“Egy igazi, izgalmas science fiction" - THE SPECTATOR A bolygó neve Pyrrus... egy különös hely, ahol az összes állat, növény és természeti erő mintha egyetlen cél érdekében esküdött volna össze: elpusztítani az embert. A telepesek itt szuperemberek... kétszer olyan erősek, mint a szokványos emberek, és a reflexeik egészen lélegzetelállítóak. Szükségük is van rá. Mert ha élni akarnak, gyilkolniuk kell... Jason dinAltra, a csillagközi szerencsejátékosra és hazardőrre vár a feladat, hogy rájöjjön, miért vált ilyen ellenségessé a Pyrrus bolygó az ember rövid itt-tartózkodása alatt...
NNCL987-441v1.0
Harry Harrison
Halálvilág Regény
PHOENIX KÖNYVEK DEBRECEN
Eredeti cím: Deathworld 1 Copyright © Harry Hamson, 1960 Lancer Books, Inc. 1560 Broadway New York, N.Y. 10036 All rights reserved!
A borítón Szendrei Tibor festménye Fordította: Nemes István és Szegi György Hungarian edition © by Phoenix Könyvkiadó, 1992 Hungarian translation © Cherubion Kft., 1992 HU ISSN 0865–2953 ISBN 963 7457 66 6 PHOENIX Könyvkiadó és Terjesztő Kft. Felelős kiadó Hajjá Attila ügyvezető Szedte és tördelte a Hajjá & Fiai Nyomtatta az Alföldi Nyomda A nyomdai megrendelés törzsszáma: 8078.66–14–2 Felelős vezető: György Géza Terjedelem: 10 (A/5) ív Készült Debrecenben, az Úr 1992. évében
fejezet Halk szisszenés kíséretében egy üzenökapszula hullott ki a csőpostából a fogadócsészébe. A jelzőcsengő egyszer megcsendült, aztán elhallgatott. Jason dinAlt úgy meredt az ártalmatlan kapszulára, mintha egy ketyegő bomba lenne. Valami nem stimmelt. Érezte, hogy a feszültség kemény görccsé formálódik a gyomrában. Ez nem egy szokványos szolgálati közlemény vagy szállodai híradás volt, hanem egy lepecsételt, személyes üzenet. Csakhogy ő még senkit sem ismert ezen a bolygón, lévén hogy alig nyolc órája érkezett űrhajóval. Mivel még nevet is változtatott – amikor legutóbb átszállt egy másik hajóra –, nem várhatja itt személyes üzenet. Mégis kapott egyet. Hüvelykje körmével feltépte a pecsétet, és lepattintotta a fedelet. A gyűszűnyi méretű kapszulába épített magnó lejátszotta az üzenetet, egy gépies hangot, melyből nem lehetett következtetni a beszélő kilétére. – Kerk Pyrrus szeretne beszélni Jason dinAlttal. A hallban várok. Itt valami tévedés lehet, de nincs belőle kibúvó. A hívó férfi valószínűleg nem akar rosszat. Nyilván egy ártalmatlan ügynök akarja rábeszélni valamire, vagy egyszerűen csak összetévesztették valakivel. Mindazonáltal Jason gondosan a dívány párnája alá dugta a fegyverét, s ki is biztosította. Ki tudja, mit hoz a jövő. Megadta a jelet, hogy engedjék be a látogatót. Amikor az ajtó kinyílt, Jason már a dívány egyik sarkán ült, és egy hosszú pohárból italt szürcsölt.
Egy visszavonult birkózó. Ez a gondolat suhant át Jason fején, amikor a férfi belépett az ajtón. Kerk Pyrrus ősz hajű, sziklakemény fickó volt, testén mindenfelé jól látható, kidolgozott izmok dudorodtak. Szürke ruhája olyan konzervatívnak tűnt, mint valami egyenruha. Izmos alkarjára egy elnyűtt, kopott pisztolytáska tapadt, melyből egy fegyver csöve kandikált elő. – Maga dinAlt, a hírhedt szerencsejátékos – kezdte az idegen nyíltan. – Van egy ajánlatom a maga számára. Jason átpillantott a pohara fölött, s eltöprengett a lehetőségeken. Ez a fickó vagy a rendőrségtől jött, vagy a konkurenciától – és ő, köszöni szépen, egyikből sem kér. Meg kell tudni, mit akar, aztán majd elválik, mi lesz. – Sajnálom, barátom – mosolyodott el Jason –, de rossz lóra tett. Szívesen venném az ajánlatát, de mostanában az szerencsém mintha inkább a kaszinóknak segítene, mint nekem. így hát... – Ne játszadozzunk egymással – mordult rá Kerk. – Maga dinAlt, de ismert Bohel néven is. Ha több nevet is hallani kíván, megemlíthetem a Mahaut Bolygót, a Nebula Casinót meg még jó néhányat. Van egy üzleti ajánlatom, amely mindkettőnk számára előnyös lesz, és jobban teszi, ha meghallgat. Az említett nevek hallatán Jason félmosolya mit sem változott. Azonban a teste megfeszült, ugrásra készen várta a továbbiakat. Ez a tűlfejlett izomzatú idegen olyan dolgokat tud, amiket nem lenne szabad tudnia. Itt az ideje témát változtatni. – Szép a pisztolya – jegyezte meg Jason. – Csakhogy engem a fegyverek idegessé tesznek. Méltányolnám, ha lerakná. Kerk úgy meredt a pisztolyra, mintha életében most látná először. – Nem, soha nem szoktam letenni. – Úgy tűnt, kissé bosszantja a javaslat. A puhatolódzás ideje lejárt. Jasonnak felül kell kerekednie a helyzeten, ha élve akar ebből kikerülni. Ahogy előrehajolt, hogy a poharát letegye az asztalra, a másik keze közben feltűnés nélkül a párna mögé nyúlt. Megérintette a pisztolya markolatát. – Attól tartok, ki kell tartanom a javaslatom mellett. Mindig némi kényelmetlenséggel tölt el, ha fegyveres emberrel kell beszélgetnem. Azért beszélt, hogy elvonja a figyelmet, amíg előhúzza a pisztolyát. Gyorsan és simán. Ám az egész mégis úgy sült el, mintha lassított felvételen mozogna. Kerk Pyrrus mozdulatlanul állt, amíg a fegyver fel nem tűnt, s feléje
nem lendült. Ám ekkor, szinte a legutolsó pillanatban cselekedett. A mozdulatát szemmel nem lehetett követni. Egyik pillanatban a pisztolya még a tokjában nyugodott – a következőben a csöve Jason szeme közé irányult. Egy randa, súlyos mordály, itt-ott rozsdafoltokkal, melyek bőséges használatra utaltak. Jason tudta, ha az ő fegyvere csak egy ujjnyit is feljebb emelkedik, halott ember. Óvatosan eldobta a fegyverét, s haragudott magára, amiért fegyverhez nyúlt fortélyok helyett. Kerk ugyanolyan könnyedséggel juttatta vissza a pisztolyát a tokjába, mint ahogyan előrántotta. – Na, most talán ezt már hagyhatjuk – vélte Kerk. –Térjünk rá az üzletre! Jason nagyot kortyolt a poharából, hogy kissé helyrebillentse az önbecsülését. Gyorsan bánt a fegyverrel – az élete nemegyszer ezen múlott –, most fordult vele először, hogy megelőzték. Csak úgy lazán, mintegy visszakézből, és ez még inkább bosszantotta. – Nem készültem arra, hogy üzletet kössek – mondta savanyúan. – Kikapcsolódni jöttem Cassyliába, eltávolodni kissé a melótól. – Ne szédítsük egymást, dinAlt – reccsent rá Kerk türelmetlenül. – Soha életében nem űzött becsületes foglalkozást. Maga hivatásos szerencsejátékos, és ez az oka, amiért felkerestem. Jason magába fojtotta haragját, és a pisztolyát a dívány túlsó végére lökte, hogy még csak véletlenül se
csábítsa öngyilkosságra. Biztos volt benne, hogy Cassyiliában senki sem ismeri, és már alig várta azt a pillanatot, amikor bankot robbant a Casinóban. Arra azonban még várni kell. Úgy tűnik, ez a díjbirkózó mindenre tudja a választ. Hadd fejtegesse csak egy darabig a terveit, lássuk, hová vezet. – Oké, mit akar? Kerk egy borítékot húzott elő a zsebéből, és letelepedett a díványra, amely vészesen megnyikordult a férfi roppant súlya alatt. A férfi kibontotta a borítékot, beletúrt, s egy maroknyi csillogó galaktikus bankjegyet dobott az asztalra. Jason rájuk pillantott – aztán hirtelen felült. – Mik ezek... hamisítványok? – kérdezte, egyet a fény felé emelve. – Meglehetősen valódiak – felelte Kerk. – Tegnap vettem ki a bankból. Pontosan huszonhét bankjegy... vagyis huszonhétmillió dollár. Azt akarom, hogy az egészet váltsa be ma este zsetonokra a Casinóban. Játsszon, és nyerjen. Elég valódinak látszottak – és Jason ellenőrizte is őket. Elgondolkodva tapogatta végig mindegyiket, miközben az idegent fürkészte. – Nem tudom, mi jár a fejében – mondta. – De azt bizonyára megérti, hogy semmit sem tudok garantálni. Szerencsejátékos vagyok... de nem nyerek mindig. – Szerencsejátékos... aki akkor nyer, amikor akar – felelte Kerk zordul. – Ennek alaposan utánanéztünk, mielőtt magához fordultam volna. – Ha azzal akar gyanúsítani, hogy csalok... – Jason észbe kapott, és újra visszafogta magát. Semmi értelme mérgelődni. Kerk ugyanolyan hanglejtéssel folytatta, tudomást sem vett Jason növekvő haragjáról: – Valószínűleg maga ezt nem csalásnak nevezi... de hogy őszinte legyek, engem ez nem érdekel. Felőlem akár ászok tömegét dugdoshatja a zakója ujjában, vagy akár elektromágnest építhetett a cipőjébe... Lényeg az, hogy nyerjen. Nem azért jöttem, hogy morális kérdéseket vitassak meg magával. Mint említettem, van egy üzleti ajánlatom. Keményen megdolgoztunk ezért a pénzért... de ennyi még nem elég. Hogy pontos legyek, hárommilliárd dollárra van szükségünk. Az összeg megszerzésének egyetlen lehetséges módja a szerencsejáték. Ezzel a huszonhétmillióval. – És mi hasznom lesz nekem ebből? – tette fel Jason a kérdést
hűvösen, mintha ennek a fantasztikus ajánlatnak a legcsekélyebb részét is komolyan venné. – Mindent megtarthat a hárommilliárd felett, azt hiszem, ez így tisztességes. Nem a saját pénzét kockáztatja, és ha nyer, az összeg élete végéig elegendő lehet. – És ha vesztek? Kerk elgondolkozott egy pillanatig, nem tetszett neki ez a lehetőség. – Igen, van esélye, hogy elvesztheti. Erre nem gondoltam. – Elhatározásra jutott. – Ha veszít... nos, feltételezem, ezt a kockázatot vállalnunk kell. Bár azt hiszem, ez esetben meg fogom ölni magát. Azok, akik meghaltak e huszonhétmillió megszerzése közben, legalább ennyit megérdemelnek – mondta nyugodtan, minden rossz szándék nélkül, és ez inkább hangzott megfontolt döntésnek, mint fenyegetésnek. Jason talpra ugrott, sietve töltött a poharába, és Kerket is megkínálta, aki elfogadta, s egy biccentéssel köszönte meg. Jason fel-alá járkált, képtelen volt leülni. Ez az egész ügylet bosszantotta, viszont ugyanakkor el is kápráztatta. Szerencsejátékos volt, és ez a beszélgetés úgy hatott rá, mint a kábítószer látványa egy megrögzött narkósra. Hirtelen megállt, mert rájött, hogy már egy ideje a lehetőségeken jár az esze. Nyerni vagy veszteni – élni vagy halni –, hogyan mondhatna nemet erre a lehetőségre, hogy ekkora pénzzel játsszon! Megperdült, és ujjával a széken ülő, böhöm nagy fickó felé bökött. – Vállalom... maga nyilván már akkor tudta, hogy vállalni fogom, amikor idejött. Azonban van néhány ki-
kötésem. Tudni akarom, ki maga, és kiknek az érdekét képviseli. És azt is, hogy honnan származik a pénz... lopott talán? Kerk kiürítette a poharát, és eltolta magától. – Lopott pénz? Nem, épp ellenkezőleg. Kétévi bányász- és ércfinomító munka eredménye. A Pyrruson bányászott fémet itt, Cassylián adtuk el. Nagyon könnyen ellenőrizheti. Én magam adtam el. Én vagyok ezen a bolygón a pyrrusi nagykövet. – A gondolatra elmosolyodott. – Nem jelent sokat. Nagykövet vagyok még legalább hat hasonló bolygón. Jól jön az ilyesmi, ha az ember üzletet akar kötni. Jason az ősz hajú, viseltes, egyenruhaszerű öltözetet viselő férfira pillantott, és úgy döntött, hogy nem nevet hangosan. Az ember fura dolgokat hall a határ menti bolygókról, és akár minden szó igaz lehet. A Pyrrusról még sosem hallott, bár ez nem jelent semmit. Több mint harmincezer ismert bolygó található a benépesített univerzumban. – Ellenőrizni fogom a hallottakat – biccentett Jason. – Ha igaz, megköthetjük az üzletet. Hívjon fel holnap... – Nem – vágott közbe Kerk. – A pénzt ma kell megnyerni. Váltókat írtam alá erre a huszonhétmillióra; reggelre le kell raknunk a hárommilliárdot, az a végső határidő. Jason számára percről percre fantasztikusabbá vált az ügy – és egyre érdekesebbé. Az órájára pillantott. Lesz még elég idő kitalálni, hazudott-e Kerk, vagy sem. – Oké, ma este megcsináljuk – egyezett bele. – De egyet magamhoz kell vennem ezekből a bankókból, hogy megvizsgáltassam. Kerk felállt, menni készült. – Vigye az egészet. Mostantól egészen addig nem fogok találkozni magával, amíg a pénzt meg nem nyerte. Természetesen a Casinóban leszek, de ne ismerjen fel. Jobb, ha nem tudják, honnan van a pénz, vagy hogy mennyi van még magánál. Aztán egy csontropogtató kézszorítás után, mely satuként préselte össze Jason kezét, távozott. Jason egyedül maradt a pénzzel. Legyezőszerűen kiterítette a bankjegyeket maga elé, mintha kártyalapok lennének, s rámeredt, szépia – és aranyszínű felületükre, így próbálva elhitetni magával, hogy mindez valóság. Huszonhétmillió dollár. Mi tartja vissza, hogy egyszerűen kisétáljon velük az ajtón, és felszívódjon? Szinte semmi, legfeljebb saját
tisztességérzete. Kerk Pyrrus, ez a férfi, akinek az utóneve megegyezik a származási bolygója nevével, az univerzum legnagyobb bolondja. Vagy csak tudja, hogy mit csinált. Abból, ahogy a tárgyalás zajlott, ez utóbbi tűnt valószínűbbnek. – Tudja, hogy inkább játszom a pénzzel, mint hogy ellopjam – mondta kényszeredetten. Becsúsztatta az apró fegyvert a derekán lógó pisztolytáskába, elrakta a pénzt, és kiment.
2. fejezet A robotpénztáros a bankban felvinnyogott, mintha áramütés érte volna, amikor Jason becsúsztatott egy bankót, és egy felirat villant fel, amely közvetlenül Wain alelnökhöz irányította. Wain átlagos bankár volt, akinek kigúvadt a szeme, és arcszíne szürkére váltott, amikor megpillantotta a köteg bankjegyet. – Nálunk... kívánja letétbe helyezni ezeket? – kérdezte, miközben nagyot nyelt, s ujjai önkéntelenül rángatóztak. – Ma még nem – felelte Jason. – Ezekkel fizettek ki egy régi tartozást. Lenne szíves ellenőrizni a hitelességüket, és felváltani őket. Ötezresekbe, ha lehet.
Dagadozó belső zsebekkel távozott a bankból. A bankjegyek valódinak bizonyultak, s Jason most úgy érezte magát, mint egy sétáló pénzverde. Életében most először érezte kényelmetlenül magát ekkora pénzösszeg birtokában. Leintett egy elhaladó helitaxit, és egyenesen a Casinóba ment, ahol biztonságban lesz. Egy darabig. A Cassylia Casinó a közeli csillagrendszerek játszóterének szerepét töltötte be. Jason most látta először, noha a típusát jól ismerte. Felnőttéletének nagy részét ehhez hasonló kaszinókban töltötte más világokon. A decor eltér ugyan, de a lényeg mindig ugyanaz. Nyilvánosan a szerencsejáték és a társasági élet egy színtere – ám a színfalak mögött fellelhető az összes létező bűn forrása. A téteket elméletileg nem korlátozzák, de ez csak bizonyos fokig igaz. Amikor a ház igazán veszíteni kezd, a becsületes játék azon nyomban véget ért; és a nagy nyertes jól teszi, ha minden lépésére ügyel. Viszont Jason dinAlt nem egy alkalommal játszott már hasonló körülmények között. Körültekintően járt el, de nem nagyon aggódott. Az étterem szinte teljesen üres volt, és a majordomo sietve rohant az elegáns ruhájú idegen elé. Jason szikár volt, sötét, és járása határozottságról, magabiztosságról árulkodott. Inkább nézett ki egy hatalmas vagyon örökösének, semmint egy hivatásos szerencsejátékosnak. A megjelenés igen fontos, és ő ügyelt is rá. Az étel remekül nézett ki, és a bor csodálatosnak bizonyult. Miközben a levesre várt, kurta és lelkes szakmai beszélgetésbe elegyedett a borospincérrel, aztán élvezte az ízeket. Komótosan evett, és a hatalmas étterem megtelt, mielőtt ő befejezte volna. Egy hosszú szivar mögül figyelte a műsort, s ezzel agyonütött még némi időt. Amikor végül átsétált a játékszalonba, az már dugig megtelt, s élettől nyüzsgött. Lasssan körbejárt a helyiségben, s elszórt pár ezer dollárt. Alig figyelt oda a játékra, inkább érezni próbálta. Az összes játék tisztességesnek tűnt, és úgy tűnt, egyik eszközt sem befolyásolják. Persze ezen elég gyorsan változtathatnak, gondolta. Általában nem szoktak beavatkozni; a ház százaléka elég nyereséget szolgáltat. Egyszer megpillantotta Kerket a szeme sarkából, de a férfi nem nézett felé. A nagykövet folyamatosan kisebb-nagyobb összegeket veszített az ezüsthetesen, és ügy tűnt, türelmetlen. Valószínűleg arra várt, hogy Jason komolyan játszani kezdjen. Elmosolyodott, és lassan tovasétált. Jason a kockaasztalnál telepedett le, mint rendszerint. Ez a
legbiztosabb módja, hogy kisebb összegeket nyerjen. És amikor érezni kezdem a játékot, megkopasztom a kaszinót! Ez volt az ő titka, az erő, amely segítségével szüntelenül nyert – és amely mindig lehetővé tette számára, hogy bankot robbantson, és gyorsan lelépjen, mielőtt a bérelt orgyilkosok lecsaphatnának rá, hogy visszavegyék a pénzt. A kocka hozzá került, és ő minden rásegítés nélkül dobott egy nyolcast. A tét alacsony volt, és ő óvakodott attól, hogy heteseket dobáljon. Ezzel is nyert, és továbbadta a kockát. Elüldögélt ott, gépiesen rakosgatta a jelentéktelen téteket, miközben a kocka körbejárt az asztalnál, s az erőn gondolkodott. Mókás, hogy ennyi dolgos év után még mindig alig tudunk valamit a “psi"– ről. Képezik az embereket egy darabig, fejlesztik az ügyességüket egy kicsit – de ez minden. Ma este erősen érezte, tudta, hogy a zsebében lapuló pénz, serkentő hatással van rá, s ez segíteni fog az áttörésben. Félig lehunyt szemmel vette át a kockát – és hagyta, hogy a tudata finoman megcirógassa a bemélyesztett pontok mintáját. Aztán dobott, és rámeredt a hetesre. Összejött. Erősebben, mint bármikor ez idáig. A dollármilliók súlya megtette a hatását. Az egész világ körülötte élesen és tisztán rajzolódott ki, és a kocka teljesen a hatalmába került. Fillérre tudta, mennyi pénz lapul a többi játékos
tárcájában, és pontosan ismerte a mögötte ülő kártyások kezében levő lapokat. Lassan, megfontoltan növelte a tétet. Nem kellett különösebben koncentrálnia a kockákra; azok elgurultak, s megültek, mint a betanított kutyák. Jason kihasználta az időt, és a játékosok meg a krupié pszichéjére koncentrált. Majdnem két órába telt, mire hétszázezer dollár nyereség gyűlt össze előtte. Aztán érzékelte, ahogy a krupié jelez, hogy valaki nagyon nyer. Megvárta, amíg az éles szemű figyelő odasétál, hogy nézze a játékot, aztán megrázta a kockát, minden nyereségét feltette rá – és egyetlen dobással az egészet elvesztette. Az alkalmazott boldogan elmosolyodott, a krupié megnyugodott – és Jason a szeme sarkából látta, hogy Kerk feje egy pillanat alatt belilul. Jason verejtékezve, sápadtan, enyhén remegő kézzel kigombolta a zakóját, és borítékban egy köteg bankjegyet vett elő. Ujjával feltörte a pecsétet, és két bankót az asztalra dobott. – Játszhatnánk felső határ nélküli tétekkel? – kérdezte. – Szeretném... visszanyerni egy kevés pénzemet. A krupié most alig bírta elfojtani a mosolyát, a ház emberére pillantott, aki gyors igent biccentett. Azt hiszik, hogy balek, és meg tudják kopasztani. Egész este a tárcájából játszott; most pedig elővett egy lezárt borítékot, hogy megpróbálja visszanyerni a veszteségét. A boríték ráadásul vaskos is, és valószínűleg nem az ő pénze. Nem mintha a ház ezzel bármit is foglalkozna. Számukra mindegy, kitől jön a pénz. A játék igen nyugis hangulatban folytatódott a kaszinóban. És Jason épp ezt akarta. Amennyire csak lehetséges, meg kell kopasztania őket, mire valaki rádöbben, hogy baj van. Most kezdődik a kemény játék, s azt akarta, hogy olyan sokáig tartson, ameddig csak lehetséges. Simán nyerni nem könnyű, s a psi erő ugyanolyan gyorsan elenyészhet, mint ahogy jött. Fordult már elő ilyesmi. Most már a ház ellen játszott; a két másik játékos kiszállt, s kis tömeg tolongott a háta mögött, hogy lássa, mi történik. Miután vesztett és nyert egy keveset, elkezdett természetes heteseket dobálni, és az aranyszínű zsetonok halma előtte egyre növekedett. Durván egymilliárdra becsülte az összeget. A kocka még mindig engedelmeskedett az akaratának, bár Jason most már verejtékezett az erőfeszítéstől. Teljes eddigi nyereményét felrakta, s a kockáért nyúlt.
A krupié azonban gyorsabbnak bizonyult, és elhalászta előle. – A ház új kockát kér – jelentette ki rekedten. Jason felegyenesedett, megtörölte a kezét; örült a pillanatnyi szünetnek. A ház már harmadjára kért új kockát, hogy megtörje a nagy nyerési sorozatot. Ez jogukban áll. A szúrós tekintetű alkalmazott kinyitotta a tárcáját, és találomra kiválasztott egypár kockát. Feltépte a műanyag zacskót, és a kockákat az asztalra vetette, Jackson elé. Egy természetes hetesre fordultak, s Jason elmosolyodott. Ám amikor magához vette a kockákat, a mosoly lehervadt az arcáról. A kockák átlátszóak voltak, remek készítésűek, minden oldalon kiegyensúlyozottak – és ólmozottak. A kocka öt oldalán a pontok valami nehézfémből készültek, valószínűleg ólomból. A hatodik oldalon viszont vas alkotta a pontokat. Mindaddig teljesen normálisan fog gurulni, míg mágneses tér nem befolyásolja – márpedig egy elektromágnes helyezkedik el az asztal alatt. Észre se vette volna az eltérést, ha nem a tudatával vizsgálja meg a kockát. De mit lehet tenni ellene? Lassan rázogatta, s közben körbepillantott az asztalnál. Megtalálta, amit keresett. Egy hamutartó mágneses aljjal, mely az asztalhoz rögzítette. Jason abbahagyta a kocka rázását, töprengve rájuk meredt, majd felragadta a hamutartót. A tenyerébe vette az alját. Amikor felemelte a hamutartót, egyhangú kiáltás tört fel mindenfelől. A kockák ráragadtak az aljára, s le sem akartak esni. – Szóval ezek tisztességes kockák? – kérdezte. Az alkalmazott, aki a kockát adta, gyors mozdulattal a
nadrágzsebe felé nyúlt. Jason volt az egyetlen, aki látta, mi történt ezt követően. A kezet nézte, s ő is a pisztolya markolata felé kapott. Ahogy a férfi keze a zsebbe mélyedt, egy kéz nyúlt ki a tömegből mögüle, és megragadta a csuklóját. Roppant, szögletes méretéből ítélve Jason sejtette, kinek a keze az. A vaskos hüvelyk – és mutatóujj megszorította a fickó csuklóját, aztán már el is tűnt. Az alkalmazott élesen felsikoltott, és előrántotta kezét, mely akár valami kesztyű, lógott a törött csuklócsontokon. Mivel Jason látta, hogy van, aki védelmezze, ismét a játékra koncentrált. – Visszakaphatnám az előbbi kockákat? – kérdezte csendesen. A krupié kábán lökte oda neki. Jason sietve rázta és dobta. Mielőtt azok az asztalt érintették volna, rádöbbent, hogy képtelen irányítani a mozgásukat – a kellemes psi erő elenyészett. A kockák tovagurultak. Héten állapodtak meg. Miközben az elétolt zsetonokat számolgatta, arra gondolt, hogy ez az egymilliárd is igen szép nyereség. Ezzel már le lehetne lépni – csakhogy ez még nincs meg a hárommilliárd, amennyire Kerknek szüksége van. Nos, ennyivel kell beérnie. Ahogy a zsetonok felé nyúlt, elkapta Kerk tekintetét, és látta, hogy a férfi határozott nemet int a fejével. – Lovagoljuk meg a szerencsét! – lehelte Jason beletörődötten. – Még egy dobást! Megfújkálta a kockákat, fényesítgette őket a zakója ujján, és nem bírta felfogni, hogy kerülhetett ilyen helyzetbe. Milliárdok múlnak egyetlen dobáson. Számos bolygónak ennyi az éves bevétele. Kizárólag azért játszhat meg ekkora tétet, mert a bolygó kormányának érdekeltsége van a kaszinóban. Jó alaposan megrázogatta, próbálta hatalma alá vonni, de nem sikerült – így hát elvetette. Minden más abbamaradt a kaszinóban, és az emberek székekre, asztalokra álltak, hogy lássák. A tömeg felől egy pisszenés sem hallatszott. A kocka hangos zörgéssel csapódott a posztóval bevont asztalhoz a hirtelen beállt csendben. Egy ötös meg egy, egyes. Hat. Még semmi sincs veszve. Jason magához vonta a kockákat, beszélt hozzájuk, elsuttogta az összes ősi varázsigét, amit csak ismert, aztán újra dobott. Öt dobásba került, mire összejött a hatos. A tömeg vele együtt sóhajtott fel, és mindenki egyszerre kezdett
beszélni. Jason le akart állni, venni egy mély lélegzetet, de tudta, hogy nem lehet. A pénz elnyerése csak a munka részét képezi – le is kell lépni azzal. Mint mindig. Egy pincér haladt el mellette, italokkal megrakott tálcával. Jason megállította, és egy százast dugott a csikkzsebébe. – Az italt én állom! – kiáltotta, miközben leemelte a tálcát a pincér tenyeréről. A gratulálók gyorsan eltüntették a poharakat, s Jason a tálcára halmozta fel a nyereményét. Nem fért rá az összes zseton, de Kerk máris a segítségére sietett egy második tálcával. – Örömömre szolgálna, ha segítségére lehetnék, uram – mondta. Jason ránézett, és nevetve bólintott. Most először látta közelről Kerket a kaszinóban. Egy laza, lila hálóinget viselt, mely alól valószínűleg egy műpocak domborodott. A köntös ujjai bőnek és lazának tűntek, így inkább látszott hájasnak, semmint izmosnak. Egyszerű, de hatékony álcát viselt. Izgatott segítőktől körülvéve vonultak a megrakott tálcákat cipelve a pénztár felé. Maga az igazgató fogadta őket, kényszeredett mosollyal az arcán. Még ez a mosoly is lehervadt, mire megszámolta a zsetonokat. – Vissza tudna jönni reggel? – kérdezte. – Attól tartok, nem tartunk itt ennyi készpénzt. – Micsoda?! – üvöltötte Kerk. – Nem akarnak fizetni neki? Bezzeg az én pénzemet milyen könnyen zsebre tették, amikor vesztettem! Tessék fizetni! A nézelődők, akik mindig örömmel látják, ha a ház
veszít, egyetértően morogtak. Jason oldotta meg a dolgot. – Belátó leszek. Adják ide az összes készpénzt, a többiről pedig csekket is elfogadok. Ebből nem volt kibúvó. Az ujjongó tömeg figyelő tekintete előtt az igazgató egy borítékba vaskos bankjegykötegeket rakott, és írt egy csekket. Jason sietős pillantást vetett rá, és a belső zsebébe gyömöszölte. A borítékot a hóna alá szorítva megindult Kerk után az ajtó felé. A szájtátó tömeg miatt nem volt gondjuk a főteremben, de alighogy kiléptek egy mellékbejáraton, két ember lépett eléjük, és elálltak az útjukat. – Egy pillanat – kezdte az egyik, de nem maradt alkalma befejezni a mondatot. Kerk lassítás nélkül beléjük rohant, és azok szétrepültek, mint a száraz kórok. Kerk és Jason kirohantak az épületből, és sietve távolodtak. – A parkolóba! – morogta Kerk. – Ott vár egy kocsi. Amikor befordultak a sarkon, egy kocsi robogott feléjük. Mielőtt Jason kiránthatta volna a pisztolyát a tokjából, Kerk máris elé ugrott. A karja felemelkedett, s a következő pillanatban a csúf mordálya már a kezébe ugrott. Egyetlen lövéssel kinyírta a sofőrt, a kocsi, oldalra fordult, és a falnak rohant. A másik két embert akkor lőtte le, amikor azok fegyverrel a kezükben kikászálódtak a kocsiból. Ezt követően már senki sem állta útjukat. Kerk teljes sebességgel hajtott el a kaszinótól, tépett hálóinge lobogott a szélben, s a szakadt ruhaújj alól kilátszott a fekete mordály. – Alkalomadtán – kezdte Jason – megmutathatná, miféle trükkel tudja ilyen villámgyorsan előkapni a fegyverét. – Alkalomadtán – bólintott Kerk, és behajtott a belvárosba vivő alagútba.
3. fejezet Az épület, mely előtt leparkoltak, Cassylia egyik legszebb kastélya volt. Menet közben Jason megszámolta a pénzt, és különrakta a részét. Majdnem tizenhatmillió dollár. Még mindig hihetetlennek tűnt. Amikor kiszálltak az épület bejárata előtt, odaadta Kerknek a többit. – Itt a hárommilliárdja. Ne higgye, hogy túl könnyen ment. – Lehetett volna rosszabb is – jött a válasz.
Az ajtó fölötti hangszóróból recsegő hang hallatszott. – Sire Ellus visszavonult éjszakára, legyen szíves visszajönni reggel. Előtte kérem bejelentkezni a titkárságon... A hang megszakadt, ahogy Kerk betaszította az ajtót. A legcsekélyebb erőkifejtés nélkül tette, egy laza mozdulattal. Miközben beléptek, Jason az ajtó fa – és fémmaradványaira pillantott, s csodálóan mérte végig társát. Erő – de nemcsak egyszerű fizikai erő –, igazi, elementális erő. Az az érzésem, nem sok minden képes megállítani. Ez feldühítette, s ugyanakkor csodálatra késztette. Addig nem fog lelépni, míg többet meg nem tud Kerkről meg a bolygójáról. És azokról, akik életüket áldozták azért a pénzért, amivel játszott. Sire Ellus idős, kopasz és igen dühös volt, mivel nem szokott hozzá, hogy nyugalmát ilyen drasztikusan félbeszakítják. Ám a testőrei mégis megtorpantak, amikor Kerk lerakta a pénzt az asztalra. – Berakodtak már a hajóba, Ellus? Itt az ellenérték. –
Ellus tapogatta egy ideig a bankjegyeket, mielőtt válaszolt. – Mármint a hajó... ja igen, hát persze. Amint a váltót aláírta, azonnal rakodni kezdtünk. Elnézését kérem a zavaromért, ez a helyzet kissé szokatlan. Mi sosem bonyolítjuk az üzleteinket ilyen roppant mennyiségű készpénzzel. – Én már csak így szeretek üzletet kötni – felelte Kerk. – Itt a váltó ellenértéke, a teljes összeg. Na, hol az elismervény? Ellus előadta az elismervényt, de még mindig nem tért magához a meghökkenésből. A kezében szorongatta, miközben kényelmetlenül nézegette az asztalon heverő hárommilliárdot. – Várjon csak... most nem tudom elfogadni, jöjjön vissza reggel, és majd a bankban lebonyolítjuk. Normális üzleti módon – tette hozzá Ellus valamivel határozottabban. Kerk odanyúlt, és gyengéden kihúzta az elismervényt Ellus kezéből. – Köszönöm – bólintott. – Én reggel már nem leszek itt, így be kell érnie ezzel. És ha a pénz miatt aggódik, javaslom, lépjen érintkezésbe az üzemi őreivel meg a magánrendőrségével. Valamivel biztonságosabban fogja érezni magát. Amikor az ajtó roncsain keresztül távoztak, Ellus eszelősen számokat kezdett tárcsázni a videofonján. Kerk választ adott Jason következő kérdésére, mielőtt az feltehette volna. – Úgy gondoltam, szeretne életben maradni, és elkölteni a nyereményét, így hát jegyet váltottam mindkettőnknek egy bolygóközi hajóra. – Kocsija órájára pillantott. – Körülbelül két óra múlva indul, így még bőséges időnk maradt. Éhes vagyok, keressünk egy éttermet! Remélem, semmi olyasmit nem hagyott a szállodájában, amiért vissza kellene mennie. Tartok tőle, egy kissé nehézkes lenne. – Semmi olyasmi, amiért kinyíratnám magam – felelte Jason. – Na, hova menjünk enni? Van néhány kérdés. amit szeretnék feltenni magának. Óvatos köröket téve haladtak egyre lejjebb az alsó szintre, és megbizonyosodtak arról, hogy senki nem követi őket. Kerk befarolt a kocsival egy sötétebb rakodódokkba, és kiszálltak. – Bármikor szerezhetünk másik járgányt – jegyezte meg Kerk –, és szükség is lesz rá, hisz ezt már biztos ismerik. Sétáljunk vissza az ipari út mentén, láttam a környéken egy éttermet. Hatalmas kamionok és más teherszállítók foglalták el a parkoló java részét. Kerk és Jason megindultak az embernyi magas kerekek
mentén visszafelé, és hamarosan ráakadtak egy nyüzsgő és lármás étkezdére. A sofőrök és a kora reggel munkába indulók ügyet sem vetettek rájuk, s ők kerestek egy üres bokszot, és ételt tárcsáztak. Nem sokkal később Kerk felszúrt a villájára egy hatalmas sültet, és derűsen tömködte a szájába. – Na, halljuk a kérdéseit... most már valamivel kellemesebben érzem magam. – Mi van abban a hajóban, ami reggel fog indulni? Miféle rakományért vittem vásárra a bőröm? – Szóval nem a pénzért vitte vásárra a bőrét? – jegyezte meg Kerk tréfásan. – Megnyugtathatom, jó ügy érdekében tette. Az a rakomány egy világ túlélését jelentheti. Fegyverek, muníció, aknák, gránátok meg hasonlók. Jason majdnem megfulladt egy falattól. – Fegyverszállítás? Hát mit művelnek maguk? Magánháborúkat finanszíroznak? És hogy beszélhet túlélésről egy ilyen pusztító rakomány esetében? Ne is próbálja beadni, hogy békés célra fogják felhasználni. Kit akarnak elintézni? A hatalmas termetű férfi derűje elenyészett; ugyanazt a komor tekintetet öltötte fel, amit Jason jól ismert már. – Igen, a békés cél a megfelelő kifejezés. Mivel alapvetően arra törekszünk. Békében élni. És nem valakit, hanem... valamit akarunk elpusztítani.
Jason haragosan tolta el a tányérját. – Rébuszokban beszél. Semmi értelme annak, amit mondott. – Igen komoly értelme van – felelte Kerk. – De csak egyetlen bolygón az egész világegyetemben. Mennyit tud a Pyrrusról? – Abszolút semmit. Kerk egy pillanatig emlékeibe burkolózva üldögélt, s a szemöldökét ráncolta. Aztán felnézett. – A Pyrrust nem az ember számára teremtették... mégis már háromszáz éve próbálja birtokába venni. Az én népem átlagéletkora tizenhat év. Persze, a legtöbb felnőtt ennél sokkal tovább él, de olyan óriási a gyermekhalandóság, hogy ez erősen csökkenti az átlagot. Ezen a bolygón minden megvan, ami egy emberlakta világhoz nem kellene. A gravitáció a normális kétszerese. A hőmérséklet naponta változik sarkköriről tropikusra. Az időjárás... nos, ezt tapasztalnia kellene, hogy elhiggye. Sehol máshol nem láthat ilyet az egész galaxisban. – Kezdek megijedni – morogta Jason. – Miféle a légkör? Metán vagy klór? Jártam én már olyan bolygón, ami... Kerk keményen az asztalra csapott az öklével. Az edények ugráltak, az asztallábak recsegtek. – Laboratóriumi körülmények! – mordult fel. – Az ágyon heverészve remeknek tűnik... de amint az ember kilép a szabadba.... Egy szemvillanásnyi idő alatt minden ellene támad. Az atmoszféra azonnal mérgezővé válik az oxigénlélegzőnek, de ez a legkevesebb... – De ez csak az egyik állapot, hogy az atmoszféra teljesen mérgezőnek tűnik. Van ott bőséges H2O, a legelterjedtebb vegyület, plusz szabad oxigén, ami reakcióba léphet... – Víz és oxigén! – vágott közbe Jason. – Úgy érti, hogy egy olyan bolygó, mint a Föld... vagy mint Cassylia? Ez abszúrd! – Egyáltalán nem az. Mivel maga ilyen körülmények között született, elfogadja azt jónak és természetesnek. Készpénznek veszi, hogy a vas rozsdásodik, a partvonalak változnak, és a viharok zavarják a kommunikációt. Ezek a normális körülmények egy oxigénes, vizes világon. A Pyrruson azonban ezek a körülmények szinte megháborodtak... A bolygó tengelye 45 fokos, így évszakonként óriási a hőmérsékletingadozás. Ez az egyik fő oka az állandóan vándorló jégsapkáknak. S ennek köszönhetően az időjárásban bekövetkező változások mondhatni végletesen látványosak.
– Ha csak erről van szó – mondta Jason –, nem értem, miért... – De nem csak erről van szó... ez csupán a kezdet. Az óceánok igen pusztító módon segítik a víz körforgását, s ezzel kissé megbolondítják az időjárást, s hatalmas árhullámok képződnek. A Pyrrus két holdja, a Samas és a Bessos bizonyos együttállásokkor akár harminc méter magas árhullámokat is okoznak. És amíg nem látja, mi történik, amikor egy ilyen árhullám becsap egy működő vulkánba, addig fogalma sincs az egész jelenségről. A nehézfémek miatt telepedtünk a Pyrrusra, és épp e nehézfémek tartják a bolygót folyamatos vulkáni fortyogásban. Legalább tizenhárom szupernóva jött létre a közvetlen csillagközi szomszédságunkban. Nehézfémeket persze sok más bolygón is lehet találni... főképp a belélegezhetetlen atmoszférájú világokon. Azonban egy hosszú távú bányászatot és kiaknázást nem végezhet semmi más, csak egy önfenntartó kolónia. Ezért telepedtünk a Pyrrusra, ahol a radioaktív elemek a bolygó magjában találhatók, s könnyebb fémkéreg veszi körül. Míg ez létrehozta az embernek szükséges atmoszférát, ugyanakkor szüntelen vulkanikus tevékenységet is gerjeszt, ahogy az olvadt plazma próbál a felszínre jutni. Jason most először nem vágott közbe. Próbálta elképzelni, milyen lehet az a bolygó, mely folyamatos küzdelmet vív önmagával. – A végére tartogattam a legjavát – folytatta Kerk zord humorral. Most, hogy már tudja, milyen körül-
menyek uralkodnak a Pyrruson, próbálja elképzelni, miféle létformák lakhatják. Kétlem, hogy létezik olyan kűlvilági lény, mely akár csak egyetlen percig is képes lenne életben maradni a Pyrruson. A pyrrusi állatok és növények meglehetősen szívósak. Küzdenek a világgal, és harcolnak egymás ellen. Több százezer éves folyamatos küzdelem alakította olyanná őket, mint amilyenek. Még egy elektronikus agyat is lidércnyomás gyötörne tőlük. Páncélosak, tüskések, mérgezőek, karmosak, agyarasak. Ez jellemző mindenre, ami jár, ugrál, kúszik vagy csak egy helyben nő. Látott már agyaras növényt... ami harap? Nem hiszem, hogy szívesen szemügyre venné. Ahhoz a Pyrrusra kellene jönnie, és gyanítom, másodperceken belül meghalna, amint kilépne a hajóból. Még én is alávetem magam egy felfrissítő edzésnek, mielőtt kiszállok a hajóból landolás után. A végeérhetetlen küzdelem során a létformák folyamatosan fejlődnek és változnak. A halál maga egyszerű, de hogy hányféle módon érheti utol az embert, azt még felsorolni is sok lenne. A boldogtalanság ránehezedett Kerk széles vállára. Hosszú pillanatokig tartó merengés után, megrázkódott, nyilván lerázta magáról a keserűséget. Figyelme visszatért a reggelijéhez, és az utolsó falatig eltakarította a köretet a tányérjáról, majd szavakba öntötte érzéseit. – Gondolom, nincs rá logikus magyarázat, miért maradtunk ott, és mentünk bele ebbe a soha véget nem érő küzdelembe. Legfeljebb az, hogy a Pyrrus az otthonunk. – Az utolsó szaftba mártott kenyérfalatot is begyömöszölte a szájába, s az üres villával Jason felé bökött. – Örülj, hogy külhoni vagy, és sosem kell saját szemeddel látnod. – Ebben bizony téved – felelte Jason olyan nyugodtan, ahogy csak tudta. – Az az érzésem, ellátogatok oda.
4. fejezet – Ne beszéljen ostobaságokat – mondta Kerk, és tárcsázott magának még egy adag sültet. – Ennél sokkal egyszerűbb módon is követhet el öngyilkosságot. Rádöbbent már, hogy milliomos lett? Azzal a pénzzel, ami a zsebét feszíti, élete végéig henyélhet az örömök bolygóján. A Pyrrus egy halálos világ, nem holmi látnivaló kíváncsi turisták számára. Nem engedélyezem a beutazását. Azok a szerencsejátékosok, akik könnyen kijönnek a sodrukból, nem
sokra viszik. Jason igen dühös lett. Azonban ez az indulat legfeljebb arca kifejezéstelenségében és hangja nyugodtságában nyilvánult meg. – Maga csak ne mondja meg nekem, mit tehetek és mit nem, Kerk Pyrrus! Maga böhöm nagy fickó egy roppant mordállyal... de ez még nem jelenti azt, hogy magánál van a tromf. Legfeljebb azt akadályozhatja meg, hogy a hajója fedélzetére lépjek. Viszont én odajuthatok máshogy is. És ne nevezzen kíváncsi turistának, amikor még fogalma sincs az elhatározásom indokairól. Jason nem próbálta kifejteni, mire gondol, hiszen az egész még csak ködösen, formátlanul lebegett az agyában. Csak egyet tudott: mennél többet utazott, a világ annál egyformábbnak tűnt számára. Az ősi, civilizált világok mind, mind monoton egyhangúságba süllyedtek. A határvilágok mind egyforma, kemény körülmények közötti, erdei táborokból, telepekből állnak. Nem mintha a galaktikus életmód untatná. Mindössze annyi történt, hogy ráérzett a korlátaikra... sajátját viszont sohasem találta meg. Egészen addig, amíg Kerkkel nem ta-
lálkozott, nem talált legyőzőre, sem olyanra, aki hozzá fogható lett volna. Ez nemcsak puszta egoizmus volt. Kézzelfogható tény. Most pedig kénytelen lenne elfogadni azt a tényt, hogy létezik egy világ, tele emberekkel, akik mindannyian fölötte állnak erőben és gyorsaságban. Jason sohasem fog addig megnyugodni, míg erről saját szemével meg nem győződik. Még ha bele is hal a próbálkozásba... Erről azonban egy szót sem szólt Kerknek. Hiszen vannak más indokok is, amit a férfi jobban meg fog érteni. – Nem gondolta át, mit mond, amikor kijelentette, hogy nem engedélyezi a Pyrrusra lépésem – mondta Jason. – Azt nem is említem, hogy morálisan sokkal tartozik nekem, amiért megnyertem a szükséges összeget. De mi lesz legközelebb? Ha egyszer ismét szüksége lesz fegyverekre és muníciókra? Nem sokkal jobb, ha kéznél vagyok... a régi jó, bevált módszer... mint kitalálni valami új módot a pénzszerzésre? Kerk hosszasan elkérődzött a második adag sült maradványai fölött. – Nem is hülyeség. És el kell ismernem, hogy ez eddig eszembe sem jutott. Nekünk, pyrussiaknak az az egyik nagy hibánk, hogy viszonylag keveset gondolunk a jövőre. Az is elég gondot okoz, hogy napról napra életben maradjunk. így hát csak az adott helyzetekre koncentrálunk, és hagyjuk, hogy a jövő megformálja magát. Velünk jöhet. Remélem, életben marad addig, amíg újra szükségünk lesz a trükkjeire. Mint számos világ pyrrusi nagykövete, ezennel hivatalosan meghívom önt a mi vendégszerető bolygónkra. Minden költségét álljuk. Azzal a kikötéssel jöhet, hogy a személyi biztonságával kapcsolatos minden utasításunknak eleget tesz. – A kikötést elfogadom – felelte Jason. Es sehogy sem értette, minek örül annyire, hogy dalolva írja alá saját halálos ítéletét. Kerk már a harmadik desszertjét fogyasztotta, amikor az órája halkan pittyegni kezdett. A nagykövet azonnal lerakta a villát, és felállt. – Ideje menni – közölte. – Most már időben vagyunk. Miközben Jason felkászálódott, a férfi aprót dobált a pénznyflásba, míg a fizetve lámpa ki nem gyulladt. Aztán kiléptek az ajtón, és sietve indultak. Jason meg sem lepődött, amikor egy nyilvános mozgólépcsőhöz értek, nem sokkal az étterem mögött. Kezdett rájönni, hogy mióta elhagyták a kaszinót, azóta egy gondosan megtervezett útvonalon haladnak. A riadó minden bizonnyal már felhangzott, és az egész
bolygó rájuk vadászhat. Ez idáig azonban a legcsekélyebb jelét sem észlelték annak, hogy követnék őket. Nem ez volt az első alkalom, hogy Jason mindig egy lépéssel a hatóságok előtt járt – azonban most először engedte, hogy valaki más a kezét fogva vezesse eközben. El kellett mosolyodnia saját engedelmes belenyugvásán. Annyi éven át magányos farkasként működött, és most szinte perverz örömöt érzett abban, hogy valaki mást követhet. – Siessünk! – morogta Kerk, miután gyors pillantást vetett az órájára. Hatalmas, döngő léptekkel haladt a mozgólépcső felé. Öt szintet mentek felfelé – anélkül, hogy bármilyen gyanús személyt láttak volna –, mielőtt Kerk lelépett a mozgólépcsőről. Jason áldotta magát a mindennapos testedzésekért. Azonban ez a nagy rohanás az átalvatlan éjszaka után még így is alaposan megizzasztotta és kimerítette. Kerk normálisan lélegzett, a homlokán egyetlen verejtékcsepp sem látszott; az erőfeszítés legcsekélyebb jelét sem mutatta. Egy lépcsőn kapaszkodtak fel, aztán a második motorszinten egy csarnok felé fordultak. Ahogy kiléptek a kijáraton, egy kocsi húzott eléjük, a járdaszegély mellé. Jasonnak volt annyi esze, hogy ne kapkodjon a fegyvere után. Pontosan abban a pillanatban, ahogy odaértek, a sofőr kinyitotta a kocsi ajtaját, és kilépett. Kerk egyetlen szó nélkül átnyújtott neki egy papírlapot, és beült a kormány mögé. Jasonnak épp csak annyi ideje maradt, hogy
beugorjon, a kocsi máris meglódult. Az egész helycsere alig három másodpercet vett igénybe. A sofőrt nem látta jól a hajnali homályban, de Jason még így is felismerte. Természetesen sohasem látta még ezt a férfit, de Kerket ismerve, el sem téveszthette egy pyrrusi lakos jellegzetes külsejét. – Az Ellustól kapott elismervényt adta oda neki – jegyezte meg Jason. – Persze. Az váltja ki a hajót és a rakományt. Mire a kaszinó a csekk alapján eljut Ellushoz, már rég elhagyják a bolygót. Na, foglalkozzunk magunkkal! Részletesen elmagyarázom a tervet, nehogy eltévesszen valamit. Csak egyszer fogom elmondani, és ha van valami kérdése, csak akkor tegye fel, miután befejeztem. A parancsoló hangszín olyan egyértelmű volt, hogy Jason azon kapta magát, hogy engedelmesen figyel. Habár tudata egy része mosolyogni kívánt azon, milyen engedelmesen elfogadta ezt az embert főnökének. Kerk csatlakozott a kocsival az űrtér felé tartó, szakadatlan forgalomhoz. Könnyedén vezetett, miközben beszélt. – Ezóta már keresnek bennünket, de egy lépéssel előttük járunk. Abban biztos vagyok, hogy a cassyliaiak nem akarnak nyíltan színt vallani, így úttorlaszra nem kell számítanunk. Azonban a kikötő nyüzsögni fog a legkülönfélébb ügynököktől. Tudják, hogyha egyszer a pénz elhagyja a bolygót, fújhatják. Amikor megpróbáljuk lerázni őket, biztosak lesznek abban, hogy a pénz még nálunk van. így hát a fegyverszállító hajó akadálytalanul elhagyhatja a bolygót. Jason enyhén megremegett. – Csak nem azt akarja mondani, hogy agyaggalambosdit játszunk, hogy fedezzük a hajó szökését? – De bizony. Mivel úgyis távozni akarunk a bolyóról, nem árt, ha közben ködösítünk egy keveset. Most hallgasson, amíg befejezem, ahogy mondtam! Még egy félbeszakítás, és kihajítom az útra. Jason ebben nem kételkedett. Feszülten – és néma csendben – figyelt, ahogy Kerk szóról szóra elismételte, amit az előbb mondott, majd tovább folytatta a terv felvázolását. – A hivatali autóbejárat valószínűleg szélesre tárva áll a forgalom előtt. És egy halom ügynök fog ott lebzselni álruhában. Esetleg bejuthatnánk anélkül, hogy észrevennének, de kissé kétlem. Mindegy, nincs jelentősége. Keresztülhajtunk a kapun, egyenesen a felszállópályához. A Darkhan Kincse, amire a jegyünk szól, épp
akkor fogja megadni a második figyelmeztető szirénát, és kezdi felhúzni a feljárót. Mire az ülésünkhöz érünk, megkezdi a felszállást. – Ez remekül hangzik – szólt közbe Jason. – És az őrök eközben piros pacsit játszanak? – Lövöldözni fognak ránk és egymásra. Mi kihasználjuk a zűrzavart, és meglépünk. Ez a válasz nem túlságosan oszlatta el Jason kétségeit, de elhessegette a baljós gondolatokat egy időre. – Jó... Tételezzük fel, hogy a fedélzetre jutunk... de mi fogja visszatartani őket attól, hogy lefújják az indulást, leszedjenek bennünket a gépről, és falhoz állítsanak? Kerk megvetően végigmérte, majd újra az út felé fordította a figyelmét. – Mint említettem, a hajó neve Darkhan Kincse. Ha vette volna a fáradságot, hogy tanulmányozza a rendszert a legcsekélyebb mértékben is, tudnia kellene, mit jelent ez. Cassylia és Darkhan testvérbolygók, és riválisok minden tekintetben. Még két évszázad sem telt el azóta, hogy gyilkos belháborút vívtak, mely majdnem mindkettejük megsemmisülését okozta. Most mindketten állig felvegyverkezve semlegesen viselkednek, s ezt egyikük sem meri megtörni. Abban a pillanatban, hogy a hajó fedélzetére lépünk, darkhani területen leszünk. A két bolygó nem írt alá kiadatási egyezményt. Cassylia szívesen megkaparintana bennünket... de nem annyira, hogy megkockáztasson egy esetleges háborút. Mindössze ennyi magyarázatra jutott idő. Kerk el-
kanyarodott a forgalom folyamától, és a Csak hivatali kocsik feliratú kapu felé vette az irányt. Jason szinte meztelennek érezte magát, ahogy az őrzött kapu felé gördültek, mely... ...zárva volt. Egy másik kocsi közeledett a kapu felé belülről, s Kerk lépésre lassította a járművüket. Az egyik őr váltott néhány szót a kifelé tartó autó sofőrjével, aztán intett a nyitószerkezet kezelőjének. A kapu elkezdett befelé tárulni, és Kerk rátaposott a gázra. Minden egyszerre történt. A hajtómű felbömbölt, a kipörgő kerekek sikoltottak az úton, és a kocsi belerohant a nyíló kapuba. Jason látta, ahogy az őrök egy pillanatig tátott szájjal állnak, aztán letérdelnek, vagy fedezék mögé ugranak. Lövések dörrentek, de egyetlenegy sem talált. Kerk egy kézzel fogta a kormányt, a másikkal az ülés alá nyúlt, és egy ugyanolyan mordályt húzott elő, mint amilyet ő használt. – Ezt használja, ne a sajátját – javasolta. – Rakétameghajtású robbanógolyók. Nagyot durrannak. Ne célozzon... azt bízza rám. Csak lövöldözzön egy kicsit, hogy távol tartsuk őket. így ni! Kilőtt az ablakon, és máris átnyújtotta a fegyvert Jasonnak, a golyó jóformán még ki sem röppent a csőből. Egy üres teherautó hatalmas zajjal felrobbant, fémdarabok hullottak a környező kocsikra, és a sofőrök pánikszerűen menekültek. Ezt követően egy őrületes száguldás vette kezdetét egy bolondokházában. Kerk egyértelműen úgy vezetett, mintha keresné a legrettenetesebb halálmódot. A követő kocsik lemaradtak a kerékcsikorgató kanyarokban. Már majdnem teljesen átvágtak a térségen, s amerre elhaladtak, füstölgő káoszt és összevisszaságot hagytak maguk mögött. Aztán az üldözők váratlanul ismét feltűntek, s már csak egy hajó magasodott előttük: a Darkhan Kincse Erős drótkerítés vette körül, mint ahogy ez illik is a bolygója státusához. A zárt kapu előtt őrök térdeltek, vállhoz szorított fegyverekkel, várva, hogy a közeledő kocsi lőtávolba kerüljön. Kerk meg sem próbált a közelükbe menni. Inkább még jobban a gázra taposott, és a drótkerítésnek fordult. – Takarja el a képét! – kiáltotta. Jason a feje elé kapta a karját, a következő pillanatban máris nekiütköztek a kerítésnek. Szakadó fém sikoltása hallatszott, a kerítés megrándult, a kocsi köré
csavarodott, de nem szakadt át. Jason kirepült az ülésből, és fejjel majdnem átütötte a kaszni kárpitos tetejét. Mivel Kerk kirántotta a kocsi ajtaját, Jason rájött, hogy utazásuk a kocsival itt véget ért. Kerk láthatta, társa hogy forgatja a szemét, mivel egy szót sem szólt, csak kirángatta Jasont, és fellendítette a megrongálódott kocsi tetejére. – Másszon át a kerítésen, és futás a hajóhoz! – ordított rá. Hogy ne legyen kétség afelől, mire gondol, jó példával járt elöl. Szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy ekkora test futni tudjon, de mint kiderült, tudott; nem is akárhogy! Inkább támadó tankként robogott, semmint emberként. Jason lerázta magáról a kábulatát, és legjobb futóstílusát produkálta. Ennek ellenére ő még félúton sem járt a hajóhoz, amikor Kerk a feljáróhoz ért. Már lekapcsolták a hajóról, de a döbbent alkalmazott arrébbtaszítni is elfelejtette, ahogy a nagy ember feldübörgött a lépcsőfokokon. A tetején megfordult, és rálőtt azokra a katonákra, akik berohantak a nyíló kapun. Azok hasra vágták magukat, kúszni kezdtek, és visszavisszalőttek. Néhány lövést a loholó Jason felé is megeresztettek. A jelenetet Jason úgy élte át, mintha lassított felvételt nézne. Kerk a lépcső tetején áll, hűvösen lődözget, miközben golyók záporoznak körülötte. Ha beugorna a zsilipnyílásba, azonnal biztonságba kerülhetne. Ám ő marad, hogy fedezze Jasont. – Kösz! – lihegte Jason, ahogy sikerült felugrania az
utolsó lépcsőfokokon, bevetette magát a hajó belsejébe, és el vágódott. – Isten hozott a fedélzeten! – mondta Kerk közvetlen hangnemben, amikor beugrott utána, s a pisztolyát lengette, hogy ezzel hűtse. Egy komor képű hajóstiszt húzódott kissé hátrébb a tűzvonalból, és alaposan végigmérte mindkettőjüket. – Maguk meg mi a nyavalyát keresnek itt? – morogta. Kerk megnyálazott ujjával ellenőrizte a fegyvercső hőfokát, aztán visszacsúsztatta a tokjába. – Egy másik rendszer törvénytisztelő polgárai vagyunk, nem követtünk el semmilyen bűncselekményt. Ezek a barbár cassylok nem méltók a civilizált társasághoz. Következésképp Darkhanba tartunk... íme, a jegyünk... s hajói hiszem, máris szuverén darkhani területen állunk. – Ez utóbbit pusztán annak a cassyl tisztnek a kedvéért tette hozzá, aki épp ekkor botladozott be a zsilipajtón felemelt fegyverével. A katonát nem lehet hibáztatni. Látta ezeket a körözött alakokat megszökni. Ráadásul épp egy darkhani hajó fedélzetén. Ellepte agyát a vak gyűlölet, és lövésre emelte a fegyverét. – Kifelé innen, rohadékok! Ilyen könnyen nem menekültök meg! Kifelé, lassan, feltartott kézzel, különben szétlövöm az agyatokat... A dermedt pillanat egyre csak nyúlt, hosszabbodott. A pisztoly Kerkre és Jasonra mutatott. Egyikük sem kísérelt meg a saját fegyvere után nyúlni. A pisztoly megremegett kissé, ahogy a tiszt arrébb lépett, aztán visszatért a két emberre. A darkhani űrhajós nem ment messze, csak egy lépést tett a falhoz, ahol egy piros doboz nyugodott. Egyetlen, gyors mozdulattal felkattintotta a fedelet, és ujját a gombra helyezte. Ekkor elmosolyodott, s felgörbülő ajka alól kivillant a teljes fogsora. Meghozta a döntését, s épp a cassyl tiszt arroganciája volt a lényeges tényező. – Ha egyetlen lövést is meg merészel kísérelni darkhani felségterületen, megnyomom a gombot! – kiáltotta. – És tudja, mi történik akkor... a maguk hajóiban is van ilyen. Az első ellenségesnek nyilvánítható cselekedetre valaki megnyomja a gombot. A hajó az összes rakétáját azonnal kilövi, és a mocskos városukat letöröljük a bolygó színéről. – Mosolya egész arcát elfoglalta, s kétség sem fért ahhoz, hogy örömmel beváltja a fenyegetését. – Gyerünk, lőjön csak! Már úgyis rég viszket az ujjam.
Megszólalt a felszállósziréna, a zsilipzáró fény villogni kezdett, és haragos üzenet hangzott fel a hídról. Mint egy dráma négy szereplője, úgy álltak ott mereven még egy utolsó pillanatig. Aztán a cassyl tiszt hangtalan szitkokat mormolva megfordult, és lerohant a lépcsőn. – Minden utas csatolja be magát! Negyvenöt másodperc múlva start. A felszállóteret kérjük elhagyni! A hajóstiszt bekattintotta a doboz fedelét. Alig vetették magukat a gyorsulástűrő fotelbe, a Darkhan Kincse elrugaszkodott a földtől.
5. fejezet Amikor a hajó orbitális pályára állt, a kapitány hívatta Jasont és Kerket. Kerk vitte a szót, és egészen őszintén beszámolt az előző éjszaka eseményeiről. Mindössze Jason profi játékosi múltját hallgatta el. Csodálatos képet festett a két szerencsés idegenről, akiket Cassylia gonosz erői meg akartak fosztani játéknyereményüktől. Mindez tökéletesen beleillett a kapitány Cassyliáről alkotott képébe. Végül még meg is dicsérte tisztjét helyes viselkedéséért, és a kormányának szóló hosszú jelentés írásába fogott. A két utasának a
legjobbakat kívánta, és egyben szabad mozgást biztosított nekik a hajón. Az utazás rövid ideig tartott. Jason jóformán ki sem bírta aludni magát, máris leszálltak a Darkhanon. Lévén hogy poggyász nélkül jöttek, elsőként estek át a vámvizsgálaton. Épp időben hagyták el az épületet, hogy lássanak leszállni egy másik űrhajót az egyik távoli dokkban. Kerk megállt, hogy megnézze, s Jason követte pillantását. Szürke, ütött-kopott bárka volt, zömök, akár egy teherhajó – ám annyi óriási fegyvert hurcolt magán, mint egy vadászgép. – Megjöttek a tieid – kockáztatta meg Jason. Kerk bólintott, és a hajó felé indult. Az egyik ajtó feltárult, amikor odaértek, de senki nem jelent meg benne. Egy távirányítású, teleszkópos létra ereszkedett le a földig. Kerk felmászott, és Jason morcosan követte. Valahogy úgy érezte, ez már kissé túlzás; még a “csak semmi póz és fölösleges butaság"–viselkedésnek is van határa. Bár már kezdte megérteni a pyrrusiakat. A nagykövet fogadtatása a hajó fedélzetén pontosan olyan volt, amilyennek várta. Semmi. Kerk maga zárta le a bejáratot, majd elfoglalták helyüket a üléseken, s máris megszólalt a felszállást jelző sziréna. A főhajtóművek feldübörögtek, s a gyorsulás szinte palacsintává lapította Jasont. A roppant erő nem akart szűnni. Sőt egyre erősebb lett, kipréselte a levegőt Jason tüdejéből, és elhomályosította a szemét. Felsikoltott, de a saját hangját sem hallotta a fülében zúgó morajlástól. Végül – mintegy megváltásként – elsötétült előtte a világ. Amikor magához tért, a hajó a súlytalanság állapotában lebegett. Jason nem nyitotta ki a szemét, hagyta, hogy a fájdalom kiszivárogjon a testéből. Hirtelen Kerk szólalt meg; pontosan Jason ülése mellett állt. – Az én hibám, Méta, szólnom kellett volna, hogy van a fedélzeten egy 1 G–s utas is. Mérsékelhetted volna egy kicsit a szokásos csonttörő felszállásodat. – Úgy tűnik, nem tett túl nagy kárt benne. Egyébként mit keres itt? Jason kissé meglepődött, mivel a második hang egy lányhoz tartozott. De annyira nem dobta fel a dolog, hogy megkockáztassa kinyitni fájó szemét. – Velünk jön a Pyrrusra. Természetesen megpróbáltam lebeszélni, de nem tudtam megváltoztatni az elhatározását. Elég nagy szégyen, mivel elég sokkal tartozunk neki. ő az, aki megszerezte nekünk a pénzt.
– Ó, ez szörnyű – vélte a lány. Jason kíváncsi volt, vajon mi ebben a szörnyű. Bizonytalan agya nem nagyon értette. – Jobban járt volna, ha a Darkhanon marad – folytatta a lány. – Nagyon jóképű. Szerintem gyalázat, hogy meg kell halnia. Jason ezt már nem tűrhette tovább. Először az egyik, majd a másik szemét is kinyitotta. Egy huszonegy év körüli lányt pillantott meg, aki az ülés mellett állt, és őt bámulta. Szép volt. Jason szeme elkerekedett, amikor rádöbbent, hogy a lány nagyon szép. Olyanfajta szépség, amilyennel még sohasem találkozott a galaxis központjába eső bolygókon. Ő csak fakó bőrű, beesett vállú és szürke arcú nőket ismert, akik mindenféle színárnyalatú festékkel mázolták be a képüket. A faj évszázados visszafejlődésének termékei voltak, s annak, hogy az orvostudomány egyre több életképtelen típust tartott életben. Ez a lány pontosan az ellentétük volt minden tekintetben, őt a pyrrusi túlélési küzdelem formálta. A kétszeres gravitáció, amely a férfiakon duzzadó izmokat alakított ki, a nők izmait szálassá és erőt sugárzóvá tette. Elegáns alakja egy istennőére emlékeztetett, arca napbarnított volt, és tökéletesen formált. Rövidre vágott haja aranykoronaként övezte fejét. Az egyetlen nőietlen dolognak rajta a fegyvere tűnt, melyet egy terjedelmes pisztolytáskában viselt az alkarján. Amikor látta, hogy Jason kinyitja a szemét, rámosolygott. Fogai pontosan
olyan egyenletesen és fehéren csillogtak, mint ahogy azt a férfi várta. – Méta vagyok, az űrhajó pilótája – mondta közvetlenül. – Te pedig nyilván... – Jason dinAlt. Pocsék felszállás volt, Méta. – Igazán nagyon sajnálom – nevetett a lány. – De ha valaki egy 2 G–s gravitációjű bolygón születik, valamelyest ellenállóbbá válik a gyorsulással szemben. Emellett üzemanyagot is megtakarítok, ha a szinergikus görbét használva... Kerk diplomatikusan közbeszólt. – Gyerünk, Méta, nézzük meg a rakományt. Azt hiszem, némelyik darabja segít majd betömni a réseket a védőfalon. – Úgy bizony – vágta rá a lány csaknem tapsikolva örömében. – Olvastam a leírásukat, egyszerűen csodálatosak. Mint egy iskolás lány egy új ruhának vagy egy doboz csokoládénak, pont úgy örül a bombáknak és a sugárvetőknek. Jason kényszeredetten elmosolyodott a gondolatra, miközben nyögve lemászott a fekhelyről. A két pyrrusi már elment, és ő fájdalmasan vonszolta magát utánuk. Sokáig tartott, amíg odatalált a raktérbe. A hajó nagy volt, és látszólag üres, mintha nem lenne legénysége. Jason végül talált egy alvó férfit az egyik fényesen kivilágított kabinban. Felismerte, ő volt az a sofőr, aki odahajtott hozzájuk az autóval a Cassylián. A férfi, aki egy pillanattal azelőtt még mélyen aludt, azonnal kinyitotta szemét, amint Jason betévedt a szobába. Teljesen éberen ült fel. – Hogy jutok a raktérbe? – kérdezte Jason. A másik megmondta neki, becsukta a szemét, és azonnal újra álomba merült, mielőtt Jason köszönetet mondhatott volna. A raktérben Kerk és Méta már kinyitottak néhány ládát, és boldogan kacarásztak halálos tartalmuk fölött. Méta egy kézitarackot tartott a kezében, s Jason felé fordult, amint az belépett az ajtón. – Ide süss! – kiáltotta. – Látod ezt a port itt benne. Akár meg is ehetned véletlenül, semmi bajod nem lenne tőle. Viszont azonnali végzetes hatása van mindenféle növényre... – Hirtelen elhallgatott, mivel éeszrevette, hogy Jason egyáltalán nem osztozik kitörő örömükben. – Bocs. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy nem vagy pyrrusi. Nem igazán érted az egészet, ugye? Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, a hangszóróból a lány neve
hallatszott. – Ugrási idő – magyarázta Méta. – Gyere velem a hídra, amíg felállítom az egyenleteket. Ott beszélgethetünk. Olyan keveset tudok a Pyrruson kívüli világokról... millió kérdésem lesz hozzád. Jason követte a hajóhídra, ahol a lány felváltotta az ügyeletes tisztet, és elkezdte beolvasni az ugrási adatokat. Oda nem illő látványt nyújtott a gépek között ez a kemény, de ruganyos alak, egybeszabott űrhajósruhában. Viszont tagadhatatlanul hatékonyan végezte a munkáját. – Méta, nem vagy te egy kicsit fiatal ahhoz, hogy egy csillagközi űrhajót irányíts? – Az lennék? – A lány elgondolkodott egy pillanatra. – Igazából nem is tudom, hány évesnek kell lennie egy pilótának. Én már lassan három éve vezetek űrhajót, és hamarosan betöltőm a húszat. Kevesebb ez a szokásosnál? Jasonnak tátva maradt a szája, majd elnevette magát. – Gondolom, mindez attól függ, hogy melyik bolygón születik az ember. Néhány helyen bajosan szerezhetnél jogosítványt. De fogadni merek, hogy a Pyrruson máshogy mennek a dolgok. Ottani mértékkel bizonyára idős hölgynek számítasz. – Te tréfálsz – állapította meg Méta derűsen, s közben betáplált egy adatsort a számítógépbe. – Láttam már öreg hölgyeket néhány bolygón. Ráncosak, és ősz hajuk van. Nem tudom, hány évesek lehetnek. Megkérdeztem
egyet, de nem mondta meg a korát. Biztos vagyok benne, hogy idősebbek, mint bárki a Pyrruson. Ott senki sem néz így ki. – Nem így értettem azt, hogy öreg. – Jason keresgélte a megfelelő szót. – Nem öreg, hanem... érett, megfontolt. Felnőtt. – Mindenki felnőtt – válaszolta a lány. – Legalábbis rögtön azután, amint elhagyják az őrizetet. Ez pedig hatéves korban történik. Az én első gyerekem is felnőtt már, és a második is az lenne, de meghalt. így hát én biztosan felnőtt lehetek. Úgy tűnt, ezzel lezárta a témát, bár Jason gondolatai összevissza cikáztak a lány szavaiban rejlő idegen fogalmak körül. Méta beütötte az utolsó módosítást, és a gép ontani kezdte magából a pályamódosítás adatait tartalmazó szalagokat. A lány figyelme újra Jason felé fordult. – Örülök, hogy itt vagy a hajón, bár sajnálom, hogy a Pyrrusra jössz. Rengeteg időnk lesz beszélgetni, és anynyi dolog van, amit meg szeretnék tudni a többi bolygóról. És hogy mit miért csinálnak ott az emberek. Egyáltalán nem úgy viselkednek, mint otthon, ahol az ember tudja, miért tesznek bizonyos dolgokat. – Egy pillantra homlokát ráncolva nézett maga elé, majd újra Jason felé fordította a figyelmét. – A te szülőbolygód milyen? A férfinak egymás után jutottak eszébe a szokásos hazugságok, amiket az embereknek eddig mesélt, s ő egymás után vetette el őket. Vajon miért nem akar hazudni ennek a lánynak, akit igazából nem érdekel, hogy rabszolga volt-e, vagy úr? Aki számára csak kétféle ember létezik a galaxisban: a pyrrusiak és a többiek. Először, mióta elmenekült a Porgorstorsaandról, azon kapta magát, hogy valakinek az igazat mondja a származásáról. – A szülőbolygóm? Körülbelül a legporosabb, a legunalmasabb és a legelmaradottabb bolygó a világegyetemben. El sem hiszed, milyen hanyatló és rothadó tud lenni egy bolygó, amely főként mezőgazdasági jellegű, kasztrendszerű, és tökéletesen elégedett a saját unalmas létével. Nemcsak hogy semmi sem változik... de senki nem is akarja a változást. Az apám farmer volt, tehát nekem is farmernek kellett volna lennem... ha hallgattam volna a jóakaróim tanácsaira. Elképzelhetetlen... s egyben tilos is... volt, hogy bármi mást csináljak. Bármibe is szerettem volna kezdeni, törvénybe ütközött. Tizenöt évesen tanultam meg olvasni... egy, a nemesi iskolából lopott könyvből. Ezután már nem volt visszaút. Mire tizenkilenc éves koromban elrejtőztem egy teherűrhajón,
valószínűleg már a bolygó összes törvényét megszegtem. Méghozzá örömmel. Olyan volt nekem elhagyni az otthonomat, mint kiszabadulni a börtönből. Méta megrázta a fejét a gondolatra. – El sem tudok képzelni egy ilyen helyet. De biztos vagyok benne, hogy nem tetszene. – Szerintem sem – mosolygott Jason. – Szóval, amint kijutottam az űrbe... persze nyoma sem volt bennem a törvénytiszteletnek... csak vándoroltam ide-oda. Ebben a modern korban mindenütt oda nem illő ember voltam. Ó, persze, bizonyára nagyon jól ment volna a sorom valamelyik hadseregben, de a parancsteljesítés nem erős oldalam. Aztán jöttek a szerencsejátékok. Bármikor játszottam, nyertem, így fokról fokra belesodródtam. Az emberek mindenütt egyformák, így egészen jól boldogulok, ahová csak megyek. – Tudom, hogy érted azt, hogy az emberek egyformák, de egyben olyan különbözőek is – mondta a lány. – Nem világos, amit mondok, ugye? Úgy értem, otthon tudom, mit fognak tenni az emberek, és ugyanakkor azt is, hogy miért. Az emberek az összes többi bolygón hasonlóan cselekszenek, ahogy te is mondtad, de állandóan bajban vagyok, mert nem tudom, miért. Én például szeretem kipróbálni a helyi ételkülönlegességet, amikor leszállók egy bolygón, s ha van időm, meg is teszem. Minden űrrepülőtér közelében vannak bárok és éttermek, tehát odamegyek. És állandóan bajba kerülök a férfiakkal. Italt akarnak venni nekem, meg a kezemet fogdossák.
– No igen, egy magányos lány nagyfokú érdeklődésre számíthat a férfiak részéről az ilyen kikötői csomópontokon. – Ó, ezt tudom – felelte Méta. – Csak azt nem értem, miért nem hallgatnak rám, amikor kijelentem, hogy nem érdekelnek, és menjenek el. Csak nevetnek, és többnyire még rámenősebbek lesznek. De már rájöttem, hogy egy dolog mindig hat. Szólok nekik, hogy eltöröm a karjukat, ha nem hagynak békén. – És ez visszatartja őket? – kérdezte Jason némi kétkedéssel. – Természetesen nem. De miután egyiküknek eltöröm a karját, a többiek sem zaklatnak. Egy csomó felhajtásba kerül az egész, s többnyire az étel is szörnyű. Jason nem nevetett. Különösen amikor rájött, hogy ez a lány képes eltörni a galaxis bármelyik kikötői vagányának karját. Különös keveréke a naivitásnak és az erőnek, senkire sem hasonlított, akivel eddig Jason találkozott. Újra az jutott eszébe, hogy meg kell néznie magának azt a bolygót, amely ilyen embereket hoz létre, mint Kerk és ez a lány. – Mesélj nekem a Pyrrusról! – kérte. – Miért feltételezitek, te meg Kerk automatikusan, hogy amint leszállok, meg fogok halni? Milyen a bolygó? A lány arcáról eltűnt minden melegség. – Nem tudom elmondani. Neked magadnak kell megnézned. A Pyrrus semmihez sem hasonlít, amit ti, kinti emberek valaha is tapasztalhattatok. Ezt onnan tudom, hogy sok más bolygón jártam már. Te el sem hiszed, amíg túl késő nem lesz. Megígérnél nekem valamit? – Nem – válaszolta a férfi. – Legalábbis addig nem, amíg nem hallom, hogy mi az. Majd akkor döntök. – Ne hagyd el a hajót, amikor leszállunk. A fedélzeten eléggé biztonságban leszel, és néhány héten belül újra felszállók egy teherrakománnyal. – Semmi ilyesmit nem ígérek. Akkor szállok ki, amikor akarok. Jason tudta, hogy a lánynak kétségtelenül jó oka volt ezt mondani, de zokon vette a fölényességét. Méta egyetlen szó nélkül fejezte be az ugrás előkészítését. Feszültség lógott a levegőben, s egyikük sem szólalt meg. Jason csak az utazás következő napján látta újra a lányt, s az is teljesen véletlenül történt. Méta a navigációs kupolában tartózkodott, amikor belépett, és a hiperűr szikrázó fénypontokkal teli feketeségét
nézte. Most először látta szolgálaton kívül, és nem űrhajósruhában. Vékony, lágyan fénylő köntös simult a testéhez. Rámosolygott a férfira. – Olyan csodálatosak a csillagok! Gyere, nézd te is! Jason szorosan mellé állt, és felnézett. A hiperűr páratlan geometriai mintái ismerősnek tűntek számára, de még mindig ellenállhatatlanul vonzották. Sőt most még inkább. Méta jelenléte zaklatóan megváltoztatta a kupola sötét csendjét. A lány félrehajtott feje csaknem a vállán pihent, hajkoronája elhomályosította az ég egy részét, és Jason érezte kellemes illatát. Csaknem öntudatlanul ölelte át, érezve forró és kemény testét a vékony köntös alatt. A lány bizonyára nem vette zokon, mivel ő is átfonta karjával a férfi karjait. – Mosolyogsz – mondta. – Te is szereted a csillagokat? – Nagyon – felelte Jason. – De nemcsak ezért mosolygok. Eszembe jutott, amit meséltél. Nem akarod eltörni a karomat, Méta? – Persze hogy nem – jelentette ki a lány nagyon komolyan, aztán visszamosolygott rá. – Tetszel nekem, Jason. Még akkor is nagyon tetszel, ha nem vagy pyrrusi. És olyan magányos vagyok. Amikor a lány fölnézett rá, Jason megcsókolta, s Méta olyan szenvedéllyel viszonozta a csókot, melyben nyoma sem volt szégyenkezésnek vagy álszeméremnek. Aztán így szólt: – A kabinom itt van a folyosó végén.
6. fejezet Ezután állandóan együtt voltak. Ha Méta szolgálatot adott, Jason vitte fel neki az ételt a parancsnoki hídra, és beszélgettek. A férfi most már valamivel többet tudott a lány világáról, bár egy ki nem mondott megegyezés szerint nem beszéltek róla. Ehelyett ő mesélt azokról a bolygókról, ahol járt, és azokról az emberekről, akiket ismert. A lány, hálás közönségnek bizonyult, s az idő gyorsan elszaladt. Élvezték egymás társaságát, és az utazás csodálatosan telt. Aztán vége lett. A hajó fedélzetén tizennégy ember tartózkodott, Jason azonban sohasem látott egyszerre kettő-háromnál többet. A szolgálat váltása pontos rend szerint zajlott. Amikor a pyrrusiak nem voltak szolgálatban, egymástól függetlenül csak a saját dolgukkal törődtek. Csak amikor a hajó befejezte az ugrást, és a hangszóró gyűlésre hívta őket, akkor jöttek össze. Kerk parancsokat adott a leszállásra, és kérdések röpködtek odavissza. Mindez technikai jellegű volt, és Jason nem is próbálta követni. Inkább a pyrrusiak viselkedése vonta magára a figyelmét. Beszédük és mozgásuk egyaránt felgyorsult. Úgy festettek, mint a csatára készülő katonák. Hasonlóságuk most először döbbentette meg Jasont. Nem voltak egyformák, és nem is ugyanazt tették, ám az a mód, ahogyan mozogtak és cselekedtek, feltűnő hasonlóságot okozott. Úgy viselkedtek, mint az óriási, vadászó macskák. Gyorsan és feszülten lépkedtek, állandóan ugrásra készen álltak, pillantásuk sohasem pihent meg. Jason megpróbált beszélni Métával, de a lány szinte idegenként viselkedett. Egytagú szavakkal válaszolt, és pillantása sohasem találkozott az övével; csak átfutott rajta és továbbugrott. Igazából semmi mondanivalója nem volt, máris indult tovább. Jason feléje nyújtotta a kezét, hogy megállítsa, de meggondolta magát. Lesz még idejük beszélni. Kerk volt az egyetlen, aki valamennyi figyelmet szentelt Jasonnak – egy biztonsági üléshez küldte. Méta leszállása még szörnyűbbnek bizonyult, mint a felszállása, legalábbis most a Pyrruson. A hajót minden irányban gravitációs hullámok rángatták, a következő pillanatban pedig végtelennek tűnő szabadesés következett. Hangos puffanások érték a hajótestet,
amelyek egész szerkezetét megrázták. Az egész inkább görcsös küzdelemhez, semmint leszálláshoz hasonlított, és Jason kíváncsi volt, vajon mennyi igazság van ebben a véleményében. A hajó végre földet ért, de Jason még sokáig észre sem vette. Az állandó 2 G–s gravitációt folyamatos fékezésnek érezte. Csak a hajtóművek elhalkuló nyüszítése győzte meg arról, hogy már lent vannak. Óriási erőfeszítésébe került kicsatolni a hevedereket, és erőlködve ült fel. A 2 G először nem is tűnt olyan rossznak. De csak először. A járás ugyanakkora erőkifejtést igényelt, mintha a vállán még egy hozzá hasonló súlyú embert is cipelne. Amikor felemelte karját, hogy kinyissa az ajtót, az olyan nehéz volt, mint két kar. Lassan csoszogott a főzsilip felé. Mindnyájan ott sorakoztak előtte, két férfi közülük átlátszó hengereket görgetett az egyik közeli helyiségből. Látható súlyukból és abból, ahogyan kongtak összeütközéskor, Jason látta, hogy átlátszó fémből készültek. Arra viszont nem bírt rájönni, mire használhatják őket. Egy méter átmérőjű üres hengerek voltak, hosz– szabbak egy embernél. Az egyik végük szilárd, a másik légmentesen zárható. Rendeltetésük csak akkor világosod-
dott meg számára, amikor Kerk elfordított egy kereket az egyiken, és kinyitotta a végét. – Szállj be! – mondta neki. – Ebben visznek ki a hajóból, így nem eshet bántódásod. – Kösz, nem – felelte Jason. – Nem vágyom rá különösebben, hogy a bolygótokra lépésemkor egy szalámihoz hasonló látványosságot nyújtsak. – Ne légy idióta! – hangzott Kerk meglepett válasza. – Mi mindannyian ezekben a csövekben megyünk ki. Túl sokáig voltunk távol ahhoz, hogy megkockáztassuk a kiszállást az újrakiképzés előtt. Jason kicsit hülyén érezte magát, ahogy nézte, amint a többiek bemásznak a csövekbe. Fogta a legközelebb esőt, először a lábát csúsztatta be, belebújt, majd magára húzta a fedelet. Amikor megszorította a középen lévő forgózárat, a fedél nekifeszült a rugalmas peremnek. A bezárt henger széndioxid-tartalma egy percen belül megemelkedett, s az alján levő légrissítő felzümmögött. Kerk szállt be utolsónak. Először ellenőrizte az összes többi cső zárját, majd lenyomta a légzsilipkioldót. Amint az ajtó kezdett elfordulni, gyorsan bebújt a megmaradt hengerbe. A külső és a belső ajtók lassan, csikorogva kinyíltak, és tompa fény szivárgott be a kinti esőfátyolon keresztül. Jason számára ez az egész nagy csalódásnak tűnt. Ennyi előkészület semmiért! Hosszú, végeérhetetlen percek múltak el, míg végre feltűnt egy targonca, melyet egy pyrrusi vezetett. Úgy rakodta fel a járműre a hengereket, mintha farönkök lennének. Jason szerencsétlenségére pont a kupac aljára került, így egyáltalán nem látott semmit a külvilágból. Az első helybéli élőlényt akkor pillantotta meg, amikor a hengereket lerakodták egy fémfalú teremben. A targonca vezetője épp a vastag külső ajtót zárta be, amikor valami berepült a nyíláson, és nekicsapódott a távolabbi falnak. Jason tekintete öntudatlanul is követte a mozgást; meg akarta nézni, mi az, amikor a valami pontosan az arca felé zuhant. A henger fémfaláról megfeledkezve hátrarándult. A lény nekiütődött az átlátszó fémnek, és hozzátapadt. Jasonnak tökéletes lehetősége nyílt minden részletét megfigyelni. Már-már túl szörnyű volt ahhoz, hogy hihető legyen. Leegyszerűsítve: egy rettenetes, rendkívül halálos lény. Szája két
részre osztotta a fejét, benne hegyes, fűrészes fogak sorakoztak. Bőrszerű szárnyai karmokban végződtek, lábán pedig még hosszabb karmok meredeztek, melyek a fémfalat igyekeztek szétszaggatni. Jasonon rémület lett úrrá, mert látta, hogy a karmok vájatokat karcolnak az átlátszó fémbe. Ahol a lény nyála érte, a fém elhomályosodott, és kevésbé állt ellen a fogak rohamának. A józan észe azt mondta, hogy ezek csak karcolások a vastag csövön, nem okozhatnak kárt. Ám az esztelen vakrémület arra késztette, hogy olyan messzire húzódjon, amennyire csak tud. Menekülést keresve kuporodott össze belül. Rémülete csak akkor enyhült, amikor a repülő lény kezdett feloldódni. Gőzölgő folyadék permetezett minden oldalról, egészen addig, amíg a hengereket el nem lepte. A pyrrusi állat egy utolsót csapott még állkapcsával, aztán az oldat elmosta. A folyadék a padlón keresztül folyt le, aztán egy második, majd harmadik zuhany következett. Amíg az oldatokat kiszivattyúzták, Jason megpróbálta visszanyerni önuralmát. Nagyon meglepődött magán. Bármilyen rémítő is volt ez a lény, akkor sem értette azt a félelmet, melyet a lezárt cső dacára is keltett benne. Reakciója nem állt arányban az okkal. Még amikor a lény elpusztult, és eltűnt a szeme elől, akkor is mindenerejét felemésztette, hogy úrrá legyen idegein, és újra normálisan lélegezzen. Méta már kimászott a hengeréből, s Jason ebből rájött, hogy a sterilizáló folyamat befejeződött. Kinyitotta a saját csövét, és kimerültén mászott ki. Méta és a töb-
biek addigra már elmentek, csupán egy sólyomarcú idegen maradt, aki rá várt. – Brucco vagyok, az adaptációs klinika alkalmazottja. Kerk elmondta, hogy ki vagy, sajnálom, hogy idejöttél. Most gyere velem, venni akarok néhány vérmintát. – Egészen otthon érzem magam – jegyezte meg Jason. – A jó öreg pyrrusi vendégszeretet! Brucco csak morgott valamit, aztán elindult. Jason követte egy kopár folyosón át a steril laboratóriumba. A kétszeres gravitáció kimerítette, állandó koloncként nehezedett sajgó izmaira. Amíg Brucco lefuttatta a teszteket a vérmintán, Jason pihent. Már csaknem fájdalmas álomba szenderedett, amikor Brucco visszatért egy tálcára való üveggel és injekcióstűvel. – Hihetetlen – jelentette ki. – Semmiféle antitest nincs a véredben, aminek hasznát vehetned ezen a bolygón. Van itt egy rakás antigén, amitől azonban minimum egy napig olyan beteg leszel majd, mint egy vadállat. Vedd le az ingedet! – Gyakran csinálod ezt? – kérdezte Jason. – Mármint azt, hogy telepumpálod a kintieket mindenfélével, hogy élvezhessék a világotok örömeit? Brucco bedöfött egy tűt Jason karjába, s ő úgy érezte, mintha a tű hegye a csonton csikordult volna. – Egyáltalán nem gyakran. Utoljára évekkel ezelőtt történt. Jött vagy fél tucat kutató valamilyen intézetből, és hajlandóak voltak egész jól fizetni azért, hogy tanulmányozhassák a helyi életformákat. Mi nem mondtunk nemet. A galaktikus valuta mindig jól jön. Jason kezdte úgy érezni magát, mint akit jól fejbe rúgtak. – Hányan élték túl? – motyogta bizonytalanul. – Egy ember. Őt még időben megmentettük. A pénzt természetesen előre kértük. Jason először azt hitte, a pyrrusi tréfál. Aztán eszébe jutott, hogy nem érdekli őket a humornak semmilyen formája. Ha csak fele igaz annak, amit Méta és Kerk mondtak, az egy a hathoz esély nem is olyan rossz. A szomszéd szobában állt egy ágy, Brucco eltámogatta odáig. Jason úgy érezte magát, mint aki jól bekábítózott – és valószínűleg így is volt. Mély álomba zuhant és álmodott. Félelemről és gyűlöletről. Egyenlő arányban keveredtek benne, és egész testében megborzongatták. Ha álom volt, Jason soha többé
nem akart aludni. Ha nem álom volt, akkor inkább meg akart halni. Megpróbált küzdeni ellene, de csak egyre mélyebbre süllyedt benne. A félelemnek nem volt kezdete, sem vége – és elmenekülni sem lehetett előle. Amikor újra öntudatra ébredt, Jason nem emlékezett rémálma részleteire. Csak a félelem maradt. Verejtékben úszott, és sajgott minden izma. Bizonyára a hatalmas adag vakcina okozta, döntötte el végül, ez meg az erős gravitáció. Ez azonban nem mosta ki szájából a félelem ízét. Később Brucco dugta be fejét az ajtón, és végigmérte Jasont. – Azt hittük, meghaltál – közölte. – Átaludtál huszonnégy órát. Ne mozogj, hozok valamit, amitől összeszeded magad! Ez a valami újabb injekcióstű meg egy pohár baljós kinézetű folyadéknak bizonyult. Csillapította a szomját, de fájdalmasan ráébresztette gyötrő éhségére. – Kérsz enni? – kérdezte Brucco. – Fogadni merek, igen. Felgyorsítottam az anyagcserédet, így gyorsabban építesz izmokat. Ez az egyetlen módja annak, hogy valaha is legyőzd a gravitációt. Viszont egy ideig kifejezetten jó étvágyad lesz tőle. Brucco vele együtt evett, és Jasonnak alkalma nyílt feltenni neki néhány kérdést. – Mikor kapok lehetőséget, hogy körülnézzek lenyűgöző bolygótokon? Eddig ez az egész utazás körülbelül annyira volt érdekés, mint egy börtöntúra. – Nyugodj meg, és egyél. Valószínűleg hónapokba telik, mire képes leszel kimenni. Ha egyáltalán kimehetsz.
Jasonnak leesett az álla; nagy csattanással csukta be a száját. – Elárulnád esetleg, hogy miért? – Persze. Neked is át kell esned ugyanazon a kiképző tanfolyamon, amit a gyerekeink végeznek. Nekik hat évig tart. Persze számukra ez életük első hat éve. Most biztos arra gondolsz, hogy te, mint felnőtt, gyorsabban tanulsz majd. Az ő oldalukon vannak azonban az átöröklés előnyei. Csupán annyit mondhatok, hogy majd akkor hagyhatod el ezeket a zárt épületeket, amikor készen állsz rá. Miközben beszélt, Brucco befejezte az evést, és egyre növekvő undorral bámulta Jason csupasz karjait. – Először is szereznünk kell neked egy fegyvert – mondta végül. – Rosszul vagyok, ha valakit fegyver nélkül kell látnom. Brucco természetesen állandóan viselte a sajátját, még a zárt épületeken belül is. – Minden fegyver a tulajdonosához van igazítva, és haszontalan lenne bárki más számára – magyarázta. – Megmutatom, miért. Egy fegyverraktárhoz vezette Jasont, melyet halálos fegyverek töltöttek meg. – Tedd ide a karodat, amíg elvégzem a beállításokat! Dobozszerű szerkezetet csatolt fel, oldalán egy pisztolyaggyal. Jason megmarkolta a markolatot, és könyökét egy fémhurokra fektette. Brucco valamiféle mutatókat állítgatott, aztán lemásolta az eredményt a kijelzőkről. Erről a listáról olvasva a számjegyeket, különböző alkatrészeket válogatott ki a tárolórekeszekből, és gyorsan összeállított egy pisztolytáskát meg egy puskát. Az alkarjára szíjazott pisztolytáskával és kezében a fegyverrel Jason most először vette észre, hogy rugalmas vezeték köti össze őket. A fegyver tökéletesen illett a kezébe. – Ez a fegyvertok titka – magyarázta Brucco, megtapogatva a rugalmas vezetéket. – Teljesen laza, amíg használod a fegyvert. De ha azt akarod, hogy az visszatérjen a tokjába... – Brucco igazított valamit a fegyveren, és a vezeték merev pálcává változott, amely kicsapta a fegyvert Jason kezéből, és az a levegőbe lendült. – És így tér vissza... – A feszes vezeték teljes sebességgel, suhogva rántotta vissza a fegyvert a tokjába. – Az előhúzás művelete természetesen ennek pont az ellenkezője. – Csodálatos szerkentyű – jegyezte meg Jason. – De hogyan húzom elő? Fütyülök neki, vagy csettintek, hogy a kezembe ugorjon?
– Nem, nem hangvezérlésű – válaszolt Brucco higgadt arccal. – Annál sokkal jobb. Emeld fel a bal kezedet, és ragadj meg egy képzeletbeli markolatot! Feszítsd meg a mutatóujjadat! Látod, hogy feszülnek meg az inak a csuklódon? Az elsütőbillentyű érzékelői a jobb csuklódat érintik. Figyelmen kívül hagynak minden mozdulatot, kivéve azt, amely azt jelzi: a kéz készen áll a fegyver fogadására. Egy idő után az egész mechanizmus teljesen automatikussá válik. Csak akarnod kell, és a fegyver máris a kezedbe pattan. Ha nem akarod, akkor a tokjában marad. Jason markoló mozdulatot tett a jobb kezével, és begörbítette a mutatóujját. Hirtelen ütést érzett a kezén, és hangos dörrenést hallott. Zsibbadt ujjai a fegyvert markolták – melynek füst szállt fel.a csövéből. – Természetesen csak vaktöltényeket kaptál, amíg meg nem tanulod kezelni a mordályt. Mi mindig töltött fegyverrel járunk. Sehol sincs biztonság. Figyeld, hogy nincs ravaszvédő kengyel. Ettől képes vagy kicsit jobban behajlítani a mutatóujjadat, amikor célzól, így a pisztoly abban a pillanatban tüzel, amikor megérinti a kezedet. Kétségkívül ez volt a leggyilkosabb fegyver, amit Jason valaha is a kezében fogott – s egyben a legnehezebben kezelhető is. Az izmait égető, gravitáció okozta fájdalom gyötörte, s ő azért küzdött, hogy megtanulja használni ezt az ördögi eszközt. Ám az rendelkezett azzal a bosszantó szokással, hogy eltűnt a tokban, éppen
abban a pillanatban, amikor meg akarta húzni a ravaszt. Még inkább dühítette, hogy a fegyver hajlamos volt előugrani, még mielőtt teljesen felkészült volna rá. A pisztoly ilyenkor abba a helyzetbe ugrott, ahol a kezének kellett volna lennie. Ha az ujjait nem helyezte el pontosan, akkor nem bírta megragadni a fegyvert. Jason csak akkor hagyta abba a gyakorlást, amikor már az egész kezét egyetlen kékes színű zúzódás borította. Idővel megtanul majd teljesen úrrá lenni rajta, de most már legalább értette, miért nem veszik le a pyrrusiak soha a fegyverüket. Ez olyan lenne, mint lecsatolni a testük egy darabját. A pisztoly lendülése a fegyvertoktól a kezéig túl gyorsan zajlott le ahhoz, hogy érzékelni tudja. Bizonyára gyorsabb volt, mint az agy által kiadott parancs, amely fegyvert tartó helyzetbe irányította a kezét. Olyan volt ez, mintha az embernek egy villámlónyíl lenne az ujja hegyén – nyilvánvaló célból. Célozz az ujaddal, mintha lőnél, s máris ott a robbanás. Brucco hagyta, hogy Jason egyedül gyakoroljon. ; Amikor fájó keze már nem bírt ki több erőfeszítést, abbahagyta, és a szállása felé indult. Befordult az egyik sarkon, s egy ismerős alakot pillantott meg a szeme sarkából, amely távolodott tőle. – Méta! Várj egy pillanatra! Beszélni akarok veled. A lány türelmetlenül fordult meg, ahogy a férfi odacsoszogott hozzá, olyan gyorsan haladva, ahogy csak tudott a kétszeres gravitációban. Úgy tűnt, mintha Méta nem is az a lány lenne, akit a hajón megismert. Nehéz csizmái a térdéig értek, egész alakja elveszett fémes szővetből készült formátlan overaliban. A derekán vastag töltényöv dudorodott. A lány egész megjelenése hidegnek hatott, és távolinak. – Hiányoztál – mondta Jason. – Nem is tudtam, hogy; ebben az épületben vagy. A lány kezéért nyúlt, de az elhúzta előle. – Mit akarsz? – kérdezte. – Hogy mit akarok?! – visszhangozta Jason alig álcázott dühvel. – Jason vagyok, emlékszel még rám? Barátok vagyunk. Barátok között pedig megengedett dolog beszélgetni anélkül, hogy “akarnának" valamit. – Ami az űrhajón történt, annak semmi köze a pyrrusi élethez. – Miközben beszélt, türelmetlenül el is indult. – Befejeztem a rekondicionálást, és vissza kell térnem dolgozni. Te itt maradsz a
zárt épületben, így nem is foglak látni. – Ja, igen; én itt maradok a többi gyerekkel, erre célzol, ugye? És persze meg se próbáljak kimenni, előbb még néhány dolgot rendbe kell hoznotok odakint... Jason elkövette azt a hibát, hogy kinyújtotta a kezét, hogy megállítsa a lányt. Nem igazán tudta, mi történt ezután. Az egyik pillanatban még állt – a következőben hirtelen elterült a földön. A válla szörnyen sajgott, Méta pedig eltűnt a folyosó végén. Miközben visszasántikált a szobájába, szitkokat motyogott az orra alatt. Levetette magát sziklakemény ágyára, és megpróbált visszaemlékezni az okokra, amelyek idehozták erre a helyre. Mérlegre tette őket a gravitáció folyamatos gyötrelmeivel, a félelemmel teli álmokkal és az itteni emberek automatikus megvetésével szemben. Hamarosan egyre inkább sajnálni kezdte magát. Pyrrusi mértékkel mérve valóban gyenge és gyámoltalan. Ha azt akarja, hogy jobb véleménnyel legyenek róla, nagyon meg kell változnia. Aztán a fáradtságtól kábult álomba zuhant, amelyet csak álmainak üvöltő félelme szakított félbe.
7. fejezet Reggel gyötrő fejfájásra ébredt, és olyan érzés kínozta, mintha napok óta nem is aludt volna. Bevette a gondosan adagolt élénkítőszereket, amelyeket Brucco adott neki, újra eltűnődött a tényezők kombinációján, melyek ilyen szörnyűségekkel töltötték meg álmait. – Egyél gyorsan! – mondta neki Brucco, amikor találkoztak az étkezőben. – Nem tudok már több időt fordítani az egyéni képzésedre. Csatlakozni fogsz a rendes osztályokhoz, és elvégzed az előírt tanfolyamokat. Csak akkor gyere hozzám, ha valamilyen különleges probléma merül fel, amivel az oktatók vagy az edzők nem tudnak mit kezdeni. Az osztályok, ahogy azt várni lehetett, szigorú arcú kisgyerekekből álltak. Keménykötésű testükről és elég az ostobaságból – viselkedésükről felismerhetően pyrrusiak voltak. Ahhoz azonban eléggé gyerekek maradtak, hogy nagyon mulatságosnak találják azt a tényt, hogy egy felnőtt is van az osztályban. Az egyik pici padba bepréselődött, piruló Jason nem találta ezt olyan viccesnek. A normális iskolákhoz való hasonlatosság a tanterem fizikai megjelenésében ki is merült. Először is minden gyerek – legyen az bármilyen kicsi – fegyvert viselt. Emellett az összes tantárgy a túléléshez kapcsolódott. Egy ilyen tananyag esetében az egyetlen lehetséges teljesítmény a 100%-os volt, és egy-egy óra addig tartott, amíg a gyerekek tökéletesen el nem sajátították az anyagot. A normális iskolai tantárgyak közül egyet sem tanítottak itt. Ezeket feltehetően azután tanulták meg a gyerekek, hogy elvégezték a túlélőiskolát, és egyedül is szembe tudtak nézni a világgal. Ez egészen logikus. Persze tény, hogy bármely pyrrusi cselekvést a logikusság és a higgadtság jellemzi. A reggel legnagyobb része az egyik derékra szíjazva hordott medikittel való gyakorlással telt. Ez egy fertőzés – és méreganalizátor volt, amelyet a nyílt sebre kellett szorítani. Ha bármilyen méreg jelenlétét észlelte, automatikusan befecskendezte az ellenszert. A használata egyszerűnek, a felépítése viszont roppant bonyolultnak bizonyult. Mivel minden pyrrusi maga tartotta karban a felszerelését – így csak magát okolhatta, ha az felmondta a szolgálatot –, meg kellett tanulniuk minden eszköz szerkezetét és javítását. Jason sokkal jobban csinálta, mint a kis nebulók, bár az
erőfeszítés kimerítette. Délután először tapasztalta meg, hogy milyen egy edzőgép. Az oktatója egy tizenkét éves fiú volt, akinek hideg hangja nem titkolta a gyenge külvil ágival szembeni megvetését. – Minden edzőgép a bolygó valódi felszínének fizikai másolata, amely állandóan követi a kinti életformák változásait. Az egyetlen különbség köztük az, hogy különböző mértékben halálosak. Az első gép, amit használni fogsz, természetesen az, amelyikbe a a csecsemőket tesszük... – Ez kedves – morogta Jason. – Igazán hízelgő. Az oktató folytatta, nem vett tudomást a megjegyzésről. –...a csecsemőket tesszük, amint megtanultak járni. Lényegében minden valódi, de teljesen hatástalanítva van. Az “edzőgép" nem a legtalálóbb kifejezés volt rá, mint Jason megállapította, amint beléptek a vastag ajtón. A külső világ egy darabját másolták be ebbe a terembe. Nem kellett túlságosan félretennie a realitásérzékét ahhoz, hogy a festett mennyezettől és a mesterséges naptól függetlenül a kinti világba képzelje magát. A helyszín
eléggé békésnek látszott. A láthatáron tornyosuló felhők azonban heves pyrrusi viharral fenyegettek. – Körbe kell járkálnod, és megvizsgálni a dolgokat –mondta az oktató Jasonnek. – Amikor megérintesz valamit a kezeddel, információkat kapsz róla. így... A fiú lehajolt, és odanyomta ujját a földet takaró lágy pázsit egy fűszálához. A rejtett hangszórókból azonnal megszólalt egy hang. – Mérges fű! Mindig viselj csizmát! Jason letérdelt, és megvizsgálta a füvet. A szál csúcsán egy fényes, kampószerű képződmény libegett. Riadtan vette észre, hogy minden egyes fűszál ugyanilyen. A puha, zöld pázsit halálos szőnyeget képezett. Ahogy fölegyenesedett, megpillantott valamit egy széles levelű növény alatt. Egy lapuló, pikkelyes állatot, melynek hosszú, elvékonyodó feje hegyes tüskében végződött. – Mi ez itt a kertek alján? – kérdezte. – Ja, persze, adtok a bébiknek valami játszótársat is. – Jason megfordult, és észrevette, hogy a levegőhöz beszél; az oktató már elment. Megvonta a vállát, és megsimogatta a pikkelyes szörnyecskét. – Szarvördög – szólalt meg a személytelen hang valahonnan. – A védőruha és – cipő nem elegendő. Öld meg! Éles durranás törte meg a csöndet, ahogy Jason fegyvere előugrott. Az állat felbukott, mivel úgy programozták, hogy reagáljon a vaktöltény hangjára. – Nos, ez már fejlődés – jegyezte meg Jason, és megörült a gondolatnak. Az “Öid meg!" szavakat Brucco használta mindig, amikor a fegyver kezelésére tanította. Az inger mostanra elérte a tudat alatti szintet. Csak azután ébredt rá a tudatra, hogy lőni akar, miután már hallotta a lövést. Elismerése a pyrrusi technika iránt határozottan nőtt. Jason egy igen kellemetlen délutánt töltött a gyerekek “horrorkertjében" vándorolgatva. Mindenütt halál várta. Ezalatt a testetlen hang egyszerűen megfogalmazott komoly tanácsokat adott neki. így sokkal jobb volt, mintha az életben találkozott volna ezekkel a szörnyekkel. Sohasem gondolta volna, hogy az erőszakos halál ilyen sok visszataszító formában létezhet. Itt minden halálos az emberre – a legkisebb rovartól a legnagyobb növényig. Ez az egyirányú célzatosság teljesen természetellenesnek tűnt. Miért olyan idegen ez a bolygó az emberi élettől? Eszébe véste, hogy majd megkérdezi Bruccót. Megpróbált legalább egyetlen olyan életformát
találni, amelyik nem szomjazik a vérére. Nem sikerült. Hosszú kutatás után megtalálta az egyetlen dolgot, amelynek érintése nem csalt ki halálos tanácsokat a hangszóróból. Egy nagydarab szikla volt az, amely a mérgező fű mezejéből emelkedett ki. Jason örömmel ült le rá, és föltette a lábát. Egy békés oázisban érezte magát. Néhány percig pihentette a gravitációtól elcsigázott testét. – MÉTELYGOMBA! NE ÉRINTSD MEG! A hang a normális hangerő kétszeresével szólalt meg, és Jason úgy ugrott fel, mint akit meglőttek. A fegyver a kezében termett, célpont után kutatva. Csak akkor értette meg, hogy miről van szó, amikor lehajolt, és közelebbről megnézte a sziklát, amin ült. Pelyhes, szürke foltokat látott, melyek még nem voltak ott, amikor leült. – Ó, ti ravasz ördögök! – kiáltott a gépekre. – Hány kiskölyköt ijesztettetek el ettől a sziklától, amikor már azt hitték, találtak egy kis nyugalmat! – Rossz néven vette a kondicionálásnak ezt a csalóka módját, de ugyanakkor csodálta is. A pyrrusiak nagyon korán megtanulják, hogy ezen a bolygón nem létezik biztonság – kivéve azt, amit ők teremtenek maguknak. Mialatt a Pyrrusról tanult, egyben jobban megértette az itt élő embereket is.
8. fejezet Az iskolában, a külvilágtól elvágva töltött napokból hetek lettek. Jason már csaknem büszke volt arra, ahogyan a halálos lényekkel boldogult. Már minden állatot és növényt felismert a “bölcsődeszobában", így továbbléphetett egy másik edzőterembe, ahol a vadállatok lassú támadásokat intéztek ellene. Fegyvere egyhangú rendszerességgel puffantotta le őket. Az állandó napi órák szintén kezdték már untatni. Bár a gravitáció még mindig nagy terhet jelentett neki, izmai óriási erőfeszítéseket tettek, hogy alkalmazkodjanak hozzá. A napi tanórák után már nem zuhant azonnal az ágyba. Csak a rémálmok lettek egyre rosszabbak. Végül megemlítette őket Bruccónak, aki kevert neki egy altatót, amely megszüntette hatásuk nagy részét. Az álmok még jelentkeztek ugyan, de Jason csupán bizonytalanul emlékezett rájuk, amikor felébredt. Mire tökéletesen elsajátította az összes szerkentyű műküdését, amely a pyrrusiakat életben tartotta, fokozatosan eljutott a legélethűbb edzőterembe, amelyet csupán egy hajszál választott el a valódi külvilágtól. Csak egy kis minőségi különbség volt köztük. A rovarok mérge fájdalmat és duzzanatokat okozott az azonnali halál helyett. Az állatok horzsolásokat okozhattak, és felszakíthatták a húst, de megálltak, mielőtt letépték volna a végtagokat. Az ember nem halhatott meg ebben a teremben, de nagyon közel kerülhetett hozzá. Jason az ötévesekkel vándorolt ebben a nagy és kusza dzsungelben. Volt valami komikus, ám szomorú is gyermekhez nem illő zordságukban. Bár a szállásukon talán még nevettek, már felismerték, hogy a külvilágban semmi nevetnivaló nincs. Számukra a túlélés összekapcsolódott a társadalmilag elfogadott és kívánatos dolgokkal. Ily módon a Pyrrus egy egyszerű fekete-fehér társadalom volt. Ahhoz, hogy az ember bebizonyítsa értékét magának és a világnak, csupán életben kellett maradnia. Ez nagyon fontos a faj túlélése szempontjából, de nagyon rossz hatással van az egyéni személyiségre. A gyerekeket is kedves arcú gyilkosokká változtatta, akik állandóan készek halált osztani. Néhány gyerek elérte azt a szintet, hogy kiléphetett a külvilágba, és mások vették át a helyüket. Jason figyelte ezt a folyamatot egy darabig, mígnem feltűnt neki, hogy mindazok elmentek már, akikkel együtt kezdett. Még aznap felkereste az adaptációs központ
vezetőjét. – Brucco, meddig akarsz még itt tartani ebben az óvodai céllövöldében? – Nem “tart" itt téged senki – felelte Brucco a szokásos ingerült hangján. – Addig leszel itt, amíg képesítést nem szerzel arra, hogy kimenj a külvilágba. – Az a gyanúm, ez sohasem fog bekövetkezni. Szét tudom szedni és összerakni az összes istenverte szerkentyűtöket, akár sötétben is. Halálos fegyver vagyok ezzel az ágyúval a karomon. Ebben a pillanatban, ha kellene, könyvet tudnék írni “A Pyrrus teljes növényés állatvilágáról" és arról is, “Hogyan öljük meg őket". Valószínűleg nem csinálom olyan jól, mint hatéves társaim, de az a gyanúm, ennél jobban sohasem fogom csinálni. így van? Brucco kényelmetlenül fészkelődött, megpróbált kitérni a válasz elől, de nem sikerült. – Azt hiszem... tudod, ez úgy van... te nem itt születtél és... – Ugyan, ugyan! – mondta Jason vidáman. – Egy ilyen becsületes arcú pyrrusinak, mint te, nem lenne szabad hazugsággal próbálkoznia a gyengébb faj egyik tagjának, aki éppen ebben nagymester. Természetesen ne vegyük számításba, hogy én mindig lomhább leszek a
gravitáció miatt, és a többi velem született fogyatékosságot sem. Ezeket elismerem. De most nem erről beszélünk. A kérdés az, fogoke még fejlődni több edzés hatására, vagy elértem teljesítőképességem csúcsát? Brucco verejtékezett. – Az idő, előrehaladtával természetesen fejlődhetsz még... – Micsoda ravasz róka! – fenyegette meg Jason az ujjával. – Igen vagy nem. Fogok még fejlődni most, ha még többet edzem? – Nem – vágta rá Brucco, és nagyon zaklatottnak tűnt. Jason úgy méregette, mint egy pókerleosztást. – Most... akkor gondolkodjunk! Fejlődni nem fogok, mégis itt kuksolok. Ez nem véletlen. Bizonyára azt az utasítást kaptad, hogy tarts itt engem. Az alapján, amit eddig láttam ebből a bolygóból:., s ez kétségkívül nagyon kevés... azt mondanám, Kerk utasított erre. így van? – Csupán a te érdekedben – magyarázta Brucco. – Megpróbál életben tartani. – Nos, az igazság kiderült – bólogatott Jason. – Feledkezzünk meg róla egy kicsit. Nem azért jöttem ide, hogy a csemetéitekkel együtt robotokra lövöldözzek. Légy szíves, mutasd meg nekem az utcára nyíló ajtót! Vagy túl kell esnem előtte még valamilyen szertartáson? Beszédek, iskolai jelvények kiosztása, lovaggá ütés... – Semmi ilyesmi – csattant fel Brucco. – Nem értem, hogyan beszélhet egy felnőtt férfi, mint te, állandóan ilyen hülyeségeket. Egyik sem lesz, természetesen. Csak egy kis munka utoljára a túlélőrészlegben. Ez egy olyan összetett terem, amely összefüggésben van a külvilággal... valójában a külvilág egy része, attól eltekintve, hogy a legerőszakosabb életformákat kizártuk belőle. És néha még így is sikerül némelyiküknek bejutni. – Mikor indulok? – vetette oda Jason a kérdést. – Holnap reggel. Először is aludd ki magad! Szükséged lesz rá. Végül mégiscsak akadt egy kis ceremónia a tanfolyam elvégzésekor. Amikor Jason reggel elment az irodájába, Brucco egy nehéz tárat csúsztatott oda neki az asztalon. – Ezek már éles töltények – jelentette ki. – Biztos vagyok benne, hogy szükséged lesz rájuk. Mostantól fogva a fegyvered mindig töltve legyen! Egy súlyos zsilipajtóhoz léptek, ez volt az egyetlen lezárt ajtó, amit Jason a központban látott. Amíg Brucco kinyitotta a zárat, és elhúzta a reteszeket, egy higgadt arcú, nyolcéves fiú sántikált oda bekötözött
lábbal. – Ez Grif – mutatta be Brucco. – Mostantól kezdve veled marad, akárhová mégy. – A személyi testőröm? – kérdezte Jason, lenézve a zömök gyerekre, aki alig ért a derekáig. – Akár így is nevezheted. – Brucco kitárta az ajtót. – Grif összeakadt egy fűrészmadárral, így egy darabig nem lesz képes valódi munkát végezni. Te magad ismerted el, hogy sohasem leszel egyenrangú egy pyrrusival, így örülnöd kellene ennek a kis védelemnek. – Mindig is bíztam a kedvességedben, Brucco – mondta Jason. Lehajolt és kezet rázott a fiúval. Még a nyolcéveseknek is csonttörő volt a kézfogásuk. Ők ketten kinyitották a külső zárat, és Brucco becsapta mögöttük a belső ajtót. Mihelyt az lezárult, a külső ajtó automatikusan kitárult. Még csak félig volt nyitva, amikor Grif fegyvere kétszer is elsült. Ezek után kiléptek a Pyrrus felszínére, átlépve a bolygó egyik állatának füstölgő testén. Jason ezt is tekinthette jelképesnek. Emellett bosszantotta a felismerés, hogy eszébe se jutott figyelni, bejön-e valami az ajtón, s ráadásul még csak azonosítani sem tudta a bestiát elszenesedett maradványai alapján. Óvatosan körülpillantott, remélve, hogy legközelebb ő lőhet majd először. Reménye nem teljesült be. Azt a kevés állatot, amely az útjukba került, mindig a fiú látta meg elsőként. Egy óra elteltével Jason olyan ingerült lett, hogy egy lövéssel eltörölt a föld színéről egy gonosz kinézetű tüskés növényt. Remélte, hogy Grif nem nézi majd meg tüzetesebben. De persze ezt tette.
– Az a növény nem került volna az utunkba. Hülyeség volt rápazarolni a drága muníciót – közölte. Semmi igazi probléma nem akadt a nap folyamán. Jason halálra unta magát, bár a gyakori zivatarok teljesen eláztatták. Grif, ha képes volt is társalogni, semmi jelét nem adta. Jason minden kezdeményezése kudarcot vallott. A következő nap ugyanígy telt. A harmadik napon Brucco tűnt fel, és figyelmesen végigmérte Jasont. – Nem szívesen mondom ezt, de feltételezem, hogy készen állsz a távozásra, már amennyire valaha is készen állhatsz. A vírusszűrő orrdugókat mindennap cseréld! Mindig vizsgáld meg a csizmádat és a fémszálas ruhát, hogy nincs-e rajta repedés! A medikitet hetente kell feltölteni. – És töröljem meg az orromat, és viseljek kalucsnit. Még valamit? kérdezte, Jason. Brucco erre majdnem mondott valami csúnyát, de meggondolta magát. – Semmi, amit mostanra ne tudnál már jól. Légy éber! És... sok szerencsét! Szavait teljesen váratlanul egy préselő kézfogással zárta. Amikor Jason kezének zsibbadtsága elmúlt, ő és Grif kiléptek a hatalmas zsilipajtón.
9. fejezet Bármilyen valószerűek voltak is, az edzőtermek nem készítették fel Jasont a Pyrrus felszínére. Természetesen akadt némi alapvető hasonlóság: érezte a mérgező füvet a talpa alatt, s látta egy fullánkszárnyú madár szabálytalan röptét, mielőtt Grif lelőtte volna. Ám mindezt alig észlelte az elemek tombolásában. Sűrű eső zuhogott, inkább vízfüggönynek tűnt, mint különálló cseppeknek. Ezt a vízfüggönyt széllökések tépdesték, nekicsapva a vízáradatot az arcának. Jason megtörölte szemét, de így is alig tudta kivenni a két vulkán kúpját a láthatáron, melyek füstfelhőket és lángot okádtak. E pokol tükörképe volt a komor vörös szín a felhőkön, mely versenyre kelt az alant húzódó tájjal. Hirtelen koppanást hallott kemény sisakján, és valami lepattant róla a földre. Jason lehajolt, s egy hüvelyknyi jégdarabot vett fel a földről. Egy váratlan széllökés fájdalmasan csapódott hátának és nyakának; sietve fölegyenesedett.
A vihar, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is vonult. Felragyogott a nap, megolvasztotta a jégdarabokat, és párafoszlányokat varázsolt a nedves utca fölé. Jason verejtékezett páncélruhájában. De még mielőtt megfőtt volna, újra megeredt az eső, és most a hideg rázta. Grif szilárdan lépkedett, ügyet sem vetve sem az időjárásra, sem a vulkánokra, melyek a láthatáron morajlottak, és meg-megrázták a talajt a lábuk alatt. Jason megpróbálta figyelmen kívül hagyni a kellemetlenségeket, és alkalmazkodni a fiú iramához. A séta lehangoló volt. A masszív, zömök épületek szürkén derengtek át az esőfüggönyön, több mint felük összeomolni látszott. Ők ketten az utca közepén, a gyalogjárón közlekedtek. Néha páncélozott teherautók haladtak el mellettük mindkét oldalon. Jason furcsának találta ezt az utca közepére tett járdát – egészen addig, amíg Grif le nem lőtt valamit, ami egy romos épületből kirontva támadt nekik. Az, hogy a járdát középre helyezték, esélyt ad arra, hogy észrevegyék, ha valami jön. Jason hirtelen nagyon kimerültnek érezte magát. – Feltételezem, nincs ezen a bolygón semmi olyasmi, hogy taxi – jegyezte meg. Grif csak bámult, és a homlokát ráncolta. Láthatóan sohasem hallotta még ezt a szót. így hát tovább vonszolták magukat, s a fiú visszafogta magát, hogy alkalmaz-
kodjon Jason lassúbb tempójához. Fél óra múlva már mindent láttak, amire a férfi kíváncsi volt. – Kissé lerongyolódott a városotok, Grif. Remélem, a többi jobb állapotnak örvend. – Nem tudom, mit értesz a rongyok alatt, de nincs több városunk. Csak néhány bányásztábor van, amelyeket nem lehet a védőfalon belül elhelyezni. De város nincs több. Ez meglepte Jasont. Ő mindig úgy képzelte, hogy a bolygón több város is létezik. Rengeteg dolog akad még, amit nem tud a Pyrrusról ébredt rá hirtelen. A leszállás óta minden erejét felemésztették a túlélési gyakorlatok. Számos kérdés volt, melyet fel akart tenni valakinek – de természetesen nem mogorva nyolcéves testőrének. Egyetlen ember van, aki hajlandó lesz megmondani, amit tudni akar. – Ismered Kerket? – kérdezte a fiút. – Ha jól tudom, ő a nagykövetetek rengeteg helyen, de a vezetéknevét... – Persze, őt mindenki ismeri. De most elfoglalt, nem mehetsz hozzá. Jason nekiszegezte a mutatóujját. – Hát ide figyelj! A testi épségemet rád bízták ugyan, de az agyamat nem. Te mit szólnál, ha én akarnám megmondani neked, mikor és melyik szörnyre lőj? Oké? Menedéket kellett keresniük egy hirtelen vihar elől, melynek során öklömnyi jégdarabok záporoztak az égből. Aztán Grif kelletlenül az egyik nagy központi épülethez vezette Jasont. Több ember álldogált itt, és néhányuk egy pillanatra megbámulta a külhonit, mielőtt folytatta volna a dolgát. Jason felvonszolta magát a két lépcsősoron, mielőtt elérte volna az ajtót, melyen ez állt: SZERVEZÉS ÉS BESZERZÉS. – Itt van Kerk? – kérdezte. – Persze – felelte a fiú. – Szolgálatban van. – Remek. Most igyál valamit, vagy ebédelj meg, vagy tégy, amit akarsz, és gyere vissza értem néhány óra múlva. Szerintem Kerk tud olyan jól vigyázni rám, mint te. A fiú néhány másodpercig határozatlanul állt, majd megfordult és távozott. Jason letörölte a verejtéket homlokáról, és belökte az ajtót. Az irodában sok ember tartózkodott. Egyikük sem nézett Jasonra, s nem kérdezték, mi dolga itt. A Pyrruson mindennek célja van. Ha idejött, bizonyára jó oka volt rá. Senkinek eszébe sem jutott volna megkérdezni, mit akar. Jason, aki ezernyi világ kicsinyes hivatalnoki
gárdáját megismerte már, várt néhány pillanatig, mire megértette. Egyetlen ajtó volt még a szobában a bejárattal szemközt. Odacsoszogott, és benyitott. Kerk felnézett az íróasztaláról, melyen óriási papírhalmok és jegyzékek hevertek. – Kíváncsi voltam, mikor tűnsz fel – jegyezte meg. – Sokkal korábban, ha nem gátoltad volna meg – felelte Jason, s fáradtan egy székbe vetette magát. – Egy idő után derengeni kezdett nekem, hogy akár az egész hátralevő életemet is a ti vérszomjas napközitekben tölthetném, ha nem teszek ellene valamit. Hát itt vagyok. – Kész vagy visszatérni a “civilizált" világokba most, hogy eleget láttál a Pyrrusból? – Nem – felelte Jason. – Lassan az agyamra megy, hogy mindenki távozásra akar késztetni. Kezdem azt hinni, hogy te meg a többi pyrrusi titkolni próbáltok valamit. Kerk elmosolyodott a gondolatra. – Mi titkolnivalónk lenne? Kétlem, hogy akadna még egy bolygó, mely olyan egyszerű és egyértelmű, mint a mienk. – Ha így van, akkor bizonyára nembánod, ha felteszek néhány egyenes kérdést a Pyrrusról, vagy igen? Kerk tiltakozni próbált, aztán elnevette magát. – Ezt jól csináltad. Mostanra már lehetne annyi eszem, hogy ne vitatkozzam veled. Mire vagy kíváncsi? Jason megpróbált kényelmes testhelyzetet találni a kemény széken, aztán feladta. – Mennyi a bolygó lakossága? – kérdezte. Kerk egy másodpercig habozott, majd válaszolt. – Körülbelül harmincezer. Ez nem túl sok egy olyan
bolygón, amelyen már ilyen régóta laknak telepesek, de az ok nyilvánvaló. – Értem, harmincezres lakosság – bólintott Jason. – No és mi a helyzet a bolygó felszínének átalakításával? Engem nagyon meglepett, hogy ez a város a maga védőfalával körülvéve az egyetlen a bolygón. Ne számítsuk ide a bányásztelepeket, mivel azok nyilvánvalóan csak a város kiterjesztései. Mit a véleményed: az emberek nagyobb vagy kisebb részét birtokolják ma a bolygó felszínének, mint a múltban? Kerk fölvett az asztalról egy hosszabb acélcsövet, melyet papírnehezéknek használt, és azzal játszadozott, mialatt gondolkodott. A vastag acél gumiként hajlott a kezében, ahogy a válaszra koncentrált. – Ezt nehéz hirtelenjében megmondani. Kell hogy legyenek feljegyzések erről is, de nem tudom, hol találhatók. Ez annyi tényezőtől függ... – Jó, akkor felejtsük most el – váltott témát Jason. – Van egy másik kérdésem, ami sokkal lényegesebb. Nem gondolod, hogy a Pyrrus lakossága évről évre folyamatosan csökken? Éles csattanás hallatszott, ahogy a cső a falnak vágódott. Aztán Kerk máris ott állt Jason előtt, fenyegetően, kezét a kisebb férfi nyaka felé nyújtva. Arca dühtől vöröslött. – Soha ne mondd ezt! – ordította. – Ne merd még egyszer mondani! Jason olyan csendesen ült, ahogy csak tudott, lassan beszélt, és gondosan megválogatta minden szavát. Az élete függött ettől. – Ne gurulj be, Kerk. Nem akartam semmi rosszat. Hiszen a ti oldalatokon állok, nem tudod? Veled beszélhetek, mert te sokkal többet láttál már a világegyetemből, mint azok a pyrrusiak, akik sohasem hagyták el a bolygót. Te megszoktad, hogy megvitasd a dolgokat. Tudod, hogy a szavak csupán szimbólumok. Beszéljünk anélkül, hogy elveszítsd az önuralmadat puszta szavak miatt... Kerk lassan leengedte karjait, és arrébb lépett. Aztán elfordult, és töltött magának egy pohár vizet az asztalon álló üvegből. Miközben ivott, még mindig háttal állt Jasonnak. A verejtéktől, melyet Jason letörölt izzadt arcáról, nagyon keveset okozott a szobában uralkodó hőség. – Sajnálom... hogy kijöttem a sodromból – restelkedett Kerk a székébe roskadva. – Ritkán történik meg velem. Mostanában
keményen dolgoztam, biztosan túlfeszítettem az idegeimet. – Arról nem tett említést, amit Jason mondott előzőleg. – Mindnyájunkkal megesik – bólogatott Jason. – Inkább nem kezdem el ecsetelgetni, hogy milyen állapotban voltak az én idegeim, amikor erre a bolygóra érkeztem. A végén el kellett ismernem, hogy minden, amit mondtál, igaz. Valóban a legveszedelmesebb hely a világon. És valóban csak annak van esélye a túlélésre, aki itt született. Elügyetlenkedhetem itt még egy darabig, hála a kiképzésnek, de tudom, hogy egyedül semmi esélyem sem lenne. Biztosan tudod, hogy egy nyolcéves fiú a testőröm. Ez jól szemlélteti az itteni helyzetemet. Kerk már elfojtotta dühét, és visszanyerte önuralmát. Szemét összevonta egy eszébe villanó gondolatra. – Meglep, hogy ezt mondod. Sohasem gondoltam volna, hogy valaha is hallom, amint beismered, hogy valaki jobb lehet nálad valamiben. Hiszen épp ezért jöttél ide, nem? Hogy bebizonyítsd, vagy olyan jó, mint bármelyik pyrrusi. – Egy pont oda – ismerte el Jason. – Nem gondoltam, hogy ennyire látszik rajtam. De örülök, hogy nem vagy olyan izomagyú, mint amilyennek kinézel. Igen, bevallom, valószínűleg ez volt a fő oka annak, hogy idejöttem, ez és a kíváncsiság. Közben Kerk a saját gondolatmenetét követte, és valami szöget ütött a fejében. – Azért jöttél ide, hogy bebizonyítsd, vagy olyan jó, mint bármelyik pyrrusi. Most mégis beismered, hogy egy nyolcéves simán leköröz. Ez valahogyan nem passzol ahhoz, amit rólad tudok. Ha az egyik kezeddel
adsz, a másikkal el kell hogy vegyél valamit. Nos, áruld el, miben érzed még mindig saját felsőbbrendűségedet? – Kerk könnyedén tette fel a kérdést, de szavai mögött feszültség bujkált. Jason sokáig gondolkodott, mielőtt válaszolt. – Megmondom – szólt végül. – De ne harapd le érte a fejemet. Arra építek, hogy a te civilizált agyad képes megfékezni a reflexeidet. Olyan dolgokról kell ugyanis beszélnem, amik Pyrusson szigorúan tabuk. Az embereid szemében én egy nyápic vagyok, mivel a külvilágból jöttem. Vegyétek azonban észre, hogy ez egyben az erősségem is. Meglátok olyan dolgokat, amik előttetek rejtve maradnak, mivel régóta együtt éltek vele. Ismered a régi mondást: nem látni az erdőt a fától. Kerk egyetértőén bólintott, és Jason folytatta. – Hogy továbbvigyem ezt a hasonlatot, amint kiszálltam az űrhajóból, az első, amit képes voltam látni, az erdő volt. Bizonyos tények nyilvánvalóak számomra. Szerintem ti is tudjátok ezeket, csak gondosan elfojtjátok az ilyen gondolataitokat. Rejtett gondolatok ezek, melyek teljes mértékben tabunak számítanak. Most elmondom neked a legfontosabb ilyen titkos gondolatot, és remélem, tudod magad annyira fékezni, hogy ne ölj meg. Kerk óriási kezei a szék karfáját szorították, egyedüli jeleként annak, amit hallott. Jason halkan beszélt, de szavai olyan simán hatoltak az agyba, akár egy szike. – Szerintem az emberi lények lassan elveszítik a háborút a Pyrruson. A bolygó több száz éves birtoklása után is ez az egyetlen város létezik... ez is félig romokban. Mintha valaha nagyobb lett volna a lakossága... Az a mutatvány, amit véghezvittünk, hogy megszerezzük azt a hajórakomány fegyvert és hadianyagot, valóban szép teljesítmény volt. Pedig kudarcot is vallhattunk volna... és akkor mi történt volna a várossal? Te és a néped egy vulkán omladozó peremén sétáltok, és nem vagytok hajlandóak beismerni. Kerk minden izma megfeszült, ahogy mozdulatlanul ült székében, arcát apró izzadságcseppek borították. A legapróbb hiba is robbanáshoz vezetett volna. Jason kereste a módot, hogyan enyhíthetné legalább részben a feszültséget. – Én sem élvezem, hogy erről kell beszélnem. Azért teszem, mert biztos vagyok benne, hogy mindezt te is tudod már... csak azért nem nézel szembe a tényekkel, mert akkor azt is be kellene ismerned, hogy mindez a harc és öldöklés teljesen céltalan. Ha a lakosság
állandóan csökken, akkor a ti harcotok nem más, mint a faji öngyilkosság egy különösen véres formája. El is hagyhatnátok a bolygót, de ez a vereség elismerése lenne. Biztos vagyok benne, hogy a pyrrusiak a halált is jobban szeretik a vereségnél. Amikor Kerk félig felemelkedett székéből, Jason is felállt, átkiáltva szavait a másik férfi dühének ködén. – Segíteni próbálok nektek, hát nem érted? Töröljétek ki a képmutatást az agyatokból, mert elpusztít titeket. Egy vesztett csatában harcoltok még mindig. Nem igazi háború ez, csupán szerencsétlen tüneti kezelés. Mintha egyenként vágnánk le a fekélyes ujjakat. Ennek csak végső pusztulás lehet az eredménye... és ti nem engeditek meg magatoknak, hogy ezt fölfogjátok. Ezért van az, hogy inkább megölnél, mint hogy hallanod kelljen, amint kimondom a kimondhatatlant. Kerk már nem a székén ült, Jason fölé magasodott, akár egy haláltorony, ami bármikor ledőlhet. Csupán Jason szavainak ereje tartotta még fönn. – Szembe kell néznetek a valósággal... mindenütt csupán ez az örökké tartó háború. Rá kellene jönnötök végre, hogy a háború okait kellene kezelni, és megszüntetni azt örökre. A szavak értelme átjárta Kerk elméjét, a megrázkódtatás elmosta dühét. Visszahanyatlott székébe, arcán csaknem groteszk kifejezéssel. – Mi az ördögről beszélsz? Úgy hangzik, mintha egy hitvány grubber lennél. Jason nem kérdezte, mi az a grubber, de megjegyezte a nevet.
– Képtelenséget beszélsz – mondta Kerk. – Ez csupán egy idegen világ, amit le kell győzni. Az okok a létezés magától értetődő tényei. – Nem, nem azok – ragaszkodott Jason a véleményéhez. – Gondold csak végig. Ma elhagyod a bolygót valamennyi időre, át kell esned egy rekondicionálő tanfolyamon, hogy lásd, hogyan romlottak tovább a dolgok, amíg távol voltál. Nos, ez egy egyenes vonalú folyamat. Ha a dolgok romlanak, amikor a jövő felé haladunk, akkor a múltban jobbnak kellett lenniük. S akkor az az elmélet is helyes lehet... bár nem tudom, a tények engem igazolnak-e majd... hogy ha elég messzire tekintünk vissza a múltba, találhatunk olyan időt, amikor az emberiség és a Pyrrus nem álltak harcban egymással. Kerk nem tudott megszólalni, csak ült és hallgatott, míg Jason megtámadhatatlan logikája teljesen letaglózta. – Van is bizonyíték, hogy igazoljuk ezt az elméletet. Még neked is el kell ismerned, hogy bár nem versenyezhetek a pyrrusiakkal, egészen jól megismertem már az itteni életet. És az egész pyrrusi növény – és állatvilágban egyetlen közös dolgot találtam: nem funkcionálisak. Rengeteg fegyverük közül egyiket sem használják egymás ellen. Mérgük mintha hatástalan lenne más pyrrusi életformákkal szemben... csupán arra jó, hogy a homo sapiens számára osszon halált. Márpedig ez teljes fizikai képtelenség. Azalatt a háromszáz év alatt, amit az ember ezen a bolygón töltött, nem alakulhattak át az életformák ilyen módon. – De hiszen megtették – kiáltotta Kerk. – Milyen igazad van – felelte Jason higgadtan. – Ha pedig megtették, akkor itt valamilyen erők kell hogy működjenek. Fogalmam sincs, hogyan csinálják, de valami arra késztette a pyrrusi életet, hogy hadat üzenjen az embernek, és én meg akarom tudni, mi ez a valami. Mi volt az uralkodó életforma, amikor az őseitek ideérkeztek? – Nem tudom – mondta Kerk. – Ugye, nem azt akarod ezzel mondani, hogy a Pyrruson más értelmes lények is vannak az emberek leszármazottain kívül? Olyan lények, akik csatába vezetik a bolygót ellenünk. – Nem én sugalltam ezt, hanem te. Ez azt jelenti, hogy kezded elfogadni a gondolatot. Fogalmam sincs, hogy mi okozta a változást, de nagyon szeretném megtudni. Aztán pedig megnézni, visszafordítható-e a folyamat. Persze semmit sem ígérhetek. De talán
egyetértesz velem abban, hogy érdemes kutatni. Öklével tenyerébe csapkodva Kerk nagy léptekkel rótta a szobát, súlyos lépteitől szinte rázkódott az épület. Küzdött magával. Új gondolatok támadták meg régi hitét. Olyan hirtelen jött – de olyan nehéz volt nem elhinni. Anélkül, hogy engedély kért volna, Jason töltött magának az üvegben levő hűvös vízből, majd kimerülten visszaült székébe.. Valami zúgva berepült a nyitott ablakon, lyukat szakítva a védőhálón. Kerk lelőtte, anélkül hogy léptein változtatott volna, vagy akár tudta volna, hogy mit tesz, A döntés nem tartott sokáig. Mivel élete a gyors cselekvésen múlott, a hatalmas termetű pyrrusi elképzelhetetlennek tartotta, hogy ne gyorsan határozzon. Megállt, és hosszan Jasonra nézett. – Nem mondom, hogy meggyőztél, de képtelen vagyok kész választ találni az érveidre. így amíg meg nem tudom cáfolni, addig úgy cselekszünk, mintha igazak lennének. És most mi a terved, mit tudsz tenni? Jason ujjain számolta a tennivalókat. – Először is szükségem van egy jól védett helyre. ahol élhetek és dolgozhatom. így ahelyett, hogy az energiámat az életben maradásra fordítanám, némi figyelmet szentelhetek a kutatásnak is. Másodszor, szeretném, ha valaki segítene nekem... és egyben testőröm is lenne. Olyan valaki, ha kérhetem, aki valamivel több érdeklődést mutat, mint jelenlegi házőrzőm. Métát javasolnám, erre a munkára ő felel meg leginkább. – Méta? – Kerk őszintén meglepődött. – ő űrpilóta és
védőernyőoperátor, mi hasznosat tehetne egy ilyen kutatási programban? – A lehető legtöbbet. Vannak tapasztalatai más világokról, így képes megváltoztatni a véleményét... legalább egy kicsit. S legalább annyit tud a bolygóról, mint bármely más képzett felnőtt, és képes válaszolni a kérdésekre, amiket felteszek. – Jason elmosolyodott. – Mindamellett nagyon csinos lány, akinek élvezem a társaságát. – Kíváncsi voltam, sort kerítesz-e erre az utolsó érvre – morogta Kerk. – Mindazonáltal a többinek van értelme, ezért nem ellenzem. Majd kiküldők helyette valakit, és idehívatom. Sok lezárt épület van, amit használhatsz. Miután beszélt az egyik asszisztenssel a külső irodából, elintézett néhány hívást a képernyőn. Gyorsan kiadta a megfelelő utasításokat. Jason érdeklődéssel figyelte ezt az egészet. – Bocsáss meg, hogy megkérdezem – szólalt meg végül –, de csak nem te vagy a bolygó kormányzója. Csettintesz az ujjaddal, és mindnyájan ugranak. – Igen, gondolom, így látszik – ismerte el Kerk. – De ez csupán látszat. Senkinek nincs a Pyrruson teljes hatásköre, de semmi nem emlékeztet a demokratikus rendszerekre. Végül is olyan a lakosság beosztása, mint egy hadseregé. Mindenki azt a munkát végzi, amihez a legmegfelelőbbek a képességei. A különböző munkakörök osztályokba szerveződnek, melyeket a legjobb képességű személy vezet. Én a szervezési és ellátási osztály élén állok, ami körülbelül a leglazább kategória. Mi töltjük ki a különböző osztályok közötti réseket, valamint intézzük a bolygón kívüli beszerzéseket. Méta lépett be, és Kerkhez fordult, teljesen figyelmen kívül hagyta Jason jelenlétét. – Felváltottak és ideküldtek – mondta. – Mi történt? Változás van a repülési menetrendben? – Felfoghatod így is – felelte Kerk. – Mostantól kezdve ugyanis fel vagy mentve régi beosztásod alól, és egy új osztályra, a kutatási és vizsgálati osztályra lettél beosztva. Ez a kimerültnek látszó fickó itt az osztályvezetőd. – Nahát, ez egyfajta humorérzék – jegyezte meg Jason. – Az egyetlen, amivel a bolygón eddig találkoztam. Gratulálok, van még remény a bolygó számára. Méta egyik férfiról a másikra pillantott. – Nem értem. Nem tudom elhinni. Új osztály? Miért? – A lány
ideges volt és zavart. – Sajnálom – mondta Kerk. – Nem akartam ilyen durva lenni. Azt hittem, nyugodtabbnak érzed magad, ha rögtön a lényegre térek. Igaz, amit mondtam. Jasonnak módjában áll... illetve talán módjában áll... hogy óriási hasznára legyen a Pyrrusnak. Segítenél neki? Méta visszanyerte lélekjelenlétét, és egy kicsit dühös lett. – Köteles vagyok? Ez parancs? Tudod, hogy megvan a saját munkám. Biztos vagy benne, hogy te is fontosabbnak tartod, mint bármit, amit egy külvilági el tud képzelni. Ő nem igazán érti... – Igen, ez parancs. Az erély visszatért Kerk hangjába. Méta elvörösödött ettől a hangnemtől. – Én talán elmagyarázhatnám – vágott közbe Jason. – Végül is az egész az én ötletem volt. De először szeretném, ha megtennél valamit. Légy szíves, vedd ki a töltényt a fegyveredből, és add oda Kerknek. Méta rémültnek tűnt, de Kerk komolyan bólintott egyetértése jeléül. – Csak néhány percre, Méta. Az én fegyverem itt van, igy biztonságban leszel. Azt hiszem, tudom, mire gondol Jason, és személyes tapasztalataim révén tudom, hogy sajnos valószínűleg igaza van. Méta vonakodva átadta a tárat, és kivette a töltényeket a töltényövből is. Jason csak ezután kezdett magyarázni. – Van egy elméletem a pyrrusi életről, és attól tartok, össze kell zúznom néhány illúziódat, amikor elmagyarázom. Azzal kezdeném, hogy van egy tény, amit be kell
ismernünk: a néped elveszíti itt a háborút, és végül elpusztul... Még a felét sem mondta végig a mondatnak, Méta fegyvere már a szemére célzott, s a lány vadul rángatta a ravaszt. Arckifejezése ellenkezést és gyűlöletet sugárzott. A világ legszörnyűbb gondolata volt számára, hogy ez a háború, amelyre mindnyájan feltették az életüket, elveszett. Kerk megfogta a lány vállát, és leültette őt a székébe, mielőtt bármi rosszabb történt volna. Eltartott egy ideig, amíg lehiggadt annyira, hogy odafigyeljen Jason szavaira. Nem könnyű megemészteni, ha valakinek lerombolják az egész élete során gondosan felépített világképét. Csupán az a tény tette képessé arra, hogy egyáltalán odafigyeljen, hogy látott már valamennyit más világokból is. Amikor Jason befejezte, elmondva mindazt, amit előzőleg Kerkkel megvitattak, a lány szemében még mindig a hitetlenség fénye csillogott. Mereven ült, nekifeszülve Kerk karjának, mintha egyedül az tartaná vissza attól, hogy Jasonra vesse magát. – Lehet, hogy túl nehéz ezt egyszerre megemészteni –mondta Jason. – Fogalmazzunk egyszerűbben. Én hiszem, hogy megtalálhatjuk az emberek iránti engesztelhetetlen gyűlölet okát. Talán nem tetszik a szagunk. Lehet, hogy találunk egy összemorzsolt pyrrusi bogarakból nyert kivonatot, ami immúnissá tesz minket, védelmet nyújt, ha bedörzsöljük vele magunkat... még nem tudom. De bármi lesz is az eredmény, meg kell próbálnunk tenni valamit. Kerk egyetért velem ebben. Méta Kerkre pillantott, aki egyetértőén bólintott. A lány lehorgasztotta fejét a hirtelen vereség miatt. Suttogva mondta ki a szavakat: – Nem mondhatom, hogy egyetértek, vagy akár csak értem is mindazt, amit mondtál, de segítek neked. Ha Kerk úgy gondolja, hogy így helyes. – Úgy gondolom – mondta a férfi. – Most már visszaadhatom a tölténytárat, nem akarod lelőni Jasont? – Butaság volt tőlem – felelte a lány hűvösen, miközben megtöltötte a pisztolyát. – Nincs szükségem fegyverre. Ha meg kell őt ölnöm, puszta kézzel is meg tudom tenni. – Milyen kedves! – mosolygott rá Jason. – Nos, készen vagy? Mehetünk? – Persze. – A lány, miközben ezt mondta, a helyére tett egy
rakoncátlan hajfürtöt. – Először keressünk egy helyet, ahol elhelyezünk téged. Ez az én dolgom. Utána az új osztály munkája csak tőled függ.
10. fejezet Fagyos csendben lépkedtek le a lépcsőn. Az utcán Méta lelőtt egy fullánkmadarat, amely egyébként nem támadta volna meg őket – dühös öröme telt benne. Jason úgy döntött, nem szól rá, amiért pazarolja a muníciót. Még mindig jobb, ha a madárra lövöldöz, mint rá. Az egyik számítóközpontban akadtak üres helyiségek. Teljesen zártak voltak, hogy távol tartsák a kóbor állatokat a finom műszerektől. Miközben Méta egy összecsukható ágyat vételezett a raktárból, Jason kínlódva becipelt egy asztalt, íróasztalt és néhány széket egy szomszédos üres irodahelyiségből. Amikor a lány visz– szatért egy pneumatikus matraccal, a férfi azonnal levetette magát az ágyra egy hálás sóhaj kíséretében. Méta gúnyosan húzta el a száját, látván nyilvánvaló gyengeségét. – Szokj hozzá ehhez a látványhoz – sugallta Jason. –A munkának a lehető legnagyobb részét szándékozom vízszintes helyzetben, fekve elvégezni. Te leszel az én erős jobb kezem. És most, kedves Jobb Kéz, szeretném,
ha felkajtatnál nekem valami ennivalót. Az evést szintén többnyire a már említett fekvő helyzetben szándékozom elintézni. Méta undorral fújtatva elviharzott. Miközben távol járt, Jason elgondolkodva rágcsálta egy íróeszköz végét, majd készített néhány gondos feljegyzést. Miután végeztek csaknem teljesen íztelen ételükkel, Jason elkezdte a nyomozást. – Méta, hol találhatok történelmi feljegyzéseket a Pyrrusról? Vagy bármilyen információt a telepesek első napjairól ezen a bolygón? – Sohasem hallottam semmi ilyesmiről. Igazán nem tudom... – De hát kell hogy legyen valami valahol – erősködött Jason. – Még ha jelenlegi kultúrátok összes idejét és energiáját a túlélésnek szenteli is, biztos lehetsz benne, hogy ez nem volt mindig így. Egész idő alatt, amíg a mai helyzet kialakult, az emberek készítettek feljegyzéseket. Nos, hol keressük? Van itt könyvtáratok? – Természetesen – felelte a lány. – Nagyszerű műszaki könyvtárunk van, de biztos vagyok benne, hogy semmi ilyesmit nem találunk ott. Jason megpróbált nem nyögni, miközben felállt. – Ezt hadd döntsem el én, csak mutasd az utat! A könyvtár kezelése teljesen automatikus volt. Egy kivetített névmutató megadta bármely szöveg hívószámát, amire az embernek szüksége volt. A szalagot harminc másodperccel a szám beütése után kiadta a gép. A visszaadott szalagok egy fenékürítő kocsiba kerültek, s a gép automatikusan a helyére tette őket. A gépezet simán működött. – Csodálatos – mondta Jason félretolva a névmutatót. – Elismerésem a technológiai leleményességeteknek. Csak éppen semmi olyasmit nem tartalmaz, ami értékes lenne számunkra... csupán több száz ívnyi kézikönyvet. – Mi másnak kellene lennie egy könyvtárban? – kérdezte Méta. Őszintén zavartnak tűnt. Jason már magyarázni kezdte, de aztán meggondolta magát. – Később visszatérünk rá – mondta. – Sokkal később. Most találnunk kell valami vezérfonalat. Lehetséges, hogy vannak olyan szalagok... vagy akár nyomtatott könyvek... amelyek nem ezen a gépen keresztül vannak nyilvántartva? – Valószínűtlennek tűnik, de megkérdezhetjük Polit. Itt lakik valahol, és a könyvtár alkalmazásában áll. Ő iktatja az új könyveket,
és gondját viseli a berendezéseknek. Az épület hátsó részébe nyíló egyszerű ajtó zárva volt, és semennyi dörömbölés nem riasztotta föl a gondnokot. – Ha életben van, ez bizonyára hatni fog – mondta Jason. Megnyomta az “Üzemen kívül" gombot az ellenőrzőpanelen. A hatása az volt, amit szeretett volna. Az ajtó öt percen belül feltárult, és Poli vonszolta ki magát rajta. A halál többnyire gyorsan jön a Pyrruson. Ha a sebesülés lelassított egy embert, a pusztítás erői készen álltak, és bevégezték munkájukat. Poli volt a kivétel e szabály alól. Bármi támadta is meg eredetileg, hatékony munkát végzett. Arca alsó része nagyrészt hiányzott. Bal karja görbe volt, és használhatatlan. Testének és lábának károsodása miatt csupán arra volt képes, hogy elbotorkáljon egyik helyről a másikra. De volt még egy jó karja, s jól látott. A könyvtárban dolgozhatott, s ezzel fölmentett egy teljes értékű embert az ottani munka alól. Mióta vonszolta föl-le haszontalan porhüvelyét az épületben, senki nem tudta. A fájdalom ellenére, mely megülte véreres szemét – életben maradt. Meg is öregedett – idősebb volt, mint bármelyik pyrrusi, akit Jason eddig látott. Poli odatámolygott, és kikapcsolta a riasztót, mely ideszólította. Amikor Jason magyarázni kezdett, az idős férfi ügyet sem vetett rá. Jason csak akkor jött rá, hogy süket is, amikor a könyvtáros egy hallókészüléket kotort elő a
zsebéből. Jason újra elmagyarázta, mit keresnek. Poli bólintott, majd egy kis táblára írta válaszát. AZ ALSÓ RAKTÁRBAN SOK KÖNYV VAN. Az épület nagy részét az automatikus nyilvántartó és válogató berendezések foglalták el. Lassan haladtak a gépek között, követve a nyomorék könyvtárost egészen egy bezárt hátsó ajtóig. A férfi az ajtóra mutatott. Miközben Jason és Méta az ősrégi zárral küszködtek, újabb üzenetet írt a táblára. ÉVEK ÓTA NEM VOLT KINYITVA. PATKÁNYOK. Amint Jason és Méta elolvasták az üzenetet, fegyverük reflexszerűen a kezükbe ugrott. Jason végül egyedül nyitotta ki az ajtót, a két pyrrusi pedig a feltáruló nyílással szemben helyezkedett el. Helyesen tették. Jason sohasem tudott volna megbirkózni azzal, ami kijött az ajtón. Nem is egyedül nyitotta ki. Hangjuk bizonyára felkeltette az épület alsó részében lakó összes rágcsáló figyelmét, mert amikor Jason elhúzta az utolsó reteszt, és kezdte lenyomni a kilincset – az ajtót a másik oldalról nyomták ki. Mintha a pokol kapuját nyitották volna ki, hogy megnézzék, mi jön ki rajta. Méta és Poli vállvetve álltak, és egyfolytában tüzeltek az undorító tömegre, mely kiözönlött az ajtón. Jason oldalra ugrott, és leszedte a véletlenül útjába akadó állatot. Úgy tűnt, az öldöklésnek soha nem lesz vége. Hosszú percek teltek el, mire az utolsó karmos bestia is kirohant az ajtón – vesztére. Méta és Poli várakoztak még, hátha vannak még benn – boldog izgalommal töltötte el őket a pusztítás lehetősége. Jason csak rosszul érezte magát a csendes, de vérengző öldöklés után. Főleg a kegyetlenségtől, melyet a pyrrusiakon látott. Észrevett egy karcolást Méta arcán3 ott, ahol az egyik bestiának sikerült megkarmolnia. Ugy tűnt, a lány megfeledkezett róla. Jason előhúzta medikitjét, miközben megkerülte a halomban heverő dögöket. A rakás közepén valami megmoccant, s robajló lövés vetett véget a mozgásnak. Jason odaért a lányhoz, és a karcoláshoz nyomta a szondát. A szerkezet kattant egyet, s Méta összerezzent, amikor az ellenmérget tartalmazó tű belédöfött. Csak ekkor vette észre, hogy mit csinál Jason. – Köszönöm. Nem vettem észre – mondta. – Annyi volt belőlük, és olyan gyorsan jöttek... Polinak volt egy erős fényű lámpája, melyet – kimondatlan
megegyezés után – Jason vitt. Bármilyen nyomorék volt is az öreg, azért még pyrrusi volt, ha fegyverhasználatra került a sor. Lassan haladtak lefelé a hulladékkal borított lépcsőn. – Micsoda bűz! – fíntorgott Jason. – Az orromban levő szűrődugók nélkül már a szag önmagában képes lenne megölni. Valami a lámpa fénysugara felé vetette magát, de egy lövés még a levegőben megállította. A patkányok régóta laktak már itt, és zokon vették a háborgatást. A lépcső alján az emberek körülnéztek. Akadtak itt könyvek és feljegyzések valamikor – csakhogy a patkányok évtizedek óta módszeresen rágcsálták és eszegették őket. – Tetszik, ahogy gondját viselitek a régi könyveiteknek – jegyezte meg Jason undorral. – Majd figyelmeztessetek, nehogy kölcsönadjak nektek egyet is. – Nem lehettek fontosak – felelte Méta hűvösen –, mert akkor a fönti könyvtárban lettek volna. Jason lehangoltan vándorolt szobáról szobára. Semmi értékes nem maradt, csupán nyomtatott és írott szövegek darabkái és törmelékei. Egyik sem volt elég ahhoz, hogy érdemes legyen összerakni. Vasalt csizmájával dühösen belerúgott egy kupac törmelékbe, készen arra, hogy feladja a keresést. A szemét között rozsdás fém csillant. – Tartsd ezt! – Odaadta a lámpát Métának, és egy pillanatra megfeledkezve a veszélyről, félrekaparta a szemetet. Egy számzárral ellátott, testes fémdoboz került elő.
– Nahát, egy hajónapló! – kiáltott fel Méta meglepetten. – Én is pont erre gondoltam – bólintott Jason. – És ha az, akkor talán végül szerencsénk lesz.
11. fejezet Miután visszazárták a pincét, felvitték a dobozt Jason új irodájába. Csak azután vizsgálták meg közelebbről, miután befújták fertőtlenítőszerrel. Méta kisilabizálta a fedélen lévő vésett betűket. – S. T. POLLUX VICTORY: ez bizonyára a hajó neve, amelyről a napló származik. De nem tudom, az S. T. kezdőbetűk mit rövidítenek? – Stellar Transport – vágta rá Jason, miközben a zárszerkezetet próbálta. – Csillagközi Szállítás. Hallottam már róla, de még soha nem láttam egyet sem. A legutóbbi nagy galaktikus kivándorlási hullám idején építettek ilyeneket. Valójában nagy fémkonténerekről van szó, melyeket az űrben raktak össze. Miután megtöltötték emberekkel, gépekkel és felszereléssel, elvontatták őket valamelyik kiválasztott bolygórendszerbe. Ugyanazok a vontatóhajók és rakéták fékezték le őket a leszálláskor is. Aztán otthagyták őket. A konténer kész fémforrás volt, s a telepesek számára lakóhelyül is szolgált új életük kezdetén. Óriásiak voltak. Mindegyikük legalább 50 000 embert szállított. Jason csak akkor ébredt rá szavai jelentőségére, amikor már kimondta őket – Méta merev tekintete döbbentette rá. Ma kevesebb ember élt a Pyrruson, mint valamikor az eredeti településen. Márpedig az emberi populáció szigorú születésszabályozás nélkül általában a mértani sorozat szabálya szerint növekszik. Jasonnak eszébe jutott Méta ideges ujja. – De nem tudhatjuk biztosan, hogy ennek a fedélzetén hány ember volt – tette hozzá sietve. – Sőt azt sem, hogy a napló ahhoz a hajóhoz tartozik-e, amely a Pyrrusra szállította a telepeseket. Nem keresnél valamit, amivel felfeszíthetnénk a dobozt? A zár már csak rozsdás ócskavas. Méta a dobozon töltötte ki dühét. Ujjainak sikerült egy rést találniuk a doboz és a fedél között. Megrántotta. A rozsdás fém recsegve tört el, a fedél a lány kezében maradt, a nehéz doboz pedig az asztalra huppant. A benne rejlő könyv címlapjának felirata eloszlatott minden
kétséget. – Az S. T. POLLUX VICTORY hajónaplója. Indítóállomás: SETANI, úticél: külső övezet, PYRRUS. A fedélzeten 55 000 telepes. Méta most már nem vitatkozott. Ökölbe szorított kézzel állt Jason mögött, és a férfi válla fölött olvasta a törékeny, elsárgult lapokat. Jason gyorsan átfutotta a bevezető részt, amely az előkészületekről és az indulásról szólt. Csak akkor kezdett lassabban olvasni, amikor elérte a tényleges landolást. Az ősi szavak szinte megigézték. – Itt van! – kiáltotta. – Határozott bizonyíték arra, hogy jó nyomon járunk. Még neked is el kell ismerned. Olvasd el ezt itt. ...Második nap, mióta a hajók távoztak. Teljesen egyedül vagyunk. A telepeseknek még nem sikerült alkalmazkodniuk a bolygóhoz, bár minden este eligazító megbeszéléseket tartunk. De ugyanígy vannak ezzel az agitációs propagandisták is, akikkel együtt én is napi 20 órát dolgozom. Azt hiszem, igazából nem hibáztathatom az embereket, a Setanin mindnyájan a felszín alatt éltek, és kétlem, hogy akár évente egyszer is látták a napot. Ennek a bolygónak az időjárása pedig időjárás a javából! Rosszabb, mint bármi, amit eddig száz más bolygón láttam. Tévedtem volna, amikor a tervezési szakaszban nem
ragaszkodtam ahhoz, hogy valamelyik mezőgazdasági bolygóról válasszunk telepeseket? Olyan embereket, akik képesek megbirkózni a dolgokkal a szabad ég alatt. Ezek az elvárosiasodott setaniak félnek kimenni az esőbe. Viszont tökéletesen alkalmazkodtak szülőbolygójuk másfélszeres gravitációjához, így az itteni 2 G nem zavarja őket különösképpen. E tényező miatt esett rájuk a választás. Akárhogy is van, most már késő bármit is tenni. Ugyanígy nem tehetünk semmit az állandóan visszatérő esők, havazások, jégverések, hurrikánok és effélék ellen. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy megkezdjük a bányászatot, és elegendő fémet biztosítunk ahhoz, hogy teljesen zárt városokat építsünk. Az egyetlen ezen az istenverte bolygón, ami nincs igazán ellenünk, az állatok. Először volt néhány nagyobb ragadozó, de az őrök rövid úton elintézték őket. Az állatvilág többi része békén hagy minket. Még szerencsel Olyan hosszú volt a létért folytatott küzdelmünk, hogy sohasem láttam halálosabb kinézetű társaságot. Még a pici rágcsálók is – nem nagyobbak egy emberi kéznél – úgy fel vannak fegyverkezve, akár egy tank... – Egy szavát sem hiszem el! – vágott közbe Méta. – Ez nem lehet a Pyrrus, amiről ír... – Szavai elhaltak, ahogy Jason hang nélkül a borítón lévő címre mutatott. A férfi tovább lapozta az oldalakat, gyorsan átfutva őket. Egy mondaton megakadt a szeme, és megállt. Ujját odatéve hangosan olvasta. ...és a bajok egyre szaporodnak. Először Har Palo elmélete, miszerint a vulkanikus tevékenység olyan közel van a felszínhez, hogy forrón tartja a talajt, és ezért nő a vetés túl gyorsan. Még ha igaza is van – mit tehetnénk? Önellátóknak kell lennünk, ha fenn akarunk maradni. És most ez a másik dolog. Úgy tűnik, hogy az erdőtűz egy csomó új fajt sodort az utunkba. Állatok, rovarok, sőt még madarak is támadtak meg embereket. (Megjegyzés Harnak: megvizsgálni, hogy megmagyarázhatók-e a támadások a szezonális vándorlással.) 14 haláleset történt sebesülés és mérgezés miatt. Szabályokat kell majd hoznunk a rovarriasztók állandó használatáról. És gondolom, építeni valamiféle védőfalat, hogy távol tartsuk a nagyobb állatokat a tábortól... – Ez a kezdet – mondta Jason. – Most már legalább tisztában vagyunk a harc természetével. Ez nem teszi a Pyrrust könnyebben kezelhetővé vagy az életformákat kevésbé veszélyessé. Az, hogy
tudjuk, valamikor jobban kedvelték az embereket, csupán mutatja az utat. Valami felrázta a békés életformákat, és egy, az emberiség számára életveszélyes hellyé változtatta a bolygót. Ez a valami az, amit meg akarok találni.
12. fejezet A napló továbbolvasása nem szolgált újabb bizonyítékokkal. Számos információ akadt benne a honi állatfajokról és növényekről, s arról, mennyire voltak halálosak, valamint az első védekezési módszerekről. Mindez történelmileg érdekes, de a veszély elhárításában nem sok segítséget nyújt. A kapitány láthatóan soha nem gondolt arra, hogy az életformák változnak a Pyrruson, ehelyett azt hitte, hogy újabb és újabb veszélyes állatokat fedeznek fel. Nem élte meg, hogy megváltoztathassa véleményét. Az utolsó bekezdés a naplóban – nem egészen két hónappal az első támadás után – nagyon rövid volt, és különböző kézírással íródott. ...Kurkowslá kapitány ma halt meg egy rovarcsípés miatti mérgezés következtében. Halálát őszintén fájlaljuk... A bolygó hirtelen változásának miértje még válaszra vár. – Kerknek látnia kell ezt a könyvet – mondta Jason. –
Bizonyára van valami elképzelése a végbemenő változásokról. Van itt valami közlekedési eszköz, vagy gyalog megyünk a városházáig? – Természetesen gyalog megyünk – felelte Méta. – Akkor te hozod a könyvet. Kétszeres gravitációnál kissé nehezemre esik, hogy lovagias legyek, és én cipeljem a csomagokat. Éppen csak beléptek Kerk külső irodájába, amikor éles sziréna hangzott föl az egyik telefonkészülékből. Jason csak egy idő múlva jött rá, hogy gépi jel volt, és nem emberi hang. – Mi ez? – kérdezte. Kerk robbant ki irodája ajtaján, és a kijárat felé igyekezett. A többiek az irodában ugyanezt tették. Méta zavartnak tűnt, az ajtó felé indult, majd visszanézett Jasonra. – Mit jelent ez? Nem mondanád meg? – rázta meg a férfi a lány karját. – Szektorriadó. Valamilyen, fajta áttörés a védőfalon. Ilyenkor a fal többi őrén kívül mindenkinek segítenie kell. – Akkor menj – mondta Jason. – Miattam ne aggódj, itt jó helyen leszek. Szavai tűzparancsként hatottak. Méta fegyvere máris a kezébjen termett, és a lány eltűnt, még mielőtt Jason befejezte volna a mondatot. Jason fáradtan ült le a kihalt irodában. Az épület természetellenes csendje kezdett az idegeire menni. Odahúzta székét a videofon képernyőjéhez, és vételre kapcsolt. A képernyőre színek és hangok robbantak be. Jason először semmit sem értett az egészből. Az egész csupán arcok és hangok zagyvaléka volt. A katonai használatra tervezett, többcsatornás készülék képernyőjén több kép jelent meg egyszerre. Jason egy sor kis képet látott, fejeket, vagy ha a beszélő elhagyta a látómezőt, akkor homályos háttereket. Sok fej egyszerre beszélt, és hangjuk elveszett a bábeli zűrzavarban. A kapcsolók tanulmányozása és néhány kísérlet után Jason kezdte megérteni a készülék működését. Bár a képernyőn mindegyik állomás jelen volt egyszerre, a hangcsatornák szabályozhatóaknak bizonyultak. Ily módon kettő, három vagy több állomást össze lehetett kötni, így ők egymással közvetlen kapcsolatba kerültek, bár a többivel való összeköttetésük sem szakadt meg. A hang és a kép azonosítása automatikus volt. Amikor az egyik állomás beszélt, a megfelelő kép vörösen világított. Néhány próbálkozás és hiba után Jason be tudta hozni azoknak az állomásoknak a hangját, amelyekét
akarta, és megpróbálta követni az eseményeket. Nagyon gyorsan rájött, hogy valami szokatlan történt. Valamilyen módon – ezt senki sem tisztázta – a védőfal egy darabja áttört, és vészerősítést kellett bevetni, hogy elzárják a rést. Kerk tűnt a parancsnoknak, legalábbis egyedül neki volt hatálytalanító adóvevője. Általános parancsok kiadására használta. Ilyenkor a sok kis kép elhalványult, és az ő arca jelent meg, betöltve az egész képernyőt. – Minden védelmi állomás küldje a létszám huszonöt százalékát a 12-es körzetbe. A kis képek újra feltűntek, és megnőtt a zűrzavar. A vörös fény egyik arcról a másikra ugrott. –...Feladni az első szintet, a savbombák nem képesek elérni. – Ha tovább tartjuk, el leszünk vágva, de a nyugati szárny felől párkány van mellettünk. Erősítést kérünk. – NE, MERVV... NINCS ÉRTELME! – ...és a napalmtartályok csaknem mind elvesztek. Mi a parancs? – A teherautó még ott van, vigyétek el az utánpótlásraktárba, ott találtok még napalmot. A hangok zűrzavarából csupán az utolsó két töredéknek volt valami értelme. Jason megfigyelte az alsó szintek feliratát, amikor bejött. Az épület alsó két szintje tömve volt hadifelszereléssel. Eljött a lehetőség, hogy bekapcsolódjon az eseményekbe. Szörnyű volt csak ülni és nézni, hogy mi történik. Különösen amikor a veszély
kétségbeejtően nagy volt. Jason nem értékelte túl saját érdemeit, de biztos volt benne, hogy van még hely egy újabb fegyver számára. Mire levonszolta magát az utca szintjére, egy turbóteherautó csikorogva fékezett a rakodóemelvény mellett. Két pyrrusi napalmtartályokat gurított ki vakmerően, semmibe véve saját biztonságukat. Jason nem mert beállni a gördülő fémtartályok forgatagába. Úgy gondolta, akkor segít a legtöbbet, ha a helyükre húzza a nehéz tartályokat a teherautón, mialatt a többiek felgurítják az újakat. Köszönet nélkül elfogadták a segítségét. Izzasztó, kimerítő munka volt az erős gravitácóban húzgálni az erős tartályokat. Egy perc után Jason szeme elé vörös köd ereszkedett, s csak a vér dobolását hallotta fülében, miközben dolgozott. Csak akkor vette észre, hogy készen vannak, amikor a teherautó hirtelen megugrott, és ő a padlóra esett. Ott feküdt, és mellkasa sajgott. Ha a nehéz jármű kanyarodott, Jason tehetetlenül gurult ide-oda. Már elég jól látott, de még mindig levegőért kapkodott, amikor fékeztek a tűzvonalban. Jason számára ez egy hihetetlen zűrzavar színtere volt. Tüzelő fegyverek, lángok, rohanó férfiak és nők körös-körül. A napalmtartályokat az ő segítsége nélkül rakodták le, és a teherautó eltűnt, hogy újakat hozzon. Jason egy félig lerombolt épület falának támaszkodott, és megpróbált tájékozódni. Lehetetlen volt. Úgy tűnt, nagyon sok kis állat van ott, kettőt lelőtt, mert megtámadták őt. De egyébként képtelen volt meghatározni a csata természetét. Egy pyrrusi bukkant fel, cserzett arca sápadt volt a fájdalomtól és a megerőltetéstől. Jobb karja, melyen egy nyílt sebből még csöpögött a vér, erőtlenül lógott. Frissen, ügyetlenül fölvitt sebészeti hab borította a karját. A férfi bal kezében tartotta fegyverét, melyből kilógott az irányítókábel csonkja. Jason úgy gondolta, a férfi elsősegély helyet keres. Nagyobbat nem is tévedhetett volna. A fegyvert foga közé szorítva a pyrrusi megragadott egy hordó napalmot ép kezével, és oldalára borította. Aztán újra kezébe véve fegyverét, lábával gurítani kezdte a tartályt a földön. Lassú, fáradtságos munka volt, de legalább még mindig küzdött. Jason átfurakodott a rohanó tömegen, és lehajolt a tartályhoz. – Hadd csináljam én! – ajánlkozott. – Te közben fedezhetsz mindkettőnknek a pisztolyoddal. A férfi keze fejével kitörölte az izzadságot szeméből, és hunyorogva nézett Jasonre. Úgy tűnt, felismerte. Mosolya inkább fájdalmas
grimasz volt. – Csináld. Lőni még tudok. Két félember... együtt talán kiteszünk egy egészet. Jason túl keményen dolgozott ahhoz, hogy tudomást vegyen a sértésről. Egy robbanás mély gödröt vájt az utcába előttük. Két ember volt az alján, és lapátokkal még mélyebbre ásták. Az egész dolog értelmetlennek tűnt. Amint Jason és a sebesült odagurították a tartályt, a két ember kiugrott, és lőni kezdett a mélybe. Egyikük egy fiatal lány volt, csupán tizenéves. – Hál istennek – lihegte. – Megtalálták a napalmot. Az egyik új szörny a 13-as körzet felé tör át, épp most találtuk meg. A lány, miközben beszélt, elfordította a tartályt, kirúgta belőle a dugót, és elkezdte lezúdítani zselészerű tartalmát a gödörbe. Amikor fele már lebugyogott, a lány lerúgta magát a tartályt is. A társa előhúzott övéből egy jelzőrakétát, meggyújtotta és a hordó után dobta. – Gyorsan vissza! Nem szeretik a meleget – mondta. Nos, ez enyhe kifejezés volt arra, ami ezután történt. A napalm hatni kezdett, lángnyelvek és gomolygó, nehéz füst kúsztak az ég felé. Jason lába alatt megmozdult a föld. Valami hosszú, fekete mozdult meg a lángok között, aztán fejük felé tornyosult. A perzselő hőség közepén még mindig mozgott, idegenszerű, szaggatott mozgással. Óriási volt, legalább két méter vastag, és hosszát
még sejteni sem lehetett. A lángok nem állították meg, csupán zavarták. Jasonnak volt némi elképzelése a lény hosszúságáról, mivel az utca a gödörtől mindkét irányban még ötven méterre is recsegett, ropogott és hullámzott. A lény testének nagy hurokszerű részei bukkantak fel a földből. Jason is lövöldözött rájuk, akár a többiek. Nem mintha lett volna bármi hatása. Egyre több ember tűnt fel, különböző fegyverekkel felszerelkezve. Úgy tűnt, a sugárvetők és a kézigránátok a leghatásosabbak. MEGTISZTÍTANI A KÖRZETET, ÁTITATJUK! VISSZAVONULNI! A felszólítás olyan hangos volt, hogy sértette Jason fülét. Megfordult és felismerte Kerket, aki egy kocsirakomány felszereléssel érkezett. Hátán hangosbeszélő volt, melynek mikrofonja a szája előtt lógott. Felerősített hangja azonnali reakciót váltott ki a tömegből. Mozogni kezdtek az emberek. Jason számára nem volt világos, mit kell tenni. Megtisztítani a körzetet? De milyen körzetet? Kerk felé indult, aztán észrevette, hogy a többi pyrrusi éppen az ellenkező irányba halad. Még a kétszeres gravitáció alatt is nagyon gyorsan mozogtak. Jasonnak kényelmetlen érzése támadt, egyedül maradt a színen. Az utca közepén állt, és a többiek eltűntek. Senki sem maradt, kivéve a sebesült férfit, akinek Jason segített, ó Jason felé botladozott, ép karjával integetve. Jason nem értette, mit mond. Kerk újabb parancsokat kiáltott az egyik teherautóról. A teherautók is mozogni kezdtek. Ez a sietség feltűnő volt, és Jason is futni kezdett. Már késő volt. A föld körös-körül repedezett és hullámzott, ahogy a föld alatti dolognak egyre több része tört utat a fényre. Jasont nem messze várta a biztonság – csak éppen boltívként magasodott előtte a lény egyik piszkosszürke része. Vannak olyan másodpercek, amelyek végtelennek tűnnek. A szubjektív idő pillanatai, melyeket megragadunk és végtelen hosszúra nyújtunk. Ez egy ilyen pillanat volt. Jason dermedten állt. Még a füst is mozdulatlanul függött az égen. Az idegen lény felmagasodó burka éppen előtte volt, minden részlete jól látszott. Embermagasságú volt, szürke és bordázott, akár egy régi fakéreg. Minden részéből indák nyúltak ki, sápadtak és kígyóként tekeregtek és vonaglottak. Alakjuk egy növényre hasonlított, mégis állatként mozogtak. S közben egyre hasadoztak. Ez volt a legszörnyűbb.
Repedések és nyílások tűntek föl. Felhasadó, tátott szájak, melyek fakó színű állatok hordáját ontották magukból. Jason hallotta rikoltásukat, de úgy, mintha távolról jönne, látta a tűszerű fogakat, melyek állkapcsokban sorakoztak. Az ismeretlen borzalom miatti bénultság odaszegezte, ahol állt. Meg kellett volna halnia. Kerk ordított neki a hangosbeszélőn keresztül, mások lelőtték a nekitámadó kis lényeket, de Jason semmiről sem tudott. Aztán egy sziklakemény váll taszította arrébb. A sebesült férfi volt, megpróbálta kimenekíteni Jasont. A fegyvert a foga közé szorította, és ép karjával vonszolta Jasont – a szörny felé. A többiek felhagytak a lövöldözéssel. Rájöttek, mi a terve, és jónak találták. A lény egyik hurokja az ég felé nyúlt, nyílást hagyva teste és a föld között. A sebesült pyrrusi megvetette a lábát, és megfeszítette izmait. Fél kézzel, egyetlen lökéssel lerántotta Jasont a földre, és átgurította az élő boltív alatt. A tekergő indák érintése perzselte Jason arcát, aztán túljutott, tovább gurulva a földön. A sebesült férfi utánaindult, de már késő volt. Egy ember számára volt esély a menekülésre. A pyrrusi könnyedén kijuthatott volna, ehelyett ő Jasont küldte át először. A lény észlelte a mozgást, amikor Jason súrolta az indáit. Lezuhant, és maga alá temette a sebesült férfit. Az eltűnt szem elől, ahogy az indák beburkolták, és a kis állatok odarajzottak. A ravasz valószínűleg átállítódott automatikus tüzelésre, mivel a fegyver még jóval azután is folyamatosan lőtt, hogy a férfi alázuhant.
Jason arrébb kúszott. Egy-két agyaras állat feléje rontott, de lelőtték. Ő minderről semmit sem tudott. Aztán durva kezek rántották fel a földről, és előretaszították. Egy teherautó oldalának csapódott, aztán Kerk dühtől vöröslő arcát látta maga előtt. Egy óriási ököl ragadta meg elöl a ruháját, és felemelte a földről. Úgy rázta, mint egy tehetetlen rongybabát. Ő nem védekezett, akkor sem tudott volna védekezni, ha Kerk megöli. Amikor visszalökték a földre, valaki fölszedte és a teherautó hátuljába tuszkolta. Nem veszítette el az öntudatát, de képtelen volt mozogni. Egyszer majd elmúlik a fáradtság, és akkor majd felül. Hiszen csupán erről van szó: kimerült egy kicsit. Amint ezt végiggondolta, elájult. 13. fejezet – Éppúgy, mint annak idején – mondta Jason, amikor Brucco belépett a szobába, egy tálcán ételeket hozva. Brucco szó nélkül átnyújtotta a tányérokat Jasonnak és a másik ágyon fekvő sebesültnek, azután kiment. – Köszi! – kiáltott utána Jason. Egy tréfa, egy vigyor, mint ezelőtt mindig. De ahogy most elvigyorodott, úgy érezte, mintha kívülről nézné saját magát. Életének egy szakasza lezárult. Mozdulatlan és zsibbadt volt. Még mindig maga előtt látta, ahogy az idegen élőlények tömege rázuhan a félkarú pyrrusira, és megfojtja a szerencsétlent milliónyi lángoló ujjával. Elképzelte, hogy sebesült társa helyett ő fekszik az élő prés alatt, mert így is történhetett volna. Befejezte az étkezést, s közben észre sem vette, hogy egyáltalán evett. Attól a reggeltől, amikor végre magához tért, valami megváltozott benne. Tudta, hogy neki kellett volna meghalnia azon a véráztatta utcán. Meghalnia, mert azt hitte, segíteni tud az örökké tartó háborúban élő pyrrusiakon. Ha ő nem lábatlankodik ott, és a sebesültnek nem kell még vele is törődnie, akkor társai kihozhatták volna ide, ennek az épületnek a biztonságába. Most annak az embernek a kórházi ágyán fekszik. Annak az embernek, aki életét áldozta Jasonért. És akinek még a nevét sem tudta.
Az ételben nyugtatok voltak, amiktől hamarosan elaludt. Az arcán lévő pólyák megszüntették a csápok okozta égető fájdalmat. Amikor másodszor is magához tért, valóságérzete megint a régi lett. Egy ember meghalt, hogy ő élhessen. Jason szembenézett a tényekkel. Nem adhatta vissza neki az életet, bármennyire is szerette volna. Az egyetlen dolog, amit tehetett, hogy nagyra becsülje a másik halálát. Ha ugyan lehet a halált nagyra becsülni. Ezek után megpróbált másra gondolni. Jason tudta, mit kell tennie. Munkája most még fontosabbá vált. Ha képes lenne megoldani ennek a halálos világnak a rejtélyét, tartozásának egy részét legalább letudhatná vele. Amikor felült, forogni kezdett vele a világ. Fejét az ágy szélének támasztotta, amíg jobban nem lett. A szobában lévő betegek nem figyeltek rá, ahogy lassú, fájdalmas mozdulatokkal felöltözött. Brucco bejött, látta, hogy mit csinál, majd szó nélkül kiment. Az öltözködés sok időbe telt, de végül sikerült. Amikor Jason kiment a szobából, a folyosón Kerkkel találkozott, aki éppen rá várt. – Kerk, mondani szeretnék valamit... – Nekem te ne mondj semmit! – Kerk dörgő hangja a padlótól a mennyezetig visszhangzott. – Most én mondok neked valamit. Jól figyelj ide, mert nem fogom megismételni. A jelenléted a Pyrruson, Jason dinAlt, nem kívánatos, mit ahogy az értékes kitelepülési elméleteid sem. Egyszer már meggyőződtem csavaros észjárá-
sodról. Kíváncsi voltam a te “logikád" eredményére. Hát most láthattam. Welf meghalt, azért, hogy te élhess. Kétszer olyan jó ember volt, mint amilyen te valaha is lehetsz. – Welf? Ez volt a neve? – kérdezte Jason akadozva. – Nem tudtam... – Látod, még ezt sem tudtad – mondta Kerk rosszalló arccal. – Még a nevét sem tudtad, ő pedig meghalt azért, hogy a te nyomorult kis életed megmaradjon. Kerk köpött egyet, hogy szavai még nagyobb megvetést fejezzenek ki, majd elindult a kijárat felé. Mintha eszébe jutott volna valami, visszafordult. – Itt maradsz ebben az épületben, amíg a hajó két hét múlva vissza nem tér. Azután elhagyod ezt a bolygót, és soha többé nem jössz vissza. De ha mégis, azon nyomban agyonlőlek. Örömömre fog szolgálni – mondta, és kiment. – Várj! – kiáltott utána Jason. – Nem dönthetsz így. Még a bizonyítékokat sem nézted meg, amiket találtam. Kérdezd meg Métát... De Kerk már kiment, az ajtó bezáródott mögötte. Ostoba helyzet volt. Az előbbi elkeseredését most harag váltotta fel. Úgy bántak vele, mint egy felelőtlen gyerekkel. A megtalált hajónapló fontosságát pedig semmibe vették. Jason megfordult, és látta, hogy Brucco ott áll a közelben. – Hallottad az egészet? – kérdezte. – Igen. És tökéletesen egyetértek vele. És még tekintsd magad szerencsésnek. – Szerencsésnek! – mondta Jason most már mérgesen. – Úgy bánnak velem, mint egy hülye gyerekkel, és semmibe sem nézik mindazt, amit tettem. – Azt mondtam, szerencsés vagy – förmedt rá Brucco. – Welf volt Kerk egyetlen még életben maradt fia. Kerk nagy reményeket fűzött hozzá. Azt szerette volna, ha fia egyszer majd az ő helyébe lép. – Megfordult, hogy kimenjen, de Jason nem engedte. – Várj! Nagyon sajnálom Welfet. Ennél jobban még akkor sem sajnálhatom, ha tudom, hogy Kerk fia volt. De most már legalább megértem, miért küldött el ilyen rövid úton Kerk, és miért nem érdekelte a hajónapló felfedezése. Annak a hajónak a naplója... – Tudom. Láttam, amikor Méta behozta. Nagyon érdekes történelmi dokumentum.
– Ez az egész neked csak egy történelmi dokumentum? A bolygó megváltozásának a jelentősége számodra semmi? – Ezt nem mondtam – felelte Brucco –, csak nem tulajdonítok neki akkora fontosságot. A múlt megváltoztathatatlan, nekünk pedig itt kell harcolnunk a jelenben. És ez minden erőnket lefoglalja. Jason érezte a hiábavaló küzdelem belső nyomását. Bárkihez fordult, senki sem értette meg. – Te intelligens ember vagy, Brucco, mégsem látsz tovább az orrodnál. Azt hiszem, ez vitathatatlan. Földi mértékkel mérve a pyrrusiak szuperemberek. Hihetetlenül kemények,gyorsak és legyőzhetetlenek vagytok. Bárhol leejtenek benneteket, mindig talpra érkeztek. Tökéletesen megállnátok a helyeteket, mint texasi rangerek vagy kanadai lovasrendőrök, sőt a Vénusz mocsaraiban való járőrözés sem jelentene gondot számotokra. Olyanok vagytok, mint a régmúlt idők daliás határvidéki úttörői. Egy ilyen világba valók vagytok. A pyrrusi környezetben izmaitok és reflexeitek hihetetlenül kifejlődtek. De ez a fejlődés zsákutcája. Az emberiséget az agya emelte ki a barlangi világ sötétségéből, és juttatta el a csillagokig. Amikor megint az izmainkkal kezdünk el gondolkodni, visszasüllyedünk a barlangi élet szintjére. Es vajon már most is nem ilyenek a pyrrusiak? Egy nagy ősemberhorda, akik kőbaltával verik fejbe az állatokat. Gondolkodtatok már egyszer is azon, miért vagytok itt? Mit csináltok? És hová fog ez vezetni? Jason megállt; kimerült, levegő után kapkodott. Brucco az állat simogatta elgondolkozva. – Barlangok? – kérdezte. – Természetesen nem élünk barlangokban, és nem
használunk kőbaltát. Nem értem, hová akarsz kilyukadni. Nem lehetett rá haragudni. Jason válaszolni akart, de aztán elnevette magát. Nagyon szomorú nevetés volt ez. Túlságosan fáradtnak érezte magát, hogy tovább érveljen. Ha a pyrrusiakat akarta meggyőzni, mindig ugyanabba a falba ütközött. Ők csak a jelenben tudtak gondolkodni. A múlt és a jövő megváltoztathatatlan, megismerhetetlen, éppen ezért senkit sem érdekel. – Melyik területen folyik még a harc? – kérdezte, hogy témát váltson. – Befejeződött. Vagy legalábbis már nemsokára vége lesz. – Diadalittasan mutatta Jasonnak a támadás képsorait. Nem vette észre Jason közömbösségét. – Ez volt az évente megismétlődő legkomolyabb áttörés, de idejében megállítottuk. Rossz rágondolni, mi történt volna, ha néhány héttel ezelőtt nem fedezzük fel a közelgő veszélyt. – Mik voltak ezek? – kérdezte Jason. – Valamiféle óriáskígyók? – Ne nevettesd ki magad! – mondta Brucco. Ujjával finoman közelebbire állította a vetítő képét. – Gyökerek. Ennyi az egész. Nagyon ügyesen mozgó gyökerek. Mélyen a külső védelmi gát alatt hatoltak be. Igazán nem veszélyesek, mert lassú mozgásúak. Ha elvágjuk őket, hamar elpusztulnak. A vezélyességük abban áll, hogy számtalan föld allatti járatot készítenek. Két-három állatfaj él ezen a szinten, amelyek a járatokban szabadon mozognak. A határ minden részét ügyesen aláásták, és egyszerre több oldalon tudtak behatolni. A pusztulás határszéle. Az egész olyan, mintha a pyrrusiak egy kitörni készülő vulkán peremén élnének. Számukra minden nap, amikor világuk nem pusztult el teljesen, szinte örömünnep. Úgy látszik, nem tudnak változtatni életszemléletükön. Jason nem akart erről többet beszélni. Visszavitte a Pollux Victory hajónaplóját a saját szobájába. A sebesült pyrrusiak rá se hederítettek, amikor leheveredett az ágyra, és kinyitotta a könyvet az első oldalon. Két napig ki sem mozdult a szobájából. A sebesültek lassan felépültek, és elhagyták a kórtermet, így végül egyedül maradt. Oldalról oldalra átrágta magát a könyvön, míg megismerte Pyrrus gyarmatosításának minden részletét. Észrevételei, feljegyzései már halomba gyűltek körülötte. Meglehetősen pontos térképet készített az eredeti településről, amelynek maradványaira épült a jelenlegi város. De a két település körvonalai nem fedték egymást. Zsákutcának látszott. A két térképet egymásra helyezve, gyanúja
beigazolódott. A hajónapló térképábrázolása eléggé pontos volt. A város a leszállás óta hihetetlenül sokat változott. A könyvtárban talált adatokat mind kielemezte. Más források az idők folyamán megsemmisültek. Eső kezdett kopogni a feje fölötti ablakon, majd hirtelen villámlás világította be az eget. A láthatatlan vulkán megint aktív volt, a föld mélyén fortyogott, de hatását a felszínen is érezni lehetett. A pusztulás fájdalmas gondolata nehezedett Jasonra. Egy fárasztó nap megint véget ért.
14. fejezet Jason egy nyomasztó napot töltött az ágyán fekve, megpróbálta elfogadni a vereséget. Kerk parancsa, hogy nem hagyhatja el az épületet, teljesen megkötötte a kezét. Ugy érezte, közel jár a megoldáshoz, mégsem érheti el soha. Egy nap a vereség gondolatával túl sok volt számára.
Kerk álláspontja teljesen érzelmi alapon nyugodott, és mellőzött mindenfajta logikát. De ez a gondolat annyira belevésődött Jason tudatába, hogy képtelen volt szabadulni tőle. Élete korábbi szakaszában megtanulta, hogy az olyan cselekedetekben, amelyeket érzelmek vezérelnek, sohase bízzon. Nem értett egyet Kerkkel, és ez arra sarkallta, hogy a hátralévő tíz nap alatt mégiscsak próbálja meg megoldani a problémát. És ha ez azt jelenti, hogy Kerk utasítását meg kell szegnie, akkor meg is fogja szegni. Újult lelkesedéssel szedte össze jegyzeteit. Korábbi információs forrásait már kimerítette, de talán van még más is. Tolla végét rágcsálva alaposan végiggondolta további lehetőségeit. Minden ötletet, bármilyen vadnak tűnt is elsőre, gondosan feljegyzett. Amikor a lap megtelt, kihúzta a hosszadalmas, bonyolult megoldásokat meg azokat, amelyekhez külső történelmi adatokra volt szükség. Ezt a problémát csak itt a Pyrruson lehetett megoldani, vagy sehol. Végül a listán csak két lehetőség maradt. Vagy megpróbál régi naplókat, feljegyzéseket felkutatni, amelyek talán még a pyrrusi lakosoknál megtalálhatók valahol, vagy a szájhagyományok alapján kezdi meg a kutatást. Az első megoldás biztosabbnak látszott, ezért emellett döntött. Gondosan megvizsgálta sérüléseinek állapotát, valamint kézifegyverét, majd megkereste Bruccót. – Történt valami új vagy halálos dolog a világon, amióta nem találkoztunk? – kérdezte. Brucco rámeredt. – Nem mehetsz ki, Kerk megtiltotta. – Megbízott téged az őrzésemmel, ha mégsem engedelmeskednék? Jason hangja csendes és nyugodt volt. Brucco elgondolkodva simogatta az állat, végül vállat vont. – Nem, én nem őrizlek téged, nem is vállalnám ezt a munkát. Úgy tudom, ez a kettőtök ügye, és jobb is így. Bármikor elmehetsz, és megöletheted magad csendesen valahol, hogy aztán ne okozhass több gondot senkinek. – Hasonló jókat neked is! – mondta Jason. – De még szólhatnál pár szót a vadállatokról. Az egyetlen új mutáns faj, amelyre a biztonsági rendszerek egyelőre nem terjedtek ki, egy palaszínű gyík volt, amely a szájából halálos idegmérget spriccel ki. A halál néhány másodpercen belül bekövetkezik, ha a méreg az ember fedetlen bőrfelületére kerül. A
gyíkot meg kell találni, és lelőni, mielőtt a hatósugarába kerülne az illető. A gyakorlóteremben töltött egyórás gyíkvadászat után Jason úgy érezte, hogy elegendő tapasztalatot szerzett. Ezután csendben elhagyta az épületet, és senki sem látta őt elmenni. A térképet követve a közeli barakkok felé indult, végigbotladozva a füstös, romos utcákon. Nyugodt, meleg délután volt, a csendet néha távoli dübörgés szakította meg. A vastag falú barakkok között már valamivel hűvösebb volt a levegő. Lerogyott egy kőre, és pihent egy kicsit, míg izzadsága megszáradt, szívverésének hevessége pedig alábbhagyott. Azután odament a közeli szabadidőközponthoz, és megkezdte a kutatást. De még alig kezdett hozzá, amikor abba is hagyta. Egyetlen pyrrusi sem tartogatott régi holmikat, még a gondolatát is nevetségesnek tartották. A huszadik negatív válasz után Jason kezdte belátni, hogy ez a módszer nem vezet sehová. Körülbelül annyi esélye volt régi dokumentumokkal rendelkező pyrrusival találkoznia, mint a nagypapa leveleinek kötegére bukkanni egy katona hátizsákjában. Így már csak a szájhagyományra hagyatkozhatott. De Jason kérdezősködése megint eredménytelennek bizonyult. Sőt a vidám hangulat is alábbhagyott, egyre többen kezdtek morgolódni. Jason abba is hagyta, amíg még egy darabban volt. A vendéglős hozott neki egy tál ételt, aminek olyan íze volt, mintha fűrészport enne borotvahabbal. Gyorsan megevett mindent, majd még egy darabig elidőzött, gondolataiba merülve az üres tányér felett. Nehezére esett beismernie, hogy megint zsákutcá-
ba került. Vajon ki tudna neki választ adni? Az összes ember, akivel beszélt, mind nagyon fiatal volt. Nem érdeklik őket a régi történetek. Az efféle időtöltés az öregekre jellemző. De a Pyrruson nincsenek öregek. Kivéve egyet, akit ismert, Polit, a könyvtárost. Talán ez egy lehetőség. Ha valaki könyvekkel és kazettákkal foglalkozik, érdeklődhet a régmúlt korok iránt. Hátha olvasott olyan könyveket, amelyek mostanra már megsemmisültek. Nagyon vékony kis nyom, de érdemes rajta elindulni. A könyvtár felé menet majdnem életét vesztette. A szakadó esőben tompán lehetett látni, mi közeledik. Egy kóbor kutya jött közelebb Jasonhoz, és hirtelen belemart a lábába. Csaknem kiharapott egy darab húst, mire sikerült lelőnie. Az antitoxin elkábította, így elég sok vért vesztett, mire sikerült a sebet bekötöznie. Kimerülten és mérgesen ért a könyvtárba. Poli az egyik adatrögzítő berendezéssel volt elfoglalva. Nem hagyta abba a munkáját, míg Jason a vállára nem tette a kezét. Bekapcsolva nagyothalló készülékét, a pyrrusi görnyedt háttal, csendesen várakozott, hogy Jason elmondja, miért jött. – Vannak olyan régi irataid, amiket félretettél magadnak? Az öreg tagadólag megrázta a fejét. – Mit tudsz a régmúlt idők nagy eseményeiről, amelyeket még fiatal korodban hallottál? Semmi eredmény. Az összes kérdésre Poli fejcsóválása volt a válasz. Egy idő után az öreg kezdett felidegesedni, és jelezte, hogy szeretné folytatni a munkáját. – Igen, tudom, hogy még sok a dolgod – mondta Jason –, de ez nagyon fontos. – Poli mérgesen megrázta a fejét, és a nagyothalló készülékéhez nyúlt, hogy kikapcsolja. Jason azon gondolkodott, hogyan tudna egy pozitív választ kihúzni az öregből. Egy szó motoszkált az agyában, amit pár napja hallott, és felírta, hogy majd később megtudakolja valakitől a jelentését. Valami, amit Kerk mondott... – Megvan! – Ott volt a nyelve hegyén. – Még egyetlen pillanat, Poli! Csak egy utolsó kérdést. Mit jelent az, hogy “grubber"? Láttál már valaha ilyet, vagy tudod, mit csinálnak, hol lehet megtalálni őket? Szavai elakadtak, mert Poli hirtelen megpördült, és állon vágta. Bár a kis ember öreg volt és nyomorék, mégis akkorát tudott ütni, hogy
Jason rögtön padlót fogott, és majdnem eltört az állkapcsa. Homályosan látta, amint Poli durva káromkodások közepette feléje közelít, arcának ép részét pedig eltorzította a düh. Nem igazán a béketárgyalásoknak volt itt az ideje. Jason a szokatlanul nagy gravitáció ellenére igyekezett gyorsan talpra állni, és sietett a bezárt ajtó felé. Semmi pénzért nem állt volna le verekedni egyetlen pyrrusival sem, legyen az fiatal és kicsi vagy öreg és nyomorék. Az ajtó kivágódott, ő kiszaladt rajta, s majdnem odacsukta a nyomában jövő Poli fejét. Odakinn az eső helyett már hó szállingózott, és Jason kimerültén taposta a lucskos havat. Sajgó állat simogatva arra gondolt, hogy mégiscsak talált valamit. “Grubberek", ez a kulcs – de hová? Ezek után kihez merne fordulni bővebb információért? Kerk volt az az ember, akivel eddig legtöbbet beszélgetett. De ezek után... Talán Méta még szóba áll vele. Azonnal látni akarta a lányt, de olyan fáradt volt, hogy az iskola épületéig alig tudta elvonszolni magát. Reggel evett valamit, azután korán elment. Már csak egy hete maradt. Mégis képtelen volt arra, hogy siessen. Örült, hogy kétszeres súlyú teste kibírta ezt a tempót is az iskolákig. Méta éjszakai őrjáratot teljesített, és még nem ért haza. Bebotorkált a lány szobájába, és lefeküdt az ágyra. – Kifelé! Vagy azt akarod, kihajítsalak? – kiáltotta egy női hang. – Várj, kérlek! – mondta Jason, amint felült az ágyon. – Csak ledőltem ide, amíg hazajössz. Egyetlen kérdést szeretnék feltenni, és ha arra válaszolsz, megígérem, hogy soha többé nem foglak zavarni.
– Mi lenne az? – kérdezte, miközben lábával türelmetlenül topogott. De hangjában kíváncsiság érződött. Jason alaposan végiggondolta, mielőtt megszólalt. – Ha lehet, ne lőj agyon. Tudod, hogy én egy másik világból jöttem, elég nagy a szám, és már eddig is sok marhaságot hallottál tőlem anélkül, hogy lelőttél volna. Még egy utolsót. Be tudnád-e bizonyítani felsőbbrendűségedet a galaxis többi polgárának azzal, hogy nyugodtan végighallgatsz, mielőtt szétlőnél alkotóelemeimre. A lány válasza egy újabb lábdobbantás volt. Jason mély lélegzetet vett, és belekezdett. – Mi az, hogy “grubber"? Egy hosszú másodpercig a lány csendes és mozdulatlan maradt. Azután utálkozva nézett a férfira. – A legvisszataszítóbb témát tudtad választani. – Lehetséges – mondta –, de ezzel még nem válaszoltál a kérdésemre. – Nos... ez olyan dolog, amiről az emberek nem szoktak beszélni. – De én igen. – Én viszont nem! Ez a legundorítóbb dolog a világon, és nem vagyok hajlandó róla többet beszélni. Kérdezd meg Krannont, de ne engem! – Közben megfogta a férfit a karjánál, és keresztülvonszolta a szobán. Az ajtó becsapódott mögötte. – Micsoda amazon – motyogta magában Jason. Haragja kissé alábbhagyott, amikor rájött, hogy a lány mégiscsak egy fontos kulcsot adott a kezébe. A következő lépés, hogy megtudja, ki az a Krannon. Visszament a szabadidőközpontba, ahol megadták neki egy bizonyos Krannonnak a címét és a munkahelyét. Mivel a megadott hely a közelben volt, Jason odasétált. Hatalmas, kocka alakú épület volt, ablakok nélkül. A bejárat mellett egyetlen szót látott: ÉLELMISZER. Bement a viszonylag kicsi ajtón, majd parányi fülkéken haladt keresztül, amelyekben automatikus berendezések különböző jellegű fertőtlenítéseket végeztek: ultaibolya sugárzás, antibio spray, forgó kefék, vizes permetezés. Végül csurom vizesen, de sokkal tisztábban beengedték az épület központjába. Emberek és robotok ládákat pakoltak, az egyik embert megkérdezte, hol találja Krannont. Az illető hűvös pillantással végigmérte tetőtől talpig, majd köpött egyet, mielőtt válaszolt volna. Krannon egy hatalmas teremben egyedül dolgozott. Zömök ember volt, pecsétes kezeslábasban. Rendkívül mogorvának látszott.
Amikor Jason belépett, abbahagyta a bálák pakolását, és leült az egyikre. Arcáról sugárzott a szomorúság, és ez mintha még fokozódott volna, amikor Jason elmondta, mi után kutat. Pyrrus történelme meglehetősen untatta, nagyot ásított. Amikor Jason befejezte, megint ásított egyet, de nem szólt semmit. Jason várt néhány másodpercig, azután megkérdezte: – Van neked olyan könyved, feljegyzésed vagy kazettád, ami a régi időkre vonatkozó ismereteket tartalmaz? – Úgy látszik, megtaláltad a megfelelő embert, akit zaklass, idegen válaszolta. – Azzal, hogy velem beszéltél, csak a gondjaid fognak szaporodni. – Miért? – kérdezte Jason. – Miért? – Most először hevesen gesztikulálni kezdett. – Majd én megmondom neked, hogy miért! Egyszer elkövettem egy hibát, csak egyszer, és egész életemben viselnem kell ennek a terhét. Amíg csak élek; hogyan viselnéd te ezt? Örökké egyedül lenni, senki se szól hozzám. Még a grubberektől is elfogadnék parancsokat. Jason igyekezett leplezni izgatottságát. – Grubberek? Azok meg kik? A kérdés mellbe vágta Krannont. Hirtelen elhallgatott. Hihetetlennek tűnt számára, hogy a világon létezik olyan ember, aki nem tudja, kik a grubberek. Felderült az arca, amikor rájött, hogy végre talált valakit, akinek elmondhatja nyomorúsága történetét. – A grubberek hitszegők. Elárulták az emberi fajt, és ezért el kéne törölni őket a föld színéről. A dzsungelben élnek. És amit az állatokkal tesznek...
– Úgy érted, hogy emberek? Pyrrusiak, mint te? – vágott közbe Jason. – Nem olyanok, mint én, uram! És ha szeretnél sokáig élni, akkor ilyen hibát ne kövess el még egyszer. Azért, mert egyszer elaludtam őrségben, és ezért ilyen alantas munkára ítéltek, még nem jelenti azt, hogy én szeretem őket. Undorítóak, valóban azok, és ha nem tőlük kapnánk az élelmiszereket, holnap már valamennyien halottak lennének. Ezt a munkát szívesen elvégezném. – Ha ők élelmiszerekkel látnak el benneteket, valamit biztosan ti is adtok nekik cserébe. – Mindenféle bóvli árut, késeket, üveggyöngyöket meg ilyesmit. Az árut zárt csomagokban szállítjuk, és én vagyok azért a felelős, hogy eljusson hozzájuk. – Hogyan történik ez? – kérdezte Jason. – Páncélozott járművön szállítom a csomagokat az átadás helyére. Később visszamegyek, és elhozom az élelmiszereket, amit addigra odahordanak. – Elkísérhetnélek a legközelebbi szállítmánynál? Krannon fintorgott egy darabig. – Na jól van. Ha olyan hülye vagy, hogy velem akarsz jönni, én nem bánom. Legalább segítesz a pakolásnál. Most éppen két betakaritási munka között vannak, így a legközelebbi transzport nyolc nap múlva esedékes. – De hát addigra elmegy az űrhajó! Az már túl késő lesz nekem. Nem tudnál hamarabb menni? – Ne terhelj engem a saját problémáiddal! – morogta Krannon, miközben felállt. – Akkor fogok menni, és nem vagyok hajlandó változtatni az időponton a te kedvedért. Jason úgy érezte, ennél többet egyelőre nem érhet itt el. Az ajtó felé indult, majd mégis visszafordult. – Csak még egy kérdést... Hogy néznek ki ezek a vadak, a grubberek? – Honnan a fenéből tudhatnám? – vetette oda mogorván Krannon. – Kereskedem velük, nem vagyok szerelmes beléjük. Ha véletlenül meglátnék egyet, azon nyomban agyonlőném. – Beszéd közben pisztolya markolatával játszott. Jason csendesen távozott. Jason az ágyán feküdt, a nagyobb gravitációtól kimerült testét pihentette, s közben azon gondolkodott, hogyan tudná Krannont rávenni, hogy megváltoztassa a szállítás időpontját. Pénze szinte
értéktelen holminak számított ezen a bolygón. Ha nem tudja meggyőzni, meg kell vesztegetnie. De vajon mivel? Jason szeme megakadt vállfán függő régi ruháján, és támadt egy ötlete. Kora reggel egyenesen az élelmiszerközpontba indult. Megint egy nappal közelebb került a határidőhöz. Krannon fel sem nézett, csak folytatta munkáját, amikor Jason belépett. – Szeretnéd ezt? – nyújtott át a száműzöttnek egy lapos, aranyból készült brosst, melynek közepébe hatalmas gyémánt volt beágyazva. Krannon morgott valamit, miközben kezében forgatta a tárgyat. – Játék – mondta. – Mire való ez? – Nos, ha ezt a gombot megnyomod, kigyullad benne egy parányi láng. – A felső részen megvillant egy picike láng. Krannon vissza akarta adni. – Mit kezdjek egy ilyen apró tűzzel? Itt van, tartsd meg! – Várj még egy pillanatig! – mondta Jason. – Amikor a közepén lévő gyémántot megnyomod, előjön belőle egy ilyen... – Borsszem nagyságú fekete golyó gurult a tenyerébe. – Ez egy szilárd ultranitből készült parányi gránát. Szorítsd meg erősen, és dobd el. Néhány másodperc múlva akkora robbanást idéz elő, amely ezt az egész épületet szétvinné. Krannon szinte elmosolyodott, amint a bross után nyúlt. Egy nagy erejű fegyver olyan a pyrrusiaknak, mint a cukorka a kisgyereknek. Mialatt Krannon az új szerzeményt nézegette, Jason előadta ajánlatát.
– A bross a rejtett bombákkal, a tiéd lehet, ha holnapra teszed a szállítás időpontját, és engem is magaddal viszel. – Legyél itt reggel ötkor! – mondta Krannon. – Korán indulunk.
15. fejezet A harckocsi kigördült a peremvidék kapujáig. Krannon az ablakon át intett a katonáknak, majd az ablakokat acéllemezek fedték be. Amikor a kapu kinyílt, a jármű, amely valójában egy hatalmas, jól felfegyverzett tank volt, lassan elindult. Kívül még egy ajtó állt, amelyik mindaddig zárva maradt, amíg az előző tökéletesen be nem csukódott. Jason kinézett a periszkópon, amikor a második kapu is feltárult előttük. A falakról automata sugárvetők pásztázták végig a terepet, annyi időre szakítva csak meg tevékenységüket, amíg a harckocsi elhaladt közöttük. A kerítést mindenütt felperzselt sav szegélyezte, azon túl pedig a dzsungel terült el. Jason önkéntelenül is hátrább húzódott. Mindazok az állatok és növények, amelyekből eddig csak egy-egy példányt látott, itt most hatalmas tömegben voltak jelen. Az egész szinte egy hatalmas élő masszává olvadt össze. A hangoknak is hihetetlen kavalkádját hallották, beleértve a páncélzatot közvetlenül ért támadások zaját. Krannon felnevetett, és egy gomb megnyomásával nagyfeszültségű áramot vezetett a külső burkolatba. A kaparászások, csattanások zaja azonnal megszűnt. A dzsungelben csak lassan tudtak előrehaladni. Krannon arcát a sisak teljesen eltakarta, a műszerek és jelzőgombok szabályozása minden figyelmét lefoglalta. Haladásuk minden mérfölddel könnyebbé vált, nemsokára az ablakokat fedő acéllemezeket is el lehetett távolítani. A dzsungel még itt is sűrű és halálos volt, de már nem annyira, mint a peremvidéken. Úgy tűnt, mintha a bolygó élőlényeinek pusztító ereje a településre koncentrálódott volna. De miért? Jason is ezt kérdezte önmagától. Miért tapasztalható a bolygó részéről ez a hihetetlen gyűlölet? A motorok leálltak, és Krannon nagyot nyújtózkodva felállt. – Megérkeztünk – mondta. – Pakoljuk ki a holmit! A jármű csupasz sziklákon állt. Körülöttük a táj annyira sziklás volt, hogy a növényzet nem tudott rajta tért hódítani. Krannon kinyitotta a raktér ajtaját, és elkezdték a csomagokat kihajigalni. Amikor végeztek, Jason kimerültén lerogyott az egyik ládára.
– Szálljunk fel, indulnunk kell! – mondta Krannon. – Csak neked, én itt maradok. Krannon hűvösen nézett rá. – Szállj be a kocsiba, különben megöllek! Senki sem maradhat idekinn. Egy órán belül biztosan elpusztulnál. Vagy jobb lenne, ha a grubberek kapnának el? Ők is azonnal megölnek, úgyhogy egyre megy. De vannak nálad olyan holmik, amelyek nem kerülhetnek a grubberek kezébe. Hallottál már olyan grubberről, amelyiknek sugárfegyvere volt? Amíg a pyrrusi beszélt, Jason gondolatai vadul cikáztak, kemélte, hogy amilyen nehézfejű Krannon, ugyanolyanjók a reflexei. Jason a fákat nézte, mintha erősen figyelne valamit. Bár Krannon még mindig beszélt, észrevette, hogy Jason erősen bámul valamit. Amikor Jason szeme kitágult, és fegyverét kirántotta, Krannon is bámulatos gyorsasággal előkapta a sajátját, és máris ugyanabba az irányba fordult, mint Jason. – Ott van, fenn a fa tetején! – kiáltotta Jason, és belelőtt a dzsungelbe. Krannon is azonnal tüzelni kezdett. Abban a pillanatban Jason hátrább húzódott, majd összegömbölyödve legurult a lejtős sziklákon. A lövések
zajától semmi mást nem lehetett hallani, így amikor Krannon hátrafordult, ő már biztos fedezékben lapult. Krannon lövései már nem tehettek kárt benne. Teste tele horzsolásokkal, zúzódásokkal. Kimerültén feküdt a földön, a pyrrusi káromkodását hallgatva. Krannon körbejárta a tisztást, leadott vaktában még néhány lövést a bozótos felé, végül feladta, és visszabújt a harckocsiba. A motor felbőgött, majd a hang nemsokára beleveszett a dzsungelbe. Jason egyedül maradt. Eddig a pillanatig még sohasem érezte ilyen nyomasztónak az egyedüllétet. A harckocsit már nem lehetett látni, körülötte pedig mindenütt ott leselkedett a halál. Alig tudta leküzdeni magában a vágyat, hogy a kocsi után rohanjon. Most már végigcsinálja, ha belekezdett. Ez volt az egyetlen lehetőség, hogy találkozzon a grubberekkel. Vademberek lehettek, de mégis kereskedtek a civilizált pyrrusiakkal. Biztosan sikerül majd valamilyen kapcsolatot teremtenie velük. Meg kell tudnia tőlük, hogyan képesek életben maradni ebben az iszonyatos környezetben. Ha lenne valami más mód, hogy megoldódjon ez a probléma, ő lenne a legboldogabb. Úgysem szívesen tetszeleg a világmegmentő hős szerepében. De Kerk és a határidő csak ennyi lehetőséget adott neki. Minél előbb kapcsolatba kellett lépnie a grubberekkel, és erre ez volt az egyetlen lehetőség. Nem tudta, honnan fognak jönni a vademberek, és azt sem, hogy mikor. Ha az erdő nem lenne tele halálos veszéllyel, elindulhatna, hogy kicsit körülnézzen. Még az is előfordulhat, hogy ha az áru mellett találnak rá, azon nyomban kardélre hányják az ismert pyrrusi reflexszel. Töprengés közben odaért az erdő szélére. Valami mozgást látott, de a valami eltűnt, amikor közelebb próbált menni. Egyik fa sem látszott veszélyesnek vagy mérgezőnek, így hát elbújt mögöttük. Halálos veszélynek nyomát sem látta a közelben, és ez kissé meglepte. Pihenésképpen nekidőlt az egyik fa érdes kérgének. Valami lágy dolgot érzett a feje alatt, amikor testét acélos keménységgel megragadta valami. Minél jobban küzdött, a szorítás annál erősebb lett, míg feje majdnem szétpattant a belétoluló vértől, és görcsös erőfeszítéssel levegő után kapkodott. Csak amikor teste elernyedt, akkor engedett kissé a szorítás. A
tudatát görcsben tartó pánik alábbhagyott, amikor rádöbbent, hogy nem vadállat támadta meg. Semmit sem tudott a grubberekről, de emberi lényeknek látszottak, ezért úgy érezte, hogy még nincs veszve minden. Kezét, lábát megkötözték, a fegyvert kicsavarták a kezéből. Most szinte meztelennek érezte magát nélküle. Az erős kezek megint megragadták, a levegőbe emelték, majd arccal lefelé ráborították egy meleg, puha testre. Hirtelen megijedt, mert rájött, hogy ez egy állat lehet, és a Pyrruson minden állat halálos veszélyt jelent. De az állat elindult vele, s lassan ő is megnyugodott. A grubbereknek, úgy látszik, sikerült valami fegyverszünetet kötniük az állatokkal. Meg kell tudnia, hogyan! Ha sikerül megszereznie a titkot, és visszaviszi a városba, az kárpótolni fogja majd minden fáradozásáért és szenvedéséért. És talán Welf haláláért is valami kárpótlást nyújthat, ha véget vet az évszázados háborúnak. Jason megkötözött végtagjai sajogni kezdtek, de aztán annyira elzsibbadt mindene, hogy már a fájdalmat sem érezte. A zötykölődés az állat hátán soha nem akart véget érni. Később már azt sem tudta, mennyi idő telhetett el. Az eső zuhogni kezdett, majd hirtelen elállt, és a kisütő nap hamar megszárította ruháit. A fárasztó utazás egyszer csak véget ért. Levették az állat hátáról, és lelökték a földre. A köteleket valaki kibontotta, így kezei szabaddá váltak. A visszatérő vérkeringés még nagyobb fájdalmat okozott, mint az előbbi zsibbadtság. Megpróbált lábra állni, megmozdulni. Amikor keze végre engedelmeskedett, letörölte arcáról a rátapadt szőröket. A fény elvakította szemeit, ahogy hanyatt fekve magába szívta a friss erdei levegőt.
Pislogva nézett körül. Durván megmunkált deszkapadlón feküdt, az alacsonyan besütő nap épp a szemébe világított az ajtó nélküli bejáraton át. Odakinn felszántott földeket látott, amelyek az egész domboldalt beborították. A kunyhóban sötét volt ahhoz, hogy alaposabban körül tudjon nézni. Az ajtóban egy magas állatias lény jelent meg. Jason jobban szemügyre vette, és rájött, hogy ez egy ember, csak hosszú hajat és szakállt viselt. Ruhája, lábbelije prémes állatok bőréből készült. Szemével foglyát figyelte, miközben a derekán lógó balta nyelét simogatta. – Ki vagy te, és mit akarsz? – kérdezte a szakállas hirtelen. Jason elgondolkozott a szavakon, és rájött, hogy ez az ember ugyanazt az akcentust használja, mint a városban lakók. – A nevem Jason. Békével jöttem. A barátotok akarok lenni. – Hazugság! – mordult fel a férfi, és előhúzta baltáját. – Ez csak egy trükk. Láttam, hogy elbújtál. Arra vártál, hogy megölhess. De most én öllek meg. Megtapogatta, hogy elég éles-e a balta, majd a magasba emelte. – Várj! – kiáltotta Jason elkeseredetten. – Nem értesz semmit! A balta lecsapott. – Én egy másik világból jöttem... Összerezzent, amikor a balta becsapódott a feje melletti deszkába. Az utolsó pillanatban a férfi oldalra húzta a lefelé zúduló fegyvert. Megragadta Jasont a ruhájánál fogva, és felemelte, hogy arcuk szinte összeért. – Igaz ez? – kiáltotta. – Te tényleg egy másik világból jöttél? – Elengedte Jasont, aki a földre zuhant, mielőtt válaszolhatott volna. A vadember átlépett rajta, és a kunyhó egy eldugott zugába szaladt. – Rhesnek tudnia kell ezt – mondta, miközben a fal mellett matatott valamivel. Fény villant fel. Jason csak bámult meglepetésében. A szakállas, állatbőrökbe öltözött vadember egy távközlő berendezés műszerfalán nyomogatta a billentyűket. Durva, piszkos ujjai nehézkesen próbálták megteremteni a kapcsolatot.
16. fejezet Ez az egész meglehetősen különösnek tűnt. Jason képtelen volt összeegyeztetni a barbárt és a modern tudományt. Vajon kit hívott?
Ennek a kommunikátornak a létezése azt is jelentette, hogy több ilyen is lehet, nemcsak ez az egy. Ki lehet Rhes? Ember egyáltalán, vagy egy tárgy? Megpróbálta kordában tartani szertefutó gondolatait. valami új dolgot tapasztalt itt, amire nem számított. Úgy érezte, minden kérdésére itt találja meg a választ. Jason behunyta szemeit, bántotta az erős napfény, és megpróbálta még egyszer végiggondolni a tényeket. Ezeket két nagy csoportra lehetett osztani: az egyik, amelyeket saját maga tapasztal, a másik pedig, amiket a városlakóktól hallott. Lehet, hogy az utóbbiak tévútra vezetik. – Kelj fel! – szakította meg gondolatait egy határozott hang. – Elmegyünk. Lábai még most is zsibbadtak voltak, alig tudta mozgatni őket. A szakállas megvető arccal segítette talpra, majd nekitámasztotta a kunyhó falának. Jason megmarkolta az egyik oszlop durva kérgét, aztán észrevette, hogy megint magára hagyták. Végre alaposan szétnézhetett. Először volt farmon, amióta eljött otthonról. A két világ nagyon távol létezett egymástól, mégis sok azonossá-
got lehetett felfedezni. Frissen megmunkált földek húzódtak a település körül. A gondos farmer keze munkáját dicsérik. Mellettük egy nagy, zárt épület emelkedett; bizonyára valami magtár. Háta mögül szuszogó hangot hallott, hirtelen megfordult, és kővé meredt. Keze ösztönösen pisztolytáskájába nyúlt, de a fegyver nem volt ott. A szörny előjött a dzsungelből, és csendesen leült mögötte. Hat vastag lába mély nyomokat hagyott a homokban. Két méter hosszú testét sárga-fekete szőr borította, kivéve koponyáját és vállait. Ezek simának látszottak, mert apró pikkelyekkel voltak fedve. Jason minden részletet megfigyelhetett, mert az állat nagyon közel volt. Csendesen várta a halált. A békaszerű fej hatalmas szája kitárult, előtűntek belőle a kettős sorban elhelyezkedő, éles fogak. – Szia, Fido! – mondta a szakállas, aki éppen akkor ért oda Jason mögé. Az állat odadugta fejét a férfi combjához. – Jó kis kutya vagy! – mondta, miközben megvakarta az állat nyakát, ahol a sima szőrzet a pikkelyes résszel találkozott. A szakállas előhozott két felnyergelt állatot az istállóból. Jason alig tudta megfigyelni a részleteket, csak a hosszú lábakat és a fényes szőrzetet vette észre. Lábai könnyedén beletaláltak a kengyelbe. Amikor elindultak, a koponyafejű állat is követte őket. – Jó kis kutya vagy! – mondta Jason, és ő sem tudta, miért, de elkezdett nevetni. A szakállas hátrafordult és mogorván nézett rá, amíg el nem csendesedett. Mire a dzsungelbe értek, már sötétedett. A sűrű lombok között még nehezebben lehetett látni, nekik pedig semmi világítóeszközük nem volt. Úgy látszik, az állatok maguktól is tudták az utat. Mindenfelől furcsa zajok hallatszottak, de Jasont már nem érdekelték. Talán a szakállas magabiztos, közömbös viselkedése nyugtatta meg őt is. Vagy a “kutya" jelenléte, amelyet inkább érzett, mint látott. Az utazás hosszú volt, de cseppet sem kényelmetlen. Az egyenletes mozgástól a kimerült Jason elálmosodott, míg végül elbóbiskolt a nyeregben. Órák telhettek így el, végül teljesen magához tért, és egy apró fénypontot látott meg a közelben. Az utazás véget ért. Lábai sajogtak, és merevek voltak. Nagy nehezen kiszállt a nyeregből, de kis híján összerogyott. Annyit látott, hogy egy ajtó kinyílik előtte, és ő bemegy. Néhány másodpercbe beletelt, mire
szeme megszokta a benti fényt, míg végül meglátta az ágyon fekvő embert. – Gyere, ülj ide le! – A hangból erő sugárzott, mint aki egész életében parancsokat osztott. A test viszont nyomoréknak látszott. Derekáig be volt takarva, fölötte kilátszott csontsovány teste. Sápadt bőrét vörös foltok tarkították. Úgy tűnt, az egész emberből csak csontváza és a ráaszalódott bőr maradt. – Nem túl szép látvány – mondta az ágyon fekvő ember –, de én már megszoktam. – Majd hangja hirtelen megváltozott. – Naxa azt mondta, te egy másik világból érkeztél. Igaz ez? Jason bólintott, és válasza életet hozott az eleven csontvázba. Feje felemelkedett a párnáról, beesett szemei felragyogtak. – A nevem Rhes, és én egy... grubber vagyok. Segítenél nekem? Jason elgondolkodott Rhes hirtelen feltett kérdésén, túl annak szó szerinti jelentésén. Mégis automatikusan azt a választ adta, amelyik már a nyelvén volt. – Persze hogy segítek, amennyire tőlem telik. Ha ezáltal nem okozok sérülést másoknak. Mit kívánsz tőlem? A beteg ember feje visszahanyatlott a párnára, de szeme továbbra is ragyogott. – Nyugodj meg, nem akarom, hogy mások életére törj – mondta Rhes. – Éppen ellenkezőleg. Mint láthatod, olyan betegségben szenvedek, amin a mi gyógyszereink nem tudnak segíteni. Néhány nap múlva meghalok. Valamikor láttam a városlakóknál egy olyan műszert, amit
a nyílt sebek vagy állatharapások fölé helyeztek. Van nálad ilyen szerkezet? – Elmondásod alapján a medikitről lehet szó. – Jason megtapogatta az övén lévő gombokat, és a medikit a kezébe csúszott. – Megvan – mondta. – Ez önműködően elvégzi a vizsgálatokat, és alkalmazza a megfelelő gyógymódot... – Tudnád ezt alkalmazni az én esetemben? – kérdezte türelmetlenül. – Bocsáss meg – mondta Jason –, magamtól is eszembe juthatott volna. – Közelebb lépett, és a műszert Rhes mellkasára helyezte. Egy apró jelzőfény gyulladt fel, majd tű vékonyságú szonda hatolt a testbe. A műszer, zümmögő hangot adott, végül megjelent három injekciós tű, amelyek hegye a testbe mélyedt. Azután a fény kialudt. – Ennyi volt az egész? – kérdezte Rhes, látva, hogy Jason visszateszi a medikitet az övébe. Jason bólintott, majd észrevette a könnyeket a beteg szemében. Rhen elszégyellte magát, dühös mozdulattal megtörölte a szemét. – Amikor az ember beteg – mondta –, az olyan, mintha a test elárulná a tudatot. Gyerekkorom óta nem sírtam, de tudd meg, hogy most sem magam miatt tettem. Sok ezer ember halt meg a népemből, mert nem volt nekik ilyen parányi műszerük. – Bizonyára közöttetek is vannak orvosok. – Kuruzslók – legyintett Rhes. – Annak a néhány becsületes, keményen dolgozó orvosnak a munkáját is akadályozzák eszméik terjesztésével, amely szerint a gyógyulásba vetett hit fontosabb az orvosságoknál. A beszéd kifárasztotta Rhest. Behunyta a szemét. Mellkasán a vörös foltok halványodni kezdtek az injekció hatására. Jason körülnézett a szobában, hátha talál valamit, ami megmagyarázná ezeknek az embereknek a rejtélyét. A falak szorosan egymáshoz illesztett deszkákból készültek. Festésnek, díszeknek nyoma sem látszott. Durva és egyszerű volt, mint amire számított. De valóban olyan durva volt, mint amilyennek első pillantásra látszott? Közelebb lépett a falhoz, és látta, hogy viaszból halvány mintázatot vittek fel a sima deszkákra, így az egész sokkal szebb lett, mint a városlakók bármelyik tapétája. Azt mondták neki, hogy ezek vademberek. Állatbőrökbe öltöznek, és nyersen, darabosan beszélnek, legalábbis Naxa. Rhes őszintén bevallotta, hogy hisz az orvostudományban. De hogyan illik bele
ebbe a képbe a kommunikátor? Vagy a halvány fénnyel világító falak? Rhes kinyitotta szemét, és úgy meredt Jasonra, mintha most látná először. – Ki vagy te, és mit csinálsz itt? – kérdezte. Hangja ellenségesen csengett, és Jason tudta, miért. A városlakók gyűlölték a grubbereket, és ez az érzés nyilvánvalóan kölcsönös volt. Naxa baltája is ezt bizonyította. Naxa éppen akkor jött be, megállt mellettük, és baltája nyelét kezdte simogatni. Jason tudta, hogy élete mindaddig veszélyben forog, amíg megfelelő magyarázatot nem tud adni ezeknek az embereknek. Nem mondhatta meg az igazat. Ha rájönnek, hogy azért kémkedik közöttük, hogy a városlakókon segítsen, azonnal végeznek vele. Mindenképpen el kell érnie, hogy szabadon mozoghasson, mert csak így oldhatja meg a túlélési problémát. Hirtelen támadt egy ötlete. A beteg felé fordult, és igyekezett nyugodt hangon beszélni. – Jason dinAlt vagyok, ökológus. Azt te is beláthatod, hogy a világegyetemben ez a legtökéletesebb hely, ahol a növény – és állatvilágot tanulmányozni érdemes. – Mi az az ökológus? – szakította félbe Rhes. Hangjából nem lehetett érezni, hogy a kérdést komolyan gondolja, vagy csapdának szánta. Korábbi beszélgetésük hangvételének semmi nyomát sem látta. Jason megpróbálta szavait nagyon gondosan megválogatni. – Röviden megfogalmazva, olyan biológust jelent, aki az élőlények és a környezet kapcsolatát tanulmányozza.
Hogyan változnak az életformák a külső környezeti tényezők hatására, és hogyan hatnak egymásra és vissza a környezetükre. – Mindez tökéletesen igaz volt, de ennél többet Jason nem tudott volna mondani a témával kapcsolatban. – Milyen intézkedéseket tettél a hazatéréseddel kapcsolatban? – kérdezte Naxa. – Semmilyet – mondta Jason. – Mindenki azt gondolta, azonnal el fogok pusztulni, és semmi remény a visszatérésemre. Nem is akartak elengedni, úgy kellett megszöknöm. Ez a válasz bizonyára tetszett Rhesnek, mert halványan elmosolyodott. – Azok a bolondok el sem tudják képzelni, hogy lehet élni a hatalmas betonfalaikon kívül is. Ha néha kimerészkednek, akkora páncélozott járművön jönnek, mint egy magtár. Mit mondtak neked rólunk? Jason megint azt érezte, hogy a sorsa a válaszától függ. Hosszasan gondolkodott, mielőtt válaszolt volna. – Nos, lehet, hogy mindjárt a nyakamban fogom érezni azt a baltát, de őszintének kell lennem. Tudnotok kell, mit gondolnak rólatok. Azt mondták, mocskos, tudatlan vademberek vagytok. És utaltak arra is, hogy furcsa szokásaitok vannak az állatokkal... Az élelmiszerért cserébe késeket meg üveggyöngyöket adnak nektek... Mindkét pyrrusi harsány nevetésben tört ki. Rhes gyengesége miatt hamar abbahagyta, de Naxa annyira nevetett, hogy a végén már nem kapott levegőt. – Azt hiszem, ennyi elég lesz – mondta Rhes. – Pontosan ilyen marhaságokat szoktak beszélni. Semmit sem tudnak arról a világról, amelyben élnek. Remélem, a többi, amit elmondtál, igaz, de ha mégsem, akkor is szívesen látunk. Most már tudom, hogy te valóban egy másik világból jöttél. Egyetlen városlakó sem mozdította volna kisujját sem az életemért. Te vagy az első külhoni, akit az embereim valaha is láttak, úgyhogy tényleg szívesen látunk. Mindenben segíteni fogunk neked, amiben csak tudunk. Az én karom a te karod. Az utolsó szavaknak rituális jellege volt, és Jason látta, hogy Naxa is egyetértőén bólint. Jason ekkor űgy érezte, hogy ez nem pusztán rituális szokás, hanem mindez hozzátartozott a Pyrruson való fennmaradáshoz. Tudta, hogy ezeknek az embereknek életükben, halálukban össze kellett tartaniuk. Ezek a szavak most már őt is a közösség erejével védték. – Azt hiszem, mára elég lesz ennyi – mondta Rhes. – A betegség
legyengített, a gyógyszereid pedig kissé elkábítottak. Maradj itt, Jason, ebben a házban! Van itt néhány takaró, igaz, nem ágy, de talán megfelel. Jason most érezte, mennyire kimerült. Az út során eszébe sem jutott a 2 G-s terhelés. Most lerogyott a földre. Homályosan emlékezett rá, hogy az ételt visszautasította, majd beburkolta magát a takarókba, és mély álomba zuhant.
17. fejezet Minden tagja sajgott, ahogy a szokatlanul nagy gravitáció testét a kemény deszkákhoz préselte. Szemei bedagadtak, szájában különös ízeket érzett. Óriási erőfeszítésébe került, hogy felüljön, és nagyot nyögött, amikor ízületei megreccsentek. – Jó napot, Jason! – kiáltotta Rhes az ágyból. – Ha nem hittem volna a gyógyszerekben, azt kellene gondolnom, hogy a műszered valami csodát tett velem az éjszaka folyamán. Szemmel láthatóan sokat javult az állapota. A testét borító vörös foltok teljesen eltűntek, és szemének lázas csillogása is elmúlt. Felült az ágyon, és nézte, ahogy a
reggeli napsugarak felszárftják az éjszakai zápor víztócsáit. – Találsz ott egy kis szekrényt a sarokban. Tölts magadnak vizet vagy visket, ha kérsz. A visk valami ismeretlen anyagból készült, de Jason agya egy pillanat alatt kitisztult tőle, bár fülében a zúgás továbbra is megmaradt. Az étel pedig annyira ízletes volt, amilyet nem evett, amióta Darkhanról eljött. Mindjárt sokkal bizakodóbban nézett a jövő felé. Megkönnyebbült sóhajjal vette el szájától a poharat, majd körülnézett. Most, amikor kipihente magát, és már közvetlen életveszély sem fenyegette, gondolatai megint visszatértek a korábbi problémához. Milyenek az itt élő emberek valójában, és hogyan képesek életben maradni a halálos környezetben? A városban azt hallotta róluk, hogy vademberek. De a sarokban mégis ott állt egy működőképes kommunikátor. Az ajtó mellett egy számszeríj hevert, amellyel acélhegyű nyílvesszőket lőttek ki. A legfontosabb dolog az volt, hogy még több információt szerezzen. Először is a sok hamis információtól kellett megszabadulnia, amit a városlakóktól hallott. – Rhes, olyan jót nevettetek, amikor elmondtam, miket kaptok cserébe az élelmiszerekért. Valójában miket adnak ők nektek? – Bármit, bizonyos korlátozásokkal – mondta Rhes. – Ipari termékeket, elektronikus alkatrészeket, amelyekre a kommunikátorokhoz szükségünk van. Rozsdamentes ötvözeteket, amiből a szerszámainkat készítjük, parányi atomerőműveket, a szükséges radioaktív elemekkel, amiből az energiát nyerjük. Meg minden ilyesmit. Tulajdonképpen mindent ideadnak, ami a tiltott tárgyak listáján nem szerepel. Nagy szükségük van az élelmiszerekre. – És mik a tiltott tárgyak? – Fegyverek, természetesen, és minden, amiből azok készíthetők. Például tudják, hogy mi könnyen előállíthatunk puskaport, ezért olyan anyagokat, amiből meszsze hordó ágyút készíthetnénk, nem szállítanak. A puskagolyókat a kovácsműhelyekben kell kézi munkával előállítanunk. Bár a számszeríj sokkal jobb fegyver a dzsungelben. De azt sem akarják, hogy túl sokat tudjunk. Könyveket nem adnak, csak néhány gép alapvető kezelési útmutatóját, de ezekből a működési elvüket nem tudhatjuk meg. A gyógyszerek és orvosi felszerelések is a tiltott tárgyak között vannak. Ez az, amit nem tudok megérteni, és borzalmas gyűlöletet érzek irántuk, amikor
azt látom, hogy valaki meghal, pedig megfelelő orvosi ellátás mellett életben maradhatott volna. – Én ismerem az okokat – mondta Jason. – Kérlek, mondd el! – Túlélés, egyszerűen erről van szó. Nem tudom, tisztában vagy-e vele, de népességük folyton csökken. Néhány éven belül eltűnnek a föld színéről. Ugyanakkor a ti népességetek stabil, sőt még inkább növekvő, mindenféle gyógyászati eszközök nélkül is. Ezért gyűlölnek benneteket a városlakók, mert irigyek rátok. Ha még gyógyszerekkel is ellátnának benneteket, ti könnyedén győzhetnétek a létért való küzdelemben, amelyben ők már kétségtelenül alulmaradtak. Azt hiszem, úgy tekintenek benneteket, mint valami gonoszt, akire mégis szükségük van, mert élelmiszerrel látja el őket. És ha ez nem így lenne, a pokolba kívánnának titeket. – Nagyon logikusan hangzik – csapott Rhes öklével a takaróra. – Ez jellemző a városlakókra. Arra használnak minket, hogy ellássuk őket élelemmel, cserébe pedig a lehető legkevesebbet adják. Eltitkolják előlünk a tudást, amely felemelhetne minket ebből a félig állati sorból. És még rosszabb, hogy, ezáltal elszakítanak minket a csillagoktól, az emberiség többi részétől. – Az arcán tükröződő gyűlölet olyan határtalan volt, hogy Jason ösztönösen hátrább húzódott. Úgy gondolod, hogy vademberek vagyunk, Jason? Állatok módjára viselkedünk, és a külsőnk is olyan. De mégis tudunk a csillagokról. Ott, abban a vasládában
több mint harminc könyv van. Ennyi az összes. Főleg regények, néhány történelmi vagy tudományos munkától eltekintve. Elegendő ahhoz, hogy életben tartsuk ennek a bolygónak és a világűr meghódításának történetét. Látjuk, amikor az űrhajók leszállnak a városban, és összeszorul a szívünk a gondolatra, hogy odafenn az égen más világok is léteznek, ahová mi sohasem juthatunk el. Megérted, hogy gyűlöljök ezeket a vadakat, akik embernek merik nevezni magukat, s habozás nélkül elpusztítjuk bármelyiket, ha a kezünkbe kerül? Jól teszik, hogy nem adnak fegyvert nekünk, de így is eljön még az a nap, amikor utolsó szálig megöljük őket, és elvesszük mindazt, amit visszatartottak tőlünk. Meglehetősen kemény szavak voltak, de jogosak. Legalábbis az ő szempontjukból nézve. Jason meg sem próbálta megmagyarázni, hogy a városlakók azért viselkednek így, mert azt hiszik, csak egy igazság létezik, és az az ő igazságuk. – Hogyan alakult ki ez az ellentét a két csoport között? – kérdezte. – Fogalmam sincs. Sokat gondolkoztam már rajta én is, de nincs semmi feljegyzés a régi időkből. Azt tudjuk, hogy mindannyian azoknak a telepeseknek a leszármazottai vagyunk, akik annak idején egyszerre érkeztek erre a bolygóra. De később a két csoport különvált. Talán háború tört ki, olvastam róla a könyvekben. Van róla egy elméletem, de nem bizonyított. Szerintem a város elhelyezése volt az oka. – A város elhelyezése? Nem értem. – Nos, ismered, milyenek, láttad a városukat. Sikerült nekik a bolygó legvadabb vidékének közepén elhelyezni. Tudod, hogy nem törődnek egyetlen élőlénnyel sem, kivéve saját magukat. Mindent szétlőnek, ami csak útjukba kerül. Ezért nem érdekelte őket, hová telepítsék a várost, és megtalálták a legrosszabb helyet. Gondolom, a mi őseink látták, hogy ez ostobaság, és megpróbálták meggyőzni őket. Ez elegendő ok a háborúra, nem? – Lehetséges, hogy valóban ez történt – mondta Jason. – De te más oldalról nézed a problémát. A háború a pyrrusi élővilág és az emberek között folyik, mindkettő azért küzd, hogy elpusztítsa a másikat. Az életformák szakadatlanul változnak, hogy végleg megsemmisítsék a betolakodót. – A te elméleted még vadabb, mint az enyém – mondta Rhes. – De nem ez az igazság. Elismerem, hogy nem könnyű az életben maradás ezen a bolygón, de ha igaz, amit más bolygókról olvastam a
könyvekben, akkor az életformák nem változnak olyan gyorsan. Ha körülsétálsz, találkozhatsz itt nálad sokkal, hatalmasabb élőlényekkel, elmehetsz mellettük, és mégis életben maradsz. De tulajdonképpen nem is fontos, miért. A városlakók mindig keresték maguknak a bajt, és örülök, ha azt látom, hogy találnak eleget. Jason nem feszegette tovább ezt a kérdést. Lehetetlen feladatnak látszott, hogy megváltoztassa Rhes nézeteit. A városban sem sikerült senkit meggyőznie a halálos mutációkkal kapcsolatos elméletéről. De Rhes még sok hasznos információval láthatja el. – Úgy vélem, nem fontos, ki kezdte a háborút – mondta Jason, hogy a másikat megnyugtassa. – De azt te is tudod, hogy a városlakók állandó harcban állnak a bolygó élőlényeivel. Ti viszont több állatfajjal meg is barátkoztatok. Van valami elképzelésed, hogyan lehetséges ez? – Naxa egy perc múlva itt lesz – mondta Rhes az ajtóra mutatva –, amint ellátta az állatokat. Kérdezd meg őt! Ő ért a legjobban az állatok nyelvén. – Az állatok nyelvén? – Ezt nem szó szerint kell érteni – mondta Rhes türelmetlenül. – Ő gondozza az állatokat. Beidomítja a kutyákat meg a dorymokat, s mivel Naxa sokat van velük, elég szoros kapcsolat alakult ki közöttük. Sőt az erdő vadjait is megpróbálják kicsit megszelídíteni. Azért vesznek fel bőröket, mert az állatok félnek a mesterséges anyagoktól. De ne a durva külső alapján ítéld intelligenciáját.
– Dorymok? Azok a málhahordozók? Amiken ide jöttünk? Rhes bólintott. – A dorymok többek, mint málhahordók, egy kicsit mindenütt ott vannak. A nagyobbakat munkavégzésre használjuk, a fiatal egyedek húsát megesszük. Ha többet akarsz tudni, keresd meg Naxát, az istállóban megtalálod. – Igen, szeretnék beszélni vele – mondta Jason, és felállt –, csak egy kicsit meztelennek érzem magam a fegyverem nélkül. – Vedd el, ott van a ládában az ajtó mögött. Csak alaposan nézd meg, mielőtt belelősz itt valamibe. Naxa az istálló hátulsó részében volt. Az egyik dorym lábáról reszelte le a körmöket. Eléggé furcsa jelenetnek tűnt. Az állatbőrökbe öltözött férfi és a hatalmas állat valahogy nem illett össze a berilliumötvözetből készült reszelővel és a színhelyt megvilágító villanylámpával. A dorym orrlukai kitágultak, s riadtan arrébb húzódott, amikor Jason belépett. Naxa megveregette az állat nyakát, és csendesen beszélt hozzá, míg az állat tejesen megnyugodott. – Jó reggelt! – mondta Jason. Naxa morgott valamit, majd vissztért a munkájához. Ahogy Jason a szakállas tevékenykedését nézte, különös érzést tapasztalt. Megpróbálta elemezni magában az érzést, de minél jobban odafigyelt rá, az annál inkább háttérbe szorult, és akkor vált erősebbé, amikor Naxa az állathoz beszélt. – Ide tudnád hívni, Naxa, az egyik kutyát? Szeretném közelebbről megnézni. Fel sem nézve munkájából, Naxa füttyentett egyet. Jason biztosra vette, hogy ezt nem lehetett hallani az istállón kívül. Mégis, egy perc sem telt bele, és az egyik pyrrusi kutya csendesen besomfordált az épületbe. Naxa megsimogatta az állat fejét, szelíden beszélt hozzá, a kutya pedig ezalatt a szemébe nézett. A kutya nyugtalanná vált, amikor a férfi elfordult tőle, hogy folytassa munkáját a dorymmal. Körbeszaglászta az istállót, majd a kijárat felé iramodott. Jason viszszahívta. Legalábbis arra gondolt, hogy visszahívja az állatot. De az utolsó pillanatban meggondolta magát, és a szavakat nem mondta ki hangosan. Csak a gondolataival próbálta kiadni a parancsot. Minden erejével arra a két szóra koncentrált, hogy “gyere ide", miközben szemeivel a kutyát figyelte. Az jutott eszébe, milyen régen volt már, amikor megpróbálta mentális erejét használni. A kutya megállt, és felé fordult. Habozni látszott, először Naxára
nézett, de azután mégis odasomfordált Jasonhoz. Közelebbről megszemlélve, a kutya leginkább egy lázálomra hasonlított. A szőrtelen, pikkelyes koponya, a vérben forgó szemek és a számtalan borotvaéles foggal teli száj nem volt túl bizalomgerjesztő. De Jason mégsem érzett félelmet. Az ember és az állat között már régen kialakult a megfelelő kapcsolat. Gondolkodás nélkül megvakarta a kutya hátát, ahogy szokták. – Úgy látszik, te is beszéled a nyelvüket – mondta Naxa. Hangjában most először barátságosság érződött. – Én sem tudtam róla mostanáig. – Az állat szemébe nézett, végigsimította a durva szőrrel borított hátat, és kezdett mindent megérteni. Azok, akik kapcsolatot tudtak teremteni az állatokkal, bizonyára hatalmas mentális erővel rendelkeztek. Nincs a fajok között semmiféle gát vagy gyűlölet, ha két idegen élőlény meg tudja osztani egymással az érzelmeit. Együttérzés a gyűlölet és a félelem helyett. Bizonyára az állatmesterek az elsők ezen a bolygón, akik áttörték az évszázados gátat, és megtanulták, hogyan lehet együtt élni az itteni élővilággal. A többiek követik példájukat, és ez ad magyarázatot arra, hogyan alakult ki a grubberek kapcsolata a természettel. Ahogy Jason ezeken töprengett, érezte az egész környezet lágyan úszó gondolatait. A fészerben lévő dorymok nyugodtságát, s anélkül,, hogy kiment volna, a
szántóföldeken dolgozó hatalmas állatokkal is közeli kapcsolatba került. – Ez az egész hihetetlenül új a számomra – mondta Jason. – Gondolkodtál már ezen, Naxa? Van-e az állatmestereknek valami különös adottsága? Úgy értem, tudod-e, hogy te miért vagy képes beszélni az állatokkal, mások viszont miért nem? Naxának nem volt könnyű ezt végiggondolnia. Vaskos ujjaival hátrasimította sűrű haját. – Ezen még sosem gondolkoztam. Egyszerűen csak így van. Meg kell ismerni közelebbről az állatot, azután már tudod, mit akar csinálni. Ennyi az egész. Nyilvánvaló volt, hogy Naxa sohasem gondolkodott el azon, honnan ered különleges képessége, amivel az állatokat irányíthatja. És valószínűleg a többiek sem tudnak erről semmit. Nem látták értelmét, hogy ezen eltöprengjenek. Egyszerűen elfogadták ezt a képességet mint az élet részét. Az elméletek összevissza cikáztak agyában, mint amikor valaki egy kirakós játékot akar megoldani. Korábban beszélt arról Kerknek, hogy szerinte a pyrrusi élővilág összefogott az ember elpusztítása érdekében, de nem tudta, miért. Még mindig nem tudta, miért, de azt már igen, hogyan. – Körülbelül milyen messze vagyunk a várostól? – kérdezte Jason. Meg tudnád mondani, mennyi idő alatt érhetnénk oda a dorymokon? – Fél nap oda, fél nap vissza. Miért, vissza akarsz menni a városba? – Nem akarok bemenni, legalább is egyenlőre nem. Csak a környezetében szeretnék szétnézni. – Lássuk, mit mond Rhes – válaszolta Naxa. Rhes azonnal beleegyezett, még csak nem is kérdezett semmit. Azonnal felnyergeltek, és elindultak, hogy sötétedés előtt visszaérjenek. Már egy órája haladtak, amikor Jason is érezte, hogy valóban a város felé mennek. Az érzés percről percre erősödött. Naxa is tudatában volt ennek, mert kényelmetlenül fészkelődött nyergében. Az állatokat is egyre gyakrabban meg kellett nyugtatniuk. Valami most már egyértelművé vált. A pyrrusi élőlények rendkívül fogékonyak a mentális erővel szemben; még a növények és az alacsonyabb rendű állatok is. Nyilvánvalóan egymás között is kommunikálnak, de az embernek engedelmeskednek, mert annak
akarata erősebb az övékénél. És ezen a területen volt valamilyen kisugárzás, amilyet még sohasem tapasztalt. Bár tudata a telekinetikus energiára specializálódott, vagyis élettelen tárgyak elmozdítására, agya mégis minden fajta kisugárzást érzékelt. Sokszor előfordult, hogy amikor valamilyen sporteseményt nézett, egyszerre érezte az emberek azonos gondolatait. Itt, most megint ugyanaz az érzés fogta el. De mégis borzalmas különbség volt a kettő között. A tömeg örvendezett a sikernek, vagy bosszankodott a kudarcon a sportpályán. Az érzelmek folyton váltakoztak a játék során. De itt a gondolatok és érzelmek áradata erős és félelmetes volt. Nem lehetett szavakba önteni. Félelem és gyűlölet keveredett egyetlen cél eléréséért: pusztítás. “ÖLD AZ ELLENSÉGET!" – talán ez a kifejezés határozta meg az egésznek a lényegét legjobban. De ez még ennél is több volt. Gyűlölet és halál végeláthatatlan, hömpölygő folyama. – Induljunk vissza! – mondta, mert attól félt, hogy az ár őt is magával ragadja. A hazafelé vezető úton sok mindent megértett. Eszébe jutott borzalmas félelme, amikor a városba érkezése napján az állatok hirtelen megtámadták. Ezután sokáig lázálmok gyötörték, amik még az altatók hatására sem múltak el. Akkor ösztönös gyűlöletet érzett a várossal szemben. De ennek okára nem tudott rájönni egészen a mai napig. Amikor hazaértek, Rhes már aludt, így Jason nem tudott vele beszélni reggelig. Bár az utazás nagyon kimerítette, késő éjszakáig nem jött álom a szemére; az elmúlt
nap tapasztalatain töprengett. Vajon elmondhatja-e Rhesnek, mekkora felfedezést tett? Nem biztos. Ha erről beszámolna, meg kellene magyaráznia, miért olyan fontos neki ez a felfedezés. A városlakók gondja cseppet sem érdekli Rhest. Jobb, ha nem mond semmit, amíg teljesen végére nem jár az ügynek.
18. fejezet Reggeli után közölte Rhesszel, hogy vissza akar menni a városba. – Amikor már eleget láttál a barbár világból, visszamennél a barátaidhoz. Hogy segíts nekik végleg elpusztítani minket. – Rhes könnyed hangon beszélt, szavaiból mégis kicsengett a rosszhiszeműség. – Remélem, ezt te sem gondolod komolyan – mondta Jason. – Tudod, hogy éppen az ellenkezőjét akarom. Azt szeretném, ha ez a polgárháború véget érne, és a te néped is élvezhetné a modern tudomány minden vívmányát. Mindent el fogok követni ennek érdekében. – Ők sohasem fognak megváltozni – mondta Rhes komoran –, kár az idődet vesztegetni. De valamit meg kell tenned a saját és a mi biztonságunk érdekében. Véletlenül se áruld el, még csak ne is utalj rá, hogy beszéltél valaha grubberekkel. – Miért nem? – Miért? Azonnal megölnének. Bármit elkövetnek, nehogy feljebb emelkedhessünk, leginkább azt szeretnék, ha holtan látnának valamennyiünket. Gondolod, hogy életben hagynának, ha megtudnák, hogy kapcsolatba kerültél velünk? Azonnal rájönnének, hogy te egymagádban képes vagy megváltoztatni a bolygó erőviszoanyait. A közönséges városlakók azt hiszik rólunk, hogy olyanok vagyunk, mint az állatok. De a vezetőik tudják, hogy ez nem igaz. Ők tisztában vannak vele, mire van szükségünk, és mit akarunk. Talán még azt is sejtik, mit szeretnék kérni tőled. Segíts nekünk, Jason dinAlt. Menj vissza az aljas emberek közé, és hazudj nekik. Mondd azt, hogy sohasem beszéltél velünk, elbújtál a sziklák között, mi pedig rád támadtunk, kénytelen voltál lelőni néhányat közülünk, hogy megmenekülj. Majd egypár nemrég elhunyt társunkat odavisszük, hogy a történet hihetőbb legyen. De továbbra is óvatos maradj, ha hisznek is neked, egy darabig biztosan figyeltetni fognak. Azután mondd azt, hogy a munkádat befejezted,
és el akarod hagyni a bolygót. Menj el békességben a Pyrrusról, és én megígérek neked bármit, ami létezik a világegyetemben. Minden, amit akarsz, a tiéd lesz. Hatalom, pénz – bármi. Ez egy gazdag bolygó. A városlakók érceket bányásznak és adnak el, de ezt mi is meg tudnánk csinálni, még jobban, mint ők. Hozz ide egy űrhajót, mindegy, a kontinens melyik részén száll le. Nincsenek városaink, de farmjaink mindenütt vannak, és megtaláljuk az űrhajót. Azután kiépíthetjük saját kereskedelmünket. Ez az, amit mindannyian akarunk, és amiért keményen fogunk dolgozni. De ehhez a te segítséged kell. Mindent megkapsz, amire szükséged van. Ezt vedd ígéretnek, és tudod, hogy mi mindig betartjuk az ígéreteinket. A beszéd hevessége és mondanivalója mély hatással volt Jasonra. Tudta, hogy Rhes igazat mond, és a bolygó ásványi kincsei az ő kezébe kerülhetnek, ha akarja. Néhány másodpercig gondolataiba merült, míg rájött, hogy ez csak félmegoldás lenne. Ha a grubberek hozzájutnának azokhoz a technikai eszközökhöz, amikre vágynak, első dolguk lenne, hogy a városlakókat megpróbálják elpusztítani. Az eredmény egy véres polgárháború lenne, amelyben talán mindkét csoport megsemmisülne. Jasonnak ennél jobb megoldást kellett találnia. Egy olyat, amely megszünteti a háborút az egész bolygón, és
lehetővé teszi, hogy a két csoport békességben élhessen egymás mellett. – Semmit sem teszek, amivel kárt okoznék nektek, Rhes, és minden erőmmel azon leszek, hogy segítsek rajtatok – mondta Jason. Rhest elégedettséggel töltötte el ez a válasz, nyilván saját szemszögéből értelmezte. A délelőtt hátralevő részét a kommunikátor mellett töltötte, hogy megszervezze az élelmiszerküldeményeknek a kereskedelmi helyre szállítását. – A szállítmány készen áll, és már a jelzést is elküldtük. Holnap jön értük a kocsi, majd ott fogod várni. Mindent elrendeztünk, ahogy megbeszéltük. Naxa elkísér. A kocsik előtt kell a találkozóhelyre érned.
19. fejezet – Mindjárt ideérnek a kocsik. Tudod, mit kell tenned? – kérdezte Naxa. Jason bólintott, és a halottra nézett. Valami vadállat letépte a karját, és elvérzett. A leszakadt kar benne maradt az ing ujjában, ezért messziről normálisnak látszott. Közelebbről megnézve, a csonka végtag és a sápadt arcbőr rossz érzéssel töltötte el Jasont. Jobban szerette a halottakat eltemetve látni. De meg tudta érteni ennek a jelenlegi esetnek a fontosságát. – Itt vannak. Várj még! – suttogta Naxa. A páncélozott jármű három hatalmas pótkocsit húzott maga után. A szerelvény elérte a sziklás domboldalt, és megállt. Krannon kimászott a fülkéből, és gondosan körülnézett, mielőtt megkezdte a kirakodást. Most egy robotot is magával hozott, hogy segítsen neki a munkában. – Most! – sziszegte Naxa. Jason kirohant a tisztásra, Krannon nevét kiáltozva. Mögötte két ember sietett a holttesttel. Hátrafordult futás közben, és megállás nélkül tüzelt. Ekkor megszólalt Krannon fegyvere is. Első lövése a holttestet találta el, mielőtt az még földet érhetett volna. A többi lövés a szaladó Jason mögött csapódott be a sűrű növényzetbe. Éppen amikor a harckocsihoz ért, valami megzizzent a levegőben, és hátába éles fájdalom hasított, hogy összerogyott. Krannon behúzta az ajtón, és meglátta a vállából kiálló nyílvesszőt.
– Szerencséd volt – mondta a pyrrusi –, ha egy hüvelykkel lejjebb megy, átszúrta volna a szívedet. Figyelmeztettelek a grubberekre. Örülhetsz, hogy ennyivel megúsztad. – Lehasalt az ajtó mellé, és leadott még néhány lövést a mostanra már elcsendesedett dzsungelbe. A nyílvessző kihúzásával jóval nagyobb seb keletkezett, mint amikor behatolt. Jason káromkodott fájdalmában, miközben Krannon bekötözte a sebet, és csodálattal gondolt arra, hogy mit meg nem tesznek az emberek céljuk érdekében. Még az életét is kockára tették, hogy szökése valószerűbbnek látsszon. Sőt azt a veszélyt is vállalták, hogy sérülése miatt ellenük fordul, és elárulja őket. A feladatot gondosan kitervelték, és tökéletesen hajtották végre. Átkozta őket alaposságukért. Krannon óvatosan kimászott a járműből, miután Jasont bekötözte. Befejezve a rakodást, elindította a szerelvényt a város felé. Jason kapott egy fájdalomcsillapító injekciót, amitől hamarosan elaludt. Mialatt aludt, Krannon biztosan rádión jelentést tett, mert Kerk már várta őket. Amikor beértek, kinyitotta az ajtót, és kihúzta Jasont a járműből. Letépte válláról a kötést, a seb szabaddá vált, és Jason összeszorította fogait. De úgy látszott, Kerk nem érez elégtételt, hogy nyögését hallja. – Megmondtam, hogy maradj az épületben, amíg a hajó megérkezik. Miért szöktél meg? Miért hagytad el a
várost? Beszéltél a grubberekkel, igaz? – Minden kérdésnél megrázta Jasont. – Nem beszéltem senkivel. – Jason alig tudta magából kipréselni a szavakat. – El akartak kapni. Kettőt lelőttem közülük, aztán elbújtam, amíg a jármű vissza nem jött. – Egyet láttam én is, amikor lelőtte – mondta Krannon. – Jó lövés volt. Azt hiszem, én is leszedtem néhányat. Engedd el, Kerk, akkor lőtték hátba, amikor a kocsihoz ért. “Elég lesz ennyi magyarázat" – gondolta Jason. –“Ne játszd túl! Hagyd, hogy később végiggondolhassa. Itt az ideje, hogy valami másra tereljük a szót. Van egy dolog, ami elvonja a figyelmét a grubberekről." – A ti háborútokat vívtam odakinn, Kerk, míg te a város biztonságában voltál. – Jason nekitámaszkodott a jármű oldalának, amikor a szorítás enyhült egy keveset. – Rájöttem, miért kell harcolnotok a bolygó élőlényei ellen, és hogyan győzhetnétek. Ha megengeded, hogy leüljek, elmondom. Mialatt beszélgettek, rengeteg pyrrusi gyűlt köréjük. Most egyikük sem mozdult. Éppúgy, mint Kerk, megdöbbenten néztek Jasonra. Amikor Kerk megszólalt, mindnyájuk nevében beszélt. – Hogy érted ezt? – Úgy, ahogy mondtam. Pyrrus élővilága szakadatlanul harcol ellenetek. Ha kimentek a dzsungelbe, érezhetitek azt a mérhetetlen gyűlöletet, ami a városra irányul. Nem, ez így nem igaz, ti azért nem érezhetitek, mert együtt éltek a várossal. De én éreztem, és bárki érezheti, ha egy kicsit is fogékony a mentális erővel szemben. Valahonnan jön egy kisugárzás, az élőlényeket állandó harcra készteti ellenetek. A bolygó élővilága rendkívül fogékony a mentális kisugárzásra, és engedelmeskedik a parancsnak. Szakadatlanul támadnak és változnak, újabb mutációkat létrehozva, hogy titeket elpusztítsanak. És ezt addig csinálják, amíg mindannyian elpusztultok. Hacsak meg nem tudjátok állítani a háborút. – Hogyan? – vetette oda Kerk, és minden arc ugyanezt a kérdést tükrözte. – Meg kell találni, hogy ki vagy mi küldi ezt a parancsot. A várost támadó életformák nem rendelkeznek intelligenciával. Ők csak a parancsnak megfelelően cselekszenek. Azt hiszem, tudom, hogyan találhatjuk meg ennek a forrását. És ha azt megszüntetjük, örökre véget vethetünk az ellenségeskedésnek.
Halotti csend követte beszámolóját, ahogy a pyrrusiak megpróbálták felfogni a hallottakat. Kerk mozdult meg először, intett az embereknek, hogy oszoljanak. – Mindenki vissza a munkahelyére. Ez egyelőre rám tartozik. Amint meggyőződtem arról, mennyi igaz az itt elhangzottakból, részletes beszámolót fogok tartani. – Az emberek lassan szétszéledtek, de sokan közülük még visszafordultak.
20. fejezet – Kezdjük az elején – mondta Kerk –, és ne hagyj ki semmit! – Nem sokat tudok a tényekhez hozzátenni. Láttam az állatokat, és én is érzékeltem a parancsot. Sőt néhányukkal még kísérletet is végeztem, és engedelmeskedtek mentális utasításaimnak. Most pedig meg kell találnom a kisugárzás forrását, amely a szakadatlan háború okozója. El kell mondanom valamit neked – folytatta –, amiről eddig még senkinek sem beszéltem. Nemcsak szerencsés vagyok a játékban, hanem mentális erőmmel befolyásolni tudom a szerencsejátékot. Ez egy szokatlan képesség, amit nyilvánvaló okokból továbbfejlesztettem. Az elmúlt tíz év során számtalan helyen végeztem kutatásokat a je-
lenséggel kapcsolatban. Érdekes, hogy más tudományokhoz képest mennyire kevés ismeret áll rendelkezésre, E tudomány szakértői inkább a gyakorlati oldalt fejlesztették, sőt még bizonyos gépeket is szerkesztettek, amivel a mentális erő fokozható. Ezek közül az egyik egy figyelemre méltósugárzás jelző szerkezet. – Össze akarsz állítani egy ilyen gépet? – kérdezte Kerk. – Pontosan. Elkészítem, kiviszem a városon kívülre, és felteszem az űrhajóra. Egy olyan erősségű kisugárzást, amely képes ezt a háborút fenntartani, bizonyára fel tudunk kutatni. Ennek segítségével megtalálhatjuk azokat az élőlényeket, akik a parancsot kibocsátják, és megtudhatjuk, miért csinálják, ezt. Úgy gondolom, minden ésszerű tervet segítesz, ami véget vethet a háborúnak. – Bármit, ami ésszerű – mondta Kerk hűvösen. – Mennyi ideig tart ezt a gépet összeállítani? – Néhány nap, ha minden szükséges alkatrész itt van – mondta Jason. – Akkor csináld meg! Addig nem kell elmenned, de itt tartom az űrhajót. Ha a gép elkészült, kutasd fel a kisugárzás forrását, és mindenről tegyél nekem jelentést. – Rendben van – mondta Jason, és felállt. – Amint megnézettem egy orvossal a hátamban lévő lyukat, összeírom, amire szükségem van. Egy komor, Skop nevű embert bíztak meg azzal hogy Jasont kalauzolja, egyúttal a testőre is legyen. A munkáját nagyon komolyan vette, és Jason hamarosan rájött, hogy tulajdonképpen fogoly, akit engednek a városon belül mozogni. Kerk elfogadta a történetet, de abban nem volt biztos, hogy el is hitte. Egyetlen szavára a testőrből ítéletvégrehajtó vált volna. A jeges gondolat megborzongatta Jasont, hátha fáradozása ellenére ez lesz a vége a dolgoknak. Mindegy, hogy Kerk elhitte a mesét, vagy nem, ő most már nem kockáztathatott semmit. Ha a legcsekélyebb gyanú is felmerül, hogy mégis beszélt a grubberekkel, nem hagyja el élve ezt a bolygót. Az erdei emberek meglehetősen egyszerű gondolkodásúak, ha azt hitték, hogy ezt a tervet könnyen végre lehet hajtani. Ők tulajdonképpen nem veszítenének semmit. Jason gondolatainak csak felét töltötte ki a szonda alkatrészlistájának összeállítása. Közben azon járt az esze, hogyan tudna innen megszabadulni. Túlságosan belemélyedt már ebbe a problémába, hogy most egyszerűen kiszálljon. És ezt Kerk is tudta. Ha nem
sikerül módot találnia, hogy megszüntesse a háborút, élete végéig itt kell maradnia. És valószínű, hogy ez az élet nem lesz túl hosszú. Amikor a lista elkészült, elküldte a raktárba. Az alkatrészek legtöbbje készleten volt, és ezeket rögtön elhozták. Skop leült az egyik fotelbe, hogy bóbiskoljon egy kicsit, Jason pedig hozzákezdett a gép vázlatának megrajzolásához. Jason hirtelen felnézett, mert felfigyelt a szokatlan csendre. Hallotta az épületben dolgozó gépek zaját és más hangokat is odakintről. Akkor hát miféle csend ez? Mentális csend. Amióta visszajött a városba, annyira el volt foglalva, hogy fel sem figyelt a mentális kisugárzás teljes hiányára. Hirtelen eszébe jutott, hogy a városban mindig is így volt. Megpróbálta kinyitni az elméjét, és felfogni a falakon túli jelzéseket. De nagyon gyorsan vissza is húzódott. Olyan volt az egész, mint amikor egy hajóban van az ember az óceán mélyén, és kezével fogja az ajtót, hogy be ne szakítsa a borzalmas nyomás. Megérintve az ajtót, érezni lehet a víz erejét, amely bármelyik pillanatban betörhet. Ugyanez volt a helyzet a városra nehezedő mentális erővel is. A Pyrrus gyűlölettel teli hangtalan sikoltása minden fogékony elmét azonnal elpusztított volna. Szerencsére az ő agya ösztönösen ki tudta zárni a rátörő hullámot, mielőtt végzetes lett volna. De azért agyának védelmi rendszerén volt annyi hézag, hogy érezze a ránehezedő nyomást, és biztosítsa neki az éjszakai lázálmokat.
Valami előnye mégis volt az itteni csendnek. Nyugodtabban tudott dolgozni. Kimerültsége ellenére a vázlat hamar elkészült. Méta érkezett késő délután, elhozta azokat a holmikat, amiket rendelt. Letette a hosszúkás dobozt az asztalra, úgy látszott, mondani akar valamit, de aztán mégis meggondolta magát. Jason ránézett, és elmosolyodott. – Zavarban vagy? – kérdezte. – Nem tudom, mire gondolsz – mondta a lány. – Nem vagyok zavarban. Csak csalódott vagyok. Az űrhajó indulásának elhalasztása miatt a szükséges felszereléseink hónapokkal később fognak megérkezni. És ahelyett, hogy a határsávban járőrözhetnék, itt kell ülnöm, és várni rád. Azután néhány ostoba repülést végrehajtani az utasításaid alapján. Beláthatod, hogy csalódott vagyok. Jason óvatosan kiszedte az alkatrészeket a dobozból, és csak azután válaszolt. – Zavarban vagy, ahogy mondtam. Azt is elárulom, miért, és ettől még inkább zavarban leszel. Nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy ezt meg ne tegyem. A lány ránézett az asztal fölött. Ujjával idegesen csavargatta egyik rakoncátlan hajtincsét. Jasonnak nagyon tetszett a lány, amikor ezt csinálta. Egy pyrrusi mindent a pisztolyával akar elintézni, de a lány személyisége magasan efölött állt. Ha ki lehetne szakítani ebből a környezetből, csak az a lány maradna, akivel a Pyrrusra érkezésekor először találkozott. Vajon egyszer még közeledhet úgy a lányhoz, ahogyan igazan szeretné? – Nem akartalak megbántani az előző szavaimmal, Méta. Ebben a környezetben, ahol élsz, nem tudsz másként viselkedni. Szűk látókörű lettél. Persze, a Pyrrus szokatlan világ, tele óriási problémákkal, amelyek megoldásában szakértő vagy. De a világ nemcsak ebből a kis szigetből áll. És ha te az egész bolygó gondjaival találkozol, zavarba jössz. Sőt még rosszabb, ha úgy mondom, amikor a parányi szigetetek problémája túlnyúlik a város határain. Élitek az életeteket, és hagyjátok, hogy körülöttetek minden menjen a maga útján. – Ostobaságokat beszélsz – vetette oda a lány. – Pyrrus nem sziget, és a túlélésért vívott harc nem játék. – Sajnálom, szónoki fogás volt, és azt hiszem, rosszul választottam meg a szavakat. Akkor tereljük vissza a beszélgetést kézzel foghatóbb formába. Tegyük fel, azt mondom, hogy az ajtófélfán egy
denevér lóg. Méta fegyvere már az ajtófélfára szegeződött, amikor Jason utolsó szavai elhangzottak. A testőr széke hatalmas robajjal borult fel. Egy pillanat alatt kiment szeméből az álom, s fegyvere neki is a megadott irányba mutatott. – Ez csak egy példa volt – mondta Jason. – Valójában semmi sincs ott. – A testőr fegyvere eltűnt, s rosszalló pillantással nézett Jasonra, miközben felállította a fotelt, és megint helyet foglalt benne. – Mindketten bebizonyítottátok, hogy képesek vagytok megoldani egy pyrrusi problémát – folytatta Jason. – De mi lett volna, ha azt mondom, az ajtófélfán van valami, ami úgy néz ki, mint egy denevér, valójában pedig hatalmas rovar, amely finom selyemszálat fon, amiből ruhát lehet készíteni. A testőr, rosszallóan nézett bozontos szemöldöke alól az üres ajtófélfára. Pisztolya félig kikandikált tokjából. Valamit mormogott, amit Jason nem értett, majd átment a másik szobába, és becsapta maga után az ajtót. Méta csodálkozva nézett rá. – Nem lehet más, csak denevér – mondta végül. – Semmi sem hasonlít rá. És ha nem selyemszövő, akkor beléd marhat, úgyhogy jobb, ha lelövöd – mondta a lány elmosolyodva saját logikai eszmefuttatásán. – Megint nem jó – mondta Jason. – Én csak megpróbáltam bemutatni nektek, hogy mit csinál a Stover bolygó utánzóművésze. Képes magára ölteni a legveszedelmesebb vadállatok alakját, így nincs szüksége más védekezési módszerre. Máskor meg nyugodtan ül az öledben, vagy sétálgat a kertben. Ha egy csomó ilyet a városba hoznék, nem tudnátok, mire kell lőni, és mire nem.
– De most nincs itt egy sem – erősködött Méta. – Még előfordulhat, és akkor a játékszabályaitok gyorsan megváltoznak. Érted már, hogy mire gondolok? Vannak törvények és szabályok a galaxisban, de ti nem ezeknek megfelelően éltek. A ti életformátok szakadatlan és mindent elpusztító háború a bolygó élővilágával szemben. Én ki akarok lépni a szabályaitok alól, és véget akarok vetni a háborúnak. Te vágysz erre? Nem vágysz egy olyan életre, ahol nem kell minden pillanatban megküzdened a túlélésért? Életre, amely tele van örömmel, szeretettel, zenével, művészettel – minden szépséggel, amire eddig sohasem volt időd? Minden pyrrusi feszültség eltűnt a lány arcáról, ahogy a férfi szavait hallgatta, s megpróbálta magáévá tenni az idegen gondolatokat. Jason, miközben beszélt, megfogta a lány kezét. Méta egy idő után elhúzta a kezét, és felállt. Ahogy az ajtó felé igyekezett, Jason utánaszólt: – Skop azért szaladt ki, mert félt, hogy sajátos életfilozófája esetleg veszélybe kerül. De te, Méta, láttad a galaxis más bolygóit is, és tudod, hogy van másfajta élet is, mint ölni és elpusztulni a Pyrruson. Tudod, hogy igazam van, még akkor is, ha nem akarod elismerni. A lány egy pillanatra visszafordult, majd kiszaladt az ajtón. Jason nézte, amint elmegy, elgondolkodva az állat simogatta. – Méta, remélem, hogy az asszonyi érzés fogja legyőzni ezt a bolygót. A történelem során talán én vagyok az első, aki könnyeket látott egy pyrrusi szemében.
21. fejezet – Ejtsd le, és Kerk tőből kitépi mindkét karod – mondta Jason. – Onnan figyel minket, és elátkozza magában a percet, amikor hagyta magát erre rábeszélni. Skop káromkodott, amint a psi-detektort átnyújtotta Métának, aki az űrhajó nyitott ajtajában várakozott. Jason ellenőrizte a berakodást, és lepuffantott minden élőlényt, amelyik kíváncsiságból túl közel merészkedett. Négy ördögszarvú állatot kellett lelőnie reggel, ő szállt fel utolsónak, és bezárta maga mögött az ajtót. – Hol helyezzük el a műszert? – kérdezte Méta. – Te fogod megmondani. Olyan helyet kell keresnünk az antennának, ahol nincs a közelben nagyobb fémtömeg, amely interferenciát okozna a jelzésben. Valami vékony műanyagra lenne
szükségem, és rögzíthetnénk a hajó külső burkolatához. – Megpróbálhatjuk. A külső burkolat teljesen egybefüggő, és minden részét figyelhetjük kamerák segítségével. Szerintem ne is várjunk tovább, tudok egy megfelelő helyet. A lány a külső páncél kidudorodásához vezette őket, amely mögött az egyik mentőcsónak helyezkedett el. Bementek a közvetlenül mellette nyíló ajtón; Skop nehézkesen mászott utánuk a felszereléssel. – A mentőcsónakok törzse félig a hajó testébe van süllyesztve – magyarázta Méta. – A zsilipkamrák külső ajtaja átlátszó, amelyet acélburkolat véd. Ha a hajó elindul, a védőlemezek visszacsúsznak tokjaikba.
– El tudjuk most távolítani a védőlemezt? – Azt hiszem, igen – mondta a lány. Ujjaival lenyomkodta a megfelelő billentyűket, és a pajzs felemelkedett. Az acéllemezek hangtalanul siklottak vissza helyükre. Csodálatos kilátás tárult eléjük az átlátszó falakon keresztül. – Tökéletes – mondta Jason –, itt fogjuk felállítani. De hogyan tudok majd kapcsolatot tartani veled? – Egyszerűen – felelte a lány. – Itt van elhelyezve a kommunikációs berendezés. De semmi máshoz ne nyúlj! Különösen ehhez a kapcsolóhoz ne! – mutatott egy karra, amely a parányi fülke sarkában volt. – Ezzel kell vészhelyzetben kilőni a mentőcsónakot. Két másodperccel a gomb megnyomása után a fülke kiszabadul. Es ez végzetes lehet, mert a mentőcsónak nincs feltöltve üzemanyaggal. – Akkor jobb, ha hozzá sem nyúlok – mondta Jason. – Most pedig helyezzük el a berendezést A detektor rögzítése egyszerű volt, de a beállítása már sokkal több időt vett igénybe. A jeleket egy parabolaantenna fogta, majd vitte át a képernyőre. A pontos beállításon sok múlott, mivel az irányt csak így lehetett meghatározni. Volt még egy műszer, amelyik feladata a jelek felerősítése volt. Külön egység ábrákat is tudott papírra rajzolni. Amikor a munkákkal elkészültek, és minden a helyére került, Jason a képernyőn keresztül intett Métának. – Emelkedjünk fel, de ha lehet, finoman. Mellőzd a kilenc G-s fordulatokat. Először menjünk végig a peremvidéken, azután majd meglátjuk. A hatalmas sugárnyalábok felemelték az űrhajót, amely hamarosan vízszintes helyzetbe került, s elindult kijelölt útvonalán. Ezután ötször megkerülte a várost, amikor Jason megrázta a fejét. – Úgy látszik, a műszer kifogástalanul működik, de túl sok jelzés érkezik egyszerre az itteni világból. Távolodjunk el harmincmérföldnyire a várostól, és úgy csináljunk, egy újabb kört. Az eredmény már sokkal jobb volt ezúttal. Erős sugárzás érkezett, amelynek forrása a várostól egyfoknyira lehetett. Az antennát a jelzésre irányították, és ezután az űrhajó helyváltoztatása ellenére is fókuszálni lehetett a sugárforrást. Méta az űrhajót úgy fordította, hogy mindig a mentőkabin nézzen a megfelelő irányba. – így jó lesz – mondta a férfi –, csak próbáld meg az irányt tartani. Miután Jason feljegyezte a sugárzás irányszögét, elfordította az
antennát száznyolcvan fokkal. A hajó továbbra is körpályán mozgott, Jason most bemérhetett minden más sugárforrást is. Körülbelül egy fél fordulatot tettek meg, amikor újabb jelzés érkezett. Keskeny hatósávú, de erős sugárzás volt. Hagyta, hogy a hajó még kétszer végigpásztázza az előző körpályát, és mindannyiszor bejelölte a jelzés irányát. Az egybeesés kétségtelen volt. A harmadik kör után szólt Métának. – Készülj fel egy teljes jobbra fordulásra, vagy minek hívod ezt. Azt hiszem, megtaláltuk, amit kerestünk. Figyelj... most! A fordulás lassú volt, így Jason nem vesztette el a sugárforrást. Néhányszor gyengült a jelzés, de sikerült mindig visszahoznia. Amikor az irányt pontosan bemérték, Méta fokozni kezdte az energiát. Egyre közelebb kerültek a Pyrrus felszínéhez. Egy órán át a légkörben elérhető legnagyobb sebességgel haladtak. Métának ez nem nagyon tetszett, de Jason ragaszkodott hozzá, hogy továbbra is így folytassák útjukat. A jelzés nem változott, és fokozatosan erősödni kezdett. Átrepültek a vulkánok felett, amelyek a szárazföldet szegélyezték; az űrhajó bukdácsolni kezdett a felfelé törő forró léghullámok között. Azután a part eltűnt, és az óceán felett repültek tovább. Most már Skop is morgolódni kezdett, aki a lövegtoronyban helyezkedett el, de ilyen távolságból semmi érdemleges célpontot sem talált.
Amikor az apró szigetek tűntek fel a horizonton, a jelzés is erősödni kezdett. – Lassítsunk! – kiáltotta Jason. – Úgy tűnik, az egyik szigeten lesz a sugárzás forrása. – Itt valamikor kontinens volt, de azután a földmozgások hatására az óceán mélyére süllyedt. A nyüzsgő, burjánzó élővilág erre a néhány kis szigetre szorult vissza, amelyek valaha a kontinens legmagasabb hegycsúcsai voltak. Ezeken a szigeteken, amelyek most kiemelkednek az óceánból, élnek a néhai kontinens utolsó lakói. A túlélésért folytatott harc itt borzalmas lehetett. Ezeken a szigeteken élnek a bolygó legősibb fajai. – Menjünk lejjebb! – mondta Jason –, a hegycsúcs felé. Úgy tűnik, ott van a sugárzás forrása. Leereszkedtek a hegyek fölé, de semmit sem lehetett látni a fákon és napégette sziklákon kívül. A fájdalom szinte leszakította Jason fejét. Mintha valami hangszóró tömény gyűlöletet préselt volna a koponyájába. Leszakította magáról a vezetékeket, és fejét két tenyerébe temette. Könnyező szemeivel látta a fákról felröppenő állatok gonosz, fekete felhőit. Még egy pillanatra látta alattuk a domboldalt, amikor Méta maximális gyorsulásra kapcsolta a hajtóműveket, és az űrhajó hirtelen a magasba emelkedett. – Megtaláltuk őket! – De a lány lelkesedése rögtön elmúlt, amikor meglátta Jasont a képernyőn. – Jól vagy? – kérdezte. – Mi történt? – Olyan volt..., mintha szétégették volna az agyam... Ilyet még sohasem éreztem. Egy pillanatig láttam valamit, mintha egy barlang bejárata lett volna, azután az az iszonyatos mentális erő lecsapott rám. Lehet, hogy onnan jön az egész. – Feküdj nyugodtan – mondta Méta. – Amilyen gyorsan csak lehet, visszaviszlek a városba. Közben értesítem Kerket. Tudnia kell, mi történt. Amikor megérkeztek, nagy tömeg várta őket a leszállópályánál. Amint a hajó földet ért, mindannyian köréje csődültek, kezükkel védve arcukat a még mindig forró hajtóművek termelte hővel szemben. Kerk azonnal utat tört magának, amikor a légzsilip kinyílt, és meglátta Jasont egy antigravitációs hordágyon fekve. – Igaz ez? – kérdezte izgatottan. – Megtaláltad az átkozott bűnözőket, akik a háborút okozzák?
– Csak lassan, barátom, lassan! – mondta Jason. –Megtaláltam annak a kisugárzásnak a forrását, amely a véget nem érő háborút okozza. De egyelőre nincs bizonyítékunk, hogy kik miatt kezdődött a háború, és addig nem nevezhetjük őket bűnözőknek. – Nincs türelmem az ilyen szójátékokhoz – tört ki Kerk. – Megtaláltad ezeket a lényeket, és tudod, hol vannak. – Megjelöltem a helyet a térképen – mondta Méta. – De csukott szemmel is odatalálnék. – Nagyszerű – dörzsölte kezét Kerk olyan lelkesen, hogy a súrlódó hang jól hallatszott. – Nehéz elhinni, hogy az évszázadokon át, tartó küzdelem most talán véget ér. Mégis lehetséges. Végre nem a minket támadó tudatlan állatok és növények hordáit pusztítjuk, hanem szembenézhetünk irányítóikkal is. Keressük meg őket, és fordítsuk meg a háború menetét. Töröljük el őket a föld színéről! – Semmi ilyet nem fogtok csinálni! – mondta Jason nehézkesen felülve. – Semmit sem tesztek! Amióta erre a bolygóra érkeztem, számtalanszor kockára tettem az életemet. Mit gondoltok, azért csináltam, mindezt, hogy a ti vérszomjas céljaitoknak eleget tegyek? Békét akarok teremteni, nem további pusztítást. Azt ígérted, hogy kapcsolatba léptek ezekkel a lényekkel, hogy megpróbáltok tárgyalni velük. Olyan ember vagy, aki nem tartja meg a szavát? – Nem tekintem sértésnek a szavaidat – mondta Kerk. – Nagy szolgálatot tettél nekünk, és mi tudjuk, hogy mivel tartozunk neked. De ne próbálj meg azzal vádolni, hogy nem tartom meg az ígéretemet, amikor nem ígértem semmit. Pontosan emlékszem minden szavamra. Azt mondtam, hogy hajlandó vagyok támogatni minden ész-
szerű elképzelést, amely véget vethet a háborúnak. És ehhez tartom magam most is. Az a terved, hogy tárgyaljunk a béke érdekében, nem ésszerű. Ezért el fogjuk pusztítani az ellenséget. – De először gondolkozz! – kiáltott Kerk után, aki már el is indult. Mi rossz van abban, ha először megpróbálsz tárgyalni, vagy fegyverszünetet kötni? Ha nem sikerül, folytathatod a saját módszereddel. A leszállópálya mostanra már tele volt emberekkel, akik időközben érkeztek. Kerk már majdnem az ajtónál járt, amikor visszafordult, és Jasonra nézett. – Megmondom neked, mi rossz van a fegyverszünetben. Az, hogy megalkuvás. Neked nem tűnik annak, mivel egy másik bolygóról jöttél. De el tudod képzelni rólam, hogy egy percig is komolyan fontolóra vegyem? Nemcsak a magam nevében beszélek, hanem az összes jelenlévő nevében. Ha harcolni kell, akkor tudjuk, hogyan kell. Tisztában vagyunk vele, hogy ha majd a háború véget ér, egy sokkal boldogabb világot építhetünk itt. De ha választanunk kell a háború vagy egy gyáva, megalkuvó béke között, mindannyian a háború mellett fogunk dönteni. A harcnak akkor lesz csak vége, ha az ellenséget teljesen elpusztítottuk. A beszédet hallgató pyrrusiak egyetértőén mormogtak, Jasonnak túl kellett kiabálnia őket. – Ez igazán csodálatos. Fogadni merek, hogy rendkívül eredetinek találod ezt a gondolatot. Ősidőktől fogva tele van a világ a kardcsörgető büszke alakokkal, akik ezzel a jelszóval vetették magukat a harcba. Mi most itt vagyunk a fényben, az ellenség pedig sötétbe burkolódzik. Lehet, hogy ők is ugyanezt az elvet követik? Ezekkel a jelszavakkal pusztítják egymást az emberek, amióta az emberi faj megszületett. “Megalkuvó béke", nagyon jó! A béke azt jelenti, hogy nem kell harcolni, nincs háború. Hogyan lehetne a béke megalkuvó? Mit próbáltok leplezni ezzel a díszes szólammal? A valódi okokat? Nem akarom, hogy te szegyenítsd meg az embereket, majd megteszem én. Miért nem jöttök ide, és mondjátok meg, hogy azért kell nektek a háború, hogy ölhessetek? Látni, ahogy az állatok elpusztulnak, ez az igazi öröm, és ti egyre több és több örömet akartok. Nyomasztó csend követte szavait. Mindenki Kerk szavait várta. Arca fehér volt a haragtól, de uralkodott magán. – Igazad van, Jason. Szeretünk ölni. És ölni fogunk ezután is.
Minden, ami ezen a bolygón ellenünk fordul, el fog pusztulni. És ezt nagyon élvezzük majd. Megfordult és kiment. Súlyos szavai ott lebegtek a levegőben. A tömeg lassan oszlani kezdett, izgatottan beszélgetve a hallottakról. Jason visszazuhant a hordágyra, kimerültén s legyőzötten. Amikor felnézett, már mindenki elment, kivéve Méta. Ugyanolyan vérszomjas kifejezés volt az arcán, mint a többieknek, de ez egy pillanat alatt eltűnt, amikor a férfira nézett. – Mit gondolsz erről, Méta? – kérdezte. – Semmi kétely? Te is azt hiszed, hogy a pusztítás az egyetlen megoldása a háború megszüntetésének? – Nem tudom – mondta a lány. – Nem vagyok benne biztos. Életemben először érzem azt, hogy ugyanarra a kérdésre nemcsak egy válasz a megfelelő. – Gratulálok! – mondta a férfi határozottan. – Ez azt jelenti, hogy felnőttél.
22. fejezet Jason oldalra fordult, és nézte, hogyan töltik fel az űrhajót halálos rakományával. A pyrrusi katonák jó hangulatban hordták a fedélzetre a puskákat, gránátokat, bombákat. Amikor az utolsó atombombát is a raktérbe helyezték, valamelyikük rázendített egy indulóra, a többiek pedig egymás után bekapcsolódtak. Mindannyian elégedettnek látszottak, a közelgő mészárlás gondolata egyedül Jasont szomorította el. Kicsit úgy érezte magát, mint egy áruló. Talán azt az életformát, amelyet felfedezett, valóban el kell pusztítani, de mi van, ha mégsem? A legcsekélyebb jelét sem adták békés közeledésnek, csak mindent elpusztítani, ez volt a konkrét terv. Kerk kijött az irányítótoronyból. Már csak az üzemanyag feltöltés volt hátra, és azzal is hamarosan végeznek. Jason megpróbált futni, hogy Kerkkel még félúton találkozzon. – Veled megyek, Kerk. Szükséged lehet még rám, hogy megtaláljuk őket. Kerk habozott. Nem tetszett neki az ötlet. – Ez egy komoly bevetés – mondta. – Nincs helye ellenvetésnek és felesleges súlynak... És túl késő, hogy megállíthass minket, Jason, ezt te is tudod. – Ti, pyrrusiak vagytok a legrosszabb hazudók a galaxisban – mondta Jason. – Mindketten tudjuk, hogy ez az űrhajó tízszer ennyi terhet is elbír, mint amennyit ma felraktatok. Nos, felszállhatok, vagy megtiltod minden magyarázat nélkül? – Szállj fel! – mondta Kerk. – De ne állj az utamba, mert eltiporlak! Ezúttal, mivel az útirány már ismert volt, a repülés sokkal kevesebb időt vett igénybe. Méta először kivitte a gépet a sztratoszférába, majd ballisztikus pályán közelítette meg a szigeteket. Kerk a másodpilóta ülésében foglalt helyet, Jason közvetlenül mögötte, így a képernyőket jól láthatta. A partra szálló egység, huszonöt önkéntes, a rakodótér fölötti fedélzeten várakozott. A hajó minden kamerája az előttük megjelenő szigeteket mutatta. A képernyőkön zöld hegyek tűntek fel, majd mindent elborított a hajtóművek okozta gőzfelhő. Méta óvatosan letette a gépet a barlang bejáratához közel lévő sík területre. Jason most felkészült a mentális támadásra, de semmi ilyesmi nem történt egyelőre. A gépfegyvereknél elhelyezkedő katonák harsányan
nevettek, és minden állatot lelőttek, amely az űrhajóhoz túl közel merészkedett. Az élőlények ezerszámra pusztultak, mégis újak jöttek a helyükbe. – Ezt akarod csinálni? – kérdezte Jason. – Ez pusztán gyilkosság; azoknak az állatoknak a lemészárolása. – Önvédelem – mondta Kerk. – Megtámadnak minket, mi pedig védekezünk. Mi lehet ennél egyszerűbb? Most pedig hallgass, vagy lelőlek velük együtt! Fél óra elteltével a tüzelés enyhült valamennyire. Az állatok még mindig támadták őket, de már nem akkora tömegben. – A partra szálló egység induljon! – mondta Kerk a mikrofonba. – És nézzetek a lábatok elé! Tudják, hogy itt vagyunk, és igyekeznek majd forróvá tenni a helyzetet. Helyezzétek el a bombát a barlangban, és meglátjuk, milyen messzire tudnak futni. Folyamatosan lőhetjük őket a levegőből is, de az nem sokat ér, ha megbújnak a sziklák között. Tartsátok bekapcsolva a kamerákat, hagyjátok a bombát a barlangban, és azonnal vonuljatok vissza, ha szólok. Indulás! A katonák kiözönlöttek a zsilipkamrákon, majd rögtön harci alakzatot vettek fel. Hamarosan támadás érte őket, de sikerült minden állatot idejében leteríteniük.
Nem sok időbe telt, hogy elérjék a barlang bejáratát. A hajón lévők most már a képernyőket kezdték figyelni. – Elég nagy barlang – morogta Kerk. – A vége nagyon messzire nyúlik. Ettől féltem. Ha bombát robbantunk, csak elzárjuk vele a bejáratot. És nem lehetünk biztosak benne, hogy az élőlények, akik bennrekednek, nem tudnak-e mégis kijönni. Meg kell néznünk, milyen messzire nyúlik ki a barlang. A barlangban elég meleg volt ahhoz, hogy az infrajelző berendezéseket használják. A sziklafalak fekete-fehér kontúrjai vették körül őket, amikor tovább haladtak. – Egyelőre semmi életjelet nem tapasztaltunk idebenn – jelentette a parancsnok. – Szétmarcangolt állatok csontjai a bejáratnál, és itt-ott denevérürülék. Úgy tűnik, mintha a barlang természetes képződmény lenne. Nagyon óvatosan, lépésről lépésre haladtak tovább. Bár a pyrrusiak nem fogékonyak a mentális kisugárzásokra, mégis érezték az őket körülvevő mérhetetlen gyűlöletet. Jasont, a hajón, erős fejfájás kínozta, amely nem akart enyhülni, inkább fokozódott. – Vigyázzatok! – kiáltotta Kerk, borzalommal nézve a képernyőt. A barlang falait teljesen beborították a sápadt bőrű, vak teremtmények. Az oldaljáratokból hatalmas tömegekben másztak elő, s szinte falként közeledtek. A lángoktól hiába folyt szét az eleven fal, mögötte újabb áradat hömpölygött. Az űrhajóban lévők hirtelen azt látták, hogy a barlang falai forogni kezdenek, amikor a kamera elgurult, majd a rázuhanó sápadt testek eltakarták a lencséket. – Maradjatok együtt! A lángszórókkal és a gázzal próbálkozzatok! ordította Kerk a mikrofonba. Az első támadás után kevesebb mint az emberek fele volt életben. A túlélők maroknyi csoportja a lángszórók védelmében széthajigálta a gázgránátokat. Sisakjuk légmentesen zárt, így a barlangot ellepő harci gáz nem tehetett kárt bennük. Az egyik katona kibányászta a kamerát a támadók holttestei közül. – Helyezzétek el a bombát, és vonuljatok vissza! – adta ki a parancsot Kerk. – Már így is túl nagyok a veszteségeink. – A parancsnok halott volt. Most egy másik katona arca jelent meg a képernyőn. – Sajnálom, uram – mondta –, de amíg a gáz távol tartja őket, ugyanúgy haladhatunk tovább, mintha visszafordulnánk. Túl közel vagyunk már, hogy most feladjuk.
– Ez parancs! – kiáltotta Kerk, de a férfi arca eltűnt a képernyőről, és folytatták előrenyomulásukat. Jason ujjai sajogtak, annyira szorította a szék karfáját. Majd elengedte a karfát, és megdörzsölte az ujjait. A képernyőn ismét megjelentek a barlang fekete-fehér falai. Az idő hihetetlen lassúsággal telt. Néha az állatok újabb támadásokat indítottak, de néhány gázgránáttal mindig sikerült visszaverni őket. – Valami van előttünk. Elég különösnek látszik – hallatszott a hang a mikrofonból. A szűk járat hatalmas barlangba vezetett, amelynek falai eltűntek a távolban. – Mik azok? – kérdezte Kerk. – Világítsatok jobbra! De a képernyőn szemcsés lett a kép, és nem lehetett tisztán látni. Nehéz volt kivenni a részleteket, de úgy tűnt, valami szokatlanra bukkantak. – Még sohasem láttam ilyeneket – mondta a katona. – Úgy néznek ki, mintha hatalmas növények lennének, legalább tíz méter magasak, és mégis mozognak. Csápjaik vagy mik azok, állandóan felénk mutogatnak, és rettenetes gondolatok keletkeznek az agyamban. – Lőjétek le az egyiket, és meglátjuk, mi fog történni – mondta Kerk. A katona tüzelt, és abban a pillanatban olyan erős mentális gyűlölethullám tört rájuk, hogy mindannyian összerogytak. Fájdalmas kiáltások közepette a fejüket fogták, és a földön fetrengtek. Nem tudtak gondolkodni, sem harcolni az állatok hirtelen megújuló rohama ellen. Az űrhajóban, messze fenn, Jasont ugyanolyan sokk érte, és azon csodálkozott, hogyan tudtak az emberek egyáltalán élve elviselni egy ekkora erejű mentális támadást. Az irányítóteremben lévők is mindannyian érezték
a hatást. Kerk öklével a képernyőt ütötte, és a barlangban maradt embereknek kiabált. – Gyertek vissza! Azonnal vonuljatok vissza! – De már túl késő volt. Az emberek alig mozdultak a rájuk zúduló állatok tömege alatt, amelyek fogaikkal, karmaikkal a páncélozott ruhák réseit keresték. Csak egy ember maradt állva, puszta kézzel ütve az állatokat. Néhány botladozó lépés után lehajolt, és turkálni kezdett az előtte mozgó tömegben. Nagy nehezen kihúzta társát, de az már halott volt. Megpróbálta leszedni a halott katonáról a hátizsákot. Véres ujjakkal nyúlt a zsákba, de aztán mindkettőjüket betemette a halálos áradat. – Az volt a bomba! – kiáltotta Kerk Métának. – Ha nem tudott állítani a kapcsolón, néhány másodperc múlva felrobban. Tűnjünk el innen! Jasonnak annyi ideje maradt, hogy beleugorjon a nyomáscsökkentő ülésbe, amikor a hajtóművek felbőgtek. A gyorsulás a fotelbe préselte, és csak egyre fokozódott. Látása elhomályosult, de nem veszítette el az emlékezetét. A levegő végigsüvített a külső burkolat mentén, majd a süvítő hang hirtelen megszűnt, amint elhagyták az atmoszférát. Éppen amikor Méta leállította a hajtóműveket, vakító fény villant fel a képernyőkön. Majd a képernyők elsötétültek, mert a külső kamarák elégtek. A lány üzembe helyezte a védőpajzsokat, azután egy gomb megnyomásával újabb kamerákat juttatott az űrhajó felszínére. Lenn, a fortyogó óceán felett hatalmas gombafelhő tornyosult a szigetek helyén. Mindhárman némán, mozdulatlanul nézték. Kerk ocsúdott fel elsőnek. – Induljunk haza, Méta – mondta –, és számolj be a történtekről. Huszonöt ember halt meg, de végrehajtották feladatukat. Megsemmisítették azokat a bestiákat, vagy bármik voltak, és véget vetettek a háborúnak. Nem tudok elképzelni dicsőbb halált. Méta orbitális pályára állította a hajót, majd megpróbált kapcsolatba lépni a várossal. – Valami nincs rendben a rádiókapcsolattal – szólt a lány. – A keresősugarat robot vezérli, de semmi válasz nem érkezik. Hirtelen egy férfi arca jelent meg a képernyőn. Szakadt róla a veríték, szemeiből iszonyatos elcsigázottság áradt. – Kerk, te vagy az? – kérdezte. – Hozd vissza a hajót gyorsan. Nagy tűzerőre van szükségünk a peremvidéken. A kézifegyverek az előbb fogytak ki. Minden oldalról támadnak, akkora erőkkel, amilyet
még sohasem tapasztaltam. – Miről beszélsz? – kérdezte Kerk hitetlenkedve. – A háborúnak vége. Elpusztítottuk teljesen a főhadiszállásukat. – A háború olyan méretet öltött, mint még soha – vetette közbe a másik. – Nem tudom, nektek mit sikerült elintézni, de itt elszabadult a pokol! De most már fejezzük be a beszélgetést, és hozzátok ide a hajót. Kerk lassan Jason fele fordult, arca állatias indulatokat sugárzott. – Te! Ezt te csináltad! Meg kellett volna hogy öljelek, amikor először megláttalak. Úgy is akartam, és most már tudom, hogy igazam volt. Dögvész vagy! Halál kísér, amióta idejöttél. Tudtam, hogy nincs igazad, mégis hagytam, hogy szavaiddal meggyőzz. És mi lett az eredménye? Először Welfet ölted meg. Azután az embereket a barlangban. És most a harc a peremvidéken... minden halál a te lelkeden fog száradni. Kerk lassan odajött Jasonhoz. A gyűlölet szinte eltorzította. Jason addig hátrált, míg válla a térképeket tartó szekrénynek nem ütközött. Kerk keze lesújtott. Nem úgy ütött, mintha küzdene valakivel, nyílt tenyere hatalmasat csattant Jason arcán. Jason mégis valósággal elszállt, és teljes hosszában végigfeküdt a földön. Karja nekiütődött a térképszekrénynek, ujjai hozzáértek a fémhengerekhez, amelyben a térképek voltak elhelyezve. Jason megmarkolta mindkét kezével az egyik nehéz hengert, és kihúzta a szekrényből. Teljes erejével Kerk arcába vágta. A hatalmas ember homlokán és pofacsont-
ján felhasadt a bőr, s erősen vérezni kezdett. De ez egy pillanatra sem torpantotta meg Kerket. Könyörtelen mosoly villant az arcán, amint talpra rángatta Jasont. – Harcolj! – kiáltotta. – Annál nagyobb örömmel foglak megölni. – Felemelte gránitkemény öklét, amely képes lett volna egyetlen ütéssel kiszakítani Jason koponyáját a vállai közül. – Gyere! – mondta Jason, és feladta a küzdelmet. – Ölj meg! Könnyedén megteheted. Csak ne tekintsd ezt igazságszolgáltatásnak. Welf azért halt meg, hogy engem megvédjen. De az emberek a szigeten a te ostobaságod miatt haltak meg. Én békét akartam, te meg háborút. Hát most megkaptad. Ölj meg, hogy ezzel megnyugtasd a lelkiismeretedet, mert az igazsággal úgysem mersz szembenézni. Kerk dühös ordítással lesújtott. Méta az utolsó" pillanatban két kézzel elkapta a férfi karját, és sikerült a halálos csapást eltérítenie. Mindhárman elestek, majdnem agyonnyomták Jasont. – Ezt nem teheted! – kiáltotta a lány.– Jason nem akarta, hogy azok az emberek odamenjenek. Ez a te ötleted volt. Nem ölheted meg őt ezért! Kerk szinte felrobbant haragjában, nem hallott semmit. Felrántotta Métát a földről. A lány ruganyos teste nem tudott ellenállni Kerk baromi erejével szemben. De Méta pyrrusi lány volt, és tudott olyan dolgokat, amilyeneket más bolygó asszonyai nem. Egy pillanatra képes volt megállítani az őrjöngő férfit, amíg az félretolta őt útjából. Ehhez nem kellett Kerknek sok idő, de ez mégis elég volt ahhoz, hogy Jason azalatt eljusson az ajtóhoz. Jason bezuhant a másik helyiségbe, és bezárta maga mögött az ajtót. A másodperc tört része alatt Kerk már ott is termett, s teste nekifeszült az ajtónak. A fém csikorgott, és meghajlott. Az egyik sarok kiszakadt a helyéről, a másik pedig eldeformálódott. Még egy ilyen erejű lökés, és az sem tart tovább. De Jason nem várta ezt meg. Nem nézte végig, hogy vajon az ajtó ellenáll-e a pyrrusi őrjöngésének. A hajó egyetlen ajtaja sem lett volna képes megállítani Kerket. Amilyen gyorsan csak tudott, Jason kiszaladt a folyosóra. A hajón sehol sem lehetett biztonságban. A mentőcsónakok fedélzete éppen előtte nyílt. Bár először látta a mentőcsónakokat, mégis meglehetősen sokat tudott róluk. Nem sejthette előre ezt a szituációt, mégis mindig úgy
gondolta, kerülhet még olyan helyzetbe, amikor hasznára lehetnek ismeretei. A csónakok tökéletesen fel voltak szerelve, attól eltekintve, hogy nem volt bennük üzemanyag. A lánynak igaza volt, amelyikbe beleült, annak is üresnek bizonyultak a tankjai. A többi öt mentőcsónakot meg sem vizsgálta. Elgondolkodott azon, vajon mire lehetnek jók a használhatatlan mentőcsónakok, végül rájött a megoldásra. Ez volt az egyetlen űrhajó a Pyrruson. Méta mesélte neki korábban, hogy mindig tervezték egy újabb hajó vásárlását, de sohasem jött össze rá a pénz. Elsődlegesek mindig a hadi kiadások voltak. A szükségleteket egy hajó is be tudta szerezni. A gond csak az volt, hogy a város léte a hajótól függött. Utánpótlás nélkül a város néhány hónap alatt elpusztult volna. Ezért a legénység nem hagyhatta magára a hajót. Mindegy, milyen veszély fenyegette őket, ott kellett maradniuk. Ha a hajó elpusztul, egész világuk vele együtt pusztul. Ezért szükségtelennek látszott a mentöcsónakokat üzemanyaggal feltölteni. Legalábbis mindegyiket nem. De adódhat olyan helyzet, amikor az űrhajó létét mentheti meg egy mentőcsónak üzemképessége. Ennél a pontnál Jason logikai levezetése elakadt. Túl sok a “ha". Ha használni szokták az egyik csónakot, bizonyára feltöltik üzemanyaggal. Ha fel szokták tölteni, vajon most fel van-e töltve. Es ha fel van töltve, akkor melyik az a hat közül. Jasonnak nem volt ideje, hogy mindegyiket megvizsgálja. Elsőre abba kell beleülnie. Logikusnak látszott, hogy az a mentőcsónak van előkészítve, amelyik az irányítóteremhez legközelebb helyezkedik el. Az élete függött attól, hogy ez a gondolatmenet helyesnek bizonyul-e.
Háta mögött hatalmas robajjal szakadt ki helyéről az ajtó. Kerk rontott be. Jason, amilyen gyorsan csak mozogni tudott a kétszeres gravitációban, bemászott a mentőcsónakba. Mindkét kezével megragadta a vészkioldó kart, és megrántotta. A sziréna bekapcsolódott, a hajtóművek beindultak. Kerket csak hihetetlen reflexei mentették meg, hogy bele ne szaladjon a sugárnyalábba. A szilárd hajtóanyagú rakéták kilőtték a kis csónakot az anyahajóból. A gyorsulás benyomta Jasont az ülésbe, majd szinte szállni kezdett, amikor a gép szabadesésben közelített a felszín felé. A fő hajtómű nem működött. Abban a pillanatban Jason rájött, jobb, ha belenyugszik, hogy most meg kell halnia. Üzemanyag nélkül a kabin úgy fog a dzsungelbe zuhanni, mint egy darab kő, s darabokra törik. Nincs menekvés. De a rakéták hirtelen beindultak, ő pedig a padlóra zuhant, és alaposan beverte az orrát. Felült, és vigyorogva az orrát dörzsölte. A kabin fel volt töltve üzemanyaggal, de a rakéták valószínűleg biztonsági okokból nem indultak be addig, amíg a mentőcsónak el nem távolodott eléggé az űrhajótól. Elhelyezkedett a vezetőülésben, és megpróbálta kormányozni a gépet. A magasságmérő folyamatosan ellátta információval a robotpilótát, amely megfelelő szögben hozta a a felszín felé a gépet. Mint minden mentőcsónak műszerfala, ezé is nevetségesen egyszerűnek tűnt. Nyilván úgy tervezték őket, hogy vészhelyzetben bárki el tudja kormányozni őket, minden szakképzettség nélkül. A robotpilótat nem lehetett kikapcsolni. Együtt működött a kézi vezérléssel, de megakadályozta, hogy valaki végzetes hibát követhessen el. Jason éles szögben megfordította a gépet, a robotpilóta pedig letompította a fordulás szögét. Az ablakon át Jason látta az űrhajó felvillanó sugárnyalábjait és azt, hogy az anyahajó, sokkal élesebb fordulatot vesz. Jason nem tudta, ki irányítja a gépet, és azt sem, mi jár az illető fejében. Neki nem voltak esélyei. Lefelé irányította a gépet, és káromkodni kezdett, mert a biztonsági rendszer csak enyhe siklórepülést tett lehetővé. Az űrhajón nem volt ilyen korlátozó mechanizmus. Gyors fordulat után máris a nyomában volt. Az anyahajó tüzet nyitott, és a robbanás megrázta a kis kabint. De szerencsére a robotpilóta meghibásodott a találat következtében. A sétarepülés hirtelen zuhanásba ment át, és a dzsungel Jason szeme elé tornyosult.
Jason még annyit tudott tenni, hogy a botkormányt hátrarántotta, majd karjait a szeme elé kapta, mielőtt a kabin becsapódott. A rakéták bömbölése és a fák recsegése fejezte be a zuhanást. Azután csend következett, és füst szállt felfelé. Az űrhajó a magasban körözött. Kicsit lejjebb ereszkedett, mintha le akarna szállni, és folytatni a kutatást. Azután mégis felszállt, mert a városból érkező segélykérés sürgette. A hazaszeretet győzött, és a hajó elindult teljes sebességgel a város felé.
23. fejezet A fák ágai tompították a becsapódás hevességét, a vészhelyzetre tervezett rakéták is megtették a magukét, de azért ez mégiscsak lezuhanás volt. A csónak törzse mélyen belefúródott a mocsárba. A kijárati nyílás is a felszín alá merült, így Jason csak a hátsó vészkijáraton át tudott kimászni. Nem lehetett tudni, mennyi időbe telik, mire a kabin teljesen eltűnik, és Jason nem volt abban a helyzetben, hogy ezen túl sokat töprenghessen. Tele sebekkel, zúzódásokkal, örült, hogy egyáltalán ki tudja vonszolni magát. Nagy nehezen kitámolygott a szárazra, és azonnal leült, amint szilárd talajt érzett a lába alatt.
Háta mögött a mentőcsónak cuppogva elmerült a mocsárban. A bennrekedt levegő még bugyborékolt egy darabig, de azután az is abbamaradt. A vízfelület elsimult, és a szétroncsolódott ágakon kívül semmi sem árulta el, mi történt. Rovarok másztak keresztül a mocsáron, és az egyetlen hang, amely megtörte a lápi világ csendjét, valami ragadozó kegyetlen rikoltása volt, amint éppen megszerezte vacsoráját. Amikor a visszhangok is elültek, tökéletes csend nehezedett a tájra. Jason óriási erőfeszítéssel próbálta kiszakítani magát a félig önkívületi állapotból. Ugy érezte, mintha húsdarálón ment volna keresztül, és szinte lehetetlennek tűnt, hogy gondolkozzon. Végül rájött, hogy a medikitre van szüksége. A zárszerkezet elromlott, a fedél nem nyílt. Ujjaival addig feszítette, míg az egész kiszakadt a tokjából. De maga a medikit üzemképesen duruzsolt, bár Jason azt sem érezte, amikor a tűk a testébe szúrtak. A látása még homályos volt egy darabig, majd az is kitisztult. A fájdalomcsillapítók is elvégezték munkájukat, s most már lassan kezdett kiszabadulni abból a sötét felhőből, amely a lezuhanás óta az agyára nehezedett. Józansága visszatért, és vele együtt a magány. Nem volt élelme, nem voltak társai, és egy idegen bolygó ellenséges világa vette körül. Hirten pánik tört rá, amin csak nagy erőfeszítéssel tudott uralkodni. – Gondolkodj, Jason, ne hagyatkozz az érzelmeidre – mondta hangosan, hogy bátorságot merítsen saját szavaiból, de hangja gyenge volt, s közel állt a hisztériához. Valami összeszorította a torkát, s köhögni kezdett, majd kiköpte a véres váladékot. Ahogy nézte a vörös foltot, hirtelen méregbe gurult. Gyűlölte ezt a gyilkos bolygót és a rajta élő emberek ostobaságát. Hangos káromkodásba kezdett, és hangja már nem volt olyan gyenge, mint az előbb. Végül már kiabált, és az öklét rázta, és ettől sokkal jobban érezte magát. A harag eltüntette a félelmet, s végre megint a realitás talaján állt. Jólesett a földön ülnie. A nap melegen sütött, és ahogy hátradőlt, szinte még a kétszeres gravitációról is elfeledkezett. Haragja és félelme egyaránt elszállt. Tudata mélyéről a felszínre tört egy régi mondás: “Amíg élek, remélek." Elmosolyodott azon, mennyire elcsépelt ez a kifejezés, de arra gondolt, alapvetően mégis igaz. Rövid számvetést végzett. Jól összetörte magát, de életben volt. A zúzódások nem tűntek komolynak, és egyetlen csontja sem tört el. Fegyvere üzemképes volt, s gondolati parancsra azonnal előugrott az erőtértokból. A pyrrusiak strapabíró felszerelést készítenek. A
medikit is működött. Ha sikerül megőriznie józanságát, és egyenes vonalban halad, sőt az élővilág csapdáit is túléli, akkor van esélye arra, hogy visszajusson a városba. Hogy ott milyen fogadtatásban lesz része, az egy más kérdés. Ezt majd meglátja, amikor megérkezett. Először el kell jutnia oda. Ezzel szemben állt a Pyrrus kétszeres gravitációja, a kegyetlen időjárás és a vérszomjas vadállatok. Túlélheti vajon mindezt? Mintha gondolatmenetét akarná igazolni, az ég elsötétült, és eső kezdett szitálni az erdő felett, s egyre közeledett feléje. Jason feltápászkodott, és alaposan körülnézett, mert tudta, hogy az esőben sokkal nehezebben fog tájékozódni. Élesen szabdalt hegyvonulat húzódott a horizonton; emlékezett rá, hogy átrepültek fölötte. Legelőször a hegyekhez kell eljutnia. Azután majd eltöprenghet azon, merre folytassa útját. A vihar előszele leveleket és port vágott az arcába, azután hirtelen szakadni kezdett az eső. Bőrig ázva, reszketve, sajgó csontokkal vonszolta magát célja felé a halál bolygóján. Alkonyatkor még mindig szakadt az eső. Már képtelen volt pontosan meghatározni a hegyvonulat irányát, ezért nem látta értelmét, hogy tovább menjen. De elege is volt, a kimerültség határán állt. Nedves éjszaka elé nézett. A fák kérge síkos volt, még egy normális gravi– tációjú világban sem tudott volna felmászni rájuk. Keresni kezdett valami védett helyet. Kidőlt fák alatt, sűrű bozótban esetleg meghúzódhatott volna, de ott is csu-
romvizes volt minden, akárcsak az erdő többi részén. Végül lekuporodott egy fa szélvédett oldalánál a földre, reszketett a testét csapkodó esőtől, de a kimerültségtől hamarosan mély álomba zuhant. Éjfél körül elállt az eső, és a levegő hirtelen lehűlt. Jason azt álmodta, hogy halálra fagyott, és amikor felébredt, rájött, hogy a valóság sem áll ettől túlságosan messze. Hó szállingózott a fák között, vékonyan már belepte a földet, s a szél feléje sodorta a hópelyheket. A hideg a testébe mart, és tüdeje égett minden levegővételnél. Sajgó teste csak a pihenésre vágyott, de a józanész utolsó szikrája arra ösztönözte, hogy felálljon. Ha most fekve marad, biztosan meghal. Egyik kezét a fának támasztotta, hogy el ne essen, s nehézkesen elkezdett cammogni a fa körül. Egyik lépés a másik után, körbekörbe, amíg fagyos végtagjai felengedtek, és remegése is elmúlt. A kimerültség megint ránehezedett. Tovább lépkedett a fa körül, szemeit behunyta, s csak akkor nyitotta ki, amikor elesett, és fájdalmas mozdulatokkal talpra kellett állnia. A hajnali napsugarak hamar eltüntették a hófelhöket. Jason a fának dőlt, s hunyorogva nézett fel az égre. A földet mindenütt hó borította, kivéve a fa körül, ahol botladozó lábai dagasztották a fekete sarat. Hátát a fa sima kérgének támasztva, Jason lassan a földre csúszott, s vágyakozva szívta magába a napsugarakat. A kimerültségtől tüzelt az arca, és rettentő szomjúságot érzett. A szűnni nem akaró köhögés szinte szétégette a tüdejét. Bár a nap még alacsonyan állt, sugarainak melegét már érezni lehetett. Száraz és meleg. De nem volt minden rendben. Részletesen végiggondolta a kérdést, és az összes tünetet fel tudta magán fedezni. Tüdőgyulladást kapott. Kiszáradt ajkait szétnyitotta, s vér szivárgott ki közülük, amikor elmosolyodott. Elkerülte a pyrrusi állatok minden veszélyét, a nagyragadozókat, a méregfogú hüllőket, a legkisebb állat sem támadta meg. Tüdőgyulladásara pedig van nála orvosság. Feltekerte inge ujját, s meztelen karjához nyomta a medikit nyílását. A szerkezet kattant egyet, majd éles sípolás hallatszott. Tudta, hogy ez jelent valamit, de már pontosan nem emlékezett. Felemelte, és látta, hogy az egyik injekcióstű félig kiáll a tokból. Hát persze! Az antibiotikumot tartalmazó egység kifogyott. Újra kellene tölteni. Jason nagyot káromkodott, és elhajította a műszert, amely egy pocsolyába esett, és eltűnt. Vége a gyógyszereknek, vége a medikit-
nek, és vége Jason diAltnek is. Félkarú harcos a halálvilággal szemben. Keményszívű idegen, aki ugyanúgy tud cselekedni, mint a helybéliek. Valószínűleg egyetlen nap elegendő lesz, hogy a bolygó végezzen vele. Elfojtott morgást hallott a háta mögül. Hirtelen megfordult, és már tüzelt is ugyanazzal a mozdulattal. Az egész befejeződött, mire tudatosult benne, mi is történt tulajdonképpen. A Pyrruson töltött idő kifinomította a reflexeit. Jason döbbenten bámulta az undorító fenevadat, amelyik ott döglődött tőle egy méterre, és rádöbbent, hogy jó kiképzést kapott. De amikor közelebbről megvizsgálta az állatot, szomorúan tapasztalta, hogy a grubberek egyik kutyáját lőtte le. Illetve ez mégsem ugyanahhoz az állatfajhoz tartozott, csak nagyon hasonlított rá. Méretben és egyéb küllemi jelekben is eltért. Most, hogy testének hatalmas darabja szétroncsolódott, és a vér lüktetve spriccelt a halálos sebből, még mindig megpróbálta elérni Jasont. Amikor a halál megdermesztette az állat szemeit, már majdnem elérte a férfi lábát. Nem grubber kutya volt, csak egy vadon élő rokona. Úgy, mint a kutya és a farkas. Elgondolkodott, vajon van-e más hasonlóság is a farkas és a földön fekvő állat között. Lehet, hogy ezek is falkában vadásznak? A gondolat megdöbbentette, és körülnézett. Hatalmas állatok csapata szaladt keresztül a bokrokon, hogy elkapják őt. Amikor kettőt leterített, a többiek fogukat vicsorgatva visszahúzódtak a sűrűbe. De nem mentek el.
Ahelyett, hogy megrémítette volna őket társaik halála, inkább még haragosabbak lettek. Jason hátát a fának támasztva ült, és várta, hogy közelebb jöjjenek, és csak azután tüzelt. Minden lövés, és halálhörgés után a túlélők rávetették magukat a sebesültre. Néhányuk ugyanolyan haraggal szállt szembe rárontó társaival. Egyikük felállt hátsó lábaira, és hatalmas darabokat kapart le a fa kérgéből. Jason célba vette, és lőtt, de az állat túl messze volt ahhoz, hogy el tudta volna találni. Érezte, hogy láza is felszökött. Tisztában volt vele, hogy legfeljebb alkonyatig maradhat életben, vagy ameddig pisztolya ki nem fogy. De már ez a tény sem izgatta fel túlságosan. Egyre megy. Hátát a fának támasztva teljesen elernyedt, csak a kezét emelte fel, amikor lőtt. Minden percben hátra kellett fordulnia, mert voltak olyan állatok, amelyek a fa mögül akartak rátámadni. Arra gondolt, jobb lett volna, ha egy keskenyebb fa mögé bújik, de már nem volt ereje, hogy odébb menjen. Valamikor késő délután lőtte ki az utolsó töltetet. Egy olyan állatot ölt meg vele, amelyiket hagyta, hogy túl közel merészkedjen. Tudta, hogy a tár ezzel kimerült. Az állat felvonyított, és a földre zuhant. A többiek megint visszahúzódtak. Azután az egyikük előmerészkedett, és Jason meghúzta a ravaszt. De csak egy halk kattanás hallatszott. Újra megpróbálta, de a fegyver megint üresen kattant. A tár üres volt, éppúgy, mint az övében lévő tartalék tár. Rengetegszer feltöltötte, de már nem emlékezett, hogy utoljára mikor. Ez hát a vég. Igazuk volt, a Pyrrus nem neki való hely. Bár az itteni emberek nem beszélnek róla, a bolygó végül mindenkit megöl. A pyrrusiak sohasem halnak meg ágyban. Öreg pyrrusiak szinte nem is léteznek. Most, hogy már nem kellett figyelnie, és céloznia a pisztollyal, a láz elhatalmasodott rajta. Aludni akart, és tudta, hogy ez nagyon hosszú álom lesz. Félig csukott szemeivel nézte a ragadozókat, ahogy egyre közelebb merészkednek. Az első elég közel érezte magát, hogy támadjon. Jason látta az állat lábán megfeszülő izmokat. A bestia rávetette magát. De a levegőben hirtelen megpördült, s a földre zuhant közvetlenül Jason előtt. Szájából ömlött a vér, és valami fémpálca vége állt ki a fejéből. Két férfi jött elő a bokrok közül, s nézett le rá. Úgy látszott, puszta jelenlétük elég volt a ragadozóknak, hogy belássák, jobb, ha
eltakarodnak. Grubberek. Annyira igyekezett elérni a várost, hogy közben megfeledkezett a grubberekről. Szerencse, hogy itt voltak, és Jason nagyon hálás volt nekik, hogy eljöttek. Nem tudott beszélni, csak elmosolyodott, hogy köszönetét fejezze ki. Azután ájulásszerű álomba zuhant.
24. fejezet Ezt követően nagyon hosszú ideig, Jason tudatában csak homályos foltokként jelent meg a valóság. Mozgások, hatalmas állatok körülötte. Falak, tábortűz füstje, hangok morajlása. Túl fáradt volt, hogy értelmet keressen bennük. Sokkal könnyebb volt feküdni, és hagyni, hogy menjen minden a maga útján. – Ideje felkelni! – mondta Rhes. – Még pár napot fekszel így, aztán nyugodtan belökhetünk a gödörbe, még akkor is, ha lélegzel. Jason hunyorgott, próbálta felismerni a homályosnak tűnő alakot. Végül rájött, hogy Rhes hajol föléje, és válaszolni akart neki. De a beszéd egész testét megrázó köhögési rohamba fulladt. Valaki egy csészét tartott a szájához, az édes folyadék kellemes melegséget okozott a
torkában. Pihent egy kicsit, majd újra megpróbált beszélni. – Mióta vagyok itt? – A hang vékony volt, és mintha nagyon messziről jött volna. Jason csak nehezen jött rá, hogy ez az ő hangja. – Nyolc napja. Látod, nem hallgattál rám annak idején, amikor beszélgettünk. Ott kellett volna maradnod az űrhajó mellett a lezuhanás után is. Nem emlékszel, hogy azt mondtam, bárhol érsz földet ezen a kontinensen, hamarosan megtalálunk. De most már késő ezen bánkódni. Legközelebb majd figyelj oda arra, amit mondok. Az embereink még sötétedés előtt elérték a helyet, ahol a gép lezuhant. Látták az összetört ágakat, és először azt gondolták, bárki zuhant is le, odaveszett a mocsárban. Azután az egyik kutya megtalálta a nyomodat, de az éjszakai esőben elvesztette. Sokáig kutattak a sárban és a hóban, egészen másnap délutánig. Már majdnem feladták, és hazaindultak, hogy erősítést vigyenek, amikor meghallották a lövéseket. Szerencsére egyikük állatmester volt, és rájuk parancsolt, hogy menjenek el. Máskülönben mindet meg kellett volna ölni, és ez nem jó dolog. – Köszönöm, hogy megmentettetek – mondta Jason. –Melegebb helyzet volt, mint szerettem volna. De mi történt azután? Azt hittem, nekem befellegzett. Tüdőgyulladást kaptam, és ez végzetes a jelenlegi kondíciómban, gyógykezelés nélkül. Úgy látszik, te is tévedtél, amikor azt mondtad, hogy a ti gyógyszereitek nem érnek semmit. Látod, nekem mégis használtak. Jason elhallgatott, amikor látta, hogy Rhes megrázza a fejét, s arcán aggódó kifejezés jelenik meg. Jason körülnézett, s meglátta Naxát és még néhány embert. Mindegyikük ugyanolyan komor volt, mint Rhes. – Mi a baj? – kérdezte Jason, érezte, hogy valami történt. – Ha az orvosságaitok nem segítettek rajtam, akkor mitől gyógyultam meg? A medikitem kiürült, én magam hajítottam el. – Már haldokolttál – mondta Rhes lassan. – Nem tudtunk meggyógyítani. Csak egy városlakó orvosgépe menthetett meg. Ezért szereztünk egyet a jármű vezetőjétől, aki a kereskedelmet szokta lebonyolítani. – De hát hogyan? – kérdezte Jason zavartan. – Azt mondtatok, a városlakók tiltják tőletek az orvosi felszereléseket. Ő nem adhatta nektek a saját medikitjét, hacsak... Rhes bólintott, és befejezte a mondatot. – Meghalt, naná, hogy meg! Én magam öltem meg, méghozzá a legnagyobb élvezettel.
Ez mellbe vágta Jasont. Befúrta fejét a párnába, és elgondolkodott, hányan haltak meg, amióta a Pyrrusra érkezett. Az emberek, akik azért haltak meg, hogy megvédjék őt, vagy az eszméi miatt... Borzalmas lelkiismeret–furdalás kezdte gyötörni. Vajon Krannonnal véget ér a sor, vagy folytatódik azzal, hogy a városlakók meg akarják bosszulni társuk halálát? – Nem tudjátok, mit jelent ez! – Alig volt képes kipréselni magából a szavakat. – Krannon meggyilkolásával magatokra haragítottátok a városlakókat. Vége a kereskedelemnek, nincs több felszerelés. Az első adandó alkalommal megtámadnak benneteket, és halomra fogják lőni az embereiteket. – Természetesen ezt mi is tudjuk. – mondta Rhes. Hangja érdes és izgatott volt. – Nem egykönnyen hoztuk meg ezt a döntést. Mindig kereskedtünk a városlakókkal. A szállítmányok sérthetetlenségét ősrégi megállapodás szavatolta. A tőlük szerzett műszaki cikkek jelentették utolsó kapcsolatunkat a galaxis többi világával. – Mégis elszakítottátok az utolsó láncszemet, hogy engem megmentsetek. Miért? – Csak te tudod erre megadni a választ. Hihetetlen erejű támadás érte a várost, a falaik összeomlottak, és mindannyian egy szűk területre vonultak vissza. Ugyanakkor az űrhajó az óceán fölé repült, és bombát dobott le. Azután az űrhajó visszatért, és te elhagytad a fedélzetet egy kisebb hajóval. Lőttek rád, de nem öltek meg. Sőt a kis űrhajó sem ment tönkre, éppen most húzzuk ki
a mocsárból. Mit jelent ez az egész? Mi nem tudunk erre választ adni. De abban biztosak vagyunk, hogy valami nagyon fontos dolog történt. Túlélted a zuhanást, de meghalhattál volna, mielőtt beszélhettél volna. A kis hajót valószínűleg rendbe lehet még hozni, és repülhet. Talán ez volt a terved, hogy elhozz nekünk egy ilyet. Nem hagyhattuk, hogy meghalj, még akkor sem, ha ez háborút jelent a város ellen. Elmagyaráztuk a helyzetet minden emberünknek a kommunikátorokon keresztül, és mindannyian arra szavaztak, hogy mentsünk meg téged. Ezért megöltem a városlakót a medikitért, és két dorymot agyonhajszoltam, hogy idejében ideérjek. Most pedig mondj el nekünk mindent! Mit jelent ez az egész? Mi a terved? Hogyan segíthet ez rajtunk? Jason bűntudatot érzett, megszólalni sem tudott. Egy régi legenda jutott az eszébe, amelyben Jona összetörte az űrhajót, és mindenki meghalt, csak egyedül ő maradt életben. Ez lenne ő? Összetört egy világot? Vajon bevallhatja-e ezeknek az embereknek, hogy csupán azért lopta el a mentőcsónakot, hogy a saját életét megmentse? A három pyrrusi előrehajolt, mindannyian a válaszát várták. Jason lehajtotta a fejét, nem tudott a szemükbe nézni. Mit mondhatna nekik? Ha elmondja az igazságot, azon nyomban megölik, hogy igazságot szolgáltassanak. Most már annyi mindenen keresztülment, hogy saját sorsa nem is érdekelte. De ha meghal, az eddigi összes halál értelmetlen lesz. És még mindig látott megoldást, hogy a háborúnak véget vessen. Minden adat a kezében volt, már csak össze kellett állítania a képet. Bárcsak ne lenne ilyen fáradt, most is megtalálhatná a megoldást. Ott volt valahol az agya egy eldugott zugában, és csak elő kellett volna húznia onnan. Kintről hirtelen lábdobogás hallatszott, egy ember szaladt kiabálva. De úgy látszott, csak Jason hallotta. A többiek annyira feszülten várták a válaszát, hogy nem vettek észre semmit. Lázasan kutatott gondolatai között, de nem talált megfelelő magyarázatot. Mindegy, mit talál ki, de az igazat nem mondhatja meg. Ha ö meghal, minden remény elpusztul. Valamit hazudni kell, hogy időt nyerjen, amíg talál valami elfogadható magyarázatot. De most ahhoz is túl fáradt volt, hogy valami ügyes hazugságot kiagyaljon. Az ajtó hirtelen ki vágódott, a robaj szinte szétrobbantotta a szoba csendjét. Zömök férfi jelent meg az ajtóban, haragos arckifejezését még hófehér szakálla sem tudta elrejteni. – Mindenki megsüketült itt? – kiabálta. – Egész éjjel lovagoltam,
majd kiköptem a tüdőmet, ti meg nyugodtan üldögéltek itt, mint kotlós a tojáson. Kifelé mindenki. Földrengés! Nagy erejű földrengés közeledik! Most már mindannyian talpon voltak, egymás szavába vágva kiáltoztak. Rhes hangja túlkiabálta valamennyit. – Hannanas! Mennyi időnk van még? – Idő? Ki a fene tudja ezt! – káromkodott a fehér szakállas. – Kifelé innen, különben mindannyian meghaltok, én csak ennyit tudok összesen! Senki sem vitatkozott tovább. Egy pillanat alatt eszeveszett rohangálás kezdődött. Jasont az egyik dorym hátán lévő hordágyba fektették. – Mi történt? – kérdezte a férfit, aki segített neki felmászni. – Földrengés közeledik – mondta, miközben ujjai ügyesen kötötték a csomókat. – Hannanas a legjobb földrengés-előrejelzőnk. Mindig előre tudja, mikor lesz földrengés. Ha időben sikerül mindenkit értesíteni, el tudunk menekülni. A rengésjelzők előre érzik az ilyesmit – mondta, miközben elkészült az utolsó csomóval. Alkonyodott, amikor elindultak. A lenyugvó nap vörösre festette az égboltot. Távolról dübörgés hallatszott. Illetve eleinte inkább csak érezni lehetett, mint hallani. A föld elkezdett mozogni a lábuk alatt. A dorymok gyors, vágtába kezdtek anélkül, hogy noszogatni kellett volna őket. Keresztülnyargaltak egy mocsaras részen, azután Hannanas megváltoztatta útirányukat. Néhány másodperc múlva Jason azt is megtudta, hogy miért. Az északi égbolt hirtelen szétrobbant. Hatalmas lángoszlo-
pok világítottak be mindent, hamu és izzó lávadarabok repültek az erdőbe, s azonnal tüzet okoztak. Ha nem változtatnak útirányt, egyenesen beleszaladtak volna a tűzfalba. Jason egy hatalmas állatot látott a vonuló csapat mellett, és amikor egy tisztásra értek, a tűz fényében jobban szemügyre vehette. – Rhes! – kiáltott fel ijedten a gigantikus szörnyetegre mutatva. Rhes mellette lovagolt, a kiáltásra a szőrös, csavart szarvú fenevadra nézett, majd megint előrefordította fejét. Nyilvánvalóan nem ijedt meg, és nem is nagyon érdekelte a különös teremtmény. Jason körülnézett, és megértett mindent. A körülöttük lévő állatok nem adtak ki semmiféle hangot, ezért is nem vette észre őket eddig. De mindkét oldalon sötét árnyékok szaladtak mellettük a fák között. Néhányat felismert, de a legtöbb fajjal még sohasem találkozott. Észrevette, hogy a nagyobb testű, vadon élő kutyák egy csoportja együtt szalad domesztikált rokonaikkal. De figyelemre sem méltatták egymást. Repülő állatok húztak el a fejük felett. A kitörő vulkán akkora veszéllyel fenyegette őket, hogy minden más ellenségeskedést elfelejtettek. Az élet megbecsülte az életet. Egy csapat kövér, disznószerű állat, hatalmas görbe agyarakkal, dübörgött el mellettük. A dorymok lassítottak, nehogy felboruljanak tőlük. A kisebb állatok általában a nagyobb testűek mögött szaladtak, majd mintha meggondolnák magukat, hirtelen elébük vágtak. A hordágyban zötykölődve Jason elszenderedett. Alvás közben is hallotta a némán menekülő állatok csörtetését. Akár becsukta a szemét, akár kinyitotta, maga előtt látta a vadállatok végtelen áradatát. Ez valamit jelentett, és megpróbált rájönni arra, hogy mit. Menekülő pyrrusi állatok. Hirtelen felült, egy pillanat alatt kiment az álom a szeméből, s döbbenten bámult maga elé, mint aki végre megértett valamit. – Mi történt? – kérdezte Rhes, és közelebb jött. – Menjünk tovább! – mondta Jason. – Jussunk ki innen valami biztonságos helyre. Tudom már, hogyan szerezhettek meg mindent, amire vágytok, és vége lesz a háborúnak is. Van egy módja, és már tudom, hogyan oldjuk meg.
25. fejezet
Nem sok emlékezetes dolog történt utazásuk alatt. Egy helyen lezuhant vulkáni salakdarabok emelkedtek ki a tóból. Akkorák voltak, mint az űrhajó, s körülöttük még forrt a tó vize. De lényegében egyhangú, véget nem érő utazás volt. Hajnalra a veszélyeztetett terület már mögöttük maradt, és haladásuk nyugott poroszkálassá lassulhatott. Az állatok eltűntek mellőlük, amint a vulkánt maguk mögött hagyták. Ezután megint saját útjukat járták, bár a fegyverszünet még mindig tartott. A mindenkit fenyegető veszély következtében beállott kölcsönös béke nem tarhatott sokáig. Jason ezen gondolkozott, amikor megálltak, hogy egyenek valamit. Jason és Rhes leültek egy kidőlt fa melletti pázsitra. Egy vadkutya érkezett elsőnek. Izmai megfeszültek, szemei gonoszul villogtak a reggeli napfényben. Rhes nyugodt izmokkal nézett farkasszemet vele három méterről. Nem kapkodott fegyverek után, nem kiáltott segítségért. Jason is igyekezett nyugton maradni, remélte, hogy a pyrrusi tudja, hogy mit csinál. Egyszer csak a kutya minden figyelmeztető jel nélkül rájuk rontott. Jason hanyatt gurult, ahogy Rhes félrelökte. A pyrrusi is oldalra fordult, de már kezében volt a hosszú tőr, amely eddig az övhöz tartozó tokban pihent.
Egy hihetetlenül gyors mozdulattal a kés felemelkedett, és a kutya teste görcsösen megcsavarodott a levegőben, amint megpróbálta elkapni. De a penge tövig mélyedt az állat mellkasába, s zuhanás közben teljes hosszában végighasította. A földet éréskor még élt, ezért Rhes azonnal a hátára térdelt, hátrahúzta a szőrtelen fejet, és elvágta az állat torkát. A pyrrusi gondosan megtörölgette kését a kutya bundájában, majd visszatette tokjába. – Ezek általában nem veszélyesek – mondta csendes –, csak most nagyon izgatott volt. Valószínűleg elszakadt társaitól a földrengés miatt. – Viselkedése éppen ellenkezője volt a városlakókénak. A harc nem hozta zavarba, de ameddig csak lehetett, igyekezett elkerülni. De amikor a fenevad rátámadt, hihetetlen gyorsan és ügyesen végzett vele. Most pedig ahelyett, hogy örülne győzelmének, úgy tűnik, szomorú egy értelmetlen halál miatt. De a Pyrruson mindennek oka van. Most már azt is tudja, hogyan kezdődött a háború, és hogyan lehet megállítani. A sok ember halála nem volt hiábavaló. Mindegyikük egy kicsit tovább segítette őt azon az úton, amelynek végén elérte a célt. Már csak egyetlen dolgot kellett végrehajtania. Rhes figyelte őt, és tudta, hogy mindannyian ugyanarra gondolnak. – Mondj el mindent! – szólalt meg Rhes. – Hogyan értetted azt, hogy el tudjuk pusztítani a városlakókat, és megszerezhetjük a szabadságunkat? Jason nem vesztegette arra az időt, hogy kijavítsa a félreértést, örült, hogy mindenki feszült figyelemmel várja szavait. – Hívjátok ide a többieket is, és elmondok mindent. Szeretném, ha Naxa és a többi állatmester is itt lenne mellettem. Hamarosan óriási tömeg gyűlt össze. Mindenki tudta, hogy az egyik városlakót meg kellett ölni, hogy megmenthessék ezt a külhonit, aki jobb életük egyetlen reménye. Jason végignézett a feszült csendben várakozó tömegen, és kereste a megfelelő szavakat, amivel meggyőzheti őket, mit kell tenniük. Azt is tudta, hogy közülük sokan meg fognak halni, mire küldetésüket végrehajtják. – Nos, azt hiszem, mindannyian azt szeretnénk, ha a háború véget érne a Pyrruson. Van egy lehetőség, de ez emberi életeket követel. Közületek néhányan meg fognak halni, mire a feladatot végre tudjuk hajtani. De biztos vagyok benne, hogy az eredmény megéri, ha sikerül, mindent megkaptok, amire vágytatok. – Körülnézett, és látta
a feszülten várakozó arcokat. – Elfoglaljuk a várost, áttörünk a peremvidéken, tudom, hogyan lehet ezt végrehajtani... A tömeg felmorajlott. Sokan izgatottnak látszottak, örültek az ötletnek, hogy végre megölik ősi ellenségeiket. Mások úgy néztek Jasonra, mintha őrültnek tartanák. Néhányukat annyira megdöbbentette a bejelentés, hogy szólni sem tudtak, hiszen egy technikailag sokkal jobban felszerelt ellenséggel szemben kéne csatába indulniuk. Jason felemelte a kezét, és a tömeg elcsendesedett. – Tudom, hogy ez lehetetlennek tűnik – mondta –, de hadd magyarázzam meg. Valamit tennünk kell, és ennek most jött el az ideje. A helyzet csak egyre romlani fog ezután. A városlakók fenn tudnak maradni az élelmiszereitek nélkül. Vannak koncentrátumaik, amelyek elég ízetlenek, de nem halnak éhen. De ezután ott fognak ártani nektek, ahol csak tudnak. Nincs több acél a szerszámaitokhoz, nincsenek elektronikus alkatrészek a kommunikátorokhoz. Gyűlöletük addig hajtja majd őket, míg űrhajóra szállnak, és a magasból perzselik fel falvakokat. Erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy ezután egyre nehezebb idők következnek. A városban maradva lassan elvesztik a háborút a bolygóval szemben. Évről évre fogynak, és eljön majd az a pillanat, amikor mindannyian elpusztulnak. Tudom, hogyan éreznek, ezért biztos vagyok benne, hogy először az űrhajót rombolják szét, sőt talán arra is módot találnak, hogy felrobbantsák az egész bolygót.
– Hogyan állíthatjuk meg őket? – kiáltotta valaki. – Most kell lecsapni rájuk – válaszolta Jason. – Jól ismerem a város minden részét és védelmi rendszerét. A peremvidéket állatok támadása ellen tervezték, de mi át tudunk jutni rajta, ha igazán akarjuk. – Mi értelme lenne? – kérdezte Rhes. – Áttörünk a peremvidéken, azután visszavernek bennünket. Hogyan tudnánk ellenállni a fegyvereikkel szemben? – Nem lesz erre szükség. Az űrkikötő közvetlenül a peremvidék mellett helyezkedik el, és ismerem az űrhajó pontos helyét. Azon a ponton fogunk áttörni. Az űrhajó őrzésére csak néhány ember van kirendelve. Megszerezzük az űrhajót! Hogy tudjuk-e vezetni, az lényegtelen. Akié az űrhajó, az uralkodik Pyrruson. Megfenyegetjük őket, hogy megsemmisítjük, ha nem engedelmeskednek. Választhatnak, hogy elpusztulnak muníció nélkül, vagy hajlandók együttműködni velünk. Remélem, van annyi eszük, hogy az utóbbit válasszák. Szavait döbbent csend követte, majd egyre hangosodó morajlás. De ez még nem jelentett egyetértést, inkább csak izgatottságot. – Csendet! – kiáltotta végül Rhes. – Várjuk meg, amíg Jason befejezi, és majd azután döntsetek! Még nem hallottunk arról semmit, hogyan kéne az inváziót végrehajtanunk. – A tervem az állatmestereken múlik – mondta Jason. – Itt van Naxa? – Megvárta, amíg az állatbőrökbe öltözött férfi előrenyomakodik a tömegben. – Szeretnék többet tudni a képességeitekről, Naxa. Azt láttam, hogy képesek vagytok parancsolni a dorymoknak és a kutyáknak, de mi a helyzet a vadállatokkal? El tudjátok érni, hogy azt tegyék, amit ti akartok? – Azok is állatok, tehát értünk a nyelvükön. Minél több állatmester van jelen, annál nagyobb a hatalmunk felettük. Rá tudjuk venni őket, hogy azt tegyék, amit parancsolunk nekik. – Akkor a támadás sikerülni fog! – mondta Jason izgatottan. – Össze tudnád szedni az összes állatmestert a városnak azon az oldalán, amely legtávolabb van az űrkikötőtől? És megparancsolnátok az állatoknak, hogy azon a ponton támadják meg a peremvidéket? – Meg tudjuk csinálni – kiáltotta Naxa, elragadtatva az ötlettől. – Odahívjuk az összes állatot, és akkora támadást indítunk, amekkorát még sohasem láttak.
– Erről van szó. Az állatmesterek vezetik a támadást a peremvidék egy távoli pontján. Ha az őrök nem vesznek észre benneteket, eszükbe sem jut, hogy ez több mint az állatok szokásos támadása. Előre látom, mit fognak tenni. Ha a peremvidéket valahol nagy erejű támadás éri, arra a helyre összpontosítják a tartalékokat, sőt más helyekről is összevonják a nélkülözhető embereket. Amikor minden erőt a támadás színhelyére küldtek, akkor betörünk mi is, és elfoglaljuk a hajót. Ez a tervem, és biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. Jason leült, mert majdnem összerogyott a kimerültségtől. Csendesen pihent, és hallgatta a vitát. Volt néhány ellenvetés, de ezek hamar a háttérbe szorultak. Senki sem talált alapvető hibát a tervben. Sok helyen hiba csúszhatott a számításokba, de ezeket Jason nem említette. Ezek az emberek azt akarták, hogy a terv sikerüljön, és ezért hajlandók voltak mindent elkövetni. Végül a vitát lezárták, és mindenki ment a dolgára. Rhes odajött Jasonhoz. – Az alapokat leraktuk – mondta –, itt mindenki egyetértett. Futárokat küldtünk, hogy értesítsenek minden állatmestert. Rajtuk múlik a támadás sikere, és minél többen jönnek el, annál nagyobb az esélyünk. Nem használhatjuk a kommunikátorokat, hátha a városlakók lehallgatják az adásainkat. Körülbelül öt napra van szükségünk, hogy előkészítsük a támadást. – Azt hiszem, annyi idő nekem is kell, hogy összészedjem magam – mondta Jason. – Most pedig pihenjünk egy kicsit.
26. fejezet – Különös érzés – mondta Jason –, még sohasem láttam a peremvidéket erről az oldalról. Elég visszataszító látvány, azt lehet rá mondani. Hason feküdt Rhes mellett, mindketten a peremvidéket tanulmányozták egy közeli dombtetőről. A bokrok sűrű lombjai között lapultak, s a meleg ellenére vastag prémeket öltöttek magukra. A gravitáció és a hőség elcsigázta Jasont, de igyekezett erőt venni magán. Előttük húzódott a peremvidék. A hatalmas falak és tornyok különös képet mutattak a benti világról. Lehetetlennek tűnt meghatározni, hogy milyen lehetett, amikor felépült. Azóta a támadók sok-sok nemzedéke pusztította, rombolta, aláásta. A javításokat mindig nagyon gyorsan el kellett végezni, a lyukakat durván, de erősen betapasztani. A sebtében elhelyezett gerendákat falazóanyaggal rögzítették egymáshoz. Néhol hatalmas fémlemezeket alkalmaztak, amelyeket szegecsekkel kapcsoltak össze. De látszott, hogy a támadások még ezeken a fémlemezeken is lyukakat tudtak szabdalni. A fal tetején elektromos jelzőberendezések vezetékei futottak. Egymástól meghatározott távolságokra automatikus irányítású lángszórókat helyeztek el, amelyek csöve a falak aljára irányult, hogy elpusztítsanak minden élőlényt, ha túl közel merészkedik a falhoz. – A lángszórók gondot okozhatnak – mondta Rhes. – Az egész területet végigperzselik, amikor be akarunk törni. – Nem lesz baj – nyugtatta meg Jason. – Úgy tűnik, mintha a közel merészkedő állatokra tüzelne, de valójában nem ez a helyzet. Néha vaktában lőni kezd, és ez elegendő, hogy az állatokat elijessze, de nem arra tervezték, hogy távol tartsa az embereket. Ha megfigyeled, mindig meghatározott időközökben kezd el tüzelni. Visszakúsztak a völgybe, ahol Naxa és a többiek várakoztak. A csapat mindössze harminc emberből állt. Ezt a feladatot csak egy kis létszámú, gyorsan mozgó alakulat tudta végrehajtani. Legfontosabb fegyverük a meglepetés volt. Ha ez nem sikerül, legfeljebb néhány percig tarthatják magukat a városlakók lőfegyvereivel szemben. Nagyon kényelmetlenül érezték magukat a testüket borító vastag prémek alatt, és egyikük kigombolkozott, hogy lehűljön egy kicsit. – Gombolkozz be! – mondta Jason. – Egyiktek sem volt még
ennyire közel a peremvidékhez, és nem tudjátok, hogy ez milyen veszélyes. Naxa távol tartja a nagyobb állatokat, ti pedig elbántok a kisebbekkel. Nem ez a veszélyes. Minden tüske mérget tartalmaz, még egy fűszál karcolása is halálos lehet. Figyeljetek minden rovarra, és amikor elindulunk, csak a benedvesített kendőkön át lélegezzetek! – Igaza van – helyeselt Naxa. – Még én sem voltam ilyen közel a permvidékhez. A halál árad a falakból. Azután már csak várniuk kellett. Közben a már borotvaéles nyílhegyeiket fenték és fényesítették. Csak Naxa nem tétlenkedett. A földön ült, és minden idegszálával a dzsungel állatvilágát figyelte. – Elindultak... – mondta. – Valami hihetetlen tömeg zúdul le a hegyekből, és a város felé tart. Jason is érezte. A levegő megtelt feszültséggel, a harag és gyűlölet hulláma őt is elérte. Ha a támadást egy viszonylag szűk területre tudják összpontosítani, akkor sikerülni fog. Az állatmesterek biztosak voltak benne. Már hajnalban szétszéledtek az erdőben, s mindenfelől elkezdték összehívni az állatokat, hogy azután egyszerre zúduljanak rá a városra. – Összecsaptak! – mondta hirtelen Naxa. Az emberek már talpon voltak, és a várost figyelték.
Jason gyomra görcsbe rándult, amikor a borzalmas küzdelem megkezdődött. Távolról morajlás és lövések zaja hallatszott. Keskeny füstcsík jelent meg a fák lombja fölött. – Foglaljuk el mi is a helyünket! – mondta Rhes. Körülöttük a dzsungel visszhangzott: a gyűlölettől. A növények vonaglottak, a levegő sűrűvé vált az apró repülő lények milliárdjaitól. Naxáról szakadt a veríték, s magában motyogott, ahogy a rájuk támadó állatokat visszafordulásra kényszerítette. Mire az erdő szélét elérték, ahol a felperzselt sáv kezdődött, négy embert vesztettek. Az egyiket rovar csípte meg, Jason odaadta neki a medikitet, de már túl késő volt. A másik hármat kígyó marta meg, vagy valami mérgező tüske karcolta meg, de rajtuk sem lehetett segíteni. Görcsbe rándult testüket otthagyták az erdőben. – Megőrülök ezektől az átkozott bestiáktól – morgott Naxa. – Mikor hatolunk be? – Még nem – válaszolta Rhes. – Várunk a jelre. Az egyik férfinál adó-vevő rádió volt. Letette a földre, és kihúzta a hosszú antennát. A készüléket előzőleg már leárnyékolták, nehogy felfedezhessék őket. Bekapcsolták, de csak sípoló hangot hallottak. – Nem tudjuk magunktól meghatározni a támadás időpontját? – kérdezte Rhes. – Nem – mondta Jason –, pontosan nem. Akkor kell megrohamoznunk a falat, amikor odaát a harc elérte a tetőpontját, abban az esetben lesz legnagyobb az esélyünk. Mert ha mégis lehallgatják a rádióadást, nem tudják majd mire vélni. Néhány perccel később pedig mi is benn leszünk. A rádió sípolása egy pillanatra megszakadt. – Hozzál három hordó lisztet! – mondta egy férfihang, majd a sípolás tovább folytatódott. – Gyerünk! – kiáltotta Rhes, és elindult. – Várj! – fogta meg Jason a karját. – Megfeledkeztél a lángszóróról. Figyeljük csak! – Hatalmas tűzcsóva söpört végig a földön. – Négy percünk van a következő lövésig, ez a leghosszabb periódus. Botladozva szaladtak át a hamuval borított üszkös csontokon és rozsdás vasdarabokon. Két ember megfogta Jason karját a hóna alatt, és úgy futottak vele, hogy lába alig érte a földet. Ezt nem terveitek ki előre, csak spontán gondolat volt, de értékes másodperceket nyertek vele. A fal tövében ledobták, ő pedig gyorsan előkotorta
málhazsákjából a házi készítésű bombákat. Krannon pisztolyából szedték ki a töltetet, s összekapcsolták egy indítószerkezettel. Jason úgy gondolta, hogy a vaslemez lesz a legmegfelelőbb pont az áttörésre. Az állatok nyomásának ez állt leginkább ellen, ezért úgy gondolta, hogy belülről szükségtelennek tartották jobban megerősíteni. Ha ez az elmélet rossz, akkor mindannyiuknak vége. Az egyik ember ragacsos anyagot nyomott a falhoz, Jason beleerősítette a töltetet, majd egy négyszögletes lemezzel rögzítették az egészet. Közben a többiek elvezették a detonátor zsinórját, s mindannyian fedezékbe húzódtak a fal tövében. Jason odabotorkált a detonátorhoz, és rázuhant, ujjával azonnal megnyomta a gombot. Mögötte hatalmas dübörgés rázta meg a falakat, s vörös lángnyelvek szöktek a magasba. Rhes azonnal ott termett, s kesztyűs kezével feszegetni kezdte az eldeformálódott fémlemezt. A többiek is rögtön nekikezdtek, és félrehajlítgatták a szétroncsolódott lemezdarabokat. A nyílásban akkora volt a füst, hogy semmit sem lehetett látni. Jason beugrott a nyíláson, egyet bukfencezett a kőtörmeléken, majd szemeit dörzsölgetve körülnézett. Benn volt a városban! Most már a többiek is özönlöttek befelé. Valaki felemelte, nehogy a füstben agyontapossák. Meglátták az űrhajót, és rohanni kezdtek felé. Egy férfi szaladt ki a közelben lévő épület sarka mögül. Amint meglátta őket, pyrrusi reflexeivel azonnal fedezékbe ugrott. De a támadók is pyrrusi reflexekkel voltak megáldva, így a férfi, hang nélkül hanyatt dőlt az út-
ca kövén. Mellkasából három nyílvessző meredt elő. Megállás nélkül nyomultak előre az alacsony épületek között. Egyszer csak ott állt előttük az űrhajó. De valaki megelőzte őket, látták, amint az ajtó lassan bezárul. Nyílvesszők csapódtak neki, de hatástalanul. – Tovább! – kiáltotta Jason. – A hajó törzsénél kell lennünk, mielőtt eléri a sugárágyúkat. De három ember, úgy látszik, nem hallotta a parancsot. A többiek a hajó testéhez lapultak, amikor megszólaltak a fedélzeti sugárvetők. A zaj kibírhatatlan volt, és a három szerencsétlen, aki a nyílt terepen maradt, szinte elolvadt az össztűzben. Bárki kezelte is a fegyvereket, értette a módját. Sarokba szorította a támadókat, egyúttal fedezte saját embereit. Azóta már biztosan értesítette a központot, és segítséget kért.– Az idejük rohamosan fogyott. Jason felemelkedett, és megpróbálta kinyitni az ajtót, a többiek figyelték, mit csinál. De a bejárat belülről volt biztosítva. Az egyik ember félretolta Jasont, és erősen rángatni kezdte a zárszerkezetet, mire az eltört, de az ajtó nem nyílt ki. A fedélzeti fegyverek végre elhallgattak, így legalább értették egymás szavát. – Elvette valaki a halottól a fegyvert? – kérdezte Jason. – Azzal szét lehetne lőni a biztonsági zárat. – Nem – mondta JAhes –, nem álltunk meg. Alig hangzottak el a szavak, két ember máris szaladni kezdett az épületek felé, egymástól jól eltávolodva. A fedélzeti fegyverek megint felbőgtek, és az egyik embert kettévágta a sugárnyaláb. A másik ezalatt elérte az épületeket. Hamarosan visszatért, és amikor előbukkant a fedezékből, a fegyvert azonnal odahajította társainak. Már futott is tovább, de mielőtt a fedezékbe érhetett volna, őt is eltalálta a sugár. Jason felkapta a fegyvert, amely egészen a lábáig repült. Már hallották a páncélozott kocsik közeledését, amikor szétlőtte a biztonsági zárat. A mechanizmus beindult, és az ajtó kinyílt. Mindannyiuknak sikerült bejutni, mielőtt az első harckocsi megjelent. Naxa az ajtónál maradt a kézifegyverrel, hogy időt biztosítson nekik, amíg a vezérlőterembe érnek. Mindenki gyorsabban mozgott Jasonnál, egyszer megmutatta nekik az utat, de mire a vezérlőterembe ért, a harc már befejeződött. Az egyetlen városlakó, aki az űrhajóban volt, úgy nézett ki, mint egy
tűpárna. Az egyik technikus elfoglalta a harcálláspontot, és vadul tüzelt a sugárágyúkkal. A harckocsik azonnal hátrább húzódtak. – Valaki menjen a rádióhoz, és mondja meg az állatmestereknek, hogy fejezzék be a harcot! – mondta Jason. Megtalálta a kommunikációs képernyőt, és bekapcsolta. Kerk megdöbbent arca jelent meg a képernyőn. – Te! – mondta Kerk, úgy ejtve ki a szót, mint valami káromkodást. – Igen, én – válaszolta Jason. Beszélni kezdett, de közben fel sem nézett, mert kezei már az irányítóbillentyűkön mozogtak. – Jól figyelj rám, Kerk, és ne kételkedj egyetlen szavamban sem. Talán nem tudom, hogyan kell vezetni az ilyen hajókat, de nagyon is jól tudom, hogyan lehet felrobbantani őket. Hallod ezt a hangot? – Megnyomott egy gombot, és az üzemanyagpumpa dolgozni kezdett. Ez a fő üzemanyag-szivattyú. Ha beindítom, hamarosan megtölti a tartályokat, és ha nem állítom le, kifolyik a biztonsági szelepeken, ide alánk. És tudod, mi fog történni a te egyetlen űrhajóddal, ha azután megnyomom az indítógombot? Arról nem beszélek, mi lesz velem, mert ez téged úgysem érdekel, de neked szükséged van erre a hajóra, hogy a város el ne pusztuljon. Csend volt a kabinban. Az emberek, akik elfoglalták a hajót, most Jasont figyelték. Kerk harsogó hangja betöltötte az egész szobát. – Mit akarsz, Jason? Mit próbálsz csinálni? Miért hoztad ezeket az állatokat ide? – hangja elcsuklott a haragtól. – Vigyázz a nyelvedre, Kerk! – mondta Jason csende-
sen a fenyegető szavakat. – Ezek azok az emberek a Pyrruson, akiknek űrhajójuk van. És ha ezt szeretnéd velük megosztani, jobb lesz, ha megtanulsz tisztességesen beszélni. Most pedig azonnal gyere ide, és hozd magaddal Métát és Bruccót! – Jason nézte az idősebb férfi sértett arcát, és megsajnálta. – Ne vágj már olyan savanyú képet, ez még nem a világ vége. De mindenesetre egy új világ kezdete. Még valamit! Hagyd adásban ezt a csatornát, miután ide jössz, hadd tudja meg a városban mindenki, hogy mi történik! Kerk még mondani akart valamit, de azután meggondolta. Elment a képernyőtől, de nem állította le az adást. Hadd tudja meg az egész város, mi fog történni az űrhajó vezérlőtermében.
27. fejezet A harc befejeződött. Olyan hirtelen történt, hogy még igazán fel sem foghatták. Rhes a vezérlőpult sima fémlemezét simogatta szórakozott mozdulattal, talán hogy a hideg fém érintése meggyőzze a valóságról. A többiek lődörögtek, és próbáltak ismerkedni a számtalan különös rendeltetésű műszerrel. Jason fizikailag rettenetesen kifáradt, de nem mutathatta. Kinyitotta az orvosságos dobozt, és keresett benne valami élénkítőszert. Három parányi aranyszínű pirulától elmúlt a gyengesége, s megint tiszta fejjel tudott gondolkodni. – Figyeljetek rám! – kiáltotta. – A harcnak még nincs vége. Mindent el fognak követni, hogy visszaszerezzék az űrhajót, és nekünk erre fel kell készülnünk. Azt akarom, hogy az egyik technikus járja végig az összes fedélzetet, és keresse meg az ajtók központi vezérlőegységét. Meg kell bizonyosodnunk róla, hogy minden bejárati nyílás zárva van. Még jobb lesz, ha embereket küldünk, hogy mindet vizsgálják meg. Kapcsoljuk be valamennyi képernyőt, hogy lássuk, ha valaki az űrhajó közelébe merészkedik. Őrt kell állítani a gépterembe is, hátha sikerül elvágniuk a hajtóműveket a vezérlőteremtől. De mindenekelőtt alaposan át kell kutatnunk a hajót, hátha maradt még itt valaki rajtunk kívül. Végre akadt valami tennivalója az embereknek, megkönnyebbülten sóhajtottak fel. Rhes csoportokra bontotta őket, azután kiosztotta a feladatokat. Jason az irányítóteremben maradt, keze az üzemanyagszivattyú kapcsolóján nyugodott. A harc még nem ért véget.
– Egy harckocsi közeledik – kiáltotta Rhes. – Most lassít. – Kilőjem? – kérdezte a lövegtoronyban ülő férfi. – Várj még! – mondta Jason. – Előbb nézzük meg, ki az. Ha azok, akiket hívtunk, hadd jöjjenek. Ahogy a jármű lassan közeledett, a sugárvető csöve pontosan követte. A vezetőn kívül három utas volt benne. Jason várt, amíg biztosan meg tudta állapítani, kik az utasok. – Ők azok – mondta. – Állítsátok meg őket a bejáratnál, Rhes, és egyesével engedjétek őket a fedélzetre. Vegyétek el a fegyverüket és minden egyéb felszerelésüket. Remélem, nem kell megmagyaráznom, mi az, hogy rejtett fegyver. Főleg Bruccót vizsgáljátok át alaposan. A vékony fickó az, borotvaéles arcvonásokkal. Mestere a fegyvereknek és a túlélésnek. És hozzátok be a sofőrt is, nehogy közben jelentést tegyen rádión a fegyvereinkről vagy a szétlőtt zárszerkezetről. A várakozás nehezen telt. Keze a szivattyú gombján, pedig tisztában volt vele, hogy sohasem tudná megnyomni. Addig jó, amíg mindenki azt hiszi róla, hogy habozás nélkül megteszi. Dulakodás és káromkodás hallatszott a folyosóról.
A foglyokat belökdösték. Jason látta ökölbe szorított kezüket és szemükben a halálos gyűlöletet. – Tartsátok a fal mellett őket! – mondta Rhesnek. – Az íjak legyenek készenlétben! – Szomorúan nézte az embereket, akik valaha a barátai voltak, és akiket most majdnem szétvetett, az iránta érzett gyűlölet. Méta, Kerk, Brucco. És a sofőr Skop volt, akit Kerk valamikor testőrként rendelt mellé. Legszívesebben felkiáltott volna, hogy a játékszabályok megváltoztak! – Figyeljetek – mondta Jason –, mert ettől függ az életetek. Támasszátok a hátatokat a falhoz, és ne próbáljatok hozzám ennél közelebb jönni, mint ahol most vagytok! Ha mégis megteszitek, azonnal lelőnek benneteket. Ha csak magunk lennénk, bármelyiktek köny-nyedén elérne, mielőtt megnyomnám a gombot. De szerencsére nem vagyunk egyedül. Nektek pyrrusi reflexeitek és izmaitok vannak, de az íjászoknak is. Ezért semmi trükk! Öngyilkosság lenne. Ezt csak a ti biztonságotok érdekében mondom. így most már nyugodtan beszélgethetünk, anélkül, hogy valamelyiktek elveszítené a fejét, és hirtelen lelövetné magát. Innen nem tudtok kiszabadulni. Kénytelenek lesztek végighallgatni, amit mondok. Nem tudtok megszökni, vagy megölni, engem. A háborúnak vége. – És mi vesztettünk. És mindez temiattad, van, te áruló! – kiáltotta oda indulatosan Méta. – Mindkét állítás hamis – mondta nyugodtan Jason. – Nem vagyok áruló, mert én minden emberhez hű maradtam, aki ezen a bolygón él, függetlenül attól, hogy a határvidék melyik oldalán van az otthona. Ami a vesztést illeti, nem veszítettetek semmit. Csak nyertetek. Megnyertétek a háborút a bolygó ellen, remélem, megengeditek, hogy megmagyarázzam. – Ezután Rhes felé fordult, aki mogorván nézett maga elé. – Természetesen a te embereid is mindent megnyertek, Rhes. Nincs többé háború a városlakókkal, gyógyszereket kaptok, bolygóközi kapcsolatokat építhettek ki, mindent elértek, amit akartatok. – Ne haragudj, hogy cinikus vagyok – mondta Rhes. – De te mindenki számára a lehető legjobb világot ígéred. Ezt egy kicsit nehéz lesz megoldani, hiszen az érdekeink alapvetően ellentétesek. – A dolgok lényegére tapintottál – mondta Jason –, köszönöm. Az egész probléma azonnal megoldódik, amikor belátjátok, hogy nem ellentétesek az érdekeitek. A béke a város és a farmok között véget vet egy szükségtelen háborúnak. És béke lesz az emberek és a
pyrrusi élővilág között is, mert ebben rejlik minden problémátok gyökere. – Ez az ember megőrült – mondta Kerk. – Lehetséges. De ezt majd akkor döntsétek el, ha már végighallgattatok. Elmondom nektek a bolygó történelmét, mert minden probléma onnan indul ki, és a megoldást is ott fogjuk megtalálni. Amikor a telepesek háromszáz évvel ezelőtt erre a bolygóra érkeztek, figyelmen kívül hagytak egy nagyon fontos tényezőt, amelyben ez a bolygó eltér a galaxis többi világától. Nem szabad őket hibáztatni ezért, enélkül is éppen elég gondjuk volt. Egyedül a gravitáció nem volt szokatlan a számukra, de az időjárástól nagyon sokat szenvedtek, hiszen egy éghajlatilag tökéletesen szabályozott világból érkeztek. Viharok, vulkánkitörések, árvizek, földrengések, éppen elég volt ahhoz, hogy elvegye a józan eszüket. Biztos vagyok benne, hogy sokan közülük valóban bele is őrültek. Az állatvilág örökké ellenségesen viselkedett velük szemben, kivéve néhány ártalmatlan fajt. Szerintem sohasem figyeltek fel rá eléggé, hogy a pyrrusi élővilág tepatikus... – Már megint! – vetette közbe Brucco. – Az vagy nem, teljesen lényegtelen. Már hajlottam rá, hogy egyetértsek az elméleteddel, de az a balsikeres akció bebizonyította, hogy az elmélet rossz. – Egyetértek – mondta Jason. – Nagyot tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy valami külső mentális erő
irányítja a támadásokat a város ellen. Az elmélet teljesen logikusnak látszott, minden bizonyíték erre utalt. A szigetre küldött expedíció tökéletes balsikerrel végződött, de ne felejtsétek el, hogy én mindvégig elleneztem. Ha engedtétek volna, hogy egyedül menjek be a barlangba, a sok véráldozat elkerülhető lett volna. Azt hiszem, észre kellett volna venni, hogy a barlangban élő növények egyszerűen csak erős mentális erővel rendelkező élőlények, amelyek nagyon fogékonyán reagálnak a jelzésekre. Akkor én is azt hittem, hogy ők irányítják a háborút. De azután elpusztultak, és semmi sem változott. De megmutatták nekünk, hol kell keresni az igazi bűnösöket, azokat a lényeket, akik arra kényszerítik a bolygó élővilágát, hogy a város ellen támadjanak. – Kik azok? – kiáltott fel izgatottan Kerk. – Kik? Természetesen ti. Ti mindannyian, akik a városban éltek. Talán nem örültök ennek a háborúnak, mégis ti vagytok a felelősek érte, hogy elkezdődött, és hogy szüntelenül tart. Jason alig tudta elfojtani mosolyát, amint meglátta a döbbent arckifejezéseket. De gyorsan be kellett bizonyítania kijelentését, mielőtt hallgatósága azt hinné, hogy valóban megőrült. – Elmagyarázom, mi a lényege. Mondtam, hogy a Pyrruson minden életforma telepatikus. Az összes rovar, növény és állat. Valamikor nagyon régen, a bolygó iszonyúan kegyetlen környezetében a telepatikus fajoknak sikerült fennmaradniuk a létért folyó küzdelemben, ők fennmaradtak, más fajok eltűntek, s később már összefogtak, hogy a nem telepatikus fajok maradékait felszámolják. Az együttműködés a kulcsszó. Mert normális viszonyok között továbbra is versengtek egymással, azonnal összefogtak, ha mindannyiuk létét fenyegette veszedelem. Ha valamilyen természeti katasztrófa pusztított, a legnagyobb egyetértésben menekültek előle. Hasonló jelenséget lehet tapasztalni bármely bolygón mondjuk egy erdőtűz alkalmával. De itt a kölcsönös fennmaradás sokkal jobban kifejlődött a bolygón uralkodó kegyetlen természeti erők következtében. Bizonyára nem egy állatfajban olyan képességek is kifejlődtek, amelyek a veszélyt előre jelzik. Mint az emberek között a földrengésjelzők. De minden állat tökéletes túlélővé vált, vannak, amelyek a tojásaiknak megtalálják a legbiztonságosabb helyet, mások petéiket a nagyobb állatok bundájára ragasztják, hogy így biztosítsák utódaiknak a fennmaradást. Mindez igaz, egy földrengés alatt tapasztaltam.
– Mindennel egyetértek – kiáltotta Brucco –, de mi a helyzet velünk? Mi köze a háborúnak ahhoz, hogy minden állat együtt menekül? – Nemcsak együtt menekülnek – mondta Jason. – Hanem együttműködnek mindennel szemben, ami létüket fenyegeti. Egyszer majd ökológusok jönnek ide, és el lesznek ragadtatva az itteni élővilág egységétől, amelyet a viharok, árvizek és más természeti katasztrófák kovácsoltak össze. De most már csak egy dolgot kell megvizsgálnunk. A városra irányuló támadásukat. Nem vettétek még észre, hogy természetes ellenségnek tekintenek benneteket? Sohasem tudhatjuk meg pontosan, hogyan kezdődött, de van egy részlet a naplóban, amely még a bolygóra érkezés utáni napokról szól. Azt írja, hogy egy erdőtűz következtében egy csomó állat a telepesek felé rohant. Már ismerték ezeket az állatokat, de most egészen másképp viselkedtek. El tudjátok képzelni, hogyan reagáltak ezek a túlcivilizált emberek, amikor életükben először láttak egy erdőtüzet? Pánikba estek. A táboruk pedig pontosan a menekülő állatok útvonalába esett, így azok gondolkodás nélkül átcsörtettek a táboron. A telepesek pedig ijedtükben lemészárolták a menekülő állatokat. Es ettől kezdve természetes ellenséggé váltak. A katasztrófa sokféle lehet. A két lábon járó fegyvert használók beleillettek a képbe. A pyrrusi állatok támadtak, a telepesek lelőtték őket, és a háború elkezdődött. A túlélők újra támadtak, és értesítették az összes életformát, hogy háború van. A bolygó erős radioaktív sugárzása sokféle mutációt eredményezett, így
szép lassan kialakultak az ember, halálos ellenségei. Sőt azt hiszem, hogy a mentális erő még inkább elősegítette a mutációk fejlődését, így háromszáz év elegendő volt a jelenlegi állapot kialakulásához. A telepesek természetesen tovább harcoltak, így egyre jobban elmélyítették a természetes ellenségképet a környezetükben. Az évszázadok során ők is tökélyre fejlesztették gyilkolóképességüket. És ti az ő leszármazottaik vagytok, és továbbra is a gyűlölet céltáblája. Harcoltok, de szép lassan legyőznek benneteket. Hogyan akartok győzni egy egész bolygó élővilágával szemben, amely minden támadás után megújítja önmagát? Csend követte Jason szavait. Kerk és Méta sápadt arccal állt, ahogy átgondolták a hallottakat. Brucco motyogott valamit, és görcsösen próbált valami hibát találni a gondolatmenetben. A negyedik városlakó, Skop nem értett meg semmit az egészből, vagy nem akarta megérteni. És legszívesebben megölte volna Jasont egy pillanat alatt, ha a leghalványabb lehetősége nyílt volna erre. Rhes törte meg a csendet. Gyors észjárása hamar megtalálta a magyarázat hiányosságait. – Egy ponton hibás az elmélet. Mi a helyzet velünk? Mi is a Pyrrus felszínén élünk, és nem vesszük körül magunkat kőfalakkal meg lángszórókkal. Miért nem támadnak az állatok minket ugyanúgy? Emberek vagyunk, a telepesek leszármazottai, mint a városlakók. – Azért nem támadnak benneteket, mert nem nyilvánítjátok magatokat természetes elienséggé. Rengeteg állat él egy vulkán tövében, és harcol egymással a fennmaradásért. De együtt menekül valamennyi, ha a vulkán kitör. A kitörés teszi a hegyet ellenséggé. Az emberek esetében pedig a gondolataik okozzák ezt a különbséget. A városban mindenkiből árad a gyűlölet és a halál. Élvezik, ha ölhetnek, állandóan a gyilkolás jár az eszükben. Ez az alapvető különbség. A városlakók számára ez biztosította a túlélést. A farmokon az emberek másként gondolkodnak. Ha megtámadja őket egy állat, védekeznek, mint bármely más élőlény. De egy természeti katasztrófa során tökéletesen együttműködnek az állatokkal a túlélés érdekében. – Hogyan alakult ki ez a különbség a két embercsoport között? – kérdezte Rhes. – Valószínűleg sohasem tudhatjuk meg – mondta Jason. – Azt hiszem, a ti őseitek már a kezdet kezdetén is farmerek voltak, s talán közülük sokan rendelkeztek valami telepatikus képességgel. így
egyre inkább sikerült beleilleszkedniük a környezetbe. A városlakók pedig mindinkább eltávolodtak a természetes környezettől. Öltek, hogy életben maradjanak, ezáltal még inkább ellenséggé váltak, és így még többet kellett harcolniuk és gyilkolniuk, hogy fennmaradhassanak. – Én mégsem tudom elhinni – morogta Kerk. – Ez egy szörnyű, de megcáfolhatatlan igazság, de nagyon nehezemre esik, hogy elfogadjam. Kell lennie valami más magyarázatnak is! Jason megrázta a fejét. – Nem, ez az egyetlen. Emlékszel, hogy minden más elméletet alaposan végiggondoltunk, és elvetettünk. Nem hibáztatlak, hogy nehezen akarod elhinni, hiszen ez mindazzal ellentétben áll, amiben egész életedben hittél, és amiért harcoltál. Mintha azt akarnám elhitetni veled, hogy az egyik alapvető természeti törvény nem létezik. Nem létezik a gravitáció, ezt a hatást eddig is valami más erő okozta, de ez az erő most megszűnt. Nyilvánvaló, hogy a szavaimnál konkrétabb bizonyítékot akarnál. Mondjuk, hogy láss valakit a levegőben sétálni. Nem is rossz ötlet – tette hozzá, és Naxához fordult. – Észleltél állatokat a közelben? De nem valami szelíd jószágra gondolok, hanem azokra a vérszomjas, mutáns fenevadakra, amelyek a várost szokták ostromolni. – Tele van a környék velük – válaszolta Naxa. – Azt lesik, mit tudnának megölni. – El tudnád kapni az egyiket? De csak úgy, ha nem esik bajod. Naxa sértődötten horkantott, és már indult is. – Nem született még állat, amely kárt okozhatott nekem.
Csendesen várakoztak, hogy Naxa visszatérjen, mindenki gondolataiba merült. Jason úgy érezte, mindent elmondott. Még egy dolog volt hátra, amit meg akart próbálni, hogy meggyőzze őket, aztán mindannyiuknak el kellett jutnia a végső következtetéshez. Az állatmester hamarosan visszatért egy denevérrel, melynek egyik lábát hosszú bőrszíjhoz kötötte. Az állat kegyetlenül csapkodott és rikácsolt. – Vidd a szoba közepére, hogy elég messze legyen mindenkitől – mondta Jason. – Le tudnád ültetni valamire, hogy ne röpdössön itt össze-vissza? – A karom megfelel a célnak? – Azzal megrántotta a kötelet, és az állat leszállt hosszú szárú kesztyűjére. – Kételkedik valaki abban, hogy ez egy igazi denevér? – kérdezte Jason. – Szeretném tudni, hogy mindannyian elhiszitek, hogy ez nem trükk. – Az állat kétségtelenül valódi – mondta Brucco. – Még ilyen távolságból is érzem a karmaiban levő méreg jellegzetes szagát – mutatott a kesztyűre cseppent méreg sötét foltjaira. – Ha az keresztülmarja magát a kesztyűn, ő halott ember. – Tehát mindenki egyetért abban, hogy az állat valódi – folytatta Jason. – És az elméletemet rögtön bebizonyíthatjuk, ha ti, városi emberek idejöttök, mint Naxa. A gondolatától is ösztönösen hátrább húzódtak. Tudták, hogy a denevér egyenlő a halállal. így volt ez a múltban, a jelenben és a jövőben is. Nem lehet megváltoztatni a természet törvényeit. Méta beszélt mindanynyiuk nevében. – Nem tehetjük. Ez az ember a dzsungelben él, maga is úgy, mint az állatok. Valahogy megtanulta, hogyan közeledjen hozzájuk. De nem várhatod el tőlünk ugyanezt. Jason gyorsan beszélni kezdett, mielőtt az állatmester észrevette volna a sértést. – De bizony, hogy ezt várom tőletek. Ez az egész elméletnek a lényege. Ha nem gyűlölitek ezt az állatot, és nem arra gondoltok folyton, hogy rátok támad, akkor nem fog megtámadni benneteket. Képzeljétek azt, hogy ez egy másik bolygó lakója, és teljesen ártalmatlan. – De nem megy! – mondta lány. – Ez egy denevér! Miközben beszeltek, Brucco előrelépett, szemeit az állaton tartva. Jason intett az íjászoknak, hogy engedjék. Brucco megállt biztos távolságban a denevértől, de szemét továbbra sem vette le róla. Az állat éles
vijjogást hallatott, és szétterpesztette bőrszárnyait. Karmai között két fekete méregcsepp jelent meg. A teremben halálos csend keletkezett. Lassan felemelte a kezét, és az állat fölé helyezte. Azután óvatosan megsimogatta a denevért. Az állat mindvégig nyugodtan viselkedett. Mindenkiből megkönnyebbült sóhaj tört fel. – Hogy csináltad ezt? – kérdezte Méta elfojtott hangon. – Mi? – nyögte Brucco, aki szinte elkábult a meglepetéstől. – Arra gondolsz, hogy megérintettem? Egyszerűen arra gondoltam, hogy ez csak egy makett, nem az igazi. Mindvégig erre koncentráltam, és sikerült! – A kezére nézett, majd az állatra. Hangja most már bátrabb lett. – Ez nem a gyakorláson múlik. Ez a valóság. A külhoninak igaza volt! Mindenben igaza volt, amit mondott! Brucco sikerét látva. Kerk is közelebb jött. Úgy lépkedett, mintha az akasztófa alá menne, merev arcán hatalmas cseppekben gördült le a veríték. De tökéletesen ura volt gondolatainak, és neki is sikerült megérintenie az állatot minden baj nélkül. Méta is megpróbálta, de nem tudta legyőzni magában a félelmet, amikor közelebb jött. – Meg akarom próbálni – mondta –, de most nem tudom megtenni... Mindenki Skop felé fordult, de ő nagyot ordított, és ki akart törni, ezért az őrök kénytelenek voltak leütni.
28. fejezet – Mit csináljunk, most? – kérdezte Méta. A kérdés az összes pyrrusi nevében szólt, akik a szobában voltak, és akik a tévéképernyőkön át végignézték az egész jelenetet. – Mit fogunk csinálni? – tűnődött Jason. Mindenki tőle várta a választ. Ebben a percben eltűnt az emberek közötti különbség. A városlakók éppúgy várták a válaszát, mint az íjászok, akik már leeresztették fegyvereiket. Ez az idegen felbolydította és megváltoztatta egész eddigi világukat, és új, eddig ismeretlen problémák elé állította őket. – Várjatok csak! – emelte fel a kezét. – Én nem vagyok a társadalmi bajok orvoslója. Nincs szándékomban kigyógyítani egy olyan bolygőt a bajaiból, amelyik tele van duzzadó izmú mesterlövészekkel. Eddig is agyonhajszoltak, és a nagy számok törvénye alapján legalább tízszer kellett volna már meghalnom. – Ha mindaz megfelel a valóságnak, amit eddig mondtál – szólalt meg Méta –, akkor te vagy az egyetlen ember, aki segíthet rajtunk. Milyen lesz a jövő? Jason hirtelen belehanyatlott a pilótaülésbe. Végignézett a körülötte lévő embereken. Mindannyian őszintének látszottak. Egyikük sem vette észre, hogy a keze már nincs a kapcsolón. Úgy tűnt, hogy a farmerek és a városlakók megfeledkeztek a háborúról. – Elmondom neked, hogy milyen következtetésekre jutottam – mondta Jason a fotelben fészkelődve, hogy fáradt csontjait kényelembe helyezze. – Nagyon sokat gondolkoztam az utóbbi napokban, hogy milyen megoldást lehetne találni. Az első gondolatom az volt, hogy tökéletes megoldást nem lehet találni. Azt hiszem, a régi példa az oroszlánnal meg a báránnyal itt nem válna be. Azt hiszem, számotokra az lenne a legjobb, ha lerombolnátok a peremvidék betonfalait, és megpróbálnátok barátságban együtt élni a farmerekkel. De ez ugyanazt az eredményt hozná, mint a farkas és a bárány meséjében. Valakinek eszébe jutna, hogy milyen visszataszítóak a grubberek, azok meg azt mondanák, hogy a városlakók mind ostobák, és megint megromlana köztetek a viszony. A harc elölről kezdődne, és a győzteseket felfalnák a fenevadak, amelyek könnyen átjuthatnának a lerombolt, védtelen peremvidéken. Nem, a megoldás nem ilyen egyszerű. Ahogy az emberek hallgatták szavait, rájöttek, hol vannak, s
nyugtalanul néztek körül. Az őrök megint felemelték fegyvereiket, a foglyok visszahátráltak a falhoz. – De belátjátok, hogy igazam van? – kérdezte Jason. – Az egész nem tartana sokáig. Ha nem találunk megfelelő megoldást a jövőre nézve, akkor hagyjuk az egészet a fenébe! Ha az ember azt hiszi, hogy valami igaz, attól még nem biztos, hogy úgy is van. A primitív világok barbár légióinak nem voltak tudományos elméleteik, mégis mindent meg tudtak magyarázni a maguk módján. Ha azok a vadak azt gondolták valamiről, hogy igaz, és jó, akkor a végsőkig tudtak harcolni érte. Azután a téveszméiket hitnek nevezték, mert azt gondolták, igazuk van. És ebben hittek. Ez egy végtelen láncolata a hibás logikának. Valami olyasmi, hogy ami mindig volt, az mindig lesz. És nehéz ebből a körből kiszakadni. A szellemi tehetetlenség önmagában nem okoz gondot, csak a társadalmi tehetetlenség. Ti most azt várjátok, hogy valami megoldást találjak, és szeretnétek, ha megváltozna minden. De vajon megváltozik-e minden ember? Azok, akik nem gondolkoznak, azok, akik a szokásokat követik, ők megváltozhatnak? – Akkor minden hiába? Nincs remény a mi világunk számára? – kérdezte Rhes.
– Én nem ezt mondtam – válaszolta Jason. – Csak arra gondoltam, hogy a gondjaitok nem oldódnak meg egyetlen pillanat alatt. A megoldásnak három feltételét látom, és csak akkor valósulhatnak meg az álmaitok, ha mind a három feltétel teljesül. Az első és legfontosabb dolog, hogy a városlakók és a farmerek egy nemzetté egyesüljenek. Önmagában egyik csoport sem teljes értékű most, ezért nagyszerűen kiegészítenék egymás hiányosságait. A városban rendelkezésetekre állt a tudomány minden vívmánya és a kapcsolat a galaxis többi bolygójával. De gyilkos háborút viseltetek. Ugyanakkor testvéreitek odakinn a dzsungelben békében éltek a bolygó őslakóival, de nem voltak gyógyszereik, nem volt tudományuk és kapcsolatuk az emberiséggel. Össze kell fognotok, és meglátjátok, hogy ezen mindannyian csak nyerhettek. Félre kell tennetek a gyűlölködést, amelyet eddig egymás iránt éreztetek. Új életet kell kezdenetek távol a várostól, az örök háború színterétől. Mindenki, aki rászánja magát, önként kimehet a városból, és magával viszi a tudomány egy kis darabkáját. Odakinn szívesen fogják látni. Azután majd megtanuljátok, hogyan kell együtt élni a bolygóval, nem pedig harcolni ellene. Ezentúl nem városlakók és grubberek lesztek, hanem mindannyian pyrrusi emberek. – És mi lesz a várossal? – kérdezte Kerk. – Itt marad, ahol van. És azt hiszem, semmit sem fog változni. Eleinte szükséged lesz a peremvidékre, hogy életben maradj, annál is inkább, mert egyre többen fogják elhagyni a várost. Talán meg tudsz győzni néhány embert, hogy maradjanak, akikkel tovább folytathatod a harcot, de aztán szép lassan mind meghaltok. Hogy végül mi lesz a várossal? Fogalmam sincs róla. Mindenki csendben volt, a jövőről gondolkodott. – És milyen lehetőségünk van még? – kérdezte Méta. – Van még egy, azt hiszem, ez áll szívemhez a legközelebb – mosolyodott el Jason. – És remélem, találok elég embert, aki velem tart. Előszedem az összes pénzem, és veszek egy jó kis űrhajót, mindenféle spéci műszerekkel meg fegyverekkel. Azután megkérdezem a pyrrusiakat, hogy ki tart velem. – De mi a fenéért csinálnád, ezt? – kérdezte Méta rosszallóan. – Hát nem jótékonyságból, az biztos. Remélem, hogy visszatérül a befektetésem! Tudod, az itt eltöltött hónapok után már nem tudnék visszatérni a korábbi tevékenységeimhez. Nem azért, mert túl sok pénzem van, de azt hiszem, ezek után meglehetősen unalmas lenne.
Ezért elindulnék azzal az űrhajóval, és felderíteném az új világokat. Számtalan bolygót fedeznék fel, de a legtöbb túl vad az átlagos telepeseknek. El tudsz képzelni egy olyan bolygót, amelyik egy pyrrusi telepesnek vad? Akik a városban maradnak, továbbra is szüntelen harcot fognak vívni. Sokan lesznek, akik elhagyják a várost, hogy békességben élhessenek, és megpróbálnak beilleszkedni egy új környezetbe. Én felajánlottam egy harmadik megoldást azoknak, akik el akarnak menni erről a bolygóról, és egy másik világban szeretnének új életet kezdeni. – Ezek a lehetőségek – mondta Méta. – Te melyiket választanád? Mielőtt Jason válaszolhatott volna, éles fájdalom hasított a torkába. Skop magához tért, és villámgyorsan felugrott a földről. Egyetlen mozdulattal kirántotta Jasont a székből, és szorosan fogta a torkát. Az íjászok nem tudtak lőni, mert Jason teste eltakarta a támadót. – Kerk, Méta! – ordította Skop. – Kapjátok fel a fegyvereket! Nyissátok ki az ajtót, az embereink azonnal itt lesznek. Öljük meg ezeket a rohadt grubbereket! Jason megpróbálta lefejteni torkáról az ujjakat, de azok olyanok voltak, mint az acélrudak. Nem tudott megszólalni, és a vér a fülében lüktetett, eltompítva gondolatait. Hamarosan meghal, és veszített. Ezek itt lemészárolják egymást az űrhajóban, a háború pedig tovább folytatódik a Pyrruson, amíg az utolsó ember meg nem hal. Méta előrelendült, és a nyílvesszők azonnal eltalálták.
Az egyik a combját találta el, a másik a karján fúródott át. De a találatok már ugrás közben érték, így a lendület tovább vitte, és rázuhant Skopra és a haldokló külhonira. Ép karját felemelte, és kézéllel lecsapott. Az ütés Skop bicepszét találta el. A férfi karja görcsbe rándult, és elengedte Jason torkát. – Mit csinálsz? – kiáltott a sebesült lányra, aki rázuhant. Félrelökte a lányt, másik kezével még mindig fogta Jasont. Méta nem válaszolt, helyette megint keményen lecsapott, most Skop légcsövére. A férfi elengedte Jasont, és a földön fetrengett fuldokolva. Jason homályosan látta az egész jelenetet. Skop nagy nehezen felállt, fájdalommal teli szemekkel nézett társaira. – Ostobaságot csinálsz! – kiáltott rá Kerk. – Netedd! Skop állatias üvöltésben tört ki, majd a fegyverek felé szaladt, amelyek a szoba távoli sarkában voltak. A nyílvesszők kiröppentek, mire a fegyverekre zuhant, már halott volt. Brucco odament Métához, hogy segítsen neki, de senki sem tartóztatta fel. Jason mély levegőket vett, kezdett magához térni. A képernyőkön keresztül a város lakói mindent láttak. – Köszönöm, Méta..., hogy megértettél..., és hogy segítettél. – Skop tévedett, és neked volt igazad, Jason. – A lány hirtelen elhallgatott, mert Brocco kihúzta karjából a nyílvesszőt. – Nem tudok tovább a városban maradni – folytatta –, ahol az emberek csak így tudnak gondolkodni, mint Skop. Attól tartok, az erdőbe sem mehetek. Láttad, mennyire félek a denevérektől. Ha lehetne, akkor inkább veled mennék. Ezt... nagyon szeretném. Jason nem tudott megszólalni, annyira fájt a torka, csak elmosolyodott, de a lány tudta, ez mit jelent. Kerk szomorúan nézett halott társára. – Valóban tévedett, de én tudom, hogyan érzett. Én nem hagyhatom el a várost, legalábbis egyelőre nem. Valakinek irányítania kell a dolgokat, amíg ezek a változások kialakulnak. A hajód remek ötlet. Nem lesz hiány önkéntesekben. De nem tudom, Bruccót el tudod-e vinni magaddal. – Nem, nem – vetette oda Brucco fel sem nézve, miközben a lány sebeit kötözte. – Éppen elég tennivaló van itt, a Pyrruson is. Az állatvilágot tanulmányozni kell. Talán sok ökológus jön majd ide a galaxis minden részéről, de én leszek az első. Kerk odasétált a képernyőkhöz, hogy végigtekintsen a városon.
Senki sem próbálta megállítani. Nézte a házakat, a gomolygó füstöt, ahol a legutolsó támadás lezajlott, a peremvidéken túl pedig a sötétzöld őserdőt. – Mindent megváltoztattál, Jason. Még egyelőre nem látjuk, de a Pyrrus már sohasem lesz olyan, mint amikor idejöttél. Nem tudom, jobb lesz-e, vagy rosszabb. – Jobb lesz, a fene egye meg! Ennél csak jobb lehet – mondta Jason rekedt hangon, miközben torkát dörzsölgette. – Most pedig fogjatok kezet, hogy mindenki elhiggye, valóban vége van a háborúnak! Rhes megfordult, és pillanatnyi habozás után kinyújtotta a kezét Kerk felé. Az őszes hajú pyrrusi is viszolygott a gondolattól, hogy megérintsen egy grubbert. De végül kezet ráztak, mert mindketten kemény emberek voltak.
NNCL1744-5Cev2.0
Harry Harrison
Halálvilág 2. Regény
PHOENIX KÖNYVEK DEBRECEN
Az első kiadás eredeti címe: The Etical Engineer Copyright © by Harry Harrison 1964 All rigs reserved! A borítón Szendrei Tibor festménye Fordította: Nemes István és Szegi György
Hungarian edition © by Phoenix Könyvkiadó, 1993 Hungarian translation © by Cherubion Kft., 1993 HU ISSN 0865-2953 ISBN 963 7457 96 8
PHOENIX Könyvkiadó és Terjesztő Kft. Felelős kiadó: Hajjá Attila ügyvezető igazgató Szedte és tördelte a Hajja & Fiai Kiadó Nyomtatta és kötötte a Dabasi Nyomda Rt. Felelős vezető: Bálint Csaba vezérigazgató Munkaszám: 93-0047 Terjedelem: (A/5) ív Készüli Dabason, az Úr 1993. évében
Első fejezet – Egy pillanat – szólt Jason a telefonba, majd hirtelen oldalt fordult, és lelőtte a rátámadó szarvasördögöt. – Nem, nincs semmi fontos dolgom. Mindjárt átmegyek; talán segíthetek valamiben. Kikapcsolta a telefont; a rádiós arca eltűnt a képernyőről. Amint elment a szarvasördög szétroncsolt teste mellett, az állat megmozdult, és maradék életerejét összeszedve szarvával lecsapott Jason acélkemény csizmájára. A férfi belerúgott a vonagló állatba, s az a fal tetejéről a dzsungelbe zuhant. A határsávon álló őrtoronyban sötétség honolt, csak a monitorok képernyői és a műszerfal érzékelői világítottak. Méta rámosolygott a belépő Jasonre, majd ismét a vészjelző műszereket kezdte figyelni. – Átmegyek az űrkikötő irányítótornyába – közölte Jason. – A Pyrrus körül orbitális pályán kering egy űrhajó, és ismeretlen nyelven próbál kapcsolatot teremteni velünk. Talán én segíthetek. – Siess vissza! – bólintott Méta. Tekintete végigfutott a műszerek kijelzőin, valamennyi zölden világított. Gyengéden magához húzta Jasont. Vékony karjának izmai éppoly acélosan duzzadt, mint egy férfié, de puha, meleg ajkairól sugárzott a nőiesség. Jason viszonozta a lány csókját. Méta hirtelen kibontakozott az ölelésből, és teljes figyelmét ismét a védelmi rendszer műszerei felé fordította.
– Ez a baj a Pyrrusszal – jegyezte meg Jason. – A túlzott koncentrálás. – Lehajolt, és játékosan megharapta a lány nyakát. Méta felnevetett, és megpaskolta a férfi arcát, anélkül, hogy szemét levette volna a műszerekről. Jason elrántotta a fejét, de nem elég gyorsan. Fájdalmasan vakargatta kivörösödött fülét. – Micsoda amazon... – dünnyögte, miközben kiballagott a szobából. Az űrkikötő irányítótornyában csak egy tizenéves fiú tartózkodott. Még sohasem hagyta el a Pyrrust, és csupán az anyanyelvén beszélt. Jason viszont, mint hivatásos szerencsejátékos, sok világban megfordult, így a galaktikus nyelvek legtöbbjét ismerte. – Most nincs vele kapcsolatunk: a Pyrrus túloldalán jár – közölte a fiú. – Hamarosan visszatér. De ismeretlen nyelven beszél. – Elfordított egy kapcsolót, és a háttérzörejek közül lassan kivehetővé vált egy hang. – ...jeg kan ikke forsta... Pyrrus, kan dig hor mig...? – Azt hiszem, nem lesz probléma – jelentette ki Jason a mikrofonért nyúlva. – Nytdanski nyelvjárás. A Poláris szektor valamennyi bolygóján ezt beszélik. – Pyrrus til rumfarktskib – felelte Jason. A válasz hamarosan megérkezett a korábbi nyelven. – Leszállási engedélyt kérek. Mik az űrkikötő koordinátái? – A leszállási engedélyt megtagadom, és őszintén javaslom, keressen barátságosabb bolygót! – Lehetetlen. Üzenetet hoztam Jason dinAltnak, és úgy tájékoztattak, ő ezen a bolygón tartózkodik. Jason növekvő érdeklődéssel tekintett a recsegő mikrofonra. – Az információja pontos: én vagyok Jason dinAlt. Mi
az üzenet? – Nem közölhetem nyilvános csatornán. Bemértem a rádióadás helyét, és leszállók. Kérem, közölje a pontos adatokat! – Tudja, hogy öngyilkosságot követ el? Ez a galaxis legveszedelmesebb bolygója. Valamennyi életforma, a baktériumtól egészen az űrhajó nagyságú karmos sasig, az ember halálos ellensége. Igaz, hogy átmenetileg most fegyverszünet van, ám egy külhonira mégis csaknem biztos halál vár. Hall engem? Semmi válasz. Jason vállat vont, és a radarernyőt kezdte figyelni. – Nekem mindegy, a maga életéről van szó. De amikor majd kileheli a lelkét, ne mondja, hogy senki sem figyelmeztette. Megadom a leszállási engedélyt, ha megígéri, hogy az űrhajóban marad. Majd én átmegyek önhöz. Körülbelül ötven százalék esélye lesz, hogy a zsilipkamra fertőtlenítőberendezése elpusztítja a bejutó mikroorganizmusokat. – Rendben – jött a válasz. – Nem akarok meghalni, csak az üzenetet szeretném átadni. Jason közölte a leszálláshoz szükséges pályaadatokat. A hajó karcsú teste megjelent a felhők között, majd lassan ereszkedni kezdett. A fúvókák hatalmas porfelhőt kavartak, a hajó nagy döccenéssel földet ért. – Csapnivaló leszállás – jelentette ki a rádiós fiatalember, és megint a műszerei fölé hajolt. Semmi érdeklődést nem tanúsított a látogatóval szemben. A pyrrusiakból, úgy látszik, hiányzik a természetes kíváncsiság, gondolta Jason. Ebből a szempontból ő pontosan az ellentétük. A kíváncsiság hozta a Pyrrusra, ahol szakadatlan háború dúl az emberek és a bolygó
élővilága között, amelynek ő is majdnem áldozatául esett. Most pedig ismét a kíváncsiság hajtotta az újonnan érkezett űrhajó felé. Egy pillanatra elbizonytalanodott. Eszébe jutott, hogy a rádiós nem tudja, mit beszélt az idegennel, mivel a beszélgetés a fiú számára ismeretlen nyelven zajlott. Senki sem tudja, hogy be akar szállni az űrhajóba, ezért ha baj éri, nem várhat segítséget. – Tehát csak magamra számíthatok – motyogta, és felnevetett. Kezét pisztolya fölé tartotta, melyet erőtér rögzített az oldalához. Kezének közeledtére az erőtér hatása ellentétessé vált, és a fegyver a tenyerébe ugrott. Mutatóujja hozzáért az érzékeny elsütőbillentyűhöz, és a csőből kivágódó sugárnyaláb szinte szétrobbantotta a célba vett távoli kaktuszt. Jason tudta, hogy kitűnő reflexekkel rendelkezik, bár sohasem lesz olyan gyors, mint a pyrrusiak, akik a földi gravitáció kétszeresében nőnek fel, és egész életükben harcolniuk kell. Mégis úgy érezte, elég gyors ahhoz, hogy szükség esetén el tudjon bánni egy külhonival. Mielőtt a Pyrrusra jött, gyakran került összeütközésbe a hatóságokkal és a rendőrséggel, de sohasem követett el olyan bűnt, amiért utánaküldenének valakit, hogy letartóztassa. Vajon miért jött ez az űrhajó? Bár az oldalán jól látszott az azonosítási szám, Jason mégis inkább a modern gyártmányú hajó alakját találta ismerősnek. De nem tudott rájönni, hol láthatta. A zsilipkamra külső ajtaja nyitva állt, Jason belépett. Az ajtó azonnal bezárult mögötte, ő pedig becsukta a szemét, amíg az erős ultraibolya sugárzás elpusztította a ruhájára tapadt mikroorganizmusokat. Végül kinyílt a belső ajtó, és Jason felkészülve az esetleges csapdára,
belépett a kabinba. Lába azonban erőtlenül megrogyott, érezte, hogy elesik. Pisztolya azonnal a tenyerébe ugrott, de már nem sikerült célba vennie a műszerfalnál ülő űrruhás férfit. – Gáz... – Csak ennyit tudott mondani, és elvesztette az eszméletét, mielőtt a fémpadlózatra zuhant. Amikor magához tért, pokoli fejfájás gyötörte, mely minden mozdulatára még hevesebben belenyilallt. Kinyitotta a szemét, de az erős fény tovább fokozta fájdalmát, ezért ismét behunyta. Nem tudta, milyen gáz kábította el, de rendkívül gyorsan fejtette ki a hatását, és szervezete ugyanolyan gyorsan hatástalanította. Fejfájása hamarosan enyhült, és a szemét is ki tudta nyitni anélkül, hogy úgy érezze, mintha tűt szúrtak volna belé. Hagyományos űrhajós fotelben találta magát, kezét és lábát leszíjazták. A mellette lévő széken egy férfi ült, és a műszerfal gombjait nyomogatta. Az űrhajó már a magasba emelkedett, lassan elhagyva a bolygó légkörét, kiért a világűrbe. Jason alaposan szemügyre vette a férfit. Kicsit idősnek tűnt ahhoz, hogy rendőr legyen, de valójában nehéz volt pontosan megállapítani a korát. Egészen rövidre vágott haja úgy nézett ki, mint egy kerek házi sapka, de a szeme körüli ráncokat inkább a viszontagságos időjárás okozhatta, mint az eltelt évek. Magas, karcsú teste első pillantásra rendkívül soványnak látszott, de jobban megfigyelve Jason észrevette, hogy csak azért tűnik úgy, mert nincs rajta semmi súlyfelesleg. Oly sokat mozoghatott a szabad levegőn, míg csontjain nem maradt más, mint a sodronyszerű izmok és a naptól kicserzett
bőr. Feje néha megmozdult a vékony nyakon, madárkarmokhoz hasonló ujjai boszorkányos gyorsasággal dolgoztak a műszerfalon. Kis idő múlva Jason felé fordult. – Látom, felébredt. Altatógázt alkalmaztam. Nem szeretem használni, de ez látszott a legbiztonságosabb megoldásnak. Ahogy beszélt, állkapcsa úgy ugrált fel-le, mint egy pénztári ablak. Mélyen ülő, kék szeme komoran bámult előre a sötét, bozontos szemöldök alól. Szavaiban és tekintetében nyoma sem volt a jó kedélynek. – Nem túl barátságos fogadtatás – jegyezte meg Jason, miközben kipróbálta, mennyire erősen fogja kezét a szíj. – Ha tudtam volna, hogy a személyes jellegű üzenete egy adag altatógáz, sohasem adtam volna leszállási engedélyt. – Kénytelen voltam cselhez folyamodni – felelte az idegen. Szája olyan gyorsan nyílt és zárult, mint amikor a béka legyek után kapkod. – Ha lett volna más módja a foglyul ejtésének, nem használok gázt. Ám tekintve, hogy ön hidegvérű gyilkos hírében áll, ráadásul számtalan barátja is lehet a Pyrruson, ez látszott az egyetlen megoldásnak. – Igazán nemes lelkű – morogta Jason. Dühítette a férfi önelégültsége. – A cél szentesíti az eszközt, ugye? Nyitott szemmel jöttem, tehát ne panaszkodjak. De elárulná végre, ki maga, és miért csinálta mindezt? – Mikah Samon vagyok. Visszaviszem önt a Cassyliára, ahol bíróság elé kerül, és elítélik. – Cassylia... Tehát ezért tűnt olyan ismerősnek a hajó. Kicsit meglep, hogy még mindig érdeklődést mutatnak irántam. De azt tudnia kell, hogy a kaszinóban nyert hárommilliárd-tizenhétmillióból igen kevés maradt.
– Cassylia nem akarja visszaszerezni a pénzt mondta Mikah. – És visszavitetni sem akarják, hiszen maga azóta a nemzeti hősük. Amikor kereket oldott a pénzzel, tudták, hogy abból egy vasat sem fognak viszontlátni. Ezért valóságos propaganda-hadjáratot indítottak a környező naprendszerekben, mindenfelé hirdetve: a „Hárommilliárdos Jason” az élő bizonyítéka, hogy a szerencsejátékon milyen hihetetlen összegeket lehet nyerni. A környező rendszerekből özönlöttek az emberek a kaszinókba, hogy megpróbáljanak a szerencsejáték révén könnyen, gyorsan meggazdagodni, ahelyett, hogy fáradságos munkával töltsék az idejüket. – Ne haragudjon, ha kissé lassúnak tűnik ma az észjárásom – mondta Jason, és megrázta zúgó fejét –, de nem tudtam fogni agyilag az elhangzottakat. Miféle rendőr maga, aki bíróság elé akar cipelni, amikor régen elejtették a vádat? – Nem rendőr vagyok – felelte Mikah, és szúrós szemmel nézett Jasonre. – Csak olyasvalaki, aki hisz az Igazságban, semmi több. Cassylia korrupt rendőrei és politikusai valósággal istenítik önt, mint a becsület és tisztesség mintaképét. Közben pedig becstelen módon egyre jobban meggazdagodnak. Szét akarom rombolni ezt a bálványt és a Gonoszt, amely megteremtette. – Elég nehéz feladatnak látszik egyetlen ember számára – jegyezte meg Jason csendesen. – Van cigarettája? – Természetesen sem cigarettát, sem szeszes italt nem tartok a hajón. És nem vagyok egyedül: akadnak követőim. Az Igazság Szervezet olyan erőt képvisel, amit már nem lehet figyelmen kívül hagyni. Rengeteg időt és energiát fordítottunk arra, hogy nyomon kövessük az
életútját, de megérte. Végigjártunk minden helyet, ahol megfordult, Mahauttól egészen a galiptói Nebula Kaszinóig. Olyan mocskos dolgokat tudtunk meg magáról, hogy egy tisztességes ember gyomra felfordul tőle. Minden egyes helyen megszereztük a letartóztatásához szükséges engedélyt. A feltárt bizonyítékok alapján számtalan bolygón súlyos börtönbüntetést szabtak ki önre, sőt akadt, ahol halálra ítélték. – Gondolom, az igazságérzetét cseppet sem zavarja, hogy a bíróságok a távollétemben hoztak ítéletet – fűzte hozzá Jason. – Sem az a tény, hogy én azokat az embereket kopasztottam meg a kaszinókban és játéktermekben, akik balekok pénzét zsebelték be. Mikah Samon néhány másodpercig fontolgatta Jason szavait, majd türelmetlenül legyintett. – Sok más bűncselekményben is vétkesnek bizonyult. Örülhet, hogy vétkei végül jó ügyet fognak szolgálni. Mert ennek segítségével akarjuk megdönteni Cassylia hitvány, korrupt kormányát. – Látja, hová juttatott a kíváncsiságom – morogta Jason. Megfeszítette a karját rögzítő szíjakat, de azok nem engedtek annyit, hogy ki tudott volna szabadulni. – Nemrég még élveztem a szabadságom, amikor a rádióhoz hívtak. Azután ahelyett, hogy hagytam volna lezuhanni egy domboldalon, megadtam a pontos pályaadatokat, és lehoztam az űrhajóját. Majd gyanútlanul besétáltam a csapdájába. Ezentúl meg kell tanulnom leküzdeni a kíváncsiságomat. – Visszataszítónak találom, ahogy kegyelemért próbál könyörögni – jelentette ki Mikah. – Sohasem tennék szívességet egy olyan embernek, mint ön. De nem is
kérnék tőle semmit. – Soha, ez meglehetősen hosszú idő – jegyezte meg Jason csendesen. – Bárcsak józanul tudná mérlegelni a dolgokat. – A szavai arra utalnak, hogy még bízik valamiben. Halála előtt meg fogja ismerni az Igazságot. Ebben valóban a segítségére leszek, mindent elmagyarázok. – Inkább egy kínvallatás – mondta Jason elcsukló hangon.
Második fejezet – A számba fogja rakni az ételt, vagy eloldozza a kezem, amíg eszem? – kérdezte Jason gúnyosan. Mikah ott állt előtte a tálcával, és habozni látszott. Bárki vagy bármi is ez az ember, azt nem lehet rá mondani, hogy ostoba. – Én jobban örülnék, ha megetetne, mint egy kedves nővér. – Egyedül is tud enni – felelte Mikah, és a tálcát letette az asztalra Jason elé. – De csak az egyik kezét oldozom el, nehogy gondot okozzon. – Megnyomott egy gombot a műszerfalon, és a jobb csuklót rögzítő pántok kinyíltak. Jason megmozgatta elzsibbadt ujjait, majd felemelte a villát. Evés közben szeme alaposan végigkutatta a pilótafülke minden részét. Egy ügyes szerencsejátékos figyelme megakad olyan apró részleteken, amelyek felett mások talán elsiklanak. Egy pillantás a másik játékos lapjaiba, mindig megnöveli az ember esélyeit. Megfigyelni mindent, azután a részletek szép lassan összeállnak. Végignézett a kabinon: műszerpult, képernyők, komputerek, kézikönyvek. Minden apróságot megfigyelt és memóriájában elraktározott. Később a részletek majd konkrét tervvé állnak össze. Azonban egyelőre csak egy gondolat alapjainál és egy következtetés végénél járt. Az alaphelyzet: pillanatnyilag ennek a hajónak a foglya, útban Cassylia felé. A következtetés: nem akar fogoly maradni, Cassyliára pedig végképp nincs kedve visszamenni.
Már csak a kettőt összekötő megoldás hiányzott. A szabadulás egyelőre lehetetlennek látszott, de Jason mégsem adta fel a reményt. Bízott a szerencsében. Elhatározta, hogy nyitva tartja a szemét, és türelmesen vár a megfelelő pillanatra. A gyors cselekvés fél siker. Ha viszont az ember túl sokáig habozik, a kedvező pillanat elmúlik, és ez már önmagában balszerencse. Eltolta maga elől az üres tálcát, majd cukrot tett a teába. Mikah kifejezéstelen szemmel bámult maga elé, amint gondolataiba merülve kortyolgatta teáját. Kissé összerezzent, amikor Jason megszólalt. – Említette, hogy nem tart cigarettát a hajón. De azt bizonyára megengedi, hogy a sajátomra rágyújtsak? Csak elő kéne kotornia a zsebemből, mert így leszíjazva nem férek hozzá. – Nem tehetem – felelte Mikah mozdulatlanul. A dohányzás káros az egészségre. Ha cigarettát adnék magának, elősegíteném, hogy rákot kapjon. – Ne legyen ilyen ál szent! – vetette oda Jason. Elégedetten tapasztalta, hogy Mikah elvörösödik. – A rákkeltő anyagokat egyébként is, már évszázadokkal ezelőtt kivonták a dohányból. De ha nem, akkor mit változtatna a helyzeten? Maga visszavisz engem Cassyliára, ahol biztos halál vár rám. Miért érdekli, hogy néhány évtized múlva esetleg tüdőrákot kapnék? – Én nem így látom ezt. Vannak bizonyos szabályok, amelyeket életünk folyamán be kell tartanunk... – Valóban? – vágott a szavába Jason. – Szerencsére nem olyan sok, mint ahogy maga szeretné. Akik ezeket az ostoba szabályokat kigondolják, sohasem látnak az orruknál tovább. Ellenzi például a drogok használatát. De a teát megitta, amely nagy mennyiségű koffeint
tartalmaz, ami köztudottan erős stimuláló és vízhajtó hatású alkaloida. Az űrkikötők vendéglőiben ezért nem szolgálnak fel teát. Tehát a drogokkal és a cigarettával kapcsolatos álláspontját át kellene értékelnie. Mikah elgondolkodott Jason szavain. – Talán igaza van – bólintott végül. – De fáradt vagyok, nincs kedvem ezen vitatkozni. – Kivette a cigarettatárcát Jason zsebéből, és az asztalra dobta. Azután töltött magának még egy csésze teát. – Ne haragudjon, Jason, amiért a kényelmét a saját értékrendemhez próbálom igazítani. A nagy Igazság érdekében néha apróbb igazságtalanságokat kell elkövetni. Alapjában véve megértő vagyok, de elvárom, hogy az emberek azoknak a szabályoknak megfelelően éljenek, amelyeket magam számára is kötelező érvényűnek tekintek. A szerénység persze nagyon fontos, ezért köszönöm, hogy felhívta rá a figyelmem. Az Igazság keresése nehéz feladat. – A nagybetűs Igazság nem is létezik – jelentette ki Jason. Hangjából már eltűnt a harag. Nem akarta, hogy abbamaradjon a beszélgetés, hátha sikerül fogva tartójának figyelmét elterelnie a szabadon maradt jobb kézről. Szájához emelte a teáscsészét, de nem ivott belőle. A félig telt csésze indokolta, hogy szabad kezére továbbra is szüksége van. – Nem létezik Igazság? – töprengett Mikah. – Ezt nem gondolhatja komolyan. A galaxist megtölti az Igazság; az Élet alapköve. Ez emeli ki az Emberiséget az állatvilágból. – Nincs Igazság, sem Élet, sem Emberiség. Legalábbis nem abban az értelemben, ahogy ön gondolja: nagy kezdőbetűvel. Nem léteznek.
Mikah homloka összeráncolódott. – Ezt magyarázza meg! – reccsent rá. – Nem elég világos. – Szerintem az ön elmélete nem elég világos. Az igazság, kis i-vel, egy álláspont jellemzésének a módja. Ám az Igazság, nagy i-vel, csak kitaláció, egy értelem nélküli főnév. Nincs jelentése, nincs semmi értelme. Amikor kijelenti: „Hiszek az Igazságban”, valójában az mondja: „Nem hiszek semmiben.” – Nagyon téved! – rázta a fejét Mikah, felemelve a mutatóujját. – Az Igazság filozófiai elvonatkoztatás, amely réven a tudatunk kiemelt minket az állatvilágból. Ez a bizonyíték, hogy nem vagyunk állatok, hanem felsőbbrendű lények. Az állatok talán tudnak igazságosan cselekedni, de nem ismerik az Igazságot. Látnak, de nem látják a Szépséget. – Ostobaság – morogta Jason. – Magával nem lehet vitatkozni. Mintha nem is azonos nyelven beszélnénk. Egy időre felejtsük el, hogy melyikünknek van igaza, és tisztázzuk néhány alapvető fogalom értelmezését. Kezdjük az elején: meg tudná határozni a különbséget az etika és az ethos között? – Természetesen – jelentette ki Mikah elégedetten csillogó szemmel. – Az etika olyan tudományág, amely azzal foglalkozik, hogy meghatározza, mi jó és mi rossz, mi igaz és mi hamis. Az ethos, vagyis erkölcsi világkép a legfontosabb hitvallások, társadalmi normák, elvek összességét jelenti, amelyek egy adott csoportot vagy közösséget jellemeznek. – Nagyon jó. Úgy látom, a világűr hosszú, magányos éjszakáit a könyvek böngészésével tölti. Most pedig pontosítsuk a két fogalom közti különbséget, mert ez a
beszélgetésünk alapja. Az ethos elválaszthatatlanul hozzákapcsolódik egy adott társadalomhoz, nem lehet tőle elkülöníteni, mert akkor értelmét veszti. Egyetért ezzel? – Nos... – Egyet kell értenie, hiszen ez az ön definíciójából következik. Társadalmi normák nem léteznek társadalom nélkül, hiszen az emberek egymás közötti viszonyát jelentik. Nem? Mikah bizonytalanul, de egyetértőn bólintott. – Most, hogy ebben megegyezik a véleményünk, azt hiszem, tovább léphetünk. Az etika, az ön definíciójának megfelelően, általánosan fogalmazza meg a társadalmi szabályokat. Tehát, ön szerint, az etika törvényei abszolút értelműek, és valamennyi társadalomra érvényesek. Egyetemesek, mint a gravitációs törvények. – Nem tudom követni. . . – Számítottam rá. A magafajta emberek, amikor az egyetemes törvényekről fecsegnek, sohasem veszik figyelembe a kifejezések pontos jelentését. Azt hiszem, a természettudományok fejlődésével kapcsolatos ismereteim kissé hiányosak, de azt tudom, hogy az első gravitációs törvény egy zuhanó test megfigyelésén alapult. A testre hatott egy erő, amely egységnyi idő alatt meghatározott sebességre gyorsította. Ez törvényszerűség, de ki kell egészítenünk azzal, hogy „azon a bolygón” . Különböző gravitációs erővel rendelkező bolygókon a test gyorsulása eltérő eredményt mutat. A gravitációs törvény formulája a következő: mM F= ——
d2 – Ez alapján meghatározható a gravitációs erő mértéke bárhol a világegyetemben. A törvény megmásíthatatlan és mindenütt alkalmazható. Ha tud mondani igazi etikai törvényeket, akkor azoknak is ugyanilyen egyetemes érvényűeknek kell lenniük. Alkalmazhatók a Cassylián, a Pyrruson vagy bármelyik bolygón, bármilyen társadalomban. Most jutottunk el az ön álláspontjához. Amit maga olyan fennkölten etikai törvényeknek nevez... csupa nagybetűvel, mindössze primitív törzsi szokásokként alkalmazhatók, melynek segítségével a birkapásztorok rendet tartanak a házuk táján. Ezek a szabályok nem általános érvényűek, ezt még maga is beláthatja. Gondoljon vissza a különböző bolygókra, ahol megfordult valaha. Az emberi kapcsolatok számtalan módja kialakult. Próbáljon meghatározni tíz olyan törvényt, amely valamennyi társadalomban alkalmazható. Lehetetlen feladat. De fogadni mernék, tud tíz olyan szabályt, amelyek betartását rám akarja kényszeríteni. Ám ha csak az egyikről kiderül, hogy agyrém, hogyan tudná elhitetni velem, hogy a többi általános érvényű? Magának semmi etikai érzéke sincs, ha a környezetére megpróbálja rákényszeríteni a saját, igaznak hitt elveit. Bár ezzel megtalálta az öngyilkosság egy különleges módszerét. – Sértegetni akar? – Ez a szándékom. Mivel nem tudom más módon elérni, az önteltségén próbálok csorbát ejteni. Miért ítéli el a cassyliai pénzszerzésemet, amikor ez az ottani etikai értékrendnek megfelel? Játékkaszinókat tartanak fenn, ahol kizsebelik a balekokat, és ezen senki sem háborodik
fel. Mivel én átvertem őket, megfelelek a társadalmi normáiknak. Ha elfogadják azt a törvényt, hogy a szerencsejátékban tilos csalni, akkor a törvényük etikátlan, nem pedig a csalás. Ha maga visszavisz engem, hogy az ottani törvények szerint ítélkezzenek fölöttem, akkor ez valóban etikátlan cselekedet, én pedig egy gonosz ember védtelen áldozata leszek. – Pokolfajzat! – kiáltotta Mikah magából kikelve. Felugrott, és öklével Jason orra előtt hadonászott. – Össze akar zavarni azzal, hogy mindent félremagyaráz. Létezik egy magasabb szintű törvény, amivel nem ellenkezhet... – Ez hamis álláspont, amit azonnal be is bizonyítok – mutatott Jason a polcon lévő könyvekre. – A saját könyveivel fogom bebizonyítani. Nézzük csak azt a vékony kis kötetet: Lull a szerzője, ha jól látom. Ugye, Ramon Lull Társadalomelmélet című könyve? Mikah szeme kerekre nyílt. – Ismeri Lull írásait? – Hogyne – jelentette ki Jason fölényesen, holott a polcon korábban megfigyelt könyvek közül csak erre emlékezett, az idétlen címe miatt. – Hadd kukkantsak bele, és elmagyarázom, mire gondoltam. – Igyekezett természetes hangon beszélni, bár tudta, hogy az a pillanat közeledik, amit olyan gondosan előkészített. Elgondolkodó arccal szürcsölte a teáját. Mikah Samon levette a könyvet a polcról, és átnyújtotta. Jason belelapozott. – Igen... ez az. Szinte tökéletesen példázza az ön gondolkodásmódját. Szereti Lull műveit? – Kimondhatatlanul – felelte Mikah ragyogó szemmel. – Minden sora valóságos élmény. Szinte árad belőle az
Igazság, amelyet a modern kor zűrzavaros világában már elfelejtettünk. A misztikum és a valóság közötti összefüggések magyarázata. A jelképek értelmezése kristálytiszta logika alapján. – Szerintem semmit sem magyaráz meg – rázta a fejét Jason. – Csak játszik a szavakkal. Kiválaszt egy fogalmat, elvonatkoztatja, majd kapcsolatba hozza más fogalmakkal. A tények nem felelnek meg a valóságnak, ezért értelmüket vesztik. Ez a kulcspontja a kettőnk világa közti különbségnek. Maga az értelem nélküli fogalmak világában él, és ezért elszakadt a valóságtól. Az én világom tényeken alapul, amelyek egytől egyig valóságosak, bizonyítottak, megcáfolhatatlanok és örök érvényűek. Léteznek. – Mondjon egyetlen megcáfolhatatlan tényt! – szólította fel Mikah csendesen. – Látja azt a vastag, zöld könyvet a konzol előtt? Az olyan tényeket tartalmaz, amelyeket ön is elfogad, és igaznak tart. Minden sora aranyat ér. Kérem, nyújtsa ide! – mondta Jason fellelkesülve, és Mikah gyanútlanul besétált a csapdába. Jason felé nyújtotta a könyvet, amely olyan vastag és nehéz volt, hogy mindkét kezével kellett tartania. – Most pedig nagyon figyeljen, és próbálja felfogni, amit hall, még ha esetleg gondot okozna is! – mondta Jason. Mikah gúnyosan elmosolyodott. – Ez itt egy csillagászati kalauz, telis-tele adatokkal. Bizonyos értelemben az emberiség történelme. Nézze a műszerfalon a hipertéri ugrás képernyőjét, és megérti, mire gondolok. Látja azt a vízszintesen futó, zöld vonalat? – Mivel ez a hajó az enyém, és én irányítom,
természetesen ismerem a műszerek kijelzőit – felelte Mikah. – Tárja elém a bizonyítékot! – Türelem – bólintott Jason. – Megpróbálom érthetővé tenni. A zöld csíkon lévő vörös pont az űrhajó helyzetét jelöli. A képernyőn kiírt szám a tervezett érkezésünk helyének kódjele. Ez egy csillagot jelöl, amelynek gravitációs tere akkora, hogy a műszerek a hipertérben is érzékelni tudják. BD89-046-299. Nézzük csak! – Lapozgatni kezdett a könyvben. Nincs neve, csak további kódjelzéseket látok. Lakható bolygók is keringenek körülötte, de azt nem írja, hogy valóban élnek-e ott emberek. – Hová akar kilyukadni? – kérdezte Mikah. – Egy pillanat. Nézze csak a képernyőt! A vörös pont nemsokára eléri a zöld csík végén lévő zöld, úgynevezett, legnagyobb közelségi pontot. Amikor a zöld és a vörös pont találkozik... – Adja ide azt a könyvet! – parancsolta Mikah, Jason felé lépve. Ösztöne azt súgta, valami nincs rendben. De egy kicsit elkésett. – Itt a bizonyíték – kiáltotta Jason, és belevágta a vaskos könyvet a képernyőbe. Mielőtt a monitor darabokra tört, és előtűntek mögüle a bonyolult áramkörök, már a másik kötet is követte társát. Hatalmas csattanás hallatszott, felvillant egy lángnyelv, és az áramkörök elolvadtak. A biztonsági komputerek azonnal kihozták az űrhajót a hipertérből, és hatalmas erőfeszítéssel fénysebesség alá csökkentették eszeveszett száguldását. Az utasok lába alatt remegett a fémpadlózat. Mikah-t a hirtelen megváltozott gravitációs erőtér földhöz vágta. Jason, a székhez szíjazva, jobban viselte a
ránehezedő nyomást; bár úgy érezte, mintha a gyomra kiszakadna a helyéről, és egy pillanatra elsötétült előtte a világ. Mikah emberfeletti erővel próbált lábra állni, miközben Jason gondosan célba vette a szétroncsolt képernyőt, és a tálcát is nagy erővel a könyvek után küldte. – Ez hát a cáfolhatatlan tény – jelentette ki diadalmasan –, a krómozott, tükörfényesre polírozott tény: egyáltalán nem megyünk a Cassyliára!
Harmadik fejezet – Ezzel kimondta a halálos ítéletünket! – jelentette ki Mikah. Arca elgyötörtnek látszott, de hangján sikerült uralkodnia. – Nem egészen – felelte Jason vidáman. – Csak megsemmisítettem a hiperhajtómű irányítókomputerét, ami lehetetlenné teszi, hogy eljussunk egy másik naprendszerbe. De itt leszállhatunk bármelyik lakható bolygón. – Amint sikerül kijavítanom a hibákat, azonnal folytatjuk utunkat a Cassyliára. Ezzel az akciójával semmit sem nyert. – Talán mégis – felelte Jason közönyös hangon. Esze ágában sem volt folytatni az utazást, bármit gondolt is Mikah Samon. A szétzúzott műszereket nézve, fogva tartója is erre a következtetésre jutott. – Tegye vissza a kezét az ülés karfájára – parancsolta, és visszakattintotta a fémpántot Jason csuklójára. Mikah majdnem elesett, amikor a hajó irányt változtatott. – Mi volt ez? – kérdezte. – A biztonsági rendszer működésbe lépett. A fedélzeti komputer ellenőrizte a sérüléseket, és megállapította, hogy súlyos műszaki hiba állt be. Ezért bekapcsolta a biztonsági áramköröket. Kézi vezérléssel kiiktathatja, de szerintem kár a fáradságért. A központi komputer pontosabban dolgozik, mint bármelyikünk. Jobbak az
érzékelői, és minden adatot azonnal figyelembe tud venni. Megkeresi a számunkra alkalmas bolygót, és odajuttat minket a lehető legkisebb idő és energia felhasználásával. Amikor a légkörbe érünk, keressen leszállásra alkalmas helyet. – Egyetlen szavát sem hiszem el többé – közölte Mikah fagyosan. – Kijavítom a hibát, addig is leadom a segélykérő jelzést. Talán valaki meghallja. A hajó ismét megremegett, hirtelen valamennyi fény kialudt. A sötétben jól látszottak a műszerfal mélyéről felvillanó szikrák és lángnyelvek. Azután sziszegő hang hallatszott, és a lángok kihunytak. A fülkét hamarosan a biztonsági rendszer tompa fénye világította be. – Ramon Lull könyvét nem kellett volna odavágnom. Úgy látszik, a hajó gyomrát még jobban megfeküdte, mint az enyémet. – Maga tiszteletlen és szentségtörő! – sziszegte Mikah összeszorított fogakkal. – Megpróbált elpusztítani minket. Semmibe vette a saját életét és az enyémet. Megérdemli a legsúlyosabb büntetést, amit a törvény kiszabhat. – Szerencsejátékos vagyok, de nem olyan rossz ember, mint ahogy ön gondolja – nevetett Jason. – Észrevettem egy halvány lehetőséget, és igyekeztem kihasználni. Maga a biztos halál felé vitt engem. Ha a műszerek megrongálása következtében felrobban az űrhajó, legfeljebb ugyanarra a sorsra jutok. Tehát meg kellett próbálnom. Az ön helyzete merőben más, de ezt, természetesen, nem vehettem figyelembe. Végül is, az egész ügy a maga ötlete volt. Csak saját magát hibáztathatja a következményekért. – Igaza van – mondta Mikah. – Sokkal óvatosabbnak
kellett volna lennem. Elárulná nekem, mit tegyünk, hogy ezek után életben maradhassunk? A hajó irányíthatatlan. – Megpróbálta kiiktatni a biztonsági rendszert? Az a nagy vörös kapcsoló hatástalanítja. – Kikapcsoltam, de az is üzemképtelenné vált. Jason kényelmesen hátradőlt, majd hosszasan hallgatott. – Akkor olvassa el valamelyik könyvét, Mikah – mondta végül. – Hátha a filozófiából lelki vigaszt tud meríteni. Azt hiszem, semmit sem tehetünk. Minden a komputertől függ, és az épen maradt áramköröktől. – Próbálkozzunk kisebb javításokkal? – Maga talán komputer-mérnök? Mert én sem. A beavatkozásunkkal valószínűleg többet ártanánk, mint használnánk. Két napig kóvályogtak az űrben, mire elérték az egyik bolygót. Az éjszakai oldal felől közelítették meg. Az atmoszférát sűrű felhőzet tette átlátszatlanná. Fényeket sehol sem láttak. – Ha lennének a bolygón városok, látnunk kellett volna fényeket, ugye? – kérdezte Mikah. – Nem feltétlenül. Lehetnek odalenn heves viharok vagy védőburokkal fedett városok. Az is előfordulhat, hogy az egész féltekét óceán borítja. – De az is lehet, hogy egyáltalán nem élnek emberek a bolygón – jelentette ki Mikah lemondóan. – Még ha sikerülne baj nélkül leszállnunk, mit számítana? Hátralévő életünket ezen az elhagyatott bolygón kéne leélnünk, valahol a galaxis csücskében. – Ne legyen ennyire pesszimista! – mondta Jason. –
Mi volna, ha levenné a csuklómról ezeket a mandzsettákat? Nélkülük valószínűleg több esélyem lenne megúszni a leszállást. – A becsületszavát adja, hogy nem próbál megszökni a leszállás alatt? – Minek, úgysem hinne nekem. Ha szabadon enged az a maga kockázata. De szerintem a jelenlegi helyzetben tökmindegy, hogy mit gondol. – Még van egy kis dolgom – mondta Mikah, és elfordult. Nem tette szabaddá Jason kezét. Elérték az atmoszférát, és a hajó remegése heves rázkódássá erősödött. A szabadesés egyre növekvő sebességét nem csökkentették a hajtóművek. Éles sivítás hallatszott, a hajó külső burkolata a fehér izzásig hevült. A légkondicionáló berendezés ellenére a belső hőmérséklet is rohamosan emelkedett. – Mi történik? – kérdezte Mikah. – Maga jártasabb ezekben a dolgokban. Lezuhanunk...? – Lehetséges. Két dolog történhet: a hajó hamarosan felrobban, és apró darabjai szétszóródnak a légkörben, vagy a komputernek végül mégis sikerül megoldania a helyzetet. Én bízom benne. Mostanában olyan komputereket készítenek, amelyeket ellátnak mindenféle biztonsági áramkörrel. A külső burkolat még kitart egy darabig, a hajtóművek sértetlenek, csak az irányítás hibásodott meg. Egy jó pilóta ilyenkor hagyná zuhanni az űrhajót, ameddig csak lehet, azután az utolsó pillanatban meredek szögben kiemelné. Tizenhárom G-s gyorsulást kibírnak az utasok, talán még kicsivel többet is. A hajótest valószínűleg összeroncsolódik a földet éréskor, de az nem számít. Reméljük, hogy ezt a manővert végre tudja hajtani a sérült komputer.
– Gondolja, hogy ez fog történni? – kérdezte Mikah aggodalmas arccal, miközben beszíjazta magát a nyomáscsökkentő ülésbe. – Remélem, igen. Kikapcsolná a bilincseimet, mielőtt ágyba bújik? Borzalmas leszállásra kell számítanunk, és ha túléljük, gyorsan kell cselekednünk. Mikah habozott, majd előhúzta fegyverét. – Rendben van, eloldozom. De azonnal lelövöm, ha bármilyen trükkel próbálkozik. Ha épségben földet érünk, újra leszíjazom. Kikapcsolta a karpántokat. – Köszönöm – mondta Jason, a csuklóját dörzsölgetve. A hirtelen fellépő lassulás belepréselte őket az ülésbe, tüdejükből nyögésszerűen préselődött ki a levegő. Mikah ölében ott hevert a fegyver, de olyan nehézzé vált, hogy fel sem tudta volna emelni. Ez egyébként is szükségtelennek látszott, mert Jason sem tudott megmozdulni. Szeme előtt színes karikák milliárdjai táncoltak, és közel járt az ájuláshoz. A lassulás hirtelen abbamaradt. Tovább zuhantak. A két férfi mozdulatlanul meredt egymásra, a másodpercek elviselhetetlen lassúsággal teltek. A földet érés előtti pillanatban a hajó éles szögben elfordult; Jasont hatalmas erő szakította ki a székéből. Tehetetlenül gurult végig a kabin padlóján. Tudatának utolsó gondolata az volt, hogy a fejét próbálja védeni. Karját felemelte, amikor nekicsapódott a falnak. Jason úgy érezte, mintha a halál jeges keze tartaná fogva zsibbadt testét. Saját, hörgésének hangja riasztotta fel
kábultságából. Rettenetesen fázott. Hirtelen rádöbbent, hogy hideg víz folyik az orrából és a szájából. Mikah szorosan fogta a vállát, és próbálta arcát a víz fölött tartani, miközben ő görcsbe ránduló testtel öklendezett. A hajó bugyborékolva tűnt el a mélyben. Jason kezdte megszokni a víz hidegét. Kissé megkönnyebbült, amikor egyik lába alatt szilárd talajt érzett. – Próbáljon kijutni a partra – hörögte Mikah. – Nem tudom tovább tartani... még magamat sem... Sikerült kivánszorogniuk a partra. Az utolsó métereket négykézláb tették meg, mint az állatok. Minden valószerűtlennek tűnt; Jason képtelen volt gondolkodni, csak mászott előre ösztönösen. A sötétben felvillant egy halvány fény, és úgy látszott, mintha feléjük közeledne. Jason nem tudott beszélni, de hallotta, hogy Mikah hörögve kiált segítségért. A fény egyre közeledett, már látták, hogy egy magasba tartott fáklyának a lángja az. Mikah feltápászkodott a földről. A jövevény olyan volt, mint egy lázálom. Alakja nagyjából emberi lényre hasonlított, csak kissé robusztusabbnak tűnt. Arcából félelmetes agyarak meredtek elő. Amint odaért hozzájuk, egy furkósbottal leütötte Mikah-t. A férfi hang nélkül összerogyott. Az idegen Jason felé fordult, de ő nem érzett annyi erőt magában, hogy védekezni tudjon. Megpróbált felállni, ujjai belemarkoltak a fövénybe, de a kimerültségtől visszazuhant... Homály nehezedett a tudatára, bár még nem volt teljesen eszméletlen. Látta a fáklya vibráló fényét, miközben maradék erejét összeszedve a hátára fordult. Lecsukódó szeme megpillantotta a fölé tornyosuló idegent, azután minden elsötétült előtte.
Negyedik fejezet Az idegen mégsem ölte meg, legalábbis egyelőre nem. Csak állt, és szótlanul bámult rá. Lassan teltek a másodpercek, és Jason még mindig életben volt. – K ’e vi stas el...? – mondta az idegen. Jason rádöbbent, hogy mégiscsak emberi lény áll előtte. A feltett kérdés jelentése ott bujkált valahol kimerült agya mélyén. Úgy érezte, meg tudná érteni, bár ezt a nyelvjárást még sohasem hallotta. Válaszolni akart, de csak hörgésszerű hang hagyta el a torkát. – Ven k’n lorcoy... r’pidu! Közeledő lábdobogást hallott, és újabb fáklyák fénye villant fel a sötétben. Amint közelebb értek, Jason szemügyre vette az idegent, és megértette, miért vélte azt korábban, hogy nem ember. Egész testét szorosan egymáshoz varrt állatbőrök borították, a mellkasát védő vastag bőrlemezekre pedig, vörös festékkel, valami jelet rajzoltak. Fejét kagylóból készült sisak fedte, amely teljesen zárt volt, csak a szemnek vágtak két nyílást. A kagylóból kiálló ujj nagyságú tüskék félelmetes külsőt kölcsönöztek a sisak viselőjének. Az egyetlen emberi vonásnak mindössze a sisak alól kilógó dús, fekete szakáll látszott. Egyik vállán sötét alaktalan tárgy lógott, kezében pedig furkósbotot tartott, amivel Jason oldalát böködte. De Jason tudata annyira eltompult, hogy nem tanúsított ellenállást. Egy mély, torokhangon kiadott parancs Jasontől
ötméternyire megállította a közeledőket. Nem értette, miért nem engedi az idegen közelebb jönni a többieket, hiszen a fáklyák fénye ebből a távolságból még elég kevés fényt adott. Ezen a bolygón minden olyan érthetetlennek tűnt. Néhány percre elveszíthette az eszméletét, mert amikor megint felnézett, a fáklyát a homokba szúrva találta, és a bőrruhás férfi éppen Jason csizmájának a lehúzásával foglalatoskodott. Jason rúgkapált, de csizmájának eltulajdonítását nem tudta megakadályozni. Teste alig engedelmeskedett tudatának. Időérzékét elveszítette, az események ijesztő gyorsasággal történtek körülötte. Az idegen most Jason ruháját kezdte lecibálni, miközben gyanakvó pillantásokat vetett a körülötte állók felé. De a mágneszárak működését nem ismerte, ezért dühös morgással próbálta széttépni az acélkemény öltözéket. Diadalmasan kiáltott fel, amikor véletlenül hozzáért a medikit kioldógombjához, és a kis gyógyítókészülék a kezébe pottyant. A csillogó doboz megszerzése elégedettséggel töltötte el. De amint az egyik injekciós tű, erős bőrkesztyűjén áthatolva, beleszúrt a tenyerébe, fájdalmas ordítással földhöz vágta a parányi szerkezetet, és beletaposta a homokba. A pótolhatatlan műszer elvesztése mozgásra késztette Jasont. Felült, és a medikit után nyúlt, de megint elvesztette az eszméletét. Valamivel hajnal előtt az elviselhetetlen fejfájás magához térítette. Valaki rossz szagú prémekkel takarta be, amelyek egészen jól védték testét a hidegtől. Lehúzta
arcáról a durva állatbőrt, és az eget nézte. A távoli csillagok hideg fénye pislákolt a fagyos éjszakában. Mély lélegzetet vett; a levegő égette a torkát, de kitisztította az agyát. Arra gondolt, hogy kábultságát az okozta, hogy a hajó lezuhanásakor feje nekicsapódott a falnak. Ujjai hatalmas dudort tapogattak ki a koponyáján. Biztosan agyrázkódást kapott, ami indokolja, miért nem tudott eddig normálisan mozogni és gondolkodni. A hideg levegő megdermesztette arcizmait, vonakodva bár, de mégis visszahúzta fejére az állatbőrt. Kíváncsi volt, vajon mi történhetett Mikah-val, miután az ijesztő sisakú idegen letaglózta. Elég kegyetlen és váratlan sorsfordulat, amikor az űrhajó lezuhanását sikerült túlélnie. Jason nem érzett különösebb sajnálatot az ösztövér megszállott iránt, de mégiscsak neki köszönheti az életét. Mikah még kimentette őt a vízből, majd rögtön utána az a vadember agyonütötte. Jason elhatározta, amint felépül, megöli a fickót. Kissé meglepődött magán, milyen hamar hatalmába kerítette a szemet szemért ősi ösztöne. Régen csak önvédelemből lett volna képes ölni, de a Pyrruson töltött hosszú idő és az ott látott számtalan halál, úgy látszik, megváltoztatta az értékrendjét. Érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe. Lehúzta fejéről a takarót, a sötét égbolt szürkülni kezdett: hajnalodon. Mikah Samon ott feküdt mellette, feje kilátszott a bőrök közül. Haját feketére festette az alvadt vér, de még lélegzett. – Nehezebb megölni valakit, mint gondoltam – mormogta magában Jason. Fájdalmas mozdulatokkal felkönyökölt, és körülnézett, hogy láthassa, milyen világra került az űrhajón végrehajtott szabotázs
következtében. Sivár pusztaság vette körül; mindenütt fekvő emberek, mint egy elhagyott csatatéren. Néhányan már ébredeztek, kezdtek feltápászkodni, miközben a takaróként használt bőröket maguk köré csavarták. A tengert homokbuckák takarták el, de hallani lehetett a hullámok morajlását. A fagyos levegő könnyeket csalt Jason szemébe. A dűnék tetején megjelent egy ismerős alak, a sisakos férfi. Hosszú kötelet tartott a kezében, azzal foglalatoskodott, majd fémes csilingelés hallatszott. Mikah Samon magához tért, és nyögdécselni kezdett. – Hogy érzi magát? – kérdezte Jason. – Még sohasem láttam ilyen karikás szemet. – Hol vagyok...? – Ragyogó, eredeti kérdés! Nem gondoltam, hogy szokta nézni a tévében a történelmi űroperákat. Fogalmam sincs, hol lehetünk, de adhatok egy rövid áttekintést arról, hogyan kerültünk ide. Persze, csak ha érdekli. – Emlékszem, hogy partra úsztunk, azután egy szörnyeteg jött elő a sötétből, mint a pokol démona. Harcoltunk... – Azonnal fejbe vágta magát egy furkósbottal, ennyi volt az egész küzdelem. Nekem sikerült alaposabban szemügyre venni a démont, de én sem voltam olyan állapotban, hogy harcoljak vele. Valójában ember, csak az öltözéke annyira ijesztő. Úgy tűnik, ő a vezére ennek a hordának. Többet én sem tudok, illetve még annyit, hogy ellopta a csizmámat, amit vissza akarok szerezni, még akkor is, ha meg kell érte ölnöm. – Ne áhítozzon anyagi javak után! – mondta Mikah komoly hangon. – És ne akarjon senkit megölni anyagi
javak megszerzéséért! Maga gonosz ember, Jason... Az én csizmám is eltűnt, sőt azt hiszem, a ruhám is. Mikah bekukkantott a testét borító állatbőrök alá, és megdöbbenten tapasztalta, hogy gyanúja helyénvalónak bizonyult. – Belial! – bömbölte –, Asmodeus, Abadon, Apollyon és Baal-zebub! – Ez igen! – mondta Jason csodálattal. – Látom, előszeretettel tanulmányozta a démonológiát. Csak felsorolta a neveket, vagy meg is tudja idézni őket, hogy a segítségünkre siessenek? – Hallgasson, maga istenkáromló! Engem teljesen kiraboltak! – Felállt, a testét borító állatbőrök a földre estek, és a csípős széltől bőre kezdett elkékülni. – Megkeresem azt a gonosz teremtményt, és visszakövetelem tőle, ami az enyém. Mikah el akart indulni, de Jason elkapta a bokáját, és megcsavarta. Mikah elesett, és kissé megint elkábult. Jason betakarta a bőrökkel. – Kvittek vagyunk – mondta. – Tegnap éjjel megmentette az életem, én pedig most az önét. Ha odamegy sebesülten, fegyvertelenül ahhoz a cserépkályha nagyságú vademberhez, olyan könnyedén megöli magát, mintha csak a fogát piszkálná. Jobb, ha megnyugszik, és nem kever bajt. Minden szorult helyzetből ki lehet jutni, csak meg kell találni a módját. Már hozzá is látok: teszek egy kis sétát. Egyetért? Fájdalmas nyögés volt az egyetlen válasz. Mikah újra elvesztette az eszméletét, fejsebéből megint szivárogni kezdett a vér. Jason felállt, maga köré csavarta a bőröket, hogy védjék a metsző széltől, elkeskenyedő végeiket pedig összekötötte. Azután addig rugdosta a parti
fövényt, míg talált egy követ, amely jól beleillett a kezébe, és alkalmasnak látszott arra, hogy fegyverként használja. Elindult az alvó alakok között. Amikor visszatért, Mikah is jobban érezte magát. A nap már jóval a horizont fölé emelkedett, az emberek valamennyien felkeltek. Körülbelül harmincan lehettek, férfiak, asszonyok, gyerekek. Legtöbben holmijuk rendezgetésével foglalatoskodtak, vagy a földön ülve üres tekintettel bámultak maguk elé. Senki sem törődött az idegenekkel. Jason Mikah felé nyújtott egy kátrányozott bőrcsészét. – Igya meg! Víz, úgy tűnik, ez itt az egyetlen, ami iható. Élelmiszert nem találtam. – A kődarabot még mindig a kezében szorongatta. Mialatt beszélt, az egyik végét a homokba nyomkodta, hogy eltüntesse róla a rátapadt ragacsos, vörös anyagot és a hosszú hajszálakat. – Kicsit körülnéztem, de nem sok látnivaló akadt. Mindenütt ezek a bőrökbe bugyolált, nyomorult alakok. Néhányuknál batyut láttam, másoknál vizestömlőket. Mindent az erősebb kutya elv alapján osztanak el. Elég nehéz volt meggyőznöm őket, de végül sikerült vizet szereznem. Majd megpróbálok ennivalóhoz is hozzájutni. – Kik ezek? Mivel foglalkoznak? – kérdezte Mikah fátyolos hangon. Az ütés utóhatásától még mindig szenvedett. Jason ránézett a bezúzott koponyára, és jobbnak látta, ha nem nyúl hozzá. A sebből még mindig szivárgott a vér. Ha a kétes tisztaságú vízzel lemosná a sebet, minden bizonnyal meg jobban elfertőződne, és az végzetes lenne. – Csak egy dologban vagyok biztos – felelte Jason. – Ezek rabszolgák. Nem tudom, miért vannak itt, mit csinálnak, hová mennek, de a társadalmi helyzetük
fájdalmasan egyértelmű. És a miénk is. Régi kedves ismerősünk, ott a dombtetőn, a főnök. A többiek egytől egyig rabszolgák. – Rabszolgák! – kiáltotta elborzadva Mikah. A szó áthatolt pokoli fejfájásán. – Felháborító! A rabszolgákat fel kell szabadítani! – Hagyjuk most a nagy szólamokat, és nézzük reálisan a helyzetet. Itt csak két rabszolga van, akiket fel kell szabadítani: maga meg én. Ezek az emberek szemmel láthatóan elfogadták a status quó-t, és nem látom okát, hogy változtassunk rajta. Addig miféle felszabadító hadjáratot nem akarok indítani, amíg nem látom tisztán a saját szabadulásom lehetőségét. Ez a bolygó hosszú ideig jól megvolt nélkülem, és bizonyára tovább kering majd a napja körül, miután én már itt hagytam. – Gyáva alak! Az Igazságért kell harcolnia, és az Igazság fogja szabaddá tenni. – Szinte hallom a nagybetűket megint – mondta Jason. – Az egyetlen dolog, ami most szabaddá tehet engem, az én vagyok. És ez az igazság. A helyzet elég rossz, de nem kilátástalan, ezért figyeljen. A főnök neve Ch’aka, és valami portyázó vagy gyűjtögető körúton van. Azt reméltem, hogy megértem a nyelvüket, és így is történt. A Téridő szektorban beszélt eszperantó elcsökevényesedett változata. A nyelv és az a tény, hogy ezek az emberek alig vannak magasabb szinten a kőkori kultúránál, azt bizonyítja, hogy elszakadtak a galaxis többi világától. Bár remélem, hogy nem teljesen. Talán létezik egy kereskedelmi központ valahol a bolygón, és ha igen, később meg fogjuk keresni. Egyelőre sok egyéb dolog miatt kell inkább aggódnunk, de szerencsére beszéljük a nyelvüket. Bár a szavak eltorzultak, egyes
hangok kiestek, azt hiszem, némi erőfeszítéssel meg tudjuk érteni. – Én nem beszélem az eszperantót. – Akkor tanulja meg! Könnyű nyelv, még ebben az elcsökevényesedett változatban is. Csak tartsa nyitva a fülét. Ezek az emberek rabszolgaként születtek, és úgy nőttek fel, mindössze ennyit tudnak. Persze, akad némi nézeteltérés a rangsort illetően. Ha Ch’aka nem figyel, az erősebbek a gyengébbekre hárítják a munkát, de ezt a problémát majd én kézbe veszem. A legnagyobb gondunk Ch’aka, és jól elő kell készítenünk mindent, mielőtt összeakaszkodunk vele. Erős harcos, emellett vezére és útmutatója ennek a csürhének. Ráadásul elég ügyesen végzi a dolgát, tehát egy darabig próbáljunk meg engedelmes rabszolgák lenni. – Rabszolga! Én! – Mikah fel akart ülni, de Jason visszalökte, a kelleténél talán egy kicsit durvábban. – Igen, maga meg én. Ez az egyetlen lehetőségünk, hogy túléljük az adott helyzetet. Csinálja mindig azt, amit a többiek, engedelmeskedjen a parancsnak, és akkor jó esélye lesz, hogy életben marad, amíg sikerül megszöknünk. Mikah válaszát túlharsogta a dűnék közül visszatérő Ch’aka bömbölése. A rabszolgák sietve talpra álltak, felszedték holmijukat, és széles láncot alkottak. Jason felsegítette Mikah-t, és tartotta, amíg a csatárláncban mindenki elfoglalta a helyét. Ekkor Ch’aka belerúgott a hozzá legközelebb állóba, és a csapat lassan megindult, mindenki éberen figyelte a földet. Jason nem értette, mit csinálnak, de nem is nagyon érdekelte. A fő, hogy kettőjüket egyelőre békén hagyták, így is elég nehéz volt a sebesültet vonszolnia. Szerencsére Mikah-nak sikerült
annyira összeszednie magát, hogy kisebb segítséggel ugyan, de a saját lábán tudott menni. Az egyik rabszolga hirtelen kiáltozni kezdett, és izgatottan mutogatott maga elé. A sor megállt. A rabszolga túl messze volt, hogy Jason láthassa, mitől lett olyan izgatott. A férfi lehajolt, egy kihegyezett karóval ásni kezdett, és hamarosan kihúzott a földből valami gömbölyded, ökölnyi tárgyat. Diadalmasan a magasba tartotta, és Ch’akához szaladt vele. A rabszolgahajcsár elvette a valamit, majd amikor a férfi megfordult, hogy a helyére fusson, barátságosan seggbe rúgta. A lánc tovább indult. Még két ilyen titokzatos holmit találtak, és Ch’aka mindhármat bezabálta. Csak miután saját éhségét csillapította, jutott eszébe, hogy alattvalóiról gondoskodjon. Amint a következő gömböcöt megtalálták, magához szólította az egyik rabszolgát, és a hátán lévő kosárba tette. Ettől kezdve a kosarat cipelő férfi ott lépdelt közvetlenül Ch’aka mögött. Ch’aka gondosan odafigyelt arra, hogy a földből kiásott valamik mindegyike a kosárba kerüljön. Jason szerette volna tudni, mik azok, és ehetők-e, mert gyomra egyre hevesebben és követelődzőbben korgott. A Jason mellett haladó rabszolga felkiáltott, és a homokra mutatott. Amikor a sor megállt, Jason elengedte Mikah-t. A férfi leroskadt a földre, és érdeklődéssel figyelte a rabszolgát, amint az hegyes botjával nekiesik a homokbuckának. Hamarosan kiásott egy ráncos, szürke, gömbölyded holmit, amely feltehetően gyökér vagy még inkább gumó lehetett. Ehetőnek látszott, csak nem a rabszolga számára, akinek szinte csörgött a nyála, és vakmerőségében megszagolgatta a gumót. Ch’aka
felháborodott, és amikor a rabszolga bedobta a gumót a kosárba, akkorát rúgott a szerencsétlenbe, hogy az szinte visszarepült a helyére. Nem sokkal később Ch’aka megálljt parancsolt, és a rongyos rabszolgákat maga köré terelte. Ch’aka a kosár fölött mutogatva rájuk, egyenként odahívta őket, és mindegyiknek adott egy vagy több gumót, önhatalmúlag eldöntve, ki mennyit érdemel. A kosár már majdnem kiürült, amikor botjával Jasonre mutatott. – K ’e nam h’vas vi? – kérdezte. – Mia namo estas Jason, mia amiko estas Mikah – felelte Jason eszperantó nyelven. Úgy látszott, Ch’aka megértette, mert bólintott, és morgott valamit, miközben kezével beletúrt a gumók közé. Arcát feléjük fordította, és Jason érezte, hogy figyeli, bár szemét a kagylósisak eltakarta. A bot megint felemelkedett. – Honnan jöttetek? A lángoló hajó, amelyik elsüllyedt, a tiétek volt? – Igen, az volt a mi hajónk. Nagyon messziről jöttünk. – Az óceán túloldaláról? – Minden bizonnyal ez volt a legnagyobb távolság, amit Ch’aka el tudott képzelni. – Az óceán túlpartjáról, igen – válaszolt Jason, mert nem volt kedve csillagászati oktatást tartani. – Mikor eszünk? – A saját hazádban te gazdag ember vagy; van hajód, csizmád. De a csizmád most az enyém, és te magad is az én rabszolgám vagy. Mindketten a rabszolgáim vagytok. – A rabszolgád vagyok – mondta Jason. – De még a rabszolgáknak is kell enniük. Hol az ennivaló? Ch’aka kotorászni kezdett a kosárban, végül kihalászott belőle egy nyamvadt kis gumót. Kettétörte, és a felét odadobta Jason lába elé a homokba.
– Dolgozz keményebben, és akkor többet kapsz! Jason felvette a gumót a földről, amennyire lehetett, ledörzsölte róla a homokot. Egy darabot odanyújtott Mikah-nak, a maradékot bekapta. Foga alatt csikorogtak a homokszemek; a gumónak olyan íze volt, mint az avas viasznak. legszívesebben kiköpte volna, de mégis leküzdötte. Rossz íze ellenére ennivaló volt, és be kellett érnie vele, míg jobbat nem tud szerezni. – Miről beszéltek? – kérdezte Mikah, a gumót rágcsálva. – Apró hazugságok. Azt gondolja, a rabszolgái vagyunk, és én egyetértettem vele. Persze, csak ideiglenesen – tette hozzá Jason, amint meglátta Mikah arckifejezését. – Ez egy ismeretlen bolygó; maga sebesült, nincs ennivalónk, vizünk, és nincs más ötletem, hogyan vészelhetnénk át ezt a helyzetet. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy nem ellenkezünk a Csúfpofájúval. Ha rabszolgának nevez minket, akkor rabszolgák vagyunk. – Jobb lenne szabad emberként meghalni, mint megláncolva élni. – Hagyja már abba ezeket az ostobaságokat! Jobb megláncolva élni, és kieszelni a módját, hogyan szabaduljunk meg. Szabadon élni sokkal kellemesebb, mint szabadként meghalni. Most pedig pofa be, és egyen! Addig nem tehetünk semmit, amíg maga járóbetegnek számít. A nap hátralévő részében tovább haladt a csatárlánc. Jason Mikah-t támogatta, és közben talált két krenó-t, az ehető gumót. Alkonyatkor megálltak, és a földre roskadtak. A főnök szétosztotta az ennivalót. Jason, munkája elismeréseként, valóban nagyobb adagot kapott.
Mindketten hullafáradtak voltak, és lefekvés után azonnal elaludtak. Másnap reggel ismét összeállt a lánc, és megkezdték gumókereső sétájukat. Útjuk során mindvégig a tengerparttal párhuzamosan haladtak. A sor szélén gyalogoló rabszolgának fel kellett másznia a dűnék tetejére, hogy folyamatosan figyelje a tengert. Egy alkalommal valami rendkívüli dolgot fedezhetett fel, mert leugrott a dűne tetejéről, és mindkét karjával hevesen integetni kezdett. Ch’aka azonnal odaszaladt hozzá, néhány szót váltott a felderítővel, azután félrerugdosta az útból. Jason növekvő érdeklődéssel figyelte, amint Ch’aka a földre dobta testes csomagját, kibontotta, majd előhúzott belőle egy rendkívül hatékonynak látszó számszeríjat. Egy beleépített csörlő segítségével kifeszítette a húrt. A bonyolult, aprólékosan kidolgozott szerkezet nem illett bele a primitív, rabszolgatartó társadalomba, és Jason nagyon szerette volna közelebbről is szemügyre venni. Ch’aka előkotort egy nyílvesszőt, és a számszeríjra helyezte. A rabszolgák a földre telepedtek, míg gazdájuk lehasalt, és a dűnék között kúszni kezdett a tengerpart felé. Néhány perccel később fájdalmas visítás hallatszott; a rabszolgák azonnal talpra ugrottak, majd a tenger felé kezdtek rohanni. Jason otthagyta Mikah-t, és az elsők között ért a partra. A rabszolgák megálltak a szokásos távolságra uruktól; izgatott megjegyzéseket tettek a lövés pontosságát illetően, egyhangúlag dicsérve Ch’aka vadásztudományát. Jason kénytelen volt elismerni, hogy szavaik megfelelnek a valóságnak. Hatalmas, fényes
szőrű állat feküdt a sekély vízben, a nyílvesző vége a nyakából állt ki, és a sebből szivárgó vér vörösre festette a vizet. – Hús! Hús! – Cha’aka megöli a rosmaró-t! Ch’aka csodálatos! – Éljen Ch’aka, aki gondoskodik rólunk! – kiáltotta Jason. – Mikor eszünk? De gazdájuk nem törődött a rabszolgák lelkes kiáltozásával. Leült a földre, és néhány percig pihent. Azután újra felcsörlőzte a számszeríjat, kihúzta az állatból a nyílvesszőt, és a húrra illesztette. Azután beledöfte kését a rosmaróba. – Hozzatok fát, és rakjatok tüzet! – parancsolta. – Opisweni, te fogod feldarabolni az állatot. Fogd a kést, és láss hozzá! Azzal felült az egyik dűne tetejére, és fegyverét a közeledő rabszolgára szegezte. Opisweni kihúzta a kést az állat testéből, azután megkezdte a darabolást. Mialatt dolgozott, Ch’aka nyílvesszőjének hegye a férfi hátára szegeződött. – Meglehetősen bizalmatlan ember ez a mi rabszolgatartónk – dünnyögte Jason, miközben fáért indult a többiekkel. Bár Ch’aka birtokolta a fegyvereket, mégis állandóan rettegett az orgyilkosoktól. Ha Opisweninek eszébe jutott volna, hogy a kést másként használja, mint munkaeszközt, azonnal nyílvesszőt kapott volna a tarkójába. Hatásos módszer. A rabszolgáknak sikerült elegendő hordalékfát összegyűjteniük. Amikor Jason visszatért, a rosmaró már nagyobb darabokban hevert. Ch’aka félrerugdosta embereit a farakástól, és batyujából elővett egy másik szerszámot. Jasont érdekelte, mi lehet az, ezért amennyire
lehetett, közel furakodott, és az első körben foglalt helyet. Bár még sohasem látott tűzszerszámot, azonnal rájött a működési elvére. Valami forgó szerkezet recés fémkorongot forgatott egy tűzkövön. Hamarosan szikrák pattantak, és belekaptak az odakészített, száraz mohába. A moha felizzott, Ch’aka pedig addig fújta, míg a parázs lánggá erősödött. Vajon honnan szerezte Ch’aka a számszeríjat és a tűzszerszámot? Mindkét tárgy a rabszolgatartó nomád közösségnél fejlettebb kultúra létezésének bizonyítéka. A bolygóra érkezésük óta ezek voltak a civilizáció első jelei. Később, amikor mindenki a félig megsült húst zabálta, odahúzódott Mikah mellé, és elmondta neki a véleményét. – Van még remény. Ezek az analfabéták sohasem tudnának számszeríjat és tűzszerszámot készíteni. Meg kell tudnunk, hogy az eszközök honnan származnak, és ott mi is elláthatjuk magunkat ilyesmivel. Láttam, amikor Ch’aka elővette a nyílvesszőt; fogadni mernék, hogy acélból készült. – És az miért olyan fontos? – kérdezte Mikah. – Ipari társadalmat feltételez, és talán csillagközi kereskedelmet. – Akkor meg kell kérdeznünk Ch’akát, honnan szerezte őket, és azonnal távozunk. Azután érintkezésbe lépünk a hatóságokkal, megmagyarázzuk a történteket, és megkérjük őket, hogy juttassanak el minket a Cassyliára. Addig nem tartom őrizetben, amíg oda nem érünk. – Ez igazán kedves öntől! – húzta fel Jason a szemöldökét. Mikah valóban megszállott volt, és Jason megpróbált gyenge pontot találni erkölcsi páncélján. – Nem érezne bűntudatot, ha visszavinne oda kivégeztetni?
Azok után, hogy együtt voltunk a bajban, és megmentettem az életét? – Nagyon bántana a dolog, Jason. Főleg mert rájöttem, hogy maga nem is olyan nagyon gonosz. Egy kis átneveléssel hasznos tagja lehetne a társadalomnak. De a személyes érzelmeim nem változtathatnak a tényeken: súlyos bűnöket követett el, amelyekért bűnhődnie kell. Ch’aka hatalmasat böfögött, majd ráförmedt rabszolgáira: – Eleget zabáltatok, disznók! Még elhíztok! Csomagoljátok be a húst, és hozzátok! Sötétedésig még rengeteg krenót kereshetünk. Mozgás! A sor megint összeállt, és lassan megindult a part menti fövényen. A gumókat kosárba gyűjtötték, egy forrásnál pedig megtöltötték ivóvízzel a tömlőket. A nap már közel járt a nyugati horizonthoz, és gyenge melegét felfogta néhány felhő. Jason borzongva nézett körül, majd megpillantott egy sor mozgó pontot a távolban. Könyökével megbökte Mikah-t, aki még mindig annyira gyenge volt, hogy vonszolnia kellett. – Úgy látszik, társaságot kapunk. Kíváncsi vagyok, mennyire illik ez bele a programba. Az erősödő fájdalom elhomályosította Mikah látását. De érdekes módon sem a többi rabszolga, sem Ch’aka nem figyelt fel a közeledőkre. A pontok eltávolodtak egymástól, és már sejteni lehetett, hogy egy másik gumókereső horda közeledik. Tagjai lehajtott fejjel kémlelték a földet; a két csoport lassan haladt egymás felé, a tengerparttal párhuzamosan. A dűnék közelében állt egy durván összerakott kőhalom. Amint a vonal elérte, a rabszolgák megkönnyebbült sóhajjal a földre rogytak. Bizonyára ez
volt a terület határa. Ch’aka odasétált a dombocskához, és lábát az egyik sziklára tette, majd türelmesen figyelte a másik gumókereső horda közeledését, ők is megálltak a határnál, és letelepedtek. A rabszolgák mindkét oldalon kifejezéstelen szemmel meredtek maguk elé; az érdeklődés leghalványabb jelét sem mutatták egymás iránt. A szomszédos horda vezére is közelebb jött, de Ch’akától tízméternyire megállt, és egy irdatlan kőbaltát kezdett lengetni a feje fölött. – Utállak, Ch’aka! – bömbölte az idegen vezér. – Utállak, Pasimba! – hallatszott a válasz. A formális köszöntés után elhangzott még néhány súlyos sértés, miközben mindketten megrázták fegyvereiket, majd leültek csendesen beszélgetni. Pasimba ugyanazt a félelmetes ruhát viselte, mint Ch’aka, legfeljebb apró különbségekkel. Pasimba sisakja a rosmaró koponyájából készült, amit néhány agyar és szarv tett még félelmetesebbé. De mindent egybevetve, a két ember között alig lehetett némi különbséget találni. Mindketten rabszolgatartók voltak. – Ma megint elejtettem egy rosmarót. Tíz nap óta ez már a második – jelentette ki büszkén Ch’aka. – Szerencsés partod van. Sok rosmaró. Hol van az a két rabszolga, amivel tartozol? – Tartozom neked két rabszolgával? – Tartozol kettővel. Ne tettesd magad hülyének! Neked adtam az acélnyilakat. Az egyik rabszolga, amit cserébe kaptam, hamarosan meghalt. Tartozol még eggyel. – Adok neked két rabszolgát. Kihúztam két másikat az óceánból. – Jó partod van.
Ch’aka végigsétált a rabszolgái előtt, majd megállt a férfinál, akit kis híján agyonrúgott, mert meg merte szagolni az egyik gumót. Durván talpra rántotta a földről, majd csizmájával útnak indította a másik csapat felé. – Ez megfelelő lesz – mondta. – Túl sovány, nem tetszik. – Nézd meg jobban: szikár, de izmos. Keményen tud dolgozni, és nem eszik sokat. – Hazudsz! – Utállak, Pasimba! – Utállak, Ch’aka! Hol van a másik? – Ez biztosan tetszeni fog. Az idegen, akit az óceánban találtam. Furcsa történeteket tud mesélni, és jól dolgozik. Jason éppen idejében fordult meg, hogy a rúgás teljes erejét elkerülje, de még így is elvágódott. Mielőtt felállhatott volna, Ch’aka megragadta Mikah karját, és a másik tábor felé vonszolta. Pasimba alaposan megnézte, majd kijelentette: – Nem jó rabszolga. Nagy lyuk van a fején. – Keményen dolgozik – dicsérte Ch’aka a portékáját. – A lyuk már majdnem begyógyult. Baromi erős. – Adsz másikat, ha meghal? – kérdezte Pasimba bizalmatlanul. – Adok. Utállak, Pasimba! – Utállak, Ch’aka! – Várjatok! – kiáltotta Jason. – Ne add el a barátomat! Együtt jobban tudunk dolgozni. Inkább szabadulj meg valaki mástól... A rabszolgák szájtátva figyelték az eseményeket. Ch’aka, furkósbotját a magasba emelte, és bömbölve fordult Jason felé.
– Fogd be a pofád! Rabszolga vagy! Ha még egyszer beleugatsz a dolgomba, agyonütlek! Jason veszteg maradt, mivel úgy látszott, ez az egyetlen dolog, amit tehet. Arra gondolt, mi fog történni Mikah-val. Ha nem hal bele a fejsérülésébe, akkor sem lesz képes elviselni a rabszolgasorsot. De pillanatnyilag nem tehetett érte többet; saját magára is gondolnia kellett. Alkonyatig még tovább meneteltek. Amikor a másik horda eltűnt a távolban, letáboroztak. Jason keresett magának egy széltől védett helyet az egyik dűne tövében. Zsebéből előhúzott egy darab sült húst, amit az előző étkezésnél tett félre. Elég rágós és zsíros volt, mégis lényegesen jobb, mint az az ízetlen krenó, amely a rabszolgák fő táplálékát képezte. Hangos csámcsogással rágta a cubákot, mire az egyik rabszolga odajött hozzá. – Adsz egy kicsit belőle? – kérdezte panaszos hangon, és Jason akkor vette észre, hogy fiatal lány. Eddig valamennyi rabszolgát egyformának talált: kócos haj, bőrökkel borított test. Leszakított egy darabot a húsból. – Nesze. Ülj le, és edd meg! Hogy hívnak? – Cserébe az ennivalóért szeretett volna némi információt kapni. – Ijale – mondta a lány. Elvette a húst, de nem ült le. Másik kezének mutatóujjával megvakarta a fejét. – Honnan jöttél? Vagy mindig itt éltél, ahol most? – Hogyan kérdezzen egy rabszolgát, aki egész életében rabszolga volt? – Nem itt. Először Bul’wajónál voltam, azután Fasimbánál. Most Ch’akához tartozom. – Ki az a Bul’wajo? Olyan főnök, mint Ch’aka? A lány bólintott, miközben a húst máj szólta. – És a d’zertanók, akiktől Pasimba a nyílvesszőket kapta, azok kik?
– Te nem sokat tudsz – mondta a lány, miközben lenyelte az utolsó falatot, és lenyalta a zsírt az ujjairól. – Eleget tudok ahhoz, hogy legyen nálam hús, amikor neked már nincs. Ezért ne élj vissza a vendégszeretetemmel. Kik azok a d’zertanók? – De hát ezt mindenki tudja – vont vállat értetlenül a lány, és keresett egy puha helyet a homokban, ahová leülhet. – A sivatagban élnek, nagyon büdösek, de rengeteg szép holmijuk van. Az egyikük adott nekem valamit, ez a legszebb holmim. Ha megmutatom, nem fogod elvenni? – Nem nyúlok hozzá, de szeretnék mindent megnézni, amit ők készítenek. Nesze, itt van még egy kis hús. És most mutasd a legszebb holmidat! Ijale benyúlt a ruháján elrejtett zsebbe, majd előhúzta ökölbe zárt kezét. Majd büszkén tartotta Jason elé, és kinyitotta ujjait. Jason a tompa fény ellenére jól látta, hogy a lány egy vörös színű üveggolyót tart a tenyerében. – Ugye, milyen szép? – kérdezte. – Nagyon szép – mondta Jason. Őszinte sajnálatot érzett a lány iránt, akinek ősei űrhajókon érkeztek erre a bolygóra, és birtokukban volt egy hihetetlenül fejlett tudomány. Azután elszakadtak a külvilágtól, és utódaik erre a szintre süllyedtek: tudatlan rabszolgákká, akik szemében egy ócska kis üveggolyó felbecsülhetetlen érték. – Jól van – mondta Ijale, és kezdte levenni a testét borító bőröket. – A húst ajándékba adtam, nem kell fizetned érte! – Nem akarsz engem? – kérdezte meglepetten a lány. – Nem tetszem, ugye? Csúnyának találsz? – Nagyon szép vagy – hazudta Jason. – Maradjunk
annyiban, hogy fáradt vagyok. Vajon a lány szép vagy csúnya? Ezt a kérdést nehéz lett volna eldönteni. A csapzott, kócos haj eltakarta arcának egy részét, a többit pedig vastag koszréteg rejtette el. Ajkai kicserepesedtek a széltől, és egyik arccsontján lila zúzódás látszott. – Hadd maradjak veled ma éjszaka, még ha öreg vagy is ahhoz, hogy akarj engem. Mzil’kazi minden este akar engem, és gyakran megver. Nézd csak, most is figyel minket. Egy férfira mutatott, aki tisztes távolból leste őket, és amikor Jason odafordult, még messzebb húzódott. – Ne aggódj „Müzli” miatt! – mondta Jason. – Tisztáztuk a kettőnk viszonyát még a megérkezésem napján. Biztosan észrevetted a fején lévő dudort. – Egy kő után nyúlt, a leskelődő férfi azonnal elszaladt. – Tetszel nekem. Megmutatom újra a legszebb holmimat. – Te is tetszel nekem, de most ne mutasd meg. A túl sok szépség még elvakítaná a szemem. Jó éjt!
Ötödik fejezet Ijale másnap Jason közelében maradt a véget nem érő krenókereső túrán. Amikor lehetett, kérdéseket tett fel a lánynak, és délre megszerezte a part menti síkság ügyeit illető összes információt. A rabszolgák titokzatosnak találták az óceánt; ellátta őket ehető állatokkal, halakkal, és időnként partra vetett egy-egy emberi holttestet. Néha láttak hajókat, de azokról semmit sem tudtak. A felségterületük másik oldalát sivatag határolta, amely még az óceánnál is barátságtalanabb és félelmetesebb volt. A sivatagban csak a d’zertanók éltek és a caróik. Ez utóbbiakat Jason szállítást végző állatoknak vagy gépeknek vélte, de ezt Ijale leírása alapján nem sikerült pontosan meghatároznia. Óceán, part, sivatag jelentette a lány számára a világot; el sem tudott képzelni olyat, ami azon túl lehet. Jason viszont biztos volt benne, hogy létezik a bolygón fejlettebb kultúra; a számszeríj is ezt bizonyította. Mindenáron meg akarta tudni, honnan származik. Ennek érdekében rabszolga mivoltán változtatnia kell az első adandó alkalommal. Sikerült kifejlesztenie egy különleges képességet, amellyel Ch’aka nehéz csizmáját elkerülhette. A munka végső soron nem volt nehéz, és mindig akadt ennivaló. De rabszolgaként engedelmeskednie kellett a parancsnak, és ez nem adott neki lehetőséget arra, hogy megismerje a bolygó többi részét. De azt is tudta, hogy éppen ezért
szökését rendkívül alaposan elő kell készítenie. Délután újabb gumógyűjtő hordával találkoztak. Jason arra számított, hogy a találkozás az előzőhöz hasonlóan fog alakulni. Igen meglepődött, amikor nem ez történt. Amint Ch’aka meglátta a közeledőket, haragra gerjedt; rabszolgái riadtan menekültek a szélrózsa minden irányába. Toporzékolt, hadonászott, furkósbotjával bőr mellvértjét ütögette, amivel tovább hergelte magát, végül a másik csapat felé rohant. Jason igyekezett a nyomában maradni, hogy szemtanúja lehessen a váratlan eseményeknek. A másik csapat rabszolgái is szanaszét futottak, és csak egy bőrvértes, sisakos alak maradt a helyszínen. A két vezér gyorsan közeledett egymás felé, és Jason abban reménykedett, hogy hamarosan lebunkózzák egymást. Ám közelebb érve lejjebb vették a tempót, majd szitkokat szórva megálltak. – Utállak, M’shika! – Utállak, Ch’aka! A szavak ugyanazok voltak, mint korábban, de ezúttal a hangsúly egészen más értelmet adott nekik. – Dögölj meg, M’shika! Megint átmerészkedtél az én területemre a rohadt húsú rabszolgáiddal! – Hazudsz, Ch’aka! Ez a föld mindig az enyém volt. – Takarodj innen! Szavai végén Ch’aka olyan erővel sújtott le félelmetes bunkójával, hogy az kettészakította volna, akit eltalál. De M’shika számított erre, és idejében hátraugrott, miközben válaszcsapást mért ellenfelére. De Ch’aka könnyedén kitért a bunkósbot elől. Ezután gyors ütésváltás következett, amely semmi eredményt nem hozott azon kívül, hogy kicsit megmozgatta a levegőt. Majd
egymásba kapaszkodva kezdtek dulakodni, ezáltal a harc végre komolyabbá vált. Együtt gurultak a földön, fenyegető morgások közepette tépték, marcangolták egymást. A nehéz bunkókat nem használták, inkább a késeket és térdüket részesítették előnyben. Jason most értette meg, miért rögzített Ch’aka agyarakat a térdére. Küzdelmüket nem igazán lehetett kötöttfogású birkózásnak nevezni; mindketten arra törekedtek, hogy megöljék az ellenfelet. De a bőrvértezet megnehezítette ezt a feladatot. A homok már tele volt körülöttük a ruhájukról letört agyarakkal, szarvakkal, elszórt fegyverekkel. Úgy látszott, az összecsapás döntetlenül végződik, amikor a két ellenfél szusszanásnyi időre megpihent, de azután újult erővel estek megint egymásnak. Ch’aka oldotta meg a patthelyzetet azzal, hogy tőrét a földbe döfte, és amikor legközelebb odagurultak, fogaival megfogta a nyelét, majd keresett egy gyenge pontot ellenfele vértezetén. M’shika kibontakozott a szorításból, és feltápászkodott. Karján végigfolyt a vér, és vörösre festette ujjait. Ch’aka azonnal rávetette magát, de a sebesült felkapta bunkóját a földről, és kivédte a támadást. Miközben hátrabotorkált, sikerült felszednie a földről fegyverei nagy részét, majd gyorsan meghátrált. Ch’aka egy darabig szaladt utána, végül feladta az üldözést. Helyette saját erejéről és ellenfele gyávaságáról ordibált hangzatos megjegyzéseket. Jason észrevett egy szarvat a földön, amely valamilyen tengeri állat testrésze lehetett, és gyorsan a ruhája alá rejtette, mielőtt Ch’aka észrevehette volna. Amikor ellenfele túl messzire menekült, Ch’aka visszatért a küzdelem színhelyére, és összegyűjtött
mindent, amit harcászati szempontból értékesnek tartott. Mivel alkonyatig még maradt néhány óra, intett az embereknek, hogy folytassák a vacsorához szükséges mennyiségű krenó összegyűjtését. Jason a földön ülve gépiesen rágta az adagját, amikor Ijale közelebb húzódott hozzá, és vállát Jason oldalához dörgölte, hogy megriassza a ruhája alatt tevékenykedő tetveket. A tetvektől lehetetlen volt megszabadulni; a durván kikészített állatbőrökben tenyésztek, és az emberi test adta nekik a táplálékot. Jason érezte, hogy az ő testét is birtokukba vették, mert egyre többet kellet vakaróznia. Ez az apró kellemetlenség csak fokozta növekvő haragját. – Elegem van ebből a rabszolgaéletből! – mondta, és felugrott. – Merre találok leghamarabb egy d’zertanót? – Arra mindössze kétnapi járás – felelte a lány a sivatag felé mutatva. – De hogyan akarod megölni Ch’akát? – Nem akarom megölni. Egyszerűen csak elmegyek. Már túl sokáig élveztem a vendégszeretetét. – Ezt nem teheted – suttogta a lány. – Meg fogsz halni. – Ch’aka nem ölhet meg, ha nem vagyok itt. – Mindenki rád fog vadászni. Ez a törvény. A szökött rabszolgákat mindig megölik. Jason visszaült a földre, és elgondolkodva rágcsálta a krenót. – Tehát te azt mondod, hogy maradjak még egy darabig. De egyelőre nincs szándékomban megölni Ch’akát, annak ellenére, hogy ellopta a csizmámat. Sőt azt sem látom tisztán, mit segítene rajtam, ha megölném. – Te bolond vagy! Miután megölted Ch’akát, te leszel
a vezér. Akkor azt csinálhatsz, amit akarsz. Hát igen. Most már egyértelművé vált számára a társadalmi felépítés. Amikor rabszolgákat és rabszolgatartókat látott, azt hitte, hogy különböző osztályba tartoznak. De a valóságban mindannyian ugyanabba a társadalmi csoportba tartoztak. Az egyik farkas megeszi a másikat. Észre kellett volna vennie, amikor látta, hogy Ch’aka mindenkit távol tart magától, és éjszakára búvóhelyet keres magának. Hiszen bármelyik rabszolgája bármikor az életére törhetett, és megszerezhette a pozícióját. Mindez arra ösztönözte, hogy ölje meg Ch’akát, ha el akar szökni. Bár még mindig nem érzett hajlandóságot, mégis belátta, hogy meg kell tennie. Aznap éjjel Jason megleste, amikor Ch’aka eltűnt a többiek szeme elől, és megfigyelte, milyen irányba távozik. Persze tudta, hogy a rabszolgatartónak is van annyi esze, hogy tegyen néhány kört, mielőtt nyugovóra tér. Jason mégis úgy gondolta, hogy egy kis szerencsével meg tudná találni, és akkor álmában megölheti. Nem szerette az éjféli merényleteket, és a bolygóra érkezese előtt az volt a véleménye, hogy álmában megölni valakit végtelenül aljas és gyáva cselekedet. De a különleges helyzetek különleges megoldásokat követelnek, és neki egyetlen porcikája sem kívánta, hogy nyíltan kiálljon a tetőtől talpig felvértezett emberrel. Akkor már inkább az orgyilkosság. Nem sokkal éjfél után csendben kibújt a bőrök közül. Ijale látta, hogy elmegy, nyitva volt a szeme, de a lány meg sem moccant. Jason halkan elindult a dűnék között. Tudta, hogy nem lesz könnyű Ch’akát megtalálnia, de türelmesen kutatott, egyre nagyobb köröket átvizsgálva.
Rábukkant néhány szélfútta mélyedésre, kiszáradt patakmederre, és biztosra vette, hogy Ch’aka egy ilyennek a mélyén rejtőzött el. Az a gondolat, hogy Ch’aka különleges előkészületeket tesz az orgyilkosok ellen, akkor villant az agyába, amikor egy vékony zsinórt megérintve kis csengettyű szólalt meg mellette. Eszébe jutott, hogy a bolygóra érkezését követő reggelen ugyanezt a hangot hallotta. Átkozta óvatlanságát, és lassan visszahúzta a kezét, amitől a kis csengő másodszor is megszólalt. A rabszolgatartó valószínűleg minden éjszaka körülveszi magát ezzel a biztonsági hálózattal, és a csengők azonnal felébresztik, ha valaki meg akarja közelíteni az éj leple alatt. Jason halkan elbújt egy kiszáradt patakmederben. Hamarosan lábdobogás szakította meg a csendet, és Ch’aka robusztus alakja jelent meg a holdfényben. Bunkósbotját a feje fölött lengetve egyenesen Jason felé tartott. Mielőtt a bunkó lesújtott, Jason oldalra hemperedett, majd felugrott, és futásnak eredt. Kavicsok repültek szanaszét a lába alól; tudta, ha elesik, vége van. Mégsem tehetett mást: rohant tovább. A nehéz bőrvértet viselő Ch’aka nem tudott lépést tartani vele, és egyre jobban lemaradt. Káromkodott, átkokat ordibált, de nem sikerült Jasont utolérnie. Jason levegő után kapkodva visszatért a táborhoz. A zaj bizonyára felébresztette a rabszolgákat, ezért elbújva, dideregve várt egy órát, míg minden elcsendesedett, és csak azután tért vissza a helyére. Hajnalodott, de nem jött álom a szemére. Azon tűnődött, vajon Ch’aka felismertee; az eseményeket átgondolva arra a meggyőződésre jutott, hogy nem. Amint a nap felkelt, Ch’aka haragtól remegő alakja
megjelent az egyik dűne tetején. – Ki volt az? – bömbölte. – Ki merészelt éjszaka a közelembe jönni? – Gyanakvó pillantásokkal járta körül az ébredező tábort. De senki sem mozdult, csak a csizma elől igyekeztek elhúzódni. – Ki volt az? – kérdezte még egyszer, amikor éppen Jason fekhelyéhez ért. Öt rabszolga Jasonre mutatott, Ijale félelmében megborzongott, és elhúzódott a közelből. Jason nagyot káromkodott társai árulása miatt. Éppen idejében ugrott talpra, és hajolt el a lesújtó buzogány elől. A kiélezett szarv ott lapult a zubbonya alatt, de egyelőre nem akart Ch’akával ilyen nyílt küzdelemben összecsapni. Azt remélte, talál erre más módot. Ezért inkább elszaladt, de az egyik rabszolga elgáncsolta. Mindannyian ellene vannak! Mindannyian egymás ellen vannak, és egyikük sincs biztonságban a többiektől. Nagy nehezen kijutott a táborból, azután felkapaszkodott az egyik dűne tetejére. Hirtelen megfordult, és homokot rúgott a nyomában loholó Ch’aka szemébe. De a rabszolgatartó elővette számszeríját, és ráillesztette az acélvesszőt a húrra. Jason tovább futott, ahogy a lába bírta. Ch’aka lassan követte a nyomokat a dűnék között. Jason hamarosan elfáradt, és kénytelen volt belátni, hogy ez így nem mehet sokáig. Eljött az ideje az ellentámadásnak. A rabszolgákat eltakarták a dűnék, így a küzdelembe nem avatkozhattak bele. Jason elbújt egy szikla mögött, és amint Ch’aka a közelébe ért, rávetette magát. A meglepett vezér ösztönösen lesújtott bunkójával. Jason azonban kitért a buzogány elől; villámgyors mozdulattal megfogta ellenfele lendülő csuklóját, és a hatalmas test lendületét tovább vitte. A sisakos férfi fejjel nekizuhant egy sziklának. Jason
azonnal rávetette magát a hason fekvő alakra. Egyik karját villámgyorsan az álla alá dugta, és felfelé feszítette a fejét. Másik kezével pedig tövig vágta torkába a kiélezett szarvat. Vastag sugárban ömlött a vér Jason kezére, Ch’aka teste hevesen rángatózni kezdett, majd elernyedt, a férfi meghalt. Jason feltápászkodott; lábai remegtek a kimerültségtől. Erős bőrszíjak rögzítették a kagylóból készült sisakot a fejre. Jason kioldozta őket, lehúzta a sisakot, és akkor látta, hogy Ch’aka középkorú férfi volt. Haja teljesen megőszült, sőt szakállában is mutatkozott néhány szürke szál. Ahol a sisak eltakarta, ott arca sápadt maradt. Meglehetősen sok időbe telt, mire leszedte a halottról a vértezetet, és magára öltötte; de végül elkészült vele. Ch’aka lábán Jason megtalálta saját csizmáját; boldogan húzta a lábára. Ahogy Ch’aka a földön feküdt, úgy nézett ki, mint bármelyik rabszolgája. Jason belegurította a testet egy szélfútta gödörbe, majd betemette homokkal. Azután sisakban és teljes vértezetben, hátán a batyuval, amelyben ott pihent a számszeríj, kezében pedig a bunkósbot, elindult a csendben várakozó rabszolgák felé. Amint odaért hozzájuk, azonnal felálltak, és gumókereső csatárláncot alkottak. Jason észrevette, hogy Ijale félelemmel teli szemmel néz rá. Tudni akarja, ki lett a párviadal győztese. – Indulás! – kiáltotta Jason. Felismerve a hangot, a lány félénken elmosolyodott. – Új nap virradt rátok, rabszolgák! – mondta Jason, leginkább magának. – Tudom, hogy még nem hisztek benne, de eget rengető változások előtt álltok. Füttyentésére a sor megindult, ő pedig elégedetten
rágcsálta az első krenót, amit az egyik rabszolga futva hozott neki.
Hatodik fejezet Aznap este tüzet raktak, és Jason úgy helyezkedett, hogy hátát védje a tenger. Levette a sisakot, melynek viselése egy idő után fejfájást okozott, majd magához hívta Ijalét. – Megyek, Ch’aka, engedelmeskedem. A lány odaszaladt hozzá, lekuporodott, és kezdte kibontani a testét borító bőröket. – Milyen véleményed lehet a férfiakról? – sóhajtott Jason. – Csak beszélni akarok veled. És a nevem Jason, nem Ch’aka. – Igen, Ch’aka – mondta a lány. Egy pillantást vetett a férfi sisak nélküli arcára, majd zavartan elfordította a fejét. Jason odatolta elé a krenóval teli kosarat. – Látom, nem lesz könnyű változtatni a szokásokon. Mondd meg nekem, hogy te vagy bárki a többiek közül, vágyott valaha a szabadságra? – Mi az a szabadság? – Azt hiszem, ezzel már válaszoltál a kérdésemre. A szabadság azt jelenti, hogy nem vagytok rabszolgák, azt csinálhattok, amit akartok. – Én ezt nem akarom – borzongott meg a lány. – Akkor ki gondoskodna rólunk? Hogyan találnék krenót egyedül? Sok embernek együtt kell krenót keresnie, egymagában bárki éhen halna. – Ha szabadok lennétek, akkor is együtt maradhatnátok, és együtt kereshetnétek a krenót. – Ez butaság. Ha valaki találna egy krenót, azonnal
megenné, és nem adna belőle a többieknek. Csak akkor adja oda, ha a gazda erre kényszeríti. Én szeretek enni. Jason megvakarta serkenő szakállát. – Mindannyian szeretünk enni, de ez még nem jelenti azt, hogy rabszolgának kell lennünk. Úgy látom, ha a környezetben nem történnek radikális változások, akkor senkit sem tudok felszabadítani, és Ch’akához hasonlóan nekem is meg kell szerveznem a védelmemet, ha életben akarok maradni. Felvette a földről a bunkósbotot, és elhagyta a tábort. Csendben tett néhány kört, majd felmászott a legmagasabb dűne tetejére. Elővette táskájából a „riasztóberendezést”. Ez vékony botokból állt, melyeket zsinór kötött össze. Leszurkálta a botokat körkörösen a domboldal homokjába, úgy, hogy a zsinór mindenütt kifeszüljön. A zsinóron kicsi acélcsengők lógtak, amelyek azonnal csilingelni kezdtek, ha valaki megmozdította a kifeszített madzagot. A kör közepén Jason biztonságban érezhette magát. Lefeküdt a földre, de egész éjszaka nem tudott elaludni; feszülten figyelte, mikor szólalnak meg a csengettyűk. Reggel folytatták a menetelést. Elérték a határt jelző kőrakást, és a rabszolgák megálltak, de Jason intett nekik, hogy menjenek tovább. Boldogan engedelmeskedtek, abban a reményben, hogy végre látni fognak egy jó kis küzdelmet. Reményeik hamarosan kezdtek valóra válni, amikor késő délután a távolban megjelent a szomszédos törzs vékony csíkja, és egy ember rohant feléjük felháborodottan üvöltözve. – Utállak, Ch’aka! – bömbölte Pasimba, de ezúttal így
is gondolta. – A földemre merészkedtél, ezért megöllek. – Még ne! – kiáltotta Jason. – És utállak, Pasimba! Ne haragudj, hogy megfeledkeztem a formaságokról! Nem akarom elvenni a földed, csak beszélni szerettem volna veled. Pasimba megállt, de kőbaltáját készenlétben tartotta. – Új hangod van, Ch’aka – mondta gyanakodva. – Új Ch’aka vagyok. A jó öreg Ch’aka már alulról szagolja az ibolyát. Szeretném visszacserélni az egyik rabszolgát, és már itt sem vagyunk. – Ch’aka jó harcos. Bizonyára jó harcos vagy, Ch’aka. De mégsem olyan jó, mint én! – Hiszek neked, Pasimba. Tíz rabszolga közül kilenc biztosan téged akarna vezéréül. Egyezzünk meg, és azonnal elviszem innen ezt a csűrhet. – Tekintete végigfutott a közeledő csatárláncon, Mikah-t kereste. – Azt a rabszolgát akarom visszakapni, amelyiknek lyuk van a fején. Adok helyette kettőt, akiket magad választhatsz ki. Mit szólsz ehhez? – Jó csere, Ch’aka. Kiválaszthatod a legjobb rabszolgámat, én meg választok a tieid közül kettőt. De a lukasfejű már nincs itt. Túl sok baj volt vele. Egész nap fecsegett, és állandóan rugdosni kellett. Megszabadultam tőle. – Megölted? – Nem pocsékolok el egyetlen rabszolgát sem. Elcseréltem a d’zertanókkal. Adtak érte nyílvesszőket. Akarsz egyet? – Most nem, Pasimba, de köszönöm az információt. – Belenyúlt a tarisznyájába, és elővett egy krenót. – Tessék, fogadd el! – Honnan szereztél mérgezett krenót? – kérdezte
Pasimba leplezetlen kíváncsisággal. – Jó hasznát venném egy mérgezett krenónak. – De hát ez nem mérgezett: ehető. Legalábbis amennyire ezek egyáltalán ehetők. – Nagyon tréfás vagy, Ch’aka. Adok egy nyílvesszőt a mérgezett krenóért. – Értsd meg, hogy nem mérgezett – bizonygatta Jason, és a másik férfi lába elé dobta a gumót. – Én is ugyanezt mondanám. Jó hasznát fogom venni a mérgezett krenónak – mondta, majd Jason lába elé dobott egy nyílvesszőt, miközben felvette a gumót a földről, és elment. Amikor Jason lehajolt a nyílvesszőért, azonnal észrevette, hogy törött, és csak agyaggal ragasztották össze, hogy egy darabig egyben maradjon, de gyakorlatilag már használhatatlan. – Rendben van – kiáltotta Pasimba után, majd halkan hozzátette: – Csak várd meg, míg a barátod megeszi a krenót. Miközben a határ felé vonultak, Pasimba gyanakvó pillantásai kísérték őket. Csak akkor nyugodott meg, amikor Jason hordája maga mögött hagyta a kőhalmot. Jason a sivatag felé irányította csapatát. Mivel közben krenót is gyűjtöttek, így három napba telt, mire elérték a sivatag szélét. Elindulásuk előtt Jason meghatározta a pontos útirányt, de amint a tenger eltűnt a látóhatáron, már nem volt biztos benne, hogy jó irányban haladnak. A rabszolgák nem kérdeztek semmit, csak mentek, amerre ő mondta nekik. Útjuk során rengeteg krenót találtak. Állatot mindössze egyet láttak, valami nyúlhoz hasonló, bundás, de rövid fülű teremtményt. Egy lyuk szélén üldögélt, Jason rálőtt a számszeríjjal, de nem sikerült
eltalálnia. A harmadik napon Jason megpillantott a távolban egy keskeny, kékesszürke csíkot, amelyről hamarosan kiderült, hogy a sivatag. Jason számara különösnek tűnt a beláthatatlan homoktenger, ahol nem nőttek fűcsomók, nem termett életet adó krenó, nem éltek állatok. Elképzelni sem tudta, hogyan tudnak ezen a kietlen vidéken megélni a d’zertanók. Talán a sivatagon túl szántóföldek, legelők, hegyek vannak. A sivatag fölött még felhőket sem lehetett látni. – Hol találjuk a d’zertanókat? – kérdezte Jason a legközelebbi rabszolgát, aki azonnal elfordította a fejét. Jasonnek eleinte akadt némi problémája a fegyelmezéssel, mert a rabszolgák csak akkor engedelmeskedtek, ha rugdosta őket. Ez a szokás annyira beléjük rögződött, hogy a parancs csak akkor volt parancs, ha rúgás is kísérte. Ellenkező esetben elengedték a fülük mellett. Az a törekvése, hogy javítson a rabszolgák életkörülményein, akadályba ütközött, és ezt az akadályt maguk a rabszolgák jelentették. Jason hangos káromkodással belerúgott a kérdezett rabszolgába. – Odébb lesz egy nagy szikla, ott megtalálod őket jött azonnal a válasz. A jelzett irányban Jason észrevett egy sötét pontot, és amint közelebb értek, láthatóvá vált, hogy kőfal. Az építmény olyan hatalmas volt, hogy rengetegen elférhettek a falai mögött. Jason féltette értékes rabszolgáit, ezért tisztes távolban megállította a sort, hagyta, hogy leüljenek, majd bunkóját a kezében tartva közelebb ment, és gyanakvón vizsgálta a falakat. Sehol sem látott őröket, mégis tudta, hogy odabentről figyelik őket. Sejtése beigazolódott, amikor egy férfi
jelent meg a fal tövében, és egyenesen feléjük tartott. Könnyű öltözéket viselt, egyik karján kosár lógott. Amikor egy közeli sziklához ért, leült a földre, maga mellé téve a kosarat. Jason csapdától félve alaposan körülnézett, de a környezetet biztonságosnak ítélte. A közelben nem látott olyan helyet, ahol fegyveres katonák el tudtak volna rejtőzni. Bunkósbotját készenlétben tartva odasétált az idegenhez, és tőle háromlépésnyire megállt. – Üdvözöllek, Ch’aka – mondta az idegen. – Attól féltem, hogy a múltkori félreértés után többé nem foglak látni. Továbbra is ülve maradt; miközben beszélt, ritkás szakállát simogatta. Simára borotvált koponyáját lebarnította a nap, akárcsak ráncos homlokát és orrát, amely elég nagy volt ahhoz, hogy biztos támaszt nyújtson egy formás napszemüvegnek. A napszemüveg kerete valószínűleg csontból készült, és egészen a szemre simult. A férfi öreg volt, Jason úgy gondolta, hogy nem jelenthet veszélyt a számára. – Akarok valamit – jelentette ki Jason Ch’aka stílusában. – Új hang, új Ch’aka. Légy üdvözölve! A régi Ch’aka egy kutya volt, remélem, sokat szenvedett, mielőtt kilehelte a lelkét. Ülj le, barátom, és igyál velem! – Kosarából előhúzott egy kulacsot és két bögrét. – Honnan szerezted a mérgezett italt? – kérdezte Jason a helyi szokásokat utánozva. Ez a d’zertanó értelmes ember lehetett; azonnal észrevette, hogy Ch’aka személye megváltozott. – És mi a neved? – Edipon – felelte az öreg, miközben visszatette a kulacsot és a bögréket a kosárba. – Mi járatban vagy? Nekünk mindig kellenek rabszolgák, ezért remélem,
sikerül üzletet kötnünk. – Egy rabszolgát keresek, aki most nálatok van. Adok cserébe kettőt. Az öreg elmosolyodott, bár a szemét eltakarta a napszemüveg. – Szükségtelen utánoznod a tengerparti barbárok beszédmódját. A kiejtésedből arra következtetek, hogy tanult ember vagy. Melyik rabszolgát akarod? – Amelyiket nemrég szereztétek Fasimbától. Ó hozzám tartozik. – Jason nyugtalanul nézett körül. Ez a vénember sokkal ravaszabb, mint amilyennek látszik, gondolta, és elhatározta, hogy még óvatosabb lesz. – Ez minden, amit akarsz? – kérdezte Edipon. – Pillanatnyilag igen. Átadod nekem a rabszolgát, azután még köthetünk további üzleteket. Edipon hangosan felnevetett, Jason rosszat sejtve hátrálni kezdett, amikor az öreg a szájába dugta két ujját, és éles füttyentést hallatott. A homok megmozdult körülöttük, és titkos föld alatti üregekből emberek másztak elő. Összesen hatan voltak, mindegyiküknél pajzs és buzogány. Jason átkozta könnyelműségét, amiért hagyta, hogy az öreg által választott helyen találkozzanak. Ütésre emelte bunkóját, de az öregember addigra már a szikla mögé menekült. Jason dühösen ugrott oda a legközelebbi emberhez, aki még csak félig tudott előbújni föld alatti üregéből, és iszonyatos erővel lesújtott. A férfi kivédte pajzsával Jason ütését, de az ütés erejétől visszazuhant az üregbe. Jason menekülni próbált, de az egyik katona elállta az útját. Nem volt lehetőség kikerülni, ezért Jason teljes erővel nekiszaladt, és a földre döntötte. Bunkósbotjával akkora csapást mért a fickóra, hogy a védelmül maga elé tartott pajzs kettétört.
Szerencséjére társai addigra odaérkeztek, így Jasonnek velük kellett szembenéznie. Rövid, heves küzdelem következett. Két támadó eszméletlenül feküdt a földön, a harmadik koponyájából pedig ömlött a vér, mire a túlerőnek sikerült Jasont legyűrnie. Hiába kiabált segítségért, rabszolgái mozdulatlanul ültek a földön, miközben a katonák megkötözték a kezét, és elvették fegyvereit. Az egyik katona intett a rabszolgáknak, akik azonnal felálltak, és engedelmesen követték. A kőfalon szélesre tárult egy kapu, és Jason még haragjáról is megfeledkezett, amint megpillantott egy carót, amikről korábban Ijale beszélt. Kétségtelenül az volt. Most értette meg, hogy a tanulatlan lány miért vélte valamiféle állatnak. A jármű legalább tíz méter hosszú volt, alakja leginkább hajóra hasonlított. Az orrát állatfej alakúra formálták, sőt még szőrrel is bevonták. Hatalmas, ragyogó szempár meredt a semmibe, szájában félelmetes fogak látszottak. A jármű oldalán néhány lábat helyeztek el, hogy a szerkezet még jobban hasonlítson egy állatra. De mindez egy civilizált hatéves gyereket sem tudott volna megtéveszteni. Az álcázást valószínűleg a rabszolgák félrevezetése miatt készítették. Egy tanultabb embernek azonnal szemet szúrt volna a lábak alatt elrejtett hat pár kerék, amelyeket ismeretlen anyagból készítettek, és mély futófelülettel láttak el. Motorokra utaló jelet nem látott, de örömmel szimatolta az égett benzin jellegzetes szagát. Ez a jármű az ipari forradalom korszakára jellemző, és vagy itt készült, vagy valahonnan vásárolták. De mindkét eset magában rejtette annak lehetőségét, hogy megszabaduljon erről az átkozott bolygóról.
Az ijedt rabszolgák némi rugdosás után felkapaszkodtak a caró fedélzetére, ahová a megkötözött Jasont is feltette négy tagbaszakadt fickó. Jason a fedélzet deszkáin feküdt, és a szerkezet működési elvén töprengett. A fedélzet elülső részében kinyílt egy ajtó, amely valószínűleg a gépházba és az irányítófülkébe vezetett. – Indulunk – kiáltotta Edipon, és vékony karját a magasba lendítette. – Húzzátok fel a létrát! Narsisi, maradj elöl, és jelezd az utat! Én pedig lemegyek a szentélybe, és könyörögni fogok a szent erőknek, hogy baj nélkül eljuttassanak minket Putl’kóba. – Elindult a kabin felé, majd megállt, és az egyik katonához fordult. – Erebo, te lusta disznó, nem felejtetted el megtölteni az istenek víztartályait? Nem szeretném, ha útközben megszomjaznának! – Megtöltöttem, megtöltöttem – mondta Erebo, egy fonnyadt krenót rágcsálva. Amint végeztek az előkészületekkel, Edipon bement az irányítófülkébe, és becsukta maga mögött az ajtót. Hamarosan zakatolás hallatszott odabentről, és fekete füst tört elő egy kipufogócsőből. Csaknem egy teljes órára volt szüksége a szent erőknek, hogy rászánják magukat az indulásra; nyögve, csikorogva lélegezték ki a fehér füstöt. Négy rabszolga ijedtében elájult, a többiek pedig beletörődéssel várták a halált. Jason valaha érdeklődött a primitív gépezetek iránt, ezért nem lepte meg a magasba szálló gőzfelhő; közönyösen figyelte, hogyan döcög ki a nehézkes jármű a kapun, és vág neki a sivatagnak. A vastag füstből és a lassú haladásból arra következtetett, hogy a primitív szerkezet nem túl hatékonyan hasznosítja az energiát.
A rabszolgák sikoltoztak, többen át akarták vetni magukat a korláton, de ezeket az őrök sietve lebunkózták. Azután sorra járták a rabokat, és mindegyiknek a torkán leöntöttek valami sötét folyadékot, amitől azok elaludtak vagy meghaltak. Jason valószínűbbnek tartotta, hogy csak elaltatták őket, mert minek szállítanának hullákat a fedélzeten. Jason ezt logikusnak tartotta, de a rémült rabszolgák képtelenek voltak eljutni ennek a gondolatmenetnek a végéré. Ezért elkeseredetten küzdöttek az életükért. Amikor Jason került sorra, türelmesen várta a folyadékot hozó őröket. Azután az egyik alól kirántotta a lábát, a másikat pedig gyomron rúgta. Ám a két őr kedvét nem szegte ez a kis akció: ráültek Jasonre, befogták az orrát, és beleöntötték szájába a sötét színű italt. A folyadék égette a torkát, de néhány másodperc múlva erős kábultságot érzett, majd egyre növekvő fáradtság tört rá, végül elaludt.
Hetedik fejezet – Igyál még egy kicsit! – mondta egy hang. Hideg víz csapódott Jason arcába, és egy része a torkára szaladt, amitől köhögni kezdett. Valami kemény tárgy préselődött a hátának, és csuklója is rettenetesen fájt. Emlékezete lassan kezdett visszatérni: eszébe jutottak a harc, a foglyul ejtése és a cáron lejátszódott események részletei. Amikor kinyitotta a szemét, észrevett egy sárgás fénnyel világító lámpát a feje fölött. Fájdalmasan hunyorgott, majd megpróbált felülni. Ismerős arc jelent meg előtte. – Valóban maga az, Mikah, vagy ez csak lázálom? – Nem menekülhet az Igazság elől, Jason. Szeretnék feltenni önnek néhány kérdést. Jason felnyögött. – Tényleg maga az. Ilyen szavakat még lázálmaimban sem hallottam. De előbb beszéljen az itteni viszonyokról. Mivel korábban lett a d’zertanók rabszolgája, mint én, biztosan többet sikerült megtudnia. – Jason rádöbbent, hogy a csuklójában érzett fájdalmat nehéz acélbilincsek okozzák. A bilincseket lánc rögzítette egy vastag deszkához, amin Jason feje pihent. Miért vannak rajtunk ezek a bilincsek? Itt ilyen a vendégszeretet? Mikah nem válaszolt a kérdésre, helyette visszatért saját témájához. – Amikor utoljára láttam, maga Ch’aka rabszolgája volt, majd később a többi rabszolgával együtt behozták ide, megbilincselve, eszméletlenül. A mellettem lévő
hely éppen megüresedett, kértem őket, hogy ide tegyék, hadd viseljem gondját, végül beleegyeztek. De most szeretnék megtudni néhány dolgot. Amikor levetkőztették, Ch’aka ruháját és sisakját viselte. Hol van most ő, és mi történt vele? – Én vagyok Ch’aka – mondta Jason, majd torkát hirtelen összeszorította a köhögés. Egy fakupából hatalmasat kortyolt. – Ennyire bosszúvágyó, Mikah? Hol van most a „Tartsd oda a másik arcod is!” hangzatos jelmondata? Ne akarja elhitetni velem, hogy gyűlöli azt az embert, amiért bezúzta a koponyáját, majd elcserélte néhány nyílvesszőért? Mindenesetre örülhet, hogy a gonosz Ch’aka nincs többé. Ott pihen a tengerpart homokjában. Mivel az állása megüresedett, én elvállaltam a munkát. – Megölte őt? – Nos, tulajdonképpen... igen. De ne gondolja, hogy könnyű feladat volt; fegyverekkel rendelkezett, erős vértezettel, én meg csak a velem született ügyességemre hagyatkozhattam. De szerencsére az is elegendőnek bizonyult. Éjszakára riasztórendszerrel vette magát körül, ezért amikor álmában akartam végezni vele... – Micsoda? – vágott közbe Mikah. – Éjszaka akartam elkapni. Gondolja, hogy akad olyan épeszű ember, aki kiállna fegyvertelenül párviadalra azzal barommal? Végül mégis így történt, mert az apró kacatjai felriasztották álmából. Rövid küzdelemben legyőztem, és én lettem a Ch’aka. De uralkodásom nem mondható hosszúnak, sem dicsőségesnek. Megtudtam, hogy eladták magát a d’zertanóknak, ezért elmentem a sivatag széléig, ahol egy Edipon nevű gonosz, vén varjú csapdába ejtett. Most megint ugyanolyan rabszolga
vagyok, mint a többiek. Ennyi az egész. Most mondja el maga, hogy hol vagyunk, és mi az ábra... – Orgyilkos! Rabszolgahajcsár! – Mikah annyira elhúzódott, amennyire a láncok ezt lehetővé tették. – Két újabb bűnnel szaporodott aljas tetteinek sora. Hányinger fog el, ha arra gondolok, hogy valaha szimpátiát éreztem maga iránt, és megpróbáltam segíteni. Ezután is a segítségére leszek, de csak annyira, hogy életben maradhasson, és visszavigyem a Cassyliára, ahol bíróság elé kerül, és kivégzik. – Szeretem a pártatlan bíróságokat – mondta Jason visszafojtva köhögését, majd ivott még egy pohár vizet. – Csak azt nem értem, miért vádol olyan dolgokkal, amelyeket ezen a bolygón nem tekintenek bűnnek. Milyen furcsa lenne, ha egy kannibált elvinnének a civilizált társadalomba, és ott halálra ítélnék azért, mert odahaza jóízűen elfogyasztotta embertársait. – Az emberevés olyan borzalmas bűn, hogy bárhol követi el valaki, halállal kell bűnhődnie érte. – Ha valaki beoson a hátsó ajtón, és megeszi az embertársát, akkor igen. De ha az illető olyan törzshöz tartozik, ahol nemzeti eledel az ellenség roston sütve, akkor ez nem tekinthető bűnnek. Nem látja át, hogy az emberi cselekedeteket csak az adott környezet figyelembevételével szabad megítélni. A kannibalizmus egyes primitív törzsekben éppolyan természetes, mint az ön társadalmában a templomba járás. – Istenkáromló! A bűn az bűn! Vannak olyan törvények, amelyeket minden társadalomban be kell tartani. – Ó, nem, ilyen törvények nincsenek. Éppen ez az a pont, ahol a középkori nézetei csődöt mondanak.
Valamennyi társadalmi törvény relatív, és nem abszolút érvényű. Minden eszme csak meghatározott környezetben alkalmazható. Ha onnan kiragadjuk, értelmét veszti. Az itteni viszonyoknak megfelelően én igazságosan és becsületesen viselkedtem. Megpróbáltam a rabszolgatartómat álmában meggyilkolni, ami a legtermészetesebb módja, hogy egy törekvő ifjú az öreg vezér helyére lépjen. Biztos vagyok benne, hogy Ch’aka is így szerezte meg a vezérséget. Itt az erőszak szabja meg a törvényt. Amint átvettem a törzs irányítását, megfelelően gondoskodtam rabszolgáimról, bár ők ezt egyáltalán nem értékelték. Az egyetlen baklövésem, hogy elindultam a maga felkutatására ahelyett, hogy krenót gyűjtettem volna velük a partvidéken, így szépen belesétáltam egy ostoba csapdába, és megint visszasüllyedtem a rabszolgaságba. Kivágódott az ajtó, és erős fény áradt a sötét helyiségbe. – Talpra, rabszolgák! – kiabált be egy d’zertanó. Panaszos nyögések hallatszottak, amint a rabszolgák ébredezni kezdtek. Jason úgy látta, hogy a helyiségben húsz rabszolga lehet, a széles deszkához bilincselve. A túlsó sarokban valami főnökféle lehetett, mert felállt, és embereit is elkezdte talpra rugdosni. Amikor mindenki felkelt, parancsokat osztogatott. – Gyerünk, mozgás! Először enni fogunk. De közben egyikőtök se feledkezzen meg a bilincs végén lévő vasgolyóról. Bármit tesztek, ez mindig rajtatok lesz. Próbáljatok meg együtt dolgozni, segíteni egymásnak, hogy az új fiúk is beletanuljanak a munkába. Aki becsületesen dolgozik, az itt eleget ehet. – Fogd be a pofád! – kiáltotta valaki.
– ...és ne panaszkodjatok mindenért – folytatta a férfi, ügyet sem vetve a közbeszólásra. – Most pedig csináljuk együtt: egy... megfogod a vasgolyót... kettő... felemeled a földről... három... elindul mindenki az ajtó felé. Kitódultak a napfényre, és a csípős széltől Jason megborzongott, bár pyrrusi ruháját és Ch’aka bőrvértezetének egy részét rajta hagyták. Foglyul ejtői leszakították a ruhára erősített szarvakat és agyarakat, de magát a ruhát és a csizmát nem vették el. Mindezért hálás lehetett a sorsnak, de az a gondolat, hogy rabszolgaként, reménytelen helyzetben itt van ezen az eldugott bolygón, egy kicsit elkeserítette. A rabszolgák helyet foglaltak egy hosszú padon, vasgolyóikat maguk mellé tették. Néhány rabszolga kerekeken guruló asztalt tolt eléjük, és langyos levest szolgált fel. Jason farkasétvágya azonnal elmúlt, amint a levest megkóstolva rájött, hogy krenóból készítették, így, megfőzve még ehetetlenebbnek tűnt, mint nyersen. De az életösztön azt diktálta, hogy ne legyen válogatós, ezért nagy nehezen leküzdötte az egészet. Reggeli után egy másik udvarrészre terelték őket, ahol hatalmas forgószerkezet működött, amelyet körbe-körbe gyalogoló rabszolgák hajtottak. Jasonéket és további két csoportot a forgószerkezetet mozgató hosszú tolórudak mellé helyezték. A rabszolgahajcsár hangos parancsára tolni kezdték a rudakat, és a szerkezet beindult. Munka közben Jason alaposan szemügyre vette a gépezetet, melynek mozgatásához szükséges energiát ők termelték. A körkörös mozgást valamilyen áttétel alternáló mozgássá alakította, mely egy hatalmas kőépítmény tetejéből kiálló csöveket emelgetett. Az egész úgy festett, mintha vizet akarnának kipumpálni a
földből ezzel az elkeserítően alacsony hatásfokú szerkezettel. Ráadásul feleslegesen, hiszen a földből feltörő források és patakok bőven ellátnak mindenkit ivóvízzel. Jason orrát jellegzetes szag csapta meg, amiből arra következtetett, hogy a szerkezettel mégsem vizet termelnek. Mire gondolatmenetének végére ért, a csőrendszerből sűrű, fekete folyadék kezdett ömleni. – Olaj! Hát persze! – kiáltott fel diadalmasan Jason. De a többiek mogorván néztek rá, ezért inkább elcsendesedett, és tovább hajtotta a malmot. Ez volt tehát a d’zertanók energiaforrása és hatalmuk titka. A falakon túl hatalmas hegyek emelkedtek, de az utazás folyamán a rabszolgák kábultan feküdtek, ezért nem tudhatták, milyen irányba és milyen messzire vitték őket. A zárt falak mögött nyersolajat pumpáltak a földből, amit uraik primitív gépezetek hajtására használtak. Az olaj vastag sugárban tört a felszínre, és újabb csövek egy másik épületbe juttatták. Ott vajon milyen primitív mesterkedés folyhatott? Hosszú kémény nyúlt a magasba, mely vastagon gomolygó, fekete füstöt árasztott. Az ablakokon pedig olyan iszonyatos bűz jött ki, hogy Jason azt hitte, mindjárt magasba emelkedik tőle a ház teteje. Épp amikor megértette, mi történik az épületben, kivágódott az ajtó, és Edipon jött elő. – Hé, Edipon, gyere ide, beszélni akarok veled! – kiáltott oda Jason. – Ch’aka vagyok, a ruhámról felismersz! Edipon egy pillantást vetett felé, majd megvakarva az orrát, tovább indult. A rabszolgák ügyet sem vetettek Jasonre; hamar elfelejtették, milyen pozíciót töltött be közöttük, mielőtt idekerültek. De a felügyelő nagyon is
tisztában volt Jason jelenlegi helyzetével: bömbölve rohant oda, és magasba emelte korbácsát. Jason fáradhatatlanul kiáltozott a válla fölött, mivel a kerék továbbhaladt. – Hallgass meg! Én sok mindent tudok, és segíthetek neked... – A korbács lecsapott. Jason nem adta fel ilyen könnyen. – Én tudom, hogy az első párlat a legjobb. Aúú! – nyögte, amint a korbács másodszor is a hátán csattant. Jason szavai semmit sem jelentettek a rabszolgáknak és a felügyelőnek, de Ediponra olyan hatással voltak, mintha parázsra lépett volna. Hirtelen megfordult; Jason még ebből a távolságból is láthatta, hogy sápadt arca hamuszürkévé változott. – Állítsd meg a kereket! – kiáltotta. Ez a váratlan utasítás mindenkit meglepett. A tátott szájú felügyelő leeresztette korbácsát, a rabszolgák megbotlottak egymás lábában, végül az egész szerkezet mozdulatlanná vált. A hirtelen beállt csendet csak Edipon sietős lépteinek csattogása törte meg. Odalépett Jasonhez, szóra nyitott ajkait annyira felhúzta, mint aki bele akar harapni valamibe. – Mit mondtál? – kérdezte, szinte köpködve a szavakat, és kését félig kihúzta tokjából. Jason elmosolyodott, de igyekezett kicsit visszafogni magát. Elképzelte Edipon kését a gyomrában, és ez meglehetősen letompította lelkesedését. – Hallottad, mit mondtam, nem akarom megismételni mindenféle idegen előtt. Tisztában vagyok vele, mi történik itt, mivel olyan vidékről érkeztem, ahol egész nap ugyanezt csináljuk. Segíthetnék neked. Megmutatom, hogyan készítsetek jobb anyagot, amitől a
caró gyorsabban megy. Ha nem hiszel nekem, tegyél próbára. Szabadíts meg a bilincseimtől, és keressünk egy nyugodt helyet, ahol beszélgethetünk. Edipon reakciója kiszámítható volt. Ajkát rágta, Jasont fürkészte, ujjai a kés pengéjén játszottak. Jason ártatlanul mosolygott rá, vidáman megveregette a tolórudat, de közben hagyott elég időt a másiknak, hogy gondolkodjon. Mint ügyes szerencsejátékos, minden részletet figyelembe vett. Bízott benne, hogy Edipon kíváncsisága és tudományos érdeklődése győzi ösztönös vágyát, hogy elnémítsa a kellemetlenkedő rabszolgát. A kés visszasiklott a tokjába, Jason nagyot sóhajtott. Meleg helyzet volt még egy vérbeli szerencsejátékos számára is. Jason nem szeretett a saját bőrére hazardírozni. – Vegyétek le róla a bilincset, és vezessétek a szobámba! – mondta Edipon. A rabszolgák tágra nyílt szemmel figyelték, amint a kovácsot sietve előkerítették, és az levette Jason bilincseit. – Mit akar csinálni? – kérdezte Mikah, de az egyik fegyőrtől kapott pofon a földre döntötte. Jason elégedetten vigyorgott, amint a nehéz bilincs lehullott róla, és az őrök elvezették. Szabad volt, és az is marad, ha sikerül meggyőznie Edipont, hogy ismeretei révén több hasznot hajthat, mint testi erejével. Ez volt az első berendezett szoba, amelyet ezen a bolygón látott. A faragott bútorok hangulatossá tették a helyiséget. Edipon az íróasztal mellett állt, ujjai türelmetlenül kopogtak a fényesre csiszolt felületen. – Bilincseljétek oda! – mutatott a falba rögzített karikára. Amint az őrök végrehajtották az utasítást, Edipon megállt Jason előtt, és előhúzta tőrét. – Mondj el mindent, amit tudsz, különben megöllek!
– A múltam nyitott könyv előtted, Edipon. Olyan vidékről érkeztem, ahol az emberek ismerik a természet minden titkát. – Mi a neve annak az országnak? Appsala kéme vagy? – Erről az országról még sohasem hallottam. – Jasont meglepte, hogy Edipon milyen nyílt és őszinte vele szemben. Úgy érezte, itt az ideje, hogy eláruljon valamennyit az igazságból. – Ha azt mondanám, hogy olyan bolygóról jöttem, amely egy távoli csillag körül kering, elhinnéd? – Talán. Sok legenda szól arról, hogy őseink a csillagok közül érkeztek, de én mesebeszédnek tartottam. – Pedig igaz. Az őseitek hatalmas hajókkal indultak el más bolygókról, átszelték a világűr végtelenjét, azután letelepedtek itt. Később megszakadt a kapcsolatuk a többi világgal, és tudományuk hanyatlani kezdett, míg a galaxis többi bolygóján tovább fejlődött a tudomány. – Ostobaság! – Egyáltalán nem. Minden ezt bizonyítja. Sohasem jártam a titokzatos épületeitek belsejében, mégis tudom, mi lehet odabenn, és hogyan működnek a gépeitek. Lehet, hogy apró részletekben tévedek, de ismerem a működési elvüket, és az mindenütt azonos. Azt is tudom, hogyan lehet a nyersolajból olyan anyagot előállítani, amivel a caróitok működtethetők. Akarod, hogy elmondjam? – Folytasd! – Edipon leült az asztal szélére, és a késének nyelével játszadozott. – Nem tudom, ti hogyan nevezitek azt a szerkezetet, amivel a nyersolajat finomítjátok, de az eljárás lényege a frakcionális desztilláció, vagyis a szakaszos lepárlás. Az olaj különböző forráspontú vegyületek keveréke,, ami azt
jelenti, hogy légmentesen zárt edényben fokozatosan melegítve, először a legalacsonyabb forráspontú vegyület kezd gőzzé alakulni. A gőzt csöveken elvezetitek, és a csöveket hűtővízen átvezetve, a gőz ismét cseppfolyóssá válik. A tartályban lévő elegy hőmérséklete nem tud magasabbra emelkedni, amíg a legalacsonyabb forráspontú vegyület teljesen el nem párolgott. Miután ez megtörtént, a hőmérséklet emelkedni kezd, és a következő vegyület kezd gőzzé alakulni. Lényegében a forráspontkülönbség alapján tökéletesen elkülöníthetők egymástól olajat alkotó komponensek. Mialatt Jason beszélt, Edipon szeme egyre kerekebbre nyílt, míg végül majdnem kiesett a fejéből. – Démon! – kiáltotta, és hadonászni kezdett Jason orra előtt a késsel. – Nem láthatsz át a kőfalakon! Az eljárás titkát pedig csak a családom ismeri, erre megesküszöm! – Ne izgasd fel magad, Edipon! Az én világomban ezt az elvet minden iskolás gyerek ismeri. – Egyensúlyát óvatosan az egyik lábára helyezte, hogy ki tudja rúgni a kést a vénember kezéből, ha az mégsem tudna lecsillapodni. – Én nem loptam el a titkodat, sőt ez csak egy morzsája az én világom tudományának. Ott minden farmer titokban pálinkát főz, amelynek ugyanez az elve. Fogadni mernék, hogy tovább tudnám fejleszteni a berendezésed. Például, hogyan ellenőrződ az elegy hőmérsékletét forralás közben? Van hőmérőtök? – Mi az a hőmérő? – kérdezte Edipon; annyira fellelkesítette a tudományos előadás, hogy a késéről is megfeledkezett. – Látod, pontosan erre gondoltam. Megoldom a problémádat, ha kerítesz nekem egy üvegfúvót, bár egy bimetalt valószínűleg könnyebb lesz szerkeszteni. Ha az
eljárás során nem szabályozod megfelelően a hőmérsékletet, akkor a komponensek összekeverednek. A belső égésű motorok működtetéséhez arra az anyagra van szükség, amelyiknek legalacsonyabb a forráspontja. Ez a benzin. A további párlatokból csinálhatsz petróleumot, amelyek nagyszerűen megfelelnek a lámpákba, majd paraffint, krémek gyártásához, míg végül az edény alján csak egy fekete massza marad, a bitumen. Ebből pedig tükörsima utakat lehet készíteni. Mit szólsz mindehhez? Edipon nyugalmat erőltetett magára, de rángatódzó arcizma elárulta belső feszültségét. – Amit elmondtál, az alapjában véve igaz, de néhány részletben tévedtél. Engem nem érdekel a hőmérő, sem a berendezés továbbfejlesztése. Generációk óta megfelel a családomnak, és nekem is. Azonban mégis segíthetsz nekem, és ha sikerül, akkor bőkezűen megjutalmazlak. Utaztál az egyik cáron, és láthattad, hogy az utazás előtt a szentélyben imádkoztam a titkos erőknek, hogy elindítsák a szerkezetet. Meg tudod mondani, milyen erő mozgatja a carót? – Remélem, ez az utolsó vizsgakérdés, Edipon. Azt javaslom, hagyd a szentélyt a csudába, és többet forgolódj inkább a gépteremben. Nos, egy ilyen gépezet sokféleképpen működhet, de nézzük az alapelvet. Elindulásunk előtt feltöltetted a víztartályokat, valamint figyelembe véve a hosszas, csaknem egyórás előkészületeket, azt hiszem, gőzgépről van szó. Az elve a következő: hatalmas kazánban folyamatosan melegítik a vizet, majd a nagynyomású gőzt szelep megnyitásával beengedik egy hengerbe, amelyben dugattyú mozog. A nagynyomású gőz eltolja a dugattyút a hengerben, majd útjának végén egy másik szelep kiengedi a fáradt gőzt. A
dugattyú pedig az alsó holtpontról tovább halad a felső holtpontig, ahol ismét nyílik a szelep, és beengedi a forró gőzt. A dugattyú végéhez kapcsolódó excenter az alternáló mozgást forgómozgássá alakítja, amely áttételek segítségével a kerekeket hajtja... Jason megdöbbenve látta, hogy Edipon hirtelen az asztalra dobja kését, odaszalad hozzá, és mindkét kezével rázni kezdi ruhája gallérját. – Tudod, mit mondtál? – kérdezte izgatottan. – Tudod, mit mondtál? – Igen, tudom. Ez azt jelenti, hogy átmentem a vizsgán, vagyis pontosan ismertettem a működési elvet? – Azt én nem tudom eldönteni, mert sohasem láttam az appsalák gonosz dobozának belsejét, amit te gőzgépnek nevezel. – Örömében körbetáncolta a szobát. – Sokkal többet tudsz a gépezetről, mint én. Egész életemet annak szenteltem, hogy ellessem az appsalák féltve őrzött titkát. De te ismered ezt a titkot, és így megépíthetjük a saját gépezetünket! – Nem tennéd ezt egy kicsit érthetőbbé? – kérdezte Jason. – Ilyen zavaros dolgokat még életemben nem hallottam. – Mindent megmutatok neked, idegen. Te pedig megtanítasz minket az appsalák titkaira. Már magam előtt látom Putl’ko új hajnalát. Kitárta az ajtót, majd a testőrökért és fiáért, Narsisiért kiáltott. Amikor beléptek, Jason felismerte közöttük az álmos szemű d’zertanót, aki korábban segített Ediponnak beindítani a nehézkes járművet. – Fogd ezt a láncot, fiam, és tartsd készenlétben a bunkódat, hogy agyonüthesd ezt a rabszolgát, ha szökni próbál. De ha nem muszáj, akkor ne bántsd, mert
túlságosan értékes a számunkra. Narsisi megrántotta a láncot, de Jason megvetette a lábát, és nem mozdult. Mindenki döbbenten nézett rá. – Csak néhány szót, mielőtt elindulunk. Az az ember, aki új hajnalt hoz Putl’ko életébe, nem rabszolga többé. Ezeket a dolgokat most kell tisztáznunk. Nem bánom, ha őrök vesznek körül, és figyelik minden lépésemet, de nem leszek rabszolga. – Te nem vagy közülünk való, ezért csak rabszolga lehetsz. – Harmadik kategóriával gazdagítom a társadalmatokat, amit nevezzünk úgy: alkalmazott. Nem szívesen bár, de alkalmazottnak nevezem magam, aki kvalifikált munkát végez, és ennek megfelelő megbecsülésben részesül. Gondolkodjatok ezen! Ha megöltök egy rabszolgát, mit veszítetek vele? Semmit, bármelyik társa a helyébe léphet, és elvégzi ugyanazt a munkát. De ha engem megöltök, már egészen más a helyzet. Olyan agyvelő lesz a bunkósbot végére kenve, amely megoldhatta volna a gondjaitokat. – Úgy érti, hogy nem ölhetjük meg? – kérdezte értetlenül Narsisi az apját. – Nem, ő csak azt mondja, ha megöljük, senki sem tudja megcsinálni, amit ő. De nekem nem tetszik az ilyen beszéd. Csak rabszolgák és rabszolgatartók léteznek. Mégis különös helyzet elé állított bennünket, ezért, azt hiszem, vissza kell adnunk a szabadságát. Hozzátok hát az alkalmazott urat, és majd meglátjuk, mennyire váltja be a hozzá fűzött reményeket. Hatalmas, őrökkel körülvett épülethez sétáltak. Kinyitották az egyik masszív ajtót, és Jason odabenn hét carót pillantott meg.
– Nézd meg ezeket – mondta Edipon. – A legcsodálatosabb konstrukciók, amiket valaha láttam. Arra szántuk őket, hogy átvigyenek minket a sivatagon, és csapataink lecsaphassanak az ellenségre. De a hét jármű közül csak három működik. – Motorikus hiba? – kérdezte Jason. Edipon halkan káromkodott, miközben egy tágas udvarra vezette Jasont, ahol négy óriási méretű, fekete fémdoboz állt. Oldalukra koponyát és keresztbe tett velős csontot festettek. – Azok az appsalai disznók elvitték az éghető folyadékunkat, és nem adtak cserébe semmit. Illetve adtak négy motort a caróinkhoz, de azok hamarosan elromlottak. Most kénytelenek vagyunk visszavinni nekik a rossz motorokat, és újakat kérni helyettük. De ezért rengeteget kell fizetnünk. – Miért nem próbáljátok meg saját magatok megjavítani őket? Nem hiszem, hogy túlságosan bonyolult szerkezetek lennének. – Azt nem szabad! Halálos vétek! – mondta Edipon, és valamennyi d’zertano ösztönösen eltávolodott a dobozoktól. – Egyszer megpróbáltunk felnyitni egyet a nagyapám idejében, mivel nem voltunk babonásak, mint a rabszolgák. És valóban látszott rajtuk, hogy ezeket emberek készítették, nem pedig istenek. De az appsalák nagyon ravaszak. Elrejtettek valamit a gépezetben, mert amikor az emberek szét akarták szedni, valamilyen gáz szivárgott ki belőle, amitől még a közelben dolgozók is valamennyien meghaltak, keserves kínok között... Amikor ezt az appsalák megtudták, nagyot nevettek, és attól kezdve még drágábban adták a gépeiket. Jason körüljárta a dobozokat, és igyekezett
megfigyelni minden apró részletet. Narsisi mindvégig a nyomában lépkedett, és vitte utána a bilincset. A doboz valamivel magasabb volt, mint egy ember, és körülbelül kétszer olyan hosszú lehetett. Mindkét oldalán két-két rúd állt ki belőle, minden bizonnyal ezek voltak a kerekek tengelyei. Jason több helyen is látott kitüremkedéseket, bemélyedéseket, amelyek rendeltetését nem ismerte. Majd lábujjhegyre állva megpillantott az elülső részben egy kis kontrollpanelt. – Kezd összeállni a kép, de most már elárulhatnád, hogyan kell üzembe helyezni a gépezetet. – Előbb leszel te halott! – kiáltotta Narsisi. – Csak a családunk tagjai... – Kussolj már! – szólt vissza Jason. – Nem emlékszel, miben állapodtunk meg? Segítek nektek, de csak ha szabad kezet kapok. Itt nincsenek titokzatos dolgok, ezt első pillantásra látni lehet. Kenőolajat, vizet és fűtőanyagot kell beönteni ezeken a nyílásokon. A kis korongok bizonyára a folyadékok szintjét jelzik. – Narsisi csodálkozva lépett hátrébb. – Pontosan, ahogy elmondtad – jelentette ki Edipon. – Indulás előtt minden tartályt tele kell tölteni a megfelelő anyaggal. A tűz égni kezd ennek a gombnak a benyomásával. A szelepeket úgy kell szabályozni, hogy ez a kis mutató a zöld sávban maradjon. Amikor a kiáramló füst fehérré válik, akkor ennek a karnak a lenyomásával el lehet indulni. – Amint sejtettem, a legegyszerűbbé tették számotokra a vezérlést, nehogy megértsetek valamit a gép működésének alapelvéből, így már érthető, hogy nem tudjátok pontosan, mit mutatnak a műszerek. A burkolatot valószínűleg dupla falúra készítették, hogy
megakadályozzák a szétszerelést. A két réteg közti üreget mérgező gázzal töltötték meg. Ha valaki megpróbálja kinyitni, hogy belekukkantson, örökre elmegy a kedve a kíváncsiskodástól. Mégis azt hiszem, hogy ezeket a hatalmas gépezeteket nem azért készítik, hogy néhány hónap után a szemétre dobják őket. Tehát ha valamelyik elromlik, akkor megjavítják. Ilyenkor a biztonsági rendszert hatástalanítani kell. És azt hiszem, ezt én is meg tudom oldani. – Nagyszerű kezdet! – Egy pillanat, főnök. Még nem tudsz mindent a bérmunkáról. Mindig vannak olyan munkafeltételek, amelyeknek eleget kell tenni, és kölcsönös megegyezésre kell jutni. Ezeket örömest ismertetem veled.
Nyolcadik fejezet – Képtelen vagyok megérteni, miért kell neked a másik rabszolga – jegyezte meg Narsisi. – Azt, hogy az asszonyt kéred, természetesnek tartanám. Az apám mindenesetre beleegyezett. Azt is mondta, hogy a fivéreim és én segítsünk neked mindenben, nehogy a motor titkát más is megszerezze. – Akkor máris indulj, és hozd ide a Mikah nevű rabszolgát! Ó ugyanarról a világról jött, ahonnan én, és ez a szerkezet csak gyerekjáték a tudásához képest. Ha apád mégis akadékoskodik, mondd meg neki, hogy szükségem van szakképzett segítségre, aki tudja használni a szerszámokat, és aki pontosan végre tudja hajtani az utasításaimat. A fivéreidnek egészen másak az elképzelései ezekről a szerkezetekről. Sok esetben szentségtörésnek tartanák, ha egy beszorult csavarnak nagykalapáccsal megyek neki. Jason egy olajoshordónak támaszkodott, és a következő műveleten törte a fejét. A nap nagy részét azzal töltötték, hogy farönkökre helyezték a motort, melyeken kigörgethetik a szabadba, a falutól minél messzebbre. Egy apró tévedés következtében kiszivárgó mérges gáz a szabadban nem jelent akkora veszélyt. Ezt végül Edipon is belátta, bár mindenáron azt akarta, hogy a gépezetet a legnagyobb titokban, zárt ajtók mögött szedjék szét. Az engedélyt a kiszállításra csak akkor adta meg, amikor a falutól távol keretre feszített bőrökből
olyan magas korlátot készítettek, hogy azon ne láthasson át senki. Az egyetlen hátránya csak az volt, hogy megakadályozta a motor közelében a légmozgást. Hosszas vita után Jason kezéről és lábáról eltávolították a nehéz bilincseket. Csak a lábára tettek egy könnyű láncot, amelytől zavartalanul lépkedhetett, csak akkor esett volna hasra, ha futni akar. Kezét teljesen szabadon hagyták. Edipon egyik fia viszont egész idő alatt felhúzott számszeríjjal figyelte. Mindenekelőtt néhány szerszámot kell kerítenie, amivel felfedheti a gépezet titkát. – Keresd meg Edipont – mondta az egyik őrnek –, és tegyél egy lapáttal a gyomorfekélyére! A d’zertanó főnök nem örült az újabb háborgatásnak. – Külön szobát kaptál – dörmögte felháborodottan –, valamint a rabszolganőt, hogy főzzön neked, és hozzájárultam, hogy a másik rabszolgát is melléd tegyék, hogy segíthessen. De most már elegem van az újabb kívánságokból! Ki akarod szívni az összes véremet? – Nem kell túldramatizálni a helyzetet. Csak néhány szerszámra lenne szükségem a munkámhoz. Szeretnék elmenni egy vasboltba vagy műszaki boltba, nem tudom, hogyan nevezitek az ilyesmit. Ez a gép számtalan csapdát rejthet magában; jó szerszámok nélkül nem lehet hozzáfogni a szétszereléséhez. – Oda tilos belépned. – Túl kell lépnünk az idejétmúlt szabályokon. Az őrök kelletlenül álltak félre, és gyanakvó pillantásokkal ügyelték a rabszolgát. Egy öregember kulcsokat forgatott el a súlyos, vaspántos ajtó záraiban. Jasont bevezették egy rosszul megvilágított helyiségbe. – Micsoda primitív hely – morogta Jason, és odébb
rúgott néhány kovácsoltvas szerszámot. Elnagyolt formák, lágyvas anyag, akárcsak a vaskor kezdetén; A lepárlókészülék durván összeforrasztott rézlemezekből készült. Bármikor kilyukadhatott volna, éppúgy, mint a kézzel hajlított hűtőcsövek. A szerszámok nagy része csak fogókból és kalapácsokból állt, amivel a kovács megmunkálja az izzó vasat. Az egyetlen értékes holminak a masszív esztergapad, és a hozzá tartozó fúró látszott. Persze mindezeket is emberi erő működtette. Az esztergapad szerszámos fiókjában talált néhány olyan acél szerszámot, amelyek képesek elvágni a vasat. Örömmel fedezett fel egy csavarhúzó- és csavarkulcskészletet is, amelyek segítségével a caró kerekeit rögzítették a tengelyekhez. Jason kiválogatta a használható szerszámokat, de kezdett sötétedni, ezért aznap már nem láttak munkához. Amint elhagyták a raktárhelyiséget, két őr a szállásához vezette, amely egy kutyaól nagyságú bódéból állt. Az ajtót kívülről rázárták. Az egyetlen fényforrást egy petróleumlámpa jelentette. Ijale egy parányi olajtűzhely fölé görnyedt, és ütöttkopott fazékban valamit főzött. Bátortalanul a férfira mosolygott, azután sietve megint a tűzhely felé fordult. Jason közelebb ment hozzá, beleszagolt a fazékba, és megborzongott. – Micsoda lakoma! Krenóleves, majd friss krenó krenó salátával. Holnap gondoskodnom kell egy kicsit változatosabb étrendről. – Ch’aka hatalmas – suttogta a lány lehajtott fejjel. – Ch’aka erős... – Jason a nevem, mint említettem. Ch’aka megszűnt, amikor elvették tőlem a ruháját.
– ...Jason erős, mert a d’zertanók azt teszik, amit ő mond. A rabszolgája hálás érte. Gyengéden maga felé fordította a lány arcát, akinek alázatossága meghatotta. – Hát már sohasem tudunk megfeledkezni a rabszolgaságról? Együtt vagyunk ebben a bódéban, és együtt fogunk megszökni innen. – Igen, tudom, hogy megszökünk. Te megölöd az összes d’zertanót, kiszabadítod a rabszolgáidat, és visszavezetsz minket a tengerpartra, ahol tovább gyűjthetjük a krenót. – Nagyjából nekem is az az elképzelésem, hogy kiszabaduljunk innen, de akkor nem a tengerpart felé vesszük az irányt, hanem éppen ellenkezőleg: olyan messze megyünk a krenólelőhelyektől, amennyire csak lehet. Ijale feszült figyelemmel hallgatta Jason szavait, miközben egyik kezével a levest kavargatta, a másik pedig mélyen a ruhája alatt kotorászott, és a csípések helyét vakarta. Jason arra lett figyelmes, hogy ő is vakaródzik. Amióta kimászott az óceánból, egyfolytában kínozzák ezek az apró élősdiek. – Elég volt! – kiabálta, és öklével dörömbölni kezdett az ajtón. – Elfogadom, hogy ez a bolygó távol esik a civilizációtól, de az még nem ok arra, hogy megzabáljanak a tervek! – Odakintről lábdobogás, kulcsok csörgése hallatszott, végül kinyílt az ajtó, és megjelent Narsisi álmatag arca. – Mi a fenét kiabálsz? Mi baj van? – Vízre lenne szükségem. – Kaptál vizet – felelte értetlenül Narsisi, és az edényre mutatott.
– A ti igényeiteknek megfelelően, de nem az enyémeknek. Legalább tízszer ennyi kéne, és most azonnal. Meg egy szappan, ha létezik egyáltalán ilyesmi ebben a barbár világban. Sokáig kellett vitatkoznia, végül azzal győzte meg a fiút, hogy a víz rituális szertartások elvégzéséhez szükséges, hogy a másnapi motorszerelés sikeres legyen. Hamarosan hoztak néhány vödör vizet és egy lapos tálkában folyékony szappant. – Most különös dolgot fogunk csinálni – közölte Jason a lánnyal. – Vedd le a ruhádat! – Igen, Jason – felelte Ijale, majd boldog mosollyal hanyatt feküdt, s széttárta combjait. – Nem! Nem erre gondoltam. Meg fogsz fürödni. Tudod, mi az a fürdés? – Nem tudom – borzongott meg a lány –, de nagyon gonoszul hangzik. – Na, gyere ide, és vedd le a ruhád! – parancsolta, a földben lévő mélyedésre mutatva. Idővel majd elszivárog belőle a víz. A víz egy részét Jason megmelegítette a tűzön. Közben a lány a fal mellett lapult, és félelemmel teli szemmel figyelte az eseményeket. Megborzongott, amikor Jason ráöntötte a vizet, sőt visítani kezdett, amint a szappanlé a hajára csörgött. Miközben Jason a lány haját dörzsölte, egyik kezével befogta a száját, nehogy Ijale sikoltozása becsalja az őröket. Szappanozni kezdte saját haját is, és a hab belefolyt a fülébe. Ezért nem hallotta az ajtó nyitódását, csak a belépő Mikah megbotránkozott hangját. A szikár ember megkövültén állt az ajtóban, és csontos ujjával Jasonre mutatott. A válla fölött Narsisi kukucskált be, lenyűgözve a rituális
szertartás látványától. – Micsoda fajtalanság! – harsogta Mikah. – Arra kényszeríti ezt a fiatal teremtést, hogy levetkőzzön maga előtt, miközben bámulja és fogdossa, holott nem kötött vele házasságot. – Eltakarta szeme elől a látványt. – Maga gonosz ember, Jason, a gonoszság démona, és mindezért bűnhődni fog! – Kifelé! – bömbölte Jason, és a Ch’akától eltanult rúgással kilódította Mikah-t a kunyhóból. – A Gonosz csak a beszűkült agyában lakozik, maga ostoba fajankó! Megmutatom a lánynak, mi az a fürdés, és mennyivel boldogabb lesz az élete bolhák és tetvek nélkül. Ezért kitüntetést érdemelnék, nem vádaskodást! – Narsisi! Szükségem van erre a rabszolgára, de nem most, hanem csak holnap reggel. Addig zárjátok be valahová! – mondta, s azzal becsapta az ajtót. Ijale vizes teste reszketett a hidegtől. Jason meleg vízzel leöblítette róla a szappanhabot, majd adott neki egy tiszta vászondarabot, hogy megtörülközzön. Amint Ijale testéről eltűnt a kosz, Jason látta, hogy a lány fiatal és csinos; melle feszes, dereka karcsú, csípője széles. Eszébe jutott Mikah vádaskodása, és zavartan elfordította a fejét. Befejezte a mosakodást, a maradék vízzel kimosta a ruháit. A szokatlan tisztaságtól szégyenlősebbé vált. Elfújta a mécsest, és a sötétben fejezte be a törülközést. Végül lefeküdt, és a másnapi munkán kezdett gondolkodni, amikor érezte, hogy Ijale meleg teste hozzásimul. Egy pillanat alatt kiszaladt a fejéből a gépezettel kapcsolatos összes gondolat. – Itt vagyok – mondta a lány teljesen feleslegesen. – Érzem – felelte Jason. Megköszörülte a torkát; nehezen szánta rá magát, hogy magyarázkodjon. – Nem
ezért fürdettelek meg... – Pedig még nem is vagy öreg. Akkor meg mi a baj? – kérdezte Ijale. – Egyszerűen csak nem akarok visszaélni a helyzettel, meg kell értened... – Kicsit zavarban érezte magát. – Hogy érted ezt? Te olyan vagy, aki nem a lányokat szereti? – Csendesen sírni kezdett, majd testét egyre jobban rázta a zokogás. Jason átölelte a lány vállát. *** Reggelire megint krenót kaptak, de Jason olyan jól érezte magát, hogy még ezt sem bánta. Teste rózsaszínű és illatos volt, mint egy kisbabáé, és a viszketés sem kínozta. A fémszövetből készült pyrrusi ruha rendkívül hamar megszáradt; Jasont kellemes érzés töltötte el, amint testére simult. Szemmel láthatóan Ijale is kiheverte a fürdés okozta megrázkódtatást, és így megtisztulva határozottan bájosnak tűnt. Jason elhatározta, hogy kerít valami normális ruhát a lánynak, mert a mosdásnak alig van értelme, ha reggelente ugyanazokba a mocskos bőrökbe bújik vissza. Jason frissen, tele ambíciókkal indult el a hideg reggeli levegőben munkahelye felé. Mikah már ott várta, nehéz bilincsei csörögtek minden mozdulatánál. Kissé mérgesnek látszott. Jason barátságosan rámosolygott, de ez olyan eredménnyel járt, mintha sót hintett volna társa nyílt sebére. – Tegyetek rá is könnyű lábbilincset! – utasította Jason az őröket. – És igyekezzetek! Sok dolgunk lesz ma. – A zárt motor felé fordult, megropogtatta ujjait, miközben azon töprengett, hogyan kezdjen a
szétszereléshez. A külső burkolat vékony fémből készült, amely nem sok titkot rejtett. Több helyen lekaparta a festéket, és felfedezte, hogy hatalmas lemezek összeforrasztásával készült. Fülét a fémfelülethez nyomva megkopogtatta a lemezt. A hangból arra következtetett, hogy valóban dupla falú burkolatról van szó, és a két fal közötti üreget folyadékkal töltötték fel. Ha egy repedésen kiszivárog a folyadék, a közelben mindenki meghal. Ennek csak annyi volt a célja, hogy elrejtse a motor titkát. A motort viszont javítani kell, ha meghibásodik, vagy nem? A szerkezet nagyjából kocka alakú volt, amelynek öt oldalát kétségtelenül védte a kettős fal. De mi a helyzet az alsó oldallal? – Gondolkozz, Jason! – mondta magának, miközben letérdelt, és a gépezet alsó szélét nézegette. Sík lemez, amelyen négy bemélyedés található. A külső burkolatot olyan pontosan illesztették az alvázhoz, hogy a festékréteg lekaparása után sem látta a forrasztás nyomát. Mégis úgy érezte, hogy a megoldás kulcsát az alvázon kell keresnie. – Jöjjön ide, Mikah! – kiáltotta. A vézna ember vonakodva ment közelebb. – Jöjjön csak! Nézze meg ezt a középkori szerkezetet. Akar velem együttműködni a szétszedésében? – Nem akarok, Jason. Attól tartok, hogy megrontott engem az érintésével, ahogy a többieket is. – És most már nem tiszta...? – Nem fizikai értelemben gondoltam. – De én igen. Testileg megtisztulhat egy kis víz és szappan segítségével. A lelki üdve miatt pedig nem aggódom. Azért csak önmagával kell szembenéznie. De
ha együttműködik velem, én kijuttatom innen, és elmegyünk abba a városba, ahol ezt a gépet készítették. Mert ha van olyan hely ezen a bolygón, amely kapcsolatban állhat a galaxis többi lakott világával, az csak ott lehet, ahol ezt gyártották. – Mindezt én is tudom, mégis habozok. – Most apró áldozatot kell hoznia egy komolyabb ügy érdekében. Nem azért tette meg ezt az utat, hogy bíróság elé állítson? Ha nem segít, nem tudja végrehajtani a küldetését, és rabszolgaként rohad meg ezen a bolygón. – Maga ördögien tud bánni a szavakkal, de ebben az esetben igaz, amit mond. Segítek magának, hogy megszabaduljunk innen. – Nagyszerű. Lássunk munkához! Mondja meg Narsisinek, hogy hozasson három hosszú rudat, olyanokat, amivel a rabszolgák a malmot hajtják. És néhány lapátra is szükségünk lesz. Hamarosan hozták a rabszolgák a hosszú rudakat, de csak a kifeszített bőrkerítésig, mert Edipon nem engedte, hogy belülre merészkedjenek. Jasonnek és Mikah-nak kellett fáradságos munkával bevonszolnia, és a d’zertanók, akik sohasem szoktak dolgozni, kinevették őket, amikor azt kérték, hogy segítsenek nekik. A rudakat nagy nehezen átdugták a gépezet alatt. Amikor mindegyik a helyére került, és lényegében ezek tartották az egész szerkezetet, Jason és Mikah kezdte kilapátolni a földet alóla. Amikor már akkora gödröt ástak, hogy kényelmesen tudtak mozogni az alváz alatt, Jason alaposan szemügyre vette a lemezt. Rendkívül egyenletesnek látszott. Amint a széleken óvatosan lekaparta a festéket, előtűnt egy sima fémlemez, amelyet az egyik sarok
közelében forrasztottak az alvázhoz. A többi oldalon nem talált ilyet. – Nagyon trükkös fiúk ezek az appsalák – mondta magának, és megpróbálta lefeszíteni a lemezt egy kés hegyével. Amikor az egyik széle lehajlott, óvatosan húzni kezdte, miközben minden idegszálával figyelte, hogy nincs-e alatta valamilyen csapda elrejtve. A vékony lemezt eltávolítva, sima fémfelület jelent meg. – Azt hiszem, elég ennyi mára! – jelentette ki Jason kezét egy rongyba törölgetve. Már sötétedett. – Elég jól haladtunk, és át akarom gondolni a következő lépést, mielőtt tovább haladnánk. Eddig mellettünk állt a szerencse, de nem hiszem, hogy a továbbiakban is ennyire könnyű dolgunk lesz. Remélem, magával hozta a neszesszerét, Mikah, mert most velem jön. – Soha! Már így is elég mélyre süllyedtem... Jason fagyos tekintettel nézett rá, és mutatóujjával mellbe bökte. – Velem jön, mert ez nélkülözhetetlen a tervünk szempontjából. És ha felhagy az erkölcsi gyengeségem kritizálásával, akkor én sem piszkálom magát. Na, jöjjön! Miközben Ijale és Jason megmosdott, Mikah Samon a kunyhó legtávolabbi sarkába húzódott, és hátat fordított nekik. Azután egy kifeszített bőr mögött ő is megmosakodott. Jason közben poénkodott valamin, és Ijale jóízűen nevetett, Mikah pedig azt hitte, hogy őt gúnyolják. A bőr válaszfal egész éjszaka a helyén maradt. Másnap reggel az őrök ijedt pillantásaitól kísérve, Jason bebújt megint a gépezet alá. Az éjszaka jelentős részét gondolkozással töltötte, és elképzelése beigazolódott. Kését a sima fémfelülethez nyomta, és az
puhábbnak bizonyult, mint a forrasztások. Valószínűleg nagy ólomtartalmú ötvözetből készült. De vajon mi rejlik mögötte? Késével tovább furkálta a fémet, és felfedezte, hogy az csaknem mindenütt egyforma vastag, két helytől eltekintve. Bedugta kezét a kivájt lyukba, és kitapintott két ismerős formát, amelyek akkorák voltak, mint a feje. – Mikah, dugja be ide a kezét! Szeretném tudni, mi a véleménye erről. Mikah megvakarta a szakállát. – Még mindig eltakarja őket ez a fém. Nem vagyok benne biztos... – Nem azt akarom, hogy biztos legyen benne, csak a véleményére vagyok kíváncsi. – Óriási anyacsavarok, amelyek csavarmenet végére lettek feltekerve. De olyan nagyok... – Nagynak kell lenniük, ha ezek rögzítik a külső burkolatot az alvázhoz. Azt hiszem, közel járunk a titok nyitjához, és hamarosan hozzáférünk a géphez. Most kell rendkívül óvatosnak lennünk. Még mindig nem tudom elhinni, hogy ennyire könnyen megy minden. Le kell mérnünk a csavarokat, és kulcsot kell készíttetni hozzájuk. Amíg én ezt rendezem, maga maradjon itt, és tapogasson ki minden részletet a két csavar körül. Előbbutóbb le kell szednünk azokat a csavarokat. Csak a mustárgázt tudnám elfeledni... A csavarkulcs elkészítése gondot okozott; a környék valamennyi kovácsmestere konzultált egymással a gyártást illetően. Az egyikük végül beletett egy hatalmas vasrudat a tűzbe, és hagyta, hogy fehér izzásig hevüljön. Azután a kalapáccsal kezdte kialakítani a formát. Jason eleinte túl nagynak találta a kulcs száját, de a kalapálás során megfelelő méretűre szűkült. Amikor kivették a
hideg vízből, és átnyújtották neki, határozottan ügyes munkának találta. Edipon valószínűleg figyelemmel kísérte az eseményeket, mert amikor Jason visszament a géphez, már ott találta az öregembert. – Bebújtam alá – mondta –, és láttam a csavarokat, amelyet az átkozott appsalák a puha fém alatt rejtettek el. Ki gondolta volna! Elképzelni sem tudtam, hogy egyik fémet el lehet rejteni a másik alatt. Hogyan lehetséges ez? – Roppant egyszerű. A belső szerkezet olvadáspontja sokkal magasabb, mint a külső burkolaté. Ezért amikor a gépezetet öntőformával veszik körül, és a folyékony fémet beöntik a formába, a belső szerkezetet nem éri károsodás. A városban sokkal magasabb szintű a fémipari technika, és számítanak a tudatlanságotokra. – Tudatlanság! Sértegetni merészelsz? – Félreértettél. Azt akartam mondani, hogy a városlakók azt hiszik, ezek az olcsó trükkök kifognak rajtatok. És mivel ez nem igaz, őket teszitek majd bolonddá, így már megfelel? – Mi lesz a következő lépés? – Eltávolítóm a két nagy csavart, és ha jól sejtem, akkor az egész külső burkolat, amelynek kettős fala a mérgező gázt tartalmazza, egyszerűen leemelhető lesz. – Túl veszélyesnek tartom. A barátaink bizonyára más csapdákat is elhelyeztek. Ideküldök egy erős rabszolgát, hogy vegye le a csavarokat, mi pedig távolról figyeljük. Ha a gáz megölné, nem veszítünk sokat. – Jólesik, hogy aggódsz az egészségemért, de ezt a munkát én csinálom végig. Valóban túl egyszerűnek látszik, hogy levesszük azt a két csavart, és hozzáférünk a géphez. Ez nagyon gyanús. Az újabb csapdát viszont
csak én vehetem észre, ezért nekem kell eltávolítani a csavarokat. Azt javaslom, vezesd az egész különítményt biztonságos távolságra. Senki sem habozott egy pillanatig sem; az emberek futva távoztak a közelből. Jason egyedül maradt. A kifeszített bőrökből összetákolt kerítést mozgatta a szél, de ettől eltekintve minden nyugodt és csendes volt. Jason beleköpött a tenyerébe, majd bemászott a gödörbe. A csavarkulcs pontosan ráillett az anyára. Két kézbe fogva a kulcs nyelét, lábát nekifeszítette a gödör oldalának, és lassan maga felé húzta a kulcs hosszú nyelét. Azután hirtelen abbahagyta. A feszítés hatására apró forgácsok estek le a csavarról, de az meg sem mozdult. Jason érezte, hogy valami nincs rendben. – Mikah! – kiáltotta, de többször meg kellett ismételnie még hangosabban, mire segédje vonakodva odajött. – Menjen el az olajfinomítóba, és hozzon egy kis kenőanyagot. Jason összedörzsölte a hidegtől elgémberedett kezét. Mikah hamarosan visszatért, Jason elvette tőle az olajat, majd intett neki, hogy menjen vissza a többiekhez. Ezután még egyszer megnézte a csavart, és észrevette, hogy fordított menetű. Amikor az imént le akarta csavarni, még jobban rászorította. A galaxis minden lakott bolygóján használnak csavarokat. Lehet, hogy a társadalom szerkezete, a kulturális élet, a szokások különbözőek, de a csavarok mindenütt egyformák. Akadnak kisebbek, nagyobbak, rövidebb vagy hosszabb menetűek, eltérő menetemelkedésűek, de az elvük azonos. Jobbra csavarva rászorul, balra csavarva lelazítható. De ezek az agyafúrt appsalák fordított irányú menetet készítettek.
Ezután már könnyen eltávolította a csavarokat, majd kimászott a gödörből, és futásra készen szimatolni kezdett. De nem érzett gázszagot. Intett a távolból figyelő csoportnak. – Gyertek vissza! Ez a munka már csaknem elkészült. Egymást lökdösve másztak a gödörbe, mindenki látni akarta, mi történt. Jason benyomott egy vésőt a külső burkolat és az alváz közé, és megmutatta nekik, hogy a kettő közötti kapcsolat megszűnt. – Most már csak le kell az egészet emelni – mondta. – Persze csak óvatosan, ezért nem lenne jó, ha elkezdenénk húzgálni, rángatni. Elrejthettek még odabenn is egy-két csapdát. Nem tudom, mi történt volna, ha tovább húzom a csavarokat a rossz irányba. Biztosan nem ok nélkül fordították meg a menet irányát. Tudnál nekem jégtömböket szerezni, Edipon? Most tél van, ugye? – Jégtömbök? Tél? – ismételte értetlenül Edipon. Kicsit megzavarta a hirtelen témaváltás. Megvakarta hatalmas, kivörösödött orrát. – Hát persze hogy tél van. És jégtömböket is lehet találni, hiszen a magasabban fekvő hegyi tavakat vastag jégpáncél borítja. De minek kell neked jég? – Hozasd ide, és megmutatom! Minél nagyobb tömböket hozzanak az emberek. Nem fogjuk felemelni a dupla falú burkolatot; a gépet eresztjük le a gödörbe. Mire a rabszolgák a távoli tavakból meghozták a jeget, Jason erős fakeretet helyezett a külső burok szélei alá. Ha a gépezetet leeresztik a gödörbe, a külső burkolat mozdulatlanul a helyén marad. Jason a gödörben egymásra rakatta a jégtömböket, egészen addig, hogy a gép súlya rájuk nehezedjen. Azután kihúzta alóla a tartórudakat. A jégre hatalmas súly nehezedett, ami a
nyomás hatására lassan megolvadt. A gép szép lassan süllyedni kezdett, míg a dupla falú burkolat a fakereten maradt. A hideg időjárás miatt a jég nem olvadt elég gyorsan, ezért Jason olajkályhákat hozatott, és azokkal melegítette. A jég olvadásával egyre több víz keletkezett, ezért Mikah árkot ásott, hogy elvezesse. A gép egyenletesen bújt ki a burkolat alól. Az olvadás nem fejeződött be alkonyatig, szinte egész éjszaka tartott. Jason és Mikah kivörösödött szemmel figyelte a folyamatot. Amikor a d’zertanók hajnalban visszatértek, a gépezet a gödör alján lévő ragacsos sárban pihent. – Trükkös fiúk ezek az appsalák, de Jason dinAlt sem mai gyerek – dünnyögte magában. – Látjátok azt a bögrét a gépezet tetején? – mutatott egy kisebb hordó méretű, vastag falú üvegedényre, amelyet zöld folyadékkal töltöttek meg. – Ez is egy csapda. Az alsó csavarok, amelyeket levettem, hosszú rúddal kapcsolódnak az üveghengerhez. Ha a csavart a másik irányba tekertem volna, a rudak szétroppantják a hengert, és kiszabadul a mérges gáz. – Ebből a folyadékból keletkezik a gáz? – Igen, mert most nyomás alatt van, ezért cseppfolyós. Kiszabadulva csökken a nyomás, és légneművé válik. A dupla falú burkolatot is bizonyára ezzel töltötték meg. Az lesz a legjobb, ha egy mély gödörbe elássátok a burkolatot is, meg ezt az üvegedényt is. Remélem, több meglepetést már nem okoznak. – Meg tudod javítani a gépet? Tudod, mi a baja? – lelkesedett Edipon. – Egyelőre nem. Még nem is néztem át. De azt hiszem, olyan nehéz lesz megjavítani, mint krenót lopni
egy vak embertől. Éppolyan primitív szerkezet, mint az olajlepárlótok. Ha csak tizedannyi energiát fordítanátok a gépek fejlesztésére, mint amennyit a titkok rejtegetésére, már repülőgépeket gyártanátok. – Nem büntetlek meg a megjegyzésedért, mivel fontos szolgálatot tettél nekünk. De most meg fogod javítani ezt a gépet és a többit is. Új hajnal virrad ránk! Jason ásított egyet: – Rám most egy új éjszaka vár. Aludnom kell, mielőtt folytatom a munkát. Addig a fiaid letörölhetnék a vizet a gépről, nehogy megegye a rozsda. Azután, ha felkeltem, meglátom, mit tehetek azért, hogy ez az ócskavas elinduljon.
Kilencedik fejezet Edipon jó hangulata továbbra sem múlt el, ezért Jason kihasználta a lehetőséget, hogy minél több kedvezményt csikarjon ki tőle. Közben azt állította, hogy további csapdákra gyanakszik, ezért a szerelést ezután is a szabadban végezhette, és nem a gondosan őrzött, zárt épületben. Rögtönzött tető védte őket az időjárás viszontagságaitól. A gép köré, Jason instrukciói alapján, állványszerkezetet építettek, hogy bárhol kényelmesen hozzá lehessen férni. Az első gép hibáját egy eldeformálódott tengely okozta. Jason újra kovácsoltatta. Amikor az egyik hengert leszerelte, látta, hogy az annyira kikopott, hogy ujja elfért volna a dugattyú és a henger fala között. Amikor a dugattyúra gyűrűket tetetett, duplájára nőtt a kompresszió. A caró, amelybe visszaszerelték, kétszer akkora sebességet ért el, mint korábban. Edipon a keblére ölelte Jasont, és különleges jutalmat ígért neki. Mint utóbb kiderült, ez egy kis darab húst jelentett naponta, amely némi változatosságot jelentett az állandó krenóevésben. Valamint az őrséget is megkettőzték Jason mellett, nehogy az értékes vagyontárgy megszökjön. Jason fáradhatatlanul szövögette tervét, miközben egy sor olyan holmit készíttetett, amelyeknek semmi köze sem volt a javításhoz. Amikor ezek már szépen gyűltek, elhatározta, hogy segítőtársakat keres. – Mit csinálnál, ha adnék neked egy bunkósbotot? –
kérdezte egy tagbaszakadt rabszolgától, akivel együtt vittek egy gerendát a műhelyhez. Narsisi és fivérei hallótávolságon kívül maradtak. Már beleuntak az őrzés mindennapos rutinmunkájába. – Mit kezdenék egy bunkósbottal? – kérdezte a rabszolga. Száját nyitva felejtette, homloka összeráncolódott a túlfeszített agyműködéstől. – Pontosan ezt kérdeztem. De vigyük tovább a gerendát, amíg gondolkozol. Nem akarom, hogy az őrök felfigyeljenek ránk. – Ha bunkóm lenne, ölnék! – jelentette ki izgatottan a rabszolga, ujjai vágyódva markoltak a levegőbe, mintha ott lenne az áhított fegyver. – Szeretnél engem megölni? – Ha bunkóm lenne, megölnélek. Nem vagy nagyon erős. – De ha én adnám neked a bunkót, nem lennék a barátod? Miért nem másvalakit ölnél meg? Ez a merőben új gondolat meghökkentette a rabszolgát. Zavartan vakargatta a fejét, mire Narsisi odament hozzájuk, és visszazavarta a férfit a taposómalomhoz! Jason nagyot sóhajtott. Később más rabszolgáknak is feltette ezeket a kérdéseket. Egy kis időbe beletelt, mire ezek a gondolatok végigjárták az egész tábort. De végül minden rabszolga belátta, hogy a d’zertanóktól nem várhatnak mást, mint nehéz munkát és korai halált. Jason viszont egészen mást ajánlott nekik: fegyvereket, lehetőséget, hogy megöljék uraikat és még másokat is, amikor majd Appsalába érnek. Elég nehezen jutottak arra a végkövetkeztetésre, hogy nem Jasont és egymást kell megölniük, amint fegyverekhez jutnak. Rendkívül kockázatos tervnek
látszott, főleg a városba érkezésük utáni részleteket illetően. Szerencsére a rabszolgák nem tudtak ilyen hosszú távon gondolkodni. Ezen a bázison ötven d’zertanó tevékenykedett, mindannyian férfiak. A családjuk egy faluban lakott, a hegyek között. Nem látszott nehéz feladatnak megölni az itteni d’zertanókat, vagy elkergetni őket. Mire erősítéssel visszatérnek, Jason és szökött rabszolgái messzire jutnak. Már csak egyetlen részlet hiányzott a tervből, és egy újonnan érkezett rabszolga réven ez is megoldódott. – Otthon, édes otthon! – nevetett Jason, amint bebújt a bódé szűk ajtónyílásán, és kiszáradt kezét zsírral dörzsölte be. Mikah-t utánalökték, majd rájuk zárták az ajtót. Jason belülről is ráfordította a reteszt. – Ma új rabszolgákat hoztak – mondta –, és az egyikük Appsalából való. Katonának látszik, akit valamilyen összecsapás során fogtak el. Biztos benne, hogy itt nem sokáig hagyják élni, ezért boldogan fogadta az ajánlatomat. – Ez férfibeszéd, amit én nem értek – jelentette ki Ijale, és visszament a tűzhelyhez. – Mindjárt megérted – jelentette ki Jason megérintve a lány vállát. – Ez a katona tudja, merre van Appsala, és elvezet minket oda. Eljött az ideje, hogy a szökésre gondoljunk. Most már mindketten feszülten figyeltek. – Hogyan lehetséges ez? – suttogta a lány. – Mindent kiterveltem. Szereztem olyan szerszámokat, melyek segítségével bejuthatok bárhová. Vannak fegyvereim és harcra kész rabszolgáim. – Mi a terve? – kérdezte Mikah. – Fellázítom a rabszolgákat, és amíg ők a
d’zertanókkal harcolnak, mi csendesen kereket oldunk. – Lázadást akar kelteni?! – ordította magából kikelve Mikah. Jason azonnal rávetette magát, a földre döntötte, és befogta a száját. Ijale ráült Mikah lábaira. – Mi ütött magába? Talán élete hátralévő részét ócska gépezetek javításával akarja tölteni? Annyira szigorúan őriznek minket, hogy nem szökhetünk meg egykönnyen; szövetségeseket kell keresnünk. Azt hiszem, az összes rabszolga segítségére szükségünk lesz. – Forradalom... – motyogta Mikah. – Persze hogy forradalom. Ezeknek a szegény ördögöknek is az egyetlen lehetősége a szabadulásra. Barmokként bánnak velük, kedvük szerint verik vagy ölik őket. Ne sajnálja a d’zertanókat, mindegyikük legalább tízszeres gyilkos. Maga is látta, hogy embereket vertek halálra. Gondolja, hogy nem érett meg a helyzet a forradalomra? Mikah lecsillapodott, ezért Jason lassan levette kezét a szikár ember szájáról, de továbbra is készen állt, hogy szükség esetén belefojtsa a kiáltást. – Természetesen én is elítélem őket – mondta Mikah. – Az emberi társadalom hiénái. Nem érzek irántuk szánalmat, és azt hiszem, el kell törölni őket a föld színéről, mint Szodomát és Gomorrát. De ez nem mehet forradalom útján. A forradalom roppant gonosz dolog. – Mondja meg őszintén, Mikah, a jelenlegi kormányok hány százaléka jutott hatalomhoz forradalom útján? Kiegyensúlyozott, demokratikus kormányok, amelyeket a régi rendszer ellen lázadó tömegek hívtak életre. Hogyan lehetne megszabadulni egy gonosz hatalomtól, ha az nem akarja önként átadni a helyét a jobbnak? Amikor szavazás útján nem megy, le kell lőni őket.
– Nem szabad véres forradalmat csinálni! – Rendben van – bólintott Jason. – Adjunk neki más nevet. Legyen börtönlázadás. Látom, ez sem nyerte el a tetszését. Vagy nevezzük egyszerűen csak szabadulásnak. Ezek a szerencsétlen emberek letépik láncaikat, és visszatérnek arra a földre, ahonnan elrabolták őket. Hajlandó nekem segíteni ebben? – Még mindig forradalom. – Nevezze, aminek akarja – mondta Jason. – Vagy segít végrehajtani a tervem, vagy itthagyjuk. Erre szavamat adom. – Evett néhány kanál levest, míg kissé lecsillapodott. – Nem tudom megtenni, nem tudom megtenni – nyögte Mikah, és kihűlt levesét bámulta, mintha attól várna tanácsot. Jason hátat fordított neki. – Nehogy úgy végezd, mint ő! – figyelmeztette Ijalét, és kanalával a háta mögé mutatott. – Soha többé nem lesz lehetőséged arra, hogy változtass az életmódodon. A te néped persze csak a kézzel fogható dolgokat fogadja el, és nem érti az elvont fogalmakat. Ez a lóképű bohóc viszont csak az elvont fogalmak világában tud élni, és teljesen elszakadt a valóságtól. Most is biztosan azon töpreng, hány angyal táncolhat egyszerre egy tű hegyén. – Nem azon töprengek – mondta Mikah. – Bár régebben foglalkoztatott ez a kérdés. Olyan problémát vet fel, amin nem egykönnyen teszi túl magát az ember. – Valóban? Ijale lehajtotta a fejét: – Ha ő téved, és én is, akkor te lehetsz csak az egyetlen, akinek igaza van. – Ijalét szemmel láthatóan elégedettséggel töltötte el ez a gondolat. – Kedves tőled, hogy ezt mondod – mosolygott rá
Jason. – Persze én is tévedhetek néha, de azért tudom, mi a különbség az elvont dolgok és a tények között – mondta, és gúnyosan megveregette a saját vállát. – Öntelt szörnyeteg! – kiáltotta Mikah. – Csendesebben! – Bánom, hogy eddig is segítettem magának. Ostoba voltam: azt hittem, hogy ez a kötelességem. – Az ajtóhoz ugrott, és dörömbölni kezdett. – Őrség! Őrség! Jason ledobta a tányért, hogy elhallgattassa Mikah-t, de a kiömlött levesen megcsúszott, és elesett. Mire feltápászkodott, már kinyílt az ajtó. Ha akkor elérte volna Mikah-t, biztosan kiszorítja belőle a lelket, mielőtt az az idióta szóra nyitja a száját. De elkésett. Narsisi bedugta a fejét az ajtón, Mikah pedig drámai pózt öltve Jasonre mutatott. – Fogjátok le, és bilincseljétek meg ezt az embert! Elmondta, hogy fel akarja ellenetek lazítani a rabszolgákat. Jason hátrafordult, és a mögötte lévő zsákból előhúzott egy kalapácsot. – Áruló! – kiáltotta dühtől elvakultan, és Mikah után vetette magát, aki az ajtó felé húzódott. Narsisi mozdulatlanná dermedt Mikah szavaitól. De reflexei nem hagyták cserben. Egyik kezével elkapta Jason lendülő csuklóját, bunkója pedig nagyot csattant Jason kézfején. A kalapács azonnal a földre esett. – Azt hiszem, legjobb lesz, ha mindketten velem jöttök. Apám tudni fogja, mit tegyen – mondta Narsisi, és kilökdöste őket az ajtón. Visszatolta helyére a reteszt, majd odahívta őrködni az egyik fivérét. A lábbilincsek miatt lassan haladtak; Mikah emelt fővel, mint egy
mártír, Jason összeszorított fogai közt káromkodva. Edipon nem volt ostoba, ha rabszolgalázadás került szóba. Hamarabb átlátta a helyzetet, mielőtt Narsisi befejezte a beszámolóját. – Számítottam rá, úgyhogy nem lep meg. – Csillogó szemmel fordult Jason felé. – Tudtam, hogy eljön az idő, amikor a helyemre törsz, ezért engedtem, hogy ezt a rabszolgát magad mellé vedd, és megtanítsd mindenre. Amint vártam, elárult téged, hogy átvegye a helyed, amit ezennel felajánlok neki. – Elárultam?! Én mindezt nem önös érdekből tettem! – A legtisztább érzések vezérelték – nevetett Jason hűvösen. – Egy szavát se hidd el ennek a hitszegőnek, Edipon! Én nem szerveztem semmiféle lázadást, csak így akar kitúrni a helyemről. – Maga rágalmaz engem, Jason! Én még sohasem hazudtam; lázadást szervezett, maga mondta nekem... – Csend legyen! Különben agyonveretlek benneteket. Majd én igazságot teszek. Mikah rabszolga elárulta Jason rabszolgát. Az a tény, hogy Jason rabszolga lázadást szervezett, vagy sem, teljesen lényegtelen. A segédje nem akart volna a helyébe lépni, ha nem biztos abban, hogy el tudja látni elődje feladatát. Ez a legfontosabb. A munkásosztállyal kapcsolatos elméleteid amúgy is az idegeimre mentek, Jason, ezért örülök, hogy veled együtt azoknak is vége. Bilincseljétek a többi rabszolgához! Mikah, te pedig megkapod Jason szobáját, valamint asszonyát, és nem öllek meg addig, amíg jól végzed a munkádat. Ha becsületesen dolgozol, sokáig élhetsz. – Mindig csak a legtisztább érzelmek vezérelték tetteit, Mikah! Nem ezt mondta? – kiáltotta vissza Jason a válla fölött, miközben az őrök kirugdosták a szobából.
Jason bukása igen gyorsan végbement. Fél óra múlva már nehéz bilincsekkel a csuklóján és a bokáján üldögélt a többi rabszolga között. Amint az ajtó becsukódott, megvizsgálta a bilincseket a tompa fényben. – Mi lesz most a lázadással? – suttogta közelebb hajolva a mellette lévő rabszolga. – Jó kérdés! – nevetett fel fanyarul Jason. Ő is közelebb húzódott a rabszolgához, hogy alaposabbra megnézze. A fickó szeme eléggé különösen állt: mindkettő más irányba nézett. – Ismerősnek tűnik az ábrázatod. Ugye, te vagy az, aki csak tegnap érkeztél? – Igen, a nevem Snarbi, jó harcos vagyok, lándzsás. Ügyesen bánok a buzogánnyal és a tőrrel is. Eddig hét embert öltem meg, és feltehetően még kettő belehalt később a sérüléseibe. – Hiszek neked, Snarbi, főleg mert tudod az utat Appsalába. – Az egész birodalmat bejártam. – Akkor a felkelés folytatódik. Csak a terven annyit módosítunk, hogy ezt a sok rabszolgát nem szabadítjuk fel, hanem csak mi ketten fogunk megszökni. – Nagyszerű ötlet. Nincs szükségünk ezekre a primitív fickókra, csak gátolnának minket. Gyorsan és pontosan kell cselekednünk, mindig ez volt a jelszavam. – Én is így vagyok ezzel – mondta Jason, miközben csizmájából megpróbált előhúzni egy ügyes kis szerszámot. Még akkor rejtette oda, amikor Mikah elárulta. Narsisi elleni kalapácsos támadása is csak ezt leplezte. Jason nagy nehezen előhalászta csizmájából a szerszámot. A parányi acélreszelővel néhány perc alatt levágta lábáról a bilincset.
– Te varázsló vagy? – suttogta Snarbi. – Inkább műszerész. Bár ezen a bolygón a kettő ugyanaz. – Körülnézett, de a kimerült rabszolgák már mind mélyen aludtak. Becsavarta a reszelőt egy bőrdarabba, hogy csökkentse a zajt, majd nekilátott csuklója kiszabadításának. – Snarbi – kérdezte halkan –, ugyanahhoz a lánchoz bilincseltek minket? – Igen, az egész sort ez köti össze. A túlsó vége pedig átmegy a falon lévő nyíláson. De ha elvágod a láncot, és csak a saját bilincsedből húzod ki, akkor a melletted lévő rabszolga sem veszi észre, hogy megszöktél. A csuklónkra tett vaspánttal nem kell törődnünk. Nem zavar minket a mozgásban. – Be szoktak jönni éjszakánként az őrök, hogy ellenőrizzék a rabszolgákat? – Amióta én itt vagyok, egyszer sem jöttek be éjszaka. Tehát reggelig nem vesznek észre semmit. A láncot kihúzták a csuklójukon lévő vaspánt karikájából, majd csendesen letették a földre. – Vajon áll-e őr az ajtó előtt? – kérdezte Jason. – Nem tudom. De kétlem, hogy minden rabszolgát őriznének. Ehhez nincs elég emberük. Az ajtó nem nyílt ki, amikor lassan lenyomta a kilincset. Belenézett a kulcslyukba, de nem látott keresztül rajta. Megpróbálta átdugni rajta a parányi reszelőt, de az félúton elakadt. – Ezek a barmok benne felejtették a zárban a kulcsot. – Egy bőrdarabot kidugott az ajtó alatt, majd addig piszkálta belülről a kulcsot, míg az végre kiesett. Amikor visszahúzta a bőrdarabot, a kulcs ott feküdt a közepén. Csendesen kinyitották vele az ajtót, azután tekintetük alaposan körüljárta a sötét udvart.
– Gyerünk! Tűnjünk el innen! – mondta Snarbi, de Jason elkapta a torkát, és visszahúzta. – Hát nincs józan ész ezen a bolygón?! Hogyan akarsz eljutni Appsalába élelem meg víz nélkül? És hogyan viszed el? Ha életben akarsz maradni, kövesd az utasításaimat! Először is bezárjuk ezt az ajtót, hogy a szökésünket ne fedezzék fel reggelig. Azután keresünk valami szállítóeszközt. Egyetértesz? A válasz mindössze egy fájdalmas hörgésből állt. Jason engedett ujjai szorításán, amitől egy kevés levegő juthatott társa tüdejébe. Megkönnyebbült sóhaj jelentette beleegyezését, azután hűségesen baktatott Jason mögött, amint az épületek közötti sötét utcákon haladtak. Nem okozott különösebb gondot észrevétlenül maradniuk, mivel a fallal körülvett olajfinomító őrei csak külső támadásra számítottak. Ugyanilyen könnyen sikerült megközelíteniük Jason kifeszített bőrökkel körülvett javítóműhelyét. Bebújtak azon a nyíláson, amit Jason már korábban kivágott, és vékony cérnával rögzített. – Ülj le itt, és ne nyúlj semmihez! – mondta a félelemtől reszkető Snarbinak, majd odalopakodott a gépezethez, kezében kalapácsot szorongatva. Elégedetten tapasztalta, hogy Edipon egyik fia, akire a gép őrzését bízták, önfeledten szunditól. Jason szabad kezével levette az őr sisakját, majd jó nagyot húzott fejére a kalapáccsal, amitől álma még mélyebbé vált. – Lássunk munkához! – mondta Jason, meggyújtva egy olajlámpát. – Mit csinálsz? – kérdezte rémülten Snarbi. – Észrevesznek, és megölnek minket. Szökött rabszolgák vagyunk...
– Nyugodj meg, Snarbi, az őrök nem láthatják meg kintről a fényt. Erről már korábban meggyőződtem. Azért választottam ezt a helyet. Lesz egy kis munkánk indulás előtt: össze kell raknunk egy carót. A nemrég felújított és eddigi legjobb motor a próbapadon feküdt. Csak be kellett helyezni a caróba. A kerekek ott hevertek szanaszét, előbb azokat tették fel. Míg Jason a gépezet üzembe helyezésével foglalatoskodott, Snarbi, követve az utasításokat, feltöltötte a tartályokat vízzel, üzemanyaggal és kenőolajjal. Végül feltettek a caró fedélzetére egy zsák krenót, amit Jason már hosszú ideje gyűjtögetett. Mindez elég sok időt vett igénybe. Már közeledett a hajnal, és nekik még sötétben el kellett volna indulniuk. Mégsem tudta rászánni magát az indulásra. Úgy érezte, nem hagyhatja sorsára Ijalét, de ha visszamegy érte, Mikah-t is magával kell vinnie. Akármilyen marha, mégiscsak megmentette az életét. Talán tartozik neki ennyivel, de úgy döntött, hogy ez az utolsó eset... – Tartsd szemmel a gépezetet! Hamarosan visszajövök – mondta Jason. – És én mit csináljak addig? Magamra maradok ezzel a gonosz gépezettel? Soha! Eléget és felfal engem! – Legyen eszed, Snarbi! Ezt a guruló szerkezetet emberek építették, és amikor elromlott, én magam javítottam meg. Semmiféle démon nem lakozik benne. Olajat éget el, abból nyeri a hőt. A hő gőzzé alakítja a vizet, és a gőz mozgatja ezt a dugattyút, ami a kerekeket hajtja. Talán nem tudod pontosan megérteni, de az a lényeg, hogy nem kell félned tőle. Ez fog minket eljuttatni Appsalába. Maradj itt, és tedd, amit mondtam,
különben belukasztom a koponyádat! Megértetted? Snarbi bambán bólintott. – Nagyszerű. Annyi dolgod lesz mindössze, hogy itt ülsz, és figyeled ezt a zöld korongot. Ha a mutató elhagyja a zöld sávot, mielőtt visszaérek, ezt a kart elfordítod ebbe az irányba! Világos? Jason visszament az olajfinomító csendes, sötét épületei közé. Tőr és bunkósbot helyett egy hatalmas pallossal fegyverezte fel magát, amit az unott, közönyös őrök orra előtt készített el. Mindent alaposan megvizsgáltak, amit kihozott a műhelyből, vagy odavitt, de ott azt csinálhatott, amit akart, nem törődtek vele. Ezt kihasználva Jason készített magának néhány hasznos fegyvert. Pár agyagedényt feltöltött benzinnel, és a dugót kanóccal látta el. Ebből az úgynevezett Molotovkoktélból készített egy egész ládára valót. Visszajutni éppolyan könnyűnek bizonyult, mint kiszökni, de amikor az épületek közé ért, egy kicsit mégis megkönnyebbült. Tudta, hogy túl nagy kockázatot vállal a rabszolgalány és Mikah kiszabadításával, de mégsem tudta sorsukra hagyni őket. Egy közeli épület mögül kikandikált, hogy megnézze, hagytak-e őrt a bódé előtt. Az őr ott bóbiskolt, de hirtelen valami felriasztotta szendergéséből. Valószínűleg az erős benzinszag ébresztette fel, és pontosan abba az irányba nézett, ahol Jason igyekezett visszahúzódni a ház árnyékába. – Ki van ott? – kiáltotta az őr, és a ház felé kezdett futni. A sarokhoz érve éppen beleszaladt a pallosba, amely keresztülfúrta a nyakát. Az őr döbbenten nézte a nyakából kiálló pengét: még sohasem látott kardot. Hörgő, gurgulázó hangot hallatva rogyott össze. Jason átugrotta a holttestet. Mire az ajtót kinyitotta, már távoli
lábdobogás hallatszott. Beszaladt a bódéba. – Kifelé, gyorsan! Megszökünk! – kiáltotta, és sietve kifelé lökdöste Ijalét. Minden lelkesedését beleadta abba a rúgásba, amely Mikah-t kirepítette az ajtón. A szikár ember éppen Edipon mellkasán landolt. Jason gyorsan odaugrott a két, földön fekvő alakhoz, és a kard markolatával leütötte Edipont, majd felrángatta Mikah-t a földről. – Rohanjon a külső javítóműhelyhez! – parancsolta Jason. – Már indulásra készen vár minket egy caró, amivel megszökhetünk. Mindenhonnan kiáltások hallatszottak, és egyre több d’zertanó szaladt feléjük. Jason az olajlámpa lángjánál meggyújtotta az egyik Molotov-koktél kanócát. Amint a kanóc lángra lobbant, az üveget a közeledő katonák közé hajította. A palack széttört a földön, és szikrák szóródtak szét, de a kiömlő benzin nem lobbant lángra. Jason káromkodott, és a második üveg után nyúlt. A d’zertanók megtorpantak a földön szétfolyt benzin látványától. Abban a pillanatban földet ért a második bomba. Hirtelen valóságos lángfal emelkedett a katonák előtt. Kihasználva a helyzetet, Jason a többiek után futott. Amint a falakon kívülre értek, Jason bereteszelte maga mögött a hatalmas kaput. Mire azt szétzúzzák, ők már messzire juthatnak. A sivatag csendjét éles, sivító hang törte meg. – Megcsinálta! – kiáltotta lelkesen Jason. – A gőzgép indulásra kész! A sötétben beleütközött Mikah-ba és Ijalébe. A férfit sietve talpra rugdosta. A hirtelen kialakult zűrzavar lehetővé tette, hogy sértetlenül eljussanak a műhelyig. A d’zertanókat még
sohasem érte éjszakai támadás, mert kétségtelenül azt hitték, hogy valami ismeretlen ellenség támadt rájuk nagy erőkkel. Az óriási fejetlenségben mindenki összevissza szaladgált. A lángokban álló épület és a közeléből elvonszolt Edipon köré gyülekeztek a d’zertanók, és tanácstalanul várták a parancsot. De Edipon még mindig eszméletlenül feküdt, fejéből szivárgott a vér. A zűrzavarban senki sem vette észre, hogy pár rabszolga megszökött. Csak akkor figyeltek fel rájuk, amikor nyílt terepen futottak keresztül. Ekkor néhány katona utánuk iramodott. Jason egyenesen a caró felé rohant, nem vesztegetve arra az időt, hogy az üldözőket félrevezesse. Most minden azon múlott, hogy a jármű készen áll-e az indulásra. Ha nem, akkor csapdába kerültek. Jason hatalmas lendülettel feldöntötte a bejáratnál álló őrt, és egyenesen a géphez rohant. Snarbi az egyik kerék mögött lapult, de Jason siettében figyelemre sem méltatta. Amint az irányítópult mögé ugrott, a szelepek félelmetes erővel fújták ki a fáradt gőzt. A tartályban lévő víz hőmérséklete kielégítőnek tűnt. A dühödt d’zertanók már a műhely bejáratánál jártak. Jason egy palack Molotov-koktélt vágott közéjük, ami kissé lelohasztotta lelkesedésüket. A felbőszült kiáltások félelmetes, fájdalmas sikolyokká alakultak. Jason összeszedte a maradék palackokat, és azokat is a lángok közé hajította. Az üldözők biztonságos távolságra vonultak vissza, de Jason sejtette, hogy néhány ifjú titán mégiscsak megpróbál a közelükbe jutni. Gyorsan felzavart mindenkit a, caróra. A katonák már a műhely bőrfalait döngették. Jason üzembe helyezte a gőzgépet. Ha minden tökéletesen működik, akkor megmenekülnek, de ha nem...
– Mikah, tolja előre azt a kart, amikor szólok! – mondta Jason. – Mi történt? – kérdezte Mikah. – Kirobbantotta a forradalmat? Ha igen, akkor ne számítson a segítségemre... – Megszökünk; nem tudom, ez megfelel-e önnek. Csak Ijale, egy idegenvezető meg én. Ha van kedve, velünk tart; persze nem kötelező. – Csatlakozom önökhöz. Semmi rosszat nem látok abban, hogy megszökjek egy ilyen primitív helyről. – Örülök, hogy így döntött. Akkor szíveskedjen végre előretolni azt a kart! Szeretném, ha ez a gőzgép már a sivatagban száguldana, minél messzebb ettől az erődtől. A völgyszoroson kell keresztülvágnunk, ugye, Snarbi? – Igen, mindvégig a völgy vonalát követve – mondta a rabszolga a korábbi fojtogatástól még mindig kissé érdes hangon. Jason elégedetten hallgatta. – Kapaszkodjon mindenki, azt hiszem, itt az ideje, hogy induljunk. Jason gyorsan végignézett a műhelyen, hogy megbizonyosodjon róla, minden értékes szerszám a fedélzetre került. Az utasok elhelyezkedtek. A másodpercek lassan teltek. Úgy látszott, a műhely falai már nem sokáig tudnak ellenállni a katonák bunkósbotjainak. – Induljunk már! – sikoltozott Snarbi. – Csapdába kerültünk! Sohasem jutunk ki innen! Jason állón vágta, majd többször beleverte fejét a padlóba; a kancsal vitéz végül elcsendesedett. – Én kedvelem ezt az egyszerű embert – jelentette ki Mikah. – Maga egy brutális alak, Jason. A természetes reakciói miatt büntette meg. Hagyjon fel az ilyesmivel, és
imádkozzon velem! – Ha ez a sajnálatra méltó fiatalember elvégezte volna, amit rábíztam, akkor már messze járnánk innen. És ha a futás után még maradt annyi levegő a tüdejében, hogy imádkozzon, akkor inkább fújja a tüzet a kazánban! Az ima nem juttat ki innen minket, csak a túlhevült gőz. Hangos dübörgések és ordibálás közepette az egyik helyen benyomultak a d’zertanók. Néhány másodperc múlva a másik fal is leomlott. Az egyelőre mozgásképtelen caró csapdába került. A két csoport fenyegetően közeledett. Jason az utolsó két üveg Molotov-koktélt a tömeg közé vágta, majd gyorsan az indítókarhoz ugrott, és előretolta. Sziszegő hang töltötte be a levegőt, és a caró lassan megindult. Ijedt sikoltások hallatszottak; a katonák fejvesztetten menekültek a jármű útjából. A számszeríjak vesszői süvítve szálltak el a szökevények feje mellett, de szerencsére csak a ládákat és a zsákokat találták el. A sebesség egyre fokozódott, kidöntötték az előttük álló falat. A nyílvesszők lassan elmaradoztak. Jason odakiáltott Mikah-nak, hogy segítsen a gépet szabályozni. A jármű annyira felgyorsult, hogy csaknem irányíthatatlanná vált. Le kellett lassítani, de Jason nem tudta egyszerre kezelni valamennyi kart. – Próbálja meg tartani az irányt! – kiabálta. Amikor minden megfelelően működött, kimerültén rogyott le a földre. Úgy érezte, mintha a csontjait mozsárban törték volna össze. Ijale bátortalanul leült mellé. Egyelőre nem látták jelét, hogy üldöznék őket. – Kelj fel, Snarbi! – mondta Jason. – Én megszabadítottalak benneteket a rabszolgaságból, most rajtad a sor, hogy elvezess minket Appsalába. Sajnos,
nem volt időm reflektorokat szerelni erre a járműre, de remélem, így is rábukkanunk a helyes irányra. Snarbi feltápászkodott, és méltóságteljes léptekkel a caró elejébe ment. Jason a szelepeket szabályozta, Mikah a kormányrudat kezelte Snarbi útmutatásának megfelelően, Ijale pedig közelebb húzódott Jasonhez, és a vállára hajtotta a fejét. Jason gyengéden megveregette a lány vállát. – Pihenj csak! – mondta. – Innentől kezdve már csak sétakocsikázás.
Tizedik fejezet Hat nappal Putl’ko elhagyása után készleteik már csaknem teljesen kifogytak. A hegyeket füves legelők váltották fel, ahol patakok csörgedeztek, és növényevő állatok csordái legelésztek, tehát nem kellett attól tartaniuk, hogy éhen vagy szomján halnak. Inkább az üzemanyag látszott pótolhatatlannak. Délután Jason betöltötte az utolsó előtti hordóval. Alkonyatkor megálltak, mert húskészletük is elfogyott. Snarbi magához vett egy számszeríjat, és elindult, hogy lőjön valamit vacsorára. Kancsalsága ellenére ő bánt a legjobban ezzel a fajta fegyverrel. A carótól való ösztönös félelme alábbhagyott. Vállára vette a számszeríjat, és egykedvűen fütyörészve belegázolt a térdig érő fűbe. Jason rossz előérzettel nézett utána. – Nem bízom ebben a zsoldosban – dünnyögte. – Hozzám beszélt? – kérdezte Mikah. – Tulajdonképpen nem, de ha már itt van, hadd kérdezzek valamit. Észrevette, hogy mennyire megváltozott a táj? Nem talált különösnek semmit az út során? – Nem. Az egész táj olyan, mintha emberi kéz még sohasem érintette volna. – Akkor maga vak, mert én láttam egy-két különös dolgot az utóbbi napokban. Ijale! – kiáltott a lánynak, aki egy darab krenót sütött a kazán tetején. – Hagyd a fenébe azt a vacakot, úgysem lesz jobb ízű, akármit csinálsz
vele. Remélem, Snarbi szerencsével jár, és akkor sült húst vacsorázunk. Mondd csak, nem vettél észre semmi különöset az utóbbi napokban? – Kétszer haladtunk át letiport fűsávon, ami úgy nézett ki, mint a caró nyoma. Egyszer pedig láttam egy kövekből kirakott tűzhelyet, de az nagyon régi lehetett. – Ugye, nem volt semmi említésre méltó, Mikah? – mondta Jason összevont szemöldökkel. – Látja, a sokévi krenókeresés mennyire kifinomítja a megfigyelőképességet. – Én nem tartozom a vadak közé. Nem várhatja el tőlem, hogy minden apróságot észrevegyek. – Hát az biztos! Már megszoktam, hogy magától csak bajt várhatok. De most mégis a segítségére lenne szükségem. Ma lesz Snarbi utolsó szabadon töltött éjszakája, és nem akarom, hogy ő legyen őrségben. Mi ketten fogjuk váltani egymást. Mikah meglepődött. – Nem értem. Mit jelent az, hogy Snarbi utolsó szabadon töltött éjszakája? – Szerintem nyilvánvaló, még az ön számára is, ha figyelembe vesszük a helyi társadalmi szokásokat. Van fogalma arról, mit csinálunk Appsalába érkezésünk után? Engedelmesen követjük Snarbit, mint ahogy a birkák mennek a vágóhídra? Nem tudom, mit tervez Snarbi, de hogy tervez valamit, az biztos. Amikor a városról érdeklődöm, csak általános dolgokat közöl. Természetesen mint zsoldos katona nem sokat tudhat a városról, de annál biztosan többet, mint amennyit elárul. Az a szándékom, hogy holnap reggel megkötözöm Snarbit, keresek egy nyugodt helyet, ahol elrejthetem, azután szétnézek a városban.
– Meg akarja bilincselni ezt a szerencsétlen embert, mint egy rabszolgát, minden ok nélkül? – Nem csinálok belőle rabszolgát, csupán megakadályozom, hogy csapdába csaljon minket. Ez a caró elég értékes ahhoz, hogy bármelyik gazdag polgár jó árat fizessen érte. Főleg ha ügyes kezű rabszolgákat is kap a járművel. – Hallani sem akarok erről! – kiáltotta Mikah. – Maga alaptalanul megvádolta ezt az embert. Semmi bizonyítéka nincs ellene, csak a puszta gyanakvása. Minden ember ártatlan, míg bűnösségét nem bizonyították. – Nos, ez az ember bűnös, mivel egy velejéig romlott társadalomnak a tagja. És bármikor, bárhol ennek megfelelően fog cselekedni. Maga nem tanult még eleget ideérkezésünk óta? ...Ijale! – A lány éppen a krenósütéssel foglalatoskodott, és szemmel láthatóan oda sem figyelt a vitára. – Mondd el, mi a véleményed? Hamarosan olyan helyre érkezünk, ahol Snarbinak a barátai élnek. Szerinted mit fog csinálni? – Köszön a barátainak? Talán ad nekik krenót. – Elégedetten mosolygott bölcs válaszán. – Nem egészen erre gondoltam – mondta türelmesen Jason. – Mi történik, ha együtt megyünk a barátaihoz, és ők meglátnak minket és a carót? A lány riadtan ugrott talpra. – Nem mehetünk vele! A barátai azonnal elfognak minket, majd eladnak rabszolgának, és elveszik tőlünk a carót. Meg kell ölnöd Snarbit, mielőtt a városba érünk! – Vérszomjas boszorkány... – kezdte Mikah, de hirtelen elhallgatott, amint észrevette, hogy Jason a kalapács után nyúl. – Nem képes felfogni? – kérdezte Jason. – Ha Snarbit
megkötözöm, akkor az itteni etikának megfelelően cselekszem. Ez olyan, mint amikor valaki kézzel fogja meg a csirkehúst. Persze, kicsit lágyszívű vagyok, mert ha valóban betartanám a társadalmi szabályokat, akkor meg kellene ölnöm, mielőtt gondot okoz nekünk. – Lehetetlen. Nem tudom elhinni. Nem ítélkezhet egy ember sorsa fölött ilyen kétes feltételezések alapján. – Nem ítélkezem – mondta Jason növekvő türelmetlenséggel. – Csak gondoskodom arról, hogy ne keverhessen minket bajba. Nem kell segítenie, de ne próbálja keresztezni az utamat. És az éjszaka egy részében őrködnie kell. Ami pedig majd reggel történik, abba ne üsse bele az orrát. Az az én lelkiismeretemet fogja terhelni. – Mindjárt visszaér... – suttogta Ijale. Néhány másodperc múlva Snarbi megjelent a caró közelében. – Sikerült leterítenem egy cervót – jelentette ki büszkén, és ledobta eléjük az állatot. – Daraboljátok fel, és süssétek meg a legjobb falatokat! Teljesen ártatlannak látszott; bűnösségéről csak sunyi pillantásai árulkodtak. Ezt a hatást viszont kancsal szeme is kelthette. Jason néhány percig azon töprengett, hátha eltúlozta kissé a fenyegető veszély nagyságát. De Snarbi nem érezhet bűntudatot, amiért megpróbálja rabszolgává tenni, vagy megölni őket. A helyében minden barbár rabszolgatartó ezt tenné. Jason átkutatta a szerszámládáját, hogy találjon valamit, amiből bilincset lehetne fabrikálni. Az ízletes vacsora után nyugovóra tértek, és hamarosan elaludtak. Jason tele hassal alig tudott ébren maradni. Éjfél felé már képtelen volt nyitva tartani a szemét, ezért felébresztette Mikah-t.
– Maga következik. Tartsa nyitva a szemét meg a fülét, és ne felejtsen el időnként odapillantani! – intett hüvelykujjával Snarbi felé. – Azonnal keltsen fel, ha bármi gyanúsat észlel! Jason hamar álomba merült, és csak hajnalban ébredt fel. A tájat sűrű köd borította. A közelében két, szőrmékbe burkolódzott alak feküdt. Jason döbbenten látta, hogy az egyikük Mikah. Dühösen lerúgta magáról a szőrméket, és megragadta Mikah vállát. – Mi a fenét csinál? Alszik? Magának kéne őrködni! Mikah kinyitotta a szemét, és megnyugtatóan pislogott. – Őrködtem, de hajnal felé Snarbi felébredt, és azt mondta, hogy szívesen levált. Nem tudtam visszautasítani. – Mit nem tudott csinálni?! Nem emlékszik, hogy figyelmeztettem...? – Én nem tekintek bűnösnek egy ártatlan embert a maga túlzott gyanakvása alapján. Ezért hagytam, hogy őrködjön. – Hagyta, hogy őrködjön! – kiabálta Jason. – És hol van most? Talán őrködik valaki? Mikah körülnézett, és látta, hogy kettőjükön kívül csak az éppen ébredező Ijale van a fedélzeten. – Úgy tűnik, elment. Méltatlan volt a bizalmamra; legközelebb nem engedjük meg neki, hogy őrködjön. Jason rúgásra emelte a lábát, de aztán belátta, hogy semmi értelme, és a gőzgéppel kezdett foglalkozni. Az égéstérben lángra lobbant az olaj, lassan melegedni kezdett a kazánban a víz. Ellenőrizte az üzemanyagtartályt, és szomorúan tapasztalta, hogy
csaknem teljesen üres. A tartalék hordóban még lett volna annyi, hogy biztonságos távolságra juttassa őket, mielőtt Snarbi bajt hozhatna rájuk. De a hordó eltűnt Snarbival együtt, aki az utazás során megfigyelte, hogy Jason mindig újratölti a tartályokat, így rájött az üzemanyag fontosságára. Jasont elöntötte a harag. Tudnia kellett volna, hogy nem bízhat Mikah-ban, hiszen ismerte az etikával kapcsolatos nézeteit. Szűrős szemmel nézett a sovány férfira, aki közönyösen rágcsált egy darab hideg sültet. – Cseppet sem zavarja, hogy rabszolgává tett minket? – Azt tettem, amit helyesnek ítéltem. Az ember morális lény. Ez különbözteti meg az állatoktól. – De amikor olyan emberek közé kerül, akik vádállatok módjára élnek, hogyan tud életben maradni? – Maga is ugyanúgy él, mint ők, Jason, mégsem kerülheti el a sorsát, hiába ügyeskedik folyton. Miért nem próbál maga is emberként viselkedni, tudatosan cselekedni, annak megfelelően, hogy mit tart jónak, vagy rossznak. Ha az agyát nemcsak a mindennapi gondok töltenék ki, sokkal boldogabban élhetne. – És boldogabban halhatnék meg – mondta Jason. Tétova mozdulatot tett a kardja felé, de azután mégsem vette fel. – Én pedig azt sajnálom, hogy megpróbáltam ráébreszteni a valóságra. Belátom, hiábavaló erőfeszítés volt. A világtól elrugaszkodott, ostoba elméletei teljesen kitöltik az agyát, így éli le az életét, és semmi sem tudja kizökkenteni ebből. – Legalább egy dologban egyetértünk. Én éppúgy hiába próbáltam megmutatni önnek az igaz utat, az Örök Törvényt. A kazán hőmérséklete megfelelő szintre emelkedett,
de az üzemanyag mutatója a nullán állt. – Szedj össze egy kis ennivalót reggelire, Ijale! – mondta Jason. – Az üzemanyag kifogyott; elhagyjuk a járművet. – Összepakolok egy batyut, és gyalog szökünk tovább... – Semmi értelme. Snarbi ismeri ezt a vidéket. Még jóval hajnal előtt elment, tehát már útban lehet visszafelé a cimboráival. Gyalog nem juthatnánk messzire, tehát jobb, ha takarékoskodunk az erőnkkel. De ezt a gőzgépet nem kaparintják meg sértetlenül – jelentette ki határozott hangon Jason. – Felhúzta a számszeríjat, és ráhelyezte a nyílvesszőt. – Menjetek távolabb, és hasaljatok a földre! Rabszolgává fognak tenni, de szükségük lesz a szakértelmemre. Ha kell nekik a gépezet, fizessenek érte! Jason biztonságos távolságra a carótól lehasalt a földre, és számszeríjával célba vette a kazánt. A harmadik nyílvessző belefúródott a kazán oldalába, aminek következtében hatalmas robbanás rázta meg a levegőt. Vas- és faszilánkok repültek szanaszét. Távoli kiáltásokat és kutyaugatást hallottak. Amint Jason felállt, közeledő alakokra lett figyelmes. Néhányuk csaholó kutyát vezetett pórázon. Bizonyára órák óta erőltetett menetben haladtak, futásuk mégis lendületesnek tűnt. Jól képzett harcosok lehettek, mindegyikük bőrvértet viselt, és számszeríjat. Félkört alkottak; kutyáikat laza pórázra engedték. Amint a caró roncsaihoz értek, megtorpantak. Snarbi két társával előreszaladt. – Mostantól... Hertug nagyságos úr... rabszolgái... vagytok! – lihegte Snarbi. Túlságosan kimerültnek látszott ahhoz, hogy pontosan fel tudja mérni a helyzetet.
– Mi történt a caróval? – sikoltotta, amint alaposabban szemügyre vette a füstölgő roncsot. Hamarosan felfogta, hogy a jármű megrongálódásával a rabszolgák értéke hihetetlenül megnőtt. Snarbi átkutatta a terepet, mire nagy nehezen megtalálta Jason szerszámládáját. Társai kissé tartózkodón követték, de amikor meggyőződtek róla, hogy a varázseszközök érintésétől egyikük sem halt szörnyet, közelebb merészkedtek. A csapat vezetője jelt adott az indulásra, a katonák nehéz bilincset tettek a három rabszolgára, és közrefogták őket. – Jól van, megyek már! – mondta Jason. – De szeretném előbb befejezni a reggelimet. Előre sejtem, hogy most hosszú ideig csak krenót fogok enni, ezért szeretnék még utoljára sült hússal jóllakni. A katonák parancsnoka értetlenül fordult Snarbihoz. – Ki a fene ez? Van valami akadálya annak, hogy megöljem? – Azt nem teheted! – jelentette ki Snarbi hullafehér arccal. – Ő az egyetlen, aki meg tudja javítani ezeket az ördögi masinákat. Sőt Hertug nagyságos úr talán addig kínozza, míg újabbakat is készít. Jason megtörölte zsíros ujjait a fűben, és felállt. – Mehetünk, uraim! Útközben elmondhatnák nekem, hogy ki ez a Hertug nagyságos úr, és mi fog velünk történni! – Majd én elmondom – felelte Snarbi, amikor elindultak. – Ő a perssonók főnöke. Én is a perssonók katonája voltam, amíg fogságba nem kerültem. Személyesen ismerem Hertugot, és ő hisz nekem. A personnóknak nagy hatalma van Appsalában, és számtalan titkot ismernek. Mégsem olyan hatalmasak,
mint a trozelligók, akik a caró és a jetiló titkát ismerik. Tudom, hogy gazdag jutalomban részesülök, ha a caró titkát átadom a personnóknak. – Arcát odatolta Jasonéhez. – Elmondod nekik a titkot, különben halálra kínozlak. Amint Snarbi lelkesen magyarázva ment mellette, Jason csizmája hegyével finoman elgáncsolta az árulót. Snarbi akkorát esett, hogy beleremegett a föld, majd a menet átgyalogolt rajta. Káromkodva feltápászkodott, de senki sem törődött vele. Jason pedig végképp nem, hiszen anélkül is volt elég gondja.
Tizenegyedik fejezet A várost körülvevő hegyekből nézve Appsala úgy festett, mint egy vödör vízzel leöntött tábortűz. Amint közelebb értek, Jason megfigyelte, hogy a sűrű, fekete füstöt zömök, vaskos kémények ontják. A város a tengerparton épült, és az öböl apró szigeteit is sűrűn borították lakóházak. A kikötőkben hatalmas tengerjáró hajók vesztegeltek. Jason tekintete izgatottan futott végig a tájon, űrkikötőt vagy más csillagközi kereskedelemre utaló jelet kutatva. A csatornában vitorlás hajó várta őket; a három rabszolgát a fedélzetre vitték, majd erős bilincsben egy raktárhelyiségbe lökték őket. Jason odamászott a raktár oldalához, és kikukucskált a deszkák közti résen. Korábbi jókedve hamarosan visszatért. – Utazásunk a végéhez közeledik, de mielőtt a romantikus, ősi Appsalába érkeznénk, előbb végigkalauzolnak bennünket a csatornákon. Mindkét oldalon szigeteket látok, ahol a gazdasági és lakóépületeket erős kőfalak veszik körül. Az egész város hatalmas erődítményrendszernek látszik, mintha lakói hadban állnának az egész világgal. Bár még valószínűbb, hogy az egyes erődítményeket a klánok és törzsek egymás ellen építették. A mi Júdásunk is erről beszélt. Amióta erre a bolygóra érkeztünk, megismerhettük az emberi önzés és gyarlóság különböző szintjeit. Ch’aka primitív krenógyűjtögető hordáját, a d’zertanók
iparosodó világát, de a romlottság és gonoszság itt, a zárt falak között éri el a tetőpontját. Csak az erő és brutalitás a hatalom eszköze, minden embernek társai hulláin kell felkapaszkodnia a hatalom csúcsára. A találmányokat féltve őrzött titkokként rejtegetik egymás elől, mindegyik csak szűk csoport előnyszerzésére szolgál. Még sohasem találkoztam az emberi önzés ilyen magas szintjével, szinte csodálatos, hogy a homo sapiens erre is képes. A hajó fara nekiütközött a kikötő stégjének, Jason felborult. – Úgy látszik, megérkeztünk – mondta. Kívülről lábdobogás és kiáltozás hallatszott, és a hajó megállt. A három rabszolgát a fedélzetre ráncigálták. A hajó egy dokkban pihent, körülöttük sűrűn épült emeletes házak látszottak, melyeket magas várfal vett körül. A csatorna bejáratát gigantikus méretű kapu védte, amely éppen becsukódott mögöttük. A városból nem láthattak többet, mert egy épületbe vezették őket, majd hosszú folyosókon át hatalmas szobába jutottak. A teremben nem voltak bútorok, csak egy emelvényen álló régi, faragott trón. A trónon ülő férfi minden bizonnyal Hertug nagyságos úr lehetett. Ősz haja a vállára omlott, ujjai gondosan nyírt, fehér szakállában turkáltak. Orra kerek volt, és vörös, szeme pedig halványkék, mint a víz. Kétágú villájára nagy élvezettel szúrt fel egy krenót. – Meg tudod nekem mondani – kiáltotta hirtelen Hertug –, hogy miért nem öltek meg titeket azonnal? – Rabszolgák vagyunk, Hertug, a te rabszolgáid. – A teremben állók egyhangúlag felmordultak. Jason figyelemre sem méltatta őket. Amint a kórus elcsendesedett, Mikah szólalt meg bátortalanul. – Én nem vagyok senkinek a rabszolgája.
A katonák parancsnoka lesújtott számszeríjának vaskos nyelével Mikah tarkójára. A szikár ember egyetlen hang nélkül összerogyott. – Új rabszolgát hoztunk neked, nagyságos Hertug – mondta a parancsnok. – Melyikük az, aki ismeri a caró titkát? – kérdezte Hertug; Snarbi Jasonre mutatott. – Ez az, méltóságos uram. Tud carót építeni, és olyan masinát, amelyik a carót hajtja. Saját szememmel láttam. De tud még tűzlabdákat is csinálni, amelyekkel lángra lobbantotta a d’zertanók házait. – Snarbi elővette a ládából Jason szerszámait és a benzines üvegeket. Hertug elhúzta a száját. – Miféle bizonyíték ez? – kérdezte, majd Jasonhez fordult. – Ezek a holmik semmit sem jelentenek. Hogyan tudnád nekem bebizonyítani, rabszolga, hogy igaz, amit ez az ember állít? Jason játszadozott a gondolattal, hogy letagadja tudását, ezáltal bosszút áll az áruló Snarbin, aki bajba keverte őket, de azután meggondolta magát. Snarbi alapvetően nem volt gonosz; azt tette, amit ebben a társadalom bárki megtett volna a helyében. De Jason mégis inkább azért döntött úgy, hogy titkait feltárja, mert egyetlen porcikája sem kívánta, hogy azokat kínvallatás útján szedjék ki belőle. – Én minden titkot ismerek, ezért a bizonyítás módja roppant egyszerű: ha adsz megfelelő szerszámokat és anyagokat, készítek neked olyan gépezetet, amelyik gurul, úszik, repül, a hátán pörög, esetleg beszél, ugat vagy brekeg, ahogy neked megfelel. – Építesz nekem egy carót? – Természetesen, ha elkészítteted a hozzá szükséges
szerszámokat. De mindenekelőtt azt szeretném tudni, hogy a te klánodnak mi a specialitása. Tudod, mire gondolok: a trozelligók motorokat építenek, a d’zertanók olajat bányásznak és finomítanak, ti mit csináltok? – Nem tudhatsz olyan sokat, mint állítod, ha még sohasem hallottál a perssonók dicsőségéről. – Én nagyon messziről jöttem, a hírek pedig lassan terjednek ezen a vidéken. – De nem a perssonók dicsőségét hirdetők – mondta Hertug felháborodottan. – Mi kapcsolatban állunk az egész országgal, és mindig pontosan tudjuk, hol az ellenség. Olyan varázslatét ismerünk, amely fényt gyújt gömbök belsejében, vagy egyetlen pillanat alatt megbénítja az ellenséges katona szívét. – Ezek szerint a ti klánotoknak a birtokában van az elektromosság titka, örömmel hallom. Ha megfelelő műhelyt tudsz biztosítani a számomra... – Megállj! – vágott közbe Hertug. – Kifelé mindenki, csak a sciulók maradhatnak! Nem, az új rabszolga is marad, barmok! – kiáltott az őrökre, akik már fogták Jason karját, hogy kivonszolják őt is a teremből. Csupán néhányan maradtak a helyiségben, mindegyikük ruhájának mellkasi részét élénk színű villámok díszítették. Nyilvánvalóan ők voltak az elektromosság tudományának beavatottjai. Szemmel látható bizalmatlansággal és szakmai féltékenységgel szemlélték Jasont. Hertug törte meg a csendet. – Az imént egy titkos szót használtál. Kitől hallottad ezt? Ne próbálj hazudni, mert azonnal megöletlek. – Nem mondtam neked, hogy mindent tudok? Készítek neked egy carót, és az elektromos
berendezéseiteket is továbbfejlesztem, ha akarjátok. – Tudod, mi rejlik a titkos üzenetközvetítőben? – kérdezte Hertug, és egy erős ajtóra mutatott a terem túloldalán, amely előtt őrök álltak. – Sohasem járhattál odabenn, ezért ha elmondod, hogy mi rejlik ott, igazi varázsló vagy. – Mintha ez már egyszer megtörtént volna velem – sóhajtott Jason. – Rendben van. Elektromos áramot vegyi úton is elő lehet állítani, de kétlem, hogy ez elegendő energiát biztosítana nektek. Generátorra gyanakszom, aminek az a lényege, hogy egy dróttekercs belsejében mágnesrudat mozgatunk, akkor a tekercsben indukált áram keletkezik. Azt mondjátok, hogy kapcsolatban álltok az egész országgal. Nem hiszem, hogy telefonnal rendelkeznétek, inkább szikratávíró lehet ez a szerkezet. Igazam van? – A jelenlévők zavart topogása és dünnyögése elárulta, hogy jó helyen kapisgál. – Van egy ötletem: kifejlesztem neked a telefonhálózatot, Hertug. Nem kell többé a szikratávíró billentyűjét kattogtatni, hanem belebeszélsz itt egy kagylóba, és az ország másik végén tökéletesen értik a szavaidat. Hertug apró disznószeme mohón felcsillant. – Tudjuk, hogy valamikor régen létezett ilyen távközlési rendszer. Rengeteget kísérleteztünk azzal, hogy újra megalkossuk, de sohasem sikerült. Te meg tudnád csinálni? – Igen, bár előbb egyezséget kéne kötnünk. De mielőtt ígéretet tennék, látnom kell a felszereléseteket. Ez némi vitát okozott a jelenlévők közt, végül a józan ész győzött a régi szokások felett. A titokzatos ajtó megnyílt Jason előtt. Hertug mutatta az utat, Jason
mögött pedig két sciulo lépkedett, kezüket tőrük markolatán tartva. Végül a többi sciulo is bement a szentélybe, az ajtónál mindannyian buzgón imádkoztak. Jason majdnem elröhögte magát. A szoba egyik falából hosszú rúd meredt elő. Forgását bizonyára rabszolgák biztosították különféle áttételeken keresztül. A rúd valami borzasztóan primitív szerkezethez csatlakozott, amely fáradhatatlanul nyögött, csattogott és kattogott. Rendkívül egyszerű áramfejlesztő generátor lehetett, amely a tekercs és a mágnesrúd segítségével a mozgási energiát alakította át indukált árammá. Jason először megdöbbent, de aztán belátta, hogy ennél többre nem is számíthatott. – Látom, téged is lenyűgöztek ezek a csodák – mondta Hertug, Jason döbbent arcát figyelve. – Le vagyok nyűgözve, az biztos, de csak a szerkezetek rendkívül primitív kivitelezésétől. – Szentségtörő! – sikoltotta Hertug. – Öljétek meg! – Ne siesd el! – mondta Jason, hallotta, hogy a pengék kicsúsznak hüvelyükből. – Ne érts félre! Az a generátor a világ nyolcadik csodája. Bár leginkább azt találom csodának, hogyan képes elektromos áramot fejleszteni. Bizonyára sokéves kutatói munka áll mögötte. Mégis, ha tehetek néhány apró módosítást, kevesebb energiával sokkal több áramot nyerhettek. Azt te is tudod, hogy egy tekercsben elektromos áram keletkezik, ha mágnest mozgatsz benne... – Ezeket az elméleteket nem vitatom meg egy hitetlennel – mondta hűvösen Hertug. – A tudomány örök, bármilyen fétist teremtetek körülötte – jelentette ki Jason elkapva két kísérőjének csuklóját. Amint megfeszítette a Pyrruson edződött
karizmait, a tőrök földre hullottak. A többi sciulo nyugtalanul mocorgóit, de nem mertek parancs nélkül támadni. – Megpróbáltál már valaha elektromos áramot fejleszteni olyan módon, hogy a tekercset vezeted át a mágneses mezőn? Ez megtízszerezné a rendszer hatásfokát... – Mi mindig azt a módszert követtük, amelyet elődeink. – Tudom, tudom, ezt nem először hallom, amióta erre a bolygóra érkeztem. – A fegyveres sciulók körülvették, miközben tőreiket fenyegetőn kivonták hüvelyükből. – Döntsd el végre, Hertug, hogy megöletsz vagy nem, és tudasd szándékodat a fiúkkal! – Még ne öljétek meg! – mondta Hertug egy másodpercnyi habozás után. – Talán igaz, amit állít. Hátha mégis segítségünkre lehet szent gépezeteink működtetésében. Amint a közvetlen fenyegetés elmúlt, Jason alaposabban szemügyre vette a szoba nagyrészét elfoglaló gépezetet. – Ha jól sejtem, az ott a szent üzenettovábbító szerkezet. – Valóban – felelte meglepődve Hertug. A mennyezetből rézdrótok csatlakoztak egy ütöttkopott dobozhoz. A dobozból egyetlen köteg vezeték bújt elő, és az üzenetközvetítő billentyűhöz csatlakozott. A kívülről jövő adásokat egy tű karcolta bele a forgó viaszkorongba. A korongokat időnként kicserélték, behelyezték egy olyan szerkezetbe, amely letapogatta a bevésett jelzéseket, és azokat kattogó hanggá alakította. Az egész eljárás rendkívül lassúnak és nehézkesnek tűnt. Jason lelkesen összedörzsölte a tenyerét.
– Nagyságos Hertug! – kezdte Jason alázatos hangon. – Alaposan áttanulmányoztam szent üzenetközvetítő berendezéseteket, és meg kell hogy mondjam, csodálattal adózom építőjének. Az istenek vezérelték kezét e gépezet megalkotásában. De az istenek nekem is elárultak egy titkot, melynek segítségével továbbfejleszthetem elődöm csodálatos alkotását. – És mi lenne az? – kérdezte Hertug kíváncsi tekintettel. – Egy akkumulátoró. Tudod, mit jelent ez? – A szó szerepel a régi szentírásban, de ennél többet egyikünk sem tud róla. – Hertug megnyalta kiszáradt ajkát. – Ez egy olyan szerkezet, amely az elektromos áramot elraktározza, mint ahogy egy palackot teletöltesz vízzel, és ha szükséged lesz rá, előveszed. – Ha ezt meg tudod csinálni, nagy jutalomban részesülsz. De ha becsapsz... – Ne fenyegess, Hertug! Ezen már túljutottunk. A jutalmad sem kell. Csupán néhány apróságot kérek, ami kényelmesebbé teszi az életemet, amíg dolgozom: leveteted a bilincseimet, kapok elegendő krenót és vizet, meg ilyen apróságok. Azután, ha meglátod, amit alkottam, és szeretnél még sokkal többet, akkor megegyezhetünk. Rendben van? – Gondolkodni fogok az ajánlatodon – felelte Hertug. – Egy szimpla igen vagy nem jobban megfelelne. Mit veszíthetnél vele? – A társaid foglyok maradnak, és azonnal kivégeztetem őket, amint rájövök, hogy megpróbálsz becsapni. – Nagyszerű ötlet! Sőt ha találnál addig is Mikah
számára valami nehéz, fizikai munkát, annak még jobban örülnék. Mindenekelőtt szükségem lenne néhány különleges anyagra; egy széles szájú kancsóra és rengeteg ónra. – Ón? Sohasem hallottam róla. – Dehogynem. Ez az a fehér fém, amit rézzel ötvöztök, amikor bronzot akartok előállítani. – Stanó. Hatalmas készlettel rendelkezünk. – Hozasd ide, és azonnal munkához látok! Jason számára a megfelelő anyagok összegyűjtése jelentette a legnagyobb problémát. A perssonók nem rendelkeztek üvegfúvókkal, viszont mindenféle üvegedényt meg tudtak vásárolni a Vitristo klántól. Az üvegfúvók számtalan hasznos tárgyat állítottak elő, mint például borospalackot, poharakat, kancsót meg efféléket. De Jason a megszokottól eltérő formát igényelt, aminek gyártásától az üvegfúvók eleinte vonakodtak, de a beígért készpénz meggyőző érvként hatott. Alaposan szemügyre vették Jason cserépből készített modelljét, és elkészítették a kívánt formájú üvegedényt. Hertug kicsit húzta a száját, amikor a fizetésre került a sor, de végül mégiscsak előköhögte a megbeszélt összeget. – Szörnyű halálod lesz, ha az akkumulátoró nem fog működni – mondta Jasonnek. – Bízzál bennem! – nyugtatta meg Jason. Visszatért a munkásokhoz, akik az utasításai alapján az óntömbökből vékony lemezeket kalapáltak. Megérkezésük óta Jason sem Mikah-t, sem Ijalét nem látta, de különösebben nem aggódott miattuk. Ijale jól alkalmazkodott a rabszolgaéletmódhoz, tehát tudott magára vigyázni. Mikah viszont, aki mindig lázadozott a rabszolgaság ellen, nagyobb bajban lehetett. De legutóbbi
árulása óta Jason nem viselte annyira szívén a sorsát. – Megérkezett – jelentette be Hertug, és valamennyi sciulo köréjük sereglett, miközben egyikük kicsomagolta az üvegedényt. – Nem rossz – mondta Jason, és a fény felé tartotta, hogy láthassa, elég vastagra készítették-e. – Csak az a baj, hogy körülbelül négyszer akkora, mint amit megrendeltem. – Nagy fizetség, nagy edény – bölcselkedett Hertug. – Miért baj az, hogy nagyobb, talán a kudarctól félsz? – Nem félek semmitől, csupán sokkal több munkát és anyagot igényel egy ekkora méretű modell elkészítése. És kissé veszélyes is lehet. Jason kibélelte az üvegedényt az ónlemezekkel, körülbelül kétharmad magasságig, majd külső felületét is beburkolta vele. Azután gumiszerű anyagból dugót készített az üvegkorsó nyílásába, amely jó szigetelőanyagnak látszott. Mielőtt a gumi teljesen megszilárdult, acéldrótot dugott át rajta a korsó belsejébe, végül egy acélgömböt helyezett a korsó gumival szigetelt tetejére. – Készen van – jelentette ki. – De... mit fog csinálni ez az izé? – kérdezte értetlenül Hertug. – Mindjárt bemutatom – mondta Jason. A gumin átdugott acéldrótot hozzáillesztette a belső ónburkolathoz, másik végét pedig az acélgömbhöz rögzítette. Ez fog csatlakozni a generátor negatív pólusához. Ha a generátort beindítjuk, a gömb feltöltődik elektromos árammal... – Ostobaság! – jegyezte meg egy idősebb sciulo. – Várj türelemmel, és meglátod! – mondta csendesen
Jason. A Leyden-kancsó elvét még gyerekkorában látta egy kézikönyvben, és már elég homályosan emlékezett a részletekre. Ő is csak remélni tudta, hogy működni fog. A generátor pozitív sarkát egy acéldrót segítségével a korsó külső ónburkolatához kapcsolta, negatív pólusát pedig az acélgömbhöz. – Indítsátok be a generátort! – kiáltotta, és hátrább lépett. A generátor hatalmas nyögések közepette lendült mozgásba, de semmi látványos dolog nem történt. Jason hagyta egy darabig töltődni a kancsót, mivel nem ismerte sem a generátor teljesítményét, sem a kancsó kapacitását. Tudta, hogy további sorsa ennek a kísérletnek az eredményétől függ. Néhány perc múlva a sciulók türelmetlenül morgolódni kezdtek, ezért Jason megszakította az áramkört. – Leállíthatjátok a generátort, az akkumulátoré megtelt bűvös energiával. – Körülnézett, és felemelt az asztalról egy üveggömböt, amelynek a belsejében izzószálat helyeztek el. Azt remélte, sikerül az égőt felvillantania a kancsó energiájával. – Szentségtörés! – sikoltott fel az idős sciulo, aki már korábban is akadékoskodott. – Ez egy felszentelt eszköz, amelyen csak a szent erő folyhat keresztül, különben azonnal megsemmisül. Ez az idegen azt állítja, hogy a szent erőt bezárta ebbe a kancsóba; ne higgyetek neki! Hazug szentségtörő! – A helyedben én ezt nem tenném... – mondta Jason az idős embernek, aki a kancsó felé nyújtotta a kezét. – Semmiféle mágikus erő nem lehet ebben... – Hirtelen torkára fagyott a szó, amint a gömböt és közeledő ujjat parányi villám kötötte össze. A sciulo
hörgésszerű hangot hallatott, és összeesett. Egyik társa letérdelt mellé, és megvizsgálta, majd rémült tekintettel nézett a kancsóra. – Meghalt – suttogta. – Mindannyian hallottátok, hogy figyelmeztettem – mondta Jason. Úgy érezte, mellészegődött a szerencse. – Ő volt a szentségtörő! A titokzatos erőt bezártam a kancsóba, és ő kételkedett ebben, ezért az erő elpusztította. Aki kételkedik a szavamban, ugyanilyen sorsra jut. Nekünk sciulóknak az a feladatunk – emelte ki magát nyomban a rabszolgaszerepkörből –, hogy a szent erő segítségével Hertug dicsőségét növeljük. Ezt sohasem szabad felednünk! – Rémült, zavarodott tekintetek fordultak a földön fekvő alak felé. – A szent erő képes gyilkolni – jelentette ki Hertug mosolyogva. – Ez jó hír. Régóta tudom, hogy éget, és sokkot okoz, de most láthattuk, hogy ölni is tud. Az ellenségeinket földre sújtjuk vele. – Kétségtelenül – mondta Jason –, de akadnak még más csodák is. Villanymotor, amely felemel vagy elvontat bármit, olyan lámpák, amelyek nappallá varázsolják az éjszakát, és sok egyéb. Mindez a tiéd lehet, Hertug. – Azonnal láss munkához! – Amint megállapodtunk néhány apróságot illetően. – Nem tetszik nekem ez a hang. – Még kevésbé fog tetszeni, ha meghallod a részleteket. – Közelebb lépett Hertughoz, és a fülébe súgta: – Mit szólnál egy olyan gépezethez, amelyik lerombolja az ellenség falait... – Kifelé mindenki a szobából! – parancsolta Hertug. Amint kettesben maradtak, apró, vérben forgó szemét
Jasonre emelte. – Milyen egyezséget ajánlasz? – Szabadságot kérek, és olyan pozíciót, miszerint én lennék a személyes tanácsadód, rabszolgákat, gazdagságot, lányokat, jó ételeket, egyszóval mindent, ami az ilyen személyt megilleti. Cserében elkészíteni neked az összes szerkezetet, amiről beszéltem, sőt még sokkal különbeket. Ez semmi ahhoz, amire képes vagyok, és minden a tiéd lehet... – Minden ellenségem elpusztítom! Én leszek Appsala ura! – Én is erre gondoltam. Ami neked jó, az jó nekem is. Nem kérek mást, csak kényelmes életet és minden eszközt, amire a munkámhoz szükségem lesz. Nem vagyok nagyravágyó, megelégszem azzal, hogy behúzódjak a laboratórium falai közé, te pedig uralkodhatsz az egész világ fölött. – Túl sokat kérsz... – Sokat is ajánlok. Gondolkozz rajta néhány napot, addig én nekilátok a munkának. Jasonnek eszébe jutott a szikra, amely megölte az idős embert, és ez új reménnyel töltötte el. Talán sikerül végre megszabadulnia erről az átkozott bolygóról.
Tizenkettedik fejezet – Mikor lesz készen? – kérdezte Hertug a munkapadon lévő szerkezetre bökve. – Holnap reggel, ha egész éjszaka dolgozom – felelte Jason. – De mielőtt ezt befejezném, egy kis meglepetéssel szolgálok. Rájöttem, hogyan lehet továbbfejleszteni a jelenlegi távközlési rendszereteket. – Arra semmi szükség. Már a dédnagyapám idejében is ugyanígy működött... – Nem akarok semmit megváltoztatni, hiszen dédnagyapáink mindent jobban tudtak. Csak egy új szerkezetet szeretnék hozzákapcsolni. Nézz ide...! – Egy kis dobozt tett Hertug elé. – El tudod olvasni az üzenetet? – Persze, de ehhez sokkal több energiára van szükség, és ismeretlen titok lappang mögötte, amelynek eddig nem sikerült a nyitjára bukkannunk. – Nincs itt semmi titok, azonnal elmagyarázom! – Szentségtörő! – Ugyan, dehogy. Nézz csak ide! Ez itt a B, az ábécé második betűje. Hertug az ujján kiszámolta, majd bólintott. – Igen, a második betű, de mit akarsz ezzel mondani? Jason igyekezett leplezni türelmetlenségét. – Az ábécé minden betűjét kódjellel láttam el. Összesen huszonhat betűről van szó. Mindegyiknek olyan kódjelet adtam, amelyik rövid és hosszú jelzések
kombinációjából áll. Táá-ti-ti-ti vagy ti-táá-ti-ti, az egyik a B, a másik az L betű. Érthető? – Kicsit lassabban, mert zsong a fejem tőle...! – Aludj rá egyet! Reggelre elkészítem ezt a szerkentyűt, és akkor bemutatom működés közben. Hertug kiment a szobából, miközben magában dünnyögött valamit. Jason elvégezte az utolsó simításokat az új generátoron. – Minek nevezed ezt? – kérdezte Hertug körbejárva a magas, díszes faládát. – Dicsőséges Hertugnak, mivel ez a szerkezet méltóságod dicsőségét hirdeti. Legjobb lenne egy templomban elhelyezni, vagy egy hatalmas tér közepén, ahol mindenki megtekinthetné. A láda belsejéből morajlás hallatszott. – Most figyelj! – mondta Jason. A láda felső részén két rézkarika látszott, amelyek között apró kék villámok cikáztak. Hertug meglepetésében levegő után kapkodott. – Ez bizonyára lenyűgözi majd az embereket – mondta Jason. – Ha megfigyeled, látni fogod, hogy három rövid villámot három hosszú követ, végül ismét három rövid következik. Ti-ti-ti, táá-táá-táá, ti-titi. D. H. D. vagyis Dicsőség a Hertug Dinasztiának. Rendkívül hatásos eszköznek tartom, amely éjjel-nappal hirdeti dicsőséged. Hertug csodálattal nézte a pattogó szikrákat. – Holnap felállíttatom a templomban. De van rajta néhány titkos részlet, amelyeket senkinek sem szabad meglátnia, ezért aranylemezekkel kéne beburkolnunk őket...
– Meg gyémántokkal, hogy díszesebb legyen; annál jobban fog tetszeni az egyszerű halandóknak! Jason boldogan figyelte a D. H. D. kód villanásait, ami egy külhoni számára az S. O. S. segélykérő jelzésnek felelt meg. Bármelyik űrhajónak fognia kell a rádiójeleket, ha az atmoszféra közelébe érkezik. Ott pedig már pontosan be tudják mérni az adás helyét. Ha sikerülne fabrikálnia egy vevőkészüléket, azonnal megtudná, amint Appsala fölé érkeznek... A segélykérő jelzés folyamatos kibocsátása nem hozta meg a várva várt eredményt. Egyelőre nem tehetett mást, mint várt, hogy véletlenül erre téved egy hajó. Gondolni sem mert arra, hogy élete hátralévő részét ezen az isten háta mögötti bolygón kell leélnie. Addig is igyekezett saját kényelmét biztosítani. – Gondolkodtam a kéréseden – mondta Hertug, és elfordította tekintetét a villogó doboztól. – Kapsz egy külön szobát, néhány rabszolgát, elegendő élelmet és ünnepnapokon bort vagy sört is. – Meg egy kis töményét... – Nincs szükség töményebb szeszre. Perssono borát a Mount Malvigla déli lejtőin termelik, és nagyon kedvezően hat a férfiak potenciára. – Azt hiszem, ezen a téren is lesz mit továbbfejlesztenem. De mindenekelőtt az angolvécét kell meghonosítanom, ha nem akarok reumát kapni. Úgy érzem, rengeteg tennivalóm lesz a közeljövőben, amihez rengeteg pénz szükséges. Tehát először a pénzszerzés módját kell kitalálni. Gondolom, nincs ellenedre, ha megsokszorozom a vagyonod? – Egyáltalán nincs – mondta Hertug elégedetten vigyorogva.
– Akkor holnap ezzel fogjuk kezdeni. Ha megengeded, most rendbe tenném a szállásomat, és alszom egy keveset. Azután összeírom, hogy milyen anyagokra és eszközökre lesz szükségem. – Rendből van, de ne feledkezz meg a pénzszerző masináról sem! – A lista elején fog szerepelni! Bár Jason szabadon mozoghatott a szentélyben, valamint a műhelyekben, két őr állandóan a nyomában kullogott, és még azt is gyanakvón figyelték, amikor egy falat krenó csúszott le a torkán. – Tudod, hol van az új szállásom? – kérdezte Jason az őrség parancsnokát, egy Benn’t nevű brutális barmot. – Aha – felelte Benn’t, majd végigvezette Jasont a szűk folyosókon és lépcsőkön. Végül megállt egy nehéz keményfa ajtó előtt, és az övén lógó kulcsot bedugta a zárba. – Ez a szállásod – mondta, és nagyot sercintett. – Amely a rabszolgákkal teljes – jegyezte meg Jason megpillantva a falhoz láncolt Mikah-t és Ijalét. – Nem vagyok hajlandó többet dolgozni, ha ez a két rabszolga csak dekoráció lesz a falamon. Ki tudod szabadítani őket? Benn’t kedvetlenül kotorászott a zsebében, végül meglelt egy kisebb kulcsot, és átnyújtotta Jasonnek. Azután kiment, és bezárta az ajtót. – Tudtam, hogy kitalálsz valamit, és nem esik bántódásod – mondta lelkesen Ijale, miközben Jason levette róla a láncokat. – Azért egy kicsit mégis aggódtam érted... Mikah merev arccal figyelte, amint Jason és Ijale rendet rak a szobában, majd hűvösen megjegyezte:
– Elfelejtette levenni a bilincseimet. – Jó helyen vannak – felelte Jason. – Addig sem tud bajt keverni. – Sértegetni akar? – Csak az igazat mondtam. Elbaltázta a szépen alakuló lehetőségeimet a d’zertanóknál. Nagy nehezen mégis sikerült megszöknöm, és magammal vittem, pedig jobb lett volna, ha sorsára hagyom. Az ostobasága révén sikerült Snarbinak kereket oldania, és most megint rabszolga vagyok. Mindezt csak magának köszönhetem. – Én mindvégig azt tettem, amit helyesnek tartottam. – A tettei mégis többször bajba sodortak mindhármunkat. – Maga kicsinyes és bosszúálló, Jason dinAlt! – Átkozottul igaza van, úgyhogy maradjon továbbra is a falhoz bilincselve. Jason átkarolta Ijale vállát, és körbe vezette a szobán. – Elég tágas helyiség, az eddigiekhez képest – mondta a lánynak. – Még bútorok is vannak... Nézd meg ezeket az ágyakat, Mikah biztosan értékelné! – Kinyitotta az ablakot, és elébük tárult a csatorna látképe. A házak ablakain halvány fény szűrődött ki, és érezni lehetett a friss tengeri levegőt. – Tüzet kéne rakni a kályhában... – Krenó! – sikoltotta önfeledten Ijale, amint a sarokban felfedezett egy kosár krenót. Jason megborzongott. A lány megszagolta az egyik gumót. – Még egészen friss, tíznapos lehet, legfeljebb tizenöt. Finom levest főzök belőle! – Csak azt ne! – nyögött fel Jason. Miközben tüzet rakott, meghallotta Mikah ordibálását a másik szobából. Átment, hogy megnézze, mit akar.
– Gonosztevő! – kiabálta Mikah, a láncait csörgetve. – Az vagyok – felelte Jason, és visszaindult, hogy folytassa a tűzrakás műveletét. – Várjon! Nem hagyhat így itt! Civilizált emberek vagyunk. Szabadítson meg ezektől a láncoktól, és megígérem, hogy nem okozok több bajt! – Ez nagyon kedves öntől, Mikah, öreg cimbora, de már a könyökömön jönnek ki a világtól elrugaszkodott elméletei. Ezért csak addig bízom magában, amíg látom, hogy mit csinál. Rendben van, megszabadítom a láncaitól. Jason kinyitotta a láncokat rögzítő zárat, de a vaspántot Mikah nyakán hagyta. – Elfelejtette kinyitni a nyakamon lévő vaspántot! – reklamált azonnal Mikah. – Elfelejtettem? – kérdezte Jason egy ragadozó vigyorával az arcán. – Nem felejtettem el, hogyan árulta el a tervem Ediponnak, és a nyakpántról sem feledkeztem meg. Amíg rabszolga, addig nem tud elárulni, tehát maradjon továbbra is rabszolga. – Számíthattam volna erre; maga egy kutya, nem civilizált ember! Nem adom többé a szavam, hogy segítek magának, szégyellem a gyengeségem, hogy eddig a segítségére voltam. Maga a Gonosszal cimborái, és én egész életemben ellene harcoltam, tehát ezentúl maga ellen kell harcolnom. Jason ütésre emelte a kezét, de azután elnevette magát. – Mindig sikerül meglepetést okoznia, Mikah. Hihetetlen, hogy egy ember képes ennyire figyelmen kívül hagyni a tényeket, a logikát és a valóságot. Örülök, hogy mostantól ellenem harcol, legalább jobban figyelek a hátam mögé. Az eddigi segítségében úgysem volt
semmi köszönet. A továbbiakban tehát rabszolgának tekintem, és eszerint is bánok magával. Fogja azt a vödröt, zörgessen az őröknek, és hozzon vizet valahonnan! Mikah engedelmesen távozott a szobából; Jason kedvetlenül rágcsálta az ételt, amit Ijale különös gonddal készített. Amikor telerakta a hasát, és lábát kellemesen melengette a tűz, Jason egészen jól érezte magát. Ijale mellette ült az ágyon, és néhány szakadt bőrdarabot varrt össze. A másik szobából áthallatszott Mikah láncainak csörgése. Későre járt, Jason fáradt volt, de lefekvés előtt össze akarta állítani a listát, amit Hertugnak megígért. Ekkor kivágódott az ajtó, és Benn’t csörtetett be egy fáklyát tartó őr kíséretében. – Velem jössz! – mondta határozott hangon Benn’t. – Hová és miért? – kérdezte Jason. – Gyerünk! – unszolta Benn’t kellemetlen hangon, miközben kardját előhúzta hüvelyéből. – Jól van, megyek már – mondta Jason, miközben feltápászkodott. Magára terített egy állatbőrt, és elindult az ajtó felé. Az ajtónál álló őr eltűnt; a földön sötét folt éktelenkedett. Jason vissza akart fordulni, de az ajtó becsukódott mögötte. Benn’t kardjának hegye a torkának szegeződött. – Ha megmoccansz, vagy segítségért kiáltasz, ledöflek – mondta a testőrkapitány. Jason átgondolta a lehetőségeit, és jobbnak látta, ha nem kiabál. Nem igazán a fenyegetéstől riadt vissza, hiszen tudta, hogy bármikor lefegyverezheti támadóját, de kíváncsi volt a fejleményekre. Gyanította, hogy erről az akcióról Hertugnak nincsen tudomása. Kíváncsi volt,
hová akarják vinni. Döntését hamarosan megbánta, amint egy rosszízű fadarabot feszítettek a szájába, és annyira megkötözték, hogy karját mozdítani sem bírta. Még egy kard hegye bökött az oldalába, és lassan felvezették az épület lapos tetejére. A katona magasba tartott fáklyával mutatta az utat, a többiek csendesen követték. Amikor a tető széléhez értek, Jason majdnem átesett a korláton, mert a sötétben semmit sem látott. Azután a fáklya fényében észrevette, hogy a katonák kötelekkel és csomókkal bajlódnak. Jason érezte, hogy hirtelen eltűnik lába alól a talaj, és egy kötélen siklik az öböl felé. Amint lába elérte a tenger vizét, ügyes kezek húzták a szárazra. Jason az árnyékok alapján úgy ítélte, hogy egy hajó fedélzetére került. A matrózok nem törődtek vele, sietve arrébb rugdosták az útból, és folytatták munkájukat. Az utazás hosszából ítélve nem mehettek messzire, legfeljebb néhány szigetnyire. Amint a hajó kikötött, Jasont partra tették; Benn’tet már nem látta sehol, ismeretlen katonák állították talpra, kivették szájából a fadarabot, majd belökték egy vasajtón. Odabenn hét ember ült, mindegyikük félelmetes maszkot viselt, kezüket hatalmas pallosok nyelén pihentették. A szobát olaj mécsesek tompa fénye világította be, füstjük nehézzé tette a levegőt. Jason hűvösen felnevetett, és körülnézett, ülőhelyet keresve. Mivel egyetlen üres széket sem látott, felvett egy sárkányfejet ábrázoló mécsest, és az asztalhoz sétált. A lámpát letette a földre, ő pedig helyet foglalt az asztal szélén. – Állj fel, halandó! – mondta a központi figura. – A
mastregulók előtt leülni halálos vétek! – Én inkább ülve maradok – jelentette ki Jason, és kényelmesen elhelyezkedett. – Nem azért raboltatok el, hogy megöljetek, ezért azt javaslom, hagyjuk a csudába ezt a színjátékot, és térjünk mindjárt a tárgyra! – Hallgass, különben meghalsz! – Ekskremento! – mondta Jason gúnyosan. – A maszkjaitok éppen olyanok, mint a tengerparti rabszolgatartóké. Bizonyára neszét vettétek, hogyan javítgattam a cárokat, kémeitek jelentették, miként készítettem szikrákat vető dobozt a templom számára, ezért értem küldtétek a gorilláitokat, hogy tudásom a ti javatokat szolgálja. Itt vagyok, rendelkezzetek velem! – Tudod, kikkel beszélsz? – kérdezte fenyegetőn az egyik maszkos alak. Jason alaposan szemügyre vette. – A mastregulókkal? Ezt mondtatok! Bizonyára ti vagytok a város leghatalmasabb és leggonoszabb varázslói, akiknek valamilyen tudás a birtokában van, és a világ minden kincséért sem bocsátanátok a többi klán rendelkezésére. – Tudod-e, mi van ebben? – kérdezte a maszkos idegen, és Jason orra elé tartott egy üveggömböt, amelyben valami sárga folyadék fortyogott. – Nem. De őszintén szólva nem is érdekel. – Ez a gömb mágikus folyadékot tartalmaz, amitől elszenesedik a kezed, ha hozzáérsz. – Nagy dolog! Biztosan kénsav van benne, gondolom, ezért terjeng a levegőben ez a záptojásszag. Szavai nagyon is elevenébe találhattak, mert a hét álarcos ember egymás felé fordult, és élénk sugdolózásba kezdett. Jason felállt, és közelebb ment hozzájuk. Kicsit unta már a természettudományos kvízjátékokat, az
elrablást, rabszolgaságot és alkudozást. Ezek az emberek valamiért nem akarták felfedni a kilétüket, de ez a gondolat mégsem foglalkoztatta. Jó oka volt, hogy vissza akarjon térni a Perssono klánhoz. Jasonnek eszébe jutott, hogy meglehetősen zűrzavaros élete folyamán hányszor kellett megszöknie valahonnan. .. leggyakrabban a rendőrség elől. De ezalatt legalább megtanulta, hogy ki kell várnia a legalkalmasabb pillanatot. Úgy érezte, ez a pillanat most érkezett el. A mastregulók hibát követtek el, amikor Jasont őrizetlenül hagyták. De bizonyára megszokták, hogy előttük mindenki reszket a félelemtől. Pedig valószínűleg egytől egyig vénemberek lehettek; a jobb szélső szinte annyira öreg volt, hogy reszketett a keze a pallos markolatán. – Ki árulta el neked a sulfurika acidó titkát? – kérdezte a központi alak. – Beszélj, kém, különben kitépem a nyelved! – Ne tedd! – mondta Jason térdre rogyva előtte, miközben kezét imára kulcsolta. – Bármit, csak azt ne! – Könyörgése közben egyre közelebb csúszott a maszkos alakokhoz. – Az igazság úgyis hamarosan kiderül, nem leplezhetem tovább... Itt van az az ember, aki elárulta nekem a titkot – mutatott a szélen ülő idős férfira. Kezével tétova mozdulatot tett az öreg pallosa felé. Az idős férfi felugrott, de a többiek azonnal rávetették magukat. Jasonnek a kialakult fejetlenségben sikerült a kardot megkaparintania. – Halál az árulóra! – kiáltotta Jason, majd a sárkánymintás függönyt leszakította, és a dulakodók fejére borította. A letépett függöny mögül előtűnt egy
titkos ajtó. Sietve bebújt a szűk ajtónyíláson, és végigfutott egy keskeny folyosón, végül felborított két talpig felfegyverzett őrt. Mindhárman nagyon meglepődtek, és Jason igyekezett kihasználni a helyzetet. Egyiküket földre sújtotta a kard markolatával, a másik pedig elejtette fegyverét, amint az éles penge a karjába vágódott. A pyrrusi tréning meghozta eredményét. Gyorsabban mozgott, és cselekedett, mint bárki ezen a bolygón. Reflexei még akkor is megmentették, amikor tovább futott a folyosón, és a sarkon Benn’tbe ütközött. – Köszönöm, hogy idehoztál! Nem volt elég bajom... – mondta Jason félreütve a másik kardját. – Tudom, hogy az orgyilkosság a legtermészetesebb dolog Appsalában, mégsem kellett volna megölnöd a saját embered! – Jason kardja lecsapott a testőrkapitány torkára, akkora sebet ejtve rajta, hogy Benn’t feje csaknem leesett a földre. A pallos nehézkes fegyver volt, de ha egyszer mozgásba lendült, nem állhatta útját semmi. Jason tovább futott, míg a bejárati ajtónál álló őrökbe nem botlott. Egyetlen előnyét a katonák meglepetése jelentette, ezért igyekezett olyan gyorsan cselekedni, ahogy csak tudott. A katonák jól képzett harcosok voltak, könnyedén elbántak volna Jasonnel, de hátulról jövő támadásra nem számítottak. Egyikük azonnal összeesett, a másik karjából sugárban ömlött a vér. Jason észrevette, hogy a lépcsőn az egyik maszkos alak szalad lefelé. Csak a szeme sarkából látta, mert a kapu kinyitása lefoglalta minden figyelmét. – Meghalsz! – kiáltotta az álarcos, és egy üveggömböt hajított Jason felé. – Kösz! – kiáltotta Jason, amint elkapta a kénsavat tartalmazó üveggömböt, és a zsebébe dugta. Sietve
behúzta, majd bereteszelte maga mögött a vaspántos ajtót. Odabentről élénk lábdobogás és kiáltozás jelezte, hogy már szervezik az üldözést. Jason meg sem állt a kikötőig, ott pedig elkötött egy csónakot. A csatorna vizének áramlása azonnal elsodorta a parttól. Még látta, amint az ajtót kiszakítja a türelmetlen tömeg, és a felbőszült katonák a kikötőbe rohannak. De Jason hajója már olyan messze ringatózott, hogy a sötétben nem is láthatták.
Tizenharmadik fejezet Jason buzgón evezett; a mozgás kellemesen felmelegítette testét. Később hagyta, hogy az ár vigye tovább a csónakot. Néha láthatatlan akadálynak ütközött, de azután tovább sodródott, míg végül észrevette, hogy már másik csatornában halad, amely szigetek és hatalmas kőfalak között kanyarog. Amikor már biztos volt benne, hogy üldözői nem találhatják meg, kikötött az egyik szigeten, és kiugrott a partra, bokáig süllyedve a nedves homokba. A csónakot kivonszolta, amilyen messzire csak tudta, nehogy a hullámok elsodorják. Azután visszamászott a csónakba, és a hidegtől reszketve várta a hajnalt. A nap első sugarai pocsék hangulatban találták. Körülötte hajók körvonalai bontakoztak ki a sötétből, mögöttük pedig alacsony, zömök épületek. Az egyik kunyhóból egy férfi mászott elő, de amint meglátta Jasont és a csónakot, felsikoltott, és eltűnt. Odabentről élénk vita hangjai szűrődtek ki; Jason kiugrott a csónakból, suhintott néhányat a pallossal, hogy megmozgassa elgémberedett izmait. Tucatnyi férfi közeledett felé a parton, mindannyian bunkósbotokkal felfegyverkezve, mégis szemmel láthatóan reszkettek a félelemtől. – Menj innen! Hagyj minket békességben élni! – mondta a vezetőjük. – Vidd innen az átkozott csónakod, mastreguló, és hagyd el a partunkat! Mi egyszerű
halászok vagyunk... – Nem akarok nektek rosszat – felelte Jason a pallos markolatára könyökölve. – Én sem kedvelem a mastregulókat. – De hát a csónakod az ő jelüket viseli. – Tőlük loptam. A halászok zavarodottan morgolódtak, néhányuk elszaladt, de akadtak olyanok is, akik térdre rogytak, és buzgón imádkoztak. Az egyik halász Jason felé hajította bunkósbotját, de a pallossal könnyedén félreütötte. – Végünk van – sopánkodott a vezér. – A mastrégulók bizonyára követtek, és ha itt találnak téged, mindannyiunkat megölnek. Menj tovább, és vidd innen ezt a csónakot. – Van abban valami, amit mondasz – bólintott Jason. Bármerre menne a csónakkal, rögtön lelepleznék. Vízre bocsátotta a csónakot, melyet hamarosan elsodort az áramlás. – Azt hiszem, a problémát megoldottuk – jelentette ki Jason. – Most pedig vissza kell jutnom a perssonók erődítményébe. Melyikőtök vinne oda? A Kalászok sorban hátat fordítottak, és szó nélkül hazafelé indultak. Jason odaállt a vezetőjük elé, nehogy ő is kereket oldjon. – Nem is tudom... – mondta férfi, arcának cserzett bőre elsápadt. – Ne habozz sokat! Amint odaérünk, bőségesen megfizetlek, csak nevezd meg az árat! A férfi felnevetett, és ki akarta kerülni Jasont. – Értem, mire gondolsz – mondta Jason, kardját sorompóként tartva a férfi elé. – A hitel szót nem nagyon kedvelitek.
Jason elgondolkodva nézte kardja markolatát, melyet gyémántok és rubinok díszítettek. – Ha adsz egy kést, leszedem a markolatról ezeket a köveket. Egy vöröset kapsz, amikor elindulunk, egy zöldet, amint megérkeztünk. A megállapodás némi vitát okozott, de az előlegbe felajánlott két rubin végül eloszlatta a halász kételyeit; azonnal útnak indította bárkáját. A halász bizonyára nagyon jól ismerte a város hajózási útvonalait, mert hamarosan megálltak egy hatalmas kapu előtt. A férfi esküdözött, hogy ez a Perssono erőd egyik bejárata. Jason már megismerte a helyi szokásokat, ezért arra gondolt, hogy lehet ez éppen egy egészen más erődnek a bejárata, sőt akár a mastregulóké is. Ezért a bárkában maradt, amíg egy katona jelent meg a kapu mellett, aki ruháján a perssonók címerét viselte. A halász, legnagyobb csodálkozására, megkapta a gyémántot, gyanakvón körülnézett, és gyors evezésbe kezdett, hogy minél hamarabb eltávolodjon a parttól. Jasontől elvették a kardot, és azonnal Hertug elé vezették. – Áruló! – kiabálta magából kikelve Hertug. – Szövetkeztél az ellenséggel, és megöltétek az embereimet, hogy megszökhess, de most a kezemben vagy...! – Lassan a testtel! – mondta Jason ingerülten, és lerázta magáról a karját tartó őröket. – Önként jöttem vissza, és ez még Appsalában is jelent valamit. A mastregulók raboltak el egy áruló katonád segítségével... – Mi a neve? – Benn’t. Ő szervezte meg az elrablásomat, megölte az embereidet, és elvitt a mastregulókhoz. De én nem akartam nekik dolgozni, ezért megszöktem tőlük. Itt a
bizonyíték, hogy igazat beszélek. – Jason előhúzta zsebéből a kénsavat tartalmazó üveggömböt, és Hertug orra elé tartotta, aki azonnal holtsápadttá vált. – A perzselő víz – hebegte. – Pontosan. És amint a megfelelő anyagokat a rendelkezésemre bocsátód, annyit állítok elő belőle, amennyit akarsz. De nem akarom, hogy még egyszer elraboljanak, ezért elmondom a tervem, ha kiküldőd ezeket az embereket a szobából. Hertug idegesen harapdálta az ajkát, és a testőröket nézte. – Visszajöttél hozzám – mondta. – Miért? – Azért, mert szükségem van rád, mint ahogy neked is rám. Neked sok embered van, pénzed, hatalmad, nekem pedig nagy terveim... De előbb küldj ki mindenkit a szobából. Az asztalon lévő kis tálkáról Jason elvett egy krenót, és rágcsálni kezdte. Hertug erősen gondolkodott. – Visszajöttél... – mondta megint. Szemmel láthatóan megdöbbentette ez a tény. – Rendben van, beszélgessünk! – Négyszemközt. – Ürítsétek ki a termet! – parancsolta, de elővigyázatosságból a térdére fektetett egy felhúzott számszeríjat. Jason tudomást sem vett róla, sokkal rosszabbra számított. Az ablakhoz sétált, és egy pillantást vetett a városra. A vihar elmúlt, a felhők mögül előbújt a nap. – Még mindig uralni akarod ezt a várost? – kérdezte Jason. – Folytasd! – Korábban már említettem, hogy hozzá tudlak
segíteni, és most is komolyan gondolom. Ismerem valamennyi klán féltve őrzött titkát. Megmutatom, hogyan finomítják a d’zertanók az olajat, hogyan állítják elő a mastregulók a kénsavat, és hogyan készítenek a trozelligók gőzgépeket. Sőt sokkal hatékonyabb fegyvereket is tervezhetek. A csapataid minden csatát megnyernek majd, lesöpröd a térképről a vetélytársaidat, és te leszel a világ ura. Mit szólsz ehhez? – Supren la Perssonoj! – kiáltotta lelkesen Hertug. – Gondoltam, hogy ez lesz a válaszod. De közben az én kényelmemről se feledkezzünk meg. Sokat nélkülöztem az utóbbi időben, ideje, hogy változtassunk ezen.
Tizennegyedik fejezet A nappalok egyre hosszabbodtak, az eső sem áztatta annyit Appsala utcáit, a felhőket messzire repítette a friss tengeri szél. Mindenütt virágok nyíltak, illatuk áthatotta a levegőt. De Jason alig vette észre a természet szépségét, munkája minden figyelmét lekötötte. A kutatások költségei a csillagos égig emelkedtek, és Hertug nagyokat sóhajtva vakargatta szakállát. De Jason mindig megalkotott egy-egy újabb csodát, ilyen volt például a neonvilágítás és az olvasztókemence, amelyben a fémeket könnyen megmunkálhatták. Ez utóbbi akkor nyerte el igazán Hertug tetszését, amikor egy trozelliót szorosan a külsejéhez bilincseltek, és ő hamarosan mindent elárult, amire Hertug kíváncsi volt. Később Jason kibontotta a mastregulóktól zsákmányolt üveggömböt, és nagyszerű savas akkumulátort készített a kénsav segítségével. Mivel elrablása miatt még mindig neheztelt a mastregulókra, gyors rajtaütést szervezett ellenük, aminek eredményeként rengeteg kénsavat és vegyi felszerelést zsákmányoltak. A puskaporkészítés nem hozta lázba, de segédei nagy lelkesedéssel dolgoztak a robbanógolyók előállításán. Tovább kísérletezett a gőzgépekkel, végül kifejlesztett egy könnyű, de rendkívül hatékony hajómotort. Közben nem feledkezett meg a telefonról és a hangosbeszélőről sem. Sőt egy kezdetleges lemezjátszót is fabrikált, amely
ámulatba ejtett mindenkit. A hajókat víz alatti propellerrel látta el, amely hihetetlenül megnövelte a gőzmotorok hatásfokát. De legjobban annak a parányi lepárlókészüléknek örült, melynek segítségével alkoholt tudott előállítani a saját szobájában. – Nem is olyan rossz itt – jelentette ki. Elégedetten dőlt hátra a kényelmes karosszékben, és nagyokat kortyolt a legújabb főzetből. Kellemes tavaszi levegő áramlott a szobába. Egyik találmánya segítségével a krenót sikerült kiszorítania a háztartásból, és liszt, valamint élesztő segítségével végre friss kenyeret is süthettek a parányi kemencében. Mikah nagy gonddal sütötte a gömbölyű zsemléket. – Maga miért nem iszik valamit, Mikah? – A bort nem szeretem, mert sok gyomorsavat termel, a tömény szeszt pedig elvből elutasítom... – Ahogy gondolja, én nem erőltetem. Akkor igyon vizet, de a munkával igyekezzen, nem várhat reggelig. – Tudom, hogy a rabszolgája vagyok – mondta sötét tekintettel Mikah, és megérintette a nyakán lévő vaspántot, majd engedelmesen visszatért a munkájához. – Csak saját magát hibáztathatja ezért. Ha megbízhatóbb lenne, szabadon engedném. Mindössze azt kell megígérnie, hogy nem okoz nekünk több gondot. Remélem, sikerült olyan viszonyba kerülnöm Hertuggal, hogy a maga esetleges baklövéseit eltussolhassam. – Nem! Maga a Sátánnal cimborál. Ne tegyen nekem szívességet! – mondta Mikah, és sokatmondó mozdulattal végigsimította nyakpántját – Sohasem fogom megígérni, hogy a segítségére leszek, és csak arra a percre várok, hogy bíróság előtt láthassam. – Úgy látom, nem hagy kétséget a szándékát illetően –
mondta Jason felhörpintve a pohár tartalmát. – Mit gondol, hová vezet a túlzott szabadság, mit tenne, ha szabadon engedném? – Semmit, a rabszolgája vagyok. – Igen, és mindketten tudjuk, hogy miért. De ha szabad lenne, azt hiszi, tehetne valamit a szabadulásunk érdekében? Az égvilágon semmit. Nekem sem sikerült. Találtam egy kevés félvezetőt, néhány kristályt, és készítettem belőlük egy detektoros rádiót. De semmiféle adást sem fogtam. Az egész istenverte bolygón csak mi ketten vagyunk külhoniak. Nem fogtam rádióadást, csupán az atmoszféráról visszaverődő saját S. O. S. jelzésem. – Miket hord itt össze? – Nem mondtam még? Készítettem egy S. O. S jelzést kibocsátó berendezést, bár a hatósugara csak a sztratoszféráig terjed, és mialatt a jelzéseket sugározza, Hertug dicsőségét hirdeti. – Magának semmi sem szent! – Nem tudom, most mi baja van. Csak ennek a klánnak a birtokában van az elektromosság titka, és ez az egyetlen lehetőségünk, hogy segélykérő jelzést küldhessünk. Ha véletlenül erre téved egy hajó, ennek segítségével azonnal megtalál minket. – Mikor? – kérdezte hirtelen felélénkülve Mikah. – Talán öt percen belül, de lehet, hogy csak ötszáz év múlva. Még ha keres is minket valaki, a galaxisnak ebben a szektorában több ezer bolygót kell átkutatnia. Kétlem, hogy a pyrrusiak fáradoznának a felkutatásommal; mindössze egyetlen űrhajóval rendelkeznek, és azt is másra kell használniuk. Mi a helyzet a maga híveivel? – Bizonyára imádkoznak értem, de sohasem
indulnának a felkutatásomra. Minden pénzünket felemésztette annak az űrhajónak a megszerzése, amit maga olyan könnyedén elpusztított. De talán erre tévednek kereskedők vagy utazók... – Talán. Ezt hívják úgy a kártyában, hogy „vak szerencse”. Mint mondtam, öt perc és ötszáz év között lehet valahol az esélyünk. Mikah lehajtott fejjel, magába roskadva gubbasztott a földön. Jason megsajnálta. – Ne kenődjön el annyira! Most egész jól állnak a dolgaink. Hasonlítsa össze a jelenlegi helyzetünket és a krenógyűjtő sétákat! Bútorozott szobánk van, melegben lehetünk, ágyban alhatunk, kapunk elég ennivalót. Ráadásul esélyt látok arra, hogy kivezessem ezt a népet a sötétségből. Azt hitte, hogy mindent Hertug dicsőségéért teszek? – Nem értek semmit. – Ez nem lep meg. Nézze, itt ez a statikus társadalom, ahol a találmányokat, a tudományos ismereteket egymás elől rejtegetik. Ki kell mozdítani a társadalmi haladást erről a holtpontról. És ennek én vagyok az egyetlen eszköze. Ha semmiféle hirtelen változás nem áll be, ez a sötét korszak még évszázadokig tarthat. De én le tudom dönteni a fejlődés útjában álló gátakat. Én ismerem az összes titkot, amit a többi klán egymás elől rejteget. Ha mindezt egyetlen ember, mondjuk Hertug rendelkezésére bocsátom, felborul a sok évszázados egyensúly, talán kialakul egy kisebb háború, de végül a tudomány nem lesz többé titok, a hatalom eszköze... – Háború? – kérdezte Mikah, orrlukai kitágultak, és megint a régi, sötét fény sugárzott szeméből. – Azt mondta, háború?
– Ezt a szót használtam – felelte Jason, nagyot kortyolva az erős szeszből. – Egyszer valami bölcs azt mondta, hogy nem készíthetünk omlettet anélkül, hogy feltörnénk a tojást. Marhára igaza volt. Ha ezt a világot magára hagyjuk, elkering még jó darabig a napja körül, miközben az emberek rabszolgaságban élnek, és a tudomány nem a tömegek jólétét szolgálja, hanem egyes emberek hatalmát. Ez a fanatikus Hertug mindenáron diktátor akar lenni. Egye fene, én hozzásegítem, mert a jó ügy érdekében teszem. Közben már kiválogattam néhány értelmes, tökös fiatalembert, akiknek nyugodtan kezébe adhatom a tudást, mert tudom, hogy nem fognak visszaélni a hatalmukkal. A sötétség korszaka lezárult, újabb gépek és eszközök jönnek... – Maga egy szörnyeteg! – mondta Mikah összeszorított fogakkal. – Az önzése arra sarkallja, hogy háborút robbantson ki, mely ártatlanok ezreit fogja elpusztítani. De én megakadályozom, az életem árán is... – Mit karattyol...? – kérdezte Jason ásítva. Kicsit fejbe vágta a házi készítésű brandy. De Mikah nem válaszolt. Hátat fordított, száját görcsösen összeszorította, és gondolataiba merült. A Perssono birtok közepén magas szökőkút állt, amelyet rabszolgák működtettek. Itt mindig sokan megfordultak, beszélgettek, tanácskoztak. Mikah kancsóját belemerítette a vízbe, és a közelben álló rabszolgák arcát figyelte. Az egyikük nagyon ismerősnek tűnt, emlékezett rá, hogy néhány héttel korábban beszélgetett vele, de most mégis elfordította a tekintetét. Amikor a tűzifáért indult, megint észrevette az ismerős arcot. Mikah közelebb húzódott a férfihoz.
– Segíteni fogok neked – súgta oda Mikah, amint elment mellette. A férfi gonoszul mosolygott rá. – Végre megjött az eszed. Ne félj, minden rendbe jön... A tavaszt igazi, meleg nyár követte. Napközben szinte elviselhetetlen volt a forróság, és a levegő csak éjszakára vált hűvössé. Jason az esti félhomályban újabb találmányon dolgozott az olajkályha melegénél, Mikah pedig kis vödrével éppen vízért ment. Jason egy fiatal technikus segítségével éppen ki akarta próbálni az új gőzgépet, amikor kivágódott az ajtó, és egy csurom vér katona botorkált be. Vállából nyílvessző tolla meredt elő. – Megtámadtak minket a trozelligók! – nyögte. Jason gyors parancsokat osztogatott, de mielőtt azokat bárki végrehajthatta volna, katonák özönlöttek a terembe. Jason felkapott az asztalról egy nemrégiben kifejlesztett fegyvert, amely a számszeríj sorozatvető változatának felelt meg, és káromkodva az egész tárat a katonák közé lőtte. Azután végigszaladt egy hosszú folyosón, miközben az egész erődítményt fegyvercsörgés és halálhörgés töltötte be. Kinézett egy ablakon, és látta, hogy a csata hamarosan véget ér anélkül, hogy érdemlegesen beleavatkozhatna. A neonlámpák jól megvilágították a várudvart. A trozelligók a várfalakról özönlöttek befelé, és mindenkit lemészároltak, aki ellenállást tanúsított. Hirtelen kinyílt egy hatalmas kapu, és szervezett ellentámadásba ütköztek. A csata kimenetele bizonytalannak látszott, az udvar kövezete síkossá vált a kiömlő vértől, mindenütt
halott katonák hevertek. A sebesültek visszahátráltak társaik védelmi gyűrűjébe, majd a két sereg ismét összecsapott. Jason nem tehetett mást, mint szomorúan nézte a borzalmas eseményeket. Hirtelen nyomasztó érzés fogta el, eszébe jutott saját szobája, és mindenáron tudni akarta, mi történt a társaival. Visszaszaladt a folyosón. Amint berohant a laboratóriumba, megbotlott egy holttestben. A hatalmas szobában még nem ért véget a heves küzdelem. Jason felvette az asztalról a nemrég készített láncos buzogányt, és elszánt léptekkel a szobája felé indult. Mindent vér és holttestek borítottak, a dolgozószoba olyan volt, mint egy mészárszék. – Ijale! – kiáltotta. – Hol vagy? – Buzogányával lesújtott a rárontó katona sisakjára. A férfi elesett, társát is magával rántva. Jason kiugrott a szoba közepére. – Ő az! – kiáltotta egy hang. A támadók legtöbbje azonnal felé fordult; katonák rontottak rá, megpróbálták feldönteni, elgáncsolni. Láncos buzogánya eszeveszetten csapott jobbra-balra, miközben hátát a falnak vetette. Az egyik ajtón hirtelen berontott egy csapat perssonó. Jason letörölte inge ujjával a szemébe csorgó izzadságot. A támadókat elsöpörte a testőrök túlereje. Legtöbbjük az ajtó felé húzódott, de sokan közülük kiugrottak a csatornára nyíló ablakokon. Jason elkapta az egyik fiatal harcos gallérját, aki már félig kibújt az ablakon, és vágyódva nézte a csatornában úszó társait. – Jól van, menj utánuk! – mondta, és kilökte a katonát az ablakon. Azután szájába fogta a buzogány láncát, és lassan mászni kezdett lefelé a kötéllétrán. Amikor a létra végére ért, és lába megérintette a csatorna vizét, bevárta a mögötte jövő testőrt. Az éjszaka sötétjében lassan
elhaltak a zajok, tökéletes csend vette körül őket. Jason testét fáradtság öntötte el. – Remélem, előbb-utóbb jön erre egy hajó! – mondta a testőrnek. Azután karjukat a kötéllétrába kulcsolva csendesen várakoztak. Hamarosan egy hajó közeledett, fedélzetén Hertug állt kivont karddal. Amint Jason a fedélzetre ugrott, Hertug kérdésekkel árasztotta el. – Mi volt ez a támadás? Miért törtek ránk? – ordította. Jason a hajó korlátjára támaszkodott. – Az egész támadás arra irányult, hogy engem elfogjanak. – Micsoda? Nem hiszem, hogy... – Pedig ez az igazság. Először megtámadták a tengeri kaput, de ez csak elterelő hadmozdulat volt. Azután a fő erők a laboratóriumot és a dolgozószobát vették célba, hiszen ebben az időben ott szoktam tartózkodni. – De hát ki akar téged elrabolni, és miért? – Még nem jöttél rá, hogy jelenleg én vagyok a legértékesebb vagyontárgy Appsalában? A mastregulók jöttek rá erre először. Nekik legalább sikerült elrabolniuk. Ezek után számítanunk kellett volna a trozelligók támadására. Bizonyára megtudták, hogy értek a gőzgépek készítéséhez, ami az ő monopóliumuk. A hajó orra nekiütközött a partnak, és Jason nagy huppanással a homokra zuhant. – De honnan ismerték a ház belső elrendezését, honnan tudták, hogy hol van a műhely és a szobád? – kérdezte Hertug. – Ezt csak egy belső ember árulhatta el nekik. Sőt ő eresztette le a támadóknak az ablakból a kötéllétrát. – Meg fogom találni ezt a rohadékot, és ízekre
szaggatom... – hörögte Hertug. – Én már rájöttem, ki az – mondta Jason. Amikor a dolgozószobában harcoltunk, valaki felkiáltott: „ő az”. A támadók még sohasem láthattak, és a hang is ismerősnek tűnt. Az én kedves rabszolgám, Mikah, megint elárult engem.
Tizenötödik fejezet – Megfizetnek ezért! Mind megfizetnek ezért! – morogta Hertug a fogai közt. Majd meghúzta Jason kis üstijét, amitől az orra a szokottnál is jobban kivörösödött. – Örömmel hallom – mondta Jason, és közelebb jött, újabb kancsó pálinkával egyensúlyozva. – Kezdődjék a háború! – Nem korai? – pislogott Hertug. – Gondolod, hogy eléggé felkészültünk rá? – Betörtek a kastélyodba, megölték a katonáidat, elsüllyesztették a... – Halál a trozelligókra! – kiáltotta Hertug, és korsóját a falhoz csapta. – Ez az, sőt! Ne felejtsd el, hogy ezek a sunyi orgyilkosok a hatalmadra törnek. Nem hagyhatod ennyiben! Ha most nem indítunk ellenük háborút, később már nem lesz rá lehetőségünk! Ha a trozelligók idemerészkedtek, hogy elraboljanak engem, akkor valószínűleg nagyon aggódnak. Mivel ez a támadásuk kudarcot vallott, később visszajönnek, de akkor már sokkal nagyobb erőkkel. Talán szövetségre lépnek a többi klánnal. Már mindannyian félnek tőled, Hertug. Nekünk kell először támadnunk, mielőtt szövetségre lépnek, és eltörölnek minket a föld színéről. Addig kell sorjában levernünk őket, és biztos lesz a győzelmünk. – Mégis várnunk kéne..., sokkal több emberre van
szükségünk... – Két napunk maradt mindenre. Azalatt összeállítom az inváziós flotta felszerelését. Te pedig összeszedsz minden használható embert. Legelőször a trozelligó erőd ellen vonulunk, és az új gőzkatapulttal porig romboljuk a falakat. – Kipróbáltad már? – Még néhány apróság hiányzik, de két nap múlva működni fog, majd meglátod. Hajnalban munkához látok, te pedig küldj hírnököket mindenfelé, és gyújtsd az embereket! Halál a trozelligókra! – Halál rájuk! – ismételte Hertug, és gonosz vigyorral csengetett a szolgáknak. Még nagyon sok tennivaló akadt, ezért Jason le sem feküdt aludni. Amikor elálmosodott, eszébe jutott Mikah árulása. Azt is szerette volna tudni, hogy mi történt Ijalével; dühödten folytatta tovább a munkáját. Még abban sem lehetett biztos, hogy a lányt életben hagyták-e. Mindenesetre magukkal vitték. Mikah minden bizonnyal tudja ezekre a kérdésekre a választ. Az egyik hajót gőzmotorral és hajócsavarral látták el, valamint oldalát és fedélzetét erős vaslemezekkel burkolták. A hajó orrlemezeit készítették a legvastagabb anyagból. Jason először úgy tervezte, hogy a gőzkatapultot a hadihajóra szerelteti, de óriási túlsúlyt jelentett volna, ezért végül egy lapos fenekű uszályon helyezték el, a hozzá tartozó kazánnal, üzemanyagtartállyal és a gondosan tervezett lövedékekkel együtt. A bosszúvágytól fűtött perssonó sereg hajóra szállt. Felbőszült kiáltozásuk ellenére Jasonnek mégis sikerült néhány órát aludni. A második nap hajnalán a flotta
elindult. Elöl haladt a páncélozott csatahajó, fedélzetén Jasonnel és Hertuggal, és ez vontatta az uszályt is. Mögöttük különböző méretű bárkák sokasága haladt, amelyek a katonákat szállították. Az egész város tudott az eseményekről, ezért aki tehette, elmenekült a közelből, míg a megerősített trozelligó erődben talpig felfegyverzett katonák fegyelmezetten várták a támadást. Jason gőzgépe éles füttyjelet hallatott, és a flotta megállt. – Miért nem támadunk? – kérdezte Hertug. – Mert a gőzkatapult hatótávolsága elér odáig, ők viszont ilyen messziről nem tehetnek kárt bennünk. Nézd csak! – Hatalmas, acélhegyű nyílvesszők csapódtak a vízbe, harmincméternyire a hajó orrától. – Jetiló nyilak – borzongott meg Hertug. – Egy alkalommal láttam, amint hét emberen ment keresztül egy ilyen nyíl, és nem veszített a sebességéből. – Most bemutatom neked, milyen a tudományos hadviselés. A falakon álló katonák harsány ordítása és fegyvereik fenyegető csörgetése nem tette hatékonyabbá a jetiló lövedékeket. Ezért hamarosan elcsendesedtek. Jason átszállt az uszályra, és elégedetten tapasztalta, hogy segédei már gondosan lehorgonyozták. Amíg a kazánban felhevült a gőz, gondosan beállította az irányzékot. Elég egyszerű, de hatásos szerkezet volt, és Jason sokat várt tőle. Lényegében a régi kőhajító gépek elvén működött, de itt a kanálszerű rudat gőzerővel hajtott dugattyú lendítette a magasba. Azután a felcsapódó rúd nekiütközött egy keresztfának, és megállt, a kanálszerű mélyedésben elhelyezett tárgy pedig a tehetetlenség törvényének megfelelően tovább repült. Előzőleg
kipróbálták a szerkezetet, és az tökéletesen működött. – Teljes gőznyomást! – adta ki Jason a parancsot. – Tegyetek követ a kanálba! – Többféle bombát készített, de arra különös gondot fordított, hogy a súlya mindegyiknek megegyezzen. Ezalatt még egyszer ellenőrizte a dugattyúkat és a hengereket. – Rajta! – kiáltotta, és beeresztette a nagynyomású gőzt a hengerbe. A tolórúd hihetetlen sebességgel lendítette magasba az óriási kanalat. A kanál nyele nekicsapódott a keresztfának, és a golyó süvítve száguldott az erődítmény felé. A perssonók feszülten figyelték a golyó útját, és kissé elkedvetlenedtek, amikor az átrepült a vár fölött, és a túloldalon a csatornában landolt. A trozelligók vidám rikoltozása hallatszott. – Ez csak próbalövés volt, hogy beállíthassuk a hatótávolságot. A következő már a várudvarra fog érkezni. Előkészítették a kőhajítót az újabb lövésre. Jason beindította a szerkezetet. Ezúttal is csak a trozelligók nevettek, mert a golyó a támadók egyik bárkáját találta el, és süllyesztette víz alá. – Nem ér semmit ez az istenverte masina – mondta ingerülten Hertug. – A kőhajító gépeknél mindig adódtak távolságbeli problémák, míg a hatósugarat pontosan be nem mérték. Figyeld csak meg a következő lövést. – A szerkezet sokkal nagyobb erővel tudta elhajítani a köveket, mint azt Jason előre sejtette, ezért a keresztfát előbbre állíttatta, hogy a lövedék szinte a vízfelszínnel párhuzamosan repüljön. – Ez a lövés lesz az igazi – jelentette ki magabiztosan, és útjára bocsátotta kőgolyót. A lövedék a várfal tetejét
találta el, hatalmas rombolást okozva. A trozelligók korábbi gúnyos nevetését döbbent csend váltotta fel. – Reszketnek a félelemtől – örvendezett Hertug. – Támadás! – Várjunk még vele – magyarázta Jason türelmesen. – Az ostromgépek legnagyobb előnye abban rejlik, hogy lerombolják a várfalakat a támadás megindítása előtt, így az ostrom sokkal kisebb emberáldozattal jár. A következő lövedékek az első közelében csapódtak be, hatalmas lyukakat ütve a várfalon. – Tegyetek fel egy speciális lövedéket! – adta ki Jason a parancsot. Ez egy olajjal átitatott rongyokból készült golyó volt, belsejében kőnehezékeket helyeztek el, és az egészet kötelekkel tekerték körbe. Amikor a rongylabdát a kanál mélyedésébe helyezték, Jason meggyújtotta, és csak akkor lövette ki, amikor már lángolt az egész. A becsapódás erejétől szinte szétrobbant, és az olajjal átitatott rongyok nagy kiterjedésű tüzet okoztak. – Még küldünk nekik néhányat ebből a fajtából – mondta Jason elégedetten dörzsölve tenyerét. Amikor a külső várfal romokban hevert, a tornyok leomlottak, a háztetők lángban álltak, az elkeseredett trozelligók ellentámadással próbálkoztak. Jason számított erre, ezért mindvégig szemmel tartotta az erődítmény kapuját, amely most lassan kinyílt. – Tüzet szüntess! – adta ki a parancsot, és aggodalmas pillantást vetett a nyomásmérőre. – Hagyjátok, hadd hűljön le egy kicsit. Agyonütlek benneteket, ha felrobbantjátok ezt a kazánt! – mondta a fiatal segédeknek. Átugrott az egyik bárkára, és utasította a legénységet, hogy vigyék a csatahajóhoz. Hertug nagy
csörtetéssel követte. – Mindig Hertug vezeti a támadást! – kiáltotta, és kihúzta kardját a hüvelyéből; a széles mozdulattal csaknem a vízbe lökte egyik emberét. – Felőlem vezetheted – mondta Jason –, csak ne hadonássz azzal a karddal, mert még leütsz valakit. És húzd le a fejed, ha közelebb érünk az ellenséghez! Amint Jason felkapaszkodott a csatahajó fedélzetére, észrevette, hogy a trozelligók nehézkes, oldallapátos hajója kifutott a vár kapuján, és egyenesen feléjük tart. Jason vérfagyasztó történeteket hallott erről a hajóról, és örömmel látta, hogy a szóbeszéd ellenére csak egy rozoga, páncélozatlan bárka. – Teljes sebességgel előre! – kiáltott bele a szócsőbe. Átvette a hajó kormányzását. A két hajó gyorsan közeledett egymáshoz. A jetiló nyílvesszők tömkelege csapódott a páncélzatnak, majd a vízbe hullottak. Nem tudtak kárt tenni az erős vaslemezekben. Az ütközés már elkerülhetetlennek látszott. Az ellenséges hajó kapitánya bizonyára megijedt az alacsony építésű, páncélozott hajótól, amely darázsként száguldott feléjük, és az utolsó pillanatban rájött, hogy a frontális ütközés inkább az ő hajójukban tenne nagyobb kárt. Ezért villámgyorsan félretekerte a kormányt, és megpróbált kitérni az ütközés elől. De Jason nem hagyta elszökni őket. Elfordította a kormányt, hogy az orrpáncél a másik hajó oldalának ütközzön. – Kapaszkodjatok! Mindjárt összeütközünk! – kiáltotta, és egy pillanattal később a csatahajó páncélozott orra belefúródott az ellenséges hajó oldalába, szétroncsolva a hajtókereket, hatalmas rést ütve, miközben mindenfelé fadarabok repültek. De az ütközés
lefékezte a csatahajó lendületét. – Ellengőz! Szabadítsuk ki a hajó elejét! – kiáltotta Jason a szócsőbe. Egy ellenséges katona, aki az ütközéskor a vízbe esett, felkapaszkodott a csatahajóra, és harsány kiáltással támadt Jasonre. Hertug karja lesújtott a katona nyakára, a vér messzire spriccelt, majd Hertug belelökte a haldoklót a vízbe. Az ellenséges katonák kezdték összeszedni magukat, és egyre többen ugráltak át a csatahajóra. Hertug visszahúzódott a páncélozott hajóhíd biztonságába, éppen idejében, mert egy nyílvessző fúródott a feje fölötti deszkába. A csatahajó motorja keményen dolgozott, a két hajótest nyögött és recsegett, mégsem tudtak elszakadni az ellenségtől. Jason nagyokat káromkodott, miközben jobbra-balra forgatta a kormányt. A hajó teste megremegett, és végre kiszabadult, majd egyenletes tempóban távolodott a roncstól. Az oldallapátos azonnal süllyedni kezdett, szerkezete hirtelen összeroppant. – Láttátok, hogyan pusztítottam el a ránk támadó hajót? – kérdezte Hertug önelégülten. – És vajon te láttad-e, hogyan ütöttem lyukat az oldalába, miközben te csak a kardoddal hadonásztál? Ó! Most érte el kazán a víz szintjét! – kiáltotta Jason a sistergő roncsra mutatva. A hirtelen lehűlt kazán szétrepedt, és hatalmas gőzfelhő tört a magasba. – Tiporjuk le a túlélőket! – parancsolta Hertug, de Jason elengedte szavait a füle mellett. – Víz van a hajótérben! – jelentette az egyik matróz, felkapaszkodva a fedélzetre. – Egyelőre bokáig ér. – Biztosan az illesztéseknél sérült meg a burkolat mondta Jason. – Erre az esetre készítettem el a szivattyút,
és ezért hoztuk magunkkal a rabszolgákat. Állítsátok munkába őket! – Ez a győzelem napja – jelentette ki Hertug, véres kardját nézegetve. – Bánhatják a disznók, hogy megtámadtak minket! – De majd akkor mennyire bánják, mire lemegy a nap – mondta Jason. – Akciónk az utolsó fázishoz érkezett. Tudják az embereid a dolgukat? – Magam ismertettem velük több ízben, és az általad készített tervrajzokat is kiosztottam. Mindenki a jelre vár. – Hamarosan annak is eljön az ideje. Te maradj itt a kapitányi hídon, én pedig még leadok néhány lövést a gőzkatapulttal. Jason átment az uszályra, és kilövetett még néhány tűzgömböt, nehogy a tetők és faszerkezetek égése alábbhagyjon. Azután következett néhány félelmetes robbanógolyó, melyek becsapódásuk után ököl nagyságú kődarabokká robbantak. Végül a tengeri kaput zúzta szét tömör kőgolyókkal. Az út megnyílt az inváziós csapatok előtt. Jason magasba emelte a karját, és beugrott a csónakba. A csatahajóról három éles füttyjel hallatszott, és a várakozó perssonók támadásba lendültek. Mivel Jason nem talált megbízható embereket, akikre rá merte volna bízni a feladatokat, ezért mindent neki kellett csinálnia. Ó volt az akcióparancsnok, tűzmester, hajókapitány és minden más; lába már remegett az ideoda futkosástól. Csoda, hogy fel tudott mászni a csatahajó fedélzetére. Alig várta, hogy a csapatok bejussanak az erődbe, és akkor már rájuk bízhatja a véres munka hátralévő részét. Ő elvégezte a saját feladatát: meggyengítette a védelmet, lerombolta a falakat, és jelentős emberveszteséget okozott. Innentől csak a
hagyományos várostrom maradt hátra, a teljes győzelemig. A vitorlás és evezős hajók már félúton jártak, amikor a csatahajó elindult, de gőzmotorja segítségével hamarosan megelőzte őket. A páncélburkolat könnyedén nyitott utat a tengeri kapu roncsai közt. A perssonó sereg bősz kiáltásokkal követte. A trozelligók minden erejüket a dokkoknál vonták össze, így néhány perc alatt rendkívül heves küzdelem alakult ki. Hertug híres, válogatott testőrei szálltak partra elsőként, utat nyitva a többiek számára. Jason előhúzott egy üveg vésztartalékként őrzött brandyt, és nagyot húzott belőle. Az erős ital szétáradt a testében, úgy érezte, új erőre kap tőle. Azután teletöltött egy bögrét, hogy a következő kortyokat nyugodtan ízlelgesse, miközben a hajóhídról figyelte a csata eseményeit. Amikor a két sereg összecsapott, már sejteni lehetett a csata kimenetelét. A védőket pszichikailag megtörte az iszonyú rombolás látványa, ezenkívül számbelileg is lényegesen alulmaradtak. A beözönlő perssonók visszaszorították a védőket; hamarosan megtisztították a kikötőt és a várudvart. Már csak egymástól elszigetelt helyeken folyt harc a vár termeiben és folyosóin. Elérkezett az idő, hogy Jason végrehajtsa személyes jellegű feladatát. Felvett a földről egy pajzsot, majd előhúzta övéből a láncos buzogányt, amely legutóbb is olyan jól bevált. Tudta, hogy Ijale a várban van, és meg akarta találni, mielőtt valami baj érné. Felelősnek érezte magát a lány sorsáért; még mindig boldogan gyűjthetné a krenót a tengerpart fövényén, ha ő nem zuhan le éppen ott. Végső soron őmiatta keveredett bele ebbe a háborúba, tehát neki is kell kiszabadítania innen. Sietve
ugrott partra. A tetők már porig égtek, csak az üszkös, füstölgő gerendák maradtak. Amerre ment, halott katonák feküdtek a hatalmas vértócsákban, sebesültek fájdalmas nyögése hallatszott. Jason a lábával belökött egy ajtót. A tágas ebédlőbe érkezett, ahol az utolsó ellenállók vívták elkeseredett küzdelmüket a túlerővel szemben. A konyhai rabszolgák az asztalok alatt kuporogtak, csak a főszakács rontott Jasonre egy mészárosbárdot lobogtatva. A láncos buzogány egyetlen csapásával lefegyverezte a támadót, majd megígérte neki, hogy agyonüti, ha nem árulja el azonnal, hol találja Ijalét. A főszakács esküdözött, hogy örömest megmondaná, de fogalma sincs róla, hol lehet a lány. A rabszolgák reszkettek a félelemtől, egyetlen szót sem tudott kihúzni belőlük. Jason továbbment. Az élénk kiáltozás, és fegyvercsörgés mágnesként vonzotta Jasont az utolsó, elszigetelt ellenállási góchoz. A csata már csak a lovagteremben zajlott. A két csapat hihetetlen gyűlölettel és elszántsággal gyilkolta egymást. Egy boltíves emelvényen íjászok jelentek meg, és nyílzáport zúdítottak a támadókra, akik azonnal megtorpantak, és maguk elé tartották pajzsaikat. A védők szintén erős sorfalat alakítottak ki velük szemben. Páncélos lovagok védelme alatt díszes ruhába öltözött csoport igyekezett a kijárat felé. Nyilvánvalóan ők voltak a Trozelligó család tagjai. Egyikük megpillantotta Jasont, kardjával felé mutatott, miközben izgatottan magyarázott valamit a társainak. A csoport hirtelen szétvált, és Jason megpillantotta a fogva tartott Ijalét, amint az egyik katona tőrét a lány nyakához szorítja. Szándékuk nyilvánvalónak látszott: ha nem állítja le a támadást, Ijale meghal. Fogalmuk sem volt arról, mit érez a lány iránt,
de azt tudták, hogy fontos számára. A támadók perceken belül lemészárolják valamennyiüket, tehát mindent meg kell próbálniuk. Jason tehetetlen dühében félelmetes ordítást hallatott, és a tömegbe vetette magát. Tudta, hogy a perssonók teljes győzelmét már semmi sem állíthatja meg, ilyen helyzetben már nem lehet nyugodtan leülni, és békefeltételekről tárgyalni. Rajta kívül senkit sem érdekelne Ijale halála. Oda kell érnie, mielőtt megölik! Elérte az egymásnak feszülő pajzsok vonalát. Egy nyílvessző néhány centiméterrel húzott el a feje mellett. Eszeveszetten csapkodott a buzogánnyal, és ez a fékevesztett támadás kimozdította helyéről a védők sorfalát. Egy kardpenge csapott le a sisakjára, amitől kissé megszédült, de buzogánya azonnal szétloccsantotta támadója koponyáját. Jason nem törődött semmivel, ellenállhatatlanul vágta keresztül magát az ellenség sorfalán. A mögötte törtető katonák viszont igyekeztek egymást fedezni, és megtartani a zárt alakzatot, így egyre jobban eltávolodott tőlük. Jason hirtelen megpillantott egy ismerős alakot a díszes ruhát viselő csoport tagjai közt. Az áruló Mikah volt az! Ott állt a szerencsétlen Ijale mellett, akit már semmi sem menthetett meg a haláltól, mert Jason nem tudott időben odaérni. Mielőtt a tőr véget vetett volna a lány életének, Mikah előrelendült, és földre döntötte Ijale fogvatartóját. Jason nem láthatott többet, mert egyszerre több oldalról támadtak rá, és minden figyelmét az életéért vívott küzdelem foglalta le. Nem győzhetett a túlerővel szemben, legfeljebb tarthatta magát addig, míg saját emberei odaérnek.
Érezte, hogy csak néhány lépésre vannak mögötte, hallotta diadalmas üvöltésüket, amint összeroppant előttük az ellenség védelmi vonala. Jason sisakját újabb csapás érte, ösztönösen csapott buzogányával a támadó felé, majd rögtön utána egy másiknak is lyukat ütött a koponyáján. De még mindig túl sokan voltak. És mintha mindenki csak őt akarta volna elpusztítani. Ekkor egy idősebb férfi lépett elé, ruhájából ítélve a vár ura lehetett. – Pusztulj, démon! – kiáltotta, és hosszú kardjával Jason felé döfött. A hideg penge pokoli fájdalmat okozva járta át Jason mellkasát, és egy pillanattal később kijött a hátán.
Tizenhatodik fejezet A fájdalom nem volt elviselhetetlen, csak az a tudat, hogy meg kell halnia. Az öregember megölte. Vége mindennek. Szinte bosszúvágy nélkül felemelte pajzsát, és nagyot taszított vele az öregen, aki az ütéstől elkábulva hátratántorodott. A kard Jason testében maradt. – Hagyd! – hörögte Jason, amint Ijale felemelte megbilincselt kezét, hogy kihúzza. A lány szeme könnybe lábadt a borzalmas látványtól. A csata véget ért; Hertug bambán állt Jason előtt. A halállal szembeni tehetetlenség érzése kiült az arcára. – Hozzatok vásznat! – parancsolta Jason fájdalomtól eltorzult arccal. – Nyomjatok vászondarabokat a sebre, amint kihúzzák a kardot! A katonák erős karjai felemelték a sebesültet, a tiszta vásznak készen álltak. Hertug közelebb lépett, és Jason egy pillanatra megint érezte az iszonyú fájdalmat. Azután lefektették a szőnyegre, mellkasáról leszaggatták a ruhát, a vér lassan szivárgott a sebre szorított pólya alól. Mielőtt elvesztette eszméletét, arra gondolt, vajon miért ragaszkodik ilyen görcsösen az élethez. Azért, hogy tovább szenvedjen? Egyszerűen csak vége lesz az életének, és kész; meghal ezen az isten háta mögötti bolygón, ahol primitív az orvostudomány, és az antibiotikumokról még nem is hallottak...
Jason maradék erejét összeszedve próbált visszatérni a valóságba, Ijalét pillantotta meg, a lány tű és cérna segítségével varrta össze a sebét. Azután megint elsötétült előtte minden. Egy pillanattal később újra világosság vette körül, napfény áradt be az üveg nélküli ablakokon. Torka kiszáradt, és fájdalmasan felnyögött: – Vizet... – suttogta. Megdöbbentette hangjának erőtlensége. – Azt mondták, nem adhatok neked vizet, mert csak ártanék vele – mutatott Ijale Jason sebére. – Szerintem tökmindegy... nekem úgyis végem... – A közelgő halál gondolata elszomorította. Hertug arcát pillantotta meg. A férfi egy parányi faládikót mutatott neki. – A sciulók szerezték ezt neked. A bede gyökeréből készült kivonatot tartalmazza, amely megszünteti a fájdalmat. De ne egyél túl sokat belőle, mert veszélyes lehet. De nem nekem, gondolta Jason, ha ez valami kábítószer, már úgysincs hátra annyi időm, hogy rászokjak. Bármi volt is a dobozban, határozottan jót tett. A fájdalom elmúlt, szomjúsága is csillapodott, sőt szinte könnyűnek és gondtalannak érezte magát. – Hogyan végződött a csata? – kérdezte Hertugot, aki karba tett kézzel bóbiskolt az ágya mellett. – Miénk a győzelem. A Trozelligó család tagjai a rabszolgáink, a klánjuk nem létezik többé. Néhány katonának sikerült elmenekülnie, de ők nem keverhetnek bajt. Megszereztük a gépek és a műhelyek titkait. Ha látnád azokat a csodálatos masinákat... – A gondolatra, hogy Jason talán sohasem láthatja meg őket, sőt talán
mást sem, Hertug megint magába roskadt. – Fel a fejjel! – mondta Jason. – Ha legyőztük az egyiket, legyőzzük valamennyiüket. Nincs már olyan erős klán, amelyik ellenállhatna neked! Csak addig kell leverni őket, mielőtt szövetkeznek. Kezd azzal, amelyiket legjobban utálod. De arra vigyázz, nehogy a technikusaikat megöljék a katonáid. Valakinek meg kell őriznie a titkokat Appsala számára. Igyekezz, és a tél beállta előtt Appsala ura lehetsz! – Olyan temetésed lesz, amilyet még nem látott a világ – tört ki elérzékenyülten Hertug. – Ebben egy percig sem kételkedtem! Aztán ne fukarkodjatok a kiadásokkal! – Gyászünnepet rendelek el, és a papok egész nap imádkozni fognak a lelked üdvéért. Testedet pedig Elektro Isten szentélyében fogjuk elhamvasztani... – Mindig erre vágytam! – Azután hamvaidat hajók viszik majd ki a nyílt tengerre, és a katonák szétszórják a szélben. – Ez már igazán túlzás, Hertug. Sohasem gondoltam, hogy ennyire szentimentális vagy. Az ajtó felől hangos lánccsörgés hallatszott, majd néhány rabszolgát lökdöstek a helyiségbe. Jason végignézett rajtuk. Legtöbbjük különféle dobozokat és más tárgyakat cipelt, kivéve az utolsót, aki csak a nehéz láncokat emelte fel, hogy járni tudjon tőlük. Jason a rabszolgában Mikah-t ismerte fel. Egy hatalmas rúgástól a szoba sarkába repült, és ott összerogyott. – Ki akartam végeztetni az árulót, de azután arra gondoltam, hogy biztosan örömöd leled benne, ha te magad kínozhatod halálra. Az elektromos kemence hamarosan felhevül, és apránként sütögetheted meg a
gazembert, és előtted fog haladni Elektro Istenhez vezető utadon, hogy jelezze érkezésed. – Igazán rendkívül figyelmes vagy – mondta Jason, Mikah görnyedt alakját figyelve. – Bilincseljétek a falhoz, azután hagyjatok magunkra bennünket. Valami különleges kínhalált szeretnék kitalálni. – Ahogy óhajtod – felelte Hertug. – A kínzások terén mindig érdekeltek az újdonságok. – Ebben biztos voltam, Hertug. Amint magukra hagyták őket, Ijale egy konyhakéssel fenyegetőn megindult Mikah felé. – Ne tedd ezt, kérlek – mondta Jason –, semmi jó sem származna belőle! A lány engedelmesen letette a kést, majd egy vizes szivaccsal megmosta Jason verejtékes arcát. Mikah felemelte a fejét, és Jason szemébe nézett. A katonák alaposan helybenhagyták, arca csupa kék-zöld foltból állt, egyik szeme eltűnt egy lila színű daganat mélyén. – Elmondaná, mi a fenéért árult el, és miért akart elfogatni a trozelligókkal? – Halálra kínozhat, akkor sem mondok semmit! – Maga napról napra hülyébb, Mikah. Senki sem akarja megkínozni. Csak egyszerűen szeretném megérteni, mi járt a fejében, amikor elárult, mi motiválta? – Azt tettem, amit legjobbnak láttam. – Maga mindig azt teszi, amit legjobbnak vél, csakhogy ostobán gondolkodik. Nem tetszett, ahogy magával bántam? – Semmiféle személyes érzelem nem befolyásolta a döntésemet. Az emberiség boldogabb jövője érdekében tettem.
– Szerintem inkább a jutalomért, egy új munkahelyért, de legfőképpen, mert haragudott rám. – Jason szándékosan sértegette Mikah-t, ismerve gyenge pontjait. – Soha! Ha tudni akarja, azért tettem, hogy megakadályozzam a háborút! – És ezt pontosan hogyan képzelte? Mikah lilára vert szeme ellenére méltóságteljesen nézett Jasonre, bilincsei megcsörrentek, amint vádlón felemelte mutatóujját. – Az egyik este, amikor már meglehetősen sokat ivott, elmondta nekem, hogy háborút akar kirobbantani, semmibe véve, hogy ez hány ártatlan emberi életet követel. Úgy éreztem, meg kell akadályoznom a vérontást. Már korábban tudomást szereztem arról, hogy a trozelligók érdeklődnek irántunk, és meg akartak vásárolni minket. Később kapcsolatba léptek velem, és felajánlották, hogy segítenek megszökni, ha nekik akarunk inkább dolgozni. Eleinte nem adtam nekik választ, mert tisztában voltam azzal, hogy szöktetésünk nem mehet végbe véráldozat nélkül. De amikor meghallottam a háborús terveit, fontolóra vettem, hogy mit lehetne tenni. A háború elkerülhetőnek látszott, ha a trozelligók megszöktetnek minket. – Maga tényleg rendkívül ostoba – jelentette ki Jason; Mikah elvörösödött. – Nem érdekel a rólam alkotott véleménye. Ha még egyszer döntenem kéne, akkor is ugyanezt a megoldást választanám. – Pedig most már tudja, hogy az a csapat, amelyikhez átállt, semmivel sem különb ennél. Úgy láttam, éppen ön akadályozta meg, hogy az egyik katona megölje Ijalét. Ezt mindenesetre szeretném megköszönni, annak
ellenére, hogy maga juttatta szerencsétlent abba a helyzetbe. – Ne mondjon köszönetet, a körülmények kényszerítették őket, hogy Ijale életét fenyegessék. Nem hibáztatom ezért őket... – Most már mindegy. A háborúnak vége, elindítottam az ipari forradalmat, és vele együtt a gazdasági fejlődést. Most már nélkülem is tovább halad a folyamat. Az egyetlen, amit nem tudok megbocsátani, hogy a maga árulása miatt kell meghalnom. – Ostobaság! – Ostobaság, maga szűk látókörű bolond! – Jason fel akart ülni, de mellkasába olyan erős fájdalom nyilallt, hogy visszazuhant a párnára. – Azt hiszi, azért fekszem itt, mert elfáradtam? A maga árulása folytán rabolták el Ijalét, és azzal fenyegették, hogy megölik a szemem láttára. Ezért kellett belevetnem magam a küzdelembe, végül beleszaladtam egy hosszú pengéjű kardba, amely felnyársalt, mint egy disznót. – Nem értem, miről beszél... – Látom, nehéz a felfogása. Keresztülszúrtak egy karddal. Az anatómiai ismereteim nem tökéletesek, de azt hiszem, létfontosságú szervem nem sérült. Ha a szívem vagy a májam járta volna át a kardpenge, már nem beszélgetnék itt magával. De a seben keresztül bejutott fertőző mikroorganizmusok hamarosan befejezik munkájukat. A bolygó primitív orvosi színvonala mellett nem sok jóra számíthatok. Mikah-t nagyon felkavarták a sebesült szavai, de ez Jasont cseppet sem vidította fel. Behunyta a szemét, hogy egy kicsit pihenjen. Amikor felébredt, már hajnalodott. Megkérte Ijalét, hogy hozzon neki egy keveset a
bedegyökér kivonatából. A lány gyengéden megtörölgette Jason homlokát. – Nem emelkedett a lázam, ugye? – kérdezte, Ijale arckifejezését figyelve. – Miattam sebesültél meg – suttogta a lány, majd hirtelen zokogni kezdett. – Butaságot beszélsz. Mindig tudtam, hogy nem természetes halállal fogom végezni. Azon a bolygón, ahol születtem, csodálatosan sütött a nap, béke és nyugalom honolt. Mindenki sokáig és rettentő unalmasan élt. Elhatároztam, hogy otthagyom azt az unalmas helyet. Inkább rövid, de mozgalmas életre vágytam. Most pedig adj még abból a bedegyökérből, hogy elfeledjem a gondokat. A bede nagy hatású kábítószert tartalmazhatott, mert Jason hosszú ideig kábultan feküdt. Amikor felébredt, semmi sem változott körülötte; Ijale még mindig ott ült mellette, Mikah a távoli sarokban gubbasztott szótlanul. Valószínűleg arra gondolt, vajon mi fog történni vele, ha Jason meghal, és ez szemmel láthatóan nyugtalansággal töltötte el. Amint Jason behunyt szemmel feküdt az ágyon, dübörgő hangra lett figyelmes, amely szinte megrázta a levegőt, majd hirtelen elhalt. Feltámaszkodott a könyökére, és a lányt hívta. – Ijale, hol vagy? Gyere ide gyorsan! A lány szaladva jött a másik szobából. Jason közben a kinti zajokat figyelte rémült kiáltozások a csatorna, és a várudvar felől. Vagy csak a magas láz következtében hallucinál? Ijale megpróbálta visszanyomni a párnára, de nem sikerült neki. Jason odakiáltott Mikah-nak. – Hallotta az előbb azt a zajt?
– Aludtam... Valamit hallottam, de azt hittem, álmodom... – Mi volt az? – Úgy hangzott... de nem, az lehetetlen! – Miért lenne lehetetlen? Ezt a jellegzetes hangot csak a légkörbe érkező űrhajó hajtóműve adhatja. – De itt nincsenek űrhajók... – Most már igen, maga idióta. Mit gondol, miért készítettem azt a rádióadót?! – Fejében vadul cikáztak a gondolatok, mit tegyen. – Ijale! – kiáltotta, közben benyúlt a párnája alá, és előhúzta az ott rejtegetett erszényt. – Menj gyorsan Elektro Isten templomába, de ne hagyd, hogy útközben megállítsanak, ez most a legfontosabb. Add az összes pénzt a papoknak, és mondd meg nekik, hogy hatalmas istenek érkeznek az égből, ezért az imát kibocsátó szerkezetet semmiképpen sem szabad leállítaniuk. Ha az istenek nem találják meg, hogy honnan jön a jelzés, akkor egészen más helyen fognak leszállni, és abból nagy baj lehet! Ijale lélekszakadva elrohant, Jason pedig visszahanyatlott a párnára. Lehetséges, hogy valóban egy űrhajó érkezett a légkörbe, és fogta az S. O. S. jelzést? Talán még gyógyszerek és orvos is van a fedélzeten, aki meg tudja állítani ezt az előrehaladott fertőzést. Minden űrhajót ellátnak alapvető orvosi felszereléssel. A remény hihetetlen erőt adott neki. Még arra is képes volt, hogy Mikah-ra mosolyogjon. – Az az érzésem, Mikah, öregfiú, hogy nem kell több krenót zabálnunk. Remélem, nem csüggeszti el nagyon ez a gondolat! – Ha kijutunk innen, nem nyugszom, amíg bíróság elé
nem kerül. Olyan súlyos bűnöket követett el, amelyekért bűnhődnie kell. Azonnal szólok a kapitánynak, hogy értesítse a rendőrséget... – Hogy tud valaki ezekkel a beteges gondolatokkal ilyen sokáig élni? – mondta hűvösen Jason. – Még most is kivégeztethetem, és akkor nem lesz, aki vádat emeljen ellenem. – Minden romlottsága ellenére, azt hiszem, képtelen lenne erre. Maga mégiscsak megbecsüli az emberi életet. – Nocsak! Nem hittem, hogy messzebbre lát az orránál. Mielőtt Mikah válaszolhatott volna, megint felharsant a hajtómű bömbölése, de ezúttal jóval közelebbről, és amint az űrhajó lassan ereszkedett, a zaj szinte az elviselhetetlenségig fokozódott. – Vegyi hajtóanyag! – próbálta Jason túlharsogni a zajt. – Kisebb hajó lehet, amelyik rendelkezik planetáris hajtóművel, vagy egy nagyobb hajó kompja. Biztosan fogták a rádióüzenetemet, mert a közelben szállnak le... Ebben a pillanatban Ijale robbant be a szobába holtsápadt arccal, és elbújt Jason ágya mögött. – A papok eltűntek, mindenki világgá szaladt, vagy elbújt valahová. Hatalmas tűzokádó sárkány száll le az égből, hogy elpusztítson mindannyiunkat. – A hirtelen beállt csendben a lány szavai kiáltozásként hallatszottak. – Nyugodj meg, Ijale! – mondta Jason. – Add ide az asztalról a papírt meg a tollat! Írok néhány sort, és te odaviszed az űrhajóhoz! – A lány félelemtől reszketve nézett rá. – Nem kell félned, Ijale! Ez ugyanolyan hajó, amilyenben már utaztál, csak a levegőben úszik, nem a vízen. Emberek vannak benne, akik nem fognak bántani.
– Nagyon félek... – Ne félj, nem esik bántódásod! Az emberek azért jöttek ide azzal a hajóval, hogy segítsenek nekem. Talán meg tudnak gyógyítani. – Akkor odamegyek – jelentette ki egyszerűen. Felállt, és nyugalmat erőltetve magára az ajtó felé indult. Jason a lány után nézett. – Tudja, Mikah, amikor nem gondolok magára, néha csodálatot érzek az emberi faj iránt. Lassan teltek a percek, Jason türelmetlenül sodorgatta ujjaival a takaró sarkát. Közben teljes figyelmét a kinti zajokra összpontosította. Fémes koppanások hallatszottak, majd néhány halk robbanás. Csak nem támadták meg az űrhajót? Bosszankodott saját tehetetlensége miatt, és megpróbált felkelni, de belátta, hogy már nincs hozzá elég ereje. Visszafeküdt az ágyra, és keserűen gondolt arra, hogy a sorsa most mások kezében van. Újabb robbanások hallatszottak, ezúttal már az épület belsejéből, melyeket hangos kiáltások és sikolyok követtek. Futó lépteket hallott a folyosóról, majd Ijale szaladt be az ajtón, mögötte pedig Méta, füstölgő sugárpisztolyát lövésre készen tartva. – Elég nehezen találtatok rám! – jegyezte meg Jason kötekedő hangon. Közben mohó szemmel nézte Méta bájos arcát és nőies idomait, melyet a testhez simuló ruha erősen kihangsúlyozott. – Megsebesültél? – sietett Méta az ágyhoz, miközben figyelme továbbra is az ajtóra irányult. Keze gyengéden megérintette Jason arcát, majd lecsatolta övéről a medikitet, és a férfi karjára rögzítette. A kis műszer céltudatosan dolgozott: parányi tűt nyomott a bőr alá,
vérmintát vett, és analizálta. Majd kikereste a megfelelő vakcinát, és a vénába fecskendezte. Méta közelebb hajolt hozzá, és megcsókolta, majd egy pillanattal később mellbe lőtte az ajtón berontó katonát. Ez a mögötte jövőket egy kissé elbizonytalanította. – Ne öld meg őket! – nyögte Jason. – Csak engem akarnak megvédeni... Azt is mondhatnám, hogy a barátaim. – De nem az én barátaim! Amint kiléptem a kabinból, primitív fegyverekkel lövöldöztek rám. Sőt a fiatal lányra is, aki a leveled hozta. Rájuk omlasztottam az egyik falat, akkor kissé visszahúzódtak. Jobban érzed magad? – Még nem tudom, de legjobb lenne minél előbb visszajutnunk a kabinhoz. Remélem, tudok járni... – Megpróbált felállni, de az erő kiszaladt a lábából, és összecsuklott. Méta visszafektette az ágyra, majd gondosan betakarta. – Itt kell maradnod, amíg jobban leszel. Ilyen állapotban nem mozoghatsz. – Sokkal rosszabb, ha itt maradok. Ha ennek a várnak a parancsnoka, Hertug, megtudja, hogy el akarok menni, akkor mindent el fog követni, hogy megakadályozza. Nem számít neki az emberveszteség. El kell tűnnünk innen, mielőtt a kis buta agya eljut erre a következtetésre. Méta szeme körbejárta a szobát, egy pillanatra megállt Ijalén, majd tovább siklott, mintha a lány csak egy bútordarab lett volna. Végül megpillantotta Mikah-t. – Veszélyes ez a falhoz bilincselt alak? – kérdezte. – Néha igen, jobb, ha szemmel tartod. Ő rabolt el a Pyrrusról. Méta átnyújtott Jasonnek egy hatalmas sugárpisztolyt. – Tessék; biztosan meg akarod ölni.
– Látja, Mikah – mondta Jason jóleső érzéssel simogatva a fegyver markolatát –, mindenki azt akarja, hogy megöljem. Vajon miért van ez? – Nem félek a haláltól – felelte Mikah. – Pedig jobban tenné! – Jason rászegezte a fegyvert. – Szinte hihetetlen, hogy valaki ennyi ideig kitartson az ostoba elméletei mellett. Majd Métához fordult. – Már olyan sok embert elpusztítottam ezen a bolygón, hogy belefáradtam. Ez az alak talán segíthetne lemennem a lépcsőn, egyedül képtelen leszek rá. Méta egy pillanat alatt megfordult, pisztolya azonnal a markába ugrott, és lőtt. Mikah csodálkozva tapasztalta, hogy még mindig életben van; kezéről lehullott a bilincs. A lövés csak a láncot szelte ketté. A lány egy tigris könnyedségével lépett Mikah elé, és fegyverének csövét erősen a férfi gyomrához nyomta. – Jason nem akarja, hogy lelőjelek – suttogta, még jobban belepréselve fegyverét Mikah hasába. – De én nem teszem mindig azt, amit ő mond! Ezért, ha élni akarsz még egy darabig, akkor te viszont azt teszed, amit én mondok. Szereld le az asztal lapját, és készíts belőle hordágyat. Te fogod Jasont a hajóhoz vinni. Ha bármilyen problémát okozol, azonnal lelőlek. Megértetted? Mikah reklamálni akart, de a lány elszánt tekintetétől torkára fagyott a szó. Némán bólintott. Ijale bátortalanul odalépett Jason ágyához. Egy szót sem értett az idegen beszédből. – Mi történik itt, Jason? – kérdezte félénken. – Mi volt az a fényes doboz a karodon? Láttam, hogy ez a nő megcsókolt; biztosan ő az asszonyod. De te erős férfi
vagy, lehet két asszonyod is. Kérlek, ne hagyj itt! – Ki ez a lány? – kérdezte Méta hűvösen. A pisztolyát tartó erőtér bizonytalanul zümmögött, nem tudta, mitévő legyen: tartsa szorosan a fegyvert, vagy lökje a lány kezébe. – Egy helybéli rabszolga, aki segített nekem – felelte Jason. Igyekezett közömbös hangon beszélni. – Ha itt hagyjuk, biztosan megölik. Magunkkal kell vinnünk... – Nem hiszem, hogy okos dolog lenne – jegyezte meg Méta villogó szemmel. Ha egy pyrrusi nő szerelmes, akkor egyszerre igazi pyrrusi, és igazi nő: rendkívül veszélyes kombináció. Szerencsére az ajtó felől zaj hallatszott, és a lány kétszer tüzelt, mielőtt Jason megállíthatta volna. – Várj! Ez Hertug, egy pillanatra láttam a ruháját, mielőtt visszaugrott a folyosóra. Bátortalan hang szólalt meg odakinn. – Nem tudtuk, hogy ő a barátod, Jason. Néhány őr félelmében rálőtt, de már megbüntettem őket. Barátok vagyunk, Jason. Engedjetek be, és beszélgessünk! – Nem értem a szavait – mondta Méta –, de valami nem tetszik a hangjában. – A megérzésed tökéletes, kedvesem – mosolygott rá Jason. – Akkor sem lehetne kétszínűbb, ha olyan volna, mint a kaméleon. Jason úgy érezte, a gyógyszerektől sokat javult az állapota, bár kicsit még nehezére esett tiszta fejjel gondolkodni. Még nem múlt el a veszély, és egy ilyen kitűnő harcos, mint Méta sem tud egymaga legyőzni egy egész hadsereget. – Gyere be nyugodtan, Hertug – invitálta Jason kedves hangon. – Senki sem fog bántani egy apró félreértés
miatt. – Majd odasúgta Métának: – Ne lőj, de légy nagyon óvatos! Megpróbálom kiszedni belőle, hogy mi a szándéka, de készülj fel mindenre! Hertug bedugta a fejét az ajtón, és körülnézett. Amikor látta, hogy nem lőnek rá, bátortalanul belépett. – Ügyes kis fegyvere van a barátodnak, Jason – jegyezte meg, miközben Méta ruháját tanulmányozta. – Illetve barátnődnek. Mondd meg neki, hogy köthetnénk vele üzletet. Öt rabszolgát kap a fegyverért. – Hetet. – Rendben van, akkor adja ide! – Ezt nem lehet, régi családi ereklye. De a hajón van egy másik, mindjárt odamegyünk, azután megkapod. Mikah közben elkészült a rögtönzött hordággyal. Méta segítségével ráfektették Jasont. Hertug megtörölte vörös orrát a keze fejével; kis disznószeme mindent megfigyelt. – A hajón bizonyára vannak olyan, dolgok, amelyek meggyógyítanak téged – jelentette ki Hertug. Ez a megjegyzése meglepő intelligenciáról tanúskodott. – Nem fogsz meghalni, hanem az égbe repülsz a hajóval? Jason színpadiasán felnyögött. – Már haldoklóm, Hertug. A hajón fogják elhamvasztani a holttestemet, és hamvaimat szétszórják a csillagok között. Hertug hirtelen az ajtó felé iramodott, de Méta félúton utolérte, hátracsavarta a karját, és a fegyver csövét a bordái közé nyomta. – Mi a terved, Jason? – kérdezte halkan a lány. – Fogja Mikah a hordágy elejét, Ijale és Hertug pedig a végét. Nyomd a pisztolyt az öregfiú hátába, és talán ép bőrrel eljutunk az űrhajóig. Lassan elindult a menet. A vezér nélkül maradt
katonák nem tudták, mit tegyenek. Jason néhány lövéssel értésükre adta, hogy jobb, ha távolabb húzódnak. Jason rendkívüli módon élvezte az utazást, kényelmesen elhelyezkedett a hordágyon, és a fedezék mögül kibukkanó fejekre lövöldözött. Minden nehézség nélkül elérték az űrhajót. – Most jön a legnehezebb rész – mondta Jason. Egyik karjával átölelte Ijale nyakát, a másikkal Mikah-ra nehezedett, és megpróbált talpra állni. – Maradj az ajtónál, Méta, és lőj le mindenkit, aki közelebb merészkedik. Ezek egy pillanatig sem fognak habozni, és megölik akár Hertugot is, csak hogy elkapjanak minket. – Gondoltam, hiszen ilyen a háború – felelte a lány. – Azt hiszem, a pyrrusiak jobban átlátják ezeket a dolgokat. Maradj itt, de kérlek, légy nagyon óvatos! Én beindítom a hajtóműveket. Aztán siess utánam; nem vagyok még olyan állapotban, hogy el tudjam vezetni az űrhajót. Rendben van? – Persze. Indulj már! Jason beleroskadt a másodpilóta székébe, és a műszerekkel kezdett babrálni. Néhány másodperccel később Méta elfoglalta a pilótaülést, és az űrhajó a levegőbe emelkedett. – Minden primitívségük ellenére bizonyos dolgokban nagyon ügyesek – vélte Méta. – Az egyik épületből elővontattak valami füstölgő gépet, amely hatalmas kőgolyót hajított az űrhajó felé. Szerencsére nem találta el, én pedig azonnal szétlőttem a szerkezetet. Hertug viszont ezalatt kereket oldott. – Valóban rendkívül ügyes masinákat készítenek – mondta erőtlenül Jason. Még szerencse, hogy nem volt ideje tökéletesíteni a kőhajító gépet!
Tizenhetedik fejezet Méta rutinos mozdulatokkal vezette a kompot a bolygó körül keringő űrhajóhoz. A súlytalanságtól Ijale halálra rémült, ezért gyorsan belenyomták egy nyomáskiegyenlítő fotelbe. Jason is kényelmesen elhelyezkedett, és a hirtelen rátörő kimerültségtől azonnal elaludt. Amikor felébredt, fájdalmai csaknem teljesen megszűntek, bár még rendkívül gyengének érezte magát. Nagy nehezen átevickélt az irányítófülkébe, ahol Méta a komputer programozásával foglalatoskodott. – Kaja! – hörögte Jason, és bohóckodva a torkához kapott. – Csont és bőr vagyok, ha nem segítesz rajtam, rögtön éhen halok... Méta szó nélkül átnyújtott neki egy tubus sűrített tápszert. Jason azonnal észrevette, hogy a lány valamiért haragszik. Szájába vette a tubus végét, és beszürcsölte az egészet. – Ez jólesett! – jelentette ki erőltetett vidámsággal. – Egyedül jöttél ezzel a hajóval, Méta? – Persze hogy egyedül – felelte a lány, és olyan szemmel nézett rá, mintha azt kérdezné: Normális vagy te egyáltalán? – Megengedték, hogy elvigyem a hajót, de senki sem tudott velem jönni. – Hogyan találtál meg? – kérdezte Jason. Próbált olyan témát keresni, amivel felvidíthatná a lányt. – Az űrkikötő rádiósa megjegyezte a hajó jelzését,
amelyik elvitt téged. Kerk azonosította, hogy cassyliai. Azonnal elmentem a Cassyliára, és körülszimatoltam egy kicsit. Megtudtam, hogy a hajó nem érkezett vissza. Végigtanulmányoztam a két bolygó közti legvalószínűbb útvonalat, és három olyan bolygót találtam, amely szóba jöhetett. Ezek közül kettő modern űrkikötőkkel rendelkezik, tehát tudniuk kellett volna rólatok, még akkor is, ha a bolygó lakatlan részén zuhantatok le. Maradt a harmadik bolygó. Amint elértem az atmoszférát, a műszerek azonnal észlelték a segélykérő jelzést. Siettem, ahogy tudtam... Mi a szándékod ezzel az asszonnyal? Az utolsó szavakat rendkívül fagyosan mondta. Ijale alázatos arccal üldögélt a nyomáskiegyenlítő székben. Bár a szavakat nem értette, mégis félelem fogta el. – Még nem gondolkodtam rajta... – A te életedben csak egy asszonynak van helye, Jason. Nekem. És megölöm, aki erről másként vélekedik. Méta ezt kétségtelenül komolyan gondolta. Ha Ijale élni akar, akkor jobb, ha minél messzebbre megy a féltékeny pyrrusi asszonytól. Jason mindezt gyorsan átgondolta. – Leszállunk az első civilizált bolygón, és otthagyjuk. Van még annyi pénzem a bankszámlámon, amiből évekig eléldegélhet. Aztán később megint küldök neki. Biztosan tud majd boldogulni; ha a krenókereső rabszolgahordában életben tudott maradni, akkor bárhol megél. Elképzelte Ijale könyörgését, amint elmondja neki, hogyan határozott, de akkor Mikah szólalt meg mellettük; szemében különös fény ragyogott. – Majd én gondját viselem, és megmutatom neki az
igaz utat. – Csodálatos ötlet! – vágta rá Jason diadalmasan, majd Ijaléhez fordult, és a lány anyanyelvén elmondott neki mindent. – Mikah magával visz téged, és gondodat fogja viselni. De én is adok neked pénzt, nehogy hiányt szenvedj valamiben. Majd Mikah elmagyarázza, amit tudnod kell a pénzről. Mindig figyelmesen hallgasd végig, amit mond, azután tedd pontosan az ellenkezőjét! Akkor nagyjából simán fognak menni a dolgok. – Nem akarlak elhagyni! Vigyél magaddal! Örökre a rabszolgád maradok! – zokogta a lány. Jason torka összeszorult. – Mit mondott? – érdeklődött Méta. – Maga nagyon gonosz ember, Jason – rázta a fejét Mikah. – Tudja, hogy a lány mindig engedelmeskedni fog magának, bármit teszek. – Ezt őszintén reméltem – mondta csendesen Jason. – Arra születni kell, hogy valaki olyan fanatikus bolond legyen, mint maga. Mindenki más képes normálisan szemlélni a világot, és örülni tud az élet apró ajándékainak. – Maga a megtestesült Gonosz, és bűnhődni fog minden cselekedetéért! – Mikah jobb keze eltűnt az ajtónyílás mögött, és előhúzott valahonnan egy sugárpisztolyt. – Átveszem a hajó parancsnokságát. Kötözze meg a két asszonyt, nehogy valami butaságot csináljanak! Azután a Cassylia felé vesszük az irányt. Méta a műszerfal előtt ült, háttal Mikah-nak, és a komputer billentyűit nyomkodta. Ötméternyire lehetett a rájuk szegeződő fegyvertől. Lassan felemelte a fejét, és Jasonre mosolygott. – Azt mondtad, nem akarod megölni.
– Még mindig nem akarom megölni, de semmi kedvem a Cassyliára menni – felelte Jason, és kedvesen visszamosolygott a lányra, majd a műszerek felé fordult. Két villámgyors lépés neszét hallotta a háta mögül, amelyet egy földre zuhanó test tompa puffanása követett. Egyetlen lövés sem dördült el, s ettől Jason megkönnyebbülten sóhajtott fel, miközben arra gondolt, hogy Mikah megint alulmaradt a vitában.
NNCL1745-5Cev2.0
Harry Harrison
Halálvilág 3 Regény
PHOENIX KÖNYVEK DEBRECEN
SCIENCE FICTION & FANTASY
A sorozatban eddig megjelent: Jeffrey Stone: Harc az Éj Kövéért Andre Norton: A csillagember fia David Gray: Worluk átka Nemere István: A téridő istenei Jeffrey Stone: Az Éj Kardja Philip Jósé Farmer: Szeretők Robert E. Howard: Barbárok és varázslók Poul Anderson: Az idő folyosói Jeffrey Stone: Az Éj Istene Robert E. Howard: A zsoldos barbár Nemere István: Kozmikus összecsapás Jack Vance: A Klau rabszolgái Nemere István: Istenek harca Jeffrey Stone: A Hajnal Lovagja Andrew Hall: Titkok világa Andre Norton: Időharcosok Robert A. Heinlein: A galaxis polgára Van Vogt: Küldetés a Csillagokhoz Harry Harrison: Bill, a galaktika hőse Mark Willson: A boldogság kék szörnyetege Poul Anderson: A nagy keresztes hadjárat George Zebrowski: A végső pont Van Vogt: Linn varázslója Jack Vance: Haldokló Föld Niven & Barnes: Álompark Harry Harrison: Halálvilág F. & G. Hoyle: Űrhajók a Göncölszekérben Jeffrey Stone: Az Éj trilógiája (külön kiadás) Andre Norton: A gazdátlan űrhajó Harry Harrison: Halálvilág 2 F. & G. Hoyle: Az űr legmélyén A. E. van Vogt: Háború a Rull ellen Jack Vance: Folyóvilág
Robert E. Howard: Conan a kimmériai (külön kiadás) Harry Harrison: Halálvilág 3
Eredeti cím: Deathworld Copyright © 1968 by Harry Harrison All rights reserved! A borítón Szendrei Tibor festménye Fordította: Szegi György
Hungarian edition © 1993 by Hajja & Fiai Kiadó Hungarian translation © 1993 by Cherubion Kft. HU ISSN 0865-2953 ISBN 963 7603 83 2 Hajja & Fiai Kiadó Felelős kiadó Hajja Attila ügyvezető igazgató Szedte és tördelte a Hajja & Fia Készült Nagy-Britanniában, az Úr 1993. évében
1 Talenc hadnagy elvette szemétől az elektronikus távcsövet, és az egyik billentyű segítségével növelte a fényérzékenységet, hogy a műszer megfelelően alkalmazkodjon a halványuló fényhez. A vakító fehér nap néhány sűrű felhő mögé bújt, és az alkony is gyorsan közeledett. Minden igyekezete ellenére a távcső csupán homályos, fekete-fehér képet nyújtott az előtte elterülő egyenetlen felszínű pusztaságról. Talenc halkan káromkodott, miközben megtörölgette a nehéz műszer lencséit. Mindenütt fű, szélborzolta, zúzmarás fű. Semmi egyéb. – Sajnálom, uram, de én nem észleltem mozgást – jelentette vonakodva az őrszem. – Odakinn minden változatlan. – Én láttam, és ez elegendő. Valami mozgott odakinn, és hamarosan kiderítem, mi volt az. – Leengedte a távcsövet, majd szabad szemmel vizsgálta a terepet. – Másfél óra múlva kezd alkonyodni; az pedig még rengeteg idő. Tájékoztassa az ügyeletes tisztet, hogy hová mentem. Az őr szóra nyitotta a száját, de azután jobbnak látta, ha inkább hallgat. Talenc hadnagy nem szerette, ha tanácsokat adnak neki. Amint az árammal töltött kerítés kinyílt, Talenc készenlétbe helyezte sugárfegyverét, megigazította az övére erősített kézigránátokat, majd határozott léptekkel elindult. Bízott testi erejében és ügyességében; tapasztalt katona volt, ezenkívül ökölharcban többszörös bajnok.
Úgy érezte, ezen a végtelenbe nyúló pusztaságon nincs olyan, amivel ne tudna elbánni. Biztos volt benne, hogy mozgást látott, bár csupán egy apró rezdülés vonta magára a figyelmét. Talán egy állat volt, de lehetett bármi más is. Hirtelen elhatározására, hogy utánajár a dolognak, az őrszolgálat egyhangúsága és a kíváncsiság ösztökélte. Vagy a kötelességtudat? Egyenletes léptekkel haladt a magas fűben. Csupán egyszer nézett vissza a drótkerítéssel körülvett táborra, amelyet sátrak és alacsony, könnyűszerkezetes épületek alkottak. A tábor közepén pedig sziklaként emelkedett a magasba a hatalmas űrhajó. Talenc nem volt érzelgős ember: tudta, ha valamit talál odakinn, habozás nélkül megöli. A kerítéstől százméternyire kisebb domb emelkedett, melynek túloldala meredeken vezetett egy kiszáradt folyómederbe. A táborból ezt a mélyedést nem lehetett látni. Talenc felkapaszkodott a dombtetőre, és lenézett a völgybe, ahol néhány ember rejtőzködött különös formájú hátasaikon. Azonnal visszafordult, de nem elég gyorsan. Az egyik lovas belevágta hosszú lándzsáját Talenc karjába, megforgatta a sebben, majd lerántotta a férfit a magaslatról. Talenc előrántotta fegyverét, de egy másik lándzsa kiütötte a kezéből, és tenyerét átszúrva, jobb kezét a földhöz szögezte. Mindez villámgyorsan játszódott le; fájdalmat is már csak akkor kezdett érezni, amint a rádiója után nyúlt. De a következő lándzsa a bal kezét is a földhöz szögezte. A fájdalomtól és a meglepetéstől Talenc hadnagy ordítani szeretett volna, s már kinyitotta a száját, de még ezt sem engedték meg neki. Az egyik férfi közelebb
lépett hozzá, és rövid kardját Talenc fogai közt mélyen a szájpadlásába szúrta. A kiáltás örökre a hadnagy torkára fagyott. Lába görcsösen összerándult, azután meghalt. A lovasok némán, kifejezéstelen arccal nézték, majd közönyösen továbbindultak. – Mi történt? – kérdezte az ügyeletes tiszt. – Talenc hadnagyról van szó, uram. Kiment körülnézni. Azt mondta, látott valami mozgást. Mindez körülbelül tizenöt perce történt, és azóta nem jelentkezett. – Nem értem, mi a fenének kellett kimennie egyedül – jegyezte meg az ügyeletes tiszt, aggódó pillantást vetve az alkonyi síkságra. – Jobb lesz, ha utánanézünk, mi történt vele. Küldjön ki egy szakaszt, és keressék meg Talenc hadnagyot! A szakasz minden tagja kiválóan képzett katona volt, mégis rossz előérzettel indultak a pusztaság átkutatására. – Valami baj van? – kérdezte a laborból kijövő vegyész, egy különleges ércet vizsgálgatva. – Nem tudom... – felelte az ügyeletes tiszt. Abban a pillanatban a lovasok rárontottak a járőrszakaszra. A látvány megdöbbentő volt. A katonák valamennyien jól képzett, tapasztalt harcosok voltak, a legmodernebb fegyverekkel ellátva, a lovasok mégis néhány másodperc alatt lemészárolták őket. Eldördült ugyan pár lövés, de a lovasok hátasaik vastag, hosszú nyaka mögé bújtak. Csak lándzsáik meredtek előre, amelyek felnyársalták a katonákat. Azután továbbvágtattak, földön vonagló testeket hagyva maguk után. – Erre jönnek! – kiáltotta a vegyész, elejtve a fémdarabot, majd az épületek felé rohant. Ekkor
felharsant a sziréna, és a katonák kitódultak sátraikból. A lovasok úgy rohanták le a tábort, mintha földrengés söpört volna végig rajta. A támadás készületlenül érte a tábort, a katonák sorra elestek, mielőtt a fegyverüket előránthatták volna. A hosszú nyakú, gigantikus állatok patája mindent eltiport. Először a vezér állata érte el a nagyfeszültségű kerítést, és azonnal elpusztult, de gigantikus teste áttörte a gátat, és szabad utat nyitott a többieknek. A vezér leesett hátasáról, és éppen a megdöbbent őrparancsnok előtt ért földet. De mielőtt a tiszt tüzelhetett volna, egy nyílvessző hatolt a koponyájába a szemüregen át, és azonnal meghalt. Ezután iszonyú mészárlás kezdődött. A támadók bámulatos ügyességgel lőtték ki nyilaikat magas hátasaikról; még a szürkületben is minden lövésük talált. A katonák holtan estek össze, vagy sebesülten vonaglottak a földön. Az egyik nyílvessző a szirénát is eltalálta, és az elhallgatott. Amilyen gyorsan jöttek, úgy el is tűntek; visszavonultak a dombok mögé. A hirtelen beállt csendben csak a sebesültek nyögése hallatszott. A nap már lehanyatlott a nyugati hegyek mögött, és a hosszúra nyúlt árnyékok még félelmetesebbé tették a látványt. Bardovy, az expedíció vezetője parancsokat osztogatott a kommunikátoron keresztül. Az orvosok és ápolók gyorsan elkülönítették a sebesülteket a halottaktól. Ekkor megint villogni kezdett a vészjelző lámpa. Az egyik őrszem azt kiabálta, hogy a támadók ismét fenyegetően gyülekeznek. – Tüzeljetek a sugárágyúkkal! – adta ki az utasítást dühödten a parancsnok. – Ne kíméljétek őket! A sugárágyúk tüze kíméletlenül felperzselte a tábor
előtti területet. De azt nem vették észre, hogy itt csupán színlelt támadás történt, és a fő csapást az ellenség a másik kapura méri. Csak akkor döbbentek rá tévedésükre, amikor a behemót állatok áttörték a kerítést, és legázolták a tábort. De akkor már túl késő volt... – Zárjátok le a kapukat! – kiáltotta az űrhajó pilótája a biztonságot adó fülkéből, miközben becsukta a légzsilipeket. A képernyőkön látta, amint a támadók elözönlik a tábort, és mindenkit lemészárolnak. Tudta, hogy a zsilipek lezárásával egyetlen társának sem adott esélyt a menekülésre. A támadók újabb rohama érte el a kerítést, az elsők elpusztultak a nagyfeszültségű áramtól. A többiek átgázoltak rajtuk, és végeláthatatlan áradatként hömpölyögtek a táborba. Elözönlötték és megsemmisítették a tábort. – Itt Weiks másodpilóta beszél – szólt a mikrofonba Weiks. – Ki a rangidős tiszt a hajón? Sokáig várt, de senki sem jelentkezett. Akkor a rádióshoz fordult, és komor hangon megkérdezte. – Hányan vannak a fedélzeten? – Tizenheten – felelte vonakodva a rádiós. Átfutotta a listát, amit a fiú elé tett, azután kiadta a parancsot. – Itt a parancsnoki híd. Úgy tűnik, én vagyok a rangidős tiszt. Készítsék fel a hajtóműveket az indulásra! – Nem segítünk nekik...? – hallatszott egy hang az interkomban. – Egyszerűen itt hagyjuk őket? – Nincs kit felvennünk – felelte Weiks. – Megnéztem az összes monitort: odalenn csak a támadók és ocsmány állataik maradtak. Ha mégis lenne túlélő, kétlem, hogy segíthetnénk rajta. A hajót elhagyni öngyilkosság... Az egyik kamerát éppen most találták el. Valószínűleg
kötelekkel próbálják felborítani az űrhajót. Nem tudom, képesek-e erre, de nem is akarom megtudni! Indítsák be a hajtóműveket! – A hajtóművek mindenkit elégetnek odalenn – jegyezte meg a rádiós. – A mieink már úgysem érzik, ők meg pusztuljanak el minél többen! Amint az űrhajó a magasba emelkedett, alatta pokoli tűz és füst keletkezett. De amint a tűz kihunyt, és a föld eléggé lehűlt, a távolabb várakozó lovasok átgázoltak az üszkös maradványokon. Egyre többen és többen törtek elő a sötétségből. Úgy tűnt, mintha áradatuk sohasem érne véget.
2 – Elég ostoba dolog, hogy valakit egy fűrészescsőrű sebezzen meg – tűnődött Brucco, miközben segített Jasonnek levennie az elszakadt fémszálas zubbonyt. – És elég ostoba dolog, hogy valaki megpróbáljon nyugodtan ebédelni ezen a bolygón – felelte Jason. Amint lehúzta magáról a zubbonyt, éles fájdalom nyilallt az oldalába. – Éppen a levesemet kanalaztam, amikor lecsapott rám. – Nem komoly sérülés – állapította meg Brucco, amint megvizsgálta Jason oldalát. – Csak a húst hasította fel, de a bordákat nem sikerült beszakítania. Szerencséd volt. – Úgy érted, szerencsés vagyok, hogy nem ölt meg? Ki látott már fűrészescsőrűt az étkezdében? – A Pyrruszon bármi előfordulhat. Ezt még a gyerekek is tudják. – Brucco antiszeptikus anyaggal kente be a sebet, és Jason összeszorította a fogát fájdalmában. Ekkor a kommunikátor hívást jelzett, majd Méta aggódó arca jelent meg a képernyőn. – Jason, azt mondták, megsebesültél – mondta a lány. – Haldoklóm – felelte Jason. – Marhaság – jelentette ki Brucco. – Nem túl mély seb, sokat mondok, ha tizennégy centiméter, és semmi toxikus anyag. – Semmi az egész – mondta Méta, és a képernyő elsötétült. – Igen, csak ennyi – dünnyögte sértődötten Jason. – Egy liter vérveszteség és egykilónyi összeroncsolódott hús. Jelentéktelen karcolás. Mi kéne ahhoz, hogy
együttérzést tapasztaljak? El kéne vesztenem a lábamat. – Ha a lábad elveszted egy összecsapásban, valóban együtt éreznek veled – felelte hűvösen Brucco, miközben bekötözte a sebet. – De ha egy fűrészescsőrű vágja le valamelyik végtagod az étkezdében, akkor csak megvetésre számíthatsz. – Elég! – mondta Jason, magára húzva a zubbonyát. – Nem kell mindent megmagyarázni. Egyébként is jól ismerem kedves pyrruszi társaid kedvességét. Néha szeretnék legalább öt percre távol kerülni ettől a bolygótól. – Távozni készülsz? – kérdezte Brucco felderülve. – Akkor ezért lesz az összejövetel... – Csak el ne kiabáld! Próbálj nyugodtan viselkedni még egy darabig, míg a többiek ideérnek! – Jason elindult az ajtó felé, közben igyekezett oldalát a legkisebb mértékben mozdítani. Elérkezett a változások ideje, gondolta, kinézve a torony ablakán, ahonnan remek kilátás nyílt a peremvidék betonfala mögött húzódó ellenséges dzsungelre. Mozdulatát bizonyára érzékelte néhány gyilkos teremtmény, mert egy pillanattal később felborzolódott az egyik fa lombozata, és mérgező fullánkú rovarok hada csapódott az ablak acélkemény üvegének. Jason reflexei már annyira kifinomultak a Pyrruszon töltött idő alatt, hogy mozdulatlanul figyelte az üveget ért meddő támadást. Ideje elmenni erről a bolygóról. Minden további nap, amit a Pyrruszon töltenek, újabb áldozatokat követel. Az emberek előbb-utóbb elfogynak a bolygó élővilágával szemben folytatott reménytelen küzdelemben. Vajon hányan estek áldozatul addig, amíg ide érkezett? Lassan
ő is kezdett olyanná válni, mint a pyrrusziak. Ha a leghalványabb lehetőség kínálkozna a változtatásra, ő az egyetlen, aki ezt végre tudja hajtani. Korábban azt hitte, hogy sikerült megoldani a bolygó problémáját, amikor megfejtette a rejtélyt, miért pusztítja az állat- és növényvilág oly könyörtelenül a város lakóit. De a probléma ezzel nem oldódott meg, az ádáz küzdelem továbbra sem állt meg. Azok a pyrrusziak, akik egyetértettek vele, elhagyták a várost, és távoli, barátságosabb környezetben kezdtek primitív életet. De sokan nem hittek abban, hogy ez megoldást jelent. Közben az élővilág újult erővel támadt a városra, és Jasonben felmerült a kérdés, mi lesz, ha a falak már nem tudják visszatartani a támadókat. Még mindig sokan maradtak, akik nem akarták elhagyni otthonukat, akik már megszokták a háborút, hiszen ebben nőttek fel, s a várossal együtt életük részévé vált. Úgy tűnt, maradt még számukra egy végső megoldás, és Jason kíváncsi volt, hányan fogadják el ezt a lehetőséget. Jason felkereste Kerket az irodájában. Egy kicsit késve érkezett a megbeszélésre, mert még ellenőrizte a hipertéri kommunikátor üzeneteit. A szobában mindenki komor tekintettel nézett rá. A pyrrusziak nem szerették a titokzatosságot. Kerk ősz hajú, erőteljes férfi volt; érzelmeit jobban tudta leplezni, mint társai. Talán mert a hosszú évek során több külhonival nyílt alkalma találkozni. Jason tudta, hogy mindenekelőtt őt kell meggyőznie, mert a Pyrrusz erősen militarizált társadalmában Kerk számított az első számú vezetőnek. Brucco hosszúkás arca és kiugró karvalyorra csupa
gyanakvást sugárzott. Mint orvos és biológus ő ismerte legjobban a bolygó élővilágát. Ezért minden javaslattal szemben alapvető bizalmatlanságot mutatott. De mint természettudós, meghajlott az észérvek előtt. Rhes a külhoniak vezetője volt; azoké az embereké, akik a városon kívül laktak, és megtanultak békében élni a bolygó élővilágával. Belőle hiányzott az ösztönös bizalmatlanság, ami a szobában lévőket jellemezte. Jason tudta, hogy számíthat a segítségére. Azután ott ült a kedves, bájos Méta, akinek karcsú teste vetekedett a legtöbb férfi erejével és ügyességével. Karjának szenvedélyes ölelése csontot tudott törni. Érzelmeit gyakorlatias viselkedés mögé rejtette, pedig Jason tudta, hogy a lány képes őszintén szeretni. Néha mindenesetre jólesett volna neki, ha Méta többet mutat ki az érzelmeiből. De most ugyanolyan kimértnek és bizalmatlannak mutatkozott, mint a többiek. Jason becsukta maga mögött az ajtót, és kényszeredetten elmosolyodott. – Üdvözlök mindenkit. Remélem, nem nehezteltek rám ezért a néhány perc késésért! – Határozott léptekkel tovább ment, figyelemre sem méltatva a haragos pillantásokat. – Azt hiszem, nem lep meg senkit, hogy anyagilag teljesen tönkrementem, totál csődbe jutottam. A kijelentés hatására az arcok kissé felderültek. A legtöbben arra gondoltak: a Pyrruszon már csak így megy... – Millióid vannak még a bankban – jegyezte meg Kerk. – És egyelőre nincs lehetőséged szerencsejátékon elveszíteni. – A szerencsejátékon nyerni szoktam. – felelte Jason
méltóságteljesen. – Azért mentem tönkre, mert minden pénzem elköltöttem. A maradékon kibéreltem egy hajót, amelyik most éppen felénk tart. – Miért? – kérdezte csodálkozva Méta. – Azért, mert az a szándékom, hogy itt hagyjam ezt a bolygót, és magammal vigyek mindenkit, aki hajlandó velem tartani. Jason látta az emberek arcán a vegyes érzelmeket. Talán ez a bolygó volt a legveszélyesebb, leghalálosabb világ a galaxisban, de ez jelentette az otthonukat. Halálos és veszedelmes, mégis az ő világuk. Úgy érezte, most kell lerohannia őket, mielőtt habozni tudnának. Legelőször az érzelmeikre kell hatnia, és csak azután a józan eszükre. – Felkutattam egy bolygót, amely sokkal veszedelmesebb, mint a Pyrrusz. Brucco hitetlenkedve felnevetett, és a többiek is kétkedőn bólintottak. – És szép az a bolygó? – kérdezte Rhes, aki egész életét az erdő békéjében töltötte, így az erőszak nem jelentett kihívást a számára. – Halálos veszélyt jelent, mert ott él a galaxis legvérszomjasabb életformája. Gyorsabb, mint a tüskésszárnyú, gonoszabb a szarvasördögnél, kitartóbb a karmossasnál, és folytathatnám még sokáig a felsorolást. – Ezek az élőlények csak emberek lehetnek... – jelentette ki Kerk, hamar rátapintva a lényegre. – Valóban. Emberek, akik sokkal veszélyesebbek, mint a pyrrusziak. Mert nektek nemzedékek hosszú során keresztül védekeznetek kellett a környezettel szemben. Védekezni. Mit gondoltok egy olyan világról, ahol az emberek évezredek óta csak pusztítanak és gyilkolnak,
semmibe véve tettük következményeit. Vajon a túlélői ennek a halálos versenynek milyen képességekkel rendelkeznek...? Az arcokból ítélve fogalmuk sem volt róla. Homályos elképzelések jelentek meg agyukban a közös ellenségről, és Jason sietve folytatta. – Egy bolygóról beszélek, amelynek a neve „Boldogság”. Valószínűleg még a telepesek nevezték el így. Mindent elolvastam róla, amit az adatbankban fel lehetett lelni. Bányatelepet nyitottak a bolygón, de a bánya később elpusztult. Senki sem tudja, mi történhetett. A kitermelést a John & Mineral Társaság végezte; ez a cég pedig az egyik leghíresebb bányatársaságnak számított annak idején. De valószínűleg nem találtak annyi ércet, ami fedezte volna a költségeket, ezért egy idő után hagyták az egészet a fenébe. Értesítettem néhány régi cimborámat, és küldtem nekik egy kis pénzt, hogy nézzenek utána, mi történt a túlélőkkel. Elég sokba került megfelelő információkhoz jutnom, de azt hiszem, megérte. Itt vannak – tett színpadias mozdulattal egy papírt az asztalra. – Olvasd már fel, ne csak lobogtasd itt előttünk! – csapott Brucco izgatottan az asztalra. – Nyugalom! – szólt rá Jason. – Ez egy mérnöki jelentés, amelynek értelmében rengeteg nyersanyag húzódik a felszín közelében. Megállapították, hogy még külszíni fejtéseket is érdemes végezni. Uránércet is könnyen ki lehet termelni. – Lehetetlen – vetette közbe Méta. – Az uránérc a szabad természetben nem bocsát ki annyi radioaktív sugárzást... – Várjatok! – tartotta fel a kezét Jason. – Talán egy
kicsit túloztam, de csupán szerettem volna kihangsúlyozni valamit. A bolygó ércekben gazdag, ez tény. A legfontosabb dolog pedig, hogy a John Társaság ennek ellenére mégsem szándékozik visszatérni a bolygóra. Egyszer már megégették a körmüket. Ezenkívül számtalan bolygót találnak a galaxisban, ahol kisebb kockázattal termelhetnek ki ércet. Ahol nincsenek vérszomjas barbárok, akik elpusztítanak mindent, aminek a közelébe kerülnek. – Mit jelent ez az utolsó megjegyzésed? – kérdezte Kerk. – A túlélők pontos jellemzést adtak a támadások módjáról. A barbárok hatalmas, lóhoz hasonló hátasaikon pillanatok alatt elözönlötték a tábort, és mindenkit könyörtelenül lemészároltak. – És ez az a bolygó, ahová menni készülsz? – kérdezte Kerk. – Nem tűnik túl vonzó helynek. Ha maradunk, itt is nyithatunk bányákat. – Tudom, hogy már évszázadok óta próbálkoztok ezzel, és öt kilométer mélységben is csupán értéktelen érceket találtatok. De nem ez a lényeg. Én az itt élő emberekre gondolok, és elképzelem további sorsukat. Az életmód megváltozott a Pyrruszon. Sokan elhagyták a várost, és új életet kezdtek a vadonban. De mi lesz azokkal, akik itt maradtak? Mélységes csend volt a válasz. – Jó kérdés, nem? – folytatta. – Majd én elmondom, mi fog történni a városban maradt emberekkel, feltéve, ha közben nem lőttök le. Mindezt természetesen csak nektek mondom el, a többiek egyelőre ne is tudjanak róla. Bármelyik városlakó inkább megölne, mint hogy szembe kelljen néznie a valósággal. Nem hajlandók
belátni, hogy halálra vannak ítélve ezen a bolygón. Méta fegyvertokjának erőtere zümmögni kezdett, amint a sugárpisztoly néhány centiméterre kiemelkedett, majd visszasiklott a helyére. Jason a lányra mosolygott, de az hűvösen elfordult. A többiek szintén uralkodtak reflexeiken. – Nincs igazad – ellenkezett Kerk. – Még mindig élnek emberek a városban. – Csak egyre kevesebben maradnak. Sokan elmentek, akik pedig maradtak, kevesen vannak ahhoz, hogy ellenálljanak a támadásoknak. – Talán akad más lehetőség is – vetette közbe Brucco. – Miért nem építünk másik várost a Pyrruszon? A szobát hirtelen földrengés rázta meg. A Pyrruszon gyakran voltak kisebb földrengések, de ez sokkal erősebbnek tűnt a szokásosnál. Az egész betonépület beleremegett, és a falak több helyen megrepedtek, vakolatdarabok hullottak a földre. Az ablak üvege szinte szétrobbant, apró szilánkokkal terítve be mindent. Kihasználva a lehetőséget, egy tüskésszárnyú repült be a szobába. Egyszerre négy sugárnyaláb találta el, és a madár szétroncsolt teste lezuhant. – Majd én figyelem az ablakot – mondta Kerk, székét az ablak felé fordítva. – Folytasd! Az imént lezajlott közjáték hatására Brucco csendesen visszaült a helyére, majd némi habozás után folytatta. – Igen... mint említettem, más megoldás is lehetséges. Új város építése, távol ettől a helytől. Mondjuk az érclelőhelyek közelében. Csak itt ellenségesek az életformák velünk szemben. Ezért ezt a várost mindenképpen el kell hagynunk... – Azután az élővilág támadásai fokozatosan a másik
városra irányulnak, és egyre hevesebbé válnak majd. Te tudod a legjobban, Brucco, hogy a folyamat nem áll le. Vagy nem ez fog történni? Jason megvárta, míg Brucco vonakodva bár, de igent bólint. – Csak egyetlen megoldás létezik: szedjünk össze minden pyrruszit, és telepedjünk le egy másik bolygón, ahol nem kell örökös háborúban élnünk. Tudom, hogy megszoktatok ezt a helyet, itt nőttetek fel, ez az otthonotok, de gondoljatok a jövőre! Bebizonyítottam nektek, hogy az itteni életformák telepatikusak, és valamennyiük közös gyűlölete árad felétek, ezért sohasem lesz vége a háborúnak. A fajok folyamatosan változnak, és egyre veszedelmesebbé válnak. Mindezt ti is beláttátok. De ez még nem oldja meg a problémát. Hallgassatok a józan észre! Ha egy csepp eszem lenne, már régen itt hagytalak volna benneteket a halálos küzdelmetekkel együtt. De sajnos már túlságosan benne vagyok én is. Többször megmentettek a halál torkából, és sokat közületek én is. Mindannyian felelősek vagyunk egymás életéért, közössé vált a sorsunk. Egyébként pedig: nagyon tetszenek az itteni lányok. Méta hangosan felmordult a feszült csendben. – Félretéve a tréfát és a vitát, egy problémát mindenképpen meg kell oldanunk. Akik itt maradnak, előbb-utóbb meghalnak. Valamennyien. Csak úgy maradhatunk életben, ha elmegyünk egy sokkal barátságosabb világba. Lakható bolygókat, amelyek felszíne tele van könnyen elérhető nyersanyagokkal, nem könnyű találni, de én találtam ilyet. Talán eleinte akad egy kis nézeteltérésünk az őslakókkal, de ez a pyrrusziak számára még érdekesebbé teszi a helyet. A szállítóhajó és
a felszerelés már úton van. Ki tart velem? Kerk? Mindenki téged tart vezetőnek. Vezesd hát őket! Kerk vészjósló pillantást vetett Jasonre. – Te folyton rábeszélsz olyan tettek végrehajtására, amikhez semmi kedvem. – Úgy érted, hogy számíthatunk rád? – Igen, bár nem akarok másik bolygón letelepedni. Még a gondolatától is irtózom. De azt a megoldást sem látom biztonságosnak, hogy a Pyrrusz távoli vidékén újabb várost építsünk. – Nagyszerű. Neked mi a véleményed, Brucco? Szükségünk lesz egy kitűnő sebészre. – Keress másikat! Az asszisztensem, Teca, biztosan vállalkozik rá. A pyrruszi életformák tanulmányozását még nem fejeztem be. Addig maradok a városban, amíg a város létezik. – Míg meg nem halsz. – Lehetséges. De mindenképpen szeretném befejezni a kutatásaimat. Senki sem szállt vitába vele, tudták, hogy lehetetlen meggyőzni. Jason Méta felé fordult. – Szükségünk van egy jó pilótára is, aki a hajót vezetné, miután a szállítószemélyzet a komppal visszatér. – Itt is szükség van rám, a pyrruszi hajó vezetéséhez. – Akadnak más pilóták is. Te magad képezted ki őket. És ha te itt maradsz, másik asszonyt kell keresnem... – Azonnal megölném! Én leszek a hajó pilótája. Jason elmosolyodott, és megcsókolta a lány arcát. Méta úgy tett, mintha észre sem vette volna. – Tehát Brucco itt marad, és azt hiszem, Rhes is, mivel ő irányítja a városból kiköltözött családok letelepedését a dzsungelben.
– Nagyon tévedsz! – felelte Rhes. – A családok letelepedése tökéletesen halad, amint azt előre sejtettük. Eszemben sincs maradni; kíváncsi vagyok arra a bolygóra. – Ez a legjobb hír, amit ma hallottam. Akkor nézzük a részleteket! A hajó két héten belül ideér, addig készítsük elő a felszerelést és a legénységet, hogy minél előbb indulhassunk. Tájékoztassuk a lakosságot a lehetőségekről, majd ki kell választanunk az önkéntesek közül az első transzport utasait. A városban körülbelül húszezer ember maradt, de egyszerre csak kétezret tudunk elszállítani a hajóval. Ez egy felfegyverzett csapatszállító hajó, amelyet még a Rim-háborúban használtak. A neve Harcias. Tehát először a legbátrabbakat indítjuk útra, akik kiépítik a település alapjait, majd visszaküldik az űrhajót a következő transzportért. Jason megdöbbent, de a többiek arcán nem látszott csodálkozás. – Mindössze százhatvannyolc önkéntes, köztük Grif, egy kilencéves fiú... Hány ezer emberből? Lehetséges ez? – A Pyrruszon lehetséges – felelte Kerk. Jason gondterhelt arccal járkált a szobában, látszólag semmibe véve a kétszeres gravitációt. – Itt születtek, itt maradnak, és itt is akarnak meghalni... – mondta Jason. – Talán igazuk van... Nem baj, elindítjuk a százhatvannyolc telepessel az első transzportot, megnyitjuk a bányákat, azután visszajövünk a többiekért. Ezt fogjuk tenni! Kimerültén leroskadt a fotelbe, és megdörzsölte a
lábát, miközben Kerk kiment a szobából. – Remélem, sikerülni fog... – suttogta.
3 Az űrállomás flexibilis folyosója sziszegő hanggal kapcsolódott az űrhajó légzsilipjéhez. – A 70 Ophiuchi Űrállomás hívja a Harciast. Az összekapcsolást végrehajtottuk; kinyithatják a légzsilipet. – Készüljetek fel, kinyitom az ajtót! – figyelmeztette Jason a többieket, majd elfordította a kapcsolót. – De jó megint szárazföldön lenni – jegyezte meg az egyik űrhajós, társai pedig felszabadultan nevettek, mintha valami jó viccet hallottak volna. Csak a pilóta nem nevetett velük, akinek törött karja pokoli fájdalmat okozott. A sérült végtagot szinte szándékosan kerülték pillantásukkal, a pilóta mégis úgy érezte, hogy rajta nevetnek. Jason nem sajnálta a fiatalember. Méta mindig tartózkodóan viselkedett a körülötte sündörgő férfiakkal szemben, és alkalomadtán figyelmeztette őket a beláthatatlan következményekre, ha mégis túl messzire merészkedtek. De a fiatalembert bizonyára hatalmába kerítette a parancsnoki híd romantikus félhomálya, ezért kissé elragadtatta magát. Méta pedig eltörte a karját. Szomorú eset. Jason fenyegető pillantást vetett rá, amint a kijárat felé menet a fiatalember elhaladt mellette. A fogadóállomás flexibilis folyosója erős, átlátszó műanyagból készült. Távolabb látni lehetett még két ilyen folyosót, amelyek szintén a hajókat kapcsoltak az űrállomáshoz. Az állomást a kettős naprendszer két napja között helyezték el, ahol a gravitációs terek kiegyenlítették egymást. A kisebbik égitest, a 70
Ophiuchi B éppen akkor jelent meg az űrállomás fölött. Apró, távoli korongnak látszott mindössze. – Egy csomagunk van a Harcias számára – közölte velük egy hivatalnok, amint a folyosó végéhez értek. – Küldemény várja önöket. – Odatartotta eléjük az átvételi elismervényt. – Ki fogja aláírni? Jason szignálta, majd odébb húzódott, hogy utat engedjen a hatalmas ládát egyensúlyozó két szállítómunkásnak. Egy feszítővas segítségével megpróbálta eltávolítani a ládáról az acélpántokat, amikor Méta odalépett hozzá. – Mi ez? – kérdezte a lány. Könnyed mozdulattal kivette a férfi kezéből a feszítővasat, bedugta mélyen az acél pánt alá, majd lenyomta. A pánt hangos csattanással kettészakadt. – Fogadjunk, hogy a másik kettővel nem bánsz el ilyen könnyen – mondta kötekedő hangon Jason, miközben a koszt törölgette a kezéről. Méta nekigyürkőzött a feladatnak, Jason pedig felelt a lány kérdésére. – Ez egy olyan eszköz, ami hasznunkra lehet, ha honfoglaló útra indulunk. Bárcsak nálam lett volna, amikor a Pyrruszra érkeztem. Sok embert megmenthettünk volna vele. Méta levette a láda fedelét, és a tojás alakú tárgyra pillantott. – Mi ez, bomba? – Annál sokkal hasznosabb – felelte Jason. Lefeszítette a láda oldalát, és a tojás alakú tárgy előgurult. Sima felületű, fényes fémtojásnak látszott. Körülbelül egy méter hosszú lehetett, és hat pár kis gumikeréken gördült. A tetejéből pedig átlátszó félgömb dudorodott ki.
Jason felemelte a műszerfal átlátszó félgömbjét, majd lenyomta az indítógombot. – Mi vagy? – kérdezte. – Könyvtár – felelte a fémes hang. – Mit érünk ezzel? – csattant fel Méta. – Rögtön elmondom. – Kissé félrehúzódott, nehogy a lány valami kartörő gyakorlattal próbálkozzon. – Ez a készülék hihetetlen mennyiségű információt tartalmaz a felfedezett naprendszerekről, a bolygók történelméről, élővilágáról, lakóiról. Mennyire hasznos lett volna, ha annak idején többet tudunk a Pyrrusz történelméről... – Ugyan, honnan tudhatná ez a kis játékszer, hogy miben segíthet nekünk? – Ez a kis játékszer kilencszáznyolcvankétezer kreditbe került, plusz a szállítási költség. Méta döbbenten nézett a férfira. – Micsoda? Ezért egy egész hadsereget felszerelhettél volna. Fegyverek, lőszer... – Biztos voltam benne, hogy nagy hatással lesz rád. De beláthatnád végre, hogy egy hadsereg nem oldja meg a problémánkat. Hamarosan elmegyünk egy bolygóra, ahol új életformákkal fogunk találkozni, merőben idegen civilizációval, ahol bányákat akarunk nyitni a legmegfelelőbb helyen. A hadsereged nem tud semmit mondani nekünk a geológiáról, az antropológiáról, az ekológiáról, sem az exobiológiáról. – Csak dobálódzol a szavakkal. – Nehogy azt hidd! Csupán arra akarok rámutatni, milyen hasznos információkat rejt ez az acéltojás. – Könyvtár! – szólította meg drámai hangon a kis robotot. – Beszélj nekünk magadról! – Mark IX, 4271587 típusú modell vagyok,
fotódigitális, lézerbázisú memóriával ellátva... – Elég! – szólt rá Jason. – Nem tudnád magad kicsit közérthetőbben kifejezni? – Dehogynem. Hello, fiúk! Fogadni mernék, hogy még sohasem láttatok Mark IX típusú adatbankot, amely minden igényt kielégít... – Azt hiszem, ez valami reklámszöveg lehet, de legalább érthető – jegyezte meg Jason. – ...azok a krapekok, akik ezt a modellt tervezték, marhára értenek a mikroelektronikához. Nos, fiúk, nem kell nagydoktori címmel rendelkeznetek, hogy belássátok: a Mark IX új korszakot nyit a galaxisban. A kis buta fejetekben nem tudtok elraktározni minden információt. De nem is kell! Mert itt van hű társatok, a Mark IX, akinek memóriája rendelkezik a Haribay Egyetem teljes könyvtárának és adatbázisának teljes információjával. Annyi könyvet még életetekben nem láttatok, amelynek anyaga a birtokomban van. Mindez akkora helyre lett besűrítve, mint egy kisgyermek ökle. Mert több mint 545 millió bit információt helyeztek el minden négyzetmilliméteren. De nektek még azt sem kell tudnotok, mi az, hogy bit. A lényeg, hogy az egész történelem, csillagászat, földrajz s a többi s a többi itt van az agyamban. És persze a nyelvészet! Ha például tudni szeretnétek, hogy például a sajtot hogyan nevezik a galaxis különféle nyelvein, akkor ebben is a segítségetekre lehetek... A lehengerlő szöveg közben Jason Méta felé fordult, de a lány időközben elment. – A sajt tolmácsolásán kívül még egyéb feladataid is lesznek. De addig maradj csendben! – sóhajtott Jason, és kikapcsolta a robotot.
A pyrrusziak jókedvűek és felszabadultak voltak a Boldogság felé vezető úton. Az űrhajóban semmiféle veszély nem fenyegette őket, dolguk elég kevés akadt, ezért leginkább tele hassal pihentek, mint a jóllakott tigrisek. Csak Jason erőlködött néha, hogy megpróbálja betartatni velük a napirendet. De ő is legtöbb idejét a bolygóra vonatkozó információk tanulmányozásával töltötte. Méta néha elég érthetően értésére adta, hogy a meddő órákat sokkal kellemesebben is el lehet tölteni, és Jason gyakran egyetértett vele. Egy nappal a leszállás előtt Jason mindenkit összehívott az ebédlőben. – Ez a bolygó az úti célunk – mutatott a holografikus képre. Valamennyien csendesen figyeltek, két falat és korty között, amit a katonás pyrruszi neveléstől várni lehetett. – A bolygó neve „Boldogság”; egy névtelen F1 típusú nap ötödik bolygója. A nap fehér törpe, ezért sokkal több ultraibolya sugarat bocsát ki, mint a Pyrrusz napja. A bolygó felszínének kilenctizedét víz borítja, amelyből számtalan vulkanikus sziget emelkedik ki. Csupán egyetlen összefüggő szárazföld éri el azt a méretet, hogy kontinensnek lehessen nevezni. A nagyjából sík felszínt kiszáradt folyómedrek szabdalják. Egy tíz kilométer magas, meredek falú hegyvonulat két részre osztja a kontinenst. Ez a hatalmas felszíni képződmény erősen befolyásolja a szárazföld időjárását is. A bolygó sokkal melegebb, mint általában a lakható világok; az egyenlítői hőmérséklet csaknem eléri a víz forráspontját, és csupán az északi sark közelében húzódó kontinens klímája
elviselhető. A magas páratartalmú meleg levegő észak felé áramlik, és ott a hegyvonulatnak ütközve magasabb, hidegebb légrétegekbe kerül, ahol a pára kicsapódik, így a hegyvonulat falait szinte állandóan eső áztatja. A lezúduló víz hatalmas folyókat alkot, amelyek dél felé kanyarogva rendkívül kedvező helyet teremtenek a mezőgazdaság számára. De ez nem érdekelte a John Társaságot. Sajnos, az érclelőhelyek nem ott helyezkednek el, hanem a hegység északi oldalánál, ahol szinte sohasem esik az eső, és a felszín sivataggá alakult. A Boldogság tengely körüli forgása szinte merőleges az ekliptikára, így évszakok nem váltják egymást. Az időjárás az év minden szakában azonos. Végül említést kell tennem a bolygó lakóiról, akik a galaxis legkegyetlenebb és legveszedelmesebb teremtményei. A feladatunk az lesz, hogy a birodalmuk közepén letelepedjünk, és bányát nyissunk. Van valakinek elképzelése arról, hogyan tudjuk ezt megoldani? – Én tudom – állt fel lassan egy Clon nevű tagbaszakadt fickó. Csontozata olyan erősnek látszott, hogy vastag koponyájában nem sok hely maradhatott az agy számára. Reflexei bámulatosak voltak, reakciói mégis inkább egy dinoszauruszéra hasonlítottak, mivel a cselekedeteit az ösztön irányította, nem pedig a tudatosság. Ő volt az utolsó, akinek a véleményét Jason hallani akarta. – Én tudom – ismételte meg Clon. – Megöljük mindet, azután már nem zavarnak minket. – Köszönöm a javaslatod – felelte csendesen Jason. – Tipikus pyrruszi állásfoglalás. Ennek eredményeként ugyanúgy elveszítjük majd a második bolygót is, mint a Pyrruszt. Ezt a problémát ésszel kell megoldani, nem
pedig erőszakkal. Le szeretnénk telepedni ezen a bolygón, és nem akarjuk, hogy kezdettől fogva az ellenségünk legyen minden élőlény. Azt javaslom, nyílt tábort létesítsünk, ne erődítményt, mint a John Társaság emberei. Ha figyelemmel tartjuk a tábor környékét, nem érhet minket meglepetés. Az a tervem, hogy megpróbálunk kapcsolatot teremteni az őslakókkal, és kipuhatoljuk, miért viselkednek olyan ellenségesen minden külhonival szemben. Azután hátha sikerül jobb belátásra bírni őket. Ha valakinek akad más javaslata, szívesen meghallgatjuk. A korábbi bázishoz közel fogunk leszállni, és várjuk majd, hogy az őslakók kapcsolatot teremtsenek velünk. Rendkívül óvatosnak kell lennünk, nehogy úgy járjunk, mint az első expedíció tagjai. A régi bányatelepet könnyen megtalálták. A sivatagos, sztyeppes vidéken a növényzet egy év alatt nem tudta eltakarni a tábor maradványait. Az űrhajó a közelben ereszkedett le. A magasból a hullámzó sztyeppe teljesen lakatlannak látszott, és ez a hatás még fokozódott, amikor a földet érés után vették szemügyre a környezetet, Jason megborzongott, amint a zsilipkamra ajtaja kinyílt, és arcát megérintette a száraz, hűvös levegő. A szél azonnal finom homokot hordott az űrhajó belsejébe. Jason szeretett volna elsőként a bolygóra lépni, de Rhes félrehúzta az ajtóból, amint Kerk, az őszes hajú pyrruszi vezér megjelent. – Kis gravitációjú bolygó – jegyezte meg Kerk, amint belegázolt a magas fűbe. – Nem lehet több 1 G-nél. A Pyrrusz után olyan, mintha lebegne az ember. – 1,5 G – felelte Jason, követve a parancsnokot. – De
még mindig jobb, mint a Pyrrusz kétszeres gravitációja. A tízfős felderítőcsapat azonnal kiszállt az űrhajóból, és megkezdte a terep átvizsgálását. Egymáshoz közel maradva, lassan haladtak előre. Fegyvereiket készenlétben tartotta az oldalukhoz rögzítő mágneses erőtér. Ügyet sem vetettek a csípős szélre, ami Jason bőrét azonnal kipirosította, és könnyet csalt a szemébe. Örültek, hogy végre nekik való feladat kínálkozott, az űrutazás hosszú tunyasága után. – Valami mozgást észleltem kétszáz méterre délkeletre – hallatszott Méta hangja a fülhallgatókban. A lány az űrhajó pilótafülkéjében tartózkodott, és a monitorokon át a magasból vizsgálta a terepet. Mindannyian a megadott irányba fordultak, felkészülve bármire, de a síkság továbbra is teljesen kihaltnak látszott. A következő pillanatban egy nyílvessző hasította át sziszegve a levegőt, és Kerk mellkasa felé ívelt. A pisztolyt tartó erőtér villámgyorsan a férfi kezébe lökte a fegyvert, és a sugárnyaláb még a levegőben megsemmisítette a nyílvesszőt. A következő nyíl Rhest vette célba, aki ügyesen kitért előle. Mindannyian fegyelmezetten várták a további fejleményeket. – Vajon ez támadás vagy csak tapogatózás? – tűnődött Jason. – Nehéz elhinni, hogy ilyen kevéssel az érkezésünk után koncentrált támadást tudjanak szervezni. Bár, ki tudja? Fegyverét kézben tartva tovább indult, de hirtelen éles fájdalom hasított a koponyájába, és elsötétült előtte a világ.
4 Jason nem szeretett eszméletlen lenni, mégis az volt a legpokolibb érzés, amikor visszanyerte az öntudatát. Úgy tűnt, mintha egy ismeretlen erő előre-hátra mozgatná a fejét. Nem tudta, mi értelme lehet ennek, de szerette volna, ha már abbamarad. Hosszúnak tűnő idő után megértette, hogy amikor a fájdalmat érzi, akkor már eszméletén van. Végtagjait alig tudta mozdítani. Ujjai megérintették a pisztolytáskát, de az erőtér nem lökte kezébe a fegyvert. Kutató ujjai hamar megfejtették az okát: testét megkötözték, és a kötelek az oldalához szorították a pisztolytáskát is. Megpróbálta összeszedni a gondolatait, hogy kiderítse, mi történt vele. Valaki vagy valami leütötte. Elvették a fegyverét... és vajon mit még? De miért nem lát semmit? Csupán egy vörös folt jelent meg előtte, amikor megpróbálta kinyitni a szemét. Valószínűleg minden holmijától megfosztották. Ujjai végigfutottak az övén, és gyanúja beigazolódott. Valamit mégis megtalált. Egy titkos rekeszben ott lapult a medikit, a gyógyítógép. Rendkívül óvatosan kezébe vette a parányi műszert, és üzembe helyezte. Egy tűszúrás, majd halk zümmögés jelezte, hogy a betegség analizálása megkezdődött. Hamarosan szűnni kezdett a fejfájása. A fájdalom elmúltával ismét átgondolta a történteket, majd figyelme arra koncentrálódott, vajon miért nem lát. Hamarosan megértette, hogy nem tudja kinyitni a szemét, mert valami leszorítja a szemhéját. Úgy gondolta,
valószínűleg alvadt vér lehet, ami a fejsebéből folyt a szemére. Elégedettség töltötte el, hogy legalább logikusan tud gondolkodni. A jobb szemére koncentrált. Erősen mozgatta és feszítette, míg végül sikerült kinyitnia. A mozgástól a könnycsatornák működésbe léptek, és a könny feloldotta az alvadt vért. A fehéren világító nap sugarai fájdalmasan hasítottak a sokáig lecsukva tartott szembe. Megpróbált odébb mászni, és elfordította a fejét. A nap már közel járt a nyugati horizonthoz. Ha a nap abban az irányban van, akkor a tábor a háta mögött lehet. Meg kell fordulnia, hogy megtudhassa, mi történt a többiekkel! De a medikit már megkezdte gyógyító tevékenységét, és a testébe fecskendezett nyugtatok elvették a maradék erejét is. A nap lehanyatlott a síkság mögött, Jason pedig mély álomba merült. Visszataszító, értelmetlen parancsot hallott, amely fájdalomként hasított az agyába. Jason arrébb gurult, majd megpróbált felállni. Valami kemény tárgy erősen megütötte a hátát, amitől megint földre rogyott. Ki akarta nyitni a szemét, de a rászáradt vér alig engedte. Amint sikerült, egyetlen pillantás meggyőzte arról, hogy jobb lett volna, ha csukva tartja. De ahhoz már túl késő volt. Jól megtermett, brutális külsejű fickó állt előtte; kezében hosszú lándzsát tartott, amellyel Jason oldalát bökdöste. Amint észrevette, hogy Jason magához tért, visszahúzta a lándzsát, majd szemügyre vette a foglyot. Jason látta, hogy vasrudakból álló ketrecbe zárták. Előrehajolt, és fogvatartója szemébe nézett.
A férfi harcosnak tűnt, fegyverzete, arrogáns magatartása, és a sisakján díszelgő állati koponya legalábbis erre utalt. Térdig érő csizmáját hegyes állatfogak borították. Felsőtestén erős bőrökből készített vértezetet viselt. A lándzsán kívül csupán az övén függő rövid kard volt a fegyverzete. A széltől és napfénytől cserzett bőre valami olajos kenőcstől csillogott. Szétterpesztett lábakkal, fenyegető testtartásban állt Jason előtt, és úgy bűzlött, mint egy állat. A harcos megint ordibálni kezdett, miközben lándzsáját fenyegetőn megrázta Jason előtt. – Elég szegényes a szókincsed! – kiáltotta vissza Jason. A férfi tovább kiáltozott. – Ennyit tudsz csak mondani? A férfi megköszörülte a torkát, és Jason felé köpött. – Beszéled köztes nyelv? – kérdezte végül. – Valamennyire ismerem. A hajdani angol nyelv elcsökevényesedett változata. Nem tudom, kik hódították meg ezt a bolygót, de az biztos, hogy az első telepesek angolul beszéltek. Azután a galaktikus háború után a bolygótok bizonyára elszakadt a civilizált világtól, és visszasüllyedt a barbár korba. De legalább a nyelv fennmaradt, bár az évek során annyira eltorzult, hogy alig lehet érteni. – Mi az beszélsz? – mordult fel a harcos Jason szavaitól. Jason magára mutatott. – Beszélem a köztes nyelvet, legalább olyan jól, mint te. A harcos elégedett arccal megfordult, és átfurakodott a csőcseléken. Jasonnek végre alkalma nyílt megfigyelni a
körülötte lévő embereket. A férfiak valamennyien harcosnak látszottak, és azonos módon öltöztek: térdig érő erős csizma, bőrvértezet, sisak, amelyet különféle díszek ékesítettek, oldalukon kard, kezükben hosszú lándzsa. A településen túl végeláthatatlan pusztaság húzódott. A tömeg hirtelen szétrebbent, amint egy különös, hosszú nyakú állaton ülő férfi közeledett a ketrechez. A túlélők beszámolói alapján Jason felismerte, hogy ilyen lovasok pusztították el a bányatelepet. Az állat lóra hasonlított, de legalább kétszer akkora volt, és testét vastag szőr borította. A nyaka mintha kissé hosszúra nőtt volna, a végén lévő fej viszont elég kicsire sikerült. A robusztus test és az erőteljes, hosszú lábak félelmetessé tették. Hátrafelé lejtő háta rövid, bojtos farokban végződött. A lábakon lévő paták karomszerű képződményekkel rendelkeztek. A lovas a hát legmagasabb pontján helyezkedett el, közvetlenül a nyak mögött. Jasont egy acélszarv döfése riasztotta fel szemlélődéséből. Harcosokból álló csapat közeledett a ketrechez. Az élen gyalogos katonák nyitottak utat a tömegben a mögöttük haladó két férfinak. Jason az egyikükben felismerte azt az alakot, aki lándzsájával felébresztette. A mellette lépkedő férfi egy fejjel kimagasodott a tömegből. Aranyszínű vértezetét drágakövek díszítették, díszes sisakjából kétoldalt acélszarvak álltak ki. Amint a ketrechez közeledett, Jason jobban megfigyelhette. Ez az ember valami vezérféle lehetett. A harcosok vezére. Jobb keze díszes kard markolatán pihent. Megállt a ketrec előtt, és Jasonre nézett, aki elég fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy viszonozza ezt a
kihívó pillantást. – Térdelj le Temuchin előtt – parancsolt rá az egyik katona, és lándzsájával hasba nyomta Jasont, hogy jobban értse. A fájdalomtól Jason felordított, és farkasszemet nézett az idegen vezérrel. – Honnan jöttél? – kérdezte Temuchin. Parancsoló hangja válaszra késztette Jasont. – Egy távoli világból, amiről semmit sem tudsz. – Másik világból? – Igen. Hallottál már róluk? – Csak amennyit a dalnokok énekelnek. Amíg az első hajó ide nem érkezett, azt hittem, mindez csak mese. De most már tudom, hogy igaz. Intett az ujjával, és az egyik katona azonnal átadott neki egy sugárfegyvert. – Működőképessé tudod ezt tenni? – Nem – felelte Jason. A puska az első expedíció valamelyik tagjáé lehetett. – És mi van ezzel? – Temuchin Jason orra elé tartotta a saját sugárpisztolyát. – Nem tudom – mondta halkan Jason. Bárcsak a kezében tarthatná a fegyvert! – Meg kéne néznem közelebbről. – Azt már nem! – jelentette ki Temuchin, majd félrelökte a fegyvert. – Inkább azt áruld el nekem, miért jöttetek ide! Jó pókerjátékos lenne ebből a fazonból, gondolta Jason. Nem látok a lapjaiba, ő pedig pontosan ismeri az enyémeket. Mi a fenét mondjak neki? Talán az igazságot? – Szeretnénk fémet kibányászni a föld mélyéből.
Senkit sem akarunk bántani, sőt még ti is jól járnátok... – Nem – mondta határozott hangon Temuchin, azután elfordult. – Várj! Még nem hallottál mindent! – Éppen eleget hallottam. Először ásni kezdtek, azután hatalmas házakat építetek. A házakból város lesz, a város körül kerítések. A puszta viszont szabad... – Majd halkan hozzátette: – Öljétek meg! Amint a harcosok megfordultak, hogy kövessék Temuchint, az ítélet-végrehajtó a ketrechez lépett. Sisakján emberi koponya díszelgett, és ruháját levágott emberi végtagok borították. – Várj! – kiáltotta elkeseredetten Jason. – Hadd magyarázzam meg! Ezt nem tehetitek...! Pedig megtehették. Egy csapat katona vette körül a ketrecet. Kinyitották az ajtót, és kiráncigálták. Jason dühösen állón rúgta az egyiket, a másikat pedig leütötte. A többiek rávetették magukat. Jason ütötte, rúgta őket, miközben hatféle nyelven káromkodott. – Mennyit utaztál, hogy elérd ezt a bolygót? – kérdezte valaki mellette. – Ekmortu! – üvöltötte Jason, és kiköpte a szájában összegyűlt vért. – Milyen az a világ, ahonnan jöttél? Melegebb vagy hidegebb, mint ez? Jason arcát épp a földhöz nyomták, alig tudta félre fordítani a fejét, hogy levegőhöz jusson. Ekkor pillantotta meg azt az ősz hajú, bőrvértet viselő embert, aki ezeket az alkalomhoz nem illő kérdésekét feltette. Az idős férfi mögött magas, ábrándos arcú fiatalember állt. – Te bizonyára nagyon sokat tudsz – mondta az idős férfi. – Sok kérdésemre választ adhatnál.
A katonák félrelökték a két bámészkodót, ezért Jason a továbbiakban semmit sem mondhatott nekik. A harcosok a tér közepén álló vasoszlophoz vonszolták, ahol megpróbálták letépni a ruháját. De a fémszálas műanyag ellenállt az ujjaknak, ezért az egyik katona előhúzta tőrét, és szétvágta a ruhát, nem törődve azzal, hogy közben Jason bőrét is felsérti. Mire a ruhát nagyjából eltávolították a felsőtestéről, már számos sebből vérzett. Azután a földre lökték, kezét az oszlophoz szíjazták, majd a katonák elmentek. Bár még kora délután volt, a hőmérséklet alig emelkedett fagypont fölé. Ruhájától megfosztott testébe belemart a hideg levegő. A következő lépés nyilvánvalónak látszott. Jasont a bőrszíj körülbelül háromméternyire engedte eltávolodni a vasrúdtól. Egyedül állt a tér közepén. Távolabb néhány lovas gyülekezett, lándzsáikat a földre szegve. Azután egyikük megindult felé. Hátasának hosszú körme felhasította a tér letaposott földjét. Jason látta, hogy a férfi előretartja lándzsáját, és azzal akarja felnyársalni. Jason a vékony oszlop mögött keresett menedéket. A támadó lándzsája félresiklott az oszlopon. Jasont csak ösztönös védekezése mentette meg, amikor a második harcos is rátámadt. Az első két lovas továbbra is nyeregben maradt, miközben a harmadik felkészült a támadásra. – Ideje, hogy változtassunk a szereposztáson... – mondta félhangosan. Készenlétbe helyezte a csizmájába rejtett tőrt. Amint a harmadik harcos is felé száguldott, előhúzta tőrét, és a bal kezébe vette. A lándzsa döfése elől az oszlop mögött keresett menedéket. Ahogy a lovas
elvágtatott mellette, Jason kiugrott az oszlop mögül, és megpróbálta elkapni a támadó lábát, hogy lerántsa a nyeregből. De a lovas túl gyorsan közeledett, így Jason keze csak az állat vastag szőrébe markolt. Ezután minden rendkívül gyorsan játszódott le. A támadó azonnal megfordította hátasát, és áldozatát kereste. Jason pedig beledöfte kését az állat farába. De az állat nem rendelkezett túlságosan fejlett idegrendszerrel. Az érző idegek főleg a nyaki és a mellkasi részen helyezkedhettek el, a szúrás hatására lassú remegés futott végig a testén, majd két lábra ágaskodott. A katona elvesztette az egyensúlyát, és a földre zuhant. Jason elvágta tőrével a bilincsként használt szíjat, és a riadtan menekülő állat vastag bundájába kapaszkodott. Tudta, hogy nem képes sokáig tartani magát, de a téren kialakult kavarodás megfelelő lehetőséget nyújtott, hogy egérutat nyerhessen. A tér szélén két lovas állta útját. Értelmetlennek tűnt szembeszállni velük. Hirtelen oldalra fordult, és beszaladt a kunyhók és bőrből készült sátrak közötti sikátorba. Azután többször irányt változtatott. Az üldözők haragos kiáltásai azt jelezték, hogy nem menekülhet előlük. De egyelőre még nem akadtak nyomára a magas, kúpos sátrak labirintusában. Ekkor valaki félrehúzta a közeli sátor bejáratát alkotó bőrdarabot, és a nyilasban megjelent az ősz hajú férfi, aki korábban a különös kérdéseket feltette. Úgy tűnt, egyetlen pillanat alatt átlátja a helyzetét. Szélesebbre nyitotta a bejáratot, és intett Jasonnek, hogy menjen be. Nem volt idő habozni. Jason körülnézett, de egyetlen üldözőt sem látott. Beszaladt az ajtón, és maga után húzta
az öreget is. Észrevette, hogy a tőr még mindig a kezében van. Fenyegető mozdulattal az idős férfi torkának szegezte. – Ha elárulsz, megöllek! – sziszegte. – Miért árulnálak el? Hiszen én hívtalak ide. Mindent a tudás érdekében tettem. Várj! Becsukom az ajtót. – Semmibe véve a felé tartott tőrt, a nyíláshoz lépett, és elhúzta a bőrdarabot. Jason néhány pillantást vetett a helyiségre. Az álmatag tekintetű fiatalember a tűzhely mellett bóbiskolt. A tűz fölött bogrács lógott, amiben étel főtt. Egy idős anyóka kavargatta, aki ügyet sem vetett Jason re. – El kell rejtőznöd – mondta az öregember. – Hamarosan ide érnek. Nem szabad, hogy megtaláljanak. A kiáltozás egyre közeledett feléjük, és Jason nem látott semmi esélyt a menekülésre. – A késem még mindig készen áll – figyelmeztette az öreget, amint a sátor fala mellé kuporodott, és magára terített néhány büdös állatbőrt. Akkorra már minden irányból lábdobogás és kiáltozás hallatszott. Az öreg egy szőrmesapkát húzott Jason fejére, amely az arcát is eltakarta. Azután kivett a zsebéből egy pipát, és Jason szájába nyomta. Hamarosan egy sisakos katona lépett a helyiségbe. Jason mozdulatlanul ült, fejét lehajtva. A bőrök alatt keze továbbra is a tőrt szorongatta, készen arra, hogy szükség esetén a katona torkába szúrja. A világosból belépő katona a benti félhomályban alig látott valamit. Hangos kiáltása nyilván kérdés lehetett. Az öreg válaszolt neki, majd a harcos távozott. Az anyóka közönyös arccal az ajtónyíláshoz ment, és ismét bezárta. Jason sokfelé járt a galaxisban, de kevés önzetlen
magatartást tapasztalt, ezért kissé bizalmatlan volt. A kést továbbra is készenlétben tartotta. – Miért segítettél nekem, kockára téve a saját életed? – kérdezte Jason. – Számomra a legfontosabb a tudás. Ennek érdekében bármit kockára teszek – felelte az öreg, miközben helyet foglalt a tűz mellett. – A nevem Oraiel, és a tiéd? – Tutajos Tom – válaszolta Jason. Letette a kést a földre, de éberen figyelt mindenre. Nem észlelt fenyegető mozdulatot. Az asszony a tűz körül foglalatoskodott, a fiatalember pedig tovább bóbiskolt. – Honnan jöttél? – A mennyből. – Sok lakott világ létezik? – Körülbelül harmincezer, de pontosan nem lehet tudni. – Milyen az a világ, ahonnan jöttél? Jason ismét körülnézett. Mióta magához tért, most nyílt először alkalma, hogy gondolkozzon. Úgy tűnt, eddig mellé szegődött a szerencse, de még mindig nem tudta, hogyan kerül ki élve innen. – Milyen az a világ? – ismételte meg Oraiel a kérdést. – Milyen ez a világ, öregember? Szívesen adok információt információért. Oraiel csendesen meredt maga elé. Félig csukott szemében mintha cseppnyi rosszindulat villant volna. Végül bólintott. – Rendben van. Válaszolok a kérdéseidre, ha te is válaszolsz az enyémekre. – Helyes. Először te válaszolsz, mivel én veszítek többet, ha megzavarnak minket. De mielőtt belekezdenénk a kérdés-felelet játékba, engedd meg,
hogy gyors leltárt készítsek a felszerelésemről. A fegyverét elvették, de pisztolytáskája és a részét képező erőtéregység megmaradt. Önmagában semmit sem ért, de talán az energiáját hasznosítani lehet. Az övét a gránátokkal, élelemtartalékkal együtt elvették. Szerencsére a medikit a titkos rekeszben lapult. Bizonyára rajta feküdt, amikor a zsebeit kiürítették. És a rádió is nála maradt! Az alkonyi félhomályban elkerülhette figyelmüket a lapos, kis tárgy. Nem volt nagy hatósugara, de arra alkalmas, hogy segítséget hívjon. Sietve előhúzta a zsebéből, majd szomorúan látta, hogy a parányi szerkezet megsérült. Bekapcsolta, és pontosan az történt, amire számított: semmi. Egyedül az órája maradt működőképes, bár ez igen kevés vigaszt nyújtott. Délelőtt tíz óra volt. Remek. Az órát a Boldogságra érkezésükkor a bolygó tengely körüli forgásához igazították, amely húszórás napokat jelentett. – Jól van, beszélgessünk, Oraiel! – helyezte magát kényelembe. – Ki itt a főnök? Az az ember, aki elrendelte a kivégzésemet? – Ő Temuchin, a Harcos. Más néven Könyörtelen, Acélkezű vagy Pusztító... – Helyes. Tehát ő a főnök. Mit tesz az idegenekkel és azok házaival? – Ami megíratott a Szabad emberek énekében – felelte Oraiel, miközben könyökével oldalba bökte segédjét. A fiatalember felmordult, és a bőrök között kezdett kotorászni, míg végül elővett egy lanthoz hasonló hangszert. Ellenőrizte a húrok feszességét, majd magas hangon énekelni kezdett.
Szabadon vágtatunk a pusztán, Szabadon, akár a szél, Nincs más otthonunk, mint sátraink, S barátaink csupán a moropok, Melyek csatába visznek minket, Ahol elpusztítjuk a házakat És a ránk váró csapdákat. Ezután még több strófa következett, végül Jason félbeszakította az előadást, és feltett néhány kérdést. Kezdett kialakulni előtte egy kép a bolygó lakóinak életmódjáról. A síkságot három oldalról óceán övezte, délen pedig az áthághatatlan hegyvonulat állta útjukat. A pusztaság jelentette számukra az életteret, ahol nomád állattartással foglalkoztak, és az egyes törzsek örökös harcot vívtak a legelők birtoklásáért. Valamikor városok is léteztek ezen a vidéken, az énekek legalábbis erre utaltak. De mostanra már feledésbe merültek, csupán a velük szemben érzett ösztönös gyűlölet maradt fenn. Hosszú, könyörtelen háború lehetett a két életforma között, ha az utódok még nemzedékekkel később is emlékeztek rá. A félsivatagos sztyeppe meglehetősen korlátozott lehetőségeket biztosított lakói számára. A nomád törzsek folyton vándoroltak, újabb legelőket keresve állataik számára. Ezért a két létforma örökösen összetűzésbe került egymással. A vizek mellett letelepedtek az emberek, farmokat, épületeket hoztak létre, s egy idő után kerítéssel elzárták legelőiket a nomád törzsek elől. A nomádok elpusztították a farmokat, hogy újabb legelőkhöz jussanak. Ez a régi gyűlölet mindvégig fennmaradt emlékeikben.
A viszálykodás később sem maradt abba. A sztyeppe nomád törzsei könyörtelenül lemészárolták egymást a legelőkért folytatott harcban. Az írás és olvasás egy idő után ismeretlen fogalommá vált. Csak a vándorénekesek őrizték meg azt a kevés tudást, ami a történelmükből a legendák és énekek formájában fennmaradt. Fák nem nőttek a pusztaságban, de ércekben, szénben rendkívül gazdag volt a vidék, tehát vértezetet, fegyvereket korlátlan mennyiségben előállíthattak. Ezeket kiegészítették az állati csontok, bőrök, zsiradékok. Akadt még egy gumiszerű anyag, amit használtak, az epoxigyantát tartalmazó fű nedve, amelyből acél keménységű, rugalmas anyagot tudtak előállítani. Az anyag előállításának technológiáját még az első telepesek készíthették el, és azóta utódról utódra szállt. Legfőbb táplálékukat az állatok jelentették, amelyeknek minden részét felhasználták valamire. A bolygó lakói lényegében a primitív vaskorban éltek. Rövid életük tele volt veszéllyel, betegségekkel, brutalitással. A törzsek meghatározott legelőterülettel rendelkeztek, amin belül folyamatosan vándoroltak. Hatalmas, kúpos sátraik állatbőrökből készültek, amelyeket acélváz merevített, így összeszerelésük mindössze néhány percet vett igénybe. Állataik, a moropok nem csupán hátasként szolgáltak, hanem a szekereket is húzták a vándorlások során. A moropok a bolygó valódi őslakói voltak, ezenkívül még kecskéket tartottak a nomádok, amelyeket az első telepesek hoztak magukkal. Az évszázadok folyamán sikeresen megszelídítették a bolygón élő növényevő állatokat. A moropok rendkívül jól alkalmazkodtak a sivatagos klímához. Húsz napig is képesek meglenni
ivóvíz nélkül. Erős és szívós állatok lévén a puszta legfontosabb állatai voltak. Ezenkívül nem sokat lehetett elmondani az itteni életről. A törzsek örökös harcban álltak egymással, sőt annyira elkülönültek, hogy már mindegyik saját dialektussal, nyelvjárással rendelkezett. Két különböző törzsbeli fiatal közötti szerelem halálos véteknek számított. Jason moroptejet kortyolgatott, amelyet meglehetősen büdösnek talált, és közben igyekezett megemészteni a hallottakat. Azután elé tették a vacsorát, és ő következett a válaszadásban. Oraiel kérdései nem voltak kellemetlenek, csupán végeláthatatlanok. Az mindenesetre kiderült belőlük, hogy az öregember valóban a tudásra szomjazik. Késő délután Jason arra gondolt, hogy odakinn már bizonyára lecsillapodtak a kedélyek, és ideje visszatérnie az űrhajóhoz. – Hányan laknak ebben a táborban? – kérdezte. Az öreg nagyot kortyolt az italból, mielőtt válaszolt. – Ők a keselyű gyermekei, valósággal ellepik a síkságot, és mindenkire pusztulást hoznak. – Nem a törzsi mítoszokra vagyok kíváncsi, hanem a számukra. – Azt csak a Jóisten tudja megmondani. Talán száz, talán egymillió... – Mennyi húsz meg húsz? – kérdezte Jason közbevágva. – Én ilyen ostobaságokkal nem foglalkozom. – Gondolom, nem vagy jártas a felsőbb matematikában – jegyezte meg Jason. – Szerintem még a száz fölötti számokat sem ismered. Jason az ablaknyíláshoz lépett, és félrehúzta az
állatbőrt. Fagyos levegő csapott az arcába. Odakinn az árnyékok megnyúltak, az ég egyre sötétebbé vált. – Igyál! – javasolta Oraiel, és előhúzott egy palack achadh-t. – A vendégem vagy, így hát innod kell! A csendet a vénasszony kántálása szakította meg, aki befejezte tűz körüli tevékenységét, és állatbőrökbe burkolódzva elszenderedett. – Sohasem utasítom vissza az italt, ha jó szívvel kínálják – jelentette ki Jason, és az üveg után nyúlt. Amint a szájához emelte a palackot, szeme sarkából látta, hogy a vénasszony a háta mögé lopakodik. Jason félrelökte az üveget, és odébb gördült. A fejére sújtó furkósbot így csupán a vállát érte. Jason fel sem nézve még tovább gördült, és gyomron rúgta a felé közeledő fiatalembert. Oraiel már cseppet sem látszott részegnek; egy hatalmas, kétkezű pallossal támadt rá. Jason bal vállát a furkósbot ütése telibe találta, de jobb keze még mindig tökéletes reflexekkel működött. Ujjai megragadták az öreg torkát, és erősen megszorították a nyaki ütőeret. Az öreg testén görcsös rángás futott végig, azután hangtalanul összerogyott. Jason ismét észrevette a vénasszonyt, amint egy fűrészes fogú tőrrel közeledett felé. Megragadta az asszony karját, csavart rajta egyet, és a kés a földre esett. Az egész akció mindössze néhány másodperc alatt játszódott le. – Köszönöm a vendéglátást – jegyezte meg Jason megdörzsölve sérült vállát. Amint sikerült ujjait normálisan mozgatnia, megkötözte a két öreget, és a segédet. Oraiel tehetetlenül feküdt; vérben forgó szemekkel meredt rá. – Azt hiszem, minden információt megkaptatok, de
egy kicsit mohó voltál – mondta az öregembernek. – Megkötöztelek benneteket. Ezt nem tudjátok elrágni, legalábbis a banya meg te biztosan nem. Oraiel káromkodni kezdett. – Micsoda nyelv! – lelkesedett Jason. Magára terített egy köpenyt, a fejébe nyomott egy bőrkalapot, azután az ajtóhoz lépett. – Mire te meg a vénasszony elrágjátok ezeket a köteleket, én már messze leszek. Talán a segédetek ügyesebbnek bizonyul, neki még jók a fogai. Mindenesetre legyetek hálásak, hogy nem vagyok közétek való, mert akkor már egyikőtök sem élne! – Felvette a földről az erős italt tartalmazó palackot. – Ezt elviszem útravalónak. Amikor kilépett a sátorból, egy lelket sem látott. Szemébe húzta a kalapot, és határozott léptekkel elindult. A járókelők teljesen figyelmen kívül hagyták.
5 A település lakói valóban ügyet sem vetettek rá. Asszonyok és férfiak, öregek és fiatalok egyaránt éjszakai szállásuk felé igyekeztek, ahol a csípős hideg elől vastag állatbőrökbe burkolták magukat A sátrak közt csak a katonák cirkáltak. Jason igyekezett elhagyni a települést, de véletlenül az állatok karámja felé indult, és hirtelen szembetalálkozott néhány vastag bundájú, tehénhez hasonló élőlénnyel. Az állatok félelmetes szarvakat viseltek a fejükön, ettől eltekintve rendkívül békésnek látszottak. Jason lelapult a földre, és csendesen várakozott. A közelben kecskék legelésztek, amelyek még a többi állatnál is sokkal büdösebbnek tűntek. Kihasználva a hosszúra nyúlt árnyékokat, elosont a karám mellett, és hamarosan a nyílt prérin találta magát. A nap éppen akkor tűnt el a látóhatár mögött. – Ha kelet felé indulok, előbb-utóbb az űrhajóhoz érkezem – mondta elégedetten. Kissé kedvét szegte az a gondolat, hogy nem tudta, milyen messzire vitték, miközben eszméletlen volt. Ha a távolság túl nagy, az üldözők hajnalban a nyomára bukkannak, és hatalmas hátasaikon könnyen utolérhetik. – Elég a találgatásból! – Megrázta a fejét, nagyot húzott az erős italból, és határozott léptekkel elindult. Amikor már jó darab utat megtett, és iszonyatosan elfáradt, egy kiszáradt folyómederben keresett menedéket a szél elől. Ott leheveredett a földre, és elhatározta, hogy egy kicsit pihen. A levegő egyre hidegebbé vált, de a
menedékben a metsző szél legalább nem érte a testét. Néhány sziklából kis barikádot épített a széllel szemben, majd elővette zsebéből a rádiót, és megpróbálta megjavítani. Hamarosan be kellett látnia, hogy a parányi készülék olyan mértékű sérülést szenvedett, hogy hiábavaló minden fáradozása. Megvárta, míg teljesen besötétedik, és a csillagok megjelennek az égen. Azt remélte, felfedez ismert csillagképeket, amelyek alapján tájékozódni tud. De a csillagok állása teljesen idegennek tűnt a számára. Pedig a hajón jól megfigyelte a csillagtérképet még a leszállás előtt. De innen lentről minden egészen másmilyennek látszott. Ha legalább azt meg tudná állapítani, hogy melyik az északi Sarkcsillag, akkor már jó nyomon lenne néhány éjszakai megfigyelés után tökéletesen tájékozódna az égbolton. De erre már nem volt idő. Főleg a hőmérséklet csökkenése aggasztotta. Attól tartott, hajnalra annyira megdermed a teste, hogy megfagy, vagy mozgásképtelenné válik. Arra még emlékezett, hogy a Sarkcsillag hetvenfoknyira helyezkedik el az északi horizonttól. Valamint hogy délben a nap húszfoknyira tér el a déli horizonttól. Ez az év minden napján megegyezik, mivel a bolygó forgástengelye szinte teljesen merőleges az ekliptikára, vagyis a nap körüli keringés síkjára. Itt nincsenek rövid és hosszú nappalok, és évszakok sem váltják egymást. A bolygó adott részén a nap mindig ugyanott kel fel, és a szokásos helyen nyugszik. A nappalok és éjszakák hossza megegyezik a bolygó minden részén. Sajnos, ez azt vonja maga után, hogy a besugárzás mértéke is azonos egész éven át. Mivel a besugárzás mértéke azonos, és a természeti
képződmények sem változnak, ezért az időjárást csupán a földrajzi elhelyezkedés és a domborzati viszonyok határozzák meg. A trópuson elviselhetetlen a forróság, viszont a pólusok közelében mindig hideg van. – Nagyszerű – mondta Jason. – Azt már tudom, hol megy le a nap, és azt is, hol fog felkelni. De a sötétben vajon hogyan tudom tartani az irányt? Gondolkozz, Jason! Gondolkozz, kisapám! Az életed függ ettől. – Kissé megborzongott, de ezt a hűvös szélnek tulajdonította. – Az mindenesetre nagy segítség, hogy tudom, merre van nyugat, és a Sarkcsillag hány fokra helyezkedik el az északi horizontól... Ha a forgástengely merőleges, akkor a nappalok és éjszakák egyenlőek... Magas ez neked, öreg! Leült a földre, de gondolatai továbbra sem hagyták nyugodni. – A napok húszórásak ezen a bolygón, tehát tíz órát van nappal, és tíz órát éjszaka. Ha kiválasztok az égen egy csillagot, és figyelem annak mozgását, nem téveszthetem el az irányt. A hőmérséklet tovább csökkent. Éjfélkor megnézte az óráját, és megfigyelte, melyik csillag áll a zeniten. Már öt órája ment pihenés nélkül. A Pyrrusz 2 G-s gravitációja egész jó edzést jelentett a számára. Kíváncsi volt, vajon hány fok lehet, mivel az achadh magas alkoholtartalma ellenére belefagyott a palackba. A Boldogságnak nem volt holdja. De a fényesen ragyogó csillagok így is elegendő fényt biztosítottak a tájékozódáshoz. Az ezüstös fényű sztyeppe a végtelenbe nyúlt. Sötét és mozdulatlan volt a táj, szinte félelmetes. Egy idő után Jason kimerültén kuporodott a földre.
Hirtelen patacsattogásra lett figyelmes. A moropok és gazdik kétszáz méternyire mentek el mellette. Mozdulatlanul figyelte távolodásukat, és csak akkor mert továbbindulni, amikor már a legkisebb neszt sem hallotta. – Lehet, hogy engem keresnek? – töprengett. Vagy a hajó felé tartanak? Ez utóbbi sokkal valószínűbbnek tűnt. A csapat sietős mozgása határozott úti célra vallott. Nem is rossz ötlet! Ha a lovasok valóban a hajó felé igyekszenek, akkor elég, ha követi a nyomaikat, amit a letiport fű elég világosan jelzett. Amint felállt, a szél megragadta az alkalmat, hogy hidegével belemarjon Jason bőrébe. Úgy érezte, halálra fagy. Összehúzta magán a büdös állatbőrt, de az sem sokat védte testét a hidegtől. Az éjszaka folyamán további két csapat lovas vágtatott el mellette ugyanabba az irányba. Közeledtükre mindig félrehúzódott, és lekuporodott a földre. De egyre nehezebben tudott felkelni és továbbmenni a kényszerű pihenők után. Mire hajnalodni kezdett, Jason már alig vonszolta magát. Elhatározta, hogy napkelte után nem folytatja tovább az útját. A nap állása szerint rendkívül jól tájékozódhatott volna, mégis rendkívül veszélyesnek találta, hogy fényes nappal kóboroljon a nyílt pusztán. Ha a hajót még nem láthatta szabad szemmel, az azt jelentette, hogy még jókora út áll előtte. Mindenekelőtt pihenésre volt szüksége. Keresett magának egy megfelelő rejtekhelyet egy közeli, kiszáradt folyómederben. A magas fal megvédte a széltől, és a nap kellemesen melegítette testét. Lábait maga alá húzva, megpróbálta figyelmen kívül hagyni a
hajnal hidegét. Amennyire csak lehetett, beburkolta magát az állatbőrökbe, és hamarosan mély álomba merült. Különös zajokra ébredt. Kinyitotta az egyik szemét, és kikukucskált a kalap alól. Két szürke bundájú állat bámult rá a vízmosás túlpartjáról. Szájukból elővillantak félelmetes fogaik. Jason rájuk förmedt, mire az állatok eliszkoltak. A nap most már kellemesen felmelegítette a talajt; Jason kissé odébb hemperedett, és megpróbált tovább aludni. Amikor megint felébredt, már alkonyodott. Rettenetesen éhes volt, és a mozgás is nehezére esett. Mégis legjobban a közelgő hidegtől félt. Szerencsére maradt még egy kevés achadh a palackban, amit azonnal legurított a torkán. Az erős ital kellemesen átjárta testét, de hatása nem tartott sokáig. Ismét a lemenő napnak megfelelően határozta meg útirányát. Amint besötétedett, és a csillagok megjelentek az égen, elindult. A gyaloglás sokkal nehezebbnek bizonyult, mint az előző éjszaka. Az éhség, a szomjúság és a hideg kivette minden erejét. Egy óra múlva már úgy vánszorgott, mint egy nyolcvanéves vénember. Szomorúan látta be, hogy így nem jut messzire. Leroskadt a földre, és kezébe vette a medikitet. – Igyekeztelek az út végére tartogatni, de úgy érzem, ha most nem használlak fel, itt az út vége. A kis készüléket karjának belső oldalára helyezte, majd bekapcsolta. Érezte, amint a tűk a karjába hatolnak. Tizenöt perc múlva kimerültsége elmúlt, a serkentőszerek hatására megint frissnek érezte magát. Felállt, és egyenletes tempóban folytatta útját. – Gyerünk! – kiáltotta lelkesen, miután eltette a
medikitet. Az éjszaka további részében egyenletesen haladt. A serkentőszerektől nem érzett kimerültséget, és agya is rendkívül tisztának tűnt. Számtalan lovas csapat vágtatott el mellette; mindegyik az űrhajó irányából érkezett. Közeledésükkor félrehúzódott, és elbújt a magas fűben. Gyanította, hogy kisebb csata játszódhatott le az űrhajó körül, és a lovasokat alaposan elporolták. A nyomok annyira világosan kirajzolódtak, hogy nem téveszthette el az irányt. Hajnali háromkor megbotlott, és erősen megütötte a térdét. De a medikit ismét hasznos segítőtársnak bizonyult. A fájdalom hamarosan csökkent, és folytathatta útját. Már hajnalodott, amikor égett anyagok szagát érezte. A szag egyre erősödött, amint tovább haladt. Amint világosodni kezdett, már szinte marta az orrát. Tudni akarta, mi történt, ezért nem állt meg napfelkeltekor, mint előző reggel, hanem tovább ment. El kellett érnie a hajót, mielőtt a serkentőszerek hatása megszűnik. Szerencsére sokkal kisebb célpontot jelentett, mint egy moropon vágtató harcos, ezért bízott abban, hogy ő veszi először észre a közeledőket, és lesz elég ideje elrejtőzni. Amint a tűz pusztította földre ért, döbbenten tapasztalta, hogy a felperzselt terület tökéletesen kör alakú. Rossz érzés fogta el, de az igazságot csak akkor volt hajlandó elfogadni, amikor megpillantotta a fúrótornyok üszkös maradványait. – Ez az a hely, ahol leszálltunk... – kiáltotta. Csak az űrhajó már nincs itt. Elmentek... nélkülem... Az elkeseredés szétáradt egész testén. Érezte, hogy
izmaiból elszáll az erő. Minden reménye szertefoszlott; barátai elmentek. Közeledő moropok patacsattogására lett figyelmes. A dombok mögül néhány harcos vágtatott elő. Lándzsáikat gyilkolásra készen leeresztették.
6 Jason ösztönösen a pisztolya után kapott, de akkor eszébe jutott, hogy teljesen fegyvertelen. – Úgy látszik, megint a hagyományos módon fogunk megküzdeni! – kiáltotta, és felkapott a földről egy vasrudat. A harcosok egy vonalban közeledtek. Mindegyikük magának akarta megszerezni a dicsőséget. Jason mozdulatlanul várta őket. Amint a lovasok elérték a felperzselt terület szélét, robbanás rázta meg a levegőt, és mindent elborított a korom meg por. Jason leeresztette a kezében tartott vasrudat. A port gyorsan elvitte a szél. Csupán egyetlen morop maradt talpon, amelyik tovább botorkált, majd néhány lépés után az is összerogyott. Gazdája kiugrott a nyeregből, és Jasonre vetette magát. De hiába vicsorgatta félelmetesen ritka fogait, hamarosan ő is elveszítette az eszméletét. Jason azonnal rájött, hogy a bomba altatógázt juttatott a levegőbe. Visszatartotta lélegzetét, és odébb szaladt. Mi történhetett? Az űrhajó elment, és nyilvánvalóan senki sem maradt itt. Gondolatai a kimerültségtől egyre tompábbá váltak. Azt hitte, álmodik, amikor a felkelő nap első sugarainál megpillantotta az űrsikló ezüstös törzsét, amint százméternyire a földre ereszkedett. A légzsilip ajtaja hirtelen felemelkedett, és Méta szaladt felé. – Jól vagy? – kérdezte aggodalmas arccal. – Még sohasem voltam ilyen jól – felelte Jason, földre ejtve a vasrudat. – Azt hittem, elmentetek, és
megfeledkeztetek rólam. – Tudod, hogy sohasem tennénk ilyet – mondta a lány, miközben ujjai végigfutottak Jason testén, kitapogatva az elszenvedett sérüléseket. – Nem tudtuk megakadályozni, hogy elvigyenek, pedig mindent elkövettünk. Sokukat elpusztítottuk, de egyre nagyobb erőkkel támadtak ránk. Jason elképzelte a kegyetlen küzdelmet, és belátta, hogy valóban nem tehettek mást. – Gyere az űrsiklóhoz! Ott sokkal biztonságosabb. – Átkarolta a férfi derekát, hogy segítse. Jason nem ellenkezett. – Biztosan erősítésért mentek, és hamarosan körülvesznek bennünket. Rendkívül jó harcosok. Kerk belátta, hogy támadásaik nem maradnak abba, és rajtad sem segít, ha itt maradunk. Azt hittük, meghaltál. De lehetetlennek tűnt, ha mégis életben vagy, hogy sikerül megszöknöd, és visszajutsz az űrhajóhoz. Amikor visszavertük a támadásukat, rejtett kamerákat és távvezérelt gázbombákat helyeztünk el a területen. Azután felszálltunk, és az északi hegység egy fennsíkján ütöttünk tábort. Ott várakoztunk, és figyeltük a kamerákat. Amint észrevettelek, azonnal ide jöttem az űrsiklóval. – Időben érkeztél, köszönöm. Jason sietve felkapaszkodott a létrán, nehogy a lánynak kelljen felsegíteni. Azután végigment a folyosón, és bezuhant a másodpilóta ülésébe. Méta bezárta a légzsilip ajtaját. Amint biztonságban érezhették magukat, a lány feszültsége hirtelen feloldódott. Odasietett Jasonhez, és letérdelt mellé. Fejét lehajtotta, így a férfi nem láthatta az arcát. – Vedd le magadról ezeket a vackokat – mondta végül. Lelökte a kalapot a földre, és beletúrt Jason
hajába, majd ujjai megérintették a sebet. – Azt hittem, meghaltál... hogy sohasem látlak többé. – És ez olyan nagy baj lett volna? – jegyezte meg a férfi. A kimerültség eluralkodott egész testén, alig tudta nyitva tartani a szemét. Úgy érezte, Méta még sohasem volt ennyire közel hozzá. – Igen, baj lett volna – suttogta a lány. Azután szenvedélyesen megcsókolta. Jason nem ellenkezett. – Talán mert megszoktad, hogy itt vagyok körülötted. – Nem erről van szó. Mindig sok férfi forgolódott körülöttem. Huszonhárom éves vagyok. A pyrruszi hajó pilótájaként számtalan bolygón jártam. Azt hittem, mindent tudok a világról, de tévedtem. Te sok új dologra megtanítottál. Amikor az az ember, Mikah Samon elrabolt, úgy éreztem, mindenáron meg kell keresselek. Ez nem jellemző a pyrrusziakra. Nekik legfontosabb a város, és csak azután következnek az emberek. Bennem minden összezavarodott. Butaságokat beszélek? – Nem – felelte Jason. Iszonyú erővel küzdött a tudatát elsötétítő kimerültséggel szemben. – Éppen ellenkezőleg. – Ujjaival megérintette a lány karját. – Vajon miért érzek így? Jason megpróbált elmosolyodni, de fájdalom hasított kicserepesedett arcába. – Tudod, mi a házasság, Méta? – Hallottam már róla. Társadalmi szokás egyes bolygókon, de pontosan nem tudom, mi az. A műszerfalon felbúgott a vészjelző. Méta a monitorok képernyője felé fordult. – Talán jobb is, hogy nem tudod – szólt Jason. Lehet, hogy sohasem lesz alkalmam elmondani. – Feje oldalra
billent, és azonnal mély álomba zuhant. – Még többen jönnek – jegyezte meg a lány, de nem kapott választ. Amint látta, hogy Jason elaludt, az üléshez szíjazta, azután hozzálátott a felszállást előkészítő műveletek végrehajtásához. Nem törődött vele, hány támadót pusztít el a hajtómű beindítása. Amint az űrsikló megkezdte a leszállást, a lassulás felébresztette Jasont. – Szomjas vagyok – nyalta meg kiszáradt ajkát –, és olyan éhes, hogy megennék nyersen egy moropot. – Hamarosan megérkezünk, és Teca kezelésbe vesz – felelte Méta, miközben lassan levitte az űrsiklót. – Ha ő is olyan körülményes, mint Brucco, akkor egyhetes altatóterápiát fog alkalmazni. Abból pedig nem kérek. Néhány perc múlva kinyílt az ajtó, és Teca lépett a pilótafülkébe. Élénk mozgású, határozott jellemű fiatalember volt, aki mint orvos hihetetlen szakmai tudással rendelkezett. – Nem akarok altatóterápiát – jelentette ki Jason. – Néhány glukóz- és vitamininjekció elegendő lesz. – Ezt szeretem a pyrrusziákban! Hagyják, hogy az ember a saját konok feje szerint döntsön a sorsáról – jegyezte meg lelkesen Jason. A glukózoldatot tartalmazó infúziós palack a feje mellett himbálódzott, miközben kivitték az űrsiklóból. Méta összehívta az expedíció vezetőit. Jason behunyt szemmel várta, hogy mindenki a tanácsterembe érkezzen.
– Ez a megbeszélés rendkívül fontos – fordult Tecához. – Adj valami szirupot a torkomra, és egy serkentő injekciót. – Rendben van – felelte Teca, kinyitva orvosi táskáját. – De figyelmeztetlek, hogy a serkentővel óvatosan kell bánni, mert a szervezeted felélte teljes energiakészletét. – Egy kisebb adagot mégis beadott Jasonnek. – Máris jobban érzem magam – sóhajtott Jason, amint a serkentőszer szétáradt a testében. Tudta, hogy ennek még kárát fogja látni, de majd csak később. Most a megbeszélés a legfontosabb. Amint mindannyian összegyűltek a teremben, Jason megkezdte beszámolóját. – Néhány alapvető kérdésre választ kaptam az elmúlt napok során. Persze nem mindenre, de kiindulásnak talán elegendő lesz. Megtudtam, hogy amennyiben nem történnek gyökeres változások, sohasem fogunk bányatelepet létesíteni ezen a bolygón. Valami módon meg kell változtatnunk a kialakult szokásokat, szemléletmódokat, tabukat, mielőtt bármihez kezdenénk. – Lehetetlen – vetette közbe Kerk. – Talán az. De még mindig jobb megoldás, mint a fajirtás, ami a másik lehetőség. Több alternatíva nincs. Jelenleg az a helyzet, hogy minden őslakót ki kellene irtanunk, mielőtt települést létesítenénk. Kijelentését döbbent csend fogadta. A pyrrusziak tudták, mit jelent ez, hiszen valamennyien saját bolygójuk áldozatai voltak, melynek élővilága minden erővel ki akarta pusztítani őket. – Nincs szándékunkban ilyesmit tenni – mondta Kerk, és a többiek is egyetértőén bólintottak. – De a másik lehetőség megoldhatatlannak látszik.
– Valóban? Mi most azért vagyunk itt, mert bolygónkon a külső nyomás összeroppantotta a társadalmi rendet. Minden a feje tetejére állt. Ezt itt sem lenne nehéz elérni, csupán alkalmazni kéne az ősrégi „Oszd meg, és uralkodj!” elvet. – Ez valóban segíthetne rajtunk – jegyezte meg Rhes. – Ha ismerteted velünk, amit a helybéli szokásokról megtudtál, kidolgozhatunk valamilyen taktikát. – Hát nem mondtam még el? – kérdezte Jason, majd rájött, hogy valóban nem mondott még semmit a tapasztalatairól. A serkentők ellenére agya még mindig elég tompa volt. – Akkor hadd magyarázzam el! Az elmúlt napok során sikerült bepillantást nyernem az itteni életformába, majd hosszasan beszélgettem egy helybélivel. A kontinens lakossága kizárólag nomád pásztorkodással foglalkozik. Törzsekbe, klánokba tömörülnek, és mindegyik meghatározott területtel rendelkezik, amelyen belül folyamatosan vándorol. De a határvidékeken gyakoriak az összetűzések a terület birtoklásáért. Néha két-három törzs összefog, lemészárol egy másikat, és megosztoznak annak legelőterületén. De az ellentétek egy pillanatra sem szűnnek. Ennek a területnek a hadura Temuchin; ő pusztította el a John Társaság bányatelepét. A nomádok számára a legfőbb ellenséget a város és annak lakói jelentik. Régen a folyók mentén letelepedtek az emberek, és farmokat létesítettek. Házakat építettek, megművelték a földet, állatokat tartottak, és egy idő után kerítéssel el rekesztették a szabad legelőket a nomádok elől. Azok pedig lerombolták a kerítéseket, és elpusztították a farmokat. A településsel szembeni gyűlöletük szinte ösztönössé vált. Temuchian esküdt ellensége a városoknak. Ő a legfőbb
problémánk. Amíg ő vezeti a törzset, nem tudunk letelepedni ezen a vidéken. Talán megpróbálhatnánk jobb belátásra téríteni, vagy más megoldást kell találnunk. Meg kéne győzni őket arról, hogy nem akarjuk elvenni a legelőiket, csupán üzletet szeretnénk kötni velük. Bár nem hiszem, hogy ez sikerre vezetne. Egyre hevesebb rohamokat intéznének ellenünk, végül vissza kéne húzódnunk a hegyek közé... – A visszavonulás vereséget jelent – mondta határozottan Kerk. – Nem feltétlenül. Kereshetnénk egy megfelelő helyet a hegyek közt, amelyet nem lehet gyalogosan megközelíteni. Ott kiépíthetnénk egy erős bázist. Azután könnyűszerkezetes házakat építhetünk egy kisebb törzs területén, meleg vízzel, vécével, orvosi ellátással ellátva, majd rákényszerítjük a törzs lakóit, hogy ott éljenek. Hamarosan belátják, hogy jobb körülmények között is lehet élni, mindenesetre továbbra is gyűlölni fognak minket, és mindenáron szökni próbálnak majd. Egy idő után elengedjük valamennyiüket. Állataikat és barbár felszerelésüket viszont megtartjuk. – Mi a fenének? – kérdezte Méta. – Azért, hogy saját nomád törzset alapítsunk. A pyrrusziak sokkal ügyesebbek és keményebbek, mint bármelyik törzs harcosai. Kerk vezetésével legyőzhetitek Temuchint, mire én visszajövök. – Nem tudtam, hogy el akarsz menni – mondta meglepetten Kerk. A többiek arca is csodálkozást mutatott. – Mit tervezel? – Vándorénekes leszek. Járom a falvakat, kikémlelek mindent, és előkészítem az érkezéseteket.
7 – Ha nevetni mersz, vagy csupán elmosolyodsz, eltöröm a karod! – sziszegte Méta. Szerencsére Jason hivatásos szerencsejátékosként tevékenykedett hosszú időn át, melynek során megtanult uralkodni arckifejezésén. – Sohasem nevetnék ki egy hölgyet az öltözéke miatt – felelte. – Ha ezt tettem volna, már régen nem élnék. De ez az öltözék alkalmas lesz a feladatra. – Én viszont azt hiszem, úgy nézek ki benne, mint egy szőrös vadállat. – Itt jön Grif is – jegyezte meg Jason. A lány önkéntelenül az ajtó felé fordult. – Grif, gyere, öltözz át te is! – mondta Jason. A kilencéves fiú vonakodva belépett a helyiségbe, és a durva bőrökből varrt ruhákat vizsgálva kijelentette. – Nem csípem az ilyen szerelést. Utálom, ha kiröhögnek. Senki sem visel ilyen cuccokat. – Csak mi hárman és a bolygó őslakói – válaszolta Jason. – Ahová megyünk, ez a hétköznapi viselet. Nézd meg Métát, ő is hasonlóan öltözött. – A lány durván cserzett bőrruhát viselt, és szőrmesapkája alól haragosan nézett Jasonre. – Majd meglátjátok, mennyire hasznosnak bizonyul ez az öltözék – tette hozzá Jason. Azután megvizsgálta a fiú és Méta arcszínét. – A mesterséges ultraibolya sugárzás egészen olyanná tette a bőrötök színét, mint amilyen az őslakóké, de valami még hiányzik. A szél és a hideg ellen védő zsiradék. Várjatok! – kiáltotta, amint mindkét pyrruszi
keze ökölbe szorult. – Nem akarom, hogy a hagyományos moropzsírt kenjétek magatokra. Itt van ez a kenőcs, amely éppúgy megvédi a bőrötöket a kiszáradástól. De higgyétek el, ezt feltétlenül használnotok kell. Jason előbányászott egy kis tégelyt a zsebéből, és a krémmel bekente az arcát. A többiek vonakodva követték példáját. Jason szomorúan tapasztalta, hogy a krém még szembetűnőbbé tette a pyrrusziak mogorva arckifejezését. Miért nem tudják egy kicsit elengedni magukat? Ha így fognak viselkedni, kalandjuk hamar véget ér. Az elmúlt hét folyamán megkezdték a terv végrehajtását. Úgy tettek, mintha végleg elhagynák a bolygót, azután az északi hegységben találtak egy kellemes klímájú völgyet, amelyet meredek sziklafalak vettek körül, így tökéletesen megközelíthetetlennek tűnt. Az űrhajót ott rejtették el. A közelben emelkedett egy hatalmas fennsík, amelynek sima, függőleges sziklafalai lehetetlenné tették a szökést. Ennek tetején építették fel a könnyűszerkezetes házakat. A településnek már lakói is voltak: öt nomád férfi és hat nő, akiket altatógáz segítségével fogtak el. Ruhájukat, felszerelésüket, moropjaikat Jasonhöz vitték. Minden készen állt az indulásra, már csak rá kellett vennie ezeket az egyszerű gondolkodású pyrrusziakat, hogy próbáljanak meg együtt működni vele. – Induljunk! Most rajtunk a sor. Amint az űrhajó légzsilipjéhez közeledtek, Teca jött velük szembe. – Kerk küldött – mondta a fiatal orvos. – Már minden készen áll. Jason bólintott, Teca pedig végignézett rajtuk.
Külsejüket megfelelőnek találta, de neki is feltűnt az oda nem illő mogorva pyrruszi arckifejezés. – Tudod, hogy nézel ki...? – kérdezte vigyorogva Métát. A lány dühösen megfordult, de Grif közelebb állt a férfihoz, és öklével azonnal gyomron vágta a gúnyolódót. Grif csupán kilenc éves volt, de igazi pyrruszi. Teca nem számított a támadásra, felnyögött, majd levegő után kapkodva seggre esett. Jason arra számított, hogy az összetűzés folytatódik a három felbőszült pyrruszi között. Teca szóra nyitotta a száját, de hang még mindig nem jött ki a torkán. Bamba arckifejezését látva Méta elnevette magát. Példáját Grif is követte, így a kedélyek hamar lecsillapodtak. A pyrrusziak ritkán nevetnek, és Jason örült, hogy ez a kis közjáték feloldotta a feszültséget. Teca feltápászkodott, és sértődött arccal távozott. Az űrhajó mellett Kerk várta őket. Az utolsó elkábított moropot éppen akkor emelte az űrkomp a magasba egy háló segítségével. – A másik kettőt már elszállítottuk. Ezután ti következtek. Az űrkomp hamarosan eltűnt a magas sziklák fölött. – Mi van a felszerelésünkkel? – kérdezte Jason. – Mindent összeállítottunk. Már csak be kell pakolni a kompba – válaszolta Kerk, miközben alaposan szemügyre vette őket. – Csodálatosan festetek ebben a ruhában. Az ember azt hinné, jelmezbálba készültök. Furcsának tűnő öltözékük remekül védte őket a metsző széllel szemben. Csaknem olyan hatékonynak bizonyult, mint Kerk fűthető ruhája. Krémmel fedett arcukat sem csípte a hideg szél. Kerk arcbőre viszont
hamar kivörösödött. – Kenj te is krémet magadra, ha nem akarod, hogy fagysérülést szenvedj – javasolta Jason. – Nem, már úgysem maradok sokáig idekinn – felelte Kerk. – Köszönjük a segítséged. – Sok szerencsét! – mondta Kerk, majd kezet rázott velük. – Állandó ügyeletet fogunk tartani a rádiónál. Bármikor hívhattok bennünket. Csendesen várakoztak, amíg a komp visszatért. Azután sietve bepakolták a felszerelést, majd ők is beszálltak, és elindultak a síkság felé. A kabinban trópusinak tűnt a klíma a kinti hideg után. Amint leszálltak, és a komp visszatért az űrhajóhoz, Jason a kerek sátor felé intett. – Bújjatok be, és érezzétek otthon magatokat! Én megnézem, hogy lecövekelték-e a moropokat. Nem szeretném, ha felébredve elkószálnának. Az egyik zsákban találtok egy atomenergiával működő parányi fűtőtestet, amely egyaránt használható hő- és fényforrásként. Utolsó éjszakánk, hogy élvezzük a civilizáció vívmányait. Mire végzett az állatok ellenőrzésével, a sátor levegője már felmelegedett, és vidám fény töltötte be a parányi helyiséget. Jason bezárta maga mögött az ajtónyílást borító vastag bőrdarabot, majd kibújt a külső szőrmeruhából. Az egyik zsákból előkotort egy fémedényt, vizet töltött bele, és feltette a tűzhelyre melegedni. Méta és a fiú némán figyelték mozdulatait. Amint a víz forrni kezdett, beledobott egy szárított levelekből préselt kockát. – Ez a char – mondta a többieknek. – Az íze
elviselhető. Jobb, ha hozzászokunk az itteni ételekhez. Amint a levelek szétoszlottak a vízben, az oldat sűrűvé és bíborszínűvé vált. – Erre még ránézni is rossz – jegyezte meg Grif. – Azt hiszem, nem eszem belőle. – Legalább kóstold meg! Úgy kell majd élnünk, mint ezek a nomádok, különben azonnal felismernek minket. De ez felvet egy másik fontos problémát. Kibontotta a ruháját, majd lecsatolta a pisztolytáskát. A többiek döbbenten bámulták. – Mit csinálsz? – kérdezte Méta. A pyrrusziak még éjszaka sem váltak meg fegyverüktől. Egyszerűen nem érezték biztonságban magukat nélküle. – Lecsatolom a fegyvert – felelte Jason türelmes hangon. – Ha használom, vagy valamelyik nomád meglátja, azonnal tudni fogják, kik vagyunk. Azt javaslom, ti is adjátok ide... Egy szemvillanás, és a két fegyver tulajdonosuk kezébe siklott; csövük fenyegetőn meredt Jasonre. – Pontosan ettől tartottam – folytatta a férfi továbbra is nyugodt hangon. – Mihelyt valaki csúnyán néz majd rátok, azonnal pisztolyt rántotok. Ez a mozdulat reflexszerű, ezért nem lehet bízni az önuralmatokban. Be kell zárnunk a fegyvereket ebbe az acélládikóba, hogy vészhelyzetben használni tudjuk őket, de egy rossz mozdulat ne árulhassa el a kilétünket. Meg kell tanulnunk bánni a helybéliek fegyvereivel. Nézzetek ide! A pisztolyok visszasiklottak mágneses erőtér tokjukba, amint a pyrrusziak figyelmét lekötötte Jason tevékenysége. A férfi előhúzott egy zsákot, és tartalmát a földre öntötte. Lábuk előtt tőrök, kardok, furkósbotok és buzogányok gurultak szét.
– Nem rossz, mi? – kérdezte Jason, társai pedig csillogó szemekkel bólogattak. A pyrrusziaknak a fegyver olyan, mint kisgyereknek a nyalóka. – Ezekkel felfegyverkezve biztonságban érezhetjük magunkat, hiszen egy pyrruszi felér legalább három barbárral. Ráadásul ezek a játékszerek nem eredetiek. Alakjukat lemásoltuk, de sokkal jobb minőségű acélból készültek. És most adjátok ide a pisztolyokat! Ezúttal csak Grif tett fenyegető mozdulatot, de egy idő után ő is lehiggadt. Még néhány perces rábeszélést követően Méta átnyújtotta a fegyverét. A fiút viszont több, mint egy órán át kellett győzködniük, hogy jobb belátásra bírják. De végül sikerült. Miután Jason bezárta a sugárpisztolyokat a vasládába, felszolgálta a levest. De társai inkább a kézifegyverek között turkáltak, míg ki nem válogatták maguk számára a megfelelő harci eszközöket. Csak azután fogtak az evéshez. – Tudom, hogy ez förtelmes – vigasztalta őket Jason –, és nem kell megszeretnetek. Csupán azt kérem, ne olyan képpel kanalazzátok, mintha mérgezett lenne. Vacsora után Jason leterítette a földre a prémekből varrt hálózsákokat, és lejjebb vette a világítást. A pyrrusziak szinte meztelennek érezték magukat pisztolyuk nélkül. Végül ők is nyugovóra tértek, miután kardokat és buzogányokat helyeztek el maguk mellett. – Jó éjszakát – mondta Jason. – Holnap korán kelünk, és hosszú út áll előttünk. A légifelvételek szerint egy kisebb csapat közeledik Temuchin táborához. Hozzájuk kell csatlakoznunk, mert ha velük együtt érkezünk, kevésbe figyelnek fel ránk. Jason már valamivel hajnal előtt felébredt, és összecsomagolta a felszerelésüket. A pyrruszi tárgyakat
ügyesen elrejtette. Amikor társai is felébredtek, lebontották a sátrat, és mindent felpakoltak a szekérre. Mivel ebben a tevékenységben még meglehetősen rutintalanok voltak, sokat bosszankodtak és káromkodtak. Jason örült, hogy a sugárpisztolyokat elvette tőlük, mert a hirtelen haragú pyrrysziak még lelőtték volna egy rosszul sikerült csomó miatt. Mire elkészültek, a nap már magasan járt, és a dermesztő hideg ellenére szakadt róluk a veríték. A moropok búskomoran álldogáltak, a kecskék viszont már szétszéledtek, és távolabb legelésztek. Jason elővett három konzervet, amely kinyitás után a levegő hatására magától felmelegedett. – Gyertek enni – hívta a társait. – Reggeli után fel kell nyergelnünk ezeket a behemótokat. Hatalmas étvággyal estek az ételnek. Amint jóllaktak, Jason kiosztotta a feladatokat. – Méta, ásd el a konzerveket, én addig ellenőrzöm a szekérre rakott holmikat. Grif, te pedig szedd össze egy kosárba a moropok trágyáját. Semmit sem szabad elpocsékolnunk. – Mit csináljak?! – kelt ki magából Grif. Jason elmosolyodott, és az ürülékre mutatott. – Össze kell szednünk, a napon majd kiszárad; ezentúl azzal rakunk tüzet. – Megfordult, és a szekér felé indult, ügyet sem vetve a fiú dünnyögésére. Igyekeztek megfigyelni, hogyan pakolják fel felszerelésüket a nomádok, hogyan nyergelik fel állataikat, mégis mindez rendkívül nehezen sikerült. A moropok engedelmes, bár rendkívül buta állatoknak bizonyultak, és csak az egyértelmű jelzéseknek engedelmeskedtek. Mire a kis csapat útra kelt,
mindannyian hullafáradtak voltak. Jason vezette a menetet, mögötte haladt Méta, Grif pedig a szekéren üldögélt, és gyakran hátrapillantott, hogy a kecskék követik-e őket. Ezeket az állatokat nem kellett megkötni, önszántukból maradtak az emberek közelében, mivel az áhított sót csak gazdájuktól várhatták. Kora délutánra feneküket alaposan feltörte a nyereg, amikor megpillantottak egy kisebb porfelhőt a horizonton, amely szemmel láthatóan feléjük közeledett. – Maradjatok nyugton, és tartsátok készenlétben a fegyvereiteket! – figyelmeztette őket Jason. – Majd én beszélek velük. Igyekezzetek elsajátítani a nyelvjárást! Amint a moropon vágtató csapat közelebb ért hozzájuk, Jason felemelte a kezét, és megállította társait, bár a hatalmas állatot visszafogni neki sem volt könnyű. Még az egyértelmű jelzésekkel is elég nehezen birkózott meg a monstrum babszemnyi agya. Jason az ölébe fektette a kardot, és Métára pillantott. A lány ösztönösen az oldala mellett tartotta a kezét, készen arra, hogy pisztolyát előrántsa. De az szerencsére a ládában volt. A lovasok egy pillanat alatt lefékezték vágtató állataikat, és megálltak közvetlenül előttük. A vezérük egy félszemű, fekete medve volt. Beesett, vörös szemürege arra utalt, hogy szemét kivájták. Fémsisakját valami hosszú fogú rágcsáló koponyája díszítette. – Mi a neved, vándorénekes? – kérdezte a félszemű, szöges buzogányát áttéve egyik kezéből a másikba. – Hová tartasz? – Jason vagyok, a legendák és történetek tudója. Temuchin táborába igyekszem. Hát te? A férfi megköszörülte a torkát, majd büszke tartással
kijelentette: – Shanin vagyok, a patkánytörzsből. Mit mondasz a patkányoknak? Jason nem tudta, az ember mit mondhat a patkányoknak, de azt megfigyelte, hogy a többi harcos sisakját is patkánykoponya díszíti. Nyilván ez törzsük jelképe. Oraiel nem viselt semmiféle jelképet, tehát a vándorénekesek kimaradnak a törzsi viszálykodásból. – Dicsőség a patkányoknak! – próbált Jason improvizálni. – A patkányok a legjobb barátaim. – Harcolnál patkányok ellen? – Soha! – felelte azonnal Jason. Shanin láthatóan elégedett volt a válasszal; retkes körmeivel sárga fogait kezdte piszkálni. – Mi is Temuchin táborába igyekszünk. Úgy hallottuk, Temuchin összetűzésbe került a hegyvidéki menyétekkel, ezért csatlakozni akarunk hozzá. Tartsatok velünk! Este szívesen hallgatnám az éneked., – Én is gyűlölöm a hegyvidéki menyéteket. Veletek tartunk, és este énekelni fogok nektek. A lovasok megfordultak, és elporoszkáltak; Jason kis csapata pedig követte őket. Hamarosan rengeteg moropot pillantottak meg, amelyek hosszú oszlopot alkotva haladtak. Körülöttük kecskék legelésztek. Jasont a felvert por köhögésre ingerelte; alig tudott beszélni. – Amint a törzshöz csatlakozunk, kössétek meg a kecskéket, nehogy elkeveredjenek a többi között! – Te nem akarsz segíteni ebben a műveletben? – kérdezte Méta. – Szívesen tenném, de ez egy olyan világ, ahol férfiuralom van. A női egyenjogúságot itt még nem
vezették be. Az asszonyokat állati sorban tartják. Ha segítenék, rögtön gyanút fognának. Késő délután a barbár horda letáborozott. Jasonék számára már így is túl hosszúra nyúlt a nap. Feneküket teljesen feltörte a nyereg, örültek, hogy leszállhatnak, és járkálhatnak egy kicsit. Méta és Grif megkötötték a kecskéket, Jason közben körülnézett a táborban. Egy kőből kirakott síremlék jelezte a kút helyét. Megfigyelte, hogy a kúthoz csak a férfiak és a fiúgyermekek járulnak. A víz nemhez kötött tabu lehetett ezen a félsivatagos sztyeppén. A síremlék mellett lévő kút fémfedelét rendkívül nehezen tudták eltávolítani. Az idők folyamán teljesen megrozsdásodott a zárszerkezet, ezért alaposan be kellett zsírozni, és úgy is csak nagy erőfeszítések árán sikerült felemelni a fedelet. A kút egy méter átmérőjű lehetett, és hihetetlenül mély. Oldalait szabályosan kifaragott kövekből rakták ki, és bámulatos pontossággal illesztették őket egymáshoz, malter vagy más kötőanyag nélkül. Az eltelt évszázadok mégsem tettek semmi kárt bennük. Jason tisztelettel adózott a hajdani építőmestereknek. A kútból rendkívül primitív módszerrel nyerték ki a vizet. Bőrszíjon leengedtek egy vödröt, és amint megtelt, felhúzták. A kúthoz egyszerre egyetlen ember fért hozzá. Rendkívül kimerítő munka volt, ezért a férfiak folyton váltották egymást. Közben a fiúgyerekek a sátrakhoz hordták a vizet. Hamarosan Jason is sorra került, majd visszament társaihoz, és megnézte, hogyan halad a sátor építése. A kecskéket már összeszedték; Grif éppen a sátor vázát próbálta felállítani. Jason előkotorta a lantot az
egyik zsákból, majd leült, és pengetni kezdte a húrokat. Éppen mellettük ment el a nomád férfi, és érdeklődve figyelte Jason tevékenykedését, de ő úgy tett, mintha nem venné észre. Eszébe jutott egy régi hajósének dallama; megpróbált kitalálni hozzá valami szöveget. – Erős asszony, csak buta – jegyezte meg a nomád férfi, határozott érdeklődést mutatva Méta iránt. – Még egy sátrat sem tud felállítani. Jason nem tudta, mit válaszoljon, de a férfi arcán látta a mohó vágyakozást. – Szükségem van egy erős asszonyra. Adok érte hat kecskét. Jason azonnal észrevette, hogy a barbár nem csupán Méta erejét csodálja. A nehéz munka közben ugyanis a lány levette magáról a nehézkes prémöltözetet. Karcsú teste sokkal vonzóbb volt, mint a tenyeres-talpas nomád asszonyoké. Csillogó fekete haja kibomlott, hófehér fogai elővillantak piros ajkai közül. – Nem való neked – mondta Jason. – Mindig későn alszik el, túl sokat eszik, és nagyon sokba kerül. Én magam is tizenkét kecskét adtam érte. – Tőlem kapsz tízet – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon a férfi, majd megragadta Méta karját, és magával akarta vonszolni a lányt. Jason megborzongott a küszöbönálló események gondolatától. A nomád asszonyok bizonyára megszokták, hogy tárgyként kezelik őket, de Méta nem. Jason várta, mikor robban ki a harc, de nem ez történt. A lány könnyedén kiszabadította karját, majd visszatért a munkájához. – Gyere! – szólt oda Jason a férfinak. – Igyekezett barátságos hangjával feloldani a feszültséget. Gyere,
igyál velem! Van egy palack erős achadhom. De már túl késő volt. A harcost felbőszítette, hogy egy asszony szembe mert szegülni vele. Öklével halántékon csapta a lányt, majd újabb ütésre emelte a kezét. Méta a váratlan ütés erejétől elesett. A nomád hátracsavarta a feltápászkodó lány karját, és újból meg akarta ütni a védtelen teremtést, de Méta homloka teljes erővel lecsapott a barbár ádámcsutkájára. A férfi azonnal elengedte, érdes hangon köhögni kezdett, miközben szája sarkából vér szivárgott. Övéből előhúzta hosszú kését, és gonosz tekintettel közeledett áldozatához. Amint a barbár felfelé szúrt, Méta összekulcsolt ujjai megállították a csuklóját, majd egy gyors csavarás, és a kés a földre esett. Ennyiben hagyhatta volna az ügyet, de ő vérbeli pyrruszi volt. Még a levegőben elkapta a földre hulló kést, és a férfi bordái közé döfte, átszúrva a tüdőt és a szívet. A nomád már halott volt, amint a földre zuhant. Jason az acélládán ült, ujjait a nyitószerkezeten tartva. A véres jelenetnek rengeteg szemtanúja akadt, és most halkan sugdolództak. Végül az egyik asszony odament a földön fekvő alakhoz, és szemügyre vette. – Halott – jelentette ki, majd csodálkozó szemekkel nézett Métára. – Gyertek ide azonnal! – kiáltotta Jason pyrruszi nyelven, amit a törzsbeliek nem érthettek. – Vegyétek el a fegyvereiteket, és maradjatok készenlétben. Ha komollyá válik a helyzet, altatógázt fogunk alkalmazni, és bevetjük a sugárfegyvereinket is. De akkor ki kell irtanunk, vagy el kell vinnünk a bázisra az egész törzset. Tehát ezt csak végszükség esetén tehetjük. Shanin közeledett feléjük egy csapat harcossal,
félrelökdösve útjukból a bámészkodókat. Csodálkozva nézett a halottra. – Az asszonyod megölt egy harcost annak saját késével? – Igen, de a harcos magának kereste a bajt. Ő támadt az asszonyra, és el akarta innen vonszolni. Ő csak védekezett. Kérdezz meg bárkit! – A tömeg egyetértőén felmorajlott. A vezér inkább meglepettnek tűnt, mint mérgesnek. Hol a halottra pillantott, hol Métára. Azután a lányhoz lépett, megfogta az állat, és elforgatva a fejét, alaposan szemügyre vette. Jason látta, hogy Méta keze ökölbe szorul, de még uralkodik magán. – Melyik törzshöz tartozik? – kérdezte Shanin. – Egy nagyon távoli törzshöz. Messze északon, a hegyek lábánál élnek. ...Pyrrusziaknak hívják őket. Nagyon kemény harcosok. – Sohasem hallottam róluk – dünnyögte Shanin. Agya feltehetően olyan kapacitású lehetett, mint egy adatbank. – Mi a totemállatuk? Mi is lehetne, tűnődött Jason. Patkány vagy menyét kizárva. Milyen állat él a hegyekben? – Sas – jelentette ki bizonytalanul Jason. Egyszer látott valami sashoz hasonló madarat körözni magasan az űrhajó felett. – Nagy erőt sugárzó totem – mondta lenyűgözve Shanin. Azután megint a halottra nézett. – Volt egy moropja és néhány prémje. De asszonyé nem lehet a tulajdona. Gonosz szemekkel bámult Jasonre, miközben a javaslatára várt. A válasz roppant egyszerűnek tűnt: asszony nem
birtokolhat semmit, mivel maga is tulajdon. És a szokás értelmében a vesztes minden vagyona a győztest illeti. Senki se vesse Jason dinAlt szemére, hogy kicsinyesen viselkedett egy rossz morop és néhány ócska szőrme tulajdonjogát illetően. – A halott minden vagyona természetesen a tiéd, Shanin, hiszen te vagy a törzs vezére. Eszembe sem jutna megtartani a halott vagyontárgyait. Az asszonyt pedig megbüntetem tettéért még ma éjjel. Ez volt az a válasz, amit Shanin áhított. Elégedetten indult a szállása felé. A válla fölött még visszakiáltott: – Nem lehetett valami jó harcos, ha egy asszony elbánt vele. De van két fivére. Jasont sokáig foglalkoztatta ez a megjegyzés. A tömeg hamarosan szétoszlott, magukkal vitték a halottat is. Méta és Grif közben elkészítették a sátrat. Azután minden holmijukat behordták. Jason kiküldte Grifet, hogy hozza a kecskéket egészen a sátor közelébe. A gyilkosság még komoly problémákat okozhat. Így is történt, de még hamarabb, mint gondolta. Néhány tompa puffanás és egy sikoltás hallatszott odakintről. Mire kiszaladt, az események nagy része már lezajlott. Féltucatnyi kölyök, nyilván a halott rokonai, bosszút akart állni Grifen. Legtöbbjük nagyobb és erősebb volt nála. Bizonyára azt tervezték, hogy hirtelen lerohanják, jól elverik, azután sietve odébbállnak. De tervük nem vált be. Hárman lefogták, hogy a többiek nyugodtan üthessék. De a háromból kettő eszméletlenül feküdt a földön. A pyrruszi fiú összeütötte két fogvatartója fejét, a harmadik pedig egy erőteljes rúgástól vonyítva hempergett a
földön. Grif éppen a negyedik nyakán térdelt, miközben megpróbálta kitörni az ötödik támadó lábát. A hatodik menekülni akart, és Grif a kése után nyúlt, nehogy a fiú messzire juthasson. – Hagyd a kést! – szólt rá Jason. – Már így is elég nagy bajba kerültünk. Nem hiányzik még egy gyilkosság. Grif még egyszer beletérdelt a földön fekvő fiú nyakába, azután felállt, és leporolta magát. Az egyik szeme kissé megkékült, és az inge ujja elszakadt, de ettől eltekintve teljesen sértetlen volt. A támadók lassan elvánszorogtak a harctérről. Jason bevezette a fiút a sátorba, ahol Méta vizes borogatást tett a szemére. Jason befűzte a sátor bejáratát. A két pyrruszi még mindig feszülten várakozott. – Azt hiszem, elég nagy hatást gyakoroltunk a helybéliekre... – jegyezte meg.
8 Bár kardjuk csillogott a fényben, Sok harcos mégis halálát lelte, Nyilaik zizzenése Azt parancsolta az idegeneknek, Hogy elhagyják ezt a földet... – Temuchin nevében szólok hozzátok, mivel Ahankk vagyok, az ő kapitánya – jelentette ki a harcos, amint Shanin sátrába lépett. Jason félbeszakította a „Repülő Idegenekről szóló balladáját”, és a látogató felé fordult. A férfi díszes öltözéket, csillogó vértezetet és sisakot viselt, melyet durván csiszolt drágakövek ékesítettek. Határozott léptekkel Shanin elé ment. – Mit akar Temuchin? – kérdezte hűvösen Shanin. – Hallani akarja a Jason nevű dalnokot. Azonnal velem kell jönnie. Shanin szemei résnyire szűkültek. – Most éppen nekem énekel. Amint befejezi, elviheted Temuchinhoz. Folytasd a balladát! – fordult Jason felé. A nomád főnökök rendkívül konok emberek voltak. Temuchin tisztjei viszont ismerték a meggyőzés módját. Ahankk éles füttyszavára egy csapat jól felfegyverzett harcos nyomult a sátorba, és fenyegetőn körülvették Shanint. Az érv hatásosnak bizonyult, a főnök beleegyezően bólintott. – Már amúgy is untam – jegyezte meg. – Inkább iszom egy kis achádhot valamelyik asszonyommal.
A szabadba érve Jason a sátra felé indult, de a tiszt megállította kinyújtott karjával. – Temuchin azt parancsolta, hogy azonnal vigyelek elé. Ne ellenkezz! – Vedd le rólam a kezed! – figyelmeztette Jason a tisztet olyan halkan, hogy a katonák nem hallhatták. – A sátramba megyek, hogy felvegyem a legszebb öltözékem, és kicseréljem a hangszer elszakadt húrját. – Azonnal velem jössz! – parancsolta Ahankk, meglökve Jasont. – Először a sátramba megyek. Itt áll a közelben – felelte Jason most már hangosan. A kapitány keze még mindig Jason vállán pihent, hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon. Megragadta a kapitány hüvelykujját. Két G-hez edződött izmai olyan erővel húzták meg a harcos hüvelykujját, hogy a férfi azt hitte, menten kiszakad a kezéből. A kapitány a kardja után kapkodott, de Jason éppen a jobb kezét kínozta. – Ledöflek a késemmel, ha megmoccansz! – suttogta Jason, és a meglepett tiszt oldalához nyomta a lant csontból készült nyelét. – Temuchin azt parancsolta, hogy vigyél hozzá, nem pedig azt, hogy megölj! Biztosan mérges lesz, ha tudomására jut, hogy harcoltunk. Nos, mit szólsz ehhez? A kapitány még küszködött egy darabig, azután dühösen elengedte kardja markolatát. – Jól van, menjünk a sátradhoz, de tisztességes ruhát vegyél magadra ezek helyett! – parancsolta fennhangon. Jason elengedte az ujját, majd elindult a sátra felé. A tiszt mellette lépkedett, fájós ujját dörzsölgette, és tekintetéből szinte sütött a gyűlölet. Jason vállat vont. Szerzett magának egy újabb ellenséget, de mindenképpen
előbb a sátorba kellett mennie. A vándorlás Shanin törzsével fárasztó volt, de eseménytelen. A halott rokonaival nem akadt több problémájuk. Az út során Jason továbbfejlesztette dalnoki képességeit, miközben alkalma nyílt megfigyelni a nomád nép szokásait. Hamarosan elérték Temuchin törzsét, és már egy hete ott táboroztak. A tábor nem volt túlságosan rendezett. Mindenki ott verte fel a sátrát, ahol akarta. A közelben csordogált egy piszkos vizű patak, amelyet a nomádok folyónak neveztek. Temuchin táborának központi részét egy erősen militarizált mag alkotta, de Jason azon belül még sohasem járt. Őszintén szólva nem is vágyott rá. Egyelőre megelégedett a peremvidék tanulmányozásával. Aggasztotta, hogy Temuchin egyszer már látta őt közelről, és a hadúr olyan embernek tűnt, akinek jó a memóriája. Bár Jason bőre most sokkal sötétebb volt, és azóta hatalmas bajuszt növesztett, amely kétoldalt az álláig ért. Teca pedig egy apró műtéttel megváltoztatta az orrának alakját. Remélte, hogy mindez elegendőnek bizonyul. Már csak azt szerette volna tudni, vajon a hadúr mit hallott róla. – Felkelni! – kiáltotta Jason, amint a sátorba lépett. – A nagy Temuchin színe elé fogok járulni, és díszes öltözetet akarok felvenni. Méta és Grif hűvösen nézett az ajtónyílásban álló harcosra. – Tegyetek úgy, mintha mély megtiszteltetésnek tekintenétek a látogatását! – mondta Jason pyrruszi nyelven. – Kínáljátok meg itallal! Kössétek le a figyelmét! Ahankk elfogadta az italt, de szemét egy pillanatra
sem vette le Jasonről. – Cseréld ki az elszakadt húrt a lanton! – parancsolt rá Jason a fiúra, majd hozzátette: – És őrizd meg a hidegvéred, ha néha meglöklek. Ez is hozzátartozik a színjátékhoz. Grif hozzálátott a húr kicseréléséhez, Jason pedig egy ládából előhúzta ünneplő ruháját meg egy apró tárgyat, amelyet észrevétlenül a dzsekijéhez rögzített. – Magamhoz vettem egy adóvevőt – közölte társaival pyrruszi nyelven. – Maradjatok állandó kapcsolatban velem. Nem tudom, hogyan fog zajlani a találkozásom Temuchinnal, de készüljetek fel mindenre! Ha valami balul ütne ki, azonnal el kell tűnnünk innen. Magára öltötte a dzsekit, arcát friss krémmel kente be, azután rákiáltott a fiúra a nomádok nyelvén: – Add ide a lantot! Ha bármi ostobaságot tesztek a távollétemben, megverlek benneteket! Laza alakzatban vágtattak, és pusztán véletlennek tűnhetett, hogy Jasont minden oldalról katonák vették körül. Vajon mit hallott róla Temuchin, és miért akarja látni? De a találgatás értelmetlennek látszott, ezért Jason felhagyott vele, és inkább a tábor központját kezdte tanulmányozni. A nap éppen akkor tűnt el a sátrak mögött, amikor a tábor militarizált magjához értek. Itt a sátrak szabályos alakzatban helyezkedtek el. Bármerre nézett, mindenütt őrszemeket látott. Jasonnek nem volt szüksége térképre, hogy rájöjjön, melyik a hadúr sátra. Leszállt a moropról, hóna alá fogta a lantot, és követte a kapitányt. Közben ügyes mozdulattal szájába csúsztatta a parányi dentifont, és nyelvével az egyik zápfogához rögzítette. A nyál hatására a műszer azonnal működni kezdett.
– Hallotok engem? – suttogta. Az ügyes kis készüléket úgy konstruálták, hogy a hangerőt önmaga szabályozza. A suttogást akár kiáltássá is erősíthette. A készülék párját a fülébe helyezte, amelyben most Méta hangja hallatszott, kizárólag az ő számára. – Tiszta és érthető az adás – közölte a lány. – Lépj be – kiáltott rá Ahankk, és meglökte Jasont. De ő figyelmen kívül hagyta a kapitány durvaságát; szótlanul közelebb ment a hatalmas sátor közepén álló magas támlájú trónhoz. Temuchin éppen két tisztjével beszélt valami fontos dologról, Jasonnek közben alkalma nyílt szemügyre venni a sátor berendezését. Döbbenten ismerte fel, hogy a hadúr trónszéke eredetileg egy traktor ülése volt, amelyet cserzett bőrökkel vontak be, és csontdarabokkal díszítettek. Egyértelmű bizonyítéka, hogy a bányatársaság expedícióját Temuchin pusztította el. Amint Jason közelebb lépett, Temuchin kifejezéstelen arccal nézett rá. Jason meghajolt előtte. Szeme sarkából folyton a hadúr arcvonásait figyelte. Vajon Temuchin felismerte? Hirtelen úgy érezte, hogy az orrműtét és a bajusz nem szolgál megfelelő álcaként. Jobban el kellett volna változtatnia a külsejét. Előbb-utóbb bizonyára felismeri. Jason felegyenesedett, és észrevette, hogy a hadúr fagyos tekintete még mindig őt vizsgálja. De Temuchin nem mondott semmit. Jason tudta, hogy csendben kell várnia, hogy a hadúr szólaljon meg először. De miután a kínosra nyúlt csendet senki sem törte meg, vette a bátorságot, és beszélni kezdett. – Hívattál, nagy Temuchin. Megtisztelve érzem magam. Óhajtod, hogy énekeljek neked?
– Nem – felelte hűvösen Temuchin. Jason szemöldöke a homloka középére kúszott a meglepetéstől. – Ne énekeljek? Akkor mit akar a hadak ura egy szegény dalnoktól? Temuchin hűvösen végigmerte. – Információt – jelentette ki Temuchin. Ugyanebben a pillanatban meghallotta Méta hangját is. – Jason, azt hiszem, baj van. Katonák vették körül a sátrat, és azt kiabálják, hogy menjünk ki, különben megölnek minket. – A dalnok kötelessége, hogy tudását átadja a többieknek – mondta fennhangon. Azután lehajtott fejjel suttogni kezdett pyrruszi nyelven. – Ne használjátok a sugárpisztolyokat! Tartsatok ki, amint tudok, segítek. – Mi volt ez? – kérdezte fenyegetőn Temuchin. Ez a motyogás? – Semmi, uram, csak rossz szokás. Amikor ideges vagyok, egy régi vers sorait mormolom magamban. Temuchin hátradőlt a karosszékben. Nyilván tisztában volt azzal, hogy Jason nem sokat fog elárulni a kihallgatás során. Jason gondolatait viszont az kötötte le, hogyan segíthetne Metán és Grifen. – A katonák betörtek a sátorba! – sikoltotta Méta. – Beszélj nekem a pyrruszi törzsről! – utasította Temuchin. Jason homlokán gyöngyözni kezdett a veríték. Temuchinnak beépített embere lehetett a patkánytörzsben, vagy maga Shanin szolgáltatta az információt. Talán társait a halott rokonai támadták meg, hogy távollétében bosszút álljanak a lányon. – Pyrrusziak? Olyan törzs, mint a többi. Mit akarsz tudni róluk?
– Micsoda? – ugrott fel Temuchin a helyéről, kardja után kapva. – Te mersz kérdést feltenni nekem? – Jason...! – Várj, nem úgy gondoltam! – Jason érezte, amint az izzadságcseppek végigfolynak az arcán. – Rosszul fejeztem ki magam. Természetesen elmondok mindent, amit róluk tudok. Csupán az iránt érdeklődtem, mit szeretnél tudni leginkább. – Sokan vannak, karddal és pajzzsal felfegyverkezve. Mindannyian Grifre támadnak... – Még sohasem hallottam erről a törzsről. Merrefelé élnek? – Távol, az északi hegyek között... – Grif a földön fekszik, nem bírok velük...! – Mit rejtegetsz előlem, dalnok? Bizonyára nem ismered Temuchin törvényét. Jutalmat érdemelnek, akik velem vannak, halál az ellenségeimre. És lassú halál vár azokra, akik megpróbálnak elárulni. – Lassú halál? – ismételte Jason. Feszülten figyelt, de nem hallotta többet a lány hangját. Temuchin is gondolataiba mélyedve hallgatott. – Úgy tűnik, nem tudsz túl sokat, dalnok. És valami nincs rendben körülötted. Mutatok neked valamit, ami majd megoldja a nyelved. – Intett az egyik tisztnek. – Hozzátok be Daeit! Jason ismét a sátor neszeire figyelt, de már nem hallott semmit. Amint felpillantott, egy borzalmas módon megkínzott embert látott maga előtt. Nyakán szorosra húzott bőrszíj feszült. De a férfi mégsem próbálta meglazítani, bár nem is tudta volna. Ujjai helyén csak véres csonkok látszottak. Lábujjait ugyanúgy levágták. – A lassú halál – jegyezte meg Temuchin, Jasont
figyelve. – Daei elhagyott engem, hogy a menyét klánnal harcoljon. Mindennap levágjuk egy végtagját. Már hosszú ideje van itt. Most kapja meg a mai büntetését. Kezét a magasba emelte. A katonák lefogták a férfit, bár az nem mutatta ellenállás jelét. Testét a földhöz préselték, kezeit, lábait lefogták, és vékony bőrszíjjal elszorították a boka és a csukló fölött. Azután egy katona lépett közelebb, majd baltával levágta az áldozat egyik kezét. Azután módszeresen tovább haladva a másikat is, végül bokából mindkét lábfejét. – Mint magad is láthatod, két nap alatt véget lehetne vetni a szenvedéseinek – mondta Temuchin. – Persze, ha elég erős, hogy bírja addig. Talán három nap múlva kegyes leszek hozzá... de az is lehet, hogy nem. Állítólag volt, aki csaknem egy évig bírta. – Nagyon érdekes – jegyezte meg Jason. – Már hallottam erről a szokásról, de kiment a fejemből. – Érezte, hogy mondania vagy tennie kell valamit, mégpedig sürgősen. Odakintről moropok patacsattogása hallatszott. – Hallottad ezt? Egy sípszó hangzott! – Megőrültél? – kérdezte Temuchin zavartan. Intett az embereinek, akik kivitték az eszméletlen férfit a sátorból, a levágott végtagokat pedig odébb rugdosták. – Sípszót hallottam – ismételte meg Jason a bejárat felé pillantva. – Ki kell mennem. Rögtön visszajövök. A sátorban lévő tisztek döbbenten néztek egymásra. A kihallgatásról senki sem távozhatott csak így egyszerűen. – Egy pillanat, és visszajövök. – Megállni! – kiáltott rá Temuchin. De Jason akkor már a bejáratnál volt. Az őr fel akarta tartóztatni, de Jason félrelökte a vállával, és már kinn is volt a
szabadban. A külső őrök nem tartóztatták fel, mivel ők nem tudták, mi történik odabenn. Jason egyenletes, de szapora léptekkel elindult, és azonnal jobbra kanyarodott, majd eltűnt a hatalmas sátor mögött, mire üldözői kiözönlöttek. Ügyesen kerülgetve a magas sátrakat egyre jobban eltávolodott üldözőitől. Azután hatalmas kanyart leírva visszatért megint a bejárathoz. Az üldözők kiáltásai éppen az ellenkező irányból hallatszottak. Nyugodt léptekkel bement Temuchin sátrába. A hadúr döbbenten ugrott fel a helyéről, és előrántotta kardját. – Hűséges szolgád vagyok, Temuchin – jelentette ki Jason, karba tett kézzel. – Azért jöttem vissza, hogy figyelmeztesselek, törvénysértéseket követnek el a törzsedben. Temuchin mozdulatlanul állt, még kardját sem engedte le. – Beszélj gyorsan! Az életed a kezemben van. – Tudom, hogy nem tűröd alattvalóid önkényeskedését. Az egyik szolgám önvédelemből megölt egy harcost, és a patkánytörzs tagjai bosszút akartak állni rajta. Ezt eddig nem tehették, mivel mindvégig mellette voltam. De ma este, mivel hívattál, kénytelen voltam magára hagyni. Mielőtt elindultam hozzád, megkértem egy megbízható embert, hogy figyelje a sátramat. Hamarosan egy csapat harcos rohanta le a szolgáimat. Az emberem azonnal ide sietett, és sípjával jelezte, hogy baj történt. Az imént azért kellett kimennem, hogy beszéljek vele... Nagy Temuchin, úgy tudom, itt csak te szolgáltathatsz igazságot, és a te törvényed egyformán vonatkozik mindenkire. Azt kérem,
tégy igazságot. Jason lábdobogást hallott a háta mögött. Üldözői visszatértek a bejárathoz. Hirtelen megtorpantak, amint észrevették a hadúrral beszélgető szökevényt. Temuchin leeresztette a kardját, és hegyét a poros földbe szúrta. Hosszasan nézett Jason szemébe, miközben a többiek mozdulatlanul, lélegzet-visszafojtva álltak. – Ahankk! – kiáltotta végül. – Vegyél magadhoz húsz embert, és vágtass a patkánytörzshöz... – Odavezetem... – szakította félbe Jason. Temuchin mélyet lélegzett, és fenyegető pillantást vetett rá. – Ha még egyszer az engedélyem nélkül mersz megszólalni, megöllek! – sziszegte. Jason némán bólintott. Érezte, hogy kishíján mindent elrontott. Temuchin megint a kapitányhoz fordult. – Vágtass azonnal Shaninhoz, és parancsold meg neki, hogy adják át neked a két szolgát. Valamint hozzátok ide a rendbontókat is. Ahankk mélyen meghajolt, majd távozott. Temuchin rosszkedvűen fel-alá sétált. Tisztjei diszkréten elhagyták a sátrat, vagy a bejárat közelébe húzódtak. Csak Jason állt mozdulatlanul, még akkor is, amint a dühös hadúr odalépett elé, és megrázta az öklét az orra előtt. – Vajon miért engedem meg neked mindezt? – mondta hűvösen. – Válaszolhatok? – kérdezte bátortalanul Jason. – Beszélj! – Azért hagytam el a sátradat, mert csak így győződhettem meg arról, hogy valóban igazságos uralkodó vagy.
Temuchin nem szólt egy szót sem, de szemei még mindig szikráztak a haragtól. – A dalnokok nem viselnek totemet, és egyik törzshöz sem tartoznak. De ez így helyes, hiszen örökösen vándorolnak egyik törzstől a másikig. Senkinek sem tartoznak hűséggel, sem engedelmességgel. Én a pyrruszi törzsben születtem, és amikor felnőtté váltam, elhagytam őket. Így lettem vándorénekes. Temuchin nem tette fel a nyilvánvaló kérdést, Jason pedig lehajtotta a fejét és folytatta. – Azért jöttem el tőlük, mert sokkal gyengébb voltam, mint a többi pyrruszi, ezért folyton kigúnyoltak. Temuchin először elmosolyodott, azután harsány nevetésben tört ki. Leült a trónjára, és vidáman nevetett. Katonái nem tudták mire vélni vezérük viselkedését. Jason fanyarul elmosolyodott, de nem szólt többet. Temuchin intett a szolgáknak, akik sietve hoztak neki egy kancsó achádhot, amit a fejedelem egyetlen hajtásra megivott. Utána nagyot csuklóit, majd megint felvette hűvös modorát. – Tetszik a történeted – mondta. – Azt hiszem, te rendkívül intelligens ember vagy. Túl intelligens. Egy napon ez okozza majd a halálodat. De most beszélj nekem a pyrrusziakról. – Az északi hegyvidéken élünk, a lankás domboldalak nagyszerű legelőt biztosítanak állataink számára. – Jason azóta gondolkodott ezen a történeten, amióta a nomádok közé került. Most kiderül, mennyire sikerült összehoznia. – Hiszünk az erőben mint a hatalom forrásában, de tiszteljük a törvényeket. Gyakran átjövünk a síkságra, és megölünk mindenkit, aki a hegyek közelébe merészkedik. A pyrrusziak toteme a sas, amely olyan erőt
sugároz, hogy egy pyrruszi asszony könnyedén megölt párviadalban egy síkvidéki harcost. Hallottuk Temuchin hírét, aki a pusztaság igazságos uralkodója, ezért eljöttem, hogy megtudjam, igaz-e ez a hír. Ha valóban olyan igazságos fejedelem vagy, amilyennek tartanak, a pyrrusziak szívesen csatlakoznának hozzád... Beszélgetésüket megszakították a kinti zajok. Moropok patacsattogása, kiáltozás. Jason gyenge hangot hallott a készülékből: Jason... Nem tudta, melyikük szólt, Méta vagy Grif. Ahankk és emberei léptek a sátorba, maguk előtt rugdosva a foglyokat. Egyikük csurom vér volt, a többiek látszólag sértetlenek. Azután behozták az eszméletlen Métát és Grifet, majd a földre dobták őket. Mindkettőjük testét sebek borították. Grif felnyitotta egyik szemét... – Jason – suttogta, azután megint visszazuhant az öntudatlanságba. Jason oda akart szaladni hozzá, de szerencsére eszébe jutottak a helyi szokások, és uralkodott magán. – Számolj be az eseményekről! – utasította Temuchin a kapitányt. Ahankk előrelépett és meghajolt. – Úgy tettünk, ahogy parancsoltad, Temuchin. A patkánytörzshöz vágtattunk, ahol Shanin elvezetett minket egy sátorhoz. Rövid küzdelem után lefegyvereztük őket. Senki sem menekült, de néhányan közülük elestek az összecsapásban. A két szolga még lélegzik, tehát életben vannak. Temuchin töprengve az állat simogatta. Jason megragadta a lehetőséget. – Megengeded, nagy Temuchin, hogy kérdezzek valamit? Temuchin szigorúan nézett rá, de azután beleegyezőn
bólintott. – Mi a büntetése annak, aki önkényesen ítélkezni mer? – Halál. Lehet más büntetés? – Akkor engedd meg, hogy egyben válaszoljak egy korábbi kérdésedre. Kíváncsi voltál, milyenek a pyrrusziak. Én vagyok közöttük a leggyengébb harcos. Ezért szívesen kiállnék bármelyik fogollyal párviadalra puszta tőrrel úgy, hogy a másik kezem lekötözitek. Az ellenfelemet ti választhatjátok ki, és olyan fegyvert kap, amilyet akar. – Nem rossz ötlet! – ragyogott fel Temuchin szeme. – Kötözzétek hátra a bal karomat – kiáltott Jason a katonáknak. A foglyokat úgyis kivégzik, egyikük halála legalább hasznos célt szolgálhat. Jasonben felébredt a lelkiismeret. Valamikor irtózott a haláltól, most viszont szinte kereste. Métára pillantott, aki eszméletlenül feküdt a földön. Előhúzta tőrét, és szembefordult ellenfelével. Ez a harci játék valósággal lázba hozta Temuchint. Az ellenfélnek kiállított barbár harcos vigyorogva bámult Jasonre. Vérszomjas tekintetéből sugárzott az ölni akarás. Jason nem lepődött meg, amikor Ahankk a saját kardját adta kölcsön a barbár vitéznek. A hűséges kapitány, aki az ellenségnek segít. Még biztosan élénken élt emlékeiben az ujjcsavarás trükkje, amiért most elégtételt szeretett volna venni. Jason kezébe fogta a széles pengéjű tőrt, de nem emelte a magasba, csak a combja mellett tartotta. Szokatlan formájú tőr volt, a hajdani „Bowie” késre hasonlított. Tenyérnyi széles pengéjét az egyik oldalon élesre köszörülték, míg a másik oldalon csak a feléig. A tőr legalább két kilót nyomott, és a legjobb minőségű acélból készült.
A barbár harcos magasra emelte kardját, és bősz csatakiáltással Jason felé rohant. Csapását semmiféle kés nem állíthatta volna meg. Jason azonban nyugodtan várakozott. Csak amint a kard lecsapott, akkor siklott ki előle egy villámgyors mozdulattal, és fél térdre ereszkedve, kivédte a tőrrel kard csapását. A kard iszonyú erővel csapott le, Jason úgy érezte, kiszakad a karja a helyéből, de sikerült megfékeznie a támadást. A kard viszont nem bírta ezt a megterhelést, és kettétört. Jason kihasználta a helyzetet, és a lendülettől erőredőlt férfi mellkasába döfte a kését. A barbár mozdulatlanná dermedt, majd szemei kifordultak. Jason kihúzta testéből a tőrt, a férfi pedig holtan rogyott össze. – Szeretném látni azt a tőrt – mondta Temuchin. – A hegyek között rengeteg ércet lehet találni, és rendkívül jó minőségű acélt tudunk előállítani belőlük – jegyezte meg Jason. Letörölte a vért a késről a halott ruhájába, majd átnyújtotta Temuchinnak, aki szakértő szemmel vizsgálgatta. Azután odaszólt a katonáknak: – Tartsátok a fejét annak a sebesültnek! Két katona lefogta a térdelő sebesültet, a harmadik belemarkolt a hajába, és leszorította a fejét, hogy nyaka szabadon maradjon. A sebesült megpróbált szabadulni, de néhány másodperc múlva belátta, hogy erőfeszítése hiábavaló. Temuchin közelebb ment hozzá, miközben a kés súlyát próbálgatta. Azután a penge megvillant a levegőben, és a kés lecsapott a fogoly nyakára. A vér kétméternyire spriccelt ujjnyi vastag sugárban, majd a test tompa puffanással a földre zuhant. A katona még
mindig kezében tartotta a levágott fejet, majd egy idő után elengedte. – Tetszik ez a kés – jelentette ki Temuchin. Megtartom. – Éppen neked akartam ajándékozni – mondta meghajolva Jason. – Sokat tudnak törzsed tagjai a régi tudományokról? – kérdezte Temuchin. – Nem többet, mint más törzsek tagjai – felelte Jason. – Ilyen acélt sehol sem készítenek. – Ez egy ősrégi titok, amely apáról fiúra száll. – Talán akadnak más titkok is... – A fejedelem hangja ismét hideggé és parancsolóvá vált. – Lehetséges. – Hallottam egy rég elfeledett titokról, amit „puskapornak” neveztek. Mit tudsz erről? Vajon mit? Jason megpróbált olvasni a fejedelem arckifejezéséből. Mit tudhat egy egyszerű vándorénekes ezekről a dolgokról? Ha ez csapda, mit feleljen rá?
9 Méta nem ellenkezett, amikor Jason egy vizes vászonnal letörölgette arcáról a port és a rászáradt vért. A medikit ellátta a fejsérüléseket még azalatt, míg a lány eszméletlen volt. A felső ajka két helyen felrepedt, és még mindig olyan gyengének érezte magát, hogy képtelen volt felkelni. Grif a gyógyszerektől mélyen aludt, a medikit gondoskodott a fiú sérüléseiről. – Azt hiszem, túl vagyunk a nehezén – mondta szomorúan Jason. – Jobb, ha pihentek egy kicsit. – Túl sokan voltak – suttogta Méta –, de mindent elkövettünk, amit lehetett. Először mindannyian a fiúra támadtak. Ügyes ötlet volt. Hamar elbántak vele, azután én következtem... Szörnyen nézhetek ki... Rövid küzdelem volt, nem is emlékszem mindenre. Az asszonyok furkósbotot tartottak a kezükben, és a lábam akarták kiütni. Legalább hármat megöltem közülük, de azután elestem. Másra már nem emlékszem. Mi történt tulajdonképpen? Jason elővett egy palack achadhot. – Kérsz? – kérdezte Métát, de a lány megrázta a fejét. Jason nagyot húzott a palackból. – Röviden összefoglalva az utolsó részleteket: elintéztem, hogy egy csapat katonát értetek küldjenek. A katonák elhoztak benneteket és a támadóitokat, akik azóta már valamennyien halottak. Az egyiküket én öltem meg párviadalban. De a késemet Temuchinnak kellett ajándékoznom, aki mindenáron szeretné
továbbfejleszteni a fegyverek előállításának technológiáját. Azt kérdezte, hogy a pyrrusziak ismerik-e a puskapor titkát. Azt feleltem, én még sohasem hallottam róla, de talán valamelyik pyrruszi többet tud mondani róla. Szerintem bevette, legalábbis egyelőre. Azt akarja, hogy holnap hajnalban pakoljuk fel az egész cuccot a kocsira, és költözzünk be a falu központjába. Elhagyjuk a patkánytörzset; valószínűleg nem fognak hiányozni! Nem tudom, a tábor központjában milyen szerepet szánnak nekünk; vendégek leszünk, vagy foglyok...? – Szörnyen nézhetek ki – suttogta a lány. – Tudod, hogy mindig szépnek talállak – mondta gyengéden Jason. Azután a medikit nyugtatóadagját a maximumra állította. A lány nem ellenkezett. Jasont elviselhetetlen bűntudat gyötörte. Úgy érezte, ő a felelős társai szenvedéséért. Nem kellett volna magával hoznia két ilyen fiatal teremtést erre a veszélyes útra. Azután arra gondolt, hogy itt még mindig százszor jobbak az életkörülmények, mint a Pyrruszon. Talán megmentette az életüket, amikor elhozta őket onnan. Fájó szívvel nézte a sebeiket, zúzódásaikat, majd betakarta őket néhány vastag prémmel. Másnap hajnalra a két pyrruszi annyira felépült, hogy nagyjából össze tudta pakolni a sátrat és a többi holmit. Jason és a katonák segítettek nekik, bár a harcosok eleinte vonakodtak az asszonyi munkától. Jason hamarosan elővezetett egy hatalmas palack achadhot, amitől a katonák mindjárt lelkesebben kezdtek tevékenykedni. Amint elkészültek, Jason felültette Métát és Grifet a szekérre. Gyilkos pillantásoktól kísérve hagyták el a falut.
Temuchin táborában annyi asszony szorgoskodott, hogy a férfiaknak nem volt más dolguk, mint ácsorogni és bámészkodni. Amikor senki sem látta, Jason szívesen segített Métának a házi munkákban, de sajnos magára kellett hagynia, mert Temuchin sürgősen hívatta. Amikor Jason a hadúr sátrához közeledett, a két őr tisztelettudón arrébb lépett, és beengedte. Az őrök már nyilvánvalóan ismerték, és sejtették, milyen megbecsülésben részesül. A fejedelmen kívül senki sem tartózkodott a sátorban. Temuchin a trónján ült, és a késsel játszadozott, amelynek pengéje csupa vér volt. Jason lába gyökeret vert. Mozdulatlanul figyelte, amint a fejedelem egy szemvillanás alatt elhajítja a tőrt, amely leterítette a sátorban lődörgő kecskék egyikét. – Rendkívül jó a súlyelosztása ennek a tőrnek – mondta Temuchin. – Jól lehet célba dobni vele. Jason némán bólintott. – Mondj el mindent, amit a puskaporról tudsz! – parancsolt rá Temuchin, miközben kihúzta a kést a kecskéből. – Nem sokat tudok róla. Temuchin fenyegetőn felemelte a kést. – Mondj el mindent, amit tudsz! Azonnal! Ha a hatalmadban van a puskapor, fel tudsz robbantani mindent nagy durranással ahelyett, hogy lassan elégetnéd. Tehát ez a megoldás kulcsa. Ha Temuchin azt hinné, hogy hazudik, akkor a kést már régen a hasába állította volna. A fejedelem biztosan hallott néhány történetet a puskaporról, és szeretné, ha a birtokában lenne ez a játékszer. – Bár még sohasem láttam puskaport, a régi legendák
említést tesznek pusztító erejéről. – Biztos voltam benne, hogy tudsz olyan dolgokat, amiket még nem mondtál el nekem. – Vannak olyan dolgok, amelyeket az emberek titokban tartanak, sohasem beszélnek róluk. De te vagy az én uram, ezért minden tudásommal segíteni szeretnélek. – Helyes. Erről sose feledkezz meg! Most pedig mondj el mindent, amit tudsz a mélyföldiekről! – Semmit sem tudok róluk – felelte döbbenten Jason. A kérdés valóban meglepte. – Ahogy senki más. De én éppen ezen akarok változtatni. Hallottam valamit a mélyföldiekről, és szeretnék többet megtudni róluk. Megtámadom őket, és te velem tartasz. Szükségem van a puskaporra! Készülj! Holnap délben indulunk. Te vagy az egyetlen, aki tudod, hogy ez nem egy egyszerű vadászat lesz. Ha beszélsz róla valakinek, megöllek! – Inkább meghalok, mint hogy eláruljam valakinek ezt a titkot. Jason visszatért a sátrába, és azonnal elmondott mindent Métának. – Nagyon különösen hangzik – jegyezte meg a lány, a tűz mellé kuporodva. Minden tagja sajgott az elszenvedett ütésektől. – Éhes vagyok, de már annyi erőm sincs, hogy a tűzre rakjak. Jason rálökött egy darab moroptrágyát a tűzre, de az még nem száradt ki eléggé, és csak sűrű füstöt keltett a sátorban. Jason köhögni kezdett. Tovább próbálkozott a tűz felélesztésével, miközben hangosan töprengett. – Hogyan akar lejutni egy tíz kilométer magas, függőleges falú szikláról? És vajon honnan hallott a
puskaporról? A füst megint köhögésre ingerelte. Csizmájával végül homokot lökött a parázsra. – A fene vigye el! Elég rossz bőrben vagytok, rátok fér egy kiadós étkezés. Mindjárt felbontok néhány konzervet. Méta felvett a földről egy harci bárdot, és a bejárat mellé húzódott, nehogy Jasont megzavarják, amikor kinyitja az acélládát. A férfi kivett néhány konzervet, majd a rádióra mutatott. – Éjfélkor lépj kapcsolatba Kerkkel, és tájékoztasd a fejleményekről! Itt valószínűleg biztonságban lesztek, de ha valami baj történne, azonnal értesítsetek, hogy szabadítson ki benneteket! – Itt maradunk, amíg visszatérsz – mondta a lány. Kanalát beledöfte az ételbe, és mohón enni kezdett. Míg társai ettek, Jason őrködött a bejáratnál. – Tegyétek vissza az üres konzervdobozokat a ládába. Majd egy megfelelőbb helyen elássuk őket. ...Bárcsak többet tehetnék értetek. – Ne aggódj miattunk! Tudunk vigyázni magunkra – próbálta megnyugtatni Méta. – Igen – helyeselt Grif. – Ez a bolygó nudli a Pyrruszhoz képest. Csak a kaja állati rossz. Jason szóra nyitotta a száját, de nem tudott mit mondani. Összepakolta a holmiját, amit magával akart vinni az útra. Fegyverként csupán egy harci bárdot és egy rövid kardot választott. Azután elbúcsúzott társaitól, és kilépett a sátorból. Amikor Jason felszállt a morop nyergébe, mintegy ötven harcost látott indulásra készülődni. Egyiküknél sem volt túl nagy felszerelés, amiből arra következtetett, hogy
nem indulnak hosszú túrára. A hűvös pillantások azt jelezték, hogy ő az egyetlen kívülálló a csapatban. A többiek valamennyien magas rangú tisztek és válogatott harcosok voltak. Amint a fejedelem az élre állt, kettes oszlopban megindultak. Ahogy a falut elhagyták, kemény vágtába kezdtek. Jason örült, hogy az utóbbi időben sokat edzette fenekét a nyeregben. Először kelet felé lovagoltak, de amint a tábor eltűnt mögöttük, és már senki sem láthatta őket, dél felé fordultak. Elérve a hegyvonulatot, a völgyek között kanyarogva folytatták útjukat. Körülöttük egyre magasabb és meredekebb sziklák emelkedtek. A levegő olyan dermesztővé vált, hogy Jason torkát szinte perzselte. De a többieket látszólag cseppet sem zavarta a fagyos levegő. Alkonyatkor rövid pihenőt tartottak, hideg ételt ettek, majd folytatták útjukat. Jason a pihenő alatt majdnem odafagyott a földhöz. Hamarosan egy rendkívül keskeny hágóhoz értek. Le kellett szállniuk a nyeregből, és kantárszáron vezették moropjaikat. Jason örült, hogy kicsit megmozgathatja elgémberedett végtagjait. A csillagok hideg fénye mutatta számukra az utat. Egy alkalommal Jason megpillantotta a tengert. Annyira megdöbbent, hogy majdnem hasra esett, mert amint megállt, a mögötte bandukoló morop nagyot taszított rajta. Tenger! Ez nem lehet a tenger. A kontinens közepén lehettek, ráadásul magasan a hegyek között jártak. Hamarosan felismerte, hogy összefüggő felhőréteget lát odalenn. A klíma is mintha megváltozott volna, a fagyos levegőt langyos légáramlatok váltották fel. A dél felől érkező meleg, páratelt levegő a hegyeknek ütközve
felemelkedett, és a magasban a hideg hatására kicsapódott belőle a pára. A hegycsúcsokat ezért állandó hó borította. A mélyföldet pedig vastag felhőréteg takarta. Ezért a mélyföld saját mikroklímával rendelkezett, amit ugyan nagyban befolyásolt a kontinens éghajlata és domborzata, de az eltérő viszonyok itt enyhítették a szélsőséges időjárást. A mélyföld bővelkedett csapadékban, sőt felszíni vizekben, és a levegő is sokkal melegebb volt, mint a kontinens többi részén. A hágó sziklapárkányban végződött, melynek oldalából kőépület emelkedett. Az erődítményhez hasonló épületet katonák őrizték. Temuchin magához hívatta Jasont. A hadúr épp egy darab szárított húst rágcsált, és a falatokat achadhdal öblítette le. Az ég már kezdett világosodni. – Fogjátok meg a moropom kantárát – parancsolta Temuchin, azután tovább indult. Jason és három tisztje követte. Temuchin kiment a párkány szélére, és lepillantott a hihetetlen mélységbe. Jasont leginkább a sziklapárkány szélére épített masszív szerkezet nyűgözte le. Hatalmas A betűre emlékeztető építmény állt ki az egyik sziklából, és emelkedett a mélység fölé. Legalább nyolc méter magas lehetett. A csúcsában tengelyen forgó kereket lehetett látni, amelynek hosszanti vájatában vastag kötél feküdt. A kötél egyik vége erős hálót tartott, a másik vége eltűnt a sziklák között. Nem kellett mechanikai zseninek lenni ahhoz, hogy valaki felismerje: ez egy lift. Jason a gondolataiba merülő Temuchinhoz fordult. – Ez az a szerkezet, melynek segítségével
leereszkedünk a mélyföldre? A fejedelmet szemmel láthatólag éppúgy bámulatba ejtette a gépezet, mint Jasont. – Igen – felelte Temuchin. – Bevallom, nem kis bátorság kell, hogy valaki leereszkedjen vele, de nekünk nincs más választásunk. Akik ezt építették és használják, a hermelintörzshöz tartoznak. Azt állítják, hogy gyakran leereszkednek rajta, és végigpusztítják a mélyföldet. Elbeszéléseik szerint odalenn fákat lehet találni, és a mélyföldiektől puskaport is szereztek. A hermelintörzs tagjai leeresztenek minket a mélybe. De a legapróbb rendellenességért az életükkel fizetnek. Mi megyünk le elsőként. – A kivégzésük mindenesetre nem segít rajtunk, ha valami elromlik. – Az ember arra született, hogy meghaljon. A sorsát senki sem kerülheti el. Micsoda bölcs fejedelem! Jason lenézett a hihetetlen mélységbe. Majd felpillantva észrevett egy csapat asszonyt és férfit a sziklák tetején, akik a kötelekkel foglalatoskodtak. – Húzódjatok hátrébb! – mondta Temuchin – Hadd végezzék dolgukat a hermelintörzs tagjai. – Parancsára katonái odébb húzódtak. Majd odaszólt az egyik tisztnek. – Tartsátok szemmel őket! Ha az árulás legkisebb gyanúja felmerül, vagy ha valami hibát követnek el, azonnal öljétek meg őket. A hermelintörzs tagjai szemmel láthatóan értették a dolgukat. Letisztították a kötelet, ellenőrizték az áttételeket, megzsírozták a tengelyeket. – Én megyek le elsőként – jelentette ki határozott hangon Temuchin, magára csatolva a nehéz vértezetet.
– Remélem, elég hosszú a kötél – mondta Jason, de hirtelen meg is bánta szavait, amint észrevette Temuchin pillantását. – Te leszel a következő, miután leküldted utánam a moropomat. Kössétek be a szemét, nehogy pánikba essen. Azután következel te, majd a moropod, és így tovább, szép sorjában. – Majd a tisztjeihez fordult: – Ti is hallottátok az utasításaimat! A hermelinek lassan felemelték a hálót, és a mélység fölé fordították. Azután folyamatosan engedni kezdték lefelé. Jason a párkány szélére lépett, és utánanézett. A fejedelem alakja egyre kisebb lett, majd eltűnt a felhők között. Jason sietve visszahúzódott. A kötél áttételeken ment keresztül, és a végét többen fogták, hogy a háló egyenletesen ereszkedjen. A kötelet tartók gyakran váltották egymást. – Miből készült ez a kötél? – kérdezte Jason az egyik hermelint, egy loboncos hajú férfit, aki a műveleteket irányította. – Egy lenti növény indáiból sodorjuk – felelte a férfi. – Talán szőlőinda? – Az, az: szőlő! A hegy lábánál nő. Nagyon erős indái vannak. Jason szeretett volna feltenni még néhány kérdést, de a hadúr közben földet ért, és a hermelinek sietve visszahúzták a kötelet. – A morop következik! – adta ki Jason a parancsot. Kivezették az állatot a sziklapárkányra. Kicsi, vörös szemei gyanakvón tekintettek körbe. A hermelinek ügyesen ráhelyezték a hálót, majd a szemét is bekötötték. De az állat megijedt, és tehetetlenül forgolódni kezdett. Patái szikrát hánytak a köveken. Szerencsére a
hermelinek már nagy rutinnal rendelkeztek. A kócos hajú férfi hirtelen előrelépett, és egy hosszú nyelű kalapáccsal homlokon vágta a kapálódzó moropot. Az állat izmai elernyedtek, majd a háló a magasba emelte az eszméletlen állatot. – Remek ütés volt – jelentette ki önelégülten a hermelin. – Nagyon szívósak ezek az állatok. Hamarosan magához tér, és akkor megint kapálódzni kezd. Még a kötelet is elszakíthatja. – Remélem, Temuchin nem áll közvetlenül alatta – jegyezte meg Jason. Amint az állat leért, és visszahúzták a kötelet, ő következett. Bátortalanul lépett a hálóba, gyomra összeszorult, amikor lassan ereszteni kezdték lefelé. Egy pillanatra lenézett, de azonnal becsukta a szemét, és a továbbiakban már csak a mellette elvonuló sziklafalat bámulta. Hamarosan elérte a felhőréteget, ahol semmit sem látott. A kimerültség erőt vett rajta, és néhány percre elszenderedett. Amikor felébredt, már a felszín közelében járt. Ruhája átázott az esőtől. Nem tudta, odalenn mi fogja várni. Ha a mélyföldiek a felhők ellenére észrevennék a közeledésüket, biztosan egy mindenre elszánt csapattal várnák őket. Amint földet ért, kimászott a hálóból. Körülötte minden nyirkos volt. Jason megpróbálta összeszedni a felszerelését. Magához vette a harci bárdot, és bizonytalan léptekkel elindult a sűrű esőben. – Tedd le a felszerelésed, és gyere utánam! – kiáltotta Temuchin. – Minek az a csatabárd? – Arra gondoltam, talán más is lehet itt rajtad kívül – felelte Jason.
– Menjünk – mondta Temuchin. Jason a fejedelem után indult, de lába beleakadta hálóba, és hasra esett. Szerencsére időben ki tudta szabadítani a lábát, mert a hálót elkezdték felhúzni. – Erre – parancsolt rá Temuchin, miközben Jason éppen megpróbált felállni. A talaj rendkívül csúszós volt, csizmájukat vastagon borította a sár. Temuchin egy tíz méter magas sziklatömb mögé vezette. – Innen figyeld, ahogy a moropod leérkezik. Azután ébressz fel. Az én moropom a túloldalon legelészik. Ügyelj rá, nehogy elkószáljon! – Temuchin választ sem várva leheveredett egy viszonylag száraz helyre, és magára húzott egy takaró nagyságú prémet. Jason leült egy nedves sziklára, és türelmesen várakozott. A párás levegőtől nem látott messzire. Halotti csend vette körül, melyet csupán a sziklákra hulló esőcseppek nesze tört meg. A morop szemmel láthatóan élvezte a szokatlan jelenséget. Jason hamarosan meghallotta saját moropjának hangját a magasból. Megérintette Temuchin vállát, és a hadúr egy pillanat alatt tökéletesen éberré vált. A morop már csak néhány méternyire lehetett a földtől, amikor kezdett magához térni. – Siessünk, mielőtt felébred! – mondta Temuchin. Az állat megpróbálta felemelni a fejét, majd visszaejtette. – Szabadítsuk ki a hálóból! – kiáltotta a fejedelem. A háló alsó részét szíjak kötötték össze, amelyeket gyorsan szét lehetett kapcsolni. Amint Jason az utolsó szíjat is kicsatolta, a morop magához tért. A behemót állat felállt, megrázta magát, majd csatlakozott társához. A nap hátralévő része a katonák és állataik leeresztésével telt. Jason egyre rutinosabban bontotta ki a
csatokat, miközben Temuchin egy esővédett helyen szundikált. Legszívesebben Jason is lefeküdt volna aludni, de nem merte megkockáztatni. A leérkező katonák sorra nyugovóra tértek, csupán Ahankk maradt fenn őrködni. Összesen huszonöt morop és huszonhat katona ért földet, amikor a folyamatnak váratlanul vége szakadt. A katonák, Ahankk kivételével valamennyien aludtak. A kapitány hirtelen felkiáltott, amint a levegőből egy hatalmas árny vetődött rájuk, mint valami óriás denevér. De a hatalmas test tőlük néhány méterre nagy puffanással a földre zuhant. Csupán az elszakadt kötél kígyózott még a levegőben. Temuchint nem kellett felkelteni. Amint a morop becsapódott a földbe, a hadúr már ébren volt. Egy pillantást vetett az állat szétroncsolódott testére, azután magához intette egyik tisztjét. – Vonszoljátok el innen minél messzebbre a tetemet! – mondta Temuchin. Miközben a katonák eleget tettek a parancsnak, a hadúr ismét Jason felé fordult. – Ezért küldtem le először egy embert és utána a moropot. A hermelinek figyelmeztettek, hogy a kötél előbb-utóbb elszakad. Várhatóan nyilván a nagyobb súly alatt. – Az elkopott kötél persze elszakadhatott volna egy ember súlyától is – jegyezte meg Jason. – Ezért ereszkedtél le te elsőként. Jó hazárdjátékos lennél! – Jó hazárdjátékos vagyok – felelte csendesen Temuchin. – A hermelineknek maradt még egy tartalék kötelük. Megparancsoltam nekik, hogy helyezzék fel, és amint elkészültek, eresszenek le egy katonát, aki majd itt
fog őrködni, amíg mi visszatérünk. Most pedig induljunk!
10 – Megkérdezhetem, hogy hová megyünk? – fordult Jason a hadúrhoz, miközben egy füves domboldalon ereszkedtek le. A katonák széthúzódtak körülöttük, csupán Temuchin és Jason maradt a kör közepén. – Nem – felelte Temuchin. A szakadó eső erősen lecsökkentette a látótávolságot. Amint lejjebb értek, csörgedező patakokat pillantottak meg. A moropok vidáman gázoltak át rajtuk. Még sohasem láttak ennyi vizet. És a hőmérséklet is észrevehetően emelkedett. A katonák először kigombolták a zubbonyukat, majd sorra levetkőztek. Jason is örült, hogy leveheti magáról a nehéz prémeket. Arcáról letörölgette a vastag zsírréteget, és azon tűnődött, milyen jó lenne megfürödni az patakban. A dombnak hirtelen vége szakadt. Sziklás peremét sebes sodrású folyó határolta. Temuchin megparancsolta az embereinek, hogy a lezuhant moropot dobják bele a vízbe. A katonák a folyóhoz vonszolták az állat tetemét, majd legörgették a sziklákról. A morop hatalmas csattanással zuhant a vízbe. A sebes folyam azonnal elsodorta, és néhány másodperc múlva eltűnt a szemük elől. Temuchin a folyó mentén délnyugat felé vezette csapatát. A hermelintörzs nyilvánvalóan figyelmeztette erre a természetes akadályra. Késő délután az eső elállt, és a táj teljesen megváltozott. Eleinte csak néhány magányos fát és bokrot láttak, később sűrű erdőhöz értek. Temuchin
megállította a csapatot, és pihenőt rendelt el. – Alkonyatkor indulunk tovább – jelentette ki a fejedelem. Jasont nem kellett bíztatni, azonnal hanyatt vetette magát a sűrű pázsiton. Moropja a közelben legelészett. Az állat rendkívül jól érezte magát a vizekben gazdag vidéken; lefeküdt a földre, és fejét a harmatos fűhöz dörzsölte. Jason behunyta a szemét, és hamarosan elszenderedett. Arra ébredt, hogy valaki megrázta a lábát. Az ég már sötét volt. – Indulunk – mondta Ahankk. Jason azonnal nyeregbe szállt, bár még alig tudott észhez térni. Nagyot húzott a vizestömlőből, majd a hűs forrásvizet a fejére és a nyakára csorgatta. Egyes sorban haladtak tovább. Temuchin ment az élen, Jason pedig az utolsó előtti volt a sorban. Ahankk közvetlenül mögötte ment, és Jasonnek semmi kétsége sem volt afelől, hogy a kapitányt a „testőr” szerepével bízták meg. Egy vándorénekes az alvégen semmi bonyodalmat sem okozhatott. De ha mégis megpróbálná, a hűséges kapitány azonnal végezne vele. Veszélyre utaló jelet nem találtak, amikor behatoltak az erdőbe. Az állatok egyenletes tempóban haladtak. A fák ágai szétnyíltak előttük, és hamarosan egy tisztásra értek. A távolban halvány fényt lehetett látni, és jobban megfigyelve mintha egy ház körvonalait figyelhették meg. A katonák csendben megközelítették a házat. Már csupán néhány méterre jártak, amikor kinyílt az ajtó, és egy férfi jelent meg. – Őt élve fogjátok el, a többieket öljétek meg! –
kiáltotta Temuchin. A katonák előrenyomultak. A férfi bekiáltott, és megpróbálta bezárni az ajtót, de három harcos odaugrott, és kiszakította a tokjából. A többiek nyilakkal lőtték a bejáratot, majd behatoltak az épületbe. Jason azonnal utánuk sietett, de mire odaért, a harc már befejeződött. Tágas szobába lépett, amit gyertyák fénye tett világossá. Mindenütt felborított bútorok és halottak vagy haldokló sebesültek hevertek. Egy ősz hajú férfi, akinek nyílvessző állt ki a melléből, megpróbált felállni. Az egyik harcos odalépett hozzá, és elvágta a torkát. Azután mindannyian kiszaladtak, mert a többi nomád elkezdte összedönteni a ház falait. Az egyik ember még mindig élt; éppen az, amelyik kinyitotta az ajtót. Elég lett volna egy nyílvessző, hogy végezzenek vele, de a nomádok élve akarták. A férfi a földön ült, és hátát a falnak támasztotta. – Majd én kihozom! – kiáltotta Jason. A férfi kardot tartott a kezében, és elég veszélyesnek tűnt a közelébe merészkedni. Jason hirtelen egy kötelet dobott a lábára, és kihúzta az összeomló épületből. Akkor a mélyföldi összeszedte az erejét, és Jasonre támadt. Ahankk, aki figyelemmel kísérte az eseményeket, harci bárdjának fokával fejbe vágta az idegent. A mélyföldi azonnal összerogyott. Jason felemelte a földről a férfi egyik fegyverét, egy kétméteres, csukló vastagságú husángot. – Mi az? – kérdezte Temuchin, amint véget ért a küzdelem. – Husáng. Egyszerű, de hatékony fegyver – felelte Jason. – És te tudod, hogyan kell használni? Azt mondtad,
még sohasem jártál a mélyföldön. – Arca kifejezéstelen volt, Jason mégis érezte, hogy hibát követett el. – A mélyföldön sohasem jártam, azt sem tudtam, hogy létezik, de ezt a fegyvert az én törzsem is használja, és már gyerekkoromban megtanultam bánni vele. – Eszébe jutott a gyermekkora, amikor valóban megtanult bánni a husánggal, de az nem a pyrruszi törzsben történt, és nem ezen a bolygón, hanem a galaxis másik végén, több ezer fényévnyire innen. Temuchin megelégedett a válasszal, és katonái felé fordult. Jason magához vette a husángot, nézegette, vizsgálgatta a súlyelosztását. A nomádok módszeresen végigfosztogatták az épület maradványait, amely valószínűleg tanya lehetett. Sorra leöldösték a melléképületekben visítozó állatokat is. Ha Temuchin azt mondta nekik, hogy öljenek, ők mindent elpusztítottak. Jason érzéketlenül figyelte az értelmetlen pusztítást, míg az egyik harcos ki nem hozott a romok alól egy csecsemőt, akinek az anyja már holtan feküdt odabenn. A katona kardja hegyére tűzte a csecsemőt, és diadalmasan mutogatta társainak „hőstettét”. Temuchin megparancsolta a katonáknak, hogy hozzák elé a sebesültet. A férfit leöntötték néhány vödör vízzel, hogy magához térjen, de még így is alig tudott lábra állni. Temuchin a tűz fölött izzásig hevítette késének hegyét, majd a sebesült karjához nyomta. A szerencsétlen felnyögött, és elhúzódott volna, de a katonák erősen tartották. – Beszéled a köztes nyelvet? – kérdezte Temuchin. Amint a férfi értelmetlen szavakat mormolt, a hadúr megint hozzányomta az izzó pengét. A farmer felsikoltott fájdalmában, és vergődni kezdett, de szavait továbbra
sem lehetett érteni. – Nem akar beszélni az átkozott – sziszegte Temuchin. – Hadd próbálkozzam...! – lépett elő az egyik tiszt. – Szavai hasonlítanak a tengerparti népek nyelvére. A kommunikáció lassan kialakult. Minden mondatot többször meg kellett ismételni, de végül eredményre vezetett. A farmernek értésére adták, hogy megölik, ha nem lesz a segítségükre. Abban nem egyeztek meg, mi fog történni, ha segít. De a mélyföldi nem állt abban a helyzetben, hogy alkudozhasson. Hamar elfogadta az ajánlatot. – Mondd meg neki, hogy vezessen minket oda, ahol a katonák táboroznak! – parancsolta Temuchin. A fogoly beleegyezően bólintott. A primitív körülmények között élő farmerek általában félnek a katonáktól. Mindent elmondott nekik, amit akartak. A tolmácsnak csak le kellett fordítania. – Azt mondja, hogy a katonák nagyon sokan vannak. Tízen, sőt talán huszonötén. Erősen fel vannak fegyverkezve, és a hely bevehetetlen. Még magyaráz valamit, de azt nem értem. – Huszonöt ember – tűnődött Temuchin. – Nagyon megijedtem. A nomádok vidáman hátba veregették egymást. Jason nem volt ennyire optimista a győzelmüket illetően, de végül is a nomádok maguknak keresték a bajt. Hirtelen mindenki elhallgatott, amint egy sántikáló barbárt társai a vezér elé támogattak. Jason emlékezett rá, hogy a férfi lábát a mélyföldi fogoly törte el husángjával az összecsapás során. – Mi történt? – kérdezte a fejedelem. – A lábam... – nyögte a harcos.
– Mutasd! – parancsolta a hadúr. A katona társai gyorsan szabaddá tették társuk sérült lábát. A férfi térde csúnyán szétroncsolódott. Az ízület teljesen kifordult a helyéről, és a törött csont átszúrva a bőrt, fehéren meredt elő. Jason azonnal látta, hogy a férfi csak akkor fog újra járni, ha azonnal megoperálják, és platinadarabot ültetnek a sérült ízületbe. De erre itt nem sok esélye volt. – Nem tudsz járni, nem tudsz lovagolni: nem lehetsz harcos! – jelentette ki Temuchin. – Tudom – felelte a férfi. – Nem félek a haláltól, csak azt szeretném, hogy harcban essek el. Ha nincs a kezemben kard, hogyan harcoljak a démonok ellen a túlvilágon...? – Mindig jó harcos és jó barát voltál, megérdemled a dicső halált. Hogy erezd a tiszteletet, én magam küzdők meg veled. A párharcot nem övezte semmiféle rituálé. A harcos sérült lába ellenére is rendkívül ügyesen küzdött. De Temuchin sem most kezdte ezt a játékot, ezért a harcos első hibás mozdulatát kihasználva a bordái közé döfte a kardját. A katona azonnal meghalt. – Úgy láttam, van még egy sebsült katona a csapatban – mondta Temuchin a véres kardot nézegetve. Egy törött karú harcos lépett elé. – A karom hamarosan meggyógyul. Tudok harcolni és lovagolni, de nyilazni nem. Temuchin gondolkodott néhány másodpercig. – Minden emberre szükségünk van. Velünk tartasz, és együtt megyünk vissza a táborba! Amint a halottat eltemettük, tovább indulunk. Azután Jasonhöz fordult.
– Lovagolj előttem, és ne adj semmi felesleges zajt! – Valószínűleg nem sejtette, hogy Jason milyen katonai kiképzésben részesült. De jobb is volt így. – A katonai bázis az úti célunk. A hermelintörzs tagjai évekkel ezelőtt végigdúlták ezt a vidéket. Ők főleg a farmokat rohanták le, és az erődítményt széles ívben elkerülték. Egyszer mégis összetűzésbe kerültek a katonákkal, amikor azok üldözőbe vették őket, és megölték az egyik harcost valami ismeretlen fegyverrel. Az itteniek puskapornak nevezik ezt a varázslatot, amely nem ég, hanem robban. Meg kell szereznünk ennek a titkát! – Adj egy maréknyit a kezembe, és én megfejtem a titkot! – mondta Jason. Tovább folytatták útjukat a sötét erdei ösvényen. Vezetőjük végül beismerte, hogy eltévedt. Temuchin alaposan kezelésbe vette a fickót, de egy idő után ő is belátta, hogy igazat beszél. Parancsot adott az embereinek, hogy letáborozzanak. Hamarosan esni kezdett az eső, és a katonák a fák sűrű lombja alatt kerestek menedéket. Jason is leült az egyik fa tövébe, és keserűen gondolt vissza a farmon lezajlott mészárlásra. „Kerülj közelebb egy fához, és nem látod tőle az erdőt.” Már jó ideje élt a nomádok között, és lassan ő is azzá vált. Melegszívű, barátságos embereknek találta őket. Mégsem tudta megejteni, hogyan képesek ilyen hidegvérrel gyilkolni. Ő maga is ölt már embert, de csak párviadalban, csatában vagy önvédelemből. El sem tudta képzelni, hogy bántson egy asszonyt vagy egy ártatlan csecsemőt. Amint ott ült a fa tövében, lassan elfelejtette ezeket az embereket, a borzalmakat, a lemészárolt expedíciót. Senkinek sem kívánta, hogy ezt az utat végigjárja, amit ő.
Megpróbált aludni, de a borzalmas mészárlás emlékei nem hagylak nyugodni. Temuchin a törzsi értékrend szerint nagy ember lehetett, de valójában kegyetlen gyilkos volt. Kora hajnalban folytatták útjukat a párás erdei ösvényen. A fogoly reszketett a félelemtől, fogai hangosan vacogtak. Hamarosan megnyugodott, amint egy tisztásra értek, és ott rátalált a helyes útra. A közelből egy ág reccsenése hallatszott, amelyet apróbb zajok követtek. A menetoszlop azonnal megállt. A fogoly érezte, amint egy hideg kardpenge ér a nyakához. A zajok egyre hangosabbá váltak. Hirtelen két alak jelent meg a hajnali ködben. De mielőtt fegyverük után kaphattak volna, fél tucat nyílvessző oltotta ki az életüket. – Mi az a vasdarab a kezükben? – kérdezte a fejedelem Jasont. Jason leszállt a moropról, és csizmája hegyével hanyatt fordította az egyik holttestet. A katona finomra cserzett bőröltözetet viselt, mellén acélvértezetet, fején pedig acélsisakot. Keze még mindig görcsösen szorongatta rövid kardjának markolatát. Másik kezében egy primitív muskétát tartott. – Ez egy puska – mondta Jason, felemelve a fegyvert. – Ezt a hosszú csövet megtöltik puskaporral, majd beledugnak egy fémgolyót. Azután felemelik ezt a csappantyút, amely a ravasz meghúzásakor visszacsapódik. A csappantyú nagy erővel üti meg a kovakőbetétet, ami szikrát pattint. A szikra meggyújtja a puskaport, amely felrobban, de csak az egyik irányba tud tágulni, így a csőből hatalmas erővel kilövi a fémgolyót. Jason felpillantott, és látta, hogy valamennyi katona
rászegezi a nyilát. Letette a földre a fegyvert, majd felemelte a halott lőporos zacskóját. – Ez a puskapor – tartotta a bőrzacskót Temuchin elé. A hadúr megszagolgatta, nézegette, majd komoran megjegyezte. – Elég kevés van belőle. – Egy ilyen puskához nem kell sok. De ahonnan ezek a katonák jöttek, ott rengeteg lehet. – Én is erre gondoltam – mondta Temuchin. Intett az embereinek, akik azonnal eltávolították a katonák testéből a nyílvesszőket, majd a bokrok közé rejtették a holttesteket. A hadúr mindkét puskát magához vette. Azután folytatták útjukat. Tízperces vágta után hatalmas kiterjedésű füves területre érkeztek. A közelben egy folyó kanyargott, és közvetlenül a parton kőépület emelkedett. Közepéből karcsú torony nyúlt a magasba. A torony tetejéről két katona kémlelte a messzeséget. – A fogoly azt mondja, hogy ez a katonák épülete – jelentette a tiszt. – Kérdezd meg tőle, hány bejárata van az épületnek! – parancsolta Temuchin. – Azt mondja, fogalma sincs róla. – Öljétek meg! Egy kard azonnal keresztül szúrta a foglyot, azután a holttestet elrejtették a bokrok közt. – Úgy tűnik, hogy csupán azon a szűk kapun át lehet bejutni az épületbe, amit a fölötte lévő keskeny lőrések fedeznek – tűnődött Temuchin. – Ez nekem nem tetszik. Elküldök két embert, hogy nézzék meg az épület túlsó oldalát. Mi lehet az a vastag cső a fal tetején? – Nem tudom, de sejtem – felelte Jason. –
Valószínűleg olyan, mint a puska, csak sokkal nagyobb. – Igen, én is azt hiszem – bólintott Temuchin. Parancsot adott két emberének, akik azonnal elvágtattak a másik erdei ösvényen. Azután előreküldött néhány felderítőt, hogy vizsgálják meg közelebbről az épületet. A felderítők leszálltak hátasaikról, majd az erdő szélénél lehasaltak a földre, és a magas fűben kúszva közelítették meg az épületet. A többiek csendben várakoztak. A felderítők hamarosan visszatértek, és jelentették észrevételeiket. – Amint sejtettem – mondta Temuchin –, ez egy olyan épület, amit a védekezésre terveztek. A túlsó oldalon van még egy ajtó, amely közvetlenül a folyópartra nyílik. Sötétben könnyedén elfoglalhatjuk, de nem szívesen várnék alkonyatig. Tudod használni ezt a puskát? Jason vonakodva bólintott. El tudta képzelni, mit forgat Temuchin a fejében. Főleg amikor két harcos megérkezett az egyik lenyilazott katona holttestével. Temuchin minden katonája kitűnő harcos volt, de a puskához egyikük sem értett. Ezért Jason önként jelentkezett a feladatra, mielőtt kényszerítették volna rá. A fejedelem azt akarta, hogy valaki kinyissa nekik a kaput, és erre Jason látszott a legalkalmasabbnak. Levetkőztették a halottat, és igyekeztek eltüntetni a vérfoltokat a ruhájáról. A sáros erdei föld megfelelő festékanyagnak látszott. Azzal kenték be a vérfoltokat, sőt még a vértezeten ejtett lyukakat is egészen jól befedte. Miközben magára öltötte a ruhát és a felszerelést, a nyelvjárást beszélő tiszt többször elismételte, mit kell majd mondania. A lényege körülbelül az volt, hogy „Nyissátok ki a kaput!
Gyorsan!” Ha az őrök mégis beszédbe kezdenének vele a kapu kinyitása előtt, akkor azonnal lelövik. – Megjegyezted, mit kell tenned? – kérdezte Temuchin. – Elég egyszerűnek látszik. Odamegyek a folyó felőli kapuhoz, miközben ti az erdő szélénél várakoztok. Bekiáltok, hogy nyissák ki a kaput, azután bemegyek, és mindent elkövetek, hogy a kapu nyitva maradjon, míg odaértek. – Nem kell sokáig várnod ránk. – Tudom, de teljesen egyedül leszek. – Az egyik katona átnyújtotta neki a sisakját, Jason pedig gondosan megtöltötte a puskát. Tudta, hogy az elöltöltős fegyverrel nem tévesztheti el a célját, mert nincs második lehetősége. A cső végébe még egy puha bőrdarabot is beledugott, nehogy átázzon a puskapor. – Ezzel a fegyverrel csak egyszer lőhetek, utána nem lesz több időm újratölteni. Ez a rövid pengéjű kard pedig semmit sem ér. Kénytelen vagyok visszakérni tőled a pyrruszi tőrt... Na persze csak egy rövid időre. Temuchin bólintott, és szó nélkül átnyújtotta a tőrt. Jason az övébe dugta, majd fejére tette a sisakot, ami belül kellemetlenül nyirkos volt, de legalább méretben megfelelt. Arcát besározta, hogy a katonák semmit se lássanak belőle. – Menj! – mondta Temuchin, amint mindennel elkészültek. Jason elmosolyodott, majd elindult az erdei ösvényen. Alig tett meg ötven métert, már szakadt róla a veríték. A bőrből készült ruha egy csepp levegőt sem engedett a testéhez. Útközben egyfolytában káromkodott, különösen amikor elkezdett esni az eső. Igyekezett a sűrű lombozatú
fák alatt haladni, és hamarosan elérte a folyó partját. Szerette volna ellenőrizni, hogy elég száraz-e a puskapor, de belátta, hogy ilyen időjárás közepette ennek semmi értelme. Lehajtotta a fejét, és elindult a parton az épület felé. A toronyban lévő emberek biztosan észrevették, de ennek egyelőre nem adták semmi jelét. Jason egyre közelebb ért. Sisakja alól felpillantott. Az egyik katona áthajolt a torony párkányán, és ismeretlen szavakat kiáltott. Jason csak integetett a kezével, miközben megszaporázta lépteit. Amikor a férfi tovább kérdezősködött, Jason kiabálni kezdett: – Nyissátok ki! Gyorsan! – Mint várta, az izgatott kiáltás teljesen eltorzította a hangját, és a kiejtése sem keltett gyanút. Azután elérte a falat, ahol a toronyban lévő katonák már nem láthatták. De a kapu nem nyílt ki előtte. A katonák pedig tovább kiáltoztak. Odabentről hangok hallatszottak, és egy puska csöve jelent meg az ajtó melletti lőrésben. – Nyissátok ki! Gyorsan! – sürgette őket Jason, miközben öklével ütötte a kaput. Majd vállával és puskája tusával verte a masszív faalkotmányt, ami arra volt jó, hogy arcát még a lőrésen kikémlelők sem láthatták. Odabentről lábdobogás és élénk beszélgetés hallatszott, de a kapu továbbra is zárva maradt. Jason nem tudta, mit tegyen; ha elszalad, azonnal leleplezi magát, és a magasból lelövik. De itt sem maradhat sokáig! Amint felemelte puskáját, hogy még egyszer bedörömböljön, odabentről lánccsörgés hallatszott. A nehéz faajtó lassan nyílni kezdett, és Jason azonnal
besurrant, amint a nyílás elég nagy lett. Nyílt, négyszögletes térre érkezett. Szeme sarkából megpillantott egy embert, aki a várkaput csörlőzte, de szinte körül sem tudott nézni, mert meg akarták ölni. Tőle jobbra egy katona kivont karddal állt, a bejárattal szemben pedig többen célra tartott puskával várakoztak... Jason egy pillanat alatt közéjük vetette magát. Puskájával mellbe lőtte az egyiket, a többieket pedig a kiürült fegyverrel kezdte csépelni. Közben előhúzta övéből a tőrt, és hasba szúrta az egyik támadóját, aki a lendülettől rázuhant. Pajzsként használva a katonát, tovább vagdalkozott a késsel. Hirtelen éles fájdalom hasított a combjába, majd az oldalába és a karjába. Érezte, hogy elveszíti az egyensúlyát, és nem képes talpon maradni. Előtte megjelent a tiszt, és lecsapott rá a kardjával. Jason kivédte a csapást a tőrével, majd a kést villámgyors mozdulattal a férfi bordái közé döfte. A sebből vastag sugárban tört elő a vér. A katona felsikoltott, majd összeesett. Abban a pillanatban jelentek meg Temuchin emberei a kapuban. Olyan sebesen vágtattak, hogy legtöbbjük meg sem tudott állni a bejáratnál. Temuchin jött be elsőként, és harsány csatakiáltást hallatva, kardjával leszúrt egy mélyföldit. Azután benyomultak a többiek is. Amint a közvetlen veszély elmúlt, Jason félrehúzódott, és leült a földre, hátát a falnak támasztva. Levette sisakját, és csodálkozva látta, hogy erősen behorpadt. Megtapogatta fejét, de nem tapasztalt semmiféle sérülést; a sisak felfogta az ütést. A csípőjét ért sebből viszont szivárgott a vér, bár a seb nem tűnt túl mélynek. A combján lévő seb viszont fájdalmas volt, és
erősen vérzett. De úgy ítélte meg, ha a vérzést elállítja, nem fogja zavarni a járásban és a lovaglásban. Nem szerette volna úgy végezni, mint a farmon megsebesült katona. Amikor Jason meglátta a fejedelem alakját a bejáratnál, már nem volt kétséges előtte a harc kimenetele. A védők még sohasem kerültek szembe ilyen rutinos ellenséggel. Nyilaik sokkal hamarabb célba találtak, mint ahogy a mélyföldiek felemelhették volna a puskájukat. Közelharcban pedig végképp esélytelenebbek voltak, mint a támadók. A halálsikolyok lassan elhaltak, a harc a végéhez közeledett. A túlélők behúzódtak egy épületbe, és elbarikádozták magukat. Jason látta, amint a toronyban lévő katona elsüti a puskáját, és az egyik nomád összeesik. Egy pillanattal később nyílvessző fúródott a mélyföldi szemüregébe, és a halott katona kizuhant a toronyból. A csatazaj hamarosan elcsendesedett. Az erődöt elfoglalták. A nomádok átvizsgálták a halottakat, és elvégezték rajtuk a csonkolás rituális műveletét. Az egyik ajtón Temuchin lépett ki, kardja csupa vér volt. Magához intette az egyik harcost. – Három hüvelykujj a dalnokot illeti, a többi az enyém! – A katona meghajolt, majd tovább végezte a dolgát. Temuchin Jasonhoz fordult. – Az épületek tele vannak mindenféle holmival. Keresd meg a puskaport! Jason felkelt; akkor vette észre, hogy még mindig kezében szorongatja a tőrt. Letörölte róla a vért, majd átnyújtotta Temuchinnak, aki szó nélkül eltette. Azután a hadúr bement az épületbe, Jason pedig követte, ügyelve
arra, hogy sebesülése minél jelentéktelenebbnek tűnjön. Egy alacsony szoba előtt Ahankk és egyik tiszttársa őrködött. A nomádok végigdúlták az erődöt, de ebbe a helyiségbe Ahankk senkit sem engedett be. Valószínűleg ez lehetett a fegyverraktár, mert az egyik sarokban rengeteg puska hevert, odébb ágyúgolyókat halmoztak fel, kardok és harci bárdok hevertek szanaszét. Az egyik helyen sorba rakott hordók álltak. – Nézzük meg közelebbről őket! – mutatott Jason a hordókra. – Állj! – kiáltotta hirtelen. – Az a csík a földön kiöntött puskapor, amit valami trükkös szerkezet meggyújt, ha közelebb megyünk, és akkor mindannyian felrobbanunk. Hadd tisztítsam meg a terepet! Letérdelt a földre, és egy rongydarabbal megszakította a földön kígyózó puskaporcsíkot. – Ezek a hordók tele vannak puskaporral – mondta Temuchinnak. – Az embereid ügyeljenek rá, nehogy nedvesség érje őket, vagy kiszóródjon az anyag a hordókból! Hirtelen robbanás zaja rázta meg az épületet. Jason az ablakhoz ugrott, és látta, hogy az őrtorony oldalából hiányzik egy darab. Mintha egy óriás harapott volna bele. A dörrenés megismétlődött; a falak beleremegtek. Az egyik harcos lélekszakadva rontott a fegyverszobába, és izgatottan hadarni kezdett. – Mi történt? – kérdezte Jason. Temuchin dühösen ökölbe szorította a kezét. – Rengeteg katona közeledik. Ágyút is hoztak magukkal; az adta az előbb ezt a pokoli zajt. Olyan sokan vannak, hogy az embereim megszámolni sem tudják őket.
11 Senki sem esett pánikba. A háború az mindig háborút jelentett, a különleges körülmények ellenére is. Bár itt folyton esett az eső, és felszerelésük teljesen elázott, de azok az emberek, akik meg mertek támadni egy űrhajót, nem ijedtek meg egy ágyútól. Ahankk részletes utasítást adott a katonáknak, hogyan szállítsák a puskaporos hordókat. Ezalatt Temuchin felment az őrtoronyba, hogy saját szemével győződjön meg arról, mekkora erők közelednek. Egy ágyúgolyó éppen eltalálta a falat. Az egész erőd beleremegett, szilánkok repültek mindenfelé. Temuchin rezzenéstelenül állt a toronyban. Azután áthajolt a falon, és parancsokat osztogatott az embereinek. Jason figyelemmel kísérte, amint az emberek kihordják a puskaporos hordókat az erődből. Észrevette, hogy már csak a hadúr és ő tartózkodnak a falak között. – Mindenki a hátsó kijáraton ment ki – mutatott Temuchin a folyó felőli kapura. – A támadók nem láthatták őket az erődtől. Az a fontos, hogy minél előbb elérjék az erdőt. Addig néhányan feltartóztatjuk a támadókat, és majd később csatlakozunk hozzájuk. – Hányan vannak a támadók? – kérdezte Jason, amint a puskaporszállítók kimentek a kapun. – Kétszázan vagy még annál is többen. Menj a többiekkel, hamarosan támadni fognak! – Szavait megerősítvén egy ágyúgolyó csapódott a falba, és az egész erőd beleremegett. Már hallatszott a rohamozó katonák csatakiáltása.
Jason nem tétovázott, felült moropjára. Közben eszébe jutottak Temuchin szavai. Kétszázan támadnak rájuk, ők pedig legfeljebb húszan lehetnek. Tíz katona nyergére nehéz puskaporos hordót erősítettek. Tehát mindössze tíz harcosra lehetett számítani. Tíz harcos kétszáz ellen. Temuchin bámulatosán méri fel az esélyeket... A puskaport szállító csapat az erdő felé vágtatott, a többiek pedig előreszegett lándzsával kilovagoltak az erőd mögül, és lecsaptak a támadókra. Sikoltások és halálhörgések hallatszottak az erőd túloldaláról. Jason még annyit látott, hogy a támadók futva menekülnek a nomádok lándzsái elől. Azután elérte az erdőt, és a fák eltakarták előle a látványt. Az erdő sűrűjében bevártak a többieket. Hamarosan patacsattogás hallatszott, és hét morop nyargalt be az erdei ösvényre. Egyikük hátán két harcos ült. – Menjetek tovább! – kiáltotta Temuchin. – Kövessétek azt a nyomot, amerről jöttünk. Mi itt maradunk, és feltartóztatjuk az üldözőket Majd utolérünk benneteket. Jason és a puskaporszállító osztag tovább haladt, a többiek leszálltak a nyeregből, és a síkságot kezdték figyelni. Jason elég rosszul érezte magát. Nem merte elhozni a medikitet, bár most úgy gondolta, jobban tette volna, ha mégis magával viszi. Attól félt, hogy az üldözök utolérik őket, vagy legalábbis kemény vágtával tudják csak lerázni őket, és ezt az ő sebei nem teszik lehetővé. Félt, hogy leszakad a csapattól, és elfogják. Vagy társai végeznek vele, nehogy beszéljen az ellenségnek. Combjából vastag csíkban csörgött a vér moropja hátára. Amint a folyóhoz értek, Temuchin megállította a
csapatot. – Leszállás! – adta ki a parancsot. – Mindenki vegye magához a legszükségesebb holmiját! A moropokat itt hagyjuk. Jason kicsit elkábult a vérveszteségtől, azt sem nagyon érzékelte, mi történik körülötte. Kivette a nyeregtáskából, amit fontosnak tartott, majd körülpillantott, de egyetlen moropot sem látott a parton. – Mindent magadhoz vettél? – kérdezte Temuchin, kivezetve Jason moropját közvetlenül a folyópartra. Amint Jason bólintott, a fejedelem villámgyors mozdulattal belevágta tőrét az állat torkába. Vastag sugárban ömlött a morop vére, lábai meginogtak, és belezuhant a vízbe. A folyó azonnal elsodorta a tetemet. – Nincs időnk arra, hogy a moropokat is felvigyük a sziklapárkányra – mondta Temuchin. – De itt sem hagyhatjuk őket, mert még nyomra vezetnék az ellenséget. Gyalog megyünk tovább. Tudsz járni? – Persze – felelte Jason. – Sohasem voltam még ilyen jól. Úgy érzem, csupán néhány ébren töltött éjszakára és száz kilométer gyaloglásra vágyik a szervezetem. A séta nem bizonyult kellemesnek. Egy percre sem álltak meg, és a puskaporos hordókat felváltva vitték. Csak Jasont és a három sebesültet mentették fel ez alól. A legnehezebben a csúszós, eső áztatta domboldalon jutottak fel. Jason sebéből a szorítókötés ellenére megint szivárogni kezdett a vér. Csizmája már megtelt vele, és nedvesen cuppogott minden lépésnél. Jason hirtelen megszédült, és elesett. Gurulni kezdett a füves lejtőn, majd egy szikla megállította. A többiek szó nélkül elmentek mellette. Megpróbált talpra állni, letörölte homlokáról az esővizet. Tudta, hogy mindenáron
követnie kell a csapatot, különben a moropok sorsára jut. Temuchin már felért a dombtetőre, és kezét kardja markolatán tartva visszanézett a völgybe. Jason megszaporázta lépteit. Nagy nehezen felért ő is a dombtetőre, és leroskadt a többiek mellé. Hátát a sima sziklafalnak támasztotta. – Temuchin már felment – közölte vele Ahankk. – Te leszel a következő. Az első tíz ember egy-egy hordó puskaport is visz magával. – Bölcs gondolat – felelte Jason. Amíg a háló visszaérkezett, megerősítette sebein a kötést. Hamarosan bemászhatott a hálóba, ahol már gondosan elhelyeztek egy hordót. Jason nekitámasztotta a fejét. Amikor felébredt, már a sziklapárkány tetején volt. Pihent morop várt rá, és a fejedelem útnak indította a tábor felé. A többiek még a hordók és társaik felhúzásával foglalatoskodtak. Az állat egyenletes tempóban haladt, az utazás elviselhetőnek bizonyult. De mire a sátrához ért, már annyi ereje sem maradt, hogy leszálljon a nyeregből. – Méta – nyögte –, segítenél egy háborús veteránnak? – Szerencsére a lány időben megfogta, mielőtt leesett volna, majd bevonszolta a sátorba. – Enned kell valamit – mondta Méta. – És már túl sokat ittál. – Marhaság – felelte Jason, szájához emelve az acélpoharat. – A vérveszteséget folyadékkal kell pótolni. Ezt tanácsolta a medikit. És egyébként sem vagyok éhes. – A medikit szerint vérátömlesztésre lenne szükséged. – Ezt itt elég nehéz megoldani. Gyorsan pótolom a folyadékveszteséget, és majd később eszem valamit.
– Nyissátok ki! – hallatszott egy hang odakintről. – Temuchin nevében akarok beszélni veled. Méta gyorsan a takaró alá rejtette a medikitet, majd kinyitotta a sátor bejáratát. Grif a tűz mellett üldögélt. Kezébe vett egy lándzsát, és a hegyét vizsgálgatta. Egy katona dugta be a fejét az ajtón. – Azonnal Temuchinhoz kell jönnöd! – Mondd meg neki, hogy rögtön indulok. A katona kissé meglepődött Jason válaszán, és protestálni kezdett, de Méta megcsavarta az orrát, és kitolta a sátorból. – Nem mehetsz most oda – mondta a lány. – Nincs más választásom. Bekötözzük a sebeket, a testembe juttatott antibiotikumokról pedig semmit sem tudnak. – Nem erre gondoltam. – Tudom, mire gondoltál, de itt azt kell tennünk, amit parancsolnak. – Ellenőrizte a medikit adatait. – A fájdalomcsillapítókat már beadta. Rövidesen hatniuk kell. Már egész jól tudok járni! Méta gyengéden megfogta a karját. – Még nem tudsz... – suttogta. Jason magához szorította, majd megcsókolta a lányt. Grif zavartan piszkálgatta a tüzet. – Jason, nagyon félek, hogy ennek az egésznek rossz vége lesz – mondta a lány. – Vigyázz magadra! – Ne aggódj, már nem kell sokáig maradnunk. Megmutatom Temuchinnak, hogyan kell használni a puskaport, azután visszamegyünk a hajóhoz. Megmondom neki, hogy ide hozom a pyrruszi törzset, hogy szövetségre lépjenek vele. Valóban ez a tervem. Hamarosan új nap virrad a Boldogság bolygón.
A serkentőszerektől könnyűnek érezte magát. Méta viszont kevésbé optimistán látta a jövőt. De szó nélkül útjára engedte a férfit. Temuchin már várta. A fejedelmen nem látszott az elmúlt napok kimerültsége. Amint Jason a sátorba lépett, az egyik puskaporos hordóra mutatott. – Robbansd fel! – Szerintem ezt máshol kéne végrehajtanunk, hacsak nem akarsz öngyilkosságot elkövetni. Legelőször elég lenne néhány kisebb cserépedény. – Mondd el, mire van szükséged, és mindent megkapsz. A fejedelem nyilván titokban akarta végrehajtani a robbantási kísérleteket, és ez a terv Jasonnek is megfelelt. A sátorban kellemes meleg volt, az asztalon ínycsiklandozó ételek hevertek. Jason elvett egy sült kecskecombot, és jóízűen megette. Azután zsíros kezét a ruhájába törölte, majd munkához látott. Miután kérésére néhány agyagedényt hoztak a sátorba, Jason kiválasztotta a legkisebbiket, és megtöltötte puskaporral. Temuchin minden mozzanatot figyelemmel kísért, Jason pedig elmagyarázta, mit tesz. – Azt hiszem, a puskaport össze kell tömöríteni, mint a puska csövében. Azután lefojtjuk, és egy bőrdarabbal lezárjuk az edényt, így nem tud könnyen átnedvesedni. Most már csak arról kell gondoskodnunk, hogy a tűz meggyújtsa a puskaport. – Hogyan juthat hozzá a tűz, miután lezártad? – kérdezte Temuchin, aki igyekezett megérteni a technikai magyarázat minden részletét. Egy írástudatlan fejedelemtől ez elég logikus kérdésnek tűnt. Jason elővett egy vékony tűt, amilyennel a sátrakat alkotó bőröket
szokták összevarrni, és kilyukasztotta vele a köcsög szájára feszített bőrdarabot. Azután olajjal átitatott egy rongydarabot, és a végét begyömöszölte a lyukon olyan mélyre, hogy elérje a puskaport. Miután mindennel elkészült, tenyerébe vette a bombát. – Azt hiszem, indulhatunk. Jason egyik kezében a bombát tartva, a másikban egy pislákoló olajmécsest, kilépett a sátorból; Temuchin pedig követte. Az emberek mintha megérezték volna, hogy itt nagy dolgok készülnek, leküzdötték ösztönös félelmüket, és a vezér nyomába szegődtek. Egyre többen gyűltek össze a tábor szélénél. Ott tisztes távolban megálltak. Jason a földre tette a bombát, majd figyelmeztette a bámészkodókat: – Számítsatok arra, hogy amint ez felrobban, hatalmas zajt fog csapni! Lehajolt, és a mécses segítségével meggyújtotta az olajjal átitatott rongyot. Amint a rongy lángra kapott, visszaszaladt a távolabb álló Temuchinhoz. De a bomba mégsem robbant fel, csupán füstölt és sistergett. Jason nem szívesen ment volna vissza megnézni a hiba okát, de amint Temuchin a tőre élét kezdte vizsgálni, jobb belátásra tért. Bizonytalan léptekkel megközelítette a bombát, majd felemelte a földről, és alaposan szemügyre vette. Azután jelentette tapasztalatait Temuchinnak. – A kanóc elaludt, mielőtt a tűz elérte volna a puskaport. Nagyobb lyukat kell fúrni a bőrbe. Eszembe jutott a Bomba balladájának néhány sora, amely pontosan erről szól. Azonnal megjavítom. Addig ne engedj senkit a közelébe! Visszament a sátorba, miközben a baj okán töprengett.
Valószínűleg túl sok puskaport tett a köcsögbe, és a lyukat is túlságosan szűkre hagyta, így nem maradt elegendő levegő odabenn a kanóc égéséhez. Keresett egy rongydarabot, amit összesodort, és alaposan átitatott olajjal. Azután magához vette a tűt, amivel a köcsögöt fedő bőrt kilyukasztotta, és visszament a bemutató foglalkozás színhelyére. A nomádok addigra már rendkívül türelmetlenné váltak, és durva sértéseket kiáltottak felé. Temuchin is nagyon haragosnak látszott. Jason úgy tett, mintha nem hallaná a megjegyzéseket. Lehajolt, és a bombával kezdett foglalatoskodni. Kockázatos vállalkozás volt. Tudta, ha ismét kudarcot vall, nincs, ami megmenthetné az életét. Homlokán kövér izzadságcseppek jelentek meg a hideg ellenére. – Ezúttal működni fog! – jelentette ki Jason. Valóban, a hatás minden képzeletet felülmúlt. A fülsiketítő robbanás ereje megrázta a földet, cserépdarabokkal szórva tele a közelben lévő sátrakat és a bámészkodó tömeget. A bomba helyén csinos kis kráter keletkezett. Temuchin még mindig mozdulatlanul állt, de arcán elégedett mosoly jelent meg. A bámészkodók némelyike fájdalmasan nyögdécselt, mivel a cserépdarabok eltalálták őket. Jason végigtapogatta testét, de nem fedezett fel magán újabb sérüléseket. – Tudsz ennél nagyobb bombát is készíteni? – kérdezte Temuchin. – Bármekkorát. De előbb áruld el, milyen célra akarod használni, mert a puskaporkészletünk korlátozott. Mielőtt Temuchin válaszolhatott volna, néhány ember jelent meg a tér túloldalán moropjaikon poroszkálva. A
helybélieknek nem tetszettek a jövevények, mégis félrehúzódtak előlük. – Ki mer idejönni az engedélyem nélkül? – kérdezte Temuchin. Testőrei azonnal szoros gyűrűt vontak köré. – Mi volt ez a pokoli zaj? – kérdezte az élen lovagoló férfi. Jason számára rendkívül ismerősnek tűnt a hang: Kerk! Temuchin hűvös, kimért mozdulatokkal ment elébük. Az idegenek leszálltak hátasaikról. Kerk állt az élen, őt követte Rhes és mögöttük még néhány pyrruszi. Jason úgy érezte, itt azonnal elszabadul a pokol. Sietve közbelépett. – Várjatok! – kiáltotta, és a két csoport közé vetette magát. – Ezek pyrrusziak, az én törzsem! Azért jöttek, hogy Temuchin seregéhez csatlakozzanak. – Azután odasúgta Kerknek: – Maradjatok nyugton, különben mindnyájunkat lemészárolnak. De Kerk cseppnyi alázatosságot sem mutatott. Ugyanolyan mogorván nézte ellenfeleit, mint Temuchin. Az közelebb ment, és alaposan szemügyre vette a pyrruszi vezért. Nagyjából egyforma magasak lehettek, és szúrós tekintettel vizsgálták egymást. Kerk uralkodott indulatain. Mellvértjén élénk színekkel festett sas díszelgett. És sisakján is egy sas koponyáját viselte. – Kerk vagyok, a pyrruszi törzs vezetője – jelentette ki. – Temuchin vagyok, a törzsek fejedelme. Meg kell hajolnod előttem. – A pyrrusziak senki előtt sem hajolnak meg. Temuchin haragosan felmordult, és arasznyira kihúzta kardját. Jason legszívesebben eltakarta volna a szemét.
De Kerk pontosan tudta, hogy mi a célja. Nem akart összetűzésbe kerülni Temuchinnal, legalábbis egyelőre nem. Egy hihetetlenül gyors mozdulattal megfogta Temuchin karját. – Nem azért tettem meg ezt a hosszú utat, hogy harcoljunk – mondta hűvösen. – Szeretnék beszélni veled. Hangja rendkívül meggyőző volt. Temuchin legnagyobb erőfeszítése ellenére sem tudta kihúzni kardját a hüvelyéből. A hadúr rendkívül erős ember volt, de Jason még senkit sem látott, aki erőben és ügyességben felülmúlta volna Kerket. A másodpercek teltek, és Temuchin homlokát kiverte a veríték, feje egyre vörösebbé vált, majd testén remegés futott végig. Amint belátta a pyrruszi fölényét, nem erőlködött tovább. Kerk pedig barátságosan rámosolygott. – Nem azért jöttem, hogy harcoljunk – ismételte meg Kerk. – A katonáink hadd ismerkedjenek meg egymással, mi pedig beszélgessünk. Olyan hirtelen engedte el Temuchin karját, hogy a hadúr szinte elvesztette az egyensúlyát. Nyomasztó csend következett, de a barbár vezér érezte, hogy nem alázták meg emberei előtt, sőt felkínálták neki a döntés lehetőségét. Amint ezt végiggondolta, felszabadult nevetés hagyta el a torkát. Kezét barátságosan Kerk vállára tette. A pyrruszi vezér is mosolyra húzta a száját. – Szeretem az ilyen kemény férfiakat! – kiáltotta Temuchin. – Ha már nem öltelek meg az első pillanatban, meghívlak a sátramba. – A hadúr elindult a sátra felé, Kerk pedig követte. Úgy mentek el Jason mellett, mintha ott se lett volna. Jason nem tudta, mitévő legyen, végül úgy döntött, hogy utánuk megy.
Amint a fejedelem sátrához értek, Temuchin bevezette Kerket, Jasonnek viszont azt parancsolta, hogy várakozzon odakinn. Jason kényelembe helyezte magát, és azon kezdett töprengeni, vajon hogyan másznak ki a slamasztikából, ha Kerk megöli Temuchint. Odabentről élénk vita foszlányai szűrődtek ki, de semmi egyéb nem történt. Jason feneke már szinte odafagyott a földhöz. A vita még hevesebbé vált, azután néma csend következett. Jason látta, hogy az őrök is kérdőn néznek egymásra. Kerk jelent meg a sátor bejáratánál, de nem igazán értett a kinyitásához, ezért dühösen leszakította az egészet. Fejével intett, majd tovább indult. Jason azonnal odament hozzá. – Mi történt? – kérdezte izgatottan. – Semmi – dünnyögte Kerk. – Elkezdtünk beszélgetni, de ő nem akart válaszolni nekem, egyre csak a saját kérdéseit hajtotta. Én pedig meguntam az egyoldalú társalgást. Jasont rossz előérzet fogta el. – Meg kellett volna várnotok, amíg visszatérek. Miért jöttetek ide? – Persze a pyrrusziakat ismerve magától is tudhatta a választ. Kerk pedig megerősítette: – Nem bírtunk már tétlenül üldögélni a hegyek közt. Felkerekedtünk, hogy megnézzük, mi történt veletek. Idefelé jövet volt néhány összetűzésünk a helybeliekkel, amitől a fiúk hangulata sokat javult. – Azt elhiszem – mondta Jason. Legszívesebben hanyatt feküdt volna a sátrában.
12 Bár odakinn erős szélvihar tombolt, a sátorban kellemes meleget teremtett az atomenergiával működő fűtőtest. Jason úgy érezte, vérré válik testében az erős ital, amit Kerk hozott neki. Méta kibontott néhány konzervet, miközben az egyik pyrruszi a bejáratnál őrködött. Evés közben Jason Kerk sisakdíszére mutatott. – Rendkívül meggyőző volt a mellvértre festett sas, de honnan szereztétek ezeket a koponyákat? Nagy hatást tett a helybéliekre. Nem hiszem, hogy túl sok sas élne ezen a bolygón. – Valóban nem sok – válaszolta Kerk. – Csupán ezt az egyet tudtuk lelőni, majd kipreparáltuk a koponyáját. A többiekét ennek mintájára műanyagból készítettük. De most már áruld el nekünk, mikor ér véget ez a jelmezbál, és mikor nyithatjuk meg a bányákat? – Türelem! – mondta Jason. – Ez a művelet nem olyan egyszerű. De azt garantálom, hogy elég küzdelemben lesz részetek! Temuchin gyakorlatilag uralja az egész síkságot. Elég értelmes embernek látszik, és erőskezű uralkodó. Amióta az első expedíciót elpusztították, ez a törzs szinte egyeduralkodóvá vált. A többi törzs természetesen szabadulni akar az iga alól, de nem mer nyíltan szembeszállni a fejedelemmel. Láttam egy nyilvános bemutatót, hogyan büntetik meg az árulókat. Azóta megértem, hogy mindenki fél tőle. – Ha valamennyi törzset egyesítette, akkor semmit sem tehetünk ellene – jegyezte meg Kerk. – Öljük meg a fejedelmet! – javasolta Méta.
– Nézzétek, milyen vérszomjassá válik egy fiatal lány, ha néhány hetet a barbárok között tölt – mondta Jason. – Szerintem a törzsek közti háborúk hamarosan újra kezdődnek. Közben mi is egyengetjük majd a magunk útját. Temuchin nem uralkodik a síkság valamennyi törzse felett, csupán a legerősebbeket vonta a hatalma alá. A peremvidéken lakó kisebb törzsekkel nem foglalkozott. És a hegyek mellett sokan élnek, akik büszkék a függetlenségükre. Ezek a törzsek gyakran harcolnak egymással, de a közös ellenséggel szemben összefognának. A fejedelem közös ellenségük, hiszen valamennyiük függetlenségét fenyegeti. Ezt kihasználhatnánk. – Hogyan? – kérdezte Rhes. – Hagyjuk, hogy Temuchin elkövessen néhány súlyos hibát, azután bebizonyítjuk a peremvidék törzseinek, milyen veszélyt jelent számukra a hadúr. Valószínűleg sikerül egyesítenünk a törzseket, és akkor Kerk egyenrangú félként fog tárgyalni Temuchinnal. El kell érnünk, hogy Kerk legyen a síkság fejedelme. – Miért nem én? – kérdezte Rhes. – Neked is hasonló szerepet szántam. Nem fordítottunk kellő figyelmet a mélyföldre, mivel ott nem mutattak a műszerek elegendő ércet. De azon a vidéken sokkal kellemesebb a klíma, hatalmas erdőket találni, és a lakosság farmgazdálkodást folytat. Temuchin módot talált arra, hogy egy kisebb csapatot a mélybe juttasson. Odalenn elfoglalt egy erődöt, és megszerzett többhordónyi puskaport. De a puskaporon kívül mást is észrevettem: kovácsoltvas puskákat, ágyúkat, egyenruhás hadsereget és lisztet. Ez már elegendő bizonyíték. – Minek a bizonyítéka mindez? – kérdezte Kerk. Nem
értette, hová akar Jason kilyukadni. – Hogy a mélyföldön egy fejlettebb kultúra van kialakulóban. Vegyészet, központi kormány, adók, kereskedelem, vaskohászat, textilipar. – Honnan tudod ezt? – kérdezte Méta. – Később ezt is elmondom. De a következtetésem helyes. A mélyföldön kialakult egy gazdag polgári réteg; bankárok, gyárosok, kereskedők. Úgy vélem, Rhes jól bele tudna illeszkedni ebbe a társadalomba. Nézzetek ide: ez a siker forrása. Elővett egy apró, kerek fémdarabot a zsebéből, és átnyújtotta Rhesnek. – Mi ez? – kérdezte Rhes. – Pénz. Egy halott katonánál találtam. Ez a fogyasztói társadalmak mozgatórugója. Amint sikerül analizálnunk az összetételét, rengeteget gyárthatunk belőle. Azután veszel magadnak egy üzletet, és kereskedőként fogsz tevékenykedni. A továbbiakat pedig majd meglátjuk. Rhes elgondolkodva nézegette a pénzdarabot. – És mi lesz a továbbiakban? – Amint egyesítjük a törzseket, és Kerk lesz a síkság fejedelme, megindítjuk a kereskedelmet a mélyföld és a pusztaság népei között. Kerk fennhatósága alatt a mélyföldről érkező kereskedőket nem fenyegetné veszély. Egyre többen érkeznek majd, és talán egy tengeri utat is találnánk a két világ közt, amely meggyorsítaná a forgalmat. A mélyföldön rengeteg felszíni vizet láttam. Valószínűnek tartom, hogy a lentiek rendelkeznek hajókkal. A nomádok eleinte csak prémeket tudnának áruba bocsátani, de cserébe hozzájutnának a civilizáció vívmányaihoz. Hamarosan ezen a vidéken is farmok, majd városok épülnek, eleinte főleg a
kereskedelmi központok mellett. És egy ilyen település és kereskedelmi centrum fog épülni a bányatelepünk közelében is. Jason terve rendkívül logikusnak tűnt, bár az egyes részleteket illetően még hosszasan tanácskoztak. Késő este fejezték be a megbeszélést; Grif addigra elaludt, Jason kikapcsolta a fűtőtestet, de a sátor falai jól szigeteltek, és még sokáig tartották a meleget. Jason leterítette a hálózsákját Méta mellé, majd kimerültén elnyúlt. A lány közelebb húzódott, és a vállára hajtotta a fejét. – Mi fog történni azután, ha már győztünk? – kérdezte. – Azt én sem tudom – felelte Jason a lány haját simogatva. – Egyelőre korai még ezen gondolkodni. Előbb tegyünk meg mindent a győzelem érdekében. – Én mégis sokat gondolkodom ezen. A győzelem azt jelenti, hogy a harc örökre befejeződött számunkra. Ha ezen a bolygón maradunk, és felépítünk egy új várost, te mit fogsz tenni? – Ezen még nem gondolkodtam – mondta, magához szorítva a lányt. – Én szívesen lemondanék a harcról. Sokkal boldogabb lehetne az életem nélküle. Az itteni asszonyok maguk nevelik a gyerekeiket... A Pyrruszon már igen korán bölcsődébe kellett adni őket, és az anya soha többé nem látta a gyerekét. Úgy érzem, csodálatos dolog lehet, ha valaki felnevelheti a saját gyerekét... – Talán egy barbár asszony számára fontos, de nem hiszem, hogy egy civilizált lány is erre vágyjon. Néhány percig némán várta Méta válaszát, de azután észrevette, hogy a lány elaludt. Jason magához húzta a
puha, meleg testet, majd rajta is erőt vett a kimerültség. Hamarosan megkezdték a terv végrehajtását. Egy fagyos hajnalon Temuchin tábort bontott, és törzsével újabb legelők felé indult. A felszerelés nagy részét szekerekre rakták, csupán a katonák legszükségesebb holmija került a moropok hátára. A kilencvennégy pyrruszi harcos kettős oszlopban várakozott. Kerk állt az élen, Jason közvetlenül mellette, mögöttük a harcosok sora, végül a szekereken ülő asszonyok. A pyrrusziak egy része az űrhajónál maradt, vállalva annak őrzését. Rhes pedig nyolc emberrel elindult a mélyföldre. A kilencvennégy pyrruszi férfi útra kelt, hogy megdöntse Temuchin uralmát, és elfoglalja a síkságot. Jason ismerte a pyrrusziak harci kedvét és hihetetlen képességeiket. Amint a tábor felkerekedett, a távolban megpillantottak egy másik menetoszlopot. A két törzs között hírnökök vitték az üzeneteket, parancsokat. Jason egy alkalommal megpillantotta Temuchin sötét öltözetet viselő testőreit, és felhívta rájuk Kerk figyelmét. – Temuchin testőrei kísérik a puskaporos hordókat szállító moropokat. A fejedelem azt akarja, hogy menjek vele, és készítsek neki bombákat. A többi pyrrusziról nem tett említést. De akár tetszik neki, akár nem, mindannyian a közelében maradunk. Rám szüksége van a puskapor miatt, én pedig nem vagyok hajlandó megválni a törzsemtől. Ez ellen nem tehet semmit. – Akkor végrehajthatjuk az első tesztet – mondta Kerk, majd vágtára fogta moropját. A többi pyrruszi azonnal követte. Amint elérték a hadúr testőrcsapatát,
megint lassú kocogásra csökkentették a tempót. Temuchin hűvös pillantást küldött feléjük, de nem szólt semmit. A hadúr olyan volt, mint egy ügyes sakkmester, aki előre látja ellenfele terveit, de mégsem akar hamar véget vetni a játéknak. – Ellenőrizd a bombák gyújtószerkezetét! – utasította Jasont. – Ez a te feladatod. Amint Jason a menetoszlopok vonulását figyelte, rádöbbent, hogy a hadúr valóban hadászati zseni. Annak ellenére, hogy analfabéta és tanulatlan, mégis rendkívül jól ismeri a harcművészet alapelveit. Tisztjei a nyomába sem léphettek. Ők nem tudtak gondolkodni, csupán a parancsokat teljesítették. Utasításainak megfelelően a több ezer ember meghatározott alakzatban haladt. Középen egy erős mag, kétoldalt pedig laza karok, amelyek felfogják az oldaltámadást, szükség esetén pedig gyűrűbe zárják az ellenséget, amelyet a mag feltartóztat. Hamarosan minden törzs felzárkózott a menetoszlophoz, és elfoglalta meghatározott helyét. Kora délutánig megállás nélkül haladtak. Bár a moropok nem szerették a hosszú menetelést, inkább a rövid vágtákhoz voltak szokva, a nomádok mégis egész nap hajszolták az állatokat. Gazdáikat szemmel láthatóan nem fárasztotta a véget nem érő utazás. A pyrrusziakat pedig sokkal keményebb fából faragták, semhogy ilyen apróság gondot okozzon nekik. A menet előtt felderítők vágtattak, akik folyamatosan jelentették észrevételeiket, és megoldották az apróbb problémákat. Jason hamarosan egy meggyilkolt nomádot pillantott meg. Később egy lemészárolt család holttestei mellett haladtak el, akik véletlenül keresztezték a vonuló hadsereg útvonalát. Férfiakat, nőket és gyerekeket
egyaránt brutális kegyetlenséggel lemészároltak. Temuchin totális háborút folytatott; amerre elhaladt, senki sem maradt életben. Mindent elkövetett a győzelem érdekében. Háromnapos utat képes volt egy nap alatt megtenni, hogy váratlanul csapjon le az ellenségre. Ennek érdekében öletett meg mindenkit, aki tudomást szerzett közeledésükről. Temuchin taktikája végül eredményesnek bizonyult, amint a sereg alkonyatkor elérte a hegység lábánál élő menyéttörzs egyik faluját. A faluban azonnal megszólaltak a vészjelzők, de már elkéstek vele. A gyűrű bezárult körülöttük, és a támadó ék előrenyomult. Senki sem menekülhetett. Jason úgy látta, hogy néhány moropnak mégis sikerült kitörnie. Borzalmas mészárlás kezdődött. Először nyílzápor zúdult a falura, majd a hosszú lándzsás harcosok vágtattak végig a sátrak közt, és mindenkit felnyársalták, aki eléjük került. A pyrruszi harcosok a többi nomáddal együtt a harc sűrűjébe vetették magukat. Mostanra már megtanultak bánni a primitív fegyverekkel, reflexeik pedig jóval felülmúlták a nomádokét. Jason nem vett részt a harcban; rosszullét fogta el a szörnyű látványtól. Ott maradt a puskaport őrző katonák mellett. Már teljesen besötétedett, mire a harc véget ért. Egy katona nyargalt át a falun Jasont keresve. – Temuchin beszélni akar veled – mondta a harcos. Jason nem ellenkezett, felült moropjára, és követte a katonát. Keresztülvágtak az elpusztított falun, amit mindenütt holttestek borítottak. Meglepődött, hogy a sátrak jelentős része épen maradt. A legnagyobb sátorban Temuchin tartott eligazítást a tisztjeinek. Valószínűleg itt élhetett a falu vezetője, aki most a sátor távolabbi
sarkában feküdt vérébe fagyva. Úgy tűnt, az összes vezetőt összehívták, Kerk mégsem volt közöttük. – Amit ma véghezvittünk – kezdte Temuchin, miután mindenki elhelyezkedett –, az csupán a kezdet. A menyéttörzs egyik faluja tőlünk keletre fekszik, és holnap talán elpusztítjuk azt is. Az embereiteknek nem kell tudniuk semmiről. Bizonyára néhányan megszöktek még a támadás előtt, és a hegyekből is valószínűleg figyelnek minket. A katonáitok bátran harcoltak. Ma este megzabálhatnak mindent, amit a faluban találtak, és részegre ihatják magukat. A megmaradt sátrakat is fel kell gyújtani. Közben felderítőket küldünk a hegyek közé, hogy a figyelők ne tudjanak túl közel merészkedni. – És mindez csupán trükk... – vigyorgott Ahankk, eltelve saját éleslátásától. – Nem támadjuk meg a falut, ami tőlünk keletre fekszik. – Jól beszélsz! – mondta a fejedelem. Tisztjei feszülten figyelték minden szavát. – Holnap este, amikor teljesen besötétedett, felkerekedünk, és nyugat felé vonulunk. Egynapi és egyéjszakai vágta kell ahhoz, hogy elérjük a völgyet, ahol a menyéttörzs legnagyobb faluja fekszik, amelyet erős kőfalak védenek. Megtámadjuk őket, és a puskaporos bombák segítségével elfoglaljuk a falut, mielőtt erősítést kaphatnának. – Kemény küzdelemre kell számítanunk – jegyezte meg egy sebesült, őszes hajú férfi. – De semmi sincs ott, amiért érdemes harcolnunk. – Semmi, te eszetlen barom! – hördült fel Temuchin. – Ez a hely az egész vidék kulcsa. A völgyet olyan erőd védi, amelyet száz harcos is megvédhet tízszeres túlerővel szemben. Egy egész hadsereget fel lehet itt tartóztatni. Ha az erődöt elfoglaltuk, sorra elpusztítjuk a
falvaikat, és a menyéttörzs neve hamarosan csak legenda marad. Menjetek! Pihenjétek ki magatokat! Holnap este indulunk! Amint a többiek kifelé igyekeztek, Temuchin megfogta Jason karját. – Remélem, a bombák akkor robbannak majd, amikor kell! – Természetesen – felelte bizonytalanul Jason. – Erre szavamat adom. Tulajdonképpen nem is a bombák aggasztották. Mindegyiket nagy gondossággal készítette el. Újabb kemény vágta állt előtte, ami a nomádoknak semmiség, és a pyrrusziak is bírni fogják. De vajon ő bírja-e? Az éjszaka rendkívül hidegnek tűnt, amint kilépett a sátorból. A csillagok hideg fényénél részeg katonák énekeltek. Úgy érezte, képes lesz a hosszú vágtára, de bele sem mert gondolni, mi fog történni, amikor megérkeznek.
13 – Tarts ki még egy kicsit! Az erőd itt van előttünk – kiáltotta Kerk. Jason már alig tudta tartani a fejét. Néha nekiütközött moropja nyakának. Válaszolni akart, de torkát összeszorította a köhögés. A vágtató állatok hatalmas port kavartak. Az egész utazás olyannak tűnt, mint egy lázálom. Amint leszállt az éj, elindultak nyugat felé. Megállás nélkül vágtattak hajnalig, amikor Temuchin rövid pihenőt engedélyezett. Az állatoknak jólesett a pihenő és a friss víz, de Jasonre azonnal rátört a fáradtság, amint leszállt a nyeregből. Lábai remegtek. Kerk támogatta, miközben egy pyrruszi ellátta mindkettőjük moropját. Néhány lépés után érezte, hogy visszatér lábába az erő. Hagyta, hogy a medikit serkentőket juttasson a szervezetébe, azután a könyörtelen vágta tovább folytatódott. Egy kicsit mégis büszke volt magára. Már több lovas leszakadt a csapattól ebben a vágtában, de ő, a külhoni, még mindig bírta. Bár már nem sokáig! A felkelő nap első sugarainál megpillantotta az erőd falait. Beadott magának még egy nagy adag serkentőt. Úgy érezte, ez a legfontosabb. A drog kiűzte testéből a fáradtságot és a fájdalmat. Az egész hadsereg félelmetes erővel közeledett a völgy felé. Az íjászok valóságos nyílzáport zúdítottak az erődre, hogy fedezzék a rohamot. A völgy beszűkült bejáratánál porfelhőt kavart a moropok patája. A pyrrusziak a többi harcossal együtt nyomultak előre.
Jason pedig Temuchin elé járult, hogy meghallgassa az instrukcióit. A testőrök utat nyitottak neki. A hadúr rendkívül izgatottnak látszott. – Minden a tervem szerint halad. Egész nap vágtattunk, sikerült váratlanul meglepni őket. De a kőfalak sokkal erősebbek, mint gondoltam. A védők biztos fedezék mögül nyilazhatják az embereimet. Hosszú ostromra lenne szükség, melynek során a fél hadseregem elesne. Közben ideér a felmentő seregük. – Arra gondolsz, hogy a bombák segítségével megadásra késztethetnénk őket? – Pontosan. – Akkor megalapítjuk a Boldogság bolygó első gránátos alakulatát. Szeretném, ha néhány barátom segítene, mivel én nem tudom elég messzire hajítani a bombákat. – Minden segítséget megadok. Mire Jason megtalálta a bombákat szállító állatokat, és elkezdte kirakodni a robbanóanyagot, az első pyrrusziak már a helyszínre érkeztek. Kerk és két társa jöttek segíteni. – El tudjátok hajítani elég messzire ezeket a bombákat? – kérdezte Jason. – Persze. Miről van szó? – Temuchin azt szeretné, ha a bombák célba találnának, és én nem tudom elhajítani őket elég messzire. Ezekben a cserépedényekben puskapor van. Meggyújtjátok a kanócot, azután jó messzire eldobjátok a bombát. – Jól van, szedd össze a teljes készletet, azután keressünk egy olyan helyet, ahonnan kifüstölhetjük őket! A fiúk majd segítenek oda vinni a bombákat.
Mindannyian leszálltak moropjaikról, és gyalog indultak el az erőd felé. A nomádok nyilai még mindig fedezék mögött tartották a védőket, ezért viszonylag nyugodtan leereszkedhettek a domboldalon. Ott már belebotlottak néhány sebesültbe, halottba és elpusztult moropba. A domboldal egyre meredekebbé vált, majd eljutottak egy olyan helyre, ahol szinte szakadék húzódott az erőd és a sziklák között. Tovább haladtak egy keskeny sziklapárkányon, óvatosan cipelve a gránátokat tartalmazó ládát. A következő párkányt mesterségesen építették, egymásra halmozott sziklákból. Innen már be lehetett látni az erődbe. Odalenn prémes öltözéket viselő emberek szaladgáltak. Valamennyiük sisakját menyétkoponya díszítette. Jason alaposan szemügyre vette a falakat, majd társaihoz fordult. – Ha a gránátok nem találnak pontosan célba, az sem baj, mert a robbanástól annyi sziklatörmelék hullik majd a védőkre, hogy valamennyien elpusztulnak. Olyan lyukat nyitunk a falba, hogy szekerestül lehet bemenni rajta. – Nagyon optimista vagy – mondta Kerk. – Ezek csupán őrtornyok. A belső várfal odébb húzódik. – De még mindig jobb, mintha pesszimista lennék. Csak megpróbáltam meggyőzni magam arról, hogy sikerül túlélnem a barbár háborút, és megint békésen élhetek. – Lejjebb ereszkedtek a meredek domboldalon. Az ostromlók hátraküldték moropjaikat, és gyalogosan támadtak. A védők igyekeztek nyilaikkal távol tartani őket a falaktól. Egy nyílvessző csapódott a sziklának Jason feje mellett. – Már a tűzvonalban vagyunk – jegyezte meg,
miközben az egyik szikla mögé húzódtak. – Maradjatok itt, kikukkantok! Sisakját mélyen a szemébe húzta, majd kidugta fejét a szikla mögül. Abban a pillanatban egy nyílvessző hegye koppant a fémsisakon. A támadók rohama szemmel láthatóan megtört, mielőtt még elérhették volna a falakat. A várban tartózkodó katonák biztos fedezék mögül nyilazhattak a rohamozó ellenségre. – A távolság még legalább negyven méter – állapította meg Jason. – Gondolod, hogy el tudod hajítani odáig? Kerk a kezébe vette a gránátot, és a súlyát próbálgatta. – Azt hiszem, könnyedén. Csak előbb hadd nézzek ki, hogy magam is bemérjem a távolságot. Villámgyors mozdulattal kidugta fejét, majd azonnal vissza is húzta. – A várfal itt magasabb, mint a többi részen. Két bombát fogok eldobni. Meggyújtom az elsőnek a kanócát, azután kilépek a fedezékből, és elhajítom. Te ezalatt meggyújtod a másikat, és azonnal a kezembe adod. Világos? – Tökéletesen. Lássunk hozzá! Elővett két gránátot, az egyiket odanyújtotta Kerknek. A közelben lapuló nomád harcosok feszülten figyelték minden mozdulatukat. Amint az első kanóc lángra kapott, Kerk kilépett a fedezékből. Szinte abban a pillanatban két nyílvessző érkezett a várból. Az egyik a sisakjáról lepattant, a másik néhány centiméterrel a karja mellett vágódott a sziklának. Jason közben meggyújtotta a második gránát kanócát, és sürgette Kerket, hogy hajítsa már el végre az elsőt. A pyrruszi megfelelő célpontot keresett, és a szélirányt is figyelembe próbálta venni. Közben újabb nyílvesszők érkeztek, szerencsére egyikük sem talált célba. Kerk kimért mozdulatokkal eldobta a
gránátot. Nagyszerű dobás volt. Jason azonnal a pyrruszi kezébe nyomta a másodikat. A két gránát szabályos ívet leírva repült a vár felé. Egy pillanattal később az egész fal szinte szétszakadt. Kődarabok és holttestek repültek a magasba. – Elég jól sikerült – jelentette ki Kerk, majd visszahúzódott a fedezékbe a szanaszét repülő kődarabok elől. – Remélem, a többi is ilyen könnyen fog menni. Természetesen nem ment olyan könnyen. Amint a védők felfedezték, hogy a robbanásokat egy férfi okozza, aki kis gömböket hajigál feléjük, jobban odafigyeltek tevékenységére. Amint Kerk kilépett a szikla mögül, azonnal vissza is ugrott. Valóságos nyílzápor hullott arra a helyre, ahol az imént állt. – Valamit ki kell találnunk... – javasolta Kerk. – Talán félsz? Miért hagytad abba? – kiáltotta mögöttük egy felháborodott hang. Kerk megpördült, és farkasszemet nézett Temuchinnal, aki testőrei fedezékében közelítette meg a frontvonalat. – Az óvatosság csatát nyerhet, a félelem biztos vereség. Én meg fogom nyerni neked ezt a csatát – mondta hűvösen Kerk. – Vajon az óvatosság vagy a gyávaság tart a szikla fedezékében, miután megparancsoltam, hogy romboljátok le a falat. – Vajon az óvatosság vagy a félelem hozott ide ahelyett, hogy rohamra vezetnéd a sereged? Temuchin felhördült, és kirántotta kardját. Kerk felemelte a kezében lévő bombát, készen arra, hogy teljes erővel fejbe dobja vele Temuchint. Jason sietve közéjük lépett.
– Bármelyikőtök halála csak az ellenségnek kedvezne – mondta Jason Temuchin felé fordulva. Abban biztos lehetett, hogy Kerk nem szúrja hátba. – Hamarosan alkonyodni kezd, ha az erődöt nem sikerül sötétedésig elfoglalnunk, akkor elvesztettük a csatát. Az éjszaka folyamán ideér a felmentő sereg. Temuchin a magasba emelte kardját, hogy félresöpörje vele Jasont az útjából. Kerk is megragadta Jason karját, hogy elhúzza maga elől. – Hívjátok ide az összes pyrruszit és még több katonát! – nyögte Jason. – Dobálják kövekkel az erődöt. Akkor a védők nem fogják tudni, honnan érkeznek a bombák, és nem koncentrálhatják nyilaikat egy emberre. A kard megállt a levegőben, és Kerk szorítása is enyhült. Jason sietve tovább folytatta. – Egy ember számára öngyilkosság kiállni a nyílzápor elé. De ha el tudjuk érni, hogy az íjászok ne csak őt vegyék célba, akkor még sötétedés előtt megtörjük az ellenállásukat, és besétálhatunk az erődbe. Temuchin nem volt ostoba ember. Felmérte serege erejét, a sötétedésig rendelkezésre álló időt, azután bólintott. Most a győzelem volt a legfontosabb. A személyes ellentéteket később is el lehet intézni. Gyors parancsokat kezdett osztogatni. Kerk is lassan lecsillapodott, és elengedte Jason karját. Hamarosan elég katona gyűlt össze a domboldal szikláinak fedezékében, ahonnan kövekkel kezdték dobálni a várfalat. De míg a nomádok köveket hajigáltak, a pyrrusziak gránátokat. Biztos kézzel juttattak a bombákat a kitűzött célpontok felé, hiszen ezen a terén nagy gyakorlattal rendelkeztek. Közben fokozatosan előbbre nyomultak, és még pontosabb találatokat értek el.
– Nemsokára elkészülünk – mondta Jason. A völgy ezen a helyen mindössze száz méter széles volt, és két hatalmas sziklatömb szegélyezte. A jobb oldali fölött már ott vöröslött a lemenő nap korongja. A meredek sziklafalakhoz csatlakoztak az erőd bástyái. Amint Jason és Kerk újabb adag bombával szerelte fel magát, arra lettek figyelmesek, hogy a katonák nem az erőd felé nyomulnak, hanem éppen az ellenkező irányba. – Mi történt? – kérdezte Kerk, megragadva az egyik harcos vállát. – Vissza! – kiáltotta a katona. – Nézzetek oda! – mutatott a völgy két oldalát szegélyező meredek sziklafalakra. A tetejéről borzalmas erejű kőgörgeteg zúdult a mélybe. Jason látta, amint az egyik katonát eltalálja egy szikla, és a szerencsétlent palacsintává lapítja. A harcosok fejvesztetten menekültek. – Békeidőben biztosan felhordják oda a sziklákat, és felhalmozzák őket. Támadás esetén elég egy tartókötelet elvágni, és az egész lezúdul a mélybe. Rendkívül ügyes ötlet. Jason és Kerk a többiekkel együtt visszahúzódott a völgy bejáratához. A megfutamodott sereget félelemmel töltötte el a védők váratlanul bevetett fegyvere. Ráadásul akkora időveszteséget okozott, hogy a sötétség beállta előtt lehetetlennek látszott az erőd elfoglalása.
14 – Nekem ez nem tetszik – mondta Kerk. – Szerintem nem tudjuk végrehajtani. – Jobb, ha magadban tartod a véleményed – suttogta Jason, miközben Temuchin elé járultak. – Üdvözöllek, hadúr – kezdte Jason. – Találtam arra megoldást, hogyan változtassuk a katasztrófát győzelemmé. A fejedelem nem mutatta semmi jelét annak, hogy hallotta volna Jason szavait. Egy sziklán ült, és ujjai kardja markolatával játszottak. A nap éppen eltűnt a látóhatár mögött. – A völgy most már csapda a számunkra – folytatta Jason. – Ha megpróbáljuk eltakarítani a sziklákat az útból, a falakról könnyedén lenyilaznak minket. Ráadásul olyan sok időbe telne, hogy addigra a felmentő sereg biztosan ide ér. Arra gondoltam, hogy fel kéne vinni a bombákat a sziklafal tetejére, ahonnan folyamatosan tűz alatt tarthatnánk a védőket, miközben a katonáid a völgyön át bejutnak az erődbe. Temuchin felpillantott a szeme sarkából. – Azt a sziklafalat nem lehet megmászni. Kerk éppen egyetértését akarta kifejezni, amint Jason finoman oldalba bökte. – Igazad van: az a sziklafal megmászhatatlan. Legalábbis a síkvidéki ember számára. De a pyrrusziak a hegyek között élnek, ezért rendkívül ügyes sziklamászók. Csak a beleegyezésedre van szükségünk. A hadúr úgy nézett Jasonre, mintha az megbolondult
volna. – Hát próbáljátok meg! – Csak napvilágnál lehet végrehajtani, és odafentről azt is látnunk kell, hová dobjuk a bombákat. Az éjszaka folyamán összeállítjuk és előkészítjük a szükséges felszerelést, és hajnalban indulunk. Délutánra kezedben lesz az erőd. Temuchin bizalmatlanul nézett rá, de nem szólt semmit. – Miféle hegymászó felszerelést emlegettél? – kérdezte Kerk, amikor távolabb értek. – Nincs nálunk ilyesmi. – Az egyetlen felszerelési tárgy, amire pillanatnyilag szükségünk van, az egy rádió. Érintkezésbe kell lépnünk az űrhajóval, hogy szedjenek össze nekünk egy komplett sziklamászó felszerelést, és küldjék ide. Az embereknek mondd meg, hogy a sátrakat minél messzebb építsék a nomádokétól. Akkor észrevétlenül elmehetünk. Miközben a pyrruszi harcosok elkészítették fekhelyüket, Jason elővette a rádiót, és kapcsolatot teremtett az űrhajóval. Az ügyeletes tiszt azonnal embereket küldött a raktárhelyiségekbe, hogy az utasításoknak megfelelő felszerelést összeszedjék. A pyrrusziak hozzászoktak a vészhelyzetekhez, ezért mindig a legjobb formájukat hozták. Nem okozott gondot nekik a sürgős éjszakai munka. Az ügyeletes tiszt megígérte, hogy még jóval hajnal előtt a megbeszélt helyre szállítja a holmit. Jason evett néhány falat szárított húst, és meghagyta az őröknek, hogy azonnal ébresszék fel, amint a hajóról üzenetet küldenek, hogy a felszerelést leszállítónak. Addig ő is bebújt a hálózsákjába. Elég fárasztó nap állt
mögötte. Fejére húzott egy vastag prémet, nehogy jégcsapok képződjenek az orrlyukánál, és néhány perc múlva elaludt. – Menj a fenébe! – dünnyögte Jason, amint valaki megrázta a vállát. – Kelj fel! – parancsolt rá Kerk. – Tíz perce érkezett az üzenet. A felszerelés útban van a megbeszélt hely felé. Azonnal oda kell mennünk. A moropokat már felnyergeltük. Jason nyögött még néhányat, majd kimászott a hálózsákjából. Utasította a medikitet, hogy juttasson a szervezetébe kellő mennyiségű serkentőt és fájdalomcsillapítót. – Azt hiszem, megint hosszú nap áll előttem... – Maradj itt! – javasolta Kerk. – Majd én elmegyek egyedül a holmiért. – Nem. Szeretném ellenőrizni a felszerelést, mielőtt a komp visszatér az űrhajóhoz. Mindennek tökéletesnek kell lennie. Segítettek neki felszállni a moropra, szinte feltették a nyeregbe. Kerk vezette kantáron Jason moropját is, miközben ő az állat nyakára dőlve szendergett. Hamarosan elérték a megbeszélt helyet. – A komp már itt van a közelünkben – mondta Kerk, a rádióadást figyelve. – A nyugati horizont felől jellegzetes zajt hallottak. – Leadtad nekik a fényjelzést? – kérdezte Jason. – Természetesen, hiszen így beszélted meg velük. – A pyrrusziak számára elképzelhetetlen volt, hogy egy utasításról megfeledkezzenek. Még néhányszor
megismételték a fényjelzést, bár valójában szükségtelen volt, hiszen a komp rendkívül finom érzékelőberendezéssel rendelkezett. A pilóta jelezte, hogy föléjük érkezett, és leküldi a kapszulát. A kapszula egy méter hosszú, fényes henger volt, amely saját hajtóművel rendelkezett. Arra szolgált, hogy nagy magasságból minél kisebb zajt keltve a felszínre küldjenek valamit a belsejében, majd radarja segítségével önállóan visszajusson a komphoz. A kapszula hamarosan földet ért, és kipakolták belsejéből a sziklamászó felszerelést. Jason a zseblámpa fényénél alaposan megvizsgálta, hogy nem hiányzik-e belőle valami fontos tartozék. Közben lelkesen magyarázta Kerknek a kampók, karikák, áttételes szerkezetek lényegét, de a pyrruszi vezért nem hozta lázba. – Ezek nekem nem mondanak semmit – jegyezte meg Kerk. – Nem is kell. – Jason kipakolta az egész rakományt. – Elég, ha én ismerem a használatát. Majd elsőként mászom fel vele a sziklafalon. Az utánam jövőknek már könnyű dolguk lesz; csupán néhány gyakorlati fogást kell elsajátítaniuk. Bárcsak lenne egy modern hegymászó felszerelésem...! Már készítenek olyan kampókat, amelyet robbanótöltet fúr bele a sziklába. Azonnal terhelhető, és több mint kétezer kilót elbír. Hozzá hihetetlenül könnyű, de erős műanyag zsinórok és automata felhúzó- és leeresztőszerkezetek... De azt hiszem, most ez is megteszi. Temuchin úgyis gyanút fogna az idegen anyagok láttán. Úgy látom, minden itt van. Mondd meg az űrkomp pilótájának, hogy visszahívhatja a kapszulát!
A fúvókák beindítása port kavart az arcukba, majd a kapszula a magasba emelkedett, és hamarosan eltűnt. A felszerelést gondosan a nyereghez kötözték, azután felültek moropjaikra, és elindultak. Röviddel a táborba érkezésük után hajnalodni kezdett. Amint a pyrrusziak a völgy bejáratához értek, azonnal látták, hogy az éjszaka folyamán borzalmas csata dúlt. A völgy száját elzáró, lezúdult sziklatömeget sebesültek és halottak borították. Egy vérző karú nomád kifejezéstelen arccal ült, miközben társa egyetlen mozdulattal kirántotta karjából a nyílvesszőt. – Mi történt? – kérdezte Jason. – Az éjjel megtámadtuk őket. De nem tudtuk hangtalanul megközelíteni a völgyet, mert a sziklák nagyon síkosak voltak, és alig tudtunk botorkálni rajtuk. Sokan elestek, és összezúzták kezüket, lábukat. Amint az akadály feléhez értünk, a menyétek égő fűcsóvákat dobáltak ránk, és a tűz fényében nyilazni kezdtek minket. Csak nagyon kevesen tudtunk visszatérni. – Ez jól jön nekünk! – jegyezte meg Kerk, amint tovább mentek. – Temuchin elvesztette a tekintélyét ezzel a vereséggel, mi viszont előnyt szerzünk, ha fel tudunk mászni a sziklafalon. Na persze, ha valóban fel tudunk... – Ne kezdj megint kételkedni – mondta Jason. – Csak állj mellettem készenlétben, és tégy úgy, mintha pontosan tudnád, mit csinálok. Jason levette magáról a nehézkes külső ruhát, és megborzongott. De tudta, hogy hamarosan még izzadni is fog. A sziklafal olyan simának látszott, mint az űrhajó
oldala. A hegymászó kalapácsot, ami a kampók beveréséhez kellett, a csuklójára erősítette, amikor odalépett hozzájuk Ahankk. – Azt mondták, hogy bolond vagy. Csak azok hihetik, hogy fel tudnak mászni a sima sziklafalon. – Neked nem csupán ezt mondták – fordult Jason a kapitány felé. – Temuchin azt mondta neked, hogy gyere ide, és nézd meg, mi történik. Nyugodtan helyezd magad kényelembe, nyújtsd ki a lábad. Hamarosan szaladhatsz a gazdádhoz, hogy beszámolj neki a sikeremről. Kerk felnézett a sziklafalra, azután Jasonre pillantott. – Hadd másszak én – javasolta. – Erősebb vagyok nálad, és sokkal jobb a kondícióm. – Amint elérem a csúcsot, leeresztem neked a kötelet, és akkor felmászhatsz, sőt egy halom gránátot is hozol majd magaddal. De elsőnek nem mehetsz. A sziklamászás rutint igényel, amit csak hosszú évek alatt lehet megszerezni. De azért köszönöm. Egy kicsit felemelhetnél, hogy elérjem azt a kiugró peremet. Kerk lehajolt, Jason pedig a vállára lépett. Azután a pyrruszi felegyenesedett. Jason ügyesen kihasználta a szikla repedéseit és bemélyedéseit, így az első kampót csak tíz méter magasan kellett bevernie. Nagyon óvatos volt, mivel legalább tíz éve nem mászott sziklát. Lassan ráhelyezte testsúlyát a kampóra: megbírta. Azután pihent néhány másodpercig a kampóhoz rögzített hevedereken. Alatta számtalan kíváncsiskodó gyűlt össze. Hamarosan Temuchin is csatlakozott hozzájuk. Az ellenség is nagyon szerette volna tudni, mi történik ott, de a szikla eltakarta előlük Jasont. Jason nem tudta pontosan megállapítani a szikla magasságát, de úgy ítélte meg, hogy körülbelül a táv
felénél járhat. Éppen be akarta verni a következő kampót, amikor kiabálást hallott odalentről. Amennyire tudott, előrehajolt, és lekiáltott. – Nem hallom! Mit akartok? Abban a pillanatban egy nyílvessző csapódott a sziklának a feje mellett. Jason ijedtében majdnem leesett. Amint oldalra fordította a fejét, megpillantott egy menyét harcost, akit odafentről eresztettek le kötélen. A férfit bőrheveder tartotta, így mindkét kezét szabadon használhatta. Már készült az íjra fektetni a következő nyílvesszőt. Egy kiálló párkány miatt fentről nem tudták Jasont célba venni, ezért eresztették le a harcost a párkány alá. A katona gondosan célzott. Jason a bal kezében tartotta a kampót. Az utolsó pillanatban a katona felé hajította, és a vállát találta el. Nem okozott sérülést, de arra elég volt, hogy kimozdítsa egyensúlyából a harcost, így a második nyíl is célt tévesztett. De a katona nem adta fel, újabb nyilat illesztett a húrra. Lentről is nyilaztak társai a hermelinre, de túl nagy volt a távolság, és felfelé nehezen lehetett célozni. Az egyik nyílvessző mégis belefúródott a katona combjába, de az ügyet sem vetett rá. Jason elővett egy újabb kampót, amely szintén kiváló minőségű acélból készült, és vége tűhegyes volt, hogy a legkisebb repedésben is utat találjon. Jason ujjai közé fogta a kampó szárát, a hegye pedig előrenézett. Azután felemelte, és teljes erővel elhajította. A kampó tövig beleállt a katona torkába. A férfi elejtette a nyilat, a torkához kapott, majd testén remegés futott végig, és meghalt. A halottat hamarosan felhúzták társai a sziklapárkányra.
Valaki odalenn lecsendesítette a felmorajló tömeget, majd Kerk kiáltását hallotta. – Tartsd erősen a kötelet! Jason lenézve döbbenten látta, hogy a pyrrusziak hátrébb húzódnak, és meggyújtják az egyik bomba kanócát. Jason megerősítette a csomókat, és szinte a sima falhoz tapadt. Odalenn a katonák sietve húzódtak távolabb. Kerk a megfelelőnek ítélt távolságban megállt, és teljes erejével elhajította a gránátot. Jason jól látta a magasba ívelő bombát, és egy pillanatig úgy tűnt neki, hogy egyenesen feléje tart. De a gránát még magasabbra emelkedett, és jóval odébb, a sziklapárkány tetején csapódott be. Jason szinte belebújt a kőfalba. A robbanás ereje megrázta az egész sziklát. Kődarabok és holttestek zuhantak a mélybe, de Jason a párkány alatt biztonságban volt. Amint minden elcsendesedett, nyugtalanító érzés fogta el. – Kerk! – kiáltotta le pyrruszi nyelven. – Mi történt azzal a kampóval, ami az imént leesett? Ha Temuchin megtalálja, azonnal gyanút fog... – Figyeltem, hova esett – felelte Kerk. – Majd megkeresem. Most mindenki téged figyel. Nem sérültél meg? – Jól vagyok – mondta Jason, majd nagyot sóhajtott. – Megyek tovább. Az utolsó terepszakasz rendkívül nehéz feladatnak bizonyult. Jason többször visszacsúszott, csak a karabinerek és a biztosítókötelek tartották meg. Mire a csúcs közelébe ért, teljesen kimerült. A sziklafal tíz méter átmérőjű fennsíknak látszott. Olyan volt, mint egy
bástya. – Még egy utolsó erőfeszítés... – nyögte. Az orrába belefagyott a lecsapódó pára. Alig kapott levegőt. Már csak néhány méter volt hátra, de a fal itt teljesen simának tűnt. Úgy érezte, nem tudja megcsinálni... De tudta azt is, hogy fel kell jutnia mindenáron. Ilyen közel a céltól nem adhatja fel. Reszkető lábbal tolta magát feljebb, ujjai megtaláltak egy hasadékot, és karjával felhúzta magát. Elérte a csúcsot! Amint körülnézett, meglepődve tapasztalta, hogy az egész még tíz méter átmérőjű sincs. Kifújta magát, majd lenézett a mélyben várakozó emberekre. Amint észrevették, hogy feljutott a csúcsra, harsány éljenzésbe kezdtek. De hamarosan be kellett látnia, hogy korai volt az öröm. A vár közeli bástyájáról, ami nagyjából a szikla tetejével lehetett egy magasságban, íjászok vették célba. De csupán két nyílvessző csapódott be a közelében. A katonák remek céllövők lehettek, és a biztos fedezék mögül háborítatlanul lövöldözték rá nyilaikat. Bár elég nagy volt a távolság, tudta, hogy előbb-utóbb eltalálják. – Jason, te egy jóindulatú bolond vagy – mondta magának. – Megpróbálsz segíteni mindenkinek, végül rajtavesztesz... Úgy döntött, hogy nem néz farkasszemet a halállal, inkább nem is gondol rá. Lesz, ami lesz. Rögzítette egy karabinerrel a kötél végét, és az egész tekercset ledobta a mélybe. A kötél hangos csapódással ért földet. Kerk egy jókora zsák gránátot a hátára erősített, majd erőteljes mozdulatokkal mászni kezdett. Hamarosan elérte a sziklapárkányt.
– Tudnál segíteni, hogy átjussak ezen a párkányon? – kiáltotta. – Persze. Jason lehasalt a szikla szélére, és lenyújtotta a kezét. Mindketten megfogták egymás csuklóját. Nem lett volna annyi ereje, hogy a pyrruszit felhúzza, de nem is kellett. Kerknek elegendő volt egy biztos pont, amibe belekapaszkodhatott, és így már könnyedén felkapaszkodott. – Nagyszerű – mondta, amint felért, és az ellenségre pillantott. – Kezdhetjük? Amint az egymást követő robbanások megrázták a földet, Temuchin serege diadalmas kiáltásokkal rohamra indult. A katonák jelentéktelen veszteség árán jutottak át a völgy bejáratát elzáró köveken, és hamarosan elfoglalták az erődöt. Jason leült a földre, és Kerket figyelte, amint a pyrruszi vezér önfeledten bombázza az ellenséget. A terv első része sikerrel zárult. A következő lépés, hogy a pyrrusziak megnyissák a bányatelepet, és birtokukba vegyék a bolygót. Hosszú küzdelem állt még előttük, de Jason bízott a sikerben. Csak egyre fáradtabbnak érezte magát.
15 Jason dinAlt visszahúzta moropja gyeplőjét, amikor a sziklás dombtetőre ért. A hideg szél az arcába vágott. Odalenn az óceán fodros hullámai csapdosták a sziklákat. A felhőkkel borított alkonyi ég sötétjét csak egy-egy villámlás törte meg. A sziklás domboldalon kitaposott ösvény vezetett lefelé. Amint elindult az ösvényen, észrevette, hogy az nagyon régi út lehet. A nomádok valószínűleg sóért jártak ide. Az űrhajóból készített légi felvételek szerint ez volt az egyetlen hágó, amely megtörve a sziklafennsíkot, a tengerhez vezetett. Ahogy a tengerhez közeledett, a klíma egyre kellemesebbé vált. A szerpentin utolsó kanyarulatán túl egy öbölbe érkezett, ahol két kisebb hajót pillantott meg, amelyeket a matrózok partra vontattak. A parton pedig néhány színes sátor állt. A hajók körül tevékenykedő emberek észrevették Jason közeledését. Magas figura vált ki közülük, és a látogató felé indult. Amint Jason is közelebb ért, leszállt moropjáról, és gyalogosan ment a férfi elé. – Elég különös öltözéket viselsz, Rhes – jegyezte meg Jason, miközben megszorította barátja kezét. – Nem különösebbet, mint te! – felelte mosolyogva a pyrruszi. Puha bőrből készült ruhát viselt, magas szárú csizmát és fényesre polírozott fémsisakot, melynek tetejéből aranyszínű tüske meredt az égre. Rendkívül impozáns látványt nyújtott. – Ilyen öltözetet viselnek Ammh kereskedelmi utazói. – Úgy hallottam, hogy szépen alakulnak a dolgok a
mélyföldön. – Még sohasem éreztem ilyen jól magam. Ammh leginkább mezőgazdasági termelést folytató társadalom. Most kezdődött meg a gépesítés korszaka, amely rendkívüli fejlődést jelent az eddigi nehéz, fizikai munkával szemben. Az egyes osztályok élesen elkülönülnek egymástól, melynek csúcsán a kereskedők és a katonák állnak. Szerencsére sikerült bekerülnöm a legmagasabb körökbe. Már az üzleti tevékenységbe is elég jól belejöttem. Vásároltam egy üzletházat Camarban, amely egy tengerparti település. Azóta várom a hívásotokat, hogy északra hajózzak. Iszol egy pohár bort? – Hát nem egyet! Meg ennék is valamit! Vezesd csak elő a legjobb ételeidet! Odasétáltak az egyik nyitott elejű sátorhoz, amelyben tábori asztal állt, rajta sült és szárított hússzeletek, valamint néhány palack bor. Rhes felvett egy hosszú nyakú zöld üveget, és Jason felé nyújtotta. – Ezt kóstold meg! Hatéves, kiváló minőségű bor. Hol egy kés, amivel levághatnám róla a pecsétet? – Ne bajlódj vele! – mondta Jason, majd az üveg nyakát letörte az asztal sarkán. Azután hatalmas kortyokkal itta az aranysárga nedűt, amely lecsorgott az állán. Végül az inge ujjával megtörölte a száját. – Én barbár vagyok, ne felejtsd el! Ez legalább meggyőzi a hajó legénységét. – Barátságosan a matrózok felé intett az üveggel, akik önkéntelenül is a fegyvereik után nyúltak. – Egészen jól alakítod ezt a szerepet – jegyezte meg Rhes, miközben egy ronggyal letörölgette az üveg törött nyakát, majd töltött egy pohárral magának is. – Mi a
terved? – kérdezte végül. Jason hangos csámcsogással zabálta a sült húst, majd egészségeset böfögött, mielőtt válaszolt volna. – Temuchin sereggel közeledik ide. Bár nem túl nagy sereggel; a harcosok jelentős része visszatért a táborhelyre, miután a menyéttörzset legyőzték. De a menyétek beszéltek a fejedelemnek a lejáró létezéséről. Sőt azt is elmondták, hogy itt értékes holmikat lehet cserélni prémekért. Temuchin elhatározta, hogy megnézi ezt a helyet. Körülbelül egynapi lovaglásra lehet. A pyrrusziak valamivel előtte jönnek. Legyetek készen a fogadásukra. Elhoztad a megbeszélt árut? – Persze. Kések, acél nyílhegyek, vasfazekak, só, cukor meg sok egyéb holmi. Ezek között biztosan akad, ami elnyeri a tetszésüket. – Ebben bízom én is – mondta Jason, szomorúan nézve a kiürült üveget. – Meginnál még egyet? – Igen, de sajnos, azonnal vissza kell mennem a táborba. Ott kell lennem, amikor találkozunk Temuchinnal. Ez a megbeszélés rendkívül fontos lesz. Magunk mellé kell állítanunk a törzseket, és rávenni őket a békés kereskedelemre. Tartsd hidegen a bort, amíg visszajövök! Mire Jason megint felkaptatott a hegytetőre, már teljesen besötétedett. A szél odafenn szinte késpengeként vágott az arcába. Moropját erős vágtára fogta. Késő délután ért a pyrruszi táborba. – Szerencsére még időben érkeztél – mondta Kerk. – Az űrkomp felemelkedett, és nagy magasságból követi műszereivel Temuchin csapatainak mozgását. Kora délután a Pokol Kapuja felé vette az irányt. Valószínűleg
ott tölti az éjszakát. – Sohasem gondoltam róla, hogy vallásos. – Én pedig biztos vagyok benne, hogy nem az – felelte Kerk. – De elég jó uralkodó ahhoz, hogy tudja, mire vágynak az emberei. Ez egy szent hely. Talán a pokol hátsó bejárata. Temuchin szeretne áldozatot bemutatni. – Remek hely a találkozásra. Menjünk! Az alkony egyre sötétebbre festette az eget, a szél havat kavart az arcukba. Már éjszaka volt, amikor Temuchin táborába értek. Az emberek felismerték őket, és mindenhonnan üdvözlő kiáltásokat hallattak. A fejedelem megbeszélést tartott sátrában a tisztjeivel és a törzsek főnökeivel. Kerk és Jason leszálltak hátasaikról, és egyenesen a sátorba mentek. A vezér a trónján ült, tisztjei és a törzsi elöljárók félkörben helyezkedtek el előtte. Amint Jason és Kerk belépett, mindenki feléjük fordult. Temuchin szeméből sütött a gyűlölet. – Ki merészeli hívatlanul megzavarni Temuchin tanácskozását? – Ki az a Temuchin, aki megtiltja Kerknek, a menyéttörzs legyőzőjének, hogy részt vegyen a törzsek vezetőinek tanácskozásán? – vágott vissza Kerk. Vihar előtti csend töltötte be a sátrat. Temuchin volt az első fejedelem, aki összefogta a síkság törzseit. De a törzsek vezetői beleszólást követeltek a döntéseibe. Sokan közülük már megelégelték az önkényeskedését, és szerettek volna másik hadurat választani, aki meghallgatja az ő véleményüket is. Ezért ezt a vitát élénk érdeklődéssel figyelték. – Jól harcoltál a menyétek elleni küzdelemben – mondta Temuchin. – Éppúgy, mint a többi jelenlévő.
Ezért légy üdvözölve, de most távozz! Amit ma megvitatunk, az nem tartozik rád. – Miért? – kérdezte Kerk fagyosan. – Mit akarsz eltitkolni előlem? – Vádolni mersz...? – kiáltotta Temuchin a kardja után kapva. – Nem én vádollak, hanem te hozod magad ebbe a helyzetbe. Titokban összehívod a törzsek vezetőit, azután az egyik törzs elöljárójának megtiltod, hogy részt vegyen a tanácskozáson. Ezért megint megkérdezem: mit akarsz eltitkolni? – Jelentéktelen ügyről van szó. Tudomásomra jutott, hogy néhány mélyföldi hajó kikötött a parton. Elözönlik a partvidéket, és városokat akarnak építeni. De én elpusztítom őket. – Miért? Csak egyszerű kereskedők – mondta Kerk. – Miért?! – Temuchin felpattant a helyéről, és dühösen fel-alá kezdett járkálni. – Nem ismered a Szabad emberek énekét? – Ezt az éneket én is ismerem, talán még jobban, mint te. A dal azt mondja, hogy el kell pusztítani az épületeket, mert azok csapdát jelentenek a szabad embereknek. Léteznek épületek, amelyeket el kell pusztítanotok? – Egyelőre nem, de hamarosan lesznek. A mélyföldiek már sátrakat építettek a tengerparton... Az egyik törzs vezére énekelni kezdte a dal ide illő sorát: – Nem ismerünk más otthont, csak a sátrakat. Temuchin igyekezett uralkodni magán, és úgy tett, mintha nem is hallotta volna ezt a közbevetést. – Ezek a kereskedők most csak sátrakat vertek a
parton, de később egyre többen fognak jönni, és házakat építenek, ahol az árujukat raktározzák. Ha a kisujjunkat nyújtjuk nekik, holnap a karunkat akarják. A végén pedig elpusztítanak minket. Most kell végezni velük! Amit Temuchin mondott, abban tökéletesen igaza volt. Rendkívül fontosnak látszott, hogy a többi főnök ezt ne lássa be. Kerk néhány másodpercig habozott, ekkor Jason előrelépett. – A Szabad emberek éneke útmutatást ad nekünk... – Mit keres egy dalnok a főnökök tanácskozásán? – kérdezte felháborodottan Temuchin. – Nem látok más dalnokot, sem közkatonát itt. Azonnal távozz! Jason szóra nyitotta a száját, de belátta, hogy valóban nincs keresnivalója a főnökök tanácskozásán egy egyszerű vándorénekesnek. Meghajolt a fejedelem előtt, miközben odasúgta Kerknek: – A közelben leszek, és kapcsolatban maradok veled a dentifon segítségével. Megpróbálok majd segíteni. Kerk bólintott, Jason pedig nem tehetett mást: távozott. Balszerencse. Azt hitte, részt vehet a tanácskozáson. Amint kilépett a sátorból, az egyik őr elengedte lándzsáját, és villámgyors mozdulattal lefogta Jason mindkét csuklóját. Jason felrántotta a térdét, hogy kifejezést adjon nemtetszésének. A katona fájdalmasan felnyögött, de nem engedte el. Közben a másik hátulról egy vékony bőrszíjat dobott át a fején, és elszorította vele Jason nyakát. Egyetlen hang sem jött ki a torkán. Megpróbált küzdeni, de a szorítástól eltompult az agya, és hirtelen elsötétült előtte a világ.
16 Valaki egy marék havat dörzsölt szét Jason arcán. A hó teljesen eltömítette az orrlyukait. Köhögni kezdett. Amint kitörölte szeméből a havat, észrevette, hogy a földön térdel, és két katona áll mellette kivont karddal. Még éjszaka volt; csupán a fáklyák fénye világított. – Ismeritek ezt az embert? – kérdezte egy jellegzetes hang. Jason tompa agya ellenére azonnal felismerte, hogy Temuchin tette fel a kérdést. Két férfi lépett ki a sötétből. – Igen, Lord Temuchin – felelte az egyik. – Ez az a másik világból jött idegen, aki a hatalmas, repülő hajóval érkezett. Elfogtátok, de később megszökött. Jason közelebb hajolt a beszélő férfihoz, és karvalyorráról azonnal felismerte Oraielt, a vándorénekest. – Sohasem láttam ezt az embert, csak hazudik – felelte Jason. Torka iszonyúan fájt, ahol a bőrszíj elszorította. – Jól emlékszem rá, nagyuram. Szökése közben megtámadott engem. De hiszen te magad is találkoztál vele... – Igen, láttam őt. – Temuchin közelebb lépett, és alaposan megnézte Jason arcát. – Kétségtelenül ő az. Ezért tűnt mindvégig olyan ismerősnek. – Milyen ostobaságot hordtok itt össze... – mondta Jason, miközben megpróbált talpra állni. Temuchin megragadta a karját, majd hanyatt lökte. Jason elesett, és érezte, hogy egy szakadék szélén fekszik. – Mondd el az igazat, bárki vagy! A Pokol Kapujában fekszel, és egyetlen mozdulattal lelökhetlek a mélybe.
Nem menekülhetsz. De talán mégis megkegyelmezek neked, ha elmondod az igazságot. Miközben beszélt, megragadta Jason ruháját, és kivonszolta teljesen a szikla szélére, hogy csupán ő tartotta vissza a lezuhanástól. A sötétben Jason nem láthatta Temuchin arcát, de ismerve a hadurat, tudta, hogy úgysem számíthat kegyelemre. A legfontosabb, hogy megvédje a pyrrusziakat. – Elmondom a teljes igazságot. Valóban egy másik világból érkeztem. Azért jöttén, hogy segítsek nektek. Véletlenül találkoztam a dalnok Jasonnel, aki haldoklott. Elhatároztam, hogy felveszem a nevét. Még szinte gyermekkorában megszökött a törzsétől, ezért abban bíztam, hogy már senki sem ismeri fel. De azt jól tudod, mennyit segítettem nektek, és ha szabadon engedsz, még többet segíthetek. Kerk hangja jutott el a fülébe a dentifonon keresztül. – Jason, merre vagy? – Miért jöttél ide? Talán azért, hogy segíts a mélyföldieknek városokat építeni a birodalmamban? – Engedj szabadon! Ne lökj be a Pokol Kapujába, és mindent elmondok. Temuchin habozott. – Minden szavad hazugság. Nem tudom, mit higgyek el belőlük. – A fáklyák fényében meglátta Temuchin arcán a gúnyos mosolyt. – De teljesítem a kérésedet, és elengedlek. És valóban elengedte! Jason érezte, hogy zuhanni kezd. Hirtelen beleütközött egy kiálló sziklába. Megpróbálta elkapni, de ujjai lecsúsztak róla, és tovább zuhant. Nem tudta, milyen mélyre esett, de legnagyobb
csodálkozására életben maradt. Letörölte arcáról a nedvességet, és rádöbbent, hogy az hó! Az mentette meg az életét. A Pokol Kapuját a vihar vastag hótakaróval borította be, amely felfogta a zuhanását. – Amíg élek, remélek – jegyezte meg kissé meggyőződéstelenül. Abban bízott, hogy Kerk kiszabadítja a szakadék mélyéről. De a dentifon nem adott életjelt. Zuhanása közben biztosan többször keményen ráharapott, és a parányi készülék tönkrement. – Megint magadra maradtál, öregfiú! – mondta hangosan. Teljes sötétség vette körül. Megtapogatta ruháját, és rémülten fedezte fel, hogy a medikitnek nyoma veszett. A kését sem találta sehol. Csupán a kis zseblámpa maradt meg ruhája titkos rekeszében. Még akkor rejtette oda, amikor a hegymászó felszerelést elhozták. Kivette a zsebéből, és bátortalanul felkattintottá. Attól félt, hogy nem fog működni. És valóban: nem is működött. Néhány percig forgatta a kezében, azután tétova mozdulattal megint kipróbálta. Erős fénynyaláb villant a szemébe. Jóleső érzés fogta el. A lámpával körbevilágított, hogy megnézze, hová került. A levegő rendkívül fagyos volt, ráadásul a derékig érő hóban kellett botorkálnia. Minden oldalon sima felületű fekete sziklák emelkedtek, amelyek magasságát nem tudta megítélni a sötétben. Hirtelen éles kiáltás törte meg a csendet, és a magasból egy sötét tömeg zuhant le a vastag hóra. Amint a lehajított férfi megpróbált talpra állni, Jason felismerte árulóját, Oraielt. – Mi ez – tűnődött Jason –, Temuchin elnémítja a szemtanúkat? Ez nem vall rá.
Oraiel szája továbbra is nyitva maradt, mintha szólni akart volna, de több hang nem hagyta el a torkát. Jason elhatározta, hogy körüljárja a sziklabörtönt. Amint kicsit odébb ment, a talajt rendkívül puhának érezte. Hirtelen gyanút fogott, és azonnal vissza akart menni, de már elkésett. Hangos reccsenés törte meg a csendet. Súlya alatt beszakadt a jég, és derékig süllyedt a hideg vízbe. Riadtan húzódott hátrább, majd megkönnyebbülten sóhajtott fel, amint lába alatt egyenetlen sziklákat érzett. A lámpa fénye sima víztükörről verődött vissza. De a megkönnyebbült sóhaj korainak bizonyult. Bár ujjai elérték a sziklafalat, érezte, hogy testét valamilyen áramlat kezdi lefelé húzni. Ujjai végül elengedték a sziklákat, és a sebes áramlat magával ragadta. Karjaival, lábaival keményen küzdött, hogy a felszínen maradjon, de a víz olyan hideg volt, hogy izmai teljesen megdermedtek. Azután az áramlat lehúzta a mélybe. Utolsó erőfeszítésével még fenntartotta magát addig, míg tüdejét teleszívta oxigénnel. A víz egyre csak sodorta, nem látott semmit. Tüdeje pattanásig feszült. Rettenetesen vergődött, azután feladta. Úgy érezte, nem tudja tovább visszafojtani a lélegzetét, és megfullad. Hirtelen megint a víz felszínére került. Zihálva szedte a levegőt. A sebes áramlat lelassult, és körülnézve látta, hogy valami víz alatti sziklabarlangon keresztül egy öbölbe érkezett. Kimászott a partra, és elnyúlt a sziklákon. Körülötte minden teljesen sötét volt. Nem tudta eldönteni, hogy tónak vagy tengernek a partjára érkezett. Azt sem tudta, merre induljon. Legszívesebben ott maradt volna, de tudta, hogy a hideg hamarosan megdermesztené a testét, végül pedig megfagyna. De
ahhoz, hogy elinduljon valamerre, tudnia kéne, hogy hol van. Lámpájával végigpásztázta a mellette emelkedő sziklafalat. Meglepődve tapasztalta, hogy nem lát sehol havat. Hirtelen tudatába hasított a felismerés: ez egy barlang! A Pokol Kapuja nyilván egy vízgyűjtő sziklamélyedés lehetett, amely elvezette a felszíni vizeket, és ezen a barlangon vagy barlangrendszeren keresztül eljuttatta a tengerbe. Úgy érezte, küzdelme még mindig nem ért véget. Ki kell jutnia a barlangból a felszínre, de azt sem tudta, merre induljon. A víz valahol biztosan utat talál magának a szabadba, de lehet, hogy közben olyan járatokon megy keresztül, ahol nem tudna levegőhöz jutni. – Kelj fel, és indulj el valamerre! – mondta magának. Kimászott teljesen a partra, és a homokon lábnyomokat fedezett fel. Lehetséges, hogy más is járt itt előtte? A lábnyomok élesen rajzolódtak ki. Úgy tűnt, mintha frissek lennének. Bár ezt nehéz volt megítélni, mivel a barlangban nem moshatta el őket az eső, és nem hordott rájuk homokot a szél. Elhatározta, hogy követi a nyomokat. Nedves ruhájában rettenetesen fázott. A barlangban hűvös volt a levegő, de nem volt annyira hideg, mint odafenn a pusztaságban. A lábnyomok hamarosan egy szűk átjáróhoz vezettek, amely újabb barlang bejárata lehetett. Alagútszerű járatba került, amely egyre alacsonyabbá vált, végül a keskeny part menti sáv is eltűnt a víz alatt. Jason beleereszkedett a sekély vízbe, és úgy haladt tovább. Azután a barlang kiszélesedett, és a nyomok ismét megjelentek a part menti homokban. Jason leült, hogy néhány percet pihenjen, és a kimerültségtől azonnal
elaludt. Arra ébredt, hogy egész teste reszket a hidegtől. Óriási akaraterővel kényszerítette magát, hogy tovább menjen. Az öve egyik rekeszébe rejtett óra még működött. De az idő jelentéktelennek tűnt a végtelenbe nyúló barlangrendszerben. Sokáig bandukolt a járatokban, alagutakban, amelyek tökéletesen egyformának látszottak. Azután megtalálta azt az embert, akinek a nyomait követte. A falnak támasztva hátát, a homokos parton ült. Messziről úgy látszott, mintha aludna. – Hello! – kiáltott rá Jason, de a férfi nem mozdult. Amint közelebb ért hozzá, észrevette, hogy a férfi örök álmát alussza. És ki tudja, milyen régóta? A barlang baktériumoktól mentes mikroklímájában a testek rendkívül lassan kezdenek oszlani. Sőt inkább mumifikálódnak. Ez az ember talán egy éve üldögélt a fal mellett, de az is lehet, hogy már száz éve pihen. A bőr ráaszalódott a csontokra, szeme beesett, szájából kilátszottak megsárgult fogai. Egyik kezében még mindig szorongatta a rozsdás pengéjű kést. Jason óvatosan lefejtette a halott testét borító prémöltözéket. Azután levette saját, csuromvíz ruháját, és magára öltötte a halottét. Bármennyire irtózott tőle, mégsem tehetett mást. A száraz holmi talán az életet jelentette számára. Saját ruháját kiterítette, hogy minél hamarabb megszáradjon, azután leheveredett a földre, és elaludt.
17 – Az emberek azt mondják, ha minden sokáig változatlan marad, akkor nem lehet megállapítani az idő múlását. Bárcsak tudnám, mióta vagyok itt? – dünnyögte Jason. – De azt hiszem, már hosszú ideje. A barlang kisebb folyosókká ágazott szét. A halott ember tőrével jelet rajzolt a sziklára az egyik alagút bejárata mellé. A másik járat mellett már ugyanilyen jelzés díszelgett. Az nem vezetett sehová. Jason letérdelt, és ivott a friss forrásvízből, majd elindult a következő folyosón. – 1803... 1804... – számolta bal lábának minden harmadik lépését. Az egész értelmetlennek tűnt, de mégis erőt adott neki, hogy hallja a saját hangját a halotti csendben. Gyomrát már régóta mardosta az éhség. Legalább ivóvízzel jól el volt látva. – Téged már láttalak egyszer, te átkozott útkereszteződés! – köpte le elkeseredetten saját jelzését. Azután újabb jelet rajzolt az előző fölé. Rekedt hangon felnevetett. Rettentően éhes és fáradt volt. Az ember elég sokáig bírja ennivaló nélkül. De vajon meddig tud járni?
– Pihenjünk egy kicsit? – kérdezte önmagától. – Ahogy jónak látod, arany pajtás – válaszolta. Ez a járat lefelé kanyargott, és egy idő után úgy tűnt, mintha a tenger sós illatát erezné. Leült, hogy erőt gyűjtsön. Ujjai megérintették a karját, majd a vállát. Alig maradt hús a csontokon, azt is számtalan helyen lehorzsolta. Végre talált egy száraz, homokos helyet; valóságos luxusnak tűnt. A barlang itt kiszélesedett, és a víz is sokkal mélyebb volt, mint eddig, ízre viszont semmit sem változott. Lekuporodott a homokra, és elaludt. Amikor felébredt, tovább akart indulni, de alig tudott felállni. Úgy döntött, hogy üldögél még egy darabig. Amint a sima vízfelületet bámulta üveges szemekkel, felfigyelt rá, hogy nem olyan, mint eddig. Valami itt nincs rendben! Azután észrevette, hogy valahol a távolban a víz egy kis helyen világoskék. Agya már annyira eltompult, hogy sokáig kellett töprengenie azon, mi lehet ennek a magyarázata. Eleinte azt hitte, hogy csak képzelődik, az éhség elvette az eszét. Behunyta a szemét, azután megint kinyitotta, de a világos folt még mindig ott ragyogott. Felkapcsolta a lámpáját; az erős fényben a víz mindenütt egyformán feketének látszott. – Ha ott valóban fény szűrődik a barlangba, akkor az a nyílás a szabadba vezet. Ez az egyetlen lehetőségem, hogy kijussak ebből a csapdából. Közelebb érve keserűen tapasztalta, hogy a szabadba vezető nyílás mélyen a vízfelszín alatt helyezkedik el. Sűrűn egymás után nagyokat lélegzett, hogy a hiperventiláció megtöltse oxigénnel az egész véredényrendszerét. Azután beleugrott a vízbe, és úszni
kezdett egyre mélyebbre. A víz dermesztően hideg volt, de erre számított. Minden erejét összeszedve úszott. A víz áttetszővé vált. Tüdeje pattanásig feszült; amikor a nyílás közelébe ért, úgy érezte, hogy nem bírja tovább. De az áramlat magával ragadta, és könnyedén átsodorta a nyíláson. Már csak fel kellett úsznia a felszínre. Végtagjai elzsibbadtak az oxigénhiánytól, és azt hitte, mindjárt szétdurran a feje. Hirtelen elérte a felszínt, ahol akkorát fújtatott, mint egy bálna. Parányi öbölbe érkezett, amelyet vízbe hajló fák öveztek. Kimerültsége ellenére megcsodálta a táj szépségét. Megérkezett a mélyföldre. Alig tudott kimászni a partra, azután sokáig feküdt a fűben, míg végül összeszedte az erejét. Közben arra gondolt, ha itt bárki meglátja ebben a lompos szőrmeöltözetben, rögtön végez vele. Ezért levette magáról a vastag prémekből készült felsőruhát. Itt már sokkal kellemesebbnek tűnt az időjárás, ezért a vékony, finomra cserzett bőrruha elegendőnek bizonyult. Egész nap kitartóan gyalogolt. Alkonyatkor végre találkozott valakivel. Magas, egyenes tartású férfi közeledett felé. Látszólag katonai ruhát viselt; egyik kezében íjat tartott, a másikban szépen megmunkált alabárdot. A férfi néhány kérdést tett fel neki, amelyekből Jason egy szót sem értett. Igyekezett szerencsétlennek és gyámoltalannak látszani. Borostás arca, szakadozott ruhája mindenesetre szánalomra méltóvá tette. Feltehetően a katona is csupán sajnálatot érzett iránta, mert nem tett fenyegető mozdulatot. Jason megpróbálta elnyerni a katona bizalmát. Tudta, hogy ebben az állapotában ez az életerős fiatalember keresztben lenyelhetné őt.
Jason is értelmetlen szavakat kezdett mormolni. A katona közelebb lépett hozzá. Abban a pillanatban Jason teljes erőből gyomorszájon vágta. A fiatalember kissé előregörnyedt, majd merev tartással, egyetlen hang nélkül hanyatt esett. – Azt hiszem, kezd ismét mellém szegődni a szerencse – jegyezte meg vidáman Jason.
18 Rhes az irodájában volt, éppen befejezte a könyvelést, amikor kiáltozásra lett figyelmes. Úgy tűnt, mintha valaki mindenáron be akarna jutni hozzá. De nem törődött vele; a két pyrruszi elment, és minden munka az ő nyakába szakadt. Nem szerette a váratlan látogatókat, és a testőre, Riclan mindig remekül megoldotta az ilyen apróbb problémákat. A kiáltozás hirtelen abbamaradt, és olyasféle zaj hallatszott, mint amikor egy test a földre zuhan. Rhes már két napja nem aludt, ezért nem volt rózsás hangulatban. A pyrrusziakat ilyenkor jobb messze elkerülni. Amint kinyílt az ajtó, Rhes felállt azzal a határozott szándékkal, hogy menten agyonüti a hívatlan látogatót. A szobába egy szakállas katona lépett be, aki az alabárdosok egyenruháját viselte. Rhes ökölbe szorította kezét. – Mi baj van? Úgy nézel ki, mint aki meg akar ölni – mondta a katona pyrruszi nyelven. – Jason! – kiáltotta Rhes, majd megölelte barátját. – Csak óvatosan, mert összeroppantasz, főleg amilyen kondícióban most vagyok. – Azt hittük, meghaltál! Mi történt? – Szívesen elmesélem egy terített asztal mellett. Közben én is kíváncsi vagyok a fejleményekre. Utoljára a törzsfők tanácskozásáról tudok, bár arról sem sokat, mert azonnal lehajítottak a szikláról. Hogy halad a kereskedelem? – Sehogy – felelte komoran Rhes, miközben húst és
kenyeret vett elő a szekrényből. Majd egy üveg bort tett az asztalra. – Miután eltűntél, az egész terv szétesett. Kerk még hallotta a hangodat a dentifonban, és csaknem halálra hajszolta a moropját, hogy időben odaérjen a Pokol Kapujához, de már elkésett. Volt ott még egy dalnok, aki azt állította, hogy Kerk is külhoni, ezért őt lerúgta a szikláról, mielőtt még túl sokat okoskodhatott volna. Temuchin és Kerk annyira mérges volt, hogy majdnem egymásnak ugrottak, de Kerk végül belátta, hogy jobban teszi, ha inkább megpróbálja véghezvinni a tervedet. – És sikerült? – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de nem. Temuchin meggyőzte a legtöbb törzs vezetőjét, hogy harcoljanak, és ne kereskedjenek. A pyrrusziak visszaindultak az űrhajóhoz. Már csak én maradtam itt, hogy felszámoljam ezt az üzletet. A terv csődöt mondott, ezért úgy határoztunk, hogy visszatérünk a Pyrruszra. – Azt nem tehetitek! – kiáltotta Jason, és majdnem megfulladt a szájában lévő hatalmas húsdarabtól. – Nincs más választásunk. De most meséld el, hogyan kerültél ide! Még aznap éjjel leeresztettünk néhány embert a Pokol Kapujába, de nem találtak sehol. Arra gondoltak, hogy beszakadt alattad a jég, és elsodort az áramlat. – Valóban így történt. Szerencsére vastag hórétegre estem, és nem lett semmi bajom. Azután elhatároztam, hogy kicsit körülnézek, és akkor beszakadt alattam a jég. Az áramlat egy barlangrendszerbe sodort, ahol magam sem tudom, mennyi ideig bolyongtam. Végül egy víz alatti ki járón a szabadba jutottam. A barlang egy vízgyűjtő rendszer, amely ide, a mélyföldre vezet.
Azután elindultam, hogy megkeresselek. Útközben leütöttem néhány helybélit, de sikerült ideérnem. – Szerencséd volt. Holnap már nem találtál volna itt. Az űrkomp sötétedés után vesz fel, és a találkozóhelyig még tíz kilométert kell evezni. – Felőlem azonnal indulhatunk, amint megettem és megittam mindent, ami az asztalon van. – Rádión értesítem Kerket, hogy előkerültél. Ez a hír bizonyára késleltetni fogja az indulást. Alkonyatkor kimentek a sziklás tengerpartra, és útnak indultak Rhes csónakjával. Hamarosan elérték a megbeszélt helyet, ahol megálltak, és csendesen várakoztak az űrkompra. A sűrű csendet csak a sirályok rikoltozása törte meg. Amint a komp felszedte őket, Jason elnyújtózott a másodpilóta ülésében. Az utazás nem tartott sokáig. A pyrruszi „törzs” érkezését másnapra várták. Jason elfoglalta régi kabinját, amely távollétében semmit sem változott. A könyvtárrobot ott állt némán a sarokban. – Mi a fenének kellett ezt megvennem? – tűnődött Jason. – Kidobtam egy halom pénzt az ablakon. Megnyomta az indítógombot. – Mire vagy te jó tulajdonképpen? – kérdezte a robotot. – Határozza meg a „jó” konkrét fogalmát! – Te csak okoskodni tudsz. De hol voltál, amikor szükségem lett volna rád? – Itt tartózkodtam mindvégig, ahol elhelyeztek. Bármilyen kérdésre tudok válaszolni, de az ön kérdése értelmetlen. – Ne sértegesd a gazdád! Ez parancs. – Igen, uram.
– Ez mindjárt más. – Jason töltött magának egy erős italt, azután kényelmesen elhelyezkedett a fotelben. Örült, hogy beszélgetőpartnerre akadt a barlangban töltött magányos napok után. – Fogadjunk, a tervemmel kapcsolatban az a véleményed, hogy poroljuk el a nomádokat, és nyissuk meg a bányát. – Semmit sem tudok az ön tervéről, uram. De ha akarja hallani a véleményem... – Nem kérdeztem a véleményed. Biztosan azt hiszed, hogy jobb tervet tudnál készíteni, mint az enyém. – Konkrétan milyen tervről van szó? – Hogy megváltoztassuk-e egy nép kultúráját. De nem kérdeztem a véleményed. – A kultúraváltoztatásra vonatkozó utalások a Történelem és antropológia című fejezetben találhatók. Ha óhajtja, ismertetem ezt a részt. Jason nagyot kortyolt az italából. – Igen, óhajtom. Ismertesd ezt a fejezetet. Jason kikapcsolta a robotot, majd hátradőlt a fotelben. A megoldás mindvégig ott szerepelt a robot adatbankjában. Kár, hogy nem korábban konzultált a robottal. De talán még most sem késő. – Miért ne?! Még mindent vissza lehet csinálni. Bár legfőképpen abban kételkedett, hogy sikerül meggyőznie a pyrrusziakat. Mindannyian ellenezni fogják. Akkor viszont nélkülük valósítja meg. Az órájára pillantott. Még maradt egy kis ideje a harcosok megérkezéséig. Kedves hangú levelet hagyott hátra Méta számára, amelyben utalt
a terveire. Azután megkérte Clont, hogy vigye az űrkomppal Temuchin táborának közelébe. A pilóta nem kérdezett semmit; némán engedelmeskedett. Talán még meg lehet csinálni... és ha igen, akkor ő megteszi.
19 Temuchin kivont karddal rontott be a sátrába. – Gyere elő! – kiáltotta. – A testőröm ájultan fekszik odakinn. Gyere elő, különben megöllek! Egy sötét ruhás alak lépett ki az árnyékból, és levette fejéről a csuklyát. – Te...?! – suttogta döbbenten Temuchin, elejtve a kardját. – Nem lehetsz itt. A saját kezemmel öltelek meg. Démon vagy... – Azért jöttem vissza, hogy segítsek neked, Temuchin. Új világot nyitok meg előtted, amelyet meghódíthatsz. – Aki a Pokol Kapujából visszatér, az csak démon lehet... Egy dalnok azt állította, külhoni vagy, a pyrrusziak azt mondták, a törzsükhöz tartozol. Azután idejössz, és felajánlod a segítségedet. – Gondolj rólam, amit akarsz. De hallgasd meg, amit mondani fogok. – Nem! Ha meghallgatom, átkozott leszek! – Felkapta a kardját a földről. Jason sietve folytatta a mondandóját, mielőtt az életéért kellett volna harcolnia. – A Pokol Kapuja egy barlangrendszerbe vezet, nem a pokolba, ahogy ti gondoljátok. Ezen a barlangrendszeren keresztül pedig el lehet jutni a mélyföldre. Meg tudom mutatni az utat. A barlangon át egész hadsereget vihetsz le a mélyföldre, amely elözönli a lenti világot. Itt uralkodsz a pusztán, de leigázhatsz egy újabb kontinenst. És erre csak te vagy képes. Temuchin leengedte a kardját, de szemei Jason arcát fürkészték.
– Te csak démon lehetsz, és én nem ölhetlek meg, mert ezt egyszer már megtettem. Te vagy az egyetlen, aki tudod, mennyire elfásultam. Uralom a pusztát, de már nem lelem benne örömöm. Nincsenek igazi, nagy csaták, újabb területek, amelyeket meghódítanék. Éjszakánként azokról a gazdag mélyföldi legelőkről, erdőségekről, a kanyargó folyókról álmodozom. Harcosaimat nem tudná megállítani sem a puskapor, sem a szervezett hadseregük. Bárcsak eljuthatnék oda! Lerombolnám a városaikat, meghódítanám az egész kontinenst. – Igen, megteheted ezt, nagy Temuchin, világok ura. Temuchin az ajánlatot fontolgatta. – Rendben van, elfogadom a segítségedet, démon, bár tudom az árát. De addig nem viheted el a lelkemet a pokolba, amíg mindent le nem igáztam. – Nem vagyok démon, Temuchin. – Ne nevettess. Én tudom legjobban az igazságot. Amit a dalnokok énekelnek, az mind igaz. Csak én nem hittem benne eddig. Elfogadom az ajánlatodat. Nevezd meg a halálom módját és időpontját! – Ezt nem tudom. – Megértem, hogy nem akarod elárulni. A helyedben én sem tenném. De nem baj. Egyezséget kötöttünk: tiéd lehet a lelkem, de csak azután, hogy leigáztam a mélyföldet. Te pedig cserében hozzásegítesz ehhez. – Meg fogod hódítani a mélyföldet... – Többet ne mondj! Meggondoltam magam: nem akarom tudni, mikor ér el a végzet. – Jól van, gondolj, amit akarsz. Csak adj mellém néhány ügyes embert, és megnyitom számodra az utat a mélyföld felé. Őket követheti az egész hadsereged. Le mernek majd ereszkedni?
Temuchin felnevetett. – A pokolba is követnének engem, ha azt parancsolom nekik. – Remek. Kezet rá! – Miért ne! Előbb-utóbb úgyis a pokolba kerültem volna. Ezen az egyezségen én csak nyerhetek. Nem félek megszorítani egy démon hideg kezét. Jasont bámulatba ejtette a fejedelem bátorsága.
20 – Hadd beszéljek vele! – kérte Méta. Kerk azonban félretolta maga elől a lányt, és határozott mozdulattal megmarkolta a mikrofont. – Figyelj rám, Jason! – mondta hűvösen. – Ebben a vállalkozásban egyikünk sem kíván támogatni. Nem kell megmagyaráznod a terveidet, úgyis csak pusztulást hoznak mindenkire. Ha Temuchin elfoglalja a mélyföldet is, semmiképpen sem nyithatunk bányákat ezen a bolygón. Rhes visszatért Ammhba, és szervezi az ellenállást az invázióddal szemben. Sokan közülünk csatlakozni akarnak hozzá. Utoljára kérlek, hagyd abba ezt az őrültséget, mielőtt még nem késő! – Kerk! – hangzott Jason hangja a kommunikátorból. – Hallottam a szavaidat, és megértlek benneteket, de már nem lehet visszakozni. A hadsereg jelentős része átjutott a barlangrendszeren, és zsákmányoltak moropokat a mélyföldi farmerektől. Temuchint már nem lehet megállítani. A mélyföldiek talán legyőzik őket, bár ezt erősen kétlem. – Jason! – kiáltotta Méta. – Ezt nem teheted. Éppen te mutattad meg nekünk, hogy az élet nemcsak örökös harcból áll... Hittünk neked, végül beláttuk, hogy igazad van. Most úgy tűnik, mintha elárultál volna minket. Megmutattad, hogyan élhetünk békében, de amit most teszel, az rosszabb bárminél, ami a Pyrruszon valaha történt. Ott legalább a saját életünkért harcoltunk. Te pedig elvezetted azt a szörnyeteg Temuchint egy másik világba, ahol ártatlan emberek ezreit mészárolja le.
Milyen magyarázatot tudsz erre adni? Jason néhány másodpercig hallgatott. A teremben összegyűlt pyrrusziak feszült csendben várták a válaszát. – Méta... Sajnálom. Szerettem volna megmagyarázni neked, de már késő. Keresnek engem, és el kell rejtenem a rádiót, mielőtt ideérnek. Higgyétek el, hogy helyesen cselekedtem. Bízzatok bennem! Egy régi bölcs egyszer azt mondta, hogy nem készíthetsz omlettet anélkül, hogy feltörnéd a tojást. Társadalmi változásokat nem hozhatsz létre, hogy valaki meg ne sérüljön. Most sok ember megsebesül és meghal, de hidd el, hogy tisztában vagyok vele... Nem beszélhetek tovább. – Hangja suttogóvá vált. – Méta, ha nem látnál többet, a könyvtárrobot adattárolójában megtaláljátok a magyarázatot, miért tettem így... Nagyon kevés időm maradt... Szerettem volna, ha nem rádión keresztül kell elmondanom neked, de félek, hogy már nem látjuk egymást többé. Sokkal erősebb vagy nálam, a reflexeid messze felülmúlják az enyémeket... de mindezek ellenére mégiscsak nő vagy... Az ördögbe! Meg akarom mondani neked, hogy nagyon szeretlek... Amint az adás megszakadt, Méta elfordult, hogy Kerk ne láthassa az arcát. Hirtelen éles kiáltás zavarta meg a szoba csendjét. – Kerk! Itt a rádiósszoba. Segélykérő jelzés érkezett a Pyrruszról a hipertéri adón keresztül. – Kapcsoljátok ide! Először zümmögő hang hallatszott, azután egy izgatott hang kezdett beszélni. – Figyelem, valamennyi közvetítő állomásnak! Sürgős üzenetet szeretnék eljuttatni a Boldogság bolygóra. Kódszáma: Ama Róna Pi, 290 633 087. Az üzenet
szövege a következő: Kerk vagy bárki, aki hall minket! Ismeretlen életforma támadott meg minket, és sikerült betörnie a városba. Egy elszigetelt részre húzódtunk vissza, de hagyományos fegyverekkel nem tudjuk sokáig visszatartani őket. Ha tudtok, azonnal gyertek vissza! A rádióüzenetet az űrhajó valamennyi részén hallani lehetett. A szobát döbbent csend töltötte be, amelyet hamarosan közeledő lábdobogás és izgatott kiáltozás zavart meg. Amint az első ember bedugta fejét az ajtón, Kerk felállt, és parancsokat kezdett osztogatni. – Mindenki foglalja el a helyét. Hívjátok be a külső őröket, és helyezzétek készenlétbe a hajtóműveket. A foglyokat engedjétek szabadon. Hamarosan felszállunk. Efelől senkinek sem volt kétsége. Egyetlen pyrruszi sem döntött volna másként a helyében. – És Rhes? – kérdezte Méta. – Mi lesz vele? Kerk gondolkodott néhány másodpercig. – Nem tudjuk magunkkal vinni. Itt hagyjuk az űrsiklót az egyik szigeten. Onnan rádiókapcsolatba is léphet velünk. Az űrsiklót lezárjuk, nehogy illetéktelenek kinyithassák. Hagyunk itt gyógyszereket és egy hipertéri adót. Jól meglesz, nem kell őt félteni. – Biztosan rosszulesik majd neki, hogy elmentünk nélküle... – Hidd el, nem tehetünk mást. A város, ami mindennél fontosabb volt számukra, és ott élő társaik veszélybe kerültek. Segíteniük kellett. Méta vezette az űrhajót, és maximális gyorsulással indított. Amint kiértek a bolygó légköréből, azonnal betáplálta a pályaadatokat a hipertéri komputerbe, és azonnal fénysebességre kapcsolt. Amikor az űrhajó kitört a hipertérből, és
lecsökkentette sebességét, minden férfi és nő teljes felszerelésben várta a leszállást. Hamarosan elérték a Pyrrusz atmoszféráját. Méta nem állt orbital is pályára, hogy fokozatosan közelítse meg a felszínt, hanem meredek szögben ereszkedni kezdett. Az űrhajó külső burkolata annyira felmelegedett, hogy a légkondicionáló berendezések nem tudták teljesen lecsökkenteni a forróságot. De a pyrrusziak nem törődtek ilyen apróságokkal. A monitorok képernyőin már látták, hogy a dzsungel szinte teljesen beborította a várost. A peremvidéket alkotó falakat nem is lehetett látni. A belváros magas épületeit teljesen körülfonták az indák. Különféle állatok szaladgáltak a kihalt utcákon. Leszálltak az űrkikötő betonjára, és ott várakoztak. De embereket sehol sem láttak. – Nem tudom elhinni, hogy mindannyian meghaltak. Keressük tovább őket! A műszerek minden négyzetcentimétert átkutattak. Kerk döbbenten nézte a hihetetlen pusztítást. – Mindannyian tudtuk, hogy ez egyszer bekövetkezik – mondta csendesen. – Harcoltunk ellene, azután megpróbáltunk letelepedni egy másik bolygón, ahol kudarcot vallottunk. Közben társaink itt küzdöttek tovább, és most mindennek vége... – Harcoljunk mi is! – kiáltotta Clon. – Nincs már miért harcolnunk – mondta Teca. – Ahogy Kerk mondta: mindennek vége. Lövéseket hallottak a közelből, és reményeik hirtelen feléledtek. De hamarosan kiderült, hogy egy automata ágyútorony adott le néhány lövést. Azután kifogyott belőle a lőszer, és örökre elnémult.
Néhány perccel később gyenge rádióadást észleltek. Rhes régi támaszpontjáról Naxa keresett kapcsolatot velük. – Itt Naxa, halljátok az adást? – Kerk vagyok, tisztán hallunk. Nemrég érkeztünk... de már túl későn. – Több napot késtetek – mondta Naxa. Majd röviden összefoglalta a történteket. – Nem hallgattak ránk. Amikor az ismeretlen organizmus megtámadta a várost, felajánlottuk nekik, hogy kihozzuk őket, de nem egyeztek bele. Azt mondták, az életük árán is meg kell védeniük a várost. Amikor a peremvidék falai leomlottak, mindenki egy hatalmas épületbe menekült. De az organizmus összeroppantotta az épület falait. Elhoztuk a bányából az ásógépeket, és akit lehetett, kimentettünk a romok alól. Sok gyermeket és nőt sikerült megmentenünk. Ők biztosan a föld alatti szinteken tartózkodtak. A sebesült és eszméletlen férfiakat is magunkkal vittük, de a többiek még ezek után is a városban maradtak... Azután minden elcsendesedett. Később visszamentünk, hátha segíthetünk még valakin, de már mindannyian meghaltak. Csak Brucco utolsó feljegyzéseit hoztuk magunkkal. – Nem tehettek mást, egész életükben erre nevelték őket – jegyezte meg keserűen Kerk. – Mondd meg, hol vannak a túlélők, és azonnal értük megyünk. Naxa megadta a koordinátákat, majd megkérdezte. – Most mit fogtok csinálni? – Nem tudom, majd még hívunk. – Tényleg, mit fogunk most csinálni? – kérdezte Teca. – Itt már semmi keresnivalónk. – Ugyanez a helyzet a Boldogság bolygón is. Addig, amíg Temuchin uralkodik, nem nyithatjuk meg a
bányákat – felelte Kerk. – Menjünk vissza, és öljük meg Temuchint! – javasolta Teca. – Szeretett volna valakin bosszút állni szerencsétlenül járt társai miatt. – Azt nem tehetjük – mondta Kerk. – De később megvitatjuk a továbbiakat. Most menjünk el a túlélőkért! – Mindent elvesztettünk – suttogta Méta. Kínos csend töltötte be a termet.
21 Négy katona bevonszolta Jasont a szobába, azután lelökték a földre. Miközben megpróbált felállni, Temuchin kizavarta a katonákat. Jason megdörzsölte az arcán keletkezett zúzódást. – Gondolom, komoly oka lehet ennek a bánásmódnak – jegyezte meg. Temuchin nem szólt semmit, csak fel-alá járkált. A szoba távoli sarkában megállt egy pillanatra, és kinézett az ablakon. Azután dühödten le akarta tépni a falról a drapériát, de az erős vaskeret nem engedte, hanem azzal együtt leszakadt. Temuchin az egészet kihajította a csukott ablakon, hatalmas csörömpölést keltve. – Vesztettem! – kiáltotta. – Nem, te győztél – mondta a csendesen Jason. – Ne tettesd magad bolondnak! Már előre tudtad, hogy mi fog történni. – Tudtam, hogy győzni fogsz, és így is történt. A hadseregüket szétverted, a katonáid elözönlötték az egész mélyföldet, és a tisztjeid uralkodnak valamennyi városban. Miközben te itt vagy Eolasairban, és uralkodsz az egész világ felett. – Ne próbálj tréfát űzni velem, démon! Magam is tudtam, hogy ez így lesz. Csak azt nem sejtettem, hogy ennyire gyorsan diadalmaskodom. Több időt kellett volna adnod! – Miért? – kérdezte Jason, miközben felállt a földről. – Amikor alkut kötöttem veled, még nem sejtettem, hogy nem csupán az én életem a tét, hanem az
embereimé és az egész nomád életformáé. Már valamennyien házakban, városokban élnek. Add nekik vissza a szabad életet! Vigyél magaddal a pokolba, de őket hagyd visszatérni a pusztai élethez. – Nem tehetem! – Nem?! – kiáltotta Temuchin, és rávetette magát Jasonre. – Azt parancsolom, hogy csináld vissza az egészet! – ordította, Jason nyakát szorongatva. – Nem tudom, de még ha módomban állna, sem tenném. Akkor vesztettél el mindent, amikor megnyerted ezt a háborút. És én pontosan ezt akartam. A nomád életformának vége. – Kezdettől fogva erre törekedtél... De miért? – Ennek számtalan oka van. – Legalább egyet mondj! – Véget kellett vetni az örökös háborúskodásnak és gyilkolásnak. Éld le az életed, Temuchin, és halj meg békességben! Te vagy fajtád utolsó hírnöke, és halálod után ezen a bolygón új élet kezdődik. – Ennyi az egész? – Nem, voltak más szempontok is. Azt akartam, hogy a külhoniak bányatelepeket létesíthessenek a pusztaságban. Most már megtehetik. – Igazad volt, a győzelmemmel mindent elveszítettem. – Mint embert és hadvezért csodállak az erődért és a bátorságodért. Olyan vagy, mint egy tigris, a dzsungel királya. De most csapdába kerültél. Jason az ajtó felé indult. – Nincs menekvés, démon! – mondta Temuchin. – Miért? Nem akarlak megölni. – Én sem akarlak megölni. Egy démont nem is lehet. De a testedet, amibe bújtál, keserves kínoknak vethetjük
alá. És ezt fogjuk tenni. A kínjaid addig fognak tartani, amíg én élek! Mindez semmi ahhoz képest, amit elvesztettem, de legalább valamennyi kárpótlást nyújt majd nekem... Jason az ajtó felé iramodott. A folyosó bejáratánál álló őrök hallották a lábdobogását, és amint közelebb ért, nekiszegezték lándzsájukat. Jason egyre gyorsabban szaladt feléjük, és az utolsó pillanatban hanyatt vetette magát. A lendülettől tovább csúszott a sima kövezeten, és kirúgta mindkét katona lábát. Azután felpattant, és kiszaladt az udvarra. – Kapjátok el! – kiabálta Temuchin. Jason megdermedt, amint észrevette, hogy minden kijáratnál fegyveres őrök állnak. Már a háta mögül is hallotta a lábdobogást. Egyetlen lehetősége maradt: ha sikerül átmásznia a magas kőkerítést. Nekifutásból felszaladt a feléig, és elkapta a tetejét. De amint fel akarta húzni magát, valaki elkapta a bokáját. A másik lábával hátrarúgott, és a reccsenésből arra következtetett, hogy eltalálta az illető arcát. De mégsem sikerült kiszabadulnia, mert addigra már többen húzták visszafelé. – Hozzátok ide! – szólt rájuk Temuchin. – Ő az enyém.
22 Rhes parányi figurának látszott az űrsikló mellett. Méta 20 G-s lassulással vitte a felszín fölé az űrhajót. Úgy érezte, nincs vesztegetni való idő. – Mondj el mindent gyorsan! – sürgette Méta, amint az űrhajó földet ért. – Nem sok mondanivalóm van. Temuchin megnyerte a háborút, és sorra elfoglalta a városokat. Az itteni emberek nem tudtak ellenállni félelmetes hordájának. Az utolsó csata után ide jöttem, mivel nem szerettem volna, ha a hüvelykujjam valamelyik nomád övét díszítené. De mi történt a Pyrruszon? – Teljes pusztulás... – mondta szomorúan Kerk. – A város megsemmisült lakóival együtt. Rhes nem tudta, mit mondjon. Inkább másra terelte a szót. – Jason rádióüzenetet adott le, amelyben azt mondta, hogy mi győztünk, és hamarosan megnyithatjuk a bányákat. De az egész olyan zavarosnak tűnt, hogy alig értettem belőle valamit. Azután megszakadt az összeköttetés. Néhány napja viszont újabb híreket hallottam... – Mit hallottál? – sürgette Méta. – Temuchin a fővárosban uralkodik. Jasont alaposan megkínozták, és most egy ketrecben lóg a főtéren, míg éhen nem hal. – Miért tették ezt vele? – kérdezte Méta. – Amióta Jason visszatért a Pokol Kapujából, démonnak hiszik. És a nomádok szerint a démonokat
nem lehet megölni hagyományos fegyverekkel. De ha kiéheztetik, az emberi külső leválik róla, és a démon megjelenik igazi alakjában. Jason már tizenöt napja van a ketrecben. – Oda kell mennünk! – mondta Méta. – Ki kell szabadítanunk! – Ki fogjuk szabadítani – felelte Kerk –, de majd a megfelelő időben. Rhes, tudsz nekünk szerezni ruhákat és moropokat? – Persze. Hányat akartok? – Azt hiszem, jobb lesz, ha egyelőre nem rohanjuk le az egész bolygót. Két öltözet elegendő lesz. Te fogsz elvezetni a városba. – Én is veletek megyek! – jelentette ki Méta. – Akkor három ruhára lesz szükségünk – bólintott Kerk. – És induljunk azonnal. Nem tudom, meddig bírhatja egy ember ilyen körülmények között. – Mindennap adnak neki egy kancsó vizet – mondta Rhes, elkerülve Méta tekintetét. Felszerelték a moropokat, és útnak indultak. Eolasair városa egy folyó mellett épült. A közelében sűrű erdő húzódott. Késő délután érkeztek a városba. Rhes pénzt adott egy fiúnak, hogy vezesse őket a palotához. Rhes a kereskedők hagyományos ruháját viselte, Kerk viszont teljes vértezetet öltött magára. Méta egyszerű szövetruhát vett fel, amilyet a helybéli asszonyok hordtak. A palota előtti tér ebben az esti órában elég kihaltnak látszott. Egy őrjárat csörtetett végig rajta; a barbárok borostás álla messzire virított a díszes vértezet és sisak alól. Mindegyikükről szakadt a veríték. Nyilvánvalóan nehezen alkalmazkodtak a párás, meleg időjáráshoz. Két magas kőoszlop között kifeszített láncon lógott a
ketrec, amelynek alja kétméternyire lehetett a földtől. A ketrecet erős vasrudakból készítették, és egyáltalán nem volt ajtaja. – Jason! – suttogta Méta a ketrecben kuporgó alaknak. De az meg sem mozdult; nem lehetett tudni, hogy él-e még, vagy már meghalt. – Majd én kiszedem onnan! – mondta Kerk, és leugrott moropjáról. – Várj – figyelmeztette Rhes. – Ha megöleted magad, azzal nem segítesz Jasonnek. De Kerk nem hallgatott rá. Túl sok feszültség és gyűlölet halmozódott fel benne az elmúlt napok során. – Temuchin! – kiáltotta – Told elő a pofád a biztonságos fészkedből! Gyere, te gyáva, nézz a szemembe! A pyrruszi Kerk jött el hozzád. Mássz már elő! Ahankk, a testőrparancsnok, kivont karddal rohant felé, de Kerk könnyed mozdulattal félresöpörte. A kapitány végiggurult az úttesten, és nem mozdult többé. Nem lehetett tudni, hogy elájult-e vagy meghalt. – Temuchin, te gyáva féreg! Bújj már elő az odúdból! A fejedelem kirohant egy kapualjból. – Kutyák! Engem mertek háborgatni?! Hirtelen félrehúzódtak kardja elől, de a hadúr tajtékzó dühvel tovább támadott. – Túl sokat merészeltek! – sziszegte. – Te merészeltél túl sokat! – vágott vissza Kerk. – Megszegted a törzsi szokások törvényét. Minden ok nélkül megkínoztad az egyik emberem. Ezért most meghalsz, Temuchin. A fejedelem kardja felvillant. – Eleget beszéltél, pyrruszi. Megölethetnélek, de
magamnak akarom megtartani ezt az örömet. Azóta vágyom erre a pillanatra, mióta először megláttalak. Miattad és Jason barátod miatt veszítettem el mindent. – Még semmit sem veszítettél el – válaszolta Kerk. – De most elveszíted az életed, mert megöllek! Temuchin olyan erővel csapott le a kardjával, hogy az bárkit kettévágott volna. De Kerk kardja felfogta az ütést. Azután vadul csépelni kezdték egymást, mellőzve a vívás művészetének minden szépségét. Mozdulataik csupán az ellenfél elpusztítására irányultak. Temuchin kardja hirtelen kettétört. A hadúr riadtan hátrébb húzódott Kerk súlyos csapása elől. Kerk felemelte a kardját, hogy végezzen ellenfelével. – Testőrök! – kiáltotta Temuchin. Nem adta meg magát ilyen könnyen a halálnak. Kerk felnevetett, és eldobta a kardját. – Nem menekülhetsz, te gyáva féreg! A saját kezemmel akarom kiszorítani belőled a lelket. Temuchin rávetette magát a pyrruszira. Kerk könyökhajlatába fogta a fejedelem nyakát, és Temuchin néhány másodperc múlva a haragon kívül már félelmet is érzett. Szemei kidülledtek, megpróbálta Kerk ujjait lefejteni magáról, de erőfeszítése hiábavalónak bizonyult. A pyrruszi férfi szorítása egyre erősebbé vált. Kétségbeesésében Temuchin az öve titkos rekeszéhez nyúlt. – Kerk, vigyázz, kés van nála! – kiáltotta Rhes. De már elkésett. Temuchin tövig belevágta Kerk oldalába a tőrét. De a várt siker elmaradt. Kerk tovább szorította a hadúr nyakát, míg végül Temuchin testén néhány rángás futott végig, és a hadúr holtan rogyott össze.
Méta azonnal odaszaladt Kerkhez, hogy megnézze a sebét. – Hagyd a csudába! – mondta a férfi. – Nem komoly sérülés. Majd később megnézed. Most szabadítsuk ki Jasont! A testőrök, akik mindvégig figyelemmel kísérték a párviadalt, nem akadályozták meg, hogy Rhes kifeszítse a ketrec alját képező deszkákat. Jason erőtlenül végiggurult a földön. Rettentő sovány volt, szemei teljesen beestek. Közel járhatott az éhhalálhoz. – Meghalt? – kérdezte Méta. Jason erőtlenül felnyitotta a szemét. – Ha már erre jártatok, vigyetek el innen! – mondta, majd szeme újra lecsukódott.
23 Jason az űrhajó társalgójában feküdt, miután ellátták sebeit, és tápanyagokat juttattak a szervezetébe. Kerk vele szemben ült; Teca éppen a sebét próbálta bekötözni, de a parancsnok ügyet sem vetett az orvos fáradozására. – Most már mondd el nekünk, hogy tulajdonképpen mi történt, mert Temuchin folyton azt hajtogatta, hogy mindent elveszített. Méta egy vizes ruhával gyengéden megtörölgette Jason homlokát. A férfi rámosolygott, és megsimogatta a karját. – Amikor visszatértem az űrhajóra, belebotlottam a könyvtárrobotba. Elkezdtünk beszélgetni, és a Föld hajdani történelmének tanulmányozása során rábukkantam a megoldásra. A gótok barbárok voltak, és a civilizált Római Birodalom ellen harcoltak. Sok csatát megvívtak, de a gótok mindig visszavonultak az erdőbe, és megőrizték barbár szokásaikat és hagyományaikat. Később, amikor a Római Birodalom hanyatlani kezdett, a gótok elfoglalták Rómát. De kénytelenek voltak beilleszkedni a társadalomba, és hamarosan ők is rómaivá váltak. Temuchinnnal ugyanez történt. Sorra leigázta a pusztaság törzseit. Azután nem maradt számára meghódítandó terület, csak a mélyföld, ahol viszont sokkal civilizáltabb népek laktak. Temuchin elfoglalta a mélyföldet, a tisztjeit kinevezte a városok parancsnokává, és ő maga is beköltözött a főváros kormányzói palotájába. Az embereinek gyorsan megtetszett a
civilizált élet, és a hadúr akkor döbbent rá, hogy legyőzte a mélyföldet, mégis mindent elveszített. Megszűnt a nomád életforma, elveszítette az embereit, akik nem akartak többé sátrakban lakni, a pusztaságban harcolni, hanem a városokban szerettek volna, békességben élni. Ezért is gondolta, hogy démon vagyok. Azt hitte, ez varázslat, pedig csupán az egyszerű emberek vágya volt a kényelmesebb, boldogabb élet után. – Szegény Temuchin – suttogta Méta. – A nagyravágyása végül a vesztét okozta. – Pedig valójában remek hadvezér volt. Kerk felnyögött, amint Teca az oldalát kötözte. – Mindjárt megszakad a szívem! Talán sajnáljátok, hogy megöltem? – Szó sincs róla. Mindent elért, amire vágyott, mielőtt meghalt. Ezt nem mindenki mondhatja el magáról. Később, amikor Méta kettesben maradt Jasonnel, a lány megkérdezte: – Mit fogsz most csinálni? – Alszom egy egész hónapig, és közben mindig csak annyi időre kelek fel, hogy megtöltsem a gyomromat. – Nem úgy értettem. Azt szerettem volna tudni, hogy elmész, vagy velünk maradsz? – Miért érdekel? – kérdezte a férfi. – Mert... – Méta megpróbálta szavakba foglalni az érzéseit. Ez rendkívül szokatlan volt számára. – Amikor veled vagyok, furcsa dolgokról szeretnék beszélni neked. A pyrrusziak számára a harc a legfontosabb és a legszebb dolog a világon. De amióta megismertelek, tudom, hogy más is létezik, sokkal szebb dolgok... Jason kilenc nyelvet beszélt, most mégsem tudott mit mondani. Inkább elfordult.
– Nem! Nézz rám! – mondta Méta, maga felé fordítva Jason fejét. – Amikor azt mondtad, hogy szeretsz, nem is tudtam, mit jelent ez a szó. De azután felismertem magamban is ezt az érzést. Az arcuk egészen közel volt egymáshoz, a lány csillogó szemekkel nézett rá. – Szeretlek – suttogta. – Mindig szeretni foglak... Ne hagyj el soha! Jason egész életében magányos volt, ezért rendkívül zárkózottá vált. Kalandozásai során, persze, számtalan asszonnyal találkozott, de az egyik jött, a másik ment. Nem fűzte hozzájuk semmiféle mély érzelem. Az idő múlásával mégis egyre jobban érezte, hogy szüksége van valakire. Valakire, akivel megoszthatja a gondolatait, akitől gyengédséget, szeretetet kap. De ezt még önmagának sem merte beismerni. – Azt hiszem, hamarosan megnyitjuk a bányákat, és letelepedünk ezen a bolygón. Valamennyi pyrruszi erre vágyik. Később városok épülnek mindenütt, megindul a kereskedelem, és az emberek békében élhetnek... – Igen, ez nagyszerű lesz. Új világ születik ezen a bolygón. A pyrrusziak otthonra találnak, és lassan beleolvadnak az itteni társadalomba. Igen, mi, pyrrusziak itt maradunk... de te mit fogsz csinálni? Nem szívesen hagyom el a társaimat, de ha te elmész, én is veled megyek. – Nem kell elhagynod őket. Itt akarok maradni. Végül is a „törzshöz” tartozom, nem? Életem során végigcsavarogtam a galaxist. Szeretnék végre otthonra lelni. – Velem? – Igen, veled!
Nem volt szükség a további szavakra. Testük összefonódott, és szenvedélyesen megcsókolták egymást.
