KURT VONNEGUT
B ö r tö n tö lte lé k Regény Fordította: BORBÁS MÁRIA A versbetéteket ORBÁN OTTÓ fordította
EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1983
E lő b eszéd Azám – Kilgore Trout visszatért. Nem boldogult odakint. Nem szégyen az. Sok derék ember nem boldogul odakint. Levelet kaptam ma reggel (1978. november 16-án) egy John Figler nevű ismeretlen fiatalembertől, az Indiana állambeli Crown Pointból. Crown Point arról nevezetes, hogy ott szökött meg a börtönből John Dillinger, a bankrabló, a nagy gazdasági válság kellős közepén. Dillingernek úgy sikerült megszöknie, hogy szappanból és cipőpasztából készült pisztolyt fogott a börtönőrére. A börtönőre nő volt. Isten nyugtassa Dillingert is meg a börtönőrét is. Kora ifjúságomnak Dillinger volt a Robin Hoodja. Szüleim közelében nyugszik – meg Alice nővérem közelében, aki még nálamnál is nagyobb csodálója volt Dillingernek – az indianapolisi Crown Hill temetőjében. A Crown Hillen, a város legmagasabb pontján nyugszik James Whitcomb Riley költő is, az “indianai gyerek". Anyám kislány korában jól ismerte Rileyt. Dillingert minden teketória nélkül nyírták ki a Szövetségi Nyomozó Iroda ügynökei. Nyilvános helyen lőtték le, holott nem próbált menekülni, és nem is tanúsított ellenállást, amikor le akarták tartóztatni. Úgyhogy régóta nem tartozom az FBI tisztelői közé. John Figler törvénytisztelő középiskolás. Levelében azt írja, hogy jóformán valamennyi írásomat elolvasta, és ezennel megállapítja, mi életművem eddigi vezérgondolata. Idézem John Figlert: “Ha a szerelem kilobban, az udvariasság még mindig ott van." Véleményem szerint ez nagyjából igaz – és kerek. Úgyhogy jelenleg, ötvenhatodik születésnapom után öt nappal, abban a félszeg helyzetben vagyok, hogy kénytelen-kelletlen beismerem: kár volt annyi könyv
megírásával vesződnöm. Elegendő lett volna egy tíz szavas távirat. Nem vicc. Csakhogy a Figler gyerek mélyenszántó gondolata későn ért el hozzám. Kis híján elkészültem egy újabb könyvvel – ezzel. Van benne egy mellékszereplő, “Kenneth Whistler", akit apám nemzedékének egy indianapolisi tagja ihletett. Az Ihletőt Powers Hapgoodnak hívták (1900-1949). Az amerikai munkásmozgalom krónikáiban imitt-amott megemlítik sztrájkok folyamán tanúsított hőstettei meg a Sacco és Vanzetti kivégzése elleni tiltakozás alkalmából, és így tovább. Én csak egyszer találkoztam vele. Powers Hapgooddal, apámmal és Alex bácsikámmal, apám öccsével ebédeltem Stegemeier éttermében, Indianapolis belvárosában, amikor hazajöttem a második világháborúból, Európából. 1945 júliusában történt. Az első atombombát akkor még nem dobták le Japánra. Majd csak egy hónap múlva dobják le. Ezt adják össze. Huszonkét éves voltam, és még egyenruhát viseltem – őrvezető voltam, és mielőtt bevonultam volna, buktam ki a Cornell egyetemről mint vegyészhallgató. Reményeim nem voltak rózsásak. Nem volt családi cégünk, ahová beléphettem volna. Apám építési vállalata megboldogult. Apám csődbe ment. Én azért épp eljegyeztem magam, mert azt gondoltam: Vajon ki más feküdne le velem, mint egy feleség? Anyám, mint egyéb könyveimben unalomig elismételtem, nem volt hajlandó tovább élni, mert már nem lehetett az, ami házassága kezdetén volt – a város egyik leggazdagabb asszonya. Az ebédet Alex bácsikám adta. Powers Hapgooddal együtt járt a Harvard egyetemre. Ez a könyv csupa Harvard, habár jómagam sose jártam oda. Azóta tanítottam ott, rövid ideig és dicstelenül – miközben a családi életem éppen felbomlott. Ezt bizalmasan közöltem egyik hallgatómmal – mármint hogy a családi életem épp felbomlóban van. Amire ő ennyit válaszolt: – Látszik. Alex bácsikám annyira konzervatív volt politikai tekintetben, hogy
aligha ebédelt volna szívesen egy asztalnál Hapgooddal, ha Hapgood történetesen nem egykori harvardi évfolyamtársa. Hapgood akkoriban szakszervezeti vezető volt, a CIO szakszervezeti szövetség helyi szervezetének alelnöke. Felesége, Mary, több ízben indult az elnökválasztáson, mint a Szocialista Párt jelöltje az Egyesült Államok alelnöki posztjára. Mi több, amikor először szavaztam országos választáson, Norman Thomasra és Mary Hapgoodra adtam le a voksomat, és még csak azt sem tudtam, hogy Mary Hapgood Indianapolisba való. A választást Franklin D. Roosevelt és Harry S. Truman nyerte meg. Én szocialistának képzeltem magam. Hittem, hogy a szocializmus jó lesz az egyszerű embernek. Mint gyalogos őrvezető, minden bizonnyal egyszerű ember voltam. A találkozó Hapgooddal azért jött létre, mert előzőleg elmondtam Alex bácsikámnak, hogy ha majd a hadsereg elereszt, talán megpróbálok egy szakszervezetben munkát keresni. A szakszervezetek akkoriban csodálatos eszközül szolgáltak arra, hogy holmi gazdasági méltányosságot csikarjanak ki a munkaadóktól. Alex bácsikámnak ilyesmi járhatott a fejében: “Isten, segélj Ostobaság ellen még az istenek is tehetetlenek. Hát – legalább van egy harvardi diplomás, akivel megtárgyalhatja ezt a nevetséges illúziót." (Ezt a dolgot az ostobaságról meg az istenekről eredetileg Schiller mondta. Nietzsche pedig imigyen szóla rá: “Unalom ellen még az istenek is tehetetlenek.") Alex bácsikámmal hát letelepedtünk Stegemeiernél egy utcai asztalhoz, sört rendeltünk, és vártuk apát meg Hapgoodot. Külön-külön érkeztek. Ha együtt jönnek, nem tudtak volna miről beszélgetni útközben. Apám addigra elvesztette érdeklődését a politika meg a történelem meg a közgazdaság meg az effélék iránt. Újabban ez volt a szavajárása: Az emberek túlságosan sokat beszélnek. Az érzékelés fontosabb volt a számára, mint az eszmék – kivált, ha természetes anyagokat tapinthatott. Úgy húsz esztendő múlva, mikor a halálán volt, azt mondta, hajdan fazekas szeretett volna lenni, 'és egész nap gyúrni a sarat.Engem ez
elszomorított – hiszen apám annyira művelt volt. Úgy éreztem, elhajigálja tudását és intelligenciáját, szakasztott ahogyan a visszavonuló katona hajigálja el a puskáját meg a borjúját. Mások ellenben magasztosnak találták. Apám közszeretetnek örvendett a városban, csodálatosan ügyes kezével. Rendíthetetlenül udvarias volt és ártatlan. Szentnek tisztelt minden kézművest, lehetett bármennyire aljas vagy ostoba. Alex bácsikámnak mellesleg két bal keze volt. Anyámnak hasonlóképpen. Anyám még reggelit sem tudott készíteni, sem gombot felvarrni. Powers Hapgood tudott szenet bányászni. Ezt csinálta, amikor kikerült a Harvardról, s amikor az évfolyamtársai beléptek a családi cégekbe meg a tőzsdeügynökségekbe meg a bankokba és így tovább: ő szenet bányászott. Azt vallotta, hogy a munkások igaz barátja legyen maga is munkás – méghozzá jó munkás. Azt kell hát mondanom, hogy apám, amikor megismertem, amikor magam is már felnőttforma voltam, derék ember volt, aki takarodót fújt az élet elől. Anyám addigra már letette a fegyvert, és eltűnt szervezeti szabályzatunkból. Így aztán állandó útitársam lett a defetista szellem. Így aztán mindig is lenyűgöztek a Powers Hapgood-forma veterán hősök, meg még néhányan, akik még akkor is mohón érdeklődtek az iránt, hogy voltaképpen mi is történik, akik csordultig voltak eszmékkel arról, hogy a vereség küszöbén tán ki lehet csikarni a győzelmet. “Ha élni akarok – gondoltam –, okosabb lesz a nyomukba szegődnöm." Egy ízben megpróbáltam elbeszélést írni arról, hogyan találkozom a mennyországban apámmal. Mi több, ennek a könyvnek az egyik korai változata így is kezdődik. Azt reméltem, az elbeszélésben igaz barátja leszek apámnak. Hanem az elbeszélés félresikeredett, ami tudvalevőleg a valóságos személyekről szóló történeteknek gyakori szokása. Úgy volt, hogy a mennyország-ban ki-ki annyi idős lehet, amennyi tetszik, feltéve, ha azt az életkort valóban megélte a földön. Így aztán John D. Rockefeller, a Standard Olajtársaság alapítója például akármennyi idős lehetett, egészen kilencvennyolc évesig, Tutankh-amon fáraó akármennyi idős lehetett, egészen tizenkilenc évesig, és így tovább. Mint az elbeszélés írója, megnehezteltem, amiért apám a menynyekben mindössze kilencesztendős akart
lenni. Én magam úgy döntöttem, negyvennégy leszek – tisztes kor, de azért még csupa szex. Apám iránti neheztelésem zavarba és dühbe fordult. Makimajomszerű volt kilencesztendősen, csupa szem és csupa kéz. Kimeríthetetlen ceruza- és rajztömbkészlettel rendelkezett, és nem tágított a sarkamból; egyszerűen mindent lerajzolt, és ragaszkodott hozzá, hogy megcsodáljam a műveit. Új ismerőseim hébe-hóba megkérdeztek, ki ez a furcsa kisfiú, és az igazsághoz híven azt kellett felelnem – a mennyországban ugyanis nem lehet hazudni –: – Az apám. Erőszakos fráterek előszeretettel kínozták, mivel nem volt olyan, mint a többi gyerek. Nem szeretett gyerekekkel beszélni, gyerekekkel játszani. Erőszakos fráterek megkergették, elkapták, a nadrágját meg az alsógatyáját lehúzták és lehajították a pokol torkába. A pokol torka olyasforma volt, mint egy pénzbedobálós kút, csak nem volt hozzá se vödör, se csörlő. Aki a kávája fölé hajolt, igen-igen messziről hallhatta, hogyan sikoltozik odalent Hitler meg Néró meg Salome meg Júdás meg az effélék. Elképzeltem, amint Hitler, aki már amúgy is a maximális kínokat szenvedi, időnként azon kapja magát, hogy a fejére pottyan apám alsógatyája. Ahányszor apámnak ellopták a nadrágját, rohant hozzám, dühében lilára váltan. Az esetek nagy részében én épp összebarátkoztam valakivel, és imponáltam neki a csiszolt modorommal – erre megjelenik apám, torkaszakadtából üvölt, és a szellő játszadozik pici fütyijével. Bepanaszoltam anyámnál, ő azonban közölte, hogy nem ismeri apámat, sőt engem sem, hiszen csak tizenhat esztendős. Apám tehát a nyakamon maradt, és nem tehettem egyebet, mint hogy hébe-hóba ráordítottam: – Az Isten szerelmére, apa, nem nőnél fel végre?! És így tovább. Az elbeszélés konokul utálatos volt, úgyhogy abbahagytam. Most pedig, 1945 júliusában, apám belépett Stegemeier éttermébe, igencsak elevenen. Körülbelül annyi idős volt, mint én most, özvegyember, aki nem akart újra megnősülni, és láthatólag szeretőre sem vágyott. Olyan bajusza volt, mint most nekem. Én akkor még nem
viseltem bajuszt. Iszonyú megpróbáltatás ért akkoriban véget – a földkerekség gazdasági összeomlását a földkerekség háborúja követte. Mindenünnen szállingóztak haza a harcosok. Az ember azt hinné, apa megjegyzést tesz erre, ha mégoly fel ületeset is, meg a születőfélben levő új korszakra. De nem tett. Ehelyett elmesélte, méghozzá végtelenül aranyosan, hogy milyen kalandja volt aznap délelőtt. Míg befele hajtott a városba, meglátta, hogy bontanak egy öreg házat. Megállt, és közelebbről szemügyre vette a ház csontvázát. Észrevette, hogy a kapu küszöbe szokatlan fából való, amelyet végül is nyárfának minősített. Mint értesültem, a küszöb húsz centi széles volt és egy méter húsz hosszú. Apám annyira megcsodálta, hogy a bontók nekiadták. Egyiküktől kölcsönkért egy kalapácsot, és kiszedte a fából valamennyi szöget, ahányat csak látott. Aztán elvitte egy fűrészmalomba – hogy felfűrészeltesse deszkának. Később majd eldönti, mit kezd a deszkákkal. De inkább ennek a szokatlan fának az erezetére volt kíváncsi. Ki kellett jelentenie a malomban, hogy az épületfában nem maradt egyetlen szög sem. Ki is jelentette. Pedig maradt benne egy. A feje letört, úgyhogy nem lehetett látni. Fültépő sikolyt hallatott a körfűrész, amikor a szögbe ütközött. Füstölt a hajtószíj, amikor mozgásra próbálta bírni a megrekedt fűrészt. Apámnak hát meg kellett fizetnie a fűrészlapot meg a hajtószíjat, azonkívül felszólították; hogy soha többé a szemük elé ne kerüljön használt faanyaggal. Valami módon élvezte a dolgot. A történet olyan volt, mint valami tündérmese; akadt benne tanulság mindenkinek. Alex bácsikám meg én nem reagáltunk nagyon élénken a történetre. Akárcsak apa többi meséje, ez is takarosan be volt csomagolva, és olyan öntörvényű volt, akár egy tojás. Így hát megint sört rendeltünk. Alex bácsikám később alapító tagja lett a Kigyógyult Alkoholisták indianapolisi alapszervének. Most a Columbia Konzerv Társulásról kezdett mesélni, arról a konzervgyárról, amelyet
Powers Hapgood apja, William, maga is harvardi diplomás, 1903-ban alapított lndianapolisban. Az ipari demokrácia híres kísérlete volt, de mindaddig a hírét sem hallottam. Sok mindennek nem hallottam én mindaddig a hírét. A Columbia Konzerv Társulás paradicsomlevest és paradicsompürét és paradicsomlét meg ilyesmit gyártott. Mindenestül a paradicsom függvénye volt. A Társulás csak 1916-han tett szert profitra. Mihelyt azonban szert tett rá, Powers Hapgood apja megosztotta alkalmazottaival a haszon egy részét, mert úgy vélte, a világ összes munkásai természetszerűleg jogosultak rá. A másik két főrészvényes a két öccse volt, azok is harvardi diplomások – és egyetértettek vele. Powers Hapgood apja tehát hét munkásból álló tanácsot nevezett ki, amely majd ajánlásokat tesz az igazgatóbizottságnak a munkabérekről meg a munkakörülményekről. Az igazgatótanács mindenféle ösztökélés nélkül már előzőleg kijelentette, hogy még ebben az idényüzemben sem lesz időszaki elbocsátás, hanem fizetett szabadság, és hogy a munkások és hozzátartozóik ingyenes orvosi ellátásban részesülnek, és lesz táppénz és nyugdíjalap, és hogy a társulásnak az a végső célja, hogy a részvénytőkeosztalék-tervezet révén a gyár a munkások tulajdonába kerüljön. – Befuccsolt – mondta Alex bácsikám komor, darwini elégtétellel. Apám nem szólt semmit. Talán oda se figyelt. Kezemben van Michael D. Marcaccio munkája, A Hapgoodok – három jó szándékú fivér (a Virginia egyetem kiadványa, Charlottesville, 1977). Az alcímben említett három fivér William, a Columbia Konzerv alapítója, valamint Norman és Hutchins, ugyancsak harvardi diplomások, mindketten szocialista érzelmű újságírók és szerkesztők és írók, New Yorkban és vidékén. Mr. Marcaccio szerint a Columbia Konzerv egészen jól menő vállalkozás volt 1931-ig, amikor is a nagy gazdasági válság halálos csapást mért rá. Sok munkást szélnek eresztettek, akit pedig megtartottak, annak ötven százalékkal csökkentették a bérét. Jó sok pénzzel tartoztak a Kontinentális Konzervnek, amely ragaszkodott hozzá, hogy a társulás viseltessék hagyományosabb módon az alkalmazottai iránt – még ha részvényesek
is, mint ahogy legtöbben azok voltak. A kísérletnek befellegzett. Elfogyott a pénz. Akik a haszonrészesedés révén részvénytőkére tettek szert, most társtulajdonosai voltak egy félholt társulásnak. Egy darabig még nem fuccsolt be egészen. Mi több, még akkor is élt, amikor Alex bácsikámmal és apával és Powers Hapgooddal ebédeltem. Csak éppen ez is egy volt a sok konzervgyár közül, és egy árva garassal se fizetett többet, mint bármelyik konzervgyár. Ami megmaradt belőle, azt 1953ban eladták egy életerősebb társaságnak. Aztán belépett a vendéglőbe Powers Hapgood; mindennapi külsejű közép-nyugati angolszász olcsó utcai ruhában. Hajtókáján szakszervezeti jelvényt viselt. Jókedve volt. Távolról ismerte apámat. Közelről ismerte Alex bácsikámat. Mentegetőzőtt, amiért elkésett. Aznap délelőtt a bíróságon kellett tanúskodnia, egy néhány hónappal azelőtti eset kapcsán, amikor erőszakosan léptek fel a sztrájkőrség ellen. Neki magának semmi köze nem volt az erőszakos cselekményhez. Hőstetteinek kora már leáldozott. Soha többé nem verekszik már senkivel, nem verik puhára gumibottal, nem vágják sittre. Nagy hantás volt, sokkal csudásabb sztorikkal, mint amilyeneket apám vagy Alex bácsikám valaha is mesélt. Sacco és Vanzetti kivégzésekor tüntető menetet vezetett, és utána becsukták a bolondokházába. Verekedésekbe keveredett John L. Lewis Bányász Szakszervezetének szervezőivel, mert a szakszervezetet túlságosan jobboldalinak tartotta. 1936-ban a CIO szervezője volt a New Jersey állambeli Camdenben, az RCA ellen indított sztrájkban. Börtönbe csukták. Amikor több ezer sztrájkoló vette körül a börtönt, mint holmi lincselő tömeg, csak megfordítva, a békebíró tanácsosnak látta, hogy szabadon engedje. És így tovább, és így tovább. Hapgood sztorijairól való emlékeimet, mint mondom, könyvem egyik költött szereplőjének a szájába adtam. Később kiderült, hogy a bíróságon is sztorikat mesélt egész délelőtt. A bíró lenyűgözve hallgatta, és jóformán mindenki más is, aki csak ott volt a bíróságon – nyilván ezek az önzetlen és csudálatos kalandok nyűgözték le őket. Mint megtudtam, a bíró biztatta Hapgoodot, hogy csak mondja tovább, tovább. Akkoriban pornográfiának tekintették a munkásmozgalom történetét, és mostanában még inkább. Az előkelő iskolákban meg a rendes emberek házában akkor is, most is meglehetősen tabu volt a munkásosztály szenvedéseiről és hőstetteiről
mesélni. Emlékszem a bíró nevére. Claycombnak hívták. Azért emlékszem rá ilyen jól, mert középiskolai osztálytársam volt a bíró fia, “Telihold". “Telihold" Claycomb apja, Powers Hapgood szerint, ebéd előtt ezt az utolsó kérdést intézte hozzá: – Mr. Hapgood, vajon ilyen előkelő családból származó és kitűnő neveltetésben részesült ember miért választ ilyen életmódot, mint ön? – Hogy miért? – kérdezte Hapgood szerint Hapgood. – A Hegyibeszéd miatt, bíró úr. Amire így szólt “Telihold" Claycomb apja: – A tárgyalást két óráig elnapolom. Mi is volt valójában a Hegyibeszéd? Jézus Krisztus jövendölése arról, hogy a lelki szegényeké lesz a mennyeknek országa; hogy akik sírnak, megvigasztaltatnak; hogy a szelídek bírják örökségül a földet; hogy akik éhezik az igazságot, megelégíttetnek; hogy az irgalmasok irgalmasságot nyernek; hogy akiknek szívök tiszta, meglátják az Istent; hogy a békességre igyekezők az Isten fiainak mondatnak; hogy továbbá, akik háborúságot szenvednek az igazságért, azoké is lesz a mennyeknek országa; és így tovább, és így tovább. A könyvnek az a szereplője, akit Powers Hapgood ihletett, nőtlen és alkoholista. Powers Hapgood nős volt, és tudomásom szerint nem volt alkoholista. Van a könyvben egy másik mellékszereplő, akit “Roy M. Cohn"nak nevezek. Az ő modellje a híres kommunistaellenes ügyvéd és üzletember, akit, mondhatnánk, meglehetősen direkt módon Roy M. Cohnnak hívnak. Tegnap, 1979. január 2-án telefonon elnyert szíves engedelmével írom bele a könyvbe. Megígértem, hogy nem teszek benne kárt, és hogy lélegzet-elállítóan ügyes ügyvédnek ábrázolom, ha akárkinek akár a védelmét látja el, akár a vádat képviseli ellene. Az autóban hazafelé a Powers Hapgood társaságában elköltött ebéd után drága apám javarészt hallgatott. Az ő négyüléses, csukott Plymouth kocsiján utaztunk. Ő vezetett. Mintegy tizenöt év múltán igazoltatták,
mert belehajtott a tilos jelzésbe. Akkor derült ki, hogy húsz esztendeje vezet jogosítvány nélkül – ezek szerint tehát aznap sem volt joga kocsit vezetni, amikor Powers Hapgood társaságában költöttük el ebédünket. Apám kijjebb lakott, vidéken. Amikor a város szélére értünk, apám azt mondta, kis szerencsével láthatunk egy igen különös kutyát. Német juhász, mondta, és alig tud lábra állni, mert annyiszor elütötték már. De csak előtámolyog, és kergeti az autókat; a szeme csupa vakmerőség és düh. De aznap nem bukkant fel a kútya. Pedig létezett. Egy másik alkalommal, amikor egyedül ültem a kocsiban, meg is, láttam. A kutya az út közepén gunnyasztott, készen arra, hogy fogát az elülső jobb gumiba vájja. Siralom volt nézni a támadását. A hátulja jóformán már nem is működött. Akár úthengert is vontathatott volna, pusztán az elülső lábai energiájával. Azon a napon dobták le az atombombát Hirosimára. De térjünk vissza ahhoz a naphoz, amikor Powers Hapgood társaságában költöttük el ebédünket: Amikor apám betette a kocsit a garázsba, végre mondott valamit az ebédről. Zavarba ejtette, hogy Hapgood mennyire szenvedélyesen taglalta Sacco és Vanzetti ügyét, az amerikai történelemnek kétségtelenül egyik leglátványosabb, legkeserűbben vitatott justizmordját. – Tudod – mondta apám –, fogalmam sem volt róla, hogy bármiféle kétség volt a bűnösségük felől. Ennyire tisztán művész volt az én apám. Ebben a könyvben említés esik a sztrájkolóknak meg a rendőrségnek meg a katonaságnak egy heves összecsapásáról, amelyet Cuyahogai Mészárlás néven emlegetnek. Ez az eset kitaláció, azaz mozaik, amelyhez sok hasonló, nem is olyan réges-régen történt zendülésről szóló mesék szolgáltatták a köveket. Ez a legenda a könyv főszereplőjének, Walter F. Starbucknak az emlékezetében él, akinek az életét történetesen a Mészárlás alakította, habár ezernyolcszázkilencvennégy karácsony délelőttjén történt, sok-sok évvel Starbuck születése előtt. A történet a következő:
1894 októberében Daniel McCone, a Cuyahoga Híd és Vas Társaság alapítója és tulajdonosa, akkoriban az ohiói Cleveland legnagyobb egyéni munkáltatója, a művezetők útján tudatta gyára munkásaival, hogy tízszázalékos bércsökkentést kell elfogadniuk. Szakszervezet nem volt. McCone keménykötésű, zseniális kis gépészmérnök volt, autodidakta; munkásszülőktől született Edinburgh-ban, Skóciában. Munkásainak fele, mintegy ezer 'ember, egy szónoki készséggel megáldott egyszerű olvasztár, Colin Jarvis vezetésével kivonult a gyárból, amely ezáltal kénytelen volt becsukni. A munkások még a bércsökkentés nélkül is alig tudták etetni, ruházni, fedéllel ellátni a családjukat. Valamennyien fehérek voltak. Legtöbbjük született amerikai. Együtt érzett velük a természet is. Az ég meg az Eríe-tó színe egyforma volt: halotti ónszürke. A kis házak, amelyek felé a sztrájkolók botorkáltak, közel álltak a gyárhoz. Legtöbbjük, akárcsak a környék valamennyi fűszerüzlete, a Cuyahoga Híd és Vas tulajraonában volt. A munkások .között ott botorkáltak, látszatra éppoly elkeseredetten és csüggedten, mint akárki más, a Pinkerton Detektív Ügynökség által titokban alkalmazott és igen jól fizetett spiclik és provokátorok. Az ügynökség ma is él és virul, és napjainkban szőröstül-bőröstül a PANAMORC Részvénytársaság leányvállalata. Daniel McCone-nak két fia volt, az akkor huszonkét esztendős Alexander Harnilton McCone és a huszonöt esztendős John. Alexander közepes eredménnyel végzett a Harvardon, előző májusban. Málé volt, mamlasz volt, makogott. John, az idősebbik fiú, a részvénytársaság trónörököse, elsőéves korában kibukott a massachusettsi műegyetemről; azóta atyjának jobbkeze. A munkások, sztrájkolók és nemsztrájkolók egy emberként utálták az apát és nagyobbik fiát, azt azonban elismerték, hogy Daniel és John többet tud a vas- és acélöntésről, mint bárki a világon. Ami meg a kis Alexandert illeti: az volt róla a véleményük, hogy anyámasszony katonája, bugyuta, és ahhoz is gyáva, hogy a kohók meg a kemencék meg a gőzkalapácsok közelébe menjen, ahol a legveszedelmesebb munkát végzik. A munkások olykor a zsebkendőjüket lobogtatták feléje,
tisztelgésül férfiúi hasznavehetetlensége előtt. Amikor Walter E. Starbuck, akinek az emlékezetében ez a legenda él, évek elteltével megkérdezte Alexandert, miért ment a Harvard után egy ilyen barátságtalan helyre, kiváltképp mivel Alexander atyja sem ragaszkodott ehhez, Alexander elhebegte válaszát, amely kibogozva így hangzott: – Akkor még azt vallottam, hogy egy gazdag embernek legyen némi fogalma arról a helyről, ahonnan a vagyona származik. Ez gyerekség volt. A vagyont vita nélkül kell elfogadni, vagy sehogy. Ami Alexander hebegését illeti: a Cuyahogai Mészárlás előtt jóformán csak túlzott szerénységre valló zenei díszítés volt. Három másodpercnél hosszabb időre sosem némult el; ezalatt odabent raboskodtak a gondolatai. És különben sem beszélt sokat tetterős atyja és bátyja jelenlétében. Hallgatása azonban idővel egy titkot leplezett, amely minden áldott nappal élvezetesebb lett: Alexander lassan éppolyan jól értette az üzletet, mint amazok. Mielőtt bejelentettek volna egy-egy döntést, Alexander majdnem mindig tudta, mi lesz az, mi legyen – és miért. Nem sejtette még senki, de – Isten az atyám – Alexander is nagyiparos volt és gépészmérnök. Amikor októberben kitört a sztrájk, Alexander sok teendőt kitalált, habár sosem élt még át sztrájkot. Harvard millió mérföldre volt. Akármit tanult ott, az nem hozza megint mozgásba a gyárat. Hanem a Pinkerton Ügynökség, az igen, meg a rendőrség – és talán a nemzetőrség. Mielőtt még atyja és bátyja megmondta volna, Alexander már tudta, hogy az ország más tájain rengeteg a kellően elkeseredett ember, aki jóformán bármilyen bérért hajlandó munkát vállalni. Amikor atyja és bátyja meg is mondta ezt, Alexander újabb tudomásra tett szert az üzletről: vannak társaságok, nemegyszer szakszervezet színében, amelyeknek egyetlen célja, hogy efféle embereket toborozzanak. November végén megint füstöt okádtak a gyárkémények. A sztrájkolóknak nem maradt pénzük lakbérre, ételre, tüzelőre. Háromszáz mérföldes körzetben minden nagyvállalkozónak megküldték a
sztrájkolók nevét, hogy tudják, micsoda bajkeverők ezek. Névleges vezetőjük, Colin Jarvis, börtönben várt perének tárgyalására, gyilkosság koholt vádjával. December tizenötödikén Colin Jarvis felesége, akit Mamának neveztek, húsz másik sztrájkoló munkás feleségének küldöttségét vezette a gyár főkapujához. Daniel McCone-t keresték. Daniel leküldte hozzájuk Alexandert, sebtében firkantott levéllel, amelyet Alexander, tulajdon meglepetésére, minden beszédzavar nélkül olvasott fel az asszonyoknak. A levél közölte: Daniel McCone elfoglalt ember, nincs ideje idegenekrc, akiknek már semmi közük a Cuyahoga Híd és Vas Társasághoz. A levél értésükre adta, hogy.a Társaságot összetévesztették egy jóléti intézménnyel. Egyházközségük, tudatta velük, avagy a területi rendőrőrs rendelkezésükre bocsáthatja ama szervezetek jegyzékét, melyek illetékesebbek rá, hogy segítségért folyamodjanak hozzájuk – ha valóban segítségre van szükségük, és úgy érzik, hogy rászolgáltak. Jarvis mama közölte Alexanderrel, hogy az ő üzenete még ennél is egyszerűbb: a sztrájkolók bármilyen feltétellel felveszik a munkát. Legtöbbjüket ugyanis kilakoltatják a házukból, és nincs hova menniük. – Sajnálom – mondta Alexander. – Én csak apám levelét olvashatom fel újra, amennyiben óhajtják. Alexander McCone sok esztendő 'múltán elmondta, hogy a konfrontáció akkor egy kicsit sem zavarta. Mi több, mesélte, felajzotta, amikor rájött, hogy ő milyen megbízható ,,...gö-gö-gögépezet." Előlépett egy rendőrtiszt. Figyelmeztette az asszonyokat, törvényellenes cselekedet ilyen nagy számban gyülekezni: akadályozzák a forgalmat, és veszélyeztetik a közbiztonságot. A törvény nevében felszólította őket, hogy haladéktalanul oszoljanak.
Meg is tették. Maghátráltak a főkapu előtti hatalmas téren. A gyár homlokzatát úgy tervezték, hogy művelt személyeket a velencei Szent Márk térre emlékeztessen. A gyár óratornya a San Marco híres
campaniléjának fele nagyságú mása volt. Ennek a toronynak a padlásáról nézi majd Alexander meg az apja meg a bátyja karácsony délelőttjén a Cuyahogai Mészárlást. Mindegyiküknek lesz látcsöve. Mindegyiküknek lesz egy kis revolvere is. A harangszékben nem volt harang. És odalent a piazzát nem vették körül kávéházak meg üzletek. A piazzát tervező építészmérnököt a szigorú haszonelvűség vezérelte. Bőséges tere volt a jövő-menő szekereknek meg bricskáknak meg lóvonatú omnibuszoknak. Az építész nem feledkezett meg arról sem, milyen kedvezően játszhatja a gyárépület az erődítmény szerepét. Ha tömeg akarná megostromolni az elülső kaput, először ezen a roppant téren kell átvágnia. Egy szál újságíró, a Clevelandi Tisztesség – ma PANAMORC-kiadvány – munkatársa, az asszonyokkal együtt hátrált a piazzán. Megkérdezte Jarvis mamát: mit akar eztán csinálni. Sokat természetesen nem tehetett. Hiszen a sztrájkolók már nem is voltak sztrájkolók, hanem egyszerűen munkanélküliek, akiket kitesznek az otthonukból. Hanem azért Jarvis mama derekasan válaszolt: – Visszajövünk – mondta. Mi mást is mondhatott? Az újságíró megkérdezte, mikor jönnek vissza. Jarvis mama válasza valószínűleg csupán a kereszténységbe vetett reménytelenség költészete volt, amint beáll a tél. – Karácsony napján – felelte Jarvis mama. Ezt ki is nyomtatta az újság, amelynek aszerkesztői úgy érezték,fenyegető ígéret hangzott el. És ennek a közeledő clevelandi karácsonynak széltében-hosszában híre terjedt. A sztrájkolókkal együttérzők – prédikátorok, írók, szakszervezeti szervezők, néppárti politikusok, és a többi és a többi – szállingóztak a városba, mintha csodát várnának. Szívbéli ellenségei voltak a gazdasági
rend akkori szerkezetének. Ohio kormányzója, Edwin Kincaid, mozgósította a gyár védelmére a nemzetőrség egy gyalogszázadát. Az állam déli részének gazdaságaiból jöttek ezek a parasztlegények: azért választották őket, mert se barátjuk, se rokonuk nem volt a sztrájkolók között, és semmi okuk nem volt, hogy bármi másnak tekintsék a sztrájkolókat, mint megannyi oktalan rendbontónak. Amerikai eszményt testesítettek meg ezek a legények: egészséges, életvidám polgár-katonák, akik végzik a mindennapi munkájukat, mígnem a hazájuknak egyszer csak félelmetes fegyver- és fegyelem-fitogtatásra támad szüksége. A terv szerint a semmiből kell felbukkanniuk, Amerika ellenségeinek elszörnyedésére. Mihelyt elül a zűrzavar, ők eltűnnek megint. Az ország reguláris hadserege, amely addig harcolt az indiánok ellen, míg volt indián, aki ellen harcolni lehetett, mintegy harmincezer főre apadt. Ami az utópisztikus nemzetőrségeket illeti országszerte: szinte mind parasztlegényekből álltak, mivel a gyári munkások egészségi állapota olyan gyatra és a munkaideje olyan hosszú volt. Idővel, a spanyol–amerikai háborúban mellesleg kiderült, hogy a csatatéren a nemzetőröknek nemhogy hasznát vehetnék – sőt. Annyira silány kiképzést kaptak. Bizony, az ifjú Alexander Hamilton McCone-nak is ez volt a benyomása a karácsony előestéjén a gyárba érkező nemzetőrökről: hogy nem katonák. Különvonat hozta őket a gyár magas vaskerítésén belüli iparvágányra. Úgy kászálódtak ki a vasúti kocsikból a rakodótérre, mintha ügyes-bajos dolgukban járó közönséges utasok volnának. Egyenruhájukat be sem gombolták, vagy éppenséggel félregombolták. Többen elhagyták a csákójukat. Majdnem mind nevetségesen katonátlan bőröndöket meg csomagokat cipeltek. És a tisztjeik? Kapitányuk az ohiói Greenfield postamestere volt. Két hadnagyuk a Greenfield Banktröszt elnökének két iker-22fia. A postamester is, a bankár is a kormányzó helybéli támasza volt. A kinevezés érdemeik elismerésére szolgált. A tisztek pedig azoknak az érdemeit ismerték el, akik valamiképpen a kedvükben jártak: megtették őket őrmesternek vagy tizedesnek. A közlegényeknek, akik választópolgárok voltak, avagy választópolgárok fiai, hatalmukban állt,
ha úgy tartotta kedvük, hogy, sokszor nemzedékek során át, gúnnyal és megvetéssel keserítsék meg feljebbvalóik életét. És ott, a Cuyahoga Híd és Vas Társaság rakodóterén, az öreg Daniel McCone végül kénytelen volt megkérdezni a rengeteg hemzsegő és ugyanakkor táplálkozó katonát: – Ki itt a főnök? Történetesen épp a kapitányhoz intézte a kérdést, az pedig így válaszolt: – Hát, ha úgy vesszük – alighanem jómagam. Becsületükre legyen mondva, ha szuronnyal, éles lőszerrel voltak is felfegyverezve, a nemzetőrök másnap egyetlen élő lélekben kárt nem tettek. Egy tétlenségre kárhoztatott gépterembe kvártélyozták be őket. A gépek közti folyosókon aludtak. Ki-ki hozta magával a hazai elemózsiát. Sonkát, sült csirkét, süteményt, pástétomot. Ettek, amihez kedvük volt, amikor kedvük volt, és vasárnapi népligetté változtatták a géptermet. Olyan volt, mire otthagyták, mint egy faluvégi szeméttelep. Jobb nem tellett tőlük. Azám, és az öreg Daniel McCone meg a két fia is a gyárban éjszakázott tábori ágyon háltak az irodájukban, a harangtorony tövében, párnájuk alatt töltött revolverrel. Mikor költik el karácsonyi ebédjüket? Másnap délután három órakor. Addig bizonyára elül a zűrzavar. Az ifjú Alexander élhet magasrendű műveltségével, mondta volt neki az apja, mert az alkalomnak meg-felelő hálaadást írhat és a karácsonyi ebéd előtt elmondhatja. Eközben az állandó gyári őrség, Pinkerton-féle ügynökökkel és városi rendőrökkel megerősítve, felváltva őrizte egész éjjel a gyárkerítést. A rendszerint csupán pisztollyal felfegyverzett gyári őrök most karabélyt meg sörétes puskát is viseltek – barátaiktól kérték kölcsön vagy hazulról hozták. Pinkertonék négy emberének megengedték, hogy átaludják az éjszakát. Magas képesítésű szakmunkások voltak. Mesterlövészek. Másnap reggel McCone-ékat nem a gyári sziréna ébresztette. Hanem az a kalapálás, fűrészelés, amitől visszhangzott a tér. Ácsok emeltek magas dobogót a főkapunál, a kerítés belső oldalán. Cleveland
rendőrfőkapitánya áll majd a tetejére, hogy jól láthassa mindenki. Alkalmas pillanatban fel fogja olvasni Ohio államnak a csoportosulást tiltó rendeletét. így írta elő a törvény. Azt is kimondta, hogy minden tizenkét személyt meghaladó jogellenes gyülekezetnek a rendelet felolvasásától számított egy órán belül szét kell oszolnia. Ha nem oszlik szét, tagjai tíz évtől életfogytiglanig terjedő börtönbüntetéssel sújthatók. A természet megint csak kifejezte együttérzését – mert puhán eleredt a hó. Azám, és ekkor egy pár fehér ló vontatta csukott hintó kalatolt be teljes sebességgel a piazzára, és állt meg a kapu előtt. A kora reggeli világosságba kilépett George Redfield ezredes, a kormányzó veje, a kormányzó különmegbízottja, aki egyenesen Sanduskyból jött, hogy átvegye a nemzetőrök parancsnokságát. Fűrésztelepe volt, mellékes érdekeltséggel a takarmány- és műjégiparban. Katonai tapasztalatokkal nem rendelkezett, de lovastiszti jelmezt viselt. Oldalán szablya – apósától kapta ajándékba. Nyomban a gépterembe léptetett, hogy szózatot intézzen embereihez. Hamarosan megérkeztek a rohamrendőrséget szállító társzekerek. Közönséges clevelandi rendőrök voltak, csak éppen fapajzsokkal és tompa végű lándzsákkal felfegyverezve. A harangtoronyra is, a főkapu melletti oszlopra is felvonták az amerikai lobogót. Szabadtéri színjátékra készülnek, vélte az ifjú Alexander. Igazi 24öldöklés, sebesülés nem lesz. Mindent elmond az, ahogyan az emberek elhelyezkedtek. Maguk a sztrájkolók megüzenték: elhozzák magukkal a feleségüket, a gyerekeiket, és egyiküknél sem lesz puska – sőt még nyolc centisnél hosszabb pengéjű kés sem. “Egyetlen kívánságunk – írták levelükben -, hogy még egy utolsó pillantást vethessünk a gyárra, amelynek életünk legjobb éveit ajándékoztuk, és hogy megmutassuk arcunkat mindenkinek, aki hajlandó ránézni; hogy megmutassuk, ha másnak nem, a Mindenható Atyaúristennek, ha ugyan Ő hajlandó ránézni, és hogy megkérdezzük, amint ott állunk némán és mozdulatlanul: Van-e amerikai, aki olyan nyomorúságot és szívfájdalmat érdemel, amilyenben minekünk van részünk?"
Alexandert nem hagyta hidegen a levél szépsége. A levelet valójában Henry Niles Whistler költő írta, aki azért jött a városba, hogy buzdítsa a sztrájkolókat – ő is a Harvardon végzett. A levél magasztos választ érdemel, gondolta Alexander. Hitte, hogy a lobogók meg a nemzetőrök sorai meg a rendőrség ünnepélyes, kitartó jelenléte megteszik majd a magukét. Felolvassák a rendeletet, mindeneknek hallatára, és mindenek hazatérendenek. A békesség nem szenvedhet csorbát semmiféle okból. Alexander aznap délutáni imájában el akarta mondani, hogy Istennek meg kellene óvnia a dolgozó embereket a Colin Jarvisfajtájú vezetőktől, akiknek ösztökélésére ilyen nyomorúságot és szívfájdalmat zúdítanak enmagukra. – Ámen – mondta magában Alexander. És ígérete szerint eljött a nép. Eljött, gyalog. Elcsüggesztésük érdekében a városatyák aznapra berekesztették a városnak abban a részében az omnibuszforgalmat. Sok gyermek volt közöttük, még karon ülő kisdedek is. Az egyik kisdedet később lelövik, s ő sugallja majd Henry Niles Whistler költeményét, amelyet idővel megzenésítenek, és mai napig is énekelnek – a “Bonnie Failey"-t. Hol voltak a katonák? Nyolc óra óta állottak a gyárkerítés előtt, feltűzött szuronnyal, hátukon a nehéz borjúval. Egy-egy borjú huszonöt kilónál is többet nyomott. Redfield ezredes ötlete volt, hogy az emberei borjúval a hátukon álljanak – így félelmetesebbek. A katonák láncot alkottak az egész tér széltében. A csataterv a következő volt: ha a tömeg nem oszlik szét felszólításra, a katonák szuronyt szegeznek, és lassan, de ellenállhatatlanul, jéghidegen megtisztítják a teret – változatlanul tökéletesen egyenes sorban, amelyből rideg acél meredezik, és parancsszóra nyomulnak előre, egy lépést, aztán kettőt, hármat, négyet... Nyolc óra óta csak a katonák voltak kívül a kerítésen. Szüntelenül hullt a hó. Amikor tehát a tömeg előőrsei felbukkantak a tér túlsó oldalán, szűz hómező fölött pillantottak a gyárra. Nem szántotta más lábnyom, csak az övék. És egyre többen jöttek, nemcsak azok, akiknek lelki elintézendőjük volt a Cuyahoga Híd és Vassal. Maguk a sztrájkolók sem tudták, ki ez a sok rongyos idegen – akik közül sokan szintén magukkal hozták a
családjukat. Ezek a kívülállók pusztán bizonyítani akarták, bárkinek, a nyomorúságukat meg a szívfájdalmukat karácsony szent idején. Az ifjú Alexander távcsövén kémlelve elolvasott egy táblát, amelyet egy férfi emelt magasra: “Az Erie Szén és Vas méltatlanul bánik munkásaival". Az Erie Szén és Vas még csak nem is volt ohiói cég. Buffalóban volt, New York államban. Így tehát nagy százalékarányú valószínűtlenség ellenében történt, hogy Bonnie Failey, a mészárlás során megölt kisded, valóban a Cuyahoga Híd és Vas egyik sztrájkoló munkásának volt a gyermeke, s hogy Henry Niles Whistler elmondhatta a róla írt vers refrénjében: “Dan McCone, a franc egyen meg, kő a szived, nyersvas a lelked.” Az ifjú Alexander a harangtorony északi falához csatlakozó irodaszárny emeleti ablakában állva olvasta az Erie Szén és Vas feliratú táblát. Az ugyancsak velencei ihletésű hosszú galériában állt, amelyen háromméterenként ablak volt, túlsó végén pedig tükör. A tükör végtelenül hosszúnak mutatta a galériát. Az ablakok a piazzára néztek. Ebben a galériában rendezkedett be a Pinkerton Ügynökség által küldött négy mesterlövész. Mindegyikük asztalt állított a kiszemelt ablakba, az asztal mögé pedig kényelmes széket. Az asztalokon fegyvertámasz állt. Az Alexanderhez legközelebbi mesterlövész homokzsákot helyezett az asztalára, a homokzsákba pedig szőrös keze élével barázdát kalapált. Ott nyugszik majd a puska, a tusa pedig a lövész vállába ágyazódik, ahogy ő maga az irányzékon ezt vagy amazt az arcot kémleli a tömegben, a karosszékéből. A következő mesterlövész, mesterségére nézve gépész, zömök, háromlábú állványt fabrikált; a tetején forgatható evezővilla. Ez az alkotmány az asztalon guggolt. Ha zűrzavar támad, az evezővillába illeszti majd a puskáját. – Szabadalom bejelentve – mondta Alexandernek, és megpaskolta a háromlábat. Mindegyik lövész kiteregette az asztalra a lőszert, a puskavesszőt, a puskatisztító rongyokat, az olajat – mintha csak a portékáját árulná. Az ablakok még mind csukva voltak. Némelyik ablak mögött sokkal dühösebb és sokkal kevésbé rendszerető emberek álltak. Az állandó gyári őrség tagjai, akik majdnem egész éjjel talpon voltak. Néhányan
ittak is, “hogy le ne csukódjon a szemük", ahogy mondták. A karabélyukkal, sörétes puskájukkal odaállították őket az ablakokhoz – ha netán a tömeg mindenáron megtámadná a gyárat, és más nem tarthatná távol, csak a megsemmisítő össztűz. Immár meggyőzték magukat arról, hogy ez a támadás elkerülhetetlen. Riadalmuk és hősködésük volt az első komoly utalás azifjú Alexander számára – mint ahogy évtizedek múltán elmondta a fiatal Walter F. Starbucknak, megint csak dadogva –, hogy “a szabadtéri színjáték tartogatott néhány bizonytalan tényezőt”. Ő maga természetesen töltött revolvert hordott a télikabátja zsebében – akárcsak az apja meg a bátyja, akik most kijöttek a folyosóra, hogy még egyszer utoljára megszemléljék az elrendezést. Délelőtt tíz óra volt. Ideje kinyitni az ablakokat, mondták. Megtelt a tér. Ideje felmenni a torony tetejére, mondták Alexandernek, mert onnan a legjobb a kilátás. Kinyitották hát az ablakokat, és a mesterlövészek elhelyezték puskájukat a különféle bölcsőkben. Ki volt valójában a négy mesterlövész – és volt-e valójában ilyen mesterség? Akkoriban kevesebb munka jutott mesterlövészeknek, mint a hóhérnak. Négyük közül eddig egyet sem alkalmaztak ilyen minőségben, s hacsak háború nem lesz, aligha kap valaha is fizetést efféle munkáért. Egyikük Pinkerton-ügynök volt félállásban, a többi három a barátja. Négyen rendszeresen együtt jártak vadászni, és évekig körbedicsérték egymást, hogy milyen hihetetlenül jó puskások. Amikor tehát a Pinkerton Ügynökség tudatta, hogy használhatna négy mesterlövészt, ezek egyszeriben kinőttek a földből, akárcsak a nemzetőrszázad. A háromlábú állvány gazdája erre az alkalomra gondolta ki ezt a szerkentyűt. A homokzsákos ember se nyugtatta még soha a puskáját homokzsákon. Ugyanígy állt a dolog az asztalokkal-székekkel meg a takarosan kiteregetett munícióval: megállapodtak ők négyen, hogy milyen viselkedés illik a hamisítatlan, hivatásos mesterlövészhez. Évek múltán, amikor Starbuck megkérdezte Alexander McCone-t: szerinte mi volt a Cuyahogai Mészárlás fő oka, Alexander így válaszolt: – Amerikai dö-dö-dö-dilettantizmus élet és hö-hö-hö-halál dö-dö-dödolgában.
Amikor kinyitották az ablakokat, a hideg levegő behozta a tömeg óceánmorajlását. A tömeg csendben akart maradni, és csendesnek hitte magát – csak éppen ez is susogott valamit, amaz is válaszolt, és így tovább. Innen a tenger mormolása. Főként ezt a hamis hullámverést hallotta Alexander, ahogy ott állt apjával és bátyjával a torony padlásán. A gyár védelmezői hallgattak. Csak az emeleten nyíló ablakok zörögtek, csapódtak – más válasz nem hangzott el. Alexander atyja így szólott várakozás közben: – Nem holmi finom pepecselés ám vasat és acélt emberi szükségletekhez idomítani, fiaim. Józan eszű ember nem is vállalkoznék rá, ha nem kergetné a fagy meg az ínség. Az a kérdés, fiaim – mennyire kell a világnak a vas meg az acéltermék? Mert ha kell valakinek, Dan McCone tudja, hogyan készül az ilyesmi. Ekkor pirinyót megpezsdült az élet a kerítésen belül. Cleveland rendőrfőkapitánya, kezében egy darab papírral, amelyre a csoportosulás elleni rendeletet írták, felhágott a lépcsőn a dobogó tetejére. Ez lesz a szabadtéri színjáték csúcspontja, vélte az ifjú Alexander, szörnyű szépségű pillanat. Hanem ekkor eltüsszentette magát odafent a torony padlásán. Nemcsak a tüdejéből ürült ki a levegő – regényes látomása is szertefoszlott. Ami odalent történni fog, döbbent rá, nem magasztos. Hanem eszelős. Varázslat nem létezik, és mégis: atyja is, bátyja is, a kormányzó is, és talán még Grover Cleveland elnök is elvárja, hogy ez a rendőrfőkapitány varázsló legyen, egy Merlin – hogy ráolvasással tüntesse el a tömeget. “Nem fog sikerülni – gondolta Alexander. – Nem sikerülhet." Nem sikerült. A rendőrfőkapitány elmondta varázsigéjét. Elordított szavai visszapattantak az épületekről, összeakaszkodtak tulajdon visszhangjukkal, s bábeli hangzavarként érték el Alexander fülét. A világon semmi sem történt. A rendőrfőkapitány lemászott a dobogóról. Viselkedése arra vallott: nem számított rá, hogy valami is történjen, merthogy egyszerűen túlságosan sok odakint az ember. Módfelett szerényen csatlakozott ismét a tulajdon rohamcsapatához, amely fel volt fegyverezve pajzsokkal, lándzsákkal, biztos fedezékben a kerítés mögött. Nem szándékozott
felszólítani őket, hogy bárkit is tartóztassanak le, sem pedig hogy bármi módon provokáljanak egy ilyen óriási tömeget. Csakhogy Redfield ezredes őrjöngött. Résnyire nyittatta a kaput, hogy kiférjen rajta és csatlakozhassék félig megfagyott seregéhez. Elfoglalta helyét a hosszú lánc közepén, két parasztlegény között. Megparancsolta embereinek, szegezzenek szuronyt az előttük állókra. Azután megparancsolta: lépjenek egyet előre. Megtették. Az ifjú Alexander lenézett a térre, és látta, amint a tömeg élén állók belehátrálnak a mögöttük állókba, ahogy visszahőkölnek a meztelen acél elől. A tömeg mélyén állóknak közben fogalmuk sem volt róla, mi történik, és nem szándékoztak távozni, hogy ezzel némiképp csökkentsék a nyomást. A katonák megint előrenyomultak egy lépést, és a hátráló tömeg most már nemcsak a mögötte állókra gyakorolt nyomást, hanem a mellette állókra is. A két szélen állókat az épületekhez szorították. A tömeggel farkasszemet néző katonáknak nem volt szívük felnyársalni senkit, aki ilyen reménytelenül mozgásképtelen, elfordították hát a szuronyukat, rést hagyva a pengék hegye és az irgalmatlan falak között. Amikor a katonák megint előrenyomultak egy lépésnyit, mesélte öregkorában Alexander, az emberek ,,... kö-kö-körülörvénylették a sösö-sö-sorfalat, akár a vö-vö-vö-víz." Az örvényből áradat lett, szertezúzta a lánc két szélét, és több száz embert sodort a gyárkerítés meg a katonák védtelen hátsó sorai közti térre. Redfield ezredes égő tekintettel meredt maga elé, és fogalma sem volt róla, mi történik kétoldalt. Parancsot adott újabb lépésnyi előrenyomulásra. Nomármost: a katonák mögötti tömeg egészen komiszul viselkedett. Egy suhanc felugrott egyik katona borjújára, akár egy 30 majom. A katona súlyosan lezöttyent és fölöttébb komikusan vergődött, ahogy megpróbált talpra állni. Sorra leültették a katonákat. Aki talpra állt, lerántották megint. És a katonák kölcsönös oltalomért egymás felé kúsztak. Megtagadták a tüzelést. Inkább védekező kupacot formáltak, tehetetlen tüskésdisznót. Redfield ezredes nem volt közöttük. Redfield ezredes nem volt sehol.
Senki sem akadt, aki bevallotta volna, hogy utasítást adott a mesterlövészeknek meg az őrségnek, hogy nyissanak tüzet a gyár ablakaiból – mégis megkezdődött a tüzelés. Tizennégy embert kaszáltak le nyomban a golyók – egyikük katona volt. Huszonhárom sebesült meg súlyosan. Alexander öregkorában gyakran mondogatta, hogy a lövöldözés nem hangzott komolyabban, mint a “pö-pö-pö-pattogatott kukorica", és hogy azt hitte, szörnyű szél támadt odalent a piazzán, mert az emberek elszálltak, akár a “fö-fö-fö-falevelek". Amikor vége lett, általános elégtétellel állapíthatták meg, hogy eleget tettek a becsületnek, és igazságot szolgáltattak. Helyreállt a törvény és a rend. Így szólt fiaihoz az öreg Daniel McCone, amikor végigtekintett az üres csatamezőn, ahol már csak a holttestek hevertek: – Tetszik, nem tetszik, fiaim – ilyen a szakmátok. Redfield ezredesre egy mellékutcában bukkantak rá, pucéron, eszeveszetten, de máskülönben sértetlenül. Az ifjú Alexander ezután már csak akkor szólalt meg, amikor beszélnie kellett, nevezetesen a karácsonyi ebéden, aznap délután. Megkérték, hogy mondja el az asztali áldást. Ekkor fedezte fel, hogy hebegő hülye lett belőle; a dadogása immár annyira elhatalmasodott, hogy egyáltalán nem is tud beszélni. Soha többet nem ment be a gyárba. Ő lett Cleveland legelső műgyűjtője, a clevelandi Szépművészeti Múzeum legfőbb mecénása, bizonyítandó, hogy a McCone családot más is érdekli, nemcsak a pénz meg a hatalom kedvéért való pénz és hatalom.
tik Dadogása élete hátralévő éveiben annyira elfajult, hogy Alexander ritkán merészkedett ki az Euclides sugárúton álló palotájából. Egy hónappal azelőtt, hogy dadogása ennyire elhatalmasodott volna, feleségül vett egy Rockefeller lányt. Máskülönben, mint később gyakran mondta, meg se nősült volna valószínűleg. Egyetlen leánya volt, aki feszengett miatta, csakúgy, ahogy a felesége is. A Mészárlás után mindössze egyetlen barátra tett szert. Az is gyerek
volt. Szakácsnőjének és sofőrjének a fia. A multimilliomosnak kellett valaki, aki naponta hosszú órákig sakkozik vele. Ezért úgyszólván elcsábította a fiút, kezdetben egyszerűbb játékokkal – dámával, malommal, dominóval. De megtanította sakkozni is. Hamarosan már csak sakkoztak. Társalgásuk hagyományos sakkozó-megjegyzésekre, csipkelődésre korlátozódott, ami nem változott ezer esztendeje. Egy példa: – Mondja, uram, sakkozott maga már valaha? – Azt nem, de teniszeztem. – Értem. Megmutatná, melyik a királynő? – Sajnos, nekem csak vezérem van. Ez a fiú Walter F. Starbuck volt. Gyermek- és kamaszkorát egyetlen okból volt hajlandó ilyen természetellenesen tölteni: Alexander McCone megígérte, hogy egyszer majd elküldi a Harvard egyetemre. “Segíts a gyengéken, akik segítségért kiáltanak, segíts az üldözöttön és az áldozaton, mert ők a te barátaid: ők a bajtársak, akik harcolnak és elesnek, ahogyan apád és Bartolo harcolt és esett el tegnap, azért, hogy minden szegény munkás számára kivívja az örömöt és a szabadságot. Az életnek e harcában szeretetet találsz, és téged is szeretni fognak."
– Nicola Sácco (1891-1927), tizenhárom esztendős fiához, Dantéhoz intézett utolsó levelében, 1927. augusztus 18-án, három nappal azelőtt, hogy a Massachusetts állambeli Boston charlestowni börtönében kivégezték. “Bartolo": Bartolomeo Vanzetti (1888-1927), aki ugyanazon az éjszakán halt meg, ugyanabban a villamosszékben, ami egy fogorvos találmánya. Ott halt meg egy még jobban elfelejtett férfi, Celestino Madeiros is (1894-1927), aki bevallotta, hogy ő követte el azt a bűnt, amelyért Saccót és Vanzettit elítélték, méghozzá akkor, amikor kegyelemért folyamodott egy másik gyilkosságért történt elítéltetése miatt. Madeiros notórius bűnöző volt, de a végső órákban önzetlenül viselkedett. . K. V.
B ö rtö n tö lte lé k
1Az élet megy tovább, bizony – és aki ostoba, köszönjön el az önbecsülésétől, a soha-viszont-nem-látásra, tán még a végítélet napján sem.
Figyeljenek, kérem, mert az évek, akárcsak az emberek, szereplői ennek a könyvnek, ami nem más, mint eddigi életem története. Ezerkilencszáz Tizenháromtól kaptam az élet adományát. Ezerkilencszáz Huszonkilenc futtatta zátonyra Amerika gazdasági életét. Ezerkilencszáz Harmincegy küldött el a Harvard egyetemre. Ezerkilencszáz Harmincnyolctól kaptam első állásomat a szövetségi kormánynál. Ezerkilencszáz Negyvenhattól kaptam feleséget. Ezerkilencszáz Negyvenhéttől egy hálátlan fiúgyermeket. Ezerkilencszáz Ötvenhárom rúgott ki a szövetségi kormánytól. Ezért írom nagybetűvel az esztendőket, akárcsak a tulajdonneveket. Ezerkilencszáz Hetventől munkát kaptam Nixon Fehér Házában. Ezerkilencszáz Hetvenöt sittre vágott a gyűjtőnéven “Watergate" címszó alatt ismeretes amerikai politikai botránysorozathoz történt vérlázító hozzájárulásom okán. Most, ahogy ezt írom, három esztendeje, Ezerkilencszáz Hetvenhét elhatározta, hogy szabadon bocsát. Úgy éreztem magam, mint egy rakás szemét. Olajdrapp kezeslábast viseltem; rabruhát. Egyedül ültem egy hálóteremben – a priccsen, amiről lehántottam az ágyneműt. Egy pokróc, két lepedő meg egy párnahuzat, amelyet rabruhámmal egyetemben vissza kell szolgáltatnom kormányomnak, takarosan összehajtogatva az ölemben feküdt. Mindezek tetejében kulcsoltam össze foltos vén kezemet. Magam elé meredtem, a falra, egy barakk emeletén a Nagykorúak Minimálisan Szigorított Szövetségi Büntetésvégrehajtó Intézetében, a finletteri Légierő-bázis mentén – harmincöt mérföldre a georgiai Atlantától. Vártam a börtönőrre, aki majd átkísér az irodaépületbe, ahol megkapom szabadulópapírjaimat meg a civil ruhámat. A kapunál nem vár senki. Egyetlen ember sincs az egész világon, aki megbocsátó öleléssel fogadna – vagy akár egy ingyenebéddel meg egy-két éjszakai szállással.
Ha figyelt volna bárki, észreveszi, hogy úgy ötpercenként rejtelmes dolgot művelek. Üres arckifejezésem nem változott, de a kezemet felemelem az ágyneműről, és hármat tapsolok. Idővel majd megmagyarázom, miért. Reggel kilenc óra volt, április huszonegyedike. A börtönőr már egy órát késett. Egy bombázógép felszökött egy közeli kifutópálya csücskéről, annyi energiát zabált fel, amivel ezer évig fűthetnének száz lakóházat, és foszlányokra szaggatta az eget. A szemem se rebbent. Finletter veterán rabjainak, börtönőreinek merő unalom volt ez az esemény. Ez ment egész idő alatt. A többi rab nagy részét – mindegyiküket erőszakmentes, értelmiségi bűnökért ítélték el – már elfuvarozták lila iskolabuszokon a bázis körüli munkacsapatokhoz. Csak egy kis háztartási brigád maradt ott – ablakot tisztítani, padlót mosni. Akadt még egynéhány, írtak, olvastak, bóbiskoltak – túlságosan betegek voltak, szívbajosak vagy gerincsérültek, hogy bármiféle fizikai munkát végezzenek. Ha ez a nap is olyan, mint a többi, jómagam a mángorlót etettem volna a bázis kórházának mosodájában. Kiváló egészségnek örvendtem, ahogy mondani szokás. Hogy harvardi végzettségem nem biztosított különleges tiszteletet a börtönben? Valójában ez nem volt különös. Még legalább hét harvardi diplomást ismertem hallomásból vagy személyesen. És amint otthagyom a priccsemet, máris elfoglalja Virgil Greathouse, volt népjóléti, egészség- és oktatásügyi miniszter, aki maga is a Harvardon végzett. Finletterben a diplomások ranglétrájának alacsony fokán helyezkedtem el szerény kis bölcsészdiplomámmal. Még csak Phi Béta Kappa-tag se voltam. Legalább húsz Phi Béta Kapnánk volt, ha nem több, tucatnyi orvosdoktorunk, ugyanannyi fogorvosunk, egy állatorvosunk, egy teológiai doktorunk, egy közgazdasági doktorunk, egy vegyészdoktorunk és valóságos rajra elegendő kirúgott ügyvédünk. Azügyvédek annyira elszaporodtak, hogy az újonnan jöttek épülésére szánt egyik viccünk így hangzott: – Ha olyasvalakivel beszélsz, aki nem végzett jogot, jól vigyázz. Az illető vagy börtönőr vagy az igazgató. Jómagam bölcsészettudományból szereztem szerény diplomámat, némi hangsúllyal a történelem- és közgazdaságtudományon. Azzal a
szándékkal iratkoztam be a Harvardra, hogy köztisztviselő leszek; inkább alkalmazott, mint választott tisztségviselő. Hittem abban, hogy nincs a demokráciában magasabb rendű hivatás, mint egy életet eltölteni kormányszolgálatban. Mivel nem tudtam, a kormányzatnak mely ága hajlandó alkalmazni, a Külügyminisztérium-e avagy az Indián Ügyek Hivatala, vagy mi, bölcsességemet igyekeztem a lehető legszélesebb körű alkalmazásra idomítani. Ez okból szereztem bölcsészettudományi diplomát. Az én terveimről meg az én meggyőződésemről beszélek – de mivelhogy akkoriban annyira újszülött voltam ezen a bolygón, örültem, hogy egy lényegesen idősebb ember terveit és meggyőződését tehetem a magamévá. Clevelandi multimilliomos volt, Alexander Hamilton McCone-nak hívták, Ezernyolcszáz Kilencvennégyben végzett a Harvardon. Daniel McCone dadogó remetefia volt. Daniel McCone, zseniális és brutális skót mérnök és fémkohász, a Cuyahoga Híd és Vas Társaság alapítója, Cleveland legnagyobb magánmunkáltatója volt születésem idején. Olyan régen születtem bizony, Ezerkilencszáz Tizenháromban! Kételkednének-e vajon a mai fiatalok, ha halálkomoly arccal állítanám, hogy Ohio egét akkoriban gyakran sötétítették el kuvikoló szárnyasgyík rajok, s hogy a Cuyahoga-folyó iszapjában negyventonnás brontoszauruszok sütkéreztek és doromboltak? Dehogy. Alexander Hamilton McCone negyvenegy éves volt, amikor beleszülettem Euclides sugárúti palotájába. Felesége, lánynevén Alice Rockefeller, aki még nála is gazdagabb volt, idejének java részét Európában töltötte egyetlen gyermekükkel, egy Clara nevű leánnyal. Anyát is, lányát is kétségtelenül zavarta Mr. McCone szörnyű beszédhibája, s talán még annál is jobban elkeserítette őket, hogy semmi mást nem akar kezdeni az életével, mint olvasni egész nap – ritkán voltak hát odahaza. Válásra akkoriban nem gondolt senki. Clara – élsz-e még? Utált. Mások is. Ma is. Ilyen az élet. És mije voltam én Mr. McCone-nak, hogy épp palotájának boldogtalan csendjébe szülessem? Anyám, az Orosz-Litvániában született Anna Kairys, a szakácsnője volt. Apám, az Orosz-Lengyelországban született
Stanislaus Stankiewicz, a testőre és sofőrje. Szívükből szerették. Mr. McCone szép lakást építtetett nekik és nekem, kocsiházának emeletén. Én pedig, ahogy növekedtem, a játszótársa lettem, mindig négy fal között. Megtanított dámázni és halmázni, malmozni és dominózni – és megtanított sakkozni. Hamarosan már csak sakkoztunk. Nem játszott jól. Majdnem mindegyik játszmát én nyertem, és az is lehetséges, hogy Mr. McCone titokban részeg volt. Sosem igyekezett mindenáron nyerni, gondoltam. Akárhogyan is, igen hamarosan elkezdte mondogatni nekem is, a szüleimnek is, hogy lángész vagyok – ami egészen bizonyosan nem voltam –, és hogy elküld a Harvardra. Az évek során át talán ezerszer is elmondta apámnak és anyámnak: – Egy szép napon majd egy Harvardról kikerült tökéletes úriember büszke szülei lesznek. Evégből, amikor úgy tízéves lehettem, családi nevünket megváltoztatta Stankiewiczről Starbuckra. Szívesebben fogadnak majd a Harvardon, ha angolszász nevem van, mondta. Így lett a nevem Walter F. Starbuck. Ő maga nehezen boldogult a Harvardon; épp csak hogy sikerült elvégeznie. Társadalmilag is megvetésben volt része, nemcsak a dadogása miatt, hanem mert egy bevándorlónak a gyalázatosan gazdag fia. Minden oka megvolt rá, hogy utálja a Harvardot – én azonban tanúja voltam az évek folyamán, hogyan érzelgi körül, hogy regényesíti, végezetül hogyan isteníti azt a helyet, s mire középiskolába kerültem, ő már hitte, hogy a har40vardi professzorok a világtörténelem legbölcsebbjei. Amerika földi paradicsom lehetne, ha minden magas kormánypozícióban Harvardon végzettek ülnének. És történetesen úgy alakult, hogy amikor mint szépreményű fiatalember kormányszolgálatba léptem Franklin Delano Roosevelt Földművelésügyi Minisztériumában, mind több és több állást foglaltak el a harvardi diplomások. Akkoriban ezt tökéletesen helyesnek véltem. Ma enyhén komikusnak látom. Mint mondom, még a börtönben sem különlegesség, ha valaki a Harvardon végzett. Egyetemista koromban néha meglegyintett egy ígéret szellője: hogy mire végzek, az átlagosnál jobban meg tudok majd magyarázni fontos dolgokat nehéz felfogásúaknak. A dolog nem így alakult. Ültem hát a börtönben Ezerkilencszáz Hetvenhétben, és vártam a
börtönőrt. Nem bosszantott, hogy máris egy órát késik. Nem siettem sehova, nem is volt hova mennem. A börtönőrnek Clyde Carter volt a neve. Egyike volt a börtönben szerzett kevés számú barátaimnak. Az volt közöttünk a legfőbb kapocs, hogy mind a ketten ugyanazon a levelező tanfolyamon szereztünk bármixeri oklevelet, az Illinoisi Tanintézetben, egy chicagói diplomagyárban, a PANAMORC Részvénytársaság leányvállalatánál. Egyazon napon, egyazon postával kaptuk meg mind a ketten a Mixológia Doktora fokozatot. Clyde azóta lehagyott; felvette ugyanis az intézmény légkondicionáló kurzusát is. Clyde harmadunokatestvére Jimmy Carternek, az Egyesült Államok elnökének. Körülbelül öt évvel fiatalabb az elnöknél; egyebekben kiköpött mása. Szakasztott olyan jó modora van, szakasztott olyan széles mosolya. Én beértem a bármixeri diplomával. Ennyi volt az ambícióm hátralevő éveimre: hogy békésen elmixerkedjem valahol, lehetőleg egy úri klubban. Aztán felemeltem vén kezemet az összehajtogatott ágyneműről, és hármat tapsoltam. Megint felszökött egy közeli kifutópályáról egy bombázógép,megint foszlányokra szaggatta az eget. “Legalább már nem dohányzom"– gondoltam. Így is volt. Én, aki hajdanában négy csomag füstszűrő nélküli Pall Mallt elszívtam naponta, már nem voltam Nikotin király rabszolgája. Hamarosan emlékeztetnek majd rá, mennyit dohányoztam valamikor, mert a raktárban rám váró szürke, hajszálcsíkos, mellényes, Brooks fivérektől való öltöny telis-tele van parázségette lyukkal. A slicc alatt, emlékszem, akkora lyuk van, mint egy tízcentes. Megjelent rólam az újságban egy fénykép, amint a szövetségi rendőrbíró zöld autójában ülök, közvetlenül miután börtönbüntetésre ítéltek. Széltében úgy értelmezték a képet, hogy látszik, mennyire szégyellem magam, elnyűtten, rémülten ülök, nem tudok senkinek a szemébe nézni. Valójában olyan embert ábrázolt a kép, aki épp előzőleg gyújtotta fel a nadrágját. Most Saccóra és Vanzettire gondoltam. Fiatalkoromban hittem, hogy vértanúságuk története ellenállhatatlan erővel terjedő mániát kelt
világszerte: hogy igazságot kapjanak az egyszerű emberek. Tudja ma bárki, érdekel bárkit, hogy kik voltak egyáltalán? Dehogy. A Cuyahogai Mészárlásra gondoltam, az amerikai munkásmozgalom történetének legvéresebb összecsapására sztrájkolók és munkáltató között. Clevelandben történt, a Cuyahoga Híd és Vas főkapuja előtt, Ezernyolcszáz Kilencvennégy karácsonyának délelőttjén. Jóval a születésem előtt. A szüleim még gyermekek voltak az orosz-birodalomban. Az az ember azonban, aki engem a Harvardra küldött, Alexander Hamilton McCone, a gyár óratornyából nézte, apjának és John bátyjának a társaságában. Ettől a naptól fogva már nem csak egy kicsit dadogott, amikor a legcsekélyebb szorongást keltette benne bármi, hanem hebegő hülye lett, akinek tökéletesen lebénult a nyelve. A Cuyahoga Híd és Vas mellesleg a munkásmozgalom történetén kívül már rég elvesztette identitását. A második világháború után hamarosan felfalta a Youngstown Acél, maga aYoungstown Acél pedig pusztán leányvállalata lett a PANAMORC Részvénytársaságnak. Békesség. Azám, és felemeltem vén kezemet az összehajtogatott ágyneműről, és hármat tapsoltam. Mégpedig a következő okból, akármilyen ostobaság is: az a három csattintás volt a vége egy trágár nótának, amit sose szerettem, és ami az eszembe sem jutott harminc esztendeje vagy még régebben. Igyekeztem ugyanis tőlem telhetőleg kiüríteni az agyamat, olyan zavaró volt a múlt, olyan ijesztő a jövő. Annyi ellenséget szereztem az évek folyamán, hogy kételkedtem még abban is, hogy akár csaposnak alkalmaznának valahol. Egyszerűen csak egyre piszkosabb és rongyosabb leszek, gondoltam, hiszen pénzt sehonnan sem kapok. A csatornában végzem; megtanulom, hogy úgy tarthatom távol a hideget, ha bort iszom, gondoltam, holott sosem kedveltem az alkoholt. Az lesz a legkomiszabb, gondoltam, hogy alszom majd mondjuk a Bowery egyik sikátorában, és arra jön egypár fiatalkorú bűnöző, aki rühelli a mocskos vénembereket. Megöntöznek egy kanna benzinnel, aztán felgyújtanak. És az lesz az egészben a legkomiszabb, gondoltam, amikor a szemgolyómat nyaldossák a lángok.
Nem csoda, ha mindenáron ki akartam üríteni az agyamat! De a szellemi űrt csak olykor-olykor tudtam megteremteni. Ahogy ott ültem a priccsen, többnyire kiegyeztem egy alig valamivel kevésbé tökéletes békességben: olyan gondolatok töltöttek el, amelyektől nem kellett félnem – Saccóról és Vanzettiről, mint mondom, meg a Cuyahogai Mészárlásról, meg arról, ahogy az öreg Alexander Hamilton McCone-nal sakkoztam, és így tovább, és így tovább. Amikor végre megteremtettem a tökéletes űrt, mindössze vagy tíz másodpercig tartott, és akkor tönkretette a nóta, amit hangosan, tisztán énekelt a fejemben egy ismeretlen hang, és úgy kellett befejezni, hogy hármat tapsoltam. Amikor először hallottam a szöveget, mélységesen sértett: egy részeg kanmurin történt, a Harvardon, elsőéves koromban. Ezt a nótát titokban kellett tartani nők előtt. Lehetséges, hogy mind a mai napig nem hallotta egyetlen nő sem. A szövegíró nyilván annyira el akarta durvítani a nótát éneklő hímek érzéseit, hogy aki énekli, soha többé ne higgyen abban, amit akkoriban legtöbbünk teljes szívével hitt: hogy a nők szellemibbek, szentebbek, mint a férfiak. Én még ma is hiszem. Ez is komikus? Életemben mindössze négy nőt szerettem – anyámat, boldogult feleségemet, egy nőt, aki valamikor a jegyesem volt, és még egyet. Idővel leírom majd valamennyit. Elég legyen most annyi, hogy mind a négy erényesebbnek, az élet dolgaiban bátrabbnak és a világegyetem titkaiban avatottabbnak látszott, mint én lehetek valaha is. Akárhogyan is, most leírom a rémületes nóta szövegét. És még ha egy testületben az utóbbi években elfoglalt magas pozícióm okán a szó technikai értelmében felelős vagyok is a nőkről valaha írt legszennyesebb könyvek kiadásáért, akkor is visszariadok attól, hogy a nóta szövegét papírra vessem, ahol talán még soha nem szerepelt. A dallam egyébként, amelyre énekelték, igen régi: én “Ruben, Ruben" címen ismerem. Kétségtelenül van sok egyéb címe is. A szöveg olvasói legyenek tisztában azzal is, hogy a nótát én nem középkorú vagányoktól hallottam, hanem főiskolás fiúktól – valójában gyerekek voltak, és a nagy gazdasági válság kellős közepén, a második világháború közeledtével, mikor legtöbbjüket gúnyolta a szüzességük, jó okkal dermedtek kővé mindattól, amit annak a körnek a női elvártak tőlük. A nők elvárták tőlük, hogy az egyetem végeztével jól keressenek,
nekik pedig fogalmuk sem volt róla, hogy tehetnék, hiszen minden üzlet bezárt. A nők elvárták tőlük, hogy jó katonák legyenek, márpedig nekik minden eshetőségük megvolt rá, hogy mihelyt gyalogsági vagy tüzérségi tűzbe kerülnek, menten összetojják magukat. Ki lehetne tökéletes ura tulajdon reakcióinak tüzérségi vagy gyalogsági tűzben? Lángszórók lesznek meg mérges gáz. Szörnyűséges robbanások. A melletted állónak ellövik a fejét – és a torkából szökőkút fakad. És a nők, mihelyt feleségek lesznek, elvárják tőlük, hogy tökéletes szeretők legyenek, még a nászéjszakán is – finom, gyengéd, rafinált, tiszteletteljes, izgalmasan romlott szeretők, és tudjanak annyit mindkét nem nemzőszerveiről, mint a Harvard egyetem teljes orvosi fakultása. Emlékszem egy akkoriban megjelent és sokat vitatott merész folyóiratcikkre. Arról szólt, hogy különféle hivatású és szakmájú amerikai hímek milyen gyakran élnek nemi életet. A tűzoltók a legtüzesebbek, hetente tízszer szeretkeznek. Az egyetemi tanárok a legkevésbé tüzesek, havonta egyszer szeretkeznek. És egy évfolyamtársam, aki történetesen elesik majd a második világháborúban, gyászosan megrázta a fejét, mondván: – Az áldóját – mit meg nem adnék érte, ha egyetemi tanár lehetnék! A gyalázatos nóta tehát valójában talán nem volt más, mint a nőuralom tiszteletének egy módja; leszámolás a nők által keltett félelemmel. Olyan nótához lehetne talán hasonlítani, amelyben az oroszlánvadászok az oroszlánt gúnyolják a vadászat előestéjén. A szöveg a következő: Sally kinn a kertben salakot szitálva fölemelte lábát s fingott egy hatalmasat. Nadrágszakadását ötven ablak bánja. Segge partja leszakadt... És itt az éneklők, a versszakot befejezendő, háromszor tartoznak összecsattintani a tenyerüket.Hivatali címem Nixon Fehér Házában, az állásom, amikor sikkasztás, hamis tanúzás és az igazságszolgáltatás
akadályozása vádjával letartóztattak, a következő volt: az elnök különtanácsadója ifjúsági ügyekben. Harmincezer dollár évi fizetést húztam. Irodám volt, titkárnőm nem, az elnöki hivatal alagsorában, történetesen épp az alatt az iroda alatt, ahol a Nixon elnök érdekében elkövetendő betöréseket és egyéb bűnöket kitervelték. Hallottam, amint odafent többen járkálnak, néha a hangjukat is felemelték. Az én szintemen, az alagsorban, nem volt más társaságom, csak a fűtő- meg a légkondicionáló berendezés és egy Coca-Cola automata, amelyről csak én tudtam, azt hiszem. Én voltam az automata egyetlen vevője. Azám, a főiskolai meg középiskolai újságokat és folyóiratokat olvastam, meg a Rolling Stone-t és a Crawdaddy magazint és minden egyebet, ami azt állította magáról, hogy az ifjúságnak szól. Kartotékba foglaltam a népszerű dalok szövegében előforduló politikai kijelentéseket. Úgy véltem, a munkára leginkább az képesít, hogy magam is radikális voltam a Harvardon, főiskolás koromtól fogva. Még csak nem is voltam amatőr, afféle szalonkommunista. Társelnöke voltam az Ifjú Kommunisták Szövetsége harvardi alapszervének. Társszerkesztője voltam a Progresszív Massachusetts című radikális hetilapnak. Mi több, nyíltan és büszkén tagja voltam a Kommunista Pártnak, amíg csak Hitler és Sztálin alá nem írta a megnemtámadási egyezményt Ezerkilencszáz Harminckilencben. Akkor úgy láttam, az ég és a pokol összefog a világ gyengén védett népei ellen. Ezután ismét óvatos híve lettem a kapitalista demokráciának. Hajdanában annyira elfogadható volt ebben az országban, ha valaki kommunista, hogy a kommunistaságom nem akadályozott meg abban, hogy Harvard után elnyerjem a Rhodes-ösztöndijat Oxfordba, utána pedig állást kapjak Roosevelt Földműve-46lésügyi Minisztériumában. Mi is lehetett végtére visszataszító abban, ha egy fiatal ember a nagy gazdasági válságban meg egy természeti kincsekért és piacokért folytatandó újabb háború előtt hisz abban, hogy minden ember képességei szerint dolgozhat, és hogy akár beteg, akár egészséges, öreg vagy fiatal, bátor vagy megfélemlített, tehetséges vagy együgyű, a maga egyszerű szükségletei szerint részesülhet a javakból? Hogyan tekinthetett engem bárki is gyengeelméjűnek, mert azt gondoltam, hogy sosem kell újabb háborúnak jönnie – ha az egyszerű emberek világszerte kezükbe veszik a bolygó vagyonát, leszerelik nemzeti hadseregüket, és
feledik az országhatárokat; ha ezentúl mindig a világ valamennyi egyszerű embere testvérének, igen, meg apjának és anyjának, meg gyerekének tekintik magukat? Ebből a baráti és irgalmas társadalomból csupán az lesz kizárva, aki több javat vesz el, mint amennyire szüksége van. És még most, siralmas hatvanhat esztendős koromban is azon veszem észre magam, hogy megroggyan a térdem, valahányszor olyasvalakivel találkozom, aki még ma is lehetségesnek tartja, hogy egy szép napon egyetlen nagy, boldog és békességes család lesz a földön – az Ember családja. Ha a mai szent napon találkoznék Ezerkilencszáz Harminchármas önmagammal, elalélnék szánalmamban és tiszteletemben. Idealizmusom tehát még Nixon Fehér Házában sem halt meg, még a börtönben sem halt meg, még akkor sem halt meg, amikor legutóbbi állásomba kerültem: alelnöke lettem a Hazai Hanglemezgyárnak, a PANAMORC Részvénytársaság leányvállalatának. Ma is hiszem, hogy valamiképpen el lehet érni a békét, a bőséget és a boldogságot. Bolond vagyok. Amikor Richard M. Nixon különtanácsadója voltam ifjúsági ügyekben, Ezerkilencszáz Hetventől egészen a letartóztatásomig, Ezerkilencszáz Hetvenötig, és napi négy csomag füstszűrő nélküli Pall Mallt szívtam el, soha senki nem kérdezett tőlem adatokat, sem a véleményemet, semmit. Akár be se jártam volna dolgozni. Jobban is eltölthettem volna azidőmet, ha segítek szegény feleségemnek abban a kis lakásművészeti boltban, amit szép kicsi, jó kicsi téglaházikónkban vezetett, kint a marylandi Chevy Chase-ben. Cigarettakátránytól aranybarna falú alagsori irodámnak nem volt más látogatója, csak az elnök különbetörői, akiknek fölöttem volt az irodája. Egy szép napon köhögőroham jött rám, ők pedig rádöbbentek, hogy valaki van alattuk, és esetleg meghallja a beszélgetésüket. Kísérleteket végeztek; egyikük odafent ordított és toporzékolt, a másik az irodámban hallgatózott. Nagy sokára meggyőzték magukat, hogy nem hallottam semmit, és hogy egyáltalán: ártalmatlan vén trotli vagyok. Az ordítozó és toporzékoló a CIA egykori nyomozója volt, kémregényeket írt és a
Brown egyetemen végzett. A lenti hallgatózó, az FBI egykori ügynöke, a Fordham egyetemen végzett. Én magam, mint talán már említettem, a Harvardon végeztem. És ez a Harvardon végzett ember, aki tökéletesen tudatában volt, hogy amit csak leír, azt olvasatlanul darabokra tépik és a Fehér Ház többi papírhulladékával együtt kötegelik, mégis mintegy heti kétszáz vagy még több jelentést állított elő az ifjúság szavairól és tetteiről, lábjegyzetekkel, bibliográfiával, függelékkel, miegyébbel. Az anyagaimban foglalt következtetés azonban oly keveset változott az évek folyamán, hogy akár minden héten elküldhettem volna ugyanazt a táviratot a pokol tornácára. Így szólt volna: FIATALOK MÉG MOST SEM HAJLANDÓK BELÁTNI, HOGY NYILVÁNVALÓAN
LEHETETLEN
A
VILAGMÉRETU
LEFEGYVERZÉS ÉS GAZDASÁGI EGYENLŐSÉG. TALÁN AZ ÚJSZÖVETSÉG TEHET RÓLA (LÁSD OTT). WALTER F. STARBUCK AZ ELNÖK KÜLÖNTANÁCSADÓJA IFJÚSÁGI ÜGYEKBEN Minden egyes haszontalan alagsori nap után hazatértem mindenkori egyetlen feleségemhez, Ruth-hoz, aki a marylandi Chevy Chase-ben épült kicsi téglaházikónkban várt rám. Ruth 48 zsidó volt, én nem vagyok az. Egyetlen gyermekünk tehát, a fiunk, jelenleg a New York Times könyvkritikusa, félzsidó. Ő tovább komplikálta a faji és vallási helyzetet, elvett ugyanis egy néger bárénekesnőt, akinek előző férjétől két gyereke van. Az előző férj egy Jerry Cha-cha Rivera nevű, Puerto Ricó-i eredetű varietészínész volt, akit mint ártatlan bámészkodót lelőttek Hollywoodban, amikor kiraboltak egy PANAMORC-kocsimosodát. Fiam örökbe fogadta a gyerekeket, akik tehát törvény szerint most az unokáim. Más unokám
nincs. Az élet megy tovább. Boldogult feleségem, Ruth, ezeknek a gyerekeknek a nagyanyja, Bécsben született. Családjának könyvritkaságüzlete volt, mielőtt a nácik elvették volna. Ruth hat évvel volt fiatalabb nálam. Apját, anyját és két testvérét koncentrációs táborban ölték meg. Őt magát egy keresztény család bújtatta, de rátaláltak és a családfővel együtt letartóztatták Ezerkilencszáz Negyvenkettőben. A háború utolsó két évében Ruth is koncentrációs táborba került hát München közelében, amelyet végül az amerikai csapatok szabadítottak fel. Ruth álmában halt meg Ezerkilencszáz Hetvennégyben, szívszélhűdésben, két héttel a letartóztatásom előtt. Akárhová mentem, és akármilyen esetlenül, odament az én Ruth-om is – ameddig tudott. Ha ezen fennhangon csodálkoztam, Ruth mindig megkérdezte: – Hol lehetnék másutt? Mi egyebet tehetnék? Nagy fordító lehetett volna, például. Olyan könnyen tanult nyelveket, amilyen nehezen én. A második világháború után négy évet töltöttem Németországban, de sosem tanultam meg németül. Nem volt azonban olyan európai nyelv, amit Ruth legalább valamelyest ne beszélt volna. Amíg a koncentrációs táborban a halálra várt, azzal töltötte az időt, hogy rávette a többi foglyot: tanítsák meg olyan nyelvekre, amelyeket nem tudott. Így tanult meg folyékonyan romául, a cigányok nyelvén, és megtanulta még néhány baszk dal szövegét is. Lehetett volna belőle arcképfestő is. Ezt is csinálta a lágerben: lámpakoromba mártotta az ujját, s a falra rajzolta az arra járók képmását. Lehetett volna híres fényképész. Alig tizenhat esztendős korában, három évvel azelőtt, hogy Németország annektálta Ausztriát, Ruth lefényképezett száz bécsi koldust, az első világháború megannyi szörnyűségesen megrokkant veteránját. A fényképeket mappákban adták el; az egyiket nemrégiben, szívszakasztó meglepetésemre, a Modern Művészet Múzeumának gyűjteményében találtam meg, New Yorkban. Ruth zongorázni is tudott, én botfülű vagyok. Még a “Sally kinn a kertben"-t is falsul énekelem. Elmondhatom, hogy Ruth mindenben fölöttem állt. Amikor az ötvenes-hatvanas években elkezdtek igazán roszszul menni a dolgok, amikor sehol sem kaptam tisztességes munkát, annak ellenére, hogy régebben magas állásokat töltöttem be közszolgálatban, annak
ellenére, hogy sok fontos embert ismertem, Ruth mentette ki népszerűtlen kis családunkat Chevy Chase-be. Két kudarccal kezdte, amelyek eleinte elcsüggesztették, később azonban úgy mulattatták, hogy valósággal patakzott a szeméből a könny. Első kudarca mint zongoristát érte, egy koktélbárban. A tulajdonos, aki kirúgta, közölte vele, hogy túlságosan jó ide, hogy az ő közönsége “nem méltányolja az élet finomabb dolgait". Második kudarca mint esküvői fényképészt érte. Fényképein mindig háború előtti sorsérzet borongott, amit semmiféle retusálás el nem tüntethetett. Szakasztott mintha a násznép előbb-utóbb a lövészárokban vagy a gázkamrában végezné. Ekkor azonban lakberendező lett, és a reménybeli megrendelőket vízfestményekkel kápráztatta el, olyan szobákról, amelyeket be szeretne nekik rendezni. És én voltam kétbalkezes segédje. Kárpitokat aggattam, tapétamintákat tartottam a falhoz, átvettem a megrendelők telefonüzeneteit, intéztem az elintézendőket, lótottam-futottam mindenféle szövetmintával – és így tovább, és így tovább. Egy alkalommal ezerszáz dollár értékű kék bársonykárpitot gyújtottam fel. Nem csoda, ha a fiam sosem respektált. Mikor lett volna rá lehetősége? Uramisten – ott volt az anyja, megpróbálta eltartani a családot, kuporgatott és takarékoskodott, hogy valahogyan boldoguljunk. És ott volt a munkanélküli apja, állandóan láb alatt, tehetetlenül, és a végén még egy szál cigarettával felgyújt egy vagyon ára drapériát! Éljen a harvardi diploma! Oh, minő büszkeség, ha az embernek harvardi diplomás az apja! Ruth történetesen aprócska nő volt – rézszín bőre volt, egyenes szálú fekete haja, széles arccsontja és mélyen ülő szeme. Amikor megismertem, a németországi Nürnbergben, Ezerkilencszáz Negyvenöt augusztus végén, lötyögős katonai zsávolyegyenruhát viselt, és én cigányfiúnak néztem. A Hadügyminisztérium polgári alkalmazottja voltam, harminckét éves. Nőtlen. A világháborúban mindvégig civil voltam; sokszor nagyobb valóságos hatalmat gyakoroltam, mint a tábornokok vagy ellentengernagyok. Most Nürnbergben voltam, és első ízben bámulhattam a saját szememmel a háborús rombolást. Azért küldtek át, hogy ellenőrizzem a háborús bűnösök perében delegált ame-
rikai, angol, francia és orosz küldöttségek élelmezését és elszállásolását. Korábban az Egyesült Államok különböző üdülőterületein rendeztem be szanatóriumokat lábadozó amerikai katonáknak, úgyhogy volt némi fogalmam a szállodaiparról. A németek diktátora lettem étel-ital-fekvőhely dolgában. Hivatalos járművem fehér Mercedes túrakocsi volt, négyajtós, lehúzható tetejű, a hátsó ülés fölött szélvédővel, csakúgy, mint elöl. Volt szirénája. Az elülső lökhárítón kis zászlótartók. Természetesen az amerikai zászló lengett a kocsimon. Ezt a meseautót, ahogy a fiatalok neveznék, Heinrich Himmler, a koncentrációs táborok megteremtője adta születésnapi ajándékul a feleségének a régi szép időkben. Akárhová mentem, fegyveres sofőröm volt. Ne feledjék, apám egykor egy milliomosnak volt a fegyveres sofőrje. És egy augusztusi délután sofőröm végighajtott velem a Kö-nigstrassén, a főutcán. A háborús bűnösök perének törvényszéke Berlinben ülésezett, de mihelyt elkészülök mindennel, átköl-tözik Nürnbergbe. Az utcát ittott még törmelék torlaszolta el. A törmeléket német hadifoglyok takarították, akik történetesen fekete amerikai tábori csendőrök perzselő pillantásának tüzében dolgoztak. Az amerikai hadseregben akkoriban még érvényesült a faji elkülönítés. Minden egység vagy tisztán fekete volt, vagy tisztán fehér, a tisztek kivételével, akik rendszerint mindenütt fehérek voltak. Nem emlékszem, hogy bármi furcsát találtam volna ebben. Nem tudtam semmit a feketékről. A McCone család clevelandi palotájában nem voltak feketék; egyik iskolámban sem voltak feketék. Még kommunista koromban sem akadt egyetlen fekete barátom sem. A Königstrassén, a Szent Márta-templom mellett, amelynek tetejét felégette egy gyújtóbomba, Mercedesemet megállították egy biztonsági ellenőrző állomáson. Itt fehér amerikai tábori csendőrök teljesítettek szolgálatot. Olyanokra vadásztak, akik nem ott vannak, ahol lenniük kellene, most, hogy ismét beindul a civilizáció. Dezertőrökre vadásztak, minden lehetséges hadseregből, beleértve az amerikai hadsereget is és még le nem fülelt háborús bűnösökre meg őrültekre meg közönséges bűnözőkre, akik egyszerűen megléptek a közeledő frontról, és szovjet
állampolgárokra, akik átszöktek a németekhez vagy német fogságba estek, és ha hazamennének, bebörtönöznék vagy megölnék őket. Az oroszoknak, akármi legyen is, haza kell menniük Oroszországba; a lengyeleknek haza kell menniük Lengyelországba; a magyaroknak Magyarországra; az észteknek Észtországba; és így tovább, és így tovább. Mindenkinek, akármi legyen is, haza kell mennie. • Kíváncsi voltam, miféle tolmácsokat használnak a tábori csendőrök, mert én magam bajosan találtam megfelelőket. Kiváltképp olyan emberekre volt szükségem, akik három nyelven tudnak, folyékonyan beszélnek németül és angolul, és tudnak vagy franciául, vagy oroszul is. Ezenkívül megbízhatónak, udvariasnak és jó megjelenésűnek is kell lenniük. Kiszálltam hát a kocsimból, hogy közelebbről vegyem szemügyre a dolgot. Meglepetten tapasztaltam, hogy a kihallgatást egy cigányfiúnak látszó személy folytatja. Aki természetesen az én Ruth-om volt. A haját egészen rövidre vágták a tetvetlenítő állomáson. Katonai gyakorlóruhát viselt, mindenféle csapattest- és rangjelzés nélkül. Gyönyörű látvány volt, amint megpróbált egy szikrányi megértést kicsiholni egy toprongyos emberből, akit a tábori csendőrök odatartottak elébe. Hét-nyolc nyelvet végigpróbált, oly könnyedén siklott egyikből a másikba, ahogy a zenészek váltogatják a tempót meg a hangnemet. De nemcsak a nyelveket váltogatta, hanem a kézmozdulatait is, úgyhogy a keze minden nyelvre más táncot járt. És az ember keze egyszer csak éppúgy táncolt, mint Ruth-é, és a szájából előtörő hangok hasonlatosak voltak a Ruth adta hangokhoz. Mint később elmesélte, az ember macedón paraszt volt, Jugoszlávia déli részéből. Közös nyelvük a bolgár volt. Az ember német hadifogságba esett, bár sosem volt katona, és mint kényszermunkást elküldték, hogy erősítse meg a Siegfried-vonal erődítményeit. Nem tanult meg németül. Most Amerikába akar menni, mondta Ruth-nak, hogy nagyon gazdag legyen. Vélhetőleg hazatoloncolták Macedóniába. Ruth huszonhat esztendős volt akkor, de az elmúlt hét évben olyan rosszul táplálkozott – főleg krumplit és marharépát evett –, hogy nem nélküli kóró lett belőle. Mint kiderült, egy órával előttem ért az úttorlaszhoz, és a tábori csendőrök kényszerítették szolgálatra, mert annyi nyelvet tudott. Megkérdeztem a tábori csendőrök őrmesterét, mit
gondol, mennyi idős a lány, és ő tizenötre becsülte. Azt hitte, fiú, akinek még nem mutál a hangja. Beédesgettem Mercedesem hátsó ülésére, és kikérdeztem. Megtudtam, hogy tavasszal szabadult fel egy koncentrációs táborban, körülbelül négy hónapja – és azóta is kitért az útjából minden szervezetnek, amelyik segíteni akart rajta. Most már a hontalanok számára létesített kórházban kellene lennie. Ruth azonban már nem volt hajlandó senkire rábízni a sorsát. Azt tervezte, hogy a világ végezetéig magányosan fog vándorolni az Isten szabad ege alatt, sehonnan sehova, holmi tébolyult vallási elragadtatásban. – Senki meg nem érint – mondta –, és én sem érintek meg senkit. Olyan vagyok, mint a szálló madár. Olyan szép. Nincs más, csak Isten meg én. Azt gondoltam, a szelíd Opheliához hasonlít a Hamlet-ben, aki eszelősen lírai lesz, amikor a kegyetlen életet már nem tudja elviselni. Itt van előttem a Hamlet, és felfrissítem a memóriámat: micsoda képtelenséget énekelt Ophelia, amikor már nem volt hajlandó értelmesen válaszolni azoknak, akik a hogyléte felől érdeklődnek. Ophelia így énekel: Hogy ismerem én meg Hív szerelmed mástól? Pörge kalap-, botja-, S fűzött sarujáról. Meghalt, kimúlt ő, asszonyom; Meghalt, kimúlt, bizony! Fejtül neki zöld-hant gyepágy, Lábtul egy kő vagyon.* És így tovább, és így tovább. Ruth, Európa milliónyi Opheliáinak egyike a második világháború után, elájult a kocsimban. Elvittem a Kaiserburgban, a császári várban berendezett húszágyas kórházba, amely hivatalosan még nem is működött. A háborús bűnösök perével kapcsolatban álló személyek számára létesítették. Főorvosa, Dr.
Ben Shapiro, harvardi évfolyamtársam volt, egyetemista korában szintén kommunista. Most az egészségügyi alakulat alezredese volt. Az én időmben nem volt a Harvardon sok zsidó. Szigorúan megszabták, méghozzá alacsony számban, hogy hány zsidót vesznek fel évente. – Hát ez meg micsoda, Walter? – kérdezte tőlem Nürnberg"Arany János fordítása. 54ben. Karomban hoztam az eszméletlen Ruth-ot. Nem volt nehezebb egy zsebkendőnél. – Egy lány – feleltem. – Lélegzik. Sok nyelvet beszél. Elájult. Ennyit tudok róla. Dr. Shapirónak tétlen személyzet állt rendelkezésére: ápolónők, szakácsok, technikusok, és így tovább, meg a legjobb étel és gyógyszer, amit a hadsereg csak nyújthatott – hiszen idővel valószínűleg magas rangú személyiségek lesznek a páciensei. Úgyhogy Ruth a bolygón elérhető legkitűnőbb ápolásban részesült, méghozzá ingyen. Miért? Főként, azt hiszem, mert Shapiro is, én is a Harvardon végeztünk. Nagyjából egy év múlva, Ezerkilencszáz Negyvenhat október tizenötödikén, Ruth a feleségem lett. A háborús bűnösök pere véget ért. Azon a napon, amikor összeházasodtunk és amikor valószínűleg egyetlen gyermekünk is megfogant, Hermann Göring birodalmi marsall kijátszotta a hóhért: ciánkálit nyelt. Ruth állapotának változása vitaminoknak, ásványi anyagoknak, fehérjéknek és természetesen a gyengéd, szerető ápolásnak volt köszönhető. Alig három hetet töltött a kórházban, és egészséges, szellemes bécsi intellektuel vált belőle. Szerződtettem személyi tolmácsomnak, és mindenhova magammal vittem. Egy másik harvardi ismerősöm révén – gyanús alak volt, ezredes Wiesbadenben, a gazdasági alakulatnál: egész biztosan feketéző – megfelelő ruhatárat szereztem Ruth-nak, amelyért rejtelmes módon soha senkinek sem kellett fizetnem. A gyapjúholmi Skóciából jött, a pamut Egyiptomból – a selyem
valószínűleg Kínából. A cipők franciák voltak – és háború előttiek. Az egyik pár, emlékszem, alligátorbőr volt, hozzá való táskával. Csupa felbecsülhetetlen holmi, hiszen Európában – sőt: Amerikában – nem volt egyetlen üzlet, amelyik hosszú évek óta akár csak hasonlót is kínálhatott volna. Mi több, valamennyi méret éppen jó volt Ruth-nak. Ezeket a feketepiaci kincseket az irodámba szállították kartondobozokban, amelyek feliratuk szerint a Királyi Kanadai Légierő tulajdonát képező sokszorosítópapírt tartalmaztak. Két hallgatag fiatal civil szállította le a ládákat egy hajdani Wehr-macht-mentőautón. Ruth becslése szerint az egyik belga volt, a másik, akárcsak anyám, litván. Köztisztviselő koromnak minden bizonnyal a legkorruptabb cselekedete volt, hogy elfogadtam azt a holmit, életemnek pedig egyetlen korrupt cselekedete – egészen a Watergate-ügyig. Szerelemből tettem. Jóformán rögtön szerelmet vallottam Ruth-nak, mihelyt kikerült a kórházból és nekem kezdett dolgozni. Kedves, mókás és megértő – de mindenekfölött pesszimista módon válaszolt. Hitte – és meg kell mondanom, jogosan hitte –, hogy minden emberi lény természettől gonosz, akár kínzó, akár áldozat, akár tétlen szemlélő. Csak értelmetlen tragédiákat tudnak előidézni, mondta, hiszen megközelítőleg sem eléggé értelmesek ahhoz, hogy véghezvigyék mindazt a jót, amit akarnak. Betegség vagyunk, mondta, amely a világegyetemnek egyetlen kis salakdarabkáján fejlődött ki, de elterjedhet. – Hogy beszélhetsz szerelemről egy nőnek – kérdezte szerelmünk hajnalán –, aki úgy érzi, az lenne a legjobb, ha soha többet senki se szülne, ha az emberfaj nem folytatódna? – Mert tudom, hogy igazából nem hiszed ezt – feleltem. – Ruth, hát nézd meg, mennyire tele vagy élettel! – Ez igaz is volt. Minden egyes mozdulata, hangja legalábbis véletlenül kacér volt – és mi más a kacérság, mint amellett szóló érv, hogy az élet megy tovább, tovább, tovább? Micsoda elbűvölő lény volt! Én vágtam zsebre a dicséretet azért, hogy milyen simán megy minden. Hazám a Kiváló Szolgálatért érdeméremmel tüntetett ki, Franciaország a Becsületrend lovagjává avatott. Nagy-Britanniától és a Szovjetuniótól köszönő és dicsérő leveleket kaptam. De a csodákat Ruth művelte; ő tartott minden egyes
vendéget az elbűvölt megbocsátás állapotában, akármi is akadozott. – Hogyan utálhatod az életet, amikor csupa élet vagy? – kérdeztem. – Ha akarnám se lehetne gyerekem – válaszolta Ruth. – Ennyire vagyok csupa élet. Ebben persze tévedett. Csak találgatott. Idővel szült egy fiút, egy igen kellemetlen személyt, aki, mint már mondtam, jelenleg a New York Times könyvkritikusa. Beszélgetésem Ruth-tal Nürnbergben folytatódott. A Szent Mártatemplomban voltunk, közel ahhoz a helyhez, ahol a sors annak idején összehozott bennünket. A templom még nem működött rendeltetésszerűen. A tetejét helyreállították, de az egykori rózsaablak helyén sátorlap volt. Az ablakot meg az oltárt, mesélte egy öreg templomszolga, egyetlenegy angol bombázógép egyetlen bombája rombolta le. Ünnepélyességéből ítélve ez is holmi vallásos csoda volt. Meg kell mondanom, ritkán találkoztam olyan német férfival, akit elszomorított volna tulajdon hazájának pusztulása. Mindegyik a rombolást végző akárminek a ballisztikájáról óhajtott értekezni. – Más is van az életben, nemcsak gyerekszülés, Ruth – mondtam. – Ha volna gyerekem, szörnyeteg lenne – mondta ő. És így is történt. – Ne törődj a gyerekekkel – mondtam. – Gondolj a születő új korszakra. A világ végre-valahára megtanulta a leckét. Tízezer évi őrületnek és kapzsiságnak most és itt írják az utolsó fejezetét – itt, Nürnbergben. Könyveket fognak írni róla. Filmeket készítenek belőle. Ez a világtörténelem legfontosabb fordulópontja. – És ezt hittem is. – Walter – mondta Ruth –, néha azt hiszem, hogy nyolcéves vagy. – Az egyetlen lehetséges életkor olyan időben – mondtam –, amikor új korszak születik. Városszerte hatot ütöttek az órák. A nyilvános csengés-bongás kórusához új hang csatlakozott. Igazából régi nürnbergi hang volt, de sem Ruth, sem én még sohasem hallottuk. A Mánnleinlaufen-nek, a távoli Frauenkirche bizarr órájának mély bongása volt. Az órát több mint négyszáz éve építették. Őseim, litvánok is, lengyelek is, akkoriban Rettenetes Iván ellen harcoltak.
Az óra látható része hét robotból állt, amelyek hét tizennegyedik századbeli választófejedelmet ábrázoltak. A nyolcadik robot körül keringtek, amely IV. Károly német-római császárt ábrázolta, és azt az eseményt ünnepelték, amikor Károly Ezerháromszáz Ötvenhatban kizárta a pápát a német uralkodók választásából. Az órát is bombatalálat érte. Gépészetben jártas amerikai katonák a szabad idejükben elkezdtek vele pepecselni, mihelyt elfoglalták a várost. A legtöbb német, akivel beszéltem, annyira demoralizálódott, hogy az sem érdekelte, ha a Mánnleinlaufen soha többet nem fog járni. De most mégis járt. Hála az amerikaiak ügyességének, a választófejedelmek ismét keringtek IV. Károly körül. – Hát – mondta Ruth, amikor elhalt 'a harangszó –, amikor majd ti, nyolcesztendősök, megölitek itt Nürnbergben a Gonoszt, feltétlenül temessétek el a keresztútnál, és verjetek egy karót a szívébe – mert különben még viszontlátjátok a legközelebbi telihóóóóóóóóóóóóóóóódnál.
Ám rendíthetetlen optimizmusom diadalmaskodott. Ruth végre beleegyezett, hogy a feleségem lesz, és megengedi, hogy megpróbáljam a világ legboldogabb asszonyává tenni, mindama szörnyűségek ellenére, amelyek eddig történtek vele. Szűz volt, és igen kevés híján az voltam én is, harminchárom esztendősen – habár nagyjából eltelt már a fele életem. Ó, természetesen még Washingtonban voltak “szerelmi ügyeim" időnként, ezzel vagy amazzal a nővel. Volt egy katonalány. Volt egy haditengerészeti ápolónő. Volt egy gyorsírónő a Kereskedelmi Minisztérium gépíróirodájáról. Alapjában véve azonban fanatikus szerzetes voltam, a háború, háború, háború szolgálatában. Sokan voltak a magamfajták. Az életben semmi más még csak megközelítőleg sem fanatizál annyira, mint a háború, háború, háború. Nászajándékul egy általam rendelt fafaragást adtam Ruth-nak. Két,
imára kulcsok öreg kezet ábrázolt. Háromdimenziós másolata volt egy Albrecht Dürer-rajznak: ennek a tizenhatodik századi művésznek a nürnbergi házát gyakran meglátogattuk Ruth-tal szerelmünk hajnalán. Tudomásom szerint az én találmányom volt, hogy azt a híres két kezet papírról áttetettem domborműre. Azóta milliószám gyártják az ilyen kezeket, és a világ minden szuvenirboltjában a ködös agyú jámborság legkelendőbb cikkei. Házasságkötésünk után hamarosan áthelyeztek a németországi Wiesbadenbe, Frankfurt-am-Main közelébe. Egy civil mérnökcsoport élére kerültem; lefoglalt német műszaki dokumentumok valóságos hegyeit rostálták át: olyan találmányok, gyártási eljárások és ipari titkok után kutattak, amelyeket az amerikai ipar esetleg felhasználhat. Nem számított, hogy nem tudok se matematikát, se kémiát, se fizikát – mint ahogyan az sem számított, amikor a Földművelésügyi Minisztériumba kerültem, hogy soha életemben gazdaságnak még csak a közelébe sem mentem, még egy cserép fokföldi ibolyát sem ápoltam az ablakpárkányon. Semmi sem volt, amit egy humán műveltségű ember ne tudott volna ellenőrizni – legalábbis ezt hitték akkor széltében-hosszában. Fiunk császármetszéssel jött a világra Wiesbadenben. Ben Shapiro, aki a házassági tanúm volt, és akit szintén áthelyeztek Wiesbadenbe, segítette a világra a gyermeket. Bent épp akkoriban léptették elő ezredessé. Néhány év múltán Joseph R. McCarthy szenátor úgy találja majd, hogy az előléptetés sötét ügy volt, hiszen Shapiro köztudottan kommunista volt a háború előtt. “Ki léptette elő Shapirót Wiesbadenben?"– tudakolja majd McCarthy szenátor. Fiunkat ifjabb Walter F. Starbucknak neveztük el. Nem is sejtettük, hogy ez a név éppoly súlyos teher lesz majd a fiúnak, mint amilyen ifjabb Iskárióti Júdás volna. Huszonegy éves korában törvényes orvoslást keres majd, és nevét Walter F. Stankiewiczre változtatja; ez a név jelenik meg a rovata fölött a New York Times-ban. Természetesen Stankiewicz volt családunk levetett neve. És most kacagnom kell, mert eszembe jutott valami, amit apám mesélt arról, amikor mint bevándorló megérkezett az Ellis-szigetre. Tudtára adták, hogy a Stankiewicz név mindig kellemetlen asszociációkkal társul amerikai fülben: mindenki azt
hiszi majd róla, hogy büdös, még akkor is, ha egész nap a fürdőkádban ül. Visszatértem az Egyesült Államokba kis embercsaládommal, megint csak Washingtonba, Ezerkilencszáz Negyvenkilenc őszén. Optimizmusomból tégla lett és malter, faanyag és szögek. Megvettük életünk egyetlen házát, a kicsi téglaházikót a marylandi Chevy Chaseben. Ruth a kandallópárkányra tette az Albrecht Dürer-féle imádkozó kezekről készült fafaragást. Két dolog késztette rá, hogy azt a házat akarja megvásárolni, és nem mást, mondta Ruth. Az egyik : hogy tökéletes helyet kínált annak a két kéznek. A másik egy göcsörtös vén fa volt, amely árnyékot vetett az ajtónkhoz vezető ösvényre. Virágzó vadalmafa. Vallásos volt Ruth? Nem. Családja szkeptikusan viseltetett az istenimádás minden olyan formális megnyilvánulása iránt, amit a nácik zsidónak minősítettek. A család tagjai nem minősítették magukat annak. Egyszer megkérdeztem Ruth-ot: a koncentrációs táborban folyamodott-e valaha a vallás vigasztalásához? – Nem – felelte Ruth. – Tudtam, hogy Isten soha még csak a közelébe se jönne ilyen helynek. A nácik is tudták. Ettől voltak olyan kicsattanóan jókedvűek, ezért nem féltek. Ez volt a nácik erőssége – mondta Ruth. – Jobban értették az Istent, mint bárki más. Tudták, hogyan kell távol tartani. Még mostanában is eltűnődöm egy pohárköszöntőn, amelyet Ruth mondott valamelyik karácsony estén, talán Ezerkilencszáz Hetvennégyben. Én voltam az egyetlen, aki hallotta – rajta kívül az egyetlen ember a házikóban. Fiunk még csak egy karácsonyi üdvözletet sem küldött. A pohárköszöntő így hangzott, és véleményem szerint Ruth éppoly logikusan elmondhatta volna azon a napon is, amikor Nürnbergben találkoztunk: – Emelem poharam a Mindenható Istenre, a város leglustább emberére. Erős szavak. Azám – és azén foltos vén két kezem olyan volt, mint az Albrecht Dürer-félék, ott az összehajtogatott ágynemű fölött, ahogy börtönbeli priccsemen ültem, Georgiában, és vártam, hogy újrakezdődjön a szabadság.
Nincstelen voltam. Felszámoltam takarékbetétemet, pénzzé tettem életbiztosításomat, eladtam a Volkswagenemet és a marylandi Chevy Chase-ben a házikómat, hogy fizethessek haszontalan védőügyvédeimnek. Ügyvédeim közölték, hogy még százhuszonhatezer dollárral tartozom nekik. Talán igaz. Minden lehetséges. Áruba bocsátható hírnevem nem volt. Én voltam a Watergate-ügy összeesküvői között a legöregebb és a legjelentéktelenebb. Valószínűleg azért voltam annyira érdektelen, mert oly kevés vesztenivalóm volt hatalomban és gazdagságban. A többi összeesküvő úgyszólván a templomtorony tetejéről zuhant hasast. Letartóztatásomkor én voltam az az ember, aki háromlábú sámlin kuksolt a kút fenekén. Más dolguk nem is volt, csak lefűrészelni a sámli lábait. Nem mintha érdekelt volna. Feleségem két héttel azelőtt halt meg, hogy elvittek, és a fiam már nem állt velem szóba. De azért csak megbilincseltek. Az a szokás. – Neve? – kérdezte a rendőr őrmester, aki felvette az adataimat. Pimaszkodtam vele. Miért is ne? – Harry Houdini – válaszoltam. Egy közeli kifutópálya csücskéről felszökött egy bombázógép, és foszlányokra szaggatta az eget. Ez ment egész idő alatt. “Legalább már nem dohányzom" – gondoltam. Maga Nixon elnök is megjegyezte egyszer, hogy mennyit dohányzom. Nem sokkal azután történt, hogy elszegődtem hozzá – Ezerkilencszáz Hetven tavaszán. Engem is behívtak arra a rendkívüli értekezletre, amelyet a négy háborúellenes tüntető ügyében hívtak össze, akiket a kenti állami egyetemen az ohiói nemzetőrök lőttek agyon. Rajtam kívül még vagy negyvenen voltak az értekezleten. Nixon elnök ült az asztalfőn az irdatlan tojásdad asztalnál, én az asztal végén. Ekkor láttam őt első ízben személyesen egyszerű képviselő kora óta – húsz esztendeje. Mindaddig nem óhajtotta látni különtanácsadóját ifjúsági ügyekben. A dolgok úgy alakultak, hogy soha többet nem is akart látni. Virgil Greathouse, a népjóléti, egészség- és oktatásügyi miniszter, valamint a hírek szerint az elnök egyik legközelebbi barátja is ott volt. Azon a nápon kezdi majd meg börtönbüntetését, amikor én a magamét befejezem. Spiro T. Agnew alelnök is ott volt. Ő idő jártával nem vitatta a vesztegetési összegek elfogadásának és jövedelemadó-csalásnak a
vádját. Emil Larkin, az elnök leginkább bosszúszomjas tanácsadója hírhedetten kíméletlen csahosa is ott volt. Idővel – amikor a vád képviselői épp el akarják kapni az igazságszolgáltatás akadályozásáért és hamis tanúzásért – Larkin majd felfedezi Jézus Krisztust mint az ő személyes Megváltóját. Henry Kissinger is ott volt. Még csak ezután javasolta Hanoi szőnyegbombázását karácsony napján. Richard M. Helms, a CIA igazgatója is ott volt. Később feddésben részesítették, mert eskü alatt tett vallomásában hazudott a kongreszszusnak. H. R. Haldeman és John D. Ehrlichman és Charles W. Colson és John M. Mitchell, a főállamügyész is ott volt. Idővel őbelőlük is börtöntöltelék lesz. Előzőleg egész éjjel fenn voltam; megszövegeztem és újraszövegeztem javaslatomat, hogy mit mondjon az elnök a kenti állami egyetemen történt tragédiáról. A nemzetőröknek, véltem, azonnal meg kell bocsátani, azután feddésben részesíteni, majd elbocsátani őket a szervezet jóhíre érdekében. Az elnök ezután rendelje el valamennyi polgári egység felülvizsgálatát annak megállapítására, hogy vajon az ilyen katonaruhába bújtatott civileknek szabad-e éles töltényt adni a kezébe, amikor fegyvertelen tömegeket kell megrendszabályozniuk. Az elnök nevezze tragédiának a tragédiát, és ne is titkolja, hogy a szíve szakad belé. Rendeljen el egynapos vagy akár egyhetes országos gyászt; a zászlókat engedjék mindenhol félárbocra. És ne csak azokat gyászolják, akik a kenti állami egyetemen haltak meg, hanem minden amerikait, aki meghalt vagy bármi módon, közvetlenül vagy közvetve, megnyomorodott a vietnami háború révén. Természetesen az elnök legyen szilárdabban eltökélt, mint valaha, hogy becsületesen végigküzdjük a háborút. De nem kérdezték a véleményemet, és később sem tudtam senkit érdeklődésre bírni a kezemben tartott papírok iránt. Jelenlétemet csupán egyszer vették tudomásul, akkor is az elnök tréfájának céltáblája voltam. Az értekezlet előrehaladtával idegességemben hamarosan három cigarettát szívtam egyidejűleg, és éppen készültem rágyújtani a negyedikre. A végén maga az elnök is észrevette az előttem égnek emelkedő füstoszlopot, és az egész értekezletet megállította, és rám bámult. Emil
Larkintól kellett megkérdeznie, ki vagyok. Akkor megjelent az arcán az a boldogtalan kis mosoly, amely félreérthetetlenül jelezte, valahányszor szellemességre készült. Mindig olyan volt a szememben az a mosoly, mint egy kalapács-csal szétzúzott rózsabimbó. Az elnök akkori tréfája volt az egyetlen valóban szellemes megjegyzés, amit valaha is hallottam tőle. Talán ez az én méltó helyem a történelemben – hogy Nixon egyetlen szellemes megjegyzésének voltam a céltáblája. – Felfüggesztjük az értekezletet – mondotta –, amíg az ifjúsági ügyek különtanácsadója bemutatja nekünk, hogyan kell eloltani egy tábortüzet. Általános derültség támadt. Lent, a börtön hálótermében, ajtó nyílt és csapódott, és én azt gondoltam, végre jön értem Clyde Carter. De aztán az, aki felfelé baktatott a lépcsőn, rágyújtott a “Vezess, égi fény"-re, és én már tudtam, hogy Emil Larkin, Nixon elnök egykori csahosa közeledik. Nagy darab ember volt, guvadt szemű, lila szájú, hajdanában középcsatár Michigan állam rögbicsapatában. Most kirúgott ügyvéd, és egész nap imádkozik ahhoz, amit ő Jézus Krisztusnak hisz. Larkint egyébként nem küldték ki munkacsapathoz, és ház körüli munkát sem adtak neki, azért, amit a kemény börtönpadlón végzett imádkozásnak köszönhetett. Mindkét lába elnyomorodott: térdízületi gyulladást kapott. Megállt a lépcső tetején; a szeme könnyes volt. – Ó, Starbuck testvér – mondta –, milyen komiszul fájt, és milyen áldottan fájt, amíg felmásztam ezen a lépcsőn. – Nem csodálkozom – mondtam én. – Krisztus azt mondta nekem – folytatta –: “Van még egy utolsó lehetőséged, hogy megkérd Starbuck testvért: imádkozzon veled, és feledned kell a fájdalmat, amelynek árán felmászol a lépcsőn – tudod-e, miért? Mert ezúttal Starbuck testvér meg fogja hajlítani gőgös harvardi térdét, és imádkozik veted." – Roppantul sajnálom, hogy csalódást kell okoznom Neki – mondtam én.
– Tettél-e valaha mást? – kérdezte Larkin. – Mert én magam
szüntelenül ezt tettem: nap mint nap csalódást okoztam Krisztusnak. Nem szándékom bigott szemforgatónak ábrázolni ezt a nyáladzó szörnyet, nincs is jogom hozzá. Annyira kitárult a vallás vigasztalásának, hogy belehülyült. Az én időmben a Fehér Házban úgy reszkettem tőle, ahogy az őseim reszkethettek Rettenetes Ivántól, most azonban kedvem szerint pimaszkodhattam vele. Körülbelül annyira volt érzékeny a rajta csattanó tréfákra, sértegetésre, mint a falu hülyéje. Elmondhatom továbbá, hogy a mai szent napon Emil Larkin prédikációjának aranyfedezete van. A PANAMORC-hoz tartozó cégem egyik teljes tulajdonú leányvállalata, a Heartland vallási kiadó az ohiói Cincinnatiben, hat héttel ezelőtt kihozta Larkin önéletrajzát, Testvér, imádkozz velem! címmel. Larkin szerzői jogdíja, amely felmehet félmillió dollárra is, sőt többre, nem számítva a filmesítés és a zsebkönyvkiadás jogát, az Üdvhadsereget illeti. – Ki mondta meg, hol vagyok? – kérdeztem. Sajnáltam, hogy megtalált. Azt reméltem, úgy szabadulhatok a börtönből, hogy nem kér meg, utoljára imádkozzam vele. – Clyde Carter – felelté. Ez volt az a börtönőr, akire vártam, az Egyesült Államok elnökének harmadunokatestvére. – Hol a fenében marad? – kérdeztem. Larkin elmondta, hogy a börtön egész személyzete izgalomban van, ugyanis Virgil Greathouse, az egykori népjóléti, egészség- és oktatásügyi miniszter, az ország egyik leggazdagabb embere, hirtelen elhatározta, hogy megkezdi büntetésének letöltését, további fellebbezés nélkül, további halogatás nélkül. Nálánál magasabb rangú személyt még aligha bíztak szövetségi börtön őrizetére. Greathouse-t jobbára csak látásból ismertem – és persze hírből. Hírhedten kemény fiú volt, alapítója és ma is főrészvényese a Greathouse és Smiley sajtócégnek, amely arra specializálódott, hogy a lehető legkedvezőbben tolmácsolja a tevékenységét a karibi és latinamerikai diktatúráknak, bahamai játékkaszinóknak, libériai és panamai tankhajóflottáknak, különböző CIA-szervezeteknek világszerte; olyan gengszterek irányította ipari szervezeteknek, mint például a Csiszoló- és
Ragasztóanyagipari Munkások Nemzetközi Testvérülete és az Egyesült Tüzelőanyag Kereskedők; nemzetközi tömörüléseknek, mint például a PANAMORC meg a Texasi Gyümölcs, és így tovább, és így tovább. 66 Kopasz volt. Csüggött a pofazacskója. Homloka barázdált, akár a mosódeszka. Kihűlt pipáját még akkor is a foga közt szorongatta, amikor ott ült a tanúk emelvényén. Egy alkalommal olyan közel kerültem hozzá, hogy meghallottam, amint a pipán zenél. Olyan volt, mint a madárcsicsergés. Hat esztendővel azután került a Harvardra, hogy én végeztem, ott tehát sosem találkoztunk. A Fehér Házban egyetlenegyszer találkoztunk szemtől szembe – azon az értekezleten, ahol bohócot csináltam magamból, mert annyi cigarettára gyújtottam rá. Én csak egy kis egér voltam a Fehér Ház kamrájából, már az ő szemével nézve. Egyetlenegyszer szólított meg, mégpedig miután mind a kettőnket letartóztattak. A törvényszék folyosóján találkoztunk véletlenül, mindegyikünk külön-külön a vádemelésre várt. Megtudta, ki vagyok, és nyilván azt gondolta, tudok róla valamit, holott nem tudtam. Odadugta az arcát az enyémhez, szeme villogott, pipája a foga között, és ezt a feledhetetlen ígéretet tette: – Csak egy szót szólsz rólam, faszikám, és mire kikerülsz a sittről, boldog leszel, ha felvesznek vécépucolónak egy Port Said-i kupleráj ba. E szózat után hallottam a pipájából a madárcsicsergést. Greathouse egyébként kvéker volt – mint ahogyan persze Richard M. Nixon is az. Ez nyilván különleges kapocs volt kettejük között, egyik oka annak, hogy egy darabig a legjobb barátok voltak. Emil Larkin presbiteriánus volt. Én magam semmi sem voltam. Apámat Lengyelországban titokban katolikusnak keresztelték, azt a vallást ugyanis akkoriban betiltották. Agnosztikusként nőtt fel. Anyámat görögkeletinek keresztelték Litvániában, de Clevelandben áttért a római katolikus hitre. Apám soha el nem ment vele a templomba. Engem magamat római katolikusnak kereszteltek, de apám közönyösségére törekedtem, és tizenkét éves koromban abbahagytam a templomba járást. Amikor felvételért folyamodtam a Harvardra, az öreg McCone, aki baptista volt, azt tanácsolta, írassam be magamat kongregacionalistának, amit meg is
tettem. A fiam, mint hallom, aktív unitárius. A felesége azt mondta nekem, hogy metodista, de vasárnaponként az episzkopális templomban énekel, pénzért. Miért is ne? És így tovább, és így tovább. A presbiteriánus Emil Larkin és a kvéker Virgil Greathouse elválaszthatatlanok voltak a régi szép időkben. Nemcsak a betörőseket dirigálták meg az illegális lehallgatásokat meg az ellenfelek zaklatását az adóhivatal révén és így tovább, hanem az úrvacsorákat is. Úgyhogy megkérdeztem Larkint, hogyan vélekedik a közeli viszontlátásról. – Virgil Greathouse nem inkább és nem kevésbé a testvérem, mint te, vagy akárki más – felelte. – Megpróbálom megmenteni a pokoltól, éppúgy, ahogy most téged próbállak megmenteni a pokoltól. – Ezután azt a szívet tépő mondatot idézte, amelyet Máté evangélista szerint Krisztus mond majd ígérete szerint Isten személyében a végítélet napján a bűnösöknek. A mondat így hangzik : – Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre, a mely az ördögnek és az ő angyalainak készíttetett. Ezek a szavak akkor is elborzasztottak, ma is elborzasztanak. Minden bizonnyal ezekben rejlett az ihlet a keresztények hírhedett kegyetlenségére. – Lehet, hogy Krisztus ezt mondta – közöltem Larkinnal –, de annyira különbözik minden egyébtől, amit mondott, hogy óhatatlanul arra kell következtetnem: kissé eszelős lehetett aznap. Larkin hátralépett, és gunyoros csodálattal billentette félre a fejét. – Láttam egypár kemény gyereket a magam idejében – mondta –, de te vagy mindennek a teteje. Ahány barátod volt, mind magad ellen fordítottad, annyit bukfenceztél az évek során, most pedig megsérted az utolsó személyt, aki még hajlandó lenne segíteni rajtad – magát Jézus Krisztust. Nem válaszoltam. Szívből óhajtottam, hogy takarodna már. – Nevezd meg egyetlen megmaradt barátodat – mondta Larkin. Dr. Ben Shapiro, a házassági tanúm, bizonyára a barátom marad, akármi
történik – el is jött volna értem a börtönbe a kocsiján, és hazavitt volna magával. De hát ez csak érzelgős találgatás volt. Dr. Ben Shapiro régesrégen Izraelbe ment, és megölette magát a hatnapos háborúban. Azt hallottam, Tel Avivban egy elemi iskolát neveztek el róla. – Csak egyet mondj – szívóskodott Emil Larkin. – Bob Fender – mondtam én. Ő volt az egyetlen életfogytos a börtönben, az egyetlen amerikai, akit hazaárulásért ítéltek el a koreai háború alatt. Doktor Fender volt, ugyanis állatorvosi diplomával rendelkezett. Ő volt az anyagraktár vezetője, akitől hamarosan megkapom majd a civil ruhámat. Az anyagraktárban mindig zene szólt, mert Fendernek engedélyezték, hogy egész nap játszhassa Edith Piaf, a francia chanteuse lemezeit. Fender bizonyos hírnévre tett szert mint tudományos-fantasztikus művek írója; különböző álnevek – közöttük “Frank X. Barlow" és “Kilgore Trout" – alatt évente számos elbeszélést tesz közzé. – Bob Fender mindenki barátja és senki barátja – mondta Larkin. – Clyde Carter a barátom – mondtam én. – Kintiekről beszélek – közölte Larkin. – Ki vár rád odakint, hogy segítsen rajtad? Senki. Még a tulajdon fiad sem. – Majd meglátjuk – mondtam én. – New Yorkba mégy? – kérdezte.
– Igen – feleltem. – Miért New Yorkba? – tudakolta. – Mert híres a vendégszeretetéről a baráttalan, nincstelen bevándorlók iránt, akik milliomosok szeretnének lenni. – A fiadtól fogsz segítséget kérni, habár nem is írt neked egész idő alatt, amíg idebenn voltál? – kérdezte. Larkin volt az én épületemben a postatiszt, úgyhogy mindent tudott a levelezésemről. – Ha megtudja, hogy egy városban vagyok vele, az csak a véletlen műve lesz – feleltem. Walter legutoljára az anyja temetésén beszélt velem a Chevy Chase-i kis zsidó temetőben. Az én gondolatom volt, hogy ilyen helyen, ilyen társaságban temessék el Ruth-ot – egy hirtelen magányossá vált öregember gondolata. Ruth azt mondta volna, igen találóan, hogy őrült gondolat. Ruth-ot sima fenyőfa ládában temették, amely százötvenhat dollárba került. A láda tetejére egy ágat tettem, amelyet én törtem – nem vágtam
– virágzó vadalmafánkról. Egy rabbi mondott felette imát héberül, azon a nyelven, amelyet Ruth sosem tanult meg, holott végtelen sok lehetősége lett volna rá a koncentrációs táborban. Fiunk így szólt hozzám, mielőtt hátat fordított volna nekem és a nyitott sírnak, hogy a várakozó taxihoz siessen: – Sajnállak, de szeretni nem tudlak. Véleményem szerint ezt a szegény asszonyt te ölted meg. Nem tudok többé úgy gondolni rád, mint az apámra, de még mint rokonomra sem. Soha többé nem akarlak látni, nem akarok hallani rólad. Erős szavak. A börtönben mégis úgy álmodoztam New Yorkról, hogy vannak még ott régi ismerőseim, ha nem is tudom megnevezni őket, akik álláshoz segíthetnek. Nehéz az effajta álomtól megválni – hogy az embernek vannak barátai. Azok, akik a barátaim maradnak, ha az életem egy kicsivel jobban alakul, főként New Yorkban lettek volna. Azt képzeltem, ha mindennap Manhattan belvárosában kószálnék, a nyugati színházi negyedtől keletre, az Egyesült Nemzetek székházáig, a déli közkönyvtártól az északi Plaza Hotelig, valamennyi közbülső alapítvány és könyvkiadó és könyvkereskedés és úri divatüzlet és úri klub és drága szálloda és vendéglő mellett, akkor biztosan találkoznék valakivel, aki ismer, aki emlékszik rá, milyen jó ember voltam valaha, aki nem viseltetik irántam különösebb megvetéssel – aki élne a befolyásával, hogy szerezzen nekem valahol egy csaposi állást. Szégyentelenül könyörögnék neki, és az orra elé tartanám a bármixeri diplomámat. Ha közeledne felém a fiam, így szólt az álmom, hátat fordítanék neki, amíg meg nem győződtem róla, hogy elment. – Nos – szólt Larkin –, Krisztus arra biztat, hogy ne mondjak le senkiről, de azt hiszem, terólad mégis lemondok. Te csak ülsz ott, és bámulsz magad elé, beszélhetek akármit. – Bizony – feleltem én. – Rajtad kívül még senkit se láttam, akinek az volt az ambíciója, hogy varjagos turhony legyen. A varjagos turhony köztudomásúlag olyan véglény, aki a torzszülöttek
parádéján egy ketrecben hever, mocskos szalmán, eleven csirkék fejét harapja le, ocsmány hangokat hallat, és a felirat szerint vadállatok nevelték Borneó őserdejében. Olyan mélyre süllyedt, amilyen mélyre emberi lény csak süllyedhet az amerikai társadalmi rendben, kivéve végső nyughelyét a temető árkában. Larkinból ekkor elkeseredésében kibújt egykori rosszindulata. – Így hívott téged Chuck Colson a Fehér Házban: a varjagos turhony. – Bizony – bólogattam. – Nixon sohasem tisztelt téged – mondta Larkin. – Csak sajnált. Ezért adta neked azt az állást. – Tudom – mondtam erre én. – Még csak be sem kellett volna járnod. – Tudom – mondtam erre én. – Ezért adott neked olyan irodát, aminek még ablaka se volt, és ahol nem volt rajtad kívül senki – hogy végre felfogd, hogy még csak be se kell járnod! – Azért én megpróbáltam hasznos munkát végezni – mondtam. – Remélem, a te Krisztusod megbocsátja. – Ha másra sem vagy képes, mint hogy gúnyt űzz Krisztusból, talán jobb, ha nem is emlegeted – mondta Larkin. – Kérlek – mondtam erre én. – Te hoztad szóba. – Tudod, mikor lettél varjagos turhony? Pontosan tudtam, életem mikor indult meg a lejtőn, mikor szegtem egyszer s mindenkorra a szárnyam, mikor ébredtem rá, hogy nem szállok fel soha többé. Ez az esemény volt az elképzelhető legkínosabb téma a számomra. A puszta gondolatát sem tudtam elviselni, úgyhogy végül Larkin szemébe néztem, és azt mondtam neki: – Az irgalom szent nevében, hagyd már békességben ezt a szegény öregembert. Ujjongott. – Az áldóját – végre áthatoltam Walter F. Starbuck vastag harvardi irháján! Elevenedbe vágtam, igaz? – Elevenembe vágtál – feleltem én. – Most már végre jutunk valamire – mondta ő.
– Remélem, nem – mondtam én, és megint a falra bámultam. – Rövidnadrágos kisfiú voltam a Michigan állambeli Petoskeyben,
amikor először hallottam a hangodat – mondta ő. – Bizonyára – mondtam én. – A rádióban hallottam. Az apám leültetett a kishúgommal együtt a rádió mellé, és azt mondta, nagyon figyel jünk. “Nagyon figyeljetek – azt mondta. – Amit most hallotok, abból történelem lesz." Bizonyára Ezerkilencszáz Negyvenkilenc volt. Akkor tértem vissza Washingtonba az én kis embercsaládommal. Épp akkor költöztünk be Chevy Chase-ben a mi kis téglaházikónkba, a virágzó vadalmafával. Ősz volt. Hetyke kis almák nőttek a fán. Feleségem, Ruth, almazselét akart főzni, mint minden esztendőben. Vajon honnan jött a hangom, hogy a kis Emil Larkin Petoskeyben meghallotta? A képviselőház egyik bizottsági terméből. Előttem egy vaskos csokor mikrofonnal épp kérdőre vontak, kiváltképpen égy Richard M. Nixon nevezetű fiatal kaliforniai képviselő, milyen kapcsolataim voltak korábban kommunistákkal, és jelenleg mennyire vagyok lojális az Egyesült Államokkal. Ezerkilencszáz Negyvenkilenc: vajon a mai fiatalok kételkednek-e a szavamban, ha rezzenéstelen arccal állítom, hogy a kongresszusi bizottságok akkoriban fák tetején tartották gyűléseiket, mert a földön még a kardfogú tigris volt az úr? Dehogy. Winston Churchill még élt. Joszif Sztálin még élt. Ezt adják össze. Harry S. Truman volt az elnök. És a Belügyminisztérium felszólított, engem, a hajdani kommunistát, hogy alakítsak és irányítsak egy tudósokból és katonatisztekből álló harci különítményt. Feladata az volt, hogy taktikát írjon elő földi csapatoknak abban az elkerülhetetlennek látszó esetben, ha kis méretű atomfegyverek állnak rendelkezésre a harctéren. A bizottság, kiváltképpen Mr. Nixon, afelől érdeklődött, hogy vajon az én politikai múltammal rá lehet-e bízni valakire egy ilyen kényes munkát. Kiszolgáltatnám-e taktikai terveinket a Szovjetuniónak? Megcinkelném-e a terveket, hogy ne legyenek alkalmazhatók, hogy a Szovjetunióval folytatott bárminemű csatában biztosan a Szovjetunió győzzön? – Tudod, mit hallottam a rádióban? – kérdezte Emil Larkin.
– Nem tudom – feleltem kifejezéstelenül. – Azt, hogy egy ember elköveti az egyetlen dolgot, amit soha senki meg nem bocsáthat neki – teljesen mindegy, milyen a politikai beállítottsága. Elköveti az egyetlen dolgot, amit még ő sem bocsáthat meg magának; hogy elárulja a legjobb barátját. Akkor nem tudtam mosolyogni ezen, ahogyan Larkin leírta, amit hallani vélt, és ma sem tudok mosolyogni rajta – pedig nevetséges volt. Abszurd és agyalágyult összefoglalása volt két esztendőre nyúló kongresszusi kihallgatásoknak és polgári pereknek és végezetül bűnvádi eljárásnak. Mint rádiót hallgató kisfiú, csak egy csomó unalmas szövegelést hallhatott, ami nem volt sokkal érdekesebb, mint a légköri zörejek. Larkin csak felnőtt fejjel, a cowboy-filmekre alapozott erkölcsi kódex birtokában határozhatta el, hogy tökéletes tisztasággal hallotta, amint egy ember elárulja a legjobb barátját. – Leland Clewes sohasem volt a legjobb barátom – mondtam. Igy hívták azt az embert, akit tönkretett a tanúvallomásom, és akkoriban egy darabig együtt emlegették a kettőnk nevét: “Starbuck és Clewes" – akárcsak “Lilbert és Sullivan"; vagy “Sacco és Vanzetti"; vagy “Stan és Pan"; vagy “Leopold és Loeb". Ma már nemigen hallok kettőnkről. Clewes a Yale-re járt – kortársam volt. Oxfordban ismerkedtünk meg, ahol én voltam a kormányosa ő meg az első evezőse a győztes csapatnak a henley-i regattán. Én alacsony voltam.
Ő magas. Én még most is alacsony vagyok. Ő még most is magas. Egyidőben kerültünk a Földművelésügyi Minisztériumba, két szomszédos kuckóba. Vasárnap délelőttönként, ha az idő kedvezett, teniszeztünk. Zöldfülű ifjak voltunk, éretlen volt az ítéletünk. Egy darabig volt egy közös, használtan vett Ford Phaétonunk, és gyakran jártunk el négyesben, a lányokkal, akiknek udvaroltunk. Phaéton Heliosznak, a napistennek volt a fia. Egy szép napon kölcsönvette atyjának tüzes szekerét, és olyan óvatlanul hajtotta, hogy Észak-Afrika egyes részeit sivataggá perzselte. Zeusz, hogy megóvja a
bolygót a pusztulástól, kénytelen volt Phaétont egy villámcsapással agyonütni. – Jól tette – mondom én. Mi mást tehetett? Barátságom Clewesszal azonban sosem volt mély, és akkor lett vége, amikor elszedett tőlem egy lányt és elvette feleségül. A lány előkelő, régi New England-i család tagja volt, övék volt többek között a massachusettsi Brocktonban a Wyatt Óragyár. A lány bátyja szobatársam volt a Harvardon elsőéves koromban – így ismerkedtünk meg. Egyike volt annak a négy nőnek, akit igazán szerettem. Sarah Wyatt volt a lányneve. Amikor akaratom ellenére tönkretettem Leland Clewest, már tíz esztendeje nem is voltunk köszönőviszonyban. Neki meg Sarah-nak egyetlen gyermeke volt, egy lány, három évvel idősebb a fiamnál. Clewes lett a Belügyminisztérium legfényesebb meteorja, és általánosan azt tartották, hogy egy szép napon miniszter lesz, talán elnök is. Nem volt Washingtonban jobbképű és elbűvölőbb férfi, mint Leland Clewes. A következőképpen tettem tönkre: válaszul Nixon képviselő kérdésére eskü alatt megneveztem többeket, akik tudottan kommunisták voltak a nagy gazdasági válság idején, de a második világháborúban jeles hazafinak bizonyultak. A hősök e lajstromába belefoglaltam Leland Clewes nevét is. Akkor nem esett ezzel kapcsolatban különösebb megjegyzés. Csak amikor késő délután hazaértem, akkor tudtam meg a feleségemtől, aki hallgatott engem is meg a következő híradásokat is, ahányat csak talált a rádióban, hogy Leland Clewest mindaddig soha semmiféle módon nem hozták kapcsolatba a kommunizmussal. Mire Ruth feltálalta a vacsorát -- akkoriban egy csomagolóládán ettünk, mert a házikónk nem volt még berendezve –, a rádió már közvetíthette Leland Clewes válaszát. Az első adódó alkalommal meg akart jelenni a kongresszus előtt, hogy eskü alatt állítsa: sohasem volt kommunista, sohasem rokonszenvezett semmiféle kommunista üggyel. Főnöke, a miniszter – ugyancsak yale-i diplomás – a rádió közlése szerint azt mondta: Leland Clewes a leghazafiasabb amerikai, akit valaha is ismert, és hogy lojalitását vitán felül bebizonyította a Szovjetunió képviselőivel folytatott tárgyalásokon. A miniszter szerint
Leland Clewes újra meg újra lefőzte a kommunistákat. A miniszter úgy vélekedett, hogy én bizonyára még most is kommunista vagyok, és nyilván megbízóimtól kaptam azt a feladatot, hogy tegyem tönkre Leland Clewest. Két szörnyű év múltán Leland Clewest elítélték hatrendbeli hamis tanúzásért. Ő volt az első rabok egyike, aki büntetésének letöltését a Nagykorúak akkoriban létesült Minimálisan Szigorított Szövetségi Büntetésvégrehajtó Intézetében kezdte meg, a finletteri légierőbázis mellett – harmincöt mérföldre a georgiai Atlantától. Kicsi a világ. Kis híján húsz év elteltével Richard M. Nixonnak, aki időközben az Egyesült Államok elnöke lett, hirtelen eszébe jutott, hogy vajon mi lehet velem. Nixonból persze aligha lett volna elnök, ha annak idején nem tesz szert országos hírnévre, mint a hazug Le-land Clewes leleplezője és lefülelője. Richard M. Nixon küldöttei úgy bukkantak rám, amint – ahogyan már említettem – feleségemnek segédkeztem a lakásművészeti boltban, amelyet a marylandi Chevy Chase-ben álló kicsiny téglaházikónkban vezetett. Richard M. Nixon küldöttei révén állást ajánlott. Milyen érzés töltött el? A büszkeség és a hasznosság érzése. Richard M. Nixon végül mégsem csupán Richard M. Nixon. Egyben elnöke az Amerikai Egyesült Államoknak, annak a nemzetnek, amelyet ismét szolgálni vágyom. El kellett volna talán utasítanom – azzal az indokkal, hogy az akkori Amerika voltaképpen nem az én kedvemre való Amerika? Becsületbeli kötelességem lett volna kitartani amellett, hogy inkább tehetetlen nyomorék akarok lenni Chevy Chase-ben? Dehogy. És ekkor Clyde Carter, a börtönőr, akire már olyan rég vártam a priccsemen, végre értem jött. Emil Larkin időközben feladta, és elsántikált. • – Igazán sajnálom, Walter – mondta Clyde. – Minden a legnagyobb rendben – mondtam én. – Nem sietek sehova, és félóránként megy a busz. – Mivel senki sem jön értem, kénytelen leszek egy légierő-autóbuszon bemenni Atlantába. Állhatok egész úton, gondoltam, mert a busz már zsúfoltan érkezik a börtön
megállójához. Clyde tudta, hogy a fiam érzéketlen a szenvedéseim iránt. Tudta a börtönben mindenki. Tudták azt is, hogy könyvkritikus. A raboknak mintegy a fele emlékiratokat vagy kémregényeket 76vagy kulcsregényeket vagy mit irkált, úgyhogy sok szó esett könyvkritikákról, kivált a New York Times szemléiről. – Talán nem kellene ezt mondanom – szólt Clyde –, de a kedves fiadat le kellene puffantani, amiért nem jön el az apukájáért. – Nem baj – mondtam én. – Ezt mondod mindenre – panaszolta Clyde. – Akármiről van szó, azt mondod: “Nem baj". – Többnyire nem is baj – mondtam én. – Caryl Chessmannek is ezek voltak az utolsó szavai – mondta Clyde. – Biztosan neked is ezek lesznek az utolsó szavaid. Caryl Chessmant emberrablás és nemi erőszak miatt ítélték el, de nem gyilkosság miatt. Tizenkét évet töltött Kaliforniában a halálraítéltek cellájában. Maga írta meg valamennyi kegyelmi kérvényét, négy nyelvet tanult meg, és két bestsellert írt, míg végül berakták egy légmentes tartályba, ablakokkal, és ciángázt lélegeztettek vele. És mint ahogy Clyde mondta, valóban ezek voltak az utolsó szavai: “Nem baj". – Most pedig figyelj – mondta Clyde. – Bármikor állást kapsz fent New Yorkban, és két év se telik bele, te leszel a tulaj. – Ezt csak a jó szíve mondatta vele, nem igazi optimizmus. Clyde lelket akart önteni belém. – És há majd a tied lesz a legnépszerűbb bár egész New Yorkban – folytatta –, talán eszedbe jut Clyde, és elküldesz érte. Nemcsak a csapossághoz értek – a légkondicionáló berendezésedet is felszerelem. Addigra már a záraidat is felszerelem. Tudtam róla, hogy azt forgatja a fejében, beiratkozik az Illinoisi Tanintézet lakatos-tanfolyamára. Úgy látszik, végre rászánta magát. – Szóval rászántad magad – mondtam. – Rászántam magam - mondta ő. – Ma volt az első órám. A börtön hagyományos, kétszintes katonai kaszárnyabarakkok mély négyszöge volt. Clyde meg én átmentünk a közepén, a széles gyakorlótéren; én a karomon vittem az ágyneműt. Itt gyakorlatoztak
valamikor az ifjú gyalogosok, az ország színe-virága, itt tanúsították buzgó vágyukat, hogy győznek vagy meghalnak. Most én is egyenruhában szolgáltam hazámat, gondoltam : az elmúlt két év minden egyes percében pontosan azt cselekedtem, amit megkövetelt a haza. Azt követelte, hogy szenvedjek. Azt nem követelte, hogy meghaljak. Némelyik ablakban arcok bukkantak fel – silány vén bűnösök, rossz a szívük, rossz a tüdejük, rossz a májuk meg amit akartok. De a gyakorlótéren csak egyetlen figura volt rajtam kívül. Óriási vászon szemeteszsákot húzott maga után, hosszú botja hegyes végével meg papírokat szedegetett fel. Kicsi volt és öreg, akárcsak én. Amikor meglátta, hogy közeledünk, közénk és az igazgatósági épület közé plántálta magát, és botja hegyes végét rám szögezte, annak jeleként, hogy fontos mondanivalója van a számomra. Dr. Carlo di Sanza volt, aki a nápolyi egyetemen szerzett jogi doktorátust. Megkapta az amerikai állampolgárságot, jelenleg pedig a másodszori börtönbüntetését töltötte, mert az állami postaszolgálat igénybevételével kosztkamatcsalást követett el. Habzó szájú hazafi volt. – Hazamegy? – kérdezte. – Igen – mondtam én. – Egy dolgot ne feledjen – mondta ő. – Akármit csinál magával ez az ország, akkor is a világ legnagyszerűbb országa. Emlékezni fog erre? – Igen, doktor úr .. . azt hiszem, igen – mondtam én. – Ostoba, hogy kommunista volt – mondta ő. – Régen volt – mondtam én. – Kommunista országban nincsenek lehetőségek – mondta ő. – Miért akar olyan országban élni, ahol nincsenek lehetőségek? – Ifjúkori ballépés volt, doktor úr – mondtam én. – Én Amerikában kétszer lettem milliomos – mondta Dr. Carlo di Sanza. – És megint milliomos leszek. – Bizonyos vagyok benne – mondtam én, és valóban bizonyos voltam benne. Egyszerűen belefog a harmadik kosztkamatcsalásba, ugyanúgy, mint azelőtt: ostoba embereknek irdatlan kamatot ajánl a pénzük forgatásáért. A pénz java részét megint csak arra fogja
használni, hogy palotákat és Rolls-Royce-okat és 78 motoros jachtokat meg ilyesmit vásároljon magának, de egy részét visszafizeti mint az ígért magas kosztkamatot. Egyre többen és többen jönnek hozzá, mert hallottak róla a kamatcsekkek jóllakatott bezsebelőitől, ő pedig arra használja a pénzüket, hogy újabb és újabb kamatcsekkeket állítson ki – és így tovább, és így tovább. Ma már meg vagyok róla győződve, hogy Dr. di Sanza ereje a végletes ostobaságában rejlett. Azért volt annyira sikeres csaló, mert kétszeri lebukás után sem értette meg, mi az elkerülhetetlenül végzetes a kosztkamatcsalásban. – Boldoggá és gazdaggá tettem sokakat – mondta Dr. di Sanza. – Maga vajon elmondhatja ezt magáról? – Nem, doktor úr ... még nem – mondtam én. – De megpróbálkozhatom vele. Ma már kezdetleges gazdasági ismereteim alapján fel kell tételeznem, hogy minden sikeres kormányzat szükségképpen kosztkamatcsalás. Irdatlan kölcsönöket fogad el, amelyeket sosem tud visszafizetni. Hogy magyarázhatnám meg másképp soknyelvű unokáimnak, milyen volt az Egyesült Államok a harmincas években, amikor tőkései és politikusai olyan sokak számára nem találtak módot, hogy akár a legfontosabb szükségletekre, élelemre, ruhára, tüzelőre valót megkeressék? Cipőt szerezni maga volt a pokol! És akkor – hipp-hopp! – ott termettek a tegnapi szegények a tiszti klubokban, gyönyörűen kiöltözve, és rendelték a vesepecsenyét meg a pezsgőt. Ott termettek a tegnapi szegények a sorkatonaklubokban, egyenruhába bújtatva, és rendelték a fasírtot meg a sört. Annak, aki két esztendeje még kartonpapírral foldozta ki a cipője talpát, egyszerre csak dzsipje volt vagy teherautója vagy repülőgépe vagy hajója és korlátlan mennyiségű benzinje és muníciója. Kapott szemüveget, kapott hidatkoronát, ha szüksége volt rá, kapott oltást minden elképzelhető betegség ellen. Lett légyen akárhol ezen a bolygón, megtalálták a módját, hogy hálaadás ünnepén és karácsonykor eljuttassák hozzá a pulykasültjét meg az áfonyamártását. Mert mi történt?
Mi más történhetett, mint kosztkamatcsalás? Amikor Dr. Carlo di Sanza oldalt lépett, és utat engedett Clyde-nak meg nekem, Clyde átkozni kezdte magát, amiért olyan szűk látókörű. – Csapos, szerelő, lakatos, börtönőr! Mi bajom van nekem, hogy csak ilyen kisstílűen tudok gondolkodni? Mesélt régi ismeretségéről úri bűnözőkkel, és elmondta egyik következtetését: – Sikeres emberek ebben az országban nem gondolkodnak kicsiben. – Sikeres? – kérdeztem hitetlenül. – Az ég szerelmére, elítélt bűnözőkről beszélsz! – Jó, jó – mondta ő –, de legtöbbjüknek rengeteg a pénze, amit jól eldugott valahova. És ha nem, akkor is érti a módját, hogyan dobjon össze egy rakást. Mindenki prímán boldogul, mihelyt kikerül innen. – Tekints engem meglepő kivételnek – mondtam én. – Házasságunk során szinte végig a feleségem tartott el. – Neked is volt egyszer egymillió dollárod – mondta Clyde. – Én sose fogok egymillió dollárt látni, ha egymillió évig élek, akkor sem. A Watergate-ügyben elkövetett bűnöm corpus delicti-jéről beszélt: ódivatú hajókoffer volt, benne egymillió dollár jelöletlen, használt húszdollárosokban. Illegális választási kenőpénz volt. Akkor kellett elrejteni, amikor az FBI és a Különleges Államügyészi Hivatal emberei elhatározták, hogy megvizsgálják a Fehér Ház páncélszekrényeit. Az én obskurus alagsori irodámban vélték megtalálni a legígéretesebb rejtekhelyet. Beleegyeztem. Akkoriban halt meg a feleségem. És a hajóbőröndöt megtalálták. Értem jött a rendőrség. Ismertem az embereket, akik az irodámba hozták a hajóbőröndöt, és tudtam, kinek az utasítására cselekedtek. Csupa magas rangú ember volt; némelyikük mint közönséges tróger dolgozott. Nem mondtam meg sem a bíróságnak, sem a tulajdon ügyvédemnek, sem másnak, hogy kik voltak. Így kerültem hát börtönbe egy időre. Ennyit megtanultam Leland Clewesszal közös szerencsétlenségemből: undorító dolog egy másik szerencsétlen, ostoba fajankót börtönbe küldeni. Mi sem teheti alpáribbá és közönségesebbé az életet mindörökre, mint az eskü alatt tett tanúvallomás.
Azonkívül: épp akkor halt meg a feleségem. Mit érdekelt, hogy mi történik velem. Élőhalott voltam. Még most sem vagyok hajlandó nevén nevezni a két gazembert, a hajókofferral. Nem számít. Nem titkolhatom azonban az amerikai történetírás elől, mit kérdezett az egyik gazember, mikor a hajókoffert lerakták az irodámban. A következőt: Ki volt az a fasz, aki kiötölte, hogy ezt a szart idehozzuk a Fehér Házba? – A magadfajták – mondta Clyde Carter – állandóan dollármilliók környékén találják magukat. Ha én a Harvardra járok, tán én is úgy volnék. Zenét hallottunk. Közeledtünk a raktárhoz: onnan hallatszott, lemezről. Edith Piaf énekelte, hogy “Non, je ne regrette rien". Ez pei ze annyit jelent, hogy “Nem bánok semmit sem". Épp akkor volt vége a dalnak, amikor Clyde meg én beléptünk a raktárba, és Dr. Robert Fender, a raktárvezető és életfogytos, szenvedélyesen elmondhatta, mennyire egyetért a dallal. – Non! – kiáltotta fogcsikorgatva, és a szeme szikrát szórt. – /e ne regrette rien! Rien! Mint már mondtam, állatorvos volt, és az egyetlen amerikai, akit hazaárulásért ítéltek el a koreai háború alatt. Tettéért főbe is lőhették volna, ugyanis az Egyesült Államok hadseregének főhadnagya volt, Japánban szolgált, és a Koreában harcoló csapatokhoz küldött hússzállítmányokat ellenőrizte. A hadbíróság kegyelemből életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte; ideiglenes szabadon bocsátásért nem folyamodhatott. Ez az amerikai áruló nagyon hasonlított egy nagy amerikai 81 hőshöz, Charles Augustus Lindbergh-hez. Magas volt és nagy csontú. Skandináv vér folyt az ereiben. Parasztgyerek volt. Meglehetősen folyékonyan beszélt egy bizonyos nyafka francia nyelvet, mert olyan régóta hallgatta Edith Piafot. Voltaképpen a börtönön kívül nem is igen volt máshol, csak az Iowa állambeli Amesben, és Osakában, Japánban. Annyira félszeg volt nők társaságában, mesélte egyszer, hogy szűzen került Osakába. Aztán éktelen nagy szerelembe esett egy
bárénekesnővel, aki japánnak adta ki magát és szó szerint utánozta Edith Piaf lemezeit. A hölgy azonkívül észak-koreai kém volt. – Drága barátom, drága Walter Starbuck – mondta Dr. Fen-der –, hát hogy telt eddig a mai napod? Elmondtam hát neki, hogyan ültem a priccsen, és hogy mindig az a nóta ment a fejemben, Sallyről, aki kinn a kertben salakot szitál. Nevetett. Azóta már beleírt engem is meg az esetet is egy tudományosfantasztikus elbeszélésbe, amelyet – büszkén elmondhatom – épp ebben a hónapban közöl a Playboy, szintén PANAMORC-kiadvány. Szerzője, úgymond, egy bizonyos Frank X. Barlow. Az elbeszélés egy volt bíróról szól, a Vicuna bolygón, két és fél tejútnyira a földtől. A bíró kénytelen volt elhagyni a testét, és a lelke az űrben száll; lakható bolygót és elfoglalható új testet keres. Felfedezi, hogy a világegyetem gyakorlatilag élettelen, de nagy sokára a földre érkezik, és leszáll a finletteri légierőbázis sorkatonáinak parkolóhelyén – harmincöt mérföldnyire a georgiai Atlantától. Tetszése szerint bármilyen testbe beköltözhet a fülén át, aztán abban a testben jöhet-mehet tovább. Olyan testet szeretne, amelyikben némi társadalmi életben lehetne része. A testetlen léleknek az elbeszélés szerint nincs társadalmi élete, mivel senki sem látja, senkit meg nem érinthet, és hangot sem adhat. A bíró azt hiszi, hogy ha a test vagy annak sorsa nem felel meg az ízlésének, tetszése szerint bármikor elhagyhatja. Álmában sem gondol rá, hogy a földiek, illetve a vicunaiak speciális alkata révén mihelyt beleszáll egy testbe, onnan aztán ki nem jöhet, míg a világ világ. Az elbeszélés magába foglal egy kis értekezést a földön egykor ismeretes ragasztóanyagokról, és közli, hogy ezek közül az a legerősebb, amelyikkel az érett kacsakagyló tapad sziklákhoz vagy hajókhoz vagy cölöpökhöz vagy akármihez. “Zsenge korában – írja Frank X. Barlow személyében Dr. Fen-der – a tapadókagyló oda sodródik vagy kúszik, ahová éppen szeretne, vagyis bárhová a hét tengerben s azok édesvízzel kevert folyótorkolataiban. Felsőtestét kúp alakú páncél borítja. Pirinyó lábikója úgy lógázik a kúpról, mint a csengettyűről a nyelve. Ám a gyermekkor végeztével minden kacsakagylónál eljön az az idő, amikor a kúp pereme ragasztót választ k, és mindörökre odaragad ahhoz,
amit legközelebb történetesen megérint. Úgyhogy nem tekinthető pusztán formális felszólításnak, ha a földön valaki azt mondja egy serdülő kacsakagylónak, vagy egy hontalan vicunai léleknek: – Tedd le magad, barátom." A mesebeli vicunai bíró elmondja, hogy szülőbolygójának népe is ismeri a “helló", a “viszontlátásra", a “kérem" és a “köszönöm" fogalmát. Csak éppen így mondják: “csingiling". Odahaza a Vicunán, meséli, honfitársai úgy vetik le és öltik magukra a testüket, mint a földiek a ruhájukat. Amikor kilépnek a testükből, súlytalanok, áttetszőek, megannyi néma tudat és érzékelés. A Vicunán nincsenek hangszerek, meséli, mert ott valamennyi testetlenül lebegő élőlény maga is muzsika. Bővelkednének klarinétokban, hárfákban, zongorákban meg a többiben, ha volna megfelelő gépezet a szellő szárnyán lebegő lelkek durva utánzatának előállítására. Csakhogy a Vicunán kifogytak az időből, meséli a bíró. A bolygó szerencsétlenségére tudósai megtalálták a módját,hogyan vonjanak ki időt a termőtalajból meg azóceánokból meg alégkörből – hogy abból nyerjék házaik tüzelőjét, motorcsónakjaik üzemanyagát, vetésük műtrágyáját; hogy azt egyék; hogy abból készítsenek ruhát; és így tovább. Időt szolgáltak fel minden étkezésnél, idővel etették ölebeiket, bizonyítandó, hogy ők milyen gazdagok és milyen okosak. Hatalmas időcubákokat hagytak feledésbe rohadni a túlcsorduló szemétvödrökben. – A Vicunán – meséli a bíró – úgy éltünk, mintha nem lett volna holnap. Az idő honfiúi örömtüzei voltak a legkomiszabbak, meséli. Kisgyermek korában a szülei magasra emelték, ő meg boldogan turbékolt és gurgulázott, mikor millió évi jövendővel gyújtottak fáklyát a királynő születésnapján. Mire azonban a bíró ötvenéves lett, már csak néhány hét maradt a jövőből. Úton-útfélen nagy lyukak tátongtak a valóságon. A falakon csak úgy keresztül lehetett sétálni. Gödrök támadtak az üres telkeken, ahol a gyerekek játszottak, és a gyerekek belepotyogtak. Úgyhogy a vicunaiak fogták magukat, kibújtak a testükből, és kivitorláztak az űrbe. – Csingiling – mondták a Vicusának. Az időrendi visszásságok meg a gravitációs zivatarok meg a mágneses örvények szétszaggatták az űrben a vicunai családokat, hangzik a mese,
és szanaszét szórták valamennyit. A bírónak sikerül egy darabig együtt maradnia egykor szépséges leányával. Persze már nem szépséges, hiszen nincs teste. A lány végül feladja a harcot, mert ahány bolygóhoz vagy holdhoz érnek, mind élettelen. Apja nem tudja visszatartani, és tehetetlenül nézi, amint leánya bebújik egy szikla hasadékán, és a szikla lelke lesz. A sors iróniája, hogy ezt épp a föld holdján teszi, mikor a legnyüzsgőbb bolygó ott van alig kétszázharminckilencezer mérföldnyire. Mielőtt azonban a bíró földet érne a légierőbázison, összeáll egy csapat hollókeselyűvel. Velük kering, velük lebeg, és kis híja, hogy bele nem bújik egyiküknek a fülébe. Amennyit tud a föld társadalmi rendjéről, ezek a dögevők lehetnek akár az uralkodó osztály tagjai is. Úgy találja, hogy a légierőbázis központjában túlságosan zajlik az élet, az ő ízléséhez képest nagyon is felszínesen. Felszáll megint, és talál is egy csöndesebb épületcsoportot, amelyet filozófusok elmélkedő központjának vél. Hogyan is ismerhetné fel benne az értelmiségi bűnözők minimálisan szigorított büntetésvégrehajtó intézetét? Odahaza, a Vicunán, nem volt efféle intézmény. Odahaza a Vicunán, meséli, az elítélt értelmiségi bűnözőknek, akik visszaéltek a beléjük vetett bizalommal, betömik a fülét, hogy a lelkük ki ne szabadulhasson. Akkor aztán ürülékkel feltöltött mesterséges tavakba merítik őket – nyakig. Akkor aztán a helyettes rendőrbírók nagy teljesítményű motorcsónakkal nekihajtanak a fejüknek. Ő maga, a bíró, meséli, százával ítélte ilyen büntetésre a bűnözőket, és azok kivétel nélkül mindig ellenkeztek, mondván: nem szegték meg a törvényt, legfeljebb a szellemét sértették meg, azt is csak éppen egy picikét. Mielőtt elítélte őket, mindig éjjeliedényt húzott a fejére, hogy messzehangzóbbak és félelmetesebbek legyenek a szavai, majd elmondotta a formulát: – Fiacskáim, nemcsak a törvény szellemét kapjátok. Megkapjátok ezúttal testestül-lelkestül. Azután, meséli a bíró, behallatszott, amint a törvényszék melletti tavon bemelegítik a helyettesek a motorcsónakjukat: – Vruuuum-a, vruuuum-a, va-va-va-ruuuuuuuuuuuuuuuuuum! Dr. Bob Fender elbeszélésében a bíró azon töri a fejét, hogy az elmélkedő-központban
vajon melyik filozófus a legbölcsebb és a legelégedettebb. Végül úgy dönt, hogy az a kis öregember, aki az emeleti hálóteremben ül egy priccsen. A kis öregember láthatólag annyira el van ragadtatva önnön gondolataitól, hogy minduntalan hármat tapsol. Így tehát a bíró berepül a kis öregember fülébe, és úgy odaragad mindörökre, mint – az elbeszélés szavaival élve – “a műanyagragasztó a habszivacshoz". És mi mást hall a kis öregember fejében, mint ezt: Sally kinn a kertben salakot szitálva fölemelte lábát s fingott egy hatalmasat És így tovább. Igazán érdekes elbeszélés. A lányt, aki egy holdbéli szikla lelke lett, végül megmentik, és így tovább. Szerintem mégis messze túlszárnyalja az az igaz történet, hogy hogyan lett a szerzője hazaáruló Osakában. Bob Fender az amerikai tisztek kedvelt éjszakai szórakozóhelyén, úgy hat méter távolságról beleszeretett az észak-koreai ügynökbe, az Edith Piaf-imitátorba. Sose merészkedett közelebb, nem küldött se virágot, se levelet, csak ott ült minden áldott este, és bámulta messziről. Mindig egyedül volt. és általában ő volt a legnagyobb darab férfi az egész klubban, úgyhogy az énekesnő, akinek a művészneve egyszerűen “Izumi" volt, megkérdezett néhány amerikait, vajon Fender kicsoda-micsoda. Fender szűzies húsellenőr volt, de a tiszttársai viccből azt mondták Izuminak, Fender azért olyan magányos és komor, mert végtelenül titkos és fontos munkát végez. Egy elit egységnek a parancsnoka, amelyik atombombákat őriz. Ha kérdezősködne a munkája felől, mondták Izuminak, azt felelné, hogy húsellenőr. Izumi erre menten nekiállt, hogy megdolgozza. Kérés nélkül az asztalához telepedett. Belenyúlt az ingébe, csiklandozta a mellbimbóját, meg miegymás. Közölte Fenderrel, hogy imádja a nagy darab, hallgatag férfiakat, és a többi amerikai mind tűrhetetlenül sokat locsog. Könyörgött neki, hogy vigye magával, mikor a klub éjjel kettőkor bezár.
Persze, arra volt kíváncsi, hol dugdossák az atombombákat. Történetesen egy szál atombomba nem volt Japánban. Repülőgépanyahajókon voltak, Okinawán voltak, és így tovább. Az est hátralévő részében Izumi egyenesen Fendernek énekelt, és senki másnak. Ő meg kis híján elalélt örömében és zavarában. Kint várt a dzsipje. Hajnali kettőkor Izumi beszállt a dzsipbe és közölte, nemcsak azt szeretné látni, hol lakik az ő amerikai óriása, de azt is, hogy hol dolgozik. Mi sem könnyebb ennél, mondta Fender, mivelhogy ugyanott lakik, ahol dolgozik. Elvitte Izumit az Egyesült Államok új osakai katonai hadbiztossági dokkjához, amelynek a közepén jókora raktár húzódott. Az egyik végében irodák voltak. A másik végében a mindenkori bennlakó állatorvos kétszobás lakása. Közbül pedig jókora mélyhűtőrekeszek, tele állati tetemekkel, amelyeket Fender már megvizsgált vagy meg fog vizsgálni. A szárazföld felőli oldalon kerítés volt, és a kapuban őr állt; mint ahogy azonban a hadbírósági tárgyaláson kiderült, laza volt a fegyelem. Az őr úgy vélte, neki csak arra kell vigyázni, hogy senki se lopkodjon fél marhákat. Az őr tehát, akit a hadbíróság idővel felmentett, csak intett Dr. Fender dzsipjének, hogy kerüljön beljebb. Nem vette észre, hogy egy illetéktelen személy fekszik a kocsi padlóján. Izumi megkérte, hadd nézzen be néhány mélyhűtőkamrába, Bob pedig boldogan megmutatta. Mire elértek a lakására, a dokk külső végében, Izumi már tudta, hogy Bob csakugyan egyszerű húsellenőr. – De olyan kedves volt – mesélte nekem egyszer Fender –, és én is olyan kedves voltam, ha szabad ezt mondanom, hogy mégis ott maradt éjszakára. Engem persze kitelt a hideg, mert még sohasem voltam nővel. De aztán azt mondtam magamnak: “Nyugalom. Csigavér. Mindig jól tudtál bánni mindenféle állattal, jóformán születésed pillanatától. Egyet ne feledj: ez is csak egy szép kis állat." Mint ahogy Fender hadbírósági tárgyalásán kiderült: ő meg az állategészségügyi hadtest többi tagja külsőleg olyan volt, mint a katonák, csak éppen nem képezték ki őket katonai gondolkodásra. Szükségtelennek látszott, hiszen nem csináltak mást, csak a húst ellenőrizték. Kiderült, hogy a legutóbb harci cselekményekbe keveredett állatorvos a polgárháborúban esett el, Custer tábornok
seregében. Volt azonkívül a hadseregben egy olyan tendencia, hogy elkényeztessék az állatorvosokat – nagyon nehéz volt ugyanis állatorvost szerezni. Odakint vagyonra tettek szert – kiváltképp nagyvárosokban, ahol a mások kedvenc állatkáinak viselték a gondját. Ezért adtak Fendernek olyan kellemes, különálló lakást a dokk végében. Húst ellenőrzött. Közben pedig senki sem gondolt arra, hogy őt ellenőrizze. – Ha ellenőrizték volna a lakásomat – mondta nekem Fender – , egy árva porszemet se találnak. – Megtalálták volna azonban szerinte “Osaka egyik legjobb magángyűjteményét japán kerámiából és selymekből". Megőrült minden japán holmi rafináltságától és finomságától. Bizonyára ezzel a művészetmániával igyekezett mentegetni egyebek között a maga óriási és – szerinte – rút és hasznavehetetlen kezét-lábát-mindenét. – Izumi szüntelenül ide-oda nézett, rám, aztán a sok szép holmira a polcokon, a falon, a pohárszéken, a fiókokban – mesélte egyszer. – Ha láttad volna, hogy megváltozott az arckifejezése, te is csak azt mondtad volna, amit én mondok, ha elbizakodottan hangzik is: belém szeretett. Másnap reggelit készített, csupa japán eszközzel, habár a reggeli maga amerikai volt – szalonnás rántotta. Izumi ott maradt összegömbölyödve az ágyban, míg Fender főzött. Egy fiatal őzre 88 emlékeztette, egy őzsutára, amit ő nevelt fel kamaszkorában. Nem volt új gondolat. Egész éjjel annak az őzsutának viselte a gondját. Fender bekapcsolta a rádiót, ami a fegyveres erők hullámhosszára volt beállítva. Zenét várt. Helyette híreket hallott. A legnagyobb újság az volt, hogy a kora hajnali órákban felgöngyölítettek Osakában egy észak-koreai kémszervezetet. Rádióadójukat megtalálták. A szervezetnek egyetlen tagja van még szökésben, egy magát Izuminak nevező nő. Fender, tulajdon beszámolója szerint, ekkor már ,,...váltott világmindenségbe lépett". Sokkal otthonosabban érezte magát az újban, mint a régiben, egyszerűen azért, mert összeállt egy nővel, és elhatározta, hogy többé vissza sem tér a régibe. Izumi elmondta, hogy a kommunista ügy híve, de ez egyáltalán nem úgy hangzott, mintha az
ellenség beszélne. – Egyszerű józan ész volt egy váltott világmindenségbeli jó ember szájából – mesélte Fender. Tizenegy napig bújtatta és etette a nőt, de vigyázott, hogy közben el ne hanyagolja a kötelességét. A tizenkettedik napon, tájékozatlanságában, ártatlanságában, megkérdezte egy marhahúst kirakodó új-zélandi hajó egyik matrózát: hajlandó volna-e ezer dollárért felvenni a hajóra egy fiatal nőt és elvinni Japánból. A matróz ezt jelentette kapitányának, az meg továbbította az értesülést az amerikai hatóságoknak. Fendert és Izumit azonnal letartóztatták, elkülönítették, és soha többet nem találkoztak. Fender sohasem tudta meg, mi történt a nővel. Eltűnt. A leghihetőbb híresztelés az volt, hogy illegálisan kiszolgáltatták dél-koreai ügynököknek, azok elvitték Szöulba – ott pedig tárgyalás nélkül agyonlőtték. Fender nem bánt meg semmit sem. Most pedig felemelte civil ruhám, a Brooks fivérektől való szürke, hajszálcsíkos öltöny nadrágját, és elébem tartotta. Megkérdezte, emlékszem-e arra a nagy égetett lyukra a slicc alatt. – Emlékszem – mondtam én. – Keresd meg – mondta ő. Nem találtam. És a többi lyukat sem találtam. Fender a maga költségén elküldte az öltönyt egy atlantai műstoppolóhoz. – Ez az én búcsúajándékom, kedves Walter – mondta. Jóformán mindenki kap Fendertől búcsúajándékot. Mást nemigen tud kezdeni a tudományos-fantasztikus elbeszéléseiért kapott pénzzel. De az öltönyöm megjavítása volt messze a legszemélyesebb és legfigyelmesebb ajándék, amiről csak hallottam. Elszorult a torkom. Sírni tudtam volna. Meg is mondtam Fendernek. Mielőtt válaszolhatott volna, az épület elülső részében levő irodákból kiabálás, lábdobogás hallatszott. Ezeknek az irodáknak az ablaka a kinti négysávos autópályára néz. Azt hittük, hogy megérkezett Virgil Greathouse, a volt népjóléti, egészség-és oktatásügyi miniszter. Vaklárma volt. Clyde Carter és Dr. Fender kifutott a fogadótérre, hogy ők is lássák. A börtönben nem voltak zárt ajtók. Fender el is szökhetett volna, ha akar.
Clyde-nak nem volt fegyvere; a többi börtönőrnek sem. Ha Fender kitör, valaki talán megpróbálja útját állni; de kétlem. A börtön huszonhat éves történetében ez lett volna az első szökési kísérlet, és senki sem tudta volna pontosan, hogy mihez is kezdjen. Nem voltam kíváncsi Virgil Greathouse érkezésére. Az ő érkezése is, akárcsak minden új rabé, egyfajta nyilvános kivégzés lesz. Nem akartam végignézni, amint akár ő, akár más, embernél kevesebbé lesz. Egyedül voltam hát a raktárban. Hálás voltam ezért a véletlen magányért. Éltem a lehetőséggel. Végrehajtottam életemnek talán a legtrágárabbul intim testi cselekedetét. Megszültem egy megtört, nyűgös kis vénembert, méghozzá a következőképpen: felvettem civil ruhámat. Fehér vászon alsónadrágot, hosszú szárú, bordázott fekete zoknit a Chevy Chase-i Halihó Úridivatüzletből. Fehér Nyíl-inget a washingtoni Garfinckel áruházból. Öltönyt, valamint az ezred színeiben tartott nyakkendőt és fekete cipőt a New York-i Brooks fivérektől. Mind a két cipőnek elszakadt a cipőfűzője, és össze volt csomózva. Fender nyilván nem nézte meg alaposabban, különben új fűzőt tett volna a cipőbe. A nyakkendő volt a legkorosabb régiség. Még a második világháborúban szolgált. Ezt adják össze. Egy angol, akivel a partraszállás orvosi-egészségügyi ellátásának tervezetén dolgoztam, azt mondta, a nyakkendőmről bárki láthatja, hogy a királyi walesi lövészezred tisztje vagyok. – Az első világháborúban a Som me-nál vívott második csatában eltöröltek benneteket a föld színéről – közölte –, most pedig, ebben a mostani cirkuszban, megint eltöröltek benneteket, ezúttal El Alameinnél. Nem a legszerencsésebb ezred a világon, lehetne mondani. A csíkozás a következő: széles halványkék csík, fölötte keskeny lombzöld csík, alatta narancsszín. A mai szent napon is ezt viselem, ahogy itt ülök az irodámban, a PANAMORC Részvénytársaság Hazai Hanglemezgyárában. Mire Clyde Carter és Dr. Fender visszatért a raktárba, civil voltam újra. Szakasztott olyan kába és félszeg és reszketeg lábú, mint minden más újszülött teremtmény. Még nem tudtam, milyen vagyok. A raktárban állt egy magas tükör, de a fal felé fordították. Fender mindig
a falnak fordította, valahányszor új jövevényt vártak. Ez is Fender tapintatát bizonyította. Az új jövevénynek, ha nem akarta, nem kellett nyomban meglátnia, mivé lett a rabruhában. Clyde és Fender arca azonban minden tükörnél ékesebben elmondta, hogy nem vagyok amolyan élvhajhász világfi, mint teszem azt, a néhai Maurice Chevalier. Szánalmukat bohóckodással leplezték, gyorsan – de nem eléggé gyorsan. Fender azt játszotta, hogy ő az inasom valahol egy nagykövetségen : – Jó reggelt, nagykövet úr. Megint szép, derűs napra ébredtünk. A királynő egy órára várja önt ebédre. Mi tagadás, mondta Clyde, megismerszik, ki végzett a Harvardon: mindegyikükben megvan az a bizonyos valami. De egyik barátom sem igyekezett a tükröt visszafordítani, úgyhogy megfordítottam én magam. A következőt láttam benne: egy szláv eredetű cingár vén ház-91 mestert. Nem szokta meg, hogy öltöny és nyakkendő legyen rajta. Az inggallérja bő, az öltönye úgyszintén, úgy áll rajta, mint a cirkuszi sátor. Boldogtalannak látszik – talán egy rokona temetésére tart. És közte meg az öltönye között sose lehetett valami nagy összhang. Lehet, hogy egy gazdag ember szemétvödréből húzta ki ezt az öltönyt. Békesség.Aztán egy védtelen padon ültem a börtön előtt a parkban, az autópálya mentén. Vártam a buszt. Mellettem állt katonatisztek számára tervezett őzbarna, bőrszegélyes vászon útitáskám. Állandó társam volt Európában, dicsőségem napjaiban. Rajta feküdt összehajtogatott régi viharkabátom, ugyancsak dicsőségem napjaiból. Egyedül voltam. A busz késett. Minduntalan meg-megtapogattam zakóm zsebét, hogy megbizonyosodjam róla, megvannak-e a szabadulópapírjaim, kormányom utalványa egy repülőútra, turistaosztályon, Atlantából New Yorkba, a pénzem és a bármixeri diplomám. Tűzött rám a nap. Háromszáztizenkét dollár és tizenegy centem volt. Kétszázötven ebből kormánycsekk formájában, amit nem lophatnak el tőlem egykönnyen. Mind a saját pénzem. A letartóztatásom óta engem megillető javadalmazásra vonatkozó tüzetes összeadás és kivonás
eredményeképpen fillérre ennyi volt elvitathatatlanul az enyém: háromszáztizenkét dollár és tizenegy cent. Útra kelek hát ismét a szabad verseny felé. Elszakadtam megint a szövetségi kormány oltalmától, táplálásától. Legutóbb Ezerkilencszáz Ötvenháromban történt meg velem ugyanez, két évvel azután, hogy Leland Clewes börtönbe került hamis tanúzásért. Addigra tucatszám találtak már tanúkat, akik hajlandók voltak ellene vallani – méghozzá sokkal ártalmasabban. Én mindössze azzal vádoltam, hogy a háború előtt tagja volt a Kommunista Pártnak, ami – gondoltam volna – körülbelül annyira elítélendő a válságnemzedék egy tagjánál, mintha sorban állt volna kenyérért. Mások azonban hajlandók voltak eskü alatt vallani, hogy Clewes a háború alatt is mindvégig kommunista volt, és titkos adatokat szolgáltatott ki szovjet ügynököknek. El voltam képedve. Ez mindenesetre újság volt a számomra, és még az sem lehetetlen, hogy nem is volt igaz. Nem akartam Clewestól mást, csak ismerje el: igazat mondtam valamiről, ami voltaképpen nem sokat számít. Isten látja lelkemet, nem akartam én őt tönkretenni, börtönbe juttatni. Magamnak meg legfeljebb arra számítottam, hogy amíg élek, bánni fogom, hogy sosem bocsátom meg magamnak, amit véletlenségből elkövettem ellene. Egyébként, gondoltam, az élet várhatólag nagyjából úgy megy majd, mint eddig. Igaz: áthelyeztek egy kevésbé kényes állásba, a Honvédelmi Minisztériumba. Különféle – részben új és kísérleti – harctéri fejadagok szempontjából kimutatást kellett készítenem arról, hogy a nagyobb amerikai fajtákhoz és vallásokhoz tartozó, különféle műveltségű és anyagi hátterű katonák mit szeretnek és mit nem szeretnek. Az efféle munkát, amit ma agy nélkül és szem nélkül és kéz nélkül és a fény sebességével végeznek a komputerek, akkoriban még javarészt kézi erővel végezték. Magamat meg a beosztottjaimat ma szakasztott olyan ódonnak látom, mint a kéziratokat ecsettel, aranyfüsttel, lúdtollal illusztráló keresztény szerzeteseket. És igaz: akinek csak a munkám során dolga volt velem, alantasaim, feletteseim egyaránt, mind szabályosabbak, hidegen korrektebbek lettek, mihelyt velem akadt dolguk. Láthatólag nem értek rá tréfálkozni, a háborúról anekdotázni. Slussz, vége lett minden beszélgetésnek. Ideje
visszatérni a munkához. Ezt akkoriban, az általunk akkor alakított új, szikár, ügybuzgó, rendkívül mozgékony és mélységesen hivatásos fegyveres erők szellemének tulajdonítottam, sőt mint szegény feleségemnek mondtam, még csodáltam is. Ez a hadsereg villámcsapás lesz, amellyel minden új, önjelölt Hitler-palántát szétzúzunk bárhol a világon. Mihelyt egy ország népe elveszíti szabadságát, már ott is terem az Amerikai Egyesült Államok, és visszaadja. És igaz: Ruth-nak meg nekem valamivel kevésbé volt élénk a társadalmi életünk, mint amilyet Nürnbergben ígértem. Azzal kecsegtettem, hogy otthonunkban szüntelenül cseng majd a telefon, és a vonal túlsó végén hajdani bajtársaim jelentkeznek. Egész éjjel enni, inni, beszélgetni akarnak. Eletük virágjában lesznek, kormányszolgálatban, harmincas éveik végén vagy a negyvenesek elején, akárcsak én – olyan tehetségesek és tapasztaltak és diplomatikusak és okosak és alapjában véve acélkemények, hogy akárhol van is a névleges helyük a hierarchiában, valójában ők lesznek valamennyi szervezetnek a feje meg a szíve. Megígértem Ruth-nak, hogy régi bajtársaim majd hazarepülnek nagy állásaikból, Moszkvából, Tokióból, Ruth szülővárosából: Bécsből, Djakartából és Timbuktuból, és a jó ég tudja, még honnan. Miket mesélnek majd nekünk a világról, arról, hogy mi történik igazában! Majd nevetünk, és iszunk még egy pohárral, és így tovább. És a helybeliek persze mind a mi színes, nagyvárosi társaságunk után ácsingóznak, no meg az első kézből származó jólértesültségünk után. Ruth azt mondta, egyáltalán nem baj, hogy a telefonunk nem szól – ha történetesen az állásom nem kívánná meg, hogy a nap és az éj bármelyik órájában elérhető legyek, ő azt sem bánná, ha nem is volna a házban telefon. Ami pedig éjszakába nyúló beszélgetéseinket illeti, állítólag jól értesült emberekkel, nos, ő utál tíz óránál tovább fent maradni, és hogy a koncentrációs táborban éppen elég állítólagos első kézből származó információt hallott, hogy elege legyen belőle élete végéig, sőt annál is tovább. – Én nem vagyok olyan fajta, Walter – mondta Ruth –, akinek szüksége van az állítólagos jólértesültségre, az első kézből származó információkra arról, hogy mi történik igazában. Lehetséges, hogy Ruth a sűrűsödő viharfelhőktől, vagy, pontosabban, a sűrűsödő csendtől való félelmében védekezésül, a nap folyamán,
amikor én dolgoztam, visszatért a felszabadulása után érzett Opheliaszerű lelkesültséghez – amikor madárnak érezte magát, egyedül Istennel. Nem hanyagolta el a kisfiút, aki ötéves volt, amikor Leland Clewes börtönbe került. A gyerek mindig tiszta volt és jól táplált. Ruth nem is lett zugivó. Hanem elkezdett rengeteget enni. És ezzel megint visszatérek a testméretek témájához, amit igen kelletlenül vagyok csak hajlandó tárgyalni – nem óhajtok ugyanis nagyobb fontosságot tulajdonítani a témának a megérdemeltnél. Lehet, hogy a testméret különleges, mert eltér az elfogadott normáktól, de az illető test belsejében folyó életről nem magyaráz meg jóformán semmit. Én, mint már elmondtam, elég kicsi vagyok ahhoz, hogy kormányos lehettem. De ez nem magyaráz meg semmit. És mire Le-land Clewes bíróság elé került hamis tanúzásért, feleségem, habár mindössze százötvenkét centi magas volt, körülbelül nyolcvan kilót nyomott. Úgy legyen. Csak éppen a fiunk igen hamar eldöntötte, hogy hírhedett kis apja és kövér idegen anyja olyan társadalmi hátrányt jelent a számára, hogy több környékbeli játszópajtásával egyenesen azt közölte, miszerint ő fogadott gyerek. Egy szomszédasszony pontosan egy alkalommal meginvitálta a feleségemet délelőtti kávéra, méghozzá a következő céllal: megtudni, vajon tisztában vagyunk-e vele, kik a fiú vér szerinti szülei. Békesség. Tisztes idő telt el tehát azután, hogy Leland Clewest börtönbe zárták, mint mondom, két év – és akkor behívtak Shelton Walker hadügyminiszter-helyettes irodájába. Nem ismertük egymást. Ő azelőtt nem volt közhivatalnok. Egyidős volt velem. Megjárta a háborút, őrnagyi rangra emelkedett a tábori tüzérségnél, részt vett az északafrikai, később pedig a franciaországi partraszállásban. Hanem azért a csontja velejéig oklahomai üzletember volt. Valaki később elmondta, hogy Walkeré az állam legnagyobb aútógumi-nagykereskedése. És ami még jobban meglepett: Walker republikánus volt, mivel Dwight David Eisenhower hadseregtábornok lett az új elnök – az Egyesült Államoknak húsz esztendeje az első republikánus elnöke. Mr. Walker, mint mondta, azt a hálát óhajtotta kifejezésre juttatni, amelyet az egész ország köteles érezni irántam sokévi, mind háborús,
mind békebeli hűséges szolgálatom miatt. Szervezőkészségem, mondotta, bizonyára bőségesebb elismerésben részesülne, ha a magániparban gyümölcsöztettem volna. Takarékossági kampány van kibontakozóban, mondotta, és az általam elfoglalt posztot megszüntetik. Számos egyéb posztot is megszüntetnek, úgyhogy nem tud sehová áthelyezni, bármenynyire is szeretne. Röviden: kirúgtak. Még most sem tudnám megmondani, vajon rosszindulat vezérelte-e avagy sem, amikor felállt, kezet nyújtott, és így szólt: – Most tehát valódi értékéért adhatja el tekintélyes képességeit a Szabad Verseny Rendszerének nyilvános piacán, Mr. Starbuck. Szerencsés vadászatot! Sok sikert! Mit tudtam én a Szabad Versenyről? Most már elég sokat tudok róla, akkor azonban nem tudtam róla semmit. Olyannyira, hogy hosszú hónapokig valóban azt hittem: a magánipar jól megfizeti a magamfajta sokoldalú szervezőt. Munkanélküliségem első hónapjaiban azt mondtam szegény feleségemnek: ha minden egyéb csődöt mond, annyi előnyünk mindenesetre van, hogy bármelyik pillanatban felemelhetem a két karomat, mint akit megfeszítettek, és hanyatt dőlhetek a General Motors vagy a General Electric vagy más efféle cég karjaiba. Micsoda gyengédség lakozott abban az asszonyban: sohasem kérdezte, miért nem tettem ezt rögtön, ha annyira könnyű – sose kért, magyaráznám meg, tulajdonképpen miért érzem, hogy a magániparban van valami ostoba és nem egészen úri. – Lehetséges, hogy akaratunk ellenére is kénytelenek leszünk meggazdagodni – mondta, emlékszem, akkoriban a feleségem. A fiam hatéves volt már, és hallgatózott – és nyilván elég nagy ahhoz, hogy fontolóra vegyen egy efféle paradoxont. Talált volna benne valami értelmet? Dehogy. Ezenközben végiglátogattam és telefonáltam ismerőseimet más minisztériumokban, könnyedén megemlítettem, hogy “pillanatnyilag szabad vagyok", mint ahogy a szerződés nélküli színészek mondják. Mintha holmi komikus sérülést szenvedtem volna el, mondjuk kékrezöldre vertek, vagy eltört a nagy lábujjam. Meg aztán: valamennyi régi ismerősöm demokrata párti volt, akárcsak jómagam, és hagyták, hogy a republikánus ostobaság és bosszúvágy áldozataként tüntessem fel
magam. Csakhogy, fájdalom, míg a barátaim állásból állásba adogattak, az élet az én számomra jó darabig olyan volt, mint holmi társasági tánc; most azonban senki sem tudott üres állásról sehol. Az üres állás kihalt, akár a dodómadár. Pech. Ám a régi bajtársak oly természetesen és udvariasan viselkedtek velem, hogy még ekkor sem mondhattam volna el, hogy azért bűnhődöm, amit Leland Clewes ellen elkövettem – ha végül nem folyamodom segítségért egy arrogáns öregemberhez, aki nem volt közhivatalnok, és aki, nagy megdöbbenésemre, cseppet sem igyekezett palástolni irántam érzett undorát, sőt apróra meg is magyarázta. Timothy Beame volt ez az úr, a háború előtt, Roosevelt elnöksége idején, földművelésügyi államtitkár. Ő ajánlott nekem először miniszteriális állást. Szintén a Harvardon végzett, előzőleg pedig Rhodes-ösztöndíjas volt Oxfordban. Most hetvennégy esztendős volt, a Beame, Mearns, Weld és Weld ügyvédi iroda, a legtekintélyesebb washingtoni jogászcég feje. Telefonon kérdeztem meg, hajlandó volna-e velem ebédelni. Elutasított. Legtöbben elutasították az ebédmeghívásomat. Fél órája van a számomra délután, mondta, de el sem tudja képzelni, mi beszélgetnivalónk lehet. – Őszintén szólva, ügyvéd úr – mondtam –, munkát keresek – lehetőleg egy alapítványnál vagy múzeumnál. Ilyesmit. – Ó0000000 – munkát keresünk? Nos, igen, erről valóban beszélgetnünk kell. Jöjjön csak el, feltétlenül. Hány esztendeje is, hogy utoljára elbeszélgettünk? – Tizenhárom esztendeje, ügyvéd úr – feleltem. – Sok víz lefolyt azóta a híd alatt. Valóban, ügyvéd úr – mondtam én. – Viszlát – mondta ő. Voltam olyan ostoba, hogy megtartottam a megállapodást. Kiszámítottan szívélyes és hamis módon fogadott. Bemutatott ifjú titkárának, elmondta neki, milyen ígéretes fiatalember voltam, és eközben szüntelenül a hátamat lapogatta. Ez az ember azelőtt még soha életében senkinek a hátát nem lapogatta.
Amikor beléptünk faburkolatú irodájába, Timothy Beame egy bőrhuzatú mély fotelbe ültetett, mondván: – Hát tegyük le magunkat, tegyük le magunkat. – Nemrégiben találkoztam ezzel a humoros kifejezéssel, persze Dr. Bob Fender tudományos-fantasztikus elbeszélésében a vicunai bíróról, aki mindörökre hozzám meg a sorsomhoz ragadt. Kétlem, hogy Timothy Beame azelőtt valaha is használta volna ezt a bárgyú fordulatot. Bütykös, bozontos öregember volt egyébként – történetesen fenséges, ahogy én történetesen apró. Nagy keze láttán azt gondolta volna az ember, hogy valamikor régen pallost lengetett, és hogy most matatva keresi az igazságot meg a törvényt. Busa ősz szembozótja'töretlen vonalban húzódott a homlokán, s minekutána letelepedett az íróasztalához, előrebiccentette a fejét, és a bozóton át vett szemügyre és szólított meg. – Kérdeznem se kell, miben sántikál mostanában – mondta Beame. – Nem, ügyvéd úr... valóban nem – mondtam én. – Maga meg a fiatal Clewes olyan hírnévre tett szert, mint Zoro és Huru. – Őszinte sajnálatunkra – mondtam én. – Hát azt remélem is. Őszintén remélem, hogy jócskán van okuk sajnálkozásra. Ennek az embernek, mint később kiderült, már csak két hónapja volt hátra. Erről azonban, tudomásom szerint, fogalma sem volt. A halála után azt mesélték, hogy egész bizonyosan kinevezték volna a legfelsőbb bíróságra, ha megéri, hogy megint demokrata párti elnök kerül hatalomra. – Ha olyan nagyon sajnálkozik –folytatta –, remélem, tudja is, hogy pontosan mit sajnál. – Tessék? – kérdeztem. – Azt hitte, hogy ez csak magát meg a fiatal Clewest érinti? – kérdezte Beame. – Igen, ügyvéd úr – feleltem. – Meg persze a feleségünket. – Így is gondoltam. Felhördült. – Csak ezt az egyet ne mondaná! – Tessék? – Maga tökfilkó, maga harvardi vakarék, maga hasonlíthatatlanul
harmadosztályú kis ocsmányság – mondta, és felkelt a székéből. – Maga meg Clewes tönkretették a jóhírét a köztisztviselők legönzetlenebb és legértelmesebb nemzedékének, amelyet ez az ország valaha ismert! Uramisten – ki törődik most magával, vagy Clewesszal? Roppant sajnálatos, hogy Clewes börtönben van! Roppant sajnálatos, hogy nem tudunk magának állást szerezni! Felálltam én is. – Ügyvéd úr – mondtam –, nem követtem el törvénysértést. – A legfontosabb dolog, amit a Harvardon tanítanak – mondta ő –, hogy az ember betarthat minden törvényt, és mégis korának legelvetemültebb bűnözője lehet. Hogy ezt a Harvardon hol és mikor tanították, azt nem mondta meg. Számomra újdonság volt. – Mr. Starbuck – folytatta –, ha netalán nem vette volna észre: épp nemrégiben keveredtünk ki a jó és a rossz közötti totális összecsapásból, amelynek folyamán egészen hozzászoktunk, hogy a tengerpartokat és a mezőket legbátrabbjaink és legtisztábbjaink holttestei borítják. Most pedig azt várják tőlem, hogy szánalmat érezzek egyetlen állástalan bürokrata iránt, akit, ha rajtam állna, mindazért, amit ez ellen az ország ellen vétett, felkötnének, kizsigerelnének és felnégyelnének. – Én csak az igazságot mondtam – mekegtem. Rémületemben, szégyenletemben a hányinger kerülgetett. – Maga csak az igazság egy töredékét mondta – szólt erre ő –, ami most közmegegyezéssel az egészet képviseli! “Művelt és irgalmas szívű köztisztviselők minden bizonnyal orosz kémek." Ezentúl már csak ezt fogjuk hallani az írástudatlan veterán csirkefogóktól és szemfényvesztőktől, akik megint meg akarják kaparintani a kormányt, akik jogos tulajdonuknak tartják. A maga és Leland Clewes egy tőről fakadó idiotizmusa nélkül ezek az emberek sohasem hozhatták volna kapcsolatba a hazaárulást a szánalommal meg az ésszel. Most pedig eredjen a szemem elől! – Igenis – mondtam. Ha tudok, menekülök; de megbénultam. – Maga is csak egy tökfilkó, aki a nem megfelelő helyen lévén a nem megfelelő időben, egy teljes századdal visszavetette az
emberiességet! Takarodjon! Erős szavak.
Ültem hát a padon a börtön előtt, vártam a buszra, és tűzött rám a georgiai nap. Egy nagy, csukott Cadillac, összehúzott halványkék függönnyel a hátsó ablakán, lassan csorgott elfele a felezővonal túloldalán, azon a sávon, amelyen a légierőbázis főhadiszállására juthatna. Csak a sofőrjét láttam: néger volt, és tűnődve nézegette a börtönt. Nem volt ráírva, hogy börtön. A zászlórúd tövében csak ennyit mondott egy egészen szerény kis tábla: “N. M. Sz. Sz. B. I. Belépés csak illetékeseknek." A csukott kocsi továbbment, míg úgy negyed mérföldnyire egy átjáróra nem bukkant. Ott megfordult, visszafelé indult, és csillogó elülső lökhárítójával tíz centivel az orrom előtt állt meg. A makulátlan lökhárító tükrében megint megpillantottam a vén szláv házmestert. Mint kiderült, ugyanez a csukott autó keltette valamivel korábban a vakhírt Virgil Greathouse érkezéséről. Már jó ideje cirkált, és kereste a börtönt. A sofőr kiszállt, és megkérdezett, hogy ez-e a börtön. Imigyen szóltam tehát először szabad emberként: – Igen. A sofőr – nagy darab, higgadtan atyai, középkorú férfi, őzbarna kamgarn libériában, fekete bőr lábszárvédőben – kinyitotta a hátsó ajtót, és beszólt a kocsi félhomályos belsejébe. – Uraim – möndta a sajnálkozás és a tisztelet épp megfelelő arányú elegyével –, elérkeztünk utunk céljához. A sofőr mellzsebén piros selyemmel hímzett betűk nevezték meg munkaadóját. “PANAMORC", hirdették a betűk. Mint később megtudtam: régi cimborái gyors és titkos fuvart biztosítottak Greathouse-nak meg az ügyvédeinek a házától a börtönig, hogy megaláztatásának ne legyen sok tanúja. A Pepsi-Cola cég egy csukott kocsija vette fel még pirkadat előtt a manhattani Waldorf-torony – ott lakott Greathouse – személyzeti bejáratánál. Elvitte a La Guardia repülőtér melletti tengerészeti 102repülőtérre, egyenesen a kifutópályára.
A Nemzetközi Gyógyfürdő Részvénytársaság lökhajtásos igazgatósági repülőgépe már várt rá. Elvitte Atlantába, ahol Greathouse-t, megint csak a kif utópályán, elfüggönyzött, csukott kocsi várta: a PANAMORC Részvénytársaság délkeleti kerületi irodájának elfüggönyzött, csukott limuzinja. És kimászott a kocsiból Virgil Greathouse – jóformán éppolyan öltözékben, mint én, hajszálcsíkos szürke öltönyben, fehér inggel és az ezred csíkjaival díszített nyakkendővel. Csak az ezredünk nem volt azonos. Greathouse a második brit gyalogos gárdaezred színeit viselte. Mint mindig, most is a pipáját szortyogtatta. A lehető legkurtább pillantást vetette rám. Aztán kiszállt a két jól vasalt ügyvéd – egy öreg és egy fiatal. Amíg a sofőr hátrament a csomagtartóhoz az elítélt poggyászáért, Greathouse és a két ügyvéd úgy vette szemügyre a börtönt, mintha eladó ingatlan volna, amelynek a megvételét fontolgatják, persze csak megfelelő ár esetén. Greathouse szeme pajkosan villogott, és madárcsicsergést utánzott a pipájával. Talán arra gondolt, micsoda kemény fiú ő. Később az ügyvédeitől tudtam meg, hogy Greathouse dzsiu-dzsicu- és karateleckéket vett, amióta csak felfogta, hogy valóban börtönbe kerül. “Nos – gondoltam, amikor meghallottam ezt –, ebben a börtönben nem lesz senki, aki verekedni akarna vele, hanem azért a gerince csak megtörik. Mindenkinek megtörik a gerince, aki először kerül börtönbe. Idővel meggyógyul, de sosem lesz már a régi. Akármilyen kemény fiú Virgil Greathouse, nem jár már úgy, nem érzi már úgy magát többé soha, mint régen." Virgil Greathouse nem ismert meg. Ahogy ott ültem a padon, lehettem volna hulla a harctér sarában, ő meg a tábornok, aki a harcok egy kis szünetében előrejön, és megnézi, hogy mennek a dolgok nagy általánosságban. Nem lepődtem meg. Viszont azt gondoltam, esetleg felismeri a börtönből hallatszó hangot, amit abban a percben valamenynyien tisztán hallottunk. Watergate-beli közvetlen összeesküvőtársa, Emil Larkin hangja volt, aki teli tüdőből zengte az “Úgy érzem magam, mint anyátlan gyermek" kezdetű néger spirituálét. Greathouse-nak nem volt ideje reagálni a hangra, mert egy közeli
kifutópálya csücskéről felszökött egy bombázógép, és foszlányokra szaggatta az eget. Idegtépő hang volt ez mindenkinek, aki még nem hallotta és nem hallotta és nem hallotta soha. Bemelegítés nem volt. Csak a világvége-robbanás a fejünk fölött. Greathouse meg az ügyvédek meg a sofőr hasra vetették magukat. Aztán felkászálódtak, szitkozódtak, nevettek, és leverték magukról a port. Greathouse, helyesen, feltételezte, hogy láthatatlan szemek figyelik és megsaccolják; néhány ökölvívó mozdulatot tett, és felnézett az égre, mintha azt mondaná, viccesen: “Jöhet a következő, most már készen várom." A kis csapat azonban nem indult a börtön felé. A kocsinál maradtak: szemmel láthatólag a fogadó bizottságot várták. Gondolom, Greathouse arra számított, hogy a társadalom még egyszer utoljára semleges terepen elismeri a rangját – afféle appomattoxi fegyverletételre, a börtönigazgatóval Ulysses S. Grant vele magával pedig Robert E. Lee szerepében. Hanem a börtönigazgató még csak nem is volt Georgiában. Ha előre tudja, hogy Greathouse épp aznap adja meg magát, bizonyára ott lett volna. Így azonban Atlantic Cityben tartott beszédet a Nevelőtisztek Összamerikai Szövetségének kongresszusán. Végül aztán Clyde Carter, Carter elnök kiköpött mása, jött ki néhány lépésnyire, és intett nekik. – Kerüljenek beljebb – mosolygott Clyde. Hát bementek; a menet végén a sofőr cipelte a vajpuha bőrből készült két koffert meg az azonos kivitelű neszesszert. A küszöbön Clyde megszabadította a poggyásztól, és udvariasan felszólította, hogy menjen vissza a kocsihoz. – Magára idebent nem lesz szükség – mondta Clyde. A sofőr tehát visszaült a kocsiba. Cleveland Lawes volt a neve, eltorzított változata annak az emberének, akit én tettem tönkre: Leland Clewes nevének. Csak általános iskolát végzett, de heti öt könyvet elolvasott, míg várt az utasaira: jobbára a PANAMORC főtisztviselőire meg vevőkre meg nagykereskedőkre. A koreai háború alatt kínai fogságba került, egy darabig élt is Kínában, fedélzeti munkásként dolgozott a Sárga-tenger egy parti gőzösén, úgyhogy elég folyékonyan beszélt kínaiul. Cleveland Lawes most A Gulag-szigetcsoport-ot olvasta, amit egy másik volt rab, Alekszandr Szolzsenyicin írt.
Én meg ott ültem magamban egy padon, megint csak a semmi közepén. Újra elfogott a katatónia – magam elé meredtem a semmibe, és időnként háromszor összecsattintottam vén kezemet. Ha nincs ez a tapsolás, mondja most nekem Cleveland Lawes, sosem ébred fel irántam a kíváncsisága. Ez a tapsolás azonban felkeltette az érdeklődését. Megkérdezte, miért csinálom. Elmondtam neki az igazat a tapsolásról? Dehogy. Túlságosan bonyolult és ostoba dolog volt. Azt mondtam neki, hogy a múltról álmodoztam, és valahányszor eszembe jutott egy kiváltképp boldog pillanat, felemeltem az ölemből a kezemet, és hármat tapsoltam. Felajánlotta, hogy elvisz Atlantába. És én ott ültem, szabadságom első félórájában egy leparkolt limuzin elülső ülésén. Eddig rendben. És ha Cleveland Lawes nem ajánlja fel, hogy elvisz Atlantába, sosem lett volna belőle az, ami: nevezetesen a PANAMORC Részvénytársaság Transico Vállalatának a személyzeti igazgatója. A Transico limuzinszervizeket és taxiflottákat és bérkocsi-ügynökségeket és parkolóhelyeket és garázsokat üzemeltet szerte a szabad világban. Még bútort is lehet bérelni a Transicótól. Sokan meg is teszik. Megkérdeztem, mit gondol, nem bánják-e az utasai, ha velük tartok Atlantáig. Azt mondta, sosem látta még őket, és nem hiszi, hogy valaha is találkozik még velük – nem dolgoznak a PANAMORC-nak. Megtoldotta egy pikáns részlettel: amíg meg nem érkeztek a börtönhöz, nem tudta, hogy első számú utasa Virgil Greathouse. Greathouse egészen addig a percig álszakáll mögé rejtőzött. Nyújtogattam a nyakam, hogy a hátsó ülésre lássak: ott is volt az álszakáll, kampójánál a kilincsre akasztva. Cleveland Lawes viccből azt mondta, nem biztos benne, hogy Greathouse ügyvédei kijönnek. – Amikor szemügyre vették a börtönt – mondta –, úgy néztem, mintha mértéket vennének. Megkérdezte, utaztam-e már limuzinban. Az egyszerűség kedvéért azt válaszoltam: – Nem. – Gyerekkoromban persze sokszor utaztam apám
mellett Alexander Hamilton McCone különféle limuzinjainak első ülésén. Fiatalkoromban, amikor a Harvardra készültem, gyakran utaztam a hátsó ülésen, Mr. McCone mellett, és közte meg az apám között üvegfal volt. Az üvegfalban nem láttam akkor semmi különöset, még csak sokatmondót sem. Nürnbergben pedig a Mercedes túrakocsinak, annak a groteszk Fafnernek voltam a gazdája. Csakhogy az nyitott kocsi volt, korcs, még ha nem tekintem is a csomagtartó fedelén meg a hátsó szélvédőn a golyónyomokat. Kalózstátuszt kölcsönzött nekem a bajorok között – időleges birtokosa voltam egy lopott jószágnak, amit idővel nyilván újra meg újra visszalopnak. Hanem amikor ott ültem a börtön előtt, rádöbbentem, hogy igazi limuzinban nem utaztam vagy negyvenöt esztendeje! Akármilyen magasra emelkedtem a közszolgálatban, sosem voltam jogosult limuzinra; legalább három lépcsövel alatta maradtam annak a rangnak, amikor saját limuzinom lehetett volna állandó vagy akár alkalmi használatra. És nem is bűvöltem el egyetlen feljebbvalómat sem, akinek volt limuzinja, annyira, hogy azt mondta volna: – Fiatalember, ezt bővebben meg akarom beszélni magával. Üljön be a kocsimba. Leland Clewes ellenben, bár saját limuzinra ő sem volt jogosult, minduntalan limuzinokon kocsikázott rajongó öregemberekkel. Nyugalom. Csigavér. Cleveland Lawes megállapította, hogy a beszédem művelt emberre vall. Bevallottam, hogy a Harvardra jártam. Erre indíttatva érezte magát, hogy arról meséljen, amikor kínai kommunisták hadifoglya volt Észak-Koreában: a börtön parancsnoka, egy kínai őrnagy ugyanis a Harvardon végzett. Az őrnagy körülbelül egyidős lehetett velem, talán még évfolyamtársam is volt, de nekem sohasem volt kínai barátom. Lawes szerint az őrnagy fizikát és matematikát hallgatott, úgyhogy semmiképpen sem ismerhettem. – Az apukája nagy földesúr volt – mesélte Lawes. – Mikor bejöttek a kommunisták a falujukba, letérdepeltették az apukáját valamennyi bérlője előtt, és karddal lecsapták a fejét. – És a fia ezek után még kommunista volt? – kérdeztem. – Azt mondta, az apukája nagyon komisz földesúr volt – mondta Lawes.
– Ennyit a Harvardról – mondtam én. Ez a harvardi kínai összebarátkozott Cleveland Lawesszal és rábeszélte, hogy a háború után ne menjen haza, Georgiába, hanem inkább Kínába. Gyerekkorában Lawesnak egy unokatestvérét elevenen megégette a lincselő tömeg, az apját pedig a Ku Klux Klan egy éjszaka kivonszolta a házából és megkorbácsolta, őt magát meg kétszer is összeverték, mert megpróbált feliratkozni a szavazásra, épp mielőtt behívták katonának. Úgyhogy könnyű prédája volt egy sima beszédű kommunistának. És, mint mondom, két évig dolgozott a Sárga-tengeren mint fedélzeti munkás. Tbbbször volt szerelmes, mesélte, de őt nem szerette senki. – És ez hozta aztán haza? – kérdeztem én. Leginkább a templomi zene, mondta ő. – Odaát nem lehetett senkivel énekelni – mondta. – Meg a kaja – mondta. – Nem volt jó a koszt? – kérdeztem. – Jónak jó volt – mondta ő. – Csak épp nem az a fajta kaja, amiről érdemes beszélni. – Hm – mondtam én. – Az ételt nem elég csak enni – mondta Lawes. – Beszélni is kell róla. Méghozzá olyasvalakivel, aki tudja, milyen az az étel. Gratuláltam neki, hogy megtanult kínaiul, amire azt felelte, hogy most már nem volna rá képes. – Túlságosan sokat tudok már – mondta. – Akkor annyira tudatlan voltam, hogy fogalmam sem volt róla, milyen nehéz megtanulni kínaiul. Azt hittem, olyan, mintha madarakat utánozna az ember. Érti: hall egy madárhangot, aztán megpróbálja utánozni, hátha bedől a madár. A kínaiak nagyon rendesen viselkedtek, amikor elhatározta, hogy hazamegy. Kedvelték, és nem sajnálták a fáradságot: diplomáciai kerülő utakon megtudakolták, mi xörténnék vele, ha hazamenne. Akkoriban sem Amerikának, sem a szövetségeseinek nem volt kínai képviselete. Az üzenet Moszkván keresztül ment, mert Moszkva akkor még barátságban volt Kínával. Bizony, és ez a fekete, ez a leszerelt őrvezető, akinek az volt a katonai szakképesítése, hogy egy nehéz aknavető talplemezét vitte,
tárgyalásokra érdemesnek bizonyult a legmagasabb diplomáciai szinten. Az amerikaiak vissza akarták kapni, hogy megbüntethessék. A kínaiak azt mondták, a büntetés legyen rövid és jóformán jelképes, és hogy Lawest azonnal vissza kell küldeni a normális polgári életbe – különben nem engedik el. Az amerikaiak azt mondták, Lawestól természetesen valamiféle nyilvános magyarázatot várnak, miért jött haza. Ezután majd haditörvényszék elé állítják, legfeljebb háromévi börtönre ítélik, lefokozzák és leszerelik, zsold és minden egyéb juttatás nélkül. A kínaiak azt felelték, hogy Lawes megígérte: sosem fog a Kínai Népköztársaság ellen beszélni, amely jól bánt vele. Ha ennek az ígéretnek a megszegésére kényszerítik, ők nem engedik el. Ahhoz is ragaszkodtak, hogy ne ítéljék börtönbüntetésre, és hogy a hadifogságban töltött időre kapja meg a zsoldját. Az amerikaiak azt válaszolták, hogy feltétlenül be kell börtönözniük Lawest, hiszen a 108dezertálást egyetlen hadsereg sem hagyhatja büntetlenül. Szeretnék még a pere előtt bebörtönözni. Annyi időre ítélik el, mint amennyit hadifogságban töltött, aztán levonják belőle a hadifogságban töltött időt és hazaküldik. Visszamenőleges zsold nem jöhet szóba. Ebben meg is állapodtak. – Azért akarták, hogy visszajöjjek, érti – magyarázta Lawes –, mert zavarban voltak. Nem bírták ki, hogy akár csak egyetlen amerikai, még ha fekete is, egy percig is azt gondolhassa, hogy Amerika talán mégsem a legkülönb ország a világon. Megkérdeztem, hallott-e Dr. Robert Fenderről, akit hazaárulásért ítéltek el a koreai háború során, és most épp itt bent a börtönben vesz mértéket Virgil Greathouse-ról a rabruhához. – Nem – felelte Lawes. – Sose tartottam számon a többieket, akik hasonló bajba kerültek. Sose éreztem úgy, hogy ez valami klub, vagy mi. Megkérdeztem, látta-e valaha a legendás ifj. Mrs. Jack Grahamet, a PANAMORC főrészvényesét. – Ez olyan, mintha azt kérdezné, láttam-e Istent – mondta Lawes. Özvegy Grahamnét ez idő szerint már vagy öt éve nem látták nyilvánosan. Legutóbb a New York-i törvényszéken jelent meg, ahol a PANAMORC-ot részvényeseinek egy csoportja perelte: bizonyítsák be,
hogy Mrs. Graham még életben van. Emlékszem, az erről szóló hírlapi beszámolók annyira mulattatták a feleségemet. – Ezt az Amerikát szeretem – mondta Ruth. – Miért nem tud mindig ilyen lenni? Mrs. Graham ügyvéd nélkül jelent meg a tárgyalóteremben, ám a Pinkerton Kft.-nek, a PANAMORC leányvállalatának nyolc egyenruhás testőre kísérte. Egyikük erősítőt vitt, hangszóróval és mikrofonnal. Mrs. Graham bő fekete kaftánt viselt, csuklyáját a fejére borította és elöl biztosítótűkkel összetűzte, hogy ő ki tudjon kukucskálni, de senki ne láthassa, mi van odabent. Csak a keze volt látható. Egy másik Pinkerton-ügynök festékpárnát és 109 papírt vitt, meg Mrs. Graham ujjlenyomatának másolatát az FBI nyilvántartásából. Mrs. Graham ujjlenyomatát akkor küldték át az FBIhoz, amikor ittas vezetésért elítélték a Kentucky állambeli Frankfortban, Ezerkilencszáz Ötvenkettőben, nem sokkal a férje halála után. Büntetését próbaidőre felfüggesztették. Engem épp akkoriban rúgtak ki a közszolgálatból. Az erősítőt bekapcsolták, a mikrofont becsúsztatták a kaftánba, hogy mindenki hallja, mit mond Mrs. Graham odabent. Személyazonosságát bizonyítandó ott helyben megadta az ujjlenyomatát, amit aztán összehasonlítottak az FBI nyilvántartásában szereplővel. Mrs. Graham eskü alatt vallotta, hogy mind testileg, mind szellemileg kiváló egészségnek örvend, és hogy maga irányítja a részvénytársaság vezető tisztségviselőit, noha szemtől szembe nem találkozik velük. Amikor telefonon ad nekik utasítást, jelszóval igazolja magát. A jelszót szabálytalan időközökben megváltoztatják. A bíró kérésére, emlékszem, mondott egy példát, s a megadott jelszó annyira varázslatos volt, hogy a mai napig is emlékszem rá. Így hangzott: “suszter". Telefonon adott utasításait utóbb postán igazolta, saját kezűleg írott levéllel. A levelek alján nemcsak az aláírása volt, hanem tíz pici ujjának a lenyomata is. Ő maga mondta így: “... tíz pici ujjam". És ezzel kész. Mrs. Jack Graham vitathatatlanul élt, és bátran eltűnhetett megint. – Mr. Leent sokszor láttam – mesélte Cleveland Lawes. Arpad Leenről
beszélt, a PANAMORC Részvénytársaság igazgató tanácsának nagyon is nyilvános és közlékeny elnökéről. Idővel ő lett az én nagyfőnököm és Cleveland Lawes nagyfőnöke is, amikor mind a ketten a PANAMORC tisztségviselői lettünk. Most elmondhatom, hogy Arpad Leen a legtehetségesebb és tájékozottabb és zseniálisabb és rugalmasabb vezető, aki alatt valaha is szerencsém volt szolgálni. Zsenialitása abban nyilvánul meg, hogy megszerez cégeket, aztán megmenti őket a pusztulástól. Ez volt a szavajárása: – Aki velem nem jön ki, az nem jön ki senkivel. Így igaz, így igaz. Arpad Leen alig két hónapja eljött Atlantába, mesélte Lawes, és ő fuvarozta. Atlantában csődbe ment egy bokor új áruház és luxushotel, és Leen megpróbálta valamennyit beolvasztani a PANAMORC-ba. Csakhogy egy dél-koreai vallási szekta túllicitálta. Lawes megkérdezte, van-e gyerekem. Van egy fiam, mondtam, aki a New York Times-nál dolgozik. Lawes nevetett: ugyanaz a főnöke, mint a fiamnak, mondta: Arpad Leen. Aznap reggel elmulasztottam a híreket, megmagyarázta hát, hogy a PANAMORC épp akkor szerezte meg a New York Times-nak és valamennyi leányvállalatának, köztük a világ második legnagyobb macskaeledelgyárának a részvénytöbbségét. – Amikor Mr. Leen idelent járt – mesélte Lawes –, megmondta, hogy így lesz. Neki a macskaeledelgyár kellett – nem a New York Times. A két ügyvéd beült a limuzin hátsó ülésére. Egyáltalán nem voltak lehangoltak. Nevettek a börtönőrön, aki hasonlít az Egyesült Államok elnökéhez. – Kis híján megkérdeztem – mondta az egyik –: Elnök úr, miért nem kegyelmez meg neki itt helyben? Eleget szenvedett, és így még golfozhatna egyet délután. Egyikük felpróbálta az álszakállt, a másik pedig azt mondta, olyan vele, mint Marx Károly. És így tovább. Rám nem voltak kíváncsiak. Cleveland Lawes azt mondta nekik, a fiamnál voltam látogatáson. Megkérdezték, miért ül a fiam, és én azt feleltem: – Postai csalásért. – Ezzel vége is volt a beszélgetésnek.
Elmentünk hát Atlantába. Emlékszem, furcsa tárgyat rögzített előttem egy tapadókorong a kesztyűtartóhoz. A korongból kiindulva a szegycsontomat célozta meg egy harminc centiméternyi zöld valami, olyan, mint a kerti öntözőcső. A rúd végén lapostányér nagyságú fehér plasztikkerék. Mihelyt elindultunk, a kerék valósággal hipnotizált; felalá ugrált, ahogy bukkanókon mentünk át, ide-oda imbolygott, amikor kanyarba kerültünk. Megkérdeztem, mi az. Mint kiderült, játék kormánykerék. Lawesnak volt egy hétesztendős fia, és néha magával vitte útjaira. A kisfiú azt játszhatta, hogy ő kormányozza a limuzint azzal a plasztikkerékkel. Amikor az én fiam kicsi volt, még nem volt ilyen játék. No persze, nem is igen élvezte volna. A kis Walter már hétéves korában is utált bárhová menni az anyjával meg velem. Ügyes játék, dicsértem. Izgalmas is lehet, mondta Lawes, kivált ha az, aki a valóságos kormánykeréknél ül, részeg, és épp hogy össze nem nyal a szembejövő teherautókkal, és nekikoccan a parkoló kocsiknak, és így tovább. Azt mondta, az Egyesült Államok elnökének is kellene adni egy ilyen kereket a beiktatására, emlékeztetendő őt is és mindenki mást, hogy legfeljebb meg tudja játszani, mintha kormányozna. A repülőtérnél kitett. A New Yorkba induló gépek mind túl voltak jegyezve. Csak délután ötkor sikerült kijutnom Atlantából. Nem zavart. Az ebédet kihagytam, nem voltam éhes. Egy vécéfülkében találtam egy papírfedelű könyvet, azt olvastam egy darabig. Egy férfiról szólt, aki kíméletlensége révén egy hatalmas nemzetközi tömörülésnek lesz a feje. Bolondulnak érte a nők. Úgy bánik velük, mint az utca sarával, de ez csak az étvágyukat növeli. A fia kábszerélvező, a lánya nimfomániás. Olvasás közben egyszer megzavart egy francia: megszólított franciául, és a bal hajtókámra mutatott. Először azt hittem, megint felgyújtottam magamat, habár nem is dohányzom. Csak azután jöttem rá, hogy még viselem a keskeny vörös szalagot, annak jeléül, hogy a francia Becsületrend lovagja vagyok. Szánalmas módon a perem során is mindvégig viseltem, útban a börtön felé ugyancsak. Angolul közöltem vele, hogy a használtan vett öltönnyel együtt került
hozzám, és fogalmam sincs róla, mit jelent. Megdermedt. – Permettez-moi, monsieur – mondta, és ügyesen lepöccintette a szalagot a hajtókámról, mintha csak holmi bogár lett volna. – Merci – mondtam én, és visszatértem a könyvemhez. Amikor végre sikerült helyet kapnom egy gépen, a hangosan-112beszélőn harsogták el többször egymás után a nevemet: – Mr. Walter F. Starbuck, Mr. Walter F. Starbuck... – Valamikor hírhedt volt ez a név; most azonban senkit sem láttam, aki felismerné, aki akár csak kaján gyanúval megemelintené a szemöldökét. Két és fél óra múlva Manhattan szigetén voltam; belebújtam a viharkabátomba, hogy távol tartsam az esti hideget. Lement a nap. Bámultam a mozgó kiállítást egy üzlet kirakatában, ahol semmi mást nem árultak, csak játék vonatot. Nem mintha nem lett volna hova mennem. Közel voltam utam céljához. Levélben foglaltam szobát, fürdő és televízió nélkül, egy hétre, és előre kitizettem – a hajdan divatos Arapahoeszállóban, ami jelenleg szabadfogású lepratelep és kupleráj, egy percre a Times Square-től
Voltam én már egyszer az Arapahoe-ban – Ezerkilencszáz Harmincegy őszén. Az ember még nem fogta igájába a tüzet. Albert Einstein már megjövendölte a kerék feltalálását, de valószínű alakját és felhasználási módjait képtelen volt a közönséges emberek nyelvén leírni. Herbert Hoover bányamérnök volt az elnök. Törvénybe ütközött az alkoholtartalmú italféleségek árusítása, és én elsőéves voltam a Harvard egyetemen. Mentorom, Alexander Hamilton McCone utasításainak értelmében jártam el. Levélben közölte, hogy meg kell ismételnem egy dőreséget, amit ő maga követett el elsőéves korában, nevezetesen: elvinni egy csinos kislányt a Harvard–Columbia rögbi-meccsre, New Yorkba, utána egyhavi zsebpénzt elkölteni kétszemélyes homárvacsorára osztrigával, kaviárral, miegymással, az Arapahoe-szálló híres-nevezetes éttermében. Utána táncolnunk kell. – Szmokingot fogsz viselni – mondta Mr. McCone. – Akkora borravalókat osztogatsz, mint egy részeg matróz. – Gyémánt Jim Brady mesélte, egyszer megevett ott négy tucat osztrigát, négy homárt, négy csirkét, négy galambfiókát, négy rostélyost, négy sertéskarajt és négy báránybordát – fogadásból. Lillian Russell meg nézte. Lehetséges, hogy Mr. McCone részeg volt, amikor ezt a levelet írta. “Semmi játék, csak a munka, ettől a Jack kicsit bamba" – írta. És a kislány, akit elvittem, szobatársam ikertestvére, egyike lett a négy nőnek, akit valaha is igazán szerettem. Az első az anyám volt. Az utolsó a feleségem. Sarah Wyattnak hívták a lányt. Teljes tizennyolc esztendős volt, akárcsak én. Ananászmajorba járt, gazdag lányok igen könnyű kétéves főiskolájára, a Massachusetts állambeli Wellesleyben. Családja Pride's Crossingban élt, Bostontól északra,Gloucester felé. Míg együtt voltunk New Yorkban, Sarah anyai nagyanyjánál szállt meg, egy tőzsdeügynök özvegyénél, az East River közelében, a Negyvenkettedik utcát átívelő úgynevezett Tudor Cityben, zsákutcák, tenyérnyi parkok és reneszánsz lakosztályhotelok furán oda nem illő bugyrában. A sors úgy hozta, hogy a fiam most Tudor Cityben lakik. Mr. és Mrs. Leland Clewes ugyancsak. Kicsi a világ. Tudor City egészen új volt, de máris csődbe ment és kis híján elnéptelenedett, amikor én taxin megérkeztem, hogy elvigyem Sarah-
mat az Arapahoe-szállóba, Ezerkilencszáz Harmincegyben. Szmokingomat mérték után készítette Cleveland legelegánsabb szabója. Ezüst öngyújtóm volt és ezüst cigarettatárcám, mindkettő Mr. McCone ajándéka. Negyven dollár volt a levéltárcámban. Negyven dollár készpénzért Ezerkilencszáz Harmincegyben megvásárolhattam volna Arkansas államot. Megint elérkeztünk a testméretek kérdéséhez: Sarah Wyatt nyolc centivel magasabb volt nálam. Nem zavarta. Annyira nem zavarta, hogy amikor érte mentem Tudor Citybe, magas sarkú cipőt vett fel az estélyi ruhájához. Még hatásosabb bizonyíték, hogy közömbös volt a méretkülönbség iránt: hét év múltán beleegyezett, hogy hozzám jön feleségül. Amikor megérkeztem, Sarah nem volt még kész, úgyhogy egy darabig a nagyanyjával, Mrs. Suttonnal kellett beszélgetnem. Sarah már délután, a rögbimeccsen figyelmeztetett, hogy Mrs. Sutton előtt ne beszéljek öngyilkosságról – Mr. Sutton ugyanis az Ezerkilencszáz Huszonkilences tőzsdekrach idején kiugrott Wall Street-i irodája ablakán. – Szép lakása van, Mrs. Sutton – mondtam. – Maga az egyetlen, akinek ez a véleménye – mondta ő. – Zsúfolt. Akármi történik a konyhában, bejön a szaga. Mindössze négyszobás lakás volt. Annyi biztos: Mrs. Sutton nagyon lecsúszott. Valamikor lótenyészete volt Connecticutban, mesélte Sarah, háza az Ötödik sugárúton, és így tovább, és így tovább. A kis előszoba falát kék szalagok borították: lókiállításokról, a krach előtt. – Látom, sok kék szalagot nyert – mondtam. – Nem én nyertem – felelte –, hanem a lovak. Összecsukható széken ültünk egy kártyaasztalnál, a nappali-szoba közepén. Karosszékek nem voltak, sem kanapé. Hanem a szobában annyi volt a kacskaringós vonalú bútor meg szekreter meg almárium meg magas lábú fiókosszekrény meg alacsony lábú fiókosasztal meg öltözőasztal meg ruhásszekrény meg állóóra meg miegymás, hogy még csak nem is sejtettem, hol lehetnek az ablakok. Kiderült, hogy Mrs. Sutton cselédeket is tárol, csupa vénséget. Bóbitás szobalány engedett be, aztán oldalazva távozott egy keskeny hasadékon két impozáns
műbútor között. Majd ugyanebből a hasadékból előbukkant egy libériás sofőr, és megkérdezte Mrs. Suttont, megy-e még aznap este valahova a “villanyoson". Akkoriban sokaknak, főképp idős hölgyeknek volt villanyautójuk, ami olyan volt, mint egy kerekeken gördülő telefonfülke. A padlója alatt voltak az iszonyatosan súlyos akkumulátorok. A villanyautónak körülbelül tizenegy mérföld volt az óránkénti legnagyobb sebessége, és úgy harminc mérföldenként kellett az akkumulátorokat feltölteni. Kormánykerék helyett botkormánya volt, mint a vitorlásnak. Mrs. Sutton közölte, hogy nem megy sehova a villanyossal, mire az agg sofőr bejelentette, hogy akkor elmegy a szállodába. Még két cseléd volt, de azokat nem láttam. Mindannyian szállodában aludtak, hogy Sarah megkaphassa a második hálószobát, rendes körülmények között ugyanis ők háltak ott. – Maga biztosan úgy gondolja, hogy ez nagyon is átmeneti állapot – mondta Mrs. Sutton. – Dehogyis, asszonyom – mondtam én. – Pedig egészen állandó – mondta ő. – Férfi nélkül képtelen vagyok javítani a helyzetemen. Így nevelkedtem. Így tanítottak. – Igen, asszonyom – mondtam én. – Aki ilyen gyönyörűen szabott szmokingot visel, senki mást ne szólítson “asszonyom"-nak, csak az angol királynőt – mondta Mrs. Sutton. – Igyekszem észben tartani – mondtam én. – Maga persze még gyerek – mondta ő. – Igen, asszonyom – feleltem. – Mondja csak el még egyszer, milyen rokonságban áll McConeékkal – mondta Mrs. Sutton. Soha senkinek se mondtam, hogy rokonságban állok McCone-ékkal. Annál gyakrabban mondtam azonban egy másik hazugságot – amit, akárcsak minden egyebet rólam, Mr. McCone agyalt ki. Azt mondta, tökéletesen elfogadható lesz, még divatos is, ha bevallom, hogy atyám vagyontalan. Az azonban nem megy, hogy az apám házicseléd legyen. A hazugság így szólt, és nyomban el is mondtam Mrs. Sutton-nak: – Apám Mr. McCone alkalmazásában áll: műgyűjteményének a
kurátora. Ő látja el Mr. McCone-t tanáccsal arra nézve, mit vásároljon. – Kulturált ember – mondta Mrs. Sutton. – Európában tanult művészettörténetet – mondtam. – Nem üzletember. – Álmodozó – mondta ő. – Igen – mondtam én. – Mr. McCone nélkül nem lett volna módom rá, hogy a Harvard egyetemre menjek. – “Starbuck" – tűnődött Mrs. Sutton. – Azt hiszem, ez régi nantucketi név. Felkészültem én erre is. – Igen – mondtam –, de a nagyapám otthagyta Nantucketet az aranyláz idején, és nem is ment többet haza. Muszáj lesz egyszer elmennem Nantucketbe, hogy áttanulmányozzam a régi okmányokat, és megnézzem, hová passzolunk. – Kaliforniai család – mondta Mrs. Sutton. – Igazából nomádok – mondtam én. – Kalifornia, igen... deOregon is meg Wyoming meg Kanada és Európa. De mind szerették a könyvet – tanáremberek voltak, meg miegymás. Tiszta merő flogiszton voltam – ami egy réges-régi képzeletbeli elem. – Cethalászkapitányok ivadékai – mondta Mrs. Sutton. – Alighanem – mondtam én. Egyáltalán nem esett nehezemre a hazudozás. – Azelőtt pedig a vikingeké – mondta Mrs. Sutton. Vállat vontam. Úgy döntött, hogy nagyon kedvel – és nem is hagyta abba, mindvégig. Sarah elmesélte, hogy a nagyanyja gyakran úgy emleget, mint az ő pici vikingjét. Mrs. Sutton nem élte már meg, amikor Sarah beleegyezett, hogy a feleségem lesz, azután faképnél hagyott. Mrs. Sutton Ezerkilencszáz Harminchét körül halt meg – nincstelenül, egy lakásban, amelyben nemigen volt egyéb, mint egy kártyaasztal, két összecsukható szék meg az ágya. Valamennyi kincsét eladta, hogy fenntarthassa magát és öreg cselédeit, akik, ha ő nincs, fedél és betevő falat nélkül maradtak volna. Túlélte mindannyiukat. A szobalány, Tillie, halt meg utoljára. Két
héttel Tillie halála után távozott Mrs. Sutton ebből a világból. Akkor, Ezerkilencszáz Harmincegyben, míg vártam, hogy Sarah elkészüljön az öltözködéssel, Mrs. Sutton elmesélte, hogy. Mr. McCone apja, a Cuyahoga Híd és Vas alapítója, irdatlanul nagy házat építtetett ott, ahol ő lánykorában a nyarat töltötte – a Maine állambeli Bar Harborban. Amikor a ház felépült, Mr. McCone nagy bált rendezett négy zenekarral, és nem jött el senki. – Nagyon szépnek és nemesnek tetszett, hogy semmibe vettrjjk – mesélte. – Emlékszem, mennyire boldog voltam másnap. Ma akaratlanul is arra gondolok, nem hibbantunk-e meg egy egész kicsit. Nem azért, mert elmulasztottunk egy csodálatos estélyt, vagy mert megsértettük Daniel McCone-t. Daniel McCone egészen rémes ember volt. Azért voltunk hibbantak, mert valamennyien azt képzeltük: Isten figyel minket, és egyszerűen el van tőlünk ragadtatva, és helyet biztosít valamennyiünknek a jobbján, amiért semmibe vettük Daniel McCone-t. Megkérdeztem, mi lett McCone-ék Bar Harbor-i házával. Mentorom sosem említette. – Mr. és Mrs. McCone másnap eltűnt Bar Harborból – mesélte Mrs. Sutton. – A két kisfiukkal, azt hiszem. – Igen – mondtam. Az egyik fiú lett az én mentorom. A másik fiú a Cuyahoga Híd és Vas elnökigazgatója. – Egy hónap múlva – mesélte Mrs. Sutton – úgy körülbelül a munka ünnepén, habár akkor még nem volt a munka ünnepe – nyár vége felé –, különvonat érkezett. Vagy nyolc tehervagonból és három munkásszállító személykocsiból állt: a munkások egészen Clevelandből jöttek. Valószínűleg Mr. McCone gyárából. Milyen sápadtak voltak! Emlékszem, majdnem mind idegenek voltak – németek, lengyelek, olaszok, magyarok. Ki tudja? Bar Harborban még sosem jártak ilyenféle emberek. A vonaton aludtak. A vonaton ettek. Mint az engedelmes jószág, úgy hagyták terelni magukat a ház meg a vonat között. Csak a legjava műkincseket hozták el a házból – a múzeumba illő képeket és szobrokat és szőnyegeket. – Mrs. Sutton az ég felé emelte a tekintetét. – Uramisten! Hogy mit nem hagytak ott! Aztán a munkások kiszedték valamennyi üvegtáblát az ablakokból és ajtókból és padlásablakokból. A tetőről lehántották a palát. Egy munkást, emlékszem, agyonütött egy
lezuhanó pala. Lyukakat fúrtak a csupasz tetőbe. Aztán felrakták a vonatra a palát meg az üveget is, hogy egykönnyen helyre ne hozhassák a házat. Azután elmentek. Senki sem szólt hozzájuk, ők sem szóltak senkihez. Egészen különleges távozás volt, aki látta, el nem felejtette soha – mesélte Mrs. Sutton. – Nagy mulatság volt akkoriban a vonat, akkora hűhót csapott az állomáson a síppal meg a haranggal. Hanem az a clevelandi különvonat olyan nesztelenül surrant el, akár a szellem. Egész biztosan maga Daniel McCone utasította a masinisztát, hogy meg ne fújja a sípot, meg ne kongassa a harangot. Mrs. Sutton elbeszélése szerint tehát így hagyták Bar Harbor legeslegszebb házát, a berendezés nagy részét, az ágyakon a lepedőket, takarókat, derékaljakat, a pohárszékben a porcelánt meg a kristályt, a pincében ezer meg ezer palack bort, így hagyták örök halállal halni. Mrs. Sutton lehunyta szemét, úgy emlékezett, hogyan enyészett évről évre a ház. — Ezt senki meg nem érdemelte, Mr. Starbuck — mondta Mrs. Sutton. Sarah ekkor előjött a bútorok közül: végre elkészült. Két orchideát tűzött a ruhájára; én küldtem. Ez is hozzátartozott az Alexander Hamilton McCone-féle agyrémhez. — Milyen szép vagy! — mondtam, és elbűvölve álltam fel az összecsukható székről. Igaz is volt, mert Sarah magas volt és karcsú és aranyhajú — és kék szemű. Bőre akár a szatén. Foga minit a gyöngysor. És körülbelül annyi szexualitás sugárzott belőle, mint a nagyanyja kártyaasztalából. És ez így is folytatódott, hét hosszú esztendeig. Sarah Wyatt meg volt róla győződve, hogy a szexet könnyen el lehet kerülni, akár a seggre esést. S az elkerülése érdekében elegendő a szeretőjelöltet figyelmeztetni, micsoda nevetséges dolgot ajánlgat. Amikor először csókoltam meg, előző héten, Wellesleyben, egyszer csak észrevettem, hogy úgy játszanak rajtam, mint, mondjuk, egy tubán. Sarah rázkódott a nevetéstől, de az ajka ott volt még az ajkamon. Sarah csiklandozott. Sarah kihúzgálta az ingemet, és megalázóan zilált öltözékben hagyott. Szörnyű volt. És még csak nem is kislányosan és idegesen nevetgélt a szexualitáson, hogy egy férfi gyengédséggel és megfelelő anatómiai hozzáértéssel helyes mederbe terelhetné. Nem: féktelenül röhögött,
mintha a Marx fivérek valamelyik filmjét látná. Egy fordulat kívánkozik most ide: “elmentek otthonról". Ezzel a fordulattal élt egy harvardi évfolyamtársam, aki szintén randevúzott Sarah-val, de úgy emlékszem, csak kétszer. Megkérdeztem, mi a véleménye Sarah-ról, és ő némi keserűséggel válaszolt: — “Elmentek otthonról!"— Kyle Denny volt ez a fiú, philadelphiai rögbijátékos. Valaki mesélte nemrégiben, hogy Kyle aznap halt meg, amikor a japánok bombázták Pearl Harbort: elesett a fürdőkádban, és a koponyáját szétzúzta a csap. Úgyhogy hajszálpontosan meg tudom mondani Kyle Denny halálának napját: Ezerkilencszáz Negyvenegy december hetedike. — Igazán csinos vagy, kedvesem — mondta Sarah-nak Mrs. Sutton. Szánalmasan ősöreg volt — körülbelül öt évvel fiatalabb, mint én most. Azt hittem, menten elsírja magát Sarah szépségétől meg attól, hogy alig egypár év múlva hogy elhervad majd ez a szépség, és így tovább, és így tovább. Bölcs öregasszony volt. — Olyan nevetségesnek érzem magam — mondta Sarah. — Nem hiszed el, hogy szép vagy? — kérdezte a nagyanyja. — Tudom, hogy szép vagyok — mondta Sarah. — Belenézek a tükörbe, és azt mondom magamban: “Szép vagyok". — Hát akkor mi a baj? — kérdezte a nagyanyja. — Olyan fura szépnek lenni — mondta Sarah. — Van, aki csúnya, de én szép vagyok. Walter azt mondja, szép vagyok. Te azt mondod, szép vagyok. Én is azt mondom, szép vagyok. Mindenki azt mondja, “Szép, szép, szép", és az ember elkezdi törni a fejét, hogy mi is az, és mi olyan nagyszerű benne. — Boldoggá teszed az embereket a szépségeddel — mondta a nagyanyja. — Engem mindenesetre boldoggá teszel vele — mondtam én. Sarah nevetett. — Butaság — mondta. — Hülyeség — mondta. — Talán nem kellene annyit gondolnod rá — mondta a nagyanyja. — Ez olyan, mintha egy törpének azt mondanád, ne gondoljon arra, hogy törpe — mondta Sarah, és megint nevetett. — Igazán abbahagyhatnád már, hogy mindenre azt mondod, buta
meg hülye — mondta a nagyanyja. — De mikor minden buta meg hülye! — mondta Sarah. — Majd másképp fogsz gondolkodni, mire megöregszel — ígérte a nagyanyja. — Szerintem az öreg, az csak úgy tesz, mintha tudná, mi olyan nagyon komoly és csodálatos - mondta Sarah. – Az öregek egyáltalán nem találtak ki semmi újat, amit én ne tudnék. Talán ha az emberek nem komolyodnának úgy meg, mihelyt megöregszenek, akkor most nem volna válság. – Nincsen abban semmi konstruktív, ha valaki állandóan nevet – mondta a nagyanyja. • – Tudok én sírni is – mondta Sarah. Akaród, hogy sírjak? – Nem – mondta a nagyanyja. – Nem akarok többet hallani erről. Menj csak el ezzel a derék fiatalemberrel, és mulassatok jól. – Azokon a szegény asszonyokon nem tudok nevetni, akik az órákat festették – mondta Sarah. – Ez az egyetlen, amin nem tudok nevetni. Sarah egy akkoriban hírhedt ipari tragédiára utalt. Sarah családja volt a középpontjában, és bele is betegedtek. Sarah már elmesélte, hogy belebetegedett: elmesélte a testvére is, a szobatársam, meg az apjuk meg az anyjuk. A tragédia lassú volt, de ha egyszer elkezdődött, nem lehetett megállítani:A család gyárában kezdődött, a Wyatt Óragyárban; az Egyesült Államok egyik legrégibb üzemében, a Massachusetts. állambeli Brocktonban. Nem volt szükségszerű tragédia. Wyatték nem is próbálták mentegetni, és ügyvédet sem fogadtak, hogy mentegesse. Nem volt rá mentség., A következőképpen történt: az ezerkilencszázhúszas években az Egyesült Államok haditengerészete a Wyatt Óragyártól több ezer szabvány hajóórát rendelt, amelyről a sötétben is le lehet olvasni az időt. A számlapjuk legyen fekete. A mutatókat és a számokat kézzel festették fehérre: a festék a rádium nevű radioaktív elemet tartalmazta. Vagy ötven brocktoni nö – legtöbbjük a Wyatt Óragyár állandó alkalmazottainak felesége – festette a mutatókat és a számokat. Igy akartak tűpénzre szert tenni. Több kisgyerekes asszonynak megengedték, hogy otthon végezze el a munkát. És _ezek az asszonyok mind meghaltak vagy meg fognak halni, iszonyú kínok között: csontjaik mállanak, a fejük lerohad. Az
ok: rádiummérgezés. Mint azóta a bíróság előtt kiderült, mindegyi!:üket utasította a művezető, úgy hegyezze az ecsetet, hogy időnként a szájába veszi, megnyalja, az ajkával formázza.
És a sors úgy akarta, hogy e szerencsétlen asszonyok egyikének a lánya legyen egyike annak a négy nőnek, akit valaha is szerettem ebben a siralomvölgyében – anyámon, feleségemen és Sarah Wyatton kívül. Mary Kathleen O'Looney volt a neve. Csak Ruth-ot emlegetem úgy, hogy “a feleségem". Nem csodálkoznék azonban, ha az utolsó ítélet napján Sarah Wyattot és Mary Kathleen O'Looneyt is úgy osztályoznák, mint aki a feleségem volt. Bizony, a párom volt mind a kettő – Mary Kathleen vagy tizennégy hónapig, Sarah pedig, megszakításokkal, mintegy hét esztendeig.Hallom, amint Szent Péter így szól hozzám:“Úgy látom, Mr. Starbuck, maga meglehetős Don Juan volt."Így tehát Ezerkilencszáz Harmincegyben bevonultam az Arapahoe-szálló lakodalmitorta-halljába, karomon a szép Sarah Wyatt-tal, a jenki órahercegnővel. Addigra az ő családja már csaknem annyira tönkrement, mint az enyém. Ami keveset sikerült megmenteniük a tőzsdekrach és a csődbe jutott bankok romjai közül, hamarosan szétosztják a haditengerészet rendelte órákat festő asszonyok életben maradottjai közt. Ezt a szétosztást majd úgy egy év múltán rendeli el az Egyesült Államok legfelsőbb bíróságának korszakalkotó döntése, miszerint a munkáltatók személyesen felelősek alkalmazottaiknak a bűnös hanyagság folytán üzemükben bekövetkezett haláláért.A tizennyolc esztendős Sarah így szólt az Arapahoe halljában: – Milyen piszkos... és nincs itt senki. – Nevetett. – Imádom! – mondta.Az időnek e pontján, az Arapahoe mocskos halljában Sarah Wyatt nem tudta, hogy én a lehető legnagyobb humortalansággal cselekszem, Alexander Hamilton McCone utasításai szerint. Sarah később elmesélte: azt hitte, szellemességből mondtam, hogy öltözzünk ki elegánsan. Azt hitte, farsangi móka, hogy milliomosjelmezbe bújtunk. Majd nevetünk, nevetünk, reménykedett Sarah. Olyanok leszünk, mint az emberek a mozivásznon.Egyáltalán nem: én robot voltam, akit arra programoztak, hogy vérbeli arisztokrata
módjára viselkedjen.
Oh, tündér ifjúság! Az Arapahoe halljában nem is lett volna annyira feltünő a mocsok, csakhogy valaki elkezdett valamit tenni ellene, aztán abbahagyta. Magas létrát támasztottak a falhoz. A tövében vödör állt, tele piszkos vízzel, a tetején súrolókefe lebegett. Valaki nyilvánvalóan felmászott a létrára a vödörrel. Annyit súrolt le a falból, amennyit a létra tetejéről elért. Ezáltal
tiszta kört teremtett, igaz, az alján csöpögött a kosz, de ő maga ragyogott, akár a telihold. Nem tudom, ki alkotta a teliholdat. Nem volt kitől megkérdezni. Az ajtóban nem állt ajtónálló, hogy betessékeljen. Odabent nem voltak kisinasok, se vendégek. A távoli portáspultnál nem volt egy lélek sem. Az újságosbódét meg a színházjegy-árusító pavilont bezárták. A kezelő nélküli liftek ajtaját székkel támasztották ki. – Azt hiszem, már nem működik – mondta Sarah. – Valaki elfogadta telefonon a helyfoglalásomat – mondtam. – Monsieur-nek titulált. – Bárki bárkit monsieur-nek titulálhat telefonon – mondta Sarah. Hanem ekkor cigányhegedű sírt fel valahonnan – zokogott, mintha a szíve szakadna meg. És amikor emlékezetemben feljajdul ma ez a hegedű, a következő információt fűzhetem hozzá: Hitler, aki akkor még nem volt hatalmon, hamarosan meggyilkoltatott minden szál cigányt, aki csak a katonáinak meg a rendőreinek a keze közé került. A zene a hall mélyén álló spanyolfal mögül hallatszott. Sarah meg én voltunk olyan bátrak, hogy odébb toltuk a spanyolfalat. Kétszárnyú üvegajtó állt előttünk, rajta pánt és lakat. Az ajtó összes táblája tükörüveg volt, abban is láthattuk, milyen gyerekesek és milyen gazdagok vagyunk. Sarah azonban felfedezte, hogy az egyik tükörüvegtáblán hiányos a foncsor. Bekukkantott a résen, aztán hívott, nézzek be én is. Kis híján hanyatt vágódtam meglepetésemben. Mintha csak az időgép csillogó prizmáiba pillantottam volna. A szárnyas ajtó túloldalán ott volt az Arapahoe-szálló híres-nevezetes étterme, eredeti állapotában, cigányostul – szinte az utolsó atomjáig olyan, mint amilyen Gyémánt Jim Brady idejében lehetett. A csillárokban meg az asztalokon égő ezernyi gyertya valóságos csillagmiriáddá vált, annyi volt odabent az ezüst meg a kristály meg a porcelán meg a tükör. A következő történt: a szálló és az étterem közös épületben volt, egy percnyire a Times Square-től, de más-más volt a tulajdonos. A szálló feladta – már nem fogadott vendégeket. Az éttermet ellenben épp nemrégiben újították fel tökéletesen, a tulajdonosa ugyanis hitte, hogy a gazdasági összeomlás rövid életű lesz, mert nincs nyomósabb oka, mint hogy az üzletemberek átmenetileg begyulladtak.
Sarah meg én a rossz ajtón mentünk be. Mondtam is Sarah-nak, mire ezt felelte: – Ez az én életem dióhéjban. Először mindig a rossz ajtón megyek be. Visszamentünk hát, Sarah meg én, az éjszakába, aztán be az ajtón, oda, ahol étel-ital várt ránk. Mr. McCone azt mondta, rendeljem meg előre a vacsorát. Meg is rendeltem. Maga a tulajdonos fogadott. Francia volt. Szmokingja hajtókáján olyan kitüntetés, ami nekem semmit sem jelentett, Sarah-nak azonban ismerős volt, hiszen volt ilyen az apjának is. Azt jelenti, magyarázta később, hogy az illető a Becsületrend lovagja. Sarah sok nyarat töltött Európában. Én sohasem voltam ott. Folyékonyan beszélt franciául, és a tulajdonossal madrigált jártak minden nyelvek e legdallamosabbikán. Hogy boldogultam volna az életben, ha nem akadnak nők, akik a tolmácsomul szegődnek? A négy nő közül, akit valaha is szerettem, egyedül Mary Kathleen O'Looney nem beszélt más nyelvet az angolon kívül. De még Mary Kathleen is a tolmácsom volt harvardi kommunista koromban, amikor közös nyelvet kerestem az amerikai munkásosztállyal. Az étterem tulajdonosa franciául elmondta Sarah-nak, ő pedig elmondta nekem, hogy a nagy gazdasági válság nem más,mint elbátortalanodás. Mihelyt demokrata párti elnököt választanak, mondta, a törvény megint engedélyezi majd az alkoholtartalmú italokat, és megint öröm lesz az élet. Az asztalunkhoz vezetett. A teremben, becslésem szerint, legalább száz ember elfért volna, de rajtunk kívül alig akadt vagy tucatnyi vendég. Ezeknek valahonnan még mindig volt pénzük. És amikor most igyekszem emlékezni rájuk, és találgatom, hogy vajon mik lehettek, folyton George Grosz képeit látom a korrupt plutokratákról a nyomorúság közepette, Németországban, az első világháború után. Ezerkilencszáz Harmincegyben még nem láttam azokat a képeket. Nem láttam akkor még semmit. Volt ott egy püffedt öregasszony, emlékszem, egyedül evett, és gyémánt nyaklánc volt rajta. Pincsikutya ült az ölében. A kutyának is gyémánt nyaklánca volt. Volt ott egy aszott öregember, emlékszem, az étele fölé görnyedt, eltakarta a karjával. Sarah a fülembe súgta, hogy az öregember úgy
eszik, mintha egy rojál flöst enne vacsorára. Később megtudtuk, hogy kaviárt evett. – Ez biztosan nagyon drága hely – mondta Sarah. – Ne aggódj – mondtam én. – A pénz olyan különös – mondta Sarah. – Te például érted? – Dehogy – mondtam én. – Akinek van, és akinek nincs... – tűnődött Sarah. – Nem hiszem, hogy bárki is értené, mi történik valójában. – Valaki biztosan érti – mondtam. Ma már nem hiszek ebben. Elmondhatom továbbá, mint egy irdatlan nemzetközi konglomerátum tisztségviselője, hogy akinek jól megy sora ebben a gazdasági rendszerben, soha még csak el sem gondolkodik rajta, hogy mi történik valójában. Csimpánzok vagyunk. Orangutánok. – Mr. McCone tudja, meddig tart még a válság? – kérdezte Sarah. – Fogalma sincs az üzletről – feleltem. – Hogy lehet olyan gazdag, ha fogalma sincs az üzletről? – kérdezte Sarah. – Mindent a bátyja irányít – feleltem. – Bárcsak az apámnak volna valakije, aki helyette irányítana mindent – mondta Sarah. Tudtam, hogy apjának annyira rosszul állnak az ügyei, hogy Sarah testvére, a szobatársam, elhatározta: a félév végén kimarad az egyetemről. Nem is folytatta soha. Elment műtőszolgának egy tébécészanatóriumba, és ő is megkapta a tébécét. Így aztán nem sorozták be a második világháborúban. Hegesztő lett egy bostoni hajógyárban. Elvesztettem vele a kapcsolatot. Sarah, akivel ismét rendszeresen találkozom, elmondta, hogy a testvére szívrohamban halt meg Ezerkilencszáz Hatvanötben – egy zsúfolt kis hegesztőműhelyben, ahol egymaga dolgozott, Cape Codon, Sandwich faluban. Radford Alden Wyattnak hívták. Nem nősült meg. Sarah szerint évekig nem fürdött. – A családban marad – szokták mondani. Wyatték esetében vagy tíz nemzedék óta maradt a családban. Legalább annyi ideje voltak gazdagabbak, mint legtöbb szomszédjuk. Sarah apja
most mélyen áron alul adogatta el a sok kincset, amit az ősei összehordtak – angol ónedényeket, ezüstöket Paul Revere műhelyéből, hajóskapitány és kereskedő és prédikátor és ügyvéd Wyattok képmásait, kínai műtárgyakat. – Olyan rémes látni, hogy az apám annyira deprimált mindig – mondta Sarah. – A te apád is deprimált? Fiktív atyámról beszélt, Mr. McCone műgyűjteményének kurátoráról. Akkor egész világosan láttam az atyámat. Most már egyáltalán nem látom. – Dehogy – feleltem. – Milyen szerencsés vagy – mondta Sarah. – Hát igen – mondtam én. Igazi apám valóban jó körülmények között volt. Anyám meg ő bankba tettek jóformán minden centet, amit csak megkerestek, és a bank, ahova a pénzüket rakták, nem ment csődbe. – Csak ne törődnének az emberek annyit a pénzzel – mondta Sarah. – Folyton mondom apának, hogy engem nem érdekel a pénz. Azt se bánom, ha többet nem mehetek Európába. Utálom az iskolát. Nem akarok többet odajárni. Úgysem tanulok semmit. Őrülök, hogy eladtuk a hajóinkat. Szörnyen untam már őket. Ruhára meg nincs szükségem. Annyi ruhám van, hogy száz évig is elég. Ő meg egyszerűen nem hiszi el. “Cserbenhagytalak benneteket. Mindenkit cserbenhagytam", folyton ezt hajtogatja. Sarah apja egyébként csendestárs volt a Wyatt Óragyárban. Ez nem csökkentette a felelősségét a rádiummérgezési ügyben, de főtevékenységét a régi jó időkben mint Massachusetts legnagyobb jachtkereskedője fejtette ki. Ennek az üzletnek persze befellegzett Ezerkilencszáz Harmincegyben. És a haldoklás folyamatában Sarah apjára maradt az, amit egyszer így jellemzett nekem: “... egy akkora rakás behajthatatlan követelés, mint a Washington-hegy, és egy akkora rakás számla, mint a Pikecsúcs". Ő is a Harvardon végzett – kapitánya volt a veretlen Ezerkilencszáz Tizenegyes úszócsapatnak. Amikor mindent elvesztett, soha többet nem dolgozott. A felesége tartotta el, aki a házukból irányított egy vendéglátó szolgálatot. Szegényen haltak meg. Nem én vagyok tehát az első harvardi diplomás, akit a felesége tartott
el. Békesség. Sajnálja, hogy ennyire deprimált, mondta nekem az Arapahoeban Sarah; tudja, hogy az a cél, hogy jól mulassunk. Igazán megpróbál jól mulatni, mondta Sarah. Ekkor történt, hogy a tulajdonos által odaterelt pincér felszolgálta az első fogást, amelyet Mr. McCone határozott meg a távoli Clevelandben. Fél tucat osztriga volt mindegyikünknek. Még sohasem ettem osztrigát. – Bon appetit! – mondta a tulajdonos. Kéjesen megborzongtam. Ezt még sohasem mondták nekem. Annyira örültem, hogy tolmács nélkül is megértek valamit franciául. Mellesleg a clevelandi állami középiskolában négy évig tanultam franciát, de sohasem találtam senkit, aki azt a nyelvjárást beszélné, amit ott tanultam. Itt azt a franciat beszélték az irokéz zsoldosok a francia–indián háborúban. Most megjelent asztalunknál a cigány hegedűs. A lehető legnagyobb képmutatással és virtuozitással játszott, a borravaló eszelős reményében. Eszembe jutott, hogy Mr. McCone azt mondta, adjak bőkezű borravalót. Eddig még nem adtam borravalót senkinek. Lopva előhúztam a levéltárcámat, amíg ő muzsikált, és kivettem belőle egy általam egydollárosnak vélt bankjegyet. Akkoriban egy közönséges napszámos tíz órát dolgozott egy dollárért. Én bőkezű borravalót akartam adni. Ötven cent is már előkelő helyet biztosított volna számomra a tékozlók osztályában. Jobb kezemmel összesodortam a bankjegyet, hogy egy bűvész elegáns gyorsaságával nyomhassam a zenész markába a borravalót, mikor abbahagyja. A baj csak az volt, hogy nem egydolláros volt. Hanem húszdolláros. Bizonyos mértékig Sarah-t tartom felelősnek ezért a falrengető tévedésért. Miközben előszedtem a pénzt a levéltárcából, ő már megint az érzéki szerelem szatíráját játszotta; úgy tett, mintha kéjes gyönyörűséggel töltené el a zene. Kibontotta a nyakkendőmet, amit aztán nem tudtam megkötni. Annak a barátomnak az anyja kötötte meg, akinél megszálltam. Sarah szenvedélyesen megcsókolta két ujját, aztán ugyanazt a két ujjat a fehér galléromhoz nyomta, és rúzsfoltot hagyott rajta. A zene elhallgatott. Mosolygással fejeztem ki köszönetemet. Gyémánt Jim Brady, egy clevelandi sofőr agyalágyult fiában testet öltve,
átnyújtott a cigánynak egy húszdolláros bankjegyet. A cigány eleinte mézesmázos volt, mert azt hitte, egy dollárt kapott. Sarah is azt hitte, hogy egy dollár, és úgy vélte, igencsak túlméreteztem a borravalót. – Jóságos ég! – mondta Sarah. Hanem ekkor, talán hogy Sarah-t ingerelje a bankóval, amit Sarah legszívesebben visszavetetett volna velem, de ami most már az övé volt, csakis az övé, a cigány kicsavarta a bankjegyet,úgyhogy csillagászati névértéke immár valamennyiünk előtt kibontakozott. Ő éppúgy megdöbbent, mint mi. És aztán, mivel cigány volt, következésképpen egy másodperc ezredrészével dörzsöltebb pénz dolgában, mint mi, kiszáguldott az étteremből az éjszakába. Talán a mai napig se ment vissza a hegedűtokjáért. És most képzeljék el, hogyan hatott a dolog Sarah-ra! Azt hitte, készakarva csináltam, és hogy ostobaságomban azt képzelem, az ő szemében ez szörnyen erotikus esemény lesz. Soha életemben még senki úgy nem undorodott tőlem. – Te farok – mondta Sarah. Ebben a könyvben a szereplők szövegének nagy része szükségszerűen homályos rekonstrukció – amikor azonban azt állítom, hogy Sarah Wyatt “faroknak" nevezett, elhihetik, hogy valóban ezt a kifejezést használta. Hogy kellő megvilágításba helyezzem Sarah szitkozódását: a “farok" szó az akkori idők frissen szabadalmazott találmánya volt, és kettős jelentéssel bírt: jelentette, hogy egy férfi felhőkarcolónak képzeli a nemi szervét, és hogy – hülye. – Te faszarék – mondta Sarah. “Faszarék" az volt, aki átlagon felül maszturbál és – hülye. Ezt is tudta. Mindent tudott. – Minek képzeled te magadat? – kérdezte. – Pontosabban: minek képzelsz te engem? Lehet, hogy ostoba liba vagyok – folytatta –, de hogy merészelsz annyira ostoba libának nézni, hogy azt hidd: hanyatt dőlök a nagyszerűségedtől? Alighanem ez volt életem mélypontja. Komiszabbul éreztem magam még annál is, amikor börtönbe dugtak – komiszabbul talán annál is, mint amikor szabadon engedtek. De még annál is komiszabbul talán, mint
amikor felgyújtottam a függönyt, amit a feleségem épp le akart szállítani egy megrendelőnek Chevy Chase-ben. – Vigyél haza, légy szíves – szólt hozzám Sarah Wyatt. Evés nélkül távoztunk, de nem fizetés nélkül. Nem tehettem róla: egész úton hazafelé bőgtem. Zokogva elmondtam neki a taxiban, hogy egész este semmi sem volt az én ötletem, hogy robot vagyok, akit Alexander Hamilton McCone talált fel és irányít. Bevallottam, hogy félig lengyel vagyok, félig litván, és nem egyéb, mint egy sofőr fia, akire ráparancsoltak, hogy öltsön úri ruhát és modort. Nem megyek vissza a Harvardra, mondtam, és még csak abban sem vagyok biztos, hogy tovább akarok élni. Szánalmas voltam, és Sarah annyira töredelmes volt és annyira érdeklődő, hogy a lehető legjobb barátok lettünk, mint mondom, kis megszakításokkal hét hosszú esztendeig. Sarah idővel otthagyta az Ananászmajort. Ápolónő lett. Képzése során annyira kétségbe ejtette a szegények betegsége és halála, hogy belépett a Kommunista Pártba. Beléptetett engem is. Talán sosem lettem volna kommunista, ha Alexander Hamilton McCone nem ragaszkodik hozzá, hogy vigyek el egy csinos kislányt az Arapahoe-ba. És most, negyvenöt év elteltével, íme: újra belépek az Arapahoe halljába. Mi késztetett arra, hogy itt töltsem szabadságom első éjszakáit? A helyzet iróniája. Nincs az a vén és szegény és magányos amerikai, aki ne tudná csokorba szedni a város legfinomabb kis iróniáit. Hát itt voltam megint, ahol először mondta nekem egy vendéglős, hogy “Bon appetit!" A szálloda egykori halljának nagy része ma utazási iroda. Az átfutó vendégeknek egy keskeny folyosó maradt, a túlsó végén a portáspulttal. Olyan keskeny volt, hogy egy kanapé vagy egy szék sem fért el rajta. Eltűnt a kétszárnyú tükrös ajtó, amelyen Sarah meg én bekukkantottunk a híres étterembe. Az egykori ajtókeret még megvolt, de durván, dísztelenül befalazva. A korlátra bedobós telefonkészüléket szereltek. A perselyt felfeszítették. A telefonkagylónak nyoma veszett. És a távolból mégis úgy láttam, hogy a portáspultnál ülő férfi szmokingot visel, mi több, még virág is van a gomblyukában! Ahogy közeledtem feléje, kiderült, hogy a szemem csalódott, nem is véletlenül. A férfi valójában pamut pólóinget viselt, aminek a rányomott
mintája a megtévesztésig olyan volt, mint egy szmoking meg a hozzávaló ing; a gomblyukban virág; csokornyakkendő; díszes inggomb; a zsebében zsebkendő; miegymás. Sosem láttam még ilyen pólóinget. Nem találtam komikusnak. Zavarban voltam. Valahogy nem volt vicces. Az éjszakai portásnak valódi szakálla volt, és még agresszívebben valódi köldöke, ami kilátszott a csípőre szabott nadrágjából. Már nem öltözködik így, ha szabad elmondanom, amióta a beszerzéssel foglalkozó alelnöke a Vendéglátóipari Társulás Kft.-nek, a PANAMORC Részvénytársaság leányvállalatának. Harmincéves. A neve Israel Edel. Mint a fiamnak, neki is néger felesége van. A Long Island egyetemen szerzett történészdoktorátust, summa cum Iaude, és tagja a Phi Béta Kappa társaságnak. Megismerkedésünk alkalmával Israel épp az Amerikai tudós-ból, a Phi Béta Kappa társaság tudományos folyóiratából pillantott fel. Nem talált jobb állást, ezért lett az Arapahoeszálló éjszakai portása. – Szobafoglalásom van – mondtam. – Mije van? – kérdezte. Nem pimaszságból. Őszintén meglepődött. Az Arapahoe-ban már senki sem foglal szobát. Oda csak váratlanul érkezik az ember, holmi balszerencse következtében. Épp a minap mondta nekem Israel, amikor véletlenül összeakadtunk egy liftben: – Az Arapahoe-ban szobát foglalni olyan, mintha az ember a kórház baleseti osztályán foglalna szobát. Israel jelenleg egyébként az Arapahoe beszerzéseit is ellenőrzi, mert a szálló, négyszáz egyéb szállodával együtt világszerte, köztük egy katmandui hotellal, a Vendéglátóipari Társulás Kft.-hez tartozik. Israel Edel meg is találta a levelemet a háta mögötti, különben üres rekeszfal egyik rekeszében. – Egy hétre? – kérdezte hitetlenül. – Egy hétre – feleltem én.
A nevem nem mondott neki semmit. Történelmi ismeretei a tizenharmadik századi normann eretnekségeket ölelték fel. Azt azonban kiböngészte, hogy börtöntöltelék vagyok – levelem kissé fura feladójából: postafiókszám a semmiben, Georgia kellős közepén, a nevem után pedig egy sokjegyű szám. – A legkevesebb, amit önért tehetünk – mondta –, hogy a nászutas-
lakosztályban helyezzük el. Valójában nem volt nászutas-lakosztály. A hajdani lakosztályokat már régen pirinyó kamrákra osztották. Egy kamrát azonban, csak egyetlenegyet, frissen mázoltak és tapétáztak – mint később megtudtam, azért, mert abban a kamrában gyilkoltak meg nemrégiben bestiális módon egy tizenéves kéjfiút. Israel Edel ezzel nem akart morbid lenni. Kedvességnek szánta. A szoba valójában egész derűs volt. Odaadta a kulcsot, amely, mint később rájöttem, a szállodának jóformán valamennyi ajtaját nyitotta. Megköszöntem, és elkövettem egy kis hibát, ami nálunk, iróniagyűjtőknél nem ritkaság: meg akartam osztani az iróniát egy idegennel. Ami lehetetlen. Elmeséltem neki, hogy voltam már egyszer az Arapahoe-ban Ezerkilencszáz Harmincegyben. Israel Edelt nem érdekelte. Nem csodálom. – Görbe éjszakát csaptunk egy kislánnyal – meséltem. – Öhm – mondta ő. De én nem tágítottam. Elmeséltem, hogyan kukucskáltunk be a szárnyas ajtón a híres-nevezetes étterembe. Megkérdeztem, mi van most a fal túlsó oldalán. Felelete, ami egyszerű tényközlés volt, úgy sértette a fülemet, mintha pofon vágott volna. Israel Edel azt mondta: – Műbuzi-mozi. Sose hallottam ilyesmiről. Tétován megkérdeztem, mi az. Kissé magához térítette, hogy én ennyire meglepődöm és elképedek. Mint később elmesélte, sajnálta, hogy egy ilyen szelíd kis öregembert el kell képesztenie azzal, hogy mi folyik a szomszédban. Mintha az apám lett volna, én meg a kisfia. Még azt is mondta: – Nem érdekes. – Mondja el – kértem. Israel Edd tehát lassan, türelmesen és igencsak kelletlenül elmesélte, hogy az egykori étterem helyén mozgóképszínház működik. Homoszexuális férfiak szerelmi aktusára specializált mozi és a filmek csúcspontja rendszerint az, hogy az egyik színész be lenyomja az öklét a másik színész alfelébe. Elállt a lélegzetem. Nem is álmodtam, hogy az Amerikai Egyesült
Államok Alkotmányának Első Pótcikkelye és a mozgófilmkamera elbűvölő technológiája ilyen gyalázatra szövetkezhetik. – Sajnálom – mondta Israel Edd. – Maga aligha hibáztatható – mondtam én. – )ó éjszakát. – És elindultam megkeresni a szobámat. A lift felé menet elhaladtam a durva fal előtt, ahol valaha a kétszárnyú ajtó nyílt. Egy pillanatra megálltam. Ajkam szavakat formált, amelyeket egy pillanatig magam sem értettem. Azután rájöttem, hogy mit mondhat az ajkam, hogy mit kell mondania. Ezt, természetesen: – Bon appetit. mesélte, hogy az egykori étterem helyén mozgóképszínház működik. Homoszexuális férfiak szerelmi aktusára specializált mozi és a filmek csúcspontja rendszerint az, hogy az egyik színész belenyomja az öklét a másik színész alfelébe. Mit tartogat számomra a másnap? Találkozom többek között Leland Clewesszal, azzal az emberrel, akit Ezerkilencszáz Negyvenkilencben elárultam. Előbb azonban kicsomagolom kevéske holmimat, takarosan elrakom, olvasok egy kicsit, aztán korán aludni térek. Rendszerető vagyok. “Legalább már nem dohányzom" – gondoltam. Különben is, olyan tiszta ez a szoba. A fiókosszekrény két felső fiókjában könnyen elfért minden holmim, de azért belenéztem a többi fiókba is. Így fedeztem fel a legalsó szekrényben hét hiányos klarinétot – tok, fúvóka és tölcsér nélkül. Ilyen néha az élet. Azt kellett volna tennem, kiváltképpen mert szabadult rab voltam, hogy nyomban visszamasírozok a portáspulthoz, közlöm, hogy akaratlan őrizője vagyok egy fiókravaló klarinétalkatrésznek, és hogy talán értesíteni kellene a rendőrséget. Természetesen lopott holmi volt. Mint másnap megtudtam, az ohiói autópálya-elágazásnál eltérített teherautóról származtak – mely rablás során a gépkocsivezetőt megölték. Így aki csak kapcsolatban van a hiányos hangszerekkel, ha netán előkerülnek, bűnsegédi bűnrészesnek tekinthető. Mint kiderült, az ország valamennyi hangszerkereskedésében falragaszok hirdették, hogy azonnal értesíteni
kell a rendőrséget, ha egy vevő nagyobb tétel klarinétalkatrész vételét vagy eladását hozza szóba. Ami az én fiókomban volt, úgy ezredrésze lehetett az ellopott rakománynak. Hanem én egyszerűen betoltam a fiókot. Nem volt kedvem sarkon fordulni és lebaktatni a lépcsőn. A szobámban nem volt telefon. Majd reggel megemlítem. Rájöttem, hogy ki vagyok merülve. Lent a színházakban még 136folyt az előadás, de én alig bírtam nyitva tartani a szememet. Lehúztam hát a redőnyt, ágyba bújtam. Mentem, ahogyan a fiam mondta kicsi korában, “alu-pába". Ami annyit jelent: “aludni". Álmomban karosszékben ültem a New York-i Harvard Klubban, alig négysaroknyira. Álmomban nem voltam újra fiatal. De börtöntöltelék sem voltam, hanem nagyon is sikeres férfiú – egy közepes méretű alapítvány igazgatója esetleg, netán belügyi államtitkár, vagy a Humaniórákat Támogató Országos Alapítvány ügyvezető igazgatója, vagy ilyesmi. Valóban ilyesmi lettem volna életem alkonyán, ezt igaz szívemből hiszem, ha Ezerkilencszáz Negyvenkilencben nem tanúskodom Leland Clewes ellen. Kompenzáló álom volt. Hogy élveztem! Az öltözékem tökéletes volt. A feleségem még élt. Konyakot és kávét iszogattam az Ezerkilencszáz Harmincötben végzett évfolyam néhány tagjával elköltött finom vacsora után. A való élet egy eleme beszivárgott az álmomba: büszke voltam rá, hogy leszoktam a dohányzásról. Ám ekkor szórakozottan elfogadtam egy cigarettát. Egyszerűen csak még egy ráadás civilizációs kellemesség volt a jó beszélgetés, a tele has meg miegymás tetejébe. – Igen, igen – mondtam, mert eszembe jutott holmi ifjonti csínytevés. Kuncogtam, csillogott a szemem. Ajkamhoz emeltem a cigarettát. Egyik barátom gyufát tartott hozzá. Leszívtam a füstöt egészen a talpamig. Álmomban görcsök közepette zuhantam a padlóra. A való életben kiestem az ágyból az Arapahoe-szállóban. Álmomban nedves, ártatlan rózsaszín tüdőm két szem fekete mazsolává zsugorodott. Orrombólfülemből csípős fekete kátrány szivárgott. De az egészben a legrosszabb a szégyen volt. Még amikor kezdett derengeni, hogy nem vagyok a Harvard
Klubban, és hajdani évfolyamtársaim nem hajolnak előre bőrfoteljükben és nem néznek le rám, és még amikor rájöttem, hogy tudok még levegőt hörpölni tüdőm táplálására – még akkor is fuldokoltam szégyenletemben. Mert elpocsékoltam a legeslegutolsót, amire még életemben büszke lehettem: azt, hogy leszoktam a dohányzásról. És ahogy magamhoz tértem, szemügyre vettem a kezemet a fényben, amely felfele terjengett a Times Square-ről, aztán viszszapattant rám a frissen festett mennyezetről. Szétterpesztettem az ujjaimat, erre-arra forgattam a kezemet, mint a bűvész. Képzeletbeli közönségnek mutogattam, hogy a cigaretta, amit az előző pillanatban még a kezemben tartottam, hipp-hopp: nincs sehol. Csakhogy én, a bűvész, éppoly kevéssé tudtam, mint a közönség, hogy vajon hova lett a cigaretta. Felkeltem a padlóról, szégyenemben kábán, és mindenhol kerestem a cigaretta árulkodó parázsszemét. De parázsszem nem volt sehol. Leültem az ágyam szélére: végre felébredtem. Tetőtől talpig kivert a verejték. Leltárt készítettem a helyzetemről. Igen, csak aznap reggel szabadultam a börtönből. Igen, a repülőgépen a dohányzó szakaszban ültem, de nem kívántam rágyújtani. Igen, most az Arapahoe-szálló legfelső emeletén vagyok. Nem, cigaretta nincsen sehol. És íme, mi a boldogság ezen a mi bolygónkon: olyan boldog voltam, mint még senki a történelem folyamán. “Hála Istennek – gondoltam –, hogy a 'cigaretta csak álom volt." Másnap reggel hat órakor – a börtönben ilyenkor volt ébresztő – kisétáltam az önnön ártatlanságától kába nagyvárosba. Sehol senki senkinek semmi rosszat nem csinált. Még csak elképzelni is nehéz volt bármi rosszat. Miért volna bárki is rossz? Kétségesnek tűnt, hogy itt még sokan lakhatnak. Mi, akik ott lézengtünk egypáran, lehettünk akár turisták Angkor Watban, ártatlanul eltűnődve: miféle vallás és kereskedelem késztethetett embereket arra, hogy ilyen várost emeljenek? És vajon mi indíthatta rá azt a sok embert, aki egy darabig nyilvánvalóan oly izgatott volt, hogy megint odébbálljon?
Újra fel kell találni a kereskedelmet. Egy újságárusnak felajánlottam két tízcentest, pehelykönnyű alumíniumfólia-darabkákat, a New York Times egy példányáért. Ha nem ad, ezt is megértem. De adott egy Times-t, aztán szúrósan végigmért; nyilván azon törte a fejét, mit akarok kezdeni azzal a tintával bemaszatolt kazal papírral. Nyolcezer esztendeje lehettem volna föníciai hajós, aki Normandia homokján futtatta partra hajóját, és most egy kékre mázolt férfinak két bronz lándzsahegyet ajánl a szőrkucsmájáért. “Ki ez az őrült?' – gondolta ő. És: “Ki ez az őrült?" – gondoltam én. Hóbortos ötletem támadt: mi lenne, ha felhívnám Kermit Winkler pénzügyminisztert, aki két évvel utánam végzett a Harvardon, és azt mondanám neki: “Kipróbáltam két tízcentesedet a Times Square-en, és mesésen bevált. Felvirradt a napja a pénzverésnek!" Találkoztam egy csecsemőképű rendőrrel. Éppoly bizonytalan volt a nagyvárosban betöltött szerepe felől, mint én. Gyámoltalanul pillantott rám, szakasztott mintha én volnék a rendőr, ő meg a vén csavargó. Ki lehet bizonyos bármiben, ilyenkor hajnalban? 139 Egy lehúzott redőnyű hanglemezbolt fekete márvány-homlokzatában néztem a tükörképemet. Nem is sejtettem, hogy hamarosan nagyfejű leszek a hanglemeziparban, irodám falán a gyagyás kakofónia arany- és platinalemezeivel. A tükörképemen volt valami fura a karom tartásában. Eltűnődtem rajta. Mintha egy kisbabát ringatnék. Aztán megértettem, hogy ez egybehangzik a hangulatommal, hogy valóban a karomon viszem azt a kicsike, talán még megmaradt jövőmet, mintha kisbaba volna. Megmutattam a babának az Empire State Building meg a Chrysler Building tetejét, és az oroszlánokat a Közkönyvtár előtt. Elvittem a Grand Central pályaudvar egyik bejáratáig, ahol, ha ráununk a nagyvárosra, jegyet válthatunk egyszerűen bárhová. Nem is sejtettem, hogy hamarosan a pályaudvar alatti katakombákon surranok át, s hogy odalent ismerem meg a PANAMORC Részvénytársaság titkos rendeltetését. Visszafordultunk a babával nyugatnak. Ha tovább megyünk keletnek,
hamarosan megérkezünk Tudor Citybe, ahol a fiam lakik. Nem akartunk találkozni vele. Azám, és megálltunk egy kirakat előtt, amelyik szalmafonatú kiránduló-kosarakat kínált – termoszflaskákkal, szendvicsnek való bádogdobozokkal, miegymással. Volt ott egy kerékpár is. Feltételeztem, hogy tudok még kerékpározni. Azt mondtam magamban a babának, hogy vehetnénk egy kiránduló-kosarat meg egy kerékpárt, és egyszer, szép időben, kikarikázhatnánk valamelyik elhagyott dokkhoz, és csirkés szendvicset ehetnénk, aztán leöblíthetnénk limonádéval, míg fejünk fölött keringenek, vijjognak a sirályok. Megéheztem. A börtönben ilyenkor már elteltem volna kávéval és zabkásával. A Nyugati Negyvenharmadik utcán elmentem a Century Klub mellett – ebben az úri klubban nem sokkal a második világháború után egyszer Peter Gibney zeneszerző, harvardi évfolyamtársam ebédvendége voltam. Többet nem hívtak meg. Bármit megadtam volna most érte, ha ott lehetnék csapos, de Gibney még él, és valószínűleg klubtag. Nézeteltérésünk támadt, lehet mondani, azután, hogy Leland Clewes ellen tanúskodtam. Gibney egy képes levelezőlapot küldött nekem, hogy a feleségem is, a postás is elolvashassa, mit írt. “Te szar alak – írta –, mért nem mászol vissza a nyirkos sziklád alá?" A kép a Mona Lisát ábrázolta, azzal az ő különös mosolyával. A sarkon volt a Royalton-szálló kávézója – oda igyekeztem. A Royalton mellesleg, akárcsak az Arapahoe, a Vendéglátóipari Társulás Kft. szállodája; vagyis PANAMORC-érdekeltség. Mire azonban a kávézó bejáratához értem, elpárolgott az önbizalmam. Vakrémület telepedett a helyébe. Azt hittem, én vagyok a legrondább, legkoszosabb kis öreg csavargó Manhattan szigetén. Ha belépek a kávézóba, mindenkinek kimegy a gálája. Ki fognak dobni, és azt mondják, menjek vissza a Boweryre, ott a helyem. De valahogy mégis sikerült összeszednem a bátorságomat, és bementem – és képzeljék el a meglepetésemet! mintha csak meghaltam és a mennybe mentem volna! Azt mondja nekem egy pincérnő: – Csüccsenjen le, cukorfalat, hozom a kávéját! – Pedig én nem is mondtam neki semmit.
Lecsüccsentem, és ahová csak néztem, mindenféle fajta vendéget szeretettel fogadtak. A pincérnőknek mindenki “cukorfalat" volt meg “szivi" meg “édes". Olyan volt, mint valami elsősegélyhely egy tömegkatasztrófa után. Nem számított, miféle fajtához, osztályhoz tartoznak az áldozatok. Megkapták ugyanazt a csodagyógyszert – a kávét. A katasztrófa ebben az esetben persze az volt, hogy ismét feljött a nap. “Uramisten – gondoltam –, ezek a pincérnők és szakácsok éppolyan elfogulatlanok, mint az Ecuador partja közelében levő Galapagos-szigeteken a madarak_ meg a gyíkok." Azért juthattam erre a hasonlatra, mert a börtönben olvastam azokról a békességes szigetekről a National Geographic-ben, amit Wyoming állam hajdani alkormányzójától kaptam kölcsön. Az ott élő teremtményeknek évezredeken át nem volt ellenségük, se természetes, se természetellenes. Fel sem tudták fogni, hogy valaki ártani akarhat nekik. egy képes levelezőlapot küldött nekem, hogy a feleségem is, a postás is elolvashassa, mit írt. Aki csak partra szállt, egyenesen odamehetett egy állathoz, és lecsavarhatta a fejét, ha úgy tartotta kedve. Az állat nem volt felkészülve ilyesmire. A többi állat meg egyszerűen csak állt és nézte, és nem tudott általános érvényű következtetést levonni a történtekből. Az ember lecsavarhatta a szigeten valamennyi állat fejét, ha történetesen ilyen kedvében volt. Az volt az érzésem, ha Frankenstein fia berontana a téglafalon át a kávézóba, neki is csak ennyit mondanának: – Csüccsenjen le, Husi, hozom a kávéját. A profit elve nem érvényesült. A lefolytatott tranzakciók hatvannyolc cent, egy dollár tíz, két dollár hatvanhárom nagyságrendűek voltak... Később megtudtam, hogy az az ember, aki a kasszát kezeli, maga a tulajdonos, de nem maradt a helyén, hogy besöpörje a pénzt. Főzni is akart, kiszolgálni is, úgyhogy a pincérnők meg a szakácsok nem győzték mondogatni: – Az az én vendégem, Frank. Eredj vissza a kasszába –, vagy: – Itt én vagyok a szakács, Frank. Micsoda malacságot kotyvasztottál? Eredj vissza a kasszába –, és így tovább. Frank Ubriaco volt a teljes neve. Ma ügyvezető alelnöke a PA-
NAMORC Részvénytársaság McDonald-féle Hamburger Vállalatának. Akaratlanul is felfigyeltem rá, hogy a jobb keze össze van zsugorodva. Mintha mumifikálódott volna: habár az ujjait bizonyos mértékig tudta mozgatni. Megkérdeztem a pincérnőmet, mitől van ez. Azt mondta, Frank szó szerint kisütötte olajban a kezét egy évvel ezelőtt. Beleejtette a karóráját egy-fazék lobogva forró étolajba. Mielőtt még tudatára ébredt volna, mit csinál, csuklóig belenyúlt az olajba, megpróbálta megmenteni az óráját, egy igen drága Bulova Accutron órát. Nekivágtam hát a nagyvárosnak, lényegesen javított kiadásban. A Negyvenkettedik utcánál, a Közkönyvtár mögött letelepedtem a Bryant parkban, hogy elolvassam az újságot. Tele volt a hasam, és melegített, akár a kályha. Nem volt különleges érzés, hogy a New York Times-t olvashatom. Bent a börtönben a rabok fele előfizetett a Times-ra meg a Wall Street Journal-re, meg a Time-ra meg a Newsweek-re meg a Sports Illustrated-re, és így tovább, és így tovább: Meg a People-re. Én nem fizettem elő semmire, hiszen a börtönbeli szemétkosarak állandóan tele voltak mindenféle fajta újsággal. Egyébként a börtönben minden szemétkosár fölött volt egy tábla, rajta ezzel a szóval : “Kérlek!", alatta pedig egy lefelé mutató nyíl. Átlapoztam a Times-t, és megállapítottam, hogy a fiam, Walter Stankiewicz, született Starbuck, egy svéd filmsztár önéletrajzáról írt kritikát. Walternek láthatólag nagyon tetszett. Azt vettem ki a dologból, hogy a filmsztárnak hányatott élete volt. Ám engem különösen az érdekelt, mit ír a Times arról, hogy átvette a PANAMORC Részvénytársaság. Az esemény lehetett volna akár kolerajárvány Bangladesben. Háromujjnyi helyet kapott egy belső oldal alsó sarkában. A PANAMORC igazgató tanácsának elnöke, Arpad Leen, kijelentette az újságcikkben, hogy a PANAMORC nem tervez semmiféle változást sem személyi ügyekben, sem kiadói politikában. Rámutatott, hogy valamennyi kiadvány, amelyet a PANAMORC a múltban átvett, köztük a Time-cég, szabadon folytathatta tevékenységét, a PANAMORC bármiféle beavatkozása nélkül. – Semmi sem változott, csak a tulajdonos – mondta Arpad Leen. És mint volt PANAMORC-tisztségviselő, elmondhatom, hogy nemigen
változtattuk meg az átvett cégeket. Ha valamelyikük elkezdett halódni, persze – nos, az felkeltette érdeklődésünket. A cikk szerint a Times kiadója kézzel írt levelet kapott Mrs. Jack Grahamtől, amely ,,... üdvözölte a PANAMORC nagy családjában". Mrs. Jack Graham kifejezte abbéli reményét, hogy a kiadó megmarad ebben a minőségében. Az áláírás alatt ott volt a teljes ujjlenyomat. A levél eredetiségéhez nem férhetett kétség. Körülnéztem a Bryant parkban. Gyöngyvirágok emelgették hasam, és melegített, akár a kályha. Nem volt különleges érzés, hogy a New York Times-t olvashatom. Bent a börtönben a rabok fele előfizetett a Times-ra meg a Wall Street Journal-re, meg a Time-ra meg a Newsweek-re meg a Sports Illustrated-re, és így tovább, és így tovább: Meg a People-re. Én nem fizettem elő semmire, hiszen a börtönbeli szemétkosarak állandóan tele voltak mindenféle fajta újsággal. harangocskáikat a télen elfagyott borostyán meg a sétányokat szegélyező zsírpapírborítékok közül. A feleségem, Ruth meg én gyöngyvirágot és borostyánt neveltünk a virágzó vadalmafa alatt kis téglaházikónk kertjében, a marylandi Chevy Chase-ben. Megszólítottam a gyöngyvirágokat. – Jó reggelt – mondtam. Azám, és megint csak védekező kábulatba merülhettem. Három óra hosszat el se mozdultam arról a padról. Nemsokára egy hangosra állított hordozható rádió térített magamhoz. A fiatalember, aki hordozta, a szemközti padra telepedett le. Spanyol fajtának látszott. Nem tudtam meg a nevét. Ha valami szívességet tesz nekem, ma vezető tisztségviselője lehetne a PANAMORC Részvénytársaságnak. A rádió híreket mondott. A bemondó szerint a levegő minősége aznap elfogadhatatlan. Ezt adják össze: elfogadhatatlan a levegő. A fiatalember láthatólag nem hallgatta a rádióját. Talán nem is értett angolul. A bemondó azzal az ugató vidámsággal beszélt, mintha az élet nem volna más, mint komikus akadályverseny, a hagyományostól eltérő paripákkal és akadályokkal és járművekkel. Azt az érzést keltette bennem, hogy magam is részt veszek a versenyben – három hangyász
húzta fürdőkádban, mondjuk. Van nekem is annyi esélyem, mint akárki másnak. Mesélt az akadályfutás egy másik résztvevőjéről is, akit villamosszékre ítéltek Texasban. A halálraítélt utasította ügyvédeit, harcoljanak mindenki ellen, beleértve a kormányzót, valamint az Egyesült Államok elnökét, aki netán meg akarná ítélni a halálbüntetés felfüggesztését. Életének legfőbb becsvágya, úgy látszik, a villamosszékben való halál volt. Két kocogó közeledett az ösvényen köztem meg a rádió között. Egy férfi meg egy nő, egyforma narancs- és aranyszínű melegítőben és hozzáillő cipőben. Már ismertem a kocogóőrületet. Sok kocogónk volt a börtönben. Önelégült pasasoknak tartottam őket. A fiatalember meg a rádiója: úgy véltem, művégtagnak ,:sá rolta a holmit, a bolygó iránti mesterséges lelkesedés céljára. Épp annyit törődött vele, mint én a hamis metszőfogammal. Azóta sok efféle fiatalembert láttam csoportokba verődve – a rádiók különböző állomásokra hangolva, a rádiók lelkes párbeszédben. Maguknak a fiatalembereknek, talán azért, mert egész életükben csak azt hallották: “Pofa be!", nem volt mondanivalójuk. Ekkor azonban a fiatalember rádiója olyan borzasztót mondott, hogy felkeltem a padról, otthagytam a parkot, és beálltam a Szabad Versenyzők csapatába, amely a Negyvenkettedik utcán az Ötödik sugárút felé nyomult. Az eset a következő volt: szülőföldemen, Ohio államban, egy félkegyelmű, fiatal – vagy tizenkilenc esztendős – kábszerélvező nő gyermeket szült, akinek az apja ismeretlen. Szociális gondozók a gyerekkel együtt betelepítették egy szállóba, ami olyasforma lehetett, mint az Arapahoe. A nő önvédelmi célokra vásárolt egy jól fejlett német juhász rendőrkutyát, de aztán elfelejtette etetni. Egy este ismeretlen céllal elment, és otthagyta a kutyát, hogy őrizze a gyereket. Mire visszatért, a kutya félig felfalta a gyereket. Micsoda időket élünk! Én tehát masíroztam pontosan olyan céltudatosan, mint bárki más, az Ötödik sugárút felé. Tervemnek megfelelően a közeledő arcokat tanulmányoztam, hátha ismerőst találok, akinek némi hasznát vehetném.
Elhatároztam, hogy türelmes leszek. Olyan ez, mintha aranyat mosnék, gondoltam, mintha egy lavór homokban lesném, mikor csillan a kincs. Alig jutottam azonban az Ötödik sugárút sarkáig, riasztóberendezésem dobhártyarepesztő rikoltozásba kezdett: – Bip, bip, bip! Bumm, bumm, bumm! Zrrr, zrrr, zrrr! Vitathatatlan azonosítás! Feltartóztathatatlanul közeledett felém annak az embernek a porhüvelye, aki ellopta tőlem Sarah Wyattot; az az ember, akit Ezerkilencszáz Negyvenkilencben tönkretettem. Ő még nem vett észre. Leland Clewes volt! A haja kihullott, a lába rossz cipőben botladozott, nadrágja széle kirojtosodott, jobb karja mintha elhalt volna, és egy ütöttkopott árumintatáska fityegett róla. Mint később megtudtam, Clewesból sikertelen vigéc lett: reklámgyufával és naptárakkal ügynökölt. Napjainkban történetesen a PANAMORC Részvénytársaság Gyémánt Gyufagyárának alelnöke. Mindannak ellenére, ami vele történt, az arcán, ahogy közeledett felém, most is, mint mindig, gyermeteg, bárgyú jóindulat ragyogott. Ezt az arckifejezést viselte még azon a fényképen is, amikor bevonult a georgiai börtönbe, és a börtönigazgató éppúgy nézett fel rá, ahogyan a miniszter szokott. Amikor Clewes fiatal volt, az idősebb férfiak mindig úgy néztek fel rá, mintha azt mondanák: “Ez az én szerelmetes fiam!" Ekkor megpillantott. Ahogy a pillantásunk találkozott, mintha halálos áramütés ért volna. Akár villanykörte-foglalatba dughattam volna az orromat! Megállás nélkül elmentem mellette, az ellenkezö irányba. Nem volt a számára mondanivalóm, és nem óhajtottam ott állni és végighallgatni a borzasztó dolgokat, amelyeket jogosan mondhatott nekem. Amikor azonban a túlsó oldalra értem, és váltott a lámpa, és mozgó autók kerültek közénk, vissza mertem pillantani rá. Clewes felém fordult. Látszott, hogy a nevemre még nem jött rá. Szabad kezével rám mutatott, jelezve, hogy tudja, valamilyen módon előfordultam az életében. Aztán elkezdte ingatni az ujját, mint ahogy a
metronóm jár, és elketyegte a különböző lehetséges neveket, hogy ki lehetek. Ezen jót mulatott. Lábát szétvetette, térdét meghajlította, arckifejezése elárulta, hogy ennyire mindenesetre emlékszik: évekkel ezelőtt együtt követtünk el valami őrültséget, valami gyerekes csínyt. Hipnotizáltan álltam. A sors úgy akarta, hogy Clewes háta mögött vallási fanatikusok kántáltak és táncoltak sáfrányszín lepelben, mezítláb. Olyan volt, mintha Clewes egy zenés komédiának volna a főszereplője. Nekem is volt statisztériám. Tetszik, nem tetszik, egy cilinderes szendvicsember meg egy hontalan kis öregasszony közé kerültem, aki bevásárlószatyrokban cipelte minden ingóságát. Ormótlan lila-fekete kosárlabdacipő volt rajta. Annyira aránytalan hozzá képest, hogy olyan volt, mint egy kenguru. Mindkét partnerem szövegelt. A szendvicsember ilyeneket mondott a járókelőknek: – Vissza a nőket a főzőkanálhoz! – meg: – Isten nem szánta a nőt egyenlőnek a férfival! –, és így tovább. A szatyros néninek, ha jól értettem a motyogását, főleg az időjárással gyűlt meg a baja, mert ilyeneket mondott: “szar locspocs", “gennyes locspocs", sőt: “felfuvalkodott locspocs", “istenverte tőkés locspocs", meg ezer egyébfajta locspocs. Csakhogy: olyan rég elkerültem a Massachusetts állambeli Cambridge-ből, hogy a néni motyogásából nem hallottam ki, hogy gyalázkodása igazából, a cambridge-i munkásosztály kedvenc szavajárásával, az embereknek szól, akiket gyűjtőnéven “mocskok"-nak titulál. Az egyik ormótlan kosárlabdacipőjének az orrában, sok minden más között, ott lapultak az én hazug szerelmes leveleim. Kicsi a világ! Uramisten! Micsoda nagy malom olykor az élet! Amikor Leland Clewes az Ötödik sugárút túlsó oldalán rájött, hogy ki vagyok, a szájával tökéletes “Ó !"-t formált. Nem hallottam, amint azt mondja: – Ó! –, de láttam, amint azt mondja: – Ó! – Kifigurázta a viszontlátásunkat annyi év után, túljátszotta meglepetését és bosszúságát, mint a némafilmszínészek. Láttam, vissza akar jönni, amint zöldet mutat a lámpa. Mögötte közben megállás nélkül kántáltak és táncoltak azok a műhindu
elmeháborodottak a sáfrányszín lebernyegükben. Még lett volna időm elmenekülni. De én álltam a sarat, méghozzá a következő okból: be kellett bizonyítanom, hogy úriember vagyok. A régi csúf időkben, amikor Leland Clewes ellen tanúskodtam, mindenki, aki csak írt rólunk és azon morfondírozott, melyikünk mond igazat, melyikünk nem, többnyire arra a következtetésre jutott, hogy Leland Clewes vérbeli úriember, úriemberek hosszú sorának leszármazottja, én meg szláv eredetű személy vagyok, aki csak úriembernek tetteti magát. Következésképpen neki mindent jelent a becsület meg a bátorság meg a szavahihetőség, nekem pedig vajmi keveset. sok kántáltak és táncoltak sáfrányszín lepelben, mezítláb. Olyan volt, mintha Clewes egy zenés komédiának volna a főszereplője. Természetesen egyéb kirívó különbségekre is rámutattak. Az újságok, napilapok minden egyes számában egyre jobban öszszezsugorodtam én, egyre magasabbra nőtt ő. Szegény feleségem egyre idomtalanabb és idegenebb lett, az ő felesége meg mind jobban és jobban az “amerikai aranylány". Barátai egyre gyarapodtak számban és tisztességben, az enyémek meg nem voltak sehol, már a nyirkos sziklák alatt sem. De engem az a gondolat zavart a legjobban, egészen a csontom velejéig, hogy ő becsületes, én pedig nem. Igy aztán, huszonhat év elteltével, ez a kis szláv börtöntöltelék állta a sarat. És átvágott az úttesten a hajdani angolszász bajnok, immár boldog, rozoga madárijesztő. Megdöbbentett a boldogsága. “Mitől olyan boldog a nyomorult?" – kérdeztem magamban. Megtörtént tehát a viszontlátás, a szatyros néni meg nézte. Clewes letette a mintakollekcióját, és kinyújtotta jobb kezét. És így szólott viccesen, visszhangozva Henry Morton Stanley és David Livingstone találkozását a legsötétebb Afrikában: – Ha nem csalódom, Walter F. Starbuck, ugyebár? És lehettünk volna valóban a legsötétebb Afrikában, annyira nem ismert bennünket és nem törődött velünk senki. Ha egyáltalán emlékezett még ránk valaki, az is azt hitte, hogy régesrég meghaltunk. Meg aztán nem is voltunk olyan jelentőségteljesek az amerikai történelemben, mint amilyennek olykor hittük magunkat. Olyanok voltunk, tisztesség ne essék szólván, mint szúnyogfing a szélviharban.
Melengettem-e a szívemben keserűséget Leland Clewes iránt, mert valamikor réges-régen elszerette a lányt, akit szerettem? Dehogy. Sarahval szerettük egymást valamikor, de nem lett volna belőlünk boldog házaspár. Sose lett volna kielégítő a nemi életünk. Sosem sikerült meggyőznöm, hogy vegye komolyan a szexet. Leland Clewesnak sikerült az, ami nekem nem – minden bizonnyal Sarah boldog ámulatára. Miféle gyengéd emlékeket őrzök Sarah-ról? Sokat beszéltünk az emberi szenvedésről, és hogy hogyan lehetne rajta segíteni. Aztán jöttek enyhülésül a gyerekes butaságok. Vicceket gyűjtöttünk egymásnak és az enyhülés perceiben elmeséltük. Szenvedélyünkké vált, hogy órákig beszélgettünk telefonon. Életemben még olyan kellemes kábítószert nem ismertem, mint amilyenek azok a telefonbeszélgetések voltak. Testetlenné váltunk – akár a szabadon lebegő lelkek a Vicuna bolygón. A hosszú hallgatásokat valamelyikünk mindig egy vicc nyitómondatával törte meg. – Mi különbség van a mosdó meg az árvagyerek között? – kérdezte például Sarah. – Nem tudom – feleltem én. – A mosdónak van csapja, az árvagyerekenek nincs apja – mondta erre ő, és buta vicc buta viccet követett, még akkor is, ha Sarah aznap a kórházban valami szörnyűséget látott. Éppen azt akartam mondani, komolyan, körültekintően, de őszintén: “Hogy vagy, Leland? Örülök, hogy látlak." De nem jutottam hozzá. A szatyros néni harsányan és fültépően elrikoltotta magát: — Uramisten! Walter F. Starbuck! Tényleg te vagy? Nem szándékozom papíron érzékeltetni a hanghordozását. Azt gondoltam, bolond. Azt gondoltam, szajkózza ezt a nevet, amit Clewes történetesen rám ragasztott. Ha mondjuk: “Bumptious Q. Bangwhistler“-nek nevez, gondoltam, a szatyros néni nyilván ezt rikoltja: — Uramisten! Walter F. Starbuck! Tényleg te vagy? Már támasztotta is a szatyrait a lábszáramnak, mintha holmi alkalmas lámpaoszlop volnék. Hat szatyra volt, mint később bőséges alkalmam
nyílt megállapítani. A szatyrokon a város legdrágább üzleteinek a neve: Henri Bendel, Tiffany, Sloane, Bergdorf Goodman, Bloomingdale, Abercrombie és Fitch. Az Abercrombie és Fitch kivételével egyébként, amelyik nemsokára csődbe ment, valamennyi a PANAMORC Részvénytársaság érdekeltsége. A néni szatyraiban javarészt rongyok voltak, szemétvödrökből guberált rongyok. Legértékesebb ingóságait a kosárlabdacipőjében hordta. Igyekeztem nem tudomásul venni a nénit. Behálózott a szatyraival, de én akkor sem vettem le a tekintetemet Leland Clewes arcáról. — Jó színed van — mondtam. — Jól is érzem magam — felelte. — Bizonyára örömödre szolgál, hogy Sarah is. — Igazán örülök — mondtam. — Sarah derék kislány. — Sarah persze már egyáltalán nem volt kislány. Clewes ekkor elmondta, hogy Sarah még most is foglalkozik betegápolással, alkalmanként Örülök — mondtam én. Elszörnyedésemre ekkor úgy éreztem, mintha egy döglődő denevér pottyant volna le az ereszről, egyenesen a csuklómra. A szatyros néni ragadott meg a koszos kis mancsával. — A feleséged? — kérdezte Clewes. — A micsodám?! — mondtam én. Azt hiszi, olyan mélyre sülylyedtem, hogy ez az iszonyatos nő hozzám tartozik?! — Soha életemben nem láttam! — Ó, Walter, Walter, Walter! — jajongott a néni. — Hogy mondhatsz ilyet?! Letéptem magamról a kezét, de amint a figyelmem visszatért Clewesra, a koszos mancs megint a csuklómra kattant. — Ne is törődj vele — mondtam. — Ez őrület. Semmi köze hozzám. Nem engedem, hogy elrontsa ezt a pillanatot, amely nagyon sokat jelent nekem. — Ó, Walter, Walter, Walter— mondta a néni —, mivé lettél? Te nem vagy az a Walter F. Starbuck, akit én ismertem. — Nem bizony — mondtam én —, mivelhogy maga nem is ismert semmiféle Walter F. Starbuckot, de ez az ember igen. — Cleweshoz fordultam. — Bizonyára tudod, hogy magam is börtönben voltam.
— Igen — mondta Clewes. — Sarah és én nagyon sajnáltuk. — Tegnap reggel szabadultam — mondtam én. — Nehéz napok állnak előtted — mondta Clewes. — Van valaki, aki gondodat viseli? — Majd én gondodat viselem, Walter — mondta a szatyros néni. Közelebb hajolt hozzám, ahogy e forró szavakat mondta, és én kis híján megfulladtam a testszagától meg a szörnyű leheletétől. A lehelete nemcsak rossz fogak szagát hordozta, hanem, mint később rájöttem, milliónyi csepp mogyoróolajét. Ugyanis évek óta nem evett mást, csak mogyoróvajat. — Maga aztán nem tudja senkinek a gondját viselni! — mondtam neki. — Ó... meg leszel lepve, mi mindent tehetek érted! — mondta ő. – Leland – szóltam –, csak azt akarom neked mondani, hogy most már tudom, mi a börtön, és az Isten verje meg, életemben semmit úgy nem bánok, mint hogy részem volt abban, hogy te börtönbe kerültél. – Nos – mondta ő –, Sarah meg én gyakran beszélgettünk arról, mit szeretnénk neked mondani.
– Azt elhiszem – mondtam én. – A következőt – mondta ő –: “Nagyon köszönöm, Walter. A legjobb, ami valaha Sarah-t és engem ért, az volt, hogy börtönbe kerültem". Nem tréfálok. Becsületszavamra: így igaz. Elámultam. – Hogy lehet ez? – Mert az élet: próbatétel – mondta Clewes. – Ha az életem úgy folytatódik, ahogy elkezdődött, úgy jutottam volna el a mennybe, hogy sohasem találkozom nehezebb problémával, mint a kétszer kettő. Szent Péter ezzel fogadott volna: “Nem is éltél, fiam. Ki mondhatná meg, mi vagy?" – Értem – mondtam. – Sarah és én nem egyszerűen csak szeretjük egymást: ez a szerelem kiállta a legnehezebb próbatételt. – Gyönyörűen hangzik – mondtam én. – Büszkék lennénk, ha te is látnád – mondta ő. – El tudnál jönni
valamikor vacsorára? – Igen... biztosan – mondtam én. – Hol laksz? – kérdezte. – Az Arapahoe-szállóban – mondtam én. – Azt hittem, azt már évekkel ezelőtt lebontották – mondta ő. – Dehogy – mondtam én. – Majd jelentkezünk – mondta ő. – Örömmel várom – mondtam én. – Mint majd magad is meglátod – mondta Clewes –, anyagi javak tekintetében semmink sincs, de anyagi javak tekintetében nincs is szükségünk semmire. – Értelmes dolog - mondtam én. – Egy mindenesetre biztos – mondta Clewes –, jól kosztolunk. Mint
emlékszel talán, Sarah nagyszerűen főz. – Emlékszem – mondtam én. És ekkor állt elő a szatyros néni az első bizonyítékkal, hogy valóban tud rólam egyet-mást. – Arról a Sarah Wyattról beszéltek, mi? – kérdezte. Csönd támadt, holott a világváros zaja csak dübörgött tovább, tovább. Sem Clewes, sem én nem említettük Sarah leánykori nevét. Nagy sokára tudtam csak megkérdezni, tele kényelmetlen, ködös előérzetekkel: – Honnan ismeri ezt a nevet? Egyszeriben ravaszkás lett és kacér: – Mit gondolsz, nem tudom, hogy egész idő alatt csaltál vele? Ennyi információ birtokában már nem kellett találgatnom, ki ő. Vele háltam utolsóéven egyetemista koromban, míg a szűzies Sarah Wyattot kísérgettem estélyekre, hangversenyekre, sporteseményekre. Egyike volt a négy nőnek, akit valaha szerettem. Ő volt az első nő, akivel érett szexuális tapasztalatra tettem szert. ő volt az, ami Mary Kathleen O'Looneyból megmaradt! – Én voltam a propagandafőnöke – mondta Mary Kathleen Le-land Clewesnak, igen hangosan. – Talán nem voltam jó propagandafőnök, Walter? – De igen... nagyon jó voltál – móndtam én. A következőképpen
ismerkedtünk meg: utolsó egyetemi évem kezdetén Mary Kathleen beállított a cambridge-i Progresszív Massachusetts parányi szerkesztőségébe, és közölte, hogy abszolúte bármit megtesz, amit csak mondok neki, feltéve, ha javítja a munkásosztály helyzetét. Megtettem propagandafőnöknek, és rábíztam, hogy terjessze a lapot a gyárakban, az élelmiszerért sorban állók között, és így tovább. Vézna kis jószág volt akkoriban, de szívós és vidám és nagyon is szembetűnő, mert élénk vörös haja volt. Gyűlölte a kapitalizmust, mert anyja egyike volt a Wyatt Óragyárban dolgozó asszonyoknak, akik rádiummérgezésben haltak meg. Apja éjjeliőr volt egy cipőpasztagyárban, és megvakult, mert metilalkoholt ivott. Ami megmaradt Mary Kathleenből, az most szerény büszkeségében – amiért ráhagytam: jó propagandafőnököm volt – meghajtotta a fejét, és én és Leland Clewes megpillantottuk a feje búbját. Akkora kopasz folt volt rajta, mint egy ezüstdollár. Gyér, ősz haj keretezte. Leland Clewes később elmondta, hogy akkor majdnem elalélt. Még sose látott kopasz nőt. Ez még neki is sok volt. Lehunyta kék szemét és elfordult. Amikor férfiasan megint szembenézett velünk, tekintete kerülte Mary Kathleent – ahogy a mitológiában Perszeusz nem nézett a Meduza-főre. – Hamarosan össze kell jönnünk – mondta Clewes. – Igen – mondtam én. – Hamarosan jelentkezem – mondta Clewes. – Számítok rá – mondtam én.
– Rohannom kell – mondta Clewes. – Megértem -mondtam én.
– Vigyázz magadra – mondta Clewes. – Vigyázok – mondtam én. Elment. Mary Kathleen bevásárlószatyrai még akkor is ott parkoltak a lábam körül. Éppúgy nem mozdulhattam, és éppolyan blikkfangos voltam, mint Johanna a máglyán. Mary Kathleen kitartóan szorongatta a csuklómat, és egy kicsit se fogta halkabbra a hangját. – Rád találtam, Walter – rikoltotta –, és soha többé el nem eresztlek!
Ezt a színházat már nem játsszák sehol a világon. Modern impresszáriók szíves figyelmébe: személyes tapasztalat alapján tanúsíthatom, hogy a melodráma ma is nagy tömegeket vonz, feltéve, ha a női főszereplő elég hangosan és érthetően beszél. – Mindig azt mondtad, Walter, hogy szeretsz – rikoltotta. – De aztán elmentél, és soha többet nem hallottam rólad. Lehet, hogy csak hitegettél? Kinyöghettem valami választ. Olyasmit, hogy: – Blöh –, vagy: – Phö. – Nézz a szemembe, Walter – mondta Mary Kathleen. Társadalomtudományi szempontból ez a melodráma legalább annyira megragadó volt, mint a polgárháború előtt a Tamás bátya kunyhója. Nem Mary Kathleen O'Looney volt az egyetlen szatyros néni az Amerikai Egyesült Államokban. Tízezrével éltek az ország minden nagyobb városában. Rongyos regimentjeiket esetlegesen és minden elképzelhető cél nélkül termelte a nagy gazdasági gépezet. A gép egy másik része sorozatban köpte a tízesztendős megátalkodott gyilkosokat, a gyógyíthatatlan kábszerélvezőket, a gyerekek kínzóit és sok más csúnyaságot. Sokan azt állították, hogy vizsgálatokat folytatnak. Közelebbről meg nem határozott jóvátételt foganatosítandó a majdani jövőben. A jóakaratú emberek ezenközben éppúgy émelyegtek a gaz-155 dasági élet e tragikus melléktermékei láttán, mint tették volna alig több mint száz esztendeje a rabszolgaság kapcsán. Mary Kathleen meg én olyan csuda voltunk, amiért közönségünk nyilván buzgón fohászkodott: legalább egy szatyros néni megmentése egy férfiú által, aki valaha jól ismerte őt. Többen sírtak. Sírtam kis híján magam is. – Ölelje meg – szólt egy nő a tömegből. Engedelmeskedtem. Rongyokba bugyolált rőzseköteget öleltem. Akkor aztán én is sírva fakadtam. Első ízben sírtam azóta, amikor egy reggel holtan találtam a feleségemet az ágyában – kicsi téglaházikómban, a marylandi Chevy Chase-ben.15 Az orrom addigra hál' istennek befuccsolt. Az orr irgalmas jószág. Közli, ha valaminek rémes a szaga. Ha az orr gazdája nem tágít, az orr
idővel arra a következtetésre jut, hogy az a szag végtére nem is olyan rémes. Elzárja magát, meghajol a magasabb rendű bölcsesség előtt. Így lehetséges rokfortot enni – avagy megölelni régi szívszerelmünk bűzölgő roncsait az Ötödik sugárút és a Negyvenkettedik utca sarkán. Egy pillanatig azt hittem, hogy Mary Kathleen kimúlt a karomban. Ha egészen őszinte vagyok, meg kell vallanom: nem bántam volna. Végtére is hova vihetném? Érheti-e nagyobb jótétemény, mint hogy megöleli egy férfi, aki ismerte szép és fiatal korában, aztán usgyi, egyenesen mennybe megy? Csudálatos lett volna. No de akkor sosem lesz belőlem a PANAMORC Részvénytársaság Hazai Hanglemezgyárának ügyvezető alelnöke. E pillanatban talán épp részeg álmomat aludnám a Boweryn, és egy fiatalkorú szörny lelocsolna benzinnel, és meggyújtana kétkrajcáros öngyújtójával. Mary Kathleen most nagyon halkan beszélt. – Téged az Isten küldött – mondta. – Ejnye, ejnye – mondtam én. És csak öleltem. – Senkiben sem bízhatok már – mondta Mary Kathleen. – Ugyan, ugyan – mondtam én. – Mindenki üldöz – mondta ő. – Le akarják vágni a kezemet. – Ejnye, ejnye – mondtam én. – Azt hittem, meghaltál – mondta ő. – Dehogy, dehogy – mondtam én. – Azt hittem, mindenki meghalt, csak én nem – mondta ő. – Ejnye, ejnye – mondtam én. – Én ma is hiszek a forradalomban, Walter – mondta ő. – Örülök – mondtam én.Mindenki más elveszítette a bátorságát – mondta ő. – n sosem veszítettem el a bátorságomat. – Derék dolog – mondtam én. – Mindennap a forradalomért dolgozom – mondta ő. – Elhiszem – mondtam én. – Meg volnál lepve – mondta ő. – Dugja be egy forró fürdőbe – mondta valaki a tömegből. – Etesse meg – mondta valaki más. – Közeledik a forradalom, Walter, észre se veszed, és itt van –
mondta Mary Kathleen. – Van egy szállodai szobám, ott lepihenhetsz – mondtam. – És van egy kis pénzem. Nem sok, de valamennyi. – Pénz – mondta ő, és nevetett. Most is éppolyan megvetően nevette ki a pénzt, mint valaha. Szakasztott úgy, mint negyven esztendeje. – Menjünk? – kérdeztem. – Nem lakom messze. – Én jobb helyet tudok – mondta ő. – Adjon neki vitamintablettát – mondta valaki a tömegből. – Gyere velem, Walter – mondta Mary Kathleen. Ismét erőre kapott. Mary Kathleen vált most el tőlem, nem megfordítva. Megint nyers lett. Felemeltem három szatyrát, ő felemelte a többi hármat. Végcélunk, mint később kiderült, a Chrysler Building legeslegteteje volt, az Amerikai Hárfa-cég csendes bemutatóterme. Előbb azonban rá kellett bírnunk a tömeget, hogy engedjen utat nekünk, és Mary Kathleen megint “kapitalista locspocs-nak" és “felfújt plutokratáknak" és “vérszopóknak" kezdte szólongatni az utunkban állókat, és megint elölről. Gigászi kosárlabdacipőjében a következő módszerrel haladt: jóformán fel sem emelte a cipőt a földről, hanem úgy csúsztatta előbb az egyiket, aztán a másikat, mint a sízők, felsőteste és a szatyrok pedig vadul lendültek ide-oda. Hanem ez az ingó-lengő öregasszony úgy száguldott, minta szél! Lihegve caplattam utána, amint kikerültünk a tömegből. Annyi biztos, általános csudálatot keltettünk. Senki se látott még szatyros nénit segédlettel. Amikor a Grand Central pályaudvarhoz értünk, Mary Kath158leen azt mondta, meg kell bizonyosodnunk felőle, nem követnek-e. Felmentünk mozgólépcsőkön, rámpákon, lépcsőkön, aztán le, ő elöl, én a nyomában, és minduntalan hátra-hátranézett, nem üldöznek-e. Háromszor nyargaltunk át az Osztriga báron. Nagy sokára elvezetett egy vasajtóhoz, egy rosszul világított folyosó végén. Itt aztán magunk voltunk. Vert a szívünk vadul. Amikor visszanyertük lélegzetünket, azt mondta Mary Kathleen: – Most mutatok neked valamit, de senkinek sem szabad beszélni róla. – Nem beszélek róla – ígértem.
– Ez a kettőnk titka – mondta Mary Kathleen. – Jó – mondtam én. Azt gondoltam, olyan mélyen vagyunk a pályaudvar gyomrában, hogy mélyebbre már ember nem hatolhat. Mekkorát tévedtem! Mary Kathleen kinyitotta a vasajtót egy vaslépcsőre, ami csak ment, ment, ment lefelé. Odalent akkora titkos világ terült el, mint a karlsbadi mészkőbarlang. Már nem használták semmire. Lehetett volna akár dinoszauruszszentély. Valójában javítóműhelye volt egy másik kihalt szörnycsaládnak – a gőzzel hajtott mozdonyoknak. És lementünk a lépcsőn. Uramisten – micsoda mesés masinéria lehetett odalent valamikor! Micsoda szenzációs szakemberek dolgozhattak odalent! A tűzvédélmi előírásoknak megfelelően, gondolom, imitt-amott villanykörték égtek. És kis tálkákban patkánymérget raktak szét. Más jele nem volt, hogy hosszú évek óta bárki is járt volna odalent. – Ez az én otthonom, Walter – mondta Mary Kathleen. – A micsodád? – kérdeztem én. – Azt akarnád talán, hogy az Isten szabad ege alatt aludjak? – kérdezte ő. – Dehogy – mondtam én. – Hát akkor örülj, hogy ilyen szép és nyugodt otthonom van – mondta Mary Kathleen. – Örülök – mondtam én. – Beszéltél hozzám... és meg is öleltél – mondta Mary Kathleen. – Ezért tudom, hogy bízhatok benned. – Öhm – mondtam én. – Te nem pályázol a kezemre – mondta ő. – Hát nem – mondtam én. – Tudod-e, hogy odakint az utcán milliónyi szerencsétlen bolyong, és vécét keres, amit szabad használnia? – kérdezte Mary Kathleen. – Alighanem – mondtam én. – Ezt nézd meg – mondta Mary Kathleen. Bevezetett egy helyiségbe, ahol sok-sok vécé sorakozott. – Jó tudni, hogy itt vannak – mondtam én. – Nem árulod el senkinek? – kérdezte Mary Kathleen. –
Dehogy – feleltem én. – A kezedbe teszem le az életemet, hogy így elárulom a titkaimat – mondta Mary Kathleen. – Megtisztelsz – mondtam én. És akkor kimásztunk a katakombákból. Mary Kathleen végigvezetett egy alagúton a Lexington sugárút alatt, aztán fel egy lépcsőn a Chrysler Building előcsarnokába. Átsízett a padlón a várakozó lifthez, én meg a nyomában baktattam. Egy őr ránk kiáltott, de mielőtt utunkat állhatta volna, beszálltunk a liftbe. Az ajtók becsukódtak mérges képe előtt, amikor Mary Kathleen megnyomta a legfelső emelet gombját. Kettőnké volt a lift, és szálltunk felfele. Egy szempillantás sem telt belé, zajtalanul nyílt az ajtó egy földöntúlian szép és békés helyen, az épület rozsdamentes acél kupolájában. Gyakran eltűnődtem, vajon mi lehet odafent. Most megtudtam. A kupola egy pontba csúcsosodott felettünk, húsz méter magasan. Köztünk és a csúcs között, ahogy szent borzalommal felbámultam, nem volt más, csak a rácskeret és lég, lég, lég. “Micsoda fenséges térpazarlás!" – gondoltam. De aztán észrevettem, hogy vannak ott mégiscsak lakók. Ragyogó sárga kism . darak miriádja telepedett a rácsozatra, vagy cikázott a fénypr 160mák között, amelyeket a bizarr ablakok, a kupolát lyuggató hatalmas üvegháromszögek bocsátottak be. A tengernyi padlót, amelynek a partján álltunk, fűzöld szőnyeg borította. A közepében szökőkút csobogott. Kerti padok és szobrok álltak mindenütt, és imitt-amott egy hárfa. Mint már említettem, ez volt a bemutatóterme az Amerikai Hárfacégnek, amelyet nemrégiben kebelezett be a PANAMORC Részvénytársaság. A cég az épület Ezerkilencszáz Harmincegyben történt felavatása óta foglalta el ezt a helyet. Ahány madár csak repdesett – csupa poszáta –, mind az első, akkor felbocsátott párnak volt az ivadéka. A lift mellett Viktória-korabeli filagória állt, benne az üzletvezetőnek meg a titkárnőjének az íróasztala. Odabent egy nő zokogott. Ezen a napon mindenki sír! Ebben a könyvben mindenki sír! A legeslegöregebb ember, akit valaha is láttam, totyogott elő a
filagóriából. Fecskefarkú frakkot viselt, csíkos nadrágot és kamásnit. Ő volt az egyetlen eladó, méghozzá Ezerkilencszáz Harmincegy óta. Ő bocsátotta ki keze forró kalitkájából ebbe az elvarázsolt térbe az első poszátapárt. Kilencvenkét esztendős volt! Szakasztott olyan, mint John D. Rockefeller az élete alkonyán, vagy mint egy múmia. Láthatólag nem maradt benne más nedv, mint egy kis pára a szeme felszínén. De azért nem volt tökéletesen védtelen. Elnöke volt egy pisztolyklubnak, amely a hétvégeken embertormájú céltáblákra lövöldözött, és az íróasztalában egy akkora töltött Lüger lapult, mint egy doberman. Jó ideje várja már, mikor törnek be végre. – Ja, maga az – mondta Mary Kathleennek, ő meg ráfelelte, hogy ő az, igen. Jóformán mindennap eljött ide, és elüldögélt egy-két órát. Az volt a megállapodás, hogy ha vevő jönne, ő nyomban eltűnik szatyrostul. Volt ezenkívül még egy megállapodás, amit Mary Kathleen éppen most szegett meg. – Mintha megmondtam volna magának – mondta az öreg –, hogy ide senkit nem hozhat, még csak el sem mondhatja senkinek, milyen szép idefent!Mivel három szatyrot cipeltem, arra a következtetésre jutott, hogy én is holmi emberroncs vagyok, egy szatyros bácsi. — Ő nem csavargó — mondta Mary Kathleen. — A Harvardon végzett. Az öreg ezt egy percig se hitte el. — Aha — mondta, és végigmért tetőtől talpig. Ő maga egyébként még általános iskolát se végzett. Az ő gyerekkorában még nem tiltotta törvény a gyermekmunkát, és tízéves korában került az Amerikai Hárfa cég chicagói üzemébe. — Azt hallottam, a harvardi mindjárt megismerszik — mondta. — Hát magán nincs valami sok ismerős. — Nem hiszem, hogy a Harvardon végzetteken bármi különös volna — mondtam én. — Akkor már ketten nem hisszük — mondta ő. Nagyon utálatos volt: látszott, szeretne túladni rajtam. — Ez nem az Üdvhadsereg — mondta. Ez az ember Grover Cleveland elnöksége idején született. Ezt adják össze! Azt mondta Mary Kathleennek: — Mondhatom, nagyon csalódtam magában, hogy idehoz valakit. Holnap talán
háromra számíthatunk, holnapután húszra? A keresztyéni irgalomnak is megvan a határa. Ekkor olyan balfogást követtem el, aminek következtében szabadságom első teljes napjának delén már visszakerültem a sittre. — Ami azt illeti — mondtam —, én üzleti ügyben vagyok itt. — Hárfát óhajt vásárolni? — kérdezte az öreg. — Hétezer dollár a legolcsóbb. Nem akarna inkább egy fésűt selyempapírral? — Azt reméltem, hogy felvilágosítást kaphatok — mondtam —, hol vásárolhatnék klarinétalkatrészeket. Nem komplett klarinétot, csak tartozékokat. Ezt nem gondoltam komolyan. Az Arapahoe-beli legalsó fiókom tartalmából merítettem az ihletet ehhez a kereskedelmi fantáziához. Az öregember titkon felpezsdült. A filagóriában a hirdetőtáblára egy körlevelet rajzszegeztek, amely felszólította, hogy abban az esetben, ha bárki klarinétalkatrészeket akar venni vagy eladni, hívja a rendőrséget. Mint az öreg később elmondta, hónapokkal azelőtt tűzte fel a hirdetményt — “mint egy könnyelmű 162pillanatban vásárolt lottócédulát". Nem számított rá, hogy nyerni fog. Delmar Peale-nek hívták. Delmar később volt olyan kedves és megajándékozott a körlevéllel, amelyet felakasztottam irodám falára a PANAMORCban. Delmar fölöttese lettem a PANAMORC-családban, az Amerikai Hárfa ugyanis az én cégem leányvállalata. Hanem amikor megismerkedtünk, minden voltam inkább, mint a fölöttese. Játszott velem, mint macska az egérrel. — Sok klarinétalkatrészt óhajt, vagy csak néhányat? — kérdezte ravaszul. — Az a helyzet, hogy jó néhányat — mondtam. — Tudom, önök nem foglalkoznak klarinéttal.. — Akkor is a legjobb helyre jött — sietett megnyugtatni. — Mindenkit ismerek a szakmában. Ha ön is, Madame X is méltóztatna helyet foglalni, szívesen telefonálnék néhány helyre. — Igazán nagyon kedves — mondtam én. — Szót sem érdemel — mondta ő. Mary Kathleent csak “Madame X" néven ismerte: ő ugyanis azt mondta, így hívják. Mary Kathleen egyszerűen ide menekült egy szép
napon, mert úgy érezte, üldözik. Delmar Peale-t aggasztotta a szatyros nénik sorsa, és gyakorló keresztyén lévén, megengedte Mary Kathleennek, hogy ott maradjon. Ezenközben némiképp csillapodott a zokogás a filagóriában. Delmar egy padhoz vezetett bennünket, távol a filagóriától, hogy ne halljuk, amikor a rendőrséget hívja. Leültetett. — Kényelmes? — kérdezte. — Köszönöm, igen — mondtam. Delmar a kezét dörzsölte. — Innának egy csésze kávét? — kérdezte. — Ideges leszek tőle — mondta Mary Kathleen. — Cukorral és tejszínnel kérném, ha nem okoz fáradságot — mondtam én. — Ó, egyáltalán nem — mondta Delmar. — Mi baja Dorisnak? — kérdezte Mary Kathleen. Így hívták a titkárnőt, aki a filagóriában zokogott. Doris Kramm volt a teljes neve. Nyolcvanhét éves volt. Javaslatomra a People magazin nemrégiben cikket írt Del marról és Dorisról, mint a világ, sőt talán a világtörténelem legöregebb főnöktitkárnő párosáról. Aranyos cikk volt. Az egyik kép Del marta Lügerével ábrázolta, és idézte nyilatkozatát, miszerint aki megpróbál betörni az Amerikai Hárfa-céghez, ,,... megbánja, hogy betörőnek született!". Delmar elmesélte Mary Kathleennek, hogy Doris azért sír, mert gyors egymásutánban két csapás érte. Előző délután értesítették, hogy a PANAMORC átvette a céget, és őt azonnali hatállyal nyugdíjba küldik. A PANAMORC alkalmazottainak nyugdíjkorhatára, kivéve a vezetőket, hatvanöt év. Aznap reggel pedig, éppen amikor kirakta az íróasztalát, táviratot kapott, amely tudatta, hogy a dédunokahúga frontális összeütközés során életét vesztette a floridai Sarasotában, érettségi bálja után. Dorisnak nincs közvetlen leszármazottja, magyarázta Delmar, úgyhogy oldalági rokonai igen becsesek a számára. Delmar és Doris egyébként semminémű forgalmat nem bonyolítottak le odafent, és mind a mai napig sem bonyolítanak le semminémű forgalmat. Amikor a PANAMORC vezető tisztségviselője lettem, büszkén értesültem róla, hogy az Amerikai Hárfacég hárfái a legjobbak a
világon. Az ember azt hinné, a legjobb hárfák manapság Olaszországból vagy Japánból vagy Nyugat-Németországból kerülnek ki, hiszen az amerikai kézműipar jóformán kihalt. De nem – már az említett országoknak, sőt még a Szovjetuniónak a zenészei is egybehangzóan állítják: csak az Amerikai Hárfa-cég hárfái rúghatnak labdába. Ám a hárfaüzlet sosem volt és nem is lehet nagy volumenű, hacsak nem a menynyeknek országában. A cég kereskedelmi mérlege tehát egyenesen nevetséges. Annyira, hogy nemrégiben vizsgálatot folytattam, vajon miért kebelezte be a PANAMORC az Amerikai Hárfát. Mint megtudtam, azért, hogy megkaparintsák a Chrysler Building kupolájának hihetetlen bérletét. A bérlet Kétezer Harmincegyig érvényes, havi kétszáz dollár bérért! Arpad Leen vendéglővé akarja alakítani a helyiséget. Az már részletkérdés, hogy a cégnek van egy hatvanöt alkalmazottat foglalkoztató gyára Chicagóban. Ha egy-két éven belül nem tud jelentékeny nyereséget felmutatni, a PANAMORC bezárja az üzemet. Békesség. Mary Kathleen O'Looney természetesen maga volt a legendás Mrs. Jack Graham, a PANAMORC részvénytársaság főrészvényese. Festékpárnája meg a tollai meg a papírjai mind a kosárlabdacipőjében voltak. Ez a cipő volt a páncélterme. Ha valaki megpróbálja lehúzni a lábáról, felébred. Később azt állította, már a liftben megmondta, voltaképpen kicsoda ő. Én csak ennyit felelhettem: – Ha hallottam volna, Mary Kathleen, bizonyára emlékeznék rá. Ha tudtam volna, igazából kicsoda ő, mindjárt több értelme lett volna, amikor arról beszélt, hogy a kezére pályáznak. Aki ugyanis a kezét megkaparintja, elteheti ecetbe, a többit meg elhajíthatja, és Mary Kathleen ujjhegyeinek birtokában ő irányíthatja a PANAMORC Részvénytársaságot. Nem csoda, hogy Mary Kathleen szüntelenül menekült. Nem csoda, hogy sehol sem akarta felfedni a kilétét. Nem csoda, hogy nem bízott senkiben. Ezen a mi bolygónkon, ahol mindennél többet számít a pénz, az elképzelhető legrendesebb embernek is hirtelen eszébe juthat, hogy kitekerje Mary Kathleen nyakát, hogy aztán az ő szerettei kényelemben éldegélhessenek. Egy pillanat műve
lenne – és hamarosan feledésbe merülne. Repül az idő. Olyan pici volt és olyan gyönge. Megölni és a két kezet levágni nem lett volna sokkal borzasztóbb, mint ami napjában tízezerszer is megtörténik egy gépesített csirkefarmon. Mellesleg a Sanders Ezredes Kentucky Sültcsirkéje vállalat a PANAMORC birtokában van. Láttam, mi folyik a színfalak mögött. És hogy miért nem hallottam, amikor a liftben megmondta, hogy ő Mrs. Jack Graham? Arra mindenesetre emlékszem, hogy a liftezés vége felé, a 166szintváltozás következtében valami baja támadt a fülemnek. Felszáguldottunk háromszáz méter magasba, megállás nélkül. Meg aztán: átmeneti süketség ide vagy oda, átálltam társalgási robotpilótára. Nem gondolkodtam én azon, mit mond ő, sőt azon sem, hogy mit mondok én. Azt gondoltam, mind a ketten annyira kiszorultunk az emberi ügyek fősodrából, hogy mást nem tehetünk: állati hangokkal vigasztaljuk egymást. Emlékszem, egy ponton azt mondta, hogy az övé a Waldorf-Astoriaszálló, én meg azt gondoltam, nem hallottam jól. – Igazán örülök – mondtam. Úgyhogy amint ott üldögéltem mellette a padon a hárfabemutató teremben, ő azt hitte, birtokában vagyok a kulcsfontosságú információnak – de tévedett. Delmar Peale ezenközben felhívta a rendőrséget, Doris Krammot pedig leszalajtotta, úgymond, kávéért: valójában azért, hogy kerítsen elő valahonnan egy rendőrt. Történetesen épp kisebbfajta zendülés folyt az Egyesült Nemzetek székháza melletti parkban, alig három saroknyira. Minden nélkülözhető rendőr ott volt. Baseballütőkkel felszerelt munkanélküli fehér suhancok agyba-főbe vertek néhány férfit, akit homoszexuálisnak néztek. Az egyiket bedobták az East Riverbe. Idővel kiderült róla, hogy Sri Lanka pénzügyminisztere. Később a rendőrőrszobán találkoztam néhánnyal a suhancok közül, és feltételezték, hogy én is homoszexuális vagyok. Egyikük megmutatta a nemi szervét. Azt mondta: – Hé, papus, kéne? Na gyere, kapd el. Hamm, hamm, hamm! –, és így tovább. A lényeg azonban az, hogy még közel egy órába beletelt, mire a rendőrség értem jöhetett. Úgyhogy jól kibeszélgettük magunkat Mary Kathleennel. Itt biztonságban érezte magát. Velem is biztonságban érezte magát. Normális mert lenni.
Fölöttébb megható volt. Csak a teste indult oszlásnak. A hangja meg a lelke alapján még most is lehetett volna az, ami régen: dühödten optimista tizennyolc esztendős. – Most majd minden rendbe jön – mondta az Amerikai Hárfacég bemutató termében. – Valami mindig azt súgta nekem, hogy így lesz. Minden jó, ha a vége jó – mondta Mary Kathleen. Micsoda remek agya volt! Micsoda remek agya volt mind a négy nőnek, akit valaha is szerettem! Azokban a hónapokban, amíg többékevésbé együtt éltem Mary Kathleennel, elolvasta valamennyi könyvet, amit én mint harvardi egyetemi hallgató elolvastam vagy úgy tettem, mintha elolvastam volna. Az a sok kötet nekem kásahegy volt, de Mary Kathleennek kannibáli lakoma. Úgy falta a könyveimet, ahogy egy ifjú kannibál falná az ősi ellenség oroszlánszívét. Magáévá tette a mágiájukat. Ezt mondta egyszer az én kis könyvtáramról: – A világ legnagyszerűbb könyvei, amiket a világ legbölcsebb emberei tanítanak a világ legnagyszerűbb egyetemén a világ legokosabb hallgatóinak. Békesség. Ha tetszik, hasonlítsák össze Mary Kathleent a feleségemmel, Ruthtal, a haláltáborok Opheliájával, aki hitte, hogy még a legértelmesebb emberi lény is annyira ostoba, hogy csak még jobban elront mindent, ha kimondja a véleményét. Végtére is gondolkodók létesítették a haláltáborokat. Gyengeelméjűek nem tudnak haláltábort létesíteni iparvasúttal, nonstop krematóriummal. Gyengeelméjűek azt sem tudják megmagyarázni, végső fokon miért humánus a haláltábor. És megint csak: békesség. Ott voltunk hát Mary Kathleen meg én – a hárfák között. Ha meggondolom; ugyancsak fura szerszámok voltak, nem estek messze szegény Ruth elképzelésétől, hogy milyen a civilizáció még békeidőben is – abszurd házasság egy görög oszlop és Leonardo da Vinci repülő masinája között. A hárfák egyébként öngyiFkossággal végzik. Amikor magam is a hárfaüzletbe csöppentem a PANAMORC-nál, azt reméltem, hogy az Amerikai Hárfa raktárában akad néhány gyönyörű régi darab, amely éppolyan értékesnek bizonyul majd, mint Stradivan és az Amatiak
hegedűi. Szó sincs róla. A hárfában olyan irdatlan és kérlelhetetlen a feszültség, hogy ötven év múltán játszhatatlanná válik, és már csak szemétdombra vagy múzeumba való. A poszátákkal kapcsolatban is lenyűgöző felfedezésre jutottam. Ez az egyetlen madárfajta, amely fogságban szobatisztaságra szoktatható. Az ember azt hinné, a hárfákat óvni kell a madárpiszoktól – ugyan! A poszáták a kihelyezett teáscsészékbe piszkítanak. Természetes környezetben persze a többi madár fészkébe. Annak nézik a teáscsészéket is. Jó pap is holtig tanul. No de visszatérve Mary Kathleenhez meg hozzám – a hárfák között, fejünk fölött a poszátákkal, és útban a rendőrséggel: – Amikor a férjem meghalt, Walter – mesélte Mary Kathleen –, annyira boldogtalan és elveszett voltam, hogy inni kezdtem. – Az illető férj nyilván Jack Graham volt, a remetehajlandóságú mérnök, a PANAMORC Részvénytársaság alapítója. Nem a semmiből teremtette a részvénytársaságot. Multimilliomosnak született. Csakhogy én ezt nem tudtam. Felőlem persze Mary Kathleen beszélhetett akár egy vízvezetékszerelőről, vagy teherautó-sofőrről, vagy egyetemi tanárról vagy bárkiről. Elmesélte, hogy egy magánszanatóriumba került a Kentucky állambeli Louisville-ben, ahol elektrosokk-kezelésben részesült. A kezelés felperzselte valamennyi emlékét Ezerkilencszáz Harmincöttől Ezerkilencszáz Ötvenötig. Ezért gondolta tehát, hogy még most is megbízhat bennem. Elégett minden emléke arról, milyen szívtelenül hagytam ott, hogy később hogyan árultam el Leland Clewest, meg miegymás. Ezért hitte, hogy még most is az a lánglelkű idealista vagyok, aki Ezerkilencszáz Harmincötben voltam. A Watergate-ügyben játszott szerepem kimaradt nála. A Watergate-ügyben játszott szerepem mindenkinél kimaradt. – Egy csomó emléket pótolnom kellett – folytatta –, hogy betöltsem a réseket. Azt tudtam, hogy volt egy háború, és emlékeztem rá, mennyire gyűlölted a fasizmust. Láttalak egy tengerparton valahol – hanyatt feküdtél, egyenruhában, puskával, és szelíden nyaldosott a víz. A szemed tágra nyílt, Walter, mert halott voltál. Felbámultál egyenesen a napba.
hatatlanná válik, és már csak szemétdombra vagy múzeumba való. Egy pillanatig hallgattunk. Messze fölöttünk úgy csattogott egy sárga madár, hogy majd a szíve beleszakadt. A poszáta éneke köztudottan egyhangú, de én vagyok az első, aki ezt beismeri. Nem fogom egész elbeszélésem hitelét veszélyeztetni azzal, hogy azt állítom: a poszáták felvehetik a versenyt a Boston Pops zenekarral. Meg kell hagyni: érzékeltetni tudják, hogy a szívük majd megszakad. Már persze bizonyos határok között. – Magam is álmodtam ilyet – mondtam. – De sokszor kívántam, Mary Kathleen, hogy bárcsak igaz lett volna! – Nem! Nem! Nem!–protestált.–Istennek hála, hogy élsz! Istennek hála, él még valaki, akinek fontos, hogy mi történik ezzel az országgal. Azt hittem, én vagyok az utolsó. Évek óta járom ezt a várost, Walter, és azt mondom magamban: “Mind meghaltak, mind, akinek fontos volt". És akkor egyszer csak előkerülsz te! – Mary Kathleen – mondtam –, tudnod kell, hogy most jöttem ki a börtönből. – Hát persze! – mondta ő. – Minden derék embert mindig börtönbe zárnak. Hála a jó Istennek, hogy élsz még! Mi átalakítjuk ezt az országot, utána meg a világot. Egyedül nem tudtam megcsinálni, Walter. – Gondolom – mondtam én. – A tíz körmömmel kapaszkodtam – mondta Mary Kathleen. – Nem telt tőlem más, csak hogy épp fennmaradjak. Ennyire egyedül vagyok. Nincs szükségem sok segítségre, de valamenynyire igen. – Ismerem á problémát – mondtam én. – Annyira még látok, hogy írni tudjak, ha nagybetűkkel írok – mondta Mary Kathleen –, de az újságcikkeket már nem tudom elolvasni. A szemem... –Elmesélte, hogy kocsmákba és áruházakba és motelhallokba surran be, hogy a televízión nézze meg a híreket, de a tévékészülékek jóformán soha sincsenek a híradóra beállítva. Néha el-elfog egy hírfoszlányt valakinek a táskarádióján, de az illető általában rögtön átkapcsol zenére, mihelyt mondani kezdik a híreket. Eszembe jutott az a hír, amit reggel hallottam a rendőrkutyá170ról, amelyik felfalt egy csecsemőt, és megmondtam Mary Kathleennek,
hogy nem mulaszt sokat. – Hogyan csináljak ésszerű terveket – kérdezte –, ha nem tudom, mi történik? – Sehogy – mondtam éri. – Hogyan lehet egy forradalmat az esti mesére, a szülők iskolájára meg a Családi Körre alapozni? – kérdezte. Az említett műsorok mindegyikét a PANAMORC finanszírozta. – Sehogy – mondtam én. – Nekem megbízható tájékoztatásra van szükségem – mondta Mary Kathleen. – Azt a People című magazint megtalálom a szemétvödrökben – mondta –, de az nem emberekről szól. Hanem szemétről. Mindez annyira szánalmasan hangzott: hogy egy szatyros néni aszerint szaladozzon ide-oda a városban, aszerint szimatoljon a szemétvödrökben, hogy a magazinok meg a rádió meg a televízió mit mesélnek neki arról, hogy valójában mi is történik a világban! Szánalmasan hangzott neki magának is. – Jackie Onassis meg Frank Sinatra meg a Mézes Mackó meg Mr. Smith lépnek – mondta Mary Kathleen –, én meg tanulmányozom a lépéseiket, és aszerint döntöm el, mihez fogjon Mary Kathleen O'Looney. – De most itt vagy nekem te – folytatta Mary Kathleen. – Te leszel a szemem – és az agyam! – A szemed talán igen – mondtam én. – Agy tekintetében nemigen jeleskedtem mostanában. – Ó, csak Kenneth Whistler is élne! – mondta Mary Kathleen. Mondhatta volna akár azt is: “Ó, csak a Donald kacsa is élne!" Kenneth Whistler munkásszervező volt és hajdani bálványom – de most nem éreztem iránta semmit, nem is gondoltam rá hosszú évek óta. – Micsoda hármast alkotnánk – folytatta Mary Kathleen. – Te meg én meg Kenneth Whistler! Alighanem Whistlerből is csavargó lett volna mostanáig – ha meg nem hal egy kentuckyi bányaszerencsétlenségben, Ezerkilencszáz Negyvenegyben. Nem érte be azzal, hogy munkásszervező – munkás is akart lenni, és elviselhetetlennek tartotta volna a modern
szakszervezeti funkcionáriusokat a puha, rózsaszín tenyerükkel. Én kezet fogtam Kenneth Whistlerrel. Olyan volt a tenyere, akár a krokodil háta. Arcának barázdáiba annyira beleette magát a szénpor, hogy olyan volt, mintha tetoválva volna. Különösképpen ő is a Harvardra járt – Ezerkilencszáz Huszonegyben végzett. – De hát mi legalább még itt vagyunk – mondta Mary Kathleen –, és most már nekikészülhetünk mi is, hogy lépjünk. – Mindig örömmel várom a javaslatokat – mondtam én. – De lehet, hogy nem is érdemes – mondta ő. Arra gondolt, hogy az Egyesült Államok népét talán nem is érdemes megmenteni a gazdasági rendszerektől; én azonban azt hittem, az életről beszél általában. Úgyhogy azt mondtam, az élet általában valószínűleg érdemes rá, csak egy kicsit mintha már túlságosan sokáig tartana. Az én életem például remekmű lett volna, ha elesem valamelyik tenger partján, fasiszta golyó ütötte lyukkal a homlokomon. – Talán nem is jók már az emberek – mondta Mary Kathleen. – Mindenki aljasnak látszik. Már nem olyanok, mint amilyenek a válságban voltak. Nem látom, hogy bárki is kedves volna bárkivel. Senki sem áll szóba velem. Megkérdezte, tapasztaltam-e bárhol szívbéli kedvességet? Elgondolkodtam, és rájöttem, hogy szabadulásom óta jóformán mást sem tapasztaltam, csak szívbéli kedvességet. Meg is mondtam neki. – Akkor biztos a külsőm miatt van – mondta Mary Kathleen. Ebben igaza lehetett. Annak is megvan a határa, mennyi szégyenteljes rútságot hajlandók elnézni az emberek, és Mary Kathleen meg szatyros kolleginái meghaladták ezt a határt. Izgatottan firtatta, ki viseltetett irántam szívbéli kedvességgel – igazolva akarta ugyanis látni, hogy az amerikaiakból még nem veszett ki a jószívűség. Örömmel számolhattam hát be szabadságom első huszonnégy órájáról, kezdve a kedvességgel, amelyet Clyde Carter, a börtönőr tanúsított irántam, majd Dr. Robert Fender, a raktárvezető és tudományos-fantasztikus író. Ezután pedig ott volt persze Cleveland Lawes, aki elfuvarozott a limuzinnal. Mary Kathleen felkiáltott örömében mindezek hallatán, és sorra elismételte az említettek nevét, hogy biztosan megjegyezze.
– Szentek mind! – mondta. – Hát vannak még közöttünk szentek! Imigyen bátorítva, színesen ecseteltem, milyen vendégszerető fogadtatásban részesített Dr. Israel Edel, az Arapahoe éjszakai portása, másnap reggel pedig a Royalton-szálló kávézójának alkalmazottai. A kávézó tulajdonosának nevével nem szolgálhattam, csupán egyetlen fizikai jellegzetességgel, amely megkülönböztette a lakosság többi részétől. – Olajban sült a keze – mondtam. – A szent, akinek olajban sült a keze – merengett Mary Kathleen. – Bizony – mondtam –, és te magad is láttál egy embert, akiről azt hittem, nincs nála ádázabb ellenségem az egész világon. Az a magas, kék szemű férfi volt a mintakollekcióval. Magad is hallottad: azt mondta, megbocsát mindent, amit elkövettem, és hogy hamarosan el kell mennem hozzá vacsorázni. – Mondd csak még egyszer a nevét – kérte Mary Kathleen. – Leland Clewes – mondtam én. – Szent Leland Clewes – mondta áhítattal Mary Kathleen. –Látod, mennyit segítettél máris? Magamtól sosem találtam volna ennyi jó embert. – És ekkor kisebbfajta memoritercsudát művelt: időrendi sorrendben felmondta valamennyi nevet. – Clyde Carter, Dr. Robert Fender, Cleveland Lawes, Israel Edel, az ember, akinek olajban sült a keze és Leland Clewes. Mary Kathleen lehúzta az egyik kosArlabdacipőt. Nem azt, amelyikben a festékpárna meg a toll meg a papír meg a végrendelete meg a többi rejtőzött. A lehúzott cipő tele volt emlékkel. Ott voltak, mint említettem, az én hazug szerelmesleveleim. Mary Kathleen azonban mindenáron azt akarta, nézzek meg egy amatőrfényképet, mint ő mondta“,... két kedvenc emberemről". Hajdani bálványom volt a képen, Kenneth Whistler, a Harvardon nevelkedett munkásszervező, amint kezet fog egy apró és bávatag egyetemistával. A fiú én voltam. Olyan volt a fülem, mint a bujdosópohár. És ekkor masírozott be értem a rendőrség. – Megmentlek, Walter – mondta Mary Kathleen. – Aztán ketten megmentjük a világot.
Őszintén szólva, megkönnyebbültem, hogy szabadulhatok tőle. Igyekeztem bánatos képet vágni. – Vigyázz magadra, Mary Kathleen – mondtam. – Útjaink alighanem elválnak.17 A Kenneth Whistlerről meg rólam Ezerkilencszáz Harmincöt őszén, a nagy gazdasági válság kellős közepén készült amatőr képet irodám falára akasztottam a PANAMORC-ban – a lopott klarinétalkatrészekről szóló hirdetmény mellé. A képet Mary Kathleen csinálta az én harmonikás fényképezőgépemmel, aznap délelőtt, amikor első ízben hallottuk Whistlert beszélni. A messzi Harlan megyében, Kentucky államban volt bányász és szakszervezeti szervező, s azért jött el Cambridge-be, hogy beszédet tartson azon a nagygyűlésen, amely pénzt és együttérzést akart szerezni a Csiszoló- és Ragasztóipari Munkások Nemzetközi Testvérülete helyi alapszerve részére. A szakszervezetet akkor kommunisták vezették. Ma gengszterek vezetik. Mi több, börtönbüntetésem kezdetén még bent ült Finletterben a Cs. R. M. N. T. örökös elnöke. Távollétében a huszonhárom éves lánya irányította a szakszervezetet a Bahama-szigeteken épült villájából. Az elnök szüntelen telefon-összeköttetésben volt a lányával. Ő mesélte, hogy napjainkban a tagság jóformán tiszta fekete és spanyol. Régen, a harmincas években, patyolatfehér volt és jobbára skandináv. Nem hiszem, hogy a régi szép időkben feketét vagy spanyolt felvettek volna. Változnak az idők. Whistler este beszélt. A beszéde előtt, délután, szeretkeztem először Mary Kathleen O'Looneyval. Fiatal elménkben ez valahogyan összekeveredett azzal a perspektívával, hogy valódi szentet hallhatunk, sőt talán még meg is érinthetjük. Volna-e vajon különb módja, hogy elébe vagy más felszentelt személy elé álljunk, mint Ádám és Éva képében – almalétől szagosan? Mary Kathleen meg én egy antropológus docens lakásán szeretkeztünk. Arthur von Strelitznek hívták, és a Salamon-szigetek fejvadászaira specializálódott. Beszélte a nyelvüket, tiszteletben tartotta a tabuikat. A fejvadászok bíztak benne. Nőtlen volt. Az ágya vetetlen. A Brattle utca egyik favázas házának második emeletén
lakott. Történelmi lábjegyzet: nemcsak azt a házat, hanem magát a lakást később helyszínnek használták egy igen népszerű filmben, a Love Story-ban. A Nixon-kormányzat szólgálatában töltött időm kezdetén adták. Feleségemmel elmentünk megnézni, amikor lehozták Chevy Chase-be. Kiagyalt történet volt egy vagyonos angolszász egyetemistáról, aki feleségül vett egy szegény olasz egyetemista lányt, igencsak az apja akarata ellenére. A lány rákban meghalt. Az előkelő apát zseniálisan alakította Ray Milland. Ő volt a legjobb az egész filmben. Ruth végigsírta a mozit. A filmszínház utolsó sorában ültünk, két okból: hogy cigarettázhassam, és hogy ne üljön Ruth mögött senki, aki álmélkodhatna, hogy milyen kövér. Sehogy sem tudtam a sztorira koncentrálni, mert olyan jól ismertem a lakást, ahol a nagy része játszódik. Minduntalan azt vártam, mikor lép be Arthur von Strelitz vagy Mary Kathleen O'Looney vagy éppenséggel én. Kicsi a világ. Mary Kathleen meg én egy hétvégére kaptuk meg a lakást. Von Strelitz odaadta a kulcsot. Utána elment meglátogatni néhány német emigránstársát Cape Annen. Akkortájt harmincéves lehetett. Én öregnek láttam. Porosz arisztokrata családban született. Éppen a Harvardon adott elő, amikor Hitler Németország diktátora lett Ezerkilencszáz Harminchárom tavaszán. Von Strelitz nem volt hajlandó hazatérni. Inkább amerikai állampolgárságért folyamodott. Apja, aki ettől fogva megszakított vele mindennemű kapcsolatot, idővel SShadtestparancsnok lett, és tüdőgyulladásban halt meg Leningrád ostrománál. Tudom, hogyan halt meg az apja, mert tanúvallomás hangzott el vele kapcsolatban Nürnbergben, a háborús bűnösök perében, ahol én vezettem a háztartást. Megint csak: kicsi a világ. Von Strelitz apja Martin Bormann-nak – akit távollétében ítéltek el Nürnbergben – az írásos parancsa alapján kivégeztetett minden katonai és polgári személyt, aki az ostrom alatt fogságba került. A cél Leningrád védőinek demoralizálása volt. Leningrádegyébként fiatalabb város, mint New York. Ezt adják össze! Képzeljenek el egy ostromlásra érdemes híres európai nagyvárost, tele cári kincsekkel, amely sokkal fiatalabb, mint New York. Arthur von Strelitz nem tudta meg, hogyan
halt meg az apja. Őt magát egy amerikai tengeralattjáróról tették ki csónakon a Salamon-szigetekre, mint kémet, amikor a szigetek még japán kézen voltak. Soha többet nem hallott róla senki. Békesség. Emlékszem, Von Strelitz úgy vélte, sürgősen meg kell határozni a férfinemet és a női nemet. Meg volt róla győződve, hogy ellenkező esetben mindörökké arra szorulnak, hogy az intézmények – mégpedig főként a gyárak és a hadseregek – szükségletei határozzák meg őket. Ő volt az egyetlen férfi ismerősöm, aki monoklit viselt. Most pedig a tizennyolc éves Mary Kathleen O'Looney feküdt az ágyában. Épp az imént szeretkeztünk. Szép aktképet lehetne most festeni róla – rózsaszínű kicsi test. Csakhogy sosem láttam meztelenül. Szemérmes volt. Sohasem tudtam rávenni, hogy vessen le magáról mindent. Magam anyaszült pucéron álltam az ablaknál, nemi szervem épp az ablakdeszka alatt. Úgy éreztem, maga a nagy Thor isten vagyok. – Szeretsz, Walter? – kérdezte pucér hátsó felemet Mary Kathleen. Mi mást válaszolhattam volna? – Hát persze – mondtam én. Kopogtak az ajtón. Előzőleg megmondtam szerkesztőtársamnak a Progresszív Massachusetts-nél, hogy szükség esetén hol talál hatnak. – Ki az? – kérdeztem. Olyan hang szólt az ajtó mögül, mintha egy kis benzinmotor pöfögne. Alexander Hamilton McCone volt, a mentorom, aki elhatározta, hogy bejelentetlenül érkezik Cambridge-be – meg akarta nézni, milyen életmódot folytatok a pénzéért. Dadogása miatt pöfögött úgy, mint a motor. És az Ezernyolcszáz Kilencvennégyes Cuyahogai Mészárlás miatt. Most a nevét próbálta kimondani. Valahogy elmulasztottam közölni vele, hogy kommunista lettem. Most rájött. Először az Adams Házba ment, ahol laktam, és ahol megmondták neki, hogy valószínűleg a Progresszív-nél vagyok. Elment a Progresszív-hez, megnézte magának, miféle kiadvány, és megállapította, hogy én a társszerkesztője vagyok. Most ott állt az ajtóm előtt, hóna alatt a lap egy összehajtogatott példányával. Megőriztem nyugalmamat. Ilyen varázserővel bírt az, hogy csak az
imént ürítettem ki ondóhólyagjaimat. Mary Kathleen engedelmeskedett néma karmozdulataimnak, és elbújt a fürdőszobában. Magamra kaptam Von Strelitz köntösét. A Salamonszigetekről hozta. Sima tengerparti kavicsokból készült, gallérján és kézelőjén tollkoszorú. Ebben az öltözékben nyitottam ajtót, és szólottam az öreg Mr. McCone-hoz, aki akkoriban hatvanas éveinek elején járt: – Fáradjon beljebb, fáradjon beljebb. Annyira dühös volt rám, hogy továbbra is csak motorhangokat tudott kiadni: – Pp pp pp pp pp pp................................... –, ám ezenközben groteszk pantomimmel érzékeltette, mennyire undorítónak találja a lapot, amelynek címoldalán a felfuvalkodott kapitalista szakasztott olyan volt, mint ő; az öltözékemet; a vetetlen ágyat; Marx Károly képét Von Strelitz falán. Már sarkon is fordult, becsapta maga mögött az ajtót, végzett velem! Így fejeződött be valahára a gyermekkorom. Férfivá lettem. És mint férfi mentem el aznap este, karomon Mary Kathleen O'Looneyval, hogy meghallgassam a nagygyűlésen Kenneth Whistler beszédét a Csiszoló- es Ragasztóipari Munkások Nemzetközi Testvérületéhez tartozó bajtársaim érdekében. Hogyan lehettem oly higgadt, oly magabiztos? Évi tandíjam ki volt már fizetve; nem volt akadálya, hogy megszerezzem diplomámat. Épp akkor vártam teljes összegű ösztöndíjat Oxfordba. Pompás ruhatáram volt, jó állapotban. Zsebpénzem java részét félretettem, úgyhogy kisebb vagyonom volt a bankban. Szükség esetén mindig kérhettem kölcsön anyámtól, Isten nyugtassa. Micsoda vakmerő fiatalember voltam! Micsoda álnok fiatalember voltam! Már akkor tudtam, hogy a tanév végén elhagyom Mary Kathleent. Írok neki néhány szerelmes levelet, utána pedig elhallgatok. Nagyon alacsony volt a származása. Whistler aznap este jókora kötést viselt a halántéka fölött, jobb karján pedig gipszkötést. Ne feledjék: a Harvardon szerzett diplomát, és jó cincinnati családból származott. Ohiói gyerek volt, mint jómagam. Mary
Kathleen meg én feltételeztük, hogy Whistlert is a Gonosz erői verték össze – a rendőrség vagy a nemzetőrség vagy a sztrájktörők vagy a sárga szakszervezetek szervezői. Fogtam Mary Kathleen kezét. Még soha senki sem mondta neki, hogy szereti. Öltöny és nyakkendő volt rajtam, mint szinte valamennyi férfin. Meg akartuk mutatni, hogy vagyunk mi is olyan tisztes és józan polgárok, mint akárki más. Kenneth Whistler akár üzletem-her is lehetett volna. Még arra is jutott ideje, hogy kifényesítse a cipőjét. Fontos jelképe volt akkoriban az önbecsülésnek a kifényesített cipő. Whistler bevezetésképpen kifigurázta a kötéseit. – Hetvenhat szelleme – mondta. Mindenki nevetett, nevetett, holott az alkalom egyáltalán nem volt vidám. A szakszervezetnek valamennyi tagját kirúgták úgy egy hónappal azelőtt – mert beléptek a szakszervezetbe. Csiszolókorong-készítők voltak. Közel-távol egyetlen gyár használhatta a szakértelmüket: a Johannsen Csiszolóanyag Művek – és ez a társaság rúgta ki őket. Lényegében speciális fazekasok voltak, puha anyagot formáztak, azután fazekaskemencében kiégették. Legtöbbjüknek az apja vagy a nagyapja valóban fazekas volt Skandináviában, és azért hozták őket ebbe az országba, hogy megtanulják az új szakmát. A nagygyűlést egy üres cambridge-i raktárban tartották. Az alkalomhoz illő módon egy temetkezési szalon adta kölcsön az összehajtható székeket. Mary Kathleen meg én az első sorban ültünk. Whistler, mint kiderült, egy mindennapi bányabalesetben sérült meg. Mint “rabló" dolgozott, mesélte, a támoszlopokat hordta ki egy vájatból, ahol a szénréteg egyébként már kimerült. Valami ráesett. És a sötét helyen végzett veszedelmes munka leírásából simán átsiklott egy ötórai teára, a Ritzben, tizenöt esztendeje, ahol egy Nils Johannsen nevű harvardi évfolyamtársát rajtacsípték, hogy cinkelt kockát használ kockavetésnél, a férfivécében. Jelenleg ugyanez a személy a Johannsen Csiszolóanyag Művek elnöke, aki kirúgta ezeket a munkásokat. A gyárat Johannsen nagyapja alapította. Whistler
elmesélte, hogy a Ritzben belenyomták Johannsen fejét a vécécsészébe, és remélték, hogy soha többé nem használ cinkelt kockát. – És tessék – mondta Whistler –, megint cinkelt kockát használ. A Harvardot sok szörnyűségért lehetne felelősségre vonni, mondta Whistler, többek között Sacco és Vanzetti kivégzéséért, ámde Nils Johannsen megalkotásában ártatlan. – Amíg csak ott volt, egyetlen előadást meg nem hallgatott, dolgozatot nem írt, egyetlen könyvet el nem olvasott – mondta Whistler. – Második éve végeztével felkérték, hogy távozzon. – Ó, én igazán sajnálom Johannsent – mondta Whistler. – Sőt: meg is értem. Hogyan is vihette volna valamire, ha nem használ cinkelt kockát? Veletek is cinkelt kockát használt, nem igaz? Az a törvény, amelyik kimondja, hogy bárkit kirúghat, aki síkra száll a munkások alapvető jogaiért – az a cinkelt kocka. A rendőrség, amelyik védi Johannsen tulajdonjogát, de a ti emberi jogotokat nem – az a cinkelt kocka. Whistler megkérdezte a kirúgott munkásokat: valójában mit tud Johannsen a csiszolókorongokról, és érdeklik-e egyáltalán. Ez volt ám a furfang! Akkoriban, ha valaki meg akarta nyerni a munkásember barátságát, rávenni, hogy olyan zseniálisan bírálja a társadalmat, mint akármelyik filozófus, egyetlen témáról beszéltette, amiben szinte pimaszul tájékozott volt: a munkájáról. Azt hallani kellett. A munkások sorra bizonyították, hogy Johannsennek már az apja meg a nagyapja is aljas csirkefogó volt, de legalább tudta, hogyan kell egy gyárat igazgatni. Az ő idejükben a legjobb minőségű nyersanyag érkezett – a gépeket tisztességesen karbantartották, a hőerőmű és a mosdó működött, a rossz munkát büntették, a jó munkát jutalmazták, selejtes csiszolókorong sosem került a vevőhöz, és így tovább, és így tovább. Whistler megkérdezte: akad-e közöttük olyan, aki jobban eligazgatná a gyárat, mint Nils Johannsen. A kérdésre egyetlen ember válaszolt valamennyiük nevében: – Uramisten, hát persze ... bármelyikünk! Whistler megkérdezte, helyesnek tartja-e, hogy valaki gyárat örökölhet.
A férfi megfontolt válasza a következőképpen hangzott: – Ha fél a gyártól meg azoktól, akik benne vannak, akkor nem. De nem ám. Ez a tapogatózó bölcsesség még ma is hat rám. Ha valaki egyszeregyszer józanul akarna imádkozni, valahogy így fohászkodhatna: – Édes Istenem, add, hogy megfélemlített emberi lény sose kerüljön a kezem alá. Kenneth Whistler megígérte nekünk, hogy közeledik az idő, amikor a munkások veszik át a gyárakat és igazgatják majd az emberiség javára. A profit, amit ma a paraziták meg a korrupt politikusok vágnak zsebre, a dolgozóké lesz, meg az öregeké meg a betegeké meg az elárvultaké. Aki tud dolgozni, dolgozni fog. Egyetlen társadalmi osztály lesz csak – a munkások osztálya. Váltakozva végzik majd a legkellemetlenebb munkát; az orvostól például elvárják, hogy évente egy hétig szemetes legyen. Addig nem gyártanak több fényűzési cikket, ameddig valamennyi állampolgár alapvető szükségleteit ki nem elégítik. Ingyenes lesz az egészségügyi ellátás. Olcsó és tápláló és bőséges lesz az élelem. A palotákat meg a szállodákat meg az irodaépületeket lakásokká alakítják, hogy mindenki tisztességes hajlékhoz jusson. A lakásokat kisorsolják. Nem lesz több háború, és idővel megszűnnek az országhatárok, hiszen a világon mindenki azonos osztályhoz tartozik majd, és azonosak lesznek az érdekei – a munkásosztály érdekei. És így tovább, és így tovább. Micsoda varázsló volt az az ember! Mary Kathleen a fülembe súgta: – Te éppen olyan leszel, mint ő, Walter. – Megpróbálom – mondtam én. Eszem ágában sem volt megpróbálni. Megvallom, ebben az önéletírásban a legzavaróbb a számomra a bizonyítékok töretlen lánca, miszerint sosem voltam komoly ember. Az évek során sokszor kerültem bajba, de mindez esetleges volt. Sohasem kockáztattam az életemet, még a kényelmemet sem, az emberiség érdekében. Szégyellhetem magam. Aki már máskor is hallotta Kenneth Whistlert, mind rimánkodott: mesélje el, hogyan állta tüntetők élére a charlestowni börtön előtt,
amikor Saccót és Vanzettit kivégezték. Különösnek érzem, hogy most meg kell magyaráznom, ki volt Sacco és Vanzetti. Nemrégiben megkérdeztem a PANAMORC-nál az ifjú Israel Edelt, az Arapahoe hajdani éjszakai portását, mit tud Saccóról és Vanzettiről, és ő bizalmasan közölte, hogy dúsgazdag, nagyvonalú chicagói kéjgyilkosok voltak. Leopolddal és Loebbel keverte össze őket. Hogy engem ez miért borít ki? Fiatal koromban azt vártam, hogy Sacco és Vanzetti történetét egyszer majd éppolyan gyakran és éppolyan meghatóan mesélik, éppolyan ellenállhatatlan lesz, mint Jézus Krisztus története. Végtére is, gondoltam, ha korunk embere továbbgondolásra érdemes modern csodát keres, jogosult Sacco és Vanzetti kínszenvedésére, amely a villamosszékben végződött. Ami pedig Sacco és Vanzetti utolsó napjait mint modern kálváriát illeti, akárcsak a Golgota hegyén, itt is három, alacsonyabb osztályhoz tartozó férfit végzett ki egyidejűleg az állam. Ezúttal azonban a három közül nem csupán egy volt ártatlan. Ezúttal hármójuk közül ketten voltak ártatlanok. A bűnös egy Celestino Madeiros nevű megrögzött tolvaj és gyilkos volt, akit más bűnért ítéltek el. A vég közeledtével Madeiros bevallotta, hogy ő követte el azokat a gyilkosságokat, amelyekért Saccót és Vanzettit elítélték. Miért? – Láttam, amint Sacco felesége jött be a srácaival, és megsajnáltam a srácokat – mondta Madeiros. Képzeljék el, amint egy jó színész mondja ezt a szöveget egy modern passiójátékban. Madeiros halt meg elsőnek. A börtön lámpái háromszor elhalványultak. Sacco halt meg másodiknak. Hármuk közül ő volt az egyetlen családos ember. A Saccót játszó színésznek igen értelmes embert kell alakítania, aki, mivel az angol nem az anyanyelve, és mivel nincs nyelvtehetsége, nem vállalkozik rá, hogy holmi bonyolult szöveget mondjon a jelenlevőknek, amikor a villamosszékbe szíjazzák. – Éljen az anarchia – mondta. – Isten veled, feleségem, és gyermekem és összes barátom – mondta. – Jó estét, uraim – mondta. –
Isten veled, anyám. – Ez az ember cipész volt. A börtön lámpái háromszor elhalványultak. Vanzetti volt az utolsó. Még mielőtt bárki utalt volna rá, hogy ezt várják tőle, leült a székbe, amelyben Madeiros és Sacco meghalt. Még mielőtt bárki megmondta volna, hogy erre módja van, szólott a jelenlevőkhöz. Az angol neki sem volt az anyanyelve, de kedve szerint bánt vele. Ezt hallgassák meg: – Azt akarom elmondani önöknek – mondta Vanzetti –, hogy ártatlan vagyok. Semmiféle bűnt nem követtem el, de néha vétkeztem. Minden bűnben ártatlan vagyok – nemcsak ebben, hanem minden bűnben. Ártatlan vagyok. – Letartóztatása idején halárus volt. – Néhány embernek meg akarom bocsátani, amit most velem tesz – mondta. A börtön lámpái háromszor elhalványultak. Most pedig a történetük: Sacco és Vanzetti sohasem ölt meg senkit. Olaszországból érkeztek Amerikába, Ezerkilencszáz Nyolcban. Nem ismerték egymást. Abban az esztendőben érkeztek meg az én szüleim is. Apám tizenkilenc éves volt. Anyám huszonegy. Sacco tizenhét éves volt. Vanzetti húsz. Akkoriban az amerikai munkáltatók azt akarták, hogy az országot árassza el az olcsó és könnyen megfélemlíthető munkaerő, hogy a béreket lenyomhassák. Vanzetti később ezt mondta: – A bevándorló-állomáson ért az első meglepetés. Láttam, hogy a tisztviselők úgy bánnak a fedélközi utasokkal, mint az állatokkal. Sem egyetlen kedves szó, sem bátorítás, hogy megkönnyítenék a könnyek súlyát, amely az amerikai partokra érkezőket nyomasztja. Apám és anyám nagyjából ugyanezt mesélte. Őbennük is azt az érzést keltették, hogy bolondok, akik semmiféle fáradságtól nem riadnak vissza, hogy kiszolgáltassák magukat a vágóhídnak. Szüleimet nyomban besorozta a clevelandi Cuyahoga Híd és Vas Társaság toborzóügynöke. Utasítása értelmében csak szőke szlávokat szerződtethetett, mint egyszer Mr. McCone mesélte, apjának ugyanis az volt az elmélete, hogy a szőkékben megvan a németek mechanikai zsenialitása és ereje, a szláv passzivitással enyhítve. Az ügynöknek
gyári munkásokat kellett toboroznia,meg néhány megfelelő külsejű házicselédet McCone-ék különféle házaiba. Így léptek be szüleim a cselédek osztályába. Sacco és Vanzetti nem volt ilyen szerencsés. Az emberi gépezet egyetlen ügynöke sem nyújtott be igényt a magukfajta alakokra. “Hova mehettem volna? Mit tehettem? – írta Vanzetti. – Előttem az ígéret földje. A magasvasút elzakatolt és nem felelt. Az automobilok és a villamosok elszáguldottak, és nem törődtek velem." Így hát Vanzetti és Sacco – még akkor is külön-külön –, ha nem akart éhen halni, kénytelen volt tört angolsággal bármiféle munkáért rimánkodni, bármilyen bérért – házról házra járva. És múlt az idő. Sacco, aki Olaszországban cipész volt, a Massachusetts állambeli Milford egy cipőgyárában lelt szíves fogadtatásra, abban a városban, ahol történetesen Mary Kathleen O'Looney anyja született. Sacco feleségre és kertes házra tett szert. Volt egy Dante nevű fiuk és egy Inez nevű leányuk. Sacco heti hat napot dolgozott, tíz órát naponta. Arra is jutott ideje, hogy felszólaljon és adakozzon és tüntetéseken vegyen részt olyan munkások érdekében, akik jobb bérért, emberségesebb munkakörülményekért sztrájkoltak, és így tovább. Ezerkilencszáz Tizenhatban ilyenfajta tevékenységért letartóztatták. Vanzettinek nem volt szakmája, úgyhogy mindenféle munkát vállalt– vendéglőkben, kőfejtőben, acélgyárban, kötélüzemben. Falta a könyveket. Tanulmányozta Marxot és Darwint és Hugót és Gorkijt és Tolsztojt és Zolát és Dantét. Ez volt a közös tulajdonsága a harvardiakkal. Ezerkilencszáz Tizenhatban kötélgyári sztrájkot vezetett a Massachusetts állambeli Plymouth-ban, a Plymouth Kötélárugyárban, amely most a PANAMORC leányvállalata. Ezután közel és távol minden munkahelyen feketelistára került, és önálló halárus lett, hogy fenntartsa magát. Sacco és Vanzetti Ezerkilencszáz Tizenhatban ismerkedett meg közelebbről. Egymástól függetlenül gondolkodtak, de szüntelenül az üzleti élet brutális gyakorlatára gondoltak, és mindkettőjük szemében nyilvánvalóvá lett, hogy az első világháború csatamezői csupán a gyűlöletesen veszedelmes munkának megannyi új színtere, ahol néhány ember felügyel arra, amint milliónyi élet megy veszendőbe – abban a
reményben, hogy pénzt kereshet vele. Világosan látták azt is, hogy hamarosan Amerika is belebonyolódik. Nem akarták, hogy ilyenféle üzemekben legyenek kénytelenek dolgozni Európában, ezért mindketten csatlakoztak az olasz-amerikai anarchisták kis csoportjához, amely Mexikóba ment, hogy ott várja be, amíg véget ér a háború. Az anarchista olyan ember, aki teljes szívével hiszi, hogy a kormányok a tulajdon népük ellenségei. Még mostanában is gyakran gondolom, hogy Sacco és Vanzetti története talán még az eljövendő nemzedékek vérévé válik. Lehet, hogy csak el kell mesélni néhányszor. S ha úgy lesz, akkor a mexikói menekülést mindenki egy igen jámbor fajta józan ész megnyilvánulásának tekinti majd. Akárhogyan is: Sacco és Vanzetti a háború után mint kebelbarátok tértek vissza Massachusettsbe. Józan eszük, akár jámbor, akár nem, és ami olyan könyveken alapult, amelyeket a harvardiak rendszeresen és mindenfajta ártalmas hatás nélkül olvasnak, legtöbb felebarátjuk szemében mindig is megvetendőnek tetszett. Ugyanazon felebarátok s azok, akik sorsukat komoly ellenállás nélkül szeretik kormányozni, most úgy határoztak: elszörnyednek ettől a józan észtől, kiváltképpen ha idegen vérűeknek a tulajdona. Az Igazságügyminisztérium összeállította azoknak az idegeneknek a titkos jegyzékét, akik egyáltalán nem titkolták, menynyire igazságtalannak és önámítónak és tudatlannak és kapzsinak találják az úgynevezett “Ígéret Földjé"-nek sok vezetőjét. Sacco és Vanzetti is rajta volt a listán. Nyomukba szegődtek a kormány kopói. Egy Andrea Salsedo nevű nyomdász, Vanzetti barátja is rajta volt a listán. Szövetségi ügynökök pontosan meg nem jelölt vádak alapján New Yorkban letartóztatták, és nyolc hétig magánzárkában tartották, elzárva minden érintkezési lehetőségtől. 186 Ezerkilencszáz Húsz május harmadikán Salsedo kiesett vagy kiugrott – vagy kilökték – az Igazságügyminisztérium egy irodájának tizennegyedik emeleti ablakából. Sacco és Vanzetti gyűlést szervezett, amely Salsedo letartóztatása és halála ügyében akart vizsgálatot követelni. A gyűlést május kilencedikére hirdették meg a Massachusetts állambeli Brocktonban, Mary Kathleen O'Looney szülővárosában. Mary Kathleen akkor
hatéves volt. Én hét. Mielőtt a gyűlést megtarthatták volna, Saccót és Vanzettit veszedelmes radikális tevékenység miatt letartóztatták. Az volt a bűnük, hogy a gyűlésre hívó röpcédulák voltak a birtokukban. Az ezért kiróható büntetés magas pénzbírság és egy esztendeig terjedő börtön volt. Hanem ekkor egyszer csak két felderítetlen gyilkosságot varrtak a nyakukba. Körülbelül egy hónappal azelőtt a Massachusetts állambeli South Braintree-ben egy rablás során agyonlőttek két őrt, akik munkabérszállítmányt kísértek. Az ezért kiróható büntetés persze valamivel szigorúbb: két fájdalommentes halál ugyanabban a villamosszékben. Vanzettit ráadásul megvádolták a Massachusetts állambeli Bridgewaterben megkísérelt munkabérszállítmány-rablással is. Bűnvádi eljárást indítottak ellene és elítélték. Így vedlett át halárusból hírhedt bűnözővé, még mielőtt Saccóval együtt bíróság elé került volna gyilkosság vádjával. Bűnös volt-e Vanzetti ebben a csekélyebb bűnben? Lehetséges, de ez nem sokat számít. Ki mondta, hogy nem sokat számít? A bíró, aki az ügyet tárgyalta, azt mondta, hogy nem sokat számít. Webster Thayer volt ez a bíró, aki a Dartmouth főiskolán végzett, és számos előkelő újangliai családnak volt a leszármazottja. Ezt mondta az esküdtszéknek: – Ez az ember, ha esetleg ténylegesen nem követte is el a neki tulajdonított bűntényt, mindazonáltal erkölcsileg bűnös, mivel fennálló intézményeinknek az ellensége. Becsületszavamra: ezt mondta egy bíró egy amerikai törvényszéken. Az idézetet az előttem heverő könyvből merítettem: Richard O. Boyer és Herbert M. Morais: A munkásmozgalom megíratlan története (Egyesült Front, San Francisco, 1955). És azután ugyanez elé a Thayer bíró elé került Saccónak és a hírhedt bűnözőnek, Vanzettinek a gyilkossági pere. Körülbelül egy évvel a letartóztatásuk után bűnösnek találták őket – Ezerkilencszáz Huszonegy júliusában, amikor én nyolcéves voltam. Végül akkor ültették őket a villamosszékbe, amikor tizenöt éves voltam. Ha hallottam is Clevelandben bárkit beszélni erről a dologról, máig elfelejtettem.
A minap egy délelőtt beszélgettem a PANAMORC Ház liftjében egy küldöncfiúval. Egykorú lehetett velem. Megkérdeztem, emlékszik-e gyerekkorából a kivégzéssel kapcsolatban bármire. Igen, mondta, hallotta, amint az apja azt mondja: torkig van már azzal, hogy mindenki mindig Saccóról és Vanzettiről beszél; örül, hogy nagy sokára vége az egésznek. Megkérdeztem, milyen területen dolgozik az apja. – Bankelnök volt Montpelierben, Vermont államban – mondta. Kiszuperált kincstári köpenyt viselő öregember volt. Al Capone, a híres chicagói gengszter úgy vélte, Saccót és Vanzettit ki kell végezni. Ő is hitte, hogy ellenségei az amerikai gondolkodásmódnak. Őt is sértette, hogy ezek az olasz bevándorlótársai mennyire hálátlanok Amerika iránt. A munkásmozgalom megíratlan története szerint Capone ezt mondta: – A bolsevizmus a kapunkat döngeti... Távol kell tartanunk a munkást a vörös irodalomtól és a vörös huncutságoktól. Erről pedig Dr. Robert Fendernek, börtönbeli barátomnak az egyik elbeszélése jut eszembe. Az elbeszélés egy bolygóról szól, ahol a legsúlyosabb bűn a hálátlanság. Minduntalan kivégeznek embereket hálátlanság miatt. Olyan módon végzik ki őket, ahogyan hajdanában Csehszlovákiában: defenesztrációval. Kidobják őket a sokadik emeleti ablakból. Fender elbeszélésének hősét is kidobták hálátlanságáért az ablakon. Utolsó szavai, ahogy kivitorlázott a harmincadik emeleti ablakon, ezek voltak: – Hálásan köszönöööööööööööööööööööööömmmmmmm mmmmm! Mielőtt azonban Saccót és Vanzettit massachusettsi modorban kivégezhették volna hálátlanságért, óriási tiltakozó tömegek vonultak fel világszerte. A halárus meg a cipész bolygószerte híressé vált. – Egész életünkben – mondta Vanzetti – nem remélhettük, hogy ilyen munkát végezhetünk a türelem, az igazság, az embernek ember iránti megértése érdekében, mint ahogy most tesszük véletlenségből. Ha ezt mint modern passiójátékot rendeznék meg, a hatóságokat, a Poncius Pilátusokat játszó színészeknek akkor is megvetést kellene kifejezniük a tömeg véleménye iránt. Ezúttal azonban inkább a halálbüntetés mellett, mint ellene lennének.
És eszükbe sem jutna mosni kezeiket. Mi több, annyira büszkék voltak arra, amit csinálni szándékoztak, hogy az állam határain belül található három legbölcsebb, legtiszteltebb, legigazságosabb és legpártatlanabb férfiúból bizottságot alkottak, amelynek kötelessége volt közölni a világgal, vajon igazságot fognak-e szolgáltatni avagy sem. Kenneth Whistler Sacco és Vanzetti történetének ezt a részét szemelte ki – ezt mondta el azon az estén valamikor réges-régen, amikor Mary Kathleen meg ér, fogtuk egymás kezét, amíg ő beszélt. Mélységes megvetéssel részletezte a három bölcs férfiú kiválóságait. Egyikük Robert Grant volt, nyugalmazott hagyatéki bíró, aki tudta, mi a törvény és hogyan kell működnie. A bizottság elnöke a Harvard egyetem rektora volt, aki még akkor is rektor volt, amikor én elsőéves lettem. Ezt adják össze. A. Lawrence Lowellnek hívták. A harmadik férfiú:, aki Whistler szerint ,,... sok mindent tudott az elektromosságrói, ha másról nem is", Samuel W. Stratton volt, a massachusettsi Műegyetem rektora. Fontolgatásuk során ezernyi táviratot kaptak; némelyik a kivégzés mellett volt, a többség ellene. Táviratot küldött többek között Romain Rolland, George Bernard Shaw. Albert Einstein, John Calsworthy, Sinclair Lewis és H. G. Wells. A triumvirátus végezetül kijelentette, hogy immár világos előttük: ha Saccót és Vanzettit 'villamosszékbe ültetik, igazságot szolgáltatnak. Ennyit a legbölcsebb ember: lények bölcsességéről. Most pedig kénytelen vagyok eltűnődni, vajon létezett-e valaha bölcsesség. Vagy talán éppolyan lehetetlenség ebben a sajátos világmindenségben, mint az örökmozgó gépezet? Ki volt a Bibliában a legbölcsebbnek tartott személy – aki, ha ez egyáltalán feltételezhető, bölcsebb talán még a Harvard egyetem rektoránál is? Természetesen Salamon király. Salamon előtt megjelent két asszony; egy és ugyanazt a kisdedet követelte magának mind a kettő, és arra kérték Salamont, tegyen közöttük igazságot az ő legendás bölcsességével. Salamon király azt ajánlotta, hogy vágják ketté a kisdedet. Massachusetts három legbölcsebb férfia pedig azt mondta, hogy Sacco
és Vanzetti haljon meg. Amikor meghozták döntésüket, hősöm, Kenneth Whistler, tulajdon beszámolója szerint Massachusetts állam bostoni parla- mentje előttirányította a tüntetőket. Esett az eső. – A természet is együtt érzett velünk – mondta, és egyenesen Mary Kathleenre meg rám nézett, az első sorban. Nevetett. Mary Kathleen meg én nem nevettünk. Sem senki más a közönség közül. Whistler nevetése vérfagyasztó nevetés volt: íme, ilyen kevéssé törődik a természet azzal, ami az emberi lények szerint végbemegy. És Whistler még tíz napig ott tartotta az őrséget a parlament előtt, egészen a kivégzés éjszakájáig. Azután végigvezette embereit a kanyargós utcákon és át a hídon Charlestownba, a börtön elé. Őrségériek tagjai között volt Edna St. Vincent Millay és John Dos Passos és Haywood Broun is. Polgárőrök meg a rendőrség már várták őket. A faia,
Walter F. Starbuck azonban végül összetört. Látszólag egészen jól tartottam magam, amikor az Amerikai Hárfacég bemutatótermében letartóztattak. Mikor a vén Del-mar Peale megmutatta a két rendőrnek a körözvényt az ellopott klarinétalkatrészekről, mikor megmagyarázta, miért kell engem letartóztatni, még mosolyogtam is. Végtére is tökéletes alibim volt: az elmúlt két évet börtönben töltöttem. Amikor azonban ezt elmondtam nekik, nem lágyultak el úgy, ahogy reméltem. Azt mondották, talán még elvetemültebb figura vagyok, mint amilyennek néztek. A rendőrőrsön éktelen zűrzavar uralkodott, amikor megérkeztünk. Televíziós forgatócsoportok, riporterek igyekeztek a fiatalemberek közelébe férkőzni, akik az Egyesült Nemzetek székházának parkjában zavarogtak, akik a Sri Lanka-i pénzügyminisztert az East Riverbe dobták. A Sri Lanka-it még nem találták meg, úgyhogy a zavargók ellen vélhetőleg gyilkosságért emelnek vádat. A Sri Lanka-it egyébként mintegy két óra elteltével megtalálta egy rendőrségi motorcsónak. A Governor-sziget partjánál leltek rá: egy jelzőbójába kapaszkodott. A másnapi újságok leírása szerint “zavarodottan". Azt elhiszem. Senki sem akadt, aki kihallgatott volna. Egy darabig kénytelenek voltak lakat alatt tartani. A rendőrőrsön akkora volt a forgalom, hogy nekem még rendes zárka sem jutott. Kaptam egy széket a zárkák előtti folyosón. Ott történt, hogy a zavargók inzultáltak a rács mögül, mert azt képzelték, mit sem élveznék annyira, mint hogy őket szerethessem. Idővel levittek egy gumifalú zárkába, az alagsorba. Dühöngő őrülteknek szánták, míg értük nem jönnek a mentők. Vécé nem volt benne, mert a dühöngő őrült netán megpróbálná kiloccsantani az agyát a vécécsésze peremén. Priccs sem volt, se szék. Ülhettem vagy fekhettem a gumipadlón. Sajátos módon az egyetlen berendezési tárgy egy kuglin nyert hatalmas serleg volt, amit itt raktároztak. Idővel közelebbről megismerkedtem vele. Úgyhogy ott ültem megint egy csöndes alagsorban. És éppen úgy, mint amikor az elnök különtanácsadója voltam ifjúsági ügyekben, megint megfeledkeztek rólam.
Ott felejtettek déltől este nyolc óráig, étel és víz és vécé és egyetlen külvilágbéli hang nélkül – méghozzá azon a napon, ami szabadságomnak első teljes napja lett volna. így kezdődött jellememnek ama próbatétele, amelyen elbuktam. Mary Kathleenre gondoltam, meg arra, hogy mi mindenen ment át. Még akkor sem tudtam, hogy ő Mrs. Jack Graham, de mesélt valami más érdekeset magáról: amikor elmentem a Harvardról, amikor már nem válaszoltam a leveleire, és már nem is igen gondoltam rá, autóstoppal Kentuckyba ment. Kenneth Whistler még akkor is ott dolgozott mint bányász és mint szervező. Mary Kathleen napszálltakor érkezett meg a kalyibába, amelyben magányosan élt Kenneth Whistler. Az ajtó nem volt bezárva, hiszen odabent semmi sem akadt, amit érdemes lett volna ellopni. Whistler még nem ért haza a munkából. Mary Kathleen vitt magával élelmet. Mire Whistler hazaért, füst szállt a kéményéből. Odabent meleg vacsora várt rá. Igy került Mary Kathleen a szénmezőre. És így történt, hogy amikor Kenneth Whistler késő este ittasan erőszakoskodni kezdett, Mary Kathleen kirohant a bódéváros holdfényes utcájára, egyenesen egy ifjú bányamérnök karjaiba. Aki persze Jack Graham volt. Ezután pedig egy elbeszéléssel traktáltam magam, amit börtönbeli barátom, Dr. Robert Fender írt, és “Kilgore Trout" néven tett közzé. “Lekéste a csatlakozást", ez volt a címe. Egy hatalmas fogadóközpontról szólt, a Mennyország kapuja előtt, ahol rengeteg számítógép van, személyzete pedig csupa olyan ember, aki valamikor a földön hites könyvvizsgáló volt vagy beruházási tanácsadó vagy ügyvezető igazgató. Csak az juthatott be amennybe, aki előbb apróra beszámolt róla, hogyan élt az üzleti lehetőségekkel, amelyeket Isten, az ő angyalainak útján, a földön kínált neki. Egész álló nap csak az hallatszott minden egyes fülkéből, amint a szakemberek a végsőkig elnyűtten mondogatják mindazoknak, akik ezt a lehetőséget is elszalasztották, azt is: – Maga már megint lekéste a csatlakozást. Hogy ez idáig mennyi időt töltöttem a magánzárkában? Becslésem szerint úgy öt percet.
A “Lekéste a csatlakozást" meglehetősen szentségtörő elbeszélés volt. A hőse Albert Einstein szelleme. Einsteint oly kevéssé érdekelte a pénz, hogy jóformán nem is hallotta, mit mond neki a revizor. Az hetet-havat összehordott arról, hogyan lehetett volna Einstein milliárdos, ha egyszerűen felvesz még egy jelzálogkölcsönt a berni házára Svájcban, Ezerkilencszáz Ötben, a pénzt befekteti az ismeretes urániumlelőhelyekbe, és csak azután adja a világ tudtára, hogy E = Mc'. – Csakhogy maga megint lekéste a csatlakozást – mondta a revizor. – Valóban – mondta udvariasan Einstein. – Felettébb jellemző. – Úgyhogy az élet – mondta a revizor – tisztességesen járt el. Magának feltűnően sok lehetősége volt, akár élt velük, akár nem. – Igen, most már tudom – mondta Einstein. – Lenne szíves ezt ki is fejezni? – kérdezte a revizor. – Mit? – kérdezte Einstein. – Hogy az élet tisztességesen járt el. – Az élet tisztességesen járt el – mondta Einstein. – Ha a lelke mélyén nem ez a véleménye – mondta a revizor sorolhatok egyéb példákat is. Tegyük most félre az atomenergiát; amikor például Princetonban volt a Felsőfokú Tanulmányok Intézetében, fogta volna azt a pénzt, amit takarékba rakott, és Ezerkilencszáz Ötventől kezdve mondjuk IBM- és Polaroid és Xerox-részvényekbe fekteti – még ha csupán öt éve volt is hátra akkor... – És a revizor sokatmondóan megemelintette szemöldökét, hogy ezzel is bizonyítsa Einsteinnek, milyen okos fiú ő. – Gazdag lehettem volna? – kérdezte Einstein. – Mondjuk úgy: gondtalan – mondta pedánsul a revizor. – Csakhogy maga megint ... – És a szemöldökét ismét megemelintette. – Lekéstem a csatlakozást? – kérdezte reménykedve Einstein. A revizor felállt és kezet nyújtott. Einstein különösebb lelkesedés nélkül megszorította. – Láthatja tehát, Dr. Einstein – mondta a revizor–, hogy igazán nem tehetjük mindenért Istent felelőssé, igaz?– És átnyújtotta Einsteinnek a kapucédulát a Mennyeknek országába. – Örvendek, hogy körünkben üdvözölhetem – mondta a revizor. Így ment mennybe Einstein, hóna alatt szeretett hegedűjével. A kihallgatást már el is felejtette. Veterán határátlépő volt már. Mindig
értelmetlen kérdésekre kellett válaszolnia, üres ígéreteket tennie, semmitmondó iratokat aláírnia. Mihelyt azonban bejutott a Mennybe, csupa olyan szellemmel találkozott, akit teljesen kiborított az, amit a kihallgatáson megtudott. Egy férj-feleség brigád, amely öngyilkosságot követett el, minekutána az utolsó garasukat is elveszítették egy New Hampshire-i csirkefarmon, megtudta revizorától, hogy egész idő alatt a világ leggazdagabb nikkellelőhelye lapult a talpuk alatt. Egy tizennégy éves harlemi gyerek, akit egy bandaverekedésben öltek meg, megtudta, hogy egy kétkarátos gyémántgyűrű hevert hetekig annak a csatornának a fenekén, amelyik mellett naponta elhaladt. Tökéletes kő volt, és senki sem jelentette be, hogy ellopták. Ha csak az értékének a tizedrészéért adja el, úgy négyszáz dollárért, mondta a revizor, és fogyasztási javakkal üzérkedik – akkoriban kivált kakaóval –, beköltözhetett volna anyjával és testvéreivel egy társasházba a Park sugárúton, utána pedig elküldhette volna magát Andoverbe, onnan meg a Harvardra. Már megint a Harvardnál lyukadunk ki. is hátra akkor... – És a revizor sokatmondóan megemelintette szemöldökét, hogy ezzel is bizonyítsa Einsteinnek, milyen okos fiú ő. Einstein csupa amerikai históriát hallott a kihallgatásokról. Ugyanis a mennyország amerikai részlegében akart letelepedni. Érthetően vegyes érzelmekkel viseltetett az európaiak iránt, hiszen zsidó volt. De a kihallgatásokon nemcsak amerikaiak vettek részt. Pakisztániaknak, törpe Fülöp-szigetieknek, sőt még kommunistáknak is ugyanúgy végig kellett csinálniuk ugyanazt a procedúrát. Jellemző volt Einsteinre, hogy kezdetben annak a módszernek a matematikája dühítette, amelyért a revizorok szerint mindenki annyi hálával tartozik. Kiszámította, hogy ha a földön mindenki élne minden egyes lehetőséggel, milliomos lenne, aztán milliárdos, és így tovább; és ennek a kicsiny bolygónak a gazdagsága papíron mintegy három hónap múlva meghaladná a világegyetem valamennyi ásványkincsének értékét. Mi több: nem maradna senki, aki hasznos munkát végezne. Úgyhogy levelet írt Istennek. Feltételezte, hogy Istennek fogalma sincs róla, micsoda marhaságot beszélnek össze a revizorai. A levél
nem Istent vádolta, hanem a revizorait: kegyetlenül rászedik az új jövevényeket a földi lehetőségek tekintetében. Einstein a revizorok indítékain morfondírozott; azon tűnődött, nem_ szadisták-e véletlenül. Az elbeszélésnek hirtelen vége szakadt. Einstein nem jutott be Isten elé. Isten azonban kiküldött egy arkangyalt, aki iszonyúan mérges volt. Közölte Einsteinnel: ha továbbra is rombolja a revizorok tekintélyét a szellemek előtt, elveszi tőle a hegedűjét, mindörökké ámen. Úgyhogy Einstein soha többé nem beszélt a revizorokról. A hegedűje mindennél fontosabb volt a számára. Az elbeszélés mindenesetre fricska volt Istennek; arra utalt, hogy Isten hajlandó olyan olcsó fogással élni, mint amilyen a kihallgatás – így akarja elkerülni, hogy őt hibáztassák, amiért odalent annyira pocsék a gazdasági élet. Kitöröltem mindent az agyamból. Csakhogy ekkor újrakezdődött a nóta Sallyről kinn a kertben. Mary Kathleen O'Looney ezenközben bevetette kozmikus erőit mint Mrs. Jack Graham, és telefonált Arpad Leennek, a PANAMORC főfejesének. Ráparancsolt: tudja meg, mit csinált velem a rendőrség, aztán küldje el New York legdörzsöltebb ügyvédjét, hogy szabadítson ki, kerül, amibe kerül. Arpad Leen ezek után tegyen meg a PANAMORC alelnökévé. És ha már benne vannak, mondta Mary Kathleen, ott a kezében a lista egy csomó jó emberről: terelje össze azokat is, és tegye meg alelnöknek. Azok voltak, persze, akikről én meséltem neki – az idegenek, akik rendesen bántak velem. Mary Kathleen azt is megparancsolta Arpad Leennek: mondja meg Doris Krammnak, az Amerikai Hárfa-cég agg titkárnőjének, hogy akármennyi idős, nem küldik nyugdíjba. Azám, és a gumicellámban elmondtam magamnak egy viccet, amit a harvardi Lampoon-ban olvastam elsőéves koromban. Akkor megdöbbentett, annyira trágárnak tartottam. Amikor az elnök különtanácsadója lettem ifjúsági ügyekben, és megint egyetemi vicclapokat kellett olvasnom, észrevettem, hogy még most is évente többször közlik ugyanazt a viccet, változatlanul. A következőképpen hangzik: Nő: Hogy mert engem megcsókolni?! Férfi: Kíváncsi voltam, ki ette meg a mogyorós puszedlit.
Jót nevettem a viccen a magánzárkában. Hanem aztán elkezdtem kiborulni. Szüntelenül azt mondogattam magamban: – Mogyorós puszedli, mogyorós puszedli, mogyorós puszedli. Aztán még sokkal komiszabb lett minden. Zokogtam. Nekimentem a gumifalnak és vissza-visszapattantam. A sarokba szartam. A kuglitrófeát ráborítottam a szarra. Egy verset ordibáltam, amit az elemiben tanultam: Az se baj, ha meghalok, meghalok, meghalok, hogyha egy jót baszhatok, baszhatok, baszhatok! Talán még maszturbáltam is. Miért is ne? Nekünk, öregecskéknek, sokkal gazdagabb a nemi életünk, mint a fiatalok elképzelik. Aztán összerogytam. Este hétkor belépett odafent a rendőrőrsre New York legrámenősebb ügyvédje. Sikerült egészen odáig nyomon követnie. Híres ember volt, köztudottan bősz és humortalan, akár mint ügyész, akár mint védő szerepelt szinte bárkinek a perében. A rendőrség paff volt: mit keres itt ez a rettegett híresség? Követelte, azonnal mondják meg, mi lett velem. Nem tudta senki. Sehol semmi nyoma nem volt, hogy kiengedtek vagy máshova szállítottak volna. Ügyvédem tudta, hogy nem mentem haza, mert ott már érdeklődött felőlem. Mary Kathleen megmondta Arpad Leennek és Leen megmondta az ügyvédnek, hogy az Arapahoeban lakom. Még csak azt sem tudták kideríteni, hogy miért tartóztattak le. Így hát ellenőrizték valamennyi zárkát. Persze nem voltam egyikben sem. Aki behozott meg aki bezárt, már rég letette a szolgálatot. Odahaza egyiküket sem tudták elérni. Ám ekkor a detektívnek, aki megpróbálta jobb belátásra bírni ügyvédemet, eszébe jutott az alagsori cella, és azt gondolta: belekukkant, mit lehet tudni. Amikor a kulcs megfordult a zárban, én hasmánt hevertem, mint kutya a ketrecben, arccal az ajtó felé. Harisnyás lábam a kuglitrófea meg a szar irányába nyúlt. A cipőmet, ki tudja, miért, levetettem.
A detektív kinyitotta az ajtót, és láttomra megkövült. Menten kapiskálta, milyen régóta lehetek ott. New York városa amúgy véletlenül igen súlyos bűnt követett el ellenem. – Mr. Starbuck... ? – kérdezte aggodalmasan a detektív. Nem válaszoltam. Felültem. Már nem érdekelt, hol vagyok, sem az, hogy mi lesz velem ezután. Olyan voltam, mint a horogra akadt hal, amelyik addig küszködött, ameddig bírta szusszal. Akárki van a horgászbot túlsó végén, ám horgásszon ki, ha kedve tartja. – Itt az ügyvédje – mondta a detektív, én pedig még magamban sem protestáltam, hogy hiszen senki sem tudja, hogy börtönben vagyok; nincs ügyvédem, nincs barátom, nincs semmim. Ám legyen: itt az ügyvédem. Ekkor előlépett maga az ügyvéd. Az se lepett volna meg, ha egyszarvút látok. Ami azt illeti, volt olyan fantasztikus az ügyvéd is – egy ember, aki alig huszonhat esztendősen fő jogi tanácsadója volt a szenátus állandó vizsgáló bizottságának, amelynek az elnöke Joseph R. McCarthy szenátor volt, a második világháború óta a hűtlen amerikaiak leglátványosabb vadásza. Most már negyvenes éveinek vége felé járt – és mosolyogni most se tudott, ideges volt és agyafúrt. A McCarthy-korszakban – azután, hogy Leland Clewes meg én akkora bolondot csináltunk magunkból – gyűlöltem és rettegtem ezt az embert. Most az én oldalamon állt. – Mr. Starbuck – mondta –, azért vagyok itt, hogy elvállaljam a jogi képviseletét, ha ön is úgy akarja. A PANAMORC Részvénytársaság bízott meg az ön képviseletével. A nevem Roy M. Cohn. Micsoda varázsló volt az az ember! Hipp-hopp, már kint is voltam a rendőrőrsről, és bent egy várakozó limuzinban, mielőtt bárki annyit mondhatott volna: – Óvadék! Cohn beültetett a limuzinba, de ő maga nem szállt be. Minden jót kívánt, de meg se szorította a kezemet, és már el is tűnt. Hozzám sem ért, semmiféle jelét nem adta, hogy tudná: én magam is felettébb nyilvános szerepet játszottam hajdanán az amerikai történelemben. Ott ültem hát megint egy limuzinban. Miért is ne? Álomban minden lehetséges. Talán nem az imént hozott ki Roy M. Cohn a börtönből? Talán nem hagytam ott a cipőmet? Hát miért ne álmodnék tovább –
hogy Leland Clewes meg Israel Edel, az Arapahoe éjszakai portása, már ott ül a limuzin hátsó ülésén, és helyet szorítanak nekem kettejük között? Merthogy ezt álmodtam. Kényszeredett biccentéssel üdvözöltek. Nekik is az volt az ér-zésük, hogy az élet pillanatnyilag nem felel meg a józan ész követelményeinek. Az történt persze, hogy a limuzin végigcirkált egész Manhattanen, mint valami iskolabusz, és felszedte mindazokat, akiket Mary Kathleen O'Looney utasítására Arpad Leen alelnöknek szerződtet a PANAMORC-hoz. A kocsi Leen személyi limuzinja volt; mint azóta megtudtam, az ilyet “termes" kocsinak hívják. A hátsó ülésén elfért volna az Amerikai Hárfa-cég bemutatóterme. Clewesnak meg Edelnek meg a soron következőnek, akiért majd ezután megyünk, maga Leen telefonált – miután néhány beosztottja kinyomozta, hogy kicsodák és hol vannak. Leland Clewest megtalálták a telefonkönyvben. Edelt az Arapahoe portáspultja mögött. Leen egyik beosztottja elment a Royalton kávézójába és megkérdezte, hogy hívják azt az embert, aki Ott dolgozik és olajban sült a keze. Georgiába is ment néhány hívás – az egyik a PANAMORC területi irodájának, azzal a kérdéssel, dolgozik-e náluk egy Cleveland Lawes nevű sofőr, egy másik a Nagykorúak Minimálisan Szigorított Szövetségi Büntetésvégrehajtó Intézetéhez a finletteri légierőbázisnál, hogy van-e egy Carter nevű börtönőrük meg egy Dr. Robert Fender nevű rabjuk. Clewes megkérdezett: értem-e, hogy mi folyik itt. – Nem – feleltem.– Ez csak a börtöntöltelék álma. Nem is kell, hogy értsem. Clewes megkérdezett, hova lett a cipőm. – A gumizárkában hagytam – feleltem. – Gumizárkában voltál? – Nagyon kellemes – feleltem. – Az ember nem ütheti meg magát. A sofőr melletti ülésen most hátrafordult egy férfi. Őt is ismertem. Egyike volt a két ügyvédnek, aki előző délelőtt elkísérte Virgil Greathouse-t a börtönbe. Arpad Leennek is ő volt az ügyvédje. Aggasztotta, hogy elhagytam a cipőmet. Menjünk vissza érte a rendőrőrsre, mondta. – Nincs az a kincs – mondtam én. – Azóta rájöttek, hogy bele-vágtam
a kuglitrófeát a szarba, és első dolguk lesz, hogy meginletartóztassanak. Edel és Clewes egy picit elhúzódott tőlem. – Ez csak álom lehet – mondta Clewes. – Folyvást, folyvást – mondtam Clewesnak. – Mennél több a bolond, annál jobb a móka. – Uraim, uraim – szólt nyájasan az ügyvéd. – Kérem, ne aggódjanak. Életük legnagyobb lehetőségét kínálják önöknek. – De hol a fenében látott engem az a nő? – kérdezte Edel. – Micsoda remek dolgot követtem el szerinte? – Nem tudhatjuk – mondta az ügyvéd. – Ritkán magyarázza meg tetteit, és mestere az álöltözéknek. Akárki lehet ő. – Lehet, hogy őnagysága volt az a nagydarab strici, aki maga után állított be tegnap este – mondta nekem Edel. – Rendesen beszéltem vele. Két méter magas volt. – Én nem láttam – mondtam. – Mázlista – mondta Edel. – Ti ismeritek egymást? – kérdezte Clewes. – Hátulgombolós korunktól! – mondtam én. Én pedig kipukkasztom ezt az álmot, mert egyszerűen nem vagyok hajlandó komolyan venni. Igenis visszakerülök az ágyamba, az Arapahoeba, vagy a priccsemre a börtönben. Nekem nyolc. Vagy talán felébredhetek a hálószobámban is, a mi kis téglaházikónkban, a marylandi Chevy Chase-ben, és a feleségem is él még. – Azt bátran állíthatom, hogy nem a nagydarab strici volt – mondta az ügyvéd. – Sokat nem tudunk, de az az egy biztos: akármilyen is, nem magas. – Kicsoda nem magas? – kérdeztem. – Mrs. Jack Graham – felelte az ügyvéd. – Elnézést – mondtam én. – Ön is bizonyára szívességet tett neki – fordult hozzám az ügyvéd –, vagy olyasmit, amit meglátott és megcsodált. – Mindig jó kiscserkész voltam – mondtam én. jgy aztán megálltunk a külső West Side-on egy rozoga bérház
előtt. És kijött Frank Ubriaco, a kávézó tulajdonosa. Álomba illő öltözéket viselt: halványkék bársonyöltönyt és zöld-fehér cowboycsizmát magas, nagyon magas sarokkal. Olajban sült kezét elegáns fehér glaszékesztyűbe bújtatta. Clewes lehajtott neki egy pótülést. Üdvözöltem. – Maga kicsoda? – kérdezte ő. – Maga szolgálta fel a reggelimet – mondtam én. – Mindenkinek én szolgálom fel a reggelijét mondta ő. – Őt is ismered? – kérdezte Clewes. – Ez a város születésem helye – mondtam én. Megszólítottam az ügyvédet, még szilárdabbul hittem ugyanis, hogy ez álom, és azt mondtam neki: – Most pedig menjünk el az anyámért. – Az anyjáért? – visszhangozta bizonytalanul. – Hát. Miért ne? Mindenki más itt van – mondtam én. Igyekezett előzékenyen válaszolni. – Mr. Leen nem kötötte ki külön, hogy ne hozhatnának magukkal valakit. Ön szeretné elhozni az édesanyját? – De még mennyire – mondtam én. – Hol tartózkodik? – kérdezte. – A clevelandi temetőben – mondtam én –, de azért ez ne kedvetlenítse el magát. Ezek után kerülte velem a közvetlen társalgást. Amikor elindultunk, Ubriaco megkérdezett minket a hátsó ülésen, kik vagyunk. Clewes és Edel bemutatkozott. Én nem voltam rá hajlandó. – Mindannyian magukra vonták Mrs. Graham figyelmét, szakasztott úgy, ahogyan ön – mondta az ügyvéd. – Ismerik őt, hapsikáim? – kérdezte Ubriaco Clewest és Edelt és engem. Vállat vontunk. – Jézuskám – mondta Ubriaco. – Aztán fene jó legyen az az állás, amit kínálgatnak. Mivelhogy én szeretem a melómat. – Majd meglátja – mondta az ügyvéd. – Lemondtam maguk miatt a programomat, hapsikáim mondta Ubriaco. – Igen ... Mr. Leen pedig önök miatt mondta le a programját – mondta az ügyvéd. – A leánya ma este elsőbálos a Waldorfban, és Mr.
Leen nem lesz ott. Önöket fogadja ehelyett, uraim. – Beszarok – mondta Ubriaco. Senkinek sem volt hozzáfűznivalója. Ahogy a Central Parkon át az East Side-ra hajtottunk, Ubriaco megint megszólalt. – Elsőbálos. Beszarok. Clewes hozzám fordult. – Te vagy az egyetlen, aki mindnyájunkat ismer. Valami módon te vagy ennek az egésznek a közepében. – Mért ne lennék? – kérdeztem. – Hiszen az én álmom. Többet már nem beszélgettünk, míg meg nem érkeztünk Arpad Leen tetőteraszos lakásába. Az ügyvéd figyelmeztetett, hagyjuk a cipőnket a hallban. Így szokás a házban. Én persze már amúgy is harisnyában voltam. Ubriaco megkérdezte, Leen japán-e, mivelhogy általában a japánok vetik le a házban a cipőjüket. Az ügyvéd közölte, hogy Leen fehér európai, de a Fidzsi-szigeteken nőtt fel, ahol szüleinek szatócsüzlete volt. Mint később megtudtam, Leen apja magyar zsidó volt, anyja ciprusi görög. Szülei a húszas évek vége felé ismerkedtek meg egy svéd tengerjáró hajón, ahol mindketten dolgoztak. Fidzsin megszöktek a hajóról, és boltot nyitottak. Leen maga olyan volt, mint egy mesebeli indián. Akár filmsztár lehetett volna. Csíkos selyemköntösben, fekete zokniban és zoknitartóban jött ki a hallba. Még remélte, hogy talán eljut a lánya báljára. Mielőtt bemutatkozott volna nekünk, fantasztikus hírt közölt az ügyvéddel. – Tudja, miért ül az a disznó? – kérdezte. – Hazaárulásért. És mi hozzuk ki onnan, és adjunk neki állást. Hazaárulás! Hogyan hozzak ki a börtönből egy hazaárulót? Hogy adjak neki akármilyen szemét állást, hogy magamra ne zúdítsam az egész ország valamennyi patriótáját?
Az ügyvéd nem tudta. – Na mindegy – mondta Leen. – Hívja nekem megint Roy Cohnt. Bárcsak még Nashville-ben lennék.
Ez az utóbbi megjegyzés arra utalt, hogy Leen egykor a Tennessee állambeli Nashville-ben a country-zene legnagyobb kiadója volt, mielőtt még kis birodalmát bekebelezte volna a PANAMORC. Mi több, Leen hajdani cége volt a PANAMORC Hazai Hanglemezgyárának a magva. Leen most végignézett rajtunk, és ámultan csóválta a fejét. Fura egy társulat voltunk. – Uraim – mondta –, önök valamennyien felkeltették Mrs. Jack Graham figyelmét. Nem közölte velem, hogy hol és mikor. Annyit mondott, hogy önök tisztességesek és jóságosak. – Én aztán nem – mondta Ubriaco. – Szabadságukban áll kétségbe vonni Mrs. Jack Graham ítéletét – mondta Leen. – Nekem nem. Én köteles vagyok jó állást kínálni önöknek. Ezt azonban szívesen teszem, és meg is mondom, miért: Mrs. Jack Graham még sohasem utasított olyasmire, ami végül is ne vált volna a cég javára. Valamikor azt mondtam, hogy nem akarok senkinek sem dolgozni, azonban az, hogy Mrs. Jack Grahamnek dolgozhatom, életem legnagyobb jótéteménye. – Így is gondolta. Szívesen csinált valamennyiünkből alelnököt. A társaságnak hétszáz ilyen-olyan-amolyan alelnöke volt csak a legmagasabb összrészvénytársasági szinten. Ha persze az ember a leányvállalatokat nézte, ott elölről kezdődött az egész elnökösdi meg alelnökösdi. – Maga tudja, hogy néz ki az a nő? – tudakolta Ubriaco. – Mostanában nem láttam – mondta Leen. Ez elegáns hazugság volt. Sohasem látta, és ez nem is volt titok. Később bevallotta nekem, hogy még csak azt sem tudja, mivel keltette fel annak idején Mrs. Graham figyelmét. Talán, vélte Leen, a Diners' Club lapjában láthatott róla egy cikket, “A Hónap Embere" rovatban. Akárhogyan is, Leen alázatos hűséggel viseltetett iránta. Úgy imádta és rettegte Mrs. Grahamről alkotott eszményképét, ahogyan Emil Larkin imádta és rettegte Jézus Krisztusról alkotott eszményképét. Leen szerencsésebb bálványt választott, mint Larkin, hiszen láthatatlan fölöttese felhívta és leveleket írt neki és utasította, mit csináljon. Leen egyszer bizony ezt mondta: – Vallásos élmény, hogy Mrs. Grahamnek dolgozhatom. Csak lézengtem, akármennyi pénzt kerestem is. Az életemnek nem volt
célja, amíg a PANAMORC elnöke nem lettem, és kiszolgáltattam magam Mrs. Jack Graham kényének-kegyének. Azt kell néha gondolnom, minden boldogság vallásos. Leen azt mondta, négyszemközt tárgyal mindegyikünkkel a könyvtárában. – Mrs. Graham nem közölt velem semmit az önök hátteréről, különleges érdeklődési területéről, úgyhogy kénytelenek lesznek mesélni magukról. – Ubriacót szólította elsőnek a könyvtárszobába, bennünket pedig megkért, várjunk a nappaliszobában. – Milyen italt hozhat önöknek az inasom? – kérdezte. Clewes nem óhajtott semmit. Edel sört kért. Én abban a reményben, hogy végre sikerül kipukkasztanom az álmot, poussecaté-t rendeltem, szivárványszínű italt, amit sohasem láttam, de a bármixert oklevélért folytatott tanulmányaim során olvastam róla. Sűrű likőrt töltünk a pohárba, a tetejébe óvatosan más színű és könnyebb likőrt kanalazunk, annak a tetejébe még könynyebbet, és így tovább, és így tovább, és egyik színes réteget sem zavarja az alatta meg a fölötte levő. Leennek imponált a rendelésem. El is ismételte, hogy vajon jól hallotta-e. – Ha nem okoz túlságosan nagy fáradságot – mondtam. Aligha lehetett nagyobb fáradság, mint, mondjuk, teljes vitorlázattal felszerelt hajómodellt építeni egy palackban. – Nem gond! – mondta Leen. Mint később megtudtam, ez volt a szavajárása. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, utasította az inast, hogy hozzon nekem egy pousse-café-t. Leen és Ubriaco bement a könyvtárszobába, mi többiek pedig a nappaliba, ahol úszómedence is volt. Még sohasem láttam olyan nappaliszobát, amelyben úszómedence lett volna. Hallottam persze ilyesmiről, de egészen más hallani róla, vagy a tulajdon két szemünkkel látni azt a rengeteg vizet a nappaliszobában. Letérdeltem a medence mellé, és megmártottam a kezemet. A víz hőmérsékletére voltam kíváncsi: olyan volt, mint a leves. Amikor visszahúztam a kezemet és észleltem, hogy vizes, be kellett ismernem, hogy a víz nem álom. A kezem tényleg vizes, és vizes is lesz egy darabig, ha nem segítek rajta. És mindez valóság. Ahogy felálltam, megérkezett az inas a poussecafé-mmal.
Felháborító viselkedéssel nem megyünk semmire. Kénytelen leszek megint odafigyelni. – Köszönöm – mondtam az inasnak. – Egészségére, uram – felelte ő. Clewes és Edel egy utcahosszú heverő végén ült. Odamentem hozzájuk; azt szerettem volna, ha méltányolják, mennyire lehiggadtam. Továbbra is csak azon törték a fejüket, vajon mikor kaphatta rajta őket Mrs. Graham olyan nagyon erényes viselkedésen.Clewes azonbúsongott, hogy nemigen van alkalma erényeitgyakorolni,miközben reklámgyufával meg naptárakkal házal. – Körülbelül az a maximum, ha meghallgatom a portás háborús élményeit – mondta. Eszébe jutott a Vasaló Ház portása, aki azt állította: ő volt az első amerikai, aki áthaladt a Rajna hídján Remagannál, Németországban, a második világháborúban. Óriási esemény volt a híd elfoglalása: ezen zúdultak a szövetséges seregek egyenesen Németország szívébe. Clewes azért mégsem hitte, hogy az a portás lett volna Mrs. Jack Graham. Israel Edel nem tartotta lehetetlennek, hogy Mrs. Graham talán férfinak álcázza magát. – Néha azt hiszem, az Arapahoe vendégeinek a fele transzvesztita – mondta. A lehetőséget, hogy Mrs. Graham transzvesztita, felettébb meglepő módon, maga Arpad Leen hozta szóba hamarosan. Ad-206dig azonban Clewes visszatért a második világháborúhoz. Szubjektív modorban. Háborús bürokrata korunkban, mondta, ő is, én is csak képzeltük, hogy van valami közünk a vereségekhez meg a győzelmekhez. – A háborút a katonák nyerték meg, Walter. A többi álom volt. A civilek által írt tömérdek háborús emlékezés szerinte mind csupa svindli. Úgy állítják be, mintha a háborút a szövegelők meg az írók meg az előkelő társaság tagjai nyerték volna meg, holott valójában csakis a katonák nyerhették meg. A hallban megszólalt a telefon. Az inas bejött és közölte, hogy Clewest hívják, és az előttünk álló dohányzóasztalon levő készüléken átveheti a hívást. A fekete-fehér plasztik telefonnak Snoopy-formája volt – Snoopy a Peanuts című képregénysorozat híres kutyája. A Peanuts-nak
az a cég volt a tulajdonosa, amelyikből idővel az én PANAMORC-beli leányvállalatom lett. Mint hamarosan megtudtam, ezen a készüléken úgy kellett beszélni, hogy az ember a száját a kutya hasához, a kutya orrát meg a saját füléhez nyomta. Miért is ne? Clewes felesége, Sarah, hajdani barátnőm telefonált. Épp akkor ért haza egyik betegétől, megtalálta Clewes céduláját, amelyen közli, hol van és mit csinál, és hogyan lehet telefonon elérni. Clewes megmondta Sarah-nak, hogy én is ott vagyok, és Sarah nem hitt a fülének. Kérte, hogy Clewes adja át nekem a kagylót. Clewes tehát átnyújtotta a plasztikkutyát. – Szia – mondtam én. – Kész dili – mondta Sarah. – Te meg mit csinálsz ott? – Pousse-caié-t iszom az úszómedence partján – mondtam én. – Nem tudlak elképzelni, amint pousse-cafét-t iszol – mondta Sarah. – Pedig azt iszom – mondtam én. Megkérdezte, hogyan találkoztunk Clewesszal. – Kicsi a világ, Walter – mondta Sarah, és így tovább. Megkérdezte, elmondta-e Clewes, milyen nagy szívességet tettem nekik, amikor ellene vallottam. – Szerintem ez elvitatható – mondtam én. – Elmicsinálható? – kérdezte Sarah. – Vitatható – mondtam én. Megmagyaráztam, mit jelent ez a jogi kifejezés. – Olyan suta vagyok – mondta Sarah. – Annyi mindent nem tudok, Walter. Éppolyan volt a hangja, mint a hajdani Sarah-é. Mintha csak Ezerkilencszáz Harmincöt lett volna megint. Éppen ezért a következő mondata csak még szívet tépőbb volt: – Uramisten, Walter! Mind a ketten elmúltunk hatvanévesek! Hogyan lehetséges ez? – Csodálkoznál, Sarah – mondtam én. Hívott, menjek el Clewesszal hozzájuk vacsorára, és én azt mondtam, ha tehetem, elmegyek, de nem tudom, mi vár itt rám. Megkérdeztem, hol laknak. Kiderült, hogy ugyanannak a háznak az alagsorában, ahol valamikor Sarah nagyanyja – Tudor Cityben. Emlékszem-e nagyanyja lakására,
kérdezte, arra a négy szobába zsúfolt sok öreg cselédre meg bútorra. Emlékszem, mondtam én. Nevettünk. Nem mondtam meg Sarah-nak, hogy a fiam is Tudor Cityben lakik. Később megtudtam, hogy a fiam közelsége nagyon is kézzelfogható, a muzikális feleségével meg a fogadott gyerekeivel. Stankiewicz a New York Times-tál ugyanabban a házban lakik, nagyon is köztudottan – annyira vadak ugyanis a gyerekei –, alig három emelettel Leland és Sarah Clewes fölött. Jó, .hogy tudunk még nevetni, mondta Sarah, mindazok ellenére, amin átmentünk. – Legalább megvan még a humorérzékünk – mondta. Julie Nixon mondta ezt az apjáról, amikor kipenderítették a Fehér Házból: – Megvan még a humorérzéke. – Hát igen, az legalább megvan – helyeseltem. – Pincér – mondta Sarah –, mit keres ez a légy a levesemben? – Micsoda? – kérdeztem. Mit keres ez a légy a levesemben? – csökönyösködött Sarah. És akkor eszembe jutott: így kezdődött valamikor réges-régen az a végeérhetetlen viccfüzér, amit telefonon mondtunk fel egymásnak. Lehunytam a szemem. Megadtam a választ, és egyszeriben időgéppé változott a telefon. Elmenekülhettem a hátán Ezerkilencszáz Hetvenhétből a negyedik dimenzióba. – A párját, asszonyom – válaszoltam. – Pincér – folytatta Sarah –, egy hokedli is van a levesemben. – Elnézést, asszonyom – mondtam én –, egyszerű sajtóhiba. Nokedli helyett. – Miért számítják olyan drágán a tejszínt? – kérdezte Sarah. – Mert a tehén nem szívesen kuporog a kétdecis pohár fölött – feleltem. – Mondja, kérem, van az étlapon szalvétagombóc? – kérdezte Sarah. – Sajnos, nincs, asszonyom – mondtam én. – Az éjjel álmomban szalvétagombócot ettem – mondta Sarah. – Kellemes lehetett – feleltem én. – Rémes volt – mondta erre Sarah. – Mire felébredtem, már a lepedő is elfogyott. Sarah-nak is volt oka a negyedik dimenzióba menekülni. Mint később megtudtam, a betege meghalt az éjjel. Sarah-nak nagyon a szívéhez nőtt.
A beteg asszony mindössze harminchat éves volt, de született szívbeteg – idomtalan és hájas és életképtelen. És most szíveskedjenek elképzelni, miféle hatással lehetett ez a beszélgetés Leland Clewesra, aki ott ült mellettem. A szememet lehunytam, mint mondom, s annyira magával ragadott az időtlenség és a tértelenség eksztázisa, hogy akár közösülhettem volna a feleségével a szeme láttára. Leland Clewes persze megbocsátott. Megbocsát ő mindenkinek mindenért. De azért mégiscsak hatással lehetett rá, milyen tunya szerelemben fetrengünk még manapság is, Sarah meg én, telefonon. Mi lehet sokarcúbb, mint a házasságtörés? Semmi ezen a világon. – Fogyókúráznom kellene – mondta Sarah. – Tudja, hogyan szabadulhat meg egy csapásra tíz kilótól? – kérdeztem én. – Hogyan? – tudakolta ő. – Csapassa le a fejét – mondtam én. Clewes persze csak a beszélgetés rám eső részét hallotta, tehát vagy a vicc nyitómondatát, vagy a poént, de soha mind a kettőt. Némelyik bizony sokatmondó volt. – Mit csinált, mielőtt pincér lett? – folytatta Sarah. – Pucoltam a madárpiszkot a kakukkórákból – feleltem én. – Hát kegyed hol dolgozik? – Egy csőgyárban – felelte Sarah. – És csőstül jön az áldás? – tudakoltam naivul. – Nem panaszkodhatom – mondta Sarah. – Most is áldott állapotban vagyok. Sarah köhögött; ez is végszó volt, de kis híján elmulasztottam. – Ej, de csúnyán köhög – mondtam, még épp idejében. – Képtelen vagyok abbahagyni – mondta ő. – Itt ez a tabletta, vegye be – mondtam én. – Épp erre való. Sarah nyeldeklő hangot hallatott: klutty, klutty, klutty. Aztán megkérdezte, miféle tabletta ez. – A világon a leghatásosabb hashajtó – mondtam én. – Hashajtó?!
– Azám – mondtam én. – Most majd nem mer köhögni. Eljátszottuk a beteg lovamról szóló viccet is. Igazából sose volt lovam. A lódoktortól kaptam egy negyed kiló lila port, amit a vicc
értelmében be kellett adnom a lónak. A lódoktor azt mondta, csináljak papírtölcsért, töltsem bele a port, aztán csúsztassam a tölcsért a ló szájába, és fújjam le a port a torkán. – Hogy van a ló? – érdeklődött Sarah. – Ó, a lónak kutya baja – mondtam én. – De maga nincs valami jó színben – mondta ő. – Hát nem – mondtam én. – Ugyanis először a ló fújt. – Tudod még utánozni anyád nevetését? – kérdezte Sarah. Ezúttal nem viccet adott fel. Sarah csakugyan azt szerette volna, ha utánozom anyám nevetését. Valamikor sokszor szórakoztattam ezzel Sarah-t telefonon. Évek óta nem próbáltam ki, tudom-e még. Nemcsak hogy el kellett vékonyítanom a hangomat: meg is kellett szépítenem. A következőképp volt ez a dolog: anyám sosem kacagott. Litvániában, kiscseléd korában arra szoktatták, hogy fojtsa el a nevetését. Úgy gondolták ugyanis, ha a gazda vagy egy vendég meghallja, hogy a házban valahol nevet egy cseléd, még azt találja hinni, hogy rajta nevet. Amikor tehát anyám nem tudta elfojtani a kacagását, apró, tiszta hangocskákat hallatott, mint egy zenélődoboz – vagy talán mint a távoli csengettyű. Merő véletlenségből hangzott olyan gyönyörűen. Én tehát feledtem, hol vagyok, felfújtam a tüdőmet, összepréseltem a gégémet, és hajdani barátnőm kedvéért életre keltettem kacagó anyámat. Ekkor tért vissza a nappaliszobába Arpad Leen és Frank Ubriaco. Hallották elhaló Érilláimat. – Le kell tennem a kagylót – mondtam Sarah-nak, és le is tettem. Arpad Leen merőn bámult. Hallottam már nőktől olyat, hogy a férfiak képzeletben levetkőztetik őket. Most magam is tapasztaltam, milyen az. Mint kiderült, Leen pontosan ezt csinálta: elképzelte, milyen volnék ruhátlanul. Feltámadt benne a gyanú, hogy én vagyok Mrs. Jack Graham, és férfi álruhában ellenőrzöm a cselekedeteit. Nem tudhattam, persze, hogy Leen úgy vélte: én lehetek Mrs. Graham. Így aztán, amikor elkezdett udvarolni, az is éppoly megmagyarázhatatlan volt, mint minden egyéb, ami aznap történt velem. Azzal hitegettem magam: azért olyan figyelmes velem, hogy enyhítse a rossz hírt, amelyet előbb-utóbb a tudomásomra kell hoznia: engem egyszerűen nem gyúrtak PANAMORC-anyagból, és limuzinja lent vár,
hogy visszavigyen – változatlanul mint munkanélkülit – az Arapahoe-ba. Arpad Leen szeméből azonban szenvedélyes üzenet sugárzott. Helyeslésemet sóvárogta minden cselekedetéért. Ő mondta el, nem Leland Clewes és nem Israel Edel, hogy épp az imént tette meg Frank Ubriacót a PANAMORC McDonald-féle Hamburger Vállalatának alelnökévé. Rábólintottam: igazán szép. Leen nem érte be a bólintással. – Szerintem pompás példája annak, amikor a megfelelő ember kerül a megfelelő helyre – mondta. – Ön szerint is? Vajon nem ez a PANAMORC célja: tehetséges embereket olyan helyre tenni, ahol a legjobban kamatoztathatják képességeiket? A kérdés nekem szólt és senki másnak, úgyhogy végül ráfeleltem: – De igen. Ugyanaz az eljárás várt rám is, miután kikérdezte és alkalmazta Clewest és Edelt. Clewesból a Gyémánt Gyufagyár alelnöke lett, vélhetőleg azért, mert olyan sokáig árulta a reklámgyufát. Edelből a Vendéglátóipari Társulás Kft. Hilton-részlegének lett az alelnöke, vélhetőleg azért, mert háromheti gyakorlata volt mint éjszakai portásnak az Arapahoe-ban. Ekkor rám került a sor, hogy Leennel bemenjek a könyvtárszobába. – Végül, de nem utoljára – mondta Leen huncutul. Rácsukta az ajtót a ház többi részére, aztán még botrányosabban folytatta a kacérkodást. – Jer velem a szobácskámba – susogta –, szólt a légyhez a vén Pók! És hatalmasan rám kacsintott. Undorodtam. Vajon mi történhetett idebent a többiekkel, tűnődtem. Mussolini-stílusú íróasztal állt a szobában, mögötte forgószék. – Talán kegyednek kellene oda ülnie – mondta Arpad Leen. Fel-le jártatta a szemöldökét. – Talán ilyesféle székhez szokott? Hm? Hm? Ilyesféle székhez? Ez csak gúny lehet, gondoltam. Alázatosan reagáltam rá. Réges-régen kiveszett belőlem az önbecsülés. – Kérem szépen – mondtam –, én ebből semmit sem értek. – Aha – mondta Leen, és felemelte az ujját. – Az bizony előfordul. – Nem tudom, hogyan talált rám, sem azt, hogy ön szerint ki vagyok – mondtam.
– Még nem mondtam meg, hogy szerintem kicsoda kegyed. – Walter F. Starbuck – mondtam tompán.
– Ha óhajtja – mondta erre ő. – Akárki vagyok – mondtam erre én –, nemigen vagyok már senki. Ha valóban állást kínál, én csak egészen szerényet szeretnék. – Utasításom van, hogy megtegyem önt alelnöknek – mondta Leen. – Utasításom egy olyan személytől, akit kimondhatatlanul tisztelek. Engedelmeskedni óhajtok az utasításának. – Én mixer szeretnék lenni – mondtam én. – Ahá! – mondta ő. – És pousse-café-t mixelni? – Megcsinálom, ha kell – mondtam. – Bármixeri diplomám van. – És gyönyörű szoprán hangja, ha úgy tartja kedve – mondta ő. – Legokosabb, ha most hazamegyek – mondtam. – Elmehetek gyalog is. Nincs messze. – Alig volt negyven saroknyira. Cipőm nem volt; de kinek kell cipő? Valahogy majd hazaérek anélkül is. – Amikor itt lesz az ideje, hogy hazamenjen – mondta Leen –, rendelkezésére bocsátom a limuzinomat. – Most van itt az ideje, hogy hazamenjek – mondtam én. – Nem érdekel, hogyan jutok haza. Fárasztó napom volt. Hülyén érzem magam. Nincs más vágyam, csak aludni. Ha ismer valakit, akinek csaposra van szüksége, akár félállásban, az Arapahoeban megtalál. – Micsoda színész kegyed! – mondta Leen. Lehorgasztottam a fejem. Nem is akartam ránézni, és másra sem, soha. – Dehogy – mondtam. – Sose voltam az. – Mondok kegyednek valami különöset – mondta Leen. – Úgyse értem – mondtam én. – Aki csak megjelent itt ma este, mind emlékszik rá, hogy látta már kegyedet, de egymást nem látták még soha – mondta Leen. – Ezt mivel magyarázná? – Nincs állásom – mondtam. – Most jöttem ki a börtönből. Csak járkáltam a városban, céltalanul. – Micsoda bonyolult történet – mondta ő. – Azt mondja, börtönben volt? – Mással is megesett. – Nem kérdem, miért volt börtönben – mondta Leen. Úgy értette, persze, hogy nekem mint a férfiálruhába bújt Mrs. Grahamnek
fölösleges egyre nagyobbakat hazudoznom, hacsak kedvemet nem lelem benne. – Watergate – mondtam én. – Watergate! – kiáltott föl Leen. – Azt hittem, jóformán minden nevet ismerek a Watergate-ügyben. – Később megtudtam, hogy nemcsak a neveket ismerte. Sokukat kellőképpen ismerte ahhoz, hogy illegális választási hozzájárulással vesztegesse meg őket, később pedig beszállt a védelmük költségeibe. – Miért nem hallottam eddig a Starbuck nevet a Watergate-üggyel kapcsolatban? – Nem tudom – mondtam én. Még akkor sem emeltem föl a fejem. – Olyan volt, mint amikor valaki egy remek zenés komédiában szerepel, és a kritikusok mindenki mást megemlítenek, csak őt nem. Ha talál egy régi műsort, majd megmutatom a nevemet. – A börtön vélhetőleg Georgiában volt – mondta Leen. – Igen – feleltem. Roy M. Cohn bizonyára ellenőrizte a dossziémat, gondoltam, amikor ki kellett hoznia a börtönből. – Ez megmagyarázza Georgiát – mondta Leen. El sem tudtam képzelni, miért szorul Georgia magyarázatra. – Szóval onnan ismeri Clyde Cartert és Cleveland Lawest és Dr. Robert Fendert – mondta Leen. – Igen –feleltem. Most aztán már féltem. Miért vesződik azzal ez az ember, bolygónk egyik leghatalmasabb részvénytársasági igazgatója, hogy ennyi mindent megtudjon a magamfajta szánalmas kis börtöntöltelékről? Talán arra gyanakszanak valahol, hogy tudok valami mutatós titkot, amire még nem derült fény a Watergateügyben? Játszik velem, mint macska az egérrel, mielőtt agyoncsap? – És Doris Kramm – mondta Leen. – Egészen bizonyos vagyok benne, hogy őt is ismeri. Mennyire megkönnyebbültem! Hát mégis ártatlan vagyok! Most aztán összeomlik a vád. Nem azt csípte el, akit akart, és ezt be is tudom bizonyítani! Nem ismerem Doris Krammot! – Nem, nem, nem – mondtam. – Nem ismerem Doris Krammot. – Ő az a hölgy az Amerikai Hárfa-cégnél, akinek a kegyed kérésére visszavonjuk a nyugdíjazását – mondta Leen. – Én nem kértem magától semmit – mondtam én. – Nyelvbotlás – mondta ő.
És akkor, kimondhatatlan borzalmamra, rádöbbentem, hogy mégiscsak ismerem Doris Krammot! Ő volt az agg titkárnő, aki zokogva rakta ki az íróasztalát a hárfabemutató teremben. De azért nem kötöttem Arpad Leen orrára, hogy ismerem. Csakhogy ő tudta! Ő mindent tudott! – Bizonyára örömmel hallja, hogy magam telefonáltam neki, és megnyugtattam: mégsem kell nyugdíjba mennie. Addig marad, ameddig akar. Hát nem nagyszerű? – Nem – mondtam én. Volt ez is olyan válasz, mint bármi más. De akkor eszembe jutott a hárfabemutató terem. Úgy éreztem, ezer esztendeje voltam ott, talán egy másik életben, még mielőtt megszülettem. Mary Kathleen O'Looney is ott volt. Arpad Leen, az ő mindentudásában, mindjárt az ő nevét is említi. És ekkor hirtelen megvilágosodott, hogy az elmúlt óra lidércnyomása véges-végig logikus volt. Tudok valamit, amit maga Leen sem tud, és amit valószínűleg senki más nem tud az egész világon, csak én. Lehetetlen volt, és mégis úgy kellett lennie: Mary Kathleen O'Looney és Mrs. Jack Graham egy és ugyanaz. Ekkor történt, hogy Arpad Leen ajkához emelte a kezemet és megcsókolta. – Bocsásson meg, asszonyom, hogy átláttam az álöltözékén – mondta –, de úgy vélem, szándékosan könnyítette meg, hogy átlássak rajta. Titka biztonságban van nálam. Mélységes megtiszteltetés, hogy végre szemtől szembe láthatom. És megint megcsókolta a kezemet; a kezemet, amelyet aznap délelőtt Mary Kathleen piszkos kis mancsa szorongatott. – Legfőbb ideje, asszonyom – mondta Leen. – Olyan régóta dolgozunk együtt, és olyan jól. Legfőbb ideje. Mélységes undoromban, amiért egy férfi megcsókolt, valóságos Viktória királynő lettem! Fölséges harag fogott el, habár a kísérő szöveg egyenesen clevelandi kölyökkorom játszótereiről származott. – Minek néz engem, maga marha?! – förmedtem rá. – Nem vagyok én holmi istenverte nőszemély! Említettem, hogy réges-rég elveszítettem már az önbecsülésemet. Arpad Leen most néhány másodperc alatt veszítette el a magáét, ezzel a
falrengető félreértésével. Elfehéredett; nem jött szó a szájára. Megpróbálta összeszedni magát, igen csekély sikerrel. Mentegetőzni sem tudott; túlságosan megrendült, hogysem bármiféle.bájjal vagy bölcsességgel hozakodjon elő. Tapogatózva kereste a valót. – De ismeri őt – mondta végül. Lemondás csengett a hangjában, mert beismerte azt, ami énelőttem is felderengett: hogy hatalmasabb vagyok nála, ha úgy tartja kedvem. Ezt helyben is hagytam. – Jól ismerem – mondtam. – Mindent megtesz, amit mondok neki, annyi biztos. Ez az utolsó mondat ráadás volt. Tiszta bosszú. Arpad Leen még akkor sem tért magához. Eltakartam előle istenét. Most rajta volt a sor, hogy lehorgassza a fejét. – Hát akkor... – mondta Arpad Leen, aztán hosszút hallgatott – mondjon rólam jót, ha tud. Most már mindennél jobban vágytam arra, hogy megmentsem Mary Kathleen O'Looneyt attól az irtózatos élettől, amelyet a lelkében fészkelő sárkányok ösztökélésére folytatott. Tudtam, hol találom. – Nem tudja véletlenül – szóltam a megtört Leenhez –, honnan szerezhetnék ilyenkor este egy pár cipőt, ami illik a lábamra? Hangja mintha onnan jött volna, ahová igyekeztem, a Grand Central pályaudvar alatti hatalmas veremből.– Nem gond – mondta Arpad Leen. Ezt követően arra eszméltem, hogy – miután meggyőződtem róla, hogy senki sem követ – én, egyes-egyedül, ereszkedem alá a vaslépcsőn a verembe. Néhány lépésenként előreszóltam, gügyögve, megnyugtatón: – Én vagyok az, Mary Kathleen, Walter. Walter van itt. Milyen cipőt viseltem? Fekete lakk estélyi topánkát, pici masnival. Arpad Leen tízesztendős fiától, a kis Dextertől kaptam. Épp jó volt. Dexternek a tánciskolában kellett hordania. Már nem volt rá szüksége. Benyújtotta ugyanis a szüleinek az első sikeres ultimátumát: közölte velük, hogy megöli magát, ha ragaszkodnak hozzá, hogy továbbra is tánciskolába járjon. Annyira utálta a tánciskolát. Micsoda aranyos gyerek volt – pizsamában, fürdőköpenyben, miután
úszott egyet a nappaliszobában. Annyira együttérző és megértő volt velem, a kis öreggel, akinek nincs cipő a kis lábán. Lehettem volna jóindulatú manócska holmi tündérmesében, ő meg a kis herceg, aki varázscipellővel ajándékozza meg a manócskát. Micsoda gyönyörű kisfiú volt! Óriási szeme barna. Haja fekete fürtök koronája. Mit meg nem adtam volna érte, ha ilyen fiam van! Igaz, gondolom, a fiam is sokat megadott volna érte, ha olyan apja van, mint Arpad Leen. Igaz, ami igaz. – Én vagyok az, Mary Kathleen, Walter. Walter van itt – szóltam megint. A lépcső alján bukkantam az első jelre, hogy talán nincs minden a legnagyobb rendben. Egy Bloomingdale-féle reklámszatyor volt: felborult, rongyokat okádott meg egy babafejet, meg a Vogue-nak – ugyancsak PANAMORC-kiadvány – egy példányát. Felállítottam a szatyrot, visszatömtem bele a holmit, igyekeztem hinni, hogy ezzel minden rendben is van megint. Ekkor láttam meg egy vércseppet a padlón. Azt már nem gyömöszölhettem vissza oda, ahová tartozott. Tovább menet egyre többet láttam. Nem akarom itt öncélúan fokozni a feszültséget, megborzongatni az olvasót, hagyni, hogy feltételezze:úgy bukkanok rá Mary Kathleenre, hogy levágták a két kezét, és véres csonkjait lóbálja felém. Valójában oldalba kapta egy taxi a Vanderbilt sugárúton, s ő nem volt hajlandó orvosi segítséget elfogadni; azt mondta, jól van, nagyon jól. Holott nem volt jól egyáltalán. Itt is bujkál egy ironikus lehetőség, amit azonban nem tudok igazolni. Mary Kathleent igen nagy valószínűséggel a saját tulajdonát képező taxik egyike kente a flaszterra. Az orra eltört; onnan jött a vér. Nagyobb bajok is történtek vele. Nem tudom felsorolni, micsoda. Sohasem vettek fel róla leltárt, mi minden tört el Mary Kathleenben. Egy vécéfülkében rejtőzködött. A vércseppek igazítottak el, hol keressem. Semmi kétség nem lehetett afelől, ki van odabent. Kosárlabdacipője kilátszott az ajtó alatt. De legalább nem holttest volt odabent. Amikor ismét elgügyögtem a nevemet meg az ártatlanságomat, Mary Kathleen kinyitotta az ajtót. Nem használta a vécét, csak ült rajta. Ha használta volna, akkor sem
lehetett volna tökéletesebb az élettől elszenvedett megaláztatása. Orra nem vérzett már, de Hitler-bajszot rajzolt az arcára. – Ó! Te szegény asszony! – kiáltottam. Hidegen hagyta az állapota. – Igen, alighanem az vagyok – mondta. – Az volt az anyám is. – Az anyja persze rádiummérgezésben halt meg. – Mi történt veled? – kérdeztem. Elmondta, hogy elütötte egy taxi, épp azután, hogy elküldött egy levelet Arpad Leennek, amelyben megerősíti telefonon adott utasításait. – Mentőt hívok – mondtam. – Nem, nem – mondta Mary Kathleen. – Maradj itt, maradj itt. – Segítségre van szükséged! – mondtam én. – Azon én már túl vagyok – mondta Mary Kathleen. – Még csak azt
sem tudod, mi a bajod – mondtam én. – Meghalok, Walter – mondta Mary Kathleen. – Elég ennyit tudni. – Amíg élünk, remélünk – mondtam én, és fel akartam futni a lépcsőn. – Itt ne merj hagyni! – mondta Mary Kathleen. – Megmentem az életedet – mondtam én. – Előbb meghallgatod a mondókámat – mondta Mary Kathleen. – Itt ültem, és azt gondoltam: “Uramisten – mindazok után, amin átmentem, amiért dolgoztam, nem !esz senki, aki meghallgatná az utolsó szavaimat!" Ha mentőket hozol, nem lesz ott senki, aki angolul értene. – Mit tehetnék, hogy kényelmesebben legyél? – kérdeztem. – Kényelmesen vagyok – mondta Mary Kathleen. Ebben volt valami. Ruházatának számtalan rétege melegen tartotta. Kicsi fejét a fülke sarkában rongyok párnája védte a fémtől. Eközben fel-felmordult körülöttünk az élő szikla. Odafent is haldoklott valami: az Egyesült Állaniok vasúthálózata. Rozzant mozdonyok vonszoltak roncs személykocsikat ki és be az állomásra. – Tudom a titkodat – mondtam én. – Melyiket? – kérdezte Mary Kathleen. – Annyi van már. Drámai csúcspontnak képzeltem a pillanatot, amikor megmondom neki, hogy tudom: ő a PANAMORC főrészvényese. De persze ez is
füstbe ment. Mary Kathleen elmondta már rég, csak én nem hallottam. – Süketülsz, Walter? – kérdezte Mary Kathleen. – Most nagyon jól hallak – mondtam én. – Mindennek a tetejében még ordibálhatom is az utolsó szavaimat! – mondta Mary Kathleen. – Dehogy – mondtam én. – De ne halljak többet utolsó szavakról. Olyan gazdag vagy, Mary Kathleen: ha akarod, megvehetsz egy egész kórházat – és meggyógyíttathatod magad! Utálom ezt az életet – mondta Mary Kathleen. – Mindent megtettem, ami tőlem telt, hogy jobbá tegyem mindenkinek, de valószínűleg senki sem tehet valami sokat. Elegem volt a próbálkozásból. Most már aludni akarok. – De hát nem kell így élned! Azért jöttem, hogy ezt elmondjam neked. Én megvédelek, Mary Kathleen. Olyanokat fogadunk majd fel, akikben feltétlenül bízhatunk. Howard Hughes mormonokat fogadott fel – mert olyan magas az erkölcsi színvonaluk. Mi is majd mormonokat fogadunk. – Uramisten, Walter – mondta Mary Kathleen –, gondolod, hogy nem próbálkoztam mormonokkal? – Próbálkoztál? – Volt idő, amikor fülig voltam mormonokkal – mondta Mary Kathleen. Aztán olyan iszonyatos történetet mesélt, amilyet, remélem, nem hallok többet soha. Történt pedig akkor, amikor még gazdag életet élt, amikor még igyekezett ilyen-amolyan úton-módon legalább egy kicsit élvezni a nagy vagyonát. Csodalény volt, akit sokan szerettek volna lencsevégre kapni vagy elfogni vagy megkínozni – vagy megölni. Volt, aki a keze miatt akarta megölni, vagy a pénze miatt, de volt olyan is, aki bosszúból. A PANAMORC sok más vállalkozást felfalt vagy tönkretett; még apró és gyenge országok kormányának a megbuktatásában is része volt. Mary Kathleen tehát csak az ő hű mormonjai előtt merte felfedni a személyazonosságát, és kénytelen volt állandóan változtatni a helyét. Egyszer éppen a nicaraguai Managuában lakott, a PANAMORC-szálló legfelső emeletén. Húsz luxuslakosztály volt az emeleten, és Mary Kathleen valamennyit kibérelte. Az alatta levő emeletről vezető két
lépcsőházat durva fallal elfalazták, mint az Arapahoe halljában az átjárót. Csupán egyetlen felvonó ment fel egészen a legfelső emeletig, és azt az egyet is egy mormon kezelte. Állítólag még a szálló igazgatója sem tudta, kicsoda valójában Mary Kathleen. De nyilván mindenki sejtette Managuában, hogy kicsoda ő valójában. Akárhogyan is: Mary Kathleen egy szép napon könnyelműen elhatározta, hogy egyedül kimegy a városba, megízlelni, ha mégoly kurtán is, amit évek óta nem ízlelt – milyen az, ha az ember mindennapi lény a világban. Elindult hát, parókában, fekete szemüveggel. Összebarátkozott egy középkorú amerikai nővel, aki egy padon sírdogált a parkban. A nő St. Louisból jött. A férje a PANAMORC Anheuser-Busch leányvállalatánál volt serfőzdei művezető. Második nászútra jöttek Nicaraguába, egy utazási iroda tanácsára. Az asszony férje aznap reggel meghalt amőbás vérhasban. Mary Kathleen tehát magával vitte az asszonyt a szállodába, elhelyezte számos üres lakosztálya egyikében, és utasította néhány mormonját: intézkedjenek, hogy a holttestet és az özvegyet egy PANAMORCrepülőgép St. Louisba szállítsa. Amikor Mary Kathleen bement az asszonyhoz, hogy elmondja, hogyan intézkedett, az asszonyt holtan találta: megfojtották a függönyzsinórral. De a legrémesebb ez volt: akárki tette, nyilván azt hitte, hogy az asszony Mary Kathleen. A két kezét ugyanis levágták. Meg sem találták soha. Mary Kathleen ezután New Yorkba ment. A Waldorf-toronyban levő lakosztályából tábori látcsövön tanulmányozta a szatyros néniket. Mellesleg a fölötte levő emeleten Douglas MacArthur hadseregtábornok lakott. Mary Kathleen sohasem ment el, sohasem fogadott látogatót, sohasem hívott fel senkit. A szállodai alkalmazottak sem léphettek be hozzá. A mormonok hozták lentről az ételt, ők ágyaztak, ők takarítottak. De egy szép napon mégis fenyegető levelet kapott. Rózsaszínű, illatos borítékban volt, legintimebb fehérneműje között. A levél szerint az írója tudja, ki ő, felelősnek tekinti Guatemala törvényes kormányának megdöntéséért, és fel fogja robbantani a szállodát.
Mary Kathleen nem bírta tovább. Megszökött a mormonjaitól, akik ugyan hűségesek voltak, de tehetetlenek. Ezután ő maga védte magát, szemétvödrökben lelt rongyok rengeteg rétegével. – Ha a pénzed ennyire boldogtalanná tett – kérdeztem –, mért nem ajándékoztad el? – Hiszen azt csinálom – mondta Mary Kathleen. – Halálom után nézz bele a bal cipőmbe, Walter. Ott találod a végrendeletemet. A PANAMORC Részvénytársaságot jogos tulajdonosára hagyom – az amerikai népre. – Mosolygott. Gyötrelmes volt ilyen kozmikus boldogságot látni csupasz íny és egy-két reves fog tolmácsolásában. Azt hittem, meghalt. De nem. – Mary Kathleen ... ? – szólítottam. – Még nem haltam meg – mondta ő. – Most már igazán megyek segítségért – mondtam én. – Ha megteszed, meghalok – mondta Mary Kathleen. – Ezt megígérem. Most már akkor halok meg, amikor akarok. Megválaszthatom a percet. – Azt senki meg nem teheti – mondtam én. – Szatyros nénik igen – mondta Mary Kathleen. – Ez a különleges képesítésünk. Nem tudjuk megmondani, mikor kezdünk meghalni. De mihelyt elkezdjük, Walter, megválaszthatjuk a végső percet. Akarod, hogy most mindjárt meghaljak, mire tízet számolsz? – Se most, se máskor – mondtam én. – Akkor maradj itt – mondta Mary Kathleen. Ott maradtam. Mi mást tehettem? – Meg akarom köszönni, hogy megöleltél – mondta Mary Kathleen. – Szívesen, máskor is – mondtam én. – Egyszer egy nap elég – mondta Mary Kathleen. – A mai napra szóló ölelést megkaptam. – Te voltál az első, akivel igazán szeretkeztem – mondtam én. – Emlékszel? – Emlékszem, hogy megöleltél – mondta Mary Kathleen. – Emlékszem, hogy azt mondtad, szeretsz. Előtted még férfi nem mondta ezt soha. Anyám sokszor mondogatta – mielőtt meghalt.
Megint sírva fakadtam. – Tudom, hogy nem gondoltad komolyan – mondta Mary Kathleen. – Dehogynem, dehogynem – erősködtem. – Uramisten... dehogynem. – Semmi baj – mondta Mary Kathleen. – Nem tehetsz róla, hogy szív nélkül születtél. Te legalább igyekeztél hinni, amit a szívvel születettek hisznek – így tehát mégis jó ember voltál. Már nem lélegzett. Már nem pislogott. Meghalt.
Záróbeszéd Volt még valami más is. Mindig van még valami más. Este kilenc óra volt szabadságom elsp teljes napján. Volt még három órám. Felmentem, és szóltam egy rendőrnek, hogy az alagsorban egy szatyros néni fekszik holtan. Hivatása cinikussá tette. – És még mi? – kérdezte. Álltam hát az alagsorban régi barátnőm holtteste mellett, míg meg nem jöttek a mentők – szakasztott ahogy bármelyik hűséges állat állt volna. Beletelt egy kis időbe, hiszen tudták, hogy már meghalt. Mire odaértek, már merevedett. Ezt meg is állapították. Meg kellett tőlük kérdeznem, mit mondtak, mivel nem angolul beszéltek. Kiderült, hogy az anyanyelvük urdu. Pakisztániak voltak. Angoltudásuk kezdetleges. Ha ők vannak Mary Kathleen mellett a halála percében, nem én, egész biztosan azt mondták volna, hogy félrebeszél. Hogy csillapítsam a bensőmből feltörő zokogást, megkértem őket, meséljenek valamit az urdu nyelvről. Azt mondták, van akkora irodalma, mint akármelyik más nyelvnek, de kezdetben gyér és csúf mesterséges nyelv volt; Dzsingisz kán udvarában találták fel katonai célra. Így tudtak Dzsingisz kán kapitányai parancsokat adni, amelyeket a mongol birodalomban mindenhol megértettek. A költők formálták később széppé. Jó pap is holtig tanul. A rendőrségnek Mary Kathleen leánykori nevét adtam meg. Megadtam nekik a magam valóságos nevét is. A rendőrséggel nem akartam játszani az okosat. De egyelőre azt sem akartam, hogy bárki is megtudja: Mrs. Jack Graham meghalt. A bejelentés bizonyára holmi földindulásfélét támasztana. Én voltam a bolygón az egyetlen, aki elindíthattam. De még nem akartam elindítani. Még nem volt itt az ideje, hogy elindít-sam. Nem
volt ez ravaszság, ha némelyek azzal vádoltak is. Csak a velem született rettegés a földindulástól. Hazamentem, gyalog; ártatlan kis manó a varázscipellőjében, az Arapahoe-szállóba. Sok szalmát fontak aznap aranyszállá, és sok aranyat szalmaszállá. És a fonás még épp csak hogy elkezdődött. Új éjszakai portás volt, természetesen, hiszen Israel Edelt magához szólította Arpad Leen. Az új embert sebtiben szerezték. Rendes helye a Carlyle-szálló – ugyancsak PANAMORC-érdekeltség – portáspultja mögött volt. Végtelenül jólöltözött volt és ápolt. Kínlódott, hogy kurvákkal meg börtönből és elmegyógyintézetből szabadultakkal kell foglalkoznia. Kénytelen volt elmondani nekem, hogy valójában a Carlyleba tartozik, hogy itt csak helyettesít. Ez nem a valódi énje. Amikor megmondtam a nevemet, közölte, hogy csomag vár rám, meg egy levél. A rendőrség visszaküldte a cipőmet, és a fiókosszekrényemből elvitte a klarinétalkatrészeket. A levelet Arpad Leen küldte. Kézírásos levél volt, akárcsak Mary Kathleen végrendelete, amelyet a zakóm belső zsebébe tettem – a bármixeri oklevelem mellé. Esőkabátom zsebeit a Mary Kathleen cipőjéből származó egyéb dolgokkal tömtem meg. Úgy dagadoztak, akár a nyeregtáskák. Levele szigorúan bizalmas, írta Leen. A tetőteraszlakásában uralkodó zűrzavar közepette, írta, nem jutott hozzá, hogy állást ajánljon nekem. Úgy vélte, jól érezném magam az ő egykori vállalatánál, nevezetesen a Hazai Hanglemezgyárnál. A cég jelenleg magába foglalja egyebek között a New York Times-t, a Universal Filmtársaságot, a Ringling Testvéreket, a Barnum és Bailey Cirkuszkonszernt, a Dell kiadót. Van egy macskaeledel-érdekeltsége is, írta, de azzal nem kell törődnöm. Át fog kerülni az Általános Élelmezési Társasághoz. Előzőleg a Times-hoz tartozott. “Ha ez nem felel meg az ön ízlésének – írta Leen –, majd keresünk másikat. Tetőtől talpig beleborzongok a gondolatba, hogy Mrs. Graham megbízott megfigyelője állandóan közöttünk lesz. Kérem, adja át neki legmelegebb üdvözletemet." Utóirat is volt. Bátorkodott, írta Leen, másnap délelőtt üzen-egyre találkozót megbeszélni a nevemben egy bizonyos Morty Sillsszel.
Megírta a címet is. Azt gondoltam, Sills a PANAMORC személyzeti igazgatója, vagy efféle. Kiderült, hogy szabó. Walter F. Starbuckot megint egyszer elküldte egy multimilliomos a szabójához, hogy megtévesztésig utánozhasson egy tökéletes úriembert. Másnap reggel is még megbénított a földindulástól való rettegés. Négyezer dollárral voltam gazdagabb, és a szó szoros értelmében véve tolvaj. Mary Kathleen kosárlabdacipőjének négy darab ezerdolláros volt a talpbélése. Az újságok nem írtak Mary Kathleen haláláról. Miért is írtak volna? Kit érdekelt? Viszont megjelent egy gyászjelentés Sarah Clewes elhalálozott pácienséről – a szívbeteg asszonyról. Három gyereke maradt. A férje egy hónapja halt meg autószerencsétlenségben, úgyhogy a gyerekek elárvultak. Miközben Morty Sills mértéket vett rólam, elviselhetetlennek éreztem a gondolatot, hogy Mary Kathleen holttestét ne kérje ki senki. Clyde Carter is ott volt; akkor érkezett a gépe Atlantából. Ó is vadonatúj ruhatárat kapott, még mielőtt Arpad Leen fogadta volna. Clyde Carter félt. Mondtam, ne féljen. Ebéd után tehát elmentem a hullaházba, és kikértem Mary Kathleent. Könnyen ment. Ki másnak kellett volna az a pici test? Rokona nem volt. Én voltam az egyetlen barátja. Utolsó pillantást vetettem rá. Semmi volt. Nem volt ott már senki. “Elmentek otthonról." A következő sarkon találtam egy temetkezési vállalkozót. Megbíztam, hogy hozza el a holttestet, balzsamozza be, és helyezze a célnak megfelelő koporsóba. Szertartás nem volt. Még csak el sem kísértem a sírig, a New Jersey állambeli Morristown hatalmas beton méhkasának egyik kriptájáig. A temetőt a Times aznap reggeli száma reklámozta. Minden egyes kriptának ízléses kis bronzajtaja volt, arra vésték a lakó nevét. Nem álmodtam, hogy azt az embert, aki az ajtókra véste a neveket, úgy két év múltán letartóztatják majd ittas vezetésért, és a letartóztatást foganatosító rendőrnek azt mondja: milyen furcsa neve van. Eddig még csak egyszer találkozott ezzel a névvel – gyászos munkahelyén. Az illető
rendőrt, Morris megye helyettes rendőrfőnökét, Francis X. O'Looneynak hívták. O'Looney kíváncsi lett, miféle rokonságban lehet a kriptában nyugvó nővel. A temető gyér iratai alapján O'Looney lenyomozta, hogy Mary Kathleen a New York-i hullaházból került oda. Ott megszerezte az ujjlenyomatait. Annak a csekély valószínűségnek a reményében, hogy Mary Kathleen O'Looneyt valaha netán letartóztatták, vagy elmegyógyintézetben ápolták, elküldte az ujjlenyomatait az FBI-nak. És ezzel kirántotta a talajt a PANAMORC alól. Volt az ügynek egy bizarr mellékcselekménye is. Amikor O'Looney még nem is tudta, ki volt valójában Mary Kathleen, beleszeretett az ifjúkori álomképébe. Történetesen épp fordítva tippelt. Álmaiban Mary Kathleen magas volt és bögyös, és a haja fekete, holott valójában alacsony volt és cingár és vörös hajú. Álmaiban Mary Kathleen bevándorló volt és egy különc milliomos szolgálója egy kísérteties kastélyban, és vonzotta is, taszította is az a férfi, aki viszont kis híján halálra kínozta. Mindez a válóperes tárgyaláson derült ki. O'Looney harminckét esztendős felesége ugyanis válókeresetet adott be a férje ellen. Jó egy hétig címoldalon tálalták az ügyet a botránylapok. O'Looney akkor már híres volt. A lapok így emlegették: “A férfi, aki megkondította a PANAMORC lélekharangját", meg a téma különféle variációival. A felesége azt állította, hogy férjét egy kísértet idegenítette el tőle. Férje már nem hajlandó vele hálni. Fogat sem mos. Rendszeresen elkésik a munkából. Nagyapa lett, de az sem érdekli. Rá se néz a kisbabára. O'Looney magatartásában az volt igazán beteges, hogy amikor megtudta, milyen volt valójában Mary Kathleen, még akkor is szerelmes volt az eredeti álmába. – Senki ezt el nem veheti tőlem – mondta. – Ez a legdrágább kincsem. Azt hallottam, felmentették állásából. Felesége megint perli –ezúttal részesedést követel az álom filmjogaiért kapott kisebbfajta vagyonból. A filmet egy kísérteties, ősi morristowni kastélyban forgatják. Ha hihetünk a pletykarovatoknak, tehetségkutatással döntik el, ki játssza az ír bevándorló leányt. Al Pacino már aláírta a szerződést O'Looney seriff
szerepére, a különc milliomost Kevin McCarthy játssza. Hát szóval nagyon ellézengtem az időt, és most mehetek megint a börtönbe, azt mondják. Mary Kathleen földi maradványaival űzött kisded játékom önmagában nem tekinthető bűnnek, hiszen a hulláknak annyi joguk sincs, mint a tegnap esti vacsora lerágott csontjainak. Cselekedeteim mindazonáltal E kategóriájú bűncselekménynek tekintendők, New York állam büntetőtörvénykönyvének 190.30 számú cikkelye annak minősíti ugyanis végrendelet törvénytelen módon való eltitkolását. Magát a végrendeletet annak idején a Gyáriparosok Hannover Tröszttársaságának, a PANAMORC leányvállalatának páncélszekrényébe temettem. Magyarázgatom a kiskutyámnak, hogy gazdinak el kell mennie egyelőre – mert megsértette a 190.30 számú cikkelyt. A törvényt azért találták ki, mondom, hogy engedelmeskedjünk neki. Kiskutyám egy szót sem ért az egészből. De a hangomat hallja. Akármit mondok, örül. A farkát csóválja. Igen nagy lábon éltem. Kedvező kamatfeltételekkel kapott vállalati kölcsönből ikerházat vettem. Pénzzé tett részvények árán felöltözködtem és berendezkedtem. Törzsvendége lettem a Metropolitan Operának és a New York-i balettnek, limuzinon közlekedtem. Házam zártkörű estélyeinek PANAMORC-szerzők, lemezsztárok, filmszínészek, cirkuszművészek voltak a vendégei – Isaac Bashevis Singer, Mick Jagger, Jane Fonda, Günther Gebel Williams és hasonlók. Jó mulatság volt. Attól fogva, hogy a PANAMORC bekebelezte a Marlborough Galériát és az Amerikai Képzőművészek Szövetségét, estélyeimet festők és szobrászok is látogatták. Hogyan boldogultam a PANAMORC-nál? Alelnökségem idején cégem, beleszámítva a közvetve és közvetlenül az irányítása alá tartozó leányvállalatokat, tizenegy platinalemezt, negyvenkét aranylemezt, huszonkét Oscar-díjat, tizenegy könyvnagydíjat, két összamerikai vándorzászlót, két országos vándorzászlót, két országos baseballbajnokságot és ötvenhárom Grammy-lemezdíjat nyert – részvényeink
után pedig legalább huszonhárom százalékos osztalékot fizettünk. Még részvénytársasági belharcokba is bocsátkoztam: megakadályoztam. hogy a macskaeledel-érdekeltség átkerüljön az Altalános tleimezesihez. Izgalmas volt. Egészen bedühödtem. Többször csak egy hajszál híja volt, hogy újabb irodalmi Nobel-díjat nem kaptunk. De hát kettő volt már: Saul Bellow. és Mr. Singer. Én magam is bekerültem a “Ki kicsodá?"-ba, életemben először. Kissé kétes diadal volt, mi tagadás, hiszen az én cégem leányvállalata a Gulf és Western-cég, amelynek viszont alvállalkozása a “Ki kicsoda?" Mindent beleírattam, csak a börtönéveimet meg a fiam nevét nem: hogy hol születtem, hol jártam egyetemre, különféle állásaimat, feleségem leánykori nevét. Meghívtam-e a fiamat az estélyeimre – hogy annyi sok hősével és hősnőjével elcseveghessen? Nem hívtam meg. Otthagyta-e a Times-t, amikor a főnöke lettem? Nem hagyta ott. Gratulált-e levélben vagy telefonon? Nem gratulált. Megpróbáltam kapcsolatba lépni vele? Megpróbáltam. Egyetlenegyszer. Leland és Sarah Clewes alagsori lakásában voltam. Ittam, amit pedig nem élve-zek, és ritkán is csinálok. És fizikailag oly közel voltam a fiamhoz. A lakása alig tíz méterrel volt a fejem fölött. Sarah vett rá, hogy telefonáljak. Hát feltárcsáztam a fiam számát. Este nyolc órára járt. Az egyik kis unokám vette fel a kagylót, és én megkérdeztem, mi a neve. – Juan – mondta ő. – És a másik neved? – kérdeztem. – Stankiewicz – felelte. Feleségem végrendelete értelmében egyébként Juan és az öccse, Geraldo, jóvátételt kaptak NyugatNémetországtól annak fejében, hogy Ezerkilencszáz Harmincnyolcban, az Anschlussnak, Ausztria német bekebelezésének alkalmából a nácik elkobozták feleségem apjának bécsi könyvesboltját. Feleségem végrendelete régen íródott, Walter kisfiú korában. Az ügyvéd azt tanácsolta Ruth-nak, hagyja a pénzt az unokáira, így egy generáció kimarad az adózásból. Ruth igyekezett furfangosan eljárni pénzügyekben. Akkoriban állástalan voltam. -Otthon van az apukád? – kérdeztem.
– Moziba ment – felelte Juan. Annyira megkönnyebbültem. Nem hagytam meg a nevemet. Azt mondtam, később majd újra hívom. Hogy Arpad Leen gyanakodott-e rám: mint bárki másnak, neki is jogában állt éppannyira vagy éppoly kevéssé gyanakodni, amennyire kedve tartotta. Több ujjlenyomatos levél nem érkezett Mrs. Grahamtől. Az utolsó megerősítette, hogy Clewest meg engem meg Ubriacót meg Edelt meg Lawest meg Cartert meg Fendert ki kell nevezni alelnökké. Ezután halotti csönd következett – de volt halotti csönd már máskor is. Az egyik két esztendeig eltartott. Leen ezenközben egy levél megbízása alapján működött, amelyet Mary Kathleen Ezerkilencszáz Hetvenegyben küldött neki, és csupán ennyi volt benne: “Szerezni, szerezni, szerezni".
Hát kiszemelte a megfelelő embert, annyi biztos. Arpad Leen arra született, hogy szerezzen, szerezzen, szerezzen. Mi volt a legnagyobb hazugság, amivel etettem? Hogy hetenként egyszer találkozom Mrs. Grahammel, hogy nagyon jól van, és nagyjából elégedett az ügyek menetével. Mint a vádesküdtszék előtt vallottam: Arpad Leen minden jel szerint elhitte, akármit mondtam Mrs. Grahamről. Egészen sajátos teológiai viszonylatban voltam ezzel az emberrel. Annyi végső kérdésre tudtam a választ, amit az életével kapcsolatban feltehetett. Miért kellett szereznie, szereznie, szereznie? Mert az ő istensége az Egyesült Államok vagyonát az Egyesült Államok népének akarta adományozni. Hol van az ő istensége? Morristownban, New Jersey államban. Elégedett-e a munkájával az ő istensége? Se nem elégedett, se nem elégedetlen, hisz nincsen benne élet egy szikrányi sem. Mit tegyen hát akkor? Keressen új istenséget, akit szolgálhat. Egészen sajátos teológiai viszonylatban voltam persze az alkalmazottai millióival is, hiszen azoknak ő volt az istensége, és állítólag pontosan tudta, hogy mit akar és miért.
Hát igen; most pedig az egészet eladja a szövetségi kormány, amely húszezer új bürokratát alkalmazott – a fele ügyvéd – a munka ellenőrzésére. Sokan azt hitték, hogy az egész országban minden a PANAMORC-é – és csalódást keltett, amikor kiderült, hogy csak a tizenkilenc százaléka, még csak nem is egészen az egyötöde. Hanem azért a PANAMORC bizony irgalmatlanul nagy, ha összehasonlítjuk a többi tömörüléssel. A szabad világ második legnagyobb tömörülése még feleakkora sincs. Ha pedig a következő ötöt együvé vesszük, kétharmadát sem teszi ki a PANAMORC-nak. Kiderült, hogy bőven akad dollár a szövetségi kormány által kínált portékát felvásárolni. Az Egyesült Államok elnöke maga is meglepődött, mennyi dollár szóródott szét az évek során a nagyvilágban. Mintha csak azt mondta volna a bolygó minden egyes lakosának: “Kérem, legyen szíves összegereblyézni az udvarát, a leveleket pedig küldje el nekem." A Daily News tegnapi számának egyik belső oldalán képet közöltek a brooklyni dokkról : vagy egy hektárnyi területen gyapotbála-féleségek állnak. Valójában Szaúd-Arábiából érkezett amerikai bankjegybálák; kápé hordószámra, hogy úgy mondjam, a PANAMORC McDonald-féle Hamburger Vállalatának vételára. VÉGRE ITTHON! – hirdette a lap nagybetűs címsora. És vajon ki a boldog tulajdonosa annak a rengeteg bálának? Mary Kathleen O'Looney végrendelete értelmében az Egyesült Államok népe. Miért nem jó szerintem Mary Kathleen terve a békés gazdasági forradalomra? Először is, a szövetségi kormány teljességgel alkalmatlan rá, hogy a PANAMORC valamennyi üzletágát a nép érdekében üzemeltesse. Azonkívül: ezeknek az üzletágaknak a java része, amelyet csak profitszerzésre rendeztek be, nagyjából annyira közönyös a nép igényei iránt, mint, mondjuk, az égiháború. Mary Kathleen akár az időjárás egyötödét is hagyhatta volna a népre. A PANAMORC üzletágai, éppen természetüknél fogva, pontosan annyira közömbösek voltak az emberi lények minden öröme és minden tragédiája iránt, mint az az eső, amelyik aznap éjjel esett, amikor Madeiros és Sacco és Vanzetti meghalt a villamosszékben. Esett volna amúgy is. A gazdasági rendszer csak afféle figyelmetlen időjárás – nem egyéb. Szép kis átejtés, ilyesmit adományozni a népnek.
A múlt héten vacsorát adtak a tiszteletemre – afféle búcsúestet. Hivatalban töltött utolsó teljes napomat ünnepeltem. A házigazda Leland Clewes volt és bájos felesége, Sarah. Nem költöztek ki alagsori lakásukból Tudor Cityben, Sarah sem adta fel a magánbetegeit, habár Leland manapság körülbelül százezer dollárt szakít le évente a PANAMORC-nál. Pénzük nagy része a Nevelőszülő-programnak megy; ez a szervezet nyomorúságos körülmények között élő gyerekeket támogat a világ különféle részein. Úgy emlékszem, azt mondták, ötven gyereket támogatnak. Sokuktól kapnak leveleket, fényképeket, és ezeket kézről kézre adták. Engem meg holmi hősfélének tekintenek egyesek, ami újdonság. Egy szál magamban két évvel, sőt egy kicsit még többel meghosszabbítottam a PANAMORC életét. Ha el nem titkolom Mary Kathleen végrendeletét, az estély résztvevőiből sose lett volna a PANAMORC alelnöke. Engem magamat úgy rúgtak volna ki, hogy a lábam sem éri a földet – és lehettem volna az, ami egyébként valószínűleg úgyis leszek, ha túlélem legújabb börtönbüntetésemet, nevezetesen: szatyros bácsi. Leégtem megint? Le ám. Ügyvédi védelmem sokba került. Meg aztán: lefüleltek a Watergate-ügybeli ügyvédeim. Még most is tartozom nekik egy kalap pénzzel mindazért, amit értem tettek. Clyde Carter, hajdani georgiai börtönőröm, ma pedig a PANAMORC Chrysler Légkondicionáló Vállalatának alelnöke, szintén ott volt bájos feleségével, Claudiával. Meg kellett szakadni, mikor Clyde utánozta unokatestvérét, az elnököt, amint azt mondja: – Én sosem fogok hazudni nektek –, és megígéri, hogy újjáépíti Dél-Bronxot, és így tovább. Frank Ubriaco is ott volt bájos új feleségével, Marylinnel, aki mindössze tizenhét éves. Frank ötvenhárom. Egy diszkóban találkoztak. Láthatólag igen boldogok. Marylin azt mondta, az keltette fel a figyelmét Frank iránt, hogy csak a fél kezén viselt fehér kesztyűt. Meg akarta tudni, hogy miért. Frank először azt mondta neki, a kezét egy kínai kommunista lángszóró égette meg a koreai háborúban, később azonban bevallotta, hogy ő maga csinálta, egy fazék étolajjal. Trópusi halakat gyűjtenek. Van egy dohányzóasztaluk, amelyikben trópusi halak úszkálnak. Frank újfajta pénztárgépet szerkesztett a McDonald-féle Hamburger Vállalatnak. Egyre nehezebb volt olyan alkalmazottakat találni, akik
ismerik a számokat, úgyhogy Frank leszedte a számjegyeket a pénztárgép billentyűiről, és a helyükbe képeket rakott: hamburgert, turmixokat, rósejbnit, Coca-Colát, és így tovább. A számlázó egyszerűen megnyomogatja a vendég által fogyasztott tételek képét, és a pénztárgép összeadja helyette. Frank jókora prémiumot kapott. Szerintem a szaúd-arábiaiak meg fogják tartani az állásában. Dr. Robert Fendertől, aki még akkor is börtönben volt Georgiában, táviratot kaptam. Mary Kathleen őt is meg akarta tenni a PANAMORC alelnökévé, de semmiképpen sem lehetett kihozni a börtönből. A hazaárulás mégiscsak komoly dolog. Clyde Carter megírta neki, hogy magam is megyek vissza a börtönbe, és hogy estélyt adnak a tiszteletemre, és hogy küldjön táviratot. Mindössze ennyi állt benne: “Csingiling". Ez persze abból a tudományos-fantasztikus elbeszélésből való, arról a bíróról a Vicuna bolygón, akinek új testbe kellett költöznie, és aki odalent Georgiában beröpült a fülembe, aztán ott ragadt az én érzéseimben és az én sorsomban, mindhalálig. A mesebeli bíró szerint a Vicunán így kívánnak jónapot is, istenhozzádot is: “Csingiling". A “csingiling" olyan, mint a hawaii “aloha", ami szintén jónapot is jelent meg istenhozzádot is. Jó napot! és isten veletek. Mi mást mondhatnék még? A mi nyelvünk sokkal terjengősebb a kelleténél. Megkérdeztem Clyde-ot, tudja-e, min dolgozik Fender. – Közgazdasági témájú tudományos-fantasztikus regényen – mondta Clyde. – Nem mondta, milyen álnevet használ? – kérdeztem. – “Kilgore Trout" – felelte Clyde. Hű titkárnőm, Leora Borders, meg a férje, Lance is ott volt. Lance épp ekkor esett át totális mellamputáción. Elmondta, hogy minden kétszázadik mellamputációt férfin hajtanak végre. Jó pap is holtig tanul. Volt még számos barátom a PANAMORC-nál, akinek ott lett volna a helye, de nem mert eljönni. Attól féltek, hogy hírnevük, következésképpen a vezető pozíciójuk megsínylené, ha kitudódna, hogy
a barátaim. 236 Táviratokat küldtek híres kis estélyeim egyéb vendégei – John Kenneth Galbraith meg Salvador Dali meg Erica Jong meg Liv Ullmann meg a három Farfan trapézművész, és így tovább, és így tovább. Robert Redford távirata, emlékszem, így szólt: “Csak keményen!" A táviratok nem voltak annyira spontánok. Mint később Sarah Clewes keresztkérdéseimre bevallotta, egy hete kilincselt értük. Arpad Leen szigorúan bizalmas üzenetet küldött Sarah-val: “Szép volt". Ezt millióféleképpen lehetett értelmezni. Leen egyébként nem elnökölt a PANAMORC felkoncolása fölött. Elszerződtette az Amerikai Telefon és Távíró Társaság, amelyiket épp most vásárolt meg egy új monacói tömörülés, a BIBEC. Mindeddig senki sem tudja, kicsoda vagy micsoda a BIBEC. Némelyek szerint az oroszok. Ezúttal legalább a börtönön kívül is lesz néhány igaz barátom. Az asztal dísze egy váza sárga tulipán volt. Április van. Odakint esik. Velem érez a természet is. A díszhelyen ültem – háziasszonyom, Sarah Clewes, az ápolónő jobbján. A négy nő közül, akit valaha is szerettem, vele volt mindig legkönnyebb beszélgetni. Talán mert sosem ígértem neki semmit, és így soha cserben sem hagytam. Uramisten – hogy mi mindent nem ígértem anyámnak és szegény feleségemnek és szegény Mary Kathleennek! Az ifjú Israel Edel és nem annyira bájos felesége, Norma is ott volt. Azon egyszerű okból mondom, hogy nem annyira bájos, mert mindig is utált. Nem tudom, miért. Soha meg nem sértettem, és annyi biztos, örül, mint majom a farkának, hogy a férje pályafutása hogy felívelt. Nélkülem Edel még ma is éjszakai portás volna. A sok pénzből, amit Israel keres, egy régi barnakő házat renováltatnak Felső-Brooklynban. És mégis – ahányszor Norma rám néz, úgy érzem magam, mint a lába kapcája. Vannak ilyen dolgok. Talán egy kicsit hőbörödött. Egy éve ikreket vetélt. 237
Talán ez lehet az oka. Talán ez okozott nála holmi kémiai egyensúlyzavart. Ki tudja? Egyébként hála Istennek nem ő ült mellettem. Hanem egy másik fekete nő. Méghozzá Eucharist Lawes, Cleveland Lawesnak, a PANAMORC hajdani sofőrjének bájos felesége. Clevéland ma a Transico Vállalat alelnöke. A feleségét tényleg Eucharistnak hívják. Ez a szó boldog hálát jelent, és igazán nem tudom, miért nem keresztelik mások is erre a névre a lányukat. Egyébként mindenki “Ukey"-nak szólítja. Ukeynak honvágya van a Dél után. Azt mondja, ott barátságosabbak és nyugodtabbak és természetesebbek az emberek. Azt szeretné, ha Cleveland nyugdíjba menne, és Atlantába vagy a környékére költöznének, kiváltképp, mert most a Transicót megvásárolta a Nemzetközi Játszóterek, amely köztudomásúlag a maffia fedőszerve. Csak éppen bizonyítani nem lehet. Az én vállalatomat az I. G. Farben, egy nyugatnémet konszern falta föl. – Nem lesz már a régi jó PANAMORC – mondtam Ukeynak. – Az egyszer biztos. Ajándékok is voltak – némelyik csacsiság, némelyik nem. Israel Edeltől egy sípoló gumifagylaltot kaptam – játékot a kiskutyámnak, ami nőstény Lassza apsó volt, aranyszín kócseprű, nyél nélkül. Fiatal koromban nem tartottam kutyát, mert Alexander Hamilton McCone utálta a kutyákat. Úgyhogy életemben ezzel az egyetlen kutyával kerültem közeli ismeretségbe – és ő velem alszik. Horkol. Mint a feleségem. Sose pároztattam, most azonban az állatorvos, Dr. Howard Padwee szerint hamis terhesség tüneteit érzi, és azt hiszi, hogy a gumifagylalt a kölyke. Eldugdossa a szekrényekben. Fel-alá hurcolássza házam lépcsőjén. Még a tejkiválasztása is megindult. Injekciókat kap, hogy elapadjon. Elnézem, milyen mélységesen komolyan veteti vele a Természet azt a gumifagylaltot – barna gumitölcsér, rózsaszín gumifagylalt. Óhatatlanul arra kell gondolnom, hogy hasonlóan nevetséges módon ragaszkodom én magam is mindenféle kacat238
hoz. Nem mintha számítana. Céltalanul élünk e világon, hacsak célt ki nem találunk magunknak. Ez egyszer biztos. Szétpukkadó világmindenségünkben egy jottányit sem változott volna az emberi állapot, ha nem úgy élek, ahogy éltem, hanem mást se teszek, csak egy gumifagylaltot hurcolászok szekrénytől szekrényig hatvan esztendőn át. Clyde Carter és Leland Clewes, közösen, sokkal drágább ajándékot hozott, mégpedig egy sakkozó komputert. Körülbelül akkora, mint egy szivardoboz, de a hely legnagyobb részét a sakkfigurák rekesze foglalja el. Maga a komputer alig nagyobb, mint egy csomag cigaretta. “Borisz" a neve. Borisznak van egy hosszú, keskeny kis ablaka, abban jelzi a lépéseit. Még viccel is az én lépéseimen. – Tényleg? – azt mondja; vagy: – Sakkozott maga már életében? – vagy: – Mi ez? Kelepce? – vagy: – Meg tudná mondani, melyik a királynő? Ezek örök sakkozóviccek. Alexander Hamilton McCone meg én szakasztott ugyanezeket a hervadt vicceket mondogattuk a végtelenségig, amikor reménybeli harvardi tanulmányaim érdekében hajlandó voltam elszegődni Mr. McCone-hoz sakkozógépnek. Ha Borisz már akkor létezik, valószínűleg az állami középiskolába kerülök. Utána meg adóellenőr leszek, vagy irodavezető egy fűrésztelepen, vagy biztosítási ügynök, vagy valami efféle. Ehelyett én vagyok a leghírhedtebb harvardi diplomás Putzi Hánfstaengl óta, aki Hitler kedvenc zongoristája volt. De legalább adtam tízezer dollárt a Harvardnak, mielőtt az ügyvédek megint elszedhették volna valamennyi pénzemet. Eljött az ideje, hogy válaszoljak az estély folyamán elhangzott pohárköszöntőkre. Felálltam. Nem ittam egész este egyetlen csepp alkoholt. – Visszaeső vagyok – mondtam. Megmagyaráztam, hogy ez a szó olyan személyt jelent, aki rendszeresen és ismételten bűnt követ el vagy társadalomellenesen viselkedik. – Jó tudni – mondta Leland Clewes. Általános derültség támadt. 239 – Bájos háziasszonyunk még két meglepetést ígért az est folyamán
– mondtam. Mint kiderült, ezek egyike az volt, hogy fiam és az ő kis embercsaládja letódult odafentről, a másik pedig, hogy gramofonon lejátszották a valamikor réges-régen Richard M. Nixon kaliforniai képviselő és mások előtt tett tanúvallomásomról készült lemezt. Percenként hetvennyolcas fordulatszámmal. Ezt adják össze. – Mintha még nem ért volna elég meglepetés! – mondtam. – Csakhogy nem volt mind kellemes, öregem – mondta Cleveland Lawes. – Mondd ezt kínaiul – mondtam én. Mert persze egy darabig kínai hadifogságban volt. Lawes mondott valamit, ami csakugyan kínaiul hangzott. – Honnan tudhatjuk, hogy nem fecskefészket rendelt-e? – kérdezte Sarah. – Sehonnan – mondta Lawes. A lakoma osztrigával kezdődött, én tehát közöltem, hogy az osztriga nem az az afrodiziákum, aminek sokan hiszik. Fujjozás tört ki; aztán Sarah Clewes elmondta előlem a vonatkozó viccet. – Walter tizenkettőt megevett az este – mondta –, de csak négy működött! Előző nap halt meg egy másik betege. A teremben fokozódott a derültség. És engem egyszerre csak sértett és lehangolt, hogy mind milyen ostobák vagyunk. Végtére híreink aligha lehettek volna rosszabbak. Idegenek és bűnözők és egyéb végtelenül mohó tömörülések falják a PANAMORC-ot. Az örökséget, amit Mary Kathleen a népre hagyott, sebesen romló pénztömeggé változtatták, amit aztán irdatlan új bürokráciára és ügyvédi költségekre és tanácsadói költségekre fecsérelnek, és így tovább, és így tovább. A maradékból, mondták a politikusok, majd ki lehet fizetni a nemzeti adósság kamatának egy részét, és vásárolni a népnek még több autópályát meg középületet meg hipermodern fegyverzetet, amit oly busásan megérdemel. 240 Én meg megyek megint a börtönbe. Úgy döntöttem hát, hogy felpanaszlom a könnyelműségünket.
– Tudjátok-e, mi fogja végezetül megölni ezt a bolygót? – kérdeztem. – A koleszterin! – mondta Frank Ubriaco. – A komolyság totális hiánya – mondtam én. – Senki egy fikarcnyit sem 'törődik vele, hogy mi megy igazából a világban, hogy mi történik holnap, sem pedig azzal, hogy hogyan is kerültünk ekkora slamasztikába. Israel Edel, aki történelemből szerzett doktorátust, ezt felszólításnak érezte, hogy legyünk még butábbak, ha ugyan lehetséges. Elkezdett csipogni és huhogni. A többiek is csatlakoztak: mindenki csipogott, huhogott. Mindenki az űrből eredő állítólag értelmes jeleket utánozta, amelyeket épp az előző héten fogtak a rádióteleszkópok. Ez volt a legfrissebb szenzáció, mi több: kiszorította a PANAMORC-sztorit a lapok címoldaláról. Mindenki csipogott és huhogott és kacagott, nemcsak az én vacsorámon – mindenütt. Senki sem tudta kitalálni, mit jelenthetnek a jelek. A tudósok mindenesetre kijelentették: ha a jelek valóban onnan erednek, ahonnan látszólag jönnek, akkor legalább egymillió évesek. Ha a Föld válaszolni akar, ugyancsak lassú párbeszéd kezdődik.
Úgyhogy felhagytam azzal, hogy bármi komolyat mondjak. Elmondtam még egy viccet, aztán leültem. Mint mondom, az estély azzal végződött, hogy megjelent a fiam meg a menyem meg a két gyerekük, aztán pedig lejátszották az Ezerkilencszáz Negyvenkilencben a kongresszusi bizottság előtt tett tanúvallomásom utolsó perceiről készült lemezt. Menyem és unokáim láthatólag természetesnek és könnyűnek érezték, hogy megadják a nagyapát illető tiszteletet nekem, aki végtére is tiszta és takaros és kedves öregember voltam. Mindahhoz, ami bennem szeretetre méltó, a gyerekek vélhetőleg a Mikulásról vették a modellt. 241 A fiam megrázkódtatás volt. Olyan csúnya és egészségtelen és boldogtalan képű fiatalember. Alacsony, mint én, és majdnem olyan kövér, mint amilyen szegény édesanyja volt élete alkonyán. Nekem még most is megvan jóformán az egész hajam, de ő kopasz. A kopaszságot
bizonyára zsidó őseitől örökölte. Egyik filter nélküli cigarettáról a másikra gyújtott. Sokat köhögött. Az öltönye tele volt cigarettaperzseléstől eredő lyukakkal. Ránéztem, míg a lemez forgott, és láttam, olyan ideges, hogy egyszerre három cigarettára gyújtott. Úgy nagyjából egy Sztálingrádnál kapituláló német tábornok korrekt kétségbeesésével szorította meg a kezemet. Még most is szörnyeteg voltam a szemében. Jobb meggyőződése ellenére édesgették ide – a felesége és Sarah Clewes. Mit tegyünk. A lemez semmin sem változtatott. A gyerekek, akiknek már rég ágyban lett volna a helyük, fészkelődtek és bóbiskoltak. A lemezt az én tiszteletemre szánták, hogy ha valaki nem tudta volna, a saját fülével hallhassa, micsoda idealista fiatalember voltam. Az a része, amikor véletlenül elárultam Leland Clewest mint egykori kommunistát, másik lemezen volt, gondolom. Azt nem játszották le. Engem csak az utolsó mondataim érdekeltek igazán. Azokat már elfelejtettem azóta. Nixon képviselő megkérdezett, hogy mint bevándorlók fia, akikkel olyan jól bántak az amerikaiak, egy ember, akit egy amerikai kapitalista fiaként kezelt és a Harvardra küldött, miért volt annyira hálátlan az amerikai gazdasági rendszer iránt. A kérdésre adott válaszom nem volt eredeti. Nem volt énbennem soha semmi eredeti. Azt ismételtem, amit hajdani hősöm, Kenneth Whistler válaszolt ugyanerre a kérdésre, valamikor réges-régen. Whistler tanú volt erőszakkal vádolt sztrájkolók perében. A bíróban felébredt iránta a kíváncsiság, és megkérdezte, ilyen jó családból való, kitűnő neveltetésben részesült ember miért merült el ennyire a munkásosztályban. Níxonhoz intézett lopott válaszom így hangzott: 242 – Miért? A Hegyibeszéd miatt, képviselő úr. Udvarias taps hangzott fel, amikor estélyem vendégei észrevették, hogy a gramofonlemez lejárt. Isten velük.
W. F. S.
243 Kiadta az Európa Könyvkiadó A kiadásért az Európa Könyvkiadó igazgatója telel Szedte a Nyomdaipari Fényszedő Üzem (82.7002!08) Felelős vezető: Bálint Csaba igazgató
A nyomdai rendelés törzsszáma: 82-2008 Készült Dabason, 1983-ban Felelős szerkesztő: Dezsényi Katalin A védőborító és a kötésterv Réber László munkája Műszaki szerkesztő: Barta Klára Műszaki vezető: Szegleth Károly Készült 40600 példányban, 12,35 (A/5) ív terjedelemben EU–d-8384 ISBN 963 07 3041 3
