Masodik Edenkert - Kurt Vonnegut

KURT VONNEGUT

MÁSODIK ÉDENKERT EGYMILLIÓ ÉVES IDOUTAZÁS

ÚJ VÉNUSZ LAP - ÉS KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1993

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: GALÁPAGOS DELL PUBLISHING 1985 Fordította: URAM TAMÁS Copyright © 1985 Hungarian translation © Uram Tamás 1993 ISBN 963 7755 58 6 Olvasószerkeszto: UNGÁR PÉTER Muvészeti szerkeszto: DOBOS ISTVÁN Borító: BOROS ATTILA Kiadja: ÚJ VÉNUSZ LAP- ÉS KÖNYVKIADÓ 1126 BUDAPEST, Böszörményi út 16/b Felelos kiadó: SZUCS RÓBERT ügyvezeto igazgató Szedés és tipográfia: Új VÉNUSZ kft Nyomtatta és kötötte: ALFÖLDI NYOMDA 1993 Felelos vezeto: GYÖRGY GÉZA

ELSO KÖNYV Kezdetben volt

Egymillió évvel ezelott, még 1986-ban, Guayaquil 1 szolgált Ecuador, a kis dél -amerikai demokrácia fo tengeri kikötojéül, az ország fovárosa pedig a magasan az Andokban elhelyezkedo Quito volt. Guayaquil két fokkal feküdt délre a földgolyó képzeletbeli derékszíjától, az ekvátortól, amelyrol az ország is nevét kapta. A környéken forró és párás éghajlat uralkodott, mert a várost szélcsendes övezetben építették fel, egy süppedos talajú, mocsaras vidéken, amelyen át a hegyekbol érkezo folyók vizei egymással összekeveredve folytatták útjukat a tenger felé. A kikötovárost csak néhány kilométer választotta el a nyílt tengertol. A zavaros víz útját gyakran torlaszolták el faágakból, horgonykötél darabokból és növényi hordalékból képzodött tutajok. Akkoriban az emberek sokkal nagyobb agyvelovel rendelkeztek, mint manapság, ezért lelhették örömüket a különféle rejtélyeken való töprengésben. 1986-ban az egyik ilyen rejtély az volt, hogyan érhette el oly sok, nagyobb távolság leúszására képtelen élolény a Galápagosz-szigeteket, ezt a Guayaquiltól pontosan nyugatra fekvo, vulkanikus hegycsúcsok alkotta szigetcsoportot, amelyet ezer kilométernyi, nagyon mély és nagyon hideg, egyenesen az Antarktiszrol érkezo tengervíz választ el a kontinenstol. Amikor az ember rábukkant ezekre a szigetekre, azokat már gekkók és leguánok és rizspatkányok, és lávagyíkok és pókok, hangyák és

bogarak és szöcskék és atkák és kullancsok népesítették be, nem is beszélve az óriási szárazföldi teknosökrol. Vajon miféle közlekedési eszközt vettek igénybe? Sok hatalmas agyveleju ember beérte a következo válasszal: Természetes tutajokon érkeztek. Mások azzal érveltek, hogy az effajta tutajok megszívják magukat vízzel és szétrothadnak, olyan gyorsan, hogy még soha senki sem látott akár egyetlen ilyen alkalmatosságot is a nyílt tengeren. Továbbá, hogy a szárazföld és a szigetek közötti áramlat nyugat helyett inkább észak felé sodorná a kezdetleges bárkákat. Volt, aki azt állította, ezek a tipikusan szárazföldi élolények száraz lábbal, egy természetes hídon sétáltak át avagy rövid távolságokat úsztak a vízbol kiálló sziklák között, s hogy ezek a geológiai képzodmények azóta eltuntek a tenger hullámai alatt. Csakhogy a tudósok, hatalmas agyvelejük és ügyes muszereik segítségével 1986ra elkészítették az óceánfenék térképét. És kijelentették, nyoma sincs semmiféle tengerbe nyúló földnyelvnek. Ismét mások, a hatalmas agyvelok és ábrándos gondolatok ezen letunt korszakában, úgy vélték, a szigetek valaha a kontinens részét képezték, majd egy rendkívüli természeti katasztrófa során hasadtak le ró la. Csakhogy a szigetek egyáltalán nem úgy festettek, mintha bármirol is lehasadtak volna. Minden kétséget kizáróan fiatal vulkánok voltak, amelyeket a föld ott, azon a szent helyen öklendezett fel magából. Több közülük annyira ifjonc volt, hogy bármikor számítani lehetett újabb kitörésekre. Akkoriban, 1986-ban, még korall is alig nott rajtuk, s nem voltak kék lagúnáik és fehér fövennyel borított tengerpartjaik sem, melyeket akkoriban az emberek az eszményi túlvilági élet kóstolójának tekintettek.

Ma, egymillió év elteltével, a szigetekrol nem hiányoznak sem a fehér fövenyes tengerpartok, sem a kék lagúnák. Történetünk kezdetén azonban még csak érdes és rideg lávaképzodményekrol, kúpokról és kupolákról, gömbölyu és hegyes csúcsokról van szó, melyek repedéseit és üregeit és teknoit és völgyeit édesvíz és gazdag termoföldréteg helyett a leheto legfinomabb és legszárazabb vulkanikus hamu tölti ki. Egy másik elmélet szerint a Mindenható Atyaisten pontosan ott te remtette meg a szigetek élolényeit, ahol a felfedezok aztán megtalálták Oket, így nem volt szükségük semmilyen közlekedési eszközre. Létezett még egy elmélet, amely szerint az állatokat kettesével hajtották partra Noé bárkájának pallóhídján át. Amennyiben tényleg volt Noé bárkája, s miért ne lett volna, történetemnek akár a “Második Noé Bárkája" címet is adhatnám.

Abban nem volt semmi rejtélyes egymillió évvel ezelott, 2 hogy miként szándékozott eljutni a dél-amerikai kontinensrol a Galápagosz-szigetekre az a James Wait nevu, 35 éves amerikai férfi, aki egy karcsapásnyit sem tudott úszni. Nyilván eszébe sem jutott, hogy egy természetes hordaléktutajra kuporodjon s aztán a jószerencsére bízza magát. Egyszeruen helyet foglaltatott Guayaquil központjában lévo szállodájában arra a kéthetes hajókirándulásra, melyet a Bahia de Darwin (Darwin-öböl spanyolul) nevu új utasszállító hajó elso útjaként terveztek be. Az ecuadori felségjelzést viselo hajó elso galápagoszi körútját az elozo év során az “Évszázad Kirándulása" címmel népszerusítették és hirdették szerte a világon. Wait egyedül utazott. Idejekorán megkopaszodott, kövérkés, szemüveges férfi volt, arcborének beteges színe az olcsó kávéházak krémesének sárgájára emlékeztetett. Külseje alapján, szükség esetén, nyugodtan állíthatta magáról, hogy ötvenes éveit tapossa. Félénknek és ártalmatlannak akart látszani. O volt az egyetlen vendég az El Dorado hotel bárjában, abban a szállóban, amely a Calle Diez de Agosto nevet viselo széles tengerparti sétányon épült, s ahol o maga is megszállt. A magát kanadai turistának kiadó magányos és esetlen kisember láttán a büszke inka nemesek 21 éves leszármazottjának, a bárpult mögött álló Jésús Ortiznak az az érzése támadt, hogy a vendég szomorúsága mögött valami rettenetes igazságtalanság vagy tragédia rejlik. Wait pontosan ilyen képzetet akart kelteni környezetében. Jésús Ortiz, aki egyébként történetem egyik legszeretetreméltóbb szereploje, sokkal inkább szánta, mint lenézte ezt a magányos túristát. Sajnálatosnak találta –

ahogy azt Wait remélte is –, hogy a férfi egy rakás pénzt költött el az EL Dorado szuvenírboltjában, hogy egy pár spárgaszandált és egy szalmakalapot valamint egy sárga shortot meg egy kék-fehér-vörös csíkos pamutinget beszerezzen. Ortiz véleménye szerint Wait kifejezetten méltóságteljes volt, amikor saját öltönyében megérkezett a repülotérrol. Most azonban, komoly költségekbe verve magát, bohócot csinált magából, olyan volt, mint a trópusokon nyaraló jenki túrista gúnyrajza. Wait vadonatúj ingén még mindig ott fityegett az árcédula, és Ortiz ezt nagyon udvariasan és nagyon jó angolsággal meg is mondta neki. Ó – mondta Wait, aki tudott az árcéduláról, és egyáltalán nem is állt szándékában levenni. Ennek dacára önironikusan megjátszotta, hogy zavarban van, és már úgy látszott, a következo pillanatban leveszi a cédulát, de aztán, mintha csak hatalmába kerítette volna az a fájdalmas érzés, ami elol menekülni igyekezett, láthatóan megfeledkezett az egészrol. Wait horgászott, és az árcédulát használta csaliként, így bátorítva az idegeneket, hogy megszólítsák, így vagy úgy közöljék vele, amit Ortiz mondott: – Elnézést, uram, de meg kell jegyeznem, hogy... A szállodai bejelentkezéshez Wait a hamis kanadai útlevélen szereplo Willard Flemming nevet használta. Hosünk egyedülállóan sikeres szélhámos volt. Ortiznak ugyan nem kellett tartania tole, de egy magányos no számára, akirol lerí, hogy van egy kis megtakarított pénze, ugyanakkor nem férjezett, és túl van azon a koron, hogy gyermeket szülhessen, komoly veszélyt jelentett volna. Wait ezidáig tizenhét ilyen not vett le a lábáról és vitt a pap elé, hogy aztán kiürítse ékszeres ládikáikat és értékmegorzo fiókjaikat valamint bankszámláikat, és angolosan távozzon. Munkáját olyan sikerrel végezte, hogy milliomos lett

belole, különbözo kitalált nevek alatt számos északamerikai pénzintézetben kamatoztak bankbetétjei, és soha semmilyen dolga nem akadt a rendorséggel. Legjobb tudomása szerint nem is akarta fülön csípni senki. Wait vélekedése szerint o csak egy volt a tizenhét különbözo személyazonosságú hutlen férj közül, nem pedig az egyszál, megrögzött bunözo, valódi nevén James Wait. Nehéz elhinni manapság, hogy az emberek valaha is képesek voltak a Waitéhoz hasonló kétarcúságra – nehéz, de csak addig, míg eszembe nem ötlik, hogy abban az idoben majd' minden embernek közel 3 kilogrammos agyveleje volt. Egy ilyen túlméretezett gondolatgép végtelen számú gonosz terv kidolgozására és végrehajtására tette képessé tulajdonosát. S most, bár senki sincs a közelemben, aki válaszolhatna rá, felteszem a kérdést: Kétségbevonható-e, hogy az emberi faj törzsfejlodése során ezek a háromkilós agyvelok valaha kis híján végzetesen tökéletlennek bizonyultak? Második kérdésem: Leszámítva túlfejlett idegrendszerünket, mi más lehetett annak a rengeteg gonoszságnak a forrása, aminek akkoriban nap mint nap a tanúi voltunk? Válaszom: Nem volt más forrás. Eltekintve azoktól a csodálatos, óriásméretu agyveloktol, földünk egy nagyon ártatlan bolygó volt.

3

Az El Dorado szálló, ez a vadonatúj idegenforgalmi létesítmény egyszeru betonpanelekbol épült fel. A hosszú, keskeny épület arányait illetve a szemléloben keltett képzetét tekintve leginkább egy üveges könyvszekrényre emlékeztetett. A nyugati fekvésu hálószobáknak hatalmas, padlótól a mennyezetig éro ablakaik voltak, amelyekbol a szállótól három kilométerre levo folyótorkolat mélymerülésu hajók számára kialakított kikötojére nyílt kilátás. A múltban a kiköto nyüzsgo kereskedelmi életnek adott helyt, és a világ minden részérol érkezo hajók húst és gabonát, zöldségeket és gyümölcsöket, jármuveket és ruházati cikkeket, gépeket és háztartási felszerelési eszközöket és még sok egyebet hoztak, hogy aztán, megfelelo értékben, ecuadori kávéval és kakaóval, cukorral és petróleummal és arannyal és az indián népmuvészet olyan termékeivel távozzanak, mint például a panama kalapok, amelyek egyébként mindig is innen származtak, nem pedig Panamából. Történetünk idején, miközben Wait egy coca-cola és egy rum társaságában a bárban üldögélt, mindössze két hajó horgonyzott a kikötoben. Hosünk nem volt iszákos, mivel csavaros eszével tartotta fenn magát és nem engedhette meg, hogy az alkohol rövidre zárja a koponyájában rejlo hatalmas gondolatgép érzékeny kapcsolóit. Itala ugyanolyan színházi kellék volt, mint az árcédula nevetséges ingén. Waitnek nem állt módjában megítélni, hogy a kikötoi helyzet megfelelt-e a szokásosnak vagy sem. Két nappal azelott hallotta eloször a Guayaquil nevet, és életé ben most volt eloször az Egyenlítotol délre. Az o szemében az El Dorado semmiben sem különbözött azoktól a jellegtelen

szállodáktól, amelyekben eddig megbújt a saskatchewani Moose Jaw-ban, a mexikói San Ignacióban vagy a New York-i Watervlietben lévotol meg az összes többitol. A jelenlegi tartózkodási helyéül szolgáló város nevére úgy bökött rá a New York-i Kennedy nemzetközi repülotér információs tábláján, kis idovel azután, hogy kifosztotta és magára hagyta sorrendben tizenhetedik nejét – egy hetvenéves özvegyet, az Illinois állambeli Chicagóhoz közeli Skokieban. Guayaquil Wait számára úgy hangzott, mint a legutolsó hely a földkerekségen, ahol feleségének eszébe jutna keresni ot. Ez a no olyan csúf volt és olyan ostoba, hogy talán jobb lett volna, ha meg sem születik. Ennek ellenére hosünk már a második férje volt, Egyébiránt Wait az El Doradóban sem szándékozott sokáig idozni, a szálloda halljában üldögélo ügynök asztalánál már beszerzett egy jegyet az “Évszázad Kirándulásá"-ra. Késo délután volt, odakint tombolt a hoség. Kint szello sem lebbent, ám Waitet ez fikarcnyit sem érdekelte, hiszen o odabent üldögélt a légkondicionált szállodában, s egyébként is úgy volt, hogy hamarosan továbbáll. Hajója, a Bahia de Darwin, a program szerint másnap, pontban péntek déli tizenkettokor indult volna útjára, 1986 november 28-án, egymillió évvel ezelott. Az öböl, amelytol Wait hajója a nevét kölcsönözte, a Galápagosz-szigetek Genovese nevu tagjától délre terült el. A férfi azelott sohasem hallott a szigetcsoportról. Úgy gondolta, olyan hely lehet, mint Hawai, ahol egyszer a mézesheteit töltötte, vagy mint Guam, ahol egyszer megbújt – fehér homokkal borított, széles tengerparti sétányok és kék lagúnák és ringó pálmafák és csokoládébarna bennszülött lányok. Az utazási ügynöktol kapott ugyan egy tájékoztatót a körutazásról, de ezidáig még bele se nézett. Ott hevert elotte, a bárpulton. A tájékoztató szépítés nélkül beszámolt

arról, milyen barátságtalan a szigetek többsége, és figyelmeztette az odalátogatni szándékozókat – amit a Waitet kiszolgáló utazási ügynök elmulasztott megtenni –, hogy az úthoz ajánlatos jó kondícióban lenni, és nem árt, ha bepakolnak egy pár eros gumicsizmát illetve némi strapabíró ruhanemut, tekintve, hogy a túrák során gyakran kell majd partra gázolniuk s aztán meredek sziklákon átküzdeni magukat. A Darwin-öblöt a nagy angol természettudós, Charles Darwin tiszteletére nevezték el, aki még 1835-ben tett egy öthetes látogatást a Genovésán és több más környékbeli szigeten. A nagy tudós ekkor még csak egy 26 éves ifjonc volt, kilenc évvel fiatalabb, mint történetünk idején Wait. Munkájáért külön járandóságban nem részesülo természetbúvárként utazott a királyno Beagle nevu vitorlásán, egy térképész expedícióval, amely öt év alatt az egész földet körülvitorlázta. Az utazási iroda tájékoztatója, melyet sokkal inkább a természet szerelmeseinek, mint a könnyu örömök hajszolóinak szántak, tartalmazta Darwin elso, Utazás a Beagle Fedélzetén címu könyvének azt a részletét, amelyben a tudós, saját benyomásai alapján, egy tipikus galápagoszi szigetet ír le. “Elso pillantásra minden, csak nem hívogató. A hatalmas repedések szabdalta, csipkés hullámok formájában összetorlódott fekete bazaltlávamezot mindenfelé élettelennek tuno, napszikkasztotta, satnya cserjék borítják. A merolegesen tuzo déli nap hatására a száraz, sivár felszín a levegonek a kályhákból kiáradó légáraméhoz hasonló; fülledt, áporodott szagot kölcsönöz. Az a képzetünk támadt, hogy még a bokrok is kellemetlen buzt ontanak magukból." Aztán így folytatja: “Mintha az egész felszínt, akárcsak egy szitát, átjárták volna a föld alatti gázok: itt-ott a még képlékeny láva hatalmas buborékokat fújt, másutt az így keletkezett üregek teteje beroskadt, meredek fallal ha-

tárolt, köralakú képzodményeket hagyva hátra." Ahogy a könyvbol megtudjuk, Darwint benyomásai élénken emlékeztették: “...Staffordshire azon részeire, ahol nagy számban találhatók vaskohók." A bárpult mögött, polcok és palackok keretébe foglalva, egy Darwin portré volt látható – egy acélmetszet kinagyított másolata, melyen a szigetek ifjonca mint buja szakállt viselo, méltóságteljes angol családapa került megörökítésre. Ugyanez a kép díszelgett a szuvenírboltban kínált trikók elején, Wait vett is belolük kettot. Ez a kép az ido tájt készült, amikor barátainak és rokonainak végül is sikerült Darwint rávenniük, vesse papírra elképzeléseit, amelyekben az élovilág összes létezési formájával kapcsolatban (beleértve saját magát, barátait, rokonait, sot még a királynot is) kifejti, hogyan is nyerték el a tizenkilencedik században megfigyelheto tulajdonságaikat. Ezt követoen a természettudós tollából megszületett a csodálatos nagy agyvelok korának legnagyobb hatású muve. Ez a könyv bármely más vaskos kötetnél nagyobb szerepet játszott a siker és a kudarc meghatározását célzó illékony emberi elméletek stabilizálásában. Csak gondoljanak bele! És a mu címe a következoképpen foglalta össze a könyv könyörtelen mondanivalóját: A fajok eredete természetes kiválogatódás útján vagy a létért való küzdelemben elonyhöz jutott fajták fennmaradása Wait soha nem olvasta ezt a könyvet, és a Darwin név sem jelentett a számára a égvilágon semmit, mégis sikerült kiadnia magát tanult embernek, idorol idore. Most azt fontolgatta, hogy az “Évszázad Kirándulása" során egy Saskatchewan államban, azon belül is Moose Jawban, lakó gépészmérnöknek hazudja magát, akinek nemrégiben halt

meg rákos felesége. Iskolái valójában azzal a két évvel fejezodtek be, melyet mint autószerelo tanuló töltött el Ohio állambeli szülovárosa, Midland City szakmunkásképzo intézetében. Ekkortájt éppen az ötödik családnál élt mint tulajdonképpeni árvagyerek, mivelhogy egy vérfertozo kapcsolat gyümölcseként jött a világra, mely apa és leánya között szövodött, akik aztán együtt tuntek el örökre a városból, röviddel Wait megszületése után. Amikor hosünk maga is elég nagy volt már ahhoz, hogy kereket oldjon, autóstoppal a Manhattan-szigetre ment. Ott egy strici vette a szárnyai alá, s kitanította, hogyan lehet sikeres buzikurva, hogyan felejtse ruháján az árcédulát, hogyan leljen örömet partnereiben, amikor csak lehetséges, és a többi, és a többi. Wait valamikor kifejezetten szép volt. Amikor a szépsége fakulni kezdett, egy tánciskolában lett a társasági táncok tanára. Született tánctehetség volt, annak idején Midland Cityben hallotta, hogy a szülei is jól táncoltak. Valószínuleg örökölte a ritmusérzékét. Az is a tánciskolában történt, hogy megismerte, meghódította majd feleségül vette tizenhét neje közül az elsot. Egész gyermekkorában, ha volt rá okuk, ha nem, neveloszülei keményen büntették. Úgy gondolták, beltenyésztettsége miatt erkölcstelen szörnyeteggé válik majd. S most itt üldögélt az El Dorado szállóban ez az erkölcstelen szörnyeteg, saját tudomása szerint boldogan és gazdagon és jó egészségben, s csak arra várt, hogy újra próbára tehesse életrevalóságát. Egyébként, James Waithez hasonlóan, tizenéves koromban én magam is elszöktem otthonról.

A kimért úriemberre, a személytelen és aszexuális, 4 írásaiban szenvtelen megfigyelonek bizonyuló angolszász Darwinra hosként tekintettek az élettel teli, szenvedélyes és soknyelvu Guayaquilban, hiszen neki köszönhették az idegenforgalom felvirágzását. Ha nincs Darwin, nincs az El Dorado szálló és a Bahia de Darwin sem, hogy Wait kényelmét szolgálják. És nem lett volna szuvenírbolt sem, hogy Wait oly nevetségesen kiöltözhessék. Ha annak idején Charles Darwin nem nyilvánítja egyedülállóan tanulságosnak a Galápagosz-szigeteken látottakat, most Guayaquil is csak egy volna a többi szennyes és forró kikötováros között, és a szigetek sem képeznének nagyobb értéket Ecuador szemében, mint a staffordshire-i salakkupacok. Darwin nem változtatta meg a szigeteket, csak az emberek róluk alkotott véleményét. Ennyire fontos volt a puszta vélemény akkoriban, a csodálatos nagy agyvelok korában. És valóban, az emberek cselekedeteinek irányításában a puszta vélemények ugyanakkora szerepet játszottak, mint a kézzelfogható tények, ugyanakkor adott esetben olyan gyors pálfordulást hajthattak végre, amelyre a kézzelfogható tények soha nem lettek volna képesek. Ekképpen lehetséges, hogy a Galápagosz-szigetcsoport az egyik pillanatban maga a pokol s a következoben maga a mennyország, vagy így lehet tiszteletreméltó államférfi Julius Caesar az egyik pillanatban és véreskezu mészáros a másikban, de így lehetséges az is, hogy az egyik pillanatban élelemre, ruhákra és biztonságra cserélhetok az ecuadori

bankjegyek, míg a következo pillanatban legfeljebb a madárkalitka tepsijének kibélelésére alkalmasak, vagy az, hogy az egyik pillanatban szentül hisszük: a világegyetemet a Mindenható alkotta, s a másikban, hogy egy hatalmas robbanás, és így tovább, és így tovább. Visszafejlodött szellemi potenciáljuknak hála, az embereket soha többé nem téríti el a vélemények ezen lidércjátéka az életük fo feladatán való munkálkodástól. A fehér emberek 1535-ben fedezték fel a Galápagoszszigeteket, amikor rájuk bukkant egy spanyol vitorlás, amelyet a vihar eltérített eredeti útvonalától. A szigetek lakatlanok voltak, és soha nem is találtak rajtuk semmilyen emberi településre utaló nyomot. A balszerencsés hajó legénységének célja mindössze az volt, hogy, végig a dél-amerikai partok mentén vitorlázva, Peruba szállítsa a panamai püspököt. Aztán kitört a vihar, amely a hajót megállás nélkül nyugat felé taszigálta, arra, ahol az uralkodó vélemény szerint semmi más nem volt, csak a végtelen óceán. Mégis, a vihar elültével a spanyolok azt látták, hogy püspöküket szárazföldnek csak viccbol nevezheto szigetecskék közé, egy tengerész rémálom kellos közepébe röpítették, ahol nem akadt sem biztonságos kikötohely, sem egy zsebkendonyi árnyék, sem édesvíz vagy faágról himbálódzó. gyümölcs, sem egy árva emberi lény. A spanyolok a szélcsend fogságába kerültek, élelmiszer- és ivóvízkészleteik megcsappanóban voltak. Az óceán tükörsima volt. Végül vízre tettek egy evezos csónakot, utána kötötték a hajójukat, és lelki atyjukkal együtt odébbálltak.

A hajósok nem igényelték Spanyolországnak a szigeteket, hiszen azzal az erovel a pokol egyik bugyrának a birtoklására is jogot formálhattak volna. Így aztán három teljes évszázadon keresztül azt követoen, hogy a kiigazított emberi vélemény jóvoltából a szigetek megjelenhettek a térképeken, egyetlen más nemzet sem követelte oket a magáénak. És akkor, 1832-ben, a föld egyik legkisebb és legszegényebb országa, Ecuador a világ jóváhagyását kérte ama véleményét illetoen, hogy a szigetek ohozzá tartoznak. Senki sem tiltakozott. Akkor ez a vélemény ártalmatlannak, sot mulatságosnak tunt. Mintha csak Ecuador a gyarmatosítási orület valamilyen rohamában egy sereg, földközelben elsuhanó aszteroidot csatolt volna a területéhez. Csakhogy aztán, alig három évvel késobb, a fiatal Darwin elkezdte meggyozni a világot, hogy a szigeteken fennmaradt, többnyire bizarr növények és állatok felbecsülhetetlen értékuvé teszik a helyet. Ennek belátásához csak arra volt szükség, hogy az emberek is a Darwinéhoz hasonló, tudományos szemszögbol tekintsenek ezekre a teremtményekre. Az értéktelen szigetek felbecsülhetetlen értékuvé átalakulásának jellemzésére csak egy igazán találó magyar szó létezik: varázslatos. Bizony, és mire James Wait Guayaquilba érkezett, már oly sok, a természetrajz iránt fogékony ember látogatott el ide, hogy aztán útban a szigetek felé lássák, amit Darwin látott, és átéljék, amit Darwin átélt, hogy három kirándulóhajó is horgonyzott a kikötoben, a legújabb közülük a Bahia de Darwin. Volt több modern túristaszálló is, a legújabb közülük az El Dorado, és a Calle Diez de Agostón teljes

hosszában sorakoztak a szuvenírboltok és a butikok és az éttermek. Ugyanakkor a helyzet a következo volt: Wait megérkezésével egyidoben Ecuadorban és gyakorlatilag az egész világon a turizmust teljesen tönkretette egy világméretu pénzügyi válság, amely abból eredt, hogy az embereknek hirtelen megváltozott a pénz, a részvények, a kötvények, a jelzálogkölcsönök és a hasonló papírfecnik értékére vonatkozó véleményük. Úgyhogy ennek következtében az El Dorado volt az egyetlen még mindig nyitva tartó szálloda, és a Bahia de Darwin az egyetlen még mindig üzemben lévo kirándulóhajó. Az El Dorado is csak azért tartott nyitva, mert ugyanannak az ecuadori társaságnak a tulajdonát képezte, amelyé a hajó is volt, és afféle gyülekezési pontként szolgált azok számára, akik jegyet váltottak az “Évszázad Kirándulásá"-ra. Elbeszélésünk pillanatában azonban, nem egészen huszonnégy órával a tervezett indulás elott, a kétszáz ágyas szállodában mindössze hat vendég tartózkodik, közöttük Wait. A fennmaradó öt vendég: *Zenji Hiroguchi, 29 éves japán komputerzseni. Hisako Hirogichi, az elobbi 26 éves, elorehaladott állapotban lévo várandós felesége, a virágkötészet japán muvészetének, az ikebanának a tanára. *Andrew MacIntosh, 55 éves amerikai bankár, hatalmas öröklött vagyon forgatója, özvegyember. Selena Macintosh, a bankár 18 éves, születésénél fogva világtalan leánya. És Mary Hepburn, a New York állambeli Iliumban lakó, 51 éves amerikai özvegy, akit a szállodában gyakorlatilag még senki sem látott, mert elozo esti megérkezése óta ötödik emeleti szobájában gubbasztott, és ott is étkezett.

A két csillaggal jelölt név tulajdonosa nem éri meg a naplementét. E szokásom, miszerint bizonyos neveket csillaggal látok el, a történet során végig megfigyelheto lesz, így szeretném figyelmeztetni az olvasót arra a tényre, hogy egyes szereploknek hamarosan meg kell birkózniuk az ero és a találékonyság végso darwini próbatételével. És jelen voltam én is, csak teljesen láthatatlanul.

5

A Bahia de Darwin is pusztulásra volt ítélve, de egyelore még korai lenne csillagot tenni a neve elé. Motorjai öt nappal késobb álltak le örökre, s aztán még tíz év telt el, mielott az óceán fenekére süllyedt. Nemcsak hogy a legújabb, a legnagyobb, a leggyorsabb és a legfényuzobben berendezett guayaquili kirándulóhajó volt, de az egyetlen kifejezetten galápagoszi körutazásokra tervezett hajó is, amelyre születésétol fogva a szigetek és a konti nens közötti komótos ingázás sorsa várt. A svédországi Malmoben épült, ahol jómagam is dolgoztam rajta. A svéd és ecuadori matrózokból álló, minimálisra korlátozott számú legénység, amely Malmobol Guayaquilba áthozta, úgy vélekedett, hogy a hajó nem lenne képes átvészelni egy, az Atlanti-óceán északi térségében szokásos vihart. A Bahia de Darwin száz vendég befogadására alkalmas úszó szálloda volt, étteremmel, éjszakai lokállal valamint egy konferenciateremmel a fedélzetén. Radarral és szonárral illetve egy robotnavigátorral is felszerelték, így irányítói néhány száz méteres pontossággal folyamatosan nyilvántarthatták mindenkori helyzetét. A Bahia de Darwint teljesen automatizálták, olyannyira, hogy a hajóhídon állva akár egyetlen ember is képes lett volna beindítani a motorjait, felszedni a horgonyt, sebességbe kapcsolni, és kisiklani a kikötobol, mintha csak a család kedvenc négykerekujét vezetné. A fedélzeten volt nyolcvanöt angol WC és tizenkét bidé is, és a luxuskabinokban valamint a hajóhídon telefon, amelyen, muholdak segítségével, a föld

bármely pontja elérheto volt. És voltak tévékészülékek is, nehogy az utasok lemaradjanak a napi eseményekrol. A hajó tulajdonosai, egy Quitóban élo német testvérpár azzal büszkélkedtek, hogy a hajó és a külvilág közötti kapcsolat soha, egy pillanatra sem szakadhat meg. Tudták is ok! A hajótest hetven méter hosszú volt. . A Beagle, amelyen Charles Darwin mint illetmény nélküli természetbúvár utazott, mindössze 28 méteres volt. Amikor a Bahia de Darwint Malmoben vízre bocsátották, ezeregyszáz tonnányi sós víznek kellett más tartózkodási hely után néznie. Én akkor már halott voltam. Amikor a Beagle-t az angliai Falmouth városában vízre bocsátották, mindössze kétszáztizenöt tonnányi sós víznek kellett más tartózkodási hely után néznie. A Bahia de Darwin fémtestu, motoros hajó volt. A Beagle fatörzsekbol ácsolt vitorláshajó, fedélzetén a kalózok és bennszülöttek elriasztására szolgáló tíz ágyúval. A két, régebben épült kirándulóhajó, melyekkel a Bahia de Darwinnak vetélkednie kellett volna, kidolt a versenybol, mielott a küzdelem egyáltalán kezdetét vette. A túristák mindketton hónapokra elore az összes helyet lefoglalták, de aztán, a pénzvilág válságának köszönhetoen a visszamondó levelek árhulláma összecsapott a két hajó felett. Most a városon túli mocsárvidék holt vizén voltak

lehorgonyozva, távol mindenfajta úttól vagy lakott településtol. A zurzavaros állapotok elhúzódásával számoló tulajdonosok mind két hajót megfosztották elektronikus berendezéseitol és minden egyéb, számottevo értéket képviselo felszereléstol. Mivel a Galápagosz-szigetekhez hasonlóan Ecuador területét is foként láva és vulkanikus hamu borította, az ország képtelen volt saját erobol ellátni kilencmilliónyi népességét. Az ország fizetésképtelen lévén nem tudott élelmiszert venni a boséges termofölddel rendelkezo nemzetektol, minek következtében Guayaquil tengeri kikötoje tétlenségre kényszerült, az embereket pedig az éhhalál réme fenyegette. Hiába, az üzlet az üzlet. A szomszédos Peru és Kolumbia szintén csodbe jutott. A Bahia de Darwinon kívül egyetlen hajó tartózkodott a guayaquili kikötoben, egy rozsdaette kolumbiai teherszállító, a San Mateo, mely képtelen volt élelmiszert illetve üzemanyagot vásárolni, s így a kikötoben rekedt. A hajó a part közelében vetett horgonyt, és már olyan régóta vesztegelt ott, hogy horgonyköte le köré különféle növényi anyagokból hatalmas tutaj rakódott. Egy ekkora tutajon akár egy elefántborjú is elhajózhatott volna a Galápagosz-szigetekig. Mexikó és Chile és Brazília és Argentína is fizetésképtelen volt – és Indonézia és a Fülöp-szigetek és Pakisztán és India és Thaiföld és Olaszország és Írország és Belgium és Törökország is. Hirtelen egész nemzetek találták magukat ugyanabban a helyzetben, amiben a San Mateo volt: bankjegyeik és pénzérméik és hitelleveleik ellenében a legszükségesebb dolgokat sem tudták többé megvásárolni.

Azok, akik élelmiszerfelesleggel rendelkeztek, külföldiek vagy honfitársak, nem voltak hajlandók árujukat pénzre cserélni. A gazdagságnak mindössze papírban testet öltött formájával rendelkezo társaik elott egyik pillanatról a másikra a következoket kezdték el hangoztatni: - Ébredjetek fel, ostobák! Honnan vettétek, hogy a papír ilyen értékes? Ez ido tájt még mindig boségesen volt élelem és üzemanyag a bolygón élo összes, ekkorra már jócskán megszaporodott számú ember számára, mégis milliók és milliók számára jelentett napról napra komolyabb veszélyt az éhhalál réme. Élelem nélkül a legjobb egészségnek örvendok is csak mintegy negyven napig húzhatták, aztán bekövetkezett a vég. És ez az éhínség, csakúgy mint Beethoven IX. Szimfóniája, teljes mértékben a túlméretezett emberi agyvelo terméke volt. A helyzet kialakulásának okai kizárólag az emberek fejében léteztek. Mindössze az történt, hogy megváltoztatták a papír értékhordozókkal kapcsolatban vallott véleményüket, ám ez, eredményét tekintve ugyanolyan következményekkel járt, mintha egy luxemburgnyi méretu meteorit letaszajtotta volna a Földet urbéli pályájáról.

6

Ez a pénzügyi válság, melynek bekövetkezése egyébként manapság teljesen elképzelhetetlen, csak a legutolsó volt a XX. század gyilkos katasztrófáinak sorában, amelyek kirobbanásáért teljes egészében az emberi agy volt a felelos. Látván azt a rengeteg eroszakot, amelyet az emberek önnön maguk és társaik, és ha már itt tartunk, az összes többi élolény kárára nap mint nap elkövettek, egy idegen bolygóról érkezo látogató joggal gondolhatta volna, hogy maga a Föld vesztette el a józan eszét, és az emberek azért viselkednek olyan orülten, mert az Anyatermészet az emberi faj elveszejtésén fondorkodik. Csakhogy a Föld egymillió évvel ezelott ugyanaz a vízben és táplálékban bovelkedo bolygó volt, mint manapság – egyedülálló jelenség az egész Tejútrendszerben. Semmi sem változott meg, csak az emberek véleménye. Az akkori emberiség dicséretére legyen mondva: Egyre több és több embertol lehetett hallani, hogy agyuk teljesen elrugaszkodott a valóságtól, felelotlen, megbízhatatlan, félelmetesen veszélyes, röviden: fabatkát sem ér. Az El Dorado szálló mikrokozmoszában például, Mary Hepburn, az özvegy, aki minden étkezéskor a szobájában tálaltatott magának, éppen saját agyát szidalmazta suttogóra fogott hangon, mert az azt taná csolta neki, legyen öngyilkos. – Az ellenségem vagy – suttogta. – Miért hordoznék magammal egy ilyen rettenetes ellenséget a bensomben? – Mary negyedszázadon keresztül tanított biológiát a New

York állambeli Ilium gimnáziumában, amely történetünk idejére már bezárta kapuit, úgyhogy nagyon jól isme rte az akkorra kipusztult, ír szarvas nevu négylábú törzsfejlodésének meglehetosen furcsa történetét. – Ha választhatnék egy ír szarvas agancsa és egy hozzád hasonló agyvelo között, inkább az ír szarvas agancsára szavaznék – közölte saját központi idegrendszerével. Az ír szarvas fején hatalmas, a báltermek óriáscsilláraival vetekedo méretu agancs díszelgett. Ez az állatfaj lenyugözo módon példázza, szokta volt diákjainak magyarázni Mary, milyen toleráns a természet az evolúció során becsúszó nevetséges hibákkal szemben. Habár agancsa túlságosan ormótlan volt mind a harchoz, mind az önvédelemhez, és lehetetlenné tette számára, hogy suru növésu erdokben vagy bozótosokban keressen táplálékot, az ír szarvas két és fél millió éven keresztül fennmaradt. Mary azt is megtanította diákjainak, hogy az emberi agy a legcsodálatosabb a törzsfejlodés során, a fajok fennmaradása érdekében kialakult szervek közül. S most saját nagy agyveleje mégis arra buzdította, vegye le szállodai szobájának szekrényében lógó vörös estélyi ruhájáról a muanyag védozsákot, és húzza fel a fejére, ekképpen fosztva meg testének sejtjeit a szükséges oxigéntol. Ezt megelozoen, a repülotéren, csodálatos agyveleje egy tolvajra bízta az összes pipere holmiját és a szállodai tartózkodáshoz bepakolt ruháit tartalmazó kofferét. A koffer kézipoggyászként volt nála a Quitóból Guayaquilba tartó gép fedélzetén. De legalább annak a boröndnek a tartalmára számíthatott, amelyet inkább feladott teher

poggyászként; mintsem hogy cipekedjen vele, s amelyikben a szekrényben lógó, a Bahia de Darwin fedélzetén megrendezésre kerülo partikra tartogatott estélyi is volt. Megmaradt a búvárruhája és maszkja, valamint békaember uszonya is, és volt két fürdoruhája, egy pár eros túrabakancsa, és a szigete ken tervezett kirándulásokhoz egy, az amerikai tengerészgyalogság raktári feleslegébol kiárusított gyakorlója, melyet jelen pillanatban is viselt. Ami azt a nadrágkosztümöt illeti, amely a guayaquili gépen volt rajta: nagy agyveleje rávette, küldje le a ruhát a szálló mosodájába, és hogy elhiggye a szálloda szomorú szemu igazgatójának ígéretét, miszerint másnap reggelre, még kello idoben az étkezés elott, vissza fogja kapni a ruhanemut. Csakhogy, kínos helyzetbe hozva az igazgatót, ennek a kosztümnek is nyoma veszett. A legrosszabb azonban, amit agya elkövetett ellene, már azon kívül, hogy öngyilkosságra ösztökélte, az volt, hogy makacsul ragaszkodott a guayaquili utazáshoz, dacára a világméretu pénzügyi válságról szóló híreknek, és annak, hogy úgyszólván teljes biztonsággal megjósolható volt: az “Évszázad Kirándulásá"-t, amelyre alig egy hónapja már az utolsó szál jegy is elkelt, utasok hiányában le fogják fújni a szervezok. Kolosszális gondolatgépe nagyon kicsinyes is tudott lenni. Most például nem volt hajlandó leengedni a hallba a katonai gyakorlóját viselo Maryt, mondván, hogy ebben az öltözékben mindenki – gyakorlatilag senki sem volt a szállodában – nevetségesnek találná. – Ki fognak nevetni a hátad mögött – mondta Mary-nek az agya –, és azt gondolják majd, hogy elment az eszed, és szánakoznak rajtad. Különben is, neked már befellegzett. Elvesztetted a férjedet, a tanári állásodat, és nincsen se gyereked, se bármi

más, amiért érdemes lenne élned, úgyhogy fogd csak azt a muanyag zsákot, és vess véget a nyomorúságodnak. Mi lehetne ennél egyszerubb? Kevesebb fájdalommal járó? Mi lehet ennél ésszerubb? Mary agyának mentségére szolgáljon: nem csak az o bune volt, hogy az 1986-os esztendo eddig eltelt fele olyan alulmúlhatatlanul rosszra sikeredett. Hiszen az év oly ígéretesen indult, Mary látszólag makkegészséges férje, Roy, építésvezetoként biztos állást mondhatott a magáénak a GEFFCo nevu cégnél, amely a fo iliumi iparággal, vízi- és szélmalmok építésével foglalkozott, Mary pedig huszonötéves kiemelkedo pedagógusi munkájáért emlékplakettet kapott, és tiszteletére bankettet rendezett a gimnázium, diákjai pedig immár a tizenkettedik egymást követo tanévben ítélték neki a legnépszerubb tanár címet. Még az év elején Mary így szólt a férjéhez: Ó, Roy ...Annyi mindenünk van, amiért hálával tartozunk, olyan szerencsések vagyunk a legtöbb emberhez képest. Sírni tudnék a boldogságtól. És akkor a férje átölelte, és azt mondta: – No, hát akkor csak rajta, sírjál! – Mary ekkor 57 éves volt, Roy pedig 59, és mindketten imádták a természetet, a túrázást és a sízést és a hegymászást és az evezést és a futást és a biciklizést és az úszást, úgyhogy mindkettojük teste karcsú volt és fiatal. Egyikük sem dohányzott, alkoholt sem fogyasztottak, és többnyire csak friss gyümölcsön és zöldségeken éltek, legfeljebb néha-néha ettek egy kis halat. Pénzüket is jól forgatták, és megtakarításaiknak, pénzügyi értelemben, ugyanazt az egészséges étrendet és testmozgást biztosították, mint saját maguknak.

Mary késobb igencsak felajzotta Waitet a saját maga és férje pénzügyi szakértelmérol szóló tanmesével. Bizony, és Wait, az özvegyasszonyok bankfiókjának kizsigereloje, bár még nem is találkoztak, és még azt sem tudta biztosan, milyen jól is áll anyagilag a no, az El Dorado bárjában üldögélve éppen Mary Hepburnön morfondírozott. Bejelentkezéskor látta meg Mary nevét a szálloda nyilvántartásában, és aztán a fiatal szállodaigazgatótól érdeklodött az özvegy felol. Hosünknek kedvére volt az a kevés, amit az igazgató tudott. A szobájában kuksoló, félénk és magányos tanárno azzal együtt, hogy minden eddig romlásba döntött feleségénél fiatalabb volt, a leheto legkívánatosabb prédának tunt Wait számára. Úgy gondolta, az “Évszázad Kirándulásá"-n boven lesz majd ideje be cserkészni. Most pedig, közbevetoleg, egy személyes megjegyzés: Amikor még nem voltam halott, az én nagy agyvelom is gyakran szolgált olyan tanácsokkal, amelyek saját fennmaradásom, és ha már arról van szó, az egész emberiség fennmaradásának szempontjából is, enyhén szólva kétes értékunek bizonyultak. Például: Rávett arra, hogy vonuljak be az Amerikai Egyesült Államok haditengerészetébe, és vegyek részt a vietnámi háborúban. Köszi szépen, nagy agy!

Az El Dorado hat vendégének (a két japánn a k é s a 7 n é g y a m e r i k a i n a k , a k i k k ö z ü l a z egyik kanadainak adta ki magát) a nemzeti valutája változatlanul tökéletes fizetoeszköznek minosült a világ bármely részén. Ugyanakkor az o pénzük érté ke is az emberi elme terméke volt. A világegyetemrol alkotott elképzelésekhez hasonlóan a vendégek amerikai dollárjainak és japán jenjeinek kívánatosságáról formált kép is csak az emberek agyában létezett. Waitet sem fogadták volna olyan örömmel, mint ahogy tették, ha a férfi, akinek fogalma sem volt a világban dúló pénzügyi válságról, oly mértékben megvalósította volna álcáját, hogy kanadai dollárokkal a zsebében érkezik Ecuadorba. Habár Kanada nem volt fizetésképtelen, az emberek képzelete egyre több helyen, köztük Kanadában is, elvette a kedvüket attól, hogy bármi használható árucikket kanadai dollárra cseréljenek. Hasonló hanyatlás mutatkozott az angol font, a francia valamint a svájci frank és a nyugatnémet márka képzelt értékében is. Az Antonio José de Sucre (1795-1830) nemzeti hosrol elnevezett ecuadori fizetoeszköz értéke ugyanakkor a lyukas kétfilléres szintjére zuhant vissza. Emeleti szobájában Mary Hepburn azon tunodött, nem lehetséges -e, hogy agydaganata van, és ezért traktálja agya egyfolytában a leheto legrosszabb ötletekkel. Mary esetében ez teljesen kézenfekvo feltételezés volt, lévén hogy férjét, Royt is agydaganat vitte el, mindössze három hónappal korábban. És a daganat nem érte be Roy

halálával. Eloször is összezavarta tönkretette az ítéloképességét.

a

memóriáját

és

Mary azon is eltunodött, vajon nem a férje ellen támadásba lendülo daganat hatására adta-e be Roy a jelentkezésüket az “Évszázad Kirándulásá"-ra a végül is rettenetessé váló év ígéretes januárjában. A következoképpen tudta meg, hogy férje jegyet váltott az utazásra: Egy délután, csakúgy mint máskor, abban a biztos tudatban érkezett haza az iskolából, hogy Roy, aki általában egy órával késobb végzett, mint o, még a munkahelyén tartózkodik. Csakhogy Roy már otthon volt, és mint kiderült már délben eljött a GEFFCo telephelyérol. Namármost, a férje imádta a gépekkel való bíbelodést, és a cégénél töltött 29 évnyi munkaviszonya alatt soha nem mulasztott egyetlen órát sem, sem betegség miatt – hiszen soha nem volt beteg – sem egyéb dolog miatt. Mary megkérdezte tole, jól érzi-e magát, mire azt válaszolta, hogy életében nem volt még ilyen jól. Marynek úgy tunt, a férje olyan büszke magára, mint egy tinédzser, aki ráunt arra, hogy állandóan a jó fiút játssza. Roy szukszavú, választékos beszédu férfi volt, az a fajta, aki sohasem viselkedik könnyelmuen vagy gyerekesen. S most mégis, mintha viselkedését helyteleníto édesanyjához beszélt volna, egy bárgyú arckifejezés kíséretében, alig hihetoen, azt mondta: – Korcsolyázni voltam. Ezt már egészen biztosan a daganat mondatta vele, gondolta Mary Guayaquilban. A daganat, amely keresve sem találhatott volna alkalmatlanabb napot a csavargásra, tudniillik elozo éjjel jégeso zuhogott, aztán meg egész nap ónos esot hordott a szél. Roy mégis fel-alá sétált a

Clinton Streeten, Ilium foutcáján, és egyik bolt után a másikban mesélte el, hogy korcsolyázni volt. Mary igyekeze tt megbékélni a dologgal, és nem csak mondani, de el is hinni, hogy úgy is rájuk fért már egy kis lazítás, egy kis szórakozás – mindamellett, hogy hétvégeken illetve a nyaralásuk alatt mindig is nagyon jól szórakoztak és, amennyire csak lehetett, a munkahelyükön is jól érezték magukat. A váratlan csínyt azonban baljós hangulat hatotta át. És aztán, a korai vacsora közben Royt magát is zavarba hozták a délután történtek. Ez volt a nagy helyzet. Úgy gondolta, a dolog nem fog megismétlodni, és nyugodtan elfelejthetik az egészet, legfeljebb, ha néha elokerül az eset, jót nevetnek majd rajta. Csakhogy késobb, nem sokkal lefekvés elott, miközben a férfi két dolgos keze által felépített kandallóban izzó zsarátnokra meredtek, egyszer csak megszólalt a férfi: – Van más is. – Mirol beszélsz? – kérdezte Mary. – Arról, hogy délután benéztem az utazási irodába is. – A városban csak egy ilyen vállalkozás muködött, az se valami sok sikerrel. – Na és? kérdezte az asszony. – Foglaltattam két helyet egy útra – válaszolt a férfi, mintha egy álmáról beszélne. – Ki is fizettem. Mindent elintéztem. Novemberben Ecuadorba repülünk és részt veszünk az “Évszázad Kirándulásá"-n Roy és Mary volt az elso két jelentkezo a své dországi Malmoben akkor még csak rajzasztalon létezo Bahia de Darwin elso útját hirdeto reklámkampányra. A helyi utazási iroda is csak kis ideje kapta meg az utat népszerusíto posztert. Mikor Roy besétált az utcáról, az

iroda vezetoje éppen azt ragasztotta fel a falra. Szabad legyen közbevetnem egy személyes megjegyzést: Jómagam ekkor körülbelül egy éve dolgoztam Malmoben mint hegeszto, de az ido tájt a Bahia de Darwin még nem öltött testet olyan mértékben, hogy szüksége lett volna a szolgálataimra. Csak a tavasz beköszöntével került arra sor, hogy a vastestu szuz miatt, a szó leheto legszorosabb értelmében, elveszítsem a fejemet. Kérdésem: Van-e olyan ember, aki még sose veszítette el a fejét tavasz idején? De hogy folytassam: Az utazási irodában lógó poszter egy meglehetosen furcsa madarat ábrázolt, amint az a vulkánsziget partján állva egy, a közelben elhaladó, gyönyöru, fehér hajót figyel. A madár fekete volt, és méretét tekintve akkora, mint egy jókora kacsa, de hosszú és hajlékony, kígyószeru nyakkal rendelkezett. A legfurcsább az volt benne, hogy látszólag nem voltak szárnyai. Ez majdnem igaz is volt. A fekete madár a Galápagosz-szigeteken volt endémikus, ami azt jelenti, hogy csak itt élt és sehol másutt a világon. Annak érdekében, hogy a víz mélyébe is képes legyen követni a halakat, egészen kicsi, hátára lapuló szárnyai voltak. A halfogás eme változata sokkal célravezetobb volt, mint az, amit oly sok halevo madár muvelt, nevezetesen, hogy kivárták míg a hal feljött a víz színére, aztán félig nyitott csorrel lecsaptak rá. Ezt a roppant sikeres madárfajt az ember “gyalogos" kormoránnak nevezte el. Madarunk maga kereste fel a halakat. Nem kellett megvárnia, hogy azok végzetes hibát kövessenek el. Valamikor a törzsfejlodési folyamat során e madárfaj oseiben egész biztosan kételyek merültek fel szárnyaik hasznosságát illetoen, pontosan úgy, ahogy az emberekben

is súlyos kételyek merültek szükségességét illetoen.

fel

nagy

agyvelejük

Amennyiben Darwinnak igaza volt a természetes kiválogatódás törvényével kapcsolatban, a partról halászcsónakként vízre huppanó, kisszárnyú kormoránoknak több halat kellett zsákmányolniuk, mint legjobban repülo társaiknak. E csökevényes szárnyú egyedek aztán egymással párosodtak, és legkisebb szárnyú utódaikból még jobb halászok lettek, és így tovább, és így tovább. Nomármost, ugyanez történt az emberek esetében is, persze nem a szárnyaikkal, hiszen az sose volt ne kik, hanem a kezükkel és az agyvelejükkel. Nem is kell többé arra várniuk, hogy egy hal elkezdje majszolgatni a horogra tuzött csalit, vagy bebóklásszon a hálójukba, meg hasonlók. Ha manapság valakinek halhúsra fáj a foga; egyszeruen üldözobe vesz egyet a kék tenger mély vizében. Mennyivel egyszerubb!

8

Még januárban is boséges számú érv szólt a z ellen, hogy Roy befizessen az utazásra. Ekkor ugyan még egyáltalán nem volt olyan magától értetodo, hogy hamarosan világméretu gazdasági válság robban ki, s hogy a sétahajókázás megkezdésének tervbe vett idopontja az éhhalál küszöbén találja Ecuador népét. Ott volt azonban Mary állása. Egyelore nem is sejthette, hogy munkaadói hamaro san korengedményes nyugdíjba küldik, úgyhogy el nem tudta hát képzelni, hogyan vehetne ki három hét szabadságot november végén, december elején, a félév kellos közepén. Arról nem is beszélve, hogy bár soha nem járt még ott, tökéletesen megcsömörlött a Galápagos szigetvilágtól. A biológiaórákon demonstrációs anyagként újra és újra bevetett filmek és diaképek és könyvek és újságcikkek olyan boségben álltak rendelkezésére, hogy úgy gondolta, semmiféle meglepetés nem várhat rá a szigeteken. Tudta is o! Házaséletük során Mary és Roy egyetlenegyszer sem tették ki a lábukat az Egyesült Államokból. Ha igazán ki akartak volna rúgni a hámból, s egy fényuzo nyaralásra adják a fejüket, gondolta Mary, akkor már szívesebben látogatott volna el Afrikába, ahol az élovilág sokkal de sokkal izgalmasabb, és a fennmaradásért folytatott küzdelem sokkal de sokkal több veszélyt rejt magában. Mindent egybevetve, a rinocéroszok és a vízilovak és az elefántok és a zsiráfok és a többi afrikai állatfaj mellett a Galápagos-szigetek faunája meglehetosen unalmas társaságnak tunt.

Ahogy a galápagoszi út gondolatának hatására Mary egy közeli barátjuknak megvallotta: – Hirtelen olyan érzésem támadt, hogy soha életemben nem akarok még egy kormoránt látni! Tudta is o! Roy-jal folytatott beszélgetéseik során Mary elhessegette az utazáshoz tapadó kételyeit, annál is inkább, mert bízott abban, hogy férje elobb-utóbb magától is felismeri: enyhe idegrendszeri zavarok hatása alatt áll. Csakhogy márciusra Roy elvesztette az állását, o pedig megtudta, hogy júniusban rá is hasonló sors vár. Akárhogy is, az utazás idozítése egyszerre módfelett praktikussá vált. És az út gondolata szinte teljesen betöltötte Roy egyre hibásabban muködo képzeletét: “...az egyetlen jó dolog, ami még számunkra hátra van." Az állásukkal a következo történt: Iliumi tevékenységének modernizálása érdekében a GEFFCo kis híján összes dolgozójának talpára útilaput kötött, nem kímélve sem a fizikai állományt sem az irodistákat. A karcsúsítást egy Matsumoto nevu japán cég vitte véghez, az a vállalat, amely a Bahia de Darwin elektronikáját is szállította. Ugyanok foglalkoztatták az ifjú kompjúterzsenit, Zenji Hiroguchit is, aki aztán felesége társaságában Maryvel egyidoben tartózkodott az El Dorado szállóban. Mire a Matsumoto a legutolsó komputerét és robotját is beszerelte, az összes teendo ellátásához mind össze tizenkét alkalmazottra volt szükség. Így aztán a várost csapatostul hagyták el azok, akik még elég fiatalok voltak a gyermekvállaláshoz, vagy legalábbis nagyratöro álmokat dédelgettek a jövot illetoen.

Ahogy a nyolcvanegyedik születésnapját ünneplo Mary Hepburn mesélte aztán – két héttel azelott, hogy egy hatalmas fehércápa gyomrában végezte: – mintha a hamelni patkányfogó sétált volna végig a városon. — Egyik pillanatról a másikra gyakorlatilag eltuntek az iskoláskorú gyerekek, és az adófizetok számának megcsappanása miatt a város fizetésképtelenné vált. Így történt, hogy júniusban az iliumi gimnázium utoljára bocsájtott ki végzos diákokat. Áprilisban kiderült, hogy Roynak rosszindulatú agydaganata van. Ennélfogva az „Évszázad Kirándulása” lett az egyetlen dolog, ami még életben tartotta. – Addig csak kihúzom valahogy – november nincs is messze, ugye, Mary ? – Nincs – válaszolt az asszony. – Csak kihúzom addig. – Évekig is elélhetsz még – mondta Mary. − Csak még oda jussak el – mondta Roy. – Hadd lássak pingvineket az Egyenlíton – tette hozzá. – Ennyivel be is érném. Habár Roy egyre több dologban tévedett, a galápagoszi pingvineket illetoen történetesen igaza volt. A szóbanforgó madarak fekete-fehér pincérgúnyába bújt, zörgo csontú teremtmények voltak. Nem is lehettek másmilyenek. Ha ugyanolyan zsírpárnákkal lettek volna megáldva, mint a déli sarkvidék jégtábláin élo rokonaik, abban a minutumban pecsenyévé sülnek, ahogy tojásrakás vagy fiókáik táplálása céljából kitotyognak a lávamezok alkotta partra. A csökevényes szárnyú kormoránokhoz hasonlóan —a gazdagabb halászzsákmány reményében – e 'madarak osei is lemondtak a repülés gyönyöruségérol.

Csak egy gondolatot még arról a csalóka lelkesedésrol, amellyel az egymillió évvel ezelotti emberek igyekeztek minden elképzelheto tevékenységet a gépekre átruházni: Mi mást jelenthetne ez, mint az emberi agy tökéletes értéktelenségének újabb beismerését?

9

Mialatt Roy Hepburn a halállal tusakodott – s ha már itt tartunk, haldokolt az egész Ilium – és miközben a férfi és a város ellenállását az egészséges és boldog emberiség testétol idegen daganatok orölték fel, túlméretezett agyveleje abba a tévhitbe ringatta Royt, hogy 1946-ban, az amerikai haditengerészet katonájaként részt vett az Ecuadorhoz hasonlóan egyenlítoi fekvésu Bikiniszigeteken végrehajtott kísérleti atomrobbantásokban. Feltett szándéka volt, hogy több milliós kártérítést követel a kormányától, mondván, hogy az ot ért sugárfertozés eloször is meghiúsította, hogy Maryvel kötött házasságát gyermekáldás koronázza meg, késobb pedig szerepet játszott agydaganata kialakulásában. Leszámítva, hogy Roy valóban szolgált rövid ideig a haditengerészetnél, nem sok eséllyel szállt volna perbe az Amerikai Egyesült Államok kormányával, hiszen 1932ben jött a világra, s ezt a tényt jogász honfitársai minden különösebb megeroltetés nélkül bebizonyíthatták volna. Az elozoek alapján következoen az állítólagos radiózis bekövetkezésekor Roy nem lehetett több, mint tizennégy éves. Ez az anakronizmus cseppet sem gátolta abban, hogy felidézze azoknak a gaztetteknek az eleven emlékét, amelyeket kormánya megbízásából az úgynevezett alacsonyabbrendu élolények kárára elkövetett. Elbeszélése szerint gyakorlatilag egyedül, minden segítség nélkül hajtotta végre a feladatot: eloször a sziget különbözo pontjain cövekeket vert be a földbe, majd a cövekekhez különféle állatokat pányvázott ki.

– Nyilván azért választottak ki pont engem, mert mindig is megbíztak bennem az állatok – mondta. Ebben nem is volt hiba: Az állatok tényleg megbíztak Royban. Habár a GEFFCo szakmai tanfolyamától eltekintve a gimnáziumi érettségi volt a legmagasabb iskolai végzettsége, míg ugyanakkor Mary zoológusi diplomát szerzett az Indiana Egyetem termé szettudományi karán, ha az állatokkal való kapcsolatteremtésre került a sor, Roy messze felülmúlta a feleségét. Például saját nyelvükön társalgott a madarakkal, amire a mind anyai mind apai ágon híresen bot fülu felmenokkel rendelkezo Mary soha nem lett volna képes. Nem született olyan rossztermészetu kutya vagy nagytestu háziállat, legyen szó akár a GEFFCo telephelyét orzo vérebekrol vagy egy frissen fiadzott anyakocáról, amelyet Roy ne változtatott volna, maximum öt perc alatt, szelíd kezesbáránnyá. Érthetoek voltak hát Roy könnyei, amikor visszaemlékezett arra a töméntelen állatra, melyeket annak idején a cövekekhez pányvázott. Persze, efféle kegyetlen kísérleteket valóban végrehajtottak különféle élolényeken, birkákon és sertéseken és szarvasmarhákon és lovakon és majmokon és kacsákon és libákon és tyúkokon is, de egészen biztosan nem a Roy beszámolóiban megelevenedo állatseregleteken. Ahogy elmesélte, pávákat és hópárducokat és gorillákat és krokodilokat és viharmadarakat kötözött ki a földbe vert karókhoz. Túlméretezett agyában a Bikini-szigetek afféle fejtetore állított Noé bárkájává alakult át. A föld összes állatfajából idehoztak egy-egy párt, hogy aztán atomcsapást mérjenek rájuk. Történetének legképtelenebb mozzanata, melyet o persze a legkevésbé sem talált annak, a következoképpen hangzott:

“Donald is ott volt". Donald annak a mindössze négy éves zsemleszínu retriver kannak volt a neve, mely az iliumi szomszédságot körbeszaglászva az adott pillanatban talán éppen a Hepburn ház udvarán ogyelgett. – Végig iszonyú nehéz volt – emlékezett vissza Roy –, de a legnehezebb pillanat akkor következett, amikor Donaldot kellett kikötnöm. Egyre halogattam a dolgot, míg végül aztán már nem lehetett tovább elodázni. Donald volt az utolsó kipányvázandó állat. Nyugodtan hagyta, hogy megkössem, és amikor végeztem, farkát csóválva megnyalta a kezemet. És akkor azt mondtam neki, nem szégyellem bevallani, sírva: “Viszlát, pajtikám! Te most egy egészen más világ felé veszed az irányt. Ott biztosan jobb sorod lesz, mert ennél a világnál cudarabbat elképzelni se igen lehet." Miközben Roy egyre gyakrabban állt elo ilyesfajta fantazmagóriákkal, Mary változatlanul megtartotta az óráit a hét öt napján, töretlen hittel bizonygatva né hány megmaradt diákjának, milyen hálásnak is kellene lenniük az Istentol kapott csodálatos nagy agyvelejükért. – Vagy inkább élnétek a zsiráf hétöles nyakával, a kaméleon tarka gúnyájával, az orrszarvú páncélborével avagy az ír szarvas agancskoronájával megáldva? – tett fel ilyen és ehhez hasonló kérdéseket Mary. Egyre csak fújta a jól ismert nótát. Bizony, és aztán a tanítás befejeztével hazament a férjéhez, aki bebizonyította neki, milyen csalóka jószág az emberi agy. Az egy-két napot igénybe vevo kontrollvizsgálatokat leszámítva, Roy esetében nem volt szükség kórházi ápolásra. Egy légynek se tudott volna ártani. Nem ülhetett többé a volán mögé, de ezt

megértette, és úgy tunt, nem neheztelt azért sem, hogy Mary eldugta elole a terepjáró slusszkulcsát. Még azt is fölvetette, túl kellene adniuk a kocsin, hi szen úgy sem valószínu, hogy a jövoben nagyobb túrára indulnak. Így Mary nem kényszerült rá, hogy ápolónot fogadjon arra az ido re, míg az iskolában volt. A szomszédságban lakó nyugdíjasok külön örültek a pár dollárnak, amit annak a fejében kaptak, hogy Roynak társaságot biztosítottak és megakadályozták, hogy valami módon kárt tegyen magában. Nem jelentett különösebb nyugöt a számukra. Sokat ült a televízió elott s ki sem tette a lábát az udvarról, ahol képes volt naphosszat eljátszadozni Donalddal, a zsemleszínu retriver kannal, amely, szerinte, annak idején kimúlt a Bikini-szigeteken. A Galápagosz-szigetekrol tartott, ahogy utólag kiderült utolsó órája közben Mary öt teljes percre elakadt egy mondat kellos közepén. Felvetodött benne egy kétely, amelyet a következoképpen önthetett volna szavakba: “Lehet, hogy csak egy habókos noszemély vagyok, aki az utcáról tévedt be ebbe az osztályterembe, és nekilátott, hogy elmagyarázza az élet nagy misztériumait a padokban üldögélo tinédzsereknek. Ok meg készpénznek veszik a szavaimat, pedig mindenben de mindenben tévedek." Aztán el kellett morfondíroznia a letunt korok sok-sok kiváló tanáregyéniségérol is, akikrol – bár agyuk hibátlanul muködött – késobb kiderült, hogy ugyanolyan kevéssé voltak tisztában a dolgok valódi állásával, mint Roy.

10

Hány tagot számlált a Galápagos szigetcsoport egymillió évvel ezelott? Volt tizenhárom nagy és tizenhét kis sziget, plusz háromszáztizennyolc darab szigetecske, némelyikük alig több, mint egy a tenger hullámai közül éppen csak kiemelkedo sziklaszirt. Ma tizennégy nagy és hét kis sziget, valamint háromszázhuszonhat szigetecske alkotja a szigetvilágot. Még mindig egészen élénk vulkanikus tevékenység figyelheto meg a térségben. Tréfára fordítva a szót: Még mindig dühöngenek az istenek. És a szigetcsoport legészakibb tagja, még mindig, a társaitól oly messze fekvo, magányos Santa Rosalia. Bizony, és egymillió évvel ezelott, 1986 augusztus 3-án, a New York-i Iliumban, tiszta udvar, rendes ház otthonában egy Roy Hepburn nevu férfi a haláltusáját vívta. A férfit akkor és ott, karnyújtásnyira a végtol, az bántotta a legjobban, hogy házasságukból nem született gyerek. Még csak arra se unszolhatta Maryt, próbáljon meg valaki mástól gyereket szülni, ha már o nem lesz, me rt az asszony ekkor már túl volt a klimaxon. – A Hepburnök ezennel kihaltnak tekinthetok, akárcsak a dodó galamb – mondta Roy, aztán folytatta a törzsfejlodés fájának száraz, terméketlen ágaival, az örökre letunt fajok felsorolásával. – Az ír szarvas – mondta. – A fehércsoru harkály mondta. – Tyrannosaurus rex – mondta, és így tovább, míg tartott a lista. A végén azért váratlanul megcsillant sajátos, fanyar humora. Még két nevet tett

hozzá élcelodve a gyászos hangulatot árasztó leltárjegyzékhez, két nevet, amelynek igazán nem akadt örököse. – Himlo – mondta, majd késobb: – George Washington. A férfi az utolsó percig szentül hitte, kormányának atomkísérletei bántak el vele. És akkor Mary és a vég közelsége folytán szintén jelenlévo orvos és ápolóno füle hallatára Roy a következoket mondta: – Ha legalább csak a Mindenható sújtott volna dühével ! Mary úgy vélte, férje utolsó szavait hallotta. S Roy valóban halottnak is tunt ezt követoen. Ám azután, tíz perc elteltével, a szederjes ajkak újra megmozdultak. Mary egészen közel hajolt férjéhez, hogy hallja, mit suttog. Élete hátralevo részében boldoggá tette a tudat, hogy nem szalasztotta el ezeket a szavakat. – Elmondom neked, Mary, hogy mi is valójában az emberi lélek – rebegte Roy ki sem nyitva szemét – Az állatoknak nincs ilyen. A lélek az a ré szed, amely rögtön észreveszi, ha az agyad nem úgy muködik, ahogy kellene. Én mindig is tudtam, Mary. Nem tehettem semmit, de mindig is tudtam. Eztán tágra meredt, lángoló tekintetu szemekkel ülo helyzetbe lendült, halálra rémisztve ezzel a szobában tartózkodókat. Hozd a Bibliát – parancsolta sztentori hangon. Egész betegsége alatt ez volt az elso és az utolsó alkalom, hogy bármiféle egyházi külsoség szóba került. Nem jártak templomba, és legnagyobb szorultságukban sem imádkoztak soha, de azért volt valahol egy bibliájuk. Csak

azt nem tudta Mary, hogy hol. – Hozd a Bibliát! – mondta újra Roy. Asszony, hozd a Bibliát! – Ezt megelozoen soha nem nevezte feleségét “asszony"-nak. Így Mary felkerekedett, hogy megkeresse a Bibliát. A vendégszobában lelt rá, Darwin Utazás a Beagle Fedélzeten és Charles Dickens Mese a Két Városról címu könyvének társaságában. Roy ülo helyzetbe tornázta magát, és újfent “asszony"-nak szólította Maryt. – Asszony – mondta parancsoló hangon –, tedd a kezed a Szentírásra, és mondd utánam: Én Mary Hepburn ezennel két szent fogadalmat teszek szeretett férjem halálos ágyánál. Mary megismételte a szavait. Azt gondolta, mi több, remélte, hogy a két ígéret olyan valóságtól elrugaszkodott lesz – mint például a kormány bíróság elé citálása vagy valami ehhez hasonló dolog –, hogy úgyse lesz módja betartani oket. Nem volt ekkora szerencséje. Elsoként azt kellett megígérnie, hogy minden tole telhetot elkövet mielobbi férjhezmenetele érdekében, s nem fecsérli idejét búslakodásra, önsajnálatra. A második fogadalom értelmében novemberben Guayaquilba repül és kapcsolatuk emlékére részt vesz az “Évszázad Kirándulásá"-n. – Szellemem ott lesz veled az út minden pillanatában – mondta Roy. Aztán meghalt. Nos, így került Guayaquilba Mary, akiben feltámadt a

gyanú, hogy neki magának is agydaganata lehet. Agyveleje késztetésére éppen a nagy ruhásszekrényben ácsorgott, és az általa “Jackie ruhá"-nak elkeresztelt vörös estélyi védohuzatának eltávolításán fáradozott. A ruha azért kapta éppen a fent említett becenevet, mert a hajó utasai között várhatóan Jacqueline Onassisnak is szerepelnie kellett, és Mary szeretett volna jó benyomást kelteni a világhíru özvegyben. Csakhogy ott, a szekrényben állva Mary pontosan tudta: Jackie Onassisnak több esze van annál, hogy Guayaquilba jöjjön, egy olyan városba, ahol az utcákon és a háztetokön járorök cirkálnak, és a parkokban lövészgödröt ás a gyalogság. Ahogy a muanyag huzat lehámozásával veszodött, az estélyi lecsusszant a vállfáról, majd a padlóra huppant, ahol vérvörös kis tócsaként állapodott meg. Mary nem nyúlt érte, úgy gondolta, az anyagi világ dolgainak többé úgyse veszi hasznát. De még nincs itt az ido, hogy az asszony nevét csillaggal lássam el. Annál is kevésbé, mert még három évtizednyi élet áll elotte. Arról nem is beszélve, hogy a késobbiekben a bolygó egyes életfontosságú anyagaival való ügyködése révén vitán felül az emberiség történetének legjelentosebb kísérletezojévé lép majd elo.

11

Amennyiben Mary Hepburnnek inkább lett v o l n a ínyére egy kis hallgatózás, mint ö nnön maga elveszejtése, könnyuszerrel odatapaszthatta volna fülét a szekrény hátsó falához, minekutána halk sutyorgást hallott volna átszüremleni a szomszédos lakosztályból. Miután elozo esti érkezésekor még o volt a szálló egyetlen vendége, s azóta egyfolytában a szobájában kuksolt, fogalma sem volt kétoldali szomszédjainak kilétérol. A sutyorgás eloidézoi *Zenji Hiroguchi japán komputerzseni és áldott állapotban lévo felesége, Hisako voltak, utóbbi a virágkötészet japán muvészetének, az ikebanának a tanára. A másik oldali lakosztályban *Andrew Macintosh tinédzser korú leánya, Selena és annak vakvezeto kutyája, a szintén noivarú Kazakh voltak elszállásolva. Mary egy árva vakkantást sem hallott, mivel Kazakh soha nem ugatott. Kazakh soha nem ugatott, nem játszott más kutyákkal, nem vizslatott izgalmas szagokat és zörejeket, s nem vette üldözobe az osei számára természetes zsákmányt jelento állatokat sem. Mindennek az volt az oka, hogy néhány túlfejlett agyveleju ember minden egyes alkalommal pfujjolt és megtagadta tole a beígért finom falatokat, ha kölyökkorában bármi hasonlóval próbálkozott. Az emberek egy percig sem rejtették véka alá, hogy a lakóhelyéül szolgáló bolygón az ebekre jellemzo természetes szokások egytol egyig bunnek számítanak. Megakadályozandó, hogy a fajfenntartás ösztöne valaha

is megzavarhassa a viselkedését, gazdái eltávolíttatták a kutya ivarmirigyeit. Nekem meg már éppen a nyelvemen volt, hogy történetem szereploinek köre rövidesen egy hímnemu és az ot körülvevo nonemu egyedekre (köztük egy szukára) szukül le. Azonban, hála az állatorvos szikéjének, Kazakh már nem tekintheto noivarúnak. Akárcsak Mary Hepburn, o is kiesett a nagy evolúciós társasjátékból. Nem volt kire testálnia génjeit. A Selena és Kazakh szobájából nyíló, széthúzott szárnyasajtó másik oldalán a lány életerotol duzzadó apja, a befektetési bankár *Andrew MacIntosh lakozott. A férfi özvegyember volt. Biztosan jól megértették volna egymást Roy Hepburn özvegyével, hiszen mindketten olyan szorgos természetjárók voltak. Csakhogy soha nem találkoztak. Ahogy azt már említettem, *Andrew MacIntosh és *Zenji Hiroguchi életüket vesztik, mielott a nap nyugovóra tér. James Wait egyébként a hotel többi vendégétol a leheto legtávolabb, a különben teljesen üres második emeleten kapott szobát. Túlméretezett agyveleje éppen az ártalmatlanság és hétköznapiság látszatát kelto álcájához gratulált neki, ezúttal ok nélkül. A szálloda igazgatója kiszúrta, hogy Wait rosszban sántikál. Ez a *Siegfried von Kleist nevu szállodaigazgató a hosszú múltra visszatekinto és általánosságban vagyonosnak mondható ecuadori német kolónia borongós tekintetu, középkorú tagja volt. A Quitóban élo két apai nagybátyjáé volt a szálloda és a Bahia de Darwin is, ok tették meg szállodaigazgatónak arra a röpke s történetünk idején a, végéhez közeledo – két hétre, melynek során az “Évszázad Kirándulása" vendégeinek fogadását felügyelte. Komoly vagyon örököseként, mint mihaszna

léhutot ismerték, de ezúttal nagybátyjai addig appelláltak lelkiismeretére, míg beadta a derekát, és hajlandó volt kivenni a részét ebbol az egy családi vállalkozásból. Notlen volt, nem hagyott hátra utódot maga után, így a törzsfejlodés szempontjából elhanyagolható jelentoséggel bírt. Szintén szóba jöhetett volna mint Mary leendo párja. *Andrew MacIntosh-hoz hasonlóan azonban ot is a közeli elmúlás fenyegette. *Siegfried von Kleist túléli ugyan a naplementét, de három órával késobb, egy árhullám jóvoltából a tengerbe fullad. Délután négy óra volt. *Kleist, ez a vizenyos szemu, lekonyuló bajszú ecuadori hun azt a benyomást keltette, mintha már esti elhalálozására készülne, ám a jövot illetoen o is ugyanolyan tanácstalan volt, mint jómagam. Aznap délután mindketten éreztük, hogy a földgolyó tengelye kibillent a helyérol, és hogy a következo pillanatban bármi megtörténhet. *Zenji Hiroguchival és *Andrew MacIntosh-sal egyébként lövések végeznek majd. *Siegfried von Kleist személye nem bír különösebb jelentoséggel történetemben, annál inkább egyszem testvére, a nála három évvel idosebb, ugyancsak agglegény Adolf. Adolf von Kleist, a Bahia de Darwin kapitánya lesz a földet benépesíto emberiség közös osatyja. Mary Hepburn segítségével a modernkori Ádám szerepét játssza majd el. Ugyanakkor az iliumi biológiatanárno nem lesz, nem lehet a Kapitány Évája, mert már túl van a klimaxon. Így hát inkább a teremto istenno szerepét kell magára vállalnia.

És a jelentéktelen szállodaigazgató kiemelt fontossággal bíró öccse éppen ezekben a percekben ért földet a Guayaquili Nemzetközi Repülotéren egy majdnem teljesen üres gép fedélzetén, egyenesen New Yorkból, ahol az “Évszázad Kirándulásá"-t reklám hadjáratában vett részt. Még ha Mary meg is próbálkozik a szekrény hátfalán keresztül kihallgatni a Hiroguchik beszélgetését, akkor se értette volna meg a házaspár nyugtalanságának okát, mert a sutyorgás az általuk folyékonyan beszélt egyetlen nyelven, japánul folyt. *Zenji tudott egy kicsit oroszul és angolul, Hisako a kínai nyelvhez konyított valamit. Egyikojük se tudott egy árva szót se spanyolul, kecsuául, németül vagy portugálul, az Ecuadorban legelterjedtebb nyelveken. Ahogy kiderült, oket is olyan sérelmek marcangolták, amelyeket az elvileg csodálatosan muködo agyvelejüknek köszönhettek. S mivel *Zenjit szerte a világon a földkerekség egyik legokosabb embereként ismerték, különösen nagy ostobaságnak tartották, hogy hagyták magukat beugratni egy effajta rémes kalandba. S az is a férfi, nem pedig felesége lelkén száradt, hogy gyakorlatilag az energikus *Andrew MacIntosh fogságába kerültek. A dolog a következoképpen eshetett meg: Történetünket egy évvel megelozoen *MacIntosh világtalan leányával és annak vakvezeto kutyájával Japánba látogatott, ahol megismerkedett *Zenjivel, s látta, milyen nagyszeru munkát végez a Matsumoto cég alkalmazottjaként. A muszaki életben az ekkor mindössze 29 éves *Zenji máris nagypapának számított. Még korábban megalkotta szellemi gyermekét, a különbözo nyelvek között szemvillanás alatt oda-vissza tolmácsoló számítógépet, amelynek a “Gokubi" nevet adta. Ezt

követoen, éppen MacIntosh-ék látogatásának idején *Zenji a mikrofonnal ellátott tolmácskompjúterek új nemzedékének kísérleti példányával állt elo, melyet “Mandarax"-nak keresztelt el. Így történt, hogy *Andrew MacIntosh, akinek befektetési bankja részvények és értékpapírok adásvételén keresztül biztosított anyagi eszközöket saját maga és üzletfelei részére, félrevonta az ifjú *Zenjit, és elmagyarázta neki, milyen szamárságot csinál, hogy alkalmazottként dolgozik, s hogy o, *MacIntosh a segítségére lenne egy saját vállalat felállításában, amelynek révén egycsapásra dollármilliárdokat illetve yentrilliárdokat kasszírozhatna. Erre *Zenji azt válaszolta, hogy szeretné fontolóra venni az ajánlatot. A fenti, puhatolózó jellegu beszélgetésre az egyik tokiói sushi étteremben került sor. Az egymillió évvel ezelott nagy népszeruségnek örvendo sushi nyers halszeletbe csomagolt párolt rizst jelent. Akkoriban aligha gondolta volna bárki is, hogy az eljövendo szép új világban az emberiség szinte kizárólag nyers halhú son tartja majd fenn magát. A nagytermészetu, pirospozsgás bankár és a mellette marionett figurának tuno, tartózkodó japán feltaláló a Gokubi segítségével beszélgettek, mivel mindketten igen messze voltak attól, hogy a másik anyanyelvén fejezzék ki a gondolataikat. Világszerte ezer és ezer Gokubi volt használatban. A két férfi nem vehette igénybe a Mandarax szolgáltatásait, mert annak egyetlen muködo kísérleti példányát árgus szemek vigyázták *Zenji szobájában, a Matsumoto irodaházban. *Zenji túlméretezett agyveleje eljátszadozott a gondolattal, milyen érzés lenne olyan gazdagságra szert tenni, melyhez foghatóval csak

országának legvagyonosabb állampolgára, a japán császár dicsekedhetett. Néhány hónappal késobb, a következo év januárjában, abban a januárban, amikor Mary és Roy Hepburn úgy érezték, oly sok mindenért tartoznak hálával, *Zenji levelet kapott *MacIntosh-tól. A bankár ezúton hívta meg, legyen a vendége kerek tíz hónappal késobb a mexikói Yucatán-félszigeten, Mérida közelében fekvo birtokán, majd ezt követoen egy ecuadori luxushajó fedélzetén, annak a Bahia de Darwin nevu sétahajónak az elso útján, amelyben neki magának is üzleti részesedése volt. *MacIntosh levelében szerepelt egy mondat, amelyhez *Zenji angoltudása kevésnek bizonyult: Ragadjuk meg az alkalmat, hogy igazán közel kerüljünk egymáshoz. Amit *MacIntosh már esetleg a Yucatánon, de legkésobb az “Évszázad Kirándulásá"-n mindenképpen ki akart csikarni *Zenjitol, az a feltaláló aláírása volt. Ez szentesítette volna a megállapodást, melynek értelmében *Zenji igazgatói szerepet vállal egy – a késobbiekben létrehozandó cégnél –, aminek részvényeivel *MacIntosh jelent volna meg a tozsdén. James Waithez hasonlóan, alkalomadtán *MacIntosh is horgászbotot ragadott. Zsákmányul befektetokre várt, s horgára csaliként – fityego árcédula helyett – a japán komputerzsenit szerette volna feltuzni És most úgy tunik számomra, egymillió évet felölelo mesém kezdete és vége között nincs is olyan nagy különbség. Azon kapom magamat, hogy úgy a történet végén, mint az elején, függetlenül agyvelejük súlyától vagy

méretétol, az emberek mint szakavatott halászok jelennek meg elbeszélésemben. S jött a november, és a Hiroguchik megérkeztek Guayaquilba. *MacIntosh tanácsát megfogadva, *Zenji félrevezette munkaadóit utazási célját illetoen. Elhitette fonökeivel, hogy a Mandarax megalkotása teljesen kimerítette, ezért szeretne két hónapot feleségével kettesben, a világtól távol eltölteni, távol mindentol, ami a munkájára emlékeztethetné. Munkaadói nagy agyát megtéveszto információkkal traktálta mondván, legénységgel együtt kibérelt egy tengerjáró hajót (melynek nevét nem kívánta felfedni), hogy annak fedélzetén egy mexikói kikötobol (amelynek nevét szintén nem kívánta felfedni) kirándulást tegyenek a karibtengeri szigetvilágban. És habár a tömegtájékoztatás eszközei szétkürtölték az “Évszázad Kirándulása" utaslistáját, *Zenji munkáltatói soha nem tudták meg, hogy legtermékenyebb alkalmazottjuk és felesége is a résztvevok közé tartoznak. A Hiroguchik, akárcsak James Wait, hamis papírokkal utaztak. És akárcsak James Waitnek, nekik is tökéletesen nyomuk veszett. Nem volt ember, aki képes lett volna megtalálni oket. A nagyokos emberek eleve kapásból rossz földrészen fogtak volna hozzá a felkutatásukhoz.

Mary Hepburnéval szomszédos szobájukban a 12 Hiroguchik percnyi megállás nélkül a szerintük minden kétséget kizáróan rögeszmés orült *And rew MacIntosh-ról sutyorogtak. Ez így azért túlzás volt. *MacIntosh vitán felül pénzéhes volt és goromba, de nem bolond. A legtöbb dolog, amit túlméretezett agya valósnak hitt, az is volt. Amikor kis magánrepülogépe fedélzetén – Selena és Kazakh és a Hiroguchik az utastérben, o maga a botkormánynál – Méridából Guayaquilba repült, már tisztában volt azzal, hogy a városban hama rosan statárium vagy ahhoz hasonló ,állapot lép életbe, és hogy az összes boltot zárva találják majd, és hogy az egyre súlyosbodó éhinség az utcára hajtja majd a nélkülö- zoket, és hogy esetleg a Bahia de Darwin sem fogja elhagyni a kikötot á tervezett idopontban, és a többi, és a többi. Yucatán-félszigeten álló háza telekommunikációs berendezéseinek köszönhetoen *MacIntosh tökéletesen naprakész volt az Ecuadorban vagy a világ bármely más, általa érdeklodéssel figyelt régiójában zajló eseményeket illetoen. A Hiroguchikat mégis, hogy úgy mondjam, a tudatlanság sötét vermében tartotta (nem így leányát) a rájuk váró helyzettel kapcsolatban. A guayaquili út valódi célja, melyet szintén felfedett leánya és eltitkolt a Hiroguchik elott, az volt, hogy a leheto legalacsonyabb áron, a leheto legtöbb ecuadori tulajdonra tegye rá a kezét. Olyan vállalkozásokat kívánt így megkaparintani, mint akár az El Dorado vagy a Bahia de Darwin, nem is beszélve az ország aranybányáiról és olajmezoirol, és így tovább, és így tovább. Ezen túl az volt a terve, hogy a fenti üzleti lehetoségek kiaknázásában való részvétel felajánlásával örökre lekötelezettjévé teszi *Zenji

Hiroguchit, aki a tole kölcsönzött pénz révén szintén nagytokéssé válhat. *MacIntosh arra kérte a Hiroguchikat, maradjanak szállodai szobájukban, mondván hogy hamarosan ragyogó híreket hoz a számukra. O magá egész délután telefonhívásokat bonyolított, ecuadori befektetokkel és bankárokkal tárgyalt, és a várva várt hí rek, amelyekkel a Hiroguchikat kecsegtette, azokról az ingatlanokról számoltak volna be, melyek egy-két napon belül az o és a házaspár tulajdonába mennek át. És akkor csak annyit mond majd: – Az ördög vigye az “Évszázad Kirándulásá-"t! A Hiroguchik már el sem tudták képzelni, miféle kedvezo hírt hozhatna nekik *Andrew MacIntosh. Szentül hitték: *MacIntosh nem normális. Ezen téveszméjüket egyébként a sors iróniája révén éppen *Zenji szellemi gyermekének, a Mandaraxnak köszönhették. Az egész világon tíz ilyen szerkezet létezett, kilenc ebbol Tokióban volt, egy pedig a hajókirándulásra készülo *Zenjinél. A Gokubitól eltéroen a Mandarax nem csak tolmácsolni tudott, de tiszteletet parancsoló biztonsággal diagnosztizálta a Homo sapiens szervezetét megtámadó ezer legismertebb betegséget is, köztük az idegösszeomlás tizenkét alfaját. A Mandarax diagnosztika terén végzett tevékenysége tulajdonképpen pofonegyszeru volt. A kompjútert arra programozták be, ho gy utánozza a valódi orvosokat, vagyis egy sor, olyan egymásból következo kérdés feltevésére, mint például: “Étvágya van?"; aztán: “Rendszeres a bélmozgása?"; esetleg: “Milyen volt a széklete?"; és így tovább, és így tovább. A Yucatán-félszigeten a Hiroguchik már átszemelgették a kérdések és válaszok ezen rózsafuzérét, amikor is *Andrew Macintosh viselkedésérol vittek be adatokat a Mandaraxba.

A kompjúter végül ezeket a szavakat írta ki japánul kártyalapnyi képernyojére: Patológiás személyiség: A Hiroguchik balszerencséjére (a semmit sem érzo és semmivel se törodo Mandaraxot ezek a tények hidegen hagyták) a számítógépet programja nem tette képessé annak elmagyarázására, hogy ez az elváltozás legtöbb társához képest meglehetosen jóindulatúnak nevezheto, és hogy a benne szenvedok csak igen ritkán szorulnak kórházi ápolásra, sot, a bolygó legboldogabb emberei közé tartoznak, és hogy viselkedésükkel csak környezetüknek okoznak fájdalmat, maguknak sohasem. Egy igazi orvos esetleg még ennél is tovább ment volna, s elmondja, hogy a nap mint nap az utcákat rovó embertömegbol több millióan azt az esetet képviselik, amikor igen nehéz teljes biztonsággal kijelenteni: egészséges vagy kóros személyiséggel állunk-e szemben. Csakhogy a Hiroguchik nemigen értettek az orvostudományhoz, és úgy reagáltak a diagnózisra, mintha valami halálos kórról lett volna szó. Vagyis így vagy úgy, de meg akartak szabadulni *Andrew MacIntosh társaságától, hogy aztán már röpüljenek is vissza Tokióba. Ugyanakkor továbbra is igencsak rá voltak utalva a bankárra, ami igencsak nem volt ínyükre. A szálloda gyászhuszár igazgatójától a Mandarax segítségével megtudták, hogy a légitársaságok összes Guayaquilbol induló járatukat lemondták, a bérelheto gépekkel rendelkezo cégeket pedig lehetetlen telefonon elérni. Így a félelemtol megbénult Hiroguchik számára mindössze két járható út maradt, hogy kislisszoljanak Guayaquilból: *Macintosh magángépe illetve a Bahia de Darwin, már amennyiben – ahogy az egyre hihetet- lenebbnek is tunt – a hajó tényleg felszedi a horgonyt másnap.

13

Zenji Hiroguchi, ez az ifjú lángelme, egymillió és öt esztendovel ezelott alkotta meg a Gokubit, majd egymillió esztendeje a Mandaraxot. Bizony, és a Mandarax világrajövetelekor felesége éppen elso gyermekük megszülésére készülodött. Sok aggodalomra adtak okot a gének, melyeket az anya, Hisako esetleg átörökíthetett a magzatra: Hisako anyja ugyanis sugárfertozést kapott, amikor az Amerikai Egyesült Államok atombombát dobott Japán Hiro sima nevu nagyvárosára. Ezért Hisako magzatvizébol még Tokióban mintát vettek, hogy a születendo gyermek fejlodési rendellenességeire utaló jeleket keressenek benne. A magzatvízrol mellesleg kiderült, hogy hajszálpontosan ugyanolyan töménységu sóoldat, mint a késobbiekben a Bahia de Darwin t nyomtalanul elnyelo óceán vize. A vizsgálatok eredménye szerint a magzat semmilyen fejlodési rendellenességgel nem rendelkezett. Fény derült a születendo gyermek nemére is. Kislány készülodött a világra jönni, mesém újabb nonemu szereploje. A vizsgálatok nem mutathatták ki a magzat esetleges kisebb rendellenességeit, hogy például Mary Hepburnhöz hasonlóan botfülu lesz-e, ami nem lett – vagy hogy a fókabébikhez hasonlóan finom, selymes pihék fogják borítani a testét, ahogy az valóban be is következett. *Zenji Hiroguchi egyetlen emberi lényt nemzett, egy elbuvölo, de szorrel benott testu lánygyermeket, akit soha meg sem pillanthatott: A kislány a Galápagosz-szigetcsoport legészakibb tagján, a Santa Rosalián született meg. Az Akiko nevet kapta.

A Santa Rosalia szigetén nové cseperedett Akiko szervezete szinte teljesen megegyezett az anyjáéval, borük azonban különbözött. Ezzel szemben a Gokubi és a Mandarax közötti evolúciós ugrás a kis doboz tartalma minoségének az alapveto megváltozását jelentette úgy, hogy közben a csomagolás csak alig változott. Akikót bore megvédte a nap perzselo sugaraitól, és úszás közben a hideg tengervíztol, és a kihult láva érdességétol, ha ülni vagy leheveredni támadt kedve – anyja mezítelen bore ugyanakkor teljesen védtelen volt a sziget ezen veszélyeivel szemben. A Gokubi és a Mandarax azonban, akármilyen különbözo is volt belsejük, szinte hajszálpontosan egyforma, tizenkét centiméter magas, nyolc centiméter széles és két centiméter mély, ütésálló, fekete muanyagdobozban kapott helyet. A vak is meg tudta különböztetni Akikót Hisakótól, de csak egy szakember tudta megkülönböztetni a Gokubit a Mandaraxtól. Mind a Gokubi, mind a Mandarax hátoldalára süllyesztett nyomógombokat szereltek, ezek segítségével tudott az ember kommunikálni a doboz belsejével, akármi is volt az. Mindkét gép homloklapján ugyanaz a kis képernyo volt látható, ez egyrészt különféle számok és betuk megjelenítésére szolgált, másrészt napelemként muködve parányi akkumulátorokat töltött fel, amelyek ugyancsak teljesen azonosak voltak a Gokubiban és a Mandaraxban. Mindkét gép rendelkezett egy gombostufejnyi mikrofonnal, melyet a képernyo jobb felso sarka mellett helyeztek el. Ennek segítségével a Gokubi illetve a Mandarax fogadta az emberi beszédhangot, aztán a nyomógombokon át kapott utasításoknak megfeleloen megjelenítette a fordításukat képernyojén. A két gép kezelojének ujjai varázslatos gyorsasággal és

ügyességgel kellett hogy járjanak, amennyiben egy eltéro nyelveken zajló beszélgetést csak valamelyest is természetes sebességgel szeretett volna lefolytatni. Ha teszem azt, én egy portugállal társalgó, angol anyanyelvu személy vagyok, akkor a készüléket eloször a portugál orra alá kell tartanom, de úgy, hogy le tudjam olvasni a képernyorol, amit mond. Aztán gyorsan a számhoz kell kapnom a készüléket, hogy vegye az én szavaimat, és beszélgetotársam le tudja olvasni mondókám fordítását a képernyorol. Nem él a földön ma olyan, akinek eléggé ügyes keze vagy eléggé nagy agyveleje lenne ahhoz, hogy a Gokubit vagy a Mandaraxot használhassa. És senki sem tud befuzni egy tut – sem zongorázni, vagy az orrát esetleg a fülét piszkálni, mikor mirol van szó. A Gokubi mindössze tíz nyelv között volt képes tolmácsolni. A Mandarax ezer nyelven értett. A Gokubival tudatni kellett, hogy milyen nyelvet hall éppen. A Mandarax néhány szó elhangzása után az ezer nyelv bármelyikét beazonosította, és kérés nélkül elkezdte lefordítani a hallott szöveget kezeloje nyelvére. Mindkettoben volt nagypontosságú óra és öröknaptár is. *Zenji Hiroguchi Mandaraxa mindössze nyolcvankét másodperc késést hozott össze a tudós El Dorado szállóba való bejelentkezése és a harmincegy évvel késobbi nap között, amikor is egy hatalmas fehércápa felfalta Mary Hepburnt és vele együtt a készüléket. A Gokubi ugyanilyen pontossággal mérte volna a múló idot, egyéb szempontokat figyelembe véve azonban a Mandarax utcahosszal maga mögött hagyta apját. Mert nem elég, hogy a Mandarax százszor több nyelv között tudott kapcsolatot teremteni, mint felmenoje; és több betegség megbízható diagnosztizálására volt képes, mint a korabeli orvosok többsége, ezen felül kívánságra megnevezte

bármely kiválasztott év fontosabb történelmi eseményeit is. Ha például az ember beütötte a hátlap nyomógombjain Darwin születésének évét, 1802-ot, akkor a Mandarax tudtára adta, hogy Alexandre Dumas és Victor Hugo is ez évben születtek, és hogy Beethoven ekkor fejezte be Második Szimfóniáját, és hogy Franciaország leverte a Santo Domingo-i négerlázadást, és hogy Gottfried Treveranus kitalálta a biológia szót, és hogy az inasok egészségvédelmére vonatkozó rendelet ekkor emelkedett törvényerore Nagy-Britanniában és a többi, és a többi. Ugyancsak ez volt az az év, amikor Napóleon lett az Olasz Köztársaság elnöke. A Mandarax ezen felül kétszáz játék szabályait is tudta, és bármikor képes volt felmondani az ötven különbözo muvészeti és képzomuvészeti ág mesterei által lefektetett alapelveket. Mi több, kívánságra a belétáplált húszezer népszeru irodalmi idézet bármelyikét képes volt megjeleníteni képernyojén. Úgyhogy ha az ember a hátoldal billentyuin beütötte a Napnyugta szót, a képernyon a következo magasztos gondolatok jelentek meg: Napnyugta és fényes esthajnalcsillag, szabad az út, kiáltsátok nekem! hajóm eresztékei tán csak nem sírnak, ha újra a tenger vizét szelem.

Alfred Lord Tennyson (1809-1892)

*Zenji Hiroguchi Mandaraxa a késobbiekben harmincegy évre a Santa Rosalia szigetén rekedt, a tudós várandós felesége és Mary Hepburn és a vak Selena MacIntosh és Adolf von Kleist kapitány és hat másik, egytol egyig nonemu, személy társaságában. Ilyen körülmények között azonban a Mandarax nem jelentett különösebb segítséget.

A gépben felhalmozott tudásanyag teljes hiábavalósága annyira dühítette a kapitányt, hogy azzal fenyegetozött, beledobja az óceánba. Élete utolsó napján, amikor o már nyolcvanhat, Mary pedig nyolcvanegy éves volt, valóra is váltotta fenyegetozését. Fogalmazhatnánk így is: újkori Ádámunk legutolsó tette az volt, hogy belehajította a tudás almáját a kék tenger mély vizébe. A Santa Rosaliára jellemzo sajátságos körülmények között a Mandarax orvosi tanácsai nem is hangozhattak másként, csak rosszízu gúnyolódásként. Amikor Hisako közel húsz évig, egészen halála napjáig tartó, mély depresszióba zuhant, a Mandarax új idotöltéseket, új barátokat, környezet- és munkahelyváltozást, és lítiumot javasolt neki. Amikor a mindössze harmincegy éves Selena MacIntosh veseproblémákkal kezdett el küszködni, a Mandarax azt tanácsolta, hogy minél elobb kerítsen megfelelo donort az átültetéshez. Hisako selymes szorrel fedett kislánya hatévesen tüdogyulladást kapott, nyilván legjobb barátnojétol, egy fókától, mire a Mandarax antibiotikumot javasolt. Hisako és a vak Selena ebben az idoben együtt éltek, szinte férj és feleség módjára nevelték Akikót. És amikor a Santa Rosalia bazaltkupacán gazdái felkérték, idézzen valamit a világirodalom remekei közül, hogy ezzel is emeljék az éppen esedékes ünnep hangulatát, a Mandarax majdnem mindig valami emelkedettel hozakodott elo. A gépnek a következok jutottak az eszébe, amikor a huszonnégy éves Akiko életet adott saját pihékkel fedett testu kislányának, a szigeten világra jött emberek második nemzedéke elso tagjának:

Lógjak bár bitóról a legmagasabb hegy felett ó, anyám, ó anyám! Tudom, szeretettel akkor is öveznél engemet ó, anyám, ó anyám! Rudyard Kipling (1865-1936)

Sötét méh, ahol kezdtem életem, anyám életébol emberként létezem. Míg hordott hosszú hónapokon át, szépségével táplálta hús-vér fiát. Nézek, vagy moccanok, levegot ha veszek, használom, mit tole raboltam: az életet. John Masefield (1878-1967)

Urunk, te szabsz ki embernek törodést, fáradságos munkát, köszönjük, ami fuzi gyermekéhez világrahozó anyját.

William Cullent Bryant (1794-1878)

Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú életu légy a földön.

Biblia

Akiko kislányának a Kapitány legidosebb mindössze tizenhárom éves Kamikaze volt az apja.

fia,

a

4

Az összes ma élo ember közös osei, a Santa Rosalián partot ért telepesek egyetlen lako dalmat sem tartottak, mégis jó néhány születést megünnepeltek az elso negyvenegy év alatt. Persze, már a legelso perctol fogva kezdtek kialakulni a párok. Hisako és Selena egy egész életre szóló párkapcsolatra léptek egymással. A Kapitány és Mary Hepburn párkapcsolata tíz évig tartott – akkor a tanárno valami olyasmit tett, amit párja teljességgel megbo- csáthatatlannak ítélt meg: a férfi beleegyezése nélkül felhasználta annak spermáját. És a nagyon bensoséges testvéri szeretetben élo másik hat no is párokat alakított ki, miközben együtt éltek a tágabb családi kötelékek között. A Santa Rosalián létrejött elso házasság Kamikaze és Akiko között köttetett a 2027-es esztendoben. Ekkorra már az összes egykor partot ért telepes réges-régen eltunt a Túlvilág felé vezeto kanyargós, kék csatornában, a Csendes-óceán fenekén hevero Mandaraxot pedig eleven kagylóberakás borította. Ha a Mandarax a közelben van, alapvetoen kellemetlen közölnivalói lettek volna a házasság intézményével kapcsolatosan, mint például: 1

A házasság: egy gazda, egy cseléd és két rabszolga alkotta kéttagú életközösség. Ambrose Bierce (1842-?)

Szerelembol lett házasság, akár az ecetes bor – Komor, kesernyés, kijózanító ital – amikor ido savítjta királyi nedu ízét s eredményez poshadt házi lorét. Lord Byron (1788-1824)

És így tovább, és így tovább. A Galápagosz-szigeteken és egyben a Földön is utolsóként létrejött házasság a Fernandina-szigeten köttetett meg a 23011-es esztendoben. Ma már senkinek nincs a leghalványabb fogalma sem arról, mi is az a házasság. Azt kell mondanom, hogy igencsak beigazolódott a cinizmus, amivel a Mandarax még az intézmény fénykorában a házasságról vélekedett. Szüleim teljesen tönkretették egymást azáltal, hogy oltár elé járultak, Mary Hepburn pedig egyszer, amikor már idos hölgyként pergette napjait Santa Rosalián, elmesélte a fino m szorrel borított testu Akikónak, hogy nagy valószínuséggel o és Roy voltak az egyetlen boldog házaspár az egész Iliumban. És a letunt korok házasságainak megkeserítoje, s megannyi más szívfájdalom forrása most se volt más, mint a túlméretezett emberi agyvelo. Szenvtelen számítógépünk oly sok egymásnak ellentmondó véleményt tudott eltárolni, oly sok különbözo témával kapcsolatban, és oly gyorsan váltott át egyik témáról vagy véleményrol a másikra, hogy az idegességtol remego házaspárok vitája sokszor a leginkább bekötött szemu, görkorcsolyán keringo felek küzdelmére emlékeztetett. Így voltak ezzel például a Hiroguchik is, amikor Mary Hepburn felfigyelt a ruhásszekrény hátfalán keresztül átszüremlo sutyorgásukra. A házaspár fénysebességgel váltogatta a kettejükrol és saját magukról, és a szerelemrol és a szexrol és a munkáról és a világról és annak egyéb dolgairól alkotott véleményét. Az egyik pillanatban Hisako úgy vélte, férje ostoba fráter csupán, és az o nyakába szakadt a feladat, hogy kifundálja, miként mentse meg saját magát és nonemu magzatát. A következo pillanatban azonban már újra elhitte, hogy férje pontosan olyan ragyogó lángelme, mint amilyennek az

emberek tartják, és biztosra vette: fölösleges tovább aggódnia, párja különösebb erolködés nélkül, rövid idon belül kiszabadítja oket a pácból, amibe kerültek. Az egyik pillanatban *Zenji a nyakában koloncként csüngo felesége gyámoltalanságát szidta magában, a következoben néma fogadalmat tett, hogy ha szükséges, akár az életét is feláldozza az elotte álló istenno ért és születendo lánygyermekéért. Vajon mire volt jó az érzelmek ilyen fokú, hogy azt ne mondjam: badarsággal határos illékonysága olyan teremtmények agyában, akiket a Teremto arra szánt, hogy legalább egy gyermek felnevelésére, azaz mintegy tizennégy évre együtt maradjanak ? *Zenji egyszer csak azon kapta magát, hogy a következoket mondja a hirtelen beállott csendben: – Valami más nem hagy téged nyugodni. – Ezzel arra cél zott, hogy felesége nem általában, szorult helyzetük, hanem valami személyesebb vonatkozású dolog miatt emésztette magát már jó ideje. – Á, dehogy – válaszolta Hisako. Ez is a hatalmas agyvelok jellegzetes tulajdonsága volt; könnyuszerrel megtették azt, amire a Mandarax képtelen lett volna: hazudtak, mint a vízfolyás. – Már egy teljes hete nyugtalankodsz valami miatt szólalt meg a férfi. – Ki vele. Mondd el nekem szépen, mirol van szó. – Semmirol – válaszolta a felesége. Ki akarná tizennégy évre összekötni magát egy komputerrel, amelyrol soha nem lehet tudni, az igazat mondja-e vagy éppen hazudik ? A házaspár japánul társalgott, nem pedig az egymillió évvel ezelott élt amerikaiak beszélte angol nyelven, amelyet jómagam a történet elmeséléséhez felhasználtam. *Zenji egyébként idegességében a Mandaraxot babrálta, egyik kezébol a másikba tette a készüléket, és közben véletlenül

úgy állította be, hogy a komputer minden elhangzott szavukat lefordította navahóra. – Hát .., ha tényleg kíváncsi vagy rá mondta végül Hisako , az egyik délután, még a Yucatánon, az Omoo fedélzetén ülve a Mandarax-szal játszottam. – Az Omoo *MacIntosh százméteres luxusjachtja volt. – Te éppen elsüllyedt kincsek után kutattál a tengerfenéken. – Erre valójában *MacIntosh vette rá *Zenjit, bár ez utóbbi aligalig tudott úszni: a két férfi negyven métert merült egy spanyol vitorlás roncsáig, hogy cserépdarabokat és ágyúgolyókat hozzon fel. *Maclntosh saját lányát, Selenát is rávette a búvárkodásra; a bankár jobb bokáját és lányának jobb csuklóját háromméteres nejlonzsinór kötötte össze. – És véletlenül rájöttem, hogy a Mandarax képes valamire, amirol te elfelejtettél szólni nekem – folytatta Hisako. – Akarod tudni, hogy mi volt az? – Nem – válaszolta a férfi. Most rajta volt a hazudozás sora. – A Mandaraxról – mondta a no –, kiderült, hogy nagyon ügyesen tanítja a virágkötészetet. – Pontosan erre volt büszke saját magával kapcsolatban Hisako is. Önbecsülésén azonban súlyos csorba esett, amikor felfedezte, hogy a kis fekete doboz nemcsak hogy tanítja, amit o, de teszi ezt ezer különféle idegen nyelven. – El akartam mondani neked. Már régóta el akartam mondani neked – szólalt meg a férfi. Ez egy újabb szemenszedett hazugság volt. Annak a valószínusége pedig, hogy Hisako rájön: a Mandarax az ikebanához is ért, pontosan annyi volt, mint ha a no egy páncélszekrény számkombinációját akarta volna kitalálni. Hisako meglehetosen ódzkodott a Mandarax kezelésének kitanulásától, és ezt a tartózkodását élete végéig fenntartotta. Kellett neki az Omoo fedélzetén addig babrálnia a

Mandarax billentyuit, míg végül a készülék egyszer csak közölte vele, hogy a legszebb virágkompozíciók egy, vagy két, de legfeljebb három összetevobot állnak. A hármas kompozíciók esetében, mondta a Mandarax, elofordulhat, hogy a három összetevo megegyezik, vagy a háromból ketto egyforma, de semmiképpen nem tanácsos három különbözo összetevot választani. A Mandarax elmondta Hisakónak, mi az ideális arány az egynél több elemet tartalmazó kompozíciók összetevoinek magassága, illetve a virágok és a felhasznált váza vagy tál – esetleg vesszokosár magassága és átméroje között. Kiderült, hogy az ikebana ugyanolyan könnyen számítógépre viheto, mint a modern orvostudomány diagnosztikai módszerei. A Mandarax ikebanával vagy bármi mással kapcsolatos tudásanyagát nem *Zenji Hiroguchinak köszönhette. A feltaláló ezt a feladatot beosztottaira bízta. A beosztott, aki megtanította a Mandaraxot az ikebana fortélyaira, nem tett mást, csak fogott egy kazettás magnót, beült Hisako híres ikebana foglalkozásainak egyikére, és aztán leszurte a hallottak lényegét. *Zenji azt mondta Hisakónak, hogy a Mandaraxot azért taníttatta meg az ikebana fogásaira, mert kellemes meglepetést akart szerezni Mrs. Onassisnak, akit aztán az “Évszázad Kirándulása" utolsó estéjén ajándékozott volna meg a készülékkel. – Az o kedvéért csináltam – mondta a férfi –, mert állítólag imád mindent, ami szép. Ez történetesen igaz volt, de Hisako nem hitte el. Ilyen csehül álltak a dolgok 1986-ban. Az emberek már annyi hazugságot összehordtak, hogy senki nem hitt el senkinek egy árva szót sem. – Ó, igen – mond ta Hisako , persze hogy Mrs. Onassis kedvéért csináltad, meg egy füst alatt

kimutattad azt is, mennyire becsülöd a feleségedet. A te jóvoltodból bekerültem a halhatatlan világnagyságok közé. Az asszony a bölcs gondolkodókra célzott, akiktol a Mandarax idézni tudott. Hisako most igazán begorombult, és azon volt, hogy ugyanúgy lepocskondiázza férje eredményeit, mint ahogy, szerinte, az lepocskondiázta az övéit. – Félelmetesen ostoba kellett hogy legyek – mondta, és a kijelentés pontos navahó megfeleloje kiíródott a Mandarax képernyojére. – Megbocsáthatatlanul sok idobe telt, amíg ráébredtem, mennyi rosszindulat, mennyi megvetés fejezodik ki mindenben, amit teszel. – Te, *doktor Hiroguchi – folytatta az asszony –, úgy gondolod, hogy rajtad kívül mindenki más csak a helyet foglalja ezen a bolygón, és hogy túlságosan zajosak vagyunk, pazaroljuk természetes eroforrásainkat, és túl sok gyereket csinálunk, és szétdobáljuk a szemetünket. Mennyivel kellemesebb hely lenne hát a föld, ha gépek végezhetnék el azt a pár ostoba szolgáltatást, amit a hozzád hasonlóknak nyújtani tu dunk. Ez a csodálatos Mandarax, amivel éppen a füledet piszkálgatod: mi is lehetne más, mint egy gonoszsággal eltelt, önzo ember mentsége, hogy soha ne kelljen pénzt vagy akárcsak jó szót is cserébe adni senkinek, aki jártas a nyelvek vagy a matematika vagy a történelem vagy az orvostudomány vagy az irodalom vagy az ikebana vagy bármi más terén? Már elmondtam, mi a véleményem, miben látom az okát annak, hogy a letunt korok emberei eszeveszett igyekezettel próbáltak a gépek nyakába varrni min dent, amit rendesen emberek csináltak – nem viccelek: mindent. Csak annyit szeretnék hozzátenni a dologhoz, hogy apám, aki sci-fiket írt, egyszer a papírra vetett egy történetet egy férfiról, akit mindenki kinevetett, mert

sportoló robotok építésére adta a fejét. Létrehozott egy golfozó robotot, amely minden egyes alkalommal pontosan a lyukba gurított, és egy kosárlabdázó robotot, amely minden egyes alkalommal beletalált a kosárba, és egy teniszezo robotot, amely minden egyes alkalommal ászt adogatott, és így tovább, és így tovább. Eleinte az embereknek fogalmuk sem volt, mi a jó az effajta robotokban, és a feltalálót jól leteremtette a felesége, mellesleg ugyanígy teremtette le anyám is apámat –, a gyerekei pedig megpróbálták diliházba csukatni. De aztán a feltaláló értesítette a hirdetni kívánó cégeket, hogy robotjai készséggel reklámoznak személyautókat és sört és villanyborotvát és karórát és parfümöket vagy bármi mást. A feltaláló szépen megtollasodott, apám története szerint, mert a lelkes sportrajongók tömegei szerettek volna pontosan olyanok lenni, mint azok a bizonyos robotok. Ne tolem kérdezzék, hogy miért.

15

Eközben *Andrew MacIntosh vak leánya szobájában várta, hogy megcsörrenjen a te lefon, és megkapja a kedvezo híreket, amelyeket aztán a Hiroguchikkal is megoszthat. A bankár igen jól beszélt spanyolul, és egész délután telefonhívásokat bonyolított; a Manhattan-szigeten muködo irodáival és rémült ecuadori pénzemberekkel és tisztviselokkel beszélt. A lánya szobájából intézte üzleti ügyeit, mert azt akarta, hogy Selena mindig tudja, mit csinál éppen. Nagyon közel álltak egymáshoz. Selena nem ismerte az anyját, mert az meghalt, amikor ot a világra hozta. Eszembe jut Selena és a teljességgel hiábavaló nagy, zöld szemei, és úgy gondolok a lányra, mint a Természet egyik kísérletére – hiszen vakságát örökölte és tovább is tudta adni. Tizennyolc évesen érkezett Guayaquilba, a szaporodásra legalkalmasabb évei még elotte álltak. Még akkor is csak huszonnyolcadik évében járt, amikor Mary Hepburn megkérdezte tole, hajlandó lenne-e részt venni a Kapitány spermájával folytatott kalózkísérletében a Santa Rosalián. Nem volt hajlandó. Mégis, ha képes lett volna vakságának bármilyen elonyös oldalát felfedezni, átörökíthette volna utódaira. Miközben szociopata apját figyelte, ahogy az lehengerlo szövegét nyomta a telefonban, az ifjú Selena nem is sejtette, hogy a sors arra szemelte ki, hogy az éppen mindössze két szobával arrébb tartózkodó Hisako Hiroguchi párja legyen, és segítsen neki felnevelni finom szorrel borított testu lányát. Guayaquilbéli

párja

az

apja

volt,

aki

kétségkívül

tulajdonosi jogokat gyakorolt az oket a hátán hordó planéta felett, és bármit megtehetett, amire csak kedve szottyant, amikor és ahol kívánta. A lánynak hatalmas agyveleje tudtára adta, hogy biztonságban, szórakozva fogja leélni az életét a rendíthetetlen akaratú apja által köré varázsolt elektromágnes erotér buborékjában, amely még a bankár halála után is meg fogja ot védeni – még akkor is, amikor apján lesz a sor, hogy belépjen a Túlvilág felé vezeto kék alagútba. Mielott még elfelejteném: A Santa Rosalián Selena az összes többi telepeshez képest olyan elonyhöz jutott vaksága révén, amely nagy örömet jelentett a számára, de mégsem volt érdemes arra, hogy átörökítse a következo nemzedékre: A szigeten lakók közül Selenának jelentett a legtöbbet, ha megsimogathatta Akiko prémes testét. *Andrew MacIntosh közölte az ecuadori pénzemberek krémjével: készen áll arra, hogy késlekedés nélkül átutaljon ötvenmillió, aranyfedezetu amerikai dollárt bármely megnevezett ecuadori betétszámlára. Ekkorra az amerikai bankokban felhalmozott vagyon dönto hányada olyannyira megfoghatatlanul valószerutlenné és anyagtalanná vált, hogy bármilyen tételben át lehetett utalni késlekedés nélkül Ecuadorba vagy máshova, ahova el lehetett juttatni sürgöny vagy rádióhullámok útján egy írásos üzenetet. *MacIntosh várta, hogy közöljék vele, milyen ingatlanokat hajlandók az ecuadoriak az o, a leánya és a Hiroguchik nevére íratni egy ilyen hatalmas összegért cserébe. Még csak nem is a saját pénzérol volt szó. Kijárta, hogy kölcsönkapja a Chase Manhattan Banktól ezt a már nem is

tudom pontosan mit. Nekik meg a rendelkezésükre állt ez a nem is tudom mi, és kölcsönadták neki. Bizony, és ha az üzletet megkötötték, Ecuador rádióhullámok vagy sürgöny útján eljuttathatta volna a papírdélibáb egy-egy szeletét más, zsíros termoföldekkel rendelkezo országokba, és igazi ennivalót kapott volna cserébe. És az emberek befalták volna az összes ennivalót, hamihami, nyami-nyami, míg végül abból csak ürülék és kellemes emlékek maradnak. És mi lett volna a kis Ecuadorral azután? *MacIntosh telefonhívása hajszálpontosan öt harmincra lett megbeszélve. Egy teljes félórát kellett addig várni, ezért megrendelt két bifszteket véresen, körítéssel. Az El Doradóban még mindig boséggel volt mit enni, komoly élelmiszermennyiséget halmoztak fel az “Évszázad Kirándulása" résztvevoi és különösen Mrs. Onassis számára. Az adott pillanatban a katonaság éppen szögesdrót kerítést állított fel a szálló köré – hogy megvédjék az ennivalót. Ugyanez történt a kikötoben is. Szögesdrót kerítéssel vették körül a Bahia de Darwint; mert a hajó konyháját, ahogy ez Guayaquilban köztudott volt, száz utast számításba véve látták el nyersanyaggal, két héten keresztül naponta háromszor szolgáltak volna fel ínyencfalatokat, mindennap mást és mást. Ha valaki ránézett a gyönyöru hajóra, és nem volt teljesen hülye a matematikához, könnyen felötlött benne a következo gondolat: “Annyira éhes vagyok, és a feleségem és a gyermekeim is annyira éhesek, és az anyám és az apám is annyira éhes és ott van négyezer-kétszáz étkezésre elegendo ízletes ennivaló. Az a férfi is elvégezte ezt a számítást, aki felvitte Selena

szobájába a két bifszteket. Az o hatalmas agyvelejében ráadásul egy lista is volt, rajta a szálló élelmiszerraktárában tárolt sok finomság. O maga egyelore nem volt éhes, a szálloda személyzet még mindig megfelelo ellátásban részesült. Egyelore Ecuadorban kicsinek számító családjának tagjai várandós felesége, anyósa, saját apja és elárvult unokaöccse is jól tápláltak voltak. A személyzet többi tagjához hasonlóan o is rendszeresen lopkodott ennivalót a szállodából, hogy hazavigye családjának. Jesús Ortizról, a fiatal inka pincérrol van szó, o szolgálta ki James Waitet kevéssel korábban a földszinti bárban. Ortiz *Siegfried von Kleist, a szálloda igazgatója utasítására szobapincérkedett. Az igazgató maga állt be a bárpult mögé. A szállodai személyzet létszáma hirtelen megcsappant. A két szobapincérnek szorén-szálán nyoma veszett. Lehet, hogy jobban is tették, hogy eltuntek, hiszen úgysem volt nagy szükség a szolgálataikra. Lehet, hogy aludtak valahol. Szóval Ortiz hatalmas agyvelejének ott volt a két bifsztek, azokon töprengett a konyhában, és aztán a felvonóban, és aztán a Selena szobájához vezeto úton a folyosón. A személyzet nem evett és nem lopott ilyen jó minoségu ételt. Erre a legtöbbjük büszke is volt. A dolgok legjavát még mindig a “Senora Kennedy" valójában Mrs. Onassis – fedonéven emlegetett befolyásos és dúsgazdag hírességeknek tartogatták, akiket továbbra is Guayaquilba vártak. Ortiznak olyan hatalmas agyveleje volt, hogy a férfi lelki szemei elott idonként filmek peregtek. A filmekben o a fohost alakította, rokonai pedig megannyi milliomost játszottak. És ez a legénykorból alig kinott férfi annyira ártatlan volt, hogy elhitte, mivel nincsenek káros szenvedélyei és nem fél a kemény munkától sem, álmai

valóra válásához csak néhány praktikus jó tanács kell a már kész milliomosoktól. Korábban, a földszinten már megpróbálta, igaz különösebb siker nélkül, kicsikarni a jólét titkát James Waittol, a nevetséges megjelenésu férfitol, akinek ugyanakkor – ahogy azt Ortiz tiszteletteljesen megfigyelte – hitelkártyáktól és húszdollárosoktól duzzadt a pénztárcája. Miközben Selena ajtaján kopogtatott, a következok jártak a fejében a két bifsztekkel kapcsolatban: A szobában tartózkodó emberek megérdemelték oket, és o is meg fogja érdemelni oket, ha egyszer milliomos lesz. És. Ortiz vállalkozó szellemu, intelligens fiatalember volt. Tízéves kora óta különféle guayaquili szállodákban dolgozott, hat nyelven beszélt folyékonyan, ez több mint a fele annak, amit a Gokubi tudott, és hatszor annyi, mint amit James Wait vagy Mary Hepburn tudott, és háromszor annyi, mint amit a Hiroguchik tudtak, és kétszer annyi, mint amit MacIntoshék tudtak. Ezenkívül jó szakács volt, tudott kenyeret sütni, és esti iskolán számvitelt meg szerzodésjogot tanult. Úgyhogy Ortiz, miközben Selena kinyitotta neki az ajtót, eleve arra készült, hogy minden tetszeni fog neki, amit bent lát vagy hall. Azt már régebbrol tudta, hogy a lány semmit sem lát zöld szemeivel, máskülönben igencsak lépre ment volna. Selena egyáltalán nem úgy mozgott, és nem is úgy nézett ki, mintha vak lett volna. Nagyon szép volt. Hatalmas agyveleje elhitette Ortizzal, hogy szerelmes a lányba. *Andrew MacIntosh a hatalmas, padlótól a mennyezetig éro üvegablak elott állt és a Bahia de Darwin horgonyzóhelyét körülvevo, mocsaras vidékre települt nyomornegyedet nézte, amelyek számítása szerint az o, vagy esetleg Selena, vagy esetleg a Hiroguchik tulajdonába

kerülnek át, mielott még a nap lemenne. Az öt harmincra várt telefonhívás a quitói pénzemberek vészhelyzetre megalakított konzorciumának az elnökétol, Gottfried von Kleisttol kellett hogy érkezzen. A férfi a legnagyobb ecuadori bank igazgatótanácsának az elnöke volt, az El Dorado igazgatójának és a Bahia de Darwin kapitányának a nagybátyja, és Wilhelm nevu bátyjával felesben a hajó és a szálloda tulajdonosa. A bankár sarkon fordult, és ránézett Ortizra, aki abban a pillanatban lépett be a szobába a két bifsztekkel. *MacIntosh éppen azt gyakorolgatta magában, mi lesz az elso, amit spanyolul közölni fog Gottfried von Kleisttel: “Mielott még rátérne az örömteli hírek részleteire, kedves kolléga, kérem, adja becsületszavát, hogy a távolban a saját hajómat látom, és hogy a saját szállodám legfelso emeletérol meresztgetem a szememet." *MacIntosh mezítláb álldogált, és mindössze egy keki rövidnadrág volt rajta, melynek nem gombolta be a sliccét, és amely alatt nem viselt alsónadrágot, úgyhogy pénisze körülbelül annyira volt rejtve a kíváncsi tekintetek elol, mint egy kakukkos óra ingája. Bizony, és most egy pillanatra megállok, hogy elcsodálkozzam azon, milyen kevéssé érdekelte ezt a férfit a szaporodás, és mennyire nem foglalkoztatta, hogy biológiai lényként is hatalmas sikereket könyvelhessen el – dacára magamutogató viselkedésének és a rögeszmének, amely arra késztette, hogy a leheto legtöbbet kisajátítson a bolygó túlélést elosegíto eszközeibol. Az effajta eszközök az ido tájt leghíresebb felhalmozóinak rendszerint csak egy-két gyermekük volt. Persze akadtak kivételek is. Ugyanakkor azok, akik több utódot is nemzettek, és akikrol

feltételezheto lett volna, hogy leszármazottaik kényelme kedvéért harácsoltak, nos, ezek igen gyakran lelki nyomorékokat neveltek gyermekeikbol: Örököseik többnyire csak amolyan élohalottakként tengodtek, és könnyuszerrel megkopasztották oket a férfiak és a nok, akik ugyanolyan mohók voltak, mint az a személy, aki mindenbol annyival, de annyival többet hagyott rájuk, mint amire az ember nevu állatnak valaha is szüksége lehetett. *Andrew MacIntosh nem ragaszkodott különösebben az élethez – ennek tanújelét is adta, amikor amator ejtoernyosugrásokat hajtott végre, vagy versenymotorokat lovagolt meg, és így tovább, és így tovább. Úgyhogy azt kell mondanom, hogy az emberi agyvelo akkoriban annyi felelotlen javaslatot tudott kiötölni azt illetoen, hogy mihez kezdjen az ember az életével, hogy a következo nemzedékekért tett erofeszítések egybemosódtak a véletlen eseményekre épülo játékokat kedvelok idotöltéseivel – mint például a póker vagy a póló vagy a tozsdézés, vagy a regényírás. *Andrew MacIntosh mellett mind több ember helyezkedett arra a véleményre, hogy az emberi faj fennmaradásának a biztosítása iszonyúan unalmas. Sokkal jobb szórakozás volt, hogy úgy mondjam, ha az ember egy teniszlabdát ütögetett ide-oda. Kazakh, a vakvezeto kutya, Selena franciaágya lábánál, a boröndtartó mellett üldögélt. Kazakh egy németjuhász szuka volt. Az adott pillanatban nem viselte a munkahámját, úgyhogy szabad volt, azt tehetett, amit akart. És a hús illata keltette ingert feldolgozó, kisméretu agyveleje utasította, hogy nézzen fel Ortiz-ra hatalmas, sóvárgással teli barna szemeivel, és csóválja a farkát. Akkoriban a kutyák utcahosszal verték az embert, ha

különbözo illatok felismerésérol volt szó. Darwin természetes kiválogatódást leíró törvényének hála, ma az összes emberi lénynek ugyanolyan érzékeny a szaglása, mint Kazakhnak volt annak idején. Egy tekintetben még túl is nottek a kutyákon: Víz alatt is képesek a szagok felismerésére. A kutyák még ma sem tudnak a víz alá merülve úszni, pedig volt rá egymillió évük, hogy megtanuljanak. Csak kapálóznak, mint régen. Még halat sem tudnak fogni. És azt kell mondanom, hogy az eltelt ido alatt az állatvilág többi tagja is csak megdöbbentoen keveset tett azért, hogy tökéletesítse túlélési taktikáját. Leszámítva az embert.

16

Amit *Andrew MacIntosh ezután mondott Jésús Ortiznak, az olyan sérto, és – figyelembe véve az országszerte terjedo éhséglázadást – olyan veszélyes volt, hogy azt kell gondolnunk, a bankár hatalmas agyvelejét nyilván valami egészen súlyos kór támadta meg már amennyiben az épelméjuség jelének vesszük, ha valakit nem hagy hidegen cselekedeteinek következménye. És a felháborító inzultus, amit egy pillanat múlva a barátságos és jólelku pincér arcába vágott, még csak nem is volt szándékos. A bankár közepes termetu, eros testalkatú férfi volt, feje és törzse, mint két egymásra helyezett téglatest, karjai, lábai vaskosak. Ugyanolyan élettol duzzadó, ügyes természetjáró volt, mint Mary Hepburn férje, Roy, o azonban alkalomadtán szívesen vállalt nagy kockázatot is, ami Roytól teljesen idegen volt. *Macintosh fogai olyan nagyok és porcelánfehérek voltak, és Ortiznak alkalma nyílt olyan jól megszemlélni oket, hogy önkéntelenül is egy hangversenyzongora billentyui jutottak az eszébe. *MacIntosh a következot mondta neki spanyolul: – Vegye le a fedot a bifsztekrol, tegye a tányért a kutya elé, aztán tunjön el. Ha már fogaknál tartunk: Sem a Santa Rosalián, sem a Galápagosz-szigetek más, telepesek lakta tagjain nem voltak fogorvosok. Az egymillió évvel ezelotti állapotokhoz hasonlóan egy átlagember ma is arra számíthat, hogy harmincéves korára, jó néhány koponya-repeszto fogfájás után, fog nélkül marad. És ez többet jelent a számára, mint a hiúságán esett sérelem, hiszen az eleven fogínybe ágyazott fogak jelentik az emberek egyetlen munkaeszközét.

Tényleg. A fogakat leszámítva a mai embereknek semmilyen eszközük nincs. Habár mindketten jócskán túl voltak a harmincon, Mary Hepburn és a Kapitány is egészséges fogakkal érkeztek a Santa Rosaliára, hála a fogorvosnál tett rendszeres látogatásaiknak, amikor az orvos kifúrta a szuvas fogakat, megcsapolta a gennyes tályogokat, és így tovább, és így tovább. De mire meghaltak, már egy foguk sem maradt. Amikor Hisako Hiroguchival együtt öngyilkosságot követett el, Selena MacIntosh olyan fiatal volt, hogy még jó néhány foga megmaradt, de közel sem mindegyik. Hisako teljesen fogatlanul halt meg. És ha most úgy kellene véleményt mondanom az egymillió évvel ezelotti emberi testrol, amilyen nekem is volt, mintha holmi forgalomba hozatalra váró gép-lenne, akkor két dolgot hangsúlyoznék ki külön is – az egyiket ezek közül már nyilván kifejtettem törté netemben: “Az agyvelo túlságosan nagy ahhoz, hogy praktikus legyen." A másik pedig így szólna: “Valami sosincs rendben a fogainkkal." Általában már jóval az ember halála elott tönkremennek. Vajon a törzsfejlodés mely láncszemeinek tartozunk hálával a szánkban rothadó étkészletünkért? Jó lenne, ha kijelenthetnénk, hogy a természetes kiválogatódás törvénye, mely rövid ido alatt annyiszor kedvezett az embernek, megoldást talált a fogak problémájára is. Tulajdonképpen talált, de azt a megoldást a drákói szigor jellemzi. Egyszeruen lecsökkentette az átlagos emberi élettartamot körülbelül harminc évre. De térjünk vissza Guayaquilba, ahol *Andrew MacIntosh éppen azt mondta Jésús Ortiznak, hogy tegye le a bifszteket a padlóra: – Parancsol, uram? – kérdezte Ortiz angolul.

– Tegye a tányért a kutya elé – ismételte *Macintosh. Mire Ortiz úgy is tett, teljesen megzavarodott hatalmas agyveleje közben minden részletre kiterjedoen felülvizsgálta Ortiz saját magáról, az emberiségrol, a múltról és a jövorol, és a világegyetem természetérol alkotott véleményét. Mielott felegyenesedhetett volna, *MacIntosh újra megszólalt:: – Tunjön már el. Még most, egymillió év elmúltával se szívesen írok az ilyen neveletlen emberekrol. Most, egymillió év elteltével szeretnék bocsánatot kérni az emberi faj nevében. Ez minden, amit mondhatok. Amennyiben Selena MacIntosh a Természet vaksággal kapcsolatos kutatásainak volt a kísérleti nyula, úgy apja a szívtelenség kísérleti nyula volt. Bizony, Jésús Ortiz pedig a gazdagokat övezo tisztelet kísérleti nyula volt, én pedig a kielégíthetetlen kíváncsiskodás kísérleti nyula voltam, és az apám a cinizmus kísérleti nyula volt, és az anyám az optimizmus kísérleti nyula volt, és a Bahia de Darwin kapitánya a megalapozatlan önbizalom kísérleti nyula volt, és James Wait az értelmetlen harácsolás kísérleti nyula volt, és Hisako Hiroguchi a depresszió kísérleti nyula volt, és, Akiko a prémes kültakaró kísérleti nyula volt, és így tovább, és így tovább. Errol eszembe jutott apám egyik regénye, a Szépreményu szörnyek kora. A történet egy olyan bolygón játszódik, ahol az emberszabású népesség fittyet hányt a fennmaradás legégetobb problémáinak egészen a legutolsó pillanatig. Akkor aztán, mikor a savas eso már az összes erdot kipusztította és az összes tavat megmérgezte, és az ipari szennyezo anyagok az összes talajvizet ihatatlanná tették, és így tovább, és így tovább, az emberszabásúak azt vették

észre, hogy újszülötteik szárnyakkal meg csápokkal meg uszonyokkal jönnek a világra, némelyiknek száz szeme is volt, másoknak egy sem, némelyik hatalmas agyvelovel született, mások agyvelo nélkül, és így tovább, és így tovább. Ezek a lények kísérleti nyulak voltak, a Természet így próbált meg ráhibázni, hátha sikerül találnia egy, az emberszabásúaknál jobb magaviseletu lakót a bolygóra. A legtöbb elpusztult vagy le kellett loni meg hasonlók, de volt néhány egészen ígéretes is, és ezek aztán egymás között házasodtak, és saját magukra hasonlító utódokat nemzettek. És most elkeresztelem saját, egymillió évvel ezelotti koromat “a Szépreményu szörnyek korá"-nak, amelyben a szörnyek többsége nem annyira testalkatát, mint inkább személyiségét tekintve jelentett újdonságot. Jelenleg sem testalkat, sem személyiség dolgában nem folynak ilyen kísérletek. A letunt korok hatalmas agyveloi nemcsak öncélú kegyetlenkedésre voltak képesek. Ugyancsak képesek voltak egy sor olyan fájdalominger érzékelésére is, amelyekkel szemben az alacsonyabb rendu állatok teljes érzéketlenséget mutattak. Nem volt olyan állatfajta a földön, amely átérezhette volna azt, amit a lifttel a földszint felé közeledo Jésús Ortiz érzett, vagyis hogy *MacIntosh szavai valósággal megnyomorították. Még abban sem lehetett biztos, maradt-e annyi belole, hogy érdemes legyen tovább élnie. És agyának olyan összetett muködése volt, hogy lelki szemei elott csak úgy peregtek a különbözo, alacsonyabb rendu állatok számára egytol-egyig láthatatlan képek, mindegyik pontosan annyira a fantázia és az emberi vélekedés terméke, mint az ötvenmillió dollár, amelyet *Andrew MacIntosh azonnal átutaltatott volna Manhattanbol Ecuadorba, amint megkapja a várt

telefonüzenetet. Maga elott látta Senora Kennedy, Jacqueline Kennedy Onassis képét, s az képzeletében teljesen megegyezett az általa korábban látott Szuz Mária festményekkel. Ortiz római katolikus volt. Ecuadorban minden teremtett lélek római katolikus volt. Az összes Kleist római katolikus volt. Még az ecuadori esoerdok rejtélyes lakói, a kankabonók is római katolikusok voltak. A képen látható Senora Kennedy csodálatosan szép volt és szomorú és romlatlan és kedves és mindenható. Ortiz képzeletében ugyanakkor Mrs. Onassis egy sereg másodrendu istenség, az “Évszázad Kirándulása" többi résztvevoje fölött is uralkodott, köztük azzal a hat vendéggel, akik már megérkeztek a szállodába. Ortiz csupa jó dologra számított velük kapcsolatban, úgy vélte – és ezt a véleményét az éhínség veszélyének megjelenéséig az ecuadoriak többsége is osztotta –, hogy a vendégek ecuadori látogatása dicsoséges pillanatként kerül be az ország történelemkönyvébe, és hogy a gazdag külföldieket minden létezo fényuzési cikkel el kell halmozni. Most azonban az eddig csodálatos tulajdonságokkal felruházott vendégek egyike, *Andrew MacIntosh kimutatta igazi arcát, és ezzel nemcsak a másodrendu istenségek, de Senora Kennedy kizárólag. Ortiz fejében létezo képébe is belerondított. Úgyhogy a portréból vámpírfogak nottek ki, az arcbor maszkja lehullott, de a haj továbbra is a fejteton maradt. Az arckép vigyorgó koponyává alakult át, mely csak dögvészt és halált kívánt a kis Ecuadornak. Félelmetes kép volt ez; amelyet Ortiz sehogy sem tudott elhessegetni az agyából. Arra gondolt, hogy talán a kinti hoségben meg tudna szabadulni tole, hát elengedte a füle mellett a bárpult mögött álló *Siegfried von Kleist szavait, és keresztülvágott a szálloda hallján. *Von Kleist olyanokat

kérdezett tole, hogy mi a baj, meg hová megy, és így tovább, és így tovább. Ortiz volt a szálloda legjobb, leghuségesebb és legtalpraesettebb és legvidámabb alkalmazottja, és *von Kleistnek igazán nagy szüksége volt rá. Mellesleg elmondom, miért nem nemzett gyerekeket a szállodaigazgató annak ellenére, hogy heteroszexuális volt, és spermája elsoosztályúnak bizonyult volna a mikroszkópos vizsgálat során, és így tovább, és így tovább: Ötven százalék esélye volt arra, hogy egy gyógyíthatatlan, agyi karosodással járó betegség csíráit hordozza a szervezetében. A Huntington-kór nevu, öröklodo betegség ma már ismeretlen. Akkoriban a Huntington-kór egyike volt annak az ezer legismertebb betegségnek, amelyet a Mandarax diagnosztizálni tudott. Az, hogy ma senki nem hordozza a szervezetében a Huntington-kór csíráit: színtiszta szerencsejáték-szerencse dolga csupán. *Siegfried von Kleist annak idején ugyanígy a vakvéletlennek köszönhette, hogy gyanúba keveredett mint hordozó. Apja is csak élete delén tudta meg, hogy magában hordozza a kórt, mikor már kétszer továbbörökítette génjeit. És ebbol persze az következett, hogy *Siegfried bátyja, a magasabb, férfiasabb Adolf, a Bahia de Darwin kapitánya is magában hordozhatta a betegséget. Úgyhogy csodálatra méltó önzetlenségbol mind az utód nélkül meghaló *Siegfried, mind a végül is az emberiség osapjává váló Adolf lemondott arról, hogy biológiai jelentosséggel bíró nemi életet éljen egymillió évvel ezelott. *Siegfried és Adolf titokban tartották, hogy esetleg rendelkeznek a hibás génnel. Titoktartásuk egyrészt nekik maguknak spórolt meg sok kényelmetlenséget – másrészt egész rokonságuk érdekeit is szolgálta. Ha kitudódik, hogy a testvérpár Huntington-kórt örökíthet át utódaira a von

Kleistek nem könnyen ütöttek volna nyélbe jó házasságokat, még ha gyakorlatilag semmi esély nem is volt arra, hogy ok is hordozói a betegségnek. A következo volt a helyzet: A két fivér betegsége, már amennyiben tényleg betegek voltak, apai nagyanyjukon, apai nagyapjuk második feleségén keresztül érkezett meg hozzájuk. Ez a nagyanyjuk mindössze egy gyermeket szült – a fivérek apját, az ecuadori szobrász-építészt, Sebastian von Kleistet. Milyen súlyos volt a betegség? Nos – hát annál nyilván jóval kellemetlenebb volt, mint ha az embernek finom puha szorrel benott testu gyermeke születik. Tulajdonképpen lehet, hogy a Mandaraxba betáplált soksok rettenetes nyavalya közül a Huntington-kór volt a legkellemetlenebb. De az biztos, hogy ez volt a legálnokabb, a legundorítóbb meglepetés, ami egy embert érhetett. Általában évtizedeken át lappangott anélkül, hogy a rendelkezésre álló tesztek valamelyikével is ki lehetett volna mutatni, egészen, addig, míg a szerencsétlen pára, aki megörökölte, már boven benne nem járt a felnott korban. A fivérek apja például ötvennégy éves koráig felhotlenül boldog, termékeny életet élt – és akkor egyszer csak kényszeredetten rángatózni kezdtek tagjai, és látomásai támadtak. És aztán meggyilkolta feleségét, amit végül sikerült eltusolni. A halálesetet bejelentették a rendorségen, ahol háztartási balesetként kezelték az ügyet. Úgyhogy a két fivér ekkor már huszonöt éve azzal a tudattal élt, hogy bármelyik pillanatban becsavarodhatnak, elkezdhetnek vitustáncot járni és hallucinálni. Ötven-ötven százalék esélyük volt rá. Ha bármelyikük becsavarodik, az bizonyíték lett volna, hogy átörökítheti a betegséget egy újabb generációra. Ha bármelyikük megéri az öregkort

anélkül, hogy becsavarodna, az bizonyíték lett volna, hogy nem hordozza a betegséget sem o, sem a leszármazottai. És kiderül, hogy nyugodtan szaporodhatott volna. A dolgok végül is a pénzfeldobás véletlenszerusége szerint alakultak: a Kapitány nem hordozta a betegséget, az öccse igen. Szegény *Siegfried legalább nem szenvedett sokat. Akkor kezdett el bedilizni, amikor már amúgy is csak néhány órája volt hátra – 1986. november 27-én, csütörtök délután. Ott állt az El Dorado bárjában, a háta mögött Charles Darwin portréja, vele szemben James Wait. Éppen észrevette, hogy legmegbízhatóbb alkalmazottja, Jésús Ortiz rettenetesen zaklatott lelkiállapotban kirohan a fobejáraton. És akkor *Siegfriedet egy pillanatra ájulásszeru orületbe lendíti hatalmas agyveleje, és aztán vissza a normalitásba. A betegségnek ebben a korai stádiumában, az egyetlen stádiumban; amelyet a balszerencsés öcsnek alkalma nyílik megismerni, lelke még mindig fel tudta ismerni, hogy az agya veszélyessé vált, és puszta akaratero útján segíthetett fenntartani az épelméjuség látszatát. Úgyhogy a férfi rezzenéstelen arccal megpróbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna, és kérdezgetni kezdte Waitet. – Ön mivel foglalkozik, Mr. Flemming? – tudakolta. Amikor *Siegfried ezeket a szavakat kiejtette, azok pokoli visszhangot keltettek a fejében, mintha egy üres acélhordóba kiabált volna bele torkaszakadtából. A férfi végletesen érzékeny lett a zajokra: És – habár a férfi alig emelte fel a hangját – Wait válaszát is fülsiketítonek találta. – Régebben mérnökként dolgoztam – mondta Wait —; de aztán, amikor a feleségem meghalt, beleuntam a munkámba, hogy oszinte legyek, beleuntam az egész életbe. Azt hiszem, túlélonek nevezik a magamfajtát. Úgyhogy Ortiz, miután *Andrew MacIntosh olyan

csúnyán belegázolt a lelkivilágába, elhagyta a szállodát. Feltette magában, hogy kerül egyet a környéken, amíg le nem higgad egy kicsit. Hamarosan észre kellett azonban vennie, hogy a szálloda környékét szögesdrót kerítések és katonák karanténja veszi körül. A kordon szükségessége nyilvánvaló volt. A kerítés túloldaláról a legkülönbözobb életkorú emberek tömege nézett vissza rá ugyanolyan esdeklo szemekkel, mint korábban Kazakh, a vakvezeto kutya, szalmaszálként kapaszkodva a lehetoségbe, hogy Ortiznál esetleg van egy kis ennivaló a számukra. A férfi nem ment ki a kerítésen, csak újra és újra körülsétálta a szálloda épületét. Mind a három kör megtételekor elhaladt a mosókonyha tárva-nyitva álló ajtaja elott. Odabent egy szürke acéldobozt látott a falra erosítve. Tudta, hogy mi van benne: a kis automata kapcsolók, amelyek összeházasították a szálloda és a külvilág telefonkészülékeit. Az egymillió évvel ezelott élt jószándékú állampolgár valami ilyesmit gondolhatott egy efféle doboz láttán: “Mert senki ember fia ne bontsa azt széjjel, amit a távközlési vállalat összekötött." Bizony, és ez volt az Ortiz agyában felmerülo gondolat is. Soha nem lett volna képes kárt tenni egy dobozban, amely ilyen fontos ennyi embernek. Az agyvelok azonban akkoriban olyan hatalmas méretuek voltak, hogy még saját gazdájukat is képesek voltak megtéveszteni. Agya már akkor rá akarta venni a kapcsolószekrény tönkretételére, amikor eloször haladt el a mosókonyha ajtaja elott, csakhogy tudta, hogy mennyire ellene van Ortiz lelke a becstelenségnek. Ezért, mivel nem akarta, hogy gazdája cselekvésképtelenné váljon, szünet nélkül fogadkozott: – Nem, nem, hát persze, hogy soha nem tennénk ilyesmit. A negyedik kör megtételekor betuszkolta Ortizt a mosókonyhába, de még akkor is ellátta egy ürüggyel, ha

valaki megkérdezné, hogy mi keresnivalója van a helyiségben. Jószándékú állampolgár módjára egy Mary Hepburn nevu vendég zöld nadrágkosztümje után kutatott, amelyet nyilván elnyelt egy másik csillagrendszer az elozo éjszaka folyamán. És akkor felnyitotta a kapcsolószekrényt, és kiszaggatta a vezetékeket. Néhány másodperc leforgása alatt a millió évvel ezelotti tipikus agyvelo hatására a guayaquili mintapolgárból töro-zúzó terrorista lett.

Manhattan szigetén egy középkorú amerikai 17 reklámszakember azon merengett, hogyan válik semmivé remekmuve, ami nem volt más, mint az “Évszázad Kirándulása". A férfi alig valamivel korábban költözött be a Chrysler felhokarcoló koronájában bérelt új irodájába, melyben azelott egy hárfákat eloállító cég muködött; a cég ekkorra már csodbe ment – csakúgy, mint Ilium városa és Ecuador és a Fülöp-szigetek és Törökország, és a többi, és a többi. A férfi neve Bobby King volt. King a Guayaquiléval megegyezo idozónában tartózkodott, így ha a szemöldökei közötti mély ráncot dél felé meghosszabbítjuk, az pontosan az egyenlíto alatti Guayaquilban mérgelodo *Andrew MacIntosh szemöldökének még az övénél is mélyebb ráncában érhetett volna véget. *MacIntosh éppen egy teljesen süket telefonba próbált meg életet üvölteni. *Maclntosh ezzel az erovel akár egy kitömött galápagosi sárkánygyíkot is tarthatott volna szögletes feje mellett, abba is kiabálhatta volna egyre parancsolóbban, hogy: – Halló! Halló! Bobby Kingnek volt egy kitömött sárkánygyíkja az íróasztalán; és ami azt illeti, nem egy vendégét megnevettette már azzal, hogy megjátszotta, összecserélte a telefonnal, azért tartja a füléhez, és kiabál bele, hogy: – Halló! Halló! Most azonban egyáltalán nem volt viccelodos kedvében. A maga módján Bobby King legalább annyit tett a Galápagosz-szigetek ismertté tételéért, mint Charles Darwin a tízhónapos reklámhadjárat révén, amely a bolygó több millió lakosával hitette el, hogy a Bahia de Darwin elso útja valóban az “Évszázad Kirándulása" lesz. Eközben jó néhányat közismertté tett a szigeten élo teremtmények

közül, a gyalogos kormoránt, a kéklábú szulát, a lopkodós fregattmadarat, és így tovább, és így tovább. Ügyfelei közé tartozott az Ecuadori Közlekedésügyi Minisztérium, az Ecuatoriana Airlines, és, az El Dorado szálló valamint a Bahia de Darwin tulajdonosai, *Siegfried és Adolf von Kleist apai nagybácsikái. Mellesleg sem a szállodaigazgató sem a Kapitány nem szorult rá arra, hogy dolgozzon. Örökségük mindkettojüknek pazar életvitelt tett lehetové, de ok úgy érezték, valamivel akkor is el kell foglalniuk magukat. Bár egyelore még hivatalosan nem közölték vele, King már biztosra vette, hogy hiábavaló volt minden fáradozása, az “Évszázad Kirándulása" elmarad. Ami az íróasztalon hevero kitömött sárkánygyíkot illeti: Ezt a hüllot King a hajóút címerállatává léptette elo – ráfestették a Bahia de Darwin oldalára, minden sajtókiadvány fejlécén és az összes hirdetésben szerepelt mint embléma. Az életben a kifejlett példányok hossza az egy métert is meghaladhatta, és ugyanolyan félelmetesen néztek ki, mint egy tüzet okádó kínai sárkány. Valójában a hüllo semmivel sem jelentett nagyobb veszélyt a többi élolényre nézve, a tengeri moszatokat leszámítva, mint egy pár májashurka. A következokben elmondom, milyen az állat mai életformája, ami ugyanakkor teljesen megegyezik az állat egymillió évvel ezelotti életformájával. Nincsenek ellenségei, úgyhogy csak ül egy helyben, és mered maga elé. Tekintetét a semmire függeszti, és nem akar semmit, és nem aggasztja semmi, egészen addig, míg meg nem éhezik. Akkor letotyog az óceán partjára, és lassan, meglehetosen ügyefogyottan úszni kezd, néhány méterre eltávolodik a víz szélétol. Aztán alámerül, mint valami tengeralattjáró, és telezabálja magát moszattal, ami

ekkor teljességgel emészthetetlen. A moszatot meg kell fozni, hogy emésztheto legyen. Szóval a sárkánygyík feljön a víz felszínére, kiúszik a partra, és újfent elfoglalja helyét a napon. Saját testét használja kuktafazékként, melynek tartalma egyre forróbb és forróbb lesz, ahogy a nap melege megfozi a moszatot. Az állat továbbra is maga elé mered, és tekintetét a semmire függeszti, mint korábban, csak a következo különbséggel: Most idorol idore egyre forróbb tengervíz buggyan ki a száján. Az egymillió év alatt, amióta én a szigeteken vagyok, a természetes kiválogatódás törvénye semmilyen módon nem tudta hatékonyabbá, vagy, ha már arról van szó, kevésbé hatékonnyá tenni ezt a túlélési formát. King tisztában volt vele, hogy hat személy valóban megérkezett Guayaquilba, s hogy ezek most az El Dorado szállóban vannak, és várják az “Évszázad Kirándulása" kezdetét. Ez komoly fejtörést okozott neki. Feltételezte, hogy azok, akik saját szervezésben kívántak eljutni Ecuadorba, nyilván feladták terveiket, hiszen a környezo vidékrol aggasztó hírek érkeztek. Mind a hat ember neve megvolt neki. A hatból egy, bizonyos Willard Flemming nevu kanadai teljesen ismeretlen volt a számára. Ez persze valójában James Wait volt. Kingnek nem fért a fejébe, hogyan kerülhetett fel ilyesvalaki az utaslistára, mely elvileg Mary Hepburn és egy japán állatorvos valamint felesége kivételével csak az újságok címoldalán szereplo, nagyhatalmú személyek neveit tartalmazhatta volna. King azt is értetlenül vette tudomásul, hogy Mary Hepburn lent van Guayaquilban, férje, Roy viszont nincs. Nem értesült Roy haláláról. Hepburnék szürke kisemberek voltak az utaslistán szereplo hírességek között, King mégis

tudott egyet s mást róluk, mivel ok iratkoztak fel elsoként az “Évszázad Kirándulásá"-ra. Ez akkoriban történt, amikor Kingnek jó oka volt megkérdojelezni, hogy rá tud-e venni akárcsak egy igazán híres embert is a hajóúton való részvételre. Amikor Hepburnék helyet foglaltattak, King eljátszott a gondolattal, hogy valami módon második vonalbeli hírességeket farag belolük, televíziós musorok, sajtóinterjúk foszereploivé teszi oket. Soha nem találkozott velük személyesen, de egyszer beszélt Maryvel telefonon, mert habár a Hepburnök a leheto leghétköznapibb munkát végezték egy országos szinten a legnagyobb munkanélküliséggel megvert, szürke kisvárosban, King azt a hiú reményt dédelgette magában, hogy hátha mégis van valami érdekes az életükben. Esetleg valamelyikojüknek lehet a felmenoi között egy híres színész vagy más közéleti személyiség, vagy ha Royt kitüntették volna valamelyik háborúban, vagy ha ötösük lett volna a lottón, vagy ha valami csapás érte volna oket a közelmúltban, vagy bármi más. King és Mary még januárban lefolytatott beszélgetése a következoképpen ment végbe: – Hát – távoli rokonságban állok Daniel Boone-nal – mondta Mary. – A lánykori nevem Boone, és Kentuckyban születtem. – Ez nagyszeru – mondta King. – Maga az ükunokája vagy valami hasonló? – Nem hiszem, hogy ilyen közvetlen rokonságban állnánk – mondta az asszony. – Sosem tartottam különösebben fontosnak a dolgot, így nem is próbáltam meg a végére járni. – De hát Boone a lánykori neve. – Igen, de ez csak véletlen. Az apámat Boone-nak hívták, de o nem állt rokonságban Daniel Boone-nal. Az anyám

révén vagyok Daniel Boone rokona. – Ha egyszer az apját Boone-nak hívták, és tosgyökeres kentuckyi volt, csak rokonságban kellett állnia valamilyen módon Daniel Boone-nal, nem gondolja? – kérdezte King. – Nem feltétlenül – mondta Mary –, mert az o apja Gömbös Miklós, magyar lovastréner volt, aki aztán Michael Boone-ra változtatta a nevét. Amikor King arról faggatta Maryt, milyen kitüntetéseket vagy okleveleket kaptak a férjével, az asszony elmondta, hogy férje jó néhány kitüntetést megérdemelt volna a GEFFCo-nál végzett munkájáért, de a vállalat az ilyesmiben csak akkor hitt, ha a legfelso szintu vezetésrol volt szó. – A katonaságnál sem kapott kitüntetést – vagy valami hasonlót – mondta King. – A haditengerészetnél szolgált mondta az asszony –, de nem vett részt harcokban. Persze ha King három hónappal késobb újra telefonált volna, és Roy veszi fel a kagylót, végighallgathatta volna Roynak a csendes-óceáni ,kísérleti atomrobbantások idején végrehajtott tragikus hostetteit. – Gyermekeik vannak? – kérdezte King. – A hagyományos értelemben nincsenek – válaszolta Mary. – De én minden diákomat a magaménak érzem, Roy pedig buzgó cserkészvezeto, és az alakulatának minden egyes tagját úgy kezeli, mintha a saját fia lenne. – Milyen csodálatos életszemlélet – mondta King. – Rettenetesen örülök, hogy beszélgethettem magával, és remélem, hogy ön is, és a kedves férje is sok örömüket lelik majd a hajóútban. – Biztosan úgy is lesz – mondta az asszony –, csak, tudja, még mindig nem szedtem össze a bátorságom, hogy három teljes hétre elkérezkedjek az igazgatótól a félév kellos közepén. – Annyi csodálatos elmesélni való élménnyel érkezik majd vissza a diákjaihoz – mondta King –, az igazgató

örülni fog, hogy elengedte. – King egyébként még sosem látta a saját szemével a Galápagosz-szigeteket, és soha nem is fogja látni oket. Mary Hepburnhöz hasonlóan nyilván o is végignézett jó néhány ismeretterjeszto filmet a szigetekrol. – Ó – szólalt meg Mary, miközben King már majdnem a helyére tette a kagylót –, kérdezte, hogy kaptunk-e valamilyen kitüntetést, oklevelet vagy más effélét... – Igen? – kérdezte King. – Nemsokára kapok egy díjat, illetve valami olyasmit, ami nekem olyan, mint egy díj. Elvileg nem is lenne szabad tudnom róla, úgyhogy lehet, hogy nem is szabadna elmondanom magának. – Hallgatok, mint a sír – mondta King. – Történetesen egy véletlen folytán megtudtam – mondta Mary –, hogy az idei végzos osztály nekem ajánlja az évkönyvét. Az ajánlásban becenevet kaptam, ezt láttam meg véletlenül a nyomdában, ahova beugrottam, hogy elhozzam egy barátomék születési értesítojét. Ikreik születtek – egy kisfiú meg egy kislány. – Aha! – mondta King. – Tudja, milyen becenevet kaptam ezektol a kedves gyerekektol? – Nem mondta King. – 'A Megtestesült Anyatermészet' – mondta Mary. A Galápagosz-szigeteken nincsenek sírhalmok. A holttestek az óceánba kerülnek, hogy aztán a víz tegyen velük, amit akar. Ha valaki mégis sírkövet állítana Mary Hepburnnek, semmilyen más felirat nem lenne eléggé jó, csak ez: „A Megtestesült Anyatermészet”. Hogy mennyiben hasonlított az Anyatermészetre? A teljes reményt vesztettség állapotában is azt akarta; hogy emberi lények jöjjenek a világra a Santa Rosalián. Semmi nem téríthette el

feltett szándékától, hogy fenntartsa az állandó megújulás körforgását, csak tovább, és tovább, és tovább.

18

Amikor Bobby King megtudta, hogy hatodmagával együtt Mary Hepburn is eléggé balszerencsés volt ahhoz, hogy eljusson Guayaquilba, hosszú hónapok után eloször jutott az eszébe az asszony. Miután a házaspár mindig olyan elválaszthatatlannak tunt a számára, azt gondolta, hogy biztosan Roy is ott van, csak az o nevét véletlenül kihagyta az El Dorado igazgatója, akinek fax üzenetei óráról órára zavarosabbak lettek. Egyébként King ismert engem, igaz, nem név szerint. Tudta, hogy egy munkás életét vesztette a hajó építése közben. De legalább annyira nem volt kedve közzétenni ezt az információt, amely azt sugallhatta volna a babonásabbaknak, hogy a Bahia de Darwin szellem járta hajó volt, mint a von Kleisteknek azt, hogy egyik családtagjukat Huntington-kórral kezelték, és hogy két másik családtagjuk ötven-ötven százaléknyi eséllyel a betegség hordozója. Hogy elmondta-e a Kapitány Mary Hepburnnek a Santa Rosalián töltött évek alatt, hogy esetleg szervezetében hordozza a Huntington-kórt? A férfi csak akkor fedte fel ezt a rettenetes titkot, amikor már tíz éve a szigeten voltak, és rájött, hogy az asszony manipulál a spermájával. Az El Dorado hat vendége közül King mindössze kettot ismert személyesen: *Andrew MacIntosh-t és vak leányát, Selenát – és persze Selena Kazakh nevu kutyáját. Aki ismerte MacIntosh-ékat, ismerte a kutyát is, habár Kazakh, a dresszírozás és a mutét eredményeként, gyakorlatilag

teljesen nélkülözte a személyiség minden formáját. Macintosh-ék gyakran megfordultak olyan éttermekben, amelyek King klientúrájába tartoztak, és *MacIntosh, de nem úgy a kutya vagy a lánya, néha szerepelt King ügyfeleivel közösen a tévé sztárparádéiban. King, Selena és a kutya társaságában általában a színfalak mögötti monitoron nézte a musort. Az volt a benyomása, hogy a lány, ha éppen nem állt mellette apja, alig volt határozottabb személyiség a kutyánál. És semmi másról nem tudott beszélni, csak az apjáról. *Andrew MacIntosh nyilvánvaló élvezettel jelent meg a tévé nyilvánossága elott. Szívesen látott vendége volt a show musoroknak, mert olyan felháborítóan tudott viselkedni. Arról értekezett, milyen élvezet úgy élni, hogy az embernek korlátlan mennyiségu pénz áll a rendelkezésére. Szánta és megvetette azokat, akik nem voltak gazdagok, és így tovább. A rideg Santa Rosaliának hála, Selena apjáétól teljesenn elüto személyiséggé érett, mire lebukott a Túlvilágba vezeto kék alagútba. És folyékonyan beszélt japánul. A hatalmas agyvelok korában az emberek élete bármilyen fordulatot vehetett. Elég megnézni az enyémet. Roy és Mary Hepburn után MacIntosh-ék és a Hi roguchik kerültek fel az “Évszázad Kirándulása" utas-listájára. Ez februárban történt. A Hiroguchikat *MacIntosh hívta meg, és azt tervezték, hamis útiokmányokkal utaznak, ezzel akadályozva meg, hogy *Zenji Hiroguchi munkaadói tudomást szerezzenek a feltaláló és *MacIntosh közötti üzleti tárgyalásról. Amennyire King és *Siegfried von Kleist és a hajóútban bármilyen módon érdekelt személyek tudták; a Hiroguchikat Kenzaburónak hívták, és *Zenji állatorvosként

dolgozott. Ez azt jelentette, hogy az El Dorado vendégeinek pontosan a fele nem az volt, akinek kiadta magát. A hatalmas agyvelok maszkabáli forgatagának betetozéséül Mary Hepburn leselejtezett katonai gyakorlóján, a bal oldali mellzseben még mindig ott virított az elozo tulajdonos neve, vagyis hogy Kaplan. És amikor az asszony és James Wait végül megismerkednek a szálloda koktélbárjában, a férfi álnéven mutatkozik be, Mary viszont a valódi nevét mondja, Wait mégis következetesen „Mrs. Kaplan”-nak szólítja majd, és dicshimnuszokat zeng a zsidókról, és így tovább, és így, tovább. És aztán késobb a Kapitány összeesketi oket a Bahia de Darwin fedélzetén, és Mary úgy tudta, hogy egy bizonyos Willard Flemming felesége lett, és Wait úgy tudja, hogy egy bizonyos Mary Kaplan férje lett. Ez a fajta kavarodás manapság nem fordulhat elo, hiszen ma már senkinek nincs neve – se foglalkozása vagy élete története, amit megoszthatna másokkal. Ami a hírnévbol mindenkinek megmaradt, az egyfajta illat, ez viszont születéstol a halálig ugyanaz. Mindenki az ami, és kész. A természetes kiválogatódás törvénye ebben a tekintetben teljes oszinteségre szorította az embert. Mindenki pontosan az akinek vagy aminek látszik. Amikor *Andrew MacIntosh három luxuskabint foglaltatott a legelso útjára készülo Bahia de Darwinon, Bobby Kingnek minden oka meg lett volna arra, hogy eltátsa a száját. *MacIntosh-nak volt egy saját, kis hí ján a Bahia de Darwin nal megegyezo méretu jachtja, az Omoo, úgyhogy nyugodtan meglátogathatta volna a Galápagoszszigeteket a saját szakállára is – és akkor nem kellett volna idegenekkel összezárva utaznia, vagy alávetni magát az “Évszázad Kirándulása" szervezoi által megszabott

rendszabályoknak. A hajóutazás résztvevoi például nem szállhattak partra, amikor éppen eszükbe jutott, és nem tehettek azt, ami éppen az eszükbe jutott. Az egész út során túravezetok kísérték és felügyelték oket; egytol egyig felsofokú természettudományos végzettségu emberek, akiket a Santa Cruz-i Darwin Kísérleti Állomás dolgozói tanítottak be a feladatukra. Úgyhogy amikor King egy este az éttermeket és éjszakai mulatókat járva az Elain's nevet viselo, felkapott szórakozóhelyen megpillantotta *MacIntosh-t és leányát, amint kutyájuk és két másik személy társaságában éppen kései vacsorájukat fogyasztották, megállt az asztaluknál, és elmondta a bankárnak, milyen nagy örömet jelent a számára, hogy ott lesznek a hajóúton. Fúrta az oldalát a kíváncsiság, szerette volna kipuhatolni, miért szánták rá magukat az útra – indokaikat felhasználva rávehetett volna más közismert személyiségeket is a részvételre. Csak miután üdvözölte Macintosh-ékat, akkor eszmélt rá, hogy ki az a másik ketto az asztaluknál. Mindkettot ismerte annyira, hogy beszélgetésbe elegyedjen velük, hát beszélgetésbe elegyedett velük. A no a bolygó legirigyeltebb asszonya volt, Mrs. Jacqueline Bouvier Kennedy Onassis, kíséroje azon az estén a nagyszeru táncos, Rudolf Nurejev. Nurejev, mellesleg korábban a Szovjetunió állampolgára, kevéssel azelott kapott politikai menedékjogot NagyBritanniában. És akkor meg én is éltem, és én az Egyesült Államok állampolgára voltam, aki politikai menedékjogot kapott Svédországban. Bizony, és mindketten szerettünk táncolni. Megkockáztatva, hogy *MacIntosh-nak eszébe jut a saját tulajdonában lévo óceánjáró jachtja, King megkérdezte a bankárt, mivel vette le a lábáról a Bahia de Darwin.

*MacIntosh; aki nagyon intelligens és olvasott volt, rövid eloadásban taglalni kezdte a hatalmas pusztítást, amely annak a következménye volt, hogy önzo és ostoba emberek felügyelet nélkül szálltak partra a szigeteken. Eloadásának szövegét az általa minden hónapban az elso betujétol az utolsóig kiolvasott National Geographic egyik cikkébol merítette. A cikk azt fejtegette, hogy Ecuadornak a világ összesített hajóállományával megegyezo nagyságú flottára lenne szüksége, hogy távol tudja tartani a szigetektol a saját kényükre-kedvükre bóklászó, engedély nélkül partraszállókat, és hogy a sérülékeny természetes élohelyek csak akkor maradhatnak fenn eredeti állapotukban, ha az embereket megtanítják az önmérséklet muvészetére. “A Föld jóakaratú polgárai" – mondta az újságcikk – “csak és kizárólag képzett túravezetok társaságában teszik lábukat a szigetekre." Amikor Mary Hepburn és a Kapitány és Hisako Hiroguchi és Selena MacIntosh meg a többiek megrekedtek a Santa Rosalián, nem volt velük jól képzett túravezeto. És az elso néhány ott töltött évük során teljesen felforgatták a sérülékeny természetes élohelyeket. Aztán a pillanat tört része alatt ráébredtek, hogy saját élohelyüket pusztítják – hogy nem látogatóba érkeztek. És ott, az Elain's étteremben *MacIntosh haragra lobbantotta lenyugözve figyelo hallgatóságát, elmesélte nekik, hogyan tiporják össze bakancsos lábak a sárkánygyíkok álcázott fészkeit, hogyan dézsmálják meg mohó ujjak a szulák tojásait, és így tovább, és így tovább. A messze a legnagyobb megrendülést kiváltó gazság, ugyancsak a National Geographicból kölcsönvett, meséje azonban olyan emberekrol szólt, akik fókabébiket vettek a karjukba, és úgy dajkálgatták oket, mintha emberi

csecsemok lettek volna – néhány amatorfelvétel kedvéért. Amikor a fókabébit visszatették az anyja mellé, mondta keseruen a bankár, az többé nem volt hajlandó szoptatni, mert idegennek érezte a szagát. – Szóval mi történik az édes kis fókakölyökkel, amelyet az a megtiszteltetés ért, hogy egy nemeslelku természetbarát karjaiban ringatózhatott? – tette fel a kérdést *MacIntosh. – Nyomorultul éhen pusztul – s mindez egy fénykép kedvéért. Úgyhogy a bankár Bobby King kérdésére adott válasza az volt, hogy szeretne jó példával eloljárni, és reméli, hogy mások is követik majd példáját, és részt vesznek az “Évszázad Kirándulásá"-n. Mulatságosnak tartom, hogy ez a férfi buzgó természetvédoként kívánta beállítani magát, hiszen rengeteg olyan vállalatnak volt igazgatója vagy fo részvényese, melyek javíthatatlan visszaesokként szennyezték a vízfolyásokat meg a talajt meg a légkört. De *MacIntosh nem szánta tréfának a dolgot. A bankár olyannak született, aki képtelen bármivel is igazán törodni. Szóval, hogy elrejtse gyenge pontját, nagyszabású színjátékba kezdett, még önnönmaga elott is úgy tett, mintha egy egész sereg dologgal törodne. Valamivel korábban ugyanilyen meggyozo erovel, de meroben eltéro magyarázatot adott elo leányának arról, miért látogatják meg a szigeteket az Omoo helyett a Bahia de Darwinon. A Hiroguchik esetleg csapdában érezhették volna magukat az Omoo fedélzetén, ahol csak a két MacIntosh-sal beszélgethetnek. Ilyen körülmények között könnyen megtörténhetett volna, hogy elvesztik a fejüket, és *Zenji nem hajlandó tovább tárgyalni, és felszólítja a bankárt, tegye partra oket a legközelebbi kikötoben, hogy o és. felesége hazarepülhessenek.

Oly sok, egymillió évvel ezelott hatalmi pozíciót betölto patológiás személyiségu emberhez hasonlóan a bankár is érzések nélkül, ösztönösen csinált szinte mindent. Tetteire mindig csak utólag adott ráérosen kigondolt, logikus magyarázatot. És engedtessék meg, hogy ezzel a hatalmas agyvelok korszakára jellemzo viselkedésmóddal példázzam, mint vízcseppel a tengert, a háborút, melyben volt szerencsém harcolni, és amely nem más, mint a vietnámi háború.

19

A legtöbb patológiás személyiségu emberhez hasonlóan *Andrew Macintosh-t sem érdekelte soha, hogy amit mond igaz-e vagy nem – úgyhogy szédületesen meggyozo tudott lenni. És akkora hatást tett az Onassis özvegyre és Rudolf Nurejevre, hogy azok rögtön megkérdezték Bobby Kinget, nem tudna-e valami ismertetot adni nekik az “Évszázad Kirándulásá"-ról, amit a férfi másnap reggel különleges futárral el is küldött a címükre. A sors szeszélye folytán aznap este a tévé musorra tuzött egy ismeretterjeszto filmet a szigeteken élo kéklábú szulák életérol, King az ismertetohöz csatolt üzenetében fel is hívta erre a pár figyelmét, hátha meg akarják nézni. A madaraknak késobb létfontosságú szerepe lesz a Santa Rosalia szigetén élo maroknyi telepes fennmaradása szempontjából. Ha ezek a madarak nem lettek volna annyira ostobák, ha nem lettek volna teljességgel képtelenek az agyukba vésni, hogy az emberi lények veszélyesek, az elso telepesek majdnem egészen biztosan éhen pusztultak volna. A musor csúcspontja, hasonlóan Mary Hepburnnek a szigetekkel foglalkozó, és az iliumi gimnáziumban megtartott eloadásához, a kéklábú szulák násztáncát bemutató filmrészlet volt. A tánc a következoképpen folyt le: Két meglehetosen nagytermetu tengeri madár ácsorgott a lávamezon. Méretre körülbelül megegyeztek a gyalogos kormoránnal, és ugyanolyan hosszú, kígyószeru nyakuk meg szigonyszeru csorük is volt. Ok azonban nem adták fel a repülést, ezért nagy, eros szárnyaik voltak. Csüdjük és

úszóhártyás lábfejük ragyogó kék színben pompázott. Az égbol csaptak le a halakra, úgy szerezték meg zsákmányukat. Hal! Hal! Hal! Az egyik gácsér, a másik tojó volt, de teljesen egyformának látszottak. Úgy tunt mindkettot lefoglalja a saját gondja-baja, és a legkevésbé sem érdeklodnek egymás iránt – igaz, egyikojüknek sem volt különösebb dolga a lávamezon, hiszen sem bogarakat, sem magvakat nem fogyasztottak soha. Fészeképítéshez sem kereshettek anyagot, az még túlságosan korai lett volna. A gácsér felhagyott a minden energiáját lefoglaló tevékenységgel, vagyis a semmittevéssel. Megpillantotta a tojót. Elfordította a fejét, aztán megint ránézett, közben tapodtat sem mozdult, teljesen némán állt egy helyben. Mindketten képesek voltak hangadásra, a tánc során mégis mindvégig némák maradtak. A nostény nézelodni kezdett, nézett erre, nézett arra, aztán egyszer csak tekintete véletlenül találkozott a hímével. Ekkor még legalább öt méterre voltak egymástól. Amikor Mary levetítette a násztáncot bemutató filmet a gimnáziumban, ennél a pontnál mindig megszólalt, és elkezdett beszélni, mintegy a tojó nevében: – Mi az ördögöt akarhat tolem ez a fura alak? De tényleg ! Milyen különös ! A gácsér felemelte egyik égszínkék lábát. Úszóhártyás lábujjait széttárta a levegoben, mint valami papírlegyezot. Mary Hepburn, megint csak a tojó nevében, pedig azt mondta: – Hát ez meg mi lehet? A világ nyolcadik csodája? Csak nem gondolja, hogy az övé az egyetlen kék láb a szigeten? A gácsér letette a lábát, és a magasba emelte a másikat, miáltal egy lépéssel közelebb került a tojóhoz. Aztán megint felmutatta az elsot, majd újra a másodikat, s közben egyenesen a tojó szemébe meredt.

Mary kihangosította a tojó gondolatait: – Hát én már itt sem vagyok! – De a tojó egy lépést sem mozdult. Úgy tunt, mintha gyökeret eresztett volna a lávába, a gácsér pedig felmutatta az egyik lábát, aztán a másikat, s közben állandóan közelebb és közelebb ért hozzá. És akkor a tojó felemelte az egyik kék lábát, és Mary ilyenkor mindig azt mondta: – Azt hiszed, hogy olyan gyönyöru a lábad? Ezt nézd meg; ha igazán szépet akarsz látni. Igen, nekem is van még egy, bizony. A tojó letette a lábát, és felemelte a másikat, miáltal egy lépéssel közelebb került a gácsérhoz. Mary ennél a pontnál mindig abbahagyta a viccelodést. Nem volt több emberszabású tréfa. Most már a madaraké volt a foszerep. Egyikojük sem gyorsított vagy lassított az eredeti tempón, mindvégig ugyanolyan méltóságteljes, komoly módon mozogtak, végül annyira közel értek egymáshoz, hogy összeért a begyük és a lábuk. Az iliumi gimnázium diákjainak eszébe sem jutott, hogy esetleg a madarak párzását is látni fogják. A tavasz beköszöntének iskolai megünnepléseként Mary minden év májusa elso hetében bemutatta a filmet, amely már olyan általánosan ismert volt a diákok között, hogy mindenki tudta: nem fogják látni a madarak párzását. A madarak mégis valami felülmúlhatatlanul erotikusat muveltek a kamera elott. Az egymáshoz éro begyu és lábujjú állatok kiegyenesítették íves nyakukat. Hátrahajtották fejüket ameddig csak bírták. Egymáshoz préselték hosszú nyakukat, egészen a csorükig. A két madár teste primitív tornyot formázott négy kék lábon álló, csúcsos teteju szerkezetet. Ily módon szentesítették egybekelésüket. Nem voltak tanúk, nem voltak a közelben más szulák, hogy közölhették volna velük, milyen összeillo párt alkotnak, és milyen szépen táncoltak. Amikor elkészítették a

filmet, amelyet Mary Hepburn mindig levetített a gimnáziumban, és amelyet Bobby King Mrs. Onassis és Rudolf Nurejev figyelmébe ajánlott a televízió ismeretterjeszto sorozatai közül, nos akkor az aktus egyedüli szemtanúi a forgatócsoport hatalmas agyvelovel megáldott tagjai voltak. A film az Ágaskodás címet viselte, ugyanezzel a kifejezéssel illették a hatalmas agyveleju tudósok azt a pillanatot, amikor a két madár csore pontosan száznyolcvan fokos szöget zárt be a gravitációs vonzero vektorával. És Mrs. Onassist annyira felkavarta a film, hogy utasította titkárát, hívja fel másnap reggel Bobby Kinget, és kérdezze meg, lehetne-e még két luxuskabint foglaltatni a Bahia de Darwinon, az “Évszázad Kirándulásá"-ra.

Mary Hepburn mindig plusz pontokat adott a 20 diákjainak, ha valaki egy rövid verssel vagy elmélettel állt elo a násztánccal kapcsolatban. Általában a gyerekek fele adott be valamit, és közülük is minden második vélekedett úgy, hogy a tánc a madarak istenhitének a megnyilvánulása. A többiek összehordtak hetet-havat. Egy fiú olyan verset adott be, melyre Mary halála napjáig emlékezett, és amelyet a Mandaraxba is betáplált. A fiút Noble Claggettnek hívták, késobb elesett a vietnámi háborúban verse azonban a földön valaha élt legnagyobb költoktol származó idézetekkel együtt megmaradt a Mandaraxban. A vers így szólt: Persze hogy szeretlek csináljunk hát gyereket elmondja majd o is szépen, mit szülei mondtak régen: persze hogy szeretlek csináljunk hát gyereket elmondja majd o is szépen mit szülei mondtak régen: persze hhát szeretlek csináljunk egy gyereket elmondja majd o is szépen mit szülei mondtak régenÉs így tovább. Noble Claggett (1947-1966)

Néhányan mindig megkérdezték, nem írhatnának-e más galápagoszi állatokról inkább, amire a kiváló pedagógiai érzékkel megáldott Mary természetesen minden egyes

alkalommal “igen"-nel válaszolt. És ilyenkor a gyerekek a legszívesebben a kéklábú szulákat gyötro és kiraboló fregattmadarakat választották. A madárvilág ezen James Waitjei azon a halon éltek, amit a szulák fogtak ki a tengerbol, és azt a fészekanyagot használták fel költéskor, amit a szulák a saját fészkükhöz összehordtak. Egyes diákok ezt szörnyen mulatságosnak találták, és ezek a diákok szinte kivétel nélkül a fiúk közül kerültek ki. A hím fregattmadaraknak volt egy olyan élettani tulajdonságuk is, amely igencsak megragadta a saját erektált nemi szervükkel végrehajtható mutatványok buvöletében élo éretlen emberhímek érdeklodését. Párzás idején a hím fregattmadarak úgy igyekeztek magukra vonni a nostények figyelmét, hogy hatalmas léggömbbé fújták a nyakukon elhelyezkedo vérvörös borlebenyt. Olyankor a tipikus fészekrakóhely úgy nézett ki a levegobol, mint egy hatalmas zsúr, ahol az összes gyereknek vörös lufi lengedezik a kezében. Valójában a sziget minden egyes talpalatnyi helyét hátraszegett feju fregattmadarak borították be, melyek nyaklebenyüket pukkadásig felfújva hirdették férji erényeiket – nostényeik közben fáradhatatlanul köröztek odafent. Aztán, egyik a másik után, a nostények kiszemelték maguknak ezt vagy azt a piros léggömböt, és leereszkedtek a szigetre. Mikor Mary Hepburn végzett a fregattmadarak életérol szóló film bemutatásával, és széthúzták a sötétítoket, és felkapcsolták a világítást, valaki az osztályból, az esetek dönto többségében egy fiú, szinte mindig eloállt egy kérdéssel. A kérdés, amelynek hangneme néha tárgyilagos, néha viccelodos, néha – a másik nem kiváltotta gyulölet vagy félelem okán keseru volt, így szólt: – A nostények mindig a legnagyobbat választják?

Úgyhogy Mary már elore kigondolta a választ, amelyhez minden egyes szó ugyanolyan gondossággal került kiválasztásra, mint a Mandarax idézeteinek esetében. – Ahhoz, hogy ezt megválaszolhassuk, ki kellene faggatnunk egy nostény fregattmadarat, amit tudomásom szerint ezidáig még senki nem tett meg. Ugyanakkor van néhány ember, aki a fregattmadarak tanulmányozására tette fel az életét, és ok úgy vélekednek, hogy a nostények valójában azt a vörös nyaklebenyt választják, amelyik a legjobb fészekrakóhelyet jelöli. Tudjátok, a fajfenntartás szempontjából ennek van a leginkább értelme. – És ezzel vissza is értünk a kéklábú szulák násztáncának mélységes mély rejtélyéhez, amelynek semmi, de semmi köze nincs sem a fajfenntartáshoz, sem a fészekrakáshoz, sem pedig a halfogáshoz. De hát akkor mire jó? Merészkedhetünk-e odáig, hogy 'vallás'-nak nevezzük? Vagy, ha ehhez nincs elég merszünk, nevezhetjük-e legalább 'muvészet'-nek? – Kinek van valami hozzáfuzni valója? A kéklábú szulák násztánca, melyet Mrs. Onassis olyan nagyon szeretett volna személyesen is megtekinteni, egy fikarcnyit sem változott az eltelt egymilló év alatt. A madarak továbbra sem tartanak semmitol. És a legkisebb hajlandóságot sem mutatják arra, hogy feladják a repülést és a víz alá merülve keressenek táplálékot. Ami a kéklábú szulák násztáncát illeti: A madarak hatalmas kéklábú molekulák, és nincs beleszólásuk a dologba. Természetükbol fakad az, hogy úgy táncolnak, ahogy. Valamikor az emberi lények olyan molekulák voltak, amelyek sok különbözo táncot lejthettek, de vissza is utasíthatták a felkérést – ahogy éppen kedvük tartotta. Az

anyám tudott keringozni, tangózni, rumbázni, csárlsztonozni, foxtrottozni és tvisztelni. Az apám nem táncolt volna az istenért sem, ez volt az o kiváltsága.

Amikor Mrs. Onassis bejelentette, hogy részt vesz az 21 “Évszázad Kirándulásá"-n, rögtön mindenki másnak megjött az étvágya, a nyomorúságos fedélközi kabint kibérlo Roy és Mary Hepburnre pedig nem emlékezett már a kutya sem. Március végére Bobby King közzétehette az utaslistát, amelynek élén Mrs Onassis neve állt, alatta pedig olyan, alig valamivel kevésbé felkapott, hírességek nevei mint: dr. Henry Kissinger, Mick Jagger, Paloma Picasso, William F. Buckley, Jr, és persze *Andrew MacIntosh és Rudolf Nurejev és Walter Cronkite, és a többi, és a többi. A Zenji Kenzaburo álnév alatt utazó *Zenji Hiroguchit mint az állatokat, gyötro kórok világhíres szakértojét tüntették fel a listán, így próbálták meg többé-kevésbé egy súlycsoportba hozni a többiekkel. A lista elkészítoi tapintatból kihagyták két utas nevét a felsorolásból. Így akarták elejét venni a kellemetlen kérdéseknek, hogy ki is ez a két ember tulajdonképpen. Merthogy a leheto legszürkébb átlagemberek voltak. A nyomorúságos fedélközi kabint kibérelo Roy és Mary Hepburn. Késobb azonban ez a kissé fazonigazított felsorolás lett a hivatalos utaslista. Így amikor az Ecuatoriana Airlines májusban táviratilag értesítette a listán szereploket, hogy különleges éjszakai járatot indít azok számára, akik éppen New Yorkban tartózkodnak a Bahia de Darwin útra kelésének eloestéjén, Mary Hepburn nem volt a kiértesítettek között. Úgy volt, hogy a város különbözo pontjain várakozó utasokat hatalmas limuzinok veszik majd fel, és szállítják ki a repülotérre. A repülo fedélzetén csak fekhellyé átalakítható ülések lettek volna, a túrista osztály helyére pedig kis asztalkák és táncpódium került, ahol a

tervek szerint az Ecuadori Folklórico Balett társulata adta volna elo különbözo indián törzsek jellegzetes táncait, köztük a visszavonultan élo kankabonók tuztáncát. Aztán ínyencfalatokat szolgáltak volna fel a vendégeknek, és nemes borokat, melyek a legnevesebb francia éttermeknek sem váltak volna szégyenükre. Mindez az utasoknak egy fillérjébe sem került volna, Roy és Mary Hepburn azonban soha nem tudták meg, hogy ilyen lehetoségük van. Bizony, és azt a levelet sem kapták meg soha, melyet júniusban mindenki másnak kikézbesítettek, s melyben az ecuadori államelnök, dr. José Sepúlveda de la Madrid fogadással egybekötött villásreggelire invitálta oket. A vendégek tiszteletére, az El Dorado szállóban megrendezett reggelit nagyszabású parádé követte volna, melynek során virágokkal feldíszített konflisokon hajtatták volna le a kikötobe, hogy felszálljanak volna a hajójukra. Mary azt a táviratot sem kapta meg, amelyet King november elsején postázott az összes többi résztvevonek, s amelyben bánatosan nyugtázta, hogy a világgazdaság egén feltunt viharfellegek igencsak komoly aggodalomra adnak okot. Ecuador gazdasága ugyanakkor továbbra is szilárdan állt a lábán, és semmi nem mutatott arra, hogy a Bahia de Darwin programja esetleg megváltozik. Habár King tudott róla, a levélben nem volt szó arról, hogy az utaslista mintegy a feléve zsugorodott össze, mert a japán és amerikai jelentkezok kivételével gyakorlatilag az összes náció visszamondta az utazást. Úgy nézett ki tehát, hogy a még mindig elszántan utazni vágyók szinte mindannyian azon a bizonyos New Yorkból felszálló éjszakai különjáraton érkeznek Ecuadorba. És ekkor King titkárnoje belépett az irodába, és közölte fonökével: hallotta a rádión amint a Belügyminisztérium figyelmeztette az amerikai állampolgáro kat, hogy a jelenlegi körülmények között ne utazzanak Ecuadorba.

Szóval ez lett a sorsa a kampánynak, amelyet King karriere koronájaként fogott fel. Anélkül, hogy akárcsak sejtelme is lett volna a hajóépítés rejtelmeirol, sokkal vonzóbbá tett egy hajót pusztán azáltal, hogy meggyozte tulajdonosait, ne az eredetileg tervezett Antonio José de Sucre, hanem a Bahia de Darwin nevet adják neki. Az unalomig ismert, kéthetes szigetvilági hajócskázásnak induló utat pedig az évszázad kirándulásává varázsolta át. Hogyan volt képes ilyen csodákra? Úgy, hogy soha de soha nem nevezte másként, csak az: „Évszázad Kirándulásá”-nak. A reklámhadjárat egyes mellékhatásai akkor is tovább élnek, ha – ahogy ez Bobby King számára egyre bizonyosabbá vált a Bahia de Darwin nem is szedte volna fel a horgonyt másnap délben. Mrs. Onassis és dr. Kissinger és Mick Jagger és a többiek szeme elé táruló csodákból ízelítot adó brossúrái révén nagyon sok újdonságot megtanított az embereknek az élovilág fejlodésérol. Két újdonsült hírességet is útjára indított: a szakács Robert Pépint, akit King, miután felkérte, hogy igazgassa a Bahia de Darwin konyháját, „Franciaország legkitunobb szakácsá”-nak kiáltott ki, és a nagyorrú Adolf von Kleistet, a hajó kapitányát, aki mindig azt a benyomást keltette az emberekben, mintha valami szavakba nem öntheto, személyes tragédiát próbálna meg leplezni a világ elol, és aki remek komikustehetségnek bizonyult a televíziós sztárparádék során. King egyik dossziéjában megvolt az a szövegkönyv, amely a Kapitány és Johnny Carson közremuködésével elkészített Esti show-ban elhangzottakat rögzítette. Ebben a musorban, mint az összes többi ilyen alkalmakkor, a Kapitány arany stráfokkal díszített, szemkápráztatóan fehér díszegyenruhát viselt, amely mint az Ecuadori Flotilla admirálisát meg is illette. A szövegkönyvben a következok voltak olvashatók:

CARSON: A “von Kleist" valahogy nem tunik jellegzetes dél-amerikai családnévnek. KAPITÁNY: Inka eredetu – tulajdonképpen az egyik leghétköznapibb inka név, mint az angoloknál a “Smith" vagy a “Jones". Olvasta a beszámolókat a spanyol hódítók tollából, akik azért rombolták le az inka birodalmat, mert annyira pogánynak találták... CARSON: Igen? KAPITÁNY: Feltételezem, hogy olvasta ezeket a muveket. CARSON: Ott vannak az ágyam mellett egy kis asztalkán – Hedy Lamarr Az extázis és én címu önéletrajzával egyetemben. KAPITÁNY: Akkor tudnia kell, hogy minden harmadik eretnekségért máglyára vetett indián a von Kleist nevet viselte. CARSON: Hány hajóból áll az ecuadori flotta? KAPITÁNY: Négy tengeralattjáróból. Azok is mindig a víz alatt hetelnek. Soha nem jönnek fel. CARSON: Soha nem jönnek fel? KAPITÁNY: Soha, már évek óta. CARSON: De rádióösszeköttetésben vannak a külvilággal? KAPITÁNY: Nincsenek. Betartják a rádiócsendet. Ezt ok találták ki maguknak. Szeretnénk hallani felolük, de ok nem akarják megtörni a rádiócsendet. CARSON: És miért vannak a tenger mélyén? KAPITÁNY: Ezt tolük kell megkérdeznie. Tudja, Ecuador demokratikus berendezkedésu ország. Még mi, akik a haditengerészet alkalmazásában állunk, még mi is egészen nagy döntési jogkörrel vagyunk felruházva. CARSON: Vannak, akik azt gondolják, Hitler életben van – és Dél-Amerikában telepedett le. Gondolja, hogy ennek lehet némi valóságalapja?

KAPITÁNY: Abban biztos vagyok, hogy jó néhányan vannak Ecuadorban, akik szívesen találkoznának vele a vacsoraasztal mellett. CARSON: Náci szimpatizánsok. KAPITÁNY: Errol nem tudok. De elképzelhetonek tartom. CARSON: Hát ha egyszer szívesen találkoznának Hitlerrel a vacsoraasztal mellett... KAPITÁNY: Akkor nyilván kannibálok. A kankabonókra gondoltam. Ok olyan – hogy is mondják? Itt van a nyelvem hegyén a szó. CARSON: Azt hiszem, ezt kihagyom. KAPITÁNY: Ok olyan – ok olyan – a kankabonók... CARSON: Csak nyugodtan, van idonk. KAPITÁNY: Megvan! „Apolitikusak”. Ez a megfelelo kifejezés. Apolitikus – ez az, amit rájuk mondanak. CARSON: De nyilván ok is ecuadori polgárok? KAPITÁNY: Igen. Hát persze. Mi itt demokráciában élünk. Egy kannibál, egy szavazat. CARSON: Hölgynézoink megkértek, tegyem fel a következo, talán kissé túlságosan bizalmas jellegu kérdést... KAPITÁNY: Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen csábos szívtipró még nem kóstolt bele a házasélet örömeibe? .. CARSON: Jómagam is rendelkezem némi tapasztalattal ezen a téren, mint ahogy talán maga is tudja. KAPITÁNY: Ez nem lenne tisztességes a hölggyel szemben. CARSON: Azt hiszem,, musorunk kezd túlságosan intim jelleget ölteni. Beszélgessünk inkább a kéklábú szulák életérol. Esetleg levetíthetnénk a filmet, amit magával hozott. KAPITÁNY: Nem, nem. Semmi kifogásom az ellen, hogy kitárgyaljuk, miért is nem vezettem eddig senkit az oltár elé. Nem lenne tisztességes dolog részemrol megnosülni,

mert bármelyik pillanatban utasítást kaphatok: vegyem át egy tengeralattjáró parancsnokságát. CARSON: És akkor le kellene merülnie, és nem jönne fel többé. KAPITÁNY: Ez a hagyomány. King nagyot sóhajtott. Íróasztalán ott hevert az utaslista, melyen szinte minden második nevet áthúztak már – törölték a mexikói és az argentin és az olasz és a fülöp-szigeteki és más nemzetiségu utasok jelentkezését, azokét, akik botor módon a saját országuk valutájában tartották vagyonukat. A fennmaradó nevek tulajdonosai – eltekintve attól a hat személytol, akik már megérkeztek Guayaquilba – kivétel nélkül New Yorkban laktak, s így könnyuszerrel elérhetok voltak telefonon. – Azt hiszem, lesz egy kis telefonálni valónk – mondta King a titkárnojének. A no felajánlotta, lerendezi o a hívásokat. – Nem – mondta fonöke. Úgy érezte, ez olyan kötelesség, amelyet nem bízhat beosztottjára. O maga vette rá az összes hírességet, hogy vegyenek részt az utazáson, úgy udvarolta körül a címlapok befolyásos sztárjait, mint egy szerelmes ifjú. Most pedig elhatározta, hogy a rossz hírt is személyesen közli velük, ahogy az egy megbízható szeretotol elvárható. A többséget legalább könnyu volt utolérni. Összesen negyvenkét személyrol volt szó, ebbe beletartoztak a teljességgel ismeretlen házastársak és barátok is, de ezek mind vacsorákon vettek részt – amelyekrol a pletykalapok annak rendje és módja szerint be is számoltak – hogy kellemesen üssék el a fennmaradó órákat, míg meg nem érkeznek a kipárnázott limuzinok, hogy zajtalan suhanással a Kennedy Nemzetközi Repülotérre szállítsák oket, ahol már vár rájuk az Ecuatoriana tíz órakor a levegobe emelkedo, guayaquili

különgépe. És legalább nem kellett a befizetett összegek visszatérítésérol beszélnie. Az út egy fillérjébe sem került volna a hírességeknek – akik ekkorra már kézhez vették az ajándék boröndöket és piperekészleteket, no meg a panama kalapokat. Önmaga és titkárnoje szomorkás szórakoztatására King eljátszotta bohócmutatványát a kitömött sárkánygyíkkal. Felvette az asztalról, a füléhez emelte, mint egy telefonkagylót, és azt mondta: – Mrs. Onassis? Attól tartok, kellemetlen hírem van a számára. Mégsem fogja látni a kéklábú szulák násztáncát. King mentegetozo telefonbeszélgetései udvarias formaságok voltak csupán. Ekkorra mindenki letett arról, hogy igénybe vegye az aznap este tízkor induló repülogépet. Egyébként aznap este tízre *Andrew MacIntosh, *Zenji Hiroguchi és a Kapitány öccse, *Siegfried már mindannyian halottak voltak, és a kék alagútban tett rövid séta után meg is érkeztek a Túlvilágba. Az utaslistán szereplo összes olyan személy, akiket King most telefonon felhívott, rendelkezett már új tervekkel az elkövetkezendo két hétre. Sokan inkább síelni mentek a biztonságos Egyesült Államok határain belül. Egy hatszemélyes partin a résztvevok egyöntetuen úgy határoztak, hogy ellátogatnak az Arizona állambeli Phoenixbe, ahol teniszoktatással egybekötött fogyókúrás tábor muködött. És mielott elhagyta volna irodáját, King utoljára is tárcsázott. Azt a férfit hívta, aki nagyon közeli barátja lett az elmúlt tíz hónap során, a quitói költot és belgyógyászt, dr. Teodoro Donosót, az ENSZ ecuadori nagykövetét. A férfi a Harvardon szerzett orvosi diplomát, az Amerikai Egyesült Államokban végezte tanulmányait, csakúgy mint a

Kinggel kapcsolatba került ecuadoriak közül többen. Adolf von Kleist, a Bahia de Darwin kapitánya az Egyesült Államok Annapolisi Tengerhajózási Akadémiájának volt a hallgatója. Testvére, *Siegfried a New York állambeli Ithaca Cornell Hotel Schoolnak volt a hallgatója. King fülét olyan hangzavar ütötte meg, mintha a nagykövetség épületében duhaj mulatozást csaptak volna. Dr. Donosó behúzott egy ajtót, mire a zaj valamelyest alábbhagyott. – Mit ünnepelnek? kérdezte King. − A Ballet Folklóricót hallja – mondta a nagykövet –, éppen a kankabonók tuztáncát próbálják. – Nem mondták meg nekik, hogy az utazás elmarad? – kérdezte King. Ahogy kiderült, nagyon is tisztában voltak a dologgal, de feltették magukban, hogy az Egyesült Államokban maradnak egy idore. Szerettek volna néhány dollárt összeszedni a családjuknak, ezért azt tervezték, hogy különbözo színházakban és szórakozóhelyeken eloadják a Bobby King kiadványai révén népszeruvé lett táncot – a kankabonók tuztáncát. – Vannak igazi kankabonók a csapatban? – kérdezte King. – Szerintem sehol sincsenek igazi kankabonók – mondta a nagykövet, aki “Az utolsó kankabono" címmel írt is egy huszonhat soros verset, amelyben az ecuadori esoerdokben élo kis kankabono törzs kipusztulását mesélte el. A vers tizenegy kankabonóval indult. A végére csak egy maradt, és az is eléggé csehül érezte magát. Mindamellett az egész történet csak a fantázia muve volt, hiszen az ecuadoriak többségéhez hasonlóan a költo sem látott soha egyetlen kankabonót sem. Azt viszont hallotta, hogy a törzs létszáma tizennégy fonyire zsugorodott, úgyhogy joggal tunt úgy számára: a civilizáció terjeszkedése

elkerülhetetlenül a törzs kipusztulását jelenti. Nem is sejtette, hogy száz év sem telik el, és a földön élo összes emberi lénynek kankabono vér csörgedezik az ereiben, néhány csepp von Kleist és Hiroguchival keverve. És az események ezen meghökkento fordulatáért nagyrészt az “Évszázad Kirándulása" eredeti utaslistáján szereplo két senki egyike volt a felelos. Vagyis Mary Hepburn. A másik senki a férje volt, aki dönto szerepet játszott az emberiség sorsának alakításában, amikor saját családfája kipusztulásának árnyékában kibérelte azt a kis olcsó fedélközi kabint.

2

Donoso nagykövet úr finoman fogalmazva i s k i s s é i d e j e k o rá n í r t a m e g h u s z o n h a t s o ros, „Az utolsó kankabono” címet viselo gyászversét. jobban tette volna, ha inkább „Az utolsó délamerikai” és „Az utolsó észak-amerikai” és „Az utolsó európai” és „Az utolsó afrikai” és „Az utolsó ázsiai” címmel veti papírra könnyfakasztó sorait. Akárhogyan is, a nagykövet helytállóan jövendölte meg, hogyan alakul az elkövetkezendo egy óra alatt az ecuadoriak erkölcsi világképe. A következoket mondta Bobby Kingnek a telefonban: – Hatalmas csalódás lesz az embereknek, ha hírét veszik, hogy Mrs. Onassis mégsem jön Ecuadorba. – Mennyi minden megváltozik harminc nap alatt – mondta King. – az „Évszázad Kirándulása” eddig csak egy volt az ecuadoriak elott álló kellemes dolgok közül. És most hirtelen ez lett az egyetlen. – Olyan ez, mintha egy hatalmas kristálykehelybe finom pezsgot töltöttünk volna – mondta Donoso –, és aztán másnap reggel csak egy rozsdás felmosóvödört találnánk egy liter nitroglicerinnel az alján. – Aztán hozzátette: az „Évszázad Kirándulása” legalább annyi hasznot hozott, hogy az országnak egy-két héttel késobb kell szembenéznie kilátástalan gazdasági problémáival. Az északi szomszéd, Kolumbia, és a délnyugatra fekvo Peru kormányait már megdöntötték, katonai diktatúrák vették át a hatalmat. Peru új vezetése pedig, hogy elterelje az emberek gondolatait a problémákról, kész volt bármelyik pillanatban hadat üzenni Ecuadornak. – Ha Mrs. Onassis most mégis Ecuadorba utazna – mondta – Donoso –, az emberek úgy fogadnák, mint 2

valami megmentot, csodatévo szentet. Elvárnák tole, hogy élelemmel megrakott teherhajókat küldjön Guayaquilba – és hogy amerikai bombázók ejtoernyos csomagokban gabonapelyheket és tejet és friss gyümölcsöt dobjanak le a gyerekek számára! Meg kell mondanom, manapság – az ember betöltötte kilenchónapos kora után – senkitol nem várja el, hogy bármilyen szorult helyzetbol kimentse. Ilyen hosszú manapság az emberek gyermekkora. Jómagamat tízéves koromig mentettek ki a butaság és gondatlanság kelepcéibol – anyám ekkor hagyta ott apámat s vele együtt engem, Ezután a magam ura lettem. Mary Hepburn csak akkor függetlenedett szüleitol, amikor huszonkét éves korában megszerezte a diplomáját. Adolf von Kleistet, a Bahia de Darwin kapitányát, egészen huszonhat éves koráig rendszeresen szülei húzták ki a csávából, amibe kártyaadósságai és ittas autózásai és garázdaságai és hivatalos személy elleni eroszakos fellépései sodorták. Akkor apján elhatalmasodott a Huntington-kór, és megölte feleségét. Adolf von Kleist mindössze ekkor kezdett el felelosséget érezni hibás döntéseiért. Akkortájt a gyermekkor határa sokszor annyira kitolódott, hogy az ember nem is lepodik meg azon, milyen sokan ringatták magukat abban a hitben egész életük során, gyakran még szüleik halála után is, hogy valaki állandóan rajtuk tartja a szemét az isten vagy egy szent vagy egy orangyal vagy a csillagok vagy bármi más. A mai embernek nincsenek ilyen téveszméi. Villámgyorsan megtanulja, milyen is, körülötte a világ valójában, és igencsak ritkaság számba megy az a felnott, aki nem látta legalább egyszer, hogyan falnak fel elevenen egy gondatlan lurkót vagy felnottet a kardszárnyú delfinek vagy a cápák.

Egymillió évvel ezelott szenvedélyes viták folytak azt eldöntendo, hogy helyesen cselekszik-e az ember vagy sem, amikor különféle mechanikus eszközökkel igyekszik meggátolni, hogy a hímivarsejtek megtermékenyítsék a petesejtet illetve eltávolítani a már megtermékenyült petét az anyaméhbol – annak érdekében, hogy egyensúlyban tartsa az emberek számát és a rendelkezésre álló élelmiszertartalékokat. Ezt a problémát mára sikerült kiküszöbölni anélkül, hogy bárkinek is bármi természetellenes dologhoz kellene folyamodnia. A kardszárnyú delfinek és a cápák megbízhatóan szinten tartják az emberi populáció nagyságát, és senki sem éhezik. Mary Hepburn annak idején az általános biológián kívül humán szexológiát is tanított az iliumi gimnáziumban. Eloadásai során olyan fogamzásgátló eszközök muködését kellett elmagyaráznia, melyeket o maga soha nem használt – hiszen az o életében férje volt az egyetlen férfi, és Roy meg o kezdettol fogva szívesen vállaltak volna gyereket. Az asszony, akinek a férjével folytatott több évnyi gazdag nemi élet dacára sem sikerült teherbe esnie, figyelmeztette diákjait, milyen könnyen megtermékenyülhetnek még a látszólag a legcsekélyebb következményekkel sem járó helyzetekben is, ha csak a legrövidebb ideig is érintkeznek férfi partnerükkel, és szinte nem is éreztek semmit. És az elso néhány évnyi tanítás után Mary tanmeséiben olyan diákok lettek a foszereplok, akik személyes ismerosei voltak – az iliumi gimnázium padjaiból. A gimnáziumban alig múlt el egy félév nemkívánatos terhesség nélkül, 1981 emlékezetes tavasza hat ilyen esetet is hozott. És az is igaz, hogy állításuk szerint ezeknek a gyermeket váró gyermekeknek körülbelül a felét igaz

szerelem fuzte azokhoz, akiktol teherbe estek. A másik felük viszont az ellenkezo irányba mutató, s leginkább perdöntoként jellemezheto tárgyi bizonyíték ellenére is esküdözött, hogy amennyire vissza tud emlékezni, soha semmilyen tevékenységben nem vett részt, amelynek gyermekáldás lehetett volna az eredménye. És Mary azt mondta egyik munkatársának az 1981–es év emlékezetes második szemeszterének végén: „Egyesek olyan könnyen esnek teherbe, mint ahogy mások benáthásodnak.” És tényleg volt a két dolog között párhuzam: A náthát is meg a teherbeesést is olyan parányi egysejtuek okozták, amelyek minden másnál jobban szerették a nyálkás hártyákat. A Santa Rosalián eltöltött tíz év után Mary elsokézbol is megtapasztalja majd, milyen könnyen teherbe esnek tizenéves szuzlányok olyan férfiak magvától, akik mindössze kielégülésre vágynak, és még csak nem is szeretik oket.

Szóval, nem is sejtve, hogy valamikor o lesz az 23 emberiség osapja, helyet foglaltam a Guayaquili Nemzetközi Repülotértol a Bahia de Darwin felé taxizó Adolf von Kleist kapitány koponyájában. Nem tudtam, hogy a bolygó népessége a véletlen jóvoltából nemsokára parányi ponttá zsugorodik össze, hogy aztán, ismét csak a véletlen jóvoltából, újra növekedni kezdhessen. Szentül meg voltam gyozodve afelol, hogy a kaotikus állapot, amelyben hatalmas agyvelovel rendelkezo emberek milliárdjai küszködtek és kínlódtak, és szaporodtak, és szaporodtak, idotlen idokig folytatódni fog. Valószínutlennek tunt, hogy az egyes személyeknek valódi fontossága lehet ebben a váratlan vesszofutásban. Amikor a Kapitány fejét választottam jármu gyanánt, nagyjából olyan haditettet hajtottam végre, mint amikor valaki besétál egy hatalmas játékkaszinóba, pénzt dob egy nyeroautomatába, és azon nyomban megüti a fonyereményt. Az egyenruhája volt az, ami magára vonta figyelmemet. A tartalékos tengernagy aranysújtásos, vakító fehér egyenruhát viselt. Én korábban közlegényként szolgáltam, úgyhogy nagyon érdekelt, milyennek látja a világot valaki, aki a társadalmi és katonai ranglétrán is ilyen magasra kapaszkodott fel. És leesett az állam, amikor láttam, hogy a férfi hatalmas agyveleje éppen a meteorokon töpreng. Ezzel az élménnyel gyakran találkoztam akkoriban:. egy számomra érdekesnek tuno szituációban befészkeltem magam valakinek a koponyájába, és aztán fölfedeztem, hogy a kérdéses személy hatalmas agyveleje olyan dolgokon mereng, amelyeknek semmi köze az éppen felmerült

problémához. A Kapitány és a meteorok kapcsolatáról: a Tengerhajózási Akadémián a férfi tanárainak többségére oda se figyelt, és a leghátul kullogó sereghajtók között kapott diplomát. Ami azt illeti, még ki is akarták zárni az akadémiáról, mert csillagászati navigáció vizsgáján puskázáson érték, ám végül szülei diplomáciai csatornákat igénybe véve közbeléptek az érdekében. Nagy hatással volt azonban rá egy eloadás, amely a meteoritokról szólt. Az eloadó szerint az urbol érkezo kozáporok mindig is teljesen közönséges jelenségnek számítottak, és a becsapódások ereje egyes esetekben olyan irtózatosan nagy volt, hogy feltételezhetoen ez okozta jó néhány élolény, köztük a dinoszauruszok kipusztulását. Az eloadó még hozzátette: az embereknek minden okuk megvolt, hogy attól tartsanak, bármelyik pillanatban újabb bolygóközi bombák zúdulnak a Földre, és hogy célszeru lenne kifejleszteni egy berendezést, amely különbséget tud tenni egy ellenséges rakéta és egy meteorit között. Máskülönben a világur egyik teljességgel értelmetlen dührohama esetleg kirobbanthatta volna a harmadik világháborút. És ez az apokaliptikus jóslat olyannyira megfelelt a Kapitány észjárásának, hogy ettol fogva már jóval azt megelozoen, hogy apján elhatalmasodott a Huntington-kór – rendíthetetlen meggyozodéssel hitte: a meteoriteso a legvalószínubb halálnem, amely az emberiség teljes kipusztulását okozhatja. A Kapitány ezt sokkal dicsoségesebb, költoibb, sot, tetszetosebb halálnemnek tartotta az emberiség számára, mint a harmadik világháborút. Amikor kicsit jobban megismertem a Kapitány hatalmas agyvelejét, megértettem: volt abban bizonyos ésszeruség, hogy a férfi a meteoritokon gondolkodott, miközben a

statáriummal sújtott, kiéhezett ecuadori tömegeket nézte. Ha a meteoritzápor szépségeit nélkülözni is kellett, úgy tunt, a guayaquiliak számára eljött a világvége. Bizonyos értelemben a férfit is telibe találta egy súlyos égi ko: a hír, hogy anyját meggyilkolta apja. És feltámadt benne az érzés, hogy az élet értelmetlen rémálom csupán, amelyben senkit nem érdekel és senki nem figyeli, hogy mi történik. Ez az érzés számomra is meglehetosen ismeros volt. Pontosan így éreztem én is, amikor lelottem egy nagymamát Vietnámban. Ugyanolyan fogatlan, kétrét görnyedt vénség volt, mint Mary Hepburn az utolsó éveiben. Azért lottem le, mert o meg pár másodperccel korábban egy kézigránáttal meggyilkolta a szakaszom két tagját – a legjobb barátomat és a leggonoszabb ellenségemet. Az eset után azt is bántam, hogy életben vagyok. Jobb szerettem volna ko lenni. Jobb szerettem volna a Természeti Erok szolgálatában álló ko lenni. A Kapitány a repülotérrol egyenesen a hajóhoz ment, meg sem állt a szállodánál, hogy benézzen az öccséhez. A New York-i felszállás után a hosszú repüloút alatt végig pezsgot iszogatott, most iszonyú fejfájás gyötörte. És amikor megérkeztünk a Bahia de Darwinhoz, világossá vált számomra, hogy a Kapitány tartalékos tengernagyi rangja teljességgel jelképes csupán. A hajó irányítása, az esetleges muszaki problémák megoldása, a legénységi fegyelem fenntartása másokra hárult, neki eközben csak annyi dolga lett volna, hogy a fedélzeten csevegjen az elokelo utasokkal. A hajó muködtetésérol csak nagyon keveset tudott, és nem is érezte úgy, hogy többet kellene tudnia. Hasonlóképpen vázlatos ismeretekkel rendelkezett

a Galápagosz-szigetekkel kapcsolatban. Tengernagyi minoségben egyszer ünnepélyes látogatást tett a Baltra szigetén lévo haditengerészeti bázison valamint a Santa Cruz szigetén levo Darwin Kísérleti Állomáson ekkor is gyakorlatilag utasként tartózkodott egy hajón, amelynek névlegesen o volt a parancsnoka. A szigetvilág összes többi tagja azonban terra incognita volt a számára. Sokkal hatékonyabb idegenvezeto lehetett volna mondjuk a svájci hegyek lesiklópályáin, vagy a Monte Carlo-i kaszinó süppedos szonyeggel borított játéktermeiben, vagy a Palm Beach-i lovaspóló pálya istállói környékén. De megint csak – mit számított ez? Az “Évszázad Kirándulásá"-n ott lesznek a túravezetok; egytol egyig felsofokú természettudományos végzettségu emberek, akiket a Santa Cruz-i Darwin Kísérleti Állomás dolgozói tanítottak be a feladatukra. A Kapitány feltette magában, hogy jól oda fog figyelni arra, amit mondanak, és a többi utassal együtt o is mindent megtanul a szigetekrol. Amikor bevettem magam a Kapitány koponyájába, reméltem, hogy sikerül megtapasztalnom, milyen érzés teljhatalmú parancsnoknak lenni. Ehelyett megtapasztaltam, hogy milyen érzés a társadalmi ranglétra egyik fokáról a másikra röpködni. A hajóhídhoz érve a katonai tiszteletadás összes elképzelheto formájában részesültünk. A fedélzeten azonban sem a Mrs. Onassis és társai fogadásának utolsó elokészületein dolgozó legénység, sem a tiszti kar tagjai nem kértek tolünk utasításokat. A Kapitány változatlanul úgy tudta, hogy a hajó másnap felszedi a horgonyt. Senki nem értesítette az ellenkezojérol. És miután alig egy órája érkezett vissza Ecuadorba, és még mindig tele volt a pocakja a finom New York-i ételekkel, és zsongott a feje az elfogyasztott pezsgotol, továbbra is hátravolt számára a felismerés, hogy

milyen rettenetes pácba keveredett o is, meg a hajója is. Van még egy emberi tökéletlenség, amelyet a természetes kiválogatódás ezidáig nem orvosolt. Amikor a mai embereknek teli a hasuk, pontosan ugyanúgy viselkednek, mint egymillió évvel ezelott élt oseik: csak igen lassan veszik észre a rájuk leselkedo veszélyt. Ilyenkor van az, hogy megfeledkeznek a kardszárnyú bálnákról és a cápákról. Ez a tulajdonság különösen végzetes volt egymillió évvel ezelott, hiszen akkoriban a bolygó állapotáról legjobban informált emberek, akik *Andrew MacIntosh-hoz hasonlóan eléggé gazdagok és befolyásosak voltak, hogy lelassíthassák a vég nélküli pazarlást, egytol egyig jól tápláltnak minosültek. Úgyhogy az o szemszögükbol, mindig minden a legnagyobb rendben volt. Mert annak ellenére, hogy komputerek és méromuszerek és hírfigyelok és kiértékelok és adatbankok és könyvtárak és ilyen meg olyan szakértok álltak a rendelkezésükre, végül mindig süket és vak pocakjuk döntötte el, hogy mennyire is sürgos valójában ez vagy az a probléma, mint például a savas esok okozta pusztulás az észak-amerikai vagy az európai erdoségekben. És itt van a tanács, amelyet a teli pocakok adtak és adnak még ma is, és amelyet a Kapitány teli pocakja adott, amikor a Bahia de Darwin helyettes parancsno ka, Fernando Cruz elmondta a tengernagynak, hogy egyetlen túravezeto sem érkezett meg, vagy adott hírt magáról, és hogy már a legénység egy harmada kere ket oldott, mert úgy érezték, jobb lesz, ha a saját családjaikról gondoskodnak: „Csak türelem. Mosolyogj. Légy magabiztos. Végül minden jóra fordul valahogy.”

Mary Hepburn megnézte, és nagyon jónak tartotta a 24 Kapitány Esti Show-ban eloadott komédiázását. Aztán még egyszer látta a férfit a Jó reggelt Amerika címu musorban. Ennek alapján érezte úgy, hogy már azt megelozoen sem volt számára teljesen ismeretlen a tengernagy, hogy hatalmas agyveleje rávette a guayaquili utazásra. A férfi két héttel Roy halála után szerepelt az Esti Showban, és o volt az elso ember, akinek sikerült Maryt hangos nevetésre bírnia a szomorú eseményt követoen. Az asszony minden oldalról üres, új gazdára váró házakkal körülvett kis otthonának nappalijában ült éppen, és hallotta magát, amint hangosan fel-felkacag, mert valaki az ecuadoriak nevetséges tengeralattjáró flottájáról beszél, amely a hagyomány szerint lemerült a víz alá, hogy aztán soha többé ne jöjjön fel újra. Mary arra a következtetésre jutott, hogy von Kleist sok tekintetben olyan lehet, mint amilyen a gépekért és a természetért rajongó Roy volt. Máskülönben miért vállalta volna el a Bahia de Darwin parancsnoki tisztét ? És akkor hatalmas agyveleje rávette, hogy szavait a Kapitány katódsugár-csövön megjeleno képmásának. címezve, fennhangon feltegye a kérdést, amely komolyan felkavarta a lelkét, annak ellenére, hogy senki más nem volt a szobában: – Nem lenne kedve esetleg feleségül venni engem? Ahogy késobb kiderült, az asszony pusztán azáltal, hogy Roy mellett élte le az életét – legalább egy kicsivel többet tudott a gépekrol, mint a Kapitány. Mikor Roy már nem élt, és történetesen a funyíró felmondta a

szolgálatot, Mary tudta, hogyan kell kicserélni a gyertyát, s ezáltal újra üzemképessé tenni a, motort – ilyesmire a Kapitány soha nem lett volna képes. És a szigetekrol is jóval többet tudott a férfinál. Mary volt az, aki késobb helytállóan azonosította a szigetet, amelynek partján hajótörést szenvedtek. Miután hatalmas agyveleje olyan csúnyán összezagyvált mindent, az önbecsülése és tekintélye utolsó foszlányait mentegeto Kapitány kijelentette, hogy a sziget az általa egyébként soha nem látott Rábida. Ez persze tévedés volt. És ami hozzásegítette Maryt a Santa Rosalia felismeréséhez, az a sziget jellegzetes pinty populációja volt. Ezeket a Mary diákjai és a túristák többsége között oly kis érdeklodést kiváltó, teljesen hétköznapi madarakat egyébként az ifjú Charles Darwin ugyanolyan izgatottsággal tanulmányozta, mint az óriásteknosöket vagy a szulákat vagy a sárkánygyíkokat vagy a szigetvilág bármely más élolényét. A helyzet a következo volt: Bár a pintyek teljesen egyformának tuntek, valójában tizenhárom, sajátos táplálkozási módú és étrendu fajhoz tartoztak. Egyik fajnak sem éltek rokonai sem a dél-amerikai földrészen, sem sehol másutt a világban. Nyilván az o felmenoik is Noé bárkáján vagy egy természetes tutajon érkeztek a szigetekre, hiszen a pintyekre egyáltalán nem jellemzo, hogy több ezer kilométeres vándorútra indulnának a nyílt tenger fölött. A szigeteken nem éltek harkályok, de volt egy, pintyfaj, amely ugyanazzal táplálkozott, amivel a harkályok. Ez a madár nem tudott lyukakat vájni a fák törzsébe, úgyhogy csak egy kis ágvéget vagy egy kaktusztövist fogott rövid, gömbölyu végu csorébe, és annak segítségével piszkálta ki az üregeikben rejtozo rovarokat a fából.

Egy másik pintyfaj vámpír módjára élt, úgy tartotta fenn magát, hogy addig csipkedte az éppen elbámészkodott szulák hosszú nyakát, míg abból apró vércsöppek serkentek ki. Akkor aztán nagy gyönyöruséggel felszippantotta a tökéletes táplálékot. Ezt a madarat az emberek Geospiza difficilisnek nevezték el. Ezeknek a furcsa pintyeknek a Santa Rosalia volt a fo költohelyük, az o kis Édenkertjük. Mary valószínuleg soha nem is hallott volna a szigetvilág többi tagjától olyannyira félreeso, alig-alig látogatott szigetrol, ha ott nem élt volna hatalmas tömegben a Geospiza difficilis. És nyilván nem is vesztegetett volna annyi szót a szigetre, ha nem a vérszívó madárfaj lett volna az egyetlen pintyféleség, amellyel sikerült felcsigáznia diákjai érdeklodését. Amilyen nagyszeru pedagógus volt, Mary – diákjai egyetértésével – a következoképpen jellemezte a madarat: „eszményi háziállat Drakula gróf számára.” Tudta, hogy diákjai többsége számára ez a teljességgel csak a képzeletben létezo gróf jóval fontosabb, mint például George Washington, aki mindössze országuk megalapítója volt. Drakuláról többet is tudtak, így Mary továbbfejleszthette kis tréfáját, és elismerte: lehet, hogy a gróf mégsem lelné sok örömét a Geospiza difficilis társaságában, mivel a férfi; akit Mary ilyenkor csak Homo transylvaniensisként emlegetett, nappal aludt, a Geospiza difficilis pedig éjszaka. – Úgy tunik hát – vonta le a végso következtetést megjátszott szomorúsággal a hangjában Mary, hogy Drakula gróf számára az eszményi házi kedvenc továbbra is a vámpír denevérek – szakszóval Desmodontidae – családjából kerül ki. És ilyenkor mindig így tette fel a koronát tréfájára: – Mit kell tennetek, ha egyszer a Santa Rosalián találjátok

magatokat, éppen megöltetek egy Geospiza difficilist, és azt akarjátok, hogy biztosan halott maradjon? – A válasz a következo volt: – Természetesen egy útkeresztezodésben kell eltemetnetek, de még elotte kis tövissel át kell szúrnotok a szívét. De ami a legjobban megmozgatta az ifjú Charles Darwin fantáziáját a galápagoszi pintyekkel kapcsolatban, az az volt, hogy ezek a madarak pontosan úgy viselkedtek, mint egy egész sor, sokkal magasabb fokon specializálódott szárazföldi madárfaj. A természettudós hajlamos lett volna elhinni, már amennyiben értelmét látja a dolognak, hogy a Mindenható Atyúristen pontosan olyannak teremtette ezeket a lényeket, mint ahogy o rájuk bukkant világ körüli útja során. Csakhogy hatalmas agyveleje sehogy sem értette, miért bízott volna a Teremto a Galápagosz-szigetek esetében minden elképzelheto munkát egyetlen parányi madárra, egy gyakran teljesen alkalmatlannak tuno pintyre? Ha a Teremto szerint a szigeteknek szükségük volt egy harkályszeru madárra, vajon mi gátolta meg abban, hogy teremtsen egy igazi harkályt? Könyörgöm, ha pompás ötletnek tartotta a vámpírok életre hívását, miért nem bízta a szerepet egy vámpír denevérre pintyek helyett? Vámpír pintyek? És Mary a probléma tálalását a következoképpen fejezte be: – Van valakinek valami hozzáfuzni valója? Amikor felkapaszkodott a partra a fekete dombon át, amelynek a Bahia de Darwin nekifutott, Mary megbotlott és elesett. Ahogy megpróbálta csillapítani az esés lendületét, lehorzsolta jobb keze fejét. Éppen csak futólag vette szemügyre a sérülést. A horzsolásból kis vércseppek serkentek ki.

De akkor, a félelem legkisebb jelét sem mutatva, egy pinty rebbent az ujjára. Mary ezen cseppet sem csodálkozott, jó néhány történetet hallott már, amelyekben pintyek röppentek az emberek fejére vagy karjára, beleittak a kezükben tartott csészékbe, vagy más hasonló dolgokat muveltek. Úgyhogy elhatározta, hogy nem veszi rossz néven a fogadtatást, és szép nyugodtan tartotta maga elott a karját, és gyengéden beszélni kezdett a kis madárhoz: – És a tizenhárom pintyfaj közül te melyikhez tartozol? – mondta. Mintha megértette volna a kérdést, a madár megmutatta Marynek, hová tartozik: nekilátott, hogy felszippantgassa a lehorzsolt kézfejen megjeleno vörös cseppeket. Mary újra körülnézett a szigeten, és eszébe sem jutott, hogy ott fogja tölteni élete hátralevo részét, több ezer étkezésre vendégül látva a vámpír pintyeket. Odafordult a Kapitányhoz, aki minden tekintélyét elveszítette már a szemében, és így szólt: – Maga szerint ez a Rábida-sziget ? – Igen – felelte a férfi. – Ebben egészen biztos vagyok. – Nos, igazán nem szívesen mondok ilyet magának a sok viszontagság után, amin eddig keresztülesett, de megint nincs igaza – mondta Mary. – Ez a sziget csak a Santa Rosalia lehet. – Mitol olyan biztos a dolgában? – kérdezte a férfi. Mire Mary így válaszolt: – Éppen most hallottam ettol a kis madártól.

25

Manhattan szigetén Bobby King lekapcsolta a villanyt a Chrysler felhokarcoló tetején lévo irodájában, elköszönt titkárnojétol, és hazament. Többé nem jelenik meg történetünkben. Ettol a pillanattól fogva, egészen addig, míg sok-sok munkával eltöltött év után be nem lépett a Túlvilágba vezeto kék alagút száján, semmit nem tett, ami a legcsekélyebb hatással is lett volna az emberiség jövojére. Ugyanabban a pillanatban, amikor King belépett lakása ajtaján, a guayaquili El Dorado szállóban *Zenji Hiroguchi elhagyta szobáját. A férfi dühös volt feleségére, mert az megbocsáthatatlan dolgokat vágott a fejéhez, amikor arról beszélt, hogy szerinte milyen szándék vezérelte a tudóst a Gokubi illetve a Mandarax megalkotásakor. Megnyomta a lift hívógombját, közben az ujjait ropogtatta, és kapkodva szedte a levegot. És akkor a folyosón megjelent az a személy, akivel a legkevésbé sem akart találkozni, a férfi, akit minden bosszúsága eloidézojeként könyvelt el magában, *Andrew MacIntosh. – Ó, hát itt van – szólalt meg *MacIntosh. Éppen magukhoz indultam, hogy megmondjam, valami baj van a telefonvonallal. Azt hiszem, mihelyt kijavítják a hibát, remek hírekkel szolgálhatok maguknak. *Zenji, akinek a génjei a mai napig fennmaradtak, beszélni sem tudott, annyira felzaklatta a felesége és most még *MacIntosh is. Úgyhogy benyomkodta a következo üzenetet japánul a Mandarax billentyuin, és aztán *MacIntosh felé fordította a gépet, hogy az le tudja olvasni a parányi képernyon megjeleno szavakat: Most nem kívánok beszélgetni önnel. Nagyon ideges vagyok. Hagyjon

magamra, kérem. Mellesleg a továbbiakban Bobby Kinghez hasonlóan *Andrew MacIntosh sem lesz semmilyen hatással az emberiség jövojére. Ha tíz évvel késobb a Santa Rosalia szigetén leánya beleegyezett volna, hogy mesterségesen megtermékenyítsék, történetünk esetleg meroben más irányt vehetett volna. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy a bankár nagy örömmel segédkezett volna Mary Hepburnnek a Kapitány spermájával folytatott kísérleteiben. Ha Selena csak egy kicsit is kalandvágyóbb, a ma élo emberiség a bankárhoz hasonlóan a sok száz éve hódító római légiókat visszavero, rettenthetetlen skót harcosok leszármazottja lenne. Micsoda elpuskázott lehetoség! Ahogy a Mandarax tolmácsolná: Összes szóból, mit toll ír, vagy nyelv mond ma a legszomorúbbak ezek: „lehetett volna!” John Greenleaf Whittier (1807-1892)

– Miben segíthetnék? – kérdezte *MacIntosh. – Bármit megteszek, csak mondja meg, hogyan segíthetek. *Zenji arra sem volt képes, hogy elutasítóan megrázza a fejét. A legtöbb, amire még tellett az erejébol, az volt, hogy összeszorította a szemhéjait. És akkor megérkezett a lift, és amikor *MacIntosh a fülkébe is követte, *Zenji azt hitte, menten felrobban a dühtol. – Nézze... szólalt meg *MacIntosh, ahogy lefelé ereszkedtek –, a barátja vagyok. Nekem igazán elmondhat mindent. Ha úgy érzi, púp vagyok a hátán, csak szóljon, hogy menjek a fészkes fenébe, és tökéletesen meg fogom érteni. Én is követek el hibákat. Emberek vagyunk. Amikor leértek a szálloda elocsarnokába, *Zenji azt a majdhogynem gyermeteg és nem túlságosan gyakorlatias tanácsot kapta hatalmas agyvelejétol, hogy próbáljon meg

valahogy kereket oldani, elfutni a kisportolt testalkatú amerikai elol. Úgyhogy *Andrew MacIntosh-sal a nyomában átviharzott a szálloda fobejáratán, ki a Calle Diez de Agosto szögesdróttal körülkerített részére. A két férfi olyan gyorsan vágott át az elocsarnokon, és rohant ki az ecuadori naplementébe, hogy a koktélbár pultja mögött álldogáló balszerencsés von Kleist fivér, *Siegfried ki sem tudta nyitni a száját, hogy még idejében figyelmeztesse oket. Túlságosan késon kiáltotta feléjük: – Kérem! Kérem! Én a maguk helyében nem mennék ki! – És aztán utánuk rohant. Rendkívül rövid ido alatt, a bolygó erosen behatárolt területén, jó néhány olyan történés zajlott le, melyek hatása még egymillió évvel késobb is érezheto. Miközben a balszerencsés von Kleist *MacIntosh és *Hiroguchi nyomába eredt, szerencsés bátyja a Bahia de Darwin parancsnoki hídja alatt lévo kabinjában zuhanyozott. Semmi olyannal nem foglalatoskodott, ami különösen fontos lehetett volna az emberiség jövojét tekintve, éppen csak túlélt, éppen csak életben maradt. Hernando Cruz nevu helyettese. azonban, nagyon jelentos következményekkel járó tettre készülodött. Cruz a fedélzeten álldogált, és történetesen az egyetlen látótávolságon belül horgonyzó hajót, a San Mateo nevet viselo kolumbiai teherszállítót bámulta. A hajó jó régóta vesztegelt már a folyótorkolatban. Cruz vaskos, nagyjából a Kapitánnyal egykorú, kopaszodó férfi volt, aki más hajók fedélzetén már vagy ötvenszer megjárta a szigetekhez vezeto utat. Tagja volt annak a legénységnek is, amely áthajózta a Bahia de Darwint Malmobol Ecuadorba. Ot bízták meg a munkálatok felügyeletével, amikor a hajót Guayaquilban ellátták a szükséges felszereléssel – ez ido

alatt a névleges kapitány reklámkörutat tett az Egyesült Államokban. Ennek a férfinek tele volt az agya a hajóval kapcsolatos ismeretekkel, tökéletesen értette a keze alatt lévo jármu minden kis részének muködését, a mélyben dübörgo dízelmotoroktól a koktélbárban található fagyasztószekrényekig bezárólag. Mi több, tisztában volt a legénység minden egyes tagjának jó és rossz oldalával, és megszerezte tiszteletüket. Ez a férfi volt a tényleges kapitány, aki valójában irányította volna a hajót, miközben az éppen a zuhanyzófülkében tocsogva kornyikáló Adolf von Kleist az utasokkal bájolog az étteremben napközben, és az összes hölgyet megtáncoltatja este. Cruzt fikarcnyit sem érdekelte az éppen elé táruló látvány: a San Mateo és a horgonykötele köré gyult hatalmas hordaléktutaj. A rozsdás kis hajó olyan régóta vesztegelt már egy helyben, hogy nem sokban különbözött holmi élettelen sziklától. Ebben a pillanatban azonban Cruz észrevett egy kis tankhajót, amely odasiklott a San Mateo mellé, és szoptatni kezdte, úgy ahogy a bálna szoptathatja borját. A tankhajó üzemanyagot ürített ki magából egy hajlékony tömlon keresztül. Ez volt az anyatej a San Mateo motorjai számára. Az történt ugyanis, hogy a San Mateo tulajdonosai Kolumbiában eloállított kokainért jókora mennyiségu amerikai dollárhoz jutottak, és ezeket a dollárokat becsempészték Ecuadorba, ahol nemcsak dízelolajra, de a legértékesebb árura, vagyis élelemre cserélték, ami viszont az emberi szervezet üzemanyaga. Szóval még mindig volt valami mozgás a nemzetközi árupiacokon. Cruz nem is sejtette, a korrupciónak pontosan milyen láncszemei tették lehetové a San Mateo számára, hogy élelmiszert és üzemanyagot vegyen fel, de nyilván

elmerengett a korrupció általános vonásairól, nevezetesen: Függetlenül attól, hogy megérdemelte-e vagy sem, bárki bármit megkaphatott, ha volt folyékony aranya. A zuhanyzófülkében tartózkodó kapitánynak volt, Cruznak nem. Cruz teljes megtakarított vagyona, a kínos gondossággal félrerakott sok-sok sucre értéktelen papírhalommá alakult át. A repülotér mellett egy takaros kis házban tizenegy gyerek és egy viselos feleség várt rá halálra rémülten. Nyilvánvalóan szükség lett volna rá otthon, egészen eddig mégsem jutott eszébe, hogy akármilyen okból is el kellene hagynia a szolgálati helyét jelento hajót A dezertálás egyfajta öngyilkosság volt a szemében, mintha semmivé lett volna minden, ami tiszteletreméltónak számított egyéniségében. Eddigre azonban eldöntötte, semmiképpen nem marad a Bahia de Darwinon. Megpaskolta a fedélzet védokorlátját, és a következoket mondta halkan spanyolul: – Sok szerencsét, svéd hercegnom. Veled fogok álmodni. Cruz esete nagyon hasonlított az El Dorado telefonközpontját megrongáló Jésús Ortizéhoz. Hatalmas agyveleje egészen az utolsó lehetséges pillanatig eltitkolta lelkiismerete elol, hogy milyen végkövetkezte tésre jutott, hogy ideje végre antiszociálisan cselekednie. Ezzel az összes, kapitányi teendo Adolf von Kleist nyakába szakadt, pedig a férfi annyit tudott a navigálásról, meg a Galápagosz-szigetekrol, meg a hatalmas hajó irányításáról és fenntartásáról, mint tyúk az ábécérol. A saját vérei megsegítésére sieto Hernando Cruz döntése és a Kapitány hozzá nem értése akkoriban olcsó komédiák alapanyagát képezte, a két tényezo párosítása mégis felbecsülhetetlen értékunek bizonyult a ma élo emberiség számára. Ennyit a komédiákról. Ennyit az elvileg komoly dolgokról.

Ha az „Évszázad Kirándulása” a tervek szerint zajlott volna le, a Kapitány és helyettese közötti munkamegosztás jól példázta volna az egymillió évvel ezelott muködött szervezetek vezetési modelljét. Ebben a modellben a névleges vezeto a semmitmondó fecserészés nagymestere, az elvileg helyettesi pozíciót betölto személyre pedig rászakad az összes felelosség, neki kell tisztában lennie azzal, mi is történik valójában, és hogy miként lehet a legkedvezobb irányt szabni ezeknek a történéseknek. A legjobban vezetett országokban általában megvolt ez a fajta szimbiózis a hatalmi ranglétra csúcsán. És most eszembe villannak azok az öngyilkos lépések, amelyekre a letunt korok országai ragadtatták magukat, és tisztán látom, hogy azok a kormányzó hatalmak úgy próbáltak meg elvitorlázgatni, hogy csak egy Adolf von Kleistjük volt a hajóhídon, Hernando Cruz nélkül. Aztán az ilyen nemzetek túléloi elomásztak munkájuk romjai alól, hogy megkésve bár, de felismerjék, hogy a saját maguk okozta senyvedéseik ideje alatt soha, senki nem volt a hajóhídon, aki tisztában lett volna azzal, miként lehet a legkedvezobb irányt szabni a történéseknek, hogy mi is történik valójában.

26

A szerencsés von Kleist fivér, a ma élo emberiség közös osapja, magas és sovány férfi volt, nagy sasorral. Fejét dús, göndör hajkorona borította, mely valamikor aranyszoke volt, történetünk idejére azonban már teljesen megoszült. Abban a hitben bízták rá a Bahia de Darwin parancsnoki tisztjét, hogy úgyis helyettese végzi majd el az összes érdemi munkát. *Siegfriedet is ugyanebbol a megfontolásból tették meg szállodaigazgatónak: Quitói nagybácsikáik szerették volna, ha a híres vendégekre és értéktárgyaikra egy közeli rokon vigyáz. A Kapitánynak és öccsének csodaszép házuk volt a Quito környéki párás hegyoldalon, melyet soha többé nem láttak viszont. Komoly vagyon maradt rájuk nagyszüleik és meggyilkolt anyjuk után is. A vagyonból szinte egy fillér sem volt értéktelen sucre-ban. A vagyont szinte teljes egészében a New York-i Chase Manhattan Bankra bízták, amely amerikai dollárra és japán jenre váltotta át. A zuhanyzófülkében toporgó Kapitánynak meg sem fordult a fejében, hogy a zavaros ecuadori helyzet ellenére is valami aggódni valója lehetne. Történjék bármi, Hernando Cruz tudni fogja, mi a teendo. Hatalmas agyveleje eloállt egy ötlettel, amit úgy gondolta, Cruzzal is meg kellene osztania, miután megszárítkozott. Eszébe jutott, hogy amennyiben a legénység dezertálási szándékot mutat, Cruz emlékeztethetné oket: a Bahia de Darwin hadihajónak minosül, s ennek értelmében a dezertorökre a haditengerészet szigorú büntetési normái vonatkoznak. A törvények komiszak voltak, a Kapitány azonban nem tévedett – a hajó papíron az Ecuadori Haditengerészethez

tartozott. Tengernagyi feladatainak eleget téve, a hadero képviseletében éppen o maga fogadta a hajót, amikor az megérkezett Malmobol a nyáron. Akkor még szonyegekkel kellett lefedni a fedélzetet, és a csupasz acélpadlón itt is, ott is lyukak voltak láthatók, amelyeket a gépágyúk és rakétaindító állványok és torpedó rekeszek, és a többi, és a többi felszereléséhez terveztek, arra az esetre, ha az ország netán háborúba keveredne. Akkor a hajó páncélozott csapatszállító eszközzé minosült volna át, fedélzetén „...tíz üveg Dom Perignonnal és egy bidével minden százfonyi bakára”, ahogy azt a Kapitány elmondta az Esti show címu musorban. A zuhany alatt álldogáló Kapitánynak még más dolgok is az eszébe jutottak, de ezek eredetileg mind Hernando Cruz ötletei voltak. Például: Ha az utazás elmarad, ami szinte teljesen biztosnak tunt, Cruz és a legénység néhány tagja átvitték volna a hajót a mocsaras holtvízre, ott vetettek volna horgonyt, távol a fosztogató bandáktól. Cruzban fel sem vetodött, hogy a Kapitány a hajóval tartana. Cruz eltervezte: Ha már minden kötél szakad, és úgy néz ki, hogy a hajó nincs biztonságban a város környéki vizeken, kiviszi a Ballra-szigeti tengerészeti központhoz. Cruznak megint csak eszébe sem jutott, hogy a Kapitány esetleg a hajón maradhatna. Avagy, ha másnap reggel a hírességek mégis megérkeznének New Yorkból, ami teljességgel hihetetlennek tunt, és a Kapitánynak mindenképpen a hajó fedélzetén kell tartózkodnia, hogy üdvözölje és megnyugtassa oket, Cruz a kolumbiai teherhajóhoz, a San Mateó-hoz hasonlóan a part mentén várakozna a Bahia de Darwinnal az utasokra. Csak akkor kötne ki, ha a hírességek már ott lennének a parton, beszállásra készen. Akkor aztán, amilyen gyorsan csak lehet, kivinné oket a nyílt tengerre, onnan pedig a fejleményektol függoen – akár a beharangozott körutazásra is.

De ami sokkal valószínubb: Partra rakná oket egy Guayaquilnál biztonságosabb kikötoben, amely természetesen nem lehet sem Peruban, sem Chilében vagy Kolumbiában, vagyis a dél-amerikai földrész nyugati partvonalán. Ezekben az országokban ugyanolyan elkeseredett hangulat lett úrrá a lakosságon, mint Ecuadorban. Panama elképzelheto célállomás volt. Cruz felkészült rá, hogy szükség esetén akár egészen San Diegóig viszi a hírességeket. A hajón jócskán volt élelem és üzemanyag és ivóvíz még egy ilyen hosszú úthoz is. És útközben a hírességek felhívhatnák barátaikat és rokonaikat, és tudathatnák velük, hogy a bolygó más részeirol érkezo rossz hírek ellenére élik világukat, mintha mi sem történt volna. Az egyetlen terv, amely meg sem fordult a Kapitány fejében az volt, hogy esetleg a nyakába veszi az összes tennivaló gondját, és csak Mary Hepburn lesz mellette, hogy segítsen – és hogy megfeneklik a hajóval a Santa Rosalián, amelybol aztán az emberiség bölcsoje lesz. Következzék egy a Mandarax által; jól ismert idézet: Kis gondatlanság súlyos bajoknak lehet forrása...mert egy szög híján a patkó elveszett; mert egy patkó híján a ló elveszett; s mert egy ló híján a lovas elveszett. Benjamin Franklin (1706-1790)

Bizony, és egy kis gondatlanság ugyanolyan könnyen lehet jó hírek forrása is. Merthogy a Bahia de Darwin híjával volt Hernando Cruznak, s az emberiség megmenekült a kipusztulástól. Cruz soha nem lett volna képes megfenekleni a hajóval a Santa Rosalia partján.

És most Cadillac El Doradójának volánja mögött ülve maga mögött hagyja a kikötot, az autó csomagtartója megtömve az „Évszázad Kirándulásá”-ra összekészített finomságokkal. Az élelmiszert aznap hajnalban lopta el a családjának, jóval mielott a katonák vagy az éhes tömeg megérkezett volna. Jármuve, melyet a Bahia de Darwin raktárainak feltöltésekor kapott kenopénzbol vásárolt, ugyanazt a nevet viselte, mint a szálloda ugyanazt a nevet, mint a legendásan gazdag város, a mesés lehetoségek földje, melyet Cruz spanyol felmenoi keresve kerestek, de soha meg nem találtak. Felmenoi megkínozták az inkákat – hogy kiszedjék belolük, hol van El Dorado. Elképzelni is nehéz manapság, hogy valaki megkínozza embertársát. Eleve, hogyan kapjuk el a megkínzandót, ha ehhez csak a szánkat meg az uszonyainkat használhatjuk fel? Hogyan rendezzünk hajtóvadászatot valaki után most, amikor az emberek olyan gyorsan úsznak, és olyan sokáig képesek a víz alatt maradni egyfolytában? Az üldözött nemcsak hogy ugyanúgy nézne ki, mint bárki más, de bárhol, bármilyen mélységben is rejtozhetne. Hernando Cruz megtette a magáét az emberiségért. Hamarosan a perui légiero is megteszi a magáét, de majd csak hat óra után, amikor *Andrew MacIntosh és *Zenji Hiroguchi már halott – és amikor Peru hadat üzen Ecuadornak. Peru tizennégy nappal elobb vált fizetésképtelenné, mint Ecuador, úgyhogy ott az emberek sokkal éhesebbek voltak. A szárazföldi erok katonái szétszéledtek, és hazavitték magukkal fegyvereiket. Csak a kis hadipotenciált jelento perui légiero re lehetett még mindig számítani, ez a katonai juntának volt köszönheto, amely igyekezett továbbra is mindenbol a legjobbat biztosítani tagjai számára.

A légiero egyebek mellett felszerelésének köszönhette kiemelkedo csapatszellemét. Az általuk használt technika, melyet hitelre adtak el, és még az ország csodbe kerülése elott szállítottak le nekik, a leheto legmodernebb volt. A légiero nyolc darab francia vadászbombázóból állt, ezek mindegyikét japán aggyal ellátott amerikai levego-föld rakétával szerelték fel, amely a vadászgép pilótájának utasítása szerint radarjelek és a hajtómuvek kisugározta ho forrását is huen felkutatta. A pilóta pedig a földi irányítás és saját gépének komputereitol kapott utasításokat. Minden egyes rakéta robbanófejében az új izraeli robbanó anyag foglalt helyet, amely ötöd akkora pusztítást tudott véghez vinni, mint az az atombomba, melyet az Egyesült Államok dobott le Hisako Hiroguchi anyjára a második világháború végén. A hadiiparban dolgozó hatalmas agyveleju tudósok ezt az új robbanóanyagot óriási elorelépésként értékelték. Ahogy hagyományos robbanótöltetekkel kezdték gyilkolni az embereket, rögtön a humanitárius államférfiaknak kijáró tisztelettel övezték oket. Úgy tunt, amíg atomfegyver nem kerül bevetésre, senki nem nevezi nevén azt az állandó gyilkolást, amely a második világháború vége óta tartott, és amely boségesen rászolgált a „harmadik világháború” elnevezésre. A perui katonai junta a következovel indokolta hadbalépését: A Galápagosz-szigetek Peru törvényes tulajdonát képezik, és Peru most visszaszerzi oket magának. Az embereknek ma közel sincs annyi eszük, hogy eloállítsák azokat a fegyvereket, amelyekkel egymillió évvel ezelott még a legszegényebb országok is rendelkeztek. Bizony, és ezeket a fegyvereket használták is állandóan. Az én teljes életem alatt nem akadt egy nap, amikor ne dúlt

volna legalább három háború egyszerre a bolygón. És a természetes kiválogatódás törvénye képtelen volt válaszolni a kihívásra, melyet az új technikák jelentettek. Nem volt olyan állatfaj, talán a rinocérosz kivételével, amelynek nosténye tuzbiztos és golyóálló és bombabiztos utód világrahozatalában reménykedhetett volna. A legjobb, amivel az én idomben a természetes kiválogatódás elo tudott hozakodni, egy olyan ember volt, aki nem ismert semmilyen félelmet, dacára annak, hogy olyan sok mindentol lett volna oka félni. Vietnámban megismerkedtem néhány ilyen emberrel – már amennyire az ilyen emberek megismerhetok egyáltalán. *Andrew Macintosh is közéjük tartozott.

Selena MacIntosh csak akkor tudta meg biztosra, hogy 27 apja nem él már, amikor a Túl- világba vezeto kék alagút túlsó végén viszontlátta ot. Egyelore mindössze annyit vehetett biztosra, hogy az apja elhagyta szállodai szobáját, és néhány szót váltott a folyosón *Zenji Hiroguchival. Aztán a két férfi beszállt a liftbe. Ezt követoen Selena soha többé nem hallott egyikojük felol sem. Mellesleg a lány vakságának története a következo: Selena a retinitis pigmentosa nevu betegségben szenvedett, amelyet egy noi ágon átörökíte tt hibás gén okoz. Selena a rossz gént anyjától kapta, aki tökéletesen látott, és aki eltitkolta férje elol, hogy bizonyosan tudja: ezt a gént hordozza szervezetében. A Mandarax ezt a betegséget is jól ismerte, hiszen a rendellenesség a Homo sapiens életét megkeseríto ezer legfontosabb nyavalya egyike volt. Amikor Mary a betegségrol faggatta a Santa Rosalián, a Mandarax Se lena esetét súlyosnak ítélte meg, mivel a lány már vakon született. A retinitis pigmentosára sokkal inkább jellemzo, mondta Gokubi fia Mandarax, hogy néha akár harminc éven át is érintetlenül hagyja az ot magában hordó férfi vagy no szeme világát. A Mandarax azt is megerosítette, amit maga Selena mesélt el Marynek: a lány esetleg születendo gyermeke ötven százalék eséllyel világtalan lenne. És ha a gyermek kislányként jön a világra – függetlenül attól, hogy a késobbiekben megvakul, vagy sem –, és felno, és szaporodik, még mindig ötven százalék eséllyel szülne világtalan magzatot. Elképeszto, hogy két olyan viszonylag ritka, örökletes betegség mint a retinitis pigmentosa és a Huntington-kór komoly aggodalomra adhatott okot a Santa Rosalián partra

vetodött, mindössze tíz fot számláló elso telepesnemzedék tagjai körében. Ahogy arról már beszámoltam, a Kapitányról szerencsés módon kiderült, hogy nem rendelkezett a hibás génnel. Selena viszont igen. Én mégis azt hiszem, még ha szaporodott volna is, az emberiséget akkor sem kínozná tovább a retinitis pigmentosa – hála a természetes kiválogatódás törvényének, meg a cápáknak és a kardszárnyú delfineknek. Mellesleg a lány apját és *Zenji Hiroguchit a következoképpen érte utol a halál, miközben a lány és kutyája, Kazakh az odakint tolongó sokadalom zajait figyelte: Hátulról lotték fejbe oket, úgyhogy sohasem tudták meg, mi lett a végzetük. És a ravaszt meghúzó katona ismét egy olyan személy, akit elismerés illet, mert megtett valami apróságot, melynek még most, egymillió évvel késobb is látható a hatása. Nem a lövöldözésrol beszélek. Arról beszélek, hogy betörte az El Dorado szállóval szemben, lehúzott redonyökkel álló ajándékbolt hátsó ajtaját. Ha o nem fosztja ki azt a boltot, szinte egészen biztos, hogy ma nem élne ember a földön. Komolyan. A ma élo embereknek egyként kellene hálát adniuk Istennek, hogy ez a katona megorült. A neve Geraldo Delgado volt, közlegényként szolgált, és dezertált az egységétol. Magával vitte elsosegélykészletét és kulacsát és rohamkését, automata fegyverét és két kézigránátot és néhány tár loszert, és így tovább, és így tovább. Mindössze tizennyolc éves volt, és paranoid skizofréniában szenvedett. Soha, semmilyen körülmények között nem lett volna szabad élesloszert adni a kezébe. Hatalmas agyveleje csupa olyan dologgal traktálta, ami nem volt igaz – hogy o volt a legjobb táncos a világon, hogy o volt Frank Sinatra fia, hogy az emberek irigyelték tole

tehetségét, és kis rádiókkal próbálták elroncsolni az agyát, és így tovább, és így tovább. Delgado, akire oly sok ecuadori lakoshoz hasonlóan az éhhalál várt, a kis rádiókkal felszerelt ellenséget tartotta élete megkeserítojének. És amikor befeszítette az ajtót, amelyrol a vak is láthatta, hogy egy lezárt ajándékbolt hátsó bejárata, o nem egy ajándékboltba hatolt be. Az o agyában a bolt az ecuadori Balett Folklórico központi stúdiója volt, ahol perceken belül bebizonyíthatja, hogy valóban o a legjobb táncos a világon. Ma is rengeteg olyan ember él, akiket hallucinációk gyötörnek, emberek, akik szenvedélyesen reagálnak dolgokra, melyek kizárólag az o képzeletükben léteznek. Talán a kankabonóktól örökölték ezt a tulajdonságukat. De manapság az effajta emberek nem tudnak fegyvert keríteni, és könnyu elúszni elolük. Még ha találnának is valahol egy gránátot vagy egy géppisztolyt vagy egy kést, vagy bármi hasonló, a régmúlt idokbol itt maradt fegyvert, hogyan vehetnék hasznát csak a szájuk meg az uszonyaik segítségével? Gyerekkoromban Cohoes városában laktunk, és anyám egyszer elvitt az albanyi cirkuszba, pedig nem is nagyon engedhettük meg magunknak, apám pedig kifejezetten rossz véleménnyel volt a cirkuszról. És ott láttam idomított fókákat meg rozmárokat, amelyek labdát egyensúlyoztak az orrukon, és megszólaltattak egy trombitát, és jelre összeütögették úszóhártyás lábaikat, és így tovább, és így tovább. De egy sem volt köztük, amely képes lett volna csore tölteni és kibiztosítani egy géppisztolyt, vagy kihúzni egy kézigránátból a biztosítószeget, és eldobni bármekkora távolságra, bármilyen kis pontossággal is.

Hogy már eleve miként sorozhattak be a hadseregbe egy olyan orültet, mint Delgado: Látszólag kutya baja sem volt, és teljesen normálisan viselkedett, amikor a sorozást végzo tiszt kérdéseire válaszolgatott, amint azt jómagam is tettem, amikor jelentkeztem az Egyesült Államok Haditengerészetébe. És az elozo év nyarán, nagyjából az ido tájt, amikor Roy Hepburn elhalálozott, Delgadót beosztották egy ideiglenes szolgálatra, melyet kifejezetten az „Évszázad Kirándulása” miatt szerveztek meg. Az o egysége lett volna az a díszszázad, amely peckesen elmasíroz Mrs. Onassis és társai elott. A tervek szerint fegyverrel és rohamsisakkal is felszerelték volna oket, élesloszerrol azonban szó sem volt. És Delgadó csodálatosan verte a vigyázzmenetet, és fényezte a zubbony rézgombjait, és tükörfényesre csüszkölte a bakancsát. Ám akkor Ecuador testét egy gazdasági válság görcsrohamai rázták meg, és a katonáknak élesloszert osztottak ki. Delgado személye a gyors evolúció szívbemarkoló példája volt, de hát ez igaz bármelyik katonára. Amikor én átestem a haditengerészet alapkiképzésén, és Vietnámba vezényeltek, és élesloszerrel láttak el, én se nagyon hasonlítottam arra a tehetetlen, állatias jószágra, ami civil életemben voltam. És csúnyább dolgokat csináltam, mint Delgado. De folytatom: A bolt, ahova Delgado behatolt, egy az El Dorado szállóval szemközt húzódó, lezárt üzletek egész sorát tartalmazó épület része volt. A szállót szögesdrót kordonnal körülzáró katonák az üzletházat is a kerítés részeként kezelték. Úgyhogy amikor Delgado bezúzta az egyik bolt hátsó ajtaját, és résnyire kinyitotta a fobejáratot, hogy kikémlelhessen, rést ütött a kordonon, amelyen aztán bárki más átsurranhatott. Ezen törvénybe ütközo

tettével járult hozzá az emberiség jövojéhez Delgado, ugyanis a résen nagyon rövid idon belül néhány nagyon fontos ember surran majd át, és jut be a szállodába. A résnyire nyitott ajtón kikukucskáló Delgado két ellenségét pillantotta meg odakint. Egyikojük egy kis rádióval hadonászott, amely alkalmas volt Delgado gondolatainak összezavarására – legalábbis o így hitte. Nem is rádió volt. A férfi a Mandaraxot tartotta a kezében, és a két ellenségnek vélt alak *Zenji Hiroguchi és *Andrew MacIntosh volt. Sietos léptekkel haladtak végig a barikád belso fala mentén, amire a szálloda vendégeiként minden joguk meg is volt. *Hiroguchit, aki még mindig majd felrobbant a dühtol, *MacIntosh éppen azzal ugratta, hogy túlságosan komolyan veszi az életet. Pontosan ott sétáltak el a bolt elott, amelyben Delgado rejtozött. Úgyhogy Delgado kilépett az ajtón, és szentül meggyozodve, hogy önvédelembol cselekszik, lelotte mindkettojüket. Így nem kell többé csillagot tennem sem Zenji Hiroguchi, sem Andrew MacIntosh neve elé. Eddig is csak azért tettem, mert emlékeztetni szerettem volna az olvasót, hogy az El Doradóban tartózkodó hat vendég közül ok ketten azok, akik nem érik meg a naplementét.. Most már halottak voltak, és lassan bealkonyult egy olyan világnak, amelyben egymillió éve sokan hitték rendíthetetlenül, hogy csak a legerosebb marad életben. Delgado, a túlélo, újra eltunt a bolthelyiségben, és egyenesen a hátsó ajtó felé tartott, ahol úgy gondolta, újabb túlélheto ellenségeket talál majd. De odakint csak hat csokoládébarna koldusgyereket talált – hat kislányt. Amikor ez a gyilkos fegyverek egész arzenáljával felszerelt katonaszörny kiugrott a kislányok

elé, azok már túlságosan ki voltak éhezve, és túlságosan beletörodtek a halál gondolatába ahhoz, hogy megpróbáljanak elfutni elole. Inkább csak kitátották a szájukat – és forgatták nagy barna szemeiket, és a pocakjukat lapogatták, és ujjukkal kitátott szájukba mutogattak, így jelezve, hogy mennyire éhesek is ok. Akkoriban a gyerekek a világ minden táján ezt tették nem csak abban az ecuadori sikátorban. Úgyhogy Delgado meg sem állt, csak ment tovább, és soha nem került rendorkézre, sem elmegyógyintézetbe vagy hasonló. Csak egy volt a városban nyüzsgo katonák közül, és senki sem tudta igazán tüzete sen megnézni az arcát, amely a rohamsisakról rávetodo árnyékban úgysem sokban különbözött a többiekétol. És, amilyen csoda ügyes túlélo volt, másnap eroszakkal a magáévá tett egy asszonyt, és így bekerült a dél-amerikai kontinensen születendo utolsó tízegynéhány millió gyermek nemzoi közé. Miután elment, a hat kislány besurrant a boltba, és élelem és élelemre cserélheto áru után kezdett kutatni odabent. A várostól keletre húzódó hegyvonulaton túli, messzi, messzi esoerdokben született árvagyerekek voltak. Szüleikkel a levegobol permetezett rovarirtószerek végeztek, oket pedig egy bozótpilóta hozta repülojén Guayaquilba, ahol utcagyerekek lettek. A gyerekek ereiben túlnyomó részben indián vér folyt, de voltak fekete boru felmenoik is – gazdájuktól megszökött afrikai rabszolgák, akik réges-régen bevették magukat az esoerdobe. A kislányok kankabonók voltak. A Santa Rosalián fognak asszonnyá érni, ahol Hisako Hiroguchival együtt ok lesznek a ma élo emberiség osanyái.

Azonban mielott még a Santa Rosaliára érnének, eloször a szállodát kell elérniük. És ebben egészen biztosan megakadályozták volna oket a katonák és a szögesdrót kordon, ha Geraldo Delgado közlegény nem nyit nekik bejáratot a bolthelyiségen keresztül.

A gyerekek, akikbol a Santa Rosalián hat Éva lesz majd 28 a Von Kleist alakította Ádám mellé, nem lehettek volna Guayaquilban, ha nincs a fiatal ecuadori bozótpilóta, Eduardo Ximénez. Az elozo év nyarán, ami azt illeti, pontosan Roy temetésének napján, Ximénez a végcélként a Csendes-óceán helyett inkább az Atlanti-óceánt választó Tiputini folyó forrásvidékén röpült saját négyszemélyes hidroplánjával az esoerdorengeteg fölött. Alig valamivel korábban, kicsit lejjebb a folyó partján, a perui határ közelében felszerelésével együtt kitette azt a francia antropológust, aki a visszavonultan élo kankabonókat szerette volna felkutatni. Ximénez ezután Guayaquil felé vette az irányt. Ötszáz kilométeres út állt elotte, melynek során két csipkés körvonalú hegylánc fölött is át kellett repülnie. Guayaquilban két játékos kedvu argentin milliomos várt rá, oket kellett elszállítania a Galápagosz-szigetcsoport Baltra nevu tagjára, ahol utasai mélytengeri horgászathoz hajót és legénységet béreltek. De nem is akármilyen zsákmányra fájt a foguk. Hatalmas fehércápákat szerettek volna a bot végére kapni, olyan lényeket, mint az, amelyik harminegy évvel késobb Mary Hepburnt és von Kleist Kapitányt és a Mandaraxot felfalta. Ximénez ezeket a betuket pillantotta meg a levegobol a folyó iszapos partjának sarában kitaposva: SOS. Leszállt a vízre, és aztán kacsa módjára kitocsogott a partra gépével. Ott egy nyolcvanéves római katolikus pap, az ír származású Bernard Fitzgerald atya fogadta, aki fél évszázada élt már a kankabonók között. Mellette hat kislány – az utolsó kankabonók. Ok taposták a betuket az

iszapba az atyával. Fitzgerald atyának egyébként ugyanaz volt az ükapja, mint John F. Kennedynek, Mrs. Onassis elso férjének és az Egyesült Államok harmincötödik elnökének. Ha az atya gyermeket nemzett volna egy indián asszonnyal, amit soha nem tett, a ma élok nyugodtan állíthatnák magukról, hogy ír nemesi vér csörgedezik az ereikben nem mintha a ma élok közül bárki is bármit állítana magáról. Alig kilenchónapnyi élet után az emberek még azt is elfelejtik, hogy ki volt az anyjuk. A gyerekek éppen kóruspróbát tartottak Fitzgerald atyával, amikor a törzs összes többi tagját mérges permet érte. Az áldozatok némelyike még mindig haldokolt, úgyhogy az idos pap velük szándékozott maradni. Ximénezt arra kérte, hogy vigye a gyerekeket egy olyan helyre, ahol valaki a gondjukat viseli. Így történt, hogy a kislányok öt óra leforgása alatt a kokorszakból a komputerkorszakba röppentek, amikor a dzsungellel benott édesvízi mocsárból átkerültek a guayaquili sós vizu lápvidékre. Csak kankabonó ul beszéltek, amelyet rajtuk kívül alig néhány haldokló rokonuk és – mint késobb kiderült – egy Guayaquilban elo, elhanyagolt fehérember értett meg. Ximénez quitói volt, és sehol nem tudta elhelyezni a lányokat Guayaquilban. O maga az El Dorado szállóban aludt, pontosan azt a szobát vette ki, amelyet késobb Selena MacIntosh foglalt el a kutyájával. A rendorségen kapott tanácsot megfogadva elvitte a lányokat a város központjában, a katedrális toszomszédságában muködo árvaházba, ahol az apácák örömmel felelosséget vállaltak értük. Ekkor még boséggel jutott ennivaló mindenkinek. Ximénez ezután elment a szállodába, és elmesélte a

történteket a koktélbár pincérének, aki Jésús Ortiz volt, ugyanaz a férfi, aki késobb megszakította a szálloda és a külvilág kapcsolatát. Úgyhogy Ximénez az az egyik pilóta, akinek meglehetosen sok köze van az emberiség jövojéhez. A másik egy Paul W. Tibbets nevu amerikai. Tibbets volt az, aki atombombát dobott Hisako Hiroguchi anyjára a második világháború végén. Az emberek valószínuleg akkor is ugyanolyan szorösek lennének, amilyenek, ha Tibbets nem pottyantja le az atombombát. De az is biztos, hogy Tibbets jóvoltából hamarabb kiszorösödtek. Az árvaház hirdetést tett közzé, melyben kankabonóul beszélo személyt kerestek, aki tolmácsként lehetne segítségükre. Egy részeges öregember, egy kisstílu tolvaj jelentkezett, aki színtiszta fehérember létére, csodával határos módon a legvilágosabb boru kislány nagyapja volt. Fiatal korában a férfi ásványkincsek után kutatott az esoerdoben, és három évet töltött a kankabonók között. O mutatta be Fitzgerald atyát a törzs tagjainak, amikor a pap eloször látogatott hozzájuk Írországból. A férfit Domingo Quezedának hívták, és remek felmenokkel büszkélkedett. Az apja a quitói Központi Egyetem filozófia tanszékének a vezetoje volt. Ha erre a legcsekélyebb hajlandóságot is éreznék, a ma élo emberek nyugodtan eldicsekedhetnének, hogy oseik között egy egész sor muvelt spanyol arisztokrata található. Amikor én kisfiú voltam Cohoes városában, és semmit nem sikerült felkutatnom kis családunk életében, amire büszke lehettem volna, anyám azt mondta ne kem, hogy egy francia nemes vére csörgedezik az ereimben. Lehet, hogy most odaát élnék egy hatalmas birtok közepén álló

kastélyban, mondta anyám, ha nincs a francia forradalom. Ezt a felmenot az anyai ágnak köszönhettem. Ugyancsak rajta keresztül álltam rokonságban valamilyen módon Carter Braxtonnal, a Függetlenségi Nyilatkozat egyik aláírójával, folytatta anyám. Felemelt fejjel járhatok, mondta anyám, az ereimben csörgedezo vér miatt. Ez nagyon tetszett nékem. Úgyhogy ezután odacsörtettem írógépe mögött ülo apámhoz, és megkérdeztem tole, mit örököltem az o révén. Nem tudtam, mi az a sperma, ezért évekig nem értettem meg a választ. – Kisfiam – mondta –, a te felmenoid egy egész sor eltökélt és találékony, mikroszkopikus ebihal. Bajnokok egytol egyig. A loporoshordóként buzlo öreg Quezeda azt mond ta a lányoknak, hogy csak benne bízhatnak, senki másban, amit a gyerekek könnyen el is hittek, hiszen az öreg egyik társuk nagyapja volt. És az egyetlen személy, aki értette nyelvüket. El kellett hinniük mindent, amit az öregtol hallottak. Nem állt módjukban szkeptikusnak lenni, hiszen új környezetük meroben más volt, mint az esoerdo. Egész sor alapigazság volt a fejükben, és felkészültek, hogy makacs és büszke harcban védik meg oket, csakhogy ezen igazságok egyike sem volt felhasználható semmire, amit addig Guayaquilban láttak, leszámítva egyet, amely az egymillió évvel ezelotti városi lakosság klasszikus téveszméje volt: Rokonok soha nem ártanának egymásnak. Quezeda valójában szörnyu veszélyeknek szándékozott kitenni oket, tolvajokként, koldusokként és – amint erre a legkisebb lehetoség is nyílott – prostituáltakként akarta használni a hat lányt. S tette mindezt azért, hogy kielégítse önbecsülésre és alkoholra szomjazó hatalmas agyvelejét.

Úgy gondolta, végre gazdag és fontos ember lesz belole. Bejárta a lányokkal a várost, megmutogatta nekik, már ahogy azt az árvaházi apácák tudták, a parkokat és a katedrálist és a múzeumokat és a többit, és a többit. Valójában a túristák gyulöletére tanította oket, és hogy hol van belolük a legtöbb, és hogy miként lehet lóvá tenni oket, és hogy hol tartják általában az értéktárgyaikat. És gyakorolták, hogyan szúrják ki a rendort, mielott az szúrná ki oket, és hova rejtozhetnek a belvárosi negyedekben, ha netán bármi ellenségük el akarná csípni oket. A lányok nagyvárosban töltött elso hetében Quezeda nagyot „alakított”. Akkor aztán, ahogy a dolgot az apácák és a rendorség látta, Domingo Quezeda nagypapának és a lányoknak nyoma veszett. Az emberiség öreg és velejéig romlott osapja egy üresen álló kikötoi kalyibába vitte a gyerekeket – abba a kalyibába, amely történetesen a Bahia de Darwin versenytársául szánt két, régebbi építésu túrahajó egyikéhez tartozott. A kalyiba üresen állt, mert az idegenforgalom hanyatlása miatt a túrahajó üzemeltetése nem volt többé kifizetodo. A lányok legalább egymás társaságát élvezhették. És a Santa Rosalián töltött elso éveik során, míg csak Mary Hepburn meg nem ajándékozta oket az anyaság örömeivel, ezért voltak a leghálásabbak: Hogy élvezhették egymás társaságát – és közös volt a nyelvük és vallási hiedelmeik és vicceik és dalaik, és a többi, és a többi. És ezt hagyták aztán Santa Rosalián élo gyermekeikre is, amikor egyik a másik után beléptek a Túlvilágba vezeto kék alagút száján: a nyugalmat, ami t egymás társasága jelent, és a kankabono nyelvet, és a kankabono vicceket és dalokat. A guayaquilban töltött rosszemléku napokban a vén

Quezeda saját buzös testén gyakoroltatta a kislányokkal a prostituáltakra jellemzo viselkedést és az alapveto fogásokat. Nagyon is szükségük lett volna egy megmentore, már jóval a gazdasági válság kezdete elott. Bizony, és visszataszító iskolájuk, a kalyiba mocskos ablakában pedig éppen az odakint horgonyzó Bahia de Darwin volt látható. Nem is sejtették, hogy ez a gyönyöru hajó lesz nemsokára az a Noé bárkája, melyre ok is felszállhatnak majd. A lányok végül elszöktek az öregembertol. Ettol fogva az utcán éltek, folytatták a lopást és a koldulást. Csakhogy, számukra érthetetlen okokból, egyre nehezebben bukkantak turistákra, míg végül aztán úgy tunt, hogy a városban semmi, de semmi élelem nem maradt számukra. Ekkor már igazán ki voltak éhezve, és válogatás nélkül odamentek bárkihez, csak kitátották a szájukat – és forgatták nagy barna szemeiket, és a pocakjukat lapogatták, és ujjukkal kitátott szájukba mutogattak, így jelezve, milyen régóta nem láttak ennivalót. És az egyik este meghallották az El Dorado köré gyult tömeg zaját. Odamentek, és nyitva találták az egyik lehúzott redonyu bolt hátsó bejáratát, amin már kint is termett Geraldo Delgado, aki röviddel azelott lotte le Andrew MacIntosh-t és Zenji Hiroguchit. Úgyhogy a lányok bementek az ajándékboltba, majd kisurrantak a bejárati ajtón. Bejutottak a katonák emelte kordonon, senki nem gátolhatta meg, hogy belépjenek az El Dorado szállóba, ahol aztán a koktélbárban üldögélo James Wait könyörületességére bízták magukat.

9

Mary Hepburn eközben önmaga elveszejtésén fáradozott szobájában. Az ágyán feküdt, „Jackie ruhá”-jának polietilén huzatával a fején. A huzat belseje ekkorra teljesen bepárásodott és az asszony azt képzelte, hogy hátára fordított óriásteknosként kapálózik egy rég elkorhadt vitorlás fülledt, párás rakterében. Mary ugyanolyan tökéletes eredménytelenséggel hadonászott maga elott, mint a hátukra fordított óriásteknosök annak idején. Ahogy azt oly gyakran elmesélte diákjainak, a Csendesóceánt átszelo vitorlások gyakorta kikötöttek a Galápagosz-szigeteken, hogy védtelen óriásteknosöket fogjanak be, melyek hátukra fordítva hónapokig is eléltek étlen-szomjan. A teknosök végtelenül lassúak és szelídek voltak, és hatalmas nagyok, és rengeteg volt belolük. A matrózoknak még attól sem kellett tartaniuk, hogy megharapják vagy megkarmolják oket. A befogott teknosöket aztán saját mihaszna szarupáncéljuk szánkóján vonszolták le a parton várakozó csónakjaikhoz. Ezután a hátukra fordítva tárolták oket a sötét rakodótérben, és nem is törodtek velük, míg el nem jött az ido, hogy megegyék oket. A tengerészek számára abban rejlett a teknosök fo vonzereje, hogy az állatok friss húst jelentettek, mely lefagyasztás nélkül is hosszú idon át eheto maradt. 2

Az iliumi iskolaévek során Mary biztos lehetett abban, hogy mindig akad néhány diák az osztályban, akik felháborítónak találják a kegyetlenséget, amellyel az emberi lények a gyanútlan teremtményekkel elbántak. A tanárno számára ez jó alkalom volt, hogy elmondja: a természet

már jóval azt megelozoen sem bánt kesztyus kézzel a teknosökkel, hogy az állat ne vu ember felbukkant a földön. Régebben ezek az állatok milliószámra népesítették be a mérsékeltövi területeket, magyarázta Mary. De akkor néhány apró termetu állatfajból az evolúció révén kialakultak a rágcsálók. Ezek könnyuszerrel megtalálták és belakmározták a teknosök tojásait – egytol egyig az összeset. Így történt, hogy – leszámítva azt a néhány szigetet, ahol nem éltek rágcsálók a teknosöknek az egyik pillanatról a másikra szinte mindenhol befellegzett. Mary igazi látnoki képességrol tett tanúbizonyságot, amikor fuldoklása közben teknosnek képzelte magát, hiszen a letunt korok óriásteknosei többségének sorsával szinte azonos vég várt az emberiség többségére is. Egy szabad szemmel nem is látható, addig ismeretlen teremtmény falta fel a nok petefészkében érlelodo petesejteket. A dolog egy könyvvásáron kezdodött, amelyet a németországi Frankfurtban rendeztek meg minden évben. A vásárt meglátogató noknek egy-két napig enyhe hoemelkedésük volt, ehhez néha látászavarok is társultak. Aztán olyanok lettek, mint Mary Hepburn: Soha többé nem szülhettek gyereket. És a betegség megfékezhetetlen volt. Gyakorlatilag az egész világon elterjedt. Az óriásteknosök szinte teljes kipusztítása, melyet parányi rágcsálók vittek véghez, igazi Dávid és Góliát küzdelem volt. És most itt a párja. Bizony, és Mary eléggé közel került a halálho z, hogy megpillantsa a Túlvilágba vezeto kék alagutat. Ennél a pontnál fellázadt hatalmas agyveleje ellen, amiért ilyen

dolgokra ragadtatta. Lehámozta a fejérol a muanyag huzatot, és ahelyett, hogy meghalt volna, lement a földszintre, ahol James Wait a kok télbár pultja mögül sós mogyoróval és olajbogyóval és ru mos meggyel és gyöngyhagymával etette a hat kankabono kislányt. Az ügyefogyott jótékonyságnak ez a pillanatképe kitörölhetetlenül belemaródott az asszony agyába.. Ezt követoen Mary rendíthetetlenül hitte, hogy a férfi önzetlen, együttérzo és szeretetre méltó emberi lény. Wait hamarosan halálos kimenetelu szívrohamot kap, úgyhogy az asszonyt soha semmi nem készteti arra, hogy felülvizsgálja a kedvezo véleményt, amelyet errol a visszataszító szélhámosról formált. Mindennek a tetejében ez a férfi közönséges gyilkos volt. Gyilkosságának története a következo: Wait buzikurva volt Manhattan szigetén, és egy bárban megismerkedett egy hájas nagytokéssel, aki megkérdezte tole, tudja-e, hogy az árcédula még mindig ott fityeg újonnan vásárolt, gyönyöruséges, kék velúr ingén. Ennek a férfinek királyi vér folyt az ereiben! A horvátszlavóniai Richard hercegrol van szó, az angol I. Jakab és a német III. Frigyes császár és az osztrák Ferenc József császár és a francia XV. Lajos király egyenesági leszármazottjáról. A férfinek régiségboltja volt a Madison Avenue forgalmas részén, és nem volt homoszexuális. Azt akarta, hogy az ifjú Wait selyemköntöse övével fojtogassa, és csak akkor lazítson az övön, mikor a leheto legközelebb hozta ot a halálhoz. Richard hercegnek felesége és két gyermeke volt; ok éppen Svájcban síeltek, és az asszony még mindig ovulált, elképzelheto hát, hogy az ifjú Wait egy másik nemesi géneket hordozó ember világrajöttét is meghiúsította.

Ráadásul: Ha Richard herceget nem gyilkolják meg, Bobby King meghívhatta volna ot és nejét az „Évszázad Kirándulásá”-ra. A herceg özvegyébol késobb sikert sikerre halmozó divatdiktátor lett saját maga tervezte nyakkendoivel. „Charlotte hercegno”-nek nevezte magát, annak ellenére, hogy lévén egy Staten Island -i tetofedo lánya, nem illette meg a nemesi rang, és férje címerét sem használhatta. Akárhogyan is, a nemesi címer ott díszelgett minden egyes nyakkendocsodáján. A néhai Andrew MacIntosh-nak több Charlotte hercegno tervezte nyakkendoje is volt. Wait a hátára fordítva kiterítette ezt a malactestu, csapott állú nemesi sarjat a baldachinos ágyon, amely a herceg elmondása szerint még neuburgi Eleonóráé, I. József magyar uralkodó anyjáé volt. Wait méretre vágott muanyag zsinegekkel kötözte a férfit az ágy vaskos oszlopaihoz. A zsinegdarabkák az ágylábba mélyített titkos fiókban voltak elrejtve. A fiók régóta megvolt már, és valaha neuburgi Eleonóra nemi életének titkait orizte. – Jó erosen kötözzön meg, nehogy ki tudjak szabadulni – mondta Charles herceg az ifjú Waitnek –, de ne szorítsa el a vérkeringésemet. Nem szeretném, ha elüszkösödne valamelyik végtagom. Hatalmas agyveleje az utóbbi három év során havonta legalább egyszer rávette, hogy ilyet muveljen: hogy idegeneket béreljen fel, akik az ágyához kötözik, és megfojtogatják egy kicsit. Micsoda túlélési stratégia! A horvát-szlavóniai Richard herceg, talán éppen osei szellemének füle hallatára, elmagyarázta az ifjú Waitnek, hogy addig fojtogassa, míg el nem veszíti az eszméletét.

Ezután az általa csak „Jimmy” néven ismert Wait feladata az volt, hogy szép lassan elszámoljon húszig a következo módon: „ezeregy, ezerketto...és így tovább.” A herceg, a jugoszláv trónt magukénak követelok egyike, talán éppen I. Jakab és Frigyes császár és Ferenc József császár és Lajos király füle hallatára, figyelmeztette „Jimmy”-t: a nyaka köré hurkolt selyemöv kivételével nem érintheti sem a testét, sem a ruházatát. A fojtogatás alatt orgazmusa lesz, de “Jimmy" nem fokozhatja az élvezetet szájával vagy kezeivel. – Nem vagyok homoszexuális – mondta –, és magát afféle inasként alkalmazom, nem prostituáltként. – Lehet, hogy magának ez nehezen fér a fejébe, Jimmy – folytatta a herceg –, ha úgy él, mint ahogy én gondolom, de ez számomra spirituális élmény, és azt akarom, hogy az is maradjon. Különben oda a százdolláros borravalója. Világosan fejeztem ki magamat? Én különös ember vagyok. Arról nem beszélt Waitnek, hogy miközben eszméletlen volt, agya szabályos filmvetítést rendezett a számára. A filmen egy körülbelül öt méter átméroju kék csövet látott hajladozni, amelyen akár egy kamion is nyugodtan áthajthatott volna. A cso belsejébol olyasfajta derengés szurodött ki, mint a tornádók portölcsérébol. De nem morajlott tornádó módra. Ehelyett csak az üvegharmonika hangjához hasonló, éteri muzsika érkezett a túlsó vége felol, amely mintegy ötven méterre lehetett. Attól függoen, hogy éppen merre nyaklott a cso, Richard herceg idonként megpillantotta a túlsó vég nyílását, s rajta keresztül egy aranyfé nyu pontot és egy zöldello vidék foszlányait. Ez persze a Túlvilágba vezeto alagút volt. Úgyhogy Wait, a herceg utasításainak megfeleloen, egy

kis gumigolyót helyezett a jugoszlávok reménybeli felszabadítójának a szájába, és a baldachinos ágy egyik oszlopáról lefejtett, méretre vágott ragtapasszal leragasztotta a szájat. Azután fojtogatni kezdte a herceget, elvágta a férfi hatalmas agyvelejét tápláló véráramot és a tüdot élte to levegoáramot. Majd ahelyett, hogy szép lassan elszámolt volna húszig, miután a herceg elvesztette az eszméletét és kiélvezte orgazmusát és megpillantotta a tekergozo kék csövet, ahelyett inkább szép lassan háromszázig számolt el. Ez öt percnek felelt meg. Az ötlet Wait hatalmas agyvelejétol származott. O maga nem akart semmi ehhez hasonlót csinálni. Ha valaha is bíróság elé állították volna gyilkosság, vagy emberölés, vagy a kormány szája íze szerint, bármi más vádjával, Wait valószínuleg pillanatnyi elmezavarral védekezett volna. Azt állította volna, hogy hatalmas agyveleje egyszeruen nem muködött megfeleloen az adott pillanatban. Nem élt a földön olyan személy egymillió évvel ezelott, aki ne tudta volna, mirol van szó. A pillanatnyi elmezavar okán eloadott mentegetozés a párbeszédek elmaradhatatlan fordulata volt: „Hoppá”, „Elnézést”, „Remélem, nem esett baja”, „Nem is értem, hogy tehettem ilyet”, „Minden olyan gyorsan történt, hogy át sem tudtam átgondolni a dolgot”, „Erre nekem van biztosításom” és „Ezt soha nem bocsátom meg magamnak” és „Azt hittem, nincs megtöltve”, és így tovább, és így tovább. Amikor az ifjú Wait kiengedte magát a Sutton Place-i pazar lakosztályból, a herceg szaténlepedoire fröccsent spermacsöppök és spermagyöngyök telis-tele voltak egy nem létezo célszalag felé igyekvo, királyi ebihalakkal. Wait

nem vitt magával semmit, és nem hagyott hátra ujjlenyomatot. Az épülettömb portása, aki látta megérkezni, aztán távozni is, csak nagyon keveset tudott elmondani a rendorségen a külsejérol, leszámítva azt, hogy fiatal volt és fehér és karcsú, és hogy kék velúringet viselt, amelyen rajta maradt az árcédula. És volt valami próféciaszeru a szaténlepedore kenodött több millió királyi ebihalban is, melyek az égadta egy világon semmilyen értelmes úti céllal nem rendelkeztek. Ha az emberi sperma sorsát tekintjük, a Galápagosz-szigeteket leszámítva az egész világ egyetlen nagy szaténlepedové változott át. Szabad-e hozzátennem: „Egy szemvillanás alatt”?

30

Most csillagot teszek *James Wait neve elé, ezzel jelezve, hogy *Siegfried von Kleist. után o lesz a következo, akinek meg kell halnia. Eloször *Siegfried lép be a kék alagútba, mintegy másfél óra múlva, *Wait pedig mintegy tizennégy óra múlva követi majd, de elotte még feleségül veszi Mary Hepburnt a Bahia de Darwin fedélzetén, amikor a hajó már jókora utat tett meg a tengeren. Ahogy a Mandarax mondá oly sok évvel ezelott: Minden jó, ha vége jó. John Heywood (1497?-1580?)

Ez volt a helyzet, nem vitás, *James Wait életével is. Azt tartották róla, hogy pokolfajzatként jött a világra, és szinte azonnal verni kezdték. Most mégis ott volt, karnyújtásnyira élete végétol, és nagy örömmel etette a kankabono lányokat. Olyan hálásak voltak, és olyan könnyen lehetett segíteni rajtuk, hiszen a koktélbárban boséges készletek voltak szendvicsekbol és körítésekbol és ételízesítokbol. Azelott egyszeruen nem volt alkalma jótékonynak lenni, de most itt volt a lehetoség, és Wait örömmel használta ki. Ezeknek a gyerekeknek a férfi magát az életet jelentette. És akkor bekövetkezett az, amiben Wait egész délután reménykedett: megjelent a Hepburn özvegy. És még csak be sem kellett férkoznie a bizalmába. Az asszony ahogy megpillantotta, meg is kedvelte, hiszen Wait a gyerekeket etette. És Mary, aki az elozo nap délutánján, a guayaquili nemzetközi repülotérrol a szálloda felé vezeto úton látta a rengeteg kiéhezett kisgyereket, most azt mondta a férfinak: – Igaza van! Milyen igaza van! – Úgy gondolta, és ebbol késobb sem engedett soha, hogy Wait nyilván meglátta a

gyerekeket odakint és behívta oket a szállodába, mert élelmet akart adni nekik. – Vajon miért nem tudok én is olyan lenni, mint maga? – folytatta Mary. – Fönt üldögélek az emeleten, és nem csinálok semmit, csak önmagamat sajnálom, pedig itt kellett volna lennem maga mellett – hogy megosszuk amink van azokkal a szegény szerencsétlen gyerekekkel odakint. Megszégyenülten állok maga elott – de hát az agyam mostanában nem muködik úgy, ahogy kellene. Néha a legszívesebben elpusztítanám a saját agyamat. Az asszony angolul beszélt a gyerekekhez, egy olyan nyelven, amelyet azok a késobbiekben sem értettek meg soha. – Ízlik? – kérdezte, aztán: – Hol van a papátok és a mamátok? –, meg ehhez hasonlókat. A kislányok soha nem fognak megtanulni angolul, mert a Santa Rosalián kezdettol fogva a kankabono lesz a többség nyelve. Másfél évszázaddal késobb a földön élo összes ember többségének ez lesz a nyelve. Negyvenkét évvel azután a kankabono lesz az emberiség egyetlen nyelve. Mary ráért jobb fajta ennivalót keríteni a lányoknak. A bárpult mögött boven felhalmozott földimogyoróból és narancsból összeállított étrend tökéletesen megfelelt. A lányok kiköptek mindent, ami nem nekik való volt a rumos meggyet és az olajbogyót és a gyöngyhagymát. Az evéshez nem volt szükségük segítségre. Úgyhogy Mary és *Wait tehettek, amit akartak, nézhették a gyerekeket, és beszélgethettek, és ismerkedhettek egymással. *Wait kifejtette, hogy szerinte az emberek földi életének célja egymás megsegítése, ezért eteti o a gyerekeket. Azt mondta, a gyermekek a világ jövojét hordozzák magukban, ok a bolygó legértékesebb természetes eroforrása.

– Engedje meg, hogy bemutatkozzam – mondta. — Willard Flemming vagyok a Saskatchewanbeli Moose Jaw városából. Mary is elmondta, kicsoda, micsoda o, hogy nyugdíjas tanárno és özvegyasszony. A férfi elmondta, mennyire tiszteli a pedagógusokat, és milyen fontos szerepet játszottak az életében, amikor fiatal volt. – A gimnáziumi tanáraim segítsége nélkül – mondta –, valószínuleg soha nem vettek volna fel a Massachusettsi Nehézipari Egyetemre. Lehet, hogy semmilyen egyetemre nem mentem volna – lehet, hogy csak egyszeru autószerelo maradok, mint az apám. – És végül mi lett magából? – szólalt meg az asszony. – A semminél is kevesebb, mert közben meghalt a feleségem rákban – mondta Wait. . – Ó – sajnálkozott az asszony. – Igazán sajnálom! – Hát – végül is nem maga tehet róla, igaz? – mondta a férfi. – Nem – válaszolta Mary. – Elotte meg szélmalmokat építettem. Nem hagyott nyugodni a bolond gondolat, hogy itt van körülöttünk az a rengeteg tiszta és ingyenes energia. Maga ezt bolondságnak tartja? – Ez egy csodálatos ötlet – mondta az asszony. – Errol mi is sokat beszélgettünk a férjemmel. – Az áramszolgáltató és a világítástechnikai vállalatok gyulöltek – mondta a férfi –, és az olajmágnások és a szénmágnások és az atomenergia trösztök is. – Azt el tudom képzelni! – helyeselt Mary. – Most már nem kell tolem tartaniuk – mondta Wait. – A feleségem halála után bezártam a boltot, és azóta egyfolytában a világot járom. És még csak nem is tudom, mit keresek. Erosen kétlem, hogy egyáltalán létezik még olyasmi, amit érdemes megtalálni. Egy dologban azonban

biztos vagyok: Képtelen lennék újra szeretni. − Annyi mindent adhatna a világnak! – jegyezte meg az asszony. – Ha mégis újra szerelmes lennék – mondta a férfi nem azt a fajta butácska, csinos kis teremtést szemelném ki magamnak, aki után olyan sok mai férfi vágyakozik manapság. Nem bírnám elviselni. – Nem is tételeztem fel magáról jelentette ki az asszony. – Engem elkényeztettek – jelentette ki a férfi. – Gondolom, meg is érdemelte – mondta Mary. – És csak azt kérdezem magamtól: „Mi haszna a pénznek ebben a helyzetben?” – folytatta a férfi. – Le fogadom, hogy a maga férje ugyanolyan kiváló férj volt, mint amilyen feleség az én életem párja... – Rendkívül jó ember volt – válaszolta az asszony –, csodálatos férfi. – Nyilván maga is felteszi ugyanezt a kérdést magában: „Mit ér a pénz, ha az ember egy szál magában él?” – fejtegette a férfi. – Teszem azt, van egymillió dollárja... – Te jó ég! – mondta Mary. – Honnan lenne ennyi pénzem. – Rendben – legyen százezer dollár... – Annál azért egy kicsit több – mondta az asszony. – És az egész mit sem ér, nincs igazam? – kérdezte a férfi. – Vásárolhat rajta boldogságot? – Biztosítja az anyagi-jólétet – válaszolta Mary. – Gondolom, van egy szép kis háza – mondta a férfi. – Nagyon szép kis ház – válaszolta az asszony. – Meg egy, esetleg két vagy három autó, és ez minden – állapította meg a férfi. – Egy autó – mondta Mary. – Lefogadom, hogy egy Mercédesz – mondta Wait. – Egy terepjáró – felelte az asszony. – És talán néhány részvénye meg kincstárjegye is van, mint nekem – érdeklodött a férfi.

– Roy vállalata vagyonjegyeket adott ki prémiumként – válaszolta Mary. – Hát persze – mondta Wait. – És életbiztosítás meg nyugdíjjárulék – és minden, ami a középosztálybeli polgárok vágyálmának, az anyagi biztonságnak a beteljesüléséhez kell. – Mindketten dolgoztunk – mondta az asszony – A kettonk munkájának az eredménye. − Nem turném meg, hogy a feleségem otthon üljön jegyezte meg a férfi. – A párom egy telefontársaságnál dolgozott. A halálakor kiderült, hogy egészen szép kis összegre rúgott az életbiztosítási kötvénye. De nekem ettol is csak sírni lett volna kedvem. A kötvény megint azt juttatta az eszembe, hogy milyen üres az életem. És a kis ékszeres dobozkája, benne a sok gyuru meg kituzo meg nyaklánc, melyeket az évek során tolem kapott ajándékba. És nincs egy gyermekem, aki mindezt megörökölhetné. − Nekünk se volt gyerekünk – válaszolta az asszony. – Úgy tunik, sok közös vonás van az életünkben – mondta a férfi. – És maga kire hagyja az ékszereit? − Ó ... nekem nincs valami sok válaszolta Mary. – Azt hiszem az egyetlen értékes darab egy gyöngysor, amelyet Roy anyja hagyott rám. Van rajta egy gyémánt. Olyan ritkán viselek ékszert, hogy már teljesen kiment a fejembol ez a gyöngysor. − Nagyon remélem, hogy be vannak biztosítva mondta a férfi.

1

És az emberek csak beszéltek és beszéltek akkoriban! Kivétel nélkül mindenki: “Bla-bla-bla", egész álló nap. Némelyikük még álmában is ezt tette. Apám mindig sokat motyogott álmában – különösen azután, hogy anyám otthagyott bennünket. Feküdtem a díványon, az éjszaka kellos közepén, és egy lélek sem volt az egész házban, csak mi ketten – és hallottam, ahogy mondja a hálószobájában: “Bla-bla-bla". Aztán egy kis idore elhallgatott, majd megint rákezdte: “Bla-bla-bla". És idonként, a haditengerészetnél, meg késobb, Svédországban is, fel-felvertek álmomból, hogy fejezzem már be a hablatyolást. Ilyenkor sose emlékeztem, mit is mondhattam. Másoktól kellett megkérdeznem, mirol beszéltem, és a hallottak mindig , újdonságként értek. Mi más lehetett volna az éjjel-nappal folyó hablatyolás, mint haszontalan és hívatlan jelek túlcsordulása hatalmasan túlfejlett és fölöslegesen aktív agyveloinkbol? Képtelenség volt kikapcsolni oket! Ha volt számukra feladatunk éppen, ha nem, muködtek megállás nélkül! És milyen hangosan! Istenem, milyen hangosak voltak. Amikor még éltem, láttam azokat a hordozható rádiósmagnókat, amelyeket némelyik fiatal hurcolt magával az Egyesült Államok nagyvárosaiban. A készülékekbol olyan hangerovel bömbölt a zene, hogy túlharsogott volna akár egy rezesbandát is. Ezeket „brékómagnó”-nak nevezték. Hát nem volt elég az egymillió évvel ezelotti embereknek, hogy már volt egy brékómagnójuk a koponyájukba építve? 3

Még most, annyi évvel késobb is majd felrobbanok a méregtol, mert dühös vagyok a természetre, hogy képes volt megengedni olyan zavaró és mellébeszélo és káros

szerv kialakulását, mint azok az egymillió évvel ezelotti csodálatos nagy agyvelok. Ha legalább igazat mondtak volna, látnám némi értelmét, hogy mindenkinek legyen belolük egy. De ezek hazudtak megállás nélkül! Nézzék csak meg, miket hordott össze *James Wait Mary Hepburnnek! És akkor, miután szemtanúja volt Zenji Hiroguchi és Andrew MacIntosh golyó általi halálának, *Siegfried von Kleist visszasietett a koktélbárba. Ha hatalmas agyveleje igazságmondásra beprogramozott gép lett volna, megoszthatta volna Maryvel és *Waittel az információt, amely nagyon is rájuk tartozott, és amely információnak nagy hasznát vehették volna, amennyiben életben szerettek volna maradni; elmondhatta volna nékik, hogy ot magát csak egy hajszál választja el az idegösszeomlástól, hogy alig egy perccel korábban lelotték a szálloda két vendégét, hogy az épületet körülvevo tömeg már nem tartható vissza sokáig, hogy a szálloda és a külvilág között minden összeköttetés megszakadt, és így tovább, és így tovább. De nem. Fenntartotta a huvös nyugalom látszatát. Nem akarta, hogy négy megmaradt vendége elveszítse a fejét. Ennek az lett az eredménye, hogy a vendégek sosem tudták meg, mi történt Zenji Hiroguchival és Andrew MacIntosh-sal. És ha már itt tartunk, a Kapitányhoz hasonlóan ok sem fogják meghallani a mintegy másfél óra múlva bejelentett hírt, amely arról szólt, hogy Peru hadat üzent Ecuadornak. Amikor a perui rakéták becsapódnak az ecuadori célpontokba, hisznek majd a Kapitánynak, aki megosztja velük azt a vélekedését, amit hatalmas, az igazsághoz egyébként különösebben nem ragaszkodó agyveleje igaznak tartott: hogy meteoritzáporba kerültek. És amíg a Santa Rosalián bárkit is foglalkoztatott a

kérdés, hogy vajon mi hozta oseit a szigetre – az ilyesfajta kíváncsiság pedig csak körülbelül háromezer év után hunyt ki végleg –, ezt a választ kapta: Egy meteorzápor elol menekültek el a kontinensrol. Mondá a Mandarax: . Boldog az a nép, amelynek nincs múltja.

Cesare Bonesana, Marchese di Beccaria (1738-1794)

*Siegfried, a Kapitány öccse tehát tökéletesen nyugodt hangon megkérte *Waitet, menne fel az emeletre Selena MacIntosh-ért és Hisako Hiroguchiért, és segítene lehozni a csomagjaikat a földszintre. – Vigyázzon, nehogy rájuk ijesszen – mondta. – Magyarázza el nekik, hogy minden tökéletesen rendben van. Kizáró lag a biztonság kedvéért azonban mégis kiviszem önöket a repülotérre. – Mellesleg a Guayaquili Nemzetközi Repülotér lesz az elso célpont, amelyet perui rakéták a földig rombolnak. Aztán átadta *Waitnek a Mandaraxot, hogy *Wait tudjon beszélgetni Hisako Hiroguchival. A készüléket Zenji holtteste mellol vette fel. A testeket félrehúzták, hogy ne legyenek szem elott – bevitték oket a feltört ajándékboltba. Maga *Siegfried takarta le oket néhány ágytakaróval, melyeken ugyanaz a Charles Darwin portré volt látható, mint a bárpult mögött a falon. És *Siegfried von Kleist kiterelgette Mary Hepburnt és Hisako Hiroguchit és *James Waitet és Selena MacIntosh-t és *Kazakh kutyáját a szálloda elott leparkolt, tarkára festett buszhoz. Ez a busz vitte volna le a kikötobe a zenészeket meg a táncosokat – hogy ünnepélyes fogadtatásban részesítsék a New Yorkból érkezo hírességeket. A hat kankabonó is velük ment, és csillagot tettem a kutya neve elé, mert a gyerekek

hamarosan végeznek vele, hogy megegyék. Kutyának lenni sem volt életbiztosítás abban az idoben. Selena tudni akarta, hol van az apja, és Hisako tudni akarta, hol van a férje. *Siegfried azt mondta, elorementek a repülotérre. Azt tervezte, valahogy felrakja a társaságot egy repülogépre, teherszállítóra, utasszállítóra vagy katonaira, amellyel biztonságosan kijuthatnak Ecuadorból. Andrew MacIntosh és Zenji Hiroguchi sorsának igaz történetét csak a gép felszállása elotti pillanatban szándékozott elmondani amikor az érintetteknek mindenképpen megvan az esélyük a túlélésre, akármilyen orjöngést is vált ki belolük a tragédia híre. Hogy Mary kedvében járjon, hajlandó volt elvinni a hat kislányt is. Egy szót sem értett a nyelvükbol, még a Mandarax segítségével sem. A legtöbb, amit a Mandarax tehetett, az volt, hogy talán ha húszból egy szót beazonosított, mint az inka birodalom lingua francájaként ismert kecsuával szoros rokonságban álló nyelv elemeit. A Mandaraxnak úgy rémlett, hogy imitt-amott egy kis arabot is hall, amely viszont az afrikai rabszolga kereskedelem lingua francája volt sok-sok évvel ezelott. Hát itt van a hatalmas agyvelok egyik olyan találmánya, melyrol nem sokat hallottam mostanában: a rabszolgatartás. Hogy az ördögbe korlátozhatnám valakinek a szabadságát, ha ehhez csak a szájam és az uszonyaim állnak rendelkezésemre?

A társaságnak éppen sikerült kényelmesen 32 elhelyezkednie az El Dorado elott leparkolt buszban, amikor a tömegben álldogáló zsebrádió tulajdonosok készülékeibol az emberek hírül vették, hogy az „Évszázad Kirándulásá”-t elhalasztották. A tömeg és katonák, akik tulajdonképpen egyenruhába bújtatott civilek voltak, ezt úgy értelmezték, hogy a szálloda raktáraiban felhalmozott élelmiszer ezáltal közös tulajdonba ment át. Nyugodtan elhihetik, ha olyasvalakitol hallják, aki már egymillió éve a színen van: Ha jobban megnézzük a dolgokat, gyakorlatilag minden történet az élelemre vezetheto vissza. Ahogy a Mandarax mondá annak idején: Elso a has, csak azután jön a lelkiismeret.

Bertolt Brecht (1898-1956)

Aztán az emberáradat megrohanta a szálloda bejáratait, és rövid idore körülhömpölyögte a buszt is, bár a busz és a benne ülo emberek a legkevésbé sem érdekelték az éhséglázadás résztvevoit. Azért öklükkel megdöngették a busz oldalát, és kiabáltak – mert halálra rémülten látták, hogy mások már bejutottak a szállodába, és attól tartottak, esetleg nem marad élelem a számukra. A buszon üloknek nyilván rémiszto élményben volt részük. Az emberek akár fel is boríthatták volna a jármuvet. Akár fel is gyújthatták volna. Kövekkel zúzhatták volna éles szélu üvegrepeszekké az ablakokat. A túlélni szándékozók mentsvára az ülések közötti folyosó padlója volt. Hisako Hiroguchi elso ízben közeledett a vak Selenához, amikor japán mormogással kísért kézmozdulatokkal rávette, hogy fejét elorehajtva letérdeljen

a padlóra. Aztán Hisako maga is letérdelt Selena és *Kazakh kutya mellé, és a lány dereka köré fonta karját. Milyen gyengédséggel szereti majd egymást Hisako és Selena az elkövetkezendo években! Milyen szép és jó természetu gyermeket nevelnek fel együtt! Hogy csodáltam oket ! Bizony, és *James Wait akaratán kívül újra a gyermekek megmentojének szerepkörében találta magát. Saját testével óvta az ülések közötti folyosón kuporgó halálra vált kankabono lányokat. O csak saját magát szerette volna menteni, ha sikerül, de Mary Hepburn megragadta kezeit és maga felé húzta, így valóságos eleven erodöt formáltak a lányok fölött. Ha netán üvegszilánkok záporoztak volna a busz belsejébe, a cserepek oket vagdossák össze, s nem pedig a kislányokat. Ahogy a Mandarax mondá annak idején: Mert nincs nagyobb szeretet annál, mint amikor az ember barátaiért feláldozza életét. Szent János O. e. 4?-30?)

*Wait ebben a testtartásban volt, amikor a szíve fibrillálni kezdett – ami azt jelenti, hogy szíve izomrostjain görcsös rángások futottak végig, és így keringési rendellenességek léptek fel szervezetében. Ismét elojöttek örökletes adottságai. Nem tudhatott róla, de apja és anyja, akik egyben apa és lánya is voltak, ekkorra már mindketten halottak voltak, szívroham végzett velük negyvenes éveik elején. Az emberiség szerencséjére *Wait nem érte meg, hogy részt vehessen a Santa Rosalián végzett pároztatási társasjátékban. Ugyanakkor lehet, hogy nem is okozott

volna olyan nagy különbséget, ha a ma élo emberek megöröklik idozített bombaként pulzáló szívét, hiszen úgyse élne senki elég sokáig, hogy a pokolgép muködésbe léphessen. Ma valóságos matuzsálemnek kell ahhoz lenni, hogy valaki addig éljen, mint *Wait. Lent, a kikötoben közben egy másik sokadalom, az ecuadori társadalom szervezetének egy másik fibrilláló szerve, éppen megfosztotta a Bahia de Darwint nemcsak élelmiszertartalékaitól, de televíziókészülékeitol és telefonjaitól és radarjától és szonárjától és rádióitól és villanykörtéitol és iránytuitol és egészségügyi papírból felhalmozott tartalékaitól és szonyegeitol és szappankészleteitol és lábasaitól és fazékjaitól és térképjeitol és ágybetétjeitol és önfelfúvós gumicsónakjaitól, etc. etc. Ezek a túlélok még a horgonyt emelo és süllyeszto csörlot is megpróbálták ellopni, de meg kellett elégedniük azzal, hogy rongálásaikkal használhatatlanná tették. Legalább a mentocsónakokat meghagyták – igaz, élelmiszertartalékaik nélkül. És az életéért reszketo von Kleist kapitány felmenekült az árbockosárba, s nem volt rajta más; csak az alsónadrágja. Az El Dorado szállót körülvevo tömeg árhullámként söpört el a busz mellett – hogy azt ne mondjam, faképnél hagyta, mint Szent Pál az oláhokat. Mehetett, amerre akart. Nemigen voltak már körülötte, legfeljebb itt-ott néhány földre rogyott ember, akik megsérültek vagy meghaltak a tülekedésben. *Siegfried von Kleist hosiesen úrrá lett görcsös izomrángásain, figyelmen kívül hagyta a Huntington-kór tüneteként fellépo hallucinációit, és elfoglalta helyét a busz volánja mögött. Úgy gondolta az lesz a legjobb, ha tíz utasa ott marad, ahol eddig volt, az ülések közötti folyosó padlóján ahol nem érték el oket a kíváncsi tekintetek, és megnyugvást kaptak

a hozzájuk simuló testek melegétol. Beindította a motort, és megállapította, hogy egy teljes tanknyi benzin áll a rendelkezésére. Bekapcsolta a légkondicionálást. Aztán angolul, az utasaival közösen beszélt egyetlen nyelven, bejelentette, hogy egykét percen belül nagyon kellemesen le fog hulni a levego a jármu belsejében. Ez olyan ígéret volt, amit be is tudott tartani. Odakint lassan esteledni kezdett, úgyhogy felkapcsolta a fényszórókat. Körülbelül ekkor üzent hadat Ecuadornak Peru. Két perui vadászbombázó éppen ecuadori területek fölött tartózkodott, az egyik rakétája a Guayaquili Nemzetközi Repülotér radarjeleire volt behangolva, a másiké a Galápagosz-szigetek Baltra nevu tagján lévo hadi- tengerészeti bázisról érkezokre. A Baltrán volt a fészke egy vitorlás oktatóhajónak, a parti orség hat motorosának, két óceánjáró vontatónak, járorözo tengeralattjárónak, és egy csatahajónak, amely éppen egy szárazdokkban rostokolt tehetetlenül. A csatahajó az ecuadori flotta legnagyobb hajója volt, leszámítva egyet a Bahia de Darwint. Ahogy a Mandarax mondá annak idején: Azok voltak a legjobb idok; azok voltak a legrosszabb idok. A bölcsesség kora volt az; meg a bolondság kora. A hit korszaka; a hitetlenség korszaka. A Világosság ideje; a Sötétség ideje. A remény tavasza; a kétségbeesés tele. Elottünk volt még minden; nem volt már elottünk semmi. Mind egyenesen a Mennyországba indultunk; vagy ellenkezo irányba. Charles Dickens (1812-1870)

3

Néha eltunodöm, vajon hogyan alakult volna az emberiség jövoje, ha a Santa Rosalia elso telepesei az “Évszázad Kirándulása" eredeti utaslistáján szereplo személyek és a hajó legénységének tagjai kö zül kerültek volna ki – persze ott lett volna von Kleist kapitány, és Hisako Hiroguchi és Selena Macintosh és Mary Hepburn, a kankabono lányok helyett pedig a matrózok és tisztjeik és Jacqueline Onassis és dr. Henry Kissinger és Rudolf Nurejev és Mick Jagger és Paloma Picasso és Walter Cronkite és Bobby King és Robert Pépin, „Franciaország legnagyszerubb szakácsa”, és természetesen Andrew Macintosh és Zenji Hiroguchi, és a többi, és a többi. A sziget ilyen sok ember eltartására is képes lett volna – igaz, szukösen. Gondolom, lett volna néhány verekedés, csetepaté – talán még gyilkosságra is sor kerül, ha a telepesek kifogynak az élelembol vagy a vízbol. És feltételezem, némelyik túlélonek az járt volna a fejében, hogy az Anyatermészetnek vagy valami ehhez hasonlónak roppant örömet jelentene, ha ok diadalmaskodnak. Túlélésük azonban, már ami az evolúciót illeti, annyit sem érne, mint egy maroknyi mogyoróhéj, ha nem szaporodnak, márpedig az utaslistán szereplo nok többsége túlságosan idos volt már ahhoz, hogy gyereket szüljön, nem volt hát értelme harcolni értük. A Santa Rosalián töltött elso tizenhárom év alatt, míg Akiko pubertáskorba nem került, a termékeny nok táborát egyedül a vak Selena, a szorös gyermekét nevelo Hisako Hiroguchi, és három másik, teljesen hétköznapi no alkotta volna. És elképzelheto, hogy a gyoztesek mindannyiójukat megtermékenyítették volna, talán még 3

akaratuk ellenére is. Nem hiszem ugyanakkor, hogy hosszú távon számottevo különbséget okozhatott volna a megtermékenyítést végzo férfiak kiléte: Mick Jagger vagy dr. Henry Kissinger vagy a Kapitány vagy a szobapincér, egyre megy. Az emberiség nagy valószínuséggel ugyanolyanná lett volna, mint amilyen. Hosszú távon a túlélok ebben az esetben sem a legvadabb verekedok, hanem a leghatékonyabb halászok lettek volna. Itt a szigeteken ez már csak így van. Néhány tucatnyi homár is nagyon közel került ahhoz, hogy próbára tehessék túlélési készségeiket a Galápagoszszigeteken. Kétszáz darab úszkált belolük a Bahia de Darwin rakterében elhelyezett, levegobuborékoktól pezsgo tengervízzel feltöltött tartályokban, mielott a hajót kifosztották. A Santa Rosalia körüli tengert valószínuleg kellemesen hidegnek találták volna, bár esetleg túlságosan mély lett volna a számukra. Egy azonban mindenképpen biztos velük kapcsolatban: Hasonlítottak az emberekre abban, hogy ok is szinte bármit megettek, ha rá voltak szorulva. És von Kleist kapitány vénséges vén fejjel is emlékezett azokra a homárokra. Minél idosebb lett, annál elevenebben éltek benne a régmúlt idok eseményei. És egy este vacsora után azzal szórakoztatta Akikót, Hisako Hiroguchi szorrel borított testu kislányát, hogy elmesélt neki egy sci-fit, amelynek az volt a veleje, hogy a homárok elérték a szigeteket, és eltelt egymillió év, mint ahogy mára valóban el is telt – és hogy a homárok lettek az uralkodó faj a földön, és városokat és színházakat építettek, és kórházakat és utakat, és így tovább, és így tovább. A Kapitány meséjében a homárok hegedültek és gyilkosságokat derítettek fel és idegsebészkedtek és tagdíjat fizettek könyvkluboknak, és így tovább, és így tovább.

A történet tanulsága az volt, hogy a homárok pontosan azt tették, amit korábban az emberek, vagyis összekutyultak mindent. Mind azt kívánták, bárcsak újra egyszeru homárok lehetnének, különösen, hogy nem éltek már emberek, akik elevenen megfozhették volna oket. Hiszen régebben ez volt az egyetlen okuk a zsörtölodésre: hogy elevenen megfozték oket. Most meg, csak mert nem akarták, hogy elevenen megfozzék oket, szimfonikus zenekarokat kellett támogatniuk, és a többi, és a többi. A Kapitány történetének a fohose a Lobsterville-i Szimfonikusok alulfizetett másodkürtöse volt, akinek nemrég szerette el a feleségét egy profi jéghokis. Amikor a Kapitány kitalálta ezt a történetet, fogalma sem volt arról, hogy az emberiséget a világ más részein a kipusztulás veszélye fenyegeti, és hogy az uralomra töro egyéb életformák mind kevesebb ellenállással találkoznak. Errol sem a Kapitány, sem a Santa Rosalia többi lakója nem hallott soha. És én csak arról a versengésrol beszélek, amelyet nagytermetu élolények vívtak egymás között a vezeto szerepért. Az igazat megvallva a bolygó legsikeresebb élo szervezetei mindig is mikroszkópikus parányok voltak. Volt egyáltalán olyan a Dávidok és Góliátok összecsapásai között, amelyben egy Góliát diadalmaskodott? A nagytermetu élolények, a szabad szemmel is jól látható küzdofelek között viszont a homároknak nem sok esélyük volt arra, hogy ugyanolyan végletesen hasznosak és károsak legyenek, mint az emberi faj. Ám ha a Kapitány homárok helyett inkább tintahalakat szerepeltetett volna ironikus tanmeséjében, a helyzet korántsem lett volna olyan vicces. Akkoriban, ahogy ma is, ezeknek a zselétestu élolényeknek magasan fejlett agyvelejük volt, amely alapvetoen hajlékony karjaik beidegzését szolgálta. Az

ember azt gondolhatná, hogy a mozgékony karokkal rendelkezo állatok helyzete nem sokban különbözhetett az emberekétol. Agyvelejük és karjaik révén nyilván másra is képesek voltak, nemcsak a halfogásra. De én még nem láttam olyan tintahalat vagy bármely más állatot, ha már errol van szó, amely ne lett volna tökéletesen elégedett azzal, hogy táplálékszerzéssel tölti el földi életét, és ne tért volna ki nagy ívben az emberiségre jellemzo becsvágy és határtalan mohóság kísértése elol. Ami azt a lehetoséget illeti, hogy az emberiség esetleg visszatérhetné régi életformájához, elkezdhetne újra eszközöket használni és házakat építeni és hangszereken játszani, és a többi, és a többi: Ezúttal mindezt csorszeruen megnyúlt orrukkal kellene megtenni ük. Karjaik uszonyokká módosultak, melyek mozdulatlanságra kárhoztatva foglalják magukba a kézto és kézközép csontokat. Minden egyes uszonyon öt, kizárólag esztétikai célokat szolgáló dudor van, melyeket párzás idején a másik nem tagjai roppant vonzónak találnak. Ezek valójában az elkorcsosult hüvelyk és négy társa ujjhegyei. Mi több, egyszeruen eltuntek az emberek agyából azok a részek, amelyek a múltban a kezek beidegzéséért voltak felelosek. Ennek az eredménye a sokkal áramvonalasabb emberi koponya. Minél áramvonalasabb koponyája van valakinek, annál nagyobb sikereket érhet el a halfogás terén. Ha az emberek ugyanolyan sebességgel képesek leúszni ugyanolyan távolságokat, mint a fókák, vajon mi akadályozza meg oket abban, hogy elússzanak egészen a kontinensig, amelyrol oseik érkeztek ? A válasz: semmi. Jó néhányan megpróbálták már eddig is, és még jó néhányan meg fogják próbálni ezután is, ha idoszakos halhiány vagy túlnépesedés veszélye fenyeget. Az emberi

petéket felfaló baktériumok azonban mindig ott vannak és várják oket. Ennyit a kalandozásról. De hát, ha egyszer olyan békés itt minden, miért is akarna bárki a kontinensen élni? A szigeteken eszményi körülmények között lehet gyermekeket nevelni, megvan minden: ringatózó kókuszpálmák és fehér homokkal borított tengerpart – és kristálytiszta vizu kék lagúnák. És az emberek egytol egyig olyan ártatlanok és nyugodtak, s mindez csak azért, mert az evolúció megszabadította oket a kezeiktol. Ahogy a Mandarax mondá annak idején: Nyakig munkában sem pihentetek, szorgoskodom hát, mert a tétlen, s rest kezeknek a sátán ad munkát. Isaac Watts (1674-1748)

34

Ott volt ez a perui pilóta egymillió évvel ezelott, ez a fiatal alezredes, aki a bolygót övezo légkör külso peremén finoman eloszlott anyag egyik pamatából a másikba szökkent vadászbombázójával. Guillermo Reyesnek hívták, és azért volt képes életben maradni ilyen magasban is, mert ruháját és sisakját mesterséges légkör töltötte ki. Az emberek-csodálatosan találékonyak voltak valaha: a megálmodott lehetetlent is valóra váltották. Reyes alezredes egyszer meddo vitát folytatott egy repülos kollégájával arról, hogy létezik-e élvezetesebb dolog a nemi aktusnál. Fedélzeti rádióján keresztül most ugyanezzel a kollégájával volt kapcsolatban. A férfi a perui légitámaszponton várta, hogy közölhesse az alezredessel: Peru hivatalosan is háborúban áll Ecuadorral. Reyes alezredes már muködésbe hozta a gépe alá csatolt, rettenetes ereju rakéta agyát. A rakéta aznap kóstolt bele eloször az életbe, és máris teljesen belehabarodott a Guayaquili Nemzetközi Repülotér irányító tornyának tetején forgó radarernyobe. A repülotér katonai célpontnak számított, mert az ecuadori légiero ott állomásoztatta tíz harci gépét. Az alezredes gépének hasára szerelt lenyugözo radarrajongó egy tekintetben nagyon hasonlított a Galápagosz-szigeteken élo óriásteknosökre: Az összes szükséges tápanyag ott volt a páncélteknoje alatt. És jött a hír, hogy nyugodtan eleresztheti a kis kedvest. És o eleresztette a kis kedvest. Barátja a földrol megkérdezte, milyen érzés volt szabadon engedni egy ilyen szerkezetet. Az alezredes azt válaszolta, hogy végre talált valamit, ami nagyobb mulatság, mint a nemi aktus.

Az érzés, amely a fiatal alezredest a rakéta leválásának pillanatában elfogta csak transzcendentális jellegu lehetett, hatalmas agyveleje terméke csupán, hiszen a repülogép nem rázkódott meg, nem tért el eredeti irányától sem, s nem kezdett el emelkedni vagy süllyedni, amikor a rakéta elvált tole, hogy betetozze szerelmi kalandját. Ami a Reyes számára látható következményeket illeti: A rakéta túlságosan magasan haladt ahhoz, hogy fehér csíkot húzzon maga után, és a hajtómubol színtelen égéstermékek távoztak, úgyhogy Reyes számára a rakéta csak egy rúd volt, amely gyorsan pöttyé, majd légypiszokká, aztán semmivé zsugorodott. Nehéz volt elhinni, hogy egyáltalán valaha is létezett, olyan gyorsan eltunt. És kész. Ha a történtek után maradt vissza valami a sztratoszférában, az csak Reyes agyában lehetett, sehol máshol. A férfi boldog volt. És alázatos. És megilletodött. És kimerült. Reyesnek nem ment el a józan esze, amikor azt gondolta, hogy haditette megfelelt a hímek nemi aktusban eljátszott szerepének. A rakéta kilövésének pillanatát egy számítógép határozta meg, amely fölött, ha egyszer bekapcsolta, semmilyen hatalma nem volt. Ugyanez a számítógép részletes utasításokkal látta el a rakétát elindító szerkezetet, amihez nem volt szüksége a pilóta tanácsaira. Az alezredes úgysem volt tisztában a szerkezet muködési elvével. Az effajta ismeretek a szakemberekre tartoztak. Háború idején, ahogy a szerelemben is, a férfi félelmet nem ismero, könnyelmu kalandor volt. A rakéta kilövése valóban teljesen megfelelt a hímek szaporodási folyamatban játszott szerepének. Az alezredes egy dologban nem tudott hibázni: kikézbesítette az árut egy pillanat alatt.

Bizony – és a rúd, amely olyan gyorsan zsugorodott eloször pöttyé, aztán légypiszokká, majd semmivé, most már másvalaki gondja volt. Ettol fogva a fogadó oldalon zajlanak a történések. Az alezredes megtette a dolgát. Édes álom kerülgette szemét – és büszke volt és elégedett. És kezdek attól tartani, hogy félreérthetik a történetemet, mivel a benne elofordulók közül néhányan valóban bolondok voltak, és az embernek az a benyomása támadhat, hogy egymillió évvel ezelott mindenki bolond volt. Errol szó sincs. Ismétlem: Errol szó sincs. Szinte mindenki épelméju volt akkoriban, és ezt a szélesköru elismerést készséggel kiterjesztem Reyesre is. A legnagyobb bajt nem az elmezavar okozta, hanem az, hogy az emberek agyveleje sokkal nagyobb és hazugabb volt a kívánatosnál, Az oly tökéletes munkát végzo rakéta megalkotásáért nem egy embert illet elismerés. A szerkezet mindazon emberek közös vívmánya volt, akik valaha is azon törték hatalmas agyukat, hogy miként lehetne befogni és feldúsítani a természetre jellemzo, térben és idoben szétszórt eroszakot, és hogyan lehetne ezt a surítményt aztán viszonylag kis csomagokban ellenségeikre szórni. Vietnámban jómagam is többször a saját borömön szereztem tapasztalatokat ezekrol a beteljesült álom típusú élményekrol – csak, hogy azt mondjam, az én álmaim foszereploi az aknavetok és a gránátok és a könnyu tüzérség volt. Az Anyatermészet soha nem lett volna képes ilyen elore kitervelt pusztítást véghez vinni, egy efféle kis területen, az emberek segítsége nélkül. Meséltem már az öregasszonyról, akit lelottem, mert elhajított egy kézigránátot. Jó néhány hasonló esetrol tudok,

még sincs sem közvetlen, sem közvetett tudomásom akkora detonációról, amelyet egy napon lehetne említeni azzal, amit a perui rakéta idézett elo, amikor orra hegyével, testének felszíni idegvégzodésekben oly gazdag testrészével beledöfött abba a bizonyos ecuadori radarernyobe. Manapság senkit nem érdekel a szobrászat. Ki tudna megfeleloen bánni egy vésovel vagy egy hegeszto pisztollyal, ha ehhez csak az uszonyai meg a szája állnak a rendelkezésére ? Mégis, ha itt a szigeteken emlékmuvet állítanánk a múlt egyik kulcsfontosságú eseményének, ez jó téma lenne: a rakéta és a radarernyo párzása, a robbanást megelozo pillanatban kimerevítve. A lávatömbbol kialakított talapzatba pedig azokat a szavakat lehetne bevésni, melyek kifejezik mindazoknak az érzéseit, akik segédkezet nyújtottak a rakéta megtervezéséhez és megépítéséhez és eladásához és megvételéhez és kilövéséhez, és mindazok érzéseit, akiknek a szemében a nagyereju robbanóanyagok csak a szórakoztatóipar egyik válfaját jelentették: Oly cél, minot óhajthat a kegyes.

William Shakespeare (1564-1616)

5

Húsz perccel azelott, hogy a perui rakéta belecsókolt a radarernyobe, Von Kleist kapitány úgy döntött, semmi baja nem származhat abból, ha leereszkedik a Bahia de Darwin árbockosarából. A hajóról az utolsó szögig elvittek mindent, ami mozdítható volt, még annál is kevesebb felszerelés és navigációs muszer maradt, mint amennyit Ofelsége fagerendákból összeácsolt vitorlása, a Beagle vitt magával, amikor 1831. december 27-én félelmet nem ismerve belevágott föld körüli útjába. A Beagle fedélzetén legalább volt egy kompasz meg egy szextáns, és voltak tengerészek, akik meglehetos pontossággal el tudták képzelni hajójuk helyzetét a világegyetem bonyolult masinériájában, mivelhogy ismerték a csillagképeket. Mi több, a Beagle olajmécseseket és gyertyákat is vitt magával az éj sötétje ellen, és függoágyakat a matrózok, és matracokat és párnákat a tisztek számára. Ha valaki a Bahia de Darwinon szándékozott tölteni az éjszakát, csüggedt fejét meztelen acélra kellett lehajtania, vagy esetleg úgy tehetett, mint ahogy Hisako Hiroguchi, amikor már nem tudta nyitva tartani a szemét. Hisako rákuporodott a nagyterem mellékhelyiségének vécé-ülokéjére, aztán a szomszédos mosdókagylóra hajolva karjaira fektette az arcát. 3

Korábban olyan árhullámhoz hasonlítottam a szállodát körülvevo tömeget, amelynek tarajos víztömege elzúgott a busz mellett, hogy aztán soha ne térjen vissza. A kikötoi tömeget inkább tornádóként jellemezném. Most ez a szilaj forgószél a szürkületben a város felé vette az irányt, és haladtában önmagát gerjesztette, hiszen a homárokat és boros palackokat és elektronikus berendezéseket és függönyöket és ruhafogasokat és cigarettát és székeket és

szonyegkötegeket és törölközoket és ágytakarókat etc. etc. cipelo emberek maguk is kirabolhatóvá váltak. A Kapitány pedig lemászott az árbockosárból. A létra fokai felsebezték mezítelen talpa puha borét. Egy teremtett lélek nem volt sem a hajón, sem a kikötoben, ameddig el tudott látni. Elso útja a kabinjába vezetett, hiszen mindössze egy alsónadrág volt rajta. Abban reménykedett, hogy a fosztogató hadak talán nem vitték el az összes ruháját. Amikor azonban felkattintotta volna a villanyt, semmi sem történt – az összes villanykörtének lába kelt. Akárhogyan is, áram még mindig volt a hajón, hi szen a gépterem akkumulátorait nem lopták el. A dolog a következoképpen történt: A villanykörtékre szakosodott fosztogatók elsötétítették a géptermet, mielott még társaik ellophatták volna az akkumulátorokat és a dinamókat és az indítómotorokat. Vagyis, ha úgy vesszük, a tolvajok nagy szívességet tettek az emberiségnek. Az o jóvoltukból a hajó továbbra is üzemképes maradt. Habár navigációs muszerei nélkül ugyanolyan vak volt, mint Selena MacIntosh, a Bahia de Darwin továbbra is a leggyorsabb hajó volt a környéken, és szükség esetén akár húsz napon át szelhette az óceán vizét teljes sebességgel, megállás nélkül, már amennyiben nem történik semmi kalamajka a gépterem szuroksötétjében. Végül is azonban így alakultak a dolgok: Alig ötnapi hajókázás után valami egészen komoly kalamajka történt a gépterem szuroksötétjében. A kabinjában vakon tapogatózó Kapitány ruhanemuk után kutatott, hogy elrejthesse meztelenségét; és meg sem fordult a fejében a tengerre szállás gondolata. Még egy zsebkendot vagy egy portörlorongyot sem talált. Ilymódon ízelítot nyert abból, milyen érzés, ha semmiféle

szottes nem áll az ember rendelkezésére. Az adott pillanatban a dolog apró kényelmetlenségnek tunt csupán, életének még mindig hátralévo harminc éve alatt azonban sokkal érzékenyebben fogja érinteni. Egyszeruen soha többé nem lesz ruhája, mely megóvhatná borét a perzselo napsugaraktól nappal, és a fagyos levegotol éjszaka. Hogy irigyli majd a többi telepessel együtt Akiko prémes bundáját! Míg maga is meg nem szülte saját szorrel borított testu gyermekeit, Akiko kivételével mindenkinek halbélzsinegbol és madártollakból összeeszkábált kalapot és palástot kellett viselnie napközben. Ahogy a Mandarax mondá annak idején az ellenkezojérol tanúskodva: Az ember kétlábú állat, tollak nélkül.

Platón (i. e. 427?-347)

A kabinját átkutató Kapitány megorizte hidegvérét. A zuhanyrózsából csöpögött a víz, elzárta hát, jó szorosan. Erre még telt az erejébol. Ennyire fegyelmezett volt. Ahogy már említettem, bélrendszerében még mindig volt megemésztendo táplálék. Lelki békéjének fenntartásában talán ennél is többet jelentett az érzés, hogy senki nem vár el tole semmit. A hajót kizsigere lo ecuadoriak majd mindegyikét jó néhány nyomorgó családtag várta otthon, akik már elkezdték forgatni a szemeiket, és lapogatni a pocakjukat, és ujjukkal kitátott szájukba mutogattak, akárcsak a kankabono lányok. A Kapitányt még mindig nem hagyta el híres humorérzéke, melyet most teljesen szabadjára engedhetett. Ki elott kellett volna megjátszania magát, hogy komolyan veszi az életet? A hajón még patkányok sem voltak. A Bahia de Darwin fedélzetén soha nem tanyáztak

patkányok, ami megint csak jól jött az emberiségnek. Ha a Santa Rosalián partra szálló elso telepesekkel patkányok is érkeznek, az emberek mintegy hat hónapon belül nyelhették volna az éhkoppot. Akkor aztán a patkányok eloször befalták volna azt, ami az emberekbol megmaradt, majd egymást is, hogy aztán maguk is elpusztuljanak. Ahogy a Mandarax mondá: Patkánysereg! küzdöttek kutyával, a macskát hidegre tették és pici babákat harapdáltak a bölcsoben és eltunt a sajt, mert megették és kukta kanaláról lefetyeltek vakmeroen heringes hordón éktelenkedo lék díszes kalapba magukat bevették a nok pletykáját is megkeverték elnyomták szavukat gyorsan mikor ötven zenei hangban cincnótájuk vígan elénekelték. Robert Browning (1812-1889) A sötétben matató Kapitány fürkész ujjai most kitapintottak valamit, amirol hamarosan kiderült, hogy a vécétartály tetején csücsülo, félig teli konyakos üveg. Ez volt a legutolsó palack a hajó fedélzeté n, benne pedig a tokesúlytól az árbockosárig, s az orrvitorlától, a tatfedélzetig a hajón fellelheto egyetlen anyag, amelynek lebontására az emberi szervezet képes volt. Amikor ezt mondom, persze kizárom a kannibalizmus eshetoségét. Figyelmen kívül hagyom a tényt, hogy a Kapitány maga egészen ízletes falat lett volna. És ahogy a koromsötétben kotorászó Kapitány ujjai szilárdan rákulcsolódtak az üveg nyakára, valami nagy

és eros tekintélyt parancsolóan oldalba taszajtotta a Bahia de Darwint. És: Férfihangok hallatszottak a csónakfedélzet eggyel lejjebbi szintjérol. A helyzet a következo volt: A kolumbiai San Mateót üzemanyaggal és élelmiszerrel ellátó vontatóhajó legénysége éppen azon munkálkodott, hogy elkösse a Bahia de Darwin két mentocsónakját. A férfiak kioldották a vitorlafeszíto kötelet, és a vontató segítségével a holtvizek felé tolták a hajó orrát, hogy leereszthessék a jobboldali mentocsónakot a vízre. Úgyhogy a Bahia de Darwint mindössze egyetlen egy, a tatról a partra vezeto hajókötél fuzte a délamerikai kontinenshez. A költok nyelvén szólva, az az egy hajókötél volt a ma élo modern emberiség fehér nejlonszálakból sodrott köldökzsinórja. A Kapitány nyugodtan lehetett volna szellem váltótársam a Bahia de Darwin fedélzetén. A mentocsónakokat elköto férfiaknak eszébe sem jutott, hogy akárcsak egy lélek is lehet a hajón. Mikor, az én társaságomat leszámítva, ismét magára maradt, folytatta a lerészegedést. Mit számíthatott ez akkor? A vontatóhajó, nyomában az engedelmes mentocsónakokkal, eltunt a folyótorkolatban. A karácsonyfa módjára kivilágított San Mateo, hajóhídján az ide-oda forgó radarernyovel eltunt az ellenkezo irányban, úgyhogy a parancsnoki hídon álló Kapitány szabadon üvöltözhetett, amit akart, anélkül hogy nemkívánatos figyelmet vont volna magára. Rátámaszkodott a kormánykerékre, és belekiáltotta a csillagfényes éjszakába: – Ember a vízben! Ezen magát értette. Anélkül, hogy bármit is remélt volna, megnyomta a baloldali motor indítógombját. A hajó zsigereibol egy makkegészséges, nagyszeru dízelmotor fojtott, fino man

brummogó hangja érkezett válaszként. Életet lehelve a motor ikertestvérébe, a Kapitány megnyomta a másik indítógombot is. Ezek a megbízható, zokszó nélkül robotoló rabszolgák az Indiana állambeli Columbusban látták meg a napvilágot – nem messze az Indiana Egyetemtol, ahol Mary Hepburn zoológusi diplomáját szerezte. Kicsi a világ. A Kapitány számára az, hogy a dízelmotorok muködtek, csak újabb ok volt arra, hogy seggrészegre konyakozza magát. Lekapcsolta a motorokat, és ezt bizony jól tette. Ha kicsit tovább járatta volna oket, és igazán bemelegszenek, a környezetétol eltéro homérsékletu motorblokkok esetleg magukra vonják a sztratoszférában szárnyaló perui vadászbombázó elektronikájának a figyelmét. Vietnámban olyan fejlett hoérzékelo optikával szereltek fel minket, amely még az egyes emberek, de legalábbis nagyobb emlosök jelenlétét is képes volt kimutatni – azon az alapon, hogy az eleven, test egy kicsit melegebb a környezeténél. Egyszer tüzérségi tüzet zúdíttattam egy vízibivalyra. Általában embereket észleltünk – akik szerettek volna közel osonni hozzánk, hogy megöljenek, ha sikerül. Micsoda élet! Nagyon szívesen elhajítottam volna a fegyveremet, hogy inkább halakat fogjak. És ez járt a hajóhídon álldogáló Kapitány fejében is: – Micsoda élet! És így tovább, és így tovább. A helyzetet roppant mulatságosnak találta, mégse volt kedve nevetni. Felötlött benne, hogy megmérettetett, és úgy találtatott, hogy nem ér egy lyukas kétfillérest sem, és most a gondviselés leveszi róla a kezét. Tudta is o! Kiballagott a hajóhíd illetve a tiszti kabinok mögött elhelyezkedo sétafedélzetre, meztelen talpával meztelen

acélon taposott. Most, hogy a fedélzetrol leszaggatták a szonyegeket, még csillagfénynél is tisztán kivehetoek voltak a fegyverállványok számára ütött lyukak. Jómagam négy fémlemezt hegesztettem a helyére a sétafedélzeten. Munkám legnagyobb részét, a legfinomabb dolgokat azonban a hajó mélye rejtette magába. A Kapitány fölnézett a csillagos égre, és hatalmas agya a tudtára adta, hogy bolygója jelentéktelen porszem csupán a világurben, o maga pedig kis mikroba ezen a porszemen, és aligha van kevesebb érdeklodésre számot tartó kérdés, mint az o sorsa. Ez az, amire azok a hatalmas agyvelok felesleges energiáikat fecsérelték annak idején: efféle badarságokat hordtak össze nyakló nélkül. Mi célból? Manapság még véletlenül se találni senkit, aki ilyen gondolatokat forgatna a fejében. És akkor megpillantott egy hullócsillagot – egy meteoritot, amely felizzott a sztratoszféra legszélébe hatolva, magasan fent, ott ahol a szkafanderbe öltözött Reyes alezredes éppen hírül vette, hogy Peru most már hivatalosan is hadban áll Ecuadorral. A hullócsillag látványának hatására a Kapitány hatalmas agyveleje ismét ráébresztette a férfit, milyen védtelenek is az emberek a Földre zuhogó meteoritokkal szemben. És akkor, a rakéta és a radarernyo románca beteljesült, és irtózatos robbanás rázta meg a repüloteret. A szálloda kéklábú szulák és sárkánygyíkok és pingvinek és gyalogos kormoránok és egyéb állatok tömkelegével telepingált busza ebben a pillanatban egy kórház elott várakozott. A Kapitány öccse, *Siegfried éppen azon volt, hogy bemegy az épületbe, és segítséget hoz az eszméletlenül hevero *James Wait-nek. A busznak *Wait szívrohama miatt le kellett térnie a repülotérre vezeto

útról, ami egyértelmuen megmentette a rajta utazók életét. A robbanás lökéshullámának buboréka mellbe vágó erovel érkezett meg. A buszon lévok számára a dolog úgy festett, mintha maga a kórház röpült volna a levegobe. A busz oldalsó ablakai és szélvédoje bezúzódtak, de mint kiderült, szilánkmentes üvegbol készültek. Nem lett belolük éles szegélyu üvegrepesz. Ehelyett úgy tunt, mintha Maryt és Hisakót és Selenát és *Kazakh kutyát és a szegény *Waitet és a kankabono lányokat és a kapitány öccsét valaki hófehér magvakat érlelo kukoricával szórta volna be. És ugyanez történt a Bahia de Darwinon is. Az összes ablak bezúzódott, és mindenfelé fehér üvegkukorica hevert a földön. Az alig néhány másodperccel azelott még fényárban úszó kórházra most teljes sötétség borult, csakúgy mint az egész városra, és az épület belsejébol segélykiáltások hallatszottak. Hála istennek, a busz motorja nem állt le, és a jármu elott hevero törmelékkupacok között a fényszórók megvilágítottak egy keskeny utat. Úgyhogy a másodpercrol másodpercre görcsösebben mozgó *Siegfriednek sikerült továbbhajtania a kórház elol. Milyen segítséget nyújthatott volna o vagy a busz bármely másik utasa a túléloknek, már amennyiben voltak egyáltalán, a felrobbant kórházban? És a törmelékkupacok útvesztojének logikája elfelé vezette a lassan döcögo buszt a robbanás középpontjától, a repülotértol, egyenest a kiköto irányába. A mocsárvidéket átszelo útnak a város peremétol a mély merülésu hajók számára kialakított kikötoig elnyúló szakasza pedig majdnem teljesen mentes volt a törmelékkupacoktól, olyan kevés lerombolni valót talált erre a lökéshullám. *Siegfried von Kleist azért hajtott a kiköto felé, mert arra ütközött a legcsekélyebb ellenállásba. Ha legalább látta

volna, merre megy. A többiek még mindig a busz padlóján lapultak. Mary Hepburn félrevonszolta az eszméletlen *Waitet a kankabono lányoktól, a férfi most a hátán feküdt kiterülve, feje az asszony ölében nyugodott. A kankabonók hatalmas agyveleje gyakorlatilag szüneteltette a muködését, mivel híjával volt a legvázlatosabb elképzelésnek is arról, hogy mi történik. Hasonló bénultság vett erot Hisako Hiroguchin és Selena MacIntosh-on és *Kazakh kutyán is. És senki nem hallott semmit, mert a lökéshullám csúnyán elbánt a belso füljárataikban elhelyezkedo csontocskákkal, testük csontparányaival. És nem is fogja egyikük sem visszanyerni a hallását soha. A Kapitányt leszámítva, a Santa Rosalián partra szállt összes telepes nagyot hallott, úgyhogy ilyen-olyan nyelveken eloadott párbeszédeik nagy része „Micsodá”-k és „Hangosabban”-ok sorából áll majd. Ez a fogyatékosság, szerencsére, nem volt örökletes. Andrew MacIntosh-hoz és Zenji Hiroguchihoz ha sonlóan ok se fognak soha rájönni, mi történt velük igazából – hacsak nem találtak választ ilyesfajta kérdéseikre a Túlvilágba vezeto kék alagút átellenes végénél. Elfogadják a Kapitány elméletét, amely szerint az elso robbanás és az ekkor még hátralévo társa a világurbol érkezo, fehéren izzó meteoritok becsapódásának a következménye – kicsit kételkedve ugyan, hiszen a Kapitány egész sor dologban nyilvánított nevetségesen téves véleményt. A Kapitány görcsökben rángó öccsének lassan visszatért a hallása, amikor csengo fülekkel megállította a buszt a kikötoben a Bahia de Darwin közvetlen közelében. Nem számított rá, hogy ott találja a hajót. Azon nem lepodött meg, hogy a hajó nincs kivilágítva, és hogy be

vannak zúzva az ablakai, és hogy hiányoznak a mentocsónakjai, és hogy csak egy szál kötél kapcsolja össze a rakparttal. A hajó elszabadult orra eltávolodott a parttól, úgyhogy a pallóhíd a víz fölött lengedezett. Kifosztották, persze, akárcsak a szállodát. A rakpart telistele volt papírdarabokkal és kartondobozokkal és a fosztogatók által elszórt egyéb hulladékkal. *Siegfried nem gondolta, hogy találkozik a bátyjával. Tudta, a kapitány elhagyta New Yorkot, de arról nem hallott, hogy meg is érkezett volna Guayaquilba. Úgy gondolta, ha a Kapitány Guayaquilban van, valószínuleg halott vagy sebesült, de semmiképpen nincs abban a helyzetben, hogy különösebb segítséget nyújthatna bárkinek. Guayaquil történelmének ezen idoszakában senki nem volt abban a helyzetben, hogy különösebb segítséget nyújthatott volna bárkinek. Ahogy a Mandarax mondá: Segíts magadon és az isten is megsegít.

Jean de La Fontaine (1621-1695)

A legtöbb, amire *Siegfried számított, egy nyugodt zug volt, ahol megállhat a nagy felfordulásból kiérve. Ez meg is volt. Úgy tunt, rajtuk kívül egy teremtett lélek sincs a környéken. Kiszállt hát a buszból, hogy megpróbálja valahogy tornagyakorlatokkal megfékezni vitustáncot járó tagjait – békaugrálással meg fekvotámaszokkal meg hajlongással és így tovább és így tovább. Az ég alján lassan megjelent a hold. És akkor észrevette, hogy a Bahia de Darwin sétafe délzetén egy emberi alak emelkedik fel. A bátyja volt az, de a Kapitány arcára árnyék vetodött; ezért *Siegfried nem ismerte fel.

*Siegfried a suttogva terjesztett pletykák révén már hallott kísértet járta hajókról. Azt hitte, éppen egy szellemet pillantott meg. Azt hitte, hogy én vagyok az. Azt hitte, hogy Leon Troutot látja.

6

A Kapitány azonban felismerte öccsét, és le- kiáltotta neki azokat a szavakat, amelyeket én is szívesen lekiáltottam volna neki, lettem volna anyagi testtel bíró szellem. Ezt kiáltotta le: – Isten hozott az „Évszázad Kirándulásá”-n! 3

A Kapitány, aki még mindig az ekkorra már kiürült konyakos üveget szorongatta, leereszkedett a tatfedélzetre, úgyhogy szinte egy magasságba került öccsével, *Siegfried pedig – hiszen süket volt, mint az ágyú – olyan közel jött a kettejüket elválasztó keskeny nyiladék partjához, amilyen közel csak tudott anélkül, hogy belepottyant volna a tengerbe. A nyiladékot a tatfedélzeten rögzített kötél, az a bizonyos fehér köldökzsinór hidalta át. – Megsüketültem – mondta *Siegfried. – Te is süket vagy? – Nem – válaszolta a Kapitány. O sokkal messzebb volt a detonáció középpontjától, mint *Siegfried. Neki viszont az orra vérzett, amit roppant mulatságosnak talált. Akkor verte be az orrát, amikor a lökéshullám leterítette a sétafedélzeten. A konyak annyira eltompította humorérzékét, hogy minden rettenetesen mulatságos volt a számára. Úgy gondolta, *Siegfried rakparton eloadott tornagyakorlatai azt a vitustáncot figurázták ki, amelyet esetleg mind a ketten örököltek apjuktól. – Tetszett, ahogy apát utánoztad – mondta. A párbeszéd elejétol a végéig németül folyt; gyermekkoruk nyelvén, az elso nyelven, amelyet elsajátítottak. – Adie! – szólalt meg *Siegfried. – Ebben semmi mulatságos nincs! – Mindenben van valami mulatságos – mondta a

Kapitány. – Van valami gyógyszer odafenn? Vagy valami ennivaló? Megmaradtak az ágyak? – kérdezte *Siegfried. A Kapitány egy a Mandarax által is jól ismert idézettel válaszolt: Tartozásom rengeteg; vagyonom nincs. A maradékot a szegényeknek adom. Francois Rabelais (1494-1553)

– Te részeg vagy! – mondta *Siegfried. – Mért ne lennék? – kérdezett vissza a Kapitány. – Egy bohóc vagyok, semmi más. – Az agyát találomra itt is, ott is károsító alkohol hatására a Kapitány rette netesen énközpontú lett. Nem volt hely az agyában a szenvedésnek, amelyet a sötétségbe borult, romokban hevero város lakói a távolban nyilvánvalóan átéltek. – Ziggie, tudod, mit mondott nekem a saját hajóm egyik matróza, amikor megpróbáltam megakadályozni, hogy ellopja a tájolót? – Nem – válaszolta *Siegfried, és újra táncolni kezdett. – Félre az utamból, te bohóc! – mondta a Kapitány, és aztán csak nevetett, és nevetett. – Ilyet merészelt egy tengernaggyal, Ziggie. Felköttethettem volna a szárnyfavitorlára, hukk – ha valaki el nem lopta volna a, hukk, szárnyfavitorlát, hukk. Napfelkeltekor, hukk – ha valaki el nem lopta volna a napfelkeltét. Mellesleg az emberekre még ma is rájön a csuklás. Még mindig nem ok döntik el, akarják-e vagy sem. Gyakran hallom oket csuklani, a hangrésük ilyenkor reflexszeruen összezárul, és görcsösen kapkodva vesznek levegot, miközben fekszenek a fehér homokkal borított, széles tengerparton, vagy éppen a kék vizu lagúnák körül tapicskolnak. Annyi szent, hogy az emberek ma többet csuklanak, mint egymillió évvel ezelott. Ennek, azt

hiszem, nem annyira a törzsfejlodés az oka, mint az, hogy sokan megfelelo rágás nélkül tömik magukba a nyers halhúst. (EMBEREK) És összezsugorodott agyuk ellenére az emberek ma is ugyanannyit nevetnek, mint korábban. Ha néhányan heverésznek a parton, és az egyikojük elfingja magát, a többiek vég nélküli nevetésben törnek ki, pontosan úgy, ahogy egymillió évvel ezelott tették volna.

37

– Hukk – folytatta a Kapitány –, úgy tunik, beigazolódott a feltevésem, hukk, *Siegfried – folytatta a Kapitány. – Már régóta hajtogatom, fel kell készülnünk arra, hogy hatalmas meteoritok záporoznak a fejünkre. Hát most, hukk, ez is, hukk, beteljesült. – A kórházban robbant fel valami – mondta *Siegfried. Neki ez volt a meglátása. – Nincs az a kórház, amelyik ekkorát robbanna – válaszolta a Kapitány, és Siegfried mérhetetlen rémületére felmászott a korlátra, hogy átugorjon a rakpartra. Igazán nem volt szó valami hatalmas ugrásról – jó kétméteres rés lehetett a hajó és a rakpart között, a Kapitány azonban nagyon részeg volt. A Kapitány sikeresen átszökkent, térdre zuhanva kötött ki a rakpart kövén. Ez kigyógyította a csuklásából. – Van még más is a hajón? – kérdezte *Siegfried. – Egy teremtett lélek se – mondta a Kapitány. Meg sem fordult a fejében, hogy o és *Siegfried a kettejük megmenekülésén kívül másokért is felelosek lehetnek. A busz utasai még mindig a padlón lapultak. *Siegfried egyébként Mary Hepburnre bízta a Mandaraxot arra az esetre, ha netán kommunikálni szeretne Hisako Hiroguchival. A Mandarax, ahogy már mondtam, mit sem ért, ha kankabono lányoknak kellett tolmácsolni. A Kapitány átkarolta *Siegfried vonagló vállait, és így szólt hozzá: – Ne félj semmit, kisöcsém. Egész sor túlélo van a felmenoink között. Egy von Kleist rá se hederít holmi meteoritzáporra. – Adie... – mondta *Siegfried –, nem tudnánk valahogy közelebb hozni a hajót a parthoz? – Az járt a fejében, hogy a buszon lapulók nyilván valamivel kényelmesebben és

esetleg kicsit biztonságosabban is éreznék magukat a hajó fedélzetén. – Megbaszhatod a hajót. Egy szög se maradt rajta – válaszolta *Siegfried. – Szerintem még a jó öreg Leont is ellopták. – Csak az ismétlés kedvéért: Ez én voltam. – Adie...– mondta *Siegfried –, tíz ember van a buszon, az egyikojük pár perce szívrohamot kapott. A Kapitány a busz felé sandított. – Mért van az, hogy én nem látom oket? – kérdezte aztán. Most megint nem csuklott. – A padlón fekszenek, és halálra vannak rémülve – mondta *Siegfried. – Ki kell józanodnod. Én nem tu dok gondoskodni róluk. Neked kell megtenned mindent, amit csak lehet. Én már a saját testem felett sem uralkodom, Adie. Pont most kellett kiderülnie – örököltem apa betegségét. A Kapitány számára egy pillanatra megállt az ido. Ez ismeros érzéki csalódás volt már a számára. Rendszeresen megtapasztalta, évente többször is – mindig ez történt vele, ha olyan hírt hallott, amelyet nem lehetett tréfával elütni. Azt is tudta, hogyan indítsa be újra a leállt ido kerekét: A rossz hírt nem volt szabad elfogadni. – Nem igaz – jelentette ki. – Képtelenség. – Gondolod, hogy jókedvemben táncolok fel-alá? – kérdezte *Siegfried, és saját akarata ellenére eltáncolt bátyja mellol. Aztán ugyancsak akarata ellenére újra közeledni kezdett, s közben azt mondta: – Nekem végem. Lehet, hogy jobb lett volna, ha meg sem születek egyáltalán. De legalább nem szaporodtam, nem sodortam egy not sem olyan helyzetbe, hogy esetleg egy újabb szörnyszülöttet kelljen a világra hoznia. – Olyan szerencsétlennek érzem magam – mondta a Kapitány, és elszontyolodva hozzátette: – meg olyan

istenverte részegnek. Isten látja lelkemet, nem gondoltam, hogy bármilyen felelosség szakad a nyakamba. Nagyon beszívtam. Képtelen vagyok gondolkodni. Mondd meg, mit tegyek, Ziggie. Túlságosan részeg volt, hogy bármit is tegyen, úgyhogy csak álldogált tétlenül, leesett állal és kidülledo szemekkel, miközben Mary Hepburn és Hisako Hiroguchi és *Siegfried, már amikor a szegény *Siegfried abba tudta hagyni a táncot, a parthoz fordították a hajó farát. Akkor a busszal a tatfedélzet mellé gördültek, hogy a jármu tetejét hajópallóként használhassák, és felkapaszkodhassanak a hajó legalacsonyabb, különben elérhetetlen fedélzetére. Ó, igen, és most azt mondhatják: „Hát nem volt ez remek ötlet a részükrol?”; meg hogy: „Ezt soha nem tudták volna összehozni a csodálatra méltó hatalmas agyvelok nélkül”; meg hogy: „Megeszem a kalapomat, ha a ma élok közül bárki is képes kigondolni, hogyan üssön nyélbe ilyesmit”, és a többi, és a többi. Csakhogy ezeknek az embereknek nem is lett volna szükségük ilyen találékonyságra, és nem is kerülnek ilyen bonyolult, zurzavaros helyzetbe, ha a bolygót nem teszik gyakorlatilag lakhatatlanná más emberek csodálatos nagy agyvelejének okoskodásai meg teremtményei. Ahogy a Mandarax mondá: Amit elvesztünk a réven, megnyerjük azt a vámon Patrick Reginald Chalmers (1872-1942)

Az emberek azt hitték, hogy az eszméletlen *James Waittel lesz a legtöbb bajuk. Valójában a Kapitánnyal gyult meg igazán a bajuk, mert a férfi túlságosan részeg volt ahhoz, hogy beállíthassák az eleven emberláncba, így csak ült a busz végében, és sajnálkozott, hogy így lerészegedett. Újra csuklani kezdett.

*James Wait a következoképpen került fel a hajóra: A tatfedélzetrol a partra átívelo kötél szabad vége elég hosszú volt, hogy belole Mary Hepburn hevederrendszert eszkábáljon össze a férfi számára. Az ötlet, mármint a hevederé, az asszony agyából pattant ki. Végül is gyakorlott hegymászó volt. A hevedereket viselo férfit lefektették a busz mellé. Aztán Mary, Hisako és *Siegfried felkapaszkodtak a jármu tetejére és a leheto legóvatosabban felhúzták terhüket, majd hármasban átsegítették a férfi testét a hajókorláton, és leengedték a fedélzetre. Késobb majd felviszik a sétafedélzetre, ahol rövid idore visszanyeri eszméletét – éppen csak míg Mary és o egybe nem kelnek. Azután 'Siegfried visszajött a buszhoz, és közölte a Kapitánnyal, hogy o van soron, kapaszkodjon fel a fedélzetre. A Kapitány tudta, hogy hülyét fog csinálni magából, ha megpróbál felmászni a busz tetejére, ezért húzni kezdte az idot. Ugrani könnyu részegen. Megint más dolog, ha fel kell kapaszkodni egy mégoly kis nehézséget is jelento felületen. Továbbra is rejtély számomra, miért itták muködésképtelenné szántszándékkal agyuk hatalmas területeit az emberek egymillió évvel ezelott. Elképzelheto, hogy a törzsfejlodést akarták a helyes irányba – a kisebb agyvelok felé nógatni. És közben a Kapitány az idot, húzta, és megpróbált bölcs és tiszteletre méltó módon viselkedni, pedig alig tudott talpra kecmeregni. És így szólt az öccséhez: – Nem vagyok benne biztos, hogy az a férfi eléggé jó állapotban van ahhoz, hogy mozgassák. *Siegfried kijött a sodrából. – Ezt jól elpuskáztuk, ugye – hiszen már mozgattuk a szerencsétlent. Esetleg hívhattunk volna egy helikoptert inkább, hogy azzal repüljön a Waldorf Astoria nászutasok számára fenntartott lakosztályáig. És ezek voltak az utolsó szavak, melyek a két von Kleist

testvér között elhangzottak, leszámítva néhány „hoppá!”-t és „ujnyé!”-t, etc. etc, miközben a Kapitány újra és újra hiábavaló kísérletet tett, hogy felkapaszkodjon a busz tetejére. Végül, igaz teljesen megszégyenülten már, de csak sikerült feljutnia. Legalább a hajóra képes volt átmászni további segítség nélkül. És akkor *Siegfried azt mondta Marynek, csatlakozzon a többiekhez a hajó fedélzetén, és tegyen meg mindent *Waitért, akit ok Willard Flemmingnek hittek. Az asszony tette, amit mondtak neki, közben az járt a fejében, hogy a szállodaigazgató nyilván férfiúi büszkeségbol szeretne segítség nélkül felkapaszkodni a busz tetejére. Ezzel *Siegfried magára maradt a rakparton, onnan nézett fel a többiekre. És azok úgy gondolták, mindjárt csatlakozik hozzájuk, de nem így történt. Ehelyett beült a busz volánja mögé. Erre -arra rángatózó végtagjai ellenére sikerült beindítania a motort. Azt tervezte, hogy padlóig nyomott gázpedállal a város felé száguld, és belerohan valamibe, úgy végez magával. Mielott még sebességbe tette volna a jármuvet, az üléshez szögezte egy újabb hatalmas robbanás lökéshulláma. Ez nem a városból és nem is a környékérol jött. A robbanás zaja a gyakorlatilag lakatlan mocsárvidéket átszelo folyó felol érkezett.

38

Ez a második robbanás ugyanolyan volt, mint az elso. Rakéta párzott radarernyovel. A radarernyo ez esetben a San Mateo nevu kis kolumbiai teherszállítón volt elhelyezve. A rakétát az élet szikrájával megajándékozó perui pilóta, bizonyos Ricardo Cortez úgy képzelte, jóvoltából a rak& ta a Bahia de Darwin radarernyojébe lett fülig szerelmes. A hajának azonban már nem volt radarja, úgyhogy – legalábbis ami azt a rakétatípust illeti – teljesen elvesztette szexuális vonzerejét. A Cortez ornagy által elkövetett hibát “jóhiszemu félreértés"-nek nevezték egymillió évvel ezelott. És azt is el kell mondanunk, hogy Peru vezetése soha nem rendelte volna el a Bahia de Darwin elleni támadást, ha az „Évszázad Kirándulása” egy hajórakományra való híresség részvételével a tervek szerint a kezdetét veszi. Peru soha nem lett volna ennyire érzéketlen a világ véleményére. A körutazás elhalasztása révén azonban a hajó, úgymond, egészen más megítélés alá esett. Úgy tekintettek rá, mint potenciális csapatszállítóhajóra, melyen – ahogy minden értelmes ember alappal feltételezhette – olyanok teljesítettek szolgálatot, akik gyakorlatilag könyörögtek, hogy robbantsák fel oket vagy szórjanak rájuk napalmot vagy géppuskázzák le oket vagy csináljanak velük bármit. Vagyis a „haditengerészet matrózállománya”. Szóval ezek a kolumbiaiak kint hajókáztak a holdfényben fürdo mocsárvilágban, egyenesen a nyílt tenger és hazájuk felé tartva, és egy teljes hét után eloször ettek normális ételt, és azt képzelték, hogy radarernyojük piruettezo Szuzmária módjára orködik nyugalmuk felett. Soha nem engedné, hogy bántódásuk essen, gondolták. Tudták is ok.

Amit ettek, az egyébként egy kivénhedt fejostehén volt, amely már nemigen adott több tejet senkinek. Ez lapult a San Mateót feltölto uszály korlátja alatt ponyvával letakarva: az akkor még nagyon is eleven fejostehén. És a hajó tenger felé nézo oldalán emelték fel a fedélzetre, nehogy meglássák az emberek a partról. A parton tolongó emberek némelyike elkeseredettségében akár gyilkolni is képes lett volna a fejostehénért. Szédületes mennyiségu fehérje készült elhagyni Ecuadort. A tehenet érdekes módon emelték a levegobe. Nem használtak hálót vagy széles hevedereket. Kenderkötélbol koronát fontak a szarvai köré, aztán ebbe a kusza koronába beleakasztották a hajódaru drótkábelén függo acélkampót. És akkor a magasban üldögélo darukezelo felcsévélte a drótkábelt, és a tehén hamaro san ott himbálózott a levegoben életében eloször függoleges gerincoszloppal; széttárt hátsó lábai közül kilátszott togye, mellso lábait pedig vízszintesen meresztette maga elé, úgyhogy megjelenésében a leginkább egy kengurura emlékeztetett. A hatalmas emlost kitermelo törzsfejlodési folyamat nem számolhatott azzal, hogy a tehén valaha is olyan testtartást vesz fel, amelyben teljes testsúlyát nyakának kell megtartania. A himbálózó állat nyaka egyre jobban hasonlított egy kéklábú szuláéra vagy egy hattyúéra, esetleg egy gyalogos kormoránéra. Az akkori hatalmas agyvelok némelyike roppant mulatságosnak találta volna a repülni tanuló fejostehenet. Az állat minden volt, csak kecses nem. És amikor földet ért a San Mateo fedélzetén, olyan rossz állapotban volt, hogy meg sem tudott állni a lábán. De ez senkit nem ért meglepetésként, teljesen elfogadott

dologként kezelték. A matrózok hosszú évszázadok tapasztalatából tudták, hogy az így lekezelt marha egy hétig vagy még tovább is életben marad, frissen tartja húskészletüket, míg el nem jön az ideje, hogy megegyék. A fejostehén a vitorláshajók korában élt hatalmas szárazföldi teknosök tortúrájának rövidített változatán kellett hogy keresztülmenjen. Egyik esetben sem volt szükség hutoszekrényre. A boldog kolumbiai legénység éppen a szerencsétlen tehén valamelyik testtájékából származó húst rágta és nyeldekelte, amikor apró darabkákra szaggatta oket a nagyereju robbanóanyagok törzsfejlodésének legújabb terméke, a „dagonit”. A dagonit apja, hogy úgy mondjam, egy „glacco” nevu, nála lényegesen gyengébb robbanószer volt, amelyet ugyanaz a gyár állított elo. Glacco nemzé dagonitot, hogy úgy mondjam, és mindketten a görögtuz és a puskapor és a dinamit és a kordit és a TNT leszármazottai voltak. Elmondható hát, hogy ha a kolumbiaiak csúnyán bántak a tehénnel, a megtorlás gyors és rettenetes volt, amiért köszönet leginkább a dagonit hatalmas agyveleju feltalálóinak jár. Ha azt vesszük, hogy milyen csúnyán elbántak a kolumbiaiak a tehénnel, a hangsebességnél gyors abban repülo Ricardo Cortez ornagyot akár a mondák világának hos lovagjával is azonosíthatjuk. És o így is látta magát, pedig nem is tudott a tehénrol, sem arról, mibe is csapódott rakétája. Rádión jelentette feletteseinek, hogy megsemmisítette a Bahia de Darwint. Aztán kérte, továbbítanák üzenetét legjobb barátjának, Reyes alezredesnek, aki közben leszállt, és aki aznap délután a repüloteret leromboló rakétát eleresztette. Az üzenet

spanyolul volt, és így szólt: Igaz. Reyes tudni fogja, hogy a helyeslés arra vonatkozik, hogy egy rakéta kilövése ugyanolyan izgató, mint a nemi aktus. És az ornagy soha nem jön,rá, hogy nem a Bahia de Darwint találta telibe, és a folyótorkolatban hamburgerré pépesített kolumbiaiak rokonai és barátai sem jönnek rá soha, hogy mi lett szeretteikkel. A darwini fogalmak értelmében a repülotérre irányzott rakéta sokkal hatásosabb volt, mint a San Mateót elpusztító. Több ezer emberrel és madárral és macskával és patkánnyal és egérrel, etc. etc. végzett, amelyek egyébként ivadékaik révén tovább gyarapíthatták volna fajukat. A mocsárvidéken bekövetkezett robbanás csak a hajó tizennégy matrózát és mintegy félszáz pátkányát ölte meg, valamint pár száz madarat, néhány rákot és halat, etc. etc. A robbanás azonban alapvetoen a tápláléklánc legalján elhelyezkedo élolények elleni, teljesen hatástalan támadás volt. Az ellen a több milliárdnyi egysejtu szervezet ellen, amelyek saját anyagcseretermékeikkel és oseik hullájával együtt a mocsár szervestrágyázását biztosították. Oket nem különösebben zavarta meg a robbanás, hiszen meglehetosen érzéketlenek voltak a hirtelen gyorsulásra illetve lassulásra. Soha nem követhettek volna el öngyilkosságot a busz volánja mögött ülo *Siegfried von Kleisthez hasonlóan, aki nagyereju lassulással szeretett volna véget vetni az életének. Velük csak annyi történt, hogy hirtelen egyik szomszédságból a másikba kerültek. Régi szomszédságuk jó részével együtt felröpültek a levegobe, aztán fröcsögve visszazúdultak a mocsárba. Sokukra örömteli napok köszöntöttek a robbanás jóvoltából, hiszen lakomázhattak a tehén és a patkányok és a matrózok, és más

magasabbrendu élolények földi maradványain. Ahogy a Mandarax mondá: Csodálatos látni azt, hogy a természet milyen kevéssel is beéri

Michel Eyquem de Montaigne (1533-1592)

A detonáló dagonit, glacco fia, a nemes dinamit egyenesági leszármazottja, árhullámot keltett a folyamtorkolatban, minek következtében hatméteresre dagadt hullámok söpörték le a guayaquili kiköto rakpartjáról a buszt, és fojtották a tengerbe Siegfried von Kleistet, aki úgyse akart tovább élni. Ami fontosabb: a hirtelen támadt árhullám elszakította a fehér nejlonkötelet, amely a kontinenshez kapcsolta az emberiség jövojét. A folyón felfelé haladó hatalmas hullám egy kilométeren át magával röpítette a Bahia de Darwint, ott gyengéden letette egy homokzátonyra. A hajót a holdfényen kívül a Guayaquil szerte villózó, élénk fénypetárdák is megvilágították. A Kapitány felért a hajóhídra. Beindította a hajó mélyében rejtozo két dízelmotort. Rákapcsolta a meghajtást a két hajócsavarra, és a hajótest lecsusszant a homokzátonyról. Szabad volt. A Kapitány a folyó torkolatán át a nyílt tenger felé kormányozta a hajót. Ahogy a Mandarax mondá: A hajó, a Földrol levált kis pihe magányos kis bolygóként suhant tovább.

Joseph Conrad (1857-1924)

És a Bahia de Darwin nem akármilyen hajó volt. Az

emberiség számára a hajó a második Noé bárkája volt.

MÁSODIK KÖNYV

És lett a dologból

1

És lett a dologból egy vadonatúj fehér motoros hajó, amely az éj sötétjében jelzofények és térképek nélkül is csúcssebességgel szelte az óceán hideg és mély vizét. Az emberiség vélekedése szerint már nem is létezett. Az emberiség vélekedése szerint nem a San Mateo, hanem a Bahia de Darwin robbant föl apró darabokra. Nyílt tengeren bolyongó kísértethajó lett belole, és a Kapitánynak és tíz utasából hétnek a génjeit szállította a fedélzetén nyugat felé, egy olyan kaland elokészületeként, amely ezidáig egymillió éve tart. Egy kísértethajó kísértete lettem. Én, egy Kilgore Trout nevu, hatalmas agyveleju sci-fi írónak a fia. Megszöktem az Egyesült Államok Haditengerészetébol. Politikai menedékjogot, késobb pedig állampolgárságot kaptam Svédországban, ahol egy malmoi dokkban kaptam munkát hegesztoként. Egy napon – a Bahia de Darwin törzsében dolgoztam éppen – fájdalommentes halált haltam, miután egy lezuhanó acéllemez lenyeste a fejemet. Akkor nem voltam hajlandó betenni a lábam a Túlvilágba vezeto kék alagútba. Mindig is képes voltam anyagi testet ölteni, mégis csak egyszer éltem a lehetoséggel, még a játék legelején. A dolog néhány csuromvizes és égzengéses pillanat volt csupán egy viharos napon, amikor Malmobol Guayaquilba tartó hajóm megmérkozött az Atlanti-óceán északi vizeinek haragjával. Az árbockosárban jelentem meg, és a Bahia de Darwint áthajózó legénység egyik svéd matróza észrevett odafent. Már jó ideje vedelt akkor. Lefejezett testem a tat

felé fordult, karjaim kinyújtva a magasban. Két kezemben lenyesett fejemet markoltam, akár egy kosárlabdát. Szóval láthatatlanul álldogáltam Adolf von Kleist kapitány oldalán a Bahia de Darwin parancsnoki hídján, és vártuk, hogy vége legyen az elso tengeren töltött éjszakánknak, miután sietosen távoztunk Guayaquilbol. A Kapitány egész éjjel fenn volt, és már teljesen kijózanodott, de rettenetes fejfájás gyötörte, amelyet a következoképpen írt le Mary Hepburnnek: „...mintha egy arany csavart srófolnának be a két szemem közé.” Más nyomai is voltak az elozo esti, megszégyenüléssel végzodo kicsapongásának a zúzódások és horzsolások, amelyeket akkor szerzett, amikor fel akart mászni a busz tetejére, de újra meg újra visszapotyogott. Eszébe sem jutott volna így lerészegedni, ha sejti, hogy bármiféle felelosség a nyakába szakadhat. Ezt már Marynek is elmagyarázta, aki szintén virrasztott egész éjjel – *James Waitet ápolta a tiszti kabinok mögötti sétafedélzeten. Mary párnának összehajtogatott blúzával a feje alatt ott fektették le *Waitet, mert a hajó többi része nagyon sötét volt. Ott legalább a csillagok világítottak, miután a hold lenyugodott. Azt tervezték, napkelte után beviszik valamelyik kabinba, nehogy halálra égjen a csupasz fémpadlón. A többiek az eggyel lejjebbi fedélzeten voltak. Selena MacIntosh a díszteremben feküdt, és kutyáját használta párnának. Ott voltak a kankabono lányok is. Ok egymást használták párnának. Hisako díszterem mosdójában aludt, a vécécsésze és a mosdókagyló közé ékelodve. A Mandarax, amit Mary átadott a Kapitánynak, a hajóhídon, egy fiók mélyén pihent. Ez volt az egyetlen fiók az egész hajón, amelyben volt egyáltalán valami. A fiókot

nem tolták be teljesen, szóval a Mandarax az éjszaka folyamán elhangzottak nagy részét kihallgatta és le is fordította. A véletlennek köszönhetoen mindent kirgizre fordított, többek között a Kapitány cselekvési tervét is, amely így szólt: Egyenesen a Galápagosz-szigetek Baltra nevu tagjára, mennek, ahol kikötohely és repülotér és egy kis kórház vár rájuk. A szigeten nagyereju jeleket sugárzó rádióállomás muködik, ott biztosan tudják majd, mi volt az a két robbanás, és hogy miként alakult a világ többi részének a sora, ha netán nagyobb területet is érintett volna a meteoritzápor, vagy, ahogy Mary gondolta, kitört volna a harmadik világháború. Bizony, és a tervet nyugodtan lefordíthatták kirgizre vagy más, a hajón senki által meg nem értett nyelvre, mert az éppen érvényes útirányukat követve fikarcnyi esélyük sem volt, hogy akárcsak megpillanthassák a Galápagoszszigeteket. A Kapitány tudatlansága egymagában is elég lett volna ahhoz, hogy messze letérjenek kituzött útirányuktól. Csakhogy o még külön rátett egy lapáttal az elso éjszaka, részeg fejjel elkövetett hibáira azzal, hogy a tengerbe zuhanó hullócsillagok becsapódási pontjai felé navigálva, újra és újra megváltoztatta a hajó haladási irányát. Emlékezzenek vissza, hatalmas agyveleje elhitette vele, hogy meteoritzápor zuhog a Földre. Minden egyes alkalommal, amikor hullócsillagot vett észre az égen, úgy gondolta a tengerbe zuhan és árhullámot kelt. Ezért aztán a vélt becsapódási hely felé kormányozta a hajót, hogy szembol kapja az árhullámot. Mire a nap felkelt, hatalmas agyvelejének jóvoltából, egyszeruen akárhol lehetett, és egyszeruen akármerre tarthatott hajójával. A félálomban révedezo Mary Hepburn közben *Wait mellett olyasmivel foglalta el magát, amihez manapság az

emberek agyveleje már nem elég nagy. Felidézte a fiatalságát. Újra szuz volt, és egy hálózsákban feküdt. Még alig hajnalodott, amikor felébresztette egy kecskefejo füttyögése. Az Indianai Nemzeti Parkban töltötte az éjszakát – ebben az élo múzeumban, amely töredékére zsugorodott, mióta az európai ember kijelentette, hogy a Földön semmi helye olyan állatoknak vagy növényeknek, amelyek nincsenek háziasítva illetve nem ehetok. Amikor Mary lánykori önmaga kidugta fejét selyemgubójából, vagyis-hogy hálózsákja nyílásán, rothadó fatuskókat látott és egy szabadon csordogáló patakot. Mary anyagcseretermékek és bomló testek miriádjainak fanyar illatú szonyegén feküdt. Ha valaki történetesen egysejtunek születik vagy meg tudja emészteni a rothadó faleveleket; boséges reggelit fogyaszthatott el ott helyben, de az egymillió évvel ezelotti embereknek felkopott volna az álluk ilyen diétán. Június eleje volt. A levego virágillatú. A madárdal egy ötven lépésnyire levo tüskés bokorból érkezett. A lány megörült ennek a kis eleven ébresztoórának, mert már lefekvéskor elhatározta magában, hogy ilyen korán fog felkelni, hogy aztán hatalmas selyemgubónak képzelje hálózsákját, és kívánatos kígyózással elobújjon belole, miként azt éppen meg is tette ez a kicsattanó jókedvu felnott. Micsoda öröm! Micsoda élvezet! A szervezés tökéletes volt, mert a barátnoje, akit magával hozott, csak aludt tovább, mit sem zavartatta magát. És Mary a süppedos erdei talajon lépkedve odalopózott a tüskés bokorhoz, hogy megnézze magának koránkelo madárpajtását. Madárka helyett egy matrózruhát viselo, komoly tekintetu, magas, vékony fiatalembert pillantott meg. O utánozta a kecskefejo magas hangú énekét. Roy

volt az, Mary késobbi élete párja. A lány bosszús volt és zavart. Különösen a matrózruha hatott furcsán ott, a szárazföld szívében. Mary úgy érezte magát, mintha rányitották volna az ajtót, és hogy talán félnie kellene ettol az idegentol. Hogyha azonban ez a nagyon furcsa szerzet a nyomába akart volna eredni, eloször keresztül kellett volna verekednie magát a tövises ágak rengetegén. A lány ruhástól aludt, úgyhogy harisnyás lábát leszámítva teljesen fel volt öltözve. A férfi hallotta a lány közeledtét. Bámulatra méltóan finom hallása volt. Mint az apjának. Családi tulajdonság volt. És o szólalt meg eloször: – Helló – mondta. – Helló – válaszolta a lány. Mary késobb elmesélte, addig úgy érezte magát, mintha o lenne az édenkert egyetlen lakója, és akkor egyszer csak rábukkant erre a matrózruhába bújt teremtményre, aki úgy viselkedett, mintha az övé lenne az egész vidék. És Roy erre azt válaszolta, hogy valójában Mary volt az, aki úgy viselkedett, mintha az övé lenne az egész vidék. – Mit keres maga itt? – kérdezte a lány. – Nem hiszem, hogy a parknak ebben a részében szabad lenne táborozni mondta a férfi. Ebben tökéletesen igaza volt, és Mary ezt tudta is. O és barátnoje áthágták az elo múzeum szabályait. Olyan területen tartózkodtak, ahol csak alacsonyabb rendu élolények éjszakázhattak. – Maga matróz? – kérdezte aztán. És a férfi azt mondta, igen, az – illetve csak volt, nemrégen szerelt le. Pár nappal korábban bocsátotta el a haditengerészet, azóta autóstoppal igyekezett hazafelé, és úgy találta, hogy az emberek sokkal szívesebben felveszik, ha egyenruhában van. Manapság semmi értelme nem lenne a kérdésnek,

amelyet Mary tett fel Roynak: – Mit keres maga itt? – Manapság mindenki ugyanabból az egyszeru és kézenfekvo okból tartózkodik valahol. Senki nem mesélhet a Royéhoz hasonló vargabetus történeteket: San Franciscóban szerelt le, de visszaváltotta a vonatjegyét, és vett egy hálózsákot, hogy lestoppoljon megnézni a Grand Canyont és a Yellowstone Nemzeti Parkot és más helyeket, ahova mindig el szeretett volna jutni. Különösen a madarak buvölték el, velük saját nyelvükön tudott beszélgetni. Aztán az egyik autóban hallotta a rádión, hogy ebben az indianai kis nemzeti parkban valaki régen kipusztultnak hitt madarakat, egy pár fehércsoru harkályt látott felbukkanni. Egyenesen arra vette az irányt. A történet kacsának bizonyult. Az oserdok hatalmas, gyönyöru lakói valóban kipusztultak, lévén hogy az emberek tönkretették természetes élohelyüket. Nem maradt elegendo korhadt fa és békesség és nyugalom a számukra. – Csendes, háborítatlan élettérre volt szükségük – mondta Roy –, mint ahogy szerintem magának és nekem is. És nagyon sajnálnám, ha megzavartam volna. Nem csináltam semmit, amit egy madár ne tenne. A lány agyában bekattant egy automata, és meg rogytak a térdei, és melegség öntötte el a bensejét. Beleszeretett a férfiba. Ilyen emlékek ma már nincsenek.

2

*James Wait a következo szavakkal szakította félbe Mary Hepburn ábrándos gondolatait: – Annyira szeretem. Kérem, legyen a feleségem. Olyan magányos vagyok és annyira félek. – Takarékoskodjon az erejével, Mr. Flemming – válaszolta Mary. A férfi egész éjjel újra meg újra házassági ajánlatot tett neki. – Adja ide a kezét – szólalt meg újfent. – Eddig akárhányszor odaadtam, nem volt hajlandó elengedni – válaszolta az asszony. – El fogom engedni, ígérem – mondta a férfi. Odaadta hát a kezét a férfinak, aki erotlenül meg szorította. *Wait nem merengett sem a múlton, sem a jövon. Alig volt valamivel több egy fibrilláló szívnél, mint ahogy az egy szinttel lejjebb, a vécécsésze és a mosdókagyló közé beékelodött Hisako Hiroguchi is csak alig valamivel volt több egy magzatnál s egy anyaméhnél. Hisako úgy gondolta, életének egyetlen értelme szü letendo magzata volt. Az emberek ma is ugyanúgy csuklanak, mint annak idején, és ma is mulatságosnak találják, ha valaki szellent egyet. És ma is halk gügyögéssel próbálják megnyugtatni betegeiket. A *James Waitet szóval tartó Mary hanglejtését ma is gyakran hallani. Ez a hanglejtés szavak nélkül is azt közli, amit a beteg hallani szeretne, és amit egymillió évvel ezelott *Wait is hallani szeretett volna. Mary pontosan ezeket a szavakat mondta *Waitnek, de pusztán hanglejtésével is kifejezte volna ugyanazt az üzenetet: „Szeretjük magát. Nincs egyedül. Minden rendben lesz”, és így tovább, és így tovább.

Nem él ma olyan gyengéd ápoló, akinek Mary Hepburnéhez foghatóan bonyolult szerelmi élete lenne, és nem él olyan ápolásra szoruló személy sem, akinek *James Waitéhez foghatóan bonyolult szerelmi élete lenne. Ma a szerelmi történetek egy kérdés körül csúcsosodnak ki: Ivarzottak-e éppen a szereplok vagy sem? Manapság a férfiak és nok évente mindössze kétszer – rossz halászidényben csak egyszer – lobbannak kétségbeesett szerelemre egymás illetve az egymás uszonyain meredezo dudorok iránt. Ilyen sok múlik a halakon. Figyelembe véve a körülményeket, Mary Hepburn és *James Wait szellemi képességeit bármelyik pillanatban a nullára csökkenthette a szerelem. Ott és akkor, közvetlenül pirkadat elott a sétafedélzeten, *Wait igaz szerelemmel szerette Maryt, és Mary is igaz szerelemmel szerette a férfit, illetve azt, akinek a férfi kiadta magát. Egész éjszaka csak mint „Mr. Flemming” szólította, és a férfi nem is próbálta meg rávenni, hogy szólítsa a keresztnevén. Miért ? Mert kiment a fejébol, hogy mi is tulajdonképpen a keresztneve. – Gazdaggá teszem magát – mondta *Wait. – Jól van, jól – csitította Mary. – Kamatos kamat – mondta a férfi. − Takarékoskodjon az erejével Mr. Flemming – mondta az asszony. – Kérem, legyen a feleségem – kérlelte a férfi. − Ezt majd a Baltrán megbeszéljük – mondta Mary. A Baltra szigetével kecsegtette a férfit, hogy legyen miért élnie. Egész éjjel arról a tömérdek jóról duruzsolt a neki, ami a Baltrán vár rájuk, úgy beszélt a szigetrol, mint valami földi paradicsomról. Szentek és angyalok üdvözlik majd oket a kikötoben mindenféle élelemmel és gyógyszerrel megrakodva. A férfi tisztában volt azzal, hogy a végét járja. –

Dúsgazdag özvegy lesz magából – szólalt meg. – Ne beszéljen most ilyesmirol – mondta az asszony. Az asszony tényleg feleségül megy a férfihoz, és aztán az özvegye lesz. Ami az ily módon elvileg rá szálló vagyont illeti: A föld legnagyobb koponyái sem tudták volna fellelni a töredékét sem. A férfi városról városra vándorolva mindenhol létrehozott egy elorelátó polgárt, egy kitalált személyt, akinek az Amerikai Egyesült Államok és Kanada által garantált vagyona az ido múlásával egyenletesen gyarapodott, miközben maga a bolygó egyre szegényebb lett. A mexikói Guadaljarában elhelyezett peso letétjei ekkorra gyakorlatilag megszuntek létezni. Ha a férfi vagyona az akkori sebességgel gyarapodott volna tovább, mára a *James Wait hagyaték magába foglalná az egész világegyetemet – naprendszereket, fekete lyukakat, üstökösöket, aszteroidák és meteorok felhoit és a Kapitány meteoritjait és a csillagközi tér anyagféleségeit – szóval az egész mindenséget. Bizony, és ha az emberiség az akkori sebességével gyarapodott volna tovább, akkor mára még a *James Wait hagyatékon, szóval az egész mindenségen is túltenne. Micsoda képtelen álmokat dédelgettek az emberek a gyarapodásról még tegnap is, alig egymillió évvel ezelott.

Mellesleg *Wait ekkorra már szaporodott. Nemcsak a 3 régiségkereskedot küldte le a Túlvilágba vezeto kék alagútba oly sok évvel azelott, de egy utód világra jöttét is lehetové tette. Meg kell hagyni, mint gyilkos és utódnemzo, darwini mércével mérve a férfi egészen jól teljesített. Gyermekét alig tizenhat éves fejjel nemzette, abban a korban, amikor az egymillió évvel ezelotti férfiak általában elérték szexuális teljesítoképességük csúcsát: Még mindig az Ohio állambeli Midland Cityben élt, és egy forró júliusi délután éppen Dwayne Hoover háza elott nyírta a füvet. Hoover mesésen gazdag au tókereskedo volt, és egy sor helyi gyorsbüfé tulajdonosa, nos, de gyermektelen. Szóval Mr. Hoovert éppen Cincinattiba szólította egy üzleti ügy, és Mrs. Hoover, akit *Wait azelott sosem látott, pedig jó néhányszor lenyírta már náluk a füvet, bent volt a házban. Az asszony alig hagyta el a házat, mert – ahogy *Wait is hallotta – az alkohol és az orvosok által felírt gyógyszerek miatt hatalmas agyveleje túlságosan hibásan muködött ahhoz, hogy gazdája emberek közé mehessen. *Wait akkoriban nagyon jóképu fiú volt. Anyja és apja is jóképuek voltak annak idején. Jóképu osök leszármazottja volt. Annak ellenére, hogy csak úgy tombolt a hoség, *Wait semmi pénzért nem vette volna le az ingét – szégyellte a különbözo neveloszüloktol kapott verések után visszamaradt hegeket. Késobb, már manhattani buzikurva korában, kuncsaftjai igen izgatónak találták az égo cigarettával és ruhafogassal és övcsattal, etc. etc. ejtett sebeknek a nyomait. *Waitnek meg sem fordult a fejében a szexuális kielégülés

lehetosége. Éppen megérett benne az elhatározás, hogy elhúzza a csíkot Manhattan szigetére, és eszében sem volt olyasmit tenni, ami ürügyet szolgáltatna a rendoröknek, hogy bekasztlizzák. Régi ismerose volt a rendorségnek, gyakran kikérdezgették ilyen-olyan betörésekkel meg hasonlókkal kapcsolatban, pedig valójában soha nem követett el semmit. Állandóan ilyeneket mondtak neki: Elobb vagy utóbb, kisfiam, te is elkövetsz valami nagy baklövést. És megjelent a ház bejárati ajtajában Mrs. Hoover, és mindössze egy testhez tapadó fürdoruhát viselt. A ház mögött volt az úszómedence. Mrs. Hoover kikent-kifent arcú, elhanyagolt fogazatú no volt, de az alakja még mindig csodálatos. Megkérdezte a fiút, nem akar-e bemenni a légkondicionált házba, hogy lehutse magát egy pohár limonádéval vagy jeges teával. Mire *Wait feleszmélt, már odabent szeretkeztek, és a no azt suttogta a fülébe, hogy ugyanaz a sorsuk, mindketten csak kallódnak a világban, és a hegeket csókolgatta, etc. etc. Mrs. Hoover megtermékenyült, és kilenc hónappal késobb fiúgyermeknek adott életet, akit Mr. Hoover a sajátjának vélt. Csinos kisfiú volt, késobb ugyanolyan táncoslábú és muzikális férfivé cseperedett, mint *Wait. Miután megérkezett Manhattanba, *Wait hallott a gyerek megszületésérol, de valahogy soha nem tudta rokonnak tekinteni. Éveken keresztül még csak eszébe sem jutott. És akkor hatalmas agyveleje minden különösebb ok nélkül egyszer csak közölte vele, hogy van valahol a világban egy fiatalember, aki nem is létezne, ha o nincs. Beleborzongott a gondolatba. Úgy tartotta, ez aránytalanul súlyos következménye egy kis balesetnek. Miért is lett volna szüksége egy fiúgyermekre akkoriban? Mi sem állt tole távolabb.

Mellesleg a mai ember hímje hatéves kora környékén éri el szexuális teljesítoképessége csúcsát. Ha egy hatéves példány összetalálkozik egy ivarzó nosténnyel, hat ökörrel sem lehet megakadályozni a párzást. És sajnálom ot, mert még bennem él, hogy milyen érzés volt tizenhat évesnek lenni. Pokolian felizgult az ember. És az orgazmus nem nyújtott megkönnyebbülést, ahogy most sem. Mert mi volt a helyzet tíz perccel az orgazmus után? Semmi nem volt elég jó, csak egy újabb orgazmus. És még ott volt ráadásnak a házi feladat!

4

A Bahia de Darwin fedélzetén utazó emberek egyelore nem voltak különösebben éhesek. Beleik, és *Kazakh belei is, éppen az elozo este elfogyasztott táplálékból facsarták ki az utolsó emésztheto molekulákat. Még senki nem kezdte el felélni saját testét, nem fanyalodtak rá a galápagosi óriásteknosök túlélési stratégiájára. A kankabonók már jól ismerték az éhséget. A többiek számára ez még felfedezni való újdonság volt. És a hajón mindössze két ember volt, akinek jó eroben kellett maradnia, és nem alhatott egész ido alatt. Mary Hepburn és a Kapitány. A kankabono lányok semmit sem tudtak sem a hajóról, sem az óceánról, és egy kukkot sem értettek, ha bármilyen, a kankabonótól különbözo nyelven szóltak hozzájuk. Hisako katatóniás állapotba merült. Selena világtalan volt, *Wait haldoklott. Így két emberre hárult a hajó irányításának és *Wait ápolásának a feladata. Az elso éjszaka ezek ketten megállapodtak, hogy Mary kormányoz majd nappal, amikor a nap állásából egyértelmuen leolvasható, merre van kelet, ahonnan menekülnek, és merre van nyugat, ahol a békés Baltra boségszaruját sejtették. Éjszaka pedig a Kapitány irányítja a hajót a csillagok állását figyelve. Aki éppen nem állt a kormánykerék mögött, *Waitet tartotta szóval, és eközben alhatott egy kicsit. Ezek bizony hosszú, fárasztó szolgálatok voltak. Ugyanakkor az egész megpróbáltatásnak hamarosan vége kellett lennie, hiszen a Kapitány számításai szerint a Baltra mindössze negyvenórányi hajóútra volt Guayaquiltol. Ha valaha is elérték volna a Baltrát, mint ahogy nem tették, egy kihalt, romokban hevero vidéket találnak, amelyet egy újabb csomagnyi légipostán érkezo dagonit tett

tönkre. Az emberek akkoriban olyan iramban szaporodtak, hogy az ehhez hasonló hagyományos robbanóanyagoknak csak igen kis hosszútávú hatása lehetett szervezetük muködésére. Még az évekig elhúzódó háborúk befejeztével is úgy tunt, rengeteg ember él a földön. Olyan sok csecsemo jött a világra, hogy kudarcra ítéltetett minden próbálkozás, amely eroszakos eszközökkel kísérelte meg csökkenteni a populációt. A Hirosima és Nagaszaki ellen intézett atomtámadást leszámítva, ugyanúgy nem hagytak nyomot maguk után, mint a végtelen óceánt szelo Bahia de Darwin. Az emberiség testén ejtett sebeket gyorsan begyógyította az újabb és újabb csecsemok világra jövetele, ezért sorolhatták sokan a robbanóanyagokat a szórakoztatóipar illetve az önkifejezés színpadias formájának kelléktárába. Az emberiség, leszámítva a Santa Rosalián élo kis közösség tagjait, olyasvalami elvesztése elott állt, amit a végtelen óceán, amíg csak víz hullámzik a két partja között, képtelen lett volna elveszíteni: veszélybe került az öngyógyulás képessége. Ami az emberiséget illeti, testén fekélyes, soha nem gyógyuló sebek keletkeztek. És a nagyereju robbanóanyagokat nem sorolták többé a szórakoztatóipar kelléktárába. Bizony, és ha az emberiségnek lehetosége lett volna, hogy továbbra is kopulációval gyógyítsa sebeit, akkor a Santa Rosalia telepeseirol szóló mesém tragikomédiába csúszna át, melyben a hiú és hozzá nem érto Kapitány játszaná a foszerepet. A történet egymillió év helyett néhány röpke hónap alatt érne véget, hiszen a telepesekbol soha nem lennének igazi telepesek. Hajótöröttek lennének, rövid

idon belül felfigyelne rájuk valaki, és megmentenék oket szorongatott helyzetükbol. És a szégyentol földre sütött szemmel ott állna közöttük összes nyomorúságuk eloidézoje, a Kapitány. A Kapitány még a nyílt tengeren töltött elso éjszaka után is képes volt elhitetni magával, hogy minden a legnagyobb rendben van. Hamarosan Mary Hepburn váltja fel a kormánykerék mögött, akit a következo utasítással lát majd el: – Délelott a tatfedélzet fölött legyen a nap, délután meg a hajó orránál. És a Kapitány szemében még mindig az utasok tiszteletének kivívása volt a legégetobb feladat. Hiszen látták milyen, ha a legrosszabb formáját mutatja. Azt remélte, mire kikötnek a Baltra szigetén, elfelejtik lerészegedését, és boldog boldogtalannak csak azzal tömik a fejét, hogy megmentette az életüket. Ez megint valami, amire régebben képesek voltak az emberek, de ma már nem: olyan dolgokon csemegézni, amelyek még nem is történtek meg, és esetleg késobb sem fognak megtörténni. Ennek anyám volt a nagymestere. Egy napon apám felhagyott a sci-fik gyártásával, és olyasvalamit kezdett el írni, amit sokan el akartak olvasni. És lett új családi házunk egy gyönyöru városban, és divatos ruhákban jártunk, etc. etc. Anyám bogarat tett a fülembe, azóta sokszor elgondolkodtam, vajon miért vett a nyakába annyi nyugöt az Isten csak azért, hogy megalkossa a valóságot. Ahogy a Mandarax mondá: Képzeletben is egészen jól lehet utazni – és mennyivel olcsóbban!

George William Curtis (1824-1892)

Szóval ott állt a félmeztelen Kapitány a Bahia de Darwin parancsnoki hídján, de közben az agya már Manhattan szigetén járt, ott ahol vagyonának és baráti körének nagy

része is volt. Feltette magában, Baltráról csak elvergodik oda valahogy, aztán vesz egy tágas lakást a Park Avenue környékén, és fütyül Ecuadorra. Itt durván rátört a valóság. Nagyon is valós napkorong emelkedett lassan a látóhatár fölé. Egy kis báj volt ezzel a nappal. A Kapitány egész éjjel abban a hitben leledzett, hogy nyugat felé tart a hajóval, ebbol következoen a napnak pontosan a tatfedélzet mögött kellett volna felkelnie. Ez a bizonyos nap a tat irányában kelt fel, de a hajótól jobbra. Úgyhogy a Kapitány balra kormányozta a Bahia de Darwin t egészen addig, míg a nap oda nem került, ahol lennie kellett volna. Hatalmas agyveleje, mely az általa kijavított hibát elkövette, biztosította ot afelol, hogy a hiba nem is olyan súlyos, és hogy csak rövid ideje hajóznak rossz irányban, és hogy a baki csak azért csúszhatott be, mert a csillagok fényét elhomályosította a hajnali derengés. Hatalmas agyvelejének ugyanolyan nagy szüksége volt a Kapitány lelkének a megbecsülésére, mint magának a Kapitánynak az utasok megbecsülésére. Az agy önálló életet élt, és eljön még az ido, amikor a Kapitány megpróbálja elcsapni az ot félrevezeto szervet. De addig még mindig hátravan öt teljes nap. Egyelore tökéletesen megbízott benne. Elindult a tatfedélzet felé, hogy megnézze, milyen állapotban van „Willard Flemming”, és hogy segítsen Marynek bevonszolni a férfit a tiszti kabinok közötti folyosó husébe; miként azt korábban eltervezték. Willard Flemming neve elé nem teszek csillagot, hiszen ilyen személy valójában nem létezett, így nem is halhatott meg. És a Kapitányt annyira nem érdekelte Mary Hepburn mint ember, hogy még a családnevét sem tudta. Úgy gondolta, talán Kaplannak hívják, hiszen ez a név díszelgett a pillanatnyilag *Wait párnájául szolgáló katonai zubbony

mellrészén. *Wait is azt hitte, hogy az asszony családneve Kaplan, hiába javította ki ot Mary újra és újra. Az éjjel ezt mondta Marynek: – Maguk zsidók igazi túlélo nemzet. – Maga is túlélo, Willard – válaszolta az asszony. – Hát – mondta a férfi –, régebben annak tartottam magamat, Mrs. Kaplan. Most már nem vagyok ebben olyan biztos. Azt hiszem, mindenki túlélo, aki még nem halt meg. – Jól van, jól – mondta az asszony –, beszélgessünk inkább valami kellemes dologról. Beszélgessünk a Baltráról. A férfi agyi vérellátása azonban nyilván éppen megfeleloen muködött, mert *Wait folytatta a megkezdett gondolatmenetet. Még egy kis száraz nevetésre is futotta az erejébol. Azt mondta: – Milyen sokan döngetik a mellüket, hogy ilyen nagy túlélok, meg olyan nagy túlélok, mintha ez valami különleges dolog lenne. Pedig a hullákat leszámítva mindenki az. – Jól van, jól – mondta az asszony. Amikor a Kapitány napfelkeltekor megjelent Mary és *Wait elott, Mary alig egy perce mondott igent *Wait házassági ajánlatára. A férfi felorölte az ellenállását. Úgy hajtogatta egész éjjel a mondókáját, mintha vízért esdekelne, úgyhogy Mary végül elhatározta, megadja neki, amit kér. Ha már annyira odavan az eljegyzésért, és ha egyszer Mary semmi mást nem adhatott neki, akkor meg kell kapnia, amire vágyik. Arra már azonban nem számított, hogy szinte azonnal be is kell váltania ígéretét, azt gondolta, talán soha nem kerül rá sor. Nagyon is kedvére volt mindaz, amit a férfi elmondott magáról. Az éjszaka *Wait megtudta, hogy az asszony imád síléceken nekivágni a téli tájnak. Szíve teljes melegébol válaszolta, hogy o maga is akkor a legboldogabb, ha felcsatolja sítalpait, és köröskörül nem lát mást, csak

tiszta, fehér hólepelt, és elmerülhet a zúzmarás erdok csöndjében. Életében nem viselt sílécet a lábán, de egyszer oltár elé vezetett és tönkretett egy özvegyet, akinek volt egy kis menedékháza a New Hampshire -i White Mountains csúcsai között. Tavasszal vette le a not a lábáról, és mire a zöld levelek narancssárgák és barnák és sárgák és karmazsinvörösek lettek, már ki is forgatta mindené bol. Mary volegénye nem emberi lény volt. Az asszony hetven kiló gyurmának ígérte oda a kezét. Nem mintha sokat számított volna, hogy ki vagy mi jegyezte el, világosította fel hatalmas agyveleje Maryt, hiszen nem kelhettek egybe csak Baltra szigetén, ahol “Willard Flemming" – ha még egyáltalán életben van akkor – úgyis azonnal bekerült volna a helyi kórház intenzív osztályára. Boven van még ido, gondolta Mary, hogy visszacsinálja az eljegyzést. Úgyhogy nem is tulajdonított különösebb jelentoséget a dolognak, amikor *Wait azt mondta a Kapitánynak: – Szenzációs hírem van az ön számára. Mrs. Kaplan és én összeházasodunk. Én vagyok a földkerekség legszerencsésebb embere. A sors most majdnem ugyanolyan gyorsan és következetesen tréfálta meg Maryt, mint engem, amikor a malmoi dokkban egy üvegtábla lenyeste a fejemet. – Szerencséjük van – mondta a Kapitány. – Mint ezen nemzetközi vizeken haladó hajó parancsnokának törvényes felhatalmazásom van arra, hogy önöket összeeskessem. Kedves szeretett házasulandó felek, azért gyultünk ma itt össze a mennyei atya színe elott, hogy... – kezdett rá, és két perccel késobb férj és feleségnek nyilvánította „Mary Kaplan”-t és „Willard Flemming”-et.

5

Ahogy a Mandarax mondá: Az eskü csak szó, a szó pedig szello csupán.

Samuel Butler (1612-1680)

És a Santa Rosalián Mary Hepburn ezt az idézetet is elohívja majd a Mandaraxból, meg még száz és száz másikat is. És az ido múlásával mégis egyre komolyabban vette „Willard Flemming”-gel kötött házasságát, jóllehet két perccel azután, hogy a Kapitány férj és feleségnek nyilvánította oket, második férje szelíd mosollyal az ajkán kiszenvedett. Ahogy a szorös testu Akikónak mondogatta, mikor már fogatlan és meggörnyedt, vénséges vén anyóka volt: Köszönöm a jóistennek, hogy elküldött hozzám két becsületes férfit. – Royra és „Willard Flemming”-re gondolt. Meg azt is gyakran mondogatta, hogy nem sokra tartotta a Kapitányt, aki ekkorra már maga is vénséges vén ember volt, és Akikót leszámítva a szigeten élo összes fiatalnak az apja vagy a nagyapja. Akiko volt az egyetlen fiatal a telepesek között, aki szívesen hallgatta a kontinensrol szóló meséket, különösen a szerelmes történeteket. Marynek pedig mentegetoznie kellett elotte, hogy olyan kevés szerelmes történetet tud egyes szám elso személyben elmesélni. A szülei is nagyon szerették egymást, mondta Akikónak, és Akiko nagy élvezettel hallgatta az egymást az utolsó pillanatig átölelve tartó és csókolgató házaspár történetét. Mary mindig megnevettette Akikót a mulatságos szerelmi viszonnyal, amely közte és Robert Wojciehowitz, az iliumi

gimnázium irodalomtanára között szövodött. Roy és “Willard Flemming" mellett o volt az egyetlen férfi, aki valaha is házasságot ajánlott Mary-nek. A dolog a következoképpen esett meg: Alig két héttel Roy temetése után Robert Wojciehowitz többször felhívta Maryt, és azt mondta, hogy találkozni szeretne vele. Mary visszautasította, és értésére adta, hogy túlságosan korainak találja az idot ahhoz, hogy újra randevúzni kezdjen. Mindent megtett, hogy lebeszélje a férfit, de az ennek ellenére meglátogatta ot egyik délután, pedig Mary közölte vele: minden vágya az, hogy békén hagyják. Amikor a férfi kocsija megállt a ház elott, Mary éppen a füvet nyírta. Wojciehowitz kikapcsoltatta vele a funyírót, aztán nagy hirtelen eldadogta házassági ajánlatát. Mary leírta Akikónak a férfi autóját, és jól megnevettette Akikót, pedig Akiko se azelott, se azután nem látott soha semmilyen autót. Robert Wojciehowitz egy Jaguárt vezetett, amely korábban csodaszép jármu volt, de a történet idejére a jobb oldalon teli volt lyukakkal meg horpadásokkal. Az autót ajándékba kapta haldokló feleségétol. Az asszony neve *Doris volt, ezt a nevet adta késobb Akiko is egyik szorös testu lányának, csak mert annyira tetszett neki Mary története. *Doris Wojciehowitz örökölt némi pénzt, abból vette a Jaguárt, így akarta megköszönni neki, hogy olyan jó férje volt. A házaspárnak volt egy Joseph nevu felnott fia, egy csibész gazember. O törte össze a kocsit, még amikor élt az anyja. Josephet egy év börtönbüntetésre ítélték – merthogy alkoholos befolyásoltság állapotában ült a volán mögé. Elobukkant megint jó öreg agyzsugorító barátunk, az alkohol. Robert házassági ajánlata a környék egyetlen frissen nyírott gyepszonyegén hangzott el. Miután az összes

szomszéd elköltözött, az udvarokat kezdte visszahódítani a vad természet. És az egész ido alatt, miközben Wojciehowitz ajánlatát megtette; egy hatalmas aranyszoru retriver ugatta oket, igyekezvén minél veszélyesebbnek látszani. Donald volt az, a kutya, mely oly nagy vigaszt jelentett Roynak élete utolsó hónapjaiban. Akkoriban még a kutyáknak is adtak nevet. Donald volt a kutya. Robert a férfi. És Donald teljesen ártalmatlan volt. Soha nem harapott meg senkit.. Mindössze annyit akart elérni, hogy valaki elhajítson egy fadarabot, amit o aztán visszahozna, hogy valaki újra elhajíthassa a fadarabot, amit o aztán visszahozhatna, és így tovább, és így tovább. Donald nem volt valami lángész, hogy finoman fogalmazzunk. Nyilván nem o volt az, aki befejezhette volna Beethoven Kilencedik Szimfóniáját. Gyakran nyüszített álmában, ilyenkor hátsó lábai megmegrándultak. Arról álmodott, hogy fadarabok után rohangászik. Robert rettenetesen félt a kutyáktól – egyszer ugyanis, amikor Robert még csak ötéves volt, ot és a mamáját megtámadta egy doberman. Robertnek semmi baja nem volt a kutyákkal mindaddig, amíg volt valaki a közelben, aki tudott bánni az állatokkal. De amint egyedül maradt eggyel, az eb nagyságától függetlenül izzadni kezdett, egész testében remegett, és majd frászt kapott a félelemtol. Úgyhogy nagyon nagy óvatossággal igyekezett elkerülni az ehhez hasonló helyzeteket. Csakhogy házassági ajánlatával annyira meglepte Mary Hepburnt, hogy az asszony sírva fakadt – megint olyasmit muvelt, amire manapság senki sem képes már. Mary annyira zavarban volt és annyira elveszítette a lélekjelenlétét, hogy összefüggéstelenül mentegetozni kezdett, aztán berohant a házba. Nem akart a felesége lenni senki másnak, csak Roynak. És bár Roy halott volt, Mary

továbbra is csak Roy felesége akart lenni, senki másé. És Robert édes kettesben maradt Donalddal a ház elotti gyepszonyegen. Ha Robert hatalmas agyveleje csak egy kicsit is normálisan muködik, gazdáját az autója felé irányítja, és közben olyanokat mondat vele gúnytól csöpögo hangon, hogy kuss, meg hogy takarodsz haza, és a többi. Ehelyett rávette a férfit, hogy forduljon sarkon és ro hanjon. Robert agya annyira rosszul muködött, hogy gazdája az ugrabugráló Donalddal a nyomában elfu tott saját kocsija mellett – aztán átvágott az utcán és felkapaszkodott egy almafára. Az almafa egy üres ház elott állt, a lakók Alaszkába költöztek. Donald pedig leült a fa alá és onnan ugatta a férfit. Robert egy teljes órát gubbasztott a fán, mert nem mert lejönni. Végül Mary, aki nem értette, miért ugat Donald olyan régóta egyfolytában, kijött a házából és megmentette a férfit. Amikor Robert lejött a fáról, hányinger fogta el az önútálattól és a félelemtol. És aztán tényleg rókázott is. És miután összefröcskölte cipoje orrát meg nadrághajtókáját, azt mondta eltorzult arccal: – Nem vagyok férfi. Egyszeruen nem vagyok férfi. Természetesen soha többé nem zaklatom. Soha többé nem zaklatok egyetlen not sem. És azért mondtam el ezt a történetet pont most, mert Adolf von Kleist kapitány is ugyanilyen kevésre fogja magát tartani, miután öt teljes napon át köpülte az óceánt hajójával és mégsem sikerült semmilyen szigetet találnia. Nagyon eltért északra – túlontúl eltért északra. Vagyis mi mindannyian eltértünk északra – túlontúl eltértünk északra. Én persze nem voltam éhes, meg James Wait sem, aki lassan kokeményre fagyott az egy szinttel lejjebb található hajókonyha mélyhutojében. Bár szintén megfosztották villanykörtéitol és ablakai sem voltak, a

konyhát – az elektromos kazánok és sütok izzószálainak segítségével – mégis ki lehetett világítani, igaz, pokoli gyengén. Bizony, és még mindig muködoképes volt a vízvezetékrendszer. Boséggel állt rendelkezésre hideg és meleg víz is a hajó bármely részében. Senki sem szomjazott tehát, viszont mindenki farkaséhes volt. Selena Kazakh kutyájának nyoma veszett, és nem teszek többé csillagot a neve elé, mert Kazakh elpusztult. A kankabono lányok ellopták az alvó Selena mellol, és a puszta kezükkel megfojtották, és lenyúzták és kibelezték, és mindehhez nem használtak más eszközt, csak fogaikat és körmeiket. Aztán a húst megsütötték az egyik sütoben. Még senki nem tudta, hogy ilyet muveltek. A kutya már úgyis saját testét fogyasztotta. Csupa csont és bor volt, amikor végeztek vele. A Santa Rosalián sem várt volna rá fényes jövo – még akkor sem, ha történetesen lett volna ott egy kankutya, ami meglehetosen valószínutlen. Hiszen végül is ivartalanították. A legtöbb, amit elérhetett volna, és ami túlélte volna ot, az volt, hogy megajándékozhatta volna a nem sokkal késobb megszületo, szorös testu Akikót a kutya gyermekkori emlékképével. Kazakh a legkedvezobb körülményék között sem érhette volna meg, hogy újabb gyermekek jöjjenek a világra a szigeten, akik simogathatták volna, és láthatták volna, hogyan csóválja a farkát etc. etc. Az ugatására nem emlékezhettek volna, hiszen Kazakh soha nem ugatott.

6

És mielott még bárki is könnyekre ragadtatná magát Kazakh idejekorán bekövetkezett halála miatt, kijelentem: – Hát, úgyse o fejezte volna be Beethoven Kilencedik Szimfóniáját. És ugyanezt mondom James Wait haláláról is: – Hát, úgyse o fejezte volna be Beethoven Kilencedik Szimfóniáját. Ez a fanyar kis megjegyzés, amely kifejezi, milyen kevés eredményt remélhet elérni a legtöbb ember, bármeddig is éljen, nem az én agyamból pattant ki. Eloször svédül hallottam egy temetésen, még a halálom elott. A szóban forgó kegyeleti szertartás foszereploje egy Per Olaf Rosenquist nevu, ostoba és népszerutlen dokkmunkás volt. Fiatalon halt meg, vagy legalábbis olyan korban, amelyet akkoriban annak fogtak fel, mert mint James Wait, o is elégtelenül muködo szívet örökölt szüleitol. A temetésen egy másik hegesztovel együtt vettem részt, az o neve Hjalmar Arvid Boström volt, nem mintha sokat számítana, hogy kit hogy hívtak egymillió évvel ezelott. A templomból kifelé jövet Boström odaszólt nekem: – Hát, úgyse o fejezte volna be Beethoven Kilencedik Szimfóniáját. Kérdeztem tole, akasztófahumorának ezen darabját o maga találta-e ki, mire azt mondta, nem, o is német származású nagyapjától hallotta, aki az elso világháború alatt a nyugati fronton a halottak elföldeléséért felelos tisztek egyike volt. A szolgálatra újonnan beosztottak gyakran filozofálgattak a holttestek fölött, mielott földet lapátoltak az arcukra, spekulálgattak, mi mindent tehettek volna még, ha nem halnak meg olyan fiatalon. A veteránok sok cinikus bölcsességet mondtak a gondolataikba merült újoncoknak, ezek közül az egyik így szólt: – Ne is törodj az egésszel. Úgyse o fejezte volna be

Beethoven Kilencedik Szimfóniáját. Miután, mindössze hat méterre Per Olaf Rosenquist sírjától, engem is a földbe helyeztek fiatal fejjel, Hjalmar Arvid Boström így emlékezett meg rólam a temetokertbol kifelé menet: – Hát, úgyse Leon fejezte volna be Beethoven Kilencedik Szimfóniáját. Bizony, és ez a megjegyzés jutott az eszembe, amikor von Kleist kapitány megpirongatta Maryt, mert az megsiratta az általuk „Willard Flemming”-nek hitt férfi halálát. Akkor még csak tizenkét órája voltak tengeren, és a Kapitány egyelore könnyen érezhette magát felsobbrendunek Maryvel, és – ha már itt tartunk – gyakorlatilag mindenki mással szemben. A következoket mondta neki, miközben elmagyarázta, hogyan tartsa a hajót nyugati irányban: – Micsoda elpocsékolt ido egy vadidegen halála fölött siránkozni. Az alapján, amit nekem elmondott, ennek a férfinek se kutyája, se macskája nem volt már, és nem hajtott semmiféle hasznot, akkor meg mit sirat rajta olyan nagyon? Ez lett volna az alkalmas pillanat, hogy megszólaljak testetlen hangomon: – Meg az is biztos, hogy úgyse o fejezte volna be Beethoven Kilencedik Szimfóniáját. A Kapitány ekkor elsütött egy viccet, de a dolog nem igazán hangzott viccesen: – Mint a hajó kapitánya – mondta megparancsolom magának, hogy csak akkor sírjon, ha van valami oka a sírásra. Most ilyen ok nincs. – A férjem volt – mondta az asszony. – Én nagyon is komolyan veszem a szertartást, amelyet maga vezetett le. Csak nevessen, ha akar. – Továbbra is Wait volt a beszélgetés témája. Még nem tették be a fagyasztóba. – Nagyon sokat adott a világnak, és még többet adhatott volna, ha sikerül megmentenünk az életét. – Ugyan mit adott ez az ember a világnak, ami olyan

csodálatra méltó? – kérdezte a Kapitány. – Többet tudott a szélmalmokról, mint bárki más a földön – válaszolta Mary. – Azt mondta, be lehetne zárni az összes szénbányát meg az összes uránbányát és hogy kizárólag szélmalmok segítségével a föld leghidegebb zugát is olyan meleggé tehetnénk, mint a floridai Miami. És zeneszerzo volt. – Valóban? – kérdezte a Kapitány. – Igen – mondta az asszony –, két szimfóniát is írt. Figyelembe véve az imént elhangzott szavaimat, érdekesnek találom, hogy Wait utolsó földi éjszakáján két szimfónia büszke szerzojének állította be magát. Mary még azt is elmondta, hogy ha egyszer hazajut, elutazik Moose Jaw városába, és megkeresi az egyelore eloadatlan szimfóniákat, és megpróbálja elérni, hogy egy zenekar bemutassa oket. – Willard olyan szerény férfi volt – mondta. – Úgy tunik – mondta a Kapitány. Száznyolc órával késobb a Kapitány állandó vetélkedésben találta magát ezzel a szerény eszményképpel. – Bárcsak élne Willard – mondogatta az asszony – o pontosan tudná, mi a teendo. A Kapitány ekkorra teljesen elvesztette önbecsülését, és – habár még harminc évnyi élet állt elotte – soha nem is nyerte vissza. Ez ám az igazi tragédia, mi? Megszégyenülten hallgatta Mary gúnyolódását. – Szívesen meghallgatok minden véleményt – mondta. – Csak közölje velem, mit tett volna az a csodálatos Willard, és én a legnagyobb örömmel úgy teszek, ahogy mondja. Ekkorra már szakított az agyvelejével, és kizárólag belso sugallataira hallgatva navigált, idonként erre, idonként arra kanyarodva a hajóval. A Kapitány már egy zsebkendocsücsöknyi sziget láttán is hálakönnyeket

zokogott volna. És a most az egyszer pont szembol, egyszer jobbról, egyszer hátulról, egyszer meg balról süto nap ismét alábukott a látóhatáron. Az egy szinttel lejjebbi fedélzetrol Selena MacIntosh hangja hallatszott, ahogy a lány a kutyáját szólongatja: – Kaaaaaaa-zah. Kaaaaaa-zakh. Nem látta valaki a kutyámat? Mary visszakiáltott neki: – Itt fönt nincs. – És akkor megpróbálta elképzelni, mit tenne Willard ebben a helyzetben. És eloállt az ötlettel, hogy az óra és tolmácskomputer, etc. etc. Mandarax, esetleg rádióadóként is használható. Kérte a Kapitányt, próbáljon meg segítséget kérni vele. A kapitány nem tudta, hogy a készülék egy Mandarax. Azt hitte, Gokubival van dolga, és neki magának is volt egy Gokubija a ruhásszekrénye fiókjában, néhány mandzsettagomb és nyakkendotu és karóra társaságában, quitói házának hálószobájában. Az öccsétol kapta az elozo karácsonyra, de nem találta különösebben hasznosnak. Az o szemében a készülék újabb játékszer volt csupán, de ennyit azért biztosan tudott róla: nem használható rádióként. Most a tenyerében méregette a Gokubinak hitt készüléket, és azt mondta Marynek: – A fél karomat odaadnám, ha ez a vacak rádió lenne. Esküszöm magának, hogy még a szentéletu Willard Flemming sem lenne képes üzenetet leadni vagy fogadni egy Gokubi segítségével. – Esetleg leszokhatna már arról, hogy olyan biztos legyen a dolgokban! – mondta Mary. – Ez már nekem is eszembe jutott – válaszolta a férfi. – Akkor adja le az SOS jelzést – mondta Mary. Mi baj származhat belole? – Nyilván semmilyen – mondta a Kapitány. Mrs. Flemming, önnek teljes mértékben igaza van. Semmilyen baj nem származhat belole. – A Kapitány belekiabálta a

Mandarax parányi mikrofonjába azt az általánosan ismert szót, amellyel az egymillió évvel ezelott bajba jutott hajók segítséget kértek: – Május, május, május – harsogta. Aztán úgy fordította a Mandaraxot, hogy o is meg Mary is leolvashassák a képernyon esetleg megjeleno választ. Történetesen éppen a készülék agyának azon részével kommunikáltak, amely hiányzott a Gokubiból, és amely seregnyi idézetet tudott minden elképzelheto témával, így a májussal kapcsolatban is. A piciny képernyon ezek a meglehetosen rejtélyes szavak tuntek fel: Hogy az aljas, romlott májusban, hol som és gesztenye, virágzó júdásfa, faljanak fel, tépjenek el, részegedjek le suttogó hangok ölén... T. S. Eliot (1888-1965)

7

Egy másodpercre a Kapitány és Mary elhitte, hogy sikerült kapcsolatot teremteniük a külvilággal, jóllehet teljesen elképzelhetetlen volt, hogy egy SOS jelzésre ilyen gyors és irodalmári igényességgel megfogalmazott válasz érkezzen. Úgyhogy a Kapitány újra kiabálni kezdett: – Május! Május! A Bahia de Darwin kapitánya beszél, pozíciónk ismeretlen. Hallanak engem? Mire a Mandarax így válaszolt: Május talán szép lesz jövore is, De, jaj, huszonnégybe lépünk akkor.

A. E. Housman (1859-1936)

S ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy csak a május szóra érkeztek idézetek a készülék memóriájából. A Kapitány értetlenül állt a dolog fölött. Még mindig abban a hitben volt, hogy Gokubit tart a kezében, legfeljebb az otthoninak egy valamivel fejlettebb változatát. Tudta is o! Rájött, hogy a válaszokban a “május" volt a kulcsszó. Megpróbálkozott hát a “június"-sal. És a Mandarax így válaszolt: Június van már, köröskörül tombol a nyár.

Oscar Hammerstein, Jnr (1895-1960)

– Október! Október! – rikácsolta a Kapitány. És a Mandarax így válaszolt:

Az ég hamufellege kóbor,

a lombot elaszta a hév, a gallyat elölte a hév; a hó egy magányos október, az év egy emléktelen év.

Edgar Allan Poe (1809-1849)

Szóval ennyit tudott a Mandarax, amirol a Kapitány még mindig azt hitte, hogy Gokubi. És Mary azt mondta, hogy o akár vissza is mehet az árbockosárba, hogy megnézze, amit nézni lehet. Mielott azonban felkapaszkodott volna, volt még egy keseru pirulája a Kapitány számára. Kérte, nevezze meg azt a szigetet, amelynek a felbukkanására számítani lehetett. A Kapitány reggeltol estig ezt tette a harmadik tengeren töltött napon, sorra nevezte meg a szigeteket, amelyeknek feltételezése szerint rövidesen fel kellett tunniük a látóhatáron, pont szemben a hajóval. – Tartsa nyitva a szemét, mert nemsokára felbukkan a San Cristobal, esetleg a Genovesa – attól függoen, hogy mennyire keveredtünk le délre – mondta, aztán valamivel késobb: – A! Tudom már, hol vagyunk. Bármelyik pillanatban föltunhet a Hoodsziget – az egyetlen hely a világon, ahol a szigetvilág legnagyobb madara, a galápagosi viharmadár költ. – És így tovább, és így tovább. Ezek a viharmadarak egyébként még ma is ott költenek a Hood-szigeten. Szárnyuk fesztávolsága elérheti a két métert is, és ugyanolyan huséges elkötelezettjei a repülésnek, mint valaha. Még mindig úgy tartják, hogy ez a jövo zenéje. Ahogy azonban az ötödik nap is a vége felé járt, a Kapitány nem szólt semmit, amikor Mary megkérte, nevezne meg egy szigetet, amely szerinte a közelben van. Úgyhogy az asszony megismételte a kérést, és a Kapitány

így válaszolt: – Ararát-hegység. Mary elfoglalta helyét az árbockosárban, és én nagyon meglepodtem, hogy nem kiáltott fel csodálkozásában, amikor megpillantotta azt, amit én eloször roppant furcsa légköri képzodményként könyveltem el. A jelenség a tatfedélzet fölött bukkant fel, aztán a hajó keltette örvényeket követve távolodott hátrafelé. Elektromos természetunek tunt, de teljesen hangtalan volt, a leginkább talán a gömbvillámmal lehetne rokonítani, vagy a Szent Elmo tüzével. A volt gimnáziumi tanár pont a jelenség felé nézett, de semmilyen jelét nem adta, hogy valami szokatlant látna. És akkor megértettem, hogy egyedül én látom, és már azt is tudtam, mirol van szó: a túlvilágba vezeto kék alagút volt az. Már megint a nyomomba szegodött. Azt megelozoen háromszor láttam: amikor az üvegtábla. lenyeste a fejemet, és aztán a malmoi temetokertben, amikor nedves svéd agyag zuhogott a koporsóm fedelére, és Hjalmar Arvid Boström, aki nyilván sosem fejezte volna be Beethoven Kilencedik Szimfóniáját, azt mondta rólam: – Hát, úgyse o fejezte volna be Beethoven Kilencedik Szimfóniáját. – Harmadszor akkor jelent meg az alagút, amikor magam is fent álltam az árbockosárban – az Atlantióceán északi vizein tomboló havas esos, zivataros viharában –, és a magasba tartottam levágott fejemet, mint egy kosárlabdát. Csak én tudom megválaszolni a kérdést, amelyet a kék alagút feltunése sugall: Kielégült-e már kíváncsiságom az élet értelmét illetoen? Amennyiben igen, csak be kell lépnem a leginkább egy porszívó ormányához hasonlítható alagútba. Ha van is légáramlás a kék alagúton belül, amelybol a Bahia de Darwin elektromos sütoinek sugárzó fényéhez nagyon hasonló ragyogás árad, a huzat cseppet sem zavarja megboldogult apámat, a sci-fi író Kilgore

Troutot, aki kint áll az ormány peremén és velem beszélget. A Bahia de Darwin tatja fölött megjeleno apám ezzel fogadott: – Eleged van már ebbol a hajórakományra való ütodöttbol, mi, fiam ? Gyere ide papához tüstént. Csak mondj nemet, és nem látsz megint egymillió évig. Egymillió évig! Istenem egymillió év! Apám komolyan beszélt. Akármilyen rossz apa is volt, mindig betartotta az ígéreteit, és soha nem hazudott. Úgyhogy léptem egyet felé, de aztán megtorpantam. Olyan voltam, mint a kéklábú szula tojója a násztánc elején. Mint a násztáncban, az a bizonyos tétova elso lépés az én esetemben is egy óramu elso kettyenése volt, amely aztán ellenállhatatlan ingerré fokozódik. Még jókora távolságra álltam az ormány végétol, de már megváltozott bennem valami. A Bahia de Darwin dízelmotorainak brummogása elhalkult és a sétafedélzet acéllemezei egyszerre átlátszóvá lettek, úgyhogy beláttam az egy szinttel lejjebb lévo díszterembe, ahol a kankabono lányok éppen ártatlan lánytestvérük, Kazakh kutya csontjait szopogatták. Miután megtettem az elso lépést apám felé, a következo kérdések jutottak az eszembe az indián lányokkal és a hátam mögött, az árbockosárban álldogáló Maryvel, és a mosdóban ülo, másállapotos Hisako Hiroguchival és a lelkisérült Kapitánnyal és a parancsnoki hídon álló vak Selenával és a fagyasztókamrában kiterített holttesttel kapcsolatban: – Mi okom volt, hogy valaha is törodjek ezekkel az idegen emberekkel, akik a félelem és az éhség rabszolgáiként élik életüket? Mi közük van ezeknek hozzám? Amikor az elso lépés után elakadtam, apám így szólt: – Nyomás, Leon. Most határozottnak kell lenned. – De még nem fejeztem be a kutatásaimat – tiltakoztam.

Azért vállaltam a szellemséget, mert ezzel a beosztással engedélyt kaptam arra, mintegy járulékos juttatásként, hogy mások gondolataiban olvassak, beletekintsek múltjukba, falakon hatoljak át, egyszerre több helyen legyek jelen, megtudjam mélységében, hogy milyen eseményláncolatok vezettek egyik-másik helyzet kialakulásához, és végül, hogy felhasználjam az emberiség által felhalmozott tudásanyag összességét. – Apám... – mondtam –, adj még öt évet. – Öt évet ! – kiáltott fel apám. Aztán gúnyolódva a szememre hányta a három korábbi egyezségünket: – „Csak még egy napot, papa.” „Csak még egy hónapot, apu.” „Csak még hat hónapot, papuska.” – De hát olyan sokat megtudhatnék arról, milyen is az élet valójában, meg hogy mire megy ki a játék, meg hogy mi a lényege az egésznek! – könyörögtem. – Nekem ne hazudj – mondta apám. – Hazudtam én neked valaha is? – Nem, édesapám – mondtam. – Akkor ne hazudj – mondta o. – Te most isten vagy? – kérdeztem. – Nem – válaszolta. – Most se vagyok más, csak az apád, Leon...de akkor se hazudhatsz nekem. Az összes hallgatózásodból nem szedtél össze semmit, csak puszta adatokat. Ezzel az erovel gyujthettél volna baseball kesztyuket vagy sörösüveg kupakokat is. Annyit érsz az összegyujtött adataiddal, mint a Mandarax az övéivel. – Csak még öt évet, papuska, papa, apa, apuci – könyörögtem. – Ennyi ido alatt soha az életben nem fogod megtanulni, amit megtanulni szeretnél – mondta apám. – Éppen ezért, fiam, szavamat adom, hogy ha most elküldesz, nem jövök vissza csak egymillió év múlva. – Leon! Leon! – kérlelt. – Minél többet tudsz meg az emberekrol, csak annál jobban utálod majd oket. Azt

hittem, hogy az örökkévalóság végéig elegendo tapasztalatot nyertél az emberiség természetérol, amikor országod vélhetoleg legokosabb emberei elküldtek egy soha véget nem éro, dicstelen, borzalmas, és végül teljesen céltalan háborúba! – Hát én juttassam az eszedbe, hogy ugyanezek a csodálatos állatok, amelyekrol te szemlátomást szeretnél még többet megtudni, örülnek, mint majom a farkának, mert remek fegyvereik készenlétben állnak, hogy bármelyik pillanatban kiröppenjenek a fészkükbol, és garantáltan legyilkoljanak mindent és mindenkit? – Hát én juttassam az eszedbe, hogy ez az egykor csodaszép, mindenben bovelkedo bolygó most a levegobol szemlélve a szerencsétlen Roy Hepburn bonckés alatt kitáruló szerveire emlékeztet? És hogy a te szeretett emberiséged városai ezek a szemmel látható rákos daganatok, amelyek növekedésének egy célja van, s ez a növekedés maga, és bekebeleznek és megmérgeznek mindent? – Én juttassam az eszedbe, hogy ezek az állatok úgy összebarmoltak mindent, hogy normális jövot már elképzelni sem tudnak az unokáiknak, és azt is csodának tartanák, ha kétezerre, röpke tizennégy év múlva, lenne mit enni vagy maradna valami élvezet az életükben ? – Az emberek, fiam, csakúgy mint ennek az elátkozott hajónak az utasai, olyan kapitányokra bízzák sorsuk irányítását, akiknek nincs egy térképe vagy egy tájolója sem, és akik állandó tuzoltómunkával foglalják le eroiket, és semmit nem tartanak elobbre valónak, mint a saját önbecsülésük oltalmazását. Mint egész életében, most is ráfért volna a borotválkozás. Mint egész életében, most is nyúzott volt és sápadt. Mint

egész életében, most is bagózott. És az egyik ok, amiért nehezemre esett még egy lépést tenni felé, nyilván az volt, hogy nem szerettem ot. Tizenhat éves koromban azért mentem világgá otthonról, mert szégyelltem magam miatta. Ha az apám helyett egy angyal áll a kék alagút bejáratában, talán rögtön beslisszoltam volna. James Wait azért ment világgá otthonról, mert az emberek állandóan fizikai fájdalmat okoztak neki. A hatalmas agyveleju neveloszülok némelyike olyan furfangos kínzásokat eszelt ki a számára, hogy ezzel az erovel a szüloszobából nyugodtan vihették volna a spanyol inkvizítorok kínzókamráiba is. Én vér szerinti apám elol léptem meg, aki egyetlenegyszer sem emelte rám a kezét. De amikor még nem volt elég magamhoz való eszem, apám a cinkosává tett, velem együtt uzte el otthonról anyámat. Rávett, hogy kart karba fonva gúnyoljuk ki anyámat, ha szeretett volna kiruccanni valahova, vagy új barátokat megismerni és meghívni oket vacsorára, vagy megnézni egy új filmet a moziban vagy étteremben vacsorázni néha-néha. Egy hú ron pendültem apámmal. Akkor komolyan hittem, hogy o a földkerekség legnagyobb írója, mert ez volt az egyetlen dolog, amire büszke lehettem. Nem voltak barátaink, és a környéken a miénk volt a legelhanyagoltabb ház, és még saját televíziónk vagy autónk sem volt. Nem láttam okát, miért ne védeném meg ot anyámmal szemben? Becsületére legyen mondva, soha egy szóval sem célzott rá, hogy valaha esetleg nagy íróként fogják számon tartani. Amikor még nem nott be a fejem lágya, úgy véltem, a nagyság jele, hogy olyan makacs elszánással szenteli minden percét az írásnak és a cigarettázásnak – nem túlzás, minden percét.

Ó, igen, volt még egy dolog, amire büszke lehettem, és ezt igazán sokra tartották Cohoes városában: apám az Egyesült Államok Haditengerészetében szolgált. Mire tizenhat lettem, mégis kilyukadtam arra a megállapításra, mely az anyám és a szomszédság elott már régóta ismert volt: apám egy undorító csodtömeg, akinek csak a legrosszabb híru kiadóknál jelennek meg írásai, melyek után alig kapott valami tiszteletdíjat. Gúnyt uz az élet szentségébol, gondoltam, amikor továbbra sem csinált semmit, csak írt és cigarettázott egész álló nap – nem viccelek, egész álló nap. Én akkor a rajz kivételével mindenbol bukásra álltam az iskolában. Cohoes város gimnáziumában soha senki nem bukott meg rajzból. Az egyszeruen lehetetlen volt. És világgá mentem otthonról, hogy megtaláljam anyámat, ami végül is soha nem sikerült. Apámnak több mint száz könyve és mintegy ezer novellája jelent meg nyomtatásban, utazásaim során mégis csak egyetlen emberrel akadtam össze, aki ismerte a nevét. Mikor a hosszú, hosszú keresés után sikerült ilyen emberre bukkannom, úgy megkavarodtam, hogy azt hiszem, kis ideig nem is voltam egészen normális. Soha nem hívtam fel apámat telefonon, nem írtam neki soha még egy képeslapot sem. Csak akkor tudtam meg, hogy már nem él, amikor magam is meghaltam, és eloször megjelent nekem a Túlvilágba vezeto kék alagút szájánál. Egy dologért mégis tiszteltem ot, azért amire szerintem még mindig büszkének kellett lennie: én magam is szolgáltam az Egyesült Államok Haditengerészetében. Ez családi hagyomány volt nálunk. És a fene egye meg, hát nem író lett belolem is ! Verem az írógépet egész nap, és közben a leghalványabb jelét sem látom, hogy lenne aki elolvassa majd, amit leírok.

Nincs is. Nem lehet. Most már mindketten olyanok voltunk, mint a násztáncukat járó kéklábú, szulák, tettük, amit tennünk kellett, akár figyelt minket valaki, akár – s a két lehetoség közül ez a sokkal valószínubb – nem. Aztán apám kiszólt az ormány végébol: – Pontosan olyan vagy, mint az anyád. – Ezt hogy érted? – kérdeztem. – Tudod, hogy mi volt a kedvenc idézete? – kérdezte apám. Persze hogy tudtam, és a Mandarax is tudta. Ez a könyv mottója. – Te azt hiszed, hogy az emberek afféle jólelku állatok, akik végül megoldják összes problémájukat, és a föld ismét Édenkert lesz, mint régen. – Láthatnám ot? Kérlek szépen! – mondtam. Tudtam jól, anyám ott van valahol az alagút túlsó végénél, tudtam, hogy anyám halott. Ez volt az elso kérdés, amelyet apámnak feltettem, miután magam eltávoztam az élok sorából: – Mi lett anyával, tudsz róla valamit? – Mielott bevonultam az Egyesült Államok Haditengerészetébe, mindenfelé érdeklodtem az anyám után. – Nem anya az ott a hátad mögött? – kérdeztem. A kék alagút nyughatatlan bélmozgásokat végzett. Ahogy ide-oda vonaglott, többször sikerült bepillantanom a belsejébe. Most, hogy apám harmadszor jelent meg, megpillantottam egy not, és azt gondoltam, talán anya az. De nem volt ilyen szerencsém. – Naomi Tharp vagyok, Leon – kiáltott ki nekem a no. A szomszédasszonyunk volt, aki miután anyám otthagyott minket, minden tole telhetot megtett egy ideig, hogy helyettesítse anyámat. – Mrs. Tharp vagyok – kiáltotta. –

Ugye emlékszel rám, Leon? Gyere csak be szépen, mint ahogy a konyhaajtómon szoktál bejönni annak idején. Legyél jó fiú. Csak nem akarsz kint maradni még egymillió évig? Még egyet léptem az alagút szája felé. A Bahia de Darwin pókhálóból szott álomképpé fakult. A kék alagút ugyanolyan tapintható és anyagszeru volt már, mint a malmoi villamos, amin a dokk és a szálláshelyem között utaztam nap mint nap. De akkor, mögülem, a Bahia de Darwin pókhálógubancából megszólalt az elmosódott szellemfigura, amivé Mary fakult, és kiabálni kezdett, újra és újra ugyanazokat a szavakat ismételgetve. Gondoltam, valami nagyon felzaklathatta. A szavait nem értettem, de a mód, ahogy kiabált, a leginkább arra engedett következtetni, hogy haslövés érhette. Meg kellett tudnom, mit magyaráz, ezért hátráltam két lépést, és megfordultam, és felnéztem rá. Nevetett és sírt egyszerre. Elorehajolt az acél kosár pereme felett, nyakát kitekerve kiabált a parancsnoki hídon álló Kapitánynak: – Föld, hahó! Föld, hahó! Istennek hála! Édes Istenem! Föld, hahó! Föld!

8

Mary Hepburn a Santa Rosalia szigetét pillantotta meg. A Kapitány persze rögtön arrafelé kormányozta a hajót, és imádkozott, hogy lakott legyen – vagy legalább állatok éljenek rajta, melyeket o és a többiek megfozhetnek és megehetnek. A nagy kérdés továbbra is ez volt a számomra: velük tartsak-e, hogy lássam, mi történik velük az elkövetkezendokben? Egyértelmu volt, milyen árat kellene fizetnem, ha ki akarom elégíteni kíváncsiságomat, s figyelemmel akarom kísérni a hajón utazó emberek sorsát: egymillió évnyi szüntelen bolyongás várt rám a földön. A döntést végül az árbockosárban álló Mary Hepburn, azaz „Mrs. Flemming” hozta meg helyettem, akinek féktelen öröme olyan hosszú idore ejtette rabul a figyelmemet, hogy mire visszafordultam az alagút felé, az alagút már eltunt. És mára letöltöttem ezer ezredfordulót magába ölelo büntetésemet. Az utolsó fillérig megfizettem tartozásomat a társadalomnak, vagy mit tudom én minek. Most persze örömmel beslisszolok majd az alagút száján. Hiszen soha semmi nem történik errefelé, amit ne láttam vagy ne hallottam volna már legalább ezerszer. És biztos, hogy senki nem fogja befejezni Beethoven Kilencedik Szimfóniáját – és senki nem fogja hazugságokkal traktálni társait, vagy kirobbantani a harmadik világháborút. Anyámnak igaza volt: Még a legsötétebb korokban is volt valami remény az emberiség számára. 1986. december elsején, egy hétfo délután Adolf von Kleist

kapitány, akinek hajóján nem volt használható horgony, szántszándékkal ráfutott a Bahia de Darwin nal egy partmenti lávazátonyra. Úgy gondolta, ha eljön az ido, hogy továbbinduljanak, a megfeneklett hajó képes lesz kiszabadulni a zátony fogságából, ahogy Guayaquilban is tette. Mikor szándékozott továbbindulni? Mihelyt a hajókonyha raktárait megtömték tojásokkal és kéklábú szulákkal és sárkánygyíkokkal és pingvinekkel és kormoránokkal és rákokkal, és minden egyébbel, ami eheto és könnyu megfogni. És amikor sikerült összegyujteni üzemanyag- és ivóvízkészleteinek megfelelo mennyiségu élelmet, szép nyugodtan visszatérhet a kontinensre, hogy keressen egy békés kikötot, amely hajlandó befogadni oket. Újra felfedezhetné a dél- amerikai földrészt. Kikapcsolta a huséges motorokat. Ez a dízelmotorok huségességének a végét jelentette. Bizonyos, általa soha meg nem értett okokból kifolyólag a Kapitány soha többé nem tudta beindítani oket. Ez azt jelentette, hogy az elektromos sütok és a fayasztóládák is hamarosan felmondták a szolgálatot – amint az akkumulátorok lemerültek. Még mindig volt tízméternyi hajókötelük, a fofedélzet kikötobakja köré tekert, fehér nejlonszálakból szott köldökzsinór formájában. A kapitány nagy bogokat csomózott rá, aztán Maryval együtt leereszkedtek rajta a zátonyra, és partra gázoltak, hogy tojásokat gyujtsenek, és olyan alacsonyabbrendu állatokat gyilkoljanak halomra, melyek a legkevésbé sem tartottak tolük. Bevásárlókosárként Mary zubbonyát vitték magukkal és James Wait új ingét, amelyen még mindig ott fityegett az árcédula. Kitekerték a szulák nyakát. Elkapták a szárazföldi sárkánygyíkok farkát, és addig csapkodták oket a fekete

sziklákhoz, míg ki nem szenvedtek. És ez alatt a véres mészárlás alatt esett meg, hogy Mary lehorzsolta a kezét, és egy barátságos vámpír pinty életében eloször megízlelte az embervért. A gyilkosok békén hagyták a tengeri sárkánygyíkokat, mert ehetetlennek tartották oket. Két évnek kellett eltelnie, hogy felfedezzék: a teremtmények pocakjában lötyögo félig megemésztett moszatok nemcsak ízletes és meleg, azonnal fogyasztható fott ételt jelentenek, de alkalmasak a vitaminok és ásványi anyagok oket addig sanyargató hiányának a megszüntetésére is. Ily módon lett teljes az étrendjük. Némelyik ember ugyanakkor jobban meg tudta emészteni ezt a pürét, mint a többiek, akiknél ezáltal egészségesebbek és kellemesebb külsejuek lettek – és kívánatosabb szexuális partnerek. Így muködésbe lépett a természetes kiválogatódás törvénye, aminek az lett az eredménye, hogy egymillió évvel késobb az emberek már saját maguk is meg tudják emészteni a moszatokat, nem szorulnak rá a tengeri sárkánygyíkokra, újra békén hagyják oket. Mennyivel jobb így mindenkinek. Halakat azonban továbbra is megölnek az emberek, és – halhiányos években – megeszik a szulákat is, amelyek továbbra sem félnek tolük. Itt maradhatnék újabb egymillió évre, de biztosra veszem, még az sem lenne elég a szulák számára, hogy ráébredjenek, milyen veszélyesek az emberek. Bizony, és – amint már említettem – még mindig fáradhatatlanul járják násztáncukat párosodás idején. Aznap este az emberek egész kis lakomát csaptak a Bahia de Darwin fedélzetén. A sétafedélzeten ettek, és a fedélzet vaslemezein terítettek, és a Kapitány volt a konyhafonök. Volt rákkal és pintyfasírttal töltött sárkánygyíksült. Volt saját

tojásaival töltött és olvasztott pingvinhájjal locsolgatott szulapecsenye. Minden csodálatosan finomra sikerült. Az emberek újra boldogok voltak. És másnap kora hajnalban a Kapitány meg Mary újra kimentek a partra, és magukkal vitték a kankabono lányokat is. A lányok végre megértettek valamit abból, ami körülöttük zajlott. Egyik állatot a másik után ölték le, aztán egyik tetemet a másik után cipelték fel a hajóra. A fagyasztóládákban végül, James Wait tetemén túl, akár egy teljes hónapra is elegendo mennyiségu szárnyas és sárkánygyík és tojás gyult össze. Most már nem csak ivóvízbol és üzemanyagból voltak boséges készleteik, de élelembol, ráadásul finom élelembol is. Aztán a tervek szerint a Kapitány beindítja a motorokat. Csúcssebességgel kelet felé haladnak majd. Mindenképpen bele kell ütközniük a dél -amerikai vagy a középamerikai esetleg az észak-amerikai kontinensbe, mondta a kapitány Marynek, és megcsillantotta lassacskán visszatéro humorérzékét: – ...hacsak nincs akkora pechünk, hogy véletlenül átsiklunk a Panama-csatornán. De ha netalántán tényleg át is siklanánk a csatornán, ígérem, elobb-utóbb kikötünk Európában vagy Afrikában. És elnevette magát, és nevetett az asszony is. Végül is minden rendbe jött. És akkor a motorok felmond ták a szolgálatot.

9Amikor a Bahia de Darwin 1996 szeptemberében alámerült a végtelenül nyugodt óceán vizében, a Kapitány kivételével már mindenki a Mary által ráragasztott a „Repkedve Szálló Redony” becenéven ismerte. A gúnynév egy dalból származott, amelyet Mary a Mandaraxtól tanult, és amely így szólt: Remek hajó, óceánon szárnyaló volt a Repkedve Szálló Redony Vihar vagy ár, mégoly akár kapitánya arca méla közöny Kormánynál a férfi mindig lenézi a legeslegvadabb szelet, tiszta idoben, az égbolt felhotlen kapitányunk kabinjában lehet. Charles Carryl (1842-1920)

Hisako Hiroguchi és szoros testu kislánya, Akiko, és Selena Macintosh mindannyian „Repkedve Szálló Redony”ként emlegették a hajót, és így ismerték a kankabono asszonyok is, akik nem értették ugyan a szavakat, de tetszett nekik a dallamuk. És amikor a kankabono asszonyok történetünk elorehaladtával gyermekeket szülnek, azt tanítják majd nekik, hogy szüleik a kontinensrol érkeztek egy azóta köddé vált csodahajón, amelynek „Repkedve Szálló Redony” volt a neve. Akiko, aki folyékonyan beszélt kankabonóul és japánul és angolul is, és aki az egyetlen nem kankabono volt, aki párbeszédet tudott folytatni a kankabonókkal, soha nem volt képes, rájönni, hogyan fordíthatná le kankabonóra a következo szavakat: „Repkedve Szálló Redony”.

A kankabonók ugyanúgy nem értették a szavak jelentését és a bennük rejlo humoros töltetet, mint ahogy nem értené egy mai ember sem, ha odamennék mellé, miközben egy kék lagúna fehér homokkal borított partján heverészik, és belesúgnám a fülébe: „Repkedve Szálló Redony”. Mary röviddel azután kezdett bele mesterséges megtermékenyítési programjába, hogy a Repkedve Szálló Redony lesüllyedt a tenger fenekére. Az asszony ekkor a hatvanegyedik évében járt. O volt az egyetlen, akivel a kapitány nemi életet élt. A kapitány hatvanhat éves volt, és már nemigen kellett hadakoznia szexuális késztetéseivel. És mivel úgy vélte, még mindig jó eséllyel adhatná tovább a Huntington-kórt okozó hibás gént, feltette magában, hogy nem szaporodik. És faji eloítéletei is voltak, és egyáltalán nem vonzódott sem Hisakóhoz, sem szorös testu leányához. A legkevésbé azokhoz az indián nokhöz vonzódott, akik végül a világra hozták gyermekeit. Ne felejtsék: Ezek az emberek abban a hitben éltek, hogy bármelyik pillanatban megmenthetik oket, fogalmuk sem lehetett arról, hogy ok az emberiség jövojének egyedüli letéteményesei. Úgyhogy, ha nemi életet éltek, azt csak azért tették, hogy néhány kellemes percet szerezzenek maguknak, vagy kielégítsenek egy nyugtalanító késztetést, vagy hogy elálmosodjanak, vagy mit tudom én, miért. Mindenki úgy tudta, hogy a szaporodás egyenesen felelotlenség lett volna, hi szen a Santa Rosalia nem gyermeknevelésére való hely volt, és a gyerekek veszélybe sodorták volna az élelmiszerellátást is. Mielott a Repkedve Szálló Redony csatlakozott az ecuadori tengeralattjáró flottához, Mary ugyanúgy érzett ezzel kapcsolatban, mint bárki más: Súlyos csapás lenne gyermeket szülni a szigeten.

Lelke késobb is így érzett, hatalmas agyveleje azonban lustán tunodni kezdett – vigyázva, nehogy megrémítse gazdáját –, vajon miként lehetne átvinni egy termékeny noi testbe a spermát, amit a Kapitány fecskendezett belé havonta két alkalommal – úgy hogy, csiribú-csiribá, terhesség legyen belole. Az akkor mindössze tízéves Akiko még nem ovulált. A tizenöt és tizenkilenc év közötti kankabono nok azonban egészen biztosan igen. Maryt azzal etette hatalmas agyveleje, amit annak idején az asszony is oly gyakran elmondott diákjainak: Nincs abban semmi rossz, sot, inkább hasznos, ha az ember mindenféle ötletekkel játszadozik gondolatban, tunjenek azok bármilyen valóságtól elrugaszkodottnak, képtelennek vagy egyenesen ostobának. Azzal nyugtatgatta magát ott, a Santa Rosalia szigetén, amivel annak idején az iliumi serdüloket. Vagyis hogy még a leggyengécskébb ötletekkel való játszadozás is rengeteg alapveto fontosságú tudományos felfedezést eredményezett abban a korban, amelyet az asszony, egymillió évvel ezelott, „modern kor”nak nevezett. Megkérdezte a Mandaraxot, mit tud a kíváncsiságról. És a Mandarax a következot mondá: A kíváncsiság az életeros szellem egyik állandó tulajdonsága. Samuel Johnson (1709-1784)

Amit a Mandarax nem mondott el neki, és amit hatalmas agyveleje meg aztán biztosan nem közölt vele, az az volt, hogy ha eszébe ötlik egy csak kicsit is muködoképesnek tuno kísérlet terve, akkor hatalmas agyveleje addig gyötri, piszkálja, amíg azt a kísérletet meg nem valósítja. Ez volt, szerintem, a legördögibb tulajdonságuk azoknak a régi jó agyveloknek. Ilyeneket mondogattak tulaj-

donosuknak: – Itt van ez az orültség, talán megtehetnénk, de persze mi soha nem lennénk ilyesmire képesek. Csak eljátszadozunk a gondolattal. És aztán, valami önkívületi állapotban, mindig meg is tették, amire gondoltak – életre-halálra meno harcot vívattak rabszolgákkal a Kolosszeumban, vagy elevenen elégettek embereket a városok közterein, csak mert az adott földrajzi környezetben népszerutlen véleményt vallottak; vagy gyárakat építettek csak azért, hogy nagyipari méretekben tudják gyilkolni az embereket, vagy hogy egész városokat röpíthessenek a levegobe, és a többi, és a többi. Valahol a Mandaraxban kellett volna hogy legyen egy figyelmeztetés, mint ahogy nem volt, amely szerint: „A hatalmas agyvelok ezen korában minden megtörténik, ami megtörténhet – úgyhogy jobb lesz vigyázni”. A Mandarax ezt a gondolatot legjobban megközelíto idézete egy Thomas Carlyle (1795-1881) sor volt: Bármiféle kételyt csak a Cselekvés oszlathat el. Mary nem volt benne biztos, hogy megtermékenyítheti-e egy asszony a társát egy elhagyatott szigeten, minden orvosi segítség nélkül, s a kétely cselekvésre bírta. Mint valami önkívületi állapotban, egyszer csak azon kapta magát, hogy a kankabono nok táborában jár a kráter túloldalán, és tolmácsként magával vitte Akikót is. És most azon kapom magam, hogy apámra gondolok, mikor még élt, és csak egy festékes ujjú nyomorult volt Cohoes városában. Mindig abban reménykedett, hogy sikerül valamit eladni a filmgyárnak, és akkor nem kellene mindenféle csip-csup munkát elvállalnia, és lehetne szakácsunk meg bejárónonk.

De akármennyire is vágyódott a filmipar után, az összes történetének és könyvének olyan központi jeleneteket írt, amelyeket épeszu ember soha nem vitt volna filmre – hacsak nem akar valami különösen népszerutlen filmet összehozni. És most én magam is olyan történetet mesélek, amelynek a kulcsjelenete soha nem kerülhetett volna be egy sikerre szánt filmbe sem egymillió évvel ezelott. A jelenetben Mary Hepburn mintegy hipnotikus álomban jobb mutatóujjával felnyúl saját testébe, aztán egy tizennyolc éves kankabono nobe, és megtermékenyíti. Az elhamarkodott, felelotlen, és orült szabadosságról, amellyel nem is csak egy, de az összes kankabono no testével bánt, Marynek késobb eszébe jutott egy vicc. Ekkor azonban már nem volt beszélo viszonyban a Kapitánnyal, az egyetlen telepessel, aki megérthette volna a viccet, úgyhogy meg kellett tartania magának. A vicc, kicsit megszerkesztve, így szólt: – Ha ez még gimnáziumi tanárno koromban eszembe jut, most New York állam egyik kényelmes börtöncellájában ülnék, nem pedig ezen az istenverte Santa Rosalián.

0

Amikor a hajó alámerült, magával vitte James Wait csontjait, melyek közé a fagyasztókamra padlóján olyan hüllok és madarak csontjai keveredtek, amelyek ma is élnek a földön. Csak a Waitéhoz hasonló csontvázakat nem öltözteti hús manapság. Nyilvánvaló, hogy a férfi egyfajta hím majom volt – aki felegyesedve járt, és hatalmas agyvelovel bírt, amelynek rendeltetési célja, amennyire erre következtetni lehet, a különlegesen mozgékony kezek beidegzése volt. Valószínuleg elsajátította a tuzgyújtás tudományát. Valószínuleg szerszámokat is használt. Valószínuleg legalább egy tucat szóból álló szókincse volt. Amikor a hajó alámerült, egyedül a Kapitány viselt szakállat a szigeten. Egy évvel ez után megszületett fia, Kamikaze. Tizenhárom évvel ez után a szigeten megjelent a második szakáll, Kamikaze szakálla. Ahogy a Mandarax mondá: 1

Volt egyszer egy szakállas öregember, ki így kiáltott: „Isten bottal nem ver”. Két bagoly meg egy tyúk, Négy veréb meg egy lúd fészket rakott mind szorzetemben. Edward Lear (1812-1888)

Amikor a hajó alámerült, a kolónia már tíz éve létezett, és a Kapitányból egy nagyon unalmas ember lett, aki kezét és agyát tétlenségre kárhoztatta. Ideje nagy részét a sziget egyetlen édesvizu forrásának a környékén töltötte, a kráter lábánál. Ha valaki elment vízért, a Kapitány úgy viselkedett, mintha o lenne a forrás kedves és tudós

gazdája, szolgálója és védelmezoje. Még arról is beszámolt a kankabonóknak, akik soha egy árva szót sem értettek a mondókájából, hogy milyen volt a forrás közérzete aznap – így jellemezte a sziklahasadékból elobugyogó vizet: – ...ma nagyon ideges – meg hogy – ...ma nagyon vígkedélyu – meg – ...ma nagyon lusta – és hasonlók. A víz valójában meglehetosen egyenletesen bugyogott elo, így tette ezt már több ezer évvel a telepesek megérkezése elott is, és így teszi a mai napig, pedig az embereknek már nincs rá szükségük. Leírom, hogyan muködött, és igazán nem kell valakinek az Egyesült Államok Haditengerészeti Akadémiáján végeznie, hogy megértse rejtélyes kis játékait: A kráter hatalmas kehelyként muködött, amely felfogta az esovizet, és egy vastag réteg vulkanikus törmelék alatt elrejtette a napsugarak elol. A kehely oldalán nyíló kis lék volt a tulajdonképpeni forrás. A végtelen sok szabadidovel rendelkezo Kapitánynak nem volt mit javítani a forráson. A víz már így is tökéletesen bugyogott a bazaltszikla hasadékából, és már így is felfogta egy alig tíz centiméterrel a hasadék alatt elhelyezkedo természetes sziklamélyedés. Ez a mélyedés körülbelül akkora volt, és azóta mit sem változott, mint a Repkedve Szálló Redony dísztermébol nyíló mellékhelyiség mosdókagylója. Ha kiürítették, a mélyedés – akár biztatta a Kapitány, akár nem – huszonhárom perc és tíz másodperc alatt telt meg újra színültig. Mit mondhatnék a Kapitány utolsó éveirol? Azt kellene mondanom, hogy a csendes reménytelenség vett rajta erot. De nyilván nem kellett volna a Santa Rosalián rekednie ahhoz, hogy így érezzen. Ahogy a Mandarax mondá:

A nagy embertömegek csendes reménytelenségben tengetik életüket. Henry David Thoreau (1817-1862)

Hogy miért volt akkoriban olyan széles körben, és különösen a férfiak között elterjedt kór a csendes reménytelenség? Újra bekocog a színre történetem egyetlen velejéig romlott szereploje: a túlméretezett emberi agyvelo. Manapság senki nem éli életét csendes reménytelenségben. Az egymillió évvel ezelott élt embertömegeken azért vett erot a csendes reménytelenség, mert a koponyájukban rejlo pokoli komputerek egy percre sem pihenhettek, nem ismertek mértéket; állandóan egyre nehezebb feladatokat követeltek, amivel az élet képtelen volt ellátni oket. Ezzel bemutattam szinte az összes jelenetet és körülményt, amelyek kulcsfontosságúak voltak ahhoz, hogy az emberiség csodával határos módon a mai napig fenn tudjon maradni. Azt a képzetet váltják ki bennem, mintha furcsa alakú kulcsok lennének, melyek lezárt ajtók egész sorát tárják ki, és az utolsó ajtó mögött a tökéletes boldogság vár az emberre. Nyilván ilyen kulcs volt az a körülmény, hogy a Santa Rosalián nem voltak szerszámok, leszámítva a gyengécske utánzatokat, amelyeket csontokból és ágakból és kövekbol és halbéldarabkákból – és madárbélzsinegekbol tákoltak össze. Ha a Kapitánynak csak néhány valamirevaló szerszámja lett volna, feszítovasak meg csákányok meg lapátok, etc. etc., nyilván megtalálta volna a módját, hogy a tudomány nevében eltömítse a forrást, vagy egy-két hét alatt kiokádtassa a kráterrel a teljes tárolt vízmennyiséget. Ami a lélekszám és az élelmiszerutánpótlás telepesek által kialakított egyensúlyát illeti: Azt kell mondanom, hogy ez is

sokkal inkább alapult a jószerencsén, mint az emberi éleselméjuségen. A természet éppen adakozó kedvében volt, hát nem látták híját az ennivalónak. A környezo szigeteken fészkelo madarakra kedvezo évek köszöntöttek, átküldték a túlzsúfolt sziklákról társaik egy részét a Santa Rosaliára, hogy foglalják el a fészkeket, amelyek lakóit megették az emberek. A tengeri sárkánygyíkok esetében nem létezett ilyen természetes létszámátcsoportosítás, hiszen képtelenek voltak hosszabb távolság leúszására. Ezeknek a sápkóros hülloknek a teste és béltartalma azonban olyan visszataszító volt, hogy az emberek csak akkor fanyalodtak rájuk, ha már minden más ehetonek szukében voltak. Abban mindenki egyetértett, hogy a legkényesebb ízlést is kielégíto csemege a fott tojás volt. Ezt úgy készítettek el, hogy a tojást kitették egy napsütötte lapos sziklára, és vártak néhány órát. Tuz nem volt a Santa Rosalián. A második helyezett a madaraktól elcsent hal volt. Azután következett maga a madár. És azután a tengeri sárkánygyík belébol származó zöldes pép. A természet olyannyira bokezu volt, hogy még élelmiszertartalékkal is ellátta a telepeseket, akik tudtak is róla, de soha nem kellett, hogy igénybe vegyék. A szigeten mindenfelé korú és nagyságú fókák meg rozmárok mászkáltak, amelyek nagy szemeket meresztgettek minden elhaladó emberre, és amelyek a párzás lázában égo hímeket leszámítva egytol egyig gyanútlanok és szelídek. Ezek nem voltak valami orült finomak. A telepesek szinte azonnal legyilkolták az összes szárazföldi sárkánygyíkot, és ez végzetes következményekkel járhatott volna – végül mégis megúszták mindenfajta katasztrófa nélkül. A dolog sokkal rosszabbul is elsülhetett volna. De történetesen semmi kihatása nem volt. A Santa Rosalián nem éltek óriásteknosök, ellenkezo

esetben a telepesek valószínuleg oket is kiirtották volna. De annak sem lett volna semmi kihatása. Közben a világ más tájain, különösen Afrikában, az emberek milliószámra pusztultak éhen, csak mert pechjük volt. Hosszú évek óta nem esett az eso. Régebben rengeteg csapadékot kaptak a földjeik, most azonban úgy nézett ki a helyzet, mintha soha többé nem akarna eleredni az eso. Így legalább az afrikaiak abbahagyták a szaporodást. Ennyi jó volt a dologban. Ez egy kicsit lendített a helyzeten. Ez azt jelentette, hogy ennyivel több semmit lehetett szétosztani az emberek között. A Kapitány mindössze egy hónappal azelott szerzett tudomást a kankabono nok teherbe esésérol, hogy a világra jött a sziget elso hímnemu bennszülött polgára, akit mindenki csak a szorös testu Akikótól kapott becenevén ismert. Akiko nagyon örült, hogy kisfiú született, ennek az örömének adott hangot a „Kamikaze” becenévvel, amely japán szó, és azt jelenti, hogy „megszentelt szél”. Az annak idején partra szálló telepesek soha nem alkottak egyetlen nagy családot. A következo nemzedékek azonban, miután a legidosebb generáció utolja is kihalt, már egyetlen nagy családot alkottak. A családtagoknak volt közös nyelvük és közös vallásuk és néhány közös viccük és daluk és táncuk, etc. etc., szinte minden kankabono nyelven. És Kamikazéból, amikor rá került a sor, hogy vénséges vén emberré öregedjen, olyasmi lett, ami a Kapitány sosem volt: tisztelettel övezett pátriárka. Akiko pedig tisztelettel övezett mátriárka lett. Az egész folyamat, amelynek során egy egységes család alakult ki, nagyon gyorsan ment végbe. Öröm volt látni. Már majdnem megszerettem az embereket úgy, ahogy akkor voltak, hatalmas agyvelejükkel meg a többivel együtt.

11

A Kapitány egyrészt azért tudta meg olyan késon, hogy az egyik kankabono no teherbe esett, mert nyilván senki nem szándékozott az orrára kötni a dolgot, másrészt viszont azért, mert a kankabono nok – foként faji alapon rettenetesen utálták ot, s így igen ritkán kerültek a szeme elé. Mindig késo éjszaka mentek el vízért a kráterhez, amikor a férfi már mélyen aludt, csak hogy ne kelljen találkozniuk vele. Ellenszenvük a Kapitány haláláig megmaradt, annak ellenére, hogy o volt körülrajongott gyermekeik apja. Csakhogy egy hónappal Kamikaze megszületése elott egy este a Kapitány sehogy sem tudott elaludni Maryvel közösen használt tollágyán. Hatalmas agyveleje hatására még a bore is viszketni kezdett, ide-oda forgolódott a fekhelyén, nem hagyta nyugodni egy ötlet. Az ötlet lényege az volt, hogy ha a kráter tetejérol leásna a vízkészletig, és megtalálná a kráter falán a léket, lehetosége nyílna szabályozni azt, amire még soha senki nem panaszkodott: a forrás vízhozamát. Mellesleg ez körülbelül olyan egyszeru és szerény mérnöki feladat volt, mint mondjuk a Khufu piramis vagy a Panama-csatorna megépítése. A Kapitány tehát az éj kellos közepén kikászálódott az ágyból és elment sétálni. Telihold lebegett az égen, pont a feje fölött. A forráshoz érve hat kankabonót pillantott meg, akik a kis vízgyujto üregben lévo víz felszínét paskolgatták a kezükkel, mintha holmi barátságos állat hátát simogatnák, és fröcskölték egymást meg hasonlók. Nagyon jól mulattak, és ráadásul különösen jó kedvükben voltak, mert mindannyian kisbabát vártak. Ahogy észrevették a Kapitányt, rögtön vége szakadt a

mulatságuknak. Gonosz embernek tartották. De a Kapitány is meghökkent – lévén anyaszült meztelen. Nem számított arra, hogy bárkivel is összefut. Lustaságból nem vette fel sárkánygyíkborbol összefércelt nadrágját. És most, a Santa Rosalián eltöltött tíz teljes év után, a kankabonók eloször pillantották meg a nemi szervét. Kibuggyant belolük a nevetés; és aztán nem is tudták abbahagyni. A Kapitány visszavonult lakhelyére, ahol Mary aludt, mint a bunda. A lányok nevetését elintézte annyival, hogy együgyuek. Eszébe jutott az is, hogy az egyik nonek parazitás fertozés vagy daganat puffasztotta fel a hasát, és hogy ez nagy vidámsága ellenére is – hamarosan az életébe kerülhet. Másnap reggel megemlítette Marynek a daganatot, aki erre nagyon furcsán elmosolyodott. – Mi van ezen mosolyogni való? – kérdezte a Kapitány. – Mosolyogtam volna? – kérdezte az asszony. Istenem... hát ez tényleg nem mosolyogni való. – Egy ekkora daganat... – mondta a férfi – csak valami komoly betegség jele lehet. – Nem is tudod mennyire igazad van – mondta Mary. Nem tehetünk mást, kivárjuk, hogy mi lesz belole. Mi egyebet tehetnénk? – Olyan vidám volt az a lány – tunodött a Kapitány. – Látszólag egyáltalán nem zavarta az a ... hatalmas daganat. – Ahogy te magad meg szoktad jegyezni – mondta Mary –, mások ok, mint mi vagyunk. Kezdetleges a gondolkodásmódjuk. Bármi történik velük, megpróbálják a jó oldalát látni. Úgy okoskodnak, hogy úgyse tudnak különösebben beleszólni az események menetébe, elfogadják hát az életet olyannak, amilyen. Ott volt mellette az ágyon a Mandarax. A telepesek közül egyedül o és az akkor tízéves szorös testu Akiko lelték még

mindig örömüket a készülékben. Ha ok nincsenek, a hasztalan jó tanácsokba és az ostoba álbölcsességekbe és a nehézkes tréfálkozásba beleunt Kapitány vagy Selena vagy Hisako már réges-régen belehajította volna a készüléket az óceánba. A Kapitány ráadásul személyesen is sértve érezte magát azóta, hogy a a Mandarax elohozakodott a Repkedve Szálló Redony nevetséges kapitányáról szóló verssel. Úgyhogy Mary eloállhatott egy idézettel, amely a hasát felpuffasztó daganat ellenére is boldog kankabono no feltételezett tudatlanságát kommentálta, imigyen: Igazán az ember csak tudatlanságában boldog, mielott a fájdalmat és az örömöt megtanulná. Sophokles (i. e. 496-406)

Mary játékát a férfival, a Kapitány volt férfitársaként, nem is találhattam másnak, mint sunyinak és rosszindulatúnak. Ha nonek születtem volna annak idején, talán másként érzek. Ha nonek születtem volna, talán ujjongva nézem Mary Hepburnt, amint magában mosolyog, mert sikerült megnyirbálni a férfiak szaporodásban betöltött szerepét, amely szerep azóta sem kapott nagyobb súlyt. Ez nem változott meg. Még mindig vannak mafla alakok, akikbol megbízhatóan fröcsög az életeros sperma ivarzás idején. Mary titkos káröröme hamarosan leplezetlen és durva formában is megnyilvánul majd. Mikor megszületett Kamikaze, és megtudta, hogy a saját fiáról van szó, a Kapitány dadogva Mary szemére vetette, hogy ehhez az o beleegyezését is kellett volna kérnie. És Mary így válaszolt: – Nem neked kellett kilenc hónapon át a testedben hordani, és megszenvedni, hogy nagy nehezen a világra jön a lábaid közül. Nem szoptathatod, még ha akarnád se, amiben nem

nagyon hiszek. És senki nem várja el toled, hogy segíts felnevelni. Sot, reméljük, hogy semmi, de semmi közöd nem lesz hozzá! – Akkor is... tiltakozott a Kapitány. – Édes jó istenem... – mondta Mary –, nem gondolod, hogy inkább csináltunk volna gyereket egy sárkánygyík köpetébol, ha tehetjük, mintsem hogy Ofenségének a legcsekélyebb mértékben is megzavarjuk a nyugalmát?

12

Miután az asszony ilyesmiket vágott a Kapitány fejéhez, kapcsolatuk nem folytatódhatott a régi módon. Egymillió évvel ezelott a hatalmas agyvelok rengeteget elmélkedtek azon, miként lehetne megakadályozni a párkapcsolatok felbomlását, és ha igazán akarja, Mary számára is lett volna legalább egy mód, hogy továbbra is együtt éljen a Kapitánnyal, ha nem is túl sokáig. Azt mondhatta volna neki, hogy a kankabono nok oroszlánfókákkal és rozmárokkal párzottak. A férfi hitt volna neki, mert egyrészt igen lebecsülte a nok erkölcsi tartását, másrészt eszébe sem jutott volna soha, hogy a szigeten esetleg mesterséges megtermékenyítést hajtottak végre. Ezt kizárt dolognak tartotta volna, pedig az eljárás valójában gyerekjátéknak bizonyult, egyszeru volt, mint a pofon. Ahogy a Mandarax mondá: Van valami, ami nem szereti a falakat. Robert Frost (1874-1963)

Amihez én csak annyit tennék hozzá, hogy: Igen, de van még valami, ami viszont imádja a nyálkás hártyákat. Leon Trotsky Trout (1946-1 001 986)

Szóval Mary megmenthette volna kapcsolatukat egy hazugság árán, igaz, Kamikaze kék szemei akkor még mindig magyarázatra szorulnak. Egyébként a ma élok közül minden tizenkettedik éli életét a Kapitány kék szemeivel és szoke fürtjeivel. Ezeknek a példányoknak idonként tréfából

azt mondom: – Guten morgen, Herr von Kleist – vagy azt hogy: – Wie geht's es Ihnen, Freulein von Kleist? – Nagyjából ez minden, amit németül tudok. Manapság még ez is több, mint amire szükségem lehet. Mi lett volna, ha Mary megmenti a kapcsolatukat egy hazugság árán? A kérdésre annyi eltelt év után sem adható egyértelmu válasz. Soha nem alkottak ideális párt. Jobb híján ragadtak meg egymás mellett, miután Selena és Hisako összeállt, hogy felneveljék Akikót, és a kankabono nok átköltöztek a kráter túloldalára, hogy megorizzék kankabono elgondolásaik és világképük és életvitelük tisztaságát. Az egyik kankabono szokás egyébként az volt, hogy mindenki elott titokban tartották a nevüket, aki nem volt kankabono. Elottem azonban persze nem volt titkuk, mint ahogy senki másnak sem, és úgy érzem, senkinek nem eshet már baja, ha elárulom, hogy az elso, aki gyermeket szült a Kapitánytól, Sinka volt, a másodikként szülo pedig Lor, a harmadikként szülo pedig Lira, a negyedikként szülo pedig Dirno, az ötödikként szülo pedig Nanno, a hatodikként szülo pedig Keel. Miután Mary otthagyta a Kapitányt, és elkészítette saját madártoll fekhelyét és napernyojét, azt mondta Akikónak, hogy semmivel sem érezte magát magányosabbnak, mint amikor még a Kapitánnyal élt együtt. Jó néhány pontosan meghatározott panasza volt a Kapitánnyal szemben, a férfi olyan jellemhibáit sérelmezte, melyeket a Kapitány könnyuszerrel kiigazíthatott volna, ha csak egy kicsit is szándékában áll a kapcsolat fenntartása. – Egy párkapcsolatban mindkét félnek egyenlo terhet kell vállalnia – mondta Akikónak Mary. – Ha csak az egyik erolködik, akár el is lehet felejteni a dolgot. Semmi értelme

az egésznek, és az, amelyiknek minden a nyakába szakad, ugyanúgy jár, mint én, úgy érzi, egész ido alatt csak a bolondját járatták vele. Nekem részem volt egy igazán boldog házasságban, Akiko, és részem lett volna benne másodszor is, ha Willard meg nem hal...szóval nagyon jól tudom, hogyan kellene ennek a dolognak muködnie. Az asszony felsorolta a négy legsúlyosabb hibát, amelyeket a Kapitány könnyen jóvátehetett volna, ha akar: 1. Amikor arról beszélt, hogy mit fog tenni a megmenekülésük után, az asszony soha nem szerepelt a terveiben. 2. Kigúnyolta Willard Flemminget, pedig tudta, hogy neki ez mennyire rosszul esik, és kétségbe vonta, hogy a férfi tényleg megírt két szimfóniát, értett a szélmalmokhoz, és még azt is, hogy tudott síelni. 3. Szüntelenül morgott, hogy a Mandarax túlságosan hangosan csipog, amikor Mary a gombjait nyomogatja, pedig tisztában volt vele, milyen jó hatással van rá, ha tornáztathatja az agyát, idézeteket tanulhat meg kívülrol, és új nyelveket gyakorolhat, etc. etc. 4. Ha agyonütötték volna sem lett volna hajlandó csak egyszer is azt mondani, hogy „szeretlek”. – És ez csak a négy legsúlyosabb hibája – mondta Mary. Jó sok felhalmozódott ellenérzés volt hát benne, amikor úgy beszélt a sárkánygyík köpetrol a Kapitánnyal, ahogy. Szakításukat nem nevezném tragikusnak, hiszen a dolog nem érintett szüloi gondoskodásra szoruló gyermeket, és a felek egyike sem találta elviselhetetlennek az egyedüllétet. Mindkettojüket rendszeresen meglátogatta Akiko, aki késobb amikor kiserkent Kamikaze szakálla – a saját gyermekeit is magával hozta.

O tette lehetové a számukra, hogy gyerekeket szülhessenek, a kankabono nok mégsem részesítették Maryt különleges tiszteletben. Gyermekeik és ok ugyanannyira féltek tole, mint a Kapitánytól, mert úgy tartották, hogy sok jóra és sok gonoszságra is képes És eltelt húsz év. Hisako és Selena nyolc éve öngyilkosok lettek, a tengerbe vetették magukat. Akiko harminckilenc éves tiszteletre méltó családanya volt már, hét szorös testu gyermeket szült Kamikazénak – két fiút és öt kislányt. Három nyelven beszélt folyékonyan a Mandarax segítsége nélkül is: angolul, japánul és kankabonóul. Gyermekei csak kankabonóul tudtak, leszámítva két szót: Nagyapa és Nagymama. Ezekre o tanította meg a gyerekeket, hogy így szólítsák a Kapitányt és Mary Hepburnt. Így szólította oket o maga is. Egy napon, 2016. május 9-én reggel hét óra harminc perckor a *Mandarax szerint, Akiko felébresztette *Maryt, és azt mondta neki, jó lenne, ha elmenne kibékülni a *Kapitánnyal, aki olyan beteg, hogy talán a másnapot sem éri meg. Akiko elozo este járt a férfinél, és hazaküldte a gyerekeit és ott maradt és egész éjjel ápolta a *Kapitányt, pedig nem sok mindent tehetett érte. *Mary pedig ment, pedig o sem volt már mai csirke. Nyolcvanadik évében járt – és teljesen fogatlan volt. A gerincoszlopa kérdojellé görbült, a *Mandarax szerint csontritkulás következtében. Nem volt szüksége a *Mandaraxra, tudta magától is, hogy csontritkulásban szenved. Anyja és nagyanyja csontjait is teljesen meggyengítette a csontritkulás, mielott meghaltak. Még egy örökletes betegség, amely manapság teljesen ismeretlen. Ami a *Kapitányt illeti, a *Mandarax csak arra tudott tippelni, hogy a férfi Alzheimer-kórban szenved. Az öreg

trottyos már nem tudta ellátni magát, és azt se nagyon tudta, hogy fiú vagy lány. Éhenhalt volna, ha Akiko nem visz neki ennivalót mindennap, és így vagy úgy rá nem veszi, hogy legalább egy részét le is nyelje. Nyolcvanhat éves volt már. Ahogy a Mandarax mondá: A végso jelenet, Mely e fura s gazdag mesét lezárja, Megint gyermekség, s teljes feledés, Se fog, se szem, se íny – tönkremenés!

William Shakespeare (1564-1616)

És *Mary kétrét görnyedve odacsoszogott a *Kapitány tollakból összeszerkesztett napernyoje alá, mely régebben az övé is volt. Húsz éve nem járt ott. Távozása óta a napernyot jó párszor javították, mint ahogy az állványul szolgáló mangrove ágakat és a kitámasztó botokat és a tollas fekhelyet is. De a szerkezet ugyanaz maradt, a mangrove ligeten vágott irtáson át most is a tengerre nyílott kilátás, és a zátonyra, melyen a Repkedve Szálló Redony oly sok évvel korábban megfeneklett. Egyébként a hajót végül is a tat rakodóterében összegyult eso- és tengervíz rántotta le a zátonyról. A tengervíz az egyik hatalmas hajócsavar tengelye mentén szivárgott be. A hajó éjjel merült alá. Senki sem látta, ahogy belekezd az „Évszázad Kirándulása” utolsó szakaszába, a háromkilométeres merülésbe.

Ez aztán tényleg gyászos emléku zátony volt ott, a 13 Kapitány otthonával szemben! Csodálkoztam is, hogy mindennap meg akarta nézni. Errol a félig elsüllyedt hegyhátról gázolt a vízbe kéz a kézben *Hisako Hiroguchi és *Selena MacIntosh, hogy megkeressék a Túlvilágba vezeto kék alagutat. *Selena akkor negyvennyolc volt, és még mindig termékeny. *Hisako ötvenhat volt, és már jó ideje nem ovulált. Akiko lelke még mindig felkavarodott, ha megpillantotta a zátonyt. Akarata ellenére is felelosnek érezte magát az ot felnevelo két asszony öngyilkosságáért – annak ellenére, hogy a *Mandarax szerint egyértelmuen *Hisako állandó, és valószínuleg örökletes depressziója végzett mindkettojükkel. Csakhogy Akiko nem hagyhatta figyelmen kívül a tényt: *Hisako és *Selena röviddel azt követoen végeztek magukkal, hogy o külön költözött tolük. Az asszony akkor huszonketto volt. Kamikaze még nem érte el a serdülokort, úgyhogy neki semmi köze nem volt a dologhoz. Egyszeruen egyedül élt, és ez az állapot nagyon is a kedvére volt. Jóval túl volt már azon a koron, amikor a legtöbb ember elhagyja a családi fészket, és nekem nagyon tetszett, hogy végre o is megtette. Láttam, mennyit szenvedett, amikor *Hisako és *Selena éveken át azután is gügyögve beszéltek hozzá, hogy eros, ügyes nové serdült. És o rettenetesen sokáig erot vett magán – mert annyira hálás volt mindazért, amit érte tettek, amikor még tényleg magatehetetlen volt. Ha hiszik, ha nem, még azon a napon is a szülei vágták fel helyette a szulahúst, amikor otthagyta oket. Egy hónappal késobb még mindig tettek terítéket neki is

minden egyes étkezésnél, felvágták a húst, és gügyögtek neki és szelíden korholták, pedig már nem is volt ott. És aztán egy nap nem volt érdemes tovább élni. *Mary Hepburn minden nyavalyája ellenére sem szorult mások segítségére, amikor elment, hogy megnézze a haldokló *Kapitányt. Még mindig maga gyujtötte be és készítette el az ennivalóját, és példás rendet tartott az otthonában. Erre roppant büszke volt, és lehetett is. A *Kapitány csak nyug volt a közösség vagyis Akiko nyakán. *Mary helyzete egészen más volt. Gyakran mondogatta, hogy ha valamikor úgy érzi, nyug a mások nyakában, követi Hisakót és Selenát a zátonyon, és viszontlátja második férjét az óceán fenekén. Szembeötlo volt a különbség az elkényeztetett *Kapitány és az asszony lába között. Lábaik meroben más sorsról árulkodtak. A férfi lábfeje fehér volt, a talpán a bor puha. Az asszonyé olyan barna és edzett, mint a túrabakancs, amelyet magával vitt Guayaquilba oly sok évvel korábban. És az asszony így szólt a férfihoz, akivel húsz év óta akkor beszélt eloször: Hallom, nagyon beteg vagy. Tulajdonképpen a férfi még mindig egészen jóképu és jól táplált volt. Jól nézett ki és tiszta volt, mert Akiko naponta megfürdette, és megmosta és kifésülte a haját meg a szakállát is. Ehhez azt a szappant használta, amit a kankabono asszonyok csináltak csontlisztbol és pingvinhájból. A *Kapitány betegségében az volt a legdühítobb, hogy a teste még mindig tökéletesen el tudta volna látni magát. Sokkal erosebb volt, mint a *Maryé. Egyre gyatrábban muködo hatalmas agyveleje vette rá, hogy az egész napot az ágyban töltse és összerondítsa magát és megtagadja az evést, etc. etc. Ugyanakkor: Nem a Santa Rosalia volt az egyetlen hely,

ahol ez a betegség elofordult. A kontinensen több millió idos ember élte a csecsemok magatehetetlen életét, és Akikóhoz hasonló együttérzo fiatal felnotteknek kellett gondjukat viselniük. A kardszárnyú delfineknek és a cápáknak hála, az öregedéshez kapcsolódó betegségek felbukkanása manapság egyszeruen elképzelhetetlen. – Ki ez a vén csoroszlya? – kérdezte a *Kapitány Akikótól. – Nem bírom a ronda noket. Ez itt a legrondább, akit valaha is láttam. – *Mary Hepburn az... illetve Mrs. Flemming, nagyapa – mondta Akiko., Szorös arcán legördült egy könnycsepp. – Nagymama jött el – mondta. – Soha életemben nem láttam ezt a not – mondta a *Kapitány. – Légy szíves, távolítsd el. Most lehunyom a szememet. Azt akarom, hogy ne legyen itt, amikor újra kinyitom. – A férfi behunyta a szemeit, és mormogva számolni kezdett. Akiko odalépett *Maryhez és megfogta a törékeny csontú asszony jobb karját. – Ó, nagymama... – mondta. – Fogalmam sem volt, hogy ez lesz belole. *Mary pedig így válaszolt hangosan: – Sose volt ez jobb. A *Kapitány folytatta a számolást. A fél kilométerre levo forrás környékérol egy férfi diadalittas üvöltése és noi kacagás hangja szállt feléjük. Az üvöltést mindenki hallotta már a szigeten. Kamikaze szokás szerint így tette közhírré: nostényre bukkant és pillanatokon belül meghágja. Ekkor tizenkilenc éves volt, alig valamivel túl legtermékenyebb férfikorán, és mint a sziget egyetlen aktív hímnemu lakosa – bármikor meghágott bárkit vagy bármit. Ez megint csak Akiko lelkét szomorította – párja szégyentelenül csapodár életet folytatott. Ez az asszony igazi szent volt. A no, akit Kamikaze meglepett a forrás mellett, Dirno

volt, saját nagynénje, akinek ekkor már nem lehetett gyereke. A férfit ez a legkevésbé sem érdekelte. Mindenképpen meg akarta hágni. Amikor fiatalabb volt, még oroszlánfókákkal és rozmárokkal is párzott, egészen addig, míg Akiko rá nem vette, hogy – ha másért nem is – az o kedvéért hagyjon fel legalább ezzel. Egyetlen oroszlánfóka vagy rozmár sem lett vemhes Kamikazétól, ami, ha úgy vesszük, sajnálatos. Ha sikerült volna megtermékenyítenie csak egyet is, a modern emberiség törzsfejlodése jóval gyorsabban végbe mehetett volna, mint egymillió év. Ugyanakkor: Hová az a nagy sietség, végül is? A *Kapitány kinyitotta a szemét, és így szólt *Maryhez: – Te mit keresel itt még mindig? Az asszony ezt mondta: – Ne is törodj velem. Csak egy no vagyok, aki együtt élt veled tíz éven át. Ebben a pillanatban Lira, egy másik kankabono no, odakiáltott Akikónak kankabonóul, hogy Orlon, Akiko négyéves kisfia eltörte a karját, és Akiko azonnal menjen haza. Lira nem volt hajlandó közelebb jönni a *Kapitány otthonához, mert úgy gondolta, abban ártó szellemek lakoznak. Akiko pedig megkérte *Maryt, tartsa rajta a *Kapitányon a szemét, amíg o távol lesz. Megígérte, hogy amint lehet, visszajön. – Legyél jó fiú – mondta a *Kapitánynak. – Ígérd meg szépen. A férfi kelletlenül megígérte. *Mary Akiko kérésére a *Mandaraxot is magával vitte, hátha sikerülne kideríteniük, miért került többször is tetszhalott állapotba a *Kapitány az elozo nap illetve éjszaka során. Akkor azonban az asszony megmutatta neki a készüléket, és még mielott feltehette volna az elso kérdést, a férfi

hihetetlen dolgot muvelt: kikapta a kezébol, és felállt, mint akinek kutya baja. – Nincs semmi a világon, amit jobban gyulölnék, mint ezt a kis szarházit – mondta, és kitotyogott a vízpartra, majd fel a zátonyra, míg végül térdig állt az óceán vizében. Szegény *Mary a nyomába eredt, de hát egyáltalán nem volt olyan jó eroben, hogy visszatarthatott volna egy ekkora darab férfit. Tehetetlenül nézte, ahogy a *Kapitány belehajítja a *Mandaraxot a tengerbe, amely mint kiderült, ott éppen három méter vastagon borította a zátonyt. A zátony fala meredek volt, akárcsak a tengeri sárkánygyík háta. Az asszony látta a víz alatt hevero készüléket. Ott volt a mélyben – a felbecsülhetetlen értéku örökség, amelyet Akikóra testált, ha megtalálna halni. És a sportos öreg hölgy ment utána habozás nélkül. Már éppen rátette az egyik kezét, amikor egy hatalmas fehér cápa bekapta ot is meg a Mandaraxot is. A *Kapitánynak itt pillanatnyi emlékezetkiesése volt, úgyhogy fogalma sem volt, mire vélje a véres vizet. Azt sem tudta, hol van éppen. A legjobban a rátámadó madaraktól ijedt meg. A sziget legközönségesebb madarai, ártalmatlan vámpír pintyek estek neki a *Kapitány fekélyes hátának. A *Kapitány szemében azonban ismeretlen, szörnyuséges lények voltak. Feléjük csapott, és segítségért kezdett kiabálni. Egyre több pinty érkezett, és o teljesen meg volt gyozodve, hogy meg akarják ölni, és beleugrott a vízbe, ahol felfalta egy pörölycápa. Ennek az állatnak kis nyélen ültek a szemei. Olyan megoldás volt ez, amelyet a természetes kiválogatódás fejlesztett ki sok–sok millió évvel korábban. Az állat hibátlan csavar volt a világegyetem gépezetében. Nem akadt rajta semmi, amit meg kellett volna változtatni. Egy dologra biztos, hogy nem volt szüksége: nagyobb

agyra. Mihez is kezdett volna egy nagyobb agyvelovel? Befejezi Beethoven Kilencedik Szimfóniáját? Vagy esetleg leírja ezeket a sorokat: Színház az egész világ, És színész benne minden férfi és no: Fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár Életében,

William Shakespeare (1564-1616)

14

Ezeket a szavakat a puszta levegobe írom – az ugyancsak levegobol lévo bal kezem mutatóujjának a hegyével. Anyám balkezes volt, s az vagyok én is. Ma már nincs egy balkezes ember sem. Az emberek tökéletesen egyformán képesek használni kétoldali uszonyaikat. Anyámnak lángvörös volt a haja, ahogy Andrew MacIntosh-nak is, gyermekeik, jómagam és Selena azonban nem örökölték rozsdás hajzatukat – ahogy az emberiség sem örökölte, ahogy az emberiség sem örökölhette. Ma már nincs egy vöröshajú ember sem. Sosem ismertem egy albínót sem személyesen, de ma albínókból sincs egy sem. A fókák között idorol idore elofordul néhány albínó. Prémjükért sok pénzt megadtak volna egymillió éve, mert noi bundákat varrtak belole, amelyeket a hölgyek operába meg jótékonysági bálokba menet viseltek. Vajon a modernkori ember prémjébol szép bundákat varrtak volna-e réges-régen élt oseik? Hogy nem zavar-e, hogy ilyen anyagtalanul, levegovel levegore kell írnom? Hát – lesznek az én szavaim is olyan idot állók, mint bármi, amit az apám írt, vagy Shakespeare írt, vagy Beethoven írt, vagy Darwin írt. Egyre inkább úgy tunik nekem, hogy mindannyian levegovel írtak levegore, és én most kicsippentem ezt a darwini gondolatot a balzsamos levegobol: A fejlodés sokkalta általánosabb, mint a visszafejlodés. De még mennyire, de még mennyire. Mesém kezdetén úgy tunt, mintha a világegyetem gépezetének földlakókból álló részét rettenetes veszély

fenyegetné, hiszen a földlakó panelben rengeteg kis csavar, vagyis ember, nem illett be többé sehova, és csak kárt tettek magukban meg a környezetükben. Már-már azt hittem, kijavíthatatlan károk keletkeztek. Korántsem ! Az emberek felépítésében végrehajtott változtatásoknak köszönhetoen ma semmilyen akadályát nem látom annak, hogy a gépezet földlakó része akár az idok végezetéig is elketyegjen, pontosan úgy, ahogy most teszi. Ha holmi természetfölötti lények vagy uremberkék, apám kedvencei, állították volna helyre az emberiség és a természet többi része között megbomlott összhangot, én nem láttam oket. Hajlandó vagyok letenni a nagyesküt, hogy a javítási munkálatokat a természetes kiválogatódás törvénye végezte mindenfajta külso segítség nélkül. A legügyesebb halászok maradtak fenn a legnagyobb számban a Galápagosz-szigetcsoport vizes közegében. Azok úsztak a legsebesebben, akiknek a leginkább uszonyszeruek voltak a kezeik meg a lábfejeik. Az eloreugró állkapcsok sokkal hatékonyabban ragadták meg és tartották fogva a halat, mint a legügyesebb kezek. És az egyre hosszabb idore víz alá merülo halászok közül bizonyosan azok fogtak több halat, akiknek áramvonalasabb, puskagolyószerubb – vagyis kisebb fejük volt, mint a többinek. Elmondtam hát történetemet, bár még hátravan né hány nem túlságosan fontos részlet, amelyekrol máshol nem sikerült szót ejtenem. Sietnem kell, ezért csak felsorolom oket, úgy, ahogy éppen eszembe jutnak. Bármikor itt lehet értem apám és a kék alagút. A mai emberek is tudják, hogy elobb vagy utóbb meg kell halniuk? Nem. Szerencsére, legalábbis szerény véleményem szerint, ez kiment a fejükbol.

Szaporodtam-e földi halandó koromban? Röviddel azelott, hogy bevonultam az Egyesült Államok Haditengerészetébe, véletlenül teherbe ejtettem egy gimnazista lányt, Santa Fé városában. Az apja volt az igazgató a gimnáziumban, ahova járt, és a lány meg én még csak nem is nagyon kedveltük egymást. Csak szórakoztunk, ahogy már azt a fiatalok szokták. A lány elvetette a gyereket, az abortuszt apja fizette. Sose tudtuk meg, kisfiú vagy kislány lett volna-é. De ez jó lecke volt számomra. Ezek után mindig gondom volt rá, hogy védekezzünk valamilyen módon, akár a partnerem, akár én. Nem nosültem meg soha. És most nevetnem kell, mert eszembe jutott, mennyire ártana a modernkori ember szépségének és méltóságának, ha szeretkezés elott fel kellene szerelkeznie az egymillió évvel ezelotti tipikus fogamzásgátló alkalmatossággal. Képzeljék el, hogy a muveletet ráadásul kezek helyett uszonyokkal kellene elvégeznie! Érkeztek-e növényi anyagokból összesodródott hordaléktutajok a szigetre az én idomben, akár üresen, akár utasokkal a fedélzetükön? Nem. Elérte-e bármilyen állatfaj a szigeteket a kontinensrol, mióta a Bahia de Darwin megfeneklett? Nem. Csakhogy én röpke egymillió éve vagyok itt csupán – s ez igazán nem ido. Hogyan kerültem Vietnámból Svédországba? Miután lelottem az öregasszonyt, aki egy kézigránáttal meggyilkolta a szakaszom két tagját – a legjobb barátomat és a leggonoszabb ellenségemet, és megmaradt társaimmal a földig romboltuk az asszony faluját, „idegi kimerültség” miatt kórházba kerültem. Gyengéd, szereto kezek közé kényszerültem. Tisztek látogattak meg, akik értésemre

adták, milyen fontos, hogy ne beszéljek senkinek arról, ami a faluban történt. Csak akkor tudtam meg, hogy a szakaszunk ötvenkilenc embert ölt meg a faluban, felnottet és gyereket vegyesen. Valaki késobb összeszámolta oket. Egyszer, amikor hétvégére kiengedtek a kórházból, részegen és marijuanától feldobva összejöttem egy saigoni prostituálttal, aki megfertozött szifilisszel. A mai ember számára ismeretlen betegség elso tünetei, azonban csak akkor jelentkeztek, amikor már a thaiföldi Bangkokban voltam, ahova sok más társammal együtt „Szórakozás és Pihenés” céljával küldtek. A szépíto címke, ahogy azt mindenki jól tudta, még több kurvázást és ivást és kábítószerezést takart. A prostitúció volt az egyik legfontosabb valutabevételi forrás Thaiföldön, egyedül a rizs elozte meg. Aztán jött a gumi. Aztán jött a tíkfa. Aztán jött az ón. Nem akartam, hogy a haditengerészetnél megtudják, hogy szifiliszes vagyok. Ha rájöttek volna, nem fizetik ki a zsoldomnak a kezelés idejére eso részét. Mi több, a kezeléshez szükséges idovel megtoldották volna azt az egy évet, amit Vietnámban le kellett szolgálnom. Ezért inkább egy bangkoki magánrendelobe mentem el. Tengerészcimbora ajánlotta a fiatal svéd orvost, aki az enyémhez hasonló esetekkel foglalkozott, és aki a helyi orvostudományi egyetemen végzett kutatásokat. Amikor eloször jártam nála, kérdezgetett a háborúról. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy arról beszélek neki, amit a szakaszunk tett a faluval meg a falusiakkal. Az orvos azt szerette volna tudni, mit éreztem akkor, és én azt válaszoltam, hogy a dologban számomra az volt a legrettenetesebb, hogy nem nagyon éreztem bármit is.

– Voltak utána zokogásrohamai vagy alvászavarai? – kérdezte. – Nem, uram – mondtam. – Sot, azért kerültem kórházba, mert semmi mást nem akartam csinálni, csak aludni egész nap. A sírás lehetosége föl sem vetodött. Nem tudom, mi voltam, de siránkozó, könnyes szemu széplélek nem, az biztos. És már akkor se voltam az a pityergos fajta, mikor még nem faragott férfit belolem a Haditengerészet. Még akkor se sírtam el magamat, amikor vörös-hajú, balkezes anyám otthagyott engem meg az apámat. De akkor ott az a svéd olyat talált mondani, amitol sírva fakadtam, mint egy csecsemo – végre, nagy sokára. Az orvos ugyanúgy meglepodött, mint én, amikor csak sírtam és sírtam, vég nélkül. Mert ezt mondta: – Látom, Troutnak hívják. Csak nem rokona véletlenül a Kilgore Trout nevu, nagyszeru sci-fi írónak ? A New York állambeli Cohoes határain túl egyetlen olyan személlyel találkoztam, aki hallott apámról. Ezzel az orvossal. El kellett jönnöm a thaiföldi Bangkokba, hogy megtudjam: az én fanatikusan firkáló apám legalább egy ember szemében nem élt hiába a földön. A doktor szavai olyan zokogásrohamot váltottak ki belolem, hogy nyugtatót kellett bevennem. Egy órával késobb tértem magamhoz. Egy tábori ágyon feküdtem, az orvos figyelmesen nézett rám. Csak mi ketten voltunk a rendeloben. – Jobban érzi magát? kérdezte. – Nem – mondtam. – Vagy ki tudja. Nehéz megmondani. Gondolkodtam a problémáján, amíg aludt – szólalt meg. – Felírhatnék egy nagyon eros gyógyszert, de azt már

magának kell eldöntenie, hogy él-e vele vagy sem. Tisztában kell lennie az összes lehetséges mellékhatással. Úgy gondoltam, arról beszél, hogy milyen ellenálló lett a szifilisz kórokozója az antibiotikumokkal szemben, hála a természetes kiválogatódásnak. Hatalmas agyvelomnek azonban megint nem volt igaza. Az orvos azt mondta, vannak barátai, akik segítenének Bangkokból Svédországba jutnom, ha esetleg ott akarnék politikai menedékjogot kérni. – De nem tudok svédül – mondtam. – Majd megtanul – mondta. – Majd megtanul.