Vaclav Ctvrtek - Moha És Páfrány

Vaclav Ctvrtek

MOHA ÉS PÁFRÁNY Illusztrálta: Zdenek Smetana

Madách Könyv- és Lapkiadó Bratislava, 1985

Vaclav Ctvrtek

MOHA ÉS PÁFRÁNY Illusztrálta: Zdenek Smetana

Madách Könyv- és Lapkiadó Bratislava, 1985

Tartalom

Hogyan járt Moha és Páfrány egymutat eg ymutatós ós órája .......... ............. ...7 Hogyan nyitották ki a forrást ........................... .............. ......................... .............. ..13 Hogyan főztek csipketeát .............................  ................ .......................... ..................... ........ 18 Hogyan törték össze a napsugárbőgőt ........... ...................... ................ .....25 Hogyan ültették el a virágmagot ........... ...................... ....................... .............. 31 Hogyan fésülték meg a tündért ........... ...................... ....................... .................... ........37 Hogyan muzsikáltak nagybőgő nélkül .......... ..................... ................ .....42 Hogyan fogtak ki a rossz órakakukkon ........... ...................... .............. ...36 Hogyan varrtak nadrágot .......................... ............. .......................... ..................... ........ 43 Hogyan gyújtották meg Tűzemberkét ........... ...................... ................ .....49 Hogyan menekültek meg a sárkánytól .......... ..................... ................ .....55 Hogyan találtak hegedűt az áfonya bokorban .......... ............... .....62 Hogyan viaskodtak a rákkal ........... ...................... ....................... .................... ........69 Hogyan lőttek ágyúból  ................................  .................. .......................... .................. ......76 Hogyan szállítottak négy nagy követ .......... ..................... .................. .......83 Hogyan keresték az öt garast ........................... .............. ......................... .............. ..89 Hogyan csináltak hintát .......................... ............. .......................... ....................... .......... 94 Hogyan készítettek cipőt az óriásnak .......... ..................... .................. .......99 Hogyan köszöntek az egérnek .................... ............................... ................. ......106 Hogyan felejtették felejtették el, hogy ho gy mit akartak .......... ..................... ............. 112

Hogyan tévedtek el az őzlábgomba -erdőben ..............119 Hogyan főztek áfonyalekvárt ......................................125 Hogyan kellett diót törniük .........................................131 Hogyan döntötték ki a fatönköt ...................................136 Hogyan orgonáltak az apróka tündérnek .....................120 Hogyan vitték szánkón a tojást ...................................129 Hogyan sütöttek gesztenyét .........................................134 Hogyan ettek kását  ...................................................... 139

Hogyan járt Moha és Páfrány egymutatós órája A tisztáson állt egy fatönkházikó. A házikóban

volt egy szoba, s a szobában két törpe aludt. Azt, amelyik a piros-fehér csíkos dunyha alá bújt, Mohának hívták. A másikat pedig, aki kék -fehér csíkos dunyha alatt szundított, Páfránynak. Moha volt a fürgébb. Páfrány meg a lomhább. Mondhatjuk ezt persze másképp is. Kinek hogyan tetszik, ám sohasem egyformán. A szobában egy óra ketyegett, de az órának csak egyetlenegy mutatója volt, s a számlapjára az volt ráírva: Tavasz — Nyár — Ősz — Tél. Mikor a mutató a tavaszhoz ért, Moha felült az ágyában, és így szólt: —Ébredj, Páfrány! —Még nem akarok — ásított Páfrány. Moha kiugrott az ágyból, és kitárta az ablakot. —Kint már tavasz van — lelkendezett.

—És az oka? — dünnyögte Páfrány, és ujjával az egymutatós órára bökött. — Az az óra az oka mindennek. —Egy-kettő, ki az ágyból! — szólt rá Páfrányra Moha.

—Előbb nyújtózkodom egyet — mondta ásítva Páfrány, és elkezdett nyújtózkodni. Olyan nagyot nyújtózott, hogy könyökével meglökte az egymutatós órát. A mutató nekilendült, és a szobában egymást követte a tavasz, a nyár, az ősz és a tél. —Te kétbalkezes! — förmedt rá Páfrányra Moha.

Ekkor olyan erős fagy állt be, hogy az óramutató elakadt.

Moha még idejében bebújt a dunyha alá. Páfrány nem volt elég fürge, és iszonyatosan meghűlt. Akkorát tüsszentett, hogy beleremegett a házikó, és így szólt: —Mindennek ez az egymutatós óra az oka. Lekapta a falról az órát, és kihajította az ablakon a hóba.

—És ha eltörött? —  ijedt meg Moha. —  Akkor az egész világon mindig tél lesz. Páfrány mondani akart erre valamit, de megint akkorát tüsszentett, hogy egyszeriben a kemencénél, a fahasábok között találta magát. Moha kifutott a házikóból, de az órát nem találta az ablak alatt. A hóban ösvény vezetett az ablaktól, arra gurult el az óra mérgében. —Te maradj itthon, én utána megyek — kiáltotta be az ajtón Moha, és máris futott az erdő felé. —Jól van, menj csak — akarta mondani Páfrány, de csupán hatalmasat tüsszentett. Moha megy, mendegél a hóval borí tott erdőben, halkan szólongatja, gyengéden csalogatja magához az órát: —Tiktak, tiktak, tiktak. Ekkor valahonnan a magasból megszólalt az egymutatós óra: —Tiktak. Moha felnéz, hát ott fenn egy ágon ül Uhubagoly, karmaiban tartja az órát, és úgy

bámulja, mintha szíve legkedvesebb bagolyhölgye volna. −- Azonnal hozd le! — kiált Uhubagolyra Moha. —Te lent vagy, én meg fent — huhogta Uhu.

—Az a mi óránk — erősködött Moha. —Akinél van, azé — huhogta Uhu. — Úgysem tudsz vele mihez kezdeni — kiáltotta fel a gallyak közé Moha. —És ki tud? — huhogta Uhu. — Mi lesz, ha az egész világon visszafelé megy majd minden — rémült meg Moha.  Uhubagoly elforgatta az óra mutatóját, és ezt huhogta: —Akkor nem megy előre. És gyors egymásutánban telet, őszt, nyarat és tavaszt csinált. Majd újra telet, őszt, nyarat és tavaszt.

A hó visszaröppent a felhőkbe, a tavalyi falevelek a földről a fákra telepedtek, egy kis ideig zöldelltek, aztán rügyekké változtak vissza. A madarak farkukkal előre röpködtek, majd csupasz fiókákká váltak, és összezárult körülöttük a tojáshéj. A nap visszafelé haladt az égen.

—Nem lehet veled szót érteni — mondta Moha szemrehányóan Uhubagolynak. —Nem hát! — huhogta Uhu. Így hát Moha visszament a házikóba Páfrányért, és orrát Uhubagoly felé szegezte. Páfrány egy kis ideig szívta magába a levegőt, aztán háromszor akkorát tüsszentett, mintha sörétes puskát sütöttek volna el. Uhubagoly elejtette az órát, Moha és Páfrány pedig hazavitték a szobájukba, és visszaakasztották a falra, hogy ismét annak rendje és módja szerint menjen a világ sora.

Hogyan nyitották ki a forrást Kora tavasszal, amikor az utolsó fagyok még a sűrű bokrok között bujkáltak, Moha az erdőben járt. Ahogy ment, mendegélt, egy befagyott forráshoz ért. A forrás mellett egy tündér sírdogált. —Miért sírsz, tündérke? — kérdezte Moha. A forrás tündére pici öklével kitörölte szeméből a könnyeket, sarkával megkopogtatta a jeget, és így válaszolt: —Mert nem tudok hazamenni. Elugrottam egy pillanatra, és azalatt a fagy jégkulcsra zárta a forrásomat. —Talán erősebb vagyok nálad —  mondta Moha, és körülnézett, hol a legvékonyabb a jég. Ott pedig a sarkával, mint egy kalapáccsal, ütögetni kezdte a jégpáncélt. A jég csengett-bongott, de nem engedett, és a tündér egyre jobban zokogott.

—Ne sírj, tündérke, mert a könnyeidtől nedves lesz az ingecskéd, és meghűlsz — mondta Moha. — Várj itt egy kicsit, én elfutok a házikóba, és idehozom Páfrányt. Páfránynak semmi kedve nem volt kidugni az orrát a házikóból, végül mégis kötélnek állt, felhúzta vasalt sarkú cipőjét, és követte Mohát. —Na, itt is van — állt Moha a tündér elé. — Látod, milyen erős, és a cipője sarka meg van vasalva. Ő bizonyára boldogul a jéggel. —Dobbants egy nagyot, Páfrány, és nyisd ki a forrásomat! — kérte a tündér. Páfrány dobbantott egyet. —Nagyobbat! — mondta a tündér. Páfrány nagyobbat dobbantott. —Még nagyobbat kell dobbantanod! — mondta a tündér. —Már nem tudok nagyobbat, mert letörik a sarkam — mondta Páfrány. —Letörik a sarka — ismételte Moha, és a forrás tündére olyan keserves sírásra fakadt, hogy egész testében remegett. Moha vigasztalta:

—Ne sírj, tündérke, mindjárt hozok még valamit. Moha elszaladt a házikóba, és deszkával a vállán jött vissza, maga előtt meg egy hasábfát görgetett. Egészen a befagyott forráshoz cipelte a deszkát, és görgette a fát. —Azt hittem, rendes szerszámot hozol, te pedig csak két fadarabot vonszoltál ide —  mondta szomorúan a tündér. —Ez még nem minden! — vágott vissza Moha. Elment a tisztásra, és onnan egy nagy követ gurított egészen a forrás peremére. Aztán a fahasábot legurította a jégre, keresztbe tette rajta a deszkát, és ujjával Páfrányra mutatott: —Állj az egyik végére! — parancsolta. Páfrány ráállt a fahasábbal alátámasztott deszka végére. Ekkor Moha nagyot kiáltott: —Hórukk! És a forrás pereméről rágördítette a követ a deszka másik végére. —Jaj! — kiáltott fel a tündér. A deszka a magasba röpítette Páfrányt. Még a fenyőfánál is magasabbra.

Olyan magasra, ahová már a madár sem tud felröpülni. Csupán valamivel alacsonyabbra a csillagoknál. Aztán zuhant lefelé. Egyenesen le a befagyott forrásra. Nagy reccsenés hallatszott, Páfrány a cipője sarkával rést ütött a jégben. A tündér pedig villámgyorsan besurrant a jégben megnyílt kapun a forrásba.

Hogyan főztek csipketeát Zsongó tavasz volt, de Páfrány megint meghűlt. Úgy tüsszögött, hogy remegett bele a házikó. —A Páfrány-féle nátha ellen legjobb a csipketea — mondta Moha, és elindult a csipkebokorhoz. —Te már csipkebogyót szeretnél, pedig én még csak most virágzóm — mondta neki a bokor. A csipkebokor olyan volt, akár egy virágoskert, és minden virágjában lakott egy Rózsika, aki takarított benne. —Mire ez a sok virág elvirágzik, és megérik a csipkebogyó, Páfrány kitüsszögi a lelkét — aggódott Moha. — Ha legalább egy szem csipkebogyó akadna, az is segítene. Ekkor a napocska aranyujjával megérintette a vállát. —Majd én segítek rajtad, Moha. Tölcsért formált a kezéből, ránézett egy csipkerózsára. S lám, csodák csodája, már nem

virág nyílik ott, hanem érett csipkebogyó piroslik. Moha gyorsan alátartotta a sipkáját. Aztán főzték a náthát gyógyító teát. Moha főzte, Páfrány csak nézte, mert vissza kellett tartania a tüsszentést, nehogy eloltsa a tüzet. Már pára szállt fel a teáskannából, amikor valaki kopogott az ajtón. Rózsika volt az, akinek a virágját a napocska csipkebogyóvá érlelte. —Hogy képzelitek ezt? — ripakodott rá a két kis emberre. — Most én hol takarítsak? Takaríts nálunk, a házikóban —  mondta volna Páfrány, csakhogy amint kinyitotta a száját, kitört belőle a tüsszentés. Minden megrázkódott, a polcokon összekoccantak a bögrék, a lisztesládából kirepült a liszt, és a kemencénél szanaszét szóródott az aprófa. S nem volt már ott sem a teáskanna, sem Rózsika. Moha és Páfrány egy ideig ölbe tett kézzel ültek, aztán elindultak, hogy megkeressék Rózsikát.

Bejárták az erdőt, minden zugba bekukkantottak, de Rózsikat sehol sem találták. A tisztáson azt mondja Moha: - Ott van a csalitban! Ott párolog a kanna! Hanyatt-homlok rohantak a csalitba. De a

csalitból dühösen forgó szem meredt rájuk, és dörmögés hangzott: − Álljatok gyorsan odébb egy házzal, de tüstént! Hát Borz ült ott, és füstfelhőt eregetett a pipájából. A két kis ember továbbment, és Páfrány egyenes utat keresett, nehogy eltüsszentse magát. Hamarosan eljutottak egy másik tisztásra. Szederbokrok voltak ott, minden pillanatban kis felhő szállt fel közülük. Moha örvendezve

felkiáltott: —Ott van Rózsika a szederbokrokban! Ott párolog a kanna! Sajnos a szederbokrok közt hamarosan felfedezték Pattanóbogarat, Épp egy ágyúval gyakorlatozott. Ide-oda száguldozott vele, célzott és lőtt. Mikor meglátta Mohát meg Páfrányt, rájuk kiáltott:

—Hordjátok el magatokat innen, ide tilos lépni! Ha itt tüsszentesz, Páfrány, beléd lövök az ágyúval! Az emberkék hát továbbmentek. Kijutottak a harmadik tisztásra. Azon a tisztáson egy csillogó kis tó volt, sás nőtte körül. Felhők szálltak fel belőle, és bugyborékolás hallatszott. Moha így szólt: —Ni csak, Rózsika a sásban van. Ott száll fel a gőz a kannából! Dehogy volt ott Rózsika, Vízimanó főzte ott egy kis fazékban a ködöt. Alighogy meglátta a két emberkét, elkezdett kiabálni: —Ha a fazekamba tüsszentesz. Páfrány, bizony isten, vízbe fojtlak! Mindkét kezével fenyegette őket, nem ügyelt eléggé a fazékra, abból meg kifutott a köd. Moha meg Páfrány úgy eltévedt a fehér ködben, mint a fekete éjszakában. Bolyongtak jobbra, bolyongtak bolyongtak minden irányban.

Így szólongatták egymást: —Hahó!

balra,

Majd ismét: —Halihó! Aztán: —Halihóóó! Ekkor Moha nekiment valaminek. Mikor jobban

megnézték, hát az ő házikójuk volt. —Addig-addig bolyongtunk, hogy végül hazavetődtünk — mondta Moha. — De mit érünk vele, ha nincs itt Rózsika a teáskannával? Bementek a szobába. Hát ott ül Rózsika az asztalnál, s egy csészébe csipketeát tölt a kannából, és így szól: —De jó, hogy megjöttetek. Már féltem, hogy kihűl a tea. —Hát te hol voltál, amíg kerestünk? — kérdi Moha.

—Hát hol lettem volna? — csodálkozott Rózsika. S egy szót sem szólt többet, hanem teletöltötte Páfrány csészéjét csipketeával. Páfrány ivott belőle, és olyan finoman tüsszentett, hogy a tüsszentésétől csipkebokor nyílt ki az ablak alatt. —Ez az enyém! — tapsikolt Rózsika.

Kifutott a házikóból, és birtokba vette az új csipkebokrot, s máris sürgött-forgott benne.

Hogyan törték össze a napsugárbőgőt Egyszer Moha és Páfrány találkozott Szentjánosbogárral. —Elszegődnék hozzátok szolgálatba — mondja Szentjánosbogár. —És mondd csak, mihez értesz? —  faggatja Moha.

—És milyen fizetséget kérsz? — firtatja Páfrány. mondja —Világítanék nektek —  Szentjánosbogár. — Reggel pedig azt mondjátok nekem: Köszönjük, hogy jól világítottál, és ezzel meg is fizettetek.

Magukkal vitték tehát Szentjánosbogarat a házikójukba. A mennyezet alá egy gallyat akasztottak, Szentjánosbogár felült rá, és világított. Egész este világított, reggel megköszönték neki, nappal aztán aludt.

Ám egyszer délután Páfránynak eszébe jutott megnézni, milyen is Szentjánosbogár lámpása. Gyufát gyújtott, és bevilágított a lámpásba. Szentjánosbogár lámpásából kifutott a lángocska, és az ágy alá menekült, ott is a legkisebb sarokba, ahová nem követhette sem Moha, sem Páfrány. Szentjánosbogár csak ennyit mondott: —Ezt aztán jól megcsináltad, Páfrány. Már nem világítok nektek többé. Moha és Páfrány aggódott, hogy a pici láng az ágy alatt kiég és elalszik. Ettől kezdve Páfrány nem alhatott. Minden éjjel a tisztásokat járta, letöredezett holdsugárfonalakat gyűjtött, s az ágy alá hordta, hogy a lángocska nyalogathassa őket. Így ment ez néhány hétig. Szentjánosbogár csak lóbálta kihunyt lámpását, és nézte, hogyan eteti Páfránya lángocskát holdsugárfonállal. Szentjánosbogár lóbálta a kihunyt lámpást, a lángocska az ágy alatt sorvadozott, Moha és Páfrány pedig sötétben üldögélt. Végül aztán egy este valaki megdöngette a házikó ajtaját, és hívás nélkül becsörtetett egy bőgővel Dongó.

A bőgőt a szoba egyik sarkába állította, jól megtámasztotta, csak azután szólalt meg: —Ez nagyon becses bőgő. Ilyen bőgőket szór szét tavasszal a napocska, a dongók pedig megkeresik őket, hogy legyen min játszaniuk. A napsugárbőgő napsugárbőgő rendkívül értékes hangszer. —Miért mondod ezt el nekünk? — kérdezte Moha.

—Azért, mert ma beesett az eső a házamba, és én nálatok fogok aludni a bőgővel, nehogy megnedvesedjenek a húrok — mondta Dongó. —Jól van, hát akkor aludj itt — mondta Moha. Elszenderedett Moha, elaludt Szentjánosbogár, bóbiskolt Dongó meg a bőgő is, az ágy alatt a sarokban pislákolt a lángocska. Csak Páfrá ny nem és nem tudott elaludni. Kedve szottyant játszani a bőgőn. Kimászott a csíkos dunyha alól, lábujjhegyen nesztelenül átment a szobán, és kitapogatta a vonót. —Hagyj békén — brummogta a bőgő. —Csak egy kicsit — motyogta Páfrány. —Ráérsz reggel is — brummogta a bőgő.

—Csak a legvékonyabb húrodat pendítem meg — kunyerált Páfrány. Az álmos bőgő úgy dühbe gurult, hogy megpattant rajta egy húr, épp a legvékonyabb. Erre felébredt Moha, és így szólt: —Most aztán, Páfrány, ugyancsak betetőzted a műved. Előbb megijesztetted a lángocskát, most meg elrontottad a bőgőt. —Megjavítom — motyogta Páfrány. — A húr helyére madzagot feszítek ki. Ahogy mondta, úgy is tett, kifeszítette a bőgőre a madzagot, és megpendítette a húrt. A bőgő vadul felbőgött, valóságos valóságos csoda, hogy hogy össze nem dőlt tőle a házikó. Mert a napsugárbőgőre csak a legfinomabb húr kerülhet. Felébredt Dongó, és nagy ordítozásba ordítozásba kezdett: —Ki rontotta el a bőgőt? Azzal fenyegetőzött, hogy idehívja a darazsakat, az unokanővéreit. Máris rohant az ajtó felé. Mikor az ágy mellett futott el, kipillantott alóla a lángocska, és azt mondta: —Páfrány rontotta el, engem is megijesztett a gyufával.

Csak lássák el a baját a darazsak, akarta még jobban megkeseríteni Páfrány életét Szentjánosbogár. De nem szólt semmit. Abbahagyta az üres lámpás lóbálását, és belezárta a lángocskát, mint egy kalickába. —Uramisten, hiszen te úgy világítasz, mintha az égen ragyognál! - álmélkodott Dongó. — Ki hizlalt így fel? A lángocska egy kis ideig ide-oda forgolódott, aztán Páfrányra mutatott. —Hát, ha így áll a dolog, akkor én neki ezért cserébe tanácsot adok, hogyan javíthatja meg a bőgőt — mondta Szentjánosbogár. Azt tanácsolta Páfránynak, nyálazza meg az ujját. Aztán csípje le a lángocska végét, s a lángocska végéből húzzon húrt. És a húrt feszítse a bőgőre a nyakától a térdéig. Attól kezdve Szentjánosbogár tovább világított a házikóban, és Dongó tovább pengette a bőgőt a tisztásokon.

Hogyan ültették el a virágmagot Moha és Páfrány elgondolkozva álltak a házikójuk előtt a kiskertben. A napocska egy ideig nézte őket égi erkélyéről. Aztán aranyujjával megérintette Moha vállát: —Miben töritek a fejeteket? —Szeretnénk a kertünkbe virágot ültetni, de nincs magunk.

A napocska aranyujjával rámutatott egy helyre. —Épp ott hever egy. Valóban ott feküdt egy kis mag, olyan volt, mint egy alvó kisgyermek. —Kérdezd meg tőle, Moha, mi ő. Nehogy valami kitudjamit ültessünk el — figyelmeztette Mohát Páfrány. Moha óvatosan megkérdezte a kis magot: —Mi vagy? —Verbascum — rebegte a kis mag. Ettől Moha és Páfrány nem lett okosabb, mert a kis mag latinul beszélt. Páfrány sarkával

gödröt vájt a földbe, és Moha beletette a kis magot, letakarta a csúcsos sipkájával, hogy a kis mag jobban csírázzon. Aztán öntözőkannával locsolták a kis magot, és énekelték neki ezt a kis dalt: Kelj ki, magocska, tralala,

lesz belőled ibolya! Mire háromszor elénekelték, egy halmocska emelkedett a mag fölött. —Mindjárt kint is van! — mondta Páfrány. S valóban kint is volt. A halmocska megnyílt, kibújt belőle egy giliszta, és rájuk ripakodott: —Csípjen fel benneteket a feketerigó a magotokkal együtt. Egy- folytában a fejem fölött topogtok, és elárasztottátok vízzel a lakásomat! Páfrány fejéhez vágta a magot, és visszabújt föld alatti hajlékába. Moha és Páfrány csak ültek tanácstalanul. Végül Moha azt mondta: —Most fordítva csináljuk. Én vájok lyukat, és te ülteted el a magot. Sarkával gödröt vájt. Páfrány beleültette a magot, és letakarta a csúcsos

sipkájával. S megint locsolgatták, és énekeltek neki: Kelj ki, magocska, tralala,

Lesz belőled ibolya! De semmire sem mentek vele. A mag a föld alatt meg se moccant.

—Lusta fickó — mondta Moha. —Hétalvó — ásított Páfrány, és abban a pillanatban elaludt. Moha rászólt: —Ébredj fel! De ő is ásított és elaludt. —Hát ti aztán jó kertészek vagytok! — nevette el magát a napocska az égen, és megdörzsölte aranykezét. Majd erős naphangján elénekelte: Kelj ki, magocska, tralala.

Lesz belőled ibolya! Abban a pillanatban a csúcsos sipka megrázkódott, és zöld levélkék bújtak ki alóla. A napocska feléjük nyújtotta aranykezét. —No, gyertek csak, gyertek, segítek én nektek. S ahogy segített, egyre nagyobb virág nőtt ott. A napocska szemügyre vette a virágot a gyökerétől a bimbókig, és megijedt:

—Egek, hiszen te nem ibolya vagy! —Dehogy vagyok —  mondta a virág —, én ökörfarkkóró vagyok. Csak a két komának ezt latinul mondtam.

És akkorát kacagott, hogy egészen kivirult tőle. —A szakramentumát — káromította el magát a napocska is kis híján latinul —, ezt aztán jól megcsináltam! S inkább gyorsan egy felhő mögé bújt, mert ebben a pillanatban Moha felriadt álmából, és felkiáltott: —De hiszen ez nem ibolya! Kiáltására felébredt Páfrány is, és lassan körüljárta a virágot. Az ökörfarkkóró már az egész tisztást birtokába vette, szép volt, és mézillat lengedezett körülötte. —No és — mondta Páfrány. — Ibolyának nem ibolya, Verbascumnak meg nem fogom hívni, mert elzsibbad tőle a nyelvem. De Moha kijelentette, hogy minden virágnak, amely kinő, kell, hogy legyen neve. —Ha kell, hát kell — legyintett Páfrány. — Hívjuk akár ökörfarkkórónak.

Ebben a pillanatban a felhő mögül kikukkantott a napocska, és vidáman rájuk kiáltott: —De megnyugodtam! Úgy megnyugodtam!

Hogyan fésülték meg a tündért Moha és Páfrány a tisztáson jártak. Egyszer csak hét vékony panaszos hang ütötte meg a fülüket. —Onnan, a szederbokorból jön —  mondta Moha.

Odafutottak, és a szederbokorban hét szellőt találtak. Belegabalyodtak szegénykék a tüskés vesszőkbe. —Ezt magatoknak köszönhetitek! —  mondta Moha és Páfrány, s nosza, nekiláttak kiszabadítani a szellőket. Mikor valamennyiüket kiszabadították, a szellők, uzsgyi, elszeleltek a tisztáson át. A hetedik azonban visszajött, letört egy szedergallyacskát, odaadta Mohának és Páfránynak, s ezt rebegte: —Ha bajba kerültök, törjetek le erről a gallyacskáról hét tüskét. Moha és Páfrány topogtak ott egy darabig, úgy vélték:

—Ez afféle hétszellőbeszéd. Másnap alkonytájt megint a tisztáson keresztül vezetett az útjuk. Hat a szederbokornál egy tündér álldogál. Minden szép rajta, csak a haja borzas, mintha egész nap rozsén aludt volna. —Nemsokára feljön a Hold, s akkorra meg kell fésülködnöm — sóhajtozik a tündér. —És miért? — kérdezte Moha. —Hogy táncot lejthessek a Holdacskának — mondta a tündér. —Hát táncolj neki borzasan — ajánlotta Páfrány. A tündér erre úgy megijedt, hogy lábujjával belebotlott a fátylába. —Azt nem tehetem meg. Mert az erdőből kifutna a sötétség, és én életem végéig bolyonganék benne. —Akkor fésülködj meg — ajánlotta neki Moha. —De ha elvesztettem a fésűmet meg a tükrömet — panaszolta a tündér. Ekkor a hegy mögött megszólalt egy ezüstös hang:

—Siess, már kezemben tartom a kulcsot.

—Ez a Holdacska! — rezzent össze a tündér. — És én még mindig nem fésülködtem meg. Moha és Páfrány azt mondták a tündérnek, hogy várjon ott rájuk, és elindultak megkeresni a fésűt meg a kis tükröt. Keresték a fésűt, de csak egy száraz gallyat találtak. Keresték a tükröt, de csak egy nyárfalevélre bukkantak. Visszamentek a tisztásra a tündérhez, aki finom ujjacskáival lassan fésülgette borzas haját. Hiába. —Elhoztátok a fésűmet meg a tükrömet? — kérdezte a tündér. —Nem hoztuk — mondta Moha. Ekkor a hegy mögött újra megszólalt az ezüstös hang:

—Siess, már be kell dugnom a kulcsot a zárba. —Már feljön a Holdacska! — rebegte a tündér. A hegy fölött kinyílt az égi kiskapu, és kijött rajta a Hold. Ezüstsugarú szemével letekintett, és elszomorodva mondta: —Megint egy nem fésülködött meg. Alighogy ezt a Hold kimondta, valaki két nesztelen lépést tett. A sötétség futott ki az

erdőből. Megindult egyenesen a borzas hajú tündér felé, bukdácsolt a fehér köveken, és egyre nagyobb lett.

—Ez azért történt, mert nem találtuk meg a tündér fésűjét meg a tükrét — mondta Moha. A sötétség már a tündér bokája körül gomolygott. Ám az utolsó pillanatban páfrány letört hét tüskét a szedervesszőről. Abban a pillanatban hozzá repült a hét szellő, és tudakolta, mi a baj. —Fésüljétek meg ezt a tündért, de gyorsan! — parancsolta Páfrány. — És szépen, minden hajszálát hajszálát simítsátok a füle mögé. A szellők összesúgtak, aztán finom ujjacskáikkal munkához láttak, és máris készen volt a frizura. A tündér ott állt simára fésült hajjal, készen a holdfénybálba. A sötétség csak motyogott valamit, és visszafutott az erdőbe. A szellők benyúltak hét zsebükbe, elővettek hét sípot, és szépen muzsikáltak. A tündér fellibbentette fátylát, és táncot lejtett a Holdacskának.

Hogyan muzsikáltak nagybőgő nélkül Egyszer Páfrány az asztal mellett ült, és bóbiskolt. Moha fel-alá járkált a szobában, és dudorászott: —Tralala lalala, lárifári tralala. Elkergette Páfrány álmát. —Kérlek, Moha, mit művelsz? — kérdezte Páfrány. —Hát mit művelnék? Muzsikálok! —  mondta Moha, és újra rákezdte: —Tralala lalala, lárifári tralala. —Ez neked muzsika?! — mérgelődött Páfrány. Mire Moha:

—Miért ne volna? —Azért, mert az igazi muzsikához legalább trombita kell — ásított Páfrány, és mivel nagyon álmos volt, bóbiskolt tovább.

Egyszer csak felharsan a trombita: trará! Az ajtóban áll Moha a trombitával, és ismét felharsan a trará! Páfránynak elszállt az álma. —Hol vetted ezt. Moha? — kérdezte. Moha végigfuttatta ujjait a trombita billentyűin, és azt mondta: —Ez az a trombita, amelyet egyszer a fácán elvesztett a tisztáson. —Akkor add ide, hadd fújok bele én is — mondta Páfrány. Moha a háta mögé dugta a trombitát, és kijelentette, hogy nem adja. Még egy ideig trombitált, de végül azt mondta: —Az sem igazi muzsika, ha csak egy trombita szól. Legalább énekelj hozzá. Páfrány! Moha tehát trombitált, és Páfrány énekelt: —Tralala lalala, lárifári tralala. Kis idő múlva abbahagyták, mert ez sem volt szerintük igazi muzsika. Ekkor kivágódott az ajtó, és a szobába berontott Dongó. —Oda a bőgőm! — kiáltotta panaszosan. — Vége a bőgőnek!

Moha letette a trombitát. —Mit tettél vele? —Hát — mondja Dongó —, a mezsgye alatt megbúvó házikómban ültem, és egy kicsit megcsiklandoztam a bőgőmet. Talán egy kicsit erősebben megnyomhattam, mire a ház összedőlt, a bőgőt pedig maga alá temette. Moha fogott egy kapát, hogy a bőgőt kiszedjék a ház alól. Mikor odaértek Dongó házához, látják a nag y pusztulást. Dongó házából nem maradt egy ép gerenda sem.

—Hát ennek vége... — mondta szomorúan Dongó. Moha mindjárt azt javasolta, hogy valamennyien lássanak munkához, mert a bőgőt ki kell szedni a ház alól. Olyan buzgón dolgozott, hogy csak úgy szikrázott a kapája. Mikor befejezte, azt mondta:

—Minden hiába! A bőgőnek vége. —De akkor én min fogok játszani? —  mondta szomorúan Dongó. —Ha Dongó vagy, dongjál magad! — tanácsolta neki Páfrány.

—Csakhogy az nem lesz igazi muzsika — fortyant fel Dongó. — A dongómuzsikához hangszer kell.

Tehetetlenül álltak az összetört bőgő fölött, Dongó dongott, Moha pedig vékony hangon trombitált hozzá. Valóban nem volt ez igazi muzsika, nem volt hozzá hangszer. Csak a harmadik nótánál kezdett Mohának derengeni. Letette a trombitát a fűbe, és kihozott a fészerből egy vödröt. —Ez lesz a hangszered, Dongó — mondta. Dongó bemászott a vödörbe, és dongani kezdett benne. Hát úgy szólt, mint egy igazi bőgő.

Moha csatlakozott hozzá a trombitával. Páfrány pedig énekelt: —Tralala lalala, lárifári tralala! Ez már igazi muzsika volt, mert volt hozzá hangszer.

Hogyan fogtak ki a rossz órakakukkon Egyszer Páfrány körbe-körbejárta a házikójukat,

egy pillanatra megállt, majd folytatta a körbejárást. —Mit csinálsz? — kérdezte Moha. —Kakukkos órát találok ki — mondta Páfrány. Mikor kitalálta, elmentek az erdőbe, és kivágták azt a fenyőfát, amelyikben Mókus odúja volt. A fenyőfából levágtak egy lyukas hasábot, arra járt ki Mókus. Otthon a fahasábra két toboznehezéket meg egy szamócaingát akasztottak. A számlapot befestették napsugárszínűre, a mutatók pedig fenyőgallyból voltak. A felső részében ajtócskát vágtak a kakukknak. —Az egészben a legfontosabb a kakukk — mondta Páfrány.

Kis deszkadarabokból és tollból ragasztotta a kakukkot, de nagyon ügyetlenül ment neki a munka. Ezért egyfolytában kutyafájázott. —Kutyafáját, jól néznék ki, ha még egy közönséges kakukkot sem tudnék megcsinálni, azt a kutyafáját! Ekkor szinte magától ugrott ki az ujjai közül a kakukk. Beültették az órába, elindították az ingát, és várták, hogy a kakukk elkakukkolja a negyedórát. Hát a kakukk kiugrott az ajtócskába, és elrikkantotta magát: —Kutyafáját! Félkor kiugrott az ajtócskába, és így rikkantott: —Kutyafáját, kutyafáját! —Ez azért van, mert annyit kutyafájáztál munka közben — mondta Páfránynak Moha. A háromnegyedet már nem várták meg. —Valamit ki kell találnunk, hogy abbahagyja a kutyafájázást — mondta Moha, és kivezette Páfrányt a szobából, hogy a kakukk ne hall ja, mit beszélnek. Az óra járt, az inga lengett. Háromnegyedkor kitárult az ajtócska, kiugrott rajta a kakukk, és rákezdte:

—Kutyafáját, kutyafáját, kutyafáját! De senki sem vette figyelembe. A kakukk ekkor

kirepült az órából, és keresni kezdte Mohát meg Páfrányt. A két emberke pedig az udvaron vasból pántot kovácsolt. —Kutyafáját — rikkantotta a kakukk, bár nem volt soron semmilyen óra. Aztán töprengve megvakarta a füle tövét, végül karmával megfenyegette Mohát és Páfrányt. Ők már épp elkészültek a pánttal, és lakatot próbáltak hozzá. A kakukk már nem várt tovább. Elkezdett ide oda röpködni a szobában, hol erre szállt, hol arra, és mindenütt üldögélt egy kis ideig. A kemencén levő fazekakban, serpenyőkben, a polcon sorakozó bögrékben és az almáriumban is. Aztán nagyot rikkantott:

—Kutyafáját, most majd meglátjátok! Visszabújt az órába, és erősen becsapta maga után az ajtócskát. Kisvártatva bejött az udvarról Moha és Páfrány. Mintha mi sem történt volna, odasomfordáltak az órához, és rászögezték az ajtócskára a pántot.

Beakasztották a lakatot. Aztán nézték, mi fog történni. Az óra járt, az inga lengett. Épp közeledett a tizenkettedik óra. Mikor a mutató a tizenkettes számra ért, az óra csak zörrent egyet, semmi több nem történt. —Már nem kutyafájázik — valósággal fuvolázta Moha.

—Végre nyugtunk van attól az ebadta kakukktól — mondta megkönnyebbülve Páfrány. S mivel éppen dél volt, elhatározták, hogy megebédelnek. - Előbb egy kis levest ennék. – mondta Moha, és Páfrány máris az asztalra tette a fazekat. De mikor Moha felemelte a fedőt, a fazékból kakukkfióka kukkantott ki, és elrikkantotta magát: - Kutyafáját! Minden bögrében kakukk ült, kakukk csücsült minden serpenyőben, az almáriumból is kirepült néhány. S valamennyien ezt rikkantották: - Kutyafáját!

Mohának és Páfránynak nem volt maradása. Elmentek a házikójukból, és szomorúan becsukták maguk mögött az ajtót. A tisztáson Tinával, az erdei macskával találkoztak. Először felborzolta a szőrét, de aztán nyájasabban szólt hozzájuk. - Úgy látom, valami bánt benneteket. - Legalább száz kutyfájázó órakakukk – panaszolta Moha.

Páfrány rögön meg is kérte: - Te segíthetnél rajtunk, Tina. Hiszen madárszakértő vagy. - Aligha – hárította el Tina. – Ilyesmire nem adom a fejem. Én valóságos macska vagyok, azok a kakukkok pedig órába valók. Ugyan mit kezdhet velük az élő macska. -Hát ezt köszönjük szépen – mondta szomorúan Páfrány. - Nagyon szépen köszönjük a jó tanácsodat – kiáltotta vidáman Moha, megragadta Páfrány kezét, és futott vele vissza a házikóba. Otthon Moha szétkotorta a tűzhelyen a parazsat, és talált benne egy fekete széndarabot. Azzal a széndarabbal egy fekete kandúrt rajzolt a

falra. Alighogy a kakukkok megpillantották a

szénnel rajzolt kandúrt, elrikkantották magukat: - Kutyafáját! … És elrepültek. Elrepültek a fazekakból, a serpenyőkből, a bögrékből. Csak az az egy maradt, amelyik az órában volt lakatra zárva. Az inga lengett, Moha és Páfrány kíváncsian várta, mi lesz. Mikor egy órát kellett volna ütnie, Moha kinyitotta a lakatot, és levette a pántot az ajtócskáról. A kakukk haragosan ugrott ki, és elrikkantotta magát: —Kutya... Ekkor megpillantotta a falon a fekete kandúrt! Hű, de sietett vissza az órába! Majd békésen ismét megjelent az ajtócskában, és eldalolta: —Kakukk!

Hogyan varrtak nadrágot Mint aki az eszét vesztette, úgy repült be az ablakon a szobába Darázs. A ruhája szép csíkos volt, de a fullánkjával úgy hadonászott, mint egy lándzsával. Moha meg Páfrány összenézett és vállat vont. Aztán megszólalt Moha: —Még nem köszöntél, Darázs. —Én most nem köszönök, mert darázsrajzás van — vetette oda. — Jó lesz, ha most óvakodtok tőlem. S kirepült az ablakon. —Egészen rendes darázs — mondta Páfrány. — Legalább tudjuk, mihez tartsuk magunkat. Amíg beszélt, azalatt tüzet rakott a kemencében. Aztán a kemencétől Mohához fordult:

—Nem akar égni. Nincs itt valahol egy fújtató, hogy felszítsam? Ekkor a kemencéből kicsapott a láng, és beleharapott Páfrány nadrágjába.

—Mintha hátul valami megperzselt volna... — mondta Páfrány. —Úgy bizony, új nadrágot fogunk varrni — mondta Moha. Mindjárt neki is láttak. Hoztak egy darab posztót, ollót, cérnát meg egy nagyfokú tűt. Kiszabták a nadrágot. Aztán nekiveselkedtek, hogy összevarrják. —De hogyan? — kérdezte Moha. —Először olyan hosszú cérnát kell lemérnünk, hogy elég legyen az egész nadrágra —  mondta Páfrány. Lemérte a cérnát, alig futotta a gombolyagból. —No és most hogyan tovább? — kérdezte Moha.

—Most befűzzük a cérnát a tűbe —  mondta Páfrány. —De hogyan? — kérdezte Moha. — Hát így. S Páfrány megcélozta a cérnával a tű fokát. Igen ám, de a tű csiklandós volt. Mindig elhajlott, és sikongott. —No de megbocsássatok!

Végre befűzték a cérnát. Moha újra megkérdezte: —De hogyan tovább? —Te tartod a posztót, én meg varrom — mondta Páfrány. Moha leült a posztóval a székre. —Nem így — kiáltott rá Páfrány. — Úgy kell ülnöd, ahogy a szabó ül. Moha tehát szabó módra az asztalra ült, és tartotta a posztót. Páfrány nekilátott az első öltésnek. Beszúrta a tűt, s mivel a cérna nagyon hosszú volt, ki kellett mennie a tűvel a házikóból a tisztásra. Az áfonyától a szamócáig imbolygott vele. Mikor befejezte az első öltést, azt mondta neki Moha:

—Így sohasem lesz nadrágod. Jobban tennénk, ha helyet cserélnénk. Ahogy mondta, úgy is tettek. Páfrány ült a posztóhoz, és Moha vette kezébe a tűt. —Most majd meglátod! A tűvel fürgén kell bánni — mondta Moha, és tüstént szorgosan nekilátott a második öltésnek. Beleszúrta a tűt a posztóba, majd kihúzta, és hogy szorosra húzza

az öltést, egyenesen kifutott vele a házikóból a fekete áfonyához, onnan a szamócához, a szamócától a vörös áfonyához, a vörös áfonyától a fekete áfonyához. S ugyancsak büszke volt rá, hogy ilyen szépen megy neki a munka. Csakhogy a tisztáson állt egy öreg, korhadt fatönk. Moha megbotlott benne. A tönkből kitódultak a darazsak. Élükön az iménti jó ismerősük úgy hadonászott a fullánkjával, akár egy lándzsával, és egyenesen Mohára rontott: —Nincs menekvés! Most van a darázsrajzás! Moha meg sem fújta megütött ujját, máris futott vissza a tisztáson át. Darázs a nyomában. Ahogy Moha hátranézett, elvesztette a tűt. Mikor befutott a szobába, Páfrány azt mondta neki: —De nagy volt az előbb a szád, te nagy okos! Most meg a tűt is elvesztetted. —Itt van! — sipította Darázs. Moha nyomában berepült a szobába. Fullánkjával rárontott a két komára, és kiáltozott: — Itt a rajzás ideje! A két kis ember ugyancsak bajba került. De a szemfüles Moha gyorsan befűzte a cérnát Darázs fullánkjába, aztán megfogta, és

odatartotta a posztót. Darázs fürgén munkához látott. Varrt, beszegett, alsó és felső öltéseket végzett, még tűzött is. Végül összevarrta a nadrágot. Aztán eltépte a cérnát, és kijelentette: —De jó rajzásom volt az idén! És békésen kirepült az ablakon. Páfrány felvette az új nadrágját. Mindenütt jó volt, csak egy helyen volt rajta egy pici lyuk. —Ezt biztosan a fullánknak hagyta —  mondta

Páfrány.

Hogyan gyújtották meg Tűzemberkét Egy reggel furcsán elsötétültek a fatönkházikó ablakai. Mintha valami rossz vonult volna el

alattuk. Aztán valaki bedörömbölt az ajtón, és bekiáltott: —Vegyetek három tyúktollat! Páfrány már ki akarta nyitni az ajtót, de Mo ha a könyökénél fogva visszarántotta, és így szólt: —Nekem ez nem tetszik. Páfrány. —No, mi lesz, megveszitek azt a tollat? — hangzott újra a kiáltás az ajtó mögül. Páfrány kinyitotta az ajtót, s a szobába berontott Görény, és egyenesen Páfrány ágyához futott. Bemászott a dunyha alá, állig betakarózott, és nagyot nevetett: —így ni! A házikó az enyém, és ti ketten a szolgáim lesztek. Moha meg Páfrány nem tudták, mitévők legyenek.

—Moha megfésüli a bajszomat. Páfrány meg kifényesíti a karmomat —  parancsolta az ágyból Görény. Mikor megfésülték Görény bajszát, és kifényesítették a karmát, ismét rájuk rivallt: —Moha, hozz nekem az erdőből három pintyőketojást, te pedig. Páfrány, három rigótojást. Amint kiléptek a házikóból, Moha megállt. —Márpedig én nem lopok Görénynek tojást. —Halkabban! — figyelmeztette Mohát Páfrány. — Az ablakból les bennünket. Elindultak hát az erdőbe. Csakhamar egy sziklához értek. A szikla alatt egy emberke ült, tetőtől talpig fekete volt, és szemmel láthatóan emésztette a búbánat. —Téged is elűzött valaki a házadból? kérdezte Moha. —Sokkal rosszabb ért annál — válaszolta a fekete emberke. — Ide nézzetek! Moha meg Páfrány leült a szikla alá, a fekete emberke felmászott rá, elrugaszkodott és

lecsusszant

rajta.

Moha

meg

Páfrány

megtapsolta.

—Miért tapsoltok? — mondta szomorúan a fekete emberke.

—Azért, mert olyan ügyesen csinálod — mondta Moha.

—Számít is az, hogy csinálom — sóhajtott a fekete emberke —, az a baj, hogy nem fogok tüzet. Pedig tüzet kellene fognom. Én vagyok ugyanis Tűzemberke, és ez a szikla a csiholom. —Akkor próbáld meg még egyszer! — ajánlotta neki Moha.

Tűzemberke még egyszer lecsusszant a szikláról, de megint csak  fekete maradt, mint a kiégett tapló. —Ugyan — legyintett —, a szikla már lekopott, és rajtam már semmi sem segít. —Lehet, hogy mégis segít rajtad valami — mondta Páfrány, levette a cipőjét, és kis híján egy lat homokot szórt ki belőle a sziklára. A fekete emberke felszaladt a sziklára, elrugaszkodott és lecsusszant. A homok csak úgy csikorgott a nadrágja alatt, s már füstölgött is,

szikrák pattantak ki alóla. Az emberke rózsaszínűvé vált, majd lángba borult. —Hálásan köszönöm —  mondta felvidulva. — De nem szeretnék adósotok maradni. Moha meg Páfrány óvatosan közrefogták Tűzemberkét, és hazavezették a házikójukba. A küszöbön megálltak és bekopogtak. —Elhoztátok a tojást? — kiáltott rájuk az ágyból Görény. Nem válaszoltak, csak ismét bekopogtak. —A három pintyőketojást meg a három rigótojást? — kiáltott rájuk ismét az ágyból Görény. Megint csak nem válaszoltak, és még egyszer kopogtak.

Görény dühösen rájuk akart támadni, de nekirohant egyenesen Tűzemberkének. Egyszeriben megszűnt az éhe. Meg az ágy is nyomta. És uzsgyi, elfutott az erdőbe. Tűzemberke még begyújtott a kemencébe a leveses fazék alá, és ment ő is az útjára.

Moha és Páfrány összeszedték a görényszőrt,

kiszellőztették a vánkosokat meg a dunyhákat, és megvetették az ágyat.

Hogyan menekültek meg a sárkánytól Egyszer Moha meg Páfrány egy áfonyagallyacskát vittek haza. A patak mellett meg akartak egy kicsit pihenni.

A nyári hőség már majdnem teljesen kiszárította a patakot. A kavics között csak néhány kis tócsa csillogott. Ekkor Moha megszólalt: —Szegény halacska! Egy halacska feküdt ott, és sehogyan sem tudott eljutni a vízhez. Páfrány vizet mert a tócsából a sipkájába, és ráöntötte a halacskára. Hogy,

hogy

nem,

a

halacska

egyszeriben

vízimanóvá változott. —Nagy meggondolatlanságot követtem el — mondta. — Élvezni akartam a vidám haléletet, de egy kicsit jobban felvetettem magam, és kivetődtem a szárazra.

Mindjárt tudakolta, mivel tartozik, és számolgatta a halpénzt. Moha meg Páfrány csak legyintettek, fogták az áfonyagallyacskát, és folytatták útjukat. Otthon leszedték a gallyacskáról a fekete áfonyát, és tányérra tették. De ekkor megrázkódott az egész házikó, és az áfonyabogyók szanaszét gurultak a szobában. S hogy még nagyobb legyen a baj, saroktól sarokig megrepedt a padló. A repedésben pedig valami kúszott és tekergett feléjük. —Gyökér lehet az? — kérdezte Moha. —Vagy talán madzag? — találgatta Páfrány. Nosza, megragadták a végét, és húzták, ahogy csak bírták. Végül kihúztak a repedésből egy sárkányt. Három feje volt, és három hangon szólalt meg: —Sárkányfarok volt az, ti nagy okosok. —Nem mennél inkább vissza? — mondta Moha meg Páfrány. —Csend legyen —  reccsent rájuk mogorván a sárkány. — Előbb mindent kipróbálok, aztán elválik.

Olyan volt a hangja, mint három gőzsíp. Vörösre felizzott, füstöt okádott, és nagyot kiáltott: —Most pedig ennék valamit! Moha meg Páfrány nesztelenül, mint két kisegér, futkározni kezdett a szobában. Összeszedték a tányérba a szétgurult áfonyát, és a sárkány elé tették. A sárkány megszagolta az áfonyát, bekapta az első bogyót, majd a másodikat meg a harmadikat, és gúnyosan fintorgott: —Br! —De nekünk nincs semmi más ennivalónk — mondta Moha.

Alighogy ezt kimondta, az első fej hahotázni kezdett, és azt súgta a másodiknak: —Még hogy nincs semmijük. A második ezt továbbadta a harmadiknak. így sugdolóztak egy ideig, majd egyszerre felkiáltottak: —Mi tudjuk, hogy van. De van ám! Az első fej torkosán megnyalta a száját, és körülszaglászta Páfrányt. A harmadik lenyelte

csurgó nyálát, és Mohát szaglászta. A második, a középső haragra gerjedt: —És én? —Te nem kapsz semmit! — hurrogta le az első. —Semmit! — ripakodott rá a harmadik. —Szeretném azt látni! Akkor ti sem esztek semmit! — mennydörögte a második, a középső fej.

A sárkányfejek egymásnak estek. Vörösre felizzottak, füstöltek, és vágták egymást, mint a répát. Mohának meg Páfránynak több sem kellett. Kiszaladtak a házikóból, becsapták maguk mögött a kiskaput, és futásnak eredtek a tisztáson keresztül. Már jó messzire elfutottak a házikótól, amikor Páfrány visszanézett. Hát, mit lát? Az egyik sárkányfej az ajtóból, a másik az ablakból, a harmadik pedig a kéményből néz utánuk. Ekkor mind a három felkiáltott: —Ott futnak!

A sárkány majd szétvetette a házikót, olyan hevesen tört ki belőle. Felugrott a levegőbe, és egyenesen Moha meg Páfrány után repült. A két kis ember úgy futott, hogy még a fülük is remegett bele. Az erdőbe akartak futni, de útjukban állt a patak. Mély volt, és sebesen iram lőtt tova. Moha meg Páfrány csak felsóhajtott: —Ütött az utolsó óránk. —Dehogy ütött! — kiáltott rájuk Vízimanó, aki a patak fölé hajló fűzfán ült. —  Most rajtam a sor. Fogjátok be jó erősen az orrotokat, nehogy vizet szippantsatok!

Leugrott a fűzfáról, egy csepp vizet mert a tenyerébe, és átfújta a patakon. A patak felzúgott, és még hatcöveknyit emelkedett. Ameddig a szem ellátott, egyetlen hatalmas víztükör terült el. Mikor odarepült a sárkány,  sehol senkit nem talált. Mindenütt csak víz csillogott, akár egy tükör. A sárkány hol lejjebb, hol feljebb repült, de úgysem látott senkit. Erre három olyan haragos képet vágott a vízre, hogy ő maga is megijedt tőle. Megfordult és elröpült.

Akkor a víz visszahúzódott. Egy perc múltán Moha meg Páfrány már száraz talajon állt. Vízimanó még adott mindegyiküknek egy-egy zöld hínárpántlikát, és megmutatta nekik a házikójukhoz vezető utat.

Hogyan találtak hegedűt az áfonya bokorban Egyszer Moha a kisujjával megpiszkálta a fülét. —Állandóan hallok valamit — mondta halkan. Páfrány tölcsért formált a kezéből, és a fülére szorította: —Én is állandóan hallok valamit. Valahonnan a tisztásról lágy zene szólt. —Meg kell néznünk, mi az — mondta Moha. Odamentek, s egy kis hegedűt találtak ott. Az áfonyabokor alatt feküdt. Páfrány körbejárta a kis hegedűt. —Kié vagy? — kérdezte. —Cini-cini — mondta a hegedű. Értelmesebben nem tudott beszélni. Páfrány még egyszer körbejárta. —Itt meghűlnél a harmattól. Inkább elviszünk a házikónkba. Hazavitték hát a hegedűt, és letették az asztalra. Páfrány harmadszor is körbejárta. —Játszom rajta egy kicsit — mondta.

—Kíváncsi vagyok, hogyan, hiszen nincs vonód — figyelmeztette Moha. —Csinálok magamnak — jelentette ki Páfrány. A füle mögül kitépett egy hajszálat, meghajlított egy vesszőt, valahogy ráerősítette, és meg is volt a vonó. —És most játszom, te pedig táncolsz! — mondta Mohának. Az álla alá illesztette a hegedűt, és végighúzta rajta a vonót, de a hegedű meg se nyikkant. —Úgy látom, nem sokat fogok táncolni — gúnyolódott Moha. Páfrány bekente a vonót fenyőgyantával, és még egyszer megpróbálta. A hegedű úgy elkezdett játszani, hogy Mohának valósággal ugrándozni támadt kedve. Egy ideig polkát járt, majd galoppozott, végül kifulladt.

—Hagyd már abba, Páfrány! —Nem tudom — mondta Páfrány. Akármit csinált is, a hegedű tovább játszott. Olyan kopogósra zendített rá, hogy Moha csak úgy ugrándozott a szobában. Táncra perdült

minden, aminek csak lába volt a házikób an. Az asztal úgy forgatta a széket, mint egy kisasszonyt, az almárium pedig a pohárszékkel ropta, mint koma a kománéval. Moha forgott közöttük, és csak a sarkára ügyelt, nehogy a pad rálépjen. —Az istenért, Páfrány, vess már ennek valahogy véget! Páfrány nem tudott jobb megoldást, mint hogy az ablakhoz ugrott és kidobta a hegedűt a patakba.

Ahogy a hegedű beesett a patakba, feljajdult és elnémult. —Végre nyugtunk van tőle! — lélegzett fel Moha, és fújogatta a táncolásba belefájdult lábát. Kisvártatva bedugta fejét az ablakon Tücsök. /

—Nem láttátok itt valahol a hegedűmet? Letettem egy percre az áfonyabokor alá, és eltűnt onnan. —Egy kis hegedűt, melyet nem lehetett elhallgattatni, épp az imént dobtunk a patakba — mondta Páfrány.

—Uramisten, ti aztán elbántatok vele! — rémült meg Tücsök. — Hiszen az az én hegedűm volt. Tücsök leült a sarokba, és úgy szomorkodott, hogy még a csápjai is keresztbe feküdtek egymáson. Moha meg Páfrány csak nézték a sipkájukat, és tanácstalanul kérdezték: —Hát most mi lesz? —A hegedűm mindjárt beúszik a tóba — kesergett Tücsök. De Moha meg Páfrány már vonultak is ki a házikóból. Futottak egyenesen a patakhoz, és keresték a hegedűt. Mikor már csak egy ugrásnyira voltak a tótól, Moha felkiáltott: —Oda nézz, Páfrány! A patak fölé hajló fűzfán Vízimanó forgatta praclijában a hegedűt. —Épp az imént hozta nekem a patak — örvendezett. Moha meg Páfrány zihálva megálltak a fűzfa alatt, s kérték, hogy Vízimanó adja vissza nekik a hegedűt.

—Dehogy adom — mondta Vízimanó, letört egy vesszőt, lehajolt egy szál zöld szittyóért, és vonót készített magának. —  Amit a patak hoz, az az enyém. — És a vonót merészen végighúzta a húrokon. Moha meg Páfrány gyorsan belekapaszkodtak egy hatalmas sziklába, mely mázsányi súlyával állt a parton.

A hegedű pedig nem húzta az időt sem polkával, sem galoppal, hanem rögtön olyan rezgő csárdásba kezdett, hogy Vízimanó belepottyant a patakba.

—Még belefúlok a vízbe! Játsszon rajta, aki akar! — mondta nyelve a vizet, és kitette a hegedűt a partra. Moha meg Páfrány csak erre vártak. Felkapták a hegedűt, és vitték a házikójukba. —Nesze, visszahoztuk — nyújtották át a hegedűt Tücsöknek. Tücsök csápjai felemelkedtek, finoman az álla alá illesztette a hegedűjét, és kijelentette: —Ezen a hegedűn nem tud ám akárki játszani.

És olyan szépen hegedült, hogy Moha meg Páfrány úgy járták együtt a táncot, mint egy igazi bálban.

Hogyan viaskodtak a rákkal —Ide hallgass, Páfrány, a csöbörben már nincs egy csepp víz sem —mondta Moha. Fogták a csöbröt, és mentek a kútra. Leeresztették a kútba a vödröt, de amikor fel akarták húzni, a vödör meg se moccant. —Mintha ott lent valaki tartaná —  mondta Moha.

Páfrány áthajolt a káván, és belenézett a kútba. Hát látja, hogy a kút fenekén ül egy rák, és az ollójában tartja a vödröt. —Ereszted el rögtön! — kiáltott rá Páfrány. —Miért? — kérdezte lassan a rák. —Azért, mert a vödör a miénk! — támadt rá Moha is.

—Ha a tiétek, akkor vigyétek el —  mondta lassan a rák, és összekattintotta az ollóját. —Egyedül nem bírunk vele, el kell mennünk Vízmesterhez — javasolta Moha.

Elmentek hát Vízmesterhez. Ő volt az az emberke, akinek a szakálla szüntelenül úgy hömpölygött, mint egy patak. A hegyoldalban állt a kamrája, amely telis-tele volt meggyfa meg bodzacsövekkel. Voltak ott csapok, szelepek és még sok minden más. Vízmester egész álló nap egyik csaptól a másikhoz járt, az egyiket elzárta, a másikat megeresztette. Ezt azért tette, hogy minden forrást helyes irányba tereljen. —Mi a baj? — kérdezte Vízmester, amikor Moha meg Páfrány gondterhelten bekopogtak kamrája ajtaján. —A rák nem akarja elereszteni a vödrünket — panaszolta Moha. —Majd elereszti

— mondta szigorúan Vízmester, és elzárta a szelepet. — Meg is van! — dörmögte. És többet ügyet sem vetett Mohára meg Páfrányra. A két kis ember hazaballagott, és a kúthoz ment. A kútban nem volt egy csepp víz sem. A fenekén, a homokban feküdt a vödör.

—Újra a miénk — örvendezett Moha, és húzta fel a vödröt. Páfrány az ujjával megkopogtatta a homlokát. —Vízmesternek van ám sütnivalója! Leeresztette a vizet, és a rákot kiűzte a kútból a szárazság. Egyikük sem vette észre, hogy a rák már jó ideje a hátuk mögött áll. Csak úgy csattogtatja az ollóját, és azon töri a fejét, hogyan volna jobb elkapni őket. Mikor eldöntötte, megragadta mindkettőjüket hátul. —Így ni! És most megnézem Vízmestert mondta lassan.

S Mohával meg Páfránnyal az ollójában elindult a hegyoldal felé. —Szegény Vízmester! — szepegte Páfrány. — Valahogy ki kellene fogni ezen az ollóson. —Tegyük magunkat olyan nehézzé, mint a kő — javasolta Moha. Olyan ne hézzé tették magukat, mint a kő, de a rák csak haladt lassan tovább a hegyoldal felé. —Valami mást kellene kitalálnunk —  mondta Páfrány.

—Már kitaláltam — súgta Moha, és rázendített a rákaltatódalra: Jdula, jdula, mákcsokár,

modolad a dákcsolad kankár ólav tótatla, jdannyusz le rám ózóllo. Magyarul ez így hangzik: Aludj, aludj, rákocskám,

dalolom a dalocskád, ráknak való altató, szunnyadj el már, ollózó. A nagy meleg meg az altatódal szépen elaltatta a rákot. De Mohát meg Páfrányt így sem eresztette ki az ollójából. —Hát ezzel nem sokra mentünk —  suttogta Páfrány.

—Én még mást is kitaláltam — súgta vissza Moha. Megkopogtatta a földet, és azt mondta: — Jaj, de szomjas vagyok!

A földből felszökött egy kis forrás, és megkérdezte: —Inni óhajt? —Nem, köszönöm — rázta meg a fejét Moha. — Fuss vissza, és mondd meg Vízmesternek, hogy fenyegetőzve vonul hozzá a rák. —Ahogy parancsolja — hajolt meg a kis forrás, és visszabújt a földbe. Vízmester ezalatt a hegyoldali kamrájában tovább gondozta a forrásokat. Egyszer csak a bodzacsőből felszökött a kis forrás, és azt bugyborékolta: —Azt üzenték, hogy ide tart a rák. Vízmester csak megsimogatta szüntelenül hömpölygő szakállát, és a vezetékek, csövek, csövecskék, csapok és szelepek erősen zúgni kezdtek.

Ekkor már dörömbölt a kamra ajtaján a rák. Letörte a zárat, és nyomult befelé. Azonnal rátámadt Vízmesterre:

—Most aztán megitatlak. Vízmester! Vízmester csak megfésülte ujjaival a szakállát, mely szüntelenül hömpölygött, mint egy kis patak, és minden vezetékből, csőből, csövecskéből, csapból és szelepből kis források törtek elő. Mindegyik egy-egy vízsugarat tartott a kezében, és egyenesen a ráknak szegezték. Ütötték-vágták, ahol érték. A rák kieresztette ollójából Mohát meg Páfrányt, és orrát előreszegezve menekült Vízmestertől. Ez pedig egy ráknál nagyon különös dolog, valóságos csoda!

Hogyan lőttek ágyúból

Egyszer Moha meg Páfrány a tisztás felső végén járt. Hát ott áll egy ágyú mellett Pattanóbogár, és mind a hat lábával valamit gombolyít. —Elszakadt az ágyúmon a spárga, és nem tudom összekötni — mondta. —Már hogyan tudnád, ha az egyik pár lábaddal összekötöd a spárgát, a másikkal meg kioldod — világosította fel Páfrány. Azt tanácsolta Pattanóbogárnak, hogy menjen onnan, és maguk láttak neki a madzagnak . Moha tartotta a hurkot. Páfrány áthúzta a végét, és a madzagot máris összekötötték. Pattanóbogár meghajtotta előttük mind a hat térdét, és viszonzásképp megkérdezte: —Nem akartok valamit kilőni? —Dehogy — hárította el Moha. —Ha majd egyszer úgy hozza a sors, hogy valamit ki akartok lőni, mutassatok rá az ujjatokkal, és nagyot kiáltsatok: hurrá! S én rögtön ott termek nálatok az ágyúval — ígérte Pattanóbogár, és elvonult az ágyúval az erdőbe.

Moha meg Páfrány mentek tovább a tisztás felső végén. Ekkor egy tölgyfával találkoztak, csak úgy hullatta a makkot. —Mit művelsz? — mondja Moha. — Hiszen még zöld. —Én félelmemben hullatom a makkot panaszolta a tölgyfa. —És mitől félsz? — kérdezte Páfrány. De a tölgyfa már nem szólt többet egy szót sem. Moha meg Páfrány mentek hát tovább. Már nem voltak messzire a házikójuktól. Ekkor egy kék kis haranggal találkoztak. Ide -oda himbálózott a zöld haranglábon, és minden irányba kongatott: —Giling-galang, mindenki vigyázzon! A tisztásra érkezett Rontom- bontom! A kék kisharangnak mindent ki kellett harangoznia, még ha bele is szakadt volna a szívecskéje a félelemtől. —Hajajaj! — mondta Moha, és aggódni kezdett. Mert Rontom- bontom fura emberke.

Amit nem tép szét, azt összetöri. —Legjobb lesz, ha bezárkózunk a házikónkba — mondta Páfrány.

Befutottak tehát a házikóba, rátolták a reteszt, és megkönnyebbülve sóhajtottak: —Most már jöhet Rontombontom. Ekkor valaki megszólalt: —Már itt vagyok. A szekrény ajtaja félreugrott, s ott állt előttük Rontombontom. Nem volt nagyon magas, de

olyan erős volt, mint negyven férfi együtt. Ha csak valamire ránézett, az máris összedőlt. —Hát  akkor itt vagy —  mondta Moha meg Páfrány. — És mit akarsz tőlünk? —Azért jöttem, hogy ledöntsem a kéményeteket! — kiáltotta Rontombontom. —És miért akarod ledönteni? — kérdezte Moha és Páfrány. —Azért, mert! — kiáltotta Rontombontom, s a kisujjával betörte az ajtót, kifutott a szobából, és felugrott a tetőre. Moha meg Páfrány lent maradtak, és kérlelték. De Rontombontom csak nevetett rajtuk,

hogy majd elfújta a sipkájukat. Nekiveselkedett a kéménynek.

—Rontombontom, hagyd békén a kéményünket! —Most mi lesz? — ijedt meg Moha. Rontombontom egyre erősebben rángatta a kéményt. Ekkor Páfránynak eszébe jutott valami, ujjával rámutatott Rontombontomra, és nagyot kiáltott: — Hurrá! Abban a pillanatban vágtában megérkezett Pattanóbogár az ágyújával. Forgatja az ágyút minden irányba, és egyre firtatja: —Hát akkor kire lőjek? —Rontombontomra, aki a kéményünket döntögeti — vezényelte Páfrány, mint egy tábornok. Pattanóbogár megtöltötte az ágyút, és lőtt. Rontombontom csak fújt egyet, s a lövedék elsüvített a füle mellett. A kéményt már csak az imádság tartotta. Pattanóbogár újra töltött és lőtt. Rontombontom megint csak fújt egyet, s a lövedék a másik füle mellett süvített el.

—Azért nem sikerült, mert rosszul töltötted meg — mondta Páfrány, és belebújt az ágyúba. Moha meghúzta a madzagot, s az ágyú hatalmasat dördült, kész csoda, hogy minden össze nem dőlt tőle. Ahogy Rontombontom a tetőn a kéményt akarta kimozdítani a helyéről. Páfrány úgy vágódott hozzá, mint egy tábornoki golyó. Ez már Rontombontomba

is

belefojtotta

a

szuszt.

Legurult a tetőről. Páfrány egy kis ideig tartotta a kéményt, hogy minden egyes tégla ismét a helyére kerüljön, majd lekiáltott Mohának: —Befűthetsz már!

Hogyan szállítottak négy nagy követ Egyszer Moha meg Páfrány a fűben ültek, és odarepült hozzájuk Szúnyog, a vékonydongájú ficsúr. Egyfolytában ide-oda röpködött, hogy már zúgott tőle a fülük. —Ez ám a muzsika, mi? — hencegett Szúnyog. —Hát afféle gyenge szúnyogmuzsika — mondta Moha meg Páfrány. —Ha nektek nem tetszik a muzsikám, akkor megszúrlak benneteket! — kiáltotta Szúnyog, és a fülük körül kezdett keringeni. —Óvakodj tőlünk — szólt rá Moha, és ujjával megfenyegette Szúnyogot. Szúnyog egyenesen az ujjára telepedett, és már készítette is a szipókáját. Páfrány levette a sipkáját, és megfogta vele Szúnyogot. Szúnyog egy ideig zümmögött a sipkában, végül aztán Páfrány megelégelte:

—Csak nem járhatok örökké sipka nélkül — mondta. Így hát szabadon engedték Szúnyogot, és megint leültek a fűbe. Egyszer csak valaki felkiált: —Sipsiripsz! Tűzemberke fut a tisztáson, és minden lépésnél: —Sipsiripsz! Úgy pattogott belőle a szikra, hogy kis híján meggyulladt tőle a fű. —Mit művelsz? — kiáltott rá Moha meg Páfrány. Tűzemberke a sarkával gödröt vájt, és belebújt, hogy fel ne gyújtson valamit. —Mit művelnék? Beteg vagyok. Szikrabetegséget kaptam. —Ha beteg vagy, miért nem fekszel le? — mondta Moha meg Páfrány. Tűzemberke akkorát sóhajtott, hogy kis füstfelhő szállt ki belőle. —Az a szikrabetegség ellen nem segít. —Furcsa betegség lehet — mondta Páfrány. — Akkor hát mi segít ellene? Tűzemberke egy kis ideig nyelte a szikrákat.

—Négy nagy követ kellene hozni —  mondta kisvártatva —, aztán egy kamrát építeni belőlük. Én belemásznék, hatvanszor szikrát vetnék, és nyugtom lenne.

Moha meg Páfrány máris futott a házikóba a szekérért. Moha húzta, Páfrány meg tolta. Í gy jutottak el egy kőrakáshoz. —Ez a négy a legnagyobb — mondta Moha. —Igen ám, de ki bírja el őket? Ehhez össze kell szednünk a sütnivalónkat — mondta Páfrány. —De hogyan? — töprengett Moha. Egy ideig kerülgették a köveket, végül Moha azt mondta:

—Azt hiszem, fel kell őket raknunk. A csalitban emelőrudakat törtek maguknak, mindegyikük megevett egy szem fekete áfonyát, hogy erősebb legyen, és munkához láttak. Úgy dőlt róluk az izzadság, hogy szinte csúszott a lábuk alatt a talaj. Mikor felrakták a köveket, befogták magukat a szekér elé, és elindultak. Az út dombról lefelé vezetett, és a szekér kis híján a sarkukra szaladt. A völgyben már lassan mentek. Moha aggódott.

—Csak nehogy Tűzemberke azalatt halálra szikrázza magát. Aztán a domb lábához értek. Húzták, hogy csak úgy recsegett-ropogott a szekér rúdja. De a szekér egy tapodtat sem akart feljebb menni. Elengedték hát a szekér rúdját, és sajnálkoztak. —Szegény Tűzemberke halálra szikrázza magát. Ekkor odaszállt Szúnyog. Körülnézett, kiélesítette a szipókáját, és vékony hangon rázendített: —Csíp, csíp, csíp. S máris Mohára meg Páfrányra támadt. A két kis ember gyorsan megragadta a szekér rúdját, s olyan gyorsan felhúzta a dombra, hogy még a tetőn sem lehetett őket lefékezni. Aztán a négy nagy kőből felépítették a kamrát, Tűzemberke belemászott, hatvanszor hozzádörzsölődött, és jól kiszikrázta magát. Mikor kijött a kamrából, elégedett és békésen rózsaszínű volt. —Köszönöm, Moha, köszönöm, Páfrány — mondta hálásan, és gyönyörűségesen szikrát hányt, olyan volt, mint egy szentjánosbogárraj.

Ezután elment a sziklák tűzemberkék laknak, hogy fölöslegesen tüzet.

közé, ahol a ne okozzanak

Hogyan keresték az öt garast Moha meg Páfrány a mezsgyén ült. Egyszer csak elviharzott mellettük Fürjecske. —Hová, hová, Fürjecske, miért sietsz annyira? — kiáltott rá Moha. —Elvesztettem öt garast, és most keresem — mondta Fürjecske, s már sietett tovább, olyan gondterhelt volt, hogy még a tolla is lekókadt. Moha egy kis ideig csóválta a fejét. —Bizonyára valahol a mezsgyén hagyta a garasait. Menj, Páfrány, nézd csak meg — mondta.

Ő maga pedig visszament a házikóba. Páfrány bekukkantott minden kis rejtekhelyre a mezsgyén, megforgatott minden követ, de Fürjecske öt garasát csak nem találta. Csak egy zöld levél alatt bukkant rá. Ott feküdt Pattanó, és Fürjecske öt garasát rakosgatta a potrohán. —Hol vetted azt a pénzt? — kérdezte Páfrány.

—Én nem vettem, hanem találtam —  mondta Pattanó. —Akkor add ide nekem, és én visszaadom Fürjecskének — mondta Páfrány. Odament Pattanóhoz, és elvette tőle az öt garast.

Ekkor Pattanó felkiáltott: —Én azt a pénzt súlynak használtam. Most borzasztó magasra kell felugranom. Hoppla, hopp!

Megropogtatta az ízületeit, és átugrotta Páfrányt. Páfrány zsebre vágta az öt garast, és hazament a házikóba. —No, mi van, megtaláltad? — kérdezte Moha. Páfrány nem szólt semmit, csak csörgette a garasokat a zsebében. —Úgy látom, te nemcsak az öt garasra vagy olyan büszke —mondta Moha. —Nem hát — húzta ki magát Páfrány. — Remek dolgot tanultam Pattanótól. —Hadd hallom, mi az — firtatta Moha.

Páfrány elkezdett pattogtatni a hüvelykujjával, és már nem lehetett vele szót érteni. Egyre csak pattogtatott a hüvelykujjával, és körüljárta az ágyát. Megmérte, hány arasz. Aztán hanyatt feküdt az ágyba, úgy, mint Pattanó. Mohára pedig ráparancsolt: —Ha szólok, nyúlj be a zsebembe Fürjecske öt garasáért. Én meg átugorlak. Ez az a remek dolog, amit Pattanótól tanultam. —Jól van, megteszem, úgysem hagynál addig békén — mondta Moha, és benyúlt Páfrány zsebébe az öt garasért. Páfrány megropogtatta az ízületeit, és nagyot kiáltott, mint Pattanó. —Hoppla, hopp! De közben valahogy az ujjaival meg a sarkával feltépte a dunyhát. A dunyhából kiszabadult a toll. Tódult ki az ablakon, nyomult ki az ajtón. S ami nem talált másfelé utat, az kirepült a kéményen. Egy fiatal papfülemüle látva ezt, fel rikkantott: —Nini, hó! A tisztáson a virágok felkiáltottak: —Meneküljünk gyorsan a zöld hálószobába!

—Most megint jeleskedtél, Páfrány! — mondta Moha. — Valami Pattanó-féle abrakadabrát akartál, és telet csináltál a tisztáson. Most mi lesz? Nekiláttak összeszedni a tollat, de a hófúvásnak csak nem akart vége szakadni. Végül odaröppent Fürjecske, és aggodalommal a hangjában kérdezte:Megtaláltátok már az öt garasomat?

—Ott gurigáznak az ágy alatt — mondta Moha. Ahogy Fürjecske sietett az öt garasáért, a szárnya olyan szélfúvást csapott, hogy az elszabadult tollat elfújta valahová hetedhét erdőn túl. Csak Páfrány ropogtatta szomorúan az ízületeit, mert az öt garas miatt elszelelt a dunyhája.

Hogyan csináltak hintát Egyszer Páfrány törte valamin a fejét, és körbe körbejárkált a szobában. - Kérlek szépen, min töröd a fejed annyira? — kérdezte Moha. Páfrány megállt, és azt mondja: —Egyre csak a hinta jár a fejemben. Szereztek hát deszkát meg egy darab kötelet, és csináltak belőle hintát, s felakasztották két bükkfa közé. —Én próbálom ki elsőként, mert nehezebb vagyok — jelentette ki Páfrány. Felmászott a hintára, előbb csak óvatosan, majd egyre nagyobb lendülettel hintázott. —Most meg én — mondta Moha. —Várj egy kicsit — kiáltotta Páfrány —, mutatok neked valamit! —Hinta-palinta — dúdolta, és úgy meglendítette

a hintát, hogy felrepült a legmagasabb ágakig.

Igen ám, de ott volt Nyest vacka. Már jó ideje bosszantotta, hogy Páfrány a lakása körül hintázik Mikor már kilencedszer repült arra, Nyest kinyújtotta a karmait, felborzolta bajszát, és olyan mogorva képet vágott, hogy Páfrány rémülten felkiáltott: .

- Jajajaj!

Úgy

megijedt,

hogy

még

a

kötelet

is

eleresztette.

Nyest kárörvendően felnevetett, de végül nem sok örömét lelte benne. Ahogy Páfrány kiesett a hintából, és bukfenceket vetett a levegőben, nekiütődött egy ágnak, és belepottyant Nyest vackába. —Hát ennek aztán örvendek! —  bosszankodott Nyest.

—Én még jobban! — mondta Páfrány. — Hogyan jutok most le innen?

—Letaszítalak, és máris a földön találod magad — mondta Nyest. —Úgy megütném magam — aggodalmaskodott Páfrány, és lenézett a magasból Mohára, aki már

tartotta a sipkáját. Rákiáltott: — Inkább tedd a fejedre, és találj ki valami okosabbat! Nyest meg Páfrány a vacokban taszigálták egymást. Moha meg körbejárta a bükkfát, hogy jobban vágjon az esze. Ekkor valaki megböki a sarkát. Moha odanéz, hát a falevél alatt Pocok lapul. —Már egy ideje titokban lesem, mi folyik itt — mondta Pocok — mert az egérnek mindig titokban kell a nyestet figyelnie. Ha megengeded, adok egy titkos tanácsot.

Beszéd közben Pocok bemászott a'lyukba, és kihozott egy kötelet. Rákötötte Moha derekára. Azután másodszor is bemászott a lyukba, és kihozott egy bundát. —Ez egy elnyűtt pocokbunda —  mondta. — Vedd fel. Moha, és állj a bükkfa alá! A többit majd meglátod. Moha felvette a bundát, begombolta, és a bükkfa alá állt. Fent a vacokban Páfrány meg Nyest még mindig taszigálták egymást. Mikor Nyest a vacok szélére került, egyszer csak felkiáltott:

—Nini, ott egy pocok! S már csak Mohát látta, aki lent a bükkfa alatt pocokbundában fickándozott. Nyest lemászott a fáról, megragadta Mohát, és felmászott vele vissza a vacokba. Ott oldalával megtaszította Páfrányt, és nagyot rikkantott: —Hárman itt nem férünk el! Páfránynak már majdnem ütött az utolsó órája. Ekkor azonban Mohának sikerült kigombolnia az utolsó gombot is, kibújt a bundából, és rákiáltott Nyestre:

—Hohó! —Juj! — ijedt meg Nyest, és felugrott az ágak közé. Tovább már minden úgy ment, mint a karikacsapás. Pocok kötelén Moha és Páfrány leereszkedett a földre. A hinta még egy kicsit lengedezett, és Páfrány azt mondta: —Most hintázz te egy kicsit, Moha! De Moha csak az ujjával megkopogtatta a homlokát, mutatva, hogy neki annál több esze van.

Hogyan készítettek cipőt az óriásnak Egyszer a tisztáson szúnyogok muzsikáltak, mire előlibbent egy apróka tündér, és táncra perdült. Hol lassan és kecsesen lejtette a táncot, hogy a fűszál is alig rezdült tőle, majd meg olyan sebesen, hogy a fűmagok is szanaszét röpködtek. Moha meg Páfrány nézték, és kopogták a ritmust. Egyszer csak felkiált az apróka tündér: —Aú, megbotlottam egy kőben. Valahonnan fentről, a fellegekből lekiáltott egy hang. Úgy menny- dörgött, hogy majd elvitte a sipkájukat: —Az nem kő volt, hanem a hüvelykujjam! A hüvelykujjhoz ugyanis egy óriás tartozott. Az apróka tündér úgy megijedt, hogy elfutott a vörös áfonya bokraiba. A fátyla csak úgy csapkodta bokáját. Moha és Páfrány nekiestek az óriásnak.

—Te behemót, elrontottad a tündér táncát! —Ha elrontottam, hát elrontottam — mennydörögte az óriás. — Majd én magam táncolok nektek. Belefújt a felhőkbe, hogy vihar kerekedjék. A vihar süvítése volt a muzsika. Az óriás felemelte lábát, hogy ugrik egyet. —Azonnal hagyd abba! — kiáltotta Páfrány. De az óriás nem hallgatott rá: —Ha már egyszer felemeltem a lábam, akkor ugróm is — mondta. —Ugrasz és megütöd a hüvelykujjad — mondta Moha.

Az óriás elgondolkodott egy kicsit, majd a tenyerével akkorát csapott a homlokára, hogy csak úgy csattant. —Tudjátok mit, ledőlök egy kicsit a domb mögé, ti meg addig csináljatok nekem táncra való cipellőt — parancsolta, aztán egyik lépéssel átlépte a tisztást, a másikkal az erdőt, a harmadikkal lefeküdt a domb mögé.

Egy kis idő múlva odament Mohához és Páfrányhoz az apróka tündér, és azt mondta: —Akarjátok, hogy megint táncoljak nektek egy kicsit? —Nem akarjuk — hurrogta le a tündért Páfrány.

—És miért nem akarjátok? — csodálkozott az apróka tündér. —Azért, mert az óriás mindent széttapod itt nekünk — mondta Moha. —Akkor ne csináljatok neki cipellőt — tanácsolta az apróka tündér. —Igen ám, akkor meg mezítláb tápod itt szét mindent — mondta Páfrány. S a két törpe olyan búnak eresztette fejét, hogy még a fű is hervadásnak indult tőle. Ekkor az apróka tündér egy lépést tett ide, egy lépést tett oda. —Én már kieszeltem, mit tegyünk. —Egy tündér sohasem eszelhet ki semmi okosat — fortyant fel Páfrány. —De én már kieszeltem — erősködött az apróka tündér. — Legelőször is hozzatok baltát, ráspolyt meg vésőt.

Moha tüstént el is hozta a házikó mögött álló fészerből a kért szerszámokat. Aztán az apróka tündér elvezette őket két tölgyfatönkhöz. Az ilyen tönk gyökerei csaknem a föld szívéig érnek. —Ebből a két tönkből csináljatok az óriásnak cipőt — mondta az apróka tündér. — Ebben van minden furfang.

Amint ezt elmondta, elbújt az áfonyab okrok között. Moha meg Páfrány egy ideig kerülgette a tönköket. —Ez csak afféle tündérötlet! — mondta egy kis idő múlva Páfrány. Moha megragadta a baltát, és már vágta, vájta a tönköt. Időnként megmérte, hogy hány arasz. A finomabb munkára a ráspolyt meg a vésőt használta. Páfrány egy ideig csak csapkodta a baltát a másik tönkhöz, de aztán ő is munkához látott. Előbb a baltával elvégezte a durvább munkát, aztán szép finoman kivájta, csiszolta a tönk belsejét.

A két kis ember így készített baltával, ráspollyal és vésővel egy pár tönkcipellőt az óriásnak. A domb mögül pedig már jött is az óriás. Bebújtatta lábát a cipellőbe, nagyot fújt a felhőkbe, hogy vihar kerekedjék, és legyen muzsika.

—Most olyan táncot járok, amilyet még nem látott a világ! — hencegett. S elkezdte a táncot. Egy ideig húzta a jobb lábát, majd a balt, de a tönkcipellő egy lépést sem engedett, nem lehetett felemelni.

Az óriás egy ideig tehetetlenül erőlködött a cipellőben, aztán éktelen haragra gerjedt. —Szeretném látni, hogy ne tudjak benne táncolni! — kiáltotta, és teljes erejéből nekifeszült a cipellőnek. A föld belsejében nagyot reccsent-roppant, kifordultak a gyökerek, s a nagy erőtől hajtott óriás megbotlott a sziklában, erdőben és a dombban. Majd valahol a hegyeken túl elterült a földön. Ekkor előjött az apróka tündér, és azt mondta Páfránynak:

—No ugye, ez csak afféle tündérötlet volt!

Hogyan köszöntek az egérnek Moha és Páfrány a házikójuk előtt ült a pádon. —Köszönni fogunk mindenkinek, aki erre elmegy — mondta Páfrány. —Ha mindenkinek köszönünk, hamarosan torkig leszünk vele — mondta Moha. Egy kis idő múlva épp előttük megy el Egérke. Moha és Páfrány levették a sipkájukat, Egérke meg pukedlit csinált, amelyet egérdlinek neveztek.

És máris feléjük tart Borz. Egyik lábáról a másikra dülöngél, és morcos képet vág, mintha minden bosszantaná. Moha és Páfrány illedelmesen megemelték a sipkájukat, de Borz rájuk se nézett. —Megvárjuk, míg visszamegy — mondta Moha. Vártak és meg is várták. Borz jött visszafelé, és még morcosabb volt a képe. Haragos, nem nézi az utat, és orrával nekimegy a házikónak. —Azt a nemjóját! — szitkozódott —, ki építette az utamba ezt a házikót?

Moha meg Páfrány felsegítette Borzot. —Ezt a házikót senki sem építette, maga nőtt ide, mert fatönk — mondták. Borz csak hallgatta őket, és mancsával bevert orrát simogatta. Már nem szólt egy szót sem, csak kerülgette a házikót. Olyan morcos képet vágott, mintha minden kilencszeresen bosszantaná. bosszantaná. —Bizonyára töri valamiben a fejét —  suttogta egymásnak Moha és Páfrány. Borz végül megállt, me gállt, és nagyot dobbantott: —Persze hogy töröm a fejem. Azon töröm a fejem, hogyan lehetne a legkönnyebben ledönteni ezt a házikót. Mohának meg Páfránynak a szívverése is megállt erre. —Azt nem szabad! — kiáltotta Páfrány. — Ez a mi házikónk! —Ez a házikó senkié, mert magától nőtt ide — dörmögte Borz, és elment a bozótba. Egy kis idő múlva kidugta a bozótból borzorrát: borzorrát: —Azért is ledöntöm. Pontban hét órakor.

Moha és Páfrány befutott a szobába. A falon ott függött az óra, ingája le-fel röpködött. röpködött. —Öt perc múlva hét! — rémült meg Páfrány. —Mit tegyünk? — kérdezte Moha. Páfrány, hogy okosabb legyen, megvakarózott a sipkája alatt. —Visszatoljuk —Visszatoljuk az órát és kész. Felállt a székre, és kezdte visszatolni a mutatókat. Igen ám, de az óra ezt tiktakolja: —Én pontos óra vagyok, rendesen kell mutatnom az időt. És Páfrány kezére koppintott. Akkor már két perc múlva hét volt. —Két perc múlva Borz ledönti a házikónkat. És az nagyon szomorú dolog —  mondta Moha. Felmászott a székre, és megragadta az óra ingáját. Az óra megint csak azt tiktakolta: —Azért is hét óra lesz! És oldalba taszította Mohát az ingájával. Ekkor odafutott hozzájuk Egérke. —Mit műveltek itt?

—Inkább menj el innen — mondta Moha és Páfrány. — Mert Borz mindjárt pozdorjává zúzza a házikónkat. —Miért zúzná? — csodálkozott Egérke. —Azért, mert pontosan hét óra van — mondta Páfrány. A szobában minden megremegett. A polcon a bögrék úgy kongtak, mint a vészharang. Mikor egy kicsit abbamaradt. Egérke így szólt: — Borz a házikó házikó alatt alatt kapar kapar.. A házikó másodszor is úgy megremegett, hogy a kemencéből kiszóródott a hamu. —Ha harmadszor megremeg, az lesz a vége — mondta szomorúan Páfrány. Egérke gyorsan bebújt abba a lyukba, amelyikből előjött. A fatönkházikó alatt, a földben Borz rombolt. Benyomta a házikó alá a mancsát, és mint egy emelőrúddal, gyökerestül ki akarta fordítani. De ekkor a lábánál kifordult egy göröngy. Lyuk volt ott. A lyukból pedig Egérke szaladt ki, beszaladt Borz mancsa alá, és megcsiklandozta a karmocskájával. Úgy dolgozott mind a négy lába

alatt, hogy Borz táncra perdült tőle. A házikó alatt

vájt lyukban persze nem tudott egy lépést sem tenni, kifutott hát a tisztásra, és egy ideig borztáncot járt. Aztán elgondolkodott, és azt mondta: — Mit is akartam?

De már nem tudta, mert ha egy borz táncra perdül, elfelejti azt is, amit akart, meg azt is, amit nem akart. Felmordult hát, és elvonult a bozótba. Egérke odafutott Mohához meg Páfrányhoz, és azt mondta: - M á r hét óra egy perc. Rakjátok sorba a polcon

a bögréket, és söpörjétek össze a hamut a kemence előtt.

Hogyan felejtették el, hogy mit akartak Egyszer Moha és Páfrány a tó mellett haladtak el. Páfrány egy ideig nyelte a nyálát, aztán így szólt: —Valahányszor a tó mellett járok, mindig halat ennék. Moha megkopogtatta a nádat, és a vízből felmerült Vízimanó. —Páfrány halat enne — mondta Moha. Vízimanó leúszott a mélybe, és kisvártatva valóságos halparádét mutatott be nekik. —M i t szóltok ehhez a tükörpontyhoz? Vagy jobban szeretnétek egy csukát? Mikor azonban el akarták vinni a csukát, az hol nehézzé, hol meg sikamlóssá vált. —Inkább magam viszem el a házikótokba — vetett véget a huzavonának Vízimanó.

—Mi addig elmegyünk a tisztásra, és hozunk fűszert — mondta Moha. Keresték a fűszert a tisztáson, de azt találtak, amit nem akartak. Ahogy kóstolgatták, belekóstoltak a felejtőbe. Minden forgott velük, és nem tudták, merre kell hazamenni. Leültek hát egy fatönkre, és várták, hogy elmúljon a felejtő hatása. Közben Vízimanó már jó ideje a házikójuknál topogott. Kopogott az ajtón, kiabált, de senki sem válaszolt. Ezért azt mondta a csukának: —Várj meg itt, megkeresem őket. Letette a csukát a fűbe, és elment az erdőbe. A csuka fekszik a fűben, és egyre dühösebb. Mert várnia kell, méghozzá a végre! Egyszer csak kifutott a sarjerdőből Görény. A csukához settenkedett, és megkérdezte: —Hogy hívnak? —A víz alatt nem adnak nevet — vetette oda a csuka. — Hát téged? —Én Görény vagyok — mutatkozott be Görény. — Ezt a két fickót pedig mi ketten jól megleckéztetjük.

—Szíves örömest —  mondta a csuka. —  Csak nekem ahhoz, hogy valamit kitaláljak, vízre van szükségem. Görény hozott egy csöbör vizet, és beletette a csukát. —Ahhoz még több vízre volna szükségem — mondta elégedetlenül a csuka. Görény fogta a csöbröt, elvitte a tóhoz, és kiöntötte a csukát a tóba. A csuka kidugta a fejét, és gúnyosan megkérdezte: —Te Görény vagy, te félnótás? És elmerült a mélyben. —Most mindenre magam maradtam — dúlt-fúlt Görény. Visszament a fatönkházikóba, és minden fazékból kiöntötte a vizet  az ablakon. A kemencére felültetett egy tojást, és befűtött alatta. Aztán összekuporodott a pad alatt, és várt. Ezalatt Vízimanó az erdőben szólongatta, kereste a két komát. Elment a tóhoz is, s látja, hogy ott vidáman úszkál a csuka. Vízimanó rögtön ráripakodott: —Hát téged ki eresztett vissza a vízbe?

A csuka képeket vágott, de nem szólt egy szót sem.

—Ha nem mondod meg, hát nem mondod meg — vont vállat Vízimanó. Vízimanófogással megragadta a csukát, és máris vitte vissza a házikóba. Bevitte a szobába, nehogy kint megint valaki elvigye.

Útközben Vízimanó jócskán elfáradt, és majdnem megszáradt a kabátszárnya. Körülnézett a szobában, nincs-e valahol egy cseppnyi víz. A kemence fűtött, és vigyorgott rajta a tojás. De sehol nem talált egy korty vizet sem. Mindenütt csak üres fazék meg bögre ásított rá. —Itt aztán hamarosan gyászos végem lesz — mondta panaszosan Vízimanó. A csuka eleinte kárörvendően nevetett Vízimanón, de ahogy kopoltyúi lassan kiszáradtak, ő is veszélyben kezdte magát érezni. Görény titokban a pad alól nézte őket, és dörzsölgette karmos mancsát. Víz nélkül minden vízimanó összeaszik, mint a kiszáradó hallélek. Vízimanónk is egyre parányibb lett.

Görény kifutott a pad alól, még három hasábot dobott a kemencébe, megnézte a kemencén a tojást, és Vízimanóhoz meg a csukához sündörgött. Vízimanó csak akkora volt, mint a fenékrágó küllő. A csuka is már majdnem beadta a kulcsot.

—Tudomásotokra hozom, hogy amikor elpukkad a tojás. Moha és Páfrány elmenekül a házikóból, és én leszek itt az úr — keserítette el őket még jobban Görény, és visszabújt a pad alá. A kiskapu megnyikordult. Megjött Moha és Páfrány. Végre sikerült magukhoz térni a felejtő okozta kábulatból. Vízimanó rögtön rájuk kiáltott: —Egy csepp vizet, komák! Ámde a hangja már olyan gyenge volt, hogy a két törpe nem hallhatta meg. Inkább a csukát vették szemügyre. —Hát ami azt illeti, Vízimanó frissebb halat is hozhatott volna — mondta Páfrány. Vízimanó már nem volt nagyobb egy pikkelynél. A tojás pedig már majd elpukkadt a kemencén.

Görény karmocskáiba nevet a pad alatt, hogy úgy megy minden, mint a karikacsapás. De egy kis nevetés kicsúszott a karmocskái közül. Moha meghallotta, és felkiáltott: —A pad alatt van Görény! Görény pedig odavágta nekik: —Most már ki nem űztök a házikóból! És görény módra nyálat prüszkölt rájuk. Csakhogy a nyála megnedvesítette Vízimanót, aki mindjárt elemében érezte magát, egy egész csöbör vizet eresztett, és Görényt a hegyes orrától a farkincája hegyéig jól megmártogatta benne. A csukának lespriccelte vízzel a kopoltyúit, és jól odasózott a fenekére. Aztán elpukkadt a kemencén a tojás. De már csak a komédia végét jelző durranás volt ez.

Hogyan tévedtek el az őzlábgomba-erdőben Moha és Páfrány járták az erdőt. Egyszer csak Páfrány megállt, nyújtózott egyet, és ásított. Majd lefeküdt a fenyőfa alá, feje alá kakukkfűpárnát tett, és már aludt is. Moha csak úgy párna nélkül hajtotta le a fejét, és ő is elaludt. Alig aludtak valamit, amikor felülről fenyőmag záporozott le rájuk. A magok után hullott a toboz is. S hová pottyant? —Épp az orromra kellett esned?! —  gurult dühbe Páfrány. Fent a fenyőfán valaki elnevette magát. Hát az ágvillában Mókus ült, és azt mondta: —Most ugyan nevettem egy kicsit, de különben borzasztó szomorú vagyok. —Miért? — sajnálta meg Moha. —Télire gyűjtök egy kevés elemózsiát. De az idén üresek a tobozok, és gombát sem találtam —

sóhajtotta keservesen Mókus, és felugrott egy magasabbik ágvillába, hátha teli tobozt talál ott. —Mindenkinek megvan a maga gondja — vigasztalta Moha.

—Nekünk például az alvással gyűlt meg a bajunk — ásított Páfrány. Páfrány megigazította kakukkfűpárnáját, Moha meg csak úgy párna nélkül hajtotta le a fejét, és újra elszenderültek. Ekkor Páfrányhoz lépett az álom, és megkopogtatta a homlokát: —Szabad? —Kerüljön beljebb! — dünnyögte Páfrány. Az álom két hüvelykujjával jelet nyomott a homlokára, és Páfránynak úgy tetszett, hogy egy magas hegytetőn áll. A lábánál kis felhő gomolyog, és így szól hozzá: —Miért nem repülsz te is, Páfrány? Páfrány csak felszökkent, és már repül is. Egy kis ideig repül, mint a madár, egy kis ideig úszik, mint a hal. Egészen addig a helyig repült, ahol Mohával aludtak. Páfrány egy ideig körbejárta önmagát,

aztán belebújt saját magába, és felébredt. Megbökte Mohát, és azt mondta: —Álmomban repültem. Micsoda gyönyörűség volt!

—Jó, jó — dünnyögte álmosan Moha, és a másik oldalára fordult. De Páfrány nem hagyta békében. Feküdt, az eget bámulta, és egyre  csak az álomról fecsegett. —Először egy magas hegytetőn álltam. Alighogy ezt kimondta, emelkedni kezdett. Egyre magasabbra. —Aztán széttártam a karomat, s már repülte m is.

Páfrány széttárta a karját, és már repült is. Ugyanis őzlábgomba nőtt ki alatta, és most lepottyant róla, mint egy erkélyről. —Mit művelsz? — ijedt meg Moha. Páfrány iszonyú haragra gerjedt: —Nem tudja jobban megválasztani a helyet, ahol kinő, maga oktondi! Az őzlábgomba igazi szépség volt. Magas és karcsú, kalapja olyan volt, mint egy napernyő, és

fátyol díszítette. Egy pillantásra sem méltatta Páfrányt. —Egy ilyen Pöttöm Jankó, s hogy kiabál! Páfrány ezt nem hagyta annyiban. —Hogy nem sül le a bőr a képéről, maga nyakigláb! Az őzlábgomba erre már csak annyit mondott: -Ó! Kis híján elájult. Moha kézen fogta Páfrányt. —Inkább menjünk innen, Páfrány. Mikor elmentek, az őzlábgomba egy ideig még dúlt-fúlt mérgében, aztán megfenyegette a két komát: —Ezért még megfizettek. De meg ám! Szóró után nyúlt, és szórni kezdte maga körül, az erdőben meg a tisztáson a magvakat. Mohának és Páfránynak még hosszú utat kellett megtenniük a házikójukig. Egyszer csak megbotlik Moha. Utána megbotlik Páfrány is. Egyre nehezebben haladnak. A tisztás telis-tele van kis dombokkal. Őzlábgombák ütik fel fejüket a földből, egyik a másik után. Gyönyörűek,

magasak, karcsúk, napernyőhöz hasonló kalapjuk meg fátyluk van. Mindegyik furcsán mosolyog, és azt suttogja:

—Hova oda? És merre kifelé? Egy egész erdő nőtt belőlük, és Moha meg Páfrány abban az őzlábgomba-erdőben eltévedtek. Máig is ott bolyonganának, ha meg nem hallják ezt a kis dalt: Hipi-hopi hopsz,

fenyő meg toboz, hoppla, hoppla-hó, őzláb és gumó, dári-dáridó, hoppla, hoppla-hó! Hát Mókus volt az. Télire szedte az őzlábgombát, már néhány nyalábbal összeszedett. —Álljatok félre az útból, vagy inkább üljetek le ide egy kicsit, amíg a házikótokig utat török — mondta Mohának és Páfránynak.

Hogyan főztek áfonyalekvárt Késő este volt már. Moha meg Páfrány ágyban feküdt. —Jó éjszakát — mondta Moha. —Ugyan — sóhajtott Páfrány. —  Amint behunyom a szemem, áfonya lekvárra támad étvágyam. —Akkor majd holnap főzünk áfonyalekvárt — ásított Moha, és elaludt. —Akkor holnap főzünk — ásított Páfrány is, és ő is elaludt.

Alig aludtak valamit, amikor sírás vagy inkább szomorú csilingelés ébresztette fel őket. Moha meg Páfrány felült a dunyha alatt. Hát az ablak mögött egy kis csillag topogo tt. Szépen, ezüstösen ragyogott, csak a bal arcán volt egy fekete folt.

Moha kiugrott az ágyából, kinyitotta az ablakot, és megkérdezte a csillagot: —Mi történt veled?

—Odafent felborult egy dézsa sötétség, és most így nézek ki — panaszolta a kis csillag. Moha megnyalta az ujját, és megpróbálta lemosni a foltot. —Nem lehet — panaszolta ezüstös hangon a kis csillag —, ez valódi éji sötétség.

Ekkor már nagyokat nyögve Páfrány is kikászálódott az ágyból. Meggyújtotta a lámpát, és odament az ablakhoz. Arcába világított a kis csillagnak, és a fény úgy lemosta az arcáról a foltot, mint a víz. —Köszönöm. Egyszer majd meghálálom nektek — mondta vidáman a kis csillag, és vissza akart menni az égboltra. De ekkor kitágultak az orrcimpái, és egy ideig szaglászott. — Nektek van áfonyalekvárotok? —Nincs, csak azért van itt áfonyalekvár-illat, mert Páfránnyal beszéltünk róla — mondta Moha. — Csak reggel látunk neki a lekvárfőzésnek. —Nagyon szeretem az áfonyalekvárt —  nyalta meg a száját a kis csillag, felragyogott, és visszament az égboltra.

Moha meg Páfrány pedig visszabújtak az ágyukba, és elaludtak. Reggel mindjárt nekiláttak a lekvárfőzésnek. Kerülgették az üstöt, és fakanállal kavarták a lekvárt. A fakanál akadozott, mire Páfrány azt mondta: —Micsoda lusta lekvár ez! Egy öl fát tettek az üst alá, hogy forrjon már a lekvár. A lekvár pedig forrni kezdett. Azt mondta magában, hogy megnézi, ki égeti lentről a sarkát, és nem hagyja békén fentről a fakanállal. Kifutott az üstből, és nosza. Moha meg Páfrány után eredt.

A két kis ember felugrott a székre, de a lekvár utolérte őket. Felugrottak az asztalra, de már ott is sarkukban volt a lekvár. —Még magasabbra kell felhágnunk! — kiáltotta Moha, és átbújt a mennyezeti csapóajtón a padlásra. Páfrány követte Mohát. Páfrány nyomában pedig futott a lekvár.

—Elbújunk a tetőn a kémény mögött. Ott nem talál meg bennünket a lekvár — suttogta Moha. De a lekvár felszökött a kéményen, és jött elébük a tetőn. —Legalább megnyaljuk — mondta Páfrány. Belemártották az ujjukat a lekvárba, de nem nyalták le. —Valahogy nincs rá étvágyam —  mondta Páfrány. —Túl sok van belőle — mondta Moha. A lekvár mindenfelé szétfolyt. Már elborította a házikót, a tisztást, sőt az erdőt is. Mindenütt csak édes áfonyasötétség volt. Ekkor abban az áfonyasötétségben felragyogott a kis csillag. Nekilátott a finom, édes áfonyasötétségnek, s mikor mind megette, újra ott állt a házikó, zöldellt a tisztás és az erdő. A kémény mögött pedig ott kuporgott Moha meg Páfrány. A kis csillag meghajolt előttük, és így szólt: —Azt hittem, hogy a világon legédesebb az éjféli sötétség, de tévedtem. Ha megint lekvárt fogtok főzni, üzenjétek meg nekem.

És lassan elindult vissza az égboltra. —Még csak meg se nyaltuk azt a lekvárt — mondta lehangoltan Páfrány.

Hogyan kellett diót törniük Moha és Páfrány a fenyvesben jártak, amikor halk panaszszó ütötte meg a fülüket. Harkály ült fészkében a tojásokon, egyik szárnyát a másikra rakosgatta, és panaszkodott: —A sok üléstől már megtöredezett a szárnyam. A harkályfiókák pedig nem és nem akarnak kikelni. —Mi segítünk rajtad — mondta Páfrány. — De egy kicsit odébb kellene szállnod. —Ahhoz előbb rám kell kiáltanotok, hogy huss — mondta a harkály. Páfrány rákiáltott, és Harkály elrepült a fák koronái közé. Moha csak nézte, és tanácstalanul megállt. —Szeretném tudni. Páfrány, hogyan akarsz segíteni Harkályon. Páfrány bekente a sarkát szurokkal, felmászott a fészekbe, és Harkály helyett ő ült a tojásokra. Amikor elzsibbadt az üléstől a lába. Moha váltotta fel.

Harkály ezalatt kinyújtóztatta szárnyát. Mikor a tojásokban kis csőrök kezdtek kopogtatni, azt mondta:

—Most finom munka következik. Én magam ülök rájuk. Moha és Páfrány lemásztak a fenyőfáról, és folytatták útjukat az erdőben. Egyszer csak Moha megállt, és valahogy mindent ismeretlennek talált maga körül. —Alighanem eltévedtünk, Páfrány. Úgy eltévedtek, mintha átlépték volna a három bolygó gyökeret. Fel-alá jártak az erdőben, végül Páfrány azt mondta: —Másszunk fel egy fára, és nézzünk körül. Ujjaikból mércét csináltak, és megmérték, melyik fenyőfa a legmagasabb. Sarkukat megkenték szurokkal, és felmásztak a tetejére. Tenyerükből messzelátót formáltak, és körül akartak tekinteni a tisztásokon, hátha megpillantják valahol a házikójukat. Ekkor valaki megszólalt a hátuk mögött: —De jó, hogy ide jöttetek.

Hát Mókusfi volt az. A vackában minden szanaszét volt dobálva még péntektől, ő meg egy kupac dión ült, és megint megszólalt: —Fájnak a törőfogaim. Ott egy bot, fogjátok meg, és törjetek nekem diót. —Nem tehetjük, mert eltévedtünk —  mondta Moha.

Mókusfi csak legyintett. Egymás után kezdte feléjük gurítani a diót, és Mohának meg Páfránynak fel kellett törniük a bottal. Mókusfi csak a belet szedegette ki belőle, és jóízűen ropogtatta a hátsó fogaival. Heverészett a vackán, és nem tudott betelni a dióval. Mohának meg Páfránynak már sajogtak a csontjaik a nehéz bottól. —Törd most már egy kicsit te magad is! — mondták Mókusfinak. Mókusfi azonban erre olyan mókusképet vágott, hogy majd kipottyantak a vacokból. Mikor már feltörtek ötvenhét diót, Mókusfi végre elálmosodott. —Most már elmehetünk? — kérdezte Moha meg Páfrány.

—Dehogy mehettek! — tartotta vissza őket Mókusfi. Már alig tudott mozogni, de azért még körülfonta gallyakkal a vackát, hogy úgy érezték magukat, mint egy börtönben. Aztán elaludt. Moha meg Páfrány csak ültek tehetetlenül. Végül Moha azt mondta, hogy megpróbál valamit kisütni. Megkopogtatta a fenyőfát. Az erdőből válaszul szintén kopogás hallatszott, és odarepült hozzájuk Harkály a fiókéival. Harkály körülnézett, és azt mondta: —Hát ez a Mókusfi jól elbánt veletek! Aztán karmával intett a fiókéinak, és mindnyájan nekiestek a vesszőknek. Csőrükkel úgy vagdosták, mint egy kis baltával, míg csak a vacokról a rácsot teljesen le nem szedték. —És erre vezet az út a házikótokba — mondta Harkály, és a másik karmával mutatta az utat.

Mókusfi pedig a vackában ötvenhét dió után ötvenhét súlyos álmát aludta. Moha meg Páfrány pedig egyenesen hazamentek.

Hogyan döntötték ki a fatönköt

Egyszer ősszel magától kinyílt a kemence ajtaja, és egy kevés hideg hamut lehelt ki. —A kemence már egy jókora fahasábot kér — mondta Moha.

—Holnap kimegyünk az erdőbe, és kidöntünk néhány fatönköt, hogy legyen mivel fűtenünk. Páfrány erre gyorsan azt mondta: —Aki hamarabb bebújik az ágyba, annak nem kell fatönköt kidöntenie! És máris beugrott az ágyba. De pórul járt, mert ráugrott Sünre. Ő ugyanis már ott aludt. Sün kibújt a dunyha alól: —Mi van? —Mi volna — gurult méregbe Páfrány —, bemásztál az ágyamba! —No, ne haragudj, kérlek — dünnyögte Sün, és átgurult Moha ágyába. —És én hol fogok aludni? — aggódott Moha. —Hát velem — mondta Sün, és egy kis helyet csinált maga mellett Mohának. Moha bebújt, szúrták Sün tüskéi, de nem szólt egy szót sem. Sün azonban kisvártatva forgolódni és mocorogni kezdett.

—Az nem kényelem, ha ketten alszanak egy ágyban. És dobogva elment. Az ajtóban megállt, és azt dohogta: —Ezt nem felejtem el nektek!

Moha elfújta a lámpát, és aludtak tovább. Reggel Moha a sarokban ta lált egy hosszú vasdarabot. Páfrány levett egy tekercs kötelet a szögről, és elindultak az erdőbe fatönköket kiszedni.

Az első, amely az útjukba akadt, minden fatönkök tönkje volt. Hét gyökérrel kapaszkodott a földbe, és azt dünnyögte: —Nem eresztem! —De bizony elereszted! — erősködött Páfrány. Í gy veszekedtek egy ideig, de semmire sem jutottak. Végül Moha azt mondta: —Szavakkal nem döntjük ki, Páfrány. A hosszú vasdarab egyik végét a fatönk alá ékelték, a másikra meg ráakaszkodott, mint egy súly, és hoppá, hopp! Fel-alá ugrándozott. A tönk azonban hahotázni kezdett, mert, úgymond, csiklandozzák, és még jobban kéri.

Végül a vasdarab eltört, és a fatönköt ki sem mozdították a helyéből. —Én azt hittem, Moha, hogy agyafúrtabb vagy — mondta Páfrány.  Nézz csak ide, és meglátod, mi lesz.

Páfrány kezdett valamit körültekerni a kötéllel, és istenigazában belegabalyodott. Mikor sikerült kiszabadítania magát, azt mondta: —Másképp kell csinálnom. Rákötötte a fatönköt a kötélre, mint egy gyeplőre, befogta magát elébe, és teljes erejéből húzta. Úgy nyögött bele, hogy visszhangzott tőle az erdő, és a sarka alatt izzadságtócsák képződtek. A fatönk keresztbe fonta hat gyökerét a mellén, csak eggyel kapaszkodott, és szemmel láthatóan jól szórakozott. —Ez aztán a jó mulatság! Páfrány teljes erejéből húzta a fatönköt, és nagyokat nyögött. —Ne álldogálj, Moha, inkább segíts!

Így hát Moha is befogta magát. A kötél nagyot sóhajtott, és elszakadt. Aztán Moha meg Páfrány már csak a bukfenceket számolták: —Egy, kettő, három! A harmadiknál nekiestek egy levelekből összeeszkábált házikófélének, mely a fatönktől nem messze állt. A házikóféle összedőlt, kifutott belőle Sün, és úgy dobogott, mint egy kis kalapács. —Már elegem van belőletek, ti jómadarak! Kikergettetek az ágyból, és még a házamat is ledöntöttétek! Egyenesen Mohának meg Páfránynak rontott. Előbb háromszor körülkergette őket a fatönk körül. Aztán az ürömtől az ezerjófűig. Majd a zsurló közt üldözte őket tovább. Mikor már-már a sarkukra hágott, Moha hirtelen oldalt kanyarodott. —Engem nem teszel bolonddá — mondta Sün.

De Moha gyorsan a másik oldalra kanyarodott. Sün ettől úgy megzavarodott, hogy orrával nekiment a fatönknek.

A fatönk úgy bámulta a kergetőzést, hogy még az utolsó gyökerével sem kapaszkodott, és bizony, kifordult a helyéből. Sün pedig begurult a szederbokrokba. Moha meg Páfrány gyeplőszárra vették a fatönköt, és hazavitték a házikójukba.

Hogyan orgonáltak az apróka tündérnek Már csak egy verébugrásnyira volt a tél, és Moha meg Páfrány maggal etették a madarakat. Volt köztük egy függőcinege is, s a többiek mindig elették előle a magot. Ezért Páfrány szemenként etette. A szélnek aznap nem volt semmi tennivalója, és keresett magának valami szórakozást. Odasüvített a fatönkházikóhoz, és nagyot kiáltott: —Fogadok, hogy nem értek utol! —Persze hogy nem — mondta Moha, és tovább szórta a magot a madaraknak. —Persze hogy utolérünk! — kiáltotta Páfrány, és befutott a szél után a házikóba. Az ajtó be-becsapódott, az ablakok meg csak úgy zörögtek. —Ami sok, az sok —  mondta Moha, és kinyitotta a kemence ajtaját. A szél nagy iramában berepült a kemencébe, és Moha becsapta utána az ajtót.

—Na, és nyugtunk van tőled. Egy kis idő múlva azonban valaki megkocogtatta az ablakot. Hát a szél volt az, tetőtől talpig koromfekete, ahogy kirepült a kéményből. —Ezt még megkeserülitek! — kiáltotta, és elsüvített az erdő fölött. Egy kis idő múlva megint valaki megkocogtatta az ablakot. Egy apróka tündér volt az, könnyű, mint a pihe. Három apró lépést tett feléjük, meghajolt, és azt mondta: —Táncolok, hogy örömet szerezzek nektek, akarjátok? Moha meg Páfrány rögtön rávágta, hogy szíves örömest megnéznék. —Csakhogy muzsikálnotok kellene hozzá — mondta az apróka tündér cérnavékony hangján. — Muzsika nélkül nem tudok táncolni. Már csak egy verébugrásnyira volt a tél, és Moha meg Páfrány maggal etették a madarakat. Volt köztük egy függőcinege is, s a többiek mindig elették előle a magot. Ezért Páfrány szemenként etette.

A szélnek aznap nem volt semmi tennivalója, és keresett magának valami szórakozást. Odasüvített a fatönkházikóhoz, és nagyot kiáltott: —Fogadok, —Fogadok, hogy nem értek utol! —Persze hogy nem — mondta Moha, és tovább szórta a magot a madaraknak. —Persze hogy utolérünk! — kiáltotta Páfrány, és befutott a szél után a házikóba. Az ajtó be-becsapódott, az ablakok meg csak úgy zörögtek. —Ami sok, az sok — mondta Moha, és kinyitotta a kemence ajtaját. A szél nagy iramában berepült a kemencébe, és Moha becsapta utána az ajtót. —Na, és nyugtunk van tőled. Egy kis idő múlva azonban valaki megkocogtatta az ablakot. Hát a szél volt az, tetőtől talpig koromfekete, ahogy kirepült a kéményből. —Ezt még megkeserülitek! — kiáltotta, és elsüvített az erdő fölött. Egy kis idő múlva megint valaki megkocogtatta az ablakot. Egy apróka tündér volt az, könnyű,

mint a pihe. Három apró lépést tett feléjük, meghajolt, és azt mondta: —Táncolok, hogy örömet szerezzek nektek, akarjátok? Moha meg Páfrány rögtön rávágta, hogy szíves örömest megnéznék. —Csakhogy muzsikálnotok kellene hozzá — mondta az apróka tündér cérnavékony hangján. — Muzsika nélkül nem tudok táncolni. Aztán a száraz fűszálakra mutatott, és Moha meg Páfrány addig fúrták-faragták a fűszálakat, míg el nem készültek a kis sípok. A kis sípokból kis orgonát építettek, amelynek olyan finom volt a hangja, hogy csak a tündérek meg a gyerekek hallják meg. Páfrány fújtatott. Moha az orgonához ült, és azt mondta: —Kérem, az apróka tündér tánca. —Merszi — rebegte a tündér, és táncra perdült. Olyan könnyedén lejtette a táncot, hogy egy fűszál sem rezdült. Táncolt lábujjhegyen és a sarkán is, felemelt kézzel meg leeresztett kézzel is.

Olyan szép volt a tánca, hogy Páfrány elfelejtette taposni a fújtatót, Moha meg játszani, de a kis orgona magától is játszott, és az apróka tündér táncolt. Ám a bokrok mögött titokban egyre közelebb lopakodott a szél. Kavargóit és tekerőzött az apróka tündérhez. tündérhez. Aztán felkapta, és már vitte is. is . —De hiszen szétfújsz! — szepegett az apróka tündér. A szél halkan elnevette magát, és vitte tovább a tündért. Moha meg Páfrány utána eredtek, lengették a sipkájukat, és kiabáltak: —Hiszen szétfújod őt! A szél száguldott, mint a förgeteg, és a felhők alá ragadta az apróka tündért. Moha meg Páfrány leültek egy fatönkre, és búnak eresztették a fejüket. —Hogyan is szólt az a dal, amelyet a tündérnek játszottunk? — kérdezte Páfrány. —Már nem is tudom — mondta Moha.

Amikor legjobban búslakodtak, odarepült a függőcinege, amelyet szemenként etetett maggal Páfrány. Egyik szemével, majd a másikkal megnézte a két búslakodót, és azt dalolta: —Én majd elintézem. S már szállt is fel a magasba a felhők alá, madártól madárhoz röppent, és mindegyiknek titkos madárjelt adott. Amikor összehívta őket, egy egész sereg, majd felhő, végül pedig sűrű felleg lett belőlük. És mind a szél után eredt. Mind csipogta, fütyülte, csivitelte és csicseregte: —Azonnal vidd vissza az apróka tündért oda, ahonnan elvitted!

—Azt már nem, megverekszem érte veletek! — kiáltotta a szél. Úgy verekedtek ott a felhők alatt, hogy csak úgy hullott a madártoll! Végül a madarak csőrükkel tízezer szellőre szaggatták szét a szelet. —A szél elvesztette a csatát —  mondta az apróka tündér.

A függőcinege szárnyai közé ültette őt, és szállt vele lefelé. Egyre lejjebb, egészen le a tisztásra, ahol a kis orgona játszott. Páfrány fújtatott. Moha nyomkodta a billentyűket, és a madarak a tündérrel járták az ezer madár és az apróka tündér táncát.

Hogyan vitték szánkón a tojást Tél volt és havazott. Moha meg Páfrány az asztalnál ültek. Egy kicsit beszélgettek, egy kicsit énekeltek, egy kicsit hallgattak, végül Moha így szólt: —Most már nem tudjuk, mit csináljunk, pedig a tél hosszú lesz. Menj el, Páfrány, a tyúkhoz, és hozzál egy tojást. Ráültetjük a harmadik székre. A tojás mulatságos, jól szórakozunk majd vele. Páfrány fogta a szánkót, és elindult a tyúkhoz. Eleinte felfelé kaptatott a domboldalon, elhaladt egy fatönk mellett, aztán még egy darabon síkságon folytatta az utat. Végre aztán megérkezett a tyúkhoz. A tyúk így fogadta: —Mit kérsz, Páfrány? —Tojást, de vidámat! — mondta Páfrány. A tyúk adott neki egy tojást. Páfrány felrakta a szánkóra, és útra kelt vele a házikóba. Elöl

lépkedett Páfrány, és szíjon húzta a szánkót. A tojás meg a szánkón bóbiskolt. Meglátta őket Görény, és tüstént a nyomukba eredt.

Elöl lépkedett Páfrány, és húzta a szánkót. A szánkón szunyókált a tojás. És utánuk — surr, surr — lopakodott Görény. Csurogni kezdett a nyála, mikor meglátta a tojást. A síkságon elértek ahhoz a helyhez, ahol az út lefut a hegyoldalról a fatönkházikóhoz. —Jól megizzasztottál! — mondta Páfrány zihálva a tojásnak. — De most felülök hozzád, és együtt megyünk le a dombról. Felült a szánkóra a tojás elé, sarkával elrugaszkodott, és csak úgy röpültek lefelé. Görény mindenütt kitartóan a nyomukban, még a hó is porzott a lába alatt. Halkan számol t a bajszába: —Ha azt mondom, hét, megragadom a tojást! Ekkor a szánkó nekifutott egy fatönknek. Görény a nagy iramban egyszerre három lábával megbotlott a fatönkben. Elöl bukfencezett Páfrány.

Utána a tojás. A tojás után pedig Görény. Ezalatt Moha otthon várakozott a házikóban. Száraz fűből párnát kötött, hogy a tojás puha széken üljön. Mikor elkészült a párna. Moha kinézett az ablakon a hegyoldalra. Hát mit lát? Minden gurul lefelé, egyenesen a házikóra! Páfrány. A tojás. És Görény. Moha az ajtóhoz ugrott. A kellő pillanatban kinyitotta, és így szólt: —Isten hozott benneteket. S már itt is volt Páfrány. Megbotlott a küszöbben, és berepült egyenesen az ágyba. Nyomában megérkezett a tojás, és puhán belehuppant a párnás székbe. Ekkor Moha becsapta az ajtót, és teljes erejéből nekitámaszkodott. —Az orrom azért mégsem töröm be — prüszkölte Görény, aki harmadiknak rohant, átlendült a házikón, és futott tovább.

A tojás mosolyogni kezdett, s mivel olyan mulatságos volt, Moha és Páfrány bizonyára vidáman töltik majd a telet a fatönkházikóban.

Hogyan sütöttek gesztenyét Moha meg Páfrány jégpályát csináltak. Először csak nagyjából mentek rajta végig, aztán simára csiszolták. Éles kard alakú jégpályát sikerült építeniük. A napocska az égi erkélyén állt, és nézte, hogyan csúszkál Moha meg Páfrány. Ő is kedvet kapott siklani egyet a jégen. —Most én megyek! — kiáltott. —Eszedbe ne jusson! — kiáltotta Páfrány. — Túlságosan forró vagy, és tönkre tennéd a jégpályánkat. —Behunynám mindkét szemem —  mondta békésen a napocska. — S ha mindkét szemem behunyom, egyáltalán nem vagyok forró. —Még elesnél, és ki emelne fel? — kiáltotta Páfrány. Mohával még egy ideig csúszkáltak, aztán fázni kezdtek.

—Bemegyünk a házikóba, és melegedünk — mondta Moha. Otthon a befűtött kemence mellett jó meleg volt. S hogy még jobban érezzék magukat. Páfrány lehozott a padlásról egy zsák gesztenyét. —Legjobb a sült gesztenye —  mondta. — Szítsd fel a tüzet a kemencében. Moha, én meg berakom.

Moha felszította a tüzet, és Páfrány berakta a gesztenyét a kemencébe. —Hogy gyorsabban megsüljön, dobjunk rá egy köteg rozsét! — mondta türelmetlenül Páfrány. A tűz fellobogott, és a gesztenyék rakoncátlankodni kezdtek. Az első akkorát pukkant, hogy belecsendültek az ablakok. A másik olyat durrant, hogy megmozdult tőle a kemence. —Mindjárt megsül — dörzsölte a kezét elégedetten Páfrány. Ekkor olyat puffant, hogy szétvetette a kemencét. A szobaajtó kibírta, de az ablakok kitörtek keretükből. És a házikóba berepült a fagy.

Amire rálehelt, bepárásodott, amihez hozzáért, megfagyott. Páfrányra csak ránézett, és a törpe máris azt mondta: —Bár begint szörnyen beghűltem. Moha lefektette a jéghideg ágyba. —Egyre rosszabbul vagyok —  panaszolta Páfrány. — Belém fagyott a tüsszentés. A fagytól már megrepedeztek a polcon a bögrék és a sarokban szépen összerakott aprított fa. —Most vagyok a legrosszabbul —  mondta Páfrány. — Mire hétig számolok, végem lesz. Ekkor azonban kinyílt az ajtó, és a szobába bejött a napocska. —Ne féljetek — mondta —, nem okozok semmi bajt. De olyan hideg van itt, mint a kriptában. A kemencének vége! Hát Páfrány? Csak nem beteg? —De bizony, beteg — panaszolta Moha. — Mát megint beléfagyott a tüsszentés. A napocska kinyitotta a tenyerét, elmosolyodott, és a tenyerén kinyílt egy virág. —Szagold meg! — mondta Páfránynak. Páfrány megszagolta, és azon nyomban: —Hapciii!

Akkorát tüsszentett, hogy tüsszentésének ereje visszaillesztette a kitört ablakokat, felállította a szétesett kemencét, felhasogatta a fahasábokat, gyufát gyújtott, és lángra lobbantotta a tüzet a kemencében. —Mindjárt meleg lesz — mondta a napocska, és elbúcsúzott Mohától meg Páfránytól. Kint óvatosan körülnézett, és végigsiklott a jégpályán.

Hogyan ettek kását Egyszer télen Moha meg Páfrány az asztalnál ült, és kását evett. Egyszer csak két falat között Páfrány megcibálta a fülét. —Mintha állandóan csilingelést hallanék. —Talán a kanál csilingel a tányérodban — mondta Moha. Letették a kanalat. De a csilingelés csak nem szűnt meg. Páfrány az  ablakhoz ment, és meglátta, hogy a tisztáson egy fehér szán közeledik. Elöl fehér hermelin üget, s a szánban fehér leány ül. Mikor a házikóhoz értek, a leány megállította a hermelint, felcsípte szoknyáját, és kiszállt. —Vajon ki lehet? — kérdezte Moha. —Az mindegy — mondta Páfrány —, de nagyon szép. S már rohant is az ajtóhoz, hogy kinyissa a fehér leány előtt.

A szobában már az első lépésnél olyan szépen nézett a leány Páfrányra, hogy a törpével megfordult a világ. —A hermelinem elvesztett a patkójából egy szeget, és sántít. Patkoljátok meg! — parancsolta. Úgy tette ezt, mintha világéletében csak parancsolgatott volna. Páfrány rögtön utánozta: —Moha, a fészerben van kalapács meg szeg. Fuss, és patkóid meg a hermelint! —  Moha kiment.

A fehér leány a szoba közepére állt, és elégedetlenül körülnézett. Páfrány úgy nézett rá, mint egy kedves képre, és megkérdezte: —Valami nem tetszik neked nálunk? —Semmi sem tetszik — mosolyodott el a leány, a hangja olyan volt, mint mikor a vékony jég repedezik. —  Nagyon meleg van itt, majd megfulladok.

Páfrány rögtön a kemencéhez futott, és leöntötte vízzel a tüzet. De a fehér leány megint csak azt mondta:

—A melegtől már lélegezni sem tudok.

S megint úgy rámosolygott Páfrányra, hogy a kis ember máris futott az ablakhoz meg az ajtóhoz, és mindent sarkig kitárt. —Drága leányka, én mindent megteszek érted — mondta. A fehér leány kis híján sírva fakadt. —De hát én itt meghalok a hőségtől. Páfrány tűvé tette az egész szobát, de semmit sem talált, ami a leányt lehűtené. Szomorúan kérdezte: —Mit tegyek? A leány furcsán elmosolyodott: —Akkor nekem kell cselekednem. A szoknyája zsebébe nyúlt, és előhúzott egy kis üveglapocskát. Páfrány ezt észre sem vette, annyira elmerült a leány nézésében. —Ez egy üveglapocska — mondta a fehér leány. A szeméhez emelte az üveglapocskát, és ránézett a dunyhával bevetett ágyakra. Abban a pillanatban a dunyhákból szanaszét repült a toll, és hóvá változott, a szobában valóságos hófúvás támadt.

Páfrány térdig besüppedt a hóba, de a leány még mindig nem volt elégedett. —Egy cseppet sem érzem jobban magam — sóhajtotta —, még mindig hőség van itt. Az üvegen keresztül ránézett a függönyre, s a függöny jégcsapokká változott. A leány dobbantott egyet.

—Egyre rosszabbul vagyok ettől a hőségtől. Megvan! — csapott a homlokára —, már tudom, mi okozza ezt. Te, Páfrány, mert forró a szíved! S az üveglapocskán keresztül ránézett Páfrányra. És Páfrány úgy, ahogy ott állt, jéggé fagyott.

A fehér leány hátat fordított neki, és kiment a szobából az udvarra. Moha ott épp azt mondta a hermelinnek:

—Lépj rá a lábadra, hadd lássam. A láb rendben van, a leány nem szólt Mohának annyit sem, hogy fakalap, beszállt a szánba, és elhajtott. Úgy porzott utána a hó, hogy förgeteg kerekedett.

Moha visszament a házikóba. De mit látott ott? Hótorlaszokat meg jégcsapokat. És a jéggé fagyott Páfrányt. —Kellett ez neked — mondta Moha. Több szemrehányást nem tett neki. Nyugodtan leült Páfrány mellé. — Megvárom itt veled a tavaszt. Így találta őket a napocska. Bedugta az ablakon a szobába aranyfejét, és azt mondta: —Már jó ideje figyelem, mi történik itt. S mert ilyen hűséges vagy, Moha, segítek rajtad. Enyhén melegíteni kezdett minden irányban, a legmelegebb sugaraival Páfrányt célozta meg. Szertefoszlottak a hótorlaszok, elolvadtak a jégcsapok. Felengedett Páfrány is, és kitört a jégből. De alighogy kitört belőle, kutatva nézett körül. —Ki volt itt? Ki mosolygott rám olyan szépen? Ki volt az?

S a szíve olyan hevesen dobogott, mint tavasz kellős közepén. —Ki lett volna? —  mondta gyorsan Moha. — Hát ez a tányér kása.

Páfrány elé tolta a tányért. S újra ott ültek az asztalnál, és ették a kását. Páfrány boldogan mosolygott a fehér kására, ugyanúgy, mint azelőtt a fehér leányra.