Kurt Vonnegut - A Repülő macska

Kurt Vonnegut A REPÜLŐ MACSKA TIZENNÉGY KIADATLAN NOVELLA A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Kurt Vonnegut: Look at the Birdie. Unpublished Short Fiction Delacorte Press, New York, 2009 This translation is published by arrangement with Delacorte Press, an imprint of The Random House Publishing Group, a division of Random House, Inc. Copyright © 2009 by The Kurt Vonnegut, Jr. Trust Foreword © 2009 by Sidney Offit Author photograph © 1994 by Rosemary Carroll Fordította: Szántó György Tibor Borítóterv: Bibor Gábor A borítón látható grafika Biborné Veres Dorottya munkája

Jelen mű teljes mértékben a képzelet szüleménye, kivéve Kurt Vonnegut Walter Millerhez írott levelét. A szerző fantáziájának gyümölcse az összes név, figura, hely, kitalált vagy csakugyan megtörtént esemény. Merő véletlen, ha valamely holt vagy eleven személy, ügylet, cég, eset vagy helyszín hasonlít a könyvben szereplőkre. A gyűjtemény tartalma csupán minimális mértékben tér el Kurt Vonnegut eredeti szövegétől. A gépelési hibákat és apróbb tárgyi tévedéseket kijavítottuk. Delacorte Press

Teli a szám üveggolyóval

Elősző Midőn elolvastam Kurt Vonnegut kiadatlan írásainak gyűjteményét, eszembe jutottak személyiségének ellentmondásai. Az irodalomtörténetben alig akad példa, hogy egy szerző munkáiban ily mértékben összevegyítse mindazt, ami mulatságosan emberi, vagy éppen tragikusan gyarló. Erős a gyanúm, hogy még ritkább, ha valakiben van annyi becsület, hogy mindkettőt önmaga leleplezésével példázza. Barátságunk éveiben, habár jól tudtam, hogy lelki kínok gyötörhetik, Kurt ugyanolyan lendületesen viaskodott a maga démonaival, mint ahogy teniszeztünk, pingpongoztunk, ellógtunk a délutáni mozielőadásokra, bejártuk a várost, bélszínt lakmároztunk és a francia konyha remekeit, megnéztük a tévében a meccseket, és két ízben is a Madison Square Garden díszpáholyában szurkoltunk a hazai kosarasoknak. Kurt az ő jellegzetes, szelíd, de maró humorával vett részt a családi összejöveteleken, írószövetségi rendezvényeken, vagy a szokásos fecsegő-vigyorgó szeánszainkon, ahol ott ült Morley Safer és Don Farber, George Plimpton és Dan Wake-field, Walter Miller és Truman Capote, Kevin Buckley és Betty Friedan. Aligha túlzás azt állítani, hogy a Kurttal eltöltött idő mindnyájunk számára hatalmas ajándék, függetlenül attól, hogy a beszélgetések mennyire voltak mélyenszántóak. Sokszor azon kaptuk magunkat, hogy mi is az ő saját botorságaival és a világgal kapcsolatos mulatságos fenntartásait utánozzuk. Barátaival szemben nagyvonalú volt, bőkezűen juttatott meleg humorából és lelkes támogatásából. Az íróóriás ezenkívül olykor betekintést is engedett legbensőbb titkaiba. Iróniával figyelte az embereket. Gyakran elképesztő meglátásokkal rukkolt elő, mert a létezés erkölcsi összefüggéseinek komplexitását szerette volna megvilágítani. Egy alkalommal a temetőből sétáltunk hazafelé. Az elhunyt egész életét az irodalomkritikának szentelte, soha nem ment férjhez, nem szült gyermeket. Kurt egyszer csak megszólalt: – Se gyerek. Se könyv. Barát se sok. – Nem is próbálta leplezni őszinte fájdalmát. Aztán hozzátette: – Alighanem értette a dolgát.

Kurt nyolcvanadik születésnapját ünnepeltük. Felszólalt John Leonard, a The New York Times könyvkritikai rovatának egykori szerkesztője. Azt fejtegette, milyen az, ha Kurt munkáit úgy olvassuk, hogy közben személyesen is ismerjük őt. – Vonnegut, amennyiben épp nem depressziós, mindig mulatságos, akárcsak Abe Lincoln vagy Mark Twain – jegyezte meg. – Hátborzongató ez a dzsiu-dzsicu, úgy megrendít, hogy iparkodunk is jól bepiálni. Ez a kötet szintén Vonnegut akrobatamutatványaival nyit. Gyorsan kitárul Kurt cirkuszának bejárata. Odabent vár a gonosz és a jó, valóság és képzelet, könnyek és kacagás. Az első történet címe: Meghalló. E varázslatos szerkentyű tüstént beszédbe elegyedik a magányosokkal, tanácsot ad, gyógymódot kínál. Csakhogy – és itt van a gond ezzel a csodaszerrel – a találékony gondolatolvasó dobozka nem teketóriázik, gyorsan feltárja a lélek leggyötrőbb kínjainak okát. Aki végighallgatja, fájdalmasan elviselhetetlennek érzi az életét. A történet nem csupán a pszichiátria veszélyeiről szól, arról, hogy megárthat, ha túl sokat tudunk meg önmagunkról. Arra is figyelmeztet, hogy keserves lelki következményekkel jár, ha harapunk a mindentudás almájából.

És bár jól emlékszem, hogy rövid ideig Kurt is kapott pszichoterápiás kezelést, és méltányolta e tudomány eredményeit, jelen írásokban mégis fel-felbukkannak a pszichoterápia gyakorlatával kapcsolatos aggályai. A címadó novella elején a narrátor a bárban üldögél, és egy olyan személyről beszél, akit utál. Egy fekete angóragyapjú öltönyös, fekete madzagnyakkendős férfi ezt mondja neki: – Hadd segítsek magának. Csak hogy tisztán lássa a dolgot. [...] Magának egy gyilkossági szakember megfontolt és körültekintő segítségére lenne szüksége... A bizarr elbeszélés úgy végződik, mint egy régi vágású O'Henry-történet. A meglepő befejezés azt kívánja az olvasótól, hogy tegye félre a kételyeit. És ugyan ki tudna ellenállni ennek a mágikus erejű mesemondónak? Egyik tébolyult szereplője például kijelenti, hogy „a paranoid személy a létező leglogikusabb okokból, alaposan megfontoltan őrül meg, mert a világ pont olyan, amilyen". Nem, ez már nem csupán dzsiu-dzsicu. Ez harcművészet. Kurt szójátékai és szellemének gyémántragyogása, szomorkásán is mindig humoros elmélkedései meg-megakasztják az események folyamát. Példa erre a Pelk. A betűszó egyszerre cím és téma. Jelentése: piszokul el lett kúrva. A töprengő és olykor gunyoros narrátor határozza meg így a fogalmat. Majd pedig azt kellene belátnunk, hogy különlegesen hasznos és érdekes szóval van dolgunk, amely pontosan fejezi ki, hogy végzetünket korántsem mindig rosszindulat idézi elő, hanem inkább valamely hatalmas és komplikált intézmény véletlenszerű adminisztrációs ballépései. Kurt képes egyetlen, nem túl hosszú mondatban érzékeltetni, milyen az időjárás szülővárosában, Indianapolisban, ahol a Tükörterem című novella játszódik. A mondat első része alapján kellemes, őszi fuvallatokra számíthatnánk, de a mérleg váratlanul átbillen. Szinte látjuk, halljuk, érezzük a csúf zimankót. „Az őszi szelet már a kemény tél eszméje foglalkoztatta, közben koromból és papírdarabkákból csokrokat kötött, a használtautó-telep felett a műanyag propellerekkel pedig ezt mondatta: frrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr: Összesen huszonnyolc darab r. Vonnegut jóvoltából ez az egyszerű hang mindent, de mindent elmond arról az őszről. Néhány történetnek nem hepiend a vége. Ilyen a Kedves kicsike emberkék. Viszont ízelítőt kapunk a majdani regényírói termésből. Idegen bolygóról vendégek érkeznek hozzánk, de nem a szokásos, jól megtermett űrlények, hanem egy csapat tüneményes, apró, rovarszerű fickó. Űrhajójuk formája és mérete pont olyan és akkora, mint egy papírvágó késé. Kiderül, hogy kocog a foguk a rémülettől. Lowell Swift, a linóleumkereskedő összebarátkozik velük. De vigyázat! Az űrvándo-rok nem csekély szerepet játszanak Swift roskadozó házasságának teljes felbomlásában. Szerepük egyszerre szívet tépően fájdalmas és kiszámíthatatlan. Kiszámíthatatlan! Illetve, háthát. Tulajdonképpen lett volna rá okom, hogy gyanút fogjak. Itt van például a szereplő, a neve: Swift. Meg a kés üreges nyele. Odabent nyüzsögnek az érzékeny lelkű liliputi figurák. *** Megkérdeztem Kurtot, mit tartott a legfontosabb mozzanatnak, mikor az Iowai Egyetem végzőseinek az írómesterség fortélyait oktatta, csakúgy mint a Columbia és a Harward Egyetemen. Ezt felelte: – A fejlődést. Minden egyes jelenetnek, minden egyes párbeszédnek előrébb kell vinnie a cselekményt. Ezután, ha mód nyílik rá, következhet a meglepő befejezés. A meglepetés mint írói eszköz szintén Vonnegut nézeteinek ellentmondásosságát fejezi ki. A cselekmény kibontakozik, de jő a befejezés, a meglepetés nagyot csavarint a történet menetén, ezáltal ölt formát a mondanivaló.

Kurt Vonnegut novelláit illetően nem igazán szerencsés a megjelölés: „kiadatlan". Nagyon is elképzelhető, hogy ezek a szövegek azért nem jelentek meg nyomtatásban, mert Vonnegut valamely okból elégedetlen volt velük. Kurt rendszerint megírt egy oldalt, majd összetépte, újraírta, és azt is átdolgozta. Fia, Mark, vagy az irodalmi ügynökök, továbbá a kiadói szerkesztők is tanúsíthatják. És bár úgy tűnhet, hogy Kurt stílusa fesztelen, szinte spontán, mestere volt a szakmájának. A tökéletesség volt a mércéje, akár egy szó, akár egy mondat, akár a teljes történet vonatkozásában. Jól emlékszem, hogy Bridgehamptonban, majd a Keleti Negyvennyolcadik utcai lakás dolgozószobájában a szemétkosár mindig megtelt összegyűrt papírgombócaival. Kurt a legpontosabban akkor fejtette ki, hogy a maga részéről mit tart a regényírás legfontosabb törvényének, amikor kijelentette: – Úgy kell gazdálkodnunk egy számunkra tökéletesen idegen ember szabad idejével, hogy az illető ne érezze elpazarolt időnek. Kurt Vonnegut számára az írás egyfajta szellemi küldetésnek minősült. Történeteit, még a legviccesebbeket is, erkölcsi és politikai felháborodása ihlette. Képzelőerejének káprázatos dimenzióit és tehetségét többi novellája már régen igazolta. A második világháborút követően, az ötvenes években, de még a következő évtized elején is, ellátta történetekkel a népszerű, fényes papírra nyomott, ún. „ragyogó" magazinokat. Egyre népesebb családjáról is gondoskodnia kellett. A Saturday Evening Post, a Collier's, a Cosmopolitan és az Argosy rendszeresen publikálta novelláit. Amikor a Bagombo SnuffBox (A hamvaskék sárkány) című antológiában összegyűjtött írásai megjelentek, nem is mulasztotta el, hogy emlékeztesse olvasóit, mennyire elégedett volt, amidőn ezek a lapok közölték munkáit. így írt a kötet bevezetésében: „...kitűnő társaságba csöppentem. Hemingway az Esquire-né\ volt. E Scott Fitzgerald a The Saturday Evening Postmk dolgozott, William Faulkner a Collier'snél, John Steinbeck pedig a The Woman's Home Companion (Asszonyok otthoni társa) című lapnál!"

Hemingway! Fitzgerald! Faulkner! Steinbeck! Vonnegut! Ezek a magazinok már régen elenyésztek, de irodalmi örökségük túlélte pusztulásukat. Az írók szép jövedelemre tettek szert, a szavak vagy sorok száma alapján fizették honoráriumukat. Olvasók százai, ezrei, sőt milliói így ismerkedtek meg velük. Jelen válogatás mintha ama letűnt idők szórakoztató irodalmára emlékeztetne. Oly könnyed, oly áttételmentes minden szöveg, hogy az elbeszélő technika szinte már túlontúl is egyszerűnek tűnhet, de csupán addig, míg fel nem fedezzük, mit is akar közölni velünk az író. A novellák: Kurt Vonnegut megannyi csodalámpása. A Meghalló kíméletlenül elénk tárja ugyan az emberi viselkedés rejtélyeit és furcsaságait, de a humor és megbocsátás sajátos megvilágításba helyezi őket. Vérbeli Vonnegut-írások kerültek felszínre. Azt bizonyítják, hogy e jellegzetes hang ma is eleven, hogy témáinak érvénye a legkevésbé sem mulandó. Ez a könyv mindnyájunk számára ajándék. Ajándék a barátoknak, ajándék olvasóinak, akiknek ünnep, ha találkozhatnak a dzsiu-dzsicu harcművész Kurt Vonnegut humorával és tanításaival. [1]

Sidney Offi t

Kurt Vonnegut levele Walter J. Millernek Pf. 37 Alplaus, N. Y. 1951. február 11. Kedves Miller! Meglehet, hogy kissé zavaros lesz az, amit írok, mégis szeretnék hozzáfűzni valamit a legutóbbi levelemhez. Arról, hogy mi fán terem az iskola. Zenei, festészeti, költészeti, irodalmi. Az első világháború után pár évig a Chicagói Egyetem antropológiai tanszékének hallgatója voltam. Egy Slotkin nevű ragyogó elméjű, idegbajos oktató felkeltette érdeklődésemet az iskola mint jelenség iránt. (Rögtön elmagyarázom, miről is van szó.) Úgy döntöttem, hogy disszertációban dolgozom fel a témát. Összeírtam vagy negyven oldalt. Főleg a párizsi kubista iskolára koncentráltam. A tanszék azonban arra kért, hogy válasszak inkább olyan tárgyat, amelynek több köze van magához az antropológiához. Elég határozottan azt javasolták – Slotkin nem nyilatkozott –, hogy ássam bele magam az 1894. esztendő indián szellemtáncainak kérdéskörébe. Rövidesen elfogyott a pénzem, és beléptem a General Electrichez. Szellemtáncvonalon soha nem jutottam túl a jegyzetelgetés fázisán (noha piszok érdekes a szakterület). De továbbra sem hagyott nyugodni Slotkin tétele, hogy az iskolák mennyire fontosak. Ma úgy látom, ez Önre is vonatkozik, csakúgy mint rám, vagy Knoxra, McQuade-re és mindazokra, akiknek irodalmi ténykedése különösen foglalkoztat bennünket. Slotkin tézise így foglalható össze: ha valaki nagyot alkotott valamely művészeti ágban, az soha nem teljesen az ő érdeme. Nem volt ugyanis egyedül, mikor alkotott. Hozzá hasonlóan gondolkodó csoport tagjaként emelkedett ki közülük. Az elmélet remekül ráillik a kubistákra, de Slotkin nem ragadt le ennél a példánál. Rengeteg bizonyítékot sorakoztatott fel Goethe, Thoreau, Hemingway és tengernyi más művész munkásságával kapcsolatban. Lehet, hogy mindez persze nem egészen fedi a valóságot, de annyi igazság azért van benne, hogy érdekesnek találjam, és talán hasznosnak is. Slotkin szerint az iskola adja meg az egyénnek azt a fantasztikus bátorságot, ami ahhoz szükséges, hogy valaki rászánja magát kultúrkincsünk gazdagítására. Az iskolától kapja a lelkesítő erőt, bajtársi biztatást, a sok kiváló elme összes tudását és – lehet, hogy talán ez a legfontosabb – a magabiztos öntörvényűséget. (Meglehetősen szubjektív módon foglalom össze mindazt, amit Slotkin négy évvel ezelőtt tanított. így azt is mondhatjuk, hogy fentiek egy Vonnegut nevezetű Slotkin-származék állításai.) Ami pedig az öntörvényűséget illeti: meg vagyok győződve, hogy a művészetek terén frászkarikát sem ér az, aki folyton nyájasan megértő, aki egyszerre látja az érme mindkét oldalát, és aki mindenkinek mindent megbocsát. Slotkin még azt is mondja, hogy nincs művész, aki ne tartozna valamely iskolához. Jóhoz vagy rosszhoz. Odatartozik, akár akarja, akár nem. Nem tudom, Ön melyik iskolához sorolható. Az én iskolámnak három tagja van. Littauer & Wilkenson, az ügynökeim, továbbá Burger. Más tag nincs. Mivel további iskoláktól is támogatásra lenne szükségem, számukra írok minőségi bulvármagazinhablatyot. Immár ötödik hete szabadúszó vagyok. Egy románcocskát újra átdolgoztam, így kerekedett ki belőle egy kicsi kis regényke, és írtam két ötezer szavas novellát. Valamelyiket csak megveszik.

Valószínűleg. Ma vasárnap van. Adódik a kérdés: mihez kezdjek holnap? Már tudom is a választ. Azt is tudom, hogy rossz válasz. Igyekszem kedvében járni az L & W cégnek, Burgernek, és Isten segítségével a Metro-Goldwin-Mayernak. Természetesen az ellenkezőjét is tehetném. Kedvében járhatnék a magazinoknak, az Atlanticnek, a Harpersnek vagy a The New Yorkernek. Ennek érdekében olyasmit kellene produkálnom, ami valaki más stílusára és modorára emlékeztet. Talán képes is lennék rá. Hangsúlyozom: talán. Annyi a teendőm, hogy beiratkozzak a tucatnyi tíz, vagy húsz, vagy harminc éve alakult iskola valamelyikébe. A hatás elsősorban azon múlik, hogy hiteles-e a hamisítvány. És az is nyilvánvaló, hogy ha valakinek az irományát közli az Atlantic, vagy a Harpers, vagy a The New Yorker, akkor Isten bizony, az illetőnek mindjárt írónak is kell lennie, hiszen mindenki ezt állítja róla. És mindez semmi ezeknek a lapoknak a szép, kövér summáihoz képest. Ha pedig valami nagyobb kihívás foglalkoztatna, még inkább ragaszkodni fogok a pénzkereséshez. Nos tehát, a fentiek tükrében hol is lehetne engem elhelyezni? Gondolom, a New York állambeli Alplausban. Közben azt szeretném, ha valami módon feléledne bennem a tűz, és a magabiztosság, és az eredetiség, és a friss előítéletek. Slotkin szerint mindezeket a csoport teremti meg. Messiást találni nem túl nehéz, de olyan csoportra lelni, amelyik megalkotja a Messiást, hát ez bizony kemény munka, és jó darabig eltart. Ha ez az ügyködés elvezetne valahová (de ne Párizsba, mondja Tennessee Williams), szeretnék belevágni. Akár a jobb karomat odaadnám, ha ettől belém költözne a lelkesedés. Isten a tudója, téma bőven akad, sokkal több is, mint korábban, ebben biztos vagyok. Ön nem teszi a dolgát, én sem teszem a dolgom, és szerintem senki sem teszi a dolgát. Amennyiben Slotkinnak igaza van, a barátságnak mint intézménynek a halála a művészetek megújulásának is véget vet. Jelen levél gyatra bölcselkedés, merő önsajnálat. Viszont olyan levél, amilyeneket írók szoktak irkálni. És mivel kiléptem a General Electrictől, vagy író lettem, vagy egy nulla. Őszinte híve,

Hol volt, hol nem volt.. B0X37 Alplaus.N.Y. February 11,1981 Dear Miller: Thought, rather fuzzily, about something I want to add to my recent letter to you. It's this business about the school: school of palnting, school of poetry, school of music, school of wrting. For a oouple of years after the War I was a graduate student in the Anthropology Department at the Unlversity of Chicago. At the instigation of a bright and neurotic instructor named Slotkin, I got interested in the notion of the school (I'm going to explain what I mean in a minute), and decided to do a thesis on the subject. I did about 40 page of the thing, based on the Cubist School in Parts, and then got told by the faculty that I’d better pick something more strictly anthropological. They suggested rather firmly (with Slotkin abstaining) that I interest myself in the Indian Ghost Dance of 1894. Shortly thereafter I ran out of money and signed on with G-E, and I never did get past the note-taking stage on the Ghost Danoe business (albelt damn intersetting). But Slotkin's notion of the importanoe of the school studk with me, and it now seems pertinent to you, me, Knox, McQuade, and anybody else whose literary fortunes we take a personal interest in. What Slotkin said was this: no man who achieved greatness in the arts operated by himself; he was top man in a group of like-minded individuals. This works out fine for the cubists, and Slotkin had plenty of good evidence for its applying to Goethe, Thoreau, Hemingway, and just about anybody you care toname. If this isn't 100% true, ifs true enough to be interesting and maybe helpful The school gives a man, Slotkin said, the fantastic amount of guts it takes to add to culture. It gives him morale, esprit de corps, the resouroes of many brains, and-maybe most important-onesidedness with assurance. (My reporting what Slotkin said four years ago is pretty subjective-so

let's say Vonnegut, a Slotkin derivative, is saying this.) About this one-sidedness: I’m convinced that no one can amount to a damn in the arts if he becomes sweetly reasonable, seeing all sides of a picture, forgiving all sins. Slotkin also said a person in the arts can't help but belong to somé schoot-good or bad. I don't know what school you belong to. My school is presently comprised of Littauer & Wilkenson (my agents), and Burger, and nobody else. For want of support from any other quarter, I write for them-high grade, slick bombast. I’ve been on my own for five weeks now. I’ve rewritten a novelette, and turned out a short-short and a oouple of 8,000-worders. Some of them will sell, probably. This is Sunday, and the question arises, wha’ll I start tomorrow? I already know what the answer is. I also know it's the wrong answer. I’ll start something to please L&W, Inc., and Burger, and, please, God, MGM. The obvious alternative is, of course, something to please the Atlantic, Harpers, or the New Yorker. To do this would be to turn out something after the fashion of somebody-or-other, and I might be able to do it. I say might. It amounts to signing on with any of a dozen schools born ten, twenty, thirty years ago. The kicks are based largely on having passed off a creditable counterfeit. And, of course, if you appear in the Atlantic or Harpers or the New Yorker, by God you must be a writer, because everybody says so. This is poor competition for the fat checks from the slicks. For want of anything more tempting, I’ll stick with money. So, having said that much, where am I? In Alplaus, New York. I guess, wishing I could pick up some fire and confidence and originality and fresh prejudices from somewhere. As Slotkin said, these things are group products. It isn't a question of finding a Messiah, but of a group’s creating one-and it's hard work, and takes a while. If this sort of thing is going on somewhere (not in Parts, says Tennessee Williams), I’d love to get in on it. I’d give my right arm to be enthusiastic. God knows there's plenty to write about-more now than ever before, certainly. You're defaulting, I’m defaulting, everyone's defaulting, seems to me. If Slotkin's right, maybe the death of the institution of friendship is the death of innovation in the arts. This letter is sententious crap, shot full of self-pity. But it's the kind of letter writers seem to write; and since I quit G-H, if I’m not a writer then I’m nothing.

Yours truly,

April

Meghalló A Nyarat álmában lepte meg a halál. Az Ősz, ez a halk szavú végrehajtó, jól lelakatolt minden életet. Majd csak a Tavasz nyitja fel a zárat. Ellen Bowers kicsiny házának konyhájában nem talált kivetnivalót eme szomorkás, édesbús hasonlatban. Korán volt még ezen a keddi napon. Ellen reggelit készített a férjének, Henrynek, aki a vékonyka fal mögött a hideg zuhany alatt zihálva tipegett-topogott, közben csapkodta magára a vizet. Az apró, szőke és értelmes Ellen harmincas éveinek elején járt. Lompos köntösében is fürgén mozgott, fölösleges dolgokkal nem vacakolt. Történhetett szinte bármi, minden körülmények között szerette az életet. De ezen a reggelen oly túlcsorduló érzelmekkel imádta, mintha a templom orgonájának hatalmas záróakkordja lüktetne a lelkében. Mert ezen a reggelen azt mondogatta magában, hogy a férje mindent egybevéve jó ember, de rövidesen még gazdag is lesz, és híres. Nem vágyott nagy vagyonra, nem is igen ábrándozott róla. Olcsó holmijainak is tudott örülni, gondolatban sem szárnyalt a csillagos egekbe. Most épp az ősz foglalkoztatta, ez ráadásul nem is került egy centjébe sem. Henry egyszerűen nem az a pénzcsináló fajta. Ezt a tényt el is fogadták. A férfi is elégedetten élt. Bádogos volt, barkácsolgatott, megjavította, ami elromlott. Az anyagok és szerkezetek a keze alá simultak, szinte varázslatosan bánt velük. De csupán apró csodákra tellett tőle a munkahelyén, az Akkusztikult Rt.-nél, ahol laborasszisztensként dolgozott. A cég hallókészülékeket gyártott. Főnökei megbecsülték, de ez a keresetén nem látszott. Ellent és Henryt mindez nem aggasztotta, neheztelés nélkül belenyugodtak, hogy már az is kész csoda, ha egyáltalán fizetnek a pepecselgetésért, sőt megtiszteltetés, szinte már luxus. Ha ez van, hát ez van. Nem is igen morfondíroztak rajta. Persze lehet, hogy ez csak a látszat, tűnődött Ellen. A konyhaasztalon kicsiny bádogdoboz hevert, drót állt ki belőle, a drót végén a fülhallgató hallókészülékre hasonlított. A teremtés csodája. Modern csoda, de attól még éppoly lenyűgöző, mint a Niagara vagy a Szfinx. Az eszközt Henry ebédidejében fabrikálta, és csak az előző este állított haza vele. Mielőtt lefeküdtek volna, Ellen úgy érezte, nevet kell adnia a doboznak. Olyan nevet, amely ötvözi a bizalmas barát és a ház hű ebének tulajdonságait. Meghalló. Ez lett a neve. Henry, ez a magas, tagbaszakadt férfiú általában félénken viselkedett, akár egy erdőlakó. – Mi az – tudakolta most is óvatosan –, amit a világon minden ember meg szeretne kapni, ami fontosabb még az ételnél is? – Akkor mutatta meg először Meghallót a feleségének. De aztán mintha Henry hirtelen megváltozott volna. Szinte megvadult, mind harsányabban faggatózott. – Na, mi az a valami? – A boldogság. Ugye, Henry? – Boldogság. Persze hogy a boldogság! De mi a boldogság kulcsai – A hit. És a biztonság. Ugye, Henry? Meg az egészség. Nem igaz, drágám? – Ha mégy az utcán, látod az idegenek szemén, hogy nagyon vágyódnak valamire. Akármerre néznek, szemükben ott ez a vágy. – Szabad a gazda, Henry. Feladom. – Ellen nem tudta, hogy mire vágyódnak oly nagyon az idegenek. – Arra, hogy valaki meghallgassa őket. Aki csakugyan megértő. Hát erre vágynak. És most itt van. – Állával a Meghalló irányába bökött. Reggeli után Ellen gyors mozdulattal becsúsztatta Meghalló füldugóját a fülébe, és hátat fordított az

ablaknak. A fémdobozkát hálóinge belső részére tűzte, a vezetéket pedig a hajával takarta el. Igen lágy dobolást, susogást hallott, és mintha egy szúnyog is zümmögött volna a háttérben. Ellen öntudatosan megreszelte a torkát, noha nem állt szándékában, hogy fennhangon is megszólaljon. Csak gondolatban üdvözölte Meghallót. – Meghalló! Igazán nagyszerű meglepetést szereztél. – Nálad jobban senkire sem férne rá egy jó kis pihenés, Ellen – búgta Meghalló. Hangja fémesen kongott és vékony volt, mint mikor egy gyerek fésűre szorított selyempapíron keresztül beszél. – Rengeteget szenvedtél és tűrtél. Épp ideje, hogy valami csekély örömben is részed legyen végre. – Nonono! – legyintett gondolatban Ellen. – Nem szenvedtem, és nem is tűrtem túl sokat. Sőt voltaképpen egész jól megvagyok. – Ez csak a felszín. Olyan rengeteget nélkülöztél. –Ó, szerintem nem... – Csak nyugodtan! – vágott közbe Meghalló. – Pontosan értelek. És különben is, mindez abszolúte köztünk marad. És nagyon is hasznos, ha időnként felszínre kerülnek ezek az ügyek. Egészséges. Tetű kis kuckóban laksz, alig fértek el. A lelked mélyén megvisel ez téged, és ezt te is jól tudod, szegény gyermekem. És az is minden asszonyt bánt egy kissé, ha látja, hogy a férje nem szereti őt eléggé, hogy nem vágyik semmi többre. Fogalma sincs neki, milyen bátran tűrsz, hogy úgy teszel, mintha minden rendben volna, hogy mindig vidáman... – Nem, erről szó sincs... – Ellen erőtlenül tiltakozott. – Szegény gyermekem, épp jókor érkezett a hajó. Jobb későn, mint soha. – De komolyan, engem mindez soha nem zavart – vitatkozott gondolatban Ellen. – Henry éppenséggel még boldogabb is, mert beéri az osztályrészével. Ha pedig a férj boldog, akkor a feleség és a gyermekei is azok. – Akár így, akár úgy, minden nőnek időnként eszébe jut, hogy férjének szeretetét azon mérje le, mire akarja vinni – vágott vissza Meghalló. – Ó, mennyire megérdemled ezt a csupor aranyat. Lejárt az ábrándozások kora. – Ugyan már! – Én melletted állok – súgta kedvesen Meghalló. Henry becsörtetett a konyhába, közben egy érdes törülközővel fényes rózsaszínűre dörzsölte durván faragott ábrázatát. Másnap reggelre is az új Henry maradt, az előrevivő, a vállalkozó, aki saját nadrágtartógumijával röpíti föl magát a csillagos égbe. – Tisztelt uraim! – szavalta szívélyesen Henry. – Ezúton tájékoztatom önöket, hogy mához tizennégy napra az Akkusztikult Rt.-nél betöltött állásomat felmondom, tekintettel arra, hogy saját üzleti és kutatási érdekeimmel szeretnék foglalkozni. Szívélyes üdvözlettel... Medvemancsaival átnyalábolta Ellent, és előre-hátra ringatta. – Hohó! Most aztán rajtakaptalak! Az új barátoddal diskurálgatsz, ugyebár? Ellen elvörösödött, és gyorsan kikapcsolta Meghallót. – Hátborzongató, Henry. És irtó rémisztő. Kihallgatja a gondolataimat, és válaszol rájuk. – Erről beszélek. Hogy többé senki sem marad magára. –Tisztára varázslat! – A világmindenség minden porcikája varázslatos – szónokolta Henry. – Kérdezd meg Einsteint, egyből igazolja majd. Én csupán megfejtettem egy titkot, amely egész idáig arra várt, hogy megfejtsék. Véletlenül jöttem rá a nyitjára. A legtöbb felfedezés a véletlen műve. És most kinek lett szerencséje? Hát Henry Bowersnek. Ellen összecsapta a kezét. – Ó, Henry! Erről egyszer majd filmet is forgatnak. – És az oroszok majd azzal jönnek, hogy ők előbb találták fel. – Henry felkacagott. – Annyi baj

legyen! Nagyvonalú leszek. Megosztom velük a piacot. Beérem avval a néhány hitvány milliárdocskával, amit idehaza keresek. – Az ám! – Ellen öröme nem ismert határt. Már pergett is képzeletében a film. Az ő híres-neves férjéről szólt. A színész, aki Henryt alakította, szakasztott úgy nézett ki, mint Ábrahám Lincoln. És bámulta e tömérdek jóság tiszta szívű osztogatóját. Nem valami elegáns. Dudorászik, bütykölgeti az aprócska mikrofont. Abban reménykedik, hogy ez a kicsiny tárgy képes az emberi fül legparányibb rezdülését is észlelni. Amott, a háttérben, a többi munkás kártyázik, közben ugratják a férjét, amiért ebédidőben is dolgozik. Majd látta, hogy a filmvásznon Henry a saját fülébe illeszti a mikrofont. A drótját egy erősítőbe köti, az erősítő kábelét pedig hangfalba. Ellen bámult és bámult, midőn először hangzott fel a világon Meghalló suttogó hangja. – Ezen a helyen nem viszed semmire, Henry – mondta Meghalló kezdetleges mintapéldánya. – Az Akkusztikult Rt.-nél csak az jut előre, barátom, aki sündörög, és süketéi, mint a vízfolyás. Minden egyes napon béremelést kap valaki azért, ami valójában a te eredményed. Kapj a fejedhez! Tízszerte okosabb vagy, mint bárki ebben a laborban. Hát van igazság? Henry kihúzta a hangfalból a kábelt, és inkább egy füldugót csatlakoztatott az erősítőre. A mikrofont beépítette egy hallókészülékbe, amely felhangosította a legkisebb zörejt, a leghalkabb neszt is. És íme, Henry remegő ujjai között ott ült Meghalló, mindenki legbizalmasabb barátja, készen arra, hogy piacra dobják. – Komolyan gondoltam – dörögte az új Henry. – Milliárdok. Simán. Ha az Egyesült Államokban minden férfi, nő és gyerek vásárol egy Meghallót, akkor Meghallónként hat dollár a nyereség. – Bárcsak tudnánk, hogy voltaképpen kié ez a hang! Úgy értem, adódik a kérdés – vetette közbe Ellen. Furcsa rosszullét kerülgette. Henry azonban csak legyintett. Nem is válaszolt, asztalhoz ült, hogy egyen. Teli szájjal szólalt meg: – Szerintem az a dolog nyitja, hogy az agy meg a fül össze vannak kötődve. Bőven van rá idő, míg erre is rájövünk. Most inkább az a lényeg, hogy Meghalló elárassza a piacot. És hogy végre éljünk, ne csupán vegetáljunk. – De hát az a hang... Szóval, Henry, az a hang a saját hangunk? Henry megvonta a vállát. – Nem hinném, hogy az Úr beszél a dobozban. És az is biztos, hogy nem rádióműsor. Szerintem faggasd ki Meghallót. Mára még itthon hagyom. Legalább remek társaságod lesz. – Mondd, Henry! Mi idáig valóban csupán vegetáltunk? Idáig még nem is éltünk? – Eddig még nem. Meghalló így látja. – Felállt, és megcsókolta az asszonyt. – Hát ha így látja, biztos igaza van. – De, Istenuccse, ennek most már örökre vége! Kezdődik az élet! – rikkantotta Henry. – Magunknak tartozunk vele. Meghalló is ezt mondja.

Ellen révületbe esett, de közben azért reggelit készített a két gyereknek, és útnak indította őket az iskolába. Egyetlen pillanatra ocsúdott föl, midőn nyolcesztendős kisfia, Paul, ordítva közölte a buszon ülő gyereksereggel: – Hé! Apám szerint olyan gazdagok leszünk, mint a Krőzus! Az iskolabusz ajtaja csikorogva bezárult fia és hétéves kislánya mögött. Ellenen ismét úrrá lett a különös bizonytalanság. Beült a konyhaasztal melletti hintaszékbe. Se mennyország, se pokol. Gondolatai összekuszálódtak. Egyetlen kémlelőnyílása maradt nyitva a külvilágra, ezt a nyílást azonban Meghalló takarta. A készülék a lekvárosüveg mellett hevert, körülötte a reggeli maradványai

és mosogatásra váró szennyes edények. Megcsörrent a telefon. Henry hívta a feleségét. A férfi már az üzemben volt. – Nos, mi a helyzet? – kérdezte vidoran. – Csak a szokásos. Épp most tettem fel a gyerekeket az iskolabuszra. – Úgy értem: hogy telik az első napod Meghallóval? – Még nem próbáltam ki, Henry. – A szents... Akkor próbáld ki! Tanúsíts némi bizodalmat a portékánk iránt. Vacsoránál részletes beszámolót akarok. – Ugye, Henry, még nem mondtál fel? – Egyelőre még nem. De csak azért nem, mert nem találok írógépet. – Felnevetett. – A magamfajta üzletember nem szóban mond fel. írásban nyújtja be a lemondását. – Henry! Halaszd el azt a felmondást. Kérlek, várj vele. Legalább még néhány napig. – Már miért várnék vele? – Henry nem akart hinni a fülének. – Addig kell ütni a vasat, amíg meleg. Szerintem. – De azért a biztonság is fontos, ugye, Henry? – És ugyan mitől kellene tartanunk? Meghalló különb, mint a televízió és a világ összes pszichológusa együttvéve. És senki nem sejt semmit. Fölöslegesen aggódsz. – Henry duzzogni kezdett. – Tedd csak fel a Meghallódat, azért van. A rémüldözést pedig fejezd be! – Én csak úgy gondolom, nem ártana, ha jobban megismernénk. – Igen, igen. – A férfi tőle szokatlan módon ingerülten beszélt a feleségével. – Rendben. Viszlát! Ellen nyomorultul érezte magát. Helyére rakta a telefonkagylót. Elkeserítette, hogy tönkretette férje remek hangulatát. Aztán az asszony saját magára lett dühös. Majd ő megmutatja, hogy hűséges és odaadó feleség. Most rögtön fel is tűzi Meghallót a köntösére. így is tett. A fülhallgatót is felvette, majd nekifogott a házimunkának. – De hát végtére is mi vagy te? Mit jelent az, hogy Meghalló? – Általam leszel gazdag – felelte a készülék. Ellen megbizonyosodott róla, hogy Meghalló ezen túlmenően semmit nem árult el önmagáról. A nap folyamán többször is feltette neki ugyanezt a kérdést, de Meghalló minden alkalommal gyorsan másra terelte a szót. Rendszerint azt ismételgette, hogy mondjon bárki bármit, a pénz igenis képes arra, hogy boldogságot vásároljanak rajta. – Kin Hubbardnak igaza van – súgta Meghalló. – Szegénynek lenni nem szégyen, de akár az is lehetne. Ellen már ismerte a mondást, mégis kuncogott. – Ugyan, ne... De nagyon is visszafogottan vitatkozott Meghallóval. Meghalló kiválóan érvelt. Ellen maradéktalanul ugyan soha nem fogadta el Meghalló téziseit, de az asszonynak rendre be kellett látnia, hogy a gépecske állításaiban mindig van némi igazság. – Mrs. Bowers! – Valaki odakintről kiáltott. – Elleeen! A kiáltozó nem volt más, mint a szomszédasszony, Mrs. Fink. Gépkocsifelhajtójuk éppen a Bowers-ház hálószobája mentén haladt. Mrs. Fink Ellen hálószobaablaka előtt bőgette vadonatúj autójának motorját. Ellen kihajolt az ablakon. – Teremtőm! Hogy te milyen csinos vagy! Új ez a ruha? Tökéletesen megy az arcszínedhez. A legtöbb nőnek nem áll jól a narancssárga. – Akinek viszont olyan az arcbőre, mint a romlott szalámi, csakugyan akár narancssárgát is viselhet – sustorgott Meghalló.

– Fodrásznál is voltál? Remek a frizurád! Éppen ez illik az ovális arcodhoz. – Pont olyan a haja, mint egy penészes úszósapka – dünnyögte Meghalló. – Tudod, be kell mennem a városba. Gondoltam, megkérdezem, nincs-e szükséged valamire – ajánlkozott Mrs. Fink. – Hogy te milyen szörnyen gondos szomszéd vagy! – lelkendezett Ellen. – Pedig csak azt gondoltuk, el akar dicsekedni az új kocsijával, meg az új ruhájával, meg az új frizurájával, hátha megpukkadunk az irigységtől – duruzsolta Meghalló. – Gondoltam, nem árt, ha néhanapján egy kicsit kicsípem magam – mondta Mrs. Fink. – George ugyanis ma a Bronz Terembe visz ebédelni. – Néha a férj nagyon is jól teszi, ha megszabadul a titkárnőjétől. Akár a feleség is megteszi. Az alkalmi külön kiruccanások életben tartják a románcot akkor is, ha már hosszú évek óta tart. – Vendéged van, drágám? – kérdezte Mrs. Fink. – Feltartalak? – Hogy? Vendég? Ugyan, dehogy! – Nagyon úgy festett, mintha az imént valaki másra figyeltél volna. – Valóban? Hát ez furcsa. Biztosan képzelődtél. – Olyan dús a fantáziája, mint egy tányér tökfőzeléknek – búgta Meghalló. – Most már rohannom kell – közölte Mrs. Fink, és felbőgette kocsija jókora motorját. – Nem hibáztatlak, amiért saját magad elől is rohansz – kotyogta Meghalló. – De hiába is próbálkozol. Ehhez még a Buickod is kevés. – Köszi – intett Ellen a szomszédjának. – Valójában rendkívül helyes teremtés – üzente gondolatban Meghallónak. – Nem is értem, miért hordtad össze róla azt a rengeteg szörnyűséget. – Ó, ó, ó! – sutyorogta Meghalló. – Az egész élete másból sem áll, csak abból, hogy a többi asszonyt porig alázza. – Jó, tegyük fel, hogy így van. De hát ha egyszer ennyi jutott szegénynek. És különben is, a légynek sem árt. – Nem árt, nem árt! – visszhangozta Meghalló. – Igaz, hogy ártalmatlan, meg a gazember férje, az is ártalmatlan, és hogy szegényeknek csak ennyi jutott. Mindenki ártalmatlan. Ám legyen. De ha ez a nagylelkű végkövetkeztetésed, akkor mondd meg, ugyan mi jutott neked! Ha így áll a dolog, kár is bármiről töprengened. – Elég! Egyszerűen nem vagyok hajlandó ezt az egészet tovább tűrni. – Ellen már nyúlt is a füldugójához. – És ugyan miért nem vagy hajlandó? Soha életedben nem szórakoztál ilyen remekül. – Meghalló kuncogott egy sort, majd folytatta: – Figyelj, naaa, figyelj már! Vegyük ezt a Fink hercegnőt meg az összes környékbeli gőgös, vén baglyot. Szépen összekucorodnának, és mind feldobnák a bakancsukat a sárga irigységtől, ha egyszer végre a Bowers család is egy jót pöffeszkedne, csupán a változatosság kedvéért. Szóval? Akkor végre megtanulnák, hogy hosszú távon a jó és a tisztességes lesz a győztes. – A jó és a tisztességes? – Hát te. Te, és persze Henry, az Isten szerelmére! Igen, ti. Ki más? Ellen levette a kezét a fülhallgatóról. Mikor Meghalló megint rákezdte, az asszony már szinte megadóan hallgatott. Végül mohón a seprűért nyúlt. – Rút pletykálkodás, hogy Mr. Fink meg a titkárnője... – Pletykálkodás? Csak annyit mondok, hogy nem zörög a haraszt... – sutyorogta Meghalló. – És Mr. Fink nem is gazember. – Hát csak nézd meg jól a szemét! Jámboran kék, de valójában sunyi. És azok a vastag ajkak! Csak

arra jók, hogy a szivarját tartsák. Tudom, amit tudok. – Ebből elég. Hallgass! Semmiféle bizonyítékod nincs, hogy Mr. Fink... – Sovány kutyán sok a bolha. – Meghalló egy pillanatig csendben maradt, aztán folytatta. – Ami igaz Finkékre, ugyanaz vonatkozik a többiekre. Minden szomszéd: sovány kutya. Uram, Teremtőm!, könyvet kellene írni róluk. Nézzük csupán a környező házakat. A sarkon laknak ezek a Kramerék. Az asszonyról első látásra azt hinnénk, íme, a világ legcsöndesebb, legtisztessé...

– Mama! Mama! – Már délután volt, Paul jött meg az iskolából. – Mama! Beteg vagy? Mama! – És innen már csak egy macskaugrás, máris a Fitzgibbon családhoz értünk – karattyolta Meghalló. – Az a szerencsétlen, derékban elfűrészelt, kiszáradt kóró, az a papucs alatt tartott... -Mama!-Paul már kiabált. – Ó! – Ellen felnyitotta a szemét. – Megijesztettél. Miért vagytok itthon? Az iskolában kellene lennetek. – Ellen félálomban volt. Még mindig a hintaszékében hevert. – Mama! Hiszen három óra! Találd ki, miért jöttünk haza! – Ó, Istenkém! így elszaladt az idő? Szinte vége is a napnak. Hogy tűnhetett el a mai nap? – Mama! Megengeded, hogy én is tárgyaljak Meghallóval? – Nem gyerekeknek való! – Ellen megrettent. – Szó sem lehet róla. Meghalló kizárólag felnőtteknek készült. – Legalább hadd nézzem őt meg! Ellen összeszedte minden akaraterejét. Leakasztotta köntöséről a dobozkát, és a füldugóval együtt az asztalra tette. – Tessék! Jól nézd meg! Ez itt mind ő. – Atyám! – suttogta Paul. – Egymilliárd dollár, és egyszerűen itt hever. Az fix, hogy látszólag nem ér annyit. Egy teljes milliárdot. – Paul ügyesen utánozta apjának új stílusát. – Vehetek magamnak egy motort? – Mindennek eljő az ideje, Paul. – Anya! Ilyen későre jár, és te még mindig pongyolában vagy? – méltatlankodott a lánya. – Pont most akartam átöltözni – felelte Ellen.

Az asszony alig egy pillanatot töltött a hálószobában, fejében még nyüzsgött a szomszédság tömérdek botránya. Hallott róluk, de mindig elengedte a híreszteléseket a füle mellett. Most viszont Meghalló minden gyalázatot felelevenített, és élénk színekkel ecsetelte is őket. A konyhából heves kiáltozást hallott. Ellen tüstént ott termett. Susan sírt, Paul arca harciasan vöröslött. – Paul! – Nem számít! Örülök, hogy mégis beszéltem vele. Legalább most már tudom az igazságot! Az egész titokról is tudok! – Ellökött! – pityergett Susan. – Meghalló kért meg rá. – Paul! – Ellen elborzadt. – Kicsi fiam! Miféle titokról beszélsz? Miféle titokról? – Hogy te nem is vagy az anyám! – Hogy mondhatsz ilyet? Hát persze hogy az anyád vagyok! – Meghalló azt mondja, hogy ez nem igaz. Meghalló azt mondja, hogy csak örökbe fogadtatok. Ezért

szereted Susant, ezért nem szeretsz engem, ezért bánnak ebben a házban velem úgy, mint egy kutyával. – Paul! Édes kicsi fiacskám! Ez egészen egyszerűen nem igaz. Becsületszavamra nem igaz. Esküszöm, hogy te az én fiam vagy! És el sem tudom képzelni, honnan vetted, hogy úgy bánunk veled, mint egy kutyával. – Meghalló szerint ez a valóság, akármit beszélsz. – Pault nem lehetett meggyőzni. Ellen a konyhaasztalnak dőlt, közben halántékát masszírozta. Hirtelen előrehajolt, és kikapta Meghallót a fia kezéből. – Ide azzal a gyalázatos kis gazfickóval! – Ellen dühösen kimasírozott a hátsó ajtón. Maga előtt tartotta Meghallót.

– Hé! – kiáltotta Henry. Tüzes sztepptáncot ropott a küszöbön, azután elröpítette a kalapját. A kalap megült az előszobában lévő fogason. Ezt a mutatványt még soha nem látták tőle. – Találjátok ki, mi az ábra! Az, hogy a pénzeszsák hazaérkezett! Ellen bukkant fel a konyhaajtóban, és bágyadt mosollyal üdvözölte férjét. – Ó, hát itt az én kis asszonkám! Kitűnő híreket hoztam néki! Nagy nap ez a mai! Nincs többé állásom! Hát nem remek hír? Bármikor visszavesznek egyébként, ha kellene az állás. De az akkor lesz, mikor a pokol befagy. – Jó. – Segíts magadon, és az Isten is megsegít! – szónokolta Henry. – íme, itt állok, és végre mindkét kezem szabad! – Jó. Kicsi Paul és Susan Ellen mellé léptek, és kifejezéstelen arccal az apjukra bámultak. – Mi ez itt? Ravatalozó? – Anya eltemette – szólalt meg rekedten Paul. – Elásta Meghallót. – Elásta – szajkózta Susan is. – Tényleg elásta – mondta értetlenkedve. – A hortenziák alá. – Henry! Nem tehettem mást. – Ellen lesújtva állt, majd átölelte férjét. – Vagy ő, vagy a családunk. Henry eltaszította az asszonyt. – Eltemette! – A fejét csóválta. – Eltemetted? Bőven elég lett volna, ha csak kikapcsolod. Lassan keresztülment a konyhán, és kilépett a hátsó kertbe. A többiek félénken figyelték. Henry a sírt keresgélte a bokrok alatt. Nem is kérdezősködött, hogy merre van. Felnyitotta a sírhantot, zsebkendőjével letisztogatta Meghallót. A hallgatót a fülébe illesztette. Oldalra billentett fejjel, feszülten hallgatott. – Nem esett baja – jelentette halkan. – Működik. – Ellenhez fordult. – Mi ütött beléd? – Mit mondott? – kérdezte Ellen. – Tudni akarom, Henry, hogy mit mondott neked, mikor kiástad. A férfi felsóhajtott. Végtelenül kimerültnek látszott. – Hogy ha mi nem keresünk rajta egy vagyont, keres majd valaki más. Előbb vagy utóbb. – Hát csak hadd keressenek! – felelte az asszony. – De miért keressenek rajta mások? – Henry vitába szállt volna Ellennel, de magabiztossága valahogy elpárolgott. Lesütötte a szemét. – Ha beszélt veled, akkor pontosan tudod, miért. Ugye így van? Henry nem nézett föl. – Viszik majd, mint a cukrot. Mint a cukrot – suttogta. – Istenem, viszik majd, mint a cukrot. – Meghalló a legrosszabbat hozza ki belőlünk, Henry. Egyből rátalál. – Sírva fakadt. – Senki ne vegyen Meghallót, Henry. Senki. Soha. Az a halk hang mélyen odabent nélküle is éppen eléggé

hangos. Az udvarra az ősz csendje telepedett, és bevackolódott a rothadó falevelek alá. Henry halkan fütyörészett. Minden egyéb hang elhalt. Aztán a férfi megszólalt. – Igazad van. Kivette a dugót a füléből. Gyengéden visszahelyezte sírjába Meghallót. Cipője orrával földet rugdosott rá. – Mi volt az utolsó szava, apa? – kérdezte Paul. Henry szomorkásán elvigyorodott. – Találkozunk mi még, faszkalap! Még találkozunk!

Pelk Az amerikai angolban a második világháború idején meghonosodott egy szó, amelyet máig használnak. Ez a jövevény a snafu. Jelentése: káosz, zűrzavar. Egyfajta betűszó, mert további szavak kezdőhangjából jött létre. Situation normal, all fouled up. Vagyis: a helyzet normális, csak tökre elbaltázták. Hasonló képződmény a fubar. Ő is akkoriban keletkezett, de ma már tökéletes feledésbe merült. Pedig jobb sorsot érdemelt volna. Ezen öt szó kezdőhangjai alkotják: Fouled up beyond all recognition . Különlegesen hasznos és érdekes nyelvi képződmény, mert pontosan fejezi ki, hogy végzetünket korántsem mindig rosszindulat idézi elő, hanem valamely hatalmas és komplikált intézmény véletlenszerű, adminisztrációs ballépései. Íme, Fuzz Littler példája. Igaz, ő nem is annyira fubar volt, mint inkább pelk, ami annyit tesz: piszkosul el lett kúrva. Majdnem ugyanaz. Littler az Általános Vasmű és Öntöde Rt.-nél dolgozott. Tisztában volt pelkségével. Csupán egyszer hallotta a kifejezést, de azonnal tudta, hogy úgy illik rá, mint kerékpárversenyzőre a nejlonnadrág. Cége Ilium városában nem kevesebb, mint ötszázhuszonhét számozott épületben székelt. Fuzz Littler klasszikus módszerrel lett pelkizálva. Magyarán: ideiglenesnek szánt helyzete véglegesnek bizonyult. [2]

[3]

Fuzz Littler a Közönségszolgálati Osztályon kapott állást. A közönségszolgálatosokat a 22. sz. épületben helyezték el. Csakhogy midőn Fuzz munkába állt, a 22. sz. épületben egy tenyérnyi üres zug sem akadt. így hát Fuzz íróasztalát ideiglenesen a 181. sz. épület legtetején, a liftgépház szomszédságában lévő irodába állították be. A 181. sz. épületben senki nem foglalkozott közönségszolgálati ügyekkel. Fuzz kivételével mindenki más teljes gőzzel a félvezetőket kutatta. Az irodában hárman dolgoztak. Fuzz, dr. Lomar Horthy kódfejtő, továbbá kettejük közös titkárnője. Fuzz kerek nyolc esztendőt húzott le a liftgépház mellett. Az épületben mindenki gyagyásnak tartotta, a Közönségszolgálati Osztályon viszont kísértetnek vélték. Felettesei nem viseltettek rosszindulattal iránta. Egyszerűen örökre megfeledkeztek róla. Fuzz nem lépett ki a cégtől, mert neki kellett istápolnia nagybeteg édesanyját. Érthető és tiszteletre méltó indok. De elpelkesedéséért drágán megfizetett. Fuzzból szükségszerűen cinikus, fásult, és teljes mértékben zárkózott ember lett. Fuzz megkezdte kilencedik esztendejét a vállalatnál. Éppen betöltötte a huszonkilencedik életévét. És akkor beavatkozott a dolgok menetébe a Sors keze. A Sors fogta magát, és a 181. sz. épület üzemi étkezdéjének összes zsiradékát rákente a liftakna belső falára. Az olvadozó zsiradék szépen felgyűlt a gépezeten, és egy napon lángra kapott. A 181. sz. épület porig égett. Ámde a 22. sz. épületben, amelyet a Közönségszolgálati Osztály, vagyis Fuzz részlege foglalt el, továbbra sem akadt üres iroda. Ideiglenes jelleggel Fuzz új helyét az 523. sz. épület alagsorában jelölték ki, pont a vállalat területén közlekedő autóbuszjárat végállomásánál. Az 523. sz. épületben működött az Általános Vasmű és Öntöde Rt. tornaterme.

Volt a dolognak jó oldala is. A tornatermet kizárólag hétvégeken, vagy hétköznap délután öt órától

lehetett használni. Fuzz tehát nyugodtan dolgozhatott, nem zavarta kosárlabdák pattogása, tekegolyók koppanása, úszók lubickolása, táncosok lábdobbanása. A különböző játékok hangja nem csupán zavaró lett volna, de Fuzz akár úgy is érezhette, hogy gúnyt űznek belőle, és ezt elviselhetetlennek tartotta. Fuzz hosszú-hosszú évek óta istápolta nagybeteg édesanyját. Mióta csak pelk lett, egyetlen perce sem maradt sportolásra. És még egy kellemes dolog történt vele: előléptették. Főnök lett. Viszont a tornaterem alagsora oly távol esett az üzem többi részétől, hogy égen-földön nem akadt titkárnő, aki neki is besegíthetett volna. Mit volt mit tenni, Fuzznak ki kellett utalni egy egész titkárnőt. Fuzz tehát új irodájában üldögélt, és hallgatta, amint a fal túloldalán, az öltözőben a zuhanyrózsákból csöpög a víz. Várta az új titkárnőt. Reggel kilenc óra volt. Fuzz felpattant. Meghallotta, hogy odafent a kapu hatalmas robajjal becsapódik. Bizonyára megérkezett az új titkárnő, gondolta Fuzz. Az egész földkerekségen nem akadt teremtett lélek, akinek bármiféle keresnivalója lett volna a tornaterem alagsorában. Fuzznak nem kellett az új lányt végigkalauzolnia a kosárlabdacsarnokon, majd a tekepályán, le a vaslépcsőn, majd az irodaajtóhoz vezető deszkapallókon. Az összes épületen és a tereken mindenütt nyilak mutatták az irányt. Az ide vezető nyilakon ez állt: KÖZÖNSÉGSZOLGÁLATI OSZTÁLY, ÁLTALÁNOS VÁLASZRÉSZLEG. Fuzz hosszú vállalati pelksége folyamán maga volt a Közönségszolgálati Osztály, és annak Általános Válaszrészlege. Ha levél érkezett az Általános Vasmű és Öntöde Rt. teljes egésze részére, akkor ezekre a Közönségszolgálati Osztály, és annak Általános Válaszrészlege írta meg a viszontválaszt, elvégre az ilyen levelet nem valamely önálló gyáregységnek címezték. A levelek fele merő sületlenség volt. Ez azonban mit sem számított. Akármilyen buta és csapongó lehetett a levél, Fuzznak az volt a kötelessége, hogy meleg hangon megválaszolja őket, mert azt kellett bizonyítania, amit az egész Közönségszolgálati Osztály is fáradhatatlanul bizonygatott: hogy az Általános Vasmű és Öntöde Rt. szíve oly hatalmas, mint a világmindenség. Fuzz hallotta, hogy az új lány óvatos léptei már a vaslépcsőn kopognak. Az nyilvánvaló, hogy a lány nem nagyon hitt az útmutató nyilaknak. Bizonytalanul közelített, néha oly halkan lépdelt, hogy feltehetően lábujjhegyen tipegett. Egy ajtó kitárult. Apró, fémes, lidérces hangocskák visszhangzottak a házban. Az új lány rossz felé indult, és véletlenül épp az uszoda ajtaját nyitotta ki. Aztán elengedte az ajtót. Hatalmas robajjal csapódott be. Most az új lány visszatalált a helyes irányba, és egyre jobban megközelítette az irodát. A vizes homokba lefektetett deszkapallók nyikorogtak, tocsogtak a léptei alatt. Végre a Közönségszolgálati Osztály Általános Válaszrészlege irodájának ajtaja elé ért. Bekopogtatott. Fuzz ajtót nyitott. Fuzz úgy állt a küszöbön, mint akibe villám csapott. Soha életében nem látott ilyen kedves, csinos és szép kicsi leányt. És őrá mosolygott. Tökéletes kis csecsebecse, inkább kislány még, mint asszony. Képtelenség, hogy akár csak egyetlen nappal is több lehetne tizennyolc évesnél. – Mr. Littler? – kérdezte. – Igen? – A nevem Francine Pefko . – Varázslatos szerénységgel billentette oldalra gyönyörű fejecskéjét. – Maga az új főnököm. Fuzz mélységes zavarában szinte megkukult. A Közönségszolgálati Osztály Általános Válaszrészlege alkalmatlan volt arra, hogy illő eleganciával fogadjon egy ilyen tüneményes leányt. Fuzz biztosra vette, hogy valami zsémbes és unalmas asszonyságot küldenek le hozzá. Egy beszélő [4]

szerszámot, akinek minden mindegy. Komor robotot, aki duzzogva is beéri iszonyúan pelk főnökével és még pelkebb környezetével. Azt felejtette ki a számításból, hogy a Humán Erőforrás Osztály kartotékrendszerében a legtündéribb lány is csak egy lány a sok közül. – Jöjjön be. Jöjjön be. – Fuzz hangjában nem volt érzelem. És Francine belépett a nyomorúságos, parányi irodába. Továbbra is mosolygott. Sugárzott belőle az optimizmus. Majd kicsattant az egészségtől. Az imént vehették csak fel a vállalathoz, mert azokat a nyomtatványokat szorongatta, amelyeket az első napon szoktak kiosztani az új dolgozóknak. Francine nyilvánvalóan aznap állt munkába, mert munkaruhája túlontúl is csinos volt. Az egyik nyomtatványban, amit aznap reggel Francine kezébe nyomtak, a jelenséget túlöltö-zöttségnek minősítették. Lám, magas, tűsarkú cipőt visel. És kacéran kivágott blúzt. Itt is, ott is gyöngysor, karperec, ékszer csörgött rajta. – Szép iroda – nézett körül Francine. – Szép? – Az ott az én asztalom? – Az ott a magáé. Francine fürgén leült az állítható támlájú forgószékbe, mert az is az övé volt. Lekapta az írógép fedelét. Ujjait végigfuttatta a billentyűkön. – Mr. Littler, amint jónak látja, akár azonnal el is kezdem a munkát. – Igen. Nagyszerű – nyögte Fuzz. Pontosan ettől rettegett. A munka megkezdésétől. Ezt a munkát semmi módon nem lehetett felemelőnek beállítani. íme, itt ez az életvidám kis teremtés. Ha elmagyarázná neki, hogy ő, Fuzz, mivel foglalkozik nap mint nap, tüstént kiderülne, hogy élete éppoly értelmetlen, mint az állása. Francine szeme felragyogott. – Ez a legelső munkahelyemen a legelső nap legelső órájának legelső perce! – lelkendezett. – Csakugyan? – Csakugyan. – És akkor Francine Pefko mondott valamit, valami olyan költőit, hogy Fuzz szíve kis híján megszakadt. Francine ebből semmit sem vett észre. És a könyörtelenül nagyszerű költői kép hatása alatt Fuzz rádöbbent, hogy alapvetően mi is a baja Francine-nel. Nem a munka az oka. Hanem az, hogy Francine kívánatos. Íme, a könyörtelenül nagyszerű költői kép: Egyenesen a Női Medencéből jövök. A Női Medence mellesleg nem volt egyéb, mint a Humán Erőforrás Osztály azon fontos részlegének pontos elnevezése, amely az újonnan belépő nőnemű munkavállalókkal foglalkozott. Csakhogy e két szóról Fuzznak egész más jutott az eszébe. Képzeletében gyönyörűséges ifjú hölgyek emelkedtek fel a hűs, mély vízből, és a sikeres üzletembereket harsányan arra biztatták, hogy tegyék nekik a szépet. Ő, Fuzz azonban hiába meresztette rájuk a szemét, a kívánatos nők figyelemre sem méltatták. Nyilvánvaló, hogy az ilyen csodálatos teremtések számára egy pelk nem több a levegőnél. Fuzz szorongva nézte Francine-t. Üde és kívánatos. Egyenest a Női Medencéből. És rövidesen rá kell ébrednie, hogy főnökének munkaköre pelkebb a pelknél. Ebből pedig arra következtet majd, hogy a főnöke férfiként is pelk.

A Közönségszolgálati Osztály Általános Válaszrészlegének ebédszünet előtti szokásos normája kb. tizenöt levélre rúgott. Azon a reggelen azonban, amikor Francine Pefko munkába állt, csupán három

levél várt válaszra. Az első levelet a tébolydából küldte egy férfiú, aki azt állította, hogy sikerült négyszögesítenie a kört. Teljesítményéért százezer dollárt és teljes szabadságot követelt a cégtől. A másodikat egy tízéves kisfiú írta. Ő akarta vezetni azt az űrhajót, amelyet elsőként indítanak a Marsra. A harmadik levélben egy asszony arra panaszkodott, hogy tacskó kutyája folyton megugatja a vállalatnál készült porszívóját. Tíz órára Fuzz és Francine befejezték a levélírást. Francine mindegyiket iktatta, és másolatot készített róluk. Az irattartó szekrény egyébként szinte tökéletesen üres volt. Amikor a 181. sz. épület hamuvá lett, a Közönségszolgálati Osztály Általános Válaszrészlegének régi irattára is megsemmisült. Csend honolt az irodában. Francine megtisztította volna az írógépet, csakhogy nem akadt rajta egy szemernyi piszok sem. Vadonatúj írógép volt. Fuzz sem játszhatta meg, hogy papírjaiba mélyed, hogy komoran lapozza az iratokat, tekintettel arra, hogy az asztalán egyetlen szál papírlap feküdt. Ezen az állt, hogy az összes vezető a legszigorúbban köteles ellenőrizni a kávészünet időtartamának betartását. – Pillanatnyilag ez minden? – kérdezte Francine. – Igen. Fuzz a gúny jeleit kutatta a lány arcán. Egyet sem talált. –Tudja, úgy tűnik, véletlenül pont egy lazább napot fogott ki – mondta. – Mikor hozzák a postát? – Semmikor. Ilyen messzire nem hozzák el. Reggel, amikor dolgozni jövök, meg ebéd után én veszem át a postát a központi iktatóban. – Ó – nyugtázta Francine. A csöpögő zuhanyrózsák a falon túl hirtelen úgy döntöttek, hogy zajos belégzéseket végeznek. Amikor azonban orrjárataikat kellően tisztának ítélték, felhagytak a zajos belégzésekkel, és visszaálltak csöpögő üzemmódba. – De ugye, Mr. Littler, olykor jó nagy itt a nyüzsgés? – A lány megborzongott, mert az izgalmas jövés-menés gondolata rendkívüli örömmel töltötte el. – Olykor igen. – És mikor jönnek ide az emberek? És amikor már itt vannak, mit kell elvégeznünk a számukra? – Emberek? – Hát nem ez a Közönségszolgálati Osztály? – De ez. – Ha ez így van, mikor érkezik a közönség? – Francine végigpillantott kidomborodóan szalonképes testén. – Attól tartok, a közönség nem jön el ilyen messzire. – Fuzz úgy érezte magát, mintha ő volna a világ legunalmasabb és leghosszadalmasabb fogadásának házigazdája. – Ó. – Francine felnézett az iroda egyetlen ablakára. Az ablak a padlótól két és fél méter magasságban nyílt. Rajta keresztül egy oldalfolyosón álló cukorkazacskózó berendezést lehetett megtekinteni alulnézetből. – És a többi kolléga? Akikkel együtt dolgozunk? Ki-be szaladgálnak egész álló nap? – Attól tartok, nincsenek ilyen kollégák. –Ó. Odafent egy forróvíz-cső hatalmasat durrant. Az apró irodában az óriási fűtőtest előbb sziszegett, utána köpködött. – Miss Pefko, mi lenne, ha tanulmányozná a nyomtatványait? Talán az hasznos lenne. Francine bólintott. Nagyon szeretett volna a főnöke kedvében járni. Elmosolyodott, de gyorsan

abbahagyta. Ez a hamvába holt mosoly volt az első jele annak, hogy Francine már nem tartja túlcsordulóan vidámnak új munkahelyét. Kissé össze is ráncolta a homlokát. Belemélyedt a nyomtatványaiba. Fuzz szájpadlásának szorította a nyelvét. Úgy fütyült, mintha sípolna. A falióra kattant egyet. A falióra minden fél percben kattant egyet. A percmutató oly lassan kúszott előre, hogy szabad szemmel mozdulatlannak látszott. Ebédidőig még egy teljes órának és ötvenegy hosszú percnek kellett letelnie. – Hohó! – Francine figyelemre méltó dolgot talált a nyomtatványában. – Hohó? – Péntek esténként pont ebben az épületben táncmulatság. – Francine felpillantott. – Értem már, miért van odafönt az a sok díszlet. – A lány a kosárlabdacsarnok mennyezetére aggatott japán lampionokra és papírszalagokra utalt. A soron következő táncest nyilván népies jellegű lesz, mert az egyik sarokba igazi szénaboglyát raktak, a teremben pedig festői rendetlenségben sütőtököket, kerti szerszámokat és búzakévéket helyeztek el. – Szeretek táncolni – közölte Francine. – Hm. – Fuzz még soha életében nem táncolt. – Mr. Littler, ugye maga és a kedves felesége jó sokszor táncolnak? – Nőtlen vagyok. – Ó. – Francine elpirult, és állát leszegve folytatta az olvasást. Amikor visszanyerte a színét, ismét felnézett. – Tekézik, Mr. Littler? – Nem – Fuzz halkan, szorongva felelt. – Nem táncolok. Nem tekézek. Attól tartok, Miss Pefko, hogy az édesanyám istápolásán kívül nem is igen csinálok egyebet. Évek óta nagyon beteg. Fuzz lehunyta a szemét. A ráboruló bíborszín sötétségben az élet legkegyetlenebb igazságán tűnődött. Hogy az áldozat: csakugyan áldozat. Mennyi veszteség érte, mióta édesanyját istápolja. Fuzz egyre csak halogatta, hogy kinyissa a szemét. Tudta, hogy számára fájdalmas lesz, amit Francine arca tükröz. Tudta, mit tükröz majd Francine angyali arcocskája. Az összes emberi jóérzés közül a leghitványabbat tükrözi majd. Tiszteletet. Szükségszerű, hogy valami egyéb is belevegyüljön abba a tiszteletbe. Hogy ő, Fuzz, szörnyen szerencsétlen és unalmas alak, jobb is az ilyen embertől a lehető legtávolabbra húzódni. Minél tovább töprengett Fuzz azon, hogy mit tükröz majd Francine angyali arcocskája, annál kevésbé óhajtotta felnyitni a szemét. A falióra ismét kattant egyet. Fuzz elviselhetetlennek tartotta, hogy Francine újabb harminc másodpercig őt figyelje. – Miss Pefko. Szerintem ez a hely nem fog magának tetszeni. – Fuzz szeme csukva maradt. – Tessék? – Menjen szépen vissza a Női Medencébe, Miss Pefko. Közölje, hogy az 523. sz. épület alagsorában egy elmebeteg tanyázik. Kérjen magának másik munkát. Fuzz kinyitotta a szemét. Francine sápadt volt, mereven ült. Hitetlenkedve megrázta a fejét. – Mr. Littler, maga... maga ugye nem kedvel engem? – kérdezte riadtan. – Ennek itt most nincs jelentősége. – Fuzz felpattant. – Csak húzzon el innen. Saját érdekében. Francine is fölállt. Még mindig a fejét csóválta. – Maga csinos, okos, elbűvölő kislány. Többre vágyik. Ez a munka nem magának való. Ha itt marad, elevenen rohad elmondta akadozva Fuzz. – Elrohadok?

– Elrohad. Akárcsak én. – Fuzz zagyva, kusza szóáradatot zúdított Francine-re. Elmesélte neki pelksége teljes történetét. Majd céklavörös arccal, kiüresedve hátat fordított a lánynak. – Viszontlátásra. Végtelen öröm, hogy megismerhettem. Francine felszisszent. Bólintott. Csöndben összeszedte a holmiját, közben hevesen pislogott. Azután elment. Fuzz visszaült az asztalához, és kezébe temette az arcát. Hallgatta, amint Miss Pefko léptei távolodnak. A nagy dörrenésre várt. Amikor a kapu becsapódik a lány mögött. Egy dörrenés, és a lány örökre kilép az életéből. Fuzz egyre csak várta, hogy a kapu becsapódjon. Várta, várta. Aztán arra gondolt, hogy lám, még ebből a szimbolikus dörrenésből is kisemmizték. Hogy Francine szép halkan betette maga után azt a kaput. Akkor hallotta meg a muzsikaszót. Valahonnan bugyuta, gyatra kis sláger szólt. De amint a dalocska az 523. sz. épület megannyi szegletének verődve ide-oda visszhangzott, a szférák zenéjévé alakult. Titokzatos volt, álomszerű és varázslatos. Fuzz nekiindult, fel a lépcsőn, haladt a muzsika forrása felé. A forrás nem volt más, mint a tornacsarnok falához tolt jókora lemezjátszó. Fuzz zordonan elmosolyodott. Hát erről van szó! Francine apró kis búcsúajándékáról. Végighallgatta a dalt, majd lekapcsolta a lemezjátszót. Nagyot sóhajtott, majd szemügyre vette a népies dekoráció részleteit meg a tornaszereket. Ha az erkély széksoraira is felnéz, láthatta volna, hogy Francine mégsem hagyta el az 523. sz. épületet. Odafent ült a legelső sorban, karja a csőkorláton pihent. Csakhogy Fuzz nem nézett fel az erkélyre. Azt hitte, hogy egyedül van a tornateremben. Egy-két lassú tánclépéssel próbálkozott. Reménytelen vállalkozás, abba is hagyta. – Segített valamit? – szólalt meg Francine. Fuzz döbbenten felnézett. – Segített valamit? – Segített? – Úgy értem, a zene. Nem lett tőle legalább egy kicsikét boldogabb? Fuzz nem tudott azonnal válaszolni. Nem volt könnyű a kérdés. De Francine nem is várt feleletet. – Azt hittem, a zenétől egy kicsikét boldogabb lesz – mondta. Megrázta a fejét. – Persze nem képzeltem, hogy ettől minden gondja megoldódik. Csupán azt hittem... – Francine megvonta a vállát. – Szóval, hogy talán valamicskét segít. – Maga... igazán... figyelmes. – Segített? Fuzz tépelődött egy sort. Habozva, de őszintén válaszolt. – Igen. Azt hiszem, segített. Egy kicsit. – Ha akarná, egész nap zenét hallgathatna. Több tonna lemez hever itt. Eszembe jutott más is. Mármint további segítség. – Ó. – Úszhatna. – Úszhatnék? – Fuzz meghökkent. – Hát persze! Mint valami hollywoodi filmsztár. Úszkáljon a magánmedencéjében. Fuzz most először rámosolygott a lányra. – Egy napon esetleg sort kerítek rá. Francine áthajolt a korláton.

– Egy napon? Esetleg? Ha ennyire maga alatt van, miért nem úszik most rögtön? – Munkaidőben? – Miért ne? Úgysincs jelenleg semmi, amit a cég érdekében megtehetne. Semmi a világon. – Nincs. – Akkor nosza! – Nincs fürdőnadrágom. – Nem is kell. Meztelenül ússzon. Nem fogok leselkedni, Mr. Littler. Idefent maradok. Meglátja, nagyon jól fog esni, Mr. Littler. – Francine most új oldaláról mutatkozott be. Ez a lány szigorú volt és erős. – De talán inkább mégse ússzon, Mr. Littler. Talán sokkal több örömét leli az örökös boldogtalanságban, Mr. Littler. Oly sok örömet talál benne, hogy a világért se változtatna a helyzetén, Mr. Littler.

Fuzz az uszoda mélyebb felének szélén állt, és lenézett a két-méternyi hűs vízre. Anyaszült meztelen volt. Göthösnek, sápkórosnak és idiótának érezte magát. Nyilván elment az eszem, gondolta. Hagyom, hogy egy tizennyolc éves kölök logikájának legyek a bábja. A büszkeség felülkerekedett benne. Hátat fordított a medencének, és elindult az öltöző felé. De Francine logikájának hatására ismét megfordult. Kétségtelen, hogy ez a hűs, mély víz az öröm és szórakozás szimbóluma. Ha nem hajlandó belevetni magát a klóros gyönyörűségbe, akkor csakugyan be kell látnia, hogy ő, Fuzz, méltó a megvetésre. Hogy ő egy olyan férfiú, aki kifejezetten élvezi, ha szenvedhet. Beugrott. Nem csalatkozott, a hűs, mély víz jólesett neki. Ezen kellemesen meglepődött. Már nem zavarta, hogy girhes és hullafehér. Amikor a feje első ízben emelkedett ki a vízből, tüdeje megtelt a kacagás és hangoskodás vegyülékével. Ugatott, akár egyéb. Az ugatás visszhangzott, és ez megtetszett neki. Tovább ugatott hát. És akkor meghallotta, hogy ugatására válaszugatás érkezik. Igaz, nem olyan mély, mint az övé. Jó messziről jött a hang. Francine ugatott. Meghallotta Fuzz csaholását, és a szellőztetőrendszer nyílásába csaholva felelt neki. – Segít egy kicsit? – kiáltotta Francine. – Segít! – Fuzz minden gátlás nélkül, tüstént visszaordított. – Milyen a víz? – Csodálatos! – rikkantotta Fuzz. – Csak először hideg.

Fuzz felöltözött, és a tornacsarnok felső szintjére ment. Izgatott volt, és erősnek érezte magát. Megint a muzsikaszó felé igyekezett. Francine levette cipellőit, és harisnyában táncolt a kosárlabdapálya padlóján. Mély átéléssel ropta, azzal a természetes kecsességgel, amelyet a Teremtőtől kapott. Odakint megszólaltak a gyár szirénái. A közeliek is, meg a távoliak is. Egyformán gyászos volt a hangjuk. – Ebédidő – mondta Fuzz, és kikapcsolta a lemezjátszót. – Máris? Oly gyorsan elröpült az idő. – Valami különös történhetett vele. – Mondok valamit! Ha akarná, maga lehetne a vállalat tekebajnoka. – Én? Soha életemben nem tekéztem.

– Na és? Mostantól tekézhetne. Annyit tekézhet, amennyit csak akar. Sőt. Maga, Mr. Littler, minden sportágban sokra vihetné. Egyáltalán nem öreg hozzá. – Meglehet. – Amott a sarokban ott az a rengeteg súlyzó. Mindennap emelgessen egy keveset. Végül olyan erős lesz, mint egy bika. Fuzz izmai jólesően megfeszültek. Mintha jelezni akarnák, hogy ők is olyan erősek akarnak lenni, mint a bika izmai. – Meglehet. – Kérem, Mr. Littler! – esdekelt Francine. – Valóban vissza kell mennem a Női Medencébe? Nem maradhatnék inkább itt? Ha munka adódik, ígérem, én leszek a világ legtökéletesebb titkárnője. Senki emberfiának nem lesz különb titkárnője. – Nem bánom. Maradjon. – Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – hálálkodott Francine. – Azt hiszem, az egész vállalatnál nincs ragyogóbb munkahely, mint a miénk. – Könnyen előfordulhat – mondta tűnődve Fuzz. – Gondolom, nem... nem áll szándékában velem ebédelni. – Szörnyen sajnálom, Mr. Littler. Ma nem lehet. – Ó, hát persze, hiszen valahol már biztosan várja magát az udvarlója. Fuzz lelkét hirtelen újra betöltötte a búbánat. – Dehogy. Csak vásárolnom kell. Szükségem van fürdőruhára. – Azt hiszem, az nekem is jól jönne. Együtt hagyták el az irodát. A kapu hatalmasat visszhangzó dörrenéssel csapódott be mögöttük. Fuzz a válla felett hátrapillantott az 523. sz. épületre, közben halkan motyogott. – Mr. Littler, mondott valamit? –Nem. – Ó. Pedig mondott. Egyetlen szót. Halkan, csak úgy önmagának. Ez volt az a szóién.

Húrok

Háztetőkről harsogjátok! Én is elolvastam. Szerintem egész Vermont államban mindenki olvasta, mikor megtudták, hogy Szentfazék-felső valójában nem más, mint Crocker's Falls. Nem tartottam túlzottan szókimondó könyvnek. Manapság akadnak sokkal keményebbek is. Nő viszont még soha nem írt ennyire szókimondó könyvet. Gondolom, ennek köszönhette a népszerűségét. Elsie Strang Morgan a szerzője. Egyszer magam is találkoztam ezzel az asszonnyal. És a férjével is találkoztam, a gimnáziumi tanárral. Alumínium viharvédő ablakot és zárólemezeket adtam el nekik. Ez két hónappal azután történt, hogy az asszony könyve megjelent. Akkor azonban még nem olvastam, és a vele kapcsolatos szóbeszédet is elengedtem a fülem mellett. A házaspár egy hatalmas, lepukkant tanyaházban lakott Crocker's Falls mellett. Nyolc kilométerre azoktól, akikről a könyv leszedte a keresztvizet. Ritkán üzletelek arrafelé, any-nyira délen. Alig ismerek valakit a környéken. Épp hazafelé tartottam Bostonból, egy vevőtalálkozóról. Észrevettem a nagy házat, láttam, hogy nincs rajta viharvédő ablak, se zárólemez. Meg kellett állnom. Halvány gőzöm sem volt, ki a tulaj. Bekopogtattam. Előjött egy férfi, pizsamában és fürdőköpenyben, arcán egyhetes borosta. Szerintem ezt a pizsamát és fürdőköpenyt viselhette jó ideje. Meg is látszott azon a pizsamán meg köpenyen. Szemében téboly izzott. Ez az ember volt a férj. A könyvben Lance Magnumnak hívták. A nagyszerű szerető. Csakhogy mikor találkoztam vele, inkább tűnt a földkerekség egyik legnagyobb gyűlölködőjének. -Üdvözlöm!-köszöntöttem. – Miért?-Rohadék dolog ilyet kérdezni. – Észrevettem, hogy gyönyörű, öreg otthonuk nem rendelkezik semmiféle viharvédő rendszerrel. – Fusson neki újra! – Fussak neki? – Hátha másodjára sikerül nem észrevennie, hogy gyönyörű, öreg otthonunkon nincs viharvédő micsoda. – Pedig ha mégis felszereltetné, tudja-e, ki állná a költségeket? – Magam akartam megválaszolni a kérdést. Ilyenkor szoktam előadni, hogy a viharvédő ablakok árát a tüzelőanyag-kereskedő fizeti meg, tekintettel arra, hogy jól szigetelnek, ezért kisebb a fűtésszámla. De nem hagyta, hogy belefogjak a mondókámba. – Naná hogy tudom, ki perkálna. Hát a feleségem. Másnak minálunk nincs egy vasa sem. Ő itt az egyedüli pénzkereső. – Nézze, nem ismerem az önök személyes dolgait, de... – Az meg hogy lehet? Mindenki ismeri a személyes dolgainkat. Mi a gond? Analfabéta? – Tudok olvasni. – Akkor húzzon el innen, menjen be a legközelebbi könyvesboltba, pengessen le hat dollárt, és máris kezdheti olvasni a század legnagyobb szeretőjének kalandjait. Tudja, ki a század legnagyobb szeretője? Hát én. – Ezzel rám csapta az ajtót.

Magamban megállapítottam, hogy az ipse elmebeteg. Megfordultam, indultam volna a kocsihoz, de sikoltozást hallottam a ház túlsó része felől. Nyilván rosszkor jöttem, gondoltam. A fickó épp nyírta

kifele a feleségét, én meg feltartottam. Most aztán ott folytatja, ahol abbahagyta. A hang irányába rohantam. Hát meglátok egy ósdi, rozsdás kutat, az visítozott. De azt sem lehetett kizárni, hogy az asszony vonyított. Mert egy asszony is állt ott, nagyban rángatta a kút karját, vinnyogtatta a kútját, viszont ő maga is úgy nézett ki, mint aki szívesen sikoltozna egy sort. Mindkét kezével ráncigálta a kart, közben zokogott. Egész testével pumpált, minden erejét beleadta. A víz színültig teli vödörbe ömlött, onnan meg oldalt le, és áztatta a talajt. Ő volt Elsie Strang Morgan, csakhogy akkor én még ezt sem tudhattam. Elsie Strang Morgan-nek nem is kellett a víz. Inkább a kemény munka és a lárma kedvéért pumpált. Amikor meglátott, abbahagyta a pumpálást. Félresöpörte szemébe lógó haját. A könyvbeli Celeste. Nyilvánvaló. Saját könyvének főszereplője. Aki oly sokáig nem is sejtette, mi a szerelem, de végül mégis megtudta, midőn találkozott Lance Magnummal. Viszont amikor első ízben pillantottam őt meg, nagyon úgy festett, hogy azóta már újra elfelejtette. – Mi maga? – tudakolta. – Idézéskézbesítő, vagy Rolls-Royce-árus? – Egyik sem, asszonyom. – Akkor rossz helyen jár. Kétféle típus jön csak ide. Vagy az, aki egy valag pénzt akar kicsikarni kártérítés címén, vagy aki rám akarja sózni a kuvaiti emír összes kincsét. – A helyzet ezzel szemben az, hogy minőségi termék eladásával foglalkozom. Ráadásul e termék vissza is hozza az árát. Amint azt már a férjének is elmondtam... – Mikor találkozott a férjemmel? – Épp az imént. A bejárati ajtónál. Az asszony meghökkent. –Gratulálok-vetette oda. – Gratulál? – Maga az első idegen, akivel szóba állt, mióta az iskolaszék kirúgatta. – Sajnálattal hallom, hogy elvesztette az állását. – Nem is tudta? – Nem vagyok idevalósi, hölgyem. Az állam északi felén élek. – Pedig ezt mindenki tudja. Bangkoktól Chickahominy-ig. – Ismét sírva fakadt. Világossá vált számomra, hogy a házaspár tisztára bezsongott. Ha netán gyerek is van, az is úgy be lehet csavarodva, mint egy kerengődervis. Hát, gondoltam, itt aztán nem vesznek tőlem viharvédő ablakot. Ha meg is rendelnék, a törlesztésekkel elmaradnának. Az udvarukból ítélve, még az előleget sem tudnák kifizetni. Néhány girhes csirke, amott meg az a tra-gacs Chevrolet, ócskavasként se ér többet pár fityingnél. A ruhaszárító kötélen lengett egy-két hitvány rongy. A farmernadrág, a tornacipő és a gyapjúing, amit a nő viselt, talán hozna a konyhára másfél dollárt, ha elkelnének a tűzoltóság jótékonysági bálján. – Hölgyem, igazán sajnálattal tölt el, hogy ilyen rossz állapotban látom. – Indulni akartam. – Bárcsak segíthetnék magukon! De a dolgok előbb-utóbb majd csak jóra fordulnak. Akkor szívesen eljövök, hogy bemutassam a viharvédő ablakok Rolls-Royce-át. A neve: Amerikai Hármas Hatás. Átlátszó szűrővel áruljuk. Örök garanciát adunk rá. – Azzal sarkon fordultam. – Várjon! – Hölgyem? – Mondja, kérem, maga mitévő lenne, ha a maga felesége is azt tette volna, amit én? – Hölgyem? Az asszony ismét megragadta a kút karját. A pumpa hangosan felsikoltott.

Rengetegen faggattak, hogy a nő élőben csakugyan olyan keménynek látszott-e, mint a könyv

hátulján lévő fotón. Nyilván azt akarta, hogy mindenki sörszállító tartálykocsi sofőrjének nézze, különben valószínűleg másik képet rakat arra a hátsó borítóra. A valóságban sokkal csinosabb is lehetett volna. Nem úgy festett, mint a vájárok fővezére. Igaz, kissé lent hordta az ülepét. Meg jó vaskos is. De sok férfit ismerek, akinek pont az ilyen nő az esete. A lényeg mindig az arc. Az övé pedig csinos volt, kedves és szeretetre méltó. Nem úgy festett, mint aki azt keresi, hol nyomhatná el a szivarját. Amikor másodszor veselkedett neki a pumpálásnak, akkora zajt csapott, hogy a férje előjött a konyhából. Literes sörösüveget szorongatott. – Már teli van! – ordította. – Micsoda? – A vödör! Megtelt már! – Hát aztán! Akkor a férfi odalépett a kúthoz, és megmarkolta a kart, így az asszony nem tudott tovább pumpálni. – Nincs jól szegény – fordult hozzám a férj. – Csupán híres és gazdag. És hálni jár belé a lélek. –Jobb, ha elhúz innen – figyelmeztetett a férfi. – Különben benne találja magát a következő könyvében. Akkor aztán megnézheti magát! – Nincs semmiféle következő könyv – rikácsolta az asszony. – Nincs semmiféle következő következő. Végleg elmegyek innét! – Azzal bemászott a vénséges Chevrolet-be, és bekapcsolta a gyújtást. A motor meg sem rezdült. Lemerült az akkumulátor. És az asszony is kinyiffant. Lehunyta a szemét, fejét a kormánykerékre támasztotta. Úgy festett, hogy hátralévő életét már ebben a pózban tölti le. Eltelt egy perc. A férj aggódni kezdett. Mezítláb a kocsihoz sietett. Láttam, hogy voltaképpen szereti a feleségét. – Drágám? Lépesmézem? A nő nem mozdult, csak a szája. – Hívd fel azt a Rolls-Royce-árust, aki itt járt. Mondd meg neki, hogy veszek egy Rolls-Royce-t. De tüstént hozza is ide! – Rózsaszálam? Az asszony felemelte a kezét. – Tüstént hozza! – Most csakugyan kőkeménynek tűnt. – És nercbundát is akarok! Két nercbundát! Meg száz Chanel kosztümöt. És világ körüli útra is befizetek. Kell még egy gyémánt fejék is. Cartiertől rendeld. – Kikecmergett a roncsból. Mintha visszatért volna az ereje. – Maga mit is árul? –Viharvédő ablakot. – Mást nem? Nyilván van egyéb portékája is. Odabent a konyhában százhatvanezer dollár hever. Maga még semmit nem nyúlt le belőle. – Ami azt illeti, viharvédő ajtókkal is foglalkozom. Meg kádhatárolókkal. És zsalugáterekkel. – Remek! Veszek mindegyikből! – Megállt a férje mellett, és végigmérte. – Lehet, hogy a te életed véget ért. Az enyém viszont épp most kezdődik. Ha többé nem is lehet enyém a szerelmed, már persze ha egyáltalán valaha is szerettél, legalább megveszem mindazt, ami pénzért kapható. És az sem kevés! Azzal belépett a házba, és úgy bevágta maga mögött a konyhaajtót, hogy kitört az üvege.

A férfi a színültig telt vödörhöz ment, és literes üvegéből rálocsolta a sört. – Az alkohol nem segít – közölte. – Szomorúan hallom.

– Mit tenne a helyemben? – tudakolta. – Maga mit csinálna? – Gondolom, előbb-utóbb felkötném magam. Amióta itt vagyok, egyetlen értelmes szó sem hangzott el. Nem láttam egyetlen normális cselekedetet. Márpedig az emberi szervezet az ilyesmit huzamos ideig képtelen elviselni. – Úgy érti, éretlenek vagyunk? Úgy érti, hogy valójában nincsenek is problémáink, csak úgy kitaláltuk őket? De azért gondoljon bele, hogy ez a dolog mekkora feszültséget gerjesztett a házasságunkban! – Belegondolnék, de azt sem tudom, kicsodák maguk. Először nem is hitte el. – Hogyhogy? Nem hallotta még a nevemet? – A felesége irányába bökött az ujjával. – Se az ő nevét? – Nem. Pedig bárcsak ismerném a hölgyet! A Zöldhegy Motel óta ekkora viharvédőablakrendelésem még nem akadt. Vagy csak tréfált? Akkor a férfi alaposan szemügyre vett. Mintha valami ritka és gyönyörű lény volnék. Mintha attól félne, hogy menten köddé válok. – Úgy érti, hogy a maga számára én is csupán átlagos emberi lény vagyok, egy a sok közül? – Úgy értem. – Ez persze nem volt teljes mértékben igaz, azok után, hogy végignéztem a műsorukat. – Jöjjön be! Jöjjön már be! Mit kér? Sört? Vagy inkább kávét? Bármit elém hordott volna. Betuszkolt a konyhájukba. Nem nyugodott, míg rá nem vett, hogy az egész napot töltsem vele. Soha életemben nem láttam senkit, aki ennyire mohón szeretett volna kitálalni. Alig voltam ott fél órácskát, és máris megtárgyaltuk a világ minden dolgát-baját, csak az irodalom és a szerelem kérdését nem taglaltuk. Ekkor berontott az asszony. Szemlátomást új produkcióval akart előrukkolni, az eddigi legnagyobb szabásúval. – Megrendeltem azt a Rolls-Royce-t. Meg egy új akkumulátort a Chevrolet-ba. Amikor meghozzák, New Yorkba megyek vele. A Rolls-Royce meg legyen a tiéd. Csekély részkárpótlás a sok fájdalomért, amit én okoztam neked. – Az Isten szerelmére, Elsie! – Az Isten szerelmén már túl vagyok. Mindenen túl vagyok. Most pedig elkezdek élni. – Sok erőt hozzá! – Örülök, hogy szert tettél egy barátra. – Rám sandított. – Sajnos, pillanatnyilag nekem nincs egyetlen barátom sem. Azt remélem, hogy New Yorkban találok magamnak valakit. Abban a városban az emberek nem riadnak vissza attól, hogy éljék a maguk életét, és ha kell, szembenézzenek a valós helyzettel. – Tudod, ki a barátom? – Tudom. Abban reménykedik, hogy viharvédő ablakokat vesznek tőle. – Az asszony hozzám fordult. – Rendben, segéd úr! Mindet megveszem. Két katasztrális hold viharvédő ablakot vásárolok. Szívből remélem, hogy jól működnek majd, így első férjemet a jövőben elkerüli a nátha. Csak akkor hagyom itt nyugodt szívvel ezt a házat, ha meggyőződtem róla, hogy tökéletesen biztonságos és kellemes, még az olyan ember számára is, aki kizárólag pizsamát hord. – Hallgass ide, Elsie! Nézd meg ezt a férfit! Azon végtelenül kevés emberi lény egyike, aki soha nem hallott még rólad, vagy rólam, vagy a könyvről. Azon kevesek közé tartozik, aki ha ránk néz, hétköznapi embernek tekint bennünket. Nem gyűlöl, nem röhög rajtunk, nem támadnak perverz gondolatai...

Elsie Strang Morgan elmélázott a hallottakon. Minél tovább töprengett, annál drámaibb volt a megrökönyödése. Átalakult. Az egyszemélyes cunamiból kedves, nyugodt háziasszony lett, szeme ártatlan, mint a kisbárányé. – Hogy van? – Köszönöm, kitűnően, hölgyem. – Nyilván azt gondolja, hogy nincs ki a négy kerekünk. – Ó, dehogy, hölgyem. – Hazugságomtól zavarba jöttem, és idegesen felkaptam a cukortartót az asztal közepéről. A cukortartó alatt egy százhatvanezer dollárról kiállított csekk feküdt. Nem viccelek. Ott tartották a könyv megfilmesítési jogáért kapott pénzüket. Egy repedt, kétcentes cukortartó alatt. Felborítottam a csészémet. Kávé ömlött a csekkre. És találjak ki, hány ember iparkodott, hogy megmentse azt a csekket? Egyetlenegy. Én. Kihúztam a kávétócsából, megszárítgattam, ezalatt Elsie Strang Morgan és a férje kényelmesen üldögéltek. Rá se hederítettek a csekkjükre. Az a papírszelet belépőjegy volt az örök jólétbe és a gondtalanságba, de számukra nem jelentett többet holmi tombolacédulánál. Főnyeremény: egészben sült malac. – Fogja. – Odanyújtottam a csekket a férjnek. – Jobb, ha valami biztonságos helyen tartják. Keresztbe fonta a karját a mellkasán. – Fogja maga. Akkor az asszonynak próbáltam a kezébe nyomni. Ő sem vette el. – Tartsa meg. Dobja a templomuk perselyébe. Amire szükségem volna, úgysem kaphatom meg érte. – Mire van szükséged, Elsie? – szólalt meg a férj. A asszony arca elkomorult. – Azt akarom, hogy minden legyen újra ugyanúgy, mint régen, de ez képtelenség. Buta, félénk, kedves kis háziasszony szeretnék lenni megint. A filléres gondokkal küszködő gimnáziumi tanár felesége, mint azelőtt. És szeretném szeretni a szomszédaimat, ahogyan egykor. És szeretném, ha a szomszédaim is szeretnének engem, ahogyan egykor. És eszelősen örülni akarok apró hülyeségeknek. Annak, hogy süt a nap. Hogy két centtel olcsóbb lett a hamburger. Hogy a férjem fizetését heti három dollárral felemelték. – Ujjával az ablakon túli világra mutatott. – Odakint már tavasz van. Biztos vagyok benne, hogy a földön minden nő örül ennek. Egyedül én nem örülök. Aztán rátért a könyv dolgára. Közben az ablaknál állt, nézte a tavaszt, aminek annyira nem tudott örülni. – A főhős erőteljes, a világot jól ismerő férfi. New York City-ből költözött át Vermont államba, hogy egy kisvárosban legyen tanár. – Én vagyok az a férfi – szólalt meg a férj. – A felismerhetetlenségig megváltoztatott. Lawrence Morgan a nevem, de Lance Magnum lettem, nehogy valaki rájöjjön, ki a minta. Utána lefestette a külsőmet. A legutolsó részletig. Még az orromon ezt a heget sem felejtette ki. – A hűtőszekrényhez ment, és elővett egy liter sört. – Tudnia kell – folytatta –, hogy a feleségem titokban körmölt. Meg voltam győződve róla, hogy életében még soha nem írt le egyetlen összetett mondatot sem. Legfeljebb ha egy pogácsareceptet. És akkor egyszer csak megérkezett a kiadótól a hat tiszteletpéldány. Gyanútlanul hazajövök egy napon az iskolából, hát mit látok? Egy kupac könyvet. Pont ezen a konyhaasztalon, itt ni. Szentfazék-felső. Hat példányban, írta, Istenem, irgalmazz!, Elsie Strang Morgan! – Hatalmasat húzott a söréből, aztán letette. Az üveg nagyot koppant. – És a kupac könyv

körül mindenütt cukorkák. A tetején pedig egyetlen égővörös, tökéletes rózsa. Elsie Strang Morgan továbbra is a számára oly kevéssé örömteli tavaszt figyelte az ablakból. – Ez a főszereplő beleszeret egy kis együgyű, vidéki lánykába, aki életében összesen egyszer hagyta el Szentfazék-felsőt – vette át a szót –, mikor első gimnazista volt, és osztálykirándulásra ment Washingtonba. Pont akkor virágzottak a cseresznyefák. – A könyvben szereplő vidéki kisleány a feleségem – fűzte hozzá a férj. – Vagyis én. Vagyis aki én voltam akkor. De mikor a férjem elvett, rá kellett döbbennie, hogy mennyire ártatlan és félénk vagyok. És ezt kibírhatatlannak találta. -A könyvben? – Tök mindegy, hogy hol – jegyezte meg a férj. – Hogy az életben-e, vagy a könyvben. Nincs jelentősége. És tudja, ki játssza a gaz cselszövőt a könyvben? – Nem tudom. – Egy kapzsi bankár. Walker Williams. És tudja, hogy a valóságban ki Crocker's Falls Takarékpénztárának vezérigazgatója? – Nem tudom. – Egy kapzsi bankár. William Walker. Szent egek! A feleségemnek a CIA-nál kellene dolgoznia. Feltörhetetlenül remek kódokat készíthetne nekik. – Sajnálom. Igazán sajnálom – szólalt meg most az asszony. Nekem úgy tűnt, hogy nem csupán sajnálja. Messze nem. Összeomlott a házassága. Számára végképp minden összeomlott. – Gondolom, most haragudnom illenék, mert az iskolaszék kirúgatott. De hát mi egyebet is tehettek volna? Mind a négy iskolaszéki tag szerepelt a könyvben. Teljes életnagyságban. De tegyük fel, hogy őket a feleségem nem szerepelteti. Akkor sem hozhattak volna más döntést. A híres szeretőre, a gátlástalan szűzhártyaszaggatóra, ez vagyok én, mégsem bízhatják fiatal szüzek nevelését. – Odament az ablakhoz, megállt a felesége mögött. – Elsie Strang Morgan! Miféle démon költözött beléd? Íme, ezt felelte az az asszony: – Te – suttogta. – Te költöztél a lelkembe. Gondold csak meg! Miféle nő is voltam én, mielőtt szerelmes lettem beléd? A könyv egyetlen szavát sem lettem volna képes megfogalmazni. És miért? Egyszerű. Mert ezek a dolgok soha meg sem fordultak a fejemben. Ó, hát persze hogy én is tudtam a város mocskos kis titkairól, de nem sokat törődtem velük. És nem is tekintettem őket annyira nagyon mocskosnak. Szembefordult a férjével. – De akkor belovagoltál a városba, te, a híres Lance Mag-num, és tüstént levettél a lábamról. És rájöttél, hogy félénk vagyok, meg sok szempontból maradi, meg nem találok kivetnivalót abban, amit te elfogadhatatlannak tartasz. Nem akartam elveszteni a szerelmedet, ezért megváltoztam. Majd így folytatta: – Te mondtad nekem, hogy többé ne riadjak vissza az élettől, mindig nézzek szembe a valósággal. Hát nem riadtam vissza többé. Azt is mondtad, hogy vegyem észre, milyenek a barátaim és a szomszédaim a valóságban. Hogy mind csupa műveletlen, szűkkeblű, kapzsi és aljas figura. És jobban megfigyeltem őket, hogy milyenek is ők a valóságban. Az asszony mélyet lélegzett. – És még azt is mondtad, hogy a szerelemmel kapcsolatban se legyek szégyenlős és visszahúzódó. Inkább legyek rá büszke, és őszinte. És háztetőkről hirdessem is, hogy az vagyok. Hát ekképp cselekedtem. És megírtam a könyvet, hogy lásd, mennyire szeretlek. Hogy tudd meg végre, milyen sokat tanultam tőled, és hogy milyen sokat tanítottál nekem. – Utána pedig vártam és vártam. Egyetlen apró kis jelre vártam. A jelre, amiből kiderül, hogy

megértetted: ez a könyv épp annyira a tiéd, mint az enyém. Én szültem a világra. De te vagy a nemzőatyja. És, Uram, Teremtőm!, ez a könyv a mi első gyermekünk.

A nagyjelenet után elhagytam a házukat. Igaz, arra még kíváncsi lettem volna, miként vélekedik Lance Magnum az általa nemzett szörnyszülöttről, akit az egyszerű falusi leány fogalmazott neki, de a férj azt tanácsolta, hogy jobb, ha elmegyek. Az udvarra kilépve láttam, hogy egy autószerelő éppen betenné az új akkumulátort a Chevrolet-ba. Rádöbbentem, hogy ez a világraszóló szerelem csakugyan véget érne abban a szent pillanatban, amikor valamelyikőjük beugorhatna egy kocsiba, és elhajthatna. Ezért hát azt mondtam a szerelőnek, hogy rossz helyen jár, hogy semmi szükségünk arra az akkumulátorra. És örülök, hogy hazudtam annak a szerelőnek. Két nappal később ismét náluk jártam, és Elsie Strang Morgan meg a férje még mindig együtt voltak. Turbékoltak, akár a galambok. Megrendeltek tőlem egy csomó viharvédő ablakot és ajtót. Kádhatárolót sajnos nem tudtam eladni nekik, mert a kádjuknak nem volt megfelelő lefolyónyílása. Viszont meghozták a Rolls-Royce-ukat. Nekiláttam, hogy levegyem a méreteket a ház összes ablakáról és ajtajáról. Elsie Strang Morgan férje közben odahozott nekem egy pohár sört. Új öltönyt viselt. Az imént borotválkozhatott. – Gondolom, elismerte, hogy maga a gyermek apja. – Ha nem ismerem el, én lennék Szentfazék-felső legocsmányabb szentfazeka – felelte. – Miféle férfi az olyan, aki gyermeket nemz, majd letagadja, hogy tőle származik, és nem szereti őt mint tulajdon édes gyermekét? Úgy hallom, megjelent az asszony új könyve. Rettegek, ránézni sem merek. Megtudtam, hogy a főszereplő viharvédő ablakokat árul. Bejárkál mások házába, méricskéli az ablakokat satöbbi. A könyv arról szól, hogy mi mindent lát az a viharablakárus odabent.

Helen

Ed Luby Kulcsos Klubja Első rész Ed Luby valamikor Al Capone testőreként dolgozott. Később önállóan csempészkedett. Egy rakás pénzt keresett. Amikor a szesztilalom korszaka lezárult, Ed Luby visszatért az ódon gyárvárosba, Hiúmba, ahol született. Összevásárolt egy csomó vállalkozást. Vett például egy éttermet. Elnevezte Ed Luby Pecsenyézőjének. Remek kis vendéglőt csinált belőle. Pirosra festett bejárati ajtaján rézkopogtató csillogott. Este hét óra felé Harve és Claire Elliot jó hangosan megzörgette a rézkopogtatót, ugyanis a pirosra festett bejárati ajtót zárva találták. Egy másik, ide negyven kilométerre lévő városkából jöttek át. Aznap volt a tizennegyedik házassági évfordulójuk. Az eddigi tizenhárom házassági évfordulójukat mindig Luby éttermében ünnepelték. A tizennegyediket is nála készültek megünnepelni. Szerelmesek voltak egymásba. Sok gyermekük született, csak hát nem vetette fel őket a pénz. Ám évente egyszer kirúgtak a hámból. Szépen kiöltöztek. A cukortartójukból elővettek húsz dollárt, és elautóztak Ed Luby Pecsenyézőjéhez. A férfi úgy viselkedett, mint egy arab sejk, aki eljött megvendégelni legújabb asszonyát. Odabent égtek a lámpák, szólt a zene. A parkoló zsúfolásig megtelt. Mindegyik autó jóval fiatalabb volt Harve és Claire kocsijánál. Ősöreg furgonjuk faborítása már kezdett rohadni. Az étterem nyilvánvalóan működött, de a pirosra festett ajtó zárva maradt. Harve püfölni kezdte a rézkopogtatóval. Ekkor hirtelen felpattant az ajtó. Maga Ed Luby nyitotta ki. Veszedelmes vénember volt, tarkopasz, tömzsi, csupa izom. Úgy nézett ki, mint egy .45-ös kaliberű pisztolygolyó. Ed Luby dühöngött. – Mi az ördögöt művelnek itt maguk? Őrületbe akarják kergetni a klubtagokat? – sipította. – Őrületbe? Luby káromkodott. Észrevette a kopogtatót. – Azonnal szereljék le! Micsoda baromság! Kopogtató! Pont az én ajtómon. –Jól megtermett kidobóemberéhez fordult, aki Luby mögött várakozott. – Gyerünk! Szedd már le azt a kopogtatót, de azonnal! – Igenis, uram. – Az óriás elszaladt csavarhúzóért. – Mr. Luby – szólalt meg kissé zavartan, de udvariasan Harve.-Mi történik itt? – Hogyhogy mi történik itt? Még maga kérdezi? Én is szeretném tudni, mi történik itt! – Luby továbbra is a kopogtatójára meredt, Harve-ot és Claire-t szinte észre sem vette. – Mi az elképzelés? Álarcosbál? Ma van a napja, mikor az emberek maskarába bújnak, és magánszemélyek ajtaján dörömbölnek? Addig verik az ajtót, míg odabent mindenki tisztára meg nem bolondul? A maskarára vonatkozó elmés megjegyzéssel Luby Claire-t akarta vérig sérteni. Sikerült neki. Claire-t a dolog érzékenyen érintette. Nem mintha nevetségesen nézett volna ki, de maga varrta a ruháját, a bundát pedig kölcsönkapta. És Claire valójában ragyogóan festett. Aki tudja, mi fán terem a szépség, Claire-t csodálatosnak tartotta volna. Gyönyörű nőnek. Szépségét az átélt viszontagságok alig érintették. Továbbra is karcsú maradt, kedves, és örök optimista. Hiába szálltak el fölötte az esztendők, hiába dolgozott látástól vakulásig, hiába aggódott oly sokszor, a megpróbáltatások a legkevésbé sem viselték meg. Harve Elliot egyelőre nem gurult dühbe Ed Luby sértése hallatán. Azért jött, hogy megünnepelje

házasságuk évfordulóját. Továbbra is csak erre gondolt. Szorongásnak, gyanakvásnak ilyenkor nincs helye. Harve eltökélte, hogy aznap este remekül érzi magát. Ebben senki sem akadályozhatja meg. Egyszerűen csak be akart jutni az étterembe, tekintettel arra, hogy odabent szólt a zene, az ételt és italt is ott szolgálták fel, nem pedig kint, a járdán. – Igazán sajnálom, Mr. Luby. De az ajtó nem volt nyitva. Valaki biztos becsukta. – Az ajtót senki nem csukta be. Bezártuk. – Le kellett húznia a redőnyt? – Harve próbálta megérteni a dolgot. – Zárkörű klub lett az étterem. Csak klubtagok léphetnek be. Akiknek kulcsuk van az ajtóhoz. Magának van kulcsa? – Nincs kulcsom. Hogy kaphatnék egyet? – Kitölti a jelentkezési lapot, befizet száz dollárt, utána szépen vár a sorára. A felvételi bizottság majd meghozza a döntést. Két hétbe is beletelik. Olykor egy hónapba. – Száz dollár! – Harve elborzadt. – Hát, ez a klub többé már nem az a hely, ahol a magukfajta jól érezhetné magát. – Tudja, tizennégy éve járunk ugyanide. Itt szoktuk megünnepelni a házassági évfordulónkat. – Harve érezte, hogy elpirul. – Tudom. Nagyon is jól emlékszem magára. – Ön csakugyan emlékszik rám, Mr. Luby? – kérdezte reménykedve Harve. – Hát hogy is felejthettem volna el, maga szerencsétlen pávián. Emlékszem, egyszer kaptam magától negyed dollár borravalót. Negyed dollárt! Én! Ed Luby! – Luby mind jobban belelovalta magát. – Enyém itt az egész kóceráj! Erre ad egy negyeddollárost! Kerül, amibe kerül! Pénz nem számít! Hát, pajtás, ezt sohase fogom elfelejteni. Luby kemény mancsa mozogni kezdett, mintha sepregetne. – Nézzék, menjenek már odébb! Elállják az utat. Maguk miatt nem lehet ide bejönni. Még két klubtagot várunk. Harve és Claire jámboran arrébb húzódtak. Peckesen közeledett a bejárathoz a két klubtag, akiket Harve és Claire akadályozott a bejutásban. A középkorú, hájas és önelégült képű házaspár oly jellegtelen volt, mint két moziperec. A férfi új, elegáns öltönyt viselt. Asszonya hernyó módjára zöldborsószín estélyibe és sötét, fényes nercbundába bábozódott. – Tiszteletem, bírókám! – üdvözölte az új jövevényeket Luby. – Tiszteletem, Mrs. Wampler. Wampler bíró kezében aranykulcs csillogott. – Akkor erre most nincs is szükség? – Az ajtó nyitva van. Némi kis javításra szorul. – Vagy úgy. – Leszereltetem a kopogtatót – magyarázta Luby. – A népek még azt képzelik, hogy ha már úgyis erre járnak, csak úgy bezörgethetnek. Nem bírják felfogni, hogy ez egy zártkörű klub. Csépelik az ajtót, mi meg odabent akár be is golyózhatunk felőlük. A bíró és felesége undorral és megvetéssel végigmérték Harve-ot és Claire-t. – Mi érkeztünk elsőnek? – tudakolta a bíró. -A rendőrfőnök már vagy egy órája megjött – felelte Luby. – Waldron doki is itt van, és Kate, meg Charley, a polgármester. Együtt az egész banda. – Remek! – mondta a bíró, és feleségével együtt bevonultak a klubba. Ed Luby testőre, a kidobóember, megjelent a csavarhúzóval. – Ezek még mindig itt kekeckednek, Ed? – Nem is várta meg a választ. Szorosan Harve elé lépett. –

Gyerünk, pajtás, tűnés innen! – Induljunk, Harve – nógatta a férjét Claire. Közel állt a síráshoz. – Erről van szó! Tűnés! – hagyta helyben Luby. – Tudom ajánlani a Napfelkelte kifőzdét. Másfél dollárért egész jó hamburgert adnak. A kávéért fizetni sem kell. Hagyjon egy negyeddollárost az asztalon. Majd azt hiszik, hogy náluk kajált az indiai maharadzsa.

Harve és Claire Elliot visszabandukoltak a furgonjukhoz. A férfi úgy nekibúsult, oly megalázottnak érezte magát, hogy egyelőre el sem merte indítani az autót. Reszkető ujjai karom-szerűen begörbültek. Legszívesebben puszta kézzel megfojtotta volna Ed Lubyt és a testőrét. Egy dolgot azért sehogyan sem hagyhatott szó nélkül. A huszonöt centes borravalót. – Az első házassági évfordulónk alkalmával kapta tőlem ez a mocsok azt a negyeddollárost. Ennek már tizennégy esztendeje! És a mai napig nem felejtette el! -Jogában áll, hogy zártkörű klubot nyisson, ha ahhoz van kedve. – Claire hangja üresen kongott. Luby kidobóembere közben lecsavarozta a kopogtatót. A két férfi ezután bement. A piros ajtót jól bevágták maguk mögött. – Hát persze hogy joga van hozzá! Nem is vonom kétségbe. Ahhoz viszont nincs joga ennek a bűzös kis patkánynak, hogy sértegesse az embereket. Nincs joga! – De hisz beteg – csitította Claire. – Jó, tegyük fel, hogy az. – Harve nagyot csapott a műszerfal tetejére. – Tegyük fel, hogy beteg. De akkor nyírjuk ki az összes ilyen beteget. Senki ne maradjon életben, akinek az a baja, mint ennek a rohadék Lubynak. – Nézd! – Ugyan mit nézzek? Ugyan mit láthatnék, amitől jobban érezném magam, vagy még rosszabbul? – Csak nézd meg azokat a klubtagokat. Igazán csodálatos pár!-jegyezte meg Claire. Két holtrészeg alak iparkodott kimászni egy taxiból. Egy férfi és a barátnője. A férfi fizetni akart volna a sofőrnek, de közben az összes pénzét, sőt az aranykulcsát is a földre szórta. Négykézlábra ereszkedett, és szedegetni kezdte mindazt, amit elhullajtott. Ezalatt társa, az éjszaka hivatásos tündére, nekidőlt a taxi oldalának. Támaszték nélkül aligha tudott volna megállni a lábán. A férfi lassan felegyenesedett. Kezében tartotta a kulcsot. Nagyon büszke volt magára, hogy sikerült megtalálnia. – Íme, a kulcs! – jelentette a taxisofőrnek. – Ilium legelegánsabb klubjának kulcsa. Előbányászta a pénztárcáját, hogy fizessen. Akkor derült ki, hogy húszdolláros a legkisebb címletű pénze. A sofőr közölte, hogy nem tud belőle visszaadni. – Várjon itt, ne menjen sehová! – dadogta a részeg. – Bemegyünk a klubba, és szépen felváltjuk ezt a húszast. Mindketten eltántorogtak a piros ajtóig. A férfi azonban hiába kísérletezett, hogy a kulccsal beletaláljon a zárba. – Szezám, tárulj! – rikkantotta, és felröhögött. De ismét mel-létrafált. Az ajtót bökdöste a kulccsal. – Csupa megnyerő ember. Jó kis klub – jegyezte meg Claire. – Ugye mennyire sajnálod, hogy nem tartozunk közéjük? A részeg férfi egyszer csak beillesztette a kulcsot a zárba, és elfordította. Az ajtó kitárult, s a párocska kart karba öltve, fejjel előre átzuhant a küszöbön. De néhány másodperc sem telt el, máris bukdácsoltak kifelé. Ed Luby és kidobóembere pillanatok

alatt kipenderítette őket a járdára. – Kifelé! – rikoltozott Luby az iliumi éjszakában. – Honnan szedte azt a kulcsot? – A részeg némán imbolygott. Luby a gallérjánál fogva megragadta, és a falhoz szorította. – Ki vele! Hogy került magához a kulcs? – Kölcsönkaptam Harry Varnumtól – nyögte a férfi. – Megmondhatja neki, hogy többé itten ő nem lesz klubtag – ordította Luby. – Aki egy ilyen tetves piásnak, mint maga, kölcsönadja a kulcsát, annak fel is út, le is út. Majd szemügyre vette a nőt. – Te meg többé ne merészkedj erre a környékre! Be nem teheted a klubomba a lábad, még ha az Egyesült Államok elnökével jönnél, akkor se! Pont temiattad meg a hozzád hasonló férgek miatt csináltam zártkörű klubot. Hogy az ilyen ganék be ne gyühessenek hozzám. Majd pont az ilyeneknek szolgálok fel kaját. Az ilyen ribancoknak! – Az egy dolog, hogy ribanc vagyok – motyogta az éjszaka pillangója. – De van, ami ennél is sokkal rosszabb! – És mi volna az? – Én legalább soha nem öltem meg senkit. Maga viszont gyilkos. Lubyt a vád egyáltalán nem hozta ki a sodrából. – Fel akarsz jelenteni a rendőrfőnöknél? Vagy a polgármesternél? Vagy szólsz Wampler bírónak? Ebben a városban a gyilkosság igen súlyos bűncselekmény ám! – Szorosan a nő elé állt, és alaposan végigmérte. – De a vádaskodás is az, meg a kur-válkodás is. Kifordul tőled a belem! És hirtelen tiszta erejéből megütötte a nőt. Az ütés oly hatalmas volt, hogy a prosti megperdült, és hang nélkül összerogyott. A részeg férfi arrébb somfordált. Minél messzebbre akart kerülni a nőtől, meg Lubytól, meg Luby vadkanjától. De ekkor Harve Elliot kipattant a kocsiból, és Luby felé rohant. Claire már nem tudta figyelmeztetni, hogy maradjon veszteg. Harve hasba vágta Lubyt. Luby hasfala keményebb volt, mint egy öntöttvas főzőlap. Aztán Harve már csak arra emlékezett, mennyire jólesett neki, hogy hasba vághatta Lubyt. A kocsiban tért magához. Az autó száguldott. Claire vezetett. Harve kitartóan hasogató feje asszonya vállán pihent. Az asszonyén, akit éppen tizennégy éve vett feleségül. Claire arcáról még nem száradtak fel a könnyek. De már nem sírt. Elszánt volt és céltudatos. Gyorsan hajtott. Keresztülvágott Ilium elhanyagolt, szennyes és veszedelmes üzleti negyedén. Csak itt-ott pislákolt egy-egy utcai lámpa. Régóta rozsdálló villamossíneken összevissza csúszkált a vén kocsi kereke. Az ékszerész kirakata fölött nem járt az óra. Aprócska neonfények villogtak. Csupa kicsi piros neon. Bár. Sör. Taxi. Étel. – Hová megyünk? – kérdezte Harve. – Drágám! Hogy érzed magad? – Honnan tudjam? – Ha látnád, hogy nézel ki! –Mit látnék? – Az inged csupa vér. Az ünneplőruhádnak befellegzett. Keresek egy kórházat. Harve felült. Óvatosan mozgatta a vállát és a nyakát. Megtapogatta a tarkóját. – Így kikészültem? Hogy kórházra van szükség? – Nincs kizárva.

– Azért annyira csak nem lehetek beteg. – Ha te nem is, de ő biztosan az. –Ő? – Hát a lány. Vagy asszony. Ott fekszik hátul. Harve-nak ugyan mindene belesajdult, de valahogy mégis megfordult. A furgon hátsó ülése le volt hajtva, így a jármű kétszemélyes teherkocsivá alakult át. A kemény, zötyögős platóra szennyes pokrócot terítettek. Azon feküdt a nő, akit Luby leütött. Téli gyermek kezeslábast tettek a feje alá. Férfi nagykabát fedte a testét. A részeg ember szintén ott ült, az, aki be akarta vinni a nőt a Kulcsosok Klubjába. Most öltönyben kuporgott. Övé volt a kabát. A nagy melák hamuszürke, eltorzult arca, bamba tekintete elárulta Harvenak, hogy nincs beszédes kedvében. – Hát ezek ketten meg hogy kerültek az autónkba? – Ed Luby és a barátja nekünk ajándékozta őket – felelte Claire. Bátorsága mostanra már foszladozott. Alig tudta visszaparancsolni a könnyeit. – Mindenkit behajigáltak a kocsiba, Harve. Elóbb téged, aztán a nőt. Azzal fenyegettek, hogy engem is összevernek, ha nem hajtok el onnan a furgonnal. Claire-t úgy felizgatta az eset, hogy meg kellett állítania az autót. A járdához húzódott. Keservesen sírt. Harve éppen vigasztalni próbálta, mikor meghallotta, hogy a hátsó ajtó felnyílik, majd ismét lecsukódik. A melák kikászálódott. Nagykabátját már lehúzta az asszonyról. A járdán állt, kezdett gombolkozni. – Mégis, mit képzel? Csak úgy lelép? Szépen másszon visz-sza, és gondoskodjon a párjáról! – förmedt rá Harve. – Testvér, ennek már nem gondoskodás kell, hanem hullaszállító. Ugyanis meghalt. A távolban rendőrautó szirénája vijjogott. A hang közeledett. A rendőrautó tetején villogtak a kékvörös lámpák. – Már itt is vannak a barátai. A zsaruk. – A férfi villámgyorsan eltűnt egy közeli sikátorban.

A járőrkocsi és a furgon szemben álltak egymással. A rendőrök autóján körbeforgó fény hatására pokolkék körhintává alakult az utca és a környék. Két rendőr szállt ki. Egyik kezük pisztolyt, a másik vakítóan világító zseblámpát szorongatott. – Fel a kezekkel! Csak semmi trükk! – vakkantotta az egyik rendőr. Harve és Claire felemelték a kezüket. – Szóval maguk azok a bajkeverők? Akik odaát cirkuszol-tak Luby Kulcsos Klubjánál? – Egy őrmester kérdezte mindezt. – Bajkeverők? – Harve meglepődött. – Nyilván maga csapta le a lányt – állapította meg az őrmester. – Lecsaptam? – Berakták a csomagtartójukba – jelentette a másik rendőr. Felnyitotta az ajtót, megnézte magának az asszonyt. Felemelte halvány kezét, majd elengedte. – Halott. – Épp a kórházba igyekeztünk vele – közölte Harve. – Komolyan? És akkor mindent szabad? Előbb lecsapjuk, utána kórházba visszük? A dolog így el is van boronálva? – Nem ütöttem le. Miért ütöttem volna le? – Mert megjegyzést tett a feleségére. Maga meg ettől berágott – vonta meg a vállát az őrmester.

– Luby ütötte le. Luby tette. – Szép kis mese. Csak épp néhány részlet nem áll össze. –Néhány részlet? – A tanúk. A tanúkról beszélek, testvér. A polgármesterről, a rendőrfőnökről, Wampler bíróról és a feleségéről. Mindnyájan látták, hogy maga ütötte le a nőt.

Harve-ot és Claire-t bezsuppolták Ilium fertelmesen mocskos rendőrkapitányságára. Ujjlenyomatot vettek tőlük. Senki nem adott nekik egy darabka rongyot, hogy a tintát letörölgethessék. A különleges megaláztatás oly gördülékenyen, oly magabiztos természetességgel zajlott, hogy Harve és Claire inkább csak álmélkodtak, de nem panaszkodtak. Az események szélsebesen követték egymást. A helyszín is oly valószínűtlennek tűnt. Harve és Claire számára nem maradt más, mint az, hogy gyermeteg bizalommal hitték: az ártatlanoknak nem kell félniük. Először Claire-t vitték kihallgatásra. – Mit mondjak nekik? – kérdezte a férjétől, miközben elvezették. – Csakis az igazat! – felelte Harve. Odafordult az őrmesterhez, aki behozta őt, most pedig vigyázott rá, nehogy megszökjön. – Használhatnám a telefont? – Szólni akar az ügyvédjének? – Az ügyvédemnek? Minek nekem ügyvéd? A szomszédasszonyomat szeretném felhívni. Ő vigyáz a gyerekekre. Megmondom neki, hogy kicsit késünk. Az őrmester felröhögött. – Kicsit késnek? – A rendőr arcának egyik felén hosszú vágás húzódott, eltorzította vastag ajkát, majd végighaladt a durva állon. – Kicsit késnek? Testvér, az a kis késés eltart vagy húsz évig. Szerencsés esetben. – Semmi közöm annak a nőnek a halálához. – Azért a tanúkat is meghallgathatjuk, ugye? Nemsokára ideérnek. – Ha csakugyan látták az esetet, a vallomástétel után öt perccel úgyis kiengednek innen. Ha meg tévednének, ha valóban azt képzelik, hogy én ütöttem, akkor sincs okuk rá, hogy a feleségemet is itt tartsák. – Figyelj rám, cimbora! Kapsz most tőlem egy kis jogi leckét. A feleséged tettestárs ebben a gyilkossági ügyben. Ő vezette a verdát, amin leléceltetek. Pont akkora szarban van, pajtás, mint te.

Közölték Harve-val, hogy előbb még kihallgatja őt a kapitány, de utána annyit telefonálhat, amennyit csak akar. Egy óra múlva a kapitány elé vitték. Harve megkérdezte tőle, hol van Claire. Tájékoztatták, hogy a cellájában. – Szükség volt erre? – Tudja, mifelénk különösek a szokások – felelte a kapitány. – Nálunk bezárják mindazokat, akik szerintünk gyilkossági ügybe keveredtek. – A kapitány alacsony, mokány, kopaszodó férfiú volt. Vonásait Harve ismerősnek találta. – Szóval, a maga neve Harvey K. Elliot? – Ez a nevem. – És azt állítja, hogy nincs priusza.

– Még a parkolási időt sem léptem túl soha életemben. – Könnyen ellenőrizhetjük az állításait. –Bárcsak már csinálnák! – Amint azt már a feleségének is elmagyaráztam, maguk óriási butaságot csináltak. Rá akarták kenni ezt az egészet Ed Lubyra. Pont arra az emberre, aki városunk legtiszteletreméltóbb polgára. – Mr. Luby iránti illő tisztelettel megjegyezném... – A kapitány dühösen az asztalra csapott. – A felesége is ezt hajtogatta. Már a könyökömön jön ki! Ne etessen maga is ezzel a dumával! – És ha az igazat mondom? – Gondolja, hogy nem ellenőriztük a meséjüket? – És mi van a férfival? Aki a nőt odavitte? Ő igazolhatná, mi történt valójában. Megtalálták már? A kapitány gonoszul és szánakozva nézett Harve-ra. – Nem volt ott semmiféle férfi. A nő egyedül ment oda. Taxin. – Szó sincs róla! Kérdezze csak meg a taxisofőrt. A férfi vitte a klubhoz a nőt. A kapitány ismét hatalmasat csapott az asztalra. – Még hogy szó sincs róla? Mégis mit képzel? Már rég beszéltünk a sofőrrel. Eskü alatt vallotta, hogy a nő volt az egyedüli utasa. Nem mintha szükségünk lenne további tanúkra. Mellesleg a sofőr azt is eskü alatt vallotta, hogy látta, amint maga leütötte a nőt. A kapitány asztalán megcsörrent a telefon. – Luby kapitány! – Továbbra is Harve-ot figyelte. Harve mögött állt a sebhelyes arcú őrmester. Intett neki. – Vigye innen ezt a barmot. Hánynom kell tőle. Zárja a pincébe! – parancsolta az őrmesternek.

Az őrmester kituszkolta Harve-ot az irodából, és lelökdöste a pincébe vezető vaslépcsőn. Itt sorakoztak a cellák. Két csupasz égő világította meg a folyosót. Nem borították fényárba a pincét. A padlón tócsákban állt a víz. Deszkákat fektettek rájuk. – Ez a maguk kapitánya Ed Luby fivére? – érdeklődött Harve. – Talán tiltja a törvény? Egy rendőrnek már nem is lehet testvére? – Claire! – kiáltotta Harve. Tudni szerette volna, hogy e pokol mely bugyrába kasztlizták be a feleségét. – Ő az emeleten dekkol, cimbora. – Látni akarom! – követelte Harve. – Beszélni akarok vele. Biztos akarok lenni abban, hogy nem esett baja. – Nem akarsz te a kelleténél egy kicsit többet, cimbora? – Az őrmester egy szűk cellába taszította Harve-ot, és jó hangosan rácsapta az ajtót. – És a jogaimat is akarom! – üvöltötte Harve. – Máris mind a tiéd, cimbora – röhögött az őrmester. – Odabent eljátszadozhatsz. Csak az állami tulajdont ne rongáld. Az őrmester felment a lépcsőn. Harve azt hitte, egyedül őt zárták a pincébe. Sehol egy teremtett lélek. Csak a feje fölötti léptek zaját hallotta. Harve az ajtórácsokat markolva feszülten figyelt. Azon igyekezett, hogy megfejtse, mi történik odafent. Megtermett férfiak döngő léptei. Nyilván a váltás, vélekedett Harve. Az egyik műszak hazamegy, a következő meg most érkezik.

Női cipősarkak koppanása. A cipősarkak gazdája fürgén és határozottan járt-kelt. Aligha Claire. Valaki nehéz bútort tolt arrébb. Egy tárgy a padlóra esett. Röhögés. Pár ember most egyszerre pattant fel, székeiket is egyszerre lökték hátrébb. Harve most már sejtette, milyen lehet, ha valakit elevenen eltemetnek. Ordítani kezdett. – Hé, odafent! Segítség! A válasz egészen a közelből érkezett. Az egyik cellalakó álmosan felnyögött. – Ki van ott? – kérdezte Harve. – Aludj már! – Ideges, rekedtes, álmos hang. – De hát miféle város ez? – Olyan, akár az összes többi – felelte a másik fogoly. – Nincs véletlenül valami nagyfejű haverod? – Nincs. – Akkor ez egy nagyon-nagyon rossz város. Aludj végre! – De hát a feleségem odafent van. Fogalmam sincs, mi folyik itt. Mégsem hagyhatom annyiban. – Akkor ne hagyd – szólt a hang. A cellaszomszéd szomorkásán kuncogott. – Ismeri Ed Lubyt? – faggatózott a sötétben Harve. – Úgy érti, tudom-e, hogy ki ő? De hát ezt errefelé mindenki tudja. Vagy úgy érti, hogy barátok vagyunk-e? Ha azok lennénk, gondolja, hogy idelent kuksolnék? Ha barátok lennénk, most Ed klubjában dáridóznék. Négy centi vastag bélszínt kajálnék, fizetnem se kellene, mert Luby állná a számlámat. És a rendőrnek, aki behozott, már rég ki lenne loccsantva az agyveleje. – Ed Luby ennyire fontos ember? – Fontos? Ed Luby? Hallotta már, hogy egy pszichiáter feljut a Mennyországba? – Mennyországba? – Oda, oda! – A hang egy szakállas viccet kezdett mesélni. A vicc iliumi változatát. – Szóval, a pszichiáter feljut a Mennyországba. Eddig világos? Szent Péter már tűkön ül, türelmetlenül várja. Maga elé kéreti. Közli a pszichiáterrel, hogy a Teremtő agya elborult, sürgős kezelésre szorul. A pszichiáter megkérdezi Szent Pétertől, hogy mik a tünetek. Szent Péter suttogva feleli: Az úr Ed Lubynak képzeli magát.

A fürge tűsarkak odafent ismét keresztülvágtak a szobán. Megszólalt a telefon. – Nem értem a dolgot. Hogy lehet egyetlen ember ennyire fontos? – Hiúmban minden, de minden Ed Luby tulajdona – magyarázta a cellaszomszéd. – Dereng már? Ed a nagy válság idején jött vissza. Rengeteg dohánya volt, még akkor kereste, mikor Chicagóban szeszt csempészett. Hiúmban ezalatt minden cég csődbe ment. Az egész városra ki volt írva, hogy eladó. Ed Luby meg szépen kilóra megvette. – Értem. – Harve kezdte már belátni, hogy van oka félni. – A vicces az – folytatta a láthatatlan cellaszomszéd –, hogy azok, akik engedelmeskednek neki, akik azt teszik, amit Ed parancsol nekik, és azt szajkózzák, amit Ed hallani szeretne, remekül érzik magukat a jó öreg Hiúmban. Itt van például a rendőrfőnök. Évi fizetése nyolcezer dollár. Most ötödik éve, hogy ő a rendőrfőnök. Olyan beosztóan él, hogy a háza hetvenezer dollárt ér, jelzálog sincs rajta. Három járgánya is van, meg nyaralója Cape Codon. Meg termetes luxushajója. Jó, az igaz, hogy messze rosszabbul él, mint Luby fivére. – A kapitány? – Ő hát. Neki aztán csakugyan mindene megvan. Az itteni rendőrséget is valójában ő irányítja.

Tulajdonosa az Ilium Hotelnek meg a taxitársaságnak. Övé a városi rádióállomás, a Baráti Hang. De nemcsak neki megy ennyire jól – fűzte hozzá a cellaszomszéd. –A vén Wampler bíróval is fut a szekér. És a polgármesterünk sem szűkölködik. – Kezdem érteni. – Gyors a felfogása. – És ennek a Lubynak egyetlen ellenlábasa sincs? – kérdezte Harve. – Már nincs. Mind meghalt. De most már aludjunk, jó? – tanácsolta a szomszéd cella lakója.

Csakhogy tíz perc sem telt el, Harve-ot ismét felkísérték a lépcsőn. Most nem lökdösték, pedig ugyanaz az őrmester jött érte, aki betaszította a zárkájába. Az őrmester azonban ezúttal udvariasan bánt vele, szinte még mentegetőzött is. A vaslépcső felső végénél Luby kapitány előzékenyen fogadta Harve-ot. Az ő modora is megváltozott. Arra kérte a foglyot, hogy tekintse őt tréfás kedvű fickónak, akinek azonban aranyból van a szíve. Luby kapitány barátságosan megpaskolta Harve karját. Mosolygott is hozzá. – Elismerem, kissé keményen bántunk önnel, Mr. Elliot. Sajnálom a dolgot. De be kell látnia, hogy olykor a rendőrségnek szigorúan kell fellépnie. Különösen ha gyilkossági ügyben nyomoz. – Rendben is volna – felelte Harve –, csakhogy nem én vagyok a maguk embere. – Talán nem, talán mégis ön az – bölcselkedett Luby kapitány. – Ennek eldöntése a bíróságra tartozik. – Már ha az ügy eljut odáig. – Nézze, Mr. Elliot, szerintem minél előbb beszélnie kellene egy ügyvéddel – tanácsolta a kapitány. – Az bizony nem ártana. – Történetesen épp az épületben tartózkodik egy ügyvéd. Vele is konzultálhatna. – Újabb Luby fivér? Luby kapitány meghökkent, azután inkább derűsen felnevetett. Nevetése erőltetettnek hatott. – Nem neheztelek magára ezért a megjegyzéséért. El tudom képzelni, hogy a maga szemszögéből miképp festenek a dolgok. – El tudja képzelni? – Idegen város, maga pedig bajba került. És felfedezi, hogy errefelé mindenkit Lubynak hívnak. – Ismét nevetett. – De csupán kettő darab Luby lakik Hiúmban. A fivérem meg én. Több Luby nincs. És odakint ez az ügyvéd, mit mondjak, nemhogy nem rokon, de szívből utál engem is, Edet is. így már jobban érzi magát? – Esetleg. – Esetleg? Kell ez az ügyvéd, vagy nem kell ez az ügyvéd? – Előbb beszélek vele. Utána tájékoztatom. A kapitány az őrmesterhez fordult. – Szóljon Lemmingnek . Mondja meg neki, hogy ügyfele akadt. – És a feleségem is legyen jelen – követelte Harve. – Hát persze. Részemről rendben. Mindjárt ő is itt lesz. [5]

Csakhogy az ügyvéd jóval előbb megérkezett. Claire-nek még se híre, se hamva. Az ügyvéd közölte, hogy ő Frank Lemming. Ütött-kopott fekete aktatáskáján látszott, hogy lényegében üres. Kicsi kis emberke volt, a feje akár egy körte.

Aktatáskájára jókora betűkkel felragasztotta a nevét. Ruházata lompos volt, hasa kitüremkedett, zihálva lélegzett. Az egyetlen külső jele, hogy adott esetben képes ügyvéd módjára viselkedni, és nem ijed meg a saját árnyékától, egy hatalmas bajusz volt. Harve-nak ennyivel kellett beérnie. Viszont amikor a jogtudor megszólalt, ércesen zengett a hangja, méltóságteljesen és rettenthetetlenül. Azonnal tudni akarta, hogy Harve-ot megfenyegették-e, netán bántalmazták is. Úgy tárgyalt Luby kapitánnyal és az őrmesterrel, mintha nem Harve, hanem a rendőrök lennének slamasztikában. Harve kezdte magát jobban érezni. – Uraim! – szólt Lemming –, kérem önöket, hagyjanak magunkra. Az uraim szót maró gúnnyal ejtette ki. – Egyedül óhajtok konzultálni a védencemmel. A rendőrök jámboran elosontak. – Maga olyan, mint a friss levegő – jegyezte meg Harve. – Még soha nem neveztek friss levegőnek. – Már kezdtem azt hinni, hogy a náci Németország kellős közepébe keveredtem. – Szavaiból ítélve ön még soha nem volt letartóztatva. – Még soha. – Mindig van egy első alkalom. Mi a vád? – Nem is tudja? – Csak annyit mondtak, hogy van itt valaki, akinek ügyvédre volna szüksége. Épp az épületben tartózkodtam. Más ügyben. Leült, lapos irattáskáját széke lábának támasztotta. –Szóval?Mivel vádolják? – Valami gyilkosságot emlegetnek. Lemming alig ütközött meg. – Idióták gyülekezete! Más néven: Iliumi Rendőrség. Nahát, ezeknek aztán minden ügy: gyilkosság. Milyen eszközzel ölte meg az illetőt? – Nem öltem meg senkit! – Szerintük milyen eszközzel ölte meg az illetőt? –Az öklömmel. – Összeverekedett valakivel? Maga megütötte, az belehalt. – Senkit nem ütöttem meg! – Jó, jó, jó. – Lemming próbálta nyugtatgatni Harve-ot. – Maga is az ő oldalukon áll, igaz? – kérdezte Harve. – Maga is a lidércnyomás része, ugye? Lemming félrebillentette a fejét. – Kifejtené bővebben, hogy miről beszél? – Hiúmban, mint értesültem, mindenki Ed Lubynak dolgozik. Gondolom, maga sem kivétel. – Én? Viccel velem? Nem hallotta, milyen modorban beszéltem Luby fivérével? És magával Ed Lubyval se beszélnék másképp. Nem félek tőlük. – Tegyük fel. – Harve alaposan szemügyre vette Lemminget. Szeretett volna megbízni benne. Nagyon szeretett volna. – Akkor rám bízza a dolgot? – Mennyit kér? –Ötven dollár az előleg. – Úgy érti, most azonnal adjak ötven dollárt? – Akikkel én foglalkozom, vagy előre fizetnek, vagy sohanapján. – Csak egy húszasom van. – Pillanatnyilag az is megteszi. – Lemming a markát tartotta. Az ügyvéd a pénztárcájába süllyesztette a bankjegyet. Ekkor kinyílt az ajtó. A kopogó magas sarkú cipőben járkáló rendőrnő bevezette Claire-t.

Claire holtsápadt volt. Meg se mukkant mindaddig, míg a rendőrnő a szobában tartózkodott. Amikor végül megszólalt, hangja akadozott, kis híján felmondta a szolgálatot. Harve átölelte. Próbált lelket önteni a feleségébe. – Látod, ügyvédünk is van. Most már minden rendben lesz. Ő tudja, mi ilyenkor a teendő. – Nem bízom benne. Senkiben sem bízom. – Szemében vad tűz lobogott. – Harve! Négyszemközt kell beszélnünk! – Odakint leszek – mondta Lemming. – Szóljanak, ha szükség lesz rám. – A táskáját nem vitte magával. Mihelyst az ügyvéd távozott, Claire Harve-hoz fordult. –Megfenyegetett valaki? – Ami azt illeti, elég nyersen tárgyaltak velem. – Megfenyegetett valaki? Hogy megölnek? – Dehogy. – Nekem azt mondták, hogy mindkettőnket megölnek. És a gyerekeket is. – Claire suttogott, hangja elcsuklott. – Ki merészelt ilyet mondani? – bömbölte Harve, ahogy a torkán kifért. – Ki fenyegetőzött ezzel? – Csitt, csitt. – Az asszony Harve szájára tapasztotta a kezét. Harve félrehúzta Claire tenyerét. – Ki volt az? Claire szinte már suttogni sem mert, csupán a szája mozgott. – A kapitány. – Átölelte a férjét. – Kérlek! Szépen kérlek, ne kiabálj. Meg kell őriznünk a nyugalmunkat. Gondolkodjunk. Új mesét kell kitalálnunk. – Új mesét? – Arról, hogy mi történt. – Claire megrázta a fejét. – Soha többé nem szabad megismételnünk, hogy valójában mit láttunk. – Uram, Teremtőm! – sóhajtott Harve. – És ez itt Amerika? – Honnan tudhatnám? Csak annyi biztos, hogy új mesét kell kitalálni. Máskülönben rettenetes dolgok... – Már az eddigiek is rettenetesek. – És ez még mind semmi. Harve törte a fejét. Nagyon igyekezett. Kezét a szemére szorította. – Ha ennyire meg akarnak bennünket félemlíteni, annak egyetlen oka lehet – tűnődött. – Hogy valamitől piszkosul be lehetnek rezeivé. Ebből következik, hogy jó sok gondot okozhatunk nekik. – Hogyan? – Azzal, hogy csakis a színtiszta igazat mondjuk. Ez eléggé nyilvánvaló. Pont azt akarják, hogy ne mondhassuk el az igazat. – Harve! Én nem akarok senkinek sem gondot okozni. Csak szeretnék végre hazajutni. – Rendben! Ügyvédünk már van. Kezdetnek nem rossz. Behívta Lemminget. – Vége az összeesküvésnek? – Az ügyvéd vidoran mosolygott, közben a kezét dörzsölgette. – Vége. – Nézzék! A titok jó dolog. Teljesen rendben is van a maga idején, a maga helyén – magyarázta Lemming. – Nyomatékosan azt tanácsolom azonban, hogy a saját ügyvédjük elől ne titkoljanak el semmit. – Harve! – intett a férjének Claire. – Szerintem igaza van az ügyvédnek. Nem érted? Neki van igaza!

– Az asszonyka szívesen megtartana magának ezt-azt? – tudakolta Lemming. – Megfenyegették. Oka van rá. – Ki fenyegette meg? – El ne áruld neki! – esdekelt Claire. – Nézze, maradjunk annyiban, hogy később megtudhatja. A lényeg az, Mr. Lemming, hogy nem követtük el azt a gyilkosságot, amivel vádolnak bennünket. Csakhogy a feleségem és én jól láttuk, ki ölte meg a nőt. Hát ezért fenyegetőznek összevissza. Hogy el ne mondhassuk, mit is láttunk. – Hallgass már, Harve! Elég! – Mrs. Elliot! Ünnepélyes becsületszavamat adom, hogy amit megtudok önöktől, köztünk is marad. – Az ügyvéden látszott, hogy sokra tartja ünnepélyes becsületszavát. Nagyon meggyőzően beszélt. – És most hadd halljam, ki a tettes. – Ed Luby. – Elnézést, de nem ért... – hebegett zavartan Lemming. – Ed Luby. Az ügyvéd lehuppant a székre. Hirtelen szikkadt vénember lett belőle. – Értem – suttogta. Hangja nem zengett többé. Inkább hasonlított a fák koronáját borzoló szellők susogására. – Úgy tudom, elég befolyásos ember a városban – szólalt meg Harve. Lemming szaporán bólogatott. –Jól tudja. Harve éppen belefogott volna, hogy előadja, miként ütötte agyon Ed Luby a lányt, de az ügyvéd csendre intette. – Mi a gond? – érdeklődött Harve. – Jó kérdés. Csak az a baj, hogy túl nehézkérdés. –Maga is neki dolgozik, igaz? – Mindent egybevetve, azt hiszem, igen. – Ugye mondtam, Harve. Lemming elővette a pénztárcáját, kivette a húszdollárost, és odanyújtotta Harve-nak. – Lelép? – Valahogy úgy – mondta szomorúan az ügyvéd. – Mostantól kezdve jogi tanácsaim ingyenesek. De ezt az ügyet nem én képviselem. És különben is, akármilyen tanácsot kapnak tőlem, sok közük nem lesz a törvényekhez. – Széttárta a karját. – Egy zugügyvéd áll önök előtt, barátaim. Próbáljanak megérteni. Ha igaz, amit az imént állítottak... – Nagyon is igaz! – Maguknak olyan ügyvédre volna szükségük, aki egy egész várossal képes szembeszállni. Mert Ed Luby: ő maga ez a város. Igaz, jó pár ügyet megnyertem itt, Hiúmban. De csupa olyat, amihez Ed Lubynak semmilyen érdeke nem fűződött. – Lemming felállt. – Ha csakugyan megfelel a valóságnak, amit állít, akkor ez az eset nem bírósági ügy. Akkor ez az eset: háború. – És nekem ilyenkor mit kellene tennem? – Ha rám hallgat – tanácsolta Lemming –, rettegjen, mint a felesége, Mr. Elliot. Az ügyvéd biccentett, aztán eliszkolt.

Az őrmester másodperceken belül felbukkant, majd egy nagy terembe vezette Harve-ot és Claire-t. Reflektorfény vakította el őket. A fényár mögötti sötétségből sugdolózás hallatszott. – Hát ez meg mi? – kérdezte Harve, és átkarolta Claire vállát.

– Fogja be a száját! Akkor beszéljen, ha kérdezik! – Harve felismerte Luby kapitány hangját. – Ügyvédetakarok! – Már kapott. Mit csinált vele? – Lelépett. Valaki felvihogott. – Maguk szerint ez vicces? – kérdezte keserűen Harve. – Kuss! – Ez a vezényszó is Luby kapitánytól érkezett. – Maguk szerint ez vicces? – fordult Harve a sugdolózó sötétséghez. – Önök előtt áll egy nő és egy férfi, akik soha életükben nem szegték meg a törvényt. És maguk mégis azzal vádolnak bennünket, hogy megöltük azt az asszonyt, holott éppenséggel az életét szerettük volna megmenteni. A sötétségből előttük termett Luby kapitány. Megmutatta Harve-nak, mit tartogat a jobb kezében. Nyolc centiméter széles, húsz centiméter hosszú, egy centiméter vastag gumicsövet szorongatott. – Bemutatom Észheztérítőt. Ő Luby kapitány barátja és segítőtársa. Abban szokott segíteni, hogy az okostojások mielőbb befejezzék az okoskodást. Abban segít, hogy végre megjöjjön az eszük. – Luby kapitány a gumicsővel megcirógatta Harve arcát. – El sem tudja képzelni, hogy akár egyetlen ütés mekkora fájdalmat képes okozni. Magam is újra meg újra megdöbbenek, ahányszor csak Észheztérítőt használom. És most álljanak egymástól távolabb! Ki a derekat! És kussoljanak! Forduljanak a tanúk irányába! Amikor Harve arcán érezte Luby kapitány gumicsövét, megszületett benne a végső elhatározás. Dobbantani fog. Mire a kapitány elfoglalta helyét a tanúk körében, elhatározása valóságos rögeszmévé szilárdult. Rádöbbent, hogy nem maradt más választása. Odakint, a reflektor vakító fényén túl, a sötétségben tiszta, büszke hang szónokolt. A hang gazdája, egy férfi, közölte, hogy saját szemével látta, amint Harve ütlegeli a nőt. A férfi közölte továbbá, hogy ő Ilium város polgármestere. Utána a polgármester felesége tett vallomást. Ő is büszkén jelentette, hogy pontosan ugyanazt látta, mint a férje. Harve nem tiltakozott. Mással volt elfoglalva. Azt próbálta kitalálni, mi lehet odaát, a reflektorok fényei mögött. Szerencséjére valaki belépett a terembe, így Harve rájött, merre kell keresnie az ajtót. Egy pillanatra azt is látta, mi lehet az ajtón túl. A folyosó. És a folyosó végén: a főbejárat. Luby kapitány most előszólította Wampler bírót. Megkérdezte tőle, látta-e, amint Harve csépeli azt a nőt. – De még mennyire hogy láttam! – jelentette ki komoran a bíró. – És annak is szemtanúja voltam, hogy a felesége segített neki elszelelni a tetthelyről. Majd Mrs. Wampler kapott szót. – Ők azok! Semmi kétség! Életemben kevés rettenetesebb dolgot láttam. Azt hiszem, soha többé nem is leszek képes elfelejteni. Közben Harve azon igyekezett, hogy rájöjjön, kik ülnek az első sorban. Mellettük kell majd elrohannia. Csupán egyetlen személyt tudott azonosítani. A magas sarkú cipőt viselő rendőrnőt. Éppen jegyzetelte a hallottakat. Harve eldöntötte, hogy pontosan harminc másodperc múlva futásnak ered. Elkezdte számolni a másodperceket.

Második rész Harve Elliot és a felesége álltak a vakító reflektorfényben. Soha a legcsekélyebb kihágást sem követték el. De a férfi most mégis a másodperceket számolta. Arra készült, hogy kitörjön börtönéből. Hogy meneküljön a gyilkosság vádja elől. A következő állítólagos tanú épp az az ember volt, aki megölte a nőt. Valahol a reflektorok fényfüggönye mögött Ed Luby szónokolt. Fivére, a város rendőrkapitánya időről időre fontos és előrevivő kérdéseket intézett hozzá. – Három hónappal ezelőtt – magyarázta Ed Luby – átalakítottam az éttermemet. Zártkörű klub lett a helyén. A nemkívánatos elemeket akartam távol tartani. – Luby, a nemkívánatos elemek kérdéskörének szakértője, egykoron Al Capone bérgyilkosa volt. – Azok odafent, azok ott ketten, gondolom, nem hallottak az átalakításról – folytatta. – Vagy azt képzelték, hogy a klubtagság rájuk nem vonatkozik. Egy biztos. Estefelé felbukkantak, begurultak, amiért nem lettek beeresztve, csak nem álltak odébb, hanem a bejáratnál lecövekeltek, és sértegették a klubtagokat. – Látta már őket korábban? – kérdezte a kapitány. – Láttam. Amikor még nem lett zártkörű a klub, hanem csak vendéglőként működött, ez a két személy évente egyszer eljött. Van oka, hogy így megjegyeztem eztet, hogy évenként egyszer jönnek. A férfi mindig jó vastag volt. Alaposan berúgott nálam, akkor aztán begerjedt. – Begerjedt? – Úgy értem, mindenkibe belekötött. Verekedett. Nőket is ütlegelt. – És ma este mi történt? -A két személy a bejárat körül őgyelgett, kekeckedtek a klubtagokkal. Egyszer csak kiszáll egy hölgy a taxiból. Kísérő nélkül érkezett. Nem tudom, mi járhatott a fejibe. Gondolom, azt képzelte, hogy majd felszed egy klubtagot, oszt azzal majd bejut. Tök mindegy. Szóval, a három egyén cirkuszolt a bejárati ajtóm előtt. Elkezdtek veszekedni egymással. Mindebből Harve számára csak az volt fontos, hogy Luby handabandázása milyen hatást vált ki a teremben ülőkből. Nem láthatta Lubyt, de érzékelte, hogy feszülten hallgatják, hogy isszák a szavait. Harve megállapította, hogy itt a pillanat. – Én most erről inkább nem beszélnék, hogy mi történt ottan akkor, mert tudomásom szerint egyesek azt állítják, hogy én csaptam le a nőt. – Van a kezünkben egy sor további tanúvallomás – mondta nyájasan a kapitány. – Nyugodtan folytassa csak, hadd halljuk ezt a verziót is, aztán majd szépen egybevetjük többivel. – Hát jó. Szóval, az a hölgy, aki kiszállt a taxiból, beszólt a másik hölgynek, aki most ottan fönt áll. – A neve Mrs. Elliot – jegyezte meg a kapitány. – Igen. Szóval, a hölgy beszól, Mr. Elliotnak meg ez nem tetszett. A következő pillanatban már látom is, hogy Mr. Elliot nekigyürkőzik, és... Harve Elliot rohanni kezdett. Keresztül a fényeken, egyenesen a vaksötétbe. Viharzott az ajtó irányába. Az ajtón túli szabadság felé.

Harve egy használtautó-telepen, az egyik kocsi alatt hasalt. Egysaroknyira volt az Iliumi Rendőrkapitányság épületétől. Fülében lüktetett a vér, tüdeje zihált. Ezer éve, hogy kitört a börtönből. Játszi könnyedséggel lökte arrébb az embereket, a bútorokat, törte át az ajtókat. Szanaszét szórt

mindent és mindenkit, akár a faleveleket. Lövések dörrentek, a golyók szinte súrolták a fejét. Most pedig férfiak ordítoztak az éjszakában. Harve meglapult a kocsi alatt. Valószínűtlen menekülésének elemei összemosódtak Harve tudatában. Csupán egyetlen arc maradt meg emlékezetében. Egyetlenegy. A rendőrnőét megjegyezte. Ő volt az, aki a szabadság felé vezető úton az első akadályt képezte. Harve felkapta a rendőrnőt, és a fényárba hajította, de közben meglátta halvány, döbbent arcát. Több arcot azután nem is látott. Harve hallgatta az embervadászat zaját. Úgy ítélte meg, hogy ostobán fogtak neki, hanyagul keresik őt, ímmel-ámmal. Már egyenletesen lélegzett, a feje is kitisztult. Csodálatosan érezte magát. Legszívesebben hangosan kacagott volna. Kurjongatni támadt kedve. Idáig ő áll nyerésre, és azon iparkodik, hogy ez így is maradjon. Eljut valahogy az állami rendőrségre. Az állami rendőrökkel visszatér Hiúmba,, hogy kiszabadítsa Claire-t. Ezután felbéreli a létező legkiválóbb ügyvédet, rács mögé juttatja Lubyt, Ilium velejéig romlott városát pedig bepereli. Egy rakás milliót gombol le róluk. Harve kilesett a kocsi alól. Üldözői másfelé keresték. Távolodtak, közben egymást szidták. Gyermeteg módon siránkoztak, amiért hagyták a foglyot megszökni. Harve kimászott rejtekhelyéről, lekuporodott és fülelt. Aztán elindult. Óvatosan, mindig az árnyékban. Úgy haladt, mint egy tapasztalt katonai felderítő. A szenny és a város gyatra közvilágítása ellenségből barátja lett. Hátát komor falaknak szorította. Düledező házak ajtaján surrant be. Harve rádöbbent, hogy immár a feneketlen gonoszság is őt segíti. Élete elképzelhetetlenül izgalmas küldetés lett. Kisiklik az eredendő bűn karmai közül, túljár az eszén, és kiötli, hogyan tapossa el egyszer s mindenkorra. Az éjszakai szél szárnyán újságpapír suhant el mellette. Mintha a maga együgyű módján a papírdarab is vele szökne a városból. Messze, nagyon messze elsült egy fegyver. Harve eltöprengett. Vajon kire céloztak? Vajon kit találtak el? Kevés autó járt az utcákon. Gyalogos szinte alig. Két csapzott, hallgatag szerelmes ment el közvetlenül mellette, de ügyet sem vetettek rá. Egy dülöngélő részeg észrevette ugyan Harve-ot, morgott is néhány érthetetlen, sértő szót, azután tovább dülöngélt. Ekkor sziréna harsant. Majd még egy, és még egy. Az Iliumi Rendőrkapitányság udvaráról járőrkocsik rajzottak elő. Eszelős dolog, hogy lármájukkal és fényeikkel magukra vonják a figyelmet. Az egyik szirénázó, villódzó járőrkocsi keresztbe állt az úttesten, nem messze Harve-tól, hogy lezárja a forgalmat. A vasúti sínek melletti magas, fekete töltésen egy aluljáró vezetett keresztül. A rendőrök ezt az aluljárót torlaszolták el. Harve-nak el kellett ismernie, hogy ez bizony okos dolog a részükről, mert így az út, amelyen Harve osont, zsákutca lett. A vasúti sínek valahol a messzi távolban végződnek. Harve úgy tekintett rájuk, mintha a kínai Nagy Fal előtt állna. A sínek végén talán megtalálhatja, amit szabadságnak hitt. De helyesebb, vélekedett Harve, ha másképp gondol a szabadságra. A szabadság karnyújtásnyira van tőle. Csak még egy utolsó nekirugaszkodás. A fekete töltés túloldalán terült el Ilium nagyobbik fele. A sok-sok kátyús utca, a halvány fényű lámpák többsége. A remény, a valódi remény, a város határán túl várta őt. Messzemessze, nem pedig itt, a közelben. Sok-sok kilométerre innen fut az autópálya, az pedig már az állami rendőrség olajozottan és jól működő birodalma. Harve-nak nem maradt más választása. Valahogy át kell jutnia a töltésen. Vagy alulról, vagy meg

kell másznia. A sínekhez kúszott, salakos talajon haladt előre, mind távolabbra a rendőrök által lezárt aluljárótól. Ahogy kúszott, egy következő aluljáróra lett figyelmes. Ezt is járőrkocsi torlaszolta el. Harve hallotta, mit beszélnek a rendőrök. Egyikük hangját felismerte. Luby kapitányét. – Ha meglátják, ne is vesződjenek azzal, hogy élve fogják el a fickót – mondta a kapitány. – Élve nincs sok haszna. Se neki magának, se nekünk. Az adófizetők is csak jól járnak, ha lepuffantjuk az ipsét. Valahol mozdony fütyült. És Harve felfedezte, hogy szennyvízcsatorna halad a sínpár alatt. Úgy látszott, túl közel van ahhoz a ponthoz, ahol Luby kapitány őrködött. Ám ekkor a kapitány felkapcsolta erős fényű lámpáját, és végigpásztázta a környéket. Harve így vette észre a vizesárkot. Ennek tartalma ömlött a szennyvízcsatornába. A vizesárok egy elhanyagolt térséget szelt át. Mindenfelé szemét, üres olajoshordók, mocsok. Amint a kapitány eloltotta lámpáját, Harve végigosont a szemétlerakón, és elérte a vizesárkot. Alacsony volt és síkos, de eltakarta Harve-ot, amint a csatorna felé lopakodott. A vonat, melynek mozdonya az imént fütyült, már a közelben araszolt. Idegtépőén lassan, csörömpölve, csikorogva zakatolt. Harve akkor vetette bele magát a szennyvízcsatornába, mikor a vonat közvetlenül fölé ért. A zaj, amit a szerelvény csapott, minden hangot elnyomott. Harve-nak eszébe sem jutott, hogy a vágányokon túl akár csapda is várhatja. Kikecmergett a csatornából, és felmászott a salakos lejtőn. Az egyik üres vagon rozsdás vaslépcsőjén felhágott a mozgó vonatra.

Egy örökkévalóságnak tűnt, de a csigalassúsággal zötyögő tehervonat Harve-ot kivitte Hiúmból. Végtelen pusztaságon vonszolta magát, ugarföldeken és erdőcskéken vágott át. Harve az éjszakai széllel dacolva a menetirányt kémlelte. Kereste a biztonságos világ valamely előőrsét. Ahol majd segítenek neki, hogy kiszabadítsa Claire-t. A vonat elkanyarodott. Harve az elhagyatott mezőkön egyszer csak karneváli díszkivilágításnak is beillő fényeket vett észre. Útkereszteződéshez értek. A fénysorompó piros lámpája villogott. A sorompó előtt állt egy autó. Reflektorai életre keltették a tájat. Harve a sorompónál kiugrott a vagonból. Hempergett egyet, majd felállt. Bizonytalan léptekkel az autóhoz ment. A reflektorfényen átvágva látta, hogy a kocsit egy fiatal nő vezeti. És látta azt is, hogy a nő mennyire retteg. – Hallgasson meg! Várjon! Kérem! – Harve hiába próbálkozott. A nő a pedálra taposott, elhúzott Harve mellett, és amint az utolsó vagon, a vonat személyzeti kocsija is tovavánszorgott, átbukdácsolt a síneken. Az autó hátsó kerekei salakot szórtak Harve szemébe. Amikor újra visszanyerte látását, a fiatal nő járművének hátsó lámpái már nagyon messze pislákoltak, majd végképp eltűntek. És elment a vonat is. A zajos, vörösen villogó sorompó is némaságba burkolózott. *** Harve álldogált a végtelen mező kellős közepén. Csendes és kopár világ vette körül, lehetett volna

az Északi-sarkon is. A mozdony szomorúan füttyentett, a vonat már nagyon messze járt. Harve az arcára szorította a kezét. Nedves volt az arca, és csupa kosz. Körbepillantott a sötét éjszakában. Semmi sem mozdult a kihalt tájon. Eszébe jutott Ilium. A lidércnyomás. Továbbra is arcán tartotta a kezét. Csak az arca és a keze tűnt valóságosnak. Elindult. Sehol egy jármű. Botorkált előre. Nem tudta, merre halad, sem azt, hogy hol lehet. Néha úgy képzelte, hogy a távolban már ott a forgalmas autópálya. Hallja is a kerekek halk duruzsolását, látja a fények hullámzását. Mindannyiszor csalatkozott. Egyszer csak egy sötét tanyaépülethez ért. Odabent szólt a rádió. Bekopogtatott. Valaki felállt, a rádió elhallgatott. Harve megint kopogtatott. Az ajtóban az üveg meglazult, csörömpölt, ahogy Harve zörgetett. Harve belesett az üvegen. Észrevette egy cigaretta parazsát. A cigaretta a hamutartó szélét világította meg, amelyben füstölgött. Harve tovább kopogtatott. – Jöjjön be – szólt egy férfihang. – Nincs bezárva! Harve bement a házba. – Hahó!-mondta. Senki sem gyújtott lámpát. Nem mutatkozott a férfi sem, aki behívta. Harve ide-oda botladozott. – Szeretném használni a telefonját! – üzente a sötétségnek. A válasz Harve háta mögül érkezett. – Úgy marad! Nem mozdul! Kétcsövű, tizenkét lövetű puskát tartok a kezemben, Mr. Elliot, és pontosan a háta közepére célzok. Ha csak megmoccan, azonnal két darabra tépődik. Harve feltartotta a kezét. – Maga tudja a nevem? –Ez a neve, ugye? – Igen. – Persze, persze. – A hang gazdája most vihogott. – Itt állok én, vénségesen vén öregember. Se asszony, se gyerekek, se barátok. Mind elmentek. Az utóbbi napokban előszedtem ezt a puskát. Gondoltam, lepuffantom vele magamat. Nagy butaság lett volna. De még mekkora! Ez is azt bizonyítja... -Mit bizonyít? – Hogy soha senki nem tudhatja előre, mikor virrad fel az ő nagy napja.

Felgyulladt a mennyezeti lámpa. Éppen Harve feje fölött világított. Harve felpillantott. Nem mert hátranézni, nehogy két darabra tépődjön. A mennyezeti lámpa három izzójából kettő már kiégett. Harve látta a falon a kiégett villanykörték szürke árnyékát. A homályos lámpaburát bogártetemek tarkították. – Hátranézhet, ha akar, Mr. Elliot. Megnézheti, hogy tényleg van-e nálam puska. Harve lassan megfordult. A vézna öregember szájában szemérmetlenül hófehér és képtelenül szabályos műfogsor villogott. Csakugyan puskát szegezett rá. Irdatlan, rozsdás, ósdi mordályt. A cikornyás, ívelt závárzatot az öregember kibiztosította. Látszott, hogy retteg. De az is, hogy élvezi a helyzetet, és izgalmasnak találja.

– Ne csináljon butaságot, Mr. Elliot. Akkor szépen kijövünk egymással. A világháborúban nyolc támadásban vettem részt. Nem vagyok beszari. Ha kell, lövök. Nem maga lenne az első ember, akit lepuffantanék. – Értem. Nem csinálok butaságot. – Nem maga lenne az első. De még a tizedik sem, ha már itt tartunk. – Elhiszem. Megkérdezhetem, honnan tudta meg a nevemet? – Bemondta a rádió. – A vénség egy karosszékre mutatott. Kárpitja kiszakadt, rugói megereszkedtek. – Üljön oda, Mr. Elliot. Harve leült. – Bemondta a nevem a rádió? – Be hát. Gondolom, a televízió is. Nekem nincs televízióm. Minek már az én koromban? A rádió is bőven megteszi. – És miket mondott rólam a rádió? – Hogy megölt egy nőt. És megszökött a börtönből. Ezer dollárt kap, aki elfogja magát. Élve vagy halva. – A telefon felé indult, de a puskát továbbra is Harve-ra fogta. – Maga szerencsés ember, Mr. Elliot. – Szerencsés? – De mennyire! Az egész megyét értesítették, hogy egy közveszélyes őrült megszökött. A rádió bemondta, hogy minden ajtót és ablakot be kell zárni, a lámpát meg eloltani, mindenki tartózkodjon odabent, idegent senki se erisszen befele. A helyzet az, Mr. Elliot, hogy ha maga odament volna bármelyik házhoz, előbb lelövik, és csak utána kérdezték volna, hogy ki fia-borja. Tiszta szerencse, hogy olyan emberhez zörgetett be, aki nem ijed meg a saját árnyékától. – Az öreg a füléhez emelte a telefonkagylót. – Soha életemben nem bántottam senkit – jegyezte meg Harve. – A rádió ezt is bemondta. Hogy csak most este dilizett be. – A központot tárcsázta. – Kapcsolja Ilium Rendőrkapitányságát! – Várjon! – Több időre van szüksége? Hogy rájöjjön, miként tudna engem is kinyírni? – Hívja inkább az állami rendőrséget! Ne a városit! Az öreg megcsóválta a fejét, és ravaszul mosolygott. – Csakhogy nem az államiak ígérték a vérdíjat! Hanem a városiak.

A telefonközpont kapcsolta a kért számot. Az iliumi rendőrök értesültek, hol találják Harve-ot. Az öreg többször is részletesen elmagyarázta nekik, merre lakik. Az iliumi rendőrök számára ez a vidék ismeretlen volt, és a hatáskörükön is kívül esett. – Most épp nyugton van – mondta az öreg. – Sikerült tökre lehiggasztanom. És ez így is volt. Harve ellazult. Mint mikor egy kemény játszma lezárul. Az ellazulás a halál közeli rokona. Az öreg Harve-hoz fordult. – Milyen különös eset. És pont egy ilyen vénséggel történik meg. Amikor már éppen befellegzett neki. És lám! Most majd kapok ezer dollárt. A képem meg benne lesz az összes újságban. Isten a tanúm, hogy mindez... – Akarja tudni, hogy valójában hogy is volt ez az egész? – Gyorsabban telik úgy az idő? – kérdezte barátságosan az öreg. – Felőlem előadhatja. Csak

maradjon veszteg a székibe. Harve Elliot töviről hegyire beszámolt, hogyan keveredett bajba. Jól összefoglalta. Saját magát is lekötötte a történet. Mondókáján maga is megdöbbent. Megdöbbent, közben pedig lassan újra erőt vett rajta a harag és a rettegés. – Hinnie kell nekem! És meg kell engednie, hogy az állami rendőröknek telefonáljak! Az öregember szánakozva elmosolyodott. – Szóval: kell. – Hát nem érti, miféle város Ilium? – Tudom én, hogy miféle. Itten nőttem fel. Meg az apám, meg a nagyapám. – És tisztában van vele, mi lett a városból Luby keze alatt? – Ó, hallottam ezt-azt. Például hogy új szárnnyal bővítette a kórházunkat. Tudom, mert egyszer én is voltam abban az új szárnyban. Nagyvonalú ember, én inkább amondó volnék. – Nagyvonalú? Hogy állíthat ilyet? Hát nem az imént hallgatott végig? – Nézze, Mr. Elliot! – Az öregen látszott, hogy igazán sajnálja hívatlan vendégét. – Szerintem maga nincs abban a helyzetben, hogy megítélhesse, ki a jó, és ki a rossz. Tudom, mit beszélek. Egyszer magam is bediliztem. – Nem vagyok őrült. – Én is ezt hajtogattam. Mégis bezártak a diliházba. Velem is ronda dolgok estek meg. Velem is piszokul elbántak. Szépen összefogtak ellenem, hogy kicsináljanak. – Az öreg a fejét csóválta. – És mennyire hittem abban, Mr. Elliot, hogy ez a színtiszta igazság! Hittem benne! – Megismétlem magának: nem vagyok bolond! – Ezt inkább bízza a doktorokra, ők jobban tudhassák! Találja ki, Mr. Elliot, mikor engedtek ki a diliházból! Mikor mondták áztat, hogy mehetek haza a feleségemhez meg a családomhoz? – Mikor? – Harve izmai megfeszültek. Már tudta, hogy megint rohannia kell majd a halál elől. A halál elől, bele a sötét éjszakába. – Hát csak akkor, amikor végül magam is képes lettem rá, hogy belássam, soha senki nem tört az életemre. Amikor végre megértettem, hogy az egész a képzeletemben zajlott, nem a valóságban. – Bekapcsolta a rádiót. – Inkább hallgassunk egy kis muzsikát. Az mindig segít. Bugyuta slágert sugárzott a rádió. Arról, hogy húszon innen milyen is a szerelem. Azután a hírek következtek. – Az Iliumi Rendőrkapitányság erői – közölte a bemondó –forrásaink szerint most zárják körül a helyet, ahol a szökött rab, az elmebeteg Harvey Elliot tartózkodik. Az eszelős férfi az esti órákban a népszerű iliumi Kulcsos Klub előtt meggyilkolt egy nőt. A háztulajdonosoknak továbbra is azt tanácsoljuk, hogy lankadatlanul figyeljék, nem bukkan-e fel a gyilkos. Továbbra is tartsák zárva az ajtókat és ablakokat. Azonnal jelentsék, ha idegen személyt látnak ólálkodni. Elliot igen veszedelmes és találékony bűnöző. A rendőrfőnök jellemzése szerint: „veszett kutya", ezért senkinek sem tanácsos egyezkednie vele. Rádióállomásunk ezer dollárt ajánlott fel Elliot kézrekerítőjének. Élve vagy halva. – Itt a Baráti Hang, Ilium rádiója – folytatta a műsort a bemondó. – A nap huszonnégy órájában zenével és hírekkel szórakoztatjuk kedves hallgatóinkat. Harve ekkor támadt az öregre. Félrelökte a puskát. Két lövés dörrent. Az iszonyatos lövedékek lyukat ütöttek a ház falán. Az öreg bambán ült, a puskát sután tartotta. Nem is tiltakozott, mikor Harve elvette tőle a fegyvert, és a hátsó ajtón kiment vele. Már idehallatszott az útról a szirénák hangja.

Harve a ház mögötti fák közé rohant. Gyorsan ráeszmélt, hogy itt, a gyér erdőcskében, Luby kapitány és emberei számára gyerekjáték lenne őt levadászni. Valami meghökkentőbb dolgot kell kiötölnie. Harve megkerülte az épületet, kisettenkedett az útra, majd lehasalt az árokban. Három iliumi rendőrkocsi látványosan lefékezett a vénember tanyája előtt. Az egyik autó első kereke megcsúszott. Harve kezétől csak centiméterek választották el. Luby kapitány a bejárathoz vezette vakmerő hadait. A járőrkocsik tetején villódzó fények hatására forgó, lidérces szigetecskék keletkeztek. Az egyik rendőr a Harve-hoz legközelebbi autóban maradt. Feszülten figyelte rohamozó társait és a házat. Harve hangtalanul előbújt az árokból. Az üres puskacsövet a rendőr nyakához illesztette. – Biztos úr! – szólította meg csendesen Harve. A rendőr elfordította a fejét. A két rozsdás puskacső, amelyekkel most farkasszemet nézett, beillett volna mozsárágyúnak. Harve felismerte a rendőrt. Ez a sebhelyes arcú őrmester tartóztatta le Claire-t és őt. Harve beszállt a hátsó ülésre. – Indulás! – mondta nyugodtan. – Lassan hajtson, ne kapcsolja be a fényszórót. Ne felejtse el, veszett kutya vagyok. Ha elkapnak, magát ölöm meg elsőnek. És most hadd lássam, milyen halkan tud elindulni. Hadd lássam, utána meg milyen gyorsan tud repeszteni.

Az iliumi járőrkocsi már az autópályán száguldott. Senki nem vette üldözőbe. A többi autó lehúzódott előle. Az állami rendőrség legközelebbi állomása felé tartottak. Az őrmester tapasztalt, kemény zsaru volt, nem az ijedős fajtából. Pontosan végrehajtotta Harve utasításait, de érzékeltette, hogy nincs berezelve. Nyugodtan fújta a magáét. – Mit képzel, Elliot? Meddig jut el így? Mit ér el vele? Harve kényelmesen elhelyezkedett a hátsó ülésen. – Egy csomó embernek lesz egy csomó gondja. Ezt érem el vele-válaszolta komoran. – Komolyan azt hiszi, hogy az állami rendőrök majd kesztyűs kézzel bánnak egy gyilkossal? Nem úgy, mint az iliumi zsaruk? – Maga pontosan tudja, hogy nem vagyok gyilkos. – És a börtönből se léceit le. És engem se rabolt el. – Majd kiderül. Kiderül, hogy mi vagyok, és az is, hogy mi nem vagyok. Kiderül, hogy ki kicsoda. – Adhatok egy tanácsot, Elliot? –Nem. – Az ön helyében sürgősen elhagynám az országot. Magának, barátom, semmi esélye. Azok után, ami a lelkén szárad. Harve feje ismét megsajdult. Lüktetőén fájt. Tarkóján a seb keservesen sajgott, mintha ismét felszakadt volna. Időről időre megszédült. Forgott vele a világ, de azért két roham között megkérdezte az őrmestertől. – Évente hány hónapot nyaral Floridában? A feleségének szép a bundája? Megvette már a hatvanezer dolláros házát? – Magának csakugyan nincs ki a négy kereke! – Nem kap részesedést?

– Miféle részesedést? Teszem a dolgom. Megkapom a fizetésemet érte. – Az ország legrohadtabb városában. – De maga majd mindent szépen elrendez, ugye? – Az őrmester felnevetett. A kocsi lelassított, elhagyta az autópályát, és megállt egy vadonatúj, rikító, sárga téglaépület előtt. Megérkeztek az állami rendőrök laktanyájához. A kocsit tüstént kommandósok vették körül. Fegyvereiket kibiztosították. Az őrmester megfordult, és Harve-ra vigyorgott. – íme, cimbora, a Mennyország. Pont, amilyennek képzelted. Szállj csak ki! Diskurálj az angyalkákkal. Harve-ot kiráncigálták. Bokáján és csuklóján bilincs kattant. Felkapták és bevonszolták, majd a cellájába tuszkolták, és keményen a priccsre lökték. A cella friss festékszagot árasztott. Tömeg gyűlt össze a rács előtt. Mindenki látni akarta az elvetemült banditát. Harve ekkor ájult el.

– Dehogy. Nem szimulál. – A hang az örvénylő ködből érkezett. – Szép kis seb ez itt a tarkóján. Harve kinyitotta a szemét. Nagyon fiatal férfi állt mellette. – Üdvözlöm – mondta, mikor észrevette, hogy Harve magához tért. – Ki maga? – Dr. Mitchell a nevem. – Csapott vállú, komoly, szemüveges kis ember. Szinte eltörpül a két tagbaszakadt figura mellett. Egyikőjük nem volt más, mint Luby kapitány. A másik az állami rendőrség egyenruhát viselő őrmestere. – Hogy érzi magát? – kérdezte dr. Mitchell. – Szarul. – Nem vagyok meglepve. – Luby kapitányhoz fordult. – Ezt a személyt egyelőre nem zárhatja börtönbe. – Az iliumi kórházba vitetjük. Meg kell röntgeneznünk. Legalább huszonnégy órán át megfigyelés alatt marad. Luby kapitány szárazon felnevetett. – Az adófizetők most végre fellélegezhetnek a városban. Pedig az ipse elég cifra kis műsort mutatott be. Harve felült. Hányinger kerülgette. – A feleségem! Hogy van a feleségem? – Félig ő is bezsongott azok után, amit maga művelt. Mi a fenét képzelt? – Továbbra is börtönben tartják? – Ugyan, dehogy! Ha valaki elégedetlen a börtönünkkel, hát szépen odébbáll. Mi meg hagyjuk, hadd menjen. Ezt maga is tudja. Hiszen maga ebben a specialista. – Azt akarom, hogy a feleségemet ide szállítsák át. Én is ezért vagyok itt. – Ismét megszédült. – Hogy kiszabadítsam őt Iliúmból-motyogta. – Miért akarja maga kiszabadítani a feleségét Hiúmból? – tudakolta az orvos. – Dokikám! – magyarázta évődve Luby kapitány. – Ha maga minden jómadarat végigkérdezget, hogy miért akarja ezt, vagy éppen amazt, nemigen maradhat ideje a gyógyításra. Dr. Mitchellen látszott, hogy a kapitány szavai kissé bosszantják. Megismételte a kérdést. – Nézze, doki! – A kapitány nem hagyta, hogy Harve szóhoz jusson. – Mi is annak a betegségnek a neve, amikor az ipse úgy képzeli, hogy mindenki összeszövetkezett ellene?

– Paranoia – felelte nyugtalanul az orvos. – Saját szemünkkel láttuk, hogy Ed Luby megölte azt a nőt – emelte fel a hangját Harve. – De rám akarják kenni. Megfenyegettek bennünket. Hogy megölnek, ha elmondjuk, amit láttunk. – Hátrahanyatlott. Érezte, hogy még egy pillanat, és ismét elájul. – Az Isten szerelmére! Segítsen valaki! Ismét elsötétült előtte a világ.

Harve-ot mentőn vitték Ilium kórházába. Éppen virradt. Harve érzékelte, hogy úton van. És érzékelte a nap sugarait is. Hallotta, hogy valaki szóba is hozza a napfelkeltét. Kinyitotta a szemét. Hordágya mellett, az ülőkén ketten tartottak vele. Ide-oda dülöngéltek, ahogy a mentő száguldott a kanyargós úton. Harve meg sem kísérelte, hogy kiderítse, kik a mentő további utasai. A reménnyel együtt pusztul el a kíváncsiság. A tetejébe Harve-ot el is kábították. Arra még emlékezett, hogy az a fiatal orvos injekciót adott be neki. A fájdalom enyhítésére, így mondta. Harve fájdalmai elmúltak, és többé nem is aggodalmaskodott. Kényelmes volt elhinni, hogy immár semmi sem számít. A két utas egymással beszélgetett, így Harve mégis azonosította őket. – Maga még új minálunk, ugye, doki? Nem emlékszem, hogy láttam volna. – Luby kapitány hangja. – Három hónapja praktizálok – válaszolta dr. Mitchell. – Jó lenne, ha megismerkedne a fivéremmel. Ő sokat segíthetne a kezdésnél. Már rengeteg embernek segített, hogy elinduljon a pályáján. – Én is úgy hallottam. – Némi hátszél még senkinek sem ártott. Egy kis kezdőlökés Edtől – fejtegette a kapitány. – Az sosem árt. – Az ipse nagy baromságot csinált, mikor a gyilkosságot Ed nyakába akarta varrni. – De mekkorát! – A helyzet az, hogy mindenki, akinek szava van a városban, Ed mellett tanúskodott, illetve az ipse ellen. – Vagy úgy. – Összehozok magának egy találkozót Eddel. Szerintem maguk ketten kiválóan megértik majd egymást. – Igazán megtisztelő.

Az iliumi kórház baleseti osztályának bejáratánál az ápolók Harve Elliotot kitolták a mentőkocsiból, és a kórházi gumikerekű kocsira tették. A betegátvevő részlegen kisebb fennakadást okozott, hogy egy másik mentő éppen Harve előtt érkezett. Ám ezzel az esettel a kórház dolgozói gyorsan megbirkóztak, mert a páciens, egy férfi, időközben elhalálozott. Ugyanolyan gumikerekű székben ült, mint Harve. Harve felismerte a férfit. A halott ember nem volt más, mint a nagy melák, aki valamikor az ősidőkben Ed Luby Kulcsos Klubjához hozta a barátnőjét. Ő is látta, hogy Ed Luby a gyilkos. A nagy melák lett volna Harve koronatanúja. De már nem tanúskodhat mellette. – Mi történt ezzel az emberrel? – kérdezte Luby kapitány az egyik nővért. – Nem lehet tudni. A buszpályaudvar mögött, egy sikátorban találtak rá. Tarkón lőtték. – A nővér lepedőt terített a halott ember arcára.

– Szegény. – A kapitány Harve-hoz fordult. – Maga szerencsésebb nála, Elliot. Maga egyelőre még életben van.

Harve Elliot tolókocsiján beutazta az iliumi kórház egész területét. Megröntgenezték a koponyáját. Vizsgálták elektroencefalográffal. A szemészeten a pupilláját ellenőrizték, a fül-orr-gégészeten a fülét, orrát, gégéjét. Az orvosok komor arccal tanulmányozták őt. Bármerre haladt is Harve tolókocsija, Luby kapitány és dr. Mitchell árnyékként követte. – Hát nem őrület? – elmélkedett a kapitány. – Egész éjjel ezt az ipsét üldöztük, hogy végre rendesen puskavégre kapjuk. És most mit csinálunk? Fel-alá futkosunk vele a kórházban, hogy a lehető legkitűnőbb kezelésben részesüljön. Hát nem őrület? Harve maga is hajlott rá, hogy elismerje, a kapitánynak igaza van. A fájdalomcsillapító injekciók hatására Harve-ot cserbenhagyta időérzéke. Hanem azt azért érzékelte, hogy minden vizsgálat rendkívül hosszadalmas. Egyre újabb és újabb orvosokat hívtak hozzá. És mintha a fiatal dr. Mitchell is egyre jobban aggódna a betegéért. További két doktor bukkant fel. Gyorsan megnézték Harve-ot, majd félrevonták dr. Mitchellt, és suttogva konzíliumot tartottak. Az egyik kórházi portás felmosta a folyosót. A folyosó tisztább nem lett, csak lucskos. Harve széke mellett a portás pihenőt iktatott be. – Őaz? – Ő az – felelte Luby kapitány. – Nem úgy fest, mint aki nagyon el lenne kenődve. – Kifogyott belőle a kenőanyag. – Mint mikor az autónak üres lesz a tankja. – A portás bólintott. – Bolond? – Ha mázlija van, az. – Ezt meg hogy érti? – Mert ha nem bolond, átül a villamosszékbe. – Uramatyám! – A portás megcsóválta a fejét. – Nem szeretnék a bőribe lenni nékije. – Folytatta a felmosást. Sáros áradat zúdult végig a kövezeten. A folyosó túloldalán valaki hangoskodott. Harve közönyösen figyelte, hogy maga Ed Luby közeledik felé. Vele volt a testőre is, továbbá jó barátja, a kövér cimbora, Wampler bíró. Ed Luby elegáns öltönyt viselt. Leginkább az aggasztotta, hogy fekete, fényes, hegyes orrú cipője beszennyeződik. Érdes hangon ráripakodott a portásra. – Csak óvatosan ezzel a ronggyal! Egy ilyen cipő ára ötven dollár! Ed Luby szemügyre vette Harve-ot. – Szentatyám! íme, az egyszemélyes hadsereg! Teljes életnagyságban. – Luby megkérdezte fivérétől, hogy Harve tud-e beszélni, és hogy hallja-e, amit mondanak neki. – Úgy értesültem, hogy a hallása nem károsodott. Viszont beszélni aligha tud. Ed Luby Wampler bíróra mosolygott. – Szerintem ez részünkről nem is olyan nagy gond. Nem igaz, bíró? Az orvosi konzílium véget ért. A doktorok baljós egyetértésre jutottak. Odaléptek Harve-hoz. Luby kapitány bemutatta fivérének dr. Mitchellt. – A doki nemrég költözött a városba, Ed. Ő vette védőszárnyai alá Elliotot. – Gondolom, ezt írja elő neki az orvosi esküje – jegyezte meg Ed Luby.

– Ezt hogy érti? – kérdezte dr. Mitchell. – Hát csak úgy, hogy egy orvosnak mindent el kell követnie a betegéért. Akárki legyen is az. Akármilyen rettenetes bűnök száradjanak is a lelkén. Helyesen mondom? – Igen – felelte dr. Mitchell. Luby ismerte már a két másik doktort, azok is őt. Nem túlságosan kedvelték egymást. – Maguk ketten! Maguk is ezen az Elliot nevű ipsén szarakodnak? – Úgy van – válaszolta az egyikük. – Elárulná végre valaki, mi a baja? Hogy a világ minden részéről hozzá özönlik ez a rengeteg doktor? – érdeklődött Luby kapitány. – Nagyon komplikált eset – magyarázta dr. Mitchell. – Kényes, rendkívül összetett probléma. – Összetett? – Nézze! Mindnyájan egyetértésre jutottunk abban, hogy vagy tüstént megoperáljuk Mr. Elliotot, vagy igen nagy valószínűséggel meghal. Harve-ot lefürösztötték, fejét tarkopaszra beretválták. Betolták a vakítóan megvilágított műtő kétszárnyú ajtaján. A Luby fivérek nem léphettek be a műtőbe. Orvosok és nővérek állták körül Harve-ot. Csupa köpeny és maszk. Egy maszk, egy szempár. Harve imádkozott. Feleségére gondolt, és a gyermekeire. Várta, hogy orrára helyezzék az altatókészüléket. – Mr. Elliot! Hall engem? – kérdezte dr. Mitchell. – Hallom. – Hogy érzi magát? – Isten kezében. – Maga nem igazán beteg, Mr. Elliot. Az operáció elmarad. Azért hoztuk a műtőbe, hogy megoltalmazzuk. – A szemek zavartan pislogtak Harve ágya körül. Dr. Mitchell magyarázni kezdett. – Komoly kockázatot vállaltunk, Mr. Elliot. Nem áll módunkban annak megállapítása, hogy ön méltó-e erre az oltalomra. Szeretnénk, ha ismét előadná, mi történt. Harve egyenként megnézte magának a zavartan pislogó szemeket. Alig észrevehetően megrázta a fejét. –Nincs mit mondanom. – Nincs? Azok után sincs, hogy ennyi kockázatot vállaltunk önért? – Fogadják el Ed Luby és a fivére verzióját. És megmondhatják Ednek, hogy végre felfogtam az üzenetet. Akármit állít, részemről rendben. Több gondot nem okozok. – Nézze, Mr. Elliot! Ebben a műtőben mindenki azt szeretné, ha Ed Luby és a bandája rács mögé kerülne. – Nem hiszek magának. Soha többé nem dőlök be, nem hiszek senkinek. – Ismét megcsóválta a fejét. – Ráadásul már bizonyítékom sem maradt. Minden tanú Ed Luby mellett tett vallomást. Egyetlen árva tanúra számíthattam volna. De ő is meghalt. Odalent fekszik a hullája. A műtőasztal körül meglepetést okozott a bejelentés. – Maga ismerte azt a férfit? – kérdezte dr. Mitchell. – Nem mindegy? Nincs több mondanivalóm. Már eddig is túl sokat beszéltem. – Volna rá egyetlen mód, hogy bizonyítsa az igazát. Mi legalábbis elfogadnánk ezt a fajta bizonyítékot. Ha beleegyezik, kapna egy sodium-pentothal-injekciót. Hallott már róla? – Nem. – Más néven: igazságszérum, Mr. Elliot. A vegyület átmenetileg megbénítja a tudatát ellenőrző agyközpontot. Pár percig aludni fog. Utána felébresztjük. Mikor felébred, nem lesz képes hazudni

nekünk. – Még ha el is mondom az igazat, még ha maguk hisznek is nekem, még ha csakugyan rács mögé akarják juttatni Ed Lubyt, mire megy ellene néhány orvos? – Néhány orvos csakugyan nem sokat tehetne Ed Luby ellen – felelte dr. Mitchell. – De csak négy orvos tartózkodik ebben a műtőben. Luby kapitánynak már elmagyaráztam, hogy az ön esete mennyire végtelenül komplikált. Ezért összehoztunk egy különleges csoportot, hogy megfelelően kivizsgálhassuk a baját. – Dr. Mitchell a maszkos és köpenyes alakokra mutatott. – Ez az úr itt a megyei ügyvédi kamara elnöke. Amott az a két úr az állami rendőrség nyomozója. Mellettük pedig két FBI-ügynököt lát. Segíthetünk önnek. Feltéve, ha a meséjéről kiderül, hogy igaz. Feltéve, ha beleegyezik, hogy beadjam a szérumot. Harve ismét végigpillantott a szemeken. Csupasz karját felemelte. – Csinálják!

És Harve újra előadta, mi mindenen ment keresztül. Utána kérdésekre válaszolt. A szérum hatására kellemetlen, visszhangzó zörejekkel telt meg az elméje. Transzba esett. Elhangzott az utolsó kérdés is. Az önkívületi állapot azonban nem ért véget. – Kezdjük Wampler bíróval – javasolta egy hang. Harve féléberen feküdt. Egy másik hang telefonon utasított valakit, hogy kutassák fel és hozzák az iliumi kórház műtőjébe a taxisofőrt, aki a meggyilkolt nőt a Kulcsos Klubhoz fuvarozta. – Jól hallotta! A műtőbe! – mondta a telefonáló. Harve egyelőre nem érzett különösebb megkönnyebbülést. Azután viszont igazán jó hírt is hallott. Egy további telefonáló megparancsolta, hogy a személyes szabadsághoz való jog alapján tüstént engedjék ki a börtönből Harve feleségét, és derítsék ki, vigyáz-e valaki a gyermekekre. – És, az Isten szerelmére, értesítsék a sajtót, a rádiót, hogy ez a pasas egyáltalán nem közveszélyes őrült. Járjanak csak a dolog végére az újságírók is! Harve most már fülelt. Az elhangzó mondatokból kivette, hogy újabb férfi érkezett vissza a műtősökhöz. Nála volt a halott férfiból kioperált lövedék. – Szép, egészséges példány – jelentette ki. – És ez a bizonyíték nem egykönnyen válik kámforrá. – A fény felé tartotta a pisztolygolyót. – Könnyű lenne azonosítani a fegyvert, amelyikből kilőtték. De hol lehet a fegyver? – Ed Luby ravasz fickó. Aligha ő maga lövöldözik – jegyezte meg dr. Mitchell, aki kezdte élvezni a helyzetet. – Viszont a testőre nem egy Einstein – szólt közbe egy másik maszkos. – Ellenkezőleg. Meglehetősen ostoba. Sőt! Annyira ostoba, hogy most is vele van a fegyvere. – Harmincnyolcas – közölte a golyót mustrálgató. – Még odalent vannak? – Már a gyászindulót gyakorolják – jegyezte meg nyájasan dr. Mitchell. Harve a szófoszlányokból kitalálta, hogy hamarosan a műtőbe hozzák Wampler bírót. Az orvosok és álorvosok csapata felvette a maszkot. Azt akarták, hogy a megzavarodott, gyáva bíró csak villogó szemeket láthasson.

– Mi folyik itt? Mi ez, kérem? Minek hívtak ide? – Szükségünk van a segítségére. Nagyon kényes ez az operáció – magyarázta dr. Mitchell.

– Már megbocsásson, uram... – A bíró erőtlenül és zavartan mosolygott. – Úgy értesültünk, hogy ön és a felesége tanúi voltak egy tegnap elkövetett gyilkosságnak. – így van. – Wampler áttetsző tokája megremegett. – Úgy véljük, hogy ön és a felesége nem az igazságnak megfelelően tanúskodtak. És erre bizonyítékaink vannak. – Hogy merészel ilyen hangon beszélni velem? – Nem kell hozzá túl nagy bátorság – felelte gúnyosan dr. Mitchell. – Ed Lubynak és a fivérének befellegzett. Az állami rendőrség erői most szállják meg Iliumot. Az a feladatuk, hogy kimetsszék a város rothadt szívét. Maga e pillanatban szövetségi ügynökök és az állami rendőrség nyomozói előtt áll. Uraim! – fordult a többiekhez dr. Mitchell. – Szerintem levehe-tik a maszkokat. Hadd lássa ez az alak, hogy kikkel van dolga. A törvény arcokká alakult. És ezeken az arcokon a bíró iránti mélységes megvetés tükröződött. Wampler bíró kis híján sírva fakadt. – És most ki vele! Mit látott tegnap este? Wampler lehorgasztotta a fejét. – Semmit – suttogta. – Nem láttam semmit. Odabent voltam. – És a felesége? – Ő se látott semmit. – Szóval nem látta, amint Elliot leüti azt az asszonyt? – Nem láttam. – Akkor miért hazudozott? – Mert... mert hittem Ed Lubynak. Tőle hallottam, hogy mi történt a járdán. És... és... én hittem neki. – És továbbra is hisz neki? –Én... én... nem is tudom. – Maga többé nem bíró! Ugye tisztában van vele? – kérdezte dr. Mitchell. Wampler bólintott. – Emberként már régen csődöt mondott – folytatta dr. Mitchell. – Adjanak rá köpenyt és maszkot. Hadd nézze végig a műsort. Wamplerre köpenyt és maszkot húztak.

Ilium város paprikajancsi rendőrfőnökét és paprikajancsi polgármesterét a műtőből telefonon kérették a kórházba. – A dolog nem tűr halasztást – magyarázta nekik Wampler bíró. – Nagyon fontos ügy – fűzte hozzá. Nem is tehetett volna mást, erről a nyomozók gondoskodtak. Mielőtt azonban a polgármester és a rendőrfőnök megérkezett volna, két rendőr a műtőbe kísérte a taxisofőrt, aki a meggyilkolt nőt a Kulcsos Klubba fuvarozta. A sofőr megrémült, amikor sebészek ítélőszéke előtt találta magát. Rettegve látta a műtőasztalon kiterített Harve-ot, aki még mindig a szérum hatása alatt, félájultan feküdt. Wampler bíró ismét abban a megtiszteltetésben részesült, hogy ő kapta meg a szót. A taxis neki bizonyára könnyebben elhiszi, hogy Ed Lubynak és fivérének véget ért a rémuralma. – Mondja el az igazságot! – Wampler bírónak reszketett a hangja. És a taxisofőr elmondta. Töviről hegyire. Hogy saját szemével látta, miként ölte meg Ed Luby a nőt. – Maszkot rá! – szólalt meg dr. Mitchell.

Befutott a polgármester. Megérkezett a rendőrfőnök. Majd bejött Ed Luby meg a fivére, a kapitány, és velük volt Ed Luby testőre. Szorosan összepréselődtek, amint átnyomakodtak a műtő ajtaján. Mielőtt megmukkanhattak volna, bilincs csattant a kezükön. Fegyvereiket elvették. – Mi ez a móka? – bömbölte Ed Luby. – Vége a mókának. Ennyi volt. Csak gondoltuk, értesítjük. –Elliot halott? – Maga halott, Mr. Luby. Luby nagy levegőt vett. Éppen felordított volna, mikor hatalmas dörrenés rázta meg a helyiséget. Luby leeresztett. A sarokban egy ember a testőr fegyverével belelőtt a gyapottal kitömött vödörbe. Luby értetlenkedve nézte, amint ugyanez az ember előkotorja a gyapotszálak közül a lövedéket, majd a pulthoz viszi, amelyen két mikroszkóp is állt. Lubynak alig jött ki hang a torkán. – Várjanak! Csak egy percet várjanak! – Rengeteg időnk van – közölte dr. Mitchell. – Mi nem sietünk sehová. És ön, Mr. Luby? Vagy ön, kapitány? Vagy ön, testőr úr? Önöknek találkájuk van? – Kik maguk? – sziszegte Luby. – Mindjárt megtudja. Előbb azonban szeretném tájékoztatni, hogy egy dologban mindnyájan egyetértünk. Magának befellegzett. – Igazán? Közlöm magával, hogy rengeteg barátom van ebben városban. – Le a maszkokkal, uraim! – vezényelt dr. Mitchell. Mindenki levette a maszkját. Luby körülpillantott. Megértette, hogy neki csakugyan befellegzett. A mikroszkópoknál szorgoskodó ballisztikai szakértő törte meg a csöndet. – A két lövedék ugyanabból a fegyverből származik – jelentette a vizsgálat eredményét. Harve tudatának vékonyka sugara áthatolt az agyára boruló üvegharang falán. Hatalmasat kacagott. A csupasz, csempeborítású műtőhelyiség visszhangzott a nevetésétől.

Azután újra elszenderedett. Átvitték egy különszobába, hadd aludjon, amíg a szérum fel nem szívódik. A különszobában Claire már várta a férjét. A fiatal dr. Mitchell jelen volt, amikor Harve-ot betolták. – Mr. Elliot tökéletesen egészséges, asszonyom. De még pihennie kell. Szerintem magára is ráférne. – Nem hiszem, hogy képes lennék elaludni. Talán még egy hét múlva sem. – Óhajtja, hogy beadjak valamit? – Később. Talán. Most semmi esetre sem. – Elnézést, hogy tarkopaszra beretváltuk őt. Nem volt más választásunk. – Őrült egy este. Őrült éjszaka. És őrült ez a mai nap is. Vajon van valami értelme ennek az egésznek? – Számomra tanulságos volt minden perc – szögezte le dr. Mitchell. – Köszönet érte a bátor és tisztességes embereknek. – Köszönjük magának! – hálálkodott Claire. – Én a férjére gondoltam. Ami pedig engem illet, életemben még soha ilyen remekül nem szórakoztam. És mellesleg azt is megtanultam, hogyan lehet szabad az ember. És miként őrizheti meg a szabadságát.

– Hogyan? Miként? – A szabad ember vadidegenek igazáért is képes megküzdeni. – Claire! – szólalt meg Harve. Nehezére esett, hogy felnyissa a szemét. – Drágám? – Szeretlek! – Hihet neki! Igazságszérumot kapott.

Selma dala Al Schroeder keresztneve szinte soha nem hangzott el a Lincoln Gimnázium tájékán. Egyszerűen csak Schroedernek hívták. Illetve, nem is olyan egyszerűen hívták őt csak Schroedernek, ugyanis a vezetéknevét sem amerikai módra ejtették, hanem kemény akcentussal, mintha valaminő régi, híres, európai halottról lenne szó. Pedig szó sincs róla. Olyan amerikai volt, akár a Coca-Cola. Halottnak meg végképp nem minősülhetett ez az eleven, tizenhat esztendős fiú. Elsőként a német nyelv tanára, Helga Grosz ejtette európai módra a nevét. Tanártársai, amint meghallották, tüstént felismerték, hogy pont így kell kiejteni. Ettől lett Schroeder más, mint a többi. A tanárokat a különleges hangzás arra is figyelmeztette, ha a fiú szóba került közöttük, hogy vele kapcsolatban félelmetes felelősség hárul rájuk. Még Schroeder előtt is titokban tartották, hogy miért oly félelmetes felelősség ő. Saját érdekében. Sem Schroeder, sem a társai nem tudhattak a dologról. Hogy a Lincoln Gimnázium történetében ez a fiú számított az első vérbeli zseninek. *** Káprázatos intelligenciahányadosát a gimnázium igazgatójának bizalmas irattárában őrizték, csakúgy mint az iskola ösz-szes többi tanulójáét. A tekintélyes külsejű zenetanár, egyszersmind az iskola fúvószenekarának karmestere, George M. Helmholtz úgy vélte, hogy Schroeder kompozíciói egy szép napon oly nevezetesek lesznek, mint John Philip Sousa indulói, pedig Sousa szerzetté a Mindörökké csillagok és sávokat. Elsős gimnazistaként Schroeder három hónap alatt úgy megtanult klarinétozni, hogy ő lett a zenekar vezérklarinétosa. Másodikban, a tanév végére az összes hangszeren remekelt. Idén járt harmadikba, de már vagy száz indulót komponált. Helmholtz éppen a kezdők zenekarát, a „C"-bandát blattoltatta, hogy belejöjjenek a kottaolvasásba. Korai Schroeder-darabbal gyakoroltak, az Éljen a Tejút című indulóval. Lelkesítőén pezsgő muzsika, vélekedett Helmholtz, csak úgy árad belőle a célratörő erély. Remélhetőleg a zöldfülűeknek is megjön tőle a kedvük, és beleadnak apait-anyait, hadd szóljon. Maga Schroeder is magyarázatot fűzött műve értelmezéséhez. Rámutatott, hogy a Tejút Földtől legtávolabbi csillaga tízezer fényévnyi távolságban ragyog. Amennyiben tehát azt akarjuk, hogy az induló csakugyan tisztelegjen még ezen igen-igen távoli csillagnak is, akkor bizony az indulót hangosan kell fújni, meg persze szépen. És a „C"-banda bátran bégetett, sivított, vonyított és vijjogott, hogy tisztelegjen a csillagoknak. Hanem egyik is kidőlt a sorból, meg a másik is, végül mindenki kidőlt, csak egy zenész bírta rendületlenül, mint általában mindig. A nagydobos. Végül már csak egyedül ő pufogtatott a Tejútnak. Blom, blom, bluúm, ezt mondta a basszusdob. Óriás Floyd Hires náspángolta, az iskola legkedvesebb, legmagasabb és legostobább tanulója. Valószínűleg a legmódosabb is. Egyszer majd édesapja összes mosodáját örökli. Bluúm, bluúm, bluúm, brummogta Óriás Floyd dobja. Helmholtz intett neki, hogy abbahagyhatja. – Köszönöm, Floyd, hogy nem adtad föl. Hogy mindvégig kitartottál. Legyen ez követendő példa a többiek számára. És most az egészet újrakezdjük. Azt akarom, hogy ezúttal mindenki a legvégéig bírja [6]

szusszal! Bármi áron! Helmholtz felemelte karnagyi pálcáját. Schroeder, az iskola géniusza, az előcsarnokból belépett a zeneterembe. A tanár főbólintással köszöntötte. – Nos tehát, emberek! Megjelent körünkben a szerző! Mutassuk meg neki! És a zenekar ismét nekiveselkedett, hogy tisztelegjen a Tejútnak. De megint nem sikerült szalutálniuk. Bluúm, bluúm, bluúm, dörgött Óriás Floyd Hires nagydobja. De egyedül dörgött, egy szál egyedül, végtelenül magányosan. Helmholtz mentegetőzni próbált. A komponista a fal mellett, egy összecsukható széken üldögélt. – Sajnálom. De ez még csupán a második kísérlet. És a kottát is csak ma látták először. – Megértem – felelte Schroeder. Apró, de arányos testű ifjú volt, madárcsontú, alig százhatvan centi magas. Csodálatosan boltozatos homlokát máris haragvó gondolatok redőzték. Az angol nyelv tanára, Eldred Crane ezen homlokot Dover fehér sziklájának nyilvánította. Schroeder folyamatosan áradó, briliáns eszméi persze némi riadalmat is keltettek. Ezt a jelenséget a legpontosabban Hal Bourbeau, a kémia tanára írta le. Bour-beau egy alkalommal kifejtette, hogy Schroeder úgy fest, mint aki rendkívül savanyú citromlevet tart a szájában. Azt ízlelgeti, magyarázta a kémiatanár, de ha egyszer mindet lenyeli, mindnyájunkat meggyilkol. Ezt a meggyilkolást persze költői túlzásnak kell értékelnünk, semmi egyébnek. A fiatalember egyáltalán nem volt ingerlékeny. – Talán beszélhetnél a fiúkkal. Hogy mit akartál üzenni ezzel a darabbal – mondta Helmholtz. – Szó sem lehet róla – felelte Schroeder. – Szó sem lehet róla? – Helmholtz meghökkent. Az elutasítás egyáltalán nem volt jellemző a zsenire. Sokkal inkább az illett volna hozzá, hogy előadást rögtönözzön a zenészeknek, amely felvillanyozza és örömmel tölti el őket. – Szó sem lehet róla? – Talán itt akár be is fejezhetnék. – Befejezhetnénk? Schroeder felállt. Látszott rajta, hogy roppant fáradt. – Többé ne játssza senki a darabjaimat. Minden kottát visz-szaveszek. Ha nincs ellenére. – De miért vennéd őket vissza? – Hogy eltüzelhessem a sok szemetet. Ócska szemét az ösz-szes. – Bágyadtan elmosolyodott. – Végeztem a zenével, Mr. Helmholtz. – Végeztél a zenével? – Helmholtz úgy érezte, hogy meghasad a szíve. – Hogy mondhatsz ilyet? Schroeder megvonta a vállát. – Hiányzik belőlem a tehetség. Most már tudom. – Kicsiny kezével bágyadtan legyintett. – Csupán arra kérem, ne alázzon meg többé. Hagyjon fel bolondos, éretlen és kétségkívül nevetséges kompozícióim előadásával. Tisztelete jeléül meghajolt és távozott.

A félév hátralévő részében Helmholtz képtelen volt rá, hogy a kezdők zenekarának ügyével foglalkozzon. Gondolatait teljesen lekötötte Schroeder döbbenetes és megmagyarázhatatlan döntése. Hogy végképp felhagy a zenével. Közeledett a nyári szünet. Helmholtz baktatott az étkezde felé. Ebédidő. Elméje fokozatosan tudatosította benne, hogy nincs egyedül. Hogy Óriás Floyd Hires, a jóindulatú, ámde végtelenül ostoba dobos vele azonos irányban dübörög. Kizárt, hogy véletlenségből szegődött mellé. Nagyon is szándékosan lépdel a tanárral

párhuzamosan. Biztosra vehető, vélelmezte Helmholtz, hogy fontos közlendője támadt. A mondanivaló újdonságtartalmának hatására a dobos felhevült. Olyan forróságot árasztott, mint egy felfűtött gőzmozdony. És az újdonságtartalom járulékaként még zihált is. – Mr. Helmholtz! – Óriás Floyd hevesen fújtatott. – Igen? – Csak azt akarom... csak azt akarom bejelenteni a tanár úrnak... hogy... nem henyélek többé. – Remek hír! – Helmholtz mindig örült, ha a diákok nekibuzdultak. Még Óriás Floyd meglepő nekibuzdulásának is tudott örülni, pedig a fiú esetében a vasakaratú szorgalom vagy a teljes tétlenség feltehetőleg pontosan azonos eredménnyel járt volna. Csakhogy Óriás Floyd egy dal kottáját is átnyújtotta a karnagynak. Saját szerzeményét. Helmholtz megrökönyödött. – Megtenné, hogy vet rá egy pillantást, Mr. Helmholtz? Helmholtz gyorsan átfutotta a nagy fekete pacákat. Semmi különös, állapította meg. Viszont a kottafejek körmölése Óriás Floyd számára legalább akkora erőpróba lehetett, mint Beethovennek az Ötödik szimfónia. Íme, a darab címe: Selma dala. És a dobos a zenéhez szöveget is írt. Láncaimat levertem, Bohóc-lényemet kisepertem, Te ösztönöztél, én szerelmem, Figyelnem és magamra lelnem! Ó Selma, Selma, hála néked Már örökre tiéd a lelkem! [7]

Midőn Helmholtz végzett a kottaolvasással és átrágta magát a versikén is, a költő-komponista már messze járt.

A tanári étkezdében aznap élénk vita bontakozott ki. Hal Bourbeau így határozta meg a vita tárgyát: – Vajon nem éppen ezen jó hír, miszerint Óriás Floyd zeneszerzőnek készül, váltotta ki Schroederből, hogy végleg felhagyjon a komponálással? Az eszmecsere célja természetesen az volt, hogy Helmhol-tzot ugrassák. Helmholtz kivételével mindenki remekül szórakozott, tekintettel arra, hogy a probléma az iskolazenekar belügyének számított, továbbá hogy a tanárok a zenekart eleve sem tartották valami túlságosan komoly dolognak. Arról pedig egyelőre senki sem értesült, hogy elkeseredésében Schroeder az összes többi tárgy tanulmányozását is beszüntette. – Szerény véleményem szerint – elmélkedett Bourbeau –, amennyiben egy gyenge képességű diák úgy határoz, hogy ezentúl jobban érdeklődik a fúvószenekari munka iránt, miközben ezzel egyidejűleg valamely zseni elfordul az indulóktól, mert, tegyük fel, ezentúl a kémiára óhajt koncentrálni, mindez nem írható le azon egyenlettel, hogy egyikük fejlődik, másikuk visszafejlődik. Ellenkezőleg! Esetünkben mindketten fejlődést mutatnak. – Hát persze! – jegyezte meg jámboran Helmholtz. – Az eszes diáktól könnygázt kaphatunk, a butától meg új dallamot, amelyet majd elfüyülhetünk.

Ekkor ült le közéjük Ernest Groper, a fizika tanára. Ez a nyers, két lábbal a földön álló ember, akinek testalkata leginkább egy bombára emlékeztetett, hadat üzent a felszínes gondolkodásnak. Már a mód is, ahogy tányérját a tálcáról az asztalra helyezte, azt érzékeltette, hogy ő, Groper önként és örömest veti alá magát a természet törvényeinek. És nem azért, mert nincs is más választása, hanem mert piszok jó törvényeknek tartja őket. – Hallottad már az Óriás Floyd Hires-féle híreket? – fordult hozzá Bourbeau. – A dicső makkfazekasról beszélünk? – Makkfazekasról? – Ki másról? Óriás Floyd ma reggel közölte velem, hogy makkfazekas lesz. Hogy véget vetett a henyélésnek, és hogy makkfazekas lesz. Szerintem azt akarta mondani, hogy magfizikus, de az is elképzelhető, hogy ezen ő állatorvost én. Felkapta Selma dalának kottáját, amelyet előzőleg Helmholtz már minden kollégájának megmutatott. – Hát ez meg mi? – Óriás Floyd írta – magyarázta Helmholtz. Groper szemöldökei felemelkedtek. – A fiú újabban nem lopja a napot – mondta. – Selma? Miféle Selma? Selma Ritter? – Szalvétáját a gallérja és a nyaka közé gyömöszölte. – Más Selma nekünk se jutott eszünkbe – felelte Helmholtz. – Bizonyos, hogy Selma Ritter. A fizikai előadóban is egy asztalnál ülnek. Óriás Floyd meg Selma Ritter. – Lehunyta a szemét, és orrnyergét dörzsölgette. – Na, az még a cifra munkaasztal! – mondta fáradtan. – Schroeder, Óriás Floyd és Selma Ritter. – Ezek hárman... egymás mellett? – kérdezte töprengve Helmholtz. Arra gondolt, hogy hátha itt van a kutya elásva. – Azt hittem, hogy Schroeder majd segít a fejlődésben Óriás Floydnak és Selmának. – Tűnődve bólintott. – Nagyon úgy fest, hogy segített is. – Fürkészően Helmholtzra pillantott. – Egész véletlenül nem ismered Óriás Floyd intelligenciahányadosát, George? – Azt sem tudom, hol vannak azok a papírok. Különben sem hiszek az ilyesmiben. – Az igazgatói irodában őrzik őket, titkosított dossziéban. Ha valami igazán félelmetesre vágysz, hát nézd meg Schroeder anyagát. – Melyik az a Selma Ritter? – kérdezte Hal Bourbeau. Üvegfal választotta el a tanárok étkezdéjét a diákokétól. A kémiatanár az üvegen át a tanulókat fürkészte. – Kicsike kis jószág – jegyezte meg Groper. – Csendes, kicsike kis jószág – fűzte hozzá Eldred Crane, az angol nyelv és irodalom tanára. – Félénk. Nem túl népszerű. – Óriás Floyd ezt most bizonyosan másként gondolja – ellenkezett Groper. – Amennyire meg tudom állapítani, dúl a nagy szerelem közöttük. – Megborzongott. – El kell távolítanom őket Schroeder közeléből. Nem tudom, mi lehet a módszerük, de az biztos, hogy alaposan lehervasztották. – Sehol nem látom azt a lányt – állapította meg Helmholtz, aki szintén a tanulókat szemlélte. Észrevette viszont, hogy Schroeder egyedül ül. A ragyogó elméjű, apró termetű fiú csüggedtnek, szomorúnak, levertnek látszott. És észrevette Óriás Floydot is. Ő szintén egymagában evett. Hatalmas, idomtalan test. Nyilvánvaló, hogy valami okból leírhatatlan önbizalom árad belőle. Láthatólag irtózatosan gondolkodik. Izeg-mo-zog, ráncolja a homlokát. Talán képzeletben vasrudakat görbítget – mélázott Helmholtz. – Selma nincs az étkezdében – jelentette. – Most jut eszembe, hogy ő nem ilyenkor ebédel. Hanem a következő turnusban – jegyezte meg

Eldred Crane. – Miért? Mit csinál a rendes ebédidejében? – tudakolta csodálkozva Helmholtz. – Az igazgatói titkárságon a telefonközpontot kezeli, amíg a személyzet távol van.

Helmholtz kimentette magát, és elment az igazgatóságra, hogy beszéljen Selma Ritterrel. Az iroda valójában több részből állt. Volt itt folyosó, ügyfélfogadó, két szoba, továbbá az irattár. Amikor Helmholtz belépett, először azt hitte, hogy egyedül van. A telefonközpontot senki sem kezelte. A készülék csörgött, lámpái villogtak. Hiába erőlködött, hogy felhívja magára a figyelmet. Helmholtz kaparászásra lett figyelmes. Az egérnesz az irattárból hallatszott. Lábujjhegyen odaosont, és bekukucskált. Selma Ritter egy kihúzott fiók előtt térdelt, és az irkájába jegyzetelt. Helmholtz nem döbbent meg. Eszébe sem jutott, hogy Selma valami olyasmit keresgél, ami a legkevésbé sem tartozik rá. Helmholtz ugyanis nem hitt a titkokban. Úgy tartotta, hogy a Lincoln Gimnáziumban titkok márpedig nincsenek. Selma a titkokról egészen másként vélekedett. A szigorúan bizalmas dossziékat lapozgatta. Ezekben őrizték egyebek között a diákok intelligenciahányadosát. Amikor Helmholtz tetten érte a lányt, a padlón térdeplő Selma elvesztette egyensúlyát, és szó szerint az oldalára dőlt. Helmholtz felsegítette. Közben megpillantotta a fiókban a kartotékot, amelyből Selma adatokat másolt. A kartonon számokat látott. Értelmetlenül kusza és rendszertelen számokat. Nyilván hasraütésszerűen irkálták fel őket. Helmholtznak ezek a számok semmit sem jelentettek. Soha nem használta a titkosított dossziékat. Pedig nemcsak az egyes tanulók intelligenciahányadosát jegyezték fel a kartotékokra, hanem sok egyéb mutatót is. Hogy a diák mennyire képes beilleszkedni, meg a testsúlyát, magasságát, hogy milyen vezetői erényeket mutat, melyik tantárgy érdekli, melyik kevésbé, továbbá hat különböző területen mért fizikai teljesítményük adatait is rögzítették. A Lincoln Gimnáziumban a teljesítménymérést igen komolyan vették. A dolognak híre járt. Szívesen jöttek is kutakodni a leendő tudós professzorok, mert a gimnáziumi irattárban immár több mint huszonöt esztendő anyagát őrizték. Ha Helmholtz meg akarta volna fejteni az egyes számoszlopok jelentését, lyukkártyát kellett volna használnia. A lyukkártyát az igazgató széfjébe zárták. Ha Helmholtz a kartotékokra helyezte volna ezt a lyukkártyát, kitalálhatta volna, milyen jelentést hordoznak a számsorok. Ahhoz viszont nem volt szüksége lyukkártyára, hogy megtudja, Selma éppen kinek az adatait másolta. A kartotékok legtetejére ugyanis hatalmas, gépelt betűkkel felírták a neveket. George Helmholtz meghökkent, mikor elolvasta a nevet. GEORGE M. HELMHOLTZ, ez állt a kartoték legtetején. – Hát ez érdekes – motyogta. Kivette a fiókból a saját kartotékját. – Hogy kerül erre a vacakra pont az én nevem? És nekem mi közöm van ehhez a nyavalyához? Selma sírva fakadt. – Ó, Mr. Helmholtz! – A lány már zokogott. – Senkinek sem akartam rosszat! Kérem, ne árulja el, mit tettem! Soha többé nem fog előfordulni. Kérem, ne áruljon el! – De hát ugyan mi az ördögöt árulhatnék el? – Helmholtz végképp nem értette a dolgot. – Kikerestem az intelligenciahányadosát, Mr. Helmholtz. Beismerem. Tetten ért. És feltételezem, hogy ezért még az iskolából is kirúghatnak. De, Mr. Helmholtz, okom volt rá. Jó okom. – Hüppögött. – Nézd, Selma. Gőzöm sincs, mennyi az intelligenciahányadosom. De akármennyi is, parancsolj,

nézegesd csak, ha nincs jobb dolgod. Selma zokogása némileg csillapult. – Nem jelent fel? – Mi volna a bűntett? Ha az intelligenciahányadosom annyira érdekes, felfestem az irodám ajtajára, hadd bámulja mindenki. A lány szeme elkerekedett. – Csakugyan nem tudja, mennyi az intelligericiahányadosa, Mr. Helmholtz? – Nem hát – felelte jámboran a tanár. – Gondolom, jócskán átlag alatti. Selma ujjával a kartotékra mutatott. – Itt, ez a szám, Mr. Helmholtz. Az ön intelligenciahányadosa. –A lány hátralépett, mintha attól tartana, hogy a karnagy az ámulattól elterül a padlón. – Az öné – suttogta. Helmholtz szemügyre vette a számot. Leszegte az állát, ezáltal sok-sok tokaredő képződött a gallérja fölött. 183. Ez volt a szám. – Fogalmam sincs, mi az, hogy intelligenciahányados. Magas ez vagy alacsony? – Próbálta felidézni, hogy mikor mérhették utoljára. Amennyire vissza tudott emlékezni, akkor, amikor még maga is a Lincoln Gimnázium diákja volt. – Nagyon, de nagyon magas, Mr. Helmholtz – válaszolta áhítattal a lány. – Mr. Helmholtz! – folytatta. – Ön nem is tudta magáról, hogy zseni?

– De hát miféle kartoték ez itt? – Akkor készült, amikor a tanár úr is gimnazista volt – magyarázta Selma. Helmholtz homlokát ráncolva tanulmányozta a dokumentumot. Szívesen emlékezett hajdani önmagára, a higgadt, kicsike, kövér fiúra. Bántotta, hogy ezt a fiút kartonra rótt számok jelenítették meg. – Becsületszavamra, Selma, akkoriban sem voltam zseni, és jelenleg sem vagyok az. Inkább arra felelj: miért pont az én adatlapom érdekelt? – Mert ön a tanára Óriás Floydnak. – Amint elhangzott a dobos neve, Selma mintha tüstént két centit nőtt volna. Sugárzott róla, hogy a fiút saját tulajdonának tekinti. – Mivel értesültem róla, hogy a tanár úr is ebbe az iskolába járt, utánanéztem az anyagának. Arra voltam kíváncsi, hogy a tanár úr elég okos-e ahhoz, hogy felismerje, Óriás Floyd mennyire okos. Helmholtz oldalra billentette a fejét, és fürkésző pillantást vetett a lányra. – Szerinted, Selma, mennyire okos fiú Óriás Floyd? – Ha óhajtja, ön is megnézheti. – Selma most már magabiztosan társalgott. – Azt hiszem, soha senki nem vette a fáradságot, hogy ezt leellenőrizze. Én gondoltam rá először. – Szóval, az ő kartotékját is kimásoltad? – Torkig voltam már, hogy Óriás Floydot mindenki gyagyásnak tartja, viszont folyton arról áradoznak, hogy ez a gügye Alvin Schroeder mennyire okos. Meg akartam bizonyosodni róla, hogy mi az igazság. – És megbizonyosodtál? – Rájöttem, hogy Alvin Schroeder ócska szélhámos. Csak megjátssza, hogy okos. Valójában ostoba. És rájöttem, hogy Óriás Floyd egyáltalán nem buta. Az igaz, hogy elég lusta. Viszont zseni. Éppúgy, mint a tanár úr! – Mint én? És mindezt nekik is elmondtad? Selma nem válaszolt azonnal. Felmérte, hogy nagyon súlyos kihágást követett el. Nem is lehetne súlyosbítani. Bólintott.

– Igen. Elmondtam. Hogy tudják. A saját érdekükben.

Helmholtz aznap délután három és négy óra között nem tanítással töltötte az időt, hanem a Lincoln Gimnázium kórusával, a Vágányszaggatókkal foglalkozott. A hatvantagú énekkar ezen a próbán erősítést is kapott. Hangversenyzongora, tuba, három trombitából és két harsonából álló fúvósszekció kísérte a Vágányszaggatókat, továbbá egy tündökletesen kedves, csengő hangú xilofon. A hangszeres zenészeket Helmholtz az ebédszünet után toborozta, hogy gazdagítsa az énekkar hangzását. Az ebédszünet után Helmholtz visszavonult aprócska irodájába. Hatalmas szervezőmunkába fogott. Akár egy össztűz alá vett zászlóalj parancsnoka, küldöncöket menesztett, haditerveket szőtt. A zeneterem faliórája szerint egy perc volt hátra négyig. Helmholtz mutató– és hüvelykujja összeért, s a dal szépséges záróakkordja elhalkult. A kórus és a muzsikusok befejezték a próbát. És midőn a karmester mutató– és hüvelykujja összeért, ő is, és a zenészekkel megerősített kórus is megdöbbent. Megtalálták, amit elveszettnek hittek. A próbateremben soha még ilyen gyönyörűség nem csendült fel. Végül csupán a xilofon bongása szárnyalt szabadon. A magas hang valahol a végtelenben enyészett el, közben azonban megígérte, hogy ezentúl mindenki számára örökké szól majd, aki kellő kitartással fülel. – Igen – suttogta elmélyült figyelemmel Helmholtz. – Ez lesz az! Hölgyeim és uraim, nem találok szavakat. Köszönöm. A falióra elütötte a négyet. És pontosan négy órakor Schroeder, Selma és Óriás Floyd beléptek a zeneterembe. Helmholtz parancsolta őket ide. Lejött a színpadról, majd az irodájába terelte a diákokat, és becsukta az ajtót. – Gondolom, mindnyájan tudjátok, miért rendeltelek ide benneteket. – Én nem tudom – mondta Schroeder. – Az intelligenciahányadosok miatt, Schroeder. – És a zenetanár tájékoztatta a fiút, miként érte tetten Selmát. Schroeder közönyösen megvonta a vállát. – Ha a történtek nem maradnak köztünk, Selma rettenetes bajba kerül. És magam is. Mert nem jelentettem, hogy milyen szörnyű dolgot művelt Selma. Ezáltal a bűntársa lettem. Selma elsápadt. – Selma – folytatta Helmholtz. – Milyen alapon állapítottad meg, hogy a kartotékokon melyik szám az intelligenciahányados? – Én... én... mindent elolvastam a témáról a könyvtárban. Utána átnéztem a kartotékokat. A sajátomon megláttam azt a számot, amely valószínűleg az intelligenciahányadosom. – Hát ez érdekes. És szépen példázza a szerénységedet. Mert a szám, amelyet intelligenciahányadosnak véltél, valójában a testsúlyod. Ez történt a többiek esetében is. Sikerült kiderítened, hogy melyikünk hány fontot nyomott egykor. Ami engem illet, felfedezted, hogy valaha nagyon kövér fiú voltam. Óriás Floyd és én, nos, távolról sem vagyunk géniuszok. Másfelől viszont a kicsi Schroeder sem kifejezetten kretén. – Ó! – nyögte Selma. Óriás Floyd akkorát sóhajtott, hogy egy teherhajó kürtjének is becsületére vált volna. -Megmondtam neked, Selma. – A dobos nyomorultul érezte magát. – Ugye, megmondtam! Én

tudtam, hogy nem vagyok zseni. – Schroederre mutatott. – Ő a zseni. Neki forog az esze. Olyan a koponyája, hogy egyenesen a csillagokba repül vele. Vagy másfele. Hányszor mondtam neked! Tenyerét a halántékára szorította, mintha így ösztökélné az agyát komolyabb erőfeszítésre. – Istenem! – mondta letörve. – Magam bizonyítottam be, mekkora hatökör vagyok. Mert ha csak egy pillanatig is, de elhittem, hogy mégis van egy kis sütnivalóm. – Egyetlen próba létezik, erre kell csak figyelni – szögezte le Helmholtz. – Ez a próba nem más, mint maga az élet. Csak az az eredmény számít, amit az életben elérünk. Éppúgy érvényes Schroederre és Selmára, mint rád, Óriás Floyd. És persze rám is. Érvényes minden emberre. – Ön képes megállapítani, ki mire viszi majd? – kérdezte Óriás Floyd. – Csak amennyire te. Képtelenség előre megjósolni. Számomra az élet nem más, mint meglepetések sorozata. – Hát akkor gondolja végig, milyen meglepetések várnak az olyan ürgére, mint én – siránkozott Óriás Floyd. Állával Schroeder felé bökött. – Utána meg azt is gondolja végig, miféle meglepetések várják az olyat, mint ő. – Azokra a meglepetésekre gondolj, amelyekben mindnyájunknak részünk lehet! Szinte beleszédülök! – Helmholtz kinyitotta az iroda ajtaját, így hozta diákjai tudomására, hogy beszélgetésüknek vége. Selma, Óriás Floyd és Schroeder kivánszorogtak. Már a zeneteremben csoszogtak. Lógatták az orrukat. Helmholtz beszéde nem igazán lelkesítette fel őket. Ellenkezőleg. A gimnáziumokban a lelkesítő beszédek egyébként is inkább kedvét szegik a diákoknak. Selma, Óriás Floyd és Schroeder elvonszolták magukat a kórus mellett. Az énekkar és a kísérő zenészek ekkor némán felálltak. Helmholtz intésére csodálatos harsonafutam töltötte be a zenetermet. Selma, Óriás Floyd és Schroeder megtorpantak a döbbenettől. Ámulva hallgatták a muzsikát. A harsonák tekervényes szólamai egyre csak kergették egymást. Most hozzájuk szegődött a hangversenyzongora, majd a xilofon. Zengett, zúgott, csengett, bongott a diadalmas zenebona, mintha félrevert templomi harangok fényes győzelmet ünnepelnének. A nem létező harangok és a létező harsonák vonakodva elhalkultak. A Vágányszaggatók hatvan torka mély, halk, kecses morajjal folytatta. A hatvan hang folyamatosan erősödött, mind magasabbra hágott, de szöveget egyelőre senki nem énekelt. A felfelé kapaszkodás egyszerre megtorpant, mintha éppen ezt a magasságot akarták volna megmászni, innen már egy tapodtat sem araszolnának feljebb. Csakhogy ebbe sehogyan sem törődött bele a zongora, se a fúvósszekció, se a xilofon. Incselkedve hívták maguk után a hangokat, biztatták őket, hogy minden akadályt gyűrjenek le. Emelkedjenek fel, fel és még annál is feljebb! Fel, egészen a csillagokig! És a hangok szárnyalni kezdtek. Már hihetetlen magasságokban jártak, de a szavak nélküli hangok továbbra sem lankadtak. Azt ígérték, hogy odafent, a csúcson, ahonnan csakugyan nincs tovább, végül szavakat formálnak. Nem is akármilyeneket. Azt ígérték a hangok, hogy ha majd megszületnek azok a szavak, a megrendítő igazságot öntik formába. A hangok feljutottak a világ tetejére. Feljebb nem emelkedhettek. Pedig nagyon iparkodtak. Drámai volt az erőlködés. És drámai a kudarc. De íme, csoda történt. A csodák csodája. A zene csodája. A szoprán kivált a többi Vágányszaggató közül, és fölébük magasodott. Egyre emelkedett, egyre messzebbre szállt tőlük. És ott, a dermesztő magasságban, szavak robbantak ki a hangok tengerárjából. – Láááncaimat leverteeeeeem – énekelte a szoprán. Hangja maga volt a színarany napsugár.

A zongora és a xilofon ekkor úgy döntött, hogy ők ketten széttépik a rabláncokat. A Vágányszaggatók tökéletes összhangban csodálták, ahogy a rabláncok elpattannak. Bohóc-lényemet kisepertem – zúgta egy dörgő basszus. A harsonák csúfolkodva hahotáztak, majd váratlanul a teljes fúvósszekció az AuldLang Syne jól ismert dallamát kezdte játszani. – Te ösztönöztél, én szerelmem, /Figyelnem és magamra lelnem – avatkozott közbe egy bariton. Ezen a ponton gyorsultak fel az események. Melódiák torlódtak egymásra. A szoprán strófát énekelt az Egy napon megtalállak című dalból. Villámgyors váltás, s a kórus teljes egésze máris A butácska dolgokat harsogta. A zongora sem tétlenkedett, eljátszotta Az emlékeim között egyik részletét. – Ó Selma, Selma, hála néked – zengte egyszerre minden basszus. – Selma? – kérdezte a valódi Selma. – Igen, te! – felelte Helmholtz. – Ezt a darabot egy híres zseni neked komponálta. Óriás Floyd szerzeménye. – Nekem írta? – Selma megdöbbent. – Csitt! – Már örökre– szárnyalt a szoprán. – Örökre, örökre, örökre, örökre – búsongott mind a hatvan Vágányszaggató. – Tiéd, tiéd– dübörögték a basszushangok. – Tiéd, tiéd-a szoprán: akár a pánsíp. És következett a záróakkord. A kórushoz és a hangszeres kísérethez még maga Helmholtz is csatlakozott. – A leeeelkeeeeeeeeeeeeeeeem! A karmester összeérintette mutató– és hüvelykujját. Hirtelen mély csönd lett. Óriás Floyd szeméből patakzottak a könnyek. – Ó, Istenem, Istenem! – makogta. – Ki hangszerelte? – Egy zseni – felelte Helmholtz. – Schroeder? –Dehogy. Én ne... – És neked, Selma, hogy tetszett? – kérdezte Helmholtz. Selma nem válaszolt. Ájultan vágódott végig a padlón. [8]

[9]

[10]

[11]

Egypetéjű iker

Tükörterem A parkoló mellett gitáriskola, utána Fred Príma Használt Autó Telepe. Feljebb a hipnotizőr háza, azon túl üres telek, még álltak rajta egy félbehagyott kúria alapjai. A tömböt a Beeler Fivérek Temetkezési Vállalata zárta. Az őszi szelet már a kemény tél eszméje foglalkoztatta, közben koromból és papírdarabkákból csokrokat kötött, a használtautó-telep felett a műanyag propellerekkel pedig ezt mondatta:frrrrrmrrrrrrrrrrr. A helyszín: Indianapolis. A világ legnagyobb hajózható vízi út nélküli városa. A két városi rendőrnyomozó a hipnotizőrhöz igyekezett. Carney nyomozó fiatal volt és jól öltözött. Foltz nyomozó ötven felé járt, kabátja, öltönye gyűrött, viseltes. Carney tánclépésekkel szökdelt fel a lépcsőkön. Foltz messze lemaradva baktatott, pedig majd ő irányítja a kihallgatást. Carney nyomozót nem érdekelte semmi, kizárólag a hipnotizőr miatt jött. Hogy letartóztassa. Foltz nyomozó figyelme viszont másra is kiterjedt. Megcsodálta a hipnotizőr húszszobás, éktelenül cifra palotáját. Gyászos pillantása felkúszott a saroktorony tetejére. Nyilván báltermet rendeztek be odafent. Az ilyen, gazdagok által elhagyott kastélyok tornyának legfelső szobáját rendszerint bálteremnek használják, gondolta. Végül Foltz is megérkezett a hipnotizőr ajtajához. Becsengetett. Legföljebb a névtábla jelezte, hogy kuruzsló lakhat odabent. Ez állt a névtáblán: K. HOLLOMON WEEMS HIPNOTERÁPIA Maga Weems nyitott ajtót. Kicsike, csapott vállú, ápolt külsejű férfiú. Ő is elmúlhatott ötven. Orra hosszú, piros ajka telt, tarkopasz koponyája mintha foszforeszkálna. Szeme jellegtelen, halványkék, tiszta. Átlagos szem. – Doktor Weems? – Foltz mogorva volt, de udvarias. – Doktor Weems? Nincs semmiféle „Doktor" Weems. Ellenben idehaza tartózkodik Weems úr. Csak így, simán. Úr. És épp itt áll ön előtt. – Tudja, a maga szakterületén már-már kötelező valamiféle doktori cím. Szerintem. – A helyzet az – felelte Weems –, hogy kettő darab doktori diplomát is szereztem. Egyet Budapesten, egyet pedig Edinburgh-ban. – Halványan elmosolyodott. – Csakhogy én nem használok semmiféle doktori címet. Nehogy valaki még azt hihesse, orvos vagyok. – Megborzongott a hideg őszi szélben. – Nem fáradnának beljebb? Mindhárman a kastély egykori szalonjába mentek. Itt rendelt a hipnotizőr. A bútorzat végtelenül célirányos volt. Minden praktikus. Az összes tárgy szürke, zománcozott acél. Asztal, pár szék, iratszekrény, könyvespolc. Sehol egy kép, sehol egy bekeretezett egyetemi oklevél. Weems az asztalához telepedett, és hellyel kínálta látogatóit. – Sajnos, a székek nem túl kényelmesek – mentegetőzött. – Hol tartja a felszerelését, Mr. Weems? – kérdezte Foltz. – A felszerelésemet? Foltz erőteljes kezével szélesen gesztikulált. – Gondolom, akad néhány eszköz, amivel hipnotizál. Például egy lámpa. Vagy egy kristálygömb,

amit bámulni kell. – Nincs ilyen. Magam vagyok az összes felszerelés. – De legalább leereszti a redőnyöket, mikor hipnotizál, nem igaz? – Nem. – Weems elnémult. Hol az egyik nyomozóra pillantott, hol a másikra. így akarta az értésükre adni, hogy jövetelük céljára kíváncsi. – Rendőrtisztek vagyunk, Mr. Weems. – Foltz megmutatta a jelvényét. – Tudom, hogy rendőrök. –Már várt bennünket? – Romániában születtem, uram. Olyan országban, ahol az ember, amint világra jön, máris várhatja a rendőröket. – Gondoltam, azért csak-csak sejti, mi járatban vagyunk? Weems hátradőlt a székén, és hüvelykujjaival malmozni kezdett. – Ó, hát persze, persze, persze. Nagyjából. Bármerre megyek, az együgyű népség kissé megijed tőlem. És előbb-utóbb ráveszik a rendőrséget, hogy szaglásszanak nálam. Hogy nem gyakorlok-e fekete mágiát. – Elárulná, hogy mivel foglalkozik? – kérdezte Foltz nyomozó. – Amivel én foglalkozom, uram, éppoly egyszerű és világos, mintha ácsmester lennék, vagy bármilyen más, tisztességes mesterember. Szolgáltatok. Megszüntetem az értelmetlen félelmeket, vagy a kellemetlen szokásokat. Hirtelen Carney-ra bökött. A rendőr összerezzent. – Ön, uram! Nyilvánvalóan túl sokat dohányzik. Ha csupán két percig rám figyelne, csakis rám, soha többé nem gyújtana rá. És soha többé nem is kívánná a nikotint. Carney elnyomta a cigarettáját. – Sajnálom, hogy a szék, amelyen ül, annyira kényelmetlen, uram. Pedig vadonatúj. De a kárpitjával valami nincs rendben. A bal oldalán van egy kis csomócska. Nem is nagy az a csomócska, viszont az ember egy idő után kénytelen fészkelődni. Nem lehet tőle kényelmesen ülni. Hát nem meglepő, hogy már egy ilyen apró kis semmiség is milyen komoly fájdalmat képes kiváltani? És tudják, mi a furcsa? Hogy a fájdalom nem is a csípő tájékán jelentkezik, hanem a nyak és a váll környékén. – Jól ülök – közölte Carney nyomozó. – Remek! – Weems most a másik rendőrhöz fordult. – Tegyük fel, hogy példának okáért valaki fél a tűzfegyverektől. Viszont a munkájából adódóan tűzfegyverek veszik körül. Nos, hipnózissal ki tudom gyógyítani az illetőt ebből a félelméből. De a fordítottja is igaz. Tegyük fel, hogy egy rendőr nem bánik valami jól a pisztolyával. Hipnózis révén mesterlövészt faragok belőle. Mondjuk úgy, hogy többé nem remeg a keze. Vegye elő a fegyverét, és tartsa szilárdan. Olyan szilárdan, ahogy csak az erejéből telik... – Összesen két helyzet létezik, amikor előveszem a fegyvert – jegyezte meg Foltz. – Vagy azért, hogy megtisztítsam, vagy azért, hogy lelőjek vele valakit. – Foltz nem vette elő a pisztolyát. – Maga egyetlen perc alatt megváltoztathatja ezt a bevett szokását. – Weems drága karórájára pillantott. – Higgye el, ha akarja, oly szilárd lehet a keze, mint a satu. – Közben Carney-t figyelte. A nyomozó felállt, és a tarkóját masszírozta. – Édes Istenem! – sopánkodott Weems. – Ugye figyelmeztettem, hogy az a szék nem jó? Meg is szabadulok tőle. Kérem, hozzon magának másikat, azt pedig tolja a falhoz, nehogy másnak is görcs álljon a nyakába. Carney a falhoz cipelte a székét, és hozott magának egy másikat. Feje oldalra billent. Nyakizma oly kemény lett, mint egy feszítővas. Akárhogy dörzsölgette, merev maradt. – Sikerült meggyőznöm, Foltz nyomozó? Elmondja a barátaimnak meg a szomszédoknak, hogy

semmiféle boszorkányságot nem folytatok a házamban? És hogy nem kuruzsolok diploma nélkül? – Szívesen megtenném, uram. Csakhogy más, fontosabb okból kerestük fel magát. – Más okból? – Nem a barátaival vagy a szomszédaival akarunk beszélni. – Kabátja belső zsebéből fényképet húzott elő. – Elsősorban arra lennénk kíváncsiak, hogy ismeri-e ezt az asszonyt. Van-e elképzelése, hogyan találhatnánk őt meg? Adataink szerint utoljára ebben a házban járt. Nyoma veszett. Weems tüstént maga elé tette a képet, és azonnal felismerte. – Ő Mrs. Mary Styles Cantwell. Nagyon is jól emlékszem rá. Szeretnék feljegyezni, pontosan mikor jelent meg a rendelésemen? – Kihúzott egy asztalfiókot, kikereste az eltűnt asszony kartonját. – Négy alkalommal járt nálam. Július tizennegyedikén, tizenötödikén, tizenkilencedikén és huszonegyedikén. – Mivel kezelte? – Szeretném, ha nem szegezné rám a fegyverét. –A fegyveremet? – A fegyverét. Rám céloz vele. Foltz nyomozó lenézett a saját kezére. Csakugyan pisztolyt markolt. Csakugyan Weemsre célzott. Zavarba jött, elszégyellte magát. De a fegyvert nem csúsztatta vissza a tokjába. – Tegye el, kérem! – utasította Weems. A nyomozó eltette. – Köszönöm. Ön szerint bizonyára nem vagyok eléggé együttműködő – mentegetőzött Weems. – Nem az, uram – jegyezte meg Foltz. -A hőség miatt – mondta Weems. – Mindenkinek agyára megy ez a nagy forróság. Pocsék a fűtés a házban. Ebben a rendelőben meg lehet sülni, közben a többi szoba akár az Északi-sark. Uraim, nyugodtan vessék le a kabátjukat. Carney és Foltz nyomozók levették a kabátjukat. – Vessék le a zakót is. Legalább harminc fok lehet idebenn. A rendőrök a zakójukat is levetették, de továbbra is csorgott róluk a veríték. – Mindkettejüket kínzó főfájás gyötri. Tisztában vagyok vele, milyen nehéz lehet ilyen körülmények között logikusan gondolkodni. Mégis azt akarom, hogy mindent mondjanak el. Hogy mit tudnak rólam. És hogy mivel gyanúsítanak. – Négy asszonyról jelentették, hogy eltűntek. Utoljára itt látták őket-mondta Foltz. – Csak négy? – Csak négy. – Kérném a neveket. – Mrs. Mary Styles Cantwell, Mrs. Esmeralda Coyne, Mrs. Nancy Royce, Mrs. Caroline Hughs Tinker és Mrs. Janet Zimmer. Weems jegyzetelt. Csak a vezetékneveket írta le. –Cantwell, Coyne, Royce... Selfridge? Őt mondta negyedikként? – Selfridge? Ki az a Selfridge? – kérdezte Foltz. – Senki. Selfridge egy senki – felelte Weems. – Senki – visszhangozta bárgyún Foltz. – És maguk szerint vajon mit csináltam ezekkel az asszonyokkal? – Azt gondoljuk, hogy mindegyiket meggyilkolta. Csupa meglehetősen módos özvegy. Miután elhagyták a rendelőjét, a bankba siettek. Az összes pénzüket kivették a számlájukról. Ezt követően többé nem látták őket. A hulláik feltehetőleg ebben a házban lehetnek. – Tudják a valódi nevem? – Nem tudjuk. De ha ujjlenyomatot veszünk, bizonyára kiderül, hogy egy csomó helyen körözik.

– Megkímélem a rendőrséget a kutakodástól. Elárulom az igazi nevemet. Uraim, az én igazi nevem: Rumpelstiltskin. Felírták? Betűzöm: R-u-m-p-e-l-s-t-i-l-t-s-k-i-n. – R-u-m-p-e-l-s-t-i-l-t-s-k-i-n – motyogta Foltz. – A legjobb az lenne, ha ezt az információt mielőbb jelentené a központjuknak – javasolta Weems. Nem létező telefont tartott Foltz elé. – Itt a telefon. Foltz megmarkolta a kagylót, mintha csakugyan telefonkagylót tartana. A nem létező készüléken beszólt a központba, és Finnerty kapitányt kérte. Utána komoran jelentette, hogy Weems valójában nem más, mint Rumpelstiltskin. – Mit szólt mindehhez Finnerty kapitány? – Fogalmam sincs. – Fogalma sincs? – hitetlenkedett Weems. – Hát nem azt válaszolta, hogy ez az a férfi, aki a tükrökön túlra küldi az embereket? – De. Pontosan ezt mondta. – Beismerem. Tökéletesen helytálló a vád. Én vagyok Rumpelstiltskin. Addig hipnotizáltam a pácienseimet, amíg rá nem bírtam őket, hogy menjenek keresztül a tükrökön. Hogy lépjenek ki e világi életükből, és kezdjenek új életet a tükrök túlsó felén. El tudják ezt képzelni? – El tudjuk képzelni – felelte Foltz. – Mi sem egyszerűbb ennél, ugyebár? Mihelyst jól belegondolnak. – Mi sem egyszerűbb – szajkózta Foltz. – Maga is elhiszi? – fordult Carney-hoz. A nyomozó háta időközben felpúposodott. Nyaka, válla és feje iszonyúan fájt. –Elhiszem-mondta. – Hát íme a magyarázat. Pontosan ennyi történt a hölgyekkel, akik után nyomoznak. Higgyék el, a legkevésbé sem halottak. Eljöttek a rendelőmbe. Nagyon boldogtalanok voltak, sehogy sem tetszett nekik az életük. Erre átküldtem őket a tükrökön, hadd lássák, hogy odaát esetleg nem jobb-e. Minden esetben úgy döntöttek, hogy inkább nem térnek vissza. Egy percen belül meg is mutatom maguknak a tükröket, amelyeken távoztak. Csak előbb tudni szeretném, hány rendőr tartózkodik odakinn, és várnak-e erősítést. – Nincs több rendőr odakint. Nem várunk erősítést – közölte Foltz. – Csak maguk ketten? – Csak mi ketten. Weems halkan tapsolt egyet. – Akkor hát tartsanak velem, uraim! Lássuk azokat a tükröket. – Az ajtóhoz ment, és kitárta vendégei előtt. Közben le nem vette róluk a tekintetét. Megelégedéssel nyugtázta, hogy a rendőröknek az előtérben vacogni kezdett a foguk, reszkettek, mint a kocsonya. Rettenetesen fáztak, mintha odakint kegyetlen hideg volna. – Figyelmeztettem magukat. Ez a ház fagyos, akár az Északi-sark. Jól öltözzenek fel, de sajnos még így sem lesz valami melegük. Carney és Foltz nyomozók magukra vették a zakójukat és a nagykabátot, állig begombolkoztak, de továbbra is rázta őket a hideg. – Három lépcsőfordulót kell csak megmászniuk, uraim. A ház tetején található a bálterem. Oda megyünk most föl. Megnézhetik a tükröket. Van ugyan a házban lift, de már évek óta senki sem használta. Valójában a liftet azért nem használta évek óta senki, mert nem is létezett. A liftszekrényt, a cikornyás lámpatesteket, mindent, ami értékesnek tűnhetett, réges-régen eltávolították már, jóval azelőtt, hogy Weems beköltözött volna. Ennek ellenére Weems felhívta a nyomozók figyelmét a

csodálatra méltó és pazarul díszes lépcsőház bámulatos szépségeire. Közben a rendőrök porladozó vakolatdarabokon, nyers deszkapadlón botorkáltak. – Íme, az aranyszoba! Ez pedig az ezüstszoba – lelkendezett Weems. – Ha hiszik, ha nem, a kék szalonban a fehér kerevet, rajta azzal a hattyúval, állítólag Madame Pompadour ágya volt. El tudják képzelni? – Tőlem ne várja, hogy igazoljam az eredetiségét – mondta Foltz nyomozó. – És különben is, manapság ugyan miben lehetnénk biztosak ezen a világon, nem igaz? – locsogott Weems. Carney úgy érezte, hogy ezt a bölcsességet neki is szó szerint el kell ismételnie. – És különben is, manapság ugyan miben lehetnénk biztosak ezen a világon, nem igaz? – íme, a feljárat! Ez vezet a bálteremhez. – A széles lépcsőház legalján oszloptöredék állt. Valaha szobor talapzata lehetett. A korlátoknak nyomuk veszett. Csupasz vastüskék jelezték, hova erősítették hajdan a függőleges elemeket. Most csődarabok helyettesítették a korlátot. A csődarabokat elgörbített szögek tartották. A lépcsődeszkákban még látszottak a szegecsek, amelyek hajdan a szőnyeget rögzítették. Némelyik szegecs alól piros fonaldarabkák kunkorodtak elő. – Rengeteget áldoztam a lépcsőház restaurálására – magyarázta Weems. – Többet, mint az egész házra. A kovácsoltvas korlátot Itáliából hozattam. A szobor a tizennegyedik században készült. Toledói Szent Margit. William Randolph Hearst gyűjteményéből vásároltam. Látják ezt a pazar szőnyeget a lábuk alatt? Uraim, a szőnyeg motívumait én terveztem. Az iráni Kermánban szőtték számomra. Mintha pehelypaplanon lépkednék. Ugye milyen puha? Carney és Foltz nyomozók nem válaszoltak, mert a tömérdek csodálatos műremektől elakadt a szavuk. Nem győzték kapkodni a fejüket ennyi nagyszerű és becses alkotás láttán. Mindazonáltal magas térdemeléssel lépdeltek, mintha csakugyan annyira puha lenne a nem létező szőnyeg, mint egy pehelypaplan. Weems kinyitotta a bálterem egyébként valóban míves ajtaját. Az ajtónak csupán egy szépséghibája akadt. Fehér festékkel ezt mázolták fel rá: BELÉPNI TILOS! A kilincsre két ruhafogast akasztottak. Fémesen csörömpöltek, amikor Weems kitárta, majd becsukta az ajtót. A torony legfelső szintjén a bálterem kör alakú volt. A falakat mindenütt, a padlótól a mennyezetig tükrök takarták, vagy ijesztően csúf bíborszínű, mustársárga vagy zöldes ólomüvegtáblák. A berendezés a következő tételekből állt. Három csomag spárgával átkötözött újság, mintha a papírgyűjtő gyerekeknek tették volna félre. Egy játékvonat-készletből megmaradt két sínecske. A harmadik darab egy rézágy fejtámlája volt. Weems ezúttal nem áradozott a bálterem művészeti értékeiről. Arra kérte Carney és Foltz nyomozókat, hogy vegyék jó alaposan szemügyre a tükröket. A tükrök csakugyan tükrök voltak. Az egyikben a másikat lehetett látni. A tükrök mindegyikében a bejárati ajtó tündökölt. Azt a hatást keltette, hogy végtelenül sok további ajtó nyílik mögötte. – Akár valami mozdonyszín, ugye? Látják, hány– és hány-felé ágazik innen az út? És mind ragyogó. Hívogat bennünket. Weems most váratlanul Carney-hoz fordult. – Maga melyik irányba indulna a legszívesebben? –Hát... nem is tudom. – Ha vár egy percet, majd én ajánlok magának egyet. A választást nem szabad elhamarkodni, mert az a személy, aki áthalad a tükörfalon, tökéletesen átalakul. Akár férfi az illető, akár nő. Például a balkezesből jobbkezes lesz. Ez ugye természetes. Vagy fordítva. És megváltozik a személyisége. Ennélfogva más jövő várja. Akár férfi az illető, akár nő. – Azok a hölgyek, akiket keresünk, átmentek ezeken? – tudakolta Foltz.

– Azok a hölgyek, akiket maguk keresnek, átmentek a tükrökön. És átment még vagy tucatnyi hölgy, akiket maguk nem keresnek. – Weems így folytatta: – Csupa özvegyasszony jött el hozzám. Vágyakoztak valamire, csak azt nem tudták, hogy mire. Pedig rengeteg pénzük volt. De hiányzott belőlük az önbizalom, a remény, a sok merész álom. És bizony az ellenállhatatlan szépség is. Jártak már mindenféle doktoroknál meg sarlatánoknál. Csakhogy még a betegségük tüneteit sem tudták meghatározni, sem azt, hogy miféle gyógyulásban reménykednek. Mindkettőt nekem kellett megállapítanom. – És mit mondott nekik? – kérdezte Foltz. – Azok után, amit itt elmagyaráztam, maga is felállíthatná a diagnózist. Nem ők voltak betegek, hanem a jövőjük. És beteg jövőkre csupán egyetlen gyógymódot ismerek. – Weems széles mozdulattal a látszatajtókra mutatott. Majd kiáltozni kezdett, közben úgy tett, mintha a távolból halk válaszokat várna. – Mrs. Cantwell? Mary? Mrs. Forbes? – Ki ez a Mrs. Forbes? – Mrs. Cantwell új neve. A tükrön túl így hívják. – A tükrön túl az ember neve is megváltozik? – kérdezte Foltz. – Nem szükségszerűen. Tény, hogy sokan úgy döntenek, új jövőjüknek új névvel vágnak neki, ami inkább illik új személyiségükhöz. De Mary Cantwell esete más. Egy héttel azután, hogy áthaladt a tükrökön, férjhez ment egy Gordon Forbes nevű egyénhez. – Weems elmosolyodott. – Én voltam a vőfély. És talán nem szerénytelenség, ha kijelentem, hogy nálam jobban senki nem érdemelte ki ezt a megtiszteltetést. – Ha akarok, átmegyek a tükrökön, ha akarok, vissza is jöhetek? – kérdezte Foltz. – Természetesen. Önhipnózis dolga. Az önhipnózis a hipnózis legalsó szintje. – Nem tartana bemutatót? Nagyon kíváncsivá tett. – Pontosan ezért próbálok Maryvel meg a többiekkel kapcsolatba lépni. Hahó! Hahó! Hallanak engem? – Weems a tükrök felé fordulva kiáltozott. – Én inkább azt szeretném, ha maga menne át – mondta Foltz nyomozó. – Nem szívesen tenném. Csakugyan nem. Kivételes esetekben persze átmegyek. Például Mary esküvőjére. Vagy mikor a Carter család az első évfordulóját ünnepelte odaát. – Carter család? – Igen. George, Nancy, valamint gyermekeik, Eunice és Róbert. – Weems a válla fölött a tükrök felé mutatott. – Egy és negyed éve küldtem őket a tükrökön túlra. – Azt hittem, gazdag özvegyekre szakosodott – jegyezte meg Foltz. – Én meg azt hittem, maga szakosodott rájuk. Kizárólag felőlük érdeklődik. – Szóval, családot is átjuttatott? – Nem is egyet. Gondolom, kíváncsi a pontos számra. Fejből nem emlékszem. Meg kell néznem a kartonjaikat. – És ezeknek a családoknak, akiket, hogy is mondjam, átküldött, szintén bajuk támadt a jövőjükkel? – faggatta tovább Foltz. – Úgy érti, a tükrök innenső felén? – kérdezett vissza Weems. – Nem mondanám. Nem feltétlenül. Viszont a túloldalon sokkal szebb jövő elé nézhettek. Mert például nincs háború, kezdjük ott. És a megélhetési költségek is sokkal alacsonyabbak. – Értem. És mikor a családok átmennek, az összes pénzüket magánál hagyják, ugyebár? – Szó sincs róla. Megtartják. Az egészet. Csak a honoráriumomat fizetik ki. Fejenként száz dollárt. – Milyen kár, hogy nem hallják, ahogy így szólongatja őket. Pedig nagyon szeretnék elbeszélgetni

velük. Hogy milyen sok szép dolog történik velük odaát. – Nézzen bele bármelyik tükörbe! Láthatja, milyen hosszú és kacskaringós folyosón kell a hangomnak keresztülhaladnia. – Feltételezem, hogy csupán magán múlik, tart-e bemutatót, avagy sem. – Mondtam már – magyarázta feszengve Weems –, ódzkodom tőle. – Attól tart, hogy nem jön be a trükk? – Ugyan, dehogy. Ellenkezőleg. Attól tartok, hogy túlontúl is jól sikerül. Erről van szó. Ahányszor átmegyek, maradnék. Mindig ez történik. Foltz felnevetett. – Ha a túlsó oldal maga a Mennyország, minek marad ideát? Weems lehunyta a szemét, és az orrnyergét dörzsölgette. –Az ok ugyanaz, amiért maga kiváló rendőr. – Kinyitotta a szemét. – Kötelességtudat. – Weems már nem mosolygott. – És miféle kötelességtudat munkál magában? – kérdezte gúnyosan Foltz. Többé nem tűnt kábának. Weems varázsereje lehámlott róla. A hipnotizőr észrevette a változást. Apró, nyomorult emberke állt most a nyomozók előtt. – Azért tartózkodom ideát – magyarázta fakó hangon –, mivel tudomásom szerint rajtam kívül senki sincs, aki másokat a tükörfalon túlra kalauzolhatna. – Fejét csóválta. – Nem állnak hipnózis alatt, ugye? – Frászkarikát állunk hipnózis alatt! Sem én, sem pedig Carney. Carney púpja eltűnt. Megborzongott, majd elmosolyodott. – Ha ettől jobban érzi magát, tájékoztatom, hogy hipnotizőr kollégái fogják bekísérni – mondta Foltz, és zsebéből bilincset vett elő. – Nem véletlenül bízták éppen kettőnkre ezt a feladatot. Carney is, én is beleástuk magunkat a dologba egy kissé. Persze magához képest csupán amatőrök vagyunk. Na, gyerünk, Weems! Gyerünk, Rumpelstiltskin. Nyújtsa szépen előre a kezét. Legyen jó kisfiú! – Szóval, csapda volt? – Az bizony. Azt akartuk, hogy beszéljen. És maga beszélt is. Az egyetlen probléma, hogy hová rejtette a tetemeket. Mit tervezett velünk? Hogy Carney meg én szépen lepuffantjuk majd egymást? – Dehogy – felelte egykedvűen Weems. – Tudnia kell – mondta Foltz –, hogy éppen eléggé tiszteljük a hipnózis tudományát. Ezért sem vállaltunk fölösleges kockázatot. Az ajtónál egyébként még egy nyomozó várakozik. Weems nem nyújtotta előre a két kezét, mint egy jő kisfiú. – Nem hiszek maguknak – közölte. – Hé, Fred! – kiáltott Foltz a lépcsőházban őrködő detektív-nek. – Gyere csak be! Rumpelstiltskin nem akarja elhinni, hogy létezel. Sápadt, kerek képű, hatalmas fiatal svéd lépett a terembe. A harmadik rendőr. Carney és Foltz megmámorosodtak, sugárzott róluk az önteltség. A Fred névre hallgató nyomozó nem osztozott a jókedvükben. Inkább aggódott. Éberen figyelt. Pisztolyát maga előtt tartotta. – Kérem szépen – Weems Foltzhoz fordult –, szóljon neki, hogy tegye már el azt a fegyvert. – Tedd már el azt a fegyvert, Fred. – Nincs semmi baj, fiúk? – kérdezte Fred. – Téged is lóvá tettünk? – vihogott Foltz. De Fred nem nevetett. – Ami azt illeti, nagyon is. – Alaposan szemügyre vette Car-ney-t és Foltzot. Nem embereket látott, hanem kirakati bábukat. Mert Carney és Foltz hiába kacagtak diadalmámorban, pontosan úgy néztek ki, mint a kirakati próbababák. Mereven álltak, akár a viaszfigurák. Arcukon a halál vigyora. – Az Isten szerelmére, szóljon már neki, hogy tegye el azt a fegyvert – fordult Foltzhoz Weems.

– Az Isten szerelmére, tedd már el azt a fegyvert, Fred! Fred azonban nem engedelmeskedett. – Szerintem, fiúk, nincs ki a négy kereketek – mondta. – Életemben nem hallottam ennél viccesebbet – állapította meg Weems. Carney és Foltz kacagtak. Hahotáztak, szinte majd megpukkadtak. Egyre csak nevettek. Megfájdult a hasuk, kiguvadt a szemük, patakzott a könnyük. Alig kaptak levegőt. – Elég! – vezényelt Weems. A nyomozók azonnal befejezték a nevetést. Ismét kirakati bábukká váltak. – Hipnotizálta őket! – kiáltotta hátrálva Fred. – Még szép. Fogja már fel végre, miféle épület ez itt. Nálam csak azt látja, érzi, vagy teszi, amit én diktálok. – Gyerünk! Ébressze fel őket! – Fred gyomra felkavarodott. Pisztolyával hadonászott. – Ébressze fel őket! – Igazítsa meg a nyakkendőjét! – Azt mondtam, ébressze fel őket! – Igazítsa meg a nyakkendőjét! Fred megigazította. – Köszönöm. És most, sajnos, elég rettenetes hírem van a maga számára. Mindhármuk számára. A nyomozók aggódó arcot vágtak. – Tornádó közeledik. Elpusztulnak, ha a bal kezüket nem bilincselik ahhoz a fűtőtesthez. A három riadt rendőr ügyetlenül a fűtőtesthez bilincselte magát. Nagyon féltek a tornádótól. – Dobják el a kulcsokat, különben villám csap magukba. A kulcsok végigszánkáztak a termen. – Megúszták a tornádót. Biztonságban vannak. A nyomozók zokogtak, annyira boldoggá tette őket csodálatos megmenekülésük. – Uraim, jól figyeljenek! Fontos dolgot kell közölnöm. A nyomozók buzgón figyeltek. – Távozom. Magukra hagyom önöket. Ami azt illeti, egész itteni múltamtól megválók. – Weems az egyik tükörhöz lépett, és ujjaival megkocogtatta. – Még egy pillanat, és átlépek ezen az üvegen. Azt látják majd, hogy valóságos alakom és tükörképem egybeolvad, majd zsugorodni kezd. Végül akkora lesz, mint egy gombostű feje. Utána ismét növekszem, de akkor már csak a tükörképemet szemlélhetik a testem nélkül. És ez a tükörkép egyre távolodik, végighalad a hosszú, végtelen folyosón. Ez az a végtelen folyosó. Látják? Mindhárman bólintottak. – Ha azt mondom: fekete mágia, érzékelik, hogy eltűnök a tükörben. Ha azt mondom: fehér mágia, észreveszik, hogy egyszerre bukkanok elő az összes tükörben. Önök minden tükörképemre golyózáport zúdítanak. Addig lövöldöznek, míg minden egyes tükör darabjaira hullik. Ha azt mondom: ég velük, uraim, lepuffantják egymást. Weems közben a padlásajtó felé somfordált, de a nyomozók ezt észre sem vették. Arra a tükörre meredtek, amelyen Weems majd áthalad. – Fekete mágia – suttogta Weems. – Ott megy befelé! – rikkantotta Foltz. – Mintha csak egy közönséges ajtó lenne – toldotta meg Carney. – Uram irgalmazz! – zokogta Fred. Weems kilépett a bálteremből. Már a lépcsőházban állt, de az ajtót résnyire még nyitva hagyta. – Fehér mágia. –Ott jön!-üvöltötte Foltz. – Mindenfelől jön! – rikácsolta Carney. –Lőjük le!-ordította Fred. Hatalmas lármával szilánkokra hasadtak a tükrök. A rendőrök lövöldöztek, közben kiáltoztak. Weems az ajtónak dőlve várta, hogy a hangzavar elcsituljon. Ha a tükrök sorban mind széttörnek,

csend lesz. Akkor szépen elköszön a nyomozóktól, ennyi az egész. Már formálta volna az istenhozzádot, mikor golyók szaggatták szét a testét és a bálterem ajtaját. Weems összerogyott, majd legurult a lépcsőkön. De utolsó gondolata nem az volt, hogy le fog gurulni. Hanem az, hogy megfeledkezett a tükörről, amely belülről borította a bálterem ajtaját.

Ne légy ünneprontó!

Kedves kicsike emberkék Forró, júliusi nap volt. Rekkenő meleg. Lowell Swift úgy érezte, hogy testében az összes baktérium, lelkében az összes bűn mindörökre elhamvadt. Egy nagyáruház linóleumosztályán dolgozott. Munkahelyéről autóbuszon igyekezett haza. Pontosan hét esztendeje, hogy ezen a napon feleségül vette Madelaine-t. Az asszony járt a kocsijukkal. Voltaképpen az a kocsi amúgy is Madelaine-é. Swift hóna alatt hosszú, zöld díszdobozban piros rózsákat vitt. A busz zsúfolásig megtelt. Lowell látta, hogy egyetlen hölgyutas sem kényszerül állva utazni, így nyugodt lelkiismerettel dőlt hátra ülésén. Szórakozottan ropogtatta ujjperceit, közben a feleségével kapcsolatos kellemetes gondolatok keringtek a fejében. Egyenes tartású, magas férfiú volt, világos bajuszát vékonyra nyírta. Valaha szívesen lett volna brit ezredes. Ránézésre nagyon is úgy festett, hogy az álma megvalósult. Csupán az egyenruha hiányzott. Előkelő és céltudatos úriember benyomását keltette. Ellenben a tekintete leginkább egy reménykedő házalóéra emlékeztetett. Zavart, elveszett, szeretetre méltó. Értelmes volt és makkegészséges, viszont oly mérhetetlenül tisztességes, hogy nem tudott vagyont gyűjteni, és odahaza sem játszhatta a tekintélyes családfő szerepét. Madelaine jellemzése szerint Lowell olyan ember, aki csak álldogál az élet folyamának partján, mosolyog, és ezt mondogatja: Elnézést kérek. Vagy ezt: Csak ön után/Vagy ezt: Köszönöm, inkább nem. Madelaine ingatlanközvetítéssel foglalkozott. Nagyságrendekkel jobban keresett a férjénél. Olykor még tréfás megjegyzéseket is tett a dologgal kapcsolatban. Lowell ezen csak kedvesen mosolygott. De legalább soha nem szereztem ellenségeket, magyarázta. És hogy végső soron az Úr nagy valószínűséggel valamilyen szép célt tűzhetett ki elé, igaz, ez bizonyára Madelaine-re is vonatkozik. Lowell soha senkibe nem volt szerelmes, csakis gyönyörű feleségébe. Nélküle az élete fabatkát sem érne. Előfordult néhanapján, hogy mikor hazafelé tartott az autóbuszon, úgy érezte, hogy ő, Lowell, unalmas alak, mihaszna és elcsigázott. Félt is, hogy Madelaine emiatt elhagyja, és még csak nem is tehetne neki szemrehányást érte. De ma elkerülték a kínzó gondolatok. Remek ez a nap. Nemcsak a házassági évforduló töltötte el örömmel, de mintha valami rendkívüli és rejtélyes dolognak is részese volna. Az a rejtélyes valami egyáltalán nem tűnt baljósnak. Amennyire meg tudta ítélni, inkább arról lehet szó, hogy valamilyen furcsa kaland vár rá. Izgalmas kaland, jó lesz majd Madelaine-nel eltöprengeni rajta. A megállóban a buszt várta, mikor valaki papírvágó kést dobott felé. Biztosan egy arra haladó autóból eshetett ki. Vagy az utca túloldalán álló irodaház ablakából hajíthatták. Lowell nem is látta a kést, csak amikor csendülve megállt a járdán, pontosan fekete, hegyes orrú cipője előtt. Tüstént körülpillantott. Vajon ki dobhatta? De nem látott senkit. Óvatosan felszedte. Meleg, és meghökkentően könnyű, gondolta. Kékbe játszóan ezüstös. Keresztmetszete ovális, és feltűnően modern vonalú. Egyetlen öntvény, feltehetőleg belül üres. Egyik vége hegyes, a másik tompa. Közepén apró igazgyöngyszerű drágakő, nyilván ez választja el a pengét a nyéltől. Lowell egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy az eszköz nem más, mint papírvágó kés. Látott már hasonlót, nem is egyet, munkába menet vagy jövet, a konyhafelszerelési üzlet kirakatában. A feje fölé emelte a papírvágó kést, hátha felfigyel rá a tulajdonosa. Benézett a járművekbe, végigpillantott az irodaház minden egyes ablakán. De ügyet sem vetettek rá. Senkinek sem hiányzott a kés. így hát zsebre tette.

Lowell kibámult az ablakon. Már a szilfákkal szegélyezett, árnyas, csendes utcában haladtak. Itt lakik Madelaine és ő. Mindkét oldalon paloták. Igaz, hogy drága lakásokat alakítottak ki bennük, de azért kívülről mind csupa ragyogó kis kastély. Madelaine keresete nélkül sohasem engedhetné meg magának, hogy ezen a környéken lakjon. Még egy megálló, és leszáll. Az ő oszlopos, ódon stílusú házuknál. Madelaine harmadik emeleti lakásuk ablakából talán már látja is, ahogy közeledik a busz. A harmadik emeleti lakás egykor bálterem volt. Lowell megnyomta a leszállásjelzőt. Úgy izgult, mint egy szerelmes kamasz. Közben felnézett, Madelaine arcát kereste a fényes zöld borostyánnal befuttatott homlokzaton. Nincs az ablakban. Lowell boldogan arra következtetett, hogy nyilván éppen az ünnepi koktélt keveri odabent.

Az előszobai tükrön üzenet várta. „Lowell! Vacsorázni mentem egy ügyféllel. Lehet, hogy megveszi a Finletter-házat. Szoríts nekem. – Madelaine." Lowell szomorkásán elmosolyodott. Az asztalra helyezte a rózsákat. Mutató– és középső ujját keresztbe téve szorított Madelaine-ért. Csönd volt a lakásban, és jókora rendetlenség. Nyilván hirtelen kellett elrohannia, gondolta Lowell. Felszedte a padlóról a délutáni újságot, meg a ragasztósüveget, meg az albumot, amelyben Madelaine a sajtókivágásait gyűjti. Némelyiket Madelaine nem is vágta körül, hanem egészben hagyta őket. Lowell párat átfutott. Egyik újságcikk sem foglalkozott ingatlanokkal. Rövid, szisszenő hangra lett figyelmes. A hang mintha a zsebéből jött volna. Cuppanás. Akár egy felületes csók. Vagy mikor kinyitják a légmentesen lezárt kávé fémdobozát. Lowell tüstént a zsebébe nyúlt, és előhúzta a papírvágó kést. A közepéről hiányzott a kicsiny drágakő. Kerek lyukacska tátongott a helyén. Lowell maga mellé rakta a kést a díszpárnára, és ismét belekotort a zsebébe. A gyöngyöcskét kereste. Meg is találta, de csalódnia kellett, mert nem igazgyöngy volt, hanem üreges félgömb. Műanyagból lehet, gondolta. Amikor jobban szemügyre vette a kést, gyomra felkavarodott az undortól. Mintegy fél centi hosszú, fekete rovar araszolt kifelé a lyukon. Utána még egy, majd még egy. Összesen hat ízeltlábú mászott elő. Lowell könyöke bemélyesztette a díszpárnát. A hat rovar ebben a mélyedésben gyűlt össze. Ügyetlenül mozogtak, csigaszerűen kúsztak, mintha rettegnének, mintha bódulatban lennének. Majd úgy tűnt, mintha a díszpárna apró kráterében mély álomba merültek volna. Lowell az asztalkáról újságot vett fel, és összetekerte. Rusnya kis férgek. Gyorsan mindet agyoncsapom, gondolta, még mielőtt telepetéznék és megfertőznék Madelaine otthonát. És akkor észrevette. Hogy nem rovarok, hanem emberek. Három nő és három férfi. Tökéletesen arányos parányok. Fényes fekete, testre simuló balettruhában.

Az előtérben a telefonállvány mellé Madelaine felragasztotta a legfontosabb számokat. Saját munkahelyének számát meg a főnökéét, Bud Staffordét. Az ügyvédjéét, a pénzügyi tanácsadójáét, az orvosáét, a fogorvosi rendelőét, a fodrászáét meg a rendőrségét, a tűzoltóságét, és az áruházét, ahol Lowell dolgozott. Lowell tízszer is végigfuttatta mutatóujját a telefonszámokon. Ki lenne a legalkalmasabb személy, akinek elújságolhatná, hogy félcentis, apró emberkék érkeztek az űrből a Földre? Bárcsak hazajönne Madelaine! Végül megpróbálkozott a rendőrséggel.

– Hetedik körzet. Cahoon őrmester. Goromba hang. Lowell maga elé képzelte az őrmestert, és megborzadt tőle. Nagydarab, esetlen fickó lehet. Lúdtalpas is. Szolgálati fegyverének minden egyes ásító tölténytartó nyílásában elférne akár ötven ilyen picike űrlény. Lowell szó nélkül letette a telefonkagylót. Ez a Cahoon nem az ő embere. Lowell hirtelen rádöbbent, milyen irdatlan és kegyetlen a világ. Becipelte a vaskos telefonkönyvet a nappaliba, és felütötte az Amerikai Egyesült Államok minisztériumainál. Mezőgazdasági Minisztérium, Igazságügyi Minisztérium, Pénzügyminisztérium. Csupa döngő léptű behemót. Lowell becsukta a telefonkönyvet. Tehetetlennek érezte magát. Vajon mikor ér haza Madelaine? Idegesen a heverőre pillantott. Észrevette, hogy az apró emberkék, akik már vagy fél órája meg sem mozdultak, most mintha éledeznének. Lám, felderítőútra készülődnek. Szemügyre veszik a díszpárna sima, szilvakék felszínét, kutatják a párnában lévő töltőanyag élővilágát. Hirtelen megtorpantak az üvegfal előtt. Lowell leszedte Madelaine kandallópárkányon álló antik órájának üvegharangját, és óvatosan az űrván-dorok fölé helyezte. Vakmerő, bátor kis fickók, annyi szent, mondta magában Lowell. Csodálta vendégeit. És saját magát is. íme, megőrizte hidegvérét. Tiszteletet tanúsít a csöppnyi jövevények iránt. Próbálja megérteni őket. Nem esett pánikba, nem csapta őket agyon. Nem hívott segítséget. Különben is, vajon hányan tudnák elképzelni, hogy idegen égitestről apró emberek jöttek látogatóba a Földre? Felfedezők. A papírvágó kés meg valójában űrhajó. Azt hiszem, pont a megfelelő személyt kerestétek fel, dörmögte nekik, ám egyelőre nem ment a közelükbe. De a fenébe, mi az ördögöt csináljak veletek? Ha kiderül, hogy itt vagytok, lemészárolnának benneteket. Szinte maga előtt látta, amint kitör a pánik. Hogy gyilkos csürhe gyülekezik a lakásuk előtt. Lowell halkan a közelükbe osont. Keresztülvágott a szőnyegen, hogy megnézze őket. Hallotta, hogy valamelyikük kocogtatja az üvegharang belsejét. Az egyik parányi emberke körbe-körbe járt, és valamilyen eszközzel a kijáratot kereste. Közben a többiek belemerültek egy dohányszemcse tanulmányozásába. A díszpárna egyik gombja alól ráncigálták elő. Lowell felemelte a burát. – Legyetek üdvözölve – mondta gyengéden. A félcentis felderítők rémülten sikoltoztak. Olyan volt a hangocskájuk, mint a zenedobozok legmagasabb pendülése. Hanyatt-homlok menekültek a rés felé, oda, ahol a párna az ágy háttámlájával találkozott. – Ne, ne, ne, ne – nyugtatgatta őket Lowell. – Tőlem nem kell félnetek, aprónép. – Ujjával megpróbálta feltartóztatni az egyik asszonyt. Rémülten tapasztalta, hogy ujja begyéből szikra pattan. Az asszony elvágódott. Akkora volt, mint egy borsszem. Társai bebújtak a párna mögé. – Istenem! Mit tettem? Mit tettem? – Lowell úgy érezte, meghasad a szíve. Madelaine íróasztalához rohant. Felkapott egy nagyítót. Megvizsgálta a csöppnyi, mozdulatlan testet. Uram, Teremtőm!, motyogta. Látta, hogy a nő csodálatosan szép. Még jobban megrendült. Kissé hasonlított arra a lányra, akivel Madelaine előtt járt. A szépség pillái megrebbentek. Kinyitotta a szemét. – Hála legyen az Úrnak! – nyögte Lowell. A nő rettegve nézett rá. – Jól van, jól! – Lowell vigasztalta a beteget. – Nincs semmi baj! A barátotok vagyok. Nem bántalak benneteket. Isten a tanúm! – Elmosolyodott, és két kezét összeérintette. – Bulit rendezünk!

Bankettet! A Föld köszönti vendégeit! Mit szeretnétek? Piciny emberkék, mivel táplálkoztok? Mindegy! Majdcsak akad itthon számotokra is valami! Kiszaladt a konyhába. Mindenütt szennyes edények és evőeszközök egymás hegyén-hátán. Lowell magában kuncogott, amikor telerakta a tálcát üvegekkel és dobozokkal. Mennyi rengeteg sok étel, gondolta. Szabályos elemózsiahegyek. Ünnepi hangulatban, fütyörészve a nappaliba vitte a tálcát, és letette az asztalkára. A borsszemhölgy időközben elbújt valahová. – Hát rejtőzködtök? – kérdezte évődve Lowell. – Nem baj! Úgyis tudom, hol talállak benneteket. Csak előbb megcsinálom a vacsorát. Hohoho! Ez lesz ám a lakoma! Királyokhoz és királynőkhöz illő! Úgy bizony! Ujjával egy csészealj közepére mogyoróvajcsíkot húzott, majd majonézt kent és margarint, és darált sonkát, krémsajtot, ide paradicsompürét púpozott, mellé májpástétomot, szőlődzsemet. Tett a tányérra nedves kristálycukrot is. A körökön és kupackákon kívül sört is csöppentett, és tejet meg vizet és narancslét. Majd felemelte a díszpárnát. – Gyerünk! Vályúhoz! – élcelődött. – Különben ehettek a padlóról! Hová tűntetek? Úgyis megtalállak titeket! – A heverő sarkán, a díszpárna helyén Lowell némi aprópénzt talált, levélgyufát és egy szivar díszes papírgyűrűjét. Madelaine főnökének kedvenc szivarja. – Meleg, meleg! – mondta Lowell. A zsebpiszok alól apró lábacskák kandikáltak ki. Lowell felkapta a centeket. Alattuk lapítottak az idegenek. Egymáshoz bújtak és reszkettek. Lowell eléjük tette a kezét. – Másszatok a tenyeremre! Mozgás! Mozgás! Meglepetést tartogatok számotokra. De a távolról jött felderítők nem mozdultak. Lowell kénytelen volt egy ceruza hegyével nógatni őket. Amikor mindnyájan megérkeztek a tenyerére, felemelte és a csészealj széléhez szállította a kozmosz vándorait. Hat köménymag ült most a tányérka peremén. – Íme! – szónokolt Lowell. – A világtörténelem leghatalmasabb svédasztala! – Az egyes fogások magasabbak voltak a díszvendégeknél. Eltelt pár perc. Az apró emberkék összeszedték minden bátorságukat, és ismét felfedezőútra indultak. Hamarosan ujjongó, örömteli ciripelés hangjai szálltak a csészealj fölött. Sorban minden csodálatos étket megízleltek. Lowell a nagyítón keresztül boldogan látta, hogy a jövevények felé fordítják az arcukat, hálával néznek fel rá. Ajkukkal cuppogtak is neki. – Kóstoljátok meg a sört is! Egyáltalán, ittatok már valaha sört? – A vendégek immár figyelmesen hallgatták Lowellt. Próbálták megérteni. Többé nem sikoltoztak. A házigazda ujjával a sörcseppecskére mutatott. A köménymagok kötelességtudóan odajárultak és megízlelték. Próbálták megjátszani, hogy jó, de látszott rajtuk, hogy gusztustalannak találják. – Meg kell szokni – magyarázkodott Lowell. – Szépen megtanuljátok. Majd... Lowell elhallgatott. Odakint egy autó állt meg a ház előtt. A nyári estét Madelaine hangja töltötte be. Lowell az ablakból nézte, amint Madelaine megcsókolja a főnökét. Visszament a csészealjhoz. A pici emberek térdre ereszkedtek. Lowell szemébe néztek, és énekeltek neki. Lowellt elbűvölte a halk zsolozsma. – Ugyan! – szabadkozott repesve Lowell. – Semmiség! Csakugyan az! Minek ez az egész? De komolyan. Tudnotok kell, hogy átlagos fickó vagyok. Annyi ilyen futkos a bolygónkon, mint a szemét. Nehogy véletlenül még azt képzeljétek, hogy én... – Lowell felnevetett. Még a gondolat is oly

képtelen. De a kórus tovább énekelt. Kitartóan, tisztelettel, esedezve. Őt imádták. – Figyeljetek! – Lowell hallotta, hogy Madelaine felfelé jön a lépcsőn. – El kellene rejtőznötök. Csak addig, amíg kitalálom, mi lenne a legjobb megoldás számotokra. Gyorsan körülnézett. Észrevette a papírvágó kést. Az űrhajót. Letette a csészealj mellé, és a ceruza hegyével betessékelte a vendégeket a járműbe. – Mozgás! Bújjatok csak be ide. Nem tart sokáig. A köménymagok szélsebesen eltűntek a lyukban. Lowell éppen rájuk csukta a gyöngyházfényű fedelet, amikor Madelaine belépett. – Helló! – mondta vidáman Madelaine. – Kirúgtál a hámból? – kérdezte, mikor meglátta a csészealjat. – Egy egész kicsikét. És te? – Mintha nőt hoztál volna fel. – Olykor én is lehetek magányos. Mint bárki más – felelte Lowell. Az asszony elpirult. – Sajnálom, hogy megfeledkeztem az évfordulóról, Lowell. – Ugyan! Nem tesz semmit! – Kiment a fejemből. Csak hazafelé jutott eszembe, alig pár perce. De akkor úgy éreztem, rám zuhan az ég. – Nincs jelentősége. Csak az a fontos, hogy sikerült-e az üzletkötés – mondta kedvesen Lowell. – Ó, hát persze. Sikerült. – Az asszony feszült volt. Észrevette az előszobában a rózsákat, és kényszeredetten elmosolyodott. – Milyen szépek. – Szerintem is. – Vettél egy új kést? – Ezt? Igen. Hazafelé megvettem. –Égető szükség volt rá? – Megtetszett. Baj? – Dehogy. A legkevésbé sem. – Madelaine feszengve bámulta a kést. – Ugye láttad? – Hogy láttam-e? – Láttad, hogy az imént megcsókoltam Budot? – Láttam. Túl fogod élni. – Megkérte a kezem, Lowell. – Megkérte? És te mit feleltél? – Igent mondtam. – Nem gondoltam volna, hogy ennyi az egész. – Szeretem őt, Lowell. Feleségül akarok menni hozzá. Nem tudnád ezt abbahagyni? Hogy a késeddel a tenyeredet ütögeted? – Elnézést. Nem volt tudatos. Madelaine sokáig hallgatott. Aztán megtörte a csöndet. – Szóval? – kérdezte nyájasan. – Szerintem már minden lényeges dolgot kellőképpen megbeszéltünk. – Lowell! Rettenetesen sajnálom... – Engem aztán ne sajnálj! Ostobaság! Ragyogó, új univerzum nyílt meg előttem. – Lassan a feleségéhez ment. Átkarolta a vállát. – De azért eltart majd egy kis ideig, míg megszokom, Madelaine. Egy csók? A búcsúcsók, Madelaine? – Kérlek, Lowell! – Madelaine elfordította a fejét, és gyengéden igyekezett eltolni magától a férfit.

Lowell még erősebben ölelte. – Ne! Hagyjuk ezt, Lowell. Lowell! Fáj! Kérlek! – Madelaine mellbe taszította a férjét, és kibújt az öleléséből. – Nem bírom elviselni! – Keservesen zokogott. Lowell kezében az űrhajó zümmögött, majd felforrósodott. Megremegett, nekilódult, és saját pályájára állt. Átdöfte Madelaine szívét. Lowellnek nem kellett a telefonkönyv, hogy megtalálja a rendőrség számát. Madelaine a telefonállvány mellé ragasztotta. – Hetedik körzet. Cahoon őrmester. – Őrmester! – mondta Lowell. – Egy balesetet akarok bejelenteni. Haláleset. – Emberölés? – Nem tudom, mi a pontos meghatározás. Némi magyarázatra szorulna az ügy. Amikor a rendőrök megérkeztek, Lowell szép nyugodtan mindent elmondott nekik. Töviről hegyire. Hogy miként találta az űrhajót. És mi történt a végén. – Bizonyos értelemben az én hibám – közölte. – Az apró emberkék azt hitték, hogy én vagyok az Isten.

Ez a fa szeretne valamit mondani nekem. 2006. december 21.

A hídmester A nagy felvonóhíd mögött lehanyatlott a nap. Óriási híd volt, irdatlan pillérekkel, hullámtörő gátakkal. Ha lemérték volna a monstrum súlyát, többet nyomott volna, mint az árnyékában meghúzódó teljes falu, odalent, a folyó torkolatában. A híd egyik végén étkezde működött. Itt üldögélt forgószékén az új hídmester, Vörös Mayo. Éppen befejezte a műszakját. Az étkezde csendjébe iszonyú sikoly hasított. Vörös Mayo megfordult a forgószékén. Reménykedő pillantást vetett a hídra, közben letette kávéját és hamburgerét. Forgószékének kiszáradt csapágya sikoltott. Mayo hatalmas fiatalember volt. Huszonnyolcadik évét töltötte be. Közönyös, gonosz képe akár egy bérgyilkosé. Négyen is figyelték Vörös Mayót. A pultos és három vendég. Arcukon szeretetteljes várakozás. Készen álltak arra, hogy Mayo legelső barátságos gesztusát tüstént kitörő örömmel viszonozzák. Csakhogy ilyen gesztusra hiába is vártak. Amikor Mayo tekintete egy pillanatra találkozott az övékével, a hídmester fintorgott, és minden figyelmét újra az ebédjére összpontosította. Evőeszközét babrálgatta. És ahogy babrálgatta, tetovált alkarján kipúposodtak óriási izmai. Összefonódó tőrök és szívek hullámzottak a bőrén. A vérszomj és a szerelem szimbólumai. Az étkezde vendégei fejmozdulataikkal kitartóan noszogatták a pultost. Végül szólásra bírták. – Elnézését kérem a zavarásért, uram – kezdte végtelenül udvariasan. – De hadd kérdezzem meg: nem Vörös Mayóhoz van szerencsénk? – De. – Vörös Mayo fel sem pillantott. A négy ember egyszerre sóhajtott fel. Boldogan sugdolóztak egymás között. – Tudtam... – Fogadni mertem volna... –Hátpersze hogy ő az... Mindez kórusban hangzott el. – Nem emlékszel rám, Vörös? – kérdezte a pultos. – Slim Corby vagyok. – De emlékszek – felelte közönyösen Mayo. – És rám is emlékszel, Vörös? – kérdezte reménykedve egy idősebb vendég. – A nevem George Mott. – Üdv – vetette oda a hídmester. – Sajnálom, hogy édesanyád és édesapád elhunyt – próbálkozott a társalgással Mott. – Hány éve már ennek! Azóta nem is láttalak, Vörös. Egészen mostanáig. Rendes népek voltak. Igazán rendes népek. – Észrevette, hogy Mayo nem is figyel rá. Elhallgatott, majd akadozva ismét megkérdezte: – Ugye emlékszel még rám, Vörös? A nevem George Mott. – Emlékszek. – Állával a két másik vendég felé bökött. – Meg amazokra is. Az ott Harry Childs, a másik meg Stan West. – Emlékszik... – Hát persze hogy emlékszik... – Hogy is felejthetne el bármit is... A kórus idegesen várakozott. Azután ismét a barátságos üdvözléssel kísérleteztek. – Hű, az áldóját! – próbálkozott újra Slim, a pultos. – Nem hittem volna, hogy látlak még valaha. Azt hittem, végleg elköltöztél erről a vidékről. – Rosszul hitted. Előfordul. – Hány éve nem jártál itthon? Nyolc éve? Kilenc éve? – Nyolc.

– Még mindig a kereskedelmi tengerészeméi vagy? – tudakolta Mott. – Hídmester. –Hol? – Emitt. – Hű, a mindenit! Halljátok ezt? – fordult Slim a többiekhez. Nekiindult, hogy megveregesse Vörös Mayo vállát, de meggondolta magát. – Nahát! Vörös Mayo az új hídmester! –Akkor hazajött. Itt is marad. – Jó kis állás. –Hát ez remek! A kórus izgatottan taglalta a hírt. – És mikor állsz munkába? – kérdezte Mott. – Már beálltam. Két napja dolgozok. Mindnyájan elképedtek. – Nem is tudtunk róla... – Eszembe se jutott, hogy felnézzek a hídra, vajon most ki van ott... – Két napja... – Észre se vettük... A kórus nem győzött csodálkozni. – Naponta négyszer is átmegyek a hídon – jegyezte meg Slim. – Odaköszönhettél volna. Igazán. Mert egy hídmester az valahogy része a gépezetnek, az ember úgy képzeli. Biztos láttál is engem. Meg a többieket. Harryt és Stant. Meg Mr. Mottót. És Eddie Scuddert. Mind átjárkálnak a hídon. Te meg csak hallgatsz, mint a csuka? – Nem jött el az ideje. Előbb valaki mással volna tárgyalnivalóm. – Ó! – Slim sehogyan sem értette a dolgot. A többiekre pillantott. Hátha ők majd elmagyarázzák neki. A három vendég azonban tanácstalanul megvonta a vállát. Slim nem mert tovább faggatózni. Ujjait pattogtatta, így próbált úrrá lenni a kíváncsiságán. – Elég! – förmedt rá Vörös Mayo. –Elég? – kérdezte Slim. – Ne bámuljatok ilyen ártatlan képpel! Mintha nem tudnátok, kiről beszélek. – De hát, Vörös, Isten a tanúm, hogy fogalmam sincs – tiltakozott Slim. – Oly régóta nem laksz már itt. Nem könnyű rájönni, ki lehet az a különleges személy, akivel tárgyalnod kell. – Emberek jönnek, emberek mennek... – Jó sok víz lefolyt a híd alatt... – Azóta a régi barátok már mind felnőttek, családot alapítottak. A kórus hiába érvelt. Vörös Mayo rájuk vigyorgott. Csak hadd tudják meg, hogy senki semmit nem vihet el szárazon. – Egy lány. Róla beszélek. Egy lányról. – Hohoho! – Slim élvetegen kuncogott. – Nézd már! A vén tengeri medvéje! Egyszer csak felébred benne a vágy! Egy kis hazai pipihús, az kellene neki! Vörös Mayo Slimre meredt. Slim már nem kuncogott. – Folytasd nyugodtan. Szórakozzál csak! – dühöngött Vörös Mayo. – Játsszátok továbbra is a hülyét. Van rá még öt percetek. Akkor ér ide Eddie Scudder. – Eddie? – Slim őszintén megdöbbent. Egy szót sem értett az egészből. A kórus mélyen hallgatott. A négy férfiú egyenesen maga elé bámult. Szerették volna kedvesen üdvözölni a régi cimborát, de Vörös Mayo nem kért az üdvözlésükből. Közeledésüket csírájában fojtotta el, sőt viszonzásul rájuk ijesztett, összezavarta a fejüket. Vörös Mayo lebiggyesztette ajkát. Okoskodni kezdett. – Gőzötök sincs, mi? Hogy miféle ügyben keresem Eddie Scuddert? – Gúnyosan kotkodácsolt. Felbőszítette, hogy senki nem érti meg őt. – Csakugyan elfelejtettem, miféle hely ez a mi falunk. Isten

a tanúm, szinte mind összebeszéltek. Ugyanazt a hazugságot szajkózzák. A végén meg még maguk is elhiszik, hogy olyan igazat beszélnek, mint Krisztus urunk. – Öklével a pultra csapott. – A saját családom se kivétel! A tulajdon véreim! Egyetlen levelükben sem említették! Egyetlen szóval sem! Slimet cserbenhagyta a kórus. Szörnyen magányosnak érezte magát ezzel a goromba Vörössel szemben. Mégis nekiveselkedett. – Ugyanazt a hazugságot? – kérdezte rettegve. – Ugyanazt a hazugságot? – Vörös Mayo papagáj módjára utánozta Slimet. – Polly kekszet kémr! Polly kekszet kémí –csirregte. – Bejártam az egész világot. Azt hiszem, szinte mindent láttam már. De csupán egyetlen dologról tudok, ami felérhetne veletek. – Mi érhetne fel velünk? – Slim hangja üresen kongott, akár egy roboté. – Él egy ilyen kígyó. Dél-Amerikában. Hát ez a kígyó azt bírja, ha elcsórhat egy gyereket. Elcsórja és felneveli. Hogy kígyó legyen abból a gyerekből. Igazi kígyó. Megtanítja neki, hogy kell csúsznimászni, meg minden. A többi kígyó meg a gyereket valódi kígyónak tekinti, úgy is bánnak vele. Csönd lett. A kórus kötelességtudóan álmélkodott. – Még ilyet! – Hogy elcsórja az a kígyó a gyereket! –Ez már mindennek a teteje! – Majd kifaggatjuk Eddie-t, ha ideér – mondta Mayo. – Mindig nagyon értett az állatokhoz. Meg a természethez. Tányérja fölé hajolt. Hatalmasat harapott a hamburgeréből. Érzékeltette, hogy nincs több mondanivalója. Teli szájjal azért még egyszer megszólalt: – Eddie késik. Remélem, megkapta az üzenetemet. Eszébe jutott a küldönce. Hogy miért menesztette Eddie-hez. Rágás közben lehunyta a szemét. Újra átélte a mögötte hagyott napot. Fejében az óra ismét delet mutatott.

Akkor délben, Vörös Mayo úgy képzelte, hogy acél és üveg kalitkájából ő kormányozza a falut. A fülkét a mestergerendára szerelték, két méterrel az útpálya fölé. Vörös Mayo jó magasan dolgozott. Csak a felhők lebegtek nála magasabban, és persze a túloldalon a híd stabil ellensúlya is fölébe emelkedett. Vörös Mayo az emelőkar fogantyúját alig fél centiméteres skálán tudta csak mozgatni. De az járt az eszében, hogy ez a fél centi is pont elég. Hogy ő, Vörös Mayo, úgy kormányozza ezt a falut, mint valami istenség. Beleivódott, hogy környezete, s benne ő maga, folyamatos mozgásban van, ellenben a víz, amin hajója siklik, mozdulatlan. Kilenc évet húzott le a kereskedelmi tengerészetnél. Hídmesterként két napot. A tűzoltóság szirénája delet jelzett. Mayo abbahagyta a falu kormányzását, és elővette távcsövét. Megnézte odalent Eddie Scudder kagylógyűjtő kalyibáját. A rozoga tákolmány a folyótorkolatban, cölöpökön himbálózott. A kunyhóból két billegő pallón lehetett kijutni a sós, mocsaras partra. A hitvány viskó körül, a folyó fenekén hófehér, kerek kagylók csillogtak. Eddie nyolcesztendős lánya, Nancy előjött a kuckóból, és óvatosan végigugrándozott a deszkákon. Arcát a nap felé fordította. Azután befejezte az ugrándozást. Elkomolyodott. Vörös Mayo pontosan azért szegődött el hídmesternek, hogy a magasból jól megfigyelhesse a kislányt. Már tudta, mi a komolyság oka. így kezdődött a szertartás. Nancy ilyenkor fésülte ki ragyogó vörös haját. Vörös Mayo ujjaival oly fürgén állította a távcső lencséit a lehető legélesebbre, mintha klarinéton játszana.

– Üdv, Vörös – suttogta. És Nancy egyre csak fésülte a haját. Fésülte, fésülte, fésülte azt a vörös zuhatagot. Lehunyta a szemét. A fésű minden egyes mozdulata láthatólag keserédes gyönyörrel töltötte el. Nancy a fésüléstől elbágyadt. Komoly arccal vágott át a szikes réten. Felkapaszkodott a meredek parton, és kiért a hídhoz vezető útra. Minden délben így történt. Nancy elgyalogolt a túloldalra, az étkezdébe, hogy meleg ebédet vigyen haza magának és apjának. Vörös Mayo lemosolygott az alatta elhaladó kislányra. Nancy észrevette a mosolyt. Megtapogatta a haját. – Még megvan – mondta Vörös Mayo. – Mi van meg? – A hajad, Vörös. – Tegnap már szóltam, hogy nem az a nevem. Hanem Nancy. – Képtelenség! Egy ilyen leányzót csakis Vörösnek lehet hívni. – Az a maga neve. – Ha az enyém, azt csinálok vele, amit akarok. Ha úgy tartja kedvem, akár neked is adhatom. Nincs senki, aki neked adhatná, egyedül én. – Nem is volna szabad szóba állnom magával. – Nancy a felnőtteknek kijáró tisztelettel évődött. Fejében meg se fordult, hogy nem bízhat meg a hídmesterben. Találkáik meseszerűek voltak. Nancy Mayóban nem egy átlagos idegent, hanem igazi varázslót látott. Ő irányítja a csodálatos hidat. Ráadásul nyilvánvalóan úgy ismeri őt, mint a tenyerét. – De hát már mondtam neked, hogy én is ebben a faluban nőttem fel. Csak az régen volt, te meg most cseperedsz. És azt is tudod, hogy apáddal és anyáddal egy iskolába jártunk. Vagy nem hiszed? – Elhiszem. Viszont anya mindig figyelmeztetett, hogy a kislányokat először be kell mutatni az idegeneknek. Ha nincsenek bemutatva, nem szabad velük beszélgetniük. – Lám-lám! Micsoda talpig becsületes hölgy volt az anyukád. – Mayo nagyon igyekezett, hogy szavain ne érződjön a gúny. – Úgy biza! Ha valaki, hát ő aztán nagyon is tudta, hogy a jó kisfiúknak és a jó kisleányoknak mit szabad, és mit nem. Igenis, tisztelettel! Violet arany asszony volt. Ártatlan, mint a ma született bárány. – Ezt hallom mindenkitől – újságolta nagyon büszkén Nancy. – Nem csak apa állítja meg én. – Apa? Apuci, apuka, apácska – Mayo a kislány beszédmodórát utánozta. – Az én derék, nagyszerű apukám, Eddie Scudder. Nem szóltál neki, ugye, hogy idefent vagyok? – Fürkészőn figyelte a gyermeket. Nancy a vád hallatán elpirult. – Soha nem szegem meg a becsületszavam. Mayo elvigyorodott. Megcsóválta a fejét. – Hű, a mindenit! De amikor annyi év után váratlanul betoppanok majd, akkor neki fel is út, le is út. – Mielőtt anya meghalt, ez volt az egyik utolsó mondata. Hogy soha nem szeghetem meg a becsületszavamat. Vörös Mayo ájtatos képpel szónokolt. – Édesanyád! Ő aztán igazán komolyan viselkedett. Amikor befejeztük a középiskolát, a többi kisasszony bezzeg még szívesen ficánkolt, mielőtt bekötötték a fejüket. Nem úgy Violet! Nála szó se lehetett róla. Ugyan, kérem! A legelső utamra pont akkoriban került sor. És mikor egy év múlva hazatértem, már hozzá is ment Eddie-hez, összeköltöztek, téged pedig a világra hozott. Jó, az igaz, hogy semmilyen hajad se volt, mikor elmentem, hogy megnézzelek. – Sietnem kell. Viszem apa ebédjét. – Apa. Apuka, apuci. Ebédet viszek apucinak. Hozok apucinak ezt. Viszek apucinak amazt. Milyen

szép is, ha valakinek van egy ilyen csinos, okos kislánya, mint amilyen te vagy. Apuci, apuka. És megkérdezted tőle, hogy mi a helyzet a vörös hajjal? Ahogy kértelek? – Azt felelte, az ilyesmi általában öröklődik a családban. De olykor váratlan dolgok is előadódhatnak, mint az én esetemben. – Nancy megigazgatta a haját. – Még megvan. – Mi van meg? – A hajad, Vörös. – Mayo felvihogott. – Azt mondom, ha baj éri a hajadat, csak szépen szárogasd meg, és szórd szét. Úgyis váratlanul jött, nem igaz? Eddie is ezt állítja, ugye? – Mayo megfontoltan bólogatott. – Őcsak tudja. Gondolom, volt idő, amikor mást se csinált, csak a vörös hajról elmélkedett. De vegyük például az én családomat. Ha nekem olyan gyerekem született volna, akinek nem vörös a haja, lett is volna haddelhadd. Ment volna a szóbeszéd. Amikor a családom legeslegelső tagja lemászott a fáról, már vörös volt a haja. – Hát ez érdekes. – De akad még ennél is érdekesebb. Gondoljunk csak bele! Tudomásom szerint összesen három vörös hajú élt a faluban. Az apám az egyik. És te meg én. Az apám meghalt. Két vörös hajú maradt. Te meg én. Nancy nem jött zavarba. – Hát most már el kell búcsúznom. –Viszlát, Vörös. Amikor Nancy elindult, Mayo felkapta a távcsövét, és Eddie kagylógyűjtő kalyibáját figyelte. Belátott az ablakon. Odabent ült Eddie. A sötétben kékesszürke árnyéknak tűnt. Kagylót tisztított. Apró termetű férfi. Feje méltóságteljes, arca szomorú. Fiatalkorában ilyen lehetett Jób. – Üdv – suttogta Vörös Mayo. – Tudod-e, ki jött haza?

Amikor Nancy visszafelé iparkodott az étkezdéből, jókora papírzacskóban hozta a meleg ételt. Mayo ismét megszólította. – Mondok én valamit. Lehet, hogy ápolónővér leszel, ha nagy leszel. Oly remekül viseled gondját az öreg Eddie-nek. Bárcsak abban a kórházban is dolgoztak volna ilyen kedves ápolónővérek, amelyikben feküdtem! – Kórházban volt? – Nancy arcvonásait meglágyította a sajnálkozás. – Három hónapig, Vörös. Liverpoolban. Soha senki sem látogatott meg. Se barát, se rokon. Még levelet sem kaptam. Senki nem kívánt nekem jobbulást. Furcsa – folytatta. – Addig fogalmam sem volt róla, mennyire magányos vagyok, míg kórházba nem fektettek, aztán ott is fogtak. Később megtudtam, hogy többé tengerre sem szállhatok. – Megnyalta az ajkát.' – Abban a pillanatban megváltoztam. Szinte egyetlen szemvillanás alatt. – Pattintott az ujjával. – Hirtelen rájöttem, hogy mi kell nekem. Egy otthon. És valaki, aki a gondomat viseli. Akivel tudok beszélgetni. Mondjuk odalent, abban a kicsi kis kalyibában, az oromnál. Nem volt énnekem semmim se, Vörös. Csak írásaim, hogy első tiszt vagyok. Annyit se értek, mint a papír, amire kinyomtatták, mert féllábú lettem. – Hiányzik egy lába? – Nancy megrendült. – Az egyik nap még az voltam, ahogy itt a faluban ismernek. – Kezével körbemutatott. – A dinka, bunyós fickó. De másnapra vénséges vénember lettem. Nancy az ujját harapdálta. Átérezte a férfi fájdalmát. – És nem volt felesége, vagy édesanyja, vagy hölgyismerőse, aki ápolta volna? – kérdezte. A helyükben ő bizony gondját viselte volna Mayónak, ahogy egy rendes kislányhoz illik.

Vörös lehorgasztotta a fejét. – Meghaltak. Meghalt az édesanyám. És meghalt az a lány is, az egyetlen a világon, akit igazán szerettem. Ami pedig a hölgyismerősöket illeti, Vörös, ők valójában soha nem is lehettek hű barátok. Mert hiszen nem őket szerettem, hanem egy kísértetet. Nancy kedves arcocskáját eltorzították a hallottak. Vörös Mayo arra kényszerítette, hogy nézzen szembe az élet árnyoldalaival is. – Miért lakik idefent, ha nincs senkije? Miért nem költözik be a faluba? A régi barátok közé? Mayo felhúzta a szemöldökét. – Miféle régi barátok? Szép kis barátok, mondhatom. Még egy levelet se küldtek. Nem értesítettek, hogy Violet gyermekének ragyogó vörös a haja. A saját családom is hallgatott róla. Feltámadt a szél. Mintha messzire sodorta volna Nancy hangját. – Kihűl apa ebédje. – Útnak eredt. – Vörös! Nancy megtorpant, megérintette a haját, de nem fordult a férfi felé. Mayo bármit megadott volna, hogy láthassa a kislány arcát. – Mondd meg Eddie-nek, hogy beszélni akarok vele. Megmondod neki? Az étkezdébe jöjjön, ha letelik a műszakom. Öt óra tíz perckor legyen ott. – Megmondom. – Nancy hangja tiszta volt és nyugodt. – Becsületszavadra? – Becsületszavamra. – Újra elindult. – Vörös! Nancy ezúttal is megérintette a haját, de nem állt meg. A hídmester távcsövén figyelte a lányt, de az valahogy megérezte, hogy nézi. Előremeredt. Mayo nem láthatta az arcát. Hazaért a kagylógyűjtő kunyhóba. Pillanatok se teltek el, és a hídra néző ablakot sötétítőfüggöny takarta. Vörös Mayo egész délután fürkészte a kalyibát. Mintha kiköltöztek volna belőle. Életnek semmi jele. Napszállatkor egyszer csak előjött Eddie. Még futó pillantást sem vetett a hídra. És ő is félrefordította az arcát.

Vörös Mayo alatt az étkezde forgószékének kiszáradt csapágya iszonyú sikolyt hallatott. A hídmester összerezzent. Visszatért a jelenbe. Belenézett a lenyugvó napba. Pislogott. Eddie Scuddernek csak az alakját ismerte fel. Már a hídon haladt, azzal a nagy fejével meg a karikalábával. Kis papírzacskót hozott. Mayo elfordult a székén, háttal a bejáratnak. Kabátzsebéből egy csomag levelet vett elő, és maga elé tette a pultra. Ujjait a levelekre illesztette, mint a pókerjátékos a nyerő lapjaira. – íme, a nap hőse! – jelentette. A többiek hallgattak. Eddie habozás nélkül belépett. Mindenkit annak rendje s módja szerint köszöntött. Utoljára hagyta Vörös Mayót. Hangja meglepően mély volt és zengő. – Üdv, Vörös. Nancy szólt, hogy találkozni akarsz velem. – Úgy is van. Ezeknek itt gőzük sincs róla, mit akarok mondani neked. – Ami azt illeti, Nancy se könnyen találta ki. – Eddie-n nem látszott, hogy neheztelne ezért. – De azért kapiskálja? – Igen. Már amennyire egy nyolcéves gyermektől telik. Eddie leült Vörös Mayo mellé. Papírzacskóját a pultra tette, a levélcsomó közelébe. Megpillantotta rajtuk a kézírást. Nem is igyekezett palástolni, hogy meghökkent.

– Kávét kérek, Slim. – Talán inkább négyszemközt szeretnéd elrendezni a dolgot – mondta Mayo, akit meglepett Eddie nyugalma. Úgy emlékezett rá, hogy amolyan otthonülő bicebóca. – Nincs jelentősége. így vagy úgy, mindenképp Isten színe előtt maradunk. Vörös Mayo nem ilyen választ várt. Hogy Eddie rögtön Istennel hozakodjon elő. Amikor a kórházban feküdt, sokszor elképzelte ezt a beszélgetést. A mázsás mondatok mindig az övéi voltak. A cáfolhatatlan igazság. Hogy egy férfinak joga van szeretni a magzatát, akinek ereiben az ő vére csörgedez. Úgy érezte, ki kell húznia magát. Hadd lássa Eddie, melyikük az erősebb. Fizikailag, szellemileg. Hadd tudja meg, hogy minden mellette szól. – Először is – közölte Mayo jelentőségteljesen – tájékoztatlak, hogy nem érdekel, mit mond ilyen esetben a törvény. A természet erősebb a törvénynél. – Úgy van. Egyetértünk. Ebben reménykedtem. – Mert nem szeretném, ha két malomban őrölnénk. Mindjárt az elején szögezzük le, hogy annak a gyereknek én vagyok az apja. Hogy nem te vagy az apja. Eddie a kávéját kavargatta. Nem remegett a keze. – Nem őrölünk két malomban. Slim és a többiek búskomoran kifelé bámultak az ablakon. Eddie rendületlenül kavargatta a kávéját. – Folytasd – mondta vidáman. Vörös Mayo ideges lett. Nem erre számított. Hogy ilyen gyorsan zajlanak a dolgok. Túl gyorsan haladnak, csakhogy ki tudja, merre. Közben elmulasztotta kihasználni a csúcspontot. Amiért egyáltalán hazajött. Hogy megmondja a magáét. Megmondta a magáét, de nem történt semmi. És mintha nem is változna semmi. – Mindenki melléd állt – berzenkedett sértetten Vörös Mayo. – Mindenki úgy tesz, mintha te lennél az apja. – Rendes szomszédok – felelte Eddie. Vörös Mayo fejében zűrzavar támadt. El nem próbált, kusza mondatok jutottak csupán az eszébe. Sehová nem vezető mondatok. – Kész vagyok az apasági vizsgálatra. Hogy kiderüljön, ki az igazi szülő. És te, Eddie? Kész vagy rá? Hogy vért adjál? – De hát miért kellene bármelyikünknek is vérét venni? Attól jobban hiszünk egymásnak? Már említettem, hogy egyetértek veled. Hogy te vagy Nancy apja. Ezt itt a faluban mindenki tudja. Az lenne a csoda, ha nem tudnák. – Elmondta Nancy, hogy csak egy lábam van? – kérdezte feldúltan a hídmester. – Elmondta. Nagyon meg is rendítette. Mindennél jobban. Az ilyesmi lesújt egy nyolcéves gyermeket. Mayo a kávéskanna oldalán megpillantotta saját tükörképét. Szeme könnybe lábadt, arca felhevült, piros. A tükörkép tanúsága szerint idáig helyesen fűzte a szót. Csakhogy ővele itt a bolondját járatják. – Eddie! Az a gyerek az enyém. Magamhoz veszem. – Igazán sajnálom, Vörös. De erre nincs mód. – Eddie keze most először megremegett. A kanál nekiverődött a csésze falának. – Szerintem jobb, ha elmész. – Szerinted? Hát azt hiszed, hogy ez az egész csupán valami apróság? Hogy egy férfi egyszerűen csak kihátrálhat belőle? Mintha semmi sem történt volna? Hogy sorsára hagyhatja tulajdon magzatát? Menjen csak a dolgára, és szépen felejtse el, hogy apa? – Apa ugyan nem vagyok, de azért jól át tudom érezni, mennyire rettenetesen nehéz lehet neked.

– Ez valami vicc? – Számomra nem – felelte higgadtan Eddie. – Nagy ravaszul oda akarsz kilyukadni, hogy mégiscsak inkább te vagy az apja, nem pedig én? – Ha eddig nem derült volna ki, akkor közlöm, hogy pontosan ez a helyzet. – Eddie-nek már úgy remegett a keze, hogy kénytelen volt letenni a kanalát. Megmarkolta a pult szélét. Vörös Mayo ebből jött rá hogy Eddie retteg tőle. Hogy csak szélhámoskodik. Megjátssza magát. Belekeveri még Istent is. Érezte, hogy hatalmas ereje visszatér. Erről álmodozott azon a kórházi ágyon. Hogy egészséges életerő tölti el, és igazának tudata. Hirtelen felülkerekedett, támadásba lendült. Bőven van még mit mondania. És bőven van rá idő, hogy mindent el is mondjon. Dühítette, hogy majdnem felült Eddie blöffjének. Hogy az kis híján túljárt az eszén. Haragjának tarajos hullámain a gyűlölet emelkedett a legmagasabbra. Vörös Mayo gyűlölte a világot, amiért hideg és üres. Már csak egyetlen vágy éltette. Hogy porrá zúzza ezt a kicsi kis emberkét, aki itt ül mellette. – A gyermek Violeté és az enyém. Violet soha nem szeretett téged. – Remélem, hogy szeretett – felelte szelíden Eddie. – Csak azért ment hozzád, mert azt hitte, hogy többé soha nem térek haza! – Vörös felkapta a legfelső levelet, és Eddie orra alá tolta. Ide-oda mozgatta. – Tőle tudom. Pontosan ezt írta. Szó szerint. Eddie nem kérte el a levelet. – Régen volt, Vörös. Közben sok minden változhatott. – Akkor tudd meg, hogy egy dolog soha nem változott. Violet állandóan írt nekem. És minden levelében könyörgött, hogy jöjjek vissza. – Gondolom, az ilyesmi eltart egy darabig – jegyezte meg csendesen Eddie. – Egy darabig? –Vörös Mayo átlapozta a leveleket. Az egyiket kiemelte a többi közül, és Eddie elé hajította. – Nézd meg rajta a dátumot! Nézd meg! Csak vess rá egy pillantást! – Inkább nem. –Mert félsz! – Persze hogy félek. – Eddie lehunyta a szemét. – Menj el, Vörös. Kérlek, menj. – Sajnálom, Eddie. A világ minden kincséért sem mennék el innen. Vörös Mayo hazaérkezett. – Isten szán téged. – Eddie elindult az ajtó felé. – Itt felejtetted a zacskódat – szólt utána Mayo. Lábával harangozott. – Az a tiéd. Nancy küldi. Az ő ötlete volt. Nem az enyém. Ha tudom, mit tervez, Isten a tanúm, hogy megakadályoztam volna.-Eddie elsírta magát. Aztán távozott. Átkelt a hídon. Odakint már sötétedett. Slim és a három másik vendég kővé dermedtek. – Istenem! – kiáltott feléjük a hídmester. – Tulajdon testem és vérem! A legszentebb dolog a világon! Hát hogy is mehetnék el innen? A többiek hallgattak. Szörnyű kimerültség fogta el Mayót. A csata utáni fáradtság. Keze fejét szívogatta, mintha sebet gyógyítana. – Hé, Slim! Mi van abban a zacskóban? Slim kinyitotta, és felnézett. – Haj, Vörös. Vörös haj.

Elkérhetem ezt a táncot?

Apró vízcseppecskek Larry tehát kiszállt. Mi, agglegények, magányos fickók vagyunk. Ha időnként nem éreztem volna magam oly átkozottul egyedül, Larry White-man, a baritonista nem is lett volna a barátom. Illetve nem a barátom, inkább a cimborám. Úgy értem, olyan valaki, akivel elidőzget olykor az ember, függetlenül attól, hogy kedvelie különösebben az illetőt, vagy sem. Rájöttem, hogy midőn az agglegény fölött szépen elszállnak az évek, egyre kevésbé válogatós a cimboráit illetően. Mint életvitelében minden kicsiny részlet, a cimbora maga is rigolyáinak egyike lesz. Valószínűleg a megszokás teszi. Itt van példának okáért Larry. Szörnyen beképzelt és hiú. Felfordul tőle a gyomrom. Mégis, már hosszú évek óta rendszeresen beállítok hozzá. A rendszerességen azt értem, hogy minden héten kedden találkozom vele, délután öt és hat óra között. Ha a bíróságon tanú lennék, és el kellene mondanom, mit csináltam egy adott pénteki nap estéjén, köny-nyen tudnék rá válaszolni. Ugyanazt, amit a következő péntek este csinálok majd. Gyorsan leszögezem, hogy szeretem a nőket, de úgy döntöttem, hogy agglegény maradok. Mert ugyan az agglegény magányos, de hát a férj is az, ráadásul el kell tartania a családját. Amikor azt mondom, hogy szeretem a nőket, az annyit tesz, hogy név szerint is el tudom sorolni őket. Talán a szokás hatalma, meg épp ezek a nők magyarázzák Larryhez való kötődésemet. Vegyük például Edith Vrankent. Az apja sört főz Schenectadyben. Edith énekesnő szeretett volna lenni. Vagy Janice Gurnee. Az apja Indianapolisban fazekakkal, vödrökkel, lábasokkal, effélékkel üzletel. Janice is énekesnő szeretett volna lenni. És Beatrix Werner. Az apja Milwaukeeban mérnök és műszaki tanácsadó. Beatrix szintén énekesnő szeretett volna lenni. No és Ellen Sparks. Az apja zöldségnagykereskedő Buffalóban. Ellen ugyancsak énekesnő szeretett volna lenni. Én pedig a fenti sorrendben mindegyikőjükkel találkoztam Larry stúdiójában. Mások ezt a stúdiót lakásnak minősítették volna. Larry baritonista. Szólóénekes. Keresetétóraadással egészíti ki. Gazdag és csinos fiatal leányokat tanít énekelni. Larry olyan puhány, mint egy gesztenyepüré, viszont tagbaszakadt. Ránézésre erősnek vélnénk. Akár egy diplomás favágó, ha létezik ilyen. Vagy kanadai lovas rendőr. És hát persze a hangja. Azt a benyomást kelti, hogy a markában porrá omlik a szikla. Tanítványai rendre beleszeretnek. Ha azt kérdezik, hogyan szeretik őt, visszakérdeznék: melyik fázisban? Mert az elsőben Larry átmenetileg inkább az édesapjuk. A második szakaszban jó szándékú rabszolgahajcsár. Csak az utolsó fokozat a szerelemé. Ami ezután következik, azt Larry és barátai idővel diplomázásnak hívták. Ennek az énekesi előmenetelhez az égvilágon semmi köze. A vonzalom szintje határozta meg az időpontját. Ha a tanítvány nyíltan kiejtette a száján a házasság szót, már le is diplomázott. Kívül tágasabb. Larryt afféle Kékszakállnak is tekinthetjük. Ha szabad így kifejezni magam, piszok mázlista. Persze csupán míg el nem hagyta a szerencséje. A legutóbbi négy tanítvány: Edith, Janice, Beatrix és Ellen beleszerettek Larrybe, ő pedig viszonozta érzelmeiket. És sorban mind megkapta a diplomáját. Leépítette az összest. A lányok egytől egyig csodaszépek voltak. De ahonnan érkeztek, még sok hasonlóan gyönyörű teremtés szeretett volna énekelni. Ennek érdekében vonatra szálltak, meg repülőgépre, vagy nyitott sportkocsin jöttek, de végül megérkeztek New Yorkba. Larryt nem gyötörté az utánpótlás gondja. A tartalékok és azok tartalékai megkímélték attól, hogy bármilyenfajta állandóság, például a házasság réme megkísértse. Az agglegények élete percre be van osztva. De Larry e tekintetben is mindnyájunkon túltett. Nőkre

nemigen jutott ideje. Mármint nőzésre. Hogy pontosak legyünk, a hétfő és a kedd estét szánta az éppen kegyeit élvező tanítványra. Megvolt az ideje az óraadásnak, a barátokkal való ebédelésnek, a gyakorlásnak, a fodrászának, és annak a két koktélnak is, amelyeket együtt fogyasztottunk el. Üresjárat nem létezett. A program nem változhatott, legfeljebb néhány percet csúszhatott. Ugyanúgy rendezte be a stúdióját. Pontosan az igényeinek megfelelően. Minden itt játszódott. Szabad felület nem akadt benne, sem tárgy, amit képes lett volna nélkülözni. Fiatalkorában a házasság dolgában még ingadozott, ám a nősülésről hamarosan végképp letett. Azelőtt talán beleférhetett volna az idejébe egy feleség, persze jól beszorítva. De utóbb egy perce se maradt, egyetlen tizedmásodperce sem. – A szokás! Ebben rejlik az erőm – magyarázta egy alkalommal Larry. – Ó, hát nem mind azon ügyködik, hogy megkaparintsa magának Larryt? Hogy azután áthangszerelje? Nos, ez kizárt. Ha csapdába akarnának ejteni, először ki kellene robbantaniuk a mókuskerekemből. Az pedig teljes képtelenség. Szeretem az én otthonos kis mókuskerekemet. A szokás: Aes triplex. – Turmix? – Aes triplex. Annyit tesz: háromrétegű páncélzat. – Vagy úgy! – A háromrétegű papír zsebkendővel közelebb járt volna az igazsághoz, csakhogy ezt akkor még nem tudtuk. Ellen Sparks már felbukkant. Csillaga emelkedett. Larry mennyországába tartott. Két hónappal korábban megkapta a diplomáját Beatrix Werner. Lapátra került. Úgy tűnt, Ellen sem lesz más, mint a többi. Semmi jel nem utalt rá. Említettem már, hogy szeretem a nőket. A példa kedvéért néhányat meg is neveztem Larry tanítványai közül. Ellent is ide soroltam. Szeretem a nőket, de tisztes távolságból. Amint Larry az éppen kegyeibe fogadott tanítványt illetően túljutott az apahelyettesi fázison, és a második, érzelemdúsabb fokozatba kapcsolt, én következtem. Apapótlék lettem. A biztonság kedvéért a közönyös, hanyag szülő szerepébe bújtam. A lányok azonban így is szívesen beavattak titkaikba, és kikérték tanácsomat. Személyemben hitvány konzultánsra leltek. Soha semmilyen épületes gondolat nem jutott eszembe. „Ó, a pokolba, mit törődsz vele, te is csak egyszer vagy fiatal!" Ennyi tellett tőlem. – Ó, a pokolba, mit törődsz vele, te is csak egyszer vagy fiatal! – Éppen Ellen Sparksba igyekeztem lelket önteni. A szívszorítóan gyönyörűséges barna leányt bizonyára nem a pénzhiány keserítette el. Ha beszélt, egészen elviselhető volt a hangja, de amikor énekelt, a hangszálai valószínűleg felcsúsztak az orrüregébe. – Akár a fésűre szorított vécépapír! Csak éppen ő szöveget is mond – értékelte tehetségét Larry. – A tetejébe az olasz verseket belga kongói akcentussal ejti. – De egyelőre nem menesztette, mert öröm volt ránézni, mert az óra végén rögtön kifizette a tandíjat, és mert úgy tett, mintha nem venné észre, hogy Larry akkor is megvágja, ha nem is oktatta, hanem bizonyos gerjedelmét csillapította általa. Egyszer megkérdeztem Ellentől, honnan jött az ötlet, hogy énekesnő legyen. Azt felelte, szereti Lily Ponst . Ennyi. Tökéletes magyarázat. A magam részéről úgy véltem, unta az otthoni állóvizet, el akart jönni hazulról, hogy ott is élvezhesse a gazdagok életét, ahol nem ismerik. Valószínűleg pénzfeldobással választott ürügyet. Zene, színház, festészet, akármi. A tetejébe sokkal megfontoltabban gondolkodott, mint a hozzá hasonló lányok többsége. Emlékszem egy fruskára, aki az apja pénzén kivett magának egy pazar lakosztályt. Előfizetett egy rakás újságra. Naponta egy órát szánt arra, hogy mindent ájtatosan aláhúzkodjon, amit fontosnak képzelt. Színarany tollal kupálta magát. Szóval, New Yorkban én lettem Ellen új apukája. Hasonlóan a korábbi leányaimhoz, Ellen is közölte, hogy beleszeretett Larrybe, és hogy ugyan nem biztos benne, de szerinte Larry is szerelmes őbelé. Nagyon büszkén mondta, hiszen egészen jól haladt. Csupán öt hónapja, hogy eljött Buffalóból, [12]

és máris becserkészett egy viszonylag híres New York-i férfiút. Kétszeres diadalt aratott, mert odahaza valószínűleg közönséges kreténnek tartották. Később nagy akadozva előadta, miként telnek az estéik, mikor bor mellett taglalják a művészeteket. – Hétfő és kedd esténként? – Leselkedtél? Rukkolsz? – Látszott, hogy alaposan megdöbbent. Hat hét múlva Ellen óvatosan szóba hozta a házasságot. Azt magyarázta, hogy szerinte Larry is már nyilván ezt fontolgatja. A következő héten megkapta a diplomáját. Éppen a keddenként! koktélozásra iparkodtam Larryhez. Az utca túloldalán észrevettem Ellent. Sárga, nyitott kocsijában várakozott. Nem volt nehéz kitalálnom a történteket. A lány dacos képpel terpeszkedett az ülésen, de látszott rajta, hogy tökéletesen összeomlott. Úgy gondoltam, ilyenkor az a legjobb, ha hozzá se szólok, egyébként meg amúgy is torkig voltam ezekkel a monoton ismétlődő esetekkel. Csakhogy sajnos meglátott, és akkorát dudált, hogy minden hajszálam égnek állt. – Nicsak! Ellen! Vége a tanításnak? – Gyerünk, röhögj rajtam! – Nem röhögök. Miért kellene röhögnöm? – Te is benne voltál! – közölte. – Férfiak! Tudtál az összes többiről is, ugye? Hogy sorban mind pórul jártak. És hogy én leszek a következő. Valld be, hogy tudtad! – Szó, ami szó, tisztában voltam azzal, hogy Larry egynémely tanítványa meglehetősen vonzódott hozzá. – Ő meg eltaszította őket. Hát, íme, az a buta leány, akit nem lehet eltaszítani. – Ellen! Larry módfelett elfoglalt művész. – Azt állítja, hogy a pályája az ő féltékeny szeretője – mondta rekedten Ellen. – Akkor viszont mi volnék én? Úgy véltem, Larry megjegyzése a kelleténél tömörebb. – Nézd, Ellen! Úgy hiszem, pénzed akad bőven. Olyan férjet érdemelsz, aki korban is hozzád illik. – Aljas szöveg. Én őt érdemlem. – Még ha bolond módon a fejedbe is vetted, hogy pont ő való hozzád, akkor sem lehet a tiéd. A szokásaitól valóságos vasúti menetrend az élete. Alkalmasint soha nem tudná megszokni a házasságot. Ennél az is könnyebben menne, ha bedolgoznád magad a Metropolitanbe. Reklámdalocskákat énekelhetnél. – Visszajövök még! – jelentette ki komoran, és elhajtott. Larry háttal állt, mikor beléptem. Éppen italokat kevert. – Könnyek? – Egy csepp se. – Helyes. – Nem voltam biztos abban, hogy ezt csakugyan így is gondolja. – Mindig olyan alávalónak érzem magam, mikor sírnak. – Égnek emelte karját. – De hát mit tehetnék? A pályám az én féltékeny szeretőm! – Tudom. Ellen mondta. És Beatrix mondta. És Janice. És Edith. – A névsor láthatóan örömmel töltötte el Larryt. – Mellesleg – tettem hozzá –, Ellen közölte, hogy őt nem lehet eltaszítani. – Csakugyan? Minő ostobaság! Hát, majd meglátjuk, amit meglátunk.

Amikor Ellen még úgy képzelte, hogy üzemel az Édenkert, amikor még biztosra vette, hogy heteken belül hazavisz Buffalóba egy bizonyíthatóan híres New York-i sztárt, pótapai minőségemben elvittem őt kedvenc éttermembe ebédelni. Szemlátomást megtetszett neki a hely, mert olykor a szakítás után is

felbukkant ott. Általában olyan férfival érkezett, aki korban Larrynél jobban illett hozzá. Mindketten elmagyaráztuk neki, hogy inkább ilyen férfiút érdemelne. Szemlátomást csupa bárgyú, vele azonos intellektusú partnert hozott. Ebédjeik sóhajtásokkal és hosszú hallgatásokkal teltek, mintha köd telepedett volna elméjükre. Ez az a kábulatfajta, amelyet oly sokszor a szerelemmel tévesztenek össze. Biztos vagyok benne, hogy Ellen és a párja rettenetes kínban ebédeltek, mert semmilyen érdemleges mondanivalójuk nem volt egymás számára. Larryvel ilyesmi soha nem fordulhatott volna elő. Rendszerint Larry szónokolt. Ha pedig elhallgatott, oly hatásosan nem szónokolt, oly mélyenszántóan, hogy Ellen ezekre a csendekre is örökké emlékezhetett, melyeket soha nem tört volna meg. Megérkezett a számla. Ellen partnerének minden figyelme a fizetés műveletére irányult. Ilyenkor a lány, aki persze pontosan tudta, hogy nézem, nyugtalanul fészkelődött. Arcára kiült a megvetés. Érzékeltette, hogy sokkal jelentékenyebb egyéniségekhez szokott. Ebben igaza is volt. Ha egyszerre érkeztünk ebbe a vendéglőbe, biccentéssel üdvözöltem. Ellen rám se hederített. Felhagytam a biccentgetéssel. Szerintem úgy képzelte, hogy én is részese voltam Larry merényének. A merény, amelyben tevőleges szerepet játszottam, az ő tervszerű megalázására irányult. Később módosult a helyzet. Elmaradtak a korban hozzá jobban illő férfiak. Inkább maga fizette a számlát. És egyszer, egy szép napon, mindkettőnk meglepetésére véletlenül szomszédos asztalhoz ültettek bennünket. Ellen nádi poszátányi torkát köszörülgette. Nem tudtam tőle tovább böngészni az újságomat. – Nahát! Csípjenek meg! – Hogy s mint? – kérdezte hűvösen. – Bőven van min röhögni? – Ó, soha ki nem fogyunk belőle. A szadizmus divatba jön, New Jersey-ben már a törvény is engedi. Indiana és Wyoming állam most készül bevezetni. Ellen bólintott. – Lassú víz partot mos – állapította meg titokzatosan. –Én volnék a lassú víz? – Én. – Értem. – Zavarba jöttem. – Azt akarod mondani, hogy veled kapcsolatban valami fontosat nem vettünk volna észre? Ez igaz. – így is gondoltam. Csakugyan hihetetlennek tűnt, hogy Ellen szellemi képességei ennyire észrevehetetlenek legyenek. Bezzeg a teste! – Larrynek kémkedsz. – Ugyan, Ellen. Azt hittem, ezen már rég túljutottál. Larry hiú és önző. Haskötővel szorítja le a pocakját. Ellen feltartotta a kezét. – Hagyjuk! Azt mondd el, mit szólt a képeslapokhoz meg a dudáláshoz! – Képeslapokhoz? Dudáláshoz? Egyikről sem tett nekem említést. – Megráztam a fejem. – Term – felelte. – Kiváló. Remek! Igazán rem. – Sajnálom. De zav vagyok. És font tálra megyek. – Felálltam. – Font tal? – Zavarban vagyok, Ellen. Próbálnék rájönni, miről beszélsz, de késésben vagyok. Fontos találkozóra sietek. Sok szerencsét, kedves. A fogorvosommal kellett találkoznom. A rémes randevú után, és mert úgy éreztem, kerékbe tört a délutánom, elhatároztam, hogy felkeresem Larryt, és kifaggatom a dudálásról meg a képeslapokról. Kedd, négy óra. Larry tehát garantáltan a fodrászánál ül. Odamentem, és letelepedtem mellette. Bár a borotvahab teljesen befedte az arcát, tudtam, hogy Larry az. Évek óta nem fordult elő, hogy pont

abban a székben kedden négy órakor ne Larryt beretválták volna. – Igazítást – mondtam a fodrásznak, majd Larryhez fordultam. – Ellen Sparks szerint tudnod kellene, hogy lassú víz partot mos. – Mossák a partot? És ki az az Ellen Sparks? – kérdezte habzó szájjal. – Valamikor a tanítványod volt. Talán még emlékszel. A felejtés szokása Larry bevált trükkjének számított, de amennyire meg tudtam ítélni, ezúttal nem színlelt. – Két hónapja diplomázott – magyaráztam. – Képtelenség az összes öregdiák útját nyomon követni. Az a kis buffalói zsebkendő? Zellerek és répák? Emlékszem. Jöhet a sampon – figyelmeztette a borbélyt. – Természetesen, Mr. Whiteman. Nyilvánvaló, hogy a sampon következik. – Érdeklődött a képeslapok és a dudálás felől. – Képeslapok? Dudálás? – Larry eltöprengett. – Ó, igen, igen, igen. – Csettintett az ujjával. – Megmondhatod neki, hogy tisztára megőrjít velük. Minden reggel a postámban ott a képeslapja. – És mit ír? – Tájékoztasd, hogy a postám pont akkor érkezik, amikor a négyperces tojásomat fogyasztom. Az összes levelet a tányérom elé teszem. Az ő lapja kerül legfölülre. Megeszem a négyperces tojásokat, majd mohón megragadom a képeslapját. Mi a következő lépés? Kettétépem. Négyfelé tépem. Tizenhatfelé tépem. Az egészet beszórom a papírkosárba. Hózáport csinálok. Ezután megkávézom. Halvány elképzelésem sincs, mit irkál a lapokra. – És a dudálás? – A képeslapoknál is kínzóbb büntetés. – Larry gúnyosan felnevetett. – „Nincs pokolibb düh, mint a nőé, ha megvet." Minden délután fél háromkor kezdem a gyakorlást. És mi történik minden délután fél háromkor? – Öt percen keresztül ráfekszik a kocsija dudájára, és úgy bömbölteti, hogy a plafonra mászol. – Ahhoz azért nincs elég bátorsága. Ellenben alig érzékelhető, kicsi kis dudaszót hallat. Utána gázt ad a bolond tyúkja, és elszelel. – Nem is túl zavaró, ugye? – Zavaró? Azt jól gondolta a liba, hogy a zaj majd idegesít. Viszont alábecsülte az alkalmazkodóképességemet. Két napig az agyamra ment. De már úgy megszoktam, hogy nem is hallom. Olyan, akár a vonatzakatolás. Mikor a dudálásról faggattál, egy egész percig kellett törnöm a fejem, míg egyáltalán rájöttem, mi a kérdés. – Annak a lánynak vérben forog a szeme. – Pedig jobban járna, ha valamennyi jutna belőle az agyába. Egyébként mi a véleményed az új tanítványomról? – Christináról? Ha a lányom lenne, inkább hegesztőtanfolyamra járatnám. Az ilyeneket hívták a tanárok az általános iskolában hallgatónak. Énekórán azzal küldték őket a sarokba, hogy a lábukkal verhetik a taktust, de nehogy kinyissák a pici szájacskájukat. – Viszont Christina oly lelkesen tanulna – védekezett Larry. Érzékenyen érintette, ha valaki burkoltan arra célzott, hogy tanítványai iránt nem kizárólag szakmailag érdeklődik. Ezért, leginkább önvédelemből, harcosan bizonygatta, hogy növendékei még igenis sokra vihetik az énekművészetben. Vegyük például Ellent. Larry csakis akkor értékelte a hangját kapu-csikordulásnak, amikor már bizonyossá vált, hogy ejti őt, mint a forró téglát. – Röpke tíz év, és Christina akár egy zsömlereklámot is képes lesz előadni. – Még okozhat meglepetést! – erősködött Larry. [13]

– Nem hinném. Ellen annál inkább. – Megdöbbentett ennek a lánynak a magatartása. Hogy képes iszonyú és ellenállhatatlan csapásokat zúdítani Larryre. Igaz, egyelőre csak cirkuszol az átkozott képeslapjaival meg a dudálásaival. – Ki is az az Ellen? – Larry szavait alig lehetett kivenni a forró törülköző alól. Megcsörrent a fodrászüzlet telefonja. A borbély nekilódult, hogy felvegye. A telefon azonban elhallgatott. A borbély fejét csóválva vállat vont. – Különös – mondta. – Újabban mindig ezt csinálja, ha Mr. Whitemant borotválom.

Ágyam mellett megcsörrent a telefon. – Larry Whiteman beszél! – Dögölj meg, Larry Whiteman! – Hajnali két óra volt. – Mondd meg neki, hogy fejezze be! Mondd meg neki! – Szívesen. Boldogan. – Félig még aludtam. – Kinek mondjam meg? És mit fejezzen be? – A nagybani uborkaárusnak mondd meg. A buffalói varjúnak, ki másnak! Ne aludj! Azonnal fejezze be! Világít. A rohadék lámpájával. Már majdnem lecsaptam a kagylót. Reméltem, hogy hátha kiszakad tőle a dobhártyája. De hirtelen kiment az álom a szememből. Rájöttem, hogy lenyűgöz a dolog. Elképzelhető, hogy Ellen bevetette a csodafegyvert? Aznap este volt Larry szólóestje. Nincs kizárva, hogy saját közönsége előtt csinálta ki Larryt. – Belevilágított a szemedbe? Megvakított? – Rosszabb! Mikor a nézőtéri fényeket eloltották, elemlámpával alulról megvilágította a rusnya pofáját. Ott ült a sötétben, és rám vigyorgott, mint a döghalál. – Az egész előadás alatt? Miért nem dobták ki a jegyszedők? – Csak addig döghalálkodott, míg meg nem győződött róla, hogy kiszúrtam. Akkor abbahagyta. Onnantól kezdve köhögött. Uram, irgalmazz! Az a köhécs. – Folyton köhögnek. – De nem így! Amint levegőt vettem egy-egy szám előtt, ezt hallottam: kuc, kuc, kuc. Háromszor kucolt. Szándékosan. – Ha találkozom vele, feltétlenül szólok neki, hogy hagyja abba. – Meghökkentett Ellen hadjáratának újszerűsége, de csalódást okozott a tény, hogy hosszú távon így sem megy sokra. – Régi motoros vagy, Larry. Nem okozhat gondot egy ilyen kis semmiség. – Ez igaz is volt. – Fel akar zaklatni. A Városházán tartandó estem előtt idegösszeomlásba akar kergetni – sopánkodott. Larry számára az a szólóest az esztendő legnagyobb szakmai kihívása. A csúcspont. Mellesleg, mindig pazar kritikákat kapott. Méltán. Larry valóban csodálatosan énekelt. Még két hónap a Városházáig. Csakhogy Ellen is rákapcsolt. Bedobta a lámpatrükköt meg a három kicsi köhécset. Két hét telt el Larry tébolyult éjszakai telefonja óta. Megint összefutottam Ellennel az étteremben. Továbbra is érzékeltette, hogy mennyire nem kedvel. Úgy kezelt, mint egy spiclit, aki bár hasznos lehet, de megbízhatatlan, és kifejezetten undorító. Ellen azzal a nyugtalanító érzéssel töltött el, hogy titokzatos erőket képes mozgósítani, rettenetes dolgokat tud előidézni. Remek színben volt. Alattomosan viselkedett. Némi kötelező udvariaskodás után megkérdezte, hogy tett-e említést Larry az elemlámpás húzásról. – De még mennyire! – feleltem. – Mindjárt az első eset után. Nagyon berágott. – No és mostanában? – Ellen izgatottan faggatott. – Rossz hírem van, Ellen. És ez egyben jó hír Larry számára. Már három szólóest után teljesen

hozzászokott a döghaláljelenethez. Teljesen lehiggadt. Attól tartok, az eredmény: nulla. Miért nem adod fel? Jó sokáig piszkálódtál ellene, nem igaz? A legtöbb, amit elérhetsz, a bosszú. Bosszút álltál. – Ellen egyetlen alapvető hibát követett el, de nem az én tisztem volt, hogy erre rámutassak. A kekeckedései rendszeressé váltak, előre kiszámíthatóvá. Larry tehát könnyedén beillesztette őket megszokott ügyrendjébe. Életének mókuskereke nyugodtan forgott tovább. Többé fel sem vette Ellen mesterkedéseit. A lány azonban könnyedén túltette magát a hallottakon. Akár azt is mondhattam volna, hogy hadviselésével teljes győzelmet aratott. Hogy Larry szinte már kész is kitűzni a fehér zászlót. – A bosszú: híglószar. – Akkor hát, Ellen, ígérj meg nekem valamit. – No persze! Akárcsak Larry. Bármit megígér, a csillagos eget is. – Kérlek, Ellen! Szólóestet ad a Városházán. Ugye nem követsz el valami véres merényletet ellene? – Kiscserkész becsszavamra, eszemben sincs. – Elmosolyodott. – Ennél könnyebben betartható dolgot még soha életemben nem ígértem. Aznap este felidéztem a rejtélyes párbeszédet Larrynek. Éppen lefekvés előtti kekszét ropogtatta, meleg tejét kortyolgatta. – Öhh! – Szája tele volt keksszel és tejjel. – Ha felfogta, hogy vesztett, születése óta először jött volna meg az esze. – Megvetően vállat vont. – Helen Smart kifújt. – Ellen Sparks. – Tök mindegy! Rövidesen felül a vonatára, és hazamegy. Pocsék az ízlése. Csakugyan az. Nem lepődnék meg, ha nyálas papírgalacsinokat hajigálna, és tűt rakna a kapucsengőm gombjába. Odalent az utcán egy szeméttartó edény fedele hatalmasat kondult. – Micsoda lárma! Feltétlenül csapkodni kell azt a kukafedelet? – dohogtam. – Miféle lárma? – Hát a szemetesedény. – Ja az? Ha errefelé laknál, rég hozzászoktál volna. Nem tudom, ki csapkodja. – Larry ásított. – Minden éjjel, pont mikor ágyba bújnék, valaki jól odasóz vele.

A titoktartás még a nagyon értelmes emberek számára is kemény dió. Különösen ha saját tetteinkről van szó. Ha pedig valaki nem is túl eszes, végképp óriási a feladat. Vegyük például a bűnözőket. Folyton hallani, hogy addig fecsegnek, míg saját magukat juttatják börtönbe. Sőt akár a villamosszékbe. Mert szinte mindegy is, hogy mit követtek el. Oly gyönyörűség beszélni róla. A többiek meg nem győznek ámulni és bámulni. Szinte képtelenség, hogy Ellen akár öt percig is képes lenne titkot tartani. Pedig bizony hat hónapon át hallgatott pompás cselszövényéről. Fél éve, hogy Larry szakított vele. Volt mestere két nap múlva lép fel a Városházán. Végül kibökte. Ismét az étteremben futottunk össze. Szinte egymásnak háttal költöttük el az ebédünket. Csakhogy titkából semmit sem hámoztam ki mindaddig, míg másnap nem találkoztam Larryvel. Akkor értettem meg a módszerét. – Ellen – emlékeztettem a lányt az étteremben –, kiscserkész becsületszavadat adtad. Hogy semmi meredek trükk. Ne vágj hozzá bontott csirkét. Se bűzbombát. És ne az előadáson adasd át az idézését. – Közönséges vagy. – De te ne legyél az, kedves. Ez a szólóest nem csak Larry szívügye. A zenerajongók számára legalább olyan fontos esemény. A színpad nem válhat hadszíntérré.

Hosszú hónapok óta először látszott nyugodtnak. Mint aki végre elérte nehéz, de lelkesítő célját. És ez manapság oly ritka. Arcán idáig a vörös különböző árnyalatai cserélődtek az izgalomtól és rejtélyes ügyködésének kimenetelétől. Most viszont higgadtnak tűnt. Bőre rózsaszínbe játszó alabástromfehér. Szótlanul evett. Meg se kérdezte, mi van Larryvel. Úgysem tudtam volna újdonságról beszámolni. Larry tökéletesen megfeledkezett Ellenről, hiába kapta tőle rendszeresen az emlékeztetőket képeslap, dudaszó, kuc-kuc-kuc, világító halálpofa és csak a jó ég tudja, milyen egyéb formában. Larry zavartalanul futkosott otthonos mókuskerekében a maga napirendje szerint. És akkor Ellen előhozakodott a friss hírrel. így már megértettem, mitől oly nyugodt. Voltaképpen vártam ezt a fejleményt, sőt igyekeztem őt ebbe az irányba terelgetni. Nem lepett meg, és nem nyűgözött le. Ez volt ugyanis a káoszból kivezető egyetlen megoldás. Oly nyilvánvaló, hogy végül még az ő elméje is felismerte. – A kocka el van vetve – közölte megfontoltan. – Innen már nincs visszaút. Egyetértettem vele. A kocka csakugyan el volt vetve. És így a legjobb. Azt képzeltem, értem Ellen indítékát. Csupán azzal lepett meg, hogy mikor felállt és kifelé indult, csókot nyomott az arcomra. A következő nap délután öt órakor Larryhez mentem koktélt inni. Magamnak kellett ajtót nyitnom. Larry sehol. Pedig érkezésem pillanatában ősidők óta csakis a nappalijában tartózkodott, harsány skótkockás zakójában pompázott és az italokkal pepecselt. A ruhadarabot egy hölgyimádója küldte neki. – Larry! A hálószobát takaró függöny kettévált. Szánalmas, támolygó emberroncs bukkant elő. Fürdőköpeny gyanánt egy operett kelléktárából származó, vörössel szegélyezett, ósdi zsinóros mentét viselt. Sebesült tábornok módjára székére rogyott, arcát kezébe temette. – Influenza? – Ismeretlen vírus – jelentette be komoran. – A doktor szerint persze semmi bajom. Semmi! Lehet, hogy kitört a harmadik világháború. Baktériumfegyverrel törnek ránk. – Az is lehet, hogy jól ki kellene aludnod magad. – Úgy képzeltem, hogy az alvás senkinek sem árthat. – Aludni! Ah! Egész éjjel le sem hunytam a szemem. Pedig megittam a forró tejet. Csípőm alá párnát raktam. Minden birkát megszámoltam. – Buli az alsó lakásban? – A környéken csend honolt, mint a hullaházban. Hát hiába beszélek? Kórság lappang bennem. – Sebaj! Amíg az étvágyad a régi... – Azért jöttél, hogy gyötörj? A reggeli: étkezéseim legked-vesebbike. Fűrészporízű volt. – Az a fő, hogy a hangod nagyszerű. És most mégiscsak ez a legfontosabb, nem igaz? – A gyakorlás teljes kudarcba fulladt – sopánkodott. – Elbizonytalanodtam, ideges lettem, mindent elszúrtam. Éreztem, hogy hamis, nyers, félkész... – Ugyan már, ragyogóan nézel ki, akárhogy panaszkodsz. A fodrász... – Nem fodrász az, hanem hentes. Annak is kontár... – Szépen megnyírt. – Akkor miért nem érzem úgy? – Feltápászkodott. – Ma valahogy semmi sincs rendben. A napirendem is felborult. És tudd meg, hogy fellépés előtt még soha, de soha nem izgultam. Soha, de soha! – Talán majd a jó hír segít egy kicsit – jegyeztem meg, de nem voltam biztos a dolgomban. – Tegnap ebédnél összefutottam Ellen Sparksszal. Közölte...

– Ez az! Ez az! – Larry pattintott az ujjával. – Hát persze! Ez az Ellen! Megmérgezett! – Fel-alá rohangált. – Persze nem étetett meg annyira, hogy belehaljak. Pont akkora dózist adott, hogy a holnapi szólóestemen kudarcot vallják. Már régóta feni rám a fogát. Elmosolyodtam. – Szerintem nem mérgezett meg. – El akartam terelni a figyelmét a fecsegésemmel. Hirtelen elállt a szavam. Egyszeriben felfogtam a rettenetes jelentőségét annak a bejelentésnek, ami már épp a nyelvemen volt. – Larry! – Csak lassan tudtam kibökni. – Ellen még az este hazautazott Buffalóba. – Hála az égnek! – Nem kapsz több képeslapot. Reggeli után elmarad a hózápor – jegyeztem meg, mintegy mellékesen. – És ha gyakorolsz, odakinn nem szólal meg a duda. – Még mindig nem kapiskálta. – A fodrásznál sem csörren meg a telefon. És amikor aludni térsz, senki nem csapkodja majd a szemetesedény fedelét. Megragadta a karomat. Rázni kezdett. – Mondd, hogy nem! – De bizony! Ördög és pokol! – Akaratlanul is kitört belőlem a nevetés. – Ellen úgy beleette magát az életedbe, hogy vezényszava nélkül többé lépni sem tudsz. – A gaz termesz! – suttogta rekedten. – Menyét! Sunyi sáska. Ráksejt... – Hatalmasat csapott a kandalló párkányára. – Szokást szegek! – Szokásokat. Életedben először tennéd. Sikerülhet egyáltalán holnapig? – Holnapig? – felnyögött. – Ó! Nyakamon a holnap! – A nézőtéri fények kihunynak... – Sehol a döghalálpofa. – Elkezdenéd az első számot... – Nem lesz kuc – folytatta nekibúsulva. – Úgy leégek, mint egy texasi olajkút. – Minden ízében reszketett. Remegő kézzel felvette a telefont. – Kapcsolja Buffalót! – Hozzám fordult. – Mi is a neve? – Sparks. Ellen Sparks. Meghívtak az esküvőjükre, de kimentettem magam. Egy nyilvános kivégzésre is szívesebben mentem volna. Küldtem nekik egy színezüst uborkaszedő villát. A szertartás másnapján legnagyobb meglepetésemre Ellen mellém ült az étteremben. Egyedül érkezett. Hatalmas csomagot cipelt. – Hát ezen a szentséges napon mi az ördögöt keresel itt? – Élvezem a mézesheteket. – Vidor hangulatban szendvicset rendelt. – Mézeshetek? És hol a férjecskéd? – Ő is a mézesheteket élvezi. Csak ő a stúdiójában. – Értem. – Persze nem értettem, de egy ponton túl tapintatlanság a kíváncsiskodás. – Beillesztődtem a napirendjébe. Teljes két óra hosszára. És az egyik ruhámat a szekrényébe akasztottam – közölte. – És holnap? – Két és fél óra, meg egy pár cipő. – Apró vízcseppecskék, homokszemparányok – szavaltam. –Óceánt alkotnak, S rétet melyen járok – A nála lévő csomagra mutattam.-Kelengye? Elmosolyodott. [14]

– Úgy is mondhatjuk. Ez egy valódi szemetesedény-fedél. Az ágyunk mellé.

Jó hírek

Kőbe zárt hangyák I Oszip Broznyik megmarkolta a drótkerítést, és belesett a visszhangzó fekete mélységbe. – Igazán nagyszerű az üregjük! – lelkesedett. Oszip Broznyik zilált, kopasz fején verejték fénylett. Hosz-szú ideig tartott, míg megmászták a hegyet. – Figyelemre méltó lyuk! – toldotta meg Pjotr, Oszip öccse. Huszonöt éves volt, nehéz csontú legény. Idegesítette, hogy ruhája átnedvesedett a ködtói és a párától. Hiába törte a fejét, hogy valami magvasabb jelzővel illesse a gödröt, semmi fennköltebb nem jutott az eszébe. Ahhoz azonban kétség sem fért, hogy lenyűgözően szép gödör. Borgorov, a fontoskodó bányavezető tájékoztatta őket, hogy nyolcszáz métert süppedt a radioaktív ásványvízforrás. Borgorovot is felvillanyozta az üreg, noha egyetlen gramm kibányászható urániumot sem találtak benne. Pjotr érdeklődéssel tanulmányozta Borgorovot. Nagyképű, fiatal seggfej, de már a neve is mindenütt rettegést kelt a bányászok között. Félelemmel vegyes tisztelettel azt beszélték, hogy a felügyelő nem más, mint Sztálin harmadik, egyben kedvenc unokaöccse. Csak tapasztalatszerzés végett dolgozik a bányánál, de egyszer még sokra viszi. Pjotrt és a fivérét a Dnyepropetrovszki Állami Egyetemről vezényelték ide. Mindketten jó nevű myrmekológusok. Százszor is elmagyarázták az őröknek, akik a környéken minduntalan igazoltatták őket, hogy tudományterületük a hangyakutatás. Azért jöttek, hogy megvizsgálják a gödröt és a belőle kinyert kövületeket. Nyilvánvaló, hogy gazdag őshangyalelőhely bukkant elő, mikor a forrás beomlott. Pjotr egy labda nagyságú sziklát a peremhez görgetett, és a lyukba taszította. Azután vállat vont, és fütyörészve odébb ténfergett. Újra eszébe jutott a megaláztatása. Egy hónappal korábban nyilvános bocsánatkérésre kötelezték Raptiformica sanguinea című tanulmányáért. Ez a harcos hangyaalfaj a sövények alatt él, és kifosztja a dolgozókat. Pjotr mesterien és tudományos módszerességgel mutatta be a világnak ezen hangyákat. Dicséret helyett azonban durva feddést kapott, egyenest Moszkvából. Olyan személyek, akik a Raptiformica sanguináti még a százlábútól sem tudnák megkülönböztetni, ideológiai elhajlónak minősítették, aki vonzalmat táplál a hanyatló Nyugat iránt. Pjotr nekikeseredett. Összeszorította az öklét, azután elernyesztette, azután ismét összeszorította. Voltaképpen azért kellett önkritikát gyakorolnia, mert a legnevesebb kommunista tudósok kórusa szerint ezen hangyák egyáltalán nem viselkedtek pártszerűen, pedig ez lett volna a kívánatos magatartás. – Ha az élcsapat érti a dolgát, a nép véghezviheti mindazt, amit elgondol – jegyezte meg Borgorov. – Itt van például ez a gödör. Egy hónapja kaptuk az utasítást Moszkvából, és máris kész. Odafönn, nagyon magasan egy elvtárs megálmodta, hogy pont ezen a helyen uránércet találunk – fűzte hozzá sejtelmesen. – Biztosan kitüntetik magát – mondta szórakozottan Pjotr. A bejárat mellett a szögesdrót egy darabkáját vizsgálgatta. Feltételezte, hogy a tanulmányát ért bírálat híre előbb ért ide, mint ő. Ez a Borgorov legalábbis soha nem néz rá. Csak Oszippal beszél. Oszip, a rendíthetetlen. A megbízható káder. Eszmeileg is kifogástalan elvtárs. Lám, ő tanácsolta, hogy dolgozata ne kerüljön nyilvánosságra. A báty írta meg helyette az igazoló jelentést is. íme, nagy hangon épp az egyiptomi piramisokhoz, a babiloni függőkertekhez, továbbá a Rodoszi Kolosszushoz hasonlítja a lyukat. Borgorov idegesítően sokat fecseg, Oszip azonban minden szavával buzgón egyetért. Pjotr

körülpillantott ezen a számára idegen vidéken. Gondolatai elkószáltak. Lába alatt az Erzge-birge. Az Érchegység. Itt húzódik az oroszok által megszállt német tartományokat Csehszlovákiától elválasztó határ. Szürke emberfolyamok özönlöttek a tárnákba és barlangokba. Befelé is, kifelé is áramlott a tömeg. A zöldellő lankákon hatalmas nyílások tátongtak. Odabent szurtos, véreres szemű hordák kapartak. Uránt kerestek... – Mikor akarja szemügyre venni a megkövesedett hangyákat, amelyeket felszínre hoztunk? – kérdezte Borgorov. Pjotr nem szemlélődhetett tovább. – Most elzártuk őket, de holnap bármilyen időpontban előszedethetem a leleteket. Abban a helyzetben raktároztunk el mindent, ahogy találtuk. A földtani rétegek szerint. – Remek! – felelte Oszip. – A mai nap java már úgyis eltelt az engedélyek beszerzésével, de végül feljöhettünk. Holnap reggelig azonban túl sok mindent már úgysem csinálhatnánk. – Nemcsak a mai nap java ment rá – szólalt meg Pjotr. – Tegnap is egész álló nap egy kőkemény padon ücsörögtünk, és tegnapelőtt is. Vártuk a pecsétes papírokat – magyarázta elcsigázva, közben rádöbbent, hogy megint hibázott. Borgorov fekete szemöldöke a magasba ível, Oszip pedig mérgesen bámul rá. Pjotr észre sem vette, hogy ismét megszegte fivére egyik alaptörvényét: „Sose panaszkodj mások előtt!" Pjotr nagyot sóhajtott. A harctéren ezerszer is bizonyította már, hogy lelkes szovjet hazafi. Honfitársai mégis árulónak tekintik. Minden szavában és tettében az árulás jelét fedezik föl. Boldogtalanul Oszipra pillantott, akinek szeméből a jól bevált üzenetet olvasta ki: Vigyorogj, és tégy úgy, mintha mindennel egyetértenél! Pjotr elvigyorodott. – A szigorú biztonsági intézkedéseiket nem győzöm csodálni – mondta. – Szinte hihetetlen, hogy röpke három nap alatt megkaptuk az engedélyt. Pedig rendkívül alapos munkát végeztek! Ezt nevezem hatékonyságnak! – Elismerően csettintett az ujjával. – Milyen mélyen találták a kövületeket? – Oszip szeretett volna témát váltani. Borgorov továbbra is felvonva tartotta a szemöldökét. Nyilvánvaló, hogy Pjotrnak még jobban sikerült elmélyítenie benne a gyanakvást. – A mészkőréteg alját fúrtuk már. Nem sokkal a homokkő– és a gránitréteg előtt – mondta szárazon. Szavait ezúttal is Osziphoz intézte. – Tehát középső mezozoikum. Földtörténeti középkor. Reméltük, hogy a hangyák ennél azért mélyebbről kerültek elő. – Oszip feltartotta a kezét. – Ne értsen félre, Borgorov elvtárs! Lenyűgöző, hogy rájuk találtak. De a mezozoikumnál korábbi hangyák egy fokkal talán még érdekesebbek. – Eddig olyan korai hangyát soha senki sem talált – jegyezte meg félénken Pjotr, aki próbálta jóvátenni bűneit. Borgorov ügyet sem vetett rá. – Tudja, Borgorov elvtárs – magyarázta Oszip –, a mezozoikus hangyákat a maiaktól szinte meg sem lehet különböztetni. – Közben tekintete titkos üzeneteket lövellt öccsének. Jobb, ha tartja a száját. – Intézetünk őshangyaszakértője a jobb karját is odaadná, ha adatokat találna arra, hogy miként éltek a hangyák, mikor még nem szerveződtek közösségekbe. Világrászóló eredmény lenne! – A Szovjetunió ismét első lehetne valamiben! – fűzte hozzá Pjotr. Borgorov azonban rá sem hederített. Pjotr szórakozottan figyelte, amint két eleven hangya fáradhatatlanul ráncigálja egy haldokló ganajtúró bogár lábait. Mindkét hangya maga felé cibálta a szerencsétlent. – Egyáltalán, látták már a leletet? – kérdezte szinte mentegetőzve Borgorov. Apró fémdobozkát tartott Oszip orra elé. Hüvelykujja körmével felpattintotta a doboz tetejét. – Azért ezek is jó régiek, nem igaz? – Szentséges ég! – mormogta Oszip. Gyengéden megfogta a dobozt úgy, hogy Pjotr is szemügyre vehesse a mészkőszilánkba ágyazódott hangyát. Pjotr levertsége tüstént elpárolgott. A felfedezés izgalma lett úrrá rajta.

– Több mint két centiméter hosszú! – kiáltotta. – Nézd ezt a nemes fejet, Oszip! Sohasem hittem volna, hogy azt a napot is megérem, amikor csinosnak nyilvánítok egy hangyát. Szerintem a nagy alsó állkapcsuk csúfítja úgy el őket. Figyelj csak, Oszip! – Pjotr ujjával oda mutatott, ahol a csápoknak kellett volna lenniük. – Ennek a példánynak szinte nincs is csápja! Korai hangya. A földtörténeti középkor előtti időkből! Borgorov hősi pózba vágta magát. Terpeszbe állt, vastag karját keresztbe fonta a mellkasa előtt. Arca sugárzott. A csodahangya mégiscsak pont az ő gödréből került elő. – Nézd, nézd! – kiáltotta izgatottan Pjotr. – Mi az a forgács ott mellette? – Zubbonyzsebéből nagyítót vett elő, és megvizsgálta. Nagyot nyelt. – Oszip! – mondta rekedten. – Vess rá egy pillantást, aztán közöld, hogy mit látsz. Oszip vállat vont. – Talán valami figyelemre méltó élősködő. Esetleg növénymaradvány. – Föléillesztette a nagyító lencséjét. – Vagy inkább kristály... – Elsápadt. Remegő kézzel Borgorovnak nyújtotta a nagyítót. – Borgorov elvtárs! Árulja el nekünk: maga mire véli? Borgorov összeráncolta pirospozsgás arcát. Hatalmas erőbedobással koncentrált. – Szerintem... – Megreszelte a torkát, és újra belefogott. –Szerintem olyasmi, mint egy vastag rúd. – Nézze meg alaposabban! – Pjotr és Oszip egyszerre nógatták Borgorovot. – Nos, ha jobban belegondolok – folytatta Borgorov –, leginkább egy izére hasonlít... Uramatyám! Egy izére. – Nem folytatta. Döbbenten Oszipra meredt. – Mélyhegedű, Borgorov elvtárs? – kérdezte Oszip. – Mélyhegedű – felelte riadtan Borgorov.

II. Pjotr és Oszip aznap éjszaka a bányászok barakkjának hátsó sarkában kapott szállást. Részeg, izgága kártyacsata dúlt odabenn. Vihar tombolt. Dörgött és villámlott. A hangyaszakértő 232 KŐBE ZÁRT HANGYÁK fivérek egymással szemben ültek priccseiken. Hol az egyikük, hol a másikuk bámulta az elképesztő kövületet. Vajon másnap reggel még mi kerül elő Borgorov raktárából? Pjotr megtapogatta a matracát. Koszos fehér zsák, benne kevés szalma, a matrac alatt durva deszka. A száján keresztül lélegzett, mert hosszú orra érzékeny volt a szagokra. Nem szerette volna beszippantani a barakk tömény bűzét. – Mondd, Oszip! Nem lehet, hogy gyerekjáték? Csak belemosódott valahogy a talajba, onnan az üregbe, és épp a hangya mellett kötött ki. Te is tudod, hogy errefelé játéküzem működött. – Ugyan! Hallottál valaha is játék mélyhegedűről? És ráadásul milyen pindurka! A földkerekség legkiválóbb ékszerésze tudna talán ilyet készíteni. Borgorov is erősködik, hogy az a játékgyár nem zuhanhatott olyan mélyre. Az utóbbi néhány millió évben bizonyosan nem. – Ez esetben csupán egyetlen következtetés marad – jelentette ki Pjotr. – Egyetlenegy – Oszip óriási vörös zsebkendőjével a verejtéket törölgette a homlokáról. – Mi lehet rettenetesebb, mint ez a disznóól? – kérdezte Pjotr. Oszip tüstént jól lábon rúgta öccsét. A kártyázók felkapták a fejüket. – Disznóól? – kérdezte egy köpcös kis ember. Ledobta a lapjait az asztalra, a priccséhez ment, benyúlt a matraca alá, és vodkásüveget varázsolt elő. – Kérsz egy kortyot, elvtárs? – Te Pjotr! – kiáltott föl Oszip. – Hát nem a faluban maradt a holmink nagy része? Az lesz a legjobb, ha most azonnal elmegyünk érte. Pjotr komor képpel követte Oszipot, ki, a vad viharba. Az ajtón túl Oszip tüstént megragadta öccse vállát, és az eresz keskeny menedéke alá tuszkolta. – Pjotr! Fiacskám! Mikor nősz már föl végre? – Szinte esdekelt. Feltartotta tenyerét, és hatalmasat sóhajtott. – Mikor? Az a köpcös ember: rendőrspicli. – Vaskos ujjaival végigsimította tükörsima koponyáját. Régen volt, mikor haj borította. – Szerintem akkor is disznóól– jelentette ki megátalkodottan Pjotr. – Hát persze hogy az! – Oszip elkeseredetten égnek emelte a karját. – De attól még nem kell a rendőrség orrára kötni, hogy annak tartod. – Átölelte öccsét. – Amióta megfenyítettek, vigyáznod kell minden egyes szavadra, különben rettenetes bajba kerülsz. És veled együtt én is. – Megborzongott. – Rettenetes bajba, Pjotr. Villámlott. A táj fölött egy pillanatra eloszlott a sötétség, és Pjotr meglátta, hogy a hegyoldalakon most is embertömegek nyüzsögnek. -Talán az lenne a leghelyesebb, Oszip, ha többé meg se szólalnék. – Én csak annyit kérek, hogy jól fontold meg, mit beszélsz. Saját érdekedben, Pjotr. Csak erre az egyre kérlek. Hogy előbb gondolkodj. -Akármit mondtam, Oszip, az igazat mondtam, mégis le-hordtál. Abban a tanulmányban is az igazságot írtam meg, mégis önkritikát kellett gyakorolnom. – Pjotr megvárta, míg egy hatalmas dörgés elhalkul. – Tilos kimondani az igazat? Oszip aggódva körülnézett, az eresz alól kikémlelt az éjszakába. – Az igazság bizonyos elemeiről hallgatnod kell – suttogta. – Persze csak ha szeretnél életben

maradni. – Kezét mélyen a zsebébe süllyesztette, a válla meggörnyedt. – Hátrább az agarakkal, Pjotr! Nem kell mindig mindent észrevenned. Különben véged. A két fivér szó nélkül visszament a fullasztó barakkba. A bányászok megbámulták őket. Átázott harisnyáik és vizes cipőik cuppogtak a padlón. – Micsoda balszerencse! – jegyezte meg jó hangosan Oszip. – Mindenünket bezárták. Most aztán várhatunk reggelig! Pjotr egy szögre akasztotta a kabátját. Hátha megszárad. Kemény priccsére vetette magát. Lerángatta bakancsát. Esetlenül mozgott. Lelkére a fájdalom és a szomorúság ólomsúlya nehezedett. Vesztesnek érezte magát. Ahogy az imént a villám belehasított az éjszakába és megvilágította a feltúrt hegyoldalakat, rajtuk a nyüzsgő, szürke emberfolyamokat, éppoly hirtelen világosodott meg az elméje az eresz alatti beszélgetés nyomán. Először pillantotta meg a kegyetlen fényben fivére pőre, riadt lényét. Pjotr úgy érezte, Oszip törékeny teste örvénybe került, és most kétségbeesetten kapaszkodik a kompromisszumok szalmaszálaiba. Lenézett saját remegő kezére. „Különben véged", ezt mondta a bátyja. Igaza volt. Oszip a fejére húzta a foszlott pokrócot, hogy ne zavarja a fény. Pjotr a hangyájára gondolt. Abban reménykedett, hogy ez majd eltereli a figyelmét. Ösztönösen megszorította a fehér kőszemcsét. Erős ujjai kettétörték a felbecsülhetetlen értékű leletet. Nekibúsulva szemügyre vette a darabkák felszínét. Hátha még meg lehet őket ragasztani. Az egyik törésfelszínen apró szürke foltra lett figyelmes. Nyilván ásványi lerakódás. Merő kíváncsiságból előszedte a nagyítóját. – Te Oszip! Fivére a falnak fordulva feküdt. – Mi a baj, Pjotr? – kérdezte álmosan. – Gyere! Ezt nézd meg! Oszip a nagyítón keresztül egy teljes percig némán vizsgálta a szürke foltot. – Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek. Vagy poroljam ki a perzsaszőnyeget? – Amikor megszólalt, szinte kotkodácsolt. – Annak fest, aminek gondolom? Oszip bólintott. – Ez bizony könyv, Pjotr. Könyv.

III. A hegyen hajnalodott. A hideg szürkületben borzongott a két fivér, Oszip és Pjotr. Folyamatosan ásítoztak. Egy szemhunyást sem aludtak, vérágas szemük mégis éberen ragyogott. Türelmetlenek voltak és izgatottak. Borgorov ide-oda mászkált vastag talpú bakancsában. Jól leteremtette a hosszú szerszámraktár zárjával bíbelődő katonát. – Na és hogy aludtak a szállásukon? – kérdezte nyájasan Borgorov. – Tökéletesen – felelte Oszip. – Mintha bárányfelhőn feküdtem volna. – Mint a bunda! – toldotta meg Pjotr, aki valósággal kivirult. – Igazán? Szóval mégsem disznóól? – Borgorov most nem mosolygott. Kinyílt a bejárati ajtó. Két arctalan német hadifogoly nekilátott, hogy a raktárból kicipelje a darabos mészkővel teli ládákat. Borgorov vasalt cipősarkával vonalat húzott a porba. A németek a vonal mentén tették le a ládákat. Pjotr észrevette, hogy a dobozokat számmal jelölték meg. – Tessék! – mondta Borgorov. – Itt az összes. – Tömpe ujjával a ládákra bökött. – Egyes, kettes meg a hármas. Az egyes a legmélyebb rétegből származik. A mészkő belsejéből. A másik kettő tartalma feljebb volt. Előbb a kettes, fölötte meg a hármas. Összecsapta a kezét és elégedetten sóhajtott, mintha egymaga hordta volna ki a ládákat. – És most, ha megbocsátanak, nekem mennem kell a dolgomra. – Két ujjával csettintett, mire a katona a lejtő felé masíroztatta a németeket. Borgorov kettőt is szökkent, hogy egy ütemre menetelhessen velük. Pjotr és Oszip lázasan munkához láttak. Az első ládával kezdték. Ebben voltak a legkorábbi kövületek. A talajon elrendezték a szikladarabkákat. Mindketten fehér kőkupacot építettek maguknak, törökülésben melléjük telepedtek, és boldogan elkezdték sorba rakni a leleteket. Mindenről elfeledkeztek. A lehangoló éjszakai beszélgetésről, arról, hogy Pjotr kiesett a párt kegyeiből. Hogy nyirkos és zord az idő. Hogy reggelire langyos árpakását és hideg teát kaptak. Elméjüket pillanatnyilag a Föld összes tudósának legkisebb közös többszöröse uralta. A gyötrő kíváncsiság. Csak a tényekkel törődtek, amelyek kielégíthetik ezt a kíváncsiságot. A világ számukra megszűnt létezni. Nyilván valamilyen katasztrófa történhetett a nagy és csáp nélküli hangyákkal. Életmódjuk megváltozott. Kőbe merevedtek, sziklák foglyai lettek. Millió és millió és millió év telt el, míg Borgorov bányászai feltörték sírjaikat. Oszip és Pjotr nem hittek a szemüknek. A bizonyítékoknak. Hogy egykor a hangyák önállóan éltek. Csupa egyéniség. A kultúra, amelyet teremtettek, vetekedett a bolygó önhitt új gazdája, az ember kultúrájával. – Találtál még valamit? – kérdezte Pjotr. – Jó pár csinos, nagyra nőtt hangyát. Nem lehettek túlságosan barátkozóak. Rendre egyedül laktak. Legfeljebb hárman. Letörted már a szikladarabokat? – Egyelőre a külsejüket vizsgálom – válaszolta Pjotr. Felfordított egy jókora, görögdinnye nagyságú követ, és nagyítójával szemügyre vette az alját. – Várj csak! Ez különös! Ujjaival végigsimított egy kupolaszerű domborulatot, melynek színe eltért a kő többi részének színétől. Kiskalapáccsal gyengéden kopogtatta, hogy felszínén az apró szilánkokat meglazítsa. Végtelen óvatossággal bánt a lelettel. Lassanként a teljes kupolát megtisztította. Nagyobb volt, mint az ökle. Már semmi lerakódás nem takarta. Ház! Ablakokkal, ajtókkal, kéménnyel, egyebekkel. – Oszip! – Pjotr hangja többször is elcsuklott. Alig tudta befejezni a mondatot. – Házakban éltek.

Pjotr felállt. Magához szorította a sziklaházikót, és ringatta. Akaratlanul is így tisztelgett az egykori lakók előtt. Oszip Pjotr válla fölött megnézte a hangyák otthonát. Belezihált Pjotr nyakába. – Gyönyörű házikó! –Jobb, mint a sajátunk. – Pjotr! – Oszip aggódva körülkémlelt. A csúf jelen kijózanította a fiatal tudóst. Szorongás töltötte el bensőjét, és undor. Karjai elgyengültek. A kupolás szikla a többi kőre zuhant, s a masszív mészkő házacska tucatnyi darabra hasadt. Ekkor azonban ismét felülkerekedett bennük a kutató kíváncsisága. Letérdeltek, hogy összeszedegessék a törmeléket. Az építmény tartósabb elemei évmilliárdok óta kőbe zárultak, de most levegő és fény érte őket. A romlékony anyagokból készített bútorok lenyomatot hagytak a felületeken. – Könyvek! Több tucat könyv! Pjotr egy letört kődarabkát vizsgált. Ide-oda forgatta a kezében. Már tudta, mik azok a foltocskák. Meg akarta számlálni őket. – Festmény! – kiáltotta Oszip. – Esküszöm, hogy az! – Ismerték a képeket! Nézd ezt a kocsit, Oszip! – Pjotr diadalittasan felkacagott. – Te Oszip! Tisztában vagy azzal, hogy miénk a történelem legmegdöbbentőbb felfedezése? Gondolj bele! A hangyák kultúrája valaha éppoly gazdag és ragyogó lehetett, mint a mai emberé. Muzsika! Festészet! Irodalom! – És a felszínen éltek! – folytatta álmélkodva Oszip. – Saját házaikban. Sokszobás, szellős és napfényes otthonokban. Tüzet gyújtottak. Főztek! Nézd! Ez itt egy tűzhely. Nem is lehetne más! – Millió és millió és millió évvel az első ember megjelenése előtt! – vette át a szót Pjotr. – A gorillák, csimpánzok vagy orangutánok előtt! A legeslegelső főemlős előtt. A hangyák teljes civilizációt hoztak létre, Oszip! Teljeset! Pjotr mámorosan a távolba meredt. Képzeletében oly apróra zsugorodott, mint ujjának egy csontocskája. íme, ő, Pjotr. Pompásan és nagyszerűen éldegél tulajdon impozáns, kupolás kéjlakában. Dél volt, mire Pjotr és Oszip befejezték az egyes számú láda kövületeinek áttekintő vizsgálatát. Ötvenhárom hangyaházat találtak. Egyik sem hasonlított a másikra. Akadt kicsi, akadt nagy. Kocka alakú és kupolás. Eredetiség és képzelőerő jellemezte valahányat. Az épületek láthatólag egymástól távol helyezkedtek el. Ritkán fordult elő, hogy többen is éltek volna bennük, mint egy hím, egy nőstény és az ivadékuk. Oszip nem akart hinni a szemének. Úgy vigyorgott, mint akinek elment az esze. – Mondd, Pjotr, berúgtunk, vagy becsavarodtunk? – Elhallgatott. Üldögélt, cigarettázott, időnként hitetlenkedve megcsóválta a fejét. – Tudtad, hogy itt az ebédidő? Mintha csupán tíz perce lennénk idekinn. Nem vagy éhes? Pjotr türelmetlenül legyintett, és nekifogott a második számú ládának. Ennek tartalma a következő földtani rétegből került elő. Izgatta a rejtély. Hogy miként süllyedt oly mélyre ez a nagyszerű hangyacivilizáció, hogyan alakult át szerencsétlen ösztönlétté, a jelen idő hangyaéletmódjává. – Találtam valamit, Oszip! Egy rakás hangya, de egy kupacban. A hüvelykujjammal be tudnám fedni mindet. – Pjotr egymás után megvizsgálta a szikladarabokat. Ha akadt bennük hangyakövület, legalább hatosával bukkant rájuk. – Már kezdenek nyájjá szerveződni. – Látsz fizikai elváltozást? Pjotr a nagyítón keresztül tanulmányozta őket. – Ugyanaz a faj, kétség sem fér hozzá. De nem! Várj csak! Mégsem egészen ugyanaz! A csápok erőteljesebbek. Sokkal fejlettebbek. Már majdnem olyanok, mint a mai dolgozóké és katonáké.

Az egyik követ Oszipnak nyújtotta. – Könyvet nem veszek náluk észre – mondta Oszip. – Te találtál? Pjotr sem talált könyvet. Rádöbbent, hogy hiányuk mélységesen lehangolja. Buzgón keresgélni kezdett. – Továbbra is házban laktak a fickók, de már egymás hegyén-hátán. – Megreszelte a torkát. – Vagyis a hangyák... – Hirtelen felkiáltott örömében. – Oszip! Itt egy kiscsápú! Mintha az előző rétegből származna! Ide-oda forgatta a leletet a napfényben. – Egyedül lakott, Oszip! A saját házában, a családja körében, könyvek és szép tárgyak között. Ez azt jelenti, hogy a hangyák egy csoportja dolgozóvá és katonává módosult, a másik csoport azonban nem változott! Oszip újra nagyítója alá tette a csápos, csoportban élő példányokat. – Hát ez különös! A falkába verődök nem szívesen bújták a könyveket, másfelől jó sok festményt látok körülöttük. – Zavartan pislogott. – Micsoda elképesztő fordulat, Pjotr! A könyvklubtagok különválnak a festészetkedvelőktől. – A hordaszelleműek szembekerülnek az egyéniségekkel –jegyezte meg gondolataiba merülve Pjotr. – A fejlett csáppal rendelkező eltávolodik a csáptalantól. Pihentetnie kellett a szemét. Felnézett és észrevette, hogy a raktárban egy plakátról Sztálin hunyorít rá. És ahogy körülpillantott, mindenütt Sztálin-képeket látott. A közeli tárnalejárat melletti Sztálinportré atyáskodva sugárzott, jóindulatúan figyelte az alant nyüzsgő bányásztömeget, amint kifelé, vagy éppen befelé nyomakodtak. Amott egy sor kátránypapírból összetákolt barakk. Az itteni Sztálin ravaszul vizslatott. A plakátot üveglap védte az időjárás és a leírhatatlanul undorító illemhely viszontagságaitól. Pjotr töprengve megszólalt. – Tudod, mi jutott az eszembe, Oszip? A holnapi cigarettafejadagomban mernék fogadni, hogy az erőscsápúak imádott festményei valójában politikai propagandaplakátok. – Ha ez igaz, ezek a csodahangyák még ennél is sokkal fejlettebb kultúrát teremtenek majd – kuncogott sejtelmesen Oszip. Lerázta ruhájáról a kőport. – Nos? Megnézzük, mit rejt a hármas számú ládikó? Pjotr azon kapta magát, hogy megvetéssel és szorongással nézi a dobozt. – Inkább te vizsgáld át, Oszip – dünnyögte nagy sokára. Oszip megvonta a vállát. – Rendben. – Hosszú percekig szótlanul tanulmányozta a szikladarabokat. – Nos, pont ahogy vártuk. A csápok tovább nőttek, és... – Nagyobb tömegben csoportosulnak. Zsúfoltabbak a szállásaik. És nincsenek könyvek. Viszont több a plakát, mint a hangya – fakadt ki hirtelen Pjotr. – Éppen úgy van, ahogy leírtad. – A csáptalan, szépséges hangyák pedig szőrén-szálán eltűntek. Ugye, Oszip? – kérdezte rekedten Pjotr. – Csigavér! Millió és millió és millió évvel ezelőtti dolgok miatt mégse kellene bezsonganod. – Oszip elgondolkodva húzkodta a fülcimpáját. – Ami azt illeti, csakugyan úgy fest, hogy a csáp nélküli népség kihalt. – Felvonta szemöldökét. – Tudomásom szerint az ősrégészetben ez a jelenség példátlan. Talán a csáp nélküli hangyafaj könnyebben elkapott bizonyos betegségeket, amelyekkel szemben a nagycsápúak védettséget szereztek. Akár így, akár úgy, annyi bizonyos, hogy sürgős kihalnivalójuk akadt. íme, a természetes kiválasztódás a maga legdurvább formájában. A legrátermettebb marad életben. – Nem nevezném őket legrátermettebbnek – jegyezte meg búsan Pjotr.

242 KÖBE ZÁRT HANGYÁK – De mégsem! Pjotr! Ide süss! Mindketten tévedtünk! íme, egy konzervatív. És még egy! És még egy! Mintha ők is kezdenének falkába verődni. Úgy összepréselődnek ebben a házban, mint a gyufaszálak. Pjotr hitetlenkedve a kezébe vette a leletet. Borgorov munkása éppen keresztben vágta el a követ. A metszeten tisztán látszott a zsúfolt hangyaház belseje. Kaparni kezdte a lakás másik oldalát. A héj levált. – Ó! Már értem! – Pjotr kocogtatása nyomán előbukkant a kicsiny építmény bejárata. Hét hangya állt őrt előtte. Csápjuk akár a kasza. – Büntetőtábor – mondta. – Átnevelő láger. A kifejezések hallatán Oszip elsápadt. Elvégre ő is jó szovjet elvtárs. Nagyokat nyelt, aztán valahogy összeszedte magát. Hogy a kellemetlen témáról másra terelje a szót, egy csillagfélét ábrázoló tárgyra mutatott. – Hát ez itt meg mi lehet? Pjotr addig tisztogatta a követ, amíg a lenyomatot jól megnézhették. Afféle rózsaablaknak látszott. Középen egyetlen csáp nélküli hangya. A virágszirmok: katonák és dolgozók. Fegyvereik hegye mélyen belefúródott a letűnt faj magányos túlélőjének testébe. – Nesze, itt a te gyors evolúciód, Oszip. – Figyelmesen nézte fivére arcát. Bárcsak jelét adná, hogy osztja az ő csapongó gondolatait. Hogy hirtelen Oszip is megértette, valójában milyen az ő saját életük. – Végtelenül különös – mondta fahangon Oszip. Pjotr gyorsan körülkémlelt. Borgorov kaptatott felfelé az ösvényen. – Dehogy különös, Oszip – hadarta Pjotr. – És te is tisztában vagy vele. Hogy ugyanaz történt a hangyákkal, ami most velünk történik. –Csitt! -Csáp nélküli hangyák vagyunk, Oszip! Kipusztulunk. Nem arra születtünk, hogy óriási csordákba szervezve dolgozzunk és harcoljunk. Hogy csupán ösztöneink irányítsanak, semmi egyéb. Örökösen odalent élni a sötét, nedves hangyabolyban. És még csak meg se fordul a fejünkben, hogy mindez miért. Kipirult arccal, csendben ültek, mikor Borgorov megmász-ta az utolsó harminc métert. – Nahát! – Borgorov megkerülte a szerszámraktárat. – Képtelenség, hogy a mi leleteink ennyire elkeserítőek legyenek! – Csupán kifáradtunk – felelte Oszip, közben szokás szerint behízelgően mosolygott. – A kövületek olyan szenzációsak, hogy szinte belekábultunk. Pjotr gyengéden a utolsó kupacra helyezte a sziklaszilánkot, amelybe belekövesedett a meggyilkolt hangyát és hóhérait ábrázoló címer. – A legjelentősebb leleteket ezekbe a halmokba rendeztük. Rétegek szerint. – Pjotr az egymás mellett sorakozó halmocskákra mutatott. Szerette volna megtudni, mit szól a dologhoz Borgorov. Oszip minden tiltakozása ellenére elmagyarázta a bányafelügyelőnek, hogy a fajon belül két alfaj keletkezett. Megmutatta a házakat és a könyveket, és az első rétegből származó festményeket, majd pedig a fölöttük lévő geológiai rétegekben élő hangyák nyájjá alakulását. Pjotr a puszta tényekre szorítkozott. Előadása végén átnyújtotta a nagyítót Borgorov-nak, és hátralépett. A bányafelügyelő fel s alá járkált a kőhalmok mentén. Nyelvével csettintgetett. Egy-egy leletet szemügyre vett. – Ennél szemléletesebb már nem is lehetne – mondta végül. Pjotr és Oszip egyetértésük jeléül

bólintottak. – Egészen nyilvánvaló. Elmondom a kutató elvtársaknak, mi is történt. – Felszedte a szilánkot, melyen a csáp nélküli hangya gyilkosaitól körülvéve örök haláltusáját vívta. – Itt, középen áll a törvénytipró hangya. Jó sokan lehettek. Burzsujok, akik rátámadtak a munkásosztályra, és kizsákmányolták. Kegyetlenül gyilkolták őket, a kép is tanúsítja. Egyszerre rengeteget. – Letette a szomorú bizonyítékot, és kézbe vette a házat, amelyben a csáp nélküli hangyákat összezsúfolták. – Ez a lelet is magáért beszél. A törvénytiprók titkos összeesküvést szőnek a dolgozó osztályok ellen. – Majd az ajtó előtt álló katonákra mutatott. – Csakhogy az éber proletárok leleplezik a cselszövényt. – Borgorovnak ragyogott az arca. – Nos tehát – folytatta, és magasra emelt két további kövületet. A magányos hangya házát és az erőscsápúak gyűlését rögzítő mintákat. – A munkásság tömegesen juttatja kifejezésre neheztelését, és elűzik kollektíváikból az elnyomót. A burzsoáziát megfosztották hatalmától, de a melegszívű, egyszerű nép megkímélte életüket. A puhány és luxushoz szokott tőkés azonban nem létezhet az őt kiszolgáló, rabszolgasorba taszított tömegek nélkül. Semmire sem jók, mert folyton csak a művészetekkel tökörésztek. Ezért rövidesen kihaltak. A saját kedvtelésük miatt. – Borgorov befejezte elemzését. Elégedetten és tántoríthatatlanul fonta össze karját. – Csakhogy épp fordítva történt – ellenkezett Pjotr. – A hangyák civilizációja akkor bukott el, amikor némelyiküknek megerősödött a csápja. Ezek kezdtek azután csoportokba verődni. A geológia: egzakt tudomány. Itt nincs helye vitának. – Szerintem sincs helye. A mészkőréteg egy földcsuszamlás hatására vagy egyéb okból fölülről alulra került. Ez egészen nyilvánvaló – Borgorov most fagyosan metsző éllel szónokolt. – A legfontosabb bizonyíték a mi kezünkben van. A legfontosabb bizonyíték pedig nem más, mint a logika. A földtani rétegek helyet cseréltek. Éppen úgy, ahogyan az imént rávilágítottam. Más módon a helycsere nem történhetett meg. A rétegek átfordultak egymáson. Szükségszerűen. Vagy maga nem így látja? – Borgorov Oszipra meredt. – Pontosan ez történt. A rétegek helyet cseréltek – mondta Oszip. – És maga hogy látja? – Borgorov most Pjotrhoz fordult. Pjotr óriásit sóhajtott. Háta meggörnyedt. Lerítt róla, hogy teljes vereséget szenvedett. – Helyet cseréltek. Mi sem természetesebb, Borgorov elvtárs. – Azután mentegetőzve elmosolyodott. – Egészen nyilvánvaló, Borgorov elvtárs.

Epilógus – Isten a tanúm, nincs valami meleg! – Pjotr eleresztette a rönkfűrész felé eső végét, és a hátát fordította a dermesztő szibériai szélnek. – Dolgozni! Dolgozni! – ordított rá egy őr. A katona alaposan bebugyolálta magát a hideg ellen. Úgy festett, mint egy halom mosásra váró szennyes, amelyből kikandikál egy géppisztoly. – Rosszabbul is járhattunk volna. Sokkal rosszabbul – mondta Oszip, aki a maga oldalán továbbra is markolta a fűrészt. Zubbonya ujjával megdörzsölte fagyott szemöldökét. – Csak azt sajnálom, Oszip, hogy te is ide kerültél. – Pjotr nekibúsult. – Pedig egyedül szálltam vitába azzal a Borgo-rowal. – Belefújt a tenyerébe. – Gondolom, ezért hoztak bennünket ide. – Ó, hát nem mindegy? – sóhajtott Oszip. – Ilyenkor már nincs értelme az okokon tépelődni. Nincs értelme tépelődni. Ez az egyetlen kiút. Azért hoztak ide, mert itt a helyünk. Ha nem hoztak volna ide, nem itt lenne a helyünk. Pjotr a zsebébe nyúlt. Ujjával megsimogatta a szilánkját. Belekövesedett az utolsó csáp nélküli hangya, de beleköve-sedtek köré sereglett gyilkosai is. A talajszint fölött immár ez volt az egyetlen hangyalelet, amely Borgorov üregéből származott. A bányafelügyelő megparancsolta a két fivérnek, hogy jelentésükben az ő, Borgorov álláspontját rögzítsék. Utána az összes mintát visszaásatta a feneketlen lyukba, majd intézkedett, hogy Oszipot és Pjotrt Szibériába száműzzék. A jelentés igen alapos munka, aligha érheti pártkritika. Oszip egy halom rőzsét taszított arrébb. A kis darabka szabaddá vált földből hangya bújt elő. Óvatosan kimászott a lyukból. Petét cipelt. Körbe-körbe futkosott, mint aki nem tudja, mitévő legyen. Majd visszasietett oda, ahonnan kimászott. A sötétbe, a föld gyomrába. -A hangyák csodálatos alkalmazkodók, igaz, Pjotr? – jegyezte meg irigykedve Oszip. – Remekül élnek. Náluk minden hatékony és egyszerű. Az ösztöneikre bízzák a döntéseket. – Tüsszentett. – Azt hiszem, ha meghalok, és újra megszületnék, a legszívesebben hangya lennék. Persze nem burzsuj hangya, hanem új típusú – tette hozzá gyorsan. – Honnan veszed, hogy nem vagy máris az? Oszip elengedte az élcet a füle mellett. – Pjotr, drága fiam, tudd meg, hogy az emberek sokat tanulhatnának a hangyáktól. – Máris túl sokat tanultunk tőlük, Oszip. Rengeteget. Csak nem tudunk róla.

A hős újságkihordó Charley Howes Cape Cod egyik falucskájának volt a rendőrfőnöke. Nyáron négy, télen azonban csak egy járőrt tudott szolgálatba állítani. Éppen végéhez közeledett a tél. Az egy szem rendőr influenzával az ágyat nyomta. Charley-ban is bujkált a nyavalya. Ráadásul gyilkosság történt. Odaát, a Kék Delfinben dolgozott a ledér pincérnő, Estelié Fulmer. Valaki úgy megverte, hogy belehalt. Szombaton találták meg a holttestét egy áfonyabokrokkal benőtt mocsárban. Az orvosszakértő szerint szerda éjjel végeztek vele. Charley Howes sejtette, ki ölhette meg. Úgy vélte, Earl Hed-lund intézte el. Ez az Earl aljas fráter, és indítéka is akadt. A Kék Delfinben egy este Estelié azt találta mondani Earlnek, hogy menjen a pokolba. Mindennek lehordta. Ilyesmi még sohasem esett meg a férfival. Senki sem hordta le mindennek Earlt, mert köztudott volt, hogy Earl kevesebbért is megölné az illetőt. Charley felesége jól felöltöztette a rendőrfőnököt. így már kimehetett Earl házához, hogy felvegye a vallomását. – Ha tudtam volna, hogy meggyilkolnak nálunk valakit, el se vállalom a rendőrfőnökséget – dohogott Charley. – Most már mindegy. És légy óvatos, ott az a kutya. – Az asszony vastag sálat tekert a férje nyakára. – Azt mondják, amelyik kutya ugat, az nem harap – bölcselkedett Charley. – Ezt tartották Earl Hedlundról is. A Sátán nevezetű ebről beszéltek. Sátánban egy dán dog és egy ír farkaskutya vére csörgedezett. Nagyobbra nőtt, mint egy póniló. Sátán szívesen időzött Earl háza mögött az erdőben. Nem is mert senki Earl telke körül őgyelegni. De Sátán nem volt Earl kutyája. A férfi időnként megetette, így aprópénzért jutott egy ilyen kiváló házőrzőhöz. Az persze tény, hogy Earl és Sátán megkedvelték egymást. Mindketten szerették a lármát. És mindketten szerettek emberevő módjára viselkedni.

Earl háza mélyen bent állt az erdőben, a jókora hegy tetején. Charley a járőrkocsival megérkezett Earl kapujához. Feltételezte, hogy otthon találja. Ugyan vasárnap délután volt, de Earl hétköznap se járt el sehová. Nem kellett dolgoznia a megélhetésért. Szép örökséghez jutott. Bőven ki tudott jönni a pénzből, ha elkerülte a betegség, ha fogához verte a garast, és ha éberen figyelte a tőzsdei híreket. Earl egyedül akkor tüsténkedett, ha meghozták az újságját. Gyorsan az üzleti rovathoz lapozott, és grafikonokat készített az egyes részvények árfolyamáról. Amikor Charley kiszállt a rendőrautóból, hallotta, hogy Sátán valahol jó messze csahol. De Earl sem volt odahaza. A ház hét lakat alatt, a tornácon egymásra rakva az újságok. Tégla feküdt rajtuk, nehogy elfújja őket a szél. Charley megszámolta a lapokat. Négy darab újság. Legfelül a pénteki szám. A szombati még nem érkezett meg. Nagyon úgy festett, hogy mégsem Earl gyilkolta meg Estelle-t, bármennyire szívesen megtette volna. Minden arra utalt, hogy Earl már korábban elutazott, tehát nem tartózkodott a faluban a bűntény idején. Charley megvizsgálta az érintetlen újságokon a dátumokat. Érdekes, gondolta. Hiányzik a szerdai lap. A kutyaugatás egyre közelebbről hallatszott. Nyilván errefelé rohan, vélekedett Charley. Megérezhette az idegen szagot. Iparkodott összeszedni minden bátorságát, elvégre mégsem rezelhet be egy kutyától. A faluban mindenki veszettnek tartotta Sátánt. Charley is osztotta ezt a véleményt. A

bestia még sohasem harapott meg senkit. De ha majd egyszer mégis harap, akkor öl is. Aztán Charley észrevette, miért ugat Sátán. Egy bicikliző fiú mellett rohant, közben vicsorgott. Fogai akár megannyi disznóölő kés. Futás közben ide-oda ingatta a fejét, acsarkodott, és csattogtatta rettenetes agyarait. A fiú a biciklin egyenesen előrefelé figyelt. Úgy tett, mintha ügyet sem vetne Sátánra. Charley még soha életében nem látott ilyen bátor emberi lényt. És ez a hős, Mark Crosby, még csak tízéves volt. Ő hozta ki ide az újságot. – Mark! – kiáltott a fiúnak Charley, mire a kutya a rendőrfőnök felé fordult, és fogcsattogtatásával minden tőle telhetőt megtett, hogy a férfi gyérülő haja a kelleténél sokkal előbb megőszüljön. Csakhogy a fiú bátorság dolgában igen magasra állította a mércét. Charley legszívesebben az autóba bújt volna a kutya elől. – Nem láttad Mr. Hedlundot, Mark? – Nem, uram. – Mark megadta a rendőrtiszti rangnak kijáró tiszteletet. Letette a küszöbre a szombati újságot, majd a kupac legtetejére helyezte a téglát. – Egész héten nem volt itthon, uram! Sátán egy idő múlva abbahagyta a vicsorgást. Ráunt erre a két rettenthetetlen emberre, akiket képtelen megijeszteni. Lehuppant hát a bejárat elé. A föld is beleremegett. Időnként lustán megmorogta őket. – Nem tudod, hol lehet? – Nem, uram! És nem is szólt, hogy elutazik. Az újságját se mondta le. – Szerdán is kihoztad az újságját? Markot sértette, hogy barátja, a rendőrfőnök ilyesmit kérdez. – Hát persze hogy kihoztam. Ez a szabály. Ha a lapot valaki nem mondja le, akkor hat napon át ki kell hordanom az újságot. – Bólintott. – Ez a szabály, Mr. Howes. Charley-nak eszébe jutott, milyen csodálatos, ha valaki tízesztendős. Remek életkor. Lám, Mark milyen komolyan magyarázza neki, mit jelent az, hogy szabály. Milyen kár, hogy nem maradhatunk örökké tízévesek, tűnődött Charley. Mert ha mindenki örökké tízéves maradhatna, elmélkedett, akkor a szabályoknak, az alapvető normáknak és a józan észnek lehetne még szemernyi kis esélyük. – Figyelj, Mark! Egészen biztos, hogy kihoztad azt a szerdai lapot? Mert ha nem, senki sem vádolna érte. Ónos eső esett aznap, az újságok meg csak fölöslegesen gyűltek idefenn, az út is jó hosszú, nem lehet könnyű feltekerni ide. Ráadásul itt ez a szörnyű nagy kutya. Mark felemelte a jobb kezét. – Becsületszavamat adom, hogy a szerdai szám is szabályosan ki lett hozva. Charley ennyivel beérte. A dolog így annak rendje s módja szerint elintézettnek tekinthető, vélekedett.

És amint Charley erre a következtetésre jutott, felbukkant Earl Hedlund rozoga, vén kocsija. Earl vigyorogva kiszállt. Sátán nagyot nyögött, talpra kecmergett, s megnyaldosta Earl kezét. Harmincöt évvel korábban a férfi a falu rémének számított. De mostanra elhízott, megkopaszodott. Továbbra is úgy mosolygott még, mint falu réme korában. Sikerült elérnie, hogy senki ne is próbálja őt megkedvelni. De Charley átlátott rajta. Ezt Earl is tudta, és utálta érte a rendőrfőnököt. Earl még szélesebben vigyorgott, mikor észrevette, hogy Charley, biztos, ami biztos, benyúl az autójába, és kiveszi a gyújtásból a kulcsot. – Ezt a tévében látta, Charley?

– Ami azt illeti, csakugyan a tévében láttam. – Charley valóban ott látta. – Nem menekülök semerrefele. Providence-ban, az újságban olvastam, mi történt szegény Estellelel. Mingyár tuttam, hogy maga engem fog keresni, ezér hazagyüttem. Gondótam, időt takarítok meg magának, mert úgyis asztat hiszi, én öltem meg őtet. – Köszönöm. – Egész héten az öcsém házába vótam. Az öcsém meg is esküszik rá. Minden percemről el bír számolni, ha kell. – Kacsintott. – így rendben van, Charley? Charley ismerte Earl testvérét. Minden gazságra hajlamos. De sokkal kisebbre nőtt, mint a bátyja. Asszonyokat aligha tudna könnyedén elpáholni. Viszont hazudozásban verhetetlen. Akár így, akár úgy, a bíróság kénytelen lenne komolyan venni a tanúvallomását. Earl letelepedett a küszöbre, felkapta a legfelső újságot, és az üzleti rovatnál szétnyitotta. Eszébe jutott, hogy szombat van. Szombaton alig akadnak üzleti hírek. Látszott a férfin, hogy utálja is ezért a szombatokat. – Sok látogató jár magához, Earl? – Látogató? – Earlt még a szó is megvetéssel töltötte el. Azért átfutotta a rövid tőzsdei cikket. – Minek jönne hozzám látogató? – Például szerelők. Vagy idegenek, akik errefelé kirándulnak. Vagy gyerekek. Esetleg vadászok. Earl felfújta magát, mielőtt válaszolt. Igazán élvezte, menynyire retteg tőle mindenki. Hogy senki nem mer a háza közelébe jönni. – Ha valami elromlik, meg bírom szerelni. Aki pedig erre kirándul, akár gyerek, akár vadász, akárki, elég hamar megtudhassa a kutyától, hogy mink itten nem szeressük a látogatókat. – Akkor viszont ki vette el a szerdai újságot? Earl kezében megrezzent a lap. De épp csak egy pillanatra. Akkor a férfi megint jól széttárta. Úgy tett, mintha valami nagyon fontosat böngészne, sokkal fontosabbat annál, hogy ki emelte el az ő szerdai újságját. – Miféle lószar ez? Miféle szerdai újság? – morogta. Charley elmagyarázta, miféle lószarról van szó. Hogy az újság hiánya bizonyíték lehet. Hogy Earl aznap éjjel, mikor Estelle-t megölték, mégiscsak visszajött Cape Codra. – És ha maga azon a szerdán itthon járt, nehezen tudom elképzelni, hogy ne kukkantott volna bele az újságjába. Hogy megnézze, mi a helyzet a részvénypiacon. Earl letette az újságot, és egyenesen Markra nézett. – Szerdán nem is jött meg a lap. Mert ez a kölök lusta volt, és nem hozta ki. – Becsületszavát adta, hogy kihozta az újságot. Earl ismét elmerült az olvasásban. – A kölök lusta, és még hazudik is. Charley annak örült, hogy nem hozott fegyvert. Ha hozott volna, könnyen lehet, hogy agyonlövi Earl Hedlundot. A rendőrfőnök teljesen megfeledkezett a gyilkosságról. Earl megjegyzését rettenetes bűnnek tekintette. Legalább akkorának, mint egy gyilkosság. És ennek a bűnnek még neve sincs. A törvény sem tiltja. Szegény Mark összeomlott. Ebben a földi siralomvölgyben egyetlen dolgot tartott igazi értéknek. Ezt építgette. Ez volt számára a legszentebb. Felbecsülhetetlen kincs. A becsületszava. És most Earl leköpdöste az ő becsületszavát. – De hát a becsületszavát adta! – üvöltötte Charley. Earl mondott erre egy szitokszót, közben fel sem nézett az újságjából. – Mr. Howes... – dadogta Mark. – Igen, Mark?

– Tudok valamit, valamit, ami még a becsületszavamnál is erősebb. Charley el sem tudta képzelni, mi lehetne annál is erősebb. Most már Earlt is kezdte érdekelni a dolog. Sőt. Sátán szintén hegyezte a fülét, mintha tudni akarná, vajon mi lehet erősebb, mint egy tízéves fiú becsületszava. Mark arca lángolt a büszkeségtől. Egészen biztosan igazolni tudja majd, hogy a szerdai újságot kihozták, és ebben még Earl sem kételkedhet. – Beteg voltam szerdán – magyarázta. – Apám vitte szét a lapokat. – Mark akár azt is mondhatta volna, hogy Earl újságjával maga az Atyaúristen biciklizett fel a hegyre.

Charley erőtlenül mosolygott. Mark az imént fosztotta meg őt az egyetlen adujától. Mert Mark édesapja lehet, hogy nagyon bátor férfiú, de két dologtól mindennél jobban rettegett. Egész életében reszketett, ha csak meglátta Earl Hedlundot. És a föld alá is bebújt volna a kutyák elől. Earl Hedlund felröhögött. Charley sóhajtott. – Mindenesetre, Mark, köszönöm, hogy ezt elmondtad. Most menj szépen, hordd körbe a többi újságot. – A fiú kezdett késésbe kerülni. De Earl nem hagyta annyiban a dolgot. – Nézd, kölök! Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de a te híres apád az egész faluban a legbeszaribb ürge. – Letette az újságját és felállt. Hadd lássa csak Mark, hogy néz ki egy igazi férfi. – Hallgasson, Earl! – förmedt rá Charley. – Hallgassak? Nincs egy perce, hogy a kiskrapek mindenáron villamosszékbe akart juttatni. Mark megrökönyödött. – Én? Villamosszékbe? Magát? Csupán annyit mondtam, hogy azon a napon az apám hordta ki az újságot. Earl disznószemei felragyogtak. Előrehajolt. Charley ebben a pillanatban megérezte, hogy csakugyan Earl gyilkolta meg a pincérnőt. Kétség sem férhet hozzá. És most a fiúval is végezne. Puszta kézzel persze a rendőrfőnök jelenlétében nem fojthatja meg. De majdnemhogy aljasabb módon végzi ki. Szavakkal kínozza halálra. – Elhiszem, hogy az öreged azt állította, kihordta az újságokat. De bármibe lefogadom, itt és most, hogy még egymillió dollárért sem merészkedne ennek a fenevadnak a közelébe. És tízmilliárdért sem jönne az én közelembe! – Felemelte a jobb kezét. – Becsületszavamat adom erre, kölök. – Earl ezzel sem érte be. Egymás után sorolta a megtörtént eseteket. Mark apja elfutott, elbújt, sírva rimánkodott kegyelemért, mikor még gyerek volt. Amikor pedig felnőtt, mindig lelécelt, ha veszélyt szimatolt. És minden egyes esetben kétféle veszély leselkedett Mark apjára. Vagy egy kutya, vagy Earl Hedlund. – Mire esküdjek, kölök? Cserkészbecsületszavamra? Vagy két mázsa Bibliára? Sima becsületszavamra? Csak mondd, hogy melyikre, és már esküszök is megfele. Hogy minden úgy igaz, ahogy elmondtam. Mark számára összedőlt a világ. Még ugyan megfogadta, hogy ez vele nem fordulhat elő, de ezt is hiába fogadta meg. Ugyanis sírva fakadt. Felült a kerékpárjára, és elment. Sátán sem üldözte. Megértette, hogy már nem méltó ellenfél. – Most pedig maga is mehet a dógára! – fordult Charley-hoz Earl Hedlund.

Charley úgy érezte, meghasad a szíve, annyira sajnálta Markot. Earl házának falához dőlt, és egy

percre lehunyta a szemét. Amikor újra kinyitotta, megpillantotta tükörképét az ablakon. Fáradt öregemberarcot látott. Attól lett ilyen öreg és fáradt, gondolta, hogy megpróbálta a világot olyanná formálni, amilyennek a tízévesek képzelik. És akkor az ablakon túl, a székben észrevette az újságot. Odabent hevert a házban, szépen kulcsra zárva. Még a dátumot is el tudta rajta olvasni. A szerdai szám. Az üzleti rovatnál volt kihajtva. Elégséges bizonyíték. Earl azért járt Providence-ban, hogy alibit szerezzen. De szerdán visszasurrant, hogy megölje Estelle-t. Csakhogy Charley-nak mindez akkor eszébe sem jutott. Markon töprengett és az édesapján. Earl azonnal megértette, hogy Charley felfedezte az újságját. Felpattant, kivicsorította fogait, és bokszállásba helyezkedett. Közben a tarkójánál megragadta Sátánt, készen arra, hogy a kutyát is a rendőrfőnökre uszítsa. De Charley egyáltalán nem akart verekedni. Inkább beült a járőrkocsiba. – Ne menjen sehová, Earl! Legyen itt, amikor visszajövök! – mondta, és elindult lefelé a hegyről Mark után. Az út végénél beérte a gyereket. – Mark! – kiáltott neki. – Édesapád kivitte az újságot! Bent van a szobában! Kikézbesítette! Nem törődött az ónos esővel, sem a kutyával, semmivel a világon! – Jól van. – Mark szavaiból nem lehetett kihallani az örömöt. – Mr. Howes! Azok a dolgok, amiket Mr. Hedlund az apámról állított, ugye nem feltétlenül igazak? Még akkor sem, ha a becsületszavát adta. Ugye nem? És Charley két lehetőség között választhatott. Hazudhatott. Hogy nem, egyik történet sem igaz. Vagy megmondja a fiúnak az igazat, annak reményében, hogy Mark ráeszmél: éppen mert a történetek igazak, a tény, hogy apja mindazonáltal kivitte aznap Earl Hedlundnak az újságot, a falu történetének legnagyobb, legdicsőbb hőstettét hajtotta végre. – Minden egyes eset megtörtént, Mark. Apád félénk természetű ember. Annak született. És kék szeműnek, meg barna hajúnak. Se te, se én nem tudhatjuk, milyen szörnyű lehet, ha valaki ennyire félénk. De rettenthetetlen hős az, aki képes úrrá lenni örökös félelmein. Csak egy pillanatra gondolj bele! Micsoda bátorság kellett ahhoz, hogy édesapád felvigye Earl Hedlundnak az újságot, mert bizony a szabály őrá is vonatkozik. És Mark belegondolt. Bólintott. Megértette. Elégedettség töltötte el. Édesapja újra elfoglalta az őt megillető helyet egy tízéves fiú világában. Újra hős lett a szemében. – Mr. Hedlund... szóval... ő követte el a gyilkosságot? – Szentséges ég! – kiáltotta rémülten Charley. Halántékát paskolta a kezével, hogy odabent gyorsabban forogjanak a kerekek. – Hát nem tisztára elfelejtettem, hogy Estelle-t meggyilkolták? Megfordult a kocsival, és visszaszáguldott Earl házához. De Earl már eltűnt, és eltűnt a kutya is. Nekiindultak az erdőnek. A keresőbrigád két óra múlva talált rá Earlre. A vasúti sínek felé igyekezett, de Sátán megölte. A halottkémi szemle során csupán elméletek születtek, miért harapta halálra a kutya a férfit. Talán Charley teóriája járhatott a legközelebb az igazsághoz. A rendőrfőnök szerint Sátán megorrontotta, hogy Earl fél. Látta, hogy rohan. Ezért üldözőbe vette. – Pont Earl lehetett az első személy, akin Sátán életében először megláthatta, mennyire retteg – magyarázta a szemle során Charley. – Ezért széttépte.

Tisztelet Leonard Baslcinnek

A repülő macska Egy este bárban ültem, és jó hangosan szidalmaztam valakit, akit gyűlölök. Szakállas férfiú telepedett mellém, és barátságosan hozzám fordult. – Miért nem öleti meg? – Már eszembe jutott. Ne higgye, hogy soha nem gondoltam rá. – Hadd segítsek magának! Csak hogy tisztán lássa a dolgot. – Mély hangja volt, és nagy, horgas orra. Fekete angóra-gyapjú öltönyt viselt, és fekete madzagnyakkendőt. Szája kicsi volt, vörös és viszolyogtató. – A düh bíbor ködén keresztül szemléli az ügyet. Magának egy gyilkossági szakember megfontolt és körültekintő segítségére lenne szüksége, aki szépen megtervezi a munkát, és megoltalmazza attól, hogy fölöslegesen a villamosszékben végezze. – Hol találok ilyen szakembert? – Már meg is találta. – Magának elment az esze. – Ebben igaza van. Egész életemet elmegyógyintézetekben töltöttem. Egyikből ki, másikba be. így azonban szolgáltatásom még vonzóbb. Ha például netán tanúskodnom kellene maga ellen, az ügyvédjének nem lenne nehéz dolga, íme, a tanú címeres bolond, ráadásul elítélt bűnöző. – Mit követett el? – Jelentéktelen dolgot. Engedély nélkül kezeltem a betegeimet. – Emberölés? – Dehogy! Persze gyilkolni gyilkoltam. Szó, ami szó, mindazokat eltettem láb alól, akik börtönbe juttattak, mert engedély nélkül kezeltem a betegeimet. Az összest megöltem, akinek akár a legcsekélyebb része volt abban, hogy elítéljenek. – Felnézett a mennyezetre. Számolt. – Huszonkét vagy huszonhárom fő, esetleg valamivel több. Esetleg sokkal több. Évekig öldöstem őket. Újságot meg nem olvasok minden áldott nap. – Ugye nincs magánál, amikor gyilkol? Reggel aztán felébred, és a hírekből értesül, hogy ismét kinyírt valakit. – Ugyan, ugyan, ugyan. Szó sincs róla. Dehogy, kérem. Jó párat úgy öltem meg, hogy közben kényelmes börtönömben időztem. Nézze! Az én módszerem, hogy macskát röpítünk át a kőkerítésen. Ezt a módszert ajánlom magának is. – Új eljárás? – Szeretném hinni, hogy új. – Megrázta a fejét. – De túlságosan egyszerű. Nehéz elképzelni, hogy én fedeztem volna fel. És ne feledjük, hogy a gyilkolás: ősi mesterség. Nagyon-nagyon ősi. – Macskát használ? – A macskát csak a hasonlat kedvéért említettem. Nézze! Vegyük azt a jogi szempontból igen figyelemreméltó esetet, mikor valaki, csak úgy, minden különösebb ok nélkül, macskát hajít át egy falon. Amennyiben az állat pont valakinek a fejére pottyan, kikaparja az illető szemét. Na már most! Bűnös-e a macskadobó? – Persze hogy bűnös. – Jó. És mi a helyzet akkor, ha a macska nem esik senkire? Viszont tíz perccel azt követően, hogy átrepítették a falon, megvakít egy személyt. Ebben az esetben is bűnös a macskaröpítő? – Nem bűnös. – Na látja! Ezt nevezem én a macskahajításos gyilkosság nemes és komplikációmentes

művészetének. – Időzített bomba? – Szó sincs róla. – Láttam, hogy sajnálkozik rajtam, amiért szegényes a fantáziám. – Lassan ható méreg? Bacilus? – Egyik sem. És végül, utoljára ezt fogja kérdezni: bérgyilkos messzi földről? – Hátradőlt. Nagyon elégedett volt önmagával. – Talán mégiscsak én fedeztem fel a repülő macskás módszert-merengett. – Szabad a gazda! – Csak akkor árulom el, ha megengedi, hogy a feleségem lefényképezze magát. Megmutatta a feleségét. Vézna, vörös hajú, pengeszájú asszony volt, szinte fogatlan. Egyedül ült egy bokszban, előtte egy pohár sör. Egy csepp sem hiányzott még belőle. Rögtön látszott rajta, hogy nincs ki a négy kereke. A skizofrének eszelős ravaszságával figyelt bennünket. Mellette fényképezőgép és vaku. Férje jeladására hozzám lépett, és nekilátott, hogy lefotózzon. – Ott repül a kismadár! – mondta. – Nem akarom, hogy lefényképezzen. – Mosolyogjon! – Villant a vaku. Amikor a szemem ismét hozzászokott a bár félhomályához, észrevettem, hogy az asszony kisurran az ajtón. Felálltam. – Mi az ördögöt művelnek? – Nyugalom. Üljön vissza! Fénykép készült magáról. Ez minden. – És mit csinál vele? – Előhívatja. – És ha előhívatta? – Beragasztja a fényképalbumba. Örök emlékeink kincseskamrájába. – Zsarolás? – Csinált valami illetlenséget, miközben a feleségem lefényképezte? – Kérem azt a fotót! – Csak nem babonás? – Babonás? – Egyesek azt képzelik, hogy ha lefényképezik őket, a masina elrabolja lelkük egy darabkáját. – Tudni akarom, mire megy ki ez az egész! –Üljön már le! Elmondom. – De az igazat mondja, és minél gyorsabban! – Az igazat hallja, a lehető leggyorsabban, drága barátom. A nevem Félix Koradubian. Ismerősen hangzik? – Nem. – Pedig hét évig voltam pszichiáter a városban. Csoportterápiával foglalkoztam. Egy díszes kastély kerek, tükörfalú báltermében rendeltem. A ház egyik oldalán használtautótelep, a másikon színes bőrűek temetkezési intézete. – Már emlékszem. – Remek! Rosszulesne, ha hazugnak tartana. A maga érdekében. – Lecsukták. Kuruzslásért. – Ahogy mondja. – Még le sem érettségizett. – Ne feledje, hogy a nagy Freud sem tanulta, amivel foglalkozott. Autodidakta volt a maga szakterületén. Azt állította, hogy a briliáns megérzés legalább olyan fontos, mint az, amit az

egyetemen oktatnak. Szárazon felnevetett. Semmi sem utalt rá, hogy valóban mulatságosnak találja a dolgot. – Amikor letartóztattak, felkeresett egy fiatal újságíró. Csodák csodájára, ő bezzeg átment az érettségin. Talán még az egyetemet is elvégezte. Ez az újságíró megkért, magyarázzam el neki, mi a paranoia. El tudja képzelni? Hét éve mást sem csináltam, mint a város bolondjait és félőrültjeit kezeltem. Erre jön ez a kis tetű, talán az ótvarpusztai egyetemen elsős korában még egy kevéske pszichológiát is tanult. Azt képzelte, zavarba hoz a kérdésével. – Mi a paranoia? – Őszintén remélem, csupán a kevésbé kiművelt emberfők tudásszomja késztette, hogy illő tisztelettel feltegye nekem a kérdést. – Mi más? – hazudtam. – Helyes! E pillanattól kezdve irántam érzett tisztelete rohamos gyorsasággal mélyül majd el. – Már mélyül is – hazudtam ismét. – Nos, barátom, a paranoid személy a létező leglogikusabb okokból, alaposan megfontoltan őrül meg, mert a világ pont olyan, amilyen. A paranoid személy úgy véli, hogy hatalmas és titkos összeesküvés szövődik, amelynek egyetlen célja, hogy őt tönkretegye. – Maga ellen is összeesküdtek? – Nézze, barátom! Engem csakugyan tönkretettek! Uram, irgalmazz! Évi hatvanezer dollárt kerestem. Hatvan perc alatt hat páciensem volt. Fejenként öt dollárt fizettek. Kétezer órát rendeltem egy évben. Büszke, boldog és gazdag ember voltam. Az a borzalmas teremtés, aki magát az imént lefotografálta, akkoriban gyönyörű volt, bölcs és nyugodt. – Micsoda csapás! – Csakugyan az, felebarátom! És, ami azt illeti, nem csak nekünk, kettőnknek az. Beteg a város, nagyon beteg. Ezer és ezer és ezer elmeháborodott él közöttünk. A kutya se törődik velük. Nyomorult, magányos emberek. Rettegnek az orvosoktól. A legtöbbje. Rajtuk próbáltam segíteni. Többé sehonnan sem kapnak segítséget. Vállat vont. – Nos – folytatta –, tetten értek, midőn éppen engedély nélkül horgásztam az emberi nyomorúság szennyvizében, így hát visszadobtam zsákmányomat az iszapos örvénybe. Az összesét. – Nyilvántartását sem adta át senkinek? – Elégettem. Mindössze egyetlen listát őriztem meg. Veszedelmes őrültek névsora. Kizárólag én ismerem őket. Közveszélyes tébolyultak. Itt élnek közöttünk, hogy úgy mondjam, a város minden szegletében. Mosónő, telefonszerelő, virágküldönc, liftkezelő satöbbi, satöbbi. Koradubian rám kacsintott. – Varázslatos listámon százhuszonhárom név szerepel. Az illetők képzeletbeli hangokra hallgatnak. Mindnyájuknak szent meggyőződése, hogy vadidegen emberek a vesztükre törnek. Ha kellőképp megriasztják őket, ölni is képesek. Hátradőlt. Sugárzott az arca. – Talán már kezd derengeni – folytatta. – Letartóztattak. Óvadék ellenében kiengedtek. Vásároltam egy fényképezőgépet. Azzal készült az ön portréja is. Akkor a feleségem és én nyíltan lefényképeztük a kerületi ügyészt, meg a megyei orvoskamara elnökét, meg azt az újságírót, aki cikkeiben elítélésemet követelte. Lassanként a feleségem mindenkit lencsevégre kapott. Szépen sorban. A bírót, az esküdtszék tagjait, a vádhatóság ügyvédjét, és minden egyes tanút, aki rám nézve terhelő vallomást tett. – Majd felkerestem paranoid betegeimet – folytatta. – Megkövettem őket. Közöltem velük, hogy súlyos hibát vétettem, mikor azt állítottam, hogy senki sem sző összeesküvést ellenük. Tájékoztattam

pácienseimet, hogy szörnyűséges ármányra derítettem fényt, és hogy rendelkezem a gaz cselszövők fotóival. Felszólítottam őket, hogy alaposan tanulmányozzák a képeket, legyenek nagyon éberek, és sehová se menjenek fegyver nélkül. Megígértem nekik, hogy a későbbiekben más ellenségeik fényképeit is rendszeresen megkapják. Rosszul lettem az iszonyattól. Magam elé képzeltem a városban nyüzsgő bolondokat. Látszatra olyanok, mint bárki más. Aztán hirtelen lepuffantanak valakit, és elillannak. Forgott velem a világ. – Rólamis készült kép... – Jól elzárjuk. Biztos helyre. Feltéve, ha beszélgetésünk titokban marad. És feltéve, ha fizet. – Mennyit? – Beérem annyival, amennyi jelenleg magánál van. Tizenkét dollárt találtam a zsebeimben. Nekiadtam. – Most már visszakaphatom a képet? – Nem. Sajnálom, de a dolog határozatlan idejű. Valamiből nekem is csak meg kell élnem. – Nagyot sóhajtott, és tárcájába süllyesztette a pénzt. – Szégyenletes időket élünk. Szégyenletes időket. Különösen, ha belegondolok, hogy egykor magam is köztiszteletben álló szakember voltam.

Be-pop

A világmindenség királya és királynője Ugye nincs ellenükre, ha visszarepülünk az időben, egyenest 1932-be, a világválság kellős közepébe? Tudom, szörnyű időszak, de oly szép dolgok történtek a világválság kellős közepén is. Akkor, 1932-ben, Henry és Anne még csak tizenhét évesek. Tizenhét évesek, és szerelmesek. Szerelmük feltűnő és látványos. És tudták is, milyen jól áll nekik a szerelem. Meg hogy ők maguk is mennyire remekül festenek. Szüleik szeméből kiolvashatták, hogy az Isten is egymásnak teremtette őket. A társadalom, amelybe beleszülettek, ugyanerre az álláspontra jutott. Henry teljes neve így hangzott: Henry Davidson Merrill. Apja a Nemzeti Kereskedelmi Bank elnöke, nagyapja, a néhai George Mills Davidson, 1916 és 1922 között a város polgármestere. Másik nagyapja, dr. Rossiter Merrill alapította a helyi kórház gyermekosztályát satöbbi, satöbbi. Anne teljes neve: Anne Lawson Heiler. Édesapja a Gázszolgáltató Közüzemi Vállalat elnöke, nagyapja, a néhai Franklin Pace Heiler, szövetségi bíró. Másik nagyapja, D. Dwight Lawson, a híres építész, akit ebben a közép-nyugati városban a település Christopher Wrenjének tekintettek. Nemcsak családfájuk nőtt ilyen hatalmasra, hanem a vagyonuk is. Impozáns volt mindkettő már születésük pillanataiban. Az olyan szerelem, mint kettejüké, nem követelt erőpróbákat a fiataloktól. Csupán jó neveltetést, szép jachtot, frissen nyírt füvet a teniszpályán, és labdaszedőket a golfozáshoz. A szerelem mélységes lelki tényezőiről körülbelül annyi fogalmuk lehetett, mint mesekönyvük hősének, Micimackónak. Vidám és könnyed, természetes és tiszta volt körülöttük minden, de minden. Ebben a világban, csakúgy mint Micimackó világában, alávaló dolgok kizárólag alávaló népekkel eshettek meg. Mindezek biztos tudatában Henry Davidson Merrill és Anne Lawson Heiler egy késő éjszaka úgy döntöttek, hogy keresztülvágnak a városi parkon. Estélyi ruhát viseltek. Előzőleg a Golf Klub táncestélyén mulattak, most pedig a garázs felé igyekeztek. Ott parkolt Henry Davidson Merrill gépkocsija. Szuroksötét volt az éjszaka, itt-ott pislákolt egy-egy lámpa, egymástól jó messze, fényük betegesen halovány. Jó néhány embert gyilkoltak meg ebben a parkban. Egyikőjüket tizenkét centért kaszabolták halálra. A tettest azóta sem kerítették kézre. De az áldozat, egy piszkos, vén csöves, azok közé tartozott, akik nyilvánvalóan arra születtek, hogy pár centért lekaszabolják őket. Henry úgy vélte, hogy szmokingja megfelelően alkalmas és biztonságos páncélzat. Ebben aztán nem eshet baja a sötét parkban, hiszen a ruhadarab oly mértékben elüt a környéken lakó bennszülöttekétől, hogy visszariasztja őket holmi idétlen kötözködéstől. Henry látta, hogy Anne sem igen zavartatja magát. Kék tüllbe csomagolt rózsaszín cukorbonbon. Nyakában anyja igazgyöngysora, mellén orchideák. Henrytől kapta őket. – Engem nem izgatna, ha padon kellene aludnom – jelentette ki jó hangosan Anne. – Szerintem vicces lenne. Szerintem Vicces, ha valaki csöves. – Megfogta Henry kezét. Anne keze erős volt, naptól barna. Egy jó barát keze. Két tenyér ért akkor össze, ott, a sötét parkban. De ebben nem volt semmi alpári, ponyvaregénybe illő dolog. Együtt cseperedtek fel. Előbb-utóbb összeházasodnak. Együtt élik le az életüket. Sem érintés, sem pillantás, sem szó nem hozhatta őket zavarba. Még egy csók sem. [15]

– Télen csövesnek lenni aligha vicces – felelte Henry. Meglendítette, majd elengedte a lány kezét. Bocsánatot sem kért érte. – Jó, akkor télen majd Floridában csövezek. A parton alszom, és narancsot lopok. – Csupán narancson nem lehet sokáig kihúzni. – Henry az érett férfiú szerepét alakította. Csak hadd tudja meg Anne, hogy ő, Henry, mennyivel többet tud az élet viszontagságairól, mint a lány. – Lopok halat is, nem csak narancsot – cserfelt Anne. – Meg lopok a vasboltban tízcentes horgot. Zsinórt is guberálok a szemeteskukából, nehezéket meg kavicsból csinálok. Komolyan mondom, maga a Mennyország. Szerintem az emberek tisztára megbolondultak! így aggódni a pénz miatt! Pontosan a park kellős közepén szökőkút állt. Az egyik vízköpő szoboralak nem vízköpő szoboralak volt. Elindult feléjük. Kiderült, hogy férfi. *** Az apró mozdulat, ahogy a férfi elindult, megváltoztatta a világot. A park átalakult a Styx fekete folyamává. A garázs lámpái, amerre a fiatalok igyekeztek, már nem a garázs, hanem az Édenkert kapuit világították meg. Fényévnyi távolságból hunyorogtak. Henry is átalakult. Ostoba, csapott vállú kisgyerek lett belőle. Oly suta, mint egy házilag barkácsolt létra. Hófehér ingmelle: tolvajok és tébolyultak címere. Henry Anne-re pillantott. A lány: immár részeg krémsajt. Kezével a nyakát takargatja, próbálja rejtegetni édesanyja igazgyöngysorát. Az orchideák pedig ágyúgolyók, oly nehezek, hogy szinte orra buktatják. – Álljanak meg. Kérem. – A férfi halkan zihált. Köhögött, dőlt belőle az italszag. Karjával úgy hadonászott, mintha csak taxit intene le. – Kérem..., hukk..., álljanak már meg! Egy pillanatra. Henryt a rosszullét kerülgette. A verekedés előtti izgalom hulláma dagasztotta mellkasát. Próbált a megfelelő pózba helyezkedni, de úgy tartotta a két öklét, hogy egyszerre fejeztek ki megadást és harcias szándékot. – Tegye le a kezét. Csak beszélni akarok magukkal. A rablók ilyenkor már mind elpihentek ágyaikban. Az iszákosok nem alszanak csupán, meg az őgyelgők, és persze a költők. Az alak Henry és Anne felé tántorgott. Feltartotta a kezét, hogy jelezze, tőle igazán senkinek sincs félnivalója. Kis növésű, vézna emberke, olcsó öltönye gyűrött, szárazon ropog, akár az újságpapír. Hátradöntötte a fejét, hadd lássa Henry, milyen nyiszlett a nyaka, hogy az ifjú akár puszta kézzel is megfojthatná. Nyugodtan mosolygott. – Maga szép szál legény. Két ujjal kinyiffanthatna. – így, hátradöntött fejjel, tyúk módjára pislogott felfelé. Dülledt szemével a bizalom jeleit kereste. Henry lassan leeresztette az öklét. És leeresztette feltartott ' kezét a férfi is. – Hát akkor mit akar? – kérdezte Henry. – Pénzt? – Miért, maga nem? Mindenki pénzt akar, nem igaz? Fogadok, hogy az apjának is jól jönne még egy zsákkal. – Kuncogott. Henryt utánozta. – Mit akar? Pénzt? – Apám nem gazdag – közölte Henry. – Ez a gyöngysor nem valódi – tette hozzá Anne. Szabadko-zásuk idétlen károgásnak hatott. – Ó, gondolom, éppen eléggé valódiak azok a gyöngyöcskék. – Henryhez fordult, és kissé meghajolt. – És azt hiszem, az apjának bőven van pénze. Lehet, hogy nem tartana ki a következő évezred végéig, csupán a feléig. – Megtántorodott. Mozgékony mimikai izmai révén gyors egymásutánban hol szégyen tükröződött az arcán, hol megvetés, hol pedig az, hogy valami különc állította meg a párt. Végül mélységesen szomorúnak tűnt. Bemutatkozott. – Stanley Karpinsky a nevem

– közölte bánatosan. – Nem kell a pénzük. Sem a gyöngyük. Csak szeretném, ha meghallgatnának.

Henry azon kapta magát, hogy képtelen egyszerűen félretaszítani Karpinskyt. Sőt még arra is képtelen, hogy ne fogadja el kinyújtott kezét. Íme, Henry Davidson Merrillnek rá kellett ébrednie, hogy fontos lett számára ez a Stanley Karpinsky. A városi park aprócska istensége. Természetfeletti lény. Lát a sötétben. Tudja, mi lapul a fák és cserjék mögött. Henry számára úgy tűnt, hogy sohasem jutnának ki a park túlsó szélére, ha Karpinsky nem segít. Csak és kizárólag Karpinsky képes biztonságosan kivezetni őket a sötétségből. Anne rémülete átcsapott hisztérikus kedvességbe, amikor látta, hogy Henry kezet ráz Karpinskyvel. – Már azt hittük, hogy maga rabló. Vagy rosszabb – nevetett. Karpinsky, most, hogy elnyerte a fiatalok bizalmát, tartózkodóvá vált. Szemügyre vette a pár ruháit. – A világmindenség királya és királynője. Ezt fogja magukról hinni. Isten a tanúm! – Kicsoda? – kérdezte Henry. – Az anyám. Ő fogja ezt hinni. És hogy még soha életében nem látott ragyogóbb szépséget a magukénál. Az anyám kicsike kis lengyel asszony. Takarítónő. Egész életében padlót súrolt. Négykézláb. Arra sem jutott ideje, hogy néha felegyenesedjen, és megtanuljon angolul. Azt fogja hinni magukról, hogy angyalok. – Karpinsky félrebillentette a fejét. – Megengednék neki, hogy egy pillantást vethessen magukra? Henry és Anne az imént még rettegtek. Immár ernyedt bambaság lett rajtuk úrrá. Elfogadták a különös meghívást. És nem is csupán beletörődtek. Szinte lelkesen vállalták a látogatást. – A mamához? – gügyögte Anne. – Siessünk, siessünk! – Menjünk – mondta Henry. – Hol laknak? – Csak egysaroknyira. Benéznek hozzá, hogy megcsodálhassa magukat. Rögtön utána távozhatnak is. Az egész nem több, mint tíz perc. – Rendben-állt rá Henry. – Rendben – visszhangozta Anne. – Nagyon vicces. De Karpinsky még nem indult el. Újra jól végigmérte őket. Figyelmesen. Egyik zsebéből gyűrött cigarettát halászott elő, amely majdnem szabályos derékszögben elgörbült. Karpinsky rágyújtott, ki sem egyenesítette. ' – Akkor indulás! – mondta hirtelen, és elpöccintette a gyufaszálat. Anne és Henry maguk is meglepődtek, hogy engedelmesen beállnak mögé, és követik őt. Nem a garázs fényei felé haladtak, hanem egy mellékutca irányába, amely szinte éppolyan sötét volt, mint a közpark. Henry és Anne nem tágítottak Karpinskytól. Valószínűtlen küldetés, valószínűtlen, akár az éjszaka a parkban. A két fiatal ezzel az erővel akár a kozmosz fekete, légüres terében is száguldhatott volna a hold felé.

A különös expedíció elérte a városi park szélét, és keresztülvágott az utcán. Az utcán, ezen a lidércnyomásba fúródó alagúton, amelynek két oldalához szorult a kivilágított ismerős és barátságos valóság. Csend honolt a városban. Valahol messze rozsdás kerekein üres villamos csikorgott. Repedt csengője megkondult. Egy autó dudája visszabégetett. Rendőr ballagott a járdán a házsorok mentén, körbe, körbe. Most megállt, megnézte magának Henryt, Anne-t és Karpinskyt. A fiatalok érezték, hogy nála oltalomra találnának. Megtorpantak, de

épp csak egy pillanatra. Indultak Karpinsky után. Elszánták magukat, hogy végigcsinálják a nagy kalandot. És többé már nem a félelem mozgatta őket, hanem az emelkedett hangulat. Henry Davidson Merrill és Anne Lawson Heiler egyszeriben, meghökkentő módon veszedelmesen, teli romantikával a saját tulajdon életüket élték. Idős, fekete férfi dülöngélt feléjük. Magában beszélt. Megállt, egy falnak dőlve megbámulta a menetet, közben továbbra is mondta magának a magáét. Henry és Anne merészen a szemébe néztek. Immár ők is az éjszaka denevéreinek minősültek. Karpinsky egyszer csak kinyitott egy ajtót. A meredek lépcső már a küszöbnél elkezdődött. A lépcső függőleges falán, szemmagasságban, közvetlenül az utcáról kicsiny névtáblát lehetett látni. Ez állt rajta: STANLEY KARPINSKY, T. M. KÉPESÍTETT VEGYÉSZ 3. EMELET Karpinsky figyelte, amint Henry és Anne elolvassák a névtábláját. Úgy tűnt, hogy erőt merít belőle. Kijózanodott. Komoly, tiszteletre méltó tudományos munkatárssá alakult, pont olyanná, amilyennek a névtábla szerint lennie illik. Ujjaival végigszántott a haján, rendbe szedte öltözékét. Henry és Anne egészen eddig a pillanatig azt hitték, hogy Karpinsky öreg. Most azonban látniuk kellett, hogy véznaságát nem a kor idézte elő, hanem az, hogy rosszul gondoskodott magáról. Húszas éveinek végén járhatott. – Előremegyek – mondta Karpinsky.

A lépcsőház falát érdes farostlemez fedte. Káposztaszag terjengett. Az öreg házat kicsiny lakásokra osztották. Henry és Anne életükben először jártak ilyen épületben. Piszkos volt és veszedelmes. Karpinsky már a második emeleten járt. Az egyik lakás ajtaja kjnyílt. – Te vagy az, George? – kérdezte duzzogva egy asszony. Hunyorogva kilépett a folyosóra. Hatalmas, otromba nőszemély. Koszos mancsával összehúzta magán a fürdőköpenyt. Észrevette Karpinskyt. – Ó, csak a bolond tudós. Megint berúgott. – Üdvözlöm, Mrs. Purdy – köszönt neki Karpinsky. Az asszony nem láthatta, hogy mögötte ott áll Henry és Anne. – Nem találkozott az én George-ommal? –Nem. Az asszony gonoszul mosolygott. – Na, összejött már a milliócskája? – Egyelőre még nem, Mrs. Purdy. – Hát akkor iparkodjon. Az anyja nagyon beteg. Tőle már nem sokáig számíthat támogatásra. – Iparkodok – felelte hűvösen Karpinsky, és oldalra lépett. Mrs. Purdy ekkor vette észre, hogy Anne és Henry is az ajtaja közelében álldogálnak. – Jó barátaim – közölte Karpinsky. – Nagyra értékelik a tevékenységemet. Mrs. Purdyt mintha fejbe kólintották volna. – Tudja, a Golf Klubban táncoltak, de midőn értesültek anyám súlyos betegségéről, úgy döntöttek,

hogy feljönnek és meglátogatják. Neki is el akarják mesélni, hogy a Golf Klubban tánc közben az összes fontos ember az én kísérleteimről áradozott. Mrs. Purdy ugyan szóra nyitotta a száját, de hang nem jött ki rajta. Ez az asszony tükör volt. Henry és Anne meglátták benne magukat, úgy, ahogyan eddig még sohasem. Hogy máris milyen irtózatos hatalom az övék. Vagy rövidesen az övék lesz. Annyit persze mindig is tudtak, hogy a tömegekéhez viszonyítva kényelmes az életük. Hogy nekik költségesebb szórakozásra is futja, nem úgy, mint sokaknak. Azt azonban először fedezték fel, hogy hatalmasabbak is náluk. Mi egyébtől döbbenhetett úgy meg ez a Mrs. Purdy? Csakis a hatalmuktól. – Örülök – motyogta az asszony –, hogy megismertem magukat. – Sietve visszahátrált a lakásába, és magára csukta az ajtót.

Stanley Karpinsky tudományos munkatárs és képesített vegyész otthona, egyszersmind laboratóriuma egyetlen huzatos padlásszobából állt. Arányai akár egy puskáé. Két aprócska ablak a két szemközti oromfalon. Zörögtek a kereteikben. A mennyezet fából készült, és megegyezett a tetőgerendázattal. Két oldalról meredeken emelkedett, és a tetőgerincnél plafonná egyesült. A fal tartóoszlopait nem takarta festék. Közéjük polcokat szögeltek. Ezeken kevéske ennivaló, egy mikroszkóp, könyvek, vegyszeres tégelyek, kémcsövek, lombikok satöbbi, satöbbi. A szoba kellős közepén faragott oroszlánlábakon diófa ebédlőasztal állt. Lámpaernyő takarásában egyetlen izzó világította meg. Karpinsky munkaasztala. Komplikált vegyészeti berendezés terpeszkedett rajta. Gyűrűs állványokban üvegcsék, ezeket csőrendszer kötötte össze, melyet csappal zárható, saválló mércék szakítottak meg. – Suttogjanak! Karpinsky felgyújtotta az asztal fölötti lámpát. Ujját az ajkára illesztette. Fejével jelentőségteljesen az ereszcső alá tett ágy felé intett. A sötétben megbúvó fekvőhelyet a fiatalok észre sem vették volna, ha a tudományos munkatárs nem hívja fel rá a figyelmet. Itt aludt Karpinsky édesanyja. Nem mocorgott. Alig lélegzett. Amikor kifújta a levegőt, mintha ezt mondta volna: dííír.

Karpinsky megérintette a faragott oroszlánlábakon álló asztalra épített szerkezetet. Látszott rajta, hogy mély érzelmeket táplál csőhálózata és kémcsőrendszere iránt. Ezek az érzelmek a szeretet és a gyűlölet végletei között ingáztak. – íme, erről áradoztak a fontos emberek ma este a Golf Klubban – súgta Karpinsky. – A pénztőke és az ipar hatalmasságai másról szinte szót sem ejtettek. – Kihívóan felvonta szemöldökét. – Ugye a maga édesapja is kijelentette, hogy találmányom révén nagyon gazdag leszek? – fordult Henryhez. Henry mosolyt erőltetett az arcára. –Mondja, hogy így volt! De Henry és Anne hallgattak. Attól tartottak, hogy szüleiket valami kétséges üzleti vállalkozásba sodorják. – Hát nem értik? – sustorogta Karpinsky. Szemei vadul forogtak. A varázsló szerepébe bújt. – Hát nem látják, mennyire nyilvánvaló? Henry és Anne összenéztek. Megrázták a fejüket, jelezve, hogy ők bizony egyelőre még nem látják. – Ez a vegyipari konstrukció apám és anyám megvalósult álma. Ettől lett az ő fiuk gazdag és híres. Gondoljanak csak bele. Szüleim idegen országban éltek. A földet túrták. Nem tudtak sem írni, sem

olvasni. De ideát, a mesés Újvilágban keményen dolgoztak. Minden könnyáztatta centjüket a fiuk oktatására költötték. Nemcsak a középiskolába íratták öt be, de egyetemre is. És az egyetem után doktori iskolába járatták! És most maguk is megnézhetik, milyen sokra vitte. Henry és Anne azonban túl fiatalok voltak, túl tapasztalatlanok. Honnan is sejthették volna, hogy Karpinsky színjátéka valójában vérfagyasztó komédia? Komoly arccal megszemlélték a berendezést. Készek voltak elhinni, hogy csakugyan vagyont lehet vele keresni. Karpinsky éberen figyelte minden rezdülésüket. De hiába figyelte. Akkor könnyekre fakadt. Mutatványával alaposan meg is lepte a fiatal párt. Eljátszotta, hogy tüstént megragadja pipettáit, és a padlóra zúdítja az összesét. De aztán nagy nehezen erőt vett magán. Egyik kezével úgy kellett lefognia a másikat. – Hát maguknak mindent a szájukba kell rágni? Hogy az apám halálra dolgozta magát érettem? – süvöltötte. – Anyám is a végét járja. Ugyanaz viszi ót is a sírba. És most? Egyetemi diplomával és a többi cifra bizonyítvánnyal a zsebemben még tányérmosónak se vesznek fel sehová. A kémcsövei felé settenkedett. Felemelte két kezét. Megint úgy tűnt, hogy máris szétzúz minden lombikot. Hajszál híja. – Ez itt... – mondta ábrándosan, majd a fejét csóválta. – Nem is tudom. Lehet, hogy jelentős eredmény. Lehet, hogy nem az. Évekbe telik, és sok-sok pénzbe, míg kiderül. – Az ágyra nézett. – És anyámnak nincs több ideje. Nem érheti meg, hogy egy napon sikeres leszek. Talán egy hete lehet hátra. Valószínűleg. Holnap kórházba megy. Megoperálják. Azt mondták a kórházban, kevés az esélye, hogy visszatérhet ide. Az asszony most ébredezett. Nem mozdult, de azon nyomban a fiát szólította. – A helyzet tehát az, hogy mindenképpen ma éjjel kell befutnom a fényes karriert. Ma éjjel, vagy soha. Álljanak ide, és tegyenek úgy, mintha leesne az álluk a górcsöveim láttán. Bámuljanak, mintha ehhez foghatóan csodálatos eszközt még soha életükben nem láttak volna. Én közben elmondom anyámnak, hogy maguk milliomosok. Azért kerestek fel, hogy megvásárolják a készüléket. Bármennyit hajlandók fizetni érte. Karpinsky az ágyhoz ment és letérdelt. Lengyelül elújságolta a nagyszerű hírt. Egészen kipirult az izgalomtól. Henry és Anne határozottan a csőrendszerhez léptek. Karjuk bénán csüngött. Ekkor hirtelen felült az ágyban Karpinsky anyja, és kiáltozni kezdett. Henry bambán mosolyogva szemlélte a lombikokat. – Nagyon szép. Ugye, szép? – motyogta. – Szerintem is az. Neked is tetszik? – toldotta meg Anne. – Mosolyogni! – súgta Henry a lánynak. – Mosolyogni? – Mosolyogj! Ragyogj a boldogságtól! – Életében először adott utasítást Anne-nek. Anne meghökkent, majd elmosolyodott. – Hatalmas jövő előtt áll – közölte Henry. – Csodálatos alkotás! – Mérhetetlen gazdag lesz általa – fűzte hozzá Anne. – Az édesanyja nagyon büszke lehet, hogy ilyen kiváló tudós a fia. – Beszélni szeretne magukkal – jelentette be Karpinsky. Henry és Anne megálltak az öregasszony ágyának lábánál. A beteg arca ragyogott az örömtől. Megszólalni sem tudott. Karpinskyt is vad boldogság töltötte el. Színjátéka csodálatosan sikerült. Még egyetlen perc, és anyja végre átveheti teljes jutalmát. A tökéletes és nagyszerű jutalmat. Életműve díját. A rettenetes szenvedések ellenértékét. Az öröm majd

fénysebességgel röpíti őt vissza tulajdon múltjába. A megszámlálhatatlan keserű pillanat végre fénybe borul. A hatalmas boldogság bevilágítja a szörnyű élet összes rettenetét. – Mutatkozzanak be neki – kérte Karpinsky. – Bármilyen név megteszi. Neki úgysem számít. Henry meghajolt. – Henry Davidson Merrill a nevem. – Anne Lawson Heiler. Az igazi nevükön mutatkoztak be. Szégyenlették volna, ha álnevet használnak. Mert amit most ők ketten, Anne és Henry véghezvittek, nem más, mint tökéletesen gyönyörű gesztus. Még soha életükben nem tettek semmi olyat, amire valószínűleg még a Mennyországban is felfigyelnek.

Karpinsky visszafektette édesanyját. Még egyszer elmesélte neki a jó híreket. Szinte turbékolt. Az asszony lehunyta a szemét. Henry, Anne és Karpinsky ragyogó szemmel, lábujjhegyen az ajtó felé settenkedtek. Az ajtó kivágódott. Rendőrök törték be. Három rendőr. Egyikük pisztolyt tartott. A másik kettő készenlétbe helyezte a gumibotját. Megragadták Karpinskyt. Mögöttük a szobába lépett Henry és Anne apja. Szmokingot viseltek. Szinte reszkettek a félelemtől. Vajon miféle szörnyűség történhetett a gyermekeikkel? Vajon miféle borzalom vár rájuk? A rendőrségnek úgy jelentették az esetet, hogy Henryt és Anne-t elrabolták. Karpinsky édesanyja felült az ágyban. Látta a fiát a rendőrök gyűrűjében. Ez volt a legutolsó kép, amely agyába vésődhetett. Karpinsky édesanyja felnyögött, és kiszenvedett.

Tíz perc elmúltával Henry, Anne és Karpinsky közös cselekménysora széttöredezett. Széttöredezett a térben, sőt némi költői túlzással még naprendszereik is messzire távolodtak. Már nem egyetlen kicsiny szoba légterén osztozkodtak. Karpinsky és a rendőrök reménytelenül egyre csak azon iparkodtak, hogy újraélesszék az öregasszonyt. Henry kábán kibotorkált a házból, sarkában loholt döbbent apja. Rimánkodott Henrynek, hogy álljon már meg végre, és figyeljen rá. Anne sírt, mint a záporeső. Úgy zokogott, hogy gondolkodni sem tudott. Őt az édesapja könnyűszerrel az utcán várakozó autójukhoz terelgette.

Hat órával később Henry még úton volt. Feljött a nap, midőn a város szélére ért. Estélyi ruhájával különös dolgokat művelt. Fekete nyakkendőjét, mandzsettakapcsait és inggombjait is eldobálta. Ingujját felgyűrte. A kikeményített, hófehér ingmellet letépte. Mindezek hatására a ruhadarab hasonlítani kezdett egy nyakánál nyitott átlagos ingre. Fényes fekete cipője sem volt többé se fényes, se fekete. Színe megegyezett a város sarának színével. Henry úgy nézett ki, mint egy nagyon fiatal csavargó. Elhatározta, hogy az is lesz. Egy rendőrkocsi végül megállt mellette, így került haza. Senkihez sem volt egy udvarias szava. Senkire sem hallgatott. Gyermekkora tovaröppent. Alaposan összezavarodott felnőtt férfivá alakult. Anne álomba sírta magát. Ám nagyjából mikor Henryt a rendőrök hazafuvarozták, visszasírta magát az ébrenlétbe. Szobájában a hajnal fénye oly fakó volt, mint a lefölözött tej. Anne előtt látomás jelent meg. A

látomás könyv formáját öltötte. A könyvnek ő maga volt a szerzője. A könyvben Anne Lawson Heiler lerántotta a leplet a város gazdag családjainak felszínességéről, gyávaságáról és álszentségéről. A könyv első két sorát már ki is gondolta. „Gazdasági válság volt. A városban a legtöbb ember szegényen és szomorúan tengődött, de a Golf Klubban táncoltak." Anne ettől máris sokkal jobban érezte magát. Újra álomba merült.

Nagyjából mikor Anne újra elaludt, Stanley Karpinsky kinyitotta padlásszobájának egyik ablakát. A faragott oroszlánlábakon álló diófa asztalról felemelte a készülékét, és alkatrészenként kihajigálta az utcára. Utánuk dobálta könyveit, majd a mikroszkópját, és mindenét, amije maradt. Jó ideig dobált. Egyes tárgyak szép kis lármát csaptak, mikor szétzúzódtak a járdán. Végül valaki feljelentést tett a rendőrségen. Közölte, hogy valami őrült mindenfélét hajigál az utcára az ablakából. A rendőrök kiérkeztek. Felismerték a hajigálót. Egyetlen szót sem szóltak. Amennyire lehetett, rendet raktak, felsöpörtek odalent. Jámboran összetakarítottak.

Ugyanezen a napon Henry délig aludt. Akkor felkelt, és kilopakodott a házból, mielőtt észrevették volna, hogy már ébren van. Édesanyja, ez a drága, széltől is óvott teremtés, hallotta, hogy felberreg a motor, hallotta, hogy a kerekek csikorognak a kavicsos kocsifeljárón. Henry elhajtott. Rendkívüli óvatossággal vezette autóját. Minden egyes sebességváltásnak jól megadta a módját. Úgy érezte, különleges megbízatást kell teljesítenie. Csupán azt nem tudta, mi volna az ő különleges megbízatása. Így aztán név nélküli küldetésnek nyilvánította az autózást. Anne éppen reggelizett, amikor Henry a házukhoz ért. A szobalány, aki ajtót nyitott Henrynek, úgy viselkedett, mintha Anne szánalmas nyomorék volna. Anne azonban éppen nem úgy festett, mint egy szánalmas nyomorék. Jóízűen falatozott. Két harapás között iskolai irkájába jegyzetelt. A regényét írta. Dühödten. Anne édesanyja az asztal túlsó oldalán ült. Nehezére esett, hogy megadja az illő tiszteletet az alkotó energia ezen szokatlan megnyilvánulásának. A lány ceruzája vadul száguldott a papíron. Anne édesanyját a sebes ceruzavonások sértették és megrémítették. Tudta, mi áll abban a füzetben. Anne megengedte neki, hogy itt-ott beleolvasson. Anne édesanyja nagyon megörült Henrynek. Világéletében szerette őt. Biztosra vette, hogy Henry majd segít neki Anne-t kigyógyítani szörnyű állapotából. – Ó, Henry, drágám! Hallottad a jó híreket? Édesanyád elújságolta már? – Nem találkoztam anyámmal – felelte egykedvűen Henry. Anne édesanyja nekibúsult. – Ó! – folytatta. – Ma... ma reggel háromszor is beszéltünk telefonon. Alig várja, hogy megvitathassa veled... a történteket. – Mi az a jó hír, Mrs. Heiler? – Hogy állást szereztek neki! Hát nem nagyszerű? – Anne édesanyjának fanyar arckifejezése azonban jelezte, az asszony maga is tudja, hogy túloz. Hogy a hír azért mégsem annyira nagyszerű. És valahogy Henry sem az. – A szerencsétlen flótás... aki tegnap éjjel... szóval Mr. Karpinsky állást kapott. Kiváló állást. Édesapád és Anne édesapja egész álló reggel telefonáltak. Rávették Ed Buchwaltert, hogy alkalmazza őt a Delta Szájvíz– és Padlózsímil – Anne édesanyjának barna szeme könnybe lábadt. A könnyező barna szemek kérve-kérték Henryt, hogy lássa be, nincs ezen a kerek világon semmi baj, amelyet ne lehetne könnyűszerrel orvosolni. – Hát nem nagyszerű, hogy felvették őt abba a gyárba, Henry?

– A semminél talán több. Talán. – Henryt egyáltalán nem villanyozta fel a hír. A fiú közönye lesújtotta Anne édesanyját. – De hát mi egyebet tehetnénk? – kérdezgette szinte esdekelve. – Drága gyermekeim! Mit szeretnétek? Mit csináljunk még? Bennünket is rettenetesen elkeserít a dolog. És amit csak tudunk, megteszünk, hogy segítsünk annak a szerencsétlen férfinak. És ha bármit tehettünk volna azért a szegény asszonyért, hát meg is tettük volna. De az egész a véletlen műve. A mi társadalmi pozíciónkban mindenki így járt volna el. Az újság tele van emberrablással, meg gyilkossággal, ki tudja, mi mindennel. – Sírva fakadt. – És Anne most könyvet ír. Hogy mi csupa bűnözőfélék vagyunk. És te is, Henry! Idejössz, de még csak el se mosolyodsz, pedig a lelkünket is kitesszük, hogy jó híreket közölhessünk. – Ebben a könyvben szó sincs arról, hogy te bűnözőféle vagy – jegyezte meg Anne. – Talán az éppen nem, de megdicsérve^ vagyunk. A könyved szerint az édesapád és az édesanyád és Henry édesapja és édesanyja, meg az egész Buchwalter család, meg az egész Wrightson család és a többiek, mind úgy érzik, mintha hájjal kenegetnék őket, és engem is, amiért oly sok embernek nincs munkája. – Megrázta a fejét. – Nem vagyok hájjal kenegetve. És azt gondolom, hogy rettenetes ez a válság. Egyszerűen rettenetes. Mit szeretnétek? Mi legyen a következő lépés? – hüppögte. – A könyv nem is rólad szól. Hanem rólam. Én vagyok benne a leggonoszabb – jelentette ki Anne. – De hát te egy drága teremtés vagy! Végtelenül drága! – tiltakozott Anne édesanyja. Abbahagyta a sírást. Mosolyogva madárcsiripelésbe kezdett, közben két könyökét le-föl mozgatta, mintha egy kicsiny, boldog cinke próbálgatná a szárnyait. – Gyermekeim! Legyünk vidámak! Ugye tudjátok, hogy a végén mindig minden jóra fordul? – Henryre nézett. – Te is, Henry! Nem mosolyognál végre? Henry pontosan tudta, milyen mosolyt remél tőle Anne édesanyja. Huszonnégy órával korábban magától is úgy mosolygott volna rá. Ahogy a gyermek mosolyog a felnőttre, ha a felnőtt gyógyító csókja után már nem is fáj. Henry nem mosolygott. Henry mindenekelőtt azt akarta bebizonyítani Anne-nek, hogy ő nem az a felszínes, mafla fráter, akinek a lány hiszi. így azután csak azért sem mosolygott. Segített is, de nem eleget. Valami férfias tett, arra volna szükség. Valami határozott lépésre. Hirtelen megvilágosodott az elméje. Hogy mi is az ő névtelen küldetése, amire önként vállalkozott. – Mrs. Heiler – szólalt meg Henry. – Az az álláspontom, hogy Anne-nek és nekem talán illendő lenne felkeresnünk Mr. Karpinskyt, hogy tájékoztassuk, mennyire sajnáljuk a történteket. – Nem! – rikácsolta Anne édesanyja. Éles, hirtelen volt ez a nem. Túlságosan is éles, túlságosan is hirtelen. A pánik hangja. – Úgy értem – Anne édesanyja simító mozdulatokat végzett a tenyerével –, már minden el van rendezve. Édesapád, Anne édesapjával együtt, felkereste azt az embert, és beszéltek is vele. Kifejezték sajnálkozásukat, közölték, hogy találtak neki munkát... és hát... – Anne édesanyja elhallgatott. Elhallgatott, mert felfogta, hogy valójában miről beszél. Hogy valójában arról beszél, mennyire kibírhatatlan gondolat számára Henry és Anne felnőtté válása. Hogy egy tragédiát mélyebben is megismerhetnek. Valójában arról beszél Anne édesanyja, hogy ő maga soha életében nem vált felnőtté. Hogy közelről még ő sem látott tragédiát. Valójában arról beszél, hogy a pénz attól olyan nagyszerű dolog, minden másnál szépségesebb, hogy akinek sok van belőle, gyermek maradhat akár egész életén át. Anne édesanyja félrefordította a fejét. Ez a mozdulat volt a legtöbb, ami tellett tőle. így adta Henry és Anne tudtára, hogy beletörődik. Ha egyszer Henry és Anne annyira el akar menni ehhez a Karpinskyhoz meg az ő tragédiájához, ha egyszer any-nyira úgy érzik, hogy ez a kötelességük, hát menjenek.

Henry és Anne elindultak.

Stanley Karpinsky a szobájában tartózkodott. A faragott oroszlánlábakon álló ebédlőasztalnál üldögélt. Maga elé meredt. Fogával két hüvelykujja hegyét harapdálta. Előtte hevert az a néhány holmi, amelyek túlélték a hajnali hajigálást. Karpinsky megmentette, amit lehetett. Főleg a repedezett kötésű könyveket. Karpinsky hallgatta, amint két ember felfelé igyekszik a lépcsőkön. Nem kellett hozzá bekopogtatni. Nyitva állt az ajtó. Henry és Anne egyszer csak megjelentek a küszöbén. – Íme – Karpinsky felállt –, a világmindenség királya és királynője. Minő meglepetés. Fáradjanak beljebb. Henry mereven meghajolt. – El akartuk magának mondani, mennyire sajnáljuk, ami történt. Válaszul Karpinsky is meghajolt. – Köszönöm. – Csakugyan sajnáljuk – szólalt meg Anne is. – Köszönöm. Zavart csönd telepedett a szobára. Henry és Anne nyilvánvalóan nem arra készültek, hogy kerek kis beszédet tartsanak. Csupán sajnálkozni jöttek, mégis mintha komoly reményeket fűztek volna látogatásukhoz. Karpinsky tanácstalanul várt. Semmi sem jutott az eszébe. A dráma szereplői közül Henry és Anne egészen biztosan a legártatlanabbak, szinte elhanyagolhatók. – Nos! Kérnek kávét? – Karpinsky végre feltalálta magát. – Elfogadnánk – szabódott Henry. Karpinsky a gázégőjéhez ment, meggyújtotta, és feltette a vizet. – Remek állást kaptam – mondta. – Gondolom, értesültek róla. – Megkésett szerencséje azonban éppúgy nem derítette fel, ahogy Henryt és Anne-t sem. A fiatalok hallgattak. Karpinsky feléjük fordult, hogy jobban szemügyre vegye őket. Hátha megfejti, mit vár tőle a világmindenség királya és királynője. Törte a fejét. Felülemelkedett saját gyötrelmein. Végül rájött. A fiatalok lelkét mélyen megrendítette, hogy egyszerre randevúztak az élettel és a halállal. Most pedig tudni szeretnék, vajon mit jelenthet mindez számukra. Karpinsky feje szinte belefájdult, annyira kutakodott elméjében, hátha akad ott valami használható gondolattörmelék. Őt hökkentette meg a legjobban, amikor valami fontos dolog jutott az eszébe. – Tudják – kezdte –, ha sikerült volna anyámat becsapni az éjjel, elégedett lennék az életemmel. Megnyugtatóan lezárult volna. Nem tartoznék többé senkinek semmivel. Elvegetálhatnék valamelyik nyomornegyedben. Esetleg öngyilkos lennék. – Szomorúan mosolygott. Megvonta a vállát. – De nem sikerült az átejtés. Ha tehát rendezni szeretném az anyámmal szembeni adósságomat, el kellene hinnem, hogy létezik Mennyország. És hogy anyám most onnan figyel engem. Elvárja, hogy fényes karriert fussak be. Csak erre vár. Henryt és Anne-t elégedettséggel töltötte el Karpinsky eszmefuttatása. A képesített vegyész maga is meg volt vele elégedve. Három nappal a látogatás után Henry közölte Anne-nel, hogy szereti. Anne erre azt válaszolta, hogy ő is szereti Henryt. Nem ez volt a legelső alkalom, hogy ilyesmit mondtak egymásnak. De most először csakugyan úgy érezték, hogy a szó azért mégiscsak jelent valamit. Mert egy egész keveset

végre megértettek abból, aminek a neve: élet.

Megkukultam

A specialista Dr. Leonard Abekian Chicago egyik lerobbant negyedében rendelt. Ajtaja előtt sárga téglából és üvegkockákból kirakott álhomlokzat magasodott, amelyet egy keskeny viktoriánus stílusú palota második emeletére építettek. A palota tetőgerince mentén a villámhárítók úgy meredeztek, mint a sündisznó sortéi. Joe Cunningham taxival érkezett ide. Cincinnati mellett, egy kisvárosban lakott, ahol bankpénztárosként dolgozott. Az éjszakát szállodában töltötte. Hosszú út állt mögötte: Ohio államból utazott fel a messzi Chicagóba, mert úgy tudta, hogy dr. Abekian a férfimeddőség gyógyítása terén páratlan eredményekkel büszkélkedhet. Joe harmincöt esztendős volt. Tíz éve élt házasságban, de ez idáig nem sikerült gyermeket nemzenie. A jellegtelen várótermet rózsaszínű alapozófestékkel mázolták be, a festék alatt libabőrszerűen egyenetlen maradt a fal. A krómozott csőbútorokról mindenütt felszakadozott a műbőr. Joe igyekezett elfojtani magában azt a rossz előérzetet, hogy ez a dr. Abekian nyilvánvalóan valami hitvány sarlatán. A helyiség alig tűnt különbnek egy borbélyműhelynél. Joe erőnek erejével úrrá lett kételyein. Meggyőzte magát. Dr. Abekian bizonyára csak a hivatásának él. A pénz hidegen hagyja, így nem is óhajtja drága bútorzattal ámítani a betegeit. A fogadópultnál nem tartózkodott senki. Nem várta sem nővér, sem orvosi asszisztens. Egyetlen személy tartózkodott még a váróban. Egy felkötött karú, tizennégy év körüli fiú. És ez a felkötött kar is idegesítette Joe-t. Úgy képzelte, vele egyívású páciensekkel találkozik majd. Gyermektelen felnőttekkel, akik messze földről zarándokoltak ide, hogy a jó hírű dr. Abekian végre kivizsgálja a bajukat és felállítsa a helyes diagnózist. Joe a fiúhoz fordult. -Bent... bent van a doktor? – Csöngessen. – Csöngessek? –Az asztalnál. Joe odament az asztalhoz, megtalálta a csengő gombját, és megnyomta. Meghallotta a berregést. Távolról jött a hang, az épület legmélyéről. Egy pillanat sem telt el, felbukkant egy elkínzott arcú, fiatal nő. Fehér köpenyt viselt. Becsukta az ajtót, amely mögött egy csecsemő bömbölt. – Sajnálom. Nincs jól a baba. Ki-be szaladgálok miatta. Miben segíthetnék? – Mrs. Abekian? –Az vagyok. – Tegnap este beszéltünk telefonon. – Ó, emlékszem. Ön az, aki időpontot kért a maga és a felesége részére. – Úgy van. A fehér köpenyes nő belemélyedt az előjegyzési füzetbe. – Mr. és Mrs. Joseph Cunningham? – Pontosan. A feleségem még vásárol. Mindjárt itt lesz. Először én mennék be. – Remek. – Állával a felkötött karú fiú felé intett. – Amint Péter kijön, bemehet. – Az íróasztal fiókjából üres nyomtatványt vett elő. Látszott rajta, hogy bár iparkodik megfeledkezni róla, zavarja a csecsemő keserves sírása. A nyomtatvány tetejére felírta Joe nevét. – Kérem, ne törődjön ezzel az őrjítő ricsajjal. – Számomra – mondta félénken mosolyogva Joe – nincs a világon ennél gyönyörűbb hang. Az asszony elcsigázottan nevetett. – Ha szereti ezt a gyönyörű hangot, pont a legmegfelelőbb helyre jött.

-Hány gyereke van? – Négy. Egyelőre. – Maga nagyon szerencsés. – Én is erről próbálom meggyőzni magam. – Tudja, nekünk még egy sincs. –Mennyire sajnálom. – Ezért is jöttünk el a férjéhez. –Értem. – Ohióból utaztunk fel. – Ohióból? – Az asszony meghökkent. – Úgy érti, épp most költöztek Ohióból Chicagóba? – Továbbra is Ohióban élünk. Csak a rendelésre jöttünk. Az asszony mélységesen megdöbbent. – Van másik dr. Abekian is? – kérdezte immár gyanakodva Joe. – Nincs másik. Dehogy van másik. Nagyon jól tették, hogy a férjemhez jöttek. Ő épp a megfelelő szakember. – Mindezt azonban túl gyorsan mondta, túl óvatosan és túl lelkesen. – Értesültem, hogy csodálatos eredményeket ért el a meddőség gyógyítása terén. – De még mennyire csodálatos eredményeket! Megkérd... Megkérdezhetem, ki ajánlotta őt? – A feleségem hallott felőle. Sokan dicsérték neki. –Értem. – Mi csak a legeslegjobbal érjük be. A feleségem tájékozódott ebben a kérdésben. Ő döntött úgy, hogy a doktor a legeslegjobb. Az asszony bólintott, közben alig észrevehetően összeráncolta a homlokát. – Hát persze – helyeselt. Nyílt az ajtó. Megjelent a híres-nevezetes dr. Abekian. Szánalmas, vénségesen vén öregasszonyt terelgetett maga előtt. Az orvos magas volt és feltűnően jóképű. Főleg napbarnított bőre és szabályos fehér fogsora révén tűnt oly feltűnően jóképűnek. Leginkább egy éjszakai lokál teremfőnökére emlékeztetett. Látszott rajta, hogy vág az esze, és bárkit képes megszédíteni. Ugyanakkor dr. Abekiant mintha kissé zavarta is volna, hogy ennyire lélegzetelállítóan ellenállhatatlan. Joe úgy érezte, hogy a doktor legalább néhanapján szívesebben lenne átlagosabb, kevésbé szívtipró külsejű. – Biztos akad valami szer, amit bevehetnék. Hogy ne legyek ennyire rosszul. Mert most nagyon rosszul vagyok – siránkozott a vénségesen vén öregasszony. – Csak szedje szépen az új tablettáit – felelte kedvesen az orvos. – Lehet, hogy ezek végre meghozzák a várt eredményt. Ha pedig mégsem hozzák meg, tovább próbálkozunk, és utána még tovább. – Közben a kezével intett a fiúnak, hogy bemehet a rendelőjébe. – Len! – szólalt meg a felesége. – Igen? – Itt ez a férfi – Joe-ra mutatott. – Ez a férfi meg a felesége Ohióból utaztak fel, hogy megvizsgáld őket. Az asszony akaratlanul is annyira kihangsúlyozta a hosszú utazás tényét, hogy Joe most már biztosra vette, rossz helyen jár, hogy valami buta tévedés történt. – Ohióból jöttek? Ide? – Dr. Abekian is elképedt. Látszott rajta, hogy őszintén meglepődött. Felvonta sűrű, sötét szemöldökét. – Ohió rettentő messze van! – Úgy értesültem, hogy az egész ország területéről özönlenek magához a betegek. – Hát ezt meg ki mondta? –A feleségem. – A felesége ismer engem? – Nem. Csak hallott az eredményeiről. – Az eredményeimről? Kitől? –Tudja, milyenek a nők. – Hát ez roppant hízelgő rám nézve. – Az orvos széttárta a kezét. Szép, hosszú ujjai voltak. – Egyszerű körzeti orvos vagyok. Sosem adtam ki magam specialistának. És sohasem szolgáltam rá,

hogy bárki keresztülutazza az országot, csak azért, hogy pont én vizsgáljam meg. Erre eddig nem is volt példa. – Ez esetben szíves elnézését kérem. Nem tudom, hol hibázhattuk el. – Ohio? – Ohio. – Cincinnati? – Nem egészen. – Joe megmondta a városkája nevét. – De már Cincinnati is érthetetlen lenne. Sok éve ugyan orvostanhallgató voltam Cincinnatiben, de sohasem praktizáltam ott. – A feleségem nővérnek tanult Cincinnatiben. – Csakugyan? – A doktor ezen eltöprengett. De semmi nem jutott az eszébe. – Azt mondja, a felesége nem ismer engem? – Nem ismeri magát. Dr. Abekian megvonta a vállát. – így azután a rejtély rejtély marad. De ha már a világ végéről ideutaztak, és úgy gondolják, hogy tudok segíteni... – Gyereket akarnak – jegyezte meg a feleség. – Még egy sincs nekik. – Ahhoz nyilván kétség sem fér, hogy számos szakembernél jártak már. – Nem jártunk egyetlen szakembernél sem. – Jó, hát akkor a háziorvosukkal csak beszéltek a dologról. –Vele sem beszéltünk. – A saját háziorvosuknak sem említették, hogy mi a problémájuk? – Dr. Abekian már végképp nem értette a dolgot. – Nem említettük neki sem. – Szabad tudnom, miért nem? – Erről inkább a feleségemet kérdezze, ha majd ideér. Évek óta nyaggatom, hogy menjen orvoshoz. De nem hajlandó. Sőt! Meg kellett neki ígérnem, hogy én sem megyek semmiféle kivizsgálásra. – Vallásosak? A felesége tagja a scientológiai egyháznak? – Ugyan, dehogy. És mondtam már, ápolónővér is volt. – Ó, igen. Elnézést, csak kiment a fejemből. – Megcsóválta a fejét. – Viszont arra mégis hajlandó, hogy én azért megvizsgáljam. Tekintettel arra, hogy jó hírű specialistának vél. – Úgy van. – Elképesztő – dünnyögte dr. Abekian, és masszírozni kezdte az orrnyergét. – Nézze. Figyelembe véve, hogy eddig még a saját háziorvosuknál sem jártak, nincs kizárva, hogy mégiscsak tudnék valamiképp segíteni... – Én örülnék, ha megvizsgálna. Isten a tanúm! – Rendben. Nagyszerű. Ha kijött Péter, fáradjon be hozzám.

Amikor Péter eltávozott, dr. Abekian beszólította Joe-t a rendelőjébe. Asztalán nyitott telefonkönyv feküdt. – Tudja – magyarázkodott az orvos –, hátha összekevertek valakivel. Egy hasonló nevű kollégával. Valakivel, aki valóban világhírű az olyan ügyekben, mint a maguké. – És talált ilyen nevet? – Például itt ez a dr. Aarons. – A neve egy kicsit mégiscsak hasonlít az enyémhez. Ő főleg lelki alapon közelíti meg a meddőség kérdését.

– Nézze, doktor! – Joe nem kertelt. Türelmét sem vesztette el. – Akihez jöttünk, nem valami dr. Aarons. Sem olyan, akinek a neve összetéveszthető más orvos nevével. Tudja, miért nem téveszthető össze? Mert az ön neve rendkívül ritka. A feleségem közölte, hogy el kell utaznunk Chicagóba dr. Abekianhez. Betűzöm: A-b-e-k-i-a-n. Ezért eljöttünk Chicagóba, dr. Abekianhez. Betűzöm: A-b-e-k-ia-n. A rendelője címét a telefonkönyvből kerestük ki. A következő név mellett találtuk meg: Dr. Abekian. Betűzöm: A-b-e-k-i-a-n. És íme, most itt állok a rendelőjében. Dr. Abekian markáns, szépséges vonásain látszott, hogy gyötrődik, hogy teljes zavarban van. – Cccí– ennyire futotta tőle. – Ugye, ez az Aarons a lelki tényezők felől közelít? – kérdezte Joe. Nekivetkőzött. Tagbaszakadt férfi volt, erőteljes, de nem atletikus izmokkal. – Annyi bizonyos, hogy a pszichiátriai megközelítésnek semmi értelme, ha a dolognak testi baj az okozója – jelentette ki a doktor. – Rágyújtott. – Hadd gondolkodjak. A rejtélynek szerintem biztosan köze lehet Cincinnati városához. – Mondok én magának valamit, doktor. Nem a város az egyetlen őrült részlete ennek a történetnek. Ezzel az erővel lehet, hogy mégis inkább ehhez az Aaronshoz kellene átmennünk Barbarával. Tök mindegy, mit mutatnak a fizikális leletek. – Barbara? – Dr. Abekian félrebillentette a fejét. – Barbara? – Én is ezt kérdezem. Barbara? Nem az imént mondta, hogy a feleségét Barbarának hívják? – Azt mondtam volna? – Én úgy értettem. Joe megvonta a vállát. – Ez esetben egy további eszelős ígéretet is megszegtem. A feleségem a lelkemre kötötte, hogy tartsam titokban a nevét. – Hát ezt már végképp nem értem. – Ki az ördög érti? – Joe-nak hirtelen elege lett az egészből. Látszott rajta, hogy belefáradt, hogy kimerült. A feje kivörösödött, közben ledobálta magáról a ruháit. – Ha tudná, mennyit veszekedtünk az utóbbi néhány évben. Ha tudná, mennyi mindenen kellett keresztülmennem, míg elértem, hogy Barbara beleegyezzen az orvosi vizsgálatba. Hogy végre kiderüljön, mit lehetne tenni... –Joe be sem fejezte a mondatot. – Ha tudnám? – Dr. Abekian most mintha kevésbé lett volna higgadt. – Ha tudná! Igen! Mert akkor megértené, miért egyeztem bele mindenbe. Amit csak akart, elfogadtam. Akár volt értelme, akár nem volt. Azt mondta, jöjjünk föl Chicagóba. Tessék: feljöttünk Chicagóba. Azt akarta, hogy ne derüljön ki az igazi neve. Megígértem, hogy soha nem fogom elárulni. De a fenébe, csak kiböktem. Dr. Abekian bólintott. Szájában tartotta a cigarettáját. Az egyik szeme könnyezett a füsttől, de ügyet sem vetett rá. – A pokolba! – kiáltott Joe. – Ha még az orvos elől is elhallgatjuk a teljes igazságot, mi értelme az egésznek? Hogy várható el tőle, hogy segítsen? Dr. Abekian hallgatott. – Éveken keresztül boldog házasságban éltem Barbarával. Boldogabbak nem is lehettünk volna. Szerintem. Csinos kis városka a miénk. Kedves népek lakják. Szép nagy a házunk. Apámtól örököltem. Szeretem a munkámat. Anyagi gondjaink nincsenek. Dr. Abekian hátat fordított, és az utca felőli fal egyik üvegkockájára meredt. – Önmagában az a tény, hogy nem születtek gyermekeink, még nem lett volna elegendő indok a válásra, pedig mindketten nagyon szeretnénk babát. Hanem ez az orvosügy, ez már komoly gond.

Vagyis idáig az volt. El tudja képzelni, doktor, hogy a feleségem soha nem ment orvoshoz, lehetett akármilyen panasza? Tíz éve vagyunk házasok. Tíz év óta nem járt orvosnál! Ezt mondtam neki: Nézd, drágám! Akár te vagy az oka, hogy nincs gyerekünk, akár én vagyok az oka, tök mindegy! Nem tartanálak kevesebbre azért, mert benned van a hiba. És merem remélni, hogy te sem tartanál kevesebbre engem, mert miattam nem jöhet világra a gyerekünk. Valószínűleg egyébként is nálam lehet valami galiba. A legfontosabb, hogy kiderítsük végre, van-e ír a bajunkra. – Valóban tök mindegy? – Dr. Abekian még mindig háttal állt Joe-nak. – Csak a saját nevemben beszélhetek. Részemről tényleg tök mindegy. Oly nagyszerű a szerelmünk, amely a feleségem révén osztályrészemül jut, hogy ez felülemel holmi véletlenszerű problémán, mint például a miénk. – Véletlenszerű? A doktor már-már szembefordult Joe-val, de azután mégis meggondolta magát. – Miért, hát nem merő véletlen, hogy az egyik házaspárnak lehet gyermeke, a másiknak meg nem? Joe közelebb lépett a doktorhoz és az üvegtéglákból rakott ablakhoz. Meglepődött. Minden egyes átlátszó tégla minden egyes mélyedésében felesége, Barbara kicsinyített képe bukkant fel. Az asszony odalent éppen kiszállt a taxiból. – Ő a párom. – Tudom. –Tudja? – Felöltözhet, Mr. Cunningham. – Öltözzek fel? De hát még meg sem vizsgált! – Nincs rá szükség. Nem kell magát megvizsgálnom ahhoz, hogy tudjam, soha nem lehet gyermeke, amíg tőle, Barbarától várja. – Meghökkentő keserűséggel támadt Joe-ra. – Maga ugye csodálatos színész, Mr. Cunningham? Vagy csakugyan olyan jámbor, amilyennek mutatja magát? Joe hátrébb húzódott. – Fogalmam sincs, mi folyik itt. Ha erre céloz. – Mr. Cunningham! Maga pont a legmegfelelőbb orvost kereste fel. – A doktor szomorúan elmosolyodott. – Amikor azt állítottam, nem vagyok meddőségi specialista, hatalmasat tévedtem. Éppen a maga konkrét esetében senki sem lehetne specialistább. Joe meghallotta a tűsarkak kemény koppanását. A felesége most vág keresztül a várón. És hallotta, amint érdeklődik, hogy rendel-e a doktor. A következő pillanatban élesen megszólalt a csengő. – Hát persze hogy rendelek – jelentette ki dr. Abekian. Égnek emelte a kezét. Az önirónia szobra lehetett volna. – Bármire készen állok. A várószoba külső ajtaja kitárult. A csecsemő változatlanul bömbölt. Dr. Abekian feleségét ez a hang továbbra is kínozta. Dr. Abekian a rendelő ajtajához lépdelt. Kinyitotta. Barbara és Mrs. Abekian a küszöbön állt. – A doktor úr rendel, Mrs. Cunningham, és mindjárt be is mehet hozzá – mondta éppen Mrs. Abekian. Barbara, ez az apró, káprázatos barna szépség most belépett a rendelőbe, és kíváncsian szemügyre vett mindent. – Ilyen gyorsan megvizsgáltad Joe-t? – kérdezte. – Minél gyorsabb, annál jobb, nem igaz? – Dr. Abekian mereven, szertartásosan felelt. Becsukta az ajtót. – Az nyilvánvaló, hogy nem voltál egészen tisztességes a férjeddel szemben. Barbara bólintott. – Látja, ismerjük egymást. – A doktor Joe-hoz fordult. Joe benedvesítette az ajkát. – Veszem észre – motyogta.

– De most, Barbara, szeretnél végre teljes mértékben tisztességes lenni a férjeddel? Segítsek, hogy eljuss a tisztesség ezen fokára? Barbara kissé megvonta a vállát. – Amennyiben a doktor így. látja helyesnek. Dr. Abekian lehunyta a szemét. – A doktor úgy látja, hogy Mr. Cunninghamnek igenis illene tudnia róla. Hogy teherbe ejtettem a feleségét, amikor annak idején nővérnek tanult. Abortuszra került sor, de a küretet elbaltázták. A páciens örökre meddő maradt. Joe hallgatott. Egyelőre semmi értelmes nem jutott az eszébe. – Jó sok gondot vettél a nyakadba, hogy az eset végre kipattanjon – állapította meg dr. Abekian. – Jó sokat. – Barbara hangja üresen kongott. – Édes a bosszú? – Szó sincs bosszúról. – Barbara az üvegtéglákból rakott világítóablakhoz ment, és a sok-sok ezer azonos tükörképet tanulmányozta. – Akkor miért vetted a nyakadba ezt a tömérdek gondot? – Mert egy dologban folyton sokkal különb voltál nálam. Te vagy, aki örökösen be tudod bizonyítani, hogy bármit is tettünk, számunkra mindig minden szempontból az a lehető legjobb. A lehető legjobb.

Utószó Két aggály, tizennégy fogódzó Egy utószó szerzője jobbára magában beszél. Akadékoskodik. Eszmefuttatásait ráadásul papírra veti, hátha valaki mégiscsak kíváncsi rájuk. Különösebb jelentősége az efféle toldaléknak nincs is. Jelentősége kizárólag az írónak és alkotásának lehet. Ezúttal azonban, ha csak a legkitartóbb kevesekkel is, de talán mégsem teljesen fölösleges megosztani a jelen kötet kapcsán felmerülő kételyeket, aggodalmakat, hiszen ha nekem eszembe ötlöttek, akkor valószínűleg másoknak is. Kezdeném az eredetiség dolgával. „Mert bizony egyetlen cédulát sem őriztem meg abból a korszakomból. Azt gondoltam, hogy hajítófát sem érek. Csupán a családomról akartam gondoskodni" – jelenti ki Kurt Vonnegut a Bagombo Snuff Box (A hamvaskék sárkány) bevezetésében. Ha tehát az író nem raktározott, és ezt a tényt még életében írásban is tudtunkra adja, nem csoda, ha felébred a gyanú. 1997-ben megjelent a Timequake (Időomlás). Vonnegut közölte, hogy hattyúdala a könyv. Akkor már nyolcadik éve semmit sem publikált. „Mindennap dolgoztam, de szemetet nem akartam közreadni" – jelentette ki egy riporternek. Vajon ebből az is következik, hogy bár talán emlékezett a fiókban aszalódó novellákra, „szemétnek" tekintette őket? A Sunday Heraldban 2006-ban az előző évben kiadott A Man Without a Counrty (A hazátlan ember) című kicsiny kötet megjelenéséhez is fűzött megjegyzéseket, tekintettel arra, hogy a benne szereplő, máshonnan már javarészt ismert szövegek gyűjteményét végképp a legeslegutolsó könyvének nyilvánította. Afféle szellemi végrendeletnek. Vonnegut közölte, hogy Dániel Simon, a könyvecske kiadója feltámasztotta őt, miképp Jézus Lázárt. „Pedig már annyira halott voltam, hogy bűzlöttem" – magyarázta az újabb utolsó kötet felbukkanását az akkor nyolcvanhárom esztendős, kissé talán már feledékeny író. Ugyanezt a „lázáros" hasonlatot ugyanis egyszer már elsütötte, csak akkor korábbi kiadója, Seymour Lawrence támasztotta föl a már „tök kihűlt" írótetemet. 2007 áprilisában Kurt Vonnegut elhunyt. 2008-ban pedig megjelent a tizenegy novellát tartalmazó Armageddon ín Retrospect (Ördögcsapda). Az első posztumusz novellagyűjtemény. Hivatalosnak tekinthető közleményből értesülhettünk, hogy a kollekció most már visszavonhatatlanul és végképp a Grand Old Master abszolúte utolsó könyve. A benne szereplő írások váratlanul, merő véletlenségből bukkantak elő. Vonnegut orvos fia, Mark jegyezte a kötet előszavát. Egyetlen dátumot tartalmaz a mű. Az időpont egy levélen szerepel, amelyet 1945. május 29-én családjának küldött a Le Havre melletti katonai bázisról. Innen vitték haza az Európában német fogságba esett amerikai harcosokat. Amikor Kurt Vonnegut „címzetes őrvezető" visszaérkezett az Egyesült Államokba, a kormány költségén antropológiát hallgatott, majd a General Electricnél helyezkedett el. Reklámszövegeket írt, de főleg panaszos vevőknek fogalmazott mentegetődző leveleket. (Erre a stációjára utal kötetünk Pelk című novellája.) Az 1950-es évek elején még vagy féltucatnyi nagy magazin közölt novellákat. Némelyik számonként akár ötöt is. Vonnegut erre a „piacra" kezdett dolgozni, mert a majdani író és családja egyelőre állandó anyagi gondokkal küszködött. Utóbb aztán Péter Reed, a megszállott Vonnegut-kutató aprólékos kutatómunkával összeszedegette a lapokban egyszer már publikált novellákat. Két teljes kötetnyi gyűlt össze: 1968-ban jelent meg az író huszonöt írását tartalmazó Welcome to the Monkeyhouse (Isten hozott a majomházban!), majd 1999-ben a már említett Bagombo Snuff Box (A hamvaskék sárkány), az utóbbi válogatásban huszonhárom novellát találunk. Jobbnál jobbak.

Egy-egy novelláért Vonnegut az 1950-es években nagyobb honoráriumot kapott, mint filléres kiadású regényeiért. Első kötött könyve az 1963-ban megjelent Cat's Cradle (Macskabölcső) volt. A hamvaskék sárkány bevezetésében Vonnegut felteszi a kérdést: „...mi az a különleges és jó dolog, amit csak egy novellától kaphatunk, de nem kaphatjuk meg regénytől, vagy filmtől, vagy színdarabtól, vagy tévéműsortól?" „A műfaj a meditációnak minden más elbeszélő szórakoztatási formánál közelebbi rokona" – feleli. Megnyugszik tőle a pulzus. Egyébként A hamvaskék sárkányban szereplő írások közül hármat olyan rossznak tartott, hogy utóbb átalakította, „hamisított őskövületek"-nek nyilvánította őket. Az 1950-es évek második felében a rádió, majd a televízió oly népszerűvé és elterjedtté vált az Egyesült Államokban, hogy könnyedén elszívta a reklámbevételeket a nagy családi magazinok elől. A novellaírók szinte egyik percről a másikra elvesztették fórumaikat. Vonnegut első felesége, Jane egy nagy borítékban gyűjtögette a félkésznek minősített, vagy egyéb okból fölöslegessé váló, publikálatlan írásokat. Ezt a borítékot saját szemével látta Vonnegut egyik életrajzírója és közeli barátja, Jerome Klinkowitz (The Vonnegut Effect, University of South Carolina Press, 2004). Jane ezt írta fel rá: Armageddon in Retrospect, azaz Armageddon-visszatekintés. így talált rá Mark Vonnegut, és ez lett Vonnegut posztumusz könyvének eredeti címe is. A magyar kiadás címét értelemszerűen meg kellett változtatni (ezért lett a 2009-es magyar nyelvű kötet címe Ördögcsapdd), hiszen korántsem minden történet háborús tárgyú. A csapda és az egyszarvú, az Ismeretlen katona, vagy éppenséggel pont a címadó novella sokkal inkább illene a mostani válogatásba. Semmi közük Drezdához. Az Ördögcsapda szövegeinek esetében azonban az eredetiség kérdése aligha vethető föl. Vonnegut még élt, mikor Klinkowitz biográfiája megjelent. Klinkowitz sűrűn megfordult Vonnegut házában. Látta a borítékot, akár az írások tartalmát is ismerhette. Vonnegut ráadásul biztosan elolvasta barátja róla szóló munkáját. Tény, hogy soha nem cáfolta a félredobott, jegelt novellák létezését. Az írások átlagszínvonala egyébként magas, némelyik egyenesen remekmű, de szerzőjük életében mégis a borítékban rekedtek. Ennek egyik fő oka, hogy Knox Burger, Vonnegut régi pajtása a megroggyant magazinok helyett könyvkiadók számára kezdett dolgozni. Korábban Burger segített a novellák elhelyezésében. Ő gondoskodott arról, hogy 1959 és 1965 között, tehát mindössze hat esztendő alatt Vonnegutnak négy regénye is megjelent, valamennyi immár „minőségi" kivitelben. A The Sirens of Titán (A Titán szirénjei) 1959-es, a Mother Night (Éj anyánk) 196l-es, a Cat's Cradle (Macskabölcső) 1963-as és a God Bless You, Mr. Rosewater (Áldja meg az Isten, Mr. Rosewater) 1965-ös kiadása révén Kurt Vonnegutból rövid időn belül ünnepelt író lett. Ugyanezen rövid idő alatt a Collier's, az Esquire vagy a Cosmopolitan tulajdonosai eleve letettek arról, hogy veretesebb darabokat is közöljenek. A novella műfajának bealkonyult. És 1969-ben különben is megjelent a Slaughterhouse-Five (Az ötös számú vágóhíd). Ettől kezdve Vonnegut világhírű szerző. Iskolai tananyag. Kultuszának bálványa, főpapja, prófétája. A fekete humor mestere. Mark Twain irodalmi örököse. Pénzgondok többé nem gyötrik, hiszen milliomos immár. A dossziékban lapuló elfeledett novellák előásását és le-porolását semmi sem indokolta. Még abban az időszakban sem, amikor épp „Lázár" volt, sem amikor hosszú éveken át hiába vártunk tőle könyvet.

Az eredetiség kérdése tehát igazából nem is az első, hanem inkább a második posztumusz gyűjtemény kapcsán merülhetne fel. Azt ugyanis mindnyájan tudjuk, hogy viszonylag könnyű Kurt Vonnegut modorát utánozni. Epigonjai eleve is szép számmal támadtak, őket udvariatlanság lenne néven nevezni. Hanem itt ez az évzáró beszéd. Eredetileg Mary Schmich írta a Chicago Tribüné számára. A paródiát egy ismeretlen bajkeverő fellőtte a világhálóra. Csakhogy szerzőként már magát

Vonnegutot jelölte meg. Az új címet is ő találta ki. A szöveg órák alatt bejárta a Földet. Milliók nyomtatták ki. Kritikusok méltatták. Még Vonnegut felesége is hevesen küldözgette barátoknak, rokonoknak. Gyakorlatilag mindössze négy személy tudta, hogy a beszéd: hamisítvány. Tudta Mary Schmich, és persze tudta az újságírónő cikkét az interneten elhelyező gazfickó. A számítógéptől egyébként idegenkedő Vonnegut is rájött a turpisságra, hiszen az adott időpontban nem járt Massachusettsben. És végül rájött a trükkre egy éles eszű, jó szemű Vonnegut-rajongó, aki feltehetőleg betéve ismerhette az író minden egyes szavát. Valahogy gyanút fogott, és kongatni kezdte a harangot. A Maecenas Kiadó viszont lépre ment. A Vonnegut-paródiát eredetiként tettük közzé A hamvaskék sárkány című kötetben. A Magyar Rádióban Végvári Tamás szépséges hangján sokszor elhangzott. A közönség kérésére különböző kívánságműsorokban rendszeresen ismételték. Nálunk is milliók hallották tehát, de senki nem jelezte, hogy a szöveg hitelességéhez kétség fér. Azért időztem hosszasabban e különös esetnél, mert most ismét törhetjük a fejünket. Jelen válogatás anyagának létezéséről kizárólag a hagyaték gondozója, Mark Vonnegut értesülhetett. Az az ember, aki az előző posztumusz kötetet legeslegutolsónak minősítette. Jellemző, hogy ezúttal már nem is ő írta az előszót. Az első posztumusz kötet, úgymond, a „háborús" novellák gyűjteménye. A második azonban tematikai szempontból teljességgel kötetlen. Valószínűleg éppen ezek készülhettek a kommersz magazinok olvasóinak. Szórakoztatóak, szellemesek, egyszerűek és érdekesek. Nem kétlem, hogy eredeti valahány. A grammatika fé-sületlensége másolhatatlan vonneguti jegy. Utánanéztem számos tipikus szó és kifejezés keletkezési idejének. Az 1945 utáni évtized jellegzetes szavai. Efféle korlátok között nem lehet könnyű hamisítani. Lám, Mary Schmich – ugyan Vonnegut ihletésére – kizárólag saját korának szókincséből dolgozott. Katonaviselt férfiak révén elterjedt, a második világháború után használatos fordulatokat sehol nem használt. Nem akart hamisítani, de nem is tudott volna, cikkét egyébként is maga jegyezte. Vonnegut még élt és virult. Az eredetiség ténye mellett szólnak a novellákban sűrűn felbukkanó életrajzi elemek. Bizonyos, hogy például a második posztumusz novellagyűjtemény pszichiátriai tárgyú történetei a szerző saját átélt élményei nyomán keletkeztek. Tudjuk jól, hogy az író kifejezetten gyanúsnak és veszedelmesnek vélelmezte ezt a diszciplínát. Sőt, ha már itt tartunk, magát az emberi agyat is evolúciós hibának tekintette. Túl nagy, panaszolta. Mikor annak idején a népes família Cape Codra költözött, Vonnegut tanított a helyi iskolában. Hat gyermeket is felnevelt. Három sajátot, és Alice nővérének három árváját. A pedagógia, a neveléselmélet, az iskolaügy, az apa-fiú viszony egész életében visszatérő témái maradtak, részei és elemei legfontosabb tézisének, a mesterségesen kiterjesztett nagycsalád problematikájának. Jelen kötetben több írást is találhatunk, melyek kisebb és nagyobb gyerekekről, ifjakról, a felnőttkor küszöbére ért fiatalokról szólnak. Minden esetben pozitív szerepet játszanak. És felbukkan régi ismerősünk, George M. Helmholtz, az apáskodó karnagy, meg a Lincoln Gimnázium és az iskola harmadik zenekara. A zenetanárral nem kevesebb, mint három korábbi, publikált novellában már találkozhattunk. A közös muzsikálás motívuma önmagában is jellegzetesen vonneguti motívum, a csoportos alkotómunka szép szimbóluma. Ez volt antropológiai disszertációjának témája is. Vonnegut a zenét a legmagasabb rendű művészetnek tekintette. Az egyetlen „tárgyi" bizonyítéknak arra nézve, hogy Isten csakugyan létezik. A bűnügyi történetek szintén szorosan kötődnek az életrajzhoz. Vonnegut átmenetileg chicagói lapok rendőrségi rovatainak is dolgozott. Leginkább mégis a sorokból áradó, sugárzó szeretet hitelesíti ezeket a munkákat, mert pontosan tükrözik a második világháború utáni Egyesült Államok optimista alaphangulatát. Adódhatnak problémák, de a szeretet erejével minden konfliktus rendezhető, sugallja Vonnegut. Pontosan ezt az üzenetet akarta volna hallani a színes magazinok közönsége is.

Nem, nem, más ilyen szemérmes, ilyen abszurd módon nem lett volna képes kifejezni a szereplők, meg az egész kerek, elromlott világ, továbbá az olvasók iránti odaadó szeretetét. Ez az attitűd egyenesen Kurt Vonnegut lelkiségéből fakad. Hadd emlékeztessek a Specialista című írásra. Tudunk-e haragudni szegény dr. Abekianre, pedig hát miatta lett Barbara örökre meddő? Vagy neheztelhetünk-e Anne bugyuta édesanyjára (A világmindenség királya és királynője), aki szerint azért oly nagyszerű dolog a pénz, mert ha jó sok van belőle, akár örökre gyermekek maradhatunk, soha, de soha nem kell felnőtté válnunk? És jusson eszünkbe a Kedves kicsike emberkék humanista linóleumárusa, továbbá himnuszt éneklő védencei, a hangyányi űrutasok. És semmiképp se feledkezzünk meg a csavaros befejezésekről, mert pontosan példázzák a vonneguti kritériumokat, amelyeket írószemináriumain oktatott. Kötetünk novelláit ki más írhatta volna, mint Kurt Vonnegut? Kedves Olvasó! Maradjunk abban, hogy amíg ki nem derül az ellenkezője, bátran tekintheti ezeket a szépséges történeteket a vonneguti fikció nyersen is sziporkázó drágaköveinek.

Egy aggályon tehát túl volnánk. A második aggály akár minden egyes posztumusz mű esetében felvethető. Ha jelentős alkotó távozik közülünk, rajongói rendszerint nehezen vesznek tőle búcsút. Nem könnyű elfogadniuk, hogy imádatuk tárgya nincs többé. Bizony előfordul, hogy a lezárt életmű tovább épül. Neveket ezúttal sem említenék. Abban természetesen nincs kivetnivaló, ha egy-egy ismeretlen zsenge, szövegtöredék vagy akár nagyobb mű valahonnan váratlanul előbukkan, és nyilvánosságra is kerül. Az életmű egészének megítélését az ilyen darabok legfeljebb árnyalják, de nem módosítják, és semmiképp sem hígítják. A Vonnegut-novellák esete azonban más. Az életmű méretéhez képest aránylag nagy terjedelmű szövegről, összesen háromkötetnyi írásról van szó! Szinte ugyanannyi novelláról, mint amennyit még életében publikált. A harmadik válogatást 201 l-re ígéri a Random House. Egyelőre tehát három kötet került felszínre. Regény még nem. Ellenben a hagyatékból előkerülő írásokat szerzőjük soha nem óhajtotta közreadni. Igaz, végrendeletében nem tiltotta publikálásukat, de ha, mondjuk, ezek a novellák méreten aluli hallá változtak volna, bizonyára visszadobja őket a vízbe, hadd fejlődjenek még. Felmerül tehát a kérdés: etikus eljárás-e az elhunyt író tulajdon munkáira vonatkozó értékítéletét halála után felülbírálni? Aggályosnak vélem a dolgot.

És mégis, mégis, kiadóként végtelenül örülök, hogy most magyar nyelven is megjelennek ezek a novellák. Aggály ide vagy oda, még annak is örülök, hogy csekély, de személyes közöm lehetett hozzájuk. Tökéletesen biztos vagyok benne, hogy Kurt Vonnegut minden rajongója szerte a világon ritka és értékes ajándéknak tekinti majd ezeket a feledéstől megmentett és idáig mélyhűtőben tárolt darabokat. Az elhunyt Vonnegutból most lett igazán „Lázár". Mintha csakugyan feltámadott volna, hogy mesélhessen nekünk. Az életmű pedig kiteljesedett anélkül, hogy felvizeződött volna. Odafentről, az angyalok egyikétől ismét bátorító, szép és szívmelengető üzenetet kaptunk. Válságos, szeretet nélküli időkben különösen elkél ez a tizennégy fogódzó, a lélek legmélyét megérintő, erőt adó, keservesen humanista vonneguti humor. Szántó György Tibor

Illusztrációk jegyzéke 6. oldal: One-liner #4– Self-Portrait (Önarckép egyetlen vonallal) © 2006 Kurt Vonnegut/Origami Express, LLC 8. oldal: Mouth Full of Marbles (Tele a szám üveggolyóval) © 2004 Kurt Vonnegut/Origami Express, LLC 22. oldal: Once Upon a Time (Hol volt, hol nem volt...) © 2006 Kurt Vonnegut/Origami Express, LLC 26. oldal: April (April) © 2004 Kurt Vonnegut/Origami Express, LLC 60. oldal: Strings (Húrok) © 1996 Kurt Vonnegut/Origami Express, LLC 76. oldal: Helen (Helen) ©1995 Kurt Vonnegut/Origami Express, LLC 152. oldal: Identical Twin (Egypetéjű iker) © 1996 Kurt Vonnegut/Origami Express, LLC 172. oldal: Don't Spoil the Party! (Ne légy ünneprontó!) © 2006 Kurt Vonnegut/Origami Express, LLC 186. oldal: A Tree Trying to Tell Me Something (Ez a fa szeretne valamit mondani nekem) © 2006 Kurt Vonnegut/Origami Express, LLC 204. oldal: May I Have This Dance? (Elkérhetem ezt a táncot?) © 2004 Kurt Vonnegut/Origami Express, LLC 226. oldal: Good News (Jó hírek) © 1994 Kurt Vonnegut/Origami Express, LLC 260. oldal: Homage to Leonard Baskin (Tisztelet Leonard Baskinnek) © 2000 Kurt Vonnegut/Origami Express, LLC 270. oldal: Be-pop (Be-pop) © 2003 Kurt Vonnegut/Origami Express, LLC 294. oldal: Speechless (Megkukultam) © 2000 Kurt Vonnegut/Origami Express, LLC 316. oldal: One-liner #3– Genome (Genom egyetlen vonallal) © 2006 Kurt Vonnegut/Origami Express, LLC

JEGYZETEK [1]

[2]

[3] [4]

[5] [6]

[7] [8]

[9]

Sidney Offit memoárírő, ifjúsági könyvek szerzője, irodalmi szervező, szerkesztő, televíziós személyiség. Főműve: Friends, Writers, and Other Countrymen (Barátok, írók és más honfitársak), MacMillan, 2008, New York. –A ford. Úgy elszúrták, hogy többé rá se lehet ismerni. Jonathon Green híres szlengszótára további tizenkét variánst sorol fel. Egyébként a fubart a nagyobb szótárak feltüntetik. – A ford. Szépségesen kifejező beszélő név; kb.: Aprócska Pihe. – A ford. A név ismerős lehet Vonnegut közönsége számára: a Bajnokok reggelijében így hívják Dwayne, a bezsongott autókereskedő titkárnőjét. – A ford. Ismét egy beszélő név. Lemming = patkányszerű kisrágcsáló. – A ford. John Philip Sousa (1854-1932) 1896-ban komponálta az indulót, amely „zene a lábnak, nem pedig a szívnek". Sousa már 26 éves korában az amerikai haditengerészet fúvószenekarának karmestere volt. Az említett mű az Egyesült Államok hivatalos indulója. – A ford. Tótfalusi István fordítása. Auld Lang Syne, Robert Burns verse (1788) ismert skót népdal melódiájára. Az angolul beszélő világban a legnépszerűbb búcsúdal. Magyarul a cím kb. „Elszállt az idő". – A ford. Someday I’ll Find You (Noel Coward, 1930). Julié Andrews, Mario Lanza, Doris Day tették világhírűvé. – A ford.

[10]

These Foolish Things (Marwell, Strachey, Link, 1936). Egyebek között Nat King Cole, Ella Fitzgerald, Billie Holiday, Frank Sinatra, Benny Goodman repertoárján szerepelt. – A ford.

[11]

Among My Souvenirs (Nicholls, Leslie, 1927). Connie Francis, Judy Garland, Frank Sinatra és sokan mások énekelték. – A ford.

[12]

Lily Pons (1858-1976); a Metropolitan Opera koloratúrszoprán sztárja 1931 és 1961 között. –A ford.

[13]

William Congreve (1670-1729): A gyászoló menyasszony (1697). –A ford.

[14]

Anglia- és Amerika-szerte jól ismert anglikán egyházi himnusz, főleg a gyermekek vallásos épülésére. Szövegét Ebenezer Cobham Brewer (1810-1897) angol iskolamester, a zenét Friedrich Silcher (1789-1860) írta. – A ford.

[15]

Sir Christopher Wren (1632-1723) máig a legnagyobb angol építész, aki a tűzvész (1666) után újjáépítette Londont. Ő tervezte a Szent Pál-székesegyházat. – A ford.

TARTALOM Elősző Kurt Vonnegut levele Walter J. Millernek Meghalló Pelk Háztetőkről harsogjátok! Ed Luby Kulcsos Klubja Első rész Második rész Selma dala Tükörterem Kedves kicsike emberkék A hídmester Apró vízcseppecskek Kőbe zárt hangyák I II. III. Epilógus A hős újságkihordó A repülő macska A világmindenség királya és királynője A specialista Utószó Két aggály, tizennégy fogódzó Illusztrációk jegyzéke JEGYZETEK