előtt, mégis megtörtént; például fenn a színpadon azon tépelődtem, hogy mit tettem volna én, meg a bátyám, meg a nővérem, meg az apám és az anyám, ha Hitler hatalomra jutásakor történetesen német állampolgárok lettünk volna. Minden megoldáson el lehet vitatkozni, de minden megoldás egész biztosan leverő. És akkor kijelentettem, hogy az egész világ sokkal súlyosabb probléma elé néz, mint mondjuk egy újabb Hitler uralomra jutása. Nagyobb baj, hogy elpusztítjuk a Földet, ezt a csodálatosan összetett éltető készüléket. Azt is megmondtam a hallgatóimnak, hogy egy napon, nemsokára, hassal felfelé fogunk lebegni, mint az aranyhalak egy szutykos medencében. Még sírfeliratot is javasoltam a Föld számára: »Megmenekülhettünk volna, de átkozottul gyarlók és lusták voltunk, hogy igazán megpróbáljuk.« Ezt valóban le kellett már állítani. Teremtőm, talán még azt is hozzátettem – nem talán, tényleg elmondtam –, hogy az emberiség forró húsból képződött, megállíthatatlan gleccser. Mindent felfal, amit csak megpillant, utána meg szeretkezik és megduplázza önmagát. Hogy fokozzam a hatást, a közönségre kikacsintva valami
olyasmit is mondtam, hogy még a római pápának se lehet valami sok hasznát venni, ha ezt a gleccsert kell megfékezni. Elég! Viszont elképzelhetőnek tartottam, hogy az írásaim szórakoztatóak lehetnek, szelíd, kicsiny horgaimon fennakadnak az olvasók, de persze újra eleresztem őket. Mert hát végső soron a könyvírás lassú és tudatos cselekedet, akárcsak a táncterem kicsinosítása, virágmintás tapétával. Miután tudtam, hogyan működik a tréfa, horogra akasztás, futni hagyás, úgy is folytathattam a dolgot, hogy nem szívesen csináltam. Eszembe jutott, hogy ötvenéves korára az apám már végképp torkig volt az építészettel, de azért tovább folytatta. Egyszer egy jó barátom bebizonyította nekem, hogy az eszméimre mindent rá lehet fogni, csak azt nem, hogy eredetiek. Ilyen az én formám. Szóval, tökéletesen lerágott csonttal hozakodtam elő: egy modern Don Quijote-mesével. Abban reménykedtem, hogy a mesének kölcsönöz némi hamvasságot, ha gyengéden megviccelem az általam ideálisnak megálmodott polgárt. És bár Mr. Keough nem ezt mondja, én mégis azt hiszem, hogy amikor az amerikai humoristák ostorozzák az amerikai polgárt, hogy mennyire gyarló, ezt azért teszik, mert világosan maguk előtt látják az amerikai polgár eszményképét. Az eszményi polgár álma szerintem éppoly fontos a humoristáink számára, mint ahogy fontos volt Karl Marx és Thomas Jefferson számára. De nem lett valami vicces az a könyv. Az olvasó sehogy sem tudott megszabadulni a horogról, a modern kor Montauk-ernyőjéról. A Montauk-ernyő egy horgászkészség, főleg sporthorgászok kedvelik. Kimennek Long Island legkeletibb városából a nyílt tengerre, és a motoros jachtjaikról a vízbe lógatják az eszközt, amely olyan, mint egy nyelétől és szövetétől megfosztott esernyő vázszerkezete. Minden borda acél-drótból készült csúcsban végződik. Ezekre a csúcsokra szürkésfehér sebészeti csövekből készült műhalat szereltek. A műhalon átfúrtak egy drótkampót is, ez olyan nagy és éles, hogy ha a vérengző makrahal, vagy a vad tengeri süllő, vagy a sebesen suhanó ínyencfalat-galaxis egyéb csábító példánya ráharap, többé már nem szabadulhat a horogról. Mark Twain remekül kezelt horogkiakasztó eszközének nincs párja a kortárs irodalomban. Mark Twain az első világháború és a második világháború, s a többi előtt horgászott ezzel, a közismert humoros regények legeslegfeketébbikének, a Huckleberry Finn-nek a vége felé. A trükk természetesen ez volt: Huck – agyafúrt és kemény és szeretetre méltó, és előtte áll még szinte az egész élet – ezt mondja: »…mégiscsak le kell lépnem nemsokára, az indián föld felé.« Rocky Flats (Colorado) is megfelel? Vagy Hanford (Washington)? Esetleg Alaszkában a Vilmos Herceg-öböl partjai? Netán éppen oda kellene lelécelni, ahová maga Mark Twain is el akart jutni Hannibalból – az Amazonas háborítatlan őserdeibe?” (Vége.) Ezt írtam volna tehát, ha nem haltam volna meg, továbbá örvendeztem volna, mert született még három kisunokám. Akkor már megvolt a másik három. Az anyámnak tizenkét unokája volt, de egyet sem látott közülük, pedig mikor Alice nővérem és én halva találtuk Anyát, Alice már az első fiával, Jimmel volt viselős. (Nyilvánvaló, hogy semmiféle jó hír nem segíthetett Anyán. Oly rettenetesen érezte magát, mint a mozambikiak, akiknek a hazájában nem csillapul az emberírtás, de ahol mégis szinte ismeretlen az öngyilkosság.) De hát pokolba ezzel az alaphelyzettel. Hogy minden, amit ma érzékelek, csak egy eshetőség, akkor lenne valóság, ha St. Vincent Kórház intenzív osztályán hat évvel ezelőtt mégsem adom be a kulcsot. Mégsem adtam be, élek, cigarettázom, apám gyászos bajszát hordom. (A bátyám is hordja.) Cogito ergo sum. [45]
És írtam is valami dicséretfélét; a könyvolvasást ünneplem benne. Az elmélkedés egy chicagói könyvesbolthálózat 1990. évi karácsonyi katalógusában jelent meg. Íme: „Az 1960-as években hajlamos voltam elhinni, hogy az indiai típusú mélymeditáció révén talán végre az európai és afrikai eredetű emberek is hozzájuthatnak a keleti boldogsághoz és bölcsességhez. Egy darabig ebben hitt a, Beatles-együttes is. Kétlem viszont, hogy a néhai nagyszerű (nem viccelek) Abbie Hoffman valaha. is hitt volna benne. Nem állt szándékában, hogy elvesse őrjöngő humorát – a vietnami háború éveiben ez a humor volt Amerika legjózanabb darabkája-a saját belső békéjéért cserébe. Én boldog lettem volna a cserével. Átadtam magam Maharisi Mahes jóginak, ugyanúgy, mint a Beatles-együttes. Meg akartam tanulni a Transzcendentális Meditáció módszerét. A Beatlesegyüttesről nem nagyon tudtam, a Transzcendentális Meditációval kapcsolatos végső álláspontjukat sem ismertem. Úgy emlékszem, a Maharisivel olyasmin vesztek össze, aminek vajmi kevés köze volt az indiai félájultsághoz, Az a benyomásom a Transzcendentális Meditációról, hogy egy jó kis szundikálás csupán, semmi egyéb; sem jó, sem rossz nem történik az emberrel. Mélytengeri búvárgyakorlat egy tányér langyos tyúkhúslevesben. Lassan libbenő rózsaszín selyemsál. Akkoriban persze nagy szám volt. Kellemes állapot álom és ébrenlét határán, de ébredés után is az maradsz, aki voltál. Nekem azonban a szendergéseknél többet adott a Transzcendentális Meditáció. A Maharisi tanácsára egyenes derékkal ültem a támlás széken, és nem törődtem az apró-cseprő gondjaimmal, kilégzéskor és belégzéskor rendesen elmondtam a mantrámat (örökkééé). Egyszer csak felismertem, hogy ugyanezt a dolgot én már sok ezerszer végigcsináltam. Végigcsináltam, vala, hányszor könyvet olvastam! Csak éppen nem a mantrámat (örökkééé, örökkééé) tudatosította a bensőm, hanem a könyvek szereplőinek leírt szavait, amennyiben a szereplők számomra új dolgokat láttak és éreztek. Nyolcéves korom óta így olvasok. A világ megszűnik ilyenkor. Ha magával ragadó a könyv, a pulzusom és a légzésem érzékelhetően lelassul, ugyanúgy, mint a Transzcendentális Meditáció alatt. Vagyis én már veterán meditáló voltam. És amikor a nyugati mintájú meditációimból felébredtem, gyakran előfordult, hogy bölcsebb emberi lény lett belőlem. Azért hozom elő ezt a dolgot, mert ma sokan úgy tekintik a. nyomtatott szöveget, hogy ez már elavult technika, kétezer éves kínai fejlesztés. Annyi bizonyos, hogy a könyveket az információ továbbításának és tárolásának a céljára hozták létre, vagyis körülbelül annyi romantikájuk volt Gutenberg korában, mint ma a számítógépeknek. Mindazonáltal előfordul – és erre a melléktermékre senki nem számíthatott –, hogy a könyv által keltett érzések és jelenségek elegyednek a támlás széken ülő írástudó személlyel, és az így keletkező szellemi pezsgésben felbecsülhetetlen mélység és tudás tárul fel. Ez a fajta meditáció tehát, mint mondtam, melléktermék, és talán civilizációnk legalapvetőbb értéke. Tehát soha nem szabad lemondani a könyvekről. A lézernyomtatóknak és katódcsöveknek csak a durva és evilági dolgokat engedhetjük át.” (Vége.) (Önálló jövedelemmel és hivatással rendelkező Xantippém időről időre fejemre önti a bilit. Őrajta múlott, hogy akkor régen nem haltam meg a túl hosszú álomtól. Halálra akartam magam szenderegni. Az lett volna a legkevesebb, hogy nem megyek többé moziba és színházba, nem olvasok több könyvet és folyóiratot, nem megyek ki az utcára, s a többi. Xantippém: „az életerő asszonya”, George Bernard Shaw kifejezésével élve.) Abban az írásban, amelyben a könyveket a meditációra alkalmas mantrának nyilvánítom, megemlítettem Abbie Hoffman nevét. Ma már sok ember azt sem tudja, hogy ki volt ő és mit csinált. [46]
Bohóczseni volt, született lángelme, akárcsak Lenny Bruce, Jack Benny és Ed Wynn és Stan Laurel és W. C. Fields vagy a Marx-fivérek, vagy Red Skelton, Fred Allen, vagy Woody Allen és mások. A gyermekeim nemzedékéhez tartozik. Előkelő helyet foglal el a szentjeim névsorában, mert kivételesen bátor, fegyvertelen és fizetetlen harcosa volt azoknak, akik Jézus szerint egyszer majd örökölni fogják a Földet. Abbie Hoffman megpróbálta valamelyest mérsékelni az állam bűneit. Igaz módon és dühödten tette ezt, közben azért meg is nevettetett bennünket. Őrjítően komoly és rövid életének végén a Természetet akarta megvédeni a Delaware folyó völgyében. A családját egy fillér nélkül elhagyta. Dossziéja volt a bűnügyi nyilvántartóban, egy kábítószeres ügyben meglépett az igazságszolgáltatás elől. De a legemlékezetesebb vétke annak a törvénynek a betartása volt, amit ilyen formában még soha nem rögzítettek: „A kormányunk által kitervelt irdatlan katasztrófák ügyében nem szabad tisztelettudóan megvárni, míg az okozott kár tökéletesen megbocsáthatatlan, értelmetlen és jóvátehetetlen nem lesz.” Ennyit az amerikai emberek ama jogáról, hogy… „békésen összegyűljenek, és petíciót nyújtsanak be a kormányhoz sérelmeik jogorvoslatának érdekében”. (Ahogy egy korrupt és ostoba államfő mondhatná: „Ha a tévéhíradó az enyém, ki szállhatna velem szembe?” ) Nem hiszem, hogy Abbie Hoffman bohóckodásai akár csak egy mikroszekundummal is megrövidítették a vietnami háborút, és ugyanez vonatkozik bármely tiltakozásra is, ez alól csupán az ellenség tiltakozása kivétel. Az írók stockholmi találkozóján (PEN) elmondtam – az említett háborúból akkor még hátravolt egy év –, hogy az amerikai művészek szinte valamennyien ellenzik a háborút, haragjuk egyfajta erkölcsi lézernyaláb. És azt is jelenthettem ott, hogy ennek a lézernyalábnak az energiája megegyezik egy másfél méteres létráról lepottyantott egy méter átmerőjű banánkrémpuding energiájával. A feleségem, Jill (Xantippe) egy esztendőt töltött a háborús Vietnamban. Még nem is ismertük egymást, mikor elkészítette vietnami portréit; inkább embereket fényképezett, nem a háborús dolgokat. A csodálatos és humánus felvételek egy része megjelent a Dél-Vietnam arca című kötetben. A könyv szövegét a CBS tudósítója, Dean Brelis írta. Ötvenedik születésnapján Jill levelet kapott Brelistól: „Isten éltessen sokáig, Jill! E boldog alkalom visszairányítja a gondolatokat a távoli hónapokba, amelyeket Vietnamban töltöttél. Nemcsak magaddal törődtél. Abban sem lett volna semmi különös, ha Te, a szépséges asszony, királynőként jársz-kelsz közöttünk, sok tízezer férfi között. Nem ezt tetted. Elrejtőztél a masináid mögött, és megláttad, amit oly sokan nem vettek észre. Fegyver soha nem volt nálad – jó pár újságíró bizony fegyvert viselt. Ráéreztél a vietnamiak fájdalmára és veszteségeire, és megtaláltad a gyermekeket. A Vietnamra zúdított kegyetlenség és szenvedés igazi természetét fedezted fel. Sokszor sírtál is, de az igazság keresését soha nem hagytad abba. Minden képeden, amelyet Vietnamban készítettél, a te szíved és gondolataid is jelen vannak. Azok a képek egyre csak ezt kérdezték: »Miért volt erre szükség?« Már maga a kérdésfelvetés is jó irányba terelte a válaszkeresőket. Szomorú és komor ország volt Vietnam, mikor ott voltál, Jill. Lángoltak a városok, a falvakból elszállt az élet, a rizsföldek parlagon hevertek, és emlékszem, hogy Te az emberveszteséget kárhoztattad, az árokban heverő gyermekek halálát. Kezed ökölbe szorította a harag, majd csatlakoztál az apácákhoz és velük dolgoztál, átverekedted magad a szennyen, hogy jusson remény és melegség oda is, ahol a legjobban hiányzott. A Vietkong alaposan megfigyelt Téged, és az apácákat is. És nem háborgattak, soha. Tudták, hogy az ő fájdalmukat csillapítod. Nemrégiben Ho Si Minh városban jártam, a Te idődben még Saigon volt. Egy hajdani Vietkong-harcos megmutatta nekem azoknak a fehéreknek a névsorát, akiknek nem eshetett bántódásuk. A Te neved is rajta volt a listán.
Vietnami tevékenységeddel és magatartásoddal, csakúgy, mint fotóiddal, egy jobb világot akartál. Remélem, közelebb kerültél ehhez a célhoz, most, hogy nekivágsz a második ötvennek. Egy régi vietnami közmondás szerint »A java csak ötvennél kezdődik.« Régi cimborád: Dean Brelis” Szóval: Xantippe (Mrs. Vonnegut) is egy szent. És dr. Robert Maslansky is szent ember. A New York-i Bellevue Kórházban a legkülönbözőbb szenvedélybetegeket kezeli, de kijár á börtönökbe is. (Ha együtt sétálunk, sok-sok hajléktalan siet őt üdvözölni.) Tris Coffin és a felesége, Margaret, szintén szentek. Ők adják ki a négyoldalas The Washington Spectator című hetilapot. (Egy hónappal ezelőtt meg is mondtam Trisnek és Margaretnek, hogy szentnek tartom őket. Azt felelték, túl idősek már ahhoz, hogy kellő eréllyel tiltakozzanak.) Én gyorsabban avatok szentet, mint a római katolikus egyház, nekem ehhez nincs szükségem bíróságra, meg tárgyi bizonyítékokra, hogy ez vagy az az illető valóban legalább három ízben mutatott-e be csodát, Isten segedelmével. Számomra bőven elég, ha az adott személynek (akárcsak egy tisztességes néprajzkutatónak) nem esik nehezére, hogy minden fajtát és minden társadalmi osztályt egyformán tiszteljen, egyforma érdekesnek találjon, és az eredményt ne csak pénzben számolja. Morris Dees is egy szent. Délen él, ügyvéd, önként vállalkozik arra, hogy bíróság elé állítsa a KuKlux-Klan-tagokat, meg az efféléket. (Pedig így állandó életveszélynek teszi ki magát. A Ku-KluxKlan szerint Dees – zsidó. Valójában nem az. És különben is: nem mindegy?) Egyszer azt mondtam neki, hogy biztosan nem egészen normális. Egyet-értett velem. Teremtőm! Igen, és szentek az egykori békehadtest-tagok is (ma már jól benne vannak a korban), akikkel Mozarnbikban találkoztam. Most a CARE-segélyszervezetnek dolgoznak. Nemcsak barátságban és harmóniában élnek a Mozambikban lakó emberi lényekkel, de megtanítják őket a szállítmányozás és a raktározás és a könyvelés (az üzleti élet kemény napi robotjának) rejtelmeire. Így, ha a CARE máshová települ át (mondjuk, Szentpétervárra), az éhhalál-statisztikát itt akkor is a minimumra lehet majd leszorítani. Eközben persze otthon (a CARE munkatársainak nézőpontjából) Belzebub erői politikai háborút viselnek más osztályok és etnikai kisebbségek ellen, eltulajdonítanak és felszámolnak vállalkozásokat és természeti erőforrásokat, kifosztják a nyugdíjbiztosítási alapokat, takarékpénztárakat, betegsegélyzőket, és arányaiban állampolgáraink nagyobb hányadát zárják fegyházba és börtönbe, mint az oroszok, vagy a dél-afrikaiak. (Íme, a szabadság fáklyája, amint a világ többi országának éppen példát mutat.)
XX [47]
Egyszer megkérdeztem ifj. Arthur Schlesingert , a történészt, hogy – a nemek különbözőségétől eltekintve – hogyan osztaná két csoportra az emberiséget. Tíz másodpercig sem gondolkodott: „Gavallérokra és kerek fejűekre”– mondta. (Remek válasznak tartottam. Xantippe gavallér, én meg kerek fejű vagyok.) Odafordultam Saul Steinberghez, a grafikushoz: „Vannak írók, akikkel alig tudok két szót váltani. Mintha az egyikünk pedikűrös volna, a másik meg, mondjuk, ipari búvár. Mi lehet ennek az oka?” Steinberg így felelt: „A magyarázat egyszerű. A művészek két csoportba oszthatók, egyik sem előrébb való a másiknál. Az egyik csoport a való életre reagál. A másik csoport viszont művészetnek addigi történetére." (Jill meg én az első csoportba tartozunk, talán ezért is házasodtunk össze. És mindketten barbárok vagyunk, tudatlanok ahhoz, hogy művészetünk eddigi történetére reagáljunk.) Igen, és az imént fejeztem be William Styron rövid és hézagos beszámolóját az újabb depressziós rohamáról. Látható sötétség a könyv címe (és nem tudni, hogy van-e benne szó öngyilkossági kísérletről is, avagy nincs). A könyv elolvasása után kijelenthetem, hogy az öngyilkosságra hajlamos egyének is két csoportba sorolhatok. Styron csoportja az agy szerkezetét és vegyületeit okolja, az agyuk is inkább salátástálba illik. Az én csoportom az Univerzumot hibáztatja. (Mi nem szarakodunk.) És ezt a nézetemet nem úgy kínálom fel, mint egy további viccet („ Miért drágább a tejszín, mint a tej?”). Szilárd meggyőződésem, hogy mi, akik humoristák lettünk (függetlenül attól, hogy öngyilkos hajlamúak vagyunk-e, vagy sem), nyugodt lélekkel tekintjük piszkos tréfának az életet (a legtöbb ember persze nem tekinti annak), holott az élet a mindenség, vagy egyszer majd az lehet. [48]
Ami kell, kikeli kell, kikeli kell, kikeli kell, Teszem azt, titeli kaszt, titeli kaszt, titeli kaszt, Míg az ég, kiteli mell, kiteli mell, kiteli melj, Kinyuvaszt, tutira azt, tutira azt, tutira azt. [49]
(A nyár – 1990 nyara – hamarosan véget ér, és befejeződik ez a könyv is. Észre sem vesszük, és nyakunkon a karácsony. Bernard bátyám azt szokta mondani, hogy karácsony táján úgy érzi magát, mintha futballbelsővel csapkodnák a fejét.) Shakespeare Hamletje azon tépelődik, hogy mivel járna, ha kinyiffantaná magát egy puszta tőrrel (altatótabletták, automobil kipufogógáz és 357-es Magnum még nem állhatott a rendelkezésére). A továbbra is életben maradóknak okozott bánatot és zavart Hamlet nem veszi számba. Pedig hát, végül is ő nemcsak Horatio közeli barátja, és a kedves Ophelia is viszontszereti, de Dánia trónjának is ő a várományosa. (Eszembe jut egy valamivel frissebb trónlemondási ügy: VIII. Edward leköszönt Anglia trónusáról egy bandzsaszemű baltimore-i elvált asszony szerelméért. Nemrég egy vacsorán a vegyes társaság egyik tagja, Sidney Zion, szintén író, VIII. Edwarddal kapcsolatban kijelentette, hogy a világtörténelem eddigi menetéről a faszszopók tehetnek. Hogy mostanság némelyek milyen szókimondóak!) Amennyiben Hamlet abban reménykedett volna, hogy akkor is emlékeznek majd rá, ha ő már becsapta maga mögött a kaput (vagy helyette becsapta volna valaki), biztosan szóba hozta volna. Mark Twain (aki úgy írt, mintha szerette volna, ha később is emlékeznének rá) azt mondta, hogy a
hírneve talán azért él majd egy kicsivel tovább, mint a teste, mert hogy ő – moralizált. (Igaza is lett, a hírneve túlélte a testét.) Szerintem így is, úgy is moralizált volna. Az tűnt fel neki, hogy az összes régi írásmű, amely még Mark Twain idején is érdeklődésre tarthatott számot (valamilyen okból), szintén moralizált. A Biblia néven ismert antológia jut az ember eszébe. Vagy Arisztotelész (Kr. e. kb. 448380) Lüszisztratéja. Vagy Abraham Lincoln (1809-1865) Második Beiktatási Beszéde. Vagy Voltaire (1694-1778) Candide-ja. Vagy Joseph Conrad (1857-1924) regénye, A sötétség mélyén. Vagy Thorstein Veblen (1857-1929) műve, A henyélők osztályának elmélete. Vagy Edgar Lee Masterstól (1869-1950) A Spoon River-i holtak. Vagy Jonathan Swift (1667-1745) Gulliverje. Vagy Charlie Chaplin (1889-1977) Modern időkje. S a többi. (Íme, egy jó tanács, halhatatlanságra pályázó fiatal íróknak: „Tessék moralizálni.” És íme, egy figyelmeztetés is: „Ügyeljünk, hogy a hangunk ne bántsa az olvasót, és azért ne tűnjünk túl komolynak se.”) Miguel de Cervantes (1547-1616} Don Quijoté-ja eszembe jut, Cotton Mather (1663-1728) prédikációi viszont nem. Viragvasárnap című könyvemben írtam már a francia fasisztáról (és orvosról), Louis Ferdinand Céline-ről. Meglehet, hogy Céline tudatos és velejéig ocsmány erkölcstelenséggel próbált szert tenni némi kis halhatatlanságra. Egy ízben Saul Steinberggel beszélgettem Céline-ről. Meghökkentem rikácsoltam, hogy Céline mulatságos és bölcs és tehetséges író, remekműveket írhatott volna, ha műveiben nem fröcsög annyit a zsidók ellen – általában –, és, ha hiszik, ha nem – Anna Frank emlékén is élcelődik, egészen konkrétan. „Miért, miért, miért kellett neki bemocskolnia Anna Frank finom, ártatlan szellemét?” – kérdeztem. Steinberg jobb kezének mutatóujját a mellcsontomnak szegezte: „Céline azt akarta, hogy ő a te számodra maradjon emlékezetes.” (Steinberg talán egész New York legnagyobb koponyája. És talán ő a legszomorúbb New York-i. Nagyon, nagyon messze került az otthonától. Romániában született, 1914-ben. Szerinte ez a világ legjobb vicce: „Milyen az ír homoszexuális? Olyan férfi, aki a whiskynél jobban szere-ti a nőket.”) Engem nem érdekel, hogy emlékeznek-e majd rám a halálom után, vagy sem. (Ismertem egy tudományos kutatót a General Electricnél, volt neki egy Josephine nevezetű felesége. Ez a tudományos kutató egyszer ezt mondta, nekem: „Már miért kötnék én életbiztosítást? Ha meghalok, nem fogok aggódni, hogy mi lesz Josephine-nel. Egyáltalán nem is fogok aggódni. Ugyanis halott leszek.”) A Nagy Válság gyermeke vagyok (csakúgy, mint az unokáim). Nagy Válság idején minden állás kész csoda. Régen, a harmincas években, ha valaki kapott egy állást, hatalmas ünnepséget rendezett. Nagy sokára, éjfél felé akadt esetleg valaki, aki az állás mibenléte felől is tudakozódott. Az állás: állás, ezzel kész. Számomra a könyvek, vagy bármi egyéb megírása: csak egy állás. Amikor az aranytojást tojó tyúkocskáimat, a folyóiratokat a televízió kinyuvasztotta, iparcikkek hirdetéseit írtam, utána meg autókkal kereskedtem, utána meg feltaláltam egy társasjátékot, utána meg egy előkelő nevelőintézetben tanítottam az ütődött gazdag kölyköket s a többi. És közben nem gondoltam, hogy tartozom a világnak azzal, vagy magamnak, vagy bárkinek, vagy bárminek, hogy mihelyst módom lesz rá, újra folytatnom kell az írást. Az írás is csak egy állás volt, hopp, elveszítettem. Amikor a Nagy Válság gyermeke elveszítette az állását, az körülbelül olyan volt, mintha a levéltárcáját vagy a kapukulcsát vesztette volna el. Ment, és próbált szerezni egy másikat. (A Nagy Válság idején arra a kérdésre, hogy hol dolgozunk, az egyik tréfás válasz ez volt: „Én pucolom ki a madárszart a kakukkos órákból.” Íme, egy másik tréfás válasz: „Művirág-gyárban dolgozom. Havonta négyszázat szakítok le.”) A korombéliek, ha velem azonos társadalmi réteghez tartoznak, már mind nyugdíjasok, függetlenül attól, hogy mi volt a munkakörük. Ezért aztán fölösleges (és buta) dolog, hogy jó néhány kritikus [50]
[51]
megdorgál, amiért többé már nem vagyok az az ígéretes író, aki egykor voltam. Ha ezek a kritikusok nagy csalódásnak tartanak engem, nézzék csak meg, mit művelt Mozarttal, Shakespeare-rel, vagy Hemingway-jel a múló idő. Ahogy Apa. fölött elszálltak az évek (hetvenkét évesen halt meg), úgy lett egyre szórakozottabb. És az emberek elnézték neki. Azt hiszem, nekem is illenék megbocsátani. (Soha senkinek nem akartam rosszat, ahogy az apám sem.) A legvégén Apa engem gyakorlatilag Bozónak hívott. Bozó a kis drótszőrű foxink volt, gyerekkoromban. (A Bozó különben nem is az én kutyám volt, hanem Bernard bátyámé.) Apa elnézést kért tőlem, amiért lebozózott. Tíz perc múlva újra így hívott. Élete legutolsó három napján (nem voltam jelen) egy okmányt keresett. Minden fiókot kihúzkodott, minden szekrényt átkutatott. Nyilván fontos volt neki az az okmány, egyszersmind azonban titkos is volt. Senkinek nem volt hajlandó beszélni róla. Soha nem találta meg, és mi sem találtuk meg, soha. Nem fogjuk már megtudni, miféle okmány lehetett. (És nem felejtem el, mit mondott John Barrymore , a színész, mielőtt örökre lehunyta volna a szemét — legalábbis életrajzírója, Gene Fowler szerint — „Én vagyok Buffalo Bill törvénytelen gyermeke.”) [52]
XXI Sokan úgy tartják, hogy a humor (a tanárok poénkodását leszámítva) önvédelmi eszköz, és csupán a leginkább bántalmazott és legelnyomottabb kisebbségeknek szabadna alkalmazniuk. (Mark Twain a fehér koldus-csürhe tagjai közé sorolta magát.) Számukra nyilván nagyon furcsa, hogy én, az iskolázott, a középosztálybeli, a német származású, szünet nélkül tréfálkozom. Szerintük én ezzel az erővel akár a „Zúg a folyót” is énekelhetném, könnyekkel a szememben. (Egyszer Saul Steinberggel az orosz parasztokról beszélgettünk, a muzsikokról. Azt mondtam neki, hogy én is voltam muzsik. „Már hogy lehettél te valaha is muzsik?”' — kiáltotta. A nyaralóm kertjében, az úszómedence szélén üldögéltünk. „A háborúban három éven keresztül közlegényként szolgáltam” — feleltem.) New York kikötőváros, kapui tárva-nyitva. Mindenféle-fajta népek jönnek ide, a legkülönbözőbb szintű iskolázottsággal (mint az 1849-es kaliforniai aranyláz idején), hogy szerencsét próbáljanak, vagy elbukjanak. Itt az emberek elsősorban aprólékos fajtameghatározással mérik fel egymást, anélkül, hogy ezt nyíltan szavakba is foglalnák (kivéve, ha dühbe jönnek, vagy félnek). Így például amikor Peter Maasszal, az íróval társalgok, tudatában vagyok annak, hogy ő félig ír, félig holland. Amikor Kedikai Liptonnal csevegek (ő a Miss Scarlett az irodalmi „Találd ki a nevét” társasjáték dobozán), tudatában vagyok annak, hogy ő félig japán, félig ír. Amikor pedig a mostani legjobb barátommal, Sidney Offittal beszélek, tudatában vagyok annak, hogy Sidney zsidó. (Sidney előtt a legjobb barátom a százszázalékos ír Bernard V. O'Hare volt, de ő már csatlakozott a Láthatatlan Kórushoz.) Így azután az emberek németnek tartanak, és persze, az is vagyok. (Évekkel ezelőtt részt vettem egy bar micván, ahol Sidney Lumet, a filmrendező azt kérdezte tőlem, hogy holland vagyok-e vagy dán. Halkan, hogy csak a számról tudja leolvasni, ezt feleltem: „náci”. Lumet nevetett. Miután az első házasságom széthullott, egy valóban remek zsidó írónővel jártam. Egyszer meghallottam, amint azt mondja a barátnőjének a telefonba, hogy én úgy nézek ki, mint egy SS-katona.) Gyakran faggatnak, mi a véleményem a német újraegyesítésről. A válaszom: amit a német kultúrából szeretünk, azt többnyire különböző Németországoktól kaptuk. Amit alapos okkal gyűlölünk, azt az egységes Németországnak köszönhetjük. (A németországi németekkel kapcsolatban az a valóban félelmetes, hogy élvezettel harcolnak a többi fehér ember ellen. Amikor hadifogoly voltam, az egyik őrünk — akit az orosz fronton eltrafáltak — a Brit Birodalom haditetteit gúnyolta. „Ó, a prittek, meg az ő neeger háborúik” — mondogatta angolul. Ha életben van még, és értesült Grenadáról és Panamáról és Nicaraguáról, meg a többiről, akkor a mi neeger haborúinkon is gúnyolódhatna.) Ebben az országban az angolszászok az első világháború alatt (még meg sem születtem) olyan hevesen meggyűlöltek mindent, ami német, hogy a második világháború kezdetére gyakorlatilag egyetlen, németségére büszke intézmény (apámat is beleértve) sem működött. Az Egyesült Államokban a német-amerikaiak a legkevésbé különálló és — kulturális értelemben — a legteljesebben beolvadt fehér etnikum. (Önvédelemből asszimilálódtak ennyire, és mert gyötrődtek Vilmos császár, azután meg Hitler miatt. Ki az a Goethe? Ki az a Schiller? Casey Stengeltól vagy Dwight David Eisenhowertól tessék megkérdezni.) Minden negyedik amerikai polgár német származású, de ugyan melyik politikus tűnődik el azon, [53]
hogy hogyan szerezhetné meg a szavazataikat? (Részemről ez így rendben is van.) Csak azt az egyet sajnálom, hogy a lényegében német-amerikai szabadgondolkodó mozgalom is elsorvadt. Pedig sok milliónyi jó amerikai számára — akiknek az ősöreg, ember által gyártott maszlag nem válasz az élet nagy és megfejtetlen rejtélyeire – ez lehetett volna a kiterjesztett nagycsalád. Az első világháború előtt a szabadgondolkodó körök vidám összejöveteleket rendeztek, meg piknikeket, szerte az országban. „Rövid a lét ezen a Földön. Ha nem hiszünk Istenben, akkor vajon milyen cél szolgálatába kellene elszegődnünk?” — töprengtek. Az adott körülmények között egyetlen ilyen cél maradhatott a számukra: közösségeik szolgálata. Miért viselkedjünk rendesen (rendesen viselkedtek), ha egyszer biztosan tudjuk, hogy bennünket nem vár sem a mennyország, sem a pokol? Az erény önmagában hordozza jutalmát. Ha még ma is léteznének a Szabadgondolkodó Társulatok, akkor a Ráció és a Felvilágosodás magányos gyermekeinek nem kellene szinte kitépniük az agyukat — mintha a fejük csupán kivájt töklámpás volna —, miközben nekikeseredve lelki rokonok után kutakodnak. Azon tűnődtem, hogy kipárnázom e könyv Függelékét a dédapám szabadgondolkodásról szóló eszmefuttatásával. A dédapám, Clemens Vonnegut Indianapolisban élt e romlott és vérgőzös évszázad kezdetén. Nem volt egy szent ember. Vaskereskedése volt („Mindent megkap Vonnegutnál”), és nyugati stílusban végezte a meditációt, vagyis könyveket olvasott. A dolgozata éppoly evilági, mint Hippokratész Esküje, amely évezredek óta meghatározza a tisztességes orvosok magatartását. De azután elhelyeztem a szöveg néhány példányát a New York-i Városi Könyvtárban és a Kongresszusi Könyvtárban, maradjunk is ennyiben. Íme, véget ért (legnagyobb meglepetésemre) egy újabb könyv, amelyet nem más írt, hanem éppen én. (Amikor Cape Codon laktunk, megkértem egy ácsmestert, hogy biggyesszen egy kis szárnyépületet a házamhoz. Amikor egyedül elkészült vele, csodálatos dolgot mondott: „Hát ezt meg hogyan csináltam?”) Így megy végbe az Univerzum felvirágzása vagy elrohadása, a terjeszkedő fázisban. Ez az ácsmester nem azonos azzal a némettel, akiről az Előszóban esik szó, aki főbe lőtte magát. Az a német Ted Adler volt, a neve németül „sas", és az Egyesült Államokban született. Olaszországban a németek ellen harcolt. A legelső könyvemben, a az Utópia 14-ben (alig négy évtizeddel ezelőtt jelent meg, amikor még a tranzisztorok nem voltak tökéletesek, az embert fölöslegessé tevő készülékek pedig még hatalmas nagyok voltak és vákuumcsövek segítségével gondolkodtak), feltettem egy kérdést, amire manapság még nehezebb válaszolni. „Mire való az ember.” Az én feleletem ez: „Karbantartásra való.” A Hókuszpókuszban — ez az utolsó előtti könyvem – megállapítottam, hogy mindenki csak építene, de senki nem óhajt a karbantartással vesződni. Hát most azután itt labdázgatunk. Mindeközben talán segíthet az igazmondás, a tréfa és a zene. (A második legjobb nem disznó viccet maga a nagy komédiás, Rodney Dangerfield mesélte nekem. Együtt voltunk moziban. Dangerfieldnek volt egy dédnagybácsikája, aki a tisztaságáról volt nevezetes. A környezetében mindenki csak róla beszélt. Ez az öregember napjában hat, hét, nyolc, olykor tizenkét alkalommal is lezuhanyozott vagy megfürdött. Amikor pedig meghalt, az egész temetési menetnek át kellett mennie az autómosókon, útban a temető felé.) Eljött az idő, hogy újra ezt mondjam: „Auf Wiedersehen”. Amikor ezt mondom, kiváltképpen egyvalaki jár az eszemben (bár jól tudom, hogy az élet: két feketeség közötti rövid átmenet). Bernard V. O'Hare ez a valaki. Clemens Vonnegut, a dédapám, a szabadgondolkodásról írott dolgozatát egy Goethe-vers töredékével zárta. A verset maga fordította le németből. Nem tűnik rossz ötletnek, ha az ő példáját
követve szellemeskedem: Örök s mozdíthatatlan törvényeknek vetve alá mind befutjuk létünk köreit. Csak az embernek adatott meg, mi látszatra lehetetlen. Különbséget tesz, választ megítél; örökké teszi a pillanatot. Ő adhat egyedül jutalmat a jónak, bünteti a vétket, ment és gyógyít, használni befogja a tétova bolyongót.
[54]
Függelék
FIAM, MARK, SZERETTE VOLNA, HA AZ ALÁBBIAKAT IS ELMONDOM PHILADELPHIÁBAN, A PSZICHIÁTEREKNEK. A SZÖVEG EGYÉBKÉNT MARK ÚJRA KIADOTT KÖNYVÉNEK AZ UTÓSZAVA Az Expresszvonat a Paradicsomba című könyvben leírt események húsz évvel ezelőtt történtek. Néhány dolog azóta másként van. Nem számít már forradalmi gondolatnak, hogy az elmebetegséget jórészt biokémiai folyamatok okozzák. Olyannyira nem, hogy az szokatlan, ha valaki az elmebajt
csupán az elme bajának tekinti, Rég kiment a divatból az az elképzelés, hogy a felnőttek a gyermekkori csapások miatt szoktak később bezsongani, de mindez — kibeszéléssel, megértéssel — reménytkeltően gyógyítható. Pozitív ez a változás, de még semmi esetre sem a múlté a szégyen, a. vád és a bűntudat, amely továbbra is súlyosbítja az elmebetegek és családjuk szenvedéseit. A skizofrénia klinikai meghatározása is változáson ment át. A korábbi definíció hívei komoly zavarban voltak, ha a hozzám hasonlókat kellett diagnosztizálniuk. Az új szemlélet szerint az én esetem inkább a mániákus depresszió, mint a skizofrénia. körébe utalható. Nem voltam sokáig beteg, nem romlott az állapotom, így a kórképem nem illett a skizofrénia mai definíciójába. Nagy a kísértés, hogy az elnevezések módosulásait jelentéktelennek minősítsük, és hogy némileg felháborodjunk, amiért meg kellett írnom a, könyvemet ahhoz, hogy a szakemberek – definíciók dolgában — magukba szálljanak, és átírják a szabályzatot. De hát mindez valószínűleg szintén pozitív fejlemény. Azt jelenti, hogy kevesebb heveny idegösszeomlást fognak gyógyíthatatlan betegségnek nyilvánítani. És egyszer majd valaki kifejleszti azt a módszert, hogy egy sima vérvizsgálattal megllápítható lesz, kinek mi a. baja és milyen kezelésre volna szüksége Addig azonban leragadtunk a, címkézés-vitáknál, és a legjobb esetben is közvetett bizonyítékokkal közelítünk a hasznos tudáshoz, amelynek ismeretében embereken segíthetünk. Valószínűleg legalább egy tucat egyéb betegség áll a skizofréniának és a mániákus depressziónak nevezett nyavalyák hátterében. Amíg nincsenek pontos definícióink, minden elképzelhető, és szinte minden lehetséges. És mert megbízható adatok hiányában nagyszerűen tenyésznek a hipotézisek, az elmebaj maga lett a pokol a beteg és a család számára A könyvem írása idején úgy éreztem, hogy a nagy dózisú vitaminkezelés és a hagyományos terápiák előmozdították a gyógyulásomat. Azt reméltem tehát, hogy mindenki, akinél megállapították a skizofréniát, helyrejöhet, ha az orvosok nyitottabb szelleműek lesznek, és a betegeiket végre hajlandóak vitaminnal kezelni. Azóta találkoztam olyanokkal, akiknek szintén idegösszeomlásuk volt, és ugyanúgy helyrejöttek, mint én, de vitaminterápia nélkül. Viszont láttam egy csomó példát arra is, hogy a vitaminterápia semmit sem használt, egy csomó másik példát pedig, arra, hogy nehéz lett volna megállapítani, valójában mi is történt, és minek a hatására, mint a magam esetében. Továbbra is nagyon becsülöm a kezelőorvosaimat. Vitaminterápia ide vagy oda, jó orvosok voltak, a vitaminokról azt tartották, hogy ártani nem ártanak, és hátha mégis segítenek.. De ma már nem hiszek abban, hogy a felgyógyulásomban a vitaminok játszották a főszerepet. A könyvem szövegét nem változtattam meg, mert azt hiszem, hogy úgy kell maradnia mindennek, ahogy akkor megírtam. Továbbra is büszkén vállalom a könyvet, de ezt a félmondatot azért visszaszívnám: „Amint a vitaminok elvégezték a munkájukat...” És elhagynám a Függelékből azokat a bekezdéseket, amelyek a vitamin-kúrával kapcsolatos további tudnivalók lelőhelyeiről tájékoztatnak. Az élet jó volt hozzám, Sikeresen felvételiztem az orvosi egyetemre, és sikeresen megszereztem a diplomát. Mindvégig remekül éreztem magam. Gyakorló gyermekorvos lettem, és ezt a munkát is nagyon testhezállonak találom, sok örömet nyújt. Van két egészséges fiam, és még mindig szeretem a feleségem. Magam is meglepőnek tartom, milyen hevesen szurkolok a bostoniaknak. Sokszor gondolkodom a hatvanas éveken, megpróbálok rendes hippi lenni. Nincsenek illúzióim, nem teszek úgy, mintha tudnám, mi is történt velünk valójában, de azért egyet s mást nem árt leszögezni. Nem voltunk mi elvarázsolt különcök, magunkba forduló, siránkozó,virágok gyermekei”, nyápicok, akármit is állítsanak erről a korszakról a filmekben meg a televízióban. Az persze nem vitás, hogy túl fiatalok és tapasztalatlanok voltunk, és végső soron túl védtelenek a középkorú, idegbeteg próféták rossz tanácsaival szemben. A dolgok aztán félresiklottak, a kábítószer sok
áldozatot követelt, de a hippik rengeteg jót is tettek, mielőtt vakvágányra futottak volna. Bátrak, becsületesek és igazak voltak, és meg is fizettek érte. Biztos vagyok benne, hogy soha senki nem fogja megvizsgálni, de megkockáztatom, hogy az egykori hippik között is legalább annyi a rokkant és sérült lelkű, mint a vietnami veteránok soraiban. Mindent egybevetve, akkoriban kizökkent az idő. Sokszor elhangzott, hogy a felnőtteknek fogalmuk sem volt, hogyan tovább, és ránk, a valaha élt legjobb, legbátrabb, legokosabb gyermekekre hagyták, hogy rakjuk rendbe ezt az egészet. Megtettünk minden tőlünk telhetőt, és boldog vagyok, hogy én is hippi voltam. Megjegyzések Ha a Markhoz hasonlóan iskolázott, egészséges, és a vietnami háború időszakában sorköteles hippik ugyanolyan sérültek is, mint azok, akik harcoltak, akik a bőrüket és a becsületüket is vásárra vitték, a sebesüléseik akkor sem egyformák. Azt gondolnám, hogy a hippiken a legfájóbb sebet a szégyen ejtette, a tény, hogy társadalmi osztályuk (az én társadalmi osztályom) olyan mértékben bűntársa a kormányzatnak, hogy a jó családokból származó fiataloknak, ha nem akartak, nem kellett bevonulniuk (kevés kivételtől eltekintve). A magam részéről csupán egy arcra és személyiségre emlékszem, amelyet össze tudok kapcsolni a washingtoni vietnami veterán-emlékműre felvésett nevek valamelyikével. Az az arc és személyiség egy orvos fiáé volt. A fiú híresen nagy balfácán volt, a szülei pedig azt találták ki, hogy majd a hadseregben, a fegyelemtől megjön az esze. A fiú villámgyorsan újra hazatért, plasztikzsákjában örök vigyázzállásba merevedve. Egyetlen apát ismerek, aki Vietnamban vesztet-te el a fiát. Ez az apa egy jómódú krumplisgazda (akinek a teniszpályáján Sidney Offittal játszani szoktam). A krumplisgazdát és a fiát (őt nem ismertem) ugyanaz a hagyományos hazaszeretet fűtötte, amely a második világháború idején kerítette hatalmába a legtöbb amerikait. A második világháború alatt az amerikaiak gyakorlatilag osztályhelyzettől függetlenül és büszkén vállalták a legnagyobb kockázatot is, és a közteherviselésig egyenlő mértékű áldozatot hoztak. Úgy hitték, hogy egy fiatalember számára háború idején nemcsak kötelesség ölni vagy elesni a harcmezőn, hanem kiváltság is. Én is így hittem, és a második világháborút illetően igazam is volt. Az én szememben megbocsájthatatlan gyarlóságnak minősült volna, ha megkérem a szüleimet, hogy politikai összeköttetések révén járjanak ki a számomra valami kényelmes, a fronttól jó távoli beosztást. Lelkiismereti kérdést csináltam volna belőle, öngyilkos lettem volna. (A gyerekeim, ha később a tudomásukra jutott volna a protekciózás, ugyanúgy megbocsájthatatlanak tartották volna.) Mark ezt a második világháborús amerikai lelkiismeretet örökölte (ahogy O'Hare gyerekei, és még sokan, nagyon sokan). Ha tehát Mark nem akart részt venni a vietnami tébolyban, akkor a lelkiismeretét ki kellett irtania magából, vagy vissza kellett metszenie, és ez felettébb gyötrelmes lehetett. Mark — számtalan nemzedéktársához hasonlóan — hazátlan emberré vált, mert hazájának kormánya semmibe vette saját polgárainak alsóbb rétegeit, a vietnami népről mar nem is beszélve; kegyetlenül és herdálóan bánt el velük, és — már sokszor elmondtam — közben hátborzongatóan nevetségessé tette magát. Mark rosszul érezte magát ebben az országban, és megvolt rá az oka. Már nem számított sorkötelesnek, így nem a szolgálat, hanem a rendszer (olyan, mint volt) elől szökött, mert ez a rendszer szégyentelen nyíltsággal saját kasztjának faji, gazdasági és szellemi fölényét bástyázza körül. Mark tehát Kanadába költözött. Mindez benne van a könyvében. Ha megírná a folytatást (reménykedem benne, mert kitűnően ír), akkor elmondaná, hogy szépen felépült az idegösszeomlás
után, a Harvard orvosi karán végzett és ma már középkorú gyermekorvos és szaxofonos, van két saját gyermeke, és Boston egyik peremkerületében csoportterápiát folytat. (A Massachustettsi Állami Kórház nővérei legutóbb Markot választották a kemdvenc gyermekorvosuknak. A fiam egyik kis páciense az én elhunyt barátom, Bernard Malamud unokája.) Mark csupán egyetlenegy bűnt követett el a kormánya ellen. Abbie Hoffman és a vietnami nemzedék oly sok tagja szintén ebbe a bűnbe esett. Árulásuk fenségesen jeffersoni: tiszteletlenek voltak. A második világháborúlról szóló regényemnek ez volt az alcíme: „A gyermekek keresztes hadjárata” De az én háborúmban az amerikai hullák átlagéletkora huszonhat év volt. ami aligha gyermekkor. A vietnami háborúban az amerikai átlaghulla alig hat évvel fiatalabb volt. Az a négy, háború ellen tüntető ifjú is húszéves volt, akiket a Nemzeti Gárda emberei (egyenruhás vietnami katonaszökevények) 1970-ben, az Ohiói Kent Állami Egyetem előtt agyonlőttek. És mert a háború ellen leglátványosabban tüntetők nagyon fiatalok voltak — pedig számos Vietnamból hazatért veterán is akadt közöttük — ellenfeleik gyermeteg éretlenségnek minősítették mindazt, amiért szót emeltek. Azok a fiúk és lányok emberéleteket akartak megmenteni és anyagi javakat, de külsejük és viselkedésük (és a zenéjük, és a szex iránti elragadtatásuk és zavaruk) erre a felelősségteljes szerepre alkalmatlannak tüntette fel őket — bírálóik szemében. Ennek az előítéletnek egy novellavázlatban állítottam emléket. Címe: „A táncos bolond”. A novellát soha nem írtam meg, de a vázlatot beépítettem az egyik regényembe. „Egy Zog nevű lény repülő csészealjon megérkezik a Földre, hogy elmondja a Földlakóknak, hogyan lehet megakadályozni a háborúkat és gyógyítani a rákot. Ezt az információt Margo nevű szülőbolygójáról hozza, ahol ő és társai fingás és sztepptánc útján érintkeznek. Zog éjszaka ér földet Connecticutban. Mihelyst kiszáll a csészealjból, észrevesz egy lángoló házat. Berohan a házba, sztepptáncot jár és fingik, úgy figyelmezteti a háziakat a szörnyű veszélyre. A családfő egy golfütővel kiloccsantja Zog agyvelejét.” Ha Abbie Hoffman a fiam lett volna, elmondtam volna neki, hogy helyesen viselkedett a vietnami háború időszakában. És persze figyelmeztettem volna, hogy az életét teszi kockára a honfitársaiért. [55]
[56]
KAREL ČAPEK; AZ IRODALOMRÓL Elnézést kérek, amiért az irodalomtól távol eső dolgokkal kezdem, gyermekkorom emlékeivel. A városi fiú csodálatos lény, született kétkedő, az utca császára; hát csak természetes, hogy gőgösen méri végig a falusi tökfilkót, bugris földtúrót, mert hogy városon így nevezik a vidéki fiút. A vidéki fiú is mérhetetlen és jogos megvetéssel kezeli a városi gyereket. A vidéki fiú ugyanis a mezők és erdők fejedelme, mindent tud a lovakról, ismeri a legelők és rétek vadjait, képes rittyenteni az ostorral, és alattvalói közé tartozik a föld hátán élő összes értékes dolog, a fúzfavesszőtől a piros pipacsig. De azért a kisvárosi fiú se utolsó e kerek világ hatalmasai között, hiszen az ő bűvkörében tolonganak a legtöbben: ő az, aki közvetlen közelből lesheti meg az összes emberi hivatás fortélyait. Kisvárosban nőttem fel. Láttam otthon, mit csinál a doktor, a nagyapámnál pedig ellenőrizhettem a molnár és pék munkáját; mindkét foglalkozás remek és szórakoztató. A bácsikámnál a parasztgazda tevékenységét figyeltem meg; ha most belefognék, hogy mi mindent tanultam nála, soha nem érnék a végére. A szomszédunk mintákat pingált a falra, merthogy szobafestő volt; neki aztán rettentő érdekes a munkája.. Néha megengedte, hogy az edényeiben én keverjem a festéket, sőt egy alkalommal — majd szétvetett a büszkeség — én is csinálhattam egy mintát a festőhengerrel. Görbe lett, de különben egész rendesen sikerült. Soha nem fogom elfelejteni ezt a festőt, amint peckesen lépdelt fel s alá a
pallókon, füttyörészett, és képes volt a szivárvány minden színét a falra freccsenteni. A festékhengerével csodálatosan egyenes oszlopokat húzott, és olykor-olykor szabad kézzel is alkotott — mondjuk egy elképesztően gyönyörű, az állott máj színében pompázó rózsát, fel a mennyezetre, Ekkor csodálkoztam rá a festészetre, és nem is mertem megpróbálkozni vele soha, de azóta is szerelmese vagyok. És mindennap elmentem megnézni, hogyan teszi a dolgát a vendéglős, hogyan görgetik a hordókat, le a pincébe, hogyan ütik csapra a sört, miként eresztik le a hanzlit. Hallgattam az öreg szószátyárok bölcs meséit, néztem, amint a kezük fejével letörlik a habot a bajszukról. És mindennap benéztem a cipészhez, és némán figyeltem, hogyan hasítja a bőrt, hogyan lapítja el a kaptafán a kalapácsával, hogyan illeszti helyére a cipősarkat, és sorolhatnám a többi műveletet, mert a cipészhivatás nagyon finom és fortélyos szakma; aki még nem látta, hogyan alakul át a cipész kezében a bőr, az nem is tudhat róla semmit, még ha szattyánbőr csizmát vagy a mennyekben készült cipőt visel is a lábán. A másik szomszédunk verklis volt, és én felkerestem őt otthon is, és mondhatom, hogy meglepett, mert odahaza nem tekerte a hangszerét, hanem csak ült, és addig bámulta a szoba sarkát, amíg egészen zavarba jöttem. A gyászos képű sírköves kereszteket és furcsa, köpcös angyalkákat alkotott, egyre csak kopácsolt, naphosszat hallgatott, és én ott álltam mellette akár egy órán keresztül is, míg egy-egy pityergő kőangyalka vak szemét a véső elő nem varázsolta. És igent, igent, láttam a bognárt, szikrák záporoztak szét a szépséges lécekről, az udvarán mindenütt — Homérosz szavával — sietős kerék, s a kerék, mint tudjuk, maga a csoda. Kormos műhelyében tüsténkedett a kovács: ha néha megengedte, hogy én emelgessem a fújtatót, dagadt a mellem a boldogságtól, mert segíthettem neki, a fekete Küklopsznak, miközben izzó-veresre forrósította a vasrudat, és addig kalapálta, amíg a szikraeső el nem kezdett szakadni, és mikor feltette a lópatkót, égett csontszag terjengett, ám a ló a kovácsra emelte mindentudó tekintetét: „Rendben van, folytasd csak, nem csinálok galibát.” Tonka, a prostituált kicsit távolabb lakott, az ő foglalkozását nemigen értettem. Ha elhaladtam Tonka házikója mellett, valahogy gombócot éreztem a torkomban. Egyszer belestem az ablakán, de a szobája üres volt — csak a csíkos dunnákat láttam, és az ágy fölött némi szentelt barkát. És megnéztem, mit csinálnak a textilgyár tulajdonosai, figyeltem, amint sietősen keresztülvágnak az irodákon, a papírkosaraikból pedig kiszedtem a külföldi bélyegeket. És figyeltem a legényeket, gyűlt a dézsákba a jutakóc, és a takácsokat, amint titokzatos szerkezetű szövőszékeiken szorgoskodtak. Bementem a tűzforró jutaszárító kamrába, megperzselődtem a főzőüstök alá tüzet rakó fűtök közelében, megcsodáltam szívlapátjaikat, melyeket alig tudtam felemelni. Benéztem a henteshez, érdeklődve figyeltem, vajon levágja-e az ujját. És néztem, hogyan méricskél a boltos, elidőztem a bádogosnál, eljártam az ácsmesterhez, akinek az udvarán minden csattogott és zakatolva forgott. Voltam a szegényházban, megnéztem, mit kezdenek magukkal a nincstelenek. Péntekenként elkísértem őket a. hetivásárba, hogy megismerjem a kolduló szakma fogásait. Ma már nekem is van saját mesterségem, minden áldott nap ezzel foglalatoskodom. De még ha kiülnék is a munkámmal a tornácra, akkor sem hiszem, hogy egyetlenegy kisfiú is odajönne hozzám, megállna mellettem mezítláb, természetesen fél lábon — elvégre az egyik lába nagyujjával vakargatnia kell a másik lába ikráját —, és nézné a kezemet, figyelné, hogyan dolgozik az író. Nem azt mondom, hogy az író hivatása gyatra vagy fölösleges, de nem tartozik a lenyűgözően szép és érdekes mesterségek közé, a felhasznált anyag is elég furcsa — még szemügyre sem lehet venni. De szeretném, ha benne volna mindaz, amit valaha láttam: a kovács csengő-bongó kalapácsolása, a fütyürésző festő színei, a szabómester türelme, a kőfaragó óvatos pattintásai, a pék sürgölődése, a nincstelenek alázata, az ámuló gyermek elbűvölt szemében toronymagas emberek életereje és ügyessége.
Megjegyzések A Bernard bátyámhoz hasonlatos tudósok, vagyis akik alapkutatásokkal foglalkoznak, általában gyermektekintetűek, gyakran elámulnak, megdöbbennek. Bernard is, én is ilyenek vagyunk. A bátyám azonban annak az életerőnek és ügyességnek tartja fenn a bámulatát, amely létrehozta az Univerzumot. Itt ülök és gépelek, mégis tudom, hogy Bernard — aki kétszáz kilométernyire van tőlem, és három napja telefonon se beszéltünk egymással — az égzengésről töpreng. Bernard persze biztos lehet abban, hogy én meg az emberek gonoszságán tépelődök. De ha nyugati mintájú meditációt folytatok Čapek írásának segítségével, és nézem a nyomtatott oldalon a kicsiny fekete jeleket, a világ is megszűnik a számomra. Kölcsönveszem Čapek elméjét, és felüdülök a tisztaságától. Nem az én tudatomon, hanem a Čapekén átszűrve szemlélem a kisvárost, melyben nyoma, sincs gonoszságnak, akárhová is pillantok. Ezer köszönet a megnyugvásért. Mert nagy megnyugvás, ha időnként kilépünk a saját tudatunkból. A televízió és társai ellenére mindig szeretni fogják a könyvet azok, akik fáradságos munkával eljutottak oda, hogy könnyedén olvasnak. Most tettem le Alvin Kernan „Az irodalom halála” című művét (Yale University Press, 1990). A szerző tekintélyes professzor a Princeton Egyetemen, és értekezése címét nem viccnek szánta. Ezernyi tudományos bizonyítékot sorol elő, ezek mindegyike alátámasztja, hogy az irodalom éppoly élettelen, mint Tutankhamon fáraó. Lehet, hogy igaza is van, amennyiben az irodalomról mint tantárgyról beszélünk, amelynek oktatása pillanatnyilag nem vált ki politikai támadásokat valamelyik egyetemen. Csakhogy ritka az a műalkotás, talán még soha nem is született ilyen, amely mindjárt a tanulók épülésére készült. Ha a művész nem ripacs, egyetlen szándék vezérli az alkotása létrehozásakor, hogy mantra legyen az a könyv, vagy festmény, vagy szimfónia, s a többi, amellyel az egyes emberek beléphetnek a maguk önálló meditációs terébe. A meditáció szükségszerűen egyéni cselekvés. A kártevők kibic néven ismeretes változata az — akármilyen művelt és lenyűgöző is az illető —, aki faggat-ni akarja a meditáló személyt, hogy mit érez; vagy meg akarja mondani neki, hogy mit kell éreznie. Ha közömbös vagyok is a legtöbb irodalomkritikus iránt, a közöny kölcsönös. Noha — aktív író létemre — még szinte semmi használhatót nem találtam az irdalomkritikákban, nagyon ritkán fordul elő, hogy egy irodalomkritikusnak egyáltalán eszébe ötlene, mi lenne, ha megkérdezné azt az írót, hogy miért és hogyan csinálja, amit csinál. Számomra ez az egész olyan, mintha egy vegyészprofesszor büszke lenne arra, hogy jól letorkolta az oxigén nevezetű elemet. Igen, és bármi legyen is a tanórákon oktatott irodalom jövője, világszerte továbbra is milliók és milliók folytatják meditációikat, tökéletes belső harmóniában a könyveikkel. Legalább egy kis időre kilépnek saját fárasztó világukból. A kirándulásnak nem marad nyoma, emlékét nem őrzi zárthelyi dolgozat vagy valamely professzor úr igazolása az ellenőrzőben. BERNARD O'HARE ÍRÁSA A BARÁTSÁGUNKRÓL HATVANADIK SZÜLETÉSNAPOM ALKALMÁBÓL Amikor egy háború véget ér, a katonák, az életre-halálra cimborák hazudnak egymásnak. Azt állítják, hogy tartani fogják a kapcsolatot. Kurt és én azonban az igazat mondtuk, a háború óta minden igyekezetünk ellenére sem sikerült elkerülnünk egymást. Ez csakugyan így történt, pedig nincs a múltunkban semmi közös elem, kivéve. hogy mindketten túl
sokat dohányzunk és nagyjából azonos az életkorunk. Mindazt, ami mostanra mégis közös lett bennünk, szerencsétlen módon a háború hozta magával, szerencsésen pedig a régi és meghitt barátságunk. Kurttal akkor találkoztam előszór, amikor a hadsereg mindkettőnket az Alabamai Technikai Főiskolára, Auburnbe osztott be Ez a különleges katonai továbbképzési program sokáig menedéket nyújtott a második világháborús évek egyetemi előfelvételiseinek. De a programot idő előtt befejezettnek nyilvánították és bennünket a gyalogsághoz vezényeltek. Egyikünk sem konyított a térképekhez és egy helyben ülve is el tudtunk tévedni, hát beosztottak felderítőnek. Bőségesen elegendő ez a magyarázat a fogságba esésünkre. Amikor fogságba estünk, a németek azt mondták, hogy a mi számunkra „vége a háborúnak” és Drezdába vittek bennünket. Egy vágóhídon laktunk. A várost felperzselő személyekről azt hittük, hogy a barátaink. A tűzvész során derült ki, hogy Drezda legjobb épülete volt a szállásunk. A háború után visszamentünk Drezdába. Nem gondoltunk arra, hogy valóban ott is találjuk, vagy hogy egyáltalán felfedezhetjük a jeleit annak, hogy Drezda valóban létezett. Annak ellenére, hogy kiváló felderítői kiképzésben részesültünk, igenis megtaláltuk Drezdát, bár nem egészen olyan formában, ahogy tudatunk megőrizte az Ékszerdobozka emlékét. Kényelmetlen volt az első találkozás Drezdával, és kényelmetlen volt a második találkozás is. Általánosságoktól eltekintve mi a háborúról, vagy Drezdáról soha nem beszélünk. Valószínűleg azért nem. mert ha Kurt meg én együtt vagyunk, túl sokat nevetgélünk. Túl sokat nevetgéltünk akkor is, amikor visszatértünk Drezdába. Azt hiszem, hisztérikusan vihogtunk. Mindketten megállapítottuk, hogy továbbra is füstszag van, s a többi. Nem időztünk hosszasan. Oroszország is szerepelt az útitervünkben. Ott sem időztünk hosszasan. Néhány kritikus Kurt humorát fekete humornak nevezte el. Ezek a kritikusok nem tudják megkülönböztetni a fekete humort a húsvéthétfőtől. Nem tudják, hogy Kurt csupán azt írta le a könyveiben, ami az esztelen világ láttán az eszébe jutott, és hogy Drezdánál ezerszer nagyobb katasztrófa felé száguldunk, leszegett fejjel. És nem értik meg az ő üzenetét. Kurt azért fáradozik, hogy az országok kormányzatait inkább a Hegyi Beszéd-féle szellemiség vezérelje, ne pedig azoknak a papolása, akik Armaggeddon felé navigálják a világot. Annyi bizonyos, hogy nem Kurttal van a baj. És ha az ő gondolkodásmódja fekete humort terem, kár, hogy nem járványszerű a terjedése. Örülök, hogy Kurt és én nem haltunk meg ott. És vele újra visszamennék Drezdába. Boldog születésnapot, Kurt. Megjegyzések A következő fényképfelvétel 1945 májusának első napjaiban készült, és meg lehet rajta nézni, milyenek is voltunk mi, O'Hare és én, a második világháború végén, Európában. Először is nagyon éhesek. Egyfolytában nagyon éhesek voltunk, attól kezdve, hogy 1944 decemberében német fogságba estünk. O'Hare és én a kép jobb szélén vagyunk. O'Hare felrakja a lábát egy út menti padra. Ő is
különböző hadseregek egyenruháinak darabjait viseli, mint mi mindnyájan. Én a szekér végében üldögélek, a fejemet a hátsó deszkának támasztom. A képen látható emberek mind a drezdai tűzvész túlélői. A felvételt Tom Jones készítette. Jones alig negyvenöt évvel később eljött, hogy meghallgassa az előadásomat a washingtoni Nemzeti Repülési és Űrhajózási Múzeum konferenciáján. Az előadássorozat ezt a címet viselte: „A stratégiai bombázás létjogosultsága." Tom Jones fényképfelvételéről azt kell még elmondanom, hogy Németország termékeny dél-keleti vidékén készült, nem messze az akkori csehszlovák határtól. Őreink Drezda egyik külvárosából ide, a pusztaságba tereltek bennünket, aztán hirtelen köddé váltak. Ott maradtunk egyedül ezen a senkiföldjén; a. Vörös Hadsereg még egy hét múlva sem jutott el ide. Találtunk egy elhagyott lovas kocsit, korábban a Wehrmacht használta, ezt szépen birtokba vettük. A Kékszakállban leírtam azt a völgyet, amelyet az imént hagytunk magunk mögött. A táj úgy le van csupaszítva, mintha sáskajárás érte volna. A hozzánk hasonlóan kiszabadult hadifoglyok, elítéltek, őrültek, a koncentrációs táborok áldozatai, a volt rabszolgák és a fegyveres német katonák minden ehetőt felfaltak már. Mi, ott a szekéren, az amerikai hadsereget szeretnénk megtalálni, mert akkor végre jóllakhatnánk és hazamehetnénk. Az amerikai hadsereg egyébként az Elbától nyugatra van, vagyis nagyon messze.
© William Burns; courtesy of the photographer A fényképezőgépet, amellyel a fotó készült, Bill Burns szerezte, ő Kentuckyban él, nyugdíjas televízióigazgató. Bill Burns O'Hare mellett látható. a kép előterében. Ő is a padra teszi a lábát. A fényképezőgépet egy árokban találta, elhajigált náci érdemrendek és fegyverek és egyebek között. A gépben egy tekercs üres film is bennemaradt. A bakon, az amerikai zászlószerűség szomszédságában Dick Coyle ü1. Ő ma Ohióban gimnáziumi tanár és futballedző. A harmonikán Jim Donnini játszik, ma Floridában él, nyugdíjas építkezési vállalkozó. A lovas kocsi oldalára pingált amerikai csillagtól balra látható Dale Watson, fején a brit ejtőernyősök sapkája. A bak mögött Dick Crews éppen a szeme elé akarja tenni a kezét. Fogalmam sincs, mit csinál ma Watson és Crews, ezért azt sem állíthatom teljes bizonyossággal, hogy e nyolc
drezdai túlélő közül O'Hare halt meg elsőként. Bizonyossággal állíthatom azonban, hogy a volt Szovjetunió egyszerű tömegeinek bátorsága és áldozatai nélkül azon a távoli májusi napon mi sem fényképezkedhettünk volna. A legkeményebb csatákat ők vívták meg, a legtöbbet ők szenvedtek, és az irdatlan náci hadigépezet gerincét is ők roppantották meg. Itt lenne az ideje, hogy ezeknek az egyszerű embereknek emlékművet állítsanak valahol a mi országunkban, amelyik annyival szerencsésebb Oroszországnál. Az orosz ember a történelem folyamán csak két dolgot ismerhetett, az ínséget és a zsarnokságot. És íme, az éhínség ismét kopogtat náluk, fenyegeti őket is, gyermekeiket is. (Mellesleg, O'Hare nem jól tudja, hogyan találkoztunk össze. Amíg az Emlékkönyvbe szánt szövegét el nem olvastam, nem is hallottam arról az alabamai főiskoláról, ahol állítólag először láttuk meg egymást. Ő már nincs közöttünk, és halottat nem illik megszólni. De törhetném a fejemet, hogy ezenkívül volt-e egyéb tévedése.)
„A BOMBÁZÓ KALAUZA” részlet (Ismertető a német városok és települések gazdaságáról, 1944) Drezda (Szászország) É 51° 3' – K 13° 45' 960 km (640 000) Drezda Szászország fővárosa. Az Elba két partján fekszik, tengerszint feletti magassága mintegy száztíz méter. A bal parti városrészben van az Óváros (Altstadt), ez Drezda nagyobbik hányada. Itt találjuk a városmagot is, benne a kereskedelmi központot, lakónegyedeket, középületeket, némi ipart, főként a déli peremkerületekben. Az Újváros (Neustadt) a jobb parton terül el, külvárosaiban ipari és közigazgatási objektumokat találunk. Békeidőben Drezda iparát főleg a dohány-, csokoládé és cukrászati termékek előállítása jelentette. A városban sok finommechanikai tervező és gyártó cég van, ezek ma hadiipari cikkeket készítenek. A cégek zöme olyan apró, hogy egyenként nem is lehet őket felsorolni. Több fontos üzemben villanymotorokat, precíziós és optikai műszereket, valamint vegyszereket gyártanak. A régi fegyverraktárakban lévő lőszergyártó műhelyek az Újvárostól északra húzódnak, és nagy területen oszlanak el, a vasúti sínek mentén egészen Klotschéig; benyúlnak az ipari zónába; a repülőtértől a Drezdai Nagyrétig. A Nagyréten — ez egy széles, ligetes rónaság — jelentéseink szerint komoly mennyiségű lőszert tárolnak. Drezda fontos vasúti csomópont. Dél– és Kelet-Németország fővonalai Drezdán haladnak keresztül, csakúgy, mint a közvetlen Berlin-Prága – és a Berlin-Bécs-vonal, de számos mellékvonal innen vezet Lipcsébe és Szászország egyéb ipari körzeteibe. A folyami kikötő az elbai teherhajóforgalom jelentős központja. A várostól délnyugatra a Weisseritz völgyében találjuk Freital iparvárost (lásd: külön), és egy kisebb szénmezőt, amely Drezda fejlett könnyűiparát látja el energiával. Drezda közigazgatási határain kívül, az Elba északi partján, egészen Meissenig számos településen találunk ipart. Ezekkel külön foglalkozunk Radebeul és Coswig és Meissen címszó alatt. Megjegyzések Ez a szöveg egy útmutató kiadványból származik, melyet a brit és amerikai bombázók mindig a gép fedélzetén tartottak. A bombázó pilóta ebből önállóan is választhatott magának célpontot, amennyiben nappali vagy éjszakai bevetése nem járt volna sikerrel. Az idézettel csak szemléltetni kívántam, hogy Drezdában és környékén még a saját hírszerzésünk is alig talált szétbombázni valót. Az egész város felperzselése tehát nem utalható a hadművészet nagy eseményei körébe. A tűzvész vallási jellegű volt. Wagnert idézte. Színházi látványosságnak szánták, tehát eszerint is kell megítélniük.
AZ V. SZENT PIUS PÁPA ÁLTAL A TRIDENTI ZSINAT HATÁROZATA ALAPJÁN 1570-BEN BEVEZETETT HALOTTI MISE LATIN SZÖVEGÉNEK FORDÍTÁSA
[57]
Adj, Uram, örök nyugodalmat nekik, és az örök világosság fényeskedjék nekik. Téged, Isten, a Sionon dicséret illet, fogadalmi áldozatot mutassanak be Neked Jeruzsalemben. Hallgasd meg imámat, minden test Tehozzád térjen. Uram, könyörülj rajtunk. Adj, Uram, örök nyugodalmat nekik, és az örök világosság fényeskedjék nekik. A harag napja, az a nap izzó parázzsá oldja a világot Dávid és Szübilla tanúsága szerint. Mily reszketés lesz akkor, midőn eljő a Bíró hogy mindeneket szigorral ítéljen! Harsonák csodás hangja zendül a sírok régióin által s mindenkit a trón elé terel. Halál és természet elámul, midőn a Teremtés életre támad hogy feleljen ítélőjének. Írott könyv hozatik elő, amely mindent magában foglal, s amelyből a világ megítéltetik. Mikor tehát a Bíró leül, minden napvilágra jut, ami rejtve volt, semmi sem marad büntetlenül. Én nyomorult, mit mondjak majd ott, mily pártfogót kérhetek, ahol még az igaz sincs biztonságban a kárhozattól? Rettentő fenség királya, ki az üdvre rendelteket kegyelemből üdvözíted, vezess az üdvre, irgalom forrása! Emlékezzél, kegyes Jézus, én vagyok oka földi utadnak,
ne veszejts el azon a napon. Engem keresve rogytál le fáradtan, engem váltottál meg haláloddal a keresztfán, ennyi fáradozásod ne legyen hiában! Bosszúállás igaz Bírája, ajándékozz meg bocsánatoddal a számadás napja előtt. Felnyögök vádlott gyanánt, orcám vétkeimtől pirul, kíméld a könyörgőt, Istenem. Te, aki Mária Magdolnát feloldoztad, és meghallgattad a latrot, nekem is reményt adtál. Az én imáim nem méltók hozzád, de Te jóságodban tedd, hogy ne égjek el örök tűzben, A bárányok közt adj helyet nékem, és válassz el a kecskebakoktól, s jobbod felől állíts. Amidőn az elátkozottak kétségbeesnek és maró lángokra ítéltetnek, szólíts engem az áldottak közé. Meggörnyedve, térden kérlek, megtört szívem szinte hamuvá omolván: viseld majd végem gondját, Könnyes lesz az a nap amidőn a parázsból feltámad a bűnös ember az ítéletre. Ezért kíméld őt, Istenem: kegyelmes úr Jézus, adj nekik nyugodalmat. Ámen, Urunk Jézus Krisztus, dicsőség Királya, szabadítsd meg minden elhunyt hívő lelkét a pokol kínjaitól és a mély veremtől. Mentsd meg őket az oroszlán szájától, hogy a pokol el ne nyelje őket, hogy a sötétség mélyére ne zuhanjanak, hanem a Te zászlóvivőd, Szent Mihály vezesse őket a szent fényre, melyet egykor Ábrahámnak és magvának megígértél. Áldozatokat s dicsőítő imákat ajánlunk fel Néked, Urunk, fogadd el azokat a lelkekért, akikről ma megemlékezünk. Juttasd el őket a halálból az életre.
Szent, szent, szent a seregek Ura, Istene, telve van ég és föld az ó dicsőségével. Hozsanna a magasságban, Áldott, ki az Úr nevében jó. Hozsanna a magasságban. A harag napja, az a nap izzó parázzsá oldja a világot Dávid és Szübilla tanúsága szerint. Hallgasd meg imádságomat, minden test Tehozzád térjen. Irgalmas Jézus, aki elveszed a világ búnéit, adj nekik nyugodalmat. Isten Báránya, aki elveszed a világ bűneit, adj nekik örök nyugodalmat. Az örök világosság fényeskedjék nekik a Te szentjeid közt, Uram, mert könyörületes vagy Szabadíts meg, Uram, az örök haláltól ama szörnyű napon, amikor menny és föld megrendül, amidőn eljössz a világot tűzzel megítélni. Reszketés és félelem fog el, míg el nem jön a számadás napja és a haragé. Hallgasd meg imádságomat. Szabadíts meg, Uram, az örök haláltól ama napon, a harag és vész és nyomorúság napján Örök nyugodalmat adj nekik, Uram, és az örök világosság fényeskedjék nekik.
AZ ÁLTALAM 1985-BEN BEVEZETETT HALOTTI MISE
[58]
Adj nekik örök nyugodalmat, Mindenség, és fény ne háborgassa álmukat. A himnusz semmi Néked, ó repülő Kő, akár egy jóvá nem hagyott fogadalom az álombéli Jeruzsálemben. Mégis könyörgök: minden test tőled jött; idő, könyörulj rajtunk, Elemek, könyörüljetek rajtunk. Adj nekik örök nyugodalmat, Mindenség, és fény ne háborgassa álmukat. A harag napján, azon a napon izzó parázzsá oldjuk a világot fegyverzeteink tanúsága szerint, kiismerhetetlen istenek nevében. Ne reszkessenek a hamvak, bárha jó is holmi Bíró mindeneket szigorral ítélni! Harsonák csodás hangja ne zendüljön a sírok régióin által, hogy a hamvakat bármi trón elé terelje. Maradjanak a hamvak hamvak, idézzék bár őket riadtan egybegyúlni, mint életükben, holmi Trón vagy Bíró elé. Kell írott könyvet előhozni, amely mindent magában foglal, s amelyből a hamvakat megítélik? Mikor tehát holmi Bíró leül, és napvilágra jut, ami rejtve volt, vegye észbe, hogy semmi sem maradt büntetlenül. Halál és természet mondjon, amit akar, ha a hamvak hamvak maradnak, amidőn felelniük kellene holmi ítélőnek. Én nyomorult, mit mondjak majd ott? Mily pártfogót kérhetek, amikor még az igaz is elkárhozott a kiismerhetetlen istenek nevében vívott háborúkban?
Rettentő fenség szerkezete, forrása álomnak s ébrenlétnek, kín és kegy találomra adója, add meg nekem az álom ártatlanságát. Testekkel kockát játszó, te vagy oka földi utamnak, ne vess ismét kockát azon a napon. Vad és szerető fivérem megpróbált megváltani a keresztfán: ennyi fáradozás ne legyen hiában! Felnyögök vádlott gyanánt, orcám vétkeimtől pirul, kíméld a könyörgőt még egy ilyen ébrenléttől. Te, aki Mária Magdolnát se el nem ítélted, se fel nem oldoztad, sem a latrot a kereszten, nekem is reményt adtál. Az én imáimat ki sem hallja, de a Te örök közömbösséged biztosíték, hogy nem égek el holmi örök tűzben. A bárányok és a kecskebakok közt adj helyet nékem, semmit semmitől el ne válassz, hagyd összevegyült hamvainkat ott, ahova hulltak. Az a nap a komikus csalódás napja lesz, midőn a parázsból nem támad fel majd se bűnös férfi, se nő, se gyermek, hogy megítéltessenek. Bennetek bízom, hogy megkímélitek őket, ó Kövek, ó Idő, ó Elemek. Adjatok nekik nyugodalmat. Ámen. Ó Mindenség, rettentő fenség szerkezete, szabadítsd meg kivétel nélkül minden elhunyt lelkét a pokol kínjaitól és a mély veremtől. Mentsd meg őket az oroszlán szájától, hogy a pokol el ne nyelje őket, hogy csak a sötétség mélyére hulljanak, mely édes és nyugalmas. Ne vakítsd őket a fénnyel, amelyet Ábrahámnak és magvának ígértél. Áldozatokat s dicsőítő imákat, ó Mindenség, évezredek óta ajánlottunk fel Neked. Jutalmul légy továbbra is közömbös a halál utáni sorsa iránt ama lelkeknek, akikről ma megemlékezünk. Elég mulatság volt nekik az élet! Juttasd el őket a halálból az álomba.
Szent, szent, szent az Idő és az Elemek: telve van ég és föld a Te dicsőségeddel. Hozsanna a magasságban, megalázott és ámuló, aki megélte az életet. Hozsanna a magasságban. A harag napján, azon a napon izzó parázzsá oldjuk a világot fegyverzeteink tanúsága szerint, kiismerhetetlen istenek nevében. Így imádkozom hozzád, mert minden test hozzád tért. Irgalmas Idő, aki eltemeted a világ bűneit, adj nekik nyugodalmat. Irgalmas elemek, melyekből új világ épülhet, nedvdús kék-zöld és termékeny, adj nekik örök nyugodalmat. Az örök világosság ne háborgassa álmukat, ó Mindenség, mert Te könyörületes vagy. Szabadíts meg ó Mindenség az örök ébrenléttől ama szörnyű napon, amikor menny és föld megrendül, amidőn izzó parázzsá oldjuk a világot kiismerhetetlen istenek nevében. Reszketés és félelem fog el, míg el nem jön a számadás napja és a haragé. Hallgasd meg imádságomat. Szabadíts meg, ó Mindenség, az örök ébrenléttől ama napon, a harag és vesz és nyomorúság napján. Örök nyugodalmat adj nekik, Mindenség, és az örök világosság ne háborgassa ártalmatlan álmukat.
MISÉM SZÖVEGÉNEK ANGOLBOL LATINRA ÁTÜLTETETT VÁLTOZATA JOHN F. COLLINS FORDÍTÁSA Requiem aeternam dona eis, Munde, neve lux somnurn perturbet corum. Nihili vobis hymnus, Lapides volantes, nihili votum irritum in somnis in Jerusalem. Attamen oro: a te omnis caro venit. Chrone, eleison. Stoechia, elessate. Requiem aeternam dona eis, Munde, neve lux somnum perturbet corum. In die irae, in die ilia, solvemus saeclum in favilla, testimonio nostris telis, factis in bella in nominibus deorum ignorabilium. Ne favilla contremiscat, etsi aliquis Judex sit venturus, cuncta tamquam stricte discussurus.' Nulla tuba, mirum spargens sonum per sepulcra regionum, cogat favillam ante ullum Thronum. Favilla permaneat favilla, quamquam vocata cum terrore accedere, sicut in vita, ad. alquem Judicem vel Thronum. Liber scriptus proferendus est in quo totum continetur, unde favilla judicetur? Tunc, cum aliquis Judex sedebit et quidquid latet apparebit, is intelligat quod nii inultum remanserit. Mors et Natura dicant quidlibet, cum favilla ut favilla dormiat, jussa se excusare alicui Judici. Quid sum miser tunc dicturus? Quem patronum rogaturus, cum etiam justi sint damnati
bellis in nominibus deorum ignorabilium? Factura tremendae majestatis, dator somni vel vigiliae, tu fons fortuiti doloris vel pietatis, dona mihi somnum innocentem. Aleator carne, tu es causa meae viae: ne iterum jacias tolas in ilia die. Frater meus, qui temere me amavit, me redimere conatus est crucem passus: tantus labor non sit cassus. Ingemisco tamquam reus; culpa rubet vultus meus: supplicantem serva plure talis vigiliae. Qui nec Mariam et latronem in cruce damnavisti nec eis dimisisti, mihi quoque spem dedisti. Preces meae non sunt auditae, sed sublimi negligentia efficies ut perenni non cremer ullo igne. Inter oves locum mihi praesta atque haedos, nullos nullis separando, relinquendo nostram favillam ubi cadet permixtam. Ridiculosae frustrationis erit dics ilia sperantibus videre resurgentes ex favilla reos judicandos. Confutatis litigiosis, ridiculosae frustrationi addictis, numera me in delectatis. Ridiculosae frustrationis erit dics ilia qua resurget ex favilla judicandus — nec vir nec mulier nec natus-nemo reus. Vos confido eis parcere, Lapides, Tempus, Elementa,. Donate eis requiem. Amen. Munde, factura tremendae majestatis, libera animas omnium ad unum defunctorum de poenis inferni et de profundo lacu;
libera eas de ore leonis, ne absorbeat eas tartarus, ut plane cadant in obscurum tranquillum et suave. Noli caecare eas luce promissa in somnis Abrahae et semini ejus. Hostias et preces tibi, Munde, laudis obtulimus in milia annorurn. Dona nos tua, perpetua negligentia íatorum, quae sunt trans mortem, earum animarum quas hodie commemoramus. Vita satis erat ludiÍ Fac eas de morte transire ad somnum. Sanctum, sanctum, sanctum, Tempus, et Elementa: pleni sunt caeli et terra gloria vestra. Hosanna in excelsis. Humiliati et stupefacti ille et ilia, qui vitam experti sunt. Hosanna in excelsis. In die irae, in die ilia, solvemus saeclum in favilla, testimonio nostris telis, factis in bella in nominibus deorum ignorabilium. Sid ad te precor, a quo omnis caro venit. Pium Tempus, quod sepelis peccata mundi, dona eis requiem. Pia Elementa, a quibus novus aedificari potest mundus, humidus caeruleus fertilis, donate eis requiem sempiternam. Ne lux perpetua somnum perturbet corum, Munde, quia pius es. Libera me, Munde, de vigilia aeterna in iHa die tremenda quando caeli movendi sunt et terra, dum solvemus saeclum in favilla in nominibus deorum ignorabilium. Tremens factus sum ego, et timeo, dum discussio venerit atque ventura ira. Itaque oro. Libera me, Munde, de vigilia aeterna in ilia die irae, calamitatis, et miseriae. Requiem aeternam dona eis, Munde, neve lux perpetua somnum innocentem perturbet corum.
EDDIG MEG PUBLIKÁLATLAN SZÖVEG. AKKOR ÍRTAM, AMIKOR AZ ELMEGYÓGYINTÉZETBEN ÁPOLT VAGY KORÁBBAN ILYEN INTÉZMÉNYBEN KEZELT EMBEREK ELSŐRANGÚ VERSEIBŐL ES NOVELLÁIBÓL SZERKESZTETT ANTOLÓGIA KEFELEVONÁTÁT ELOLVASTAM Valaha szokás volt az irodai dolgozók körében, hogy ha kedvük szottyant rá, tréfás vagy egyenesen pimasz feliratokat helyeztek el a falon, az íróasztaluk közelében. Az ilyen feliratokat az úgynevezett „filléres áruk boltjában” meg is lehetett vásárolni. Az egyik feliratra ma is jól emlékszem: „Nem kell ahhoz őrültnek lenni, hogy valaki itt dolgozzon, de segít” Ezt az előregyártott tréfát első ízben talán az indianapolisi Vonnegut Vaskereskedés irodájában olvastam. Nyaranta ennél a cégnél dolgoztam, hogy fedezni tudjam a ruha-, benzin– és csajozási költségeimet. A bolt a családunk egy másik ágáé volt. Akkor, csakúgy, mint manapság, széles körben tartotta magát a felfogás, hogy a művészetekben feltűnően újat alkotók egészen biztosan bolondok. Épelméjű embernek hogy is jutna eszébe ennyire szokatlan dolog? Amikor az én apám még gyerek volt, rövid ideig mindenki azt hitte, hogy a tüdőbaj és a zsenialitás is összefügg egymással, merthogy oly sok híres művésznek volt tüdőbaja. A vérbaj kezdeti stádiumáról is azt gondolták, hogy segít. És a nemrég elhunyt E. B. White, a The Nem Yorker kiváló szerkesztője, maga is író, egyszer azt mondta nekem, hogy nem ismer egyetlen jelentékenyebb férfi írót sem, aki ne volna iszákos. És mintha bizony további bizonyításra szorulna, hogy a kreatív személy valamely betegség haszonélvezője, íme, itt ez a válogatás. Csupa remek alkotás, szerzőik mind elmebetegek voltak, vagy ma is azok, vagy azok voltak, míg meg nem haltak, csak éppen elkerülte őket a hírnév. Viszont az én számomra — aki bizony már elég régen benne vagyok az írószakmában — ez az antológia csupán két dolgot bizonyít. Egy: több jó írás keletkezik, mint amennyit ki tudunk adni és utána el is tudunk olvasni. Kettő: a kreatív emberek gondolatai azért térnek el a többség gondolataitól, mert az előbbiek az átlagos népességtől elütnek, vagy pedig az átlagtól elütőnek érzik magukat. Az elkülönítésnek csupán az egyik fajtája az elmegyógyintézet, de a különválasztás lehetőségei mindig is korlátlanok voltak, ma is azok. Tüdőbaj vagy vérbaj, fegyházbüntetés, tagság egy megvetett kisebbségben, vagy fajtában, vagy pártfrakcióban, vagy rút külső, vagy elfajzott személyiség éppoly remekül el tudnak valakit különíteni, mint egy csinos kis idegösszeomlás. Persze a feltűnő kreativitáshoz kevés, hogy kiválasztottak legyünk, vagy hogy annak érezzük magunkat. Tehetségre is szükség van, de az antológia összes szerzője tehetséges. Mindenféle diákközösségben volt alkalmam a regényírást oktatni. Az egyik véglet a Harvard Egyetem volt, a másik egy gyógypedagógiai magánképezde. Arra a következtetésre jutottam, hogy tetszőleges összetételű mintát alapul véve az írás tehetségével meg-áldott személyek százalékos átlaga szinte állandó. Ezért aztán nagyon meg lennék lepve, ha ez a százalékos átlag — mindig igen alacsony értékaz idegosztályokon jelentősen magasabb, vagy jelentősen alacsonyabb hányadot mutatna.
Szögezzük le: az ihlet forrása inkább a kiválasztottság — valódi vagy beképzelt, ez most mind-egy —, kevésbé valamely betegség. Azt viszont el tudom képzelni, hogy az elmebaj révén kiszemelt tehetséges emberek több örökérvényű műalkotást adtak a világnak, mint a más módon kiszemeltek. Ezt alátámasztja, hogy a többségből való kirekesztődést éppen az elmebeteg érzi a legriasztóbbnak és a legtartósabbnak. Mi pedig, a többség, a Magány Világbajnokaivá avatjuk őket. A példátlan (a példatárban nem szereplő) melléknevet mintha egyenesen a számukra teremtette volna a nyelv. Hadd idézzem Kris Kristoffersont, a költőt: „Szabadság az is, ha nincs már vesztenivalód.” Íme, a kiszemelt, és egyszersmind tehetséges személy előnye — egy mondatba sűrítve. Ha az embernek nincs mar vesztenivalója, akkor szabadon gondolhat bármit, mert a többség gondolatainak szajkózásából már semmilyen előnyre nem számíthat. Az eredetiség szülőanyja a Reménytelenség. Van az Eredetiségnek három szép leánya is, ők tehát a Reménytelenség unokái Sorrendben: Remény, Másik Iránti Hála, és Rendíthetetlen Önérzet.
A TRANSSYLVANIA EGYETEM ESPERESÉNEK KÜLDÖTT VÁLASZOM A TEMPLOMÁBAN ELHANGZOTT BESZÉDEM TÁRGYÁBAN Kedves Paul H. Jones Esperes Úr! Közös barátunk, Ollie másolatban eljuttatta nekem Esperes Úr Ollie-hoz írott levelét, amelyet rögtön az én beszédemet követően vetett papírra. Negyedik generációs német-amerikai vagyok, vallási ügyekben kétkedő („szabadgondolkodó”). Alapjában véve puritán szemléletű őseimhez hasonlóan azt vallom, hogy Isten mind ez ideig megismerhetetlen, ennélfogva szolgálhatatlan maradt. Ebből következően az egyén legmagasabb rendű szolgálata csakis közösségének szolgálata lehet, hiszen közösségünk igényei a legnyilvánvalóbbak. Úgy gondolom, hogy a. „kockacukor-vagy-pálca-módszer" lejáratta az erényes magatartást. Ilyen módszer, ha nagy valószínűséggel lehetetlen jutalmakat és büntetéseket helyezünk kilátásba, a nagy valószínűséggel lehetetlen túlvilági életben. (Egyébiránt VIII. Henrik korában a pénzhamisítókat. büntetésből nyilvános helyen elevenen megfőzték.) Az amerikai idegenek tömegei számára a beszélgetés hasznos kiindulópontja lehet a Biblia, hiszen oly sokan vagyunk, akik legalább valamicskét már ismerünk belőle. A Bibliának az a járulékos előnye is megvan, hogy a szerzők között minimum két lángelmét találunk, Mózest és Krisztust. Számomra különösen Jézus jelentett sokat, mert ő is észrevette, amit én sem tudok nem észrevenni, hogy az élet rettenetesen nehéz, ezert a legtöbb ember vesztes, vagy annak érzi magát, következésképp a legtöbb ember számára igen lényeges képesség — már persze, ha méltóságunknak legalább a foszlányaira igényt formálunk — a legyőzöttel szembeni nagyvonalúság. Krisztus ezt tanította meg nekem onnan fentről, a keresztről, függetlenül attól, hogy Isten volt-e, vagy sem. És nem ő volt az első, sem az utolsó emberi lény, aki ugyanerre tanított — iszonyú haláltusája közepette is. Ami pedig a formális kereszténység tanításait illeti. szívvel-lélekkel vevő vagyok rá. A saját szemével is meggyőződhetett róla, hogy magam is éppen ezt gyakoroltam, és ezt tettem — fizetség nélkül — itt, New York-Alsón, a Szent János-székesegyházban, valamint a Szent Kelementemplomban. A Szent Kelemen-beli prédikációm szövegét a Virágvasárnap című könyvem végén lehet megtalálni, és elolvasható benne a Lavina Lyon temetésén elmondott, ugyanilyen értelmű beszédem is. Azokat a miséket azonban nem tudom elviselni, amelyek arról szólnak. hogy a Jézus istenségébe vetett hit: a győzelem útja. Szívélyes üdvözlettel:
Kurt Vonnegut
Willia Burns; courtesy of the photographer
JEGYZETEK [1] [2] [3]
[4] [5] [6] [7] [8] [9]
Április 3. tehát az „Írók Napja” lehetne (A Szerző lábjegyzete). Massachussetts Institute of Technology (Bostoni Műegyetem). (A ford.) Minden amerikai által jól ismert történet hőse, melynek. szerzője, Washington Irving (1783-1859), az amerikai novellairodalom „atyja”. A novellában Rip a felesége elől menekül. A hegyekben – álomital hatására – húsz évet átalszik.Felébred, hazatér, de már egy ismeretlen új világot talál. (A ford.) Vas István fordítása. Arany János fordítása. Szabó Lőrinc fordítása. Maecenas, Bp., 1991. Fordította: Kappanyos András. Donald Barthelme: 1931-1989
Nelson Algren: 1909-1981 [10] Erskine Caldwell: 1903-1987. [11] Afrikai vadásznapló; Szász Imre fordítása. [12] A Nagy Kétszívű Folyón; Réz Ádám fordítása. [13] Harriet Beecher-Stowe (1811-1896; a Tamás bátya kunyhója szerzője. (A ford.) [14] Marlene Dietrich sajnos már nem él (1904-1992). (A ford.) [15] American Civil Liberties Union. [16] National Rifle Association, NRA. [17] Tótfalusi István fordítása. [18] Pl. Oscar Hammersteiné (1895-1960), aki az Ol' Man River, vagy Richard Rodgersé (1902-1979), aki az Oklahoma! szerzője. (A ford.) [19] Arany János fordítása. [20] Károli Gáspár fordítása. [21] MIT, Massachusetts Institute of Technology. (A ford.) [22] Angol írónő, 1797-1851. Főműve: Frankenstein, avagy a modern Prometheusz (1811). Magyarul: Frankenstein. Kozmosz, 1977; Göncz Árpád fordítása. (A ford.) [23] Tkp. William Henry Pratt (1887-1969). Ő volt az amerikai Frankenstein-filmek főszereplője az 1930-as években. (A ford.) [24] A Yale Egyetemen a II. világháború előtt létrejött titkos társaság, amely fontos szerepet játszott a CIA jogelődjének (OSS) a munkájában. (A ford.) [25] Elwyn Brooks White (1899-1985) amerikai esszéíró, újságíró, kritikus; a The New Yorker főmunkatársa. (A ford.) [26] Edna St. Vincent Millay (1892 – 1950) amerikai költőnő, 1923-ban Pulitzer-díjat is kapott. (A ford.)
[27] [28] [29] [30] [31] [32]
(Old Faithful) Gejzír a Yellowstone Parkban. Minden 65. percben nyolcvan méter magas vízoszlopot lövell. (A ford.) William F. Buckley (1925-) szélsőjobboldali nacionalista politikus. (A ford.) Magyarul a Maecenas Könyvkiadónál jelent meg, 1994-ben. Fordította: Molnár István. Magyarul: Második édenkert. Új Vénusz, 1993. Fordította: Uram Tamás. Ifj. Walter Leland Cronkite (1916-) amerikai téves személyiség. (A ford.)
1890-ben alakult hazafias szervezet, melynek csak az lehet a tagja, akinek egyenesági őse a függetlenségi háborúban (1765-88) harcolt. (A ford.) [33] It Can't Happen Here (1935); Ez nálunk lehetetlen (1936); Fordította: Bálint György. [34] A szekta a 17. század elején Angliában született. Sokan keltek át Amerikába, ahol William Penn 1682-ben megalapította a kvékerek gyarmatát, Pennsylvaniát. A kvékerek szertartásai teljes csendben zajlanak. A hívek belső megvilagosodásra várnak, arra, hogy a Szentlélek megszólítsa és megérintse őket. A kvékerek híresek arról, hogy a béke, a türelem, az egyszerűség és társadalmi igazság: alapvető érték a számukra; ezért meglepő, ha egy kvéker katonáskodik. (A ford.) [35] E vallás hívei szerint mindenki üdvözül, ezért elvetik a Pokol eszméjét és az örök bűnhődés tételét. Elvetik a Szentháromság, sót, Krisztus szentségét is. Univerzalizmusuk arra is kiterjed, hogy a nem keresztény egyházakat is egyenrangúnak fogadják el. (A ford.) [36] Jerry L. Falwell (1933-). Az USA-ban hatalmas televíziós és rádiós népszerűségnek örvendő baptista prédikátor. (A ford.) [37] Ralph Lauren (1939-) híres New York-i divattervező; a „szafári”-fazonnal robbant be a nagy kreátorok világába. (A ford.) [38] Kossuth, 1972. Fordította: Vajda Gábor. [39] Az eredetiben: Ferris-wheel. (A ford.) [40] Az egykori Szovjetunió politikai okokból – 1988-ig – nem csatlakozott a nemzetközi szerzői jogi egyezményekhez. (A ford.) [41] Magyarul: Börtöntöltelék; Európa, 1983. Fordította: Borbás Mária. [42] Four Roses: egy amerikai bourbon-whisky. (A ford.) [43] Magyarul nem jelent meg. (A ford.) [44] Tótfalusi István fordítása. [45] Koroknay István fordítása. [46] Xantippe: Szókratész zsémbességéről nevezetes felesége. (A ford.) [47] Ifj. Arthur Schlesinger (1917-). Az Amerikai Irodalmi és Művészeti Akadémia elnöke, többszörös Pulitzer-díjas; J. F. Kennedy személyes tanácsadója volt. (A ford.) [48] Európa, 1993. Fordította: Kiss Zsuzsa. [49] Tótfalusi István fordítása. [50] E kötetből – különböző válogatásokban – néhány vers magyarul is megjelent. (Gergely Agnes fordítása.) Masters „az amerikaiak Villonja". (A ford.) [51] Cotton Mather, a salemi boszorkányper (1692) egyik negatív főszereplője, kora híres puritán szónoka, polihisztor. (A ford.) [52] John Barrymore (1882-1942); kora leghíresebb amerikai Shakespeare-színésze, klasszicizáló Hamlet-alakításai révén vált világhírűvé. (A ford.) [53] Casey Stengel a Brooklyn Dodgers, a Boston Braves, majd a Nem York Yankees futballcsapatának vezetője volt. (A ford.) [54] Tótfalusi István fordítása.
[55] [56] [57] [58]
Az ötös számú vágóhídról van szó. Bajnokok reggelije, Maecenas, 1988; Békés András fordítása. Tótfalusi István fordítása. Tótfalusi István fordítása.
TARTALOM Előszó I II III III V VI VII VIII IX X XI XII XIII XIV XV XVI XVII XVIII XIX XX XXI Függelék JEGYZETEK