Robin Cook ÉLETJEL Fordította: Sinka Erika Szaklektor: Dr. Retteghy Tibor A borítót tervezte: Szabó Árpád © Sinka Erika, 1991. KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Ez a könyv nem születhetett volna meg Jean Reeds segítsége nélkül, akinek az emberi szívrıl való mérhetetlen szakmai és személyes tudásával csupán lelki nagysága vetekedhet. Szóljon ez a Könyv mindazon pároknak, akik a meddıség és a modern gyógymódok minden érzelmi és fizikai kínját,, megpróbáltatását elszenvedték. ELİSZÓ 1988. február 16.
Mint a csatornából feltörı szennyvíz, úgy hömpöly-gött a fertızı baktériumok áradata. Pillanatok alatt több millió vékony, pálcika alakú mikroorganizmus árasztotta el a petevezetékeket. Többségük kis, zárt csoportba tömörült. Megtelepedtek a bársonyos nyálkahártya tekervényein, befészkelték magukat a meleg, termékeny völgyecskékbe, szívták magukba a bıséges táplálékot, s egyidejőleg ontották ma" gukból a ragályt. A petevezeték belsı falát borító finom sejtek tehetetlennek bizonyultak e váratlanul betolakodó hordával szemben. A baktériumok rothadó hulla-dékai — fehérjék és zsírok — a savakhoz hasonlóan felmarták és pillanatuk alatt elpusztították a finom kis csillákat, amelyek rendes körülmények között a petét továbbítják az anyaméh felé. A petevezeték sejtjei a segítségnyújtás reményében útnak indították jelzést adó és védelmi hatóanyagaikat. Mindhiába, a védekezı váladékok hatástalannak bizonyultak a baktériumokkal szemben, melyeket barnás, viaszos zsírrétegbevonat védett. A mikrobiológiai laboratóriumokból frissen kikerült orvostanhallgatók is könnyőszerrel felismernék e baktériumokat, illetve abban a hitben ringatnák magukat, hogy azonosították. E zsírrétegbe ágyazott baktériumok sejtfalai „savállóak", bizonyos színezıanyagokat elnyelnek, s a savas alkoholok hatására
nem színezıdnek el. Láttukra a végzısök egyöntetően, s egyfajta önelégültséggel így kiáltanának fel: — Tuberkulózis. Akár tuberkulózis, akár nem, a petevezetékek számára bármilyen baktérium veszélyt jelent. A petevezeték sejtjei által útnak indított kémiai jelzıanyagok mozgósították a földi élet évmilliárdos fejlıdése során kialakított teljes védelmi rendszert az idegen behatolók ellen. S e kémiai anyagok változást idéztek elı a helyi vércsatornákban. A véráram felduzzadt apró lyukakat ütött az érfalon, s plazmát bocsátott a szövetekbe. Az elsı védelmi vonal harcedzett, granulo-cytának nevezett fehérvérsejtjei a véráramból egyenest a baktériumhordák közé masíroztak. E sejtek további kémiai anyagokat, köztük hatékony enzimeket bocsátották ki magukból. De közvetlen támadást is intéztek a baktériumok ellen. Kamiká-ze akció volt ez, hiszen miután kiengedték részecskéiket, a fehérvérsejtek szinte mindegyike azonnal elpusztult. 2 Hamarosan a nagy, monocytáknak nevezett falósejtek is válaszoltak a kémiai riadóra, s megindultak a nyirokcsomókból és a csontvelıbıl. A hajszálerek pórusain
át maguk is meglódultak, hogy kivegyék részüket az ütközetbıl. Nekik, szemben a gra-nulocytokkal, sikerült elnyelniük számos baktériumot. Ezen sejtek is újabb kémiai anyagokat bocsátottak az egyre növekvı genny ár adatba, amely mostanra már zöldes árnyalatúvá vált. Hétórai ádáz küzdelem után tömörülni kezdtek a lymphocyták is, az immunvédelmi rendszernek mintegy a második vonalaként. S mivel a baktériumok ilyen fajtájával korábban még sosem volt dolguk, antitestek nem álltak készenlétben, noha az ıket létrehozó folyamat már megindult. Gyülekezni kezdtek a T-lymphocyták, s hamarosan kémiai ingerre utaló változásokon mentek keresztül. Ezek még több falósejtet mozgósítottak, amelyek viszont a Tsejttömörülést stimulálták, s beindítottak egy felfelé törı spirális sejtképzıdést. Huszonnégy óra múltán a csata mérlege az immunrendszer javára billent. Gyızött a petevezeték, ám pirruszi gyızelem volt ez csupán. Az immunreakció következtében a petevezetéket borító különleges nyálkahártyaréteg java része elpusztult. Elkerülhetetlenné vált a nagy kiterjedéső hegképzıdés. A sérülés mértékét csak fokozta a vérárammal való érintkezés. S mindennek tetejébe a megmaradt baktériumok és hulladékanyagaik további reagálásra késztették az immunrendszert. A test rendületlenül csatasorba állította sejtjeit, mit sem sejtvén
arról, hogy a harc már réges-régen eldılt. Folyamatosan érkeztek a falósejtek, s nyomukban a pusztulás. S ezen ádáz küzdelem közepette néhány sejten belül magosztódás következett be, amelyet nem követett sejtosztódás, s ily módon többmagvú sejtek képzıdtek. Az orvostanhallgatók ismét csak mosolyogtak volna, amennyiben lehetıségük nyílik rá, hogy a mikroszkóp üvege alatt szemügyre vegyék e látványt. Megértı fejbólintáss'al nyugtázták volna a kifejlıdı granulómák torz felépítését. E „sejtdráma" heteken át zajlott a harmincegy éves Rebecca Ziegler testének sötét, rejtett zugaiban. Rebeccának halvány sejtelme sem volt se a testében dúló ádáz kémiai csatáról, se az ezzel együtt járó sejtpusztulásról. Csak bizonyos jeleket észlelt: apró rendellenességeket, például höemel-kedés, és a szokásosnál kissé szaporább érverés. Olykor enyhe görcsöket, alhasi nyomást és enyhe folyást érzékelt, ám e tünetek egyike sem váltott ki belıle különösebb aggodalmat. Még az eleinte nyugtalanítóan abnormálisnak tetszı méhnyak" szövettani vizsgálat eredményérıl is kiderült a végén, hogy teljesen rendjén lévı, s nincs ok az aggodalomra. Rebecca ügyet sem vetett ezen apró tünetekre. Hiszen minden olyan csodálatosan alakult az életében. Anyja végtelen megkönnyebbülésére hat hónappal ezelıtt férjhez
ment, s ezzel élete értelmet nyert. Még állást is változtatott, egy neves bostoni ügyvédi irodánál helyezkedett el, mint a cég legfiatalabb magánvádlója. Minden tökéletesnek tetszett, s Rebecca nem hagyta, hogy holmi apró-cseprı kellemetlenségek megzavarják a közérzetét. Ám ez a kis epizód sokkal többet rejtett magában, mintsem azt Rebecca gondolta volna. A testében lévı baktériumok ugyanis olyan folyamatokat indítottak el, amelyek túllépték az immunvédekezés határait. S a bekövetkezı változások beárnyékolták Rebecca életét, megfosztották boldogságától, s bár közvetve de végül pusztulást hoztak rá. 1988. február 21. Fülhasogató, fémes csikorgás borzolta fel Marissa Blumenthal amúgy is megtépázott idegeit, amikor az öreg metrószerelvény igyekezett bevenni a Mas-sacchusetts állambeli Cambridge-ben a Harvard téri állomáshoz vezetı kanyart. Marissa, miközben a feje fölött elkapott egy fogódzkodót, egy pillanatra lehunyta a szemét, azzal a hiú reménnyel, hogy ily módon szabadulni tud az idegtépı zajtól. A legszívesebben kiszállt volna. Nyugalomra, békére — és friss levegıre vágyott. Az alig százhatvan centi magas Marissa, beékelve a kétméteres óriások tömegébe, a
szokottnál is 3 beszorítottabbnak érezte magát. A metró levegıje nyomasztóan fülledt volt. Esıs februári nap lévén, az ázott szövetek szaga csak fokozta kellemetlen érzéseit. Másokhoz hasonlóan, Marissa is kerülni igyekezett a hozzá préselıdı emberek tekintetét. A tömeg vegyes összetételő volt. A Harvard tér vonzotta a végleteket. Marissa jobb oldalán egy elegáns, ügyvéd fazonú férfi, kezében fekete struccbır aktatáskával, a The Wall Street Journal ropogós lapjait bújta. Közvetlenül elıtte egy áporodott lehelető bırfejő parádézott levágott ujjú vászonzakóban. Mindkét csuklóján hevenyészve tetovált horogkereszt ékeskedett. Balra egy tagbaszakadt, fekete férfi, lófarokba kötött göndör fürtökkel, szürke tréningruhában. Szemüvege annyira sötét volt, hogy Marissa nem is látta a szemét, mikor az lopva felé pillantott. A szerelvény egy utolsó rántással — amely kis híján ledöntötte a lábáról Marissát — megállt, s az ajtó kinyíltak. Marissa egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében kilépett. Rendes körülmények között kocsival jött volna ide a munkahelyérıl, amit aztán beállított volna a Charles Hotel föld alatti parkolójába, ám ezúttal okosabbnak vélte, ha metróval jön, hiszen ki tudja, hogyan érzi magát a „jelentéktelen sebészi beavatkozás" után. Szó volt ugyanis arról, hogy kap majd elıtte valamilyen nyugtatót vagy
fájdalomcsillapítót, s ez ellen Marissa nem is berzenkedett. Tudta magáról, hogy rosszul tőri a fájdalmat. Éppen ezért úgy gondolta, jobb, ha nem vezet, hátha kába lesz az érzéstelenítıtıl. Marissa elsietett egy, az utazóközönség adományait remélı utcai zenésztrió mellett. Fölszaladt a lépcsın, s kilépett az utcára. Még mindig esett, meg • is kellett állnia egy pillanatra, hogy kinyissa az ernyıjét. Begombolta esıkabátját, s ernyıjét szorosan tartva átvágott a téren a Mount Auburn utca irányába. A hirtelen széllökések hiábavalóvá tették minden igyekezetét, hogy száraz maradjon. Mire odaért a Nutting utca sarkán álló nıgyógyászati klinikára, arcán, akár a verejtékcseppek, gyöngyözött az esı. A klinika fıépületét a kórházi és az ambuláns szárnyakkal összekötı, üveggel fedett átjáró védelmében Marissa összecsukta az ernyıjét. A klinika vöröstéglás, posztmodern stílusú épületének tükörüveg ablakai kövezett udvarra néztek — innen nyílt a fıbejárat, melyhez széles gránitlépcsık vezettek. Marissa mély lélegzetet vett, és megindult a lépcsın. Maga is orvos lévén, számtalanszor lépett már be különféle kórházak kapuján — de most elıször betegként kellett ezt megtennie.
Várakozásával ellentétben még az sem hatott rá csillapítóan, hogy csak egy apró sebészi beavatkozásról volt szó. Most döbbent csak rá, hogy a beteg szempontjából nem létezik „jelentéktelen" sebészi beavatkozás. Mindössze két hete történt, hogy Marissa meg-mászta ugyanezeket a lépcsıket azért, hogy megcsináltassa a szokásos évi rákszőrı vizsgálatot, amelybıl néhány nap múlva kiderült, hogy valami nincs rendjén, az eredmény ugyanis CIN 1 volt. Ez ıszintén meglepte, hiszen mindig is jó egészségnek örvendett. Még az is átfutott az agyán, vajon lehet-e ennek az eltérésnek bármi köze ahhoz, hogy nemrégiben egybekelt Roberttel. Az esküvıjük napjától fogva testi kapcsolatuk is nagyon sok örömet szerzett mindkettejüknek. Marissa megragadta a bejárati ajtó tömör rézkilincsét, és belépett az elıcsarnokba. A berendezés meglehetısen komor volt, jóllehet jó ízlésrıl és sok pénzrıl árulkodott. Sötét tónusú márványpadló, az ablakok mellett nagy, tégla virágtartók, amelyekben hatalmas fikuszok sorakoztak. A csarnok közepén nagymérető információs pult. Marissának várnia kellett a sorára. Kigombolta a kabátját, és lerázta az esıcseppeket hosszú, barna hajáról. A kenetvizsgálat nem várt eredményének birtokában Marissa két héttel ezelıtt hosszas telefonbeszélgetést
folytatott nıgyógyászával, Ronald Carpenterrel. Az orvos kolposzkópiás próbakimetszést javasolt. — Semmiség az egész — mondta meggyızıdéssel. — Laza csuklógyakorlat, de legalább tudni fogjuk, mivel is állunk szemben. Valószínőleg semmi komoly. Persze várhatnánk még egy keveset, s megismételhetnénk a kenetvizsgálatot, ám ha engem kérdez, vagy ha a 4 feleségem lenne hasonló helyzetben, én mindenképpen a kimetszést javasolnám. Nincs másról szó, mint hogy belenézünk a hüvelybe egy mikroszkóppal. — Tudom, mi a kolposzkópiás vizsgálat — jelentette ki Marissa. — Nos, akkor azt is tudja, mennyire veszélytelen — jegyezte meg dr. Carpenter. — Jó alaposan körülnézünk a hüvelyben, kicsípünk egy parányi gyanús darabkát, ennyi az egész. Egy órán belül már túl is van rajta. S még adunk is elıtte egy kis fájdalomcsillapítót. A legtöbb klinikán nem adnak, ám mi itt sokkal civilizáltabbak vagyunk. Tényleg semmiség az egész. Bekötött szemmel is megcsinálom. Marissa mindig is kedvelte dr. Carpentert. Méltányolta könnyed, fesztelen modorát. Ennek ellenére az a mód, ahogy a biopsziáról beszélt, arra késztette Marissát, hogy
rájöjjön, a sebészek óhatatlanul másképp vélekednek a mőtétekrıl, mint a betegek. Egy csöppet sem izgatta, hogy a beavatkozás könnyő-e vagy sem az orvos számára, ıt az érdekelte, hogy számára milyen következményekkel jár. Hisz végtére is a fájdalmon kívül mindig fennáll a komplikáció veszélye. Ezzel együtt ı sem akarta halogatni a dolgot. Orvos lévén tisztában volt vele, milyen következményekkel járhatna a próbakimetszés elhalasztása. Most elıször érezte úgy, hogy orvosi értelemben kiszolgáltatott. Csekély valószínőséggel ugyan, de mégiscsak fennállt annak a veszélye, hogy a biop-szia szövettani eredménye pozitívnak bizonyul. S ebben az esetben az a legmegnyugtatóbb, ha errıl mielıbb meggyızıdik. — Az ambuláns mőtı a harmadik emeleten van — felelte vidáman Marissa kérdésére a betegirányító. — Csak kövesse a földre festett piros jelzést. Marissa lenézett a lába elé. Az információs pulttól körben piros, sárga és kék csíkok indultak. A piros vonal a lifthez vezette Marissát, majd a harmadik emeleten tovább egy felhúzható üvegablakhoz. Marissa közeledtére egy fehér köpenyes nıvér felhúzta az ablakot. — Marissa Blumenthal vagyok — sikerült kipréselnie torkából a szavakat, ám meg kellett köszörülnie hozzá a
torkát. A- nıvér kikereste Marissa kartonját, megnézte, benne vane minden, majd elıvett egy mőanyag azonosító karperecet. Kinyúlt, és segített felkapcsolni Marissa csuklójára. Marissa — meglepı módon — az egész procedúrát megalázónak érezte. Harmadéves medika korától kezdve mindig is otthonosan mozgott a kórházi környezetben, de most, hogy hirtelen az asztal túloldalára került, elöntötte a kétségbeesés. — Pár percet várnia kell — mondta a nıvér, majd odamutatott egy dupla ajtóra. — Az ajtón túl van egy kellemes váró. Szólítani fogjuk, mihelyt minden készen áll. — S ezzel a tolóablak bezárult Marissa engedelmesen kinyitotta az ajtót, és belépett egy nagy, négyszögletes alakú, bizonytalan jellegő, modernül berendezett helyiségbe. Mintegy harminc ember várakozott a sorára. Marissa magán érezte a rámeredı néma tekintetek kereszttüzét, miközben szinte öntudatlanul odasietett az egyik pamlag végén lévı üres helyhez. A kis parkon túl idelátszott a Charles folyó. A partszakaszt szegélyezı szikamorfák csontvázszerő, lombhullatta ágai csupaszon feszültek neki a folyó piszkosszürke víztükrének.
Marissa automatikusan elvett egy magazint a kis asztalkáról, s szórakozottan belelapozott. Pár másodperc múlva lopva felnézett, s megnyugodva látta, hogy a szobában várakozók immár megint az újságjaikat bújják. A lapozás neszeit leszámítva csönd honolt a helyiségben. Marissa néha elkapta egy-egy asszony gyors pillantását, s azon tőnıdött, vajon ık miért vannak itt. Látszatra mindegyikük nyugodtnak tetszett. Márpedig biztosan nem ı az egyetlen, aki ideges közülük. 5 Marissa igyekezett végigolvasni a jövı nyári divatot elırejelzı cikket, ám képtelen volt koncentrálni. A normálistól eltérı keneteredmény mintha csak valamiféle belsı árulás elıszele lenne, figyelmeztetés arra, mi jöhet még. Harminchárom éves korára csupán néhány külsı jel, például egy-egy finom ránc a szeme sarka körül, vetítette elıre az öregedés árnyékát. A kezében tartott nıi magazin hirdetéseit átlapozva szemügyre vette a tizenhat, tizenhét éves ifjú hölgyeket. Mintha csak belıle akartak volna gúnyt őzni a pimaszul fiatal, makulátlan arcvonások. Kezdte a koránál sokkal öregebbnek érezni magát. Mi lesz, ha pozitív eredményt hoz a próbakimet-szés? Mi lesz, ha kiderül, hogy elrákosodott a méhnyak? Ritkán
ugyan, de megesett már a hozzá hasonló korú nıkkel. Ez az eshetıség most szoron-gatóan hasított belé. Úristen! — gondolta. Ha tényleg rákos, akkor ki kell venni a méhét, s ez azt jelenti, hogy nem lehet gyereke! Marissát szédülés fogta el, az újság lapjai elhomályosultak a szeme elıtt. Egyidejőleg felgyorsult a pulzusa. A gyermektelenség gondolata számára a kiközösítéssel volt egyenlı. Hat hónappal ezelıtt ment férjhez, s jóllehet nem akart most rögtön családot alapítani, az az eszébe se jutott, hogy a gyerekek ne játszanának majd fontos szerepet az életében. Ám ha kiderül, hogy nem lehet gyereke, elképzelni is szörnyő, milyen következményekkel járhat ez mind a saját maga, mind pedig a férje számára. Egészen eddig a pillanatig, miközben arra várt, hogy túlessen a biopszián, amelyet dr. Carpenter keresetlen egyszerőséggel csak „csuklógyakorlatként" emlegetett, nem gondolkodott el komolyan ezen az eshetıségen. Hirtelen megbántva érezte magát, amiért Robert nem aggódott jobban miatta, s olyan hamar a szaván fogta, mikor Marissa felajánlotta, hogy ne kísérje el a klinikára, minden rendben lesz. Most, újra körüljártatva szemét a váróban ülıkön, Marissa látta, hogy a legtöbb beteget elkísérte a házastársa vagy a barátja.
— Nevetséges vagy — szidta magát Marissa, miközben igyekezett uralkodni magán. Magát is meglepte és zavarba hozta ez az érzelmi vihar. Soha nem volt jellemzı rá a hisztéria. Olyasvalakinek tartotta magát, aki nem veszti el egykönnyen a fejét. S azt is tudta, hogy Robert semmiképpen sem tudta volna ma elkísérni. Fontos megbeszélése volt egészségügyi befektetési és kutató cégének igazgatósági tagjaival ma reggel. Fontos tárgyalás volt ez, már hónapokkal elıbb elıkészítették. — Marissa Blumenhal! — hallotta a nıvér hangját. Marissa felugrott, gyorsan visszatette az újságot a kisasztalra, s a hosszú, fehér folyosón megindult a nıvér után. A nı betessékelte az egyik vetkızı-fülkébe, ahonnan belsı ajtó vezetett a mőtık egyikébe. Marissa odalátott a vizsgálóasztalra, meg a csillogó, rozsdamentes acélkengyelre. — Csak hogy biztosak legyünk a dolgunkban — magyarázta a nıvér, miközben elfordította Marissa csuklóját, s megnézte rajta az azonosító karperecet. Immáron annak biztos tudatában, hogy a megfelelı beteggel van dolga, letett némi ruhanemőt a padra, s mosolyogva így szólt: — Bújjon bele a hálóingbe, a papucsba és a köntösbe, a
saját ruháját pedig akassza be a szekrénybe. Az értékeit be tudja zárni a fiókba. Ha elkészült, menjen be, és üljön fel a vizsaálóasztalra. — Profi módon tette a dolgát, de hangjából melegség érzıdött. Becsukta maga mögött a folyosóra nyíló ajtót. Marissa kibújt a ruháiból. Meztelen talpa alatt hideg volt a kı. Miközben a hálóing kötıivel bajlódott a háta mögött, ráeszmélt, mennyire megkedvelte a kórház személyzetét az eligazítótól az orvosig. Ám igazából azért részesítette elınyben a nıgyógyászati klinikát, mivel ez magánintézmény volt, s ebbıl adódóan itt mindent bizalmasan kezeltek. Most hogy próbakimetszésre került a sor, csak még jobban örült, hogy ezt a klinikát választotta. Amennyiben ugyanis Boston valamelyik jelentısebb kórházainak egyikébe, netán a saját munkahelyére, a Boston Memórialba ment volna, óhatatlanul valamelyik ismerısébe botlik. 6 Marissa mindig is ügyelt rá, hogy a magánéletébe senki se lásson bele. Nem szerette volna, ha az olyan személyes ügyek, mint a családtervezés, fogamzásgátlás, évi rendszeres nıgyógyászati vizsgálat, egy esetleges hólyaggyulladás a kollégák pletykatémájául szolgálnának. De még ha nem is beszélnék ki az emberek, nagyon kínos
lett volna, ha éppen a folyosón vagy a büfében találkozik össze a saját nıgyógyászával. A lenge köpeny, a nyitott hátú kórházi hálóing és a papírvékonyságú papucs felöltésével Marissa orvosból végképp beteggé változott. A kelleténél jóval nagyobb papucsban becsoszogott a mőtıbe, s a nıvér utasításának megfelelıen elhelyezkedett a vizsgálóasztal szélén. Ahogy körbejártatta tekintetét a szokásos díszleten, köztük az altatógépen és a mőszerszekrényen, Marissát növekvı erıvel kerítette hatalmába a pánik. Ezúttal nem a beavatkozástól vagy az esetleges méheltávolítástól való félelem szorongatta, hanem valamiféle szerencsétlenség elıérzete támadt fel benne. Ráébredt, mennyire szereti az életet, különösen az utóbbi néhány évet. Házasságával, meg azzal, hogy nemrégiben befogadták egy remek gyermekorvoscsoportba, élete a lehetı legragyo-góbban alakult. Megrémítette a gondolat, mennyi mindent veszíthet. — Üdvözlöm, dr. Arthur vagyok — köszöntötte egy széles, határozott mozdulatokkal, kezében celofáncsomagokkal és egy infúziós üveggel a mőtıbe lépı tagbaszakadt férfi. — Én vagyok az altatóorvos, beadok magának valamit a mőtét elıtt. Allergiás valamire? — Semmire — nyugtatta meg a férfit Marissa. Örült, hogy nincs egyedül, megkönnyebbült, amiért van itt valaki, aki eltereli a gondolatait.
— Erre lehet, hogy nem is lesz szükségünk — mondta dr. Arthur, miközben gyakorlott mozdulatokkal bekötötte az infúziót Marissa jobb csuklóján, — Mindenesetre nem árt, ha készenlétben vagyunk. Ha esetleg dr. Carpenter úgy látja, hogy további altatás szükséges, akkor könnyő dolgunk lesz. — Miért látná úgy dr. Carpenter, hogy további altatás szükséges? — kérdezte idegesen Marissa, miközben elnézte a mikroporózus szőrıre hulló folyadékcseppeket. Még sohasem kapott infúziót. — Esetleg közben úgy dönt, hogy kúpos próba-kimetszést csinál, nem pedig kicsípést — felelte dr. Arthur, miközben lassú cseppszámra állította az infúziót. — De az is megeshet, hogy valami nagyobb beavatkozást lát szükségesnek. S akkor nyilvánvaló, hogy be kell adnunk még valamit. Végtére is azon vagyunk, hogy minden a lehetı legsimábban menjen a „nagyobb beavatkozás" hallatán Marissa összerezzent. S mielıtt még megakadályozhatta volna, kitört belıle a felháborodás: — Szeretném nyomatékkal kiielenteni, hogy én csak a próbakimetszés-hez adtam a beleegyezésemet, semmiféle nagyobb beavatkozáshoz, mint mondjuk a méheltávolításhoz, nem.
Dr. Arthur elnevette magát, majd mentegetızni kezdett, amiért mulatságosnak találta Marissa ki-fakadását. — Semmi ok az aggodalomra — mondta. — A kismőtıben semmilyen körülmények között nem végzünk méheltávolítást. — Mit ad be nekem? — kérdezte Marissa megjuhászodva. — Az altatókeverék összetétele érdekli? — kérdezett vissza dr. Arthur. Marissa bólintott. Itt, a klinikán senki sem tudta Marissaról, hogy orvos, s ennek ı kifejezetten örült. Amikor elıször jelentkezett azzal, hogy igénybe kívánja venni az intézmény szolgáltatásait, a kérdıíven csak a munkáltatójának a neve szerepelt. Beírta a Boston Memóriált, hiszen abban az idıben egyéves endokrinológiai ösztöndíjasként már ott dolgozott. Nem szándékosan titkolta, hogy orvos, ha megkérdezik tıle, biztosan megmondja. De hát senki sem kérdezte, újabb tanújelét adva annak, hogy itt diszkréten kezelik a beteget. 7 Dr. Arthur egy pillanatra zavarba jött, majd vállat vont, és azt mondta: — Egy kevés váliumot és egy ketamin nevő narkotikumot fogok beadni. — S ezzel eltakarította az infúzió csomagolóanyagait.
— Jó kis koktél ez. Nagyszerő fájdalomcsillapító, s külön öröm, hogy idınként az embert megérinti tıle az emlékezetvesztés szele. Marissa tudta, mi a ketamin. A Boston Memóriálban sokszor használták megégett gyerekek átkötö-zésekor. Azt azonban nem tudta, hogy ambuláns betegek esetében is alkalmazzák. Mikor ezt megemlítette dr. Arthurnak, az altatóorvos atyáskodva elmosolyodott. — Hozzáolvastunk a témához, mi? — ugratta, majd figyelmeztetıleg hozzátette: — De ne feledje, a felületes tudás veszélyes dolog. Ami azt illeti, leginkább a járóbetegek körében alkalmazzuk ezt a szert. — Marissara nézett. — Egek, maga egy kissé idegesnek látszik. — Pedig igyekszem leplezni — vallotta meg Marissa. — Segítünk rajta — ajánlotta dr. Arthur. — Adok most rögtön egy kis kóstolót a válium— ketamin keverékbıl. — Ezzel odament a gyógyszerszekrénykékhez, és kivett egy fecskendıt. — Egyszerő ujjgyakorlat ez a próbakimetszés — szólt vissza a válla fölött.
Marissa különösebb lelkesedés nélkül bólintott. Fárasztotta már ez a metafora. Ideges és kész, s bár elıször megkönnyebbült, mikor dr. Arthur megjelent, most összehasonlíthatatlanul rosszabbul érezte magát. Az a hanyagul odavetett félmondat egy „alaposabb" beavatkozásról csak újabb tápot adott korábbi félelmeinek. Ösztönei ismét egy küszöbönálló csapás vészjeleit fogták. Marissa küzdött a hirtelen rátörı irracionális szökési vággyal. — Én is orvos vagyok — ismételgette magában újra meg újra. — Nem szabadna ilyesmire gondolnom. Nyílt az ajtó, és beviharzott a sebészköpenybe, sapkába és maszkba öltözött dr. Ronald Carpenter. Nyomában egy mőtısköpenyes nı, az ı maszkja leeresztve. Marissa a maszk ellenére is azonnal felismerte dr. Carpentert. Ragyogó kék szemét és napbarní-tott bırét senki máséval nem lehetett összetéveszteni. — Biopszia lesz, semmi más? — kérdezte idegesen Marissa. Dr. Carpenter komolyabb mőtéthez volt beöltözve. — Mrs. Blumenthal hysterectomiától tart — magyarázta dr. Arthur, kinyomva a légbuborékokat a fecskendıbıl. Odalépett Marissahoz. — Hysterectomiától? — kérdezte dr. Carpenter láthatóan
zavarban. — Mit beszél? Dr. Arthur összeráncolta a szemöldökét. — Attól tartok, hogy a mi kedves betegünk összeolvasgatott ezt-azt. — Ezzel fogta az infúzió csövét, s beinjektálta a fecskendı tartalmát. Majd egy rövid idıre gyorsabb cseppszámra állította az infúziót. Dr. Carpenter odalépett Marissahoz, a kezét a vállára tette, és mosolyogva a szemébe nézett. — Közönséges biopsziát csinálunk. A hysterectomia fel se merült. Ne nyugtalankodjék a ruhám miatt, épp mőtétrıl jövök. A maszk pedig csak azért van rajtam, mert náthás vagyok, s nem szeretném megfertızni egyik betegemet sem. Marissa belenézett dr. Carpenter ragyogó kék szemébe. Már éppen mondani akart valamit, amikor e kékség egy régóta elfojtott emlékképet idézett fel benne: a rettenetet, amit pár évvel ezelıtt egy San Franciscó-i szállodaszobában érzett, amikor valaki meg akarta ölni, s az iszonyatot, mert többször is bele kellett szúrnia abba a valakibe, hogy mentse az életét. Az emlékkép olyan élességgel jelent meg elıtte, hogy szinte újra ott érezte a férfi szorítását a torkán. Fulladás kínozta. A szoba forogni kezdett vele, közben valami zümmögı hangot hallott, egyre
erısebben. Érezte, hogy kezek ragadják meg, és erınek erejével vissza akarják dönteni az ágyra. Nem hagyta magát, úgy érezte, könnyebben lélegzik ülı helyzetben, ám hiába küzdött. Feje a mőtıasztalhoz koppant, s mihelyt fekvı helyzetbe került, a szoba megszőnt forogni, a lélegzése is könnyebbé vált. Hirtelen' ráeszmélt, hogy le van hunyva a szeme. Mikor kinyitotta, dr. Arthur, a nıvér és dr. Carpenter arcát látta maga elıtt. — Jobban van ? — kérdezte dr. Carpenter. 8 Marissa próbált megszólalni, de nem jött ki hang a torkán. — Hő! — mondta dr. Arthur. — Hogy milyen érzékeny az altatásra! — Gyorsan megmérte Marissa vérnyomását. — Legalább ez rendben van. Örülök, hogy nem adtam be neki a teljes adagot. Marissa lehunyta a szemét. Legalább megnyugodott. Beszélgetésfoszlányok jutottak el hozzá, úgy tetszett, mintha messzirıl jönnének, s neki az egészhez nem lenne semmi köze. Ugyanakkor úgy érezte, mintha egy láthatatlan ólomtakaró borítaná be. Majd azt, hogy felemelik a lábát, de nem bánta. A hangok egyre távolodtak. Messzirıl jövı nevetést és
egy rádió hangját vette ki a zúgásból. Mőszereket érzett, s hallotta, hogy fémek koccannak fémekhez. Lazán feküdt, egészen addig, míg váratlanul menstruációs görcshöz hasonló fájdalmat érzett. De nem a szokásos fájdalom volt ez, inkább ijesztınek tetszett, semmint kényelmetlennek. Megpróbálta kinyitni a szemét, ám a szempillái elnehezültek. Megint megpróbálta, de aztán hamar feladta. Rémálomnak tetszett az egész, amelybıl nincs ébredés. Majd még egy görcs következett, olyan heves, hogy felkapta a fejét. A szoba mámoros ködbe veszett. Csak dr. Carpenter feje tetejét tudta kivenni, amint letakart két térde közt állva fölé hajolt. A kolposzkóp Marissa jobb oldalán az ágyon hevert. A szoba hangjai még mindig nagyon távolinak tetszettek. Hirtelen azonban különös módon vissz-hangos lett minden. Az emberek lassan közlekedtek a helyiségben. Majd dr. Carpenter hirtelen felemelte a fejét, mintha csak megérezte volna, hogy valaki nézi. Egy kéz nehezült Marissa vállára, s visszanyomta fekvı helyzetbe. Ám mihelyt újra fekvı helyzetbe került, kábult elméje visszaidézte a ködbe veszı dr. Carpenter maszkos arcát, s bódult állapota ellenére testét
elborította a rémület hulláma. Egy rémlett, hogy orvosa a szeme láttára démonná változik. Kristálytiszta tekintete zavarossá vált, a szeme feketén izzott, mint az ónix, s olyan áthatolhatatlan volt, mint a köd. Marissa a legszívesebben sikított volna, de uralkodott magán. Elméjének egy része elég tiszta maradt ahhoz, hogy tudja, ezeket a képzeteket az altatók idézik fel benne. Megint megpróbált felülni, hogy megbizonyosodjék a dologról, ám ezúttal is visszanyomták az ágyra. Le akarta magáról rázni a kezeket, s ekkor újra felrémlett elıtte az a San Franciscó-i szállodai szoba, ahol meg kellett küzdenie az életéért. Maga elıtt látta, amint lesújt a telefonkészülékkel a férfira. Látta a kiömlı vért. Most már nem tudott tovább uralkodni magán, felsikított. Ám hang nem jött ki a torkán. Egy szakadék szélén állt, s csak egy hajszál választotta el a zuhanástól. Igyekezett megkapaszkodni, ám szorítása egyre lazult, s ı belezuhant a sötétségbe ... 1988. február 27. — A fenébe! — fakadt ki Marissa, ahogy körbenézett az irodájában. El nem tudta képzelni, hová tehette a kulcsát. Már vagy tizedszer húzta ki az íróasztal középsı fiókját, ahová tenni szokta. Nem találta. Bosszúsan beletúrt a fiókba, majd becsukta. — Szentséges ég! — kiáltott fel, mikor az órájára pillantott. Alig harminc perce maradt, hogy
a munkahelyérıl a Sheraton Szállóba érjen, ahol átadják neki a kitüntetését. Minden összeesküdött ellene. Elıször egy sürgıs eset: a hatéves Cindy Markham súlyos asztmás rohamot kapott. Most pedig nem találja a kulcsait. Marissa csalódottan összepréselte az ajkát, s emlékezni próbált. Egyszerre csak eszébe jutott. Múlt éjjel hazavitt egy csomó kartont. Az irattartóhoz lépve nyomban megtalálta a kulcsait. Felkapta a kulcscsomót, és elindult az ajtó felé. Keze már az ajtókilincsen volt, mikor megcsörrent a telefon. Kísértést érzett, hogy tudomást se vegyen róla, ám a józan ész közbelépett. Lehet, hogy Cindy Markhammal kapcsolatos a hívás. 9 Nagyot sóhajtva visszament az íróasztalához, és felvette a telefont. — Mi van már megint? — szólt bele rá alig jellemzı udvariatlansággal. — Dr. Blumenthal? — érdeklıdött a hívó. — Igen — felelte Marissa. Nem ismerte fel a hangot. Azt hitte, hogy a titkárnıje lesz az, aki pontosan tudja, mennyire
kiszámított az ideje. — Dr. Carpenter vagyok — folytatta a hívó. — Van egy perce? — Igen — hazudta Marissa. Szorongás kerítette a hatalmába, hiszen napok óta várta már ezt a hívást. Még a lélegzetét is visszatartotta. — Elıször is szeretnék gratulálni a kitüntetéséhez — mondta dr. Carpenter. — Fogalmam sem volt róla, hogy maga orvos, arról még kevésbé, hogy jeles kutató. Zavarba ejtı, ha az ember a lapokból tudja meg ezt egy betegérıl. — Elnézést — mondta Marissa —, lehet, hogy tényleg szólnom kellett volna. — Az órájára nézett. — Hogy az ördögbe keveredik bele egy gyermekorvos az Ebola-vírus kutatásába? — kérdezte dr. Carpenter. — Egy kissé ezoterikusan hangzik. Lássuk csak, épp itt van elıttem az újság. „Dr. Marissa Blumenthal kapja idén a Peabody Díjat az Ebola-vírus terjedésének vizsgálata és megismerése terén kifejtett munkásságáért." Ez igen! — Pár évet eltöltöttem a JFK-ban Atlantában — magyarázta Marissa. — Volt egy olyan esetem, amikor kiderült, hogy egyes egészségügyi intézményeket
szándékosan megfertıztek az Ebolával. — Hát persze! — szólt dr. Carpenter. — Most már emlékszem, olvastam errıl. Szent ég, maga volt az? — Hát úgy fest a dolog — felelte Marissa. — Most, ahogy visszaemlékszem, magát majdnem megölték akkor! — mondta dr. Carpenter leplezetlen elismeréssel. — Szerencsém volt — jegyezte meg Marissa. — Nagy szerencsém. — S közben azon tőnıdött, mit szólna dr. Carpenter ahhoz, ha elmondaná neki, hogy a mőtét alatt az orvos szeme arra a férfira emlékeztette, aki megpróbálta megölni. — Csodálom magát — ismerte be dr. Carpenter. — S külön, hogy jó hírekkel szolgálhatok. Rendszerint a titkárnım bonyolítja ezeket a hívásokat, de így, hogy olvastam magáról a reggeli lapokban, személyesen akartam felhívni. A biopsziapreparátum eredménye jó. Mindössze valami enyhe fejlıdészavar mutatkozik. Mint ahogy vártam is, a kolposz-kópia sem jelez mást, de nem árt, ha százszázalékosan meggyızıdünk a dologról. Mi lenne, ha mondjuk négy vagy hat hónap múlva csinálnánk
egy másik kenetvizsgálatot? S ha az megvan, akkor legalább egy évig nyugodt lehet. — Nagyszerő — felelte Marissa —, úgy legyen. És köszönöm a jó hírt. — Szívesen — mondta dr. Carpenter. Marissa egyik lábáról a másikra állt. Restelkedett amiatt, ahogyan a biopszia alatt viselkedett. Minden bátorságát összeszedve mentegetızni kezdett. — Ugyan, ne is gondoljon rá — nyugtatta dr. Carpenter. — Ám azok után, ami magával történt, úgy döntöttem, nem használok többé ketamint. Megkértem az altatóorvosokat, hogy az én betegeimnek valami mást adjanak. Tudom, hogy számtalan elınye van ennek a szernek, de volt már néhány más betegem is, akik a magáéhoz hasonló kellemetlen „utazást" tapasztaltak. így hát nincs miért bocsánatot kérnie. De mondja csak, volt valami problémája a biopszia óta? — Semmi különös — felelte Marissa. — Az egészben a legszörnyőbb az a lidércnyomás volt, amit a gyógyszer idézett elı. Az az álom azóta is jó néhányszor visszatért. — Nekem kell magától bocsánatot kérnem — mondta dr. Carpenter. — Mindenesetre legközelebb már nem kap
ketamint. Mit szól hozzá? 10 — Azt hiszem, egy darabig nem megyek orvosok közelébe — felelte Marissa — Egészséges gondolkodásra vall — jegyezte meg nevetve dr. Carpenter. — Szóval, ahogy már korábban is mondtam, várjuk úgy négy hónap múlva. A telefont a helyére téve Marissa kirohant az irodából. Távozóban integetett a titkárnıjének, Mindy Valdanusnak, majd nyomkodni kezdte a lift hívógombját. Tizenöt perce maradt arra, hogy odaérjen a Sheratonba, ami képtelenség ilyen forgalomban. Ennek ellenére jólesı érzéssel töltötte el a dr. Carpenterrel folytatolt beszélgetés. Kedvelte ezt az embert. Nevetnie kellett, ha arra gondolt, hogy lidérces álma során micsoda gonosz lénnyé alakult át az orvos. Elképesztı, mi mindent képesek a gyógyszerek elıidézni. Végre megérkezett a lift. Persze a legjobb ebben a telefonbeszélgetésben az volt, hogy kiderült, normális a méhnyakbiopszia eredménye. Ám miközben a lift aláereszkedett a parkoló szintjére, egy futó gondolat fogalmazódott meg benne. Mit fog csinálni, ha a következı szövettani vizsgálat pozitív eredményt hoz? — A fenébe! — mondta hangosan, hogy előzze e sötét
gondolatot. Mindig ezek a badarságok! 1990. március 19. 7.41 Marissa megtorpant a hálószoba padlóját borító keleti szınyeg kellıs közepén. A beépített ruhásszekrény felé indult éppen, hogy elıvegye a tegnap este kiválasztott ruhát. A franciaággyal szemközti ko-mód tetején szólt a tévé, a Jó reggelt, Amerika! címő mősor ment éppen. A félig elhúzott függönyök résén bágyadt téli napsütés áradt a szobába. Taffy Kettı, a cocker spániel kibocsátásért nyüszitett. — Mit mondtál? — kérdezte Marissa a férjétıl, aki éppen a hatalmas fürdıszobában borotválkozott. Marissa hallotta, hogy odabent zubog a víz. — Azt mondtam, hogy nem megyek ma reggel arra a rohadt nıgyógyászati klinikára — kiabálta Robert, s félig beszappanozott arccal megjelent a szobaajtóban. Azután már halkabban, de a televízió hangját elnyomva folytatta: — Nem vagyok olyan hangulatban, hogy spermát adjak. Nem én. Ma nem. — Ezzel vállat vont, és visszalépett a fürdıszobába. Marissa egy pillanatig nem mozdult. Majd uralkodva magán, ujjaival beletúrt a hajába. Csak úgy dobolt a vér a fülében, ahogy felidézte magában Robert szavait. Hogyan
hátrálhat meg így, az utolsó pillanatban? A félórával korábbra bekapcsolt rádiós ébresztıórára pillantva és ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy odalépjen az éjjeliasztalkához, kitépje a konnektort a falból, és az egész szerkezetet hozzávágja a kandallóhoz: rettenetesen dühös volt, de igyekezett uralkodni magán. Hallotta, hogy a fürdıszobában nyílik, majd csu-kódik a zuhanyozófülke ajtaja. A zuhany csobogásának hangja megváltozott, Robert aláállt. — Ez hihetetlen — motyogta Marissa. Odament a fürdıszobaajtóhoz, és feltépte. A kutya vele ment a küszöbig. A zuhanyozófülke felsı résén gomoly-gott ki a gız. Robert forró vízzel szeretett zuhanyozni. Marissa a füstüvegajtón át látta férje kisportolt, meztelen testét. — Mondd el még egyszer — kiabálta Marissa. — Attól tartok, nem értettem kristálytisztán. — Pedig egyszerő — mondta a férfi. — Nem megyek el ma a klinikára. Semmi hangulatom hozzá. Nem vagyok én spermabank. A meddıség elleni küzdelem érzelmi megpróbáltatásai után Marissa ezt várta a legkevésbé. Tehetetlenségében belerúgott a fürdıszobaajtóba, míg arra
várt, hogy Robert végezzen. A kutya, meg-érezve lelkiállapotát, bebújt az ágy alá. Robert végül elzárta a csapot, és kilépett a fülkébıl. Izmos testén vízcseppek csillogtak. Minden elfoglaltsága ellenére is arra tudott idıt szakítani, hogy egy héten háromszor, négyszer tornázzon. Ebben a pillanatban még a férfi testi kondíciója is bosszantotta Marissát. 11 Nagyon is tudatában volt annak a keserő igazságnak, hogy ı maga a kezelés során felszedett vagy öt kilót. Robert meglepıdött, mikor ott látta. — Szóval azt mondod, nem jössz velem ma reggel spermavételre? — kérdezte, meggyızıdve arról, hogy a férfi rá figyel. — ügy van — felelte Robert. — Már az este meg akartam mondani, de fájt a fejed. Nem újdonság, mostanában mindig fáj valamid, hol a fejed, hol a gyomrod. Gondoltam, kíméletes leszek. Ezért mondom most. Olvasszanak ki néhányat a múltkori adagból. Hiszen azt mondták, egy részét lefagyasztják. Hát akkor használják azokat. — Azok után, amiket nekem kell végigcsinálnom, te még
arra sem vagy képes, hogy elkísérj, és öt percet nekem áldozz az értékes idıdbıl? — Ugyan már Marissa — mondta Robert törül-közés közben —, mindketten tudjuk, hogy nem errıl az öt percrıl van szó. Marissát most még a meddıségénél is jobban elkeserítette Robert. — Az én idım megy rá elsısorban — tört ki Marissa. — S én vagyok az, akibe belepumpálják azokat a hormonokat. Naná, hogy fáj a fejem. Engem tartanak folyamatosan a peteérés állapotában. Nézd meg ezeket a tőszúrásokat a karomon és a lábamon — mutatta Marissa a végtagjait borító véraláfutásokat. — Már láttam — felelte Robert anélkül, hogy odanézett volna. — Engem altatnak el örökösen, hogy a hasamban kotorásszanak, az én petevezetékeimet szabdalják állandóan! — kiabálta Marissa. — Nekem kell elszenvednem minden testi és lelki traumát, megaláztatást! — A megaláztatások többségét — javította ki Robert —, de nem mindet. — Hónapok óta minden istenverte reggel az az elsı, hogy hımérızöm magam, s az eredményt feltvezetem a
grafikonra, még pisilni sem kelhetek fel enélkül. Robert a szekrényben kotorászott, öltönyt és hozzávaló nyakkendıt keresett. Fejét Marissa felé fordította, aki a fény útjában állt. — S az is te voltál, aki plusz X-ekkel besegítettél a grafikonnak — jegyezte meg óvatlanul Robert. Marissa felsóhajtott. — Kénytelen voltam csalni, nehogy az orvosok ott, a klinikán úgy lássák, hogy nem szeretkezünk elég gyakran. De a peteérés idejével sohasem csaltam. — Méghogy szeretkezés! Haha! — nevetett Robert kényszeredetten. — Mióta ez a dolog elkezdıdött, mi nem szeretkezünk. Azt aztán nem. Még szexnek sem lehet nevezni. Amit mi csinálunk, az üzekedés. Marissa vissza akart vágni, ám Robert folytatta. — Én már jószerével nem is emlékszem, milyen a szeretkezés! — kiabálta. — Ami korábban öröm volt, az most bagzás, kényszeredett megterméke-nyítési procedúra! — Ami azt illeti, nálad még ez a „bagzás" is csak hébehóba jön össze — vágott vissza Marissa. — A teljesítményed enyhén szólva messze van a kiválótól. — Csak lassan a testtel — intette Robert, úgy érezve, hogy
Marissa elvetette a sulykot. — Persze hogy neked ez az egész semmi gondot nem okoz. Te csak elnyúlsz, mint egy hulla, de a munka nekem marad. — Munka? Te jó ég! — kiáltott közbe Marissa megvetıen. Mondani akart még valamit, de csak annyi telt tıle, hogy elfojtsa a sírást. Volt némi igazság abban, amit Robert mondott. Mióta ez a mesterséges meg-termékenyítési folyamat zajlott, nehezen lehetett volna a hálószobában történteket az ösztönös jelzıvel illetni. Akarata ellenére könnyek szöktek a szemébe. Robert látva, hogy megbántotta Marissát, egyik pillanatról a másikra megenyhült. — Ne haragudj 12 — mondta —, nem könnyő ez egyikünknek sem. Különösen számodra nem. De meg kell mondjam, hogy nekem sem az. És én tényleg képtelen vagyok elmenni ma a klinikára. Nagyon fontos megbeszélésem van reggel egy európai delegációval. Igazán sajnálom, de az üzleti kapcsolataimat nem tehetem ki a klinikai orvosok szeszélyeinek, vagy a te menstruációs ciklusod kiszámíthatatlanságának. Egészen szombatig egy szót sem szóltál errıl a mai peteleszívásról. Nem tudtam, hogy ma kapod ezt a leválasztó, vagy hogy a nyavalyába hívják, injekciót. — Most is ugyanaz az eljárás, mint az elızı három
megtermékenyítı szakasz során — jegyezte meg Marissa. — Eszembe se jutott, hogy minden egyes alkalommal újra meg újra el kell mesélnem ugyanazt. — Most mit mondjak erre? Amikor ezt a találkozót megbeszéltem, szó sem volt még errıl a megtermékenyítésrıl. S nem a te peteérési idıszakod járt az eszemben, mikor a naptárt néztem. Marissa megint feldühödött. Robert lehajolt, hogy kivegyen a szekrénybıl egy tiszta inget. Feje fölött a tévében a riporter épp egy ünnepelt sztárt faggatott. — Te másra sem tudsz gondolni, csak az üzletre — jelentette ki Marissa. — Neked folyton megbeszéléseid vannak. Nem tudnád a mait fél órával késıbbre tenni? — Aligha — felelte Robert. — Az a baj veled, hogy számodra a munka minden másnál elıbbrevaló. Azt hiszem, neked felborult az értékrended. — Azt hiszel, amit akarsz — jegyezte meg Robert fagyosan, igyekezvén elkerülni, hogy újra kezdıdjenek a kölcsönös vádaskodások. Felvette az ingét, gombolkozni kezdett. Érezte, hogy nem kellene megszólalnia, de
Marissa az elevenébe vágott — Semmi kivetnivalót sem találok a munkában. Ettıl lesz étel az asztalon, és tetı a fejünk fölött. Azonkívül pontosan tudtad még a házasságunk elıtt, hogyan vélekedem errıl a kérdésrıl. Én élvezem, mert látom az eredményét. — Te is fontosnak tartottad a gyerekeket a házasságunk elıtt — vágott vissza Marissa. — Most viszont más sem érdekel, csak az üzlet. Robert odalépett a tükörhöz, hogy felkösse a nyakkendıjét. — Ez még azelıtt volt, mielıtt kiderült, hogy nem lehet gyereked, legalábbis a megszokott módon nem. — Robert elhallgatott. Rögtön rájött, hogy tapintatlan volt. Visszafordult, és ránézett a feleségére. Marissa arcán látszott, hogy az óvatlan kijelentést nem eresztette el a füle mellett. Robert megpróbált visszakozni. — Gyerekünk. Hogy nem lehet gyerekünk. A helyesbítés már nem tompíthatta a sértı kijelentést. Marissa korábbi dühe egy szempillantás alatt keserő fájdalommá változott. Őjra elıtörtek a könnyek. Marissa most már sírva fakadt. Robert át akarta ölelni, ám Marissa kitért elıle, és kirohant a fürdıszobába. Magára akarta zárni az ajtót, Robert azonban benyomult, szorosan magához ölelte az asszonyt, arcát a nyakához szorította.
Marissa egész testében reszketett. Legalább tíz percbe telt, míg összeszedte magát. Ez sehogy sem vallott rá. Semmi kétség, a kapott hormonkészítmények is hozzájárultak sérülékeny lelkiállapotához. Ám hiába tudta mindezt, attól még nem sikerült hamarabb megnyugodnia. Robert elengedte Marissát, hogy hozzon neki egy zsebkendıt. A nı visszafojtotta könnyeit, kifújta az orrát. A düh és az elkeseredés most már szégyenérzettel is párosult. Remegı hangon ismerte be, tudja, hogy az ı meddısége minden baj forrása. — Én nem bánom, ha nem lesz gyerekünk — mondta Robert, remélve, hogy ezzel megnyugtatja. — Ettıl még nem dıl össze a világ. 13 Marissa óvatosan rápillantott. — Ezt nem hiszem el — mondta. — Mindig is szerettél volna gyereket Te magad mondtad. S mivel tudom, hogy mindez az én hibám, nyugodtan megmondhatod az igazat. Az igazságot könnyebben viselem el, mint azt, ha hazudsz. Valld be, hogy dühít a dolog. — Csalódást érzek, de nem vagyok dühös —" mondta Robert Marissara pillantva.
Marissa a szemébe nézett. — Jó, egyszer-kétszer dühöt is éreztem — vallotta be. — Nézd, mit csináltam az ingeddel — mondta Marissa. Robert odanézett. Inge és félig megkötött nyakkendıje itt-ott átnedvesedett Marissa könnyeitıl. Robert vett egy mély lélegzetet. — Nem számít, veszek fel másikat. — Gyorsan levetette az inget, s bedobta a szennyestartóba. Megpillantva a tükörben vörösre sírt, bedagadt szemeit, Marissa egyre reménytelenebbnek találta, hogy elfogadható állapotba hozza az arcát. Beállt a zuhany alá. Tizenöt perc múltán határozottan nyugodtabbnak érezte magát, mintha a forró víz meg a szappan nemcsak a testét, hanem a lelkét is megtisztította volna. Miután megszárította a haját, és belépett a hálószobába, Robert már majdnem teljesen elkészült. — Sajnálom, hogy elkapott a hisztéria — szólt. — Nem tehetek róla. Mostanában mindenre túl hevesen reagálok. Nem kellett volna ennyire kiborul-nom pusztán azért, mert nincs kedved az ezredik alkalommal is eljönni a klinikára. — Én tehetek róla — mondta Robert. — Sajnálom, hogy ilyen idióta módon fogalmaztam meg az egész macera miatti elkeseredésemet. Mialatt zuhanyoztál, meggondoltam magam.
Elmegyek veled a klinikára. Már fel is hívtam az irodát. E héten most elıször érezte Marissa úgy, hogy jókedve visszatér. — Köszönöm — mondta. A legszívesebben odabújt volna Roberthez, de valami visszatartotta. Attól félek vajon, hogy Robert visz-szautasít? — gondolta magában. Hiszen a férje már nem ugyanaz, aki volt. A megtermékenyítés! terápia során kapcsolatuk sokat változott. Ugyanúgy romlott, ahogy az ı alakja. Marissa sóhajtott egyet. — Néha szinte már elviselhetetlennek érzem ezt az egész cirkuszt. Félre ne érts, nincs más vágyam, mint hogy megszüljem a gyerekedet. De a nap minden percében nyomasztóan telepszik rám az ezzel járó feszültség. Tudom, neked se sokkal könnyebb. Bugyijával és melltartójával a kezében Marissa belépett a gardróbszobába. Miközben öltözött, beszélni kezdett Roberthez. Mostanában többször elıfordult, hogy könnyebben tudott úgy beszélgetni vele, ha közben nem kellett a szemébe néznie. — Nagy vonalakban elmeséltem néhány embernek a problémánkat. De lényegében csak annyit mondtam, hogy igyekszem teherbe esni. Mindenki, akinek elmondtam, kötelességének érezte, hogy kéretlenül jó tanácsokkal lásson el. „Pihenj sokat" — mondogatták. „Utazzatok el valahová." Annak, aki még egyszer ilyesmit mond nekem, elmondom az igazat. Azt, hogy rajtam nem segít a pihenés, mivel a petevezetékeim záródtak el úgy, mint egy reménytelenül eldugult esıcsatorna.
S mivel Robert nem reagált, Marissa odalépett az ajtóhoz, és kikukkantott a hálószobába. Robert az ágy szélén ülve éppen a cipıjét húzta. — A másik, aki folyton nyaggat, az az anyád — folytatta Marissa. Robert felnézett. — Mi köze az anyámnak ehhez az egészhez? — Csak annyi, hogy valahányszor összefutok vele, folyton azt hajtogatja, hogy mennyire ideje lenne már gyereket szülni. Ha még egyszer ezzel áll elı, neki is elmondom az igazat. Tényleg, miért nem mondod el neki te? Mióta csak randevúzgatni kezdtek Roberttel, Marissa igyekezett a férfi anyjának kedvére tenni, de nem sok sikerrel. — Nem akarom megmondani anyámnak — felelte Robert. — Ezt már megbeszéltük. — Miért nem? — kérdezte Marissa. 14 — Mert nincs szükségem a lelki fröccsére. És azt sem
akarom hallani, hogy megérdemlem, minek vettem feleségül zsidó lányt. — Óh, kérlek! — kiáltott fel Marissa újra feltámadt keserőséggel. — Nem tehetek róla, hogy az anyámnak elıítéletei vannak — jelentette ki Robert. — Nem tudom megváltoztatni. S nem is akarom. Marissa megújult dühvel folytatta az öltözködést, kapkodva gombolkozott, majd felrántotta a cipzár-ját. Robert anyja iránti megvetése azonban hamarosan átcsapott a saját meddısége fölött érzett keserőségbe. Életében elıször átkozni kezdte sorsát. Valószerőtlenül komikusnak tőnt, mennyi energiát és pénzt pazarolt arra középiskolás és egyetemista korában, hogy ne essen teherbe. S most, amikor itt lenne az ideje, kiderül, hogy nem is lehet gyereke, csak akkor, ha igénybe veszi a modern orvostudomány segítségét. — Micsoda igazságtalanság! — mondta ki hangosan. Megint eleredtek a könnyei. Jól tudta, hogy tőrıképességének határára érkezett, hogy minden erejét felırölte már a hónapról hónapra ismétlıdı reménykedés és kétségbeesés váltakozása, hogy sikertelen minden próbálkozás, s ezt most még csak fokozza Robert növekvı türelmetlensége. Nem is haragudhat rá emiatt.
— A megszállottja lettél már ennek az egész megtermékenyítésnek — mondta Robert gyöngéden. — Marissa, kezdek aggódni miattad. Mindkettınk miatt aggódom. Marissa megfordult. Robert az ajtófélfát szorongatva az öltözıszoba ajtajában állt. Elsı pillantásra Marissa nem látta az arckifejezését; a férfi árnyékban állt, szıkés fejét hátulról világította meg a hálószobai fény. Ám amikor közelebb lépett hozzá, látta, hogy a férfi aggodalmasan, ámde eltökélten néz rá, hegyes állát elırevetve, száját szorosan összezárva. — Amikor közölted, hogy szeretnél megpróbálkozni ezzel az invitro eljárással, nem bántam. De ma már úgy érzem, hogy az egész ügy kicsúszik a kezünk közül. Egyre inkább úgy látom, sürgısen abba kéne hagynunk, mielıtt még annak kedvéért, ami nincs, feláldozzuk azt is, amink megmaradt. — Azt mondod, a megszállottja lettem? Hát persze, hogy az lettem! Te nem lettél volna az, ha neked kellene elszenvedned mindazt, amin én keresztülmentem? De vállaltam, mert gyereket akarok, mert azt akarom, hogy családunk legyen. Anya Invitro megtermékenyítés (in vitro lat. üvegben). A mesterséges megtermékenyilés azon fajtája, amikor a nıi ivarsejt (petesejt) és a hímivarsejt (spermium) egyesülése laboratóriumi körülmények között
megy végbe. A megtermékenyített petesejtet ezt követın pár nap elteltével juttatják be a méhbe. akarok lenni, s azt akarom, hogy te apa légy. Családot szeretnék! — Marissa akarata ellenére felemelte a hangját. Mire az utolsó szavakat kimondta, már kiabált. — Minél inkább kiabálsz, annál inkább az a meggyızıdésem, hogy abba kellene hagynunk — mondta Robert. — Nézd meg, mi lett kettınkbıl. A te idegeid már felmondták a szolgálatot, és az enyémek sem bírják sokáig. Van más választásunk is. Talán elgondolkodhatnánk rajta. Meg kéne békül-nünk a gondolattal, hogy gyermektelenek maradunk. Vagy el lehetne tőnıdni az örökbefogadáson. — Hihetetlen, hogy pont most hozakodsz elı mindezzel — csattant fel Marissa. — Itt állok, immáron negyedszer a peteleszívás reggelén, készen arra, hogy elviseljek .minden fájdalmat és kockázatot. Igen, érzelmileg sérülékeny vagyok. S te pont ezt a pillanatot választod ki arra, hogy stratégiaváltásról beszélj. — Mióta csak elkezdıdött ez az in-vitro megtermékenyítés, nincs olyan pillanat, amelyik alkalmas lenne egy ilyen beszélgetésre — jegyezte meg Robert, aki ekkor már képtelen volt palástolni mérgét. — Szóval nem ez a legmegfelelıbb idıpont? Rendben. S ilyen mikor lesz?
Akkor, amikor az idegességtıl félırülten azt figyeled, teherbe estél-e? Avagy akkor, 15 amikor rád tör a depresszió, mert újra menstruálsz? Vagy talán akkor, amikor legyızöd a kétségbeesést, és egy újabb ciklusba kezdesz? Csak szólj, én folytathatom akkor is. Robert elnézte a felesége arcát. Egyre idegenebbnek látta. Hihetetlenül sértıdékennyé vált, fel is szedett jó pár kilót, különösen az arca kerekedett ki, mintha felpuffadt volna. A pillantása olyan metszı, hogy az,ereiben megfagy a vér. S a tekintete olyan borús, mint a kedélye, a bıre vörös, mintha láza lenne. Idegen, tetıtıl talpig idegen. Sıt, még tán ennél is rosszabb. Ebben a pillanatban beszá-míthatatlan fúriának tetszett. Robert azon se csodálkozott volna, ha váratlanul, mint egy vadmacska, nekitámad. Jobbnak látta visszavonulni. Hátrált néhány lépést. — Jól van — mondta —, igazad van. Nem ez a kellı pillanat, hogy megbeszéljük. Ne haragudj. Majd máskor folytatjuk. Fejezd be az öltözködést, s aztán induljunk. Csak remélni tudom, hogy sikerül spermát produkálnom. Ahogy most érzem magam, nehezen bírom elképzelni. A kézimunka önmagában nem elegendı. Már nem. Nem vagyok már tizenhat éves. Marissa kimerülten, hang nélkül folytatta az öltözködést. Azon tőnıdött, mi lesz, ha Robert nem tud mintát produkálni.
Fogalma sem volt róla, hogy a mélyhőtött, majd fölolvasztott sperma mennyivel csökkenti a sikeres megtermékenyítés esélyeit. Feltételezte, hogy sokkal, éppen ezért dühítette annyira, mikor a férje közölte, hogy nem megy vele a klinikára, azok után, hogy sikertelennek bizonyult az elızı invitro ciklus, hiszen a megtermékenyítés elmaradt. Tükörképére pillantva, s látva kivörösödött arcát, Marissa maga is meggyızıdhetett arról, hogy tényleg megszállottként kezd viselkedni. Rezzenetlen tekintete is meglehetısen idegennek tetszett. Marissa megigazította a ruháját. Jól tudta, hogy ennyi csalódás után nem táplálhat túlzott reményeket. Annyi helyen csúszhattak be hibák. Elıször is petéket kell produkálnia, s azokat el kell távolítani még a spontán peteérés elıtt. Ezután következik a megtermékenyítés. Ezt követıen az embriókat visz-sza kell juttatni az anyaméhbe, ahol azoknak be kell ágyazódniuk. S ha mindez a várakozásoknak megfelelıen sikerül, akkor mondhatja, hogy terhes lett. És akkor még mindig fennáll a vetélés veszélye. Túlontúl sok ponton hiúsulhat meg a dolog. Lelki szemei elıtt megjelent a laboratórium várójában lógó tábla: CSAK AKKOR NEM SIKERÜL, HA FELADJUK. Végig kell csinálnia. Marissa minden pesszimizmusa ellenére még mindig maga elé tudta képzelni, hogy egy apró csecsemıt tart a
karjában. — Türelem, kicsim, türelem — suttogta. A szíve mélyén tudta, hogy minden erıfeszítést kárpótol majd a gyerek érkezése. Tudta, nem szabadna, hogy így legyen, mégis kezdte úgy érezni, hogy a házasságát csak egy gyerek mentheti meg. 1990. március 19. 9.25 A klinika fıépületét a fekvıbeteg és az ambuláns szárnytól elválasztó üvegezett folyosón keresztülsétálva, Robert és Marissa a kövezett udvaron elindult a nıgyógyászati klinika fıbejáratához vezetı lépcsık felé. A gránitlépcsık színe és mintázata eszébe juttatta Marissának, hányszor kellett már megmásznia ezeket a lépcsıket, s elszenvednie a rengeteg „apró sebészi beavatkozást", önkéntelenül lelassította lépteit, s ebbe kétségtelenül belejátszott az ezernyi tőszúrás egyesült fájdalmának emléke. — Gyere már — sürgette Robert. Megszorította Marissa kezét, érezte az asszony pillanatnyi ellenállását. Óvatosan az órájára pillantott. Már így is elkéstek. Marissa igyekezett szaporázni a lépteit. Most negyedszer jött petesejtleszívásra. Tisztában volt vele, mire számíthat. Sokkal inkább a komplikáció veszélyétıl, nem pedig a várható fájdalomtól tartott. Egy személyben volt orvos is, meg páciens is, így pontosan tudta, mennyi szörnyőség
történhet. Beleremegett, amikor végiggondolta a végzetes veszedelmek lehetıségeit. 16 A klinika épületébe lépve, Robert és Marissa az eligazító pultot megkerülve egyenesen az invitro megtermékenyítı rendelıbe ment, fel a második emeletre. Számtalan alkalommal tették már meg ezt az utat, legalábbis Marissa. Az általában mindig csöndes, plüss szınyeggel borított, hímzett kárpitozású székekkel berendezett váróba lépve olyan jelenet fogadta ıket, amelyre egyikük sem volt felkészülve. — Márpedig nem hagyom magam lerázni! — kiabálta egy jól öltözött, karcsú fiatalasszony. Marissa harminc év körülinek nézte. A klinika váróhelyiségeiben nemigen fordult még elı, hogy valaki emeltebb hangon szóljon, nemhogy kiabáljon. Itt ez legalább olyan meghökkentıen hatott, mintha mondjuk valaki elkurjantja magát egy templomban. — Mrs. Ziegler — mondta az elképedt asszisztens — nyugodjon meg, kérem. Az asszisztensnı egy szék fedezéke mögé húzódott. — Ne Mrs. Zieglerezzen itt nekem — üvöltötte az asszony.
— Már harmadszor vagyok itt a kartonjaimért. Most már ide velük. Ezzel Mrs. Ziegler egy mozdulattal lesöpört mindent az asszisztensnı íróasztaláról. Hangos csöröm-pöléssel zuhant a padlóra bekeretezett fénykép, kávéscsésze, ceruza, papír. A mintegy tucatnyi várakozó páciens a hallottaktól és látottaktól bénultan ült a székében. Legtöbbjük kitartóan a kezükben lévı újságra meredt, azzal áltatva magát, hogy mindez nem is a szemük láttára történik. Marissa összerezzent az üvegcsörömpölésre. Eszébe jutott, hogy alig két órával ezelıtt maga is a legszívesebben a földhöz csapta volna a rádiós ébresztıórát. Ijesztı volt látni, hogy Mrs. Zieglerben is hasonló indulatok dúlnak. Marissa is számtalanszor érezte már úgy, hogy tőrıképessége határán van. Robert ösztönösen Marissa és a hisztériás beteg közé lépett. S amikor azt látta, hogy Mrs. Ziegler megkerüli az íróasztalt, érezte, hogy a nı mindjárt nekimegy az asszisztensnek. Egy szempillantás alatt elırelendült, s hátulról elkapta a nı csuklóját. — Csillapodjék — mondta neki, remélve, hogy egyszerre parancsoló és megnyugtató
a hangja. Mrs. Ziegler, mintha csak számított volna a beavatkozásra, megpördült, s nagy ívben meglendítette méretes Guccitáskáját. Az ütés az arcán találta Robertet, s felhasította az ajkát. S mivel Robert szorítása az ütés ellenére sem engedett, Mrs. Ziegler egy második csapáshoz készülıdött. Robert, látván, hogy mi készül, elengedte az asz-szony csuklóját, s a karjait igyekezett lefogni. Ám mielıtt ez még sikerülhetett volna, az asszony ösz-szezárt öklével lesújtott. — Uhhh! — szisszent fel Robert, meglepıdve az ütés erejétıl. Ellökte magától Mrs. Zieglert. Az ott ülı asszonyok a szoba másik végébe rebbentek. Robert ütéstıl sajgó vállát masszírozva óvatosan Mrs. Zieglerre pillantott. — Ne avatkozzon bele — sziszegte a nı. — Magának ehhez semmi köze. — De már van — vágott vissza Robert. Kivágódott az ajtó, dr. Carpenter és dr. Wingate viharzott be. Mögöttük egy egyenruhás rendész, a nıgyógyászati klinika emblémájával a karján. Mindhárman egyenesen Mrs. Ziegler felé tartottak.
Dr. Wingate, a klinika igazgatója, egyben az in-vitro részleg vezetıje vette át az irányítást. Nagydarab, szakállas férfi, enyhe, ámde érezhetı ausztrál kiejtéssel. — Rebecca, mi az ördög ütött magába? ¦— kérdezte megnyugtató hangon. — Bármily csalódott is, ez nem indok az effajta viselkedésre. — A kartonjaimat akarom — mondta Mrs. Ziegler. — Minden alkalommal, amikor meg akarom kapni ıket, maguk jobbra-balra küldözgetnek engem. Itt valami nincs rendben, valami bőzlik. Meg akarom kapni a kartonjaimat. Az enyémet. 17 —¦ Nem — javította ki hővösen dr. Wingate. — Azok a nıgyógyászati klinika kartonjai. Jól tudjuk, milyen idegi megterhelést jelent a mesterséges megtermékenyítés, és azzal is tisztában vagyunk, hogy a betegek elkeseredésükben az orvosokat és a technikai személyzetet, vagyis azokat vádolják olykor, akik segíteni igyekszenek. Mi megértjük a csalódottságát. Már mondtuk önnek azt is, hogy amennyiben máshová kíván menni, boldogan elküldjük a kartonjait leendı orvosának. Mi itt így dolgozunk. S amennyiben leendı orvosa oda kívánja adni önnek ezeket a kartonokat, lelke rajta. Egyik alapelvünk éppen az, hogy bizalmasan kezeljük a pácienseink adatait.
— Ügyvéd vagyok, tisztában vagyok a jogaimmal — jelentette ki Mrs. Ziegler, ám önbizalma meginogni látszott. — Még az ügyvédek is tévedhetnek olykor — mondta mosolyogva dr. Wingate. Dr. Carpenter egyetértıen bólintott. — Ellenben elolvashatja a kartonjait. Jöjjön velem, s olvassa végig az eredményeket. Talán ettıl megkönnyebbül. — Miért nem mindjárt ezzel kezdték? — kérdezte Mrs. Ziegler, miközben könnyek gördültek végig az arcán. — Amikor elıször jártam itt, elmondtam az asszisztensnınek, hogy mindig tudni akarom, milyen az egészségi állapotom, mert nyomós okom van rá. Soha senki egyetlen szóval sem említette, hogy van mód megnézni a kartonjaimat. — Figyelmetlenség volt — jelentette ki dr. Wingate. — Elnézést kérek a munkatársaim nevében, amiért nem említették ezt az alternatívát. Körlevelet küldünk szét, hogy elejét vegyük a további félreértéseknek. Ezalatt dr. Carpenter felkíséri önt, s a rendelkezésére bocsát minden adatot. Parancsoljon, ¦— Az orvos kinyújtotta a karját. Mrs. Ziegler szemét eltakarva hagyta, hogy dr. Carpenter és az ır kivezessék a váróból. Dr.
Win-gate a többiekhez fordult. — A klinika nevében szeretném elnézésüket kérni ezért az incidensért — mondta, megigazítva hosszú fehér köpenyét. Egyik zsebében sztetoszkóp lapult, a másik tömve volt petricsészékkel. Odafordult az asszisztensnıhöz, s megkérte, hívjon takarítót a rend helyreállításához. Dr. Wingate odasétált Roberthez, aki a belsı zsebébıl elıkapott zsebkendıjét szorította felrepedt ajkához. — Kimondhatatlanul sajnálom — mondta dr. Wingate, miközben megnézte Robert sebét. Még mindig vérzett, jóllehet már nem olyan erıteljesen, mint korábban. — Megkérném, "hogy fáradjon be a rendelıbe. — Nem komoly — mondta Robert, s megvonta a vállát. — Nem olyan rémes. Marissa is odalépett, s egy pillantást vetett a sebre. — Azt hiszem, jobb, ha mégis kezelésbe veszik — mondta. — Lehet, hogy össze kell varrni. Talán egy pillangóöltéssel — mondta dr. Wingate, miközben hátrahajtotta Robert fejét, hogy jobban lásson. — Jöjjön, odakísérem. — Hihetetlen ¦— jelentette ki véráztatta zsebkendıjét undorral szemügyre véve Robert.
— Nem tart soká — biztatta Marissa. — Addig én bejelentkezem, s itt várlak. Rövid habozás után Robert hagyta, hogy kivezessék a váróból. Marissa elnézte, ahogy becsukódik mögötte az ajtó. Aligha okolhatja Robertet, ha ez a ma délelıtti epizód csak tovább fokozza ellenszenvét a megtermékenyítés iránt. Marissát megrohanták a kételyek e negyedik in-vitro kísérlet esélyeivel kapcsolatban. Milyen alapon bízik abban, hogy ezúttal sikerrel jár? Kezdte hatalmába keríteni a kilátástalanság érzete. Mélyet sóhajtva igyekezett visszafojtani feltörı könnyeit. Tekintetét körbehordozva a várón, látta, hogy a többiek visszatértek az olvasáshoz. Valami különös oknál fogva Marissa képtelen volt rá, hogy bejelentkezzen az asszisztensnınél, ehelyett odament az egyik üres 18 székhez, s a szó szoros értelmében lerogyott rá. Mi értelme végigcsinálnia még egyszer ezt az egész procedúrát, ha a kudarc eny-nyire nyilvánvaló? Marissa a kezébe temette az arcát. Még soha ilyen nyomorultul nem érezte magát, leszámítva azt az idıszakot, amikor rezidensként befejezte kórházi gyakorlatát. Ekkor
történt, hogy Roger Shulman felrúgta tartós viszonyukat, ez volt az az elkeserítı esemény, amely végül a Járványfelügyeleti Központba vezette. Marissa kedve még inkább elborult, hogy eszébe jutott Roger. Késı tavaszig minden a legnagyobb rendben volt köztük, mígnem Roger, mint derült égbıl a villámcsapás, bejelentette, hogy idegsebészeti ösztöndíjjal a Los Angeles-i klinikára megy, mégpedig egyedül. Marissa akkor szinte sokkos állapotba került. De most már úgy gondolta, a fiúnak szerencséje volt, hogy elhagyta ıt. Hiszen lám, ı meddı. Megpróbálta előzni magától ezt a gondolatot. İrültség, hogy ilyesmik jutnak eszembe, mondogatta magának. Marissa gondolatai most ahhoz az idıhöz tértek vissza, amikor másfél évvel ezelıtt Robert meg ı a családalapítás tervével kezdtek foglalkozni. Élénken emlékezett minderre, hiszen elhatározásukat egy rendkívüli hétvégével, s egy hóbortos, pezsgıs tószttal ünnepelték meg. Akkor még mindketten úgy gondolták, hogy a fogantatás csupán hetek, legfeljebb hónapok kérdése. Minekutána mindig is körültekintıen védekezett, hogy elkerülje a nem kívánt terhességet, az a lehetıség fel sem ötlött benne, hogy bármi gond lehet, ha teherbe akar esni. A hetedik hónap eltelte után már aggódni kezdett. A menstruációs idıszakok közeledtével egyre idegesebb lett,
aztán mindig rátört az elkeseredés. A tizedik sikertelen hónap után rá kellett döbbenniük, hogy valami baj van. Egy év után jutottak arra a fájdalmas elhatározásra, hogy valamit tenniük kell. Ekkor jelentkeztek be vizsgálatra a nıgyógyászati klinika megtermékenyítı állomásán. Robert spermaanalízise bizonyult az elsı akadálynak, ám a férfi végül mégiscsak kiállta a próbát. Marissa elsı tesztje ennél sokkal bonyolultabb volt, neki a méhét és a petevezetékeit is meg kellett röntgenezni. Mint orvos, Marissa értett valamelyest ezekhez a tesztekhez. Sıt, még képeket is látott a tankönyveiben. A könyvben lévı képek persze nem azonosak a gyakorlattal. Mintha csak tegnap történt volna, olyan élesen emlékezett vissza az akkori vizsgálatra. — Csússzon egy picit elırébb — szólt oda neki dr. Tolentino, a radiológus, Marissa alhasára irányítva a röntgen-fluoroszkóp berendezést. Fénysugár vetıdött Marissa testére. Marissa lejjebb csúszott a kıkemény röntgenasztalon. Jobb vénájából infúzió lógott. Kapott egy kevés váliumot, ettıl kissé kábultnak érezte magát. Bár nem akarta, mégis attól rettegett, hogy újabb rémálom tör
rá a gyógyszertıl. — Most jó! — mondta dr. Tolentino. — Tökéletes. — A fénycsóva a köldökével egy vonalban állt. Dr. Tolentino benyomott néhány elektromos kapcsolót, mire a berendezés monitorja világosszürke fényt bocsátott ki. Az ajtóhoz menve dr. Tolentino kiszólt dr. Carpenternek. Dr. Carpenter egy nıvér kíséretében belépett. Mindkettıjükön ugyanolyan ólomkötény, mint dr. Tolentinón, amely védelmet nyújt a sugárzás ellen. Az óvintézkedés láttán Marissa még sebezhetıbbnek és kiszolgáltatottabnak érezte magát. Érezte, hogy mindkét lábát felemelik, s egyenként beleteszik a kengyelbe. Egészen kint ült már a vizsgálóasztal szélén. — Most a méh tükröt fogja érezni — figyelmeztette dr. Carpenter. Marissa valóban érezte, hogy a tükör bclecsusz-szan a testébe, s ott körbejár. Összeszorította a fogát. 19 — Most egy szúrás következik — szólalt meg ismét dr. Carpenter. — Beadok egy helyi érzéstele-nítıt.
Marissa elıre beharapta az ajkát. Ahogy dr. Carpenter figyelmeztette, éles szúrást érzett valahol hátul, a hasában. — Még egy jön — mondta dr. Carpenter. Az orvos több helyen is beadta az injekciót, elmagyarázva, hogy ezzel a blokáddal a méhnyakat kívánja érzésteleníteni. Marissa kifújta a levegıt. Észre sem vette, hogy idáig visszatartotta. E pillanatban csak arra vágyott, hogy mihamarabb túl legyen a vizsgálaton. — Már csak pár perc az egész — mondta dr. Carpenter, mintha olvasott volna Marissa gondolataiban. Marissa lelki szemeivel maga elıtt látta a hosszú, olló formájú mőszert, melynek két szára olyan volt, mint két hatalmas agyar. Pontosan tudta, hogy ezek az agyarak épp most mélyednek bele méhének különleges szövetébe. Marissa csak némi nyomást és húzást, de semmi fájdalmat nem érzett. Hallotta, hogy közben dr. Carpenter magyaráz valamit a nıvérnek és dr. Tolentinónak. Hallotta, hogy a röntgengép beindul, s látta a képernyı egy darabkáját is. — így jó lesz! És most, Marissa — szólt oda neki az orvos —, mint ahogy már korábban is mondtam, az injekciós tő már a helyén van, most beengedem a festékanyagot. Ebbıl
feltehetıen érezni fog valamit. Marissa megint visszatartotta a lélegzetét, ám ezúttal valóban fájdalmat érzett. Olyan heves, görcsszerő fájdalom volt ez, hogy önkéntelenül meg-rándult. — Maradjon nyugodtan — szólt rá dr. Carpenter. — De nem tudok — panaszolta Marissa. S abban a pillanatban, mikor már úgy érezte, hogy nem bírja tovább elviselni a fájdalmat, az hirtelen abbamaradt. Marissa megkönnyebbülten felsóhajtott. — Nem jutott át — jelentette ki meglepetten dr. Carpenter. — Csináljunk hamar egy felvételt — ajánlotta dr. Tolentino. — Azt hiszem, kivehetı lesz rajta a vezetékek elzáródása itt meg itt — mondta, miközben ceruzájával mutatta a helyeket a képernyın. — Rendben — hagyta jóvá dr. Carpenter. Majd ezek után közölte Marissával, hogy csinálnak egy röntgenfelvételt, s kérte, hogy ne mozduljon. — Mi a baj? — kérdezte Marissa aggódva. Ám dr. Carpenter vagy nem hallotta meg, vagy pedig elengedte a kérdést a füle mellett. Mindhárman eltőntek a képernyı mögött. Marissa felnézett a fölötte mozgó hatalmas gépre.
— Ne mozduljon — hallotta dr. Tolentino hang-ját. Marissa egy kattanást, majd tompa morgást hallott. Tudta, hogy ebben a pillanatban apró röntgensugarak milliói bombázzák a testét. — Újra megpróbáljuk — jelentette ki dr. Carpenter, mikor visszatért hozzá. — Ez egy picit jobban fog fájni. Marissa megmarkolta a vizsgálóasztal két szélét. Soha nem tapasztalt még ennél kegyetlenebb fájdalmat. Mintha csak egy kést mártottak volna bele az altestébe, amit aztán még meg is forgattak. A fájdalom múltán Marissa odapillantott a képernyı mellett álló három emberre. — Mi a baj? — kérdezte Marissa. Dr. Carpenter szemébıl látta, hogy valami nincs rendben. — Most már legalább tudjuk, hogy miért nem esett eddig teherbe — jelentette ki komolyan az orvos. — Egyik petevezetékébe sem tudtam bevinni a festékanyagot, pedig, ahogy érezhette is, én igazán megpróbáltam befecskendezni. Mintha csak pecsétviasszal lennének elzárva. — Mi lehet az oka? — kérdezte Marissa ijedten.
20 Dr. Carpenter megvonta a vállát. — Ki kell derítenünk. Lehet, hogy valami korábbi fertızés eredménye. Semmi ilyesmire nem emlékszik? — Nem — mondta Marissa. — Semmire. — Van, hogy megtaláljuk a petevezeték-elzáródások okát, de elıfordul az is, hogy nem — mondta dr. Carpenter. — Megesik néha, hogy egy gyerekkori, magas lázzal járó betegség a kiváltója, — Az orvos vállat vont és megveregette Marissa karját. — Ki fogjuk deríteni. — Mi a következı lépés? — kérdezte Marissa aggódó hangon. Már így is bőntudatot érzett amiatt, hogy meddı maradt. Ez a mostani zavarbaejtı felfedezés arra késztette, hogy eltöprengjen, vajon nem valamelyik korábbi szeretıjétıl szerezte-e a fertızést. Bármennyire erıltette is az agyát, nem emlékezett olyasmire, hogy valaha is meggondolatlan vagy kicsapongó lett volna. Persze, hogy szeretkezett, különösen Rogerrel. Lehet, hogy tıle kapott valamit? Marissa gyomra görcsbe rándult. — Nem hiszem, hogy ez a kellı pillanat arra, hogy
kidolgozzunk valamilyen stratégiát. Viszont egy hasőri tükrözés és tán mág egy próbakimetszés elkerülhetetlennek látszik. Könnyen lehetséges, hogy a mikrosebészet segíthet a problémán. S ha ez ntm sikerül, vagy nem megoldható, akkor még mindig van lehetıség a mesterséges megtermékenyítésre. .. — Marissa! — hozta vissza ıt a valóságba Robert éles hangja. Marissa felnézett, Robert ott állt elıtte. — Mit csinálsz itt? — kérdezte Robert, s hangjából csak úgy áradt a méltatlankodás. — Azt hittem, már rég sorra kerültél, de a nıvértıl azt hallom, hogy még be sem jelentkeztél. Marissa felállt. Robert az órájára pillantott. —¦ Siess már! — noszogatta az asszonyt hátranézve, s megindult a felvételes nıvér felé. Marissa a nyomában. Az asszony az íróasztal mögötti feliratra meredt, melyen ez állt: CSAK AKKOR NEM SIKERÜL, HA FELADJUK. — Elnézést kérek a történtekért — mentegetızött a felvételes nıvér. — Én magam is teljesen összezavarodtam, s megfeledkeztem róla, hogy Mrs. Buchanan még nem jelentkezett be. — Semmi baj — mondta Robert. — Csak szóljon, legyen szíves az orvosoknak, hogy itt van.
— Óh, hogyne — felelte a nıvér, s felállt. —• Elıtte azonban még szeretnék köszönetet mondani önnek, Mr. Buchanan, a segítségéért. Az az asszony nekem akart ugrani. Remélem, nem súlyos a sérülése. — Mindössze két öltés — válaszolta valamivel enyhültebb hangon Robert. — Semmi komoly. — Majd lopva körülpillantott, s hangját lehalkítva megkérdezte: — Kaphatnék egy olyan... ööö... mőanyag edényt? — Természetesen — felelte a nıvér. Lehajolt, kihúzott egy fiókot, s elıvett belıle egy kis, mércével ellátott, piros tetejő mőanyag edényt és átnyújtotta a férfinak. Robert a tenyerébe rejtette. — Az a fontos, hogy megéri — súgta gúnyosan Marissának Robert. Majd vissza sem pillantva elsietett a próbafülkeszerő kabinok egyike felé. Férje után nézve Marissa a kettejük közt egyre inkább mélyülı szakadékon kesergett. A mai élmény kapcsolatuk megromlásának újabb állomása volt, különösen az érzelmeik nem állták ki a próbát. — Szólok dr. Wingate-nek, hogy itt van — mondta a felvételes nıvér. Marissa bólintott. Lassan visszasétált a székéhez, és lerogyott. Kezd összeomlani minden.
Nem esik teherbe, a házassága pedig a szeme láttára hullik apró darabokra. Eszébe jutottak Robert mostanában tett üzleti útjai. Házasságuk alatt most elıször tőnıdött el Marissa azon, hogy vajon nem csalja-e meg a férje. Talán épp emiatt döntött úgy váratlanul, hogy nem jön be spermát adni. Lehet, hogy másutt válik meg tıle. 21 — Mrs. Buchanan! — hívta a nyitott ajtóban álló nıvér, s intett az asszonynak, hogy menjen oda. Marissa felállt. A nıvért Mrs. Hargrave-nek hívták. — Készen állunk egy újabb kísérletre? — kérdezte ragyogó mosollyal a nıvér, miközben odaadta a köntöst, a hálóinget és a papucsot Marissának. A nıvér angol kiejtése hasonlított dr. Wingate-éhez. Marissa korábban meg is kérdezte tıle, mitıl ez az akcentus. Meglepıdve hallotta, hogy Mrs. Hargrave nem angol, hanem ausztrál. — Erre a petekivételre vágyom most a világon a legkevésbé — ismerte be Marissa letörten. — Nem is tudom, miért csinálom ezt az egészet. — Elkedvetlenedtünk egy kicsit, ugye? — kérdezte Mrs.
Hargrave a lehetı legkedvesebben. Marissa nem válaszolt. Csak sóhajtott egyet, miközben átvette Mrs. Hargrave-tıl a holmikat, s megindult az öltözıfülke felé. Mrs. Hargrave utánanyúlt, és megérintette Marissa vállát. — Nem akarná elmondani, mi bántja? Marissa elnézte a nıvér arcát, a szürkészöld szemek melegségrıl és együttérzésrıl árulkodtak. Marissa könnyeivel küszködve csak megrázta a fejét. — Az in-vitro megtermékenyítés minden ember számára érzelmi válságokkal terhes — mondta Mrs. Hargrave. — Ám az esetek többségében könnyebb, ha beszélünk róla. Azt tapasztaljuk, hogy a gondok egy része abból fakad, ha a párok úgy érzik, elszigetelıdnek. Marissa bólintott. İ meg Robert is elszigetelıdött. Ahogy egyre nıtt köztük a feszültség, egyre inkább kerülték a barátaikat, különösen azokat, akiknek gyerekeik voltak. — Valami gond támadt maguk között? — kérdezte Mrs. Hargrave. — Nem szeretnék a magánéletükben vájkálni, de higgye el, tapasztalataink szerint csak az segít, ha az
ember ıszintén elmond mindent. Marissa megint bólintott, és belenézett Mrs. Hargrave megértı szemébe. Keze fejével letörölve kibuggyanó könnyeit, beszámolt Mrs. Hargrave-nek arról, hogy Robert elıször nem akart vele jönni ma reggel, majd ezt követıen csúnyán összekaptak. Azt is elmondta Mrs. Hargrave-nek, hogy már-már kezdi úgy érezni, abba kellene hagyniuk ezt az egész megtermékenyítés! procedúrát. — Pokollá változott az életem — vallotta be'—, meg Roberté is. — Azt hiszem, attól kéne megijednünk, ha ez nem így lenne — jelentette ki Mrs. Hargrave. — Megterhelı ez mindenki számára, még a mi számunkra is. S ezen csak az ıszinteség segít. Beszélgetniük kellene más házaspárokkal a dologról. Ez megkönnyíthetné, hogy maguk ketten is tudjanak beszélni róla, és akkor megismerhetnék egymás gátlásait. — Készen állunk, Mrs. Buchanan — szólt ki egy másik nıvér az ultrahangszobából. Mrs. Hargrave vigasztalóan megszorította Marissa vállát. — Most legyünk túl ezen —
mondta —, aztán majd visszajövök és folytatjuk a beszélgetést. Rendben van? — Rendben — egyezett bele Marissa némi lelkesedést mutatva. Tizenöt perccel késıbb Marissa már megint a hátán feküdt az ultrahangszobában, ahol egy újabb fájdalmas, és kockázatoktól sem mentes beavatkozás várt rá. Perceken belül felteszik a lábát a túlságosan is ismerıs kengyelbe. Aztán fertıtlenítik, s beadják a helyi érzéstelenítıt. Már a puszta gondolattól megrándult. Maga a helyszín is félelmetesnek tőnt. Hővös, fenyegetı, futurisztikus környezet, telis-tele olyan elektronikus mőszerekkel, melyek közül Marissa csak keveset ismert. Egy nagyfelbontású katódsugárcsı-képernyı is volt a gépek közé ágyazva. Szerencsére a hosszú peteleszívó tő nem volt Marissa szeme elıtt. A mőtıtechnikus, aki Marissát ebbe a szobába vezette, a mőtét elıkészületeivel foglalatoskodott. Dr. Wingate — a klinika legtöbb megtermékenyítést végzı, az in-vitro programot is irányító orvosa — még nem érkezett meg. 22 A mőtıtechnikus nıvér kopogtatásra lett figyelmes, odalépett az ajtóhoz és kinyitotta. Marissa fejét elfordítva Robertet pillantotta meg az ajtóban.
S jóllehet a mőtı látványa a férfit sokkal inkább zavarba ejtette, mint Marissát, erıt véve magán belépett a modern berendezésekkel felszerelt helyiségbe. Igazolásul hátrafelé mutogatott. — Mrs. Hargrave azt mondta, hogy bejöhetek egy pillanatra — magyarázta. A nıvér bólintott, intett, hogy menjen oda Marissahoz, majd visszatért korábbi foglalatosságához. Robert odaóvakodott az ultrahangos részleghez, és lenézett Marissara. Vigyázott, nehogy hozzáérjen a különleges mőszerekhez vagy a feleségéhez. — Hát, megtörtént — mondta, mintha csak valami fontos feladatot hajtott volna végre. — S most, hogy túl vagyok rajta, bemegyek az irodába. Sajnos ezek miatt az öltések miatt többet kések, mint gondoltam. Úgyhogy rohannom kell. A tárgyalás után visszajövök érted és hazaviszlek. Ha valamiért mégiscsak elhúzódna a megbeszélés, akkor telefonálok és üzenetet hagyok Mrs. Hargrave-nél. Rendben? — Igen — felelte Marissa. — Kösz a spermát. Hálás vagyok érte. Robert azon tőnıdött, vajon nem gúnyolódik-e vele az
asszony, de nem érzett iróniát a hangjában. — örülök neki — mondta, végül. — Szerencsés peteérést. Remélem, sikerül egy egész tucatot produkálnod. — Tétován megveregette Marissa vállát, majd sarkon fordult és kiment a mőtıbıl. Marissa érezte, hogy megint könnyek szöknek a szemébe, de nem tudta eldönteni, a szomorúságtól-e, avagy a méregtıl. Kimondhatatlanul magányosnak érezte magát. Robert mostanában annyira üzletemberként viselkedik, még olyankor is, ha róla van szó. Bántotta, hogy a férfi magára hagyta ezzel a megpróbáltatással. A mai Robert olyannyira más, mint az az ember, akihez olyan boldogan feleségül ment. Ez a mostani annyiféle formában hozta már a tudomására, hogy számára a munka az elsıdleges. E mögé menekült, állandóan ezzel takarózott. Egy könnycsepp gördült le a szeme sarkából. Marissa szorosan lehunyta a szemét, azt remélve, hogy kirekesztheti magát a világból. Az élete apró darabokra hullik, s ı csak tehetetlenül nézi. — Dr. Wingate, kérem — állította meg Mrs. Hargrave az orvost útban az ultrahangos vizsgáló felé —, válthatnánk hamarjában néhány szót? — Halaszthatatlan? — kérdezett vissza dr. Wingate. — Már
így is megvárakoztattam Mrs. Buchanant. — Vele kapcsolatos, amit mondani szeretnék — jelentette ki Mrs. Hargrave emelt fıvel. A nıvér maga is közel száznyolcvan centi magas volt, de még így is szinte elveszett dr. Wingate termetéhez képest. — Bizalmas? — kérdezte dr. Wingate. — Nálunk minden bizalmas, nem? — kérdezett vissza Mrs. Hargrave huncut mosollyal. — Úgy-valahogy — hagyta helyben dr. Wingate. Sietısen megindult az irodája felé. Közvetlenül a folyosóról nyíló hátsó ajtón át léptek be a helyiségbe, megkerülve az orvos titkárnıjét. Wingate betette maguk mögött az ajtót. — Rövid leszek — ígérte Mrs. Hargrave. — Észrevettem, hogy Mrs. Buchanan . .. jobban mondva, dr. Buchanan ... tudja ugye, hogy ı maga is orvos? — Igen, hogyne — felelte dr. Wingate. — Dr. Carpenter említette két évvel ezelıtt. Ahogy emlékszem, meglepıdött, amikor megtudta. A Globe-ban olvasta. — Azt hiszem, nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy ı maga is orvos — folytatta Mrs. Hargrave. — Hiszen tudja, az orvos betegekkel idınként még nehezebb a dolgunk.
Dr. Wingate bólintott. — Akárhogy is — folytatta Mrs. Hargrave —, úgy látom, hogy eléggé depressziós. 23 — Várható volt — jegyezte meg dr. Wingate. — Csaknem mindegyik lombikbébis betegünkre rátör elıbb-utóbb. — Mintha bajok mutatkoznának a házastársak viszonyában is — jelentette ki Mrs. Hargrave. —¦ Már az a gondolat is felmerült, hogy abbahagyják. — Nagy kár lenne — jelentette ki most már ıszinte érdeklıdéssel dr. Wingate. — Az asszony depressziója, megromlott házassága, meg orvos volta együtt arra késztet, hogy talán fontolóra kéne vennünk egy másféle bánásmódot. Dr. Wingate nekidılt az íróasztalának. Hüvelykor ujjával megtámasztva állát, orrát a mutatóujján nyugtatva mérlegelte Mrs. Hargrave javaslatát. Tagadhatatlanul mond valamit a nıvér, a rugalmasságot ı maga is mindig kedvelte.
— Ezenkívül még tanúja volt a Rebecca Ziegler rendezte jelenetnek is —, tette hozzá Mrs. Hargrave. — Ez nyilván tovább mélyítette benne az érzelmi krízist. Nagyon aggódom miatta. — Pedig egészen mostanáig milyen jól tartotta magát — jegyezte meg dr. Wingate. — Úgy van — erısítette meg Mrs. Hargrave. — Valójában az nyugtalanít engem, hogy orvos. — Méltányolom az aggodalmát — jelentette ki dr. Wingate. — A nıgyógyászati klinika népszerőségét épp annak köszönheti, hogy itt figyelünk minden apró részletre. Én mégis azt hiszem, hogy nyugodtan mehet minden tovább dr. Blumenthal-Buchanan esetében ugyanúgy, mint eddig. Elbír még egy-két ciklust, de talán nem árt, ha azt javasoljuk neki, hogy a férjével együtt vegyék igénybe a lelkisegélyszolgálatunkat. — Rendben van — mondta Mrs. Hargrave —, javasolni fogom neki. De mivel ı orvos, nem biztos, hogy ez a javaslat elnyeri a tetszését. Most, hogy döntöttek, dr. Wingate odalépett az ajtóhoz, és kinyitotta Mrs. Hargrave elıtt. — Rebecca Zieglerrıl jut eszembe — szólalt meg Mrs. Hargrave. — Feltételezem, hogy már gondjaiba vette
valaki. — Most olvassa a leleteit — felelte dr. Wingate, kilépve Mrs. Hargrave nyomában a folyosóra. — Sajnos, elkeserítınek fogja találni. — Nagyon valószínő — állapította meg Mrs. Hargrave. 1990. március 19. 11.37 Dorothy Finklestein végigsietett a fedett átjárón, és besétált a nıgyógyászati klinika kövezett belsı udvarára. Mint mindig, most is késésben volt. Folyton elkésett mindenhonnan. Negyed tizenkettıre jelentkezett be évi rendes vizsgálatára. Egy hirtelen széllökés megemelte kalapja karimáját. Még idejében sikerült elkapnia, mielıtt lerepült volna a fejérıl. Ugyanebben a pillanatban felfigyelt valamire. Egy magas sarkú nıi cipı zuhant feléje. A közelében ért földet, egy rhododend-ronbokorban. Dorothy sietsége ellenére megtorpant, s szemével követte, honnan szállhatott alá a cipı. Megkövülten látta, hogy a nıgyógyászati klinika legfelsı, hatodik emeletén lábát lógatva, elırehajtott fejjel egy nı ül az egyik ablakpárkányon, mintha csak a járdát figyelné. Dorothy pislogott egyet, azt remélve, hogy csak a képzelet
szüleménye az egész, de nem, valóban egy nı, egy fiatal nı ült a párkányon! Dorothy ereiben meghőlt a vér, amikor azt látta, hogy a nı még kijjebb hajlik, s fejjel lefelé lassan kibukik az ablakból. Mint egy életnagyságú baba, úgy zuhant egyre gyorsabban, ahogy az emeletek követték egymást. Ugyanolyan tompa puffanással, ahogy egy nehéz könyv zuhan egy vastag szınyegre, ugyanabban a bokorban kötött ki, mint a cipıje. Dorothy teste ösztönösen megvonaglott, mintha ı maga élte volna át a zuhanást. Majd ahogy a valóság eljutott a tudatáig, felsikoltott. Minden erejét összeszedve rohanni kezdett a virágágyás felé, bár fogalma sem volt arról, hogy mit is tehetne, annak ellenére, hogy egy 24 nagy bostoni áruház ügynökeként rendelkezett némi elsısegély-nyújtási ismerettel, s tanulmányai során elvégzett egy újraélesztési tanfolyamot is. Néhány arra járó felkapta a fejét Dorothy sikoltására. Elsı döbbenetükbıl magukhoz térve, Dorothyhoz hasonlóan rohanni kezdtek a virágágyás felé. Valaki beviharzott a klinika épületébe, riasztani a bentieket. A virágágyás sarkához érve, Dorothy iszonyodva nézte a szeme elé táruló látványt. Az asszony a hátán feküdt. Tágra nyílt, üres tekintettel bámult az égre. Dorothy tanácstalanul lehajolt, s szájon át megpróbálta lélegeztetni az asszonyt,
mivel az semmi életjelet sem mutatott. Néhány levegıbefújás után abba kellett hagynia. Fejét elfordította, s megvált a reggelijétıl. Ekkorra már odaérkezett egy hófehér köpenyes orvos is. — Hogyne emlékeznék magára — mondta dr. Arthur. — Maga az a beteg, aki annyira érzékenyen reagált a ketaminra. Hogyan felejthettem volna el? — Csak meg akartam bizonyosodni arról, hogy ezúttal nem ketamint kapok — mondta Marissa. Elsıre nem ismerte fel dr. Arthurt, hiszen nem látta a próbakimetszés óta. Mikor azonban az orvos hozzálátott az infúzió bekötéséhez, már derengeni kezdett neki valami. — Ma csak egy kis váliumra lesz szükségünk — igyekezett megnyugtatni ıt dr. Arthur. — Már most beadok belıle egy keveset. Ettıl majd elálmosodik. Marissa a szemével követte, ahogy az orvos beadagolta az altatót az infúziós szerelékbe, aztán visszafordította a fejét. Most, hogy küszöbönáll a peteleszívás, másképpen látta a helyzetet, mint tizenöt perccel korábban. Ambivalens érzései szertefoszlottak. Mihelyt a válium felszívódott a szervezetében, Marissa megnyugodott ugyan, de nem álmosodott el. Elzáródott
petevezetékein, meg azon morfondírozott, hogy mi okozhatta az elzáródást. Számba vette, hányféle beavatkozásban volt már része. Eszébe jutott az is, hogyan érezte magát akkor, amikor magához tért az altatásból, a hasőri tükrözés után. Mihelyt kitisztult az elméje, dr. Carpenter közölte vele, tekintve, hogy mivel a petevezetékeiben teljes az elzáródás, a mikrosebészet szóba sem jöhet. A szövettani elemzéshez próbakimetszést végzett. S azt is közölte vele, nem maradt más választása, mint megpróbálkozni a mesterséges megtermékenyítéssel. — Készen állunk? — kérdezte egy zengı hang. Marissa felnyitotta elnehezült szempilláit, s felnézett dr. Wingate szakállas arcába. Visszadılve a mőtıasztalra, igyekezett nem is gondolni a testére, hogy megszabaduljon az aggodalomtól. Visszaidézte azt az emlékképet, amikor közvetlenül a laparosz-kópia után felkereste a Memóriálban dr. Ken Muellert a bonctanon. A nıgyógyászati klinika orvosai gyakran küldtek mintákat a Memóriálba, hogy ellenıriztessék a saját diagnózisaikat. Marissának megemlítették, hogy az ı petevezetékeibıl vett mintát is átküldték oda. Inkognitójának megırzése céljából Marissa maga kereste ki
a mintát. Tisztában volt vele, hogy a nıgyógyászati klinika a neve helyett a társadalombiztosítási számával jelölte meg az átküldött anyagot. Mihelyt megtalálta a mintát, Ken keresésére indult, akivel még az egyetemen barátkoztak össze. Nem mondta meg a kollégájának, hogy a saját mintáiról van szó, csak megkérte, hogy végezze el rajtuk a mikroszkopikus vizsgálatot. — Hát ez fölöttébb érdekes — jegyezte meg Ken, miután hirtelenjében szemügyre vette az egyik lemezt. Hátradılt. — Tudsz valamit mondani az esetrıl? — Semmit — felelte Marissa. — Nem akarlak befolyásolni. Csak mondd meg, mit látsz. — Találós kérdés? — kérdezte Ken mosolyogva. — Olyasmi — felelte Marissa. Ken visszahajolt a mikroszkóphoz. — Elsı pillantásra petevezeték-kimetszés. úgy fest, mintha valamilyen fertızés támadta volna meg. 25 — Eddig jó — jelentette ki Marissa elismeréssel. — S mit tudsz mondani magáról a fertızésrıl? Ken pár percig némán vizsgálgatta a lemezmintát.
Marissát teljesen megdöbbentette, amit a férfi ezután mondott. — Tébécé — jelentette ki karjait összefonva. — Tuberkulózis? — Marissa majdnem leesett a székrıl. İ valamiféle meghatározhatatlan gyulladásra gondolt, a tébécé meg sem fordult a fejében. — Mibıl gondolod? — kérdezte. — Nézd meg magad — ajánlotta Ken. Marissa belenézett a mikroszkóp lencséjébe. — Amit látsz, az granuloma, vagyis sarjdaganat — mondta Ken. — Óriás sejtekbıl, hámszerő sejtekbıl és a granuloma más, elengedhetetlen összetevıibıl állnak. Csak kevés dolog idéz elı sarjdaganatot. Vagyis ilyenkor az ember tébécére, se'jtbur-jánzásra és gombákra gyanakszik, a statisztikai adatok tükrében pedig elsı helyre mindig a tébécét teszi. Marissa elgyöngült. Elszörnyülködött a gondolatra, hogy efféle betegségben szenvedhet. — További vizsgálatokkal meg tudod pontosan állapítani a diagnózist? — kérdezte Marissa. — Természetesen — felelte Ken. — Ám sokat segítene, ha tudnék valami elızményrıl. — Rendben — felelte Marissa. — Az illetı egészséges, a
harmincas évei közepén járó fehér bırő asszony, eleddig teljesen negatív orvosi leletekkel. Semmi jel sem mutatott elzáródott petevezetékekre. — Megbízható orvosok vizsgálták? — kérdezte Ken az ajkát rágva. — Tökéletesen — felelte Marissa. — Negatív tüdıröntgen? — Teljesen negatív. — Látászavarok? — Semmi. — Nyirokcsomók? — Negatív — mondta Marissa nyomatékosan. — A petevezeték-elzáródás kivételével a beteg minden lelete negatív, s a nı teljesen egészséges. — Nıgyógyászatilag is negatív? — kérdezte Ken. -— Ühüm — felelte Marissa. — Hát, ez furcsa — ismerte el Ken. — A tébécé-bacilusok ugyanis vagy a vérkeringésen, vagy pedig a nyirokmirigyeken keresztül támadhatják meg a petevezetéket. S ha ez tényleg tébécé, akkor egy gócnak
is lennie kell valahol. Mert a fonalak vagy hasonlók hiányában gombás fertızés nem lehet. Én tehát változatlanul a tébécét tartom a fertızés legvalószínőbb okának. Ezzel együtt csinálok még további festéseket... — Marissa! — szólította vissza egy hang a valós-ágba. Marissa kinyitotta a szemıt. Dr. Arthur volt az. — Dr. Wingate arra készül, hogy beadja a helyi érzéstelenítıket. Nem szeretnénk, ha hirtelen megugrana. Marissa bólintott. Szinte ugyanebben a pillanatban szúró, gyorsan abbamaradó fájdalmakat érzett, elméje pedig visszatért korábbi tépelıdéseihez. Eszébe jutott, hogy pánikhangulatában még ugyanaznap, amikor Kennel találkozott, elrohant hamarjában egy orvosnı ismerıséhez. Ám a teljes kivizsgálás során sem találtak semmi mást, mint egy pozitív PPD-tesztet, amely azt mutatta, hogy valamikor valóban átesett egy tébécés fertızésen. Ken számtalan módon megvizsgálta a Marissától kapott mintát, de nem talált sem tébécére utaló, sem más organizmust. Mégis, annak ellenére, hogy Marissa állította, el sem tudja képzelni, hogyan szedhetett volna össze az illetı egy ilyen ritka betegséget, Ken ragaszkodott eredeti diagnózisához, ahhoz, hogy a petevezetékek tébécés baktériumoktól fertızıdtek el. — Dr. Wingate! — szólította az orvost valaki elfúló hangon.
Marissa ettıl megint visszatért a jelenbe, s a hang irányába fordította a fejét. Mrs. Ilar-grave állt az ultrahangos mőtı ajtajában. — Az ég szerelmére, nem látja, hogy dolgozom? — méltatlankodott dr. Wingate. 26 — Sajnálom, de vészhelyzet van. — Éppen most szedegetem ki ezeket a nyavalyás petéket! — kiabálta magából kikelve dr. Wingate, haragjának egy részét Mrs. Hargrave-re zúdítva. — Értem — mondta Mrs. Hargrave kihátrálva az ajtón. — Hahó, itt vannak! — kiáltott fel dr. Wingate elégedetten. Szeme a katódsugárcsıképernyıre tapadt. '-— Akarja, hogy megnézzem, mi az a vészhelyzet? — kérdezte dr. Arthur. — Az ráér — mondta dr. Wingate. — Emeljünk ki néhány petét. Marissa számára az elkövetkezı fél óra csigalassúsággal
telt. Álmos volt ugyan, de a kínzó szondázás közepette képtelen volt elaludni. — Meg is volnánk — mondta végre dr. Wingate. — Ez az utolsó látható tüszı. Hadd nézzem, mink van. A szondát félretéve, kesztyőjét lehúzva, dr. Wingate a mőtıtechnikussal együtt átment a másik helyiségbe, hogy a mikroszkópon át szemügyre vegye a leszívott anyagot. — Jól érzi magát? — kérdezte Marissától dr. Arthur. Marissa bólintott. Pár perc múlva dr. Wingate, ajkán széles mosoly-lyal visszatért. — Nagyon jó kislány volt — szólt. — Nyolc ígéretesnek tetszı petét produkált. Marissa hallhatóan felsóhajtott és lehunyta a szemét. S bár örült, hogy nyolc petét sikerült megérlelnie, összességében nem volt kellemes délelıttje. Kábultnak és fáradtnak érezte magát, s ahogy elszivárgott belıle a feszültség, hamarosan zavaros, bódult félálomba merült. Csak homályosan érzékelte, hogy ráfektetik egy kerekes hordágyra, s az üvegezett folyosókon áttolják a klinika fekvıbetegszárnyába. Itt rövid idıre magához tért annyira, hogy lemásszon a hordágyról és lefeküdjön az ágyra, majd a nyugtatótól mély álomba zuhant.
Dr. Norman Wingate szívéhez a klinika vezetésébıl ráháruló kötelezettségek és felelısségeik közül legközelebb az invitro megtermékenyítéshez kötıdı biológiai tevékenység állt. Orvosként és kutatóként a legnagyobb kihívást a sejtbiológia jelentette számára. Elnézve Marissa petéit a mikroszkóp lencséje alatt, az öröm és a lelkesedés hulláma öntötte el. Itt, a szeme elé táruló látványban rejlett egy új emberi élet hihetetlen lehetısége. Marissa petéi remek példányok voltak, tanúbizonyságát adva annak, hogy pazarul mőködtek mindazok a hormonok, amelyeket a peteérési idıszak legérzékenyebb periódusában adagolt neki. Dr. Wingate alaposan szemügyre vett minden egyes petét. Mindegyik meglehetısen érett állapotú volt Gondosan belehelyezte ıket egy elıre odakészített, halovány rózsaszín anyagot tartalmazó Falcon-szö-vettenyészetbe. Majd az edénykéket berakta egy, a hımérsékletet és a gázok koncentrációját szabályozó inkubátorba. Figyelmét ezek után Robert spermájának szentelte, melyet idıközben hagytak cseppfolyósodni. Dr. Wingate hozzálátott a sperma-elıkészítés folyamatához. Maximalista lévén, szerette a sejtbiológiai eljárás minden egyes lépését maga csinálni. A mesterséges megtermékenyítést mővészetnek és tudománynak tekintette egyidejőleg. > — Dr. Wingate! — szólította meg a laborba belépı Mrs.
Hargrave. — Elnézést a zavarásért, de újabb fejlemények vannak a Rebecca Ziegler-ügy-ben, melyeket a tudomására kell hoznom. Dr. Wingate felnézett a munkájából. — Nem tudja maga elintézni? — kérdezte. — Megjelent a sajtó, dr. Wingate — felelte Mrs. Hargrave. — Meg egy tévéstáb. Jó lenne, ha velem jönne. Dr. Wingate elkedvetlenedve nézte a Robert spermájával telt üvegcsét. Győlölte, ha adminisztrációs kötelezettségek elszólítják biológusi munkájától. Ám mint a klinika igazgatójának, nemigen maradt más 27 választása. Odafordult a laboránshoz. — Itt az alkalom — mondta neki. — Folytassa, kérem. Fejezze be az elıkészítést, a koncentrációt és a „felülúsztatást". Épp elégszer látta már tılem, úgyhogy fogjon hozzá. Jövök, mihelyt tudok. — Ezzel sarkon fordult, és Mrs. Hargravc-vel együtt elhagyta a helyiséget. — Mrs. Buchanan! Mrs. Buchanan! Kérem! Hall engem? — ébresztgette egy barátságos hang. Marissa lidérces álma mélyérıl érzékelte valahonnan, hogy egy hang szólítja. Azt álmodta, hogy zátonyra futott valami kietlen parton. Elıször megpróbálta az iménti hangot beleszıni az álmába, ám a
nıvér eltökélten szólongatta. — Mrs. Buchanan, megérkezett a férje.' Marissa felnyitotta a szemét. Egyenesen a nıvér szélesen mosolygó ábrázatába nézett. A köpenyére akasztott címkén ott volt a neve: Judith Holiday. Marissa hunyorgott, hogy tisztán láthassa a kórterem többi részét is. Ekkor vette észre, hogy Robert, karjára fektetett kabátjával, ott áll a nıvér háta mögött. — Hány óra van? — kérdezte Marissa az ágyban felkönyökölve. Úgy tőnt neki, hogy csak pár perce aludt el. Robert ennyi idı alatt biztosan nem végzett, s nem érhetett ide. ¦— Délután negyed öt — felelte Judith, miközben a vérnyomásmérı tömlıjét feltekerte Marissa karjára, s kezdte felpumpálni. — Hogy vagy? — kérdezte Robert. — Azt hiszem, jól — felelte Marissa, de ebben nem volt igazán biztos. A válium még nem tisztult ki a szervezetébıl. Szája pontosan olyan száraz volt, mint az a sivatag, amelyet álmában látott. Csodálkozott, hogy ilyen hamar elmúlt a nap. — Minden rendben lévınek látszik — jelentette ki a nıvér, levéve a vérnyomásmérıt. — Ha úgy gondolja, nyugodtan hazamehet.
Marissa lelógatta lábát az ágyról. Egy pillanatra elszédült. Majd ez az érzés megismétlıdött, mikor felkelt, s talpa megérintette a hideg követ. — Hogy érzi magát? — kérdezte Judith. Marissa azt felelte, jól, csak egy kicsit gyönge. Ivott egyet az éjjeliasztalkán álló pohárból. Ettıl kissé jobban lett. — A ruhái a szekrényben vannak — közölte Judith. — Segítsek? — Nem, köszönöm — felelte Marissa, s erıtlenül rámosolygott a barátságos, segítıkész nıvérre. — Csak kiáltson, ha mégis — mondta Judith, miközben kihátrált az ajtón. Betette maga után, de nem teljesen, résnyire nyitva hagyta. — Majd én — mondta Robert, amikor azt látta, hogy Marissa megindul a szekrény felé. Húsz perccel késıbb Marissa már lefelé botorkált a klinika lépcsıin. Majd beült Robert mellé az anyósülésre. Teste elnehezült, semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy minél elıbb hazaérjenek, és ágyba bújhasson. Közönyösen figyelte a Harvard téri csúcsforgalmat.
Sötétedett. A legtöbb autó már bekapcsolta reflektorait. — Dr. Wingate elmesélte, hogy remekül sikerült a peteleszívás — szólalt meg Robert. Marissa bólintott, a férje felé fordult, akinek profilja élesen kirajzolódott az esti szürkületben. A férfi nem nézett rá. — Nyolc peténk lett — mondta Marissa, megnyomva a többes számot. Figyelte, reagál-e rá, a férje. Bízott benne, hogy a férfi elérti a célzást Ehelyett azonban Robert témát váltott. — Hallottad, milyen tragédia történt a klinikán? — Nem — mondta Marissa. — Miféle tragédia? — Emlékszel arra az asszonyra, aki megütött? —¦ kérdezte Robert, mintha Marissa elfelejtette volna. — Arra, amelyik azt a jelenetet rendezte a váróban, mikor megérkeztünk? Úgy tőnik, öngyilkos lett. Mint egy hattyú, alábukott a hatodik emeletrıl az egyik virágágyásba. Benne volt a délutáni újságokban. 28 ¦— Szent isten! — mondta Marissa. Nagyon is élénken
emlékezett még rá, mennyire átérezte az asszony helyzetét. Nagyon is értette a nı elkeseredését és csalódását, hiszen maga is olyan gyakran élte meg. — Meghalt? — kérdezte Marissa, félig-meddig azt remélve, hogy az asszony megúszhatta. — Azonnal — felelte Robert. — Egy szerencsétlen páciens útban a klinika felé látta a történteket. İ mesélte, hogy a nı fent ült az egyik ablakpárkányon, majd egyszerre csak lebukfencezett. — Szerencsétlen nı — mondta Marissa. — Melyik? — kérdezte Robert. — Mind a kettı — felelte Marissa, noha ı eredetileg Rebecca Zieglerre gondolt. — Biztos vagyok benne, hogy szerinted megint csak nem ez a megfelelı pillanat arra, hogy errıl az in-vitro cécóról beszéljünk — jegyezte meg Robert —, de látva, hogy ez az asszony mennyire elveszítette a fejét, csak még jobban megerısödött bennem mindaz, amit ma reggel éreztem. Teljesen egyértelmő, hogy nemcsak mi vagyunk teli feszültségekkel. Én tényleg úgy gondolom, hogy ezután a ciklus után abba kell hagynunk ezt az egész kísérletet. Gondold csak el, mennyire megsínyli a munkád is. Marissát ebben az állapotában egyáltalán nem •érdekelte
gyermekorvosi munkája. — ıszintén elmondtam mindent a fıorvosomnak, s ı megérti —• magyarázta Marissa nem most elıször. — İ, másokkal ellentétben, átérzi, hogy min megyek keresztül.' — Kedves a fıorvos úrtól, hogy ezt mondja —-felelte Robert. — De mit szólnak hozzá a betegeid? Nem érzik úgy, hogy elhanyagolod ıket? — A betegeimrıl gondoskodnak mások — vágott vissza Marissa. Valójában azonban igenis foglalkoztatta, hogy mi történik velük. — Azonkívül — tette hozzá még Robert —, én végeztem ezzel a spermaadogatósdival. Megalázó ez a klinikára járás, meg a mőanyag csészézés. — Megalázó? — visszhangozta Marissa, mintha csak rosszul hallotta volna. A nyugtató ellenére is úgy érezte, hogy Robert ismét provokálja. Mindazok után, hogy ma megint el kellett szenvednie egy fájdalmas és kockázatos beavatkozást, szinte el sem tudta hinni, hogy Robert képes legyen újra elıhozakodni a maga kicsinyes, fájdalommal egyáltalán nem járó dolgaival. Megpróbált uralkodni magán, ám mégiscsak kimondta, ami a szívén volt. —
Megalázó? Számodra megalázó? S mit szólnál ahhoz, ha neked kellene háton fekve töltened az egész napot széttárt lábakkal, miközben a kollégáid benned vájkálnak, téged szondáznak? • — Pontosan errıl beszélek — folytatta Robert. —¦ Egyáltalán nem azt akartam mondani, hogy ez számodra könnyebb. Mindkettınk számára nehéz. Túlságosan nehéz. Az én számomra legalábbis az. Be akarom fejezni. Most, azonnal. Marissa maga elé bámult. Dühös volt, s tudta, hogy Robert is az. Mostanában folyton veszekszenek. Figyelte a feléje rohanó utat. Az autópálya bejáratánál megálltak az útdíj kifizetése végett. Robert dühödten vetette oda az érméket az ablaknál ülıknek. Tízperces néma autózás után Marissának sikerült lehiggadnia. Odafordult Roberthez, és közölte vele, hogy Mrs. Hargrave ma délután meglátogatta. — Mélyen együttérzett velünk — mondta Marissa —, s van egy javaslata. ¦—• Hallgatom — jelentette ki Robert. — Azt tanácsolta, hogy vegyük igénybe a klinika
lelkisegély-szolgálatát — folytatta Marissa. — Szerintem nem rossz ötlet. Te magad mondtad, hogy hasonló helyzetben mások is teli vannak feszültségekkel. Mrs. Hargrave azt állítja, hogy nagyon sokaknak segített már ez a szolgálat. — S jóllehet elsı hallásra Marissa nem lelkesedett különösebben az ötletért, minél többet gondolkodott felıle, s látva, hogy mi zajlik közte meg Robert között, egyre vonzóbbnak találta. Segítségre van szükségük, ez aztán egészen biztos. 29 — Eszemben sincs lelki tanácsadásra járni — vette elejét Robert a további érveknek. — Semmi kedvem még több idıt és pénzt elpazarolni azért, hogy valaki elmondja nekem, mitıl lett elegem olyasvalamibıl, ami garantáltan boldogtalanná tesz, s ami egymás torkának ugraszt minket. Remélem, tisztában vagy vele, hogy eddig már több mint ötvenezer dollárt költöttünk erre az egészre? Újra csönd telepedett közéjük. Néhány mérföld után Robert kitört. — Hallottad, mit mondtam? ötvenezer dollár! Marissa elvörösödött arccal felé fordult. — Hallottam! — csattant fel. — ötvenezer, százezer! Mit számít, ha nincs más mód arra, hogy gyerekünk
legyen? Néha egészen lehetetlen tudsz lenni, Robert. Nem arról van szó, hogy megéreznénk. Még arra is futotta, hogy ebben az évben megvegyük neked ezt a hülye drága autót. Idınként tényleg elcsodálkozom azon, hogy számodra mik a fontos dolgok. Marissa megint csak elıre nézett, két karját dühösen egymásra tette, s elmerült a saját gondolataiban. Robert gyakorlatias szemlélete szöges ellentéte volt a sajátjának, s eltőnıdött azon, mi vonzotta ıket egymáshoz. — Veled ellentétben — folytatta Robert, ahogy közeledtek a házuk felé —, számomra ötvenezer igenis jelentıs összegnek tőnik. És semmi mást sem tudunk felmutatni belıle, mint keserő érzéseket és egy széthulló házasságot. Ez azért ehhez túl nagy árnak tőnik. Kezdem meggyőlölni a nıgyógyászati klinikát. Ott még soha nem éreztem kellemesen magam. S az sem segített túl sokat, hogy megtámadott egy fékevesztett nı. S az ırt láttad? — Milyen ırt? — kérdezte Marissa. — Azt, aki az orvosokkal együtt jött be, mikor a nı azt a jelenetet rendezte. Azt az egyenruhás ázsiai fickót. Észrevetted, hogy fegyvere is volt? — Nem, nem vettem észre, hogy fegyvere is volt! •— Robert kiválóan értett hozzá, hogy oda nem illı részletekkel
elkanyarodjon a lényegtıl. İk itt most a kettejük viszonyáért és a jövıjükért csatáznak, s erre neki az ır jut eszébe. — Egy 357-es colt Pythonja volt — mondta Robert. — Minek képzelik ezek magukat? Azt hiszik, hogy ık a ferde szemő szupermenek? Felkattintva a villanykapcsolót, dr. Wingate belépett imádott laborjába. Éjjel tizenegy is elmúlt már, a klinika épülete teljesen kihalt volt. A szemben lévı kórházi és intenzív szárnyon voltak ugyan ügyeletesek, a klinika épületében azonban rajta kívül egy lélek sem tartózkodott. Dr. Wingate levetette zakóját, belebújt egy hófehér köpenybe, s gondosan megmosta a kezét. Várhatott volna a dologw gal másnap reggelig, de hogy Marissa nyolc, annyira ígéretes érett petével ajándékozta meg, égett a vágytól, hogy megnézze, milyen állapotban vannak." Tegnap délután, miután legjobb tudása szerint igyekezett lezárni a szerencsétlen Rebecca Ziegler-esetet, a laborba visszatérve meggyızıdött róla,' hogy a laboránsnı igazán szép munkát végzett a spermapreparációkkal. Délután kettıre mind a nyolc petét elhelyezték egy-egy aprólékos gonddal összeállított mesterséges megtermékenyítı oldatot tartalmazó táptalajba. Dr. Wingate mindegyik edénykébe belehelyezett körülbelül 150 000 élı spermiumot. Ezt követıen a petesejteket és a spermiumot 5%-os szén-dioxid-, 98%-
os páratartalmú és 37 °C hımérséklető inkubátorba helyezték. Dr. Wingate bekapcsolta a mikroszkópot, majd kinyitotta az inkubátort, és kivette az egyik tálkát: A mikroszkóp alá helyezve szemügyre vette. A mikroszkóp látómezejének közepén íme, ott a még mindig győrőrejtektıl övezett, gyönyörőséges petesejt. A boszorkányos ügyességgel mozgatott mikropipetta segítségével elé táruló kép láttán dr. Wingate-en a teremtés izgalma vett erıt, hiszen két elımagot fedezett fel a petesejt-protoplazmában. A petesejt megtermékenyült, s teljesen normálisnak látszott. A többi tálka tartalmának mikroszkopikus vizsgálata után dr. Wingate örömmel látta, hogy mind a nyolc petesejt megtermékenyült annak rendje és módja szerint. Egyiknél sem történt 30 polispermikus megtermékenyülés, vagyis mindegyik esetben csak egy sperma jutott be a petesejtbe. Dr. Wingate minden sietség nélkül áttette a megtermékenyített oocytákat egy magasabb koncentrátumú növekedésszérumot tartalmazó friss oldatba. Majd ezután mindegyik megtermékenyült petesejt szépen
visszakerült az inkubátorba. Mihelyt végzett, odalépett a telefonhoz. A késı éjszakai idıpont ellenére felhívta a Buchanan házaspárt. Úgy vélte, nem számít, mennyi az idı, ha az ember jó hírt hall. Az ötödik csöngetés után azonban kételkedni kezdett ebben. A hatodik csengetés után már azon volt, hogy leteszi a kagylót, mikor Robert végre felvette. — Elnézést, amiért ilyen késın telefonálok — mentegetızött dr. Wingate. — Semmi gond — nyugtatta meg Robert. — A dolgozószobámban voltam. Ez a feleségem vonala. — Jó híreim vannak — közölte dr. Wingate. — Nagyon ránk fért már — jelentette ki Robert. — Tartsa egy pillanatig, felébresztem Marissát. — Talán mégsem kellene felébresztenie — mondta dr. Wingate. — Megmondhatja neki holnap reggel is, vagy majd én odatelefonálok ismét. Azok után, amin ma keresztülment, talán jobb, ha hagyjuk pihenni. — Tudom, hogy hallani szeretné — nyugtatta meg Robert. — Különben is, egy pillanat alatt újra el tud aludni. Soha nem volt még ilyen gondja. Tartsa egy percig. Pár perccel késıbb a másik készülékbıl Marissa hangja
hallatszott. — Elnézést, amiért felébresztettem — mentegetızött újra dr. Wingate —, de a férje azt mondta, nem lesz baj belıle. — Robert azt mondta, hogy jó hírei vannak. — Úgy van — jelentette ki dr. Wingate. — Mind a nyolc petesejt megtermékenyült. Gyorsan zajlott, s én nagyon bizakodó vagyok. Az esetek többségében ugyanis legföljebb nyolcvanszázalékos eredményt szoktunk elérni. De ezúttal maga rendkívül életképes sejtekkel ajándékozott meg minket. — Ez csodálatos — örvendezett Marissa. — S ez azt jelenti, hogy a visszaültetés sikeresebbnek ígérkezik? — Ha egészen ıszinte akarok lenni — felelte dr. Wingate —, akkor azt kell mondjam, nem tudom, van-e a kettı között ilyen összefüggés. Majd meglátjuk. — Miért történt ezúttal másképp? — kérdezte Marissa. Az elızı ciklus alkalmával egyetlenegy petesejt sem termékenyült meg. — Bár tudnám — vallotta be dr. Wingate. — A megtermékenyülés bizonyos tekintetben még mindig misztikus folyamat. Nem ismerjük minden ösz-szetevıjét. — S mikor kerül sor a visszaültetésre? — kérdezte
Marissa. — Körülbelül negyvennyolc óra múlva — felelte dr. Wingate. — Holnap újra megnézem, hogyan fejlıdnek az embriók. Tudja, elıbb látni szeretnénk némi osztódást. — Négy embriót fog beültetni? — Úgy van — felelte dr. Wingate. — Mint ahogy azt már korábban említettem, tapasztalataink szerint négynél több embrió visszaültetése esetén nı a kockázata az ikerterhességnek, viszont semmivel sem több az esély a sikeres visszaültetésre. A másik négy embriót lefagyasztjuk. S ezekkel a remek petesejtekkel két visszaültetésre is lehetıségünk van anélkül, hogy megint el kellene szenvednie egy újabb hyperstimulációt. — Bízzunk benne, hogy sikerrel jár a visszaültetés — mondta Marissa. — Reméljük a legjobbakat. — Szomorúan hallottam, hogy az az asszony 31 megölte magát — mondta Marissa. Egész este nem tudott' szabadulni a tragédia emlékétıl. Az foglalkoztatta, hogy vajon hány sikertelen cikluson ment keresztül az a szerencsétlen nı. S mivel mélyen átélte, mit érezhetett az asszony, már elıre
számolt azzal, hogy saját lelkiállapota egy újabb kudarc forrása lehet. S mivel eddig már annyi csalódás érte, nehezére esett optimistának maradni. Vajon egy újabb kudarc maradék erejét is felemészti? — Szörnyő tragédia — állapította meg dr. Wingate. Korábbi lelkesültségét gyászos tónus váltotta fel. — Mindannyiunkat megrázott. Munkatársaink általában érzékenyen reagálnak a depresszió jeleire. Rebecca Ziegler, egészen a tegnapi kifakadásig, semmi jelét sem mutatta a lelki válságnak. Feltehetıen ı meg a férje eltávolodtak egymástól. Megpróbáltuk rávenni ıket arra, hogy vegyék igénybe a lelki tanácsadást, ám erre nem voltak hajlandóak. — Hány éves volt? — kérdezte Marissa. — Azt hiszem, harminchárom — felelte dr. Wingate. — Tragikus egy fiatal élet elvesztése. S aggódom amiatt is, hogy ez milyen hatást vált ki a többi betegünkbıl. Az in-vitro megtermékenyítés minden érintett számára feszültségekkel jár. Biztos vagyok abban, hogy magára sem volt jó hatással, hogy látta Mrs. Ziegler kétségbeesését a váróban. — Nagyon is megértettem ıt — ismerte be Marissa. Különösen most, tette hozzá gondolatban, hogy azt hallom, veszélybe került a házassága. İ meg Rebecca Ziegler
megközelítıen egyidısek is voltak. — Kérem, ne mondja ezt — folytatta dr. Wingate. — A helyzet reményre jogosít, bízzunk abban, hogy eredményes lesz a beültetés. Nagyon fontos, hogy ön is akarja a sikert. — Igyekezni fogok — ígérte Marissa, majd elbúcsúzott dr. Wingate-tıl. Örült, hogy elıhozakodott az öngyilkossággal. Már azzal is tompult valamelyest a hatása, hogy beszélhetett róla az orvossal. Felkelt az ágyból, belebújt a köntösébe, és lement Robert dolgozószobájába. A férfit a számítógép elıtt ülve találta. Mikor Marissa belépett, Robert felpillantott. — Mindegyik megtermékenyült — mondta Marissa, és leült kedvenc helyére, a beépített könyvespolc alá. — Ez biztató — állapította meg Robert. Szemüvege fölött nézett rá az asszonyra. — Az elsı akadályon túl vagyunk — folytatta Marissa. — Most már csak az kell, hogy az egyik embrió megtapadjon a méhfalon. — Kimondani könnyebb, mint megcsinálni — jegyezte meg Robert, aki már vissza is fordult a számítógép képernyıjéhez.
— Egy csöppet sem tudnál segítıkészebb lenni? — kérdezte Marissa. Robert visszafordult. — Már-már kezdem úgy látni, hogy a segítıkészségemmel, meg azzal, hogy elhallgattam, valójában mit gondolok, csak azt értem el, hogy hagytam a fejedet a falba verni. Nekem még mindig komoly aggályaim vannak ezzel az egész eljárással kapcsolatban. Ha ezúttal sikerül a dolog, rendben van, azt viszont nem szeretném, ha újabb csalódás érne. — Ezzel visszafordult a géphez. Marissa egy percig csöndben maradt. S bármenynyire ódzkodott is attól ebben a pillanatban, hogy igazat kelljen adnia Robertnek, magában elismerte, hogy van abban valami, amit a férje állít, ı maga is félt attól, hogy túlságosan beleéli magát a sikerbe. — Nem gondolkodtál el ezen a segélyszolgálaton? — kérdezte Marissa. Robert harmadszor is visszafordúlt Marissahoz. — Nem — felelte. — Mondtam már, hogy semmiféle tanácsadásra sem akarok eljárni. Már így is túl sokan avatkoztak bele az életünkbe.
A gondok egy részét számomra épp az jelenti, hogy a magánéletünk megszőnt létezni. Úgy érzem magam, mint egy hal az akváriumban. — Dr. Wingate azt állította, hogy az egyik ok, amiért az az asszony öngyilkos lett, éppen az volt, hogy ık sem mentek el a tanácsadásra. 32 — Tekintsem ezt egyfajta nem is burkolt fenyegetésnek? — kérdezte Robert. — Azt akarod ezzel mondani, hogy magad is leugrasz a nıgyógyászati klinika legfelsı emeletérıl, amennyiben nem akarok tanácsadásra járni? — Nem! — kiáltotta ingerülten Marissa. — Én csak azt mondom, amit dr. Wingate. Gondok támadtak az asszony és a férje viszonyában. Javasolták nekik a lelki segélyszolgálatot. Nem mentek el A kapcsolatuk tönkrement, s feltehetıen ettıl borult ki annyira az az asszony. — A lelki segélyszolgálat viszont mindent megoldott volna — jegyezte meg Robert gúnyosan. — Nem feltétlenül — jegyezte meg Marissa. — De biztosan nem ártott volna. Kezdem azt hinni, hogy mindenképpen el kellene mennünk, akár folytatjuk a dolgot, akár nem. — Most mit mondjak erre? — kérdezte Robert. — Semmi
kedvem sincs még több idıt és pénzt áldozni holmi tanácsadásra. Én pontosan tudom, hogy mitıl vagyok boldogtalan és elkeseredett. Semmi szükségem arra, hogy ezt más közölje velem. — Szóval nem akarod megpróbálni? — kérdezte Marissa. Nem mert többes számban fogalmazni. — Nem hiszem, hogy a segélyszolgálat lenne a megoldás — jelentette ki Robert. — Nem kell ahhoz szupertudósnak lenni, hogy az ember tudja, mi a baja. Bárki megırülne attól, amin mi keresztülmentünk az elmúlt néhány hónap során. Vannak
Erıs reaktiváló képességő, úgynevezett hydronlum-ionok, amelyek nem mások, mint közönséges vizes részecskék, egyre több ponton lyuggatták át Marissa négy fejlıdı embriójának különleges szövető sejtfalát. A hydroniumionok váratlan áradata az osztódásnak indult sejteknek nem hagyott idıt a védekezésre. A kiegyenlítı oldatrendszer ugyan mozgósította tartalékait a reaktivizálódott részecskék elsı légiójának semlegesítésére, ám azok túlontúl sokan voltak ahhoz, hogy sikeresen szembeszáll-hattak volna velük. Eleinte csak lassan, késıbb azonban egyre gyorsabban csökkent a sejtek pH-ja, melyek ettıl egyre savasabbakká váltak. S mivel ily módon egyre savasabbá vált a vizes közeg, óhatatlanul még több hydroniumion képzıdött. Az embriók legmélyén új DNS-molekulák termelıdtek, újabb sejtosztódáshoz készülıdve. Maguk is gyengén savas anyagok lévén, rettentı érzékenyen reagáltak a körülöttük nyüzsgı hydronium-" ionokra. Üjratermelıdésük folytatódott ugyan, ám némi nehézség támadt: a kémiai reakciókat elısegítı enzimek ugyanis maguk is savra érzékenyek. Hamarosan hibák jelentkeztek a leképzésben. Eleinte csak elenyészı számú hibás megsokszorozás tör-tént, melyek közül hosszú távon egyik sem okozott volna különösebb problémát, tekintettel a gének sokaságára. Ám minél több savas részecske avatkozott bele a folyamatba, a génállomány annál inkább merı zagyvalékot állított elı. A sejtek ugyan osztódtak még,
de már csak idı kérdése volt, hogy a folyamat abbamaradjon. A téves leképzés immáron végzetessé vált. 33 — Gyönyörő! — kiáltott fel Marissa. Felfoghatatlannak tőnt számára, hogy amit lát, az a saját gyermeke, létének legeslegelején. A most már két sejtre osztódott embrió áttetszınek tőnt a kristálytiszta oldatban. Marissa szeme elıtt — sajnos — rejtve maradt a molekuláikon belül éppen zajló dráma, miközben ı a mikroszkóp lencséje alatt elé táruló sejt látványában gyönyörködött. Úgy gondolta, hogy amit lát, az egy emberi élet kezdete. Holott valójában a pusztulás elsı mozzanatai zajlottak a szeme elıtt. — Csodálatos, ugye? — kérdezte dr. Wingate. Az orvos ott állt Marissa mellett. Marissa váratlanul jelent meg nála azzal a kéréssel, hogy szeretné megnézni valamelyik embriót. Az orvos eleinte eltőnıdött azon, bölcs dolog-e teljesíteni egy ilyen kérést, tekintettel azonban arra, hogy Marissa maga is orvos volt, úgy vélte, nehezen utasíthatná vissza. Jóllehet egyáltalán nem szerette, ha ebben a korai szakaszban illetéktelenek lábatlankodnak az embriók körül. — Hihetetlen, hogy ebbıl a parányi kis cseppecskébıl ember lehet — mondta Marissa. Még sohasem látott élı kétsejtő embriót, nem is beszélve arról, hogy ez itt most a sajátja volt.
— Jobb, ha most már visszatesszük ezt az ördögpalántát az inkubátorba — jegyezte meg dr. Wingate. Óvatosan odavitte a tálkát az inkubátorhoz, s becsúsztatta a megfelelı polcra. Marissa — még mindig a látvány hatása alatt — önkéntelenül követte. Látta, hogy a tálka odakerül a másik három. mellé. — S a többi négy hol van? — kérdezte. — Ott — mutatta dr. Wingate. — A folyékony nitrogénes tárolóban. — Már le vannak fagyasztva? — kérdezte Marissa. — Ma reggel csináltam — felelte dr. Wingate. — Tapasztalataink szerint a kettéosztódott embriók jobban kezelhetıek, mint a nagyobbak. Azt a négy embriót választottam ki, amelyekrıl látszott, hogy a legjobban tőrik a fagyasztást és a kiolvasztást. Ezeket tartalékoljuk, hátha szükség lesz rájuk. Marissa odasétált a folyékony nitrogénes tartályhoz, s megérintette a fedelét. Megborzongott a gondolattól, hogy négy lehetséges gyermek várja odabent lefagyasztva, késleltetett születését.
Ez az egész egyre inkább Huxley Szép új világára emlékeztette ıt. — Bele akar nézni? — kérdezte dr. Wingate. Marissa megrázta a fejét. — Már így is túl sok idejét raboltam el — mondta. — Köszönöm szépen. — Szívesen — felelte dr. Wingate. Marissa kisietett a laborból. Odament a lifthez, és megnyomta a „fel" gombot. Igazából azért jött ma ide a klinikára, hogy Linda Moore pszichológusnıvel találkozzék. Mivel elızı éjszaka csúnyán összekaptak, s Robert ezek után a vendégszobában aludt, Marissa úgy határozott, reggel elsı dolga lesz telefonálni a segélyszolgálatnak. Nem érdekelte, Robert jön-e vagy sem, ı úgy érezte, szüksége van arra, hogy az egész procedúra okozta lelki problémáit megbeszélje egy szakemberrel. Telefonálás közben arra számított, beletelik majd némi idıbe, míg fogadni tudják, ám Mrs. Hargrave jó elıre figyelmeztette már a pszichológusokat, hogy amennyiben Marissa bejelentkezik, azonnal álljanak rendelkezésére. Linda Moore irodája a hatodik emeleten volt, ahonnan Rebecca Ziegler leugrott. E véletlen egybeesés nyomasztóan hatott Marissara. Miközben elindult a
folyosón, önkínzón azt találgatta, vajon melyik ablakból zuhant ki Rebecca. Azon tépelı-dött, az ad'ta-e az utolsó lökést az asszonynak, hogy végignézte valamennyi leletét. Hiszen — emlékezett vissza Marissa — Rebecca tegnap ezzel a kifejezett szándékkal hagyta el a lenti várót. — Fáradjon be — mondta a titkárnı, miután Marissa bemutatkozott. 34 Útban az ajtó felé Marissa elbizonytalanodott, valóban akarja-e ezt a találkozót. Tényleg nem kell ahhoz szakember, hogy tudatosítsa, milyen feszültségekkel jár egy megtermékenyítési kísérletsorozat. Ráadásul még mentegetıznie is kell, amiért Robert nem tartott vele. — Fáradjon be — mondta újra a titkárnı, látva, hogy Marissa habozik az ajtó elıtt. Más választása nem lévén, Marissa belépett a rendelıbe. Kellemesen berendezett szoba fogadta, kényelmes, pasztellzöld és szürke színben játszó kárpitozott bútorokkal berendezve. Ablaka hat emelet magasságból a kikövezett udvarra nézett. Linda Moore vajon mit csinált épp akkor — tőnıdött Marissa —, mikor Rebecca levetette magát a biztos halálba? — Becsukná? — szólt rá a pszichológusnı, szabad kezével
a nyitva hagyott ajtóra mutatva. Fiatal nı, közel a harminchoz, vélte Marissa. Mrs. Hargrave-hez hasonlóan ı is enyhe akcentussal beszélt. -— Foglaljon helyet, mindjárt befejezem — mondta Linda az íróasztala mögül, kezében a telefonnal. Marissa leült egy zöldesszürke kárpitozású székre, szemben az íróasztallal. Linda filigrán alkatú nı volt, orra hegyén apró szeplık virítottak. Hallhatóan épp egyik betegével beszélt, s ettıl Marissa kényelmetlenül érezte magát. Igyekezett nem odafigyelni. A beszélgetés szerencsére hamar véget ért, és Linda most már minden figyelmét Marissának szentelte. — Örülök, hogy felhívott — mondta mosolyogva. Szinte ugyanebben a pillanatban már Marissa is így érezte. Linda Moore azonnal elnyerte a tetszését fellépésével, melegségével. Bátorítására Marissa hamar megnyílt. Jóllehet a klinikán megforduló betegek a lehetı legkülönbözıbb problémákkal keresték fel Lindát, nagy gyakorlata volt már a mesterséges megtermékenyítéssel együtt járó panaszok orvoslása terén is, tudta meg Marissa. Pontosan, talán még Marissanál is jobban tudta, min mehetett keresztül az asszony.
— A probléma alapvetıen amolyan ,,huszonket-tes csapdája" — jegyezte meg Linda mintegy fél óra múltán. — Két egyaránt kellemetlen lehetıség közül választhat: az egyik, hogy tudomásul veszi a meddıségét, feladja a kísérletezést, ahogy a férje szeretné, ám akkor olyasfajta életre kell berendezkednie, amely pont az ellenkezıje annak, mint amit szeretne; a másik lehetıség, hogy nem adja fel, ám ezzel további megpróbáltatások elé állítja saját magát és kettıjük kapcsolatát. Ahogy a férje mondta, még több pénzt kell áldozniuk rá, s ez a stresszállapot állandósul, anélkül, hogy a sikert bárki is garantálhatná. — Most elıször hallom mindezt ennyire szabatosan megfogalmazva — jelentette ki Marissa. — A tisztánlátás nagyon fontos — szögezte le Linda. — S ehhez ıszinteség kell. Az ıszinteség pedig ott kezdıdik, hogy az ember nem hazudik saját magának. A racionális döntések meghozatalához tisztában kell lennünk választási lehetıségeinkkel. Marissa eleinte kényelmetlenül érezte magát amiatt, hogy nyíltan feltárja érzelmeit, de feszélyezettsége fokról fokra oldódott. Meglepı módon azt tapasztalta, hogy egyre tisztábban érti saját magát. — Az egyik legnagyobb gondom az, hogy úgy érzem, az események irányítása kicsúszott a kezembıl.
— Ez így is van — erısítette meg Linda. — A mesterséges megtermékenyítés nem puszta elhatározás kérdése. — Robert úgy fogalmazott, hogy megszállott lettem — vallotta be Marissa. — Feltehetıen igaza is van —¦ helyeselt Linda. — S csak ront a helyzeten az efféle procedúrával együtt járó csikicsuki: hogy folytonosan váltakozik egymással a remény és a kétségbeesés, a depresz-szió és a düh, az irigység és az önvád. — Jelen esetben mit ért azon, hogy irigység? — kérdezte Marissa. 35 — Azt, hogy irigyelni kezdi a gyerekes nıket —• felelte Linda. — Hogy feltehetıen fájdalmas dolog gyermekes mamákat látnia, mondjuk a zöldségesnél. Erre gondoltam. — Igen, meg hogy dühöt vált ki belılem némelyik anya, amikor megjelenik a rendelésen —¦ mondta tovább Marissa. — Különösen azok az anyák, akikrıl kiderül, hogy elhanyagolják a gyereküket. •— Pontosan — mondta Linda. — Hogy terméketlen nı gyermekorvos legyen, ennél rosszabb már nem is lehet. Miért is nem szakosodott valami másra? — nevette el magát Linda, s Marissa vele nevetett. A
gyermekgyógyászat tényleg kegyetlen dolog, ha valaki olyan helyzetben van, mint ı. Feltehetıen ez volt az egyik oka, hogy mostanában elhanyagolta a munkáját. — A düh és az irigység jelen esetben indokolt érzelem — magyarázta Linda. — Nem baj, ha így érez. Nem kell elfojtania magában csak azért, mert helyteleníti ıket. Mondani persze könnyő, gondolta magában Marissa. — Mielıtt befejeznénk mára — folytatta Linda —, van itt néhány olyan lényegi kérdés, amit szeretnék elırebocsátani. A további találkozások alkalmával részleteiben is megbeszélünk majd mindent, s remélem, hogy egy vagy két alkalommal Robert is csatlakozni fog hozzánk. Addig is szeretném figyelmeztetni arra, ne hagyja, hogy a teherbeesés legyen az egyedüli értelme életének. Ne akarja bebeszélni magának, hogy minden megváltozik majd, ha meglesz a gyerek, mert ez így nem igaz. Mindezzel azt szeretném tanácsolni, hogy tőzzön ki magának egy ésszerő határidıt, ameddig hajlandó folytatni a kísérleteket. Ha jól tudom, ez a mostani a negyedik próbálkozása. így van? — Igen — felelte Marissa. — Holnap lesz az embrió beültetése. — A statisztikák azt mutatják, hogy négy alkalom általában nem elegendı — jegyezte meg Linda. — Talán a
nyolcadiknál lenne tanácsos meghúzni a határvonalat. Itt, ezen a klinikán úgy a nyolcadik kísérlet táján jelentkeznek figyelemre méltó eredmények. S amennyiben a nyolcadik próbálkozás után sem marad teherben, akkor abba kellene hagyni, s valami más lehetıségen kéne elgondolkodniuk. — Robert már most az egyéb megoldásokat fontolgatja — vetette közbe Marissa. — Sokkal megértıbbnek és segítıkészebbnek bizonyul majd, ha tudja, hogy maga kijelölt egy idıpontot, s nem akar a végtelenségig próbálkozni — jelentette ki Linda. — Legalábbis eddigi tapasztalataink ezt mutatják. A párok mindegyikénél az a helyzet, hogy egyikük makacsul ragaszkodik ehhez a megoldáshoz, a másik pedig nem. Adjon a férjének egy kis idıt. Igyekezzék, hogy ne terhelje túl tőrıképességét, csakúgy, mint a sajátját. — Igyekezni fogok — ígérte Marissa. Jól emlékezett Robert véglegesnek tőnı elhatározására, így hát nem is érezte magát túlzottan optimistának. — Van még valami, amirıl úgy gondolja, hogy beszélnünk kellene? — kérdezte Linda. Marissa habozott. — Igen — bökte ki végül. — A bőntudatot eddig csak futólag említettük.
Számomra ez komoly probléma. Valószínőleg azért, mert orvos vagyok, képtelen vagyok belenyugodni abba, hogy nem tudok rájönni, miféle fertızés okozhatta a petevezetékelzáródásomat. — Ez érthetı — jegyezte meg Linda. — Természetes, hogy így gondolkodik. Meg kell próbálnunk elérni, hogy másképpen vélekedjék errıl a kérdésrıl. Ugyanis szinte kizárt, hogy ezt a fertızést saját magának köszönheti. Ez nem olyan, mint a nemi betegség. — Honnan tudhatnám biztosan? — kérdezte Marissa. — Számomra nagyon fontos, hogy kiderítsem a fertızés okát. Életbevágó kérdés ez nekem. — Rendben van, akkor legközelebb természetesen visszatérünk még rá. — Linda, fellapozva az íróasztalán fekvı határidınaplót, újabb idıpontot adott Marissának, majd felállt. Marissa is felemelkedett ültébıl. 36 — Lenne még egy tanácsom — szólt Linda. — Valahogy az az érzésem, hogy gyermektelenségük miatt eléggé visszavonultan élnek mostanában. Marissa ezúttal ıszintén bólintott. — Talán segítene, ha eljárnának a Megoldás klub
összejöveteleire — mondta Linda, s ezzel odaadott egy névjegyet Marissának. — Talán hallott már róluk. Ez egy önkéntes klub, s tagjai egytıl egyig gyermektelen házaspárok. Szerintem hasznos lehet, ha felveszik velük a kapcsolatot. Mindegyikük hasonló problémákkal küzd, mint amilyenekrıl ma beszélgettünk. Erıt meríthetnek abból, ha látják, hogy nem maguk az egyetlenek. A pszichológusnı szobájából kilépve, Marissa már határozottan örült, hogy idejött. Százszor jobban érezte magát a beszélgetés után, mint ahogy azt re- ' mélte. Megnézte a Megoldás klub címét és telefonszámát. Elképzelhetı, hogy felhívja ıket, gondolta. Hallott már róluk korábban is, ám komolyan még soha nem gondolt rá, hogy felhívja ıket. Azt hitte, hogy a klub ismeretterjesztı célzattal akar az embereknek tudományos felvilágosítással szolgálni a meddıséget illetıen. Az újdonság erejével hatott, hogy a társaság ehelyett a gyermektelenség emocionális következményeivel foglalkozik. Már a liftben jutott eszébe, hogy elfelejtett Rebecca Zieglerrıl érdeklıdni. Igyekezett eszébe vésni, hogy a következı alkalommal biztosan rákérdezzen a pszichológusnıtıl. Marissa a nıgyógyászati klinikáról egyenesen a munkahelyére ment. Robertnek igaza van. A praxisa valóban kezd széthullani. Gyakori távollétei következtében titkárnıjét, Mindy Valdanust amolyan fregoliemberként
használták az osztályon, ı helyettesített minden titkárnıt, aki csak szabadságra ment. Marissa meg sem lepıdött, mikor útban az irodája felé, Mindy íróasztalát üresen találta. A sajátján ellenben bontatlan levelek halmaza és vastag porréteg fogadta. Felakasztotta a kabátját, aztán felhívta telefonon dr. Frederick Housert, a csoport rangidıs tagját. Megbeszélték, hogy Marissa azonnal átmegy hozzá. — Holnap lesz az embrióbeültetés — mesélte Marissa a fınökének, mihelyt leültek a tárgyalóban. ¦— S amennyiben a férjem ragaszkodik az elhatározásához, akkor könnyen lehet, hogy ez lesz az utolsó próbálkozás. Dr. Houser a régi vágású orvosok képviselıje volt, nagydarab, pocakos férfiú, csaknem teljesen kopasz, leszámítva egy ezüstös hajcsíkot körben hátul a tarkóján. Orrán fémkeretes szemüveg, s nyakán az elmaradhatatlan csokornyakkendı díszelgett. Csak úgy áradt belıle a megértés és a kedvesség, emiatt kollégák és betegek egyaránt kellemesen érezték magukat a társaságában. — Viszont ha ezúttal sem sikerül, s Robertet mégiscsak jobb belátásra tudom bírni — folytatta Marissa —, akkor párszor még megpróbálnánk. Nyolc kísérletnél többet azonban már semmiképpen sem vállalunk. Ez pedig azt jelenti, hogy legkésıbb egy félév múlva, így vagy úgy, de visszaál-lok a normális
kerékvágásba. — Szívbıl kívánjuk, hogy sikerüljön — mondta dr. Houser. — A fizetését azonban kénytelenek vagyunk megint csökkenteni. Természetesen, mihelyt újra hozzájárul a csoport bevételeihez, ez az állapot nyomban megváltozik. — Hogyne, ez természetes — jelentette ki Marissa —, és köszönöm a megértését. Irodájába visszatérve Marissa elıvette a Lindától kapott névjegyet, és tárcsázni kezdett. Egy barátságos nıi hang válaszolt. — Megoldás? — kérdezte Marissa. — Igen, parancsoljon — felelte az asszony. — Susan Walker vagyok. Miben állhatunk rendelkezésére? — Valaki azt tanácsolta, hogy önökhöz forduljak. — mondta Marissa. — Invitrós vagyok a nıgyógyászati klinikán. — Orvos vagy páciens? — kérdezte Susan. 37 — Páciens — felelte Marissa. — Ez a negyedik ciklusom.
— Nem volna kedve eljönni a férjével együtt a következı összejövetelünkre? — kérdezte Susan. — A férjem valószínőleg nem fog vállalkozni rá — felelte némi zavarral Marissa. — Ismerısen hangzik — jegyezte meg Susan. — A legtöbb párral így áll a helyzet. A férjek eleinte általában mind vonakodnak. Ám ha egyszer már itt jártak, utána szívesen jönnek. Pontosan így történt az én férjemmel is. Ha gondolja, boldogan felhívja a maga férjét, és megpróbálja rábeszélni. Nagyon meggyızı tud lenni. ¦— Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne — vágta rá gyorsan Marissa. El tudta képzelni, mit mondana Robert, ha egy vadidegen ember egy gyermektelen házaspárokból álló klub összejövetelére invitálná. — Magam szeretném rábeszélni. Ám ha mégsem sikerülne, nagyon kirívó lenne, ha egymagam mennék? — Egek, dehogy! — felelte Susan. — örülnénk a társaságának. Nem lesz egyedül. Rengeteg in-vitrós asszony jár közénk. S a legtöbbjük ugyancsak szólóban. — Ezután Susan megadta Marissának a következı összejövetel dátumát, s elmondta,
hová kell menni. Marissa abban a reményben tette le végül a telefont, hogy legalább olyan hasznos lesz majd látogatása a Megoldás klubban, mint a Linda Moore-ral folytatott beszélgetése. Fenntartásai ellenére is úgy érezte, megpróbálja, már csak azért is, mivel Linda ajánlotta. Ezután rövid fehér köpenyt öltött, és lement a járóbeteg-rendelésre, hogy megszolgálja azt a csekély jövedelmet, amelyhez mostanában hozzájutott. Miután megvizsgált már egy rakás náthás, közép-fültıgyulladásos és belobbant torkú kisgyereket, egyszer csak egy nyolc hónapos csecsemıt pillantott meg a vizsgálóasztalon, mellette egy tinédzserkorú anyuka álldogált közönyösen. — Mi a panasz? — kérdezte Marissa, jóllehet magától is látta. A kicsi hátát és karját gennyes fe-kélyek borították, ráadásul ragadt a mocsoktól. — Mit tudom én — felelte az anya rágógumiját csattogtatva, s szemét körbejáratva a rendelın. — Naphosszat bıg a kölyök. Be nem áll a szája. — Mikor fürdette meg utoljára ezt a gyereket? — kérdezte Marissa, miközben szemügyre vette a gennyes hólyagokat. Vírusos bırgyulladásra gyanakodott. — Tegnap — felelte a lány.
— Ne akarja elhitetni velem! — fortyant fel Marissa. — Ez a gyerek legalább egy hete nem látott vizet. — Jó, akkor pár nappal ezelıtt — ismerte be a mama. Marissát elöntötte a düh. Erıs kísértést érzett, hogy a szemébe vágja a nınek: méltatlan az anya-ságra. De legyızve elsı haragját, csöngetett, és egy nıvért kért a vizsgálóba. — Mit segíthetek? — kérdezte a belépı Amy Perkins. Marissa rá se bírt nézni a gyerek anyjára, csak arrafelé bökött az ujjával. — Meg kell füröszteni ezt a gyereket — mondta Amynek. — És tenyészetre kell küldeni ezekbıl a fekélyekbıl. Mindjárt visszajövök. Marissa a vizsgálóból kilépve bement az egyik elhagyott raktárhelyiségbe. Arcát kezébe temetve küszködött a könnyeivel. Győlölte' magát, amiért nincs egy csöpp önuralma sem. Riasztó, mennyire elfogytak erıtartalékai. A legszívesebben megütötte volna azt a lányt. Nem is volt olyan akadémikus a Lindával folytatott beszélgetése. Most elıször tőnıdött el azon, vajon ebben a túl-érzékeny állapotában vállalkozhat-e tovább orvosi tevékenységre.
38 — Ne menjünk el vacsorázni valahová? — kérdezte Robert, amikor szokásához híven késı este hazatért az irodából. — Ott az a jó kis kínai étterem. Hónapok óta nem jártunk arra. Marissa remek ötletnek tartotta, hogy kimozduljanak otthonról. Beszélni szeretett volna Roberttel, különösen azok után, hogy a férfi elızı éjszaka a vendégszobában aludt. Ez volt az elsı számú nyomós ok. Másodszor pedig szörnyen éhes volt, s a kínai étterem gondolata felvillanyozta. Miután gyorsan lezuhanyozott, beültek Robert kocsijába és elindultak a városba. Robertnek jó kedve volt, s Marissa ezt biztató jelnek találta. A férfi azért örült, mert sikerült megállapodnia néhány európai befektetıvel, akik hajlandóak finanszírozni egy floridai öregek otthonának felépítését és üze-meltetését. Marissa azonban csak fél füllel hallgatta a beszámolót. — Én pedig ma" elmentem a klinika egyik pszichológusához — kezdett bele a maga történetébe Marissa, mihelyt Robert befejezte a sajátját. — Sokkal többet segített, mint gondoltam volna. Robert nem reagált, rá sem nézett a feleségére. Marissa nyomban megérezte, hogy férje zokon vette, hogy a társalgás fonalát megint a saját problémájukra irányította.
— Linda Moore-nak hívják — folytatta Marissa állhatatosan —, s nagyon jó szakember. Reméli, hogy legalább egyszer te is eljössz velem. Robert elıbb Marissara nézett, majd megint az utat figyelte. — Már tegnap megmondtam, hogy nem érdekel — szólt. — Mindkettınknek segíthet — gyızködte Marissa. — Az egyik tanácsa az volt, hogy mielıtt végleg feladnánk, döntsük el, hány ciklust akarunk végigcsinálni. Azt mondta, nem érezzük majd annyira nyomasztónak, ha tudjuk, hogy nem tart örökké. — S ı mennyit javasolt? — kérdezte Robert. — Nyolcat — felelte Marissa. — A statisztikák azt mutatják, hogy négy nem elég. — Az nyolcvanezer dollár — jegyezte meg Robert. Marissa képtelen volt megszólalni. Hát Robertnek mindig csak a pénz jár az eszében? Hogyan tud dollárokban gondolkodni, mikor a gyerekükrıl van szó? Egy darabig csöndben autóztak tovább. Marissa jókedve kezdett elpárologni, azon morfondírozott, hogyan is kérdezzen rá, miért aludt Robert múlt éjjel a vendégszobában. De hogyan fogjon hozzá?
Robert könnyőszerrel talált parkolóhelyet az étterem közelében. Ajtónyitás közben Marissának megjött a bátorsága, és feltette az ominózus kérdést. Rögtön érezte, Robertnek semmi kedve sincs errıl beszélni. — Mert menekülni akartam az egész elıl — felelte végül. — Már tegnap is mondtam, hogy megırülök ettıl az egész invitro cirkusztól! S erre itt van, újabb programról gondoskodsz. Elıállsz ezzel a lelkisegély-baromsággal. — Egyáltalán nem baromság! — fortyant fel Marissa. — Na tessék! — mondta Robert. — Ujabban már egy szót sem szólhatok hozzád anélkül, hogy ne lennél rögtön a plafonon. A kocsi két ellentétes oldalán állva egy pillanatra farkasszemet néztek egymással, majd Robert témát váltott. — Menjünk be — mondta. Marissa utálkozva követte. A China Pearl étterem egy, a Chinatownból nemrégiben Boston külvárosába települt kínai házaspár tulajdona volt. A berendezésben is a hagyományokat követték: egyszerő asztalok, s néhány, vörös kerámiából készült sárkány. E kései órán már csak négy vagy öt asztalnál ültek a húszból.
Marissa leült az egyik ablak melletti asztalhoz. Rémesen érezte magát. Étvágya egy pillanat alatt elmúlt. 39 — Jó estét — mondta a pincér, és már nyújtotta is az étlapot. Marissa, ahogy a hosszúkás, mőanyag borítású étlapért nyúlt, felnézett a férfira. Robert éppen azt kérdezte tıle, volna-e kedve megfelezni vele egy elıételt, Marissa testét azonban kiverte a hideg verejték, mielıtt még válaszolhatott volna. Az a lidérces látomás volt elıtte, amit akkor látott, mikor a szövettani mintát vették tıle. Mintha csak most lenne, olyan élénk volt ez a vízió. — Vidd innen ezt az embert! — sikoltott fel, majd talpra szökkent és ledobta az étlapot. — Ne engedd, hogy hozzám érjen! Ne engedd! — sikí-totta valóság és vízió határán vergıdve. Lelki szemei elıtt a démonná változott dr. Carpenter közeledett lepedıvel letakart két térde közt feltárt öle felé. Szeme kékje helyén ónixként izzó, fekete mélység sötétlett. — Marissa! — Robert hangjából egyszerre csendült aggodalom, döbbenet és zavar. A többi vendég elképedt tekintettel fordult Marissa felé. Robert felállt és megérintette
az asszonyt. — Hozzám ne érjen! — kiabálta Marissa, és ellökte magától Robert kezét. Majd megpördült, és kirohant az étterembıl. Robert futott utána, kint az utcán sikerült elkapnia. Megragadta Marissa vállát, és megrázta. — Marissa, mi ütött beléd? Marissa, mintha csak transzból ébredne, néhányat pislogott. — Marissa! — kiáltott rá Robert. — Mi a baj? Szólalj meg végre! — Nem tudom, mi történt — felelte Marissa kábán. — Hirtelen ott találtam magam a klinikán a próbakimetszésen. Valahogy visszatért az a lidér-ces látomás, amit a ketamin keltett. — Visszanézett az étteremre. Néhányan az ablakban álltak, és kíváncsian ıt figyelték. Egyszerre nevetségesnek, zavarodottnak és rémültnek érezte magát. De olyan valóságos volt a látomás! Robert átkarolta. — Gyere — mondta. — Menjünk innen. Odavezette a kocsihoz. Marissa megtorpant, elméje ırülten kutatott valamiféle magyarázat után. Ilyesmi sohasem
fordult elı vele. Soha. Mi történik vele? Lehet, hogy megırül? Beültek az autóba. Robert nem indított azonnal. — Biztos, hogy jól vagy? — kérdezte. Ettıl az epizódtól lehiggadt. Marissa bólintott. — Már csak rémült vagyok — felelte Marissa. — Még soha nem tapasztaltam ehhez foghatót. Nem tudom, mi válthatta ki. Éreztem, hogy túlontúl érzékeny vagyok mostanában, de ez aligha elfogadható magyarázat. Éhes is voltam, de ez sem magyarázat. Talán az az átható szag volt az oka, ami odabent terjengett. A szaglóidegek közvetlenül a limbikus rendszerrel vannak összeköttetésben az agyban. — Marissa fiziológiai, nem pedig pszichológiai magyarázatot keresett a történtekre. — Én megmondom neked, mitıl volt ez •— mondta Robert. — Szerintem túl sok gyógyszert adagoltak beléd. Ez a rengeteg hormontabletta senkinek nem tesz jót. Én úgy gondolom, ez is csak egy újabb érv amellett, hogy hagyjuk abba ezt az egész in-vitro ırületet. Méghozzá azonnal. Marissa egy szót sem szólt. Az elıbbi rémületes élmény hatása alatt úgy érezte, talán mégiscsak Robertnek van igaza. 1990. március 21. 7.47
— Döntsük el pénzfeldobással, ki szabdalja? — kérdezte Ken Mueller Greg Hımmeltıl, a fiatal patho-lógus orvostól, akit ımellé osztottak be egy hónapra a boncolásokhoz. Ken nagyon elégedett volt Greggel. A kölyök lelkes, s az esze úgy vág, mint a borotva. Ken önkéntelenül elmosolyodott azon, hogy magában kölyöknek nevezte Greget; a fiatalember mindössze öt évvel volt fiatalabb nála. — Ha fej, én nyertem, ha írás, te vesztettél — ajánlotta Greg. 40 — Mehet — mondta Ken máris belemélyedve a halottról szóló orvosi feljegyzésekbe. A tetem harminchárom éves nı, aki hat emelet magasságból egy rhododendron ágyasba zuhant. ¦—¦ Írás! — kiáltotta örömmel Greg. — Vesztettél! — Szívbıl felkacagott. Greg szerette a boncolásokat. Fiatal kollégáival szemben ı ezt nyomozásnak tekintette; a test rejtelmeibe ágyazott detektívtörténet megfejtésének. Ken nem lelkesedett ennyire a boncolásokért, viszont tanári kötelezettségeit zokszó nélkül teljesítette, különösen, ha ilyen szakvizsgázót kapott maga mellé, mint Greg. Ezzel együtt most bosszankodott, mikor átnézte a tetem anyagát.
Több mint huszonnégy óra telt már el a halál beállta óta, holott ı mindig a lehetı leghamarabb szeretett hozzáfogni a boncoláshoz, ugyanis a friss esetekbıl valószínőleg többet lehetett megtudni. A szóban forgó tetemet mentıautó hozta a Memorialba. Egy sikertelen újraélesztési kísérlet után „idıközben elhunytnak" nyilvánították, s bevitték a hőtıkamrába. Elıször úgy volt, hogy a halottkémi hivatal kapja meg, de aztán némi fejvesztett kapkodás, s egyéb huzavona közepette kiderült, hogy ott nem tudják fogadni, túl vannak terhelve. Végül ık szóltak át, s kérték a Memorial-belieket, hogy csinálják meg helyettük. Ken fınöke örömmel teljesítette kérésüket. Nem árt, ha az ember jóban van velük. Sosem lehet tudni, mikor lesz szükség a segítségükre. Greg kesztyős bal kezével ellennyomást kifejtve épp nekikészülıdött a szokásos Y-vágásnak, mikor Ken odaszólt neki, hogy várjon még. — Olvastad az anyagát? — kérdezte Ken. — Hát persze — vágta rá Greg, majdhogynem kikérve magának a feltételezést. — Akkor hát tudsz errıl a meddıségrıl — kérdezte Ken tovább olvasva. — Az in-vitro kísérletekrıl, meg az elzáródott petevezetékekrıl. Az elzáródott petevezetékekrıl Kennek Marissa jutott
eszébe. — Ja, úgy is néz ki, mint egy tőpárna — jegyezte meg Greg. Ken odanézett, ahol Greg mutatta a hormoninjekciók nyomát, meg azokat a véraláfutásokat, melyek az ivarérettségi szint mérését szolgáló vérvételek nyomán keletkeztek. Ken feljajdult. — Ez itt egészen friss — jegyezte meg Greg a bal könyökhajlatra mutatva. — Látod ezt a bırelszínezıdést? Vért vettek tıle pár órával azelıtt, hogy kíugrott az ablakon. Ezt nem a mentısök csinálták. Szörnyethalt a földet érés pillanatában. A két orvos szeme lassan találkozott. Mindketten ugyanarra gondoltak. Egészen biztos, hogy az asz-szony nem volt kábítószeres. — Talán csinálhatnánk egy alaposabb toxikológiai vizsgálatot — javasolta rosszat sejtve Greg. — Nekem is ez jutott eszembe — mondta Ken. •— Ne feledd, azért fizetnek minket, hogy gyanakodjunk. — Téged, barátocskám — nevette el magát Greg. — Az én honoráriumom legföljebb alamizsnának lenne jó. — Ugyan, menj már! — mondta Ken. — Amikor én voltam kezdı . . .
— Kímélj meg ettıl — kérte Greg nevetve, s fölemelte a szikét. — Épp eleget hallottam már a középkori kuruzslás sanyarúságairól. — Na és az ütés következtében keletkezett nyomok? — kérdezte Ken. Greg hamar sorolni kezdte a külsı nyomokat. Mindkét láb és a medence eltörve. A jobb csukló is kitekeredett. A fej azonban furcsa mód egyben maradt. — Jól van — hagyta helyben Ken —, vághatod. Greg, ügyesen mozgatva a borotvaéles szikét, pillanatok alatt felvágta a bırt, és feltárta a cseplesz borította beleket. Ezt követıen egy nagyobb ollóval átvágta a bordákat. — Ajjaj! — mondta Greg, amint felhúzta a szegycsont végét. — Vér van a tüdıüregekben. — Vajon mitıl? — tőnıdött hangosan Ken. — Aortaszakadás — mondta Greg. — Hat emelet magasságnál legalább százkilós a nyomás. 41 — Lám, lám — ugratta Ken —, olvasgatunk, olvasgatunk? — Olykor-olykor — szólt Greg.
A két orvos óvatosan eltávolította a vért a tüdıüregekbıl. — Talán mégsem aortaszakadás volt — visszakozott Greg, miközben a vérrel teli, beskálázott mérıhengert tanulmányozta. — Mindössze pár száz köbcenti. — Szerintem mégiscsak az — jelentette ki Ken. — Tapogasd ki az aortaívet. Greg a plafonra meredve figyelmesen kitapogatta az aortát. Becsúszott az ujja. Aortaszakadás, semmi kétség. — ígéretes tehetség vagy — jelentette ki Ken. — Köszönöm, mindent látó, mindent tudó Nagy Fekete Mágusom — viccelıdött Greg, jóllehet nyilvánvaló örömmel nyugtázta a dicséretet. Ezután figyelmét a tetem kizsigerelésére fordította. Munka közben azonban orvosi ösztöne riadót fújt. Valami nincs rendben, valami egyáltalán nincs rendben. Marissa tudta, mire számíthat, hiszen nem ez volt az elsı embrióbeültetése. Nem járt túlzott fájdalommal, különösen a többi, több tucatnyi kisebb-nagyobb beavatkozáshoz viszonyítva, amit Marissa már mind elszenvedett, ám ezzel együtt ez a procedúra is kellemetlen volt és megalázó. Félig-meddig hason fekve, melléig felhúzott térdekkel, fenekét a magasba tartva, függı helyzetben kellett tartania a
méhét. S hiába volt letakarva egy lepedıvel, Marissa tökéletesen kiszolgáltatottnak érezte magát. A beültetésnél dr. Wingate, a laboránsnıje, Tara MacLiesh és Mrs. Hargrave volt jelen. Ebben a pillanatban azonban kinyílt az ajtó, és Linda Moore lépett be rajta. Többek között azért érezte Marissa ennyire sebezhetınek magát, mivel ezen az ajtón bárki ki-be járkálhatott. — Nagyon fontos, hogy el tudja engedni magát — szólt Linda megállva Marissa fejénél. Megsimogatta az asszony vállát. — Szeretném, ha kellemes dolgokra gondolna. Marissa tudta, hogy a pszichológusnı igazat mond, számára mégis abszurdnak tőnt a javaslat. El nem tudta képzelni, hogyan segíthetne magán ezzel. S már csak azért is nehéz volt elengednie magát, mivel tudta, hogy Robert odakint várakozik. İt magát is meglepte, hogy férje elkísérte ma reggel, hiszen elızı éjszaka is a vendégszobában aludt. — Minden készen áll — tájékoztatta szokása szerint Marissát dr. Wingate. — Most is, mint a múltkor, elıször biztosítanunk kell a sterilitást. Marissa érezte, hogy felhajtják a lepedıt. Kiszolgáltatottsága immáron teljes volt. Behunyta a szemét, miközben Linda továbbra is a lazítás fontosságáról
szónokolt, de ı egyszerően képtelen volt elengedni magát. Annyi minden függött ettıl a beültetéstıl, talán még a házassága is. Robert ugyan elkísérte a klinikára, ám Westontól Carnbridge-ig egész úton egy szót sem szóltak egymáshoz. — Elıször jön a steril méhlapoc — jelentette be dr. Wingate. Marissa pár másodperccel késıbb már érezte is a mőszert. — Most pedig az öblítés a te-nyészoldattal — folytatta az orvos. Marissa érezte, ahogy a folyadék szétárad benne. Ezt követıen egy kéz megérintette a vállát. Szemét kinyitva Linda Moore szeplıs arcát látta maga elıtt. ¦ — Sikerült ellazulnia? — kérdezte Linda. Marissa bólintott, ez persze hazugság volt. — Hozhatja az embriókat — szólt oda Tarának dr. Wingate. Tara átment a laboratóriumba. — Elképzelhetı, hogy a bevitel során enyhe görcsöt érez majd, nem komoly. Ugyanolyan lesz, mint a múltkor — készítette fel az orvos Marissát. Marissa szívesebben vette volna, ha dr. Wingate nem említi a múltkori bevitelt, hiszen az nem hozott eredményt.
Hallotta, hogy Tara visszatért. Marissa pillantása a tréfásan „kandúrnak" nevezett teflonkatcterre esett. 42 — Kezdem — szólt dr. Wingate. — Ne felejtsen lazítani — tanácsolta Linda. — Gondoljon egy gyönyörő, egészséges kisbabára — tódította Mrs. Hargrave. Marissa valami furcsát érzett, de ez nem volt olyan heves, hogy fájdalomnak lehetett volna nevezni. — Olyan egy centiméternyi távolságra lehetünk a méhfenéktıl — tájékoztatta dr. Wingate. — Most injektálom. — Vegyen mély lélegzetet — ajánlotta Mrs. Hargrave. ¦— Lazítson — szólt újra Linda. Marissa, reményei ellenére, nem volt bizakodó hangulatban. — Tökéletes — szólt dr. Wingate. — Kijövök. Marissa visszatartotta a lélegzetét, miközben valóban enyhe kis görcsöt érzett. — És most ne mozduljon, míg meg nem bizonyosodunk
arról, hogy mind a négy embrió kivált a katéterbıl — mondta dr. Wingate, s ezzel Tarával együtt átvonult a laborba. — Hogy van? — kérdezte Mrs. Hargrave. — Remekül — felelte Marissa, ezúttal is attól tartva, hogy bárki bármikor besétálhat azon az ajtón. — És most, hogy túl vagyunk rajta — mondta Linda, megint csak megsimogatva Marissa vállát —, én megyek is. Kifelé menet azt hiszem, beszélek a férjével. Sok szerencsét, gondolta magában Marissa. Nem nagyon hitte, hogy bárki is Robert bizalmába férkızhetne egy ilyen napon. Abban a pillanatban, hogy Linda távozott, megjelent dr. Wimgate. — Mind a négy embriót beültettük — jelentette ki némi büszkeséggel a hangjában. Marissa érezte, hogy az orvos kihúzza a mehlapocot és gyöngéden megsimogatja a tomporát. — Most már hasra fek-het, de átfordulnia nem szabad. Ugyanúgy, mint a . múltkor, most is azt szeretném, ha három óra hosz-szat hason fekve maradna, s aztán még egy órára átfordulhat a hátára. Utána hazamehet. — A lepedıvel végig betakarta Marissát.
Mrs. Hargrave kiengedte a féket a görgıs tolóágyon, s megindult vele. Tara ajtót nyitott neki. Marissa köszönetet mondott dr. Wingate-nek. — Ezer örömmel, kedvesem — viszonozta most egészen nyilvánvaló ausztrál akcentussal. — Szorítunk magának. A váróhoz érve Mrs. Hargrave Robert nevét kiáltotta. A férfi nem beszélgethetett hosszasan a pszichológussal, mivel Lindának már hőlt helye volt. Robert odalépett hozzájuk, és velük együtt megindult az üvegfolyosón keresztül a fekvıbetegszárnyra. — Úgy hallom, minden simán ment — szólalt meg. — Nagyon bizakodóak vagyunk — jegyezte meg Mrs. Hargrave. — Remek peték, remek embriók voltak. Marissa nem szólt egy szót sem. Látta, hogy Robert nincs valami fényes kedvében. Linda minden bizonnyal felbosszantotta. Elég kellemes szoba volt, ahová Marissát befektették az elkövetkezı négy órára. A Charles folyóra 104
nézı ablakokon sárga függönyök lógtak, a falakat megnyugtató világoszöldre festették. Marissát a tolóágyról óvatosan a kórházi ágyba fektették. Az orvos utasításának megfelelıen hason feküdt, fejét oldalra fordította. Robert vele szemben leült egy mőanyag székre. — Hogy érzed magad? — érdeklıdött Robert. — Ahogy várható volt — felelte Marissa kitérıen. — Nem lesz semmi bajod? — kérdezte a férfi. 43 Marissa pontosan tudta, alig várja már, hogy elmehessen. — Nincs más teendım, mint nyugton feküdni — felelte. — Ha van valami dolgod, nyugodtan menj el. Semmi bajom sem lesz. — Biztos? — Robert felállt. — Hát, ha tényleg nincs rám szükséged, akkor ... Marissa tudta, Robert örül annak, hogy elengedi. A férfi egy futó puszit lehelt az arcára. Azok után, ahogy mostanában érzett Robert iránt, Marissa kezdetben úgy találta, jobb, hogy egyedül maradt. Ám ahogy telt-múlt az idı, egyre magányosabbnak,
elhagyatottabbnak érezte magát. Kezdte várni, hogy mikor néz már be újra hozzá a klinika valamelyik alkalmazottja. Négy óra múltán megjelent Mrs. Hargrave, hogy segítsen neki felöltözni. Marissának elıször nem nagyon akaródzott felkelnie, nehogy rontsa a beültetés esélyeit, jóllehet túl voltak már az elıírt idıtartamon. Mrs. Hargrave merı bizakodás volt. Mielıtt még Marissa elhagyta volna a klinikát, Mrs. Hargrave azt tanácsolta, pihenjen néhány napig, meg azt, hogy egy darabig mellızze a házaséletet. Az nem lesz nehéz, gondolta magában Marissa, különösen ha Robert továbbra is inkább a vendégszobában alszik. Már nem is emlékezett, mikor szeretkeztek utoljára. Marissa taxit rendelt. Bármit inkább, semhogy felhívja Robertet, s megkérje, jöjjön érte. A nap hátralévı részét pihenéssel töltötte. Megnézte a hétórás híreket, s közben fülelt, mikor hallja meg Robert kocsijának hangját odakint a felhajtón. Nyolckor várni kezdte a telefon csöngését. Fél kilenckor már nem bírta tovább, betelefonált Robert irodájába. Kivárt huszonöt csöngetést, azt remélve, hogy Robert már csak egyedül van bent, s elıbb-utóbb meghallja, még ha nem a saját irodájában szól is a készülék. De senki sem vette fel.
Letette a telefont, újra megnézte az órát, és eltőnıdött, hol lehet Robert. Azzal vigasztalta magát, hogy valószínőleg úton van már. Fogadkozott, hogy nem fog sírni, nehogy azzal is bármi módon ártson az embrióknak. Ám ahogy ott üldögélt a sötétben Robertra várva, elhatalmasodott rajta a magányosság. S minden jószándéka ellenére könnyek gördültek le az arcán. És ha ezúttal sikerül is teherbe esnie, egyáltalán nem volt már biztos abban, hogy ezzel megmentheti a házasságát. Egyre elkeseredettebben gondolt arra, hogyan fog alakulni az élete. A Beacon Hill aljánál Marissa kihajtott a Storrow autóútról a Revére útra. Most is ideges volt, mint mindig. Már egy hete az embrióbeültetésnek, s szinte semmi másra sem tudott gondolni, mint arra, vajon megfogant-e vagy sem. Néhány nap múlva be kell majd mennie a klinikára vérvételre, hogy megállapíthassák, sikerrel járt-e a beültetés. A piros lámpánál megállva elolvasta Susan Walker útbaigazítását. Elıször be kell fordulnia jobbra a Charlesra, majd balra a Mt. Vernonra, majd megint balra a Walnutra, s akkor megtalálja a Megoldás klub összejövetelének helyszínét. Az útbaigazításból az is nyilvánvalónak látszott, hogy ott álljon meg Beacon Hillen, ahol helyet talál. Mikor a lámpa zöldre váltott, Marissa jobbra fordult. Ám még mielıtt ráhajtott volna a Mt.
Vernonra, talált egy parkolóhelyet. Beállt. Susan Walker háza csinos kis György stílusú vidéki épület volt, amely hasonlóak társaságában állt a festıi szépségő Acorn utcában. Harmincas évei közepén járó, rendkívül vonzó, sötét hajú nı nyitott ajtót. Gyönyörő selyemruhát viselt, amitıl Marissa azonnal rosszul öltözöttnek érezte magát gyapjúnadrágjában és pulóverében. — Susan Walker vagyok — mondta az asszony, és határozottan kezet fogott Marissával. Marissa is bemutatkozott. 44 — Annyira örülünk, hogy eljött — mondta Susan, miközben betessékelte Marissát a nappaliba. Odabent vagy harminc-negyven ember nyüzsgött, beszélgetett. Elsı pillantásra úgy tőnt, mintha az összejövetel koktélparti lenne, ahol szemmel láthatóan valamelyest több nı van jelen, mint férfi. Susan mint jó háziasszony körbevitte Marissát a szobában, és bemutatta a jelenlévık egyikének-másikának. Ám ekkor
megint csöngettek, így Susan elnézést kért és ment ajtót nyitni. Marissa meglepetten és megkönnyebbülten tapasztalta, hogy otthonosan érzi itt magát. Azt hitte, kívülálló marad, de nem így történt. Az asszonyok kedvesek és barátságosak voltak. — Mi a foglalkozása? — kérdezte Sonya Brever-ton. Épp neki mutatta be Marissát Susan, mielıtt elment volna ajtót nyitni. Sonya elmondta, hogy ı tızsdeügynök Paine Wcbbernél. ¦— Én gyermekorvos vagyok — felelte Marissa. — Még egy orvos! — jegyezte meg Sonya. — Megnyugtató érzés tudni, hogy a profik is ugyanúgy szenvedhetnek, mint mi. Van egy másik orvosunk is, egy szemész. Wendy Wilson. — Wendy Wilson! — kiáltott fel Marissa, és szemével azonnal végigpásztázta a szobát. Hirtelen izgatott lett. Lehet, hogy az a Wendy Wilson, akivel együtt jártak egyetemre? Szeme a szoba túloldalán egy nála alig magasabb, rövid, világosszıke hajú nın állapodott meg. Marissa elnézést kért, és utat tört magának régi barátnıje felé. Közelebb érve, a hamiskás, manószerő vonások már
semmi kétséget nem hagytak afelıl, hogy valóban ı az. — Wendy! — kiáltott fel Marissa, félbeszakítva a másik asszonyt a mondat közepén. Wendy Marissara pillantott. — Marissa! — kiáltotta Wendy, és Marissa nyakába ugrott. Hamarjában bemutatta ıt a másik nınek, akivel épp beszélgetett, mondván, hogy régi barátnık, együtt jártak egyetemre, s azóta, hogy levizsgáztak, nem is látták egymást. Néhány udvarias mondat után a másik asszony tapintatosan elköszönt, gyanítva, hogy a két nınek van mit megbeszélnie egymással. — Mikor jöttél Bostonba? — kérdezte Marissa. — Két éve. A Los Angeles-i Egyetemi Klinikán voltam rezidens, majd pár évet még ott töltöttem a kórházban, azután keletre jöttem a férjemmel, aki sebészi állást kapott a Harvardon. Most a Massa-chusetts szem- és fülklinikán vagyok. Na és te? Mikor idejöttem, kérdezısködtem utánad, de azt mondták, hogy elmentél Atlantába. — Az csak egy kétéves kiruccanás volt a JFK-hoz — magyarázta Marissa. — Már három éve megint itt vagyok. — Majd sebtében beszámolt Wendynek a házasságáról, a praxisáról, és megmondta, hol laknak. — Westonban! — nevetett Wendy. — De hisz akkor
szomszédok vagyunk. Mi Wellesleyben élünk. Hé, csak nem te vagy a mai elıadó? — kérdezte Wendy. — Á, nem — felelte Marissa. — Na és te? — Bár az lennék — felelte Wendy. — A férjem meg én már két éve szeretnénk gyereket. Szörnyő dolog. — Velem ugyanez a helyzet — vallotta be Marissa. — Hát ez hihetetlen. Meddınek kell lenni ahhoz, hogy újra összefussunk. S én még attól féltem, hogy itt ismerısbe botlom. — Ma vagy itt elıször? — kérdezte Wendy. —¦ Én már ötször vagy hatszor jártam itt, de még sohasem említették a neved. — Ez az elsı alkalom — mondta Marissa. — Sosem volt kedvem eljönni eddig, de most pszichológus is tanácsolta. — Nekem tetszik itt — jegyezte meg Wendy. — A baj csak az, hogy azt a kısziklafejő férjemet nem tudom elhozni magammal. Tudod, milyenek a sebészek. Be nem ismerné semmi pénzért, hogy valaki szavakkal meg effélékkel is nyúithat valamit. — Hogy hívják? — kérdezte Marissa.
45 — Gustave Anderson — felelte Wendy. — S az is, mint a neve után gondolnád: tejfehér hajú svéd Minnesotából. — Én se tudom bevonni Robertet semmiféle te-rápiaszagú dologba — magyarázta Marissa. — İ ugyan nem sebész, de legalább olyan kısziklafejő. — Talán ık is leülhetnének egymással beszélgetni — ajánlotta Wendy. — Nem is tudom — mondta Marissa. — Robert nem nagyon kedveli, ha manipulálják. A pszichológusom megpróbált elbeszélgetni vele a legutóbbi beültetésem alkalmából, de ettıl csak rosszabb lett minden. — Egy kis figyelmet kérek! — hallatszott Susan Walker hangja az általános zsivajban. — Kérem, foglaljanak helyet, és kezdjük el. Marissa és Wendy leültek egy közeli kanapéra. Marissa még egy csomó mindent szeretett volna kérdezni régi barátnıjétıl, de türelmet erıltetett magára. İ meg Wendy nagyon jó barátnık voltak az egyetemen. S csak a földrajzi távolságok, meg szakmai elfoglaltságuk miatt veszítették szem elıl egymást. Azok után, hogy gyermektelenségük
miatt ennyire elszigetelıdtek mindenkitıl, Marissa határtalanul boldognak érezte magát, amiért olyan barátot látott viszont, akiben megbízhat. Marissa nem bánta meg, hogy türelmes volt, ugyanis a program hamarosan ıt is magával ragadta. Néhány asszony felállt és elıadta a saját történetét. Jó hatással volt rá olyan eseteket végighallgatni, amelyekkel érzelmileg azonosulni tudott. S mikor az egyik asszony azt mesélte éppen, hogy a zöldségesnél rákiabált az egyik vevıre, mert az nem úgy bánt a gyerekével, ahogy szerinte kellett volna. Marissa megértıen bólogatott, neki is eszébe jutott a tinédzser mama a szutykos gyerekével. Még az egyik férj is elıállt a maga történetével, s ettıl Marissa még inkább sajnálta, hogy Robertet nem sikerült rávennie arra, hogy eljöjjön vele. Ez az ember a férfiak szemszögébıl fogalmazta meg, hogy milyen megpróbáltatásokkal jár számukra ez az egész, és ettıl Marissa kezdte jobban érteni, mit akart közölni vele Robert, amikor arról beszélt, hogy elege van a „teljesítményekbıl". Ekkor felállt egy ügyvédnı, és azt hangsúlyozta, hogy óhatatlanul mekkora bánatot okoz a pároknak a sikertelen in-vitro megtermékenyítések sorozata, és hogyan siratják el
ilyenkor meg nem született gyermekeiket. S miután ékesszólóan ecsetelte a párokat érı csapásokat, csöndesen hozzátette: — Ha ezek az emberek némi megértést és segítséget kapnának bánatuk elviseléséhez, akkor ma barátnım és kollégám, Rebecca Ziegler is közöttünk lehetne még. Miután az ügyvédnı leült, a teremben lévık pár percig néma csenddel adóztak Rebecca emlékének. Sokukat megérintette a halott asszony említése. Mikor felállt a következı beszélı, Marissa Wendyhez fordult. — Rebecca Ziegler gyakran megfordult itt? — kérdezte. — Igen, szegény — felelte Wendy. — Magam is beszéltem vele a múlt alkalommal. Megrázott, amikor meghallottam, hogy öngyilkos lett. — Nagyon el volt keseredve? — kérdezte Marissa. Wendy megrázta a fejét. — Semmit se vettem észre rajta. — Találkoztam vele aznap, amikor meghalt — mondta Marissa. — Az az igazság, hogy megütötte a férjemet. Wendy meglepıdve nézett Marissara. — A nıgyógyászati klinikán történt. Elvesztette a fejét — magyarázta Marissa. — Robert próbálta megfékezni. S a
legfurcsább az egészben az, hogy egyáltalán nem látszott depressziósnak. Dühös volt, szörnyen dühös, de nem volt depressziós. Általában nyugodtnak hatott? — Valahányszor csak találkoztam vele — felelte Wendy. 46 — Furcsa — jegyezte meg Marissa. — Kávészünet — jelentette be Susan Walker, mihelyt az utolsó beszélı is elmondta a mondókáját. — Majd azt követıen meghallgatjuk ma esti elıadónkat. Körünkben üdvözölhetjük dr. Alice Mort-landet, a New Yorki Columbia Orvosi Központ munkatársát, aki a petevezetéki funkciók javításának módjairól fog beszélni. Marissa Wendyre pillantott. — Érdekel az elıadás? — kérdezte tıle. — A legkevésbé sem — felelte Wendy. — Mivel mindkét petevezetékem el van záródva, ez rajtam nem segít. — Atyavilág! — kiáltott fel Marissa. — Nekem ugyanez a bajom, petevezeték-elzáródás. — Nahát — mondta hitetlenül elnevetve magát Wendy. — Egypetéjő ikrek lennénk? Tegyünk úgy, mint a régi szép
idıkben az egyetemen, lógjunk meg az elıadásról. A kávészünet alatt elszivároghatunk. — A házigazda nem veszi majd zokon? — kérdezte Marissa. — Susan? Dehogy! —• bizonygatta Wendy. —¦ Meg fogja érteni. Tíz perccel késıbb Marissa és Wendy már egymással szemben üldögéltek két mőanyag széken. Egy hatalmas, osztott táblás ablak mellett ültek, ahonnan a forgalmas Beacon utcára, mögötte pedig a már sötétbe borult Boston-kertre láthattak. A lámpák fényében látszott, hogy zöldülni kezd a fő, ez volt a tavasz elsı jele. - Mindketten ásványvizet rendeltek, és egymásra nevettek. — Egy korty alkohol se! A tavasz örökkévalóságára! — mondta Wendy. — Egy hete volt a negyedik embrióbeültetésem — mesélte Marissa. — Ujabb egybeesés — állapította meg Wendy. — Nekem is. De az enyém csak a második. Hová jársz?
— A cambridge-i nıgyógyászati klinikára — felelte Marissa. — Hihetetlen — jelentette ki Wendy. — Jómagam is. Dr. Wingate? — Aha! — vágta rá Marissa. — Dr. Carpenter az állandó nıgyógyászom. Az in-vitrót pedig dr. Wingate végzi. — Én Megan Carterhez járok — mondta Wendy. ¦— Jobban szeretem, ha nı csinálja. De Wingate esetében nem volt más választásom, hiszen ı irányítja az in-vitrókat. — Elképesztı, hogy még sosem futottunk össze — jegyezte meg Marissa. — Ugyanakkor jó tudni, hogy ott tényleg ennyire bizalmasan folyik minden, épp emiatt kezdtem hozzájuk járni. — Én magam is — mondta Wendy. — Mehettem volna valakihez a Generálban is, de nem volt hozzájuk bizodalmam. — Te is elképedtél, amikor kiderült, hogy elzáródtak a petevezetékeid? — kérdezte Marissa. — De mennyire — felelte Wendy. — Álmomban sem gondoltam volna. És viccesnek is találtam azok után, hogy mennyit vacakoltam a fogamzásgátlással a középiskolás meg az egyetemi éveim alatt. Most már nem is tudom, milyen érzés az, mikor az ember nem akar gyereket.
— Pontosan ezt éreztem én is — jegyezte meg Marissa. — De igazán akkor képedtem el, amikor kiderült, hogy tébécés méhkürtgyulladás, vagyis salpingitis volt az oka. Wendy lecsapta ásványvizes poharát az asztalra. — Ennyi egybeesés azért már igazán furcsa —¦ mondta. — Az én diagnózisom ugyanez: tuberkulózissal párosult granulomás reakció. S pozitív lett a PPDbırtesztem is. A két asszony hosszan bámult egymás szemébe az asztal fölött. Ennyi azonosság már igazán hihetetlennek tőnt. 47 Marissaban hirtelen feltámadt a járványszakértı. Ennyi párhuzam kettejük esetében már nem lehet véletlen. — Arra gondolsz te is, amire én? — kérdezte Wendy. — Elképzelhetı — jegyezte meg Marissa. — A rotációs gyakorlatunkra gondolok a Bellevue-ben. Lehet, hogy mind a ketten ott szedtünk össze valamit. Emlékszel még az ottani tébécés esetekre, különösen azokra, amelyeket nem lehetett gyógyszerekkel kezelni? Emlékszel, hogy akkoriban úgy gondolták, újabb járványról van szó?
— Hogyne emlékeznék? —. Szerencsére a tüdıröntgenem teljesen tiszta — jelentette ki Marissa. — Az enyém is — tette hozzá Wendy. — Kíváncsi lennék rá, hogy elszigetelt jelenség-e a miénk, vagy többen járunk hasonló cipıben? A tébécés salpingitis ritka betegség, különösen egy olyan egészséges országban, mint az Egyesült Államok. — Marissa megrázta a fejét. Zavarosnak tőnt az egész. — Miért nem megyünk vissza az összejövetelre, s kérdezzük meg, van-e köztük valakinek hasonló diagnózisa? — kérdezte Wendy. — Ezt komolyan mondod? Csekély a valószínősége, szinte semmi. — Mégis kíváncsi lennék rá — makacskodott Wendy. — Gyere, közel vagyunk, s biztos, hogy még mindig ott vannak. Útban az Acorn utca felé, Marissa elıhozakodott a házasságában mutatkozó gondjaival. Nehezére esett errıl beszélnie, de úgy érezte, valakinek mégiscsak el kell mondania. Elmesélte Wendynek, hogy komoly bajok vannak közte és Robert között.
— Mostanában már a vendégszobában alszik — panaszkodott Marissa. — Pszichológushoz meg nem akar járni. Azt állítja, semmi szüksége arra, hogy valaki más mondja meg neki, mitıl boldogtalan. — A legtöbb gyermektelen házaspár hasonló problémákkal küszködik. —"jegyezte meg Wendy. — Különösen azok, akik az in-vitro megoldást választották. Feltehetıen ez együtt jár'vele. Természetesen mindenkinél másképpen jelentkezik. Gustave, az én férjem, most már azt a kevéske figyelmet is, amit eddig én kaptam, újabban a munkájának szenteli. Folyton bent van a kórházban. Szinte már nem is látom. — Robert is egyre inkább ezt teszi — mondta Marissa. — S ha most sem fogan meg egyik embrió sem, nemigen hiszem, hogy kiálljuk ezt a vihart. — Hát visszajöttek? — kérdezte Susan, mikor Marissa és Wendy elıtt kinyitotta az ajtót. — Éppen jókor, még nem fogyott el a desszert. Wendy elmondta Susannak, mire készülnek. Susan elvette a kabátjukat, majd bekísérte ıket a nappaliba, ahol a vendégek kis csoportokban, csokoládétortát majszolva beszélgettek egymással. — Megkérhetném önöket, hogy figyeljenek rám még
egyszer utoljára? — kérdezte Susan. Elmagyarázta, hogy Wendy szeretne feltenni néhány kérdést. A szoba közepére sétálva Wendy bemutatkozott, hátha akad a vendégek között, aki nem tudja róla, hogy orvos. Ezek után megkérdezte, vannak-e a jelenlévık között olyanok, akiknek meddıségét elzáródott petevezeték okozza. Hárman emelték fel a kezüket. Wendy a három nıre pillantva megkérdezte: — Közölték önökkel, hogy a petevezetékek elzáródásának oka tébécé, vagy ahhoz hasonló fertızés? Mindhárman megrázták a fejüket. Nem tudták biztosan. — Tanácsolták valamelyiküknek, hogy izonicidet, azaz egy INH elnevezéső gyógyszert szedjen? — kérdezte Marissa. — Ha igen, akkor ezt a szert hónapokon át kellett volna szedni. 48 Két nı feltette a kezét. Mindketten azt állították, hogy a hasüregtükrözés után mindegyiküket elküldték a belgyógyászatra, ahol azt mondták nekik, hogy huzamosabb idın át szedniük kell majd valami gyógyszert.
Ám valahogy a végén egyikük sem kapta meg, ehelyett háromhavonta jelentkezniük kellett. Marissa felírta a nevüket és a telefonszámukat: Marcia Lyons és Catherine Zolk. Mindketten megígérték, hogy megkérdezik orvosaikat, ez lett volna-e az a gyógyszer. Marissa teljesen elképedve félrevonta Wendyt. — Ez hihetetlen. Úgy fest, hogy már négyen vagyunk. Viszont ha ez a két asszony tébécés, akkor biztos, hogy mi sem a Bellevue-ben kaptuk a fertızést. — Négy eset még nem jelent semmit — jegyezte meg óvatosan Wendy. — Mindenesetre elég gyanús — mondta Marissa. — Egy ritka betegség négyszeres elıfordulása egy adott földrajzi egységen belül. S a tetejébe egyikünknél sem jelentkeztek a fertızés egyéb tünetei. Én azt hiszem, rábukkantunk valamire. Utánajárok ennek a nyomnak — fogadkozott Marissa. — Veled tartok — ajánlotta Wendy. — Nagyszerő — egyezett bele Marissa. — Az el-sı lépés, hogy felveszem a kapcsolatot a JFK-s ismerıseimmel. Akár már ma is hozzáfoghatunk. Hol áll a kocsid?
— A szem- és fülklinikánál — felelte Wendy. — Az enyém közelebb van — mondta Marissa. — Elviszlek a te kocsidig, azután utánam jössz hazáig. Benne vagy? — Benne — mondta Wendy. Miután elköszöntek házigazdájuktól, Marissának hirtelen eszébe jutott valami. Megkérdezte Susan-tól, nem tudja-e véletlenül, mi volt Rebecca Ziegler meddıségének oka? — Azt hiszem, petevezeték-elzáródás -— mondta némi gondolkodás után Susan. — Biztosan persze nem tudhatom, de azt hiszem, ez volt a baj. ¦—¦ Nincs meg véletlenül a telefonszáma? — kérdezte Marissa. — De azt hiszem, megvan — felelte Susan. — Megadná nekem? — kérdezte Marissa. Susan elıhozta a dolgozószobából a kért számot, és odaadta Marissának. — Csak nem akarod felhívni Rebecca férjét? —• kérdezte Wendy, mihelyt kiértek az utcára. — Az a szerencsétlen ember biztosan sokkos állapotban van. — De felhívom, ha lesz elég bátorságom hozzá — mondta
Marissa. — Különben is úgy hallottam, hogy elváltak. — Mintha bármit is számítana — jegyezte meg Wendy. — Hát ha valamitıl, akkor ettıl most még nyomorultabbul érzi magát, még bőntudata is lehet. Marissa bólintott. Útban hazafelé Marissa még izgatottabb lett. Négy izolált tébécés méhkürtgyulladás az anomáliák világából a valóságba emelte a saját esetét is, és azt jelezte, hogy amire rábukkant, az közegészségügyi szempontból is fontos lehet. Marissa egyenest beállt a garázsba, majd kiment az ajtón Wendyhez, aki a felhajtón állította le a saját kocsiját. A házba a bejárati ajtón át léptek be. — Szép ház — mondta Wendy, miközben Marissa nyomában haladt, útban barátnıje dolgozószobája felé. Marissa rögvest hozzálátott, hogy kikeresse"Cyrill Dubchek otthoni telefonszámát. — A JFK egyik fınökét hívom — magyarázta. — Egy pár hónapig együtt jártunk az utolsó évben, amikor ott voltam. Nagyon jóképő férfi. Marissa megtalálta a keresett számot, s egy levélnehezéket tett a nyitott oldalra.
— Nem jött össze? — kérdezte Wendy. Marissa megrázta a fejét. — Viharos kapcsolat 49 volt az elejétıl fogva. S a vicc az egészben az, hogy mindig a gyereken kaptunk össze. Neki már született három, mielıtt a felesége meghalt, és nem akart többet. Természetesen mindez még azelıtt történt, hogy tudomást szereztem volna a petevezeték-elzáródásomról. Marissa tárcsázta a számot, és várta a kapcsolást. — Szép történet volt a miénk — mesélte. — Az elsı néhány hónapot végigveszekedtük. Aztán szerelmesek voltunk. A végén pedig megegyeztünk abban, hogy jó barátokként elválunk egymástól. Az élet kiszámíthatatlan. Wendy mondani akart valamit, ám Marissa csendre intette, jelezve, hogy Cyrill felvette a kagylót. A beszélgetés baráti csevejjel indult. Végül aztán Marissa rátért a lényegre. — Cyrill — mondta —, itt van. velem az egyik orvos barátnım, miatta telefonálok. Kihangosítom a beszélgetést. — Marissa megnyomta a megfelelı gombot. — Hallasz?
Cyrill hangja betöltötte a szobát, ahogy válaszolt. Marissa rátért a lényegre. — Hallottál valamit arról a központban mostanában, hogy tébécés sal-pingitis ütötte volna fel a fejét viszonylagos gyakorisággal? — így hirtelenjében nem is tudom — mondta Cyrill. — Miért kérded? — Jó okom van azt hinni, hogy négy ilyen eset fordult elı Bostonban. Mindegyik beteg viszonylag fiatal asszony, s egyiküknél sem található a fertızés góca sehol, különösen nem a tüdıben. — Mit értesz azon, hogy „viszonylag fiatal nık"? — kérdezte Cyrill. — Húszas éveik végén, harmincas éveik elején — felelte Marissa. — Ez mintha már meghaladná a gyerekkor kategóriát — jegyezte meg Cyrill. — Hogyan szereztél tudomást róla? Marissa elmosolyodott. — Tudhattam volna, hogy veled szemben kár óvatoskodni. — A helyzet úgy áll, hogy egyike vagyok a fertızötteknek. Már egy éve in-vitro megtermékenyítésre járok. Ma este találkoztam három másik asszonnyal, mindhármuknál ugyanez a diagnózis. — Sajnálom, hogy ezt hallom rólad — mondta Cyrill. — De
semmit sem hallottam itt az intézetben tébécés méhkürtgyulladásokról. Viszont megkérdezhetem a bakteriológusokat. Ha volt ilyen eset, akkor ık biztosan tudnak róla. Hívlak, mihelyt megtudok valamit. Kellı búcsúzkodás után Marissa helyére tette a kagylót. Rövid töprengés után megkérdezte Wendyt, mit szólna hozzá, ha felhívnák Rebecca Ziegler férjét.' Wendy az órájára pillantott. — Nem hiszem, hogy van annyi lelkierım — mondta. — S különben is, elmúlt már tíz. — Talán mégis megérné a kockázatot,— mondta Marissa eltökélten. A hetedik csöngetésre valaki felvette a telefont. Hangos zeneszó hallatszott a háttérbıl. — Ziegler lakás? — kérdezte Marissa. — Egy pillanat — mondta a hang a telefon túlsó végén. Marissa hallotta, hogy a férfi odakiabál a többieknek, hogy „csituljanak már el egy percre". — Maga Rebecca Ziegler férje? — kérdezte Marissa. — Én voltam — mondta a férfi. — És ott ki beszél?
— Dr. Blumenthal vagyok — felelte Marissa. — Remélem, nem alkalmatlan idıpontban háborgatom. A Megoldás klubból, a gyermektelenek klubjától kaptam meg a telefonszámát. Hallott már róluk? — Ja — felelte a férfi. — Mirıl van szó? — Ha nem veszi zaklatásnak — mondta Marissa ¦—, akkor egy személyes természető, orvosi kérdést szeretnék feltenni Rebecca állapotával kapcsolatban. — Mi ez, valami ugratás? — kérdezte a férfi. A háttérben kirobbanó nevetés hallatszott. 50 — Nem — felelte Marissa —, biztosíthatom, hogy nem az. Mindössze azt szeretném megkérdezni, hogy Rebeccának volt-e petevezeték-elzáródása. A peték ezeken a vezetékeken át jutnak el a méhbe. — Tudom, mik a petevezetékek — mondta a férfi. — Egy pillanat, szólt, majd odakiáltotta a vendégeinek: — Hé, gyerekek, fogjátok már be a szátokat! Egy szót sem hallok. — Majd mentegetızni kezdett a telefonba. — Elnézést, a barátaim vannak itt — magyarázta. — Olyanok, mint az állatok.
— Szóval, volt ilyen problémája? — kérdezte Marissa, és a szemével jelzett Wendynek. — Igen — felelte a férfi. — Petevezeték-elzáródása volt. — S azt nem tudja véletlenül, hogy mitıl? — ma-kacskodott Marissa. — Csak annyit tudok, hogy elzáródtak. Ha ennél többet akar tudni, akkor hívja fel az orvosát. — A háttérbıl valami csattanás meg üvegcsörömpölés hallatszott. — Jézusom! — kiáltotta a férfi. — Hé, mennem kell. ¦— Ezzel letette. Marissa kikapcsolta a telefont. Egymásra bámultak. Wendy törte meg a csöndet. — Hát ennyit a gyászoló özvegyrıl. — Legalább nem kell bőntudatot éreznünk a telefonhívás miatt — jegyezte meg Marissa. — S neki is petevezeték-elzáródása volt. Úgy érzem, nem árt utánajárnunk. S ha az ı betegségének is ugyanaz az oka, mint a miénknek, akkor ez újabb lökést adhat az egésznek. Wendy bólintott. — Egy pillanat! — kiáltott fel Marissa.
— Mi a baj ? — kérdezte Wendy. — Elfelejtettük megkérdezni a másik két nıtıl, hogy hová járnak. Azt tudom, hogy Rebecca a nıgyógyászati klinika páciense volt. — Megvan a telefonszámuk — jegyezte meg Wendy. — Hívd fel ıket. Marissa sietve tárcsázott. Mindketten otthon voltak, s ugyanazt a választ adták: a nıgyógyászati klinikán kezelik ıket. — Ez egyre érdekesebb — állapította meg Wendy. — Hello — mondta egy hang. Marissa is, meg Wendy is az ajtó felé fordult. Robert volt az, V ki-vágású pulóverben, napbarnítottan, zokni nélkül, papucscipıben. Olvasószemüvege a kezében. Marissa felállt az íróasztal mellıl, és bemutatta Wendyt, elmesélte, "hogy a Megoldás klubban találkoztak. Elmesélte azt is, hogy Vendy szintén dr. Wingate-hez jár invitro megtermékenyítésre. Robert kezet rázott Wendyvel. — Épp a konyhába indultam teát fızni — mondta Robert. — Kér még valaki? — Én kérnék — mondta Wendy.
Robert sarkon fordult és elindult a konyha felé. — Hm — mondta Wendy —, és én még azt hittem, hogy Gustave jóképő. Marissa bólintott. — Szeretem — vallotta be. — Csak hát most nehéz idıket élünk. — Vállat vont. — Legalábbis ezzel vigasztalom magam. Mire kiértek a konyhába, Robert már feltette a teavizet, az asztalra kikészített három csészét, és különbözı teásdobozokat. — Milyen volt az összejövetel? — kérdezte Robert, miközben elıvette a cukrot és a mézet. - Marissa beszámolt róla, nem gyızte mondogatni, milyen kellemes volt, s hogy a férjek is milyen sokan voltak. — A maga férje is ott volt? — kérdezte Wendy-tıl. — Mőtétje volt, nem tudott eljönni — felelte kitérıen Wendy. Azt nem tette hozzá, hogy valószínőleg akkor sem ment volna el, ha történetesen ráér. Robert azonban értett a keresztkérdésekhez. 51 — Egyéb alkalmakkor járt már ott? — kérdezte. Ebben a
pillanatban sípolni kezdett a teafızı. Robert odament, hogy elzárja. Marissa válaszolt Wendy helyett. — Eddig még egyikre sem tudott elmenni. — Értem — mondta Robert kitöltve a csészékbe a gızölgı vizet. S közben ajkán az a félmosoly játszott, ami megırjítette Marissát. — Talán beszélnem kellene Wendy férjével __ jegyezte meg Robert. — Rokon léleknek látszik — mondta, ezzel visszatette a teáskannát a tőzhelyre. — Remek ötlet — hagyta helyben Wendy. — Akkor se mondhatok mást, csak azt, hogy számomra eredményes volt az összejövetel — jelentette ki Marissa. — Nemcsak azért, mert találkoztam Wendyvel, hanem azért is, mert kiderült, hogy négyünknél megegyezik a diagnózis. — A tébécés dologról beszélsz? — kérdezte Robert. — Úgy van — mondta Wendy. — Én is közéjük tartozom. — Ez komoly? ¦
Marissa szinte egy szuszra kezdte magyarázni, hogy milyen szokatlan egyszerre ennyi hasonló eset. — Olyannyira szokatlan a dolog, hogy ennek alaposabban utána kell járni. Holnap reggel elmegyünk a klinikára, és megkezdjük hivatalos vizsgálódásunkat. — Hogy 'érted azt, hogy „hivatalos vizsgálódás' ? — kérdezte Robert. — Meg kell tudnunk, hogy hány, a miénkhez hasonló eset fordult már elı eddig. Ki kell derítenünk, hogy vajon Rebecca Zieglernek is ugyanez volt-e a baja. Azt már 'tudjuk, hogy neki is petevezeték-elzáródása volt. — A klinikán nem fogjátok megszerezni ezeket az információkat. — Miért nem? Fontos lehet — mondta Marissa. — Hiszen mindaz, amit tudunk, fontos lehet közegészségügyi szempontból. Könnyen lehet, hogy ... hogy egy újabb „toxikus sokk" szindrómához jutunk el. Robert elıször Marissara, majd Wendyre pillantott. Buzgóságuk nyugtalansággal töltötte el, különösen annak fényében, ami Marissával abban a kínai étteremben történt. Wendy is minden bizonynyal ugyanazokat a hormonokat kapta.
— Azt hiszem, lányok, jobban tennétek, ha megnyugodnátok — mondta nekik Robert. — S még ha a végére is jártok ennek, attól még a helyzeteteken nem tudtok változtatni. S komolyan úgy gondolom, hogy a klinikán semmire sem mentek. Nagyon is etikátlan, hovatovább törvénytelen lenne, ha a betegeik beleegyezése nélkül információkat szolgáltatnának ki. Marissa azonban rá se hederített. — Ez a tébécés dolog már kezdettıl fogva bosszantott. Mármint úgy értem, hogy mindig is szerettem volna a végére járni. Kerül, amibe kerül. Már beszéltem Cyrill Dubchekkel, ı mellénk tudja állítani a JFK-t. Robert megrázta a fejét. Nagyon nem tetszett neki a dolog. — Nos — mondta kurtán —, akkor én magára hagyom a két kopót, hadd szaglásszanak kedvükre. Ezzel fogta a teáscsészéjét, s távozott. A kényelmetlen csöndet Wendy törte meg, amikor a férfi már hallótávolságon kívül került. — Igaza van — mondta. — Nem lesz könnyő megszereznünk ezeket az orvosi adatokat.
— Meg kell próbálnunk. Talán orvos létünkre beférkızhetünk a hatóságok kegyeibe. Tudod, ha szakemberekként jelentkezünk, az más. S ha ez mégse válna be, akkor még mindig kitalálhatunk valamit. Velem tartasz? — Hát persze — mondta Wendy. — Egységben afz erı. Marissa elmosolyodott. Alig várta már a reggelt. 1990. március 29. 9.30 52 Ernyıikkel a szél ellen hadakozva Marissa és Wendy eljutott a nıgyógyászati klinika udvarára. Belépve lerázták a vizet a kabátjukról. Ázott hajuk rátapadt a homlokukra. — Tudod, hol van a dokumentációs részleg? — kérdezte Marissa Wendytıl. Mialatt Marissa a széltıl kifordított ernyıjét igyekezett rendbe tenni, Wendy kérdezısködni kezdett az eligazítóban. Intett Marissának, hogy induljon a lift felé. — Hatodik emelet —
mondta, mikor Marissa odaért. — Gondolhattam volna — jegyezte meg Marissa. — Rebecca Ziegler a hatodik emeletrıl vetette ki magát, azután, hogy elolvasta az anyagát. — S azon tőnıdött, hogy mit olvashatott. Marissa bólintott. A hatodik emeleten nem volt nehéz megtalálni a dokumentációt. Már a liftnél hallani lehetett az írógépek zakatolását. Marissa örült, hogy Linda Moore szobájával ellenkezı irányba kellett menniük. E pillanatban nem szeretett volna ismerısbe botlani. El sem lehetett téveszteni a dokumentációt. Irattároló szekrények tucatjai sorakoztak a szobában. Három titkárnı gépelt diktafonról. A jobb oldali íróasztalnál ülı nı üdvözölte Marissát és Wendyt. — Segíthetek valamiben? — kérdezte. Az asszony olyan ötven körüli lehetett, névkártyát viselt, s rajta ez állt: Helen Solano, dokumentációs könyvtáros. Elıtte számítógépterminál. — Dr. Blumenthal vagyok — mondta hivatalos hangon Marissa —, a kolléganım pedig dr. Wilson.
Wendy bólintott. Mrs. Solano elmosolyodott. — Egy kérdésünk lenne — vette át a szót Wendy. — Szeretnénk tudni, hogy a klinikán használt számítógépes rendszeren belül ki lehet-e győjteni a petevezetékelzáródásos betegek névsorát? — Természetesen — felelte Mrs. Solano. — S ezen belül a granulomás eseteket? — kérdezte Marissa. — Ebben már nem vagyok olyan biztos — felelte Mrs. Solano. — Meg kell néznem hozzá a diagnóziskódot. Lássuk csak. — Székével odafordult a könyvespolchoz, amelyen nagy alakú irattartók sorakoztak. Kivette az egyiket és lapozgatni kezdett benne. — Van olyan kódunk, amely a petevezetékek granulomás megbetegedéseit jelzi — mondta Mrs. Solano, feltekintve a papírokból. — Nagyszerő — örvendezett Marissa mosolyogva. — Ha nem okoz különösebb problémát, akkor szeretnénk ezekrıl egy kinyomtatott példányt kapni. — Semmi akadálya — vágta rá Mrs. Solano. Marissa és Wendy elégedetten néztek össze.
— De hoztak engedélyt? — folytatta a könyv-tárosnı. — Nem gondoltuk, hogy szükséges, ha kutatási célzattal kéri az ember — mondta Wendy. — Engedély kell, bármilyen célra kérik — magyarázta Mrs. Solano. — Rendben van — mondta Marissa. — S kitıl kaphatunk erre engedélyt? — Csak egyetlen ember adhat ki ilyen engedélyt — felelte Mrs. Solano. — S az nem más, mint dr. Wingate, a klinika igazgatója. Már bent a liftben Marissa megrázta a fejét. — A fenébe — mondta. — Már azt hittem, sínen vagyunk, mikor azt mondta, hogy létezik granulomás kódjelzésük. — Én is azt hittem — jegyezte meg Wendy. — De most már úgy látom, mégiscsak a férjednek volt igaza. Nem hiszem, hogy dr. Wingate-et rábírhatnánk arra, hogy engedélyt adjon. — Ne veszítsük el ilyen hamar a bátorságunkat — mondta Marissa, amikor kiléptek a liftbıl. 53
Dr. Wingate a második emeleten dolgozott. Két irodája is volt, az egyik a klinika igazgatójának, a másik pedig az invitro részleg vezetıjének. Marissa és Wendy az elıbbibe mentek, de onnan az utóbbiba irányították ıket. Mint megtudták, dr. Wingate a laboratóriumban szorgoskodott. — Megmondom a doktor úrnak, hogy keresik — mondta a titkárnı. Marissa és Wendy leültek. — De jó, hogy most nem egy újabb ciklus miatt vagyunk itt — súgta Wendy. Marissa egyetértıen elmosolyodott. — Dr. Wingate kéri, hogy fáradjanak be — mondta fél órával késıbb a titkárnı. Végigkísérte ıket egy hosszú folyosón, a jobb oldali harmadik ajtóig. Wendy kopogtatott. Dr. Wingate kiszólt, hogy lépjenek be. — Nocsak, nocsak — mondta, miközben felállt a laborasztal és a mikroszkóp mellıl. Leszámítva az íróasztalt meg néhány irattartót, az iroda maga is sokkal inkább egy laboratóriumhoz hasonlított. — Nem tudtam, hogy maguk ketten ismerik egymást.
Wendy elmagyarázta, hogy még az egyetemen barátkoztak össze. — Miben lehetek a szolgálatukra, hölgyeim? —• Intett nekik, hogy foglaljanak helyet, ı maga azonban állva maradt. — Elıre kell bocsássam azonban,, hogy egy in-vitro mőtét vár rám, így nincs sok idım. — Rövidek leszünk — ígérte Marissa. Hamarjában elıadta, hogy ı meg Wendy hogyan fedezték fel problémáik alapvetı azonosságát, s hogy tudomásuk van még két másik esetrıl is. — Rendkívüli dolog egyszerre négy ilyen ritka, granulomás, té-bécés eredető petevezeték-fertızés — jelentette ki. — Természetesen szeretnénk utánajárni. Kutatási szempontból érdekelne minket a dolog. — Ehhez viszont az engedélyére lenne szükségünk — mondta Wendy. — Szeretnénk megtudni, vannak-e még ilyen esetek. — Nem tehetem — mondta dr. Wingate. — Klinikánk egyik erénye épp a titoktartás. Senkinek sem adhatom ki a betegeim anyagait. így szól a San Franciscó-i központi iroda utasítása. — De hisz ennek közegészségügyi következményei is lehetnek — ellenkezett Marissa. —
Lehet, hogy. ezek az esetek egy újabb klinikai szindrómát jeleznek, mint amilyen a „toxikus sokk" volt. — Belátom — jegyezte meg, dr. Wingate. — S köszönöm, hogy felhívták a figyelmünket rá. Természetesen utána fogunk járni. Remélem, megértik, hogy nem tehetek másképp. — Beszélhetnénk az érintett betegekkel, s megkérhetnénk a beleegyezésüket — makacskodott Wendy. — Sajnálom, hölgyeim — mondta érezhetı türelmetlenséggel a hangjában dr. Wingate. — Már említettem, milyen szabályok kötik a kezem. Ezt önöknek is tiszteletben kell tartaniuk. S most visz-sza kell térnem a munkámhoz. Nem kellene ellenırizni hamarosan mindkettıjük hormonszintjét? Wendy és Marissa bólintott. Marissa elıhozakodott még egy kérdéssel: — Nem gondolkodna el legalább rajta, s tudatná velünk, mire jutott? — Ezen nincs mit gondolkodni — felelte dr. Wingate. —
Lehetetlen ilyen engedélyt kiadnom. S ez megmásíthatatlan. És most kérem, bocsássanak meg. A liftnél a két nı összenézett. — Ne mondd megint azt, hogy Robertnek volt igaza — szólalt meg Marissa. — Mert ha igen, sikítani fogok. Az elsı emeleten, az információs pult közelében megálltak. — Nem ismersz itt valakit, aki könnyedén hozzáférhetne a számítógéphez? — kérdezte Wendy. 54 Marissa megrázta a fejét. — Sajnos nem, viszont van egy ötletem, amivel ugyan itt nem sokra megyünk, viszont választ kaphatunk a Rebecca Zieglerrel kapcsolatos néhány problémára. Öngyilkosságról lévén szó, át kell adják az igazságügyiseknek. Fel kell boncolniuk. Lehet, hogy megnézték az elzáródott petevezetékeket is. — Ez megér egy misét — jegyezte meg Wendy. — Ugorjunk át a kórbonctanra, és derítsük ki. Elıtte azonban be kéne szólnom az irodába, hogy tudjam, elboldogulnak-e nélkülem. — Addig én telefonálok az igazságügyiseknek — mondta Marissa.
Ezzel elsétáltak a nyilvános telefonokig. Wendy fejezte be hamarabb, s várta, hogy Marissa is letegye. — Nálam rendben van minden — mondta Wendy Marissának. — Remek — mondta Marissa. — Jó ötlet volt odatelefonálni. Rebecca Ziegler elvileg az igazságügyiekhez tartozott volna, de ık a Memóriált hatalmazták fel arra, hogy a boncolást elvégezze. Menjünk egyenest oda. A nıgyógyászati klinikán csalódniuk kellett, és dolguk végezetlenül jöttek el, de Marissa most, hogy megtudta, barátja, Ken Mueller végzi Rebecca Ziegler boncolását, megint bizakodó volt. Azt remélte, semmi akadálya sem lesz annak, hogy kiderüljön az igazság. — Ken a boncteremben van — közölte Marissa-val a titkárnıje. — Mindössze pár perce kezdett hozzá, s alighanem olyan egy-másfél óra múlva várható vissza. — Melyikben van? — kérdezte Marissa. — A hármasban — felelte a titkárnı. — Ne várjuk meg inkább? — kérdezte Wendy, amikor megindultak a bonctermek irányába. Wendy soha nem lelkesedett különösebben a boncolás
iránt. Már a puszta gondolatra, hogy eszébe jutottak egyetemi gyakorlatai, gyöngeség fogta el. — Jobb, ha minél hamarabb beszélünk vele — jelentette ki Marissa. Ám amikor már épp be akart lépni a boncterem ajtaján, Wendy halottsápadt arca láttán megtorpant. — Jól vagy? — kérdezte tıle. Wendy beismerte, hogy a boncolás sohasem volt erıssége. — Várj meg itt kint — mondta Marissa. — Sietek. Én sem kedvelem túlzottan. Az ajtón belépve Marissa orrát rögtön megcsapta a boncterem jellegzetes szaga. Szemével végigpásztázta a helyiséget, s tekintete végül két beöltözött, kesztyőt és védıszemüveget viselı férfiún állapodott meg. A két férfi között a rozsdamentes acélasztalon egy fiatalember kiterített hullája feküdt. — Ken? — szólalt meg Marissa bátortalan hangon. Mindkét férfi felnézett. Épp a tetem kizsigerelésére készültek. — Marissa, te itt? — kérdezte Ken a maszkon keresztül. — Gyere ide, és ismerkedj meg a Memorial leglehetetlenebb rezidensével. — Hálás köszönet,— mondta Greg.
Marissa odaóvakodott a boncasztal lábához. Ken szertartásosan bemutatta Greget Marissának, a kezdeti élcelıdı tónust a legnagyobb elismeréssel váltva fel. Greg a szikéjét fölemelve üdvözölte Marissát. — Érdekes eset? — fogott hozzá a beszélgetéshez Marissa. — Mindegyik eset érdekes — jegyezte meg Ken. — Ha nem így lenne, már rég a bırgyógyászaton dolgoznék. Baráti látogatás? — Aligha — jegyezte meg Marissa. — Úgy tudom, te csináltad egy Rebecca Ziegler nevő nı boncolását. — Arra gondolsz, aki nem tudott repülni? —> kérdezte Ken. — Kímélj meg a morbid humorodtól — kérte Marissa. — Amúgy ı az, kiugrott a hatodikról. 55 — Azt én csináltam — szólalt meg Greg. —«Ken csak nézte. — Érdekes eset volt — jegyezte meg Ken. — Az elıbb mintha azt mondtad volna, mind-egyik eset egyformán érdekes — szólt közbe Greg.
— Úgy is van, házi bölcsem — vágott vissza Ken. Majd Marissahoz fordult: — Ez azonban különösen érdekes eset volt. Az asszonynak átszakadt az aortája. — Megnéztétek a petevezetékeket? — kérdezte Marissa. İt most a nagyobb sérülések nem érdekelték. — Mindent megvizsgáltam — mondta Greg. — Mire kíváncsi? — A preparátumokat kielemezték már? — kérdezte Marissa. — Hogyne — felelte Greg. — Mindkét petevezetéke granulomás volt. Egy csomó preparátumot kiadtam különbözı megfestésekre, de úgy láttam, azok még nem készültek el.
— Ha arra vagy kíváncsi, hogy hasonlóak-e azokhoz a preparátumokhoz, melyeket hónapokkal ezelıtt mutattál nekem — vette át a szót Ken —, akkor azt kell mondjam, igen. Pontosan ugyanolyanok. Vagyis egyelıre az a diagnózis, hogy a petevezetéket egy korábban lezajlott tébécés fertızés roncsolta össze. Ezt persze csak úgy mellékesen találtuk, hiszen a halál oka nem ez volt. — A többit nem mondod el? — kérdezte Greg. — Miféle többit? — kérdezett vissza Marissa. — Találtunk valamit, amin Greggel azóta is törjük a fejünket — mondta Ken. — De nem biztos, hogy el kellene mondanunk neked. — Mirıl beszélsz? — makacskodott Marissa. — Miért ne mondhatnátok el nekem? Ne hülyéskedj, most már kíváncsi vagyok. — Mert nem vagyunk biztosak benne — mondta Greg: — De találtunk néhány nyugtalanító dolgot. — Tegyél velem kivételt — kérte Marissa. •— Jól van, de senkinek egy szót se — mondta Ken. — Meg akarom beszélni a dolgot a halottkémmel, s nem
szeretném, ha mástól értesülne róla. — Ki vele — mondta Marissa. — Bennem megbízhatsz. — A legtöbben úgy gondolják, hogy a pathológia csak vagdosásból meg szárításból áll — kezdett bele óvatosan Ken. — Hogy mi pathológusok mondjuk ki az utolsó szót, a végsı választ. Ez persze nem így van. Legalábbis nem mindig. Megesik, hogy az ember ösztönösen ráérez valamire, amit persze nem tud kategorikusan alátámasztani. — Az isten szerelmére, mondd már el neki — nógatta Greg. — Jól van — adta meg magát Ken. — Rebecca Ziegler karján friss vénapunkciót találtunk. — Jaj, az ég szerelmére! — kiáltott fel Marissa bosszúsan. — Az asszony in-vitro megtermékenyítésre járt. Folyamatosan kapta a hormoninjekciókat, meg állandóan vért vettek tıle. Ettıl ez a nagy riadalom? Menj már! Ken vállat vont. — Nemcsak ettıl — mondta. — Ha csak errıl lenne szó, akkor nem okozna fejfájást nekünk. Tudtuk jól, hogy számtalanszor szúrták meg az elmúlt néhány hónap során. Ennek látható jelei mindenütt ott voltak a testén. Ám ezt a
bizonyos szúrást közvetlenül a halála elıtt kapta. S ettıl lett gyanús az egész. Éppen ezért úgy döntöttünk, hogy csinálunk néhány toxikológiai vizsgálatot is, hogy lássuk, nincs-e a szervezetében a szokásos hormonokon túl valami más mérgezı anyag. A kórboncnokoknak az a dolguk, hogy gyanakodjanak. — No és találtatok valamit? — kérdezte Marissa rémülten. — Semmit — mondta Ken. — Toxikológiailag tiszta. Még megpróbálunk egy-két trükköt, de eddig semmit sem találtunk. 56 — Ez valami vicc akar lenni? — kérdezte Marissa. Egyáltalán nem — tiltakozott Ken. — A rejtvény másik fele az, hogy a mellkasában mindössze pár száz köbcenti vér volt. — Vagyis ... ? — Ha az ember aortája átszakad, akkor rengeteg vér kerül a mellkasába — magyarázta Ken. —¦ Sokkal több, mint pár száz köbcenti. Elképzelhetı ugyan,
hogy csak ennyi legyen benne, de nem valószínő. Vagyis konkrét bizonyítéknak ugyan nem tekinthetı, hogy csak ennyit találtunk, mindenesetre valamit jelez. — S mi az a valami? — kérdezte Marissa. — Azt jelzi, hogy már halott lehetett a zuhanás pillanatában — jelentette ki Ken. Marissa megdöbbent. Egy pillanatig szólni sem tudott. A hallottak szörnyő sejtéseket keltettek benne. — Hát ez a gond — folytatta Ken. — További bizonyítékok kellenek ahhoz, ha mindezt hivatalosan is fel akarjuk vetni. Ki kell derítenünk, mitıl halt meg, még mielıtt kizuhant volna. Sajnos azonban eddig még semmit sem mutattak ki a mikroszkopikus és egyéb vizsgálatok. Alaposan megvizsgáltuk az agyat is, de ott sem találtunk semmit. Minden reményünk a toxikológia maradt, ám egyelıre még ott is mindent homály fed. — S nem lehet, hogy zuhanás közben halt meg? ¦— kérdezte Marissa. — Ugyan már, Marissa, gondolkodj — mondta Ken egy türelmetlen kézlegyintés kíséretében. — Ilyesmi csak a moziban fordul elı. Amennyiben halott volt a földre esés pillanatát megelızıen, akkor halottnak kellett lennie, mielıtt még lezuhant volna. Ez persze természetesen azt jelenti, hogy valaki kilökte az épületbıl.
— Talán nem fizette ki a számláját — viccelıdött Greg. — Most azonban a legmélyebb tisztelettel azt javasolnám, hogy térjünk vissza ehhez itt níj mielıtt még oszlani kezd. — Ha gondolod, akkor felhívlak, mihelyt találtunk valamit — ajánlotta Ken. — Megköszönném — mondta Marissa. Kábán indult meg az ajtó felé. Ken hangja állította meg. — És ne feledd, Marissa, hallgass, mint a sír. Egy szót se senkinek. — Ne aggódj — nyugtatta meg Marissa hátraszólva. — Megırzım a titkodat. — Wendynek azonban mindenképpen el kell mondania. Az ajtóban Marissa újra megtorpant. Visszafordult, és megkérdezte Kentıl: —• Az anyagai nálad vannak? — Nem mind — felelte Ken. — Csak azok, amiket az ambulancián állítottak ki, az pedig nem sok. — De talán az adminisztráción, már csak a számlázások miatt is, több minden található — tőnıdött Marissa. — Gondolom, igen — mondta Ken.
— Nem emlékszel véletlenül a biztosítási számára? — kérdezte Marissa. — Most megfogtál — mondta Ken. — De ha akarod, az íróasztalomon kikeresheted. Marissa kinyitotta az ajtót, és maga mögött hagyta a bonctermet. — Ez nem lehet igaz — mondta Wendy, miközben a jégkockákat kavargatta az ásványvizében. — Teljes képtelenség azt feltételezni, hogy Rebecca Zieglert elıbb megölték, utána kilökték az ablakon. Ez nem lehet igaz. Az aortaszakadást követıen a tüdıbe kerülı vér mennyiségét a systolés görbe határozza meg. Az összehúzódás végén következhetett be a dolog. Csak ez lehet a magyarázat. Wendy elnyújtózott a Marissa dolgozójában lévı kanapé egyik végében. Taffy Kettı egy újabb keksz reményében nyúlt el a földön. Marissa az íróasztalánál üldögélt. 57 Gustave-ot várták. Késı délutáni mőtétje volt, de most már bármelyik percben itt lehetett. Wendy rábeszélésére a két nı úgy döntött, hogy egy baráti pizzás vacsora erejéig összehozzák a két férfit. Abban bíztak, ha összeismerkednek egymással, akkor tán
rászánják magukat, hogy elmenjenek az egyik összejövetelre. Wendy nagyon bízott a dologban, Marissa kevésbé. — De legalább a biztosítási számát megtaláltam — mondta Marissa. — S ha sikerül megtalálnunk a módját, hogy hozzáférjünk a klinikán ırzött anyagához, akkor megtudhatjuk, mit olvasott szegény Rebecca azon az utolsó napon. Ha egyáltalán olvasott valamit. — Már megint nagyon szabadjára engedted a fantáziádat — jegyezte meg Wendy. — Szóval te -tényleg azt hiszed, hogy fölvitték az emeletre, ott végeztek vele, majd kihajították az ablakon? Ugyan már, ez akkora képtelenség, hogy beszélni sem érdemes róla. — Jó, hagyjuk — mondta Marissa. — Egyelıre felejtsük el. De legalább azt már tudjuk, hogy a petevezetékelzáródásának ugyanaz a fertızés volt az oka, mint a miénknek. Efelıl most már semmi kétség Marissa hirtelen az íróasztalán kezdett matatni, Marcia Lyons és Catherine Zolk telefonszámát kereste. Miután felhívta egyiket a másik után, Marissa pontosan azt a választ kapta, amire ösztönösen gyanakodott: mindkettejük belgyógyásza azt fontolgatta, hogy izonicidot
ad nekik. A két orvos ugyanis tébécére gyanakodott. Helyére téve a hallgatót, Marissa így szólt: — Most már bizonyos, hogy öt hasonló esettel állunk szemben. A fene enné meg dr. Wingate-et meg a titoktartását. Öt esetbıl még nem állapítható meg semmiféle statisztikai elıfordulás. Ki kell derítenünk, vannak-e még hasonló esetek. — Ne légy igazságtalan — csillapította Wendy. ¦— Wingate-et felsıbb utasítások kötik. Lehet, hogy ı maga már utána is nézett. — Remélem — jegyezte meg Marissa. — Addig is próbáljuk meg kideríteni, hogy a saját kórházainkban elıfordultak-e hasonló esetek. Tiéd a General, enyém a Memóriál. A csöngı hallatán Taffy Kettı felpattant, és veszett ugatásba kezdett. Wendy letette a lábát a földre. — Ez Gustave lesz — mondta, miközben felállt és kinyújtózkodott. Az órájára nézett, pár perc múlva kilenc. Marissát meglepte Gustave termete. Mint egy óriás, úgy tornyosult fölé a férfi. Majdnem két méter magas, vaskos felépítéső, szinte fehérszıke, göndör hajjal. Szeme lágy pasztellkék színő volt. — Sajnálom, hogy késtem — mentegetıdzött Gustave, miután bemutatkozott Marissának és Robertnek. Robert a
csöngetés hallatán elıjött a dolgozószobájából. — Sokat kellett várni az altatásra, mielıtt hozzáfoghattunk volna. — Ugyan, semmi baj — nyugtatta meg Marissa. Majd megkérte Robertet, hogy kínálja meg valami innivalóval Gustave-ot, ı meg Wendy addig megrendelték a pizzát. Mikor a pizza megérkezett, körülülték az asztalt az ebédlıben. A férfiak sört ittak. Marissa örömmel, ám némi meglepetéssel látta, hogy Robert jól érzi magát Gustave társaságában. Általában nehezen jött ki az orvosokkal. — Még semmit sem tudunk a mai klinikai látogatásotok eredményérıl — szólalt meg Robert, mikor némi szünet állt be a társalgásban. Marissa összenézett Wendyvel. Nem nagyon volt kedve ahhoz, hogy beszámoljon a történtekrıl, különösen amiatt nem, hogy azt hallja Robert szájából, „megmondtam én elıre". — Ki vele — sürgette Robert —, mi történt? — Gustavehoz fordulva Robert elıadta, hogy a két nı megpróbált hozzájutni a klinika számítógépes adataihoz. — Kértük tılük, ık pedig nemet mondtak — vallotta be Wendy.
— Nem lep meg — jegyezte meg Robert. — Nagyon utálatosak voltak? 58 — Csöppet sem — állította Wendy. — Oda kellett mennünk a klinika igazgatójához, ı a vezetıje az in-vitro részlegnek is. S ı azt mondta, hogy a San Franciscó-i iroda belsı utasítása értelmében a kért adatokat nem bocsáthatja rendelkezésünkre. — Rövidlátó szemléletmód ez — szólalt meg végre Marissa is. — S noha a klinikán semmire sem jutottunk, azt már tudjuk, hogy öt hasonló esettel állunk szemben, és ha öt ilyen ritka eset fordul elı egy adott földrajzi körzetben, akkor annak érdemes utánajárni. — Öt eset? — kérdezte Gustave. •— öt milyen eset? Wendy sebtiben elmagyarázta Gustave-nak, hogy öt olyan esetrıl beszélnek, mikor a petevezeték-elzáródások oka tébécés fertızés volt. — így aztán elmentünk a klinikára, hogy megpróbáljunk utánanézni, van-e még ilyen esetük — magyarázta Marissa. — De a bizalmas jellegő betegápolásra való hivatkozással nem engedik, hogy átnézzük az adataikat.
— Ha te vezetnél egy magánklinikát — kérdezte Robert Gustave-tól —, te beleegyeznél abba, hogy két vadidegen ember az utcáról besétáljon, és belenézzen az orvosi feljegyzésekbe? — Természetesen nem — felelte Gustave. — Hát ezt próbáltam elmagyarázni tegnap a hölgyeknek — mondta Robert. — A klinika ésszerően, etikusan és jogosan járt el. Nagyon meglepıdtem volna, ha nem így történik. — De mi nem vagyunk vadidegenek — fortyant fel Wendy. — Páciensek és orvosok is vagyunk egyszerre. — Mivel azonban magatok is érintettek vagytok benne, aligha ítélhettek objektíven — mutatott rá a lényegre Gustave. — Különösen úgy nem, hogy ennyi hormonanyagot kaptatok. — Na, erre iszom — felelte poharát megemelve Robert. Wendy és Marissa csalódott pillantást váltott egymással. Robert, miután keze fejével megtörölte a száját, Marissahoz fordult: — Öt eset? — kérdezte. — Tegnap még csak négyrıl beszéltél.
— Rebecca Zieglernek ugyanez volt a baja — felelte Marissa. — Ez szép — jegyezte meg Robert, majd Gustave-hoz fordulva elmesélte neki, hogy İ volt az az asszony, aki öngyilkos lett a klinikán. — A váróban rendezett jelenetet éppen, mikor Marissa meg én odaértünk, aznap, amikor aztán kiugrott az ablakon. Én megpróbáltam lecsillapítani, erre odasózott nekem egyet. — Wendy mesélte — jegyezte meg Gustave. — Te próbáltad lecsillapítani az ugrás elıtt? — Azt azért nem — felelte Robert. — Neki akart rontani a felvételesnek. A dolog úgy állt, hogy a nıvér elıször nem akarta megengedni neki, hogy belenézzen a saját anyagába. Az ablakon sokkal késıbb ugrott ki, S a legfelsı emeletrıl, nem pedig a váró ablakából. Gustave bólintott. — Szörnyőség — mondta. — Szörnyőbb, mint gondolnád — bökte ki meggondolatlanul Marissa. — Más valamit is megtudtunk ma. Az is lehet, hogy Rebecca Ziegler nem is lett öngyilkos. Hát ennyit arról, hogy a klinika ésszerően, etikusan és jogosan járt el velünk szemben. Marissa, mihelyt kimondta ezt a meglepı feltételezést, abban a pillanatban már meg is bánta.
Számos oknál fogva nem lett volna szabad megemlítenie, elıször is amiatt, hogy Kennek titoktartást fogadott. Igyekezett a beszélgetés fonalát visz-szaterelni a tébécére, ám Robert nem hagyta eny-nyiben. — Lennél szíves ezt megmagyarázni? — kérdezte. Marissa belátta, hogy hibát követett el, ám most már nem maradt más választása, mint hogy elmesélje mindazt, amit hallott. Mikor befejezte, Robert hátradılve a székén Gustave-hoz fordult: — Magad is orvos vagy — kezdte. — Mit szólsz a hallottakhoz? 59 — Semmi megfogható — jelentette ki Gustave. — A magánvéleményem az, hogy a két korboncnokot elragadta a képzelete. Mint ahogy ık maguk is állítják, semmi konkrét bizonyítékuk sincs rá. Találtak egy átszakadt aortát. Ez egyenlı a biztos halállal. Feltehetıen az adott pillanatban éppen tágult állapotban volt a szív, s akkor kezdett volna feltöltıdni vérrel, mikor az átszakadás megtörtént. Ily módon csak annyi vér került a mellkasba, amennyi az adott pillanatban volt az aortában. — Számomra ésszerően hangzik — állapította meg Robert.
— Gustave-nak feltehetıen igaza van — fogadta el a magyarázatot Marissa is, aki örült, hogy végre témát változtathatnak. Esze ágában sem volt most elıhozakodni azzal, hogy Rebecca a váróban egyáltalán nem mutatkozott depressziósnak. — Akárhogy is — folytatta Marissa —, Rebecca halála okán most még inkább szeretnénk hozzáférni a klinika számítógépes adataihoz. Szeretném elolvasni, mit talált az anyagában, mi volt az, ami hozzájárult a halálához. — Talán kereshetnénk egy fımókust a mőszaki intézetnél — vetette fel Wendy. — Nagy szám lenne, ha kívülrıl juthatnánk hozzá az adataikhoz. — Hát az tényleg fantasztikus lenne — örvendezett Marissa. — Viszont valamivel több esélyünk van arra, hogy egyik éjjel beügyeskedjük magunkat valamelyik termináljukra. Ezt például a Memóriálban bárki könnyőszerrel megteheti, ha van némi fantáziája. — Álljon meg a menet — intette ıket Robert. — Mintha túl messzire mennétek, lányok. A massa-chusettsi törvények értelmében az illetéktelen adatleemelés idegen számítógéprıl fıbenjáró bőnnek számít. S amennyiben ilyen ırültségre készültök, könnyen magatokra vonhatjátok a törvény haragját. Marissa forgatni kezdte a szemét.
— Ez nem tréfadolog — folytatta Robert. — Nem is értem, hogy juthatott eszetekbe. — Wendy meg én történetesen úgy gondoljuk, hogy a tébécés salpingitis komoly dolog — jegyezte meg Marissa. — Éppen ezért utána kell járni. S rajtunk kívül erre senki nem akar vállalkozni. Vannak dolgok, amik kockázattal járnak. Gustave megköszörülte a torkát. — Félek, Robertnek kell igazat adnom — jegyezte meg. — Nem gondolhatjátok komolyan, hogy illetéktelenül lehívjátok a klinika adatait. Minden jószándékotok ellenére, ez mégiscsak törvénybe ütközik. — Az a kérdés, honnan nézzük — ellenkezett Marissa. — Ti, férfiak, fel nem fogjátok, hogy ez mennyire lényegi kérdés. A következményekért vagyunk felelısek, nem pedig fordítva. — Nem beszélnénk valami másról? — javasolta Wendy. — Elıbb ezt tisztáznunk kell, nehogy valami ırültséget csináljatok — állapította meg Gustave. — Te csak ne izgulj, Gustave — csillapította Wendy. — Lehet, hogy ez az öt eset csak a jéghegy csúcsa —
jelentette ki Marissa. — Mint ahogy már korábban is mondtam, engem ez a toxikus sokkszindróma felfedezésére emlékeztet. — A két dolog nem ugyanaz — jegyezte meg Robert. — Ebbe senki sem halt bele. — Nem? — vágott vissza Marissa. — És Rebecca Ziegler? 1990. március 30. 8.25 Robert kinyitotta az egykori városháza épületében lévı irodája ajtaját, és belépett. Aktatáskáját ledobta a kanapéra, aztán megállt az ablak elıtt. A School utcára nyíló kilátást most teljesen elhomályosították az ablakon végiggördülı kövér esıcseppek. Emberemlékezet óta nem volt ilyen március Bostonban. Hallotta, hogy belép a szobába Donna, a titkárnıje, s hozza a szokásos reggeli kávét meg az üzeneteket. 60 — Micsoda idı! — jegyezte meg Donna.
Robert megfordult. Donna elfoglalta helyét az íróasztal bal oldalán, hogy szokásukhoz híven sorra vegyék az üzeneteket. Feltőnıen magas nı volt, magas sarkú cipıjében szinte ugyanakkora, mint a fınöke. Haját szıkére festette, de a hajszálak tövénél látszott az eredeti sötét hajszín. Kerekded, mégsem kellemetlen vonásai voltak, alakján látszott a mindennapos tornázás. Fantasztikus titkárnı volt: ıszinte, lelkes és megbízható. Sohasem voltak nagy igényei, s Robert egy pillanatig el is gondolkodott, miért nem valami Donnához hasonló nıt vett feleségül. Mennyivel kiszámíthatóbb lenne az élete. — Kér cukrot a kávéjába? — kérdezte kedvesen a titkárnı. — Nem, és kávét sem kérek! — Robert hangja ingerültre sikeredett. Donna felkapta a fejét a papírjaiból. — Milyen harapósak vagyunk ma — jegyezte meg. Robert megdörzsölte a szemét, odasétált az íróasztalhoz és leült. — Ne haragudjon — mondta Donnának. — A feleségem egész egyszerően megırít. — Már megint ez az in-vitro dolog? — kérdezte szelíden Donna. Robert bólintott. — Nagyjából akkor kezdıdött ez az egész, amikor rájöttünk, hogy valami baj lehet. Amióta pedig belefogtunk ebbe az in-vitró-ba, és Marissa kapja a
hormongyógyszereket, egyre elviselhetetlenebb. — Szomorúan hallom — sajnálkozott Donna. — S a tetpjébe még összefutott egy régi barátnıjével az egyetemrıl, akinek szintén ugyanilyen problémái vannak, s pont olyan lehetetlenül viselkedik, mint ı — folytatta Robert. — Kölcsönösen hülyítik egymást. Azzal fenyegetıznek, hogy betörnek a klinikára, és ellopnak valami dokumentációkat. S amilyen idegállapotban a feleségem most van, kénytelen vagyok komolyan venni a fenyegetızését. Kitelik tılük, hogy megtegyék. Azon a klinikán pedig Pythonokkal felszerelt ırök mászkálnak. Komolyan aggódom Marissa miatt. — Kígyókkal mászkálnak az ırök? — kérdezte Donna elkerekedett szemmel. — Mi? Nem, dehogyis kígyókkal. A Python egy olyan revolver, amely még egy rinocéroszt is képes megállásra kényszeríteni. — Hadd adjak egy tanácsot — mondta Donna. — Ha tényleg ennyire aggódik Marissa miatt, akkor fogadjon fel mellé néhány napra egy magándetektívet, ı megvédhetné attól, hogy bajba keveredjék, ha tényleg ilyen vad dolgokra szánná el magát. S történetesen ismerek is egy remek nyomozót. Akkor vettem igénybe a szolgálatait, mikor még férjnél voltam. A nyomorultnak egyszerre két
nıvel is viszonya volt. — Hogy hívják azt a nyomozót? — kérdezte Robert. Neki ez eddig még nem jutott eszébe, de most úgy találta, tényleg meg lehetne próbálni. — Paul Abrums — mondta Donna. — Egyike a legjobbaknak. Még fotót is tudott csinálni az ex-férjemrıl, a nıkkel az ágyban. Persze, külön-külön. Hát ilyen pasas. S Paul nem is túl drága. — Hol érhetı el? — kérdezte Robert. — A telefonszáma a táskámban van — mondta Donna. — Mindjárt hozom. Marissa fültükörrel igyekezett szemügyre venni a vizsgálóasztalon kapálódzó csecsemı dobhártyáját. A mama igyekezett ugyan lefogni a babát, ám ez sehogy sem sikerült neki. Marissa bosszúsan abbahagyta a próbálkozást. — így sem látok semmit — támadt a gyerek anyjára. — Nem tudja rendesen lefogni azt a kislányt, Mrs. Bartlett? Még csak nyolc hónapos. Ennyi erı nem lehet benne. — Én próbálom — mondta a mama. — Az kevés — jegyezte meg Marissa. Kinyitotta a vizsgáló
ajtaját, és kérte, hogy jöjjön be az egyik nıvér. — Amilyen hamar csak lehet, beküldım egyiküket — ígérte Muriéi Samuelson fınıvér. 61 — Magasságos isten! — morgott Marissa. Idegesítette a munkája. Hatalmas erıfeszítésébe került, hogy koncentrálni tudjon. Semmi másra nem bírt gondolni, csak a következı hét elején esedékes terhességi tesztre. Kilépett a vizsgálóból, hogy ne hallja a csecsemı visítását, s megnyomkodta hátul a nyakszirtjét. Ha már most ennyire ideges, mi lesz vele hétfın, amikor az eredményre vár? Közben meg egyre azon törte a fejét, hogyan férhetnének hozzá Wendyvel a klinikán tárolt anyagokhoz. Meg kell szerezniük valahogyan. Mareggel a Memóriálban átment a dokumentációra, és megkérte az egyik ott dolgozó nıt, győjtse ki a náluk fellelhetı granulomás petevezetékelzáródásokat. Ezzel nincs gond. Bár a nıgyógyászati klinika is ilyen segítıkész lenne. — Dr. Blumenthal, telefonon keresik — kiáltotta túl Muriéi a gyereksírást. — Mi az már megint? — mérgelıdött Marissa. Belépett az egyik üres vizsgálóba és felvette a telefont. — Tessék — szólt bele dühösen, azt gondolván, hogy Mindy Valdanus
keresi. — Dr. Blumenthal? — kérdezte egy ismeretlen nıi hang. A telefonközpontos volt az. — Igen — mondta Marissa. — Kapcsolom a hívót — közölte a központos. — Rohantál? — kérdezte Dubchek. — Cyrill! — örvendezett Marissa. — Végre egy kellemes meglepetés ezen a rémes napon. Itt teljes a bolondokháza. — Tudsz most beszélni, vagy hívjalak vissza késıbb? — kérdezte Dubchek. — Mondjad csak — felelte Marissa. — Ebben a pillanatban épp arra várok, hogy nıvért kapjak, segítség nélkül ugyanis képtelen vagyok megvizsgálni egy fülgyulladásos csecsemıt. Tehát nem zavarsz. Mi újság? — A tébécés salpingitis miatt jelentkezem, mert sikerült néhány érdekes információt beszereznem. Elszórtan az egész országból, de különösen a nyugati és a keleti partvidékrıl befutottak hozzánk ilyen jelzések. — Igazán? — kiáltott fel Marissa elképedve. —• És sikerült
valakinek kitenyésztenie? — Nem — felelte Dubchek. — De hát ez nem meglepı. Magad is tudod, milyen nehéz a tébécét kitenyészteni. Amennyire én tudom, ezekben az esetekben senki sem találkozott élı organizmusokkal. — Ez furcsa — jegyezte meg Marissa. — Igen is, meg nem is — mondta Dubchek. — Az esetek többségében nehéz fellelni magát a baktériumot a tuberkulózisos sarjdaganatokban. Legalábbis a bakteriológus kollégák itt ezt állítják. De nem ez az érdekes. Sokkal fontosabb, hogy nincsenek koncentrációs területek. Ezek az esetek egymástól teljesen függetlenek és elszórtak. — Én itt Bostonban öt esetrıl tudok — mondta Marissa. — Akkor Bostoné a pálma — jegyezte meg Dubchek. — San Francisco a második, néggyel. De igazából eddig még senki sem foglalkozott a dologgal. S mivel vizsgálat nem indult, csak úgy találomra jelentették ezeket az eseteket. Ha valaki utánajárna, lehet, hogy több ilyen megbetegedést is felderíthetne. Mindenesetre itt néhány embert ráállítottam a dologra. Hívlak majd, ha valami érdekes adatra bukkantunk.
— Az itteni öt eset egyazon klinikán fordult elı — magyarázta Marissa. — Épp ma reggel láttam hozzá, hogy nálunk is utánanézzek. Istenigazából azonban a kérdéses klinikának az adatait szeretném megszerezni. Sajnos, elzárkóztak elıle. A JFK nem tudna ebben segíteni? — Nem tudom, hogyan — felelte Dubchek. — Ahhoz bírósági végzés kellene, s mivel kevés az információnk és tömeges mérető veszélyrıl ebben a pillanatban ugyebár nincs szó, erısen kétlem, hogy akadna olyan bíró, aki ezt elrendelné. — Hívj fel, ha megtudsz valami újat — kérte Marissa. ¦— Rendben. 62 Marissa helyére tette a telefont és nekidılt a falnak. A hír, hogy az országban több helyrıl is érkeztek jelzések tébécé granulomás petevezeték-elzáródásokról, csak fokozta a kíváncsiságát. Biztos, hogy ennek érdekes járványügyi magyarázata kell legyen. Különös véletlen, hogy ı maga nemcsak szenvedı alanya a betegségnek, de ráadásul a legnagyobb koncentrációjú helyszín betegeinek egyike. Hozzá kell jutnia a klinika adataihoz. Meg kell találnia a többi esetet is, feltéve, hogy vannak ilyenek egyáltalán. — Doktornı — lépett be a szobába Muriéi. — Senkit sem tudok küldeni ebben a pillanatban, úgyhogy magam jövök.
— Nagyszerő — mondta Marissa. — Menjünk. A kétszárnyú üvegajtó automatikusan feltárult Marissa elıtt, amikor belépett a Massachusetts Szem- és Fülklinikára. A késı délutáni hővösség ellenére nem volt rajta más, mint vékony orvosi köpenye. Némi kérdezısködés után ellépett az információs pulttól, és elindult az ellenkezı irányba, az ambulancia felé. Az ottani eligazítónál Wilson doktornı után érdeklıdött. — Arra, a folyosó végén — felelte az adminisztrátor, s elıremutatott egy éppen szétnyíló ajtó irányába. Marissa folytatta a keresést. Az ajtó mögött legalább tucatnyi szemészeti vizsgáló sorakozott, bennük a jól ismert, borbélyszékhez hasonlatos ülıalkalmatosságok, a hozzájuk erısített szemlámpákkal. Egy páciens üldögélt egymagában az elsı ilyen vizsgálóban, amely mellett Marissa elhaladt. A másodikban nem égett a mennyezetvilágítás, s két alak hajolt egy hátradöntött beteg fölé. Miután a szeme hozzászokott a sötétséghez, Marissa egyikükben felismerte Wendyt. — Most nyomd be óvatosan, s közben figyeld, mi történik — irányította a fiatal rezidens vizsgálatát Wendy. — Ott, a retina szélén egy könny-cseppnek kell lennie. — Látom! — kiáltott fel a rezidens.
— Nagyszerő — nyugtázta Wendy. Észrevette Marissát, intett neki. Majd kollégája felé fordulva azt mondta. — Jegyezd fel a kezelést. Wendy a sötét vizsgálóból kilépve hunyorogni kezdett a neonvilágításban. — Ez aztán a meglepetés — mondta. — Mi történt? — Nagyon érdekes hívást kaptam a járványügy isektıl — kezdte Marissa, suttogóra fogva a hangját. — Hol beszélgethetnénk? Wendy egy pillanatig elgondolkodott, majd bevezette Marissát az ambulancia végén található egyik üres lézerszobába. Betette a nehéz ajtót maguk mögött. — Mintha fel lennél dobva. Mi történt? — Nem fogod elhinni — kezdte Marissa, majd beszámolt neki a Dubchekkel folytatott beszélgetés lényegérıl, hangsúlyozva, hogy országos jelentıségő dologgal állnak szemben. — Ez igen! Vagyis jelentıs felfedezés elıtt állunk, igaz? — mondta Wendy, s rá is átragadt Marissa lelkesedése. ¦— Most már semmi kétségünk sem lehet — jelentette ki Marissa. — Már csak egy aprócska akadály áll a felfedezés útjában.
— Wingate — mondta Wendy. — Úgy van! — helyeselt Marissa. —.Meg kell tudnunk, vannak-e még ilyen eseteik. Szerintem, igen. Kell lenniük. S ha már ismerjük mindegyiket, az életvitel, az adott munkahely és a megelızı orvosi kórtörténet stb. alapján hozzáláthatunk az azonos jegyek felkutatásához. Elegendı eset ismeretében azután már elı lehet állni egy olyan hipotézissel, amely magyarázatot adhat arra, mi okozza a tébécés fertızéseket, s hogy mi a közvetítı közeg. A tébécé általában levegı útján terjed. Ám ha egyik betegnek sincs a tüdejével semmi probléma, akkor valami más terjesztı közeget kell keresnünk. — Mi az elképzelésed? — kérdezte Wendy. 63 — Ma péntek este van. Szerintem át kellene ugranunk a klinikára, s úgy tenni, mintha mi is odatartoznánk. Én próbaképpen már most magamon hagytam a köpenyemet. Senki sem állított meg. Egyszerően csak besétáltam, mintha magam is itt dolgoznék. — Mikor akarsz odamenni? — kérdezte Wendy. — Mikor végzel? — kérdezett vissza Marissa.
— Tılem akár most is mehetünk — felelte Wendy. — Végy fel egy fehér köpenyt, s hozz magaddal minél több tollat meg egy fonendoszkópot — tanácsolta Marissa. — Minél több orvosi cucc van nálunk, annál jobb. Fél órával késıbb Marissa'és Wendy már meg is érkezett a klinika épületéhez. Elhajtottak az udvarra nyíló bejárat mellett. Amikor beszálltak az autóba, még izgatottan cseverésztek egymással, most azonban, hogy feltőnt az épület, mindketten elcsöndesedtek. Idegesek, feszültek voltak, s egy kissé meg is ijedtek. Marissa hiába igyekezett elhessegetni magától mindazt, amit Roberttıl hallott, nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy amire most készülnek, azért komolyan meg is büntethetik ıket. — Itt még mindig nagy a nyüzsgés — állapította meg Wendy. — Bizony nagy — helyeselt Marissa. Emberek mászkáltak ki meg be az ajtón. Az ablakokból áradt a fény. — Szerintem üljünk be valahová pár órára, s csillapítsuk le megtépázott idegeinket — javasolta Wendy. — Mit szólnál egy borozóhoz?
— Bár ihatnánk — mondta Marissa. — Egy pohár bortól megnyugodnék. Errıl jut eszembe, mikor vesznek tıled vérmintát? — Holnap — felelte Wendy. — Akkor ideges lehetsz emiatt is — jegyezte meg Marissa. — Roncs vagyok — erısítette meg Wendy. Paul Abrums a jobb zsebében kotorászott egy tízcentes érme után. Bedobta az érmét, s Robert irodájának a számát tárcsázta. Még nem volt nyolc óra, s biztosra vette, hogy Robertet bent találja. Miközben a telefon kicsengett, le nem vette a szemét a Central téren lévı Indiai alkirály étteremrıl. Marissa meg a barátnıje egy órával korábban lépett be a vendéglıbe. Paul semmiképpen nem akarta szem elıl téveszteni ıket. — Halló — szólt bele a kagylóba Robert. Már csak ı volt bent az irodában. — Itt Paul Abrums — mutatkozott be a detektív. — Valami baj van? — kérdezte kissé riadtan Robert. — Semmi komoly — mondta Paul. Lassan, határozottan beszélt. — A felesége egy alacsony, szıke nıvel van, aki szintén orvosnak látszik.
— İ Wendy Wilson — mondta Robert. — Míg mi itt beszélünk, ık ketten egy indiai étteremben vacsoráznak — folytatta Paul. — Elhajtottak a nıgyógyászati klinika mellett, azt hittem, hogy megállnak, de nem így történt. — Ez fura — jegyezte meg Robert. — De van itt még valami — tette hozzá Robert. ¦— Van valami elképzelése arról, hogy miért követheti egy szürke öltönyös ázsiai fickó a feleségét? — Szőzanyám! — kiáltotta Robert. — Biztos benne? — Kilencven százalékig — felelte Paul. Túl 64 régóta van a nyomában ahhoz, hogy véletlen lehetne. Akkor figyeltem fel rá, amikor a felesége elhagyta a gyermekklinikát. Fiatal fickónak látszik, de hát ezeknél az ázsiaiaknál sohasem tudhatja az ember. Jól öltözött pasas. — Hát ez fölöttébb érdekes — jegyezte meg Robert, aki máris boldog volt, hogy megfogadta Donna tanácsát.
— Akkor nem is rabolom tovább az idejét —• mondta Paul. — Csak különösnek találtam, s gondoltam, jobb, ha megkérdezem. — Tudja meg, ki az a pasas — kérte Robert —, s hogy miért követi a feleségemet. Szent isten, de örülök, hogy maga ott van. — Nem akartam megijeszteni — mondta Paul. — Figyelek mindenre. És ne aggódjon, ki fogom deríteni ,.. Hohó! Az asszonyok épp most lépnek ki az étterembıl. Mennem kell. Paul a helyére akasztotta a kagylót, és átsietett a kocsijához, az utca másik oldalára. Úgy állította le az autót, hogy azt is láthassa, ha a nık beszállnak a kocsijukba, és azt is, ha az ázsiai utánuk indul. Mihelyt Marissa és Wendy elhúzott a járdaszegélytıl, indított az ázsiai is. — Most már egészen biztos! — morogta az orra alatt Paul, és gázt adott. Vezetés közben lefirkan-totta az ázsiai rendszámát. Hétfın felhívja a barátját a gép jármőveseknél, s kideríti, ki a kocsi tulajdonosa. — Olyan ez, mintha bankrablásra készülıdnénk — állapította meg Wendy. — Nagyon szapora a pulzusom. — Mindketten kiszálltak a kocsiból. Sötét, szeles éjszaka ígérkezett. — Az enyém is — vallotta be Marissa, és becsapta a kocsiajtót. — Robert az oka, minek mondta, hogy
büntetendı cselekedet, amire készülünk. Az utca végén a kiürült személyzeti parkolóba állították le a kocsit. Gallérjukat felhajtva nekiveselkedtek a szélnek, és megindultak visszafelé, a klinika udvari bejárata felé. Egy pillanatra megtorpantak. Az épület most már határozottan elcsön-desült. Csak a bejárat környékén szőrıdött ki némi fény az ablakokból. Senki sem mászkált se ki, se be. Egy lélek sem volt a közelben. — Mehetünk? — kérdezte Marissa. — Hát, nem is tudom — bizonytalankodott Wendy. — Hogy csináljuk? — Wendy nemcsak ideges volt, de fázott is. A csípıs márciusi szél nagyon lehőtötte a levegıt. Vékony orvosi köpenyük nem sok védelmet nyújtott. — Találnunk kell egy számítógép-terminált — igyekezett Marissa túlharsogni a szelet. — Teljesen mindegy, hogy hol, az a lényeg, hogy magunk lehessünk vele egy darabig. Gyere már, Wendy. Megfagyunk, ha továbbra is itt álldogálunk. — Jövök már — mondta egy mély sóhajtás kíséretében Wendy. — Menjünk. Késlekedés nélkül átvágtak az udvaron, és megindultak felfelé a lépcsın. Útközben mindketten odapillantottak a lelapult rhododendronágyásra, Rebecca Ziegler
szörnyőséges halálának mementó-jára. Marissa lenyomta a kilincset. Zárva volt. Kezével árnyékot formált, és bekukucskált az üvegajtón. Odabent a takarítók elektromos gépeikkel a márványpadlót tisztították. Marissa kopogtatott, ám a bentiek nem figyeltek fel a hangra. — A fenébe! — dohogott Marissa. Körbepillantott, hátha talál egy másik ajtót, de hiába. — Ki gondolta volna, hogy ilyen hamar bezárják? — Megfagyok — panaszkodott Wendy. — Menjünk vissza a kocsiba, és beszéljünk meg valami haditervet. Sarkon fordultak és lesiettek a lépcsın. Az udvaron átvágva, a kavargó széllel küszködve azt látták, hogy egy férfi igyekszik a klinika épülete felé. 65 — Zárva van — szólt oda neki Wendy, amikor egymás mellé értek. A férfi azonban rendületlenül ment tovább. Ekkor az udvar bejáratánál egy másik férfi tőnt fel, ı is a fıbejárat felé igyekezett. —• Zárva van — mondta neki is Wendy. Marissaék jobbra fordultak, és siettek a parkoló felé. Marissa azonban megtorpant, és visszanézet'..
— Gyere már — sürgette Wendy. A két férfi is visszafordult. Mikor észrevették, hogy a két nı figyeli ıket, az egyik erre, a másik arra indult. — Mi van? — kérdezte Wendy. — Láttad azt az elsı férfit? — kérdezte Marissa.' — Nem nagyon figyeltem — felelte Wendy. Marissa megborzongott, ezúttal azonban nem a hidegtıl. — A frászt hozta rám — mondta, amikor újra elindultak. — Egy szörnyő emlékemet juttatta eszembe. Tudod, amikor a ketamintól olyan borzalmas hallucinációim voltak. Furcsa! Wendy a parkolóban a kulcsával babrált. Megmerevedett ujjai nehezen boldogultak vele. Mikor beült a kocsiba, áthajolt az anyósülésen, és kinyitotta Marissának az ajtót. Indított, s a legerısebb fokozatra állította a főtést. — Furcsa, hogy ez a férfi ilyen érzést keltett bennem — mondta Marissa. — Déjá vu, tudod. Mi lehet a különbség a déjá vu meg a hallucináció között? — Egyszer nagyon rosszul lettem a marihuánától — vallotta be Wendy. — Még Kaliforniában történt. S valahányszor csak próbálkoztam vele késıbb, az érzés ugyanaz maradt.
Nem is szoktam rá. — A múltkor egy kínai étteremben rémlett fel elıttem ugyanaz a lidérces álom. Nagyon különös. — Talán épp emiatt hatott rád — jegyezte meg Wendy. — Az elsı pasas biztosan kínai volt. De legalábbis valamilyen ázsiai náció. — Vagyis szerinted én tudat alatt fajgyőlölı vagyok? — kérdezte egy ideges nevetés kíséretében Marissa. Nyugtalanította minden olyasmi, amirıl tudta, hogy nem képes befolyásolni. — És most mit csinálunk? — kérdezte Wendy. — Zárt ajtók mellett nem sok választásunk marad — állapította meg Marissa. — Mi lenne, ha bemennénk a kórházi szárnyba, és a mellékfolyosókon próbálnánk meg átsétálni? — kérdezte Wendy. — Remek ötlet! — örvendezett Marissa. — Hiába, te egy zseni vagy. Menjünk! Wendy elmosolyodott, büszke volt, hogy használható ötlettel állt elı.
Mindketten kiszálltak az autóból, és rohanni kezdtek a klinikával átellenben lévı kórházi és ambuláns rész felé. Fölöttük feszült az utcát átívelı, elsötétült üvegboltozat. Itt nem volt zárva az ajtó, Marissa és Wendy minden nehézség nélkül bejutott az épületbe. Egy rövid folyosóra értek, amely a várókhoz vezetett. Néhány férfibeteg újságot olvasgatott. Jobbra egy üvegablakos rendészeti irodát láttak, közvetlenül mellette pedig az eligazító fülkét, ahol egy nıvér elmerülten olvasott. — Jajaj! — suttogta Wendy. — Csigavér! — suttogta Marissa. — Tégy úgy, mintha ide tartoznánk. A két nı elhaladt a fülke elıtt, és már éppen be akartak fordulni jobbra, amikor a nıvér felnézett a könyvébıl. — Segíthetek valamit... — kezdte a nıvér, de aztán észbe kapott, s csak annyit mondott: — Bocsánat, doktornık. Marissa és Wendy egy szót sem szóltak, csak rámosolyogtak a nıvérre, és elindultak a lépcsık felé. Mihelyt becsukódott mögöttük a lengıajtó, kuncogni
kezdtek. — Talán mégiscsak menni fog — reménykedett Wendy. 66 — Ne bízd el magad — intette Marissa. — Ez a trükk csak akkor válik be, ha nem botlunk ismerısbe, mondjuk épp a kezelıorvosunkba. — Kösz — mondta Wendy. — Mintha nem lennék elég ideges enélkül is. Megindultak a lépcsın. — A pokolba! — morogta Paul Abrums, amikor látta, hogy az ázsiai besétál a nıgyógyászati klinikára. Az egyszerőnek tőnı eset egyszerre igencsak bonyolulttá vált. Az elsı utasítások úgy szóltak, figyelje Marissát, derítse ki, mire készül, s ha történetesen a nıgyógyászati klinikára menne, akadályozza meg, hogy ott valami törvénytelenséget kövessen el. De ez még azelıtt volt, hogy feltőnt volna ez a titokzatos ferdeszemő. Most már azt is ki kell derítenie, ki ez a fickó. Melyik a fontosabb vajon? Nem tudott dönteni, s ez a bizonytalanság megbénította. Végül, mivel a két nı már úgyis nélküle ment be a klinikára, maradt a kínai pasas nyomában. Cigarettáját eldobva átfutott az úton, és még épp idıben
lépett be a klinika ajtaján ahhoz, hogy lássa, az ázsiai jobbra fordul. Paul utánasietett, közben igyekezett szemügyre venni a helyszínt. Elsınek az eligazító fülkében könyvet olvasó nıvért látta meg. Utána a várókat, ahol férfiak olvasgattak. Mihelyt észrevette, hogy tıle jobbra egy üvegfal mögött némi mozgolódás támad, lelassította a lépteit. A rendészirodában megpillantotta az ázsiaiját, az egyik egyenruhás ırrel beszélt. — Segíthetek? — szólt rá a nıvér. Letette a könyvet, és a szemüvege fölött Paulra nézett. A detektív odasétált a fülkéhez. Szórakozottan babrált egy iratkapoccsal, és igyekezett valami frappáns trükköt kigondolni. — Mrs. Abrums megérkezett már? — kérdezte. — Azt hiszem, nem — felelte a nı. Szemével átfutotta az elıtte lévı beteglistát. — Nem, még nem. — Akkor megvárnám — jelentette ki Paul. Hátranézett az üvegablakos rendészeti irodára. Az ázsiai meg az egyenruhás ır arccal az ablak felé fordulva szemmel láthatóan figyelt valamit, de hogy mit, azt kívülrıl nem lehetett látni. Paul, hogy célja ne legyen túlságosan nyilvánvaló, fel és alá kezdett járkálni a váróban, s türelmetlenséget tettetve hol az
ablakon nézett ki, hol pedig az órájára pillantott. De mihelyt a nıvér felvette a könyvét, Paul máris odasétált ahhoz a folyosóhoz, amerre az ázsiai befordult. Pár méterrel odébb volt a rendészeti iroda bejárata. Az ajtó résnyire nyitva állt. Amikor Paul a folyosó végén megpillantott egy falicsapot, megszaporázta a lépteit. Ivott egyet, majd visszaıgyelgett a váróba, de elıtte még rövid idıre megállt a rendészeti iroda nyitott ajtajánál. A két férfi nem mozdult az ablaktól. Paul most már jól látta, hogy az üvegablak alatt elhelyezett monitorokat figyelik. Megpróbálta kihallgatni a beszélgetésüket, de ez lehetetlennek bizonyult, mivel idegen nyelven beszéltek. Szerinte kínaiul, de persze nem tudhatta biztosan. A másik részlet, ami a szemébe ötlött, egy 357-es Magnum volt, elég szokatlan fegyver egy kórházi rendésznek. Paul mint nyugalmazott rendır ezt furcsának, nagyon furcsának találta. — A fenébe! Mind zárva! — bosszankodott Wendy, miután megpróbálta kinyitni a klinika fıépületébe vezetı tőzlépcsı ajtaját. Mivel az üvegfalú folyosón már átjutottak az utca másik oldalára, azt gondolták, hogy most már sínen vannak. Ekkor találták szembe magukat ezzel a végsı akadállyal. — Úgy ırzik mint egy erıdöt — bosszankodott Marissa. — Hogy a nyavalya ütne belé!
— Több ötletem nincs — mondta Wendy. — És neked? — Nem volt valami szerencsés ötlet — jelentette ki Marissa. — Azt hiszem, nappal kellene megpróbálkoznunk ezzel a trükkel, amikor nyitva a klinika. 67 Ezzel megfordultak, és elindultak visszafelé. Nem szerették volna, ha az üvegfalon valaki meglátja ıket az utcáról. Ám mielıtt átértek volna a kórházi szárnyra, Wendy megtorpant. — Várj egy percet — mondta. — Ez az egyetlen átjáró a két épület között. — Na és? — mondta Marissa. — Hol lehetnek a víz-, hı- és elektromos vezetékek? Az nem lehet, hogy külön rendszere legyen mind a két épületnek. Nem lenne praktikus. — Igazad van! — kapott rajta Marissa. — Próbáljuk meg újra a lépcsıházban. Visszaérve a lépcsıkhöz, most már egyenesen az alagsor felé vették az irányt. Benyitottak egy csikorgó vasajtón. A mögötte lévı folyosón volt némi világítás, s amennyire megállapíthatták, teljesen elhagyatott volt. Füleltek pár pillanatig, de semmiféle neszt sem hallottak. Beljebb óvakodtak, hogy felderítsék a terepet.
A nagy folyosónak azon az oldalán, ahol a fıépületet sejtették, az ajtók többsége zárva volt. A nyitott ajtók mögött pedig különféle raktárhelyiségeket találtak. Az egyetlen biztató jel az volt, hogy a folyosó maga a fıépület irányába fordult. A sarokhoz érve óvatosan kikémleltek, és nyomban vissza is hıköltek. Valaki jött velük szemben. Szinte ugyanebben a pillanatban már hallották is a közeledı léptek visszhangzó zaját. Marissa és Wendy rémülten futni kezdett a lift felé. Nem maradt sok idejük. A lépések egyre közelebbrıl hallatszottak. Kétségbeesetten nyitogat-ták egyik ajtót a másik után, azt remélve, hogy valamelyik nyitva lesz. — Ide! — suttogta Wendy. Talált egy helyiséget, amelyben egy szennyvízkiöntı medence és felmosórongyok voltak. Marissa becsusszant, Wendy utána, és berántotta maguk mögött az ajtót. A két nı még a lélegzetét is visszatartotta, amikor az ismeretlen az ajtajuk elıtt haladt el. Nem tudhatták, hogy felfedezték-e ıket, vagy sem. Hallván, hogy a léptek határozottan távolodnak, Marissa és Wendy megkönnyebbülten felsóhajtott. Hallották, hogy nyílik, majd csükódik a lift ajtaja. Utána csend lett. — Hő! — suttogta Wendy. — Én ezt nem bírom már
idegekkel. — De legalább ez az akárki nem látott meg minket — mondta Marissa. — Kétlem, hogy az orvosi köpeny idelent segitett volna. — Menjünk, mielıtt még szívinfarktust kapnék — mondta Wendy. Marissa óvatosan kinyitotta az ajtót. A folyosón most már senki sem járt. Óvatosan visszamentek a sarokig, ahol a folyosó a fıépület felé kanyarodott: Senkit sem láttak. — Tiszta a levegı — mondta Marissa. — Menjünk. — A folyosó itt lejtett, majd késıbb emelkedni kezdett. Baloldalt és fent a mennyezeten vastag, csupasz csövek futottak. A folyosó végén egy másik vasajtóhoz jutottak; Ez sem volt bezárva. Bejutottak a fıépület alagsorába. Egy vörös lámpás „Kijárat" felirat jelezte a lépcsıkhöz vezetı ajtót. Miközben felszaladtak két emeletet, Wendy és Marissa egyre idegesebb lett. Túljutottak a földszinten, ahol a takarítók dolgoztak a márványpadlón. A második emeleti lengıajtónál megálltak hallgatózni. Szerencsére mindenütt olyan csönd honolt,'. mint egy mauzóleumban. — Kész vagy? — kérdezte Wendy, vállával az ajtónak dılve.
— Teljesen! — felelte Marissa. Wendy belökte az ajtót. A folyosó sötét volt, csak a lépcsıházból beszőrıdı fény foltja vetıdött rá a mőanyag padlóra. Némi hallgatózás után sietve elhagyták a lépcsıházat, és betették maguk mögött az ajtót. Ezzel a mozdulattal kizárták a fényt is. Vártak, míg a szemük hozzászokik a sötétséghez; az utcáról beszőrıdött némi világosság. Amikor már újra láttak, nem volt nehéz rájönniük, hol 68 vannak. Pont a fılift mögött, az in-vitro váró közelében. Ezt a részt pedig mindketten túlságosan is jól ismerték. Lassan elindultak a folyosón a váró irányába. Itt már valamivel jobbak voltak a fényviszonyok. Megkerülték a betegirányító pultot, és nyílegyenesen a fıfolyosóhoz vezetı ajtó felé indultak. Onnan nyíltak az orvosok irodái, a vizsgálók, a mőtık és az in-vitro laboratórium. Az elsı ajtó egy mőtıbe nyílt. A gyengén beszőrıdı fényben a helyiség még baljóslatúbbnak tetszett. A krómacél vizsgáló a kengyeleivel együtt fémesen csillogott a sötétben, sokkal inkább középkori kínzóeszközre, semmint orvosi berendezésre emlékeztetve.
— Ettıl a látványtól a hideg futkározik a hátamon — jegyezte meg Wendy a helyiséget körbejárva. — Nekem is — mondta Marissa. — És ráadásul itt nincs számítógép. — Nézzük meg az orvosi szobákat — javasolta Wendy. — Csak van valamelyikben egy. Az üvegezett laborajtón kiszőrıdı világosságot leszámítva a folyosón teljes sötétség honolt. Gyorsan, de óvatosan mozogtak, Marissa a jobb oldali, Wendy a bal oldali irodákkal próbálkozott. Mindegyiket zárva találták. — Nagyon elıvigyázatosak — állapította meg Marissa. — Esküszöm, inkább egy bankhoz hason¦ lítanak, nem egy klinikához. — Nem hiszem, hogy bármelyiket is nyitva hagyták volna — kesergett Wendy a folyosó közepe táján. — Menjünk vissza inkább, és próbálkozzunk az ultrahanghelyiségekkel. Ott biztos mindegyikben van számítógép. — Én még maradok az irodáknál — mondta Marissa. — Te menj az ultrahangra. — Nem én! — tiltakozott Wendy. — Dehogy megyek egymagam. Nem tudom, te hogy vagy vele, de engem a frász kerülget.
— Engem is — mondta Marissa. — ötletnek jobban hangzott, mint valós élménynek. — Talán jobb lenne, ha hagynánk a fenébe — ajánlotta Wendy. — Nem megy ez nekünk. — Elıbb még nézzük meg az ultrahangot — erısködött Marissa. — Az amúgy is útba esik. A két nı megindult visszafelé. Egy felharsanó sziréna hangjára mindketten megugrottak. A vijjo-gás egyre erısödött, majd elhalkult. Egy elhaladó rendırautó volt. — Te jó ég! — szólalt meg Wendy. — Nem vagyunk valami jó formában. Másodszorra is elhaladtak a betegirányító pult elıtt, ezúttal azonban az ultrahangrészleg felé vették útjukat. Ott már az elsı ajtóval szerencséjük volt. — Biztató jel — jegyezte meg Marissa. Ablaktalan helyiség lévén, itt a felfedezés veszélyének kockázata nélkül villanyt gyújthattak. Marissa vissza- ment, és becsukott maguk mögött minden ajtót. A szoba, ahová bejutottak, körülbelül húsz négyzetméter alapterülető lehetett, két bejárattal: az egyik az volt, amelyiken bejöttek, a másik a laborba vezetett. A helyiséget az ultrahang-berendezések és egy
vizsgálóasztal uralta. Mindegyik bonyolult elektromos szerkezet konzolba építve egy számító-" géphez csatlakozott. — Heuréka! — kiáltott fel Wendy, s odalépett a számítógéphez. Leült a görgıs székre, és odahúzta magát a monitorhoz. — Nem baj, ugye? — kérdezte Marissától. — A középiskolában ez volt a melléktárgyam. — Csináld csak — hagyta helyben Marissa. —— Reméltem, hogy így lesz. — Szoríts nekem — kérte Wendy, miközben bekapcsolta a gépet. A számítógép kísérteties zöld fényt árasztva életre kelt. — Hát eddig megvolnánk — jegyezte meg Wendy. 69 — Hőha! — kiáltott fel az egyenruhás ır, Alán Fong. — Igazad volt. A két nı tényleg bement! — mondta izgatottan kínaiul, hogy egészen pontosak legyünk, kantoni dialektusban. Az elıtte lévı monitoron rámutatott egy zöld pontra. A képernyın a klinika számítógépes tervrajza látszott. — Hol vannak? — kérdezte Dávid Pao ugyanabban a dialektusban. Szemmel láthatóan nyugodtabban fogadta a
hírt, mint a társa. — A számítógépnél, az egyik ultrahangszobában — felelte Alán. Számítógépén behívta az egyik ultrahangos szobát. "— Nem ebben — jelentette ki. Behívta a következıt. A képernyı üres maradt. — Valami baj van? — kérdezte Dávid Pao. — Ebben sincsenek — mondta Alán. Betáplálta a harmadik helyiséget. Villant egyet a képernyı, majd megjelent a kép. Tisztán lehetett látni Wendyt, ahogy ott ül a konzolba beépített számítógép elıtt. Marissa mellette állt. — Felvegyem? — kérdezte Alán. — Igen — mondta Dávid. Alán betett egy kazettát a videóba, a készüléket a megfelelı monitorhoz csatlakoztatta, majd megnyomta a felvétel gombot. — Mennyit vegyek? — kérdezte Alán. — Nem kell sok — felelte Dávid. — Talán ennyi már elég is lesz.
Alán leállította a szalagot, kivette a gépbıl és felcímkézte. — Itt az ideje kezelésbe venni ıket — mondta Dávid, és ezzel elıvett a zsebébıl egy pár fekete bırkesztyőt, és felhúzta a kezére. Alán kivette hosszú csövő fegyverét a tokból, és ellenırizte a tárat. Tele volt dum-dum golyókkal. Dávid rezzenetlen arcán most szarkasztikus mosoly játszott. — Remélem, nem fognak ellenállni. — Ne aggódj — mondta Alán. — Majd elvesszük a kedvüket. — Nem is nehéz eligazodni a rendszerükben — jelentette ki Wendy. — Könnyen áttekinthetı. Mindjárt itt lesz az én anyagom. — A megfelelı parancs betáplálását követıen Wendy a számítógép klaviatúráján begépelte a saját biztosítási számát. Mihelyt megnyomta az „Enter" gombot, saját anyaga azonnal megjelent a képernyın. — Na, mit mondtam? — ujjongott Wendy leplezetlen örömmel a hangjában. — Mielıtt azonban még átugorhatott volna a következı oldalra, Marissa megállította, és a foglalkozás rovatra bökött. — Itt az áll, hogy ápolónı vagy — mondta. — Megtévesztés — magyarázta Wendy. — Nem akartam a
tudtukra adni, hogy orvos vagyok. Féltem, hogy a dolog kiszivárog, és odaát a Generálban megtudják. Akkor lıttek a magánéletemnek. Marissa elnevette magát. — Én ugyanezt csináltam, pontosan ugyanebbıl a megfontolásból. — Azt most már tudjuk, hogyan kell lehívni a páciensek anyagait, de hogyan tovább? — kérdezte Marissa. — Elméletben egyszerő a dolog — mondta Wendy. — Azt a kódjelzést kéne tudnunk, amelyen a granulomás petevezeték-elzáródásokat odafent a dokumentációban nyilvántartják. Ezt kéne megtalálnunk. Abban bízom, hogy valamelyikünk anyagában rábukkanunk valahol. Valamilyen alfanumerikus jelzésnek kell lennie. — Megnézhetjük Rebecca Ziegler anyagát is — javasolta Marissa, és ezzel elıvette a halott nı biztosítási számát. 70 Átfutották Wendy anyagát, alaposabb figyelmet csak a petevezeték-biopszia szőrıvizsgálati eredményének szenteltek. Az utolsó oldalon aztán találtak néhány olyan jelzést, amelyekrıl feltételezhették, valamelyik éppen a keresett kód lesz. Marissa gyorsan lefirkantotta mindet.
— Semmi olyan nincs benne, amit ne tudtam volna — jegyezte meg Wendy. — Legalábbis semmi olyan, amitıl kiugranék az ablakon. Na, nézzük a tiédet. — Nézzük elıbb Rebeccáét — javasolta Marissa, és odamutatla Wendynek Rebecca biztosítási számát. Wendy beütötte a számot, és betáplálta a gépbe. A számítógép abban a másodpercben kiírta: „az akta nem létezik". — Ettıl tartottam — jelentette ki Marissa. — Mindegy, lássuk az enyémet. Bediktálta a saját számát, Wendy meg beütötte. Marissa anyaga pillanatokon belül megjelent a képernyın. Wendy egyenesen a szövettani részhez ugrott, gondosan végigolvasták, s felfedeztek néhány olyan adatot, amelyek már Wendy anyagában is szerepeltek. — Ez érdekes —- állapította meg Wendy. — Olvasd el még egyszer a mikroszkópiás eredményt. Marissa elolvasta. — Nem veszel észre semmi furcsaságot?
— Nem — mondta Marissa. — Mit láttál? — Hátha észreveszed magad is — mondta Wendy. Gyorsan visszahívta a saját anyagát, és kikereste a szövettani részt. — Itt is a mikroszkópiát olvasd! Marissa úgy tett. — Semmi — mondta, mikor befejezte. — Mire gondolsz? — Tényleg nem látod? — kérdezte Wendy. — Egy másodperc. — Saját anyagát eltüntette, és visszament Marissaéra. — Olvasd el újra — tanácsolta. Marissa elolvasta, a barátnıjére pillantott. — Most már látom — mondta. — Pontosan ugyanaz. Szóról szóra. — Ügy van ~ mondta Wendy. — Nem találod furcsának? Marissa egy pillanatra elgondolkodott. — Nem, nem hiszem — mondta. — A vizsgálati eredményeket minden bizonnyal diktálják. Az orvosok zöme gépiesen diktál, különösen, ha hasonló esetekrıl van szó. És ha nincs komplikáció, akkor mindig ugyanazt a szöveget diktálják emlékezetbıl. Én magam is így csináltam, amikor még a sebészeten voltam. Ebbıl én inkább arra következtetek, hogy helyes a gyanúnk, és több ilyen eset is elıfordult már ezen a klinikán. Wendy vállat vont. — Lehet — mondta. — Csak elsı pillantásra furcsának tőnt. Lássuk, hol is hagytuk abba?
Nézzük, mire megyünk ezekkel a jelzésekkel, amiket találtunk. Wendy visszatért a rendszerhasználati menühöz és próbálgatni kezdte a Marissa által felírt bető- és számkombinációkat. A harmadiknál megjelent egy tizennyolc, feltehetıen biztosítási számot tartalmazó lista. — Ez ígéretesnek látszik — mondta Wendy, miközben máris hozzálátott, hogy kinyomtassa az adatokat. Az ultrahanghelyiségben nem hallatszott más zaj, csak a klaviatúra halk neszezése, ám épp abban a pillanatban, amikor Wendy meg akarta nyomni a printer gombot, Marissa ajtónyitás hangjára figyelt fel, valahol a közelben. — Wendy — suttogta. — Hallod? Wendy nyomban kikapcsolta a számítógépet és eloltotta a villanyt. A szoba teljes sötétségbe borult. Néhány percig mindkét halálra rémült nı erısen fülelt, hogy meghallják a legapróbb neszt is. Egy pillanat alatt visszatért minden korábbi félelmük. Még a lélegzetüket is visszafojtották. Hallották, hogy valahol bekapcsol egy hőtıgép. Ilyen összpontosított figyelem közepette még azt is meghallották, hogy tılük egy háztömbnyire, a Mt. Auburn utcán elhalad egy
autóbusz. 71 A sötétben tapogatózva rátaláltak egymás kezére, s ebbıl csöppnyi bátorságot merítettek. Ólomlassúsággal eltelt öt perc. Alig hallhatóan végül is Wendy törte meg a csöndet: — Biztos, hogy ajtónyílást hallottál? — Úgy rémlett — felelte Marissa. — Akkor jobb, ha eltőnünk innen — ajánlotta Wendy. — Hirtelen nyomasztó érzésem támadt. — Jól van — egyezett bele Marissa. — Szedd össze magad. — Ám az ı idegei is táncoltak. —¦ Menjünk oda az ajtóhoz. Villanyt nem mertek gyújtani, ezért még mindig egymás kezét szorongatva, szabad kezüket kinyújtva araszoltak elıre a vaksötétben. Aprókat lépkedtek, míg csak falba nem ütközött a kezük. Ezután a falat meg-megérintve mentek tovább. Marissa, amilyen halkan csak tudta, kinyitotta az ajtót, elıször csak résnyire, késıbb szélesebbre. Kikukucskálva azt látták, hogy a váróból halovány fény szőrıdik ki a folyosó
végén. — Szent ég! — motyogta Marissa. — Nyitva a váró ajtaja. Emlékszem, hogy becsuktam. — Mit csináljunk? — kérdezte kétségbeesetten Wendy. — Nem tudom — felelte Marissa. — Ki kéne jutnunk a lépcsıházba — mondta Wendy. Néhány percig azonban bénán álltak, képtelenek voltak rászánni magukat a cselekvésre. Vártak még öt percet. Egyikük sem hallott semmi zajt. — Én ki akarok kerülni innen — szólalt meg végül Wendy. — Rendben — felelte Marissa, ı maga is erre vágyott. Eloldalaztak a váró sarkáig. Ott kikémleltek a folyosóra, és szemükkel végigpásztázták a sötétséget. A váró mögötti kisebb elıtér falán ott égett a vörös lámpás „Kijárat" felirat, jelezve, hogy arra van a lépcsıház. — Mehetünk? — kérdezte Marissa. — Igen — felelte Wendy. A két nı végigsietett a várón, és elindult a lépcsıházhoz vezetı elıtér irányába. Nem jutottak odáig. Halálra váltan
torpantak meg, Marissa önkéntelenül feljajdult. Közvetlenül elıttük, a lift takarásából elılépett valaki. Arca sötét árnyékban maradt. Wendy és Marissa hirtelen megfordult, abban a reményben, hogy visszamenekülhetnek az ultrahangszobába. Ám itt is megállították ıket. A szemük láttára hangos csattanással kivágódott az ultrahangrészleg ajtaja, s legnagyobb rémületükre az ajtó mögül egy újabb sötét alak lépett elı. Fenyegetıen közeledtek mindketten. A két nı sarokba szorult, csapdába esett. — Mi folyik itt? — kérdezte Marissa. Erıtlen kísérletet tett rá, hogy hivatalosan csengjen a hangja. — Én dr. Marissa Blumenthal vagyok, ı pedig dr.... Befejezni azonban nem tudta a mondatot. Egy ütésre emelt kéz elırelendült, és hatalmas erıvel sújtott le a fültövére. Marissa csengı fülekkel rogyott a földre. — Ne bántsák! — kiáltotta Wendy. Megpróbált Marissa segítségére sietni, ám ı is hasonló pofont kapott. Aztán már csak azt érezte, hogy elterül a földön. Ekkor kigyulladtak a lámpák. Marissa hunyorogni kezdett a hirtelen fényárban. Zúgott a feje az ütéstıl. Nagy nehezen felült. Kezével kitapogatta az
ütés helyét a bal füle tövénél; A keze tiszta maradt. Felnézett a fölébe tornyosuló férfira. Az egyik biztonsági ır volt, jól vasalt, sötétszürke, válllapos egyenruhában. Marissa látta, hogy ázsiai. Vigyorogva nézett le rá, fekete szeme ragyogott, mint az ónix. — Milyen jogon ütött meg? — kérdezte Marissa. Ilyen erıszakos fellépésre álmában sem gondolt. 72 — Tolvajok! — sziszegte gyatra angol kiejtéssel az ır, és már ütött is, ugyanoda, ahová pár másodperccel korábban. Marissa égı fájdalmat érzett és megint visszazuhant a padlóra. — Elég legyen! — kiáltotta Wendy, és megpróbált talpra állni. Ám a szürke ruhás férfi kirúgta alóla a lábát Wendy olyan erıvel esett el, hogy elakadt a lélegzete. Kétségbeesetten kapkodott levegıért. — Mit csinálnak? — jajveszékelt Marissa. Négykézlábra állt, és megpróbált fölegyenesedni. Egyre bizonyosabb volt benne, hogy két ırülttel van dolguk. Mondani akart valamit, ám mielıtt még megszólalhatott" volna, felsejlett elıtte ugyanaz a rémkép, ami a kínai étteremben is megrohanta. Ez csak fokozta rémületét.
— Tolvajok! — sziszegte megint az ır. Ezzel elırelépett, és könyörtelenül lesújtott harmadszor is. Marissa háttal a betegirányító-pultra zuhant. Az íróasztal összecsuklott. Irattartók, tőzıgépek repültek a levegıben. Életösztöne azt súgta Marissának, hogy rohanjon, de Wendyt semmiképpen sem hagyhatta itt. Marissa a támadójára meredt. — Nem vagyunk tolvajok! — kiabálta. — Maga megırült? Az ır mosolya ocsmány grimaszba torzult, fölfedve hiányzó fogait. A következı másodpercben azonban már elkomorult az ábrázata. — Azt meri mondani, hogy ırült vagyok? — sziszegte, és a fegyvere után kapott. Marissa a rémülettıl tágra nyílt szemmel nézte, hogy a férfi elıveszi a fegyverét, s csövét egyenesen ırá irányítja. Szinte fülsiketítı erejőnek hallotta a kattanást, amellyel az ır kibiztosította a fegyvert, — Ez le fog lıni! — futott át Marissa agyán. — Ne! — sikoltotta Wendy. Már visszanyerte a lélegzetét, most megpróbált felülni. Marissa képtelen volt megszólalni. Könyörgıre akarta fogni, de egy hang sem jött ki a torkán.
Teljesen megbénította a félelem. Nem tudta levenni a szemét a rámeredı revolvercsırıl, ahonnan a megsemmisítı lövést várta. — Megállni! — kiáltotta egy hang. Marissa hirtelen behunyta, majd kinyitotta a szemét. Nem dörrent el a lövés. Látva, hogy a fegyver csöve már nem ırá irányult, mélyen beszívta a levegıt. Észre sem vette, hogy eddig visszafojtotta a lélegzetét. Marissa most a fegyverrıl az ırre nézett. Az elképedve tekintett a lift és a lépcsıház irányába. Marissa követte a pillantását. Egy borzas alak állt ott, két kézre fogott revolverrel. A fegyver csövet egyenest az ırre szegezte. — Nem viszik egy kissé túlzásba, fiúk? — kérdezte a férfi. — Most pedig fegyvert az asztalra, és gyerünk a falhoz! Csak semmi hirtelen mozdulat. Épp elég embert lıttem már le életemben. Eggyel több nem számít. Egy pillanatig senki sem mozdult, senki sem szólt egy szót sem. A biztonsági ır szeme az újonnan érkezett betolakodóról a kínaira vándorolt. Nem tudta eldönteni, mit tegyen. — Fegyvert az asztalra! — ismételte meg az idegen, majd rákiáltott a mozduló szürke öltönyös férfira: — Ott marad!
— Kicsoda maga? — kérdezte az ır. — Paul Abrums — mondta a férfi. — Csak egy közönséges, nyugdíjas zsaru, aki így próbálja feljavítani a nyugdíját. Ezer szerencse, hogy erre jártam, s megakadályozhattam, hogy komoly baj történjen. Nem akarom még egyszer mondani: fegyvert az asztalra! Marissa látva, hogy az ır elindul, és leteszi fegyverét az asztalra, arrébb lépett. Wendy is felkelt a földrıl, és odament Marissahoz. — És most, uraim — folytatta a detektív —, nagyon leköteleznének, ha volnának szívesek arccal a fal felé fordulni, és feltenni a kezecskéjüket. 73 A két ázsiai összenézett, de aztán engedelmeskedtek. Abrums odament az íróasztalhoz, felvette a fegyvert, és belecsúsztatta a nadrágzsebébe. Ezután figyelmét ismét a két férfira irányította. Odalépett az ır mögé, villámgyorsan megmotozta, hogy nincs-e nála másik fegyver. Nem talált semmit. Elégedetten az öltönyös férfi mögé állt. A szürke öltönyös férfi ebben a pillanatban villámgyorsan megpördült, torokhangon felhorkant, és kirúgta a fegyvert a detektív kezébıl. A revolver átrepült a helyiség túlsó végébe, valahol az ablaknál ért földet.
A férfi pillanatnyi késedelem nélkül guggoló pozíciót vett fel, majd egy újabb horkantás kíséretében hozzákészülıdött, hogy fejbe rúgja Abrumsot. Az elsı rúgás készületlenül érte Pault, a másodikat azonban már várta. Tapasztalt utcai verekedı lévén, nagyot rúgott a férfiba, majd fölkapott egy széket, és támadójához vágta. A szék is, a kínai is a földre zuhant. A következı pillanatban a biztonsági ır is guggoló pozíciót vett fel. Oldalról támadott Paulra, aki hasztalan igyekezett elırántani a hosszú csövő revolvert a nadrágzsebébıl. Hagyta hát a fegyvert, inkább az egyik asztal sarkáról felkapott egy lámpát, s azzal hárította el az ır támadását. Mikor már egyre több szék röpködött a levegıben, Marissa meg Wendy rohanni kezdett az ultrahangrészleg felé. Csak egy cél lebegett a szemük elıtt: visszamenekülni a kórházi szárny biztonságába. Feltépték az ultrahanghelyiség ajtaját, villanyt gyújtottak, s a másik ajtón át bemenekültek a laborba. Odabent Wendy ráakadt a villanykapcsolóra, és felkattintotta. Marissa eközben becsukta az ajtót. Mikor észrevette, hogy zár is van rajta, azonnal elfordította. Laboratóriumi asztalok és inkubátorok között rohanva igyekeztek a fıfolyosó felé. De mielıtt még odaértek volna,
hallották, hogy valaki eszeveszetten dörömböl mögöttük az ultrahangszoba ajtaján, majd üvegcsörömpölés hallatszott. A fıfolyosóra nyíló ajtóhoz érve Wendy megpróbálta azt kinyitni, ám az ajtó zárva volt. S míg ı a zárral bajlódott, Marissa visszanézve látta, hogy a biztonsági ır a nyomukban van. Felkapott néhány laborüveget, és azzal kfezdte hajigálni a közeledı alakot. Az üvegszilánkok lelassították ugyan a közeledıt, de meg nem állították. Végül Wendynek sikerült kinyitnia az ajtót. A két nı kirohant a sötét fıfolyosóra. Abban a reményben, hogy elkerülik a várót, jobbra fordultak. Végsı kétségbeesésükben csak rohantak elıre. Abban bíztak, hogy arra is találnak egy lépcsıházat. Majdnem orra buktak, amikor hirtelen megtorpanásra készítette ıket a sötét folyosó egy derékszögő kanyarulata. Rohanás közben a folyosó végén egy ablakot fedeztek fel, amelyen át beszőrıdtek a város fényei. Kijáratot jelzı vörös feliratot azonban sehol sem láttak. Hallották, hogy mögöttük kivágódik a labor ajtaja. Az ır már nem volt messze. Marissa és Wendy rémülten látta, hogy a folyosó az ablaknál véget ér. Kétségbeesetten nyitogatták
az oldalajtókat: mindkettı zárva volt. Visszanézve látták, hogy az ır már odaért a kanyarhoz. Ott lelassította lépteit és megindult feléjük. Ismét sarokba szorította ıket. Marissa jobboldalt, a falon felfedezett egy üvegezett szekrényt. Feltépte az ajtaját, és megragadta a tőzoltótömlı súlyos rézfecskendıjét. A kibom-ló vászontömlı kígyószerően tekeredett a padlón. — Fordítsd el a csapot! — kiáltotta Wendynek. Wendy a szekrényhez ugrott, és megpróbálta elcsavarni a kereket. Meg se mozdult, pedig két kézzel rángatta. Végül, minden erejét megfeszítve mégiscsak sikerült elfordítania, mozdult a kerék. Wendy az ütközıig tekerte. Marissa két kézzel tartotta a nehéz rézfecskendıt, és egyenesen a közeledı ır felé irányította. Igyekezett ugyan szilárdan megvetni a lábát, de arra nem számított, hogy ekkora erıvel indul 74 "neg a vízsugár. A lökéstıl hátratántorodott, a tömlı kiugrott a kezébıl, és a víz hatalmas erejétıl ide-oda vonaglott a földön. Marissa igyekezett kitérni a minden irányba zúduló,
nagynyomású vízsugár elıl. Wendy eközben a szekrény mellett megpillantotta a tőzriasztót, odaugrott, elfordította a kart, mozgásba hozva ezzel mind a riasztót, mind az önmőködı tőzoltókészüléket. Ugyanebben a pillanatban, egy jó hangulatú pókerjátszmát félbeszakítva, megszólalt a riasztócsengı a cambridge-i tőzoltóállomáson. Marissa és Wendy még jó ideig képtelen volt abbahagyni a sírást. Hol a rémülettıl, hol a megkönnyebbüléstıl, hol a megaláztatástól zokogtak. Ütött-kopott székeken üldögéltek, melyekrıl úgy pattogott a politúr, mint ahogy a bır hámlik le az emberrıl, ha megégett a napon. A székek egy sivár, nyomorúságos szoba közepén álltak, a padlón szemet. Alkohol és megszáradt hányadék szaga Keveredett a levegıben. A falon lógó egyetlen képrıl Michael Dukakis mosolytalan arca nézett le rájuk. A két nıvel szemben Robert és Gustave ült. Az ablak melletti széken Robert ügyvédje, George Freeborn helyezkedett el, krokodilbır aktatáskáját a térdén egyensúlyozva. Hajnali fél három volt, a kerületi bíróságon voltak. Mikor már úgy látszott, hogy Marissa végre lecsillapodott, újra könnyek szöktek a szemébe. — Próbálj uralkodni magadon — mondta neki Robert.
Marissa Wendyre nézett, aki egy zsebkendıbe temette lehajtott fejét. Válla idınként megrándult. Gustave a felesége vállára tette a kezét. A szoba közepén álló asztalnál egy negyvenöt év körüli kiállhatatlan nıszemély trónolt. Nem volt elragadtatva attól, hogy itt kell ülnie, s ezt nem is leplezte. Az éjszaka kellıs közepén rángatták ide. Elıtte ott tornyosultak a nyomtatványok, amelyek még mind kitöltésre vártak. Órájára pillantva az asszony felnézett. — Jön már az a tisztviselı az óvadéklevélért? — kérdezte. — Elküldtünk már érte, bírónı — biztosította Mr. Freeborn. — Bármelyik pillanatban itt lehet. — Mert ha nem, úgy a hölgyek bizony visszakerülnek a zárkába — fenyegetızött a bírónı. — Attól még, mert megengedhetnek maguknak egy drága ügyvédet, a törvény rájuk is ugyanúgy vonatkozik, mint másokra. — Természetesen — helyeselt Mr. Freeborn. — Én magam tárgyaltam ebben az ügyben. Biztosíthatom, hogy hamarosan itt lesznek értük.
Marissa összerezzent. Soha életében nem volt még börtönben, s nem vágyott rá, hogy visszakerüljön a cellába. Szörnyőséges élmény volt ez a mai. Még meg is bilincselték, és meztelenre vetkıztetve megmotozták. Mire a tőzoltók megérkeztek a nıgyógyászati klinikára, Wendy meg ı már teljesen magukon kívül voltak, noha az elszabadult gumitömlı cselekvésképtelenné tette az ırt is. Csakhogy a tőzoltókkal egyetemben megérkezett a rendırség is. Kihallgatták az ırt, és ennek az lett a vége, hogy Marissát és Wendyt letartóztatták, megbilincselték. Elıször a cambridge-i rendırırsre vitték ıket, ahol másodjára olvasták fel nekik jogaikat, majd felírták az adataikat, ujjlenyomatot vettek és lefotózták ıket. Azt megengedték nekik, hogy telefonáljanak a férjüknek, azután bezárták ıket egy cellába. Megaláztatásukat még azzal is fokozták, hogy az ajtó nélküli vécéket kellett használniuk. A rendırırsrıl késıbb, újra megbilincselve, a middlesexi megyei bíróságra szállították ıket, ahol már igazi börtöncellába kerültek. Itt vizes ruháik helyébe rabruhát kaptak. A bírónınek még további tíz percet kellett várnia arra, hogy megérkezzék az ember az óvadékleve-lekért. Nagydarab, kopaszodó férfi lépett be, kezében mőanyag aktatáskával. 75
A férfi egyenesen az asztalhoz ment, s egy tompa puffanással rátette a táskát. — Üdvözlöm, Gertrude — köszöntötte a bírónıt, majd felkattintotta a zárat. ¦— Gyalog jött, Harold? — kérdezte a bírónı. — Hogy kérdezhet ilyet? — méltatlankodott a tisztviselı. — Tudja jól, hogy a Somerville kórház közelében lakom. Hogy jöhettem volna gyalog?! — Humornak szántam — jegyezte meg gúnyosan a bírónı. — Felejtse el. Itt vannak az óvadékról szóló határozatok mindkét hölgy számára. Tízezer dollár fejenként. A férfi elvette a papíro'kat. Imponált neki a dolog. — Tízezer! Nem mondom. Mit csináltak, kirabolták a Harvard téren a Bay Bankot? — Körülbelül — felelte a bírónı. — Burano bíró tárgyalja az ügyüket hétfı reggel, a vád jogtalan behatolás, birtokháborítás, elıre megfontolt szándékkal elkövetett rongálás, illetéktelen számítógéphasználat, magánadatok jogtalan eltulajdonítása és ... — A bírónı belenézett a papírjaiba. — Ja, igen! Tettlegesség és bántalmazás. Megtámadták a biztonsági ırt. — Ez hazugság! — tiltakozott magáról megfeledkezve Marissa. E váratlan kirohanástól megint csak könnyek szöktek a szemébe. Pont fordítva történt, bizonygatta, az ır
támadta meg ıket. — Paul Abrums, egy nyugalmazott rendırtiszt ezt majd tanúsítani is fogja — tette még hozzá. — Marissa, hallgass! — intette Robert. Még mindig nem tudta elhinni, hogy ez a kaland megeshetett a feleségével. A bírónı haragosan Marissahoz fordult. — Ügy látszik, a kis hölgy megfeledkezik arról, hogy Mr. Abrums szintén vádlottként szerepel ebben az ügyben, s ugyanezekre a vádakra kell megfelelnie, mihelyt elhagyhatja a kórházat. — Mrs. Buchanan nagyon el van keseredve — magyarázta Mr. Freeborn. — Azt elhiszem — jelentette ki a bírónı. — Melyikük Buchanan és melyikük Anderson? ¦— kérdezte az óvadéki tisztviselı a férfiakhoz lépve. — Hagyják csak, majd én — szólt közbe az ügyvéd. — Mr. Buchanan bankja várja a telefonhívást mindkét gyanúsított esetében, és azonnal intézkedik. Itt a telefonszám — mondta a tisztviselınek. A férfi elvette. — Használhatja ezt a telefont — ajánlotta a bírónı, tollával az asztalán lévı készülékre mutatva.
Mihelyt a tisztviselı befejezte a telefonbeszélgetést, a papírmunka már simán ment. — Ezzel megvolnánk — jelentette a bírónı. Marissa felállt. — Köszönöm — mondta. — Sajnálom, hogy nem találták elég vonzónak az itteni vendéglátást — jegyezte meg búcsúzóul a bírónı, akit még mindig bosszantott, hogy Mr. Free-bornnak köszönhetıen Marissa és Wendy különleges bánásmódban részesülhettek. Mr. Freeborn és a két házaspár együtt távozott a bíróság elhagyatott épületébıl. Cipıik koppanása visszhangzott a márványpadlón. Marissa és Wendy, akik ismét csupán fehér orvosi köpenyüket viselték, halálra fagytak, mire az autókhoz értek. Némán ültek be az autókba. Senki sem szólalt meg azóta, hogy a tárgyalóból kiléptek. — Köszönöm, hogy eljött, George — mondta Robert az ügyvédnek. — És én is — csatlakozott Gustave. — Viszlát hétfıig — búcsúzott az ügyvéd, és integetve beszállt csillogó fekete Mercedesébe. Robert és Gustave csak némán kezet fogott egymással.
Tekintetükbıl részvét és együttérzés sugárzott. Robert beült a kocsijába, és becsapta az ajtót. Marissara tekintett, ı azonban összeszorított ajkakkal mereven elırenézett. Robert indított, és elhúzott a járdaszigettıl. 76 — Nem akarom azt mondani, hogy elıre figyelmeztettelek — szólalt meg végül, mikor áthajtottak a Charles folyó fölött. — Akkor jó. Ne is mondj semmit — felelte elgyötörten Marissa, aki a szörnyő tortúra után vigaszra, nem pedig kioktatásra vágyott. — Gondolom, magyarázattal tartozol — mondta Robert. — Nem tartozom én neked semmivel. S hadd mondjak még valamit: azok az ırök ott a klinikán teljesen ırültek voltak. Az egyikük eszeveszett dühében majdnem agyonlıtt. Az a férfi is mondta, akit te béreltél fel. Megvertek minket. — Ez kissé hihetetlenül hangzik — jegyezte meg Robert. — Azt akarod ezzel mondani, hogy hazudunk? — kérdezte hitetlenkedve Marissa. •— Én csak azt hiszem, hogy képzelıdsz — mondta kitérıen
Robert. Marissa újra elıremeredt. Ismét viharos érzelmek dúltak benne. Nem tudta, sírjon-e, vagy belevágjon a mőszerfalba. Ehelyett ökölbe szorította a kezét, és összeharapta a fogát. Ellenséges némaságban hajtottak végig a Storrow úton. Amikor kiértek az autópályára, Marissa Roberthez fordult. — Miért küldted utánam azt a férfit? — kérdezte. — Az eredmény ismeretében nagyon is jól tettem, amit tettem. — Nem ezt kérdeztem — mondta Marissa. — Azt kérdeztem, hogy miért küldted utánam — ismételte meg a kérdést. — Azért küldtem utánad, hogy elejét vegye a bajnak — mondta Robert. — De nem sikerült neki. — Valakinek utána kell járnia ezeknek a tébécés eseteknek — mondta Marissa. — És vállalnia kell az ezzel járó kockázatot. — De nem úgy, hogy törvénytelenséget kövessen el — jelentette ki Robert. — Mániákus lettél, irracionálisan cselekszel. És én ettıl a hadakozástól megırülök. Hihetetlen, hogy még mindig képes vagy mentségeket keresni a viselkedésedre.
— És ha azt mondom, hogy csak ezen a klinikán tizennyolc tébécés esetet fedeztünk fel? — kérdezte Marissa. — Vagy szerinted még ez sem elég gyanús? S ebben a tizennyolcban Rebecca Ziegler nincs is benne! Az ı anyagát már kitörölték a számítógépbıl. Na, ehhez mit szólsz? Robert bosszúsan megvonta a vállát. — Mert én azt mondom, hogy valamit titkolnak — folytatta Marissa. — Szerintem olyasvalami volt Rebecca Ziegler anyagában, amirıl nem szeretnék, hogy bárki más tudomást szerezzen. — Ugyan már, Marissa! — sziszegte Robert. Most meg már melodramatikus és paranoiás is vagy. Ez mind csak merı fantáziálás, miközben a valóság az, hogy egy halom pénzt költünk arra, hogy elkerüld a börtönt. — Helyben vagyunk. Megint a pénznél kötöttünk ki — vágott vissza Marissa. — Neked más gondod sincs, igaz? Marissa lehunyta a szemét. Olykor-olykor eltőnıdött azon, miért is ment feleségül Roberthez. Most viszont valóban börtönbüntetés fenyegeti. A dolgok a rosszról rosszabbra, majd még rosszabbra fordultak, mintha csak egy görög tragédia közeledne végkifejletéhez.
Marissa kinyitotta a szemét, és nézte a tovarohanó utat. Fejében kétségbeesett gondolatok kergették egymást. Eltőnıdött, vajon károsodhatott-e a beültetett embrió az ır ütlegeitıl. Kétszeresen is nehéz napnak ígérkezik a hétfı. Nem elég, hogy egy csomó váddal kell szembenéznie, de még a terhességi tesztje is aznapra esedékes. Szemét megint elöntötték a könnyek. Ahogy ez az egész kinéz, nem nehéz megjósolni, mi lesz a teszt eredménye. Egyszerre már nem is iőnt any-nyira meglepınek, hogy Rebecca Ziegler a halálba 77 menekült. Lehet, hogy ı is hasonlóan túlfeszített idegállapotban volt. De az is lehet, hogy mégsem magától ugrott ki... hanem valaki kilökte a hatodikról ... 1990. április 2. 9.35 Bár Marissa és Wendy vasárnap délután beszéltek egymással telefonon, találkozni nem találkoztak, csak hétfın, a bíróságon. Amikor Robert és Marissa belépett a tárgyalóterembe, látták, hogy Wendy, Gustave és az ügyvédjük már ott ülnek balra,
emlékeztetı üléseken. Robert igyekezett Marissát a jobb oldali üres padsorok egyike felé irányítani, Marissa azonban nem hagyta magát, és egyenest a barátnıje felé indult. Wendy szörnyen festett. Mintha csak transzban lenne, üresen bámult maga elé. Szeme vörös, karikás és beesett volt. Látszott rajta, hogy rengeteget sírt. Marissa megérintette a vállát és a nevét súgta. Barátnıje láttán Wendynek újabb könnyek gördültek végig az arcán. — Mi a baj? — kérdezte Marissa. Wendy indokolatlanul rossz állapotban volt. Wendy könnyeivel küszködve egy szót sem tudott szólni, csak megrázta a fejét. Marissa megragadta a karját, és fölhúzta az ülésrıl. Utat törtek maguknak a tömegben, és kimentek a tárgyalóterembıl. Marissa, megpillantva a nıi mosdót, beterelte a barátnıjét. — Mi baj van? — kérdezte tıle. — Történt valami köztetek? Wendy szipogva megint csak a fejét rázta. Marissa szorosan átölelte. — Ettıl a pertıl vagy így kiborulva? — kérdezte. Wendy megrázta a fejét. — A vérképemtıl — bökte ki végül. — Szombaton volt. Nem vagyok
terhes. — De hisz ez még csak az elsı teszt! Legalább még egyet kell csinálniuk ahhoz, hogy lássák, emelkedik-e a hormonszint — vigasztalta Marissa a barátnıjét, noha sejtette, Wendy valószínőleg nem téved. A hír hallatán az ı szívét is elszorította a jeges rémület. İ is idejövet szaladt be a Memóriálba vért vetetni. — Szörnyen alacsony a hormonszint — szipogta Wendy. — Nem lehetek terhes. Tudom, hogy nem. — Nagyon sajnálom — mondta Marissa. — Mit gondolsz, a klinikán történtek befolyásolhatták a beágyazódást? — kérdezte Wendy. — Á, dehogyis — tiltakozott Marissa. — Elnézést — szólította meg ıket egy rágógu-mizó, miníszoknyás lány. — Nem dr. Blumenthal valamelyikük? — Én vagyok az ~— mondta meglepetten Marissa. A lány a válla fölött hátrafelé bökött az ujjával. — A férje várja odakint. Kéri, hogy azonnal menjen. — Úgy látszik, kezdıdik a tárgyalás — mondta Marissa
Wendynek. — Mennünk kell. — Jól van — mondta még mindig zokogva Wendy. Elvette Marissától a zsebkendıt és megtörölte a szemét. — Rémesen nézek ki — mondta —, már nem is merek tükörbe nézni. — Remekül nézel ki — hazudta Marissa. A két nı együtt hagyta el a mosdót. Robert csípıre tett kézzel állt az ajtó jobb oldalán. — Mi van már megint? — kérdezte szemrehá-nyóan méregetve Wendyt. — Hát nem értitek, hogy bent kell lennetek a tárgyalóteremben, mikor szólítanak benneteket? Marissa halk, méltóságteljes hangon mondta: — Nézd, tudom, hogy téged teljesen hidegen hagy, Wendyt azonban kiborította, hogy nem sikerült a mostani beültetése. És ez legalább annyira fájdalmas és valóságos számunkra, mint ez a tárgyalás! 78 Robert dühösen összeszorította a száját. — Gyerünk! — mondta. — Ezt majd a pszichológussal kell megbeszélni. Nem hagyom, hogy lekéssétek a tárgyalást, és még rosszabb helyzetbe hozzátok magatokat. Robert aggodalma ellenére a két nıt még vagy fél óráig
nem szólították. Idegesen várakoztak, miközben Mr. Freeborn elmagyarázta, hogy a vádindítványokat olyan sorrendben tárgyalják, ahogy azt a helyi rendıri szervek beterjesztették. így tehát várniuk kell, míg lezajlik a többi vádemelés: gondatlanságból elkövetett emberölés, betörés, meg-erıszakolási kísérlet, kábítószer-kereskedés, ittas vezetés, orgazdaság, bántalmazás és tettlegesség. Végül is tíz óra húszkor a bírósági fogalmazó bejelentette: — A 90—45CR—987 és 988-as ügy, Massachusetts állam kontra Blumenthal-Buchanan és Wilson-Anderson. — Na, ezek már mi vagyunk — mondta Mr. Freeborn, s intett Marissának, hogy ı is álljon fel. Marissa látta, hogy a túloldalon Wendy is feláll a maga ügyvédjével. A magas, sovány férfi zakójának ujja rövidebb volt a kelleténél, csontos keze és karja ettıl valószerőtlenül hosszúnak tetszett. A négy érintett elhagyta helyét, és elıresétált a vádlottak padjához. Burano bíró szinte semmi érdeklıdést nem tanúsított irántuk. Továbbra is az elıtte tornyosuló papírokat rendezgette. A nagydarab, hatvanas férfi ráncos ábrázata leginkább egy félelmetes buldogra emlékeztetett. Tekintélyes mérető orrán olvasószemüveg hintázott. A fogalmazó megköszörülte a torkát, és hogy mindenki
hallja, olvasni kezdte: — Marissa Blumenthal-Buchanan, Massachusetts állam azzal vádolja önt, hogy múlt éjszaka betörést követett el. Elismeri a vádat? — Mrs. Marissa Blumenthal-Buchanan nem érzi magát bőnösnek — jelentette ki Mr. Freeborn határozottan. — Marissa Blumenthal-Buchanan, Massachusetts állam önt birtokháborítással is vádolja — szavalta tovább a fogalmazó. Végigment a teljes listán, s Mr. Freeborn minden egyes kérdésre ugyanazt válaszolta: Marissa ártatlannak vallja magát. Mihelyt a Marissát illetı összes vádpontot felolvasták, s rögzítették Marissa védekezését, a fogalmazó megismételte ugyanezt az eljárást Wendyvel. Ezt követıen, kezében néhány papírlapot tartva, felállt egy nı, Marissa úgy gondolta, hogy a kerületi ügyészhelyettes, és a bírósághoz fordult: — Tisztelt bíróság, jelen esetben államunk a korábban megállapított óvadék összegének megváltoztatását indítványozza, tekintettel a bőntény súlyosságára, mely komoly anyagi károkat okozott a klinikának. — Tisztelt bíróság! — vette át a szót Mr. Freeborn. — Védencem, dr. Blumenthal-Buchanan államunk elismert
orvosa, aki nemrégiben még kitüntetést is kapott eddigi munkásságáért. Meggyızıdésem szerint már csak emiatt is méltányos, hogy szabadlábon védekezhessék. Éppen ezért a magam részérıl kérem az óvadék elengedését. — Tisztelt bíróság — emelkedett most szólásra Wendy ügyvédje —, szeretném megismételni tisztelt kollégám indítványát. Védencem, dr. Wendy Wilson-Anderson, a nemrégiben felújított szem- és fülklinika egyik szemésze. Maga is rendelkezik tulajdonnal államunkban. A bíró most elıször nézett fel a papírjaiból, amióta Marissa meg Wendy elırelépett. Hidegen méregette az elıtte állókat. — Mindkét vádlott esetében ötezer dollárra csökkentem az óvadék összegét — jelentette ki. Ebben a pillanatban egy jól öltözött férfi lépett oda az államügyésznı asztalához. Megérintette az asszony vállát, és hosszasan beszélt hozzá. Amikor befejezte, az asszony tanácskozni kezdett másik két kollégájával. — A tárgyalás napját 1990. május 8-ára tőzzük ki — jelentette be a fogalmazó. — Tisztelt bíróság — szólalt meg a kerületi ügyészhelyettes
elırelépve —, újabb fejlemény történt. Mr. Brian Pearson szeretne szólni a tisztelt bírósághoz. 79 — Kicsoda az a Mr. Pearson? — kérdezte Burano bíró. — A nıgyógyászati klinika jogtanácsosa vagyok, tisztelt bíróság — mondta Mr. Pearson. — A vádlottak állítólagos bőnelkövetése ezen a klinikán történt. Engem dr. Wingate, a klinika igazgatója küldött ide azért, hogy ebben az ügyben petíciót nyújtsak be. S jóllehet a vádlottak viselkedésére nincs mentség, megbízóm — feltéve, hogy a vádlottak elismerik felelısségüket, és megfogadják, hogy a jövıben tiszteletben tartják a klinika tulajdonát, s az okozott kárért némi kártérítést fizetnek — nem kívánja fenntartani a vádat. — Ez fölöttébb szokatlan — jelentette ki Burano bíró. •— Megköszörülte a torkát, majd a kerületi államügyészhelyettes felé fordulva megkérdezte: — S mi errıl a fejleményrıl Massachusetts állam véleménye? — Tisztelt bíróság, nincs ellenvetésünk — jelentette ki a kerületi ügyészhelyettes. — Amennyiben a klinika nem kívánja a vádat fenntartani, úgy mi sem ragaszkodunk hozzá.
— Hát, ez bizony példátlan — állapította meg a bíró Marissa és Wendy felé fordulva. — Hogy a fıvádló elálljon a vádemeléstıl! Ilyen még nem fordult elı pályafutásom során. Ám ha senki nem akar bőnvádi eljárást indítani, akkor az én tisztem már csak annyi, hogy ejtsem a vádat, ezzel is könnyítve az államra nehezedı igazságszolgáltatási terheket. Ám elıtte még hangot kívánok adni a magánvéleményemnek. Burano bíró elırehajolt, s figyelmesen a két asz-szonyra pillantott. ¦— Az elıttem lévı anyagokból az derül ki, hogy önök ketten felnıtt létükre, s különösen orvos létükre, meglehetısen felelıtlenül viselkedtek. A magam részérıl elítélendı cselekedetnek tartom a törvény be nem tartását és a magántulajdon megsértését. A vádat elejtem, de önök a nıgyógyászati klinikának tartoznak hálával e nemes gesztusért. Marissa érezte, hogy valaki megérinti a karját. Odanézett. Mr. Freeborn integetett neki, hogy induljon el. A fogalmazó már a következı vádindítvány számát jelentette be. Marissa zavarodottan, de egyben örömmel hagyta, hogy kivezessék a tárgyalóterembıl. Addig nem szólt egy szót sem, míg maguk mögött nem hagyták a cigarettafüstös folyosót. Robert mögötte jött, Wen-dyvel és Gustave-val a sarkában.
— Mi történhetett? — kérdezte Marissa. — Nagyon egyszerő — felelte Mr. Freeborn. — Mint ahogy a bíró is mondta, a klinika úgy határozott, hogy nagylelkő lesz, és nem emel vádat. És ebbe a kerületi ügyész is beleegyezett. Természetesen azért még meg kell velük állapodnunk a kártérítés összegében. — Egyébként vége az egésznek? — kérdezte Marissa. Hónapok óta ez volt számára az elsı jó hír. — Úgy van — felelte Mr. Freeborn. — Mekkora összegő lehet a kártérítés? — kérdezte Robert. — Fogalmam sincs — felelte Mr. Freeborn. Wendy összeölelkezett Marissával. — Hívjál majd — suttogta Marissa a barátnıje fülébe. Tudta jól, hogy Wendyt még az sem vidította fel, hogy elejtették a vádat. Wendy bólintott, majd Gustave és az ügyvéd kíséretében távozott. Robert néhány percig még Mr. Freebornnal tanácskozott. Majd a két férfi kezet rázott egymással, és Robert odakisérte Marissát a kocsihoz.
— Nagy szerencsétek volt — mondta Robert Marissának, amint belevetették magukat a forgalomba a Monsignor O'Brien autósztrádán. — George is azt mondja, hogy még soha életében nem találkozott hasonló esettel, Meg kell mondjam, nemes gesztus volt a klinikától, hogy a vád elejtését kérte. — Ügyes húzás volt! — jelentette ki Marissa. Robert azt hitte, rosszul hallott. — Micsoda? — Jól hallottad — folytatta Marissa. — Ügyes húzás volt. Nem akarták, hogy kiderüljön, micsoda vadállatokat tartanak ırként a klinikán. No meg arra is jó, hogy félreállítsanak mindkettınket, s el-80 érjék, hogy ne szimatoljunk tovább se a tébécés fertızések körül, se Rebecca Ziegler halálának igazi oka után. — Ö, Marissa! — sóhajtott fel gyászosan Robert. — A bíró nem ismeri a részleteket — mondta Marissa. — Fogalma sincs róla, mi van a háttérben. Robert öklével a kormányra csapott. — Én ezt nem bírom tovább! — Állj meg! — kiáltotta Marissa. — Mit akarsz?
— Azt akarom, hogy állj meg! — Rosszul vagy? — kérdezte Robert. •— Tedd, amit mondtam. Robert hátranézett, és befordult a Tudományok Múzeuma elé. Marissa kiszállt, és becsapta maga mögött az ajtót. Gyalog indult tovább. Robert zavarodottan letekerte az ablakot, és utánaszólt: — Mi a fenét csinálsz? — Gyalog megyek — felelte Marissa. — Magam akarok lenni. Megırjítesz. — Én ırjítelek meg téged? — kiabálta Robert elképedve. Egy pillanatra elbizonytalanodott. Majd egy Jézusomat mormolva feltekerte az ablakot, és anélkül, hogy visszanézett volna, elindult. Kezét esıkabátja zsebébe dugva Marissa végigsétált a Charles folyóval párhuzamosan futó Espla-nade sétányon. Micsoda borús nap megint, gondolta. A folyó vize piszkosszürkén hömpölygött, az utat pocsolyák borították. Marissa elsétált a benzinkútig, majd befordult az Arlington útra. Az Arlington és a Boylston sarkán megindult a Huntington sugárúton lévı gyermekklinika felé. A hátsó bejáraton át ment be, senkivel sem akart
összefutni. Némi erıfeszítés árán felmászott a tőz-lépcsın, és a vizsgálók során átlopózva bement az irodájába. Magára csukta az ajtót, villanyt nem gyújtott. Biztosra vette, hogy senki sem látta bejönni, és amilyen rossz hangulatban volt, szerette volna, ha ez így is marad. Az üzeneteket sem nézte át, attól félt, hátha megérkezett már a terhességi teszt eredménye. Ehelyett csak ült és mélázott az íróasztalra könyökölve. Még soha nem érezte magát ennyire magányosnak és árvának. Wendy volt az egyetlen ember, akivel megbeszélhette gondjait. Egyórás töprengés után Marissa arra gondolt, hogy lemegy a rendelıbe, aztán ráeszmélt, hogy túlságosan szétszórt ahhoz, semhogy koncentrálni tudna. Egyre csak a nıgyógyászati klinika járt az eszében. Amikor megcsörrent a telefon, azonnal felkapta a kagylót. — Halló — szólt bele. — Dr. Blumenthal? — kérdezte egy nıi hang. — Igen — felelte Marissa. — A laborból hívom — mondta a nı. — Elkészült a béta humán chorion-gonadotropinszint-elemzés, Mindössze két
mg/ml. Huszonnégy vagy harminchat óra múlva megismételhetjük, ha gondolja, de nem látszik túl biztatónak. — Köszönöm — mondta Marissa fakó hangon. Leírta az értéket, majd letette a telefont. Pontosan ettıl félt, a Wendyéhez hasonló eredménytıl. Nem terhes! Marissa rövid ideig elnézte a noteszába lefirkan-tott értéket, és szemét elfutották a könnyek. Halálosan belefáradt már az egészbe. Megint Rebecca Ziegler jutott eszébe, és vele együtt mindaz a gond, baj, ami az öngyilkosságba kergethette, amennyiben öngyilkosság volt egyáltalán. Váratlanul újra megcsörrent a telefon. Marissaban az a hiú remény ébredt, hogy megint a labor az, és közlik vele, hogy az elıbb tévedtek. Hamar felkapta hát a kagylót. Lehet, hogy mégiscsak terhes? — Halló — szólt bele a telefonba. 81 — A telefonközpontostól tudom, hogy bent van — magyarázta a - betegirányító. —
Keresik idelent. Küldjem ... — Senkivel sem akarok beszélni! — vágott közbe Marissa, és ezzel letette a telefont, amely rögtön utána megint megcsörrent. Ezúttal már nem vette fel. Kilenc csöngetés után a hívó megunta a próbálkozást. Pár perccel késıbb kopogtattak az ajtaján. Marissa nem mozdult. Megint kopogtattak, Marissa továbbra sem vett róla tudomást, azt remélve, bárki legyen is az, majd csak feladja. Ehelyett azonban azt látta, hogy fordul a kilincs. Marissa az ajtóra meresztette a szemét, készen arra, hogy lekapja a tíz körmérıl azt, aki zavarni merészeli. De meglágyult, amikor a küszöbön dr. Frederick Houser testes figuráját pillantotta meg. — Valami baj van, Marissa? — kérdezte dr. Houser, fémkeretes szemüvegét a kezében fogva. — Személyes problémák — mondta Marissa. — Mindjárt összeszedem magam. Köszönöm, hogy aggódik értem. Dr. Houser elszántan belépett a szobába. Marissa észrevette, hogy nincs egyedül. Meglepetésére a fınöke mögött belépı látogatóban Cyrill Dubcheket ismerte fel.
— Remélem, nem zavarlak — szólt Cyrill. Marissa a haját igazgatva idegesen felállt. — Dr. Dubchek mesélte, hogy valamikor együtt dolgoztak a JFK-nál — mondta dr. Houser. — S amikor a betegirányító közölte velem, hogy maga nem fogad látogatókat, arra gondoltam, közbe kéne lépnem. Remélem, nem tettem rosszul. — Ö, dehogy! — tiltakozott Marissa. — Fogalmam sem volt arról, hogy dr. Dubchek az. Cyrill, ne haragudj. Gyere, ülj le — mutatott Marissa egy üres székre. Évek óta nem látta már Cyrült, de a férfi nem változott egy jottányit sem. Még mindig választékosan öltözködött, és most is ugyanolyan jóképő volt, mint régen. Marissa elıtt felrémlett a saját külleme. Tudta, hogy pont olyan rémesen néz ki, mint ahogy érzi magát, különösen azok után, hogy az elıbb még sírt is. — Én akkor nem is zavarnám magukat tovább —-mondta tapintatosan dr. Houser, ezzel kisietett és betette maga mögött az ajtót. — Elmondta, mit szenvedsz az in-vitróval — kezdte Cyrill. — Nagyon megvisel — vallotta meg Marissa. Visszarogyott
a székére. — Percekkel ezelıtt tudtam meg, hogy sikertelen volt a mostani embrióbeültetés is. Ettıl aztán jól kibıgtem magam. Minden létezı könnyemet elsírtam már az utóbbi néhány hónap alatt. — Nagyon sajnálom — mondta együttérzıen Cyrill. — Bár tudnék valahogy segíteni rajtad. Viszont jól nézel ki. — Menj már! — mondta Marissa. — Ne nézz rám. Képzelem, milyen vagyok. — Egy kissé nehéz úgy beszélgetni, hogy az ember nem néz a másikra — jelentette ki mosolyogva Cyrill. — S noha tényleg látszik, hogy sírtál, szerintem most is pont olyan csinos vagy, mint régen. — Beszéljünk másról — javasolta Marissa. — Jó, akkor elmondom, miért jöttem — fogott hozzá Cyrill. — Más dolog miatt kellett iderepül-nöm, viszont indulás elıtt ma reggel az egyik bak-teriológusunk azzal állított be hozzám, hogy újabb tébécés salpingitises területet találtak. — Igazán? — A helyszín meglepı — folytatta Cyrill. — Kitalálod? — Ma nem vagyok formában — felelte Marissa.
— Brisbane — mondta Cyrill. — Ausztrália? — Igen, Ausztrália, Brisbane. Az Aranyparton van valahol. — Fogalmam sincs, hol van az. 82 — Queenslandban, a keleti partvidéken — magyarázta Cyrill. — Jártam ott egyszer. Elbővölı város. Fantasztikus klíma Egy csomó felhıkarcoló végig a tengerparton, a várostól délre. Kellemes vidék. — S van valami elképzelés arról, hogy miért pont ott jelentkezett koncentráltan a betegség? — kérdezte Marissa. Felıle lehetett volna akár Timbuktuban is. — Nem nagyon — vallotta meg Cyrill. — Arrafelé általában is megnıtt a tébécés megbetegedések száma, különösen azokban a tartományokban, ahol tömeges a délkelet-ázsiai bevándorlás. Persze arról halvány fogalmam sincs, hogy Brisbane és környéke több bevándorlót fogad-e, mint a többi tartomány. Itt, az Államokban jóval magasabb a tébécés megbetegedések aránya, mint azt a helyi bevándorlók száma indokolná, ám nálunk azt hiszem,
ennek másodlagos okai sokkal inkább a kábítószerfogyasztás és az AIDS terjedésében rejlenek, semmint a baktériumok kórokozó képességében. Mindenesetre itt az ausztrál esetekrıl a beszámoló tanulmány. S ezzel Cyrill átnyújtotta Marissának az Ausztrál Fertızı Betegségek címő lapban megjelent egyik cikk másolatát. — A tanulmány szerzıje állítólag egy kórbonc-nok, aki huszonhárom olyan esettel találkozott, mint amilyet te említettél. Jó írás. Marissa minden különösebb izgatottság nélkül olvasott bele a cikkbe. Ausztrália a világ másik végén Van. — Az a bakteriológus kolléga mást is mondott — folytatta Cyrill. — Azt, hogy itt a Memóriálban épp most fekszik valaki disszeminált tébécével. Csak azért említem, mert a beteg egy gazdag bostoni család huszonkilenc éves lánya. A neve Evelyn Welles. Én demográfiai szempontból találom érdekesnek az esetet. Gondoltam, hátha téged is érdekel. Most már ezt is tudod. — Köszönöm, Cyrill — hálálkodott Marissa. Mosolyogni próbált, közben attól félt, hogy megint elbıgi magát. A régi barát láttán még jobban elérzékenyült.
Cyrill még vagy tizenöt percig idızött nála, mielıtt elköszöntek egymástól. Dubcheknek még aznap este vissza kellett repülnie Atlantába. Cyrill távozását követıen Marissán megint erıt vett a depresszió. Sokáig üldögélt még tétlenül az íróasztala mellett. De legalább már nem sírt. Csak bámult ki az ablakon, nézte a lehangoló idıjárást. Végül mégiscsak elgondolkodott a Cyrilltıl hallott információkon. Lenézett az újságcikkre. Ezt majd késıbb olvassa el. Elıtte még el kellene intéznie néhány dolgot, összeszedte magát, felvette a kabátját, és elindult a Memóriál kórházi részlege felé. Az Evelyn Welles nevő beteg az intenzív osztályon feküdt, kórlapján ott volt a betegség leírása. Feltőnı volt, hogy szegény nı milyen rohamosan fogyott, az utolsó adat szerint már csak harminc kiló volt. Marissának nem okozott különösebb gondot megtalálni. Könnyen megtalálta a rezidens orvost is. Egy nyakigláb, sovány, New York-i fickó volt,1 átható tekintettel, szemhéja idınként idegesen meg-rándult. Ben Goldmannak hívták. — Rossz állapotban van — felelte a doktor Marissa kérdezısködésére. — Nagyon rosszban.
Haldoklik. Nem hiszem, hogy egy napnál tovább húzná. Tömjük a gyógyszerekkel, de semmit sem segítenek. — Minden kétséget kizáróan tuberkulózis? — kérdezte Marissa, és bekukucskált a nıi intenzív osztály üvegablakán. A beteg nı lélegeztetıkészüléken volt, s egy teljesen beöltözött nıvér felügyelt rá. A beteg feje fölé akasztott palackokból csövek kígyóztak lefelé. — Semmi kétség — felelte Ben. — Saválló baci-lusokat találtunk mindenütt: a gyomorban, a vérben, de még a hörgıkimetszésben is. Tébécé a javából. — No és epidemiológiai szempontból tudnak már valamit? — kérdezte Marissa. 83 — Ó, hogyne — felelte Ben. — Találtunk néhány érdekes adatot. Úgy körülbelül egy évvel ezelıtt több hetet Thaiföldön töltött. Ez lehet az egyik tényezı. De ami ennél is fontosabb, valami gyanús immunelégtelenségre bukkantunk nála. A vérét még elemzik a fiúk. Idáig úgy tőnik, hogy egy azonosítatlan kollagén betegség a folyamat másodlagos oka. — Tudtak beszélni vele? — kérdezte Marissa. — Nem — felelte Ben. — Kómás állapotban került ide.
Valószínőleg agytályog is fellépett nála. Úgy éreztük, nem éri meg a kockázatot, hogy tomográfiás vagy magrezonanciás vizsgálatoknak vessük alá. Marissa szórakozottan nézegette a kórlapot. Annak ellenére, hogy a beteg állapotára kielégítı magyarázatot kapott, felmerült benne a gyanú, nem lehet-e valamiféle összefüggés Evelyn Welles betegsége és a tébécés salpingitises fertızések között. Dubchekhez hasonlóan feltehetıen a nı kora meg társadalmi státusa miatt jutott eszébe ez a gondolat. — Nıgyógyászati adataik vannak? — kérdezte Marissa. — Nem sok — rázta meg a fejét a doktor. — Tekintettel a kiterjedt kórra, néhány vizsgálatot csak felületesen végeztünk el. A legtöbb adatot a férje szolgáltatta. — Nem tudja, kezelték-e Cambridge-ben a nıgyógyászati klinikán? — kérdezte Marissa. — Sajnos nem tudom — felelte Ben. — De szívesen megkérdezem a férjétıl, ha megjön. Minden este megjelenik úgy tíz körül. — Ha találkozik vele, megkérné, hogy adjon nekem egy másolatot a felesége korábbi vizsgálati eredményeirıl? — kérte az orvost Marissa. — Ja, és még egy dolog. Készítenének nekem egy hüvelyváladék-vizsgálatot, hogy
lássuk, vannak-e benne tébécéorganizmusok? — Természetesen — mondta keszeg vállát megvonva Ben. Marissa a taxiban hátul ülve fizetett a sofırnek. Sötétedett már, az esı is hevesebben zuhogott most, mint korábban, így a kocsiból kiszállva Marissa rohanni kezdett, nehogy bırig ázzon. Beérve a házba levette nedves kabátját, és felakasztotta az elıszobában. Bár egész nap egy falatot sem evett, csöppet sem volt éhes. A kórházban tett látogatása, valamint Evelyn Welles állapota újult erıvel hozta felszínre rémületét, és fokozta kíváncsiságát. Azonnal dolgozószobája felé vette az irányt. ¦— Mindjárt kilenc óra — szólalt meg köszönés helyett Robert. Marissát meglepte, hogy a férje otthon várta. Robert kényelmes háziöltözékben, keresztbe font kézzel állt az ajtóban. A mostanára már állandósult bosszúság ezúttal is érzıdött a hangjából, és lerítt az arcáról is. — Pontosan tudom, hány óra van — felelte Marissa, miközben leült és felkapcsolta az olvasólámpát. — Felhívhattál volna — folytatta Robert. — Azóta nem láttalak, hogy a múzeumnál kiszálltál a kocsiból. Már a rendırséget akartam riasztani. — Megható az aggodalmad — jegyezte meg Marissa.
Tudta, hogy támadóra sikeredett a hangja, de nem tehetett róla. — S ha netán érdekelne, közölhetem veled, hogy nem vagyok terhes. — Nem is számítottam rá, hogy az leszel — mondta Robert. Majd gyöngédebben, vállát megvonva hozzátette: — Hát, senki sem vádolhat minket azzal, hogy nem próbáltuk meg. És sajnos újabb tízezer dollárt kidobtunk az ablakon. — Szentséges isten! — mondta magában Marissa. — Nem vagy éhes? — kérdezte Robert. — Mert én éhen halok. Mi lenne, ha elmennénk valahová vacsorázni? Még tán jót is tenne. S különben is, meg kellene ünnepelnünk a mai gyızelmedet. Tudom, hogy nem kárpótol azért, amiért nem estél teherbe, de hát ez is valami. 84 — Menj csak egyedül — ajánlotta Marissa. Semmi kedve sem volt ünnepelni. S amellett a „gyızelem", ahogy Robert nevezi, nem volt más, mint ügyes húzás. A legszívesebben visszavágott volna a tízezer dollárért is. Ám ma nem volt ereje a veszekedéshez. — Ahogy tetszik — mondta Robert, azzal elment az ajtóból. Marissa felállt, és becsukta szobája ajtaját. Pár perccel késıbb hallotta, hogy Robert halkan neszez a konyhában,
valami harapnivalót készít magának. Marissa már-már utánaindult. Talán mégiscsak meg kéne próbálni elbeszélgetni vele. De aztán megrázta a fejét. Tudta jól, hiába igyekezne, nem tudná megértetni vele, miért olyan fontos számára a tébécés salpingitis elıfordulása. Egy sóhaj kíséretében leült a székre, és hozzáfogott, hogy elolvassa a Cyrilltıl kapott újságcikkeket. Igaza volt a férfinak, tényleg jó írás. A huszonhárom tébécés salpingitis esetet egy, a nıgyógyászati klinikához hasonló brisbane-i klinikán fedezték fel. A klinika neve Ausztrál Nıbeteg Ellátó Klinika, röviden ANEK. Hasonlóan a Bostonban talált öt esethez, az ausztráliai betegek is mind húszas éveik végén, harmincas éveik elején jártak. Mind középosztálybeli, s mind férjezett. Egy kivételével mindegyikük fehér. Az egyetlen kivétel egy harmincegy éves kínai asszony volt, aki nem sokkal korábban vándorolt be Hongkongból. A telefon hangjára Marissa felkapta a fejét, de aztán folytatta az olvasást, arra gondolva, hogy biztosan Robertet keresi valaki. A cikkbıl az is kiderült, hogy a diagnózisokat a petevezetékek biopsziás vizsgálata alapján állapították meg, mivel egyetlenegy élı organizmust sem sikerült fellelni
vagy kitenyészteni. A tüdıröntgen kizárta a gombás vagy rákos megbetegedések valószínőségét. Az írás szerzıje feltételezte, hogy a fertızés a délkelet-ázsiai bevándorlóhullám egyik velejárója, ám erre semmiféle elképzelhetı mechanizmust sem vázolt fel. — Marissa! — hallotta Robert hangját. — Téged keresnek. Cyrill Dubchek az! Marissa felkapta a telefont. — Ne haragudj, hogy ilyen késın zavarlak — mentegetızött Cyrill. — De ahogy visszaértem, kaptam néhány kiegészítı információt, amit szerintem érdekesnek fogsz találni. — Igazán? — Ezek a tébécés salpingitis esetek nemcsak az Államokban, s nem is csak Ausztráliában ütötték fel a fejüket — mesélte Cyrill. — Elıfordultak Nyugat-Európában is, méghozzá hasonló megoszlási mintákkal. Igaz, akkora koncentrációt nem jeleztek, mint Brisbane-bıl, és eddig még semmiféle jelzés nem érkezett se Dél-Amerikából, se Afrikából. Nem tudom, mire mész mindezzel, mindenesetre szólni akartam róla. Ha hallunk még valamit, azonnal jelentkezem. Mindenesetre most már engem is kezd érdekelni a dolog. Hívj fel, ha már van valami elképzelésed.
Marissa ismételten köszönetet mondott a hívásért, majd elköszöntek egymástól. Ez az utóbbi információ különösen érdekesnek tőnt. Ez ugyanis azt jelentette, hogy a tébécés salpingitis elıfordulását most már a statisztikai adatok tükrében sem lehet figyelmen kívül hagyni. Hiszen nemzetközi méretekben jelentkezik. S lám, még Cyrill érdeklıdését is felkeltette. Egy pillanatra Marissa megfeledkezett mindenrıl, a bánatáról, a dühérıl, a fáradtságáról. Sorra vette a lehetıségeket. Lehetséges vajon a tébécének egy olyan mutáns variációja, amely nemi betegségként terjed? Lehetséges, hogy a férfiak a betegséghordozók ugyanúgy, mint a chlamydia vagy a mycoplasma esetében? Vizsgáltassa meg vajon Robertet? Lehetséges, hogy Robert azt q betegséget valamelyik üzleti kiruccanásán szedte össze? Ma-rissának egyáltalán nem volt ínyére, hogy errefelé tapogatózzék, de nem hagyhatott ki egyetlen változatot sem a vizsgálódásból. Marissa felvette a telefont és Wendyt hívta. Gustave vette fel. — Sajnos, nem akar senkivel beszélni — mondta Gustave. 85
— Megértem — hagyta helyben Marissa. — Ha alkalmad nyílik rá, kérlek, mondd meg neki, hogy hívjon vissza, amikor akar. — Aggódom miatta — közölte bizalmasan Gustave. — Még soha nem láttam ilyen depressziósnak. Nem tudom, mitévı legyek. — Mit gondolsz, szóba áll velem, ha átmegyek? — kérdezte Marissa. — Elképzelhetı — felelte Gustave. Reménykedés hallatszott a hangjából. — Mindjárt ott vagyok — ígérte Marissa. — Köszönöm, igazán kedves tıled. Wendy is biztosan örülni fog. Marissa fogta a kabátját, és kiment a garázsba a kocsijához. Épp be akart szállni, amikor megjelent Robert. — Hová mész ilyen késın? — vonta kérdıre Marissát. — Wendyhez — felelte Marissa, és megnyomta az önmőködı garázsajtó gombját. — Érte legalább aggódik a férje. — Ezzel meg mit akarsz mondani? — kérdezte Robert.
— Ha magadtól nem tudod — mondta Marissa beszállva az autóba —, akkor kétlem, hogy bárki is meg tudná magyarázni. Marissa kifarolt a garázsból, és leengedte az ajtót. Hitetlenkedve rázta a fejét, elképesztı, hogy idáig jutott a kapcsolatuk. Mindössze tizenöt percig tartott az út Wendyék viktoriánus házáig. Gustave nyilvánvalóan várta már. Ajtót nyitott neki, mielıtt még Marissa becsöngetett volna. — Tényleg nagyon örülök, hogy ilyen késın is átjöttél — hálálkodott Gustave. Elvette Marissa kabátját. — Én is — mondta Marissa. — Wendy hol van? •— Fent a hálószobában. A lépcsın fel, és a második ajtó jobbra. Megkínálhatlak valamivel? Kávé, tea? Marissa megrázta a fejét, és megindult a lépcsın. A hálószobaajtónál megállt hallgatózni. Semmit sem hallott. Halkan kopogtatott, s miután nem kapott választ, a nevén szólította Wendyt. Az ajtó szinte abban a pillanatban feltárult.
— Marissa! — kiáltott fel meglepetten Wendy. — Hogy kerülsz te ide? — Fehér hálóköntös és papucs volt rajta. A szeme még mindig beesett és vörös volt, de különben jobb állapotban volt, mint reggel a bíróságon. — Gustave mondta, hogy senkivel sem akarsz telefonon beszélni. S azt is mondta, hogy aggódik miattad. Tényleg aggódik. Biztatott, hogy jöjjek át nyugodtan. — Ó, az ég szerelmére! — fortyant fel Wendy. — Ennyire azért nem súlyos a helyzet. Persze, hogy depressziós vagyok, de ennek egyik oka épp az, hogy Gustave az idegeimre megy. Egyre azt fújja, hálás lehetnék, amiért ilyen nagylelkő volt a klinika. — Robert pontosan ugyanezt gondolja — jelentette ki Marissa. — Pedig szerintem csak ügyes húzás volt az egész — dohogott Wendy. — Pontosan. — Mi a terhességi teszt eredménye? — kérdezte Wendy. — Ne is kérdezd — felelte Marissa, és megrázta a fejét.
— Mi lenne, ha Innánk valamit? — javasolta Wendy. — Kávét vagy teát? A fenébe is, most, hogy nem vagyunk terhesek, miért ne ihatnánk meg egy kis bort? — Remek ötlet — örvendezett Marissa. Ezzel a két nı lement a konyhába. Gustave is megjelent, ám Wendy elküldte ıt. — Tényleg aggódott miattad — védte Marissa a férfit. 86 — Nem baj, azért csak hadd bőnhıdjön egy kicsit — mondta Wendy. — Ma délután kedvem lett volna nekiesni azzal a félméteres peteleszívó tővel Nem ártana, ha egyszer megtudná, min mentem keresztül az utóbbi néhány hónapban. Wendy kinyitott egy palack méregdrága Char-donnayt, s bevezette Marissát a nappaliba. — Nem tudom, mennyire fog érdekelni — fogott bele Marissa, miután elhelyezkedtek —, de hoztam neked egy újságcikket, amit ma kaptam. — Már más se hiányzott az életembıl — jegyezte meg Wendy ékelıdve. Borospoharát letette az asztalra, és elvette a cikket Marissától.
Mialatt Wendy átfutotta az írást, Marissa beszámolt mindarról, amit Dubchektıl hallott. — Ez hihetetlen — jelentette ki Wendy, és felnézett. — Brisbane, Ausztrália! Tudod, mirıl híres Brisbane? Marissa megrázta a fejét. — Hogy onnan lehet eljutni a világ egyik legnagyobb természeti csodájához. — Nevezetesen? — A Nagy-Korallzátonyhoz. Az a búvárok paradicsoma. — Tényleg? — kérdezte Marissa, majd hozzátette: — Nem sokat tudok arról az országról. — Tudod, én mindig is szerettem volna elmenni oda — mesélte Wendy. — A búvárkodás volt az - egyik szenvedélyem. Rezidens koromban tetszett 1 meg. Minden szabadságomat Hawaiiban töltöttem | emiatt. Gustave-val is így ismerkedtem meg. Te búvárkodtál már, Marissa? — Egy keveset. A középiskolában jártam egy tanfolyamra, és párszor elmentem a Karib-szigetekhez. — Én imádom — áradozott Wendy. — Csak sajnos, régóta
nem csináltam már. — Na és mit szólsz a cikkhez? — kérdezte Marissa, visszaterelve a beszélgetés fonalát eredeti témájukhoz. Wendy lenézett. — Jó cikk. De a terjedés módjáról semmit sem mond. A szerzı csak arról beszél, hogy feltehetıen a bevándorlás egyik kísérı jelensége a tébécé, de arról már nem tesz említést, hogy szerinte hogyan terjed, különösen egy adott populáción belül. — Pontosan így gondolom én is — mondta Marissa. — S hogyan kerül a petevezetékekbe? Ez a baktérium semmiképpen sem a vérben vagy a nyirokrendszerben terjed, mint a közönséges tébécé. Lehet, hogy egy újabb nemi betegség? — No és ha mondjuk a tampon fertızött? — Ez is egy lehetıség — hagyta helyben Marissa, akinek eszébe jutott, hogy a toxikus sokk szindróma esetében szintén a tampon volt a vétkes. — Én csak ritkán használok tampont.' — Én se sőrőn — mondta Wendy. — Az a baj, hogy a tamponról egy szó sincs a cikkben. — Van egy ötletem — mondta Marissa. — Telefonálhatnánk Brisbane-be, s beszélhetnénk a cikk
szerzıjével. Megkérdezhetnénk a véleményét a tamponhasználatról. S érdekes lenne megtudni azt is, hogy utánajártak-e ennek a huszonhárom esetnek, és regisztráltak-e további megbetegedéseket az ANEK-ban. Végtére is ez a tanulmány két évvel ezelıtt jelent meg. — Mekkora az idıeltolódás Ausztrália és az Államok között? — kérdezte Wendy. — Jótól kérded. Wendy felvette a telefont, megkérdezte a tudakozót, majd letette. — Tizennégy órával járnak elıttünk — mondta. — Vagyis ott most... — Dél körül lehet — fejezte be Wendy. — Próbáljuk meg. A tudakozótól ezúttal a számot kérdezték meg, majd tárcsáztak. Wendy kihangosította a telefont. Hallották, hogy kicsöng. Valaki fölvette. Egy vidám, ausztráliai ak-centusú hang felelt. 87 — Dr. Wilson vagyok Bostonból, az Egyesült Államokból — mondta Wendy. — Dr.
Tristan Wil-liamsszel szeretnék beszélni. — Azt hiszem, nem dolgozik nálunk ilyen nevő orvos — mondta a telefonközpontos. — Egy pillanat. Zeneszó hallatszott, majd rövid várakozás után a telefonközpontos közölte: — Azt mondják, hogy dolgozott a klinikán egy dr. Williams, de már nincs itt. — S meg tudná mondani, hol érhetnénk el? — kérdezte Wendy. — Sajnos, fogalmam sincs — felelte a központos. — Van maguknál személyzeti osztály? — kérdezte Wendy. — Természetesen — felelte a férfi. — Kapcsoljam? — Legyen szíves — kérte Wendy. — Személyzeti — szólt bele a kagylóba egy férfihang. Wendy megismételte, hogy Tristan Wüliamsszel szeretnék felvenni a kapcsolatot. Megint félretették a kagylót, ezúttal azonban hosszabb idıre. — Sajnálom — mentegetızött a férfi, visszavéve a vonalat. — Dr. Williams hollétérıl semmit sem tudunk. Két évvel ezelıtt elbocsátották a klinikáról.
— Értem — mondta Wendy. — Át tudna kapcsolni a pathológiára? — Hogyne — felelte a férfi. Tíz egész percbe telt, míg valamelyik kórboncnok felvette a kagylót. Wendy bemutatkozott és elıadta, mit akar tudni. — Én nem ismertem személyesen — mondta a kórboncnok. — Még azelıtt elment, hogy én idejöttem volna. — írt egy cikket, mikor még maguknál dolgozott — magyarázta Wendy. — A klinika néhány betegének esetérıl számolt be benne. Azt szeretnénk tudni, vajon utánajártak-e ezeknek az eseteknek, illetve, hogy elıfordultak-e hasonló megbetegedések azóta. — Üj megbetegedések nem fordultak elı — mondta az orvos. — A régieknek meg nem jártunk utána. — Lehetséges lenne megtudni néhány betegük nevét? — tudakolta Wendy. — Szeretném közvetlenül felvenni velük a kapcsolatot, mivel itt Bostonban is öt hasonló eset fordult elı. — Szó sem lehet róla — jelentette ki az orvos. — Nálunk szigorú titoktartás van. Sajnálom. — Ezután már csak egy kattanás következett.
— Letette! — dühöngött Wendy. — A pofátlanja! — A jó öreg titoktartás — rázta a fejét csalódottan Marissa. — Milyen kár! Huszonhárom eset épp elég lett volna ahhoz, hogy némi következtetést levonjunk. — S mi lenne, ha részletesen elbeszélgetnénk azokkal a nıkkel, akikkel a Megoldás klubban találkoztunk? — vetette fel Wendy. — Lehet — felelte Marissa alábbhagyó lelkesedéssel. Szinte lehetetlennek tetszett információkhoz jutni. — Bár én sokkal szívesebben foglalkoznék azzal a tizennyolc esettel, amit a klinika számítógépében találtunk. — Ez persze lehetetlen — állapította meg Wendy. •— Kíváncsi lennék, mit szólnának ezek ott Ausztráliában, ha egyszer csak betoppannánk hozzájuk? — Nem is rossz! — kapott az ötleten Marissa. — De hogy gondolod, reggel beugrunk és megkérdezzük? — Nem is tőnik olyan lehetetlennek — mondta Wendy felcsillanó szemmel. — Kíváncsi lennék, mit csinálnának, ha tényleg megjelennénk náluk. Szerintem odalennének a gyönyörőségtıl, ha meghallanák, hogy a fél világot átrepültük csak azért, hogy lássuk, milyen berendezésekkel dolgoznak.
— Komolyan mondod? — kérdezte Marissa hitetlenkedve. 88 — Miért ne? — kérdezett vissza Wendy. — Minél többet gondolkodom rajta, annál jobban tetszik az ötlet. Isten a megmondhatója, mennyire ránk férne egy kis szabadság. Ott több esélyünk lenne megtalálni ezt a Tristan Williamset. Csak akad valaki a pathológián, aki tudja, hová ment. Lásd be, a helyszínen több esélyünk van rá, mint innen. — Wendy — mondta Marissa fáradt hangon —, nekem semmi kedvem nyolcszázmillió kilométert utazni egy kórboncnok miatt. — Meglátod, remekül fogunk szórakozni — Wendynek csak úgy csillogott a szeme. — S ha másért nem, hát azért, mert láthatjuk a korallzátonyokat. — Aha, kezdem már érteni a lelkesedésedet. A klinika csak ürügy, hogy hódolhass a búvárszenvedélyednek. — Azt nem bünteti a törvény, ha az ember a megérdemelt pihenését tölti valahol — jelentette ki Wendy mosolyogva. — Te legalább olyan rossz bırben vagy, mint én. — Kösz, kedvenc barátném — jegyezte meg szárazon Marissa.
— Komolyan beszélek — mondta Wendy. — Hat hónapja mást se teszünk, mint hogy vizsgálatokra, beültetésekre rohangálunk. S bıgünk, mint a tak-nyos kölykök. Mindketten felszedtünk néhány fölösleges kilót. Mikor kocogtál utoljára? Emlékszem, hogy valaha mindennap csináltad. — Ez övön aluli ütés volt. — Az a lényeg, hogy mindkettınkre ráférne egy kis pihenés — gyızködte Marissát Wendy. — S mindkettınket izgat ez a tébécés salpingitis dolog, de itt kezünk-lábunk meg van kötve. Szerintem két legyet ütnénk egy csapásra. — Kaphatunk még itthon is adatokat a Memóriálból meg a Generálból — mondta Marissa. — Még nem jártunk utána minden eshetıségnek. — Azt akarod mondani, hogy nem tenne jót neked egy kis pihenés? — erısködött Wendy. — Hát, egy rövid idıt el tudnék képzelni — ismerte be Marissa. — Na végre, hogy bevallod — mondta Wendy. — Elég önfejő tudsz lenni. — Nem tudom, Robert mit szól majd hozzá. Épp elég gondunk-bajunk volt mostanában.
Képzelem, milyen képet vág, ha bejelentem, hogy Ausztráliába akarok menni nélküle. — Gustavenak tetszeni fog az ötlet — jelentette ki Wendy. — ırá is ráfér egy kis pihenés. — Azt akarod mondani, hogy ıket is visszük? —; kérdezte Marissa elképedve. — Szent ég, dehogy! — tiltakozott Wendy. —¦ Gustave-nak az lesz a felüdülés, hogy nélkülem lehet. Lássuk, igazam van-e? Marissa döbbenten hallotta, hogy Wendy csak kikiabál Gustave-nak. Hangja csak úgy visszhangzott a magas mennyezető épületben. — Normál körülmények között persze ezt nem engedhetném meg magamnak — magyarázta Wendy cinkos mosollyal Marissának, s ezzel töltött magának még egy pohárral Gustave futva érkezett. — Valami baj van? —• kérdezte idegesen. — Semmi, kedvesem — nyugtatta Wendy. — Csak Marissa meg én arra gondoltunk, jót tenne nekünk, ha elutaznánk valahová egy kis idıre. Mit szólsz hozzá? — Remek ötlet — hagyta helyben Gustave. Wendy hangulatváltozása láttán nyilvánvalóan megkönnyebbült.
— Marissa attól tart, hogy Robert nem egyezik ilyen könnyen bele — mondta Wendy. — Te mit gondolsz? — ıszintén szólva, én nem ismerem még olyan jól — felelte Gustave. — Azt viszont tudom, hogy torkig van már az invitro menetrenddel. Szerintem ı is örülne egy kis szünetnek. S mégis, hová mennétek, lányok? — Ausztráliába — felelte Wendy. Gustave nyelt egy nagyot. — Miért nem a Karibszigetekre? — kérdezte. 89 A hazafelé úton Marissa gondolatai ide-oda csa-pongtak. Az egész napja tele volt szélsıséges érzelmekkel, váratlan fordulatokkal. Amióta elbúcsúzott az izgatott Wendytıl, azon töprengett, okos dolog-e most Ausztráliába menni. Maga az utazás jó gondolat, méltó befejezése egy ırült napnak. Viszont tartott tıle, hogy Robert nem lesz majd olyan kezes, mint Gustave volt. Marissa beállt a garázsba, s egyre csak azon töprengett, mit tegyen. Pár percig még elüldögélt a kormány mellett, s igyekezett valami okosat kitalálni. Végül is minden különösebb terv nélkül szállt ki a kocsiból. Bement a házba. Levette a kabátját, és 'beakasztotta az elıszobaszekrénybe.
A ház csöndes volt. Robert fent dolgozott a szobájában; Marissa hallotta a számítógép klaviatúrájának halk neszezését. Az ebédlıben megállt néhány percre. — Ez egész egyszerően nevetséges! — mondta csak úgy, magának. Eddig még soha nem csinált ekkora ügyet egyegy döntésbıl. Eme új kelető, ám még meglehetısen törékeny elszántság birtokában megindult a lépcsın, és belépett Robert dolgozószobájába. — Robert, mondani szeretnék valamit. Robert Marissa felé fordult. — Wendy meg én arra gondoltunk... ¦— folytatta. — Hogy? — Lehet, hogy ırültségnek fogod tartani..." — Már hozzászoktam mostanában. — Szóval, arra gondoltunk, jót tenne, ha egy rövid idıre elutaznánk valahová — bökte ki Marissa. — Amolyan nyaralásfélére. — Én most nem tudok szabadságot kivenni — mondta Robert. — Nem, nem veled — tiltakozott Marissa —, hanem
Wendyvel. Csak mi ketten. Robert elgondolkodott. Nem is olyar. rossz ötlet. Legalább mással lesznek elfoglalva. — Ez egyáltalán nem ırültség. És hová mennétek? — Ausztráliába — felelte Marissa. Enyhén beleremegett, amikor kimondta. — Ausztráliába! — kiáltott fel Robert. Lekapta olvasószemüvegét, és odadobta a levelekre. — Ausztráliába! — ismételte, mintha rosszul hallotta volna. — Jó okunk van rá — hadarta Marissa. — Nemcsak úgy találomra választottuk ki. A tudomásomra jutott, hogy a miénkhez hasonló tébécés petevezeték-elzáródások fordultak elı nagy számban Ausztráliában, Brisbane-ben. Így egyszerre lehetne ez kutatás és szórakozás. Wendy ötlete volt. Imád búvárkodni, s ott van az a korallzátony .. . — Igazad volt! — szakította félbe Robert. — Tényleg elmebaj. Nem is hallottam még ekkora képtelenséget! Az orvosi pályád szétesıben, te pedig gondolsz egyet, és elrepülnél a világ másik végére csak azért, hogy folytasd ezt az ırültséget, aminek már így is hajszál híján börtön lett a vége. Azt hittem, valami rövid hétvégi utazásra készültök, mondjuk a Bermudákra vagy valami ilyesmi.
— Ne ragadtasd el magad — csitította Marissa. — Miért ne beszélhetnénk meg indulatok nélkül? — Hogyhogy ne ragadtassam el magam? — dohogott Robert. . — Nem akkora ırültség — folytatta Marissa. — Azt is megtudtam ma, hogy ez a ritka tébécés megbetegedés nemzetközi méretekben jelentkezett. Nemcsak Ausztráliában fordul elı, hanem Európában is. Valakinek foglalkoznia kell vele. — És pont neked, ugye? — kérdezte Robert. —, Ez a legkézenfekvıbb megoldás? '— Megvan hozzá a képzettségem.' — Nem erre gondoltam — mondta Robert. — Semmiképp sem tudsz objektív maradni, mert te magad is érintve vagy. S amennyiben az én véleményem számít valamit, közölhetem, teljes képtelenség ez az ausztráliai utazás. Nincs több mondanivalóm. Azzal Robert fölkapta a szemüvegét, és föltette az orrára. Figyelmét már újra a számítógépnek szentelte. 90 Marissa, látva, hogy a férfi tényleg nem hajlandó tovább
beszélgetni, megfordult és kisétált a szobából. Az volt a legnagyobb baj ezzel az ausztráliai utazással, hogy Marissa mindvégig tudta, Robertnek tökéletesen igaza van. İ maga is túlzásnak tartotta, idı- és pénzpocsékolásnak, hiába nem volt túlzottan anyagias természető. Szíve mélyén ı is úgy érezte, esztelenség így hipp-hopp, a fél világot átrepülni. Fogta a telefont, és felhívta Wendyt. Barátnıje, mintha csak várta volna a hívást, az elsı csöngetésre felvette. — Na mi van? — kérdezte. — Semmi jó — mondta Marissa. — Robert nem egyezik bele, legalábbis Ausztráliába nem. Az utazás ellen amúgy semmi kifogása. — A francba! — fortyant fel Wendy. — Teljesen le vagyok törve. Én már szinte csomagoltam. Elıre éreztem a forró nyári napsugarakat. — Hát, majd legközelebb — vigasztalta Marissa. — Sajnálom, hogy a lelkedbe gyalogoltam. — Aludjunk rá egyet — javasolta Wendy. — Reggelre talán Robert is meggondolja. Még semmi sincs veszve. Marissa letette a telefont. Nem vágyott semmi másra, csak
arra, hogy gyorsan elalhasson. Megindúlt a lépcsın, és arra gondolt, bárcsak Robert a változatosság kedvéért ma vele aludna. Marissa, mihelyt kinyitotta a szemét, tudta, hogy elaludt. A hálószobában világosabb volt, mint más reggeleken. Az ágy szélére gurult, és megnézte az órát. Jól érezte, mindjárt fél kilenc, egy órával aludt tovább a szokásosnál. Nem is csoda, mert miután hajnali négykor felébredt, és nem bírt újra elaludni, bevett egy váliumot Robert készletébıl. Magára vette a köpenyét, lement a vendégszobába és bekukucskált. Az ágy üres volt. Fölment az emeletre, és Robertet szólította. Ha fent volt is, szólni nem Szólt. újra lejött, besietett a konyhába, majd a garázsba. Robert kocsija nem állt ott. A házba visszatérve valami üzenet után kutatott. Sehol semmi. Robert úgy ment el dolgozni, hogy még egy cetlit sem írt. Marissa eltőnıdött. Valahányszor úgy érezte, hogy a házasságuk már nem romolhat tovább, mindig rácáfolt valami. Még mindig jöhet rosszabb. — Kösz a semmit — mondta Marissa hangosan, könnyeivel küszködve. De aztán összeszedte magát. — Istenem, tíz perce sincs, hogy felébredtem, és máris bıgök. —
Készített magának egy kávét, felvitte az emeletre, és megitta vetkızés közben. — Olyan nagy dolog lett volna üzenetet hagynia? — dohogott Marissa magában, amikor bement a fürdıszobába zuhanyozni. Mialatt öltözködött, elhatározta, megkísérli normális kerékvágásba terelni az életét. Elıször is igazat adott Robertnek abban, hogy az orvosi pályája széthullóban van. Talán meg kellene próbálnia rendszeresen bejárni. Talán ettıl még kettejük viszonya is javulna. Ezzel az új elhatározással a fejében Marissa úgy döntött, hogy egyenesen a klinikára megy. Az eltökéltség újonnan kelt érzetével lépkedett a fılépcsın az irodája felé. A többi váróval ellentétben a sajátja üresen állt. Mindy Valdanust az íróasztalánál találta, a postát bontotta éppen. — Dr. Blumenthal! — kiáltott fel Mindy. — Ne legyen már ennyire meglepve — mondta neki Marissa. — Inkább hozza be a naptárat. Be kell ütemeznünk néhány dolgot. — Nemrég keresték a Memóriál intenzív osztályáról — mondta Mindy és odaadott neki egy cédulát. — Dr. Ben Goldman kéri, hogy hívja vissza.
Marissa szíve elszorult. Az elsı gondolata az volt, hogy Evelyn Welles meghalt. — Várjon még a naptárral — mondta Marissa. Kinyitotta irodája ajtaját, és belépett. Miután levette a kabátját, felhívta dr. Goldmant. Az egyik nıvér vette fel a kagylót, és félretette addig, amíg megkeresi az orvost. Marissa egy iratkapoccsal babrált. 91 Dr. Goldman egy perc múlva szólt bele a telefonba. — Evelyn Welles miatt telefonáltam — tért azonnal a lényegre. — Hogy van? — kérdezte Marissa, és már elıre félt a választól. — Klinikai értelemben nincs sok változás — jelentette ki dr. Goldman. — Megfestettük a hüvelyváladékot úgy, ahogy azt kérte. Telistele van saválló bacilusokkal, vagyis tébécével. A fınököm odavolt tıle, de persze nem tekintettem a dolgot a saját érdememnek, jóllehet kísértést éreztem rá. Mibıl gondolta, hogy így lesz? — Hosszú — mondta Marissa. — S mi a helyzet a nıgyógyászati klinikával? Nem felejtette el megkérdezni a férjtıl?
— Nem — felelte dr. Goldman. — A válasz igen. Éveken át a klinika betege volt. — Na és az eredmények? — kérdezte Marissa. — Azt nem tudom — vallotta meg dr. Goldman. — Mindenesetre megkértem a férjet, hozzon másolatot a leletekrıl. Telefonálok, ha megtudtam valamit. — Azok a leletek jelentik a helyzet kulcsát —• mondta Marissa. — Mit nem adnék, ha láthatnám. Feltétlenül hívjon, ha megkapta ıket. — Úgy lesz — ígérte dr. Goldman. — S kösz a hüvelyváladék-vizsgálati tanácsot. Rövidesen megkonzultálom egy nıgyógyász kollégával. Marissát már meg sem lepte, hogy gyanúja ezúttal is beigazolódott. Majdhogynem elégtételnek érezte, hogy a mozaikok kezdenek a helyükre kerülni. S amennyiben Goldmannak mégsem sikerülne megszereznie a kért anyagot, akkor ı maga veszi fel a kapcsolatot Evelyn Wellcs férjével, döntötte el. Kopogtattak az ajtaján, majd kezében Marissa határidınaplójával belépett Mindy. — Megcsináljuk most az ütemezést? — kérdezte.
— Nem, most még nem — felelte Marissa. — Némi változás történt. El kell most mennem egy rövid idıre. Mihelyt visszajöttem, megcsináljuk. Marissa fölvette a kabátját. Hirtelen elhatározásra jutott. A salpingitis sokkal súlyosabb probléma annál, semhogy ne figyeljen oda rá. Ezt Robertnek is meg kell értenie. Muszáj komolyan beszélnie vele. Elég volt az ügyetlen próbálkozásokból. Úgy döntött, odamegy hozzá az irodába. Most, hogy mindketten kialudták magukat, talán higgadtabban tudnak beszélni a problémáikról. Marissa hónapok óta nem érezte ilyen jól magát, mint most, amikor beült a kocsiba, s kihajtott a klinika parkolójából. Olyasvalamire készült, amit már hónapokkal korábban meg kellett volna tennie. Meg kell magyaráznia Robertnek, mit érez, s oda kell fi-gyelnie a férfi érzelmeire is. Ki kell kerülniük az örvénybıl. Remek parkolóhelyet talált magának az Omni Parker Szálloda elıtt, s odanyomott a portásnak öt dollárt. Látván, hogy annak szeme se rebben, adott még ötöt. Nem volt abban a helyzetben, hogy alkudozni kezdjen. A School utcába érve belépett a frissen tatarozott régi városháza elegáns épületébe. Felment a lifttel a negyedikre, és megindult az Egészségügyi Berendezések Részvénytársaság feliratú üvegezett ajtó irányába. Vett egy mély levegıt, kinyitotta az ajtót és besétált.
Robert irodájának titkársága a mahagóni faburkolattal, bırfotelekkel, keleti szınyegekkel eleganciát és gazdagságot sugárzott. A titkárságvezetı épp telefonált. Felismerte Marissát, rámosolygott. Marissa elment az asztala mellett. Mivel ismerte itt a járást, egyenesen Robert sarokirodája felé tartott. Robert titkárnıje, Donna nem volt a helyén, ám a notesza közepén gızölgı kávéscsésze azt jelezte, nem lehet messze. Marissa odasétált Robert ajtajához. Visszanézett Donna telefonkészülékére, hogy lássa, nem villog-e valamelyik mellékállomás. Nem akarta megzavarni Robertet telefonálás közben. Látva, hogy egyetlen lámpa sem ég, halkan kopogtatott, majd belépett. 92 Egy pillanat volt az egész. Donna hirtelen mozdulattal felegyenesedett, Robert pedig félig-meddig elırehajló testhelyzetbıl gyorsan hátradılt a székében. Donna kéntelen mozdulattal lesimította rövid szoknyáját, és megigazította gyöngysorát. Rendszerint kontyba fésült haja az egyik oldalon ki volt bomolva. Marissa döbbenten nézett a férjére. Robert nyakkendıje félrecsúszott, ingének két felsı gombja
nyitva volt. Máskor gondosan fésült haja is összeborzolódott. És az íróasztala mellett, a szınyegen egy pár magas sarkú cipı hevert. A helyzet annyira közönséges volt, hogy Marissa azt sem tudta, sírjon vagy nevessen. — Akkor én várok odakint egy kicsit — szólalt meg végül. — Nem akarok zavarni, fejezzétek csak be nyugodtan a diktálást. — S ezzel kifelé indult. — Marissa! — kiáltott utána Robert. — Állj meg! Semmi sem történt. Donna csak megmasszírozta a vállamat. Mondja meg neki, Donna! — így történt! — erısítette meg Donna. — Csak a vállát masszíroztam meg. Annyira meg volt merevedve. — Nem érdekes — jegyezte meg Marissa egy félmosoly kíséretében. — Jobb, ha én most elmegyek. Egyébként meggondoltam magam tegnap óta. Azt hiszem, mégiscsak elutazom Ausztráliába pár napra. — Nem! — jelentette ki határozottan Robert. — Megtiltom, hogy elutazz. — Igazán? — mondta Marissa, és ezzel kivihar-zott a szobából. Hallotta, hogy Robert maradásra szólítja fel, de ı rá se hederített. A titkárságvezetı, hallván fınöke emelt
hangját, fürkészve nézte az asszonyt, mire Marissa elmosolyodott, és ment tovább. Egyenesen odasétált a lifthez, és megnyomta a gombot anélkül, hogy Robert irodájára visszapillantott volna. A liftbe belépve Marissa örült, hogy egyedül van. Minden dühe ellenére forró könnyek csorogtak le az arcán. — A nyomorult! — sziszegte. Átvágva a School utcán, bement az Omni Parker Szállóba, s a nyilvános telefonfülkébıl a repülıteret hívta. Majd elvette a kulcsot a portástól, beült a kocsiba, és Boston belvárosa felé kanyarodva elindult a Cambridge út irányába. A kocsit leállította a Massachusetts Szem- és Fülklinika parkolójában, és felment a mőtıkhöz. Benézett mind a két mőtıbe. Wendyt az egyik kisebb operációs helyiségben találta meg, éppen egy rezidens orvosnak segédkezett. Mihelyt Wendy végzett, Marissa elrángatta a széktıl. — Még mindig van kedved Ausztráliába utazni? ¦— kérdezte tıle. — Naná! — felelte Wendy. — Feszültnek látszol. Csak nincs valami baj? Marissa elengedte a kérdést a füle mellett. — Mikor
indulhatunk? — Felılem bármikor — felelte Wendy. — Te mikor akarsz menni? — Holnap jó? — kérdezte Marissa. — A Unitcd-nek van egy gépe, amelyik negyed tizenegykor indul, közvetlen csatlakozással Sydneybıl Brisbane-be. Azt hiszem, vízumot kell kérnünk. Felhívom az ausztrál konzulátust és megkérdezem. — Hőha! — mondta Wendy. — Gyorsan intézkedem. De mért ilyen hirtelen? — Nehogy meggondoljam magam — felelte Marissa. — Útközben majd mindent elmesélek. 1990. április 5. 8.23 — Szent isten! — kiáltott fel Wendy, miközben Marissával együtt csomagjaikra vártak a brisbane-i repülıtéren. — Sose gondoltam volna, hogy ilyen hatalmas ez a Csendesóceán. — Úgy érzem, mintha már egy hete úton lennénk — tódította Marissa. Bostonból elıször Los Angelesbe repültek. Onnan közvetlen
járattal egyenesen Sydneybe. Mindkettejüknek ez volt életük leghosszabb utazása. Majd miután Sydneyben átestek a 93 formalitásokon, be az Australian Airlines gépébe, hogy megtegyék az utolsó szakaszt Brisbane-ig. — Azt mindig tudtam, hogy Ausztrália messze van — folytatta Wendy —, de hogy ennyire? Felvidultak, amikor megérkeztek a csomagok. Ennyi átszállás után már-már attól tartottak, hogy sohasem látják viszont bıröndjeiket. Felpakolták a csomagokat egy reptéri kofferkulira, és megindultak a taxiállomás felé. — Kétségtelenül modern repülıtér — kommentálta a látottakat Wendy. Gyerekjáték volt taxit kapni. A sofır elvette a csomagokat, és még az ajtót is kinyitotta elıttük. Amikor beszálltak, megkérdezte: — Hová, kedves-kéim? — A Mayfair Crest Szállodába legyen szíves —¦ mondta Marissa. Marissa egy Beacon Hill-i utazási iroda egyik ügynökétıl kapta a címet. Az ügynök rengeteget segített nekik, gyakorlatilag a lehetetlenre vállalkozott: minden papírmunkát és foglalást elintézett nekik néhány óra leforgása alatt;.
— Kapcsolják be hölgyeim a biztonsági öveket — szólt oda nekik a taxisofır, hátranézve a visszapillantó tükörbıl. — Negyven dollár büntetés, ha kopókba botlunk. Marissa meg Wendy bekötözték magukat. Túl fáradtak voltak ahhoz, hogy ellenkezzenek. — Jó szálloda a Mayfair? — kérdezte Marissa. — Egy kissé drága — felelte a sofır —, különben jó. Marissa Wendyre mosolygott. — Kedvelem az ausztrál akcentust — súgta. — Hasonlít az angolhoz, de valahogy mégis ismerısebben cseng. — Maguk jenkik? — kérdezte a sofır. Marissa közölte vele, hogy igen. — Massachusetts-bıl, Bostonból jöttünk. — Legyenek üdvözölve a Szerencse Országában — mondta a sofır. — Jártak már itt? — Most vagyunk itt elıször — felelte Marissa. Ennek hallatán a taxisofır belefogott Brisbane színes történelmének meséjébe, kezdve attól, hogy a város eredetileg büntetıtelep volt. Ide szállították Sydneybıl a legelvetemültebb gonosztevıket. Marissát is meg Wendyt is meglepte a buja zöld táj. Az utakat gyönyörő trópusi növényzet szegélyezte, harsogó
színekkel tarkítva a háttérben álló épületeket. Lila virágú jakarandafák, rózsaszín leanderek és vérpiros bougainvillek váltogatták egymást. Amikor elértek a jellegtelen, üveghomlokzatú belvárosi felhıkarcolók övezetébe, a két nı lelkesedése alábbhagyott. — Ilyet bárhol láthat az ember — jegyezte meg Wendy. — Vagy azt hitték talán az itteniek, hogy a természetadta szépséget kihasználva nekik majd sikerül valami eredetivel elıállniuk? — Vajon miért kell ilyen magas házakat építeniük, amikor ekkora földterület áll rendelkezésükre? — csodálkozott Marissa. A város szívébe érve azonban visszatért korábbi lelkesedésük. S bár a csúcsforgalom ideje elmúlt már, az utcán mindenütt rengeteg ember nyüzsgött. Napbarnított és egészséges valamennyi. Majd mindegyik férfi rövid nadrágot viselt. — Azt hiszem, szeretni fogom Ausztráliát — szellemeskedett Wendy. Amikor megálltak az egyik piros lámpánál, Marissa elnézte a napbarnított arcok kavalkádját. A legtöbb férfi világosszıke hajú, hegyes állú volt. — Mintha csak Robertet látnám — jegyezte meg.
— Felejtsd el Robertet! — mondta Wendy. — Legalábbis addig, míg itt vagyunk. A repülıúton Marissa elmesélte Wendynek, mit élt át Robert irodájában. Wendy szörnyülködött, s együttérzınek mutatkozott. — Nem csoda, hogy beindultál — jegyezte meg. — Nem tudom, mit csináljak, ha hazamegyünk — mondta tanácstalanul Marissa. — Ha Robertnek tényleg viszonya van Donnával, akkor a házasságunknak vége. 94 Tágas, pálmafákkal díszített téren állt meg velük a kocsi. — Az ott a maguk szállodája — mutatta szabad kezével a sofır. — Az meg ott — bökött hátrafelé a mutatóujjával —, az a homokkı épület az óratoronnyal, a brisbane-i városháza. A húszas években épült. Fantasztikus márvány lépcsıháza van. Gyönyörő kilátás nyílik a tetejérıl a városra. Minden különösebb nehézség nélkül bejelentkeztek a szállodába. A két nı hamarosan egy szerényen berendezett, légkondicionált szobában találta magát, melynek ablaka a városra s a Brisbane folyóra tekintett.
Miután néhány ruhát beakasztottak a szekrénybe, mindketten végignyúltak ágyaikon. — Te is olyan fáradt vagy, mint én? — kérdezte Wendy. — Az bizony — felelte Marissa. — De kellemes fáradtság, szinte katartikus. Örülök, hogy eljöttünk, alig várom már, hogy felfedezzük a várost. — Most egy zuhanyra meg egy szundikálásra vágyom — jelentette ki Wendy. — Mit szól ehhez az idegenvezetı? — Benne vagyok — mondta Marissa. — De nem kéne sokáig aludnunk, különben nem tudunk átállni. Le kellene szólnunk a recepcióra, hogy ébresz-szenek fel egy-két óra múlva. S akkor elmehetnénk egy kicsit körbejárni a városban. A klinikát meg hagyjuk holnapra, addigra pihentebbek leszünk. — Én meg kiderítem, hogyan lehet eljutni a NrgyKorallzátonyhoz — jelentette ki izgatottan Wendy. — Alig várom, hogy lássam. Azt mondják, ennél szebb hely nincs a búvárkodásra. — Szerintem menj el zuhanyozni — ajánlotta Marissa. — Én addig kikeresem a telefonkönyvbıl az ANEK címét, s megnézem a térképen, merre van.
Wendy nem ellenkezett. Feltápászkodott az ágyról, és eltőnt a fürdıszobában. Ezalatt Wendy átlapozta az éjjeliasztalkáról felvett telefonkönyvet. A klinika nem volt messze, a közeli, Herston nevő elıvárosban, Brisbane északi szélén. A szálloda cégjelével ellátott jegyzettömbre ráfirkantotta a címet. Már éppen vissza akarta tenni a telefonkönyvet a helyére, amikor hirtelen eszébe jutott Tristan Williams. Fellapozta a könyvet a W-nél, s ujjával végigment a neveken. Ebben a pillanatban nyílt a fürdıszoba ajtaja, és kiáramlott némi pára is. — Te jössz — szólt oda Marissának Wendy. Egy törülközı a fejére, egy másik a testére volt tekerve. — Nem tudod elképzelni, milyen jólesett, különösen a hajmosás. — A mi kórboncnok barátunk nincs benne a telefonkönyvben — mondta Marissa. Wendy elmosolyodott. — Túl szép is lett volna. Marissa félretette a telefonkönyvet, és bement a fürdıszobába lezuhanyozni. Marissa alig tudott magához térni, amikor megcsörrent a telefon. Álomittasan kapott a készülék után. A telefon másik végén egy kellemes hang közölte, dél van. Marissa nem nagyon tudta, mit kezdjen ezzel az információval egészen addig, míg észre nem vette a másik ágyban mélyen alvó
Wendyt. Ekkor ráeszmélt, hol vannak. Visszahanyatlott az ágyra, és majdnem elaludt megint. De eszébe jutott, amit épp ı tanácsolt, így hát erıt vett magán és felkelt. Ebben a pillanatban émelygett a fáradtságtól, de tudta, hogy hozzá kell szoknia az idıeltolódáshoz. Wendy meg se moccant. Marissa, miután nagy nehezen lábra állt, gyöngéden megrázta barátnıje vállát. — Wendy! — szólongatta halkan. — Wendy, ideje felkelni. — Máris? — kérdezte Wendy álmosan. Ülı helyzetbe tornázta magát, majd feljajdult. — Úristen! Rémesen érzem magam. 95 Marissa bólintott. — Nem csodálom. Én se vagyok jobban. Úgy érzi az ember, mintha éjfél lenne, holott csak dél van. Jobb, ha minél elıbb hozzászokunk. Wendy visszadılt az ágyra. — Mondd meg az idegenvezetınek, hogy meghaltam. Egy óra múlva, már bent a liftben, mindketten sokkal jobban érezték magukat. Egy újabb zuhany, s némi „elemózsia", ahogy a boy nevezte a szobába felhozatott
ételt, többet segített rajtuk, mint gondolták volna. A szálloda halljában Wendy odament az egyik utazási irodához, hogy a Nagy-Korallzátony után kérdezısködjék, ezalatt Marissa sorban állt, hogy a recepcióstól a városnézés iránt tudakozódjék. Fél óra múlva találkoztak megint. — Mindent tudok — jelentette Wendy. — Ezt nézd meg! — S ezzel kiteregette Queensland térképét, rajta volt az egész partvidék, meg a környezı szigetek. — Szent ég! — kiáltott fel Marissa. — Milyen hosszú ez a korallzátony. Elhúzódik egész Új-Guineáig. — Ami azt illeti — magyarázta Wendy —, több mint ezerötszáz kilométer hosszú, s szélesebb kiterjedéső, mint Nagy-Britannia. De mi ide fogunk menni, Hamilton-szigetre — mutatott Wendy ujjával a félsziget felsı részének egyik pontjára. — Ez a Whitsunday szigetcsoport tagja. — Biztos, hogy tetszeni fog nekem? — kérdezte Marissa. İ korántsem lelkesedett annyira a búvárkodásért, mint a barátnıje. — Imádni fogod! — biztatta Wendy. — A Hamil-ton-sziget azért is jó választás, mert repülıtere van, és állandóan jönnek-mennek a gépek. Az Ansett Aiiiinesszal közvetlenül repülhetünk oda Brisbane-bıl. Általában mindig zsúfoltak a
járatok, de április még csak elıszezonnak számít. — Nem hangzik valami meggyızıen — vetette ellen Marissa. — Mert ha ez elıszezonnak számít, -akkor ez azt jelenti, hogy nem ajánlatos ilyenkor odamenni. — Nekem azt mondták, hogy mindössze egy-két mennydörgésre számíthatunk, ez az összes negatívum — érvelt Wendy. — S nem veszélyes a korallszirtek között búvárkodni? — aggodalmaskodott tovább Marissa. — Ne aggódj! Lesz velünk egy búvármester —¦ bizonygatta Wendy. — Kibérelünk egy csónakot, s kimegyünk valamelyik külsı szirthez. Ott nyüzsög a legtöbb hal, s ott a legtisztább a víz. — No és a cápák? — kérdezte Marissa. — Cápákról senki sem beszélt — érvelt tovább Wendy. — A cápák különben is a mély vízben tanyáznak. Mi pedig a zátony közelében maradunk. Biztos, hogy élvezni fogod. Higgy nekem. — Hát, az én információim mindenesetre veszélytelenebbek — mondta Marissa. — A fıportás azt tanácsolta, hogy autóbusszal induljunk el a városnézésre. Elıször azt ajánlotta, hogy csak sétálgassunk, de amikor megtudta, hogy most érkeztünk, akkor az autóbuszt
ajánlotta. S azt is mondta még, hogy a Magányos Fenyı Koala parkhoz feltétlenül látogassunk el. — Nagyszerő! — örvendezett Marissa. — Imádom a koalákat. Az autóbusztúrára kényelmes, légkondicionált busszal vitték ıket. Megnézték a francia reneszánsz stílusban épült Parlament épületét, meg az itáliai reneszánsz stílusú Kincstárat. Az utcákon egymás mellett sorakoztak a teraszos kávéházak. Marissa teljesen odavolt tıle, hogy itt mindenki mennyire oldottnak és fesztelennek látszik. De aztán megint csak rájuk telepedett a fáradt-ság. A városnézés második órájában mindketten elbóbiskoltak, s arra riadtak, hogy a busz lelassít a Queensland Kulturális Központnál. A Magányos Fenyı Koala parkban valamelyest felélénkültek. Nemcsak azért, mert sokkal több koala maci nyüzs-gött itt, mint remélték, 96 hanem mert jégmadarak, kenguruk és kacsacsırő emlısök tarkították az ál-latseregletet. Ott sétálgattak a kenguruk között, s a kezükbıl etették ıket. Csak ámuldoztak, micsoda erı rejlik az állatok behajlított mellsı lábaiban. Persze a legkedvesebb állatok a koala medvék voltak. Wendy belelkesedett, amikor megtudta, hogy akár az ölébe is vehet egyet, ám lelkesedése nyomban alábbhagyott, mihelyt lehajolt egy mackóért. Az állat
elviselhetetlenül büdös volt. — Az eukaliptuszdiéta az oka — magyarázta az egyik állatgondozó. Miután végignéztek egy koalamedve-bemutatót, s mindent megtudtak ezekrıl az állatkákról, úgy érezték, már eleget láttak. Felszálltak egy városi autóbuszra, és visszamentek a szállodába. — Ne, ezt nem teheted! — mondta Marissa, és nem hagyta, hogy Wendy az ágyra rogyjon. — Kérlek! — esedezett Wendy. — Mondd meg az idegenvezetınek, hogy a bubópestis jelei ütköztek ki rajtam. A harmadik zuhanyozás után a fıportás tanácsát megfogadva rövid sétára indultak a Victoria hídon át a Queensland Kulturális Központba. Elsı ausztráliai vacsorájukat egy jellegtelenül modern, Fountain Room névre hallgató étteremben fogyasztották el.' Az étterem egyetlen elınye az volt, hogy gyönyörő kilátás nyílt innen a folyón át a városra. — Én szívesen ennék valami ausztrál ételt —' mondta Wendy egy hatalmas étlap mögé bújva; Végül is barramundit, az amerikai sügérhez hasonlatos halat rendeltek. Mikor végeztek az étellel, jégbe hőtött ausztrál Chablist hozattak maguknak. Miután felszolgáltak és kibontották a palackot, a két nı az ausztráliai kalandokra
ürítette poharát. A bort megkóstolva, Marissa elégedetten elmosolyodott. Lassan ízlelgette a zamatát. Ebben a pillanatban határtalanul bízott abban, hogy útjuk a kutatásnak és az élvezeteknek szerencsés kombinációja lesz. — Hmmm — élvezkedett Wendy a talpas pohár mélyére nézve. — Pont olyan, amilyennek az orvos rendelte. — Ámen — vágta rá Marissa. Másnap kiadós angol reggeli elfogyasztása után Marissa és Wendy taxit fogott. — Ismeri ezt a címet. — kérdezte Marissa, s odanyújtotta a cédulát a sofırnek, amelyre az ANEK címét írta fel. — Hogyne, kedveseim — mondta a sofır. — Ez a Nıbetegeket Ellátó Klinika. Kapcsolják be magukat, s már röpülünk is. Kellemesen telt az út Herstonig. Mikor beértek a zöldellı, dimbes-dombos elıvárosba, széles, cölöpökre épült bádogtetejő házakat pillantottak meg. — Ezek az úgynevezett queenslanderek — magyarázta a sofır. — A levegıbe építették valameny-nyit, hogy a víz el ne mossa ıket. A verandán lehet hősölni. Nyaranta pokoli meleg tud itt lenni.
Percekkel késıbb a taxi beállt egy hihetetlenül modern külsejő, bronz tükörüveggel borított homlokzatú, négyemeletes épület elé. A bejárat elıtt dúsan virágzó fák és bokrok pompáztak. A taxiból kiszállva Marissa és Wendy fülét megütötte a madárcsicsergés. A környék tele volt harsogó színő, csivitelı, csicsergı madarakkal. Az ANEK nem hasonlított egyetlen korábban látott kli— nikához sem. A padlócsempe feketén ragyogott, mint az ónix. A falakat fényesre polírozott, sötét trópusi faburkolat borította. — Inkább úgy néz ki, mint egy igazságügyi palota — jegyezte meg bátortalanul Wendy. — Biztos, hogy jó címre jöttünk? Buja kert pompázott az épület közepén, benne a kint megcsodált virágzó fák és bokrok sokasága. Még egy apró tavacska is volt a közepén, vörös gránitból épített vízeséssel. 97 A tágas elıcsarnok egyik végében volt az információs pult, amely leginkább egy luxusszálloda recepciójára hasonlított. — Segíthetünk valamiben? — kérdezte a két vidám
recepciós lány egyike. A megszokott amerikai fehér köpennyel szemben ezek a lányok virágmintás ruhában voltak. — Amerikai orvosok vagyunk — felelte Marissa. ¦— Szeretnénk megnézni a berendezéseiket. Elképzelhetı lenne .. . — Amerikából jöttek? — örvendezett a nı. —" Épp most érkeztem vissza Kaliforniából. Milyen kedves, hogy meglátogattak minket. Szólok Mr. Carstansnak. Egy perc türelmüket kérem. Tárcsázott egy számot, s röviden beszélt valakivel. Helyére téve a hallgatót, így szólt: — Mr. Carstans személyesen jön önökért. Addig talán foglaljanak helyet a kert mögötti váróban — s ujjával mutatta, merre van. — Kicsoda Mr. Carstans? — kérdezte Wendy. — A propagandafınökünk — válaszolta a lány.' Marissa és Wendy a váróba sétált. — Propagandafınök? — kérdezte Wendy. —• Hány olyan klinikáról tudsz, ahol van propaganda-fınök? — Pont ugyanerre gondoltam én is — mondta Marissa. — Iszonyú sok pénze lehet ennek a klinikának, ha még ilyesmire is telik.
Néhány percnyi várakozás után egy férfi közeledett feléjük. — Jó napot, hölgyeim — köszöntötte ıket. Carstans magas, pirospozsgás arcú, korpalens férfiú volt. Sortban, ingben és nyakkendıben jelent meg. — Üdvözlöm önöket az ANEK-ben, A nevem Bruce Carstans. Miben állhatok szolgálatukra? — Dr. Blumenthal vagyok, ı pedig dr. Wilson — mondta Marissa. — Nıgyógyászok? — tudakolta Mr. Carstans. — Én gyermekgyógyász vagyok — felelte Marissa. — Én pedig szemorvos — mondta Wendy. — Úgy látszik, a hírünk mindenhová eljut a világban — jegyezte meg mosolyogva Mr. Carstans. ¦— Rendszerint csak nıgyógyászok szoktak minket a tengerentúlról meglátogatni. Körbevihetem önöket az épületben? A két nı gyors pillantást váltott egymással, majd vállat vontak. — Miért is ne? — mondta Wendy.
— Érdekes lenne — egyezett bele Marissa is. Az elkövetkezı egy órában Marissa és Wendy korábban még sohasem látott ultramodern gyógyászati berendezésekkel és segédeszközökkel ismerkedett meg. A klinikán a nıi bajok mindegyikét kezelték. Volt itt röntgenszoba, tomográfiai és magrezonan-ciás vizsgálati berendezés, várók, apróbb sebészeti beavatkozásra alkalmas mőtık, szülıszobák és csecsemıosztály. Volt fekvıbeteg részleg is. De messze a legérdekesebbnek a megtermékenyítı állomást találták, amely szintén alkalmas volt arra, hogy ott apróbb mőtéti beavatkozásokat elvégezzenek. Volt még hat teljesen komputerizált ultrahang-helyiségük is. A fantasztikus berendezések a Csillagok háborújának világát idézték. Maga a megtermékenyítı állomás egy hatalmas helyiség volt, nagymérető inkubátorokkal, centrifugákkal és modern hőtıberendezésekkel. Amikor Marissa és Wendy úgy gondolta, hogy már mindent láttak, Mr. Carstans kinyitott elıttük egy nehéz ajtót, és félreállt, elıreengedve a két nıt. Egy üvegezett bejárat elıtt találták magukat, mely arra szolgált, hogy a port távol tartsa az ultramodern berendezések tündérvilágától. Az üveg mögött a labortechnikusok szorgoskodtak. Mintha csak a huszonegyedik század laboratóriuma elıtt álltak volna. — Ez az ANEK szíve — magyarázta Mr. Carstans. — A fı
kutatóközpont. Ennek a laboratóriumnak köszönhetı az invitro megtermékenyítés sikere. Különbözı embrió- és gamétahőtéstechnikák kifejlesztésén fáradozunk éppen. De vannak olyan, a magzattal 98 kapcsolatos kutatásaink, melyek arra szolgálnak, hogy kiküszöbölhessük a Parkinson-kórt, a cukorbetegséget, sıt még az immunelégtelenséget is. — Én még soha életemben nem láttam ilyen pazar kutatóhelyet — álmélkodott Wendy. — A kapitalizmus egyik áldása — jegyezte meg mosolyogva Mr. Carstans. — Magánkezdeményezés és magánbefektetés. A modern világban csak így lehet eredményeket felmutatni. S a nagyközönség élvezheti mind az új technológiák elınyeit, mind pedig a magas színvonalú ellátást. — S milyen sikereket ért el az ANEK az in-vitro megtermékenyítés terén? — kérdezte Marissa. — A sikeres terhességek száma megközelíti a nyolcvan százalékot — felelte Mr. Carstans nyilvánvaló büszkeséggel a hangjában. — Egyetlen más programunk sem mőködik ilyen sikeresen. Mr. Carstans ezzel a két nıt visszavezette az elı-
csarnokba. A látottak szemmel láthatóan lenyőgözték ıket. — örülünk, hogy ellátogattak hozzánk — mondta kísérıjük, amikor odaértek a váróhoz, ahonnan elindultak. — Azt hiszem, többé-kevésbé mindent megmutattam. Remélem, tetszett, amit láttak. Van esetleg valami kérdésük? — Nekem van — mondta Marissa. Válltáskáját kinyitva elıvette azt az újságcikket, amit Cyrilltıl kapott. Odamutatta Mr. Carstansnek. — Gondolom, ismeri ezt a cikket. Az ANEK-en elıfordult néhány esetrıl számol be. Mr. Carstans néhány pillanatnyi habozás után elvette a cikket. — Nem, nem ismerem — jelentette ki — ön mióta dolgozik az ANEK-nél? — kérdezte Wendy. — Még csak öt éve — felelte Mr. Carstans. — Ez a cikk két éve jelent meg — jegyezte meg Wendy. — Hogyan lehet az, hogy a propagandaosztályon errıl semmit sem tudnak? Az ember azt gondolná, hogy egy ilyen horderejő írás a maguk számára is fontos. Olyan fiatal nıkrıl szól, akiket tébécével fertızött, elzáródott petevezetékkel kezeltek a klinikán. — Én elvbıl nem olvasok szakmai folyóiratokat — jelentette ki Mr. Carstans. — Ez melyikben jelent meg?
—• Az Ausztrál Fertızı Betegségekben—mondta Marissa. — Tud valamit a cikk szerzıjérıl, dr. Tristan Williamsról? Itt kellett dolgoznia a patholó-gián, Ismerte ıt? — Sajnos nem — felelte Mr. Carstans. — De hát én nem ismerhetek itt mindenkit. Az ilyen kérdésekkel szíveskedjenek talán a klinika igazgatójához, Charles Lesterhez fordulni. — Gondolja, hogy fogadna minket? — kérdezte Marissa. — Az adott körülmények között — mondta Mr, Carstans —, gondolom, örömmel áll rendelkezésükre. S ha várnak egy pillanatot, akkor felszaladok, megnézem, hátha éppen szabad. Marissa meg Wendy követték szemükkel, ahogy eltőnik a lépcsıház ajtaja mögött, majd összenéztek. — Mit szólsz hozzá? — kérdezte Wendy. — Nem tudom — felelte Marissa. — Nem tudom eldönteni, ıszinte volt-e, vagy sem. — Valami furcsa érzésem támadt — magyarázta Wendy. — Túl szép itt minden ahhoz, hogy igaz legyen. Láttál te már ilyen fényőzést bármelyik klinikán? — Meg lennék lepve, ha az igazgató fogadna minket — mondta Marissa. — Ez hivatalos megkeresés nélkül
majdhogynem ki van zárva. Ebben a pillanatban felbukkant Mr. Carstans. — Szerencséjük van — mondta. — Az igazgató úr boldogan üdvözölné kedves bostoni kollégáit, ameny-nyiben az önök ideje megengedi. — Ö, hogyne — jelentette ki Marissa. 99 Mr. Carstans kíséretében felmentek az emeletre. Az igazgató irodájának berendezése még pazarabb volt, mint amit idáig láttak. Úgy érezték magukat, mintha valami hatalmas világcég fıigazgatójának az irodájában járnának. — Fáradjanak beljebb! — mondta az igazgató, miközben felállt íróasztalától, hogy üdvözölje Marissát és Wendyt. Kezet rázott velük, majd mutatta, hogy helyezzék magukat kényelembe. Ezek után elköszönt Mr. Carstanstól, aki diszkréten távozott, és betette maga mögött az ajtót. Visszatérve vendégeihez, az igazgató megkérdezte: — Megkínálhatom önöket egy kávéval? Tudom, hogy maguk odaát rengeteg kávét isznak. Charles Lester maga is magas, erıs alkatú férfi volt, jóllehet nem annyira kövérkés, mint Carstans. Inkább úgy festett, mint egy szépen öregedı atléta, aki biztosan még mindig kiválóan teniszezik. Arca napbarmtott volt, mint mindenkié a városban, két szeme közel ült egymáshoz. Vékonyka
bajuszt viselt. — Én elfogadom — jelentette ki Wendy. Marissa is beleegyezıen bólintott. Lester csöngetett a titkárnıjének, és kért tıle három kávét. Míg a kávéra várakoztak, udvariasan társalogtak. Mr. Lester megkérdezte, melyik kórházban dolgoznak, és hol folytatták tanulmányaikat. Elmesélte, hogy ösztöndíjasként maga is járt már Bostonban. — Maga is orvos? — kérdezte Wendy. — Bizony az — felelte Lester. — Vagyunk itt néhányan, akik az angol titulusokat kedveljük. Londoni tanulmányaim során szülész szakorvosként megszoktam a „Mister" titulust. Ám orvos létemre mostanában egyre kevesebb klinikai munkához jutok. Sajnos, az adminisztráció sokkal" több terhet ró rám, mint azt szeretném. A kávét egy pincér hozta be és szolgálta fel. Lester töltött a magáéba egy pici tejszínt, és visszaült a helyére. Kávéscsészéje fölött a két nıt tanulmányozta. — Mr. Carstans említette, hogy egy újságcikk felıl érdeklıdtek nála — vágott bele Lester. — Megkérdezhetem, melyik cikk volt az?
Marissa elıvette válltáskájából a másolatot, és odanyújtotta Mr. Lesternek. Mr. Carstanshoz hasonlóan az igazgató is csak egy pillantást vetett rá, mielıtt visszaadta volna. — Miért érdekli önöket ez az iromány? — kérdezte. — Hát, annak bizony hosszú története van — válaszolt tétován Marissa. — Van idım — felelte Lester. — Nos — fogott bele Marissa —, dr. Wilsonnak és nekem ugyanúgy nem lehet gyerekünk, mint a cikkben említett asszonyoknak, ugyanis mindkettınknek tébécés fertızés következtében elzáródott a petevezetékünk. — Ezek után beszámolt Lesternek a JFK-nál végzett munkájáról, járványügyi elıképzettségérıl. — S amikor azt láttuk, hogy a probléma nemzetközi méretekben jelentkezik, úgy döntöttünk, hogy a végére járunk. A cikket a JFK küldte meg nekem. Ekkor idetelefonáltunk, ám a cikk szerzıjét nem sikerült elérnünk. — S mit szerettek volna megkérdezni tıle, ha sikerül megtalálniuk? — Minket két dolog izgat különösen — felelte Marissa. — Elıször is tudni szeretnénk, végeztek-e járványügyi vizsgálatokat a kérdéses esetekben. Másodszor, hogy elıfordultak-e azóta is hasonló esetek. Odaát Bostonban a
miénken kívül még három elıfordulásról tudunk. — Azt tudják, ugye, hogy a meddıség mostanában egyre gyakoribb? S ennek egyéb okai is vannak, nemcsak az elzáródott petevezetékek. — Hogyne, tudjuk — felelte Marissa. — Ám az esetek többségében a petevezeték elzáródását meghatározhatatlan eredető gyulladásos folyamat, vagy mondjuk méhnyálkahártya-gyulladás okozza, s nem egy bizonyos fertızés, különösen nem egy olyan ritka fertızés, mint a tébécé. Éppen ezért ezek az elıfordulások számos olyan járványügyi kérdést vetnek fel, amelyekre meg kell találnunk a válaszokat. Még az is lehet, hogy valami újfajta, súlyos klinikai problémát jeleznek. 100 — Sajnálom, hogy ilyen hosszú utat kellett megtenniük azért, hogy utánajárjanak ennek a cikknek. Sajnos, a szerzı agyszüleménye volt az egész, merı kitaláció. Egy szemernyi igazság sincs benne. A valóságban nem voltak ilyen betegeink. Talán ha egykét ilyen esettel találkoztunk. Minden egyéb puszta fikció. Ha engem hívnak fel telefonon, akkor mindezt elmondhattam volna. — Ó, ne! — jajdult fel Marissa. Az a gondolat fel sem merült benne, hogy a cikk koholmány is lehet. — És hol van most a cikk írója? — kérdezte Wendy.
— Azt nem tudom megmondani — felelte Lester. — Tılünk természetesen azonmód elbocsátottuk. Késıbb mintha azt hallottam volna, hogy kábítószerügyben állt bíróság elıtt. Hogy mi az igazság, azt persze én nem tudom. Mint ahogy azt sem, hogy jelenleg hol lehet. Az azonban bizonyos, hogy nem kórboncnok már. — S mégis, semmi elképzelése nincs, hol próbálkozzunk? — kérdezte Marissa. — Én ennek ellenére szeretnék beszélni vele, különösen amiatt, hogy magam is az általa leírt betegségben szenvedek. Annyi minden mást kitalálhatott volna, miért pont ezt a szokatlan dolgot választotta? Mit akart elérni vele? Ezt én sehogy sem értem. — Megesik, hogy az embereket különös motivációk vezérlik — jegyezte meg Lester, és felállt. — Remélem, nem ez a cikk volt az egyetlen oka annak, hogy ezt a hosszú utat megtették. — A Nagy-Korallzátonyhoz készülünk — mondta neki Wendy. — Egy kis munka, egy kis szórakozás. — Remélem, a szórakozással több szerencséjük lesz, mint a munkával — jegyezte meg Lester. — És most, ha nem veszik rossz néven, akkor én folytatnám a munkámat.
Pár perccel késıbb Marissa meg Wendy már megint az információnál álldogált. A recepciós taxit hívott nekik. — Ez elég váratlan volt — kommentálta az eseményeket Wendy. — Az egyik pillanatban még azt állítja, ráér, a másikban pedig már kidob az irodájából. — Én sem tudom, mire gondoljak — mondta Marissa. — Egyvalamit azonban tudok. Szeretném megtalálni ezt a Tristan Williamset, hogy kitekerhessem a nyakát. Azért ahhoz mégis pofa kell, hogy az ember egy publikáció kedvéért csak úgy kitaláljon betegeket. — Ez a jó öreg ,,vagy publikálsz, vagy leírnak" mentalitás — jegyezte meg Wendy. — Azonnal itt lesz a taxi — mondta az információs kisasszony, letéve a telefont. Talán jobb lenne, ha kint várnák meg. A két nı elhagyta az ANEK-et, és kilépett a ragyogó délelıtti napsütésbe. — És mit tervez mára az idegenvezetı? — kérdezte Wendy. — Nem is tudom — mondta Marissa. — Talán elmehetnénk a Queenslandi Orvosi Egyetemre, és megnézhetnénk a könyvtárukat.
— Ujjé! — örvendezett tettetett örömmel Wendy. — Ez aztán a bizsergetı program. Charles Lester nem tért vissza a munkájához. Marissa és Wendy látogatása nyugtalanította. Legutóbb egy évvel ezelıtt érdeklıdtek nála a Williams által megírt bosszantó cikk okán. Akkor azt hitte, ennek már vége. — A francba! — mondta ki hangosan, s öklével az asztalra csapott. Elıérzete azt súgta, hogy ebbıl baj lesz. Nem is annyira az izgatta, hogy ez a két kotnyeles nı Bostonból egészen idáig repült, hanem az a kétségbeejtı eshetıség, hogy mégiscsak sikerül felkutatniuk Williamset. Az felérne egy katasztrófával. Úgy döntött, konzultálnia kell a kollégáival. Miután megnézte az idıeltolódást, fogta a telefont, és Norman Wingate-et hívta otthonában. — Charles! — kiáltott fel örömmel dr. Wingate. 101 — De örülök, hogy hallom a hangodat. Hogy megy az új program?
— Alakul — mondta kurtán Lester. — Valami fontosat akarok megbeszélni veled. — Figyelek — szólt dr. Wingate. — Várj, átmegyek egy másik telefonhoz. Lester hallotta, hogy dr. Wingate mond valamit a feleségének, majd pár pillanattal késıbb felveszi a másik készüléket. — Itt vagyok, barátom — szólt bele a kagylóba. Lester hallotta, hogy az elıbbi készülék hallgatóját a helyére teszi valaki. — Hallgatlak. — Mond neked valamit az a név, hogy dr. Marissa Blumenthal? — Szent ég, de mennyire! — kiáltott fel Wingate. — Miért kérded? — İ meg a barátnıje, Wendy Wilson épp most mentek el tılem — mesélte Lester. — Azt a tcbécés salpingitisrıl szóló cikket lobogtatták. — Egek! — mondta Wingate. — Hihetetlen, hogy Ausztráliában vannak. És mi még nagyvonalúak voltunk velük. — Röviden elıadta, hogy a két nı miként próbált hozzáférni a nıgyógyászati klinika számítógépes adataihoz.
— Sikerült valamit megszerezniük? — kérdezte Lester. — Kétlem — felelte Wingate. — De az a két nı igazi bajkeverı. Tennünk kell valamit. — Magam is úgy gondolom — jelentette ki Lester. — Kösz. Lester letette a telefont, és a házibeszélın kiszólt a titkárnıjének. — Penny — mondta —, hívja fel nekem Ned Kellyt a biztonságiaktól. Mondja meg neki, hogy röpüljön ide azonnal. Ned Kelly valódi neve Edmund Stewart volt. A barátai kezdték Nednek szólítani még gyerekkorában, mivel csak úgy falta az egykori szökött fegyencrıl, Ned Kellyrıl szóló történeteket. Az ausztrál férfiak amúgy is szívesen hasonlít-gatták magukat a híres számkivetetthez, de Edmund Stewart utánozta is ıt, s ebben egészen odáig ment, hogy egy pár ökörherét küldött egyik ellensége feleségének. Mivel megvetette a hatóságokat, s elkövetett apróbb bőnöket, az emberek kezdték Ned Kel-lyként emlegetni, majd lassacskán rajta ragadt ez a név. Lester ellépett az íróasztaltól, és odament az ablakhoz. Mihelyt kezdenek jól alakulni a dolgok, biztos, hogy beüt valami kellemetlenség. Nem volt könnyő dolga Lesternek, hogy leküzdje alacsony
származásának hátrányait és idáig jusson. Kilencéves volt, amikor családjával együtt Angliából az isten háta mögötti Új-Dél-Wales tartományba érkezett. Apja — lemezgyári munkás — élt a második világháborút követı szabad emigráció lehetıségével. Az ausztrál kormány fizette az egész család utazását. Lester eleinte minden figyelmét a tanulásnak szentelte. Úgy gondolta, ezzel vált jegyet ahhoz, hogy maga mögött hagyhassa az ausztráliai szárazföld mélyének kietlen sivárságát. Fivéreivel ellentétben szomjazta a tudást, levelezı tanfolyamokat végzett, hogy kiegészítse a falujában folyó gyatra oktatást. így jutott el az orvosi egyetemig. Innentıl kezdve aztán már vissza sem nézett. És nem ismert akadályt: aki az útjába állt, azt eltaposta. — Mi a hézag? — kérdezte a szobába lépı Ned. Mögötte Willy Tong nyomult, az alacsony termető, de annál izmosabb kínai férfi. Ned visszhangos csat-tanással rúgta be maguk mögött az ajtót, s leült a dívány karfájára. İ sem volt nagydarab fickó, de áradt belıle a keménység. Carstanshoz hasonlóan ı is sortot, inget és nyakkendıt viselt, inge ujján a klinika biztonsági szolgálatának emblémája virított. Napbarnított arca, cserzett bıre úgy festett, mintha mind a harmincnyolc évét a szaharai nap perzselı tüze alatt élte volna le. Bal szemöldöke fölött forradás húzódott, egy kocsmai verekedés nyoma. Egy korsó sörön kapott hajba valakivel.
Lestert bosszantotta, hogy ilyen emberek segítségét kell igénybe vennie, nem szívesen veszıdött a Ned Kellyhez hasonló figurákkal. Idınként azonban meg kellett tennie, s ez a mostani is ilyen alkalom volt. Annak idején véletlenül találkozott Neddel, még utolsó éves medikus korában. Nedet súlyos lıtt sebbel hozták be az egyetemi klinikára. A lábadozás során 102 ismerkedtek össze. Az elmúlt néhány év során Lester számtalan célra használta fel Nedet, míg végül megtette a klinika biztonsági részlegének fınökévé. — Van itt két nı, akiket Williams cikke érdekelt — mondta Lester. — Ugyanarról a cikkrıl van szó, ami miatt az a Los Angeles-i nıgyógyász is itt járt. Emlékszik? Úgy egy éve történt. — Lehet azt elfelejteni? — mondta Ned, és gonosz mosolyra nyílt a szája. — Az a szegény ember, akit az a szörnyő autóbaleset ért. Emlékszel, Willy? Willy szeme összeszőkült, ahogy szélesen elvigyo-rodott. — Ez a két nı mindenáron beszélni akar Williamsszel — folytatta Lester. — Ezt meg kell akadályozni. — Rám kellett volna bíznia Williamset még annak idején — jelentette ki Ned. — Egy csomó problémát megspórolhattunk volna.
— Túlságosan szem elıtt volt akkoriban — mondta Lester. — De most ne ezzel foglalkozzunk. Most ez a két nı a gond, csináljanak valamit, mielıtt még további információhoz jutnának a tébécés salpingi-tisszel kapcsolatban. — Valami balesetre gondol? — tudakolta Ned. — Az lenne a legjobb — hagyta helyben Lester. — Különben még nyomozást indítanak, és azt szeretném elkerülni. Tudják a baleset látszatát kelteni olyankor is, ha két emberrıl van szó? — Nehezebb a dolog — ismerte el Ned —, de nem lehetetlen. Könnyebb, ha teszem azt, kocsit bérelnek. A jenkik mind hülye balkormányosok. — Elnevette magát. — Mint az a nıgyógyász is. Kis híján nélkülünk is sikerült kicsinálnia magát. — A két nı neve: Marissa Blumenthal és Wendy Wilson — tért vissza a tárgyra Lester. Felírta egy cédulára, és odaadta Nednek. — Hol laknak? — kérdezte Ned. — Nem tudom — felelte Lester. — Csak annyit tudok, hogy a Nagy-Korallzátonyhoz készülnek. — Igazán? — csillant fel az érdeklıdés Ned szemében. — Ez az információ még jól jöhet.
Tudja, mikor akarnak odamenni? — Nem — felelte Lester. — De ne halogassák a dolgot. Mielıbb csináljanak valamit. Világos? — Mihelyt leértünk, végighívjuk a szállodákat — ígérte Ned. — Jó mulatság lesz. Jobb, mint a kenguruvadászat. • — Bocsánat — suttogta Marissa. — A nevem dr. Blumenthal, ı pedig dr. Wilson. — Wendy üdvözlésképpen bólintott. A Queensland Egyetem orvosi fakultásának könyvtárában voltak. Félúton jártak már St. Lucia, az egyetemi falu felé, amikor megkérdezték a taxisofırtıl, tudja-e, hol van az orvosi könyvtár. Legnagyobb meglepetésükre a sofır egy ühümmel válaszolva a legközelebbi útjelzınél Herston felé fordult. Mint kiderült, az orvosi fakultás épülete az ANEKnek szinte a közvetlen közelében helyezkedett el. — Az Államokból jöttünk — mondta Marissa a kiadópult mögött álló férfinak. — S azt szeretnénk megtudni, igénybe vehetnénk-e a könyvtárat. — Nem hiszem, hogy különösebb akadálya lenne — felelte a férfi. — De talán az lenne a legjobb, ha a folyosó végi
irodában megkérdeznék. Mrs. Piercet, a könyvtárosnıt keressék. Marissa és Wendy végigsétáltak a folyosón, és beléptek az irodába. — Természetesen — válaszolta kérésükre azonnal Mrs. Pierce. — Örömmel állunk rendelkezésükre mindazzal, amink van. Kölcsönözni azonban semmiképpen sem kölcsönözhetnek. — Hogyne, értem — biztosította Marissa. 103 — Segíthetek önöknek valamiben? — ajánlotta fel Mrs. Pierce a szolgálatait. — Nem mindennap kapunk bostoni látogatókat. — Elképzelhetı — ragadta meg az alkalmat Marissa. — Abban a szerencsében volt részünk, hogy körbevittek minket az ANEK épületében ma délelıtt. Mondhatom, lenyőgözött, amit ott láttunk. — Büszkék is vagyunk rá, hogy itt van a klinika Brisbaneben — jelentette ki Mrs. Pierce. — Minden okuk megvan rá — hízelgett Marissa.' — Szeretnénk elolvasni néhány megjelent írásukat.
Gondolom, elég sokat publikálnak. — Itt Ausztráliában ık állnak az elsı helyen a reproduktív technológiák terén. S bıkező támogatói magának az orvosi fakultásnak is. — Meg érdekelne minket egy bizonyos ausztrál kórboncnok is — tette hozzá Wendy. — A neve Tristan Williams. Van egy cikkünk tıle, amely az egyik ausztrál folyóiratban jelent meg. Kíváncsiak vagyunk, jelentek-e meg azóta egyéb írásai is. — Szeretnénk megtudni, hol érhetı el — folytatta Marissa. — Talán meg tudná mondani nekünk, hogyan juthatnánk a nyomára. — A cikk nem említi, hol dolgozik? — kérdezte Mrs. Pierce. — Amikor a cikket megjelentette, az ANEK-nél dolgozott — mondta Wendy —, de ez két évvel ezelıtt volt, s azóta már megvált a klinikától. Kérdezısködtünk felıle, de senki sem tudta megmondani, most hol lehet. — Van nekünk egy pathológiai évkönyvünk — tájékoztatta ıket Mrs. Pierce. — Ebben kórházanként és egyetemenként megtalálható az összes ausztrál pathológus neve. Szerintem itt biztosan nyomára akadnak. Jöjjenek, átkísérem magukat a katalógustárba, aztán a
folyóiratolvasóba. Marissa és Wendy megindult az asszony nyomában. Mrs. Pierce feltőnı jelenség volt: lángoló vörös haja, magas termete épp ellentéte Marissának és Wendynek. A három nı lesétált egy emeletet. Mrs. Pierce szaporán közlekedett. Marissának meg Wendynek igencsak kapkodnia kellett a lábát, hogy lépést tartson vele. Mrs. Pierce megállt egy monitorcsoport elıtt. Ujjával az elsı képernyı tetejére mutatott. — Itt utána lehet nézni a rendelkezésünkre álló irodalom-nak. Ennek segítségével kikereshetik dr. Williams újabb cikkeit. A számítógépeket maguk mögött hagyva Mrs. Pierce odasétált néhány alacsonyabb könyvespolchoz. Kiemelt egy sötét borítójú kötetet, és odanyújtotta Wendynek. — Ez az évkönyv, amirıl beszél-¦ tem. Ebben megtalálhatják a keresett kórboncnokot, de legalábbis azt, hogy milyen szakterületen tevékenykedik. Mrs. Pierce ellépett a polcoktól, és határozott léptekkel megindult valahová. Marissa meg Wendy sietett utána. — Fogadjunk, hogy szabadidejében hosszútávfutó — suttogta lihegve Wendy Marissának. Mrs. Pierce a folyóiratolvasó egy másik sarkába vezette ıket. — Itt, ezen a részen találhatják meg az ANEK-kel kapcsolatos publikációkat — magyarázta egy széles
mozdulat kíséretében a nı. — Ha bármi kérdésük lenne, csak keressenek meg bátran az irodában. Miután Marissa és Wendy megköszönték Mrs. Pierce segítségét, a nı magukra hagyta ıket. — Remek. Nos, mivel kezdjük? — kérdezte-Wendy. — Keresd ki Williamset a kezedben tartott könyvbıl — tanácsolta Marissa. — De ha kiderül, hogy Perthben dolgozik, én sikítani fogok. Tudod, hogy az innen kétszáz mérföldnyire van? Wendy föltette a könyvet a folyóiratpolc legtetejére, és a Whez lapozott. Nem találta Tristan Williams nevét. — De legalább nincs Perthben — jelentette ki Wendy. — Akkor tehát igazat mondott Mr. Charles Lester — mondta Marissa. — Kételkedtél benne? — kérdezte Wendy. 104 — Tulajdonképpen nem — felelte Marissa —, hiszen könnyen ellenırizhetı lett volna. — Marissa szemével végigpásztázta a környezı polcokat. — Nézzünk bele néhány ANEK-anyagba.
A következı egy órát Marissa és Wendy azzal töltötte, hogy egy sor cikket elolvasott a reproduktív technológiákkal kapcsolatos témák széles skálájából. Az ANEK-ben folyó kutatások gazdag választéka legalább olyan lenyőgözı volt, mint maga a klinika. Hamarosan kiderült, hogy az ANEK élen jár a magzati és megtermékenyítési kutatásokban, magzatburok-szövetekkel tudnak anyagcserés és degenera-tív megbetegedéseket gyógyítani. Néhány cikket csak átfutottak. Az in-vitro megtermékenyítésrıl írottakat félretették. Miután felületesen átnézték az összes anyagot, visszatértek az in-vitro cikkekre, — Tényleg bámulatos, de valami nem stimmel — szólalt meg Wendy fél óra múltán. — Mintha valami hiányozna. — Pontosan ezt érzem én is — mondta Marissa. — Ha az ember sorrendben olvassa ezeket a cikkeket, akkor az derül ki, hogy a sikeres terhességek százalékos aránya ciklusonként emelkedik. Vagyis például 1983 és 1987 körül öt ciklus százalékos mutatói húsz százalékról közel hatvan százalékra emelkedtek. — Pontosan — mondta Wendy. — De mi történt 1988ban? Lehet, hogy ez csak elírás?
— Ez nem lehet elírás — jelentette ki Wendy. — Nézd meg a 89-es adatokat. — S azzal Wendy elé tolt egy lapot. Wendy megnézte a számokat. — Fura, hogy itt már ki sem számolták a ciklusonkénti terhességi arányt, azok után, hogy a megelızı években ilyen jó eredményeket értek el. — Pedig egyszerő kiszámítani — mondta Wendy — Csináld csak meg öt ciklusra. Wendy elıvett a táskájából egy darab papírt, s elvégezte az osztást. — Igazad van — jelentette ki, mikor befejezte. — Ugyanaz, mint az 1983-as eredmény, de 1987-hez viszonyítva jelentıs a romlás. Kevesebb mint tíz százalék. Valami hibádzik. — Most nézzük betegenként a terhességi százalékot — ajánlotta Marissa. — Megváltoztatták az adatszolgáltatás alapját. A ciklusonkénti sikeres terhességek arányáról nem írnak semmit, csak a betegen-kénti terhességek arányát közlik. És ez emelkedett mind 1988-ban, mind 1989-ben. — Várj csak egy percet — mondta Wendy. — Ez képtelenség. Hadd rajzoljam le. Keresek valami papírt. — Wendy odasétált a katalógustárhoz. Ezalatt Marissa továbbra is a számokat tanulmányozta. Wendynek igaza van, gondolta, képtelenség, hogy a ciklusonkénti százalékos adatok lefelé, a be-tegenkénti adatok pedig felfelé tendáljanak.
— Tralala — dalolta diadalmasan Wendy visszatérve, és kezében papírlapokat lobogtatott. Leült és munkához látott, sebtiben megrajzolt két grafikont. Miután alaposan szemügyre vette az eredményt, odatolta a papírlapot az asztal másik oldalán ülı Marissának. — Valami biztosan elkerülte a figyelmünket — állította Wendy. — Ennek így semmi értelme. Marissa elnézte Wendy grafikonjait. Szerinte sem volt semmi értelmük. Ellentmondásosnak tőnt, hogy a két görbe, amelyeknek amúgy megközelítıen azonos pályát kellene leírniuk, különbözı irányba haladjon. — S az a legırjítıbb az egészben, hogy a statisztikai adatok nem lehetnek hamisak — morfondírozott Wendy. — Mert ha csak úgy kitalálták volna valamennyit, akkor a ciklusok szerinti értékek semmiképpen sem mennének lefelé. Ennyire ostobák nem lehetnek. — Nem tudom mire vélni — jelentette ki Marissa. Visszaadta a grafikonokat Wendynek, aki ösz-szehajtotta a papírlapokat, és beletette a táskájába. — Aludjunk rá egyet — javasolta Wendy.
105 — Esetleg visszamehetnénk az ANEK-be, és megkérdezhetnénk Mr. Lestert — vetette föl Marissa. — De elıtte nézzük meg, publikált-e még valamit ez a mi Tristan Williamsúnk. Miután visszatették a polcokra az összes levett ANEK-es folyóiratot, Marissa és Wendy visszament a számítógépterminálokhoz. Wendy leült, Marissa a vállán áthajolva figyelte a monitort. Wendy minden különösebb nehézség nélkül adta meg a gépnek a Tristan Williams cikkeire vonatkozó keresı parancsot. Miután megnyomta az „Enter" gombot, a számítógép néhány pillanat múlva kiírta az eredményt. Tristan Williams mindössze egyetlen cikket jelentetett meg, méghozzá azt, amelyik a birtokukban volt. — Nem volt valami termékeny szerzı — jegyezte meg Wendy. — Túlbecsülöd — mondta Marissa. — Kezdek elbizonytalanodni. Van valami ötleted? — Van bizony — vágta rá Wendy. — Menjünk ebédelni. Miután tanácsot kértek a kölcsönzıpultnál álló férfitól, Marissa meg Wendy egy kávézószerő helyen vett magának néhány szendvicset. Majd kimentek az utcára, és leültek egy számukra ismeretlen, de gyönyörő
virágokkal pompázó fa alatt a padra. — Gondolod, hogy érdemes felkutatnunk ezt a Williams nevő pofát? — kérdezte két harapás között Wendy. — Végtére, még az is megeshet, hogy zaklatásnak veszi a látogatásunkat. Hiszen hát ezzel az egyetlen létezı cikkével mindent elrontott. — Azt hiszem, engem is már csak a puszta kíváncsiság hajt — vallotta meg Wendy. — De azért próbálkozzunk meg még valamivel. Hívjuk fel annak az évkönyvnek a kiadóját, és kérdezzük meg ıket. Ha ott sem tudnak róla, vagy ha olyan távoli helyre vetıdött, mint mondjuk Perth, akkor feladjuk. Már így is olyan ez az egész, mint egy vadkacsavadászat. — S akkor aztán jöhet a szórakozás! — Akkor igen — egyezett bele Marissa. Ebédjüket befejezve visszamentek a könyvtárba, és az évkönyvbıl kikeresték a Pathológiai Kollégium címét és telefonszámát. A könyvtár egyik nyilvános telefonfülkéjébıl hívták fel az intézményt. Egy kellemes hangú telefonközpontos vette fel a kagylót, s miután Marissa elıadta, hogy mit akarnak, felkapcsolta egy Shirley McGovern nevő adminisztrátorhoz. — Borzasztóan sajnálom — mondta Mrs. McGovern, miután Marissa elismételte kérését —, de nem adhatunk felvilágosítást senkinek a tagjainkról.
— Értem — jelentette ki Marissa. — De azt talán megmondhatja, hogy tagja-e még az illetı az önök szervezetének. , A vonal másik végén hallgatás volt a válasz. — Amerikából jöttem egészen idáig — igyekezett meggyızni a nıt Marissa. — Régi barátja vagyok . . . — Hát... — tétovázott Mrs. McGovern. — Gondolom, annyit elárulhatok, hogy már nem tagja a kollégiumnak. Ennél többet azonban tényleg nem mondhatok. Marissa helyére akasztotta a kagylót, és elmondta Wendynek azt a keveset, amit megtudott, — Ebben persze arra lehet következtetni, hogy valaha az volt — egészítette ki az információt Marissa. — Ez is csak Mr. Lester sztoriját igazolja — jelentette ki Wendy. — Hagyjuk a fenébe a nyavalyást. Minél többet gondolok arra, hogy csak kitalálta az egészet, annál kevésbé akarok találkozni vele. Menjünk búvárkodni. — Egyezséget ajánlok — makacskodott Marissa.
— Ha már itt vagyunk az egyetem környékén, menjünk be a tanulmányi irodába, és nézzük meg, hátha idejárt. Ha itt is úgy mőködik a tanulmányi iroda, mint nálunk, akkor meg kell legyen náluk a pasas címe, már csak azért is, hogy az egykori tandíj-elıleget behajthassák rajta. S ha itt sem tudunk meg semmit, akkor tényleg feladjuk. 106 — Legyen — egyezett bele Wendy. A tanulmányi iroda az adminisztrációs épület második emeletén volt. Mindössze hárman dolgoztak itt. Az igazgató, Mr. Alex Hammersmith szívélyesen állt rendelkezésükre, s örömmel segített. — Idegenül hangzik ez a név — mondta kérdésükre —, de hadd nézzem meg a listánkat. Ott állt a számítógép az íróasztalán. Az igazgató betáplálta a nevet. — Honnan ismerik az urat? — kérdezte, miután elindította a keresıprogramot. — Régi barátunk — felelte Marissa kitérıen. — Hirtelen ötlettıl vezérelve jöttünk Ausztráliába, s ha már itt járunk, gondoltuk, üdvözöljük. — Egy kedves, régi barát — mondta Mr. Hammersmith újra a számítógéphez fordulva. —
Meg is van. Igen. Mr. Tristan Williams tényleg itt tanult, 1979-ben iratkozott be. — S megvan a jelenlegi címe? — kérdezte Marissa. Ez volt az elsı biztató jel egész nap. — Csak a munkahelyi címe — mondta Mr. Hammersmith. — Megadjam? — Ha lenne szíves — kérte Marissa, és intett Wendynek, hogy adjon egy darab cetlit. Wendy elıvett a táskájából egy papírlapot. — Mr. Williams itt van a közelben — magyarázta Mr Hammersmith. — Itt van pár háztömbnyire, az Ausztrál Nıbeteg Ellátó Klinikán. Pár perc séta az egész. Marissa felsóhajtott és visszaadta Wendynek a papírt meg a tollat. — Ott már jártunk — mondta —, és azt a felvilágosítást kaptuk, hogy két éve nem dolgozik már náluk — ó, istenkém! — sajnálkozott Mr. Hammersmith. — Szörnyen sajnálom. Igyekszünk naprakészen tartani az adatainkat, de úgy látszik, nem mindig sikerül. — Köszönjük a segítségét — hálálkodott Marissa és felállt.
— Úgy látszik, az én sorsom az, hogy többé ne találkozzam Tristannal. — Borzasztó — jegyezte meg Mr. Hammersmith. — De várjanak egy percet. Hadd próbáljak meg még valamit. — Ezzel visszafordult a számítógéphez, s begépelt valamit. — Tessék, itt van — mondta mosolyogva Mr. Hammersmith. — Megnéztem az 1979-es évfolyamot. Hárman is itt dolgoznak közülük az egyetemen. Én azt tanácsolnám, hogy hívják fel ıket, s tılük kérdezzék meg, merre lehet a barátjuk. Valamelyikük minden bizonnyal meg tudja majd mondani. — Ezzel leírta a három nevet, meg azt, hogy melyik tanszéken dolgoznak, és átnyújtotta a cédulát Marissának. — Én a legelsı fickóval kezdeném — tanácsolta Mr. Hammersmith. — Egy darabig ı szerkesztette az évfolyam lapját. Az anatómián dolgozik, az pedig pont a velünk szemben lévı épület. S ha már mindegyikükkel beszéltek és még mindig nem bukkan-nak a nyomára, akkor jöjjenek vissza. Talán lesz még néhány használható ötletem. Megkereshetem például a canberrai Betegbiztosító Társaságot. S amennyiben rendel valahol, akkor náluk meg kell legyen a címe. Aztán itt van még az Ausztrál Orvosszövetség. Úgy tudom, minden orvost nyilvántartanak, akár tagjuk az ember, akár nem. Meg ott az Állami Jogosítvány Hivatal. Számtalan módja van annak, hogy
megtaláljuk. — Igazán nagyon kedves — hálálkodott Marissa. — Sok szerencsét — köszönt el Mr. Hammersmith. — Mi ausztrálok kedveljük az idegeneket. Szégyen lenne, ha nem találkoznának azok után, hogy ilyen messzire eljöttek. A tanulmányi irodát elhagyva Marissa a lépcsıházban megállította Wendyt. — Nem baj, ha ezt még megpróbáljuk? — kérdezte. — Tudom, hogy ez már nincs benne az alkuban. — Nem bánom — egyezett bele Wendy. — Ha már itt vagyunk, próbáljuk meg. Minden nehézség nélkül megtalálták az anatómiai tanszéket, beléptek az épületbe, és dr. Lawrence Spenser után érdeklıdtek. — Harmadik emelet — világosította fel ıket a titkárnı. — Délutánonké általában a laboratóriumban tartózkodik A lépcsın felfelé Wendy azt mondta: — Már az itteni szag is rossz emlékeket kelt bennem. Jól emlékszem rá még medikus koromból. Te szeretted az elsı évben az anatómiát?
107 — Megvoltam vele — mondta Marissa. — Én utáltam — jelentette ki Wendy. — Ez a szag! Három hónapig képtelen voltam kimosni a hajamból. A laboratórium ajtaja nyitva állt. A két nı bekukucskált. Belül körülbelül húsz boncasztal sorakozott. A terem végében egy szál embert láttak, köpenyben, kesztyőben. — Bocsánat! — kiáltott be Marissa. — Lawrence Spensert keressük. A férfi megfordult. Göndör haja volt, és az eddig látott ausztrálokhoz képest sápadtnak tetszett. — Megtalálták — mondta mosolyogva a férfi. — Miben segíthetek? — Néhány kérdésünk lenne — kiáltotta Marissa. — Hát egy kissé nehéz a terem két végébıl társalogni — állapította meg Spenser. — Jöjjenek beljebb. A két nı belépett, s a boncasztalokat kerülgetve elindult Spenser felé. Mindketten pontosan tudták, hogy a mőanyag lepedık alatt hullák fekszenek. Wendy igyekezett a száján át
lélegezni, hogy ne érezze a formalin szagát. — Üdvözlöm önöket — mondta Spenser. — Errefelé nem sok látogató fordul meg. Wendy visszahıkölt az eléje táruló látványtól. Egy, a köldökénél kettéfőrészelt hulla torzójával foglalatoskodott a férfi, mielıtt beléptek. A hulla szeme félig nyitva volt, az ajkak szinte csúfondáros mosolyra húzódtak, s kikandikáltak mögülük az elsárgult foghegyek. Az arc bal oldaláról már le volt fejtve a bır, s így láthatóvá váltak az arcidegek. Spenser Wendy pillantását követve így szólt: — Elnézést kérek Archibald nevében. Egy kissé gyöngélkedik mostanában. — A tanulmányi irodából jövünk — magyarázta Marissa. — Bocsáss meg — szakította félbe Wendy. — Én inkább kint megvárlak. — Ezzel megfordult és kisietett a folyosóra. — Rosszul vagy? — kiáltott utána Marissa. — Nincs semmi baj — felelte Wendy visszaintve. — Maradj csak. Én kint megvárlak. Marissa Spenserhez fordulva magyarázni kezdte:
— Az anatómia sosem tartozott a kedvenc tárgyai közé. — Sajnálom — mondta Spenser. — Ha az ember naponta ezt csinálja, hajlamos megfeledkezni arról, milyen hatást gyakorolhat másokra. — Visszatérve arra, amibe belefogtam — folytatta Marissa —, a tanulmányi irodában jártunk, és Mr. Hammersmith adta meg az ön nevét. Amerikai orvosok vagyunk. Tristan Williamset keressük. Mr. Hammersmith úgy gondolta, bizonyára ismeri, hiszen együtt végeztek. — Persze, hogy ismerem Trist — mondta Spenser. — Ami azt illeti, körülbelül hat hónapja beszéltem is vele. Miért keresik? — Régi barátai vagyunk — hazudta Marissa. — Erre jártunk, és gondoltuk, üdvözöljük, de ı idıközben otthagyta már az ANEK-et. — S nem is akármilyen körülmények között — emelte fel a mutatóujját Spenser. — Szegény Tris nehéz idıket élt át, de most már rendbe jött az élete. Sıt, azt hiszem, jól is érzi magát ott, ahol most van. — Itt él valahol Brisbane környékén? — kérdezte Marissa. — Ó, nem! — mosolyodott el Spenser. — Nekeresdben él.
— Nekeresdben? — kérdezte Marissa. — Az egy város? 108 Spenser szívbıl jövıen felkacagott. — Hát, nem egészen — mondta. — Ez egy ausztrál mondás, olyasmi, mint mondjuk a Seholsincsfalva. S arra utal, hogy a helység valahol az isten háta mögött van, bent az ıserdıben. Tris a Királyi Repülıs Orvosi Szolgálat tagjaként praktizál Charleville-ben. — S az messze van ide? — kérdezte Marissa. — Ausztráliában minden messze van mindentıl — magyarázta Spenser. — Charleville mintegy hatszázötven kilométerre fekszik Brisbane-tól, a partvidéken, ahol rengeteg csatorna van. Tris innen repül Betoota Hotelbe, Windorahba, Cunnamullába, s csak az isten tudja még, hová, hogy ellássa az egymástól elszigetelt marhatartó farmokat. Amennyire én tudom, néha hetekig is kint van a terepen. Nem akármilyen embert kíván ez a munka. Csodálom érte; én nem tudnám csinálni, azok után, hogy már megszoktam az itteni életet. — S nehéz odajutni? — kérdezte Marissa.
— Nem, Charleville-be nem — felelte Spenser. — Aszfaltút vezet egész odáig. De repülık is mennek. Charleville után azonban utak helyett már csak mocsok és marhaürülék van. Nem a legideálisabb kirándulóhely. — Köszönöm, hogy idıt szakított rám — hálálkodott Marissa. — Nagyra értékelem a segítségét. — Igazából azonban nagyon elkeserítették a hallottak. Minél közelebb került Tristan Williamshez, a férfi annál inkább távolodott tıle. — Örülök, hogy segíthettem — mondta Spenser. — Én a maga helyében hagynám a sivatagot és Trist. Leugranék inkább az Aranypartra, s amúgy ausztrál módra élvezném a tengert. El sem tudja képzelni, milyen elhagyatott és borzalmas tud lenni az ausztrál sivatag. Miután kölcsönösen elköszöntek egymástól. Marissa távozott. Wendy odakint üldögélt az épület elıtt a lépcsıkön. — Jól vagy? — kérdezte Marissa, és odaült a barátnıje mellé. — Aha, most már jól — felelte Wendy. — Ne haragudj, hogy faképnél hagytalak.
Mostanra már megemésztettem a látottakat. — örülök, hogy kijöttél — vigasztalta Marissa. —• Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak. Viszont megtaláltam Tristan Wüliamset. — Heuréka! — örvendezett Wendy. — Itt van a közelben? — Minden relatív — hőtötte le Marissa. — Igaz, nem Perthbe vetıdött, de kint van valahol a nagy ausztrál bozótosban. Ügy látszik, feladta a kórbonc-nokságot, avagy a kórbonctan adta fel ıt. Repülıs orvosként dolgozik, megy egyik állattartó farmról a másikra. — Nyilván kanosszát jár, amiért hamis adatokat közölt az újságcikkben. Marissa bólintott. — A bázisa egy Charleville nevő város, amely több mint hatszáz kilométerre van innen. De megesik, hogy néha hetekig is távol marad. Szerintem kétes vállalkozás lenne a nyomába eredni. Te mit gondolsz? — Valóban csak idıpocsékolás lenne, mert az eredmény bizonytalan. De azért ne vessük még el, hanem átmenetileg szüneteltessük az erıfeszítéseket. Menjünk búvárkodni. Lehet, hogy ettıl megjön a lelkesedésünk. — Jól van — egyezett bele Marissa. — Végül is türelmes
voltál. Menjünk, s lássuk hát, milyen is az a NagyKorallzátony. Az adminisztrációs épület elıtt leintettek egy taxit és visszamentek a szállodába. Ott fogták a csekkfüzetüket, és odasétáltak ahhoz az utazási ügynökhöz, akivel Wendy elızı nap tárgyalt. A hétvége ellenére nem volt nehéz helyet foglaltatni a másnapi járatra. Még szobát is kaptak a Ha-109 milton Resortban. Az ügynöknek még arra is volt gondja, hogy tengerpartra nézı szobát kérjen. — Hogyan lehet elintézni, hogy az ember egy napig búvárkodhasson? — tudakolta Wendy, amikor az ügynök letette a telefont. — Bízzák rá a szállodára, majd ık megszervezik — felelte a férfi. — Ez a legegyszerőbb. De ıszintén szólva én a maguk helyében várnék vele addig, amíg odaérkeznek, s magam járnék utána. Elég hosszú az a partszakasz, s rengeteg búvár- meg halászhajó van arrafelé. S mivel még nincs szezon, alkudni is lehet. Feltétlenül jobban járnának így. Wendy fogta a repülıjegyeket meg az ismertetıket. — Remekül hangzik. Megfogadjuk a tanácsait — mondta. — És köszönjük a segítségét.
— Örültem, hogy a szolgálatukra lehettem —, mondta az ügynök. — Egyvalamire azonban figyel-meztetnem kell önöket. Marissának megdobbant a szíve. Már amúgy is szorongott attól, hogy egzotikus mélységekben búvárkodjék. — Mire? — kérdezte Wendy. — A napra — felelte az ügynök — Használjanak egy csomó fényvédıt. Marissa elnevette magát. — Kösz a tanácsot — mondta Wendy. Megragadta Marissa karját, és elindult az ajtó felé. — Segíthetek valamiben? — kérdezte az ügynök a következı, cserzett bırő ausztrál ügyfélhez fordulva. Az ügynöknek át is futott az agyán, hogy a pasas biztosan valahonnan az ıserdık tájékáról jöhetett. Amíg az ügynök az amerikai nık kirándulását intézte, ı egy európai utazási magazint nézegetett tılük jobbra. Az irodába egyszerre léptek be, így az ügynök elsı pillantásra azt hitte, hogy együtt vannak. — Ami azt illeti, igen — felelte a férfi. — Két retúrjegyet kérek a ilamilton-szigetre. A nevek: Ed-mund Stewart és Willy Tong.
— Szállást nem kérnek? — kérdezte az ügynök. — Nem, kösz — felelte Ned. — Majd foglalunk, ha odaértünk. 1990. április 8. 13.40 Marissa, orrát nekinyomva az Ansett gép ablakának, elnézte a mélyben terjeszkedı óceánt. Attól a pillanattól kezdve, hogy 12.40-kor felszálltak, folyamatosan a víz fölött repültek. Induláskor az óceán vize sötét zafírkékben játszott. Ám ahogy egyre tovább repültek, a víz színe is változott, most csillogó türkizkéken ragyogott. Még néhány víz alatti korallzátony is kivehetıvé vált. Mint kézimunkában a minták, váltakoztak egymással az elvonuló halrajok, a korallzátonyok s az apró szigetek. Wendy tele volt várakozással. A repülıtéren vett egy útikönyvet, és részleteket olvasott fel belıle Marissának. Marissa nem merte bevallani, hogy képtelen odafigyelni. Azon tépelıdött, mi az ördögöt keres itt, az ausztrál partvidék fölött repülve. Minthogy semmivel sem jutottak közelebb fertızésük
okának kiderítéséhez, Marissa ıszintén kételkedni kezdett az egész utazás értelmében. Talán többre ment volna vele, ha otthon marad, és igyekszik rendbe hozni az életét. Eltöprengett, mit csinálhat Robert, s elutazása hogyan hatott rá. Amennyiben tényleg viszonya van Donnával, akkor ı az elutazással tálcán kínálta Robertnek az újabb lehetıséget. Viszont ha tévedett, akkor épp ez a váratlan távozás kergetheti Donna karjaiba Robertet. — Az ausztráliai Nagy-Korallzátony kialakulásához huszonötmillió év kellett — olvasta Wendy —,' s ma itt legalább százötvenféle korall, és legalább ezerötszázfele hal tanyázik. — Wendy — kérte Marissa —, olvasd inkább magadban. Tudod, az én fejemben csak akkor maradnak meg az adatok, ha magam olvasom a szöveget." 110 — Várj csak — szólt Wendy, aki nem értette el a célzást. — Ez itt téged is érdekelhet. Van olyan hely, ahol a víz alatt hatvan méterre is ellátni. — Wendy Marissára nézett. — Hihetetlen. Hát nem fantasztikus? Te is várod, mi? Marissa csak bólintott.
Wendy rendületlenül olvasott tovább. Marissa visszafordult az ablakhoz, és nézte maga alatt a végtelennek tőnı óceánt. Ismét csak Robert jutott eszébe, akitıl most a fél világ választja el. Szerencsére mind Marissa gondolatait, mind pedig Wendy olvasását félbeszakította a mikrofon. A kapitány tájékoztatta az utasokat, hogy közelednek a Hamiltonsziget felé, és rövidesen leszállnak. Pár perc múlva a gép földet ért. A sziget igazi trópusi paradicsomnak bizonyult. Meglepıdve pillantottak meg egy felhıkarcolót, ám ezt leszámítva a sziget olyan volt, amilyennek képzelték. Buja zöld növényzet, szemkápráztató virágokkal. A tengerpart homokja fehéren csillogott, a víz hívogatóan kék volt. Minden gond nélkül bejelentkeztek a szállodába: Tengerpartra nézı szobájuk készen várta ıket. A szálloda lagúna formájú uszodája csábította Marissát, Wendynek azonban nem volt maradása. Azonnal a tengerpartra akart menni, hogy megszervezze a másnapi búvárkodást. Ugyan felajánlotta, hogy lemegy egyedül, Marissa azonban ügy érezte, vele kell tartania. Ahogy az utazási ügynök is mondta, jó hosszú volt a tengerparti sétány. Mindenféle formájú és mérető hajók
százai sorakoztak a part mentén, s még így is volt üres kikötıhely. Hirdetések tömkelege kínált halász- és búvárhajókat. A hajó-felszerelésbolt falán lógó hatalmas hirdetıtábla tele volt ilyenekkel. Wendy azonban nem elégedett meg ennyivel. Mindenáron ki akart menni a kikötıbe, hogy saját szemével lássa a hajókat. Marissa vele tartott, ám ı sokkal jobban élvezte a környéket, mint a hajókat. Csodálatos idı volt. Csak úgy lángolt a trópusi nap az azúrkék égbolt kellıs közepén. Gomolyfelhık csipkézték a láthatárt. Valahol messze északra sötét felhık vihart jeleztek. — Ez jó hajó — mondta Wendy, és odalépett a dokkban veszteglı hajók egyikéhez. Az Óz név volt az oldalára festve. Fehér, kajütös motorjaeht, tágas kormányállással. Rajta jó néhány mélytengeri forgós horgászszék. A rekeszfalnak támasztva búvárfelszerelések sorakoztak. — Mitıl jobb ez, mint a másik? — kérdezte Marissa. — Mert ezen van egy kellemes plató, ahonnan könnyő a vízbe ereszkedni — mondta Wendy, és ujjával mutatta a rostélyszerő faépítményt, amely a csónak oldaláról ereszkedett alá. — S van egy kompresszor is a fedélzetén. Ez pedig azt jelenti, hogy a búvártankok újratölthetıek. Amellett meg legalább tizenöt méter hosszú, vagyis
kényelmes és stabil. — Aha — mondta Marissa, örült, hogy Wendy ennyi mindent tud. Ettıl biztonságban érezte magát. — Horgászni vagy búvárkodni szeretnének, hölgyeim? — kérdezte egy szakállas férfi. — Lehet, hogy mind a kettıt — felelte Wendy.' :— Mennyit számít egy napi búvárkodásért? —¦ Jöjjenek fel, és megbeszéljük — mondta nekik a férfi. — Rafe Murray vagyok, a hajó kapitánya. Wendy gyakorlott léptekkel indult meg a méternyi széles pallón, könnyedén átlépett az Óz peremére, s onnan le a fedélzetre. Marissa is hasonló határozottsággal indult meg, ám mikor egyik lába még a pallón, másik meg már a hajó peremén volt, elbizonytalanodott. A kapitány kezét nyújtotta, így végül is egyensúlyát megtartva, simán leért a fedélzetre. Egy jóképő, izmos fiatal férfi lépett ki a kajütbıl. Elmosolyodott, és ujja hegyével megpöccintette elnyőtt kalapját. — İ Wynn Jones, elsı tiszt és búvármester —¦ mutatta be a kapitány. — Úgy ismeri a zátonyt, mint a tenyerét.
111 Wendy megkérdezte, bérbe vehetı-e egész napra a hajó. Elégedetten ült le a kajütben a kapitánnyal, és megkezdıdött az alkudozás. Marissa még nem ismerte barátnıjét errıl az oldaláról. Végül megszületett az egyezség, Wendy meg Rafe kezet ráztak. Ekkor a kapitány megkérdezte, mit szólnának egyegy „törpikéhez"', amelyrıl hamarosan kiderült, hogy az nem más, mint kis üveges sör. Miután Marissa meg Wendy elfogyasztották a sört, felléptek a hajó peremére, és kiegyensúlyoztak a partra. Ezúttal Wynn segített Marissának. — A rosseb ezekbe a garasoskodó jenki szukákba — dohogott a kapitány, amikor Wynn belépett a kajütbe. — Annyira lealkudta az árat, hogy még a benzin is alig jön ki belıle. — Már négy napja nem voltunk kint — emlékeztette Wynn. — Kivisszük ıket a legközelebbi zátonyig, és aztán hadd gyönyörködjenek azokban a korallokban. Megérdemlik. — Hello! — köszönt valaki rájuk. — Mi az már megint? — horkant fel Rafe. Kilesett a
kajütajtón. — Lehet, hogy javul a helyzet? Egy japcsi. — Nem hiszem, hogy japcsi — ellenkezett Winn. — Szerintem kínai. Rafe meg Wynn kilépett a délutáni napsütésbe." —¦ Miben állhatok szolgálatára, uram? — kérdezte Rafe. Végül is hagyhatja a nıket a fenébe, gondolta. — Ki akarok menni a külsı zátonyra halat fogni ~ mondta a férfi. — Állunk szolgálatára — felelte Rafe. — De a külsı zátony negyven tengeri mérföldnyire van. Ez megdrágítja a dolgot. — A pénz nem számít — felelte a férfi. — De a tömeget nem szeretem. Sok rendelésük van holnapra? Rafe felvonta a szemöldökét, és Wynnre nézett, hirtelen nem tudta, mit mondjon. Nem akarta elszalasztani a kínai pénzét, de az amerikai nıkét sem. Wynn megvonta a vállát. Rafe visszafordult a kínaihoz. — Eddig két nıvel állapodtunk meg, búvárkodni akarnak — mondta, .— Persze, lemondhatom ıket.
— Két nı nem akadály — jelentette ki a férfi. — De több utast ne vegyen fel. — Rendben van — egyezett bele Rafe, és igyekezett leplezni izgatottságát. — Jöjjön fel, és megbeszéljük a részleteket. Egész napos külsı zátony esetén elıleget kérünk. A kínai szó nélkül felmászott a fedélzetre. •— Harry Wong a nevem — mutatkozott be. — Nem sok idım van. Kétszáz dollár foglaló megteszi? —¦ Azzal kinyitotta a pénztárcáját, és kivette belıle a pénzt. Rafe elvette a bankjegyeket. — Hogyne, ennyi elég — felelte. — Mikor akar indulni? — A,két nıvel miben egyezett meg? — kérdezte vissza a férfi. — Nekik nyolc órát mondtam — felelte Rafe. —¦ De megváltoztathatjuk. — Rendben van a nyolc óra — egyezett bele a kínai. — De a kifelé úton aludni szeretnék. Van olyan kabinja, amelyikben elalhatnék? — Hogyne — felelte Rafe. — A nagykabin rendelkezésére áll.
A kínai elmosolyodott. — Akkor holnap nyolckor — mondta. Kilépett a szárazföldre, és gyors léptekkel elsietett. Willy Tong örvendezett. Ned Kelly is elégedett lesz. A tervük azon állt vagy bukott, ki tudják-e vinni a nıket a külsı zátonyra. Ez most már rendben volt. Bement a Rákhoz címzett part menti sörözıbe, és kért egy italt. Még nem itta meg a sörét, amikor feltőnt Ned. — Hogy ment, pajtás? — kérdezte Ned, felpattanva az egyik bárszékre. — Simán — felelte Willy, s beszámolt Nednek a részletekrıl. 112 — Pazar! — örvendezett Ned. — Nekem is simán ment minden. Kibéreltem egy hatalmas motorcsónakot, annyi üzemanyaga van, hogy elég lenne egy tartályhajónak is. Idd meg hamar a sörödet. Csalit kell még vennünk. Rengeteg csalit. A Hamilton-szigeten annyiféle nációjú étterem sorakozott, hogy Marissáék alig tudtak választani. Végül egy polinéz vendéglı mellett döntöttek, mondván, hogy az ı ételeik állhatnak legközelebb a helyi specialitásokhoz. A hangulatot fokozandó, a szuvenírboltban maláj szoknyákat vettek maguknak.
Miután a másnapi búvárkirándulást már megszervezték, Marissa és Wendy a délután hátralévı részét a medencénél töltötte, mindkettıjük bıre szinte itta magába a trópusi napsütést. Bár nem volt nagy tömeg, épp elegen lebzseltek a medence körül ahhoz, hogy érdemes legyen nézelıdni. Még egy három férfiból álló társaság beszélgetésfoszlányait is elkapták: azt találgatták, melyik lehet az a két nı, aki Bostonból jött. Marissát meglepte, milyen sok ausztrál utazik az Államokba. Sokuk Bostonban is járt. Ausztrália a világjárók hazája. Úgy látszik, évi rendes, hathetes szabadságukat a kalandoknak szentelik. — Ünnepeljük meg egy kis pezsgıvel, hogy itt vagyunk — ajánlotta Wendy. — Olyan izgatott vagyok, alig várom a holnapot. Az ételt Wendy „érdekesnek" titulálta. Marissa nem nagyon lelkesedett a disznóhúsért. S a hatalmas trópusi levelek elfogyasztását sem találta különösebben étvágygerjesztınek. Míg a desszertre vártak, Marissa Wendyre pillantott. — Sokat gondolsz Gustave-ra? — kérdezte.
— Hogyne — felelte Wendy. — Elég nehéz nem gondolni rá, hiába igyekszem. No és te Robertre? Marissa bevallotta, hogy ı is. — Idefelé, a repülın kezdıdött — mondta. — Mit gondolsz, felhívjam? Lehet, hogy eltúloztam ezt a dolgot Donnával. — Menj és hívd fel — biztatta Wendy. — Ha ez jár a fejedben, akkor ne habozz. Lehet, hogy én is felhívom Gustave-ot. Megérkezett a desszert, egy hatalmas adag kókuszos édesség. Mindketten megkóstolták. Wendy ettıl sem volt elragadtatva. Letette a kanalát. —Nem éri meg a kalóriákat. Marissa elırehajolt. — Wendy — fogta a hangját suttogora Marissa. — Van mögötted egy ázsiai, aki folyton minket néz. Wendy megfordult. — Hol? — kérdezte. Marissa megragadta a karját. — Ne nézz oda — figyelmeztette. Wendy visszafordult. — Mért ne nézzek oda? Akkor honnan tudjam, kirıl beszélsz? — Nyughass! — suttogta Marissa. — Három asztallal
arrébb ül egy sötét hajú férfival, akinek nem nagyon látom az arcát. Jézus! — Mi van? — kérdezte Wendy. — Most épp erre néz a sötét hajú férfi is — magyarázta Marissa. Wendy nem tudott tovább uralkodni magán. Megint csak hátranézett. Majd újra Marissához fordulva így szólt: — Na és? Tetszik nekik az új szoknyánk. — Valahogy nyugtalanít engem ez az ázsiai —. mondta Marissa. — Ösztönös érzés. — Ismered? — kérdezte Wendy. — Nem — vallotta meg Marissa. — Talán arra a borzalomra emlékeztet a klinikán? — találgatta Wendy. — Látod, az lehet — helyeselt Marissa. — Talán Kínába való — mondta Wendy. — Mindenki, aki ott járt, azt meséli, hogy ezek ilyenek, majd kiesik a szemük a bámészkodástól. — Megırjít — jelentette ki Marissa, és igyekezett máshová nézni. — Ha befejezted, menjünk.
113 —- Kész vagyok — felelte Wendy, és papírszalvétáját rádobta a kókuszos ínyencségre. Marissa, kilépve a szabadba, elbővölve nézett fel az égre. Soha nem látott még ezekhez fogható csillagokat, mint amik itt ragyogtak a bársonyos ausztrál éjszakai égbolton. E látványtól határozottan kellemesebben érezte magát. Eltőnıdött, mi lehet az oka, hogy ennyire zavarja ez az ázsiai. Végtére is nem tett semmi rosszat. Marissa már a hotelszobában, az ágy szélén ülve azt próbálta kiszámolni, mennyi lehet az idı az Államokban. — Bostonban most reggel negyed nyolc van — szólt. — Lássunk hozzá. — Elıször telefonálj te — mondta Wendy, és ezzel elnyúlt az ágyon. Marissa remegı ujjakkal tárcsázta a számukat. A távoli kicsöngés hallatán azon tőnıdött, mit is mondjon. A negyedik csöngetésnél már tudta, hogy Robert nincs otthon. Hogy egészen biztos legyen a dolgában, hagyta, hogy tízet csöngjön, s csak azután tette le. Odafordult Wendyhez. — Nincs otthon a nyavalyás — mondta. — Soha nem indult még dolgozni nyolc elıtt.
— Lehet, hogy üzleti úton van valahol — próbálta nyugtatni ıt Wendy. — Aligha — ellenkezett Marissa. — Valószínőbb, hogy Donnával van. — Ne hamarkodd el — intette Wendy. — Számtalan oka lehet. Na lássuk, én mire jutok. — Felült és tárcsázta a számot. Marissa figyelte. Wendy visszatette a helyére a kagylót. — Gustave sincs otthon — mondta. — Lehet, hogy együtt reggeliznek — próbált egy mosolyt megereszteni. — Gustave sebész — mondta Marissa. — Általában mikor indul otthonról reggelente? — Fél nyolc körül —- felelte Wendy —, hacsak nincs mőtétje. Való igaz, mostanában elég sok mőtétje volt. — Na látod — nyugtatta Marissa. — Lehet — hagyta helyben Wendy, de válasza nem hangzott valami meggyızıen. — Gyere, sétáljunk egyet — ajánlotta Marissa. Felállt és kezét nyújtotta a barátnıjének.
Lesétáltak a partra. Egy darabig szótlanul ültek. — Rossz elıérzeteim vannak, már ami a házasságomat illeti — szólalt meg végül Marissa. — Robert meg én mostanában mindent homlokegyenest másképp látunk. És most nem is erre a Donna ügyre gondolok. Wendy bólintott. — Meg kell mondjam, hogy ez az in-vitro ırület Gustave meg közöttem is rengeteg feszültséget teremtett. Marissa felsóhajtott. — Pedig mennyire szépen indult. A két nı megint hallgatott. Szemük lassan hozzászokott a sötétséghez. Távolabb egy ölelkezı pár körvonalait fedezték fel. — Nosztalgiát érzek — jegyezte meg Wendy. —; Meg szomorúságot. — Én is — helyeselt Marissa. — Menjünk másfelé. Megindultak a parton az ellenkezı irányba. Ott viszont egy babakocsit toló párba botlottak. A gyerek sírt, a párt azonban túlontúl lefoglalta a kirakatnézés, rá se hederítettek a babára. — Micsoda emberek vannak, képesek egy ekkora
csöppséget idehozni a szigetre — méltatlankodott Wendy. — Szegényke, biztosan napszúrást kapott. — Rémes, hogy ilyen késıig fent van — háborgott Marissa is barátnıjéhez hasonló vehemenciával. — Halálfáradt lehet. Marissa elkapta Wendy pillantását. Mindketten elmosolyodtak, és megrázták a fejüket. — Csúnya dolog az irigység — jegyezte meg Wendy. — De legalább felismerjük — mondta Marissa. Wendy már jó korán felébresztette Marissát, és a teraszon fogyasztották el kiadós reggelijüket, amely kávéból, sonkás tükörtojásból és pirítósból állt. Mialatt ettek, a felhıtlen égen megjelent a trópusi nap hatalmas gömbje. Nyolc elıtt pár perccel értek oda a hajóhoz, a 114 kapitány már lustán járatta a két motort. Miután bedobták válltáskájukat — bennük a fürdıruhák és egyéb szükséges holmik —, Wendy és Marissa is felmászott a peremre. — Jó napot! — köszöntötte ıket Rafe. — Készen állnak a kalandra? — De készen ám! — felelte Wendy.
— Segítenének nekünk, hölgyeim? — kérdezte Rafe. — Örömmel — mondta Wendy. — Akkor, ha szólok, oldják el a farköteleket —• kérte Rafe, s ezzel eltőnt a kormányosfülkében. —. Wynn már az orrban tüsténkedett. A napfény megcsillant meztelen hátán. Marissa érezte, hogy a hajó megremeg, ahogy felpörögnek a motorok. Wynn kezdte behúzni az orrkötelet. — Figyelem, hölgyeim! — kiáltotta Rafe. — Most! Wendy a jobb oldalit, Marissa a kikötıit húzta.' Leoldották a kötélbakról, és ledobták a fedélzetre. A hajó egy rázkódással megindult. Míg csak ki nem értek a nyílt tengerre, Marissa meg Wendy a farban maradt, s a kikötıi nyüzsgést bámulta. De mihelyt elhagyták a parti részt, s a kapitány rákapcsolt, elırementek a kormányosfülkıbe. Wynn az orrfedélzeten tétlenkedett, hátát az egyik mentıcsónaknak vetve cigarettázott. Marissának feltőnt, hogy ma más kalapot visel. Ez is ugyanolyan viharvert volt, mint az elızı napi, ám ezen a szalag helyett halászháló futott körbe. Marissa valami mást is észrevett a fedélzeten, ami tegnap
még nem volt ott: egy vastag acélrácsokból készült ketrecet. A tetejénél fogva a csónakdaruhoz volt függesztve. — A ketrec minek? — igyekezett Marissa túlharsogni a motorok üvöltését, és a szélvédın át elıremutatott. — Az egy cápaketrec — felelte Rafe, miközben egy közelgı bójára figyelt. — És az mi a fenének kell? — kérdezte Marissa. Wendy felé fordult, aki megvonta a vállát. — Mi nem olyan helyre megyünk, ahol cápák vannak, nem? — kérdezte Wendy Rafetıl. — Ez itt az óceán — kiabálta Rafe. — Márpedig az óceánban vannak cápák. Bármikor elıfordulhat, hogy találkozunk eggyel. De aggodalomra semmi ok! A ketrec csak elıvigyázatosság, különösen, ha az ember a külsı zátonyhoz készül, s önök, hölgyeim ebben a szerencsében részesülnek. A külsı zátonynál vannak a legszebb halak, és a legszebb korallok. Ott a legjobbak a látási viszonyok is. — De én nem akarok cápákat látni — kiabálta Marissa. — Talán nem is fog — kiabálta vissza Rafe. — Wynn ragaszkodott a ketrechez. Elıvigyázatosságból. Olyan ez számára, mint másnak a
biztonsági öv. Marissa levonszolta magával Wendyt a szalonba, és becsukta maguk mögött az ajtót. Kívül rekedt a motorok dübörgése. — Ez egy csöppet sem tetszik nekem — hadarta Marissa. — Még hogy cápaketrec! Mibe keveredtünk már megint? — Marissa, csillapodj! — nyugtatta Wendy. — A kapitánynak igaza van. Még Hawaiiban is látni cápákat olykor-olykor. A búvárokat nem bántják. Örülnünk kellene inkább, hogy ezek a fickók hoztak magukkal egy ketrecet. Ez is csak azt bizonyítja, hogy elıvigyázatosak. — Te nem félsz? — kérdezte Marissa. — Egy csöppet sem — vágta rá Wendy. — Ne bomolj, nincs miért felizgatnod magad. Tetszeni fog, hidd el nekem. Marissa a barátnıje arcát tanulmányozta. Látszott, hogy Wendy hiszi is, amit állít. — Jól van — mondta Marissa. — Ha ilyen ıszintén állítod,' hogy aggodalomra semmi ok, akkor megpróbálok lazítani. De nem állhatom a cápákat. Mindig is fóbiám volt a tengertıl, belementem ugyan a vízbe, de mindig nagyon vigyáztam. S ahogy már korábban is mondtam, nem kedvelem a
csúszós, nyálkás teremtményeket. 115 — Én magam fogok gondoskodni róla, hogy hozzád ne érjen semmilyen csúszós, nyálkás teremtmény — nyugtatta Wendy. Érezték, hogy a hajótest megrázkódik, amint a kapitány teljes sebességre kapcsolt. — Gyere — sürgette Wendy Marissát. — Menjünk fel a fedélzetre, és élvezzük a látványt. A hajó majdnem egyenest északnak tartott, a kelı nap irányába. Eleinte áttetszı türkizkék vizek fölött haladtak, aztán nemsokára elérték a korallzátony fölötti szakaszt. Itt a víz már mélykékben játszott. Wendy megkérte Wynnt, segítsen elıszedni a búvárfelszerelést, hogy megnézhessék, mi hogyan mőködik. Marissával átvettek és begyakoroltak minden technikai részletet. Miután mindent alaposan átnéztek, Marissa és Wendy beleült a horgászszékekbe, onnan gyönyörködtek a tájban. — Meglepı, hogy egy ekkora hajón rajtunk kívül nincs senki más — mondta Wendy Wynn-nek, amikor a férfi
csatlakozott hozzájuk. — Nincs még itt a szezon — magyarázta Wynn. — De ha szeptemberben vagy októberben jönnek, egy talpalatnyi hely sincs a hajón. — Olyankor kellemesebb itt? — kérdezte Wendy. — Megbízhatóbb az idıjárás — felelte Wynn. — És alig vannak hullámok. Nyugodt a víz. Szinte ugyanabban a pillanatban, hogy Wynn a hullámokról beszélt, Marissa érezte, hogy egy megdobja a hajót. — Ennél jobb idınk nem is lehetne — lelkesedett tovább Wendy. — Az utóbbi idıben szerencsénk volt — jegyezte meg Wynn. — Ámbár odakint, a külsı zátonyon nagyobb a hullámverés. De azért nem túl komoly. — Milyen messze kell kimennünk? — kérdezte Marissa. A nyugati láthatáron a Whitsunday-sziget már csak aprócska foltnak tetszett. Marissa úgy érezte, hogy máris a Koralltenger kellıs közepén járnak. Korábbi nyugtalansága visszatért, hogy ilyen messzire kerültek a szárazföldtıl. — Még vagy fél óra — felelte a kérdésre Wynn. •— A külsı zátony körülbelül nyolcvan kilométerre van a Hamiltonszigettıl.
Marissa bólintott. Úgy van ezzel a hajókázással, gondolta, mint Wendy az anatómiával, ı azzal is beérte volna, ha valahol a partközelben alámerül egyszer-kétszer, miatta nem kellett volna ilyen messzire bejönniük. Nem sokkal tíz után a kapitány visszavette a sebességet, és Wynnt elıreküldte az orrba. A két nıvel közölte, hogy egy kikötésre alkalmas árkot keres. — A világ legszebb búvárhelye ez! — mondta nekik. Félórás keresgélés után Rafe odakiáltott Wynn-nek, hogy dobja ki a horgonyt. Marissa látta, hogy két hatalmas koralltelep között vannak. Fodrozott fölöttük a víz, és méteres hullámmá dagadt. — Horgony lent van — kiáltotta Wynn. Rafe leállította a motorokat, a hajó gyorsan beállt nyugati irányba, a széllel szemben. Marissa a farból kitekintve azt látta, hogy mintegy tízméternyire horgonyoznak a korallzátony külsı falától. A zátony fölötti, smaragdzöld víz a falon kívül hirtelen a njílt óceán sötét zafírkékjére váltott. Most, hogy a hajó már nem mozgott, a víz kényére-kedvére játszadozott vele. Dobálták az árokba becsapó hullámok, míg a korallzátonyok felett kerekedı tarajok egyidejőleg ellenkezı irányba lódították. Marissa émelyegni kezdett az
erıs, szabálytalan mozgástól. Kezével egyensúlyozva megfordult, és Wendyhez igyekezett, minden egyes lépésnél megkapaszkodva a korlátban. — Itt fogunk alámerülni? — kérdezte Wendy Rafe-tıl. 116 — Igen — felelte Rafe. — Érezzék jól magukat, hölgyeim. De maradjanak mindig Wynn közelében, rendben? Nekem van még egy kis dolgom a motorházban, úgyhogy csak hárman merülnek. Ne maradjanak le egymástól. — Elıbb még engedd le a cápaketrecet — mondta neki Wynn. — Ja, igen — kapott észbe Rafe. — Majdnem elfelejtettem. — öltözzünk be — szólt oda Wendy Marissának, és odadobta neki az egyik válltáskát. Marissa csak bámult, milyen magabiztos Wendy a tengeren. Úgy mozgott a fedélzeten, mintha csak a szárazföldön lennének. A szalonon átvonulva Wendy bement az egyik kabinba. Marissa odament egy másikhoz, és lenyomta a kilincset. Amikor látta, hogy zárva van, egy harmadikkal próbálkozott. Az már nyitva volt.
A szők helyiségben Marissa megkínlódott vele, mire a ruháját fürdıruhára cserélte. A végén jobban émelygett, mint mielıtt lejött az alsó fedélzetre. Rosszullétét csak fokozta a dízelolaj átható szaga. Odafent valamivel jobban érezte magát, de még korántsem jól. Azt remélte, hogy a vízben majd csak elmúlik a rosszulléte. Wendy már az oxigénpalackot vette rá a búvármellényre, amikor Marissa odaért. Wynn segített neki. Rafe rémes, csikorgó hang kíséretében eresztette alá a cápaketrecet. Marissa nézte, ahogy a ketrec elıször a magasba emelkedik, majd jobbra elırelendül és egy hangos csattanással odacsapódik a vízhez. Miután Wynn végzett Wendyvel, odalépett Marissához, hogy rásegítse a palackot, majd hátravezette ıt a hajó farához. Wendy már kint állt a platón, indulásra készen. Fején búvármaszk, kezén nehéz kesztyő. Ahogy a hullámok ringatták a hajót, úgy merült Wendy bokáig a vízbe, majd fél méterrel a víz fölé. Miután Marissa is magára öltötte a maszkot meg a kesztyőt, átküzdötte magát a hajófaron Wendy mellé a platóra. Elıször hidegnek érezte a vizet, de aztán hamar hozzászokott. Hihetetlenül tiszta volt a tenger. Ha lenézett, ott látta maga alatt vagy tízméternyire a homokos tengerfeneket. Messzebb tekintve észrevette, hogy a homokos fenék hirtelen mintha belezuhanna az óceán feneketlen mélységébe.
Wendy megveregette Marissa vállát. — Emlékszel még a búvárnyelvre? — kérdezte tıle. Nazális hangok törtek át a búvármaszkon. — Valamelyest. , Wendy szabad kezével gyorsan elmutogatta neki a kéz jeleket. A másikkal szorosan kellett kapaszkodnia, nehogy lesodorják a hullámok. Marissa egész idı alatt két kézzel kapaszkodott. — Megjegyezted? — kérdezte Wendy. Marissa igent intett a kezével. — Jól van! — mondta Wendy, és megveregette a vállát. — Mehetünk, hölgyeim? — kérdezte Wynn. Csatlakozott hozzájuk a farban, és most kiült a peremre. Wendy közölte, hogy ı készen áll. Marissa csak bólintott. — Jöjjenek utánam! — szólt Wynn. Szájába vette a csutorát, majd egy hátrabukfenccel a vízbe vetette magát. Wendy szinte ugyanabban a pillanatban követte. Marissa is a szájába vette a csövet és szívott egyet a hős sőrített levegıbıl. Majd visszafordult, és vá-gyakozóan nézte a hajót. Figyelte, hogy Rafe eltőnik odalent. Aztán algákat és más vízi növényeket vett észre, amelyeket az áramlat
sodort tova sebesen, ki egyenest a nyílt tengerre. Most már nem halogathatta tovább az ugrást.' Maszkját szorosan fogva elengedte a platót és belemerült a vízbe. 117 Amikor eltőntek szeme elıl a felszökı buborékok, szinte elállt a lélegzete a látványtól. Mintha egy másik világba csöppent volna. A víz áttetszı tisztasága minden képzeletet felülmúlt. Pillangó- és angyalhalak sokasága vette körül. Vagy tíz méterre tıle Wendy és Wynn várakozott az árok bejáratánál. Olyan tisztán látta ıket, mintha csak a levegıben lebegtek volna. Alatta úgy csillogott a homok, hogy szinte külön-külön kivehette minden egyes szemcséjét. Jobbra és balra csodálatos formájú és színő korallfalak magasodtak. Mögöttük látszott még a hajófenék is, a csigáról alálógó ketreccel. Az áramlás sodrása megkönnyítette útját Wendyék felé. Miután mindhárman jelezték, hogy minden rendben, megindultak balra kifelé az árokból. A szélére érve Marissa elbizonytalanodott, ismét aggódva kémlelte a baljós, feneketlen mélységet. Minden egyes lélegzetvétel ott visszhangzott a fülében. Feltörı rettenetét leküzdve igyekezett elhessegetni magától a gondolatot, hogy miféle teremtmények lapulhatnak a hideg, fekete mélyben.
Félelmét hamarosan előzte a környezı világ lenyőgözı szépsége. Minden irtózása elszállt, amikor látta, hogy bíborhalak ezüstös raja veszi körül. Ahogy a többiek nyomában úszott egy korallbar-lang felé, már szinte felvillanyozta a halak elképesztı tömege és változatossága. Volt itt mindenféle formájú, mérető hal, s a harsogó színek olyan kavalkádja, amelyhez foghatót a szárazföldön sohasem látott. Legalább ilyen lenyőgözıek voltak a korallok, színük vetekedett a halakéval, s a formák elképesztı gazdagsága az agytekervényekhcz hasonlatos alakzatoktól az agancsszerő képzıdményekig terjedt. Áttetszı legyezıhalak cikáztak ide-oda az áramlatban. Marissa a látványba annyira belefeledkezett, hogy szem elıl tévesztette két társát. Egy nagy korall-telepet megkerülve sietett elıre. Wynn ott lebegett, nem messze tıle. Marissa látta, hogy belenyúl a csuklójához erısített hálóba, és kivesz egy csalihalat. Egy szempillantás alatt denevér- és papagáj-halak sereglettek köréje. A férfit azonban szemmel láthatóan nem ezek a halak érdekelték, mert elhessegette magától valamennyit. Ehelyett odaúszott egy hatalmas víz alatti barlang szájához, és meglobogtatta a csalihalat. Marissa szíve hirtelen a torkába ugrott, kis híján kiejtette a szájából a csutorát, amint a barlang mélyérıl elıúszott egy hatalmas, tán két méter hosszú, legalább háromszáz kilós
tıkehal. Marissa már-már pánikba esett a hatalmas lény láttán, de Wynn nemcsak hogy nem veszítette el a nyugalmát, hanem még csalogatta is a halat, hogy teljes életnagyságban elıbújjék. Marissa legnagyobb csodálkozására a hatalmas állat elfogadta a férfi kezébıl a csalihalat. Wendy Wynn mögé úszott, s jelezte, hogy ı is szeretné etetni a behemótot. Wynn odaadott neki néhány csalit, és megmutatta, hogyan tartsa ıket. A tıkehal hálásan fogadta az ajándékot, s hatalmas száját kitátva, mint valami nagymérető víz alatti porszívó, nyelte a halakat egymás után. Wynn integetett Marissának, hogy ússzon oda ı is, de Marissa remekül érezte magát ott. ahol volt, s ezt kézjelekkel el is mondta társainak. İ inkább csak távolról nézte az etetést. Nem volt könnyő egy helyben megmaradnia, ugyanis a zátony fölött játszadozó hullámok nyomán a víz ide-oda taszigálta, s ı kesztyős kezével igyekezett manıverezni, nehogy a korallokhoz csapódjék. Miután a behemót elnyelte az összes halat, amit Wynn neki szánt, lustán visszabújt odújába. Wendy egyenest odaúszott a barlang szájához, és
bekukucskált. Majd intett Marissának, hogy kövesse. Marissa vonakodva úszott utána. Elhaladtak a barlang szája elıtt, és lejjebb ereszkedtek a homokos tengerfenékre. Wendy egy repedést mutatott neki, majd elúszott, és hagyta, hogy Marissa is benézzen. Marissa megkapaszkodott az egyik korallban, hogy az áramlás ne sodorhassa el, és várta, hogy a szeme hozzászokjon a sötétséghez. Azután felfedezte, mit mutatott neki Wendy: egy 118 hatalmas, zöld muréna angolna tanyázott a repedésben, nyitott szájában csak úgy meredeztek a hegyes tőfogak. Marissa visszahıkölt. Pontosan ilyen teremtményekkel nem akart találkozni. Wynn csatlakozott a két nıhöz. Elıvett egy másik csalihalat, s Marissa legnagyobb rémületére sikerült az állatot elıcsalogatnia rejtekébıl. Az a vízben tekeregve rémületes állkapcsával elkapta a csalit, majd visszabújt a léshelyére. Miközben Wendy elvett egy csalit Wynntıl, s igyekezett maga is elıcsalogatni az angolnát, Marissa rájött, hogy az ıt körülvevı csodálatos szépségő világ felszíne alatt mindenütt ragadozók állnak lesben. Ott lappang a veszély mindenütt. Erıszakos, „egyél, vagy téged esznek meg" világ volt ez. Még a tündöklı korallok is borotvaélesek voltak, ha megérintette ıket az ember.
Mialatt Wendy meg Wynn minden figyelmét az angolnának szentelte, Marissa valami halk rezgést érzékelt, és felnézett a vízfelszín felé. A hang egyre erısödött, ám mielıtt még Marissa végképp megrémülhetett volna, abba is maradt. Lélegzetét visz-szafojtva fülelt. A hullámverés hangján kívül most semmit sem hallott. Látva, hogy sem Wendy, sem Wynn nem kapja fel a fejét a hangra, úgy döntött, ı sem törıdik vele tovább. Miután Wendy elunta a murénával folytatott játszadozást, Wynnnel együtt integettek Marissának, hogy ússzanak végig a zátony mentén. Pár méterrel arrébb egy újabb korallbarlanghoz értek. Wendy megállt és Marissát hívta. Marissa óvatosan közelített Wendyhez, remélve, hogy nem egy újabb angolnával találja magát szemben. Legnagyobb megkönnyebbülésére Wendy néhány csodálatos színő bohóchalat fedezett fel, megbújtak egy tengeri szellırózsa mérgezı csápjai közt. Wendy meg Marissa néhány percig elgyönyörködtek mókázásukban. Csaknem egyórás búvárkodás után Marissa fáradni kezdett. Kissé még mindig émelygett, és egyre jobban kimerítette, hogy szakadatlanul hadakoznia kell az áramlással. Folyamatosan küzdenie kellett az ellen is, nehogy a koralloknak ütközzék. Végül már úgy érezte, elege van az egészbıl.
Kézjelekkel elıadta Wendynek és Wynn-nek, hogy vissza akar menni a hajóra. Wendy bólintott, és vele akart menni, ám Marissa intett, hogy maradjon. Nem akarta, hogy Wendy ımiatta korábban elszakadjon szeretett szórakozásától. Wynn is jelezte, hogy minden rendben van, majd Wendyvel együtt búcsút intettek. Marissa visszaintegetett, megfordult és úszni kezdett a hajó felé. Amikor odaért az árok bejáratához, ahol hajójuk horgonyzott, visszanézett Wendyre és Wynnre. Körülbelül húsz-harminc méterre tıle behatóan vizsgálgattak valamit a korallok fölött. Elıtte távolabbra a hajótest sötétlett, ott volt a cápaketrec is. És mintha egy kisebb hajó is ott állt volna, balra az Óztól. Marissa a búvárplatóhoz érve felhúzta magát. Fáradt volt, örült, hogy végre ott ülhet, lábait a vízbe lógatva, hátát nekitámasztva a hajó farának. Ahogy a hajó emelkedett meg süllyedt, idınként köldökig merült a vízbe, hogy aztán a következı pillanatban teljesen a víz fölé emelkedjen. Kivette a szájából a csutorát, s a maszkot feltolta a feje tetejére. Miután megtörölte a szemét, felnyúlt és megkapaszkodott a peremen körbefutó korlátban. De még mindig nem állt fel, csak tovább üldögélt a platón. Azon morfondírozott, hogy a hajó himbálózása még rosszabb, mint az áramlat volt odalent. — Úgy látszik, menthetetlenül szárazföldi patkány vagyok
— mondta magában. Bosszantotta, hogy még a viszonylag csendes óceánt is ennyire rosszul viseli, de aztán eszébe jutott, hogy mindig is érzékenyen reagált mindenféle mozgásra. Gyerekkorában az autóban is rosszul lett sokszor. Miközben arra várt, hogy émelygése csillapodjon, Marissa a lábainál egyre élénkebb mozgásra lett figyelmes. Elırehajolva azt látta, hogy apró, élénk halacskák tömkelege cikázik ide-oda. Még közelebb hajolva felfedezte, hogy az áramlat döglött kishalakat, haldarabokat 119 sodor, nyomukban vér és belsıség áramlik ide-oda. Az egyre gyarapodó halraj pedig buzgón falatozott. Marissa elgondolkodott, és nem tudta mire vélni a dolgot, miközben a színpompás trópusi halak ırült lakmározását figyelte. Egészen addig, míg a semmibıl váratlanul feltőnt egy majdnem kétméteres, barracudára emlékeztetı hal, átverekedte magát némi belsıségig, és ahogy érkezett, egy szemvillanás alatt el is tőnt. A kisebb halak, amelyek arrébb húzódtak a nagyobb ragadozó érkezésekor, most még nagyobb számban tértek vissza. Marissa ereiben megfagyott a vér. Önkéntelenül felkapta a lábát. Abban a pillanatban újabb adag belsıség érkezett, nyomában valami sötétség, feltehetıen vér.
A hajóhoz verıdı hullámok csapkodása közepette Marissa távoli csobbanó hangokra lett figyelmes. Fölállt, s bekukucskált a hajóba. Kihajolt balra, hogy jobban lásson. Két alakot vett észre. Az egyiket azon a kisebb hajón, amit alulról látott, a másik azonban az Óz fedélzetén állt. Szaporán öntögették a dögöket a vízbe. Oszlásnak indult halak bőzét hozta Marissa felé a szél. Rafe nem volt a láthatáron. A hajó farából kihajolva Marissa azt látta, hogy a vérfolt egyre terebélyesedik a víz felszínén. A halak ırülten szöktek fel itt is, ott is, hogy mihamarabb ennivalóhoz juthassanak. Marissa ráüvöltött az ismeretlenekre: — Hé! Búvárok vannak a vízben! A két férfi felkapta a fejét, és Marissára nézett. Az egyikük ázsiai volt. Aztán, mintha mi sem történt volna, visszatértek korábbi foglalatosságukhoz, s csak dobálták egyre a vízbe a dögöket. — Rafe! — szólongatta fennhangon a férfit Marissa. Az ázsiai ekkor az Óz fedélzetérıl a vitorlafeszítı kötéllel a kezében átlépett a kisebb hajóra. Felbıgették a motort, és hatalmas fústgomolyagot eregetve
megindultak nyugat felé. — Rafe! — kiabálta Marissa megint, amilyen hangosan csak tudta. Rafe elıjött a kabinból, kezével árnyékolva szemét a napsugarak elıl. Arcán olajfoltok éktelenkedtek, kezében egy hatalmas csavarkulcsot tartott. — Két férfi dögöket hajigált a vízbe — kiabálta Marissa. — Már elhajtottak azzal a motorcsónakkal — mutatott a távolodó jármő után. Rafe kihajolt a peremen, s a távolodó csónak után nézett. — Mi a fene, ezek nyugatnak tartanak! — kiáltotta. — Pedig a zátonynál akartak horgászni. — Horgászni! — kiabálta Marissa. — Nézze, mit dobáltak bele a vízbe! Rafe lenézett. — Jézusom! — kiáltotta. Oda-rohant a hajó farába, és szemügyre vette az egyre terjedı vörös foltot. Egyre több hal nyüzsgött körülötte. — Jézusom! — ismételte. — Ez idecsalogathatja a cápákat? — kérdezte Marissa. — Szentséges ég, igen! — felelte Rafe. — Úristen!
Marissa rémülete ellenére gondolkodás nélkül lehúzta arcára meg orrára a maszkot. Visszatette a szájába a csutorát, s belecsusszant a vízbe. Mindenféle formájú és mérető hal nyüzsgött körülötte. A korábbi kristálytiszta víznek nyoma sem volt. Marissa ráharapott a csutorára, egyenest elıreúszott, és igyekezett nem gondolni másra, csak arra, hogy Wendyt visszahívja a hajóra. Már az árok bejáratánál járt, amikor felfedezte az elsı cápát: apró, fehér foltok borították a testét, lassan körözött a dögök körül. A rettenetes állat láttán Marissa halálra rémült. Le nem véve szemét a szörnyetegrıl, balra tartott, s igyekezett minél közelebb húzódni a korall falhoz. Közben a cápa hirtelen belerontott a csetepatéba, s megragadott egy csomó belet. A semmibıl váratlanul elıkerült egy másik ragadozó, az is nyomban belevetette magát a küzdelembe. 120 Marissa egész testében reszketve úszott ki az árok peremére, és szemével a távolban Wendyt meg Wynnt kereste. Egyre több cápa érkezett, mind nagyobbak, mint az elsı kettı. Az újonnan érkezettek egyikét Marissa pörölycápának nézte. A hatalmas állat olyan volt, mintha csak egy ittfelejtett szörny lenne a dinoszauruszok korából.
Marissa végre felfedezte Wynnt. Wendy közvetlenül a férfi mögött egy repedést tanulmányozott éppen, csak uszonyos lábát lehetett látni. Marissa feléjük úszott, ám mielıtt még odaérhetett volna, Wynn feléje pillantott. Marissa ırülten hadonászva mutatta a válla fölött a vad lakmározást. Wynn azonnal lejjebb úszott, s megrántotta Wendyt, majd erıteljes karcsapásokkal gyorsan megindult Marissa felé. Marissa úszni kezdett a hajó felé. Tıle balra az egyik cápa nekitámadt a másiknak. Harapása helyén hatalmas lyuk keletkezett a megtámadott cápa oldalán. A következı pillanatban Marissa azt látta, hogy a sebesült cápát élve felfalják a többiek. Wynn elúszott Marissa mellett és befordult az árokba. Marissa visszanézett, remélve, hogy Wendy közvetlenül a nyomában van. Ehelyett továbbra is csak Wendy úszótalpait látta. Barátnıje fejjel lefelé még mindig a zátony falán lévı rést tanulmányozta. Marissa egy pillanatig azon vívódott, mit tegyen, ússzon-e tovább" a hajó felé, vagy menjen vissza Wendyért. Wendy ekkor végre felnézett, és szemével Wynnt kereste. Abban a pillanatban észrevette a cáparajt, melynek létszáma percrıl percre nıtt. Wendy rémülten úszni kezdett Marissa felé. De rögtön meg
is torpant, mert több cápa is beúszott kettejük közé. Marissa az árok bejárata felé hátrált, közben egy pillanatra sem vette le a szemét Wendy-rıl. Rémületét csak fokozta, hogy érzése szerint a levegıje is fogytán volt. Ekkor egyik pillanatról a másikra a cápák erıteljes farkcsapásokkal távolodni kezdtek. Marissa már azt hitte, hogy az imája talált meghallgatásra, de aztán rájött, hogy mi késztette menekülésre a többieket. A kók mélység homályából egy hatalmas fehér cápa tőnt fel. Legalább négyszer akkora volt, mint amilyeneket Marissa eddig látott. A szörnyet meglátva Wendyn úrrá lett a pánik. Kétségbeesett karcsapásokkal, vadul kapáló lábakkal megindult elıre. Marissa ugyanígy tett. Az árok bejáratánál Marissa megkockáztatta, hogy visszanézzen. Wendy még mindig ugyanolyan ırült tempóban közeledett, Marissa azonban látta a kolosszális termető fenevadat is. A cápa érdeklıdése hirtelen Wendy felé fordult. Egy pillanatig mintha habozott volna, majd egyetlen farkcsapással megfordult, és egyenesen Wendy felé úszott. A hatalmas állat félrefordította a fejét, és a mellkasánál
kapta el Wendyt, hatalmasat rántva rajta. Wendynek kiesett a szájából a csutora. Buborékok indultak a felszín felé, vérhullám árasztotta el a vizet, s szinte semmit sem lehetett látni. Marissa immáron teljes pánikban megfordult, és az árok felé úszott. Annyira félt, hogy már gondolkodni sem tudott. Észrevette a hajó fenekét, és mellette a cápaketrecet. Wynn már benne volt, Marissa is oda igyekezett. Mihelyt odaért a ketrechez, megragadta az ajtót, s próbálta benyomni, ám az ajtó nem nyílt. Wynn belülrıl támasztotta kifelé. Marissa elképzelni sem tudta, miért csinálja. Igyekezett a férfi szemébe nézni, ám csak a maszk tompa csillogását tudta kivenni. Ekkor Marissa megfordult, és azt látta, hogy a hatalmas bestia ott jár az árok bejáratánál. Szája két oldalán vér csurgott. Marissának csak annyi ideje maradt, hogy gyorsan a ketrec hátsó feléhez ússzon. Ott összegörnyedt, s kétségbeesetten kapaszkodott az acélrácsba. Ekkor a fehér dög egy hatalmas lökéssel nekivetıdött a ketrecnek, és óriási állkapcsával megragadta a rudakat. Marissának sikerült megkapaszkodnia, míg a cápa
megpróbálta átharapni a rácsot. Wynn válla fö121 lött átnézve Marissa éppen belelátott a fenevad szájába, amelyben csak úgy meredeztek az arasznyi hosszúságú fogak. A titáni mérető dög szeme is hatalmas volt; ovális, áthatolhatatlan, fekete mélység. Néhány rács meghajolt a fenevad hatalmas állkapcsának szorításában. A cápa akkora erıvel rázta a ketrecet, hogy Marissáról leesett a maszk, a levegıcsı kicsúszott a szájából. Ennek ellenére tartotta magát. Ekkor a cápa, néhány fogát odahagyva, elengedte a rácsot. Marissa egyik kezével a csutora után kapott, a másikkal még mindig szorosan kapaszkodott a rácsba. A maszk nélkül látása elhomályosult. Azt azonban látta, hogy Wynn visszateszi a szájába a saját csutoráját, s kétségbeesetten rángatni kezdi a felszínre vezetı kötelet. Hatalmas sebet fedezett fel a karján, amelybıl ömlött a vér. A fenevad most feladta, hogy a rácson keresztül támadjon, úgy döntött, hogy inkább megkerüli a ketrecet. Marissa vele egy irányba mozgott, azon igyekezve, hogy a rácsok végig közte és a fehér fenevad között maradjanak. Egyszerre csak érezte, hogy a ketrec emelkedni kezd. Tisztában volt vele, hogy a ketrec védelme nélkül sorsa megpecsételıdött, így hát elszántan küzdött, hogy rajta maradjon, nekifeszülve
a rácsoknak, dühödten kapaszkodott az egyik acélrúdba. Abban a pillanatban, hogy a ketrec a víz felszínére ért, Marissának sikerült felmásznia a tetejére. Elırekúszott és kinyúlt, hogy elkapja a felvonókötelet. Ekkor a cápa megint nekitámadt a ketrecnek, s iszonyú erıvel megrázta. A rázkódás következtében Marissa egy kissé oldalra gurult, lába belelógott a vízbe. Rémülten húzta össze magát, és kézzel-lábbal az életet jelentı kötélbe csimpaszkodott. 1990. április 8. 22.47 Marissa összegömbölyödve szorította a felvonókötelet egészen addig, míg csak a ketrec le nem ért a hajó fedélzetére. Csak ekkor merte kinyitni a szemét. Rafe ott termett a ketrecnél, és feltépte az ajtót. Wynn kipréselte magát a keskeny ajtón. Kezét a tátongó sebre szorította. Mindhiába, a sebbıl ömlött a vér. Marissa elengedte a kötelet, s még mindig a talpuszonyokkal a lábán lemászott a ketrec tetejérıl. Beletelt néhány percbe, amíg ráeszmélt a szörnyő valóságra: Wendy nincs velük a hajón. •— Wendy még mindig a vízben van! — rikoltott fel. Rafe azonban Wynn sebét igyekezett ellátni. A két férfi arrafelé
rohant, ahol az elsısegélyládát tartották. Marissa uszonyaiban botladozva igyekezett utánuk futni. Valahogy megszabadult a búvártanktol, ledobta, majd lehajolt, és levette az uszonyokat. Mire odaért a két férfihoz, Rafe már éppen szorí-tókötéssel igyekezett elkötni az artériás vérzést. — Mi lesz Wendyvel? — kérdezte kétségbeesetten Marissa. Rafe fel sem nézett a kötözésbıl, úgy felelt: —• Wynn azt mondja, hogy egy éhes fehér fenevad van odalent. — Meg kell találnunk! — sikoltotta Marissa. — Nem hagyhatjuk sorsára! Segítsenek! Marissa képtelen volt tovább uralkodni magán, könnyek szöktek a szemébe: — Segítsenek! — sikoltotta még egyszer. Rafe tudomást sem véve róla, odament a rádiós berendezéshez és segítséget kért a parti ırségtıl. Marissa ott állt mellette. Amikor a kapitány befejezte, Marissa a fel-feltörı zokogástól elakadó lélegzettel
könyörgött neki, hogy hozza fel Wendyt. — Minek néz maga engem? — kiabálta Rafe. — Azt hiszi, megırültem? Épesző ember nem megy bele a vízbe, ha tudja, hogy ott ólálkodik egy ilyen fehér bestia. Sajnálom, ami a 122 barátnıjével történt, de nem tehetünk mást, mint hogy várunk, hátha felbukkan valahol. Talán sikerült bemenekülnie a korallok közé. — Láttam, hogy megmarta a cápa — nyöszörögte Marissa. — Segítenie kell! — esdekelt. — Ha az alámerülésen kívül támad valami egyéb ötlete is, szóljon — mondta neki Rafe, s ezzel figyelmét megint Wynn sebének szentelte. Nem tudván, mitévı legyen, Marissa térdre rogyott, kezével eltakarta az arcát, és keservesen zokogni kezdett. Hamarosan egyre közeledı zúgásra lett figyelmes. Nekidılt a hajó oldalának, felnézett, és azt látta, hogy egy helikopter közeledik feléjük. Amikor az Óz fölé ért, körözni kezdett. A nyitott ablaknál Marissa egy férfit látott, derekára kötött biztonsági kötéllel. Rafe odament a rádióhoz, és elıbb a parti ırséget hívta, majd kapcsolatot teremtett a helikopter pilótájával. Közölte vele, hogy sikerült elállítani a vér-zést. A két férfi ezek után
úgy döntött, nem érdemes megkockáztatni, hogy Wynnt átemeljék a helikopterre. — Egyik búvárom azonban még mindig hiányzik — mondta a rádióba Rafe. — Kiküldünk egy járırhajót — ígérte a helikopter pilótája. A beszélgetés végeztével a gép megfordult, s elindult a szárazföld felé. Rafe kikapcsolta a rádiót. — Nem tehetünk mást, meg kell várnunk, míg a járırhajó ideér — jelentette ki. — Én ezt képtelen vagyok elhinni! — kiabálta Marissa. — Maguk tényleg nem akarnak tenni semmit Wendyért? Rafe ügyet sem vetett rá, Wynn kötését figyelte. Nem ütött át a vér. — És maga — sziszegte Marissa Wynnre mutatva —, maga egész egyszerően nem engedte, hogy bemenjek abba a rohadt ketrecbe. — Én segíteni akartam — mondta Wynn. — Az ajtaja kifelé nyílik, nem pedig befelé. Én mutattam magának, de nem fogta fel. Marissa a ketrecre pillantott. Az ajtó résnyire nyitva állt, s
Marissa látta, hogy tényleg kifelé nyílik. Marissa visszafordult Rafe-hez. — S ki volt az a két férfi, aki a dögöket a vízbe dobálta? — követelte a választ Marissa. — Két pasas, horgászni akartak — felelte Rafe. — Az Ózt az ázsiai fickó bérelte ki. Egészen addig a kabinjában maradt, amíg meg nem érkezett a motorcsónak. Nem tudom, miért csinálták. Gondolom, lemondtak a horgászatról, s a csalit belehajigálták a tengerbe. Ha tudom, nem engedem, hogy megtegyék. — A csalik vonzották ide a cápákat — mondta Marissa. — Kétségtelenül — helyeselt Rafe. Marissa nem tudta, mire gondoljon. Még mindig remegett. Elmúlt már egy óra, s még híre-hamva sem volt a járırhajónak. Az óz körül tisztulni kezdett a víz, még a hullámok is elcsitultak valamelyest. Marissa a hajó faránál már nem látott halakat. — Megint vérzik a karom — mondta ijedten Wynn. Rafe megnézte a kötést. — Igen, egy kicsit —¦ mondta. — Nem vészes. Induljunk el. A fenébe a parti ırség hajójával! — Addig innen el nem megyünk, míg Wendyt meg nem
találjuk — jelentette ki Marissa. — Semmi értelme — ellenkezett Rafe. — Mostanra már fel kellett volna bukkannia, ha még lett volna rá remény. — Ha maga nem megy — mondta neki Marissa —, akkor lemegyek én. S ezzel odament a búvártankokhoz és kihúzott egyet. Aztán összeszedte és felvette a fedélzeten hagyott talpuszonyokat is. Amikor visszajött, Rafe megragadta a karját. — Maga megırült, ha képes visszamenni a vízbe. 123 Marissa dühösen kiszabadította magát a szorításból. — Én legalább nem vagyok gyáva! — Lemegyek én — mondta Wynn bizonytalanul felállva. — Sehova sem mész! — kiabálta Rafe. — Rendben van, lemegyek, megnézem. Rafe dühöngve ment le az alsó fedélzetre, majd fürdınadrágban tért vissza. Magára vette a búvármellényt és a tankot, majd fogta a lábúszókat, a maszkot, s a méteres levegıcsövet. — Eressz le a ketreccel — szólt oda Wynn-nek.
Mindhárman elırementek. Csak most nézték meg a ketrec elején deformálódott rácsokat. — Hihetetlen, hogy egy élılényben ekkora erı legyen —¦ jelentette ki Rafe, majd bemászott, és felvette az uszonyokat meg a maszkot. — Eresztheted — kiáltotta a társának. Wynn odament a csörlıhöz, s egy félméternyire megemelte a ketrecet és benne Rafe-et. Az ép kezével a víz fölé kormányozta az acélszerkezetet. Marissa segített az imbolygást megállítani. Ekkor Wynn leengedte a ketrecet egészen addig, míg kezében meg nem rándult a felvonókötél. Kihajolva Marissa és Wynn látták, hogy Rafe kiúszik a ketrecbıl, és eltőnik a hajó alatt. Egy vagy két másodperc múlva a búvárplatónál tőnt fel. — Minden csöndes odalent — mondta. — Hol volt Wendy, mikor utoljára látta? — Magával megyek — jelentette ki Marissa. Minden félelme ellenére úgy érezte, ennyivel tartozik Wendynek. Villámgyorsan beöltözött és egy perc múlva már ott állt Rafe mellett a platón. — Bámulatos — mondta Rafe. — Tényleg bámulom
magát. Nem fél visszamenni a vízbe, azok után, ami történt? — Rettegek — felelte Marissa. — De menjünk, mielıtt meggondolom magam. Marissa nem ugrott, hanem beleereszkedett a vízbe, s óvatosan körülkémlelt. Rafe igazat mondott: a víz megint ugyanolyan békés és nyugodt volt, mint reggel, amikor elıször merültek alá. Néhány pillangó- és angyalhal úszott el mellettük. Marissa visszanézett a cápaketrecre, eltökélve, hogy abban a pillanatban odamenekül, mihelyt szükség lesz rá. Rafe-hez fordulva Marissa az árok bejárata felé intett. Az áramlás ereje valamelyest gyengült. A nyílt óceánba vezetı árok kijáratánál elbizonyta-lanodtak. A messzi távolban nem látszott semmi nagyobb lény, csak néhány papagájhal a zátony fölött. A szörnyetegnek, amelyik egy órával ezelıtt még halálra rémítette ıket, nyoma veszett. Marissa szíve nagyot dobbant, amikor érintést érzett a karján. Visszafordulva csalódottan látta, hogy csak Rafe az. Kéz jelekkel kérdezte, merre menjenek. Marissa megmutatta az irányt, és mindketten arrafelé indultak. Tíz-tizenöt méterrel odébb Marissa karjával megállította Rafe-ot. Elmutogatta, hogy itt látta utoljára Wendyt.
Megpróbálták átkutatni a tengerfenéket, de semmit sem találtak, még csak egy darabka búvárfelszerelést sem. Végül Rafe intett, hogy menjenek vissza a hajóra.' A platóra kimászva Marissa teljesen magába ros-kadt. Nem akarta elhinni, hogy Wendynek végképp nyoma veszett, hogy semmi sem maradt utána. Any-nyira hihetetlen, hogy igaz legyen. Ebben a pillanatban Marissa már sírni sem tudott. — Igazán nagyon sajnálom, kedves — vigasztalta Rafe. Levetette a búvárfelszerelést. — Wynn meg én rettenetesen sajnáljuk a történteket. Biztosíthatom, ilyesmi még sohasem fordult elı az Ózzal. Rettenetes baleset. Rafe jelentette a parti ırségnek, hogy a járırhajó még mindig nem érkezett meg. Megadta nekik a pozíciójelzést, s közölte, hogy bár az eltőnt búvár még mindig nem került elı, bejönnek, mert sebesült társának orvosi segítségre van szüksége. Miután beindította a motorokat, Rafe intett Wynn-nek, hogy húzza fel a horgonyt. Ezzel elindultak a Hamilton-sziget felé. 124 — Azt mondja, maga látta, hogy a cápa a mellkas tájékán
belemart abba a szerencsétlen nıbe? —; kérdezte Mr. Griffiths, a nyomozó. Marissa és Rafe a Hamilton-szigeti rendırırs irodájának magas pultja elıtt álltak. Rögtön azután idejöttek, hogy bevitték Wynnt a kórházba. — Igen — felelte Marissa. Szeme elıtt újra felrémlett a szörnyőséges tragédia. — S vért is látott? — kérdezte a nyomozó. — Igen, igen! — kiáltotta Marissa, s megindultak a könnyei. Rafe átölelte a vállát. — Es azt mondják, hogy visszamentek a vízbe és átkutatták a terepet? — kérdezte hitetlenkedve Mr. Griffiths. — Úgy van, visszamentünk — felelte Rafe. — De ne feledje, hogy csak egy órával késıbb. Én is, meg Mrs. Blumenthal is visszamentünk és átkutattunk mindent. Semmit sem találtunk. Semmi nyomot. Az elsıtisztem azt mondja, hogy ekkora cápát ı még életében nem látott, legalább tíz méter hosszú volt. — S ez itt az illetı hölgy útlevele? — kérdezte Mr. Griffiths.
Marissa bólintott. Wendy táskájából szedte elı az útlevelet. — Rohadt dolog — jelentette ki Mr. Griffiths: Majd olvasószemüvege fölött Marissára pillantva megkérdezte: — Megtenné, hogy értesíti a történtekrıl a legközelebbi hozzátartozóját? Jobb, ha egy barát mondja el. Marissa könnyeit törölgetve bólintott. — Holnapra tőzzük ki a halottkém-vizsgálatot — mondta a nyomozó. — Van még valami hozzáfőznivalójuk? — Igen — mondta Marissa, és vett egy mély lélegzetet. — A cápákat az csalta oda, hogy valakik szándékosan dögöket hajigáltak a vízbe. Mr. Griffiths levette a szemüvegét. — Kedves asszonyom, mit akar ezzel mondani? — Nem vagyok meggyızıdve arról, hogy Wendy halála tényleg baleset volt — jelentette ki Marissa. — Ez súlyos vád — jegyezte meg Mr. Griffiths. — Volt egy ázsiai férfi is a hajón — folytatta Marissa. — Nem jött elı egészen addig, míg oda nem értünk a zátonyhoz, s bent nem voltunk a vízben. Én történetesen hamarabb visszajöttem a hajóhoz, mint a többiek. S láttam, hogy ı meg egy másik férfi egyre csak hajigálja a dögöket a vízbe.
Mr. Griffiths Rafe-re pillantott. Rafe felvonta a szemöldökét. — Tényleg volt egy kínai utas a hajón — vallotta meg. — Harry Wong néven mutatkozott be. Horgászásra bérelte ki a hajót, a külsı zátonyhoz akart menni. Odakint aztán találkozott egy barátjával, aki egy nagy motorcsónakkal jött ki. Rengeteg csali volt náluk. Utoljára akkor beszéltem velük, mikor a másik csónakból nyársorrú halra mentek. De aztán meggondolhatták magukat, s mivel tájékozatlanok voltak, a csalit kidobálták a tengerbe. — Értem — mondta Mr. Griffiths. — Én nem vagyok meggyızıdve arról, hogy pusztán tájékozatlanok lettek volna — ellenkezett Marissa. — Pontosan ezért fogja holnap kikérdezni önt a halottkém — jegyezte meg Mr. Griffiths. — Minden részletet meg kell vizsgálni. Marissa érezvén, hogy elpirul, igyekezett összeszedni magát, hogy pontosabban tudja megfogalmazni a gyanúját. Elmondta Mr. Griffithsnek, hogy az ázsiai férfi feltehetıen ugyanaz, aki elızı este a Hamilton Resortban a vacsoránál figyelte ıket. — Értem — dünnyögte Mr. Griffiths a tollával babrálva. —
Így már persze érthetı, hogy ennyire felizgatta a dolog. S ha ez vigasz, megnyugtathatom, magam kezeskedem azért, hogy alaposan utánajárunk ennek a tragédiának. 125 Marissa már-már folytatta mondanivalóját, amikor hirtelen mást gondolt. İ magát is meglepte korábbi kijelentése. Ugyanis egészen addig, míg hangosan meg nem fogalmazta, hogy az ázsiai ugyanaz a férfi lehetett, aki szemmel tartotta ıket a vacsoránál, ez a gondolat fel sem ötlött benne. Mindamellett úgy érezte, hogy a felügyelı lekezelıen bánik vele. Az a bizonytalan érzése támadt, hogy a férfi titokban jól szórakozik rajta. — Ha további közlendıjük nincs — szólalt meg Mr. Griffiths —, akkor most elmehetnek. De önt, hölgyem, arra kell kérjem, hogy ne hagyja el a szigetet. Holnap jelentkezünk. Biztosíthatom, alaposan átkutatjuk a területet, hogy megpróbáljuk fellelni Mrs. Wilson-Anderson földi maradványait. Marissa és Rafe együtt lépett ki a rendırségrıl. Rafe visszakísérte Marissát a szállodába. A szálloda halljában megállt, és azt mondta neki: — Nagyon sajnálom a történteket. Ha segíthetek valamiben, míg itt van, kérem, keressen meg az Óz fedélzetén.
Marissa megköszönte, és felment a szobájába. Miután betette maga mögött az ajtót, és meglátta Wendy holmiját, megint könnyekben tört ki. — Nem tudom elhinni, hogy ez megtörténhetett ¦— mondta elcsukló hangon Marissa fél órával késıbb, mikor zokogása valamelyest csillapult. Felállt az ágyról, fogta Wendy bıröndjét, és belerámolta barátnıje holmiját. Pakolás közben sorra vette az elmúlt néhány hónap eseményeit. Minden arra mutatott, hogy meddısége egyre szörnyőbb tragédiákba sodorja. Miután Marissa bepakolt, Wendy bıröndjét beállította a szekrény egyik sarkába, és leült az ágy szélére. Perceken át csak nézte a telefont, igyekezett erıt győjteni a borzalmas feladathoz. Végül aztán felvette a kagylót, és a lakása számát tárcsázta. A második kicsöngés után Robert álomittas hangját hallotta. — Halló? — Marissa rájött, hogy Bostonban most úgy éjjel kettı körül lehet. — Robert! Itt valami szörnyőség történt! — szakadt ki belıle egy szuszra. S még mielıtt többet is mondhatott volna, hisztérikus zokogásba kezdett megint. Öt perc is beletelt, mire képes volt elmondani, mi történt Wendyvel. — Szent isten! — szörnyülködött Robert. Marissa neki is
elmondta a gyanúját, hogy Wendy halála talán nem is baleset következménye volt. Robert elıször nem szólt egy szót sem, majd a felügyelıhöz hasonlóan ı is azt kezdte magyarázni, hogy Marissa nyilván sokkos állapotba került. — Egy ilyen szörnyő élmény hatására az ember hajlamos a képzelıdésre — mondta. — Akkor is bőnbakot keres, ha nincs rá semmi oka. Most mindenesetre próbálj pihenni, próbáld elfelejteni a borzalmakat. — Ide tudsz jönni? — kérdezte váratlanul Marissa. — Ausztráliába? — kérdezett vissza Robert. — Szerintem neked kellene hazarepülnöd. — De a rendırség azt mondta, hogy maradjak a szigeten — ellenkezett Marissa. — Egy vagy két nap alatt elintézik a formaságokat — magyarázta Robert. — Legalább két napba telik, mire odaérnék. Aztán meg nehezen tudnék most itthonról elszabadulni. Már csak egy hét van hátra április 15-ig, az pedig tudod, mit jelent, jön az adóbevallás. Neked is jobb, ha mihamarabb visz-szajössz. — Hogyne — mondta hirtelen hővös hangon Marissa —, értem. — Felhívjam Gustave-ot én? — kérdezte Robert.
— Ha megtennéd — felelte Marissa, de aztán meggondolta magát. — Várj csak — mondta —, azt hiszem, jobb, ha mégis én hívom fel. Lehet, hogy Gustave velem akar beszélni. — Rendben van — egyezett bele Robert. — Hívj fel. mihelyt tudod, mikor jössz. Marissa letette a kagylót. Életében nem állt még ilyen nehéz telefonhívás elıtt. Próbálta végiggondolni, hogyan mondja el, ám egy ilyen hírt nem lehet kíméletesen közölni. Végül fölvette a telefont és tárcsázott. 126 Gustave az elsı csöngetésre felvette. Sebész lévén hozzászokott az éjszakai telefonokhoz. Még csak nem is érzıdött a hangján az álmosság, holott bizonyára aludt. Marissa rögtön a lényegre tért, elmondta Gustave-nak, mi történt. Még azt is meg tudta állni, hogy ne bıgje el magát, míg be nem számol pontosan a nap eseményeirıl. A vonal másik végén, több ezer kilométerre tıle hosszas hallgatás volt a válasz.
•— Gustave... ott vagy? — kérdezte Marissa el-csukló hangon. Rövid szünet után Gustave megszólalt. — Igen .. igen, itt vagyok. Csak ... képtelenség elhinni. De hát Wendy mindig is vakmerı volt búvárkodás közben. A holmijával mi lett? — Összecsomagoltam — mondta Marissa egyszerre meglepetten és megkönnyebbülten, hogy Gustave ilyen higgadtan fogadta a szörnyő hírt. Feltételezte, hogy a sebész objektivitása beszél most belıle, s csak majd késıbb, ha már egymaga lesz, fog ráeszmélni a rettenetes valóságra. — Szörnyő megrázkódtatás lehetett számodra — mondta Gustave. — Nincs semmi bajod? — Megvagyok — felelte Marissa. — Marissa, hálás vagyok, amiért te hívtál. S megköszönném, ha feladnád a holmiját. Hívom majd az ausztrál hatóságokat. Most leteszem. Viszlát. A vonal megszakadt, és Marissa lassan helyére tette a kagylót. Szívében ugyanúgy égett a fájdalom, mint Gustaveéban. Hátrahanyatlott az ágyon, és arcát a kezébe temetve
egészen addig zokogott, míg el nem fogytak a könnyei. Aztán szomorúsága elıbb bosszúságba, majd dühbe csapott át. Gustave-val folytatott telefonbeszélgetésére gondolva felidézte magában, hogy is zajlott ugyanez Roberttel. Megbocsáthatatlannak érezte, hogy férje nem repült azonnal Ausztráliába, azok után, hogy tudta, micsoda megrázkódtatás érte ıt. Méghogy adóbevallás! Micsoda abszurd kifogás. Azok után, ami történt, azt remélte, hogy ı és a házasságuk mégiscsak fontosabb lesz Robertnek bármi másnál. Marissa felállt az ágyról, és odasétált az ablakhoz. Az óceán csak úgy csillogott a késı délutáni napsütésben. Nehéz volt elfogadni, hogy Wendy ilyen békés környezetben ilyen szörnyőségesen végezte. Azon tőnıdött, milyen sors várt volna rá is, ha a fáradtság nem őzi vissza a hajóra. Akkor már ı is halott lenne. S valakik talán épp ezt akarták: megszabadulni mindkettıjüktıl. Marissának kiszáradt a torka, alig tudott nyelni. Veszélyes, majdhogynem ırült gondolatok jutottak az eszébe. Felrémlett benne a kegyetlen biztonsági ırök képe ott, a klinikán. Lehetséges volna, hogy az Óz fedélzetén tartózkodó szörnyeteg kínainak valami köze van a klinikához? Marissa eltőnıdött, lehet-e bármiféle kapcsolat az államokbeli
nıgyógyászati klinika, meg az itteni ANEK között. Kisétált a napernyıs teraszra, és lerogyott az egyik székbe. Az nem lehet, hogy Wendy hiába halt meg! Hogy is hagyhatná ennyiben, hogy is mehetne vissza Bostonba? Gondolatai újra meg újra visszatértek a megfoghatatlan Tristan Williamshez. Hogy adhatja egy képzett kórboncnok arra a fejét, hogy nevetséges módon hamis adatokat kreáljon, csak azért, hogy publikálhasson egy cikket? Ez sehogy sem stimmel. Marissa idegesen dobolt ujjaival a szék karfáján. Megint csak a dögöket a vízbe hajigáló két férfi jutott eszébe. Ha tényleg jóhiszemően tették, amit tettek, akkor miért száguldottak el szinte abban a pillanatban, ahogy rájuk kiáltott? Tristan Williams meg holmi szeszélytıl indíttatva szakmai öngyilkosságot követ el! Egyre inkább úgy érezte, hogy az a két férfi ott az Óz fedélzetén pontosan tudta, mit csinál. Minden egyre kísértetiesebben emlékeztetett arra a helyzetre, amibe az Ebola-járvány kitörése idején került, amikor még a JFK-nál dolgozott. İ akkor is mindenki másnál hamarabb élt a gyanúperrel, hogy valami sötét hatalom áll az események hátterében. Minden kudarc és csalódás ellenére makacsul hitte, hogy igaza van, 127 míg csak bizonyságot nem nyert, hogy még a vártnál is ördögibb erık mozgatják a szálakat.
Most is, mint akkor, úgy érezte, hallgatnia kell az ösztöneire. S még ha a gyanún kívül nincs is semmi kézzelfogható bizonyítéka arra, hogy az események nem csupán a véletlen mővei, akkor is utána kell járnia a dolognak. Szinte nem is vette észre, hogy visszament a szobába, és a telefon után nyúlt. Ma már másodszor ébreszti fel. Robertet. — Robert, szükségem van rád — mondta neki. —• Minél többet gondolkodom Wendy halálán, annál inkább az a meggyızıdésem, hogy szándékos gyilkosság történt. — Marissa, kérlek, eltúlzod a dolgot. Rettenetes megrázkódtatás ért. Miért nem ülsz fel egy gépre és jössz haza? — Mert úgy érzem, hogy maradnom kell. — Nem tudok Ausztráliába menni — bizonygatta Robert. — Mondtam már, hogy az üzlet. . . Marissa hiába tudta, hogy esztelenség, amit csinál, lecsapta a kagylót, mielıtt Robert még befejezhette volna a mondatát. De aztán rájött, hogy mégis van valami, amit a férfi megtehetne. Fölvette a telefont, és megint tárcsázni kezdett. — Örülök, hogy visszahívtál — mondta Robert.
— Bíztam benne, hogy felülkerekedik benned a józan ész. ~~ — Azért hívtalak, hogy nézz utána valaminek — mondta Marissa, elengedve a füle mellett Robert megjegyzését. — Azt akarom, nézz utána, van-e bármiféle üzleti kapcsolat a bostoni nıgyógyászati klinika és az ANEK között. — Reggel megérdeklıdöm — ígérte Robert. — Azt akarom, hogy most nézz utána — makacs-kodott Marissa. Tudta, hogy Robert számítógépe több adatbankkal is össze van kötve. — S ha megteszem — alkudozott Robert —, hazajössz és nem nyaggatsz tovább azzal, hogy odarepüljek? — Nem kérem többet, hogy repülj ide — felelte Marissa. — Mi a számod? Visszahívlak. Öt perccel késıbb megcsörrent a telefon. Robert gyorsabb volt, mint gondolta. ' — Jól sejtetted, tényleg van köztük kapcsolat — mondta
Robert. — Mind a Nıgyógyászati Klinika Rt.-t, mind pedig az ANEK Rt.-t egy Megtermékenyítés Rt. néven bejegyzett ausztrál holdingcég felügyeli. A nıgyógyászati klinika egyik prospektusának a hátlapjáról olvastam le mindezt. — Mit keres nálad a klinika prospektusa? — kérdezte Marissa. — Én eddig azt hittem, hogy az magánvállalkozás. — Pár évvel ezelıtt a klinika országos hálózatának kiépítése céljából részvényeket bocsátottak ki — magyarázta Robert. — Jó részvények. Én elégedett vagyok velük. — Te részvényese vagy a nıgyógyászati klinikának? — kérdezte Marissa. — Igen — felelte Robert. — Jelentıs számú részvényeim vannak mind a nıgyógyászati klinikánál, mind pedig az ANEK-nél. — ANEK részvényeid is vannak? — Hát hogyne — mondta Robert. — A sydneyi tızsdén vásároltam. — Add el ıket! — kiabálta Marissa.
Robert elnevette magát. — Nem kellene az üzletet összekeverni az érzelmekkel — jelentette ki. — A közeljövıben szerintem mind a két részvény értéke emelkedni fog. — Én úgy látom, hogy valami nincs rendben e körül a két intézmény körül — mondta hevesen Marissa. — Nem tudom, mire megy ki a játék, de azt hiszem, van valami közük ezekhez a salpingi-tises esetekhez. — Nehogy azt mondd, hogy még mindig tart ez a rögeszméd — horkant fel Robert. 128 — Te csak add el a részvényeket — szólította fel Marissa. — Majd szakértıkkel megkonzultálom a javaslatodat — mondta Robert kitérıen. Marissa lecsapta a telefont, nem várva meg, hogy Robert mondjon még valamit. A Wendy halála miatt érzett szomorúságot most már teljesen háttérbe szorította a düh. Jóllehet tisztában volt vele, hogy a hormongyógyszerek okozta túlérzékeny érzelmi állapota is belejátszhat mostani kedélyállapotába, nem törıdött túlzottan vele. A depresszió helyett a cselekvést választotta. Felkapta a telefont, és
felhívta Charleville-ben a Repülıs Orvosi Szolgálatot. — Igen — felelte a vonal másik végén egy nıi hang —, dr. Tristan Williams nálunk dolgozik, de jelen pillanatban kint van a terepen. És még egy jó darabig nem is jön vissza ide a központba. — Meghatározott terv szerint dolgozik? — kérdezte Marissa. — Igen — felelte a nı —, hacsak nincs vészhelyzet valahol. Orvosaink mindig meghatározott útvonalat járnak be, amikor kimennek a terepre. — Meg tudná mondani nekem, hol lesz mához két napra? — kérdezte Marissa. Úgy gondolta, ennyi idı alatt csak odaér, bárhol legyen is az a hely. — Tartsa a vonalat — mondta a nı, és néhány percig megváratta Marissát. Amikor visszajött, azt mondta: — Egy Windorah nevő városka közelében. Egy Wilmington nevő tanyára várják. — Van Windorahban kereskedelmi repülıtér? — kérdezte Marissa. A nı elnevette magát. — Nem, nincsen — mondta. — Ami azt illeti, még aszfaltozott út sincs arrafelé.
Marissa ezután a repülıteret hívta, hogy megérdeklıdje a charleville-i járatokat. Helyet foglalt magának, hamar összepakolt és lement a szálloda halljába. Miután Wendy bıröndjét levitette a szálloda raktárhelyiségébe, kijelentkezett. A reptérig tartó rövid út során azon tőnıdött, lehet-e bármi baja abból, hogy nem engedelmeskedik a felügyelı kérésének, és távozni készül Hamilton-szigetrıl. Mi lesz, ha a biztonsági szolgálat emberei a repülıtéren megállítják? Ám semmi ilyesmi nem történt, simán felszállhatott a brisbane-i járatra. Brisbane-ben rövid várakozás után átszállt egy munkásszállító gépre, amelynek a fedélzetén mindössze tizenkét ülés volt. Nem sokkal kilenc után a gép elhagyta a kifutópályát és megindult nyugatnak, a nagy kiterjedéső erdıség szélén elhelyezkedı város, Charleville felé. Mialatt Marissa gépe a keskeny, buja tengerpartot Ausztrália többi részétıl elhatároló NagyVízválasztó hegység fölött röpült, Ned Kelly és Willy Tong a szinte teljesen sötét, elnéptelenedett ANEK adminisztrációs épületének lépcsıin igyekezett fölfelé. Charles Lester irodájának ajtaja résnyire nyitva állt. A két férfi kopogtatás nélkül besétált. Charles kiemelte fejét asztali rézlámpája fénykörébıl. Az árnyékban mélyen ülı szemgödrei szinte nem is látszottak,
úgy festett, mintha egyáltalán nem is lenne szeme. Dús bajusza alatt szorosan ösz-szezárta lefelé görbülı száját. Nem volt elragadtatva. — Leülni! — parancsolt rájuk. Ned hanyagul elhelyezkedett az íróasztallal szemközt álló egyik szék karfáján, Willy a könyvespolcnak dılt. — Most hallottam az esti hírekbıl, hogy mi történt ¦— fogott bele Lester. — Sikerült mindent elrontaniuk. Elıször is, csak az egyik nıtıl szabadultak meg. A másik pedig másról sem beszél, mint arról, hogy nem véletlen baleset áldozata lett a ba-rátnıje, hiszen látta ott magukat. Nagyon úgy fest, hogy a rendırség nyomozást indít. — Ki gondolta volna, hogy pont kijön a vízbıl, mialatt dobáljuk befelé a csalit? — kérdezte Ned. — Pechünk volt. Az elgondolás igenis jó volt. Annyi csalit hajigáltunk be, hogy arra a környék minden cápájának ott kellett teremnie. 129 — Nem az volt a feladatuk, hogy az egyiket likvidálják! És még gyanússá is tegyék magukat! — vicsorogta Lester. — Nemcsak melegen ajánlom, de megparancsolom, hogy ezt a másik nıt is tüntessék el az útból. A hírekben dr. Marissa Blumenthal-Buchananról beszéltek.
— Tudom, melyikük az — jelentette ki Ned. — İ a barna hajú. — Menjünk vissza Hamilton-szigetre, és ott kapjuk el? — kérdezte Willy. — Azt csinálják, amit kell — mondta Lester. — Na és mi van, ha már eljött a szigetrıl? — kérdezte Ned. — Kétlem, hogy eljött volna, amikor nyomozásra készülnek — mondta Lester. — Mindenesetre megkérdezzük a szállodát. Hol is szállt meg, mit mondtak, a Hamilton Resortban? — Abban — felelte Ned. Lester felvette a telefont, és miután megkapta a telefonszámot, tárcsázni kezdett. Legnagyobb csalódására közölték vele, hogy Mrs. Buchanan már eltávozott. Lester felállt és áthajolt az asztalán. — Ajánlom, hogy hozzák helyre a dolgot. Ned, maga ellenırzi az összes szállodát itt, meg Sydneyben. A beépített kormányhivatalnokainktól pedig tudakolja meg, elhagyta-e már a nı az országot. Willy, maga induljon Tristan Williamshez, s tartsa rajta a szemét. Ez a Mrs. Buchanan eredetileg arról beszélt, hogy meg akarja keresni a fickót.
Ha sikerül beszélnie vele, annak rossz vége lehet. — Mi van, ha már elrepült az országból? — kérdezte Ned. — Azt akarom, hogy eltőnjön az útból — jelentette ki nyomatékkal Lester. — Legyen akár az államokban, akár Európában, bárhol. Világos? Ned felállt. — Teljesen világos — mondta. — Komoly lecke. De én szeretem a komoly leckéket. 1990. április 9. 7.21 Marissa fáradtan ébredt, rosszul aludt az éjszaka. Charleville-ben egy csinos kis motelben szállt meg, s hiába volt kényelmes az ágya, többnyire csak forgolódott, rémképekkel küszködött. Valahányszor behunyta a szemét, azonnal megjelent elıtte a hatalmas fehér cápa. S azon ritka alkalmakkor, mikor sikerült valahogyan elszenderednie, lidérces álmában Wendyt látta a fenevad szájában. Végül is kora hajnalban sikerült három óra hosszat egyfolytában végigaludnia. Bár nem volt éhes, magába erıltetett némi ennivalót, mielıtt elindult volna autót kölcsönözni. Charleville utcáin járva az volt az érzése, mintha
visszalépett volna az idıben mintha egy ötven évvel ezelıtti amerikai középnyugati városkába tévedt volna. Némelyik lakóházon és középületen még a viktoriánus építészeti jelleg nyomait is felfedezte, pedig korábban arra számított, hogy ilyesmivel Bris-bane-ben találkozik majd. A levegı tiszta volt, az utcákon sehol semmi szemét. S a kora reggeli nap már éreztette erejét. A Hertz szalonban Marissa kibérelt egy Ford falcont. Kért egy térképet is, ám azt az ügynök nem tudott adni. — Hová készül? — kérdezte a helyiekre jellemzı éneklı hanghordozással. — Windorahba — mondta Marissa. Az ügynök úgy nézett rá, mintha egy ırültet látna. — Mi a csudáért? — kérdezte. — Tudja, milyen messze van ide Windorah? — Nem nagyon — vallotta meg Marissa. — Több mint háromszáz kilométer — folytatta a férfi. — És háromszáz kilométeren keresztül semmi, csak kenguruk meg gyíkok. Legalább nyolc-tíz óra vezetés. Jó, ha feltankol elıtte. Van a kocsiban egy Vizespalack is. A biztonság kedvéért azt is töltse fel. — Milyen arra az út? — kérdezte Marissa.
130 — Túlzás lenne útnak nevezni — mondta az ügynök. — Mocsok meg tehéntrágya végestelen végig. Nem sok esı esett az idén. Hívjon fel holnap Windorahból. Ha nem jelentkezik, értesítem a rendırséget. Szinte semmi forgalom sincs arrafelé. — Köszönöm szépen — hálálkodott Marissa. — Felhívom. Marissa a motelhez hajtott a kocsival. Furcsa volt bal kormánnyal vezetni. Bement és megkérte a tulajdonost, hogy hívja fel neki a Királyi Repülıs Orvosi Szolgálatot. Tudni akarta, hogy Tristan Williamsnek nem kellett-e eltérnie eredeti útvonalától. Miután feltankolt és feltöltötte a vizespalackot, Marissa végighajtott Charleville-en, majd megindult Windorah irányába. Pontosan úgy történt, ahogy az ügynök mondta, a külvárost elhagyva az aszfaltút hirtelen véget ért. Eleinte Marissa valahogy még jól is érezte magát. A nap mögötte járt, s nem elıtte, bár tudta, hogy ez késıbb megváltozik. A táj elhagyatottsága balzsam volt mostani érzelmi viharaira. Fakó narancsos színben ragyogott a tájat kettészelı út, a száraz, sivatagos területet szők völgyek szabdalták, amelyeken az esıs évszakok kevéske csapadéka szokott csordogálni. Az autó zaja egyre-másra madarakat
rebbentett fel. Feltünedezett a beígért állatvilág is. Helyenként a hibiszkusz ragyogó színeiben csillogva feltőnt egy-egy vízfolyás is. A megkapóan szép látvány ellenére egy idı után az utazás monotonná vált. Ahogy fogytak a kilométerek, Marissa egyre inkább örült, hogy az ügynök megígértette vele, hogy megérkezése után felhívja. Még soha életében nem utazott ennyire elhagyatott tájon; gondolni sem mert rá, mi lesz, ha esetleg az autója elromlik. Maga a vezetés sem volt könnyő. A gödrös, kátyúkkal teli út miatt állandóan szlalomozásra kényszerült. A felvert por nem kímélte a kocsit sem, egy idı után vékony porréteg borított mindent. Dél körül a hımérséklet jóval harminc fok fölé emelkedett, a hıségtıl szinte hullámzott elıtte az út. Helyenként még a természet is akadályokat gördített elébe, egy alkalommal erısen bele kellett taposnia a fékbe, hogy átengedjen az út túloldalára egy hirtelen elıbukkant vaddisznócsordát. Este nyolc óra tájt, tizenegy órai autózás után kezdtek újra feltünedezni a civilizáció bizonytalan jelei. Húsz perccel késıbb Marissa megérkezett Windorahba, boldogan állapította meg, hogy végre célhoz ért, jóllehet a városka nem úgy festett, mint egy színes oázis. A település közepén állt az egyemeletes, stukkós,
faverandás Western Star fogadó. Vele szemben, az utca túloldalán volt egy vegyesbolt, attól valamivel lejjebb pedig egy, a harmincas éveket idézı benzin- , kút. Ennyi volt a belváros. Marissa belépett a fogadóba, s rögtön az öt férfivendég pillantásainak kereszttüzébe került. Úgy fogadták, mint egy látomást. — Szobát szeretnék két éjszakára — mondta Marissa. — Le van foglalva? — kérdezte a férfi. Marissa elnézte a férfi széles ábrázatát. Azt hitte, viccel vele, ám a fogadós nem mosolyodott el. — Bokszolók vannak ma a városban — mondta a férfi. —- Eléggé zsúfoltak vagyunk, de megnézem, mit tehetek. Ezzel odament a pénztárgéphez és felnyitotta a vendégkönyvet. Marissa körbepillantott. A férfiak még mindig ıt bámulták. Egyikük sem moccant, mélyen hallgattak. Nem nyúltak az elıttük álló sörökhöz sem. A fogadós visszajött. — A négyes szoba a magáé — szólt. — Ezt is lefoglalták ugyan, de este hatig be kellett volna jelentkezniük.
Marissa kifizetett egy éjszakát, elvette a kulcsot, és az étkezési lehetıségek után érdeklıdött. — összeütünk magának valamit itt a kocsmában — ajánlotta a fogadós. — Jöjjön vissza, ha már felfrissítette magát. — Még egy kérdésem volna — mondta Marissa. — Messze van ide a Wilmington farm? — Az nem — mondta a férfi —, nincs olyan mesz-sze. Nyugatnak alig három óra. 131 Marissa azon morfondírozott, vajon mi számít itt távolinak, ha a farm háromórányira innen „nincs messze". Mielıtt még felment volna a szobájába, felhívta a kölcsönzıt, és közölte az ügynökkel, hogy megérkezett. Örömmel állapította meg, hogy a szobája meglehetısen tiszta. Azon viszont meglepıdött, hogy az ágy fölött szúnyogháló van kifeszítve. Késıbb értette csak meg, mennyire kellett az ide.
Az est hátralevı része hamar elröppent. Nem volt étvágya, alig evett valamit. A jégbe hőtött sört viszont élvezte. Azon kapta magát, hogy kellemesen elbeszélget a bárpultnál ülı férfiakkal. Még arra is rábeszélték, hogy tartson velük a bokszmeccsre, ahol a helyieknek alkalmuk nyílt arra, hogy összemérjék erejüket a profikkal. Húsz dollárt nyerhettek volna, ha kibírnak három egyperces menetet. Senki sem bírta ki. Marissa nem várta ki a végét, elriasztotta, hogy milyen durva erıszaknak teszik ki magukat a becsípett farmerek. Szörnyő volt ez az éjszakája is. Álmában megint látta a cápákat, s azt, hogy felfalják Wendyt. Ráadásul gyötörte a kintrıl behallatszó részeg kiabálás és verekedés lármája. S a tetejébe még hadakoznia kellett a szúnyoghálón valahogy mégiscsak átjutó mindenféle rovarokkal. Reggel még fáradtabban ébredt, mint elızı nap. Ám egy frissítı zuhanyozás és a meglepıen jóíző, erıs kávé után úgy érezte, könnyedén megbirkózik az elıtte álló nappal. Miután a fogadós útbaigazította, kihajtott Windorahból, és megindult a Wil-mington farm felé. A tehénfarm pontosan olyan volt, amilyennek várta. Lengıajtós faistállók, fehérre meszelt deszkafalú házak, és
rengeteg kerítés. Egy csomó kutya, és cowboyok a házak és istállók körül. A levegıben terjengett a kellemetlen, de nem elviselhetetlenül átható, markáns trágyaszag. Ezen a farmon nem hitetlenkedı szemek meredeztek rá, mint a fogadóban, hanem azonnal ugrott mindenki, hogy a segítségére legyen. A cowboyok szinte a szó szoros értelmében kezüket-lábukat törték, hogy megkínálják egy pohár sörrel, és felajánl-ják neki, hogy kiviszik a leszállópályához, ahová déltájban várták az orvost. Az egyik pásztor elmagyarázta, hogy azért ilyen készségesek, mert csinos nık, ráadásul egymagukban minden száz évben legföljebb egyszer vetıdnek ezekre a farmokra. Marissa fél tizenkettı körül már kint volt a leszállópályánál, Ford Falconját beállította egy gumi-fa árnyékába, és türelmesen várakozott. A Wilming-ton farm dzsipje a tőzı napon, a leszállópálya közvetlen közelében álldogált. Nem sokkal tizenkettı elıtt Marissa kiszállt a kocsiból, és kimerészkedett a fa árnyékából. Szemét árnyékolva a halványkék égboltot fürkészte. Perzselt a nap, sehol egy felhı. Repülıgépnek se híre, se hamva. Erısen fülelt, ám az akácfa susogó lombjának neszezésén kívül más hangot nem hallott. Jó tíz perc múltán már épp vissza akart menni a kocsijához, amikor a távolból repülıgépzúgást hallott. Szemét az égre
emelte, a zaj forrását kutatta. Nem látta meg egészen addig, míg a feje fölé nem ért. A repülıgép ott körözött a leszállópálya fölött, mintha a pilóta nem tudná eldönteni, landoljon-e vagy sem. Végül a második kör után a gép leszállt A Beechcraft KingAir gépe a széllel szembefordulva a dzsip felé gurult. A pilóta leállította a motorokat és kiszálláshoz készülıdtek. , Amikor kinyílt a gép ajtaja, Marissa sietısen megindult. A dzsipben üldögélı férfi kilépett a napsütésbe, és a homokba pöckölte cigarettacsikkjét. — Dr. Williams? —¦ kérdezte Marissa. A pilóta megállt a gép mellett, és Marissára nézett. Rézkeretes, ódivatú orvosi táskát tartott a kezében. — Dr. Williams? — kérdezte megint Marissa. — Igen — mondta fáradtan Williams, és tetıtıl talpig végigmérte a nıt. 132 — Dr. Marissa Blumenthal vagyok — mutatkozott be Marissa, és a kezét nyújtotta. A férfi némi habozással fogadta az üdvözlést. — Örülök, hogy találkoztunk — mondta, ám hangjából nem sok meggyızıdés csendült.
Marissát kissé meglepte az orvos külseje. Nem látszott kórboncnoknak, legalábbis nem hasonlított egyetlen pathológusra sem, akit ı ismert. Arca nap-barnított volt, és legalább háromnapos borosta ütközött ki rajta. Ütött-kopott, széles karimájú ausztrál trópusi kalapot viselt. Sokkal inkább vándorlegénynek, cowboynak tőnt, semmint orvosnak. Jóképő férfi volt, haja egy árnyalattal világosabb szıke, mint Roberté, s ugyanolyan hegyes álla volt neki is. De itt véget is ért minden hasonlóság. Tristannak mélyen ülı szemei voltak, bár a színüket ebben a vakító fényben nem nagyon lehetett megállapítani. A szája is más volt, nem olyan keskeny, mint Roberté, hanem vastag, érzéki. — Beszélhetnék magával néhány percet — kérdezte Marissa. — Magára vártam. Charleville-tıl autóztam idáig. — Szent ég! — mondta Tristan. — Nem mindennapos dolog, hogy errefelé csinos nıkkel találkozzék az ember. Gondolom, azok ott a Wilmington farmon várhatnak egy keveset. Megyek és szólok a sofırnek. Ezzel Tristan odasétált a dzsiphez, és orvosi táskáját betette a hátsó ülésre. Marissa úgy látta, valamivel magasabb is, mint Robert. Amikor visszajött, Marissa azt javasolta, hogy üljenek be az
ı árnyékban álló kocsijába. Tristan beleegyezett. — Bostonból jöttem egészen idáig, csak azért, hogy magával beszélhessek — kezdte Marissa, mihelyt elhelyezkedtek. — Nem volt könnyő megtalálni magát. — Valami azt súgja, hogy nem lesz kedvemre való ez a beszélgetés — jegyezte meg Tristan Marissa szemébe nézve. — Ez a rámtalálás valahogy nem tetszik nekem. — Az egyik cikkérıl szeretnék beszélgetni — folytatta Marissa. — Arról, amelyik a tébécés salpingitisszel foglalkozik. — Most már tudom is, hogy nem kedvemre való ez a beszélgetés — jelentette ki Tristan. — S ha megbocsát, engem várnak a betegeim. — Ezzel már nyúlt is a kilincs után. Marissa megfogta a karját. — Kérem — mondta —. beszélnem kell magával. — Sejtettem én, túl szép ez ahhoz, hogy igaz legyen — mondta Tristan. Elhúzta a kezét, és kiszállt az autóból. Hátra sem nézve megindult a dzsiphez, beszállt, a kocsi elindult.
Marissa teljesen elképedt. Nem tudta, megsértıdjön-e vagy dühöngjön inkább. Az nem lehet, hogy ez a férfi csak néhány pillanatot szenteljen neki azok után, hogy ennyit veszıdött a felkutatásával. Marissa egy percig csak kábán ült a kocsiban, és nézte a dzsip felverte port. Majd gyorsan indított, gázt adott, és a terepjáró után indult. Mire odaért a Wilmington farmra, tetıtıl talpig belepte a por, ugyanis egész úton szorosan a dzsip nyomában haladt. Még a torkát is kaparta a homok. Tristan már kiszállt a terepjáróból. Orvosi táskájával a kezében megindult egy kisebb ház felé. Marissa utánarohant. Amikor mellé ért, megpróbált a szemébe nézni. Igencsak szednie kellett a lábát, hogy lépést tarthasson a férfival. — Beszélnünk kell — mondta Marissa, látva, hogy Williams tudomást sem vesz róla. — Nagyon fontos. Tristan megállt. — Semmi kedvem magával beszélni — jelentette ki. — Amellett meg várnak a betegeim, köztük egy beteg kislány. Győlölöm a gyermekgyógyászatot. Marissa elsimította a homlokáról porlepte haját, és Tristan szemébe nézett. Most már látszott, hogy a szemei kéken
csillognak. — Én gyermekorvos vagyok — mondta. — Talán segíthetek. 133 Tristan, alsó ajkát beharapva Marissa arcát fürkészte. — Gyermekorvos, igazán? — szólt. — Ez kapóra jött. — Megfordult, és a bejárati ajtóra meredt. Amikor visszanézett, azt mondta Marissának: — Ezzel az esettel én nem tudok megbirkózni. Túl keveset tudok ehhez a gyermekgyógyászatról. A beteg egy nyolc hónapos csecsemı volt, igen rossz állapotban. Magas láza volt, köhögött, és folyt az orra. Akkor is sírt, amikor Marissa és Tristan belépett az ajtón. Amíg Marissa vizsgálta a babát, Tristan és az aggódó anya mellette álltak. Pár perc múlva Marissa kiegyenesedett, és így szólt: — Kanyaró, semmi kétség. — Honnan tudja? — kérdezte Tristan. Marissa megmutatta Tristannak a gyermek szájpadlásán az apró fehér pöttyöket, a vörös szemeket, és a homlokon megjelenı halovány kiütéseket. — Mit csináljunk? — kérdezte. — Le kell vinnünk a lázát — mondta Marissa. —• De ha
komplikáció lépne fel, kórházba kell szállítani. Megoldható? — Hogyne — mondta Tristan. — Ha elkerülhetetlen, repülıvel elvihetjük Charleviile-be vagy Brisbane-be. A következı néhány percben Marissa elsorolta a gyerek anyjának az árulkodó jeleket. Majd kiderítették, hol fertızıdhetett meg a baba a vírussal. Két héttel ezelıtt látogatóba mentek Longreachben élı rokonaikhoz, és ott volt egy beteg kisgyerek, akitıl elkaphatta a kanyarót. Miután megbeszélték, hogyan lehet elejét venni annak, hogy a farm többi gyereke is megfertızıdjék, Marissa és Tristan elbúcsúzott az anyától, és megindultak a Tristan listáján álló következı ház felé. — Köszönöm a segítségét — mondta Tristan, miközben megindultak felfelé a lépcsın. — Nélkülem is elboldogult volna — jelentette ki Marissa. Erıs kísértést érzett, hogy tovább beszéljen, ám ösztönei azt súgták, várjon még vele. Marissa Tristan mellett maradt, és segített neki megvizsgálni a farm többi betegét is. A zöme rutinvizsgálat volt, kivéve egy kilencvenhárom éves rákos asszonyt, aki haldoklott, de nem akart kórházba menni. Tristan tiszteletben tartotta az asszony kívánságát, és gondoskodott a fájdalomcsillapítókról.
Amikor kiléptek a legutolsó házból, Tristan volt az. aki visszatért az újságcikkre. — Úgy érzem, végül is felülkerekedett bennem a kíváncsiság — kezdte. — Mi késztette arra. hogy ilyen hosszú utat megtegyen csak azért, hogy egy rossz hírő cikkrıl beszéljen velem? — Az, hogy magam is ebben a betegségben szenvedek — mondta Marissa, s igyekezett lépést tartani a férfival. A közös étkezı felé mentek. — Meg az, hogy ez a fertızés felütötte a fejét az Egyesült Államokban, de még Európában is. — A legszívesebben azonmód rákérdezett volna, hogy Williams tényleg kiagyalta-e ezeket az eseteket, ám tartott tıle. hogy egy ilyen kérdéssel végleg elriasztaná a férfit, így inkább uralkodott magán. Tristan megállt, és Marissára nézett. — Magának is tébécés salpingitise van? — kérdezte. — A biopszia ezt derítette ki. Sejtelmem sem volt róla. Ha nem akarok gyereket, soha ki nem derül. Tristan a gondolataiba merült. . — Megpróbáltam utánajárni a dolognak — folytatta Marissa —, de ez pokoli nehéznek, mondhatni katasztrofálisnak bizonyult. Nemrég elveszítettem a barátnımet. Az sincs kizárva, hogy megölték.
Tristan Marissára meredt. — Mit mond? — A barátnımmel jöttem Ausztriába — mesélte Marissa. — Neki is tébécés salpingitise volt. A maga cikke miatt indultunk útnak. Jártunk az ANEK-ben, és kérdezısködtünk maga után. Nem mondhatni, hogy segítıkészek lettek volna. 134 Marissa részletesen beszámolt arról, mi történt odakint a zátonynál, és hogy ı úgy érzi, Wendy halála nem baleset volt. — Kezdem azt hinni, hogy az én életem is veszélyben forog — tette még hozzá. — Bizonyítékom persze nincs rá. Tristan felsóhajtott. — Nagyon rossz emlékeket ébreszt bennem — mondta és megrázta a fejét. Feljebb tolta a kalapját, és megtörölte a homlokát. — De talán jobb, ha elmondom magának az én történetemet, hogy tudja, mibe vágta a fejszéjét. Akkor tán szépen hazatér, és folytatja megszokott életét. A történet hosszú és csak a maga fülének szánom. Rendben? — Rendben — egyezett bele Marissa. — Legyen — mondta Tristan. — Menjünk be, és igyunk valamit.
Tristan bement a kantinba, és egyenest besétált a konyhába. Épp az ebéd utáni szennyes edényt mosogatták. A hőtıbıl kivett két hideg sört, és kivitte az elnéptelenedett ebédlıbe. Kinyitotta az üvegeket, és az egyiket odanyújtotta Marissának. Leültek egymással szemben. — Az egyetem után rögtön az ANEK-hez kerültem — kezdte, miután nagyot húzott a sörbıl. — Tetszett az intézmény, épp akkor kezdett terjeszkedni. Nem sokkal azután, hogy munkába álltam, a fıkorboncnok, ahogy ı nevezte magát, májgyulladást kapott, és hosszú idıre kiesett a munkából. S mivel csak ketten dolgoztunk az osztályon, én lettem a fınök — humorizált Tristan. — Szinte azonnal felfigyeltem ezekre a granulo-más salpingitisekre— folytatta —, hiszen jött egyik a másik után. Tudtam, hogy példa nélkül álló dologra bukkantam, és frissen végzettként rögtön arra gondoltam, itt a nagy lehetıség, máris felfedezhetek valami tudományos újdonságot. S be kell valljam, csábított a gondolat, hogy megjelentessek valamit az újságokban. így tehát a saját szakállamra úgy döntöttem, hogy leírom az eseteket. — Eleinte tébécére gyanakodtam, jóllehet ez a betegség
ritka Ausztráliában. Viszont mivel abban az idıben jelentısen megemelkedett a délkeletázsiai bevándorlók száma, ahol köztudottan gyakori ez a fertızés, mégiscsak elképzelhetınek tartottam a dolgot. De elıbb meg kellett bizonyosodnom arról, hogy tényleg tébécérıl van szó. A megfestések kizárták a gombás fertızéseket. Viszont organizmusok után hiába kutattam, nem találtam egy darabot sem. Ezzel együtt még mindig szentül hittem, hogy tébécével állok szemben. — S nem lehetett daganatos megbetegedés? — kérdezte Marissa. Tristan megrázta a fejét. — Nem az volt — felelte. — A tüdıröntgen mindegyik esetben normális, s egyetlen esetben sem találkoztunk duzzadt mirigyekkel vagy látászavarokkal. Éppen ezért mindvégig megmaradtam abban a hitben, hogy tébécérıl van szó, jóllehet fogalmam sem volt róla, mi lehet a terjesztı közeg. Ekkor azonban valami feltőnt nekem a klinikán. Körülbelül egy évvel azelıtt, hogy ezeket az eseteket felfedeztem, valami ösztöndíjprogram keretében kínai labortechnikusok és biztonsági ırök kezdtek feltőnni nálunk. Elıször azt hittem, hogy a klinika in-vitro laboránsokat képez, hogy aztán hozzáértı szakemberekként küldje vissza ıket Hongkongba, ahonnan idejöttek. Ám valahogy nem
voltam biztos benne. Mindig kettesével jöttek, és nem idıztek nálunk sokáig, mindössze pár hónapig. A legtöbbjük nem is tudott angolul. Mivel kivétel nélkül mindannyian Hongkongból jöttek, ahol köztudottan nagy a délkelet-ázsiai bevándorlók száma, kezdtem arra gyanakodni, hogy a jelenlétüknek lehet valami köze a tébécés salpingitis gyakori elıfordulásához. — És hova mentek az ösztöndíj letelte után? — kérdezte Marissa, akinek eszébe jutott az a két kínai a nıgyógyászati klinikán. — Fogalmam sincs — mondta Tristan. — Gondolom, vissza Hongkongba. Különösebben nem is izgatott, egészen addig, míg csak el nem kezdtem a tébécés esetekkel foglalkozni. Ekkor már magam is kíváncsi lettem. így hát kértem egy idıpontot Charles Lestertıl, a klinika igazgatójától, és megkérdeztem, miért van nálunk ennyi kínai. Kitérı választ adott. Valami olyasmit, hogy kormánydöntés. — Tristan megvonta a vállát. — Mit tehettem volna? 135 Megkérdeztem még néhány embert, de úgy tőnt, hogy senki sem akar beszélni róla.
Ekkor azonban az egyik kínai párost baleset érte, melynek során egyikük meghalt, a másik pedig kórházi kezelésre szorult. Az ANEKbe szállították be, ı volt az egyetlen férfibetegünk, Ekkor úgy döntöttem, hogy meglátogatom minden áldott nap. Hallgatag fickó volt, de tudott angolul. Nem túl sokat, de épp eleget. Chan Hónak hívták. Anélkül, hogy bárkit beavattam volna, elvégeztem rajta a szokásos tébécés szőrıvizsgálatokat, s mondhatom, nagyon elkeseredtem, amikor kiderült, hogy az eredmény negatív, hiszen így hézagosnak bizonyult az elméletem. Viszont azzal, hogy naponta meglátogattam, kezdtem kiismerni. Kiderült, hogy buddhista szerzetes, és azt is megtudtam, hogy harcmővészetet is tanult. Ez megragadott, hiszen attól kezdve, hogy még csak akkora voltam, mint egy törpekenguru, magam is tanultam önvédelmi sportokat. Amikor a pasast kiengedték a kórházból, elhívtam a sportkörünkbe. Fantasztikus, hogy mit tudott kungfuból. Marissa elıtt felrémlett, hogyan szerelte le Paul Abrumst egy jól irányzott rúgással az az öltönyös kínai fickó. — Kiderült azonban más is: Chan rákapott a sörre. Állítása szerint itt, Ausztráliában ivott életében elıször. Ahhoz képest gyorsan megszerette. Rájöttem, hogy néhány üveg jó kis ausztrál sör után megoldódik a nyelve. S az igazi meglepetések ezután következtek.
Megtudtam, hogy nem Hongkongból jött, hanem a Kínai Népköztársaságból, egy Kuangcsouhoz közeli kis városkából. — A kommunista Kínából? — kérdezte Marissa. — Ezt mondta nekem — felelte Tristan. — Engem is meglepett. Csak átutazott Hongkongon, természetesen illegálisan. Egyik éjszaka aztán sikerült bekapatnom ... — Feldühítenie? — kérdezte értetlenül Marissa. — Nem! Berúgatnom — felelte Tristan. — Ekkor végképp megnyílt. Elmondta, hogy Kínában egy Fehér Lótusznak nevezett titkos önvédelmi társaság tagja. Virtuóz harci tudása miatt vette fel vele a kapcsolatot egy hongkongi triász, a Wing Sin. S a szám'át az ANEK fizette. Arra célozgatott, hogy az intézmény rengeteg pénzt fizetett azért, hogy ıt meg a társát kicsempésszék Ausztráliába. — De miért? — kérdezte Marissa. Tristan története kezdett olyan irányba fordulni, amire nem szá-mitott. Nagyon messze vezetett a tébécétıl. — Fogalmam sincs — vallotta meg Tristan. — Nyugtalanított a dolog. Furcsállottam az egészet, különösen, hogy Lestertıl úgy tudtam, a programban az ausztrál kormány is benne van. Mindenfélékre gondoltam,
olyasmikre például, hogy 1997-ben Hongkongot ugyebár visszacsatolják Kínához, és talán ez áll a háttérben. — Más se hiányzik Kínának, mint az in-vitro megtermékenyítés — jegyezte meg Marissa. — Nem tudom — mondta Tristan. — Valahogy semmi értelme sem volt az egésznek. Megpróbáltam megint kérdezısködni a klinikán, de senkit sem találtam, különösen az adminisztrációs körökben, aki hajlandó lett volna errıl az egészrıl beszélni. Ismét tárgyaltam az igazgatóval, ı azonban figyelmeztetett, hogy ne ártsam bele magam. Meg kellett volna fogadnom a tanácsát. Tristan hátrahajtotta a fejét, és lehúzta a maradék sörét. Felállt, és megkérdezte Marissát, kér-e még egyet. A nı megrázta a fejét. Még azt se itta meg, amelyik elıtte volt. Mialatt Tristan- a konyhába ment, Marissa végiggondolta, amit hallott. Kétségtelenül különös történet, de ezért még nem lett volna érdemes több ezer kilométert utaznia. Tristan megérkezett egy újabb sörrel, és leült korábbi helyére. — Tudom, hogy hihetetlenül hangzik — folytatta •—, de én meg voltam gyızıdve arról, hogy ha ki-136 derítem, mit keresnek nálunk a kínaiak, akkor közelebb
jutok a salpingitis-elıfordulások magyarázatához is. Idıben ugyanis minden egybevágott, és én szentül hittem, hogy ez nem lehet véletlen. S függetlenül attól, hogy kell-e ez Kínának vagy sem, én úgy gondoltam, hogy ezeket a kínaiakat in-vitro technikusokká képezik ki. Ugyanis amíg a klinikán tartózkodtak, végig a laborban foglalkoztatták ıket. — És nem történhetett fordítva? — kérdezte Marissa. — Nem lehet, hogy ezek a kínaiak hozták a saját tudásukat, nem pedig itt akartak tanulni? — Ezt kétlem — mondta Tristan. — A modern orvostudomány nem erıssége Kínának. — Mégis, ebben az idıszakban, amirıl most beszélünk — mondta Marissa —, az ANEK-nél hirtelen megemelkedett a sikeres in-vitro megtermékenyítések száma. Az orvosi könyvtárban olvastam róla. — Amennyit én megtudtam Chantól, abból nyilvánvaló volt, hogy tıle például biztosan nem lehetett volna tanulni semmit. — No és a társa? — kérdezte Marissa. — Az, amelyik meghalt. — Chan nem volt hajlandó beszélni róla — mondta Tristan. — Pedig számtalanszor faggatóztam. Összesen annyit árult el róla, hogy ı nem volt mestere a harcászatnak. — Lehet, hogy értett az akupunktúrához — találgatta
Marissa. — Vagy a gyógyfüvekhez. — Elképzelhetı — mondta Tristan. — Ám meg kell mondjam, hogy az ANEK az in-vitro menetrendbe sehol sem építette bele az akupunktúrát. Viszont Chan valahogy azt éreztette velem, hogy felelıs a társa haláláért, attól tartott, hogy a baleset után visszaküldik Kínába. — Ez úgy fest, mintha a társa lett volna a fontosabb — jegyezte meg Marissa. — Talán valamilyen tudás vagy képesség birtokában volt. — Ezt nehezen tudnám elképzelni — mondta Tristan. — Meglehetısen primitív fickók voltak valamennyien. Én kábítószerre gyanakodtam. — Mire? — kérdezte Marissa. — Heroincsempészetre — felelte Tristan. — Hongkong a heroincsempészet központja, itt osztják el az Arany Háromszögbıl kapott drogot a világ többi részébe. Kezdtem azt hinni, hogy a szokatlan megbetegedések hátterében a heroincsempészet áll, tekintve, hogy az Arany Háromszögben igen magas a tébécés megbetegedések száma. — Vagyis ezek a kínai párosok futárok lettek volna : kérdezte Marissa.
— Én igy gondoltam — mondta Tristan. — Legalábbis arról, amelyik nem értett az önvédelemhez. Biztos persze nem voltam benne. De ez tőnt az egyetlen magyarázatnak arra, ha ennyi pénzt áldoznak rá. — Akkor ez azt jelenti, hogy az ANEK benne van a kábítószer-kereskedelemben? — Marissa hirtelen visszaemlékezett, milyen furcsa illat terjengett a klinikán. Ettıl valahogy hihetıvé vált mindaz, amit Tristan mondott. — De ha így áll a helyzet, akkor hogyan kerül a képbe a tébécés salpingitis? — Arra készültem, hogy kinyomozom — folytatta Tristan. — Úgy terveztem, hogy a szabadságom alatt elmegyek Hongkongba, vagy akár Kuangcsou-ba is, ha szükséges. — És miért gondolta meg magát? — kérdezte Marissa. — Két dolog történt — felelte Tristan. — Az egyik, hogy visszajött a fınököm, a másik, hogy a cikkem megjelent az Ausztráliai Fertızı Betegségek címő lapban. Azt hittem, egy csapásra híres leszek, amiért felfedeztem egy új tünetegyüttest. Ehelyett csak bajt hoztam magamra. Mint ahogy már korábban is említettem, a cikk megjelentetését nem beszéltem meg~a fınökséggel. Örjöngtek, amikor megjelent. Vissza akarták vonatni velem. Persze nem tettem, magas lovon ültem, s szembeszegültem velük.
137 — És igazi betegek voltak abban a cikkben? — bökte ki végül Marissa. — Nem csak kitalálta ıket? — Persze, hogy nem kitalált esetek voltak — jelentette ki bosszúsan Tristan. — Nem vagyok hülye. Ezt ık állították rólam. De nem igaz. — Charles Lester nekünk azt mondta, hogy maga találta ki az egészet. — Hazudott az a mocsok! — sziszegte Tristan. — A cikkben szereplı mind a huszonhárom eset valódi volt. Ezért kezeskedem. De nem lep meg, hogy ezt ¦ mondta maguknak. Kényszeríteni akartak, hogy magam is ezt mondjam. Nem tettem. Pedig még meg is fenyegettek. Én azonban rá se hederítettem ezekre a fenyegetésekre, egészen addig, míg ki nem terjesztették a feleségemre meg a kétéves kisfiamra. Aztán Chanilo eltőnt, és a dolgok elfajultak. Kórbonctani fınököm írt egy levelet az újságnak, azt állítva, hogy kitalált adatokat közöltem, és ezzel az írást hivatalosan diszkvalifikálták. Majd valaki heroint rejtett el a kocsimban, amit a rendırség névtelen feljelentésre hivatkozva megtalált nálam. Eleven pokollá változott az életem. Kábítószer-forgalmazásért bíróság elé állítottak. A családomat gyötörték, megfélemlítették. És én, a komplett -
idióta, még mindig szembeszegültem velük, mondván, tagadják le, ha tudják, hogy ezek a betegek valóságos személyek. A neveket még mindig ıriztem. Megszállott idealistaként eszemben sem volt feladni a harcot. Egészen addig, amíg el nem veszítettem a feleségemet. Marissa arca elszürkült. — Mi történt? — kérdezte, bár legszívesebben befogta volna a fülét, hogy ne hallja a választ. Tristan egy percig a sörösüvegét bámulta, majd nagyot kortyolt belıle. Könnyes szemekkel nézett Marissára. — Rablótámadásnak volt beállítva — mondta fakó hangon. — Nem gyakori eset ez itt, Ausztráliában. Leütötték és elvették a táskáját. Neki közben kitört a nyaka. — Jézusom! — kiirtotta Marissa. — A hivatalos jelentés szerint akkor tört cl a nyakcsigolyája, amikor a járdára zuhant — mondta Tristan. — Szerintem viszont egy jól irányzott kungfurúgás végzett vele, bizonyítani persze nem tudtam. Rettegtem a fiam életéért. Én maradtam, hiszen tárgyalás elıtt álltam, Chaunceyt azonban elküldtem Kaliforniába, a rokonokhoz. Tudtam, hogy itt nem tudom megvédeni. — A felesége amerikai volt? — kérdezte Marissa. Tristan bólintott. — Ösztöndíjas koromban ismerkedtünk meg San Franciscóban.
— És mi történt a tárgyaláson? — A legtöbb vád alól felmentettek — mesélte Tristan —, de nem mindegyik alól. Egy rövid ideig börtönben voltam, majd közmunkát kellett vállalnom. Az ANEK-bıl elbocsátottak. A szakképesítésemtıl természetesen megfosztottak, az orvosi diplomámat azonban sikerült megtartanom. Aztán iderepültem az isten háta mögé. — A fia még mindig Kaliforniában van? — kérdezte Marissa. Tristan bólintott. — Addig nem akarom visszahozni, míg nem vagyok biztos benne, hogy vége a zaklatásnak. — Micsoda megpróbáltatás! — szörnyülködött Marissa. — Remélem, megszívleli a tanulságot — mondta Tristan. — Feltehetıen igaza van, mikor azt állítja hogy a barátnıje halála nem volt véletlen. S valószínőleg az is igaz, hogy a maga élete is veszélybe forog. Azt tanácsolom, utazzon el innen. — Ahhoz még nem tudok eleget — vetette ellen Marissa. — Kérem, ne legyen olyan ostoba, mint én voltam — mondta Tristan. — A barátnıjét már elveszítette. Ne makacskodjék. Hagyja az idealizmust. Nagyban folyik ez a játék, s a kör ördögi. Halálos kombináció ez: szervezett
kínai bőnözés és heroincsempészet. Ha szervezett bőnözésrıl van szó, az embereknek azonnal a maffia jut az eszébe, ám a maffia kismiska a kínai szindikátushoz képest. S bármi legyen is a dolgok mélyén, rájöttem, hogy azt én a saját szakállamra kinyomozni nem tudom. De maga sem. 138 — De mi köze lehet a szervezett kínai bőnözésnek a tébécés salpingitishez? — kérdezte Marissa. — Fogalmam sincs — felelte Tristan. — Kétlem, hogy közvetlen kapcsolat lenne köztük. A fertızés nyilván csak valami elıre nem látott mellékhatás lehet. — Azt tudja, hogy az ANEK-et ugyanaz a részvénytársaság felügyeli, amelyik az összes amerikai nıgyógyászati klinikát? — Tudom — felelte Tristan. — Ez volt az egyik ok, amiért az ANEK-hez mentem dolgozni. Tudtam, hogy világméretekben igyekeznek elterjeszteni az itteni in-vitro megtermékenyítési módszereket. Marissa megérintette Tristan karját. A két veszteség ugyan nem hasonlítható össze, mégis úgy érezte, hogy e tragédiák összekötik ıket. — Köszönöm, hogy elmondta mindezt. S köszönöm, hogy ilyen ıszinte és megbízik
bennem. — Remélem, azt érem el vele, amit szerettem volna, hogy azonnal hazautazik — mondta Tristan. — Abba kell hagynia ezt a hadjáratot. — Nem hiszem, hogy megtehetem azok után, hogy Wendy meghalt, és hogy mennyi szenvedést okozott nekem és másoknak ez a fertızés — jelentette ki Marissa. — Eljöttem ilyen messzire, egy csomó mindent kockáztattam. Meg kell tudnom, mi folyik itt. — Csak annyit tudok mondani, hogy hasonló megfontolások tették tönkre az életemet, és emiatt pusztult el a feleségem is — mondta Tristan dühösen. Le akarta beszélni Marissát errıl az ırültségrıl, ám látva az asszony szemében izzó eltökéltséget, tudta, hogy hiábavaló. Felsóhajtott. — Kezdem úgy érezni, hogy maga reménytelen eset. Ha mindenképpen folytatni akarja, akkor talán fel kéne vennie a kapcsolatot a Wing Sin triásszal Hongkongban. Talán némi ellenszolgáltatás fejében ık segítenek. Magam is erre készültem. De figyelmeztetnem kell, hogy ez veszélyes vállalkozás, a hongkongi triászok hírhedtek kegyetlenségükrıl, különösen, ha herojiról van szó. Itt csillagászati összegek forognak kockán. Csak az Arany Háromszögbıl származó heroin értéke húszmilliárd dollár évente.
— Miért nem tart velem? — kérdezte Marissa. — A fia biztonságban van Amerikában. Miért nem hajtja végre, amit évekkel ezelıtt eltervezett? Akkor ketten lennénk. Tristan elnevette magát. — Eszem ágában sincs — mondta. — Ne próbáljon megkísérteni. Én már két évvel ezelıtt kinıttem az idealizmusból. — De hát miért keveredne az ANEK meg a nıgyógyászati klinika kábítószerügyletekbe? — kérdezte. — Csupán a pénzért? Nem túl kockázatos ez? — Jó kérdés — mondta Tristan. — Már én is föltettem magamnak. Szerintem a pénz egy részének tisztára mosása folyik. A klinikának rengeteg pénzre van szüksége ahhoz, hogy folytatni tudja világmérető terjeszkedését. — Vagyis maga szerint a kínaiak a futárok, akik a pénzt vagy a kábítószert, vagy esetleg mindkettıt hozzák? — kérdezte Marissa. — Én úgy gondolom — felelte Tristan. — Nekem megint csak a tuberkulózis jár a fejemben — makacskodott Marissa. — Hogyan illik ez bele a képbe?
Tristan vállat vont. — Mint ahogy már korábban is említettem, nem tudom minden kérdésre a választ. Szerintem csupán kellemetlen mellékhatásról van szó. S fogalmam sincs arról, hogyan szedik ösz-sze a nık. A tébécé-baktériumok normál körülmények között levegı útján terjednek. El nem tudom képzelni, hogyan kerülhetnek bele a petevezetékbe. — Az ember nem így állítja fel a diagnózisait — mondta Marissa. — Minden tünetet, minden szimp-tómát közvetlen kapcsolatba kell hozni a fı kórismével. Ez pedig szinte minden esetben egyetlen betegség. S én azt hiszem, itt a tébécé a központi probléma. 139 — Nem tudok mit mondani — jelentette ki Tristan. — Én semmiképpen sem tudom megmagyarázni ezt az ellentmondást. — Hát akkor tartson velem — kérlelte Marissa. — Magának legalább annyi veszítenivalója van, mint nekem, meg kell tudnunk az igazságot. — Nem! — tiltakozott Tristan. — Én már nem akarok belekeveredni. Nem én. Talán épp elég idı eltelt már, hogy vége legyen. S elegendı pénzt félretettem ahhoz, hogy magamhoz vegyem a fiamat, és elmenjünk valahová messzire, talán Amerikába.
— Rendben van — mondta Marissa. — Azt hiszem, értem. — A hangsúlyából érzıdött, hogy egyáltalán nem érti. — S még egyszer köszönöm, hogy elmondta. — Mindketten felálltak. Marissa kezet nyújtott, Tristan megszorította a feléje nyújtott kezet. — Sok szerencsét — mondta a férfi. Marissa hunyorgott, amikor kiléptek a perzselı napsütésbe. Odasétált a kocsijához, és elnézte a leülepedett port. Egyetlen porcikája sem kívánta se a visszautat Windorahba, se a rákövetkezı újabb charlevilie-i kéjutazást. Óvatosan szállt be a kocsiba, nehogy felverje a port. Gázt adott, és a farmról kihajtva még odaintegetett a kerítést javítgató marhapásztoroknak. Balra fordult és megindult Windorah felé. Miközben haladt elıre a kietlen tájon, végiggondolta mindazt, amit Tristantól hallott. S jóllehet semmivel sem jutott közelebb a megoldáshoz, egy csomó nyugtalanító dolgot tudott meg, amirıl még csak nem is álmodott. Amennyiben Tristannak igaza van, egyre nyilvánvalóbb, hogy az a két férfi szántszándékkal dobálta bele a dögöket a vízbe, hogy oda-vonzza a cápákat. S amennyiben ez így volt, az ı élete is veszélyben forog. Marissa, miközben azon tépelıdött, hogyan is védhetné meg magát, rutinból vezetett. Sajnos, semmi használható
ötlete nem volt. Akik meg akarják ölni, azok idegenek, honnan is ismerhetné fel ıket? Hogyan védekezzen elıre nem látható dolgokkal szemben? Bármelyik pillanatban rátámadhatnak. S mintha csak beigazolódni látszana a félelme, valami furcsa rezgésre lett figyelmes. Az elsı gondolata az volt, hogy a kocsival történt valami. A mőszerfalra pillantott. Sehol semmi rendellenesség. A rezgés viszont már dübörgéssé erısödött. Marissa rémülten kapaszkodott a kormányba: Tudta, hogy sürgısen tennie kell valamit. Kétségbeesetten fékezett, és szorosan fogta a volánt. A kocsi oldalra csúszott. Egy pillanatig Marissa úgy érezte, hogy felborul. Abban a pillanatban, hogy Marissa megállt, egy repülıgép dübörgött el fölötte, épphogy le nem vitte a kocsi tetejét. Marissa úgy gondolta, hogy azok, akik megölték Wendyt, ıt is megtalálták. És most baleset látszatát keltve igyekeznek megszabadulni tıle. A kocsi nem akart beindulni. Marissa kétségbeesetten igyekezett újra indítani. A szélvédıüvegen át látta, hogy a repülıgép megfordul, bedıl, és újra megindul feléje. A távolban alig látszott nagyobbnak egy rovarnál, a hangja azonban máris megremegtette az autót.
A motor végre beindul, Marissa gázt adott. Már majdnem fölé ért a gép. Nem messze maga elıtt Marissa meglátott egy akácfát. Valami ırült ötlettıl, vezérelve úgy gondolta, ha odáig eljut, akkor némi védelmet nyer. Jobbra rántotta a kormányt, hogy egyenesbe hozza a kocsit, és teljes gázt adott. Az autó kilıtt. A repülıgép épp fölébe ért. Olyan mélyre ereszkedett, hogy alig három-négy méterre lehetett a földtıl, majd üvöltve indult egyenesen felé. Mögötte magasan szállt égnek a felvert por. Marissa, amikor rájött, hogy nem ér el a fáig, beletaposott a fékbe, s védekezıen maga elé kapta a kezét. A gép ırült robajjal közeledett, majd az utolsó másodpercekben megemelkedett. A kocsi megrázkódott, ahogy a gép elhúzott fölötte. Marissa, szemét kinyitva, megint a gázra lépett. Másodpercek alatt letért az útról, és beállt a fa alá. Hallotta, hogy a repülıgép megfordul. 140 Hátranézett, arra számítva, hogy a gép megint felé indul. Ehelyett az út fölött repült. Túlment rajta és letette a kerekeit. A motor vijjogása mélyebb tónusúvá csillapodott. Marissa ekkor felismerte a gépet. Tristan Williams ült
benne. Marissa elsı megkönnyebülését hirtelen méreg váltotta fel, amíg meredten nézte, hogy a repülı lassít, megfordul, és visszagurul. Mikor egy vonalba ért a kocsival, újabb fordulatot tett és megállt. A motorok elhallgattak, és Tristan kiugrott a gépbıl. Hányavetin félretolt kalappal Marissához sétált. — Nicsak, Marissa Blumenthal! — évıdött. — Ki gondolta volna, hogy itt találkozunk. — Halálra rémi tett! — fakadt ki Marissa. — Meg is érdemelte! — vágott vissza ugyanolyan hévvel a férfi, majd elmosolyodott. — Talán én magam is ırült vagyok. Azt akarom mondani, hogy meggondoltam magam. Lehet, hogy a feleségem emlékének tartozom ennyivel. De lehet, hogy a saját becsületemnek. Akárhogy is, szabadságom meg pénzem is van elég, úgyhogy magával megyek a hongkongiakhoz, és aztán kiderül, mire jutunk. — Komolyan? —- kérdezte Marissa. — Jól meggondolta?
— Ne akarja, hogy újra fontolóra vegyem — figyelmeztette Tristan. — Nem engedhetem, hogy egyedül repüljön Hongkongba. Soha az életben nem tudnám megbocsátani magamnak. — Nem is hiszi, mennyire örülök — mondta Marissa. — Ne örüljön annyira — hőtötte le Tristan. — Biztosíthatom, nem lesz kéjutazás. Nehéz dolgunk lesz, nagyon is veszélyes vállalkozás. Biztos, hogy végig akarja csinálni? — Ez nem kérdés — mondta Marissa. — Különösen most nem! — Most hová készült? — kérdezte Tristan. — A Western Star fogadóban szálltam meg — mondta Marissa, — Úgy terveztem, holnapreggel visszaautózom Cha/levillebe. — Ajánlatom a következı — mondta Tristan. — Menjen vissza a Western Starba, és várjon meg. Ott találkozunk. Nekem még egy farmra el kell mennem. Elintézhetem, hogy az autót valaki visszavigye Charleville-be, ha nem fél attól, hogy az én gépemen tegye meg a visszautat. — Bármire vállalkozom, csak ne kelljen Windo-rahból Charleville-be autóznom — mondta Marissa. Tristan hátratolta a kalapját. — Akkor a Western Starban.
— Ezzel sarkon fordult, és megindult a gépe felé. — Tris! — kiáltott utána Marissa. A férfi megfordult. Marissa elpirult. — Szólíthatom Trisnek? — kérdezte. — Akárhogy szólíthat — felelte Tristan. — Itt, az Óz földjén még a „gazember" is tisztes megszólítás. — Csak még egyszer meg akartam köszönni, hogy velem tart Hongkongba — hálálkodott Marissa. — Ahogy már korábban is mondtam, jobb, ha vár a köszönettel addig, míg a saját szemével nem látja, micsoda kalamajkába keveredünk — mondta Tristan. — Járt már valaha Hongkongban? — Nem — felelte Marissa. — A nevetı jégmadaraknál kellene maradnia. Hongkong tökéletes ellentéte az ausztrál senki földjének. Ott teljes az anarchia, különösen azóta, hogy tudják, 1997-ben megint Kína fennhatósága alá kerülnek. Kétségbeejtı ott a helyzet, és mindent a pénz, csakis a pénz mozgat. Hongkongban minden megvásárolható, még az emberi élet is, méghozzá nagyon olcsón. Ezt komolyan mondom. Ez nem közhely. — Valószínő, hogy egymagam nem boldogultam volna — jelentette ki Marissa.
141 Tristan a szemébe nézett. — Ebben nem vagyok olyan biztos — mondta. — Az az érzésem, hogy több van magában, mint mersz és elszántság. — A férfi ezzel megint elmosolyodott, és visszaindult a géphez. A motorok hamarosan felbıgtek, és a propeller hatalmas porfelhıt kavart. Utolsó búcsút intve Tristan kiengedte a féket, a KingAir meglódult, és felszárnyalt a magasba. 1990. április 10. 7.15 — Ideje felkelni! — riasztotta fel Marissát mélységes kábulatnak tetszı álmából egy hang. — Kezdetét veszi a Williams-féle távol-keleti túra, amely egy kiadós marhapásztor-reggelivel indul. Marissa szeme felpattant. Tristan állt az ablaknál, elhúzta a függönyt. Erıtlen, kora reggeli napfény kúszott be a szobába. — Indulás! — mondta Tristan. Ezzel odajött az ágyhoz, és megrántotta a takarót. Marissa ijedten kapott utána. Tristan elnevette magát, majd sarkon fordult. — Fél óra múlva találkozunk a szalonban — mondta, mielıtt még becsukta volna az ajtót.
Marissa körbenézett. Tristan házának vendégszobájában volt, valahol Charleville elıvárosában. A manzárdszoba falát kellemes virágmintás tapéta díszítette, a helyiség közepén kovácsoltvas ágy állt. Peregtek az események azóta, hogy Tristan közölte Marissával, vele tart Hongkongba, Eseménytelen utazás után, még sötétedés elıtt megérkeztek Char-leville-be. Marissa a repülıgéprıl látta igazán, milyen kietlen, helyenként sivatagos tájon járt. Egyszer azt olvasta valahol, hogy Ausztrália a föld legrégebbi kontinense. Ez innen felülrıl hihetınek is tőnt. Némi vonakodás után az éjszakát Tristan házában töltötte. Eleinte habozott, ám Tristan rábeszélte. — Ha annyira sem bízik bennem, hogy az éjszakát nálam töltse a vendégszobában, akkor hogyan fogja rám bízni magát Hongkongban? Marissa végül is megadta magát. A férfi tartózkodó, ám barátságos volt, és bizalmas kapcsolat alakult ki közöttük. Az este hamar elrepült. Tristan idejének java részét azzal töltötte, hogy elintézte a szabadságát. Felhívta Bob Marlowe nevő kollégáját, és megkérte, a kérdéses idıre helyettesítse ıt. Marissa jobban aludt, mint a megelızı néhány éjszaka
bármelyikén, ezért most nemigen akaródzott kidugnia a lábát a takaró alól. Egy kiadós reggeli után — amely zabpehelybıl, tojásból és kolbászból állt — Tristan még elintézett egy-két dolgot, például bement a bankba, hogy pénzt vegyen magához. Aztán irány a charleville-i repülıtér, ahol felszálltak egy Brisbane-ig közlekedı munkás járatra. Brisbane-ben repülıgépet kellett váltaniuk, hogy elérjék a 11.15-kor induló hongkongi Quantas-jára-tot. Az útlevélvizsgálat elıtt Marissa félrehúzta Tristant, és elmondta neki, hogy a felügyelı arra kérte, ne hagyja el a Hamiltonszigetet. — Mi lesz, ha itt fognak? — kérdezte. — Ha letartóztatnak? — Ugyan már! — mondta nevetve Tristan. — Tényleg azt hiszed, hogy az ausztrál rendırség eny-nyire hatékonyan mőködik? Az útlevélellenırzı fülkében tartózkodó egyenruhás férfi szinte rá se nézett. A repülıút békésen, eseménytelenül telt. Marissa megint elcsodálkozott azon, milyen hatalmas a Csendes-óceán. Egészen eddig az utazásig el sem tudta képzelni, hogy ilyen nagy lehet. Annak csöndes bizonyságául, mekkora megkönnyebbülés számára Tristan jelenléte, Marissa hamarosan elaludt.
142 A Quantas gépének kerekei 17.43-kor, menetrendszerő pontossággal, tompa puffanással landoltak a Kai Tok betonján. Már a repülıtér ízelítıt nyújtott Marissának Hongkongból. Annak ellenére, hogy utazásuk célja nem a nézelıdés volt, Marissán mégiscsak erıt vett az izgatottság. A levegıbıl nézve a település a smaragdzöld tengerbıl kiváló, sziklás, erdıs, békés szigetcsoportnak tőnt. De már a kifutópályáról más arculatát mutatta. A kikötıben veszteglı halászhajók hihetetlen nyüzsgésén túl markáns városi arculat bontakozott ki. A jövı modern nagyvárosa, beton, rozsdamentes acélvázas, tükörüveges felhıkarcolókkal. Marissát még a repülıgép ablakán át is megérintette a kínai földrész leggazdagabb, legforgalmasabb városának egzotikus, lüktetı levegıje. A repülıtéren hamar átestek a formaságokon. Mialatt arra vártak, hogy a bıröndjeik, vagyis a „motyójuk", ahogy Tristan nevezte, megérkezzék, odalépett hozzájuk a Peninsula Hotel képviselıje, ahol Tristan két szomszédos szobát foglalt maguknak. Marissa legnagyobb meglepetésére az épület elıtt egy Rolls Royce várta ıket. — Nem extravagáns ez egy kissé? — kérdezte Marissa,
amikor elindultak. — Luxusszállóba megyünk? — Miért is ne! — mondta Tristan. — Ti, jenkik, nem azt szoktátok mondogatni, hogy egyszer él az ember? Végtére én most nyaralok. Évek óta nem nyaraltam. S szeretném jól érezni magam, még akkor is. ha tudom, milyen kockázatos vállalkozásba fogtunk. Marissa eltőnıdött, mit szólna ehhez Robert, ha látná az itteni árakat. A szálloda autója elakadt a csúcsforgalomban, Marissa ehhez foghatót még életében nem látott. Teljesen elképedt, mikor a sofır azt mondta, hogy most valamivel csöndesebb a forgalom, mint rendesen. Marissát a Rolls Royce-ban uralkodó elegáns nyugalom ellenére is teljesen magával ragadta a város lármája, nyüzsgése. Úgy érezte, másik bolygón jár. Beszorultak az emeletes buszok, villamosok, autók, kerékpárok, motorkerékpárok tömegébe, az emberáradatba. Mire a szállodához értek, Marissa teljesen elcsigázott volt, úgy érezte, mintha gyalog tette volna meg az utat idáig Ám amikor becsukódott mögöttük a szálloda ajtaja, ismét másik világban találták magukat. A szálloda halljának berendezése visszafogott, mégis luxusra vallott, s egy csöppnyi keleti jelleg vegyült belé. Az egyetlen zavaró hang a csillogó márványburkolathoz koppanó tősarkak
kopogása volt. Egy hatalmas zongora lágy futamai fokozták a nagyvilági hangulatot. A bejelentkezésen némi zavar árán simán túljutottak. Útlevelüket a recepción hagyták. A szálloda egyik igazgatója ekkor felkísérte ıket a tizedik emeleten lévı két, egymásba nyíló szobájukba. Tristan erısködésére végül is hajlandó volt egybenyitni a két szobát. A férfi ezt azzal indokolta, hogy nem akar kockáztatni, veszély esetén fontos lehet az átjárás. Marissa odalépett az ablaknál álló Tristanhoz. Épp a hatalmas hongkongi-szigeti kikötıre láttak, amelyben csak úgy hemzsegtek a különbözı formájú és mérető hajók. Tristan odamutatott a zöld-fehér színő kompokra, egymást kerülgették oda-vissza útjukon a sziget és a szárazföld között. Kecses, pillangóvitorlázatú dzsunkák és szampanok szelték a vizet. Az öbölben egymás mellett sorakoztak az uszályok és a teherhajók. Fényesre lakkozott járırmotorosok cikáztak a habokon. A nyílt óceánra vezetı kijáratnál egy hatalmas cirkáló készült horgonyt vetni. Hamarosan megérkeztek a bıröndök. Tristan borravalót adott a boynak, aki csöndben meghajolt, távozott, és betette maga mögött az ajtót. — Hát, itt volnánk Hongkongban — mondta Tristan, kezeit dörzsölve. — Hogy tetszik?
• — Értem már, mire gondoltál, amikor meséltél róla — jegyezte meg Marissa. — Káprázatos. — Mit szólnál egy italhoz vacsora elıtt? — kérdezte Tristan, és választ sem várva vette a telefont, és sört rendelt. 143 — Én nem kérek — mondta Marissa, mielıtt még Tristan letette volna. — Épp elég sört ittam Ausztráliában. — Ne, inkább pezsgıt hozzon — rendelkezett Tristan —, és két poharat. Marissa ellenkezni akart, de Tristan már letette a kagylót. — Nem vagyok ünneplıs hangulatban — jegyezte meg a nı. — Ugyan már, Marissa — mondta Tristan, és elnyúlt az ágyon. Kalapját egy könnyed mozdulattal odadobta az egyik székre. — Egy kicsit el kéne engedned magad. Próbáld meg élvezni. Az még nem bőn. Marissa, aki még mindig nem tudott szabadulni Wendy szörnyőséges halálának emlékétıl, nemigen hitte, hogy képes lesz felengedni. — Szeretném, ha minél hamarabb hozzálátnánk —
mondta. Hogyan fogjuk felvenni a kapcsolatot a Wing Sin triásszal? Mi lesz az elsı lépés? Mielıtt még Tristan válaszolhatott volna, halkan kopogtattak az ajtón. Felállt az ágyról, és kitárta az ajtót. Egy fehér ruhás pincér állt ott, meghajolt és belépett. Kezében tálcán, jegesvödörben a pezsgı és két talpas pohár. — Ez aztán a kiszolgálás — jegyezte meg Tristan. — Ugyancsak hamar ideért. — Odamutatott az asztalra. — Ide legyen szíves. A pincér halkan letette a tálcát, majd meghajolva kihátrált a szobából. Tristan egy szempillantás alatt letekerte a drótot, s kilökte a dugót, örömmel látta, hogy a parafa felszállt a plafonig. Kitöltötte az italt, odasétált Marissához, és felé nyújtotta az egyik poharat. Marissa kelletlenül elvette. Tristan fölemelte a poharát. — Hongkongi szimatolásunkra! — mondta. Koccintottak, ittak. — Ezek aztán a buborékok — örvendezett Tristan. Majd az ablakhoz fordult, és odamutatott.
— Nem mondtad még, hogy tetszik a kilátás. — Lenyőgözı — jelentette ki Marissa, elnézve a hegyeket. Fehér villák váltak ki az erdı zöldjébıl. A felhıkarcolók, Hongkong elsöprı gazdasági erejének ékes bizonyságai, odalent a vízparton kezdıdtek. — Sokkal szebb, mint gondoltam — jelentette ki Tristan. Marissa egyetértett vele. El nem tudta képzelni, hogy Hongkong ennyire modern város lehet. Ebben a pillanatban azonban Tristan megjegyzése megütötte a fülét. Odafordult hozzá, és megkérdezte: — Nem jártál még itt? — Nem — felelte Tristan, még mindig a látványban gyönyörködve. — Abból, amit elmondtál, én azt hittem, hogy nem elıször jössz ide — mondta Marissa. — Egy csomó barátom járt már itt — magyarázta Tristan. — Én azonban még nem. De annyi mindent hallottam már róla, hogy mindig is szerettem volna megnézni. Csak hát soha nem volt alkalmam rá. Marissa, elnézve a szigetet, valami csalódásfélét érzett. Abban bízott, hogy Tristan helyismerete felgyorsítja majd az eseményeket.
— Mindegy — mondta Marissa. — Most mindenesetre térjünk vissza az alapkérdéshez. Hogyan vesz-szük fel a kapcsolatot a Wing Sin triásszal? — Nem tudom — felelte Tristan. — Ki kéne találnunk valamit. — Ne viccelj velem — mondta Marissa, és letette a poharát. — Azt akarod mondani, hogy semmi elképzelésed sincs? — Egyelıre nincs — vallotta meg Tristan. — A Wing Sin egy óriási szervezet. Nem hiszem, hogy nehéz lesz kapcsolatba lépni velük. — Ó, szőzanyám!— szörnyülködött Marissa. — Mondhatom, jókor közlöd velem, hogy még sohasem jártál itt, és hogy semmi elképzelésed sincs arról, hogyan vegyük fel velük a kapcsolatot. S szerinted mégis mit fogunk csinálni? Kimegyünk az utcára és leszólítjuk a járókelıket? 144 — Azt tesszük majd, amit kell — jelentette ki Tristan. Marissa hitetlenkedve bámult rá. Azon tépelı-dött, nem került-e újabb zsákutcába.
— De kezdjük a dolgokat az elején — javasolta Tristan. — Most menjünk vacsorázni. Leszólok a portára, és megkérem ıket, ajánljanak valami jó kínai vendéglıt nekünk. — Jó — mondta Marissa különösebb lelkesedés nélkül. Lezuhanyozott, tiszta ruhát vett, ami jótékonyan hatott a hangulatára, jóllehet még mindig dühös volt Tristanra. Becsapottnak érezte magát. Ugyanakkor mégiscsak örült, hogy itt van vele a férfi, és nincs egyedül. A fıportás egy jellegzetesen kínai éttermet ajánlott nekik. Arannyal és vörössel festett, négyemeletes épület volt. Belül millió vacsorázóhely, mindegyikben hivalkodó kristálycsillárok. Csakúgy, mint egész Hongkong, az étterem is fényőzı volt. A szüntelen kavargástól mindketten kissé kényelmetlenül érezték magukat. Minden egyes helyiség telis-tele volt vendégekkel, a hatalmas asztalok körül hangoskodó, vacsorázó társaságok. Marissát sokkal inkább sportcsarnokra, semmint étteremre emlékeztette a hely. A késıi óra ellenére itt is, ott is csecsemık sivalkodtak. A hangzavart csak fokozta a láthatatlan hangszórókból áradó, idegennek szokatlan kínai zene.
Nagy nehezen találtak egy asztalt. VöröS-arany borítású, hatalmas étlapokat kaptak. Sokra nem mentek vele, hiszen kínaiul volt írva, angol fordítás sehol. Megpróbáltak odainteni egy pincért, ám azok rájuk se hederítettek. Végre aztán egyikük odajött az asztalukhoz. Elıször eljátszotta, hogy nem ért angolul, de aztán mégiscsak meggondolta magát: Angolul üdvözölte ıket, de teljesen hasznavehetetlenné vált, mihelyt az ételekrıl esett szó. Mindezen akadályok ellenére Marissa és Tristan rendeltek valamit. — Te tudod, hogy mit kapunk? — kiabálta túl a lármát Marissa, mihelyt a pincér eltőnt. — Fogalmam sincs — felelte Tristan. A hihetetlen zsivaj eleve kizárt minden beszélgetést, így beérték a puszta nézelıdéssel. Hamarosan megérkezett a vacsora. Sistergı serpenyıben valami húsféle, ismeretlen, kunkorodó zöldségekkel. Egy tálban gombóc, sötét, sós mártásban valami tengeri herkentyő, néhány tálka rizs és szárnyas. Meg egy kanna zöld tea. A legmeglepıbb az volt az egészben, hogy minden ízletesnek bizonyult. Még ha nem is tudták pontosan, mit esznek, rendkívül jóízően fogyasztottak el mindent. Maguk mögött hagyva az étterem zőrzavarát, kiléptek az
utcára, ahol a forgalom cseppet sem enyhült a délutáni csúcshoz képest. A Csim Sa Csui kerületben jártak, Hongkong Kowloon negyedében. Úgy döntöttek, gyalog mennek vissza a szállodába. A város ragyogott a színes fényárban. Két emelet magasságban villogtak a neonhirdetések a házakon. Minden üzlet nyitva volt, a kirakatok tömve Panasonic rádiókkal, Sony walkmanekkel, videokamerákkal, lejátszókkal és televíziókészülékekkel. Minden harmadik ajtó bárba vagy éjszakai klubba vezetett, ahonnan zeneszó szőrıdött ki. Csinos, szőkre szabott, jellegzetes kínai ruhát viselı, cipóképő lányok hívogató mosollyal invitálták befelé a járókelıket. Marissát megrohanta a szagok kavalkádja: a levegıben étel-, fızıolaj- és kipufogógázszag keveredett a füstölık illatával. Séta közben a nyüzsgı emberár ellenére is tudtak beszélgetni, feltéve, hogy elég közel mentek egymás mellett. — Tudom már, hogyan léphetnénk kapcsolatba a Wing Sinnel — mondta Tristan, mikor megálltak egy piros lámpánál. — Nagyszerő — örvendezett Marissa. — Hogyan? — A fıportáson keresztül! — mondta Tristan. — Ezek a fickók mindenrıl tudnak, ami a városban történik. Ha azt
tudja, hogy hová kell menni vacso-145 rázni, akkor tudni fogja azt is, hogyan lehet eljutni a triászhoz — jelentette ki Tristan mosolyogva. Marissa szeme elkerekedett. Számára nem tőnt kolosszális ötletnek. — Nekem is eszembe jutott valami, de ennek semmi köze a triászhoz — jelentette ki. — Célszerő lenne talán elmenni az egyik nagy kórházba. Megtudhatnánk, hogy gyakori probléma-e errefelé a tébécé. És kérdezısködhetnénk a salpingitis után is. — Nem rossz gondolat — mondta Tristan. A szálloda halljába lépve Tristan ragaszkodott ahhoz, hogy rögtön menjenek oda a fıportáshoz. Miközben arra vártak, hogy beszélhessenek vele, Marissa kételkedni kezdett az egész vállalkozásban. Olyan ez, mintha valaki New Yorkban a maffiával akarná felvenni a kapcsolatot. Marissa elnézést kért Tristantól, odament a recepcióshoz és elkérte az útleveleket, majd leült a hallban. — Segíthetek? — kérdezte a fıportás tőrhetı angolsággal Tristant. — Gondolom, igen, barátom — mondta Tristan. Hátrafordult, hogy meggyızıdjön arról, senki sem hallja ıket,
majd elırehajolt. — Bizalmas információkra lenne szükségem. A kínai hátrább lépett, és nyugtalanul nézett Tristanra. — Szeretnék beszélni valakivel a Wing Sin triászból — folytatta a férfi. — Soha életemben nem hallottam róla, uram — felelte a fıportás. — Ugyan már — mondta Tristan, elıvett egy húszdollárost a zsebébıl, és letette a pultra. — Nagy utat tettem meg idáig. — Triászok nem mőködhetnek legálisan Hongkongban, uram — jelentette ki a fıportás és visszatolta a pénzt. ¦— Engem nem érdekel a jogi státusuk — mondta Tristan. — Én beszélni szeretnék valakivel a Wing Sin triászból. Bizonyos információra lenne szükségem. Megfizetem. — Nagyon sajnálom — mondta a fıportás —, de én semmit sem tudok a triászról. — Látszott rajta, hogy nagyon ideges. Tristan egy pillanatig elnézte a fıportás arcát, majd bólintott. — Rendben van, én mindenesetre itthagyom ezt a húszast, hátha mégis eszébe jut valami. Itt leszünk még pár napig.
A fıportás utálkozva nézte a húszdolláros bankjegyet. Ennyivel nem lehet megváltani a kockázatot. Hiába, a borravalóban és megvesztegetésben az ausztrálok a legrosszabbak. Igazi barbárok. A fıportás a pillantásával követte Tristant, látta, hogy odamegy egy sötét hajú, fehér bırő nıhöz, majd eltőnnek a bárban. Mihelyt látótávolságon kívül kerültek, felvette az egyik telefont. Rengeteg meglepı kérdést tettek már fel neki, mióta itt dolgozott, de mind közül ez volt a legkülönösebb. Marissa a jégkockákat kavargatta ásványvizes poharában, és megadóan hallgatta Tristan melbourne-i gyerekkorának történeteit. Idillikusnak hangzott. Zöld vonattal és piros villamossal járt naponta az egyik angol típusú városi iskolába. Volt bélyeggyőjteménye, és minden vasárnap templomba ment. Apja tanár volt. — Védett és nagyon kellemes életet éltem — vallotta meg. — Egészen a mai napig nosztalgiát érzek azután az egyszerőség után. — Sajnos, az apám meghalt — mondta Tristan —, pedig róla lehetett volna megmintázni az egészség szobrát. Egyik pillanatról a másikra elsorvadt, holott egészen addig még csak beteg sem volt.
Halála után Brisbane-be költöztünk, anyám rokonaihoz, akiknek éttermük volt az Aranyparton, így kerültem a Queensland Egyetemre. Marissa elfáradt. Az utazás és az élmények kiszívták minden erejét. Élvezte Tristan beszámolóját, de már szeretett volna lepihenni. Eszébe jutott, hogy fel kellene hívnia 146 Robertet. — Talán ennyi elég is mára — mondta, mikor némi szünet állt be a társalgásban. — Még fel kell hívnom a férjemet is, hogy tudja, hol vagyok. Korábban Marissa is elmesélte Tristannak, hogy Virginiában nevelkedett, az apja sebész volt, így került ı orvosi egyetemre. Beszámolt neki Robertrıl is, gondosan eltitkolva, hogy mennyire megromlott házastársi kapcsolatuk. — Persze, hívd csak fel — mondta Tristan, és felállt. — Menj csak nyugodtan. Nemsokára megyek én is. De gondoltam, elıbb még kifaggatok néhány taxisofırt a Wing Sinrıl. Marissa felliftezett a tizedik emeletre. Kulcsát a kezében fogta, ám abban a pillanatban, hogy felnyílt a lift ajtaja, a semmibıl elıkerült egy portás, és kinyitotta Marissa elıtt az ajtót.
Marissa meg akarta köszönni, ám a férfi meghajolt elıtte, lehetetlen volt a szemébe nézni. Mihelyt belépett, hívta Robertet. Úgy döntött, hogy meghívásos telefonbeszélgetést kér, nem tudván, mire lesz elég a pénze. — Már épp indultam az irodába — mondta Robert, miután közölte, hogy vállalja a telefonhívást. — Eladtad a részvényeket? — kérdezte Marissa. Végig ez járt a fejében, mialatt a kapcsolásra várt. — Nem, nem adtam el a részvényeket — jelentette ki Robert. — Mikor jössz haza? És hol vagy? Hívtam a szállodát, ott azt mondták, hogy már kijelentkeztél. — Már nem vagyok Ausztráliában — mondta Marissa. — Azért hívlak, hogy közöljem, Hongkongban vagyok. -—¦ Hongkongban? — kiabálta Robert. — Mi a frászt keresel Hongkongban. — Egy kis nyomozást folytatok. — Marissa, ez már túlmegy minden határon! — dühöngött Robert. — Azonnal gyere haza! Megértetted?
— Majd megkonzultálom a tanácsadóimmal — ismételte meg Marissa Robert egy korábbi válaszát, és letette a kagylót. Semmi értelme beszélni vele. Még csak azt sem kérdezte meg, hogy van. Marissa odament az ablakhoz, és kinézett. Még ezen a késıi órán is nagy volt a jövés-menés Hongkongban. Ha nincs sötét, az ember azt hihette volna, hogy délfelé jár. A víz fölött szentjánosbogaraknak tőntek az ide-oda cikázó, kivilágított csónakok. A kikötı túloldalán, Hongkong szigetének közepén a felhıkarcoló irodaházak ablakaiból áradt a fény, mintha az itteni üzletemberek egy órára se tudnának megválni munkájuktól. Hongkongban a kapitalizmus csáberejét harmonikusan egészítette ki a csupasz erıfeszítés, az éjt nappallá tévı munka hatalma. Ebben a pillanatban Marissa ajtócsukódást hallott. Biztosan Tristan az, gondolta. Nem sokkal késıbb kopogtattak az átjáró ajtaján. Marissa kiszólt, hogy jöjjön be. — Jó híreim vannak — kezdte izgatottan Tristan. — Az egyik fehér boy adott egy tippet. Azt mondta, innen nem messze van a triász egyik fıhadiszállása. — Hol? — kérdezte Marissa. — Egy olyan városrészben, amit úgy hívnak: Zárt Város —
mondta Tristan. — Persze most nincs körbefalazva, de valaha tényleg falak védték. A tizenkettedik században a Sung-dinasztia épített ide erıdöt. A második világháború idején a japán megszállók lerombolták a falakat, hogy könnyen eljuthassanak a Kai Tok repülıtérre. A dolog furcsasága, hogy az angolok meg a kínaiak nem tudtak megegyezni abban, kinek a fennhatósága alá tartozzon, így ez a kis terület hosszú évek óta egyfajta politikai senkiföldje. S tényleg itt van közel, Kowloon egyik külvárosában. — Úgy beszélsz, mint egy idegenvezetı — jegyezte meg Marissa. 147 — Meglehetısen hírhedt vidék — mondta Tristan. — A boy azt állította, hogy ha kapcsolatba akarunk kerülni a triásszal, akkor szerinte elıször a Zárt Városban próbálkozzunk. Na, odamenjünk, megpróbáljuk? — Most? — kérdezte Marissa. — Te siettetted a dolgokat — felelte Tristan. Marissa bólintott: ez igaz. S az is igaz, hogy ezután a félresikerült telefonbeszélgetés után tele volt feszült energiával.
— Jól van! — mondta. — Próbáljuk meg. — Helyes döntés — jelentette ki Tristan, és fogta a kalapját. Elindultak az ajtó felé. A kínai taxisofır nem nagyon lelkesedett, amikor meghallotta, hová igyekeznek. — Lehetetlen, hogy oda akarnának menni — jegyezte meg, amikor Marissa és Tristan elhelyezkedett a Toyota hátsó ülésén. — Az nem turistáknak való hely. — Nem is turistaként megyünk oda — jelentette ki Tristan. — A Zárt Város a bőnözık tanyája — figyelmeztette ıket a sofır. — Még a rendırség sem merészkedik oda. — Nem is a rendıröket keressük — mondta Tristan —, hanem a Wing Sint. A sofır kelletlenül indított. — A maguk feje bánja — mondta. Ezzel elhúzódott a szállodától, és a Nathan úton elindulva belevetette magát a Csim Sa Csui nyüzs-gı éjszakai forgalmába. A kikötıhöz hasonlóan itt is elképesztı volt a kavargás. A taxi járókelık, autók és buszok tömkelegén át araszolt elıre. Fejük fölött rikító neonreklámok vetették fényüket az éjszakai égre. Az úttest fölött hatalmas kínai betőkkel megfestett transzparensek feszültek.
Marissa a látottaktól lenyőgözve hátradılt az ülésen. S ha már ennyit beszéltek a triászról, most megkérdezte Tristantól, mi is az. — Titkos társaság — magyarázta Tristan —, titkos eskükkel, rituálékkal. Maga az elnevezés a menny, a föld és az ember hármas szövetségét jelenti. Felforgató politikai szervezetekként alakultak több száz évvel ezelıtt, ám késıbb sokkal kifizetıdıbbnek találták a bőnözést. Különösen azokra a triászokra érvényes ez, amelyek Hongkongba települtek, vagy éppen itt alakultak meg. Egyedül Hongkongban több mint ötven banda garázdálkodik, és mindegyiknek több ezer tagja van. — Ez megnyugtatóan hangzik — mondta nevetve Marissa. — A kínaiakat illeti ama kétes dicsıség, hogy ık a szervezett bőnözés megteremtıi — folytatta Tristan. — Többek között ezért csinálják ilyen jól. Évszázados tapasztalatokkal rendelkeznek. A nagyobb triászoknak megvannak a maguk kapcsolatai Európában, az Egyesült Államokban, Kanadában, de még Ausztráliában is. Bárhol, ahol kínai kolóniák élnek a világban, feltehetıen mindig vannak közöttük triász-tagok. •— Meg tébécés salpingitises fertızések — tette hozzá Marissa. Tristan vállat vont. — Elképzelhetı. A kínai bőnözés nem új
kelető dolog. — Meg kell mondjam — szólt Marissa —, hogy míg veled nem találkoztam, nem hallottam a triászokról. — Ez nem lep meg — mondta Tristan. — A legtöbben nem hallottak róluk. A maffia van az elıtérben, és ez nagyon jól jön a kínaiaknak. De a triászok sokkal rosszabbak a maffiánál. A maffiáknál legalább mőködik egyfajta családcentnkus erkölcs, még ha ez nyakatekert is. A triászok esetében ez másképp van. A triászokat csak a pénz érdekli. Nem ismernek más etikát, csak a profitét. — Nem hangzik valami fényesen — jegyezte meg szorongva Marissa. — Én figyelmeztettelek — mondta neki Tristan. A taxisofır megállt a Tung Tau Csen úton. — Hol van itt a Zárt Város? — kérdezte elırehajolva Tristan. — Tovább én nem megyek — jelentette ki a sofır, és kimutatott a szélvédıüvegen. — Látja ott az utca végén azt az alagutat? Ott lehet bejutni. Ez itt balra a Zárt Város. Es ha 148 megfogadják a tanácsomat, akkor nem mennek be. Veszélyes. Inkább elviszem magukat egy rendes lokálba, igazi szexlokálba.
Tristan kinyitotta a taxi ajtaját, kiszállt és kisegítette Marissát. — Kösz a tanácsot, barátom — mondta. — De sajnos megbeszélnivalónk van a Wing Sinnel. Mihelyt az ajtó becsukódott, a taxi villámgyorsan megfordult, a sofır gázt adott, és már ott se volt. — Biztos, hogy jó ötlet volt idejönni? — kérdezte Marissa. A taxisofır intelme, meg mindaz, amit Tristan elmondott a triászokról, elgondolkodtatta. Egyre tisztábban látta, milyen veszélyes lehet ez a vállalkozás. — Elég baljóslatú hely, mi? — mondta Tristan. Tíz-tizenegy emeletes, repedezett bérházakat láttak. Az összezsúfolódott házak kétségbeejtı állapotban voltak. Ha fel is tőnt egy-egy új kelető építmény, az teljesen ötletszerően állt a helyén. A házak között kifeszített köteleken ruhák száradtak. Utcák nem vezettek a városnak ebbe a sarkába, csak olyan alagutak, mint amilyet a taxisofır mutatott. — Próbáljuk meg — mondta Tristan vállat vonva. — Végül is bármikor elmehetünk. Marissa vonakodva indult el Tristan nyomában a Tung Tau
Csen úton, egyenest az egyik alagút felé. Az út egyik oldalán a nyomornegyed elmosódó • körvonalai, a másikon, vele éles ellentétként fogorvosi rendelık, gyönyörően megvilágított kirakataikban spirituszos üvegekbe zárt fogsorok, állkapcsok, és mosolygó fogkrémreklámok. A rendelık fölött erkélyes lakások, virágokkal és tévéantennákkal. Az útnak ezen az oldalán a szokásos nyüzsgés, üvöltı rádiók és televíziók hangja keveredett a beszélgetés zajával. Ám az út túloldalát baljós csönd és sötétség ülte meg, lámpát csak elvétve lehetett látni. Odahagyva a normális életet és élénkséget, Marissa és Tristan megindult a Zárt Város egyik alag-útja felé. Bekukucskáltak az elhagyatott sikátorba. A látvány nem volt túl hívogató, A szők, sötét alagút mintegy húszméternyi távolság után oldalra fordult. Csupa szemét, kövekkel, betondarabokkal tarkítva. A falakon mindenütt firkák. A plafonon ösz-szegubancolódott villanyvezetékek, itt-ott csupasz körték, a felülrıl csöpögı víz helyenként hatalmas tócsákba győlt. Egy váratlanul felhangzó, rettenetes sivítás hallatán Marissa önkéntelenül Tristanba kapaszkodott. Mindketten visszahıköltek az ijedtségtıl, mikor egy 747-es közvetlenül a házak teteje fölött mennydörögve elhúzott a Kai Tok repülıtér irányába.
— Mintha egy kicsit rossz állapotban lennének az idegeink — jegyezte meg egy ideges nevetés kíséretében Tristan. — Mi lenne, ha hagynánk a fenébe ezt a Zárt Várost? — próbálkozott Marissa. — Hát, nem tudom — mondta Tristan. — Ha kapcsolatba akarunk lépni a Wing Sinnel, akkor ez a hely biztatónak látszik. — Inkább rettenetesnek — jelentette ki Marissa. — Gyere — noszogatta Tristan. — Mondtam már, ha nem jutunk semmire, elmegyünk. — Te menj elıre — szólt kelletlenül Marissa. Tristan belépett az alagútba, Marissa szorosan a nyomában. Alig mentek pár lépést a szők helyen, hamarosan olyan penetráns bőzt éreztek, mintha csatornában járnának. Amikor az elsı sarkon befordultak, még Marissának is le kellett hajtania a fejét, nehogy hozzáérjen a plafonról lelógó, összegubancolódott vezetékekhez. Minél tovább haladtak, egyre inkább elhalkult mögöttük a város zaja. Néhány forduló után az alagút keresztezıdésbe torkollott. Innen további alagutak, valamint sötét lépcsık vezettek
felfelé és lefelé. Mindenütt halomban állt a szenny és a mocsok. 149 Marissa és Tristan egy találomra kiválasztott alagúton haladt tovább. Az egyik fordulóhoz érve végre megpillantották az élet elsı jeleit. Rosszul világított benyílókban verejtékezı férfiak és nık gör-nyedtek ódon, rozoga varrógépek fölé. Mintha férfiingeket varrtak volna. Marissa és Tristan tétova biccentésekkel üdvözölte ıket, ám ezek az emberek úgy néztek rájuk, mintha kísértetet látnának. — Beszél valamelyikük angolul? — kérdezte mosolyogva Tristan. Ha beszélt is, jelentkezni egy sem jelentkezett. — Mindenesetre köszönöm — mondta Tristan, és intett Marissának, hogy menjenek tovább. Egyre jobban eltévedtek az útvesztıben. Marissa azon tőnıdött, vajon kitalálnak-e még egyszer az életben innen. Undor és félelem váltakozott benne. Ennél nyomorúságosabb helyen még életében nem járt. Minden képzeletet felülmúlt az itt tapasztalt életforma. Amikor egy iszonyú bőzt árasztó újabb fordulóhoz értek, Marissa a rothadó szemétdombon lak-mározó patkányokat vett észre. — Jézusom! — kiáltott fel. Győlölte a patkányokat.
Az alagút megint szők benyílók mellett vezetett el. Némelyikben nyílt tőz égett, fokozva a már amúgy is erıteljes bőzt és hıséget. Az egész valamiféle középkori pokolra emlékeztetett. Elhaladtak egy pékség elıtt, a mocskos padlón kenyerek sorakoztak. A következı lyukban egy kígyóbővölı tanyázott, aki némelyik állatát feldrótozta egy kötélre. Párat főzfakosárban tartott. — Heroint keresnek? — kérdezte valaki tılük angolul. Megfordultak. Egy tizenkét éves forma kínai kisfiú lépett eléjük az árnyékból. — Végre! — sóhajtott fel Tristan. — Pont ez kell nekünk. Valaki, aki beszél angolul. Nem heroint keresünk, fiú. A Wing Sin triászból szeretnénk valakivel beszélni. Tudsz segíteni? A fiúcska megrázta a fejét. — Ez a 14K felségterülete — mondta büszkén. — Igazán? — mondta Tristan. — S hol keressük a Wing Sin felségterületét? A fiú balra elıre mutatott, miközben a sötétségbıl néhány vad tekintető tinédzser lépett elı. — Kösz, haver — mondta Tristan, megérintette a kalapja
karimáját, és magával húzta Marissát. — Egyáltalán nem tetszik ez nekem — mondta Marissa, mikor tapogatózva, és félig meggörnyedve megindultak egy, az eddigieknél is sötétebb alagút-ban. Belelépett egy pocsolyába, s szerette volna tudni, vajon micsoda dögletes folyadék lehet ez. — De legalább közeledünk — jelentette ki Tristan. — Ez a fiú volt az elsı, aki nem titkolta, hogy hallott már a Wing Sinrıl. Az alagút ezúttal egy szők, mocskos udvarra nyílott. A lépcsın egy fiatal gyereklány ült. — Egy kis édességet? — kérdezte szelíden a lányka. — Csak két dollár. — Édességet? — ismételte meg Tristan. — Milyen ódivatú kifejezés. — Mit jelent? — kérdezte Marissa, és a kislányra bámult, aki hagyományos, magas nyakú, felsliccelt kínai ruhát viselt. — Mi ezt Ausztráliában kamatyolásnak mondjuk — magyarázta Tristan. Marissa teljesen elképedt. — De hisz alig lehet tízéves!
Tristan megvonta a vállát. — A kínaiak a gyerekkurvákat szeretik. Marissa nem tudta levenni a szemét a gyerekrıl, aki visszabámult rá. Marissa megremegett. Eddig eszébe sem jutott, mennyire védett életet élt Virginiában. — Ajjaj! — szólalt meg Tristan. — Fogadóbizottságot kaptunk. Marissa is odapillantott. Bırszereléses, rozsdamentes acélláncokkal felszerelkezett fiatalok közeledtek feléjük. Amolyan tizenöt-húsz év körüliek lehettek. A csapat legizmosabbnak látszó tagja fölemelte a kezét, erre a többi megtorpant. — Mit keresnek itt? •— kérdezte folyékony angolsággal. — Nem tudják, hogy idegenek nem léphetnek be a Zárt Városba? Tristan elmondta neki, hogy a Wing Sin triásszal akarnak kapcsolatba lépni. 150 — Minek? — kérdezte a fiatalember. — Kábítószer vagy szex? — Egyik sem — felelte Tristan. — Információt szeretnénk
kapni. Hajlandóak vagyunk fizetni érte. •— Lássuk a pénzt — mondta a fiú. Tristan nem tudta, mitévı legyen. A legszívesebben szabadult volna tılük, de nem tudta, hogyan. Tekintetét végigjártatta a mereven bámuló arcokon. Egyik srác sem mozdult, Tristan azonban tudta, hogy ugrásra készek. Lassan belenyúlt a zsebébe, és elıhúzta a tárcáját. Kivett néhány bankjegyet, és feltartotta. — Az egyiknél kés van! — suttogta Marissa, aki észrevette, hogy megvillan egy penge. — Futás! — adta ki a parancsot Tristan, miközben a pénzt feldobta a levegıbe, és Marissát meglódította abba az irányba, ahonnan jöttek. Marissa nem várt több biztatást, megfordult és rohanni kezdett a sötét alagútban. Csúszkált a mocsokban, párszor nekiütközött a falnak. Hallotta, hogy Tristan a nyomában van. Nemsokára odaért ahhoz az elágazáshoz, ahol az elıbb jártak. De nem emlékezett, melyik úton jöttek. Tristan beleütközött, majd megfogta a kezét, és továbbrohantak a legszélesebb alagútban. Mögöttük visszhangzott az üldözı csapat számukra érthetetlen kiabálása. Miután felkapkodták a pénzt, azon nyomban utánuk eredtek.
Marissa és Tristan ráeszmélt, hogy eltévedtek. Egy udvarhoz értek, melyet korábban nem láttak még. Az udvar közepén egy apró, lehúzott redınyő bódé állt Most elıször látták meg az égboltot, mióta beléptek a Zárt Városba. Megkerülték a bódét, s befordultak egy másik alagútba. A kiabálásból és füttyögésbıl tudták, üldözıik már nem járnak messze. A kínai srácok elınyben voltak velük szemben: ismerték a terepet. A sarkon befordulva újabb sikátorba értek, ahol a barlangszerő helyiségekben gyanús üzletek sorakoztak. Az egyik egy étterem volt, hátul hatalmas üstben rákleves fıtt. Hat egyszerő faasztal, padokkal alkotta a berendezést. Az egyiknél néhány idısebb férfi madzsongot játszott. Hirtelen megálltak, és Tristan behúzta Marissát a parányi étterembe. Közben néhány asztal felborult. Madzsongkorongok szóródtak szét a földön. Az üldözık ugyanúgy kifulladva, mint Tristan és Marissa, egy szempillantás alatt ott termettek. Néhányuk kezében kés villant. Arcuk eltökéltségrıl árulkodott. Tristan gyorsan a háta mögé, a sarokba lökte Marissát, s kungfuállásba helyezkedve várta, hogy valamelyik kínai támadásba lendüljön.
Ehelyett azonban valamennyien megmerevedtek, az öregemberek is, akik most szorosan a falhoz simultak, hogy minél távolabb legyenek a csetepatétól. A kölykök respektálták Tristan fenyegetı pozitúráját, de még az is lehet, hogy megiiedtek tıle. Az izmos srác elırelépett. Tristan óvatosan a szemébe nézett. — Maguk nem valami barátságosak — igyekezett oldani a hangulatot. — örömmel távozunk, ha megmondják, merre kell mennünk. Halljam hát. — Egy kis zsozsóért kivezetjük — jelentette ki a srác. — Zsozsóért? — kérdezett vissza Tristan. — Pénzért — felelte amaz. — Azért, ami még magánál van. No meg az óráikért. — S akkor elengednek? — kérdezte Tristan. —• Kivezetnek innen? — Igen — felelte a srác. — Úgy tekintjük, hogy megfizették a tartozásukat. A késes srácok lejjebb eresztették a fegyvereiket, mintha csak jóindulatukat akarnák demonstrálni. Tristan másodszor is belenyúlt a zsebébe, és elıvette a tárcáját. Kivette a benne lévı pénzt, és odatette a legközelebbi asztalra. Majd levette az óráját, azt is
odarakta a bankjegyek tetejére. — A nıét is — mondta az izmos fickó. — Ez nem valami lovagias dolog — jegyezte meg Tristan. 151 A srác gúnyosan mosolygott. — Rakja az asztalra! — mondta. — Elnézést, kedves — mondta Tristan, és hátranyújtotta a karját. Marissa levette a Roberttıl ajándékba kapott karórát, és odanyújtotta Tristannak. A férfi odatette ezt is a többihez. — Tessék, fiúk — mondta Tristan. — Most magukon a sor, hogy teljesítsék, amiben megegyeztünk. A srác elırejött, és felkapta a pénzt meg az órákat. A pénzt hamar szétosztotta a többiek között, az órákat zsebre vágta. • — S ha már ilyen jóban vagyunk — mondta Tristan —, mi a helyzet a Wing Sínnel? Maguk is ennek az illusztris társaságnak a tagjai? — Nem — horkantotta a vezetıjük. — Mi a Wo Sing Wóhoz tartozunk. A Wing Sin-beliek mind mocskos disznók — mondta, s a fıldre köpött.
— Nincs valami ötlete, hol kereshetnénk ezeket a disznókat? — kérdezte Tristan. A srác megfordult, tanácskozni kezdett a banda egyik tagjával. Végül azt mondta: — Cse Mau kivezeti magukat a Zárt Városból. Vissza ne jöjjenek még egyszer! — Biztosíthatom — mondta neki Tristan —, ilyen fogadtatás után eszünk ágában sincs visszajönni. A srácok félreálltak, utat engedtek Tristannak és Marissának. Tristan hátranyúlva megfogta Marissa kezét, és úgy vezette. — Jaj! — kiáltott fel Marissa, amikor egyikük odakapott és megszorongatta Marissa mellét. Tristan megpördült, de Marissa inkább elırelökdöste, hogy minél elıbb kijussanak a sikátorból. Gyorsan haladtak az alagútban, a kínai öt-hat lépéssel elıttük járt. Egyikük sem szólt egy szót sem. Legalább féltucatnyi forduló után Marissa gyanakodni kezdett, hogy nem is kifelé vezeti ıket, hanem épp ellenkezıleg. Ám egy újabb kanyar végén hirtelen friss levegı csapta meg ıket, és feltőnt a sötét éjszakai égbolt. Most, hogy már kint voltak, még a rádiókból harsogó idegtépı zene is édes dallam volt Marissa fülének.
Cse megindult visszafelé az alagútban, Tristan azonban a nevén szólította. A srác megfordult. —• Beszél angolul? — kérdezte Tristan. — Igen — felelte amaz dölyfösen. Marissa húsz év körülinek nézte, a banda idısebb tagjai közé tartozott. — Ez megkönnyíti a dolgot — mondta Tristan. — Egy szívességet szeretnék kérni magától. Mint maga is tudja, szőkében vagyunk a pénznek. Tudom,' hogy maga is megkapta a részét odabent a patkánylyukban. Nem adna vissza valamennyit, hogy haza tudjunk menni a szállodába? Cse válaszul elıhúzta a kését. A penge legalább húsz centi hosszú volt, a végén kissé begörbült. Marissa összerezzent. Nem akarta elhinni hogy Tristan egy ilyen ostobasággal képes magára vonni a fiú haragját. Ám Tristan tudta, mit csinál. Pontosan arra számított, hogy a bandita elıkapja a kését. Mihelyt villant a penge, Tristan villámgyorsan rúgott egyet, és a kés abban a pillanatban a földre esett. Tristan egy nagyot kiáltva behúzott a srácnak néhányat, majd egy rúgással leterítette.
Cse nekitántorodott a falnak, Tristan pedig belerúgta a kést az utcai lefolyóba. Ekkor a srác fölé hajolt, s bırdzsekijét megmarkolva talpra rántotta. — Most lássuk a pénzt, amit volt olyan kedves felajánlani... Cse sietve elıhúzta a zsebében lévı bankjegyeket, és odaadta Tristannak. Tristan megnézte a srác csuklóját. — Kár — mondta. — Óra nincs. — Tristan! — mondta Marissa. — Menjünk innen! — Ta — mondta Tristan Csenek, s nyugodtan Marissa után indult. 152 — Muszáj volt ezt csinálnod? — kérdezte mérgesen Marissa, mikor Tristan beérte. — Muszáj volt az erıdet fitogtatni? Épp hogy kimásztunk a bajból, s te máris nyakig merülsz a másikba. — Én nem így látom — jelentette ki Tristan. — Azonkívül tényleg ki kell fizetnünk valamibıl a taxit, mert... Állj! — kiáltott fel Tristan, és megtorpant. — Mi van már megint? — kérdezte Marissa.
— Vissza kell mennünk — mondta a férfi. — Elhagytam a kedvenc kalapomat. Marissa kirántotta a kezét Tristanéból, s dühösen megindult. A férfi humorát most egyáltalán nem találta szórakoztatónak. Elfogta a reszketés. A Zárt Városban zajló összecsapás teljesen megbénította az idegeit, de mostanra már múlófélben volt az elsı sokk. İrültség volt idejönni — ismételgette magában kényszeresen. Dühös volt Tristanra, elıször azért, amiért az életüket kockáztatta, másodszor pedig azért, amiért összeverekedett Csevel. Tristan beérte Marissát, s szó nélkül jött mellette. A Zárt Várostól mindössze egy háztömbnyivel arrébb megint Kowloon megszokott, lázas forgalmában találták magukat. Hamar fogtak egy taxit, amely visszavitte ıket a Peninsula Hotelbe. Marissa egész úton tépelıdött. Arra gondolt, neki kellett volna kitalálnia, hogyan kellene kapcsolatba lépni a Wing Sin triásszal, ha már erre van szükség. És ha Tristan legjobb ötlete erre ez a Zárt Városbeli kaland volt, a továbbiakban nemigen számít rá. Pár évvel ezelıtt olvasott egy rémregényt, amelyben a fıhıs egy idegen városban igyekezett információkhoz jutni. S ezt úgy érte el, hogy kibérelt egy limuzint, sofırrel együtt, abból
a megfontolásból, hogy egy jó sofır kívülrıl-belülrıl ismeri a várost, s mindent tud az ott folyó legális és nem legális dolgokról is. Tristanhoz fordult, s azt mondta: — Van egy ötletem. — Nagyszerő — szólt Tristan. — Halljuk. Robert fel s alá mászkált a szobájában, kegyetlenül káromkodott, cifrázta, néha megállt, hogy öklével az íróasztalra csapjon. Tényleg épp munkába akart indulni, amikor Marissa telefonált. Ám ettıl a hívástól annyira dühös és ideges lett, hogy letette a táskáját, várta, hogy elpárologjon a mérge, és valamelyest megnyugodjék. — Mi a nyavalyát csinál Hongkongban? — kérdezte fennhangon. — Hajtja a rögeszméje, képes a világ végéig elmenni ezért az ırültségért. Robert leült a számítógépe elé. Arra gondolt, felhívja felesége orvosát. Mi van, ha Marissa idegösszeroppanást kapott? Nem kéne közbelépnie? Aztán felpattant, és megint járkálni kezdett. Egyszerően nem tudott nyugton maradni. Mit csináljon? Egészen eddig a pillanatig úgy gondolta, az a legjobb, ha hagyja, hogy Marissa maga másszon ki ebbıl az ırületbıl. Ausztrália egy dolog, Hongkong azonban más!
— Miért is nısültem meg? — beszélt hangosan saját magával. — Édes istenem, boldogult agglegény koromban más gondom se volt, mint hogy el kell hoznom az ingeimet a patyolatból. — Abbahagyta a mászkálást. — A fenébe! — csattant fel. — Most sem hoztam haza az ingeimet. — Igyekezett felidézni, hogy mit nyert a házassággal, ám ebben a pillanatban semmi sem jutott eszébe. — Mit csináljak? — tőnıdött. — Mit kéne tennem? Mit csinálhatok? — kérdezgette magától. A lelke mélyén igazából nem akart semmi mást, mint visszakapni>a feleségét. S ha nem jön magától, akkor talán itt az ideje, hogy érte menjen. Robert abbahagyta a járkálást és ki bámult az ablakon. Valami más jutott eszébe. És mi van, ha nincs Hongkongban? Mi van, ha hazudott, vagy csak gúnyolódott vele? Várjunk csak! Hiszen meghívásos telefonbeszélgetés volt! Visszaült a székébe, és a telefontársaságot hívta. Hongkongi szám volt. Megint tárcsázott, azt remélve, hogy megtudhatja a szállodának vagy akárminek a nevét, 153 ahol éppen tartózkodott. Meg is kapta a választ, mihelyt felvették a telefont. A Peninsula Szálló ugyanaz, ahol ı
maga is megszállt egyik-másik hongkongi üzleti útja során. A vonal szétkapcsolt, Robert azonban még mindig a kezében tartotta a kagylót. Egy dolog biztos, nem ülhet itt ölbe tett kézzel, miközben a felesége álmok-futóként járja a világot. A sarkára kell állnia, véget kell vetnie ennek az ırültségnek, arról nem is beszélve, hogy mibe fog ez kerülni. Robert hirtelen elhatározással a repülıtérre telefonált, és megkérdezte, mikor indul közvetlen járat Bostonból Hongkongba. Aztán betelefonált az irodába Donnának. — Donna, azt hiszem, ma nem megyek be — mondta neki. — Rendben van — nyugtázta Donna. — Elintézzek valamit? — Csak annyit, hogy küldje el azokat a leveleket, amiket tegnap este diktáltam — mondta Robert. —¦ Ja, és még valami. Nem valószínő, hogy ma együtt tudunk vacsorázni. — Nagy kár. Miért nem? Willy Tong kopogtatott a charleville-i Eucalyptus és Jacaranda utca sarkán álló, kétemeletes ház ajtaján. A házban egy kutya ugatott, ám Willyt ez nem izgatta különösebben. Szerinte csak valami öleb lehetett. Valaki odabent felgyújtotta a verandai lámpát. Átlátszatlan
üvegbura volt, a formája aranyhalas gömbre emlékeztetett. Végül hallotta, hogy kattan a zár, majd feltárult az ajtó. Willy ösztönösen a lehetı legrosszabbra készült. Ám az ajtót nyitó férfi egyáltalán nem volt fenyegetı jelenség. Akkora volt, mint egy söprő és sok-dioptriás szemüveget viselt. — Maga dr. Marlowe? — kérdezte Willy. — Én volnék — felelte dr. Marlowe. — A Királyi Repülıs Orvosi Szolgálattól kaptam meg a nevét — mondta Willy. — Dr. Williamst keresem, de azt mondták, szabadságon van, és maga helyettesíti. —- Úgy van — jelentette ki dr. Marlowe. — Valami baj van? — A feleségemrıl van szó — mondta Willy. — Dr. Williams mikor jön vissza? — Körülbelül egy hét múlva — felelte dr. Marlowe. — Ma reggel repült el. Váratlan volt ez az utazás, gondolom, nem maradt már ideje arra, hogy a betegeit tájékoztassa. Mi a baja a feleségének? — Már évek óta betegeskedik — magyarázta Willy. — Sok idımbe telt, míg rábeszéltem, hagyja, hogy dr. Williams megvizsgálja. Tudom, hogy senki máshoz nincs bizodalma.
Nem bízik a nyugati gyógyászatban. — Tökéletesen megértem — biztosította dr. Marlowe. — S amennyiben nem sürgıs az eset, akkor jobb, ha megvárják, míg dr. Williams visszatér. — Talán addig is beszélhetnék vele telefonon —¦ próbálkozott Willy. — Lehet, hogy már össze is állította az asszony gyógyszereit. Felhívhatnám esetleg? — Hát ha van kedve Hongkongba telefonálni — mondta dr. Marlowe. — Nekem azt mondta, hogy a Peninsula Hotelben lehet ıt elérni. Ha vár egy percet, megadom a telefonszámát. — Ezzel dr. Marlowe eltőnt a házban. Willy benézett a szúnyogfüggönyön át. Egy kis mérető, barnás, hosszú szırő kutya vicsorgott rá. Willy szívesen érdeklıdött volna az amerikai nı után is, de semmi okos gondolat nem jutott eszébe. — Parancsoljon — mondta dr. Marlowe az ajtóban, és átnyújtotta a cédulát. — Sok szerencsét. S ha mégis szükség lenne rám, akkor telefonáljon. Willy még egy pillanatig ott ácsorgott, remélve, hogy támad valami ötlete. Ám semmi olyasmi nem jutott eszébe, amely ne ébresztett volna gyanút. Így hát megköszönte az orvosnak a számot, és visszasétált bérelt kocsijához.
154 Gyorsan visszahajtott a charleville-i repülıtérre. Mialatt arra várt, hogy a chartergépet feltöltsék, felhívta Charles Lestert. — Találtam valami érdekeset — mondta Willy, mihelyt Lester felvette a telefont. — Tristan Williams ma reggel hirtelen Hongkongba repült. — Ez nem hangzik valami jól — horkant fel Lester. — És vele van az a Blumenthal nevő nı is? — Azt nem tudom — felelte Willy. — Ha itt maradok még, akkor kideríthetem. — Maga repüljön azonnal Hongkongba! — ri-vallt rá Lester. — Nekem az az érzésem, hogy vele van. Ned szólt már az útleveleseknek; holnapra valószínőleg már biztosat tudunk. Van valami elképzelése arról, hol szállhattak meg? — A Peninsula Hotelben — felelte Willy. — Szép munka — dicsérte Lester. — Ha a nı ott van, ölje meg. S ha már úgyis munkában van, tegye el láb alól Williamst is. Most, hogy nincs itthon, kevésbé fognak a halála után érdeklıdni. — Balesetnek álcázzam? — kérdezte Willy, közben arra
gondolt, hogy ez nehezen fog menni. — Csinálja, ahogy tudja — mondta Lester —, csak végezze el. A Wing Sin majd ad magának fegyvert. S ha a nı mégse lenne ott, Williamsszel azért csak végezzen. Azóta tüske a körmünk alatt, hogy megírta azt a rohadt cikket. Willy letette a telefont, örült a megbízatásnak. Jobban ismerte Hongkongot, mint a saját tenyerét, gyerekjáték lesz elvégezni a munkát. Odament a pulthoz, és az ügynökhöz hajolt. — Változás van — mondta neki. — Sydneybe repülök, nem Brisbanebe. 1990. április 14. 8.00 Marissa halk kopogtatásra ébredt. Nem akart róla tudomást venni. A másik oldalára fordult, és fejét bedugta a párna alá. Ennek ellenére hallotta, hogy másodszor is kopogtatnak. Felkönyökölt, és megkérdezte, ki az. Csak valami tompa hangot hallott. Kibújt a takaró alól, magára vett egy köntöst, és odament az ajtóhoz. Megismételte a kérdést. — Szobaszerviz — felelte egy hang.
— Én nem rendeltem semmit — tiltakozott Marissa. — Pedig az 1004-es szobába kérték — mondta az ajtón kívül a hang. — Reggelit nyolc órára. Marissa elfordította a zárat, és kinyitotta az ajtót. Alig tárult fel az ajtó, a kint várakozó benyomult a szobába. — Meglepetés! — rikkantotta Tristan, aki a szobaszervizes kocsi elé pattant, és átnyújtott Marissának egy csokor virágot. — A reggelit nem te rendelted, hanem én. Méghozzá két személyre. Tristan megkérte a pincért, hogy a szigetre nézı ablaknál terítsen nekik. Marissa megrázta a fejét. Soha nem tudta, örül-jön-e Tristan bolondozásának, avagy bosszankodjék miatta. — Már kora hajnal óta fent vagyok, és kint jártam — mesélte Tristan. — Gyönyörő napunk lesz. — Ezzel odament Marissához, és kivette a virágcsokrot a kezébıl, mivel a nı még mindig ott álldogált kábán az ajtóban. Tristan beletette a virágokat az asztalra készített vázába. — Miért ácsorogsz ott? — kérdezte a férfi, látva, hogy Marissa továbbra sem mozdul. — Rengeteg dolgunk van. Mozogj már!
Marissa elindult a fürdıszobába. Mielıtt még becsukta volna maga mögött az ajtót, látta, hogy a pincér kihátrál a szobából. 155 Marissa megnézte magát a mosdó fölötti tükörben. A látvány megrémítette. A bıre sárga volt, a szeme alja karikás, a haja fakó, fénytelen. Odalépett az ajtóra akasztott nagy tükörhöz. Az egész alakos látvány megnyugtatóbb volt. Sikerült leadnia valamennyit a hormonkészítmények következtében felszedett fölösleges kilókból. — Izgatottan várom, hogy elkészülj. Odaát leszek •—• kiabált be Tristan a csukott ajtón át. — Szólj, ha kezdhetjük a falatozást. Marissa önkéntelenül elmosolyodott. Tristan bolondos viselkedése, humora és ausztráliai akcentusa balzsam volt zaklatott szívének. Nem tudta eldönteni, mi keseríti jobban: Wendy erıszakos halála, Szétesıben lévı házassága, darabokra hullott élete avagy meddısége. Mihelyt az életére gondolt, lehervadt a mosoly az arcáról. Ennél rosszabb már aligha lehetne. Ráadásul fizikailag és lelkileg sem jött még rendbe, jóllehet már egy hete nem kap újabb hormonkészítményt. Eltőnıdött,
vajon mikor lesz megint a régi. A zuhanyozás, egy kevés smink és a tiszta ruha valamelyest felvidította. Amikor elkészült, kopogtatott az átjáróajtón. Tristan abban a pillanatban ott termett. A szigetre nézı ablaknál megreggeliztek. Mialatt ettek, a kora reggeli pára lassan felszívódott a zöld hegyek körül. — Kibéreltem a limuzint — mesélte Tristan, miközben a kávéjukat fogyasztották. — Mondtam a fıportásnak, hogy tapasztalt sofırt szeretnénk. Erre ı kijelentette, hogy mindegyik sofırjük az. — Mi a tervünk mára? — kérdezte Marissa. — Elıször el kéne mennünk a bankba, átutaltattam pénzt — mondta Tristan. — A tegnapi kis kaland után úgy tőnik, rengeteg zsozsóra lesz szükségünk. Utána, gondolom, elmehetnénk valamelyik kórházba, hogy érdeklıdjünk a Wing Sin meg a tébécé után. S ha semmit sem sikerül megtudnunk a triászról, akkor kifaggatjuk a sofırt. Mit szólsz hozzá? — Jónak tőnik — mondta Marissa. Amikor lementek és kiléptek a szállodából, a limuzin már várta ıket. Fekete Mercedes volt. A sofır Freddie Lam néven mutatkozott be.
— A Hongkongi Nemzeti Bankba menjünk, Freddie — mondta Tristan, mihelyt kényelmesen elhelyezkedett a Mercedes hátsó ülésén. Közel fél órába telt, amíg az ırült forgalomban a szállodától a bankig nagy keservesen megtették a mindössze pár száz méternyi távolságot. — Gyalog hamarabb ideértünk volna — jegyezte meg Marissa. A bankban impozáns márványborítás fogadta ıket, a kiszolgálás kifogástalan volt. A jól öltözött banktisztviselınek a szeme se rebbent, amikor Tristan közölte vele a kivett összeget. — De hisz ez rengeteg pénz! — mondta elképedve Marissa, amikor beültek a kocsiba. — Rengeteg zsozsó — javította ki Tristan, majd a sofırhöz fordult, és közölte, hogy a New World bevásárlóközpontba mennek. — Nem a kórházba kellene inkább mennünk? — kérdezte Marissa. Hihetetlennek tetszett, hogy Tristant most a vásárlás érdekelje. — Türelem, kedves! — mondta Tristan. A hatalmas áruházon belül vízesések, lépcsık és boltok
kavalkádja várta ıket. Tristan beterelte Marissát az egyik ékszerboltba, hogy válasszon egy órát az elvesztett helyébe. — Marissa, kérlek — biztatta ıt Tristan, látva, hogy Marissának nincs ínyére a dolog. — Látod, hogy felvet a pénz. — Ezzel megveregette nadrágzsebét, amelyben csak úgy dagadoztak a bankjegyek. — Ráadásul az én hibám volt. Tristan is vett magának egy órát. Miután jelentısen lealkudta az árat, készpénzzel fizetett. Csuklójukon az új órákkal elhagyták a boltot. Amikor visszaültek az autóba, Tristan megint elırehajolt. — Freddie, a szállodába legyen szíves — mondta. Freddie elmosolyodott, és megérintette fényesre koptatott fekete kalapja karimáját. 156 — Errıl jut eszembe — mondta Tristan hátradılve —, kéne vennem egy kalapot is a régi helyett. Milyen kár érte, már kezdett betörni. — Olyan volt, mintha már jó néhányszor átmentél volna rajta a repülıgépeddel — évıdött Marissa.
— Át bizony — felelte Tristan. — Azt kell vele csinálni. A szállodában a recepciós pultnál várniuk kellett. Amikor rájuk került a sor, Tristan kibérelt egy szé» fet. Mindketten aláírták a nyomtatványt, majd Tristan a bankból kiváltott pénz zömét beletette a kazettába. Amikor ezzel megvoltak, visszamentek a kocsihoz és beültek. Tristan elırehajolt. — Freddie, melyik a legnagyobb kórház itt Kowloonban? — kérdezte. — A Queen Elizabeth — felelte Freddie. — Akkor odamegyünk — szólt Tristan. Amikor a limuzin megindult, három sötét öltönyös kínai társaságában a fıportás lépett ki a szálloda ajtaján. A távozó, és a Salisbury út sarkán balra forduló Mercedes után mutatott. — Az a kocsijuk — mondta kantoni dialektusban. — Jól megnézték ıket? A három kínai bólintott. — Jól csinálta, Pui Jing ¦— dicsérte meg egyikük a fıportást. — A Wing Sin nem feledkezik meg a barátairól. Ezzel beszálltak saját fekete Mercedesükbe, és közölték a sofırrel, hogy maradjon a limuzin nyomában.
A második Mercedes volánja mögött ülı férfi agresszív vezetı volt. Hozzászokott már a hongkongi közlekedéshez. A járókelık a rendszámtáblát megpillantva utat engedtek neki: a száma 426-os volt. A kocsi minden különösebb nehézség nélkül Marissáék autója mögé húzódott. A Nathan úton északnak tartottak. — Hogy csináljuk? — kérdezte az egyik kínai. — Nem tudjuk, míg ki nem derül, hová igyekeznek — felelte a másik. — De nem lesz nehéz dolgunk. A vezetı melletti ülésen utazó férfi elıvett a pisztolytáskájából egy 38-as kaliberő, rövid csövő fegyvert. Az ölében tartva ellenırizte a tárat. Elégedetten tette vissza a tokba. Csöndben mentek Marissáék mögött, miközben elıször a Jordán útra, majd a Cascoigne-ra fordultak. Meglepıdve látták, hogy a következı kanyar-ral már a Princess úton járnak, végképp elképedtek, amikor a limuzin behajtott a Queen Elizabeth kórház területére. — Talán megbetegedett valamelyikük — szólalt meg az egyik kínai. — Itt jó lesz vigyáznunk — intette ıket a másik. ¦— Megesik, hogy rendırök járnak erre. Amikor Marissáék kocsija lassított, fékezett a másik autó
is. Marissáék a kórház fıbejárata elıtt álltak meg. A három kínai közvetlenül mögéjük parkolt. Figyelték, hogy Marissa és Tristan kiszáll, és besétálnak a kórházba. A kínaiak rendırök után kutatva körülnéztek. Mivel egyet sem láttak, ık is kiszálltak. Megálltak a napfényben, megint körülkémleltek. Rendırnek se híre, se hamva. — Használjuk az ı kocsijukat — javasolta egyikük. A többiek bólintottak. Mindhárman rágyújtottak, és megindultak elıre. Freddie lehúzta az ablakot, és elıvette a reggeli újságot. Imádta a pletykarovatot. Olvasás közben egyszerre csak azt érezte, hogy a jobb füle mögött hideg fém nyomódik a koponyájának. Mozdulni nem mert, csak a szeme sarkából pillantott jobbra. Sejtette, mit nyomnak a fejéhez. Nem tévedett: fegyver volt. 157 Freddie felnézett. Szájában cigarettát tartó, fiatal kínaival nézett farkasszemet. Mögötte két másik állt. — Szálljon ki a kocsiból, kérem — mondta a fegyveres. —
Lassan és nyugodtan. Nem esik bán-tódása. Freddie nagyot nyelt. Tudta, hogy azok hárman egy triász közkatonái. Miután azt is tudta, hogy ezek milyen könnyen ölnek, halálra rémült. Elıször moccanni sem tudott, de a fegyver noszogatása jobb belátásra bírta. Lassan kiszállt a kocsiból. — És most menjen oda a másik autóhoz, kérem __utasította a fegyveres. Freddie elindult. Amikor odaért, ráparancsoltak, hogy szálljon be. Freddie még látta, hogy a másik két gengszter eközben beül az ı autójába. Willynek mindig örömet szerzett, ha megérkezett a Kai Tok repülıtérre, ı maga ugyan már tırsgyökeres ausztrálnak számított, hisz Sydneyben született, de az apja meg az anyja Hongkongból vándorolt át Ausztráliába. Willy emiatt kötıdött a gyarmathoz. Ráadásul rokonai is éltek itt. Elıször kocsit bérelt magának. S jóllehet a parkolás keserves dolog Hongkongban, ıt nem izgatta különösebben. Neki az autó csak arra kell, hogy tudjon mivel mozogni, s ha gond van, akkor végül is bármelyik pillanatban bárhol otthagyhatja. Az autót hamis papírokkal vette bérbe. Jó néhány ilyen irattal szerelkezett fel. Elsı útja a Kowloon Mog Kok negyedében lévı egyik étterembe vezetett. Ez a világ egyik legsőrőbben lakott körzete. Az étterem a szők, zsúfolt Kanton utcában állt. A
posztoló rendır azonban némi jatt ellenében megengedte neki, hogy beálljon két vászontetıs, edényekkel, serpenyıkkel és tálakkal zsúfolt stand közé. Ezen a kora délelıtti órán az étterem szinte teljesen üres volt. Willy egyenesen a konyhába ment, ahol verejtékezı szakácsok az ebédkészítéssel foglalatoskodtak. A kı ragacsos volt az olajtól, zacskókban hulladékok dagadoztak. A konyha mögött irodahelyiségek sorakoztak. Az elsıben egy magas nyakú, fekete ruhát viselı, idısebb asszony ült az íróasztalánál, elıtte golyós számológép. A fagömbök a mőveletek során csattanva ütıdtek egymáshoz. Willy tisztelettel meghajolt és bemutatkozott. A nı egyetlen szó nélkül kinyitott egy íróasztalfiókot, és kivett belıle egy zsinórral átkötözött barna papírcsomagot. Odaadta Willynek, aki újra meghajolt. A férfi visszaült a kocsiba, leoldotta a zsineget és kibontotta a papírt. Egy vadonatúj, Heckler & Koch márkájú, 9 mm-es fegyver volt benne. A kezébe vette, jó fogása volt. Kivette a tárat, és ellenırizte, tele van-e. Látta, hogy a barna papírban van még néhány póttöltény. Zsebre tette a
golyókat, bár tudta, azokra nem lesz szüksége. Két golyó bıven megteszi. A tárban nyolc volt. Becsúsztatta a fegyvert a zakója belsı zsebébe, és megnézte magát a visszapillantó tükörben. A fegyver kidudorodott. Begombolta a zakót. A legjobb öltönyét vette fel, hiszen a Peninsula Hotelbe készült. Megint megnézte magát a tükörben. Begombolt zakóval már jobban festett. Gázt adott, ráhajtott a Nathan útra és megindult délnek. Ahogy közeledett a szálló felé, egyre izga-tottabb lett. Az efféle feladatok álltak legközelebb a szívéhez. Az ANEK eredetileg azért fogadta fel, mert folyékonyan beszéli a kantoni dialektust, késıbb azonban számos különleges megbízatást is kapott, és mindegyikkel jól vizsgázott. A „biztonságiaknál" Ned Kelly után ı volt a második ember. A szálloda elé érve Willy megállította a kocsit egy parkolni tilos táblánál. Kiszállt és egyenest odament a portáshoz. Kétszáz hongkongi dollárt szorongatott a kezében, azt mind odaadta a férfinak. — Remélem, jó helyen parkolok? — kérdezte kantoni dialektusban. A portás meghajolt, és a pénzt belecsúsztatta a zsebébe. 158 Willy büszkén besétált a szállodába. Eleven példája a
hongkongi etikának, miszerint a szorgalom meghozza gyümölcsét. A Sydneyben nyomorúságos körülmények közepette nevelkedı gyerek Willy nem is álmodott arról, hogy egy szép napon majd fogja magát, és besétál egy osztályon felüli szállodába, és még jól is fogja ettıl érezni magát. Az egyik házi telefonkészüléket felemelve a központostól Marissa Blumenthal szobáját kérte. Nagyon remélte, hogy az amerikai nı is itt van Williamsszel. Hamarosan kapcsolták is a számot. Willy elıször arra gondolt, nyomban leteszi, mihelyt meghallja a nı hangját, ám sajnálta volna, ha elsza-lasztja azt az izgalmat, hogy beszélhet áldozatával. De senki sem vette fel a telefont. Ekkor újra hívta a központost, ezúttal Tristan Williams szobáját kérte. Itt sem vette fel senki. Willy úgy gondolta, együtt mehettek el. Jó jel. Együtt kellenek neki. Terve egyszerő. Mögéjük sétál, és tarkón lövi mindkettejüket. Lehetıség szerint minél nagyobb tömegben. Dolga végeztével elejti a fegyvert, elsétál és elvegyül a tömegben. Számtalanszor megtette már. Hongkongban ez köny-nyő. Ausztráliában az ilyesmi sokkal nehezebb lenne. Kilépett a telefonfülkébıl, odament az újságosstandhoz, és
vett egy Hongkong Standardét. Újságjával a kezében a hall közepére sétált, s úgy ült le, hogy szemmel tarthassa mind a bejárati ajtót, mind pedig a recepciót. Egyelıre nincs más dolga, mint megvárni, hogy a madárka a fészkére szálljon. — Furcsa keverék a hongkongi gyógyászat —• magyarázta dr. Myron Pao. — Mivel magam Lon-donban tanultam, érthetı,, hogy a nyugati típusú gyógyászatot részesítem elınyben. De nem feledkezünk meg a tradicionális gyógymódokról sem. Nálunk a gyógyfüveseknek és az akupunktúrával gyógyítóknak is van helye. Marissa és Tristan szerencsére talált egy szolgálatban lévı rezidens orvost, aki készséggel körbevezette ıket. Marissa, aki bostoni magánklinikákhoz volt szokva, most elámult a Queen Elizabeth Kórházban látottakon, jóllehet a hatékonyság elbővölte. Elképesztı volt, mennyi beteget látnak el a kórházban meg a járóbeteg-rendelésen. Dr. Pao elmagyarázta, hogy a kínai családok maguk vállalják fekvıbeteg hozzátartozóik személyes ápolását. — És mi a helyzet a tuberkulózissal? — kérdezte Marissa. — Komoly gondot okoz ez itt Hongkongban? — Minden relatív — jegyezte meg dr. Pao. — Évente átlagosan nyolcezer új tébécés megbetegedéssel
találkozunk. Ám mindez öt és fél millió lakosra esik. Tekintettel a népsőrőségre, én ezeket az adatokat nem találom aggasztónak. Szerintem az egyik ok, amiért ez a szám nem növekszik, az, hogy a gyerekeket beoltjuk tébécé ellen. Szemben az önök tapasztalataival, nálunk hatékonynak bizonyult a BCG-oltás. — A korábbi évek során nem tapasztaltak hirtelen megugrást a tébécés megbetegedések terén? — Marissa nem tágított. — De igen, amikor megérkeztek az elsı bevándorlók Vietnamból, Kambodzsából és Laoszból — mesélte dr. Pao. — Ez azonban csak Lantau-sziget környékére korlátozódott. — És mi a helyzet a tébécés salpingitisszel? — kérdezte Marissa. — Ilyesmivel még nem találkoztunk — felelte dr. Pao. - Eggyel sem? — kérdezte Marissa. Biztos akart lenni a dolgában. — Én egyrıl sem tudok — állította dr. Pao. — És a Kínai Népköztársaságban? — kérdezte Marissa. — Tud valamit mondani az ottani tébécés megbetegedésekrıl ?
— Ott valamivel nagyobb számban fordul elı, mint itt — tájékoztatta dr. Pao. — Kínában általában is nagyobb arányú a légzıszervi megbetegedések száma. De ık is hatékonyan és széles körben alkalmazzák a BCG-oltást. 159 — Vagyis nem jelentıs a probléma? — összegezte Marissa. — Semmi hirtelen megugrás vagy ilyesmi? — Tudomásom szerint semmi — jelentette ki dr. Pao. — Én semmi ilyesmirıl nem hallottam, noha orvosi kérdésekben szorosan együttmőködünk Kínával, különösen Kuangcsouval. Marissa reményvesztetten abbahagyta a kérde-zısködést. — És a Wing Sin triászról tud valamit mondani? — vette át a szót Tristan. — Ez itt Hongkongban veszélyes kérdés — jegyezte meg dr. Pao. — Tudom, hogy léteznek, de ez minden. — S azt nem tudja, hogyan lehetne kapcsolatba lépni velük? — kérdezte Tristan. — Dehogy tudom — mondta dr. Pao. — Még egy kérdés — szólalt meg ismét Marissa, aki úgy érezte, máris túl sok idejét rabolták el az orvosnak. — Tud
arra valamilyen magyarázatot, hogy Kínából miért mennek tömegesen Ausztráliába az orvosok az in-vitro technológiák elsajátítása céljából, illetve fordítva, tudhatnake ezek a kínaiak olyasvalamit, amivel segíteni tudják az ottani munkát? Dr. Pao elgondolkodott egy pillanatig, majd megrázta a fejét. — Semmit a világon — felelte. — A kínai hatóságoknak sokkal inkább amiatt fáj a fejük, hogy elejét vegyék a terhességeknek, tehát a mesterséges megtermékenyítés aligha érdekelné ıket. — Én is így gondoltam — mondta Marissa. — Köszönöm, hogy idıt szakított ránk. Marissa és Tristan elhagyta a zsúfolt kórházat. Marissa elkeseredetten megrázta a fejét. — Csak az idınket vesztegettük, no meg dr. Paóét. Láttad, hány beteget kell ma még ellátnia? Tristan kinyitotta Marissa elıtt a bejárati ajtók egyikét. — Néha a negatív eredmény legalább olyan fontos lehet, mint a pozitív — mondta, és belekarolt. — Ne nézd ilyen sötéten a dolgokat. Megérte idejönni. — És most mit csinálunk? — kérdezte Marissa, miközben a Mercedes felé igyekeztek. Még a kórház területére is behallatszott a nagyváros lüktetı zsivaja.
— Kifaggatjuk Freddie-t — mondta Tristan Marissa sötétbarna szemébe nézve, és elmosolyodott. — Akkor legalább kiderül, hogy beválik-e az a rémregény, amit olvastál. Amikor az autóhoz értek, a sofır kipattant és kinyitotta elıttük az ajtót. Marissa fél lábbal már bent volt a kocsiban, amikor Tristan hátrarántotta. Észrevette, hogy a sofır nem Freddie. Ugyanebben a pillanatban azt is látta, hogy egy másik kínai bent ül a kocsiban. — Hol a mi sofırünk? — kérdezte Tristan. Az ajtónál álló férfi fiatalabb és soványabb volt, mint Freddie, sötét öltönyt, nem pedig sofıregyenruhát viselt. — A másik gépkocsivezetınek közbejött valami, kérem — mondta. — Nem szokatlan ez egy kissé? — kérdezte Tristan. — Egyáltalán nem •— felelte a férfi. — Gyakran megesik, hogy egy megrendelı ragaszkodik egy bizonyos sofırhöz. Ilyenkor cserélnünk kell. — Még valaki ül a kocsiban — jegyezte meg Marissa.
Tristan lehajolt és benézett. ¦— Szálljanak be, kérem — mondta az ajtónál álló férfi. — Tristan! — kiáltotta Marissa elakadó lélegzettel. — Fegyver van nála! Tristan fölegyenesedett. Odanézett, és a kínai kezében meglátta a rövid csövő fegyvert, amely egyenesen a mellkasának szegezıdött. — Mi ez, haver, valami vicc? — kérdezte Tristan, és valamelyest megemelte a lábát. — Szálljanak be, kérem... — ismételte meg a férfi, de nem tudta befejezni a mondatot. Tristan ütése elıször a nyakán, majd a csuklóján érte. A másodikra elejtette a fegyverét. Egy gyors rúgás, és máris nekitántorodott az ajtónak, ami azonmód be is csukódott. 160 Tristan ekkor megragadta Marissa karját, és húzta maga után a keskeny gyepet szegélyezı alacsony bokrokon át. A túloldalon az utca nyüzsgı emberárjával és forgalmával. Tristan megkockáztatta, hogy hátranézzen; látta, hogy még valaki csatlakozik az elıbbi kettıhöz, és mindhárman utánuk vetik magukat.
Tristan abban bízott, hogy mihelyt kiérnek az utcára, el tudnak vegyülni a tömegben. Ám nem így történt. Nem volt elég elınyük, a három férfi látta, merre futnak. Nem maradt más választásuk, mint tovább rohanni. Nyugatnak szaladtak, Kowloon Yaw Ma Tei negyede felé, s kétségbeesetten lesték, mikor tőnik fel egy motorkerékpáros rendır. Korábbi autózásuk során mindenütt rengeteget láttak belılük. Most még egy közlekedési rendırnek is megörültek volna, de egyet sem láttak. A gyalogosok tömege szétvált elıttük. Kíváncsian nézték ıket, ám belekeveredni nem akartak. Marissáék egy bedugult útkeresztezıdéshez értek, ahol emeletes buszok blokkolták le a forgalmat. Még a kerékpárosok sem tudtak áthaladni a keresztezıdésen. Már csak az úttest választotta el ıket üldözıiktıl. A Yaw Ma Tei negyed szívében még nagyobb volt a tolongás. Marissa meg Tristan egy kisebb piactérre keveredett, a vászontetıs standokon mindenütt gyógyfüvek, ruhák, halak, konyhai edények, gyümölcsök, édességek és egyéb élelmiszerek sorakoztak. Rohanás közben vevıkbe, árusokba ütköztek. Marissát hajtotta ugyan a rettegés, de ereje fogytán volt. A hormongyógyszerek meg a fölösleges kilók
megnehezítették a futást. Önkéntelenül huzatta magát Tristannal. — Szedd a lábad! — sürgette Tristan, amikor észrevette, hogy a nı le-lemaradozik. — Nem bírom már — panaszolta elfúló lélegzettel Marissa. Tristan látta, hogy Marissa már nem sokáig bír lépést tartani vele. El kéne rejtızniük valahol. Kétségbeesetten keresett valami búvóhelyet a standok között, de semmi sem kínálkozott. A standok mögötti lakóházak tövében szétdobált hulladékok rot-hadtak a napon. Macskák kutattak élelem után. Egyetlen nyitott kaput sem láttak. A lakóházak ösz-szes ajtaja zárva volt. De még a földszinti ablakokat is leeresztett redınyök takarták. Ekkor Tristan pár házzal arrébb észrevett egy kis mellékutcát. — Tarts ki még egy kicsit — biztatta Marissát. Amikor a sarokra értek, befordultak. Annyira keskeny volt az utca, hogy egyszerre csak egy autó fért el benne. Elhaladtak egy utcai árus mellett, aki a nyakuknál fogva felakasztott, fosztott kacsákat árult. Mellette egy másik ehetı rovarokat, a harmadik kígyókat kínált eladásra.
A mellékutca a zsibongó piaci lüktetés, az autódudák és légkalapácsok, heves alkudozások zaja után meglehetısen csöndesnek bizonyult. Itt nem hallatszott más, csak a rádiókból kiszőrıdı zene, meg a madzsongkorongok koccanása. Néhány idısebb kínai férfi játszott elmerülten a fatáblákon. Amikor Marissa és Tristan elviharzott mellettük, felnéztek, s aztán figyelmüket ismét a játéknak szentelték. — Kik üldöznek minket? — zihálta Marissa. —¦ Mi folyik itt? S miért rohannak utánunk? — Fogalmam sincs — felelte Tristan, és maga is levegı után kapkodott. — Kezdem nem szeretni Hongkongot. Százszor biztonságosabb krokodiloktól hemzsegı vízben úszkálni fent, valahol északon. Mindig is utáltam a fegyvereket. — Tristan a válla fölött idegesen hátrapillantott. Megkönnyebbülten látta, hogy üldözıik elmaradtak. — Muszáj leülnöm egy percre — mondta Marissa. A kezelések következtében, no meg, hogy csak keveset, illetve semmit sem sportolt, fizikailag nem bírt el ekkora erıfeszítést. Egy teaház elıtt voltak éppen, a gyöngyfüggönyös ajtó szemöldökfájáról csillogó edények lógtak alá. Marissa odamutatott. — Nem innánk valamit? Tristan még egyszer hátranézve kelletlenül beleegyezett. 161
A teaház ablaktalan helyiség volt, sokkal inkább raktárra, semmint nyilvános helyre emlékeztetett. Kopott, durván ácsolt asztalok sorakoztak benne, körülöttük vendégek üldögéltek, amúgy kínai módra kiáltozva beszélgettek egymással. A hangerıre valóban szükségük volt, mert egy parányi Panasonic rádióból fülhasogató kínai zene áradt. Nem valami meghitt légkör, gondolta Marissa, de azért örült, hogy legalább leülhetett. Fájt a lába, szúrt az oldala. A tulajdonos gyanakodva méregette ıket, majd odament az asztalukhoz és torokhangon, kínaiul szólt hozzájuk. — Sajnálom, öreg — mondta Tristan —, egy hangot sem beszélek kínaiul. Hozz nekünk egy teát. Bármilyet. Rád bízzuk. A férfi értetlenül bámult Tristanra, aki erre imitálta a teaivást, és a többi vendégre mutatott. A tulajdonos végre felfogta, és eltőnt hátul egy másik, a bejárati ajtóhoz hasonló gyöngyfüggönyös ajtó mögött. — Milyen jó, hogy egy darab rendır se volt a környéken — jegyezte meg még mindig zihálva Marissa. — Kevesebb, mint huszonnégy órája vagyunk Hongkongban, és már másodszor kellett rohannunk az életünkért. Rendır meg ilyenkor sehol. — Én elıre figyelmeztettelek, hogy ez nem igazi nyaralás lesz — jegyezte meg Tristan.
— Nem kéne elmennünk a rendırségre? — kérdezte Marissa. — Nem tudom, mit mondanánk nekik — jegyezte meg Tristan. — Ráadásul alig hiszem, hogy készségesen összeismertetnének minket a Wing Sinnel. — Hát ebbe már tetıtıl talpig belemásztunk — jegyezte meg Marissa. — Úgy van — mondta Tristan, és körbenézett, hol lehet már a tulaj. — Hol a francba van az a tea? Marissát nem izgatta különösebben. Nem a tea hiányzott neki. Tristan felállt. — Hongkong a szélsıségek városa — mondta. — Az ember itt vagy azonnal megkapja, amit kér, vagy várhat az örökkévalóságig. — Ezzel odament a gyöngyfüggönyös ajtóhoz, amely mögött a tulaj eltőnt. Széthúzta a gyöngyöket és bekukucskált. Majd visszajött az asztalhoz és leült. — Néhány csenevész öreg fickó pipázik odabent — mesélte. — Azt hiszem, egy hagyományos ópiumbarlangba botlottunk, amit a hatóságok néhány agg
ópiumista kedvéért eltőrnek. Az ópium a gyarmati idık legmocskosabb, legalávalóbb öröksége, és mégis, Hongkong ebbıl született. — Megyünk? — kérdezte Marissa. E pillanatban nem érdekelte különösebben a történelem. — Ha gondolod, mehetünk. — Hogy jutunk ki innen? — kérdezte Marissa. — Egy darabig elóvakodunk a mellékutcákon — mondta Tristan. — S ha majd odaérünk ahhoz az elágazáshoz, ahol átjöttünk, leintünk egy taxit. — Úgy legyen — egyezett bele Marissa. — Minél hamarabb visszaérünk a szállodába, annál jobb. Tristan elhúzta az asztalt, hogy Marissa fel tudjon állni. A nı kinyújtotta fájós lábait, megmerevedett izmokkal elindult az ajtó felé, és kilépett az utcára. Tristan azonban beleütközött, ugyanis Marissa bénultan állt a küszöbön. Közvetlenül a teaház elıtt ott állt a fekete Mercedes. Korábbi üldözıik, a három sötét öltönyös férfi különbözı pózban állt a kocsi körül. Tristan és Marissa láttán az elsı ajtónál álló férfi kiegyenesedett. Marissa felismerte, ı lett volna az új sofır. Rövid csövő puskája most nem volt nála, helyette egy komolyabb hatást keltı géppisztoly lógott az oldalán.
162 Tristan megragadta Marissa csuklóját, és vissza akart lépni a teaházba, ám a nehéz faajtó már be-csukódott mögöttük. Tristan megpróbált erıvel benyomulni, de ekkor hallotta, hogy odabent kattan a zár. Megadóan visszafordult. ¦— Parancsoljanak — mondta a géppisztolyos férfi, és kezével az autó felé intett. Tristan látta, hogy a férfi öltönye elöl el van szakadva. Valószínőleg akkor történt, amikor leütötte. Elıször egyikük sem mozdult. Ám a férfi rosszul tőrte a késlekedést. Erre utalt a járdaszigetre célzott rövid sorozat, amelyet megeresztett géppisztolyából. A gellert kapott golyók összevissza pattogtak végig az utcán. A madzsongjátékosok riadtan kerestek fedezéket maguknak. Nyilvánvaló volt, hogy a fickó a legteljesebb lelki nyugalommal öl, ha úgy hozza a szükség A rögtönzött bemutató után Marissa és Tristan engedett az invitálásnak. Odaléptek a kocsi hátsó ajtajához, ám a géppisztolyos megrázta a fejét, s a fegyverrel a kocsi fara felé intett. A másik elfordította a zárat, és fölemelte a csomagtartó tetejét. — Ide invitál minket? — kérdezte Tristan.
— Ha megtennék — mondta a gépfegyveres. — Kényelmes lesz — jegyezte meg Tristan, majd bemászott, és összegömbölyödött a szők helyen. Marissa habozott, de aztán ı is bepréselte magát Tristan mellé. Kívülrıl lecsapták a tetıt. Teljes sötétség borult rájuk. — Életemben nem öleltem még nıt csomagtartóban — szólalt meg Tristan, miközben jobb karjával átölelve tartotta Marissát. — Te még véletlenül sem tudsz komoly maradni? — kérdezte Marissa. — Mint olajothalak a bádogban — jegyezte meg Tristan. Hallották, hogy a sofır gázt ad, és a kocsi imbolyogva megindul a szők utcácskában. — „Mint szardíniák a dobozban", így mondjuk — javította ki Marissa. — De nem ott, ahol én nıttem fel — ellenkezett Tristan. — Tris, én félek — mondta Marissa a könnyeivel küszködve. — Mi lesz, ha megfulladunk közben? Mindig is rettegtem a szők helyektıl. — Hunyd be a szemed — javasolta Tristan. — Az segít
valamit. S lélegezz normálisan. Nem a meg-fulladástól kell tartanunk, hanem attól, ahová visznek. Tristan, hogy enyhítse Marissa klausztrofóbiáját, hetet-havat összehordott. Számtalan kanyar, hirtelen fékezés és újraindítás után a kocsi végre megállt, és a motort kikapcsolták. Marissa és Tristan hallották, hogy nyílik, majd csukódik a kocsi ajtaja. Pár perccel késıbb kattant a zár, és felnyílt a csomagtartó teteje. Ugyanaz a három férfi bámult le rájuk. — Kifelé, ha kérhetem önöket — mondta a gép-pisztolyos. Egy hatalmas raktárépületben találták magukat, mindenütt szinte a plafonig konténerek sorakoztak. — Mozgás — mondta a fegyveres, és két konténer közé mutatott. Tristan átölelte Marissát. Rémülten indultak meg elıre, nem tudták, mi következik. A konténerek mögött egy zárt ajtó volt. Megálltak, és várták a to-vábbi utasításokat. Elrablóik egyike kinyitotta az ajtót, és intett, hogy lépjenek be. Belépve egy hosszú folyosót láttak. További utasítást nem várva, elsétáltak a folyosó végéig, ott megállították ıket egy ütött-kopott ajtó elıtt. Az egyik férfi kopogtatott. Odabenn
valaki mondott valamit kínaiul, és az ajtó kinyílt. Marissát és Tristant hátulról belökték. A helyiség irodára emlékeztetett, benne íróasztal, iratszekrények, irodai berendezések, hirdetıtáblák, és óceánjáró hajókat ábrázoló hatalmas naptárak. Az íróasztalnál a fekete ruhásoknál valamivel idısebb kínai férfi ült. Kifogástalan fehér selyemöltönyt viselt, arany 163 mandzsettagombokkal és nyakkendıtővel. Szénfekete haját hátrafésülte, s hajlakkal tartotta egybe. Mellette egy szürke öltönyös kínai állt. Amikor Marissát és Tristant odalökték az asztalhoz, a fehér ruhás férfi hátradılt, kezét összekulcsolta a tarkója mögött. Tetıtıl talpig végigmérte mindkettıjüket. Majd elırehajolt, és könyökét megtámasztotta egy elıtte fekvı nyitott könyvön. Hadarva mondott valamit kínaiul. Erre elılépett néhány kéköltönyös, s megmotozták Marissát és Tristant. Elvették a pénztárcájukat, az óráikat, az egészet odatették az íróasztalra, majd hátraléptek. Ezután a fehéröltönyös, mintha csak idımilliomos lenne, rágyújtott egy cigarettára. Úgy tartotta a szájában, mintha szivar lenne. Majd fejét kissé elfordítva, hogy a füst ne menjen a szemébe, fogta a tárcákat, átkutatta, megnézte a bennük lévı fényképeket és a hitelkártyákat.
A készpénzt kivette és az asztalra tette. Aztán Marissára és Tristanra függesztette a tekintetét. — Kíváncsian hallgatjuk, miért érdeklıdtek a Wing Sin után — mondta tökéletes angolsággal, amelyen érzıdött, hogy angliai iskolában tanulta. —» A triászok mőködését tiltják a hongkongi törvények. Veszélyes róluk beszélni. — Orvosok vagyunk — kezdte Marissa, mielıtt Tristan megszólalhatott volna. — És semmi mást nem akarunk, csak némi információt. Egy betegségnek szeretnénk utánajárni. — Egy betegségnek? — kérdezte hitetlenkedve a férfi. —- Tuberkulózisnak — mondta Marissa. — Egyfajta tuberkulózis-fertızésnek eredtünk a nyomába, amely váratlanul felütötte a fejét az Egyesült Államokban, Európában és Ausztráliában. A fehér ruhás férfi elnevette magát. — Mi ez az egész? — kérdezte. — Újabban már orvosi szaktanácsokért is a triászokhoz fordulnak? Hát ez a sors iróniája! A politikusok meg évek óta arról papolnak, hogy a triászok jelentik a ragályt. — Mi nem szaktanácsot akarunk kapni a Wing Síntıl — vette át a szót Tristan. — Hanem információt azokról az
emberekrıl, akiket a Wing Sin csempészett be Kínából Ausztráliába, az Ausztrál Nıbetegellátó és Mesterséges Megtermékenyítı Klinika Rt. számára. A fehér öltönyös férfi még mindig mereven nézte a két idegent. — Ebben a beszélgetésben az a leg-elképesztıbb, hogy elhiszem, amit állítanak —• mondta egy újabb, kevésbé könnyed nevetés kíséretében. — Olyannyira abszurd, amivel elıálltak, hogy azt emberfia nem lenne képes kitalálni. Ez persze nem menti meg magukat attól, hogy felelniük kelljen, amiért nyilvánosan kérdezısködtek a Wing Sin után. — Hajlandóak vagyunk fizetni az információért — jelentette ki Tristan. — Ó! — mondta a fehér ruhás, és csatlósával egyetemben elmosolyodott. — Maguk ausztrálok aztán értik a módját, hogy rögtön a dolgok lényegére tapintsanak. S mivel Hongkongban minden eladó, még az is lehet, hogy megállapodhatunk. Ami azt illeti, ha esetleg felajánlanának egy csekélyke, mintegy tízezer hongkongi dollárt kitevı összeget, akkor lehet, hogy hajlandó lennék kérdezısködni. Garantálni persze nem tudom az eredményt. — Legyen ötezer — alkudozott Tristan. A fehér öltönyös férfi megint elnevette magát. — Csodálom
a bátorságát — jelentette ki —, de attól tartok, nincs abban a helyzetben, hogy alkudozzék. Tízezer. — Rendben — mondta Tristan. — S mikorra kaphatjuk meg a kért információt? — Találkozzunk a Victoria-tetın holnap reggel tízkor — mondta a fehér öltönyös férfi. — Siklóval jöjjenek föl. — Úgy lesz — mondta Tristan, s ezzel elırelépett, és tárcáik meg az órák után nyúlt. Az íróasztalnál ülı férfi megállította Tristan kezét. Majd fogta a tárcákat, és visszaadta nekik. — Sajnos, a pénzt meg az órákat magunknál kell tartanunk — mondta. — Jár egy kis hadizsákmány a fiúknak, amiért idehozták magukat. A pénzt a tízezer dollár elılegének 164 tekintjük. — Ezzel beletúrt a bankjegyek közé, kiemelt egy tízdollárost, és odaadta Tristannak. — A közlekedési költségekre. Tristan élvette a bankjegyet. — Kösz, haver, igazán kedves. De mondja, maga is tagja a Wing Sinnek? — Mivel tudom, hogy önnek, ausztrál lévén fogalma sem lehet a civilizált viselkedésrıl, megbo-csátom, hogy ezt
kérdi. Viszont szeretném figyelmeztetni arra, hogy eszébe ne jusson a rendırségre menni, amíg nem találkozunk. Figyelni fogjuk. Tehát holnap várom a pénzzel együtt. A három sötét öltönyös férfi egyetlen intésre elırelépett, s kikísérték Marissát meg Tristant az irodából. Mihelyt távoztak, a fehéröltönyös visszatért a könyveléséhez. — Barátságos fickó — jegyezte meg nyilvánvaló gúnnyal a hangjában Tristan, ahogy végigmentek a folyosón, és kiléptek a raktárépületbıl. A kocsinál megálltak. — Ne a csomagtartóba, fiúk, ha kérhetem! — tiltakozott Tristan, amikor az egyik kínai felhajtotta a csomagtértetıt. Ha lehet, még kevésbé lelkesen, mint korábban, de úgy távoztak, ahogy jöttek. — Kezdem megkedvelni ezt az utazási módot — mondta Tristan, és közelebb bújt Marissához. — Tris! — kérte Marissa. — Kérlek, beszélj hozzám, mint idefelé jövet. Akkor is sikerült elterelned a gondolataimat arról, hogy esetleg agyonlıhetnek bennünket. — Hát, elıször is — kezdte Tristan —, teljesen érthetı, hogy miért gyömöszöltek ide vissza minket. Nem akarják, hogy tudjuk, hol ez a raktárépület.
— Mesélj még a gyerekkorodról — kérte Marissa. Tristan megköszörülte a torkát, és teljesítette a kérést. A második utazás rövidebb volt, mint az elsı. Meglepte ıket, milyen hamar nyílt a csomagháztetı, hiszen az autó motorja még járt. A szikrázó fényben mindketten hunyorogva kotorásztak a holmijaik után. A hongkongi metró Mong Kok állomásánál voltak, a nyílt utcán. Néhány járókelı megállt, egy pillanatra megbámulta ıket, de aztán továbbment. Marissa mindenesetre eltőnıdött, tényleg ennyire megszokott látvány-e Hongkongban, hogy két ember mászik elı egy autó csomagtartójából. Az öltönyös fickók egy szót sem szóltak. Nyugodtan visszaültek a kocsiba, és elhajtottak. — Hát ennyit a kellemes délelıttrıl — jegyezte meg Tristan. — Hogy megyünk vissza a szállodába? — Kérlek! — mondta Marissa sírós hangon. — Én kész idegroncs vagyok. Nem értem, te hogy lehetsz ilyen nyugodt. Nézd, mennyire reszketek — mondta, és Tristan karjára tette a kezét. — Te tényleg reszketsz! — mondta Tristan. — Sajnálom,
hogy belerángattalak, de legalább megállapodtunk velük. Talán most már jóra fordulnak a dolgok. Feltéve, persze, ha folytatni akarod. — Azt hiszem, igen — jelentette ki Marissa, igaz, nagyon bátortalanul. — De nem hiszem, hogy kibírok még egy ilyet. Lementek a metróállomásra, amely nagy örömükre tiszta és világos volt. A Csim Sa Csui állomásig gyorsan, kényelmesen, és ami még fontosabb, eseménytelenül telt az út. Az állomástól már csak rövid séta volt a szállodáig. Egy ékszerbolt elıtt elhaladva Marissa tréfásan megjegyezte, megint vehetnek új órákat maguknak. — Ha ez így folytatódik — mondta Tristan —, ez lesz a legdrágább az egész utazásban. Egy piros jelzésnél megállva Tristan belekarolt Marissába, lehajolt, és a fülébe súgta: — Szörnyen sajnálom, de muszáj figyelmeztesselek, hogy követnek minket. Két férfi jön mögöttünk, ugyanúgy vannak öltözve, mint a korábbiak. Már a metró óta a nyomunkban vannak. 165 — Jaj, ne! — mondta Marissa. — Mit csináljunk? — Én
nem rohanok. Nem bírok. Tristan kiegyenesedett. — Nyugalom! — mondta. —- Nem rohanunk, sıt, semmit sem csinálunk. Végtére is a fehér öltönyös megmondta, hogy figyelni fognak. Ezek itt mögöttünk feltehetıen az ı emberei. Egy biztos, a rendıröknek nem szólhatunk. Marissa körbenézett a forgalmas keresztezıdésnél. Korábbi tapasztalataikkal ellentétben, itt rengeteg rendır volt. Csinos kék egyenruhájukban magabiztosan irányították a forgalmat. — Hol vannak ezek, mikor szükség van rájuk? — háborgott Marissa. — Errefelé sokan vannak a turisták, érthetı, hogy a rendırök is itt tanyáznak — magyarázta Tristan. Amikor a szállodához értek, a boy kecsesen meghajolva kinyitotta elıttük az ajtót. — Odamegyek a recepcióhoz — mondta Tristan, mihelyt beléptek. — Ki kell vennem pénzt a széfbıl. No meg a legszívesebben jól belerúgnék a fıportásba. Az a sanda gyanúm, hogy ı volt az, aki ránk hozta a triászt. S még a pénzemet is zsebre vágta. — Ne csinálj jelenetet — mondta Marissa, és erıteljesen megszorította a férfi karját.
Tristant ismerve nem lepte volna meg, ha a férfi fogja magát és leüti a portást. Odasétáltak a márványborítású recepcióspulthoz. Mialatt Tristan igyekezett magára vonni az egyik portás figyelmét, Marissa körbejártatta tekintetét az elegáns hallon. Mint mindig, most is tömve volt. Több mint fél évszázados tradíció itt a Peninsulá-ban az ötórai tea. A teraszon felékszerezett hölgyek és kifogástalanul öltözött urak ücsörögtek az abroszokkal leterített asztalok körül. Fehér kesztyős pincérek sürögtek-forogtak mindenütt. Görgıs kocsikon süteményeket, édességeket kínáltak az elegáns közönségnek. Marissa hirtelen olyan erıvel szorította meg Tristan karját, hogy a férfi összerezzent. — Tristan! —: jajdult fel Marissa. — Egy férfi jön felénk. Azt hiszem, ismerem. Marissa tekintete elıször átsiklott az illetın, csak egy arc volt a tömegbıl. De aztán ösztönösen újra megnézte magának. Az arca, meg ahogy szénfekete haját fésülte, valahogy ismerısnek tetszett. Látta, hogy leteszi az újságját és feláll. Megnézte magának Marissát és elindult. A nı látta, hogy belenyúl a belsı zsebébe. Ekkor szorította meg Tristan karját. — Ki az, kedves? — kérdezte Tristan.
—¦ Egyenesen felénk jön — suttogta Marissa. ~ Az a szürke öltönyös kínai. Láttam már valahol.' Azt hiszem, ı az, aki a dögöket dobálta a vízbe, amikor Wendy meghalt! Tristan körbenézett. Rengeteg ember nyüzsgött mindenfelé, de azért kiszúrta a könyökével utat törı kínait. Jobb keze a belsı zsebében volt, látszott, hogy fog valamit. Tristan veszélyt szimatolt. Volt valami fenyegetı abban, ahogy a férfi feléjük közeledett. Érezte, hogy tennie kell valamit. Menekülésre nem volt idı, ekkora tömegben semmiképp sem. Tristan hallotta, hogy a szálló igazgatóhelyettese a nevén szólítja. A kínai egyre közeledett. Már csak néhány lépés választotta el tılük. Mosolygott. A keze megmozdult. Fém villant. Tristan fejhangon felkiáltott, elugrott a recepciós ] pulttól és támadásba lendült. Mielıtt még elırevetıdött volna, látta, hogy a kínai elıhúzza a fegyvert, ám használni már nem tudta. Tristan olyan erıvel ugrott rá, hogy mindketten hátrazuhantak egy hatalmas, kerek asztalra. Az asztal felborult, porceláncserepek és sütemények röpködtek szerteszéj-jel. Az asztalnál ülı nyolc vendég is a földre került: Egy másodperc alatt kitört a pánik. A korábbi idillt lárma és
zőrzavar váltotta fel. Az emberek felugráltak, volt, aki sikongatni kezdett, mások fedezéket kerestek maguknak. Tristant csak a fegyver érdekelte. Ahogy legurultak a felborult asztalról, sikerült elkapnia a kínai csuklóját. A fegyver elsült, a golyó a plafonba fúró-dott. Tristan, aki most egy kungfumozdulattal próbálkozott, meglepve észlelte, hogy harcképtelen, hiszen a kínai legalább olyan gyakorlott volt ebben a harcmodorban, mint ı. Ekkor, feladva az 166 önvédelmi harc szabályait, egész egyszerően beleharapott a férfi karjába. A fegyver ettıl végre a földre zuhant. A harapástól azonban ı került rosszabb pozícióba. Az idegen ezt ki is használta, és egy nagyot taszított rajta. Tristan igyekezett minél jobban összegömbö-lyödni, hogy tompítsa a zuhanás erejét. Mihelyt földet ért, arrébb gurult, nehogy a másik bele tudjon rúgni. Ekkor felpattant, és guggoló pozíciót vett fel. Ám mielıtt mozdulhatott volna, hátulról többen is lefogták. Tristan látta, hogy a kínai hátrálni kezd. Egy másik férfi igyekezett feltartóztatni, ám a kínai egy tökéletes rúgással a mellkasán találta, amitıl az a földre rogyott. A kínai átverekedte magát a pánikba esett vendégek során, és az ajtóhoz rohant. Kiugrott az utcára, és elvegyült a szálloda környéki hatalmas emberfolyamba.
Tristan nem hadakozott az ıt lefogó emberekkel. Látva adóvevıiket és fülhallgatóikat, biztos volt benne, hogy a szálloda biztonsági szolgálatához tartoznak. Marissa odarohant, és rájuk rivallt, hogy eresz-szék szabadon Tristant. Mivel azok rá se hederítet-tek, megrángatta az emberek kabátujját is. Végül az igazgatóhelyettes is közbeavatkozott. Látta az egész jelenetet, és felszólította a biztonságiakat, engedjék szabadon Tristant. Marissa Tristan nyakába ugrott, szorosan hozzásimult. — Jól vagy? Nem sérültél meg? — Csak a hiúságom — felelte Tristan. — A pasas sokkal jobb kungfuban, mint én. — Nem kéne megvizsgáltatnia magát a házi orvosunkkal? — kérdezte az igazgatóhelyettes. — Semmi baj — mondta Tristan, és Marissára mutatott. — Ez a kezelés többet ér. — Marissa még mindig szorosan hozzásimult, fejét a férfi vállán nyugtatta. — Honnan tudta, hogy fegyver van nála? — kérdezte az igazgatóhelyettes. — A hatodik érzékem súgta meg — felelte Tristan.
— A szálloda hálával tartozik önnek a bátor viselkedéséért — jelentette ki az igazgatóhelyettes. — Valószínő, hogy ez a férfi rablásra készült. — Egy kis folyékony jutalmat nem utasítanék vissza — mondta Tristan. — Foster sörük van? — Ezzel maga is átölelte Marissát, és megsimogatta a vállát. Willy, mihelyt kiért a szállodából, jobbra fordult, és szaporázni kezdte a lépteit. Futással nem akarta magára vonni a figyelmet. A zsúfolt kompállomásra igyekezett. Amikor odaért, megkönnyebbülten vegyült el a tömegben. Több százan vártak a kompra, amely épp ebben a pillanatban érkezett a kikötıbe. Miután kiengedték a Kowloonba tartó utasokat, felszállhattak az itt várakozók. Willy hagyta, hogy a tömeg magával sodorja. A többséggel együtt lent maradt az alsó fedélzeten. Egy népes család közelében helyezkedett el, hadd higgyék, hogy ı is közéjük tartozik. De senki még csak rá se nézett. Rövid, tízpercnyi utazás után Willy kiszállt, és felsétált a Mandarin Szállóhoz. A Mandarin ugyanolyan kategóriájú szálloda volt, mint a
Peninsula. Tudta, hogy innen telefonálhat a tengerentúlra, Nem is maga a hívás okozott gondot neki, hanem az, amit mondania kell. Pályafutása során most vallott elıször kudarcot, nem volt oka örömre. Mielıtt még belépett volna a Mandarin Szállóba, egy kirakatüvegben megnézte magát, megigazította a ruháját, és megfésülte a haját. Amikor úgy látta, hogy megjelenése szalonképes, belépett a hallba. A férfimosdó közelében telefonfülkéket látott. Legalább nyugodtan beszélhetek, gondolta. Vett egy mély levegıt, és Charles Lester számát tárcsázta. — Ez a Blumenthal nevő nı is itt van — kezdte Willy, amikor Lester felvette a telefont. — Tudom — mondta Lester. — Ned megszerezte az információt az útlevelesektıl. Brisbane-ben szállt repülıre. 167 — Nem sokkal ezelıtt próbáltam tárgyalni az érdekeltekkel — mesélte Willy virágnyelven arra az esetre, ha valahol lehallgatnák ıket —, de nem sikerült szót értenünk, kudarcba fulladt a megbeszélés. Ez a Williams nevő pasas semmi készséget nem mutatott a megegyezésre, elzárkózott a tárgyalások elıl, mielıtt még felsorakoztathattam volna az érveimet. Willy eltartotta a fülétıl a telefont, amelybıl csak úgy ömlöttek
a cifra káromkodások. Amikor Lester már újra normális hangon beszélt, visszatette a fülére a kagylót. — A helyzet egyre rosszabb — állapította meg Lester. — így persze már sokkal nehezebb lesz újabb találkozót kérnem — jegyezte meg Willy. — Kiszámíthatóak a lépéseink. De ha gondolja, megpróbálom rávenni ıket. — Ne tegye! — mondta Lester. — Odaküldöm Nedet, ı járatosabb az efféle találkozók megszervezésében. Magának csak annyi dolga van, hogy ne engedje elmenni a vevıket. Figyelje a szállodájukat. S ha máshová költöznének, kövesse ıket. Csak nehezítené a helyzetünket, ha szem elıl tévesztenénk ezt a Blumenthal nevő nıt Hongkongban. — Sajnos, elveszítettem a mintakollekciómat is —• mondta Willy. — Ottfelejtettem a tárgyalás helyszínén. — Akkor szerezzen be másikat — tanácsolta Lester. — Elégedett volt a korábbival? — Tökéletesen — mondta Willy. — Abszolút kielégítı volt.
A Hongkongi Királyi Rendırség nyomozóját Tristan keresetlen egyszerőséggel csak „vaskalaposnak" titulálta, amikor a kihallgatást késıbb elmesélte Marissának. Szürkés bırével, lötyögıs angol szabású öltönyében, az elmaradhatatlan mellénnyel és órazsebbel úgy is nézett ki, mint egy brit kopó. Tristan meg ı a Peninsula Szálló igazgatói irodájában ültek. — Tehát vegyük sorra még egyszer — mondta a felügyelı affektált angolsággal. — Szóval odaadta a széf papírjait, és ekkor azt látta, hogy egy keleti férfi közeledik maga felé. — Úgy van, cimbora — mondta Tristan, aki tudta, hogy ez a bolondos ausztrál szóhasználat valószínőleg kihozza a sodrából a felügyelıt. A felügyelı már közel két órája gyötörte ıt. Tristan igyekezett megırizni a türelmét. Jól tudta, hogy a felügyelı azért kerít ekkora feneket a dolognak, mert kínos számukra, hogy a turisták által ennyire látogatott helyen történt az incidens. S ráadásul ilyen elegáns szállodában, mint a Penin-sula. — Ekkor maga megfordult, és azt látta, hogy a férfi egyenesen maga felé tart — folytatta a felügyelı. — Úgy van — hagyta helyben Tristan. Már vagy huszadszor vették végig a történteket.
— Honnan tudta, hogy maga, és nem másvalaki felé tart? — kérdezte a felügyelı. — Mert pont engem nézett — mondta Tristan. —¦ Gonosz volt a tekintete — jelentette ki, s utánozni kezdte a kínait. — Igen, hogyne ¦— mondta a felügyelı. — Azelıtt sohasem látta? — Soha! — jelentette ki Tristan nyomatékosan. Tudta, hogy a felügyelı számára ez az információ különös jelentıséggel bír, de nem akarta a tudomására hozni, hogy Marissa felismerte a férfit. S amennyiben a rendırség Marissát nem hallgatja ki, úgy ezt soha ki nem derítik. Tristan nem akart mindent közölni a rendırséggel, mivel attól félt, hogy ezzel veszélyezteti a holnapi találkozót a Wing Sin-nel. Végül aztán két óra múltán a felügyelı feladta, és közölte Tristannal, elképzelhetı, hogy lesznek még kérdései, éppen ezért további értesítésig ne hagyja el Hongkongot. Tristan a házi telefonon azonnal felszólt Marissának. — Megszabadultam végre — mondta. — Ünnepeljük meg azzal, hogy elmegyünk sétálni, és új órát veszünk magunknak. Ugyanabba az ékszerboltba mentek vissza, ahol korábban is jártak. Tristan ezúttal még lejjebb alkudta az árat. Némi ellenkezés után az eladó végül is beadta a derekát.
168 Ezután visszatértek a szállodába, és bezárkóztak a szobájukba. Úgy döntöttek, hogy itt töltik a nap hátralévı részét. S mivel reggel óta nem ettek semmit, elsı dolguk volt ennivalót rendelni a szobaszerviztıl. Amíg az ételre vártak, leültek megszokott ablakuk elé. — Hongkong szépsége engem a Nagy-Korallzátonyra emlékeztet — jegyezte meg Marissa az ablakon kibámulva. — A tetszetıs felszín alatt itt is az „ölj, vagy téged ölnek meg" elve uralkodik. Tristan bólintott. — Ahogy az a fehér öltönyös pasas is mondta, itt minden eladó. Minden! — Gondolod, hogy eljön a találkozóra? — kérdezte Marissa. — Mit fognak szólni hozzá, ha megtudják, hogy két órát voltál együtt a felügyelıvel? — Nem tudom — felelte Tristan. — De mérget vehetsz rá, hogy ez a kis incidens belekerül az újságokba is. És ha elolvassák, akkor máris megvan a mentségünk. Marissa felsóhajtott. — Micsoda kaland ez a Hongkong. Tudom, te figyelmeztettél, de azt azért nem gondoltam volna, hogy ez vár itt ránk. Az idegeim teljesen felmondták a szolgálatot. Félek már kimenni a szállodából. Sıt, a hallba
sem merek lemenni. Ettıl az óravásárlástól is rettegtem. Azt vártam, hogy megint valami szörnyőség történik. — Tudom, mit érzel — vigasztalta Tristan. — De ne feledd, bármikor elmehetünk. Abbahagyhatjuk, ha akarod. — Dehogyis — mondta Marissa minden meggyızıdés nélkül. Pár percig csöndben nézték a kikötıt. — Azt hiszem, végig akarom csinálni — jelentette ki végül Marissa. Kiegyenesedett a székben. —; Bármennyire rettegek is ettıl az egésztıl, nem adhatom fel, most már nem. Sosem tudnám megbo-csátani magamnak. Nem tehetek róla, de valahogy az az érzésem, hogy közeledünk a megfejtéshez. Ráadásul valahányszor lehunyom a szemem, Wendyt látom magam elıtt. — Én pedig a feleségemet — mondta Tristan. -— Tudom, nem kéne ezt mondanom, de te valahogy rá emlékeztetsz. Meg ne bántódj, nem tudatos az összehasonlítás. Nem arról van szó, hogy úgy néznél ki, vagy úgy viselkednél, mint ı. Valami más ez, ugyanúgy érzek irántad, mint iránta. — Tristan maga is meglepıdött, hogy ezt mondja. Nemigen szokta ilyen nyíltan feltárni az érzelmeit.
Marissa Tristan kék szemébe nézett. Nagyon is jól el tudta képzelni, mennyit szenvedhetett a férfi, amikor a felesége meghalt. — Nem bántódtam meg :— felelte. — Sokkal inkább bóknak érzem. — Annak is szántam — mondta Tristan, majd önkéntelenül elmosolyodva az ajtó felé fordult. — Hol az ördögben van már az az étel? Éhen halok. Míg ettek, eszükbe jutott Freddie, a limuzin sofırje. Találgatták, mi történhetett vele, abban a reményben, hogy semmi baja sincs. Kizártnak tartották, hogy köze lehetett volna az emberrabláshoz, de hát Hongkongban semmi sem lehetetlen. — Ha már Freddie-rıl beszélünk — szólalt meg Tristan —, amennyiben folytatni akarjuk a kalandot, akkor azt hiszem, bérelnünk kéne egy másik kocsit, és egy sofırt, aki a testırünk is lehet. — És aki beszéli a kantoni dialektust — egészítette ki Marissa. — És ha egy csöpp szerencsénk van, megengedi, hogy a csomagtartóban utazzunk — humorizált Tristan. Amikor befejezték az ebédet, félretolták az asztalt, és visszaültek az ablakhoz. Marissa maradék borát
kortyolgatta, Tristan elıvett még egy doboz sört a szálloda ajándékából. Marissa gondolatai visszatértek a hallban lejátszódott jelenethez. — Ha az a pasas tényleg ugyanaz volt, aki a dögöket dobálta a vízbe Ausztráliában, akkor az ANEK alkalmazottjának kell lennie. — Én is így gondoltam — mondta Tristan. 169 — Ezek tényleg el akarnak tenni láb alól mindkettınket. Nagyon kétségbe lehetnek esve, ha azt is vállalják, hogy nyilvános helyen végezzenek velünk. Wendy esetében még igyekeztek balesetnek feltüntetni. — S a legviccesebb az egészben az, hogy azt hiszik, többet tudunk — mondta Tristan. — Én a helyükben nem izgatnám magam, hiszen semmire sem jutottunk. — Talán nem is attól félnek, amit tudunk, hanem attól, amit megtudhatunk — mondta Marissa sóhajtva. — Vajon hogy akadtak a nyomunkra? — Jó kérdés — jegyezte meg Tristan. — Talán át kellene költöznünk egy másik szállodába. — Nem hiszem, hogy bármit is megoldana — jelentette ki
Tristan. — Ebben a városban földalatti információs szolgálat mőködik. Gondolj csak a teaház tulajdonosára, egyértelmő, hogy ı hozta a nyakunkra a Wing Sin embereit. S fogadok, ha el is költöznénk, nem maradna sokáig titokban. Itt legalább a biztonságiak készenlétben állnak, és felismerik a pasast, ha megpróbálna visszajönni. — Nagyon óvatosnak kell lennünk — mondta Marissa —, különösen holnap reggel, amikor találkozni akarunk azzal a fehér öltönyös férfival. — Nekem is pont ez járt a fejemben — mondta Tristan. — Szerintem annak dolgozik, aki több zso-zsót ajánl neki. Többet kell magunkkal vinnünk, mint a kialkudott tízezer. — Tris, megengedheted te ezt magadnak? — kérdezte Marissa. Tristan elnevette magát. — De hisz ez csak pénz! — mondta. 1990. április 19. 8.47 Ned Kelly ünneplıben, virágcsokorral a kezében itta magába a Salisbury út látványát.
Számtalanszor járt már Hongkongban. És mint mindig, most is lenyőgözte a színes kavalkád. Elızı nap késı éjjel érkezett, s hála Charles Lesternek, az éjszakát a Regenl Szállóban töltötte. Életében nem lakott még luxusszállodában. Egyetlen bánata az volt, hogy késın ért ide, s így kimaradt a Csim Sa Csui utca éjszakai életének varázsából. Útban a Penlnsula Hotel felé a parkoló autók között Willy Tongét kereste. így szólt az utasítás. Meg is találta Willyt, ott ült a szállodával szemben, az Őrhajós Múzeum elıtt, egy zöld Nissan Stanzában. Ned kinyitotta a jobb oldali ajtót, és beült Willy mellé. — Baromi jól nézel ki, haver — jegyezte meg Willy. — A virágot nekem hoztad? — Jól nézek ki, mi? — Ned büszkén feszített vadonatúj, márkás tweedzakójában, gabardinnad-rágjában és barna papucscipıjében. A virágcsokrot odatette a hátsó ülésre. — Itt mi a helyzet? — A felfordulás óta minden csöndes — mondta Willy. — Nem tudom, hogy történhetett. Pedig remek alkalom volt. A szálloda hallja zsúfolva, pontosan úgy, ahogy elképzeltük. Már csak két-három lépésnyire voltam Williamstıl, amikor nekem rontott.
— Pech! — jelentette ki Ned. — A nı is vele volt? — Persze — mondta Willy. — Pont mellette állt. Tíz másodpercen belül végeztem volna mind a kettıvel. — Lehet, hogy a nı emlékezett rád a hajóról? — találgatta Ned. — Mindegy, nem számít. Még mindig a szállodában vannak? — Igen — felelte Willy. — Majdnem egész éjszaka itt szobroztam. Hívtam ıket, és kapcsoltak is azonnal. Ki sem mozdultak. — Úgy a jó — mondta Ned. — A fegyver? — Itt van — mondta Willy, ezzel elırehajolt, és kinyitotta a kesztyőtartót. Kivett egy pisztolyt, és a csövével lefelé odanyújtotta Nednek. 170 Ned elismerıen füttyentett egyet. — Hecklet & Koch! — mondta. — Ez igen, elsı osztályú. És a hangtompító? Willy megint belenyúlt a kesztyőtartóba, és kivett egy kis háromszöglető dobozt. Kibontotta, és odaadta a hangtompítót.
— Szeretem az új holmikat — mondta Ned. — Ez a fantasztikus az ANEK-ben. Mindenben elsı osztályúak. — Ned rátette a hangtompítót a fegyverre, a csı most egyharmaddal meghosszabbodott. Ezután kivette a tárat, és ellenırizte a töltényeket. Mielıtt visszatette volna a tárat, felhúzta a ravaszt, és üresen elsütötte a fegyvert. Szép, testes hangot adott — Tökéletes — mondta Ned. Ezzel visszacsúsztatta a tárat, és felhúzta a ravaszt. Minden készen állt az akcióra. Ned Willyhez fordult. — Nem fog sokáig tartani. Állj oda a kocsival a szálloda elé, és járasd a motort. Elıtte adj nekem öt percet, rendben? — Rendben — helyeselt Willy mohón. — Indulok — mondta Ned. Ezzel elıredılt az ülésen, és a fegyvert becsúsztatta a farzsebébe. Majd hátranyúlt, elvette a virágcsokrot a hátsó ülésrıl, és kiszállt az autóból. Rövid habozás után behajolt a kocsi nyitott ablakán. — Évek óta nem láttam ezt a Williamst — mondta Ned. — Megismerem? — Gondolom, igen — felelte Willy. — Olyan magas lehet,
mint te, homokszıke hajú, hegyes állú. Inkább marhapásztornak néz ki, nem orvosnak. — Oké — mondta Ned. Már épp indulni akart, amikor Willy megállította. — De a nıt megismered, nem? — kérdezte. — Ha nincs fürdıruhában, akkor nem biztos — mondta Ned, és kacsintott egyet. Átverekedte magát a Salisbury út forgalmán, s közben ügyelt a fegyverre. Nem szerette volna, ha elveszíti. A Peninsula elé érve a boy kinyitotta elıtte az ajtót. Ned belépett. A kora reggeli idıpont ellenére is elég zsúfolt volt a hall, turistacsoportok jelentkeztek ki meg be. A boy pultja körül csomagok álltak halomban, a fınök igyekezett úrrá lenni a helyzeten. Ned egyenesen oda tartott. Kinézte magának az egyik fiatal boyt, s miközben az a csomagokat pakolta fel a targoncára, odament hozzá. Ned azalatt az idı alatt, míg a kínaiakkal dolgozott, megtanult egy keveset kínaiul. Kantoni dialektusban szívességet kért a fiútól. A fiú meglepıdött, mikor a saját anyanyelvén szóltak hozzá.
Ned egy hongkongi százdollárost csúsztatott oda neki, több volt ez, mint a fiú többheti keresete. A boy szeme elkerekedett. — Itt laknak a barátaim — mondta Ned. — A szobaszámukat szeretném megtudni, hogy meglephessem ıket. De nem szeretném, ha elıbb megtudnák, hogy itt vagyok. Világos? A boy szélesen mosolyogva bólintott. — A nevük: Williams és Blumenthal. Nem tudom, egyágyas, vagy kétágyas szobában vannak-e. A fiú újra bólintott, és odament a pulthoz. Elıször a fınökre sandított, az azonban telefonált, ekkor hamar belenézett a vendéglistába. Egy szempillantás alatt visszatért. Ned közben rágyújtott egy cigarettára. — Van szerencsém közölni, hogy a szobaszám az 1004-es — mondta a fiú egy újabb mosoly és néhány meghajlás kíséretében. Ned gyorsan elkapta, és leállította, nehogy a jelenet feltőnjék valakinek. Aztán az újságosstandhoz ballagott, s míg virágcsokrával a hóna alatt átlapozta a legutóbbi Time-ot, a szeme sarkából azt figyelte, nem keltett-e bármiféle gyanút a boyjal folytatott társalgása. De senkinek sem tőnt fel. A fiú határtalan örömmel folytatta a rakodást, mintha mi sem történt volna.
Ned visszatette az újságot, és jobb kezébe fogta a virágcsokrot. Gyakorlott szemmel azonnal kiszúrta a házi nyomozókat a hallban. Ketten voltak, de egyikük sem figyelt fel rá. 171 Határozott léptekkel odament a lifthez, és megnyomta a „Fel"' gombot. Eddig simán ment minden. Ned már elıre örült. Úgy számított, hogy tizenöt perc múlva telefonálhat is Lesternek. Már a zsebében érezte azt a hatalmas összeget, amit Lester a jó munkáért ajánlott fel neki. Mire a lift felért a tizedikre, Ned pulzusa felgyorsult. S hiába igyekezett nyugodt maradni, minél közelebb került a cselekvéshez, annál idegesebb lett. Jól ismerte a hongkongi szállodai szokásokat, ezért a liftbıl kilépve pár pillanatra megállt, idıt hagyva a folyosóportásnak, hogy elıléphessen a fülkéjébıl. Amikor elıjött, Ned szélesen elvigyorodott. — Hello, barátom — mondta neki kínaiul. A portás idısebb kínai férfi volt. Halványan elmosolyodott, el nem tudta képzelni, ki lehet az újonnan érkezett. Ma reggelre nem jeleztek neki új vendéget. — Egy kis ajándék — szólt Ned, és odanyújtott a portásnak egy százdollárost.
Az öregnek leesett a fogatlan álla. Ned megint elmosolyodott. — Egy kis segítség kellene — mondta. — Megkérném, nyissa ki nekem a húgom ajtaját. 1004-es szoba. Ma van a születésnapja. Az öreg a zsebébe csúsztatta a pénzt, és csoszogva megindult a folyosón az 1004-es szoba felé. Kopogni akart, Ned azonban elkapta a csuklóját. — Ne — szólt rá halkan. — Meglepetés. A portás bólintott, majd kihalászott a zsebébıl egy kulcscsomót. Elıvette a zárba illıt és becsúsztatta. Mihelyt a portás a zárba illesztette a kulcsot, Ned gyorsan végignézett a folyosón mindkét irányban. Majd hátranyúlt és elıvette a hangtompítós fegyvert. Az ajtó résnyire feltárult. A portás félre akart lépni, hogy utat engedjen, ám Ned ekkor hátulról megragadta, és akkorát taszított rajta, hogy az ajtó nagy csattanással kivágódott. A portás fejjel elıre a szınyegre zuhant. Ned abban a pillanatban beugrott a szobába. Ledobta a virágokat, s a fegyvert két kézzel, kinyújtott könyökkel fogta. A kiszemelt áldozat ott ült az ágyon, az ablakon át beáradó fény éppen fakószıke hajára esett.
Ned automata pisztolya mögül látta, hogy Tristan Williams zavarodottan talpra ugrik. Ned kétszer fejbe lıtte, valahol a szeme fölött. A fegyver épp csak cuppanó hangot adott. Ez könnyen ment. Ned megpördült, és a nıt kereste. Nem volt a szobában. Ekkor észrevette a nyitott átjáróajtót. Odaátról hallotta, hogy a fürdıszobában zubog a víz. Halkan becsukta a folyosóra nyíló ajtót. Majd a portásra irányította a fegyver csövét, aki halálra váltan állt a szınyeg közepén. Ned fegyverével intett neki, hogy menjen a szekrényajtóhoz. Kinyitotta az ajtót, durván belökte a portást, majd halkan becsukta a szekrényajtót, és ráfordította a kulcsot. Visszament az átjáróajtóhoz, és hallgatózott. Még mindig zubogott a víz. Óvatosan bekukucskált a szobába. Üres volt, az ágy vetetlen. A fürdıszoba ajtaja résnyire nyitva. Innen tisztábban hallotta a víz zu-bogását. A Blumenthal nevő nı engedte a kádba a vizet. Ned hangtalanul odament a fürdıszoba ajtajához. Vett egy mély levegıt, és feltépte az ajtót. Egy szempillantás alatt bent volt. A nı ott térdelt a kádnál, háttal az ajtónak. A meglepetés
tökéletes volt. A nı épp fel akart emelkedni, amikor Ned két golyót röpített a tarkójába. Teste elırebukott; feldöntve egy vödör szappanos vizet. Ned zavarodottan nézte a vödröt. Átlépett a ki-ömlött víztócsán, megragadta az asszony haját, és hátrarántotta a fejét. 172 — A francba! — morogta. Nem Marissa volt, hanem egy kínai takarítónı. Ned elengedte az asszonyt, aki élettelenül zuhant vissza a kádba. Ned visszament a másik szobába. Megkerülte az ágyat, és lehajolt, hogy jobban szemügyre vegye Williams tetemét. Nem volt könnyő, mivel a férfi hullája beszorult a fal és az ágy közé. Némi nehézség árán Nednek sikerült kirángatnia. Átkutatta a zsebeit, megtalálta a tárcáját, kinyitotta, és hangosan káromkodni kezdett. Nem Williams volt az, hanem Robert Buchanan! Ki a franc az a Robert Buchanan? Ned fölegyenesedett. Mi volt ez? Rossz szobaszámot adott neki a boy? Sebtében átkutatta a szobát. Az ágy lábánál heverı bıröndben talált egy csomó amerikai utazási csekket.
Mindegyik Marissa Blumenthal névre szólt. Ned az ajtóhoz ment, és a fülét rátapasztva hallgatózott. Mivel semmit sem hallott, kinyitotta az ajtót. A folyosón nem járt senki. Leakasztotta a „Kérem, ne zavarjanak" táblát, és felfüggesztette a külsı kilincsre. Majd becsukta az ajtót és távozott. A földszintre érve lezserül végigsétált a hallon. Benézett a reggelizı teraszra, s egyéb helyiségekbe. Sehol sem látta azokat, akiket keresett. Végül feladta, és megindult az ajtó felé. Willy ott ült a Nissanban a szálló bejárata elıtt és járatta a motort. Ned kinyitotta az ajtót és beszállt. Willy látta, hogy valami baj van. — Williams meg az a nı nem voltak bent — mondta dühösen Ned. — Biztos, hogy nem láttad elmenni ıket? — Biztos! — mondta Willy. — Egész éjszaka el sem mozdultam innen. Nem mehettek el. Ned a szélvédı üvegen át elırebámult. Megrázta a fejét. — Hát, a szobájukban nem voltak. Nekem viszont sikerült még jobban összebarmolnom a dolgokat, mint neked. Másokat lıttem le.
— A francba! .— kiáltott fel Willy. — Most mit csinálunk? Ned megrázta a fejét. — Egy biztos, a pénzt már nem zsebelhetjük be. Ez elég szomorú. Gondolom, rá kéne bíznunk a dolgot a Wing Sínre. Menjünk. — Nem szívesen mondom, amit mondok — kezdte Marissa —, de ez az óra jobban tetszik, mint az elızı. Sokkal nıiesebb — jelentette ki vadonatúj Seiko óráját nézegetve. — Nagyon csinos — mondta Tristan, és odapillantott a sajátjára. — Lehet, hogy mégsem ezt kellett volna megvennem? Na, majd a következı másmilyen lesz. Végtére is Hongkongban vagyunk. S eddig naponta új órát vettünk. Csigalassúsággal haladtak elıre. — Milyen messze van még az alagút vége? —¦ kérdezte Marissa. Kezdte úgy érezni magát, mint akkor, amikor a csomagtartóban kellett utaznia. — Fogalmam sincs — felelte Tristan. Elırehajolt, és lehúzta a sofırülést elválasztó ablakot. — Hé, Bentley, milyen messze még az alagút vége?
— Valamivel több, mint egy kilométer, Mr. Williams — felelte Bentley. Tristan hátradılt. — Hallottad? — kérdezte. — Sajnos, igen — felelte Marissa. — Ilyen sebesség mellett egy órába is beletelik, mire kiérünk a szigetre. Én még ilyen forgalmat sohasem láttam. Marissa és Tristan autója éppen a Cross Harbor alagút közepe táján araszolt elıre. Új sofırjükkel ma reggel a személyzeti bejárónál találkoztak. Tristan úgy vélte, okosabb, ha minél észrevétlenebbıl hagyják el a szállodát. Pontosan ilyen embert képzeltek el maguknak, mint Bentley. Az új sofırjük, Bentley Csang, olyan izmos volt, mint egy birkózó. Akár az ENSZ-nél is találhatott volna munkát magának, olyan gyönyörően beszélte az angolt, a japánt, a kantonit, a mandarinok nyelvét, a hakkát meg 173 a tankát. S arról is biztosította Tristant, hogy járatos a kungfuban. Marissa bizalmát pedig azzal érdemelte ki, hogy pisztolyt is hordott magánál. A kocsi pazar volt. Kiderült, hogy ezt a golyóálló Mercedest általában az idelátogató fontos személyiségek szokták igénybe venni. Mikor Marissa megkérdezte Tristant, mennyit fizetett érte, a férfi azt felelte, ne is kérdezze. İ maga rendelte meg elızı este telefonon egy ügynökségtıl, nem akarta a dolgot a fıportásra bízni.
Fél tíz volt, mire a Victoria-tetınél mőködı sikló alsó állomásához értek. — És én azt hittem, hogy korán érkezünk — mondta Tristan. Mielıtt kiszálltak volna a kocsiból, Tristan végigvette Bentleyvel a korábban adott utasításokat, miszerint a sofır kocsival hajt fel a tetıre és a távolból figyeli ıket. Ha valami balul ütne ki, akkor Tristan kétszer beletúr a hajába. Amikor Bentley ezt a jelet látja, a megfelelı pillanatban közbelép. Ám ha minden simán zajlik, akkor visszamegy a találkahelyre és megvárja, míg a siklóval Marissa és Tristan is visszaérkezik. — Van kérdése? — kérdezte Tristan az erıtıl duzzadó Bentleytıl. — Egy van — mondta Bentley. — Ha narkóban utazik, akkor szóljon. Tristan elnevette magát. — Nem, egyikünk sem foglalkozik narkóval. — Dühös leszek, ha átejt — mondta Bentley. — Nem akarom, hogy az legyen — biztosította Tristan. A felfelé vezetı út a piros siklókocsiban kellemesnek
bizonyult. Hamarosan maguk mögött hagyták a betonházakat, és mentek egyre fölfelé az erdı borította lejtın, ahol virágzott a jázmin, a vad indigó, a boroszlán meg a rhododendron. Még a kabin üvegén át is hallották a szarkák locsogását. Maga a Victoria-tetı csalódást okozott nekik. A kora reggeli köd még nem szállt fel, így az alattuk fekvı tájból semmit sem láthattak. A fák lombozata, az egzotikus, harmat gyöngyözte levelek így is gyönyörőek voltak. Odafönt Marissa és Tristan többször is körbejárta a Victoria Tornyot, hogy észrevetessék magukat. Maga a torony háromemeletes bevásárlóközpont volt, éttermekkel, fagylaltozóval, szuvenírbolttal, szupermarkettel. Marissa érdeklıdését az egyik standnál árult kínai tárgyak keltették fel. Séta közben tekintetük egyre az elızı napi elrablóikat kutatta. Bentleyn kívül azonban senki ismerıst sem láttak. İ az utasításoknak megfelelıen megérkezett, és a megállapodás szerint észrevétlenül meghúzódott a háttérben. Még csak egy bólin-tással sem nyugtázták egymás jelenlétét. Negyed tizenkettıkor úgy döntöttek, nem várnak tovább. — Úgy látszik, eljutott hozzájuk a tegnapi szállodai csetepaté híre, biztosan azért nem jöttek
— jegyezte meg Marissa. — A fene essen belé! — méltatlankodott Tristan. — Most már tényleg nem tudom, mit csináljunk. Ott vagyunk, ahonnan elindultunk. Elkeseredetten megindultak a siklóállomás felé. Annyi küszködés után ez már sok volt a kudarcból. — Elnézést — szólította meg ıket egy idısebb asszony, feléjük közeledve. Széles karimájú, fekete bojtos szalmakalapot viselt, s azóta az állomás bejáratának közelében üldögélt egy padon, mióta Marissáék megérkeztek a tetıre. — Maga Mr. Williams? — kérdezte. — Én — felelte Tristan. — Mr. Yip bocsánatkérését szeretném tolmácsolni — mondta a nı. — Sajnos nem tudott ideérni a reggeli találkozóra. De boldog lenne, ha volnának szívesek elmenni a Stanley étterembe. — Hányra? — kérdezte Tristan. — Én többet nem tudok — mondta az asszony, majd meghajolt, és csoszogva elsietett. Tristan Marissára nézett. — Ez meg mi volt? 174
— Szerintem a fehér öltönyös férfi a Mr. Yip. — Na de hányra menjünk oda abba a Stanley étterembe? — kérdezte Tristan. — És egyáltalán hol van az? — Szerintem menjünk oda most egyenest — javasolta Marissa. — Azt meg, hogy hol van, megkérdezhetjük Bentleytıl. Leereszkedtek a siklóval, Bentley már lent várta ıket a golyóálló Mercedesszel. Beültek a hátsó ülésre. Tristan megkérdezte Bentleyt, tudja-e, hol van a Stanley étterem. — Tudom, uram — mondta Bentley. — Hol — kérdezte Tristan. — Hát Stanleyben, uram — felelte Bentley. Tristan hátradılt az ülésen. —' Szóval Stanleyben — mondta. — Hát akkor menjünk oda. Marissa legnagyobb bánatára az út eleje egy újabb, több mint három kilométer hosszú alagúton vezetett át. Egészen addig, míg ki nem próbálta, milyen a csomagtartóban utazni, még csak nem is sejtette, hogy nem szereti az alagutakat. Szerencsére gyorsan haladt a forgalom, s jóllehet az Aberdeen alagút hosszabb volt. mint a Cross Ilar-bor, a
kocsi mégis hamarabb jutott át rajta. Amikor elıbukkantak az alagútból, az eléjük táruló táj vidékiesnek hatott a Kowloonhoz és a centrumhoz képest. A tengerpartot csillogó homok övezte és a smaragdzöld víz pontosan ugyanolyan volt, ahogy azt érkezésükkor a géprıl látták. Miközben a festıi tengerparton Stanley irányába autóztak, Tristan megint elırehajolt. — Bentley — kérdezte —, hallott ön valaha egy Yip nevő emberrıl ? — Gyakori kínai név ez — jegyezte meg Bentley.' — Amikor elıször találkoztunk ezzel a Mr. Yip-pel, akkor nagyon választékosan volt öltözve — magyarázta Tristan. — Fehér selyemöltönyt viselt. Bentley hátrafordult és Tristanra nézett. A kocsi egy picit megcsúszott, ahogy tekintetét elfordította az útról. — Szóval maga egy fehér öltönyös Mr. Yippel találkozott? — kérdezte Bentley. — Úgy van — felelte Tristan. — Meglepı? — Csak egyetlenegy Mr. Yiprıl tudok, aki fehér öltönyt visel — mondta Bentley —, ı pedig végrehajtó. — Kifejtené ezt részletesebben? — kérdezte Tristan.
— Négyszázhuszonhatos — magyarázta Bentley. — Vagyis vöröslegény, végrehajtó egy triászban. A végrehajtó az, aki a triász piszkos munkáját elvégzi, függetlenül attól, hogy az micsoda: kölcsön-behajtás, prostitúció, szerencsejáték, csempészés, bármi. Tristan hátranézett Marissára, hogy lássa, hallotta-e, mit mondott Bentley. Marissa elkerekedett szemmel nézett vissza rá. Tehát hallotta. — Azért megyünk a Stanley étterembe, hogy ezzel a Yippel találkozzunk — magyarázta Tristan. Bentley fékezett és kiállt az út mellé. Leállította a motort. Majd megfordult, és egyenest Tristan szemébe nézett. — Ezt meg kell beszélnünk — mondta. Az elkövetkezı tizenöt percben Tristan és Bentley újra megtárgyalták, mennyit kapjon Bentley óránként. Az Mr. Yippel való találkozó nem fért bele az alapdíjba. Mihelyt megállapodtak az árban, Bentley indított, és az utazás folytatódott. — Tudja, melyik triász tagja Mr. Yip? — kérdezte Tristan. — Konkrét információkkal nem szolgálhatok a triászokat illetıen — mondta Bentley. — Rendben van — egyezett bele Tristan. — Én
megmondom, melyik triászra gyanakszom, s maga csak bólint. Oké? Bentley elgondolkodott, majd beleegyezett. •— Wing Sin — mondta Tristan. 175 Bentley bólintott. Tristan hátradılt. — Hát — mondta —, ez legalább igazolja a gyanúnkat. Yip feltételezhetıen tudja azt, amire kíváncsiak vagyunk. A kérdés most már csak az, hogy el akarja-e mondani nekünk. — Ez az egész dolog egyre idegesítıbb — jegyezte meg Marissa. — Ez a Yip már az elsı alkalommal is a frászt hozta rám. Most, hogy már azt is tudom, kicsoda, még jobban félek tıle. — Még mindig meggondolhatjuk magunkat — mondta Tristan. Marissa megrázta a fejét. — Ha már ilyen mesz-szire elmentünk, akkor most nem fogom feladni. Stanley vonzó, modern vidéki kisváros volt egy félszigeten, mindkét oldalán homokos tengerparttal.
Káprázatos volt innen a kilátás a smaragdzöld tengerre. Az épületek kevésbé voltak elragadóak: fantáziátlan, négyemeletes betonházak sora. Bentley behajtott az étterem parkolójába, és orral az utca felé beállt. Leállította a motort, a fejével jobbra intett. — Az a Stanley étterem — mondta. Marissának szemrevételezték az éttermet. Kívülrıl ugyanolyan jellegtelennek tőnt, mint a városka többi épülete. — Kész vagy? — kérdezte Tristan. Marissa bólintott. — Készebb már nem is lehetnék. Bentley kiszállt a kocsiból, és kinyitotta a hátsó ajtót. Marissa és Tristan kilépett a szikrázó napsütésbe. Mielıtt egyet is léptek volna, kocsiajtók csapódtak, s vagy fél tucat kínai szállt ki egy közelben parkoló autóból. Mindegyikük öltönyt viselt. Marissa hármat felismert közülük. Azokat, akik elızı nap elrabolták ıket. Bentley hamarjában a fegyvere után kapott, de aztán meggondolta magát. Egyik-másik férfi géppisztollyal volt fölszerelkezve. Marissa arra gondolva, hogy bekövetkezett a legrosszabb, megbénult a rémülettıl. Már azon is megdöbbent, hogy a
férfiak mindenki szeme láttára milyen lezserül viselik fegyvereiket. — Maradjanak ott, ahol vannak, kérem — mondta az egyik kínai és elılépett. Odament Bentleyhez, és kivette a zsebébıl a pisztolyt. Mondott neki valamit kantoni dialektusban. Bentley megfordult, és visszaült a Mercedesbe. A kínai ezután átkutatta Marissát és Tristant. Hogy nem talált náluk fegyvert, fejével az étterem felé intett. Marissa és Tristan elindultak. — Nagy hasznát látjuk Bentleynek — jegyezte meg Tristan. — Jó tudni, hogy nem hiába költöttük a pénzt. — Ezek mindig egy lépéssel elıttünk járnak —'¦ mondta Marissa. Az étterem belül egyszerő, de elegáns volt, antik faasztalaival, fehérre meszelt falaival. S mivel még nem volt dél, vendégek nem ültek benne. A pincérek a tányérokat rendezgették, a kristályokat tisztogatták. A fıpincér szmokingban jött eléjük, és már épp meg akarta kérdezni, foglaltak-e asztalt, amikor megpillantotta a
kísérıket. Abban a pillanatban meghajolt, és egy kisebb ebédlıbe vezette ıket. Yip az egyik asztalnál ült. Elıtte hatalmas pénztárkönyv meg egy csésze tea. Ugyanúgy volt öltözve, mint elızı alkalommal, most is makulátlan fehér öltönyt viselt. Az egyik kísérı mondott valamit Yipnek kínaiul. Az hallgatta, közben Marissa és Tristan arcát figyelte. Mikor a csatlósa befejezte, becsukta a könyvet, és könyökét rátámasztva elırehajolt. — Sértés rám nézve, hogy fegyveres testırrel jelentek meg —• szólt. — Nem annak szántuk — felelte Tristan egy nyugtalan mosoly kíséretében. — Kellemetlen incidensünk támadt tegnap. Valaki meg akart ölni minket. — Hol? — kérdezte Yip. 176 — A Peninsula Hotelben — felelte Tristan. Yip odanézett arra a férfira, aki Marissát és Tristant bekísérte. A férfi bólintott, szemmel láthatóan megerısítette az elmondottakat. Yip megint Marissára nézett, majd vállat vont. —
Az emberölési kísérlet nem ritka errefelé — jegyezte meg. —: Hongkongban ez az ára annak, ha az ember üzle-telni akar. Számtalanszor akartak már megölni engem is. — De mi még nem szoktunk hozzá — jegyezte meg Marissa. — Lényegtelen — jelentette ki Yip —, akkor is hiba volt, hogy testırt hoztak magukkal erre a találkozóra. Különben sem tudta volna magukat megvédeni. — Mi külföldiek vagyunk — érvelt Marissa. — Nem ismerjük az itteni szokásokat. — Ezúttal megbocsátok — jelentette ki Yip. — Elhozták a pénzt? — Ahogy mondja, haver — szólt Tristan. — De elıbb szeretnénk az információt hallani. Yip elmosolyodott és hitetlenkedve megrázta a fejét. — Kérem, Mr. Williams — mondta —, ne bosszantson fel még jobban. És ne hívjon havernak. — Rendben — mondta Tristan. — Tényleg nem vagyunk abban a helyzetben, hogy alkudozzunk. — Ezzel benyúlt a zsebébe és kivette a szálloda borítékját, amelybe belekészített tízezer hongkongi dollárt. Odanyújtotta Yipnek. — Ez fedezi a szórakozását —
mondta és elmosolyodott. Yip elvette a borítékot. — Tanulékony-fiú maga — jegyezte meg. Kinyitotta a borítékot, és átpörgette a pénzt, majd gyorsan beletette a nadrágzsebébe. — Megtudtam, hogy a Wing Sin üzleti kapcsolatban áll egy Megtermékenyítés Rt. nevő céggel — mondta Yip. — Kéthavonta áthoznak két kínait a Kínai Népköztársaságból. A Wing Sin intézi az útjukat, a Gyöngy folyótól északra szedik fel ıket, aztán Aberdeenig mennek. Onnan kiviszik ıket a Kai Tok repülıtérre, s felteszik a Brisbane-be induló járatokra. Kényelmes, jövedelmezı üzleti kapcsolat, nem valami rendkívüli, de azért megjárja. — S kik ezek az emberek? — kérdezte Tristan. Yip vállat vont. — Nem tudom és nem is érdekel.' Mint ahogy az sem érdekelt, kik voltak azok a srácok a Tienanmen téren. Minket nem érdekel, kik voltak. Mi csak pénzt akarunk a szállításért. — De miért csempészik ki ıket Kínából? — kérdezte Tristan.
— Fogalmam sincs — felelte Yip. — Ez a Wing Sint nem érdekli. Tristan csalódottan tördelte a kezét. — Semmi olyasmit nem mondott, amit már ne tudtunk volna — méltatlankodott. Marissa feszengett. Attól tartott, hogy Tristan felbosszantja a férfit. — Annyit vállaltam, hogy érdeklıdöm — mondta Yip. — S ezt meg is tettem. De hogy enyhítsem csalódottságukat, még valamit felajánlhatok. Talán hasznos lenne, ha elbeszélgetnének azzal a kapitánnyal, aki felszedi a kínaiakat. Marissa látta, hogy Tristan arca elszürkül. Megijedt, hogy barátja valami olyasmit csinál, amivel kockára teszi az életüket. Mégis bízott benne, hogy; érdekelni fogja Yip ajánlata. İt érdekelte. A kapitány talán megadhatja nekik azt az információt, amit tudni szeretnének. Tristan elkapta a pillantását. — Te mit gondolsz? — kérdezte. — Érdekel a dolog? Marissa bólintott. — Rendben van — mondta Tristan Yipnek. —'¦ Megpróbáljuk. Hogyan találkozhatunk ezzel a kapitánnyal?
— İ Aberdeenben van — mondta Yip. — Megkérem az egyik üzlettársamat, hogy kísérje el magukat. — Yip kínaiul gyorsan hadarta az instrukciókat a kísérınek. __ Annyira féltem, hogy valami ırültséget csinálsz — mondta Marissa. — A rohadt patkány átvert minket — dühöngött Tristan. — Ez a kecskebéka elcsaklizta a pénzünket, és cserébe csak handabandázott. 177 A Mercedes hátsó ülésén ültek, a volánnál Bentley. Egy szintén golyóálló Mercedest követtek, amely az utat mutatta a Yip ajánlotta kapitányig. Bentley egy szót sem szólt, megalázottnak érezte magát az étterem parkolójában lejátszódott jelenet miatt. — Ez a dzsunkakapitány jobban teszi, ha tényleg mond valamit — fenyegetızött Tristan. — Mert különben? — kérdezte Marissa. — Ráuszítod a Wing Sint vagy az ANEK embereit? Tristan, kérlek, ne feledd, kikkel állunk szemben. — Azt hiszem, igazad van — mondta Tristan morózusan.
Aberdeen felé haladva egy rövid idıre megfeledkeztek gondjaikról. A látvány ámulatba ejtette ıket. A hatalmas kikötı vizét szinte alig lehetett látni az egymáshoz kötözött, különbözı mérető és formájú szampanok és dzsunkák százaitól, amelyek úszó nyomornegyedet képeztek. Mindem mocsok közepén hatalmas, rikító vörösarany díszítéső úszó étterem pompázott. — Mennyien élnek ezeken a hajókon? — kérdezte Marissa. — Körülbelül húszezren — mondta Bentley. — S vannak, akik ki sem teszik a lábukat a szárazföldre. — És csatornázás semmi — jegyezte meg undorral Tristan. — Feltehetıen sehol egy tisztességes klotyó. El tudod képzelni, mennyi colibaktérium hemzseg a vízben? A városközpontba érve ékszerboltok és bankok Váltogatták egymást. Aberdeen szemmel láthatóan a nagyon szegények és a nagyon gazdagok városa volt. — A csempészettıl virágzik — felelte Tristan kérdésére Bentley. — Aberdeen már azelıtt is a csempészet és a kalózkodás központja volt, hogy Hongkong egyáltalán az lett volna, ami. Persze akkoriban még nem Aberdeennek hívták.
Az Ap Lei Csou híd közelében a felvezetı Mercedes megállt egy szampanmólónál. Yip csatlósa kiszállt. Bentley az utca átellenben lévı oldalán keresett parkolóhelyet magának. Mire Marissa, Tristan és Bentley odaért a rakpartra, a férfi szerzett egy motoros szampant. A kis dízelmotor pöfögött, hatalmas fekete füstfelhıket eregetett. Mindenki beszállt. A kormányos megindult a csónakkal a szennyes vízben. — Remélem, nem borulunk fel — mondta Tristan. — Egy korty ebbıl a vízbıl, és valamennyien elpusztulunk. Ebben a pillanatban azt látták, hogy az egyik dzsunkáról néhány kölyök ugrik a vízbe. Fröcsköltek, és örömükben nagyokat sikongattak. — Szent ég! — szörnyülködött Tristan. — Fantasztikus immunrendszerük lehet ezeknek a köly-köknek. — Kik ezek az emberek? — kérdezte Marissa, akit közelrıl nézve még inkább elképesztett a látvány. Egész családok éltek itt, a vitorlákon ruhák száradtak. — Többnyire tankák — mondta Bentley csipetnyi megvetéssel a hangjában. — Az ıseik évszázadok óta a tengeren éltek.
— Fogadok, hogy maga nem tanka — mondta Tristan. Bentley jóízőt nevetett, mintha Tristan valami alantas fajjal hasonlította volna össze. — Én kan-loni vagyok — mondta büszkén. — Egy kis elıítélet a Mennyei Paradicsom Országában? — ugratta Tristan. Yip embere a kormányost a dzsunkasorhoz irányította, s az egyik nagyobb jármőnél megálltak egy körülbelül mellmagasságig érı kajütlejárattal szemben. Hamarosan megjelent egy erıs testalkatú kínai, és szemügyre vette ıket. Rendetlen kecske-szakálla volt, fekete haját ódivatúan fésülte. Steppelt mellényt viselt. Rövid, csak a lábikrájáig érı bı nadrág volt rajta, meg bırsaru. Szétvetett lábakkal, kezét csípıre rakva állt meg. Impozáns figura volt. Mély, érdes hangon szólalt meg. Bentley azt állította, hogy tanka dialektusban beszél. 178 Yip csatlósával ezen az érthetetlen nyelven társalogtak. Mindkettı dühösnek látszott. Marissa és Tristan egyre idegesebb lett. A megbeszélés közepén megjelent egy babaarcú, három év körüli, helyes kisgyerek, s az apja lábai közül megnézte magának az idegeneket.
— A pénzrıl vitatkoznak — magyarázta Bentley. ;— Nem rólunk van szó. Marissa és Tristan megnyugodott. A helyzetet kihasználva megnézték maguknak a kapitány hajóját. Körülbelül tizenkét-tizenhárom méter hosszú volt, valami olajos, trópusi keményfából építették, ettıl az egész hajó mézszínőnek látszott. A fedélzet háromszintes volt, a tatnál a legmagasabb. Úgy közép-tájon az árbóc körülbelül hathét méter magasra nyúlt. A kapitány ekkor váratlanul Marissához és Tristanhoz fordult. Hadonászva, dühös torokhangon mondogatott valamit. — Rendben van — szólt Bentley. — Átmehetünk. — Menjetek — mondta Marissa, és a kapitány ádázul villogó szemébe nézett. Az rezzenéstelenül állta a tekintetét. — Kérem — mondta Bentley. — Megsértıdik, ha nem jön át. Meghívta magát. Marissa bizonytalanul Tristanra nézett. A férfi önkéntelenül elnevette magát. — Hát, kedves — kérdezte —, jössz vagy maradsz? — Segíts átlépni — mondta Marissa.
Mihelyt Marissa, Tristan és Bentley átszállt, a szampan elpöfögött. Marissa megijedt ettıl a nem várt fordulattól. — Hogy megyünk vissza? — kérdezte. — Ne féljen — mondta Bentley. — A szampan visszajön értünk. Azért ment el a pasas, hogy pénzt hozzon a kapitánynak. A kapitány átvezette ıket egy hajófelszerelések-kel és egyéb bútorokkal berendezett szobába. A sarokban egy égı kályha állt, rajta gızölgı rézüst. Továbbmentek az elıfedélzetre, és innen létrán a fıfedélzetre jutottak. — A kapitány szeretne bemutatkozni — tolmácsolta Bentley, amikor leültek a bambuszszınyegre. — Zur Fahuangnak hívják. Marissa és Tristan elmosolyodott, és a kapitánynyal egyetemben meghajoltak. Ezután Bentley bemutatta ıket. További kölcsönös mosolyok és meg-hajlások után Tristan arra kérte Bentleyt, kérdezze meg a kapitánytól, tudja-e, mire kíváncsiak. Miközben fordította a kérdést Zurnak, Marissa két fekete ruhás nıt pillantott meg odalent. A fiatalabbik egy csecsemıt
tartott a karjában. A korábban látott kislány most anyja lábába kapaszkodott. Bentley Marissához és Tristanhoz fordult. — Mr. Yip embere azt mondta neki, hogy beszélhet azokról az emberekrıl, akiket Kínából szokott kicsempészni. Remélem, maguk értik, hogy ez mi akar lenni? — Hogyne — mondta Tristan. — Most pedig el kellene dönteni — mondta Bentley —, hogy mennyit fizetnek érte. — Azt mondja, hogy neki is fizetnem kell? — kérdezte Tristan döbbenten. — Hát ha információkat akar tıle, akkor igen — felelte Bentley. — A franc essen belé! — mérgelıdött Tristan. — Szedje ki belıle, mennyit akar. Bentley hozzáfogott. A beszélgetés közepe táján a kapitány feldühödött, és felpattant. Vad gesztiku-lálás közepette fel és alá járkált a fedélzeten. — Mi a baj? — kérdezte Bentleytıl Tristan. — Az inflációról beszél — mondta Bentley.
— Az inflációról? — kérdezte Marissa hitetlenkedve. — Nos, hát nem pont ezt a szót használta — vallotta meg Bentley. — De összességében emiatt füstölög. Marissa a férfira nézett. Igyekezett nem elfelejteni, hogy egy csavargó, modern kalózzal állnak szemben, aki történetesen a gátlástalan kapitalizmus egyik fıvárosában lakik. 179 Végül megegyeztek ezer hongkongi dollárban. Miután Tristan odaadta a pénzt, a kapitány visszaült, és igyekezett segítıkésznek mutatkozni. Tristan Bentley segítségével megkérdezte a kapitányt, hogy kik azok az emberek, akiket a Wing Sin, illetve az ANEK megbízásából Hongkongba, és végül Ausztráliába csempész, meg azt, hogy honnan jönnek. Sajnos a válasz rövidre sikeredett. Zurnak fogalma sem volt róla. Tristan nem akart hinni a fülének. — Nem azért fizettem ezer dollárt neki, mert arra vagyok kíváncsi, mit nem tud — fakadt ki dühösen. Tristan felpattant, és ugyanúgy járkálni kezdett, mint korábban a kapitány. — Kérdezze meg tıle, tud-e egyáltalán valamit ezekrıl az emberekrıl. Bármit.
Bentley megkérdezte. Amikor a kapitány elmondta a magáét, Bentley Tristanhoz fordult. — Azt mondja, hogy némelyikük szerzetes. Legalábbis ı úgy gondolja. — Remek — füstölgött Tristan. — Most mondjon olyat is, amit én nem tudok. A kapitány hosszasan magyarázott Bentleynek, eközben Tristan azon dühöngött, mennyi pénzt fizetett már ki a nagy semmiért. Bentley odafordult Tristanhoz. — A kapitányt bántja, hogy csalódást okozott. Ujabb ajánlattal állt elı. Úgy néz ki, hogy ma este hatkor útnak indul, hogy felszedjen egy ilyen párost. Emiatt veszekedett Mr. Yip emberével. Úgy volt, hogy többet kap tılük ezért a fuvarért. Azt mondja, hogy fejenként kétezer hongkongi dollárért vele tarthatnak. Mindössze két-három óra átkelni a Gyöngy folyón. És akkor személyesen beszélhetnek azokkal a fickókkal, választ kaphatnak a kérdéseikre. Tristant készületlenül érte ez a váratlan ajánlat. Elbizonytalanodott. Anélkül, hogy Marissával megbeszélte volna a dolgot, így szólt Bentleyhez: — Mondja meg neki, hogy háromezret adok és nem többet.
Mialatt Bentley fordított, Marissa felállt és Tristanhoz lépett. — Remélem, tudjuk, mit csinálunk — mondta. Megbántódott, amiért Tristan nélküle döntött, és félt is a kalandtól. A környezet nem tőnt valami megnyugtatónak. — Biztos vagy abban, hogy ezt kell csinálnunk? — Ez az egyetlen lehetıség — erısködött Tristan. — Ha beszélhetünk ezekkel a fickókkal, mi-elıtt még Ausztráliába érnek, akkor talán eljutunk a dolgok gyökeréhez. — Elképzelhetı, viszont embercsempészetben veszünk részt — jegyezte meg Marissa. — A kommunista Kína vizein fogunk hajózni. S mi van, ha valami drogot hoznak? A kábítószer-csempészet fıbenjáró bőn Ázsiában. — Igazad van — mondta kelletlenül Tristan. — De meg kell tudnunk, tényleg kábítószerrıl van-e szó. Tristan odament a két férfihoz, és félbeszakította a beszélgetésüket. — Kérdezze meg, van-e a csempészésnek bármi köze a kábítószerekhez — mondta Tristan Bentleynek. Bentley megkérdezte. Zur figyelmesen hallgatta, majd megrázta a fejét. Rövid tanácskozás után Bentley Tristanhoz fordult. — Ezúttal nincs szó kábítószerekrıl — mondta. — Zur valaha foglalkozott drogokkal, de mostanában már nem. Azt mondja, manapság ez túl
veszélyes. — No és a tarifa? — kérdezte Tristan. — Háromezerötszáz — mondta Bentley. — Nem tudom lejjebb alkudni. — Rendben! — mondta Tristan. — Mondja meg neki, hogy hatra visszajövünk. — Tristan — próbált közbeszólni Marissa. —; Nem tudom . .. — Hogy hogyan jutunk ki innen? — kérdezte Tristan. Aztán intett Marissának, hogy maradjon csöndben. 180 — Márpedig nem hajózunk ki azzal a dzsunká-val! — jelentette ki Marissa abban a pillanatban, hogy beszálltak a golyóálló Mercedesbe. Még mindig bosszantotta, hogy Tristan a beleegyezése nélkül döntött. — Még ha Zur nem is foglalkozik kábítószerekkel, akkor is kínai vizekre hajózik. És ha elkapnak minket, akkor biztos, hogy leültetnek. Csak az isten tudja, mennyi idıre. Ezt a kockázatot nem vállalhatjuk. — Én úgy látom, hogy már eleve egy csomó kockázatot vállaltunk azzal, hogy itt vagyunk —
mondta Tristan. — Minél többet gondolkodom, annál inkább meg vagyok gyızıdve arról, hogy csak úgy tudunk eljutni a rejtély megoldásához, ha leásunk a gyökerekig. Eredetileg is ezt terveztem. — Hová? — kérdezte Bentley az elsı ülésrıl. Tristan intett, hogy várjon. — Az emberek jönnek-mennek Kína és Hongkong között. Történetesen tudom, hogy pár óra alatt kaphatunk vízumot. Csak egy kis kenıpénz kell hozzá. S ha bármi probléma adódik, majd azt mondjuk, hogy a kapitány hajóját vettük igénybe ahhoz, hogy átmenjünk Kínába. És ez voltaképpen igaz is. Mondhatjuk, hogy mi Kuangcsouba készültünk, de a kapitány becsapott bennünket. Bentleyhez fordulva Tristan megkérdezte: — Ugye sokan mászkálnak Kína és Hongkong között? — Rengetegen — felelte Bentley. — A kommunisták boldogok, ha a hongkongiak náluk költik el a dollárjaikat. Nekem is állandó vízumom van, gyakran megyek át Kuangcsouba. — Remek — örvendezett Tristan. — Ugyanis reméltem, hogy velünk tart.
— Elképzelhetı — mondta lassan Bentley. — De akkor magasabb órabérben kell megállapodnunk. — Nem is vártam mást — jegyezte meg Tristan.' — Lassan kezdem érteni, mitıl virágzik Hongkong. — Ezzel Marissához fordult, és azt mondta: — így már megnyugtatóbbnak találod? Marissa bólintott, de a tengeri kalandot illetıen még mindig voltak ellenérzései. — Hát — mondta Tristan —, ha tényleg nem akarsz vállalkozni erre az útra, akkor szólj. Felülhetünk a délutáni gépre. De szerintem ez a kirándulás sokkal veszélytelenebb, mint amivel idáig szembenéztünk Hongkongban. Zur már évek óta csinálja, amit csinál. Marissa nem tudta eldönteni, mitévı legyen. Tartott ettıl az úttól, ám annak még a gondolatát is győlölte, hogy feladja a küzdelmet. Végül azt mondta: — Menjünk és váltsuk ki a vízumokat. Aztán késıbb még mindig eldönthetjük, hogy mit csinálunk. A Hongkong és Sanghaj Bank Részvénytársaság épületének egyik szobájában Ned Kelly türelmesen várt Harold Pangra, a város egyik taipanjára. Pang a gyarmatbirodalom legbefolyásosabb emberei közé
tartozott, többek között számos cég elnöke volt. Pozíciójának megfelelıen pazar házban lakott a Victoriatetın. Szerteágazó, törvényesnek mondható üzletei mellett Pang a Wing Sin Sárkányfınöke is volt. Törvényes üzleteinek zömét nagyrészt ezen illegális posztjának köszönhette. Ned számtalanszor találkozott már Harolddal itt Hongkongban meg Brisbane-ben is. Kellemes, intelligens emberként élt az emlékezetében. — Mr. Pang fogadja önt — mondta a magas, halk szavú titkárnı érzéki hangon. Szők, kínai selyemruhájának hasítéka egészen a csípıjéig húzódott. Nedet felajzotta a látvány, és azon tőnıdött, hogyan képesek ezek a kínaiak dolgozni egy ilyen nı mellett. Amikor Ned belépett, Pang felállt nagymérető íróasztalától. Mögötte, a plafonig érı üvegablakon a kowlooni kikötıre és a környezı tájra lehetett kilátni. — Üdvözlöm, Mr. Kelly — köszöntötte Pang. — Jó napot, Mr. Pang — mondta Ned. — Mr. Charles Lester szívélyes üdvözletét hozom önnek. 181 Pang meghajolt, majd összeütötte a tenyerét. Szinte
ugyanebben a pillanatban antik porcelán teaszervizzel a kezében megjelent a titkárnı. Ned nemsokára ott pihent az egyik bırdíványon, s a felbecsülhetetlen értékő teáscsészét a térdén egyensúlyozta. Megvárta, míg a titkárnı kimegy, és csak azután szólalt meg. — Mr. Lester a lelkemre kötötte, hogy ismételten mondjak köszönetet a Megtermékenyítés Rt. és a Wing Sin régóta tartó, jól jövedelmezı együttmőködéséért. — Számomra megtiszteltetés — mondta Pang. —. Egyformán jövedelmezı mindannyiunknak. Jó házasságnak bizonyult. — Mr. Lester azzal is megbízott, hogy egy újabb szívességet kérjek a Wing Sintıl — folytatta Ned. — Van itt Hongkongban egy férfi meg egy nı, akik veszélyeztetik üzleti vállalkozásunk sikerét. El kell ıket tüntetni az útból. — Közéleti személyiségek? — kérdezte Pang. — Nem — felelte Ned. — Orvosok csupán. Az egyik ausztrál, a másik amerikai. — Ha nem közéleti személyiségek — mondta Pang —, akkor mindössze százötvenezer hongkongi dollár.
— Nem túl magas ár ez régi barátok között? — próbálkozott Ned. Az összeg persze így is alatta maradt a felajánlott jutalomnak, de nem bánta volna, ha a különbözet, ami az ı tiszta haszna volt, minél nagyobb. — Ez az ár szinte még a kiadásokat sem fedezi — jelentette ki Pang. Ned bólintott. — Azonnal meg kell lennie — mondta. — Akkor találkoznia kell a végrehajtóval — javasolta Pang. — Mr. Yip ma délután a Tai Kok Tsui negyedben lévı Sanghaj Hajózási Társaság raktárában tartózkodik. Várni fogja magát. Ned meghajolt. Megkönnyebbült, elégedett volt. Ha a Wing Sin megígér valamit, akkor azt bármi áron is, de teljesíti. Bentley golyóálló Mercedesével egyenest a Pe-ninsula Hotel mögötti kikötıhöz hajtott. A délután elsı fele gyorsan eltelt azzal, hogy beszerezték a Kínai Népköztársaságba szóló vízumokat. Bentley-nek nagy hasznát vették. Pontosan tudta, hová kell menni, így hát rögtön azután, hogy elhagyták Aber-deent, a Kína Utazási Irodába vitte ıket. Azt is tudta, hol lehet útlevélképeket csináltatni. Bentley leállította az autót, és munkaadóihoz fordult. — Nos — kérdezte —, hogy határoztak? — Érezte, hogy Marissának még mindig fenntartásai vannak az úttal
kapcsolatban. Tristan Marissára nézett. — Nos, mi legyen? Marissa bizonytalan volt. Most, hogy a vízumokat már elintézték, valahogy több kedvet érzett a kalandhoz. Végül is hivatalos papírjaik vannak. Ennek ellenére maradtak kételyei. — Várjon ránk egy kicsit, Bentley — mondta Tristan. — A jelek szerint még mindig nem döntöttünk. Kiszálltak a kocsiból, és bementek a szálloda halljába. Tristan odament a recepcióhoz, és kivett még valamennyi pénzt a széfbıl, arra az esetre, ha mégis úgy döntenének, hogy mennek. Míg ı ezzel foglalatoskodott, Marissa a vendégeket fürkészte, elızı napi támadójuk után kutatva. ¦ Tristan, miután kivette a pénzt és visszaadta a széfet, Marissával a lifthez sétált. Marissa egészen addig nem tudott feloldódni, míg rájuk nem zárult a lift ajtaja. — Rémes ez a feszültség — vallotta meg. — Nem hiszem, hogy sokáig bírom. — Ujabb érv, ami a hajóút mellett szól — jegyezte meg Tristan. — Minél hamarabb kiderítjük a rejtélyt, annál jobb. Akkor aztán odébb állhatunk, ezek meg csak hadd adják vissza a gyarmatot Kínának.
182 A lift felért a tizedikre, ık kiszálltak. Lassan megindultak a szobájuk felé, és felváltva érveltek pro és kontra, hogy hajóra szálljanak-e. — Hol van a portás? — kérdezte Marissa, ahogy . közeledtek a szobájuk felé. Már megszokta, hogy a férfi mintegy varázsütésre megjelenik, mihelyt feltőnnek az emeleten. — Különös — mondta Tristan. Jobbra, balra végignézett a folyosón, hátha meglátja valahol az öreg kínait. Ekkor vette észre a kilincsen lógó táblát. — Mi a fene ez? Mit keres az ajtómon a „Ne zavarjanak" tábla? — Itt valami nem stimmel — mondta Marissa. Tristan hátralépett. — Igazad van — mondta, és máris megfordult, és elindult vissza a lifthez. Marissa utána, idegesen hátra-hátrapillantva. Beléptek a portás üresen hagyott fülkéjébe. A sarokban egy rezsó, rajta teáskanna, amely vörösen izzott, a víz már régen elpárolgott belıle. — Itt valami határozottan nem stimmel — mondta Tristan. Odament a lifthez, leszólt a házi telefonon és kérte a biztonságiakat. Két perccel késıbb nyílt a lift ajtaja, és két biztonsági ır lépett ki. Egyikük egy izmos kínai, a másik egy
nagydarab angol. Az ırök az elızı napi incidens kapcsán még élénken emlékeztek rájuk. Egy pótkulcs segítségével kinyitották Tristan szobájának ajtaját. A szoba csöndes volt, leszámítva, hogy zubogott a víz a fürdıszobában. Az átjáróajtó nyitva állt. Elsıként a kínai lépett be, majd az angol. Marissa és Tristan a küszöbön vártak. A kínai megindult a fürdıszoba felé, míg társa körbenézett. — George! — hívta az angolt sürgetıen a kínai. George odaugrott a fürdıszoba ajtajához. Mindketten elfehéredtek. Ekkor az angol intett Marissának és Tristannak, hogy maradjanak ott, ahol vannak. A két férfi megrendülve lépett ki a fürdıszobából, és átment a szomszéd szobába. Marissa és Tristan dermedten állt, nyugtalanul tekingettek egymásra. — Szent isten! — kiáltott föl az angol. Egy pillanat múlva mindkét ır visszajött Tristan szobájába. Az angol odament a telefonhoz. Egy zsebkendıvel fölemelte a hallgatót, majd felhívta az igazgatót, és közölte vele, hogy kettıs gyilkosság történt: egy takarítónıt és feltehetıen egy szállodai vendéget öltek
meg. Ezalatt a kínai biztonsági ır odalépett Marissához és Tristanhoz. — Sajnos, két hullát találtunk — mondta. — Kérem, ne nyúljanak hozzá semmihez. A másik szobában fekvı férfiról nem tudjuk, kicsoda. Ezzel Tristanhoz fordult: — Ön, uram, talán megnézhetné, és megmondhatná, ismeri-e. Tristan elindult, Marissa azonban megfogta a karját. — Orvos vagyok — mondta a biztonsági embernek. — Én is megnézném. Az ır megvonta a vállát: — Ahogy gondolja, asz-szonyom. Marissa és Tristan az ır nyomában belépett az 1004-es szobába. Amikor Marissa meglátta a hullát, felsikoltott. Rémülten a szája elé kapta a kezét. Az áldozat a hátán feküdt, megkövült tekintettel a mennyezetre bámult. Két lyuk tátongott a homlokán. Mögötte a szınyegen hatalmas vértócsa éktelenkedett. — Robert az! — nyögte Marissa. — A férjem, Robert! Tristan átölelte Marissát, és elhúzta a rémes látványtól. Ekkor a szekrénybıl kopogtatást hallottak.
A kínai ır kiszólt az angolnak. A férfi belépett. A kínai a szekrényre mutatott. Megint hallatszott a kopogás. Mindketten odamentek az ajtóhoz, a kulcs benne volt a zárban. Az egyik oldalt állt, a másik elfordította a kulcsot, és feltépte az ajtót. A portás kuporgott odabent, még mindig halálra váltan. Némi rábeszélés árán az egyik ırnek sikerült elérnie, hogy a portás kilépjen a szobába. Mikor felfogta, hogy biztonságban van, kínaiul hadarni kezdett valamit. 183 Amikor elhallgatott, a kínai ır a többiekhez fordult. — Azt mondja, hogy a gyilkos fegyverrel kényszerítette, hogy kinyissa az ajtót. Azt állítja, hogy fehér ember volt. — Kérd meg, hogy írja le a gyilkost — mondta az angol. — És kérdezd meg tıle, látta-e már korábban is. A kínai ır ezzel megint a portáshoz fordult. A portás hosszasan válaszolt. Amikor befejezte, a kínai odafordult a többiekhez. — Azt mondja, korábban még sohasem látta, és leírni sem tudja, hiszen a fehérek számára mind egyformák. A szálloda igazgatója megjelent az 1006-os szoba ajtajában, és szólítgatta ıket. Mind az öten átmentek a másik szobába, majd kiléptek a folyosóra.
Marissa sokkos állapotba került. Tristan mellette állt, szorosan átölelte. Marissa azóta nem szólt egy szót sem, hogy a halottban felismerte Robertet. Sírni sem tudott. E pillanatban úgy érezte, mintha megfagyott volna a levegı, mintha a légkondicionálást valaki túl hidegre állította volna. — A rendırség már útban van — mondta idegesen az igazgató. Erıs olasz akcentussal beszélt. ¦— Hol vannak a holttestek? A kínai intett neki, hogy kövesse, és ezzel megindultak. Amikor az igazgató visszajött, alig tudott megszólalni. — Szállodánk nevében elnézésüket kérem a történtekért — mondta Marissának és Tristannak. — Különösen a tegnapi incidens után. Az angol lehajolt és súgott valamit az igazgató fülébe. Az igazgató szeme elkerekedett, miközben hallgatta. Nagyot nyelt, mielıtt újra megszólalt volna. — Szörnyen sajnálom — mondta egyenesen Marissának —, nem tudtam, hogy ismeri az áldozatot. İszinte részvétem. — Ezután ismét mindkettejükhöz szólt: — Amikor néhány perccel ezelıtt a rendırséggel beszéltem, azt mondták, hogy ne menjenek be a szobájukba. Az önök kényelme érdekében gondoskodtam arról, hogy az átmeneti idıszakra megnyissák az elnöki lakosztályt. Igyekszünk gondoskodni mindenrıl, amire csak szükségük
lehet. Tizenöt perccel késıbb Marissát és Tristant bevezették az elıkelı elnöki lakosztályba. Marissa teljesen megsemmisülve belerogyott- az egyik fotelbe. — Nem tudom felfogni — szólalt meg végül, most elıször azóta, hogy meglátta Robert holttestét. — Ez hihetetlen. Minek jött ide? Erre aztán igazán nem számítottam. Különösen a legutóbbi telefonbeszélgetésünk után nem. — Mi történt? — kérdezte Tristan, és remélte, hogy rábírja a beszédre. Odahúzott egy széket, és megfogta Marissa kezét. Marissa kiöntötte a szívét. Jóllehet idáig még csak nem is célzott a gondjaira, most beszámolt Tristannak mindenrıl. Bevallotta, hogy házassága súlyos válságban volt, különösen az utóbbi néhány hónap során. Elmondta azt is, hogy Robert Wendy halála után sem volt hajlandó arra, hogy Ausztráliába repüljön. Ragaszkodott hozzá, hogy Marissa hazamenjen. Sehogy sem vall Robertre, hogy végül iderepült Hongkongba. Kezét az arcába tenette. — Ha nem rólam van szó, soha nem jött volna ide. Tristan megrázta a fejét. — Marissa — mondta. Nehezére esett kimondania, amit gondolt, de tudta, hogy meg kell
tennie. — Nem vádolhatod magad ezért a tragédiáért. Tudom, hogy kísértést érzel rá, de nem szabad. Nem te vagy a hibás. — Bőntudatot érzek — mondta Marissa. — Elıször Wendy, most meg Robert! Ha én nem lennék, most mindketten élnének. — És ha én nem lennék, akkor a feleségem még ma is élne — mondta Tristan. — Tudom, mit érzel. Engem lehet vádolni. De te nem mondtad Robertnek azt, hogy jöjjön ide. Magától jött. Te azt se tudtad, hogy ide készül. — Robert annyira jó ember. Ez rettenetes. Talán nem is ı volt az — jelentette ki hirtelen Marissa. — Lehet, hogy tévedtem. 184 Tristan szomorúan nézte Marissát. Maga is emlékezett, mennyire tiltakozott a felesége halála ellen. Ekkora megrázkódtatás esetén a kételkedés természetes reakció. — Hívd fel az igazgatót — szólt hirtelen Marissa. — Meg kell tudnunk, tényleg ı volt-e az. — Komolyan ezt akarod? — kérdezte Tristan.
— Igen — mondta Marissa, és könnyek szöktek a szemébe. Tristan odament az íróasztalon álló telefonhoz. Beletelt pár percbe, míg megkapta az igazgatót. Rövid beszélgetés után visszament Marissához. — A tárcájában meg az útlevelén a Robert Buchanan név állt — mondta gyöngéden Tristan. Marissa nem is látta a férfit, amikor ránézett. Pár percig egy szót sem szólt. — Még mindig tisztán látom ıt magam elıtt — szólalt meg végül. Hangja fakó, élettelen volt. — Látom, ahogy ott ül a számítógépénél. Mindig ugyanaz volt az arckifejezése, ha dolgozott. — Értem — mondta halkan Tristan. Marissát látva visszatértek saját emlékei. Pontosan tudta, min megy keresztül a nı. — Hány óra van most az USA-ban a keleti parton? — kérdezte Marissa. Tristan megnézte az óráját. — Éjfél és egy óra között lehet — mondta. — Telefonálnom kell — határozott Marissa, ezzel felállt, és átment a hálószobába.
Tristan hagyta, hadd menjen. Nem tudta, mitévı legyen. Aggódott Marissa állapota miatt, hiszen rettenetes csapás számára Robert halála. Szemmel kell tartania. S mindenekelıtt hagynia kell, hogy utat engedjen a fájdalmának. Marissa elıször a szüleit hívta Virginiában. Anyja felajánlotta, hogy azonnal Hongkongba repül, Marissa azonban lebeszélte róla. Azonnal hazautazik, ígérte, mihelyt lezajlanak a formaságok. Marissa letette a kagylót és erıt győjtött, hogy képes legyen lebonyolítani a másik, ennél sokkal nehezebb hívást. Muszáj felhívnia az anyósát, pedig tudta, mennyire megrázza majd a hír. Marissa azon sem csodálkozott volna, ha ıt vádolja Robert haláláért. Legnagyobb meglepetésére azonban Mrs. Buchanan egy szóval sem bántotta. Rettenetes hallgatás után egyszerően közölte Marissával, hogy azonnal Hongkongba repül. Marissa meg sem próbálta lebeszélni errıl. Mire befejezte a beszélgetést, Tristan ott állt az ajtóban. — Elnézést, hogy megzavarlak — mondta —, de itt van ez a vaskalapos. Tudod, a felügyelı. Beszélni akar velünk, legelıször veled. A felügyelı több mint egy órát idızött náluk, kihallgatta
mindkettıjüket. Tájékoztatta ıket, hogy alapos nyomozást folytatnak, s hogy a holmijukat egészen addig nem kaphatják vissza, míg az ügy le nem zárul. Ezután hosszasan mentegetızni kezdett az okozott kellemetlenségekért. Arról is tájékoztatta ıket, hogy lesz hivatalos halottszemle, és hogy mindkét holttestet felboncolják. Kérte, hogy amíg a formalitásokkal nem végeznek, ne hagyják el a gyarmatot. Amikor a felügyelı elment, Marissáék magukra maradtak. Tristan megragadta az alkalmat, hogy beszéltesse Marissát, hogy érzelmi megrázkódtatásából ocsúdjon. — Teljesen megbénultam — mondta Marissa. —-• Nem tudom felfogni, hogy ez tényleg megtörténhetett. — Talán csinálnunk kéne valamit — mondta Tristan —, ahelyett hogy itt üldögélünk. — Lehet, hogy segítene, ha elmennénk ebbıl a szállodából — mondta Marissa. — Jó ötlet — hagyta helyben Tristan, és örült, hogy Marissa elıállt valamivel. — Átköltözünk egy másik szállodába. — Ezzel felállt, és azon töprengett, hová is mehetnének. Ekkor azonban eszébe jutott Fa-huang kapitány. — Jobb ötletem van — szólt. — Hiszen itt van ez a hajóút. Jobban
tesszük, ha csinálunk valamit. Muszáj valamivel elterelni a gondolatainkat. 185 • — Errıl meg is feledkeztem — mondta Marissa. — Nem hiszem, hogy el akarok menni. Most semmiképp sem. Marissa! — figyelmeztette Tristan. Túl messzire elmentünk ahhoz, hogy most visszaforduljunk. — Odalépett a nıhöz, és megrázta a vállát. —• Menjünk el! Számoljunk le ezekkel a disznókkal! Marissa egyre csak a fejét rázta. Nem tudott ránézni Tristanra. Még az is átfutott az agyán, hogy a férfi ırült. — Marissa, gyere! — sürgette Tristan. — Na hagyjuk, hogy megússzák! Marissa végül felnézett. Érezte Tristan elszántságát. Neki pedig nem volt ereje vitatkozni, se ellenállni. — Jól van — mondta. — Ebben a pillanatban tényleg úgy érzem, hogy nincs több veszítenivalóm.
— Nagyszerő! — mondta Tristan. Szorosan magához ölelte Marissát, majd lábra állította. Megnézte az óráját. — Nem sok idınk maradt. Odaszaladt a telefonhoz, és a szobaszerviztıl hideg élelmet és néhány üveg vizet rendelt. Mihelyt az élelmiszercsomagot megkapták, lementek a hallba, és most is, mint reggel, a személyzeti bejárón távoztak. Bentley a Mercedesszel beállt egy sikátorba. Újságot olvasott. Tristan kinyitotta a hátsó ajtót Marissának, majd maga is beszállt a másik oldalon. — Aberdeen! — mondta Tristan Bentleynek. — Elmegyünk a csempészútra. — Kihajtottak a sikátorból, és elindultak az East Caim Sa Csui úton a Cross Harbor alagút irányába. Csak lépésben tudtak haladni. Tristan idegesen nézegette az óráját az alagút gyér világításában. — A fenébe! — mondta. — Aligha érünk oda, ha Fa-huang kapitány pontban hatkor felszedi a horgonyt. A végrehajtó szemügyre vette az íróasztal másik oldalán ülı férfit. Érthetı volt a kettejük közti feszültség, hiszen mindketten ugyanabban utaztak. Pontosan tudták egymásról, hogy ugyanaz a foglalkozásuk. Yip úgy
gondolta, hogy Ned kegyetlen barbár. Ned pedig patkánynak tartotta Yipet. Ugyanabban az irodában ültek, ahol Yip korábban Marissával és Tristannal találkozott. Willy odakint várakozott Yip néhány emberének társaságában. — Feltételezem, hogy Mr. Pang telefonált magának — kezdte Ned. — Valóban — felelte Yip. — De csak annyit mondott, hogy valami üzletrıl van szó. Egy férfi és egy nı, százötvenezer hongkongi dollárért. Ennél több részlettel nem szolgált. — Egy férfiról meg egy nırıl van szó, igen — mondta Ned. — Az egyik ausztrál, a másik amerikai. A férfi negyven körüli, a nı harmincas. A nevük: Tristan Williams és Marissa Blumenthal. A Peninsula Hotelben laknak, de lehet, hogy hamarosan elköltöznek onnan. Yip magában mosolygott, amikor rájött, hogy a Wing Sin e konfliktus mindkét érintettjétıl leszedi a sápot. — Micsoda véletlen — jelentette ki. — Biztos vagyok abban, hogy ez ugyanaz a pár, akik jártak már nálam ebben az irodában. — Minek? — kérdezte Ned. — Információért — magyarázta Yip. — Azok az emberek érdekelték ıket, akiket Kínából csempészünk ki a Megtermékenyítés Rt. számára.
Ned idegesen megrándult. — És mit mondott nekik? — Szinte semmit, biztosíthatom — felelte Yip. —• A Wing Sin soha nem ütötte bele az orrát az rt. üzleti ügyeibe. — Nos — folytatta Yip —, mennyi jut nekem ebbıl? Ned, aki már hozzászokott a hongkongi üzletmenethez, különösen a Wing Sinéhez, egyáltalán nem lepıdött meg, amikor elhangzott ez az egyenes kérdés. — A szokásos tíz százalék — felelte. — A szokásos tizenöt — mondta mosolyogva Yip. 186 — Rendben — mondta Ned. — Öröm olyan emberekkel tárgyalni, akik ismerik a feltételeket — jelentette ki a kínai. — Szerencsénk van. A párocska ugyanis azt tervezi, hogy ma délután egy tanka dzsunkájára szállnak, amely felveszi az önöknek szánt új embereket. Ez jelentısen megkönnyíti a dolgunkat, biztosra mehetünk. A hullákat is mindjárt bele lehet dobni a tengerbe. Tiszta munka. Ned felhúzta az inge ujját, és megnézte, hány óra. — Mikor
indulnak? — kérdezte. — Hat körül — mondta Yip és felállt a székbıl. — Az lesz a legjobb, ha mindjárt odamegyünk. Pár perc múlva már a forgalommal küszködtek. — Nincs gyorsabb út? — érdeklıdött Ned idegesen. — Csak ne izguljon — mondta neki Yip. — Vegye úgy, hogy a munka el van végezve. A napnak ebben az órájában még az Aberdeen alagút is zsúfolva volt. Az alagútból kiérve a déli parton is szinte állt a forgalom. Méterenként araszolva lehetett csak eljutni Aberdeenig. Tristan majd megırült a tehetetlenségtıl. Nem tudott nyugton ülni, percenként az óráját nézte. Marissa vele ellentétben mozdulatlanul, üres tekintettel bámult maga elé. Ahogy oldódni kezdett az érzelmi bénultsága, egyre kevésbé volt ura a gondo-» latainak. Robertre, az együtt töltött szebb idıkre emlékezett. Nemcsak Robert halála miatt érzett bőntudatot, de önmagát vádolta a megelızı hónapok minden keserőségéért is. Könnyek szöktek a szemébe. Elfordította a fejét, hogy Tristan ne lássa. Szörnyő apátia kerítette hatalmába, legszívesebben azt kérte volna, hogy
forduljanak meg. Nemcsak a fájdalom gyötörte, egyre jobban rettegett a tengeri úttól is, tartott tıle, hogy esetleg rosszul lesz, s ez csak tovább nehezíti a dolgot. Miközben a motoros szampanon a dzsunka felé igyekeztek, újra ellenállhatatlan kísértést érzett, hogy akár még onnan is visszaforduljon, és meneküljön, meneküljön ... A víz csobbanásától, az óceán szagától hányinger környékezte, aztán élénken felrémlett elıtte az utolsó kép Wendyrıl. — Nagyszerő! — örvendezett Tristan, amikor megpillantották a dzsunkát. Ezek szerint Fa-huang kapitány még nem indult el. A szampan a dzsunka mellé lavírozott. Marissa látta, hogy a kapitány nincs egyedül. Néhány ádáz kinézető kínai állt a fedélzeten, és azt lesték, mikor tőnnek fel utasaik. Marissa megragadta Tristan karját, és feléjük mutatott: — Kik azok ott? — kérdezte. — Olyan bandita külsejük van. — Nem tudom — mondta Tristan. — Valószínőleg a legénység. Bentley átlépett a dzsunkára, majd kezét nyújtotta. Tristan odaadta neki a. hideg élelmet és a palackozott vizet.
— Gyere, kedves — mondta Tristan, megfogva Marissa karját. Tristan hátulról tartotta, Bentley elölrıl segített neki, és Marissa pillanatokon belül a dzsunka fedélzetén találta magát. Mindhárman felmásztak a fıfedélzetre, ahol a kapitány üdvözlést mennydörgött és bemutatta ıket a két matróznak, Liunak és Maának. Mindenki meghajolt. Ekkor a kapitány kiadta a parancsot, és a matrózok visszatértek a munkájukhoz. Az indulási elıkészületek végénél tartottak. Még a két korábban látott asszony is részt vett a munkában: egy ketrecet igyekeztek megerısíteni, amelyben négy élı csirke verdesett. Marissáék érkezése után tizenöt perccel eloldották a köteleket. A dzsunkát emberi erıvel navigálták ki a kikötıbıl. Amikor már kijutottak a csatornára, a kapitány beindította a két dízelmotort. Mély hangon felzúgtak a motorok, a hajó megremegett. A masszív jármő lassan kihúzott a zsúfolt kikötıbıl. 187 Nyugatra, a lenyugvó nap irányába indultak meg. Más körülmények között Marissa bizonyára felvillanyozódott volna az élménytıl. A látvány gyönyörő volt, különösen
amikor elérték az Ap Lei Csou-sziget csücskét. Innen már látni lehetett az erdık borította Lamma-szigetet, és a Lan Tao-sziget hegyvidékét. Ám ez a szépség most nem hatott Marissára. Szemét szorosan összezárva állt a korlátnál. Örült, hogy fúj a szél, hogy felszárítja a könnyeit, és a többiek nem láthatják meg. De a hajó hánykolódásától egyre erısebben rátörı rosszulléttel szemben tehetetlen volt. Ned Kelly úgy káromkodott, ahogy arra csak egy ausztrál képes, amikor Fa-huang kapitány hajójának hőlt helyét találták a kikötıben. — Nem jöhettünk volna gyorsabban? — háborgott. Ausztrál lévén el sem tudta képzelni, hogyan tudnak mások ilyen forgalom közepette élni. — Kérdezze meg a szomszédoktól, hogy a hajón voltak-e az embereink! — Nem vagyok a cselédje — jelentette ki Yip. Ned alig tudta türtıztetni magát, hogy ne ugorjék neki a kínainak. — A büdös életbe! — káromkodott, és felnézett az égre, hogy csillapodjék. Tudta, hogy Yippel csínján kell bánni, különösen hazai pályán. — Legyen szíves, kérdezze meg — helyesbített. — És elnézést, amiért megbántottam.
Yip erre érdeklıdni kezdett az egyik szomszédos dzsunka lakóitól. Tanka nyelven beszélt velük, ebbıl Ned egy szót sem értett. Az eszmecsere után Yip Nedhez fordulva így szólt: — Felszállt két fehér ördög a hajóra. Szó szerint így mondták. — Csak ık lehettek — mondta Ned. — Utánuk tudunk menni? — Természetesen — felelte Yip. Yip szólt a szampan kormányosának, hogy menjenek vissza a kikötıbe. Itt az egyik emberével hozatott egy csillogó motorcsónakot. Ned Willyvel és a kormányossal beült elıre. Yip és két másik embere hátraültek. Mindkét férfi géppisztollyal volt felszerelkezve. Felbıgött a motor, kiszáguldottak a kikötıbıl. Ned meg volt elégedve a motorcsónak sebességével. Ám amikor kiértek a nyílt vízre, lelkesedése alábbhagyott. Az óceán tele volt — szinte hajszálra egyforma — dzsunkával. Amikor néhánnyal kudarcot vallottak, úgy döntöttek, hogy feladják. — Ennek az amerikainak hét élete van — pa-» naszkodott Ned.
Megfordult az ülésen, és a motor dübörgését túl-ordítva megkérdezte Yiptıl: — Mit csináljunk? yárjuk meg, míg visszajönnek, vagy mi legyen? — Semmi értelme várni — kiabált vissza Yip. — Élvezze a csónakázást. A többit majd az étteremben megbeszéljük. — Milyen étteremben? — kérdezte Ned. Yip elıremutatott. Jól látszott innen Aberdeen hatalmas, vörösarany úszó vendéglıje. Oázis az ütött-kopott hajók tengerében. Ned tizenöt perccel késıbb nagyúri körülmények között vacsorázott. A nap már lenyugodott, és Aberdeen fényei kigyulladtak körben a kikötıben. Yip hatalmas lakomát rendelt. Ned azonnal megfeledkezett minden dühérıl. A lakomázás közepén megjelent Yip egyik embere, kezében tengerészeti térképpel, amelyet Yip széthajtogatott az asztalon. — Ez itt a Hszicsiang folyó torkolatvidéke — magyarázta. — A legtöbb külföldi csak Gyöngy folyóként emlegeti •— mutogatta a pálcikával. — És itt, ebben a gazdasági övezetben, amit Kína Macao fölött alakított ki, a part mentén apró szigetek sorakoznak. Fa-huang kapitány ide ment felszedni azokat az embereket. S ha ma éjjel kimegy néhány emberemmel, akkor találkozhat velük. Nem kell
megvárni, hogy bejöjjenek. 188 — Hogy jutok oda? — kérdezte Ned a térképet nézegetve. Azt látta, hogy nincs nagyon messze, legföljebb százötven kilométerre. — Kap egy spéci csónakot — mondta Yip. — Szivarhajónak nevezik. — Fantasztikus — jegyezte meg Ned. Tudta, "hogy ezek a szivarhajók elérhetik az óránkénti nyolcvan kilométeres sebességet. — Már csak egy probléma van — mondta Yip. — S mi lenne az? — kérdezte Ned. ¦— Ez megdrágítja a dolgot. 1990. április 19. 22.52 — Marissa! — szólította izgatottan Tristan. — Kapcsolatba léptünk velük. Miért nem jössz fel a fedélzetre? Marissa felült a sötétben. A raktárban feküdt egy bambuszszınyegen.
Sétahajózásról már rég nem volt szó. Másfél órával azután, hogy kifutottak Aberdeenbıl, és megkerülték a Lan Taosziget déli csücskét, hirtelen támadt szélviharba keveredtek. A rózsaszínő égboltra percek alatt fenyegetı fekete felhık győltek. Két méter magas hullámok csapkodták a hajót. Az enyhe rosszullét, amelyet Marissa induláskor érzett, tengeribetegséggé erısödött. Mivel mosdó nem volt a hajón, Marissa a hátsó fedélzetrıl kihajolva hányni kezdett. Amikor az esı is rákezdte, leküldték a piszkos raktárhelyiségbe. Tristan aggódott ugyan érte, de nem tudott mit csinálni. Mellette maradt, ám amikor elıvette a hideg élelmet és enni kezdett, az étel látványától és szagától Marissa csak még rosszabbul lett. Elküldte a férfit. A szél késleltette ıket. A tomboló vihar miatt be kellett vonni a nagy pillangós vitorlát, amelyet addig használtak. A kapitány a motorokat járatta, és Igyekezett egyenesben tartani a hajót. Bentley elmondta, hogy ilyen módon takarékoskodik az üzemanyaggal. S jóllehet késıbb elült a vihar, és újra felvonták a vitorlát, az utazás semmivel sem lett kellemesebb. A szél ugyan elcsöndesedett, ám sőrő, sárga köd ereszkedett a vízre.
Számtalanszor megesett, hogy kürtjeikét bıgetve hatalmas hajók tőntek elı váratlanul a ködbıl, igencsak próbára téve ezzel a dzsun-ka legénységének manıverezı szakértelmét. De végül mégiscsak megérkeztek, és már jó fél órája felalá cirkáltak a part és a közeli szigetek között. Marissa elıször a többiekkel együtt kint állt a fedélzeten, és nézte a szárazföldet, megilletıdve azon, hogy a kommunista Kína földjét látja. Egy idı után azonban visszatért a raktárba, hogy egy negyedórára lefeküdjék. Rosszulléte múlófélben volt, nyomában ólmos fáradtság tört rá. — Gyere! — hívta most Tristan. — Tudom, hogy rosszul vagy, de hát ezért jöttünk ide. Marissa nagy nehezen lábra állt. Egy pillanatra megszédült. — Van még egy kis vizünk? — kérdezte. — Hogyne, kedves — mondta Tristan, és ezzel odanyújtotta neki a farzsebébe tett laposüveget. Miután ivott egy keveset, visszaadta a palackot Tristannak, és megtörölte a száját a keze fejével, majd belekarolt a férfiba. Együtt mentek fel a felsı fedélzetre. A hajón sötét volt. Egyetlen lámpa sem égett.
A kapitány járatta ugyan a motorokat, de olyan halkan, hogy Marissa nem is hallotta, csak a rezgést érezte a lába alatt. Csak néha lehetett hallani a tompa, bugyborékoló hangot, amikor a hullámok idınként ellepték a szivattyúkat. Látszott, hogy Fa-huang kapitány idegei pattaná189 sig feszültek. Két matrózáé nemkülönben. Ez volt a vállalkozás legkritikusabb része, nemcsak azért, mert felfedezhették ıket, hanem mert a sekély vízben a víz alatti'zátonyok külön veszélyforrást jelentettek. Senki sem szólt egy Szót sem. Olyan közel voltak a parthoz, hogy Marissa hallotta az apró állatok ne-szezését. Ezenkívül csak a hajó oldalának verıdı hullámok csobbanása törte meg a csöndet. A szúnyogokra csak késıbb figyelt fel. Váratlanul elemlámpa fénye villant a távolból, majd gyors egymásutánban kétszer megismétlıdött. A kapitány abban a pillanatban leállította a motorokat, leadta a saját fényjeleit, és intett az orrban álló matrózoknak. Egy pillanattal késıbb hallották, hogy a horgony belecsobban a vízbe. A kapitány és a matrózok fojtott hangon tárgyaltak valamit, miközben a hajó farral a partnak fordult. Az egyik matróz hirtelen eltőnt, és amikor visszatért, egy AK 47-es géppisztolyt szorongatott a kezében. A távolban egy
egzotikus madár vijjogott, baljós színezetet adva az egész jelenetnek. — A kalózoktól félnek — suttogta Bentley Marissának és Tristannak. — Még mindig vannak kalózok? — suttogott Marissa is. — A Gyöngy folyón mindig is voltak kalózok — magyarázta Bentley. — Mindig is voltak és mindig is lesznek. Ujabb öt feszült perc telt el, a csöndet csak a szúnyogok döngése és a hullámok csapkodása zavarta meg. Majd a ködbıl egyszerre csak kivált egy kis, fából ácsolt csónak. Két alak ült benne. Az egyik a farban evezett, a másik arccal elıre ült középtájon. A kapitány leszólt hozzájuk. A fegyveres matróz a géppisztoly csövét rájuk irányította. Az egyik jövevény suttogva válaszolt. A kapitány meghallgatta, majd intett, hogy feljöhetnek a hajóra: Ettıl mindenki megkönnyebbült. — İket vártuk — magyarázta megkönnyebbülve Bentley. Az evezıs férfi a hajó oldalához kormányozta a kis csónakot. Marissa kihajolt a korláton, hogy lássa, amikor a két kínai beszáll. Sorsára hagyták saját csónakjukat, amit aztán az
ár továbbsoflort a ködben. A horgony láncát percek alatt felvonták. A kapitány felhúzatta a vitorlát, hogy a parti széllel vitessék magukat. A nagy dzsunka csöndben elúszott a partoktól. Hamarosan a ködbe vesztek a parti fák koronái is. — Még további fél óráig csöndben kell maradnunk — suttogta Bentley. Minden szem a bársonyos sötétséget nézte, mindenki fülelt, nem hall-e másik hajót. De csak a saját vitorlájuk neszezését hallották. A két újonnan érkezett kínai összedugta a fejét az árbócnál. Senki sem szólt hozzájuk egy szót sem. Egyszerő, fekete vászonruhát viseltek, ez Marissát azokra a képekre emlékeztette, amit a vietkongok-r-ál látott a vietnami háború idején. — Mit csináljunk? — kérdezte Tristan fojtott hangon Bentleytıl. — Beszélhetünk ezzel a két szar-fcázival? — Várjanak, amíg a kapitány engedélyt ad — nondta Bentley. — Jó messzire el kell távolodnunk a parttól. Még Marissa is nyugodtabbnak érezte magát. Figyelte a tengert, amely sima volt, mint egy fekete üvegtábla. Felnézve látta, hogyan feszül neki a vitorla csúcsa a szürkés égboltnak, sıt a ködön át felsejlett egy-két csillag is, bár csak silány utánzata annak a csillagmiriádnak, amit az ausztrál sivatag egén látott.
Aztán újra elırefordította a tekintetét, és ijedten tapasztalta, hogy fák koronájának körvonalait látja. Föld a közelben! — Megint partközelben vagyunk — suttogta a mellette üldögélı két férfinak. 190 Tristan és Bentley összenézett. — Ez furcsa — jegyezte meg Bentley. — Egy pillanat. Azonnal itt vagyok. Bentley visszasétált a fıfedélzetre. Marissa és Tristan látták, hogy a kapitánnyal beszélget. Sokáig tárgyaltak, aztán Bentley visszajött és leült melléjük. — Ez egy lakatlan, part menti sziget — magyarázta Bentley. — Egy lagúna felé igyekszünk, ahol horgonyt vethetünk. Mintha csak végszóra történne, a horgony nagyot csobbant a vízben. — Miért állunk meg? — kérdezte Marissa, és újra görcsbe szorult a gyomra. — A kapitány azt mondja, meg kell várnunk a napfelkeltét,
mielıtt visszaindulnánk Aberdeenbe —; mondta Bentley. — Ezt nem említette korábban — jegyezte meg Tristan. — Azt akarja mondani, hogy az egész rohadt éjszakát idekint kell töltenünk? — méltatlankodott, és agyoncsapott egy szúnyogot a karján. — Úgy tőnik — felelte Bentley. — A kapitány szerint hajnalban elvegyülhetünk a halászhajók közé, amikor azok a falvakból északnak indulnak. Ha most akarnánk elhajózni a folyótorkolat elıtt, a kommunisták radarjai azonnal jeleznének. Mivel a helyiek éjszaka soha nem mennek ki a vízre, elég gyanúsnak találnának minket. ~ Szólhatott volna elıre —'¦ panaszkodott Marissa. — Beszélhetünk ezekkel a felszedett fickókkal? — kérdezte Tristan. — Megkérdezem a kapitányt — mondta Bentley,' és ezzel visszament Fa-huanghoz. — Sajnálom, kedves — mondta Tristan. — Fogalmam sem volt róla, hogy egész éjszaka tartani fog. Marissa vállat vont. — Rosszabbul is elsülhetett volna — felelte. Bentley hamarosan visszatért. — A kapitány azt mondja, hogy beszélhetnek kedvükre, csak ne túl hangosan.
Mihelyt a matrózok leengedték a vitorlát, Marissa, Tristan és Bentley megkereste a menekülteket, és leültek melléjük. — Elıször is mondja meg nekik, kik vagyunk —• kérte Tristan Bentleyt. Amikor Bentley beszélni kezdett, Marissa közelebbrıl is szemügyre' vette a két férfit. Bár nehéz volt megítélni, Marissa úgy gondolta, hogy körülbelül egyidısek lehetnek. Rövidre vágott hajuk volt. Tekintetüket egyik idegenrıl a másikra kapkodták. — İ Csiang Lam — mondta Bentley az erısebb testalkatú férfira mutatva. A kínai meghajolt, amikor meghallotta a nevét. — ı pedig Cse Wah. A bemutatkozás után Tristan arra kérte Bentleyt, tolmácsolja, hogy azt szeretnék tudni, honnan jöttek, és mi a foglalkozásuk. Valamint azt, hogy miért csempészték ki ıket Kínából. Mialatt Bentley fordított, Marissa és Tristan megbeszélték, mit kérdezzenek még. A háttérben a legénység kései vacsorához, majd lefekvéshez készülıdött. Amikor a két kínai elhallgatott, Bentley elmondta Marissának és Tristannak, hogy a két férfi Kuang-tung tartomány egy kis városkájába való.
Csiang Lam buddhista szerzetes, akinek sikerült túlélnie a kommunista rezsimet. Cse Wah vidéki orvos, a kulturális forradalom „mezítlábas orvosainak" modernebb képviselıje. Elmondásuk szerint azért hagyták el Kínát, mert nagyon sok pénzt ígértek nekik. De késıbb mindketten vissza akarnak menni a hazájukba. És egyikük sem tudja, miért kapták ezt az ajánlatot. — Miért pont ıket választották ki? — kérdezte Marissa. Bentley lefordította a kérdést, majd azt mondta: ;— Csiang azt felelte, azért, mert járatos az önvédelmi harcban. Azt meséli, hogy a szerzetesrenden belül versengeniük kellett. Cse azt mondja, azért, mert orvos. Neki nem kellett versenyen kiállnia, ıt csak megkeresték, és olyan ajánlattal álltak elı, amit nem tudott visszautasítani. Cse családos ember, felesége és gyereke van, még élnek az ı szülei, és az asszony szülei is. 191 Marissa Tristanra pillantott. — Szerintem az orvos a kulcsfigura — jelentette ki. Tristan bólintott. — Kérdezze meg az orvostól, járatos-e a megtermékenyítı eljárásokban — mondta Tristan —, különösen az in-vitro megtermékenyítésben?
— Valamennyit beszélek angolul — szólalt meg váratlanul Cse, mindenkit meglepve ezzel a kijelentésével. — Csiang nem, de én igen. Abban az idıben tanultam angolul, amikor Kuangcsouban jártam iskolába, és sok orvosi könyvet olvastam ott. — Ez biztató — jegyezte meg Tristan. — Ebbıl is látszik, hogy szorgalmasan tanult. — Köszönöm — mondta Cse. — Sajnos, könnyebben olvasok, mint beszélek. '¦— Érti, mit jelent az in-vitro megtermékenyítés? :— kérdezte Tristan. — Értem — felelte Cse. — De keveset tudok, csak a könyvekbıl olvastam róla. — Érdekli magát az in-vitro megtermékenyítés? — kérdezte Marissa. Cse idegessége ellenére is elnevette magát. — Nem sok hasznát venném. Kínában túl sok az ember, és túl sok a gyerek. — És mi a helyzet a tébécével? — kérdezte Marissa. — Gondot okoz ez az önök országában? Sok megbetegedés fordul elı?
— Mostanában nem — felelte Cse. — Kínában mindenki kap BCG-oltást. 1949 elıtt a tébécé népbetegség volt Kínában, különösen itt délen. Ám a BCG-nek hála, ma már más a helyzet. — És hogy állnak a heroinnal? — kérdezte Tristan. •—- Nálunk nincs heroin — mondta Cse. — Kínában nem probléma a kábítószer. — És a nemi betegségek ? — kérdezte Marissa. — Kínában alacsony a nemi betegségek száma — jelentette ki Cse. — A kommunisták elejét vették a nemi betegségek terjedésének és az ópium fogyasztásának. Olyan egészségügyi programot vezettek be, amely nem a gyógyításra, hanem a megelızésre helyezi a hangsúlyt. Ugyanis mi a gyógyítást illetıen nem rendelkezünk annyipénzzel és olyan berendezésekkel, mint a nyugati államok. — Maga milyen praxist folytat? — kérdezte Tristan. — Úgy értem, mire szakosodott? — Tipikus vidéki körorvos vagyok — felelte Cse. — Van egy kis rendelım, ahol egészségügyi felvilágosítást adok, foglalkozom immunizálással és születésszabályozással. Mindez közel négyezer embert érint.
Gyógyítunk apróbb betegségeket, ellátjuk a kisebb baleseti sérüléseket és ha szükséges, akkor a körzeti kórházakhoz fordulunk. — Kínai gyógyászatot alkalmaznak? — kérdezte Marissa. — Amennyiben a betegek azt igénylik, akkor igen •— felelte Cse. — Vannak gyógynövényeseink, meg olyanok, akik akupunktúrával foglalkoznak. De én modern gyógyászatot tanultam Kuangcsouban, bár nincsenek meg hozzá a modern felszereléseim. Marissa Tristanra pillantott. — Kezdek kifogyni a kérdésekbıl — mondta. — Én is — jegyezte meg Tristan, és testtartást változtatott. Eddig mindannyian törökülésben kuporogtak a fedélzeten. Majd újra Csehez fordult. — Ki vette fel magával a kapcsolatot? •— kérdezte. — A Fehér Lótusz triász — felelte Cse. ¦— Kínában is vannak triászok? — kérdezte Marissa. — Vannak ám — szólt közbe Bentley. — Ugyanis ennek a szervezkedésnek Kínába nyúlnak a gyökerei.
— Kérdezze meg a szerzetest, miért volt fontos, hogy jártas legyen az önvédelmi harcban? — mondta most Tristan. — Erre felelhetek magam is — jelentette ki Cse. ~Csiangnak az a feladata, hogy engem megvédjen. — Miért kell magát megvédeni? — kérdezte Tristan. 192 — Azt nem tudom — felelte Cse. — Jártak már külföldön? — kérdezte Tristan. — Soha — felelte Cse. — Csomagjuk van? — Semmi. — Kábítószer van maguknál? — Nincs. — És az egészet a pénzért csinálják? Cse bólintott. — Sokévi fizetésünknek megfelelı összeget ajánlottak. Mielıtt eljöttem, elıre megkaptam egyévi fizetésemet.
— Mennyi ideig lesznek távol? — kérdezte Tristan. — Nem tudom biztosan — felelte Cse. — Egy évig, talán kettıig. Tristan beletúrt a hajába. Megrázta a fejét, és csalódottan nézett Marissára. — Nem tudok már mit kérdezni. A helyzet elkeserítı. A társaság egyszerre csak észrevette, hogy nincsenek egyedül. Felnézve azt látták, hogy a kapitány odajött hozzájuk, s most kérdezett valamit Bentleytıl. Bentley fordított: — A kapitány azt kérdezi, akarunk-e enni. A felesége fızött vacsorát. — Miért is ne? — mondta Tristan, és felállt. —; Legalább kapunk valamit azért a rohadt háromezerötszáz hongkongi dolláromért. Néhány órával késıbb Marissa és Tristan a felsı fedélzeten feküdtek egymás mellett egy bambuszszınyegen. Csak itt maradhattak magukra. Egy-két szúnyogot meg a hővös, nedves szelet leszámítva, kényelmes helyük volt. Marissa nem evett semmit, csak a magukkal hozott vízbıl ivott. Teljesen kiszáradt a rosszullét és a hányás következtében.
— Ne haragudj rám, kedves — mondta Tristan. — De teljesen biztos voltam benne, hogy ha idejövünk és elbeszélgetünk ezekkel a fickókkal, akkor mindent megtudunk. Erre most semmivel sem tudunk többet, mint ideutazásunk elıtt. Sajnos, hiába tettük kockára még az életünket is. Ráadásul te még rosszul is lettél. — Én is azt hittem, hogy most megtudjuk a választ —'¦ jelentette ki Marissa.' •— Furcsa. Nem tudom, mi hiányzik a képbıl. Egész egyszerően nem értem, hogy az Ausztrál Nıbeteg Ellátó Klinikának miért jó, ha illegálisan kínaiakat csempész be az országba. — Én változatlanul azt hiszem, hogy kábítószer van a dologban — mondta Tristan. — Az Arany Háromszög heroinja. — De hát ezeknél az embereknél semmi sincs — emlékeztette Marissa. — Csak ez magyarázná az ANEK horribilis kiadásait — jelentette ki Tristan. — Arról már nem is beszélve, hogy mi mindent elkövetnek azért, hogy titokban tartsák, amit csinálnak. Még attól sem riadtak vissza, hogy nyilvános helyen megpróbáljanak agyonlövetni minket. Kábítószer kell legyen a tét, nem gondolod?
— Nem tudom, mit gondoljak — mondta Marissa. — Lehet valami abban, amit mondasz, de csak egy bizonyos pontig. De azt még mindig nem tudjuk, hogy mitıl van ez a tébécés salpingitis. S ha kábítószerrıl van szó, akkor hogy kerül ide egy körorvos és egy buddhista szerzetes ? — Fogalmam sincs — jelentette ki Tristan. — Én semmit sem értek. Még az a képtelen ötlet is felmerült bennem, hogy ez az egész valahogy összefügg azzal, hogy 1997ben az angolok visszaadják Hongkongot a kínaiaknak. De hát ebbıl se jön ki semmi. Félek, hogy zsákutcába jutottunk. Bárcsak ne használta volna Tristan ezt a kifejezést, gondolta Marissa. Lehunyta a szemét. Azt hitte, azok után, ami történt, nem jön álom a szemére. Ám minden kényelmetlenség és fájdalom dacára gyızött a fáradtság, szinte pillanatokon belül elaludt. 193 Álmodott. Azt álmodta, hogy Robert folyós homokba süllyed és hiába próbál segítséget kérni tıle. Egy faágba kapaszkodik, s onnan nyújtja kétségbeesetten a férfi felé a kezét. A faág azonban leszakad, és ı zuhan, egyre zuhan lefelé ... Marissa egy órával azután, hogy elaludt, hirtelen felült, féligmeddig arra számítva, hogy ıt is homok veszi körül. Ehelyett
azt látta, hogy egy kemény bambuszszınyegen ül, és Tristan ott alszik mellette. Feje körül szúnyograj, homlokán hideg verejték-cseppek gyöngyöznek. Marissa szandálos lábak neszezésére riadt. Felnyitotta a szemét. Még nem volt itt a hajnal, a ködbe borult világ azonban mégis világosodni kezdett. A sőrő hajnali köd elfátyolozta a közeli szigeteket. A madárcsicsergés idehallatszott, a partot azonban nem lehetett látni. Marissa felült, és azt látta, hogy a legénység a horgony felvonásához készülıdik. A vitorlát már kibontották, készen állt a felhúzásra. Hallotta, hogy odalent egy pillanatra felsír egy kisgyerek. Felállt, és kinyújtóztatta elmerevedett izmait. Meglepte, hogy aludni tudott, különösen azok után, hogy lidérces álmából felriadt. Amikor izmai valamelyest fellazultak, odasétált a korláthoz. Miután meggyızıdött arról, hogy mindenki el van foglalva valamivel, félretéve maradék büszkeségét, a korlát fölött könnyített magán. Amikor befejezte, örült, hogy senki sem látta meg. Tristan még mindig mélyen aludt. Marissa nem akarta felébreszteni, ehelyett lemászott az alsó fedélzetre. A kályhán víz forrt. A kapitány feleségének segítségével Marissa teát készített, és felvitte a fıfedélzetre. Ekkorra
Tristan is felébredt. — Jó napot, kedves — mondta szokásos vidámságával. Marissa megosztotta vele a teáját. Közben felvonták a hatalmas vitorlát, majd érezték, hogy beindulnak a motorok. — Az embereink igencsak igyekeznek hazafelé — mondta Tristan. — Felhúzták a vitorlát, és a motort is járatják hozzá. Késıbb azonban kiderült, hogy a kapitány a motorokat csak addig használta, amíg a dzsunka ki nem úszott a lagúnából. Mihelyt eltávolodtak a parttól, a motorokat leállították, és csak a vitorla segítségével haladtak elıre. A könnyő reggeli szélben délnek fordultak, és megindultak Aberdeen felé. Ahogy kezdett felszállni a köd, látták, hogy halászhajók tucatjai igyekeznek kifelé a nyílt vizekre. Minden békésnek tetszett egészen addig, míg a távolból egyre erısebb motorzú-gást nem hallottak. A kapitány abban a pillanatban parancsokat osztogatott. Sebtében bevonták a vitorlákat, és beindították a motorokat. Bentley odament Marissához és Tristanhoz, és elmagyarázta, hogy a kapitány újra a part felé vette az irányt. — Mi történt? — kérdezte Tristan. Nyilvánvaló volt, hogy a
legénység sem érti a dolgot. — Egy part menti kis öbölbe tartunk — magyarázta tovább Bentley —, óvatosságból. A kapitány attól fél, hogy egy kínai járırhajó tart felénk. Szerinte nem lehet motoros szampan vagy dzsunka, ahhoz túl erısek a motorjai. Azt mondja, amennyiben mégsem járırhajó, akkor csak kalózok lehetnek. — Szőzanyám! — jajdult fel Marissa. Közel százméternyire sikerült megközelíteniük a partot, mire feltőnt a hang forrása. Egy szivarhajó volt. Úgy látszott, egyenesen feléjük tart. S mivel mostanra már teljesen felszállt a köd, tisztán látták a hajót. A kapitány megint parancsokat üvöltött, mire mindkét matróz eltőnt az alsó fedélzeten. Kezükben az AK 47-es géppisztolyokat lóbálva jelentek meg újra. — Nem tetszik ez nekem — mondta Marissa. — Sehogy sem tetszik. A kapitány feléjük fordult és rájuk rivallt. Bentley gyorsan elhadarta, hogy a kapitány a két matrózon kívül mindenkit leparancsolt az alsó fedélzetre. 194
Sietve engedelmeskedtek. Bentley becsukta maga mögött a fıfedélzetre nyíló faajtót, és csatlakozott Marissáékhoz, akik a dzsunka part felıli oldalán álltak. A kora reggeli derengésben tisztán kivehetı volt a szárazföld. — Járırhajó az? — kérdezte Tristan Bentleytıl. Ahonnan álltak, jól hallották a kapitány és legényeinek beszélgetését, miközben a másik hajó egyre közeledett a dzsunka jobb oldalához. — Még mindig nem tudják — mondta idegesen Bentley. ' Hallották, hogy a szivarhajó odahúz melléjük. Csak úgy dübörgött a motorja. A kapitány kiabált valamit. — Azt mondja nekik, hogy álljanak félre az útból — fordította Bentley. A kapitány és a szivarhajó emberei üvöltve, dühösen veszekedtek egymással. A vita eltartott egy darabig, ezenközben Marissának feltőnt, hogy Bentley egyre jobban zavarba jön. — Mirıl beszélnek? — kérdezte idegesen Marissa. — Ez nagyon furcsa — mondta Bentley. — A szivarhajó emberei azt hajtogatják, hogy a két fehér ördögért jöttek. — Kik azok a fehér ördögök? — kérdezte Marissa. —•
Attól tartok, hogy magáról és Tristanról beszélnek — jelentette ki Bentley. — Ám a kapitány rettenetesen dühös, amiért utánunk jöttek, és kockáztatták a vállalkozás sikerét. Marissa megragadta Tristan karját. A vita odafent egyre szenvedélyesebb lett. Bentley arcát figyelték, az azonban nem árult el semmit. — Mi történik? — kérdezte végül Marissa. — Nem hangzik valami jól — vallotta meg Bentley. — A kapitány távozásra szólította fel a hajót, ám azok azt mondják, hogy vagy megkapják magukat, vagy... — Vagy? — követelte a választ Marissa. — Vagy a matrózok agyonlövik mindkettıjüket •— nyögte ki Bentley. — A Wing Sin az. — Tud valamit csinálni? — nyelt egyet Tristan. Bentley megrázta a fejét. — Itt már semmit — felelte. — A Wing Sinnel nem szegülhetek szembe. Ráadásul a kapitány elvette a fegyveremet az éjjel. Azt mondta, hogy az engedélye nélkül senki sem viselhet fegyvert a hajón. — Úristen! — mondta Marissa.
Tristan a százméternyire lévı part felé nézett. Azon tőnıdött, el tudnának-e úszni odáig. Ám ugyanabban a pillanatban, ahogy ez a gondolat felötlött benne, hangos csattanással kivágódott a fıfedélzetre nyíló ajtó. A kapitány egyik embere állt ott. A fegyverével gyorsan integetni kezdett. — Tartok tıle, hogy a fıfedélzetre akarja vinni magukat — mondta Bentley. — Nagyon sajnálom. Tristan Bentleyhez fordult. — Mivel testıri feladatainak e pillanatban nem nagyon tud megfelelni — mondta —, volna kedves azért a tolmácsolásban még rendelkezésünkre állni? Esetleg velünk tartana? — Ha a kapitány megengedi — felelte Bentley. — Gyere, kedves — mondta Tristan. — Hongkongban vagyunk, ahol minden eladó és megvehetı. Lássuk, meg tudunk-e egyezni a kapitánnyal. Marissa halálra váltan hagyta, hogy Tristan meginduljon vele a fegyveres matróz nyomában. Kiléptek a reggeli fénybe. Most, hogy a nap felszárította a ködöt, szép idı ígérkezett. Az eddig szürke víz mostanra visszanyerte szokásos smaragdzöld színét.
A kapitány ott állt a fıfedélzeten. Komor tekintettel méregette a „fehér ördögöket". Tristan gyorsan mondott valamit Bentleynek, aki lanka nyelven hangosan ezt kiáltotta: — A fehér ördög ötvenezer hongkongi dollárt ígér, ha ıt meg a feleségét biztonságban visszaviszi Aberdeenbe. 195 A kapitány arckifejezése megváltozott. Megrántotta kecskeszakállát, és figyelte a másik hajót. A szivarhajón álló két férfiban Marissa felismerte azokat, akik a dögöket dobálták a vízbe, amikor Wendy meghalt. '— A fehér ördög százezerre emelte az összeget — kiáltotta Bentley tankául. A kapitány mondani kezdett valamit Bentleynek, de aztán a mondat közepén megállt. Le nem vette a szemét a szivarhajóról. Végül megrázta a fejét. — A Wing Sinnel nem harcolhatok — mondta. Bentley Tristan felé fordult, és tolmácsolta, amit a kapitány mondott. — Mondja meg neki, hogy megduplázom kétszázezerre —
szólt Tristan. Mielıtt azonban Bentley fordíthatta volna, újabb motorzúgásra lettek figyelmesek. Minden szem egy partközeli kis szigetre szegezıdött, mintegy négyszáz méternyire északra. A zúgás egyre erısödött, és a sziget csücskénél feltőnt egy metálszürke, ágyúval felszerelt hajó orra. A kapitány felparancsolta egyik emberét a fıfe-délzetre, és kikapta a kezébıl a géppisztolyt. Tétovázás nélkül leadott egy sorozatot a szivarhajón álló emberek feje fölé, majd teljes hangerıvel ordított valamit. A másik matróz ezalatt leterelte Marissát és Tristant az alsó fedélzetre, és rájuk csapta az ajtót. — Mi történik? — kérdezte Tristan. — A kínaiak — mondta Bentley. — Járırhajó. — Mit kiabált a kapitány, amikor tüzelni kezdett? — kérdezte Tristan. — Azt, hogy „tolvaj, tolvaj' — mondta Bentley. Hallották, hogy a szivarhajó felbıgeti a motorokat. A
dzsunka megdılt, amint a másik hajó keltette hullámok neki vágódtak az oldalának. Másodperceken belül ágyú dörrent, amelyet si-vító hang követett. — Ránk lınek? — kérdezte Marissa. — Szerintem inkább a szivarhajó után lıttek — jelentette ki Tristan. — Különben már régen a vízben lennénk. A járırhajó motorjának zúgása egyre erısödött, ahogy közelebb ért a dzsunkához, de aztán hamar el is húzott mellette. A dzsunkát ismét megdöntötték az oldalához verıdı hullámok. — Sosem gondoltam volna, hogy egyszer kínai kommunisták fogják megmenteni az életemet. Ekkor megint kivágódott az ajtó, és ott állt elıttük az egyik matróz. Belépett és kiabált valamit. — Mi van már megint? — kérdezte Tristan. — Azt mondja, hogy mindannyiunknak fel kell mennünk a középsı fedélzetre — tolmácsolta Bentley. — Mindenkinek, még a két menekültnek is. Amikor Marissa felért, látta, hogy a járırhajó délkeletnek tart. Messze elıttük gyorsan távolodott a szivarhajó.
A kapitány újabb parancsot ordított. Bentley el-fehéredett. Aggodalom csillant a két szökevény szemében is. Csiang Lam kétségbeesetten mondott valamit a kapitánynak. — Most meg mi a baj, haver? — kérdezte Tristan. — A kapitány parancsára mindannyiunknak a vízbe kell ugranunk — magyarázta Bentley. — Micsoda? — kérdezte Marissa elfúló lélegzettel. — Miért? — Azért, mert tudja, hogy a járır visszajön, és nem akarja, hogy rábizonyítsák az embercsempészetet. Csiang még mindig a kapitányhoz beszélt. Egyre hisztérikusabb gesztusokkal, artikulálatlan hangon sivítozott. — Mi baja a szerzetesnek? — érdeklıdött Tristan. 196 — Azt magyarázza a kapitánynak, hogy nem tud úszni — felelte Bentley. A kapitány jelentıségteljesen ránézett Csiangra, majd a part felé mutatott. Amikor Csiang ezek után sem hagyta abba az ordítozást, Fa-huang habozás nélkül tüzelt. A szerzetes holtteste elıbb nekivágódott a korlátnak, majd a fedélzetre
zuhant. Marissa elkapta a tekintetét. Tristan hitetlenkedve bámult a kapitányra. Bentley átmászott a korláton. • A kapitány kiáltott az egyik matróznak. A férfi odarohant a halott szerzeteshez, fogta a hullát, és minden teketória nélkül beledobta a vízbe. Tristan sietve átsegítette Marissát a korláton. Bentley ugrott elsınek. Marissa és Tristan együtt ugrottak. Utoljára jött Cse Wah. Marissa, mihelyt képes volt megállítani zuhanását a váratlanul jeges vízben, felérkezett a felszínre. Megfordult, s a dzsunkát kereste a tekintetével. A hajó már el is indult, északnak tartott, igyekezett minél messzebb kerülni a kínaiak járırhajójától. 17 1990. április 22. 8.05 Marissának hatalmas erıfeszítésébe telt, hogy vizes ruháiban, cipıjét a kezében tartva ússzon. S bár jó néhány perce küszködött már, nem érezte, hogy egy jottányival is közelebb kerülne a parthoz. Bentley és
Cse messze elıtte jártak, Tristan azonban mellette maradt. — Csak nyugodtan, kedves — biztatta Tristan. — Ideadhatnád nekem a cipıdet. Marissa boldogan odaadta. Tristan a saját cipıin összekötötte a cipıfőzıket, és a nyakába akasztotta a lábbeliket. Marissáét meg belegyömöszölte a zsebébe. A cipık nélkül Marissának könnyebben ment az úszás. A lövés okozta sokk és az ugrás keltette pánik eddig teljesen megbénította Marissát, csak az úszásra összpontosított. De aztán fokozatosan ráébredt, hogy az óceánban van, és ez Wendy halálára emlékeztette. Lelki szemei elıtt felsejlettek az éhes, szürkésfehér szörnyetegek, amint ott köröznek némán a felszín alatt. S a tudat, hogy a közelben egy Vérzı test van a vízben, csak fokozta rettenetét. — Mit gondolsz, vannak errefelé cápák? — kérdezte Marissa elfúló hangon két karcsapás között. Azt 'remélte, hogy Tristantól megnyugtató választ hall. — Egyszerre csak egyvalami miatt aggódjunk — mondta Tristan. — Persze hogy vannak — kiáltott vissza Bentley.
— Kösz, haver — kiabált vissza Tristan. — Pont ezt akartuk hallani. Marissa igyekezett elhessegetni magától a gondolatot, mégis, minden egyes karcsapás után azt várta, hogy alulról elkapja valami. S ha Tristan nem úszik szorosan mellette, biztosan rég elveszitette volna a fejét. — Csak elıre figyelj — tanácsolta Tristan. — Hamarosan kiérünk. Sokáig tartott, de végre közelebb kerültek a fák. Marissa látta, hogy elıttük Bentley leállt. A víz a derekáig ért. Innentıl kezdve gyalogolniuk kellett. Mire Marissa és Tristan is kiért a partra, Bentley és a kínai már a ruháikat vetették le. — Légy üdvözölve a Kínai Népköztársaságban — mondta Tristan, és az utolsó métereken kézen fogva vezette Marissát. A part sarló alakban húzódott a pár száz méterre lévı hegy lábáig. A homokos részen túl buja, féltrópusi fák öveztek egy lapos területet. Tengeri és lápmadarak röpködtek, tollászkodtak mindenfelé. Egy pillanatra sem szőnt a csivitelésük. 197
Marissa a tenger felé pillantott, elnézte az apró szigetecskék szabdalta smaragdzöld vizet. Békés, képeslapra kívánkozó táj. A víz fölött sirályok röpködtek. A láthatáron sehol a dzsunka, sem a szivarhajó, sem a járır. A társaság elnyúlt a parton, s a jeges víz után átengedték magukat a napsugarak melegének. Tristan kivette az útleveleket oldaltáskájából, és kiteregette ıket száradni a napra, csakúgy, mint a megmaradt dollárokat, amelyekre kagylókat tett nehezéknek. — Hihetetlen, hogy a kapitány képes volt lelıni a szerzetest — mondta Marissa megremegve. — Egy pillanatig sem habozott. — A világnak ebben a részében olcsó az emberi élet — jegyezte meg Tristan. — Nem tudom, hogy fogom kiheverni ezt az egészet — folytatta Marissa. — Elıször Wendy halála,, aztán Roberté, s most ez a gyilkosság. Mindez semmiért. Tristan megsimogatta a karját. — Senki sem vádolhat minket azzal, hogy nem tettünk meg mindent — mondta. Félórányi pihenés után egyre közeledı zúgásra lettek
figyelmesek. Még mindig a legutóbbi megpróbáltatás hatása alatt riadtan összenéztek. A zaj egyre hangosabb lett, és egyre határozottabban kivált belıle valami kellemetlen sivítás. Végül is Tristan ismerte fel a hangot. — Egy helikopter — kiáltotta. — Menjünk a fák fedezékébe. Épphogy beértek a fák lombkoronája alá, amikor mennydörgésszerő robajjal megjelent a fejük fölött egy katonai helikopter, és megindult egyenest arrafelé, ahol korábban a járırhajó eltőnt a szemük elıl. Elıbújtak, és bámultak a gép után, amely már csak parányi foltnak látszott a sápadt kék égen. — Mit gondolsz, megláttak? — kérdezte Marissa. — Ugyan! — felelte Tristan. — Mindenesetre az meglep, hogy nem fedezték fel azt a rengeteg kiteregetett hongkongi pénzt a homokban. Amikor már úgy érezték, hogy kiheverték a hideg fürdıt, megindultak a láp felé. Feltételezve, hogy Cse tudja, merre megy, a másik három elıreengedte
az orvost. Eleinte átlós irányban haladtak a zsombékon, ám késıbb már bele kellett gázolniuk egy mélyebb folyóvízbe. — Vannak krokodilok errefelé? — kérdezte Tristan idegesen, miközben derékig merült a vízbe. Félig-meddig megszáradt pénzével teli övtáskáját a feje fölé tartotta. — Krokodilok nincsenek — felelte Bentley —, csak kígyók. — Mi jöhet még? — kérdezte megadóan Marissa. Szerencsére egyetlen kígyóval sem találkoztak. Annál inkább rovarokkal. Ahogy közeledtek az erdıkkel borított magasabb földekhez, moszkitórajok lendültek támadásba. Marissában ez újabb félelmet keltett. A maláriáról meg a trópusi náthalázról faggatta Cset. — A malária elı szokott fordulni erre — mondta Cse. — A trópusi náthalázzal viszont még nem találkoztam. — Mindegy, nem is érdekes — jegyezte meg Marissa lemondóan. Volt épp elég baja, ami miatt aggódhatott. — Jobb, ha a dolgok napfényes oldalát nézem. Szerencse, hogy megszabadulhattunk a dzsunkáról. Hála istennek, hogy jött az a járırhajó. — Ez a beszéd! — dicsérte meg Tristan. — S még az óránk is megmaradt — tette hozzá Marissa.
Tristan elnevette magát, örült, hogy mindezen szörnyőség után Marissa visszanyerte humorát. — Láttad azt a fehér férfit a másik hajó orrában? — kérdezte Marissa. — İ volt a másik, aki a dögöket a tengerbe dobálta, kint a Nagy-Korallzátonynál. — Ismerıs volt az arca — mondta Tristan. — 198 Még abból az idıbıl, mikor az ANEK-nél dolgoztam. A mocsárból kikecmeregve sőrő bozótosban araszoltak elıre. A fák ágairól indák lógtak alá. Csak lassan haladtak, minden méterért külön meg kellett küzdeniük. Aztán ritkulni kezdtek a fák, és egy rizsültetvényhez érkeztek. — Most már tudom, hol járunk — mondta Cse. — Van egy kis falu errefelé. Talán bemehetnénk, és szerezhetnénk némi élelmet magunknak. — Na és hogy jutunk élelemhez? — kérdezte Tristan. — Vagy hitelkártyát is elfogadnak? — A maga pénzébıl — felelte Cse.
— Fizethetünk hongkongi dollárral? — kérdezte Tristan. — Hát persze — nyugtatta meg Cse. — Megy itt a feketézés az egész Kuangtung tartományban. — No és a hatóságok? Nincs mitıl félnünk? — kérdezte Tristan. — Nincs — felelte Cse. — Itt nincs egyetlen rendır sem. Csak Csungsanban. Tristan Bentleyhez fordult, és megkérdezte: — Mi bajunk származhat abból, hogy Kínában vagyunk? Végtére is van vízumunk. — Két dolog — felelte Bentley. — Se belépı pecsétünk, se belépı dokumentumunk nincs. És mindenkinél kéne lennie egy poggyásznyilatkozatnak is. Ezeket a nyomtatványokat le kell adni, amikor az ember elhagyja Kínát. — És addig, amíg itt vagyunk, senki sem fog molesztálni minket? — kérdezte Tristan. — Én arra számítottam, hogy az elsı falusi zsaru, akibe belebotlunk, azonnal letartóztat bennünket. — Egészen addig nem kell izgulnunk, míg csak el nem akarjuk hagyni a Kínai Népköztársaságot?
— szólt közbe Marissa. — Szerintem nem — felelte Bentley. — Elég sok külföldi fordul meg Kínában, különösen Kuang-tung tartományban. Úgyhogy senki sem fog háborgatni minket. De valami segítséget mindenképpen szereznünk kell, különben nem sok esélyünk marad arra, hogy visszajussunk Hongkongba vagy Maeaóba. Mert poggyásznyilatkozat meg a szokásos turistakellékek nélkül, mint például a fényképezıgép, az embert könnyen csempésznek nézhetik, s bebörtönzik. — Legalább biztonságban leszünk — tréfálkozott Tristan. — S mivel pillanatnyilag nincs miért aggódnunk, menjünk be a faluba és szerezzünk némi kaját. Csenek igaza volt. A falusiak örömmel kaptak a hongkongi dollárokon. Ami Tristan számára piti összegnek tőnt, elég volt arra, hogy mind a négyen száraz ruhákhoz jussanak, és kiadósan megreggelizzenek. A rizs kivételével Marissának és Tristannak fogalma sem volt arról, mit esznek. Evés közben Marissának eszébe jutott Wendy megjegyzése, hogy Kínában mindenki megbámulja az idegeneket. Úgy tetszett, hogy lassan az egész falu köréjük győlik, s egyre azt bámulják, hogyan eszik a négy idegen a falu közös étkezıjében. Amikor végeztek, Tristan Csehez fordult. —• Nincs valami ötlete, hogyan juthatnánk ki az országból? Talán tudja,
honnan szerezhetnénk ilyen poggyásznyilatkozatokat? — Én még soha életemben nem láttam ilyen nyomtatványt — mondta Cse. — De ha nincs ilyenjük, akkor abból komoly problémáik adódhatnak. A hatóságainknak mindenhez papírok kellenek, a tisztviselıink meg gyanakvó természetőek. De nem hiszem, hogy a határra kellene menniük. Szerintem sokkal jobb, ha bemennek Kuangcsouba. Tudom, hogy ott van amerikai konzulátus. Orvosi könyvekért jártam egyszer ott. — Ez jó tanácsnak tőnik — mondta Marissa. Tristan bólintott. — Nem tudom, van-e nekik ausztrál konzulátusuk is. 199 — Amennyiben nincs, szerintem akkor is megkérhetjük az amerikai konzult, hogy segítsen neked — mondta Marissa. — És Kuangcsouba hogy jutunk el? — kérdezte Tristan. — Gondolom, gyalog kicsit messze van. Cse halványan elmosolyodott. — Nagyon mesz-sze — mondta. — De a következı város közel van, az jóval nagyobb, mint ez a falu. Csiang a neve, egyszer már megszálltam ott, náluk is van egy olyan rendelı, mint
amilyenben én dolgoztam. Szerintem onnan el lehet jutni Csungsanba, ahol a körzeti kórház van. Onnan aztán elkerülhetünk Fosanba, amely már igazi nagyváros. — Ez jól hangzik — mondta Tristan. — Marissa, te mit szólsz hozzá? — Olyan jól hangzik, hogy szinte hihetetlen — felelte Marissa. — Nekem tetszik az ötlet, hogy egy amerikai tisztviselı birkózzon meg a kommunista bürokráciával. Ahogy Cse is mondja, sokkal jobb ötlet ez, mint elmenni a határra, és megkockáztatni, hátha szerencsénk lesz. Azok után, ami velünk történt, nem mondhatni, hogy a szerencse mellénk szegıdött volna. — Na és maga, Bentley? — kérdezte Tristan. — Én azt hiszem, Macaón át megyek vissza — mondta Bentley. — Nekem hui sen jingem van, azzal annyiszor jövök-megyek, ahányszor akarok. Nem gond, legfeljebb egy kicsit tovább tart; de Fosanig magukkal tartok. A falutól a következı városig csak egy óra volt az út. Elıször veteményesek, majd rizsföldek mentén gyalogoltak. Látták, ahogy a parasztok térdig érı vízben hajtották a bivalyokat, ık is abbahagyták a munkát, tekintetükkel állhatatosan követték az elhaladó idegenek csoportját. Ez persze nem volt csoda, hiszen elég furcsán festettek: két fehér ember, akik ráadásul hozzájuk nem illı ruházatot viselnek.
A városba érve Cse megszólított egy talicskát toló férfit, és hosszan tanácskozott vele. A paraszt egész idı alatt rá sem nézett Marissára. — Azt mondja, hogy a rendelı itt van nem mesz-sze — tolmácsolta végül Cse az eredményt. A városka legtöbb háza fából vagy téglából épült, a pici rendelı azonban fehérre meszelt, beton vázszerkezettel, vályogtéglából készült. Egy alacsony ajtón léptek be a helyiségbe, még Tristannak és Bentleynek is le kellett hajolnia. Az elsı helyiség volt a váró. Jobbára idısebb asz-szonyok ültek benne, némelyikükkel kisgyerek. Volt ott egy begipszelt lábú középkorú férfi is. — Kérem, várjanak itt — mondta Cse —, addig én bemutatkozom az orvosnak. Sehol nem volt üres hely a durván megmunkált padokon, így Marissa, Tristan és Bentley kénytelen volt állva maradni. Az ott ülık közül senki sem szólt egy szót sem. Merın bámulták hármójukat, mintha csak földönkívüli lények lennének. Különösen a gyerekek csodálkoztak. — Most már tudom, hogy érezhetik magukat a filmsztárok — jegyezte meg Tristan. Feltőnt Cse, nyomában egy magas, testes kínai, nyugati
típusú rövid ujjú ingben. — İ dr. Csen Csi-li — mutatta be a férfit Cse Marissának, Tristannak és Bentleynek. Csi-li meghajolt. Szélesen elmosolyodott, kivil-lantva hatalmas sárga fogait. Torokhangon hadarva mondott valamit kantoni dialektusban. — Üdvözli önöket a klinikán — fordította Cse. — Megtiszteltetés számára, hogy egy amerikai és egy ausztrál orvoskolléga látogatott el hozzá. Azt kérdezi, van-e kedvük megnézni, milyen felszereléssel dolgoznak. — S mi van a közlekedéssel? — türelmetlenkedett Tristan. — A -klinikának saját jármőve van — mondta Cse. — Azzal elvisznek minket Csungsanba. Csung-sanból busszal juthatunk el Fosanba, onnan pedig maguk vonattal továbbutazhatnak Kuangcsouba. — Mennyit kérnek a jármőért? — kérdezte Tristan. 200 — Semmit sem — felelte Cse. — Néhány beteggel együtt utazunk, akiket a körzeti kórházba kell szállítaniuk. — Nagyszerő — örvendezett Tristan. — Hát akkor lássuk a
nyavalyás klinikát. Csi-li és Cse vezetésével a társaság körbejárta a klinikát. A rendelık majdhogynem csupaszok voltak, leszámítva ittott egy-egy bútordarabot. A mőtı különösen lehangoló képet nyújtott: egy rozsdás acél mőtıasztal, egy porcelán mosdó, s egy régi, ütött-kopott üvegszekrény, telve különbözı mőszerekkel — ez volt a felszerelés. Csi-li, látva, hogy Marissát érdeklik a mőszerek, kinyitotta az ajtót. Marissa önkéntelenül összerázkódott, amikor észrevette, hogy egy bádogdobozban ott sorakoznak az egyszer használatos injekcióstők. Egészen elszürkültek már a sokszoros használattól. Rádöbbent, mennyi mindent vett ı teljesen magától értetıdınek a saját rendelıjében, meg a bostoni Memoriálban. Egy felsı polcon dobozos oltóanyagokat látott, köztük amerikai gyártmányú koleravakcinákat. Észrevett néhány BCG-fiolát is. Eszébe jutott, hogy Cse említette, ezzel oltják be a gyerekeket tébécé ellen. Marissát hirtelen érdekelni kezdte a BCG, különösen amiatt, hogy az Egyesült Államokban ez sohasem bizonyult hatásosnak. Benyúlt a szekrénybe, és kiemelt egy fiolát. A címkét elolvasva kiderült, hogy a gyógyszer francia gyártmányú. — Kérdezze meg Csi-litıl, hogy errefelé gyakori-e a tuberkulózis — kérte Marissa, miközben visz-szatette a
fiolát. Amíg Cse fordított, ı tovább szemlélte a szekrény tartalmát. — Annyira, amennyire mifelénk — tolmácsolta Cse. Marissa becsukta a szekrényajtót. — Kérdezze meg, hogy a nık körében gyakoribb-e — tette fel az újabb kérdést Marissa, s közben Csi-li arcát tanulmányozta. Még mindig azt remélte, hogy váratlanul fontos nyomra bukkan, s talán épp a kínai orvos arca árul el valamit. Nem így történt. Cse lefordította a választ. Csi-li semmi ilyesmit nem tapasztalt. A mőtıt elhagyva átsétáltak az egyik vizsgálóba. A sarokban egy nı üldögélt. Mikor a társaság belépett, felállt és meghajolt. Marissa is meghajolt, zavarba jött, hogy megzavarják a rendelést. Hirtelen azonban megtorpant. A szoba közepén egy viszonylag modern nıgyógyászati vizsgálóasztal állt, a szokásos rozsdamentes acélkengyelekkel. A berendezés látványa felidézte benne mindazokat a kellemetlen élményeket, amelyeket az elmúlt évben el kellett szenvednie az in-vitro megtermékenyítés során. De mindenekelıtt furcsának találta, hogy a sok ütött-kopott, elavult mőszer és berendezés között épp ez a nıgyógyászati eszköz ilyen új és korszerő. Odalépett a vizsgálóasztalhoz, és ujját önkéntelenül végighúzta az egyik kengyelen. — Hogy keről ide ez a
berendezés? — kérdezte. — Ugyanúgy, ahogy a többi — felelte Cse. — A legtöbb vidéki klinikának van ilyen vizsgálóasztala. Marissa bólintott, mintha értené. Pedig nem értette. De éppen eleget olvasott már az úgynevezett kommunista tervgazdálkodás következetlenségeirıl, úgy gondolta, hogy ez a jelenség is ennek tudható be. — Gyakorta használjuk ezeket az asztalokat —> jegyezte meg Cse. — A születésszabályozás nálunk elsıbbséget élvez. — Értem — mondta Marissa. Már épp tovább akart sétálni, amikor valamin megint megakadt a szeme. Egy pillanatra zavarba jött. — A születésszabályozás melyik módszerével élnek? — kérdezte. — A méhen belüli beavatkozással? — Nem — felelte Cse. — Pesszárium? — kérdezte Marissa, noha pontosan tudta, hogy ez túlságosan drága lenne, és nem is igazán hatékony. De mégis, akkor minek itt ez a belsı vizsgálatokra alkalmas berendezés? 201 — Mi itt a sterilizálást alkalmazzuk — magyarázta Cse. — Az elsı gyerek után általában sterilizáljuk az asszonyokat.
Van úgy, hogy már korábban is megtesszük, ha erre igény van, vagy olyan esetekben, amikor a nıknek nem szabad teherbe esniük. Tristan már a másik helyiségbıl szólongatta Marissát. de ı tudomást sem vett errıl. S noha hallott már arról, hogy Kínában a sterilizálást alkalmazzák születésszabályozásra, mégis bosszantotta, hogy ez az orvos itt ennyire közönyösen beszél róla. Azon tőnıdött, vajon ki dönti el, hogy kinek lehet gyereke, és kinek nem. Mindez rettenetesen sértette nıi érzékenységét. — Na és hogyan sterilizálják ezeket az asszonyokat? — kérdezte. — Kanüláljuk a petevezetékeket — jelentette ki Cse magától értetıdı természetességgel. — Altatással? — kérdezte Marissa. — Nincs szükség altatásra — felelte Cse. — Hogyhogy nincs? — csodálkozott Marissa. Jól tudta, hogy a petevezetékek kanülálásához ki kell tágítani a méhnyakat, és a méhnyak kitágítása szörnyen fájdalmas. — Mi ezt nagyon ~ könnyen elvégezzük — magyarázta Cse. — Nagyon pici, drótvezetékes katétert használunk hozzá. Tapintással csinálunk mindent. Nem kell látnunk. És nem okoz fájdalmat a betegnek.
— Marissa! — hívta Tristan, aki visszasétált a küszöbig. — Gyere, nézd meg a kertet. Itt termesztik a saját gyógyfüveiket. Marissa azonban csak intett, hogy menjen egyedül. Csere bámult, száguldoztak a gondolatai. — Csen Csi-li is ismeri ezt a technikát? — kérdezte. — Biztosan — felelte Cse. — Minden körorvost megtanítanak rá. — És mivel sterilizálnak? — kérdezte Marissa. — Egy maró hatású gyógynövényt alkalmazunk — felelte Cse. — Olyasmi, mint a bors. Tristan ellépett a küszöbrıl, és Marissa felé indult. — Mi a baj, kedves? — kérdezte. — Olyan az arcod, mintha kísértetet látnál. Marissa egy hang nélkül visszasietett a mőtıbe, egyenesen a gyógyszerszekrényhez. Megnézte a vakcinákat. Tristan utánament, azon tőnıdve, mi járhat Marissa fejében. — Marissa — szólította Tristan, majd megfogta a vállát, és maga felé fordította.
— Jól vagy? — Remekül — felelte Marissa. — Tristan, én azt hiszem, rájöttem. Kezdem már érteni, és ha ez így van, akkor az igazság sokkal rosszabb, mint gondoltuk. A klinika jármőve mind a négyüket elvitte Csungsanba, és a buszmegállónál kitették ıket. Mivel gyakran indultak buszok, csak keveset kellett várakozniuk. Az utazás alatt Marissa Tristan mellett, Bentley pedig Cse mellett ült. — Még sehol nem tapasztaltam, hogy ennyit köpködnének, mint a kínaiak — mondta Tristan, hogy beszélgetést kezdeményezzen. S ebben igaza volt. Szinte minden pillanatban valaki vagy köpni készült, vagy kihajolva az ablakon meg is tette. — Mi bajuk van ezeknek a fickóknak? — Semmi, ez itt nemzeti sport — vágta rá Bentley, hallva Tristan megjegyzését. — Mindenki ezt csinálja Kínában. — Undorító — jelentette ki Tristan. — Legalább olyan eszetlen, mint az amerikai baseball. A buszon mindenki csevegett, kivéve Marissát és Tristant, Tristan végül is megunta, hogy Marissa minden kérdésére
kurtán, igennel vagy nemmel válaszolgat. İ is mélyen elmerült a saját gondolataiban. Marissa azonban hirtelen Tristanhoz fordult: — Mennyit tudsz a fenol vörös pH-jelzırıl? — Keveset — felelte Tristan, akit meglepett ez a váratlan kérdés. — Mikor lesz piros? — kérdezte Marissa. — Savas Vagy lúgos oldatban? — Azt hiszem, lúgosban — felelte Tristan. — Savas oldatban ugyanolyan marad. 202 — Én is így gondoltam — jelentette ki Marissa, és újra mély hallgatásba merült. Megtettek még egy kilométert. Tristan nem bírta tovább leplezni a kíváncsiságát. — Mi van veled, Marissa? — kérdezte. — Miért nem mondod meg, mi jár a fejedben? — Meg fogom mondani — ígérte Marissa. — De most még nem. Majd ha elhagytuk Kínát. Néhány dolgot még ellenıriznem kell, hogy biztos lehessek benne.
Fosanból fapados vonattal utaztak tovább Kuang-csouba. Bentley és Cse a fosani buszmegállóban elköszöntek tılük. Besötétedett már, mire Kuangcsouba értek. Az állomáson taxiba ültek. A sofır tanácsára a Fehér Hattyú szálloda felé igyekeztek. A rövid út során megállapították, hogy sokkal nyugatiasabb jellegő a város, mint várták, igaz ugyan, hogy még most este is sokkal több kerékpár, mint motoros jármő közlekedett az utcán. Meglepte ıket maga a szálloda is. Mutatós épület, volt, a belsı udvarban vízesés csobogott. A szobák berendezése is modern volt, televízióval, hőtıszekrénnyel, és ami még ennél is fontosabb, közvetlen kapcsolású telefonkészülékkel. Két hálószobás lakosztályt vettek ki, melynek ablakából egy folyóra láttak. Marissa halálosan fáradt volt. Vágyódó szemekkel nézte az ágyat, azt remélve, hogy éjszaka végre nyugodtan alhat. De még nem adta meg magát a kimerültségnek, elıbb mindenképpen telefonálni akart. Kiszámította, mennyi lehet az idı az Egyesült Államok keleti partvidékén, és úgy döntött, néhány órát még várnia kell. Semmi értelme, hogy álmából verje fel Cyrill Dubcheket. — Nyugati ételeik is vannak — újságolta izgatottan Tristan, amikor a szálloda szolgáltatásainak leírásával a kezében
megjelent Marissa hálószobájában. — Mit szólnál egy hatalmas bélszínhez? Marissa nem volt éhes, de azért elkísérte Tristant, aki elfogyasztott egy nagy adag húst. és megivott hozzá jó néhány üveg sört. Marissa csirkét rendelt, de csak tologatta a tányérján, enni szinte alig evett belıle. Megbeszélték, hogy másnap reggel elmennek a konzulátusra, és ott majd azzal a történettel állnak elı, hogy kibéreltek egy dzsun-kát, mert Kuangcsouba akartak jönni, a kapitány azonban elvette a pénzüket, és arra kényszerítette ıket, hogy a vízbe ugorjanak. — Ennél okosabbat nem mondhatunk — jelentette ki Tristan. — És végül is közel járunk az igazsághoz. Marissa hozzátette, hogy megpróbál némi segítséget kérni a JFK-tól. Pár órával késıbb Marissa úgy döntött, elérkezett az idı a telefonálásra. Ismerve Cyrill idıbeosztását, úgy gondolta, azelıtt kell elérnie, mielıtt elindulna a laborba. — Ha valaki más jelentené be nekem, hogy a kommunista Kínából telefonál, nagyon meg lennék lepve — mondta Cyrill, miután Marissa közölte vele, hol van éppen. — Ám ha rólad van szó, Marissa, én már semmin sem csodálkozom. — A magyarázat ésszerő.
— Nem is kételkedtem benne. Marissa hamarjában elmagyarázta, hogy ı meg egy kollégája akaratuk ellenére vetıdtek Kínába, méghozzá úgy, hogy nem estek át a hivatalos beutazási formaságokon. Elmondta, attól fél, hogy gond lesz a kiutazással. Elmesélte azt is, hogy egy ausztrál orvos társaságában van itt, ı az az ember, aki azt a bizonyos cikket írta. — Veled van a cikk szerzıje? — kérdezte Cyrill. ¦— Nem mondom, te aztán tényleg elsı kézbıl informálódsz. — Mikor még a JFK-ban dolgoztam, egyszer azt mondtad nekem, reméled, hogy alkalmad lesz kárpótolni mindazért, amin az Ebola-járvány idején keresztülmentem. Most eljött ez az alkalom, Cyrill. — Mit tehetek érted? — kérdezte a férfi. 203 — Elıször is szeretném, ha a JFK-s kapcsolataidat felhasználva elintéznéd, hogy a Külügyminisztérium kivigyen engem meg dr. Williamst Kínából. Úgy tudom, itt van amerikai konzulátus. Reggel, vagyis mostantól számítva tíz óra múlva odamegyünk, addig próbálj elérni valamit, jó?
— Természetesen boldogan megteszem, amit tudok — jelentette ki Cyrill. — De meg fogják kérdezni, miért avatkozik bele ebbe a JFK. — Ezt könnyő megindokolni — felelte Marissa. — Mondd azt, nagyon fontos, hogy amilyen hamar csak lehet, eljussak a JFK-ba. Mondd, hogy eleve egy hivatalos JFK-s megbízás alapján jöttem ide, Ezt mondd a külügyeseknek, és ık is ezt mondják a kínaiaknak. — De milyen megbízást találjak ki? — kérdezte Cyrill, — Tébécés salpingitis, csak ennyit mondok — felelte Marissa. — És ezzel máris eljutottunk a következı kérésemhez. Kellene nekem egy JFK-s kimutatás arról, hogy az összes amerikai nıgyógyászati klinikán milyen eredményeket értek el az in-vitro megtermékenyítésekkel. Páciensekre és ciklusokra lebontottan kellenének az adatok. S ha lehetséges, akkor az is kellene, hogy az invitrós páciensek közül kinél mi az oka a meddıségnek ezeken a klinikákon. — Hány hónapom van rá? — kérdezte Cyrill fanyar humorral. — Mielıbb kellenének az adatok — jelentette ki Marissa. — És van még egy dolog: emlékszel arra a tébécés nıre, ott
Bostonban, akit te említettél? — Hogyne — ít lelte Cyrill. — Tudd meg, mi van vele — kérte Marissa. — És ha meghalt, amire sajnos jó esélyünk van, akkor szerezz vérmintát, és kérd át a kórtörténetét meg a boncolási jegyzıkönyvét. Aztán van még egy Rebecca Ziegler nevő páciens . . . — Várj! — mondta Cyrill. — Ezt már felírom. Marissa várt egy percet. Amikor Cyrill újra jelentkezett, folytatta: — Rebecca Ziegler állítólag öngyilkosságot követett el. A boncolást a Memóriál végezte. Tıle is vegyetek vérmintát. — Szent ég. Marissa! Mi ez az egész? — Hamarosan megtudod — ígérte Marissa. — De még mindig nincs vége. Vizsgáltátok ti ELISA-teszttel a BCG-t? — Ezt így kapásból nem tudom megmondani — jelentette ki Cyrill. — De ha nem, akkor ezt könnyőszerrel pótolni lehet. — Csináljátok meg! — rendelkezett Marissa. —¦ Végül az utolsó kérés.
— Jézusom, Marissa — sóhajtott fel Cyrill. — Azonnali beutazási vízum kell dr. Tristan Williamsnek. — Miért nem mindjárt Bush elnököt hívatod fel velem? — kérdezte Cyrill. — Nagyon számítok rád — mondta Marissa segélykérı hangon. Tudta, hogy sokat kért Cyrültıl, de azt is tudta, hogy amit kért, az mind életbevágóan fontos dolog. Miután elköszöntek egymástól, Marissa letette a telefont. — Jól hallottam, hogy utazásunk következı állomása Amerika lesz? — kérdezte Tristan, fejét bedugva az ablakon. — Remélem — felelte Marissa. — Minél hamarabb, annál jobb. Másnap reggel Marissát és Tristant kellemes meglepetésként érte az a mód, ahogy az amerikai konzulátuson fogadták ıket. Mihelyt Marissa megmondta a nevét, azonnal bevezették ıket a konzul, Dávid Krieger irodájába. Az éjszaka folyamán a külügyminisztérium és a pekingi nagykövet is felvette már a kapcsolatot a konzulátussal.
— Én nem tudom, kik maguk — mondta Krieger —, de mindenesetre figyelemre méltó, hogy a háttérben mekkora erık mozdultak meg az ittlétük miatt. Nem mindennapos 204 dolog, hogy azonnali vízum kiállítására kapjak utasítást. Mindenesetre örömmel jelenthetem, hogy a beutazási engedély elkészült dr. Williams számára. Dávid Krieger maga kísérte el Marissát és Tristant a kínaiakhoz, a Zsejfong Bej Lu úton lévı Biztonsági Irodába. S jóllehet a rendırséget már elıre tájékoztatták a helyzetrıl, azok ragaszkodtak hoz-?á, hogy kihallgassák Marissát és Tristant, ám mindez Dávid Krieger jelenlétében történt. A kettejük által elmondottakat úgy ellenırizték, hogy helikopteren kiküldték egy-egy emberüket abba a két városkába, amelyen állításuk szerint keresztüljöttek. A kihallgatás alatt Marissának nem voltak kételyei afelıl, hogy a helyi hatóságok kapcsolatba hozták ittlétüket a szivarhajó okozta incidenssel. Marissának volt annyi esze, hogy elmondja, a dzsunlta kapitánya akkor kényszerítette ıket vízbe ugrásra, amikor feltőnt a szivarhajó meg a járırmotoros. Dávid Krieger bízott abban, hogy a probléma hamarosan megoldódik. Szívélyesen felajánlotta Marissának és Tristannak, hogy ebédeljenek vele. Ebéd után a konzul segítségével megvásárolták maguknak a legszükségesebb
ruhadarabokat, s mire visszaértek, már ott várta ıket az üzenet, hogy bármikor szabadon elhagyhatják a Kínai Népköztársaságot. — Ha sietıs az útjuk — mondta a konzul —, akkor intézkedhetünk, hogy helyet kapjanak a ma délutáni hongkongi járatra. — Nem, Hongkongba nem megyünk! — tiltakozott Marissa. — Mennek más külföldi városokba is gépek Kuangcsouból? Egyetlen porcikája sem kívánta, hogy akár csak tranzitutasként is, de visz-szamenjenek Hongkongba. Nem akarta megkockáztatni, hogy beleszaladjanak az ANEK vagy a Wing Sin embereibe. — Van egy délutáni járat Bangkokba — közölte Dávid Krieger. — Ez sokkal jobban hangzik — mondta Marissa. — De ez kerülı, hogyha az Államokba akarnak utazni — jegyezte meg a konzul. Marissa ártatlanul elmosolyodott. — Nem számít, inkább körberepüljük a Földet, csak ne Hongkongon át utazzunk vissza. Nem igaz, Tristan? — De mennyire, kedves — felelte a férfi. — Itt vannak az adatok. Ilyen rövid idı alatt ennyit tudtunk
beszerezni — mondta Cyrill Dubchek, és átnyújtotta Marissának a számítógépes papírokat. Marissa, Tristan és Cyrill Georgiában, az Atlan-tai Járvány felügyelı Központ épületében, Cyrill irodájában ültek. Marissa és Tristan aznap délután érkezett meg, fárasztó repülıút után. A Csendesóceánt átrepülve Bangkokból Honoluluba, majd Los Angelesbıl Atlantába repültek. S noha mindketten hullafáradtak voltak, Marissa ragaszkodott hozzá, hogy egyenest a JFK-ba menjenek. Marissa gondosan átolvasta a kapott anyagot. Tristan Cyrillre nézett, és vállát megvonva széttárta a karját. Még mindig nem sejtette, mire gyanakszik Marissa. — Úgy van, ahogy gondoltam — jelentette ki Marissa, mikor felnézett. — Ezek az adatok hajszálra ugyanazt tükrözik, mint az ANEK esetében. Vagyis betegekre vetítve magas az in-vitro eljárással kezelt nık sikeres terhességi aránya, ám a cik-lusonkénti mutató alacsony. Vagyis a nıgyógyászati klinikákon kezelt páciensek végül sikeresen teherbe esnek, de ezt mindig nagyszámú sikertelen ciklus elızi meg. Nézzétek, hogy megemelkednek ezek az arányszámok az ötödik kísérlet után. És ezzel Marissa megmutatta a férfiaknak a papíron látható számítógépes adatokat. — Ez önmagában még nem meglepı — jelentette ki
Tristan. — A legtöbb klinikán az a helyzet, hogy számos próbálkozás elızi meg a sikeres terhességet. Hová akarsz kilyukadni? Mielıtt azonban Marissa válaszolhatott volna, kopogtattak az ajtón. A labortechnikus volt az. — Megvannak az ELISA-teszt eredményei —• mondta. — Ez hamar ment — jelentette ki Cyrill. 205 — Pozitív — mondta a nı. — Még erısen hígított oldatban is. — Mindegyik? — kérdezte Cyrill hitetlenkedve. — Mindegyik — felelte a technikus. — Pontosan ezt vártam — jelentette ki Marissa. Megérkezésük után, még mielıtt Dubchekhez mentek volna, egyenest a laborba siettek, hogy vért vegyenek tıle. Majd kérte, hogy az ELISA-teszttel elemezzék ki a vérmintát, s ugyanezt a tesztet végezzék el Rebecca Ziegler és Evelyn Welles mintáival is. Marissa BCG-baktériumokat keresett. — Nem értem — jelentette ki Cyrill. — Hogyan lehetséges ez?
— Pedig teljesen világos — mondta Marissa. — Evelyn Wellesnek nem tuberkulózisa volt. A BCG-bacilusok szétszóródtak a szervezetében. — Ezzel Marissa elıvette Welles kórházi jelentését, és kinyitotta a boncolási jegyzıkönyvnél. — Hallgassátok csak! — emelte fel a mutatóujját, s azzal olvasni kezdte a petevezetékek mikroszkopikus vizsgálatának eredményét. — Itt az áll, hogy a petevezetékek nagy területen teljesen elfertızıdtek. Megmondom miért: azért, mert itt jutott be a BCG. S mivel a nınek immunproblémái voltak, ezért szóródott szét benne a fertızés. Vagy itt van a méhnyak leírása. Itt sérü lésrıl írnak. Feltehetıen a biopszia helye. — Marissa továbblapozott, míg csak meg nem találta a szövettani vizsgálat eredményét. — Vagy itt van ez. Négy héttel korábban még normális volt a szövettani eredmény. Értitek már? — Igen, mintha derengene valami — jelentette ki Tristan. — Azt akarod mondani, hogy a huszonhárom tébécés salpingitises eset, amirıl írtam, valójában BCG-s fertızés volt? — Pontosan — felelte Marissa. — Nekem sem tébécés salpingitisem van. BCG-vakcinával sterilizáltak. S szerintem e rejtély mögött pusztán üzleti kapzsiság áll. Az Ausztrál Nıbeteg Ellátó Klinika pár évvel ezelıtt rájött, hogy ezzel az in-vitro technikával aranybányára leltek. Az
egyetlen baj az volt, hogy minél sikeresebben dolgoztak, annál kevesebb bevételük származott belıle. Ekkor a jövedelem fokozása érdekében cselekvésre szánták el magukat. Növelniük kellett a páciensek számát. Ez pedig úgy volt lehetséges, ha minél több nı jelentkezik elzáródott petevezetékkel. Valaki felfedezte, hogy Kínában a vidéki körorvosok kifejlesztettek egy olyan petevezetékkanülálást, amelyhez nem kell altatás. S ekkor kezdték ezeket az orvosokat kicsempészni Kínából. Semmi mást nem kellett tenniük, csak azt, mint otthon: sterilizálni a nıket. Csak arra kellett ügyelniük, nehogy a szándékosság bizonyítható legyen. Valakinek eszébe jutott a BCGvakcina. Ez ugyanis rendkívül erıteljes immunreakciót vált ki, melynek során a petevezetékek teljesen elzáródnak, miközben az organizmusok elpusztulnak. A BCG így mőködik. Biopszia esetén úgy viselkedik, mint a tuberkulózis. Csak éppen az organizmus nem mutatható ki. Nyilvánvaló, hogy ezt a trükköt nem lehet mindenkin kipróbálni. Éppen ezért mindig fiatal, friss házas, középosztálybeli nıket választottak ki. Nem kellett hozzá más, mint egy apró sebészi beavatkozás, mint mondjuk egy méhnyakbiopszia. A csel az volt, hogy közölték a pácienssel, a kenet eredménye CIN # 1. Wendyvel meg énvelem ezt csinálták. Se Wendyrıl, se rólam nem tudták a klinikán, hogy orvosok vagyunk. Ha tudták volna, valószínőleg minket kihagynak. És feltehetıen semmit sem tudtak Evelyn Welles immunproblémájáról. De hibáztak Rebecca Ziegler esetében is. Szerintem ı elég okos volt ahhoz, hogy rájöjjön, valami nem stimmel. Éppen ezért
megölték, és az esetet öngyilkosságnak állították be. De a sterilizálás még nem volt elég. Ha nagy bevételekhez akartak jutni, akkor gondoskodniuk kellett arról is, hogy késleltessék a sikert. Mivel egy ciklus tízezer dollár, érthetı, hogy igyekeztek pácienseikkel annyi ciklust végigcsináltatni, amennyit csak lehet. Az érdekük azonban azt kívánta, hogy a végén mindegyik kezelés sikeresen záruljon, a nı teherbe essen. Ez ugyanis kellett a jó hírükhöz. Szerintem az elsı néhány ciklusnál úgy 206 akadályozták meg a terhességeket, hogy a megtermékenyítést követıen belecsöpögtettek egy kis savat az embriót tartalmazó oldatba. A legutóbbi embrióbeültetésem elıtt megkértem ıket, hadd nézzem meg a zigótákat. Emlékszem, hogy a közeg áttetszı volt. Egészen mostanáig erre ügyet sem vetettem. Szövetkultúrában a pH-jelzı általában vörös, de savas közegben színtelenné válik. Az én embrióim savban voltak. Nem csoda, hogy nem fogantak meg a beültetés után. Cyrill megköszörülte a torkát. Elnézte Marissa kipirult, dühös arcát. Tudta, hogy a nı hiszi is, amit állít, ı azonban nem volt teljesen meggyızıdve az igazáról. Hirtelenjében nem tudta, mit mondjon. — Nem is tudom ... — kezdte. — Mit nem tudsz? — fortyant fel Marissa. — Férfiésszel persze nehéz elhinni, hogy a nık ilyen fokon ki lehetnek szolgáltatva, igaz?
— Nem errıl van szó — mondta Cyrill. — Csak ez így túl bonyolult. Rengeteg erıfeszítés, rengeteg konspiráció. Ez túlságosan ördögi. — Úgy van, túlságosan ördögi — helyeselt Marissa —, de lássuk akkor tisztán a motivációkat. Egész egyszerően nincs mögötte más, mint profit. Hatalmas pénzekrıl beszélek. Ide figyeljetek! — Marissa felállt, és odament az irodában található táblához. Felkapott egy krétát, és felírta: 600 000. — A szakértık becslései szerint az USában ennyi házaspár van, amelynek egyetlen reménye az in-vitro megtermékenyítés, amennyiben ragaszkodnak a genetikailag saját gyermekhez. Namármost, ha ezt beszorozzuk ötvenezer dollárral, az harmincmilliárd dollár! Nem harmincmillió, hanem harmincmilliárd! S ez még csak az Egyesült Államok. Az invitro ily módon felér a kábítószerüzlettel. Persze azt be kell látnunk, hogy nem mind a hatszázezer pár középosztálybeli, nem mindegyikük engedheti meg magának, hogy ennyit áldozzon a dologra. Az ANEK éppen ezért igyekszik széles körben terjeszkedni. — Szent ég! — mondta Cyrill. — Sohasem hittem volna,
hogy ebben ennyi pénz van. — A legtöbb ember így van ezzel — jelentette ki Marissa. — Ám ez az egész mesterséges megter-mékenyítési ipar szabályozatlan és ellenırizhetetlen. Határeset a gyógyászat és az üzlet között. A kormányzat persze másképp látja. Szerintük politikailag veszélyes dolog beleavatkozni a szaporodásba. — Igen, de egy ilyen konspirációhoz rengeteg ember kell — szólt közbe Tristan hosszú gondolkodás után. — Nem feltétlenül — mondta Marissa. — Talán egy ember elég klinikánként. Ezen a ponton nem kívánnék találgatásokba bocsátkozni, már ami a konspiráció szervezeti kereteit illeti. — Én pedig milyen biztos voltam abban, hogy a kábítószer áll a dolgok hátterében — jegyezte meg Tristan. — Közvetve persze abban is benne lehetnek —• mondta Marissa. — Érdekes lenne pontosan tudni, hogy a Megtermékenyítés Rt. honnan szerezte azokat a horribilis pénzeket, amelyek segítségével ilyen gyorsan tudtak terjeszkedni, egyszerre három kontinensen is. Az a gyanúm, hogy a részvénykibocsátás csak ügyes álcázás. Attól se lennék meglepve, ha kiderülne, hogy a
Wing Sin révén egyéb vállalkozásokban is érdekeltek, nemcsak a kínaiak ki-csempészésében. Elképzelhetı, hogy a Wing Sin heroincsempészetbıl származó jövedelmét az rt. mossa tisztára. Legalábbis fennáll ennek a lehetısége. — Hát, ha így áll a helyzet — mondta Cyrill —, akkor nemzetközi összefogásra van szükség ahhoz, hogy ezt megállíthassuk. — Pontosan — erısítette meg Marissa. — Ezért van szükség a JFK bevonására. Szerintem egyidejőleg kellene riadóztatni a kerületi ügyészi hivatalt meg a külügyminisztériumot. Ha le akarjuk leplezni ezeket az üzelmeket, akkor egyesíteni kell az erıket. S szerintem a JFK-ra hallgatnak. Persze elıre megmondhatom, hogy nem lesz könnyő dolgunk. Egy ilyen 207 hatalmas, gazdag szervezet, mint a Megtermékenyítés Rt., és annak leányvállalatai, jelentıs politikai erıt képviselnek. — Mivel országos problémával állunk szemben — vetette közbe Cyrill —, az FBI-t is bele kell vonni. — Kétségtelenül — helyeselt Marissa. — No meg isten kegyelmébıl még mi is további védelemre szorulunk Tristannal együtt. Nincs kizárva, hogy el kell rejtıznünk valahol.
Tartok tıle, hogy a Wing Sin keze messzire elér. Cyrill felállt. — Felszaladok egy percre — mondta. — Megpróbálom elérni az igazgatót, mielıtt még hazamenne. Amikor Cyrill távozott, Marissa Tristan felé fordult: — Na, mit szólsz hozzá? — kérdezte. — De ıszintén. — İszintén? — kérdezett vissza Tristan. — Azt szólom, hogy te egy firnyákos, vagány csaj vagy. __ Tristan. kérlek — mondta Marissa. — Én komolyan beszélek. Hagyd ezt az ausztrál hadovát. — Én is komolyan beszélek — jelentette ki Tristan. — Azt szólom, hogy gyönyörő vagy. Azt szólom, hogy fáradt vagy. Meg azt, hogy elbővölı vagy. Meg egy kissé ijesztı. Ennek ellenére igazad van. És nincs ember, akivel szívesebben rejtızködnék, mint veled. EPILÓGUS 1990. november 22. 11.50 — Mi van arra az utcatáblára írva? — kérdezte Tristan. és
elıremutatott. Marissa mellette ült a Hertz bérautóban. — Honnan tudjam? — mondta Marissa bosszúsan. — Nem látom, mert eltakarja ez itt mellettünk. — Igazad van, kedves — mondta Tristan, és elırébb ment a kocsival. — Cherry Lane — olvasta Marissa. — Cherry Lane? — kérdezett vissza Tristan, és megnézte az ölében tartott térképet. — Én ezen nem tudok eligazodni. — Mi lenne, ha visszamennénk és megkérdeznénk valakit? — javasolta Marissa. — Az elıbb egy autószerviz mellett jöttünk el, ott biztosan tudják. Tristan felkapta a fejét. — Ide hallgass — mondta —, csak képes vagyok arra, hogy egy rohadt házat megtaláljak, világos? Egy pillanatig egymásra meredtek, majd mindketten nevetésben törtek ki. — Ne haragudj — mondta Tristan. — Egy kissé ideges vagyok. Nem akartalak megbántani.
— Én sem — jelentette ki Marissa. — Azt hiszem, mind a ketten épp elég zaklatottak vagyunk. — Az nem kifejezés — mondta Tristan. — Azt se tudom, Chauncey megismer-e még. Már három éve nem láttam. — De hatéves már — nyugtatta Marissa. — Szerintem téged biztosan megismer. De mit fog szólni énhozzám? — Imádni fog — jelentette ki Tristan. — Majd figyeld csak meg. — Már ha egyáltalán odatalálunk — ugratta Marissa. — Te csak bízzál bennem — mondta Tristan, és a térképre meredt. — Feltéve, hogy megtaláljuk ezt a Connolly sugárutat. — Most jöttünk át rajta — mondta Marissa. — Teljesen biztos vagyok benne, hogy az volt az elızı utca. — Akkor itt most szépen megfordulunk — kommentálta Tristan, és balra tekerte a kormányt. — Nem is olyan egyszerő ez itt nálatok, mert ti az utca rossz oldalán közlekedtek. 208 Egy háztömbnyivel lejjebb megtalálták a Connolly
sugárutat, amely a Green utcába torkollott. Tizenöt perccel késıbb megálltak egy fehérre festett, deszkaborítású viktoriánus ház elıtt. A névtáblán ez állt: OLAFSON. — Hát itt volnánk — mondta Tristan, és felnézett a házra. — Itt bizony — helyeselt Marissa. — Megérkeztünk. Egyikük sem mozdult. Marissa nagyon ideges volt. Olafsonék Tristan rokonai voltak, ık nevelték a kisfiút az utóbbi három évben. Marissa még sohasem találkozott velük, és nem látta Chaunceyt sem. Mindketten úgy gondolták, hogy amíg az FBI védelme alatt bujkálnak, jobb, ha nem találkoznak velük. így jött el a Hálaadás napja. Lassan teltek a hónapok azóta, hogy megérkeztek Kínából. Az FBI-sok Montanában bújtatták el ıket, egy kis városkában. Hallani sem akartak róla, hogy akár Marissa, akár Tristan orvosként dolgozzék. Ez eleinte nagyon nehezére esett Marissának. Sokáig küszködött Robert emlékével is, hosszú ideig önmagát vádolta férje haláláért. Attól is bőntudata volt, hogy Robert éppen akkor halt meg, amikor kettejük viszonya annyira megromlott. Tristan sokat segített neki. Bizonyos mértékig a férfi is átélte ugyanezt, pontosan tudta, mit érez Marissa. Tudta azt
is, mikor kell beszéltetnie, s mikor kell magára hagynia. Robert halála mellett Wendy tragikus sorsát is fel kellett dolgoznia. Hónapokba telt, míg elmaradtak a lidérces álmok, amelyekben ott kísértettek a cápák. Barátnıje haláláért is önmagát vádolta. Végül is — ahogy mondani szokás — az idı begyógyította a sebeket. Marissa lassan-lassan kezdett önmagára találni. Még a kocogásra is visszaszokott, naponta több kilométert megtett. Büszke volt arra is, hogy sokat leadott azokból a kilókból, amelyeket az in-vitro kezelések során felszedett. — Szerintem be kéne mennünk — törte meg a csendet Tristan. Ám szinte még ki sem mondta e szavakat, amikor nyílt az ajtó, és megjelent egy házaspár és egy kisgyerek. Tristan és Marissa kiszálltak, és becsukták a kocsiajtót. Egy pillanatig senki sem szólt egy szót sem, és nem is mozdultak. Marissa a kisfiúra pillantott. A haja színe meg az arcvonásai Tristanra hasonlítottak. Ekkor megnézte magának a házaspárt is. Fiatalabbak voltak, mint Marissa gondolta. A férfi magas, sovány, vonásai határozottak, az asszony kis termető, rövidre vágott hajába itt-ott ısz szálak vegyültek. Egy zsebkendıt szorongatott a kezében.
Marissa látta rajta, hogy sírt. Különösre sikeredett a bemutatkozás, fıleg azért, mert Elaine Olafson a könnyeivel küszködött. — Elnézést — mentegetızött —, de Tristan láttán feltört bennem a fájdalom, amiért Évát elvesztettük. No meg Chaunceyt is annyira megszerettük. Chauncey e pillanatban szorosan Elaine mellett állt. Tekintete Marissáról az apjára vándorolt. Marissa tökéletesen átérezte Elaine fájdalmát. Az asszony elveszítette egyetlen gyerekét, és most az unokájától is meg kell válnia, aki három évig nála nevelkedett. Amikor beléptek a házba, Marissa sülı pulyka ínycsiklandozó illatát érezte. Mindig is szerette a Hálaadás napját. Szívesen emlékezett a régi, virginiai ünnepi vacsorákra. Boldog, szép idık voltak. Tristan és Eric, sörösdobozokkal kezükben, hamarosan visszavonultak tévét nézni. Marissa és Elaine kimentek a konyhába. Chauncey, mihelyt kezdeti szégyenlıssége oldódott, percenként ide-oda járkált a konyha és a nappali között. Tristan úgy döntött, nem erılteti a gyereket. Idıt akart hagyni neki, hogy megszokja ıket. — Hadd segítsek — ajánlkozott Marissa. Tisztában volt vele, hogy egy ilyen vacsorával rengeteg a
munka. Elaine persze azt válaszolta, hogy csak pihenjen nyugodtan, de ı ragaszkodott ahhoz, hogy segíthessen. Eleinte a Montanától idáig, San Franciscóig megtett út fáradalmairól 209 beszélgettek. De aztán, hogy Elaine megnyugodott, rátértek a személyesebb jellegő dolgokra is. -— Tristan említette a telefonban, hogy azt tervezik, összeházasodnak — mondta Elaine. — Igen, ezt tervezzük — felelte Marissa. Számára is hihetetlennek tőnt. Pár hónappal korábban még nem gondolta volna, hogy ilyen lépésre szánja el magát. A barátságból lassanként szerelem szövıdött. A bujkálás hosszú hónapjai során alakult ez így. Marissa legnagyobb meglepetésére szerelmük egyre szenvedélyesebb lett. — És magukhoz veszik Chauncoyt? — kérdezte Elaine, miközben kinyitotta a sütıt és meglocsolta a pulykát. — Igen — mondta Marissa. Elaine-t figyelie, várta, hogy visszaforduljon. — Tudom, hogy ez nem könnyő magának — folytatta. — El tudom képzelni, mennyire fog hiányozni a kisfiú. De valamit tudnia kell. Tristan és én azt tervezzük, hogy ideköltözünk Berkeleybe, s így Chaunceynek nem kell másik iskolába
mennie. No meg azért is. hogy itt legyünk a közelben. Maga és Eric annyit lehetnek együtt vele, amennyit csak akarnak. Tudjuk, hogy Chaunceyt legalább úgy megviseli a változás, mint magukat. Mindent megteszünk azért, hogy mindenki számára megkönnyítsük a helyzetet. — Hát ez nagyszerő — örvendezett Elaine. Mióta megérkeztek, most elıször mosolyodott el. — Ezt nem tudtam. Én azt hittem, hogy vissza akarnak menni Ausztráliába. — Nem — mondta Marissa. — Nekünk is jobb, ha itt maradunk. Rengeteg felejtenivalónk van. Teljesen új életet akarunk kezdeni. Elaine szinte kivirult ettıl a váratlan hírtıl, csak úgy ömlött belıle a szó. — Eric és én láttuk magukat a Jó reggelt, Amerikában, meg a 60 perces hírekben — mesélte. — Teljesen elképedtünk, amikor megtudtuk, mi folyt azokon a klinikákon. Hogy emberek mit meg nem tesznek a pénzért! Marissa bólintott. — És még el is nevettem magam egyszer — folytatta Elaine. — Azon, amikor a riporter azt mondta, hogy ennek a klinikaláncnak a felszámolása felér azzal, amikor annak idején Al Caponét bebörtönözték. — Igen, ez tényleg vicces — helyeselt Marissa.
— Hát bizony! — erısítette meg Elaine. — Al Caponét is csak adócsalás miatt tudták elítélni. İrület, hogy mindazok után, amit azok a nyomorult orvosok elkövettek, csak annyit sikerült rájuk bizonyítani, hogy illegálisan itt tartózkodó külföldieket alkalmaztak. — De legalább bezárták valamennyi klinikát —> mondta Marissa. — A gondot az okozza, hogy lehetetlen volt bebizonyítani, hogy az a sok nı éppen azokon a klinikákon kapta a BCG-t. A nyomozások csak annyit tudtak kideríteni, hogy normális eredményő kenetvizsgálatok után is rutinszerően biopsziát alkalmaztak. Ezt csinálták az Egyesült Államokban és Európában is. — És senkit sem fognak börtönbe zárni a bőnösök közül? — kérdezte Elaine. — Én nagyon remélem, hogy némelyiküket azért lecsukják végül — mondta Marissa..— A legbiztatóbb fejlemény az, hogy néhány klinika igazgatója az enyhébb büntetés reményében talán hajlandó tanúvallomást tenni. S ha ez megtörténik, akkor van esély rá, hogy a fıbőnösöket is elkapják. Elaine közelebb hajolt Marissához. — Remélem, bekaszlizzák a gonosztevıket! — mondta. Egy idı után aztán megkérdezte, mi a tervük az in-vítró-val? — Megpróbálják újra Tristannal?
— Nem, nem próbáljuk meg — jelentette ki nyomatékkal Marissa. — Épp elég ciklust csináltam már végig. És nem mondhatom, hogy pozitív élményeim lettek volna. De enélkül is lesz gyerekünk — tette még hozzá. — Igen? — hökkent meg Elaine. İ úgy tudta, hogy Marissa képtelen a fogantatásra. 210 — Elıször is itt van Chauncey. Biztos, hogy ugyanúgy fogom szeretni, mintha a sajátom lenne. No meg azt tervezzük, hogy örökbe fogadunk egy gyereket. — Igazán? — kérdezte Elaine. Marissa bólintott. — Egy hongkongi csecsemıt. Vége! /ELP/