Fülszöveg Kamryn és Adele szívbéli jó barátnők voltak, míg egy nap Adele meggondolatlanul oda nem adta magát Nate-nek, Kamryn vőlegényének, akitől ráadásul teherbe is esett. Évekkel később Kamryn levelet kap a halálos beteg Adele-től, aki arra kéri, vegye magához a kislányát, Tegant. Kamryn úgy érzi, egy cseppet sincs szüksége arra, hogy egy ötéves mindent a feje tetejére állítson. Különösen egy olyan ötéves, aki Nate-re emlékezteti. De nincs más, aki a gondjaiba venné Tegant, Adele állapota pedig rohamosan romlik. Kamryn elindul hát azon a viszontagságos úton, amely során rengeteget tanul a megbocsátásról, a szeretetről, a felelősségről és nem utolsó sorban önmagáról.
Dorothy Koomson
Barátnőm kislánya Partvonal Könyvkiadó Budapest, 2007 A magyar fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Dorothy Koomson: My Best Friend’s Girl By Time Warner Books (an imprint of Little, Brown Book Group, Brettenham House Lancaster Place, London WC2E 7EN), 2006 Hungarian translation © Novák Petra A borítót tervezte Bóna Endre Szerkesztette Árkos Eszter ISBN 978 963 9644 50 2
Samnek, Kathleennek és Davidnek, akik a legbelevalóbb, legkedvesebb és legérdekesebb ismerőseim közé tartoznak. Csupán annyit mondanék: „Mosolygok, mert ti vagytok a testvéreim, és kacagok, mert nincs mit tenni, ez már így is marad.”
Köszönöm nektek… Emily Partridge, Richard Atkinson és Alix Johnson, amiért időt szántatok rá, hogy átolvassátok könyvem korai verzióit, és hihetetlenül lelkes szurkolócsapatot alkottatok. Maryam, Dawood, Maraam, Muneerah, Yusuf, Ahmad és Ameerah; Lyiah, Sky, Aasia és Joshua; Luc; Jonathan és Rachel; Ellie, Sam és Georgia, amiért betekintést engedtetek saját világotokba és szokásaitokba, s így ösztönöztétek történetem megírását. Agnes és Samuel Koomson, csodálatos szüleim – a sokévi támogatást és szeretetet. Habibah, David és Jade, amiért a testvéreimből őszinte embereket faragtatok. Sharon Wright és David Jacobson, Stella Eleftheriades, Emma Hibbs, Rhian Clugston, Christian Lewis, Janet Cunniff, Andy Baker, Adam Gold, Bibi Lynch, Graeme Delap, Jean Jollands, Marian és Gordon Ndumbe, Martin és Sachiko O’Neill, Sarah Berger, Jo Thome, Matthew Keenan, Emma Frost, Margi Conklin, Shona Abhyankar, Rose Obianwu, Stuart Smith, valamint Ginny és Paul Baillie, amiért mellettem álltatok. Mindvégig. Nélkületek nem sikerült volna. Sarah Ball, Denise Ryan és Natasha Harrison, írótársaim – buzdító beszédeiteket, elemzéseiteket és az éjszakai telefonbeszélgetéseinket. Rebecca Buttrose, Rebecca Carman és Lucy Tumanow-West – felbecsülhetetlen segítségeteket.
Antony Harwood és James Macdonald Lockhart, akik elsőként hittetek könyvemben, és a világ legcsodásabb ügynökeinek bizonyultatok – jóllehet egy fél világ választott el bennünket. Joanne Dickinson – lelkes kiadói munkád, és azért, mert őszintén hittél abban, amit csinálok. Köszönöm a ragyogó beszélgetéseket, remek társ voltál! Jennifer Richards és Louise Davies – a csodás borítót és a kiadói munka során tett éles szemű megfigyeléseiteket. Végül köszönöm Neked, kedves Olvasóm, hogy engem választottál. Őszintén remélem, hogy örömed leled majd könyvemben.
Prológus Őszintén szólva, olyan régóta kimerültnek éreztem magam, hogy már nem is tudom pontosan, mikor eszméltem rá, valami nincs rendben. Ám akkor sem tettem semmit. Azt gondoltam, ha többet pihenek, majd csak elmúlik. De nem múlt el. Akármennyit aludtam, mindig fáradt voltam. Egyszerűen holtfáradt. Mindez azonban csak akkor tudatosult bennem, amikor Tegan megkért, hogy menjek el végre az orvoshoz. A négyéves kislányom mondta ki azt, amit én magam nem tudtam – vagy nem is akartam – megfogalmazni: azt az egyszerű tényt, hogy már nem vagyok önmagam. Megelégelte, hogy mindig túl kimerült voltam, hogy játsszak vele. Hogy mindig vérzett az orrom. Hogy a legcsekélyebb erőkifejtés után is hosszasan kapkodtam a levegőt. Anya, ha elmennél a doktor bácsihoz, ő segítene, hogy jobban legyél – jelentette ki egy nap. Elég volt ennyi, és már mentem is. Ott ültem a doktornőnél, elsoroltam a panaszaimat, mire ő vérvételt javasolt. Később további vizsgálatokra is visszarendelt. A vizsgálatok során csak úgy röpködtek azok a kifejezések, amelyeket különféle kórházas tévésorozatokban hallottam, és többnyire olyanok, melyeknek még a tévében sincs jó végük. Azt gondoltam, hogy ezeknek aztán semmi közük nem lehet hozzám. Egyszerűen nem lehet. Minden bizonnyal csak a lehetőségeket veszik sorra, hogy mindent kizárhassanak. Azután csörgött a telefon. Azt mondták, haladéktalanul keressem fel az orvosomat. De még akkor sem… Még akkor sem hittem el, amikor a doktornő elmondta… Elmondta, mennyire sajnálja, majd nyomban kezelésekről és kilátásokról kezdett beszélni. Nem, ez lehetetlen. Nem hittem el. Nem is értettem. Nem értettem, hogy miért és hogyan. És miért pont én.
Jó néhány napba telt, amíg felfogtam, mit is mondtak. Talán egy egész hétbe is. Azt állították, hogy minden másodperc számít, én mégsem tudtam felfogni. Nem voltam én olyan beteg. Kicsit sápadtabb, kicsit lassúbb lettem, de nem voltam igazán beteg. Csak az járt a fejemben, hogy tévednek. Olyan gyakran hallani ilyesmit, hogy téves diagnózist állítanak fel; hogy a betegek rácáfolnak az orvosok elméleteire; hogy rájönnek, a mirigyduzzanat mögött teljesen más okok húzódnak… Körülbelül egy héttel később, munkába menet jó korán értem a vonatállomásra, iszonyú korán, szokás szerint. Számtalan trükköt építettem be a mindennapi életembe, hogy alkalmazkodni tudjak a testembe költöző betegséghez, olyasmiket, amik megkönnyítették a szokásos tevékenységeimet: idejekorán elindultam az állomásra, nehogy futnom kelljen a vonat után; csomagoltam ebédet a munkahelyemre, hogy még a büféig se kelljen elsétálnom; és lerövidítettem a bébiszitter munkaidejét, nehogy véletlenül elcsábuljak, és betérjek valahová egy italra munka után. Szóval, azon a bizonyos reggelen ott ültem az állomáson, amikor egy nő mellém sétált. Előhúzta a táskájából a mobilját, bepötyögte a számot, és amikor a vonal túlsó felén felvették, beleszólt: – Halló, Felicity Halliday édesanyja vagyok. Azért telefonálok, mert a lányom nem érzi jól magát, ezért ma nem megy iskolába. Minden erőm elhagyott. Hirtelen eleredtek a könnyeim. Abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy mindez nekem már sohasem adatik meg. Soha nem lesz részem abban az egyszerű feladatban, hogy felhívjam a kislányom iskoláját. Ezernyi dologról lemaradok, többek közt erről is. Körülöttem mindenki rendkívül angolosan viselkedett; mintha észre sem vették volna, hogy sírok, zokogok, sőt, keservesen jajgatok. Igen, jajgattam. Borzalmas hangokat adtam ki, miközben millió darabra estem szét. Azután odajött hozzám egy férfi, egy valóságos angyal, átölelt, és a karjai közt tartott, amíg zokogtam. Azután megjött a vonat, és el is
ment. És jött még egy és még egy, de ő nem mozdult mellőlem. Ott maradt, én pedig csak sírtam és sírtam. Teljesen átáztattam az öltönykabátja vállát, de úgy tűnt, egy cseppet sem bánja. El sem engedett, amíg abba nem hagytam a keserves zokogást. Csak ezután kérdezte meg kedvesen, mi a baj. Sírástól el-elcsukló hangon csak annyit tudtam kinyögni, „El kell mondanom a kislányomnak, hogy nemsokára meghalok.”
Anya?
1. fejezet A postás ijedtében visszahőkölt, amikor szinte feltéptem a bérházunk kapuját, és várakozással telve ráköszöntem. Rendszerint akkor találkoztunk, amikor felcsengetett az első emeleti lakásomba, én pedig a pongyolámat igazgatva lecsoszogtam hozzá, miután igyekeztem a csipát kitörölgetni a szememből. Aznap ellenben már az ablakból lestem, mikor jön. Bár szokásos postásfogadó köntösömet húztam magamra, és a meglehetősen elfeküdt frizurámat sem igazítottam meg, de egy alapos mosakodásnak köszönhetően a szememet ez alkalommal már nem csak résnyire tudtam kinyitni, és az arcomra is széles mosoly ült ki. – Különleges ez a nap, igaz? – kérdezte különösebb jókedv nélkül. Látszott rajta, hogy nincs ínyére a szerepcsere. Azt akarta, hogy most is kába és szórakozott legyek, amikor átnyújtja a postát. Minden bizonnyal tőlem szokta kapni az egyetlen rendes borravalót. Á, nincs ez rendjén így! Olyan kedves ez a postás! Végtére is, a legtöbb postás kedves, nem igaz? – Ma van a születésnapom! – mosolyogtam rá, kivillantva tisztára sikált fogaimat. – Boldog születésnapot – felelte olyan mogorva hangon, mintha csak a templomban prédikálna, majd átnyújtotta a négy lakásnak érkezett postát. Gyorsan átvettem tőle a barna gumival átkötött csomagot, és egy pillantással felmértem, hogy szinte az összes boríték piros, lila vagy kék. Bizonyára üdvözlőlapot rejtenek.
– Újra huszonegy éves, igaz? – kérdezte a postás, de továbbra sem hagyta, hogy megfertőzze a jókedvem. – Ugyan már! Harminckettő vagyok, és büszkén vállalom! – feleltem. – Minden egyes születésnap külön ajándék. Ma egyébként is flitteres ruhát veszek fel magas sarkúval, és teleszórom csillámporral a dekoltázsom. A postás tekintete a mellkasomra tévedt. A hosszú, forró, párás nyár kellős közepén jártunk, de pizsama és frottírköntös volt rajtam, így nem is indulhatott be a képzelete. Örülhetett, hogy a nyakamra vethet egy pillantást. Mintha meg is hökkent volna, hogy az emlegetett mellkas ennyire fedett, gyorsan elkapta a tekintetét. Bizonyára eszébe ötlött, hogy nem stírölheti a nőket munka közben, különösen, ha az érintett hölgy túlságosan is sok ruhadarabot hord ahhoz, hogy egyáltalán érdemes legyen. Ennek megfelelően már indult is. – Szép napot, kedveském! – szólt vissza. – Úgy értem, hölgyem. Úgy értem, viszlát. Elindult, és sokkal fürgébben szedte a lábát a kerti sétányon, mint ahogyan az a hasonló testalkatú és korú férfiaktól elvárható lett volna. Olyan gyorsan eliszkolt, hogy valószínűleg meg sem hallotta, amikor az ajtóból utána szóltam; „Magának is!” Az előtérben a padlóra hajítottam a leveleket, amelyek nem nekem szóltak, de volt bátorságuk éppen ezen a napon érkezni erre a címre. Elegánsan siklottak a régebbi levelek tetejére, melyek úgy várakoztak ott, mint a megváltásra áhítozó árva gyerekek. Általában sajnálattal tekintettem az ilyen küldeményekre, és azt kívántam, bárcsak a címzettek gondjaikba vennék őket, de aznap úgy éreztem, mindez nem
az én problémám. Nem is gondoltam rájuk többet, inkább nekiindultam a lakásom felé, kettesével szedve a lépcsőket. A hálószobában már előzőleg feltálaltam az ünnepi reggelimet: friss kifliket füstölt lazaccal, három csokis sütit és egy pohár Moёt pezsgőt. Ma mindennek tökéletesnek kell lennie! Mindennek. Így terveztem. Elfogyasztom a különleges reggelit, azután délig ágyban maradok, és kibontogatom a szülinapi üdvözlőlapokat, miközben telefonon fogadom a barátok és a rokonok jókívánságait. Utána fodrászhoz megyek, levágatom a hajam. Szembetűnő változást akartam: az állig érő hajam helyett tépett, merész frizurát képzeltem. Ezek után hazajövök átöltözni. Valóban azt terveztem, hogy aranyflitteres ruhát húzok, amely káprázatosan kiemeli majd bőröm sötétjét. Lábamra arany magas sarkút képzeltem, és a dekoltázsra hintett csillámport is komolyan gondoltam. Este pedig átjön néhány kolleganőm egy kis eszem-iszomra, azután elindulunk a városba, és végigtáncoljuk az éjszakát. Lassú mozdulatokkal becsusszantam az ágyba, nehogy összegyűrődjön a lepedő, ittam egy korty pezsgőt, azután úgy vetettem magam az üdvözlőlapokra, mint egy gyerek. A színes borítékok kupaca nőttön-nőtt körülöttem, amint sorra húztam elő a kártyákat. Mosolyogva olvastam a kedves szavakat. Nem az én figyelmetlenségem volt az oka, hogy nem vettem észre azon nyomban. Éppen olyan volt, mint az összes többi. Éppen olyan ártalmatlannak tűnt. Nem is néztem meg alaposabban, mi van a borítékra írva, csak kibontottam, hogy minél hamarabb részem legyen abban a kedvességben, amelyet a belefirkantott üzenet rejt. Ám ekkor a lélegzetem is
elállt. Első pillantásra felismertem a kézírást, magát az üzenetet csak ezután olvastam el, miközben a szívem majd’ kiugrott a helyéről. Kedves Kamryn! Kérlek, ne dobd félre a levelem. Találkoznunk kell. Haldoklom. Londonban, a St. Jude Kórházban vagyok. Szeretettel Adele Ui.: Hiányzol Gyors mozdulattal becsuktam az üdvözlőkártyát, és csak akkor láttam, hogy „szeretlek” felirat díszeleg rajta, nem pedig valamilyen szokásos születésnapi köszöntés. A fényes kártya a szoba túlsó felébe repült, miután úgy hajítottam el, mintha megégette volna a kezem. A fonott szennyeskosárra esett, onnan figyelt. A fehér alapon csillogó álnok szó gúnyosan vigyorgott a szemembe. Provokálni akart, vajon semmibe tudom-e venni. Vajon úgy teszek-e, mintha a szavak nem égtek volna bele az agyamba éppen úgy, mint ahogyan ott virítanak a papíron. Belekortyoltam a pezsgőmbe, de úgy éreztem, mintha ecetet innék. A füstölt lazaccal töltött kiflit is megkóstoltam, ám az is olyan volt, mintha fűrészport rágnék, a sütiről nem is beszélve. Az üdvözlőkártya csak bámult tovább. Nem hagyott békén. Ne is figyelj rám, ha ugyan képes vagy nem figyelni, gúnyolódott. Na, gyerünk, próbáld! Ledobtam magamról a paplant, kikászálódtam az ágyból, és odasétáltam a kártyához. Pár másodpercig farkasszemet
néztünk, aztán felemeltem és higgadt nyugalommal kettétéptem. Azután a feleket is kettétéptem. Kicsattogtam a konyhába, ráléptem a szemetes pedáljára, és rászórtam a maradványokat a rothadó zöldség, a zsíros ételmaradék és a gyűrött csomagolópapír tetejére. – Így ni! Ez a véleményem erről az egészről! És persze rólad! – sziszegtem a kártyának és a feladónak. Visszabújtam az ágyba. Sokkal jobban éreztem magam. Elszürcsöltem a pezsgőmet, és megettem a reggelimet. Visszaállt a rend, minden újra tökéletes lett, éppen ahogy a születésnapomon lennie kell. És ezt semmi nem ronthatta el, akárki akármennyire is igyekezett. Márpedig valaki átkozottul igyekezett, nem igaz? Jobbat nem is lehetne kitalálni, mint ez a születésnapi köszöntésnek álcázott üzenet. Nagyon furfangos. Átkozottul furfangos! De nem fog sikerülni. Én ugyan be nem dőlök ennek a képtelenségnek! Nem mondok le a tervemről. A harminckettedik szülinapom még különlegesebb lesz, mint a tizennyolcadik, a huszonegyedik és a harmincadik együttvéve. Harminckét évesen aranyflitteres ruhába bújok, tizenöt centis tűsarkút húzok és csillámporral borítom a dekoltázsom – ezt már évekkel korábban megígértem magamnak. *** Az ajtó félig nyitva állt és nyomban engedelmeskedett, amikor óvatosan kitártam. Nem kopogtam. Soha nem kopogok nyitott ajtókon. Ha nyitva áll egy ajtó, az számomra azt jelenti, lépj be bátran, nem kell kopogni.
A fehér párnák között mosolyra húzódott a szája, amint megpillantott. – Tudtam, hogy eljössz! – suttogta.
2. fejezet Dolce & Gabbana. Adele még most is márkás ruhát viselt, pedig ez minden bizonnyal élete egyik legkomorabb időszaka. A paplan alól fehér D&G póló kandikált ki. Mindig is jellemző volt rá, hogy több stílusérzékkel bírt, mint ésszel. Egyébként nem átallottam volna hangot adni ennek a faramuci gondolatnak, csak úgy mellesleg odavetettem volna, mert ő régebben is értékelte az ilyesmit. De nem tudtam megtenni. A dolgok végérvényesen megváltoztak közöttünk. Először is, két éve nem láttam. Másodszor, a legutóbbi találkozásunkkor a haját cibálta, mintha gyökerestül ki akarná tépni a szőke fürtöket, a sminkje elkenődött, az orra csorgott. Akadozva beszélt, olyan dolgokról, amikről hallani sem akartam. A ruhámat és a táskámat markoltam, miközben igyekeztem lenyelni a könnyeimet, és tartani magam. A dolgok nem térnek vissza a rendes kerékvágásba, ha egyszer így válsz el valakitől. Harmadszor, súlyos beteg volt. Egy szót sem szóltunk, amíg a nővér Adele körül matatott: ellenőrizte a gépek jelzéseit, az infúzió szintjét és felrázta a párnákat. Barátságos, kerek arcában hatalmas barna szemek mosolyogtak. Anyámra emlékeztetett, különösen, ahogy lófarokba fogta sima haját. Rám mosolygott, mintha jól ismerne, Adele lelkére kötötte, hogy ne beszéljen túl sokat, majd magunkra hagyott bennünket. Egy darabig nem szólalt meg egyikünk sem. Úgy éreztem, hogy egy egyszerű sziával mégsem köszönthetem, ha már
egyszer megfogadtam, hogy soha többé nem állok szóba vele. És eddig meg is tettem mindent, hogy így legyen. – Ez a nővérke anyukádra emlékeztet – szólalt meg Adele, amikor a csend már a gépek búgását is szinte elfojtotta. Egyetértően bólintottam, de nem jött szó a számra. Képtelen voltam megszólalni. Ez nem az az Adele – vagy Del, ahogy én szólítottam – volt, akire számítottam, akihez hosszas vívódás után eljöttem. Nem is tudom, mit vártam, nem is igazán gondoltam végig, amikor felszálltam a vonatra, hogy megtegyem a Leeds-ből Londonba vezető kétszáz mérföldes utat, erre mindenesetre nem voltam felkészülve. Ha behunytam a szemem, megjelent előttem az a Del, akire számítottam. A dús, hullámos, vállig érő mézszőke haj és az egészségesen fénylő halvány bőr. És mi az, ami a legélesebben kirajzolódik ezen a képen: a csiszolt acélhoz hasonlatos kékesszürke szemei, vagy a mosolya, amely örökké vidámságot sugárzott? Akárhogyan is, az igazi Del ott volt a lelki szemeim előtt, olyan tökéletesen, három dimenzióban, hogy akár át is ölelhettem volna. Ha kinyitottam a szemem, Del Brannon másképp festett. Teljesen megváltozott. Annak a Delnek, aki felpolcolva pihent az ágyban, szürke, sárgásfehér foltos volt a bőre, az arca beesett lett a nagy súlyveszteségtől, és a mélyen fekvő szemek alatt sötét karikák húzódtak. A szemöldöke szemmel láthatóan eltűnt, és a feje köré vöröseskék kendőt csavart, nyilván azért, hogy elrejtse kopaszságát. Az ereimben meghűlt a vér. Kihullott a csodás hajkoronája! A gyógyszerek miatt lett kopasz, melyeket azért szedett, hogy jobban legyen.
Fogalmam sem volt, hogy így fog festeni. Gyengének tűnt, akár egy áttetsző őszi levél – olyan összeaszottnak, törékenynek, mintha egyetlen érintés ezernyi darabra törhetné. – Jó látni téged – mondta. Hangja ércesen recsegett; valószínűleg nem csak az én fülemet sértette, neki is fájdalmas lehetett a beszéd. – Örülök, hogy eljöttél. – Mi történt a hangoddal? – kérdeztem. – A kezelés miatt van. Kiszárad a szám, a nyelvem pedig mintha hatalmasra dagadna. – Istenem, emlékszel, amikor éppen így éreztük magunkat, miután végigittuk és átmulattuk az éjszakát? – jegyeztem meg, azután gondolatban lekevertem magamnak egy pofont. Nem pont így akartam mondani. Az együttérzésemet akartam kifejezni, de rosszul sült el. Del kiszáradt, cserepes ajka mosolyra húzódott. – Ez igazán rád vall – mondta. – Senki más nem merne ilyesmit mondani nekem. Feltételezem, attól tartanak, hogy megríkatnak. Hogy összeomlok, és a szemük láttára halok meg. De te mindig ilyen voltál, fittyet hánysz minden tabunak. – Nem volt szándékos – feleltem megfelelően szégyenkezve. – Egyszerűen ilyen vagyok. – Nem is szeretném, hogy más legyél – jegyezte meg Del. – És mi a baj? – kérdeztem. Ez is rosszul hangzott. Túl nyers volt, szinte érzéketlen. Igaz, ami igaz, részben még mindig az a nő voltam, aki fogta a cókmókját, és magában megfogadta, hogy soha többé nem hagyja ilyen mélyen megbántani magát, mégis vérzett érte a szívem. Megszoktam, hogy minden problémát el tudok intézni, és erre ott álltam, néztem, amint szenved, és tudtam, hogy az égvilágon semmit nem tehetek.
Ezért is hangzott olyan nyersnek a kérdés. Tanácstalan voltam, márpedig ez a szerep nem állt jól nekem. – Úgy értem, azt mondtad… Mi is a betegséged? – Leukémia – felelte. – Azt hittem, ez csak a gyerekeket érinti – szaladt ki a számon, mielőtt még meggondolhattam volna, mit beszélek. – Én is ezt mondtam! – kiáltott fel. – Tudod, amikor a doktornő elmondta, pontosan így reagáltam. Hidegzuhanyként ért a dolog, az egyszer biztos. – Örülök, hogy nem csak én mondok nem helyénvaló dolgokat – motyogtam félhangon. – Látod, velem is megesik, még a halál árnyékában is – mondta nyugodtan, szinte jókedvűen. Az a késztetésem támadt, hogy megragadjam a csontos vállát, és megrázzam őt. Erősen. Olyan erősen, hogy végre ráébredjen, mi folyik itt. Hogy törődhet bele ilyen könnyen? Hogy veheti természetesnek akár csak a gondolatát is? Alig tudtam felfogni, hogy egy korombeli lány, aki mindig is tornázott, meglehetősen egészségesen étkezett, soha nem dohányzott, és csak annyit ivott, mint én magam, egyszer csak arra ébred, hogy ketyeg az óra fölötte. Rájöttem, hogy ő már egy lépéssel közelebb jár ahhoz, hogy tudja, mikor találkozik a teremtőjével. Tulajdonképpen azóta nem tudtam kiverni a fejemből ezt a gondolatot, amióta elolvastam az üdvözlőlapot. – Minden rendben, már elfogadtam mindazt, ami velem történik – nyugtatgatott Del, mintha csak a gondolataimban olvasna. – Eltartott ugyan egy darabig, de sikerült. Tudom, hogy neked még időre van szükséged. – Ó, csak egy kevéske időre – jegyeztem meg csípősen.
– Gyorsan kellett lépnem – folytatta, mintha észre sem vette volna a válaszomban rejlő gúnyt. – Terveket kellett szőnöm. Ez az egész nem csak rólam szól, ezért bármennyire szerettem volna úgy tenni, mintha nem lenne semmi baj, kénytelen vagyok arra a legfontosabb valakire tekintettel lenni, akiről gondoskodnom kell. Tegan. A lányáról, Teganről beszélt. Vajon mit gondol Tegan? Én magam sem igazán tudom megemészteni a helyzetet, hát akkor hogyan is tudná egy ötéves? – Gondolom, magadtól is rájöttél, miért akartalak látni – mondta Del egy újabb hosszúra nyúlt hallgatás után. – Talán azért, hogy lelkiismeret-furdalást ébressz bennem, amiért nem kerestelek két éven át? – kérdeztem. – Úgy értem, azon kívül – Del szürkés ajka körül halvány mosoly játszott. – Fogalmam sincs. – Ha már nem leszek… – Del megpihent és mély levegőt vett – Szeretném, ha örökbe fogadnád Tegant. – Micsoda? – Szeretném… Nem, muszáj, hogy örökbe fogadd Tegant, ha én már nem leszek. Éreztem, amint a homlokom összeráncolódik, és arcomra kiül a döbbent „megőrültél?!” kifejezés. Del úgy nézett rám, mintha választ várna az iménti felvetésére. – Viccelsz velem, igaz? – Úgy nézek én ki, mint aki viccel? – sóhajtott elkeseredetten. – Ha viccelnék, akkor mondanék valami klassz poént, és jót mulatnánk. Nem, Kamryn, nem viccelek. Szeretném, ha magadhoz vennéd Tegant, ha meghalok.
– Hát jó, Adele, ha komolyan gondolod, akkor én is komoly választ adok. Nem. Semmiképpen sem. – Hiszen át sem gondoltad! – Nincs mit átgondolnom. Mindig is tudtad, hogy nem akarok gyereket. Ezerszer mondtam már, nekem nem lesznek gyerekeim. – Nem arra kérlek, hogy gyerekeket vállalj, csak az én egyetlen gyerekemet – sóhajtott Del, de ez a mozdulat mintha minden erejét kivette volna. – Én már letudtam a legkeményebb dolgokat: a reggeli émelygést, az alakom elcsúnyulását, a huszonnégy órás vajúdást… Neked csak annyi marad, hogy gondoskodj róla, hogy az anyja légy. Hogy szeresd. „Csak” gondoskodjak róla. „Csak” legyek az anyja. Mintha ez olyan könnyű lenne! És egyébként is… – Del, két éve még csak nem is álltunk szóba egymással, erre most azt kéred, hogy fogadjak örökbe egy gyereket? Érted, mi a gond ezzel? Érted, min problémázok? – Tegan nem „egy gyerek” – morogta, miután egyszeriben elöntötte a méreg. A sok lehetetlen beszólásom közül ez az egy dühítette fel igazán; de ez aztán olyannyira, hogy acélkék szemében csak úgy lüktetett a dacos ellenállás. – Ő a te keresztlányod. Hajdanán szeretted őt, és képtelen vagyok elhinni, hogy ez megváltozott. Erre nem tudtam mit mondani. Igen, valamikor régen szerettem Tegant. És ez nem is változott. Az éjjeliszekrényen álló fényképre pillantottam. Egyszerű üvegkeretben Tegan és Del közeli fotója figyelt. Tegan az anyukája nyaka köré fonta a karját, és olyan szorosan odasimult az arcához, ahogy csak lehetett. Mindketten a
fényképezőgépbe mosolyogtak. Tegan az anyja kiköpött mása volt, az orrát leszámítva. Az orra alakját kétségkívül az apjától örökölte. – Kam, én még mindig úgy tekintek rád, mint a legjobb barátomra – jelentette ki Del. – És te vagy az egyetlen, az egész világon az egyetlen, akire rábíznám a lányomat. Valamikor neked is olyan volt, mint a saját gyereked. És sajnálom, hogy rád kell raknom ezt a terhet, de nem tudom, mennyi időm van hátra, nem vacakolhatok. Ha nem veszed magadhoz, mi lesz vele? Nincs senki más. Nincs senki… – a szeme vörösbe borult, a mellkasa hullámzott. – Már sírni sem tudok – suttogta akadozva –, már nem termelődik elég könnyem. – Sírás helyett levegő után kapkodott, köhögés rázta lesoványodott testét. Kezemet a karjára tettem. – Kérlek, hagyd abba – mondtam, mert mindenáron meg akartam nyugtatni. – Meggondolom a dolgot, de nem ígérek semmit, rendben? Del mélyeket lélegzett, amíg teljesen le nem nyugodott. – Komolyan meggondolod? – nyögte ki, amikor végre meg tudott szólalni. – Igen, meggondolom. – Csak ennyit kérek tőled, hogy gondolkozz rajta. – Úgy lesz. De csak gondolkozom, semmi több. – Köszönöm – suttogta. – Köszönöm. Teljes csend borult ránk. Úgy éreztem, indulnom kell. Megtette, amit akart, előállt a tökéletesen képtelen kérésével; ezek után mi mást tehetnék, mint hogy elvonulok, és ígéretemhez híven meggondolom a dolgot?
– Kam – kezdte. Ránéztem, és abból, ahogyan kimondta a nevem, nyomban tudtam, mit fog mondani. Márpedig én nem akartam, hogy kimondja. – Azzal kapcsolatban, ami történt… – Ne folytasd – szóltam közbe határozottan. – Soha nem hagytad, hogy elmagyarázzam – mentegetőzött. – Ne folytasd – figyelmeztettem újra. – Kam, figyelj rám, én soha… – AZT MONDTAM, NE FOLYTASD! – kiáltottam rá olyan nyersen, hogy még magam is megszeppentem. – Nem akarok gondolni rá vagy hallani róla, de legfőképp nem akarok beszélni róla. Kész, vége. Hagyjuk. Ez a seb még mindig nem gyógyult be. Del megpiszkálta a vart, amely alatt a mély sebből egyetlen érintésre is kibugyogott a vér. Ennek ellenére nem kellett volna szabad utat engednem az indulataimnak. Del valóban súlyos betegen feküdt, még ahhoz sem volt ereje, hogy visszavágjon. – Hagyjuk – ismételtem egy fokkal nyugodtabban. – Kérlek. Del elhallgatott, és tekintetét újra az éjjeliszekrénykén álló fotóra emelte. Ajka félmosolyra húzódott, de az én figyelmemet mégsem kerülte el a szemében bujkáló szomorúság. Tegan volt Adele mindene. Mindene. Ennek a jelentőségét valószínűleg soha nem értettem meg teljesen. Tegan nekem is fontos volt, de Adele számára az élete értelmét jelentette. Bármit tett, gondolt vagy mondott, az mind-mind Teganről szólt. Senki és semmi nem lehetett fontosabb a gyermekénél. Bizonyára elviselhetetlen számára a gondolat, hogy magára kell őt hagynia, ráadásul hogyan magyarázza el az ember a gyermekének, hogy nem lehet többé vele? Hogy mondja el, hogy rövidesen meghal?
– Hol van most? – kérdeztem abban a reményben, hogy enyhítek a köztünk kialakult feszültségen és a lelkemre boruló bűntudaton. Del egy pillanatra behunyta a szemét, mintha fájdalom gyötörné, azután alig hallhatóan megszólalt, ám a válasza újabb hidegzuhanyként hatott. – Apámmal meg a feleségével. Meghűlt a vér az ereimben. Hát ennyire rosszul állnak a dolgok, hogy kénytelen volt rájuk bízni Tegant? – És hogy érzi ott magát? – kérdeztem tapintatosan ahelyett, hogy durván ráförmedtem volna: „Megőrültél?” – Borzasztóan – felelte Adele. A szeme fehérje bevörösödött; elsírta volna magát, ha tudott volna sírni. – Nem engedik, hogy lássam. Mióta itt vagyok, egyetlen egyszer hozták el. Négy hét alatt egyszer. Azt mondják, túl messze van, és csak akkor hozzák el, ha könnyen megoldható. Telefonon szoktunk beszélni, de az nem ugyanaz. Olyan nagyon hiányzik! És érzem, hogy minden alkalommal, amikor beszélünk, egyre szomorúbb. Egyre inkább magába fordul. Egyszerűen nem érti, miért nem lehet velem most, amikor a leginkább szükségem lenne rá. Apám és a felesége nem szívesen fogadták be, és ezt ő is tudja. Kam, annyira szeretnék a lányommal lenni! Nem sok időm maradt, de azt szeretném vele tölteni – esdeklően rám emelte acélkék tekintetét, mintha azt kérné, hogy oldjam meg helyette ezt a súlyos gondot. – Csak látni szeretném. Mielőtt… tudod. Nem, nem tudom. Csak próbálok lépést tartani veled, hogy megértsem, de még nem tartok ott, Del! – feleltem gondolatban.
– Nincs valaki más, aki magához vehetné? – kérdeztem fennhangon. Tudtam, hogy nincsenek rokonai, de barátja csak akad. Bárki, csak ne az apja meg a mostohaanyja. – Nincs. Amikor rádöbbentem, hogy súlyos beteg vagyok, írtam neked, és megkértelek, hogy egy darabig vigyázz Teganre, de nem válaszoltál. – Ki sem bontottam a levelet – feleltem őszintén. Még mindig megvolt az a levél, biztos voltam benne. A bugyis fiókom mélyére süllyesztettem, akárcsak Del többi küldeményét; túlságosan dühös voltam, hogy felbontsam, de túl gyáva, hogy kidobjam. Ott pihent az összes levél a fiók mélyén, a legtöbbje felbontatlanul. – Gondoltam. Megkérdeztem még pár embert, de nem vettek magukra ekkora felelősséget, így hát maradt az apám. – Del mindig így emlegette őt: az apám. Amúgy is „Apám”-nak szólította, soha nem volt Papa vagy Apu. Mindig is volt köztük bizonyos távolságtartás, amely, úgy tűnt, ebben a helyzetben sem oldódott. – Amikor odaköltöztünk, olyan keménykezűen bánt Tegannel, én pedig túl gyenge voltam, hogy szembeszálljak vele vagy a feleségével. Ha egy valamit másképp csinálhatnék, akkor… – Még mindig ugyanott laknak, Guildfordban? – vágtam közbe. Nem hagyhattam, hogy visszakanyarodjon ahhoz a kínos témához. Del finoman megrázta a fejét. – Tegan tőled tanulta ezt a csökönyösséget – mondta. – Ő is éppen ilyen. Nem csinál olyasmit, és nem beszél olyasmiről, amihez nincs kedve. Régebben azt hittem, tőlem örökölte, de nem, egészen biztosan tőled tanulta. Egyébként, igen, még mindig ott laknak, Guildfordban.
– Hát, jól van – sóhajtottam. El sem hiszem, hogy tényleg erre készülök! – Mi lenne, ha meglátogatnám? – Megtennéd? – ragyogott fel Del arca. – Azt nem mondom, hogy örökbe fogadom, vagy ilyesmi, csak elmegyek, megnézem, hogy van. Rendben? Csak egy egyszerű látogatás. – Köszönöm – mosolygott Del. – Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – Szerinted emlékezni fog rám? – kérdeztem. – Naná. A rajzain még mindig szerepelsz. És emlegetni is szokott. Ráadásul, azokról a lapokról, amiket név nélkül küldesz a szülinapjára meg karácsonyra, mindig elmondom, hogy tőled vannak. Mindig azt kérdezgeti, mikor jössz már vissza a nyaralásból. – Miféle nyaralásból? – Olyan hirtelen tűntél el, hogy azt mondtam neki, hosszú időre elutaztál. Hogy azt gondolja, egyszer visszatérsz. Egyikünk sem tudta volna elviselni a helyzetet, ha nem lett volna legalább egy reménysugár, hogy egy nap újra itt leszel – Del becsukta a szemét. Egyre inkább összeszorult a gyomrom, ahogy telt az idő, és Del még mindig nem mozdult. A gépek nyugodt ütemben ketyegtek, így tudtam, hogy nem… De mi van, ha ez már a vég kezdete? Ha most már… Del szemhéja résnyire nyílt, fakó bőre még szürkébb lett, mint amikor megérkeztem. Kifárasztottam. Ideje mennem. Mégis nehezen mozdultam. Szerettem volna mellette maradni. Vele lenni. Ha esetleg… Szerettem volna egész álló nap mellette ülni. És egész éjjel. Örökké.
– Jobb lesz, ha indulok – törtem meg a csendet, mert meggyőztem magam, hogy így lesz jó. Itt én nem tehetek semmit. Többet segíthetek azzal, ha a kislányáról hozok híreket. – Sietnem kell, ha még ma látni akarom Tegant. Felálltam, vállamra vettem a táskám. – Üdvözlöm – Del hangja olyan fátyolos volt, alig hallottam. – Mondd meg neki, hogy Anya nagyon szereti. – Megmondom – ígértem. – Persze, hogy megmondom. Az ajtóban még megálltam, Del hangjára vártam, de hiába. Amikor odaléptem hozzá, láttam, hogy elaludt: a mellkasa szép lassan járt fel-le. Néhány pillanatig őriztem az álmát, miközben valamiféle őrangyalnak képzeltem magam, aki a jelenlétével óvja őt. Azután újra észbe kaptam, hogy mit butáskodok, és kisétáltam a kórteremből. Kisétáltam a kórteremből, ki a kórházból, be egyenesen a legközelebbi bárba.
3. fejezet Adele és én fél életünkben barátok voltunk – a harminckettőből tizennégy éven át. A leedsi egyetem első évében találkoztunk, amikor egy irodalmi téma kidolgozásával kettőnket bíztak meg. Magamban mérgelődtem, amikor kiderült, hogy Adele Hamilton-Mackenzie lesz a társam. Tizennyolc évesen, a munkásosztály büszke tagjaként kénytelen voltam olyasvalakivel együttműködni, aki nyilvánvalóan igen tehetős család sarjaként került az egyetemre. Ezt mi sem bizonyította jobban, mint a nyakatekert vezetéknév. Ráadásul komolyan viszketett a tenyerem, ha csak meghallottam különös kiejtésmódját, amit csak egy puccos magániskolában szedhetett össze. Ide-oda forgatta szőke fejét, hogy végre megtalálja azt a bizonyos Kamryn Matikát a teremben. Elmosolyodott, üdvözlésképpen felém biccentett. Még éppen annyi időm volt, hogy visszamosolyogjak, mielőtt elfordult. Istenem, gondoltam keserűen, biztosan azt gondolja, hogy körülötte forog a világ. Nekem is parancsolgatni akar majd. Nem is kérdéses, el vagyok átkozva. Az az átkom, hogy egy akcentussal beszélő hülye tyúkkal dolgozzam együtt. Az óra végén sietve összeszedtem a könyveimet és a tollamat, hogy legalább olyan gyorsan elmenekülhessek, mint egy világbajnok sprinter, de amint begyömöszöltem a cókmókomat a vászon hátizsákomba, és iszkoltam volna ki az előadóteremből, elém penderült egy karcsú tizennyolc éves, olyan kék garbóban és kék műszálas nadrágban, amilyeneket
csak az ötvenesek hordanak. Elképedtem, milyen gyorsan ott termett előttem, mintha csak a semmiből bukkant volna elő. Szabályos, fehér fogaival rám mosolygott, és hátravetette selymes szőke hajkoronáját. – Szia, Adele vagyok – hangja éppen olyan vidám és élénk volt, mint amilyen arisztokratikus. Nemcsak flancos, öntelt is; jöhet még ennél rosszabb? – gondoltam. – Lenne kedved elszürcsölni velem egy kávét, és megbeszélni a feladatot? – nem annyira kérdés volt, sokkal inkább egyfajta burkolt felszólítás. – Szerintem gondoljuk át a dolgot magunkban, aztán pár nap múlva találkozzunk – javasoltam egy erőltetett mosoly kíséretében. Nekem aztán senki ne parancsolgasson, se burkoltan, se másképp. Egyébként is, létezik olyan épeszű tizennyolc éves, aki még aznap nekiáll egy feladatnak, amikor megkapja? Én nem, az egyszer biztos! Adele kezdte elveszíteni az önbizalmát: meggörbítette a vállát, és mereven bámulta a padlót. Nem is volt olyan magabiztos, mint ahogyan előadta magát, de én sem voltam olyan érzéketlen, mint ahogy viselkedni próbáltam. Lehet, hogy eleinte egy rideg, megközelíthetetlen alak benyomását keltettem, de a lelkiismeretem hatására rendszerint hamar megenyhültem. Nem voltam valami következetes. – Őszintén szólva, nem vagyok oda a kávéért – mondtam, és igyekeztem kedves lenni. – Mi lenne, ha inkább az iskolai büfébe ülnénk be? – Biztos vagy benne? – kérdezte kissé gyanakvóan. – Aha – dünnyögtem, és úgy éreztem, be lettem húzva a csőbe. – Biztos vagyok benne.
– És milyen név ez a Kamryn? – tudakolta Adele szemrebbenés nélkül. – Kitalált – feleltem röviden. Már akkor kiszúrtam a diákigazolványát, amikor aprópénz után kutatott a pénztárcájában, így hát tudtam, hogy egy Lucinda-Jayne Adele Hamilton-Mackenzie nevezetű lány osztja meg velem értékes idejét. Ezek után úgy ítéltem, túlságosan is arcátlan dolog, hogy ilyen névvel az én nevem után kérdezősködik. – Nem elírásról van szó? Kamryn a neved. K A M R Y N – betűzte. – Nem C A M E R O N, mint a fiúnév? – Valójában az. Csak azt gondoltam, vicces lenne úgy tenni, mintha másképp írnám. Szeretem, amikor erről kérdezgetnek. De te olyan okos vagy, rögtön rájöttél. Csak nem te vagy Miss Marple furfangos kishúga? Adele kissé felvonta bal szemöldökét, és kényszeredett mosolyra húzta rúzsos száját. – Te aztán nem viszed túlzásba a kedvességet – jegyezte meg. – Hát, nem – értettem egyet vele. Négy pohár után döbbent csak rá, hogy sehogyan sem tud velem beszélgetni. Mindig is úgy gondoltam, hogy túl sokan öntik ki a szívüket csak úgy szíre-szóra, és sohasem értettem, miért kellene felruházni bárkit is ekkora hatalommal fölöttünk? Miért kellene esélyt adni annak, hogy visszaélnek ezzel és fájdalmat okoznak? Ha a bizalmunkba avatunk valakit, egy nap még érzelmi kalamajkát okoz. – De legalább tudod magadról – mondta, és egyetlen kecses, nőies mozdulattal felhörpintette a Malibu-kóláját. – Ennek ellenére tetszel nekem. – Meg vagyok tisztelve.
– Nem, én vagyok megtisztelve – jelentette ki, és a bal melle fölé helyezte karcsú kezét. – Őszintén mondom. Olyan nyílt, barátságos tekintettel nézett rám, hogy könnyedén bekaptam a gondosan előkészített horgot. – Miért gondolod így? – kérdeztem. – Nagyszerű ember vagy – jelentette ki, és egészen őszintének hangzott. – Nem sok ilyennel találkoztam életem során. Ezért is érzem megtiszteltetésnek, ha ráakadok egyre. Amikor a teremben megláttalak, nyomban tudtam, hogy jó ember vagy. Úgy teszel, mintha csupa tüske lennél, de a felszín alatt, és nem is sokkal alatta, igazán remek lány vagy. – Leszbikus vagy talán? – vágtam közbe nyersen. – Nem, nem vagyok! – kacagott. – De ha az lennék, beléd zúgnék. – Nem is csodálnám – hazudtam. Még az alacsony, elhízott, ronda férfiaknak sem kellettem. De nem az ő hibájuk volt: bő ruhákban jártam, hogy elrejtsem a túlsúlyomat; soha nem sminkeltem a száraz, pattanásos bőröm miatt; és a hajnak álcázott bongyorral is csak annyit foglalkoztam, hogy vállig érő fekete fonatba kényszerítsem. Nem is áltattam magam azzal, hogy szép lennék, vagy legalább csinos; azzal sem, hogy egyáltalán észrevehetnek a férfiak. Azon felül, hogy női szépség tekintetében igen gyéren áldott meg a sors, még az a bizonyos je ne sais quoi sem volt meg bennem, ami oly vonzó lehet a csúnya nőkben: nem voltam vicces, nem voltam kedves, és a csáberőmmel sem vontam magamra a figyelmet. Egyszóval, még a vasorrú bábának is gyakrabban volt társa az ágyban, mint nekem. – Egy nagy szart! – nevetett fel Adele. (Az ő szájából furcsa, sőt zavaró volt azt hallani, hogy „szar”. Az én londoni
beszédemben fel sem tűnt, ha káromkodtam, hacsak nem hangsúlyoztam ki külön a csúnya szavakat, Adele flancos modorához képest viszont felért egy kisebbfajta lázadással. Hozzá inkább az illett volna, hogy „ugyan már!”, vagy „no de ilyet!” nem pedig az „egy nagy szart!” Akkor nem hittem volna, hogy nagy buzgalommal igyekszik meghökkenteni a környezetét.) – Ezt te magad sem hiszed – folytatta. – Ezért is vagy ilyen tüskés. Azt gondolod, hogy nem tetszel másoknak, ezért teszel úgy, mintha tökéletesen fittyet hánynál mások véleményére. Találkoztam már ilyen emberekkel. Talán piszkáltak a fiúk az általánosban. És azért piszkálhattak, mert más voltál, mint a többiek, és nem is nézték ki belőled, hogy egyszer megváltozol. Hátrahőköltem. Hát ezt meg honnan tudja? Honnan? Minden régebbi dolgom a homlokomra van írva? Látszott rajtam a sok csúfolódás, az üzenetek, a telefonok, no meg a falfirkák, amiket minden arra járó flancos királylány megbámulhatott? És mitévő legyek, ha látszott? Ide menekültem, az egyetemre, kétszáz mérföldre onnan, ahol oly sokan ismertek. Ez volt az egyetlen kiút. Az egyetlen esélyem, hogy magam mögött hagyjam azokat a borzalmas éveket, és újra összerakjam magam. És mindez csak időpocsékolás lenne? A homlokomra van írva, hogy „mindenhonnan kilógok”? Kényszeredetten elmosolyodtam, nehogy Adele rájöjjön, milyen mélyen érintettek a szavai. Mit mondhatnék neki? Hogyan vághatnék vissza? – Az egyik iskolatársam éppen ilyen volt – folytatta a mosolyom láttán. – Olyan sokat bántották, hogy elveszítette minden önbizalmát, és ellökte magától minden barátját, mert
úgy gondolta, nem bízhat bennük. Igazi jó barát volt. Őszintén szólva nincs túl sok barátom. – Nem is csodálom, ha másokat is ilyenekkel traktálsz – támadtam vissza. – Jó, jó, csak úgy mondtam – visszakozott. – Talán nem kellene „csak úgy mondanod”, különösen, ha semmit nem tudsz rólam. És egyébként is, mitől vagy te ilyen nagyokos, amikor nyilvánvalóan tökéletes az életed a gazdag szüleiddel, akik megtehetik, hogy a legjobb magániskolákba küldjenek? – Igazi szemétláda voltam, de nem törődtem vele. Azt akartam, hogy szálljon le rólam. – Szóval? Mitől vagy ilyen nagyokos, ha elszúrt életekről van szó? Felemelte az italát, és az olvadó jégkockák egymáshoz ütődtek, ahogy lassan megkeverte. Hosszasan rám nézett, aztán a poharába bámult. – Anyám nem sokkal a születésem után meghalt, mert valamilyen komplikáció lépett fel a szülést követően. Apám soha nem akart gyereket, ezt nem győzte elmondani nekem minden áldott nap, és engem okolt anyám haláláért. Apám soha nem akart velem lenni, ezért legtöbbször egy dajka gondjaira bízott egészen addig, amíg újra nem nősült. A felesége sincs oda értem, és ezt soha nem is igyekezett véka alá rejteni. – Adele rám pillantott, és elmosolyodott. – Azért nincsenek barátaim, mert túl sok vagyok. A legutóbbi legjobb barátnőm szerint túlságosan is igyekszem barátkozni. Túlságosan is igyekszem, és ez nekem sem könnyű. De nem tehetek róla. Nem tudom, hogyan változhatnék meg. Annyi időt töltöttem olyanok között, akik egy cseppet sem szerettek, hogy soha nem akarom magamra haragítani az embereket. Valamennyit én magam is tudok arról, milyen egy elszúrt élet.
Vannak az én életemnél rosszabbak is, de tökéletesnek igazán nem mondanám. Hirtelen úgy éreztem magam, mint egy véletlenül elkövetett tömeggyilkosság után. – Ne haragudj – motyogtam. – Nem úgy gondoltam. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy nem is akart bűntudatot ébreszteni bennem, amiért rosszul ítéltem meg, egyszerűen csak őszintén beszélt velem. Adele-nek soha sem állt szándékában ravaszul manipulálni másokat. Egyenes és őszinte volt minden cselekedete. – Nincs semmi baj – felelte. Hátradőlt, hátravetette a haját, és rám villantotta vidám mosolyát. – Nem tudhattad. – Figyelj, Adele, ha ezentúl együtt lógunk, le kell szoknod erről – jegyeztem meg. – Miről? – Hogy mindig ilyen átkozottul kedves vagy. Ez már nem természetes. Adele acélkék szeme felcsillant. – Te velem akarsz lógni? Úgy érted, a barátom leszel? Hanyagul megvontam a vállam, mire rám vigyorgott. Rám vigyorgott ez az Adele nevezetű flancos teremtés, aki úgy beszélt, mintha mindkét arcába öt-öt szilvát dugott volna. Széles mosolyától felderült az arca, különös ragyogás csillant a szemében, és egészen kipirosodott. Ez a tündöklő mosoly olyan erővel sugárzott felém, hogy teljesen a hatása alá kerültem. Nem is tehettem volna ellene, mélyen megszerettem ezt a lányt. Éreztem, hogy attól kezdve fontos szerepet kap majd az életemben. Tudtam, hogy segít majd olyanná lennem, amilyen lenni szeretnék. Fogalmam sem volt, honnan tudom,
egyszerűen biztos voltam benne. Valamilyen rejtélyes oknál fogva tudtam, hogy nagyon sokáig része lesz az életemnek. Szép lassan elválaszthatatlanok lettünk, hiszen együtt nőttünk fel. Amint Adele megbékélt az egyetemi élettel, önmagával is megbékélt. Rátalált a valódi énjére. Már nem öltözött úgy, mint az ötvenes nők: soha többé nem csúfította el magát nadrágkosztümmel, ráadásul egész gyakran engedte szabadjára az indulatait, ilyenkor ordibált, káromkodott, sőt, mindenfélét hajigált. De akkor hagyta végleg maga mögött azt a félénk Adele-t, akivel leültem iszogatni, amikor megcsináltatta a köldökpiercingjét. Én a magam részéről lefogytam, és többet mosolyogtam, de akkor szakítottam végleg azzal a Kamrynnel, akivel Adele leült iszogatni, amikor csak azért utasítottam vissza egy klassz pasi félreérthetetlen ajánlatát, mert kasmírmintás inget hordott. Mindez természetesen később történt. Ott, abban a pillanatban Adele végtelenül boldog volt, amiért egy vállrándítással ráálltam, hogy lógjunk együtt, én pedig majd kiugrottam a bőrömből örömömben, amiért valaki azt gondolta rólam, hogy kedves lány vagyok. – Egyébként, én azt gondoltam, mi már barátok vagyunk – mondta Adele. – Minden ismeretlen egy-egy barát, csak még nem találkoztál vele. – Ó, hagyd már ezt a dumát, inkább maradj csöndben és hajtsd föl az italt. Csont józanul keltem fel a bárpult mellől. Le akartam inni magam, hogy elfelejtsem ezt az egész kórházi látogatást, de a bárnál a jól bevált felejtőitalom, a dupla vodka-narancs helyett dupla narancsot kértem, vodka nélkül.
A bárpultos rezzenéstelen arcán látszott, hogy hiába igyekszem viccelődni. Alaposan megbámult, mielőtt a pohárért nyúlt volna. Már a nyelvem hegyén volt, hogy igazából semmi kedvem viccelődni. Csak arról van szó, hogy a barátnőm soha többé nem ihat alkoholt, ezért én sem tehetem. De ő úgysem értené. És miért is foglalkozna vele? Ott, a vodkamentes narancs mellett idéztem fel első találkozásunkat. Belebújtam az esőkabátomba. El kellett mennem Guildfordba, már egy órája el kellett volna indulnom, csak halogatni próbáltam az elkerülhetetlent. Tudtam, hogy abban a pillanatban, amikor felszállok a Surrey felé induló vonatra, még inkább belegabalyodom ebbe az egészbe, márpedig ez egyáltalán nem állt szándékomban. Úgy terveztem, hogy egyszerűen eljövök ide, megnézem, mennyire beteg Del, és amint kiteszem a lábam a kórházból, már szállok is vissza a leedsi vonatra. Ha pedig valamiért lekésném az utolsó vonatot, kiveszek egy olcsó kis szobát, és az első reggeli vonattal hazautazom. Nem lófrálok, és nem keresem föl azokat az ismerősöket és rokonokat, akiket két éve nem is láttam, amióta elköltöztem Londonból. Erre tessék, nyakig benne vagyok. Vállamra vetettem az útitáskámat. Gyerünk, csajszi, biztattam magam, Guildford csak rád vár. Adele lassan igazi családtag lett nálunk. Karácsonykor, húsvétkor és a nyári szünidőben mindig hazajött velem. Az apját és az apja feleségét egy fikarcnyit sem zavarta, hogy nem ment haza, még csak nem is tettek úgy, mintha érdekelné őket, mi történik vele. Sosem értettem, miért telefonál haza, de ha
megtette, mindig teljesen maga alá került. Sírógörcsöt kapott, öklendezett, és azon tipródott, mit tehetne, min változtathatna, hogy az apja csak egy kicsit is szeresse őt. Ilyenkor én billentettem helyre a lelkét, hosszasan bizonygattam, milyen nagyszerű, milyen szeretnivaló ember, mennyire fontos nekem, és milyen sokan kedvelik őt. És hogy egy szép napon talán az apjának is megjön az esze. Természetesen egy pillanatig sem hittem ebben, de Adele ezt akarta hallani, így hát ezt mondtam, amennyire tudtam, meggyőzően. Biztos voltam benne, hogy Mr. Hamilton-Mackenzie soha nem fog megváltozni. Különösen, amikor megtudtam, milyen mély ellenérzéseket táplál a lányával szemben. A kapcsolatunk kezdetén Adele gyakran leitta magát, és arról mesélt, milyen borzalmas volt az élete Leeds előtt. Elmondta, milyen módszerekkel fegyelmezte őt az apja, mennyi időt töltött kórházban kartöréssel, lábtöréssel, állkapocstöréssel, miután „büntetést” kapott. Egy alkalommal az apja kilökte az egyik földszinti ablakon, és egy üvegdarab olyan mélyen fúródott a hátába, hogy kis híján átszúrta a veséjét is. Az üveget csak műtéttel tudták eltávolítani. Máskor az öv csatos végével suhintott oda, ami szó szerint kivájt egy jókora darabot Adele bal combjából. Ezért nem is igen hordott szoknyát. Hihetetlen, bosszantó, sőt elszomorító, de senki nem gyanította, mi folyik náluk. Vagy ha gyanították is, nem akartak beleavatkozni. Úgy tűnt, mások nem akarták észrevenni, mi zajlik a Hamilton-Mackenzie ház zárt ajtói mögött. Mindenki természetesnek vette, hogy Mr. HamiltonMackenzie, a tiszteletre méltó, becsületes középosztálybeli apa időről-időre elpanaszolja, milyen esetlen a lánya, milyen
kellemetlen helyzetekbe keveredik, és milyen rosszul teszi, hogy durva, faragatlan fiatalemberek társaságát keresi. Hozzám hasonlóan Del számára is az egyetem volt az egyetlen kiút. Kétségbeesetten vágyott az apja szeretetére, és ha segíteni akartam rajta, azt kellett bizonygatnom, hogy az apja képes erre a szeretetre, és eljön a nap, amikor ezt bebizonyítja. Akár elhitte, akár nem, ezzel tápláltam benne a reményt, márpedig azt még én is tudtam, hogy a túléléshez mindannyiunknak szüksége van reményre. Az én családom sem volt tökéletesnek mondható, de mindig hangot adtak annak, hogy legalább néhány havonta szeretnének otthon látni. Rendszeresen felhívtak, és Adele-t is szívesen fogadták, mivel a barátnőm volt. Adele új otthonra lelt a Matika családnál. Természetesen nem ez volt a valódi otthona, és itt sem kapta meg az apai szeretetet, amire vágyott, de amikor az anyám alaposan letolt bennünket, amiért hajnali háromkor állítottunk be; amikor az apám a kezébe nyomott egy hatpennyst, hogy vegyen magának valamit; vagy amikor a húgom kikérte a tanácsát a szerelmi életével kapcsolatban, akkor úgy érezte, tartozik valahova. Egyértelmű volt, hogy csak egyetlen dolog állhat közénk: egy férfi.
4. fejezet Különös érzésem támadt. Újra Londonban voltam, abban a városban, ahonnan két éve fejvesztve elmenekültem. Ráadásul Londonnak nem akármelyik negyedében jártam: Waterlooban. Ahogy Waterloo utcáit róttam az állomásnál, léptennyomon emlékek rohantak meg. Senki nem vette észre, mennyire ki vagyok borulva. Lassan lépkedtem, mintha arra számítanék, hogy szembejön velem a fiatal Adele, vagy akár én magam. Az utasok körülöttem jöttek-mentek, a hangosbeszélő folyamatosan tájékoztatott a vonatmenetrendről; az élet nem volt tekintettel rám: ugyanúgy ment minden tovább. Arra sem volt tekintettel, hogy ez az a hely, ahol Adele-lal annak idején találkozgattunk munka után, hogy beüljünk egy italra, amikor még mind a ketten egyedülállók voltunk. Amikor még nem volt beteg és sovány, amikor még nem volt önmaga árnyéka, ott a kórházi ágyon. Ő itt dolgozott a sarkon, én pedig metróval jöttem az Oxford Streetről, így néhány ital után együtt utaztunk haza. Waterloo még valamiért nevezetes volt számomra. Itt találkoztam ővele is. Egy házibulin, egy közeli utcában. Azzal a férfival, aki kettőnk közé állt. Nem akármilyen férfi volt. Ő volt Nate Turner, a vőlegényem. Nate egy fagyos áprilisi éjszakán sétált be az életembe, és kijelentette, hogy ott is marad. Mire én azt feleltem, hogy mondja ezt egy olyan nőnek, aki be is veszi.
– Na majd én leveszlek a lábadról – mondta nagy komolyan. – Nálad jobb pasiknak sem sikerült – feleltem nem kevésbé komolyan. Másfél évvel később elhatároztuk, hogy összeházasodunk. És három évvel később megállapodtunk, hogy a következő évben megtartjuk az esküvőt. Nem volt tökéletes a kapcsolatunk, de tökéletesen megértettük egymást. Sok furcsa dolgomat elviselte. A „furcsa dolgaim” egy jó darabig nem voltak nyilvánvalóak. Mire Nate-et megismertem, a külső megjelenésem azt sugallta, hogy semmi nem zavar. Az a sok év, amíg a túlsúlyom és a csúfságom miatt gúnyoltak, csak arra ösztönzött, hogy sikeres legyek. Adele kivételével senki nem tudta, hogy a felnőttes máz, azaz a magabiztosság, a menő állás és a jóképű szeretők máza alatt egy rémült kislány szíve dobog. A környezetemet, és valamennyire még Adele-t is, sikerült átvernem a külső megjelenésemmel; azzal a kifürkészhetetlen, gondosan fényezett imázzsal, amelyen rengeteget dolgoztam. Az emberek elhitték, hogy tehetséges, magabiztos, laza nőszemély vagyok. De Nate átlátott rajtam. Szinte az első pillanatban kiszúrta, mi az, ami mindennél jobban megrémít. Hogy mi volt a legszörnyűbb fóbiám? Az emberek. Ez még korábbra nyúlik vissza, mint az iskolai csúfolódások. Talán inkább ez lehetett a csúfolódások kiváltó oka; azok, akik rám szálltak, látták, hogy valami nincs rendben velem, kilógok a sorból. Ha bárkivel beszélnem kellett, féltem, nehogy kiderüljön, hogy én más vagyok, mint a többi gyerek, és a társaim csak kihasználták ezt a rettegést.
Az volt az érzésem, hogy hiányzik belőlem az a dolog, ami összeköt, amitől emberek vagyunk. Rengeteget küszködtem, hogy kapcsolatokat teremtsek, akár plátói kapcsolatokat is. Népes családban nőttem fel, közel éreztem magam a testvéreimhez, de valamilyen oknál fogva soha nem tudtam, miként reagáljak bizonyos helyzetekben. Rettentően tartottam attól, hogy elrontok valamit, rosszat mondok, magamra vonom mások haragját, ezért egyre inkább féltem kommunikálni. Ez az oka annak, hogy eleinte csupán zárkózottnak, később pedig érzéketlen, rideg nőszemélynek tűntem mások szemében. Nem mintha kerülni akartam volna másokat, csak nem tudtam, hogyan teremtsek kapcsolatokat. Azután találkoztam Adele-lel, és rájöttem, képes vagyok kommunikálni. Kezdtem elhinni, hogy mégsem vagyok fogyatékos. Igen is képes vagyok emberi kapcsolatokra. Már jó néhány hete együtt jártam Nate-tel, amikor elmondta, hogy tudja a titkomat. Éppen egy munkahelyi bulijára mentünk, és abban a pillanatban, amint megérkeztünk, tudtam, nem illek a társaságba. Az öltözékem nyomába sem ért a többi nőnek, belőlem nem sugárzott semmiféle felszabadultság, ráadásul én nem a médiában dolgoztam. Igyekeztem udvarias beszélgetéseket folytatni, de tudtam, minden egyes szavammal csak megerősítem, mennyire nem köztük van a helyem. Amikor három kínkeserves óra elteltével Nate megkérdezte, hogy „menjünk?”, én már ki is viharzottam az ajtón, és a taxit is leintettem, mire az egyszavas kérdés végére érhetett volna. Később Nate úgy ölelt át, mint ahogyan egy macska törleszkedik a gazdája lábához.
– Az emberek megrémisztenek, igaz? – kérdezte. – Ezért is viselkedsz olyan távolságtartóan. Figyeltelek ma este, ahogy próbáltál beszélgetni, de láttam a különös félelmet a szemedben. Félek, az emberek látják rajtam, hogy selejtes vagyok és valami nincs rendben velem. A karrierem, az öltözködésem és a smink mögött nincs is semmi. Néha azt gondolom, egy üres kagylóhéj vagyok, és fel nem foghatom, miért kedvelnek egyesek. Amikor idegenekkel találkozom, elfog az a különös érzés, hogy valójában nem is létezem. Ezt természetesen nem mondtam Nate-nek. Még ha meg is tudtam volna fogalmazni, mi okom lett volna feltételezni, hogy érdekli? – Nincs okod félni – mondta, miután mély hallgatásba burkolóztam. – Én mindig vigyázni fogok rád. Csodálatos vagy. Te vagy a mindenem, édes. Ezen annyira kiborultam, hogy felöltöztem és haza siettem. Úgy tűnt, Nate nem bánja, hogy nem mindig vagyok igazán erős, független és talpraesett. Nem zavarta, hogy olyasvalakivel jár, akinek nagy szüksége van rá. Elfogadott olyannak, amilyen voltam, és szeretett, akár kedves voltam vele, akár undok. A kapcsolatunk természetesen nem volt ilyen egyoldalú, én is sok mindent elfogadtam. Amikor megismerkedtünk, végtelenül magabiztosnak tűnt, ám valójában rengeteg idegbaja volt, amit én mind felvállaltam abban a pillanatban, amikor esélyt adtam a kapcsolatunknak. Jól kijöttünk egymással, Nate és én. A szeretet, őszinteség és bizalom tökéletes harmóniájában éltünk. Vele kapcsolatban, ahogyan hat hónap elteltével Adele-nek megvallottam, az
„elkötelezettség” és az „örökké” nem csupán üres szavak voltak. Szombat este. Két évvel ezelőtt, egy szombat este történt. Dellel együtt lefektettük Tegant, és az esküvőmet akartuk megtervezni, mivel a „nagy napig” mindössze két hónap volt hátra, ám komoly akadály állta utunkat: négy üveg vörösbor és egy csomag virsli. Del kényelmesen hátradőlt a barna műbőr kanapén, miután kigombolta sötétzöld katonai nadrágját, és felgyűrte pólóját a melltartója alá. A hasa zavarba ejtően lapos volt, különös tekintettel arra, hogy három éve adott életet a kislányának. Halvány bőrén látszottak ugyan az ezüstfehér csíkok, de egyébként minden tekintetben visszanyerte eredeti alakját. Még a fehérarany köldökpiercingjét is újra hordani kezdte. Én a másik kanapéra telepedtem és kigomboltam a farmerem felső gombjait, sőt, a melltartómat is levettem, de a laposnak egyáltalán nem mondható hasam és a striákkal tarkított melleim a Deltől kölcsönzött fehér póló alatt kényelmesen megbújtak. Kénytelen voltam kölcsönkérni a pólót, mert Tegan fürdetésénél csurom vizes lett a felsőm és a melltartóm is. Az ültetési rend helyett inkább Del fickóiról kezdtünk dumálni. Tudtam, hogy Nate ki fog akadni, ha az ültetési rend nélkül megyek haza (felajánlotta, hogy megcsinálja, de én felháborodottan csak annyit mondtam, ne is törődjön velem, nyilván tévedtem, amikor azt hittem, ez az én esküvőm is), de Del férfiügyei mégiscsak fontosak voltak! Nem sokkal korábban találkozott egy pasassal, és az első randiknál
tartottak. A randizás kezdetén az embernek mindig az a késztetése támad, hogy szóról szóra elmesélje az első beszélgetés minden részletét, és megossza, mennyire várja már a második randit. Aztán izgatottan készül az ágyba bújós randira, majd a továbbiakra, egészen a tízedikig. Ezután hamar bekövetkezik a lefelé ívelés, amikor az egyik nem hívja a másikat, azután jön az elmaradhatatlan önvád, és a kérdés: vajon mi a gond velem? Del a hatodik randinál tartott a pasival, így az izgalom még nem hagyott alább. – Fantasztikus, amit a csípőjével csinál… Hű! – vallotta be. – Minden egyes alkalommal az egekbe röpít. Ez a pasas tudta ugyan, hogyan röpítse Delt az egekbe, azt azonban nem tudta, hogy van egy kislánya. Del azt mondta, a tizenötödik randi után elmondja, de nem valószínű, hogy eljutnak odáig. Tetszett neki a pasas, de nem ő volt az Igazi. Még csak nem is a Férfi, aki Sokáig Mellette Lesz, ezért inkább nem is zavarja meg Tegant azzal, hogy bemutat neki valakit, aki végül úgyis eltűnik az életéből. Del mindig is hevesen védte Tegan érdekeit. Azt akarta, hogy a lánya életében minél kevesebb törés legyen, és ehhez minden körülmények között tartotta magát. Inkább marad társ nélkül egy életre, mint hogy olyasvalakinek kelljen bemutatnia Tegant, aki csak ideig-óráig marad. Márpedig, érvelt, amint elmondja valakinek, hogy van egy lánya, kénytelen összehozni a találkozót. – Nate csodákat művel a szájával – avattam a bizalmamba Delt. – Elkezdi nyalogatni a belső combomat jó lassan, aztán az ajkával… Szóval… – Elvigyorodtam, és mélyet sóhajtottam. – Fantasztikus! – igen ritkán beszéltem a szexuális életünkről bárkinek, még Delnek sem igazán, de az is igaz, hogy már jó ideje nem ittam meg két üveg bort egy ültő helyemben. Abban
a helyzetben bármit elmondtam volna neki. – Szóval, beleborzongok, ha csak rágondolok. – Igen, tudom – bólintott Del. Aztán megmerevedett. A levegő is megfagyott körülötte, amint kimondta ezt a két szót. A szívem megállt, a lélegzet is bennem rekedt. Mintha megállt volna az idő. Del felém sandított, szeme mint két acélkorong, benne mély rettenet. Kiengedtem a levegőt, de az izmaim nem ernyedtek el. Mély lélegzetet vettem. Nem, biztosan tévedek, mondtam magamban. Biztosan tévedek. De hallottam, mit mondott. Hallottam, hogyan mondta. Úgy mondta, mintha tényleg tudná. És tényleg tudta. Ott volt. Megtette. Nate-tel. Megtette Nate-tel. Nate nyelve végigsimította a belső combját. És az ajka… Felültem, letettem a lábam, hogy megtámasszam magam, és újra kilélegeztem. Hosszan, alaposan. Aztán levegőt vettem. Mélyen, lassan. – Mikor? – kérdeztem, de alig tudtam megszólalni. Del nem felelt, és egy másodpercig azt hittem, le fogja tagadni, vagy megpróbálja kimagyarázni magát. Ehelyett lehunyta a szemét egy pillanatra, nagyot nyelt, majd a szemembe nézett. – Régen – suttogta, és le nem vette rólam a szemét, – Nagyon régen. Réges-régen. Megint elakadt a lélegzetem. Megpróbáltam kifújni a levegőt, hogy beindítsam, de a testem nem engedelmeskedett. Megfagyott. Semmi nem ment be, és semmi nem jött ki, túlságosan éles fájdalom bénított meg. – Meddig tartott? – Egyszer. Csak egyszer.
Könnyek gyűltek a szemem mögé, és az állkapcsomat kőkeményre szorították az izmok. Nem akartam sírni, de a könnyek és a fájdalom az állkapcsomban azt jelezték, hogy elkerülhetetlen. Del is felült, karcsú ujjaival beletúrt a hajába, és megtörölgette könnyes szemét. – Csak akkor egyszer – ismételgette. Egyszer. Csak akkor egyszer. Nem állt össze, mit is jelentenek ezek a szavak. Talán az egyszer jobb volt, mint a kétszer? Vagy az ötvenszer? Megtörtént köztük. Talán nem olyan súlyos a dolog, csak mert egyszer? Nagyokat pislogtam, de a könnyek miatt nem láttam tisztán. – Miért? – kérdeztem halkan. Del görnyedten gubbasztott a kanapén, a nadrágja szétnyílt, a térdén könyökölt, a kezével a haját markolta, és a laminált padlót bámulta. – Miért? – tettem fel újra a kérdést gondolatban. Továbbra is mereven nézte a padlót, nyilván nem ért el a tudatáig a gondolatban feltett kérdés. Belemerült a saját gondolataiba, a saját világába. Abba a világba, amelyben meggyónta bűneit. Nem nézett fel a padlóról, csak egy röpke pillanatra tévedt a szeme Tegan fényképére a tévé tetején. Ösztönös mozdulat volt, jelentéktelen apróság, mégis mindent elárult. – Nem lehet! – ziháltam, inkább magamnak, mint neki. Magamat győzködtem, hogy nevetségesen viselkedtem, hogy a semmiért állt meg a szívverésem. Del felkapta a fejét a zihálásomra. A tekintetem Del és a fénykép között ide-oda ugrált. Del elkapta a pillantásom, és falfehér lett az arca.
Megráztam a fejem, mintha így akarnék szabadulni a gondolattól. A szemem visszatévedt a fényképre. A mosolygós képen Tegan orra mindent elárult. Nate gyermeke volt. Minden egyszeriben a helyére került, mint egy kirakós darabkái. A darabok természetesen ott voltak mindvégig, csak én nem vettem észre. Csak akkor tárult elém a teljes kép, amikor más megvilágításba kerültek a dolgok. Most már tudtam, miért volt olyan érzésem, mintha valahonnan máshonnan ismerném Tegant. Nem arról volt szó tehát, hogy az anyja kiköpött mása lett volna, ami egyébként sok tekintetben igaz is volt, hanem arról, hogy olyan különös metszésű orra, hatalmas szeme, és kaján mosolya volt, akár az apjának. Természetesen korábban is megfigyeltem ezeket a vonásokat, de sohasem hoztam összefüggésbe a vőlegényemmel. Amikor Del rájött, hogy terhes, megkérdeztem, ki az apa, mire ő könnyek közt megvallotta, hogy baleset volt az egész. Az illető nős volt, a munka során találkoztak, de már le is lépett. – Szemétláda! – sziszegtem. – Ugyan – intett le Del. – Nem akarta, hogy így legyen, mint ahogyan én sem. Baleset volt. Senki nem hibás. Ott zúgott a fejemben minden egyes beszélgetés, amelyet a lánya apjáról folytattunk: mindig azt állította, hogy az apa képtelen lenne szeretni őt, és még kevésbé a gyermekét; egyre csak azt hajtogatta, hogy hiba volt – a legjobb dolog, ami vele történt, de mégis hiba volt. Hányszor, de hányszor kijelentette, hogy semmi szüksége egy apára, aki felforgatja az életét. És ott voltam én, az apapótlék; eljártam vele a szülés előtti terhestornára, ott
voltam a szülőszobán, persze majdnem elájultam a látványtól, segítettem, ahol tudtam, és mindeközben arra biztattam, hogy mondja csak el az apának, mert így etikus, hiszen joga van tudni a gyerekről, még ha Del nem is akarja. Azt mondtam, azzal fogja ténylegesen kiérdemelni a szemétláda címet, ha ellöki magától Delt és a lányát. Többször is mondtam neki, hogy egy nap talán Tegan is tudni akarja az igazságot. – Mit mondasz majd neki? – tudakoltam. – Hogy el sem mondtad az apjának, hogy gyermeke született? Hogy esélyt sem adtál Tegannek, hogy apja legyen? – Majd akkor töröm ezen a fejem, ha eljön az ideje – mondogatta. Hát eljött. Címeres barom voltam. Hülye idióta voltam, hiszen folyamatosan arra biztattam Delt, mondja el életem nagy szerelmének, hogy ő csinálta fel. Feltápászkodtam a kanapéról, de azt tapasztaltam, hogy alig állok a lábamon, olyan égő fájdalom járta át a bensőmet. Még mindig nehezen kaptam levegőt a megrázkódtatástól. Az arcom szinte eltorzult, amikor teljes súlyával rám nehezedett az egész. Nate-nek gyereke van. Nate az apja a legjobb barátnőm gyerekének. Kezdtem összeszedegetni a dolgaimat: a nedves melltartót, az övemet, amit szintén félredobtam, mert nyomta a hasamat, a papírokat, amikre az ülésrend tervezeteit rajzoltam az asztalokkal, székekkel és a színes filceket. Amit megtaláltam, nyomban a táskámba gyömöszöltem, miközben többször is végigsimítottam fekete hajamon. Kiszúrtam, hogy a zoknim a
földön hever a másik kanapé mellett, de nem akartam Del közelébe menni, így hát mezítláb bújtam a sportcipőmbe. Remegő kézzel húztam fel a korábban levett nedves felsőmet a fehér pólóra, aztán eszembe jutott, hogy a póló az övé. A hazug, áruló barátnőmé. Lerángattam a felsőmet, levettem a pólót, a földre hajítottam, majd visszahúztam a felsőt, csak úgy, melltartó nélkül. – Kam, beszéljük meg – szólalt meg Del. – Kérlek, beszéljük meg. Meglehetősen bátortalan kérés volt. Soha nem voltam beszédes kedvemben, amikor kiborultam valamin. Inkább az a „ne beszéljünk róla, talán megoldódik magától” típus voltam. Egyébként is, miről beszélhettünk volna? Hogy milyen volt az ágyban a vőlegényem? Hogy egy tízes skálán hányasra értékeljük? Vagy megkérdezhettem volna, vajon Nate annak a tudatában akar engem feleségül venni, hogy Tegan az ő lánya? Elkövette ezt az ocsmányságot, de készen áll arra, hogy két hónap múlva kimondja az igent? Nyolc héttel, NYOLC HÉTTEL később minden ismerősünk elé kiáll majd, és kijelenti, hogy szeret, és csak engem szeret? Az itt a bökkenő, hogy nem csak engem, igaz? A múltban legalábbis így volt, miért lenne másképp a jövőben? – Ő nem tud Teganről – mondta Del. A hangja tisztán, eltökélten, magabiztosan hangzott. Nem köntörfalazott. Amikor Teganről volt szó, sohasem beszélt volna mellé. Különösen ebben a dologban nem. – És nem is akarom, hogy megtudja – folytatta. – Nem akarom felkavarni Tegan életét. Ez az egész nem az ő hibája.
Bárcsak lett volna bennem annyi, hogy elmondjam mindennek! Hogy felpofozzam vagy kitépjem a haját. De nem, egyszerűen csak otthagytam. És soha nem is mentem vissza.
5. fejezet – Tigához jöttem – mondtam az asszonynak az öt hálószobás családi ház bejárati ajtajában, Guildford központjától negyedórányi taxiútra. Üres tekintettel meredt rám, mire nyomban belém villant, hogy a földkerekségen egyedül én hívom Tegant „Tigának”. – Úgy értem, Teganhez jöttem. Muriel szemében láttam, hogy végre felismert. Ő volt Del mostohaanyja, vékony, törékeny teremtés, akit még a szellő is képes lett volna elfújni. Őszülő haját jókora hajcsavarókra tekerte, és alaposan befújta hajlakkal. Amikor először találkoztunk, teljesen jellegtelen öltözéket viselt, tweedszoknyát, blúzt és valamilyen gyöngysort. Ez alkalommal sem kellett csalódnom: ebben a hőségben, a nyár kellős közepén is zöld blúzt vett fel kardigánnal, barna tweedszoknyát, fonnyadt nyakában halvány gyöngysorral. Olyan benyomást keltett, mint egy tiszteletre méltó, átlagos, sőt kedves háziasszony, de én tudtam, hogy az egész lényét áthatja a gonoszság. Del korábban megmutatta, mire képes ez az asszony. Láttam, milyen ezüstös hegek keletkeztek a combján, miután a mostohaanyja égő cigarettacsikkeket nyomott a bőréhez. Láttam, milyen görbén nőtt a bal kisujja, miután az a nő kificamította a helyéből, és milyen sebhely lett a homlokán, miután Muriel hozzávágott egy üveget. – Kamryn vagyok, Tegan keresztanyja – mondtam, miközben igyekeztem palástolni mély gyűlöletemet. –
Lucinda-Jayne barátnője. – Del abban a szent pillanatban a második nevére, Adele-re cserélte a Lucinda-Jayne nevet, amint a kollégiumba költözött. És amikor végeztünk az egyetemen, a vezetéknevét is Brannonre, az édesanyja lánykori nevére változtatta. Azok szemében, akik csak Leeds után ismerték meg, Ő egyszerűen Adele Brannon volt. Hatalmas bulival ünnepeltük meg, amikor végre sikerült hivatalosan is nevet változtatnia. Az apja ellenben továbbra is LucindaJayne-nek szólította, és Delnek esze ágában sem volt kijavítani őt. Láttam Murielen, hogy egyre inkább összeáll benne a kép, ki is lehetek – bár az első pillanatban tudnia kellett volna, hiszen az évek során én voltam Del egyetlen barátnője, akivel találkozott. Del soha nem ment haza szívesen, és csupán egyetlenegy embert vitt magával a családjához: engem. – Igen, emlékszem magára – Muriel hangja megbicsaklott. Mivel múlathatta ma az időt, sherryvel, borral vagy gintonikkal? Amikor megismertem, évekkel korábban, ezek voltak a legjobb barátai, hűséges társai. Szemmel láthatóan semmi nem változott. – Láthatnám Tegant? – kérdeztem, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nincs több mondanivalója. – Most nem lehet – felelte. – Nincs itthon? – Itthon van, de nem fogad látogatókat. – Egy ötéves gyerek nem fogad látogatókat? – hangomba bosszúság és hitetlenség vegyült. – Valahogy nem tudom elképzelni, hogy azt mondja: ha bárki keresne, mondjátok azt, hogy elmentem.
Muriel fintorogva tekintett rám, mintha valami büdös, undorító dologba lépett volna. – A kisasszony büntetésben van – jelentette ki megvetően. – Nem mintha ez magára tartozna. – Úgy vélem, hogy igenis rám tartozik! – mondtam. Minden egyes szónál úgy éreztem, sikítanom kell. – Én vagyok a keresztanyja. Engem kértek meg, hogy gondoskodjak róla, ha bármi történik az édesanyjával. – Jöjjön vissza máskor, mert, mint említettem, most büntetésben van. Be akarta csukni az ajtót, mire minden harag, düh és gyűlölet előtört belőlem, és egy pillanat alatt elsöpörte a magamra erőltetett higgadtságot. Hirtelen felé lendültem, a testem minden egyes izma megfeszült, amint a tenyeremmel kitámasztottam a kék ajtót. – Miért van büntetésben? – kérdeztem. Muriel kissé hátrahőkölt, és elkapta a tekintetét. – Miért van büntetésben? – ismételtem ingerülten. Muriel egy szót sem szólt. – Szeretném látni. – Nem találkozhat senkivel. – Addig nem megyek el, amíg nem láthatom. – Nem engedhetem be – mondta, de közben lehalkította a hangját. – El sem tudja képzelni, mit kapok Ronaldtól, ha megengedem, hogy lássa. – Maga pedig nyilvánvalóan azt nem tudja elképzelni, hogy tőlem mit kap, ha nem enged be – jelentettem ki olyan fenyegető hangon, hogy szinte még magam is megijedtem. Biztos voltam benne, hogy valami filmben hallottam hasonlót, de már ki is mondtam, mire észbe kaphattam volna.
Muriel vérben forgó szeme résnyire szűkült haragjában, de továbbra is különös félelmet tükrözött. Tudtam, mire képes, persze, csak ha egy védtelen gyermekről van szó, ő ellenben nem tudhatta, én mire vagyok képes. Őszintén szólva, én magam sem tudtam. Harminckét év alatt soha senkit nem ütöttem meg dühömben, de ez nem azt jelentette, hogy szükség esetén ne tenném meg. Muriel szeme szikrákat szórt, én pedig még elszántabban meredtem rá. El sem tudta képzelni, mennyire forrt bennem a düh. Aznap megtettem már kétszáz mérföldet, láttam a haldokló barátnőmet, és most itt vagyok, ahol Del oly sok szenvedésen ment keresztül. A lelkiállapotom ennek megfelelően alakult. Muriel lemondóan elengedte az ajtót, sarkon fordult, és elindult felfelé a széles lépcsőn. – Mi aztán nem vágytunk rá, hogy itt legyen ez a gyerek – dünnyögte félhangosan. Megkönnyebbülten sóhajtottam. Mi lett volna, ha ténylegesen szembe kell szállnom vele? Jobb nem belegondolni. A ház nem sokat változott az utóbbi nyolc évben, mióta nem jártam itt. Akkoriban Del és én csak beugrottunk, hogy elvigyük az itt maradt ruháit és könyveit, ami valójában csak ürügyként szolgált. Évekig jól megvolt nélkülük, miért érezte volna úgy, hogy éppen akkor feltétlenül szüksége lenne rájuk? Csak arra tudtam gondolni, hogy szeretne végre kibékülni az apjával, vagy legalábbis tenni egy utolsó kísérletet. Az apja rendkívül udvariasan viselkedett, hiszen egy vendéget is vitt magával, de elutasítóbb már nem is lehetett volna. Ennél lehangolóbb élményben azelőtt soha nem volt részem (amint tehettem, fel is hívtam a szüleimet, csak hogy halljam a
hangjukat). Amikor Dellel együtt bemásztunk a taxi hátsó ülésére, mondania sem kellett, hogy soha többé nem akar hazamenni, ezt magamtól is tudtam. Mindent megtett, hogy jó kapcsolatot teremtsen a családjával, erre most kénytelen örökre búcsút mondani nekik. A házban semmi nem változott azóta: vajszínű szőnyeg borította a padlót, a falak barackszínben pompáztak, a barackszínű falakon pedig színes tájképek lógtak. Egyedül a légkör változott valamelyest… Mintha megposhadt, elaggott, kiüresedett volna. Muriel megtorpant egy fehér ajtó előtt, és megragadta a kulcsot a zárban. Májfoltos keze megpihent a kulcson egy röpke pillanatra, mielőtt elfordította volna. Bezárták Tegant? BEZÁRTÁK? Mégis mit gondoltak, hová mehet egy kislány, aki még a bejárati ajtó kilincsét sem éri fel? Tegan szobája az én nappalimnál kétszer nagyobb volt. Itt is barackszínre festették a falakat, a szőnyeg azonban sötétkék volt. Két fal mellett fehér polcok sorakoztak, rajtuk babák, építőkockák, plüssmackók és könyvek. Egyikükön sem látszott, hogy játszottak volna velük, vagy akár csak hozzájuk nyúltak volna; sokkal inkább úgy festettek, mint valami díszek, a gyermekkornak nevezett dolog érinthetetlen ereklyéi. A szépen elrendezett ágy a hatalmas kertre néző ablaknál állt. A sok színes játék dacára a szoba rideg hangulatot árasztott. Középen egy piros műanyag asztalka és egy sárga műanyag szék volt, ott ült Tegan. Már az ajtóból is megállapítottam, hogy valami nincs rendben. Úgy ült a széken, mint a cövek; apró testét mozdulatlanná dermesztette a félelem. Halvány szőke haja
koszos, rendetlen tincsekben lógott az arcába. Rózsaszín pólója piszkos, gyűrött volt. Mereven nézte maga előtt az ételt. A látvány szíven ütött. Amikor legutoljára találkoztunk, Tegan tágra nyílt szemmel, megbűvölten hallgatta a mesémet. Olyan kislány volt, aki semmit nem csinált mozdulatlanul ülve, fekve vagy állva. Amivel éppen foglalkozott, azt teljes lelkesedéssel tette. Mindig szaladgált, játszott, könyvet nézegetett, nevetgélt, vagy éppen kerített magának valakit, akit ölelgethetett. – Tiga! – suttogtam. Lassú léptekkel odamentem hozzá. – Tiga, Kamryn néni vagyok, emlékszel még rám? – Leguggoltam mellé, és vártam, mit felel. Eltelt néhány másodperc, mire bólintott. Bólintott, de az előtte fekvő tányérról le nem vette a szemét. A tányér meg volt pakolva megszürkült főtt krumplival, kiszáradt, összetöpörödött borsóval és száraz, fehér penész borította sertésszelettel. A romlott hús szaga facsarta az orrom, így szinte öklendezve ösztönösen hátrébb húzódtam. – Akkor hát emlékszel Kamryn nénire? – kérdeztem, miközben próbáltam legyűrni az émelygést. Tegan megint csak bólintott. – Nagyszerű! És Anya mondta már neked, hogy eljöhetnél egy kis időre Kamryn nénihez? Tegan bólintott. – Mit szólnál hozzá? Lassan megvonta a vállát. – Nem tudom – mondta egy vékonyka, rekedtes hang. Odanyúltam, mert a jobb füle mögé akartam simítani egy koszos hajtincset, hogy jobban lássam az arcát, de még mielőtt
hozzáértem volna, hirtelen összerándult, és a kezét maga elé kapta, mintha valamilyen támadástól tartana. Én magam is hátrahőköltem, a szívem hevesen kalapált a félelemtől és az ijedtségtől. Azt gondolta, bántani akarom! Ez az apró, törékeny teremtés azt gondolta, talán bántani akarom! Ránéztem, és a szívem még hevesebben vert. Azután észrevettem a három vörös csíkot duzzadt tenyerén. Jobb csuklóját kékeslila zúzódások borították, melyek minden bizonnyal kéznyomok voltak: mintha valaki erősen megmarkolta volna a kezét, hogy bottal ráverjen a tenyerére. Ez volt az utolsó csepp a pohárban: a vörös csíkok a finom kis bőrén. Magamban majd felrobbantam. Nem álltam messze attól, hogy sikítva kitörjek, és bútorokat borítgassak. Dühös voltam. Végtelenül dühös. Amikor már minden porcikámat elöntötte a düh, szép lassan kezdtem megnyugodni. A düh minden más érzelmet lehűtött bennem, míg végül már semmit nem éreztem. Ez a fajta vad érzelem elfojtott bennem minden olyan érzést, ami más esetekben kíséri a dühömet – a felháborodást, a sértettséget, a fájdalmat és a megdöbbenést. Végigáramlott rajtam, és hirtelen nyugalom lépett a nyomába. Már tudtam is, mit kell tennem. Talpra ugrottam, mire Tegan is leengedte a kezét. Határozott léptekkel odamentem a fehér szekrényhez és a mellette álló komódhoz. Kirántottam a legfelső fiókot, amely tele volt szépen összehajtogatott pólókkal. Megragadtam egy kupacnyit, becsuktam a fiókot, kirántottam a következőt, és kivettem még egy csomag ruhát. A harmadik fiókból elővettem egy pár trikót és bugyit. – Mi a fenét csinál?! – visította Muriel.
Nem is vettem tudomást róla. Kezemben a halom színes ruhával odamentem a útitáskámhoz, kinyitottam a cipzárt, és belegyömöszöltem mindent. – Ezt nem teheti! – ordította Muriel, amikor kinyitottam a szekrényajtót is. – Már hogyne tehetném! – mondtam, és magamhoz vettem néhány kabátot és cipőt. – Hiszen már meg is tettem! – Hívom a rendőrséget! – fenyegetőzött. Hátrakaptam a fejem, és rámeredtem. – Tessék csak! Szeretném hallani, mivel magyarázza meg, miért nem mosdatták meg Tegant már napok óta, miért kell itt ülnie a rothadó hús előtt, és hogyan szerezte a sebhelyeket a kezén. Vagy tudja mit, várjon csak, majd én hívom a rendőrséget! – Beleszuszakoltam Tegan cókmókját a táskámba, és előhúztam a mobilomat a kabátzsebemből. – Mi is a szám? Ó, igen, kilenckilenc-kilenc – mondtam, és már be is pötyögtem a számot. – Szeretné megnyomni a hívógombot, vagy rám hagyja? – Jól van, vigye csak, örülünk, ha megszabadulunk tőle – Muriel köpött egyet, mielőtt sarkon fordult, és kiviharzott a szobából. Miután becsapódott mögötte az ajtó, egy pillanatig füleltem, vajon bezárja-e, mert ebben az esetben valóban hívnom kellene a rendőröket, hogy vigyenek ki innen bennünket. Nem, nem zárta be. Teganhez fordultam. Felém emelte könnyáztatta arcát, így jól láthattam különös metszésű orrát és félrebiggyesztett ajkát. Kivörösödött kék szemével úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem. Odaléptem hozzá, és leguggoltam mellé. Nem merészkedtem túl közel, nehogy ráijesszek. – Van kedvenc játékod? – kérdeztem.
Gyanakvóan rám pillantott, majd bólintott. – Jól van, akkor keresd meg, és szedd össze mindazt, amit szeretnél elhozni hozzám. Tegan szeme kikerekedett rémületében. – Elmegyünk innen – fűztem hozzá magyarázatképpen. – Most egy ideig Kamryn néninél fogsz lakni. Tegant vonzotta ugyan a gondolat, hogy elszabadulhat onnan, mégsem lehetett egykönnyen elnyerni a bizalmát, ezért továbbra is gyanakvással szemlélt. Erre azonban végképp nem volt időnk! Biztosra vettem, hogy Muriel már hívja is a férjét, aki rövidesen hazaér. Ez itt az ő háza, az ő felségterülete, itt ő van előnyben. És abban sem lehettem biztos, hogy nem fog erőszakoskodni. – Gyere, Tiga, hozd a dolgaidat, és akkor holnap már Anyához is elmehetünk. – Anyához? – sápadt arca felragyogott. – Anyához? – Igen, Anyához. A vastag szőnyegen hangtalanul tolta hátra a széket. Felállt, az ágyához lépett, a földre hasalt, és az ágy alól előhalászott egy színes hátizsákot. Odanyújtotta a zsákot. Rámosolyogtam, mire ő visszamosolygott. Végre úgy éreztem, sikerült egymásra hangolódnunk ezzel a kislánnyal. Eltelt egy kis idő. Nem tudom mennyi, csak azt tudom, hogy végül ott álltam a sarkon egy olyan városban, amelyet alig-alig ismertem, egy gyerekkel a kezemben és féltucatnyi csomaggal – az utazótáskámmal, Tegan hátizsákjával és négy szatyorral a lábamnál. Halvány elképzelésem sem volt, hová mehetnék, illetve mehetnénk. Nem tudtam, milyen számon hívhatnék taxit, sem azt, merre van a legközelebbi buszmegálló.
– Tudod, mi van ma? – kérdeztem Tegant. Úgy nézett rám, mintha semmi sem tudná meglepni, akármit is mondok. Megrázta a fejét. – Ma van a születésnapom. És az is volt, noha úgy tűnt, a reggel már fényévnyi távolságra került. Tegan bólintott, és félénk mosolyra húzta a száját. – Boldog születésnapot – súgta, majd fáradtan a vállamra fektette a fejét. – Köszönöm – feleltem. Ma nemcsak születésnapom van, hanem az a nap is, amikor gyermekrablás vádjával letartóztatnak.
6. fejezet Piszkos fürdővízhez hasonló tompa fény szűrődött be a bézs függöny résein át, hogy felderítse a szállodai szoba komor hangulatát. Miután órákig mozdulatlanul ültem, a kezemben szorongatott kávéból hideg fekete lötty lett, a tagjaim elgémberedtek, a szemeim pedig égni kezdtek, oly sokáig bámultam a kinti éledező világra. Hallgattam az egyre erősödő hajnali madárkórust, a buszok hangos pöfögését, az autók suhanását, miközben elvétve felvijjogott egy-egy rendőrsziréna. Már órák óta nem az járt a fejemben, hogy értem jönnek a rendőrök, a gondolataim azonban továbbra is ide-oda cikáztak – és ez így ment szinte egész éjszaka… Nyolc órával korábban egy hordár felcipelte a csomagjainkat, beengedett bennünket a szobánkba, lepakolt az előtérben, bekapcsolta az elektromos áramot, felgyújtotta a falilámpát, amelynek nem volt túl erős fénye, nehogy felébredjen a karjaimban tartott kislány, majd halkan becsukta maga mögött az ajtót. Olyan szállodát kerestem, ahonnan gyalog is meg lehet közelíteni a St. Jude Kórházat. A szobánk kicsi volt és igen egyszerű, de volt benne egy franciaágy, egy pótágy Tegannek és egy tévé – másra nem is lett volna szükségünk. Amint becsukódott mögöttünk az ajtó, nyomban a pótágyhoz siettem. Tegan ólomsúllyal nehezedett rám, a karom és a könyököm fájdalmasan elhalni készült, miután oly sokáig tartottam őt. Abban a pillanatban, hogy beültünk a taxiba, amely London központjáig vitt bennünket, Tegan
befészkelte magát az ölembe, a derekam köré kulcsolta a karját olyan szorosan, ahogyan csak tudta, ráborult a mellkasomra, és már aludt is. A városba vezető egy órás út során alig mertem mély levegőt venni, vagy akár csak megmozdulni, nehogy felébresszem, bár őszintén szólva végig olyan benyomást keltett, mint akit mélyen magába szippantott az álomvilág. Még akkor sem moccant, amikor nagy nehezen kioldalaztam vele a taxiból, és bediktáltam az adatokat a recepciósnak, sőt, még akkor sem, amikor fellifteztünk a szobánkhoz. Úgy festett, egész éjszakára kiütötte magát. Óvatosan lefektettem az ágyra, és szinte a frász jött rám, amikor felpattant a szeme. A szívem olyan vad kalapálásba kezdett, mintha az ajtó mögül ugrott volna rám, és eltartott néhány másodpercig, amíg megnyugodtam. Ott feküdt az apró ágyon, feje körül szétterültek a piszkos, szőke hajfürtök, de a tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam. Sápadt, hosszúkás arcára félelem ült ki. Megrémült. Felébredt, és megrémült. Isten hozott a brancsban, drágám – gondoltam. Én magam is megrémültem. Akkor kezdtem csak kapiskálni, milyen következményekkel járhat az, amit tettem. Hatalmas nagy butaságot követtem el, és amikor belém hasított a felismerés, szinte megdermedtem az ijedségtől. – Mi a baj? – kérdeztem gyanakvóan. Minden másnál jobban féltem attól, hogy Tegan egyszer csak sírva fakad. Halvány elképzelésem sem volt arról, hogy kell kezelni egy zokogó gyermeket azon kívül, hogy ráordítok: hallgass már el! Korábban, amikor egy kisgyerek sírva fakadt, legyen az valamelyik unokaöcsém, unokahúgom, vagy akár maga Tegan, mindig nyomban visszaszolgáltattam a felelős
személynek abban a biztos tudatban, hogy én semmivel sem tudom megnyugtatni, így azután meg sem próbáltam. Más szóval, visszapasszoltam a labdát annak, aki önszántából úgy döntött, hogy szülő lesz, aki vállalta a könnyeket, az orrfolyást és a hisztit. Tegan arckifejezéséből ítélve a másodperc töredékéig sem enyhült a rettegése, továbbra is mereven bámult rám. – Szeretnél inkább a nagy ágyban aludni? – kérdeztem. Felmerült bennem, hogy talán ez bántja; azon kívül, hogy erőszakkal elrabolták őt arról a helyről, amelyet az utóbbi hónapokban az otthonának tekintett, és most fogva tartja őt egy nő, akit már két teljes éve nem látott. Tegan bólintott. – Jól van, de először is megfürdünk, rendben? Újabb bólintás. – Kérsz valamit enni is? Bólintás. – Jó, rendben – mondtam. Végre volt egy tervünk. És nem is rossz terv. Talán el is boldogulok vele. Megfürdetem, megetetem, és lefektetem. Talpra ugrottam, és Tegan is felült a pótágyon. Maga elé húzta a térdét, szorosan átkulcsolta, és figyelt, amint az asztalhoz sétálok, kezemben a telefonnal és az étlappal. Fogtam a füzet alakú étlapot, és megpróbáltam keresni valamit, amit Tegan szívesen enne. Nyilvánvaló volt, hogy nem beszél velem, nem lett volna értelme megkérdezni. A hamburger és a sült krumpli tűnt a legkézenfekvőbb választásnak. Meg sem moccant, mialatt én bekapcsoltam a tévét, és a csatornák között keresgéltem, hogy olyasvalamit találjak, ami
nem ronthatja meg fiatal kis lelkét. Átkutattam a táskákat, és végül ráakadtam a kék kockás pizsamájára, egy tiszta fehér bugyira és egy fehér trikóra. Ráraktam a ruhákat a franciaágyra, és kisétáltam a fürdőszobába. A fürdőszoba nem volt túl tágas, és a kád fölött a világ legapróbb zuhanyrózsája díszelgett, de legalább tiszta volt, sehol semmi penész, ami csodának számított, tekintettel arra, hogy a helyiségben nem volt ablak, mindössze egy páraelszívó. Félrehúztam a fehér zuhanyfüggönyt, letelepedtem a kád szélére, bedugtam a dugót, és megeresztettem a vizet. Amint félig megtelt a kád, belecsepegtettem egy kevés habfürdőt, és megkevertem a vizet, hogy minél több legyen a buborék. Nem sikerült olyan jól, mint reméltem, de legalább nem volt olyan lehangoló, mint egy sima vízzel teli fehér szállodai kád. Visszamentem Teganhez, és letérdeltem elé. – Akkor hát, levehetjük a ruhákat? – kérdeztem kedvesen. Egy kis ideig habozott, talán nem volt biztos benne, hogy mi lenne a helyes. Azután ráállt a dologra, leengedte a térdét, lecsúszott az ágyról, és ott állt előttem, türelmesen, mozdulatlanul. Levettem a kabátkáját, majd óvatosan lehúztam a rózsaszín pólóját is. Úgy kellett visszafognom magam, hogy ne borzadjak vissza látványosan. Csontsovány volt, látszott rajta, hogy már hetek óta nem táplálták megfelelően. A karjai vékony botocskákként lógtak szögletes vállából; bordái élesen kirajzolódtak, hasa behorpadt. És nem csak arról volt szó, hogy sovány. A bőre… Könnyek gyűltek a szemembe, az ajkam megremegett. A bőrét, a gyönyörű bőrét koszfoltok, zúzódások és sebhelyek borították. A zúzódásokon látszott, hogy ütések okozták. Hosszúkás,
egyenes alakjukból arra következtettem, hogy minden bizonnyal övvel ütötték. Teljesen magamba roskadtam, a szívem a torkomban dobogott. Hogy tehették ezt? Hogy tehet ilyet bárki is? Nem hittem, hogy ilyesmi előfordulhat. Úgy értem, tudtam, hogy létezik, és tudtam, hogy borzasztó. De nem volt valóságos, mert soha nem láttam. Olyan, mintha valaki arról mesélne, hogy milyen forró a nap. Az ember tudja, hogy forró, persze, hogy forró, hiszen égő gázgolyó, mindazonáltal soha nem hinnénk, mennyire forró, amíg hozzá nem érünk. Hát, ezzel is így voltam. Del sokat mesélt, láttam is a sebhelyeit, mégsem tudtam, mégsem hittem egészen eddig a pillanatig. Kövér könnycseppek gyűltek a szemembe. Hagyd abba – parancsoltam magamnak. Nehogy azt higgye, hogy undorodsz tőle, hogy ez az egész az ő hibája. Visszapislogtam a könnyeimet, és az orromon át mély levegőt vettem. Nem omolhattam össze a szeme láttára – nem lett volna tisztességes. Levetkőztettem, miközben minden egyes ruhadarabnál újabb és újabb könnyeket kellett visszanyelnem. Az egész testét beborították az ütésnyomok és a piszok. Amikor az utolsó ruhadarab is lekerült róla, bebugyoláltam egy fehér törülközőbe, és elindultam vele a fürdőszobába. Egyszer csak megálltam, letérdeltem, és a karjaimba zártam. – Minden rendben lesz ezentúl, kicsim – mondtam. – Majd én vigyázok rád, jó? Vigyázok rád. Meg kellett mondanom neki, hogy minden rendben lesz, és ez nem fog többé előfordulni, velem biztonságban van. Meg sem moccant, amikor az ölelésemmel próbáltam enyhíteni a
fájdalmán. Mozdulatlanul, némán tűrte az ölelést, mire én még közelebb vontam magamhoz apró testét. Fürdetés közben folyamatosan az járt a fejemben, amikor utoljára vettem rész a fürdetésében. Akkor teljesen eláztatott, és kölcsön kellett kérnem Del pólóját. Azért gondoltam rá, mert ez a fürdés olyan más volt: hiányzott Tegan hangos, vidám pancsolása, kacagása a különös buborékok láttán. Ez alkalommal meg sem próbált összevizezni engem. Nyugodtan ült, és engedte, hogy lemossam sebhelyes bőrét. Azt kívántam, bárcsak legalább egy aprócska mozdulattal jelezné, hogy ott van velem, de tekintetét egy bizonyos pontra szegezte a csempézett falon, és engedelmesen tűrte, hogy a mosdókendő végigtörölgesse. Szőke haja arany hullámokban omlott a vállára, miután megszárítottam, és mondhatom, igazán jól festett a kék kockás pizsamájában. Szép volt, de csendes. Kopogtattak az ajtón, mire mindketten felugrottunk, és egymásra, majd az ajtóra meredtünk. Néhány hosszú másodperc után eszembe jutott, hogy valószínűleg a vacsoránkat hozták. Amikor Tegan testét megláttam, elszállt minden éhségem, de most, hogy a szobapincér az asztalra tette a tálcát, Tegan szeme úgy csillant fel, mintha ezer éve nem látott volna rendes ételt. Odavittem hozzá a hamburgert, a sült krumplit és az üdítőt, majd leültem vele szemben a franciaágyra. Pár másodpercig habozott, azután óvatosan megfogta a hamburgert, és az ajkához emelte. Mielőtt beleharapott volna, rám pillantott, mintha azt kérdezné, nekiláthat-e. Kedvesen rámosolyogtam, és bólintottam. Nyugodtan egyél csak – feleltem szavak nélkül. Beleharapott a hamburgerbe, és
engem nézett, miközben elrágta a falatot. A következő falat előtt is rám pillantott. Amíg evett, le sem töröltem az arcomról a bátorító mosolyt. – Nem kell mind megenned – ismételtem el többször is. – Ha nem kéred, nem kell megenned. Kérte. Megevett mindent, és az üdítőt is megitta, aztán csak ült, és engem figyelt hatalmas, ijedt szemével. Tegan tőlem várt minden utasítást, amúgy fogalma sem lett volna, mit tegyen. Tipikusan a „vak vezet világtalant” esete. Én magam sem tudtam, mi legyen a következő lépés. Ennek ellenére, felnőttként úgy kellett tennem, mintha tudnám, mit csinálok, máskülönben ott ülhettünk volna egész éjjel, remélve, hogy majd a másik biztosabb talajra vezet bennünket. – Fáradt vagy? – kockáztattam meg a kérdést. Bólintott. Nagyszerű, ezek szerint tartja magát a tervhez: fürdés, vacsora, alvás. – Jól van, gyere, feküdj le. Ajka lebiggyedt, és remegni kezdett, miközben a szeme megtelt könnyel. Nem, csak sírás ne legyen! Minden más jöhet, csak sírás ne! Arcán látszott a végtelen kimerültség, a mozdulatai olyan lassúak voltak, mintha ősidők óta nem aludt volna, miért ódzkodott hát a lefekvéstől? – Mi a baj, Tiga? – Félek egyedül – suttogta, aztán összehúzta magát, mintha arra számítana, hogy ráordítok. – Szeretnéd, hogy melléd feküdjek? – kérdeztem szelíden. Elengedte magát, de továbbra is gyanakvás bújt meg a tekintetében, amint lassan bólintott. Szinte kézzelfogható volt a döbbenete, amiért nem kezdtem el ordítozni. – Jól van, feküdj le, én leveszem a cipőmet.
Tegan befészkelte magát a paplan alá, meggyőződött róla, hogy ott fekszem mellette, arccal felé, aztán elaludt. Csak úgy. Egyik pillanatról a másikra. Vártam, amíg biztos lehettem benne, hogy mélyen alszik, majd nesztelenül kikászálódtam az ágyból, betelepedtem a fotelbe, és csak bámultam ki az ablakon. Megmozgattam a tagjaimat, nyújtóztam egyet, és a semmibe meredtem. Hogy kerültem ide? Hogy jutottam idáig? Hogyhogy olyan komoly kérdésen kell gondolkodnom, mint az örökbefogadás? Korábban úgy búcsúztam el Adele-től, hogy csak meggondolom a dolgot. És nem gondoltam meg. Nem hittem, hogy azon nyomban végig kell gondolnom, ezért inkább gondosan elraktároztam a fejemben a kérdést, hogy valamikor később foglalkozzam vele. Csakhogy a „valamikor később” sokkal hamarabb eljött, mint gondoltam. Kevesebb, mint huszonnégy órával korábban még az volt a legnagyobb problémám, hogy melyik melltartóm hangsúlyozná ki leginkább a dekoltázsomat az aranyflitteres ruhámban. Az aranyflitteres ruhám. Mintha ezer évvel ezelőtti emlék lett volna. Valóban én voltam az? Én voltam az, aki csillámporral akarta beszórni a dekoltázsát? Mert ha igen, hogy lehettem az is én, aki egy hotelszoba foteljében örökbefogadáson gondolkodik? Én és egy gyerek. Kamryn és egy gyerek. Soha nem akartam. A gyerekkérdés soha nem szerepelt a terveim között. Sok gyerek volt az életemben – nyolc a testvéreimnek köszönhetően –, és mindegyiküket teljes szívemből szerettem,
mégsem eléggé ahhoz, hogy én magam is be akarjak állni a sorba. Azért szerettem gyerekekkel lenni, mert adott időhatárokon belül mozogtam – huszonnégy óránál többet ki sem bírtam volna. Egy gyerekért az ember kénytelen mindent feladni. Mindent. Időt, teret, kapcsolatokat. Márpedig belém nem szorult annyi önfeláldozás, ráadásul azzal sem igazán törődtem, hogy ebből a szempontból „normálisnak” tűnjek. Fiatalabb koromban a legtöbben úgy vélték, azért nem foglalkoztat a gyerektéma, mert még nem akadtam rá az ideális férfire. Az ideális férfi, okoskodtak, majd felébreszti bennem az utódlás vágyát. Amikor Nate-tel szóba került a házasság, mindenki – többek között Del is – azt hitte, meggondolom magam. Úgy vélték, egyszer csak eluralkodik rajtam az „anyai ösztön”, és elkezdek gügyögni a babakocsis csöppségeknek, elájulok az apró babaruhák láttán az üzletekben, és megtervezem, melyik helyiséget rendezzük be majd gyerekszobának. És mindezt azért, mert feltételezték, hogy Nate, a jövendőbelim, elegendő inspirációval szolgál ahhoz, hogy hirtelen meg akarjak termékenyülni. Mindenki azzal nyaggatott, mikor lesz gyerekünk, mire én azt feleltem, hogy „hát, soha”. A kérdező minden esetben meglepődött, majd együtt érzőn rám mosolygott. Volt, aki megkérdezte: „Biztos vagy benne, hogy hozzá akarsz menni Nate-hez, ha egyszer nem akar gyereket?”. Már kezdtem azt hinni, hogy mindenki csak a babagyártó gépet látja bennem, és rendszerint a következő magyarázattal álltam elő: „Nate-nek és nekem nem lesznek gyerekeink. Ez az egyik alapvető dolog, amiben megállapodtunk. Tudod, nem szavazunk a
konzervatívokra, nem veszünk Oasis CD-t, és nem vállalunk gyereket.” Nem vállalunk gyereket. Letettem a kávéscsészét a fotel mellé, a földre, és kinyújtóztam. Visszabújtam az ágyba, de vigyáztam, hogy ne nagyon mozogjon a matrac. Odafordultam Teganhez, és az arcvonásait vizsgálgattam. Nate-et láttam benne. Elmosolyodtam, mert eszembe jutott, hányszor voltam ugyanígy Nate-tel az együtt töltött évek alatt: ott feküdtem mellette az éjszaka közepén, néztem, ahogy alszik, és legyűrtem a késztetést, hogy ujjaimmal végigsimítsam az orrát, csókot leheljek a szemhéjára, vagy a fülébe súgjam, „szeretlek”. Nate-tel szemben képtelen voltam palástolni az érzéseimet, különösen, amikor aludt, és nem láthatta, mennyire odavagyok érte. A szüleimet érintette a legmélyebben, hogy lemondtam az esküvőt. El sem akarták hinni, hogy két hónappal a nagy napjuk előtt minden kútba esik. Kétségem sem volt afelől, hogy ez az ő nagy napjuk lett volna, amire oly régóta vártak. Amikor bejelentettük, hogy összeházasodunk, azt hittem, Nate lábai elé vetik magukat, és istenként imádják majd. Végre valaki hajlandó volt megszabadítani őket a problémás idősebb lányuktól. Az én feladatom csupán annyi lett volna, hogy ne rontsak el semmit, amíg ki nem mondom a boldogító igent, aztán legördülhet a nagy kő a szívükről. Akkor már nem az ő vállukat nyomja az értem érzett felelősség. Ezek után úgy vélem, egész jól fogadták a telefonhívást, amelyet a leedsi hotelszobámból bonyolítottam két nappal azután, hogy
megtudtam, mi történt Nate és Del között, és amely nagyjából így hangzott: „Nate és én szakítottunk, az esküvő elmarad, én pedig Leedsbe költözöm.” Jól fogadták olyan értelemben, hogy nem tudtak kinyúlni a telefonkagylóból és megfojtani engem. Az esküvő lefújása a szüleim szerint igen jellemző, amolyan kamrynes lépés volt. Soha nem tudom majd jóvátenni, hogy még ennyire sem voltam képes az ő kedvükért. Mindig is lomposan öltözködtem, soha nem voltam csinos, nem voltak udvarlóim, nem illeszkedtem be sehova, és erre most lefújom az egyetlen dolgot, az egyetlen dolgot, amivel bebizonyíthattam volna, normális vagyok. A testvéreimnek – a bátyámnak, a húgomnak és az öcsémnek – sikerült, megházasodtak, családot alapítottak, nekem miért nem megy? Mi a gond velem? Elmondták minden ismerősüknek. Úgy volt, hogy a külföldi rokonok is iderepülnek. Mindenki segített az előkészületekben. Anyukám segített kiválasztani a tökéletes ruhát, erre most kijelentem, hogy az egésznek nem volt semmi értelme. Mindez a sok munka hiábavaló volt. Jóllehet, soha nem mondták ki, mégis tudtam, hogy azt gondolják, „Mit rontottál el, Kamryn?” A testvéreim és a barátaim jóval megértőbbnek bizonyultak. Legtöbbjük azt mondta, ha így döntöttem, hát így döntöttem, de tudtam, mindannyian kíváncsiak a szakításunk valódi okára. Talán megcsalt? Vagy én csaltam meg őt? Megütött? Beijedtem? Nate az utolsó pillanatban megtudott rólam valami ocsmányságot? Mindenki mellém állt, de tudtam, hogy soha többé nem lehetek velük őszinte. Soha nem mondhatom el
senkinek, hogy a vőlegényem gyereket csinált a legjobb barátnőmnek. Hiszen ezt tette Adele és Nate. És nem egyszerűen megbántottak azzal, hogy lefeküdtek egymással, hanem megaláztak, megszégyenítették, és végső soron teljesen elszigeteltek. Ha már nem lehetsz őszinte az emberekkel, soha nem is engedheted el magad a társaságukban, nehogy valami véletlenül kicsússzon a szádon. Még ha akartam volna, akkor is képtelen lettem volna Londonban maradni, a barátaim között, régi életem színhelyén. Túlságosan nehéz lett volna nap mint nap eltitkolni, mi is történt valójában. Tegan megmozdult, mire én visszatartottam a levegőt, hátha felébred. Számtalan apró grimasz jelent meg az arcán, aztán véget érhetett az álma, és visszazuhant a mély alvásba. Del tudta, milyen rettenetesen nagy dolgot vár tőlem, amikor arra kért, hogy vegyem magamhoz Tegant. Tudta, hogy soha többé nem tudok ugyanúgy tekinteni Teganre. Küldtem neki ajándékokat karácsonyra és születésnapra, külföldről küldtem képeslapokat, néha apróbb ajándékokat is. Mindezt biztos távolból tettem, hogy ne kelljen találkoznom vele. Ha rápillantottam volna, nyomban az villant volna belém, mit tett az a két ember, akik a legkedvesebbek voltak a szívemnek. És visszaidéződött volna, mennyire fájt aznap, amikor kiderült. És mennyire fájt utána minden egyes nap. Finoman félresimítottam egy hajtincset Tegan arcából. Képes vagyok én erre? Magamhoz vehetem annak a férfinek a gyermekét, akivel két hónap híján majdnem összeházasodtam? Álmában annyira hasonlított Nate-re, de amúgy is sok vonása emlékeztetett rá. Elképzelhető, hogy
idővel egyre inkább olyan lesz, mint az apja. El tudnám ezt viselni? Hogy nap mint nap, életem végéig a kis Nate-et lássam magam előtt, aki folyamatosan arra emlékeztetne, hogy a legjobb barátnőm és a vőlegényem lefeküdtek egymással? De nem is volt ez olyan egyszerű. Ezek után nem volt visszaút. Elhoztam Tegant a nagyszüleitől, Guildfordból. Kénytelen voltam, nem maradhatott ott egyetlen másodperccel tovább sem, de ez mégsem változtatott a tényen, hogy elhoztam. Ez azt jelentette, hogy nemcsak rábólintottam arra, hogy örökbe fogadom, de teljes torokból igent kiabáltam.
7. fejezet Fiatalabb korunkban Kamryn és én számtalanszor mentünk bele szexuális kapcsolatba szerelem, vagy bármiféle valódi érzelem nélkül. Természetesen megvolt rá az okunk. Az én okom a fásultság volt. Én, Adele Brannon, elfásultam. Belefáradtam abba, hogy mindig újabb és újabb férfiakkal ismerkedjem meg, újra és újra reméljem, talán ő lesz az igazi, várjam az igaz szerelmet, hogy végül rájöjjek, nem ő az igazi, és még arra sincs esély, hogy a szerelem egy röpke látogatást tesz nálunk. Így hát elhatároztam, addig, amíg megtalálom a szerelmet, belevetem magam az élvezetekbe. Ha arra vártam volna, hogy szerelemből bújjak ágyba valakivel, soha nem tudom meg, mi a szex. Mélyen hittem a szerelemben, de úgy gondoltam, addig, amíg rátalálok, jót szeretkezem a legjobb pasikkal Londonban, csak hogy elüssem az időt valahogyan. Velem ellentétben Kamryn nem hitt a szerelemben. Hányszor, de hányszor megtapasztalta, hogy nem bízhat a férfiakban. Nem is csoda, miután oly sok éven keresztül hallgatta, milyen csúnya és kövér. Arra nagyon ügyelt, hogy ne sokat meséljen a megismerkedésünk előtti évekről. Gyakran mondta, hogy „annak már vége, nincs miről beszélni”, néha mégis bevallotta, milyen mélyen érintették azok a dolgok, amiket mások mondtak rá. Az iskolában csúfolták, még otthon is kapott névtelen üzeneteket és hívásokat. Amikor megismerkedtünk, egész helyes lány volt, de később még csinosabb lett. Kivirult, és szinte feltűnő lett a szépsége. Hatalmas, sötét szemek, hosszú szempilla, varázslatos mosoly. Az volt a szomorú, hogy ő maga soha nem látta, és soha nem hitte ezt. Emlékszem, többször is megvallotta, hogy bármennyit is sikerül fogynia, akárhányszor is mondják rá, hogy szép, ő mindig egy
elhízott, csúnya alakot lát a tükörben. „Olyan, mintha néhány pillanatig látnám, ki áll előttem, azután felszáll a köd, és ott marad ez az elcsúfult szörny.” Annyira megdöbbentett, amit mondott, hogy zokogásban törtem ki, mire ő azzal nyugtatgatott, valójában kicsit eltúlozta a dolgot, ám én tudtam jól, hogy egyáltalán nem túlzott. Ezt tette vele az évekig tartó csúfolódás, és emiatt sírtam el magam. Semmivel sem érdemelte ki ezt, mégsem lehetett csak úgy kitörölni a fejéből. Nem is csoda, hogy elege volt az emberekből, nem tudta, kiben bízhatna meg. Akárhányszor ismételgettem, milyen szép valójában, egyszerűen képtelen volt elhinni. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy minél csinosabb lett, annál inkább vonzotta az olyan férfiakat, akik csak akkor érezték magukat igazi férfinek, ha ágyba vittek egy klassz nőt. A legrosszabbak azok voltak, akik feltűnően kedvesen viselkedtek. Az ilyenek engem is jó párszor átvertek. Ez a fajta kezdetben mindig jól bánt vele, de később mindent megtett, hogy aláássa az önbizalmát. Kamryn alaposan megváltozott, miután fél évig járt egy ilyen alakkal, aki a végén azzal nyaggatta, hogy adjon le jó néhány kilót, mert a munkahelyi bulin csak így vehet fel 14-es helyett 10-es méretű ruhát. Eldöntötte, ez volt az utolsó pasi, aki azt éreztette vele, hogy ő egy senki, aki úgy viselkedhetett vele, mintha hálásan a lába elé kellene borulnia, amiért egyáltalán figyelemre méltatta őt. Ezek után Kamryn egyetlen férfival szemben sem mutatta magát gyengének. Én anélkül is tudtam, hogy mondta volna, mindez az iskolás évekre nyúlik vissza. Az, hogy az iskolában Mike Tysonnak és egyebeknek csúfolták, soha be nem gyógyuló sebeket ejtett rajta. Azok a pasik, akikkel az egyetem alatt és után randizott, mintha csak megerősítették volna az iskolatársak véleményét: elhitették vele, hogy valami nagy baj van vele, ezért a szerelem is messzire el fogja kerülni. Márpedig ebben a helyzetben csak egy megoldást látott: a férfiakat arra használja majd, hogy ágyba bújjon velük, és soha nem engedi magához olyan közel őket, hogy megsebezhessék.
Mintegy nyolc évvel ezelőtt minden megváltozott. Éppen szórakozni mentünk, és mint mindig, feltűnő jelenség voltunk így ketten együtt – Kamryn telt alakja, sötét bőre, fekete viharfrizurája, az én karcsú alakom, halvány bőröm és szőke hajam mellett. Én fényes, fekete nadrágot, feszülős pólót és tűsarkút viseltem, Kamrynen fekete bársonyzakó, sötét farmer és fehér felső volt. Rávettem, hogy húzzon a lábára egy pár csinos fekete bőr tűsarkút. Egy újonnan nyílt klubba mentünk, de úgy festett, itt is csak ugyanazok a gusztustalan pasik lézengenek. Én az italból igyekeztem erőt meríteni, ám Kamryn csípős nyelvével kapásból elüldözött minden pasit, aki közeledni mert hozzá. Egyikük, minden bizonnyal a klub legszexibb vendége, mégis elég közel férkőzött hozzá, hogy megpróbálja lesmárolni, de Kamryn egy mozdulattal hátat fordított neki, és faképnél hagyta. Ezek után egy perccel sem maradtunk tovább. Kettőnk közül én voltam a részegebb, így a taxi hátsó ülésén, útban észak-londoni lakásunk felé, az ölébe hajtottam a fejem, és pihentem, Kamryn pedig gondoskodott róla, hogy minél hamarabb hazaérjünk. – Megteszem Nate-tel – jelentette ki Kam. – Azt hittem, már összefeküdtetek – feleltem, de nem nyitottam ki a szemem. – Naná – mondta. – Úgy értem, járni fogok vele. Randizni. Úgy rendesen. – Hát ezért nem smároltál azzal a pasival? – kérdeztem. Felkeltette a kíváncsiságomat, de ahhoz nem eléggé, hogy kinyissam a szemem. – Igen – motyogta. – Azt hiszem ezért… azt hiszem, nagyon is kedvelem. Nagyra nyitottam a szemem, és egy mozdulattal felegyenesedtem, de Kam elfordult, és kibámult az ablakon, még mielőtt a szemébe nézhettem volna. Nate-tel egy bulin ismerkedett meg néhány hónappal korábban, és valamilyen oknál fogva az igazi
telefonszámát adta meg neki. Kam az első naptól kezdve mintha próbára akarta volna tenni. Ha Nate felhívta, ő csak napok múltán hívta vissza, de ha fel is vette a telefont, soha nem mondta meg pontosan, mikor találkozhatnak legközelebb. És ami a legmegdöbbentőbb volt az egészben, még magának Kamrynnek is, az első hivatalos randi után, egy Észak-Londonban lezajlott délutáni kávézás után – lefeküdt vele, mert meg volt róla győződve, hogy így simán lerázhatja. De Nate-et nem lehetett lerázni. Egyszerűen ott maradt. Szép lassan lebontotta Kam védelmi rendszerét, és csak abban a taxis pillanatban döbbentem rá, milyen sikeresen. – Micsoda? – kiáltottam fel. – Azt hiszem, kedvelem – ismételte, miközben buzgón bámult ki az ablakon. Ó, te jóisten! Ez Kam nyelvén azt jelentette, „beleszerettem”. Amikor megkeményítette a szívét, elvetett minden kétes érzést a férfiak irányában. Tudta, milyen pasikkal akar lefeküdni, kik voltak „csak barátok”, és kikkel akar randizni, szex nélkül. Ha ő azt mondja egy férfire, nem tudja, mit érez iránta, ez azt jelenti, hogy az illető egészen különleges. Kam behunyta a szemét, nekitámasztotta fejét az ablaknak, és rövidesen elaludt. Néztem, ahogy alszik, miközben a taxi London utcáit rótta. Még mindig nem tértem magamhoz. Kam szerelmes! Nahát! Hirtelen rossz érzés fogott el. És mi van, ha egy aljas gazember? Mi van, ha nem törődik többé vele, miután megkapta a szerelmét? Volt már erre példa, mi lesz, ha megismétlődik? Kam soha nem áll majd talpra. Tennem kellett valamit. Részeg voltam, halálosan fáradt, és igencsak feldúlt – nyilvánvalóan ez volt a legmegfelelőbb alkalom az elhatározásra: mindenáron megvédem Kam szívét. Ezért aztán halkan odasúgtam a taxisofőrnek, hogy másik címre vigyen bennünket… A Tuffinell Parkban felbotorkáltam a nyolc lépcsőfokon, majd három kopogás és három csengetés után kitárult a ház ajtaja. Tudtam, hogy
ez az a ház, mivel már többször is kitettem itt Kamrynt. Megkértem a taxist, hogy várjon egy percet, amíg beugrok ide. – Adele? – csodálkozott Nate, amikor ajtót nyitott. Farmer és póló volt rajta, és jóllehet, már hajnali három felé járt az idő, nem úgy tűnt, mintha álmából vertem volna fel. Nate jóképű volt. Nem volt olyan szexi, mint az a pasi, akivel Kam táncolt a klubban, de volt benne valami. Határozott vonások, vonzó, dús, barnásfekete haj, sötétkék szem. – Kamryn jól van? Mi történt? – A taxiban van. Azért jöttem, hogy megmondjam – itt mellbe böktem –, ha bántani merészeled a barátnőmet, megöllek. Ha nem bánsz vele jól, megöllek. Szóval ne szemétkedj! – még egyszer mellbe böktem, csak a nyomatékosság kedvéért. – Komolyan megöllek. Nem szólt egy szót sem, de azt még részegen is megállapíthattam, hogy nem hiszi, amit mondok. – Nem tréfálok! – bizonygattam, mire a bal cipősarkam lecsúszott a lépcsőről… Életem leghosszabb töredék másodpercéig zuhantam, majd Nate erős keze megragadta a karomat, és berántott. A lábaim összerogytak, így gyakorlatilag kénytelen volt becipelni az előszobába. Elővette a tárcáját. – Várj meg itt – mondta, és kirohant. Néhány perccel később egy erősen ittas Kamryn társaságában tért vissza. Időközben én lemondtam az előszobában való ácsorgásról, és elterültem a földön. Amikor Nate kiment Kamért, a lábaim egyszerűen felmondták a szolgálatot. Kamryn átlépdelt a szobán, az egyik fotelbe vetette magát, és rám bámult. – Úgy örülök, hogy látlak benneteket – mondta Nate kedvesen. Úgy hangzott, mintha komolyan is gondolná. Nyilván kiegyensúlyozott ember lehetett – én biztosan nem lettem volna ilyen kedves, ha valaki hajnalban rám tör, és halálosan megfenyeget.
– Nathanielnek tartozol a taxiért – jegyezte meg Kamryn. Karját szorosan összefonta a mellkasán. – Meg kellett mondanom Nate-nek, hogy bánjon veled jól – magyaráztam Kamnek. – Máskülönben megölöm. – Vettem az üzenetet – nyugtatott meg Nate. – Köszönöm, jó tudni, hogy valaki képes megölni, ha bántom őt vagy az ismerősét. – Látnod kellett volna, hányan próbálták felcsípni Kamrynt ma este – világosítottam fel Nate-et. – A klubban minden pasi rákattant. Szóval, nem te vagy az egyetlen jelentkező, csak hogy tudd. Az a baromi jóképű például meg is fogdosta a hátsóját. Nate arca elkomorult, és szigorú tekintettel pillantott Kamrynre. Látszott, hogy megtámadta a féltékenység. Ezek szerint mégsem volt olyan kiegyensúlyozott. – Jaj, Kam nem csinált semmit! – folytattam sietve. – Megpróbálta megcsókolni, meg ilyesmi, de ő csak annyit mondott: „Nem, nem! Van barátom.” – Del… – figyelmeztetett Kam. Nate odafordult hozzám. – Ezt mondta? – Ó, igen. Azt mondta, „Új barátom van, Nate-nek hívják, olyan szexi, imádom!” – rámutattam Nate-re. – Szeret téged, szeret téged! – Del! Fogd már be! – kiabált dühösen Kam. – Szeret téged, szeret téged! Kam felpattant a fotelből, nekiindult, de megingott a szokatlanul magas sarkakon, és orra bukott. – Látod, Nate, mennyire el van ájulva tőled! – visítottam. Nate halkan felkacagott. Kam elszántan mászott felém négykézláb. – Imádnivalónak tart – kiáltottam, még mielőtt Kam odaért volna hozzám. – Azt mondta, olyan vicces vagy, és szexi, és neked van a legnagyobb… – Kam tenyere rátapadt a számra, de én csak mondtam tovább a magamét. – Memi perved! – FOGD MÁR BE! – kiabálta Kam, azután rám mászott, és erős bordadöfésekkel tarkított csiklandozással igyekezett elhallgattatni.
Kegyelemért esedeztem, és megpróbáltam lerázni magamról. Kis idő elteltével Nate odalépett hozzánk, és lehúzta rólam Kamrynt. – Na, most már elég lesz! – rendelkezett, és erősen fogta feldühödött barátnőmet. – Kam, tudom, hogy Adele csak kitalálja ezeket; tudom, hogy nem mondanál ilyen hízelgő dolgokat rólam. És, Adele, kösz a próbálkozást, de én magam is tudom jól, mit érez irántam Kam, szóval, ne próbáld jobb fényben feltüntetni. Ezenkívül, ne akarj felbosszantani valakit, akivel együtt laksz, legalábbis miattam ne. Összezártam az ajkam, úgy tettem, mintha becipzároztam volna, majd rászorítottam a kezem. Kam már nem vergődött Nate szorításában, csak mereven nézte őt. Azt hiszem, megdöbbentette, amit Nate mondott. Igencsak meglepődött azon, hogy Nate tudta jól, ő semmi szépet nem mond róla, noha nagyon kedveli. Nate szeretetteljesen rámosolygott, de ő elkapta a fejét. – Gyerünk, ideje lefeküdni – jelentette ki Nate. – Jaj, ne! – sikoltottam. – Nem rendezhetünk hármas játékot! – Ugyan már, kedvesem, úgy értettem, hogy te az egyik bérlőtársam ágyában alszol. Most egyikük sincs itthon. Na, indulás. Megragadták egy-egy karom, és felsegítettek, majd a lépcsőn is feltámogattak, miután a lábaim továbbra sem engedelmeskedtek. Egy olyan szobában fektettek le az ágyra, ahol férfiillat terjengett, mégis nagy rend uralkodott. Oldalra fordultam, lerúgtam a cipőmet, és bebújtam a jó puha paplan alá. – Jó lesz itt, Del? – kérdezte Nate. – Aha, jó lesz. Csak alszom egyet. Jó az ágy. Nem leszek rosszul vagy ilyesmi. – Rendben. Ha bármire szükséged van, Kam és én itt leszünk a szomszéd szobában – mondta Nate. – Azt hiszem, én inkább itt maradok – jelentette ki Kam, és úgy hangzott, mintha minden szavát jéggel vonta volna be. Bárki azt hihette volna, hogy Nate arra kéri, borotválja le a fejét, nem pedig arra, hogy töltse az éjszakát azzal a férfival, akibe beleszeretett.
– Legyen hát – mondta Nate, aki minden bizonnyal már hallotta ezt. – Amint mondtam, itt leszek a szomszéd szobában, ha szükségetek lenne valamire. Reggel találkozunk. Amint becsukódott az ajtó Nate mögött, Kam leült mellém, majd leheveredett, háttal nekem. – Ne legyél már ilyen goromba banya – morogtam. – Hallgass már, inkább aludj. – Csak ha kedves leszel Nate-hez. Nagyszerű fickó. És szeret téged. – Nem tudsz róla semmit. – Szeret téged. Én is szeretlek. Semmi szükség többé arra, hogy boszorkány legyél. Elaludtam, mielőtt felelt volna, és a következő dolog, amire emlékszem, az volt, hogy lehúzták rólam a paplant, és megráztak. – Na gyerünk, te lökött nőci, reggel van, indulunk – mondta Kamryn, és egyre csak rázott és rázott. – Ne, aludni akarok! – tiltakoztam, és igyekeztem félretolni őt. – Egy nagy frászt. Indulunk – erősködött, és kirángatott az ágyból. Lassan feltápászkodtam, miközben minden mozdulatnál hasogatott a fejem. Semmi másra nem vágytam, csak egy kis vízre, és még több alvásra. Ám, ha egyszer Kamryn menni akart, akkor mennünk kellett. Csak akkor eszméltem rá, milyen borzalmasan fest a helyzet, amikor megláttam a cipőmet. Rájöttem, hogy az, ami előző este még a legszexisebb kellék volt, amelyre egy havi fizetésemet költöttem, mára kegyetlen kínzóeszközzé vált. – Igen, tényleg rettenetes érzés reggel felvenni – mutatott rá Kam saját cipőjére. Végigkóvályogtunk az éledező utcákon, szorosan magunkhoz szorítva vékony kabátkánkat. Úgy festhettünk, mint két utcalány, akik keményen végigdolgozták az éjszakát. Nekem, aki pedig igen gyakran viseltem magas sarkút, kínszenvedés volt járni, úgyhogy Kamryn, aki csak sportcipőben érezte jól magát, a poklok poklát élhette át. Rásandítottam, azt gondoltam, biztos durcás és
megbántott. Zilált volt, fáradt, a szeme kivörösödött a kevés alvástól, de nem tűnt mérgesnek. Sőt, egy halvány önelégült mosoly játszott a szája sarkában. Márpedig ez csak egy dolgot jelenthetett. – Na, jól elintézted? – kérdeztem. – Naná! – mondta, és önelégülten szippantott egyet. – Egy hétig nem tud majd rendesen járni. Amióta kórházba kerültem, rengeteg időm van végiggondolni az életemet. Azt a bizonyos estét sokszor leporolom és végigjátszom gondolatban. Különösen azt a részt, amikor Kam azt mondta, „Azt hiszem, kedvelem…” Nekem mondta el elsőként, hogy beleszeretett – még Nate-nek is csak hónapokkal később mondta ki, hogy szereti. Olyan nagyon megtisztelt azzal, hogy nekem beszélt először a szerelméről; azt mutatta, milyen sokra tartott. Még mindig gyűlölöm magam, amiért tönkretettem őket.
8. fejezet Átvertek. Rászedtek. Az orromnál fogva vezettek. Átejtettek. Akárhogyan is nevezzük, ez történt. Mindeddig meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen előfordulhat, csak azon a reggelen döbbentem rá, amikor Tegannel együtt megjelentünk a kórházban. Kinyitottam Del kórtermének ajtaját, Tegan beszaladt, és felmászott az ágyra. Del mosolya egyértelműen elárulta, hogy biztosra vette, igent mondok majd. Biztosra vette, hogy magamhoz veszem a gyerekét. Úgy tűnt, Del jó ideje tudta, hogy igent mondok, mert az arcátlan perszóna már korábban előkészítette a hivatalos iratokat, amelyek engem neveznek meg Tegan hivatalos gyámjának. Elküldetett a megfelelő nyomtatványokért is, hogy nekem már csak a tollat kelljen a kezembe venni az örökbefogadáshoz. Az összes papír az ágya melletti éjjeliszekrény fiókjában lapult, és csak arra várt, hogy odabiggyesszem az aláírásomat. Miközben Tegan az anyukájának locsogott-fecsegett, és az arcát csókolgatta, Del a papírok felé intett. Amikor kihúztam a fiókot, megállapítottam, hogy előrelátóan odakészítette a tollat is. – Akár most is aláírhatod – mosolygott rám. – Ó, igen – feleltem. Egy szóval sem említettem, miket láttam Guildfordban. Sem azt, mik a terveim. Ha jobban belegondolok, nem is köszöntem.
Átfutottam a lapokat, annak tudatában, hogy annál jobban már nem verhet át Adele, mint ahogyan eddig tette, azután legyűrtem magamban az erős késztetést, hogy a lapok aljára Kamryn Matika helyett azt körmöljem, „Világraszóló Balek”. Még akkor is fortyogtam magamban, amikor a folyosón ücsörögve az automatánál vett műanyag poharas teát szorongattam. De már csak egy kicsit. Na jó, annál azért jobban. Megijedtem. Összezavarodtam. Rám kényszerítették ezt a döntést, és úgy éreztem… Hogyan is? Az éjszaka folyamán végigjártam és megéltem az érzések széles skáláját, míg végül kikötöttem annál a lelkiállapotnál, melyet úgy jellemeznék, „elfogadás”. Amit leginkább beletörődésnek éreztem. Olyan érzésem támadt, mintha csapdába kergettek volna: nem vihettem vissza Tegant Guildfordba, és nem hagyhattam, hogy árvaházban nőjön fel. Nem maradt más választásom; nem volt más kiút. Így hát meg kellett tennem, bármilyen ellentétes érzések dúltak is bennem. Végül is, ő volt az én kicsi Tigám. Én tartottam a karjaim közt percekkel a születése után. Én segítettem nevet találni neki. Ott voltam az első lépéseinél. Majdnem elsírtam magam, amikor Del megkérdezte tőle, szeretné-e meglátogatni a Mikulást, mire ő rám mutatott, és azt felelte: „ő vigyen el”. Hogy tehetném meg? Ő volt Tiga. Hogy tehetném meg, hogy nem veszem magamhoz? Tulajdonképpen, igen könnyen, ugrott be a válasz, mielőtt még tehettem volna ellene. Rossz ember vagy, szidtam magam. Rossz ember vagy. Tegant mintha kicserélték volna abban a pillanatban, amint megérkeztünk. Úgy tűnt, észre sem veszi a sok csövet és gépet az anyja körül, gyakorlatilag ráugrott az ágyra, karjaival
átkulcsolta a nyakát, és puszikkal borította az arcát. Miután alig-alig szólalt meg Guildford óta, most olyan benyomást keltett, mint egy felhúzhatós gyerekjáték, akit több hét után végre újra felhúztak, és akkor jár le, ha hihetetlen sebességgel csacsog, miközben az anyja arcát puszilgatja. Kiosontam, hogy egy rövid időre kettesben hagyjam őket. Előtte eszembe sem jutott, milyen erős kötelék lehet közöttük. Igazi társak voltak egymásnak, akik nem viselték el, ha nem lehetnek együtt Nem érezték magukat teljesnek egymás nélkül. Hogy a fenébe fog Tegan megküzdeni a dologgal, ha… Újabb repedést roppantottam a műanyag pohár oldalára. És ha Del jobban lesz? Ha felépül? Ha javul az állapota? Belekapaszkodtam ebbe a gondolatba, akár egy bójába a kétségbeesés és önsajnálat tengerén, amelybe már-már belefulladtam. Igen, Del élni fog. Meg volt talán írva, hogy belehal ebbe a betegségbe? Mindent megpróbált? Úgy értem, mindent? Minden lehetséges kezelést? Biztos, hogy nem csak képzelődtem, Del valóban jobban festett. Vidámabb volt. Nem olyan szürke, foltos, elcsigázott. Ez minden bizonnyal Tegannek köszönhető. Ha ő itt van, Del ezerszer jobban érzi magát, és erre igazán lehet építeni. Tegan és ő sokat lesznek együtt. Del visszanyeri az erejét, és életben marad. Mintegy fél óra elteltével Nancy, a nővérke, elvitte Tegant az ebédlőbe, hogy Del és én nyugodtan beszélgethessünk. – Még felépülhetsz – csúszott ki a számon abban a pillanatban, amint becsukódott az ajtó Nancy és Tegan mögött. Még mindig nem sajátítottam el megfelelően a „légy tapintatos egy nagybeteggel” viselkedést. – Úgy értem, javulhat az állapotod.
Del lassan ingatta a fejét. – Nem. – Nem tudhatod – jelentettem ki. – De igen, tudom. – Ugyan már, Del, nem adhatod fel. Legyőzheted ezt a nyavalyát, tudom, hogy képes vagy rá. Te vagy az egyik… nem is, te vagy a legerősebb ember, akit csak ismerek. Gondolj bele, mennyi kínszenvedést kellett legyőznöd a múltban, hát persze, hogy… – Kam, túl késő – szakított félbe Del. De engem nem tartott vissza, csak mondtam tovább a magamét. – Küzdened kell. Képes vagy rá, hogy legyőzd – bizonygattam. – Olyan sok új kezelési mód, alternatív terápia létezik. Próbáltad már az akupunktúrát vagy… – Kam! – olyan keményen szólt rám, hogy nyomban abbahagytam a locsogást. – Én már elfogadtam, és te is el fogod fogadni. – De küzdened kell – suttogtam. – Küzdöttem. Ezért vagyok még itt. – El sem hiszem, hogy ilyen könnyen feladod. – Kam, ezt te nem érted… – mondta elhaló hangon, majd mély lélegzetet vett. – Szeretnék élni. Ó, istenem, mennyire szeretnék! Szeretném látni, ahogy felnő a lányom. Szeretném megérni a serdülőkori küzdelmeinket, amire már készültem is. Szeretnék cigit találni a hálószobájában, és hatalmas balhét csapni miatta. Szeretném egyetemre küldeni. Szeretnék ott lenni az esküvőjén. Én magam is szeretnék egy nap férjhez menni, mert, tudod, még mindig hiszek a szerelemben. Szeretnék időt, hogy megoldjuk a problémákat. Azt hittem, bőven ráérünk mindenre. Azt hittem, ráérek mindenre. De
most már tudom, hogy nem így van, és ezt el kell fogadnom. El kell… – szünetet tartott, nagy levegőt vett. – Szeretnék élni. De nem fogok. Ezt el kell fogadnom, máskülönben jéggé dermedek. És még sok dolgom van. Rengeteg tervet kell még szőnöm Tegannek. Meg kell tennem minden tőlem telhetőt, hogy egyenesbe hozzam az életét. És ha veled van, az azt jelenti, hogy jó úton indulhat el. Igyekeztem visszanyelni a könnyeimet, mégis előbuggyantak, és végigcsorogtak az arcomon. Kezemmel megtörölgettem a szemem, aztán a nadrágomba töröltem a könnyeket. – Írtam neki egy halom levelet – mondta Del. – Húsz szülinapi kártyát és húsz karácsonyit. Mindegyiket megírtam. Különös, mennyi mondanivaló akad, még akkor is, ha a jövőnek szánod az irományokat. A leveleket olyan alkalmakra szántam, mint a tizennyolcadik születésnapja. És a huszonegyedik. Vagy amikor eldönti, hogy menjen-e egyetemre. Írtam olyan alkalmakra is, amikor egyszerűen csak dumálnánk egy jót. Tudod jól, illetve majd meglátod, mennyire szeret beszélgetni. Emlékszel még, milyen volt? Na, majd meglátod. Lebiggyesztettem az alsó ajkam, és lehajtottam a fejem, miközben beszélt. Jó pár év múlva már nem lesz itt. Húsz év múlva. Öt év múlva. Vagy akár egyetlen év múlva. Borzalmas volt belegondolni, tudomásul venni, hogy egy szerettünk nem érheti meg a jövőt. Nem érheti meg, vajon lesz-e újra női miniszterelnökünk – végre egy jó női miniszterelnök. Nem érheti meg, ahogy megőszül, az arca megráncosodik, és a teste megereszkedik. Nem láthatja, milyen ember lesz a lányából. Nyomasztó volt belegondolni. A mellkasom összeszorult; újra
könnybe lábadt a szemem, és a kövér könnycseppek lassan lecsorogtak az arcomon. Lehet, hogy én sem élek már húsz év múlva, öt év múlva, vagy akár egyetlen év múlva, csakhogy én nem tudhattam. Felettem nem ketyegett az óra olyan hangerővel, hogy minden mást túlharsogjon. Del meg fog halni. – Nem akartam videót készíteni. Nem szeretném, hogy örökké így gondoljon rám. Emlékezzen rám úgy, mint az egészséges anyukára a fényképeken, nem pedig egy szürkés, megöregedett, kimerült alakra. A levelek segíteni fognak, remélem. Nagyon remélem – mondta Del, és a szeme kivörösödött, éppen úgy, mint előző nap, amikor sírni akart volna. Ahhoz képest, hogy saját állítása szerint sikerült megbékélnie a helyzettel, úgy tűnt, sokszor tör rá a sírhatnék. – Szeretned kell. Ígérd meg! Szeretned kell, még akkor is, ha csúnyán viselkedik, vagy valami borzasztó dolgot vág a fejedhez. Ígérd meg. Kérlek, ígérd meg! Gyors mozdulattal letöröltem a könnyeimet. Mégis mit gondol, ki vagyok? Minek néz engem? Persze, hogy szeretem Tegant. Ha nem szeretném, fontolóra sem venném az örökbefogadást. – Del, az, hogy nem álltam veled szóba, még nem jelenti, hogy nem is törődtem veletek, mindkettőtökkel. – Úgy félek, hogy nem kap majd feltétel nélküli szeretetet. Márpedig ez az, amit minden anya kíván a gyermekének. Hogy tudja, mindig lesz ott valaki, aki szereti őt; bármi is történik, ígérd meg, hogy megadod neki a feltétel nélküli szeretetet! Bólintottam. – Mindig is szerettem őt. Mit gondolsz, miért küldtem neki ajándékokat? És nézd… – mondtam, és a
táskámban kezdtem kutatni a tárcám után. Amikor a kezembe akadt a piros bőrtárcám, felé nyújtottam. Amint elvette, észrevettem, milyen pergamenvékony bőr borítja a kezét, a bőr alatt pedig szinte kidagadtak a kékeszöld erek. A kézfejét elcsúfították az infúzió nyomai. Elkaptam a tekintetem, annyira rosszul érintett a látvány. Del kinyitotta a tárcámat, és megpillantotta Tegan képét. A harmadik születésnapján készítettem a fotót, néhány héttel azelőtt, hogy elköltöztem Londonból. Középen elválasztott haját két fonatba rendeztem. Rózsaszín kötényruha volt rajta fehér pólóval. Belemosolygott a fényképezőgépbe, állát magasra emelte, szemét szorosan behunyta. – Ezt mindig magadnál hordtad? – suttogta Del. – Még azután is, hogy… – Aha – vágtam közbe. Akkor tettem el a képet, amikor Leedsbe költöztem, és rádöbbentem, hogy soha többé nem látom Tegant. Ez volt az egyetlen fénykép, amelyen nem emlékeztetett kísértetiesen az apjára. Szerettem volna, sőt, mindenáron akartam egy emlékeztetőt, mert minden fájdalmam és dühöm dacára egy dolog mindig is világos volt számomra. Egyetlen dolog, amit mindig is tudtam: mindez nem az ő hibája volt, Tegan nem tehető felelőssé azért, mert a vőlegényem és a legjobb barátnőm elkúrták a dolgokat. – Mindig is odavoltam Tigáért. Ezt te magad mondtad tegnap. Márpedig a szeretetnek nem lehet csak úgy véget vetni. Del teste elernyedt, mintha az egyik legfőbb aggodalma megoldódott volna – a nyugtalanító dolgok listájának első pontját kipipálhatta.
– Még egyet ígérj meg – mondta, és továbbra is a tárcám műanyag tokjában lapuló képet bámulta. – Igen? Éreztem magamon Del szúrós tekintetét, még mielőtt ránéztem volna. – Amikor örökbe fogadod, ugye a magad nevére veszed? – Minden bizonnyal. Hogy egészen őszinte legyek, ezen még nem gondolkodtam el alaposabban. Mindössze huszonnégy órám volt, hogy meghozzam a döntést, úgyhogy kérnék még egy kis időt a részletek kidolgozására. – Mégis, amikor mindennel megvagy, ugye megkapja a vezetékneved? – erősködött Del. – Feltételezem – vontam meg a vállam. – Valószínűleg. – Rendben. És meg kell engedned, hogy anyának szólítson, ha szeretne. – Micsoda? – hőköltem vissza a székemen. – Ugyan már, Del, hiszen… Nem. Nem, azt már nem. – Miért nem? – Mert nem vagyok az anyja. – Nem vagy a nagynénje sem, mégis megengeded, hogy nénikémnek nevezzen. – Az teljesen más! Te is tudod, hogy az teljesen más. – Szeretném, ha úgy érezné, van még egy anyukája, hogy van valaki, aki elvégzi az összes anyai teendőt. – Igen, lesz is. Mégsem helyes, hogy anyának szólítson. Nem… Nem természetes. – Nincs ennél jobb érved? – gúnyolódott Del, és felhúzta azt, ami valaha a bal szemöldöke volt. Szégyen és gyalázat, nem volt. Én csak azt akartam mondani, hogy senki nem léphet egy másik ember helyébe
ilyen könnyedén, és nem is lenne helyes. Tegan jól ismeri az édesanyját, és mindig emlékezni fog rá. Mit szólna, ha azt kérném tőle, úgy tekintsen rám, mint az Anyának nevezett lény újabb változatára? Lehet, hogy Tegan szeretni fog, de úgy sohasem, mint ahogyan az anyját szereti. Nem lenne helyes ezt kérni tőle. Csak felzaklatná és összezavarná. Márpedig én nem akartam magamra venni ilyen felelősséget. – Tudod, hogy nem csak erre gondoltam – feleltem. – Ugyan már, Kam, mégis mit gondolsz, miből áll az örökbefogadás? Az anyjának lenni azt jelenti, hogy magadra vállalsz egy szerepet. Átveszed tőlem a stafétabotot. Azt szeretném, hogy az anyjának tekintsen téged. És azt, hogy te is a lányodnak tekintsd őt. – Így lesz. – Nem, ha nem engeded, hogy anyának szólítson – mondta, majd egyszer csak elhallgatott, törékeny testét és kendőbe bugyolált fejét a fehér párnán pihentette. Figyeltem, amint mély lélegzeteket vesz, a bőre minden mozdulatnál haloványabb lett. Szemét behunyta. Még párszor mély levegőt vett. – Ha valaki elég gyakran mondja neked, hogy gyönyörű vagy, akkor elhiszed – a hangja olyan fátyolos, olyan vékonyka volt, akár a pergamen, melyet a legkisebb nesz is darabokra szakíthat. Lassan kinyitotta a szemét. – Ha valaki… Ha elég gyakran mondanak neked valamit, a végén elhiszed. Önbeteljesítő jóslat. Szeretném, ha ez történne Tegannel és veled is. Ha elég gyakran szólít anyának, te magad is el fogod hinni. Tegan a részeddé fog válni, akit… akit soha nem akarsz majd elengedni. A lányod lesz.
– Igen, az lesz. Attól, hogy Kamryn néninek hív, még lehetek olyan, akár az anyja. De az igazi anyja nem leszek soha, mert anyukája már van: te magad. Én leszek a második legfontosabb személy az életében. – Kérlek, vedd fontolóra legalább. – Jól van. Fontolóra veszem, de nem ígérek semmit. Mély csend borult ránk. – Kam, ami Nate-et illeti… – szólalt meg Del. – Del, kérlek, ne! – szakítottam félbe. – Képtelen vagyok még erről is beszélni. Örülök, ha az egész mostani helyzettel megbirkózom valahogyan. Erről már nem tudnék beszélni. Rendben? Kérlek. Majd máskor vegyük elő a témát. – Máskor! – visszhangozta. – Az idő különös dolog. Végtelen, örökké tart. De mi nem. – Te ezt mondod, bár valójában soha senki nem bizonyította, hogy az idő végtelen. – Hogy te milyen utálatos vagy! – mosolygott Adele. – Igyekszem – mosolyogtam vissza, majd nekiláttam, hogy szavakba öntsem mindazt, amin a folyosón gondolkodtam. – Figyelj csak, azt mondtad, hogy csupán hónapjaid vannak hátra… Megpróbálok egy időre szabadságra menni. Ha az orvosok is beleegyeznek, igyekszem bérelni egy kis lakást hármunknak, és akkor hazajöhetnél. Tudod, amíg… Amíg… – képtelen voltam kimondani. Gondolatban kimondtam a szót, tudtam is, mit jelent, de akkor, ott, nem mondtam ki. Nem mondhattam. – Szeretnék veled lenni, amikor… – nyeltem egy nagyot. – Szeretnék veled lenni. – Megtennéd? Bólintottam, arcomat szinte eltorzították a rám törő érzelmek. Tudtam jól, mit ajánlok fel. Képtelen voltam ugyan
kimondani a szót, de felajánlottam, hogy végignézem, amint megtörténik. Végig kell néznem, amint a legjobb barátom elhagyja ezt a bolygót. Ha még az ellen is ódzkodtam, hogy magamhoz vegyem a gyermekét, valóban meg tudom majd tenni, hogy ott ülök mellette, mellette, akit mélységesen szeretek, és nézem, amint elszáll belőle az élet? Meg kell tennem. Természetesen meg kell tennem. Rajtam kívül nincs senkije. És ő is megtenné ezt értem, fordított helyzetben. – Persze, hogy megteszem, Del – nyugtattam meg. – Persze, hogy megteszem. Megfogtam felém nyújtott kezét. Hideg volt, a bőre pedig száraz. Attól tartottam, összemorzsolom, ha netán túl erősen szorítom. Szemünk összetalálkozott, és egy pillanatig úgy éreztem, újra ott ülünk, abban az egyetemi büfében, ahol egy csapásra megszerettem. Minden jósága, benső szépsége felém sugárzott. – Remélem, tudod, milyen szerencsés vagy! – mondtam huncut mosollyal. – Ugye tudod, hogy ezt nem tenném meg senki másnak? – Megtisztelve érzem magam – kacagott fel halkan, ujjai körülfonták a kezemet. – Igazán megtisztelve érzem magam. – Én nem kevésbé.
9. fejezet Mindössze egy hete érkeztem Londonba, de úgy tűnt, mintha már ezer éve itt lennék. Ezer év a túlzsúfolt utcák, a hotelszobák és a jellegzetes akcentusok világában. Mintha el sem hagytam volna a várost. Az utóbbi nyolc nap során a hármasunk – Adele, Tegan és én – egyfajta rutint alakított ki. Nem volt igazán szigorú, de mégiscsak rutin. Mindannyiunk számára fontossá vált, hogy legyen mihez tartani magunkat. Hajnalhasadás után tizenöt másodperccel ébredtünk, ilyenkor Tegan legszívesebben kimászott a paplan alól, leheveredett az ágy végébe, bekapcsolta a tévét, és addig nézte a rajzfilmeket, amíg engedtem. Mialatt Tegan mesét nézett, a fejemre húzott párnával próbáltam távol tartani magamtól a tévé fülsiketítő zajait. Körülbelül egyórányi rajzfilm után nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, elfeküdt nyakkal, elgémberedve, miután egész éjjel az ágy legszélén aludtam, mert halálosan rettegtem attól, nehogy agyonnyomjam Tegant. Zuhanyzás után rávettem Tegant is egy fürdésre. Mire mindketten felöltöztünk, Tegannel már nem lehetett bírni, olyan izgatottság lett úrrá rajta, mert tudta, hogy rövidesen találkozhat az anyukájával. Ezek után csak egy órácskára ugrottunk be a kórházba, nehogy túlságosan kifárasszuk Delt, majd elindultunk lakást keresni. Eddig egyik házat vagy lakást sem találtuk megfelelőnek, de aznap, a nyolcadik napon, tudtam, hogy találunk valamit. Egy szép, három hálószobás földszinti lakást,
ahol Delnek, Tegannek és nekem is meglesz a saját kis kuckónk. Talán még egy kis kertünk is lehet, ahol Tegan játszhat, most, hogy a nyár beköszöntével ragyogó napsütésben és pozitív energiában volt részünk nap mint nap. A lelkem mélyén éreztem, ez lesz a mi napunk. Egyébként minden más szépen elrendeződött az életemben az új helyzetnek megfelelően. Féléves fizetés nélküli szabadságot kértem a munkahelyemen, de azt javasolták, hogy az előző hetet, illetve a következő két hetet a rendes évi szabadságomként vegyem ki, a későbbiekben pedig heti három napot dolgozzak otthonról – vagyis arról a helyről, amit Dellel és Tegannel szándékoztam megosztani. Országos marketingmenedzserként dolgoztam egy bizonyos áruházláncnál, ahol felajánlották, hogy e-mailen tarthatjuk a kapcsolatot, bejárhatok az áruház londoni irodájába is, és ha szükség lesz rá, hogy Leedsbe utazzam, igyekeznek a déli időszakra tenni a megbeszéléseket, hogy még aznap hazautazhassak. A tervek között szerepelt, hogy keresek egy ingatlanügynököt, aki kiadja a leedsi lakásomat. Minden a legjobb úton haladt. Már csak egy jó kis lakásra volt szükségünk. Meg voltam ugyan győződve arról, hogy ma végre megtaláljuk a megfelelő lakást, mégsem indult valami jól a nap. A gondjaimra bízott ötéves még mindig nem kelt fel, miután este sokáig fennmaradt, annyira lázba hozták a jövőbeni tervek azzal kapcsolatban, milyen is lesz az életünk hármasban. Az eltelt nyolc nap során valamelyest felengedett velem szemben. Már úgy érezte, megtehet bizonyos dolgokat – például bekapcsolhatja a tévét – anélkül, hogy mereven bámulna rám, amíg meg nem kérdezem, hogy mi a baj.
Ezenkívül sejtettem, hogy az anyja is beszélt vele a hosszabb távú jövőről, mert olyan kérdéseket tett fel, mint: „Milyen hely Leeds?” vagy „Lehet majd saját szobám?”. Tegan legutóbb azzal rukkolt elő, hogy szeretne egy cicát. Na, gondoltam, arra aztán mérget lehet venni, hogy nekünk nem lesz semmiféle szőrös állatunk, se most, se máskor. Kedveltem őket a szabadban, de nem a lakásomban, nem akkor, ha nekem kell gondjukat viselnem. Nem tudom, honnan vette az ötletet, de ez volt az egyik első dolog, amit szóba hozott előző nap, amikor meglátogattuk az anyukáját. Kinyitotta Del kórtermének ajtaját, beszaladt, felugrott az ágyra, és belefogott a szokásos puszilgatásba. Del bal arcán kezdte, egész fent, majd egyre lejjebb haladt, át az állán, gondosan kikerülve az orrlyukakhoz vezető csövet, végül fel a jobb arcán. Úgy tűnt, Tegan egyszer sem vette észre, hogy az anyukája nem érzi jól magát, vagy hogy gépekhez van kötve. Előző este én magam is meglepődtem – Del kifejezetten jól nézett ki a látogatásunkkor. Az utóbbi napok során egyre erősebbnek tűnt, még szilárd ételt is magához vett, sőt benne is maradt, amit megevett. Egyre hosszabbra nyúltak a látogatásaink, mert tovább bírta, és a beszélgetéseket sem szakította meg oly sok szünet, amikor levegő után kapkodott, vagy a szemét pihentette. Még az arca is visszanyerte a színét, a szürkéssárga foltok eltűntek, bőre egészséges rózsaszín lett. Szeme fehérjéből felszívódott a vöröses árnyalat, és a lelke acélkék tükrébe visszatért a ragyogás. Majdnem úgy festett, mint régen. A fejére tekert sötétkék kendőtől, a beesett arcától és a hiányzó szemöldököktől eltekintve akár lehetett volna az a Del is, akit
évekkel ezelőtt ismertem. Elmosolyodtam, amikor megláttam. Végre elfogadta, hogy mégiscsak van választása: ha akarja, jobban lehet, és életben maradhat. – Hogy vagy? – kérdezte. A hangja sokkal erősebb volt, mint akár csak három nappal korábban, mire még inkább felderült az arcom. – Jól. Én mindig jól vagyok – feleltem. – Jól nézel ki. – Jól is érzem magam. Nem jól, inkább jobban. Sokkal jobban. Te viszont kimerültnek tűnsz. – Jól vagyok, komolyan. Tényleg fáradt voltam, nem is emlékeztem, mikor aludtam igazán jól éjszaka, de álljon meg a menet, el ne tévedjünk! A halálos beteg és a kicsit nyúzott közül kinek van itt oka panaszra? – Kérlek, vigyázz magadra, Kam. – Vigyázok. – Komolyan beszélek – erősködött Adele. – Vigyázok! – Lehet cicánk? – szólt közbe Tegan. – Ezt Kamrynnel kell megbeszélned – mondta Del. Könnyedén továbbpasszolta a labdát, noha tudta jól, mit gondolok a szőrös dolgokról. – Lehet? – fordult hozzám Tegan. – Most nem, drágám. Majd máskor megbeszéljük. – De leginkább soha, gondoltam. Del összeszorított ajkakkal igyekezett palástolni gúnyos mosolyát. – Láttunk ma egy földszintes házat – mesélte Tegan az anyjának. – Valami bugaló volt. – Az jó – felelte Del.
Tegan leheveredett az ágyra, fejét anyja jobb mellére hajtotta, miközben valamiféle hatodik érzékkel kikerülte a Del testéből kivezető csövet és a kezébe vezetett infúziót. Del gyengéden pillantott le a lányára, majd rám. – Ő is elfáradt állapította meg. – Tudom, a lakáskeresgélés teszi. – Igen, szüksége van egy állandó helyre. – Tudom, megoldjuk. Amint ráakadunk egy házra, amely mindkettőnk szerint otthonos, lesz saját szobája, és téged is akkor láthat, amikor csak szeretne. Erre van szükségetek, mindkettőtöknek. – Ha lesz cicánk, hívhatjuk Cicusmicusnak? – kérdezte Tegan álmosan. – A CicusMicus igazán jó macskanév – jegyezte meg Del, és igyekezett magába fojtani a nevetését. – Igen – mondtam. – Nagyon is. – El tudod képzelni, amint kiállsz az utcára, és a szomszédok füle hallatára hívogatod, hogy „Cicus! Micus!”? – Min nevettek? – kérdezte Tegan, miközben mi úgy kuncogtunk, akár két iskolásfiú, akik rábukkantak az átlátszó melltartóra az anyjuk katalógusainak fehérnemű fejezetében. – Kamryn nénikéd butáskodik csak, ne is törődj vele. – Bizony, kicsim, ne is törődj velem! Rájöttem, miért volt Tegan olyan éber, amikor előző este visszamentünk a szállodába: délután szunyókált egy keveset, mialatt Del és én azon törtük a fejünket, milyen vicces vagy meghökkentő neveket adhatnánk a házi kedvenceinknek, akiket sétáltatás közben jó hangosan szólongathatnánk. Kedvencünk a Szőrös Pofa volt („Szőrös Pofa! Szőrös Pofa!
Kész a vacsora!”), amitől Delt úgy rázta a nevetés, hogy komolyan azt hittem, nem éli túl. Amikor hazaértünk a szállodába, Tegan teljesen fel volt pörögve a gondolattól, hogy egyszer cicája lesz, hogy az anyukája hazajöhet, és hogy halrudacskákat kap vacsorára. Minden elképzelhető apróságról képes volt locsogni. Én csak figyeltem, ahogyan az ágyon ugrabugrálva mondja a magáét. Közben néha-néha lefeküdt, mintha aludni készülne, majd egyszer csak felpattant, és egy újabb témával folytatta. Elámultam, micsoda átváltozáson ment keresztül. Alig egy héttel korábban még hozzám se szólt, most pedig képtelen abbahagyni a locsogást. Mire hajnali három felé végre álomba szenderült, én már teljesen ki voltam ütve. Néztem, amint a kék paplan alatt félhold alakban összegömbölyödve alszik, szőke haja lágyan terült szét a fehér párnán. Hagyom még egy kicsit. Delt úgyis reggel vizsgálja meg az orvosa, ezért azt terveztem, hogy elsőként lakást keresni megyünk. Szerettem volna mihamarabb elindulni, de Tegannek nyilvánvalóan szüksége volt az alvásra. Úgy éreztem, egy cseppet sem hiányozna egy nyűglődő kisgyerek. Egyetlen mozdulattal kiugrottam az ágyból, amikor kopogtak. Rápillantottam az ébresztős rádió digitális kijelzőjére: 7:55. Ilyen korán nem jöhetnek látogatók. Talán a mosodai szolgálat. Bosszúsan összeszorítottam az ajkam, hiszen nem is készítettem még össze a szennyes ruháinkat. Szégyenkezve tekintettem körbe. A szobánk úgy festett, mintha bombatalálat érte volna. Mindent beborítottak a cuccaink: új ruhák, amiket kénytelen voltam beszerezni, miután nem hoztam magammal eleget, régebbi ruhák, Tegan
ruhái, amiket elővettem, de nem hajtogattam össze, miután kiderült, hogy nem akarja felvenni, valamint Tegan különféle játékai. Nem vagyok valami rendes, márpedig, ha valaki egyetlen szobában éli az életét, kénytelen rendet tartani. Nem baj, majd megkérem a mosodai alkalmazottat, hogy jöjjön vissza később, mire összeszedem a szennyesünket. Átlábaltam jó néhány ruhakupacon, és nagyon halkan kinyitottam az ajtót. Nancy, Adele ápolónője állt velem szemben. Állig felgombolt drapp esőkabát, feszes, fekete nadrág és rózsaszínű sportcipő volt rajta. Fekete haját kiengedte, arcán nyoma sem volt a sminknek, sem a szokásos ragyogó mosolynak. Tudtam. Amint megláttam az arcát, nyomban tudtam. De még nem álltam készen. – Üdvözlöm, Kamryn – mosolygott rám. Nem a megszokott, ragyogó mosolyával, hanem egy kedves, de szomorkás mosollyal. – Jó reggelt – viszonoztam a köszönést. – Hol van Tegan? – érdeklődött. – Még alszik – feleltem. – Jól van. Beszélhetnénk itt a folyosón? Bólintottam, meggyőződtem róla, hogy Tegan még mindig alszik, és egy cipőt raktam az ajtónyílásba, nehogy becsapódjon az ajtó. Odasétáltunk a folyosó végén álló két rozsdabarna bőrfotelhez, meg az üvegasztalkához, melyen egy csokor selyemvirág díszelgett. Egyikünk sem ült le. Én fél szemmel végig a szobánk ajtaját figyeltem.
– Sajnálom, Kamryn – kezdte Nancy, mire a gyomromban érzett bizsergés szétáradt az egész testemben. – Adele eltávozott az éjszaka folyamán. – De hiszen olyan jól nézett ki tegnap! – szólaltam meg, noha hatalmas gombócot éreztem a torkomban. – Nagyon-nagyon beteg volt. – De tegnap jobban nézett ki – erősködtem. – Azt mondta, jobban is érzi magát. Hogy beszélhet így ez a nő, amikor az egyetlen ember, aki igazán tudhatta, tegnap még teljesen mást mondott? – Adele valóban jobban nézett ki, de már hosszú ideje romlott az állapota. Mindannyiunkat meglepett, hogy ilyen sokáig bírta. Hát ennek semmi értelme nem volt. A világon semmi értelme. Tegnap még együtt nevetgéltünk. Mindenféle Szőrös Pofákon és más háziállatokon. – Nem volt egyedül, ugye? – kérdeztem, és kétségbeesetten próbáltam eligazodni Nancy arckifejezésén. Akkor, abban a pillanatban az volt a legfontosabb kérdés a világon, hogy nem kellett-e egyedül, magányosan elindulnia ezen a különös utazáson. Hogy volt-e ott valaki, aki segített neki átmenni oda, ahova mennie kellett. – Adele nem egyedül halt meg, ugye? Nancy megrázta a fejét. – Nem, én vele voltam. Arra kért, mondjam meg Tegannek, hogy nagyon szereti, és magától is köszönjek el. – Nekem kellett volna ott lennem. Azt ígértem neki, hogy vele leszek. – Nem akarta volna – mondta Nancy kedvesen, és rátette a kezét a karomra. – Már így is éppen eleget kért magától. És boldog volt így. Adele azért maradt életben ilyen sokáig, mert
nem tudta, mi lesz a kislányával nélküle. De amikor maga felbukkant, megnyugodott, mert tudta, hogy a gyermeke jó kezekbe kerül, így ő is elengedheti az életet. Ezért is nézett ki jobban, mert nem gyötörte annyi aggodalom. Ő már tudta tegnap, hogy közel a vég; amikor elbúcsúztak tőle, arra kért, ha az éjszaka folyamán eltávozna, akkor se értesítsem magukat reggelnél előbb. Nem akarta, hogy végignézzék, ahogy elszáll belőle az élet, nehogy elmossa az utolsó emléket róla, amint együtt nevetnek és viccelődnek. Azt szerette volna, ha a nevetésre emlékeznének mindig. – Ez a fene nagy önuralom tényleg jellemző rá – suttogtam, és a hangomba egy cseppnyi indulat keveredett. Ha tudtam volna, rendesen elbúcsúzhattam volna tőle. Megölelhettem, megcsókolhattam volna. Elmondhattam volna, mennyire szeretem. Nem mondtam el neki. Az elmúlt kilenc nap során egyetlen egyszer sem ejtettem ki a számon, hogy szeretem. És azt sem, hogy megbocsátottam neki. Megbocsátottam? Nem is tudom. Tudom, nem akartam feleleveníteni a régi dolgokat, de vajon megbocsátottam neki? Ha nem is bocsátottam meg, nem kellett volna azt mondanom neki? Nem kellett volna megnyugtatnom a lelkiismeretét? – Nem szenvedett. Elaludt és többé nem ébredt fel. Fogtam a kezét, amikor elaludt, tudta, hogy nincs egyedül. – Nem akartam, hogy egyedül legyen – suttogtam. Többet tehettem volna. Azt hittem, még hónapjai vannak hátra, nem pedig napjai. Meg kellett volna hallgatnom, amit mondani akart, engednem kellett volna, hogy megszabaduljon a lelki terhektől. Nem akartam, hogy a halála pillanatában is azt gondolja, még mindig haragszom. Nancy felé fordultam. Ha ott volt Adele mellett, akkor minden bizonnyal egy szemhunyásnyit sem aludt az éjszaka.
Neki is sokat jelentett Adele, igen közel kerültek egymáshoz az utóbbi hónapok során. Szörnyű lehetett számára, hogy Adele meghalt, mialatt ő fogta a kezét. – Köszönöm, Nancy – hálálkodtam, és szerettem volna megölelni, hogy kimutassam, milyen hálás vagyok, amiért elvégezte helyettem ezt az utolsó feladatot. Képtelen voltam megmozdulni, mintha földbe gyökerezett volna a lábam, ezért igyekeztem minél több hálát belesűríteni a hangomba. – Köszönök mindent. Hogy vele volt ezekben a hónapokban, hogy vele volt a legvégén, és hogy eljött hozzánk személyesen. Köszönöm. – Nagy megrázkódtatás érte – szólalt meg Nancy. – Szeretne egy kicsit leülni? – Nem, jól vagyok – ráztam meg a fejem. – Tudtuk ugyan, hogy ez bekövetkezik, csak nem számítottam rá, hogy ilyen hamar. – Szeretné, hogy értesítsek valakit? Valakit, aki eljöhetne magukhoz… – Nem, jól vagyok, tényleg. Én… A lábaim megadták magukat, és a térdem egyszer csak a kifakult folyosói szőnyegre rogyott. A testem előregörnyedt, a homlokom szinte a földhöz ért. A tenyeremet a szemem elé kaptam, amint az arcom fájdalmasan eltorzult. Egészen apró fájdalommal kezdődött, ami azután nőttönnőtt, míg egyszer csak hatalmas, fojtogató gyötrelemmé vált. Elment. Soha többé nem látom. Soha többé nem beszélhetek vele. Soha nem foghatom meg a kezét. Soha nem nevezhetem lökött nőcinek. Soha nem fog rám szólni, hogy ne legyek undok béka. És soha nem fogunk együtt tévézni.
Az első könnyek hullámszerűen törtek elő. Elhagyott. Először én hagytam el őt, és most ő engem. Örökre. A legjobb barátnőm örökre elment. Testem összerándult az újabb könnyhullámnál. Amikor rájöttem, mit tett Adele és Nate, pontosan így akartam zokogni, összeomlani és magamba roskadni, de képtelen voltam rá. A fájdalom ott rekedt a szemem mögött, a torkom mélyén, a mellkasom rejtekén. Az érzéseim zárt dobozában. Még akkor sem tudtam kisírni magamból a fájdalmat, amikor a lefújt esküvővel kapcsolatos hívásokat mind-mind a volt vőlegényemhez irányítottam, sőt, még aznap sem, amikor maga az esküvő lett volna, hiszen az egész olyan valószerűtlennek tűnt. Olyan helyzetbe kerültem, amire álmomban sem számítottam, ezért elképzelésem sem volt, hogyan kezeljem. Ment minden a maga útján. Az élet nem állt meg. Erre most minden előjött, fájdalmas hullámokban tört elő a testemből, vízesésszerűen árasztotta el az arcom. Szertefoszlott az utolsó érzelmi gát is. Leomlott a fal, amely miatt nem roskadtam össze, amikor megkaptam azt a bizonyos szülinapi kártyát, és nyakig merültem a Dellel és Nate-tel kapcsolatos emlékeimben. Immár szabadon felszínre törhetett minden megrázkódtatás, düh és harag, amit jó mélyre eltemettem. Ezek után annak szólták a könnyeim, hogy láttam őt a kórházi ágyon. Hogy rádöbbentem, ő már csak önmaga árnyéka; árnyéka annak az embernek, akit annyira szerettem. Abban a pillanatban gyűlöltem önmagam. Gyűlöltem, amiért cserbenhagytam őt, tudomást sem vettem róla, és ellöktem magamtól, amikor a segítségemet kérte. Magára hagytam. Hátat fordítottam neki, amikor a leginkább szüksége lett volna
rám. Így elsorvadt. Szinte semmivé lett. Akkor is sírni akartam, de nem tudtam. A következő könnyáradat annak szólt, ami Tegannel történt. Megkímélhettem volna a sok fájdalomtól, a sok erőszaktól, ha csak egyet is kibontottam volna Del levelei közül. Ha csak egyszer is beszéltem volna vele, és megkérdeztem volna, mi a helyzet. Tegan vékonyka testének minden egyes zúzódása és sebhelye forradást hagyott az én lelkemen is. Amikor először fürdettem, visszanyeltem ezeket a könnyeket, hiszen erősnek kellett lennem, nem volt szabad elhagynom magam. Most azonban minden erőm elfogyott, csak a zokogás maradt. Nem lettem jobban. A zokogás nem oldotta a fájdalmat, inkább még több gyötrelmet szült. Egyre több olyan dolog bugyogott elő kusza áradatként, mely elől eddig menekültem, melyet ellöktem magamtól. Ott zokogtam az összevisszaság közepén, és nem bírtam abbahagyni. Tegan még mindig aludt. Alig moccant már egy órája. Többször is közelről meg kellett néznem a mellkasát, vajon lélegzik-e még. Olyan békésen aludt, talán akkor volt a legnyugodtabb álma egész ittlétünk során. Úgy éreztem, már egy egész örökkévalóság telt el, amióta mellé feküdtem. Nem akartam felébreszteni. Ha felébresztem, kénytelen vagyok elmondani neki. El kell mondanom neki, és az bizony… Nem is tudtam, hogy kezdjek bele. Lehiggadtam. Nem voltam teljesen nyugodt, csak nyugodtabb. Elmúlt a hisztérikus zokogás. Amíg el nem kezdtem sírni, nem is tudtam, korábban mennyire
elveszítettem a lelki egyensúlyomat. Nem is ébredtem tudatára, hogy két évig csak egy lépés választott el a hisztériás rohamtól, amely mindig is kikívánkozott belőlem, csak hát attól tartottam, ha egyszer elkezdem, abba sem tudom hagyni. Mostanra mindenesetre elapasztottam a könnyáradatot, megmostam az arcom, és a bőséges hideg víz segítségével normális állapotba hoztam kivörösödött, felpüffedt szemeimet. Tegan egyszer csak kinyitotta a szemét, és én összerezdültem. Mindig ezt csinálta. Az egyik pillanatban még mélyen aludt, a másikban pedig már figyelmesen nézett tágra nyílt, kék szemével. – Mitől piros a szemed? – kérdezte. Na, ennyit a hideg vizes mosdásról. Félresimítottam a haját, mire előbukkant a homlokának bársonyos, fehér bőre. – Sírtam – feleltem. – Miért? – kérdezte, és a fejét kérdő tekintettel a párnára billentette. – Szomorú vagyok. – Miért? Mély lélegzetet vettem, éreztem, amint a feltörő érzések összeszorítják a tüdőmet. – Anyukád miatt vagyok szomorú. – Anya? – ült fel Tegan. – Ma is elmegyünk Anyához? Megráztam a fejem. – Nem, kicsim – feleltem. – Látni szeretném Anyát. Ajkam megremegett, amikor rápillantottam erre a kócos hajú, gyűrött pizsamás kislányra, aki itt ült előttem az ágyon, hatalmas szemében értetlenség, és azt kérdezi, miért nem engedem, hogy láthassa az anyukáját.
– Tiga, amikor Anya azt mondta, hogy egyszer majd velem fogsz lakni, mit mesélt neked, hol lesz ő akkor? – A mennyországban Jézussal és az angyalokkal – felelte Tegan. Ilyen magától értetődően. Mintha a mennyország itt lenne a sarkon, Jézussal és az angyalokkal pedig bármikor összefuthatnánk a legközelebbi parkban. – Azt is mondta, miért? – Mert beteg, és Jézus meg az angyalok majd vigyáznak rá. – Nagyon sajnálom, kicsim. Anya elment Jézushoz és az angyalokhoz. Tegan csak a fejét ingatta. – Nem. Ott van a kórházban. – Igen, tegnap még ott volt. De mára már felment a mennyországba. – És mikor jön vissza? – Sajnálom, Tiga, de nem jön vissza. – NEM HISZEK NEKED! – kiabálta Tegan olyan hangosan, hogy visszahőköltem. Kimászott a paplan alól, és leugrott az ágyról. – Nem hiszek neked! Anyát akarom látni! Anyát akarom látni! – Sajnálom, de nem lehet – mondtam halkan. – Anyát akarom! – visította. – Anyát akarom! Ott ültem az ágy szélén, és szinte kővé merevedtem, miközben Tegan a szoba közepén sikoltozott, csapkodott, dobogott, és a pizsamája szánalmasan lógott vékonyka testén. Kiáltozása egyre hangosabb, egyre gyötrelmesebb lett. Nem tudtam, mitévő legyek. Öleljem át? Hagyjam, hogy kiordítsa magából? Fussak el, és bújjak el valahová? A legsürgetőbb késztetésnek azt éreztem, hogy belefúrjam az arcom a párnába, befogjam a fülem, és kivárjam, amíg véget ér mindez a szörnyűség. Fogalmam sem volt, mi mást tehetnék.
Nancy felajánlotta ugyan, hogy itt marad, amíg elmondom Tegannek, de nem fogadtam el, már így is eleget tett értünk. Nem kérhettem tőle több szívességet. Abban a pillanatban azonban azt kívántam, bárcsak maradt volna. Ő biztosan tudta volna, mit kell tenni. Egyre csak azt ismételgettem, hogy sajnálom, de Tegan rám se hederített. Csak kiabált és kiabált, toporzékolt, és a karjával csapkodott. Nem akarta abbahagyni. – ANYÁT AKAROM, ANYÁT AKAROM, ANYÁT AKAROM, ANYÁT AKAROM! Áttrappoltam a padlón szanaszét heverő ruhákon, papírokon és más dolgokon, és odaléptem hozzá. – ANYÁT AKAROM, ANYÁT AKAROM, ANYÁT AKAROM, ANYÁT AKAROM! Átöleltem, bár nem hagyta, apró ökleivel ütött; mindegyik ütést éreztem a testemen, de nem fájt. – ANYÁT AKAROM, ANYÁT AKAROM, ANYÁT AKAROM, ANYÁT AKAROM! Olyan vadul és csökönyösen rúgkapált, akár egy sarokba szorított állat, és továbbra is visított, de addig öleltem szorosan, amíg alábbhagyott a tombolás, és végül ernyedten pihent a karjaim között; feje a bal vállamra billent. Teljesen kimerítette a sok sírás és kiabálás. – Én itt vagyok neked – mondtam, szorosan átöleltem, és gyengéden simogattam a hátát. – Te nem kellesz – suttogta vékony, rekedtes hangon. – Anyát akarom.
10. fejezet Egykori hálószobám kilincse elfordult, és lassan kitárult az ajtó. Feltárult a szüleim házának folyosója, és belépett Tegan. Az anyámtól kapott lábszárközépig érő fekete ruha, hímzett mellényke, és kabátka volt rajta. Fehér zoknis lábát fényes, fekete lakkcipőbe bújtatta. Anyám Tegan két copfjába is fekete szalagot kötött. A fekete tragikusan elütött holtsápadt bőrének, és halványszőke hajának árnyalataitól, de kihozta mélykék szemének sötét színét, és valamiféle uralkodói megjelenést kölcsönzött neki. Szépsége nem csalt mosolyt az arcomra, inkább gombócot éreztem a torkomban, mert tudtam, hogy ez a kis hercegnő nem a népét készül üdvözölni, hanem az anyukája temetésére öltözött ki. Mivel semmi szükség nem volt arra, hogy a városban maradjunk, miután Adele… Miután megtörtént, Tegan és én összecsomagoltunk, és a szüleim ealingi házába költöztünk, Nyugat-London külvárosába. Úgy terveztem, hogy a temetés után pár nappal visszatérünk Leedsbe. A mai nap után. Tegan ugyanolyan félelmetes, mély hallgatásba burkolózott, mint amikor elhoztam Guildfordból. Ebbe a hallgatásba azonban belekeveredett az aggodalom és a félelem is, hogy most mi lesz vele; mihez fog kezdeni az anyukája nélkül. Nem volt hajlandó szóba állni velem, csak ha nagyon muszáj volt, és minden étkezésnél kitalálóst kellett játszanom vele, hogy megtudjam, mit kér. A megfelelő ételeknél bólintott, de amiből nem kért, annál nem ingatta a fejét. Annak dacára, hogy szóra sem méltatott, mindig látótávolságon belül
kellett maradnom, és ha esetleg túl sokáig volt kénytelen nélkülözni, kiült a nyugtalanság az arcára, és addig keresett, amíg rám nem talált, és meg nem tudott érinteni. Megcirógatta a kezem, megérintette a hajam, vagy gyengéden megbökte a hasam, csak hogy érezze, valóságos vagyok. Kézzel fogható. Létező. Zuhanyzás után több alkalommal is ott találtam a fürdőszoba előtt. Amikor leugrottam az utcára egy üveg vízért, és néhány telefont elintézni, arra mentem haza, hogy a bejárati ajtó mellett gubbaszt, térdét maga elé húzva, és a messzeséget kutatja a szemével, amely úgy csillogott, akár két sötét zafír egy hómezőben. Amikor hazaértem, karjával körülfonta a combomat, még a fejét is odaszorította, én pedig megértettem, hogy többé nem hagyhatom őt egyedül. Egy ágyban aludtunk, és tévézés közben Tegan gyakran az ölembe kucorodott, és ott aludt el. Jóformán elválaszthatatlanok lettünk. Mi voltunk a csendes duó, mivel nekem sem volt kedvem sokat beszélni. Legszívesebben az alvásba menekültem a problémák elől, különösen most, hogy az én vállamat nyomta a temetés megrendezésének terhe. A legjobb barátnőm temetése. Azé az emberé, akitől el sem búcsúztam rendesen. Amikor erre gondoltam, nyomban összeszorult a gyomrom, és a helyén csak egy kemény fájdalomgombócot éreztem. Nem tudtam elbúcsúzni. Nem emlékszem, milyen volt az arca, amikor utoljára láttam – mosolygott vajon? És én mosolyogtam? Nem tudtam magam elé képzelni az arcát. Egyszerűen nem tudtam megtartani a beteg Adele képét. Amikor a kórházban Adele-re néztem, akkor sem a beteg barátnőmet láttam; a gondolataimban nyomban átváltozott a tejfehér bőrű, hullámos szőke hajú, acélkék szemű, varázslatos mosolyú jelenséggé. De vajon
láttam ilyen mosolyt, mielőtt elváltunk? Képtelen voltam visszaidézni. Nem tudtam felidézni Adele képét, hiszen nem is olyannak láttam őt, amilyenné lett, csupán a valahai Adele emlékét láttam benne. Ott és akkor Tegan a szoba sarkában ácsorgott, jobb vállával a falnak dőlt, és azt figyelte, mikor készülök már el. A ruhám a nyomába sem ért az övének – egy egyenes szabású, bokáig érő, rövid ujjú vászonruha volt V kivágással, melyet akkor szereztem, amikor gyorsan beugrottam az ealingi bevásárlóközpontba. Nem hoztam magammal annyi ruhát, amennyi elég lett volna ilyen hosszú londoni tartózkodásra, temetésre pedig különösen nem készültem. – Szép a ruhád – mondtam Tegannek. Nem szólt semmit, továbbra is közömbösen nézett szép kék szemével. – És tetszenek a copfjaid is. Régen anyukám nekem is összecopfozta a hajam, csak nekem három volt. Kettő oldalt, egy hátul. Tegan nem vette le rólam a szemét. – Mindegyik copfomban más-más színű szalag volt. A húgomnak, Sheridannek is. Anyukám befonta a hajunkat, és szalaggal erősítette meg. Emlékszel, hogy régebben én is befontam a hajad? Semmi. Kék szeme kitartóan vizslatott, de az ajka nem mozdult. Fényes, fekete cipőmre pillantottam, és igyekeztem palástolni az érzéseimet. Mára épp elég nehéz volt megbirkózni minden egyébbel, tudtam, hogy a temetés maga is rémálom lesz, de úgy éreztem, még ezerszer rosszabb is
lehet, ha Tegan nem hagy föl az ellenem irányuló szótlansági hadjárattal. Ámbár, mindez nem az ő hibája volt. Nem tudta, hogyan viselkedhetne másképp. Mit is tehetne az ember, ha ötéves, meghal az anyukája, és helyette jön egy idegen nő, akit két éve nem is látott, mondván, hogy majd ő gondját viseli? Felegyenesedtem, és arcomra varázsoltam egy kedves mosolyt. – Hogy tetszik a ruhám? – kérdeztem. Pillantása az arcomról a lábamra siklott, majd vissza az arcomra, de nem árulta el a véleményét, és miután ezt a kérdést nem lehetett egy egyszerű bólintással elintézni, inkább nem mondta el, mit gondol. – Tetszik? – fogalmaztam át a kérdésemet. Bólintott, és majdnem előcsalt egy halvány mosolyt is, amikor felfelé görbítette a szája csücskét. Alaposan megölelgettem, hogy kifejezzem, mennyire hálás vagyok, amiért visszajelzett, és megtette ezt az apró, de jelentős lépést a szóbeli kommunikációnkhoz visszavezető úton. – Nem olyan csinos, mint a tiéd – állapítottam meg. Tegan arcán pillanatokon belül már nyoma sem volt a mosolynak, de én megjegyeztem, hogyan is görbítette a száját. Ez erőt adott az elkövetkezendő néhány órára. – Jól van, elkészültem végre. Induljunk.
11. fejezet Adele Brannon (született Lucinda-Jayne Adele Hamilton-Mackenzie) elhunyt a leukémiával vívott hosszas, bátor küzdelem során. Gyászolja kislánya, Tegan Brannon. Halottunk földi maradványait július 31-én, 16 órakor helyezzük örök nyugalomra az ealingi St. Agnes templomban. A szürke téglás katolikus templomban Tegan mozdulatlanul és látszólag egykedvűen ült mellettem, és azokat figyelte, akik a szószéken állva az édesanyjáról beszéltek. Nem voltam biztos benne, tisztában van-e azzal, mi történik körülötte. Jóllehet korábban elmondtam neki, hogy a gyászszertartás az az alkalom, amikor búcsút mondunk annak, aki meghalt, de semmi jelét nem adta, hogy megértette volna. A szállodai szobában történt kiborulása óta mindig így viselkedett, abban a pillanatban azonban olyan csendes és nyugodt volt, mintha átérezte volna a szertartás komorságát. Én ellenben képtelen voltam nyugodtan ülni. Forró testem nem nyugodott, és a fekete vászonruha, meg a hozzá illő kabátka alatt lassan ellepte az izzadság. Kényelmetlen volt a fapad, melyet több száz, ha nem több ezer hátsó koptatott fényesen simára; úgy éreztem, képtelenség hosszasabban ücsörögni rajta. De még egy kényelmes karosszékben sem tudtam volna elnyugodni. Maga az ülés olyan érzéssel töltött
el, mintha belenyugodnék abba, ami történt. Mintha világgá kürtölném, hogy elfogadom Adele távozását. Hogy maga a halál, meg a hozzá kapcsolódó temetés mind-mind elfogadható számomra. A templomban szinte vibrált a levegő a több száz ember jelenlététől. Több száz. Több százan eljöttek, hogy végső búcsút vegyenek tőle, pedig Adele úgy gondolta, szerencsés esetben is csak egy focicsapatnyi ember jelenik majd meg. – Azt bizton állíthatom, hogy a leukémiának köszönhetően az ember tényleg megtudhatja, kik a barátai – jelentette ki jellegzetes kacagásával. Az utolsó napokban jellemzővé vált rá az akasztófahumor. Olyanokat mondott, amiket csak a halálos betegeknek néznek el. Én rendszerint jókat nevettem rajta, de néhány dolog még engem is megrémített. – Mindenesetre nem hibáztatok senkit, amiért nem látogat meg. Ugyan ki ülne be szívesen egy kórterembe, ahol mindenről a halál jut eszébe? – folytatta. – Különben is, mi a helyes viselkedés, ha megtudod, hogy valaki, akit alig ismersz, már a mennyország kapuján kopogtat? Nem lehet igazán meggyászolni, ha egyszer nem is ismered, nem igaz? És mit mondhatnál, ha meglátogatod a kórházban? Talán azt, hogy „Sajnálom, hogy nem ismertelek meg jobban, de most már úgyis túl késő”? – Nem is tudom – dünnyögtem, és közben alig vártam, hogy témát váltsunk, csak ne beszéljen többet a halálról. – Azt nagyon bánom, hogy nem ismertem meg sok embert. Bárcsak jobban igyekeztem volna, hogy még több életet megérintsek! Igenis, sok életet megérintett. Azt kívántam, bárcsak ő is tudná. A templom zsúfolásig telt, hátul két sorban még álltak is. Az embereknek fontos volt, igenis emlékeztek rá, hiszen
leporolták a fekete öltönyöket, a fekete ruhákat, fekete szoknyákat és blúzokat, és egy nagy csapatnyi gyászos fekete hollóként ellepték a St. Agnes templomot. Én csak annyit tettem, hogy felkerestem néhány régebbi munkahelyét, megjelentettem a gyászjelentést a helyi újságban, néhány további hirdetési újságban, és feltettem az egyetemi honlapra. A többi már azon múlott, mennyire teljed el a hír. A szertartáson megjelent az egész családom, még a Japánban élő bátyám is iderepült, noha alig ismerte Delt. A húgom is eljött a családjával Manchesterből. Nancy, Adele ápolónője szintén ott volt a férjével együtt. Adele apja ellenben nem jelent meg. Nem jelent meg, nem akart ott lenni, még virágot sem küldött. Nem is törődött az egésszel. Ez a kegyetlen igazság. Az előző néhány hét történései, és Adele apjának viselkedése leírhatatlan fájdalmat okoztak bennem. Aznap, amikor Adele meghalt, felhívtam Mr. HamiltonMackenzie-t, hogy elmondjam, mi történt. Hosszas hallgatás után csak annyit mondott, „Köszönöm, hogy értesített.” Nem érdeklődött Tegan felől, nem hánytorgatta fel, hogy rájuk törtem a házukban, de én mindezt a megrázkódtatással magyaráztam. Meghalt az egyetlen gyermeke, és ez bizonyára éppen olyan mélyen érinti, mint engem; bizonyára arra gondolt, hogy meg sem látogatta a halála előtti hetekben, és most már nincs is rá lehetősége. – Majd értesítem a temetésről – mondtam, mire ő újra köszönetet mondott, és lerakta a kagylót. Egy héttel később, a temetés előtt három nappal újból felhívtam.
– Kamryn – szólt bele kedvesen a telefonba –, hogy van? Ledöbbentem; egy pillanatig azt hittem, talán rossz számot hívtam. – A körülményekhez képest jól – feleltem gyanakvóan. – Tudom. Én magam is nehezen térek napirendre felette – mondta elcsukló hangon. – A temetés miatt hívom – szólaltam meg, és a vele kapcsolatos rosszindulatú gondolataim olyan hamar elillantak, akár egy csepp víz a perzselő déli napon. Igazam volt, a halál elfogadtatta vele, hogy igenis, szerette a lányát; még mindent jóvátehet. – A temetés, ó, igen. – Pénteken lesz. Majdnem mindent sikerült elintéznem, amit Del nem tudott… – Del? – vágott közbe ridegen. – Úgy értem, Lucinda-Jayne. Az előkészületek java részét már elintézte a temetkezési vállalkozóval – ugyanis hamvasztást szeretett volna –, én csak a részleteket rendeztem el. De ha szeretne a szertartásba belevenni valamilyen verset vagy éneket, kérem, szóljon, és igyekszem elintézni. Csend. Úgy képzeltem, azért hallgat, mert éppen próbálja összeszedni magát, visszanyelni a rátörő könnyeket, nehogy összeomoljon még mielőtt elmondhatná, mi a kívánsága. – Nem megyek el. Sem a feleségem, sem én nem megyünk el. Miért? – már a nyelvem hegyén volt az egyszavas tiltakozás, de még idejében leintettem magam. Majdnem bedőltem neki. Majdnem bedőltem a színjátékának. Hát ezért roskadt magába Del minden egyes telefonhívás után. Ezért volt képes elhinni minden alkalommal, hogy még
megváltozhat az apja. Nagyon is jól tudta az apja, miképp csaljon tőrbe, és hitesse el, valójában egy rendes emberrel van dolgunk – hogy azután ellenünk forduljon, akár egy kígyó, amely a halálos marás előtt hipnotizálja az áldozatát. És az ember még akkor is hajlamos bedőlni neki, ha egyszer már megégette magát azelőtt. Mély levegőt vettem. – Rendben – lélegeztem ki. Nem volt erőm vitatkozni vele, vagy bármi mást szóba hozni. Mit is lehetne mondani ennek az embernek? Hogyan tudnék szót érteni vele? Könyörgéssel? Talán könyörögnöm kellett volna, hogy jöjjön el a saját lánya temetésére? Elképzelése sem lehetett arról, milyen nehéz volt az előző egy hét. Többek között azonosítanom kellett Adele holttestét. Egyetlen arcizmom sem rándult a halottasházban, amikor meg kellett erősítenem, hogy az előttem fekvő mozdulatlan test az az asszony, aki a fejét hátravetve kacagott; az a barátnő, aki egyszer a földre tepert, csak hogy az övé legyen a lakásunkban fellelhető utolsó csomag chips; az a lány, aki gyakran igazgatta a melltartója pántját, babrálta a farmerja felső gombját meg az övcsatját; és vigyorogva csavargatta a hajtincsét. Az előttem fekvő személy tökéletesen élettelen volt. Sápadt, szürke arca kifejezéstelen, ajkai szorosan összezárva, szeme csukva, haja nem több mint néhány szökés csomó. Azt figyeltem, milyen békés, milyen kifinomult, ahogy ott fekszik a kórházi tolóágyon. Vajon hideg lesz, ha megérintem? – méláztam. Olyan hideg és törékeny, mint amilyennek tűnik? Ugyanis ilyen benyomást keltett: fagyos és törékeny. Egyáltalán nem olyan volt, mint a barátnőm.
Nem, csúszott ki majdnem a számon, amikor a kórházi alkalmazotthoz fordultam, ez itt nem Lucinda-Jayne Adele Hamilton-Mackenzie, És nem is Adele Brannon. És főleg nem Del. Nem is ismerem ezt az embert. Megtettem. Az első holttest, melyet életemben láttam, éppen a barátnőmé volt. Mr. Hamilton-Mackenzie talán azt gondolta, könyörögni fogok neki, hogy jöjjön el a lánya temetésére, azok után, hogy ilyen borzalmas dolgon estem át? – Nincs rendjén, hogy még egy családtagomat el kelljen temetnem – panaszolta olyan hangon, amellyel összetörhette volna bárki szívét, aki nem tudta, hányszor juttatta kórházba Adele-t. – Már eltemettem az édesanyját. Ez talán nem elég? Talán nem tettem eleget? – itt szünetet tartott, hogy visszanyelje a szakszerűen előcsalogatott zokogást. – LucindaJayne volt a családom utolsó tagja, nem mondhatok neki búcsút. Megérti, ugye, Kamryn? Ugye? – És mi a helyzet Tegannel? – faggattam tökéletes nyugalommal. – Az unokája talán nem családtag? Elakadt a szava. A szünet hosszú csenddé nyúlt, amelyből egyetlen, mindenek felett álló, öntelt üzenet bontakozott ki: igaza volt, és semmi sem tántoríthatta el a véleményétől, még egy olyan rikítóan nyilvánvaló dolog sem, mint az igazság. – Viszlát – mondtam végül, és letettem a telefont. Ennyi volt. Ezzel véget ért. Soha nem fog akadályokat gördíteni elém, ha örökbe akarom fogadni Tegant. Soha nem próbál kapcsolatba lépni velünk. Jóllehet igencsak megkönnyebbültem, mégis belém nyilallt a fájdalom. Miért nem szerette a saját gyermekét? – morfondíroztam. Hogy lehet, hogy valaki nem szereti a saját gyermekét? És ha valaki nem is szereti mindig, legalább akkor érezhetne valamit, ha meghal…
Egyik karommal átöleltem Tegan vállát, és magamhoz vontam, mert hirtelen elfogott a vágy, hogy éreztessem vele, mindig mellette leszek. Magamhoz szorítottam, és reméltem, hogy a testi közelséggel valamelyest megértethetem vele, milyen fontos ő nekem. Nem reagált, nem is tiltakozott, csak csendesen, nyugodtan ült. Újra a papra emeltem a tekintetem, és figyeltem, hogyan prédikál életről, halálról és Adele-ről. Nem ismerte a barátnőmet, azt mondta el, amit én írtam le neki. De nem ragadt meg az irományomnál, arról is beszélt, milyen melegséget érez a szívében, amikor azokhoz szól, akik ismerték Adele-t. Elmondta, micsoda jó barát lehetett, ha ilyen szép számmal utaztak ide az ismerősök az egész ország területéről, hogy végső búcsút vegyenek tőle. Megemlítette, hogy Adele édesanya volt, márpedig egy szülő mindig is arra vágyik, hogy lássa felnőni a gyermekét. Azt is megjegyezte, hogy ennek ellenére biztos benne, Tegan jó kezekbe kerül. Én nem lennék ebben olyan biztos, haver – gondoltam, mielőtt még leinthettem volna magam. Na, ezen jót mulatott volna Adele. Lefogadom, hogy ilyesmit egyedül te gondolnál a temetésemen! – pukkadozott volna. Véget ért az utolsó ima, az utolsó ének is. Az összegyűltekkel együtt én is felálltam, és megfordultam, hogy kövessem a kijárat felé a négy férfit – közülük kettő a testvérem –, akik a vállukra vették a tölgykoporsót, rajta a réztáblával: ADELE BRANNON. Elkaptam a pillantásom, képtelen voltam odanézni, annyira valószerűtlen volt. Adele egy dobozban. Adele, aki nem jár, és nem beszél. Nincs többé. Inkább a templom belseje felé
fordultam, hogy elkerüljem a körülöttem ülők tekintetét. Nem tudtam volna tartani magam, ha valaki a szemembe néz. Ha egyetlen fájdalmas arcot is meglátok, végem. Nem tudnám visszatartani, kifakadna mindaz a fájdalom, amelyet legyűrtem magamban a szállodai folyosón történt kiborulásom óta. Kinyitották a templomajtót, és egy csapásra újra nyár lett, forróság és fényáradat; a gyászszertartás komor, télies hangulata elillant, amint fény szűrődött a bent uralkodó sötétségbe. Összeszedtem magam, és éppen azt kerestem, hogy a sok fekete öltöny között hova nézzek, amikor megpillantottam őt. Magas, fekete öltönyös, fekete inges, fekete nyakkendős alakját, fakó bőrét, fájdalmas arckifejezését, enyhén felborzolt, barna haját. A lélegzetem is elállt, testem egy pillanatra jéggé dermedt a döbbenettől. Előrenyújtottam a nyakam, és oldalra sandítottam, hogy jobban lássam, mielőtt kilép az ajtón, és eltűnik. Ő volt az. Egyértelműen ő volt az. Nate. A nyugat-ealingi krematóriumnál megtartották a rövid szertartást, amelyen csak a családom vett részt. Ott ültem ugyan, de nem is hallottam, miről beszélnek. Lassan elvitték a koporsót, behúzták egy súlyos, fekete függöny mögé. Centiről centire tűnt el, míg végül nem maradt más, csak a hangos suhogással összezáródó fekete függöny. Vége lett. Felpillantottam a temetkezési vállalkozóra, aki megrendezte a szertartást. Kérem, ismételje meg – esedeztem a tekintetemmel. Kérem, kezdje újra, hogy teljes figyelmemmel itt lehessek. Csak egy pillanatra ábrándoztam el, és Del már ott sem volt. Ráharaptam az alsó ajkamra, és meg sem
mozdultam, mialatt a többiek elindultak kifelé. Amint egyedül maradtam – Tegan a szüleimmel tartott –, kioldalaztam a padból, és odaálltam a függöny elé, amely elnyelte őt. Ezernyi gondolat zsongott a fejemben, és mindegyik fájdalmas nyomot hagyott bennem. Adele. Tegan. A munkám. Mennyország. Halál. Élet. Leukémia. Szállodák. Nate. Magam előtt is szégyelltem, hogy Nate járt az eszemben. Mit keresett itt? Egy barátja temetésére jött el. De honnan tudta, hogy Del meghalt? Valószínűleg az egyik újságban látta. Minden kérdésemre találtam kézenfekvő választ. Előzőleg meg sem fordult a fejemben, hogy talán eljön. Mit jelentett ez? Egyáltalán jelentett bármit is? Talán szerelmes volt belé? De hiszen mindketten állították, hogy csak akkor egyszer történt meg. Én pedig feltételeztem, hogy nem is találkoztak abban a két évben, amikor én már nem voltam velük. Természetesen soha nem tudom meg biztosan. Soha nem tudom meg, mi történt valójában… Mi volt a baj velem? Miért jár a fejemben ez az egész? Delre kellene gondolnom. Ám Nate minduntalan befurakodott a gondolataim közé. Sokkal tisztábban emlékeztem arra, amikor Nate-tel utoljára találkoztam, mint arra, amikor Dellel utoljára találkoztam. Emlékeztem, milyen mély csend borult ránk. Milyen zavaros tekintettel nézett utánam, amikor kisétáltam az ajtón. Arra számítottam, hogy hangos veszekedéssel zárjuk le a kapcsolatunkat, mégis lehangolóan csendes volt a szakítás. És lassú. Mindig is azt hittem, ha valaki rájön, hogy megcsalták, felszarvazták, akkor mindenáron hangos patáliát akar csapni. Én nem így voltam vele. Az nem én lettem volna. Aznap, amikor összeszedtem a cókmókomat, abban a biztos tudatban sétáltam ki a lakásunkból, hogy soha többé nem látom őt, így
hát még egyszer visszanéztem, hogy megőrizzem magamban borostás arcát, kócos haját és az álmatlanságtól meggyötört szemét. Még hallottam, hogy azt mondja, „ne menj!”, azután egyszerűen kisétáltam. Adele-lel nem volt nagyjelenetünk, nem gördült le a függöny, nem sötétedett el a képernyő. Az egy másik nap volt, egy másik búcsú. Mint oly sokszor azelőtt, akkor is azzal váltunk el, hogy „hamarosan találkozunk”. Hiába törtem a fejem, képtelen voltam felidézni, mit mondtam neki. Elbúcsúztam egyáltalán? Megöleltem? Mondtam egyáltalán egy egyszerű sziát is? Nem emlékeztem, és majd megszakadt a szívem emiatt. Tudhattam, hogy nem maradt sok időm vele, akkor hát miért nem jegyeztem meg minden kis részletet? Miért nem ragaszkodtam foggal-körömmel minden egyes együtt töltött másodperchez? Gyomromban hirtelen összerándult a fájdalomgombóc, mintha egy vasököl ütése érte volna a napfonat csakrám alatti területet. Kétrét görnyedtem, a hasamat fogtam, és igyekeztem talpon maradni. Hogyan vettem volna búcsút tőle, ha tudom, hogy akkor látom utoljára? Fogalmam sincs. A szemébe néztem volna, annyi biztos. Tulajdonképpen a szemébe néztem egyáltalán? Megfordultam, és a szemébe néztem? Nem emlékszem. Könnyedén felidéztem Del képét évekkel korábbról – az egyetemről, az egyetem utáni időkből, a munkával töltött éveinkből, csak arra nem emlékeztem, milyen volt egy héttel azelőtt. Nate. Nate-re is gondoltam, csak mert nem akartam arra gondolni, mi következik. Mi következik.
Azt kívántam, bárcsak jobb ember lennék. Bárcsak tisztán látnám az életem. Bárcsak teljes szívvel magamévá tenném az elhatározást, hogy felelős leszek egy gyermekért. Del megtette. Amikor rájött, hogy terhes, természetesen megijedt, és azon siránkozott, hogy ő erre nem képes, de pár nap elteltével elfogadta a helyzetet, nyilvánvalóan újra és újra átgondolta, végül úgy döntött, hogy meg tudja csinálni. És meg is csinálta. Kiválóan. Én magam is átgondoltam, megvizsgáltam a jövőt, ám én csak a nehézségeket láttam. A problémákat. Az áldozatokat. Azt, hogy hosszú évekig felelős leszek valaki másért. Olyan nő voltam, aki, ha kedve tartotta, egy zacskó Malteserst evett vacsorára, és nem szívesen ment haza, mert a lakása egy szemétdomb volt. Hetekkel korábban lóhalálában jöttem el otthonról, és úgy terveztem, hogy másnap már haza is érek. Ennek megfelelően a hálószobában és a nappaliban szanaszét hevertek a ruhák, a számlák, az újságok, a magazinok, az üdvözlőlapok és a félig kicsomagolt szülinapi ajándékok. A hűtőmet minden bizonnyal ellepte a penész, sőt, talán a konyhapultot is. A villanykörték talán már rég kiégtek. Mindennek tetejébe, ezer és egy dolgon kell majd változtatnom az életemben, hogy Tegan belepasszoljon. Hogy új otthont teremthessek számára. Ne feledjük, hogy Tegan továbbra sem szólt hozzám. Így hát ott élünk majd kettecskén, abban a néma házban. Anyukám azt javasolta, hogy hagyjam Tegant Londonban néhány napra, amíg mindent elrendezek Leedsben. De nem lett volna jó. Lehet, hogy Tegan nem is borult volna ki attól, hogy nem vagyok mellette, de nekem szükségem volt rá. Ő
volt az utolsó kötelék, amely Adele-hez fűzött, és mindenáron bele kellett kapaszkodnom, akár beszél velem, akár nem. Lépteket hallottam a halvány fapadlón, így hát gyorsan felegyenesedtem, és kitöröltem a könnyeket a szememből. Megköszörültem a torkom, mély levegőt vettem, és igyekeztem magamra erőltetni a derűs nyugalmat, melyet az előző napok során árasztottam magamból. Mindenki elismerően hangoztatta, milyen erős és bátor vagyok; de az az igazság, hogy Kamryn Matika csak tettette magát. Magamra öltöttem ezt a képet, és a környezetemben mindenki bedőlt neki. Felemeltem a vállam, kihúztam a hátam, és egy újabb mély lélegzettel még inkább ellazítottam az izmaimat. Összerezzentem, amikor egy kéz csúszott a kezembe. Lenéztem az apró, tökéletes formájú, jéghideg kézre. Amikor megszületett, ámulva csodáltam a dundi, rózsaszínes ujjacskákat. Elképedtem, hiszen csupán néhány órája élt, a keze mégis olyan volt, mint egy ötvenévesé: a bütykein ráncok sorakoztak, a tenyerét mély barázdák tarkították: akár egy felnőtt kézen. Pillantásom Tegan kezéről az arcára tévedt. Rám szegezte a tekintetét, szőke copfjai a hátát verdesték, amint egészen magasra emelte a fejét. Hatalmas, kék szeme engem figyelt. Próbáltam rámosolyogni, miközben ő szótlanul nézett. Kinyitotta a száját, megnyalta kiszáradt ajkait, azután megszólalt. Vékonyka hangja minden egyes szónál megremegett. – Te vagy az új anyukám? Bólintottam. – Igen, édesem, én vagyok.
Szentül ígéred, örökkön-örökké, ámen?
12. fejezet – Hogy tetszik az új otthonod? – kérdeztem Tegant. A krémszínű kanapém kellős közepén ült, nyári ruhában és fehér pólóban. A karján egészen elhalványodtak a zúzódások, így hát rossz érzések nélkül hordhatott már rövid ujjú ruhákat, sőt, nekem sem támadt már sírhatnékom amiatt, amiken keresztülment. Szőke haja összefogva, kezében egy Meg nevű rongybabát szorongatott, amelyet egyéves korában kapott Megnek fekete fonálból volt a haja, az arca és a teste narancssárga, a ruhája sötétkék, tágra nyílt barna szeme körül szúrós szempillák meredeztek. Meg haja szintén össze volt gumizva. – Büdös van – felelte Tegan őszintén. A kanapén csücsülő kislánynak igaza volt. A lakásom bűzlött a haltól meg a kukába gyömöszölt többi szeméttől, melyek napról napra mindinkább szétbomlottak kellemetlen szagot árasztó kis részecskéikre, mintha sértettségüket akarnák kifejezni, amiért a hathetes londoni tartózkodásom során elhanyagoltam őket. Az ajtóból körbetekintettem a szobán. Mintha még rendetlenebb lett volna: újságok és magazinok szanaszét a padlón, egy felfordított cipő a sarokban, a kanapé karfáján pedig gondosan előkészítve azok a születésnapi kártyák, melyeket már nem tudtam kibontani. – Na jó, és ha nem számítod azt, hogy büdös van? – puhatolóztam Tegannél, és a kupit, meg az abból eredő szégyenérzetet igyekeztem a gondolataim mélyére süllyeszteni.
Tegan arcára kiült a kérdés, vajon meghibbantam-e. Hogyan is képzelhetné azt, hogy valami, ami ott van, az nincs ott? Ez olyan volt, mintha azt kértem volna tőle, hogy repüljön fel a Holdra. – Várj csak! – mondtam. Kifordultam a nappaliból, átevickéltem a hosszú, keskeny folyosóra leszórt táskáinkon, és beléptem a konyhába. Vissza is hőköltem a bűztől, ami nyomban megcsapott – olyan orrfacsaró volt, hogy szinte még a festék is lemállott a falról, a szemetes felett pedig vibrált a levegő az augusztusi forróságban. Visszatartott lélegzettel kivittem a szemetet a kinti görgős kukába, majd beszaladtam a fürdőszobába kezet mosni. Újabb szégyenérzet fogott el, amikor megpillantottam a fogkrémpöttyöket a csapon, majd a mosdó oldalához ragadt fogselymet. Miközben megtörölgettem a kezem a fehér kéztörlőbe, arra az elhatározásra jutottam, hogy fel kell számolnom ezt a szörnyű rendetlenséget. Mostantól lesz még valaki, akire tekintettel kell lennem, ezért a rendnek szokásommá kell válnia, nem elég, ha elvétve rendet rakok. Kifejezetten tisztának és rendesnek kell lennem, és addig kell ismételgetnem a „mindennek megvan a helye, minden a helyén van” mantrát, amíg olyan természetessé nem válik, mint az esti fogmosás. Visszamentem a konyhába, szélesre tártam az ablakot, és beengedtem a nehéz, állott levegőt. A bűz rövidesen elillant, és helyébe léptek a háztartás megszokott illatai. A kanapén Tegan azt tette, amit már eddig is tökélyre fejlesztett – nyugodtan, csendben ücsörgött. Várt. Várta, hogy én legyek az irányító, aki majd megmondja, mit kell tennie. Az volt a legszomorúbb az egészben, hogy fogalmam sem volt.
Nem készítettem terveket. Az élet immár nem is volt más, mint egy sor feladat, melyeken át kellett verekednem magam: azonosítani a holttestet, megszervezni a temetést, összeszedni Adele cuccait, visszaköltözni Leedsbe. Egyszerre csak egy lépést tudtam tenni, hogy végül minden pontot kipipáljak. És most itt voltunk, Leedsben, ami egyben azt is jelentette, hogy véget ért a terv. És nem tudtam, mi a következő lépés. Élni kell, igen. De hogyan? – Ez lesz a te szobád – fordultam Teganhez. Lesütötte a szemét, majd újra rám nézett. Miről beszélsz? – kérdezte szavak nélkül. – Kivisszük a kanapét a rossz szagú konyhába. Illetve, remélem, addigra már nem is lesz olyan büdös. Szerzünk neked egy ágyat, és lehet tévéd is. Nem ez, mert ez túl nagy lenne. Majd ezt is kitesszük a konyhába. Neked veszünk egy kisebbet, meg egy videót is, hogy nézhesd a saját filmjeidet meg minden. És a falakat is átfesthetjük, olyan színűre, amilyenre szeretnéd. Sajnos tapéta nem lehet, mert annak mindig sírás a vége; amikor kislány voltam, a szüleim kis híján elváltak a tapétázás miatt… – Tegan csak bámult rám, amíg összevissza karattyoltam. – Szóval, te választhatod ki a színt, de csak olyan szín lehet, ami sokáig tetszeni fog, és nem lehet túl vad, nehogy rémálmaid legyenek. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy nincs megengedve, hogy rémálmaid legyenek, csak éppen nem akarok olyasmit tenni, ami előcsalogathatja őket. Szóval, ami a szobádat illeti, igen, átfestjük a falakat, aztán szerzek neked valami szőnyeget vagy ilyesmit, mert hát ez a laminált padló, akármilyen jól mutat, bizony-bizony elég hűvös reggelenként. Az íróasztalt majd átviszem a hálószobámba, ott biztosan jól elfér. És majd a
konyhát nemcsak konyhának, hanem nappalinak is használjuk. Szerencsére elég nagy. Na, jó lesz így? Tegan le sem vette rólam a szemét. – Túlságosan hadarok? Felhúzta az orrát, és biccentett. Copfjai vidáman táncoltak, miközben elismerte, hogy valóban szószátyár sültbolond vagyok. Hatalmasat sóhajtottam, és lerogytam mellé a kanapéra. – Sajnálom – mondtam. – Csak szeretném, ha te is… – Ez úgy hangzott, mintha nyomást akarnék gyakorolni rá. Mintha valami baj lenne vele, ha nem érzi magát nyomban otthon. – Sajnálom – ismételtem, noha Tegan nem is tudta, miért mentegetőzöm. Aznap reggel utaztunk Leedsbe vonattal. A szüleim felajánlották, hogy elhoznak kocsival, de nem fogadtam el. Szerettem volna, ha egyértelmű az új kezdet; hogy úgy vágjunk neki az útnak, ahogy folytatni is fogjuk – kettesben. – Könnyebb lesz mindannyiunknak, ha vonattal megyünk – bizonygattam a szüleimnek. – Majd máskor eljöttök látogatóba. Korábban felbéreltem egy költöztetőt, aki Adele dobozaival és a mi legsúlyosabb csomagjainkkal már előttünk elindult, és akkor érkezett meg, amikor a taxival mi magunk is befordultunk az utcánkba. A dobozokat egyelőre a közös előcsarnokban halmoztuk fel, amíg nem találok helyet nekik a lakásban. Két évvel korábban, amikor beköltöztem, rendkívül tágasnak tűnt a lakásom, de azóta rengeteg dolgot hordtam össze: könyveket, CD-ket, videókat, DVD-ket, műszaki berendezéseket, mindenféle csecsebecsét, úgyhogy komoly problémát jelentett a helyszűke. Helyet kellett találnom annak
a néhány dolognak, amiket Adele hátrahagyott. Amikor a raktárban megkerestem a dolgait, egészen elhűltem, ugyanis az övé volt a legkisebb kupac. Megdöbbentem, hogy az egész élete, mind a harminckét év, belefért tíz dobozba. Ráadásul a legtöbb dobozban olyan dolgok voltak, melyeket Tegannek szánt. Adele soha nem volt gyűjtögető típus, soha nem őrizgetett mütyüröket és emléktárgyakat, és még a halálra készülvén is ügyelt arra, hogy ne foglaljon el sok helyet, amikor végleg elmegy. És el is ment. Csak a hamvait őriztem az egyik táskában. Nem szándékoztam szétszórni a hamvakat, inkább azt terveztem, hogy valahol a közelben fogjuk eltemetni, hogy legyen egy hely, ahová Tegan és én eljárhatunk, ha szeretnénk virágot vinni neki vagy egyszerűen meglátogatni. – Tetszik az ablak – szólalt meg halkan Tegan. A lakásomban nemcsak tágas szobák voltak, hanem egy-egy nagyméretű tolóablak a hálószobámban és a konyhában, illetve két hatalmas ablak Tegan leendő szobájában. Valóban pompásak voltak… De vajon veszélyesek is? Ne aggódj már – intettem le magam. Tegan eddig sem esett ki egyetlen ablakból sem, miért éppen most tenné? – Köszönöm – feleltem. – Nekem is tetszenek az ablakok. Figyelj csak, nem ártana egy kis ennivalót szerezni, és persze fogkefét, sampont meg jó pár dolgot neked, szóval mit szólnál egy kis vásárláshoz? Hogy hangzik? – Jó ötlet – felelte Tegan vékonyka hangján. – Nem fáradtál el a sok utazásban? Mindössze néhány perce értünk haza, de nekem máris mehetnékem volt. Az állandó mozgás elterelte a
gondolataimat arról, mi mindent ronthatok el, mit veszítettünk, és milyen helyzetbe kerültünk. – Nem – húzódott mosolyra a szája. – Nem fáradtam el. – Jól van, épp ezt akartam hallani. Összeesküvés. Itt valamiféle összeesküvés volt. Samponok összeesküvése. Ki gondolta volna, hogy ennyiféle sampon kapható? Fel-alá tébláboltam az áruház folyosóin, hogy megfelelő sampont találjak Tegan hajához, és döbbenten tapasztaltam, mennyi termék sorakozik a polcokon. Mivel én rendszeresen a Roundhayben található fodrászatból vettem a samponomat, ahová másfél havonta jártam kiegyenesíttetni a hajam, soha nem fordultam még meg az áruháznak ebben a részében – és soha nem is volt szükség arra, hogy tudjam, milyen sampont lehet kapni a tejfelszőke hajtípushoz. Azt főleg nem tudtam, milyen sampon kell egy tejfelszőke kislány hajához. A tekintetem végigsiklott a flakonokon, ám a különféle hirdetésekből úgy rémlett, hogy mindegyikük felnőttek számára készült. Gyümölcsolajakat és más olyan összetevőket tartalmaztak, melyekről nem is hallottam. Vajon jók lehetnek egy kislány fürtjeihez is? A szállodában azokat a kis üvegcséket használtam, melyeket a takarítónő hagyott ott nap mint nap, de nem voltam biztos benne, hogy hosszú távon is beválik-e ez a gyakorlat. A saját samponom sem lenne jó Tegan hajára. Amikor még együtt laktunk, Adele néha megcsapolta a samponomat, ha elfogyott a sajátja, de nem túl gyakran. Ezenkívül Adele-nek erős, hullámos haja volt, míg Tegan szögegyenes haja vékonyka, törékeny szálakból állt, akár a legfinomabb selyem. A világért sem akartam
tönkretenni, nehogy a selymes kis sörényből kusza szénakazal legyen. Erre miért nem készített fel Adele? – gondoltam, miközben elhatalmasodott rajtam az aggodalom. A végén még ez a probléma fogja darabjaira törni a nyugalmat sugárzó álarcomat? Nem a holttest azonosítása, nem a temetés, nem Adele urnája, hanem a tény, hogy képtelen vagyok megtalálni a megfelelő sampont. Nem egyszerűen a samponról volt itt szó, hanem arról, milyen kevéssé ismertem a gondjaimra bízott kis életet. Halvány fogalmam sem volt, mit szeret, és mit nem, milyen tévéműsorokat néz szívesen, milyen ételekre allergiás, és milyen ételeket nem eszik meg pusztán azért, mert nem szereti, milyen események vagy szavak hozzák ki a sodrából, és milyen termékek jók a hajára. Tegannek külön kis világa volt a saját gondolataival, érzelmeivel és igényeivel, ám ehhez a világhoz egyelőre nem volt hozzáférésem. Rátámaszkodtam a bevásárlókocsira, és a szememmel kutattam tovább a polcokat, de minden egyes eltelt másodperc tovább szította a bensőmet mardosó bizonytalanság tüzét. – Emlékszel, milyen sampont szoktatok használni? – fordultam Teganhez, aki mellettem állt, és Meget szorongatta. Felnézett rám, és megrázta a fejét. Miért ilyen nehéz ez? – tépelődtem. Csak egy sampon az egész. Csak sampon. Le kellene vennem egyet a polcról, és kész. De magamnak sem vennék le egyet „csak úgy”. Évekig tartott, amíg rátaláltam a számomra megfelelő samponra, és Tegannek is jár legalább ennyi odafigyelés. Szedd össze magad, Matika, csak egy samponról van szó – torkolltam le magam.
A szemem sarkából észrevettem, hogy egy áruházi eladó tart felénk. Nálam fiatalabbnak tűnt, nem néztem ki belőle, hogy gyerekei vannak, de a haja éppen olyan halványszőke volt, mint Tegané. Talán tud valami támpontot adni. – Elnézést – toppantam elé. Apró, barna szeme barátságtalanul vizslatott annak ellenére, hogy kedves mosoly kíséretében kérdezte: – Igen, hölgyem? – Talán tudna segíteni. Szeretném megtalálni a megfelelő gyereksampont – mondtam, és Teganre mutattam, aki kötelességtudóan rámosolygott. – Meg tudná mondani, melyik a legjobb? – Hát… – kezdte a hölgy, és a polcokhoz fordult. Ám, még mielőtt folytathatta volna, egy hang közbevágott: – Nem tudja? A hang irányába pillantottunk, ahol egy kövérkés, negyvenes, blúzt és virágmintás szoknyát viselő hölgy bámult ránk. – Elnézést, hozzánk szólt? – kérdeztem. – Igen. Nem tudja, melyik sampont vegye? Mi köze hozzá? – gondoltam. – Ö… még soha nem vettem – feleltem, és igyekeztem visszafogni magam, nehogy egy udvariatlan megjegyzéssel elintézzem. Visszafordultam az eladóhoz, hogy kizárjam az illetéktelen személyt a társalgásból. – Miért nem kérdezte meg a munkaadóját, mielőtt idejött? – folytatta a hölgy, mintha észre sem vette volna, hogy hátat fordítottam neki. Először oda sem figyeltem, mégis szöget ütött a fejemben, amit mondott. Visszafordultam felé.
– Ugyan miért kérdeznék meg egy marketingigazgatót a gyereksamponokról? – vontam össze a szemöldököm. – A szülei bizonyára tudják, milyen sampont használnak. Ó, így már minden világos lett: egy fekete nő egy fehér kislánnyal! Ez csak azt jelentheti, hogy én vagyok a bébiszitter. Hát úgy nézek én ki, mint egy bébiszitter? Magamra pillantottam: buggyoskék farmer, ujjatlan, hasított nyakú piros póló, fekete sportcipő és fekete bőrhátizsák. Igaz, ami igaz, ha valaki nem ismer, soha nem gondolná a kinézetem alapján, hogy egy harminckét éves, sikeres marketingmenedzser lennék. De azt sem, hogy a gyermekfelvigyázáshoz megfelelő a temperamentumom. Sokan mondták már, hogy a kimért, zárkózott viselkedésem miatt nem a kedvesség az első dolog, ami eszükbe jut rólam. Miért fizetne bárki is azért, hogy vigyázzak a gyerekére? Egyébként pedig, miért is ne lehetnék Tegan hozzátartozója? Miért gondolta ez a hölgy első ránézésre, hogy a család alkalmazottja vagyok? Ha éppen tudni akarja, lehetnék akár Tegan mostohaanyja is. – A szülei éppenséggel nem tudják – sziszegtem összeszorított ajkakkal. Az eladó közben odébb slisszolt, talán azért, hogy biztonságban legyen, ha esetleg tettlegességig fajulnának a dolgok; pontosabban azért, nehogy kereszttűzbe kerüljön, ha flakonokkal kezdenénk dobálni egymást. – Hol vannak a szülei? – szegezte nekem a kérdést a hölgy, mintha arra számítana, hogy a kérdésére majd töredelmesen bevallom, egész egyszerűen elraboltam a mellettem álló gyermeket. – Mégis mi köze hozzá? – kérdeztem higgadtan, de meglehetősen csípősen. – Mit csinál itt ezzel a gyerekkel egyáltalán?
– Ha mindenáron tudni akarja – csattantam fel –, ő az én gyerekem. Én vagyok az anyja. – Maga? – Igen, én. – És a szülei tisztában vannak azzal, hogy maga azt a látszatot kelti, mintha az anyja lenne? – emelte fel a hangját a hölgy, amivel sikeresen magunkra vonta mások figyelmét is. Több vásárló is elkezdte hegyezni a fűlét, és bennünket figyelt, miközben úgy tettek, mintha elmélyülten válogatnának a pelenkák, a vatták, a bébiételek és a cumisüvegek között. – Én nem keltek semmiféle látszatot – sziszegtem. – Akkor hát mit csinál? – emelte fel hangját. Mit is csinálok? Megpróbálok úrrá lenni a dolgokon, azt csinálom. Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy ne boruljak ki, amiért nem találom a megfelelő sampont. Egyetlen hajszál választ el attól minden áldott este, hogy ki ne nyissak egy üveg vodkát, és addig ne vedeljek, amíg a legjobb barátnőm feltámad hamvaiból, amíg a vőlegényem már nem csal meg, én pedig még mindig Londonban élek, és regionális marketingmenedzserként dolgozom annál a cégnél, amelynek hét évet áldoztam az életemből. Tegan a térdem fölött addig rángatta a farmeromat, amíg le nem néztem rá. – Nekem ez tetszik – mondta, és felém tartott egy fényes narancssárga flakont. Észre sem vettem, hogy időközben elkószált. Kezembe vettem a flakont, és mivel magamon éreztem a többi vásárló tekintetét, ráérősen olvasgattam a címkét. Nem igazán fogtam fel a szavak értelmét, nem is figyeltem az összetevőkre, csak arra gondoltam, hogy nem hagyom magam megfélemlíteni. Senki nem kényszeríthet arra, hogy megfutamodjak, bármennyire is szeretnék.
Rámosolyogtam Teganre, aki meglepő módon visszamosolygott, majd egy gyors mozdulattal betettem a sampont a bevásárlókocsiba. A hölgy kérdése még mindig a levegőben lógott: „Akkor hát mit csinál?” Ránéztem, és egy bájos mosollyal feleltem: – Hogy mit csinálok? Sampont veszek. Tegan belecsúsztatta a kezét a tenyerembe, és magasra szegett fejjel kitoltuk a kocsit a sorból. A szívem vadul kalapált, szinte a fülemben dübörgött. Ilyesmi számtalanszor előfordul majd az elkövetkezendő hetekben, hónapokban, sőt, valószínűleg években. Lesznek olyan kívülállók, akik megkérdőjelezik a szerepemet Tegan életében, mert nem hiszik el, hogy én vagyok Tegan hivatalos gondviselője, vagyis az anyja. Amióta útnak indítottam az örökbefogadási papírokat, rájöttem, hogy nem is lesz olyan egyszerű Tegant adoptálni. Hónapokba, vagy akár évekbe is telhet. Hosszadalmas hivatalos kálváriát kell bejárnom, egy halom iratot kell kitöltenem, egy csomó személyes információt kell felfednem mindenféle idegennek, és lehet, hogy még ez sem lesz elég. Az örökbefogadási eljárások között nagyon, nagyon ritka dolognak számított az a felállás, hogy egy fekete nő fogad örökbe egy fehér gyermeket. Ennek ellenére ezt az utat kellett járnom. Ahogyan Tegan zokogása alábbhagyott aznap ott, a szállodában, ahogy ernyedten, tehetetlenül lógott a karjaimban miután megtudta, hogy az édesanyja a mennyországba ment, egy pillanat alatt megvilágosodtam. Volt valami, amivel jóvátehetem, hogy nem voltam Adele mellett a végén, hogy nem segítettem, amikor pedig megtehettem volna. Volt valami, amivel bebizonyíthattam Tegannek is, hogy valóban
számíthat rám – örökbe kellett őt fogadnom. Nem elég, hogy magamhoz veszem, és a hivatalos gyámja leszek, a családom részévé kell tennem. Az anyja kell, hogy legyek, éppen úgy, ahogyan Adele akarta. Ám az alapján, amit addig kiderítettem, elképzelhetőnek tartottam, hogy nem kapok rá engedélyt. – Ryn anya – szólalt meg Tegan, amivel egyszeriben kizökkentett a gondolataimból. Összevont szemöldökkel pillantottam rá. – Minek neveztél? – Ryn anya – ismételte Tegan, mintha megbuggyantam volna. Mintha minden áldott nap anyának szólított volna, és nem Ryn néninek. – Miért szólítottál anyának? – kérdeztem. Kis arca olyan lett, mintha el akarná sírni magát. – Azt mondtad, te vagy az új anyukám – suttogta, szép kék szemébe könnyek gyűltek, és a hangjából kiéreztem a szemrehányást, amiért hazudtam neki. Leguggoltam hozzá, mert a világért sem akartam, hogy elsírja magát. Szívfájdító élményként maradt meg bennem a legutóbbi zokogása, ami után mindkettőnknek órákra volt szüksége a megnyugváshoz. Nem akartam, hogy a bevásárlóközpont kellős közepén összetörjön a szíve egy olyan jelentéktelennek látszó dolog miatt, hogy hogyan szólít. – Igen, az vagyok – nyugtattam meg. Megsimogattam a haját, és megpróbáltam egy mosollyal lecsillapítani. – De te nem az igazi anyukám vagy. Az igazi anyukám felment a mennyországba. És már nem is jön vissza soha. Összeszorult a torkom. – Így van – bólintottam. – Ezért már te sem vagy Ryn néni. – Azt hiszem, nem.
– Ryn anya vagy – mondta ki a végső következtetést. Elámultam a logikáján, ami arra utalt, milyen okos. El is feledkeztem róla, hogy Tegan már háromévesen is képes volt arra, hogy egy jól megválasztott érvvel későbbre tolja a lefekvés idejét. – Jól van, Ryn anya vagyok. Mit szerettél volna kérdezni? Tegan szipogott egy kicsit, és az egyik kézfejével megtörölgette a szemét. – Ö… – nyelt egyet. – Kaphatok egy kis csokit? – Igen, ha előtte megeszed az összes zöldséget. – A felelős felnőttek ehhez hasonló dolgokat mondanak, nem igaz? Szív alakú arcocskája nyomban felderült, és boldogan mosolygott. Megrázta a fejét. – Nincs is zöldségünk! – kuncogott, és a bevásárlókocsinkban sorakozó ételekre mutatott. Ezek után úgy döntöttem, aznap nem veszünk zöldséget. Olyan rég hallottam már felszabadultan kacagni, olyan rég láttam boldogan mosolyogni, hogy igazán nem erőltethettem rá a zöldségeket. – Na jó, megfogtál – vigyorogtam rá. – Ma nem lesz zöldség. De holnaptól egészségesen fogunk étkezni, rendben? Bólintott. Aztán, még mielőtt felállhattam volna, a nyakam köré fonta a karját, gyorsan megszorongatott, majd elengedett. Visszaállt a kocsi mellé, a messzeségbe bámult, és két karjával ringatni kezdte Meget, mintha az előző pillanatban még nem is engem ölelgetett volna. Felálltam, és az jutott eszembe, amikor egyszer egy hajóúton belekapaszkodtam a korlátba, mert úgy éreztem, a bensőmben epe és tengervíz elegye kavarog. Ilyen erős
hányinger fogott el abban a pillanatban is. Mi lesz, ha nem engedik, hogy örökbe fogadjam?
13. fejezet Mielőtt megkaptam Del kártyáját, és Londonba mentem, és enyém lett Tegan, megvolt a magam élete. Ami a munkáról szólt. Kizárólag a munkáról. Ez tartott életben, amikor Leedsbe költöztem. A munkaköröm megnevezése országos marketingmenedzser volt az Angeles nevű áruházláncnál. A lánc mintegy száz évvel korábban fejlődött ki egy leedsi rövidáruboltból, és a központi iroda még mindig itt székelt, nem pedig Londonban. Minden jelentősebb brit városban volt áruházunk, és azt tűztük ki hosszú távú célként, hogy John Lewist lekörözve miénk legyen az ország legnagyobb áruházlánca. A londoni áruházban kezdtem a pályafutásomat regionális marketingasszisztensként, onnan dolgoztam fel magam a ranglétrán a későbbi pozíciómig. A cég marketingrészlegének második embereként a legfőbb feladatom az áruházi magazin, a Living Angeles vezetése volt. Az én felelősségem volt minden, a magazin aktuális havi témáinak kijelölésétől kezdve egészen az elkészült verzió jóváhagyásáig. Akkoriban az országos marketingigazgató, Ted Payne jobbkezeként dolgoztam, és két hónappal az elhalasztott esküvő előtt az volt a terv, hogy egy hónapot töltök Leedsben, ahol előkészítem a magazin piacra bocsátását. Amikor faképnél hagytam Adele-t és Nate-et, megkérdeztem Tedet, enyém lehet-e az országos marketingmenedzseri állás, melyet első találkozásunk óta ajánlgatott. Amikor
beleegyezett, arra is rábeszéltem, hadd dolgozzam le a londoni állásom felmondási idejét Leedsben. Az elmúlt évek során a magazin olyan sikeres lett, hogy nem negyedévente, hanem havonta jelent meg. A munkám megháromszorozódott, de nem bántam – a munka volt az életem. Amikor végre megvettem a lakásomat Leeds külvárosában, Horsforth-ben, három hónappal azután, hogy otthagytam Londont, úgy kellett rávennem magam minden áldott este, hogy hazamenjek. Egész életemben másokkal éltem együtt: a családommal, Adele-lel, Nate-tel. Egy folyamatosan üresen álló lakás olyasvalami volt, amire minden egyes nap fel kellett készülnöm lelkileg, amikor eljöttem az irodából. Úgy tűnt, túl nagy nekem. Nem is figyeltem igazán a méretére, amikor megvettem. A hatalmas, tátongó konyha a magas menyezettel és a boltívekkel még huszonöt láb hosszú sem volt, mégis úgy tűnt, mérföldekre nyúlik. A nappali és a háló sem volt különb; a tizennégy láb szélesség nyomasztóan hatott, ha rajtam kívül más nem lakta be a teret. Aznap este, amikor a kezembe kaptam az új lakásom kulcsát, lerogytam az előszobában, és hirtelen rám tört a rémület. A lakásban nem volt bútor, mivel eszembe sem jutott addig, hogy vegyek; a falak utálatos piszkosfehérre festve, mégis a legrémisztőbb maga a csend volt. Olyan sötét alakot öltött, mint a hálószobaablakon túli sötétség, amitől gyerekkorunkban félünk; a szekrényben lapuló szörnyeteg; vagy a név nélküli izé, ami a lépcsőforduló alatt tanyázik. Egyszerűen nem voltam alkalmas arra, hogy csendben, magányosan éljek. Nem olyan fából faragtak. Összegörnyedtem, amint a rémület könnyekben fakadt ki
belőlem. Egyes-egyedül voltam abban a hatalmas lakásban. Új élet várt rám. Tudtam, hogy két választásom van: vagy összeroppanok a terhek alatt, vagy annyit dolgozom, amennyit csak lehet. Hónapokig be sem tettem a lábam a lakásomba nappal. Reggel hétre jártam dolgozni, és este tízig maradtam, amikor már csak arra volt erőm, hogy bemásszak az ágyamba. Még hétvégéken is dolgoztam, csak hogy ne legyek egyedül a lakásban. Idővel természetesen lazítottam a megszállott munkatempón, és barátokat is szereztem a munkahelyemen. Egyikük Betsy Dawali volt, akivel együtt dolgoztam az üvegfalú irodában, a másik a főnököm, Ted Payne. Ted közelebb állt hozzám, mint bármelyik munkatársam. Az a típusú, ötven körüli, idősödő férfi volt, akit rendkívül vonzóvá tett szép, őszes haja, finoman barázdált arca és erős állkapcsa. Természetesen nem csupán a külseje tette, Tedre olyan állhatatos előzékenység, olyan nyugalom, olyan őszinteség volt jellemző, amely hihetetlenül szexis megjelenést kölcsönzött neki. Miután visszatértem Leedsbe, egyik este meglátogatott. Méregdrága, élére vasalt sötétkék öltönyt, fehér inget és vörös nyakkendőt viselt. Letelepedett a kanapéra, és egy pohár fehérborral szemezett. Elegáns, irodai megjelenését lazábbra vette ugyan – kibontotta a nyakkendőjét, és beletúrt őszes hajába –, mégis zavartnak láttam a viselkedését attól a pillanattól kezdve, hogy belépett az ajtón. Kerülte a pillantásom, és amint egy halvány mosollyal elvette a felkínált bort, nyomban úgy tett, mintha a poharat vizsgálgatná. Én magam a jókora piros babzsákra telepedtem egy pohár borral, és azt figyeltem, miért nem néz a szemembe Ted.
Nem szívesen láttam ilyennek. Mindig is magabiztos, kiegyensúlyozott volt, soha nem bizonytalankodott. Bármilyen helyzetben feltalálta magát, mindig tudta, mit kell tennie. Ted volt az, aki megszervezett mindent, amikor fél év fizetés nélküli szabadságot kértem, hogy gondoskodhassak Adele-ről – ő állt elő azzal az ötlettel, hogy dogozzam heti három napot otthonról. Amikor Adele halála után felhívtam, és elmondtam neki, hogy magamhoz vettem egy gyereket, elintézte, hogy soron kívüli szabadságot, és anyasági szabadságot is kapjak. Ted felemelte a fejét, és egy hosszú másodpercig vizsgálgatott. – Kamryn – kezdte, mire én visszatartott lélegzettel vártam, mi sül ki belőle. – Híreim vannak számodra. Nem akartalak ezzel terhelni, amíg távol voltál. Szóval… elmegyek. A pohár megcsúszott a kezemben. Szorosan megmarkoltam, nehogy kilöttyenjen a bor a szőnyegre. Itt hagy engem, egyszerűen kisétál az életemből. Ted sötét szeme kissé tovább akaszkodott a tekintetembe, mint feltétlenül szükség lett volna rá – volt itt még valami más is. Valami végleges volt a kijelentésében. – Miért támadt olyan érzésem, hogy soha többé nem találkozunk? – kérdeztem gyanakvóan. – Ava és én Olaszországba költözünk, ott kezdjük újra közös életünket. Szóval nemcsak a céget hagyja itt, hanem az országot is. – Ez… Ez igazán nagyszerű. Bocs, ez nem hangzik valami őszintén, pedig az. Tényleg örülök nektek, csak éppen magamat sajnálom. Hiányozni fogsz. – Észre sem veszed majd, hogy elmentem – kacagott fel. Nem nevettem vele. Ted tudta jól, mennyit jelentett nekem.
Azok után, hogy hat évvel korábban megismertük egymást, és együtt dolgoztunk egy londoni tervezeten, Ted felajánlotta, hogy legyek a helyettese. Tudta, hogy Londonban élek, mégis nekem ajánlotta az állást. – Matika, egy nap még sikerül meggyőznöm téged. Alig több mint két évvel korábban, három nappal azután, hogy rájöttem, mit művelt Adele és Nate, rákérdeztem, szabad-e még az állás. Megdöbbent. Látszott az arcán, az enyhén összevont szemöldökén – nem tett fel kérdéseket, csak elmondta, mit kell tennem, hogy hivatalosan is megpályázzam az állást, és már az enyém is volt az új pozíció. Belépésemkor éppen a Living Angeles megjelentetésén kezdtünk dolgozni, így sokszor éjszakába nyúlóan maradtunk bent együtt. Ilyenkor rendeltünk valami vacsit, azután elkísért a szállodámig. Egy pénteki napon eljött velem a szállodáig, jó hétvégét kívánt, és otthagyott a recepciónál. Felmentem a szobámba, amely az otthonomként szolgált a lakáskeresés alatt, és a sötétben lerogytam az ágyam szélére. Szorongva, magányosan üldögéltem ott, és képtelen voltam bármit is tenni azonkívül, hogy a kezemet tördeltem. Néhány perccel később kopogtattak az ajtómon. Alig bírtam moccanni, ezért beletelt egy kis időbe, amíg ajtót nyitottam. Ted volt az. – Kamryn – szólalt meg, és aggódva ráncolta a homlokát –, minden rendben? Egy kicsit magad alatt voltál az utóbbi hetekben, de ma még inkább… Mi a baj? – Holnap lenne az esküvőm – vallottam be. Ez volt a teher, amely hetek óta nyomasztott. Másnap mentem volna feleségül Nate-hez. – Holnap kellene férjhez mennem. – Ó, Kamryn – sóhajtott, és teljes elképedését együtt érző arckifejezésével leplezte.
– De az esküvőnek befellegzett. Nem megyek férjhez. Teljesen egyedül maradtam. Szorosan magához ölelt, odavezetett az ágyhoz, és egész éjjel ott feküdt mellettem, simogatta a hajam, miközben én még néha-néha csendben sírdogáltam. Reggel odafordultam hozzá, hogy köszönetét mondjak, és ugyanazt a mély aggodalmat fedeztem fel a tekintetében, mint amikor ajtót nyitottam. Úgy éreztem, szavak nélkül is megértjük egymást. Egyszer csak odahajolt, és megcsókolt. Megcsókolt, mire úgy döntöttem, ezt aztán nem hagyom ki. Tudtam, hogy nős, és jóllehet nem is olyan régen szakítottak a feleségével, Avával, mégis megállapodtak, hogy adnak egy újabb esélyt egymásnak. Ennek ellenére nem akartam kihagyni. Elegem volt már a hetek óta tartó fájdalomból és magányból, végre valami mást is akartam érezni. Bármi mást. Ha csak pár percig is. Még ha tovább is bonyolítja a problémáimat. Odanyúltam az inggombjához, de megfogta a kezem. – Én… Én… – hebegte. – Sajnálom. Újra együtt vagyunk Avával. Sajnálom. Megkönnyebbültem. Hatalmas kő esett le a szívemről. Nem voltam biztos benne, hogy akarok-e szeretkezni, és most, hála istennek, megúsztam. Ted újra a karjai közé vont, és azzal nyugtatott, hogy addig marad velem, amíg szükségem van rá. A szombati nap nagy részét az ágyon pihenve töltöttük, még aludtam is mellette egy nagyot. Vasárnap ment el, és, bár soha nem emlegette fel azt az éjszakát, mégis közelebb kerültünk egymáshoz. Megtapasztalta, milyen esendő vagyok, és én is láttam őt hasonló helyzetben, amikor fél év elteltével újra elhagyta a felesége, és én egész éjjel vele voltam. Én voltam a szemtanúja, hogy a sárga földig leissza magát, és én
gondoskodtam róla, hogy biztonságban hazaérjen. A barátságunknak köszönhetően mindig is kölcsönösen támogattuk egymást. Még hogy nem venném észre, hogy elment! – Akkor hát mégiscsak sikerül Avának és neked? – faggattam. – Feltétlenül. A magabiztos válasz ellenére nyugtalanság futott át az arcán. – De valóban ezt akarod, Ted, igaz? – kérdeztem, mert aggódtam, hogy talán csak a felesége miatt hozza meg ezt a döntést. Húszévnyi házasságuk során Ava számtalanszor elhagyta őt, de Ted mindig visszafogadta. Magyarázatképpen csak annyit mondott mindig: „Szeretem őt.” – Igen, Kamryn, valóban ezt akarom. – Akkor hát mi a gond? Miért nem mondod ki? – Nem is tudom, hogy kezdjem… – Csak mondd. – Már megtalálták az utódomat. Az utóbbi hetekben kellett betanítanom a fickót. A borospohár megint majdnem kicsúszott a kezemből. – Úgy érted, még csak esélyt sem adtak, hogy megpályázzam az állást? Talán nem hiszik, hogy alkalmas vagyok erre a feladatra? – Nem erről van szó, Kamryn. De te is tudod, most, hogy gyereked lett, nem vállalhatod el az állást az éjszakázásokkal, meg a londoni és edinburghi utazásokkal. A felháborodás égető tüze tetőtől talpig végigjárta a testem. – Szóval erről van szó? Hogy van egy gyerekem?
– Senki nem mondta ki hivatalosan. Valaki újat akarnak, aki egy kívülálló szemével tekint a cég marketingstratégiáira, és képes jelentősebb változásokat bevezetni. Te magad is tudod, Kamryn, hogy erre nem lennél képes, ha mindennap felállnál az asztaltól a munkaidő végén. – Ez persze nem történt volna meg, ha férfi lennék, igaz? Senki nem gondolja, hogy a férfiak munka iránti elkötelezettsége megcsappanna, amikor apák lesznek. Egy férfi annyit túlórázhat, amennyit csak Isten kiszab neki, de attól még mindenki jó apának tekinti, hiszen eltartja a családját. Másfelől azt is megteheti, hogy mindennap hazamegy a munkaidő végeztével, mert akkor azt gondolják, milyen jó apa, minél több időt szeretne a gyerekeivel tölteni. Ha férfi vagy, csak jó lehetsz. – Mindannyiunknak meg kell hozni bizonyos döntéseket, Kamryn – mondta nyugodtan Ted, mintha meg sem érintette volna a kifakadásom. – Nem állítom, hogy helyes, amit tettek, de te sem szeretnéd, ha nem jutna elég időd Teganre, ugye? Kislány még, de egyszer ez az idő is elmúlik, talán szeretnél lemaradni róla? Ráadásul csak most veszítette el az anyját, és nagy szüksége van rád. Hogyan éreznéd magad, ha a munkádra kellene fecsérelned azokat az értékes órákat, melyeket vele tölthetsz? Természetesen igaza volt ennek a kék öltönyösnek, de a sértettség még mindig az ereimben lüktetett. – Ezt nekem kellene eldöntenem, végül is az én életemtől van szó. Bosszant, hogy esélyt sem adtak, hogy megpályázzam az állást és bebizonyítsam, igenis képes vagyok rá. Mégis kinek képzelik magukat, hogy helyettem döntenek az életemről? Hét évig dolgoztam az Angelesnek, és most ezt
kapom cserébe? Mégis kinek képzelik magukat? És kinek hisznek engem? Azt gondolják, ezt csak úgy simán lenyelem? – Megengedték, hogy Londonból dolgozz, aztán kaptál rendkívüli és anyasági szabadságot is, mindez azt bizonyítja, mennyire tisztelnek és kedvelnek téged a cégen belül – érvelt Ted. – És ez hívhatta fel a figyelmüket arra, hogy talán más dolgok kerültek előtérbe az életemben – vágtam vissza. Beleszürcsöltem a borba, és a számban forgattam a kortyot, mielőtt lenyeltem, hogy a sápadt ital erős íze átitassa az ízlelőbimbóimat. – Na, most aztán padlóra küldtek! – mondtam, és lemondóan rogytam össze ültömben. Nem csupán az állásról volt szó. Úgy éreztem, elveszítettem az irányítást a saját életem fölött. Kicsúszott a kezemből a gyeplő. Először is nem tudtam megakadályozni, hogy Adele… elmenjen. Nem védhettem meg Tegant a nagyszüleitől. Ezenkívül rám kényszerítették az anyaságot, és most még az állásomat is elhappolták előlem, pedig ez volt az, ami életben tartott, amire számíthattam, ami állandóságot adott. Többé nem voltam a magam ura; a körülmények kegyetlenül összezúzták a gondosan felépített terveimet. Nem irányíthattam a saját életemet. És még csak nem is önthettem ki a szívem. Nem panaszolhattam el senkinek, mennyire elbántak velem, mekkora igazságtalanság ért; szótlanul, összeszorított ajkakkal kellett tűrnöm. – És milyen az új marketingigazgató? – Luke Wiseman? Törekvő – hangzott Ted diplomatikus válasza. Na, ez még rosszabb! – Egy fejvadász cég csábította át – még rosszabb! – egy vállalatvezetési tanácsadó cégtől – egyre
rosszabb! – A Harvard Business Schoolban végzett, és tele van új ötletekkel, amire az Angelesnek igen nagy szüksége van. – Igen, azt hiszem, igazad van. Ted megkönnyebbülten dőlt hátra, most, hogy végre elmondta a munkámat érintő rossz híreket. – Milyen érzés szülőnek lenni? – kérdezte, és a szemében őszinte érdeklődést láttam. Tednek és Avának nem született gyermekük, és talán éppen emiatt ment tönkre a házasságuk. Ava nem esett teherbe, és az örökbefogadást is ellenezte, de szerette volna, ha Tednek születik gyermeke, ezért aztán többször is elhagyta a férjét, hogy Ted találhasson magának valaki mást. – Jó – feleltem. Csak nem mondhattam el Tednek, mennyit küszködöm – mindent megadna, hogy a helyemben lehessen, és az ő szomszéd szobájában legyen egy kisgyerek, aki békésen alszik, mert tudja, apa mindig gondját viseli. – A „jó” azt jelenti, hogy éppen csak megbirkózol vele? – Na, azért nem olyan vészes. Csak éppen egy csomó más dolog is foglalkoztat. – Tegan anyja? – Igen, többek között. – Szeretnél beszélni róla? – barna szemében éppen olyan aggodalom csillant, mint azon az éjszakán, amikor megcsókolt és velem maradt. – Őszintén szólva, nem. Inkább mesélj, mik a terveitek Olaszországgal kapcsolatban, és főképp arról, mikor mehetek látogatóba. Órákkal később kikísértem Tedet a kint várakozó taxihoz, és egy rövid, baráti öleléssel elbúcsúztunk.
– Jó anya leszel – mondta Ted. – Köszönöm – feleltem egy halvány mosollyal. – Te is tudod, hogy így lesz. Bízom benned. – Kösz, főnök. Hamarosan találkozunk. – Így van! Elindult a lépcsőn, azután megtorpant. – Ó! – fordult sarkon hirtelen. – Elfelejtettem mondani, hogy valaki keresett, amíg Londonban voltál. Nagyon kellemes fiatalember. Azt szerette volna megtudni, elmész-e a temetésre. Mi is volt a neve? – Ted csettintett az ujjaival, mintha így könnyebben vissza tudná idézni. Igazán nem kellett volna fáradnia, pontosan tudtam, mit fog mondani. – Ó, igen, Nathaniel Turner.
14. fejezet A falam. A csodás, halvány krémszínű falam. Ez fájt a legjobban. A fal. Még az sem érintett ilyen rosszul, hogy elveszítettem a nappalit, hiszen magát a szobát nem kellett újjáépíteni. Az fájt, hogy elveszítettem a falamat, amelyet hosszú órák munkájával csinosítottam ki. Amikor festettem, magamévá tettem a téglákat és a vakolatot is. És most lőttek mindennek. Ott állt Tegan, egyik kezében ecset, lábánál egy üveg piros festék, arcán a boldogság, izgalom és félelem különös elegye. Egy kék-fehér kendőt kötöttem a fejére, nehogy festékes legyen a haja. Először nem akarta felvenni a hosszú ujjú rózsaszínű pólóját és a farmerét a munkához, de megnyugtattam, hogy a felnőttek is mindig ilyen öltözékben festenek. És hogy lássa, mennyire komolyan gondolom, leporoltam a régi festőholmimat: egy sötétkék nadrágot, rózsaszín pólót és egy sárga-fehér kendőt pedig a fejemre. – Tényleg szabad a falra festenem? – kérdezte Tegan újra. Az utóbbi egy percben már ötödször tette fel ugyanezt a kérdést. – Aham, amilyen színnel csak szeretnél. Előző nap elmentünk egy barkácsboltba, és vettünk egy halom festősablont – állatokat, csillagokat, holdakat, napokat, delfineket, halakat –, illetve piros, kék, barna, sárga és zöld festéket. Nem sokkal jöttünk ki jobban, mintha újra kifestettem volna az egész helyiséget. Nem elsősorban pénz- és
időráfordítás, de az épelméjűségem megőrzése szempontjából sem. – Ide festhetek halat? – mutatott Tegan az ablak alatti területre. Korábban a földre kuporodva tudtam csak nagy üggyel-bajjal befesteni az ablakpárkány alatti részt, és most mindezt egy hal fogja díszíteni. – Milyen színűt szeretnél? Lepillantott a nyitott piros festékre, amely szinte gőzölgött a nagy forróságban. Az ablakok tárva-nyitva voltak, de az előttük lógó vajszínű függönyöket még egy enyhe szellő sem libbentette meg. – Pirosat. – Akkor lássunk hozzá! Fogtam a halas sablont, egy ragasztócsíkkal a falhoz erősítettem, majd félrehúzódtam, és átengedtem a terepet a művésznőnek. Tegan még egyszer rám sandított, hogy meggyőződjön róla, minden rendben, és a sablon közepére húzott egy ecsetvonást. A keze bizonytalanul, idegesen, óvatosan mozgott, nehogy kimenjen a mintából, míg egyszer csak el nem készült a hallal. A hal rendkívül elhagyatottnak tűnt a falon, magányos színfolt volt a hatalmas krémszínű tengerben. – Rendben. Ki lesz a következő? – kérdeztem. – Egy elefánt – határozott Tegan. – És milyen színű? – Kék? – nézett rám Tegan kérdően. – Ha a hölgy kéket szeretne, természetesen kék lesz. – Letérdeltem, fogtam a csavarhúzót, és felfeszítettem a kék festékesdoboz fedelét. Szemembe csillant a sűrű, mélykék
festék. Óvatosan letettem a dobozt a padlót borító újságpapírra. Amíg Tegan az elefántsablont színezte, odasétáltam a hifihez, és bekapcsoltam a rádiót. Találtam egy könnyűzenei adót, ami hangulatában tökéletesen illett az ablakon bekandikáló napsütéshez, és a forró, párás levegőhöz. Amikor korábban kitártam az ablakot, mélyeket lélegeztem, mert meglepve tapasztaltam, milyen illatos a levegő. Már el is felejtettem, mennyire mások itt fenn a légköri viszonyok. Londont, bármennyire is szerettem, és bármennyire is az otthonomnak éreztem, átjárta a rohanó élet nyüzsgése. Úgy tűnt, a fővárosra jellemző eszeveszett tempó még a levegőt is beszennyezte. Leeds maga is nagyvárosnak számított, de nem volt rá jellemző az őrült rohanás. Felhangzott Peter Gabriel Solsbury Hillje, mire jó néhány fokozattal feltekertem a hangot, hogy betöltse az egész lakást. Amikor múlt éjjel Tegan a szobámban aludt, középre húztam az összes bútort. Szétszereltem az íróasztalomat, a számítógépet pedig a hálószobasarokba mentettem. Régi fehér és vajszínű lepedők borították a bútorhalmot. Tegan felé pillantottam. Apró teste előregörnyedt és megfeszült, miközben az elefántját festegette. Inkább éreztem, semmint a szememmel láttam, mennyire összpontosít. Elképzeltem, hogyan dugja ki a nyelvét rózsaszín ajkai között, hogyan ráncolja a homlokát, hogyan húzza össze a szemét, miközben nagy odafigyeléssel festi a falra a kék foltokat. Mosoly ült ki az arcomra, és még egy-két fokkal nagyobbra vettem a hangot. A délután java része azzal telt, hogy körbefestettük a szobát állatokkal. Tegan nagyon precízen dolgozott, szerette volna,
ha minden állat egymástól és a földtől is egyforma távolságra kerül, ami azt jelentette, hogy elő kellett keresnem a mérőszalagot, és ki kellett mérnem a távolságokat. Én személy szerint együtt tudok élni bármilyen tökéletlenséggel, de Tegan nem. Mindenben rendkívül pedáns volt; éjszakánként mindig az ágynak ugyanazon az oldalán feküdt; az ételt mindig a tányér közepétől kifelé haladva ette; amikor hazaérvén levetette a cipőjét, mindig ugyanarra a helyre, a konyhaajtó mellé helyezte. Én egyszerűen lerúgtam a magamét, és félrelöktem, hogy ne essek hasra benne. A letakart bútorhalom mellé álltunk, és megszemléltük a művünket. Igazán jól nézett ki Tegan tarkabarka állatos bárkája. Megállapítottam, hogy egészen ügyesen fest. Valószínűleg az anyjától örökölte a tehetségét. Bár, igaz, ami igaz, az apjának is volt érzéke a művészetekhez. Nate egyfolytában firkálgatott mindenféle papírfecnikre. Amikor például egy bárban ücsörögtünk, induláskor azt vettem észre, hogy a poháralátétre lerajzolt egy-egy távolabb ülő alakot. Otthon, tévénézés közben is sercegett a tolla, ahogy szórakozottan firkálgatott. Így vezette le a feszültséget. Egyesek dohányoznak, mások a körmüket rágják, Nate firkálgatott. Amióta a temetésen láttam őt, befészkelte magát a gondolataim közé. Amikor éppen nem Teganre, vagy Adele-re gondoltam, és nem is azon morfondíroztam, miképpen birkózom meg a nehézségekkel, rendszerint Nate bukkant fel a gondolataimban. Nem sokat gondoltam rá attól a naptól kezdve, hogy összeszedtem a cókmókomat Londonban. Az agyam eldugott szegletébe száműztem, ahol akár feledésbe is merülhetett, most azonban kitört onnan, és bevette magát
minden apró zugba. Felkeresett. Megtudta, hogy Adele meghalt, és felkeresett. Talán abban reménykedett, hogy kibékülhetünk? Vagy csak újra beszélő viszonyba szeretett volna kerülni? Vagy egyszerűen azt akarta megtudni, elmegyek-e a temetésre? A rádióból bömbölő Like a Virgin félresöpörte Nate-et, és a feketébe öltözött alak helyett a fehérbe öltözött Madonna képe jelent meg előttem, amint cseppet sem szűzies módon tesziveszi magát a klipben. Annyira feltekertem a hangerőt, hogy Madonna hangja egészen furcsán eltorzult. Teganre néztem, aki zavartan bámult rám. Rendben van az, ha egy ötéves ilyesmit hallgat? – merült fel bennem. Na mindegy, már késő, mindjárt vége. Különben is, én magam sem értettem a szövegét, amikor sok-sok évvel korábban először hallottam ezt a dalt, pedig én akkor már tini voltam. Felé nyújtottam a karom, mire ő a tenyerembe csúsztatta kék, piros, zöld és sárga pöttyökkel tarkított kezét. Ringatni kezdtem a csípőm, és a zene ritmusára ingattam a fejem is. Az ő kezét is hintáztattam, és nem ellenkezett. Testünk a zenére mozgott. Ott táncoltunk a fülledt, festékszagú szobában. Felemeltem a kezét, néhányszor megpörgettem, majd két kézzel húztam-vontam. Váratlanul hátravetette a fejét, és felkacagott, olyan hangon, amely egyszerre hasonlított a bugyborékoláshoz és a gyomorkorgáshoz. Micsoda öröm! Megragadtam, a karjaimba kaptam, és elkezdtem ugrándozni vele a szobában. Könnyű volt, könnyű, és mégis jóval nehezebb, mint korábban. Még hangosabban kacagott, fejét hátravetette, és úgy hintázott a karomban, mintha ő is táncolna.
A Like a Virgin szép lassan elhalkult, és jött Cyndi Laupertől a Girls Just Wanna Have Fun. Letettem Tegant, és egymás mellett kezdtünk táncolni, karunkat a magasba lendítve. Tegan valamennyit ismert a szövegből is, így ő is bekapcsolódott a refrénbe. – Ez Anya kedvenc dala – kacagott Tegan, ám tüstént megmerevedett, amikor rádöbbent, mit tett: megemlítette az anyját, pedig egyikünk sem beszélt róla az előző hét során. Én is megálltam, a szívem a torkomban dobogott. Cyndi teljes erőből énekelt tovább, de Tegan és én csak néztük egymást, és olyan érzésem támadt, mintha a dal minden egyes szava éles szilánkként karcolná fel a bőrünket. Kissé mereven odasétáltam a rádióhoz, és kikapcsoltam. A csend hirtelen, könyörtelenül telepedett ránk. Fogalmam sem volt, hogyan kellene kezelnem az ilyen helyzeteket, amikor egyik pillanatról a másikra ránk szakadnak az emlékek. Amennyire tudtam, utánaolvastam annak, miként lehet segíteni egy gyermeket, hogy feldolgozza a halált, de a könyvek nem helyettesíthetik a személyes tapasztalatot, amelynek tökéletesen híján voltam. Ráadásul egyik cikk sem említette, mi a teendő az emlékezés pillanataiban. Amikor éppen jól érzi magát az ember, bár az anyja vagy a legjobb barátnője nincs többé. Egyik sem szólt arról, miként kell kezelni a bűntudat és neheztelés kettős érzését. A bűntudatot, amiért egy percre megfeledkeztünk arról, hogy a szörnyűség megtörtént, és egy kicsit jól éreztük magunkat; illetve a neheztelést, amiért a szerettünk itt hagyott bennünket. És a további bűntudatot, amiért neheztelést érzünk. Ez olyan ördögi kör volt, amelybe nem akartam belemászni, amelyet gondosan kikerültem, akár egy pocsolyát az utcán: tudtam,
hogy ott van, de a közelébe sem akartam menni. Márpedig az, hogy még a gondolataimban is elkerültem, azt jelentette, hogy Tegannek sem tudtam megfelelő szavakkal beszélni róla. Nem tudtam, miként magyarázzam el neki, hogy természetes, amit érez; hogy nyugodtan lehet mérges, zaklatott, bizonytalan és megbántott; hogy a minket körülölelő fájdalom dacára nem kötelező napi huszonnégy órában szomorúnak lenni, sőt, még a nevetés is megengedett. Rámutattam a kéménypillér jókora vajszínű felületére, – Na és ezzel mit kezdjünk? – kérdeztem színlelt jókedvvel. Egyikünk sem sírta el magát, így hát jobbnak láttam folytatni a munkát, és kivárni, amíg képesek leszünk szabadjára engedni az érzéseinket. Tegan megvonta csontos vállát, egyik lábát átvetette a másikon, és letelepedett a padlóra, a festékesdobozok mellé. – Ugyan már, biztosan van valami jó ötleted! – hízelegtem, és odaültem mellé. Hogy magyarázzam el Tegannek, nem baj, ha néha boldognak érzi magát, ha egyszer én magam is nehezen birkóztam meg ezzel a dologgal? Sápadt, szív alakú arcát rám emelte, tágra nyílt, kék szeme szépen csillogott. Szája csücske, amely másodpercekkel korábban még mosolyt varázsolt az arcára, most lefelé görbült. – Mit szólnál egy napocskához? – vetettem fel. Csak nézett rám. – Egy hatalmas, sárga napocskához. És talán egy házikó is odaférne. Megrázta a fejét. – Jó, akkor maradjon a sárga napocska. És mit szólnál néhány dombhoz? Zöld dombokhoz? Bólintott.
– Rendben, egy hatalmas, sárga napocska és néhány zöld domb. Még valami? – Csokivirágok. – Jó. Szóval, hatalmas, sárga nap, zöld dombok, fák és csoki. Jó lesz, ha virágnak olyan piros-fehér csavaros nyalókákat festünk? A fák után úgysem marad elég barna festékünk. Jó néhány másodpercig a falat vizsgálgatta, majd visszafordult felém, és határozottan bólintott. – Azt hiszem, anyukádnak is tetszene a napocska, a dombok, a fák és a nyalókavirágok – mondtam. Nem tehettünk úgy, mintha Del soha nem is létezett volna. Valahogyan beszélnünk kellett róla, akármilyen fájdalmas is volt. – Ő biztosan sokkal szebben festené meg, mint én – tettem hozzá. Tegan könnybe lábadt szemmel, hosszasan nézett rám. – Anya sok képet rajzolt – nyögte ki végül. – Meghiszem azt! És nagyon ügyes volt. Na, kezdjük! – mondtam, és feltápászkodtam, – Amint ezzel végzünk, elmegyünk, és veszünk neked egy ágyat. – Ez tényleg az én szobám? – kérdezte Tegan az ajtóból. Mögötte álltam, és figyeltem, ahogy lassan körbeforgatja a fejét, nehogy kimaradjon valami, miközben a szemével feltérképezi új életterét. Egy hétbe tellett, amíg mindent elintéztünk; meghozattuk Tegan ágyát, Betsy pedig elküldte az öccsét, Bradet – egy mogorva tizenöt éves srácot, aki valamilyen oknál fogva mindig megtette, amire Betsy kérte –, hogy segítsen átrendezni a bútorokat. A krémszínű kanapé a konyha étkezősarkába került, az ajtó mellé. A babzsákomat a hálófülke mélyére, a sarokba tettük, a beépített
könyvespolcokhoz. Brad segítségével a tévé is a konyhába került, a kanapéval szembe. A hatalmas étkezőasztalomnak Betsy örülhetett. Egy vagyonba került, még az Angelestől kapott engedménnyel együtt is. A lábai juharfából készültek, homályos üveglap volt a teteje, és hat hozzá illő székem is volt, díszes üvegtámlával. Egyszerűen nem tarthattam meg, helyette vettem egy kis faasztalt, amely elválasztotta a konyha étkezőrészét a nappalitól. A számítógépet, a nyomtatót és más tartozékokat mind a hálószobámba száműztem, de a valódi nehézséget a könyveim okozták. A mintegy ötszáz könyv a nappaliban, három fehér polcon sorakozott. Közel fél évbe tellett, mire beszereztem a polcokat, és szépen elrendeztem a könyveket, éppen ezért nagyon nem szívesen áldoztam fel. Végül arra a megoldásra jutottam, hogy amit már nem tudtam bezsúfolni a hálófülkében a beépített polcokra, azokat feltornyoztam a tévé mellé a földre. A tévé másik oldalán a videókból és DVD-kből emeltem tornyot. Egyébként csak a folyosón álló szekrényekben tudtam bármit is tárolni, ám azoknak a felében Adele dobozai álltak. A konyhai kistévé Tegan szobájába került. Tegan a szobáját szemlélte. Az ágyán paplan és párna, a huzatot világoskék ég és felhők díszítették, az ablak mellett világos szekrény, az ablak alatt ugyanolyan fiókos szekrényke a bugyiknak, zokniknak, meg az összehajtogatott kisebb ruhadaraboknak. Szőnyegragasztóval a laminált padlóhoz erősítettem két nagy piros-fehér szőnyeget – egyet a tévéállvány alá, a másikat az ágy mellé. A kandalló túloldalán egy jókora játékosdoboz állt. Tegannek is volt polca, ahol a kedvenc könyvei sorakoztak. A
pontot azzal tettem fel az i-re, hogy az ajtóra színes betűiekkel kiraktam, „Tegan”. – Igen, ez itt mind a tiéd. Itt azt csinálsz, amit csak szeretnél – feleltem, és úgy döntöttem, hogy a „józan ész határán belül” magától értetődik. – Tényleg? – kérdezte, de el nem mozdult volna az ajtóból. – Naná. Szeretnél bemenni? Tett egy-két bizonytalan lépést, majd leült az ágyra. – Arra gondoltam, ma este kipróbálhatnád, milyen a saját ágyadban aludni, de ha továbbra is inkább velem aludnál, az is rendben van. – Tetszik ez az ágy – jelentette ki. – Elég nagy Tegannek. – Klassz. Megyek, készítek egy csésze valamit. Addig akár ki is próbálhatod a tévédet meg a videódat. Tegan lelkesen bólogatott, felpattant az ágyról, és odaszaladt a kistévéhez meg az új videolejátszóhoz, aminek az árát nem sokkal korábban gazdálkodtam ki. Az utóbbi időben sokat foglalkoztam a pénzbeosztással, és egészen megrémültem, milyen drága volt minden. Korábban nem volt központi téma a pénz. Időben befizettem a törlesztőrészletet, a számlákat, és egy vagyont költöttem szórakozásra. De annak ellenére, hogy igen magas pozíciót töltöttem be, nem dúskáltam az anyagi javakban. Rendszeresen produkáltam hitelkeret-túllépést. (Az anyagiak terén kettőnk közül Nate volt a józanabb, ám a takarékoskodásából nem sok ragadt rám.) Most azonban, amikor már két éhes szájat kellett etetnem, és két embert kellett ruháznom, bizony meggyűlt a bajom a pénzügyekkel. Del, bármennyire is szerette, szörnyen rosszul bánt a pénzzel. És csak most, a halála után döbbentem rá, mennyire
nemtörődöm volt. Sőt, mennyire felelőtlen. Felelőtlen. Igen, állapítottam meg, Del felelőtlen volt. Kétség sem fér hozzá, imádta a lányát, de egyáltalán nem gondoskodott a jövőjéről. Abban a lakásban éltek, amelyet Del és én közösen vettünk ki, amikor először Londonba költöztünk. Ám amikor Del állapota tartósan megromlott, Del apjához és a feleségéhez költöztek. Spórolt pénze nem volt, csak egy jókora ruhagyűjteménye. Leginkább szabadúszóként dolgozott, hiszen rugalmasnak kellett lennie a gyerek miatt, ezért nem volt sem életbiztosítása, sem másféle anyagi forrása, amely kisegíthette volna egy ilyen helyzetben. Az egyetlen előrelátó döntése az volt, hogy bebiztosította a hitelkártyáit, így amikor a bankoknak megküldtem a halotti anyakönyvi kivonatot, kifizették a megmaradt összegeket. Feltételezem, hogy hozzám hasonlóan ő is úgy gondolta, bőven ráér még, hogy beletanuljon az anyagi értelemben is felelős felnőtt életbe. Ha Nate nem rágta volna a fülem három hosszú hónapon keresztül, én sem kezdtem volna nyugdíjjárulékot fizetni. Amúgy abba a hitbe ringattam magam, hogy örökké fogok élni. Azt hittem, elég, ha akkor gondolok a nyugdíjra és a takarékoskodásra, amikor majd idősebb leszek, és rádöbbenek, hogy mégsem élek örökké. Ez az idő azonban még nem köszöntött be. Mint ahogyan Del életében sem. Nem lesz könnyű dolgunk. Nem siettem az italokkal, hadd barátkozzon Tegan új környezetével. Mire visszamentem a szobájába, lefektette Meget az ágyába, és nagyság szerint elrendezte a könyveit a polcon.
– Tetszik ez a szoba – adta tudtomra, majd elvette a neki szánt kakaót, és letelepedett a földre, a szoba közepére. Én is lekuporodtam vele szembe, és körbejártattam a tekintetem. Ez a szoba korántsem volt olyan tágas, mint Guildfordban, de legalább az övé volt, és nem telepedett rá semmiféle rossz emlék. És ha már az emlékeknél tartunk… – Örülök, hogy tetszik, Tiga – feleltem. – Van itt valami számodra. – Ajándék? – csillant fel a szeme. – Olyasmi – mondtam. Felugrottam, a konyhába siettem, és előhúztam azt az emléket, amelyet előző éjjel kotortam elő, amikor Tegan aludt. – Tudom, hogy eleinte talán bánatot okoz majd, de azt gondolom, mindenképpen nálad van a helye. Átnyújtottam neki kettőjük fotóját, melyet Del az ágya mellett, a kórházi szekrénykéjén őrzött. Egymáshoz bújnak, a fejük összeér, Tegan szorosan átöleli anyukája nyakát, és mindketten csak úgy ragyognak az egyszerű üveg mögött. Tegan tágra nyílt, ijedt tekintettel, bizonytalanul meredt a kezemben tartott fényképre. Egyszer csak letette a csészéjét, és elvette tőlem a fotót. Két kezébe fogta, és fejét leszegve nézegette. Kibontott haja szinte az egész arcát eltakarta, mégis észrevettem, hogy az ajka lefelé görbül. – Anya nagyon szép volt, igaz? – próbálkoztam. Nem nézett fel, csak bólintott. – Nem kell kitenned a polcodra, drágám – bocsátottam előre, mert megijedtem, hogy talán túl korán túl sokat erőltetek rá. – Félretehetjük, ha inkább azt szeretnéd. Mégis mi ütött belém? Én magam sem akartam egész nap Adele képét nézegetni, ő miért akarná?
Tegan feltápászkodott, a tévéhez sétált, és a tetejére helyezte a képet. – Azt hiszem, itt jó helye lesz. Ugye, Ryn anya? Bólintottam. – Igen, tökéletes – mosolyogtam rá.
15. fejezet Zizegtek, susogtak a papírok, ahogy az igazgatónő átlapozta a köteget. Szótlanul figyeltem, és természetesen Tegan is csendben, nyugodtan ült mellettem a karosszékben. Az igazgatónő ügyet sem vetett ideges pillantásaimra. Egyszer csak megállt az egyik oldalnál, hunyorogva vizsgálgatta, noha rajta volt a szemüvege, majd felemelte a fejét, és alaposan végigmért. Éreztem, amint az aggodalom kiül az arcomra, mire rám villantott egy jól begyakorolt mosolyt, amitől egészen kikerekedett hosszúkás arca. Ezek után újra belemerült az előtte várakozó iratok tanulmányozásába. A szívverésem még inkább felgyorsult, amikor láttam, hogy egy vajszínű dossziéba rendezett papírkupacnak is nekilát. Honnan vettek ennyi papírt, ennyi információt, ha egyszer én nem adtam oda ilyesmit? És kérdőíveket sem töltöttem ki. Tulajdonképpen, amikor felkerestem az iskolát, hogy megérdeklődjem, mi a beiratkozás módja, csak annyit mondtak, adjam meg a gyermek nevét, előző lakcímét, és az előző iskola nevét – de semmiféle nyomtatványt nem kellett kitöltenem. – Semmit nem kell kitöltenem? – csodálkoztam. – Semmit – jött a válasz. – De ez nem azt jelenti, hogy bárki bármikor beállíthat, mondván, van egy gyerekem, és szeretném, ha ide járna iskolába? – Azzal a feltétellel, ha ebben a körzetben laknak, és van még hely az iskolában – felelte az iskolatitkár.
– Szóval bárki, aki ebben a körzetben lakik, bármikor ideállíthat, mondván, van egy gyerekem, és szeretném, ha ide járna iskolába? – Alapvetően igen, így működik. – Nem valami jó megoldás – jegyeztem meg. – Miért? – Mert ennél még egy áruházi törzsvásárlói kártyát is nehezebb megszerezni. Mi van akkor, ha egy szélhámos bukkan fel? – Egy szélhámos gyerek? Olyan hangon tette fel ezt a kérdést, mintha elment volna az eszem, nekem mégis úgy tűnt, nem helyes ez a rendszer. Úgy nőttem fel, hogy mindig is akadályokba ütköztem, amikor bármiféle csoporthoz csatlakoztam volna – legyen az iskolai lánycsapat, egyetemi diákszervezet, bank vagy munkahely –, mindenütt nyomtatványokat kellett kitölteni, információt szolgáltatni, önmagamat feltárni a világnak. Ez sem mehet úgy, mint a karikacsapás. Kértem egy időpontot az igazgatónőtől, csak hogy megnehezítsem magamnak az életet. És persze azért is, mert szerettem volna megismerni a helyet, nem akartam Tegant úgy útjára engedni új környezetében, amelynek hatalmas szerepe lesz az életében, hogy nem nézem meg magamnak előtte. Azt akartam, hogy magam elé tudjam képzelni a helyet, ha majd a napjáról mesél, és szerettem volna meggyőződni róla, hogy megállja a helyét mindaz, amit az iskola hirdet a rendről és biztonságról, azaz nincsenek tátongó aknák az udvaron, és a tető sem ázik be. Egy héttel korábban adtam be a kérvényt, amikor még azt hittem, a saját szememmel kell látnom, valóban megfelel-e az iskola minden elvárásomnak. Ám ahogyan teltek a napok, ez az érzés lassan
elpárolgott, és inkább azért kezdtem nyugtalankodni, hogy esetleg el is utasíthatnak. Hogy olyasvalamit teszek, vagy olyasvalamit látnak rajtam, amiért úgy döntenek, mégsem veszik fel Tegant. Ez a félelem bevette magát a gondolataim közé, és a végén még magam is elhittem, hogy így lesz. Aznap reggel legalább kétszer, ha nem tízszer, öltöztünk át Tegannel, míg végül úgy döntöttem, én egy fekete kiskosztümben leszek, fehér kabátkával, Tegan pedig piros nyári ruhában fehér pólóval. Kiegyenesítettem a hajam, és egy oldal választékkal elkészítettem a szokásos bubifrizurámat, Tegan haját pedig hátrafésültem, és egy piros masnival lófarokba fogtam. Az iskolába menet egyfolytában el kellett engednem Tegan kezét, hogy a tenyeremről letörölgethessem az izzadságot. Nem is emlékeztem, éreztem-e valaha is ilyen izgatottságot bármilyen megbeszélés előtt, ám amikor bevezettek az igazgatónő irodájába, egy öszvérrúgáshoz hasonlítható görcs állt a gyomromba, ami azt bizonyította, hogy képes vagyok minden addiginál bénítóbb félelmet érezni. Mrs. Hollaby, az igazgatónő, úgy ötven körül járhatott a hosszúkás arcát végigszántó ráncokból ítélve, ám az öltözéke – fehér póló, rajta fényes betűkkel az iskola neve, valamint egy kőmosott, sztreccsfarmer – erősen elütött a külsejétől. Ráadásul az az érzésem támadt, hogy túlságosan kiöltöztem az alkalomra. Kiegyenesedtem a székemen, és igyekeztem olyan magabiztosságot sugározni, mint amivel meggyőztem az Angeles vezetőit, hogy adjanak szabad utat a magazinötletemnek. A tekintetem azonban bizonyára elárulta, hogy éppen azon eszem magam, honnan szedte a sok iratot, és mit rejthetnek azok. Leírják vajon, hogyan halt meg Adele?
Vagy felfedik a titkot, ki Tegan édesapja? Talán elmesélik, hogyan hagyta el őket az a nő, aki valaha a legközelebb állt hozzájuk? – Mrs. Matika… – kezdte Mrs. Hollaby, amikor végre rám nézett. – Ms. Matika – vetettem közbe. – Ms.? – kérdezett vissza, és tudtam, hogy hanghordozásával a családi állapotomat firtatja. Hogy elváltam, vagy amolyan szabadelvű nő vagyok. – Ms. vagy Miss, oly mindegy – feleltem. – Nem voltam férjnél, de ezt soha nem akartam mások orrára kötni. Semmi közük hozzá. Úgy értem, a férfiaknak sem kell világgá kürtölniük a családi állapotukat, nem igaz? – tettem hozzá, és az irodában tompán visszhangzó ideges nevetésem csak alátámasztotta, milyen bizonytalan vagyok. – Értem – nyugtázta az igazgatónő. – Hívjon csak Kamrynnek. Arcára kiült egy újabb begyakorlott mosoly, amely nemhogy megnyugtatott volna, de még a szőr is felállt tőle a hátamon. – Kamryn – úgy ejtette ki a nevem, akár egy komoly bejelentést. – Sajnálatos, hogy a partnere nem tudott eljönni. – Nincs partnerem – jegyeztem meg halkan. Mrs. Hollaby összeráncolta a szemöldökét. – De maga Tegan anyja, nem igaz? – Igen. – Egyedülálló anya? – Igen.
Zizegés, susogás – az igazgatónő újra belemélyedt a papírokba, hogy megfejtse, hogy lehet a fehér bőrű, szőke Tegan anyja a fekete bőrű, hollófekete hajú Kamryn. Figyeltem, amint nagy igyekezettel kutat az információ után, és egy pillanatig elgondolkodtam, hagyjam-e sötétben tapogatózni. Olyan volt, akár egy álomkóros, aki a villanykapcsolót keresgéli. Természetesen nem hagyhattam. Fel kellett világosítanom, hiszen a Teganért felelős személyeknek tudniuk kell, mi történt, már csak Tegan érdekében is. – Tegan hivatalos gondviselője vagyok – fogalmaztam világosan, szabatosan, jelezve, hogy mindezt nem szeretném Tegan jelenlétében megvitatni. Jelentőségteljesen Teganre pillantottam. A karosszék közepén ült, szorosan magához ölelte Meget, tekintetét az igazgatónőre szegezte. Úgy festett, egészen elbűvölte őt az idősebb hölgy; mintha egy új fajt fedezett volna fel. Az igazgatónő megértette, miért hallgattam el, és hosszú karjával a telefon után nyúlt. Figyeltem az ujjait, ahogyan bepötyögte a számot, majd hallottam, hogy magához hívat valakit az irodába. Néhány perc elteltével egy fiatal hölgy lépett be, derékig érő, barna hajjal, az igazgatónő öltözékéhez hasonló iskolai pólóban és farmerben. Röviden beszélt Mrs. Hollabyvel, majd Teganhez hajolt, és bemutatkozott. Mayának hívták. Megkérdezte Tegant, szeretne-e találkozni a gyerekekkel a játszótéren. Tegan tüstént felém fordult, tágra nyílt szemében ijedtség tükröződött. – Nem kell menned, ha nem szeretnél – nyugtattam meg.
A szeme még egy fokkal tágabbra nyílt, ám a kékség közepén továbbra is jókora maradt a fekete pupilla, ami arra utalt, mégsem rémült meg. Szeretett volna menni, de nem merte kimondani a két ismeretlen előtt. – Mehetsz ám, ha szeretnél. Van kedved hozzá? – biztattam egy mosollyal, mire ő bólintott. – Akkor hát menj – mondtam. – Kicsit később én is megyek utánad, rendben? Ajka mosolyra húzódott. – Rendben – felelte, mielőtt lecsússzam a karosszékből. Megfogta Maya kezét, és kisétált az irodából. Néztem őket, és újabb félelem kerített hatalmába: mi van, ha soha többé nem látom? Az égvilágon semmit nem tudtam erről a bizonyos Mayáról. Mi van, ha fogja magát, és egyszerűen kisétál az iskolából Tegannel? – Minden rendben lesz vele – szólalt meg Mrs. Hollaby a hátam mögött. Visszafordultam felé, és hátradőltem a székemben. – Tudom. Csak aggódom. – Igen, azt látom – mondta, és az arcán együttérzést véltem felfedezni. Felszakadt belőlem egy mélyről jövő sóhaj. Kiengedtem az összes levegőt a tüdőmből, és végül rászántam magam. Rászántam magam, hogy beengedjek egy vadidegent az életembe. Nate és Adele óta nem nyíltam meg egy teremtett léleknek sem. Ted ismert ugyan valamennyire, de mindig vigyáztam, hogy ne adjak ki magamból túl sokat. Ha túlságosan megnyílsz, könnyen megbánthatnak. – Én vagyok Tegan hivatalos gondviselője – kezdtem. Mély levegőt vettem. Kis lépések. Kis lépésekben kell haladnom. –
Az édesanyja, a legjobb barátnőm, nemrégiben meghalt. Most én viselem gondját. Az igazgatónő felállt, megkerülte az íróasztalát, és leült Tegan fotelébe. Az ülés, amelyben Tegan szinte elveszett, jóval kisebbnek tűnt egy felnőtt alatt. Összekulcsolta jókora kezeit, és éppen olyan behatóan tanulmányozta az arcom, mint az imént Tegan iratait, mintha a történetem folytatását a vonásaimból olvashatná ki. Hirtelen az a benyomásom támadt, hogy át akar ölelni, ezért kissé hátrébb húzódtam. – Az a szándékom, hogy örökbe fogadom, ugyanis ezt ígértem az édesanyjának. Erről eddig senki más nem tudott. Mindenki azt gondolta, egyszerűen csak a gondjaimba vettem, de senki nem tudta, hogy szeretném, ha ő is Matika lenne. – Az édesanyja mindössze néhány hete hal… hagyott el bennünket, de máris bele kell vágnom az örökbefogadási procedúrába. – Mindez igen nehéz lehet önnek – mondta. – Ennyire látszik rajtam? – a hangom megremegett a rám törő érzelmektől, ami egyszeriben tönkretette a magamra erőltetett színlelt bátorságot. Ez az egész sokkal nehezebb volt, mint gondoltam. Az igazgatónő aggódva vonta össze a szemöldökét, ajka együtt érző mosolyra húzódott. Gyorsan elkaptam a tekintetemet, nehogy túl mélyen érintsen az együttérzése. Az együttérzés volt az egyetlen dolog, amit képtelen voltam elviselni – minden erőm elszállt, ha ismeretlenek részéről kedvességet tapasztaltam. Elnéztem a válla fölött, és kipillantottam a jókora ablakon, Ragyogó idő volt kint.
Ragyogó és verőfényes. Nyár volt, mindent életre keltett és felvillanyozott a napsütés. – Szerzett már szociális gondozót? – Ö… ilyesmire még nem volt időm – feleltem, de továbbra is kerültem a tekintetét. – Eddig a lakás átrendezésével voltam elfoglalva, hogy Tegannek legyen saját szobája. Aztán ott volt a samponos sztori, amibe most nem mennék bele. Szóval a festéssel, a bútorrendezéssel és a samponnal együtt már csak erre maradt időm. Hogy beírassam az iskolába. Arra gondoltam, hogy az iskolában majd bizonyára javasolnak olyan játszócsoportot vagy ilyesmit, ahová a nyári szünetben járhat, ha visszamegyek dolgozni. Mindenesetre megígérem, hogy szerzek szociális munkást. Megérintette a kezem, mire meglepetten összerezzentem, és az egész testem megfeszült a gondolatra, hogy esetleg át akar ölelni. – Nem hibáztatom semmiért, Kamryn. Csak azért kérdeztem, mert tőlük segítséget kaphat. Azért vannak. És nem csupán az örökbefogadással kapcsolatban, hanem bármilyen jellegű nehézséggel fordulhat hozzájuk. Többek között segíthetnek keresni valakit, akivel Tegan beszélgethet. Miről kellene Tegannek beszélgetnie? – morfondíroztam, miközben a fülemben felberregett a vészcsengő. – A fájdalmat mindenkinek nehéz elviselni – jelentette ki. – Lehet, hogy Tegan nehezen fogalmazza meg, hogy esetleg szüksége lenne valaki másra is, akivel beszélhet. Az örökbefogadáshoz mindenesetre valóban szüksége lesz egy szociális gondozóra. – Rendben. Igen. Azt hiszem, ezt eddig is tudtam. – És mi a helyzet a védőnővel?
– Tegan nem beteg – vágtam rá, és a vészcsengő újra felberregett. – A védőnővel általánosabb dolgokról is beszélhet. Ő a szülők és a gyermekek érdekeit is szem előtt tartja, és segít, ha bármilyen kérdése merül fel az anyasággal kapcsolatban. – Rendben. – Van segítség, csak kérnie kell. Nem is tudtam volna segítséget kérni. Épp csak arra voltam képes, hogy felfedjem a helyzetemet, az már elképzelhetetlen volt, hogy bevalljam, mennyire küszködöm. – Egyik anyukánk szintén most megy keresztül az örökbefogadási eljáráson – tájékoztatott az igazgatónő. – Majd beszélek vele, és megkérdezem, hajlandó-e megosztani a tapasztalatait önnel. Megint elhúzódtam tőle, és már azt sem tudtam eldönteni, melyik borzalmasabb: egy ölelés, vagy maga a gondolat, hogy összezárnak egy ismeretlennel, akár egy előre megszervezett szülői randi. – Nem az a kifejezetten lelkizős típus, ha jól veszem észre – állapította meg éleslátóan. – Nem, valóban nem vagyok az – mosolyodtam el. – Hát, jó. – Akkor hát, felvesznek, úgy értem felveszik Tegant? Lenne hely számára? Bólintott. – Igen, itt lakik a környéken, és nagyon jó benyomást keltett. Aranyos kislánynak tűnik. – Igen, az is. És mi a helyzet a játszócsoportokkal? – Igen, persze. A foglalkozások nyolctól fél hétig tartanak. A gyermekek kapnak reggelit, ebédet és egy könnyű uzsonnát is délután, mielőtt hazaviszik őket. Napközben különféle
foglalkozásokon vesznek részt, mint például olvasás és rajzolás, és beiktatunk alvásidőt is. – Mindez persze pénzbe kerül, igaz? – Igen. Nem számított mennyibe kerül, mindenképpen jobban jövök ki, mintha bébiszitter vigyázna rá. Akárhogyan farigcsáltam le a számokat, akárhogyan próbáltam visszafogni a költségvetésünket, mindig hiány jött ki, pedig a végén már azzal számoltam, hogy csak minden második évben veszünk ruhákat, és a spagettin kívül nem is eszünk mást. Az iskola volt az egyetlen megoldás, amelyet megengedhettem magamnak, csak annyit kell majd tennem, hogy az ebédidőt is végigdolgozom, nehogy bent kelljen maradnom esténként, hazaviszem a munkát, és majd akkor fejezem be, amikor Tegan már alszik. – És a játszócsoportokban lenne még hely? Mrs. Hollaby ráncai barázdákká mélyültek, amint elmosolyodott. – Igen, Tegannek fenntartunk egy helyet. Karomat egy mozdulattal a nyaka köré fontam, és hálásan megölelgettem. – Köszönöm! Nagyon köszönöm! – kiáltottam fel. Végre valami sikerült! Nem nagy dolog, mégis jelentős. Mrs. Hollaby teste megmerevedett a karjaim közt, mire tüstént észbe kaptam. Rádöbbentem, mit tettem, és gyorsan elengedtem. – Úgy értem, köszönöm, ez igazán nagyszerű – folytattam nyugodt hangon. – Megyünk, megkeressük Tegant? Az igazgatónő irodájának kis világa nyomasztóan hatott rám, éppen azért, mert Tegan nem volt ott. Olyannyira megszoktam már, hogy mindig mellettem van, vagy esetleg a
szoba túlsó felében, látótávolságon belül, hogy már bizonytalannak éreztem magam nélküle. Ébredéskor is csak addig voltunk külön, amíg lezuhanyoztam. Végigsétáltunk a kék gumiszőnyeggel borított folyosón. A krémszínű falat az ablakok között táblákra erősített, színes gyerekrajzok díszítették. Egy-egy futó pillantást vetettem a képekre, és boldog voltam, ha a jobban sikerült rajzokon kivettem egy tehenet, egy lovat, egy sárkányt, vagy éppen egy emberalakot. A nap szinte elvakított, ahogy kiléptem a játszótérre, a nagy fényességtől csak hunyorogtam. Fürkésző pillantással néztem végig a játszótéren, Tegant kerestem. Tudtam, hogy valahol egyedül gubbaszt, Meget szorongatja, és azon imádkozik, hogy mihamarabb jöjjek érte. Újra végigjártattam a tekintetem az egész játszótéren: Tegan nem volt a csapnál, sem a mászóka alatt. Nem volt a játszótér szélén, és nem ácsorgott reményvesztetten a vörös téglafal előtt sem. Szívemet félelem markolta. Mit tett Maya Tegannel? Lehet, hogy elrabolta. Mármár ott tartottam, hogy megragadom az igazgatónőt, és követelem, hogy kerítse elő a gyerekemet, amikor megpillantottam Tegant négy másik kislány társaságában. Az öt gyerek élénk beszélgetésbe merült, hangjukat lehalkították, és olyan komoly arcot vágtak, akár az esküdtek egy gyilkossági ügy tárgyalásán. A kis csapat tagjai mind olyan magasak voltak, mint Tegan, kettőnek koromfekete haja volt, a harmadiknak szőke, a negyediknek vöröses. Úgy ítéltem, Tegan a legcsinosabb, jóllehet két társának csak a hátát láttam. Tegannek nem kellett nőnie ahhoz, hogy szép legyen, már így is csodásán festett. Mintha csak megérezte volna, hogy magamban éppen a fejére illesztem az iskolaudvar szépének
koronáját, Tegan felpillantott. Tekintetünk találkozott, és Tegan sugárzó arccal rám mosolygott. Jobb kezével a magasba emelte Meget, felém intett a rongybabával, majd meg sem várva a választ, újra belemerült a társalgásba. – Úgy tűnik, megtalálta a helyét – jegyezte meg Mrs. Hollaby. *** – Sok gyerekkel megismerkedtem – újságolta Tegan. Végigugrándozott a járdán, miközben a kezemet fogta, és ideoda lóbálta. Meg a másik kezében himbálózott. – Az klassz – mondtam. Észrevettem, hogy engem figyel. – Megismerkedtem Crystallal. Van egy testvére, úgy hívják, Cosmo. De ő kisebb. És megismerkedtem Ingriddel is, akinek van egy bátyja, úgy hívják, Lachlan. Nekem nincs bátyám, ugye? – Nincs – feleltem. – És megismerkedtem Matildával is. Neki aztán rengeteg testvére van. Van egy húga, akit úgy hívnak, Marlene. És egy másik, akit úgy hívnak, Maree. – Az ugyanaz a név. – Nem ugyanaz. Az egyik Marlene, a másik pedig Maree. Az nem ugyanaz a név. – Jó, rendben. – És van egy bátyja, akit Declannek hívnak, és egy másik, Dorian. És van még egy harmadik, Daryl. – Ez aztán a rengeteg testvér! Rábólintott. Lófarka le-föl táncolt.
– Tudom. Matilda azt kérdezte, visszajövök-e holnap. Visszamegyek holnap, Ryn anya? Lehet visszamenni holnap? – Holnap nem, legfeljebb a jövő héten. Akkor hát jól érezted magad? – faggattam. – Igen. – És szeretnél visszamenni? – Igen, szeretnék – felelte izgatottan. – Egy csomó barátom van. Crystal és Ingrid és Matilda. Én soha nem barátkoztam ilyen könnyen gyerekkoromban, de még felnőttkoromban sem. Tiga? Neki simán ment. – Rendben, visszamehetsz. Kis arca felragyogott, de boldog mosolya láttán a féltékenység szikrája költözött a szívembe. Én azon emésztettem magam, hogy nem láttam őt tíz percig, erre ő alig várja, hogy távol legyen tőlem. – Te is eljössz velem játszani jövő héten? – kérdezte Tegan. – Nem, én dolgozni megyek. A járda közepén Tegan leengedte a kezét, és abbahagyta az ugrándozást. – De miért nem? – kérdezte rémülten. Megijedt, hogy nem leszek a közelében. Igen, szerettem volna, hogy valamit érezzen, vagy legalább hiányozzak neki, de ilyen rémületet nem kívántam! – El kell mennem dolgozni. – De miért nem jöhetsz velem? – Mert felnőtt vagyok, és a felnőtteknek munkába kell menniük. Te pedig egész nap játszhatsz a barátaiddal, és később mindent elmesélhetsz nekem. – Később jössz értem?
– Igen, este. És akkor elmondhatod, kivel ismerkedtél meg, és kik a testvéreik. – Megígéred, hogy eljössz értem? – Igen, megígérem. – Szentül ígéred, örökkön örökké, ámen? – Igen – feleltem, de Tegan addig bámult rám, amíg ki nem mondtam: – Igen, szentül ígérem, örökkön örökké, ámen. Tegan elvigyorodott és tovább ugrándozott, Egyik láb a másik után: hipp, hopp, hipp, hopp, végig az utcán. A piros szandálba bújtatott mezítelen lábacskái fel-le táncoltak. – Mit szólnál, ha vennénk valami ennivalót és kiülnénk a parkba? – puhatolóztam. – Jó – felelte Tegan. – De előtte még haza kell mennünk, nem? – Miért? – kérdeztem. – Mert át kell cserélned a szép ruhádat. – Igen, azt hiszem, igazad van. Tegan ajkai felfedték apró, fehér fogacskáit, és az arca egészen kikerekedett széles mosolyától. Szeme fényesen ragyogott. Pofiját elöntötte a pír. Szemének különös csillogása Adele-re emlékeztetett. Az első igazi mosolyra, amellyel megajándékozott. Amelytől még a lélegzetem is elállt. És abban a pillanatban ráeszméltem, hogy Tegan azt mondta, „előtte még haza kell mennünk.” „Haza.” És nem azért mondta, mert elvártam volna tőle – arra következtettem, hogy otthon érzi magát nálam. Otthon érzi magát velem. – Találd ki, mit hallottam – fordult felém Tegan. – Mit? – Crystalnak van egy cicája.
Nem is tűnik szörnyetegnek
16. fejezet Már emeltem a kezem, hogy bekopogtassak a kilencedik emeleti iroda ajtaján, ám úrrá lett rajtam a teljes bizonytalanság. Az ajtó túloldalán Luke Wiseman, az Angeles újonnan kinevezett marketingigazgatója volt. E-mailben hívatott be az irodájába egy kis traccspartira (ő fogalmazott így, nem én), az Angeleshez való visszatérésem után három nappal. Ha arra gondoltam, hogy újra munkába állok, az érzéseim folyamatosan inga módra váltakoztak a félelem és az izgatott várakozás között. Félelem lett úrrá rajtam arra a gondolatra, hogy a hosszú hetekig elhúzódó távollétem miatt talán már nem is emlékszem a teendőkre, ami azt jelenti, hogy maga a munka is nagy kihívás lesz. Amiatt is aggódtam, hogy mérföldekre kerülök Tegantől. Két napig már távol voltam tőle, amikor bekerült a játszócsoportba, ám a belvárosi munkám során minden a forgalomtól és a közlekedéstől függ majd, és nem tehetem meg, hogy gondolok egyet, és elugrom érte a szomszéd utcába. Másfelől izgatott is voltam, hiszen nem kell majd naponta több órányi gyerekműsort végignéznem a tévében, és így talán leszokhatom arról, hogy olyan túlartikulált módon beszéljek és gondolkodjak, mint az ottani műsorvezetők. Az aggodalom és a várakozás mellett ott volt a biztos tudat, hogy megismerem Luke Wisemant. Ő a főnököm, akivel a legszorosabb munkakapcsolatom lesz, és aki egyben a legfőbb ellenségem – a kolléga, aki elhappolta előlem az állást, amit
nekem kellett volna megkapnom. Már a puszta jelenléte is folyamatosan azt dörgöli majd az orrom alá, hogyan estem el a vezetői pozíciótól. Első munkanapomon Tegan, aki nem sokat idegeskedett a játszócsoportban töltött első napján (odafelé menet izgatott volt, este pedig hihetetlenül sokat locsogott), különlegesen nagy öleléssel búcsúzott az iskolakapuban. – Érezd jól magad a munkahelyeden – mondta, mintha én lennék a gyerek, és ő a felnőtt. Ezek után idegőrlőnek éreztem a vonatozást Leeds belvárosába; gyűjtöttem az erőt magamban, nehogy Luke Wiseman megfélemlítsen. Mire beértem a tizedik emeleti irodámba, azon vacilláltam, hogy felmondjak, vagy a találkozásunk pillanatában felpofozzam, csak hogy megmutassam, ki az igazi főnök errefelé. Tíz perccel később megtudtam, hogy péntekig Londonban lesz. Azután eljött a péntek. Az a bizonyos nap. Miután megtudtam, hogy nem vagyok kénytelen rögtön elbánni az ősellenséggel, egészen felengedtem a munka során, és kifejezetten örültem, amikor a munkatársak rám nyitották az ajtót, hogy elmeséljék, mi újság velük, vagy felőlem érdeklődjenek. Betsy, aki közel két hónapig egyedül volt az irodánkban, úgy viselkedett, mintha egy évet külföldön töltöttem volna. Egész álló nap teával kínálgatott, és nem győzött elárasztani öleléseivel. – Feljelenthetnél szexuális zaklatásért – jegyezte meg –, legszívesebben egész nap csak nyalnálak-falnálak. – Az érzés kölcsönös – feleltem. Kissé meglepett, de végtelenül boldoggá tett, hogy ennyire hiányoztam. Betsyvel barátok voltunk, de mindig is azt gondoltam, csak a munka
miatt. Jólesett megtapasztalni, hogy valóban fontos vagyok neki. Ted előző nap utazott el a maga méltóságteljes módján, különösebb felhajtás nélkül. Ebédidőben megkért, hogy kísérjem el a büféhez. Amint odaértünk, bevallotta, hogy már vissza sem megy az irodába, mert ki nem állhatja az Angelesnél tartott nagy búcsúpartikat. – Viszlát, Kamryn. Majd jelentkezem. Ennyi volt az egész, és Ted már ott sem volt. Most tehát Luke-ot kellett meghódítanom. Mély levegőt vettem, megacéloztam a szívem, és bekopogtam. Néhány másodperc múlva egy kellemes bariton szólt, hogy lépjek csak be. Még egy nagy levegőt vettem, majd beléptem a tágas, fehér falú irodába. Az íróasztal mögött az ablakokon lehúzták a rolót, hogy a napfény ne essen a monitorra. Körbepillantottam, vajon hogyan rendezte át Luke az irodát. A terjedelmes jukka továbbra is a sarokban állt, az íróasztalt sem mozdította el, a rolók maradtak krémszínűek, és a tárgyalóasztal körül is ugyanaz a négy kék szék állt. Nem hagyott nyomot a helyiségen, mintha szükségtelennek érezné, hogy kinyilvánítsa, ez itt az ő területe. Ha az enyém lenne az iroda, kitettem volna a Living Angeles borítóit, hoztam volna még jó pár növényt, no és… Hagyd abba! – intettem le magam. Luke kapta meg az állást és az irodát, ebbe bele kell törődnöd. Az asztal mögött ülő alak nem állt fel, amikor beléptem. Sőt, hátradőlt a székében, kinyújtóztatta hosszú testét, és teljesen nyíltan, leplezetlenül végigmért. Én jóval diszkrétebben vizsgálgattam őt. Erős, határozott arcvonásai olyan benyomást
keltettek, mintha egy művész hosszú órák munkájával metszette volna őket a napbarnított bőrbe. Egyenes orr, távol ülő szemek, szépen ívelt áll. Fekete haja tüskére nyírva, ami még inkább kiemelte vonásait. Telt ajkát vékonyka bajusz vette körül, amely kisebbfajta körszakállban végződött. A legmegkapóbb egyértelműen a szeme volt – fényes, tiszta, sárgás mogyorószín, amely leginkább a fényesre csiszolt borostyánkőre emlékeztetett. Fehér ingének legfelső gombját kigombolta, ujját könyékig feltűrte. A fehér inghez világosbarna nadrágot húzott. Abból, ahogy kényelmesen kinyújtózott, megállapítottam, hogy igen sportos a testalkata. Rögtön láttam, milyen típus, hiszen sok ilyennel hozott össze a munka: ő volt Mr. Karrier. Dinamikus, törtető, rendkívül ambiciózus férfi, aki a munkatársaitól is százötven százalékot kíván meg, máskülönben személyes sértésnek veszi a dolgot, és derékba töri a pályafutásukat. Miközben alaposan végigmértem, Mr. Wiseman mogyoróbarna szeme engem járt végig: megbámulta hollófekete, állig érő bubifrizurám, sötétbarna szemem, rúzs nélküli szám, karcsú nyakam, a piros ingbe és szűk, fekete nadrágba bújtatott testem, és a telesarkas szandálból kikandikáló festetlen lábujjaim. Miután tetőtől talpig végigmért, a tekintetében utálatot véltem felfedezni. Egyértelmű volt, hogy nincs ínyére a látvány. – Üljön le – adta ki a parancsot. – Miért, hosszú lesz? – vágtam vissza hasonlóan ellenséges hangon. Hirtelen elmosolyodott, és erre a váratlan kedves gesztusra teljesen kiestem a szerepemből.
– Kérem, Kamryn – mondta melegen, és az asztallal szemközti székre mutatott. – Foglaljon helyet. Már túl késő itt bájologni – gondoltam. Láttam a szemed, tudom, mit gondolsz rólam. – Inkább állok – jelentettem ki, és a kedvességét egy fülig érő, ám száz százalékig megjátszott mosollyal viszonoztam. – Rengeteg dolgom van. A válaszom hallatán lehervadt arcáról a behízelgő mosoly. Egy röpke pillanatig fürkészően vizsgálgatott, valószínűleg megpróbálta kitalálni, hogyan érdemes viszonyulni hozzám. – Mit csinál ma este? – kérdezte. – Tessék? – kérdeztem vissza értetlenül. Randira hív? Talán alapvetően rosszul ítéltem meg? Azért viselkedett így, hogy leplezze, mennyire vonzódik hozzám? – Az utóbbi időben sorra elvittem vacsorázni a különböző részlegek vezetőit, hogy megtudjam, mi a véleményük az Angeles marketingjéről, hátha adnak egy-két ötletet, hogyan javíthatnánk a dolgokon. Maga az utolsó a listámon… A marketingrészlegtől. Ezért gondoltam, ha ráér ma este, letudnánk az ismerkedést. Megdöbbentem, mennyi sértést volt képes belesűríteni rövidke monológjába: 1. ”utolsó a listámon” Nehogy kétségek merüljenek fel bennem, hogy esetleg nem én lennék a legutolsó, bármilyen listáról van is szó. 2. ”ha ráér ma este” Gondolom, feltételezte, hogy a péntek estémet randi és baráti társaság nélkül töltöm.
3. ”letudnánk az ismerkedést” Olyan voltam számára, akár egy mosópor, melynek tesztelése kellemetlen, de szükséges. – Jól hangzik a ma esti vacsora – feleltem a bájvigyorommal. – Az előcsarnokban találkozunk fél hétkor – mondta, és a mosolyával még engem is túlszárnyalt. – Jól fogunk szórakozni. – Hát azt még meglátjuk – dörmögte, amint becsuktam magam mögött az ajtót. A recepció fölötti hatalmas óra szerint hat óra harminckettőkor érkeztem az előcsarnokba. Luke már ott volt, hat láb két hüvelyk teljedelemben, divatos öltözékét bézs kabát fedte. Amikor kiléptem a liftből, felém intett, és gondosan rápillantott az órájára, mielőtt rám villantotta újabb bájmosolyát. Bárki azt hihette volna, órákat késtem. – Nem késtem el, remélem – mondtam, amikor odaértem hozzá. – Csak néhány percet – felelte kurtán. – Akkor jó. A liftre tovább kellett várnom, mint gondoltam. – Nem is feltételeztem, hogy a maga hibája – jegyezte meg. – Örülök, hogy ilyen jól ismer. – Itt a közeli étteremben foglaltam asztalt – elhallgatott, ránézett a Rolexére – hét perccel ezelőttre. Jobb lesz, ha sietünk, különben még jobban elkésünk. – Rendben. Kiléptünk a cég saroképületéből, ráfordultunk a Vicar Lanere, majd a King Edwards Street-re. A levegő nyomasztóan párás volt, a járókelők is álmosnak, nyomottnak tűntek, mint
akik csak arra vágynak, hogy egy sarokba kucorodjanak, és mély álomba zuhanjanak. Piros kabátomat a karomban tartottam, és egyfolytában azon igyekeztem, hogy nyitva tartsam a szemem, és lerázzam magamról a rám törő álmosságot. Egy kis francia étteremhez érkeztünk, amely előtt jó párszor elsétáltam már, de bent még nem jártam. Amikor beléptünk a félhomályba, fülemet lágy zene ütötte meg, a levegőt fokhagyma és paradicsom illata töltötte be. Az egész olyan meghitt volt. Nem erre számítottam. Azt hittem, valami zsúfolt gyorsbüfébe visz, ahol a legolcsóbb szendvicset rendeli majd nekem, és kijelenti, hogy az üdítőt vegyem meg magamnak. Luke átnyújtotta a kabátokat a főpincérnek, aki a felkapott étterem közepére, egy kétszemélyes asztalhoz vezetett bennünket. Amint megkaptuk az étlapokat, magunk elé tartottuk, szinte elrejtőzünk egymás elől. Végigpásztáztam az elefántcsont színű lapot, és arra az elhatározásra jutottam, ha már egyszer ezzel a fickóval kell eltöltenem az estét, legalább menjen rá a gatyája is. Megtaláltam a legdrágább fogást az étlapon – a homár volt az –, és arra esett a választásom. Előételnek rákot gondoltam. Amikor odalépett a pincér, Luke, becsületére legyen mondva, egy üveg igen drága vörösbort rendelt. Azt azonban a rovására írom, hogy meg sem kérdezte, kérek-e bort, és ha igen, milyen fajtát. Utálom a bort, így inkább vizet kértem. Leadtuk a rendelést – Luke furcsán felvonta egyik szemöldökét, amikor meghallotta, mit választottam –, visszaadtuk a pincérnek az étlapokat, és kényelmesen hátradőltünk.
– Szóval, Kamryn, meséljen magáról – szólalt meg Luke. Gondolatban megszűrtem a hangját, és megpróbáltam kibogozni, milyen akcentusok jellemzik. Arra jutottam, hogy amerikai – talán New York-i –, dél-angliai és birminghami hanghordozás keveredik benne. – Mit szeretne tudni? – kérdeztem, de le sem vettem a szemem a borospoharam talpáról, csak hogy ne kelljen a szemébe néznem. Amikor csak rápillantottam, leplezetlen undort fedeztem fel az arcán. Volt bennem valami, ami határozottan taszította. Talán a kinézetem? A testem? Az egyszerű létezésem? Fogalmam sem volt, mi bosszantotta őt ennyire, és miért fordult ellenem ilyen rövid idő alatt, különösen ebben a helyzetben, amikor ő kapta meg az állást, és nem én. Mindenesetre erőfeszítést sem tett, hogy eltitkolja felém irányuló ellenszenvét. Úgy viselte, akár egy kitűzőt, amellyel önmagát kívánja meghatározni: „A nevem Luke, és Kamryntől a gyomrom is felfordul.” – Bármit, amit szívesen megoszt velem. – Rendben. Harminckét éves vagyok. Már hét éve dolgozom az Angelesnél, öt évig voltam Londonban, és két évig itt. Teddel együtt indítottuk a Living Angelest. Tulajdonképpen az én ötletem volt, de ezzel nem szeretek hencegni. Ö… Hát, nagyjából ennyi. Talán még annyit tennék hozzá, hogy szeretem a munkám, és szomorúan vettem tudomásul, hogy Ted elment. Mr. Wiseman lassan felvonta bal szemöldökét, és éppen olyan undorral szemlélt, mintha egy zöld színű földönkívülivel találkozott volna.
– Úgy értettem, hogy meséljen magáról – jegyezte meg leereszkedően. – Az életéről. Nem a munkájáról. Férjnél van? Vagy egy hosszabb távú kapcsolatban él? Vannak gyerekei? Talán tudnom kellett volna, hogy erre gondolsz? – merült fel bennem. – Nem, nem vagyok férjnél – feleltem csípősen. – Nincs barátom, és nincsenek… JÉZUS MARIÁM! Olyan lendülettel ugrottam talpra, hogy még a székem is felborult. A többi vendég is felkapta a fejét, abbamaradt az evés-ivás, a beszélgetés, és mindenki meglepetten bámult rám. Én azonban fittyet hánytam mindenre, addig matattam az asztal alatt, amíg meg nem lett a táskám, fogtam, és kirohantam az étteremből. Még annyi fáradságot se vettem, hogy egy szót is szóljak Luke-hoz. Tegan. Megfeledkeztem róla. Egyszerűen megfeledkeztem róla. Kirohantam a járdára, miközben egyik kezemmel a táskámban kutattam a mobilom után. Ujjaimmal szorosan körbekulcsoltam, kirántottam, és bepötyögtem az iskola számát. Megnyomtam a hívógombot, de nem történt semmi. A telefonom lemerült, nyilvánvalóan ezért nem hívtak ők sem. Rémület költözött a szívembe. Végigszaladtam a Vicar Lane-en a vasútállomás irányába, és azt számolgattam magamban, mennyi idő alatt érhetek oda. Mit kezdenek vele? Ott hagyják az utcán, amíg valaki érte nem jön? Nem ismertem a többi szülőt, senkit nem tudtam volna megkérni, hogy hozzák el. Bizonyára ott ül és vár, miközben azt gondolja, megfeledkeztem róla. Ami igaz is volt. Az egyik autó tetején megpillantottam a sárga taxilámpát, mire szinte a kerekek elé vetődtem, és elordítottam magam,
„TAXI!” A taxi csikorogva fékezett, megállt előttem, én pedig nyomban beugrottam a hátsó ülésre, és megmondtam, merre induljon. – A díj dupláját kapja, ha negyed órán belül odavisz – tettem hozzá. – Szükséghelyzet állt elő, édeském? – érdeklődött a kövérkés sofőr. – Az a buta tehén, akinek el kellett volna hoznia a lányomat az iskolából, megfeledkezett róla, és szegényke még mindig ott van. Teljesen egyedül. Sürgősen el kell érte mennem. – Ó, a büdös francba! – nyögte, és tövig nyomta a gázt. Végigszáguldottunk az utcákon, ahol lehetett, túlléptük a megengedett sebességet, miközben még mindig a hasznavehetetlen mobilomat szorongattam, és az alsó ajkamat harapdáltam. – Minden rendben lesz – nyugtatgatott a sofőr. Képtelen voltam felelni, összeszorult a torkom a bűntudattól. Szó szerint megfeledkeztem Teganről. Hogy lehet? Hogyan felejthettem el? Hogyan? Az iskola impozáns, vöröstéglás épülete teljesen elhagyatottnak tűnt, amikor végre odaértünk. Egyetlen autó sem parkolt előtte, nem zsongták körül a gyerekek és a szülők. Láttam, hogy a vaskaput is becsukták, mire rémületemben még a gyomrom is görcsbe rándult. Átnyújtottam a sofőrnek huszonöt fontot, vagyis az összes pénzt, ami csak nálam volt, és kiugrottam a járdára. A bűntudat olyannyira összeszorította a mellkasomat, hogy alig kaptam levegőt, míg a szívembe egyre növekvő rettegés költözött. Odarohantam az iskola kapujához, próbaképpen lenyomtam a kilincset, és szerencsére nyitva találtam. Végigszáguldottam a hatalmas kék ajtóig, amely szintén egyetlen nyomásra kitárult.
– Tegan! – kiáltottam. A hangom visszhangzott az ürességben, mire újból a szívembe markolt a félelem. Mi van, ha már nincs itt? Mi van, ha valaki látta őt kint ácsorogni egyedül, és magával vitte? – Tegan! – próbálkoztam újra. Erre kidugta szőke fejecskéjét az egyik osztályteremből a folyosó végén. Amint megpillantott, az arca felderült, szája széles mosolyra húzódott, ám a mosoly ugyanolyan hamar el is párolgott, és arcára rosszkedvű csalódottság ült ki. Odaszaladtam hozzá, letérdeltem és felnyaláboltam. – Sajnálom – suttogtam a hajába, és hálát adtam, hogy újra a karomban tarthatom, hogy a törékeny kis teste újra biztonságban van nálam, – Annyira, de annyira sajnálom. Tegan csendben, mozdulatlanul tűrte az ölelésem. A teremből Maya, a legelső nap megismert tanító néni bukkant elő. – Azt hitte, valami baja esett – magyarázta Maya. – Különösen, amikor nem tudtuk elérni a mobilon. – Lemerült a telefonom. Nagyon sajnálom. Bent kellett maradnom a munkahelyemen. Sajnálom. Nem fog többé előfordulni. Akkor eszméltem rá, mennyire elment az idő, amikor már tényleg késő volt. Sajnálom. Kissé odébb húztam Tegant, és egyenesen a szemébe néztem. – Annyira sajnálom, Tiga. Maya lehajolt hozzánk, és megsimogatta Tegan haját. – Mi jól megvoltunk, ugye, Tegan? Rajzoltunk pár képet. – Sajnálom, hogy ennyire igénybe vettem az idejét – fordultam Mayához. – Előfordul az ilyesmi – felelte Maya, ám a hanghordozásával mintha azt sugallta volna, de jobb lesz, ha többé nem.
– Jól van, Tiga, gyere, menjünk haza. Eszünk egy pizzát, és megnézünk egy DVD-t. Tetszik az ötlet? Automatikusan rábólintott, mintha neki teljesen mindegy lenne. Maya a kezembe adta Tegan rózsaszínes lila iskolatáskáját, aztán csak várt. – Köszönöm, hogy vigyázott rá – mondtam. – Nem okozott gondot. Tegan odaadta a kezét, rámosolygott Mayára, aki kedvesen elbúcsúzott tőlünk, és elindultunk a folyosón. Mielőtt kinyitottam volna az ajtót, megálltam, és még egyszer átöleltem. – Tegan, annyira sajnálom! Ma este borzasztó dolgot tettem, és ígérem, ígérem, ígérem, soha többé nem fog előfordulni, rendben? Bólintott, de nem szólt semmit. Néztem az ötéves kis arcát, kék szemében szomorúság és félelem tükröződött. És mindez az én művem. Én rémítettem meg. Azt hitte, nem törődöm vele. – Megígérem, hogy soha többé nem csinálom ezt veled. Csend volt a válasz. Éppen olyan csend, mint amikor elhoztam őt Guildfordból, és nem tudhatta, megbízhat-e bennem. Most újra megijedt tőlem. Arra gondolt, talán cserbenhagyom, talán elmegyek, és itt hagyom. Ezt gondolhatta, különösen azok után, hogy szentül megígértette velem, hogy minden este eljövök érte. Tegan nem volt biztos benne, vajon itt leszek-e, ha szüksége van rám. Mint ahogy abban sem, vajon ez az élete nem törik-e darabjaira éppen úgy, mint az anyjával töltött idő, amely hirtelen a guildfordi rémálommá alakult át. Ebben az új életében is kicsúszott a talaj a lába alól, csak azért, mert én nem szoktam hozzá, hogy
másokkal is megosszam a terveimet. Olyan régóta nem kellett egyeztetnem senkivel arról, mire készülök, mik a teendőim, még csak nem is gondoltam rá… Ezen változtatnom kell, ilyesmi nem fordulhat elő még egyszer. Puszit nyomtam Tegan homlokára, felálltam, és elindultunk hazafelé.
17. fejezet – Sajnálom, így jó? – fordultam Teganhez. Kukoricapelyhet szórtam egy fehér tálkába, és odatettem elé. – Nem fog többé előfordulni. Nem felelt, csak a reggelijét bámulta, és várta, hogy tejet öntsek rá. Amikor megkapta a tejet, fogta a kanalát, és úgy lapátolta be a pelyhet a szájába, mintha én ott se lennék. Még csak ötéves volt, de már tökélyre fejlesztette a duzzogást. Immár tizennégy órája kellett elszenvednem makacsul előreszegett állkapcsának látványát és fensőbbséges hallgatását. Némaságában benne volt a felháborodás, a sértettség és a harag is. Nagyon sajnáltam. A bűntudatom miatt egy szemhunyásnyit sem aludtam éjszaka, csak éppen Tegannel nem tudtam megértetni, mit érzek. Mondhattam akármit, nem tudtam megfelelően megértetni vele, mennyire sajnálom, és nem tudtam megnyugtatni, hogy soha többé nem lesz ilyen. Úgy éreztem, egyetlen órát sem tudok elviselni ebből a hallgatásból, nem hogy egy egész hétvégét. És ha soha nem bocsát meg nekem? – morfondíroztam, miközben figyeltem, ahogyan eszik. Ebben a légkörben kell élnünk az elkövetkezendő tizenöt évben. – Nézd – kezdtem, és odahúztam mellé egy széket –, sajnálom. Igazán nagyon sajnálom. Nem fog többé előfordulni; megígérem. Én… sajnálom. Tudod, ott van a munkahelyemen ez a Luke nevű undok fickó, aki ki nem állhat engem. Amivel nincs semmi baj, mert én sem kedvelem őt, mégis együtt kell dolgoznunk. Ő az új főnököm. Így hát tele vagyok félelemmel.
Tegan közömbösen kanalazta be a szájába a tejben úszó sárgás kukoricapelyhet. – El kellett mennem vacsorázni vele, pedig borzasztó ember. Nagyképű. Egyszerűen kiállhatatlan. – Mint egy szörnyeteg? – kérdezte Tegan. Végre tudomást vett rólam. Nyilván olyanokat mondtam, ami felkeltette az érdeklődését. Lelki szemeim előtt Luke jelent meg vastag szemöldökkel, karmokkal, félelmetes agyarakkal. – Igen, éppen, mint egy szörnyeteg. – Ó! – nyögte ki, és láttam, hogy együtt érez, milyen kellemetlen helyzetbe kerültem. Egyszer csak kopogtattak az ajtón, mire mindketten talpra ugrottunk, és csodálkozva néztünk egymásra, vajon ki lehet az. Mióta Tegan is ott lakott, nem volt látogatónk, különösen nem olyasvalaki, aki nem csönget. Újra kopogtak, én pedig gyorsan ajtót nyitottam. Luke magas, tekintélyt parancsoló alakja állt előttem. Laza farmer volt rajta, izmos felsőtestén fehér póló feszült. D&G napszemüvegét a póló nyakába akasztotta. – Luke! Ó, a francba! – már-már elfelejtettem, hogy hirtelen faképnél hagytam egy étteremben, miután megrendeltem egy méregdrága fogást. – Na, azt már szeretem, ha ilyen hatást teszek egy nőre, különösen egy olyanra, aki annyira élvezi a társaságomat, hogy fejvesztve menekül egy közös éttermi vacsoráról. Karján egy piros kabátot tartott, amely az ujjáról hiányzó gombból ítélve az én piros kabátom volt.
Mielőtt még nekiláthattam volna magyarázkodni, Tegan bukkant fel mellettem, a combom köré kulcsolta a karját, és megbámulta Luke-ot. – Ő kicsoda? – kérdezte Luke, és leguggolt Tegan elé. – Ő Tegan – feleltem. – Tegan, ő a munkatársam, Luke. Luke elmosolyodott. Arcára olyan őszinte mosoly ült ki, amelytől nyomban barátságos lett a tekintete. Tegan ilyen hatással volt a felnőttekre. Bárki ránézett, elmosolyodott, olyan szokatlanul kék volt a szeme, a bőre tökéletesen tejfehér, az ajka olyan rózsaszín, akár a vattacukor. Bárki ránézett, önkéntelenül elmosolyodott. – Örülök, hogy megismerhetlek, Tegan. Tegan visszahunyorgott rá, alaposan megvizsgálta az arcát, tüskére nyírt haját, határozott metszésű vonásait és mogyoróbarna szemét. Azután rám emelte a tekintetét, szemöldökét kissé összevonta. – Nem is tűnik szörnyetegnek, Ryn anya – jelentette ki. Luke kérdően pillantott rám. Elkaptam a tekintetemet, és egész testem lángolt a szégyentől. – Olyan hirtelen hagyott ott tegnap este, csak meg akartam győződni róla, hogy minden rendben van – mondta Luke. Fölém magasodott, ahogy felállt. – Próbáltam hívni a mobilját, de ki volt kapcsolva, így hát megszereztem a címét a barátnőjétől, Betsytől. Remélem, nem baj. Ja, és gondoltam, ezt is elhozom. Elvettem tőle a piros kabátot, amelyet nagy sietségemben otthagytam az étteremben előző este. – Köszönöm, és igen, jól vagyunk. – Állatkertbe megyünk – szólalt meg Tegan, és le sem vette a szemét Luke-ról. – Tényleg? – kérdezte tőle Luke.
– Ó, tényleg? – kérdeztem én is. – Azt mondtad, elmehetnénk az állatkertbe – fordult felém Tegan szemrehányóan. – Igen, majd egyszer. De nem ma. – Én megyek is, beszéljék csak meg – vetette közbe Luke. – Ryn anya – folytatta Tegan –, Luke elvihetne minket autóval az állatkertbe. – Nem – vágtam rá. – Miért ne tehetném? – méltatlankodott Luke. – Lehet, hogy nincs is autója. – Mégis mit gondol, hogy jöttem ide? – Biztos vagyok benne, hogy jobb dolga is akad egy szombati napon, mint hogy bennünket fuvarozzon az állatkertbe. – Nincs semmi olyan, ami ne várhatna. Meg kellett tennem, nem igaz? Meg kellett engednem, hogy Tegan kívánsága teljesüljön, annyira ráijesztettem előző este. Egy állatkerti kirándulás volt a legkevesebb, amit megtehettem. – Köszönöm, Luke, nagyszerű lenne, ha elvinne bennünket az állatkertig – préseltem ki összeszorított fogaim között. – Mi a kedvenc állatod, Luke? – kérdezte Tegan vidáman. – Az elefánt – felelte, és a tekintete egy kicsit hosszabban időzött rajtam, mint amennyit az illendőség megenged. – Lesz elefánt az állatkertben, Ryn anya? – Gondolom, lesz. – Akkor láthatsz elefántot, Luke – kacagott fel Tegan, de továbbra is a combomat ölelte, akár egy hús-vér védőpajzsot.
– Biztos vagyok benne, hogy Luke-nak jobb dolga is akad, mint hogy körbesétálja velünk az állatkertet – ismételtem, különösebb remény nélkül. – Amint már mondtam, semmi olyan, ami ne várhatna. Ez a kis majom aztán alaposan behúzott a csőbe! Újra megfogadtam magamban, hogy soha többé nem haragítom magamra. – Jöjjön be, amíg elkészülünk – sóhajtottam megadóan. Amint az várható a nyári szünetben, egy verőfényes szombati napon, a Yorktól negyedórányira található állatkert felé komoly tömegek igyekeztek – és még bőven délelőtt volt, amikor Luke behajtott a zsúfolt parkolóba. Mindenütt látogatók nyüzsögtek – rövid farmernadrágban, sortban és tarkabarka pólókban. A ketrecek körül sokszor egész furcsa alakzatokban hullámzott a tömeg. Teganre bő, rózsaszín, lila pillangókkal díszített kis nadrágot adtam, hozzá illő rózsaszín pólóval, és rózsaszín szandállal. Fogta a kezem, és boldogan ugrándozott kettőnk között. Testének minden fedetlen centijét vastagon bekentem napvédő krémmel. A haját magasan lófarokba fogtam, a tövéhez egy piros selyemvirágot erősítettem. Egészen magán kívül volt a boldogságtól, amikor meglátta, és egyfolytában a hálószobámba szaladgált a tükörhöz, hogy újra és újra megcsodálja. Nem is sejtette, hogy a virággal az volt a célom, hogy mindig szemmel tartsam őt a tömegben. A másfél órás út során Tegan tartott szóval bennünket. Rengeteg kérdést tett fel Luke-nak az állatkertről. Én szótlanul ültem az anyósülésen, és erős késztetést éreztem, hogy nyakig merüljek a duzzogásba, amiért ezzel az idiótával kell töltenem
a napomat. Luke és én csak akkor szóltunk egymáshoz, amikor feltétlenül szükség volt rá, vagyis amikor megkértem, hogy álljon meg, mert innivalót akartam venni, és amikor az érkezésnél köszönetet mondtam neki. Tegan hatalmas, rózsaszín vattacukorral a kezében a saját kis világába merült, miközben az üvegfalak és a magas kerítések mögötti lényeket figyelte. – Feltételezem, ő az oka annak, hogy olyan hirtelen távozott tegnap este – mondta Luke félhangon, miközben nekidőltünk az üvegfalnak, amely elválasztott bennünket az oroszlán barlangja előtt húzódó mély ároktól. – Ühüm – feleltem. Meggyőződött róla, hogy Tegan nem figyel, odahajolt hozzám, teste az enyémhez nyomódott, és a fülembe súgta: – Megfeledkezett róla? Bólintottam, mire undorral odébb húzódott. – Gondolom, nem csinálja túl régóta. Felé fordultam, hogy a szemébe nézhessek. Egy ötéves már megszégyenített, rosszabbul úgysem érezhetem magam. – Jól gondolja. Viszonozta egyenes, őszinte pillantásom. A háttérben hallottuk a vidám kacagást, a babasírást és az állathangokat, de én csak azt éreztem, ahogy kölcsönös utálatunk egyre fokozódik. Ennek az érzésnek a magját már előző nap elültettük, este locsolgattuk, és most már gyökeret is eresztett, sőt, megjelentek az első erős hajtások is. Még néhány óra, és az elvakult gyűlölet erdejében találjuk magunkat. – Ryn anya – szólalt meg Tegan, és megrángatta a kezem. Nem tudtam tovább farkasszemet nézni Luke-kal.
– Igen, drágaságom? – fordultam Teganhez. Végzett a vattacukorral, és az egyetlen bizonyítéka annak, hogy az édesség valaha is létezett, a kevéske rózsaszín pihe volt a rúd végén. Sehol semmi ragacs a szája körül, az arcán vagy a ruháján. – Megnézzük a majmokat? – Persze! Elindultunk az állatkert másik végében található majomketrechez egy kanyargós köves úton. – A munkával kapcsolatban… – kezdte Luke séta közben. – Igen? – Nincs ellenére, hogy most beszéljünk róla, ha már egyszer olyan hamar véget ért a tegnapi társalgásunk? – Természetesen nincs – motyogtam. Valójában ellenemre volt. Nagyon is. A mai napom Tegané, de ezt mégsem mondhattam. Meg kellett mutatnom az új főnökömnek, hogy egy gyerek nem hátráltat, hogy ugyanolyan tevékeny és hatékony vagyok. – Ted és maga között rendkívül szoros munkakapcsolat volt… – Luke elhallgatott, hagyta, hadd lógjon a levegőben a különös megállapítás, mintha elvárná tőlem, hogy igyekezzem lemosni magamról ezt a szégyenfoltot. – Igen, így van – feleltem szemrebbenés nélkül. – Értem. – Nem lepődött meg, inkább úgy tűnt, a válaszom csak megerősítette gyanúját. – Természetesen a legtöbben úgy gondolták, hogy amikor csak tehettük, együtt lógtunk – suttogtam, nehogy Tegan is meghallja. – Sőt, néhányan azt rebesgették, hogy még az ideköltözésem előtt lefeküdtem vele, csak hogy megkapjam a pozíciót.
– Én soha semmi ilyesmivel nem vádoltam – védekezett Luke. – Én pedig soha nem állítottam, hogy vádolt volna. – Egyedül amiatt aggódom, hogy a marketingrészleg nem működik majd olyan hatékonyan most, hogy Ted elment. – Úgy érti, hallotta a rosszindulatú megjegyzéseket arról, milyen körülmények között vett fel engem Ted, és arra a következtetésre jutott, hogy minden elképzelhetőt megtettem az állásért. Megálltunk a csimpánzok ketrecénél. Tegan szeme szinte a kétszeresére nőtt, arcára kiült az ámulat. – Majmok! – sóhajtotta. – Arra számítottam, hogy maga mint a cégünk marketingrészlegéért felelős vezető, mindent elkövet majd, hogy jól kijöjjön a helyettesével, és nem ítéli meg, mielőtt találkozna vele – mondtam elfojtott hangon. – Ha ott lett volna már korábban is, talán nem kellett volna harmadkézből kapott történetekre és pletykákra hagyatkoznom, hogy megítélhessem – vágott vissza. – Igen, igaza van – ismertem be. Meglepetten hunyorított, nagy igyekezettel próbálta fellelni a gúnyt a hangomban. De nem volt. Igen, igaza volt, mégsem akartam Adele-t amolyan orvosi igazolásként felhozni. – És szeretné tudni, mi volt a legrosszabb a szóbeszédekben? Ted odaadóan szereti a feleségét, mindig is szerette – mondtam, és tetőtől talpig végigmértem Luke-ot. – Nagyon rendes ember. Luke újra farkasszemet akart nézni velem, ám én egy „ugyan, hagyjon már!” fintorral elfordultam tőle, és leguggoltam Tegan mellé.
A csimpánzketrecben rengeteg fa nőtt, vastag, erős ágaik az égbe nyúltak. Egyik oldalon egy barlangszerű kunyhó állt. A faágakon öt csimpánz ült; két pár, és egy magányos majom. A párok belemerültek egymás kurkászásába, bőszen keresték a tetveket a másik sűrű, fekete bundájában. Az ötödik mozdulatlanul ücsörgött, és a semmibe meredt. – Baba majom – mondta Tegan, és a kis kunyhóra mutatott, ahol egy anyuka csimpánz egy kisbaba csimpánzt ringatott a karjában. Az anyuka lepillantott a kisbabára, és olyan érzésem támadt, mintha mosolyt ült volna ki a majom arcára. – Ő az anyukája, igaz? – kérdezte Tegan. – Igen, kicsim – feleltem. Minden kezdett nyomasztóan rám telepedni. Az állatok átható bűze; az egész kellemetlen helyzet; az izzadság a bőrömön… Az egész mindenség fojtogatni kezdett. Úgy éreztem, megfulladok, tehetetlenül alámerülök mindabba, ami a barátnőmre és a halálára emlékeztet. Arra, amikor láttam a szürke, csonttá és bőrré aszott testét a kórházi tolókocsin; amikor megértettem, hogy az általam ismert ember életének utolsó szikrája is kihunyt, hogy végleg elment. – Az ő anyukája nem ment fel a mennyországba Jézussal és az angyalokkal, ugye? – motyogta Tegan halkan, különösebb érzelemnyilvánítás nélkül. – Nem, drágám. Az apró kis szőkeség mély levegőt vett, még a válla is felemelkedett, ahogy a tüdeje megtelt, majd kilégzésnél hirtelen leengedte. Tekintete fátyolosság vált, mintha magában számolgatna valamit. Azt kívántam, bárcsak szólna hozzám; bárcsak elmondaná, mit érez. Az az erős fájdalom, melyet én éreztem az imént Adele halálának gondolatára, valószínűleg a
nyomába sem ér annak, amit ő érzett. Azt akartam, hogy elmondja, mi nyomja a szívét. Hogy haragot, bánatot vagy fájdalmat érez-e. Talán nem tudná megfogalmazni az érzéseit, de legalább megpróbálhatná… Mintha nekem olyan könnyen ment volna az ilyesmi! Mikor fordult elő utoljára, hogy saját jószántamból megosztottam másokkal, mit érzek? – Megnézhetjük a kígyókat? – Tegan magához tért a hosszas merengésből. – Mindenképpen meg kell néznünk? – nyöszörögtem. – Igen – felelte. – Szeretem a kígyókat. Azt persze nem tudtam, hol és mikor látott megfelelő számú kígyót ahhoz, hogy megalapozott döntést hozhasson ebben a kérdésben. – Jól van – egyenesedtem fel. – Megnézhetjük a kígyókat. Rápillantottam a kezemben tartott térképre, és gondolatban megrajzoltam az útvonalat a majmoktól a hüllők birodalmáig. – Én addig veszek fagyit – szólalt meg egy férfi mellettem. Kissé összerezzentem, azután rájöttem, hogy nem egy idegen az, hanem Luke. – Ryn anya csoki fagyit szeretne – világosította fel Tegan. – Szereti a csokit. Luke fitymálva mért végig. – Igen, azt látom. – Rendben, jöjjön hát a Kígyók Birodalma – sóhajtottam. – Gyerünk, Luke, vezessen bennünket, maga ott bizonyára otthon van.
18. fejezet Így telt a napunk; Tegan mondta meg, milyen állatokat vegyünk sorra, miközben Luke és én a hivatalos ügyeket vitattuk meg sutyorogva, és egyetlen alkalmat sem mulasztottunk el, hogy kellemetlen megjegyzéseket tegyünk egymásra. Tegan nem érzékelte, milyen viszony alakult ki két kísérője között, felhőtlenül boldoggá tette őt, hogy az állatok között lehet. Hazafelé Tegan előrukkolt azzal az ötlettel, hogy tartsunk pikniket a parkban. Késő délután volt, de Tegan túlságosan feldobott volt ahhoz, hogy egyszerűen hazamenjünk – minél több izgalmat szeretett volna belesűríteni a napba. – Mi lenne, ha a pikniket egy másik napra tartogatnánk, kicsim? – vetettem fel. – Majd otthon tartunk egy mini pikniket. – Tudtam, hogy amint hazaérünk, megszabadulhatok a mellettem ülő férfitől. – J-jó – felelte csalódottan. – És Luke is jöhet? – Ha szeretne – mondtam, és tudtam, hogy eljön. Nem reméltem, hogy csak úgy fogja magát, és hazamegy. – Szeretnél eljönni az otthoni piknikünkre? – tette fel a kérdést Tegan Luke tarkójának. Luke a visszapillantóba nézett, és őszinte, ragyogó mosolyt küldött a rózsaszín ruhás, piros virágos kislánynak. – Igen, remek lenne, köszönöm, Tegan – felelte. Kinyitottam az ajtót, és bevezettem Luke-ot és Tegant a konyhába. Mialatt én az uzsonnához készülődtem, ők ketten a konyhaasztalnál játszottak. Egy százdarabos kirakóst raktak
össze, aztán Tegan rávette Luke-ot, hogy nézze meg a tíz autóból álló gyűjteményét. Ezek után elővette a papíros dobozát és a piros műanyag vödröt a tollakkal és ceruzákkal, majd nekiálltak lerajzolni az állatkertben látott állatokat. A nagy játékban meg is feledkeztek a piknikről. Odatettem melléjük az asztalra a szendvicseket, a salátát és az üdítőt, aztán lerogytam a kanapéra tévét nézni. Néha-néha felpillantottam. Szép pár voltak: egy komoly, felnőtt férfi, aki előregörnyedve, kezében színes ceruzával összpontosít a rajzára, és egy kicsi lány, aki éppen olyan komolyan dolgozik a művén. Luke rendkívül komolyan vette, amit csinált. Éppen olyan intenzitással vetette bele magát a Tegannel való játékba, mintha az Angeles új marketingstratégiáját kellene kidolgoznia. Bárki más esetében ezt rendkívül megnyerőnek találtam volna, de mivel Luke volt az, arra gondoltam, milyen jó, hogy Tegan talált magának egy hasonló szellemi szinten álló játszótársat. Amint az óra elütötte a nyolcat, kikapcsoltam a tévét, felálltam, és kijelentettem: – Tiga, ideje lefeküdni. – Muszáj? – nyafogott Tegan, és hatalmasat ásított. Kicsiny arca sápadt volt a kimerültségtől, a szeme szinte leragadt. – Már alig tudod nyitva tartani a szemed. Gyerünk, ágyba veled! – Luke-hoz fordultam. – Most már mennie kell, Tegannek muszáj lefeküdnie. – Rendben – mondta Luke, letette a piros ceruzát, felállt és készülődni kezdett. – Holnap is eljössz? – kérdezte Tegan, és fáradt szemét Luke-ra emelte. – Hát, ha lehet – felelte Luke.
Két szempár fordult felém. – Megy az idő – jelentettem ki, és megkocogtattam az órám, csak hogy ügyesen kitérjek a kérdésük elől. Semmi kedvem nem volt mumusnak lenni, csak azért, mert nem akarom a szabadidőmet a munkatársammal tölteni. Ráadásul olyan munkatárssal, akit még csak nem is kedvelek. – Ryn anyát kell megkérdezned, hogy holnap is eljöhetsz-e – tájékoztatta Tegan Luke-ot. Kinyitotta a száját, és hatalmasat ásított, kis keze ökölbe szorult a nagy nyújtózásban. – Nem lesz mérges. Ryn anya soha nem mérges, még akkor sem volt az, amikor a falra festettem. – Eljöhetek holnap is? – kérdezte Luke. – Ha tényleg nincs jobb dolga – feleltem anélkül, hogy rápillantottam volna. – Semmi olyan, ami ne várhatna – bizonygatta. Nem tennél meg ennyi szívességet sem, ugye, haver? – gondoltam. – Rendben, akkor megbeszéltük. Viszlát, Luke. Odaléptem Tigához, és felemeltem a székről. A derekam köré kulcsolta a lábát, átölelte a nyakam, és szorosan hozzám bújt. Luke kelletlenül az ajtóhoz sétált. – Szia, Tegan! – Szia – suttogta Tegan. – Holnap találkozunk. Amint becsukódott az ajtó Luke mögött, az ágyára fektettem Tegant. Olyan ernyedten feküdt, akár egy rongybaba, miközben lehúztam a ruháját, és ráadtam a pirosfehér pizsamáját. Lehúztam az ágytakarót, és segítettem neki bebújni a paplan alá. Arca a fehér párnán pihent, a haja lágyan körülölelte. – Jó éjt – mondtam.
– Jó éjt – súgta Tegan. Odanyúltam az éjjeli lámpához, hogy leoltsam a narancssárgás fényt, amely bevilágította a szobát. – Nem szereted Luke-ot – szólalt meg Tegan. A kezem megmerevedett, benne a lámpa zsinórja. Talán mégiscsak érzékelt valamennyit az ellenségeskedésünkből. – Nincs vele semmi bajom – feleltem. – Én szeretem – jelentette ki. – Tudom, hogy szereted, Tiga. – Lehet a barátom? Ha muszáj, már a nyelvem hegyén volt, de nem mondtam ki. Csak vártam, és vártam… Rövidesen azt vettem észre, hogy szép lassan emelkedik-süllyed a mellkasa álmában. Pár percet vártam még, hogy biztosan elaludjon, azután kislisszoltam a sötét szobából, és behajtottam az ajtót magam mögött. Vidám napunk volt, és úgy tűnt, Tegan már el is felejtette, mennyire cserbenhagytam előző este. Lerogytam a kanapéra, letettem a fejem a karfára, és behunytam a szemem. Azzal együtt, hogy Luke is velünk volt, aznap mulattunk először igazán, mióta Adele itt hagyott bennünket. Újra eszembe jutott Luke. Magas, jóképű, és hihetetlenül elbűvölő – Tegan szemében. Be kellett látnom, hogy Tegan Luke miatt érezte magát ilyen jól. Egy pillanat alatt megkedvelte. Ránézett, és tudta, hogy szeretne vele lenni. Amolyan szerelem első látásra. Elképzelhető, hogy volt benne jó is, a nagyképűsége és az ellenem irányuló ellenszenve mellett rendes ember lehet. Talán még meg is kedvelhetném. Ha Tegan kedveli, talán én is megkedvelhetném.
Amikor felébredtem, a házra teljes csend borult. Az emberek hazavánszorogtak a bárokból, kocsmákból, és már rég az igazak álmát aludták. A kinti világ csendes, nyugodt volt; mozdulatlan és néma. Kimerülten, bódultan hunyorogtam, azt sem tudtam, hol vagyok. Ráeszméltem, hogy csupa nedvesség az arcom; odakaptam a kezem, és letörölgettem a könnyeket. Sírtam álmomban. Már megint. Erőlködnöm kellett, hogy a bódultságomat legyőzve rájöjjek az okára: Adele. Hirtelen felültem. Tegan. Azért ilyen csendes a ház, meg az egész világ, mert valami történt vele? Talpra ugrottam, és a nappaliból Tegan szobájához siettem. Óvatosan kitártam az ajtót, és bekukucskáltam. Tegan ugyanúgy feküdt az ágyban, mint ahogyan ott hagytam őt – arca oldalt pihent a felhős párnán, a haja szétterülve, karja a feje mellett. Békésen aludt. Legalábbis úgy festett, mint aki alszik. De lehet, hogy… Hunyorogva meredtem rá, azt akartam, hogy megmozduljon, vagy legalább valami hangot adjon, hogy tudjam, még mindig itt van velem. Végül hallottam, amint mélyet lélegzik, majd kifújja a levegőt. Én magam is nagyot sóhajtottam. Minden rendben volt vele. Még mindig velem volt. Visszahúztam a fejem, behajtottam az ajtót, aztán visszabotorkáltam a nappaliba, hogy leoltsam a lámpát. Szülőnek lenni iszonyúan fárasztó. El sem tudtam képzelni, hogy tudja bármelyik szülő is lehunyni a szemét éjszakánként, amikor a világ annyi veszélyt rejt magában. Hogy engedhetik el magukat a szülők akár csak egy másodpercre is, amikor ott lebeg a fejük felett a félelem, hogy valami történhet a gyerekükkel? A fürdőszobához támolyogtam a folyosó végén, és belebámultam a mosdó fölötti tükörbe. A szemem bedagadt a
sírástól, jobb arcomon kivörösödött a bőr, miután olyan sokáig feküdtem a kanapé támláján a nedves, sós folton. Hideg vízzel lemostam az arcom, azután az üvegpolcon álló arctisztító után nyúltam. Nyomtam egy keveset a tenyerembe, összedörzsöltem a kezem, hogy jó habos legyen, és lemostam a szenvedésem nyomait. Amikor felegyenesedtem, megláttam magam. Az arcom tiszta volt, de még mindig éreztem a ragacsos könnyeket, az álmomban kibugyogott fájdalmas könnyeket. Véget kellett vetnem az éjszakai sírásoknak. Nem tett jót a szememnek, sem a bőrömnek. És nem tett jót a lelkemnek sem, hiszen sokkal kimerültebben ébredtem, mint ahogyan lefeküdtem. A könnyek patakokban folytak le az arcomon, az orromon, a számon, az államon, azután lecsöpögtek a fehér pólómra. Azért álmomban sírtam, mert akkor képtelen voltam uralkodni magamon. Amint elérkeztem álomországba, nem tudtam elterelni a gondolataimat. Nem tudtam félresöpörni a bűntudatot, amely beárnyékolta minden gondolatomat. Hagytam, hogy Adele úgy haljon meg, hogy megoldatlan problémák feszültek köztünk. Hagytam, hogy elmenjen anélkül, hogy engedtem volna beszélni. Gyötrelem markolt a szívembe, amikor csak eszembe jutott, hogy Adele talán arra vágyott az utolsó pillanatokban, bárcsak mindent megmagyarázhatna. Szinte fizikai fájdalmat éreztem a gondolatra, hogy amikor megkérte Nancyt, hogy búcsúzzon el tőlünk a nevében, talán megfordult a fejében, hogy még mindig gyűlöletet érzek iránta. Hogy még mindig őt hibáztatom.
Olyan elviselhetetlen volt a gondolat, hogy az utolsó perceiben ilyen kétségek között vergődhetett a saját büszkeségem és csökönyösségem miatt, hogy képtelen voltam hosszasabban foglalkozni vele. Kénytelen voltam félresöpörni, és olyan gondolatokkal körbebástyázni magam, melyek a munkával, az anyagi helyzetünkkel, a tévéműsorokkal vagy a takarítással voltak kapcsolatban. Bármit megtettem, csak hogy elkerüljem a gyomorszorító, szívfacsaró érzést, hogy méltatlanul bántam a legjobb barátnőmmel; hogy halálosan megsebeztem valakit, akit szerettem. Még ha nem is tudtam megbocsátani neki, legalább végighallgathattam volna. Engednem kellett volna, hogy megmagyarázza. Hiszen soha nem hittem, hogy szerelmes lett volna Nate-be, amikor lefeküdt vele. Sem azt, hogy egyáltalán vonzódott volna hozzá. Nate túlságosan is kedves fiú volt Adele-nek; ő egy kemény fickóra vágyott, akit megszelídíthet – márpedig Nate, amennyire ő ismerte, nem igazán szorult szelídítésre. Elzártam a csapot, kivettem néhány vattapamacsot a polcon lévő gurigából, és lassú mozdulatokkal letörölgettem a vizet az arcomról. Rosszul tettem, hogy esélyt sem adtam Adele-nek a magyarázatra. Elkaptam a tekintetem a tükörről, nem bírtam tovább nézni egy ilyen alávaló ember képét. Rossz ember vagyok. Bármit teszek is, rossz, nagyon rossz ember vagyok.
19. fejezet – Szóval, itt töltik az idejüket a menő srácok – jegyezte meg Luke, amint leheveredett a piknikes takaróra. Kettétörte az egyik csirkesalátás szendvicset, és a szájába dugott egy darabot. Luke rátapintott a lényegre. A nyári szünet utolsó szombatján Tegan játszócsoportjának néhány válogatott tagja piknikre gyűlt össze a Horsforth Parkban. Játszottak, ettek, ittak és jól érezték magukat, mielőtt még elkezdődött volna az újabb tanév. Én magam Tegan népszerűségének fényében sütkéreztem. Soha nem voltam része semmi menő vagy népszerű dolognak, de úgy tűnt, Tiga igen. A többi gyerek – Crystal, Matilda és Ingrid – voltak a társaság középpontja, és az összes testvérrel együtt végül több mint húsz gyerek gyűlt össze. A jókedvem egészen addig tartott, amíg Tegan el nem kérte Luke számát, hogy meghívhassa őt is. – Muszáj? – nyafogtam. – Igen, biztosan tetszeni fog neki – felelte Tegan. Luke természetesen elfogadta a meghívást, és felajánlotta, hogy ő hozza az ennivalót. Jóval több volt a pénze, mint a józan esze, ugyanis olyan benyomást keltett, mintha felpakolta volna a közeli Tesco áruház teljes élelmiszerkészletét, annyiféle szendvicset, mártást, chipset, sült kolbászt, virslit, csokit és kekszet borított a piknikes kosárba. Bőven elegendő volt a piknik összes résztvevőjének, sőt, egy hétig ehettük a maradékot.
Ennek ellenére nem kedveltem meg. Igen kevés dolog volt, amivel a főnököm belophatta volna magát a szívembe. Csak az vigasztalt, hogy ez az érzés kölcsönös volt. A kettőnk közötti kapcsolat az együtt töltött idő arányában egyre romlott. – Soha nem láttam még két embert, akik ennyire utálták volna egymást, mint ti – jegyezte meg Betsy, egy Luke-kal tartott megbeszélés után. – Akkor nem csak én képzelődöm, kölcsönös a dolog, ugye? – kérdeztem. – De még mennyire! És ez nem az a fajta lappangó utálat, amellyel mindkét fél csak leplezni akarja, mennyire szeretnék megkúrni a másikat, ez amolyan igazi, hamisítatlan gyűlölet. – Igen, tudom. – Ártottál neki valamelyik előző életedben, vagy micsoda? – elmélkedett Betsy. – Ha ártottam is, nem emlékszem rá. – Mindenki más tökéletesen kellemes embernek találja… Egyébként miért utál téged ennyire? – Szerinte úgy nézek ki, mint egy kivert kutya – feleltem. A gyomrom is összeszorult, amikor szavakba öntöttem a véleményem. Mindig is tudtam ezt, láttam a szemében már akkor, amikor először találkoztunk, de eddig még nem fogalmaztam meg. Hát most nevén neveztem a dolgot, le sem tagadhattam. Az egyetlen ok, amiért nem kedvelt, az volt, hogy csúnyának talált. És az volt a legrosszabb az egészben, hogy nem korlátozhattam őt a munkahelyre, nem hagyhattam a vele kapcsolatos gondolataimat az Angeles falai között, mert Tegan egyfolytában azzal nyaggatta, hogy jöjjön el újra. Három egymást követő vasárnap és két szombat is úgy telt el, hogy
Luke meglátogatott bennünket, és rajzolt vagy kirakósozott Tegannel. Miután egyik hétvégén nem tudott eljönni, a következő héten valamelyik este toppant be. Arra gyanakodtam, talán azért kezdett el hozzánk járni, hogy meggyőződjön róla, jól bánok Tegannel, később ellenben kifejezetten azért jött, hogy együtt legyenek. Tegan soha senkihez nem került ilyen közel, amennyire én ismertem, így nem is tudtam volna távol tartani Luke-ot. Lassan hozzászoktam, és tisztelet ébredt bennem iránta, amiért ilyen jó barátja lett az én ötévesemnek. Semmi nem utalt arra, hogy valamilyen titkolt célja lenne a látogatásainak, és nem azért nem hagytam őket kettesben, mert tartottam volna attól, mit tesz Tegannel, hanem azért, mert nem tudtam hova félrehúzódni a lakásban. Annak ellenére, hogy tudtam, mennyire nem kedvel, beláttam, hogy Luke alapvetően jó szándékú. Ellenségeskedésünket a munkahelyre korlátoztuk – munkaidőn kívül alig szóltunk egymáshoz. Ha egyáltalán szóltunk valamit is. Éppen, mint most. Könyökömre támaszkodva elnyúltam a piros-zöld-kék kockás takarón, lábam kinyújtóztattam, a fejem éppen annyira emeltem meg, hogy lássam a körbe-körbe szaladgáló gyerekeket. A szülők többsége beállt a métajátékba, ki-ki a saját gyerekének csapatába, és lelkesen kergették a labdát. Ha ilyesmire került sor, én inkább a háttérbe húzódtam. – Szóval, itt töltik az idejüket a menő srácok – ismételte Luke. – Igen, és az én srácom igazán menő – feleltem. Luke nem szólt, mély csend borult ránk, ami meglehetősen gyakran előfordult, ha munkaidőn kívül találkoztunk. Néhány perc elteltével újabb kísérletet tett.
– Szóval… Ha úgy folytatod, hogy „itt töltik az idejüket a menő srácok”, behúzok egyet! – gondoltam. De nem ezt mondta. Egyáltalán nem folytatta. Ott lógott a levegőben ez az egyetlen apró szó: „szóval…”. – Szóval…? – fordultam felé. Hajlékony testével végignyúlt a pléden, fejét megtámasztotta. Térdig érő sortot és fehér pólót viselt, D&G napszemüvege eltakarta a fél arcát. Egy pillanatra zavarba jött. Semmi olyan mondanivalónk nem volt egymásnak, ami pozitív, vagy akár semmitmondó lett volna, így hát újra a játékot kezdtem figyelni. Tigán kék szabadidőnadrág volt, oldalán fehér csíkkal, piros póló és egy kék baseballsapka, melyet mélyen a szemébe húzott. Testével rákészült, hogy elkapja a labdát, ha az ütőjátékos elröpíti. Rettenetesen büszke voltam rá abban a pillanatban. Nemcsak azért, mert ügyes játékos volt, hanem mert olyan természetes volt számára a beilleszkedés. Teljes erőből belevetette magát a játékba – Tegan semmit nem csinált fél szívvel, mindenbe beleadta a száz százalékot. – Miért hív Tegan Ryn anyának? – kérdezte Luke. Újra ránéztem. – Mert az vagyok. Nem én adtam életet neki, mégis úgy tekint rám, mintha az anyja lennék. – Én a Rynre gondoltam. Miért Ryn, és nem Kamryn vagy Kam? – Amikor Tegan még kicsi volt, sokan hívtak Kamnek, amit nagyon utálok – kezdtem, ám amint idáig jutottam, már tudtam, hogy halálom napjáig Kamnek fog szólítani. – Én pedig folyamatosan kijavítottam őket, hogy „Ryn. A nevem Kamryn.” Erre Tegan azt gondolta, hogy Rynnek hívnak,
hiszen olyan sokszor mondogattam. Amikor beszélni tanult, először „Win” voltam, azután Ryn. És rajtam ragadt. – Kedves történet – jegyezte meg Luke, és elővarázsolt egy halvány, őszinte mosolyt. – És Tegan barátai hogy hívnak? – Fogalmam sincs. Talán: a Furcsa néni, aki Tegannel lakik? Luke arca csupa ránc lett, ahogy hangosan felkacagott, mire én is nevetésben törtem ki. Egymásra néztünk, úgy hahotáztunk. Talán nem is volt olyan megátalkodott ember. – Tudod, sokkal gyakrabban kellene mosolyognod – tűnődött el. – Jól áll neked a mosoly. És ha leadnál pár kilót… A mosoly lehervadt az arcomról, a vonásaim megkeményedtek. Hirtelen felültem, felhúztam a térdem, és előrehajoltam, hogy úgy-ahogy eltakarjam az alakomat. Mereven bámultam a takarót, arcom égett kínos zavaromban, szememben éreztem a kitörni készülő zokogást. Kövérnek és csúnyának látott. Csak azt nem értettem, miért fáj ennyire, ha ez a fickó ilyeneket mond. Egész életemben mondogatták ezeket a dolgokat nekem: a férfiak nyíltan vagy burkoltan ugyan, de kimondták a véleményüket, én pedig megtanultam lepergetni magamról. Nem tulajdonítottam jelentőséget az ilyesminek. De ez az ember képes volt megbántani. Talán azért, mert már évek óta nem akadt senki, aki ennyire nyíltan hangot adott volna nemtetszésének? Vagy annyira el voltam foglalva azzal, hogy erős maradjak, hogy nem voltam felvértezve egy ilyen jellegű támadással szemben? – Nem úgy értettem – magyarázkodott Luke, de nem vonta vissza; lehet, hogy nem úgy értette, mégis kimondta. Eltakartam előle az arcom és a fájdalmam. Még egyszer nem járom végig ezt az utat. Évekbe került, amíg felépítettem magamban egy kevéske önbizalmat, amíg elhitettem
magammal, hogy érek valamit, semmi szükségem nem volt rá, hogy ez a pasi tönkretegye mindezt. Felpillantottam, csak hogy eltereljem a gondolataimat, de éppen akkor repült felém egy sárga teniszlabda. Még időben elkaptam a fejem, Luke ellenben nem volt elég gyors, a labda eltalálta az arcát, és félrebillentette a szemüvegét, majd a takarón kötött ki. Sajnos az ütés nem okozott neki komolyabb fájdalmat. A játékosok mindegyike lélegzetvisszafojtva, mozdulatlanul várta, miként reagál Luke. Lassan levette a napszemüvegét, az arca elé emelte a kezét, majd széles vigyorral nézett a többiekre. A játékosok felnevettek, Luke pedig talpra ugrott, felkapta a labdát, odahajította, majd elszaladt, hogy ő is beálljon a játékba. Amint elment, megnyugodva dőltem hátra. Ilyen hatással volt rám; amikor csak együtt voltunk, tűkön ülve vártam a következő sértést, a következő gúnyos pillantást. Leheveredtem, egyik könyökömre támaszkodtam, és Tigát figyeltem. Pár percenként levette a szemét a többi játékosról, és engem keresett. Amint meglátott, széles mosolyra húzódott a szája, felemelte a jobb kezét, gyorsan integetett, megvárta, amíg visszaintek, azután újra belemerült a játékba. Jobban is el lehetett volna tölteni egy szombati napot, de akkor nem jutott eszembe semmi más. Hosszú az út hazáig – gondoltam, amikor véget ért a játék. Tegan úgy festett, mint aki ott helyben el akar aludni, miközben segített összepakolni a maradékokat. Azon tűnődtem, hogy érünk haza Luke segítsége nélkül.
– Mindjárt jövök – vetette oda a játék végén Luke, és elszaladt az illemhely irányába, én pedig nagyon igyekeztem, hogy elinduljunk, még mielőtt visszaér. Talán egyszerűen hagynom kellene a kosarat. Tigára pillantottam; kócos haja rendetlen tincsekben lógott ki a baseballsapka alól, miközben próbálta visszapakolni a maradékot a különféle csomagokba. Semmiképpen nem engedné, hogy itt hagyjunk bármit is, ami Luke-é. – Elnézést, Mrs. Brannon? – szólalt meg egy női hang valahol felettünk. Tigával együtt felpillantottunk. Ott állt mellettünk az egyik anyuka a piknikről, akit már több alkalommal is láttam, amikor Teganért mentem az iskolába. Azokon a napokon azonban csak egymásra mosolyogtunk. Vékony arcán kidomborodtak az arccsontok, barna szeme és vállig érő hollófekete haja volt. Éppen úgy festett, mint Tegan egyik barátnőjének nagyméretű változata. – Mrs. Brannon? – ismételte. Felpattantam, és lesöpörtem a tenyeremről a fűszálakat és a földdarabokat. – Nem Mrs. Brannon vagyok, hanem Ms. Matika, Kamryn Matika. Tegan gondviselője. – Értem – felelte, noha a szemében értetlenséget véltem felfedezni. – Bonyolult – zártam le a témát. – És ön? – Mrs. Kaye, Della Kaye – mondta, majd szünetet tartott. – Arra gondoltam… Tudja, Matilda, egyébként az édesanyja vagyok, mindig azzal nyaggat, hogy eljöhetne-e hozzá Tegan. Úgy értem, hozzánk. – Természetesen – vágtam rá, de rádöbbentem, hogy elhamarkodtam a dolgot. Ki ez a nő egyáltalán? És hol laknak?
– Úgy értem, Tegan soha nem említette… – Tegan arcára nyugtalanság ült ki, ahogy Mrs. Kaye-re pillantott. Bárki azt hihette volna, hogy éppen szidást kapott a tanító nénijétől. – Tegan! – szóltam, mire aggódó tekintete felém fordult. – Tudom, hogy sokat dolgozol – terelte másra a szót Tegan. – Megengedem, hogy meglátogasd a barátnődet – mondtam. – Elmehetsz, amikor csak szeretnél. Mrs. Kaye-hez fordultam. – Amikor csak szeretne. Önnek mikor lenne alkalmas? – Arra gondoltam – kezdte Mrs. Kaye –, mivel Matilda és Tegan ilyen jó barátnők, mit szólna, ha magammal vinném Tegant is, amikor a lányokért megyek, és néhány órát nálunk töltene minden délután, amíg ön haza nem ér a munkából. Önnek is könnyebb lenne így jövő héttől, amikor beindul a tanítás, és már délután négykor el kell hozni a gyerekeket. – Ööö… – nyögtem, szóhoz sem jutottam a nagylelkű ajánlat hallatán. – Tényleg nem probléma. Örülnénk, ha Tegan is jönne. – Nem okozna gondot? – Már így is hat gyereknek viselem gondját, egyel több igazán nem számít. Tegan még mindig nyugtalanul pislogott, talán nem is akart Matildáékhoz menni, ezért is nem szólt róla eddig. – Mi lenne, ha először megbeszélnénk Tegannel a dolgot, aztán visszatérnénk rá? Úgy tűnt, ez Mrs. Kaye-nek is teljesen megfelel. Megadta a telefonszámát, és elbúcsúzott. Néztem, amint távolodik, és ólomsúlyként nehezedett rám egy különös érzés. Miért nem szólt erről Tegan? Mi mást titkolhat még előlem?
Szétterítettem a takarót, leültem, és megpaskoltam a mellettem lévő helyet. – Gyere, ülj ide, beszélgessünk egy kicsit – mondtam, és igyekeztem, hogy ne hallja a hangomon a sértődöttséget. Tegan átvetette a bal lábát a jobb előtt, leült, és közben az alsó ajkát harapdálta. – Tiga, ugye tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz? – kérdeztem. – Úgy értem, Tiga, én nem bánom, ha iskola után szeretnél néhány órára átmenni a barátaidhoz. Vagy – gyorsan megnyaltam a számat –, ha bármikor eszedbe jut, hogy meglátogatnád őket, csak szólj, és elintézzük. – De tudom, hogy te sokat dolgozol – vetette közbe vékonyka hangján. – Az nem számít. Megtaláljuk a módját. Komolyan gondolom, ha szeretnél átmenni a barátaidhoz vagy… – elhalt a hangom, amikor rádöbbentem, hogy valószínűleg már el is mulasztott jó néhány szülinapi partit, csak nem mert szólni nekem – vagy ilyesmi. Csak szólj, és megszervezzük a dolgot. Rendben? Tiga elgondolkodott egy másodpercig, kettőig, háromig, azután rábólintott. – Rendben – mondta még halkabban. – Nem vagyok mérges – szögeztem le. – Egy cseppet sem. Vállát hirtelen leengedte, annyira megkönnyebbült. – Akkor hát szeretnél Matildáékhoz menni iskola után? – kérdeztem rá. Ha igen, megspórolnánk egy csomó pénzt a napközivel. Ráadásul én sem nyugtalankodnék annyit, hogy visszaérek-e időben munka után. Nem szívesen élnék vissza a Kayes család jóindulatával, de nem akartam a darabjaira szedni a teljes
angol vasúthálózatot minden alkalommal, amikor egy kicsit is késtek a vonatok. Így legalább lélegzethez jutok majd. – Megengeded? – Igen, kicsim, ha szeretnéd. És ha úgy döntesz, hogy nem szeretnél hozzájuk menni, csak szólj nekem, és akkor mehetsz a napközibe, ahogy eredetileg terveztük. – Jó, szeretnék menni. Rámosolyogtam. Mindennél jobban vágytam rá, hogy rajtam kívül is legyen barátja. Nem csak Luke. Még számomra is nyilvánvalóvá vált, hogy Tegannek szüksége volt társakra a kis kettősünkön kívül is. Én teljesen elégedett voltam ugyan az igen korlátozott baráti körömmel és a munkaközpontú életemmel, de bűn lett volna hasonló körülmények közé szorítani egy ilyen társas lényt, mint Tegan. El kell érnem, hogy megbízzon másokban, márpedig a közelmúlt tapasztalatai után ez nem tűnt valami egyszerű feladatnak. – Jól van, örülök – nyugtáztam a döntését, miszerint Matildáékhoz fog járni iskola után. – Nem szomorkodsz? – kérdezte Tiga. – Nem, ha neked így jó. És majd megkérem Mrs. Kaye-t, hogy mindennap fél ötkor hívj fel engem. Ez volt a megállapodásunk azóta, hogy megfeledkeztem róla. Minden áldott nap felhívott, hogy megkérdezze, aznap mikor megyek érte, mi lesz a vacsora, és elmesélje, mi mindent csinált addig. Más szóval, hogy soha többé ne feledkezzek meg róla. – Jól van, gyerünk – mondtam, és a piknikkosár felé nyúltam. – Pakoljunk össze, mielőtt Luke visszajön. – Eljöhet Luke vacsorára? – kérdezte. – Ha van kedve hozzá – feleltem.
– Biztosan lesz – állította határozottan Tegan. Ha Luke-ról volt szó, nem sokat teketóriázott. Azt nem kérdezte meg, elmehet-e a barátnőjéhez, de ha Luke-ot akarta elhívni vacsorára, egy pillanatig sem habozott. – Mondtam már, majd megkérdezzük. – Szeret eljönni hozzánk? – Gondolom, igen, hiszen elég gyakran jön. – Akkor biztosan szívesen eljön vacsorára – vonta le a következtetést Tegan. Olyan logikusan érvelt, hogy figyelmeztetnem kellett magam, nem több ötévesnél. – Meglátjuk, van-e kedve hozzá. – Meglátjátok, kinek van-e kedve mihez? – kérdezte Luke, mire majd kiugrott a szívem a helyéből. Épp a kosár fölé hajoltam, hogy Tegan ne lássa, milyen pofákat vágok, így nem vettem észre, hogy visszaért. Kihúztam a fejem a kosárból, és ránéztem. Még a nagy játék után is makulátlanul festett: a pólója ragyogó fehér, a sortján nyoma sem volt fűfoltnak, és a göndör, világos szőrrel borított lába egy kicsit le is barnult a lenyugvó nyári napon. – Hmm… szóval, arra gondoltunk, átjönnél-e vacsorára? Luke arca felragyogott az őszinte örömtől, és egy pillanatra megláthattam, milyen lehetett gyermekként, amikor megkapta a hőn áhított karácsonyi ajándékot. Hogy kikerekedhetett a pofija, amikor telt szája mosolyra húzódott, mennyire könnybe lábadhatott a szeme örömében, amikor a szüleire pillantott, és szóhoz sem jutott nagy boldogságában. Mi történt, gondoltam, ami miatt ebből az örömmámorban úszó kisfiúból egy végtelenül nagyképű felnőtt lett? – Tényleg mehetek? – kérdezte Luke. – Persze, miért is ne – feleltem.
– Klassz lenne – jelentette ki. Rámosolygott Teganre is, aki boldogan viszonozta a mosolyt. – Csak a piknikről maradt étel lesz, semmi különös – figyelmeztettem, mert a nagy örömből arra következtettem, hogy valami különleges fogásra számít. – Tudom – vonta meg a vállát vidáman. – Hadd segítsek! Letérdelt, és befejezte a pakolást. Amikor végeztünk – összepakoltuk a kosarat, és összeszedtük a szemetet –, feltápászkodtunk, és Luke a vállára vette a fonott kosarat. – Közelebb álltam a kocsival a parkhoz, hogy könnyebben becuccolhassunk. Bólintottam, és a kezemet nyújtottam Tegannek. Egyik kezét a kezembe csúsztatta, a másikban az ütőjét szorongatta. Mielőtt Luke nyomába eredtünk volna, át a gyepen, Tegan megrángatta a kezem, hogy odahajoljak hozzá, és a fülembe súghassa: – Na látod, mondtam, hogy eljön vacsorára!
20. fejezet Mióta újra munkába álltam, megfigyeltem, hogy a Betsyvel közös irodánk egyfajta találkahely lett azoknak a kolléganőknek a körében, akik nem az értékesítésen dolgoztak. Ez még abból az időből eredhetett, amikor nem dolgoztam, és a munkatársak beugrottak Betsyhez, hogy ne legyen egyedül, aztán így maradt. Különösen azután, hogy rájöttek, nem vagyok már munkamániás, és nem nézek rájuk csúnyán, ha elcseverésznek az irodánkban mindenféle olyasmiről, aminek semmi köze a munkához. Nem álltam olyan közel a főnökhöz, mint korábban Tedhez, így nem is tekintettek a főnök beépített emberének. És, igen, megváltoztam. Nem volt a mindenem a munka. Nem voltam trehány, tudtam, hogy jó munkát végzek – ha nem így lett volna, Luke gondoskodott volna róla, hogy nyomban repüljek –, csak arról volt szó, hogy nem temetkeztem bele a munkába. Nem úgy, mint korábban. Ennek oka kisebb részben az volt, hogy a marketingigazgatói állást Luke kapta meg. Nagyobb részt, mintegy kilencven százalékban a hiábavalóság érzése volt az ok. Az értelmetlenség. Tudtam, hogy ez Adele miatt van, de soha nem néztem mélyebben magamba, hogy megtudjam, miért. Csináltam mindent tovább, de már nem töltött el olyan megelégedéssel a munka. Olyan sokáig az életemet jelentette, de most olyasvalami lett, amit el kell végezni, hogy kifizethessem a számlákat, és etethessem Tegant. Mindez azt jelentette, hogy örültem bármilyen kis szórakozásnak közben.
– Az a helyzet – mondta Betsy az iskolai piknik utáni hétfőn –, hogy azt hiszem, beleszerettem. Egy olyan pasiról volt szó, akivel egy héttel azelőtt ismerkedett meg. Éppen a számviteli osztályon dolgozó Rubynak, az egyik leggyakoribb vendégnek mutatott egy levelet ettől a férfitől. Én már háromszor is láttam, de ugyanolyan visszataszítónak találtam, akárhányszor böngésztem át. – Olyan különös kapocs van közöttünk – folytatta Betsy. – Soha nem éreztem hasonlót senki iránt. Ugyanezt állította a legutóbbi pasijáról két héttel korábban. És az azelőttiről is. Betsy, aki olyan céltudatosan és okosan intézte az üzleti ügyeket, hihetetlenül könnyelműen élte a magánéletét. Sötétbarna szeme a távolba merengett, miközben mutatóujjával vállig érő fekete hajának egy tincsét csavargatta. – Azt hiszem, talán megleltem a Nagy Ő-t. Betsy láttán egy fájdalmas emlék mart belém. Adele nem is egyszer mondta ezt, ugyanilyen arccal. Oly gyakran beszélgettünk ilyesmiről a régmúltban. „Olyan fantasztikus! Soha nem találkoztam még hozzá hasonlóval”, Adele is ilyesmit szokott mondogatni. – Ugyan már, mindig ezt mondod – intette le Ruby. – Nem is igaz! – tiltakozott Betsy, és fellendítette a lábát az asztalára. – Dehogyisnem. Ó, istenem, soha nem láttam még egy lányt, aki ilyen könnyen szerelmes lett volna. Elég ránézned egy fickóra, és máris az esküvőt tervezgeted. – Kamryn, mondd neki, hogy nem csinálom mindig ezt – makacskodott Betsy.
– Nem csinálom mindig ezt – fordultam komoly képpel Rubyhoz. – Jaj, ti ketten! Az ember azt gondolná, ti még sohasem voltatok szerelmesek. – Csak azért, mert nem vagyunk ilyen csapodárok, még nem kell leírni bennünket! – felelte Ruby. Betsy erre összefonta a karját maga előtt, és durcásan lebiggyesztette alsó ajkát. – Ugyan, menj már! – mosolyogtam rá. – Nagyon is jól tudom, miről beszélsz. Ha egy pasi még fantasztikusan is néz ki, az olyan, mint a hab a tortán. De a megjelenés nem minden – itt hatásszünetet tartottam –, igazából az számít, milyen ügyes és fantáziadús az ágyban. – Örömmel látom, hogy a munkaidejét azzal tölti, Kamryn, hogy fontos marketingkérdéseket vitasson meg – búgott fel Luke mély hangja. Egyikünk sem hallotta, hogy az irodánk felé tart, sem azt, amikor ránk nyitotta az ajtót, ugyanis nem vette a fáradságot, hogy kopogjon. Egyszerre csak ott termett a semmiből, akár egy gonosz, fekete felhő, amely gondosan kivárja, amíg az ember kabát vagy esernyő nélkül kilép otthonról, és akkor hatalmas monszunt zúdít a nyakába. A szívem nagyot dobban, és a gyomrom is összerándult, amikor az ajtóban álló sötétszürke jelenésre pillantottam. Először mondtam ilyesmit a munkahelyemen, először léptem ki az elfoglalt munkatárs szerepéből az Angeles falai között, de neki természetesen éppen ott kellett lennie. Ez lesz az újabb bizonyíték, hogy én vagyok a hozzá nem értő, alkalmatlan beosztott, akitől meg kell szabadulnia. Betsy lekapta a lábát az asztaláról, és kiegyenesedett a székében, Ruby felpattant, és felmarkolt egy papírt, mintha
kifejezetten azért jött volna. Mindketten együtt érző pillantásokat vetettek rám – tudták, mi várható Luke-tól: jobb esetben is tesz egy csípős megjegyzést, de a rosszabb esetben szóbeli figyelmeztetést kapok arról, milyen fontos megtartani a munkahelyi kapcsolatok szakmai jellegét. Ruby szó nélkül kiiszkolt az irodánkból, Betsy kővé váltan bámult rám. – Betsy, kérem, magunkra hagyna Kamrynt és engem egy pillanatra? – fordult felé Luke egy bájos mosollyal. Betsy kelletlenül, már-már a könnyeivel küszködve felállt, kiment, de az ajtót nyitva hagyta maga mögött. Luke beljebb sétált a tágas, üvegfalú helyiségbe, és megállt az íróasztalom mellett. Szinte fölém tornyosult. Rájöttem, hogy ha felállok, nyíltan megkérdőjelezem, hogy ő itt az abszolút góré, és még jobban elcseszem a dolgot. Ha ülve maradok, belemegyek, hogy uralkodjon felettem. A harmadik megoldást választottam: felálltam, és az ajtóhoz mentem, hogy becsukjam. Amikor visszafordultam, az a benyomásom támadt, hogy az egész teret elfoglalja az asztalom mellett, ahogy ott állt, szétvetett lábakkal, és összefont karral. Tekintete szokás szerint közönyösen végigmért, amitől nyomban ziláltnak éreztem magam: fekete hajam kócosan, drótként meredezett; fekete nadrágom és fekete felsőm buggyosan, előnytelenül mutatott; a testem nagydarab, visszataszító volt. Luke olyan hatással volt rám, amitől rendetlennek és csúnyának éreztem magam; ha együtt voltunk, olyan volt, mintha megint az iskolában lennék, a fülembe csengtek azok a dolgok, amelyeket ott mondogattak rám. Olyan érzésem támadt,
mintha a bőröm vízjelként hordozta volna a „csúnya” és „kövér” szavakat – alig láthatóan ugyan, de ott voltak. – Igen? – kérdeztem. Összefontam a karom, és kihúztam magam, hogy magabiztosságot sugározzak. Ez itt az én irodám, amely az érkezése előtt két évig a váram volt, itt aztán senkitől nem tűrhetem el, hogy ilyen érzéseket keltsen bennem. – Nézd, Kamryn – kezdte –, rosszul indult a kapcsolatunk. Szótlanul, döbbenten néztem rá, és magamban újrajátszottam, amit mondott. Miután képtelen voltam elhinni, amit hallottam, csak ennyit mondtam: – …Tessék? – Azt mondtam, rosszul indult a kapcsolatunk. – Igen, azt hiszem, így van – feleltem, és azon tűnődtem, mikor jön a lecseszés. – És mégis kinek a hibájából? Mély levegőt vett, és egy kisebb hallgatás után kinyögte: – Az enyémből. – Azt hiszem, én sem voltam teljesen ártatlan a dologban – ismertem el. – Mégis, együtt kell dolgoznunk, sőt, munkaidőn túl is találkozunk, hiszen Tegan örül, ha vele vagyok. Gyanakvóan vizsgálgattam. – Most szombaton… ez a vacsorameghívás… annyira meghatódtam. És egy csomót gondolkodtam erről az egészről, hogy milyen hülye helyzetben vagyunk. Arra gondoltam, talán meg tudjuk oldani a problémáinkat, és megtaláljuk a módját, hogy jól kijöjjünk egymással. Valószínűleg kiült a kétkedés az arcomra, mert még hozzátette:
– Jó, talán nem jövünk ki jól, de legalább ne bosszantsuk egymást. – Rendben – feleltem. – Rendben – mondta, majd elhallgatott, mélyet sóhajtott. – Sajnálom, hogy úgy viselkedtem veled, mintha képtelen lennél elvégezni a munkádat. Csak hát olyan sokat hallottam rólad, hogy azt gondoltam, az a fajta dinamikus, fiatal, csinos nő vagy, aki mindent megtesz, hogy elégedettek legyenek vele. Ehelyett… – elhalt a hangja, és kissé elfintorodott, mintha maga sem akarná elhinni, hogy már megint kimondta a legtitkosabb gondolatait. – Most már ne hagyd abba, szeretném hallani a többit is. „Ehelyett…”? – Ehelyett jöttél te, egy igazi csodabogár. Egyáltalán nem erre számítottam. Szóval, sajnálom, nem kellett volna előre ítélkeznem. Nem szóltam egy szót sem. – És azt is sajnálom, hogy hallgattam azokra a nevetséges pletykákra rólad és Tedről. Nem szoktam ilyesmit tenni. – Köszönöm, hogy mindezt elmondtad, nagyon kedves tőled. Én is szeretnék bocsánatot kérni, amiért korlátolt, kispöcsű, beképzelt köcsögnek neveztelek, aki buzgó seggnyalással jutott hozzá az állásához – feleltem, de nem nagy megbánással. Nagyon bántott, amit Luke mondott, és utáltam magam, amiért hagytam, hogy ennyire kikészítsen. – Nem is mondtál rám ilyet – jegyezte meg. – Dehogyisnem. Magamban. Rengetegszer. Tulajdonképpen… Ó, sajnálom, már megint. Luke vonásai kissé ellágyultak, ajka körül vidám mosoly bujkált.
– Nem csak az én hibám – mondta. – Te sem voltál éppen barátságos, amikor először találkoztunk. – Nem, de biztosra veszem, hogy sokkal könnyebben túltetted volna magad ezen, ha valami szőke istennő vagy barna bombázó lettem volna. Úgy nézett a szemembe, hogy tudtam, kétségbeesetten igyekszik legyőzni a késztetést, hogy újra tetőtől talpig végigmérjen. – A lányod nagyon klassz kiscsaj – váltott témát. – Ez is egy újabb gúnyos megjegyzés lenne? – kérdeztem. – Én ugyan nem vagyok klassz, de legalább Tegan az? – Mindig ilyen paranoiás vagy? – Csak mert valaki paranoiás, még nem jelenti azt, hogy mások nem akarják előszeretettel szívatni – vágtam vissza. – Egyszerű megállapításnak szántam. A kislányod tényleg klassz. Nem lehet nem szeretni… És ez nem rosszindulatú célzás, hanem tény. – Igen, valóban tündéri kislány – helyeseltem. – Nos, rendben, jobb lesz, ha hagylak dolgozni. Legalább Betsy és Ruby sem lesznek ilyen kínban. Mindketten az irodán kívülre néztünk, ahol Betsy a kezét tördelve úgy tett, mintha Rubyval beszélgetne az asztalánál, miközben mindketten az irodánk felé tekingettek. Amikor észrevették, hogy feléjük sandítunk, sietve félrekapták a fejüket. – Akkor hát, fátylat borítunk a múltra, és tiszta lappal indulunk? – szólt Luke, és az ajtó felé indult. – Aha, azt hiszem, ebben állapodtunk meg. Luke felém küldött egy mosolyt, nem kifejezetten bájosat, de nem is gúnyosat. – Tudod, komolyan gondolom.
– Én is – viszonoztam a mosolyát. Amikor később a gyermekruházati osztály vezetőjével folytatott megbeszélésemet követően visszatértem az irodába, egy Twix szeletet találtam az asztalomon, mellette egy rövid üzenettel: Tegan azt mondta, szereted a csokit. Luke.
Neked is meg kell puszilnod Luke-ot!
21. fejezet Amint résnyire nyitottam a szemem, elöntött a fény, így nyomban be is kellett hunynom. Túlságosan is fájdalmas volt. Még csukott szemmel is éppen elég fény érte az arcom, úgy éreztem, mintha halálos szorítás markolná a fejem. Párna után tapogatóztam, hogy ráhúzzam a fejemre, de az ujjaim nem találtak semmit. Különös. Rendszerint egy halom párna hevert az ágyamon. Lassan felderengett, hogy valójában meg sem moccant a karom. Képtelen voltam megmozdítani a végtagjaimat. A szám, a fejem és a szemem fájósra püffedt, és a fájdalomtól erős hányinger tört rám. Migrénroham készülődött – még képes voltam gondolkodni, ebből tudtam, hogy egyelőre nem kapott el teljes erejéből. Most aztán igazán nem volt időm migrénre. El kellett indítanom egy gyereket az iskolába; nekem pedig munkába kellett mennem. A homlokomnál lüktető görcs egyre erősebb lett. Talán Mrs. Kaye elvihetné Tegant az iskolába? – tűnődtem, majd elvetettem az ötletet. Hat gyereke volt, akiket mind el kellett rendeznie, csak nem vehet a nyakába még egyet, ha ennyire sürget az idő. Nekem kellett megoldanom, félre kellett tennem a migrént egy kis időre. Levegő után kapkodtam, ahogy a görcs még szorosabbra fonódott a fejem körül. Vagy esetleg Luke? Biztosan eljönne, hogy elvigye Tegant az iskolába – bármit megtenne érte. És úgy tűnt, értem is.
Tartotta magát az ígéretéhez az újrakezdéssel kapcsolatban, és a piknik óta eltelt két hét során egyetlen csípős megjegyzést sem tett, és egyetlen elképzelésemet sem szólta le kapásból. Sőt, azzal az ajánlattal állt elő, hogy naponta tartsunk megbeszélést az irodájában az átdolgozott marketingstratégiánkról. Már-már odáig jutottam, hogy alig vártam a megbeszéléseket, mert majdnem olyan érdekesek voltak, mint a közös munka Teddel. Olyan érzésem volt, hogy újra fontos munkát végzek, és egy igazi csapat tagja vagyok. Lassacskán alábbhagyott a teljes apátia és a hiábavalóság érzése is. Újra a régi Kamryn lettem, már képes voltam akár fél órán keresztül csak és kizárólag a munkával foglalkozni. Luke-kal nem haverkodtunk össze, de jó kollégák lettünk. Elkezdett megbízni a véleményemben, elfogadta, hogy valóban értek a munkámhoz, és ha felajánlották volna a lehetőséget, hogy megpályázzam az állást, komoly versenytársra akadt volna. Amikor munkaidőn kívül találkoztunk, el tudtunk beszélgetni más dolgokról is. Megcsillant a remény, hogy a kapcsolatunk valódi barátsággá alakulhat. Miután megállapodtunk, hogy a béke és az egyetértés szellemében folytatjuk, kétségem sem volt afelől, hogy elég lenne felemelnem a telefont, és már itt is teremne, hogy elvigye Tegant az iskolába. Csak annyit kellett tennem, hogy kinyújtom a karom, és felemelem a kagylót. Egyre telt az idő, de képtelen voltam megmoccanni az ágyban, nemhogy a telefonért nyúlhattam volna. Felcsipogott az ébresztőóra, mire fájdalmasan összerándult a testem. Még arra sem volt erőm, hogy lenyomjam, inkább kivártam, amíg abbahagyja. Valószínűleg elnyomott az álom, mert a következő emlékem az, hogy Tegan az ágyam mellett áll. – Ryn anya! – ráncigálta meg a karom.
– Hmm… – nyögtem. – Ideje felkelnünk – énekelte. – Nem… Nem megy – feleltem. – De iskolába kell mennem. Sikerült kinyitnom a szemem, és ránéznem a piros pizsamás kislányra. Mélységes rosszallással és kissé bosszúsan méregetett – pontosan úgy, ahogyan anyám nézett rám, amikor reggelente húztam az időt, mert nem akarózott iskolába menni. – Nem érzem jól magam – sikerült kinyögnöm a felpüffedt szám és az ólomsúlyú nyelvem segítségével. – Beteg vagy? – kérdezte. – Igen, Tiga, beteg vagyok. Sajnálom. Kikerekedett a szeme, sarkon fordult, és elmenekült. Elszaladt, mielőtt még kimondhattam volna: „Várj!” Ahhoz sem volt erőm, hogy nyitva tartsam a szemem, mégis fel kellett kelnem, hogy kiderítsem, mi a baj. Összeszedtem minden erőm, felemeltem a karom, megfogtam a paplan szélét, és félrehúztam. Már ettől az apró mozdulattól is mintha késsel szurkálták volna a szemgolyómat. Pihennem kellett néhány másodpercig, mielőtt megmozdítottam a lábam, hogy felüljek. Amint leért a lábam, még a pihe-puha szőnyeg is olyan volt, mintha hegyes tűk fúródnának a talpamba. Lendületet vettem, felálltam, de gyorsan meg kellett kapaszkodnom az éjjeliszekrényben, nehogy elvágódjak. A fal mentén végigmentem a hálószobán, miközben két tenyeremet a falhoz nyomva egyenesen tartottam magam, és úgy toltam magam előre szép lassan. Az ablaknál a radiátorba kapaszkodva lendültem tovább, azután megint a hűs, fehér fal
segítségét vettem igénybe. Gyerünk, gyerünk – biztattam magam. Végül elértem az ajtóhoz, megragadtam az ajtófélfát, és szinte kilöktem magam a folyosóra. Nekivágtam a folyosónak, amely a hálószobai kanyargás után jólesően egyenes volt. A szekrényajtókba kapaszkodva lépdeltem előre, amíg fel nem tűnt a ködből Tegan szobája, a végcélom – akár egy fényes világítótorony a sötét éjszakában. Még egy lépés, még egy lépés. Ellöktem magam a faltól, és sikerült – végre ott álltam Tegan ajtajában. Törökülésben kuporgott az ágyán, előre-hátra hintázott, és úgy szorongatta Meget, mintha az élete függne tőle. Arca eltorzult a ki nem ontott könnyek fájdalmától. – Tegan, mi a baj? – kérdeztem, és nekidőltem az ajtófélfának, hogy megtámasszam magam. – Beteg vagy – mondta még mindig hintázva, és a padlóra meredt. – Beteg vagy, és te is felmész a mennyországba Jézushoz, az angyalokhoz és Anyához. – Micsoda? – hördültem fel. – Te is a mennyországba mész, mint Anya – vetette a szememre. – Tiga, én nem megyek, ez csak egy migrén, egy fejfájás, ami elmúlik. El… – a mondandómat a kapucsengő berregése szakította félbe, amitől majd szétrobbant a fejem. Válaszolnom kellett, mert ha még egyszer csengetnek, végem van. – Várj meg itt – mondtam Tegannek. – Halló – szóltam bele a kaputelefonba. – Luke vagyok – mondta a hang. Mi a fenét keres itt hajnalok hajnalán? Nem hívtam, bár gondoltam rá korábban. Megnyomtam a kapunyitót, és kitártam a bejárati ajtónkat.
Rövidesen be is futott. Ugyanaz a kék ing, sötétkék nyakkendő és fekete öltöny volt rajta, mint előző nap a cégnél. Arcára önelégült mosoly ült ki, a szeme csillogott. – Szia, épp a környéken jártam, és arra gondoltam, talán elvihetnélek iskolába meg dolgoz… Jézusom, szörnyen nézel ki! – állapította meg, amint hátraléptem, hogy beengedjem. – Azt hittem túl vagyunk már azon, hogy szerinted olyan vagyok, akár egy kivert, rühes kutya – viccelődtem. Tegan is meghallotta Luke hangját, és kijött a szobájából. – Kamryn! – szólt rám Luke, de a hangja olyan volt, mintha egy alagút végéből suttogott volna valamit. – Csak nem fogsz…? A fejemet még nagyobb fájdalom borította el és nem láttam mást, csak rózsaszín, kék, zöld és sárga fényeket. Azután minden fehér lett. Lassan szétfeszítettem a szemhéjam, és nem csuktam vissza nyomban. A fény most nem okozott olyan éles fájdalmat, amitől csillagokat láttam volna. A jobb szemem mögött továbbra is éreztem a tűszurkálást, de a hányingerem elmúlt. A homlokomon valami hűvös, nedves dolgot éreztem, amely jócskán enyhítette a migrén égető fájdalmát. Odanyúltam, hogy megtapogassam: egy törülköző volt az. – Ó, hát felébredtél! – Luke az egyik konyhaszéken ült az ágyam mellett, kezében könyv, egyik lába az ágyam fakeretén pihent. Letette a könyvet az éjjeliszekrényemre, és mogyoróbarna szemében aggodalom tükröződött, ahogy vizsgálgatott. – Hol van Tegan? – kérdeztem rekedten.
Odamutatott mellém az ágyra. Elfordítottam a fejem: Tegan a pizsamájában feküdt, összegömbölyödve, akár egy kiscica, és még álmában is Meget szorongatta. – Nem akart megválni tőled. – Elájultam? Luke bólintott. – Alaposan rám hoztad a frászt, amikor összeestél, de Tegan egész patáliát csapott. Kiabálni kezdett, hogy akkor most te is a mennybe mész, ahogy az anyukája. Kijelentette, hogy nem megy iskolába, mert ha nincs itt, akkor nélküle mész a mennybe. Teganre néztem, azt figyeltem, milyen gondterhelt a kis arca még álmában is. Ekkor hirtelen felpattant a szemhéja, mire kissé összerezzentem. Felült, és csak pislogott rám. – Jobban vagy? – kérdezte, arca és egész teste megfeszült, amíg a válaszomat várta. – Egy kicsit – feleltem, és próbáltam, sikertelenül, természetes hangot kicsikarni magamból. – Hé, Tiga, hoznál Kamrynnek egy pohár vizet a konyhából? Odakészítettem az asztalra – mondta Luke, majd hozzám fordult. – Tegan mondta, hogy migréned van, ezért felhívtam a dokit, aki a lelkemre kötötte, hogy sok folyadékot kell innod. Tegan letolatott az ágy végébe, ott megfordult, egyik lábát az ágykeretre rakta, a másikat a földre. Lábacskái végigdobogtak a szőnyegen, amint kiszaladt a konyhába. Amikor eltűnt, Luke előrehajolt a székén. – Feltételezem, hogy Tegan édesanyja a közelmúltban halt meg – mondta halkan. Bólintottam. – Mennyire közeli múltban?
– Nagyon. – Kamryn, nekem elmondhatod. Beszüntettük ugyan az ellenségeskedést, kellemesen el tudtunk beszélgetni, sőt, akár valódi barátság is lehetett a kapcsolatunkból, de akkor és ott egy szót sem tudott kihúzni belőlem. Tegan visszajött, két kézzel fogta a poharat, a nyelvét kidugta a szája sarkában, kis lépésekkel, lassan, óvatosan közeledett, nehogy kilötykölődjön a pohár tartalma. Feltornáztam magam, de a törülköző leesett a homlokomról, amint felültem. Luke elvette a borogatást, és kivitte. A fürdőszobai csaptól pillanatokkal később csobogás hallatszott. Elvettem a poharat Tegantől, és belekortyoltam. A víz hűsítően simogatta a szám és a torkom. Még néhány kortyot ittam. – Köszönöm – mondtam. – Jobban leszel? – kérdezte, miközben egyik lábáról a másikra állt, és apró kezét tördelte. Álmomban sem gondoltam volna, hogy magában összefüggésbe hozza a betegségemet a halállal. Hogy azt gondolja, ugyanúgy elmegyek, mint az anyukája. De miért is ne gondolná így? Legtöbb éjszaka én magam is arra riadtam, hogy pánikszerű félelem lesz rajtam úrrá, és ilyenkor átrohantam a szobájába, hogy meggyőződjek róla, minden rendben van vele. A halál árnyékában még az alaptalan félelmek sem alaptalanok, ráadásul nem tartoznak a felnőttek kiváltságai közé. – A víznek meg a borogatásnak hála hamarosan jobban leszek – nyugtattam meg. Tegan lebiggyesztette ajkát és gyanakvóan méregetett látszott, hogy nem győztem meg. Szüksége volt valakire, akire bizton számíthat, döbbentem rá a
reakciója láttán. Valakire, aki akkor is mellette van, ha én nem vagyok. Visszajött Luke, kezében a narancssárga törölköző. Már mozdult volna, hogy a homlokomra tegye, de meggondolta magát. – Tessék – mondta, és a kezembe adta. – Jól leszek – nyugtatgattam Tegant, és a keze után nyúltam. Kezét a tenyerembe csúsztatta, én pedig gondolatban visszarepültem a temetés napjához. Ahhoz a naphoz, amikor a kezét a kezemben tartva hirtelen rémülettel töltött el a vállamra szakadt felelősség. Felelős lettem egy életért. Gondoskodnom kell róla, hogy elélje a felnőttkort, hogy boldogan, egészségesen és értelmi képességeit kihasználva haladjon végig ezen az úton. Az egyedülálló szülőket sokszor tekintik kitaszítottnak a társadalmunkban, pedig inkább hősként kellene felnézni rájuk: a szememben csoda volt, hogy valaki egyedül felnevel egy gyereket, és nem bolondul bele. Én mindössze néhány hónapja csináltam, de kegyetlenül küszködtem. Akármennyire is sértette az önállóságára büszke énemet, be kellett vallanom, hogy szükségem volt valakire. Luke megpaskolta a térdét. – Ugorj fel, Tiga, olvasunk egy keveset Kamrynnek, mielőtt visszaalszik. Tegan úgy is tett, Luke pedig felnyitotta a könyvemet – J. G. Ballard Vízbe fúlt világ1 című művét –, ott, ahová a könyvjelzőt csúsztattam. Nekilátott az olvasásnak, és arra biztatta Tegant, hogy az ujjával kövesse a szöveget. Behunytam a szemem. Lágy hangon duruzsolta kedvenc íróm szavait. Kivette a poharat a
G. J. Ballard, Vízbe fúlt világ. Fordította Damokos Katalin. Móra Könyvkiadó, Galaktika Fantasztikus Könyvek, Budapest, 1990. 1
kezemből, visszacsúsztam az ágyba, és éreztem, hogy lassan álomba merülök. Egy pillanatra még felnyitottam a szemem, és Tegan képe, amint Luke ölében nézi a könyvet, velem maradt álmomban is. Ébredéskor Luke megint az ágyamnál ült, és olvasott. Levettem a nedves borogatást a homlokomról, erre észbe kapott, hogy felébredtem. Arcára ugyanaz a szeretetteljes mosoly ült ki, amelyet rendszerint Tegannek tartogatott. – Szia – mondta. Kinyújtottam a karom, de Tegan nem volt mellettem. – Rábeszéltem, hogy menjen tévézni – világosított fel Luke, amikor meglátta a mozdulatomat. – Csak úgy ment bele, ha én itt maradok, ő pedig visszajön pár percenként, hogy lássa, nem mentél sehova. A fájdalom eltompult, mindössze a lassú lüktetés emlékeztetett a korábbi gyötrelmekre, mégis merev mozdulatokkal, nehézkesen ültem fel. – Köszönöm, Luke. Köszönök mindent. Előrehajolt, és odaadta a pohár vizet. Nézte, ahogy iszom, azután elvette a poharat. – Felhívtam Tegan iskoláját, elmondtam, mi a helyzet, és a cégnél is szóltam, hogy néhány napig nem megyünk be. Nyilvánvalóan beteg vagy, így hát majd otthonról dolgozom. – Miért? – Világos, hogy szükséged van valakire, aki mindkettőtökről gondoskodik. – Nincs szükségem senkire! – csattantam fel. Luke nem akart visszavágni, inkább összeszorította az ajkát. – Arra gondoltam, maradnék, ha nincs ellenedre.
– A cégnél azt gondolják majd, hogy összefeküdtünk – mondtam, és a nyakamig húztam a paplant. Nem volt rajtam melltartó a fehér póló alatt egy olyan férfi előtt, akinek megvolt a véleménye a testemről. – Gondolhatnának rosszabbra is. – Valóban? – feleltem. Luke zavartan sütötte le a szemét. Valami az eszembe ötlött. Luke Alwoodley-ben lakott egy kétszobás lakásban, vagyis ha Horsforth-ben van, az azt jelenti, hogy rossz irányba indult el dolgozni. – Miért is jöttél erre a környékre? – Én ööö… meglátogattam valakit. – És ugyanaz a ruha van rajtad, mint tegnap. – Igen, ugyanis nem mentem haza. – A szemembe nézett, és pontosan tudtam, mire gondol. – Szőke vagy barna? – Szőke. Csinos. Csodás teste van. És nem fél használni. – Jó neked. – Beszélnünk kellene. – Nem azt tesszük éppen? – Kamryn, tudom jól, hogy goromba voltam veled, de te sem könnyítetted meg a helyzetet. És most kezdem megérteni az okát, hiszen gyászolsz. Elkaptam a tekintetem róla, inkább a kikapcsolt tévémet bámultam. – Nem állítom, hogy megértem, min mész keresztül, de ha magadba fojtod az érzéseket, azzal nem teszel jót sem magadnak, sem Tegannek.
Ezzel az elevenemre tapintott – talán rosszat teszek Tegannek azzal, ha nem vagyok őszinte az érzéseimet tekintve? Ha elrejtőzöm a fájdalom elől? – Mindig is azt gondoltam, hogy Tegant önszántadból vetted magadhoz, de előtte nem gondoltad át a dolgot alaposan. És a cégnél senki nem ismer igazán, ami furcsa is, miután évek óta ott dolgozol. Ted nem beszélt. A barátnőd, Betsy sem mond nekem semmit, de az a benyomásom, talán nem is tud sokat. – És ezek után miből gondolod, hogy neked elmondom? – Tartozol nekem ennyivel. – Ugyan miért? – Hé, én kaptalak el, amikor elájultál. Én cipeltelek az ágyba. Én nyugtattam meg Tegant. Én hívtam fel az orvost, hogy mi a teendő. Én… Én szóltam a cégnél, hogy beteg vagy. Ha mindez nem érdemel ennyi jutalmat, nem tudom, mit vársz még. – Majd meghívlak egy italra egyszer. – Komolyan, Kamryn, nekem elmondhatod. Nem adom tovább! – Elhallgatott, várta, hogy kiöntsem a szívem. De nem mondtam semmit. – Jól van! – sóhajtott. – Úgy volt, hogy összeházasodunk. A Harvardon ismertem meg. Rengeteget utaztam, így a tíz év alatt többször is szakítottunk, amikor meg visszatértem New Yorkba, mindig újra összejöttünk. Utoljára három évig voltunk együtt. Luke előhúzta a tárcáját a belső zsebéből, kinyitotta, és megmutatta a lány fényképét. Természetesen csinos volt. Hosszú, szőke haj, bársonyos bőr, szépen ívelt szemöldök, telt, rózsaszín ajkak. Több volt, mint csinos, elképesztően
gyönyörű volt. És abból ítélve, ahogyan szép barna szemével a fényképezőgépbe nézett, nyilvánvalóan szerelmes volt a fotósba. Nyilvánvalóan szerelmes volt a főnökömbe. Luke becsukta a tárcáját, és visszasüllyesztette a zsebébe. – Nicole a neve, és már ki is tűztük az esküvő időpontját. Aztán kaptam egy londoni állásajánlatot. Feltételeztem, hogy szívesen eljönne velem, de nemet mondott. Amikor elhatároztam, hogy visszautasítom az állást, megkért, hogy ne tegyem, mert valójában nem Londonnal van gondja, hanem az irántam táplált érzéseivel. Szeretett ugyan, de képtelen volt meghozni az áldozatot, hogy a világ másik felére költözzön velem. Nem is volt biztos benne, hogy működni fog a kapcsolatunk. Így hát egyedül jöttem. Minden héten beszélünk, és még mindig magamnál hordom a képét, amint láttad, és… – itt elakadt a szava, néhány másodpercig a szőnyeget bámulta, majd rám emelte mogyoróbarna szemét. – És még mindig nem adtam fel a reményt, hogy egyszer meggondolja magát. Hát, ennyi. Mindezt rajtad kívül egy teremtett lélek sem tudja egész Angliában. Megbízom benned, hogy nem adod tovább, ugyanis így másfél év elteltével is fájdalmasan érint. Még mindig szeretném, ha együtt lennénk. Miközben mesélt, igyekeztem elrejteni a döbbenetet, hogy Luke, a főnököm, így feltárulkozik előttem. Kiöntötte a szívét. Nekem. Senki másnak. Nehéz lehetett, de megtette, csak azért, hogy engem is rávegyen egy őszinte vallomásra. Így kitárulkozni… Rémisztő volt. Különösen Luke előtt. De ő megtette. Ezenkívül, itt nem is rólam volt szó, sokkal inkább Teganről. Tegan szerette Luke-ot. És ez a nap is bebizonyította, hogy szükségem volt egy háttéremberre; valakire, akire számíthatok, aki gondoskodik Teganről, ha én nem tudok. És
Luke volt az. Rápillantottam, a szívem vadul kalapált a mellkasomban. Teganért teszem. – Rendben van – kezdtem, és elmeséltem neki mindent attól az estétől kezdve, amikor rájöttem, mit művelt Adele és Nate, egészen addig a pillanatig, amikor Luke besétált az életünkbe. Luke nem szólt közbe, nem kérdezett, rezzenéstelen arccal végighallgatott, és néha-néha végigsimította apró körszakállának azt a pamacsát, amely az ajka alatti gödröcskében nőtt. Amikor befejeztem, lehajtotta a fejét. – És mindezzel egyedül kellett megküzdened? – kérdezte, és egy nagyot szusszantott. – Meglepő, hogy nem kaptál teljes idegösszeomlást. Nem csoda, hogy ilyen kiállhatatlan bestia lettél. – És te mit hozol fel mentségként, amiért öntelt köcsög voltál? – kérdeztem. – Ilyen a természetem – vágott vissza. Elvigyorodtam. – Megyek, készítek valami vacsorát – mosolygott vissza. – Nem kell. Elmehetsz, már jobban vagyok. – Tudom, hogy nem kell, de szeretném. Szeretnék segíteni, ha nem bánod. Meglepett az őszintesége. Igen, a története emberivé, sőt, sebezhetővé tette, és határozottan tetszett ez a változás. – Miért? – Mert szeretem Tegant. – Ennél azért több okod kell, hogy legyen. – Talán van, talán nincs. Egyszer majd elmondom. Tegan jött be ugrándozva, és az ágyra telepedett, így megkímélte Luke-ot a további kérdésektől.
– Jobban vagy? – kérdezte, és odafészkelődött mellém. – Sokkal, sokkal jobban. Már fel is tudok kelni, átmehetünk a nappaliba. Tegan arca felragyogott. – Tényleg, igazándiból? Luke is mondta, hogy jobban leszel. – Nem fogom túl gyakran mondani ezt, de Luke-nak igaza volt. Tegan lecsusszant a földre. – Beteszem az egyik DVD-met. Félrelöktem a paplant, és felkeltem. Igyekeztem jól csinálni, nehogy újra ráijesszek. Luke odanyúlt, hogy segítsen, ám elég volt egy fenyegető tekintet, és már visszakozott is. Tegan megfogta a kezem, és a nappaliba vezetett, ahol együtt rogytunk le a kanapéra. – Ha már ott vagy, forralnál egy kis vizet, Luke? – kértem. – Igen, forralj egy kis vizet, Luke! – kuncogott Tegan. Hozzám bújt, én pedig szorosan átöleltem. – Hogy végezte az utolsó rabszolgád? – morogta Luke, miközben nekilátott a dolgának. – Úgy, hogy visszabeszélt – feleltem. Hátrapillantott a válla fölött, én pedig rámosolyogtam. A tekintetünk összekapcsolódott, és Luke is rám mosolygott. A végén még megkedvelem ezt a fickót – döbbentem rá. A végén még nagyon is megkedvelem.
22. fejezet – Megtenné, hogy a másik szobában megvárja, amíg Tegan és én egy kicsit elbeszélgetünk? Nagyon rendes volt a szociális gondozónő. Mindent megtett, hogy a mondandója kérésnek hangozzék, jóllehet mindketten tudtuk, hogy ez sokkal inkább felszólítás volt. Kisétáltam a nappaliból, amely, a lakás többi részéhez hasonlóan, csillogott-villogott. Kivettem egy egész nap szabadságot, hogy már délelőtt elkészüljek a takarítással, noha a családlátogatás csak délután volt esedékes. A takarítás végeztével halványrózsaszín selyemruhába bújtam, amely a ruhatáram legdrágább darabja volt, és amelyről tudtam, hogy jól áll. Kellemes benyomást akartam kelteni a gondozónőben. Tegannek copfba kötöttük a haját, és az éppen aktuális kedvenc ruháját vette fel: egy A vonalú vászonruhát, alatta hosszú ujjú fehér felsővel. A lábára bolyhos mamuszt húzott. Letelepedtem az ágyamra a hálószobában, felhúztam a térdem, és elfogadtam a tényt, hogy a gondozónőnek kötelessége kideríteni, hogyan bánok Tegannel. Tudni akarta, hogy Tegan szívesen lakik-e itt velem és elég jó vagyok-e hozzá. Márpedig ezeket csak akkor deríthette ki, ha én nem ülök ott a nyakukon. De vajon mond neki Tiga bármit is, még ha nem is vagyok ott? Egyfelől jókedvű, barátságos, társaságot kedvelő kislány volt, másfelől azonban hihetetlenül zárkózott. Ebben a tekintetben hasonlítottunk egymásra. Míg az édesanyja sokszor mondta magára, hogy „túl sok”, „túl nyitott”, Tegan jóval körültekintőbb volt. Alaposan
meggondolta, mit mondjon el abból, ami benne zajlik. Ha egyszer arról sem beszélt soha, ami Guildfordban történt, hogy mennyit szenvedett a nagyszülei keze alatt, miért vallaná be, hogy boldogtalan velem? A gyomrom görcsbe rándult, amikor arra gondoltam, milyen kérdéseket tehet fel a gondozónő. Rávezető kérdései lesznek, melyekkel kiszedheti Tigából, milyen szülői baklövéseket követtem el? Mint amikor tökéletesen megfeledkeztem róla? Ez mindössze egyszer fordult elő, de nem tudtam kitörölni az emlékezetemből, és gondolom, Tiga sem. Vagy amikor pár héttel korábban elájultam, és a frászt hoztam rá? Azt sem készakarva tettem, de ez nem jelenti azt, hogy nem hagyott életre szóló nyomot benne. Alsó ajkamat harapdáltam. Mi van, ha Tegan nem szeret velem lenni? Soha nem gondoltam erre komolyabban. Sokat aggódtam amiatt, hogy hiányzik neki az anyukája, de mi van, ha mindvégig utált velem lenni? Mi van, ha bárhol szívesebben lenne, mint itt? Az egyetlen dolog az életében, amit ő maga választott, az Luke volt. Luke az ő kívánságára vált az élete – az életünk – részévé, Luke-ot senki nem kényszerítette, nem úgy, mint engem. És Tegan őszintén szerette Luke-ot. Az együtt töltött napok minden egyes másodpercében elragadtatva tekintett rá. Luke olyan volt, akár a nyári szünet – móka, vidámság és szabadság; én pedig olyan voltam, akár az iskola – órarend és fegyelem. Ezeket vajon elmondja a gondozónőnek? Harminc gyötrelmes perc után visszamehettem hozzájuk. Tiga mosolyogva fogadott, amint letelepedtem a kanapéra. Az
ölembe fészkelte magát, és az arcomhoz emelte Meget, hogy a baba puszit adjon nekem. – Meg ma nagyon szeret téged – mondta, lemászott az ölemből, és kisétált a szobából. Odafordultam a gondozónőhöz, és láttam, hogy ezt a rövid közjátékot nem jegyezte le a füzetébe. Tulajdonképpen már el is pakolta a füzetét meg a tollát, és csak figyelt. Harmincasnak saccoltam, egyenes, vállig érő barna haja volt, vékony szája, jellegtelen szeme. Képtelen voltam olvasni a gondolataiban, és a testnyelvét sem értettem, kezét összekulcsolta az ölében. Az arckifejezésén főleg nem igazodtam el, ajkán halvány félmosoly játszott, barna szeme merően bámult rám, ám ez sok mindent jelenthetett. – Szóval, kiálltam a próbát? – érdeklődtem. – Nem ez volt a látogatásom célja – felelte. Arckifejezése már nem volt olyan közönyös, inkább azt sugallta, hogy belém lát és ismeri az összes negatív gondolatomat. – Akkor hát, mi a látogatásának célja? Vajon kiadták neki, hogy hagyja figyelmen kívül a tényt, hogy Tegan fehérbőrű? Meg volt kötve a kezük azzal kapcsolatban, hogy én legyek Tegan gondviselője, hiszen ez állt Adele végrendeletében, de könnyen megtehették, hogy elutasítják az örökbefogadási kérelmemet. Megakadályozhatták, hogy Teganből Matika legyen anélkül, hogy kimondanák, a valódi ok az eltérő bőrszínünk. – Hogy érzi magát ebben a helyzetben? – tért ki ügyesen a kérdésem elől. – Nagyszerűen – feleltem. – Nem túl nagy teher? – Nem, nem igazán.
– Pedig teljesen érthető lenne, Kamryn, biztosan nem könnyű. Mit mondott Tegan? – Nem nehezebb, mint bárki másnak – mondtam. – És hogy tudja összeegyeztetni a teljes munkaidős állást Tegan ellátásával? – Jól. – Biztosan fárasztó. – Biztosan? – kérdeztem vissza enyhe gúnnyal, azután eszembe jutott, kivel is ülök szemben, és hozzátettem: – Jól megy. – A munkabeosztása mellett nem okoz gondot, hogy elhozza Tegant az iskolából? – Nem, iskola után az egyik barátnőjéhez megy, és munka után onnan hozom haza. – A gyerekek hamar összevesznek. Mi lenne, ha a barátnőjével megromlana a kapcsolat? Hogyan oldaná meg? – Az iskolában van napközi. Ebben az esetben hamarabb el kellene jönnöm a munkából, hogy hat óráig odaérjek, de ez csak annyit jelent, hogy végig kell dolgoznom az ebédidőt is. – És ez nem jelentene problémát? – Talán azt akarja mondani, hogy hagyjam ott a munkámat vagy ilyesmi? Mert azt nem engedhetem meg magamnak, ha részmunkaidőben dolgoznék, még kevésbé jönnénk ki a pénzből, mint most. – Anyagi gondjai vannak? – Kinek nincsenek manapság? – Kezdtem felhúzni magam. Miért forgatja ki ez a nő minden egyes szavam? Azt akarja éreztetni, hogy bármit is teszek, az nem elég jó? – Ki az a Luke? – faggatózott tovább.
– A főnököm – felelem gyanakvóan. – Tegan egyszer találkozott vele, és nagyon megkedvelték egymást. Mintha kissé felvonta volna a szemöldökét. – Rendes ember – tettem hozzá sietve. – Nem is engedném Tegan közelébe, ha valami gyanúsat látnék benne. – Tegan azt mondta, ő a legjobb barátja – jelentette ki a gondozónő. – Igen, valóban jól kijönnek egymással… Igen, ő a legjobb barátja, és akkor mi van? – öntött el az irigység. És én ki vagyok? Jojó, vagy a Kutyapofa a vurstliban? – Azt is mondta, hogy maga soha nem mérgelődik vele. – Ezt mondta? – kérdeztem vissza. – És ez baj? – Nem, egyszerűen csak szokatlan. Komolyan soha nem mérges rá, vagy csak visszafogja magát? – Tiga a világ legrendesebb gyereke, soha nem tett semmi olyat, amivel felmérgelt volna. Soha – itt megálltam, és végiggondoltam a dolgot. – Így van, tulajdonképpen tényleg jól nevelt. – Gondolja, hogy magába fojtja a dolgokat? – Talán… – megijedtem. – Nem gondoltam rá. Mindig megteszi, amit mondok neki. Nincs kérdés, nincs visszabeszélés. Soha nem gondoltam rá, hogy azért nem ellenkezik, mert félne tőlem. Erre gondolt, nem igaz? Hogy fél tőlem. Soha nem bántanám. Soha. – Egy pillanatig sem gondoltam, hogy bántaná – mondta a gondozónő. – Csak azon tűnődöm, talán szüksége lenne szakember segítségére, hogy feldolgozhassa az édesanyja halálát. – Ez nem csak egy gondolat, sokkal inkább utasítás, igaz?
Akár barátságosnak is lehetett volna nevezni a mosolyát, ha nem meredt volna rám továbbra is szúrós tekintettel. – Ezt nem mondanám. – Akkor mit mondana? Hogy amennyiben nem szerzek segítséget, nem fogja javasolni, hogy engedélyezzék az örökbefogadást? – Miért nem veszi fontolóra? – ajánlotta, miután elengedte a füle mellett a kérdésemet. Készakarva nem felelt rá. Már megint. Felállt. – Néhány hónap múlva újra meglátogatom magukat, hogy lássam, hogyan boldogulnak. Nagyon örülök, hogy találkoztunk. Szemét dög! – mondogattam magamban. Arra vágytam, hogy a nappali közepére állva ordítsak, amíg ki nem adom magamból az összes mérget. SZEMÉT DÖG! SZEMÉT DÖG! SZEMÉT DÖG! Nem fogalmazott nyíltan, mégis azt mondta, hogy nem vagyok elég jó; hogy nem gondoskodom megfelelően Teganről. Hogy másokat is – szakembereket – be kell vonnunk az életünkbe. Hogy jól ki fog szúrni velem, ha nem tartom be, amit mond. Józanabb pillanataimban persze tudtam, hogy kizárólag Tegan érdekeit nézi, és azt, hogy a tanácsadás mennyit segíthet neki, mégis, attól kezdve, hogy kitette a lábát a lakásból, az a vágy hajtott, hogy felordítsak: SZEMÉT DÖG! Már a látogatása előtt is tudtam, hogy nem én vagyok a legkiválóbb anya, de most biztos voltam benne, hogy mindent rosszul csinálok. Nem segítek Tegannek feldolgozni az anyukája halálát, és nem úgy nevelem, hogy egészséges, boldog felnőtt váljon belőle. Visszatartom, sőt, talán kárt is okozok benne. – Ryn anya! – szólított meg Tegan.
– Igen? – riadtam fel, azután elhallgattam. Mély levegőt vettem, és Tegan felé fordítottam a tekintetem a konzerves szekrényről, melyet bambán bámultam. Amióta elment a gondozónő, az asztalnál festegetett, és most ecsettel az egyik kezében, Meggel a másikban nézett rám. Nem tett olyan benyomást, mint aki kárt szenvedett; a teste nem volt görcsben, a szemében nem ült félelem, a bőre nem volt színtelen. De ki tudhatta, mi rejtőzik a felszín alatt, mennyi kárt okoztam benne. – Igen, Tiga? – ismételtem. – Mikor jön Luke? – Tíz óra körül. Letette az ecsetet, és az ujjain szótlanul számolgatott; „nyolc, kilenc, tíz”, azután kifakadt: – De az a lefekvési idő után van! – Tudom, de Londonból jön autóval, és nem tud korábban ideérni. – Ez nem igazság! – Talán eljön holnap is. – De neki festem a képet. – Majd én odaadom neki, ha ideér. Biztosan örülni fog. – De én szeretném odaadni neki! – Akkor add oda holnap – mondtam, és folytattam a kutakodást a konyhaszekrény mélyén. Néztem a sok konzervet, csomagot, befőttesüveget és palackot, miközben valamiféle isteni sugallatra vártam. Hallottam, hogy Tegan lemászik a székről mögöttem. Arra számítottam, talán odajön hozzám, felül a pultra, és ő is belekukkant a szekrénybe, ahogy oly gyakran tette vacsorakészítés előtt. Ehelyett egy kérdéssel fordult hozzám: – És mi lesz, ha nem jön el holnap?
– Valószínűleg eljön – szóltam hátra a vállam fölött. – Szombatonként el szokott jönni. – De mi lesz, ha nem jön el? Mit tudom én! – csúszott ki majdnem a számon. Nagyot sóhajtottam. Nem Tegan hibája, figyelmeztettem magam. Nem miatta volt rosszkedvem. Hirtelen odafordultam felé, de Tegan nem a konyha közepén állt, ahogy feltételeztem, hanem közvetlenül mögöttem, kezében a festékes vizes pohárral. Ahogy megpördültem, a lábammal meglöktem a karját, és kivertem a kezéből a poharat. A koszos víz kiloccsant, és a szürke lötty a ruhámon kötött ki. Tegan hangja elcsuklott ijedtében, majd rémült hallgatásba merült. A ruhámra pillantottam. Rengeteget költöttem erre a ruhára. Ez volt az első darab, melyet megvettem, miután Nateet és Adele-t faképnél hagyva Leedsbe költöztem, így tulajdonképpen az újrakezdést jelentette számomra, azt, hogy képes vagyok újra olyan mindennapi dolgokkal foglalkozni, mint a ruhavásárlás. Imádtam ezt a ruhát. És most tönkrement. Mint ahogyan az egész életem. Tönkrement. Vége. Nem tehettem semmit, hogy rendbe hozzam. – ELEGEM VAN BELŐLED! – ordítottam. – AZ AGYAMRA MÉSZ! Tegan egész teste összerándult a hangomra, azután jéggé dermedt – szó szerint kővé vált félelmében. Azt akartam, hogy menjen el. El kellett, hogy menjen, mielőtt még olyasvalamit mondok, amit nem lehet visszaszívni. – Menj a szobádba – halkítottam le a hangom. Tiga nem tiltakozott, hallottam, hogy kimegy. De meg sem moccantam, olyannyira megbénított a félelem. Attól féltem,
amit majdnem kimondtam… Majdnem kimondtam, hogy ha ő nem lenne, nem néznének rám megvetően mindenféle gondozónők. Ha ő nem lenne, én lennék az Angeles marketingigazgatója, és én utaznék haza most Londonból, nem pedig Luke. Ha ő nem lenne, azt tenném, amit csak szeretnék, és nem kellene mindig a gyerekfelügyeleten törni a fejem. Nem körülötte forogna minden napom, és nem azon aggódnék mindig, elbukom-e a következő akadálynál. Könnyek szöktek a szemembe, megültek a szempillákon, majd lassan lecsöppentek a padlóra. Nem is éreztem, amikor a térdem a linóleumhoz koppant, de egyszer csak ott voltam a földön, és a selyemruhám szomjasan itta fel a koszos, festékes tócsát. A kezembe temettem az arcom, próbáltam elringatni magam, és azon tűnődtem, mi mindent tehetek, hogy még jobban elszúrjam ezt az egészet. – Tiga! – súgtam, amikor kicsit később benyitottam hozzá. – Tiga, sajnálom. Az ágyán ült, térdét maga elé húzta, és Meget szorongatta. – Nem gondoltam komolyan. Tényleg… – elakadt a szavam, amikor észrevettem, hogy a mindig rendes szobája amolyan rendszerezett összevisszaság állapotába került: a fiókokból és a szekrényből kivette a ruhákat, és a földre tornyozta az összehajtogatott darabokat. Előhúzta az ágy alól a tarkabarka útitáskáját, amely ott hevert nyitva a földön, és néhány ruha már bele is került. A szívverésem felgyorsult, és a gyomrom is összerándult. Azt mondta neki a gondozónő, hogy lakhat máshol, ha nem szívesen marad velem? El akar hagyni? – Mi folyik itt? – faggattam rémülten. – Miért álltál neki pakolni? – Átléptem az útitáskán, és letérdeltem Tegan előtt.
– Sajnálom – mondtam, és szív alakú arcocskáját meg a kék szempárt fürkésztem, vajon érti-e, amit mondok. Valamilyen jelre vártam, bármilyen apróra, hogy még maradásra bírhatom. – Nem akartam rád kiabálni. Magamra voltam mérges, nem rád. Sajnálom. Nem mozdult, csak Meget szorította, mintha nem is szóltam volna hozzá. – Tiga, kérlek, higgy nekem, nagyon sajnálom. Nagyon, nagyon sajnálom. – Kérlek… – suttogta, azután elhallgatott, nyilvánvalóan félt kimondani. – Kérlek…? – visszhangoztam. – Kérlek, ne küldj el Muriel nagyihoz – nyögte ki. Lesütötte a szemét, és mélyen lehajtotta a fejét, hogy közel legyen Meghez. – Miért küldenélek el Muriel nagyihoz? – csodálkoztam. Sok mindenre gondoltam, mit fog kérni, de erre nem. – Mert rossz voltam – felelte. – Nem akarok Muriel nagyinál lakni. Veled akarok maradni. – Hát ezért vetted elő a ruháidat? – kérdeztem. Bólintott. Álmomban sem gondoltam volna, hogy Tegan reális lehetőségként tekint arra, hogy visszatérjen a Surrey-be, a pokolba. Azt hittem, tudja jól, hogy mi már összetartozunk, és jóban-rosszban együtt maradunk. Akkor hát ezért volt mindig is ilyen jó kislány? Ezért nem kérdezősködött, nem vitatkozott, nem hisztizett soha? Mert azt hitte, visszaküldhetem oda, ahol mindig verték és éheztették? – Tiga, te és én… – bennem rekedt a szó, mert az arca szinte eltorzult, ahogy várta, milyen ítéletet hozok vele kapcsolatban.
– Tiga – fogtam bele újra, a hangom oly lágy volt, akár egy sóhaj –, egészen addig velem maradsz, amíg fel nem nősz. Egy cseppet kiengedtek a ráncok és barázdák az arcán. – Soha többé nem kell találkoznod Muriel nagyival. Még akkor is velem maradsz, ha rosszul viselkedsz. Végre felengedett annyira, hogy rám nézzen. – Én gondoskodom rólad, amíg világ a világ – jelentettem ki. Erre a gondolatra újból rémület költözött a szívembe. – Tiga, ez az otthonod. Ha majd felnősz, bárhol leszek is, ez lesz az otthonod. Én… én mindig vigyázok rád. Érted? – Akkor is, ha rossz leszek? – kérdezte. – Igen, akkor is – nyugtattam meg. – Na, nem mintha rá akarnálak beszélni – fűztem hozzá gyorsan. – Ha rosszul viselkedsz, majd találunk valami megoldást. De akkor is velem maradsz. – Sajnálom, hogy rossz voltam – mondta. – Nem voltál rossz, véletlen volt. – Sajnálom. – Véletlen volt, nem készakarva tetted. És sajnálom, hogy rád kiabáltam. – Luke nem fogja látni a szép ruhádat. Egy pillanatra zavarba jöttem, az arcát fürkésztem, vajon tudja-e. Észrevette volna, hogy megváltoztak az érzéseim a legjobb barátja, azaz a főnököm iránt? Mit sem sejtve, ártatlan szemekkel nézett rám. Nem tudta, hogy a négy héttel korábbi migrénem óta valami alapvetően megváltozott Luke és köztem. Nem egyszerűen emberséges lett, igazi férfi lett a szememben. A munkahelyi megbeszéléseink kellemes társalgássá változtak, és hétvégenként is sokszor itt maradt, miután Tegan ágyba bújt. Ilyenkor hajnali háromig-négyig
teázgattunk és dumáltunk. Tegan nem tudta, hogy nyugtalanító gondolataim támadtak. Luke-ról, magamról, és, jól van na, a szexről. Nem, Luke nem fog látni a szép ruhámban, de nem is baj. Ezeket a gondolatokat nem szabadott ösztönözni, de még csak eltűrni sem. – Azt hiszem, így lesz a legjobb – vallottam be Tegannek. – Akkor hát, velem maradsz? – tettem fel a kérdést, és kiűztem Mr. Wisemant a gondolataimból. Tegan felhúzta az orrát, és bólintott. – Jó. Igazán nagyon örülök. Odatartotta Meget az arcomhoz, és kaptam egy újabb puszit a rongybabától. – Meg ma nagyon szeret téged – magyarázta. – Igen, én is úgy látom. Elrakjuk a ruháidat, kincsem? Újabb fejbólintás. Tegan lecsusszant az ágyról. – És, különleges ajándékként fenn maradhatsz, hogy találkozz Luke-kal. Tegan szeme egészen kikerekedett örömében. – Tényleg, igazándiból? – Aha – feleltem abban a biztos tudatban, hogy fél kilenckor már az igazak álmát alussza majd. De legkésőbb kilenckor.
23. fejezet Tegan számára nem is létezett komolyabb ösztönző erő, mint a Luke-kal való találkozás; amikor negyed tizenegykor becsöngetett Luke, Tegan teljesen éber volt. Korábban üzentem Luke-nak, hogy Tegan várja őt, és ha lehet, ugorjon be hazafelé menet, mire visszaüzente, hogy nincs akadálya. Nagy nehezen feltápászkodtam a kanapéról, hogy ajtót nyissak. Ólomsúlyként nehezedett rám a fáradtság, a piros pizsamájában parádézó Tegan ellenben felpattant a kanapéra, és ugrándozni kezdett. Luke egy halom ajándékkal a kezében lépett be. Akár egy apuka, aki lelkiismeret-furdalást érez, amiért sokat utazik a munkája miatt, és úgy gondolja, hogy a hiányát pótolhatják a játékok és csecsebecsék, Luke mindig hozott valamit Tegannek, amikor elutazott, még ha csak egyetlen éjszakára ment is. Mindezidáig azonban ez volt a legnagyobb halom – mindkét kezében öt zacskót cipelt. – Jézusom, mennyit költöttél? – kérdeztem, amint eloldalazott mellettem a csomagokkal. – Hát, nem sokat. Az egyik barátom játékgyárban dolgozik. Felvontam a szemöldököm. – Valóban? Jó barátod lehet a hölgy. Luke elkapta a tekintetét abban a pillanatban, ahogy kimondtam, “hölgy”, és utána is gondosan kerülte, hogy felém nézzen. Nyilvánvalóan bűntudata volt. – Gyerünk Té – mondta –, nézzük, mit rejtenek a zacskók.
Tiga abbahagyta az ugrándozást, és Luke karjába kapaszkodva lemászott a padlóra, a zacskókhoz. A szemében öröm gyúlt ki, olyan volt, mint két távoli jelzőtűz a viharos éjszakában. Hála vette át a féltékenység helyét, melyet arra a gondolatra éreztem, hogyan juthatott hozzá az ajándékokhoz. Tegannek szüksége volt erre. Kellett neki, hogy valaki nagy hűhót csapjon körülötte, hogy ajándékokkal halmozza el, és éreztesse vele, hogy igazán különleges. Luke egyenként vette elő a játékokat, és úgy éreztem, a nyakába tudnék ugrani, ugyanis a játékok nagy része képességfejlesztő vagy ismeretterjesztő jellegű volt. Hozott könyveket is; olyan regényeket, melyekhez Tegan talán még kicsi volt, de biztos voltam benne, hogy így is tetszeni fog neki, hiszen mindenféle történetet imádott – minél bonyolultabb, annál jobb. Volt még ott rajzfüzet, színes tollak, filctoll, színes ceruza, néhány maci és egy junior Scrabble is. – Ez mind az enyém? Tényleg, igazándiból? – kérdezgette Tiga. – Ki másé lenne? – kérdezett vissza Luke. – És megtarthatom? – fordult felém Tegan, szép kék szemében ijedség, hogy talán nemet mondok. – Hát persze, kicsim – nyugtattam meg. – Köszönöm! – sikoltott fel, és rávetette magát Luke-ra, aki hátrabillent, annyira váratlanul érte a dolog. Tegan fel-le ugrándozott Luke hasán, úgy tűnt, meg sem hallja a „jaj”-t, amelyet Luke adott ki minden alkalommal, amikor Tegan a gyomrára huppant. – Nézd, Ryn anya, Luke-on ugrálok! – viháncolt. Elmosolyodtam. Újra a régi Tiga volt. Kedves, élénk, ugribugri. Ezt Luke hozta ki belőle; olyan volt Tegannek, akár
egy időgép. Nem is csoda, hogy mindig vele akart lenni, hiszen visszahozta az életébe a vidámságot. – Ryn anya, hálából megpuszilhatom Luke-ot? – kérdezte, és egyre gyorsabban ugrált. – Ha Luke nem bánja. Tiga Luke-hoz fordult. – Persze, hogy nem bánom – lihegte Luke kifulladva. – Csak ne ugrálj többet a hasamon, rendben? – Rendben – egyezett bele Tegan csalódottan. Előrehajolt, és Luke homlokára nyomott egy nagy cuppanós puszit, éppen úgy, ahogyan Luke is megpuszilta őt búcsúzáskor vagy lefekvéskor. Azután hátradőlt, és várakozón tekintett rám. – Mi van? – kérdeztem, és azon tűnődtem, mit felejtettem el. Tegan affektálva felsóhajtott, mintha készakarva adnám a hülyét. – Neked is meg kell puszilnod Luke-ot! – szólt rám kissé bosszúsan. Elborzadva hőköltem vissza, és véletlenül elkaptam Luke pillantását. – Nem bánom – mondta Luke, és jókedvűen csillant fel a szeme. – Nem bánja – biztatott Tegan. – Hát, biztos vagyok benne, hogy Luke nem szeretné az én puszimmal elrontani azt a különleges puszit, amit tőled kapott. – Gyáva! – súgta oda Luke. – Helyette adhatnál neki még egy pár ugrást a nevemben, Tiga – mondtam, mire Tiga arca felderült, Luke pedig elszörnyedt. – Igen, néhány igazán nagy ugrást a hasa közepére.
– Rendben! – látott neki élvezettel a feladatnak Tegan. – Sírtál? – tette fel a kérdést Luke egy órával később. Előtte még olvasott Tigának négy mesét, és kemény tíz percig hallgatta a nyusziját, amíg le nem járt a felhúzó szerkezete, és Tegan álomba nem szenderült. Kijött hozzám, a földre csúsztatta a könyvet, amit én ott hagytam a kanapén, és leült. Én a kanapé túlsó végén ültem, félig tévét néztem, félig arra készültem, hogy elmosogassak, de valójában arra figyeltem, miről beszélget Luke és Tiga. Luke-hoz fordultam. Kimerültnek tűnt: a szeme vöröses, az inge összegyűrődött, és a harmincöt éves arcon mélyebbek voltak a barázdák, mint általában. Nem feleltem, annyira meglepett a kérdése. – Sírtál? – ismételte. Megnéztem az arcom a tükörben, mielőtt jött, és nem láttam, hogy a szemem vörös vagy duzzadt lett volna. Akkor meg honnan tudja? – Miért kérdezed? – A szemedben látom. Sokszor volt ilyen a szemed, amikor megismertelek. Eleinte azt hittem, megvető a pillantásod, de már tudom, hogy rengeteget sírtál abban az időben. Már tudom, hogy nem sokkal korábban halt meg Adele. És most ugyanazt látom a szemedben. Nem mondhattam el neki, miért sírtam, senki nem tudhatja. Különösen nem ő, aki olyan boldoggá teszi Tegant. Nem akartam, hogy tudja, én nem csinálom olyan jól, mint ő. – Szóval ki ez a nő, akivel összefeküdtél Londonban? – kérdeztem.
Luke-nak elakadt a szava; arcán egy egész sor érzelem futott át: szégyen, öröm, zavar, bűntudat. – Feltételezem, nem sikerült valami jól a gondozónő látogatása – ütötte tovább a vasat. Eltökélte, hogy kiszedi belőlem, mi bánt. Ám én még inkább eltökéltem, hogy másra terelem a szót. – Gondolom, friss hódítás volt, abból ítélve, mennyi mindennel elhalmozott. Luke tekintete egy pillanatra elidőzött rajtam, mintha számolgatna valamit. – Nem akartam, hogy így legyen – úgy tűnt, megadta magát. – Szóval, tulajdonképpen… tudod, milyen az, amikor minden összezavarodik a fejedben? Tetszett, de nem az esetem, szóval, tudod, az utóbbi időben sokat gondolkodtam, hogy milyen is az esetem, és hogy talán túlságosan is mereven ragaszkodtam egy bizonyos típushoz. És azt hiszem, az érzelmek összegabalyodtak az értelemmel, és egyik dolog után jött a másik. Igazából semmi különös, de… – Rákiabáltam Teganre – fakadtam ki. Nem bírtam volna elviselni, hogy tovább hallgassam Luke vallomását. – Ezért sírtál? Bólintottam. – Ugyan már, tudod, néha-néha mindannyian elveszítjük a fejünket. – Nem érted, én teljesen elveszítettem! Azt mondtam neki, hogy elegem van belőle, meg hogy az agyamra megy. És… és majdnem azt is mondtam, hogy tönkretette az életemet. – De nem mondtad, és csak ez számít. – Az nem számít, hogy ezt gondolom? Ez a kérdés kifogott rajta.
– Ryn – kezdte. Tetszett, hogy ő is Rynnek szólított, amióta barátok lettünk. – Ez az egész nem lesz könnyű. Már az is elég nehéz, amikor valaki tervezi, hogy gyereke lesz, de amikor nem, az százszor nehezebb. És, szörnyű ugyan, de tény, valóban tönkretette az életedet. A régi életed darabokra hullott, összeomlott, romokban hever. De ez nem azt jelenti, hogy rossz lenne. Vannak jó romok is, ott van például az Akropolisz. Azok jó romok. Az emberek egy halom pénzt fizetnek, csak hogy lássák, mert azok jó romok. Örök hála, amiért legalább megpróbálta. – Mit mondott a gondozónő? Röviden összefoglaltam a beszélgetésünket. – Szemét dög! – szitkozódott a végén. Jaj, csak nem a Kamryn-féle változatot adtam elő? – Talán nem pontosan így fogalmazott. Nem mondta ki, hogy Tegan csak azért szeret, mert nincs más választása, és hogy csak egy szakember segíthet, hogy megértse, mennyire bánkódik az anyja után – vallottam be. Luke elmosolyodott. – Nem is gondoltam, hogy ilyeneket mondott, de nyilvánvalóan rátett egy lapáttal a rosszkedvedre, ezért mondtam rá, hogy szemét dög. Az előző hetekben sokat megtudtam Luke életéről. Birminghamben nőtt fel, de Londonban járt egyetemre. Ezután Bostonba ment, hogy a Harvard Business Schoolban folytassa a tanulmányait, majd New Yorkban telepedett le, és a bankszakmában helyezkedett el. Egy idő után visszatért Londonba, majd néhány évet Skóciában töltött. Egy évig Japánban dolgozott, majd úgy döntött, hogy újra New Yorkba megy, ahol a vállalatvezetési tanácsadás területén helyezkedett el. Később, miután Nicole-lal szakított, Londonba
került, ahol ugyanannál az amerikai cégnél állt alkalmazásban. Itt talált rá az Angeles. Ezek alapján úgy tűnt, az életének harmincöt éve elég nyugtalanul telt; folyamatosan odébb költözött, és újabb fába vágta a fejszéjét. Egyfelől csodáltam ezt az úttörő szellemet, másfelől szívesen megkérdeztem volna, mi elől menekült. Persze nem tehettem meg, hogy ilyen személyeskedő kérdéseket szegezzek neki, amikor nem olyan régen szüntettük be az ellenségeskedést. Csak arra szólt a felhatalmazás, hogy támogassuk egymást. És Luke most éppen segíteni akart. – Annyira megrémült – vallottam be, és megráztam a fejem, hogy elűzzem Tegan arcának képét – Ezt tettem vele. Majdnem összeomlott. Luke végigoldalazott a kanapén, és az arcomra tette a kezét, hogy ne rázzam a fejem. – Minden rendben lesz – nyugtatgatott, és meleg érintése az arcomon csak megerősítette a szavait. – Jó ember vagy – folytatta, és leengedte a hangját. – Nagyszerű ember vagy. Szememmel végigpásztáztam az arcvonásait: szépen ívelt szemöldökét, ajkának lankás lejtőit, orrának határozott formáját. Szeretem. Olyan volt ez a felismerés, mintha fejbe kólintották volna. Szerettem. Tényleg szerettem. Korábban is vonzódtam hozzá szexuálisan, de azt hittem, csak azért, mert ő volt az egyetlen férfi az életemben. Ám mindez több volt szexuális vonzódásnál. Szerettem. Kezének érintésére felgyorsult a szívverésem. Jólesett a közelsége, kellemes volt és megnyugtató. Luke szintén az arcvonásaimat fürkészte. Kíváncsi vagyok, vajon mást látott-e, mint az első találkozásunkkor. Fekete hajam azóta megnőtt, rétegesen lett megnyírva, a frufrum
oldalra csapva. A szemem mogyoróbarna színe nem változott ugyan, de a szemem alatt ülő karikák elmélyültek kissé. Az orrom is ugyanolyan kicsi, lapos, széles volt, az ajkam pedig ugyanolyan vaskos. Nem sokat változtam, mégis másképp tekintett rám, mint azelőtt. Undornak nyoma sem volt, sőt, helyébe lépett az, amit egy avatatlan szemlélő, aki nem ismerte kettőnk történetét, határozottan vonzalomnak vélt volna. A csendet a várakozás feszültsége töltötte meg. Itt kellett következnie a csóknak. A feje lassan felém közeledik, ajka találkozik az enyémmel, és minden jóra fordul… Kész katasztrófa. Biztos voltam benne, hogy nem vonzódik hozzám. Barátként szeretett, akár még le is feküdt volna velem, de korántsem érzett olyan vonzalmat irántam, mint én őiránta. És még mindig Nicole-t szerette. Bármi is történjen közöttünk, továbbra is a volt barátnőjét szereti. – Jobb lesz, ha befejezem a mosogatást – mondtam, elkaptam a fejem, és felálltam. Meg sem mozdult, miközben átsétáltam a konyhának berendezett sarokba. – Ettél már? – szóltam hátra a vállam fölött, de nem néztem vissza, mert nem akartam látni, mit szólt a menekülésemhez. – Ööö… nem – felelte, és hallottam, hogy felkel a kanapéról. – Maradt egy kis tészta, kérsz? Elővettem a szekrényből egy tányért, és rápakoltam a házilag készített paradicsomszósszal meglocsolt pennét. Luke elvette tőlem a vacsoráját, és az asztalhoz telepedett. Már nyúlt volna a villája után, amikor észrevette, hogy nincs, és éppen abban a pillanatban fordult felém, amikor már nyújtottam is a villát. Meghitten egymásra mosolyogtunk, mint akik egymáshoz tartoznak, és újból hatalmába kerített az érzés: több ez, mint testi vonzalom, és kevesebb, mint szerelem.
Meggondolatlan érzelmek kavalkádja, amely könnyen torkollhat fantasztikus szeretkezésbe és komoly bonyodalomba. Két perccel később felhúztam a gumikesztyűt, és kezdtem kipakolni a tányérokat a mosogatóból. Bedugtam a rozsdamentes acéldugót, és megeresztettem a forró vizet. Miközben visszaraktam a tányérokat a mosogatóba, Luke mellém lépett, és odaadta az üres tányérját, melyen csak a paradicsomszósz nyomai látszottak. – Egy falásra megetted? – csodálkoztam, és belementettem a tányért a habos vízbe. – Csak akkor jöttem rá, milyen farkaséhes vagyok, mikor nekiláttam, és bár a tésztád igazán megérdemelte volna, hogy hosszasan ízlelgessem, nem tudtam uralkodni magamon. Soha nem is tudok. Amikor tészta kerül elém, soha nem elég, mindig behabzsolom. Micsoda? – pillantottam rá sandán. – Ezzel azt akarod mondani, hogy jól főzök? Luke teljes testével felém fordult, arcán ártatlanságot és kedvességet láttam, különösen most, hogy leborotválta a szakállát. – Nem jól főzöl, hanem egyenesen kiválóan. Flörtöl velem – gondoltam, és magamban önelégülten mosolyogtam. Ez már magában is vicces volt, de az, amilyen ügyetlenül csinálta, egészen nevetséges hatást keltett. – Mosogassak vagy törölgessek? – kérdezte, miután nem reagáltam a tréfás megjegyzésére. Hosszú, fürge ujjaival kigombolta az ingujját, és könyékig feltűrte. – Ugyan már, biztosan hullafáradt vagy, miért nem mész haza pihenni?
Arra gondoltam, jobb lesz, ha elmegy és megspórolja mindkettőnknek az érzéseim és az udvarlása miatti kínoskodást. – Hallani sem akarok róla. Itt ettem, így hát a mosogatásba is besegítek. – Jól van, akkor törölgess – nyújtottam oda a konyharuhát, és nekiláttam, hogy a zöld-fehér szivaccsal elmossam az első edényt. Leöblítettem, és odaadtam Luke-nak, aki eltörölgette. Barátságos hallgatásban dolgoztunk együtt úgy fél percig, majd Luke hirtelen megtörte a csendet. – Olyan jó anya vagy, nem is tudom, hogyan kételkedhet benned bárki is. Rásandítottam, és láttam, hogy nekiveselkedve törölget egy tányért. Ideges volt. Öntelt úr ideges lett, mert flörtölni kezdett velem. – Tegan nagyszerű kislány, és ez nagyrészt neked köszönhető. Nagy hatással vagy rá, olyan sokat törődsz vele, annyit bátorítod. Olyan… – Jól van – szóltam közbe, és a mosogatóba ejtettem a kezemben lévő tányért. – Hagyd abba. Úgy beszélsz rólam, mintha én lennék Mary Poppins, A muzsika hangja Máriája és Szupernagyi összegyúrva. De nem vagyok. Kamryn vagyok. Aki mindig mindent elszúr. – Túl keményen bánsz magaddal – rázta meg a fejét. – Már régen észrevettem, hogy nagyon kritikus vagy magaddal szemben, pedig semmi okod nincs rá. Nagyszerű ember és nagyszerű anya vagy. – Luke… – mondtam fenyegetőn. – Ez az igazság! – tiltakozott. Rám nézett, de mosolynak nyoma sem volt.
– Ha te mondod – egyeztem bele. Felkaptam a tányért, ledörzsöltem a mosogatószerrel, leöblítettem, és odaadtam Luke-nak. – Nem bízol magadban, el sem hiszed, milyen jó szülő vagy – fogott bele újra. – És mekkora változást jelentesz Tegan életében. És mekkora változást hoztál az én életembe. Rengeteget változtam, és ez mind a te… – Maga flörtöl velem, Mr. Wiseman? – vetettem közbe fapofával, közömbösen dörzsölgetve a kezemben lévő edényt. – Mert ha még több bókot sűrítesz a monológodba, kénytelen leszek ezt feltételezni. – Maga pedig fel akar engem izgatni, Ms. Matika? – vágott vissza, és egy tányért csúsztatott a pultra. – Könnyű célpont vagy, ha egyszer ilyen túlzó bókokkal halmozol el – feleltem. Mielőtt elgondolkodtam volna, mi lesz a következő lépés, Luke erős kezét éreztem a csípőmön. Magához vont, és az ajka egy szempillantás alatt az enyémre tapadt egy lágy, lélegzetelállító csókban. Döbbenetemben eltartott néhány másodpercig, hogy feleszmélve visszacsókoljam, és a nyaka köré fonjam a karom. Miközben ajkai szétfeszítették a szám, és a nyelve belém hatolt, izmos teste a mosogatónak nyomott, keze a felsőm alá kalandozott, finoman simogatta a hátam, a térde pedig a lábaim közé préselődött. A gumikesztyű a bőréhez tapadt, és a habos víz lecsorgott a karomon, ám mindezzel nem törődtünk a csókok közepette. Szétváltunk, mellünk egyszerre hullámzott, tekintetünkkel elmerültünk a másikban. Gyönyörű szeme volt, ezt akkor is elismertem, amikor még nem kedveltem. A narancsos-barna szín különleges csillogást kölcsönzött neki. Ahogy rám nézett,
úgy tűnt, minta lángok gyúlnának a szemében. Felágaskodtam, gyengéden, röviden a szájához dörgöltem az ajkam, azután elhúzódtam tőle. Vágyakozva rám mosolygott, lehajolt, és finoman megcsókolt. – Mit szólnál az ágyhoz? – súgta. Bólintottam. Lefejtette a karomat a nyakáról, lehúzta a kesztyűt, és a szárítóra dobta. Még egy csók, majd kézen fogott, és kivezetett az ajtón. Mindketten ösztönösen Tegan ajtaja felé indultunk, hogy bekukkanthassak a résen, és meggyőződhessek róla, hogy minden rendben van odabent. Tegan hason feküdt, feje oldalt pihent a felhős párnán, karocskái a feje mellett, keze ökölbe szorítva. Figyeltem a mellkasa lassú hullámzását, hogy tudjam, mélyen alszik. Egy kicsit jobban behajtottuk az ajtót, aztán elindultunk a folyosón, a lakás másik végébe, a hálószobámba. Abban a szempillantásban, hogy becsuktam az ajtót, Luke a karjai közé kapott, és vadul csókolni kezdett, a kezem pedig nekilátott, hogy feltérképezze testének bársonyos tapintású, izmos vonalait. Minden egyes érintés tovább tüzelte a testemben ébredező vágyat. Gyakran előfordult, hogy a képzelgéseim is ilyesformán kezdődtek: én simogatom a testét, míg ő csókol, aztán levetkőztetjük egymást, majd… Kétségem sem lehetett afelől, mi következik, Luke ugyanis levette az ingét, és így felfedte kidolgozott mell- és karizmait. Magamban csak kapkodtam a levegőt, és nem csupán tökéletes testének látványától, hanem magától a gondolattól is, hogy szeretkezni fogok. Luke-kal. A Főnökkel. Öt perc sem kell hozzá, és beigazolódik a sok szóbeszéd, amely a cégnél kering rólunk.
Luke felemelte a fehér pólómat, és egy csókot lehelt a köldökömre. A testem összerándult az élvezettől, hogy egy férfi ajka érinti a bőrömet, és már képtelen voltam visszafojtani a zihálást. Luke erre felkapta a fejét, elmosolyodott, lehúzta rólam a pólót, félrehajította, és újra csókolgatni kezdte a hasam, egyre feljebb és feljebb, míg az ajkai rá nem találtak a bal mellemre. Behunytam a szemem, megfeszítettem a testem, és – Luke Wisemannek hála – egy hatalmas sóhajjal átadtam magam a gyönyörnek…
24. fejezet – Miért van rajtad a ruhád? – csengett Tegan hangja a fülembe. – Hmm? – nyögtem ki. – Ryn anya, miért van rajtad a ruhád? – erősködött. Soha, de soha többé nem lehetek hétalvó – gondoltam elkeseredetten. Ez már így lesz az elkövetkező tíz évben. Aztán, amikor felserdül, azért nem alszom, mert rágom a körmöm, mikor jön haza, vagy, ami még rosszabb, hazajön-e egyáltalán. Tegan apró ujjai a karomra fonódtak, és megrázták. – Ryn anya, miért van rajtad a ruhád? Így aludtál? Nem is tudom, így aludtam volna? Az egyik kezemmel a lábamhoz nyúltam. Valóban rajtam volt a farmer. És a melltartó is, éreztem, hogy a bordáim közé nyomódott. És rajtam volt a póló is. Várjunk csak, Luke nem vette le a pólót? – morfondíroztam álomittasan. LUKE! Hirtelen felültem, mire Tegan ijedten hőkölt hátra. Lepillantottam magam mellé, arra számítottam, hogy Luke ott alszik mellettem, de hűlt helye volt, sőt, az ágyneműt felettébb rendesen kisimították. Úgy festett, mintha meg sem moccantam volna álmomban. – Mindig a ruhádban alszol? – faggatott Tegan, és feltornázta magát az ágyra: jobb lábát a fakeretre tette, majd a paplanba kapaszkodva felhúzta magát a matracra. Szórakozottan felsegítettem, és közben lázasan kutattam az emlékeim között. A legutolsó dolog, amire emlékeztem, az volt, amikor Luke mohó csókjaival borította be a testem.
Szeretkezni készültünk. Ami nyilvánvalóan nem történt meg, tekintettel arra, hogyan festett az ágy és jómagam. – Nem, drágám, nem alszom mindig a ruhámban. Láttad már a pizsamámat – feleltem. Tegan befészkelte magát a paplan alá. – És most miért nincs rajtad? – Mert túlságosan fáradt voltam, hogy átöltözzem. És akkor megvilágosodott előttem a kellemetlen igazság. Már a gondolatától is kirázott a hideg: egy hihetetlenül klassz, félmeztelen pasi alatt feküdtem, és elaludtam. Hát, ez már magában is elég kínos; de még szégyenteljesebb, ha figyelembe vesszük, hogy évek teltek el azóta, hogy utoljára ágyba bújtam valakivel. Utoljára Tedet csókoltam meg a hotelszobában; és utoljára még Nate-tel szeretkeztem, mielőtt másnap rájöttem, mi történt közte és Adele között. Mindkét esemény több mint két évvel korábban történt. Azóta nem is foglalkoztatott a szex. Minden igyekezetemmel arra próbáltam rájönni, ki vagyok én, azaz az egyedülálló, társától és legjobb barátnőjétől megfosztott Kamryn Matika, és úgy döntöttem, a szexszel majd akkor foglalkozom, ha sikerült összeraknom magam. És a szerelemre, amely számomra mindig is elmaradt a szex mögött, még csak nem is gondoltam. Az első lépés a szex lett volna, vagyis hogy meghitt kapcsolatba kerüljek valakivel, miután több mint fél évtizeden keresztül csak egyetlen férfi látott engem mezítelenül. Hogy valaki megérinthessen, megcsókolhasson, és a magáévá tehessen. Hogy újra sebezhetővé váljak. Azt hittem, könnyen megy majd, de kiderült, hogy mégsem. És most, amikor végre bekopogtatott a szex, egyszerűen kidőltem.
– Kitől kaptál levelet? – kérdezte Tegan, és az éjjeliszekrényre mutatott. A kislámpához támasztva pihent egy összehajtogatott papír, rajta a nevem. Megfogtam, és láttam, hogy valójában két lap, az alsón az állt: Tegan. Odanyújtottam neki a sajátját, amelyet nyomban fel is olvasott. Kedves Té! Köszönöm a képet, amin én vagyok az állatkertben. Ki fogom tenni a falra. Remélem, hamarosan találkozunk. Vigyázz Rynre, nagyon fáradt. Szeretettel, Luke. Megnéztem a sajátomat, és magamban elolvastam. Szia, Ryn! Úgy gondoltam, jobb lesz, ha elmegyek, hátba bejön Tegan – rengeteget kellene magyarázkodnunk, ha együtt találna bennünket az ágyban. Köszönöm a vacsorát. Máskor is mosogathatnánk együtt, mit gondolsz? Szia, Luke. – Azt is Luke írta? – kérdezte Tegan. Ráharaptam az alsó ajkamra és egy félmosollyal bólintottam. Amikor csak eszembe jutott az első csókja, szenvedélyes vágyakozás öntötte el minden porcikámat. Szeretkezhettem volna Luke-kal. Az előző esti aggodalmaim dacára vele újrakezdhettem volna a szexuális életemet. És ez igazán felszabadító érzés volt. Azt jelentette, hogy egy lépést tettem azon az úton, hogy végre túltegyem magam Nate-en. Tegan félrehúzta a száját, és kissé rosszallóan nézett rám. – Szereted Luke-ot? – tette fel a kérdést végül.
– Igen, szeretem – feleltem, átkaroltam, és magam mellé vontam. – Nagyon-nagyon szereted? – faggatott. – Hát, igen – néztem le rá. – Jobban, mint engem? – Természetesen nem! – kiáltottam fel. Meghűlt a vér az ereimben, hogy ez a gondolat egyáltalán felmerült benne. Még közelebb húztam magamhoz. – Tiga, nagyon szeretlek – ez volt az első alkalom, hogy ezt mondtam neki. – Luke-ot kedvelem, téged pedig SZERETLEK. Senkit nem fogok úgy szeretni, mint téged. Soha. – Tényleg, igazándiból? – Igen. Ígérem. Te vagy az első gyerekem. Az egyetlen gyerekem. Boldogan elvigyorodott. – Én is szeretlek – jelentette ki. – De Luke-ot jobban szeretem.
25. fejezet – Nem csinálunk semmit – mondta Tegan. Felvont szemöldökkel sandítottam a Luke ölében ücsörgő kicsi lányra. Luke a nagy piros babzsákomon ült, és mindketten nagy szemekkel néztek rám, amint ott álltam a konyha-nappali ajtajában. – És ezt el is higgyem? – kérdeztem, hátha nem érti, mit is jelent a felvont szemöldök. – Komolyan nem csinálunk semmit – bizonygatta Luke Teganéhoz hasonló hanglejtéssel. Már két hét telt el azóta, hogy először csókolóztunk, aztán kútba esett a szex, mert elaludtam. Rákövetkező reggel meglátogatott, és úgy tett, mintha mi sem történt volna. Elvitt bennünket autókázni, és felszabadultan csevegett. Meghívtam mindhármunkat egy fagyira, azután megetettük a már amúgy is dagadt kacsákat a Roundhay Parkban. Még akkor sem hozta szóba az előző estét, amikor Tegan elszundított az autóban a hazafelé úton. Mire hazaértünk, már kezdtem kétségbe vonni, hogy flörtölt egyáltalán velem, hogy a mosatlan edények fölött csókolóztunk, és hogy elkezdett vetkőztetni. Az egyetlen bizonyíték, hogy valami történt köztünk, az a párnám alá rejtett levélke volt, bár még az is félreérhetővé vált Luke egész napi nemtörődöm viselkedése után. Zavarodottságom odáig fajult, hogy Tegan fürdetésekor úgy döntöttem, csak képzeltem az egészet. A képzelgéseim olyan mértéket öltöttek,
hogy már nem tudtam, hol húzódik a fantázia és a valóság határa. Miután megfürdettük Tegant, olvastunk neki, és rávettük, hogy lefeküdjön aludni, Luke mellém rogyott a kanapéra. – Jaj, de fárasztó, különösen, amikor ő maga is hullafáradt – panaszkodott. – Tudom – feleltem. – Na jó, én megyek mosogatni. Mielőtt felállhattam volna, megragadta a csuklómat, és visszahúzott. – Nem, nem mész! A karfához préselt, és megcsókolt; ajka erősen, sürgetőn tapadt a számra. – Tudtam, hogy össze kell magam szednem ma – magyarázta a csókok között. – Ha felhoztam volna a témát, vagy akár csak túl hosszan néztelek volna, képtelen lettem volna uralkodni magamon. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. – Hála Istennek! Már kezdtem azt hinni, hogy csak képzeltem az egészet. – Nem képzelődtél – súgta, és újra megcsókolt, mélyen, lassan. – Szeretnék lefeküdni veled, de csak akkor, ha nem alszol el tőlem. – Ezt örökké a szememre veted majd? – Nem örökké, de egy jó darabig biztosan, azt hiszem, ennyi jár nekem. Hát, így történt. Lefeküdtünk egymással, és csak azután aludtam el, hogy Luke hazament – nem akartam, hogy Tegan együtt találjon bennünket az ágyban. Adele rendkívül körültekintő volt a férfiakkal kapcsolatban, ha Teganről volt szó. Nagyon kevesen találkoztak a lányával – ennek az előfeltétele egy komoly, hosszabb távú kapcsolat
volt. Adele azt akarta, hogy Tegan élete a lehető legzavartalanabb legyen, nem szívesen tette volna ki annak, hogy megszeressen egy fickót, aki azután örökre eltűnik, ha véget ér a kapcsolat. Na tessék, már megint elszúrtam; én mindent fordítva csináltam. Az „én pasim” már része volt az életünknek, amikor lefeküdtem vele. Ha nem működik a dolog, mi akkor is kénytelenek leszünk találkozni, máskülönben Tegan azt gondolná, itt a világ vége. Így hát két hét után is titkolóztunk, és igyekeztünk rájönni, vajon a szexen kívül is van-e jövője a kapcsolatunknak. Nem szívesen hazudtam Tegannek, és nem is szívesen hallgattam el előle a dolgokat, de még mindig jobb volt így, mintha eljátszottuk volna a boldog családot, és néhány héten belül rádöbbenünk, hogy Luke és én mégsem érzünk egymás iránt semmit. Mindenesetre a jelek egyelőre csupa jóval kecsegtettek. Luke egy héten legalább három éjszakát nálunk töltött. Élveztem a társaságát. És a testét. És a csókjait. Az ágyban gyengéden és tapintatosan viselkedett. Amikor kettesben voltunk, minden figyelmét nekem szentelte, és amúgy is gyakran küldött apró üzeneteket, hogy rám gondol. Tetszett a dolog. Hatással volt rám, de mégiscsak szexről volt szó. Semmi másról. Bár, ez nem teljesen igaz. Többet jelentett a fizikai együttlétnél, hiszen az érzelmeket is megérintette. A testi vágyak és a szeretetteljes érzelmek egyvelege volt, ami azt jelenti, hogy gondoltam rá, amikor nem voltunk együtt, de a csókjai, az érintése és a kedves szavak épp csak megérintették a lelkem, a szívem mélyére egyik sem hatolt. Még nem fedezte fel azt, aki valójában voltam. Mégis, örültem, ha velünk volt. Különösen ilyenkor, amikor hajat mosni készültem. Hajmosáskor Tegan rendszerint a lehajtott vécéülőkére
telepedett, és olvasott vagy velem beszélgetett, csak hogy biztos legyek benne, nem gyújtja fel magát, és nem tör el semmit, amíg én a fürdőben vagyok. Aznap Luke felajánlotta, hogy vele marad. – Biztos, hogy minden rendben lesz? – kérdeztem. – Igen – felelték kórusban. Nagyon aggasztott az ártatlan tekintetük és az arcukra kiült nyugalom. Amúgy sem bíztam meg egykönnyen másokban, de amikor azt láttam, hogy ezek ketten türelmetlenül várják, hogy megszabaduljanak tőlem… – Nem törünk el semmit – nyugtatott meg Luke. Na, ezt most miért kellett mondania? – Megígérjük – tette hozzá Tegan. – Tényleg, igazándiból. Halkan felsóhajtottam, és kibattyogtam a fürdőszobába. Meg kellett bíznom bennük, nem igaz? Ha Luke velünk marad, és egyre inkább része lesz az életünknek, meg kellett bíznom bennük. A króm zuhanyrózsa kilövellte a vízsugarat. Figyeltem, ahogy a gyenge permet a kádba esik, és a fürdő megtelik a vízcsobogás zajával. Letérdeltem, a kád fölé hajoltam, és bevizeztem a hajam. A zuhanyt a kádba tettem, és alaposan besamponoztam a nedves hajam. A mindenit! Különös gondolat futott át a fejemen, miközben a habot dörzsöltem. A mindenit! Megnyugodtam. Békesség töltött el. Olyan különös érzés volt. Mindig kétségbeesetten, kapkodva igyekeztem elrendezni a dolgainkat, miközben Teganre gondoltam; mit enne szívesen vacsorára, vegyek-e neki új ruhát, minden rendben van-e vele, unatkozik-e, bántja-e valami, vagy beírassam-e a szombat délelőtti karatetanfolyamra. Nem is tudtam volna lazítani. A munkahelyen főleg nem volt helye a pihenésnek; különösen
most, hogy az új marketingigazgató (Luke) egy halom új elképzeléssel állt elő, amelyek megduplázták a munkámat. Az volt a terv, hogy kiterjesztjük a Living Angelest és különálló magazinokat jelentetünk meg a lakberendezés, a ruházat és a gyermekruházat területén. Ráadásként egy online megrendelési lehetőséget is beindítanánk. Mint a kiadványokért felelős marketinges munkatárs, én felügyeltem mindezt. Amióta belevágtunk ebbe a rengeteg pluszfeladatba, igen ritkán tartottam ebédszünetet, és miután Tegan elaludt, sokszor még órákig dolgoztam a számítógép előtt, amíg Luke be nem csábított az ágyba. Előfordult, hogy még azután is dolgoztam, hogy Luke hazament. Az életem egy nagy rohanás volt. Azt a fajta nyugalmat, amelyet akkor, a hajmosás pillanatában átéltem, nagyon ritkán tapasztalhattam meg. Gyorsan kiöblítettem a sampont a hajamból, megtöröltem, és rákentem a kondicionálót. Tíz percig kellett várnom, hogy kifejtse jótékony hatását, azaz csodás frizurát varázsoljon azáltal, hogy lággyá és fénylővé teszi a hajszálakat. A fürdőszobai órán megnéztem, mennyi az idő. Tíz perc. Addig akár le is dőlhetnék az ágyamra, vagy megnézhetném, miben mesterkednek azok ketten… Mezítláb lépegettem a puha szőnyegen, nem is hallhatták, hogy a nappali felé közeledem, így észre sem vették, hogy megállok, és őket figyelem az ajtónyílásban. Ugyanabban a helyzetben ültek, mint tíz perccel korábban – Luke a babzsákon, Tegan hozzá simulva, ölében a kék-zöld földgömbbel. Luke jobb mutatóujját a földgömbhöz nyomta, úgy magyarázott valamit. – Nagyon meleg volt – mesélte. – Olyan meleg, hogy napszúrást kaptam.
– Mi az a napszúrás? – kérdezte Tegan. – Az, amikor nem iszol elég vizet, túl sok időt töltesz a napon, és a végén megbetegszel. Néhány napig nyomtam az ágyat, azután jobban lettem. – Majdnem meghaltál? – Nem, de elég vacakul éreztem magam. – Az anyukám meghalt – mondta Tegan. Összeszorult a szívem. Előttem szinte soha nem emlegette fel az anyukáját. A gondozónő látogatását követően azon tűnődtem, vajon azért nem beszél róla, mert attól tart, hogy megelégelem a dolgot, és visszaküldöm Guildfordba? Nem voltam biztos benne, hogy nekem fel kellene emlegetnem Adele-t. Bármit olvastam a gyermekeket érintő gyász témakörében, mind azt mondta, hagyni kell, hogy a gyermek hozakodjon elő a kérdéseivel, én néha mégis tudni szerettem volna, miképpen küzd meg Tegan a dologgal. Szerettem volna rákérdezni, akar-e Adele-ről beszélni, vagy megosztani bizonyos érzéseket és emlékeket. Ám a gyávaságom és a félelem, hogy esetleg felizgatom őt – és magamat –, mindig visszatartott. Nem is tudtam volna mit mondani. És mi a helyzet Luke-kal? – Felment a mennyországba, hogy együtt legyen Jézussal és az angyalokkal – fűzte hozzá Tegan. – Tudom – felelte Luke. – Ryn elmondta. Nagyon hiányzik? Tegan az alsó ajkát harapdálta, majd bólintott. – Néha – nyögte ki vékonyka hangon. – Szeretnék elmondani neki mindenfélét, de nem lehet. Meg akartam mutatni neki a leckémet, amire csillagot kaptam, mert olyan ügyesen megcsináltam. De nem lehet. Anya nem látja. – Elmondtad ezt Rynnek is?
– Nem – súgta olyan halkan, hogy közelebb kellett hajolnom az ajtóhoz. – Sokat sír amiatt, hogy az anyukám a mennyországba ment. És nem akarom, hogy szomorkodjon. Honnan tudja, hogy szoktam sírni Adele halála miatt? Soha nem sírtam a szeme láttára. Soha nem sírtam mások előtt. Csak éjszaka, amikor egyedül voltam. Akkor is beletemettem az arcom a párnámba, hogy elfojtsak minden hangot. Soha nem sírtam hangosan. Talán mégsem voltam olyan körültekintő, mint gondoltam? Talán Luke-hoz hasonlóan ő is megérezte, miért olyan üres a tekintetem, miután sírtam? – Tudom, hogy Ryn szomorú, de még szomorúbb lenne, ha tudná, hogy nem mondod el neki, mi bánt. Ha szeretnél az anyukádról beszélni, nyugodtan elmondhatod neki. Hidd el, örülne. Nagyon szeret téged. Kérlek, ígérd meg, hogy beszélsz vele! Tegan elgondolkodott egy kis ideig, azután rábólintott. Rövid, határozott mozdulattal. – Komolyan? – Igen, Luke. – Jó kislány. Tegan megpörgette a földgömböt, majd megállította az ujjával. – Itt már jártál? – bökött rá egy másik zöld foltra. – Ausztrália – olvasta fennhangon Luke. – Még nem, de egyszer szeretnék eljutni oda is. Talán elmehetnénk hármasban. – Te meg én meg Ryn anya? – Tegannek a lélegzete is elakadt. – Repülővel meg minden? – Igen, ha Ryn is benne van. Tegan szemmel láthatóan elszontyolodott.
– Nem, nem lesz benne. – Miért nem? – Mert ott nem tudja megcsinálni a haját. Luke harsányan felkacagott. Kezdtem megszokni az érzést, hogy Luke hat láb kettő magas alakja szorosan átöleli az én öt láb hatos testemet. Már természetesnek vettem, hogy a bőre az enyémhez tapad, hogy hosszú, formás lábai összefonódnak az enyémekkel. Egyik keze lustán cirógatta a karom, miközben orrát a nyakamba fúrta. Azon a bizonyos estén még szorosabban hozzám simult, arcával a nyakamat simogatta. A szeretkezés is más volt. Egész végig engem nézett, hatalmas szemében szomorúság bujkált, mintha el akarná sírni magát. Utána szorosan átölelt, és a karjában ringatott, mintha könnyedén elillannék, ha nem tart elég szorosan. – Ryn – kezdett bele a mondandójába. – Hmm? – Jéggé dermedtem, mert mélyen zengő, bizonytalan hangjából arra következtettem, hogy valami borzasztó hírrel áll elő. Kezébe vette a kezem, és végigcsókolgatta az ujjaimat. Biztos, hogy valami szörnyűséget mond. – Sajnálom, hogy olyan rosszul bántam veled – bökte ki végre. – Micsoda? – ámultam el. Ez volt az utolsó dolog, amit vártam. Azt hittem, bevallja, hogy halálos beteg, vagy külföldre helyezik át, vagy akár azt, hogy ki leszek rúgva, de bocsánatkérésre végképp nem számítottam. – Amiket mondtam neked, ahogyan rád néztem, amiket gondoltam… – itt elakadt, és az arca összerándult, mintha
magában végigsorolná az összesét. – Sajnálom. Annyira sajnálom. Rosszul ítéltelek meg. Gyönyörű vagy, kívül-belül. Nem is tudom, miért nem láttam ezt korábban. Gyönyörű vagy. Ha arra gondolok, mit tettél Teganért, és hogy viselkedtél velem annak ellenére, hogy olyan voltam veled… Sajnálom, igazán sajnálom. – Ugyan, felejtsük el. És minden bizonnyal igazad volt. Úgy értem, én egy kissé… – Hagyd abba – szólt közbe szigorúan, és az ujját az ajkaimra nyomta. – Ne bagatellizáld el a dolgot. Nem viselném el. Utálom magam, amiért így viselkedtem. – Nem történt semmi – csitítgattam. – Nem te voltál az első, és nem hinném, hogy te leszel az utolsó. – Hogy bírod elviselni? – Így volt ez egész életemben, de már nem hagyom, hogy megviseljen. – Luke karjai még jobban átöleltek. – Komolyan, nem jelent gondot. Olyan vastag lett a bőröm, hogy már nem hiszek el senkinek semmit. Így aztán tudom, hogy senki nem bánthat, hiszen ha nem igaz, amit mondanak, akkor nem sebezhetnek meg. – És így van ez a jó dolgokkal is? Elgondolkodtam. Eszembe jutott, milyen sok időbe telt, amíg elfogadtam bármit is, amit Nate mondott – márpedig ő mindig is a legszebb dolgokat mondta. Az első naptól kezdve azt állította, hogy gyönyörű vagyok. Hogy megérezte a mosolyom melegségét. Többször is azt mondta, én vagyok álmai asszonya. Mégis évekig tartott, amíg elhittem, hogy komolyan így gondolja; amíg elfogadtam, hogy őszintén szeret. Akkor már valóban meghallottam a bókjait, melyek annál inkább hiányoztak, miután eltűntek az életemből.
– Igen, azt hiszem. – Ez azt jelenti, hogy nem szívesen érzel bármit is. – Nem, nagyon is sok mindent érzek, csak éppen nem hagyom, hogy mások véleménye és viselkedése felzaklasson. – Ezek szerint nem hiszed, hogy mások szeretnek? – faggatott tovább. – Nem ezt mondtam. Egyszerűen nem hagyom, hogy mások befolyásoljanak. Ha valaki szeret, az fantasztikus, de attól még ugyanúgy élem az életem. Ha valaki nem szeret, az is nagyszerű, mert nem törődöm vele, és ugyanúgy élem az életem. – Hát, elég lehangoló lehet így élni. – Luke, ha úgy nősz fel, hogy minden áldott nap a szádba rágják, hogy csúnya, kövér és buta vagy, és úgy nézel ki, mint egy férfi, vagy éppen, mint egy szerencsétlen, kivert kutya, akkor vagy vastagabb bőrt növesztesz és csak saját magadra hagyatkozol, hogy megfelelő képet alkoss magadról és boldog légy, vagy megáshatod a sírodat. Mit gondolsz, melyiket választottam? Kénytelen voltam. A túlélési ösztön vezetett. – De már nincs szükséged többé a túlélési ösztönre. – Igen, most ezt mondod, de nemrégiben megismerkedtem ezzel a bizonyos pasassal, aki nyomban ellenem fordult, csak azért, mert nem vagyok karcsú és csinos. Ha félretettem volna a túlélési ösztönömet, összeomlottam volna, márpedig akkoriban igazán erősnek kellett maradnom. – Sajnálom. És csinos vagy. Káprázatos vagy. És a tested is isteni. Isteni vagy. – Nem kell ilyeneket mondanod. Minden rendben. Nem zavar.
Annyira. Nem zavar annyira. Ezt soha nem mondtam ki, mert nem akartam, hogy igaz legyen. Márpedig, ha hangosan is kimondom, igaz lesz. És sokkal jobban zavarna. – Én árvaházban nőttem fel – szólalt meg Luke. Ezért értették meg egymást olyan jól Tegannel: mind a ketten imádtak csapongani a témák közt. Amikor Tegant lefektettem, a mese előtt és után például elmondta, mi történt aznap az iskolában, felsorolta, milyen összetevők kellenek a tündérpitébe, ha egyszer úgy döntök, hogy elkészítem, majd a lelkemre kötötte, hogy naponta legalább kétszer mossak fogat. És most Luke is ezt csinálta. – Komolyan? – Éppen ezért jól tudom, milyen lehangoló úgy élni, hogy mindig a túlélést tartod szem előtt. Szóval ezért igyekeztél annyira, hogy a segítségemre légy! – Ó! – Anyám és apám is élnek, mégis beadtak egy otthonba. Tudod, anyám angol, nagyon gazdag családból származik. Tizenhat éves korában ismerkedett meg apámmal, aki spanyol. Harminchat évvel ezelőtt az ilyesmi nem volt olyan természetes, így amikor anyám teherbe esett, a családja kitagadta. Apám is csak tizennyolc volt, mégis megpróbálták együtt. Ennek ellenére túl keménynek bizonyult a feladat, és kétéves korom körül anyám elhagyott minket, és visszaköltözött a szüleihez. Apám nem volt olyan talpraesett, mint ő. Mindent megpróbált, de ő maga is gyerek volt még. Évekig kitartott, és egész jól megvoltunk. Mókás volt, sokat szórakoztunk. Emlékszem, többször is elvitt az állatkertbe. És gyakran meglátogattuk a közelben lakó rokonait, akik csodás spanyol fogásokkal kínáltak. Náluk minden olyan varázslatos
volt: a különleges nyelv, a sok nevetés, a finom illatok. Úgy éreztem, végre tartozom valahova. Apám a családja előtt úgy tett, mintha minden rendben lenne, de legtöbbször épp hogy megéltünk. Jártam ugyan iskolába, de néha otthon maradtam, és csak vártam, hogy apám kikecmeregjen az ágyból. Előfordult, hogy napokig nem kelt fel, nem mosdott, fel sem öltözött. Természetesen most már tudom, hogy depressziós volt, de abban az időben nem tudtam mire vélni a dolgot. Mégsem adtam fel. Hétéves koromban a gyámügyi hivatal elvett az apámtól, mert hetekig be sem tettem a lábam az iskolába. Soha nem felejtem el azt a napot, csak sírtam és az apámat szólongattam, de ő a füle botját sem mozdította. Ott ült és nézte, ahogy elvisznek. Hirtelen feltámadt bennem a késztetés, hogy oltalmamba vegyem Luke-ot, a kisfiút, akit elszakítottak a családjától. Odafordultam hozzá, szorosan átöleltem, és az arcát cirógattam, miközben tovább mesélt. – Amikor az otthonba kerültem, úrrá lett rajtam a rémület. Abbahagytam a sírást, de egy szót sem tudtam kinyögni. Számtalanszor kerítettek nekem nevelőcsaládot. Voltak jó helyek, de akadt pár borzasztó is, elképzelni sem tudom, hogy engedhetnek oda gyerekeket. De nem is igazán számított, hova kerülök, hiszen mindenütt szörnyen rosszul viselkedtem, csak hogy visszakerülhessek az otthonba. Butaság, de azt hittem, ha ott vagyok, az apám majd eljön értem, mert tudni fogja, hol keressen. Miután odakerültem, egyetlen egyszer sem látogatott meg, én mégis bíztam benne, hogy eljön. Amikor tízéves lettem, egyetlen család sem akart magához venni. Senki nem akart egy tízéves, félvér bajkeverővel
küszködni, így végleg az otthonban maradtam, és lassan rádöbbentem, hogy az apám nem jön el értem. Kezdtem lenyugodni, és jól viselkedni, nem mintha azt akartam volna, hogy valaki magához vegyen, egyszerűen beláttam, hogy ez az egyetlen esélyem a túlélésre. Elhatároztam, hogy nem bízom meg senkiben, csak arra figyelek, hogy ne csináljak galibát. Amikor tizenhat évesen kikerültem az otthonból, szép eredményeket mondhattam magaménak: kitűnő lettem. Szereztem egy egyszobás lakást, és egy részmunkaidős állást, letettem négy emelt szintű vizsgát és bejutottam az egyetemre. Akkoriban különösen fontos tanulságokat is levontam, például azt, hogy az anyámnak nem kellek… – Luke elhallgatott, és nagyokat sóhajtott, hogy megnyugodjon. – Megtudtam, hogy ki ő, és azt is, hogy Ausztráliába, Perthbe költözött már évekkel korábban. Írtam neki, elmondtam, ki vagyok, mire visszaírt, hogy már továbblépett. Hogy maga mögött hagyta ezt az egész mindenséget – ebben a „mindenségben” én magam is benne voltam – és arra kért, többé ne keressem. A lélegzetem is elakadt az anyja kegyetlen bánásmódját hallván. – Nagyon megviselt. Nem tudtam, mi a baj velem. Miért nem kellek neki. Két évbe telt, míg összeszedtem a bátorságot, és felhívtam az apám. Belement, hogy találkozzunk, amit határozottan jó jelnek véltem. De őt sem érdekelte, mi van velem. Időközben újranősült, volt két kisgyereke, és semmi szüksége nem volt rám. Nem is akarta, hogy belépjek az életébe. És, tudod, Ryn, ez még fájdalmasabban érintett. Olyan sok időt töltöttünk együtt, még emlékeztem, milyen klassz
élményeink voltak. És oda sem figyelt, amikor megemlítettem, hogy egyetemre megyek. – Azóta találkoztatok? – Igen, ha csak tudom, meglátogatom. De az évek során csak rosszabb lett a helyzet. Azt hiszem, bűntudat gyötri, amiért nem ismerte meg jobban a fiát, amíg tehette, és most már túl büszke, hogy megpróbálja. – Azért ne add fel. – Á, Ryn, nem érted. Nem szereti, ha ott vagyok. Nem is akarja elmondani a gyerekeinek, hogy én vagyok a féltestvérük. Azt mondta nekik, hogy egy olyan fickó fia vagyok, akit évekkel korábban ismert. Szóhoz sem jutottam. – Attól félek, ha mondok nekik valamit, apám teljesen megszakítja a kapcsolatot velem, és azt nem tudnám elviselni. Így legalább találkozunk, és ez azért több a semminél. Luke hangja megbicsaklott. – Ó, drágám… – sóhajtottam, és szorosan átöleltem. Ez annyi mindent megmagyaráz Luke-kal kapcsolatban. Az önteltségét, a tökéletességre való törekvését, a folyamatos költözéseit. Luke soha nem érezte, hogy szükség lenne rá. Végre megértettem, miért volt olyan dühös rám, amikor azt hitte, gondoltam egyet és különösebb eltökéltség nélkül magamhoz vettem Tegant – tudta jól, milyen az, amikor valaki belekontárkodik egy gyermek nevelésébe. – Sajnálom – mondta. – Ne mondj ilyet. Megértem. – Nem, nem érted. Annyira csodálom, amit teszel. Tudom, hogy került hozzád Tegan, és fantasztikus, ahogyan gondoskodsz róla.
– Köszönöm. Luke a keze közé fogta az arcom, és áttetsző narancsosmogyorószín szemét mélyen az enyémbe fúrta. – Komolyan gondolom. Szeretném, ha hinnél nekem. Bámulatra méltó vagy. Megmentetted Tegant attól, hogy olyanná váljon, mint én. – Azért nem vagy olyan vészes – feleltem. Beláttam, hogy Luke sérült személyiség. Soha nem volt valódi otthona, nem érezte, hogy bárkinek szüksége lett volna rá. Nem tapasztalta meg, hogy tartozna valahová, ezért élt kizárólag a munkának és a sikernek. Vigasztaló csókot nyomtam Luke ajkára, ő pedig keményen visszacsókolt. A csókjában benne volt a kétségbeesés és a fájdalom, mint ahogyan abban a mozdulatban is, mellyel a hátamra fordított és fölém hajolt. Szeretkezni kezdtünk. Később elfogott a vágy, hogy maradásra bírjam. Nem szabadna egyedül maradnia, miután ennyi mindent feltárt magából, miután megmutatta azt az oldalát, melyet oly kevesen ismerhetnek. De ott volt Tegan… Nem kockáztathattam meg, hogy együtt találjon bennünket. Luke szerencsére megkímélt a döntéstől: felkelt, és felöltözködött. – Szia – motyogta a válla fölött, amikor kilépett az ajtón. Olyan semmitmondó búcsúzás volt ez, melyet egy idegennek mondasz, akivel nem szándékozol többet találkozni; az a fajta búcsúzás, amelyet talán Adele-nek is odavetettem az utolsó találkozásunkkor. Ha így megy el Luke, talán el is veszíthetjük. Olyan sebezhetőnek érezheti magát, hogy magányában arra a döntésre juthat, hogy inkább biztos távolságba vonul.
A hálószoba ablakból figyeltem, ahogy kisétál a házból. Kinyitotta fekete kocsija ajtaját, és beszállt. Ahelyett, hogy beindította volna a motort, ráborult a kormányra, tenyerébe temette az arcát, és sírva fakadt. Néztem, ahogy a széles válla rázkódik, és gondolatban visszarepültem néhány hónapot. Visszarepültem a szállodai szobába, ahol szorosan magamhoz öleltem Tegant, aki a lelkét is kisírta, amiért az anyukája elhagyta, és hirtelen szembe kellett néznie a ténnyel, hogy nincs senkije ezen a világon. Akkoriban elöntött a vágy, hogy megvédelmezzem, és az örökbefogadással bebizonyítsam, igenis van valaki, aki szereti őt. Ez az érzés most visszatért. Szerettem volna megvédeni Luke-ot, átölelni, és felszárítani a könnyeit. Azt akartam, hogy tudja, valakinek igenis szüksége van rá. Valakik – Tegan és én – elveszettek lennénk nélküle. Felkaptam a mobilom, és bepötyögtem a számát. A negyedik kicsöngés után vette fel. Visszaszipogta a könnyeit, úgy szólt bele. – Halló? – Gyere vissza – mondtam. – De Tegan… – tiltakozott. – Majd elmész, mielőtt felébredne. Csak gyere vissza. Visszajött, és a karomban aludt el. Én ébren maradtam, cirógattam az arcát, és gondosan ügyeltem rá, nehogy tovább aludjunk, mint kellene.
26. fejezet – Luke a szerelmed? Éppen Tegant készültem ágyba dugni. Miután megfürdettem és ráadtam a pizsamáját, furcsa módon a nappali-féle konyhába kanyarodott, odahajolt Luke-hoz egy pusziért, majd elköszönt tőle: – Jó éjt, Luke! Mindez azért számított különösnek, mert amikor Luke nálunk volt, mindig neki kellett elaltatnia Tegant. Ez alkalommal azonban gyors búcsút vett Luke-tól, megkapta a puszit, azután megfogta a kezem, és a szobájába vitt. Most, hogy már a paplan alatt feküdt az ágyban, megértettem az okát: felnőtt dolgokat akart velem megbeszélni. – Miért kérdezed? – érdeklődtem és félretettem a könyvet, amiből felolvastam neki. A szivárványos paplanba bugyolálva pihent, szöszke hajára rásimult a rózsaszínű selyem fejkendő. Mint a legtöbb fekete nő, én magam is kendőt viseltem éjjelente, nehogy elfeküdjem a hajam, és amikor Tegan meglátta a kendőm, ő is nyomban akart egyet. Hiába bizonygattam, hogy neki semmi szüksége rá, nem akarta elhinni. Rádöbbentem, hogy ha le akarom beszélni, hosszas magyarázkodásba kell bonyolódnom a különféle hajtípusok szerkezetéről, ezért úgy döntöttem, egyszerűbb lesz beszereznem egy kendőt. A paplan alól kikandikált a kékfehér pizsamafelső. Arca, mint ahogy az egész teste, kissé kikerekedett az utóbbi időben, így az ötéves kis pofija is egészen gömbölydednek tűnt, amikor elmosolyodott.
– Mert Regina Matheson azt mondta, ha egy férfi meg egy nő mindig találkozgatnak, akkor a férfi a nőnek a szerelme. – Mert ő aztán tudja! – morogtam. Ezek után nem volt miért kerülgetni a forró kását, el kellett mondanom Tegannek az igazat. De hogyan? Többek között azért halogattam a vallomást másfél hónapon át, mert nem tudtam, hogyan mondjam el neki. – Nem bánnád, ha Luke a szerelmem lenne? – kérdeztem. – Nem! – kiáltott fel, és a kezébe temette az arcát. – Jó… de ha nem örülnél neki, elmondanád, ugye? Elvette a kezét az arca elől, és szinte énekelve felkacagott. – És csókolóztok? – faggatott. – Mint a tévében? – Előfordul – feleltem óvatosan, mert nem voltam biztos benne, hogy helyesen teszem, ha ilyen dolgokat beszélek meg egy. gyerekkel. – És jó csókolózni vele? Tényleg nem kellene ilyesmiről beszélgetnem egy ötévessel. – Nem csinálnám, ha nem lenne jó. A lámpához nyúltam, hogy lekapcsoljam. – Na, most már jó éjszakát, Tiga. – Luke még mindig a barátom? – kérdezte. Félúton megállt a kezem, és visszaültem az ágyára. – Persze, hogy még mindig a barátod – jelentettem ki. – Mindig is a barátod lesz. – És te még mindig az új anyukám vagy? – Igen, édesem. – De nem vagy az igazi anyukám, ugye? – Miért kérded? – kérdeztem vissza. Megijedtem, mit felel majd. Talán azzal vádol, hogy az anyja helyére akarok lépni? Azt akarja a tudomásomra hozni, hogy nem állok helyt az új
szerepemben? Vagy arra kérdez rá, miért nem jön vissza az igazi anyukája? – Mert Regina Matheson azt mondta, hogy te nem lehetsz az igazi anyukám, mert nem egyforma a bőrszínünk. – Tényleg? – Igen. Te fekete vagy, ugye? – Igen. – Én pedig fehér vagyok, ugye? – Igen. – Regina Matheson azt mondta, te nem lehetsz az igazi anyukám. Mélyen belül, valahol a bordáim alatt, a gyomrom fölött felizzott a düh. Szerettem volna találkozni ezzel a Regina Mathesonnal. Hogy leguggoljak hozzá, a szemébe nézzek, és ráparancsoljak, többé ne tömje Tegan fejét ilyen sületlenségekkel. Ezek a dolgok éppen elég fájdalmasak, semmi szükség arra, hogy Tegan azt hallja, nem tartozik senkihez. – És azt is mondta, hogy nincs igazi családom, mert nincs apukám. A düh fellángolt. Hihetetlen, mit művel ez a lány! Miféle féligazságokkal traktálja még Tegant? – Hát, lefogadom, hogy ez a Regina Matheson nem is biztos benne mindig, hogy az anyukája akarja-e őt – mondtam. Valahol hallottam már ezt az érvelést, és most aljas módon a saját céljaimra használtam fel. Tegan szeme tágra nyílt a csodálkozástól. – Az anyukája, ha akarna, akkor sem tudna megválni tőle. És az apukája sem, ami azt illeti. Bármit is tesz, meg kell tartaniuk, de én a saját döntésem miatt vettelek téged
magamhoz. Nem kötelező megtartanom téged, mégis így akarom. Mindig meg akarlak tartani, és bármi történjék is, mindig meg foglak tartani. Érted ezt? Tegan bólintott. – Ne érts félre, biztos vagyok benne, hogy Regina anyukája nagyon szereti őt, de nem ő választotta a lányát. Azt kapta, akit a sors adott neki, én viszont választottalak téged. – És örülsz, hogy választottál? – kérdezte halkan. – Nemcsak örülök, NEM IS LEHETNÉK BOLDOGABB! – kiáltottam fel, ráborultam Teganre, és csiklandozni kezdtem. Kis teste csak úgy ficánkolt a kezem alatt, és vidáman csilingelő kacagása betöltötte a szobáját. – Ó, jaj, azt hiszem, Tigának még egy kis csiklandozás kell! – nyúltam felé újra. Rúgkapált, rázta a fejét, egész teste nevetett. Hátradőltem, hagytam, hogy levegőhöz jusson. Még kuncogott egy kicsit, amíg újra betakargattam a paplannal. – Anya is csikizett – szólalt meg Tegan. – Tudom – feleltem, és mosolyt erőltettem magamra. Hirtelen összeszorult a torkom, és furcsa szúrást éreztem a szememben, mint mindig, amikor Adele-re gondoltam. Visszanyeltem a kitörni készülő érzelmeket, és, mint ilyenkor általában, valami másra gondoltam. Bármi megtette, csak ne Adele járjon az eszemben. – Milyen a mennyország? – kérdezte Tegan, de a szeme már elnehezedett, és a hangja is álmosabban csengett, mint egy perccel korábban. – Nem tudom – ráztam meg a fejem. – Olyan, mint az? – bökött az ágyával szemben álló kéménypillér festményére. Egy örökkévalóság telt el, amióta elkészült a kép, már nem is szoktam odanézni, így most az
újdonság erejével hatott rám. Smaragd színű földek, zöld lombos, barna fák, hatalmas, sárga nap, kék égen úszó fehér felhők és piros-fehér nyalókavirágok. Jó kép volt annak ellenére, hogy én festettem. Milyen jó lenne, ha így nézne ki a mennyország, de ezen soha nem gondolkodtam el. Még Adele halála után sem. Voltak bizonyos elgondolásaim a vallásról – hittem abban, hogy van Isten, azaz egy felsőbb hatalom –, ám a mennyországot leginkább a felhők közé képzeltem. Nem, ez nem igaz. El sem képzeltem, mert egyáltalán nem gondoltam rá. Arra jutottam, hogy a festményünk legalább olyan jól ábrázolja a mennyet, mint bármi más. – Talán igen, édesem, de nem tudom biztosan. – Anya örülne, ha ilyen lenne. – Igen, szerintem is, de még inkább örülne, ha lenne a mennyben még egy pár ruhabolt is. Tegan arca felderült. Bólintott, és vidáman felkacagott. – Na, jól van, kisasszony, hajlandó végre elaludni? Már réges-régen elmúlt a lefekvési idő. – Rendben – sóhajtott álmosan. Odahajoltam hozzá, és a hűvös homlokára nyomtam az ajkam. – Jó éjszakát, drágám. – Jó éjt, Ryn anya. Kibotorkáltam a nappaliba, és visszahőköltem, amikor megpillantottam Luke-ot, aki a kanapén elterülve tévét nézett. Annyira meglepődtem, hogy nyomban kicsúszott a számon egy „Ó!”. – Ó? – kérdezte Luke gyanakvóan. Őszinte volt a barátságunk – a kapcsolatunk –, de azt egy teremtett lélek sem venné szívesen, ha valaki bevallaná, hogy
még a létezéséről is megfeledkezett. Márpedig én így jártam. Most, hogy Tegannel Adele-ről beszélgettünk, megfeledkeztem róla, hogy Luke nálunk van. – Úgy értem, ó, hát elmosogattál? – magyarázkodtam. – Talán nem kellett volna? – Nem arról van szó… Egyszerűen elfáradtam. Kikapcsolta a tévét, hosszú lábait lekapta a kanapéról, és felállt. – Más szóval azt szeretnéd, hogy menjek. Kinyújtóztatta a testét, fejét hátrahajtotta, karjait szélesre tárta. Fehér pólója felcsúszott, izmos hasa kivillant alóla. – Nem ezt mondtam – tiltakoztam lagymatagon. – Nem is volt rá szükség, az arcod mindent elárul. – Na persze, az arcom már évek óta hazudik, nem is tudom, miért gondolod, hogy hinned kellene neki. Luke félrebillentette a fejét, mogyorószín szeme kissé összeszűkült. – És mi lenne, ha jól kisírnád magad a hálószobában, én pedig itt megvárom, amíg lenyugszol, azután újrakezdjük? – Ne atyáskodj felettem – vetettem oda. – Vagy lenyúzhatsz még egy pár bőrt rólam, de akkor menjünk a hálószobába, nehogy Tegan meghallja. – Vagy akár haza is húzhatsz. – Vagy akár haza is húzhatok. Nate is ilyen volt. Hihetetlen nyugalommal vészelte át a hangulatváltozásaimat, és nem volt hajlandó bekapni semmiféle csalit. Luke a farmerzsebébe csúsztatta a kezét, a feje továbbra is félrehajtva, és csak várta, hogy eldöntsem, mi lenne a legjobb.
– Olyan bűntudatom van – nyögtem ki. Ez volt a legjobb lépés. Beszélgetni a pasimmal. – Miért? – Mindenért. Mert nem voltam ott, amikor Adele-nek szüksége lett volna rám. Mert nem gondoskodtam Teganről már korábban is. Mert kétszer is meggondoltam, magamhoz vegyem-e őt. Mert nem voltam Adele mellett, amikor meghalt. Mert olyan rossz anya vagyok, hogy megfeledkeztem Teganről. Mert nem tudom úgy felnevelni, ahogy az anyja tenné. Ráadásul az iskolában van valami buta kislány, aki azzal tömi a fejét, hogy én nem az igazi anyukája vagyok, és soha nem is leszek az. Ezek után természetes, hogy magányosnak érzi magát, hiszen én magam sem vagyok az igazi családja… Gondolod, panaszt kellene tennem az iskolában? – Egyelőre nem – felelte Luke. – Nem szeretném, ha továbbra is atyáskodnál felettem… – Bocsánat – mentegetőzött Luke. – Rendben, vegyük sorra a problémákat. Tudom, hogy nem ezt akarod hallani, de egy szakember bevonása olyan lépést jelenthet előre, amelyre nagy szükséged van. – Szakember nekem? – hűltem el, amikor végre leesett, mit is mondott. Bólintott. – Miért lenne szükségem tanácsadásra? – Nem Tegan az egyetlen, aki elveszített egy szeretett lényt. Ráadásul, Tegantől eltérően a te kapcsolatod Adele-lel számtalan megoldatlan problémát rejtett. Fontos lenne, hogy ezeket kibeszéld magadból valakivel, aki nem én vagyok… És mielőtt azt gondolnád, hogy egyszerűen rá akarlak sózni
valaki másra, vedd fontolóra, hogy valószínűleg azt sem velem akarnád megvitatni, ami az exvőlegényeddel történt, és amit nem sikerült tisztázni Adele-lel. Egy szakember talán segíthet, hogy elrendezd magadban ezeket a dolgokat. Ami enyhíthet a bűntudatodon. Igen, Tegannek természetesen hiányzik az anyukája, de ezzel kapcsolatban senki nem tehet semmit, te se érezd úgy, hogy neked kell megoldanod. És, végül, amiatt is aggódsz, hogy nem úgy tekint rád, mint az anyjára, mégis anyának szólít. – Mert az igazi anyja erre kérte. – És meg is teszi. Nem csupán veled szemben. Amikor az irodát hívja, Ryn anyát kéri, nem igaz? Rábólintottam. – És minden bizonnyal az iskolában is Ryn anyaként emleget, azért is mondhatta neki az a kislány, hogy nem te vagy az igazi anyukája. Igazából úgy gondol rád, mint a második anyukájára. Valószínűleg látszott rajtam, hogy nem győzött meg, mert még hozzátette: – Miért, talán visszamennél az időben, hogy te adj neki életet? – tette hozzá, és a tekintetét az égre emelte. – Ryn, tudom, hogy a gondozónő teljesen kiborított, mégis azt gondolom, hogy az örökbefogadásra kellene fordítanod minden figyelmedet. Keress Tegannek egy szakembert, szerezd be a szükséges nyomtatványokat, tegyél meg minden szükséges lépést, hogy végre Matika lehessen. Magamban nagyot sóhajtottam. Könnyen mondhatta, hogy „tegyél meg minden szükséges lépést”, mert nem tudta, mivel is jár ez az egész. Még Luke sem tudhatta, mi az a „minden szükséges lépés”, pedig ő állami gondozásban nőtt fel.
Honnan is tudhatta volna, hogy Tegan örökbefogadásához kapcsolatba kellett lépnem Nate-tel?
Mondd el még egyszer, kérlek, mondd el még egyszer…
27. fejezet Kinek az ötlete volt szombaton a belvárosba jönni? Már akkor is messziről elkerültem Leeds belvárosát hétvégéken, ha egy mód volt rá, amikor egyedül éltem. Egy hatalmas áruház munkatársaként könnyedén hozzájutottam mindenhez, a ruháktól kezdve a lakberendezésen és a könyveken át az informatikai cikkekig. Minden mást a Morrisons-nál szereztem be Horsforthben, de még oda sem mentem szívesen a legforgalmasabb időszakokban. Azon a bizonyos napon mégis a St. John’s Centre-ben igyekeztünk utat vágni a tömeg kellős közepén, miután őkirályi felsége, Luke Wiseman elhozott bennünket a városba. Ő rendelkezett így, hogy aznap tegyünk itt egy kört. – Klassz lesz – jelentette ki Életvidám kisasszonynak, azaz Tegan Brannonnak hallótávolságon belül, mert tudta, ha egyszer Tegan is mellé áll, nem mondok nemet. Nem is ellenkeztem. A lehető legpocsékabb hangulatban voltam, mégis megpróbáltam magamban tartani a bosszúságomat, miután egy miniszoknyás bunkó – majdnem NOVEMBERBEN jártunk már – szinte félrelökött az útból, és még csak elnézést sem kért. Sőt, még egy mosolyt is kipréseltem magamból, amikor egy szőke parókás, barna hajú fickó nekem jött, és úgy tett, mintha észre sem vette volna. – Szeretném megnézni a bútorokat a John Lewisban – kiáltott oda Luke, Tegannel a nyakában, és én már nyitottam is a St. John’s Centre egyik földszinti üvegajtaját, hogy kimehessek.
Kint megcsapott a hideg. Fehér gomolyagként szállt fel a kilélegzett levegő a kabátba bugyolált járókelőktől, akik zsebre dugott kézzel, fejüket leszegve siettek el mellettem, hogy megkíméljék magukat a vad széltől, amely minden fedetlen testrészt jéggé fagyasztott. Kevesebb, mint húsz lépéssel átszeltem a csúszós kőutat, és beléptem az Angeles egyik legnagyobb riválisának számító áruház ajtaján. Megtartottam az ajtót, hogy a mögöttem siető Luke és Tegan is bejusson, majd a következő üvegajtóhoz léptem. Kinyitottam, beléptem, megtartottam nekik, azután továbbmentem. Itt újra belefutottunk a tömegbe. A bőrömre és a ruháimra tapadt fagy elpárolgott, és pillanatokon belül elöntött a meleg. A lift felé vettem az irányt, amikor egy nő, aki a miniszoknyából és bolyhos pulcsiból ítélve nem volt tisztában azzal, hogy tél van, a vállamnak ütközött, miközben a nehéz üvegekkel megpakolt Tesco szatyrát nekilendítette a sípcsontomnak. A csattanás csak úgy visszhangzott a fülemben, és csillagokat láttam a fájdalomtól. Ahelyett, hogy bocsánatot kért volna, szúrós pillantást vetett rám, majd peckesen ellibegett. El akarod törni a másik francos lábamat is? – volt a nyelvem hegyén, de még időben megpillantottam a tömegben a közeledő Luke-ot és Tegant. Mindketten vidáman mosolyogtak a többi vásárlóra. El is felejtettem, milyen sértést akartam a nő után vetni. Attól kezdve nem tehettem ilyesmit – felelős, példamutató szülő voltam. Lehajoltam, és egy fájdalmas „jaj” kíséretében megdörzsöltem felsebzett bőröm. Talán soha többé nem tudok járni többé, gondoltam, amikor az ujjam a sebhez ért, és fájdalom nyilallt a lábamba.
– A szemét disznó, meg kellett volna mondanom neki a magamét – sziszegtem. Felegyenesedtem, és sikerült megint összemennem valakivel. Akad még jelentkező, aki fel akar dönteni, vagy mi? – sikítottam hangtalanul, és körbepillantottam, hogy alaposan megnézzem, ki jött nekem utoljára. A testem összerándult, de ez alkalommal döbbenetemben, és nem a fájdalomtól. A szívverésem elállt, és a lélegzetem is a torkomban akadt, ahogy megláttam az illetőt. Nate volt az. Mint két jelzőtűz, úgy lobbant fel a nevem a szemében: Kam. Ki is mondta; szinte susogta ezt az egyetlen szótagot vastag, élénkpiros ajkai közt: „Kam”. Hetek teltek el, mióta Luke rávett, hogy a figyelmemet Tegan örökbefogadásának szenteljem, mégsem tettem lépéseket, hogy felvegyem a kapcsolatot Nate-tel. Képtelen voltam rá. Amikor csak eszembe jutott, vagy megjelent előttem az arca, ahogy a temetésen láttam, és arra gondoltam, hogy szólnom kell hozzá, az agyam lekapcsolt és teljesen elzárkózott előle. Képtelen voltam rá. Nate éppen olyan volt, mint emlékeimben. Sötétbarna haj, ügyesen rövidre nyírva, bársonyos bőr, sötétkék szem, amely mindig is belelátott legféltettebb titkaimba, egyenes, piszén végződő orr, és az ajkak, amelyet leginkább szerettem az arcán, akár a Cupido nyilát formázó mályvacukrok. Végigpásztáztam az arcát. Egy cseppet sem változott. – Te vagy az, ugye? – kérdezte, miután nem szóltam. – Nem képzelődöm, vagy ilyesmi, ugye? Megráztam a fejem, mert sehogyan sem tudtam szólásra bírni a hangszálaimat.
– Nem változtál semmit – folytatta. Éppen megnedvesítettem az ajkam, hogy végre kipréseljek egy választ, amikor Luke toppant mellém, nyakában Tegannel, aki kesztyűs kezével kapaszkodott Luke ujjaiba. Luke rám nézett, és amint meglátta döbbent arckifejezésemet, odafordult a fickóhoz, akit meredten bámultam. Felmérte Nate széles homlokát, hatalmas szemét, vastag száját, Tegan orrának teljes méretű változatát, és a szívverése észrevehetően a háromszorosára ugrott. – Majd ott megvárunk – motyogta a szeretőm, és faképnél hagytak bennünket, mielőtt Tegan megszólalhatott volna. Nate felém hunyorított. – Mik az esélyeim? – kérdezte, mintha nem szakítottunk volna véglegesen. – Nathaniel – nyögtem ki végül. – Nate – helyesbített. – Te kezdtél el így hívni, most már nem szólíthatsz a teljes nevemen. Rám mosolygott, mire a gyomrom összeugrott, és a hasüregem mélyén reszketett. – Nathaniel – ismételtem, immár határozottabban, mert valahogy uralni akartam a helyzetet. A temetés előtt akkor láttam utoljára, amikor Londonban összeszedtem a cókmókomat, és elhagytam őt. Aznap a szemeim olyanok voltak, akár két kiszáradt, vörös gödör a fejemben, ő pedig úgy festett, mint aki évek óta le sem hunyta a szemét. Ebben a pillanatban attól tartottam, hogy a találkozás hatására összeomlok. – Mit keresel itt? – érdeklődtem. – Itt lakom. – Micsoda? Leedsben? – kaptam fel a fejem. Nem, az nem lehet! A szakításunkkal kapcsolatban mindig is megnyugtató
volt tudni, hogy kétszáz mérföld választ el bennünket – esélyünk sem volt összefutni. – Igen. Nem. Úgy értem, nem. Tadcasterben lakom, Leeds és York között félúton. – Hátramutatott a válla fölött, mintha Tadcaster a férfi divatáru osztályon lenne. – Én… csoportvezetői állást kaptam a Yorkshire and Penniesnél. Ööö… úgy egy évvel ezelőtt. – Értem – feleltem közönyösen, ám belül megrémültem: ezek szerint az elmúlt tizenkét hónap során orosz rulettet játszottam – úgy jártam-keltem, hogy bármikor beleszaladhattam volna. Már magától a gondolattól is felfordult a gyomrom. – Te meg nyilván itt fent élsz – állapította meg. – Nyilván. Nate arckifejezése megváltozott, a döbbenet elmúlt, és a helyébe valamiféle bánat lépett. – És hogy bírod magad, mióta…? – kérdezte elhaló hangon. Mióta… Nate, mint mindenki más, magamat is beleértve, úgy kerülte azt a bizonyos szót, mintha egy kátyút kerülgetne az út közepén. Mintha nem is létezne, mintha a halál kevésbé lenne tragikus, ha nem mondjuk ki. Megvontam a vállam. – Azt hiszem, jól vagyok. Te hogy vagy? – Jól. A tekintetünk úgy kapcsolódott egymásba, mint a kulcs a zárba, és zuhanni kezdtem, messze-messze az időben. Már nem is tudtam, hol járok, talán négy évvel korábbra repültem vissza, amikor mélyen belenéztem Nate sötétkék szemébe, és azon tűnődtem, miért olyan jó hozzám. Azután újra zuhanni kezdtem, még messzebb, amikor az első randin felvidult az
arca, amint meglátott. Szinte teljesen átengedtem magam a zuhanásnak. Majdnem odaléptem hozzá, hogy átölelhessen, és elmerülhessek melegséget árasztó érintésében. Olyan könnyű lett volna. Csak annyit kellett volna tennem, hogy elengedem a valóság utolsó darabkáját is, amelybe görcsösen kapaszkodtam, és belevetem magam a múltba, mint ahogyan Alice zuhant bele a nyúlüregbe. Csak hagynom kellett volna, hogy megtörténjen. Hogy újra érezhessem, amit régen éreztem. Na, szedd össze magad! – dörrentem magamra, és visszarántottam magam a jelenbe. – Gondoltam rá, hogy megkereslek – mondta óvatosan Nate. – De nem tudtam, mit szólnál hozzá. Azt gondoltam, talán csak rontanék a helyzeten. Ne beszéljünk többet Adele-ről – döntöttem el magamban, lehajtottam a fejem, és a kifényesített, barna csizmámat néztem. Felemeltem a bal lábam, hogy megigazítsam a farmerem jobb szárát, így kissé messzebb kerültem tőle. Nate nem érthette, milyen szörnyen éreztem magam sokszor, Tegan kivételével talán senki nem érthette. Hogy minden egyes nap, amikor nem omlottam össze a gyász súlya alatt, már jó napnak számított. Csak úgy tudtam talpon maradni, ha elűztem magamtól a gyötrő gondolatokat és a fájdalmat. Képletesen szólva, az átérzett fájdalom olyan hatalmas, mély heg volt, amelyet a bűntudat és a megbánás ejtett a telkemen. És ha túl sokat gondoltam rá, ha hagytam, hogy belelássak az érzéseim hatalmas, feneketlen örvényébe, jéggé dermedtem. Ha hagytam volna, hogy megtapasztaljam akárcsak egy kis töredékét is annak, amit éreztem, képtelen lettem volna folytatni az életet. Felemésztett volna. Ezért folyamatosan hárítottam magamtól az érzéseket, akár egy adósságot, melyet
majd később kell megfizetnem. A kamat egyre emelkedett, mégsem voltam képes ott helyben fizetni. Nate, egyszerűen azzal, hogy felbukkant, sóval bevont bűntudatot szórt a sebbe, és fenyegetően felszólított, hogy fizessem ki a tartozásom egy részét. Ha beszélnénk róla, összeomlanék. Nate szinte nyomban megértette, hogy nem akarok többet beszélni róla, és témát is váltott. – A barátod? – kíváncsiskodott. – Tessék? – kaptam fel a fejem. – Az a pasas – intett a fejével Luke és Tegan irányába. A szememmel követtem. Kicsit odébb, egy méregdrága ékszerbolt kirakata előtt táncolt Luke, egyik lábáról a másikra állva, miközben szorosan fogta Tegan kezét, és a vállán hintáztatta őt Elvis Little Less Conversation című számára, amely az áruházi hangszórókból szólt. Tegan hangosan kacagott, ahogy kiengedett fürtjei a bélelt, fekete sapkával együtt aranyló hullámokként táncoltak a zene ritmusára. Ők voltak a legboldogabbak az egész áruházban; még a legmogorvább vásárlók is lopva elmosolyodtak, amikor elhaladtak a vidám pár mellett. – Ő a barátod? – Igen – mosolyodtam el, és büszke voltam rá, hogy ő a pasim, hiszen olyan őszintén szerette Tegant. – És az ott a lánya? Elfordultam tőlük, és csodálkozva tekintettem Nate-re. Fürkészően figyeltem az arcát, hogy lássam, felismerte-e Tegant. Semmi. Teljesen közömbös arccal várta a válaszomat. Nem is igazán lepett meg, hogy nem ismeri fel Adele kislányát. Gyakorlatilag együtt éltünk velük, de Nate-et egyáltalán nem érdekelték a gyerekek – kielégíthetetlen szükséglet volt számára, hogy felnőtt társaságban legyen,
imádott ismerkedni és emberek között lenni, ám a gyerekekkel egyszerűen nem tudott mit kezdeni. Ha rávettük, végignézte Tegan egy-egy kis táncos előadását, de közben fél szemmel mindig a tévét figyelte, újságot olvasott, vagy a semmibe bámult. Amikor elújságoltam neki, hogy Tegan kimondta az első szót, sikerült úgy visszakérdeznie – „komolyan?” –, hogy már-már elhittem, valóban érdekli. – Nem – adtam meg a választ a kérdésére. – Csak vigyáz rá. Megnyaltam a számat, és nem sok kellett hozzá, hogy a szemébe mondjam: ő a te gyereked, de beláttam, hogy nem megfelelőek a körülmények. – A John Lewis szombat délutáni forgataga, ahol több száz vásárló nyüzsög, nem a legideálisabb hely, hogy megtudd, apa vagy. Nagyon kevés hely lenne ideális, ám ez végképp nem tartozik közéjük. Elmondjam neki egyáltalán? – tűnődtem. Mi van, ha Nate jelen akar lenni Tegan életében? Nem valószínű, tekintettel a gyerekekkel szembeni teljes közönyére, mégis nyugtalanított a gondolat. Az ösztöneim azt súgták, ne mondjam el, hagyjam meg a tudatlanság boldog állapotában, amelyben hat éven át élt. De mégiscsak az apja volt, és Tegannek jogában állt megismerni őt, és bevonni az életébe, különösen most, hogy elveszítette az édesanyját. Mielőtt otthagytam volna Nate-et és Adele-t, évekig tartottam kiselőadást Adele-nek arról, hogy Tegannek tudnia kell, ki az apja, ám időközben rájöttem, hogy akkoriban mennyire leegyszerűsítettem ezt a kérdést – nem voltam elég felvilágosult. Nem értettem, és még csak elképzelni sem tudtam, milyen nyomasztó érzés együtt élni azzal a tudattal, hogy Tegannek van egy apja. Még ha „apuci” nem is akarja magához csábítani őt, fennáll a veszélye, hogy elutasítja, ami
akár örökre szóló sérülést is okozhat egy gyermek lelkében. Nincs annál súlyosabb bűn, mint amikor valaki eldob magától egy gyermeket. Ezenkívül Tegan akkor éppen teljes családban élt. A szüleim voltak a nagyszülők, akiket Faith nagyinak és Hector nagyapának szólított, a testvéreim voltak a nagybácsik és a nagynéni, az ő gyermekeik az unokatestvérei. Amikor ellátogatott a húgomékhoz Manchesterbe, utána alig győzte mesélni, mennyi mulatságban volt része náluk. Nem szenvedett hiányt sem rokonokban, sem olyan emberekben, akik törődtek vele. Nate-et ellenben a vérségi kapcsolat kötötte hozzá. Nate-től kapta a vért és a géneket. A molekuláinak kódját Nate teste, és Nate szüleinek teste írta meg. Ez az, amit senki más nem adhatott meg neki. Sem én, sem a családom, sem Luke. Tegant és Nate-et letagadhatatlan kapcsolat kötötte össze. Jóllehet nem akartam Nate-et bevonni az életembe többé, Tegannek tartoztam azzal, hogy elmondom Nate-nek az igazat. – Nézd – kezdtem, és sikerült hosszan a szemébe néznem –, beszélnünk kellene, rendesen… Mindenféléről. Nate arcán láttam, hogy meglepődött. – Komolyan szeretnéd? – kérdezett vissza gyanakvóan, mintha nem tudná eldönteni, ugratom-e. Szeretnék? Nem. Kénytelen vagyok? Igen. Bólintottam. – Tudsz adni egy számot, amin elérhetlek? Beletúrt a világosbarna gyapjúkabát belső zsebébe, előhalászta az ütött-kopott fekete tárcáját, kivett egy névjegykártyát, és odanyújtotta. A kis fehér kártyán rajta volt az összes elérhetősége: munkahelyi szám, mobilszám, e-mail. Zsebre vágtam, majd gyors búcsút vettünk. Hátat fordítottunk
egymásnak, és elindultam Luke és Tegan felé. Hátra sem néztem. – Ki volt ez? – kérdezte Tegan, amikor odaértem hozzájuk. Luke is abbahagyta a táncikálást, és figyelmesen nézett rám. Felpillantottam Teganre. Arca kipirult a kacagástól, sötétkék szemében izgatott kíváncsiság bujkált, ajkai boldog félmosolyra nyíltak. Tegannek nem is lehetett volna jobb dolga. – Egy régi barátom – feleltem. – Nem látszott olyan réginek – jegyezte meg bölcsen. – Nem olyan régi, mint Luke. – Köszönöm, kisasszony! – morogta Luke, és barna szemét Teganre emelte színlelt rosszkedvvel. – Úgy értem, egy barát, akit már régóta ismerek. – És ismerte Anyát is? – kérdezte váratlanul Tegan. – Igen, ismerte. – És tudja, hogy Anya felment a mennyországba Jézushoz és az angyalokhoz? Tegan mindig úgy beszélt Adele haláláról, mintha az anyja egy popbandához csatlakozott volna; mintha egy rögtönzött előadásra készülnének, ahol Adele Brannon különleges szólót énekel. – Igen, édesem, tudja. És nagyon szomorú volt, amikor hallotta, de örült, hogy még megismerhette őt, mielőtt felment a mennybe. Tegan rám emelte sugárzó arcocskáját, amin jócskán megdöbbentem. Azt hittem, felzaklatja a dolog, erre úgy tűnt, teljesen nyugodt, sőt, boldog. – Kedves bácsi. Találkozunk még vele?
Éreztem, hogy Luke tekintete két lyukat éget az arcomba, és az arckifejezése Tegan kérdését visszhangozta: Találkozunk még vele? – Talán – hümmögtem, mit sem törődve Luke szúrós tekintetével. – Majd meglátjuk. Nyolc évvel korábban beléptem egy észak-londoni kávéházba, és azt tapasztaltam, hogy teljesen üres, eltekintve egy fickótól, aki koszos konyharuhával törölgette az asztalokat, és egy nőtől, aki a cigarettája és a kávéja társaságában a helyiség hátuljában bámult a semmibe. A harmadik személy Nate volt. Rám várt. Az egyik asztalnál ücsörgött, fejét lehajtotta, teljesen elmerült a szélesre nyitott újságjában. Az órámra pillantottam, hogy meggyőződjek róla, nem késtem, ugyanis az újságból és az üres kávéscsészéből arra következtettem, hogy már jó ideje várakozhat. A gyomrom váratlanul összerándult az idegességtől. Az első randinkra érkeztem a megismerkedésünk után egy hónappal, és addig cseppet sem nem izgultam, de ott, abban a pillanatban úgy éreztem, egy sereg izgő-mozgó pillangó repdes a bensőmben. – Szia! – köszöntöttem. Nate felpillantott, és széles mosolyra húzódott a szája. Megrökönyödtem, mennyire örül nekem. Felállt, és a hatlábnyi alakja egészen fölém tornyosult. – Szia! – vigyorgott rám. – Nem késtem, ugye? – kérdeztem. – De nem ám! Csak úgy izgultam, hogy korábban értem ide – vonta meg fekete pólós vállát. – Ó! – motyogtam, mert nem tudtam, mi mást mondhatnék.
– Még szebb vagy, mint ahogy emlékeztem. Megálltam, hogy hátra ne pillantsak, kihez beszél, azután engedtem, hogy jólessen a bókja. Nem hangzott mesterkéltnek, éppen az őszintesége miatt találtam olyan kedvesnek, amit mondott. – Ugyan, ez a régi arcom! Már évek óta megvan – tréfálkoztam. Felnevetett, majd a négyszögletes asztalt megkerülve kihúzta előttem a fekete párnás széket. Lenyűgözött, de azért nem annyira. Én aztán nem fogok úgy elájulni tőle, ahogy Adele tenné – találkoztam már sármőrökkel korábban is, és a fényes mosoly meg a jó modor ellenére ugyanolyan alávaló szemétládák voltak. Kávét és csokis muffint rendeltünk, melyet Nate nyolc szeletre vágott, akár egy almát, hogy könnyen megoszthassuk. És jót dumáltunk. Mire hazakeveredtünk, már nem is emlékeztem, miről; az a fajta beszélgetés volt, melyet vidám nevetések tarkítanak, és csak azok a röpke szünetek szakítanak félbe, melyek során megemésztjük az éppen befogadott értékes információt. Amikor kis idő elteltével kiment a mosdóba, azon kaptam magam, hogy mosolygok – és elszörnyedtem. Bele fogok szeretni! Kezdett hatással lenni rám a kedvessége és a humora. Mindeközben tudtam jól, mi lesz a vége. Egyszer csak kibújik a szög a zsákból. Meg akar majd változtatni, uralkodni akar felettem, el akar hagyni, és mindez sokkal rosszabb lesz, ha előtte még egy csomó érzelmet is belefektetek. Mire visszajött, én már kikapargattam a harmadik csokis capuccinóm maradékát, és kieszeltem egy jó tervet. Az előző néhány óra során megtudtam ezt-azt Turner úrról, és
kigondoltam, hogyan távolíthatom el az életemből. Letettem a csészét az asztalra, és egyenesen a szemébe néztem. – Akkor kávézzunk egyet nálad, rendben? – teregettem ki a kártyáimat. Nate hátradőlt. – Ööö… – motyogta, elhúzta a száját, és gondosan kerülte a tekintetemet. Na mi lesz, elutasít, miután olyan jót beszélgettünk, és elhalmozott az „olyan gyönyörű vagy!” típusú bókjaival? Előredőltem a széken. – Ööö…? – ismételtem. Szájhúzása komoly fintorrá torzult. Igen, elutasít. Csak képzelődtem, hogy flörtöl velem és sóvár pillantásokkal méreget? – Nem akarod, hogy felmenjek? – szegeztem neki a kérdést. – Nem! Jaj, istenem, nem! Úgy értem, dehogyisnem! Jobban szeretném, mint bármi mást. Csak arról van szó, hogy hatalmas felfordulás van nálam, és nem akarom, hogy ez alapján ítélj meg. És nincs otthon se tej, se cukor, se kávé… Jó pár napja nem mentem el vásárolni. Talán megállhatnánk útközben… – Nate – szakítottam félbe –, óvszer van otthon? Biccentett. – Akkor nem érdekel, mi van, vagy mi nincs a konyhádban. A szex miatt megyünk haza. Vagy, másképp fogalmazva, azért megyünk, hogy jól érezzük magunkat. – Ó, értem – felelte. – Rendben. Most menjünk? Bólogattam. – Pincér, fizetek! – kiáltott fel Nate, és nagy sietve indult is rendezni a számlát. Később, sokkal később Nate magához vont, és megölelgetett, mielőtt álomba szenderült volna. Én ellenben a lehető
legtávolabb szerettem volna kerülni tőle. Kissé rosszul sült el a tervem. Azt gondoltam, lefekszem vele, hazamegyek, és ezek után soha többé nem hív majd. Ám a dolgok nem így alakultak Az egyéjszakás kalandokra jellemző közöny helyett azt tapasztaltam, hogy érzek. Érzelmek jártak át. Gyengédség. Szenvedély. Féltés. Amikor csak Nate arcára pillantottam, az inamorato, azaz „szerető” jutott eszembe. A szó minden lehetséges jelentésével együtt. Az, akit a testemmel, az eszemmel és a lelkemmel is szeretek. Akinek mindenestül odaadom magam. Ami kész őrültségnek tűnt, hiszen mindössze kétszer találkoztam vele. Ami azt illeti, soha azelőtt nem volt részem ilyen szexben. Az első csókunk amolyan puhatolózás volt: az ágya végén ültünk, és tudtunk, mi következik. A második csók után a hüvelykujjával lassan, izgatóan cirógatni kezdte az ajkam, én pedig mélyen a szemébe néztem. Ezek után elindultunk a gyönyör felé vezető úton. Csókokkal borította a testem, egészen lassú tempót diktált ügyes előjátékával, és mire a lényegre tértünk, már az ajkamat harapdáltam, nehogy hangosan kiáltsam a nevét. Igazán nem vágytam erre az érzelmi zűrzavarra. Nem akartam beleesni. Azt szerettem volna, ha mindennek megvan a maga helye az életemben, éppen úgy, mint korábban. Kibújtam az öleléséből, idegesen összeszedtem a ruháimat, és nekiláttam öltözködni. Belebújtam a fekete bugyimba, bekapcsoltam a fekete melltartómat, felráncigáltam és begomboltam a farmert. Már az övnél tartottam, maikor Nate ráeszmélt, mire készülök, és egy mozdulattal felegyenesedett. – Már mész is?
Nem hallotta a válaszomat, mert éppen a pulcsimat húztam magamra. – Bocs, egy szót sem értettem. – Azt mondtam, igen, megyek. Sok dolgom van. – Ó, értem… – A könyökére támaszkodott, és figyelte, ahogy az egyik zoknimat keresem. – Fantasztikusan éreztem magam, Kamryn. Az egész este varázslatosan telt. Évek óta nem dumáltam ilyen jót. – Aha – Kihalásztam az ágy alól az elkóborolt zoknimat, és felhúztam a bal lábamra. – A moziban játszanak egy Sherlock Holmes-filmet – mondta, mialatt én már a kabátomat vettem. – Tudom, hogy kedveled Sherlockot, talán elmehetnénk együtt? Utána vacsiznánk, meg sétálnánk egyet a folyónál…? Már a cipőfűzőmet kötöttem. – Kamryn – szólt rám elkomorodva, mintha ekkor esett volna le neki, mit is jelent ez a sietős távozás. – Látlak még valaha? Ez mellbevágott. Arra számítottam, itt véget is ér a kalandunk. Hogy majd kurvának gondol, mert már az első randin lefeküdtem vele – sőt, az Isten szerelmére, még azelőtt felajánlkoztam neki, hogy megcsókolt volna! –, és tapintatosan szóba sem hozza, hogy újra találkozzunk. Talán ezért zaklatott fel, hogy annyira jó volt vele a szex. Soha többé nem látom. Ez fájdalmasabban érintett, mint gondoltam. – Látlak még valaha? – kérdezett rá újra. Lassan megfordultam, és ránéztem. Elragadóan festett ott az ágyon: az amúgy tüskésre zselézett haja összekócolódott, sötétkék szemében amolyan szeretkezés utáni fáradtság tükröződött, ajkát kissé felsebezték a csókok. Inamorato. Újra részem lehetne
benne. Bármikor. Egy pillanatra ijedten haraptam rá az alsó ajkamra. És mi van, ha hülyére vesz? – tűnődtem. Nem bírnám elviselni. Tőle nem. Azután eszembe jutott, amint a hüvelykujja bejárja az ajkam, és arra gondoltam, mégis érdemes megkockáztatni. Csókot nyomtam a tenyerembe, és feléje fújtam. – Meglátjuk – mondtam, majd fogtam a táskám és otthagytam. – Ő volt az, ugye? – kérdezte Luke, amikor lerogytam mellé a kanapéra. Túl voltunk a szokásos váltószámunkon – én megfürdettem Tegant, Luke pedig mesélt neki –, de a mese után még be kellett mennem Teganhez, hogy megnyugtassam, megkapja a rózsaszín sportcipőt, melyet már korábban kinéztünk. Még nem tudtam, miből veszem meg neki, de biztos voltam benne, hogy megoldom valahogy. Luke és én végre beszélhettünk egymással, bár a felvezető kérdése, no és különösen a merev testtartása alapján sejtettem, hogy nem lesz könnyű. – Ő volt Tegan apja – jelentette ki, de a két utolsó szót csak súgta, hátha mégiscsak ébren van még a Vájtfülű kisasszony. – Igen. – És elmondtad neki? – Lehet, hogy különösnek fogod találni, de szerintem nem a John Lewisban kell elmondani valakinek, hogy van egy kislánya. – El fogod mondani neki? – Valószínűleg. – Akkor hát, találkoztok? – Igen. Egy pillanatra behunyta a szemét. – Miért?
– Ha szeretném örökbe fogadni Tegant, szükségem lesz Nate engedélyére. – Engedélyére? – ismételte szinte sértetten. – Viccelsz? – Én sem tudtam róla, amíg kézhez nem kaptam Adele dolgait, de ott áll a neve Tegan születési anyakönyvi kivonatán. És miután tudom, hol lakik – és még életben van –, szükségem van az engedélyére. Ő Tegan életben maradt szülője, így az aláírásával kell lemondania minden jogáról. A gyámügy mindent elkövet, hogy a családokat egyben tartsa, ezért is kap manapság akkora hangsúlyt a származás. És a tény, hogy Tegan fehér bőrű, nem igazán lendíti előre az ügyünket. Ezért is szükséges, hogy Tegan mindkét szülője írásba adja, hogy szeretnék, ha én fogadnám örökbe őt. Ebben az esetben nem utasíthatnak el olyan könnyen. – És ezt miért nem mondtad korábban? – Mert semmire sem vágytam kevésbé, mint arra, hogy felvegyem a kapcsolatot Nate-tel. Mindig is tudtam, hogy a szülein keresztül megtalálhatom, ha akarom, de sohasem akartam. – Még mindig szereted – állapította meg Luke. – Azért nem akartad felkeresni, mert féltél az érzéseidtől. – Nevetséges! – hördültem fel. – Elismerem, ha még mindig együtt lennénk, már két éve házasságban élnénk, így az érzéseim sem változtak volna. De nem házasodtunk össze, nem is vagyunk együtt, és az érzéseim is teljesen megváltoztak. Luke az arcomat fürkészte, és a szemében bizonytalanságot véltem felfedezni, mielőtt elkapta a tekintetét. Elnéztem a profilját. A fogát csikorgatta, és közben úgy ugrált az állkapcsa, akár egy szív, amely vadul kalapál. Tudtam, mit
érez: féltékeny. Rémült. Mellőzött. Néha-néha én magam is így éreztem, amikor fizetésnél előkapta a tárcáját, és Nicole, az elragadó menyasszonya rám mosolygott. Ilyenkor eszembe jutott, hogy még mindig szereti őt. Hogy jókat szeretkezünk ugyan, és sok időt töltünk együtt, mégis Nicole az első számú terv, és én vagyok a második számú. Néhány héttel korábban, pontosan nem tudom, mikor, arra lettem figyelmes, hogy Nicole eltűnt a tárcájából. Attól kezdve a szelleme nem nyomasztotta többé a kapcsolatunkat. Felszabadultabb lettem, sokkal inkább törekedhettem arra, hogy építsem a kapcsolatomat a pasimmal, és egyre inkább megnyissam előtte a szívem. És feltárjam az övét is. Most ő került hasonló helyzetbe, ám még nálam is nagyobb hátránnyal indult. Míg nekem egy képpel és számtalan emlékkel kellett megbirkóznom, Luke ellenfele egy hús-vér emberi lény lett. – Ez az egész semmit sem változtat kettőnk dolgán – igyekeztem megnyugtatni. – Én… szeretlek. Ez nem volt igaz. Természetesen nem szerettem. Nagyon is kedveltem, de még korai lett volna kimondani, hogy ez szerelem. Amikor együtt voltam Nate-tel, megtapasztaltam, mi a szerelem, és tudtam, hogy ez most nem az. A szerelemben nem lehetnek folytonos kétségek. A Luke-kal való kapcsolatomban mindig is kérdések gyötörtek: vajon jól tesszük, ha együtt maradunk? Hogyan alakultak volna a dolgok, ha nem lenne Tegan? Egyikünk sem ámította magát, tudtuk, hogy Tegan volt a mi Cupidónk, nélküle továbbra is csak acsarkodnánk, és a környezetünk életét is megkeserítenénk a kölcsönös gyűlölettel. És ha Luke nem adta volna fel a nőideálját, meg sem csókolt volna. Soha nem tudtam biztosan, melyik történt előbb: feladta a nőideálját,
vagy megszeretett, és elhatározta, hogy nem ragaszkodik a nőideáljához? Soha nem is volt elég merszem rákérdezni. Mindent összevetve nagyon is ragaszkodtam Luke-hoz. Ha ránéztem, nem az inamorato jutott eszembe, nem akartam nekiadni az egész lényemet, de nagyon is szerettem. És itt voltunk egymásnak. Nem számít, miként jutottunk el idáig, ő már az életem része volt. Egy olyan életé, amelyet kezdtem megszeretni. Luke-ot is tudtam volna szeretni. Csak éppen nem voltam szerelmes belé. Másfelől, tudtam, hogy ezt kell mondanom. Adele szavaival élve, „a szükség nagy úr, ha az ördög beleköp a levesedbe.” – Szeretlek, ugye, tudod? – mondtam, és csendes, kétkedő szemébe néztem. – Jó tudni – felelte, és végre láttam, hogy ellazul a teste. Odahajolt, és egy csókolt lehelt a számra, egyet a homlokomra, majd magához ölelve hátradőlt a kanapén. Sok mindent felelhet az ember, amikor a másik kijelenti, hogy szereti, de a „Jó tudni” nem tartozik ezek közé. Kirázott a hideg. Talán tévedtem, és továbbra is csak a második számú terv vagyok Luke életében.
28. fejezet – Tetszik a narancsos ruhád – jegyezte meg Tegan az ágyamon ugrándozva. Úgy ugrált – magasan, egyenletesen –, mintha a lábában lennének rugók, nem a matracomban. – Köszönöm – feleltem az ágyam széléről. Idegességemben úgy kavargott a gyomrom, mintha centrifugaprogramra kapcsolt volna, és a kezem is meg-megremegett. – Nagyon csini vagy – állapította meg Tegan, és fel-le csapkodott a karjával, akár egy madár, amely felszállni készül. – Jól van, Té, elég lesz – szólt rá Luke, odalépett az ágyhoz, felkapta Tegant, és a hóna alá csapta. – Hadd készülődjön Ryn nyugodtan. – Nem zavar – fordultam Luke-hoz. Összetalálkozott a tekintetünk, ám szét is rebbent nyomban, mintha megperzselődtünk volna. Az elmúlt napok során nem szívesen néztünk egymás szemébe – még az ágyban is kerültük egymás tekintetét, nehogy eláruljuk valódi érzéseinket. Ő a félelmét, én a bizonytalanságomat. – Hova mész? – érdeklődött Tegan, és közben vidáman himbálózott Luke karjában. – Már mondtam. – Mondd el még egyszer. – Hátrahajtotta a fejét, míg végül nem is láttam mást, csupán a nyakának hamvas bőrét. – Kérlek, mondd el még egyszer! – Együtt vacsorázom azzal az emberrel, akivel a John Lewisnál találkoztunk – feleltem, és közben tisztában voltam vele, hogy minden egyes szó újabb és újabb sebet ejt Luke
amúgy is megtépázott önérzetén. Tegan előrehajolt, arcocskája kipirult. – Anyáról fogtok beszélgetni? – kérdezte. – Róla is. – Elmeséled majd, mit mondott? – kérdezte, és felhúzott orral bólintott, remélve, hogy beleegyezem és mindenről beszámolok majd neki. Nem szívesen mondtam neki semmit – nem számolhattam be arról, miért feküdt le egymással a vőlegényem és a legjobb barátnőm, nem vallhattam be neki, hogy ő az édesapja, sem azt, miként reagált a hírre, hogy apa. – Ha Ryn elmondhatja, bizonyára el is fogja mondani – nyugtatta meg Luke. – Ez így jól hangzik, igaz? – Azt hiszem, igen. Rosszallóan néztem Luke-ra, rosszul esett, hogy úgy lép fel, mintha a szócsövem lenne. – Bevigyünk a városba? – kérdezte, hogy lerázza magáról fenyegető pillantásomat. Megráztam a fejem. – Nem megyünk be veled, csak kiteszünk az étterem előtt. – Inkább vonattal megyek. Részemről ezzel az ügy le is volt zárva. – És hova visz? – Mondtam már, abban az étteremben találkozunk, ahol az első, katasztrofális vacsoránk volt, emlékszel? A pasim nem panaszkodott ugyan, de az előző két nap során úgy viselkedett, mintha fel akarnám éleszteni a Nate-hez fűződő kapcsolatomat, csak azért, mert találkát beszéltünk meg. Attól tartott, hogy úgy indulok el otthonról, mint az ő barátnője, és úgy jövök haza, mint Nate menyasszonya. Ezért
is akart elvinni a városba – további fél órán keresztül emlékeztethetne a létezésére; a Teganhez fűződő kapcsolatára; arra, mi mindent veszíthetnék, ha visszamennék Nate-hez. A kérdését valójában próbatételnek szánta, tudni akarta, randiként tekintek-e a találkozóra. Nem úgy tekintettem. Nem is kentem magamra mást, csak egy kis alapozót, és a „csini ruhám” is az a vörös-narancsos selyemruha volt, amelyet még Luke-tól kaptam, miután az előzőre ráömlött Tegan festékes vize. Nem azért vettem fel, mert olyan jól állt – nem is állt különösebben jól –, hanem mert Luke vette nekem. Azt akartam mutatni ezzel, hogy gondolni fogok rá, mert a testemen viselem az ajándékát. Magas sarkút pedig azért húztam, mert a ruhához igencsak bután festett volna az edzőcipő. Ennél többet nem is készültem, ám Luke-ot egyedül úgy tudtam volna megnyugtatni, ha lemondom a találkozót. Márpedig el kellett mennem! Találkoznom kellett Nate-tel. – Na, jobb lesz, ha indulok. Felálltam, és átvettem Tegant Luke-tól. Lábait szorosan a derekam köré kulcsolta. Már megfürdött, és pizsamát húzott, a bőre friss, habfürdő illatú, a haja sampon illatú volt. A hálószobámból kivittem a folyosóra. – Jól van, kicsim, fogadj szót Luke-nak… Bár, ha jobban belegondolok, inkább mégse! – felkacagtunk, akár két összeesküvő, majd letettem a konyhaajtónál. – Komolyra fordítva a szót, feküdj le időben, és legyen rá gondod, hogy lefekvés előtt Luke is megmossa a fogát. Tegan csilingelőn felkacagott. Levettem a fogasról a hosszú, fekete kabátomat, begomboltam, azután lehajoltam, és a karjaimba zártam Tegant. Átölelte a nyakam, és megpuszilta az arcom.
– Napfény illatod van – súgta oda, mielőtt elengedett. – Neked pedig csokipuding illatod van, és kénytelen leszek megcsikizni – nevettem fel, és finoman megcsiklandoztam az oldalát. Ez volt a mi kettőnk játéka; a mi kis tréfánk, ami azt jelentette, hogy közel állunk egymáshoz. Egyetlen egység vagyunk. Az édesanyjával számtalan hasonló szokása volt, és most már mi is találtunk egyet magunknak. Ezt hatalmas lépésnek tekintettem kettőnk viszonyában – kötődtünk egymáshoz, és egyre közelebb kerültünk a valódi anya-lány kapcsolathoz. Tegan kiszabadította magát, Luke-hoz szaladt, és átölelte a lábát. Felegyenesedtem, és szembenéztem Tegan búskomor pártfogójával. – Köszi, hogy vigyázol Teganre, tényleg nagyra értékelem. Apró bólintással nyugtázta. – Érezd jól magad – bukott ki belőle, amint a kilincs felé nyúltam. Nem azért megyek, hogy jól érezzem magam! – akartam a fejéhez vágni. Lassan betelt a pohár ezzel a csendes aggodalmaskodással. Ha még valami ilyesmit kiejt a száján, akkor csak azért is lefekszem Nate-tel. – Érezd jól magad! – visszhangozta Tegan. – Köszönöm – feleltem, azután kiléptem az ajtón. – Sziasztok! – Té, tegyél be magadnak egy DVD-t, én kikísérem Rynt. Tegan úgy is tett, Luke pedig kilépett velem együtt a félhomályos folyosóra. Egyikünk sem nyúlt a kapcsoló felé. Vártam, hogy mondjon végre valamit, ám hosszú másodpercek teltek el néma csendben. Luke szótlanul nézett rám.
– Szia! – mondtam végül, és hátat fordítottam. – Ryn! – Megragadta a karom és visszahúzott. Mielőtt folytatta volna a mondatot, gyengéd csókot nyomott a számra. – Szeretlek. Ezt korábban egyszer sem hallottam tőle. Még azután sem mondta, hogy én magam kimondtam a bűvös szót. Valójában nem is számítottam rá. Magamban elkönyveltem, hogy a válasza, „jó tudni”, fényt derített az érzéseire: nem szerelmes belém, és ehhez jobb lesz hozzászoknom. Úgy láttam, nincs is más magyarázat erre. Most ellenben alaposan elbizonytalanított érzéseivel kapcsolatban. Mindössze ezzel az egyetlen szóval. És egyben be is szennyezte ezt a szót, ugyanis bárhogyan alakulnak a dolgok, soha nem fogom biztosan tudni, miért is mondta. Vajon az őszinte érzelmek vezérelték, vagy attól tartott, hogy különben ágyba bújok Nate-tel? Szeretett engem, vagy csak uralkodni akart felettem? Luke szótlanul várta a válaszom, és tudtam, hogy meg kell ismételnem, amit mondott. Meg kellett erősítenem, hogy szeretem őt. Szólásra nyílt a szám, és kimondtam: – Jó tudni. Ez majd emlékeztetőül szolgál, hogy akár szeretjük egymást, akár nem, nem ő az egyetlen, aki kegyetlen, és fukarkodik a szeretetével. Nem csupán neki lehetnek érzései. Meglepve, sértetten hőkölt hátra, ujjal lecsúsztak a karomról. Én pedig úgy hagytam ott, hogy hátra sem pillantottam.
29. fejezet Homályos. Ezzel a szóval lehetne leginkább jellemezni az emlékeimet arról, mi történt, miután eljöttem Adele-től a véletlenszerű vallomása után. Emlékszem, hogy bódultan kibotorkáltam a földszinti lakásból, és még azt sem tudtam végiggondolni, mit tegyek, vagy merre induljak. Valahogyan hazajutottam, és biztonságban éreztem magam, mert Nate éppen elugrott egy italra a volt szobatársaival. Kusza emlékeim szerint elhatároztam, hogy Leedsbe megyek, hiszen néhány napon belül amúgy is oda indultam volna a négy hetes kihelyezett munkámra, amely során a Living Angelest kívántuk megjelentetni. A pakolásról nincs semmi emlékem, de bizonyára összepakoltam, hiszen magammal vittem a ruháimat is. Legtisztábban arra az üzenetre emlékszem, melyet kék tintával a telefon melletti írótömbre firkantottam, és a konyhaasztalon hagytam: Tudom, mit tettél. Három szó, amely mindent megmagyarázott: miért kell elmennem, és miért nem jövök vissza soha többé. Tudom, hogy taxival mentem a Victoria buszpályaudvarra, ám a Leedsbe vezető kétszáz mérföldes útra nem emlékszem, mint ahogyan arra sem, miként vettem rá a Holiday Inn recepciósát, hogy engedjen két nappal korábban
bejelentkeznem. A következő emlékem az, amint ruhában fekszem a szállodai szobámban az ágyon, és üres tekintettel bámulom a tévét. A telefon már jó néhány perce csengett, mire ráeszméltem, honnan jön a zaj, és a kagyló után nyúltam. – Egy bizonyos Mr. Turner van itt, asszonyom – tájékoztatott a recepciós. Sötétben érkeztem, de valamilyen oknál fogva már világos volt. Rápillantottam az órámra, és megállapítottam, hogy kora délután van. Halvány elképzelésem sem volt, hogy telt el az előző tizenöt óra. Nélkülem ment tovább a világ. Látni sem akarom – csúszott ki kis híján a számon, ám meggondoltam magam. Nate volt olyan makacs, hogy addig el nem mozdul a recepciótól, amíg le nem megyek hozzá. Életem végéig ott maradhattam volna a szobámban, és még akkor is rám várt volna. – Egy pillanat, megyek – motyogtam. Megnéztem magam a fürdőszobai tükörben, és elrettentem attól, aki visszabámult rám. Vörös szem, foltos bőr, kialvatlanság, kócos haj, felpüffedt arc. Elcsigázott voltam. Végighúztam egy fésűt fekete hajamban, mielőtt visszatértem a szobába, és kinyitottam az ezüstszínű bőröndömet, amely az ágy mellett, érintetlenül feküdt a földön. Kiválasztottam egy piros pulcsit, magamra húztam, és további páncélrétegként még felvettem egy fekete kardigánt is. Nate a recepciónál ácsorgott, amikor lementem hozzá. Szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek, haja összevissza állt, ruhája csupa ránc, valószínűleg a hosszú autóúttól. Törékenynek tűnt, mintha egyetlen kíméletlen szó darabokra törhetné.
– Felhívtam minden hotelt Leedsben, amíg rád nem akadtam – világosított fel. – Menjük a bárba – mondtam nyugodt, kimért hangon. Beültünk a kis bár mélyére, két, egymással szemben lévő fotelbe. A helyiséget tompa fény világította be, a levegő áporodott volt a sok százezer elfüstölt cigarettától. – Gyere haza! – mondta Nate abban a pillanatban, amint leültünk. – Gyere haza, megbeszéljük, és találunk megoldást. – Nincs mit megoldanunk. Tudom, mi történt közted és… és… – a hangom is elakadt, amint a mondandóm végigfutott az agyamon. Túlságosan is borzalmas volt ahhoz, hogy nevén nevezzem. – Kam, ez nem az, aminek te gondolod – sóhajtotta. – Miért, mit gondolok? – kérdeztem vissza. – Nem volt… Egyszer történt meg. Csak egyszer. – Nem, nem ezt gondolom, Nathaniel – sziszegtem. – Azt gondolom, hogy megcsaltál, és ezennel vége. – Gyere haza, és átbeszéljük a dolgot. – Nem, nem megyek. Nem tudok beszélni veled. Erről nem. Nem az vagy, akinek gondoltalak. És az a hely nem az otthonom. Többé már nem. Átnyúlt az asztal fölött, hogy megfogja a kezem, mire hirtelen elhúzódtam tőle. Régebben imádtam, ahogy megfogta a kezem, ahogy az erős ujjak körbefogták az ujjaim, a hüvelykujja pedig a tenyeremet simogatta. Nate olyan sokféleképpen tudott hozzám érni, és megnyugtatni. De többé már nem. – Nem lehet ennek ilyen egyszerűen véget vetni – fogta könyörgőre. – Hat éve vagyunk együtt, és két hónap múlva
összeházasodunk. Nem lehet csak így vége. Beszélnünk kellene róla. – Jól van, beszéljünk. Jobb volt nálam? Szexisebb volt? Készségesebb? Hamarabb elért a csúcsra? Talán… – Hagyd abba! – szólt rám. – Nem erről volt szó. – Mi másról kellene beszélnünk? – Hogy mennyire szeretlek. Hogy mennyire szeretném, hogy visszajöjj. Hogy bármit megtennék, csak hogy helyrehozzam a kettőnk dolgát. Bármit. – Bármit? – Bármit. – Akkor tűnj el, és hagyj engem békén. – Felálltam, de a fáradtságtól kóválygott a fejem, és visszhangzott a fülem. – Többé nem akarok tőled semmit. Nate behunyta a szemét, mintha nem akarna hinni a fülének. – A cuccomért majd elmegyek. Még nem tudom mikor, de hamarosan. Nálad maradhatnak a bútorok meg minden más, amit közösen vettünk, csak a könyveimet, a CD-ket, a DVDket, meg a maradék ruhámat hozom el. Azokat a dolgokat, amivel odaköltöztem. Ja, és szeretném megkapni a lakás árának felét, hogy legyen hol laknom. Egészen addig fizetem a jelzálogkölcsönt, amíg meg nem osztozunk rajta, nehogy elmaradás legyen. De mindezt majd az ügyvédeink elrendezik egymás közt, hogy ne kelljen beszélnünk. Ha gyorsan elintézzük az ügyeinket, utána már élhetjük a saját életünket. És, ha valaha is éreztél irántam valamit, kérlek, ne mondd el a szüleimnek, hogy lefújtuk az esküvőt. Majd én felhívom őket, hogy elmondjam, de te ne szólj semmit, mert… Kérlek.
Belehalok, ha más is megtudja. Mondhatsz bármit, csak ezt ne. És, és…, azt hiszem, nincs más. Szia, Nate. Velem együtt ő is felállt. – Ezt nem teheted! Már az esküvőt is megterveztük! Miért nem halasztjuk el néhány hónappal, amíg mindent egyenesbe hozunk? Nem kell, hogy ezzel mindennek vége legyen. – De igen. Te is tudod, hogy vége. Ezért is nem vallottad be soha. Tudtad, hogy mindennek vége lenne, mert soha nem tudtunk… – Eltorzult az arcom, pedig nem akartam sírni. Megráztam a fejem, és összeszedtem magam. Amikor megtörölgettem a szemem, észrevettem a platina és rubin eljegyzési gyűrűt az ujjamon. Nate tervezte. Vastag karika, középen hatszögletűre csiszolt kő. Jóllehet mindenki azzal rágta a fülét, hogy egy eljegyzési gyűrűbe gyémánt illik, ő mégis rubin mellett döntött, mert tudta, hogy a piros a kedvenc színem. Korábban eszembe sem jutott, hogy levegyem, annyira hozzám nőtt, hogy meg is feledkeztem róla. Most azonban lerántottam az ujjamról, és Nate fotelja mellé tettem az üvegasztalkára. – Isten veled, Nate – mondtam, és ott hagytam. Nate visszarogyott a székbe. Utoljára akkor találkoztam vele, amikor három hónappal később elmentem a cuccaimért. Végig ott volt, amíg pakolásztam, de egy szót sem szólt. Akkor sem szólt, amikor kicsit később megjelent a költöztető, és elvitte a dobozaimat. Csak akkor törte meg a csendet, amikor indulni készültem. Mindössze két szóra futotta: – Ne menj! Erre megtorpantam, és ránéztem, tudván, hogy akkor látom utoljára, majd egyszerűen kisétáltam.
Azt tette, amire kértem, azaz békén hagyott. És ezt is akartam. Arra volt szükségem, hogy mindketten békén hagyjanak, csak így tudtam újrakezdeni az életet nélkülük. Adele megpróbált ugyan kapcsolatba lépni velem, ám ennek az okát csak akkor ismertem meg, amikor végre találkoztunk. És most Nate-tel készültem vacsorázni. És rettenetesen féltem.
30. fejezet Éppen úgy, mint akkor a szálloda halljában, Nate felállt a székből, amikor odasétáltam hozzá az étteremben. A szívem majd kiugrott a mellkasomból, a fülem dobolt, a torkom összeszorult. Amikor odaléptem hozzá, sötétkék szeme az enyémbe kapaszkodott, szája ideges félmosolyra húzódott. – Szia! – köszöntött, megkerülte az asztalt, hozzám lépett, a derekamra tette a kezét, és egy puszit nyomott az arcomra. – Szia! – feleltem. Hat évig voltunk együtt, a fizikai szeretet minden formáját megtapasztaltuk, és most nem adhatunk egymásnak többet egy egyszerű puszinál. Olyan furcsa volt. Leültünk, majd a több másodperces csendben buzgón foglalatoskodtunk a szalvétánkkal, és lopva figyeltük egymást. Jól nézett ki. Harmincöt éves, erős, határozott vonású arcán egyetlen felesleges párnácska sem volt. A haja sötétebb lett, mert még tüskésebbre zselézte, mint amikor legutóbb láttam. Bársonyos, aranybarna bőre mit sem változott. Bőrszínét mindig is különösnek találtam, hiszen a szülei – és Tegan is – egészen halványfehér bőrűek voltak. Megjelent a pincér az étlapokkal, és vizet töltött a poharainkba. Felsorolta a hely specialitásait, és mielőtt még elmehetett volna, gyorsan rendeltünk is. Nate és én rendeltünk a világon a leggyorsabban, soha nem akartunk időt pazarolni a válogatásra. Pillanatok alatt meghoztuk a döntésünket, és ki is tartottunk mellette. A pincér lejegyezte a rendelést, és elment. Ott hagyott bennünket kettesben.
Nate belekortyolt a vízbe, én pedig a borospohár talpával babráltam. Egyikünk se szólt, mindketten a másikra vártunk. – Olyan, mintha ez lenne az első randink – törte meg a csendet Nate, felnevetett, és rám nézett. – Aha, csakhogy mi nem is igazán randiztunk, nem igaz? – De egyszer beültünk kávézni! – tiltakozott Nate. – Akkor is nálad kötöttünk ki. – Azt hittem, megnyertem a lottó ötöst! – emlékezett vissza Nate. – Szó szerint. Amikor meghívattad magad hozzám, azt éreztem, ez minden képzeletet felülmúl! – El sem tudtam hinni, hogy komolyan azt gondolod, kávéra akarok felmenni hozzád. – Nem is gondoltam, de már az is éppen elég meglepő volt, hogy eljössz a randira, hát még az, hogy megérinthetlek… – Igen – hajtottam le a fejem. – Már akkor is tudtuk, hogy egymásnak lettünk teremtve, igaz? – kérdezte Nate komolyan. Amikor kettőnkről volt szó, Nate mindig ilyesmiket mondott, és komolyan is gondolta, szerinte ugyanis minket egymásnak szánt a Sors. Elmesélte, hogy esze ágában sem volt elmenni arra a bulira, ahol megismerkedtünk. A haverjai vették rá, hogy elmenjen, ám amint engem megpillantott, tudta, hogy rátalált a lelki társára. Arra a nőre, akit majd elvesz feleségül. – Nem, Nate, ezt csak te gondoltad – világosítottam fel. – Engem teljesen más szándékok vezéreltek, mégpedig az, hogy lerázzalak. – Micsoda? – hőkölt hátra, félig ijedten, félig csalódottan. – Arra gondoltam, illetve azt reméltem, hogy könnyelmű kis nőcskének tartasz majd, mert nyomban összefekszem veled, és eltűnsz az életemből.
– Ó! – Nate hátradőlt, a fehér terítőre meredt, és még egy kortyot ivott a vizéből, mialatt kigondolta, mit is felelhetne. Közben rájöttem, hogy felesleges kegyetlenség volt mindezt bevallanom. Szánt szándékkal tönkretettem azt, ami számára nyilvánvalóan szép emlékként maradt meg. Már éppen hozzá akartam fűzni, hogy csak azért viselkedtem így, mert megijedtem attól, mennyire ragaszkodom hozzá, amikor rám emelte a tekintetét, és belém fojtotta a szót. – Semmi olyat nem tehettél, amivel lerázhattál volna – mondta. – Akkor már teljesen beléd zúgtam. Erre rajtam volt a sor, hogy a fehér térítőre szegezzem a tekintetem. Ez olyan jellemző volt Nate-re. Ha a végtelen nyugalmával nem tudta kezelni egy-egy rosszabb hangulatomat, őszintén feltárta az érzéseit. Amitől én szörnyen éreztem magam. A hat együtt töltött évünk során háromszor balhéztunk össze úgy istenigazából, és mindegyiket ő kezdte. Ha ő förmedt rám, én bizony nem hagytam annyiban a dolgot, visszaszóltam, és így egy jó kis ördögi körbe keveredtünk. Ha ellenben én bántottam meg, ő mindig türelmesen, őszintén kezelte a dolgot. – Miért jött zavarba, kedvesem? – tréfálkozott. – Ez igaz. Tudod, hogy igaz. Megérkeztek az előételek. Csendben figyeltük, ahogy a pincér elénk rakja a fehér tányérokat. Én lazacfilét rendeltem, Nate pörkölt mandulával ízesített zöldséglevest. Egyikünk sem nyúlt az ételhez, még akkor sem, amikor a pincér elment, Nate várta, mit lépek az ő higgadt reakciójára. Szerette volna megtudni, vajon visszaváltozom-e azzá a kegyetlen nőszeméllyé, akivel találkozott, vagy a hellyel-közzel undok társsá, akit hajszál híján feleségül vett.
– Az az éjszaka engem is jócskán összezavart – vallottam meg, és közben a rózsaszínes halat figyeltem a tányéromon. – Valójában teljesen kicsúszott a talaj a lábam alól. – Végre sikerült a szemébe néznem. – Amikor hazaértem aznap éjjel, tudtam, hogy újra látnom kell téged, mégpedig mihamarabb, mert soha senki nem érintett meg úgy, ahogy te. Nem is feküdtem le mással az után az éjszaka után. – Pedig azt hittem… – Igen, úgy tettem, mintha rajtad kívül lenne még egy csokornyi pasim, de nem volt. El sem tudtam képzelni, hogy bárki mással együtt legyek. Az után a kávé után csak te léteztél. Nate arcára meglepett mosoly ült ki. Még akkor is mosolygott, amikor fogta a kanalát, és nekilátott a levesnek. Én is a kezembe vettem a villát, és megpiszkálgattam a lazacot, de egy falatot sem ettem. Összeugrott gyomrommal gondolni sem tudtam az ételre. Figyeltem, amint a sűrű krémlevessel teli kanál eltűnik Nate szájában. Eszembe jutott, hogy elsírtam magam, amikor elhatároztuk, hogy összeházasodunk. Azért sírtam, mert végre megértettem, milyen érzés a feltétel nélküli szeretet. Nemcsak, hogy milyen kapni, hanem milyen érezni. Már jó ideje tisztában voltam vele, hogy szeretem Nate-et, ám abban a pillanatban, amikor elfogadta a házassági ajánlatomat, megértettem, mit is jelent ez. Hogy nem vagyok nyomorék, olyan vagyok, mint mások, képes érezni, kötődni. És a szívem olyan szerencsés, hogy megtapasztalhatja a szerelmet. A szívem kiválasztott volt, amiért rátalált arra a férfire, akit szeretni tudtam. És akit életem végéig szerethettem.
Nate felpillantott a leveséből, elkapta a pillantásomat, és elmosolyodott. A szeme ugyanúgy felragyogott, mint amikor először kávéztunk együtt. Visszamosolyogtam rá, és ahogyan enyhült a feszültség, szép lassan éppen olyan nyugalom és jó érzés töltött el, mint az első randinkon.
31. fejezet Egészen sokáig beszélgettünk a semmiről. Onnan tudom, hogy semmi fontosat nem mondtunk egymásnak, mert mire a pincér kihozta a számlát és a kabátunkat (nem mi kértük, egyszerűen haza akart menni, hiszen jóval zárás után voltunk már), semmi érdemlegeset nem tudtunk meg: Nate-nek fogalma sem volt, mi a helyzet Tegannel, sem arról, hogy láttam őt a temetésen, mint ahogyan arról sem, hogy a pasim neve Luke. Én pedig nem tudtam meg, hogyan értesült a temetésről, hogy van-e valakije, vagy miért feküdt le Adele-lel. – Hazakísérhetlek? – kérdezte Nate, amint lekapcsolták a világítást a helyiségben, és az utolsó székeket is az asztalokra pakolták. – Nem kísérhetsz haza egészen Horsforthig, az mérföldekre van innen. És hogy jutnál vissza Tadcasterbe? – Részletkérdés – legyintett. – Ilyenkor már csak egy éjszakai bárba ülhetnénk be, de azokon a helyeken képtelenség dumálni. Séta közben viszont beszélgethetnénk. – Rendben, egyezzünk ki abban, hogy sétálunk, amíg jólesik, aztán fogunk egy taxit. Kiléptünk az utcára, a neonfénnyel tarkított koromsötét éjszakába. Mélyet sóhajtottam, a fagyos levegő beáramlott az orromon, és egész bensőmet lehűtötte. Hallgatagon vágtunk neki az utcának, a sarkon megálltunk, körülnéztünk, azután továbbsétáltunk. Éjfél is elmúlt, és én még bele sem fogtam abba, amiért jöttem. Amint a Hyde Park felé vettük az irányt,
lopva Nate-re pillantottam. A messzeségbe merengett, kezét mélyen a zsebébe süllyesztette. – Érzem, hogy engem figyelsz – jegyezte meg. Megtorpant, és felém fordult. – Emlékszem, milyen gyakran figyeltél, különösen, amikor azt hitted, alszom. – Tudtad? Megbiccentette a fejét, és kissé elmosolyodott. – Miért nem mondtad? – Mert jólesett. Miért vetnék véget valaminek, ami jólesik? Nate egy lépéssel közelebb jött hozzám, továbbra is a szemembe nézett, és felém nyújtotta a karját. – Na, nézzenek csak ide! – mondta, és ajkai közül fehér gomolyag illant el az éjszakába. Azt hittem, az arcomra teszi a kezét, de csak a kabátom alá gyűrődött galléromat igazította meg. Lesimítgatta a fehér háromszögeket, és közben el sem engedte a tekintetemet. Elvarázsolt, szinte hipnotizált. Felkacagott, és vidám mosolya azé a férfié volt, akivel megosztottam az életem. – Nézzenek csak ide! – suttogta. Keze lejjebb csúszott a kulcscsontomra, majd tovább, a melleim közé, végül megpihent a legfelső gombon. – Félregomboltad. Lepillantottam. Annyira siettem az étteremben, hogy valóban félregomboltam a kabátom. Nate-re emeltem a tekintetem. – Ó! – préseltem ki magamból egy apró kacajt, amely születése pillanatában el is halt. Nate le sem vette rólam a szemét, úgy gombolta ki fürge ujjaival a felső gombot. Érintése végigsimította a kabát kasmír anyagát, egészen a következő gombig. Ujjai egyre lejjebb kalandoztak a testemen, míg végül az utolsó gombot is
kigombolták. Amint szétnyílt a kabátom, Nate újra összefogta, és szép lassan begombolta. – Kösz – motyogtam, és azzal álltattam magam, hogy a nagy hideg miatt kapkodom a levegőt, és nem a vágyakozástól, véletlenül sem a csókjára áhítozom. – Szívesen. – Közelebb lépett, de nem eléggé, hogy megérezhessem az arcszeszének illatát, vagy a mellkasának hullámzását. Odanyúlt, elsimította a galléromat, de nem vette el a kezét. Lehajtotta a fejét. – Kam – suttogta, majd az ajka az ajkamhoz ért. – Ryn – helyesbítettem automatikusan, és elhúzódtam. Nate felegyenesedett, tekintete az enyémet kereste. – Csak nem akarod, hogy a teljes neveden szólítsalak? – csodálkozott. – Nem, csak arról van szó, hogy már senki nem hív Kamnek. Ryn lettem. – Nem foglak úgy szólítani, ahogy ő szólít. – Nem ő volt az első – feleltem. Nate ajka újra az enyémhez ért, és egy pillanatra elfogott a vágy, hogy belemerüljek. Hogy hagyjam megtörténni. Hogy megcsókoljam. Elhúzódtam. – Nate! – szóltam rá. – Mondanom kell valamit. – Majd utána – felelte, és már csókolt volna. – Ne! – kaptam hátra a fejem, és az ajka az államat érte. – Mondanom kell valamit – erősködtem. Nate felvonta a szemöldökét, és lehajtotta a fejét. Elvette rólam a kezét, és megdörzsölte az arcát. Mindig így tett, ha ideges vagy zaklatott volt. Végül őszintén kitárta a szívét.
– Nem akarom hallani, hogy feleségül mész hozzá! – Ökölbe szorította a kezét. – KÉPTELEN vagyok hallani, hogy felségül mész hozzá! – Ennek semmi köze Luke-hoz – vetettem közbe, és láttam, a szeretőm nevének hallatán összerándul az arca. – Akkor mondd! – vett erőt magán. – Nem is tudom, hogy kezdjem… Azt hiszem, jobb lesz, ha leülünk. – Rendben. Az utca végén van a park. Szótlanul tettük meg a tíz perces sétát a Hyde Parkig, ahol aztán a bejárattól nem messze egy padra telepedtünk. A körülöttünk örvénylő csípős szél még inkább megdermesztette amúgy is fagyos bőrünket. Nate maga elé meredt, de olyan közel húzódott hozzám, mintha el akarná szívni a testmelegem. Én magam is kissé felé fordultam a testemmel. – Teganről van szó – fogtam bele. Nate felém pördült, homlokát csodálkozva ráncolta. – Adele kislányáról? Bólintottam, majd szünetet tartottam, hátha leesik neki, mit szeretnék mondani. Okos fiú volt, mi másért hoznám fel Tegant, ha nem azért, mert ő az apja? Szemében egyszer csak értelem gyúlt, arcáról eltűnt minden értetlenség. – Ó, istenem! – motyogta. – Hogy én mekkora hülye vagyok! – Rácsapott a homlokára. – Ő volt az, ugye? A kislány a múltkor, Ő volt Tegan. Nem is ismertem meg. Úgy… – Karjával a feje mellett hadonászott. – Úgy összezavarodtam, amikor találkoztunk. A francba. Szóval, ő volt az. Annyira megnőtt. És hogy van most, hogy…? Tudod, a sok minden után.
Aggódó kérdése meglepett. Nate korábban semmilyen érdeklődést nem mutatott Tegan dolgai iránt. Néha-néha vigyázott rá velem együtt, elvétve még esti mesét is mondott neki, de amúgy nem sok közük volt egymáshoz. – Jól van. Egyszer fent, egyszer lent. Azt tervezem, hogy szerzek neki egy gyermekpszichológust. – Hogy te szerzel neki? Bólintottam. – Tegan velem él. Én nevelem, mint a hivatalos gondviselője. – Te? – hitetlenkedett Nate. – Igen, én! Miért ne? – fortyantam fel. A karomra tette a kezét, hogy megnyugtasson. – Nem úgy értettem, csak arról van szó, hogy mindketten amellett voltunk, hogy ne legyen gyerekünk, erre most kiderül, hogy te vagy a hivatalos gondviselője. Alig tudom elhinni! – Senki más nem volt kéznél. Én vagyok a keresztanyja, így vállalnom kellett a felelősséget, bárhogyan is terveztem az életemet. Tegan mindig is közel állt hozzám, és senki más nem volt, aki magához vehette volna. – Jobb ember vagy nálam. Talán ezt akartad elmondani? Megfáztam a fejem. – Tegan apjáról van szó. Meglepetten vonta fel a szemöldökét. – Az apjáról? A környéken lakik? Kiderítetted, ki az? Bólintottam. – És szeretne találkozni Tegannel? – Nem tudom. Még nem mondtam el neki. Nem tudom, hogyan mondhatnám el. És fogalmam sincs, hogyan fogadná a hírt.
– Gondolom, nem valami jól – merengett el Nate. – Szeretnéd, hogy elkísérjelek? Ezt akartad mondani? Mert szívesen. Ez a legkevesebb, amit megtehetek. Érted, és… és Adele-ért. – Ó, istenem, Nathaniel, mikor lettél ilyen fafej? – fakadtam ki. – Nem értem. – Nate, te vagy az! Te vagy Tegan apja.
32. fejezet Tegan arca meg-megrezdült álmában. Ajkai kissé szétnyíltak, haját elrejtette a rózsaszín selyemkendő. Szívesen figyeltem, ahogy alszik. Előfordult, hogy amikor éjjel kimentem a mosdóba, beosontam a szobájába, és figyeltem, ahogy a sötétszőke szempillák finom, fehér bőréhez érnek, és a szeme álmában ide-oda rebben szemhéja alatt. Ez volt az egyik kiváltságom most, hogy én viseltem gondját. Őrizhettem az álmát. Csodálhattam a szépségét, a belőle áradó végtelen békességet, és azt, milyen szépen fejlődik. Elfordultam tőle. Gombócot éreztem a torkomban, annyira hasonlított Nate-re, amikor aludt. Ébren kicsi Adele volt, álmában pedig az apja képmása. Hajnali négy is elmúlt már, amikor hazaértem a lakásomba. Nyomban Teganhez siettem, hogy meggyőződjek róla, minden rendben van vele. Természetesen rendben volt. Szipogtam egyet – a hosszas lófrálástól valószínűleg meghűltem. Bár, nem csupán erről volt szó. A gátat áttörő, vadul hömpölygő folyó erejével kavarogtak bennem az ellentmondásos, kusza érzések, melyek könnyek formájában akartak utat törni maguknak. Belenyúltam a zsebembe egy zsebkendőért, és az ujjaim a harisnyámba akadtak, melyet akkor gyömöszöltem oda, amikor Nate lakásából a taxihoz siettem. Újabb könnyhullám készült kitörni, amint eszembe jutott, milyen bátorító mosolyt küldött felém Nate, miután egy csókkal elbúcsúztunk. Hogy magyarázom meg ezt Luke-nak?
Nate rám meredt, arca megdermedt abban a szent pillanatban, ahogy a szavaim – „te vagy Tegan apja” – értelmet nyertek a fejében. Szeme belém kapaszkodott, mintha azt várná, hogy elismételjem. Sem az orrán, sem a száján nem jött ki levegő, tudtam, hogy szó szerint elállt a lélegzete. Egyszer csak előredőlt a felsőteste, és mohón kapkodni kezdte a levegőt, mintha az imént vetették volna bele ruhástul az apaság végtelen óceánjába, és éppen hogy felbukkant egy kis levegőért a víz alól. – Mi…? Hogyan…? – nyögte. – Nate! – Feléje nyúltam, de ő heves mozdulattal hátrahőkölt. – Mit akarsz mondani ezzel? Miket beszélsz? – Nate, ez az igazság. Te vagy az apja. Nate felpattant a padról, csak állt, mint a cövek, kezével a haját túrta, majd egyszer csak visszarogyott a padra. Kezét, amely az imént még izgatóan gombolgatta a kabátomat, most az arca elé emelte. Tenyerével végigsimította az arcát, majd a szemét. – Semmi gyerek – szólalt meg. – Mindig is egyetértettünk abban, hogy semmi gyerek. És most azt mondod, hogy… micsoda? Hogy van egy gyerekem? Bólintottam. – Tévedsz. Ez csak valami félreértés lehet. Megráztam a fejem. – Csak az lehet. Én nem lehetek az apja. Lehetetlen! – Védekeztetek, amikor lefeküdtél Adele-lel? – kérdeztem. Nate elfintorodott, behunyta a szemét, és szégyenkezve ingatta a fejét. – Akkor bizony lehetséges – feleltem kimért, fagyos hangon.
– De mindig azt mondta, hogy egy nős férfi volt az, akit a munkája során ismert meg. Egy egyéjszakás kaland valakivel, aki képtelen szeretni… – Nate hangja elhalt, amint lassan felderengett neki, hogy a szavakkal egész jól leírta magát. Még a munkahelyi ismeretség is megállta a helyét félig-meddig, hiszen már azelőtt is egymásba botlottak egy-egy partin, mielőtt én megismertem volna Nate-et. – És az sohasem volt gyanús, hogy Adele-nek kilenc hónappal azután született babája, hogy lefeküdtél vele? – Nem. Miért lett volna? Soha nem mondta. Még csak nem is célzott rá… – Megint az arcához emelte a kezét. – Mióta tudod? – kérdezte végül az ujjai közül. Lehajtottam a fejem és az ölemben fekvő, fagyos kezeimet néztem. – Mióta? – ismételte Nate egy kicsit hangosabban, mire még inkább összehúztam magam, a dühkitöréstől tartva. – Hát ezért hagytál el! – sóhajtotta. – Soha nem értettem, miért nem állsz szóba velem, miért nem hagyod, hogy megmagyarázzam. Rájöttél, és az istennek sem akartad elárulni nekem… egyszerűen… A rohadt életbe! – Megint felugrott a padról. – Adele nem akarta, hogy megtudd – jegyeztem meg. Felém pördült. – Adele nem akarta, hogy megtudjam, és te belementél?! – Ő Tegan anyja. Nem akarta megzavarni Tegan életét. Arra kért, hogy ne mondjam el neked. – Az mindjárt más! MI A FÉSZKES FENÉRŐL BESZÉLSZ? ! – ordította – TE AZ ÉN PÁROM VOLTÁL, NEM AZ ÖVÉ! EL KELLETT VOLNA MONDANOD!
Erre már én is felpattantam a padról és olyan közel mentem hozzá, míg a testünk mérgesen egymásnak nem feszült. – AHOGY TE IS ELMONDTAD, HOGY MEGKEFÉLTED A LEGJOBB BARÁTNŐMET?! – kiabáltam vissza. Rám meredt, majd csúfondáros vigyorra húzódott a szája, úgy sziszegte: – Menj a büdös francba! Nagy léptekkel elindult, és az éjszaka sötétje mohón nyelte magába távolodó alakját. Az ösztöneim azt diktálták, hogy hagyjam rá a dolgot, hiszen időre van szüksége, hogy megeméssze a hallottakat. Ráadásul, senki nem beszélhet velem így. Még ő sem. Azután felülkerekedett a józan eszem: egyedül maradtam egy koromsötét parkban, ahol a fák és bokrok mögött rablók leselkedhetnek, vagy akár gyámügyisek is, akik csak arra várnak, hogy elvehessék a gyermekemet. Egy mozdulattal a volt vőlegényem után vetettem magam. Nem tartott soká, amíg utolértem. Az úton haladt, dühös, határozott léptekkel. – Nate! – kiáltottam utána. – Kérlek, állj meg! Kérlek! Megváltozott a szakításunk óta – nem állt meg. Néhány évvel idősebb volt nálam, ráadásul kiegyensúlyozott alkat volt, így szívesebben beszélte meg a problémákat, ahelyett, hogy dühösen elviharzott volna. Azon a véleményen volt, hogy ha nem beszéljük meg a gondokat azon nyomban, még súlyosabb lesz a helyzet. Ez nyilvánvalóan megváltozott. – Nate! – kiáltottam újból. Talán csak képzeltem, vagy valóban…? Igen, igen, tényleg felgyorsította a tempót! – Nate! Csak engedd… – A magas sarkam hirtelen megcsúszott egy jeges tócsán, a lábam kiszaladt alólam, és elterültem a földön.
Úgy ültem ott a kövön, akár egy rakás szerencsétlenség, miközben a hideg pillanatokon belül átitatta a ruhámat. Néhány másodperc elteltével felhúztam, és átöleltem a fájós bal bokámat. A jobb térdem, amely először csapódott a földnek, annyira hasogatott, hogy még a könnyem is kicsordult. A fekete nejlonharisnyám cafatokban lógott a térdem körül, és a seb, amelyet a fagyos talaj okozott, alaposan össze is vérezte. Csak úgy folytak a könnyeim, amint egyre élesebben hasított a fájdalom a lábaimba. Normális esetben nem tört el ilyen könnyen a mécses, még akkor sem, ha nagyobb fájdalmakat éltem át, de akkoriban mi volt normálisnak mondható az életemben? Mi volt normálisnak mondható az eltelt fél évben? Ez volt az amúgy is gyötrelmes este tökéletes megkoronázása: itt ragadtam egy parkban, és fogalmam sem volt, hogyan jutok haza. Az, aki haza akart kísérni, meggyűlölt, és elviharzott. Aránytalanul nagy fájdalom gyötört egy ilyen banális orra bukás után. Még néhány percig hagytam, hogy egyre mélyebbre süllyedjek az önsajnálatba, amiért ilyen nevetséges helyzetbe kerültem, azután belenyugodtam, hogy kénytelen leszek Lukeot hívni, hogy jöjjön el értem. Felkaptam a fekete bőrtáskámat, és addig turkáltam benne, amíg rá nem leltem a mobilomra. Amikor kirántottam, egy kép hullott ki a táskámból. Tegan rajzolta, miközben várta, hogy elvigyem az iskolába előző kedden. Egy ház volt rajta, az égen sárga napocska, a kertben piros virágok. A földszinti ablakban jómagam és Tegan elnagyolt figurái integettek. Nagyon tetszett, eltalálta a frizurámat – hátul hosszabb, elöl rövidebb, egy vastag tincs az arcomat keresztezi –, szinte tökéletes. Magának szőke copfokat
rajzolt, és mindketten piros ruhát viseltünk. Tegan iskolába menet adta oda a képet. – A munkahelyeden kiteheted – mondta. Így próbált jelen lenni abban az életemben, amit nélküle éltem. Egészen elbűvölte az a valami, amit munkának hívtak. Mindent szeretett volna megtudni arról, mivel foglalkozom, amikor éppen nem vele vagyok. Amikor elmentem érte az iskolába, gyakran rákérdezett, jól telt-e a napom a „munkahelyen”, kivel beszéltem, miket csináltam aznap, hány telefonhívást bonyolítottam, és hány e-mailt küldtem. Visszaszuszakoltam a rajzot a táskámba, és kezembe vettem a mobilt. Lenyomtam egy gombot, amely behozta az otthoni telefonszámomat, de elbizonytalanodtam, mielőtt ténylegesen hívtam volna. Luke természetesen eljönne, de fel kellene ébresztenie Tegant, betenni az autóba… – Minden rendben? – állt meg előttem Nate. Lehajtottam a fejem, hogy ne lássa a könnyeimet, és bólintottam. Nem akartam, hogy megtudja, nem csak azért sírtam, mert beütöttem a lábam, hanem azért is, mert felzaklatott. Elraktam a mobilomat, és engedtem, hogy felsegítsen. Nate-be kapaszkodva a közeli padhoz bicegtem, melyet a talajhoz hasonlóan fagyos dér borított. Egy jó darabig csendben ültünk egymás mellett, aztán Nate közelebb húzódott. Ujjaival átkulcsolta a combom, majd óvatosan az ölébe emelte a lábaim. Feltűrte a ruhám, és alaposan megvizsgálta a sebes térdem és a megduzzadt bokám. – Na, nézd csak! – sóhajtott szánakozón. – Inkább nem, ha nem bánod. – Lopva megtörölgettem a szemem. Elővett egy zsebkendőt a zsebéből.
– Ne aggódj, tiszta – mondta, majd kitörölgette a koszt és a vért a sebből. Szótlanul üldögéltünk: én a sötét, dimbes-dombos parkot és az égbe nyúló fákat bámultam, ő a térdem fölé hajolt. – Adele az én barátom is volt – jegyezte meg halkan. Hangjában őszinte bánatot éreztem. – Ő volt az egyik legközelebbi barátom, és nincs többé. És senki nem szólt róla. Egy hirdetési újságból kellett megtudnom. Olyan fontos része volt az életünknek. Az én életemnek is. És meghalt. – Már nem tisztogatta a térdem. – Miért nem szóltál? – Addig nézett, amíg rá nem pillantottam. – Ennyire gyűlölsz? – Nem gyűlöllek. Nate, nem is gondoltam rá. Éppen elég nehéz volt végigcsinálni egyik napot a másik után, miután Adele meghalt, és sok mindenre nem gondoltam közben. Többek között arra sem, hogy szóljak neked. Minden olyan hirtelen történt. Igen, halálos beteg volt, mégsem gondoltam, hogy valóban meghalhat. Mondta, hogy meg fog halni, de nem hittem neki. Még mindig nem hiszem el teljesen. Nate bólintott. – Utoljára azt mondtam neki, hogy tönkretette az életemet. Hogy gyűlölni fogom érte, amíg csak él. Ez talán nem azt bizonyítja, hogy én sem gondoltam, hogy meghalhat? – Nate behunyta a szemét. – Miután elhagytál, felhívtam, és számon kértem rajta, miért mondta el neked. Azt felelte, hogy véletlen volt, de nem hallgattam meg, csak ordítoztam vele. Azt vetettem a szemére… Azt vetettem a szemére, hogy féltékeny cafka; és azt mondtam, hogy gyűlölöm. Hogy tönkretette mindegyikünk életét. – Csukott szemmel megrázta a fejét. – Ő az első ismerősöm, aki meghalt. Még a nagyszüleim is élnek. Én… – a hangja megbicsaklott. Megfogtam a kezét. Ujjai az
enyémek köré kulcsolódtak, és el sem akarták engedni. – Szeretném, ha tudnád, hogy nem terveztük a dolgot. Az éjszakai égbolt felé emeltem az arcom. A jeges szél megtámadott, és fagyosra csípte a bőröm. – Nate, nem akarok hallani róla. – Ujjai még erősebben szorítottak, amint lehajtottam a fejem. – Ha csak rágondolok, rosszul leszek. Amikor ideköltöztem, elhánytam magam, bármikor eszembe jutott, hogy Adele és te… Néha még mindig így járok. Sőt, elvétve előfordul, hogy Teganre nézek, és felidéződik bennem, ki is ő, és mit jelent, hogy ő lett egyáltalán. Ilyenkor kénytelen vagyok elfordulni, annyira megvisel a dolog. Nem vele van bajom – nagyon szeretem őt –, hanem a körülményekkel. Fáj. Nem úgy értem, hogy sírhatnékom támad. Nem. Olyan, mintha megszakadt volna bennem valami… És nem tudok róla beszélni. Azt hittem, tudok, de tévedtem. Szóval ne most, rendben? – Akkor miért hoztad szóba Tegant? – Mert megérdemled, hogy tudomást szerezz róla. – Elmondhattad volna telefonon is. – Nem. És, van itt még más is. – Mi lenne az? – Szeretnék… szeretnék kérni tőled valamit. Adele-nek az volt a kívánsága, hogy fogadjam örökbe Tegant, és én is ezt szeretném. Ám ha az adoptált gyermek rendelkezik egy élő szülővel, akinek ismert a lakcíme, akkor a leendő örökbefogadónak meg kell szerezni az engedélyét. Ebben az esetben neked kell rám ruháznod a szülői jogaidat, hogy örökbe fogadhassam Tegant. Nate megrázta a fejét. – Az imént tudtam meg, hogy van egy gyermekem, és máris arra kérsz, hogy mondjak le róla?
– Te úgysem akarsz gyereket, még öt perce sincs, hogy ezt mondtad. – Te sem akartál, mégis éppen azon vagy. – Kénytelen voltam. Tegan életében mindig is fontos szerepet játszottam, ezt te is tudod. Téged semmi nem kényszerít. Te megteheted… – Nem! – fojtotta belém a szót Nate. – Ezt nem beszélhetjük meg itt. Hideg van és elfáradtunk, márpedig ezt nyugodt körülmények között kellene megvitatnunk. Továbbá ki kell tisztítani a sebet a térdeden és be kell kötözni a bokád. – Aha, megnézzük, hogy tudunk-e taxit fogni a főúton? Nate előrehajolt, kezét az arcomra tette, és mélyen a szemembe nézett. – Gyere haza velem – szólt kedvesen. – Kérlek. – Ryn anya! – szólongatott Tegan, és a karomat húzkodta. Sírhatnékom támadt, még mielőtt kinyitottam volna a szemem. Nem aludtam valami sokat, és éppen a legszebb álmomból zavartak fel. – Ryn anya! – ismételte Tegan. – Igen? – motyogtam. – Miért van rajtad a ruhád? Megint ebben aludtál? Felnyögtem. Már megint elaludtam szex közben? Jaj, de buta dolog lenne, különösen, ha figyelembe veszem, hogy évek óta nem feküdtem le Nate-tel. NATE! A szemhéjam felpattant, de a hálószobaablakom helyett a tévét és a piros babzsákot pillantottam meg, ugyanis a kanapén kucorogtam. Az előző éjszaka történtek képei villantak fel előttem: elmentem Nate-hez; Nate kitisztította, és betapasztotta a sebem; erős ujjai izomlazító kenőcsöt masszíroztak a bokámba,
de befáslizni szerencsére nem kellett; egymás mellett teáztunk csendben és tévét néztünk; végül Nate taxit hívott nekem. Emlékeim szerint igyekezett rábeszélni, hogy maradjak éjszakára, mondván, hogy majd reggel hazavisz, ha egy kissé kipihente magát, de én ragaszkodtam hozzá, hogy hazamenjek. Mindkettőnk érdekében. Itthon megnéztem Tegant, majd a folyosón ácsorogva próbáltam eldönteni, bebújjak-e Luke mellé az ágyba. Bizonyára felébredne, és vagy beszélgetnénk vagy szeretkeznénk, ám egyik verzió sem vonzott. Végül a kanapén húztam össze magam, takaró helyett a kabátom alá bújtam, úgy aludtam el. Luke a tűzhely mellett állt, és a szagokból ítélve szalonnás rántottát és pirítóst készített. Mereven, szálfa egyenesen állt, és úgy fordult, hogy ne kelljen rám néznie. – Na látod, megint rajtad van a ruhád – bizonygatta Tegan. – Ó, igen – feleltem szórakozottan. – Hagyd Rynt – fordult Luke Teganhez. – Biztosan hullafáradt. Gyere, ülj le, és edd meg a reggelidet. Tegan, aki a kútba is beugrana, ha Luke arra kémé, odaszökdécselt hozzá és elvette az ételt. – Miért nem fekszel le egy kicsit? – kérdezte Luke, miközben magának is tálalt a rántottából. – Egy órácska múlva viszek neked egy csésze teát és valami reggelit. – Továbbra is kerülte a tekintetemet. Felálltam, gondoltam, tisztáznom kell vele a dolgot, hogy megértse, nem voltam hűtlen hozzá. – Csupa ránc a narancsos ruhád – jegyezte meg Tegan. – Igen, az – bólintottam, és lepillantottam Luke vörösesnarancs selyemből készült ajándékára – Majd ki kell vasalnom. – Bizony! – figyelmeztetett Tegan.
Luke végre rám pillantott, végignézett megviselt külsőmön, és fájdalmasan összerándult, amint meglátta a kabátzsebembe szuszakolt harisnyámat. Úgy kapta el a tekintetét, mintha megperzselte volna a gondolat, hogyan kerülhetett oda, és mi minden történhetett. – Na menj, feküdj le! – adta ki a parancsot Luke. – Majd viszem a szalonnás szendvicset. – Köszi – dörmögtem. Elszalasztottam az alkalmat, hogy megnyugtassam, és lehet, hogy többé nem is adódik ilyen lehetőség. Talán mindig is azt gondolja majd, hogy megcsaltam. – A tej T-vel kezdődik! – kiáltott fel vidáman Tegan, amikor a reggelijére pillantott. – A T azt jelenti, Talán ideje lenne nekilátnod a reggelidnek. – Nem is! – kuncogott Tegan. – A T azt jelenti, Tegan! – Igen, lehet – nevetett fel Luke is –, mégis azt hiszem, Talán ideje lenne nekilátnod. Luke sokszor jobban kijön Tegannel, mint én – gondoltam, és elindultam az ágyam felé. Arra riadtam fel, hogy valaki finoman kelteget. Kinyitottam a szemem, és Luke-ot pillantottam meg az ágyam szélén. Az éjjeliszekrényen ott állt egy csésze tea és egy szalonnás szendvics. Csak egy órát aludtam volna? Napoknak tűnt. – Azt gondoltam, jobb lesz, ha felkeltelek, mielőtt elmegyek – mondta Luke, de nem nézett a szemembe. – Elmész? – Nagyot ásítottam, és felültem. – Aha, rengeteg dolgom van még. Té a szobájában játszik, jól elvan, mégis jobbnak láttam, ha felkeltelek, mielőtt elindulok, tudod, mindig valami turpisságon töri a fejét.
– Milyen dolgod van? – érdeklődtem. – Dolgoznom kell, otthon. Később találkozunk! – Luke felállt az ágyamról, de én utánanyúltam, megragadtam a karját és nem engedtem. – Mi van? – kérdeztem. Visszahuppant az ágyra, és végre rám nézett. – Ezt neked kellene megmondani. Nem szóltam, mert nem tudtam, hol kezdjem. Mennyit szeretne tudni? Nem mindent, ebben biztos voltam. És egyébként is, hogyan magyarázzam el a helyzetet? Luke nem tudja, mennyire összetett a Nate-hez fűződő kapcsolatom. Hogy Mr. Turner nem egyszerűen a volt pasim, még csak nem is „A volt Pasim”, ő… ő Nate, ilyen egyszerűen és ilyen bonyolultan. – Nézd, Ryn – törte meg a hosszú csendet Luke. – Őszinte leszek… fogalmam sincs, hogyan kezeljem ezt az egészet. Eddig soha nem kerültem hasonló helyzetbe. Tudod jól, mit érzek irántad és Tegan iránt, ti ketten az életem része vagytok. De ő az igazi apja, és nyilvánvalóan ti kettőtök között is van valami. – De hiszen nincs! – tiltakoztam. – Nincs? Akkor miért nem bírsz a szemembe nézni két másodpercnél tovább? Miért nem feküdtél mellém az éjszaka? És miért jársz olyan furcsán? Remélem, nem aludtál vele, de azon sem csodálkoznék, ha megtetted volna, mert tudom, hogy még mindig szereted. – Mondtam, hogy már nem! Luke könnyedén átsiklott a közbevetésem felett. – Nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel. Legjobb lesz, ha elmegyek, és majd akkor beszélünk, ha elmúlik a haragom.
Igen, így érzek, dühös vagyok. Nem tisztességes ez az egész. – Egy pillanatra megállt, majd folytatta. – Nem akarok most belebonyolódni. Nem most, amikor Tegan is itt van, és még át sem gondoltam az egészet. – Jól van – motyogtam. Rájöttem, nem tudom megértetni vele, hogy nem voltam hűtlen. Mégsem indult, csak mereven ült az ágyon, és az ajtót bámulta. – Vele aludtál? – Nem – feleltem. Bizonyára sokakat sértene ez a kérdés, de én magam is feltettem volna hasonló helyzetben. Itt nem bizalomhiányról volt szó, hanem a bizonyosságról. Hogy az embernek ne kelljen beleőrülni a gondolatba, hogy mi van ha…? Képesek lettek volna…? Meg is tették…? Másfelől a kérdéssel azt is megmutathatjuk, hogy megbízunk a másikban. Megbízunk abban, hogy elmondja az igazat. – Még csak meg sem csókoltam, Luke. – És szerettél volna vele aludni? – Nem – feleltem habozás nélkül. – Komolyan? – Igen, komolyan. Elmondtam neki Tegant, aztán jól összevesztünk az utcán, elestem, és beütöttem a lábam. Ezért bicegek, nem valami maratoni szexorgia miatt. Elmentem hozzá, hogy rendbe szedjem magam, ennyi az egész, nem történt semmi. Végül taxival jöttem haza. És azért nem bújtam melléd, mert hajnali négy volt, és nem akartalak felzavarni. Hát, ennyi. Nem történt más. – És aláírja a papírokat? – Nem tudom. Annyira kiborult attól, amit mondtam, hogy képtelen volt másra is figyelni.
– És komolyan nem akartál vele aludni? – Komolyan. – Na jó… akkor menj egy kicsit odébb – mondta, és mellém kucorodott. Átöleltem és szorosan odabújtam erős testéhez, arcom a hátához simult. Behunytam a szemem és lassan álomba merültem. Igazat mondtam neki. Nem akartam Nate-tel aludni. Eszem ágában sem volt. Meg akartam csókolni. A karomba akartam zárni. Szeretkezni akartam vele. És utána figyelni akartam őt álmában. De meg sem fordult a fejemben, hogy vele aludjak. Luke-nak természetesen mindezt nem mondhattam el. Ő nem értené meg, hogy az előző estém olyan volt, mintha beléptem volna egy emlékbe, mintha a régi Kamryn bőrébe bújtam volna, amit valójában soha nem vetettem le igazán. Az Adele vallomása körüli események egy olyan élettől és egy olyan Kamryntől fosztottak meg, akivel jól megvoltam. Sőt, szerettem! Amit Nate-tel szemben éreztem előző éjjel, az mind-mind erről szólt. Arról az időről, amikor olyan férfival éltem együtt, akit testestül-lelkestül imádtam, amikor még tudtam, milyen is az, ha az embert teljes szívvel szeretik. Együtt lehettem Nate-tel, aki arra az időszakra emlékeztetett, amikor még élt a legjobb barátnőm, és Tiga nem szenvedett sem a durva bánásmódtól, sem a mély gyásztól. Az, hogy megkívántam Nate-et előző éjjel, nem azt jelentette, hogy Luke rovására másfelé tekingetek, sokkal inkább azt, hogy a múltba vágyom, és ezért kész lennék feláldozni a jelenemet. Luke nem értené. Én sem érteném, ha Luke próbálná elmondani mindezt a volt menyasszonyával, Nicole-lal kapcsolatban. Úgy venném, hogy megcsalt, akármennyire is őszinte hozzám. Egyébként pedig úgysem találkozom többé
Nate-tel – majd elküldöm neki a papírokat, és ezennel vége is. Így hát nem is számított, mit éreztem az éjjel, csak az itt és most volt a fontos.
33. fejezet Kopp, kopp, kopp! A bejárati ajtóm felé pillantottam, vajon ki kopoghat. Luke Tegannel ment el, de neki volt kulcsa, és Betsy, a munkatársam, nem látogatott meg itthon, nehogy összetalálkozzon Tegannel – ki nem állhatta a kisgyerekeket. Ezzel ki is merült azoknak a listája, akik előzetes bejelentés nélkül betoppanhatnának. Beakasztottam a vastag biztonsági láncot, amelyet akkor szereltettem fel, amikor Tegan ideköltözött hozzám, óvatosan kinyitottam az ajtót, és kikukucskáltam. Nate. A vacsoránk óta eltelt hét során nem láttam, és nem is hallottam felőle. Azzal intéztem el a dolgot, hogy egy nap majd elküldöm neki a papírokat. Ám az az „egy nap” még nem virradt fel. Becsuktam az ajtót, remegő kézzel vettem le a biztonsági láncot, aztán szélesre tártam az ajtót. – Mit keresel itt? – kérdeztem, és nem csak a kezem, de a hangom is remegett. – Látni akartalak. – Nem bukkanhatsz fel csak így, váratlanul! – De igen, hiszen itt vagyok – vágott vissza. – Honnan tudtad, hol lakom? – Hallottam, amikor megadtad a címet a taxisnak. – Ujjával megkocogtatta a halántékát. – Vág az eszem, akár a borotva! – Mit akarsz? – A hangom egyszerre volt ellenséges és nyugtalan.
Nem lesz ennek jó vége! Luke csak arra várt, hogy legyen ürügye összetörni Nate csontjait. A féltékeny Nate pedig, akivel hat évig jártam, minden bizonnyal élni fog a lehetőséggel, hogy alaposan helyben hagyja azt, akivel újabban lefekszem. – Már mondtam, látni akartalak. És Tegant is. Testem rémülten rándult össze. – Micsoda? Miért? – Mert ő… Nézd, mindenképpen itt kell ezt megbeszélnünk, az ajtóban? – Nem, nem. Elálltam az útból, beengedtem, és a konyha-nappali felé intettem. A farmerbe és fekete garbóba öltözött Nate nem ült le, csak állt, és végigmustrálta a helyiséget: a könyvespolcot, a krémszínű kanapét, amelyre már számtalan más szín is rakódott az elmúlt hónapok során, a tévé mellett pihenő piros babzsákot, és a piros szőnyeget, amely a kicsiny ebédlőasztal mellett a konyha és a nappali határát jelölte. Megnézte a fehér konyhaszekrényeket a fautánzatú munkalappal, ahol szanaszét hevertek a reggeli és az ebéd romjai, melyeket akkor szándékoztam elmosogatni, ha végre sikerül felráncigálnom fáradt testem a kanapéról. – Hol van Tegan? – Nate közelebb lépett hozzám, így kénytelen voltam a szemébe nézni. – Nincs itthon… Luke elvitte a parkba kacsát etetni. Pontosabban ő vitte el Luke-ot. Tegnap este úgy döntött, hogy ha nem lép közbe, a kacsák éhen pusztulnak. Annyit unszolt bennünket, hogy megígértük, a mai karateórája után elvisszük. Aztán Luke önként jelentkezett, hogy megússza a mosogatást. A volt vőlegényem arcán sértődött fintor jelent meg.
– Gyakran elviszi ide-oda, igaz? – morogta. Soha nem hallottam tőle ezt a mély, vádló, acsarkodó hangot, kissé meg is lepődtem. – Amolyan igazi apatípus, mi? – Nate, hagyd abba, kérlek! – Megfogtam a karját. – Ez nem is te vagy! Nagy levegőt vett, mire az egész teste ellazult. – Nem én vagyok, igaz? – megrázta a fejét. – Kicsit összezavarodtam. Már nem is tudom, mit teszek, vagy mit érzek. Hátrébb lépett, és leült a kanapéra. Mellé telepedtem. – Mit keresel itt? – kérdeztem rá újra. – Nem hazudtam. Tegant szerettem volna látni. Megint úrrá lett rajtam a félelem. – De miért? – Akárminek is köszönheti a létezését, Ő az én lányom. És el kell fogadnom, hogy felelősséggel tartozom iránta. Jaj, ne! Nem. Lehet, hogy kezdetben nem akartam magamhoz fogadni, de ez nem azt jelenti, hogy ennyi idő elteltével képes lennék nélküle élni. Ő volt az egyetlen kapocs, amely Adele-hez fűzött. Megígértem, hogy gondját viselem, és örökbe fogadom. Szerettem őt. Szükségem volt rá. Mi lesz, ha Nate is megszereti, és magának akarja? – Miért? Nem is akarsz gyereket Talán hivatalos felügyeleti jogot akarsz felette? Nate rémülten hőkölt hátra. – Az istenért, dehogyis! – Akkor miért szeretnéd látni? – Kamryn, ő a lányom. – De te nem szeretnél gyereket. – Ez egy vitatható kijelentés. Van egy gyerekem, és alkalmazkodnom kell a helyzethez.
– Ha nem akarsz felügyeleti jogot, miért szeretnél találkozni vele? – Miféle ember lennék, ha meg sem próbálnám megismerni, egyszerűen lemondanék róla? – Hát nem érted? Nem fogják engedélyezni az örökbefogadást, ha te is kapcsolatban vagy vele. Ez olyan benyomást keltene, mintha te is tudnál gondoskodni róla, amiből az következik, hogy én nem fogadhatom örökbe annak rendje és módja szerint. Néhány másodpercig fürkészően nézett rám. – Arra számítottál, hogy lemondok a szülői jogaimról, aztán szépen eltűnök, mintha mi sem történt volna? Az ő megfogalmazásában valóban úgy tűnt, mintha valami szívtelen, kegyetlen dologra kérném – márpedig ő sohasem volt ilyen. – Persze, hogy nem… Nem is tudom. – Kam… Ryn, még bele sem fogtunk, hogy megbeszéljük, mi történt közöttünk, márpedig addig el nem megyek, amíg túl nem leszünk ezen. Erre a gondolatra a vér is megfagyott az ereimben. Nate idegen volt számomra; aznap vált idegenné, mikor megtudtam, mit tett. Már nem Nate volt, a kősziklám, hanem egy férfi, aki képes az árulásra Nem tudtam ugyan, miért tette, csak gyanítottam. A feltételezéseim éjjel-nappal kísértettek, és csak erősítették bennem a veszteség gyötrelmes érzését. Nem akartam, hogy ezek a gondolatok beigazolódjanak. Nem akartam, hogy a részemmé váljanak. – Most nem rólunk van szó, hanem Teganről – mondtam. – Szeretném megadni neki azt a biztonságot, amit az édesanyja
is megadott volna neki, márpedig ehhez örökbe kell fogadnom. – És arra nem gondoltál, hogy újra együtt lehetnénk, és szülőkként nevelhetnénk fel Tegant? Hogy egy család lehetnénk? A rémület egyetlen viharos széllökésként söpört végig rajtam. Elfordultam Nate-től és a gyomromhoz kaptam. – Kam? – Ne vedd el őt tőlem! – vettem könyörgőre. – Csak ő maradt nekem. Kérlek, ne vedd el tőlem! Karját körém fonta. – Miért venném el tőled? – kérdezte. – Mindössze annyit mondtam, ha adnánk egy esélyt magunknak, lehetnénk egy család. – De nem írod alá a papírokat, amíg nem mondok igent – vágtam vissza. – Ezt soha nem mondtam. És nem is akartam olyan hatást kelteni, mintha nyomást akarnék gyakorolni rád. Nem tennék ilyet… soha. Csupán azt szeretném, ha átbeszélnénk a dolgot. A múltkor nem tudtunk rendesen beszélgetni, nem igaz? El kell rendeznünk bizonyos dolgokat. – Nem akarom – ráztam meg a fejem. – Nem hagyhatjuk, hogy minden így maradjon… – Nate ujjai beletúrtak a hajamba, és minden egyes simogatás vigaszt öntött belém. Tudta, hogy ez mindig megnyugtat, néha még el is aludtam tőle. A két dolog, amit leginkább szerettem, ha a hajamat simogatták, és ha a nyakamat csókolgatták. Nate tudta, Luke nem. – Szeretném rendbe hozni kettőnk dolgát. És, akármilyen váratlanul is ért, vállalnom kell ezt az újszerű
felelősséget… Anyagilag hogy állsz? Talán el kellene kezdenem fizetni valamennyit Tegan után. Nem ezt akartam hallani. Arra volt szükségem, hogy egy fikarcnyi érdeklődést se mutasson Tegan iránt, mert csak akkor adoptálhatom őt, ha Nate eltűnik a színről. Ám Nate nem tagadhatta meg önmagát: őszinte és nemes lelkű volt. Igazi jófiú. – Havi kétszázötven fontot tudnék adni. Rendben? Majdnem elájultam. Isteni áldás lenne ennyi pénz! Noha Luke igyekezett támogatni bennünket, nem fogadtam el, hogy Teganre költsön – ő az én felelősségem volt, nem az övé, ezenkívül nem akartam olyasvalamire építeni, ami egyik pillanatról a másikra megszűnhet. Nem éltem én álomvilágban, tudtam, hogy Luke és én nem feltétlenül maradunk együtt örökké. Nate lecsusszant a kanapéról, elém térdelt, és átölelt. – Ennyi elég lesz? Vagy inkább odaadom a félretett pénzem egy részét, akkor talán több is kijön, mint a havi kétszázötven. Mondjuk, legyen háromezer? Nyugodj meg, nem kérem vissza – és nincs semmi kötelezettség. Ez a tiéd, bármi is történjen közöttünk. Nyitok egy számlát Tegan nevére, amit te kezelsz majd, amíg nem lesz tizennyolc, és majd meglátom, talán a későbbiekben többet is tudok adni. Igen, azt hiszem, többet kell fizetnem, ahogy egyre nagyobb lesz, fordítva nem működik, igaz? – Nate, én… köszönöm. Felemelte a fejem, mélyen a szemembe nézett, és a hüvelykujjával megtörölte a könnyeimet. – Ryn… – kezdte, de a kulcscsörgés zaja beléfojtotta a szót. Mindketten ösztönösen felugrottunk, és az ajtó felé
fordultunk. Egy gyors mozdulattal kitöröltem a könnyeket a szememből. – Megjöttünk! – énekelte Tegan. Luke-kal együtt beléptek az ajtón, és a nappaliba siettek. Tegan a télikabátját viselte, bolyhos fekete sapkával, fekete gyapjúsállal és bolyhos fekete kesztyűvel. Az ajtóban megtorpant, amikor megpillantotta a magas férfit mellettem. Luke, aki két lépéssel mögötte loholt, szintén megmerevedett. – Jól éreztétek magatokat? – érdeklődtem, és visszaszipogtam a könnyeket. – De még mennyire – vigyorodott el Tegan. Kérdő tekintete köztem és Nate között cikázott. – Ő kicsoda? – kérdezte, amikor megunta a bizonytalanságot. – Ő Nate. Emlékszel? Régi barátom. – Csinos volt a ruhád – fordult Nate felé. Nate vidáman vonta fel a szemöldökét. – Na nem! Láttam ugyan jó pár csinos ruhát életemben, de soha nem volt rajtam egy sem! Esküszöm! Tegan felkacagott, közben hátrált egy lépést, és Luke lábához simult. Szüksége volt Luke megnyugtató érintésére. – Nem neked! – kuncogott. – Ryn anyának. Csinos ruhája volt, amikor az esküvőre készült! – Fekete kesztyűs kezével Nate-re mutatott. – Veled. Döbbenet költözött a helyiségbe; ez az ártatlan gyerekfecsegés mindhárom felnőttet fejbe kólintotta, és elnémította. A Nate-tel való eljegyzésemet soha egyikünk sem emlegette volna fel, ha Tegan nem mondja ki. – Igen, így van – mondtam, miután elsőként sikerült magamhoz térni. – Nem is tudtam, hogy emlékszel rá.
– Emlékszem – vigyorgott Tegan. Felpillantott Luke-ra, akitől valamiféle dicséretet várt. Luke rámosolygott, majd letérdelt. – Okos kislány vagy – mondta, kikötötte Tegan cipőfűzőjét, és levette a cipőket. Amikor felállt, várakozón tekintett rám. – Luke, ő Nate. Nate, ő a barátom, Luke. Nate megkerülte a kanapét, és Luke felé nyújtotta a kezét. Luke kelletlenül kezet rázott vele. – Nagyon örülök – mondta Nate. – Persze… – motyogta Luke. Nagyon is jól ismertem ezt a hangot, az első találkozásunktól kezdve. – Te is Ryn anya szerelme vagy? – faggatózott Tegan, mintha nem zaklatta volna fel a társaságot még eléggé. – Valamikor régen az voltam – felelte Nate. – De már nem. Most Luke az. Tegannek tetszett a válasz, vidáman felhúzta az orrát, és egyetértően bólintott. Luke-on látszott, hogy képes lenne bemosni egyet Nate-nek. – Megetettük a kacsákat, ugye, Luke? – csiripelte Tegan. – Meg bizony – bólintott Luke. Nate arca ellágyult, minden figyelme Teganre irányult, amikor huncut mosollyal az arcán odafordult hozzá: – Nahát! És milyen színűek voltak? – Kacsaszínűek – kuncogott Tegan. – Talán citromsárgák? – Nem! – visította Tegan. – Pedig az én kádamban citromsárga kacsa úszkál!
Mióta képes Nate egy gyerekkel beszélgetni? Amikor együtt vigyáztunk Teganre, és megkértem, hogy maradjon vele, amíg én a mosdóba megyek, akár a világból is kifutott volna. – De nem voltak sokan. És barnák voltak. És zöldek, meg bordók, a nyakuknál pedig sárgák. Luke azt mondta, télre elrepülnek. – Jobb, ha én elindulok – jegyezte meg Luke. Nate egy kínos pillantást vetett Luke-ra, majd felém fordult: – Na, én lelépek. Ma este még dolgoznom kell. – Odahajolt és meleg ajkával puszit nyomott az arcomra. A szívemet megdobogtatta az érintése. – Szia! – búcsúzott tőlem, majd kezet nyújtott Luke-nak. – Luke. Luke megrázta. – És Tegan – hajolt le Nate Teganhez –, örülök, hogy megismerhettelek. Hamarosan találkozunk, rendben? – kezet nyújtott neki, és amikor Tegan megrázta, kiült az arcára az öröm, hogy Nate felnőttként kezelte. Luke a fogát csikorgatta, és csak egy hajszál kellett hozzá, hogy felpofozza Nate-et, aki az ajtó felé vette az irányt. Visszatartottam a lélegzetem. Luke szeme olyannyira szikrákat szórt, hogy attól féltem, meg is teszi, ám végül elállt Nate útjából. Nate távozását a zár kattanása jelezte, miután becsukta maga mögött az ajtót. – Kedves volt – állapította meg Tegan. Besétált a nappaliba, és rávetette magát a kanapéra. Még mindig rajta volt a kabát, a sapka, a sál és a kesztyű. – De nem annyira, mint Luke. Lecibálta az egyik kesztyűjét, megragadta a távirányítót, és elkezdett kapcsolgatni a tévécsatornák között. Már nem kötötte le a figyelmét a valós világ, miután elmúlt a látogatónk okozta izgalom.
Luke a folyosó felé pillantgatott, és aprót intett a fejével. A hálószobámba mentünk, és Luke becsukta mögöttünk az ajtót. – Nem örülök, hogy itt volt – sziszegte. – Nem én kértem, hogy jöjjön el, saját magától bukkant fel. – Valóban? – Nem, Luke, megvártam, amíg bizonytalan időre eltűntök, és áthívtam egy jó kis szexre. – Nem örülök, hogy itt volt – nyomatékosította. – Ez itt az én lakásom. – És próbálkozott nálad? – Na, végre nem kerülgeted a forró kását. Nem, nem próbálkozott. De még ha meg is tette volna – amit nem tett meg –, semmi nem történne. Hozzád tartozom. – És mit akart? – Tegant akarta látni. Luke elsápadt. – Őt akarja? – Éppen olyan ijedtnek tűnt, mint amilyen én voltam. – Nem tudom. Ezért sírtam, amikor hazaértetek. Észrevetted, ugye? Nem turbékoltunk. Megrémültem, mert azt mondta, hogy felelősséget akar vállalni Teganért, és ez még bármit jelenthet az örökbefogadási kérelmemmel kapcsolatban. – A francba – rogyott le Luke az ágyra. – Soha nem láttam, hogy így viselkedett volna egy gyerekkel, még Tegannel sem. Az is igaz, hogy ezelőtt soha nem láttam a lányával. Félek, Luke! – Odaültem mellé, mire gyengéden átölelt. – Félek, hogy megszereti, aztán magának akarja, és elveszítem őt. És cserbenhagyom Adele-t. – A tenyeremet a homlokomra tapasztottam. – Félek, Luke.
– Minden rendben lesz – mondta különösebb meggyőződés nélkül. – Ígérem, hogy minden rendben lesz. Luke nem értette, hogy nem csupán Tegan elvesztésétől féltem, hanem Nate-től is. Miután láttam őt Tegannel együtt, és megtapasztaltam, mennyire igyekszik, elgondolkodtam, valóban lehetnénk-e egy család mi hárman… Nate, Tegan és én. Féltem, mert először merültek fel bennem kétségek azzal kapcsolatban, hogy Luke-nak valóban helye van az életünkben.
34. fejezet Korábban én magam is része voltam a délutáni tömegnek, annak a sokaságnak, akik irodákból, üzletekből, vasútállomásokról és más munkahelyekről özönlöttek a közeli bárokba. Betsy, Ruby, én és még néhányan az Angelestől gyakran siettünk az áruház melletti bárba, hogy eliszogassuk a verejtékes munkával megkeresett pénzünket. Amióta megörököltem Tegant, a baráti kör, akikkel munkaidőn kívül is találkoztam, Luke-ra szűkült. A barátnőimmel igen ritkán találkoztam a szabadidőmben, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem szívesen hagytam otthon Tegant. Még akkor sem, ha nem vette volna igazán rossz néven. Még otthon sem tudtam eleget együtt lenni vele. A gondolataimat a munkám meg a vásárlás, mosás, vasalás, takarítás foglalta le. Azt számolgattam, hogyan jövök ki a fizetésemből, amely immár két személy igényeit kellett fedezze. Egyszóval nem figyeltem eléggé Teganre, ám ha otthon sem vagyok, még ennyi törődést sem kap. És még a gondolat is visszariasztott, hogy egy idegennel kell hagynom Tegant. Ezért is tartottam nagy szerencsének, hogy Luke beugrott az ilyen estéken, mint aznap, amikor hosszú hónapok óta először ruccantam ki este. Otthon maradt Tegannel, valószínűleg vacsorát készítenek, és közben a feje tetejére állítják a lakást. Amikor nekiálltak főzni, nem maradt ki egyetlen serpenyő és lábos sem. Rendszerint „mindent bele” fogást készítettek. Adele és én akkor eszeltük ki a „mindent bele” receptjét, amikor kollégiumban laktunk. Szó szerint
összeszedtünk minden fellelhető maradékot a hűtőből, beledobtuk egy edénybe, és reméltük a legjobbakat. Olykor isteni finom lett, máskor undorító, de maga a főzőcskézés mindig jó mulatság volt. Tegan már a legelső alkalommal felélesztette ezt a hagyományt, amikor Luke-kal vacsit készített, így bizton számíthattam rá, hogy valamilyen hagymás, paradicsomos, kukoricás keveréket fognak elém tálalni, amint hazaérek. Ezek után természetesen azzal töltöm majd az estémet, hogy feltakarítom a lakást utánuk. De mindez rendben volt, hiszen csak az számított, hogy jól mulattak főzés közben. Utat törtem magamnak a felkapott Paragon bárban összegyűlt sokaságban. Sokan le sem vették a télikabátjukat, csak a táskájukat őrizve ácsorogtak, kezükben egy-egy itallal. El is felejtettem, milyen zsúfoltak, füstösek ezek a helyek, és milyen hangulatot teremt a beszélgetés duruzsoló moraja. A vendégek között Nate-et kerestem a szememmel. Úgy volt, hogy gyorsan beülünk egy italra, mert még aznap este a barátaival volt találkozója valahol Leedsben. Egyszer csak megpillantottam. Egy sarokasztalnál ült egy korsó sörrel, vele szemben egy pohárka fehérbor, amit nekem rendelt. Mindez azokra az időkre emlékeztetett, amikor összejöttünk munka után. Rendszerint ő érkezett elsőként, rendelt nekem is italt, majd amikor felbukkantam, én is rendeltem Adele-nek, aki a legkésőbb végzett. Nekiláttam a bornak, amely hónapok óta az első pohárka volt, ám Nate már a legelső korty után nekem szegezte a kérdést: – Elmondod Tegannek, hogy én vagyok az apja?
A kérdés nyomban eszembe juttatta, miért szeretek Lukekal lenni. Luke maga volt a kiszámíthatóság. Semmi érzelmi hullámzás. A kiszámíthatóság mellett nem sok helyet kap az izgalom, mégis nagyra értékeli az ember, amikor az élete egy merő érzelemgubanc, amikor az egyik pillanatban fetreng a nevetéstől, a másikban a körmét kell a tenyerébe mélyeszteni, nehogy elbőgje magát. Ilyenkor kiszámíthatóságra vágyik az ember, márpedig Nate és én ebben nem voltunk jók. Kettőnkkel mindig valami drámai történt. – Nem tudom – vontam meg a vállam. Letettem a poharat az asztalra, és az ujjaimmal végigsimítottam a csomós fa mintázatát. – Tegan okos kislány, tudja jól, hogy nem ok nélkül lógsz nálunk. – Múlt szombati váratlan látogatását követően Nate már kétszer is beugrott hozzánk. Először azért jött, hogy megadja a Tegan nevére nyitott bankszámla adatait, ígéretéhez híven háromezer fontot helyezett letétbe. Két nappal később a számlához tartozó kártyát hozta el. Tegan kissé bizalmatlanul viselkedett vele, fürkésző tekintettel vizslatta, különféle kérdéseket tett fel a munkájáról, és óvatosan válaszolgatott, amikor Nate érdeklődött az iskola felől. Luke nem örült Nate látogatásainak, de nem panaszkodott, hiszen ő maga is rettenetesen várta, hogy Nate végre kilépjen az életünkből az aláírásával. – Szóval így látod a helyzetet, hogy lógok nálatok? – kérdezett vissza Nate. – Mint valami kellemetlen alak? – Ne légy ilyen, Nate. Egyszerűen arról van szó, hogy nem tudom, készen áll-e arra, hogy megtudja, te vagy az apja. Nate felhörpintette a sörét, de nem mozdult, hogy újat kérjen. Nála az „egy ital” mindig egyet jelentett.
– Tegan számára az „apa” olyasvalami, ami nem adatott meg neki eddigi életében, és most… Fel sem nézett a söröskorsóból. – Gyerünk, mondd csak ki. – És most az „apa” Luke-ot jelenti. Nem mintha egyetlen egyszer is így szólította volna, Luke mégis apaszerepet játszik az életében. Tegan imádattal csüng rajta. Nate felemelte a fejét, és mélykék tekintetével a székemhez szegezett. Na, mindjárt Luke-ról fog faggatni; arról, vajon én is annyira kötődöm-e hozzá. Hogy szeretem-e. Ehelyett hirtelen mozdulattal hátradőlt a széken, és kinyújtóztatta izmos testét. Ajkát vékony vonallá préselte, arca közömbös volt, egyedül a szemében maradt élet: tekintete a bensőmbe hatolt. Nagyot nyeltem, és éreztem, hogy a szívverésem a többszörösére pörög. Egészen elkeseredtem a gondolatra, hogy ezt teszi velem. Kevés ember volt, aki ennyire fel tudott húzni. – Találkozgatok valakivel – szólalt meg. Éppen a számhoz emeltem a poharam, és a váratlan kijelentésére sikerült a fogamhoz koccantani. Erre nem számítottam. Mindig is azzal hitegettem magam, hogy soha nem környékez meg más nőket abban a hiú reményben, hogy egy nap még visszatérek hozzá. Letettem a poharam, és képtelen voltam bármivel elhessegetni magamtól a fájdalmat, hogy Nate továbblépett. Igaz, én magam is továbbléptem – volt egy pasim meg egy gyerekem. Ennél nagyobbat nem is léphettem volna, nem igaz? – Ó! – nyögtem ki. – Mindössze néhány hete ismerem – vallotta be Nate. Azóta, hogy újra találkoztunk. Ó, istenem! Talán a viszontlátás rádöbbentette, hogy a valóság milyen messze esik
az ábrándjaitól; hogy mégsem jelentek számára „mindent”, ahogy korábban hitte? – A rádiócsatorna egyik producere. – Ezek szerint nap mint nap találkoznak. Valószínűleg a kávéfőző mellett flörtölnek, ebédidőben smárolnak, aztán jót kefélnek az esti ital után. – Nagyon kedves, jól kijönnétek. – Ne játsszuk ezt a játékot, Nate, mindkettőnknek rosszul esik. – Jól van – sütötte le a szemét. Szótlanul üldögéltünk, csak a többi vendég duruzsolása zsongott körbe bennünket. Korábban meg sem kérdeztem Nate-től, miként alakult az élete az előző évek során. Feltételeztem, hogy egyedül van, hiszen megpróbált megcsókolni a vacsoránk után, most mégis felmerült bennem a kérdés, mik történhettek vele a szakításunk óta eltelt két évben. Mindenféle nőcskékkel összefeküdt, vagy lehorgonyzott egynél? Nem volt jogom megkérdezni. Semmi közöm nem volt hozzá. Egyetlen okom volt csupán, amiért találkozgattam vele: szerettem volna elérni, hogy az aláírásával lemondjon apai jogairól. Felesleges volt azon gyötrődnöm, kivel feküdt le. – Miért csinálod ezt, Nate? – tereltem biztosabb vizekre a beszélgetést. – Miért mutatsz ekkora érdeklődést Tegan iránt? – Hát, nem az vezérel, amire te meg mindenki más gyanakszik. – Mi lenne az? – Hogy így akarok közelebb férkőzni hozzád. – Én nem gondoltam ezt. Lesütöttem a szemem, és elpirultam. Természetesen igaza volt. Igenis gondoltam rá – nem is egyszer –, hiszen Nate-et
amúgy teljesen hidegen hagyták a gyerekek. Jó párszor eszembe jutott, hogy Nate talán azért érdeklődik Tegan iránt, hogy így visszalopja magát az életembe, és az ágyamba. Gondoltam rá, de valahol mélyen tudtam, hogy nem ez a helyzet. Csak így minden egyszerűbb volt. Ha erre gondoltam, könnyedén elkönyvelhettem, hogy Nate egy számító gazember, aki kihasználja a saját gyerekét, és így messze elmarad Luke jóságától. Valójában tudtam, hogy Nate nem ilyen. Egyáltalán nem volt ravasz, nem voltak hátsó szándékai. Ezért is viselt meg annyira, amit Adele-lel tett. Fel sem tudtam fogni, hogy Nate – a komoly, megbízható, odaadó Nate – miért csalt meg. Mintha nem is ő lett volna. – Azért teszem, mert felelős vagyok érte – világosított fel Nate. – Tudod, milyen komolyan veszem a felelősséget. Még az Adele-lel töltött éjszakáért is felelősséget vállalok. Ő ugyan magát hibáztatta, de én is ott voltam. Én… – elakadt a szava, mert alighanem észrevette, mennyire remegek. Adele említése alaposan felzaklatott. A bánat és fájdalom feneketlen mélysége fölött egyensúlyoztam. Addig a pillanatig nem is éreztem, mennyire rossz, mennyire fájdalmas az a nap. Olyan nap volt, amikor a legapróbb dolog is képes kikészíteni. Ritkán fordult elő ilyen; legtöbbször félretettem a fájdalmat, és éltem az életem, ám a rossz napokon szinte megbénultam, ha csak eszembe jutott Adele. Ha megjelent lelki szemeim előtt, ahogy ott feküdt, jéghidegen, mozdulatlanul, semmi másra nem tudtam gondolni, reszketni kezdtem, felfordult a gyomrom és könnyek szöktek a szemembe. – Sajnálom – szólalt meg Nate. – Nem akartalak felzaklatni. – Szóval sokat beszélgettetek róla? – kérdeztem, miután kissé megnyugodtam.
– Nem, nem erről volt szó. Akkoriban éppen arra készültem, hogy… – megint elhallgatott, de az arckifejezése mindent elárult. Ő maga is megdöbbent, mi csúszott ki a száján. – Éppen arra készültél, hogy elhagysz. – Ezt mindenképpen tisztáznunk kell, Kam. Ryn. Az érzelmek átvették az irányítást. Teljesen összezavarodtam. Te és én… – Szakítani akartál velem? Adele miatt? Vele akartál lenni? – Olyannyira felemeltem a hangom, hogy a többi asztalnál is felkapták a fejüket a vendégek, de nem törődtem vele. Adele soha nem említette ezt. Amikor megkért, hogy viseljem gondját a gyermekének, Nate gyermekének, nem mondta el, hogy Nate őt választotta helyettem. – Kamryn, hagyd abba! – szólt rám Nate és a hangjából éreztem, hogy alig-alig fojtja vissza a dühét. – Azért akartam szakítani veled, mert beleszerettél valaki másba. Vagy talán erre nem emlékszel? Úgy éreztem magam, mint egy fényszóró elé keveredett nyúl: mozdulni sem bírtam, egyszerűen nem hittem el, mit mondott. – Ezért is kell nyugodtan megbeszélnünk a dolgot – mondta Nate kedvesen. – Rendben van, nem akarsz most rögtön belemenni, mégsem lehet bizonyos dolgokról beszélni úgy, hogy nem tisztázzuk az akkori körülményeket. Annyi minden történt abban az időszakban, ráadásul igencsak rossz passzban voltam. – De… – kezdtem volna, ám rájöttem, hogy ha őszinte akarok lenni, egyet kell, hogy értsek.
Egy buta flört volt az egész egy munkatársammal, aki (már a nevére sem emlékszem, annyira jelentéktelen volt) az edinburgh-i csoportunktól jött hozzánk egy fél évre. Szinte az első pillanattól egy húron pendültünk, sok mindenben hasonlított a véleményünk, sőt, a humorunk is, így hamar összebarátkoztunk. Együtt jártunk ebédelni, munka után néha beültünk egy-egy italra, és flörtöltünk, de semmi több. Amikor visszatért Skóciába, meg is szakadt a kapcsolat. Nem volt semmi jelentősége az egésznek, és fogalmam sem volt róla, hogy Nate ennyire a szívére vette a dolgot. Azt sem tudtam, hogy egyáltalán megfordul a fejében, talán más iránt is érzek valamit. – Nem történt semmi – szögeztem le. – Soha nem csaltalak meg. – Tudom – felelte Nate. – Nem is erről van szó. Azt gondoltam, elveszítettelek, ezért a minimálisra akartam csökkenteni a fájdalmat, és elhatároztam, hogy kiszállok. Adele vett rá, hogy meggondoljam magam. Talán azzal, hogy lefeküdt veled? – Nem, nem azzal, hogy lefeküdt velem, tudom, hogy erre gondoltál. Mondott néhány egyszerű igazságot, amivel meggyőzött, hogy próbáljam megmenteni a kapcsolatunkat; ne adjam fel. Olyan bölcs… Olyan bölcs volt. Volt… Mindig elfelejtem, hogy nincs többé. Hogy… Meghalt. Ez a rideg, súlyos szó olyan kegyetlen, olyan végleges, nem úgy, mint az „eltávozott” vagy az „elment”, melyek arra utalnak, hogy az illető ténylegesen tett valamit azért, hogy ne legyen itt, és nem csupán megszűnt létezni, nem csupán „meghalt”. – Én is. Amikor otthon vagyok, természetesen nem, de a cégnél meg ilyesmi. Már éppen úgy érzem, hogy az életem a
rendes kerékvágásban halad, amikor kapok egy hívást Tegantől. Ilyenkor visszazuhanok a valóságba, és meg kell, hogy álljak. Úgy érzem, nem nevethetek, nem érezhetem jól magam. Még dolgozni sem járhatok, ha egyszer Adele-nek még ennyi sem adatik meg. Nem is tudom, hogy mondjam…. Soha többé nem beszélhetek vele. Előre nem is tudja az ember, mit jelent a soha többé. Különösen, ha… Különösen, ha az én hibám, akartam mondani. Rengeteg szívfájdalmat okoztam neki azzal, hogy nem beszéltem vele, és erre teljesült a kívánságom: soha többé nem is kell vele szóba állnom. Amikor kitagadtam az életemből, úgy éreztem, jogosan cselekszem. Mélységesen megbántott, és képtelen voltam beszélni vele. Ám Adele-nek senkije nem volt, és én ezt tudtam jól. Nekem ott volt a családom, akik szerettek, és támogattak, de Adele mellett nem állt család. És én megfosztottam őt az egyetlen embertől, akire támaszkodhatott. Adele utolsó hónapjai üresen, magányosan teltek, jóllehet nem így kellett volna, hogy legyen. Mindez az én hibám volt. Nate arca elkomorult. – Mondanom kell neked valamit – szólalt meg ünnepélyesen. Előredőlt, rákönyökölt az asztalra, és egy pillanatra a tenyerébe rejtette az arcát. – Adele üzent nekem úgy fél évvel a halála előtt, és megkért, hogy látogassam meg. Nem mentem el, mert akkoriban már itt éltem, de ha nem így lett volna, akkor se mentem volna azok után, ami történt. Akkor többször is próbált elérni telefonon, de nem fogadtam a hívásait. Végül úgy jutott el hozzám, hogy ismeretlen számot jelzett a telefonom. Megkérdezte, tudnék-e vigyázni Teganre egy darabig, mert ő kórházba vonul. Azt mondta, azért
szeretné rám bízni Tegant, mert a kislány már ismer engem, és nincs senki más, akire számíthatna. Könyörgött nekem, mégsem adtam be a derekam. – Nate elhallgatott, visszanyelte a feltörő érzelmeket. – Azt mondtam neki, még a kisujjamat se mozdítanám érte, nemhogy magamhoz vegyem a gyerekét. Mindeközben tudatában voltam, milyen szörnyűségeket mondok neki, mégsem álltam le. Nem bírtam. Azt hajtogatta, mennyire sajnálja, és ha adnék esélyt, mindent jóvátenne, csak ezt az egyetlen dolgot tegyem meg neki. Akkor vágtam oda neki, hogy a halála napjáig gyűlölni fogom. El sem tudtam képzelni, hogy Nate ennyire gonosz lehet. Nyilvánvalóan megvolt benne a képesség, mint ahogyan mindannyiunkban. Amikor hajdanán összevesztünk, mondott ugyan csúnya dolgokat, de soha nem gondolta komolyan. Azért lehettünk olyan utálatosak egymással, mert tudtuk, hogy ez nem teheti tönkre a kapcsolatunkat. De az, hogy ilyen rosszindulatú volt valakivel, és komolyan is gondolta… ezt nem néztem volna ki Nate-ből. – Ez a másik oka annak, hogy most így viselkedem. Nem tudom, mit léptem volna, ha Adele bevallja, hogy halálos beteg, de most szeretném jóvátenni, hogy cserbenhagytam őt. Valaha olyanok voltunk, mint egy család, mi négyen, és most minden tőlem telhetőt megtennék, hogy könnyítsek a lánya életén. – Nem azért teszed, mert Tegan a te véred? Nate lesütötte a szemét. – Bárcsak ezt mondhatnám! – vallotta be. – Bárki azt gondolhatná, hogy érzek valamit, most, hogy újra találkoztunk, beszéltem vele, és tudom, hogy milyen kapocs köt össze bennünket, de nem. Igen, tetszik, tündéri kislány, de
nem érintett meg a vér szava. Ha ránézek, nem érzem a csodát, hogy nekem köszönheti az életét… Ez persze még változhat, ha többet leszünk együtt. – Akkor találkozunk még? Lassan bólintott. – Igen. Kiittam a borom, letettem a poharat, mire Nate felállt. – Nem kellene indulnod? Tegan és Luke aggódni fognak, merre vagy. Figyeltem, ahogy Nate felveszi a kabátját, nyaka köré tekeri a fekete sálját, és megint felvillant előttem a szó: inamorato. Megborzongtam. Eszembe jutott az első szeretkezésünk, és az akkori Nate, ahogy évekkel azelőtt ott ült előttem az ágyon: a felhorzsolt ajkak, a kócos haj, a kipirult bőr. Istenien festett. Most is istenien festett, kicsit más értelemben. Ajkainak finom íve, kék szemének vágása és az enyhén síugrópálya formájú orra még mindig megmozgattak bennem valamit, és noha már nem volt számomra inamorato, én mégis annak éreztem. Szeretőnek. Le mertem volna fogadni, hogy az új barátnője is érzi ezt. Hogy minden alkalommal megdobban a szíve, amikor meglátja őt. Hogy remegni kezd a térde, amikor eszébe jut az első csókjuk. Biztos voltam benne, szeretkezés közben ő is mélyen átérzi, Nate az Igazi. Vajon Nate is hasonlóképpen érzett? Ő is szerelmes volt? Rájöttem, hogy valószínűleg azért akart velem beülni egy italra, hogy elüsse az időt a randija előtt. Mielőtt elrohanna, hogy egy jót szeretkezzen, és újabb emlékekre tegyen szert az új barátnőjével. – Szóval, forró randid lesz ma este? – nevettem fel. Sikerült úgy tennem, mintha őszintén nem bánnám, hogy csak az idő elütésére vagyok jó.
– Nem igazán nevezném forrónak, vacsorázni megyünk. – Ó! – Csak egy vacsora lesz. Tudod, nem minden randi végződik a lakásomon. – Akkor hát, érezd jól magad! – Nem mondhatnám, hogy jól fogom magam érezni. Meg kell mondanom neki, hogy nem működik a dolog kettőnk közt. – Miért nem? – buggyant ki belőlem, és nem tudtam palástolni, hogy felcsillant előttem egy reménysugár. – Te is tudod, miért – nézett a szemembe Nate. – Van valaki más.
35. fejezet Nem szeretem. Szeretem. Nem szeretem. Szeretem. Elcsendesedett a világ, minden megnyugodott. Az éjszaka kellős közepén semmi nem mozdult. Tőlem eltekintve. Nem jött álom a szememre. Már napok óta szemhunyásnyit sem aludtam. Azóta, hogy beültünk egy italra Nate-tel. Sőt, ha őszinte akarok lenni, azóta, hogy összefutottunk a John Lewisnál. Vagy talán még korábban kezdődött? Volt egyáltalán egyetlen nyugodt éjszakám Adele halála óta? Nem emlékeztem, hogy lett volna. Azokban a hetekben még kínzóbbá vált ez a gondom. Órákba tellett, míg álomba szenderültem, majd úgy egy óra elteltével felriadtam, és csak feküdtem az éjszaka sötétjében, a piszkosfehér plafont bámultam, és igyekeztem tisztába kerülni a gondolataimmal és az érzéseimmel. Megpróbáltam különválasztani, mit az, amit gondolok, de nem érzek, és mi az, amit érzek, de nem gondolok. Megpróbáltam tisztán látni. Szeretem Luke-ot vagy sem? Gondolataimat csak Luke egyenletes szuszogása zavarta meg. Nem is tudtam rendesen gondolkodni mellette. Vagy szuszogott, vagy forgolódott, mindenesetre akaratlanul is felbosszantott békés szunyókálásával. Ha nem lett volna mellettem, ha nem irigykedtem volna mély álmára, talán nem
is nehezteltem volna rá. Vagy talán mégis. Nehéz időszak állt mögöttünk. Nem mondtuk ugyan ki, de érezhető volt minden mondatunkban, tekintetünkben, érintésünkben, hogy valami nincs rendben köztünk. Ennek egyszerűen az volt az oka, hogy nem tudtuk, hányadán is állunk a másikkal. Biztos voltam benne, hogy Luke gyanakvóan találgatta, miként érzek Nate iránt, én pedig ugyanígy találgattam, miként érez Luke irántam. Megváltoztak a dolgok, mióta kimondtam, „szeretlek”, és ő egy hétig várt – amíg el nem vitt vacsorázni a volt vőlegényem –, hogy ugyanezt kimondja. Én azért mondtam, mert tudtam, abban a pillanatban erre van szüksége, ám mégiscsak én mondtam elsőként. Elsőként. Feltártam a szívem előtte, sebezhetővé váltam, és ezek után arra sem volt képes, hogy két szót kimondjon. Két szóval – „én is” – kimutathatta volna, hogy én is jelentek valamit számára. De nem tette meg, és ezzel megkérdőjeleződött minden, amit gondoltam az érzéseiről. Nem szeretem. Szeretem. Nem szeretem. Elgyötört tekintetem a plafonra szegeztem, és csak feküdtem a hátamon. A karomat, a lábamat és a törzsemet is ólomsúlyúnak éreztem. Megpróbáltam elhagyni a testem. Megpróbáltam kiszakadni a valóságból, egyszerűen elillanni. Így érezhetett Adele is, mielőtt meghalt? Azt érezhette, hogy egyik molekulája a másik után hagyja el a testét? Vagy éppen ellenkezőleg, hirtelen történt az egész? Talán fel sem fogta,
hogy elmegy? Vagy közvetlenül előtte már tudta, hogy a következő pillanatban már nem lesz? Luke sóhajtott álmában, megfordult, és közben kissé meglökött. Visszatartottam a lélegzetem, nehogy felébredjen, mert ilyenkor általában szeretkezni akar. Márpedig abban a pillanatban ennél borzasztóbbat elképzelni sem tudtam. Nem akartam a testemben lenni, és azt különösen nem akartam, hogy más is a testemben legyen. Nem akartam, hogy megérintsen. Sem ő, sem bárki más. De különösen nem ő. Szeretem. Nem szeretem. Szeretem. Nem szeretem. Luke felém fordult, nyakamba fúrta a fejét, és egész testével hozzám simult. – Hmm – morogta a nyakamba. Szerettem volna odébb tolni. Egyedül akarok lenni! Rövidesen újra az igazak álmát aludta, én pedig lefejtettem magamról a karját, kibújtam az öleléséből, és kiosontam a hálószobából. A folyosó közepén megtorpantam, és kinyitottam az egyik szekrényt. A folyosóm azért volt olyan keskeny, mert az egyik oldalon plafonig érő, fehér ajtós szekrénysor állt. Amikor visszajöttünk Leedsbe, ide suvasztottam be Adele dobozait, melyekre azóta sem vetettem egyetlen pillantást sem. Előhalásztam egy dobozt, melyre Adele ráírta, hogy „ruhák”, és a kanapéhoz cipeltem. Felkapcsoltam a
falilámpákat, magamra csuktam az ajtót, és letelepedtem a doboz mellé. Át kellene néznem az összes dobozt, hiszen nincs is olyan rengeteg. Meg is teszem, de egyelőre ezzel kezdem. Kinyitottam a barna kartondobozt, és belekukucskáltam. A tetején egy fekete bársony valami feküdt, melyet tüstént felismertem. Kivettem, és ujjaim alatt éreztem a bársony simogató puhaságát. A fekete bársonyzakóm volt az. Én adtam kölcsön Delnek egyszer. Elég nagy volt ugyan rá, de attól a naptól kezdve sóvárgott utána, hogy megvettem, így szívesen odaadtam. Alatta bordó szatén melltartót viselt, hozzá a lehető legfeszesebb fényes, bordó nadrágot húzta fel. A zakó alól kivillant a fehérarany köldökpiercingje. Lelki szemeim előtt egy csapásra megjelent, hogyan is festett – szőke haja hullámokban omlott a vállára, a sminkje kihangsúlyozta a hatalmas szemeket és a hosszú szempillákat, és egyik kezében a fényes, fekete alkalmi retikülöm fityegett. Belém hasított a fájdalom, amikor visszaidéztem, milyen gyönyörű volt. Akkor este, és máskor is. Az is az eszembe villant, hogy festett öt órával később, amikor hazajött – a cipőjét a kezében himbálta, egyik szemén elmosódott a smink, a rúzst lecsókolták a szájáról, a hajából különféle cigimárkák füstös szaga áradt. Betámolygott a nappaliba, és lerogyott a földre. Még így ziláltan is kifejezetten csinos volt. Sőt, gyönyörű. Arcomat beletemettem az anyagba, hátha megérzem Del illatát. Azt az illatot, amilyen aznap éjjel volt, talán ott van még valamennyi a kábító parfümjéből, vagy a bőre illatából. Természetesen semmit nem éreztem. A buli óta már négy év telt el, így a zakón az öblítő illatán kívül nem éreztem mást.
Amint felemeltem a bársonyt, megzizzent. Addig gyűrögetem, amíg fel nem ismertem a papír jellegzetes zizegését. Beletúrtam a zsebekbe, és a bal zsebében egy összehajtogatott borítékra bukkantam. Szétterítettem, és az elején megláttam a szépen kanyarított betűket: Kamryn Matika Néhány másodpercig hevesen kalapáló szívvel nézegettem a vastag, fehér borítékot, és nem igazán értettem, hogy került oda. Tartottam tőle, mit rejthet. Mi minden állhat benne. Hiszen ez maga Adele volt. Olyannak tűnt, mint az összes többi levél, melyek olvasatlanul, és javarészt elfeledve feküdtek a fiókom mélyén. Remegő ujjakkal nyitottam fel a borítékot, majd lassan széthajtogattam a levelet. Kisimítottam mind a tizenöt lapot, tele Adele takaros, rendes kézírásával. Ahhoz képest, milyen szétszórt volt, bizonyos dolgokban kifejezetten rendezett tudott lenni. Helló Gyönyörűségem! Így hangzott a megszólítás. Szinte hallottam a hangját, és éreztem, amint ott fekszik mellettem a padlón, lezserül a könyökére támaszkodik, lábát maga alá húzza. Hadd kezdjem azzal, mennyire szeretlek. Biztos vagyok benne, ezt már nem tudom elmondani neked, mielőtt meghalok. Milyen különös! Itt ülök az apám házában, és írom ezt a levelet, miközben tudván tudom, hogy már nem leszek, amikor
elolvasod. Biztosan nem élek, hiszen ha élnék, ez a levél nem lenne nálad, nem igaz? Szeretlek, Kam. Egész életemben mindössze ketten szerettek – te és Tegan –, és ti kettőtöket én magam is mindennél jobban szeretlek. Mégis, tudom jól, milyen vagy, Kamryn Matika – makacs nőszemély, aki nyomban visszahúzódik a csigaházába, amint nehézre fordul a helyzet. Tudom, hogy nem engeded megmagyaráznom, mi történt Nate-tel, mégis tudnod kell, komolyan, tudnod kell. Nem az történt, amire gondolsz, nem volt viszonyunk, még csak nem is tekintettünk úgy egymásra…
36. fejezet …Nem az volt, aminek Kamryn gondolta, nem volt viszonyunk, még csak nem is tekintettünk úgy egymásra. Soha nem ábrándoztam Nate-ről és szexuálisan sem vonzódtam hozzá. Értékes jó barát volt, majdnem olyan közel állt hozzám, mint maga Kamryn, csak hát, amikor megtörtént, olyan zavaros időket éltünk. Annyi minden zajlott körülöttünk. Már zűrös volt a helyzet, amikor elkezdődött, a végén pedig kifejezetten… na, mi is az, ami a zűrösnél zűrösebb? Nem jut eszembe a szó… de az volt. Kamryn soha nem fogta fel, mennyire szereti őt Nate. Természetesen ő is szerette Nate-et, de Nate mindenre kész volt érte, nem volt határa a szeretetének. Ezt hívják feltétel nélküli szeretetnek. Kamryn jóformán bármit megtehetett vele, Nate mindent elnézett. Nem vagyok biztos benne, hogy ez egészséges, de így volt. Mindig is lenyűgözve figyeltem, Nate mennyire szereti őt. Minden bizonnyal szerelem volt első látásra, hiszen Kamryn kezdetben szörnyen viselkedett vele. Sokszor még akkor is, amikor már komolyan együtt jártak. Az a sok megpróbáltatás, amin nekem kellett keresztülmennem ahhoz, hogy végül elnyerjem Kamryn barátságát, eltörpül ahhoz képest, ahogy Nate-tel bánt. Pökhendi volt, kimért, harapós, és kifejezetten utálatos. Nate azonban mindent lenyelt. Elviselte az összes hülyeségét és nap mint nap bebizonyította, mennyire fontos számára. Kamryn gyakran hajtogatta, én nem ismerem Nateet, fogalmam sincs, milyen tud lenni. Elmondta, hogy Nate-nek milyen gyakran van szüksége az ő támogatására, de mindezt
nem bosszúsan mesélte, talán csak így akarta érzékeltetni, hogy kölcsönös a kapcsolatuk. Hogy míg Nate feltétel nélkül szereti őt, az ő törődése nem ennyire nyilvánvaló. Amikor bejelentette, hogy összeházasodnak, úgy éreztem, nem bírok ki ekkora boldogságot. Kamryn azonban még akkor sem hitte el, hogy Nate valóságos. Néha azon kaptam, hogy aggódó pillantásokkal méregeti Nate-et. Azon rágta magát, nem változik-e át ő is olyan önző gazemberré, mint akik korábban megkeserítették az életét. Egyfolytában amiatt nyugtalankodott, teljesen feleslegesen, hogy Nate elhagyja őt valaki másért. Számtalanszor szóba hozta, vajon létezik-e örök szerelem. „Mi lesz a szerelemmel, ha már olyan régóta együtt vagy valakivel, hogy nem is emlékszel, miért jöttetek össze?” – kérdezte egyszer. – Amikor együtt vagytok, és minden rendben, de már elmúlt a nagy lángolás?” Amikor meglátta, milyen szemekkel nézek rá, magyarázkodni kezdett. „Csak tűnődöm. Azt szabad, nem?” Mielőtt megtörtént a dolog, Nathaniel teljesen kiborult. Akkor vitte el Kamet Leedsbe, ahová üzleti ügyek szólították. Gyakran elvitte autóval egészen odáig, aztán visszautazott még aznap, csak azért, hogy a lehető legtöbb időt tölthessék együtt. Aztán amikor Kam végzett, megint elfurikázott Leedsbe, hogy hazahozza. Kam soha nem kérte erre, önszántából tette. Egyszóval, elvitte Kamet Leedsbe, és hazafelé beugrott hozzám, mert Kam megkérte rá. Aggódott, hogy nélküle magányos leszek, ezért megkérte Nate-et, ugorjon be hozzám, amint visszaér Londonba. Nate hullafáradt volt, láttam rajta, mennyire elgyötört. A ruhája gyűrött volt, a bőre sápadt, de volt még valami. Nyugtalannak és bánatosnak láttam. Tüstént észrevettem, amint ajtót nyitottam.
Lerogyott az egyik kanapéra, és még egy italt sem fogadott el. Azt mondta, nem marad sokáig, csak látni akarta, jól vagyok-e. – Én jól vagyok, te viszont nem igazán! Mi a baj, Nathaniel? – kérdeztem. – Semmi. – A semmitől vagy ilyen halálra vált? Megdörzsölte a szemét, és egy pillanatra a maga elé bámult. Nagyot sóhajtott. – Azt hiszem, Kamryn el akar hagyni. Talált magának valaki mást. – Ne butáskodj már! – intettem le, és próbáltam őszinte lenni. – De igen. Biztos vagyok benne. Csak ismerem a menyasszonyom! Tudom, milyen, amikor szerelmes, ezért gondolom, hogy megismerkedett valakivel. Mostanában nem is tud a szemembe nézni, és alig áll velem szóba, még csak nem is morog velem. Ez az út maga volt a pokol, ötórányi mély hallgatás. – Nathaniel, egy dolgot biztosan tudok: Kamryn nem tenné kockára a kapcsolatotokat. Rá se nézne senki másra. Megrázta a fejét. – Borzasztó rosszul hazudsz, Adele, de köszönöm, hogy megpróbáltad. Ki kell találnom, hogy oldjam meg ezt a helyzetet, de most még gondolkodni is képtelen vagyok. – Komolyan nem tett semmit – nyugtatgattam. – Nem is tenne. Kam nem az a csalfa típus. – Nem, tényleg nem az. Az előző barátnőm olyan volt. Éveken keresztül megcsalt, és én beletörődtem. De Kamtől nem viselném el. Azok után… Tudom, hogy ténylegesen nem
csalna meg, mégis úgy gondolom, hogy szakítanom kell vele, mielőtt elhagyna. Megrémültem. Ijesztő volt a hangjából kicsengő reménytelenség, és a gondolat, hogy szakítani akar Kammel. Meg kellett értetnem vele, hogy ennek az egésznek nincs semmi jelentősége. – Nézd, Nate, Kam nem fog elhagyni téged. Tegyük fel, hogy tényleg találkozott valakivel. Talán a munkahelyén. Mindez merő feltételezés, ne feledd! És jól megértik egymást, együtt ebédelnek, nevetnek. De ennyi az egész. Egy kis szórakozás. Kam talán elgondolkozik az életének bizonyos kérdésein, de soha nem mondana le rólad. Senki kedvéért. Mindketten tudjuk, hogy soha nem szeretett mást, csak téged. – Hmmm – sóhajtotta Nate, és beletúrt a hajába. – Úgy összezavarodtam… Nem bánnád, ha ledőlnék egy percre, mielőtt hazamegyek? – Persze, hogy nem! Feküdj csak le, pihend ki magad. Nathaniel bevonult Kamryn régi szobájába, és lefeküdt, én pedig tévét néztem. Órákkal később bementem hozzá, hogy megnézzem, jól van-e. Amikor leguggoltam az ágy mellé, láttam, hogy mélyen alszik, és olyan békésnek tűnt! Angyalinak. Összerezzentem, amikor hirtelen kinyitotta a szemét, és teljesen éberen nézett rám. Nem tudom mi ütött belém, talán az, hogy olyan gyönyörű volt álmában, talán megfeledkeztem arról, kicsoda ő, talán a józanságom hagyott cserben, mindenesetre megtettem. Az én hibám volt. Megcsókoltam. Nathaniel meglepődött, és elkapta a fejét. Ez engem is visszazökkentett a valóságba, rádöbbentem, hogy nem csak képzelődtem, hanem egy ostoba, szörnyű dolgot követtem el. Elborzadtam a gondolatra, hogy megcsókoltam a legjobb
barátnőm vőlegényét, így hát megfordultam, el akartam szaladni, de Nate megragadta a karom, és nem engedett. Rettegve fordultam meg, mert tudtam, hogy nem fog rám förmedni. Pontosan tudtam, mi következik. Megcsókoltuk egymást, aztán megtörtént. Nem volt benne semmi viharos vagy szenvedélyes. Olyan volt, akár egy lassú folyó: szeretetteljes, gyengéd és gyönyörű. Sajnálom, Kamryn bizonyára nem szívesen hallaná, de szeretném leszögezni, hogy nem azért történt meg, mert már korábban is ábrándoztunk egymásról, vagy képtelenek voltunk visszafojtani az egymás iránt fellángoló érzelmeket. Két emberről volt szó, akiket más és más okok vezéreltek odáig, hogy megtegyék, amit megtettek. Hosszú ideje egyetlen férfi sem volt hozzám ilyen kedves. Addig a kis ideig, amíg Nate-tel voltam, azzal áltathattam magam, hogy ő őszintén szeret és szeretkezik velem, ahelyett, hogy egyszerűen megkefélne. Egészen addig a szex javarészt nem jelentett mást, mint kefélést, érzelmek nélkül. Kamet biztosan nem viselte volna meg ez a helyzet, hiszen igen korán hozzászokott már, hogy mindent a helyére tegyen az életében. Kénytelen volt önmagát bizonyos mértékig zárva tartani mások előtt, hogy ne viselje meg a férfiak gorombasága és durvasága. Én ebben soha nem voltam valami jó. Ahogy egy alkalommal Kam fogalmazott, túl sok voltam. Túl sok vagyok. Mindig túl sok vagyok. Soha nem tudtam megvédeni, elzárni magam, inkább vállaltam a rengeteg fájdalmat. Így, amikor szerelem nélkül feküdtem le valakivel, képtelen voltam meggyőzni magam, hogy minden rendben, hogy nem vagyok értéktelen és magányos. Nate-tel, néhány pillanat erejéig, úgy érezhettem, mintha valóban szeretne. Ami nem volt igaz, de annak tűnt, legalábbis egy rövid ideig.
Amikor felébredtem, Nathaniel már ruhástul ült az ágy szélén. – Nagyon sajnálom – suttogta. – Annyira, de annyira sajnálom. Még a sötétben is láttam rajta, mennyire szégyenkezik, Én is szégyelltem magam. – Mit tettem? Hogy teszem ezt jóvá? Elkövettem a lehető legnagyobb hibát – mondta. Tudtam, milyen szörnyen érzi magát, hiszen engem is ugyanaz a kín gyötört. Sőt, én még rosszabbat tettem. Én régebb óta ismertem Kamet, ott voltam, amikor más férfiak csúnyán elbántak vele, és erre elkövetem a lehető legnagyobb szörnyűséget: megcsókolom a szerelmét, azután lefekszem vele. – Amikor visszajön – szólalt meg Nate –, szakítok vele, és elmegyek. Amúgy sem akar már velem lenni, legjobb lesz, ha bevallom neki, mit tettem. Nem árulom el, hogy te voltál, majd azt mondom, hogy egy lány, akit valami bárban ismertem meg. Aztán egyszerűen eltűnök. Nem kell, hogy tudomást szerezzen rólad, nem akarom tönkretenni a barátságotokat. Nem engedhettem, hogy magára vállalja az egészet. Mindketten benne voltunk. De Nate olyan nagylelkű volt, hogy a saját gyötrelmei közepette is arra gondolt, miként könnyíthetné meg az én helyzetemet. Alaposan megvitattuk a dolgot, és végül arra az elhatározásra jutottunk, hogy magunk mögött hagyjuk az egészet. Egyszerűen elfelejtjük. És így is lett. Továbbra sem álmodoztunk egymásról, és nem volt bennünk vágy, hogy újra megtegyük. Ám egyszer csak rájöttem, hogy terhes vagyok. Nyomban tudtam, hogy ő az apa, és abban is biztos voltam, hogy az égvilágon senkinek nem mondhatom el. Kamryn nem
tudhatott róla. Nathaniel különösen nem. Ő mindent bevallott volna, és Kam egyszerűen faképnél hagyott volna. Tudom, hogy önző dolog, de képtelen voltam elviselni a gondolatot, hogy Kam elhagyhat. Amikor valóban elment, darabokra tört a szívem. Ismertem őt, tudtam, hogy nem hallgatna meg. Csak arra gondolna, hogy elárultuk, ami igaz is volt. De nem azért történt, mert Nathaniel és én szerelemmel szerettük egymást. Egyszerűen elkövettünk egy hihetetlenül ostoba hibát. És még csak azt sem mondhatom, hogy bárcsak ne történt volna meg, hiszen ez olyan lenne, mintha nem örülnék Tegannek. Ugyanaz a Tegan lenne, ha nem Nate lenne az apja? Ő lenne az a jellegzetes orra, a kézügyessége és a különleges, mélykék szeme nélkül is? Nem hinném. Azok után, amin keresztülmentem a családomon belül, az volt számomra a legfontosabb, hogy magam mellett tudtam a saját vérem, aki éppen annyira szeretett, mint amennyire én szerettem őt. Eszem ágában sem volt teherbe esni, amikor azonban mégis megtörtént, egy pillanatra sem bántam meg. Mindez szörnyen hangzik, nem is hibáztatom Kamrynt, amiért annyira kikelt magából. Mindössze bocsánatot szeretnék kérni. Bárcsak lenne időm mindent elmagyarázni! Bárcsak lenne időm, hogy megpróbáljam jóvátenni, amennyire lehet!
37. fejezet Amikor végeztem a levéllel, a kanapéra rogytam, és a semmibe bámultam. Képtelen voltam megmozdulni. Adele ott volt velem, éreztem. Éreztem, hogy mellettem ül, és miután elmesélte, mi történt akkor, feszülten figyeli, mit szólok hozzá. Hallani és érezni akarta, mit mondok. Megfordultam, de nem volt ott. Nem ült mellettem a padlón a nagy loboncával és a feszülős felsőjével. Nem emelte rám félelemmel és várakozással teli acélkék szemét. Szép lassan a semmibe veszett a jelenléte, és újra egyedül maradtam a nappaliban. Miért? Miért tette Nate? Ezek után megértettem, hogy Adele-t csak egy váratlan érzelmi hullám sodorta el, ő ilyen volt: impulzív, hirtelen. Először cselekedett, és csak utána gondolkodott. De Nate mindig mindent átgondolt. Hiába tűnt úgy, számára is csak egy pillanatnyi szeszély volt az egész, sokkal valószínűbb azonban, hogy, mint minden máson, ezen is rengeteget agyalt. Azt mondta, amikor megtörtént, nagyon rossz passzban volt. Talán így akarta jobban érezni magát? Vajon eltűnődött, milyen lehet Adele-lel ágyba bújni? Talán kifejezetten az alkalomra várt, amelyet végül is elé tálalt a sors? Tudnom kellett. Felkaptam a telefont a kanapé melletti állványról, és a gombokra meredtem. Nem hívhattam fel így, hogy Tegan és Luke szinte mellettem aludtak! Hirtelen felpattantam a kanapéról, akár egy őrült, a fogashoz rohantam, megragadtam a kabátom, a levelet az egyik zsebébe gyűrtem,
és csak úgy, mezítlábasan belebújtam Luke sportcipőjébe, még azzal sem törődtem, hogy lötyög a lábamon. Kinyitottam az ajtót, és a kulcsot a zsebembe csúsztattam. Halkan behúztam magam mögött az ajtót, leosontam a lépcsőn, ki a barátságtalan téli éjszakába. Amint leértem a ház elé, a sötétben feltárcsáztam Nate-et. Az ötödik kicsengés után egy álomittas hang recsegett a telefonba. – Halló? – Miért tetted? – támadtam rá, kicsit hangosabban, mint terveztem. – Micsoda? – kérdezett vissza. Tompa neszezés hallatszott, ahogy megmozdult az ágyban. – Miért tetted? – ismételtem. – Miért? – Kam? – krákogta. – Hajnali négy van, mi a fenét csinálsz? – Tudnom kell. Adele elmondta. Elmondta, mi történt; most már tudom, ő miért tette, de azt nem, hogy te miért tetted. Miért? – Jesszusom, Kam, mi van veled? Hol vagy egyáltalán? – Az utcán. – Micsoda? – hallottam, hogy egyszeriben felébred, és felül az ágyban. – Az utcán hol? Gyorsan szipogtam egyet, mert a hidegben eleredt az orrom. – Ki kellett jönnöm, mert alszanak… Szóval, miért? Ennyire szörnyű voltam veled?! Az voltam, ugye? – hirtelen úgy éreztem, az elviselhetetlen bűnöm összeszorítja a bensőmet. Ahogy szétáradt bennem a fájdalom, egyre erősebben markoltam a telefont. – Sajnálom – hebegtem. – Olyan szemét
voltam. Tudtam, hogy egy nap elhagysz, amiért olyan kiállhatatlan vagyok. – Kam, odamegyek. Maradj ott, ahol vagy. Hamarosan ott leszek, jó? Bólintottam. – Kam? Szipogtam egyet. – Igen – feleltem elhaló hangon. – Rendben – a hangja immár magabiztosabb, határozottabb volt, nyilván már fel is kelt. – Hamarosan ott leszek. Mintegy harmincöt perc elteltével megállt a ház előtt az ezüst Audi. Sietve feltápászkodtam, ugyanis egészen addig a házunk boltíves kapualjában kuporogtam, és mindvégig szorosan öleltem magam, hogy ne fázzam. Látszott rajta, hogy csak úgy magára kapkodta a ruháit: egy fekete melegítőalsót, egy igencsak gyűrött fekete pólót és egy sötétkék gyapjúkabátot. Sportcipőjéhez nem vett zoknit, és még arra sem maradt ideje, hogy a szokásos módon bezselézze a haját; el se rejthette, mennyire elfeküdte. Átsietett az úton a ház felé, mire én is elindultam. A kapuban találkoztunk. Arcán egyszerre tükröződött értetlenség, aggodalom és fáradtság. Hirtelen elszabadult bennem a vad, féktelen düh, Mielőtt tudtam volna, mit teszek, a karom előrelendült, és arcon ütöttem. Az ütéstől kissé félrebillent a feje, de nem látszott rajta döbbenet, egyszerűen lesütötte a szemét. Néhány másodpercig néma csend telepedett ránk, majd Nate a megütött bal arcához emelte a kezét. – Na, ez már régóta érlelődött! – állapította meg. Meglöktem, mire hátratántorodott.
– Mint ahogyan ez is. Újra meglöktem, ám ekkor már a kocsijáig hátrált. Meg akartam ütni, ugyanakkor tartottam tőle, hogy komoly bántódása eshet. Még ez is kitelt volna tőlem. A bennem forrongó düh akár kárt is tehetett volna benne. – Miért?! – kérdeztem. – Miért húztad vissza Adele-t?! Tudom, milyen. Tudom, mennyire meggondolatlan. Tudom, hogy képes volt megcsókolni anélkül, hogy komolyan gondolta volna. De te miért húztad őt vissza? Hogy tehettél ilyet? Miért tetted? Nate nem szólt semmit. – Miért, Nate? Mit tettem? Olyan szörnyű voltam? Nem akartam. Én… szemét voltam. Nate felpillantott, és a karjába zárt. – Ssss… – csitítgatott, amíg el nem némultam. – Mindig azt hittem, hogy nem vagyok neked olyan fontos – mondta Nate, és továbbra is az ölelésében tartott. – Akkoriban ilyesmi soha nem bukott ki belőled, és azt gondoltam, egyszerűen azért mentél el, mert elárultunk. Fel sem fogtam, hogy ennyire fájdalmasan érint téged ez az egész. Többnyire nehéz eligazodni rajtad. – Persze, hogy fontos voltál. Csak képtelen voltam beszélni róla, nehogy összeroppanjak. Ráadásul tudtam, hogy én voltam. Én tettem. Én löktelek benneteket egymás karjába. – Adele és köztem soha nem volt olyan viszony. Csak barátok voltunk. – Akkor miért húztad vissza? Miért csókoltad meg? Miért feküdtél le vele? Elmondta az egészet. Elmondta, hogy megcsókolt, aztán el akart rohanni, de te nem engedted. Miért? – Mert…
Összerándultam az ölelésében, mert tudtam, azt feleli majd, hogy nem érek semmit. Sem az ágyban, sem azon kívül. Valahogy vissza akart vágni, amiért olyan szemét voltam vele. Ettől rettegtem mindig is, ezért nem tudtam beszélni róla: úgy éreztem, a történtek csak megerősítik, hogy valami nincs rendben velem. Hogy selejt vagyok. Adele és Nate azért jöttek össze, mert kiállhatatlan alak vagyok. – Mert miután Adele megcsókolt, és én félrehúzódtam előle, olyan rémült volt a tekintete. Kikerekedett szemmel harapdálta az ajkát, és ez olyannyira rád emlékeztetett. Arra, amikor először feküdtünk le egymással. Utána felöltöztél, indulni készültél, és én megkérdeztem, látlak-e még, emlékszel? Erre te megfordultál, csókolt nyomtál a tenyeredbe, felém küldted, azt mondtad, „Majd meglátjuk”, és már mentél is. Mielőtt felém lehelted volna azt a csókot, éppen ilyen volt az arcod. Olyan riadtnak, meglepettnek tűntél, és nem tudom, ki kitől vette át ezt a mozdulatot, de ugyanígy az ajkadat harapdáltad. Egy röpke pillanatig tartott az egész, mégis olyan őszinte volt, hogy teljesen beléd zúgtam. És akkor, azon az éjszakán Adele-lel, minden olyan zavaros volt kettőnkkel kapcsolatban, tudtam, hogy hajszál híján befellegzett a kapcsolatunknak, és akkor megláttam ugyanazt az arcot. Eszembe jutott a pillanat, amikor beléd szerettem, és vissza akartam kapni. Azzal a Kamrynnel akartam szeretkezni, akibe beleestem, és nem azzal, akivel az előző fél évben együtt éltem. Tudom, hogy hiba volt, de megtettem. Ezért mondtam neked a minap, vállalom érte a felelősséget. Önző voltam, az egész rólam szólt, és arról, hogy vissza akartam szerezni, amit már nem lehetett. Utálatos dolog, de egész idő alatt rád gondoltam. Ezek nem üres szavak, tényleg így volt. Adele
teste teljesen más volt, mint a tiéd, ezért is volt olyan érzésem, mint amikor először szeretkeztem veled. Hát, ezt tettem Adele-lel. Kihasználtam őt, hogy egy kicsit jobban érezzem magam. És amikor elmondta, hogy bevallott neked mindent, kegyetlenül bántam vele. Nem is érthette, miért őt hibáztatom valamiért, ami igazából az én hibám volt. El tudod képzelni, mennyire gyűlölöm magam, amiért nem hoztam helyre a dolgokat, mielőtt meghalt? – El – feleltem. – Én még nálad is jobban gyűlölöm magam. Nate egy kicsit elhúzódott. – Te sem beszélted meg vele a dolgokat? Hiszen magadhoz vetted Tegant… Akkor honnan tudod, mi történt aznap éjjel? Elővettem a gombóccá gyűrt levelet a zsebemből. – Most találtam rá – feleltem. – Azt hittem, te tudod, hogy én nem tudok semmiről. Mégis mit gondolsz, miért vertelek föl álmodból? Az imént találtam meg a levelet. – Soha nem beszéltétek meg? Megráztam a fejem. – Ó, istenem, Kam! – Közelebb vont magához. – Miért nem? – Gondolni sem tudtam az egészre, nemhogy beszéljek róla. És ott volt Tegan. Belőletek, kettőtökből lett. Volt valamitek, amiből én örökre kimaradtam. Mindkettőtöket gyűlöltelek emiatt. Volt egy kisbabátok. Soha nem akartam gyereket, de ha akartam volna, csakis tőled. Te voltál az egyetlen, akiről ezt el tudtam képzelni, erre neked mástól születik gyereked. Olyasvalakitől, akit szeretek. Ezért kellett elmennem. Nem maradhattam, miután valaki másnak tetted lehetővé, hogy anya legyen. Összevissza beszéltem. A fejemben kavargó gondolatok szabadon törtek utat maguknak.
– És azt hittem, több időm van. Azt hittem, néhány hónap alatt hozzászokom a gondolathoz, hogy Adele újra az életem része legyen, és majd egy nap sort kerítünk erre a beszélgetésre. De meghalt. Olyan hirtelen halt meg. Tudtam, mi fog történni, mégis… – a szememre szorítottam a tenyerem – nem voltam felkészülve… Még csak el sem búcsúztam. Nem mondtam el neki, mennyire sajnálom. Nem nyugtattam meg, hogy nem gyűlölöm. Nem mondtam neki, hogy szeretem. Amikor kisétáltam a kórteremből, fel sem merült bennem, hogy akkor látom utoljára. – Nate erősen tartott, miután elillant az utolsó csepp erőm is, amely tartotta bennem a lelket. – Olyan szörnyű alak vagyok. Haldoklott, de nem engedtem, hogy elmondja. Egyszerűen túlságosan féltem hallani. De el akartam búcsúzni. Csak el akartam búcsúzni. Nate nem szólt egy szót sem. Hajdanán nem neki kellett erőt öntenie belém. Kettőnk közül én voltam az erősebb. Nate gondoskodott rólam, elrendezte az életemet, megadott minden létező gyengédséget – és ez alatt nem csupán a testi szerelmet értem. Olyan önbizalmat adott, amiben már nem is reménykedhettem. Amikor azonban valami nehézség merült fel, én vettem kézbe a dolgokat, én találtam gyakorlati megoldásokat. Nate és én kiválóan kiegészítettük egymást, és annak ellenére, hogy előtte feltártam olyan tulajdonságaimat is, melyekről mások nem tudtak, a keservesen zokogó Kamrynnel még neki sem volt dolga. Még ő sem ismerte az összeroppant Kamrynt. – Kicsim – duruzsolta a fülembe, ám én olyan keservesen zokogtam, mintha az előző hetekben átélt érzelmek egyetlen hömpölygő hullámként borítottak volna el. Képtelen voltam visszatartani, minden kibukott.
– Minden rendben! – nyugtatgatott Nate. – Nincs semmi baj. A könnyek végül elapadtak, néma zokogás rázta a testem, majd lassan a remegés is elmúlt, és üresen, elgyötörten simultam Nate erős karjai közé. – Sajnálom – suttogtam, de olyan elcsigázott voltam, hogy alig tudtam megszólalni. – Nem akartam. Összeszedtem minden erőm, eltoltam őt magamtól, és zavartan dörzsöltem meg kivörösödött szemem. El sem tudtam képzelni, hogy omolhattam össze ennyire. Már régóta érett bennem a dolog, de nem tudtam, miért Nate-tel esett meg. Ha már valaki előtt mindenképpen ki kellett borulnom, miért nem Luke volt az? – Nincs semmi baj – mondta Nate, arcán és hangjában aggodalom. – Velem bármikor beszélhetsz. Felém lépett, mintha újra át akarna ölelni, de elléptem előle, és a kezemmel feltartóztattam. – Nate, úgy elcsesztem ezt az egészet! Nem omolhatok össze… előtted. Van egy pasim, akit szeretek. Az ő vállán kellene kisírnom magam, nem a tiéden. Csak tudni akartam, miért, ennyi az egész. Nem akartam kiborulni, nem tudom, miért történt. Azt hiszem, éppen te voltál kéznél. – Ne lökj el magadtól – könyörgött. – Amúgy is messze vagy, Nate. Minél hamarabb hozzászokunk a gondolathoz, annál jobb. – Magam is megrémültem hangom ridegségétől. Biccentett a fejével, és gyötrelmes arccal fordult el. – Sajnálom – buggyant ki belőlem. Nem engedhettem el így. És ha nem látom soha többé? És ha vele is úgy járok, mint Adele-lel? – Nem úgy értettem. Sajnálom. Sajnálom, hogy ilyet
mondtam. Sajnálom, hogy megütöttelek. Hogy meglöktelek. Mindent sajnálok. Sajnálom. Már nyitotta a kocsiajtót, de hirtelen megfordult és mélyen a szemembe nézett. – Én is sajnálom. Soha nem mondtam, de így van. Sajnálom, amit tettem. Sajnálom, hogy elrontottam a kapcsolatunkat. Hogy tönkretettem a barátságotokat Adele-lel. Hogy annyi fájdalmat okoztam. Igazán sajnálom. Bólintottam. Megöregedett, mióta legutóbb találkoztunk. Az idő mély barázdákat vésett az arcára. Elgyötört volt. A szeme vörös, a szája, a gyönyörű szája, amely valaha megkért, hogy ismételjem meg a házassági ajánlatomat, most egyetlen vékony, keserű vonallá préselődött. – Majd keresni foglak – mondtam. – Jó – felelte. Akkor indította be a motort, amikor én már a kaput nyitottam. Fent egészen halkan tártam ki a lakásajtót. Észre sem vettem, hogy kialudt a folyosói világítás. Felakasztottam a kabátom a fogasra és lerúgtam Luke cipőjét. Mezítláb osontam be a hálószobába. Visszahőköltem, amikor Luke-ot farmerban és a vastag, kék pulcsijában találtam az ágy szélén. A szobában sötét volt, mégis úgy tűnt, Luke csak rám várt, hogy végre elmehessen. Észrevettem, hogy zokniban van, cipő nélkül. Nem is tudott volna elmenni, hiszen rajtam volt a cipője! – Láttam Nate-et kint – jegyezte meg csendesen. – Mi történt? Arcára egyszerre ült ki a bosszúság és a félelem. Ha valóban figyelt bennünket az ablakból, látnia kellett, hogy Nate átölelt, és vigasztalóan cirógatta a hajam. Luke valószínűleg azt
gondolta, hogy Nate és én újra egymásba gabalyodunk, jóllehet semmi nem állhatna messzebb az igazságtól. Lassan az ágyamhoz mentem, lerogytam rá, és magzati pózban összekuporodtam. – Ölelj át! – kértem Luke-ot. Luke habozott, majd szorosan hozzám bújt. Odasimultam hozzá, és éreztem, hogy a kinti fagyos, zord éjszaka után milyen kellemes meleget áraszt a teste. Rátettem a kezem a kezére, és az ujjaim lassan kezdtek felengedni. – Mi történt? – dünnyögte aggódó hangon. Akadozva ugyan, de elmondtam neki.
Nem kincsem vagyok. Tegan vagyok!
38. fejezet – Ryn anya! – szólalt meg halkan Tegan. Olyan halkan, hogy meg sem hallottam volna, ha nem tudom előre, hogy szólni fog. Tudtam, mit szeretne mondani, miután az előző hetek során jócskán megváltozott. Nyugtalan lett. Sokszor egy órába telt, míg este elaludt; gyakran átjött hozzám az éjszaka közepén, és csak akkor volt hajlandó visszamenni az ágyába, ha mellette ültem, amíg elaludt. Az étvágya megcsappant, csendesebb lett, és gyakran rajzolt olyan női alakokat, akikről úgy véltem, hogy az édesanyját ábrázolták, de ha rákérdeztem, ki az, azt felelte, „nem tudom”. Tudtam, merre járnak a gondolatai, mert az enyémek is ugyanott jártak. Én magam is nyugtalan és feszült lettem – állandó álmatlanságom elérte a kritikus határt; napi négy óra alvással már boldog voltam –, így napközben annyi erőm sem volt, hogy megnyissam az e-mailjeimet. Nate leveleire és hívásaira sem válaszoltam. – Igen, Tiga? – fordultam felé. A padlón feküdt a tévé előtt, és Luke képén dolgozott. Letette a kék filctollat, amellyel Luke ingét színezte, és óvatosan felnézett rám. Elmélázva csücsörítette a száját, a szeme kissé összeszűkült. Egy szőke fürtöt a füle mögé tűrt. Nem szólt semmit, csak nézett rám. Megpaskoltam a combom, hogy másszon az ölembe. – Tudtad, hogy karácsony van? – kérdezte óvatosan, miközben az ölembe telepedett. A karjaim közé zártam, és bólintottam. Három hét sem volt már karácsonyig. Öt nap
maradt hátra az iskolából, és úgy volt, hogy utána a Kayes családnál lesz, amíg én dolgozom. Az utcán és a lakásban is karácsonyi hangulat uralkodott – a tévé mellett, a babzsák helyén egy kis fa állt, fel is díszítettük, az ablakba fényeket tettünk, üdvözlőlapok sorakoztak az asztalon, és Tegan minden áldott nap kibontogatta a csokoládés adventi naptárt, melyet Luke hozott neki. Mindezek ellenére bennünk nyoma sem volt az ünnepi hangulatnak. A karácsonyi izgalom helyét különös fájdalom foglalta el. És emlékek. Még nem esett szó arról, miként töltjük majd a nagy napot, és ha Luke megpróbálta elővezetni a témát, mindig másra tereltem a szót, vagy egyszerűen azzal söpörtem félre a dolgot, hogy még nem volt időm eldönteni, elmegyünk-e a családomhoz Londonba, vagy sem. Valójában eszem ágában sem volt Londonban tölteni a karácsonyt, csak Luke-ot akartam leszerelni, amíg Tegannel alaposan meg nem beszéljük a dolgot. Egyszer csak úgy éreztem, eljött a beszélgetés ideje, Luke ugyanis egy hétre New Yorkba utazott üzleti ügyben (az Angeles azt fontolgatta, hogy ott is nyit egy áruházat, és Luke az ottani piac alapos ismeretének köszönhetően elutazhatott az amerikai nagykutyákhoz). Úgy gondoltam, hagyom, hogy Tegan kezdeményezze a beszélgetést, legalább kiderül, valóban jól emlékszik vagy teljesen feleslegesen aggodalmaskodom. – Igen, drágám, tudom, hogy hamarosan itt a karácsony – feleltem. – És akkor… – kiszáradt torkában elhalt a vékony kis hang. – Akkor van Anya szülinapja – fejeztem be helyette. Bólintott. – Tudom – mondtam. Adele születésnapja éppen karácsony napján volt. Amikor Tegan egészen pici lányka volt, kettős
ünneplést csaptunk: reggel tartottuk meg Adele születésnapját, de délben már karácsonyi ebéd volt. Este, miután Tegan ágyba bújt, újra Adele szülinapját ünnepeltük, amikor is Nate, Adele és én hülyére ittuk magunkat. – A mennyországban is megünneplik a szülinapokat? – kérdezte. – Ööö… – Fogalmam sem volt. Soha nem tudtam, mit feleljek az ilyen kérdésekre. Vallásos voltam ugyan, de nem gondolkodtam el a halál utáni élet gyakorlati problémáin. Csak annyiban érdekelt a dolog, hogy tudtam, egyszer én magam is ott kötök ki, de azon soha nem tűnődtem, vajon a mennyországban hogyan telik az idő, és hogyan ünneplik a szülinapokat. És mivel soha nem gondolkodtam ilyesmin, nem is tudtam válaszolni Tegan kérdéseire. A felhők között van a mennyország, vagy éppen olyan, mint ez a világ, csak minden sokkal jobb? Csodálatos, színes világ, ahol mindenki boldog, vagy minden egyes embernek más és más, attól függően, ki mire vágyik? – Talán – feleltem óvatosan. – Miért is ne? – És ha küldök neki üdvözlőlapot, megkapja? – Nem hiszem, kicsim – ingattam a fejem. Tegan hozzám bújt, fejét a mellkasomba fúrta. Vállai megremegtek, majd lassan az egész teste rázkódni kezdett. Hangosan felzokogott. Amióta az édesanyja meghalt, nem sírt előttem, csak aznap, ott, a szállodában. Nem sejtettem, hogy ez fogja őt felzaklatni annyira, hogy folyóként áradjon ki a benne szunnyadó fájdalom. – Sajnálom, édesem, majd kitaláljuk, hogyan lehetne tudatni vele, hogy gondolunk rá, jó? Tegan lecsúszott az ölemből, kiszaladt a szobából, hallottam, amint végigtrappol a folyosó szőnyegén a saját
szobájához, de nem csapta be az ajtót. Néhány percre szükségem volt, hogy összeszedjem magam, aztán Tegan után eredtem. A rózsaszín Tegan összegömbölyödve feküdt a kékfehér paplanon, és keserves zokogás rázta a testét. Arcán könnyek gurultak, melyeket alig győzött törölgetni apró kezével. Mellette a párnán feküdt a róla és Adele-ről készült fotó, amely különben a tévé tetején szokott állni. – Tiga… – szólítottam meg, de rádöbbentem, nem is tudom, mit mondhatnék.. Mellé telepedtem az ágyra, és a hátát simogattam. Adele képét néztem, az anyát, aki boldogan mosolyog a lánya mellett. Már szinte elfelejtettem, milyen is volt. Ha rágondoltam, sokkal inkább a kórházi hullaházban látott szürke árny jelent meg előttem. – Miért nem jön vissza Anya? – hüppögte Tegan. – Rossz voltam? – Dehogyis, édesem – vigasztaltam. – Anya egyszerűen beteg volt. – Te is voltál beteg – csodálkozott rám. – Tudom, de az másfajta betegség volt. Anya nagyonnagyon beteg volt, és nem tudott meggyógyulni. Szeretett volna itt maradni veled, de túlságosan rosszul volt. – Azt akarom, hogy visszajöjjön – erősködött. – Én is. Lassan felderengett egy gondolat. – Tiga, arra gondoltál, hogy Anya talán visszajön? – Igen – suttogta. Lehajtotta a fejét, és nagyokat hüppögött. – Lehet, hogy nem tetszik majd neki a mennyország, és visszajön. Talán Leedsben jobban érzi magát. És én még azt hittem, hogy Adele-lel megfelelően elmagyaráztuk neki, mit is jelent a halál!
– Sajnálom, egyetlenem, de Anya nem jön vissza. Soha többé. A halk sírdogálás hirtelen elkeseredett zokogássá erősödött. Majd megszakadt a szívem, tudtam jól, mit érez. Tudtam, hogy éles kardként hasít az emberbe a felismerés, hogy a szeretett lényt soha többé nem láthatja. Átkaroltam Tegant, szorosan magamhoz fogtam, hogy az ölelésemből vigaszt nyeljen. Egyszer csak felvillant egy emlék, amely a gondolataimban könyörtelenül helyet követelt magának, míg végül éles fénysugárként tűnt ki minden más emlék közül: Tegan egy hónapos volt és Adele megkért, vigyázzak rá, amíg lezuhanyzik. Leültem az ágyra Adele hálószobájában, és a kék-fehér mózeskosár fölé hajoltam. Tegan még mindig rózsaszínes, foltos és ráncos volt, szőke haja akár a finom selyem. Adele kék rugdalózót adott rá, és fehér takaróval bugyolálta be. Abban a szempillantásban megmoccant, amint az édesanyja becsukta maga mögött a fürdőszobaajtót, mintha csak megérezte volna, hogy Adele több mint egy méternyire eltávolodott. Mire Adele megeresztette a csapot, Tegan felébredt, és olyan éktelen sivításba fogott, amilyet azelőtt soha nem hallottam. Egy pillanatra jéggé dermedtem, bíztam benne, hogy abbahagyja, de nem, szélesre tátott száján a legkisebb jelét sem láttam, hogy el akarna csendesedni. A szemét szorosan összezárta, arca egészen belevörösödött az ordításba. Benyúltam a mózeskosárba, kitakartam, és felkaptam. Hihetetlenül könnyű volt. Tartottam már a kezemben a születése óta eltelt egy hónap során, de mindig megfeledkeztem róla, milyen pihe súlyú. Elrendeztem a visító kis csomagot a karjaimban, és elkezdtem ringatni, csitítgatni. Megpróbáltam valahogy megértetni vele, hogy az anyukája
mindjárt visszajön, és kaphat enni, ha akar. Mire Adele nedves hajjal visszatért, Tegan már abbahagyta a visítást, a száját csücsörítette felém, és úgy nézett rám, mintha a világegyetem legfontosabb titkait készülnék megosztani vele. – Na, most mondd, hogy nem akarsz gyereket – súgta oda Adele, miközben bebújt az ágyba, hogy egy kicsit szunyókáljon. – Így ringattalak, amikor megszülettél – duruzsoltam Tegan hajába. – Olyan mulatságosan festettél, amikor egészen pici baba voltál! Arra gondoltam, mi a fene, biztos, hogy a jó gyereket nyomták a kezünkbe a kórházban? Olyan viccesen néztél ki. Aztán elmosolyodtál, és éppen olyan voltál, mint az anyukád, éppen olyan bájos. Akkor már tudtam, hogy csakis az övé lehetsz. A miénk. Mert te az enyém is voltál, tudod? Te voltál a kicsi Tigám. Még akkor is rengeteget gondoltam rád, amikor sokáig távol voltam tőletek. A tárcámban hordtam a fényképed, és amikor azt kérdezték, „ki ő?”, csak annyit feleltem, „ő az én kicsi Tigám”. Sajnálom, hogy Anya nem lehet itt, Tiga. Bárcsak velünk lehetne! Mindennap ezt kívánom, és tudom, nagyon nehéz lesz hozzászokni, hogy nincs itt. Mit szólnál, ha karácsony napját elneveznénk Adele napjának? Ugye, tudod, hogy Anya neve Adele volt? – Igen – súgta. – Jó, akkor hát Adele-napot tartunk. Készítünk különleges Adele-napi üdvözlőlapokat, és minden ismerősnek küldünk. Készíthetünk rajzokat róla, és majd mutatok fényképeket az albumban. Sőt, készíthetünk valami különleges finomságot a tea mellé. Na? Mit szólsz? – Luke is eljön? – Abbahagyta a sírást, már ez is nagy szó volt.
– Nem, csak te és én. Fiúk nem jöhetnek. – És Mr. Nate? – kíváncsiskodott. – Jaj, ne! Ő is fiú! Fiúk nem jöhetnek. És, hogy ne maradjunk ki a karácsonyból sem, másnap azt is megtartjuk. Akkor bontjuk ki az ajándékokat is. – Akkor eljöhet Luke is, ugye? – Ha szeretnéd. – Szeretném. És Mr. Nate is. – Komolyan? Miért? – Erre végképp nem számítottam. Nate összesen háromszor vagy négyszer találkozott Tegannel a megismerkedésük óta, és mindig kedves volt ugyan hozzá, ám Luke-nak a nyomába sem ért. Ráadásul, ha be is kukkantott hozzánk, nem maradt tíz percnél tovább. Miért szeretne Tegan vele tölteni egy ilyen különleges napot? – Te szereted – mondta, és visszaszipogta a könnyeit. – De nem kell, hogy velünk töltse a karácsonyt, ha te nem kedveled. – Hangomban érezhető volt az ijedtség. Nate-nek azóta színét sem láttam, hogy kiborultam előtte az utcán, úgy két héttel korábban. Nem beszéltem vele, és a leveleire sem válaszoltam. Kifejezetten kerültem őt. Luke meg aztán különösen nem venné jó néven, ha eljönne. – De kedvelem. Olyan vicces! – Ezzel még inkább meglepett. Mit tett Nate, hogy Tegan viccesnek találja? – Na jó, meglátjuk, el tud-e jönni. Lehet, hogy más dolga lesz, szóval nem szabad ám a szívünkre venni, ha mégsem jön el. Még inkább magamhoz vontam, és jólesően szívtam be a Luke-tól kapott habfürdőjének fahéjas-cseresznyés illatát. Belefacsarodott a szívem, amikor Tegant ilyen zaklatottnak
láttam. Megviselt a tudat, hogy fájdalmat érez. Könnyebb volt az élet, ha elhitettem magammal, hogy nem érti, mi történik. – Nem baj, ha sírsz – nyugtattam meg. Másoknak mindig kellemetlen, zavaró, elszomorító látvány, de a sírás igenis jótékony hatású. Sírással sok mindent kiadhatunk magunkból. Lehet, hogy utána sokszor üresnek érezzük magunkat, mégis sokkal jobb, mint keserűséget halmozni a szívünkben azzal, hogy magunkba fojtjuk az érzéseinket. Nem akartam, hogy Tegan mogorva, megkeseredett felnőtt legyen, csak azért, mert gyermekként nem volt lehetősége kiadni magából a fájdalmát. – Ha az anyukád miatt bánkódsz, vagy egyszerűen hiányzik, bármikor nyugodtan sírhatsz. És bármikor beszélhetsz róla. – Megsimogattam a hosszú, szőke hajfürtjeit. – Nincs azzal semmi gond, ha hiányzik Anya, én megértelek, és ha bármiről beszélni szeretnél, nekem bátran elmondhatod. – Aludni szeretnék – motyogta. – Rendben van, kincsem. Megrázta a fejét, és színlelt rosszallással felkuncogott. – Nem kincsem vagyok. Tegan vagyok! Ezzel tréfálkoztak az édesanyjával. – Biztos vagy ebben? Megesküdtem volna, hogy kincsemnek hívnak. – Nem, Tegan a nevem! – Jól van, Tegan, aludj! Ha szeretnéd, itt maradok egy kicsit, aztán készítek valami ebédet. – Jó! – Lemászott az ölemből, bebújt a paplan alá, és a fal felé fordult. Az ablakhoz léptem, és behúztam a kék függönyt, hogy kirekesszem a nappali fényt. Letelepedtem az ágya mellé a padlóra, és őriztem az álmát, ahogy néha éjjelente tettem. Járt karateórára és focizni is, ráadásul sokszor úgy beszélt Luke-kal
és velem, akár egy felnőtt, ezért sokszor hajlamos voltam megfeledkezni arról, mennyire törékeny. Visszafogtam magam, hogy ne simítsam félre a haját sápadt arcából, inkább mozdulatlanul figyeltem, amint fokozatosan kisimult az arca, lelassult a légzése és szép fokozatosan mély álomba szenderült. Szegény, védtelen Tegan! Szegény, szegény kicsikém! – Mi és mi? – csodálkozott Luke, amikor elővezettem a tervet az Adele-napról és a karácsony másnapjáról. Nem találkoztunk a két nap során, mióta visszatért Amerikából, mert különféle megbeszéléseken kellett részt vennie az amerikai munkával kapcsolatban. Nagyon tartottam ettől a beszélgetéstől, és úgy döntöttem, hogy legjobb lesz Tegan nélkül megvitatnunk a karácsonyt, így maradt a munkahely. Ott állt az asztalomnál, összefont karokkal. Klasszul festett a szénszürke öltönyében, fehér ingben, kék nyakkendőben. Mindig is csodálattal töltött el, mennyire képes volt formában tartani kisportolt testét annak ellenére, hogy szinte minden idejét a cégnél és nálunk töltötte. Lassan Luke-ra emeltem a tekintetem, és a félelmeim beigazolódni látszottak – különleges, mogyorószínű szeme mintha szikrákat szórt volna; vádlón, bosszúsan nézett rám. Nem egyszerűen mérges volt, sokkal inkább vérig sértett. Állkapcsa lassú őrlőmozgásba kezdett. – Szóval nem lehetek veletek karácsonykor, de abban a szerencsében lesz részem, hogy a volt pasiddal tölthetem a karácsony másnapját? – kérdezte Luke, miután nem kapott választ. Hátrapillantott az irodám üvegfalára, majd fel a plafonra, végül ridegen rám nézett.
– Talán a kandi kamera műsorában vagyok? Mást elképzelni sem tudok. – Teganért kell megtennem. Fontos, hogy kettesben legyünk karácsony napján. Tegan ötlete volt, hogy karácsony másnapján elhívjuk Nate-et is, nem az enyém. – És ha átjönnék este? – kérdezte amerikaias orrhangon. Egyetlen hét New Yorkban, és máris felszínre tört az amerikai akcentusa. – Ne, Luke. Ez Teganről szól. Akkor lesz az édesanyja születésnapja, az első jelentős évforduló, mióta Adele… mióta Adele… meghalt. Nem hiszem el, hogy nem fogod fel ennek a jelentőségét! – Értem. Csak… talán emlékszel még, hogy nekem sincs családom. Rendszerint New Yorkban töltöm a karácsonyt a barátaimmal, de idén lemondtam, mert azt hittem, végre van családom, akikkel együtt lehetek az ünnepen. – Van is, csak nem huszonötödikén. Luke arca elkomorult, ajkait haragosan összepréselte. – Mit vársz, Luke? Helyezzelek a gyerekem elé? Az első pillanatban majdnem kicsúszott a száján az igen. Láttam rajta, láttam a szemében. – Azt szeretnéd, hogy ilyen ember legyek? Ilyen nővel akarsz együtt járni? – tettem hozzá, nehogy kimondja azt, amit nem is gondolt komolyan. – Tudod, erre igazán nincs szükségem. Éppen elég nehéz lesz az a nap, nem akarok még amiatt is aggódni, megharagszol-e, ha nem hívlak. Sajnálom, Luke, de Tegan az első. Most kezdi felfogni, hogy az anyukája nem jön vissza. Nem akarok csalódást okozni neki azzal, hogy visszavonom, amit ígértem. Egyébként sem bántam meg, hogy megígértem.
Az asztalomon megcsörrent a fekete telefon, mire a kijelzőre pillantottam, milyen számról hívnak. Nem ismertem fel a számot, így felkaptam a kagylót és a fülemhez illesztettem. – Kamryn Matika, miben segíthetek? Luke csak állt, és engem figyelt. – Én vagyok az – mondta Nate. – Ó, szia! – nyögtem ki. Hirtelen meleg lett az irodámban. Rányomtam a kagylót a fülemre, hogy Luke ne hallja, mit mond Nate. – Tudom, hogy dolgozol, és nincs sok időd dumálni, de egyszer sem hívtál vissza, amikor a mobilodon kerestelek, és az e-mailekre sem válaszolsz – mondta mindenféle vádló él nélkül. Valójában megértően csengett a hangja: – A karácsonyról akartam veled beszélni. – Ó! – Tudom, hogy Adele születésnapja lesz, vagyis Adele születésnapja lett volna, és azon tűnődtem, mit tervezel. Biztosan nehéz lesz Tegannek és neked is, és arra gondoltam, talán szeretnéd együtt tölteni azt a napot, ahogyan régen is. – Éppen emiatt akartalak hívni – mondtam, és Luke-ra néztem, aki maga volt a megtestesült közöny, ahogy az asztalom szélén ülve az elintézendő papírok között heverő füzetet lapozgatta, amelyet az új magazinba szántunk. – Komolyan? – élénkült fel Nate. – Igen, Tegan és én magunkban leszünk huszonötödikén, de Tegan arra gondolt, ha ráérsz, átjöhetnél huszonhatodikán, amikor a karácsonyt ünnepeljük. Luke elakadt egy különösen érdekes oldalnál, amely a különböző Angeles áruházakban meghirdetett akciós
termékek listáját tartalmazta, és jó párszor átolvasta, míg Nate válaszára várt. – Luke is ott lesz? – kérdezte Nate. – Persze. – Akkor nem hinném, hogy jó ötlet. Bármennyire szeretnék ott lenni, nem hiszem, hogy négyesben olyan klasszul meglennénk. Mit szólnál, ha inkább karácsony előestéjén ugranék át, és akkor adnám oda az ajándékokat? – Rendben – sóhajtottam megkönnyebbülten. Nem csak azért gördült le nagy kő a szívemről, mert Luke az egész napot – sőt, talán a rákövetkező hónapot is – rossz hangulatban töltené, ha összekényszeríteném őket, hanem azért is, mert nem volt kedvem hosszasabban együtt lenni Nate-tel. A kapcsolatunkat – néhai kapcsolatunkat – más fényben láttam, miután megtudtam, miért feküdt le Adele-lel. Nem vezette bűnös szándék, sokkal inkább a magány vitte rá, és ezt nagyon is megértettem. Olyan sokszor voltam magányos én magam is életem során, és az, hogy ő így érzett, miközben velem volt… Ez sokat elmond rólam. Beigazolódni látszott az állandó félelmem, hogy én hajszoltam bele, abban azonban tévedtem, hogyan is történt. Nem a kiállhatatlanságom vitte rá, hanem az, hogy eltávolodtam tőle. Magára hagytam. Természetesen nem kellett volna mással ágyba bújnia, de ő is csak ember. Gyenge pillanatainkban mindannyian követünk el butaságokat; én is flörtöltem azzal a skóttal, akihez közel kerültem a munkahelyemen, sőt, akkor, ott a szállodában Teddel is hajszál híján lefeküdtem. Egy lépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy megértsem Nate-et, és ez igen veszélyes volt.
– Akkor hát legyen karácsony este – mondta Nate. – Láthatlak még előtte? – Hát, nem biztos, hogy ez jó ötlet – feleltem, és Luke-ra sandítottam, aki továbbra is elmélyülten olvasgatta az Angeles akciós listáját. – És mi a helyzet Tegannel? Őt láthatom még előtte? – Ha szeretnéd. Egy órácskára beadhatom hozzád. – A világért sem tettem volna ilyet, inkább csak Nate-et szerettem volna próbára tenni, vajon valóban Tegant akarja látni, vagy inkább engem? – És ha én mennék át hozzátok, és te mennél el egy órácskára? – vetette fel. – Talán nem viselné meg annyira Tegant. – Tudod, hogy nehéz megvalósítani. – Na jó, nem mostanában, de talán majd idővel. Őszintén, szeretnék vele lenni. És veled is, természetesen. – Nate, sok a dolgom. – Ő is ott van, igaz? Felsóhajtottam. – Jó, majd visszahívlak, talán a hétvégén beugorhatnál, meglátjuk, Tegan is benne van-e. – Rendben, hamarosan találkozunk! – Szia, Nate. – Szia szívem, szeretlek! – Csak egy kattanást hallottam, miután letette, de a fejem zúgott, ahogy magamban ismételgettem az utolsó szavait. Remegő kézzel tettem le a kagylót. – Eljön karácsonykor? – kérdezte Luke. Megráztam a fejem, de nem mertem ránézni, nehogy a tekintetem elárulja, mi jár a fejemben. Nate olyan könnyedén mondta ki. Mindenféle körítés nélkül. Egyetlen szó, melyet
csak úgy odavet. Amikor együtt voltunk, mindig így búcsúzott. – Sok dolga van, valószínűleg a szüleihez megy. Helyette karácsony előestéjén ugrik be, csak hogy átadja Tegan ajándékait. – Ryn – kezdte Luke. Rápillantottam, és csak remélni tudtam, hogy nem látja rajtam, mit hozott ki belőlem Nate. A pasim ajka szégyenlős mosolyra húzódott, felindultságnak nyoma sem maradt. – Sajnálom, hogy korábban olyan hülye voltam. Megértem, csak egy kicsit csalódtam, ennyi az egész. – Tudom. – Nem, nem tudod. Életemben először van családom. Itt vagy te, és van egy… gyerekem is. Eddig egy gyereket sem kényeztethettem karácsonykor. Tudod, milyen izgatottan vártam az ünnepet? A karácsony a családoké, ezért is szerettem volna kettőtökkel lenni. De a huszonhatodika is jó lesz. Sőt, csodás lesz. Bólintottam. Luke egyetlen pillantással meggyőződött róla, hogy senki nem jött vissza idejekorán az ebédből, és senki nem figyeli az irodát, majd gyorsan megcsókolt. – Este találkozunk, kicsim. – Igen, este találkozunk. Amikor kiment az irodából, még hevesebben vert a szívem Nate szavai miatt. Magamban visszajátszottam, a fény felé tartottam, akár egy értékes drágakövet, és alaposan megvizsgáltam a gondos csiszolást. „Szia szívem, szeretlek!” Nem számítottam rá, hogy Nate bársonyos hangján elmondja, még mindig ugyanúgy érez irántam. Sejtettem, hogy nem vagyok közömbös számára, de az imént félreérthetetlenül kimondta, hogy szeret. És én szeretem őt? Ha igen, mit
változtat ez az életünkön? Igen, kettőnk életén! Természetesen, nem nekem egyedül kell választanom, Tegan érzései legalább ugyanannyit nyomnak a latban. Ha ő nem lenne, tudom, kit választanék. Egyetlen szempillantás alatt el tudnám dönteni. A mobilom csipogott egyet az asztalomon, az egér mellett. Megnyitottam Luke üzenetét: Elfelejtettem mondani, szeretlek:) Kitöröltem az üzenetet, és egy mozdulattal az asztalra dobtam a telefont. Komolyan tudom, kit választanék? Komolyan?
39. fejezet Elérkezett az Adele-nap, és Tegan már azelőtt kiugrott az ágyból, hogy a legelső fénysugár felderengett volna az éjszaka sötétjében. Lábacskái végigdobogtak a folyosón, mire nyomban felriadtam abból a felszínes álomból, amely az éjszakáimat jellemezte. Amikor bedugta a fejét az ajtón, felültem és kijózanodva pislogtam. – Bejöhetek? – kérdezte Tegan. Amióta együtt éltünk, egyetlen egyszer sem kérdezte meg, beléphet-e valamelyik szobába, nem is értettem, honnan ez a hirtelen félénkség. – Persze – feleltem. Betipegett, felmászott az ágyamra és bebújt a paplanom alá. – Mit szeretnél először: reggelit vagy az ajándékodat? – Átkaroltam, és magamhoz vontam. Úgy simult a testem hajlatába, akár egy kényelmes kis fészekbe. – Kapok ajándékot? – csodálkozott. – Igen, természetesen, kisasszony. Adele-nap van, és ilyenkor ajándék jár. Utána reggelizünk, és felhívhatod Faith nagyit. Amit csak szeretnél. Tegan szeme kikerekedett, ahogy végiggondolta, mi minden vár rá. Az összes lehetőséget. – Ajándék! – suttogta hosszas tűnődés után. – Jól van – vettem kézbe a dolgokat. Elfordultam, kihúztam az éjjeliszekrény fiókját, és elővettem az ajándékát, egy piros szalagos, aranyszínű dobozkát. – Tessék.
Tegan szeme még tágabbra nyílt, amikor a kezébe fogta a dobozt. Csak ült, és nézte, szív alakú arcára nyugtalanság ült ki. – Mi ez? – kérdezte. Más gyerekek már rég feltépték volna a szalagot, de ő nem, neki át kellett gondolnia, mi lehet az, mielőtt fejest ugrott volna bele. Én is ilyen voltam, amolyan óvatoskodó, Adele ellenben abban a pillanatban kinyitotta volna, amint megtudja, hogy az övé. Úgy gondolom, ez a romantikus lelkületűekre jellemző. Ők hisznek abban, hogy létezik első látásra szerelem vagy éppen tökéletes ajándék. – Nyisd ki, és nézd meg – tanácsoltam. Beletelt még néhány másodpercbe, míg Tegan nekilátott bontogatni a szalagot. Hamar felismerte, hogy – akárcsak a kedvenc sportcipőjének fehér fűzőjét – a szalagot is elég, ha az egyik végén meghúzza. Óvatosan felemelte a doboz tetejét, és belekukkantott. – Ez tényleg az enyém? – akadt el a lélegzete. Felkapta a fejét, és az arcomat kutatta, nem akarom-e visszavenni tőle. Bólintottam. A rá jellemző gondossággal nyúlt bele a dobozba, és a kék selyembélésből kiemelte az arany nyakláncot a medállal. Nagy szemeket meresztett a medálra, egészen az arca elé tartotta, és tüzetesen megvizsgálta a sötét, hologramos képet. – Ez én vagyok Anyával – szólalt meg. – Bizony! – feleltem. A medálra másoltattam Tegan és Adele egyik közös képét. – És mindig rajtam lehet? – kérdezte, és le nem vette a szemét a láncról. – Ha szeretnéd. Csak rajtad áll.
Odanyújtotta, hogy tegyem a nyakába. Elvettem a láncot, megkértem, hogy emelje fel a haját hátul, majd a vékonyka nyaka köré fűztem a láncot. – Kész is van – mondtam. Leengedte a haját. Amint a szőke fürtök a vállára hullottak, felmerült bennem, hogy talán le kellene vágnom a haját. Az előző hónapok során eszembe sem jutott. Magamnak hetente egyenesíttettem és vágattam hajat, de fel sem ötlött bennem, hogy Tegannek is szüksége lehet ilyesmire. Amennyire meg tudtam állapítani, nem töredezett a hajszálak vége, egyébként is minden mosásnál használtunk kondicionálót. Amúgy jól állt neki a hátközépig érő haj. Ha sportolt, lófarokba fogtam, kontyba csavartam, és csatokkal erősítettem meg. Ha kiengedve hordta, nagyszerűen kiemelte az arcformáját, és szemének különleges vágását. Így, ha lehet, még csinosabb volt. Néha megkért, hogy apró fonatokba fonjam a haját, ahogyan kicsi korában is szoktam. Ilyen időigényes munkába amúgy csak különleges alkalmakkor fogtam bele, bár ez a frizura még Bo Dereknél is jobban állt neki, és ő is imádta, amikor kibontottam, és csupa hullám lett a haja. Megsimogattam a fürtöket, és mosolyogva figyeltem, ahogy a medált nézi. Tetszett a hosszú haja, de vajon Adele mit szólna? Mit szólna hozzá, hogy Tegannek hosszabb a haja, mint a szokásos vállig érő? Mindig levágatta a lánya haját, amikor már állig ért. Tegan nem bánta sem azt, sem ezt a hosszúra nőtt hajat, de mit szólna Adele? Számít egyáltalán? – dacoltam gondolatban. Ha jól meggondolom, számít egyáltalán, mit szeretett volna Adele? Nincs is itt. Bűntudat lopakodott a lázadó gondolatok nyomába.
Néhány nappal korábban Luke plántálta belém a lázadás csíráját. Hangosan gondolkodtam, vajon szakközépiskolába vagy gimnáziumba küldjem majd Tegant, el kell-e költöznöm egy másik környékre, és ha igen, most menjünk-e. De Horsforth egész jó kerületnek számított Leedsben. Bevallottam Luke-nak, hogy Adele-lel soha nem beszéltem ilyesmiről. Elképzelésem sem volt, vajon Adele azt szerette volna, hogy a lánya lányiskolába kerüljön, ahol állítólag jobb eredményeket érnek el a diákok, vagy koedukált iskolába, ahol ellenben megtanulhatja, hogy a valós életben is fel kell venni a versenyt a fiúkkal. Luke végighallgatta hosszas fejtegetésemet a témáról, és megjegyezte: – Te nem Adele vagy. Megbántott. Hogy érti ezt? Szerinte ostoba módon azt hiszem, hogy valaha is átvehetem Adele szerepét Tegan életében? Hát nem mondtam el neki ezerszer, hogy éppen az aggaszt leginkább, hogy nem pótolhatom Adele-t? – Tudom – feleltem kurtán. – Akkor ne tégy úgy, mintha ő lennél – mondta az ágyból. A laptopján dolgozgatott, én pedig a számítógépnél. – Ha egyszer azt mondod, hogy Tegan a lányod, akkor viselkedj is a szerint. Ne gondolj többé arra, mit szeretett volna Adele, tedd azt, amit jónak látsz. Teganért immár te vagy felelős, nem Adele. Rosszalló arcot vágtam, mire félretette a laptopot, és felvont szemöldökkel várt. – Tudom, hogy én vagyok érte a felelős – mondtam végül.
– Nem azt mondom, hogy nem vállalsz érte felelősséget, kicsim, csak olyan könnyen leblokkolsz. Ha túl sokat rágódsz azon, hogy Adele mit szeretett volna, a végén képtelen leszel bármit is eldönteni. Márpedig, sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de az valóban kudarc lenne, nem igaz? Ha mindenáron Adele-hez akarsz igazodni, és valami nem jól sül el, nem is kell beismerned, hogy rossz döntést hoztál, elég ha arra gondolsz, Adele akarta volna így, nem te szúrtad el. Ráharaptam az alsó ajkamra, és lesütöttem a szemem. – Én nem így csinálom. – Én így csinálnám a te helyedben – vallotta be Luke. Nyújtózott egyet, szőrtelen mellkasa egészen megfeszült. – Ez a te adu ászod. Hogy a fenébe ne használnánk fel, ha egyszer így másra kenhetjük a balhét, ha valamit elszúrunk? – Megteszek mindent, ami tőlem telik – mondtam, és úgy éreztem, mint akit rajtakaptak valami bűnös dolgon, noha korábban soha nem gondolkodtam így. Tegan természetesen Adele lánya is volt, és mindig is úgy akartam nevelni, hogy összhangban álljon az ő véleményével, de Luke-nak igaza volt. Tegan immár az én gyermekem. Az én terhem. Az én reményem. Az én imádottam. Minden, a jó és a rossz, egyaránt az enyém volt. Innentől kezdve a személyiségjegyeit, a szokásait, a gyengeségeit, egyszóval mindent az határoz majd meg, hogy miként alakítom a sorsát. Hogy milyen élete lesz mellettem. Teganre pillantottam és belém hasított a félelem. Minél inkább belegondoltam ebbe az egészbe, annál erősebb késztetést éreztem, hogy bemásszak a paplan alá, és ki se dugjam a fejem, amíg ez az egész el nem múlik. Soha nem éreztem, hogy jó lenne anyának lenni. Soha nem éreztem
szükségét, hogy utódot nemzzek; hogy valaki teljes mértékben tőlem függjön. Igen, Nate-ről gondoskodtam, ám ő magáról is gondoskodott. Még ha meg is feledkeztem róla egy este, nem halt éhen. Mindennek tudatában voltam, amikor beleegyeztem, hogy magamhoz veszem Tegant, ám az ilyen pillanatokban, amikor láttam, hogy nem csupán a fizikai egészsége, hanem az érzelmi hogyléte is tőlem függ, újra és újra belém hasított a felismerés, hogy mindenről nekem kell gondoskodni. Mindig. Örökké. – Na, jöjjön, hölgyem, még egy halom teendőnk van, nem lustálkodhatunk egész álló nap az ágyban! Tegan szája széles mosolyra húzódott. Felrántottam a paplant, Tegan lecsússzam az ágyról, és én magam is felkeltem. – Intézzünk el pár telefont, aztán reggelizzünk. – Jó – egyezett bele. A nappaliban Tegan kezébe nyomtam a telefont, ő pedig megnyomta az „A és A” jelű gombot. Nem volt több hat óránál, de anyukám nyilván várta már Tegan hívását, mivel Tegan szinte azonnal beleszólt: – Szia, Faith nagyi… Jól… – Felhangzott az édes, csilingelő Tegan-féle kacagás. – Mert azt mondtad, hogy boldog Adelenapot! – Tegan egyre boldogabban mosolygott, miközben anyám lágy hangja duruzsolt a kagylóból. Amikor elmondtam anyámnak, mi is az az Adele-nap, sokkal együttműködőbbnek mutatkozott, mint Luke. Felajánlotta, hogy tortát is süt, de nem fogadtam el. Kedves volt tőle, de nem tartottam szükségesnek. Búcsúzásnál még odavetette:
– Tudod, Kamryn, apád és én nagyon büszkék vagyunk rád! – Tessék? – kérdeztem vissza meglepetésemben, hogy anyám ilyet ejt ki a száján. A kapcsolatunkra mindaddig rányomta bélyegét az elmaradt esküvőm, illetve az, hogy milyen kínos helyzetbe hoztam a szüleimét a barátaik és a tágabb család előtt azzal, hogy nem mentem férjhez, és még csak meg sem indokoltam, miért nem. – Tegan rettentő nagy felelősséggel jár – folytatta anyám. – Igencsak meglepődtem, amikor elmondtad, hogy ezentúl te fogsz gondoskodni róla. Mégis azt látom, nagyon ügyesen helyt állsz. Nagyon ügyesen. Anyám gyakran felhívta Tegant, és Tegan is gyakran hívta a szüléimét. Nyáron, amikor a szüleim Manchesterbe utaztak a húgomékhoz, Leedset is útba ejtették, és magukkal vitték Tegant, hogy velük és a húgom családjával tölthessen egy napot. Nagyon szerették Tigát. Tigát mindenki szerette. – Kösz – motyogtam. – Mióta elmaradt az esküvőd – korábban soha nem beszéltünk erről, mert mindig témát váltottam, amikor anyám vagy apám megpróbálta szóba hozni a dolgot –, nagyon aggódtunk miattad. Nem tudtuk, mihez kezdesz majd, és nem is értettük, miért költöztél hirtelen olyan messzire, de már nem aggódunk annyira. Már van valakid. – Luke-ra gondolsz? – Teganre. Most már van családod, és ennek annyira örülök! – Köszönöm – dünnyögtem, mert fogalmam sem volt, mit felelhetnék. A szüleim soha nem hozták a tudomásomra, mennyire aggódnak értem, amiért magányos vagyok. Amúgy sem lett volna lehetőségük rá, mert soha nem beszéltünk olyan
hosszan, hogy bármi eget rengetőt elmondhattak volna. Tulajdonképpen amióta Tegan nálam volt, többet beszélgettünk, mint egész életem során. Tegan anyám után Hector nagyapával is beszélt, aztán megkérdezte, felhívhatja-e a húgomat, Sheridant, és a gyerekeket. Mire sorra vette az összes családtagot, el is készítettem a pirítósainkat és a tojásrántottát. Adele a hátán feküdt, egyik karja a feje alatt, a másik a mezítelen hasán pihent. Szemén napszemüveg, bőre napolajtól ragyogó. Épp ajkát biggyesztve néz a fényképezőgépbe. Úgy gondolta, az arcát keretező hullámos, hosszú haja az egyetlen, ami megkülönbözteti Marylin Monroe-tól. – Mintha csak Marylin lenne az anyám! – állapította meg Adele, amikor megmutattam neki a fényképet, melyet akkor nyáron készítettem. Olyan hőség volt, hogy nem is tehettünk mást, csak feküdtünk a szüleim kertjében, magazinokat böngésztünk, jeges üdítőt kortyolgattunk, és úgy tettünk, mintha cseppet sem bánnánk, hogy az újabb tanév kezdetére alig marad pénzünk. – Képzeld el, mennyire más életem lehetne, ha Marylin Monroe lenne az anyám! El is képzeltük, de eszünkbe jutott, hogy akkor Marylinnek le kellett volna feküdnie Adele apjával, és ennél a borzalmas gondolatnál el is akadtunk. Tegan lapozott egyet az egyetemi fotóalbumomban. Egy másik fénykép engem ábrázolt, amint az íróasztalomon elterülve szó szerint egy könyvbe temetem az arcom, melyet eltakarnak a derékig érő hajfonatok. Előnytelenül buggyos, fehér pulcsit és fekete sortot viselek. A záróvizsgámra készültem épp, és Adele rajtakapott, hogy belealudtam a
tanulásba. Ugyanazon az oldalon Adele és én hieroglifákba rendeződünk az egyiptomi piramisok előtt napnyugtakor. A hajamat egy bordó kendő alá rejtettem, egyébként fehér póló és kék nadrág van rajtam. Adele pántos, rózsaszín, combközépig érő ruhát visel, alatta bő, fehér nadrággal. A haja a feje tetejére tűzve, és nem maradt el a napszemüveg sem. A másik oldalon a diplomaosztónkon készült képek voltak. A zöld-fekete öltözékünkben és a négyszögletű kalapokban virítunk, a háttérben pedig a szüleim kínos beszélgetést folytatnak Adele apjával és a feleségével. Amint Tegan kiszúrta a nagyapját és Murielt, gyorsan lapozott egyet, majd átsiklott a három oldalnyi diplomaosztós fényképeken. Elővettünk egy másik albumot, amelyben későbbi fotók voltak Adele-ről, rólam és Nate-ről. Megtartottam ugyan ezeket a képeket, de már ősidők óta elő sem vettem. Az egyiken Natetel ülünk a kanapén abban a lakásban, amelyen Adele-lel osztoztunk. Adele lekapta, amint összebújva csókolózunk. Egy másikon, amit Nate készített, Adele és én Twistert játszunk; Adele hátrahajol, hogy az egymástól távol eső korongokon tarthassa a kezét és a lábát, majd sikerült a jobb kezét a teste bal oldalára eső korongra tennie. A fejét hátraveti, hosszú haja a szőnyegre omlik. Miután én akkor is utáltam a feltűnősködést, egyszerűen négykézlábra álltam. Aztán ott volt az a kép, amelyiken Nate-tel együtt a rubin eljegyzési gyűrűt mutatjuk. Adele öt hónapos terhesen, amint büszkén mutat a hasára. Adele kilenc hónapos terhesen. Tegan Adele karjában, néhány perccel a születése után – Adele olyan csapzott, mintha lefutotta volna a maratont. Tegan az én karjaim közt. Tegan Nate ölében, akit egyheti
szexmegvonással fenyegettem, ha nem hajlandó kézbe venni a kisbabát. A felnőttek arcán is megjelent egy-két ránc, de Teganen látszott leginkább az idő múlása: eleinte csak feküdt, azután ült, mászott, ment, szaladt, majd táncolt. És mindvégig kacagott, nevetgélt, mosolygott. Látszott, hogy boldog. Végignéztük az összes képet, összeütöttünk valami finomságot a tea mellé, végül Tegan annyira elfáradt, hogy este hatkor már szeretett volna ágyba bújni. Eszébe sem jutott a fürdés és az esti mese, csak magára húzta a pizsamáját, bebújt a paplan alá, és behunyta a szemét. – Jó éjt, Tiga – mondtam, miután lekapcsoltam a lámpáját. – Anyát akarom! – súgta. Úgy döntöttem, egyelőre nem olvasom fel neki az üdvözlőlapot, melyet Adele írt neki karácsonyra, sem a többi levelet, melyet hátrahagyott. Csak még inkább összezavarná őt, talán arra a következtetésre jutna, hogy Adele még visszajöhet hozzá. Lehet, hogy ez az egész nap összezavarta, lehet, hogy túl sok volt ez neki. Elcsuklott a hangja. – Anyát akarom! – mondta újból, kicsit elnyugodva. Nem tudtam, mit mondhatnék, csak végigsimítottam a kendőbe bugyolált haján. Rosszat tettem ezzel a nappal? Felszakítottam a sebeket, és őt is felzaklattam? – Anyát akarom! – suttogta, és végre álomba szenderült. A folyosói világítás kivételével leoltottam minden lámpát, bevonszoltam magam az ágyba, a felbolydult lelkiismeretemmel együtt. Fájdalmat okoztam Tegannek ahelyett, hogy segítettem volna rajta. Inkább azt kellene tennem, amit idáig is – hallgatni Adele-ről. Amikor nem
beszéltünk Adele-ről, nem okoztam fájdalmat Tegannek. Ágyba bújtam, bár még hét óra sem volt. Arra ébredtem, hogy valaki óvatosan taszigál az ágyban. Résnyire nyitottam a szemem: Tegan volt az. Egyik lábát az ágy keretre tette, úgy húzta fel magát. Félretolta a paplant, és mellém bújt. Átkaroltam, és még közelebb vontam magamhoz. Perceken belül mélyen, békésen aludt. Legalább tudta, hogy én ott vagyok neki. Nem voltam az anyukája, de mellette voltam.
Ha szeretnéd, hívhatsz Tigának
40. fejezet A mindennapok során azt szerettem a legjobban, amikor lefekvés előtt Tegant fürdettem. Ilyenkor gyakran beszélgettünk csak úgy. Én a kád előtt ültem és tartottam neki a törülközőt, vagy vártam, hogy végre besamponozhassam a haját. Luke soha nem fürdette meg, fel sem ajánlotta, talán azért, nehogy téves elképzelésem legyen róla, illetve arról, miért tölt velünk olyan sok időt. Egyébként sem fogadtam volna el, hiszen a fürdés amolyan Kamryn- és Tegan-féle program volt, a napunk legértékesebb húsz perce. Adele-nap után két hónappal ismét a megszokott rutin szerint folyt a mindennapi életünk. Hozzászoktunk egymáshoz. Adele hét hónappal korábban halt meg, és az Adele-nap mindkettőnkben megerősítette, hogy soha többé nem jön vissza. A gyönyörűen megírt levelek, a ruháinak illata, a vidám fényképek mind-mind az Adele Brannon nevezetű személy csodás, értékes emlékei voltak, de egyik sem volt ő maga. Mindössze töredékei annak az életnek, melyet itt a földön élt. Tegan és én bármennyit nézegettük is ezeket a tárgyakat, Adele-t nem hozhattuk vissza, tovább kellett élnünk az életet, méghozzá egymással. Közös életünk rendes, szabályos kerékvágásba terelődött. Luke egyre több időt töltött velünk. Régóta volt már kulcsa, ám akkoriban szinte minden hétköznapot nálunk töltött, sőt, még hétvégén is ritkán ment haza, Alwoodley-be. Nate is felfelbukkant. Annak ellenére, hogy sokat kellett autóznia hozzánk, néha beugrott egy fél órácskára, ivott egy teát,
elbeszélgetett Tegannel, és ügyet sem vetett arra, hogy Luke ilyenkor magában fortyog a sarokban. Luke jó párszor megkérdezte tőlem, vajon Nate aláírja-e végre a papírokat, mert az ő értelmezésében ez azt jelentette volna, hogy Nate végre végleg felszívódik. Mindig azt feleltem, hogy fogalmam sincs. Nem faggattam Nate-et a terveiről, mert nem akartam befolyásolni, és az utcai nagyjelenetünk óta szóba sem kerültek ezek a dolgok közöttünk. Bevált menetrend szerint éltük az életünket. A szívem még mindig megdobbant, ha megláttam Nate-et, de tudtam, hogy idővel ez is megoldódik majd, és lassan megszoktam, hogy rendszeresen találkozunk. Mindössze egyetlen aprócska szépséghibája volt az egésznek. Pontosabban egy hatalmas, égbekiáltó szépséghiba, mellyel kapcsolatban minden felnőtt úgy tett, mintha észre sem venné, különösen, miután Nate minden egyes felbukkanásával a háromszorosára nőtt. Tegan kimert egy tenyérnyi fehér habot, és rápakolta a kinyújtott karomra. Éppen lehajtottam a fejem, hogy felé fújjam a buborékokat, amikor úgy döntött, lerántja a leplet az említett szépséghibáról. – Luke az apukám? Próbáltam nyugodt maradni, bár egy szempillantás alatt hatalmába kerített a rémület. Rengeteg időm lett volna felkészülni erre a kérdésre, mégsem volt a tarsolyomban egyetlen épkézláb felelet sem. Mondjam meg az igazat? Áruljam el, hogy Nate a vérszerinti, aki életet adott neki? Ez még igaz is lett volna, néhány héttel azelőttig. Amikor még nem ismertem azt a Nate-et, aki lefeküdt Adele-lel. De Nate megmagyarázott mindent, és most már tudtam, miért tette. – Miért kérdezed?
– Regina Matheson azt mondta, mindenkinek van anyukája és apukája. Mondtam neki, hogy nekem csak Ryn anyám van, és egy olyan anyukám, aki a mennyországba ment, mire azt felelte, hogy van apukám is. Azt is mondta, hogy talán Luke az apukám. Én azt mondtam, hogy nem, mert ő a barátom, de szerinte mégiscsak lehet, hogy ő az. Ő az? Na, adok én ennek a Regina Mathesonnak, csak kerüljön a szemem elé! Vagy, ami valószínűbb, alaposan beolvasok a szüleinek. Ő az én keresztem, aki egyfolytában olyan dolgokat feszeget, melyekre még csak gondolni sem akarok, nemhogy Tegannel megvitatni! – Luke nem az apukád. – De mégiscsak van apukám, ugye? A tanító nénim, Miss Lewis is azt mondta, hogy mindenkinek van apukája. – Igen. Neked is van, Tiga. – A szám kiszáradt, a szívem a bordáim közt ugrált. Tegan felhagyott a buborékfogdosással és a vidám lubickolással. Mozdulatlanul ült, miközben a hab olajos foltként terült szét a langyosodó vízen. Remegő hangom hallatán megérezte, hogy valami nem stimmel. – Hogy hívják? – kérdezte gyanakvóan. Arca egészen kipirult a forró fürdőtől, nedves aranyszőke fürtjei csapzottan hulltak a vállára. A válaszomra várt. Felsóhajtottam, és éreztem, hogy megremeg az egész testem. – Nate – mondtam ki egy szuszra. Tegan meglepetten dörzsölte a szemét. – Mr. Nate? – pislogott felém. Bólintottam. – Igen, Mr… úgy értem, Nate az apukád. – Nem Luke? Luke nem az apukám? Megráztam a fejem. – Nem, kicsim.
– Tényleg, igazándiból? – kérdezte csalódottan. Megint csak biccentettem. – Akkor Mr. Nate-nél kell majd laknom? – kérdezte, miután rövid ideig feszült csend állt be a beszélgetésbe. – Jaj, istenem, DEHOGYIS! – kiáltottam. – Te örökre velem maradsz, Tegan. Ezt soha ne feledd. Mi ketten mindig együtt leszünk. – És Luke is. – Iiiiigen – feleltem, de nem voltam olyan meggyőző, mint szerettem volna. – Feleségül mész Luke-hoz? – Nem tudom, ezen még nem gondolkodtam. – Ha feleségül mennél Luke-hoz, akkor ő lenne az apukám? Luke apa? – Nem is próbálta titkolni, mekkora örömet jelentene ez számára. – Gondolom, igen. – Vagy Mr. Nate-hez mész feleségül? – Nem. – Ebben aztán biztos voltam. Nate és én nem fogunk összeházasodni. Még csak nem is fogunk újra összejönni. Ki volt zárva, akármennyire is megdobogtatta a szívem, ha megjelent, és akármennyire is összeszorult a gyomrom, ha egymásba fonódott a tekintetünk. Véglegesen szakítottam Nate-tel, de tényleg, igazándiból, ahogy Tegan mondaná. – Miért nem? – Mert Luke a barátom. – De megvolt már a szép ruhád is! – Igen, tudom. – És miért Mr. Nate az apukám? Komolyan elő kell vezetnem a madarakat és a méheket? Nem kaphatna még pár évnyi ártatlanságot? És én nem
kaphatnék pár évnyi haladékot? Azért fizettem adót, hogy valaki másnak kelljen átverekednie magát a szexuális felvilágosítás kínján. Én valójában azt sem tudtam, mi közük a méheknek az emberek szaporodásához. Tegan könnyeivel küszködve pislogott rám, és várta, mit felelek. – Háát… – kezdtem. Azt tettem, amit ilyen helyzetekben mindig. – Nem örülsz, hogy Nate az apukád? – A jól bevált elterelő kérdéssel próbálkoztam. Tegan elgondolkodva biggyesztette az ajkát, és a habos vízbe bámult. Egyszer csak megvonta a vállát. – Nem is tudom. Mr. Nate olyan vicces – felhúzta az orrát, és a fejét ingatta. – De Luke nem szereti. – Ezt ő mondta? – kérdeztem, és már készültem, hogy jól lehordom Luke-ot, amiért olyasvalamit kötött Tegan orrára, amihez semmi köze. Megrázta a fejét. – Nem. Csak olyan furcsán beszél Mr. Nate-hez – Tegan egészen a nyakáig engedte az állát, és mély hangon dörmögte – „Nate, hát megint eljöttél! Milyen nagyszerű!” – Visszaváltott Tegan-hangra. – Mindig ezt mondja Mr. Nate-nek. Nem valami kedves, ugye? – A férfiak sokszor bután viselkednek – feleltem. – Mr. Nate sokszor néz rád. Néha rád mosolyog, amikor észre sem veszed. Téged jobban szeret, mint engem. – Nate mindkettőnket szeret. – És te Mr. Nate-et vagy Luke-ot szereted jobban? Ha tudtam volna a választ, jobban aludtam volna éjszakánként! És nem telepedett volna rám a folytonos bűntudat, amiért mindkettőjükhöz ragaszkodtam. Luke-hoz
azért, mert a társam volt, és mert nem ismerte Adele-t, így nem emlékeztetett rá. Nate-hez azért, mert arra az emberre emlékeztetett, aki hajdanán voltam. Arra a Kamrynre, aki sokszor volt kedves, és szeretett nevetni. Mindig is tudtam, hogy Nate odavan értem, ám Luke-nak továbbra is bizonyítania kellett, hogy valóban szeret, mert még mindig csak kerülgettük a kölcsönös „szeretlek”-et, miután egyikünk sem akarta elsőként kiadni magát. Luke viszont, Nate-tel ellentétben, soha nem csalt meg. Ehhez hasonló gondolatok kergették egymást szüntelenül a fejemben. Kit szeretek jobban? Ki mellett horgonyozzak le? – Mindkettőjüket szeretem – feleltem Tegan kérdésére, majd gyengéden megfogtam az állát, felemeltem a fejét, és jobbrabalra ingattam. – De Tegant szeretem a legjobban. Elvigyorodott. Olyan szép volt a kis arca, az aranyos pisze orra, a hatalmas, mélykék szeme, a különlegesen ívelt ajkak, és a mosolya, amely annyira emlékeztetett Adele-re. Lehajtotta a fejét, fellapátolt egy újabb adag habot, és olyan erősen rám fújta, hogy csupa fehér folt lett a piros pulcsim. – Ryn anya, majd elgondolkodom ezen – jelentette ki olyan komolyan, akár egy bíró, aki ítéletet hirdet. – Jól van – helyeseltem. Ha nem Teganről lett volna szó, gúnyos mosollyal nyugtáztam volna, milyen komoly, sőt, koravén gyerek. De így eszembe sem jutott kinevetni, hiszen a válasza csak azt bizonyította, hogy valóban szüksége van arra, hogy feldolgozza az újonnan kapott információkat. – Még nem tudom, szeretném-e, hogy Mr. Nate legyen az apukám – fűzte hozzá. – Majd elgondolkodom rajta. Beleegyezően bólintottam. Nekem pedig azon kellett elgondolkodnom, miként mondjam el neki, hogy akár tetszik,
akár nem, Nate akkor is az apukája. Vannak olyan dolgok, melyeken egyikünk sem változtathat.
41. fejezet Nate egy csésze kávé fölé görnyedt a Horsforth kávéházban, a Town Streeten, és fejét a kezére támasztva méregette a fehér csésze alját. Amikor felhívtam, hogy megbeszéljük a találkozót, azt javasoltam, hogy Leeds belvárosában találkozzunk, ám ő erősködött, hogy szívesen elautózik a környékünkre. Amikor megláttam, hogy úgy ücsörög az asztalnál, mintha órák óta várna rám, megint az első randink villant az eszembe. Odasétáltam az asztalához, mire felkapta a fejét. Ijedtemben összerándult a gyomrom; olyan volt, akár egy kísértet, önmaga halovány mása. A szeme alatti sötét karikákból rögtön tudtam, hogy nem aludt, az egyre látványosabban kiálló arccsontjából arra következtettem, hogy az utóbbi időben az evésről is leszokott, és az állát borító sötét borostából ítélve a borotválkozást is hanyagolta. A körmeit tövig rágta. Lassan, kábultan mozdult meg, mintha maga az ülés is hatalmas erőfeszítésébe kerülne. Nem adott magára, és ez nekem rosszul esett. Olyan közel állt a szívemhez. Végtére is, Tegan apjáról volt szó! Már kezdtem hozzászokni a gondolathoz, kezdtem megemészteni, hogy ami történt, megtörtént. Nem lehetett változtatni rajta. Nem is voltam biztos benne, hogy egyáltalán szeretnék-e változtatni rajta. Ahogy Adele is megfogalmazta a levelében, Tegan nem Tegan lenne, ha nem Nate lenne az apja. Ám Nate azért is közel állt a szívemhez, mert ő volt Nate. – Nem késtem, ugye? – kérdeztem.
– Nem, csak már nagyon vártam, hogy lássalak, azért jöttem ilyen korán. Olyan komoly volt a hangod a telefonban. Leültem, és közelről szemlélve megállapítottam, hogy még ramatyabb állapotban van, mint gondoltam. Látszott, hogy nem egyik napról a másikra hagyta el magát, jóval régebben kezdődhetett a gond, csak nem volt ennyire feltűnő. – Jól vagy? – érdeklődtem. Lemondóan biccentett. – Jól vagyok, csodásan. Szóval, miért voltál olyan komoly? Egy pillanatig eltűnődtem, inkább az egészségéről kellene őt faggatnom, ahelyett, hogy belevágnék a mondandómba. Ebben az állapotában talán szóba sem kellett volna hoznom az egészet, de kénytelen voltam. Nate is fontos volt, de Tegan volt az első. Minden egyes cselekedetemmel az ő érdekeit kellett szolgálnom. – Nate – kezdtem, és gyorsan benedvesítettem az ajkam. Féltem, hogy fájdalmat okozok neki. – Nagyon jó, hogy találkozgatunk, és gyakran eljössz hozzánk, de szeretném, ha aláírnád a papírokat, hogy belevághassak Tegan örökbefogadásába. Nate a székébe süppedt, és boldogtalanul meredt az asztalra. – Tudom, hogy kedveled őt, de ez nem elég ahhoz, hogy valódi apuka legyél. Tegannek biztonságra van szüksége, ehhez pedig az kell, hogy végre örökbe tudjam fogadni. Pár hét múlva hatéves lesz, és az elmúlt év során annyi minden történt vele: elveszítette az anyukáját, másik városba költözött, megtapasztalta, milyen lehet egy apuka, megtudta, ki a valódi apukája, nem is beszélve a rengeteg apró-cseprő, hétköznapi nehézségről, melyekkel mind meg kell küzdenie… Csak
szeretném megadni neki a biztonságot, hogy tudja, én mindig mellette leszek. Megérted, ugye? Mr. Turner elgyötörtén biccentett, és úgy bámult a csészéjébe, mintha ott keresne vigaszt. – Akkor aláírod? Újabb elgyötört, kedveszegett bólintás. – De attól még meglátogathatom? – puhatolózott. – Hogyne! – nyugtattam meg. – Fontos, hogy velünk maradj, hiszen része vagy az életének. Bizonyára megviselné, ha hirtelen felszívódnál. Úgy értem, még mindig kissé ki van akadva, hogy te vagy az apukája, és emiatt egy kicsit furcsán néz majd rád, de egyfolytában emleget. Kedvel téged, Mr. Nate. Nagyon is. És bizonyára megvan rá az oka. – Jaj, ne! – dörmögte, és a fejét ingatta. – Kérlek, ne légy ilyen kedves hozzám, mert még inkább fáj, mennyire elcsesztem a dolgokat. – Soha nem gondoltam volna, hogy egy nap arra kérsz, ne legyek kedves. – Ryn, komolyan azt hiszed, még mindig keresném a társaságotokat, ha valóban olyan kiállhatatlan lennél, mint gondolod? Megvontam a vállam. Ki tudja, hogy működik a férfiagy? – Hihetetlenül jó voltál hozzám. Mindig figyeltél rám, gondoskodtál róla, hogy rendesen egyek, mostál rám, elkísértél a céges partikra, pedig ki nem állhattad az ilyesmit. Még emlékszem, hányszor vártál otthon ébren a késői műszak után. Mindig is ösztönzést kaptam tőled, melletted úgy éreztem, bármire képes vagyok. Néha el is gondolkodtam, miért nem akarsz gyerekeket, ha egyszer ilyen jól tudsz másokról gondoskodni, nemcsak rólam, hanem Adele-ről is…
– Behunyta a szemét, és beletúrt a hajába. – Még akkor sem voltál kiállhatatlan, amikor valaki más után vágyakoztál. Csak nem úgy viszonyultál hozzám. Onnan tudtam meg. Olyan egyhangúak lettek a mindennapjaink. – Nate, kérlek, ne… Úgy beszélsz, mintha tökéletes lett volna a kapcsolatunk, pedig korántsem volt az. Én magam löktelek más ágyába. Én voltam… Bamm! Nate az asztalra csapott, mire ijedten felugrottam. – Hagyd már abba! – csattant fel. – Ne légy ilyen kemény magadhoz! Folyamatosan hibáztatod magad olyan dolgokért, amiket nem befolyásolhattál, azt gondolod, hogy minden rosszról te magad tehetsz! Te semmi rosszba nem vittél bele! Én voltam az, aki megcsaltalak! Nem a te hibád volt! – Néhányszor mély lélegzetet vett, megnyugodott, és a hangja is meglágyult. – Nem a te hibád volt. Én csesztem el a dolgokat. Nem csak veled, Adele-lel is. – Tegan és Luke a parkban várnak – vetettem közbe, és könnyed vidámságot erőltettem magamra. Nem akartam ilyesmiről beszélni. Képtelen voltam rá. Ha hagytam volna, hogy a gondolataim ilyen irányba terelődjenek, újból összeroppantam volna. Karácsony előtt már a teljes idegösszeomlás határán voltam, ennek egyik bizonyítéka éppen az volt, hogy Nate karjai közt bőgtem ki magam. Szerencsére sikerült újból magamba zárni az érzéseimet, mielőtt eluralkodhattak volna rajtam, mielőtt maga alá gyűrt volna a fájdalom, amely a telkemen esett sebek felszakításával járt. Nem akartam Nate-tel megint szóba hozni a témát, nehogy utat engedjek a fájdalomnak. – Jobb lesz, ha megyek. – Hát jó! – sóhajtott Nate. – Elvigyelek? – Jó lenne.
Kiléptünk a kávézóból, és az esőfelhőkkel tarkított szürke ég alatt a Morrison park felé indultunk, Nate kocsijához. Talán nem volt ideális sétaidő, de Luke és Tegan biztosra vették, hogy van még egy bő órájuk, mielőtt leszakad az ég. Az ezüst Audihoz érve Nate lelassított, megtorpant, majd felém fordult. – Én… – fogott bele, de hirtelen elhallgatott. Felém nyújtotta a karját, és magához vont. Végigsimította a hátam egészen a derekamig, majd lassan fel a nyakamig. – Gondolsz néha arra, hogy esetleg újra együtt lehetnénk? – duruzsolta a fülembe. Nemcsak hogy gondoltam, hanem erről fantáziáltam, ebben reménykedtem, erre vágytam… Ajka a nyakamhoz ért, egyik karját a derekam köré csúsztatta. Ajka egyre szorosabban tapadt a nyakam hideg bőrére. Csókolgatni kezdett. Tudta jól, hogy képtelen vagyok ellenállni, ha a nyakamat csókolgatja. A lábam egészen elgyengült, ahogy magához szorított. Kezdtem elveszíteni az eszem és újra belekerültem az érzelmi időgépbe. Visszarepültem abba az időbe, amikor vasútállomásokon, utcákon vagy akár a pénztáraknál kígyózó sorokban ácsorogva ölelkeztünk, és egy fikarcnyit sem érdekelt bennünket, ki mit gondol. Úgy csókolóztunk, mintha abban a pillanatban találtunk volna egymásra. És vidáman kacagtunk, amikor mások ránk szóltak, hogy „inkább menjetek szobára”. Nate másik kezével a hajamba túrt, miközben egyre inkább belefeledkezett a csókokba. – Ne aggódj, nem hagyok nyomot – motyogta, mire egy csapásra visszazökkentem a jelen valóságába. – Hagyd abba! – szóltam rá és eltoltam magamtól. Hátralépett, biztonságos távolságba. Egymásra meredtünk, és mindketten zihálva kapkodtuk a levegőt. – Elég… Ilyesmi nem fordulhat elő többé – lihegtem. – Soha többé.
– Tudom, hogy nem fordulhat elő – hunyta be a szemét, és az arca fájdalmasan eltorzult. Tenyerét a szemére szorította. – Tudom. Minden olyan rossz irányba halad… Minden… Olyan rossz… Kénytelen voltam kivenni két hét szabadságot, annyira besokalltam. Nem tudtam a munkára figyelni. A szívem is belesajdult. Nate mindig is nagyszerű munkaerő volt. Bárhogyan is alakult a magánélete, kitűnően végezte a munkáját, szóval, ha kénytelen szabadságra menni… Addig a pillanatig fel sem fogtam, milyen sérülékeny. – Legtöbbször nem is tudom, mit csinálok – siránkozott. – Éjszakánként nem alszom, egyfolytában kettőnk körül járnak a gondolataim! – Ökleivel törölgette az arcát, színtelen bőrén fehér foltokat hagyva. – Arra gondolok, milyen jó lenne újra együtt… De tudom, hogy te Luke-kal jársz. És ez a legrosszabb az egészben. Kedvelem őt. Luke gyűlöl engem, ezzel tisztában vagyok, de nekem tetszik, milyen jól bánik Tegannel… – Nate lerogyott, összekuporodott, a kezét továbbra is a szemén tartotta. – Emlékszel még az első nagy balhénkra? Dúlva-fúlva rohantál Adele-hez. Emlékszel? Utánad rohantam, de Adele mindkettőnket leintett, és kijelentette: „Ha ti ketten szakítotok, egyikőtök sem tarthat rám igényt. Kam szüleivel fogok élni.” Emlékszel? – Bólintottam. Igen, nagyon is emlékeztem. – Nem jó ez így, hogy most tértél vissza az életembe, amikor ő már nem lehet velünk. Nate gyászolt. Bele sem gondoltam, hogyan érinti őt Adele halála. Ha vettem volna a fáradságot, és végiggondolom, magamtól is rájöhettem volna, hogy ő sem tette túl magát Adele halálán, ő is elveszített egy szeretett lényt. Adele számára is olyan volt, akár egy családtag, még szép, hogy ő is meggyászolja. Én még mindig hibáztattam magam azért, ami
Adele halála előtt történt, noha megtettük az első bizonytalan lépést a kibékülés felé. Nate ellenben azzal vált el Adele-től, hogy gyűlöli őt. Hogy soha nem fog megbocsátani. A szavai tele voltak keserűséggel, dühvel és váddal. Biztos voltam benne, hogy Nate olyan bűntudatot érezhet emiatt, amely felemészti őt. Hogyhogy nem vettem ezt észre eddig? Különösen azok után, hogy megpróbálta elmondani, mennyire szenved. Erről beszélt akkor is, amikor vacsorázni mentünk; amikor felajánlotta, hogy anyagilag támogatja Tegant; amikor rákérdeztem, miért ragaszkodik Teganhez, és akkor is erről beszélt, amikor felelősségre vontam az utcán. Nate a segítségemet kérte, könyörgött, hogy vegyem észre a fájdalmát, de süket fülekre talált. Nekem igazán ismernem kellene őt, és még csak észre sem vettem, hogy lassan összeomlik. A kedvesem összeomlott. – Tegan annyira hasonlít Adele-re – mondta Nate. – Ha ránézek, Adele-t látom, mintha ő nézne a szemembe. Emellett rád is hasonlít. Úgy beszél, mint te. Még a szokásaidat is átvette. Megfigyelted, hogy ha fáradt, a haját csavargatja a fülénél, épp, mint te? Észrevetted? Őszintén szólva, nem. De abban a pillanatban nem is volt jelentősége. Akkor csak Nate volt fontos. Lehajoltam hozzá, és átkaroltam a vállát. – Miért nem mondtad, hogy ennyire fáj? Megvonta a vállát. – Nem is tudom – felelte olyan hanglejtéssel, ahogyan Tegan beszélt, ha valami felzaklatta. – Gyere, menjünk a parkba, és szellőztessük ki a fejünket. – Rendben – suttogta.
– Hát ő mit keres itt? – sziszegte mérgesen Luke. Egészen kikerekedett a szeme, amikor meglátta, hogy Nate társaságában érkezem a parkba. Lesegítette Tegant a hintáról és addig nézett rám merőn, amíg oda nem mentem hozzá, miután Tegant Nate gondjaira bíztam. Nate belehuppant a hintába, amelyből Tegan kiszállt, és a földet bámulta. – Nate nagyon rossz passzban van. Teljesen maga alá került – magyarázkodtam. – Úgy volt, hogy hármasban töltjük ezt a kis időt. Nem tudom elhinni, hogy magaddal hoztad! – sziszegte Luke. – De szenved! Nem viseli jól Adele halálát. – Luke szigora kissé enyhült ennek hallatán. – Csak most döbbentem rá, mennyire szenved. Alig eszik és nem alszik. A munkahelyét is otthagyta. Annyira elhagyja magát, hogy komolyan aggódom érte. Luke felsóhajtott, szemmel láthatóan megérintette Nate fájdalma, aztán egyszer csak magához vont. – Nekem itt vagy te – mormoltam Luke mellkasába –, de Nate mellett nem áll senki. Nekem kell támogatnom. Hajdanán igencsak közel állt hozzám, most sem hagyhatom cserben. – Tudom – ismerte el Luke. – Nincs ínyemre a dolog, de megértem. – Megpuszilta a fejem búbját, majd a számra is nyomott egy csókot. Amikor visszasétáltunk a hintákhoz, mindketten meglepődve láttuk, hogy Tegan úgy bámul Natere, akár egy cirkuszi látványosságra. Tegan gyakran figyelte érdeklődéssel a felnőtteket, akik olyannyira különböztek tőle. Más gyerekeket a gyerektársaság nyűgözött le, ám Tegan
mindig is a felnőtteket figyelte, hogy a viselkedésük alapján megfejthesse rejtett titkaikat. Végül megpaskolta Nate térdét, mire Nate rá emelte a tekintetét. – Mi a baj, Mr. Nate? – kérdezte halkan. – Beteg vagy talán? Nate elmosolyodott, és megrázta a fejét. – Nem, csak elfáradtam. – Ó! Szeretnél az ágyamban aludni? Nagyon szép ágy. – Köszönöm, de otthon van saját ágyam. Tegan összepréselte az ajkait, és harapdálni kezdte a szája belsejét. Összevonta a szemöldökét, és látszott rajta, hogy mélyen elgondolkodik. – Ott maradhatsz nálam, Mr. Nate – jelentette ki végül. – Felveheted Luke pizsamáját, és alhatsz az ágyamban. Én majd Ryn anya ágyában alszom. Ryn anya nem lesz mérges. Ő sohasem mérges. Nate kedves mosolyt küldött felé. – Köszönöm Tegan, de azt hiszem, jobb lesz, ha otthon alszom. Az időjárás hirtelen megváltozott, eleredt az eső, és ez nagyszerű ürügyként szolgált, hogy közbelépjek. Akármilyen aranyos volt is Tegan, Luke-nak szívfájdító lehetett látni, hogy ugyanúgy viselkedik Nate-tel, ahogy vele szokott. – Na, jó, azt hiszem, ideje lesz hazamennünk, fiúk, lányok. Mindjárt elered az eső – figyelmeztettem őket. – Jó – felelte Tegan, és Nate-re meresztgette a szemét. – Eljössz hozzánk vacsorára, Mr. Nate? – kérdezte. Nate a mellettem ácsorgó Luke-ra pillantott. Luke vállat vont, és elfordította a szemét, ami nagyjából azt jelentette, hogy „Na jól van, gyere!” – Rendben, Tegan, eljövök.
Tegan szélesen elmosolyodott. – Akkor induljunk! – vezényelt és Nate felé nyújtotta a kezét. Nate megfogta és felállt. – Ha szeretnéd, hívhatsz Tigának – mondta, és a nyomaték kedvéért nagyot bólintott. – Nem Tének, mert így Luke hív. De Tigának nyugodtan hívhatsz. – Rendben, Tiga, köszönöm. Tegan újabb széles mosollyal ajándékozta meg Nate-et, majd elindult az ösvényen, maga után húzva Nate-et is. Tenyeremet Luke tenyerébe csúsztattam, ujjaink szorosan összefonódtak, és mi is Nate és Tegan után eredtünk. Hazafelé arra gondoltam, milyen jól működhetnének a dolgok így négyünk között. Feltéve, ha nem tévednének az ujjaim szüntelenül a nyakamra, ahol még mindig Nate csókjait éreztem. Ha nem motoszkált volna bennem a gyanú, hogy újra beleszeretek.
42. fejezet Luke lassan hozzászokott, hogy hetente többször is látja Nateet. A „hozzászokott” kifejezés talán enyhe túlzás, inkább úgy fogalmaznék, hogy heti egy alkalomra csökkentette a „Nate, hát megint eljöttél! Milyen nagyszerű!” dörmögését, miután Nate rengeteg időt töltött nálunk. Hetente legalább négy alkalommal felbukkant, szinte mindig Tegan kérésére. Tegan nem emelte őt Luke rangjára, inkább olyan lett számára, mint a kacsák a parkban – meg volt győződve róla, hogy nélküle Nate is éhen halna. Majdnem minden második este fel kellett hívnunk Mr. Nate-et, hogy megkérdezzük, eljönne-e vacsorára. Ha azt felelte, hogy sajnos nem ér rá, Tegan mindig tudni akarta, hogy akkor mit fog enni. Előfordult, hogy csak úgy felhívta és kifaggatta, mit csinált aznap a munkahelyén, és vannak-e új barátai. Amikor Nate eljött hozzánk, Tegan többször is megkérdezte tőlem, elmehet-e Nate-tel édességet venni. Mindezek közepette Luke-ról sem feledkezett meg. Amikor hazajött Nate-tel, tüstént Luke-hoz sietett, az ölébe mászott, részletesen beszámolt a kis kiruccanásáról, és megkérdezte, legközelebb mehet-e Luke-kal vásárolni. Még arra is volt gondja, hogy éreztesse Luke-kal, hogy, bár Nate nagyon vicces fickó, az ő szemében Luke az első. Miután ennyi időt töltött a társaságunkban, és meggyőződhetett róla, hogy sem én, sem Tegan nem gyűlöljük, Nate lelkiállapota fokozatosan helyrebillent. Már amennyire lehetett. Eljutott arra a szintre, ahol az ember érzi
ugyan a fájdalmat, de már képes ellátni a napi teendőket. Jobban aludt, rendesen evett, jobban nézett ki, és már tudtunk Adele-ről is beszélgetni. – Emlékszel arra az éjszakára, amikor Adele eljött hozzám, és megfenyegetett? – kérdezte egyszer, amikor négyesben mentünk el a parkba. Elmosolyodtam, amint felderengett az emlék. – Azt mondta, megöl, ha valaha bántani merészellek. „Komolyan megöllek”, így mondta. – Nagyon vicces lehetett! – Egyáltalán nem. Komolyan gondolta. Emlékszem, amikor megismerkedtem veled, nagyon hamar rájöttem, hogy Adele is része lesz az életünknek. Aztán amikor megszületett Tegan, olyanok voltatok, mint valami „háromazegyben-csomag”. – Rápillantottam. – Na, ez nem panasz. Valójában klassz volt, hogy készen kaptam egy családot. Már csak arra vártam, hogy egy nap elém állj és megkérdezd: „Nem veszünk egy nagy házat, hogy ők is velünk éljenek?” Elmosolyodtam, ugyanis valóban megfordult a fejemben a gondolat. – Na, igen! – sóhajtott Nate. – Tudtam! – Tudom, hogy nehezteltél Adele-re, de ő szeretett téged – vallottam be. – Csak mint barátot. Ezzel te magad is tisztában voltál, nem igaz? Én is olyan voltam a szemében, mint az öcséid. – Talán az öcséimmel is lefeküdt? – vágtam vissza. Nate elszörnyedt, szeme kikerekedett. – Micsoda? Nem! Soha nem mondtam ilyet! Ja, hogy tréfa volt? Nagyon vicces! Nagyon vicces! – Del viccesnek találta volna.
– Igen, ő igen. Az, hogy én magam is képes voltam Adele-ről beszélni anélkül, hogy kiborulnék, azt jelentette, hogy jobban vagyok. Kezdtem feldolgozni a történteket. Apránként ugyan, de kezdtem feldolgozni. Kénytelen voltam. Nate összeomlása valahogy helyrezökkentett. Eleinte megrémített a felismerés, hogy kezdek belezúgni Nate-be, mert azt jelentette, hogy nem figyelek eléggé Luke-ra. Ha nem vigyázok, könnyen eltaszíthatom magamtól Luke-ot, éppen úgy, ahogy Nate-től is eltávolodtam sok-sok évvel korábban. Ezek után mindennap elmondtam Luke-nak, hogy szeretem, mert így is volt. Ő volt a társam, akit én választottam, és ezt folyamatosan bizonyítani akartam mindkettőnknek. Elhatároztam, hogy minden tőlem telhetőt megteszek ennek érdekében. – Olyan, mintha tényleg együtt járnánk – mondta Luke, amikor egy alkalommal külön-külön szaladtunk ki a munkahelyről, hogy együtt ebédeljünk a folyóparton. Elkerültük a nagy nyüzsgést, nehogy valaki meglásson bennünket az Angelestől. Nem akartunk feltűnést kelteni, bár jó néhányan sejtették, hogy összejöttünk – Betsy alig várta már, hogy a lányoknak is pletykálkodhasson róla. Luke és én szerettük volna különválasztani a munkahelyi életünket a magánélettől. Egyikünk sem tudott volna hatékonyan dolgozni, ha mindenki azt figyeli, miként viselkedünk egymással, amikor az egyikünk éppen leszavazza a másik elképzelését, vagy rámutat egy hibájára. – Akár egy rendes randi! – Tudom – mosolyogtam rá. Azért hívtam ebédelni, mert beszélni akartam vele. Meg akartam tenni azt a lépést, amely kétséget sem hagy afelől, hogy ő az, akire szükségem van.
Mielőtt megcsókolt volna, a főnököm még körbepillantott, nem ólálkodik-e a közelben egy Angeles munkatárs. Az ajka sós volt a sonkás-tormás szendvicsétől. – Gyakrabban kellene megejtenünk ezt – ajánlotta Luke. – Nem töltünk elég időt együtt. Tudod, csak te meg én. Gondolod, a szüleid eljönnének valamelyik hétvégén Teganre vigyázni, hogy kimozdulhassunk egyik este? – Minden bizonnyal. De Nate is megteheti. – Aha – dünnyögte Luke, és elkapta a pillantását. – És akár a papírokat is aláírhatja. Amint előkerült ez a téma, a pasim olyan volt, mint aki egy sziklába kapaszkodik a szakadék fölött. Akármilyen elcsigázott volt, nem engedte el, mert tudta, hogy különben szörnyethal. – Komolyan ennyire utálod, ha velünk van? – kérdeztem. – Tényleg, igazándiból, ahogy Tegan kérdezné? – Ne viccelődj, Ryn. Nem könnyű elviselni, hogy a volt pasid gyakorlatilag együtt él velünk. Té a kiköpött mása. Ha csak ránézek, az ő arcát látom. És ha ez még nem lenne elég nehéz, ott van a tudat, hogy évekig kefélt téged! – Luke készakarva fogalmazott így. Igyekezett lealacsonyítani, ami Nate és köztem volt, mintha valami mocskos, érzelmek nélküli dolgot műveltünk volna. Feltételezem, csak így tudta elviselni, hogy rendszeresen találkozzon a férfival, aki kis híján feleségül vett. – Az a benyomásom, hogy már nem is szabadulok meg tőle. Mutass nekem még egy balfácánt, aki ennyi időt tölt a barátnője volt pasijával! A helyemben te képes lennél rá?
– Megértem, hogy nem könnyű, de Nate már sokkal jobban van, és bizonyára te is észrevetted, hogy emiatt kevesebbet is jön hozzánk. – Éljen a gyors felépülés! Így talán egy nap végleg eltűnik. – Ne beszélj hülyeségeket, Luke. Te is tudod, mennyire értékelem a jóságod. De ha nem tudod, akkor el sem mondom, miért hívtalak ebédelni. Luke szemében még néhány másodpercig parázslóit a harag, ám a kíváncsiság elfújta a mérgét. – Jó, igen, én is megfigyeltem, hogy kevesebbet jön. – Jól van, Luke, szóval, mit szólnál, ha hozzánk költöznél? Tudom, hogy már most is velünk laksz, de mi lenne, ha véglegesítenénk a dolgot? Akkor feladhatnád a lakásodat, és ha benne vagy, elkezdhetnénk gyűjteni, hogy közösen vehessünk egy nagyobb otthont. Talán egy házat. Ahol még kert is lenne Tegannek. Luke válaszképp elfordította a tekintetét és hallgatásba burkolózott. A hallgatásából olyan mély, feszült csend lett, amely akár évekre árnyékot vethet a kapcsolatunkra. A csendben egyre lassult és lassult a szívverésem, és közben rádöbbentem, mennyire elszúrtam az egészet. Nagy hiba volt előhozakodni az ötletemmel. – Ez hatalmas lépés – törte meg a csendet Luke. – Végig kell gondolnom. Ennyi? – csodálkoztam. Mindössze ennyit kapok, miután előálltam egy ilyen fontos kérdéssel, miután olyan sok erőfeszítést tettem? Megismétlődni látszott az egész „Szeretlek. Jó tudni.” forgatókönyv. Újból arcul csapott, amikor feltártam előtte a szívem.
– Rendben – motyogtam. Hányszor kell még elviselnem ezt Luke-tól, amíg végre elfogadom, hogy nem szabad kitárulkoznom előtte? – Nem mondtam nemet – tette hozzá –, de, tudod, ez egy nagy lépés. – Igen, mondtad már. – Ryn, ilyen esetben rengeteg dolgot kell figyelembe venni. – Tudom. – Én komolyan veled és Tegannel képzelem el a jövőt. – Akkor mi a gond? – Még egy éve sincs, hogy együtt vagyunk. – Ha egyszer tudod, hogy ennek így kell lennie, akkor tudod! – fakadtam ki. Tényleg ezt mondtam volna? Én? Adele szokott ilyesmit mondani, nem én! Ilyen sokat változtam volna Adele halála óta? Érzelgős nőszemély lettem, aki hisz az igaz szerelemben? Na, nem! Nem voltam érzelgősebb, mint azelőtt, márpedig ez csak egyet jelenthetett: könyörögtem Luke-nak. Erre a gondolatra még a hideg is kirázott. Luke elérte, hogy könyörögjek a szeretetéért. – Igen, tudom! – mondta Luke. – De még… – Rendben van – vetettem közbe. – Nem kell most rögtön választ adnod. Gondolkodj rajta, amíg csak szeretnél. – Biztos? – Biztos. Amennyire meg tudtam ítélni, ez csak egyetlen dolgot jelenthetett: Luke nem volt szerelmes belém. Rajongásig szerette Tegant, az életét adta volna érte, efelől kétségem sem volt. Akkor csak velem lehetett a gond. Nem volt szerelmes belém. Ha az lett volna, nem reagált volna így. Márpedig azon a tényen nem változtatott semmi, hogy Luke-ot választottam
társamul. Még az sem, hogy Nate felbukkanásával komoly kétségeim merültek fel. Ahhoz éppen eléggé szerettem Lukeot, hogy megkérjem, tegyük meg együtt ezt a komoly lépést. Miután Nate olyan sok fájdalmat okozott, fel sem merült bennem, hogy valaha még egy férfival ilyen kockázatot vállalok; nem gondoltam, hogy találkozom valakivel, aki olyannyira része lesz az életemnek, hogy ekkora lépést megtennék vele. Mindenesetre úgy tűnt, Luke másképp érez irántam. Az első csóknál azt hittem, a szexnél nem is akar többet, de már akkor is rosszul ítéltem meg. És úgy tűnt, újra és újra így viselkedik: egyik percben még a gyerekkoráról mesél, a másikban már nem is figyel rám; az egyik percben még őrülten féltékeny a volt pasimra, a másikban nem akar együtt élni velem. Soha nem tudhattam, hányadán állok vele. Tegan iránti szeretetéhez nem fért kétség, de azt soha nem tudtam, mit érez irántam valójában. És ez megrémített. Egy csomó érzelmet pazaroltam rá, és még csak biztos sem lehettem benne. – Milyen hallgatag lettél! – jegyezte meg Luke. – Csak elgondolkodtam. Luke felsóhajtott, megmaradt fél szendvicsét a közeli szemetesbe hajította, a vállamra tette a kezét, és tekintete súlyával szinte a földhöz szegezett. Egy pillanatra különös kifejezés ült ki az arcára, mogyorószín szeme elkomorult. – Te sem akarod, hogy nyomban belemenjek valamibe, amiben nem vagyok biztos, csak azért, mert ezt szeretnéd hallani, ugye? – tette fel a kérdést. Megráztam a fejem.
– Persze, hogy nem. De talán nekem is el lehet nézni, hogy csalódott és megbántott legyek. Azt hittem, kapva kapsz a lehetőségen, hogy véglegesítsük a dolgokat – figyelmeztettem. – Én… – kezdte, de nem folytatta. Újra előjött az a különös arckifejezés, melyet nem tudtam megfejteni. Nem értettem, mi lehet az, amit magában gondol, de nem mond ki. – Ryn, őszinte leszek hozzád. Sokat gondoltam arra, hogy megkérem a kezed. Amikor egy ékszerüzlet előtt visz az utam, mindig betérek, és megcsodálom a gyűrűket, aztán… Még nincs egy éve, hogy együtt vagyunk. Nem házasodhatunk össze ilyen rövid idő után. Én túlságosan is megfontolt vagyok ahhoz, hogy ilyesmit tegyek. Szóval, most, hogy elővezetted az ötletedet… végig kell gondolnom. A közös házvásárlással már félúton lennénk a házasság felé, de nem vagyok benne biztos, hogy én félmegoldásokat szeretnék. És akkor megint csak a házasság kérdésénél kötünk ki… Amit felelőtlenségnek tartok egyelőre. Érted már, miért kell átgondolnom? Nem arról van szó, hogy nem szeretlek, nem arról, hogy nem veled képzelem a jövőt, csak végig kell gondolnom, mi lenne a legjobb. Emlékszel, egyszer már belevágtam ilyesmibe, és nem sikerült túl jól. – Igen, Luke, tudom, hogy egyszer már belevágtál ilyesmibe. Mint ahogyan én is. Hajszál híján oltár elé álltam, ezért is gondoltam, hogy legalább eszedbe jut megemlíteni a dolgot, ha egyszer komolyan foglalkoztat a házasság. – Te sem beszéltél nekem arról, hogy házat szeretnél venni. – Szerinted mit tettem az imént? Nem néztem házakat, nem is tervezgettem, hol kellene letelepednünk, hanem elővezettem a témát, hogy beszélhessünk róla. Belegondoltál, mit jelentene a házasság Tegan adoptálása szempontjából? Milyen nevet
venne fel? Mit szólnának a gyámügyisek és a bíró, aki meghozza a döntést? Úgy tűnne, mintha megfontolatlan és könnyelmű lennék, amikor olyan benyomást kell keltenem, mint aki komoly, kiegyensúlyozott és tökéletesen alkalmas arra, hogy egy magára maradt gyermeket felneveljen. Ha korábban szóba hoztad volna a házasságot, elmondhattam volna, hogy ezeket és ezeket kell végiggondolni. A házvásárlás ötlete abból ered, hogy így spórolhatnánk. És, legyünk őszinték, nem sokban változna a helyzetünk, csak annyiban, hogy mindig velünk lennél, de ennek Tegan és én is örülnénk. És az, hogy időd kilencvenkilenc százalékában amúgy is velünk vagy, azt sejtteti, hogy neked sem lenne ellenedre. – Ha megkértem volna a kezed, elutasítottál volna? Bólintottam. – Azt gondoltam, mostanra rájöhettél, hogy nekem szükségem van arra, hogy megbeszéljük az ilyesmit. Az én jövőmről is szó van, és az, hogy te készen állsz a házasságra, még nem jelenti azt, hogy én is. Különösen, ha a gyermekemet is figyelembe kell vennem. – Megértem… Közös jövőtervezésben nem vagyunk nyerők, igaz? – Azt hiszem, nem. – De én szeretnék közös jövőt – jelentette ki Luke. – Tényleg, igazándiból. – Ne idézd Tegant – mondtam egy halvány mosollyal. Luke felkacagott, majd hirtelen elkomorult. – Szeretném, ha együtt maradnánk… életünk végéig. Majd átgondolom a költözést, rendben? – Rendben. Luke rám mosolygott, és szájon csókolt anélkül, hogy meggyőződött volna, nincs-e ott valaki az Angelestől. Ahogy a
karjában tartott, és erősen csókolt, egy alattomos gyanú ébredt bennem, amely olyan ütemben szökött szárba, hogy egyszer csak minden más gondolatot maga mögé utasított: arra tudtam csak gondolni, hogy mennyire másképp zajlott volna a beszélgetés, ha Nate lett volna velem. – És kiderült, hogy a kibocsátott utalványok forgalma a Living Angeles legutóbbi kiadványának köszönhetően öt százalékkal nőtt – jelentette ki Betsy a hirdetési, a kereskedelmi és marketingosztályok összegyűlt tagjai előtt. – Még vizsgáljuk, mi lehet ennek az oka, de Kamryn szerint annak köszönhető, hogy különböző tárgyak helyett embereket ábrázoltak a reklámfotók. – Betsy lenyűgöző – gondoltam, miközben figyelmesen hallgattam a beszámolóját. Csak úgy ragyog! Azért sugárzott róla a boldogság, mert őrülten szerelmes volt a pasasba, akivel még akkoriban ismerkedett meg, amikor Luke és én kutya-macska viszonyban voltunk. Igaza volt, ő volt számára a nagy ő. Lepillantottam a jegyzettömbömre, és megállapítottam, hogy feljegyzések helyett házak rajzai borítják. Olyan házakat firkáltam le, melyekbe az én „nagy őm” költözne be velünk, miután alaposan átgondolja a dolgot. Még akkor is fájt, amit mondott. Betsy közben befejezte, én pedig nyugodtan kalandoztam el, mert tudtam, hogy nekem nem kell felszólalnom. Luke személyi asszisztense kezdett időpontokat egyeztetni a következő hónapra a három osztály megbeszéléseivel kapcsolatban. – Épp az imént erősítették meg, hogy az edinburgh-i direkt marketing kampányának záróülését tizennegyedikén tartják.
Luke, visszaigazolhatom a részvételed? – tette fel a kérdést Carla. Firkálás közben megfagyott a toll a kezemben. Tizennegyedikén? Várjunk csak! Luke-ra pillantottam, aki elsápadva nézett Carlára. A tekintete felém siklott, majd a gondolataiba merülve elfordult. Nem tudtam, mi jár a fejében. Mit kellett ezen átgondolni? Persze, hogy nem tud menni. Persze, hogy nem lehet. – Luke? – kérdezte Carla, miután Luke egy teljes percig nem szólalt meg, és a hosszú csend miatt már minden tekintet rászegeződött a teremben. – Visszaigazoljam a részvételed és lefoglaljam a hotelszobát? – Khm… – Luke tekintete átsiklott rajtam és Carlára szegeződött. – Bocsánat, Carla. Igen, kérlek, igazold vissza a részvételem. Ujjaim halálos szorítással fonódtak a toll köré. Ahogy a vad düh felizzott bennem, olyan erősen markoltam, hogy össze is roppanthattam volna a műanyag tokot. – Ha nincs más megbeszélnivaló, akkor végeztünk is – szólalt meg Luke. – Köszönöm, emberek. – Mindenki összeszedegette a jegyzeteket, tollakat, teás- és kávéscsészéket és poharakat, és libasorban kivonultak az előadóteremből. Én a székemen maradtam, csak úgy forrt bennem a düh. Luke kivárta, amíg az utolsó résztvevő is elhagyja a termet, és csak utána csukta be az ajtót. – El sem hiszem, hogy elmész tizennegyedikén! – szólaltam meg kimért, hűvös hangon, bár leghőbb vágyam volt, hogy rázúdítsam minden keserűségem. – Nem akartam – mentegetőzött, hogy kiengeszteljen. – Reméltem, hogy elmarad, mert már hetek óta variálják az
időpontot. Reméltem, hogy nem ez lesz az egyetlen időpont májusban, amikor mindannyian ráérünk. – De te nem érsz rá, Tegan születésnapja lesz! Már hónapok óta tudsz róla. Hónapok óta tervezgetjük a partiját. Nem érsz rá. – Ryn, biztosan emlékszel, milyen az, amikor az embernek karrierje van, mennyi pluszmunkát kell befektetnie. Csak nem mondhattam, hogy egy gyerek szülinapi partijára kell mennem, ezért nem vehetek részt a megbeszélésen! Hogy emlékszem-e, milyen az, amikor az embernek karrierje van? Hiszen még mindig volt karrierem! Én voltam a magazinok felelőse, és rohadt jók voltak, még ha ezt én magam állítottam is. És mennyi pluszmunkát kell befektetni? Én is pluszmunkát fektettem be! Rengeteg pluszórát dolgoztam mindenféle dicsőség, elismerés vagy akár az előléptetés legcsekélyebb reménye nélkül. Ilyen feltételek mellett csak a többi anya dolgozott, akiknek egyetlen célja az volt, hogy ne csapjanak össze a hullámok a fejük felett. Milyen csodás lenne egyik munkát a másikra halmozni abban a biztos tudatban, hogy a végén úgyis előléptetnek! Vagy legalább elismernek. Senki nem lelkendezett, milyen sikeresek a magazinok, de biztos voltam benne, hogy ha csúsznék a munkámmal, komoly bajok lennének. Akkor aztán észrevennék az igazgatók is, milyen minőségi munkát végzek. Luke mondandójából leginkább az dühített fel, hogy „egy gyerek szülinapi partija”. – Egy gyerek? – kérdeztem vissza csípősen. – Mikor lett Tegan „egy gyerek”? – Rosszul fogalmaztam.
– De még mennyire! Én viszont nem fogok rosszul fogalmazni: visszavonom az ajánlatom, hogy költözz hozzánk – mondtam. – Hogyan? – Teganre azt mondtad, hogy „egy gyerek”. Nem oszthatjuk meg az életünket olyasvalakivel, aki előrébb helyezi a munkáját annál a kislánynál, akit saját gyermekeként szeretett régóta, és elintézi azzal, hogy „egy gyerek”. Ő úgy gondol rád, mint az apjára. Hiába tudja, hogy Nate az apukája, azt szeretné, ha te lennél az. Erre te úgy említed, hogy „egy gyerek”. – Nem úgy értettem. – Nem érdekel! – Megpróbálom átszervezni a megbeszélést. – Ugyan, ne tegyen nekünk szívességeket, Mr. Wiseman. Egész halvány emlékeim azért maradtak arról, milyen is a karrier, és tudom, hogy ha valaki lemond egy tárgyalást, akkor jócskán veszít a szakmai elismertségéből. Nem szeretném, ha a munkatársak előtt olyan színben tűnnél fel, mintha nem lennél eléggé elkötelezett, ha egyszer ilyen nagyszerű karriered van. Rám meredt, és láttam rajta, hogy ebben a dologban nem hajlandó elismerni, hogy hibázott. – Nagyszerű! – robbant ki belőle, és a tollát úgy elhajította, hogy átrepült a hosszú tárgyalóasztalon. – Nagyszerű! – visszhangoztam én is. Felálltam, összeszedtem a jegyzetfüzetemet, a tollamat és a kihűlt teámat. Amint végiglépdeltem a termen, a szívem háromszor olyan sebesen kalapált és minden végtagomba remegés költözött.
– Este találkozunk – vetette oda, amikor már a kilinccsel szerencsétlenkedtem. – Nálam aztán biztosan nem! – vágtam vissza, de nem néztem felé. – Miért nem mész haza a saját lakásodba, ha egyszer annyira ragaszkodsz hozzá, és miért nem tervezel be még pár megbeszélést? Válaszképp csak hatalmasat sóhajtott. Végigdobogtam a folyosón, a féktelen dühtől a halántékom is vadul lüktetett. Magamra is éppen olyan mérges voltam, mint Luke-ra, mert igazából megértettem, miért döntött a megbeszélés mellett. Volt olyan idő, amikor én magam is a munkának éltem. Luke ráadásul rendkívül ambiciózus volt. És bármennyire is rajongott Teganért, mégsem a saját lányáról, a saját felelősségéről volt szó, ezért tulajdonképpen elfogadható, hogy a karrierje előnyt élvez vele, illetve velünk szemben. Akárhogy is nézzük, neki csak magáról kellett gondoskodnia. Mindezt beláttam, mégsem volt ínyemre a dolog.
43. fejezet Tegan közelgő hatodik születésnapja azt jelentette, hogy hivatalosan is felnőtté válik, legalábbis ő ezt hirdette mindenkinek. – Egy csomó mindent megtehetek, ha hatéves leszek – emlékeztetett minden áldott nap a partija előtt. Semmi olyasmire nem tudtam gondolni, amit ötévesen nem tehetett meg, de hatévesen már igen, ennek ellenére mindig azt feleltem, „tudom”, csak hogy ne hűtsem le a lelkesedését. Amikor felvirradt a nagy nap, Luke nem volt velünk. Dolgoznia kellett, mielőtt elutazott volna a megbeszélésre, melyet az én kérésemre nem mondott le. A karácsony előtti vitánk sétagalopp volt a szülinapot megelőző három héthez képest, amikor is mindvégig a skóciai utazás miatt vitatkoztunk. A három hét alatt olyan feszültség állt közénk, hogy Luke rendszerint elvonult a saját lakásába, Alwoodleybe, miután lefektettük Tegant, és csak háromszor szeretkeztünk. Úgy gondoltam, a döntése egyértelmű bizonyítékul szolgál, hogy Luke számára nem mi vagyunk az elsők. – Életed végén bizonyára hálás leszel majd, hogy aznap, amikor Tegan hatéves lett, te éppen egy megbeszélésre utaztál – vetettem oda az utazás előtti este. – Kérlek… e nélkül is éppen elég kutyául érzem magam, Ryn. Nem gondoltam végig és most már nem tehetek semmit. Sajnálom.
– Mondd ezt a gyerekednek. Úgy értem, az én gyerekemnek. A „gyereknek”. Luke elhúzódott tőlem, elfordította a fejét, a homlokát ráncolta, a fogát csikorgatta, és úgy szorította össze a száját, mint aki mindjárt elsírja magát. Tudtam, hogy túl messzire mentem. Mélyen megbántottam. – Sajnálom – mondtam. Megfogtam a kezét, és megcsókoltam. – Rohadt dolog volt ezt mondáni. Tudom, hogy nem így gondolod. Mi lenne, ha kibékülnénk? – Jogosan haragszol rám, tényleg hibáztam. Teganre komolyan úgy tekintek, mint a saját gyermekemre. Ezt te is tudod, igaz? Biccentettem. – Persze, hogy tudom. Egy csókkal pecsételtük meg a békét. Tegan sokkal jobban fogadta a hírt, mint én. – De visszajössz a születésnapom utáni nap? Csak ennyit kérdezett. – Aha, első dolgom lesz. – Rendben – vonta meg a vállát vidáman. – Képzeld, lesznek lufik is. A bulira kibéreltük az utcánkban lévő közösségi házat, melynek udvarán egy sárga-piros ugrálóvár állt. Harminc gyereket hívtunk meg, legtöbbjüket Tegan osztályából, másokat még a nyári játszócsoportból. Mrs. Kaye sokat segített a szervezésben, Luke szerepébe pedig Nate ugrott be. Előző nap Nate vitt el vásárolni, és majdnem kétszáz fontot sikerült is elkölteni a különféle ételekre: virslis tekercsekre, minipizzákra, hamburgerekre, kekszekre, sütikre és üdítőkre. Annyi fehér kenyeret vettünk,
amennyit még életemben nem láttam. És hogy az egészséges táplálkozás se maradjon ki, beszereztem egy kis epret, körtét és almát a gyümölcssalátához. Nate késő estig nálunk maradt, marhahúsos hasékat gyártott, és megfelelő alakzatra vagdosta a fehér kenyeret a szendvicsekhez. A hűtőt dugig pakoltuk étellel. Nate megígérte, hogy másnap reggel korán jön, és segít elkészíteni a szendvicseket. Hajnali ötkor keltem, és már egy rakás kenyeret megvajaztam, mire Tegan hétkor a konyhába rontott, Meget szorongatva, és felkiáltott: – Ma lesz a szülinapi bulim! – Tudom! – feleltem és felnyaláboltam. Végre valóságosnak éreztem. Valódi hús-vér emberi lény volt, és nem egy gyenge kis árnyék, mint az, aki még levegőt sem mert venni, amikor elhoztam Guildfordból. Mélykék szemét az arcomra emelte, és nem álltam meg mosolygás nélkül. – Vajon Tegan most szeretné megkapni az ajándékát, vagy a bulin? – Most! – sikított fel. A kanapéhoz vittem, és óvatosan magam mellé ültettem. Lehajoltam a kanapé mellé, és előhúztam a csomagot, melyet előző este rejtettem oda, miután Tegan már ágyba bújt. Aranyszínű papírba csomagoltam, és piros szalaggal kötöttem át. Tegan a szokásos körültekintéssel tette le Meget, és vette kis kezébe a csomagot, melyet őszinte ámulattal nézegetett. – Tényleg az enyém? – kérdezte. – Olvasd el a címkét, és meglátod. – Drá-ga Ti-gám-nak. Boldog hatodik születésnapot, szeretettel, Ryn anya – olvasta kötelességtudóan. – Nahát,
tényleg az enyém! – kacagott fel. Úgy ölelgette az ajándékát, akár egy kedves babát. – Hát, akkor bontsd ki – unszoltam. – Ja, igen – kuncogott. Megvizsgálta a csomagot, kereste, hol is bonthatná meg, hogy ne kelljen feltépnie a papírt. Amikor nem jutott eredményre, az alsó ajkát harapdálva, zavartan pislogott rám. – Szeretnéd, hogy segítsek? – biztattam. Biccentett. Megtaláltam, hol is ragasztottam le a vastag aranyszínű papírt, és olyan óvatosan húztam le a ragasztószalagot, hogy ne okozzak csalódást a mániákusan rendszerető gyerekemnek. – Íme, itt van. Tegan széles jókedvvel nyitotta ki a csomagot és egyszer csak tágra nyílt a szeme, még az álla is leesett. – Nahát! – ámult el. Benyúlt a dobozba és előhúzott egy piros pöttyös fehér ruhát. Hosszú szoknyája és hosszú ujja volt, a dereka körül piros szalaggal. – Hiszen ez egy ruha! – kiáltott fel. – Milyen csinos! – Arra gondoltam, szívesen felvennéd a partira. – Lehet? Tényleg, igazándiból? – Hát persze. De, azt hiszem, megnézhetnéd Luke ajándékát is. Lenyúltam, és előkotortam az ajándékot, melyet Luke előző este csomagolt be és hagyott ott Tegannek. Hogy időt spóroljunk, nyomban lehúztam a ragasztószalagot a doboz alakú csomagról, és így nyújtottam át neki. Tegan levette a papírt a cipősdobozról. Kibontotta, és meglátta a piros pöttyös fehér cipőcskéket. – Éppen olyan, mint a ruhám! – csodálkozott.
– Akkor ezeket is felvehetnéd ma. – Köszönöm! – lelkendezett, és a nyakam köré fonta a karját. – Nagyon tetszik, Ryn anya! – Még van egy ajándék, amit most kellene kibontanod. – Elővettem egy kisebb csomagot a kanapé mellől, és megismételtük a kicsomagolás bevált menetét. – Tigának, szeretettel, Nate-től – olvasta, és felragyogott az arca. – Mr. Nate is vett nekem ajándékot! – Mohón kibontotta, és zavartan bandzsított a dobozra. Nate egy kis selyemretikült vett neki, amely nagyszerűen illett a ruhához és a cipőhöz. – Ez egy kis rétikül, amiben mindenfélét magaddal vihetsz ma. – Nagyon szép – döntötte el végül. – Igen, és nagyon jól fog állni. – Bárcsak Anya is láthatna! – fintorodott el és felém biccentett. De nem tűnt szomorúnak, inkább úgy láttam, teljesen jó formában van. Mintha beletörődött volna, hogy az anyukája nem lehet ott a partin, mintha elfogadta volna a rideg valóságot. – Én is azt kívánom. De van ám itt valami Anyától is. Tegan szeme még inkább kikerekedett. – A mennyországból küldte? – szinte elállt a lélegzete is. – Nem, kicsim, még azelőtt adta oda, mielőtt felment volna a mennyországba. Tudtam, már készen áll arra, hogy megkapja a levelet, hisz annyival kiegyensúlyozottabb volt, mint amikor Leedsbe költöztünk, ám ennek ellenére eljátszottam a gondolattal, hogy előtte kibontom és elolvasom én magam. Egyszerűen meg akartam győződni róla, hogy nem fogja felzaklatni Tegant, de beláttam, Adele soha nem írna olyasmit, amivel fájdalmat
okozhat a lányának. Egyébként sem nekem címezte a fehér borítékot, hanem Tegannek. Előhalásztam az üdvözlőlapot a köntösöm zsebéből és átnyújtottam Tegannek, aki apró ujjaival megmarkolta a borítékot. Az ajkát harapdálva méregette a fehér téglalapot, mielőtt a tanácsomat kérte volna. – Kinyissam? – kérdezte. – Ha szeretnéd, drágám. Lassú mozdulatokkal kibontotta, és ugyanilyen körültekintően húzta ki az üdvözlőlapot. Az elején egy szőke hercegnő virított, rózsaszín ruháján hatalmas hatos számmal. „Boldog hatodik születésnapot!” – állt a kártyán. Tegan kinyitotta. Drága Teganem! Boldog születésnapot! Sajnálom, hogy nem lehetek veled ma, de mindig szeretni foglak. Ezt soha ne feledd, jó? Anya szeret téged! Biztos vagyok benne, hogy nagyszerűen fogod érezni magad ma. És táncolj majd egyet a kedvemért! Remélem, jól viselkedsz Kamrynnel Szeretettel, Anya Arcán felragyogott a mosoly, amint felém fordult. – Anya szeret engem – jelentette ki. – Ő mondta. A szülinapi lapomban. – Tudom.
Mosolya még inkább felderítette az arcát. – Te vagy Kamryn, ugye, Ryn anya? – Igen. – Jól viselkedem veled? – Nem csak jól viselkedsz, egyenesen tökéletesen. – Akkor anya örülni fog! – Már megint olyan logikáról tett tanúbizonyságot, melyet nem vártam volna egy hatévestől. Lehajoltam és átöleltem. Azokban a napokban sűrűn éreztem késztetést, hogy átöleljem Tegant. Gyakran megesett, hogy tette a dolgát, tévét nézett, olvasott vagy éppen rajzolt, és egyik pillanatról a másikra a karjaim közt találta magát. Váratlanul és kéretlenül vontam magamhoz. Nem tudtam uralkodni magamon, egyszerűen szükségem volt rá, hogy tudjam, létezik és bármikor megérinthetem. Az előző hetek során felcserélődtek a szerepek. Adele halála után Tegan igényelte nagyon, hogy mindig a közelében legyek, hogy egyetlen pillantással vagy érintéssel megnyugtassam. Most nekem volt szükségem rá, hogy tudjam, mindig ott lesz velem. Meg kellett nyugtatnom magam, hogy Tegan valóságos, és nem teszi meg velem azt, amit Adele – nem fog elhagyni. Ezenkívül tudtam, hogy nem tarthatom a szoknyám mellett a végtelenségig; eljön a nap, amikor túl felnőttes és túl menő lesz ahhoz, hogy hagyja magát ölelgetni. De egyelőre kérdés vagy ellenkezés nélkül fogadta a dögönyözésem. – Jól van, kicsim – engedtem el egy sóhajjal –, sok tennivalónk van még a buli előtt. Megfürdetlek, aztán megreggelizhetsz, mielőtt Mr. Nate, úgy értem, Nate jön szendvicseket gyártani. Jól hangzik? Bólintott, felnyalábolta Meget, de a másik kezében továbbra is az üdvözlőlapot szorongatta. Később kiderült, hogy a nap
folyamán végig nála volt a lap. Csak jóval később feledkezett meg róla.
44. fejezet Tegan sugárzó arccal csodálta meg a hercegnős tortáját. Egész álló nap le sem lehetett volna törölni a mosolyt az arcáról. Minden ajándéknál mosolygott, minden kedves szóra mosolygott, minden újabb játéknál mosolygott. De a legszélesebb mosolyt a tortára tartogatta. A hat gyertya lángja szép, mélykék szemében lobogott, ahogy óvatosan elécsúsztattam a hatalmas, rózsaszínű négyszögletes csokitortát, tetején a hercegnős képpel. Mindenki körénk gyűlt és elénekeltük a szülinapi köszöntődalt. Egy pillanatra elidőzött, amíg kifundálta a kívánságát, azután egyetlen levegővel elfújta a gyertyákat. A gyertyák után nekilátott az ajándékhegynek. A szüleim egy digitális fényképezőgéppel lepték meg, a húgom gyerekei pedig egy sorozat Roald Dahlkönyvet vettek neki. A kisebbik öcsém gyerekeitől Disney DVD-ket kapott, az idősebb öcsémék gyerekeitől karateöltözéket. Azt terveztük, hogy két hét elteltével megtartjuk a családi ünnepséget is, amikor az idősebb öcsémék hazarepülnek Japánból, így egyetlen unokatestvér sem volt jelen ezen a partin. A többi gyerek DVD-kkel, könyvekkel, babákkal, kirakósokkal és mindenféle más ajándékkal jelent meg. A torta után a legtöbb gyerek visszarohant az ugrálóvárhoz és a hintákhoz. Tegan is velük tartott, én pedig kivittem a tortát a közösségi ház konyhájába, hogy szétosszam és elcsomagoljam. Jól sikerült a buli – az előző két óra során csak néhány gyerek fakadt sírva, a rengeteg ételmaradék a
papírtányérokon figyelt és nem a szőnyegekbe vagy éppen a gondosan lenyírt pázsitba taposva. És senki nem sérült meg. Én legalábbis úgy ítéltem meg, hogy tökéletesen sikerült az ünnepség. A két anyuka, aki ott maradt a partin, kiment a gyerekekkel, és egyedül hagytak a kis konyhában, míg Nate, a negyedik felnőtt, a nagyteremben szóval tartotta azt a kisfiút, aki nem igazán találta a hangot a többi gyerekkel. Nate addigra nélkülözhetetlenné tette magát. Érkezéskor ő volt az ugrálóvár ügyeletese: ellenőrizte a nyomást, és figyelt arra is, hogy egy gyerek se menjen fel rá cipővel. Amikor az egyik anyuka leváltotta, körbejárt és fekete zsákokba gyűjtötte a szemetet. Több alkalommal is elviharzott a lakásomra, hogy elhozza az ott felejtett dolgokat, mint például a fényképezőgépet és Tegan néhány ajándékát. Végül megkönyörült rajtam, és elment gyertyát szerezni a tortához. Sokan látták, mennyit sürög-forog, és bizonyára senkiben sem merült fel, hogy Nate esetleg nem is szereti a gyerektársaságot, nem érti a gyerekeket és fogalma sincs, hogy kell kapcsolatot teremteni velük. A kis teakonyhában felfüggesztettem a tortaszeletelést, és a tálalóablakból figyeltem Nate-et. V-kivágású kék póló és zöld nadrág volt rajta, a haja frissen nyírva, meglehetősen jól festett. Egészségesebb, erősebb lett, egészen elragadó. Nem voltak inamorato pillanataink, és nem a „szerető” szó villant az eszembe, amikor csak megláttam, mégis… Az ilyen gondolatokat még azelőtt elhessegettem magamtól, hogy megszülethettek volna. Senkinek nem tennék jót azzal, ha ilyesmin agyalnék. A cingár kisfiú, akivel Nate beszélgetett, mohón itta a szavait. Nate rengeteget gesztikulált a kezével, sokat
mosolygott, és a fiúcska félénksége lassan felengedett, amint elmerült Nate meséjében. Kíváncsi voltam, mit mondhatott. Talán olyan kalandtörténetet mesélt a fiúnak, amely aztán végigkíséri őt egészen felnőttkoráig. Talán Nate is tudatában volt annak, hogy a mondandója esetleg megváltoztathatja a fiú egész életét. Vajon… Nate egyszer csak felpillantott, és ahogy a tekintetünk találkozott, szinte jéggé dermedtem. Nem voltam elég fürge, nem tudtam letörölni a könnyeimet, és le sem tagadhattam volna, hogy őt figyeltem. Akkor sem vettem le róla a szemem. Nate ajka mosolyra húzódott, majd kedvesen rám kacsintott, mire valami különös izgalom járta át a testem. Visszamosolyogtam rá és közben igyekeztem legyűrni magamban ezt a hirtelen jött érzést. – Mrs. Brannon! – szólalt meg egy kislány hangja mellettem. Amikor megláttam a tulajdonosát, úgy kellett visszafognom magam, hogy ne tekintsek kétségbeesetten az égre. – Mondtam már, Regina, nem vagyok Mrs. Brannon, Szólíthatsz Rynnek vagy Tegan anyukájának, de ne hívj Mrs. Brannon-nek. Ez a kislány, ez a bizonyos Regina Matheson a rövidre nyírt, seszínű hajával és a szeplős malacorrával éppen olyan volt, amilyenek elképzeltem: parancsolgatós, erőszakos és öntelt. Nem is csoda, hogy a szülei egyszerűen kitették őt a partin, aztán sietve vágtak neki a délutánnak, tudván, hogy legalább három órára megszabadultak tőle. Regina összeráncolta szeplős orrát, miközben végiggondolta, amit a nevemről mondtam. Végül megvonta a vállát. – Egy halom egészségtelen étel van ezen a zsúron – állapította meg.
Megjátszott csodálkozással vontam össze a szemöldököm. – Nahát, Regina, milyen igazad van, észre sem vettem! Önelégülten sóhajtott. – Anyukám szerint megárt a sok egészségtelen étel. – Komolyan? Hát, én biztos vagyok benne, hogy ez az egyetlen alkalom nem számít. – Szerintem sem – mondta egy újabb önelégült sóhajjal. Tegantől aranyos lett volna, de Reginától… Nem is akartam végiggondolni. – Vannak gyümölcsök is, Regina. Eper és gyümölcssaláta. Kérsz egy kis epret? – Hát, igen. – Menj a többiekhez, Regina, biztosan sokan szeretnének veled beszélgetni. – Rendben, Mrs. Brannon – vetette oda és elugrándozott, hogy újabb áldozat után nézzen, akit zaklathat. Tovább pakoltam a csokitorta szeleteit a hazavivős csomagokba, amikor egyszer csak Nate toppant be a kis konyhába. Odalépett hozzám, és olyan közel állt meg, hogy megéreztem a testmelegét, mielőtt még odafordultam volna hozzá. – Segíthetek valamiben? – kérdezte. Rápillantottam, és azt tapasztaltam, hogy arcom szinte az arcához ér, a fejét ugyanis lehajtotta, hogy egy magasságba kerüljünk. Mélykék szeme az enyémbe kapaszkodott, olyan mélyen, hogy még a lélegzetem is elállt. – Látod a csomagokat? – nyögtem ki. Biccentett, de nem pillantott le a nagy asztalon sorakozó, drága, piros fóliás particsomagokra. Mindegyikbe raktam már egy hangosan sípoló ördögnyelvet (ami miatt minden szülő
utálni fog), egy rakás édességet, egy köszönőlapot, amit segítettem Tegannek megírni, és egy hajlítható szívószálat. Már csak a torta hiányzott. – Ezeket a tortákat, tortát, nagy segítség lenne berakni. Segítség. De először szalvétába. Szalvétába kell tenni – képtelen voltam rendesen beszélni, ilyen hatással volt rám. – Szalvéta. Torta. Csomag… A tekintete a szememről az ajkamra siklott, ott elidőzött egy darabig, majd visszaugrott a szememre. Lerítt róla, mi jár a fejében. Kissé közelebb húzódott. Ráeszméltem, hogy pillanatokon belül megcsókol. Pont a lányunk szülinapján akarja megtörni a jeget azzal, hogy megcsókol! És én? Visszacsókolom? Karomat a nyaka köré fonom, és visszacsókolom? Vagy józanul eltaszítom magamtól, és felhívom a figyelmét a pasimra? Nate még egy hajszálnyival közelebb húzódott, ajkai kissé szétnyíltak. – Jól van – súgta. Aztán egy csapásra elhúzódott, és megfosztott vágyakozó közelségétől. Tudtam, hogy készakarva tette. Miután felizgatott, visszahúzódott, hogy immár én tegyem meg a következő lépést. Ezt a kis játékot jó párszor eljátszotta már egy-egy veszekedés után, amikor szükségét érezte, hogy bebizonyítsam, éppen annyira kívánom őt, mint ő engem. Fogta a torta felét, és a vágódeszkán átvitte az asztal túloldalára. Kezet mosott, azután nekilátott, hogy a csokis szeleteket a fehér szalvétákba göngyölje. – Milyen különös! – szólalt meg olyan természetes hangon, mintha nem is ő akart volna elcsábítani az imént. – Annyi itt a gyerek, mégsem mennek az agyunkra. – Kezdem megszeretni őket – feleltem ugyanolyan természetesen. Csak nem adhattam a tudtára, milyen mélyen érintett a kis játéka!
– Én is. – Igen, láttam. Úgy tűnt, azzal a kisfiúval ragyogóan megértettétek egymást. – A saját gyerekkori énemre emlékeztetett: félénk, és tart a többi gyerektől – különösen a lányoktól. – Jó újra felszabadultnak látni téged, Nate. Sokkal jobban festesz. – Jobban is vagyok. Hála neked, Tegannek és Luke-nak. Az utóbbi néhány hét sokat jelentett… Már nem vagyok olyan… Tudod, Adele miatt. Bár még mindig bűntudatom van. – Miért? – Nekem kellett volna gondoskodnom rólad, hiszen te veszítetted el a legjobb barátodat, erre én vagyok az, aki kiborul. – Mindketten segítettünk a másiknak. Különben is, tudod jól, hogy bármit megtennék érted. – Gondolod, ilyesmi lett volna, ha úgy döntünk, hogy gyereket vállalunk? – Nem, Nate. Ha születtek volna gyerekeink, olyan elvetemültek lennének, hogy a templomból különítmény érkezne hozzánk, hogy kiűzzék belőlük a gonoszt. – Aranyosak lennének – intett le Nate. – Hatalmas szemek, fényes, fekete haj, tejeskávé bőr, széles mosoly… – Felébredt benned az apai ösztön? – faggattam. Bizonyára sokat töprengett ilyesmin. – Nem szégyen, ha így van. Eltűnődött. – Nem – borzongott meg. – Nem, egyáltalán nem. Néha eszembe jut, de igazából nem szeretnék gyereket. Úgy értem, már nem. – Én sem. Imádom Tegant, nem is tudnék élni nélküle, de nem szeretném újrakezdeni.
– És mi a helyzet Luke-kal? – tette fel a kérdést Nate. Abbahagyta a csomagolást és azzal a jellegzetes pillantással nézett rám, amelytől minden erőm elszállt. – Ő is elfogadta ezt? Mert nekem az a benyomásom, hogy ő egy egész csapat gyereket szeretne. – Meglehet – feleltem. Persze, hogy akart gyereket. Ez volt a mumusunk. Soha nem beszéltünk róla nyíltan, de tudtam, hogy nagyon szeretne apa lenni; ő is tisztában volt azzal, hogy én egyszer s mindenkorra letudtam a dolgot azzal, hogy magamhoz vettem Tegant. Soha nem hoztuk szóba ezt az alapvető kérdést, mert nem vezetett volna sehová. Mindkettőnknek megvolt a maga határozott elképzelése és egyikünk sem hajlott arra, hogy beadja a derekát. Már az is éppen elég bonyodalmat okozott, hogy az összeköltözésben közös nevezőre jussunk, ha még a gyerekvállalás témája is felvetődne, az bizonyára… Igen, az a végét jelentené. Mindennek. – Szereted őt, Kam? Felkaptam a fejem. Olyan régóta nem hívott senki Kamnek, már kezdtem elfelejteni, hogy valaha ez volt a nevem. Biccentettem. – Igen. – Jobban szereted, mint engem? – Az irántad táplált érzéseim már a múlté, Nate. – Ezzel engem is, magadat is csak áltatod. – Luke és én összeházasodunk. Néhány hete került szóba köztünk a házasság. Nate közönyösen vállat volt. – Ugyan már! Ezzel is csak áltatsz mindkettőnket. – Azt se tudod, miket beszélsz! – szóltam rá.
– Nem azt mondom, hogy nem szereted, csak úgy vélem, kettőnk között őrlődsz – mindkettőnket szeretnéd. Meglehetősen ügyetlenül leplezed az érzéseidet, ezért gondolom, hogy mindezzel Luke is tisztában van. Csodálkozom is, hogy még nem szól semmit. Vagy igen? Talán azért kérte meg a kezed, mert gyanítja, hogy nem vagy biztos az érzéseidben? Újra belemerültem a csomagolásba, gondosan elhelyeztem a tortaszeleteket a szalvétákban, és rá sem hederítettem. – Szeretlek, Kam. A kezem remegni kezdett, miközben egy szelet tortát az előttem kiterített szalvétára egyensúlyoztam. Úgy utáltam Nate-ben, hogy ilyen szabadon játszott az érzelmekkel – az enyémekkel és a sajátjával egyaránt. Képes volt a lehető legegyszerűbben kimondani, ami a szívét nyomta, tekintet nélkül arra, miként érint engem. – Nem akarlak befolyásolni, de szeretném, ha tudnád. És szeretném, ha őszinte lennél magaddal. Mereven bámultam az asztalt. Az érzéseim csak rám tartoztak. És az is csak rám tartozott, becsapom-e magam. Semmit nem kell megvallanom neki. Mit is vallanék meg? Hogy álmodozom róla? Hát igen, valóban klassz pasi volt. És ha Luke nem volt ott, Nate-re vágytam? Minden nő ezt csinálja – mielőtt Nate újra felbukkant volna az életemben, Jamie Foxxról, vagy éppen Keanu Reevesről álmodoztam. Nem volt szép Nate-től, hogy ilyesmivel vádolt. Különösen mióta tudtam, hogy Luke ugyanezt gondolja. Mindketten úgy vélték, ismerik az érzéseimet, és amikor elmondtam nekik, valójában mi a helyzet, soha nem hittek nekem igazán. Szerettem volna valamilyen módon Nate tudomására hozni, hogy téved.
Szerettem volna megértetni vele, hogy igen, álmodozom róla, de Luke a szeretőm. – Mrs. Brannon! – szólalt meg Regina Matheson és a szoknyámat húzogatta. Rá se hederítettem. És nem is akartam észrevenni, amíg nem a rendes nevemen szólít. – Mrs. Brannon! – húzkodta meg erősebben a szoknyám. Csomagoltam tovább a tortát, anélkül, hogy észrevettem volna. – Mrs. Brannon! – hajtogatta tovább. – Mi az? – fordultam hozzá végül, és már készültem helyretenni, hogy nem vagyok Mrs. Brannon, amikor észrevettem, milyen nyugtalan. – Tegan elkékült – mondta. – Micsoda?! – Félredobtam a kezemben tartott tortaszeletet, és kirohantam a teakonyhából, át a nagytermen, a hátsó ajtó felé. Szaladtam, mégis úgy éreztem, mozdulni sem tudok. Mintha lassított felvétel lenne minden. Fiatalabb koromban visszatérő álmom volt, hogy valamilyen veszély elől menekültem; gyors iramban szedtem a lábam, a karommal hajtottam magam, a fülem is dobolt a zihálástól, mégis csigalassúsággal haladtam előre. Mintha kátrányba ragadtam volna. Pontosan ilyen érzés kerített hatalmába, amint az ugrálóvár felé igyekeztem. Szaladtam, de úgy éreztem, nem elég gyorsan. Az ugrálóvár mellett az összes gyerek egy kupacba gyűlt, és csendesen, ünnepélyesen álltak körül valamit. Amikor közelebb értem, láttam, hogy a kör közepén egy anyuka térdel Tegan mellett és szólongatja: „Tegan, hallasz engem?”
Tegan hanyatt feküdt a földön. Mozdulatlanul. Mozdulatlan volt és tökéletes. A csini piros pöttyös fehér ruháján egyetlen ránc sem éktelenkedett, a piros pöttyös cipőbe bújtatott lábacskái éppen csak kikandikáltak a hosszú szoknya alól. Két piros szalagos copfja is teljesen szimmetrikusan terült el kétoldalt. A szeme csukva volt a szája félig nyitva, és a bőre valóban kékes színben játszott. Szemmel láthatóan másodpercről másodpercre kékebb lett. Olyan mozdulatlanul feküdt. Adele. Az emlék, amikor utoljára láttam őt, keselyűként csapott le rám. Amikor utoljára láttam őt, éppen ilyen mozdulatlanul feküdt. Mozdulatlanul, hidegen, élettelenül. Félretoltam a Tegan fölé görnyedő anyukát, és térdre borultam. A mellkasára szorítottam a fülem. Tompa dobbanás. Halovány, alig érzékelhető, mégis azt bizonyította, hogy a szíve még vert. De nem lélegzett. – Nate! Hívd a mentőket! – sikoltottam. – Már úton vannak – szólalt meg valahol mellettem. – Nem kapott levegőt? – fordultam a körénk gyűlt gyerekekhez, miközben óvatosan megbillentettem Tegan fejét, és kinyitottam a száját. – Bekapott egy epret – felelte Regina és az ujjával oldalra bökött. Odapillantottam és megláttam egy szem epret, amely egyben, érintetlenül feküdt a földön. Tegan nem harapott bele, nem attól fulladozott, és ez csak azt jelenthette, hogy allergiás volt. Az allergiás reakció esetében antihisztamin és adrenalin segítségével lehet fenntartani a megfelelő szívműködést, ennyit még én is tudtam. Ha azt akartam, hogy ne álljon le a szíve, lélegeztetnem kellett.
Belefújtam a szájába, aztán hozzáláttam, hogy a mellkasát nyomkodjam, de óvatosan, nehogy eltörjem a bordáját. Ötig számoltam, ötször nyomtam. Aztán vissza a szájához, és fújás. Nate lerogyott mellém, segíteni akart a mellkasát pumpálni, de én csak megráztam a fejem. Nekem kellett csinálnom. Én éreztem a ritmust. Nekem kellett felélesztenem. Újra a mellkasához. Ötig számoltam. Vissza a szájához. Nem mozdult és nem is lélegzett. Vissza a szájához, fújás. Vissza a mellkasához. Az utolsó nyomást követően a mellére hajtottam a fejem. Tompa dobbanás. Továbbra is halovány. A szíve még mindig vert. Vissza a szájához. Vissza a mellkasához. Gondolataim közé lassan beférkőzött a gyerekek zsivaja; kiabáltak, és azt kérdezgették, mi történt. Aztán észleltem, hogy valaki odébb tereli őket. Újra belefújtam Tegan szájába, és megpróbáltam nem tudomásul venni, milyen jéghideg az ajka, és hogy kékül el még inkább a bőre minden egyes másodperccel. Nem is tehettem mást, folytatnom kellett. Mindent meg kellett tennem, hogy visszahozzam. Hallottam, hogy Nate beszél valakivel. Újra belefújtam a szájába, azután Nate erős karja körülfonta a mellkasomat, és odébb vonszolt. Már-már ellöktem őt magamtól, és ráförmedtem, hogy nem vagyok hajlandó abbahagyni, amikor megláttam, hogy két mentős vette át a helyem. Az egyikük, egy negyvenes, szikár férfi Tegan arcára illesztett egy oxigénmaszkot. A visszataszító műanyag szerkezet teljesen eltakarta a csinos kis arcocskát. A másikuk, egy harmincas, vaskos hölgy átlátszó folyadékot mért ki egy injekciós tűbe. – Ne bántsák! – kiáltottam. – Olyan kicsi, kérem, ne bántsák!
Nate karja bilincsként fonódott körém, és visszatartott, nehogy beleavatkozzak a mentősök munkájába. Erősen tartott, és a fülembe súgott valamit. Tudtam, hogy vigasztaló, nyugtató szavakat duruzsol, de az értelmükből semmi nem jutott el hozzám. Egyedül a tűt figyeltem, és amikor a hölgy befecskendezte a tartalmát Tegan combjába, rémülten összerezzentem. Nem történt semmi. Tegan nem ült fel, nem kapkodott levegő után. Egy aprócska mozdulattal sem adta tudtunkra, hogy minden rendben lenne vele. Még akkor sem moccant, amikor megkapta az injekciót. Mozdulatlanul feküdt a földön. Nate-et is megrémíthette, hogy Tegan nem reagál, mert az erőt adó szorítása jócskán meggyengült. A lábamból elszállt minden erő, és a földre rogytam. Vége – döbbentem rá, amikor a mentősök aggódó pillantásokat vetettek egymásra. – Tegan meghalt.
45. fejezet Vakon, öntudatlanul végigbotorkáltam a kórházi folyosókon, miközben nem éreztem semmit. Egész valóm megdermedt. Testileg-lelkileg érzéketlen voltam. Megtorpantam, nekidőltem a falnak, és igyekeztem tartani magam, míg Nate egyszer csak a derekam köré csúszatta vászonkabátos karját, és magához vont. Hagytam, hogy elborítson, betemessen az ölelése, hogy a mellkasához szorítva csitítgasson. Mindaddig nem is tudatosult bennem, hogy halkan nyögdécselve róttam a folyosókat. – Kicsim – suttogta a fülembe Nate. – Azt… Én… Azt hittem, meghal… – nyögtem ki elfúló hangon. Átöleltem Nate-et, és erősen szorítottam. Erőt, nyugalmat árasztott, olyan sziklának éreztem, amelyre ilyen pillanatokban szükségem volt. – Ssss… – csitítgatott. – Nincs semmi baj. Tegan jól van. Minden rendben lesz. – De majdnem baj lett – suttogtam. Hajszál híján elszállt belőle az élet. A drága kicsikém, Tegan, majdnem meghalt. Ha pár perccel később érkeznek a mentősök, már nem tudták volna újraindítani a légzését, sem a normális szívműködését. Minden erő elhagyta a testemet-lelkemet, amikor belegondoltam, milyen kevésen múlott, hogy örökre elveszítsem őt. A halál küszöbén állt. Abban a pillanatban már aludt és magától lélegzett, de ez az apró, törékeny test, így, a szívmonitorra kapcsolva, kísértetiesen hasonlított Adele-re,
ahogy az utolsó napjaiban gépekre kötve feküdt a kórházi ágyon. Nate lágyan eltolt magától, és rám nézett. – Nincs semmi baj – ismételgette. – Hála istennek, hogy itt voltál – tört elő belőlem. – Egyedül nem tudtam volna intézkedni. – Dehogyisnem tudtál volna – torkollt le. – Azt hiszem, nem bízol eléggé a képességeidben. Tegan neked köszönheti, hogy ilyen nagyszerű kislány. Ezt még egy olyan fickó is meg tudja állapítani, mint én, aki nem is szeretem a gyerekeket. – Hízelgő! – kuncogtam. Nate rám mosolygott és félresimított egy hajtincset az arcomból. – Nehéz kimondani, de úgy vélem, kiváló alkalom kínálkozik, hogy valami egészségtelent együnk. Én például soha nem hallottam, hogy valaki allergiás lenne a hamburgerre, és te? – Nate-nek sikerült még jobban megnevettetnie. Sugárzó arcán aggodalom és törődés tükröződött. – És mit szólnál, ha holnap aláírnám a papírokat, hogy tényleg belevághass az örökbefogadásba? Tudom, hogy hetekkel ezelőtt megkértél rá, de eddig valahogy nem foglalkoztam az egésszel. De holnap megcsinálom. Vagy akár ma este, amikor hazaviszlek a kórházból. – Komolyan? – Igen. Nem is tudom, miért halogattam ilyen sokáig. Talán a bűntudat miatt, mert úgy gondoltam, nem szabadna lemondanom róla, de már látom, hogy ő sokkal inkább a te gyereked, mint az enyém. A születése pillanatától olyan voltál számára, akár egy második számú szülő. – Micsoda, azt akarod mondani, hogy leszbikus vagyok?
Újra félresimította a homlokomba visszahullott tincset. – Na, nem, drágám. Csak azt mondtam, hogy megkapod Tegant, ahogy kívántad. – Köszönöm – mondtam és az ajkamat az övére szorítottam. Tisztában voltam vele, hogy másképp is kifejezhettem volna a hálámat, de nem törődtem vele. Túláradtak bennem az erősen felkavart érzelmek, a megkönnyebbülés, a félelem, a szeretet, a vágyakozás és a düh egyvelege késztetett arra a meggondolatlan lépésre, hogy megcsókoljam Nate-et. Abban a pillanatban nem törődtem semmivel. Meg akartam csókolni, amiért életem egyik legrémisztőbb eseményénél végig mellettem volt. Amiért megteszi, amire vágyom: aláírja a papírokat. És mert az az ember, akinek ott lett volna a helye, nem volt velem. Amint ajkaink találkoztak, a szégyenérzet egy pillanat alatt elsöpörte az összes többi érzést. Nem Luke tehetett róla, hogy nem volt ott. A kötelesség szólította el, és nem tudhatta, mi történik velünk. Ha tudta volna, ott lett volna. Ez csak természetes. Elhúzódtam Nate-től, és azt kívántam, bárcsak ne csókoltam volna meg. Nate néhány másodpercig merően nézett, nem értette, miért csókoltam meg és aztán miért húzódtam el szinte azonnal. Lassan felemelte a karját, és a hüvelykujjával végigcirógatta az arcom. Ezzel az egyszerű érintéssel megszűnt minden maradék ellenállásom, így amikor Nate az ajkamra illesztette az ajkát, hagytam, hogy elrepítsen. Hagytam, hogy a nyelve az ajkaim közé hatoljon. Egyik kezével a hátamat, a másikkal a hajamat simogatta. Olyan természetesnek éreztem kettőnk csókját. Olyan könnyű, olyan egyszerű volt az egész. Ajtót nyitott olyan emlékek felé, amikor még boldog voltam.
Amikor más voltam. Egyszer, hajdanán, szerelemmel szerettem ezt a férfit. És még mindig szerettem, de nem úgy, mint Luke-ot. Luke. Amint Luke arca utat tört magának a gondolataim közé, elhúzódtam Nate-től. Nem tehettem ezt vele! – Nem tehetem. Luke-kal járok. Válasz helyett Nate a számra tette a hüvelykujját, és végigcirógatta az ajkai nyomát – ezzel az érzéki mozdulattal vett le a lábamról az első éjszakánkon is. Elkaptam a fejem, nehogy a hatása alá kerülve újra megcsókoljam. – Luke-kal járok – bizonygattam. – Komolyan? – dünnyögte. Lehajtotta a fejét, amíg az ajkainkat csak milliméterek választották el. – Akkor miért engem csókolsz, Kamryn? – olyan vágyakozva ejtette ki a nevem, mintha ezzel akarná bennem fellobbantani a szenvedély lángját. Kétségbeesetten vágytam a csókjára, hogy újra átéljem a régi érzéseket és emlékeket. Elkaptam a pillantásomat, nehogy elcsábuljak. Megpróbáltam a folyosóra figyelni, azt kutattam, mire szegezzem a tekintetem, hogy lenyugodjak végre és visszazökkenjek a valóságba. Valami egyszerű, hétköznapi dolgot kerestem, amely lecsillapíthatja a lelkem. A kávéautomatára néztem. Aztán a műanyag székekre. Egy üres tolókocsira. Luke-ra. Luke a folyosón állt és engem bámult. Minket. És azt, hogy mit művelünk. Arca kifejezéstelen volt, mintha minden érzést kiölt volna belőle a megdöbbenés, hogy a volt vőlegényemmel látott csókolózni. Hogy megtettem azt, amitől a leginkább tartott.
– A francba! – sziszegte Nate, mielőtt még észbe kaptam volna, hogy kivonjam magam az öleléséből. Egy lépést tettem a párom felé és már a nyelvem hegyén volt, hogy „Luke…”, ám ő megelőzött: – Tegan jól van? – Luke, ez nem… – JÓL VAN? – emelte fel a hangját, hogy belém fojtsa a magyarázkodást. Bólintottam. – Alszik. Az antihisztamin és az adrenalin teljesen kiütötte. Rendbe jön. Luke szótlanul emésztette a kapott információt. Nate odalépett hozzá. – Nézd, ez… Luke gyilkos pillantást lövellt Nate felé, amely azt sugallta, ha Nate nem fogja be a száját, vér fog folyni. – Láthatom őt? – fordult felém. Bólintottam. – Külön szobában van, erre. Csendben végigsétáltunk a folyosón, majd elkanyarodtunk, ám a lépteink sehogyan sem találták az összhangot, Luke ugyanis több lépéssel mögöttem lépdelt. Nem igyekezett utolérni, és ha lelassítottam, ő is lassabban jött utánam. Ki sem kellett mondania, hogy „Nem akarok melletted menni”, éppen elég világos volt. Tiga az oldalán feküdt egy rácsos ágyban. A haja egészen fakónak tűnt a fehér párnán, arca hamuszürke volt. Luke leült az ágy bal oldalán álló székre. Fájdalmas arccal nézett Teganre. Tudtam, hogy nem a folyosón történtek miatt, hanem Tegan miatt ilyen keserű. Baja esett és ő nem volt mellette, hogy megvédje. Luke félrebiccentette a fejét, és összeszorított ajkakkal nézte Tigát, mintha el akarná fojtani a rátörő zokogást.
– Honnan tudtad meg? – kérdeztem halkan az ajtóból. – Én… szóval, lefújtam a megbeszélést – suttogta, és le sem vette a szemét Tigáról. – Odaértem, sarkon fordultam, és visszautaztam. Nem bírtam elviselni, hogy távol legyek Té szülinapján, így hát visszasiettem. Elmentem a közösségi házba, ahol Mrs. Kaye elmesélte, mi történt… Mit mondanak az orvosok? Rendbe jön? Lesz valami károsodása? – Igen, rendbe jön – súgtam. – Csak a biztonság kedvéért tartják bent éjszakára, amúgy jól lesz. Néhány napig bágyadt lehet, amíg ki nem ürül a szervezetéből az antihisztamin, de előreláthatólag nem lesz semmi maradandó károsodása. Luke a tenyerébe vette Tegan apró kezét, fölé hajolt, és gyengéd csókot nyomott a sápadt kezecskére. – Holnap találkozunk, szépségem – mormolta. – Aludj jók – Felállt, a szemét Teganen tartva, azután sarkon fordult, és egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, mintha megfeledkezett volna róla, hogy én is ott vagyok. Gyorsan összeszedte magát, és úgy sétált ki a kórteremből, mintha nem is léteznék. Meggyőződtem róla, hogy Tegan továbbra is békésen alszik, majd én is Luke után eredtem. Luke őrült iramban loholt végig a folyosón. – Luke! – szóltam utána, de nem akartam kiereszteni a hangom a kórházban, nehogy másokat megzavarjak. Nem lehetett azt mondani, hogy rám se hederített. Nem válaszolt ugyan, de a neve hallatán meggyorsította lépteit. Én is nekiiramodtam, megpróbáltam utolérni. Lépteink tompán puffantak a linóleumon. Utánasiettem, ki a kórház épületéből, egészen a parkolóig, ahol nyugodtan kiengedhettem a hangom. Magam is
megrémültem, milyen vad elszántsággal ordítom felé, hogy „LUKE!!!”. Megtorpant, majd hirtelen megfordult, ám én már jóval közelebb jártam, mint gondolta, így alaposan egymásnak mentünk. Elkapott, majd úgy lökött el magától, mintha az érintésem megperzselte volna. Hátratántorodtam, de ő csak meredten nézett rám. A narancssárgás mogyorószínű szempárban, amely alig öt perccel korábban olyan gyengéden figyelte Tegant, most olyan érzelem lángolt fel, amelyet mármár gyűlöletnek tűnt. – Mit akarsz? – kérdezte színtelen, ám mégis ijesztően ellenséges hangon. – Engedd, hogy megmagyarázzam – kérleltem, de nem mertem közeledni hozzá. Megrázta a fejét. – Ne! – De… – Mit de? Nincs szükségem magyarázatra. Elég egyértelmű, mi folyik itt. Már a legelső pillanattól kezdve hülyére vettél. Én voltam a dublőr, akivel eljátszhattad a boldog családot addig is, amíg Nate visszatér. – Te is tudod, hogy ez nem igaz – ingattam a fejem, és nagyon bántott, hogy ezt gondolja. Luke kelletlenül bólintott. – Igen – ismerte be. – Tudom, hogy nem igaz. – Tett egy lépést felém, így megállapítottam, milyen kimerültnek látszik az egész napi vezetés után. – És te tudod, mi az igazság? Az, hogy én – és itt magára bökött – szeretem Tegant. Én – megint magára bökött – az égvilágon bármit megtennék érte. Ha kell, még az életemet is odaadnám érte. AZ APJA SZERETNÉK LENNI! Őt – mutatóujját
mérgesen lendítette a kórházépület felé –, őt nem érdekli. Egy fikarcnyit sem törődik Tegannel. Soha nem fogja szeretni! – Luke leengedte a kezét, majd indulatosan újra a kórházra bökött. – Ő soha nem fogja úgy gondját viselni, mint én. Ebben az egy dologban igaza volt. Nate soha nem viselné gondját Tegannek úgy, mint Luke. Lehet, hogy megpróbálta, de ennél tovább soha nem jutott. Megpróbálta szeretni Tegant. Megpróbálta megérteni őt. Ha Nate azon a véleményen lenne, hogy egyszer talán könnyebb lesz, hogy egyszer valóban apaként tudna gondoskodni Teganről, sohasem mondana le minden szülői jogáról. – Egyedül miattad csinálja. Téged akar. Te pedig olyan őrülten ostoba vagy, hogy bedőlsz neki. – Ne nevezz ostobának! – fortyantam fel. – Nem dőltem be semminek. Nate nem ilyen számító. – Ne légy ilyen érzelgős! – förmedt rám. – Kiállsz egy ilyen pasi mellett, aki még akkor sem játssza el a gondos apukát, amikor a lánya kórházba kerül! Nem, bizonyára azt gondolta, valami ünnepnap van, amikor kiváló alkalom adódik, hogy behálózzon téged. – Ahhoz ellenben elég gondos apuka volt, hogy részt vegyen a lánya szülinapi zsúrján – vágtam vissza. – És te hol voltál? Dolgoztál. Nate legalább nem sorolta a munkáját a lánya elé. – Te tényleg nem veszed észre, hogy mindent csak azért tesz, hogy lefektessen téged? – Neki legalább tetszem. Luke arcára kiült a teljes értetlenség. – Micsoda? – Nate-ről legalább tudom, hogy tetszem neki. Mindig is tetszettem neki. Attól a pillanattól kezdve, hogy megpillantott,
vonzónak talált. Szexinek. Csodásnak. Meg sem fordult a fejében, hogy csúnya lennék vagy fogynom kellene. Luke tekintete elsötétült, és lehajtotta a fejét. – El sem hiszem, hogy ilyennel hozakodsz elő. Az már olyan régen történt. Akkoriban minden más volt. – És azt gondolod, hogy már nem fáj? Hogy már el is felejtettem, hogyan méregettél és miket mondtál? – Nem, tudom, hogy nem. És azt talán elfelejtetted volna, ha lefeküdtem volna a legjobb barátnőddel és gyereket csináltam volna neki? Vagy talán az első adandó alkalommal örömmel ugranál az ágyamba? Most én hajtottam le a fejem, még a kezem is az arcom elé kaptam. Valami nem stimmelt. Itt most nekem kellene bocsánatot kérnem, elmagyaráznom, hogy egyetlen botlás volt az egész, és soha senki mást nem fogok megcsókolni, csak Luke-ot. – Ryn, szeretlek – szólalt meg Luke visszafogott, kimért hangon. Amikor felpillantottam rá, megenyhült. – És mindig is tudtam, hogy téged és Tegant csak együtt lehet megkapni – amolyan „egyet-fizet-kettőt-vihet” alapon. És, őszintén szólva, nem is bántam. Nagyon szeretlek, bár eleinte Teganbe szerettem bele. Azt viszont nem értem, miért vágysz olyasvalakire, aki nem szereti a lányodat annyira, mint téged. – Nem vágyom Nate-re. Luke felsóhajtott, az égre tekintett, és a fejét ingatta. – Azt hiszem, ez nem igaz – mondta. – És nem vagyok hajlandó kivárni, amíg kiderül, hogy így van-e. – Elhagysz? – annyira megdöbbentem, hogy majdnem hanyatt estem.
– Ryn, az nem járja, hogy velem vagy és közben mással csókolózol. – De nem úgy volt. Én nem… Annyira megrémültem Tegan miatt, és csak ő volt ott, te nem. Szükségem lett volna rád. És Nate azt mondta, hozzájárul, hogy örökbe fogadjam Tegant. És… – Ryn – szakított félbe. – Ezt annak meséld, aki be is veszi! Sarkon fordult, és faképnél hagyott. A kocsija ott állt, nem messze, ám Luke oda se bagózott. Én meg csak álltam, és néztem, amint kisétál a parkolóból az utcára, és eltűnik a kórház mellett hömpölygő szombat délutáni sokaságban.
46. fejezet – Örülök, hogy jobban érzed magad – mondta Luke Tegannek. – Nagyon aggódtam, de látom, sokkal jobban vagy. Az apró kórterem ajtajából figyeltem őket. Az előző napi megpróbáltatások bizony nyomot hagytak Tegan szív alakú arcán: a bőre egészen kifakult a sok gyógyszertől, a szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek és az ajka is halványszürke árnyalatot kapott. Luke még egy szülinapi ajándékkal lepte meg: egy vörösesbarna bőr fényképalbummal, melynek jobb sarkában arany dombornyomással készített „Té” állt. Luke már bele is ragasztotta azt a fotót, melyet kettejükről készítettem a tengerparton, amikor egy napra Whitbybe utaztunk. Tegan az albummal a kezében gyanakodva, aggodalmasan nézett Lukera; érezte, hogy valami nincs rendjén. Luke amúgy sem tudta jól leplezni az érzéseit, így abban a pillanatban is csak úgy áradt belőle a szomorúság. Előző este felhívtam, és a rögzítőjén hagytam egy hosszú, zavaros üzenetet, melyben arra kértem, hogy hívjon vissza, mert beszélnünk kell. Nem hívott. Nate, aki alig győzött bocsánatot kérni, hiszen nem akarta tönkretenni a kapcsolatomat Luke-kal (nem áltattam magam, persze, hogy azt akarta, szakítsak vele, de nem így), felajánlotta, hogy elvisz Luke-hoz, de nem fogadtam el. Luke nyilvánvalóan szóba sem akart állni velem, és én nem is hibáztattam; elszúrtam a kapcsolatunkat és mélyen megbántottam, mi oka lenne meghallgatni? – Mi a baj, Luke? – faggatta Tegan.
– Semmi – felelte, de nem nézett a szemébe. – Ryn anya akkor mondja ezt, ha valami baj van – figyelmeztette Tegan. Luke igazán rájöhetett volna már, hogy Tegan kiválóan ráhangolódott a hozzá közel állók érzéseire. – Hát jó, igen, valami baj van – ismerte be Luke. A szívverésem is elállt; elmondja Tegannek, hogy mit műveltem? – El kell mennem. – Hova? – Kérdezte Tegan, és tágra nyílt a szeme, annyira megrémítette maga a gondolat is. Én is alaposan elcsodálkoztam. – Ugye emlékszel, hogy tavaly New Yorkba utaztam? – Tegan bólintott. – Nos, hát, oda megyek, ott fogok élni. Először Londonba kell mennem, hogy elvégezzem az itteni feladataimat – magyarázta. Tegan arcára ráfagyott a rémület. – Amikor New Yorkban jártam, megpályáztam egy állást – válaszolta meg a fejemben kavargó, ki nem mondott kérdéseket. – Néhány hete szóltak, hogy megkapom, és tegnap végül elfogadtam. – De miért? – értetlenkedett Tegan. – Mert ez a munkám – felelte Luke. – De igazából a mennyországba mész, hogy együtt legyél Jézussal, az angyalokkal és az anyukámmal? – kérdezte Tegan gyanakvóan. Luke megrázta a fejét. – Nem. Szó sincs róla, Té, Amerikába megyek. Emlékszel, mutattam neked a földgömbön. – Azért mész el, mert beteg voltam? – kérdezte Tegan. – Többé nem leszek beteg, megígérem. Szentül ígérem, örökkön örökké. Tegan könyörgésére fájdalmasan összerándult Luke arca. – Nem azért megyek el. – Kezébe fogta Tegan kezét. – Persze,
hogy nem azért megyek el. Kicsim, akkor is el kellene mennem, ha nem lett volna semmi bajod. Ez egy olyan dolog, amit meg kell tennem. El kell mennem. – És már nem kedvelsz? – Tegan, én nemcsak kedvellek téged, hanem nagyonnagyon szeretlek. Te vagy a legjobb dolog, ami valaha is történt velem. Bárcsak maradhatnék, de nem lehet. Sajnálom. Tegan még inkább elkeseredett. – És már nem vagyunk barátok? – kérdezte. – Dehogyisnem vagyunk! – nyugtatta meg Luke. – Mindig is barátok leszünk. – És még mindig Ryn anya barátja vagy? – kérdezte Tegan. Visszafojtott lélegzettel figyeltem. – Ha Amerikába megyek, már nem lehetek a barátja. – Nem akarom, hogy elmenj! – fakadt ki Tegan, és a hangjából kiérződött a reménytelenség. – Én sem szeretnék elmenni – felelte Luke –, de muszáj. Tegan lebiggyesztette az ajkát és a kezét bámulta. Gondolom, a könnyeit próbálta visszanyelni. Nagyon bátran viselkedett. – Jól van, kicsim – szólalt meg végül Luke, és Teganhez hajolt. – Mennem kell. – És soha többé nem jössz vissza? – Nem. De majd hívlak. És írok neked. – Rendben – mondta Tegan bánatosan, és látszott rajta, hogy egy szavát sem hiszi. Luke behunyta a szemét, ahogy átölelte, Tegan pedig a lehető legszorosabban fonta karját Luke törzse köré. Hónapok óta nem láttam ilyen szomorúnak. Amikor Luke kibontakozott Tegan öleléséből, láttam, hogy gyanúsan csillog a szeme.
Homlokon csókolta Tegant, és egy erőltetett mosollyal búcsúzott: – Szia, Té. Szia Tegan. Szeretlek. – Szia, Luke – súgta Tegan. – Egy pillanat, mindjárt jövök – mondtam Tegannek, amint Luke becsukta maga mögött az ajtót, és gyorsan Luke után eredtem. Ez az utolsó alkalom, hogy beszéljek vele, rá kellett vennem, hogy maradjon. Azt hittem, hogy utána kell majd rohannom, de láttam, hogy még ott van a folyosón. Ahogy a falnak dőlt, ahogy egész testében remegett, rögtön sejtettem, hogy sír. Odamentem hozzá, és a vállára tettem a kezem. Amikor láttam, hogy nem rázza le magáról, átöleltem. – Beszéljünk? – kérdeztem. A büfében ültünk le, de nem vettünk semmit. A székeinken görnyedve szótlanul meredtünk az üres asztallapra. Meglepődtem, hogy belement a beszélgetésbe, de örültem neki. Volt tehát egy halvány reménysugár. Fél szemmel azért végig az órát figyeltem, mert tudtam, hogy sietnem kell Teganhez. Nem hagyhattam egyedül túl sokáig, különösen, ha Luke valóban úgy dönt, hogy elmegy. – Luke, sajnálom, hogy megcsókoltam Nate-et – fogtam bele. Már előző nap ezzel a bocsánatkéréssel kellett volna kezdenem. – És sajnálom, hogy látnod kellett, el tudom képzelni, mekkora fájdalmat okozott, de tudnod kell, hogy ez volt az első alkalom. Az egyetlen. Csak annyira megviselt, ami Tegannel történt, és úgy összezavarodott bennem minden. Elmondtam volna amúgy is. Mert őszinte akarok lenni veled. Tudom, hogy soha nem hitted el igazán, Luke, de te vagy az, akivel együtt akarok lenni. Szeretlek. Nem volt könnyű kettőnknek, mert már az is komoly erőfeszítésbe került, hogy
megkedveljük egymást, de éppen akkor jelentél meg az életemben, amikor nagy szükségem volt rád. Segítettél felnőni a feladatokhoz. És itt nem csupán Teganről van szó. Nekem is segítettél és Tegannek is. Nem akarom, hogy elmenj. Luke kivörösödött szemmel figyelt. – Csak egyetlen csók volt, akkor egyszer. Semmi több. Nem feküdtem le vele. Ilyet nem tennék veled. Én aztán tudom, milyen érzés az, és soha nem tennék ilyet veled. A csóknak sem kellett volna megtörténnie, de megtörtént. Nagyon sajnálom. Borzasztóan sajnálom. De kérlek, ne hagyj el bennünket emiatt. Addig nézett rám, amíg el nem fogyott a mondandóm. – Ryn, ha Tegan ugyanúgy szeretné Nate-et, mint engem, lenne egyáltalán miről beszélnünk most? Vagy már régen vele járnál? Nem feleltem rögtön. Már rosszul voltam ettől. Elegem volt, hogy mindig én vagyok az, akinek gyanús szándékai és mocskos gondolatai vannak. Miért mindig engem hibáztatnak, amiért nem egyértelmű, mit miért teszek? Az égvilágon senki nem tudja pontosan mindig, minden esetben, hogy mit is akar, egy-egy pillanatra mindenki meginoghat. Ebben a kapcsolatban nem én voltam az egyetlen, aki kétségekkel küzdött, mégis mindig nekem kellett magyarázkodnom. Meg kellett védenem a gondolataimat, melyeket ki sem mondtam. Ha már belementünk a „mi lett volna, ha” játékba, azt akartam, játsszuk rendesen. Ne csak nekem kelljen védekezni. – Fogalmam sincs, Luke – feleltem. – De Tegan nem szereti őt ugyanúgy. Téged szeret igazán, így hát nem is felelhetek a kérdésre. Még csak el sem játszhatok a gondolattal, hiszen hiába mennél el most, akkor is velünk voltál eddig és az
irántad táplált szeretete lesz mindig is a mérce. De ha már itt tartunk, hadd kérdezzek én is valamit. Ha nem lenne Tegan, megfordult volna valaha is a fejedben, hogy elbeszélgess velem, arról nem is beszélve, hogy megcsókolj vagy randira hívj? Most ő merült mély hallgatásba. Egészen hosszúra nyúlt a csend. Luke képtelen volt hazudni. Vajon így már felfogta, mennyire helytelen volt a „mi lett volna, ha” kérdéseket feltenni? Vajon belátta, milyen nehéz megmagyarázni, miért dönt valaki így vagy úgy egy bizonyos időpontban, amikor még teljesen mások voltak a körülmények? – És van még valami, amire szeretnék választ kapni: miért nem említetted, hogy New Yorkban megpályáztál egy állást? És hogy meg is kaptad? – Mert úgy volt, hogy nem fogadom el. – De ezért tépelődtél annyit az összeköltözéssel kapcsolatban, nem igaz? Azon gondolkodtál, hogy el kellene fogadnod az állást – mondtam, és magamban hozzátettem: meg visszamenned Nicole-hoz. Újabb csend állt be, hiszen nem tagadhatta el az igazságot. – Jól van, a következő kérdésre talán tudsz felelni. Amikor azt mondtam, hogy nem akarok több gyereket, azt hitted, nem gondolom komolyan, igaz? – De hiszen olyan klassz anyuka lennél… – elakadt a szava, amikor rádöbbent, mit mondott. Hiába a sok együtt töltött idő, a rengeteg beszélgetés és biztatás, mégiscsak kimondta. – Te nem is tekintesz engem Tegan anyukájának, így van? – kérdeztem fásultan. – És ha te nem tekintesz annak, hogyan láthatnak mások?
– Igenis annak tekintelek. Csak rosszul jött ki. Úgy gondolok rád, mint Tegan anyukájára, a saját szememmel láttam, milyen csodásan bánsz vele, ezért is szerettem volna, ha gyereked születik. Tőlem. – De mondtam neked, hogy nem akarok több gyereket. Nem hittél nekem? Azt gondoltad, talán meggondolom magam, vagy ilyesmi? Újabb mély csend. – Elmondtam neked, hogy soha nem akartam gyereket, és nem is gondoltam meg magam, soha nem is fogom. Sejtettem, hogy nem érted, de nem vettem róla tudomást, azt gondoltam, majd valahogy megoldódik… – Most már nem számít, igaz? – vetette közbe Luke. – Úgyis elmegyek. – Nem akart tovább játszani. Rájött, hogy nem is olyan mulatságos ez a „mi lett volna, ha” játék. – Igen – nyugtáztam higgadtan. Elmegy és már nem maradt semmi, amivel visszatarthatnám. Bocsánatot kértem, magyarázkodtam, feltártam az érzéseimet. Hiába. Itt már semmi nem segített. Eltökélte, hogy elmegy és kész. Aznap, ott a szállodában, amikor Nate megpróbált rávenni, hogy menjek haza vele, az égvilágon semmivel nem tudott volna meggyőzni. Csak ha kiderült volna, hogy az egészből semmi nem igaz. Luke is elmegy, bele kellett törődnöm. – Remélem, Nate-tel igazán boldog leszel – szúrt belém még egyet. – Köszönöm – feleltem és nem voltam hajlandó bekapni a csalit. Feltápászkodtam, és közben megfogadtam, hogy többé nem védekezem. Hibát követtem el, amikor megcsókoltam Nate-et, mégsem tartottam akkora bűnnek, mint azt, hogy nem bocsátottam meg Adele-nek a halála előtt. Egyetlen
cselekedetem sem lehetett olyan súlyos hiba. – Kérlek, tartsd a kapcsolatot Tegannel. Hiányozni fogsz neki. – Ő is hiányozni fog nekem. Isten veled. – Isten veled. – Elbúcsúztál Luke-tól? – érdeklődött Tegan, és a mellkasához szorította a fotóalbumot. Bólintottam, és megpróbáltam kedvesen rámosolyogni. Leültem a székre, amelyiken Luke is ült, és Tegan ölébe hajtottam a fejem. – Hiányozni fog – sóhajtottam. Így is volt. Nem egészen egy év leforgása alatt három olyan embert veszítettem el, akit nagyon szerettem. Először Adele-t, aztán Tedet, és most Luke-ot. Ez sok volt. Egy egész életben is sok lenne, nemhogy egyetlen év alatt. – Ryn anya, Luke tényleg Amerikába megy? – Igen. – Biztos? Mert szerintem lehet, hogy a mennyországba megy. Feléje fordítottam a fejem. Tegan összeszorította az ajkát és felhúzta az orrát, így nyomatékosította az imént közölt gyanúját. – Nem, Tiga. Esküszöm. Amerikába megy. És arra is esküszöm, hogy nem a te hibád. Egyszerűen el kellett mennie. – Hát jó – paskolta meg a fejem. Lassan simogatni kezdte a hajam, éppen úgy, mintha a hőn áhított macskája lennék. – Nem lesz ám rossz így kettesben sem – nyugtattam meg. – Jól megleszünk. – Jó móka lesz – értett egyet. – Elmehetünk nyaralni is. Talán Olaszországba, ahol a barátom, Ted él.
– Tényleg? – kérdezte izgatottan. – Repülővel meg minden? – Aha. Mosolyogva elgondolkodott, majd felsóhajtott. – Bárcsak Luke is jöhetne! – Bizony, jó lenne – feleltem. Kopp, kopp, kopp! – hallatszott az ajtóból. Tegannel bizonytalanul néztünk össze. – Tessék! – kiáltottam. Nyílt az ajtó, és megjelent Meg. Tegan arca felderült. – Nézd, kit találtam a kocsiban – szólt Nate, aki Meg után lépett be. – Arra gondoltam, talán örülnél neki, Tegan. Igazam volt? – Igen – kacagott fel Tegan. – Akkor jó, mert azt hiszem, nem érezte jól magát a kocsiban. – Nate odasétált hozzá, és a kezébe nyomta a rongybabát. – Mr. Nate, Luke elment Amerikába, és nem is jön vissza – mondta Tegan, miközben Nate letelepedett az ágya szélére. Nate mélykék szeme engem vett célba, hogy megerősítsem a hírt. Biccentettem, hogy igen, igaz. Összevonta a szemöldökét, és a tekintetével azt kérdezte, vajon a csók miatt történt-e. Amikor rábólintottam, őszinte megbánás suhant át az arcán. – Hát, ez szomorú, hiányozni fog – fordult Nate Teganhez. Lehet, hogy nem gondolta komolyan, de volt annyi esze, hogy meggyőzően mondja. – Te nem mész Amerikába, ugye, Mr. Nate? – Nem, én nem – felelte Nate. – Nem megyek sehova. Nate felém fordult és komoly, meghitt pillantása szinte megigézett. Ajkam mosolyra húzódott, mert tudtam, hogy így is gondolja. Tudtam, hogy ő az egyetlen az életünkben, aki soha, de soha nem hagy el bennünket.
47. fejezet Drága Kamryn! Nancyt kértem meg, hogy ezt a levelet a halálom után egy évvel juttassa el hozzád. Nem kísérteni akarlak vagy ilyesmi, egyszerűen kapcsolatba akartam veled lépni, már ha ennek van valami értelme. És szeretnélek megnyugtatni, hogy nagyon klasszul neveled Tegant. Hogy honnan tudom? Mert nem is csinálhatnád másképp. Lehet, hogy nem akartál gyereket, de még soha nem láttam, hogy visszariadtál volna egy kihívástól. És biztos vagyok benne, a lehető legjobbat fogod nyújtani. Tudom, hogy nálad jó kezekben van Tegan, mint ahogyan te magad is jó kezekben vagy nála. Bizonyára már érted, miről beszélek. Remélem, mostanra rábukkantál a másik levelemre is. Ha nem, hát szégyelld magad! Rá se bagóztál a cuccaimra? Nem is voltál kíváncsi, megtartottam-e valamit, ami eredetileg a tiéd volt? Igen, megtartottam. Gondosan őriztem a fekete bársonyzakót, amire attól a pillanattól fájt a fogam, hogy megvetted. Abba rejtettem a másik levelet, melyben elmondtam, mi történt Nate és énköztem, és miért tettem, amit tettem. Ha megtaláltad, akkor mostanra már mindent tudsz és remélem, nem gyűlölsz már. Hibát követtem el, nagyon sajnálom. Mindazonáltal rádöbbentem, hogy az élet rövid, túl rövid ahhoz, hogy haragot tartsunk. Túl rövid ahhoz, hogy eltaszítsunk magunktól valakit anélkül, hogy meghallgatnánk, amit mondani szeretne. Drágaságom, Nate-tel is beszéld meg a dolgokat, mielőtt túl késő lenne. Soha nem láttam még két
embert, akik ennyire összeillettek volna, kérlek, beszélj vele, engedd, hogy megmagyarázza. Adj esélyt, hogy helyrehozza a dolgokat – mindig is ez volt a vágyam. Emlékszel az első találkozásunkra? Már a legelső pillanatban olyan kedves voltál hozzám. Igen, csupa tüske voltál és úgy tettél, mintha kutyába sem vennél semmit és senkit, de én átláttam rajtad, Matika kisasszony. Tudtam, hogy barátok leszünk, hiszen meggondoltad magad és mégis eljöttél velem egy italra. És egyszerűen elragadó voltál – természetesen nem a szó hagyományos értelmében. Csak, nem is tudom, olyan benyomásom támadt, mintha nem tudnál uralkodni magadon. Senki nem viselkedett velem úgy, mint te, sem előtte, sem utána. Senkivel sem fordult elő az, ami veled: pillanatok alatt megkedveltél és ki is tartottál mellettem. Ezért köszönettel tartozom. Soha nem mondtam ki, de köszönöm, hogy a barátom voltál. Köszönöm, hogy odaadtad magad. Összevissza fecsegek… Sajnálom. Ez hiányzik a leginkább. Órákig képesek voltunk a semmiről beszélni, igaz? Miután Leedsbe költöztél, senki mással nem tudtam így beszélgetni. Ehhez senki más nem lett volna partner, egyedül Tegan, ám neki legtöbbször fogalma sem volt, miről karattyolok. Most hagylak, drágaságom. Csak szerettem volna úgy istenigazából elbúcsúzni. Biztos vagyok benne, hogy már nem lesz rá alkalom, én mégis szeretnék búcsút mondani. Isten veled. Minden jót. Nem keserűen vagy szomorúan mondom ezt, hanem megnyugvással. Örökké szeretlek. Adele
Újra Ryn anya szerelme leszel?
48. fejezet – Luke! – kiált fel Tegan. A hangja örömteli és minden bizonnyal az arca is sugárzik a boldogságtól. Nem pillantok fel az újságomból, inkább kinyújtom a karom, fogom a teásbögrémet, és szürcsölök egy kortyot. Az otthonunktól tíz percre lévő kis étteremben vagyunk. A hétvégéken igazi béke szigete ez a szülők számára, akik nyugodtan kávéznak, olvasgatnak, ebédelnek, amíg a tulajdonosok jelentéktelen díjazás ellenében magukkal viszik a gyerekeket az alagsori konyhába és ott sütnek-főznek velük. Pizzát, aprósüteményt, piskótát, csokihabot készítenek, egyszóval olyan egyszerű dolgokat, melyek néhány órás szabadidőt biztosítanak a szülőknek. Ma pizza készül majd – körülbelül öt perc múlva a személyzet feljön a gyerekekért, amikor is a szülők nyugodtan hátradőlnek a székben, arcuk kisimul, és cinkos pillantásokat váltanak egymással, akár a rabok, akik egy napi kimenőt kaptak a börtönből. Imádjuk a gyerekeinket, néha mégis jó nélkülük. Tegan kiáltására fel sem pillantok, olyan sokszor fordul elő ilyesmi. Luke már tizenhat hónapja elment, és a kezdetekben velem is megesett ez. Azt hittem, őt látom, és már-már oda is kiáltottam neki, ám rádöbbentem, hogy nem ő az, és mindig nagyon hülyén éreztem magam. Olyasmi volt, mint Adele halála után. Hiába tudtam az eszemmel, hogy nem lehet ő, mégis azt hittem egy-egy pillanatra, hogy őt látom az utcán, a buszmegállóban vagy a szupermarket pénztáránál, és úgy kellett visszafognom magam, nehogy odakiáltsak neki.
Tegan a mai napig így van Luke-kal. Megesküdne, hogy őt látja. És el is hiszem, hogy elhiszi, valóban őt látta, így általában nem mondok ellent neki, nehogy azt gondolja, kételkedem benne. Most inkább fel sem nézek, hiába olyan izgatott a hangja. – Szia, Té! Luke hangja mély, lágyan muzsikáló. A szívem nagyot ugrik. Nem kapom fel a fejem, jóllehet tisztán hallom, hogy Tegan feltápászkodik a székén és hallom a surrogó hangokat, amint, feltételezem, összeölelkeznek. Vasárnap van, ki sem festettem magam, a hajam is éppen hogy csak megfésültem, arcom még mindig gyűrött. Ugyan, látott már rosszabb állapotban is – legyintek magamban. Hátradőlök és felemelem az arcom. Nyomban elmosolyodom, amikor meglátom, hogy Tegan a nyaka köré fonta a karját, hosszú lábaival pedig szorosan öleli Luke törzsét. – Szia, Ryn – köszön Luke. – Szia, Luke. Nem sokat változott. Még mindig magas, izmos, egyetlen felesleges kiló sincs rajta. Arca frissen borotvált, szeme ugyanaz a meghökkentő narancsos mogyorószín, bőre aranybarna. Az egyetlen újdonság egy nevetséges, vékonyka körszakáll. – Nem tetszik a szakállad – jelenti ki Tegan. – Nahát, köszönöm, kisasszony! – felel Tegannek, de közben engem bámul, és valószínűleg az jár a fejében, hogy nem sokat változtam. A hajam ugyanolyan tépett fazon, a homlokomba hulló tinccsel. A szemem alatti árkok is csupán egy keveset halványodtak, mióta megtanultam, hogyan éljem túl kevesebb
alvással is. Nem híztam és nem is fogytam. Tulajdonképpen ugyanolyan vagyok. Tegan kissé elhúzódik Luke-tól, hogy alaposabban szemügyre vehesse a szakállát, majd az arcához emeli a kezét és megdörzsöli a pofiját. – Viszket. Nem szép dolog megszurkálni Tegan arcát, ugye? Luke Teganre emeli a pillantását. – Már ott sincs. – Megint amerikaias a kiejtése. – Az első adandó alkalommal leborotválom. – Jó – feleli Tegan. – Újra Ryn anya szerelme leszel? – Na jó, Tiga, itt az idő, hogy nekiláss a pizzasütésnek! – felállok és megkerülöm az asztalt, hogy átvegyem Tegant Luke-tól. – Jó… – feleli kelletlenül. – De ez nem igazság. – A széken állva mélyen a szemembe néz, miközben hangot ad ellenérzésének. – Én is szeretnék Luke-kal beszélgetni. Ő az én barátom is. Tegan teljesen más, mint az a kislány, akit két éve Leeds-be hoztam magammal. Ez a lányka szemrebbenés nélkül kimondja, amit gondol és nem rejti véka alá a véleményét, ha valamilyen igazságtalanság éri. Gyakran támadnak nézeteltéréseink arról, mikor kell lefeküdnie, illetve milyen ruhát viselhet és milyet nem. (Az emlékezetes rózsaszínbikinifelső-vitánk két napig dúlt, mégsem jutottunk dűlőre – Tegan továbbra is ragaszkodik hozzá, hogy vegyek neki egyet és én továbbra sem adom be a derekam.) – Beszélgethetsz Luke-kal – nézek én is a szemébe. – Csak először menj pizzát sütni. Utána visszajössz és beszélsz vele. Jó lesz így? – Jó… – feleli, és belátja, hogy ezt a menetet nem ő nyerte.
– Pedig nem is szeretem a pizzát – morogja még a bajsza alatt. – Tessék? – kérdezek vissza, miközben lesegítem a székről. Rám pillant és tudja, ha megismétli az iménti komolytalanságot, velem aztán soha többé nem eszik pizzát. Nincs többé pizzasütés az alagsorban, sem pizzarendelés itt fent. Tegan már rájött, hogy nagyon ritkán emelem fel a hangom és soha életemben nem fogom bántani semmilyen úton-módon, ellenben mindig a szaván fogom. Engem aztán nem lehet megpuhítani, ha egyszer hazudott nekem, csak azért, hogy az övé legyen az utolsó szó. – Semmi – feleli. – Szeretnél egyedül lemenni, vagy menjek veled? – Gyere velem – kéri, és a kezembe csúsztatja a kezét. – Nemsokára találkozunk, Luke! Kéz a kézben lesétálunk a falépcsőn a hatalmas alagsori konyhába. Tegan a fogashoz lép, ahol a kis kötényeket tartják, és leakaszt egy pirosat. – Szeretem a pirosat – jegyzi meg, amíg megkötöm a derekán a zsineget. – Tudom – felelem, és egy puszit nyomok a homlokára. Mielőtt felállnék, átöleli a nyakam, még azzal sem törődik, hogy mások esetleg megmosolyogják. – Köszönöm, Ryn anya – mondja, és megpuszilja az arcom. Fogalmam sincs, miért. Gyakran előfordul, hogy csak úgy megpuszil és köszönetet mond, de miután egyáltalán nincs ellenemre, nem faggatom az okáról. – Te vagy a legeslegjobb barátom – suttogja a fülembe. – Matildát, Crystalt és Ingridet leszámítva. Meg Luke-ot. – Nekem is te vagy a legeslegjobb barátom – felelem. Újabb puszi cuppan az arcomon.
Felmegyek a lépcsőn, a szívem a torkomban dobog. Azt hittem, soha többé nem látom Luke-ot. Már berendezkedtem arra, hogy a Tegannek írt levelekből és e-mailekből tudom meg, mikor mi történik vele. Remélni sem mertem, hogy valaha még szemtől szembe ülhetek vele. Mire visszaérek az asztalhoz, ő már Tegan székén ül, hosszú lábait kinyújtóztatja az asztal alatt. Nate is így szokott ülni. Csak akkor figyeltem fel a kettőjük közti hasonlóságra, amikor Luke elment. Ugyanazok a modorosságok, ugyanaz a hanglejtés, ugyanolyan humor. – Mekkorát nőtt! – mondja Luke, miközben elfoglalom a szemközti széket. – És milyen kislány még! Csak a hétévesekre jellemző dolgok töltik ki a gondolatait, nem nyomasztja semmi más, és ezt olyan jó látni. Odajön a pincér és Luke elé tesz egy nagy csésze kávét. – Mokka, kevés kávéval, jó sok csokival, jól mondom? – szólal meg a fickó. – Jól mondja, barátom – kacag fel Luke. – Örülök, hogy így emlékszik. Amikor kellő távolságba ér a pincér, kérdőre vonom Lukeot. – Jártál már itt azelőtt is? – Hmmm… Néhányszor. Khm… a legtöbb hétvégén. Eljöttem, mert reméltem, hogy láthatlak téged és Tegant addig is, amíg összeszedem a bátorságom, hogy eléd álljak. Előfordult, hogy Tegan meg is látott. Szóval, Tegant mégsem a képzelete csapta be, Luke valóban figyelt minket. – Mikor jöttél vissza Amerikából? – vonom kérdőre, és igyekszem leplezni, mennyire felkavar, hogy itt van.
Pillantását a bal kezemre veti, majd hirtelen elkapja, és szemmel láthatóan elkomorodik. – Úgy három hónapja. Nem jött össze a munka… – nem fejezi be a mondatot, mert tudomásom van valamiről, amiről ő is tudja, hogy tudom. Ő maga gondoskodott róla, hogy megtudjam, talán bosszúból. – A feleséged is veled jött? – teszem fel a kérdést. Luke fél évvel azt követően vette feleségül Nicole-t, hogy elment Leedsből. Az irodában néhány nappal később meg is kaptuk a fényképes beszámolót. Amikor beléptem a Betsyvel közös irodánkba, Betsy monitorján megpillantottam a fotót. Betsy ugyan a monitor elé kapta a kezét, hogy eltakarja, de már késő volt. Így is pontosan az emlékezetembe vésődött Luke boldogságtól sugárzó arca, amint a karjai közt tartja a menyasszonyát, Nicole-t. Betsynek motyogtam valamit arról, mennyire örülök Luke boldogságának, aztán minden lelkierőmet összeszedve valahogyan végigcsináltam a napot. Indulás előtt bevonultam a mosdóba hányni, és otthon, az éjszaka közepén a párnába sírtam a bánatomat. – Nem, New Yorkban van – árulja el. – És ott is marad. A házasságom sem sikerült valami jól. – Meglepődtem, hogy ilyen hamar megházasodtál, aztán megtudtam, hogy Nicole-t vetted el. Gondolom, vele egyszerű volt ott folytatni, ahol abbahagytátok. – Mint utóbb kiderült, mégsem volt olyan egyszerű, mert… Hogy van Nate? A tekintetünk találkozik, Luke igyekszik kitalálni, mit fogok mondani. – Jól van. Több mint jól, kiválóan. Leedsbe költözött, hogy közelebb legyen… Szóval, hogy közelebb legyen. Tegannel jól
megvannak, hetente néhány alkalommal ő megy el érte az iskolába, hogy egy kicsit tovább maradhassak a cégnél. – Még mindig nem én vagyok az Angeles marketingigazgatója, és soha nem is leszek, mostanra már beletörődtem. Amíg Tegannek szüksége van rám, a második helyre kell szorítanom a karriert. – Olyan vicces, ahogy Tegan ugráltatja, és úgy szoktak együtt főzőcskézni, mint annak idején ti ketten: csak a nagy felfordulás marad utánuk. Luke mély levegőt vesz, és kemény vonallá húzza a felső ajkát. – Akkor már apának szólítja? – kérdezi mereven. Ráteszem a kezem a kezére. – Ami Tegant illeti, egyedül te vagy számára az apa. – Komolyan? Még mindig? – Attól, hogy elmentél, még emleget és sokat gondol rád. Többször is megkérdezte, miért nem akartál az apukája lenni. – És mit feleltél? – Hogy ha itt lennél, bizonyára szívesen lennél az apukája. És ezt Nate is tudja. Nem is akar a helyedbe lépni. – De ő az apja. – Igen, de ez nem jelenti azt, hogy komolyan szeretne is az apja lenni. Szereti Tegant, szívesen van vele, de nem úgy szereti őt, ahogy te. Jóllehet, mindig is felelősséget vállal majd érte. Luke, Nate igazán jó ember. Ti ketten lehetnétek akár… Lehettetek volna barátok, ha adtál volna esélyt neki. Tudod, mindig is tetszett neki, milyen szeretettel gondoskodsz Teganről. Mindig azt akarta, ami Tegannek a lehető legjobb, és ha ez azt jelenti, hogy más az apja, akkor ebbe is belemenne. Le is mondott a szülői jogairól. – Komolyan?
– Aznap, amikor megcsókoltam, megígérte, hogy megteszi, és be is tartotta az ígéretét. El sem tudod képzelni, mekkora szomorúság volt ez a szüleinek, amikor értesültek az egészről, mégsem visszakozott. Egyszerűen a legjobbat akarja Tegannek. Mindig is a közelünkben lesz – ő az édesapja, de nem az „apukája”. Bármit megtenne érte. Luke, nekem igazán elhiheted, Nate jó ember. – Te és ő…? – Nem. – Miért nem? Azt hittem, már… – Már eljegyeztük egymást és össze is házasodtunk, mielőtt felszállt volna a repülőd? Nem, Nate és én nem jöttünk össze újra. Túl sok minden történt, túl sok minden változott. – Akkor hát nem is…? – Ugyan, Luke, én sem vagyok szent – felelem. – Még ha annak is adom ki magam. Nate és én két hónappal azután szeretkeztünk, hogy Luke elutazott. Úgy egy évig többször is előfordult, ám mindig lefékeztünk, mielőtt valódi kapcsolattá alakult volna kettőnk viszonya. Aztán újra és újra kísértésbe estünk és folytattuk. Nemrégiben végleg különváltunk, mert rájöttünk, hogy már bele is gabalyodtunk egy valódi kapcsolatba. Márpedig nem vállalhattuk fel jó szívvel, hogy együtt járunk. Ő egyszer már megcsalt, nekem pedig volt egy gyerekem. Nate kedvelte, sőt, szerette Tegant, de nem akart napi huszonnégy órában vele lenni; én megbocsátottam, és megértettem, amit Adele-lel művelt, de nem felejtettem. Ezek a dolgok örökre éket vertek közénk. – Nate-nek van barátnője. Már három hónapja együtt vannak, és úgy tűnik, komoly a dolog.
– És ez bánt téged? – Már nem annyira, mint régebben. – Amikor Nate elmondta, zokogásban törtem ki a szeme láttára, de visszafogtam magam és nem kértem meg, hogy szakítson a lánnyal. Beláttam, hogy el kell őt engednem. Mindkettőnknek tovább kellett lépni, és Nate-ben volt annyi bátorság, hogy megtegye az első lépést. Még mindig fáj, ha arra gondolok, hogy másvalakivel jár, de minden nappal könnyebb. Elfogadtam, így van rendjén. – Örülök, hogy boldognak látom. – Sajnálom, hogy még mindig bánt – vigasztalt Luke. Arról nem is szólva, hogy te megházasodtál! – Nate és én már nem voltunk meg olyan jól. Igen, bevallom, tetszett, szerettem is, de ott volt az a klassz pasim… A régi énem mindennél jobban szerette Nate-et, ő volt a mindenem; az az énem ellenben, aki Tegant nevelte, jobban szerette Luke-ot és a közös életünket, a hármas családot. Magam is döbbenten vettem ezt tudomásul. Szerettem Nateet, de még nála is jobban szerettem a Luke-kal és Tegannel töltött hétvégéket, a közös takarításokat, a kirándulásokat a parkba, a Luke-kal vívott csiklandozós csatákat, amikor Tegan bíráskodott, a tévézéseket, miközben fél füllel azt hallgattam, miként vitatja meg Luke és Tegan a filctoll használatának trükkjeit. Mindennél jobban szerettem az én kis családomat. – …ott volt az a klassz pasim, akit imádtam. Lehet, hogy vonzódtam ahhoz a másik fickóhoz, mégis a pasim volt számomra az egyetlen. És annak ellenére, hogy itt hagyott és mást vett feleségül, továbbra is szerettem őt. – Komolyan mondod? – Különben nem is mondanám.
Előredől, megfogja mindkét kezem, és a hüvelykujjával végigsimítja a hüvelykujjam. – Tudod, csak hónapokkal az elutazásom után értettem meg, mit kérdeztél tőlem a kórház büféjében – vallja be. – Akkor azt hittem, a szememre veted, hogy nem úgy szeretlek, ahogy Nate szeret. Azután rájöttem, hogy azt akartad tudni, szeretlek-e egyáltalán. Tegantől függetlenül. Mert meg sem fordult a fejedben, hogy önmagadért szeretlek, ugye? Nem hitted el, hogy ugyan Tegan hozott össze bennünket, de nem randiztam volna veled, ha nem érzek irántad semmit. Akkor szerettem beléd, amikor ledöntött a lábadról a migrén. Amikor rádöbbentem, mit jelent számodra Tegan, olyan volt, mintha ellibbent volna egy függöny a szemem elől, és megláttam, milyen fantasztikus vagy. Bár arra gondoltam, semmi esélyem, azok után, hogy olyan gonoszul viselkedtem veled, mégsem adtam fel a reményt… Aznap, amikor először megcsókoltalak, rettenetesen, izgultam. Amikor Londonból hozzád autóztam, egész úton csak a szemedre és a mosolyodra tudtam gondolni, és szinte éreztem, amint a parfümöd elvegyül a bőröd finom illatával. New Yorkban számtalanszor megálltam a Bloomingdale’s illatszerosztályán és csak szívtam magamba ezt a különleges parfümillatot, mert számomra te voltál az. Ezért sem jött össze Nicole-lal, mert ő más valaki volt, nem te. Ryn, én tényleg odavoltam érted. Komolyan gyönyörűnek láttalak. Te vagy a leggyönyörűbb nő a világon. Sok mindent éreztem irántad, de végül erre jutottam. Szeretem, amikor egy kérdésre kérdéssel felelsz, hogy időt nyerj; szeretem, amikor úgy gondoskodsz másokról, hogy közben mindenki azt hihetné, nem törődsz semmivel; szeretem…
– Már mondtam, ha ilyenekkel szédítesz, a végén még azt hiszem, flörtölsz velem – vágtam közbe. Luke arckifejezése megkeményedik. – Ezért nem mondtam ki, amit gondolok. Nem hittél volna nekem. Te magad mondtad, hogy nem adsz arra, amit mások mondanak, legyen az jó vagy rossz, így hát inkább nem is mondtam semmit. Igyekeztem a tetteimmel kifejezni, mit érzek irántad. És be is vált, hát nem igaz? – Sajnálom, Luke – felelem. – Eddig csupán egyetlen ember volt, aki ilyeneket mondott nekem, úgy, hogy közben komolyan is gondolta. Nehéz volt elhinni, hogy két ember is lehet, aki komolyan gondolja… De, legyünk őszinték, mindig úgy tűnt, meghátrálsz, amikor egy-egy lépést tettem feléd, aztán rá kellett jönnöm, te mindvégig készenlétben tartottál egy menekülési tervet. Soha senkit nem láttam még, aki ilyen egyszerűen képes kihátrálni addigi életéből. Ezek után csoda, hogy nem hittem neked, amikor azt mondtad, szeretsz? – Igazad van, tiszta hülye voltam. Ha rosszra fordulnak a dolgok, szedem a sátorfámat, mindig is ezt tettem. Számomra Nate felbukkanása a lehető legrosszabb fordulatnak bizonyult. Sokkal inkább volt joga igényt tartani rád és Teganre, mint nekem, így hát felkészültem arra, amit ezek után elkerülhetetlennek tartottam. Bár, meg kell, mondjam, ostobaság volt azt gondolnod, hogy nem szerettelek téged Tegantől függetlenül is. – Örülök, hogy visszajöttél, Luke – mosolygok rá, de ugyanabban a pillanatban eszembe jut, hogy alig mondott valamit a visszatéréséről. – Visszajöttél, nem igaz? Úgy értem, visszajöttél hozzánk? – Igen, de bizonyos dolgoknak meg kell változniuk.
– Igen, tudom. Először is, ezentúl őszinte leszel hozzám. Beszámolsz mindenről, elmondod, ha állásinterjúra mész, vagy ha szeretnél feleségül venni akár engem, akár mást. Mindent elmondasz. Mint ahogyan én is. – Jó, ez menni fog. – Másodszor, el kell fogadnod, hogy Nate része lesz az életünknek, amíg világ a világ. Luke elhúzza a száját, aztán mégis biccent. – Komolyan mondom, Luke. Nate és köztem vége mindennek, de ő örökre az életünk része lesz. – Rendben. Azért nem kell szeretnem, ugye? – Azt hiszem, nem – tör fel egy sóhaj belőlem. – De neked is könnyebb lenne, ha megkedvelnéd. Nem szeretném, ha Tegan kettőtök között vergődne. Nagyon okos, és most, hogy kicsit idősebb lett, mindenre ráérez, úgyhogy semmi gonoszkodás, rendben? – Rendben. Az én feltételem pedig az, hogy beszéljünk a gyerekvállalásról. A szívverésem is eláll. – Nem is tudom… – Csak beszéljünk róla. Nem lenne igazságos Tegannel szemben, ha nem születnének testvérei. Neked is voltak, neki miért ne lehetnének? – Hát… – Csak beszéljünk róla, Ryn. És ha úgy döntünk, hogy nem, akkor nem. De az lenne a korrekt, ha legalább alaposan megvitatnánk a dolgot. Ne úgy intézzük el, hogy te eldöntöd és nekem nincs beleszólásom. Nem erről szól egy kapcsolat. Úgy értem, én benne lennék az örökbefogadásban is, csak beszéljük meg.
– Jól van, beszéljük meg. De figyelmeztetlek, Luke, Tegan számomra több mint elég. – Igen, lehet, hogy számomra is, de attól még beszélhetünk róla. – Klassz, akkor majd beszélünk. Elvigyorodik. – Persze, gondolhatod, ha újra összejövünk, rengeteget fognak pletykálni rólunk: te nős férfi vagy, én pedig egyedülálló anyuka… Mindenkinek meglesz rólam a véleménye: a gyermekét egyedül nevelő anya szex céljából találkozgat ezzel az alávaló nős emberrel! Luke felemelkedik a székből és gyengéd csókot lehel a számra. Egészen beleborzongok. Már megfeledkeztem róla, milyen jól csinálja. Amikor visszaül, Tegan tűnik fel. Fülig ér a szája. Erre vágyott; hogy Luke és én újra együtt legyünk, és ő újra Luke barátja legyen. Mögötte a konyhai személyzet egy kevésbé boldog tagja ácsorog. – Ms. Matika, beszélnünk kell Tegan viselkedéséről! – jelenti ki leplezetlen indulattal. Tegan befészkeli magát az ölembe, és szorosan hozzám bújik, miközben megszeppent pillantásokat vet az illetőre. Csak színészkedik, igazából nem fél és nem is érzi magát sebezhetőnek, egyszerűen tisztában van vele, úgy nem leszek olyan mérges, ha rájátszik arra, hogy ő az én kicsi lánykám. – Mi történt? – kérdezem. – A sütés-főzés kellős közepén úgy döntött, hogy feljön. Amikor rászóltam, hogy fejezze be a pizzáját, azt válaszolta, hogy „kapja be”. Néha borzalmas tud lenni ez a lány! Luke elfordul a székén, hogy elrejtse az arcát, de a vállát szemmel láthatóan hangtalan
nevetés rázza. Nyilván viccesnek találja, na persze nem őt vonják felelősségre. – Talán a pizzára értette – próbálkoztam reménykedve. A hölgy megvetően végigmér és morcosan hozzáteszi: – Elhiszem, hogy szeret kóstolgatni, de nem hinném, hogy erre gondolt, Ms. Matika. Nem, ezzel magamat sem tudnám tisztára mosni. – Tegan, kérj bocsánatot… – a hölgy névkártyájára pillantok. Adele. A szívem nagyot dobban, és ugyanazt a hatalmas gombócot érzem a torkomban, mint mindig, ha rágondolok vagy meghallom a nevét. – Tegan, kérj bocsánatot Adele-től. – Bocsánat, Adele néni – mondja Tegan jókora adag bűnbánattal a hangjában. – Nem akartam csúnyán viselkedni, ígérem, többé nem fordul elő! – Ezt nem is kellett volna hozzátennie, mégis örömmel tölt el, hogy megtette. Adele ellágyul, és leguggol Tegan elé. – Rendben van, kicsim. Jövő héten találkozunk. Tegan megbiccenti a fejét, és sikerül megőriznie szomorkás arckifejezését egészen addig, amíg Adele le nem sétál a lépcsőn. Amint Adele eltűnik, Tegan felém fordul, hatalmas szemeivel szinte esdekel, hogy ne szidjam össze. – Sajnálom, hogy rossz voltam, Ryn anya. Csak látni akartam Luke-ot. Azt hittem, talán már el is ment. Nem akarom, hogy elmenjen. – Luke velünk marad egy jó darabig – felelem. – Így van? – Naná, kis bogaram. Annyit leszek veletek, hogy a végén mindketten a hátatok közepére kívántok. Tegan elmosolyodik, kivillantja tökéletes, fehér fogacskáit. – Ryn anya, elmondhatom Luke-nak? – Persze, kicsim.
– Új nevem van – jelenti be frissen hazatért legjobb barátjának. – Tegan Brannon Matika vagyok. Ugyanaz a nevem, mint Ryn anyának. Most már család vagyunk. Igazi család. – Hiszen ez fantasztikus! – kiált fel Luke. – Té, annyira örülök neked! És neked is, Ryn. Mikor dőlt el, hogy ténylegesen örökbe fogadhatod? – Két hete kaptuk meg az utolsó iratot is. Hosszú menet volt, több mint másfél évig kellett hadakoznunk a gyámügyisekkel, tanácsadókkal, bíróságokkal, de végül sikerült, ugye, kicsim? Tegan határozottan bólint. – Mr. Nate pezsgőt is vett, de Ryn anya nem engedte, hogy igyak, csak üdítőt. De nem baj. És Mr. Nate moziba is elvitt, meg pizzázni. Csak akkor mértem fel igazán az örökbefogadás jelentőségét, amikor a kezemben tartottam a dokumentumot, amely immár a születési anyakönyvi kivonat helyére lép. Mindez azt jelentette, hogy többé nem kell azon rágódnom, hogyan búcsúztam el Adele-től, nem kell emésztenem magam, amiért nem mondtam ki, hogy megbocsátok, hiszen tudta. A legjobb barátnőm tudta, hogy minden múltbéli dolog dacára szeretem őt, hiszen rám hagyta a legbecsesebb kincsét. Rám bízta az egyetlen igazán szeretett lényt az életében. Részemről pedig az volt az igazi megbocsátás, amelyre Adele vágyhatott, hogy örökbe fogadtam Tegant, a legjobb barátnőm kislánya immár az én kislányom lett. Adele nem vágott át abban az értelemben, ahogy sokáig hittem, egyszerűen csak megváltoztatta az életemet. De ezt már akkor is előre tudtam, amikor megismerkedtünk.
– És tudod, mi lesz, Luke? – kérdezi Tegan. – Mi, kicsim? – kérdez vissza Luke, és megmosolyogja, milyen szeretettel dédelgetem a karomban a kislányomat. – Ryn anya megengedi, hogy legyen cicám.