M ichael Ende Ende MOMO meseregény
A nagy város meg a kicsi lány Régi, régi id kben, amikor az emberek még egészen m ás nyelveken bes zéltek, a melegebb országokb an már voltak nagy és pompás városok . Emelkedtek ott császárok és k irályok palotái, voltak széles u tak, sz k utcák, girbegurba kis k özök, álltak ott fényes templomok, arany arany meg márvány márvány istenszobrok bennük, zsibongtak tarka piacok, ahol a világ minden tájáról érk ezett árut kínáltak, s szép tágas terek, ahol ahol az emberek összever dtek, hogy minden újságot megtárgyaljanak, szónoklatokat mondjanak vagy hallgassanak. S voltak voltak ott minden ekel tt nagy színházak. Ezek a színházak olyanok voltak, amilyen még ma is a cirkusz, épp csak k tömbökb l voltak össz erakva. A néz knek szánt ülések, akárcsak egy hatalmas tölcs érben, lépcs szer en helyezkedtek el. Föntr l nézve ezeknek az építményeknek egyike kör alakú volt, másika ovális, megint másika tágas félkör alakú . Úgy hívták ket, hogy amfiteátrum. Voltak köztük ak korák, akár egy futballstadion, s voltak kisebbek , olyanok, ahova csak néhány száz néz fért be. Voltak el k e l e k , oszlopok kal s szobrokkal díszítettek, és voltak egyszer e k s dísztelenek. Tetejük nem volt ezeknek az amfiteátrumoknak, minden a szabad ég alatt játszódott. Az el k e l színházakban épp ezért aranyhímzés s z nyegeket feszítettek az ülés ek fölé, hogy a közöns éget az izzó napfényt l s a futó es k t l megvédjék. Az egyszer bb színházakban e sz olgálatot a gyékény- meg szalmasz nyegek tették meg. Egyszóval: Egyszóval: minden s zínház olyan volt, amilyet az emberek megengedh ettek magukn ak. Színházat azonban minden ki akart, hiszen s zenvedélyes hallgatók és néz k voltak mindannyian. S amíg a megható vagy akár akár komiku s események re figyeltek, amiket a színpadon el adtak nekik, úgy érezték, mintha e csupán eljátszott élet titokzatos módon valóságos abb volna, mint az övék, a mindennapi. S szerettek erre a másik valóságra odafigyelni. Évezredek múltak el azóta. Az akko ri nagy városok szer tehulltak, a templomok s a paloták rom ba d ltek . Es Es , szél, h ség és fagy megkoptatta a köveket, üreget vájt beléjük, s a nagy színházaknak is csupán ro mjai állnak. A málló falakban ma csupán a kabócák mondják egyhang ú énekük et, mintha csak a föld álmában szuszogna. De néhány e régi, nagy városok kö zül megmaradt nagy városnak mind a mai napig. Az élet persze más lett ben nük. Az emberek
autón, villamoson járnak , telefonjuk, telefonjuk, villanyvilágításuk v an. De az új épületek k özt itt meg ott még áll egy-egy oszlop, kapu, faldarab faldarab vagy akár egy amfiteátrum ama régi id k b l. Momo története ilyen városban esett meg. Kint e nagy város déli szegélyén, ahol a földek kezd dnek, s a viskók meg házak egyre szegén yesebbek, egy pineaerd cskébe rejtve kis amfiteátrum ro mja hever. Azokban a régi id kben se volt az el k e l ek közül való, már akkor is amolyan szegény emberek színháza volt. Napjainkban, vagyis abban az id ben, amikor Mo mo története kezd dik, a romról már mindenk i megfeledke zett. Csak néhány régészp rofesszo r tudott róla, de nem tör dtek különösen vele, hisz már nem volt mit kiásni r ajta. Látványosság se volt, hogy így a nagy város más romjaival vetekedhetett volna. Turisták is csak elvétve tévedtek ide, mászkáltak a f b e n tte ülések en, hangosk odtak, fényképeztek, s odébbálltak. Majd viss zatért a csönd a csupa k kör alakba, s a kabócák vég nélküli énekü k következ strófájára hangoltak, ami semmiben sem kü lönbözött az el ek t l . Valójában csak a közvetlen környéken él emberek ismerték a külön ös kerek építményt. Itt legeltették kecskéiket, a gyerekek futballoztak a kör alakú téren, s olykor este szerelmespáro k találkoztak. Egy nap azonban híre ment az emberek köz t, hogy a romok ban újabban valaki lakik. Egy gyermek, kislány valószín leg. Olyan pontosan min dazonáltal nem lehet megmondani, mivel kicsit furcsán öltözik . Momo vagy valami hason ló a neve. Momo küls megjelenésre valóban kicsit kü lönös volt, s olyan emberekre, akiknek font os a tisztaság s a rend , alighanem riasztóan hatott. Kicsi volt, s eléggé sovány, úgyhogy legjobb akarattal se lehetett megmondani, nyolcesztend s-e épp, vagy már tizenkett . Vad, Vad, koromfekete h ajfürtjei voltak, borzasak, mintha soha fés t vagy ollót nem láttak volna. Nagyon nagy, gyönyör s ugyancsak kor omfekete szem e volt, lába szintén koromfek ete, hisz csak m ezítláb járt. Csak télen viselt néha cip t, akkor is két felemást, ami sehogy se illett össze, s túlságosan nagy is volt. Ez úgy adódott, hogy Momón ak semmije s e volt, csak az, amit talált valahol, vagy ajándékba kapott valakit l. Szokn yája mindenféle tarka rongy ból volt összevarrva, s a bokájáig ért. Hozzá ócsk a, túlságosan b férfikabátot viselt, ujját a csuklójánál fölt rte. Levágni Mo mo nem akarta, hiszen el relátó volt, s arra gondolt, hogy majd még n ni fog. S ki tudja, szert tehet-e újbó l ilyen szép és sokzseb , hasznos k abátra.
A színházrom f b e n tte színpada alatt akadt néhány félig beomlott kamra, ezekbe a küls fal egy lyukán át lehetett bejutni. Itt rendez kedett be Momo . Egy nap déltájt néhány férfi meg asszony jött oda a környékr l, s megpróbálták Mo mót kifaggatni. Momo szemben állt velük , ijedten nézett rájuk, félt, hogy elkergetik inn en. De hamar észrevette, hogy barátságos emberek. Szegények voltak k is, s ismerték az életet. – Szóval tetszik itt neked – mondta az egyik férfi. – Igen – válaszolt válaszolt Momo. – S itt is akarsz maradni? – I gen, itt. – De nem várnak téged sehol? – Nem. – Úgy gondolom, nem kellene neked hazamenned? – Én itt vagyok itthon – bizonygatta szaporán Mom o. – H onnan jössz, gyermekem? Momo a k ezével bizonytalan mozd ulatot tett, mintha a távolba mutatna. – Kik a szüleid? – k érdezte t le a férfi. A gyermek tanácstalanul nézett rá is s a többi e mberre is, aztán csöppet megvo nta a vállát. Az ember ek egymásra pillantottak és sóhajtottak. – Ne félj – m ondta a férfi –, nem akarunk el zni inn en. Segíteni Segíteni akarunk. Momo n émán bólintott, de még nem hitte el egészen. – Azt mon dod, Momo a neved, ugye? – Igen. – Szép név, de én még ilyet n em hallottam. Ki adta neked ezt a nevet? – Én – mondta Momo.
– Magad nevezted el magadat? – Igen. – Mikor születtél? születtél? Momo töpr engett, s végül azt mondta: – Ameddig én vissz aemlékszem, mindig itt voltam. – Nincs en nénik éd, bácsikád, nagymamád, egyáltalán családod, ahova elmehetnél? Momo ránézett a férfira, s hallgatott egy darabig. Aztán azt dünnyögte: – Én itt vagyok itthon. – P ersze – mon dta a férfi –, de hisz te gyere k vagy. Egyáltalán hány éves lehetsz? – Száz – mondta Momo tétovázva. Az em berek nevettek, azt hitték, tréfál. tréfál. – No, komolyan, hány éves vagy? – Százkett – felelt Momo , kicsit még bizo nytalanabbul. Eltelt Eltelt egy kis id , mire az emberek és zrevették, hogy a gyermek csak n éhány számnevet tud, amiket hallott valahol, elképzelni róluk azonb an semmit se tudott, hiszen nem tanította meg számoln i senki. – Ide h allgass – mondta a férfi, a többiekkel való tanácskozás u tán –, mit szóln ál, ha elmondanánk a rend rségnek, hogy itt vagy. k egy otthonba vinn ének, ott lenne mit enned, lenne ágyad, megtanulnál számoln i, olvasni meg írni, s még sok minden m ást. Mi a véleményed, hm? Momo ijedten nézett rá. – Ne – mo rmogta –, oda nem akarok. Ott már voltam egyszer. Más gyerekek is voltak ott. Rács volt az ablakokon ablakokon . Mindenn ap megvertek benn ünket, de nagyon igazságtalanul. Én akkor éjszaka átmásztam a falon, és megszök tem. Oda Oda nem akarok vissz amenni. – Ezt megértem – mondta egy id s ember, és bólintott. A többi ember is megértette, és bólintott.
– No, jó – mondta egy assz ony –, de hát te még olyan kicsi vagy. Valakinek gondos kodnia kell rólad. – Én gondoskodom – mondta Momo megkönnyebbülten. – Csak hát sikerül-e? – kérdezte az asszony. Momo egy darabig hallgatott, majd halkan azt mond ta: – Nekem nem kell sok. Az emberek meg int egymásra pillantottak, sóhajtottak és bólintottak. – Tudod m it, Mom o – vette át ismét a szót a férfi, aki legel ször beszélt –, úgy gondol juk, talán meghúzódhatnál valamelyikünk nél. Igaz, nekünk is mindannyiunknak kevés a helyünk, legtöbbünknek csomó gyerek e van, akik enn i akarnak, de úgy gondoljuk , ahol ennyi van, még egy elfér. Mi a véleményed, hm? – Köszönö m – mondta Momo, s most els ízben elmosolyodott –, nagyon kös zönöm! De nem egyeznétek inkább bele, hogy itt lakjam? Az emberek s oká tanakodtak, s végtére beleegyeztek. Hiszen a gyermek itt éppen úgy ellakhatik , gondolták, s majd mindnyájan együtt gondját viselik, amúgy is egyszer bb együtt, mint egynek külön. Mindjárt hozzá is fogtak, a félig beomlott k kamrát, amiben Mom o lakott, kitakarították, rendet tettek, amennyire lehetett. Volt köztük egy k ves, az k l még kis t zhelyet is rakott. Rozsdás kályhacsövet is szerez tek valahonnan. Egy Egy id s asztalos néhány ládadeszkából asztalt meg k ét széket es zkábált. S végül az asszonyok kiszolgált, cikornyas vaságyat, alig szakadozott matracot s két takarót ho ztak. A színpad alatti k lyukból lakályos kis szob ácska lett. A k vesnek m vészi képess ége is volt, végül szép, virágos képet festett a falra. Még a keretet meg a s zöget is hozzáfestette, amin a kép lógott. Aztán jöttek az emberek gyerm ekei, elhozták, ami fölös élelmük volt, ki egy darabka sajtot, ki egy cipócska ken yeret, valaki gyümölcsö t és így tovább. S mivel nagyon sok gyermek vo lt, ezen az estén annyi összegy lt, hogy valóságos kis ü nnepet ülhettek mindnyájan az amfiteátrumban a kis Mom o beköltözésének tiszteletére. Olyan Olyan vidámságos ü nnep volt, amilyennel csak szegény emberek tudják megbecsülni egymást.
Így kezd dött a kis Momo s a környéken lakó emberek barátsága.
Különö s képesség s egészen egészen kö zönséges veszekedés Mostantól jól ment sora Momónak, neki mindenképp úgy tetszett. Mindig akadt mit enn ie, egyszer b vebben, másszor sz kösebben, ahogyan épp adódott, meg amit az emberek nélk ülözni tudtak. Fedél volt a fe je fölött, ágya ágya volt, s ha hideg id járta, begyújthatott. S ami a legfontos abb: sok jó barátja volt. Azt gondolh atnók, hogy Momo egyszerib en meglelte élete nagy szerencséjét, hogy ilyen barátságos barátságos emberek re akadt – Momo maga mindenkép p így gondolta. Csakhogy Csakhogy az emberek i s hamar észrevették, hogy nekik sem kisebb a szerencs éjük. Szüksé Szüksé gük volt Momó ra, s ámultak, hogyan voltak meg eddig nélküle. S minél tovább élt velük a kislány, annál annál nélkülö zhetetlenebb lett nekik , annyira nélkülözh etetlen, hogy félni kezdtek , egy szép nap majd itt találja hagyni ket. Így eset t, hogy M omónak ren geteg látogatója volt. Valaki szinte mindig üld ögélt nála, s élénken m agyarázott neki. S akinek szüks ége volt rá, de nem tudott elmenn i hozzá, elküldött érte, hogy jöjjön el. S aki aki még nem vette észre, hogy szükség e van rá, annak azt mond ták a többiek: "Eredj csak M omóhoz !" Ez a mondat id vel bevett szólássá vált a környez emberek közt. Mint ahogy azt mondjuk : "M inden jót! – vagy: – J ó étvágyat! – vagy: – Tudja a jó ég! –, éppen úgy mo ndogatták mind enféle alkalommal: – Eredj csak Momóh oz!" De hát miért? Netalán olyan hihetetlenül ok os volt Momo , hogy mindenki t elláthatott volna jó tanáccsal? tanáccsal? Mindig m eglelte a megfelel szót, ha valaki vigaszra szorult? Tudo tt bölcsen és igazságosan ítélkezni? Dehogyis, ilyesmit Momo ép púgy nem tu dott, akár a többi gyermek. Olyasmit tudott netalán Mom o, ami az embereket jókedvre derítette? Tudo tt, mondjuk , szépen éne kelni? Vagy valamilyen hangszeren játszani? Vagy – mivel mégiscsak amolyan cirkuszfélében lak ott – tudott netalán táncolni vagy akrobatikus számokat bemutatni? Nem, nem, ilyesmit se tud ott.
Netán varázsolni tudott? Ism ert valami titokzatos b vigét, amivel minden gon dot s bánatot el zhetett? Tudott tenyérb l olvasni vagy másképpen megjósoln i a jöv jöv t? Dehogy, dehogy, semmi ilyes mi. A kis M omo egyet tu dott, ahogyan rajta kívül sen ki: hallgatni másokat. Nincs ebben s emmi különö s, mondh atja netán némelyik olvasó, hallgatni hallgatni akárki tu d. Csakhogy ez tévedés. Valóban hallgatni a másikat csak igen k evés ember tud. S ahogyan ahogyan Mo mo értett ehhez, annak a világon párja nem volt. Momo úgy tudott hallgatni, hallgatni, hogy ostoba embereknek egyszeriben okos gon dolatuk támadt. Nem min tha bármit szólt vagy kérdezett volna, ami a másikból el csalogatta az okos v álaszt, dehogy, csupán ült és hallgatott, teljes figyelemmel és o daadással. Közben nagy, sötét szem e a másikon fü ggött, s az úgy érezte, hirtelen gondolatai támadnak, amelyekr l soha sejtelme n em volt, hogy benne rejt znek. Úgy tudo tt figyelni, hogy tanácstalan, határozatlan határozatlan emberek egyszeriben pon tosan tudták, mit akarnak. A félénkek h irtelen szabadnak s bátornak érezték magu kat. A boldogtalanok és szorong ok bizakodók és boldogok lettek. S ha valaki valaki úgy hitte, élete célt tévesztett, s nincs en értelme, maga csupán egy a milliók köz ül, valaki, valaki, akin sem mi se múlik , s egy szemp illantás alatt pótolható, akár egy lyukas cs erép – s elmen t, és mindezt elmondta M omónak, már azalatt, amíg beszélt, titokzatos módo n megvilágosodo tt el tte, mekkora tévedés ben volt, hogy úgy, ahogyan van, csak egyes-egyetlen az emberek közt, s éppen ezért a maga módján külön ösen fontos a világnak.
Í gy tudott Momo figy figyelni! elni! Egy nap két férfi jött az amfiteátrumba, halálosan összevesz tek, s többé nem akartak beszélni egymással, habár szomszédok voltak. A többi ember azt tanácsolta nekik , eredjenek el Mo móhoz, mert mégiscsak lehetetlen, hogy szomszédok egymáss al haragban éljenek. A két férfi eleinte nem akart, végül kényszerede tten engedtek. Most teh át itt ültek az amfiteátrumban, némán, ellenségesen, egyik az innens oldalán a k ülés sorn ak, a másik a túlfel lin, s komoran maguk elé m eredtek.
Az egyik a k ves volt, aki aki a kályhát építette s a virágos ké pet festette Momo " lakószobájába" . A neve Nicola volt, er s ember hírében állt, s fekete, jól pödrött bajuszt viselt . A másik at Ninónak hívták. sovány volt, s valahogy mindig fáradtnak tetszett. Nino egy kis vendégl t bérelt a város szélén, inkább csak néh ány öregember üldö gélt nála, egész este legföljebb poh ár bort ittak meg, s az emlékeiken kér dztek. Nino és jó l megtermett felesége szintén Mo mo barátai voltak, s nemegyszer jófé le ennivalót hoztak neki. Momo és zrevette, hogy a két ember haragszik e gymásra, s hirtelen nem tudta, melyikhez lépjen oda el ször, hogy egyiket s e bántsa meg. Végül azonos távolságra a kett l leült a k színpad peremére, s hol az egyik re nézett, hol a másikra. Egyszer e n várta, hogy mi lesz. Vannak dolgok , amikhez id kell – s Momo semminek se volt olyan b vében, mint az id nek. A két embe r soká elült így, aztán Nicola egyszer csak fö lállt, és azt mondta: – No, én megyek. Én Én kinyilváníto ttam a jó szándékomat azzal, hogy idejöttem. De láthatod, Momo, ez itt makacs, mint az öszvér. Minek várakozzak tovább? S megfordult, hogy valóban elmenjen. – P ersze, eredj csak, tnj el! – kiáltott utána Nino. – Ide se k ellett volna jönnöd. Csak Csak nem békélek meg egy gonosztev vel! Nicola megfordu lt. Arca a haragtól bíborvörös vo lt. – Ki a gonosztev ? – kérdezte fenyeget en, s újra viss zajött. – Mondd még egyszer! – Ahánys zor csak kívánod! – kiáltott Nino. – Azt hiszed, mert olyan e r s és durva vagy, senki s e meri szemedbe mon dani az igazságot? Én, én a szemedbe m ondom, és minden kinek, aki csak hallani akarja! Igenis , rajta, rajta, gyere csak és ölj m eg, ahogyan egyszer már szándékodban volt! – Bár megtettem volna! – üvöltött Nico la, s kezét ök ölbe szorította. – Láthatod, Mom o, hogyan hazudik, és rágalmazza az embert! Én épp csak galléron ragadtam , s belelök tem a mosogatóvíz tócsájába, a b nbarlangja háta mögött. Abban még egy patkány se fulladna meg . – M egint Nino felé fordult, s azt kiáltotta: – Sajnos még élsz, amint az ábr ád mutatja!
Vad szitkokk al estek egymásnak, Momo nem is értette, mir l van szó, miért keseredtek neki annyira. Lassan kiderült, hogy Nicola csakis azért követte el szégyenletes tettét, mert Nino el b b néhány vendég szem e láttára pofon ütötte. Ann ak el tte persze az történt, hogy Nicola ripityára akarta törni Nino egész berendezését. – Ebb l egy szó sem ig az! – védekezett elkeseredetten N icola. – Egyetlen kancsót vágtam a falhoz, az is már meg volt repedve! – De az é n kancsóm volt, érted? – replikázott N ino. – S egyáltalán egyáltalán mi jogon hajigálsz? Nicolának úgy tetszett, nagyon is jogosan hajigált, hiszen N ino t vestisztességében sértette meg. – Tudod, mit mondott rólam? – mondta Mo mónak. – Azt mondta, képtelen vagyok eg y egyenes falat fölhúzn i, mert éjjel-nappal részeg vagyok. S hogy már a dédapám is ilyen volt, építette ilyen ferdére a pisai tornyot! – De Nicola – szólt Nino – , hiszen az csak tréfa volt. – Szép kis tréfa! – duzzog ott Nicola. – I lyenen én nem tudo k kacagni. Kiderült azonban, hogy Nino csup án megfizetett Nicola tréfájáért. Egy reggel ugyanis pipacspiros bet vel ez állt Nino ajtaján: "A ki belép ide, káros, mert becsapja a csapláros!" Ezt viszont Nino nem találta mulatságosnak . Egy darabig halálosan komolyan azon veszeke dtek, melyikük tréfája sikerült jobban, s megint csak h aragra gerjedtek. De hirtelen elhallgattak. Momo nagy szemével nézte ket, s egyikük sem tudta igazán, miért néz így. Mulat vajon rajtuk magában? Vagy szom orkodik ? Arca nem árulta el. De a két férfinak egyszerre csak úgy tetszett, mintha tükörb en látná magát, s elröstellték maguk at. – Jó – szólt N icola –, lehet, hogy nem kellett volna effélét az ajtódra írnom, Nino. Nem is tettem volna meg, ha te nem vonakodol azzal a poh ár borral kiszolgálni en gem. Ezzel Ezzel a törvényt sértetted meg, érted? Mert én min dig rendesen fizettem , és nem volt okod, hogy így bánj velem. – Mi az, hogy nem vo lt! – viszono zta Nino. – Már nem is emlékszel arra a bizonyos dolo gra a Szent Antallal? Ugye, ebbe
belesápadtál?! Ugyanis úgy átejtettél, ahogyan a n agykönyvben meg van írva, ilyesmit pedig én nem nyelek le. – Én téged?! – kiáltott Nicola, s ököllel a fejét csapk odta. – I nkább megfordítva volt! Te akartál engem becsapni, csak nem sikerült! A dolog úg y esett: Nino k is vendégl jében egy Szent A ntalt ábrázoló kép függ ött a falon. Színes nyomat volt, Nino egy képesújságbó l vágta ki valamikor és keretezte be. Egy nap Nicola alkudni kezdett Ninó val erre a képre – állítólag azért, mert szépnek találta. S Nino az alkuban úg y sarokba szorította N icolát, hogy az a rádió ját ajánlotta föl cserébe a képért. Nino magában somolygott, hisz Nicola persze hogy ilyenformán ros szul járt. Megkö tötték az üzletet. Kiderült azonban, hogy a kép hátuljában egy papírpénz volt eldugva, amir l Nino mit se tudo tt. Most egys zeriben lett, aki rosszu l járt, s ez méregbe hozta. Rövid szóval visszakövetelte Nicolától a pénzt, hiszen az nem sz erepelt az alkuban. Nicola vonakodott, erre föl Nino nem akarta kiszolgáln i. Így kez d dött a harag. Amin t így most mindketten kezdetét l fölidézték az ügyet, egy darabig hallgattak. Aztán Nino így szólt: – Mon dd meg becsület edre, Nicola, tudtál te már az alku el tt is a pénzr l ? – Persz e hogy tudtam, különb en miért cseréltem volna? – Akk or el kell ismerned, hogy becsaptál engem. – Hogyhog y? Te valóban nem tudtál err l a pénzr l ? – Becsületsz avamra, nem! – Nohát. Hiszen akkor te akartál becsapni engem. Hogyan kérhettél ilyen vacak újságpapirosért egy rádiókészülék et t lem, hé? – S te hogyhogy tudtál a pénzr l, mi? – Láttam, ahogy el este egy vendég h álából odadugta a Szent Antalnak. Nino az ajkába harapott.
– Nagy pénz volt? – Se több, se kevesebb, mint amennyit a rádióm ért – válaszolt Nicola. – Akk or a mi egész veszekedésünk – gondolkodott el Nino – csakis a Szent Antal miatt van, amit én az újságbó l kivágtam. Nicola a fejét vakarta. – Ha úgy vesszü k, amiatt – dünnyög te –, szívesen vis szaadom, Nino. – Ugyan már! – szólt méltós ágteljesen Nino . – Cserebere, fogadom, vissza többé nem adom ! Csapj Csapj bele becsülettel. Hirtelen nagyot nevettek m ind a ketten. Lemásztak a k lépcs kön, a f b e n tte porond közepén találkoztak, megölelték egymást, megveregették egymás hátát. Aztán megölelték m indketten Momót, és azt mondták: – Hálásan köszönjük! Kis id múltával elvonultak, Momo ho sszan integetett nekik. Örvendett, hogy barátai barátai megbékéltek egym ással. Másik alkalomm al egy kisfiú hozta el neki a kanáriját, mert nem akart énekelni. Ez már nehezebb feladat volt Momó nak. Egy Egy egész héten át kellett figyelnie a madarat, míg az megint trillázni és ujjongani kezdett. Momo m indenkit m eghallgatott, kutyát, macskát, tücsköt, békát, még az es t is, meg a szelet a fák lombj ában. A maga módján minden hozzá beszélt. Egy-egy este, ha már mind en barátja hazament, még soká üld ögélt magában a régi színház köves k örkörében , fölötte a csillagoktól villódzó ég boltozódott, meg csak hallgatta a nagy-nagy csöndességet. Aztán úgy tetszett nek i, mintha egy hatalmas fül köze pében ülne, s ez a fül a csillagminden ségbe kihallgatózn a. Olyan volt, mintha halk és mégis hatalmas muz sikát hallana, s ett l a szíve elszorult. Ilyen éjszakákon különösen s zép álmai voltak. voltak. S aki még mindig azt hiszi, hallgatni valakit, valamit nem külö nös dolog, próbálja meg egyszer, is ilyen jól figyelne-e?
A játék vihar és a valódi zivatar Magától értet dik, hogy Mom o nem tett különbséget feln tt és gyerek közt. Mindenkit meghallgatott. A gyerekek azonban más okból is nagyon szerettek az amfiteátrumba jönni. Amióta Momo itt volt, úgy tudtak játszani, mint azel tt soha. Semmi se volt unalmas egy pillanatig s e. Nem azért, mintha Momó nak jó ötletei lettek volna. Dehogy, Momo egy szer en csak itt v olt, és játszott velük. S éppen ezzel – k i tudja, hogyan – k apott szárnyra a gyerekek k épzelete. Naponta találtak ki új játékok at, egyik szebb volt, mint a másik.
Egyszer egy fülledt, meleg nap vagy tíz-tizenegy gyerek üldögélt a lépcs kön, Momóra vártak, aki kicsit elmen t valahova, kóborolt a környéken , ahogyan másk or is megtette. Az égen kövér, fekete felh k g y ltek. Hamarosan kiönt enek alighanem. – Én inkább hazamegyek – mo ndta az egyik kislány, aki a testvérkéjét is magával hozta –, félek a villámtól meg az égzengést l . – És otthon? – kérdezte az egyik fiú , a szemüveges. – Otthon nem félsz? – De – felelte a kislány. – Akk or itt is maradhatsz – vélte a fiú. A kis lány megvon ta a vállát, és bólin tott. Egy id után azt mondta: – De hátha Momo nem is jön. – Na és? – avatkozott bele egy másik, kicsit elhanyagolt külsej fiú a beszélgetésbe. – Azért mi még játszhatunk valamit M omo nélkül is. – Jó , de mit? – Én se tu dom. Valamit. – Valami, az semmi. Kinek van ötlete? – Nekem van – m ondta egy kövér fiú vékony kislányhangon kislányhangon –, játszhatnánk o lyat, hogy az egés z rom egy nagy hajó, mi pedig
ismeretlen tengereke n járunk járunk , és mindenféle kalandot megélünk. Én leszek a k apitány, te az els tiszt, te a természeti k utató, egy professzo r, mivel ez egy kutatóhajóút, értitek? A többiek a matrózok. – És mi, lányok, mi mik les zünk ? – Matrózn k. Ez Ez egy jö v ben játszódó hajó. Nagyon jó ötlet volt! Megpróbáltak játszani, de nemigen tudtak megegyezni, a játék megakadt. Rövid id után megint csak ott ültek a k lépcs kön.
Ekkor jött Momo. Az orrhu llám magasra csapott. Az A r g ó n e v kutatóhajó halkan ingott le-föl a hullámtörésben, míg nyugo dtan, teljes er ve l haladva hatolt a déli koralltengerbe. Emberemlékezet óta nem vállalkozott rá hajó, hogy szelje e veszélyes vizeket, hiszen tele volt zátonnyal, korallsziklával, ismeretlen vízisz örnyekk el. S mindenekel tt itt volt az örök tájfun, a soha nem nyugv ó forgószélvés z. Nyugh atatlanul vándorolt ide-oda ezen a tengeren, akár egy eleven, alamuszi lény, áldozatát kereste. Útja kiszámíthatatlan volt. S amit amit ez az orkán egys zer hatalmas karma közé kapo tt, többé nem ereszte tte el, míg gyufaszálnyi ron csokk á nem tépte. Persze az A r g ó n e v kutatóhajó kutatóhajó különösk éppen föl volt vértezve vértezve ez ellen a " vándor forgószélvész " ellen. Kék alamontból állt egészen, hajlékony és törhetetlen acélból, akár a t r pengéje. S szokatlan eljárással egyetlen darabból öntötték , illesztés, hegesztés nélkül. Mégis aligha lett volna más kapitánynak s más legénységnek bátorsága, hogy k itegye magát ekkora veszélyn ek. Gordon kapitánynak volt bátorsága. Büszk én tekintett a parancsnoki hídról matrózaira és matrózn ire, akik mind tapasztalt szakemberei voltak sajátos terület üknek . A kapitány mellett az e l s tiszt állt, neve Don Melú , tapasztalt tengerime dve, már már százhuszonhét orkánt túlélt. Valamivel hátrébb a fedélzeten Eisenstein professz or állt, az expedíció tudományo s irányítója, vele két asszisztensn je, Maur in és Sara, bámulatos emlék ezetével mindkett egész könyvtárát
pótolta a tudósnak. Mindhárman precíziós m szerükr e hajoltak, s bonyolult tudósnyelvükön halkan tanácskoztak. alá húzott lábbal a szép benn szülött lük valamivel oldalt, maga alá Momo san ült. A kutató id nként a tenger sajátos részleteir l faggatt a, s dallamos hula-dialektusában felelgetett, amit csak a
professzor értett.
Az expedíció célja a "vándor tájfun" okának megtalálása volt, ha lehet, az elhárítása, hogy ez a tenger m ás hajóknak is majd hajózható legyen. De még minden ny ugalmas volt, a viharnak semmi nyoma. A kapitányt a figyel helyr l érkez kiáltás ragadta ki hirtelen a gondolataiból. – Kapitány! – kiáltott le kezéb l tölcsért formálva a legény. – Vagy meghibbantam, vagy egy valóságos üvegszigetet látok amott elöl. A kapitány és Don M elú tüstént távcsövet ragadott. Eisenstein Eisenstein professzor érdekl dve szintén közelebb jött az asszisztensn ivel. Csak a szép bennszülött lány maradt közön yösen ülve. Népének rejtélyes szokásai tiltották, hogy kíváncsis ágát bevallja. Hamarosan elérték az üvegszigetet. A professzor kö télhágcsón lemászott a hajó küls falán, s rálépett az átlátszó fölületre. Rendk ívül síkos volt, Eisenstein profess zornak alig sikerült a lábán megállnia. A sziget egés zen kerek volt, átmér je becslés szerint húsz méte r. Közepe felé emelkede tt, akár egy kupolatet . Mihelyt a professz or elérte a legmagasabb pontot, a sziget mélyében lük tet fényforrást vett tisztán észre. Közölte megfigyelését a többiek kel, akik a hajókorlátnál állva feszülten várták. – Eszerint – vélte Maurin, az egyik asszisztensn –, föltehet l e g egy kelkapusztusz bisztrozinálissal van dolgunk. – Lehet – felelte Sara, a másik asszis ztensn –, bár éppúgy lehet pollusk a ttapetamasira. apetamasira. Eisenstein profess zor fölemelked ett, megigazította szemüveg ét, és fölkiáltott: – Az én nézetem szerint itt a közönséges strimfikusz izzadientusz izzadientusz egy válfajával állunk szemben! De ezt majd eldönthetjük, ha lentr l megvizsgáltuk a dolgot.
Erre a három matrózn – különben mind a három világhír sportbú vár – már búváröltözékben várako zva ugrott, s elt n t a kékl tengermélyben. Egy ideig csupán buborék ok jelentek meg a tenger felszín én, aztán hirtelen az egyik lány, Sara Sara bukk ant föl, s zihálva kiáltott: – Egy óriásbomlaszról, más néven medúzáról van szó! A két társam a karjaiba szorult, nem tudják kisz abadítani magukat. Segítségükre kell sietnün k, amíg nem kés ! Ezzel a lány ismét elt n t . Száz békaember vetette magát tüstén t, tapasztalt kapitányuk, Franco, más néven Delfin nyomán a vízbe. Is zonyatos harc indu lt meg a víz alatt, amelynek felszínét lass an elborította a tajték. De még ezeknek az alábukó férfiaknak sem sikerült kiszabadítaniuk a lányokat a rettenetes ölelésb l. Az óriásm edúza ereje annál nagyobb volt. – Valami – szólt asszisztensn ihez homlokát ráncolva a professzo r –, valami valami kell h ogy el idézze ezt a határtalan növekményt ebben a tengerben. Hiszen ez fantasztiku san izgalmas! I d közben Gordon kapitány és els tisztje, Don Melú, tanácskozott, s meghozták döntésüket. – Vissza! – kiáltott Don Melú. – Minden ember a fedélzetre! Kettébe vágjuk a víziszörnyet, másképp nem tudju k a lányokat kiszabadítani. Delfin és békaemberei viss zamásztak a fedélzetre. Az A r g ó e l b b kicsit hátrált, aztán teljes er l elindult el re, a medúza irányába. Az acélhajó orr a olyan éles volt, akár a borotva. Hangtalanul, szinte minden érezhet rázkódás nélkül kettészelte az óriásbom laszt. Mindez a bomlaszkarok közé szoru lt lányoknak nem volt épp veszélytelen, de Don M elú, az els tiszt hajszálra kiszámított mindent, s pontosan kett jük köz t haladt el. A medúzafelek karjai lankadtan csüggt ek alá, erejük nem volt többé, s a foglyok kicsavarodhattak bel lük. Ujjongva fogadták ket a hajón. Eisenstein profes szor odalépett a két lányhoz, s azt mondta: – Az én hibám. Nem lett volna szabad leküldenem m agukat. Bocsássanak me g, hogy miattam veszélybe kerültek.
– Nincs miért, professzor – válaszolt az egyik lány , és vidáman nevetett –, elvégre ezért vagyunk itt. A másik lány hozzáf zte: – A veszély a mi hivatásunk. Hossz abb párbeszédre azonban nem volt id . A men t akció miatt a hajó kapitánya egészen megfeledk ezett róla, hogy a tengert figyelje. Íg y csak utolsó pillanatban vették észre, hogy a szemhatáron közben fölt nt a "vándo r forgószélvész" , s rült sebességg el közeledett az az A r g ó felé. Az els hatalmas bukóh ullám megragadta az acélhajót, és egy legalább ötven méter mély hullámvölgybe zú dította. Már ennél az e l s zúdulásn ál egy kevésbé tapasztalt és bátor legénység, mint az A r g ó é volt, felerészben partra so dródik, másik fele egyszer e n elájul. Gordon kapitány azonban szétterpesztett lábbal állt a parancsnok i hídon, emberei szintén moccanatlanul helytálltak. Csupán a szép bennszü lött Momos an, aki nem szok ta meg az ilyen tengeri utakat, mászott be az egyik ment csónakba. Néhány máso dperc múlva az ég kor omfekete volt. Ordítva, üvöltve vetette magát a hajóra a forgószélvész, toronymagasra fölhajította, aztán meg szakadék nál is mélyebbre . Úgy tetszett, dühe percr l percre növeksz ik, mivel az acél A r g ó n a k csöppet se árthat. A kapitány n yugodt hango n adta ki utasításait, az els els tiszt harsányan adta tovább ket. Mindenki a helyén volt. Még Eisenstein Eisenstein professzor és asszisztensn i sem hagyták ott szereiket. Kiszámították, a forgószélvész legbels magja hol helyezkedh etik el, hiszen a felé k ellett a hajónak haladnia. Gordon Gordon kapitány magában csodálta a tudóso k hidegvérét, végül is az ilyen emberek nincsenek épp tegez viszonyban a tengerrel. Az els villám cikázott alá, s eltalálta az acélhajót, amely persze hogy tüstént megtölt dött elektromos árammal. Amihez hozzáértek, abból szikra csapott ki. De erre hosszú hónapok kemény gyakorlata után mindenk i föl volt készü lve az A r g ó n . Ez már senkinek nem okozott meglepetést. meglepetést. Csak hát a hajó vékonyabb részei, hajókötelek, vasrudak izzani kezdtek, akárcsak a villanyég drótszálai, ez pedig megnehezítette a legénység dolgát, hiába húztak nyomb an azbesztkeszty t. De szerencsére a parázs éppolyan ham ar ki is hunyt, hiszen most es zúdult alá, akkora, amekkorát – Don Melút kivéve – még se nki a résztvev k közü l nem látott, olyan s e s , hogy csakhamar az
egész lélegzéshez szükséges leveg t lefojtotta. A legénység kénytelen volt búváröltözéket és légz álarcot ölteni. Villám villámra, mennyd örgés menn ydörgés után! Üvölt vihar! Toronymagas hu llámok, fehér tajték! tajték! Méterr l méterre küzdö tte magát az A r g ó e l re, valamennyi gép teljes er bedobással dolgo zott, szembesz állva a tájfun s i erejével. A gépész ek, a f k a kazánház mélyében emberfölötti munk át végeztek. Hozzákötötték magukat egy-egy kötélvéghez, hogy a hajó iszonyú forg ása, hánykód ása be ne lökje ket a g zkazán nyitott lángtorkába. Végre elérték a forgószélvész legbels magvát. De micsoda látvány tárult ott éléjük! A tenger fels zínén, amely itt bent tükörsim a volt, mivel a vihar ereje minden hullámot egyszer en elsöpört, valami hatalmas lény járta táncát. Fél lábon állt, fölfelé egyre vastagodott, valóban olyan volt, akár akár egy hegy nagyságú pörg csiga. Olyan Olyan sebess éggel forgott maga körül, hogy részleteib l fölfedezni bármit képtelenség lett volna. – Egy zsum-zsum gumilasztiku m! – kiáltott föl a professzor lelkesen, két kézzel fogva szemü vegét, amit a zuhogó es egyre le akart sodorni az orra hegyér l . – Megmagyarázná b vebben is? – dünnyö gött Don Melú. – Mi csak egyszer tengerészek vagyunk, és... és... – Ne zavarja most a professzort a kutatásb an! – vetette közbe Sara asszisztens n . – Ez soha vissza n em tér alkalom. Ez a pörg lény valószín leg a föld legrégibb ko rszakából való. Legalább egymilliárd éves. Ma már csak a mikroszkopi kus szin t torzulása létezik, amit néha a paradicsommártásban, még ritkábban a zöld tintában találunk. Egy Egy ilyen nagyságú példány ma már valószín leg egyedüli a fajtájában, több nemigen létezik. – De mi azért vagyunk itt – kiáltott a kapitány a vihar üvöltésén át –, hogy az "örök tájfun" o kát megszüntess ük! A professz or tehát mondja meg, hogyan állíthatjuk meg ezt az izét itt. – Ezt bizony én se tudom - mondta a professzo r. – A tudom ánynak eddig nem volt alkalma rá, hogy földerítse.
– Rendben – szólt a kapitány –, akkor el bb rálövünk , aztán majd meglátjuk, mi lesz. – Micso da kár! – panaszko dott a professzor. – Egy zsum -zsum gumilasztik um utolsó példányára rál rál n i! A kontrafik ciós ágyú azonban már ráirányult az óriási pörg csigára. – T z! – vezényelt a kapitány. Egy kilométer hosszú szú róláng vágott ki az ikercs ikercs l. Hallan i persze semmi t se lehetett, hiszen a kont rafikciós ágyú tudvalev leg proteinnel m ködik. A világítólövedék a zs um-zsum felé s zállt, a hatalmas forgószélvés z azonban me gállította, elirányította, úgyhogy egyre nagyobb sebességgel megkerülte néhányszor a képz dményt, majd hirtelen magasb a röppent, s elt nt a fekete felh kben. – Hiába minden! – szólt Gordon kapitány. – Okvetlenü l közelebb kell férk znünk ehhez a valamihez. – Közelebb aztán nem jutun k! – kiáltott vissza Don M elú. – A gépek már teljes g zzel m ködnek . De De ez is cs ak arra elég, hogy a vihar vissza ne sodorjon bennünket. – Van javaslata, professz or? – érdekl dött a kapitány. Eisenstein profes szor csak a vállát rándította, asszisztens n i i s tanácstalanok voltak. Úgy tetszett, az expedíciót eredmény n élkül kell félbeszakítaniuk. Ebben a pillanatban valaki megérinti a profess zor karját. A szép bennsz ülött lány volt. – Malumba! - mondta bájos arckifejezéssel. – Malumba oiszitu szono! Erveini szamba inzaltu lolobindra. Kramun a heu beni beni szadogau. – Babalu? – kérdezte ámulva a profess zor. – Dida maha fenioszi intu ge doinen malumba? A szép benn szülött lány hevesen b ólintott, s azt felelte: – Dod um aufu szu lamat vavada. – Oi, oi – mon dta a professzor, s gondterhelt en állat simogatta.
– Mit akar a lány? – érdekl dött az els tiszt. – Azt mon dja, tudja népének egy srégi dalát – magyarázta a professzo r –, azzal el lehet altatni a "vándor t ájfunt" , ha akad valaki, aki el meri énekelni. – Ne kacagtasson! – dohogott Don M elú. – Altatódal egy ilyen orkánnak? – Ön mit gondol róla, professzor? – kérd ezte Sara asszisztensn . – Lehetséges volna ilyesmi? – Ne ítéljünk elhamarko dottan – mondta Eisenstein professz or. – A bennszü löttek hagyományában sokszor találunk igaz magra. Lehet, hogy vannak bizonyos hang lejtések, amelyek hatnak a zsum-zsu m gumilasztikumr a. Egyszer en túl keveset tudunk annak életföltételeir l . – Végtére nem árth at – határozott a kapitány –, próbáljuk meg, hátha. Mondja meg neki, hogy énekeljen. A professzor a szép ben nszülött lányhoz fordult, s azt m ondta: – Malumb a didi oiszafal huna-huna, vavadu? Momo san bólintott, s mindjárt neki is fogott a különös énekn ek. Néhány hang ból állt csupán, azok tértek vissz a újra meg újra:
En i m e n i a l l u b e n i v a n n a t a t s zu zu s z u r a t e n i !
A lány tapsolt hozzá, s ütemesen k örbeugrált.
Az egyszer dallamot meg a szavakat nem volt nehéz megjegyezni. Mások is bekapcso lódtak, nemso kára az egész legénység éneke lt, tapsoltak hozzá és ütem esen ugráltak. Különös látvány volt, hogy Do n Melú, az öreg tengerim edve, végül a professzo r énekel, tapsol, mintha játszótéri gyerekek v olnának. S valóban, amit senk i se hitt volna közü lük, bekövetkezett! Az óriáspörg egyre lassúbb lett, végül megállt és merülni kezdett. A hullámok dö rögve csaptak össze fölötte. A vihar vihar egyszerre
alábbhagyott, az es elállt, az az ég tisz ta lett és kék, a tenger hullámai megnyugod tak. Az A r g ó ott állt a csillámló csillámló víztükrö n, mintha soh a nem látott volna mást, csak békét, nyugalmat. – Barátaim – mondta Gordon kapitány, és mindenkinek elis mer e n a szemébe nézett – , ezen túlvagyunk ! – Soha nem szapo rította a szót, ezt mindnyájan tudták. Annál inkább számít ott, hogy mos t hozzátette: – Büs zke vagyok rátok! – Ahogy n ézem – mond ta a kislány, aki a testvérkéjét is magával hozta –, tényleg esett az es . Én mindenes etre csupa víz vagyok. Valóban, közben átvonult fö löttük a zivatar. F leg a kislány a testvérkéjével csodálkozott , hogy egészen megfeledk ezett félni a villámtól meg az égzengést l, amíg az acélhajón volt. Még beszélgettek egy ideig a kalandró l, mesélték egym ásnak a részleteket, amiket ki-ki magában m egélt. Aztán elváltak, hogy hazamenjenek hazamenjenek és megszárítkozzanak. megszárítkozzanak. Csak egyvalaki nem volt megbéké lve a játékkal, a szemüveges fiú. Amik or elköszönt, azt mondta Momón ak: – Kár, hogy ezt a zsum-zsum gumilasztik umot egyszer e n elsüllyesztettük . Utolsó példány át egy ilyen fajtának! Szívesen kutattam volna rajta közelebbr l is. Egyben azonban mos t is mindny ájan megegyeztek: olyan jól, mint Momón ál, sehol sem leh et játszani.
A h allgatag öreg és a szószapora fiatal Bármennyi a barátja is valakinek, mindig akad kö ztük egy-egy, aki a többinél kedvesebb. Momo is így volt vele. Volt két legjobb barátja, mindkett napról napra eljött hozzá, mindenü ket megoszto tták vele, amijük csak volt. Az egyik fiatal volt, a másik öreg. S Momo nem tudta volna meg mondani, melyiküke t szereti jobban. Az öregnek U tcasepr tcasepr Beppo volt a neve. A családi neve valójában más volt, de mivel foglalkozása szerint u tcasepr volt, és emiatt mindenk i így is hívta, maga is így nevezte magát.
Utcasepr Beppo az amfiteátrum közelében lakott egy viskóban, amit maga eszkábált össze téglából, hullámlemezdarabokból és te t kátrányból. Szokatlanul Szokatlanul kis növés volt, hozzá még k icsit hajlottan is járt, úgyhog y szinte akkor a volt, mint Mo mo. Nagy, kurta, fehér sörtéj feje volt, mindig kicsit ferdé n tartotta, orrán apró pápaszem. Némelyik ember úgy vélte, hogy Beppo nem egészen épesz . Azért, mert az utcasepr a kérdésekre mindig barátságosan mosolygott, de választ n em adott. Gondolkodott. S ha úgy találta, hogy a válasz fölösleges , hallgatott. Ha úgy találta, hogy szüks éges, akkor gondolk odott el bb a válaszon . El El fordult, hogy egy-két óra kellett nek i, volt, hogy egy egész n ap, mire a választ kimond ta. A kérdez persze közben megfeledkezett róla, mit kérdezett, s csak ámult Beppo s zavain. Egyedül Mom o tudta kivárni, s értette is meg, mit mond B eppo. Tudta, az utcasepr azért gondolkod ik annyit, hogy mindig igazat válaszolhasson . Mert az volt a véleménye, a világ minden szerencsétlen sége a sok hazugs ágból származik, a szándékos hazugságbó l meg a nem szándékosbó l is, amit csak sietségünkben, hebehurgyaságunkban hebehurgyaságunkban k övetünk el. Minden hajnalon napkelte el tt rozoga, nyiszorgó ke rékpárján behajtott a városba egy nagy épület elé. Aztán odabent az udvaron a többi kollégájával együtt megvárta, hogy kiadják a söpr t meg a targoncát, s bizonyos u tcába beosszák, ahol ahol söpör nie kellett. Beppo szerette a napkelte el tti órákat, a város olyanko r még aludt. Szerette Szerette a munk áját, és alaposs ággal végezte. Tudta, hogy nagyon fontos munka. Söpörte az utcát, lassan söpörte, de megállás nélkü l: Minden lépésnél lélegzetvétel, minden lélegzetvételnél sö prés. Lépés – lélegzetvétel – söpr és. Közben néha azért kicsit me gállt, s elgondolk odva maga elé nézett. Aztán megin t tovább – lépés – lélegzetvétel – söprés. Ahogy így megfontoltan h aladt, el tte a piszkos u tca, háta mögött a tiszta, gyakran nagy gondolatai támadtak. De szóba alig foglalható gondolatok vo ltak, nehezen meg határozhatók, akárcsak bizonyos illatok, amikre még épp hogy emlék ezünk, vagy színek, amikt l szép volt az álmunk. Munka után, ha ott üldögélt Mom ónál, elmagyarázta a kislánynak a nagy gon dolatait. S mivel Momo a maga módján hallgatta, az utcasepr nek mego ldódott a nyelve, s megtalálta a megfelel szavakat.
– Látod, Momo – mondta aztán ú gy példaképpen –, ez így van: az ember el tt néha egy hosszú u tca van. Azt gon dolná, szörnyen hoszú; ennek sose ér a végére, gondolná. Egy ideig hallgatagon maga elé nézett, majd folytatta: – Aztán elk ezdi az ember, iparkodik. És És egyre jobban ipark odik. Ahánys zor fölnéz, látja, nem lesz kevesebb, ami el tte van. Még jobban nek iveselkedik , félni kezd, végül a szu flája is elfogy, nem bírja tovább. Az utc a meg még mindig ott van el tte. Íg y nem szabad csinálni. Gondolkodott egy so rt. Aztán tovább besz élt: – Sose szabad egyszerre az eg ész utcára gondolni , érted? Csak a következ lépésre kell gondoln i, a következ lélegzetvételre, a következ söpr vonásra. Aztán megin t mindig csak a következ r e. Megint me gállt, töprengett, aztán hozzátette: – Akk or örömöt oko z. Ez fontos, mert akkor végzi az ember jól a dolgát. És így is kell, hogy legyen. – Ismét h osszú s zünet, majd a folytatás: – Egyszer csak észr evesszük , hogy lépésr l lépésre végigértünk az utcán. Észre Észre s e vettük, a szuflánk s e maradt ki. – Bólintott magának, s azt mondta befejezésü l: – Ez fontos. Vagy eljött másszor, szó nélkül leült Momo m ellé, s Momo látta, hogy töpreng, s valami egészen különöset szeretne mondani. Hirtelen fölnéz, és elkezdi: – Újra magunk ra ismertem. – Soká tartott, amíg halk hango n folytatt a: – El fordul, hogy ilyen van; délben, amikor minden ki alszik a h ségben. Olyankor átlátszó lesz a világ. Akár a fo lyó, érted? A fenekére lehet látni. Bólintott, hallgatott kis ideig, aztán még halkabban így szólt: – Ott másféle id k vannak, odalent a fenéken. Is mét csak töprengett hossz an, kereste a megfelel szavak at. De úgy tetszett, még nem találja ket, majd majd egyszer csak egészen megszok ott hangon magyarázta: – Ma a régi városfal men tén söpörtem . Van ottan öt olyan k , annak más a színe a falban. Így, érted? S ujjával a porba nagy T bet t rajzolt. Félrebillent fejjel szemlélte, majd hirtelen azt súgta:
– Fö lismertem lismertem ket, a köveket. – További szün et után akadozva mondta: – Olyan másféle id k voltak akko r, amikor a fal fölépült. Sokan dolgoztak rajta. De volt köztük kett , k építették bele a köveket. Ez jel volt, érted? Én ráismertem. Kezével végighúz ott a szemén. Úgy tetszett, fáradságos nek i a beszéd, amikor tovább mon dta, szavai er lködve hangzottak: – k másképpen néztek ki akkor, ez a kett egészen másk épp. – Majd befejezve szinte h aragosan azt mondta: – De én magu nkra ismertem. Magamra meg rád. Magunk ra ismertem. Nem lehet az emberekt l rossz néven ven ni, hogy megmosolyogták Utcasepr Beppót, ha így hallották beszéln i, s a háta mögött némelyek mutatták is, hogy valahol baj van. Momo azonban szerette, s minden szavát meg rizte a szívében. Momo m ásik legjobb barátja fiatal volt, volt, minden féleképpen ellentéte Utcasepr Beppónak. Jó kép fiú volt, álmodozó álmodozó szem , szinte hihetetlen ül szószapora. Mindig tele volt csínnyel, tréfával, tréfával, és olyan önfeledten tudot t nevetni, hogy mus záj volt vele nevetni, akár akarta az ember, akár nem. A neve Girolamo volt, de mindenki egyszer en csak Giginek hívta. Beppo a foglalk ozása után kap ta a nevét, kapja hát Gigi is, bár Giginek egyáltalán nem volt igazi foglalko zása. Legyen tehát a neve I degenvezet degenvezet Gigi. De, mint mondtu k, az idegenvezetés is inkább csak alk almi ténykedése vo lt, egy a sok k özül, hivatalból nem volt idegenvezet . Egyetlen, amivel amivel az idegen vezet -látszatát keltette, az ellenz s sapkája volt. Tüstént a fejébe csapta, ha néhány utazó a környék en fölbukk ant. Aztán komol y ábrázattal ábrázattal hozzájuk lépett, s fölajánlotta, hogy k örbevezeti ket, és mindent elm agyaráz. Ha az idegenek s zóba állottak vele, nekifogott, ha kellett, lefüllentette a napot az égr l. Események Események et, neveket, évszámok at talált ki, dobálódzott velük, hogy szegény hallgatósága azt se tudta, hol áll a feje. Némelyek a cs ínyt észrevették, s mérgel dve odébbálltak, legtöbben azonban mindent készpén znek vettek, s készpénzzel fizettek is, ha Gigi a végén eléjük tartotta e llenz s sapkáját. A környéken él emberek nevettek Gigi ötletein, olykor azonban aggódó képe t vágtak, s amon dók voltak, mégse járja, hogy valaki épp csak kitalált történetekért jóféle pénzt vágjon zsebre. – Minden költ így csinálja – mond ta olyankor Gigi. – Talán nem kaptak ezek az emberek semmit a pénzükért? Én mondom nektek, pontosan azt k apták, amit akartak. És az különb ség, hogy mindez
benne van-e a tudós kö nyvekben vagy nincs? Hátha azokban is úgy van kitalálva, csak azt már senki se tudja. Máskor meg azt mondta: – Ugyan már, mi az, hogy igaz m eg nem igaz? Ki tudja, ezer vagy kétezer évvel ezel tt mi történt itt? Ti talán tudjátok? – Nem tudjuk – ismerték el az emberek. emberek. – Na látjátok! – mondta I degenvezet Gigi. – H ogyan állíthatjátok akkor, hogy az én történeteim n em igazak? Lehet, hogy éppen így történt meg. Akkor meg színtiszta igazat beszéltem! Nehéz lett volna ellenvetést tenni. Ami Gigi beszél kéjét illeti, azzal versenyre kelni lehetetlen. Sajnos olyan utazók , akik az amfiteátrum ot is látni akarták, ritkán akadtak, úgyhog y Giginek gyakran egyéb elfoglalts ág után is kellett néznie. Így volt alkalmilag park r, esküv i tanú, kutyasétáltató, szerelmi postás, temetésen gyászoló, ajándékárus, macskaeledel-árus s még sok minden egyéb. Gigi azonban arról álmodott, hogy egyszer híres és gazdag lesz. Mesebelien s zép házban lakik , park veszi k örül; aranyozott tányérból eszik , selyempárnán alszik . Úgy látta magát jövend dics ségében, akár a napot, s ennek s ugarai bizonyos t ávolságból már most melegítették, beragyogták beragyogták szegénys égét. – Min dent elérek, meglátjátok! – kiáltott, ha a többiek nevettek álmain. – Akk or majd mindnyájan emlék ezni fogtok a szavamra! Mivel akarta mindezt elérni, nemigen tudta volna megmondani . Hiszen a fáradhatatlan buzgalom s a kemény munka nem volt épp kenyere. – Az nem m vészet – mondogatta Momó nak –, munk ával gazdagodjék meg, aki akar. Nézz rájuk, milyenek azok , akik egy kis jólétért tes tüket, lelküket eladják. Hát nem, csinálják, de nélkülem, így nem! S ha nekem néha annyi pénz em sincs, hogy egy csésze kávét meg igyam, én akkor is a Gigi vagyok! Valójában azt kellene hinn ünk, két annyira különböz ember, mint amilyen amilyen Idegenvezet Gigi meg Utcasepr Beppo volt, annyira különböz véleménnyel a világról, az életr l, lehetetlen, hogy egymással összeb arátkozzék. S mégis megtörtént. Különösmó d épp Utcasepr Beppo volt az egyetlen, aki soha nem tett szemrehányás t Giginek Giginek a könnyelm ségeiért. Külön ösmód éppen
úgy az örökké nyelvel Gigi volt az egyetlen, aki soha nem csúfolodott a különc vénember Beppón. Nyilván azon is múlt, ahogyan a kis Momo hallgatta ket. Hármóju k közül egyik se gyanította, hogy hamarosan árnyék vetül a barátságukra. Nem csupán a barátságukra, hanem az egész vidékre – árnyék , amely n tt és n tt, és már mos t sötéten, hidegen ráterült a nagy városra. Olyan volt, akár egy hang nélk üli, észrevétlen ors zágfoglalás, amely naponként el rébb nyomu l, senki s e védekezik, mivel igazán senki se és zleli. S akik el renyomulnak – k kicsodák? Még Bepp o, aki sok m indent meglátott, amit mások nem, még sem vette észre a szürk e urakat, akik mind nagyob b számban portyáztak a városban, s úgy tetszett, nagyon is elfoglaltak. Közben e gyáltalán nem voltak láthatatlanok. Látták ket – s mégse látta ket senk i. Értették a módját, ugyancsak értették , hogy fölt nést ne keltsenek , úgyhogy egyszer en elnéztek a fejük fölött, vagy nyomban elfelejtették a tekintetük et. Így d olgozhattak titokb an, éppen, mert nem maradtak titokban. S mivel nem t ntek föl senk inek, senki nem is firtatta, honnan jöttek, honnan jönnek még m indig, hiszen n apról napra szaporodtak. Elegáns, szürke autókkal járták az utcákat, minden házba bementek, ott ültek minden ét teremben. Gyakran Gyakran bejegyeztek valamit a kis noteszü kbe. Olyan urak voltak, akik akik pók hálószü rkébe öltöztek. Még az arcuk is olyan volt, akár a szürke hamu. Kerek keményk alapot viseltek, rövid, hamuszín szivart szívtak. Mindegyiknél Mindegyiknél örökké ólomszürke aktatáska volt. Ideg envezet Gigi se vette észre, hogy ezek k özül az urak közül néhányan már többször ott ólálkodtak az amfiteátrum környék én, s közben min denfélét irkáltak a noteszükbe. Csak Momo figyelte meg ket, amikor egyik este sö tét sziluettjeik fölt ntek a rom legfels peremén. Jeleket adtak egymásnak, k é s bb összedu gták a fejüket, mintha tanakodtak voln a valamin. Hallani semmit se lehetett, de Momo egyszeriben ú gy kezdett el fázni, ahogyan még s ohase. Az se használt, hogy jobban beburkoló dzott a kabátjába, mivel ez nem közön séges hideg volt. Aztán a szürke urak elmentek , s azóta nem mutatkoztak.
Ezen az estén Momo nem hallot ta a halk halk s mégis hatalmas muzsik át, mint másk or. De másnap az élet ment, mint min dig, a maga útján. Momo már nem gondolk odott a furcsa látogatókon. is megfeledkezett róluk.
Történetek sokakn ak és történetek egynek Momo lassan nélkülözhetetlen nélkülözhetetlen lett I degenvezet degenvezet Giginek . Gigi, Gigi, ha ilyesmire egy magaféle állhatatlan, könn yed szív fickó egyáltalán képes, nagy-nagy szeretetet érzett a borzas kislány irán t, s legszívesebben min denhova magával cipelte volna. Azt már tudjuk, hogy történeteket mesélni szenvedélye volt Giginek. S épp ebben következett be változás, ezt maga is jól érezte. Régebben néha kicsit satn yára sikerültek a történ etei, nem jutott eszébe jóíz dolog, ismételte magát vagy egy épp látott filmb l, egy újságban olvaso tt históriából csen t el magának részleteket. A történetei, hogy úgy mondju k, gyalog lépdeltek, mióta azonban Momó t megismerte, hirtelen szárnyakat kaptak. Különö sen akk or virult ki a fantáziája, akár a tavaszi rét, ha Momo vele volt és h allgatta. A gyerek ek, a feln ttek tolongtak körülötte. Olyan történeteket tudott mes élni, amelyek napokig, hetekig húzódtak folytatásról folytatásra, ötletei kimeríth etetlenek voltak. Különbe n maga is akkora izgalommal hallgatta magát, hiszen fogalma se volt, még merre sodorja a képzelete. Egy nap megint utazók jöttek, meg akarták nézni az amfiteátrumot (Momo kicsit félrehúzódva félrehúzódva ült a k lépcs n), s Gigi a következ képpen fogott a mondók ájába: – Igen tis ztelt hölgyeim és uraim! Talán már ismeretes is önök e l tt, hogy Strapácia Augu sztina császárn számos háborút vívott, hogy birodalmát a cidrikek meg a vacogédek állandó támadásaitól megvédje. Amik or ezeket a népeket egyszer ug yancsak leigázta, az örökös háborgatás miatt olyan haragra gerjedt, hogy megfenyege tte ket, kiirtja egy szálig, hacsak királyuk, Xaxotraxolus békítésül n em adja át neki az aranyhalát. Abban az id ben ugyanis, hölgyeim és ur aim, az aranyhal ezen a tájon teljesen ism eretlen volt. Strapácia Strapácia császárn azonban hallotta egy utazótól, hogy ez a bizonyos Xaxotraxolu s király
birtokában van egy k icsinyke h alnak, amelyik, ha megn , színarannyá válto zik. S erre a ritkaság ra a császárn föltétlenül szert akart tenni. Xaxotraxolus k irály jót nevetett magában. Aranyh alát, hiszen valóban volt n eki, elrejtette az ágya alá. A császárn nek viszont egy ifjú bálnát küldö tt egy gyémántokk al ékesített levesestálban. A császárn t kissé meglep te az állat mérete, hiszen az aranyhalat kisebbnek képzelte. De hát, mondta m agában, minél nagyobb, annál jobb, annál több aranyat ju ttat neki végtére is a hal. Igaz, hogy még icipicit sem cs illogott ez az aranyhal, s ez nyugtalanította is a császárn t. De Xaxotraxolus k irály követe elmagyarázta, a hal csupán akkor változik át színarannyá, ha már nem n tovább, addig semmik éppen. Éppen Éppen ezért igen fo ntos, hogy semm i se zavarja a fejl désében. Ez megnyugtatta Strapácia császárn t . Az ifjú hal napról napra n tt, s töménte len táplálékot nyelt magába. De hát Strapácia császárn nem volt épp sz egény, s a hal annyit kapott, amennyit csak el tudott pu sztítani, és kövér lett, mondhatn ók, elhájasodott. A levesestálat csakhamar kin tte. – Minél n agyobb, annál jobb – mondta Strapácia császárn , s átvitette egy fürd kádba. De nem sok id telt el, a fürd kád is kicsi lett nek i. N tt, növögetett. Átvitték a császári úszómed encébe. Ez Ez már elég körülmény es költöztetés volt, hiszen a hal most már annyit nyomott, mint egy hízott ökör. A rabszolgák egyike cipekedés kö zben elcsúszott, a császárn meg tüstént az oroszlánok elé vettette, hiszen m ost már mindene csak a hal volt. Napra nap, sok-sok órát töltött a m edence szélén , s nézte, hogyan gyarapodik a hal. A rengeteg aranyra gondo lt, hiszen fény életet élt, és so ha nem volt elég az aranya. – Minél nagy obb, annál jobb – mormogta egyre mag a elé. Ezt a mondatot általános irányelvnek nyilvánították, s hatalmas b e t kkel minden állami épületre fölírták. A halnak végül a császári császári úszómedence is sz k lett. Ekkor építtette Strapácia ezt az épületet, ami ami itt hever önök e l tt, hölgyeim és uraim. Hatalmas, kör alakú akvárium volt, fels pereméig telis-tele vízzel, ebben aztán a hal úgy igazából k i tudott nyújtózn i. A császárn éjjel-nappal személyesen ült itt ezen a helyen, figyelte az óriáshalat, átváltozik-e átváltozik-e végre arannyá. Ugyanis nem bízott meg már senkib en, se a rabszolgáiban, se a rokonaiban, s félt, hogy ellophatják a halat. Itt ült tehát, egyre soványabb lett a félelem t l és a gondtól, le se hu nyta a szemét, csak rizte a halat, az meg
vidáman lubicko lt, és esze ágában sem volt, hogy arannyá változzék. Strapácia Strapácia napról napra jobban hanyagolta el a birodalom ügyeit. A cidrikek és vacogédek csak erre vártak. Királyuk, Xaxotraxolus vezérletével utolsó hadi útjukr a indultak, s egy szempillantás alatt elfoglalták az egész b irodalmat. Katonával nem is találkoztak, a népnek meg amú gy is mindegy volt, ki uralkodik rajta. Amiko r Strapácia császárn végül is tudomást szerzett minderr l , a jól isme rt szavak at kiáltot ta: " Ó, jaj nekem ! Ó, hogy én... én..." A befejezés sajnos nem m aradt ránk. Bizonyos azo nban, hogy ebbe az akváriumba vetette magát, s minden reményének kopors ója, a hal mellett vízbe fulladt. Xaxotraxolus király gy zelmének ünnepé re levágatta a bálnát, s a nép egy héten át sü lt halat evett. Ebb Eb b l is láthatják, hölgyeim és uraim, a hiszékenység mire vih et. Ezekkel a szavakkal fejezte be Gigi az idegenvezetést, hallgatósága szintén megind ulva állt. Áhítatos pillantást vetettek a romra. Csak egy kérdezte közülük gyanakvóan: – És mikor történt mindez? Gigi azonban sos e jött zavarba, s azt mo ndta: – Strapácia császárn , mint tu djuk , id sebb Noio sius-nak, a híres filozófusnak volt kortársa. A kétked persze nem óh ajtotta bevallani, hogy fogalma sincs , mikor élt id sebb Noio sius, a világhír világhír filozófus, s csak annyit mondott: – Nagyon köszönöm. Valamennyi hallgató mélyen m eg volt elégedve, azt mondták, a látogatás igazán megérte, s ilyen szemléletes en és érdekesen m ég senki nem tárta szemük elé az akkori id ket. Gigi azután szerényen odatartotta eléjük ellenz s sapkáját, s mindenk i nagyvonalúnak mut atkozott. Még a kétked is dobott bele néhány pénzdarabot. Mióta itt volt Momo, Gigi Gigi sohas e mesélte el kétsz er ugyanazt a történetet. Túlságosan unalmas lett voln a neki. Ha Momo ott állt a hallgatók sorában, úgy tetszett Giginek, mintha zsilip nyílna meg a bensejében, mindig új meg új ötletei áradtak, csobogtak, gondolkodnia se kellett rajtuk. In kább fordítva, muszáj volt igyekeznie, hogy fékezze magát, túlságosan el ne szaladjon vele a ló – mint akk or, amikor a két
e l k e l , id s amerikai hölg y fogadta el a szolgálatát. Azok ra jól ráijesztett a következ mesével: – P ersze hogy az önök szép és szabad Amerikájában Amerikájában is ismert dolog, igen tisztelt hölgyeim, hogy a külö nösképp k egyetlen zsarnok, Maxentius Commun us, azt a tervet tervet eszelte ki, hogy az egész eddigi világot a saját elképzelés e szerint megv áltoztassa. De bármit cselekedett is, megmutatkozott, hogy az emberiség mindenek e llenére ugyanaz maradt, egyszer en nem hagyta magát megváltoztatni. Maxentius Commu nus öreg napjaira tébolyba esett. Mint tudják, hölgyeim, akkor még nem volt lélekgyógyászat, hogy az efféle betegséget meg lehessen gyógyítani. Kénytelenkelletlen hagyni k ellett, hadd rjöngjön a zsarnok, ahogyan kedve tartja. Tébolyában M axentius Communusn ak az az ötlete támadt, hogy magára hagyja a létez világot, s egészen másikat, vadonatújat épít föl magának. Megparancso lta tehát, készítse nek egy glóbuszt, amelyik pontosan akkora, mint a régi Föld, minden ház, minden fa, minden hegys ég, tenger és egyéb víz hajszálra ugyanolyan legyen. Az egész akkor létez emberiséget halálbüntetés terhe mellett kényszerítette, hogy az irdatlan munkában részt vegyen. El bb talapzatot építettek, amin az óriásglóbusz majd állni fo g. Ennek a talapzatnak a rom jait látják itt, ezen a helyen. Aztán nek ifogtak, hogy elkészít sék magát a glóbuszt, egy hatalmas gömböt, akkorát, mint a Föld gö mbje. Amikor a glóbus z végre készen volt, gondosan rámásoltak min dent, amit a Földön láttak. Ehhez a glóbuszhoz természetes en rengeteg anyag kellett, honn an vehették volna hát ezt az anyagot, ha nem a Földr l magáról. Így aztán a Föld egyre zsugoro dott, a glóbusz meg eg yre n t t. Végre elkészült az új világ, pontosan akkor, amikor a Földb l megmaradt utolsó kavicsot tették rá. Közben pers ze mindenki átköltözött az új glóbuszra, hiszen a régi Földb l semmi se maradt. Maxentius Commun us kénytelen-kelletlen rádöbbent, hogy ilyenformán min den maradt a régiben, tógájába burkolódzott, és elment. Hova, máig se tudta me g senki. Láthatják, hölgyeim, ezt a tölcsér fo rmájú nyílást, a romban máig fölismerhet, valaha ez volt a fundamentum , s a régi Föld felszínén nyugodo tt. Fordítva kell tehát elképzelniük az egészet. A két fin om, id s amerikai hölgy sápadtan kérdezte:
– Hát az a glóbusz hova lett? – De hiszen azon állnak – válaszolt Gigi. – Ez a mostani világ, hölgyeim, ez az új glóbusz. A két el k e l , id s hölgy fölsik oltott s elmenekült . Gigi hiába tartotta eléjük ellenz s sapkáját. Gigi legjobban egyedül Momó nak szeretett meséln i, hogy a kislányon kívü l senki se hallja. Leginkább mesék et mondott neki, Momo azok at szerette igazán, s ezek a mesék szin te mindig Gigir l és Momór ól szóltak. Ha csak kett jüknek találta ki ket Gigi, másképp is h angzottak, mint minden egyéb, amit Gigi mesélni szokott. Egy szép, langyos este csön dben ültek egymás me llett kettesben, a k lépcs k fels peremén. Az égen már villódz tak az els csillagok, a hold meg kerek en, ezüstösen kelt a píneafeny k fekete körvonalai fölé. – Mondasz nekem mesét? – kérte halkan Momo. – Mondo k – szólt Gigi –, mir l mondjak? – Mom óról meg Girolamóró l, azt szeretem – felelte M omo. Gigi Gigi töprengett kicsit, aztán megkérdezte : – És mi legyen a címe? – Talán: M es e s e a v a r áz á z st s t ü k ö r r l . Gigi elgondolkodva biccentett. – Nem hangzik ros szul. Meglátjuk, hogyan szól. Karját Momo vállára tette, majd belefogott: – Volt egy szép királykisas szony, a neve Momo, selyemben, bársonyban járt, és messze a világ fölött, egy hófödte hegycsú cson lakott, egy színes ü vegb l épült várban. Mindene m egvolt, amit csak kívánt, csak a legfinomabb ételeket ette, és a legédesebb b ort itta. Selyempárnán Selyempárnán alud t, és elefántcsont széken ü lt. Mindene m egvolt – de egészen egyedül volt. Körülö tte minden, a szolgái, az udvarhölgyei, a kutyái, a macskái, a madarai, még a virágai is – minden , minden csak tükörk ép volt.
Momo királyk isasszon ynak ugyanis egy varázstükre volt, nagy és kerek, a legfinomabb ezüstb l. Ezt a tükröt küldte k i mindenn ap és minden éjszaka a világba. A nagy tükö r lebegve lengedezett országok , tengerek, tengerek, városok, mez k fölö tt. Az emb erek, ha látták, nem csodálk oztak rajta, azt azt mond ták: "N ézzétek, a Hold!" S ahányszor a varázstükör visszajött, kiöntött mindenféle tükörk épet a királykisasszo ny elé, amit csak az úton elkapdosh atott. Voltak szép tük örképek, de csúfak is, érdekesek és unalmasak, ahogyan épp adódott. A királykis asszony kiválogatta magának azokat, amik megtetszettek nek i, a többit egyszer en a patakba hajigálta. A tük örképek m eg, sokk al gyorsabban, mint gondolnád, visszahussantak a Föld vizein keresztül a tulajdonosukhoz. Innen van, hogy saját saját tükörképünk néz szembe velünk, ha kútba tekintünk vagy egy tócsa fölé hajolunk. Még azt elfelejtettem elmondani, hogy Momo kir álykisasszon y halhatatlan volt, önmagát ugyanis m ég sose nézte meg a varázstükör ben. Mert aki megpillantotta a tükörképét benne, tüstént halandóvá változott. Momo k irálykisasszo ny ezt igen jól tudta, így nem is tette meg. Íg y éldegélt valamennyi tükörkép ével, játszott velük, és elégedett volt. Történt egy nap, hogy a varázstükör olyan tükörk épet hozott magával, ami a királykisasszonynak fo ntosabb volt minden másik tükörk épnél. Egy ifjú királyfi tükörképe volt. Amikor megpillantotta, nagy-nagy nagy-nagy vágy támadt benn e a királyfi után, úgyhogy min denképp el akart menni hozzá. De De hogyan cselekedje? Azt se tudta, hol lakik, kifele, miféle, még a nevét se tud ta. Tanácstalanságában elhatározta hát, hogy mégis b eletekint a varázstükörb e. Hisz arra gondolt: "H átha a tükör elviszi képemet a királyfihoz. Talán épp fölnéz, amikor a tükör az égen átsuh an, és akkor meg látja a képemet. Talán Talán követi út ján a tükröt, s eltalál ide hozzám." Hoss zan belenézett tehát a varázstükö rbe, s képével elküldte útra a világ fölé. De ezáltal most már is halandóvá változott. Mindjárt megtu dod, mi lett tovább, de el bb hadd meséljek neked a királyfiról. A királyfit Girolamónak h ívták, hatalmas birodalom volt az övé, amit maga teremtett meg magának. S hol volt ez a birodalom? Se a tegnapban, se a mában, hanem mindig eg y nappal a jöv ben.
Éppen ezért Holnap vo lt a neve. És mindenki, aki csak benne élt, szerette és cso dálta a királyfit. Egy nap így szóltak nek i Holnap miniszterei: – Felség, itt az ideje, hogy megh ázasodjék! Girolamo királyfinak semmi kifo gása nem volt, így hát Holnap legeslegszebb ifjú dámái megjelen tek a palotában, hadd válasszon közülü k. Annyi ra megszépítkeztek, amennyire csak tudtak, hisz mindegyik felesége akart lenni a királyfinak. A lányok közé azonban egy gono sz tündér is keveredett, neki nem piros, meleg vér volt az ereiben , hanem zöld és jéghid eg. Ezt Ezt persze nem lehetett meglátni rajta, mivel kivált szépnek festette ki magát. Amiko r tehát Holnapország ifjú királya belépett az aranyos trónterembe, hogy feleségnekvalót válasszon m agának, a gonosz tündér sebtében els usogta a varázsigét, a szegény Girolamo meg attól kezdve már csak t látta, senki mást. Olyan csodálatosan szépnek találta, hogy nyom ban megkér dezte, akar-e a felesége lenni. – Szívesen – sziszegte a gonos z tündér –, de van egy föltételem. – Teljesítem – válaszolt Girolamo Girolamo herceg meggon dolatlanul. – Jó – felelte a gonosz tündér, s olyan édesdeden mos olygott, hogy a boldogtalan királyfi beleszédült –, egy évig nem tekinthetsz föl a lebeg ezüsttükö rre. Ha mégis megt eszed, abban a pillanatban minden t el kell felejtened, ami a tied. El El kell felejtened, hogy valójában ki vagy, s el kell menned a M ába, ahol senki s e ismer, abban az országban kell szegény ördögk ént élned. Beleegyezel-e? – Ha csak enn yi! – kiáltott Girolamo királyfi. – Ez könny föltétel! Mi történt közben Mo mo királykisasszonnyal? királykisasszonnyal? Várt és v árt, de a kir ályfi nem jött el. Elhatározta Elhatározta tehát, maga megy ki a világba, hogy megkeres se. Minden körülö tte lev tükörk épnek visszaadta a szabadságát. Aztán finom papucskájában egyes-egyedül kilépdelt sz ínes üvegvárából, végig a hólepte hegyormok on, le a világba. Átment m indenféle ors zágon, míg el nem érkez ett a Mába. Addigra a papucsk ájának talpacskája kilyukadt, s mezítláb kellett mennie. De a varázstükör, benne az képével, tovább lebegett a világ fölött.
Egy éjszaka Girolamo királyfi fön t ült aranyos palotája tetején, és kártyázott a tündérrel, akinek zöld és jé ghideg vére volt. Hirtelen parányi csöpp hullott a királyfi kezére. – Esni kezd – m ondta a zöld vér tündér. – Dehogy – v álaszolt a királyfi –, egyetlen felh sincs az égen. S fölnézett és beletekintett a nagy ezüsttükörb e, ami odafönt lebegett. Meglátta Mom o királykisassz ony képét, észrevette, hogy sír, az könny e hullott imént a kezére. Abban a pillanatban rádöbbent, hogy a tündér megcsalta t, valójában nem is sz ép, és csak zöld és hideg vér folyik az ereiben. Momo kir álykisasszon y az, akit a valóságban szeret. – Most meg szegted az ígéretedet – mondta a zöld tündé r, arca eltorzult, olyan volt, akár a kígyó képe –, és most fiz etned kell érte! Hoss zú, zöld ujjaival hozzáért Girolamo királyfihoz, aki dermedten ült; benyúlt a k eblébe, és csomót kö tött a szívére. A királyfi abban a szempillantásban elfelejtette, hogy Holnapország királyfija. Kiment a palotájából és a birodalmából, osonva, akár egy éjszakai tolvaj. Vándorolt a világo n át, míg M a országába nem é rkezett, ott mint szegény, ismeretlen semm irekell élt tovább, s minden ki csak úg y hívta, hogy Gigi. Az egyetlen, amit magával hozott, a kép volt a varázstükö varázstükö rb l. A tükö r attól kezdve üres volt. Közben Mom o királykisasszony selyem- és bársonyru hái is elszakadoztak. Most egy ócska, túlontúl nagy férfik abátban járt, és egy csupa folt szo knyában. S egy régi romh elyen lakott. Itt találkoztak egy nap k ketten. De Momo királykis asszony nem ismerte föl Holn ap királyfiját, hiszen az most egy szeg ény nincstelen vo lt. És Gigi se ismerte föl a királykisass zonyt, mivel nem látszott éppen királykisass zonynak. Szerencsétlens Szerencsétlens égükben azonban egymás ra találtak, összebarátko ztak, és megvigasztalták egymást. Egy este, amikor a most már üres varázs tükör meg int ott lebegett az égen, Gigi el vette a tükörképet, és megmutatta Mo mónak. Már g y rött volt és elmosódott, a királykisasszon y mégis fölismerte, hogy az képe az, amit amit akkor k iküldött a világ fölé. És most a szegény ördö g arca mögött fölismerte Girolamo királyfit, akit mindig is k eresett, és aki miatt halandóvá változott. És elmesélt neki mindent. Gigi azonban boldogt alanul rázta a fejét, és azt mo ndta:
– Semmit se értek abbó l, amit mondasz, az én szívemen egy csomó van, éppen ezért nem emlékezh etem semmire. Ekkor Momo királykis asszony benyúlt Gigi keblébe, s könnyedén kioldotta szívén a cs omót. S Girolamo királyfi egyszeribe n tudta megint, kicsoda és hova való. Kézen fogta a királykisassz onyt, és elment vele messz e-messze, oda, ahol Holnap biro dalma van. Gigi befejezte a mesét, hallgattak kicsit, majd Momo azt kér dezte: – És kés bb aztán férj és feleség lettek? – Azt h iszem, igen – mondta Gigi –, kés b b . – És meghaltak közben? – Nem z mondt a határozottan Gigi –, ezt véletlenül tudom pontosan. A varázstükör csak azt teszi halandó vá, aki egyedül pillant bele. Ha ketten együtt néznek b ele, megint halhatatlanok lesznek. Így tettek k is. A hold ker eken, ezüstösen lebegett fölöttük, a fekete píneafeny k fölött, a rom régi kö vei titokzatosan csillogt ak. Momo és Gigi csöndes en ült egymás mellett, hosszan fölnéztek a holdra, s egészen tis ztán érezték, hogy amíg a pillanat tart, halhatatlanok.
Rosszz a számítás, mégis beválik Ross Van egy nagy, mégis egészen hétk öznapi titok. Minden kinek része van benne, mindenk i ismeri, de csak kevesen gondol kodnak el rajta. A legtöbb emb er tudomásu l veszi, csöppet sem csodálk ozik rajta. Ez Ez a titok az id . Van naptár, van óra, hogy mérje, de ez m it se jelent, hiszen mindenk i tudja, egy-egy óra néha egész örökkévalóságn ak tetszhetik, el is suh anhat, akár egy pillanat – attól függ, mit élünk meg abban az órában. Mert az id élet. Az élet pedig a szívünkb en lakik. S ezt senki se tudta jobb an, mint a szü rke urak. Senki Senki s e ismerte úgy az ó ra, a perc , s t egyetlen másodperc értékét az életükben, mint k. Persze úgy ismerték, ahogyan a pióca ismeri a vér ízét, s így is cselekedtek.
Terveket koho ltak az emberek idejét illet en. Nagyszabású és gondosan el készített tervek voltak. A legfontosabb az volt nekik, hogy tevékenység üket senki ne vegye észre. Észrevétlenül Észrevétlenül m egtapadtak a nagy város életén, hozzáférk zve annak lakosaiho z. S lépésr l lépésre, fölt n é s nélkül hatoltak naponként el re, s birtok ba vették az embereket. Mindenk it ismertek, akit céljaik eszközének szántak , a kiszemelt minderr l nem is sejtett s emmit. Csak Csak a megfelel pillanatra vártak, hogy rátehess ék a kezü ket. S minden t megtettek, hogy ez a pillanat bekövetkez zék. Itt vo lt például Fusi ú r, a fodrász. Nem volt épp világhír hajdondász, de az utcájában megvolt a tekintélye. Nem volt s e szegény, se gazdag. Az üzlete a város k özepén kics i volt, egy inast tartott. Egy nap Fusi úr az üz lete ajtajában állt, s vendégre várt. Az in as szabadnapos volt, Fusi úr egy edül volt. Nézte, hogyan csobo g az e s az utcakövekre, borús nap volt, s Fus i úr lelkében sem sü tött a nap. "Í gy telik el az életem – töprengett –, csattogtatom az ollót, fecsegek sz appanozás közben . Egyáltalán, mi marad nekem az életb l. Ha egyszer megh alok, olyan lesz, mintha so se is léteztem volna." No, ez nem úgy volt, mintha Fus i úrnak bármi kifo gása lett volna a fecsegés ellen. Nagyon is sz eretett csevegni, nézeteit a vendégeknek b ven föltárni s meghallgatni ket, miként vélekednek. Az ollócsattogtatás m eg a szappanhab is ínyér e volt. A munk ája mindig jókedvre han golta, s tudta, hogy jól is csinálja. Kivált az áll alatti boro tválás, sz rrel szemben , volt volt a gyöng éje. De mégis vannak pillanatok, amikor minden ilyesmi elveszíti fontosság át. Ez bárkivel el fordulhat. "Semmi értelme az életemnek – morfo ndírozott most Fus i úr. – Mert hát ki vagyok én? Egy kis fodrás z, ennyi lett bel lem. Ha az igazi életet élhetném, egészen más ember vo lnék!" Hogy milyen az az igazi élet, arról Fusi úrn ak valójában kevés fogalma volt. Csak Csak valami jelent set képzelt, valami valami különös en e l k e l t, ahogyan ez a képesú jságokban látható. "De hát – t dött kedvetlenül – ilyesmire az én munkám mellett nincs id . Mert az igazi élethez id kell. Szabadnak kell lenni. Én
pedig életem végéig rabja maradok az ollóc sattogtatásnak, a locsogásnak , a szappanhabn ak." ak." Ebben a pillanatban el k e l , hamuszü rke autó érk ezett, s megállt Fusi úr fodrászüzlete fodrászüzlete el tt. Szürke úr szállt ki bel le, s belép ett az üzletbe. Ólomszürke aktatáskáját a tükör el tti asztalkára tette, keményk alapját a fogasra akasztotta, akasztotta, s leült a fodrászszék be, zsebéb l kivette a noteszét, és lapozni kezdett benn e, közben apró szivarja füstjét fujkálta. Fusi úr becsukta a boltajtót, az volt az érzése, mintha hirtelen hideg járná át a kis helyiséget. – Mivel szolgálhatok? – érdekl dött zavartan. – Borotválás, haj vágás? – S nyomban átkozta is m agát a tapintatlansága miatt, hiszen az ú r tar koponyája, akár a tükör, úgy ragyogott. – Egyik se – mondta a szürk e úr mosolytalanul, furán hangsú lytalan, úgyszólván hamus zürke hangon. – Az I d takaréktól takaréktól jövök. Az XY Q/ 384/ b. számú ügynök vagyok. vagyok. Tudjuk, hogy ön takarékkönyvet szándékozik nyitni nálunk. – Err l én nem tudok – mo ndta egyre zavartabban Fusi úr. – szintén s zólva, azt se tudtam, hogy ilyen intézmény létezik egyáltalán. – N os, most már tudja – válaszolt válaszolt az ügynök sz kszavúan. Lapozott a notes zében, s folytatta: – Ön u gyebár Fus i úr, a fodrász? – Helyesen mo ndja, az vagyok – felelte Fusi úr. – Akkor viszont jó helyen járok – vélte a szürke úr, s becsukta a noteszét. – Ön nálunk várományos. – Mi vagyok, kérem? – csodálkoz ott Fusi úr. – Nézze, kedves Fusi úr – mo ndta az ügynök –, ön ollócsattogtatással, fecsegessél, szappanozással elpazarolja életét. Ha egys zer meghal, olyan lesz, mintha sose is létezett volna. Ha volna rá ideje, hogy az igazi életet élje, amit ön szeretne, egészen más emb er volna. Minden, amire tehát önne k szüks ége van, az id . Igazam van? – Éppen ezen gondolkodtam az imént – mormo gott Fusi úr, és megborzo ngott, mert a csukott ajtó ellenére is egyre hidegebb lett.
– Na, látja – felelt a szürke úr, és elégedetten szippantott apró szivarjából. – De honnan vegye az ember az id t? Éppenségg Éppenségg el takarékosk odnia kell vele. Ön, Fus i úr, egészen felel tlen módon pazarolja az idejét. Egy kis számít ással bebizon yítom önn ek. Egy Egy perc, az az ugye h atvan másodperc. Egy óra meg hatvan perc. Tud követni? – Természetesen – mondta Fusi úr. Az XYQ/ 384/ b. számú ügynök szürke ceruzával ceruzával a tükörre tükörre írta föl a számokat. – Hatvansz or hatvan, az háromezer-hatszáz. Tehát egy óra az háromezer-hatszáz másodperc. Egy nap huszonn égy órából áll, vagyis háromezer-hatszázszor huszo nnégy, az az annyi, mint nyolcvanh atezernégyszáz másodp erc naponta. Egy év viszont, mint tudjuk, háromszázhatvanöt nap. Az akkor nem kevesebb, mint harmincegymillió -ötszázharminchatezer másodperc évenként. Vagy háromszáztizenötmillió-háromszázhatvanezer másodperc tízévenként. Mit gondol, Fusi úr, mennyi az ön élete? – Hát – hebegett Fus i úr zavartan –, gondolo m, elélek úgy hetvennyolcvan évig, ha I sten is úgy akarja. – Rendben – folytatta a szürke úr –, vegyünk a biztons ág kedvéért hetven évet. Ez akkor annyi volna, mint háromszáztizenö tmillióháromszázhatvanezer szorozva héttel. Ennek eredménye kétmilliárd-kétszázhétmillió-ötszázhúszezer másodperc. Fölírta ezt a számot a tükörre: 2 207 520 000 másodperc Többször aláhúzta, s azt magyarázta: – Ennyi tehát az ön vagyona, Fusi úr, ennyi áll rendelkezésére. Fusi ú r nyeldekelt, kezével a homlokát sim ítgatta. Ez a szám megszédítette. Sohase hitte volna, hogy ennyi a vagyona.
– Igen – bólintott az ügynö k, s megint szívo tt apró, szürke szivarján –, tekintélyes summa, ugyebár? De nézzük tovább. Hány éves ön, Fusi úr? – N egyvenkett egyvenkett – dadogta a fodrász, s hirtelen b ntudatot érzett, mintha kett t letagadott volna. – Menny it alszik átlagban éjszakánként? – faggatta tovább a szürke úr. – Mondju k, nyolc órát – vallotta be Fusi úr. Az ügynö k villámgyorsan számo lt. A ceruza hirtelen nyiszo rgott a tükrön, Fusi úrnak libab rös lett a háta. – Negyven két év, naponta nyolc óra, ez máris annyi, mint négyszáznegyv enegymillió-ötszáznégyezer. Ezt az összeget alighanem joggal tekinthetjük elveszettnek. Mennyit kénytelen naponta a munkára áldozni, Fusi úr? – Szintén nyolcat, úgy nagyjából – szólt elbizony talanodva Fusi úr. – Vagyis ugyanezt az összeget még egyszer föl kell vezetnünk a mínuszs zámlára – folytatta az ügynök kíméletlenü l. – Namármost bizonyos id t abból a szüks égszer tényb l következ en is elveszít, hogy táplálkozik. Mennyi id t szán a napi étkezéseire? – Nem tudom pontosan – mo ndta riadtan Fusi úr –, talán két órát? – Ann yi nekem kevésnek tetszik – mondta az ügynök –, de egyel re vegyük ennyinek , az akkor évente száztízmillióháromsz ázhetvenhatezret eredményez. Menjünk tovább! Egyedül Egyedül él id s édesanyjával, mint tudjuk. Naponta egy órát szentel az id s asszonynak , vagyis vagyis ott ül nála, beszélget vele, habár süket, és alig hallja önt. Elveszett id tehát: kitesz ö tvenötmilliószáznyolcvannyolcez ret. Van továbbá fölösleges módon egy papagája, a gondozása n aponta negyedór ájába kerül önn ek, ez átszámítva tizenhárommillió-hétszázkilencvenhétezer. – De hát... hát... – vetette volna közbe szinte kö nyörögve F usi úr. – Ne szakíts on félbe! – szólt rá az ügynök, aki egyre gyorsabban és gyorsabban számo lt. – Mivel az édesanyja nyomorék , önnek k ell a háztartási munk át végeznie. Be kell vásárolnia, cip t tisztítania, és hasonló teend ket ellátnia. Mennyi idejébe kerü l ez naponta? – Talán egy ó ra, de.. de...
– Ez további ötvenötmillió-száznyolcvann yolcezer, amit elveszít, Fusi ú r. Tudjuk továbbá, hogy hetenként egysz er moziba megy, hetenkén t egyszer a dalárdába, hogy törzsasztala van, ahova hetente kétszer ellátogat, s a többi napoko n a barátaival találkozik, vagy néha egy-egy könyvet elolvas. Egyszóval, haszontalan dolgok kal üti agyon az idejét, méghozz á naponta legalább három órát, ez százhatvanötmillióötszázhatvannégyeze r.. r... Nem jól érzi magát, Fusi úr? – Nem – felelte Fusi ú r –, bocsásson meg, kérem... kérem... – Mindjárt végzünk – mondta a szürk e úr. – De életének egy különö s fejezetét még szóvá kell tennünk. Önnek u gyanis ez a kis titka is m egvan, tudja, ugye? Fusi úr nak vacogni kezdett a foga, annyira annyira érezte a hideget. – Err l is tud? – mormogta er tlenül. – Azt hi ttem, rajtam rajtam és Daria kisass zonyon kí vül... vül... – A mi modern világunkban világunkban – szakította szakította félbe félbe az XYQ/ 384/ b. számú ügynök – a titkoknak már semmi ke resnivalójuk. resnivalójuk. Nézze a dolgokat egyszer tárgyilagos an és reálisan, Fus i úr! Válaszoljon egy kérdésemre: feleségül óhajtja venni Daria kisassz onyt? – Nem – mondta Fu si úr –, hiszen nem m egy... egy... – Nagyon helyes – folytatta a szürke úr –, Daria kisasszon y egy életre a tolószékéh ez lesz kötve, mivel a lába nyomorék. Ennek ellenére naponta féló rát tölt nála, hogy virágot vigyen ne ki. Miért? – Annyira örül mindig – válaszolt Fusi úr könnyekkel küszk ödve. – De józanul szemlélve – szólt az ügynök – ez önnek kárba veszett i d , Fusi ú r. S egybefoglalva máris huszo nhétmillióötszázkilen cvennégyezer másod perc. S ha hozzávess zük, hogy önnek szokása minden este lefekvés el tt negyedórát elüldögélni az ablaknál s az eltelt napon gond olkodni, akkor kijön az alább leírandó summa, vagyis tizenhárommillióhétszázki lencvenhétezer. Most lássuk, mennyi marad önnek, Fusi úr. A tükrön a következ számoszlo p állt: állt: Alvás 441 504 000 másodperc Munka 441 504 000 m ásodperc Táplálkozás Táplálkozás 110 3 76 000 másodperc Édesanyja Édesanyja 55 188 000 másodperc P apagáj apagáj 13 797 000 másodperc
Bevásárlás stb. 55 188 00 0 másodperc Barátok, dalárda dalárda stb. 165 564 000 máso dperc Titok 27 594 000 másodperc Ablak 13 797 000 m ásodperc Összesen 1 324 512 000 másodperc – Ez az összeg – mondta a szürk e úr, és olyan kemén yen ütött szürk e ceruzájával a tükörre, hogy revolverlövésn ek hangzott –, ez az összeg teh át az az id , amit amit eddig m ár elvesztett. Mit szól hozzá, Fusi úr? Fusi úr sem mit se szólt. Leült a sarokban egy székre, s zsebkend jével törölgette a hom lokát, mivel a dermeszt hideg dacára verejtékezett. A szürke úr komolyan biccentett. biccentett. – Bizony, helyesen látja – mondta –, ez eredeti vagyonának máris több mint a fele, Fusi úr. De most lássuk , mi maradt meg voltaképpen voltaképpen önnek a negyvenkét esztend l. Egy év, az harmincegym illió-ötszázharminchatezer, mint tudja. Ha ezt beszorozzuk n egyvenkett egyvenkett vel, lesz egymilliárdháromszázhuszonnégymillió-ötszáztizenkétezer. Leírta ezt az összeg et az elveszett id alá: Eltette írószerszámát, hosszabb s zünetet tartott, hogy a sok nulla látványa kell hatással legyen Fus i úrra. Hatott is. – Ez hát egész eddigi életem mérlege – gondolta összezú zva Fusi úr. Anny ira hatással volt rá a számítás, amely amely hajszálpontos an stimmelt, hogy szó nélk ül elfogadta. S a számítás bizon y jó volt. Egyike volt ez a trükköknek , amivel a szürke urak ezer alkalomm al becsapták az embereket. – Nem gond olja, hogy így nem gazdálkodh atik tovább, Fus i úr? – ragadta ragadta az XYQ/ 384/ b. számú ügynök ismét behízelg behízelg hangon magához a szót. – Nem akarna inkább elkezden i takarékoskodn i? Fusi úr némán bóli ntott, ajka közben kékre fagyott. – Ha például már húsz évvel ezel tt elkezdte volna – visszhangzottak visszhangzottak Fus i úr fülében az ügynök hamuszín szavai –, ha naponta legalább egy órát megtakarított voln a, most huszonhatmillió-kétszáznyolcvanezer másodperc vagyona lenne. Ha két ór át megtakarít, az persze ennek a duplája, tehát ötvenkétmillió -ötszázhatvanezer. És És mondja m eg, Fusi úr, mi az a két vacak óra egy ekkora összeg láttán?
– Semmi – kiáltott föl Fusi úr –, nevetséges apróság! – Örülök , hogy belátja – folytatta közön yösen az ügyn ök. – S ha mármost kisz ámítjuk, hogy ilyen föltételekkel menn yit takarít meg további húsz év alatt, olyan busás su mma jönne k i önnek, mint százötmillió-százhúsz ezer másodperc. Ez a t ke állna hatvankét éves korában szabadon az ön rendelkezés ére. – Nagyszer ! – dadogta Fusi ú r, és tágra nyitotta a szemét. – Várjon még – folytatta a szürke úr –, ez még nem minden! Mi, vagyis az Id takarék, nem csupán rizzük az ön számára az ön idejét, de kamatot is fizetünk önnek. Ez annyit jelent, hogy a valóságban még sok kal több volna a vagyona. – Mennyivel több? – kérdezte leveg ért kapkodva Fusi úr. – Ez teljesen önön múlik – m agyarázta az ügynök –, attól függ, mennyit takarítana meg, és mennyi ideig hagyná letétben nálunk. – Letétben? – érdekl dött Fus i úr. – Ez Ez mit jelent? – Nos, egyszer – vélte a szürk e úr. – Ha a megtakarított id t ö t évnél korábban nem kéri vissza t lünk, mi ugyanazt a summát még egyszer kifizetjük önnek. Az ön vagyona ötévenként ötévenként megkétszerez dik, érti? Tíz után már a négyszerese voln a az eredeti összegn ek, tizenöt év után a nyolcszoros a és így tovább. Ha húsz esztend vel ezel tt elkezdi, hogy naponta két órát megtakarít, akkor akkor önnek élete hatvankettedik évében, vagyis összesen n egyven év után az addig megtakarított id nek a kétszázötvenh atszorosa állna a rendelkezésére. Ez annyi volna, mint huszonhatmilliárdkilencszáztízmillió-hétszázhúszezer. Még egyszer el vette a szürke ceruzát, s fölírta az összeget a tükörre: 26 910 720 000 m ásodperc – Láthatja ön is, Fusi úr – m ondta, s el ször jelent meg gyér mosoly az ajkán –, több mint tízszerese volna eredeti életidejének. S mindez napi k ét óra megtakarítással. Gondolja meg, nem e l nyös ajánlat-e? ajánlat-e? – De bizony az! – mondta kime rültén Fus i úr. – Kétségtelenü l az! Szerencsétlen flótás vagyok, hogy nem kezdtem már el régen
takarékosk odni. Csak Csak mos t látom be, s meg kell vallanom: kétségbe vagyok esve. – Erre igazán semmi oka – válaszolt gyöngéden a szü rke úr –, ha akarja, még ma elkezdh eti. Meglátja, megéri. – Mi az hogy akarom! – kiáltott föl Fusi úr. – Mit kell tennem? – De barátom – felelt az ügyn ök, s fölvonta szemöldök ét –, csak tudja, hogyan takaréko skodjék az id vel? P éldául dolgozzék egyszer en gyorsabban, s minden fölöslegess el hagyjon föl. Félóra helyett csupán negyedó rát szánjon egy-egy vendégre. Mell zze az i d t rabló társalgást. Id s édesanyjával az eddigi egy órát kurtítsa meg félórára. Legjobb, ha beadja egy jó meg olcsó otthonba, ahol gondját viselik, ezzel már napi egy egész órát nye r. Takarítsa el innen ezt a haszo ntalan papagájt! Daria kisasszony t eztán legföljebb kéthetenk ént látogassa, ha egyáltalán muszáj. Ikt assa ki a napi negyedóra visszapillantást, s mindenekel tt ne fecsérelje idejét, ami olyan drága, fölösleges dalárdázásra, olvasásra, úgynevezett barátokra. Mellesleg azt ajánlom önnek, akasszon egy nagy, jól járó órát az üzletébe, hogy pontosan ellen rizhesse az inasa munkaidejét. – Nos, jó – vélte Fusi ú r –, mindezt megtehetem, de az id , amit ezzel megtakarítok , az az id vel mit kezdjek? Letétbe kell helyeznem? Ho l? Vagy én rizzem? Hogyan meg y végbe ez az az egész? – Emiatt ne fájjon a feje – mondta a szü rke úr, s ajkán megjelent a második vék onyka mosoly . – Ezt bízza ránk. Nyugod t lehet, szemernyit se veszítün k el az ön megtakarított idejéb l. Majd észre fogja venni, hogy nem marad fölöslege. – Nos, jó – mondta Fusi úr elképed ve –, megbízom ön ökben. – Nyug odtan tegye, barátom – mondta az ü gynök, s fölállt. – Ezennel tehát az Id takarék takarék n agy közösségének új tagjaként tagjaként üdvözölhetem . Ön mos tantól valóban modern és haladó férfiú, Fusi úr. Gratulálok! Vette a kalapját és a táskáját. – Egy pillanat – mondta Fusi úr. – Nem kellene valamiféle szerz dést csinálnunk? Nem kell semmit s e aláírnom? Nem adnak valami dokumentumot? Az XYQ/ 384/ b. számú ügynök megfordult az ajtóban, ajtóban, s kicsit kelletlenül méregette Fusi urat.
– Minek? – kérdezte. – Az id takarékosság nem hasonlítható semmilyen más takarékos sághoz. Ez Ez abszolút bizalom dolga, mindkét részr l! Nekün k elég az ön sz ava. Az meg másíthatatlan. Mi pedig gondoskod unk az ön takarékáról. Hogy mindazon által mennyit takarít meg, az önön mú lik. Mi semmire se kénysze rítjük. Isten önn el, Fusi úr! Ezzel az ügynök el k e l szürke k ocsijába szállt, s elrobogott. Fusi úr u tánabámult, s a homlokát dörg ölte. Lassan kezdett fölmelegedni, de rosszul vo lt, betegnek érezte m agát. Az ügyn ök apró szivarjának kék füstje még soká ott s södött a helyiségben, s nem akart távozni. Csak amikor a füst már elos zlott, lett lett Fusi ú r valamivel jobban. De ahogyan a füst ritku lt, úgy halványodtak a számo k a tükrön . S amikor végül egészen elt nt a füst, a szürke látogató emléke is kitörl dött Fusi úr emlékezetéb l – a látogatóé, de nem a megállapodásé! Azt Fusi úr m agáévá tette. A fogadalom , hogy takarékosk odik az idejével, úgy benne csimpas zkodott a lelkében, mint horog a halban. S aztán jött az els vendég ezen a napon. Fusi úr mogo rván kiszolgálta, mell zött minden fö lös kedvess éget, hallgatott, s valóban félóra helyett húsz perc alatt elkészült. Ugyanígy volt eztán minden vendéggel. A munkája ilyenformán már csöpp élvezetet se okozo tt neki, de hát az nem is volt fontos. Az inasa me llé még két segédet is beállított, s nagyon ü gyelt, egy percet se vesztegessenek el. Minden kézm ozdulat pontos terv szerint ment végbe. Fusi úr üzletében mostantól a következ tábla volt kifüggesztve: A MEGTAKA MEGTAKA RÍTOTT ID KÉTSZERES ID ! Daria kisass zonynak sz kszavú, tárgyilagos hangú levelet írt, hogy i d hiánya miatt eztán s ajnos nem látogathatja. A papagáját eladta egy állatkereskedésnek . Anyját egy jó, de olcsó otthonba dugta, s havonta egyszer m eglátogatta. S minden egyébben is követte a szürke úr tanács ait, hiszen azo kat már úgy tekintette, mint saját elhatározásait. Egyre idegesebb és nyugtalanabb lett, mert egyvalami különös volt: mindabból az id l, amit amit megtakarított, neki valóban s emmi se maradt. Rejtélyes módon egyszer en elt nt, s többé nem volt. Napjai eleinte észrevétlenül, kés bb nagyon is észrevehet e n
rövidültek. Észbe se kapo tt, máris elmú lt a hét, a hónap, az esztend , s a köv etkez , aztán meg az arra k övetkez esztend . Mivel a szürke úr látogatására nem emlék ezett, kérd re kellett volna vonnia kom olyan önmagát, hova lett ez a sok id . De ezt, akárcsak a többi id takarékos, nem tette meg. Mintha valami vak eszeveszettség szállta volna meg. S ha olykor rém ülten vette észre, hogyan rohann ak, száguldanak el napjai, utána annál konokabbul takarékoskodott. takarékoskodott. Nemcsak F usi úr járt így, hanem sok an a nagy város lakói közül. Naponta szaporo dtak, akik már egyebet se tettek, mint az id v e l takarékosk odtak. S minél többen lettek, annál annál inkáb b n t t a követ ik száma, hiszen azok is, akik eleve nem akartak, kényszer en a nagyobb résszel tartottak. A rádióban, a televízióban, az újságokban n aponta szó esett az újabb s újabb id megtakarító berendezések el nyeir l, dicsérték ket, mint az emberi szabadság és az " igazi" élet megterem t it. A házak falán, a hirdet oszlopok on plakátok jelentek meg, rajtuk mindenféle ábrázolása a boldogs ágnak. A képek alatt fényes b e t kkel: I D TAKARÉKOSSÁGÉ TAKARÉKOSSÁGÉ A SIKER! vagy: I D TAKARÉKOSSÁGÉ TAKARÉKOSSÁGÉ A J ÖV ! vagy: SZÉPÍ SZÉPÍ TSD MEG ÉLETEDET ÉLETEDET – TAK ARÉKOSKODJ ID DDEL! A valóságban azonban m inden máské ppen festett. Bár az id takarékosok jobban öltöztek azoknál, akik az amfiteátrum környék én laktak. Több pénzt kerestek, s többet is tudtak költeni. De kedvetlenek voltak, keser képet vágtak, barátságtalan s fáradt volt a tekintetük tekintetük . Az a szólás, hogy "Eredj csak Mom óhoz!", e l ttük persze is meretlen volt. Senkijük Senkijük nem volt, aki úgy hallgatta volna ket, hogy ett l okosak, békülék enyek és jókedv ek legyenek. De ha lett volna is olyan – nagyon kétség es, hogy elmenn ek-e hozzá, hacsak nem leh etett volna ezt is pillanatok alatt elintézni. Másképpen elveszett id nek vélték volna. Úgy gondolták , még a szabadidejüket is ki kell hasz nálniuk, s rohanvást annyi szórakozásra, kikapcsolód ásra szert tenniük, amennyire csak lehet. Már nem tudtak igazán ün nepelni, se vidáman, se komo lyan. Álmodozni nekik szinte b nténynek számíto tt. Legkevésbé azonban a csöndet vis elték el. Ha csönd volt, félelem félelem szállta meg ket, mert megsejtették, valójában mi is történt az életü kkel. így hát zajt csaptak, ahol a legparányibb csöndet sejdítették. Ez persze nem vidám lárma volt, mint, mondjuk, a játszótér lármája,
hanem dühödt és rosszkedv , s mindez nap ról napra jobban megtöltötte a nagy várost. Hogy valaki szívesen, netán munkája iránti szeretetb l i s dolgozhat, az már eszükbe sem ju tott, az már nem sz ámított – ellenkez leg, ez csak h átráltatta ket. Fontos csupán az vo lt, hogy minél rövidebb id alatt minél többet dolgozzanak. A mun kahelyeken, a nagy üzemekb en és irodaházakban, éppen éppen ezért táblák függtek, rajtuk ez állt: AZ ID KI NCS – NE VESZTEGESD! VESZTEGESD! vagy: AZ I D P ÉNZ – TAKARKOSKODJ! Hasonló táblák függtek a f nökö k íróasztala fölött, az igazgatói igazgatói székek m ögött, az orvosok váróter mében, az az üzletekben, éttermekben, áruházakban, még az iskolákban, óvodákban is. Egyetlen hely sem volt kivétel. S végül a nagy város látványa is mindjobban átalakult. A régi negyedeket lebo ntották, új házakat építettek, ezekr l mindent elhagytak, amit fölöslegesnek véltek. Takarékosk odtak azzal is, hogy olyan házakat építsenek, amilyenek amilyenek illenének a bennü k lakó emberekhez; így ugyanis csupa külö nböz házat kellett volna építeniük. Sokkal olcsóbb és id takarékosabb volt egyforma házakat építeni. A nagy város északi részében már hatalmas új lakónegyedek terpeszked tek. A sokem eletes bérkaszárnyák végtelen sorban húzódtak, olyan egyformák voltak, akár akár a tojások. S mivel minden ház egyforma volt, természetesen az utcák is egyformák voltak . S ezek az egyenutcák n ttek és n ttek, terjeszkedtek zsinóregyenes en a horizontig – a rend sivataga voltak! S pontosan így zajlott az emberek élete is, akik itt éltek: zsinóreg yenesen a horizontig! Itt minden hajszálra ki volt számítva és megtervezve, minden centiméter és minden pillanat. Senki se akart rádöbbenn i, hogy valójában nem id t, valam i egészen mást tak arít meg. Senki Senki s e akarta tudomásul ven ni, hogy élete egyre szegényebb, egyre sivárabb és hidegebb lesz. A gyerekek azon ban nagyon is megérezték, mert rájuk rájuk már senkinek nem volt ideje. De az id élet. S az élet a szívben lakik. S minél tovább takarékoskodtak vele az emberek , annál kevesebb maradt nekik. Momo megl átogatja barátait, barátait, t az ellenség látogatja meg
– Nem tudo m, miért – mond ta egy nap Momo –, úgy tetszik, hogy régi barátaink mostanában egyre ritkábban jönn ek. Egyiketmásikat, azt se tudom, mikor láttam. Idegenvezet Gigi és Utcasepr Beppo ült mellette a f b e n tte tt e romlépcs n, s nézték a naplementét. – Bizony – m ondta elgon dolkodva Gigi –, én is így vagyok. Egyre Egyre kevesebben vann ak, akik meghallgatnák a történeteimet. Már nem olyan, mint régen. Valami baj van. – De mi? – k érdezte Momo. Gigi a vállát von ta, s t dve letörölt nyálával néhány bet t, amit a palatáblára vésett. A palatáblát az öreg B eppo találta néhány hete a kukában, és elhozta Momónak. Persz e nem volt már egészen új, középütt el is volt repedv e, de még haszn álni lehetett. Azóta Gigi mindennap mutogatta Mom ónak, hogyan kell bet t írni. Mivel Momónak jó emlékez tehetsége volt, id közben egészen jól megtanult olvasn i. Csak az írás nem akart úgy igazából m enni. Utcasepr Beppo, aki eltöprengett Momo kérdésé n, lassan bólintott, s azt mondta: – Bizony, igaz. Valami közeledik. A városban m ár mindenü tt ott van. Régen fölt nt nekem. – De micsoda? – kérdezte Momo. Beppo elgondo lkodott, aztán így válaszolt: – Semmi jó. – S egy id múlva hoz zátette: – Hideg lesz. – Ugyan! – mond ta Gigi, s karját vigasztalóan M omo vállára tette. – J ön helyette egyre több gyerek. gyerek. – Éppen ez az – vélte Beppo – , éppen ez az. – Mire gondolsz? – kérdezte Momo. Beppo hoss zan hallgatott, s végül azt mondta: – Nem miattunk jönnek. Csak Csak menedéket keresnek . Mindh árman az amfiteátrum kerek, füves porondjára pillantottak, ahol jó néhány gyerek új labdajátékot játszott, amit ma délután találtak ki.
Momo néhány régi barátja is köztü k volt: a szemüveges fiú, akit Pao lónak hívtak, a Maria nev kislány Dedé nev testvérkéjével, a fej hangú, kövér gyerek, a neve Mass imo volt, s egy másik fiú, aki kicsit elhanyagolt volt, s Francónak szólították. De volt rajtuk kívül még néhány m ás gyerek, alig pár napja tartoztak közéjük, s egy még kisebb , aki ma délután jelent meg el ször. Valóban úgy tetszett, ahogyan Gigi mondta: egyre szapo rodtak, nap nap után. Momo igazából szer etett volna örülni ennek. De a gyerekek nagyobb része egyszer en nem tudo tt játszani. Csak kedvetlenül ültek, unatkoztak, s nézték M omót meg a barátait. Olykor szándéko san zavarták a játékot, s mindent elrontottak. Gyakran volt mostanában civód ás, veszekedés . P ersze hamar elmú lt, mert Momo jelenléte ezek re a gyerekekre is hatott, s hamarosan kiderült, hogy nekik vann ak a legjobb ötleteik, és k is lelkesen játszanak. Aztán naponként ú jabb gyerekek jöttek , el fordult, hogy a város legtávolabbi részeib l is. S kez d dött minden elölr l , hiszen jól tudjuk, sokszor egy játékrontó elég, hogy minden kinek kedve szegüljön. S volt még valami, amit Momo nem értett igazán. Nemrégen kezd dött. Egyre s bben el fordult, hogy a gyerekek mindenféle játékot cipeltek ide, amivel amivel valójában n em lehetett játsz ani, például távirányítású tank ot, ide-oda ide-oda araszolt, egyébre azonban nem volt jó . Vagy rrakétát, pörgött egy pózna k örül, egyebet nem is lehetett kezdeni vele. Vagy egy kis robotot, villódzó szeme kkel billegett el re, s a fejét forgatta, másra nem vo lt használható. Pers ze igen drága játékok játékok voltak ezek, Momo barátainak ilyen sose volt, magának M omónak plán e nem. Ezek Ezek a holm ik legapróbb alkatrészükig olyan tökéletes ek voltak, hogy semmi képze l er nem kellett hozzájuk . Í gy aztán a gyerekek néha órákig ültek, s megbabonázva, de unatkozva nézték a m ködésü ket, ahogy zurrogtak föl-alá, billegtek ide-oda, pörögtek k örbe – és kö zben semmi se jutott eszükbe. In kább visszakívánkozt ak régi játékaikhoz, amikhez elég volt nekik néhány dobo z, egy szakadt asztalterít , egy vakondtú rás vagy egy marék kavics. Ezekkel akármit el tudtak képzelni. Valami ma sem volt rendben egész en a játékban. A gyerek ek egymás után abbahagyták, s végül mindannyian ott üldögéltek Gigi, Beppo meg Mo mo körü l. Azt r emélték, Gigi Gigi mesél nekik, de az se ment. A legkisebb nél, aki ma járt itt el ször, táskarádió volt. Kicsit oldalt ült, és nagyon fölhango sította. Valami reklámm sort adtak. – Nem tudnád halkabbra venni ezt a hülye dobozt? – kérdezte fenyeget hangon az elhanyagolt fiú, akit Francónak szólítottak.
– Nem értem, mit mondasz – vigyorgo tt az újonnan érkezett –, nagyon hangos a rádióm. – Azon nal vedd halkabbra! – kiáltott Franco, és fölállt. Az ideg en fiú kicsit elsápad t, durcásan azt felelte: – Te nekem ne parancsolj, és senki se parancsolgass on! Olyan hangosra csavarom a rádióm at, amilyenre akarom. – Ebben igaza van – vélte az öreg Bepp o –, nem tilthatjuk meg neki. Legföljebb kérhetjük. Franco visszaült a helyére. – Menjen más hova – mondta elkesered etten –, az egész délutánunkat elrontja. – Biztosan van oka rá – felelte Beppo, s barátságosan, apró apró szemüvegé n keresztül figyelmesen n ézett az idegen fiúra. – Biztosan van. Az idegen fiú hallgatott. Egy Egy id után halkabb ra vette a rádióját, s másfelé nézett. Momo o dament hozzá, csöndesen leült mellé. A fiú kikapcsolta a rádiót. Egy darabig csönd volt. – Meséls z nekünk , Gigi? – kérte egyik az új gyerekek közü l. – Jaj, mesélj – mo ndták a többiek – egy vidám történetet! Ne, inkább egy izgalmast! Ne, inkább egy mes ét! I nkább egy kalando st! Gigi nem akart mes élni. El El ször fordult el , hogy nem . – Ink ább azt szeretném – mondta végül –, hogy ti meséljetek. Magatokról, az otthonotokró l, mit szok tatok csinálni, miért jöttök ide. A gyerekek elnémultak. Arcuk egyszeriben elszomorodott. – Nekünk most szép autónk van – jött meg végül egyikük hangja. – Szombaton, ha a papám meg a mamám ráér, mindig lemo ssák. Ha jó vagyok, én is s egíthetek. Kés bb majd én is szeretnék egy ilyet.
– Én pedig – mondta egy kislány –, én mindennap elmehete k moziba, amikor csak akarok . Ott jó helyen vagyok, mert a papám meg a mamám sajnos nem érn ek rá. Kisvártatva hozzátette: – De én nem akarok moziban ülni. Inkább megspórolom a pénzt, és idejövök. Ha elég pénzt összespóro ltam, veszek magamn ak vonatjegyet, és elutazom a hét tö rpéhez. – De buta vagy z szólt egy másik gyerek –, azok nincsenek is . – De vannak – durcásko dott a kislány –, még egy prospek tusban is láttam. – Nekem tizenegy meselem ezem van – mondta egy kisfiú –, annyiszor hallgatom meg ket, ahányszor ahányszor csak akarom . Régebben a papám, ha este hazajött a mun kából, mindig maga mesélt nekem. Az szép vo lt. De most már alig látjuk. Vagy fáradt és nincs kedve. – És a mamád? – kérdezt e a Maria nev kislány. – Az is mos t egész nap oda van. – P ersze – mondta Maria –, nálunk ugyanúgy van. De nekem szerencsére itt van Dedé. – Megcsókolta az ölében ül testvérkéjét, s folytatta: – Ha h azajövök az isk olából, megmelegítem az ebédünk et. Aztán me gcsinálom a leckét. Aztán.. Aztán... – a vállát rángatta. – Na igen , aztán csak elcsavargu nk, amíg este nincs. Legtöbbször idejövünk. Valamennyi gyerek bólintott, hiszen többé-kevésbé mindnyájan így voltak. – Én tulajdonképpen örülök – mo ndta Franco, miközben egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki örül –, hogy az öregeimnek sosincs idejük rám. Külön ben mindjárt összevesz nek, én meg kapom a verést. Egyszer csak feléjük fordult a táskarádió s gyerek, és megszó lalt: – Én pedig most sokkal több zsebpénzt kapok, mint régebben! régebben! – Világos – m ondta Franco –, azért, hogy lerázzanak. Mindent azért csinálnak, mert nem kellünk nekik. Nekik már semmi se kell. Ez a véleményem.
– Ez nem igaz! – kiáltott az idegen fiú dühö sen. – Én kellek a szüleimnek , nagyon is kellek. k nem tehetnek ró la, hogy már nincsen i dejük. Nem tudnak rajta változtatni. Ezért Ezért is ajándékozták nek em a táskarádiót. Ez nagyon drága volt. Ez igazán bizonyíték, vagy nem? Mindenki hallgatott. A fiú, aki egész délután a többie k játékát rontotta, hirtelen sírni kezdett. Megpróbálta elfojtani a sírást, piszko s öklével a sz emét törölgette, de a könny fényes csíkban csord ult a maszatfoltokon át a képén lefelé. A többi gyerek szán akozva nézett rá, többen lesütö tték a szemük et. Hirtelen me gértették a fiút. Az szívüket is ugyanaz nyomta, mint a fiúét. Úgy érezték, cserbenhagyták ket. – Bizony – mondta egy id után újra Beppo – , jön a hideg. – Lehet, hogy én majd nem is járhatok ide – mondta P aolo, a szemüveges fiú. – Miért nem? – csodálkozott Momo. – A szüleim azt mo ndták – magyarázta Pao lo –, ti csak lajhárok vagytok, meg lopjátok a napot. Lopjátok a J óisten drága idejét, mondták. Éppen ezért van nektek olyan sok bel le. Mivel nagyon is sok létezik a ti fajtátokból, a többi embernek egy re kevesebb az ideje, azt mondják. És én ne járjak ide, mert éppen olyan leszek , mint ti. A gyerekek megin t csak bólintottak, hasonlót már nekik is mondtak. Gigi sorra megnézte a gyerekeket. – Ti ezt elhiszitek rólunk? Ak kor miért jöttök mégis ide? Rövid hallgatás után megszólalt Franco: – Nekem min degy. Én egyszer úgyis útonálló les zek, mondja az söm mind ig. Én veletek tartok. – Nocs ak – mondt a Gigi, s fölvonta szem öldökét. – Szóval ti is úgy gondoljátok, hogy naplopók vagyunk? A gyerekek zavartan sütötték le szemü ket. Végül P aolo kutatva Beppo szemébe nézett.
– Csak nem hazudnak a szüléin k? – kérdezte h alkan. Aztán még halkabban: – Nem azok vagytok? Az öreg u tcasepr tcasepr teljes hosszában fö lemelkedett, nem volt épp hórihor gas, ujját föltartotta, s így szó lt: – Én még fikarcnyit se loptam az Is ten drága idejéb l, de még az embertársaiméból sem. Erre Erre esküs zöm, Is ten engem úgy segéljen! – Én is! – tette hozzá Momo. – Én is! – mondta komolyan Gigi. A gyerekek megind ultan hallgattak. Egyikük sem kételkede tt barátaik szavában. – És különb en is hadd m ondjak nek tek valamit – folytatta Gigi. – Azel tt az emberek mindig szerettek Mom óhoz eljönni, hogy meghallgassa ket. Önmagukra találtak itt, ha értitek, mit akarok ezzel mondani. Most azonban ilyesmi már nem nagyon érdekli ket. Régebben azért is szívesen eljö ttek, hogy eng em hallgassanak. Közben megfeledkeztek maguk ról. Most már ez sem érdekli túlságosan ket. Nincs idejük ilyesmire, azt mondják. És rátok sincsen már idejük. Nem veszitek észre? Az az érdekes, m i r e nincsen már idejük! Összehú zta a szemét, és bólintott. Aztán fol ytatta: – Múltkor régi ismer ssel találkoztam a városban, egy fodrásszal, Fusin ak hívják. Már egy ideje nem láttam, és mos t alig ismertem rá, olyan ideges, olyan más , mogorva, kedvetlen. Azel tt kedves fickó volt, nagyon szé pen énekelt, és mindenr l sajátos gondolatai voltak. Egyszer Egyszer csak m inderre nincs en ideje. Ez Ez az ember már csak önmaga kísé rtete, egyáltalán nem az a Fusi tö bbé, értitek? Ha csupán volna így, egyszer en azt gondolnám, kicsit bezsong ott. De bárhova nézek , ilyen ilyen emberek et látok. S egyre több az ilyen ember. Most a régi barátaink is kezdik ! Komolyan, már azt kérdem magamtól, van-e van-e olyan bo londéria, ami ragadós? Az öreg Beppo bólintott. – Biztosan van – mondta –, valami fert zésnek kell lennie. – De akkor segítenünk kell a barátainknak barátainknak – mondta kétségbeesetten kétségbeesetten M omo.
Aznap este valamennyien együtt sokáig tanácsk oztak, mitév k legyenek. De De a szürke urakról és ténykedésü kr l mit sem sejtettek. A következ napokban Mo mo elindult, hogy megkeress e régi barátait, s meg tudja t lük, mi bajuk, miért nem jönn ek ki többé hozzá. El ször Nico lához, a k veshez ment. Jól ism erte a házat, ahol egy kis padláss zobában lakott. De nem volt odahaza. A többi lakó csak annyit tudo tt, hogy odaát az új lakó negyedekben dolgozik, és rengeteg pénzt k eres. Csak Csak ritkán v et dik haza, s akkor is igen k é s n. Nem is szo kott egészen józ an lenni, s egyre nehezebb s zót érteni vele. Momo úgy gond olta, megvárja. Odaült a lépcs re, az ajtaja elé. Lassan besö tétedett, Momo elaludt. Már kés éjszaka lehetett, amikor N icola botladozó lépése és hörg dalolása fölébresztette. Jött imbolyogva fölfelé a lépcs n . Meglátta a gyermeket, s tanácstalanul megállt. – Hé, Momo ! – dünnyögte, látszott, zavarja, hogy a kislány ebben az állapotban látja. – Te is megvagy még? M i a csudát keresel itt? – Téged – mondta bátortalanul Momo. – Na, nem mondom, te aztán – mondta Nicola, s mosolyogva a fejét csóválta. – I dejön az éjszaka közepé n, hogy a régi barátját megnézze. Persze én is rég meglátogattalak volna, ha lenne ilyesmire id m... m... P rivát ked vtelésre. Nicola bizonytalan kézmozdu latot tett, és nehézkesen leereszkedett Mom o mellé a lépcs re . – Mit gon dolsz, mi énvelem mostan a helyz et, te gyerek! Már nem úgy van, mint régen. Változnak az id k. Odaát, ahol mo st vagyok, más tempót d iktálnak. Hajtunk, akár a sátán. Napont a egy emeletet odaverünk , egyiket egyiket a más ik után. Bizony, más a figura, mint azel tt. Itt mind en meg van szervezve, minden kézmo zdulat, érted, a legapróbb részletekig... részletekig... Tovább beszélt, Momo figy elmesen h allgatta. S minél tovább hallgatta, annál inkább csappan t a lelkesedés Nico la hangjából. Hirtelen megállt, kérges kezével végigsimított az arcán. – Csupa hülyeséget hordok itt össze – mondta egyszer csak szomorú an. – Látod, Mom o, megint túl sokat ittam. Elismerem.
Mostanában el fordul, hogy túl sokat iszom. Másképp nem bírnám ki, amit mi m velünk. Egy tisztess éges k vesnek ett l nem is lehet jó a lelkiismerete. Túlságosan s ok a homok a malterban, érted? Ez mind legföljebb n égy, öt évig tart, aztán egy köhin tésre összeom lik. Kontármu nka ez, közönsé ges kontármu nka! De még nem ez a legrosszabb. A legrosszabbak a házak, amiket fölépítünk. Ezek nem házak, ezek... ezek... ezek emb ersilók! Fölfor dul a gyomru nk! De mi közöm nekem mindehhez? Megkapom a pénzemet és kész! Na ja, változnak az id k. Aze l tt ez nálam másképpen volt, büszke voltam a munk ámra, ha valamit fölépítettünk, azt meg lehetett nézni. De most... most... Ha egyszer eleget keres tem, szögre akasztom a veskanalat, és valami másba kezd ek. Lógatta a fejét, és komo ran maga elé meredt. Momo nem sz ólt, csak hallgatta. Nicola egy id után halkan folytatta: – Talán mégiscsak el kellene egyszer mennem hoz zád, hogy mindent e lmeséljek. Bizony, azt kellene. Mondju k, mindjárt holnap, jó? Vagy inkább holnaput án? Na, meglátom, hogyan legyen. De biztosan elmegyek. Kezet rá? – Kezet rá – mondta M omo, és örült. Aztán elbúcsú zott, mindke tten nagyon fáradtak voltak. voltak. Nicola azonban se másn ap, se a rákövetkez nap nem jött. Egyáltalán nem jött. Lehet, hogy valób an nem vo lt rá ideje. Momo következ nek Nino vendégl st és kövér feleségét látogatta meg. A kis öreg ház, aminek vakolatát félig lemosta az es , a város szélén állt. Mom o, mint azel tt is, hátra, a konyha felé került. A konyhaajtó nyitva volt, Momo már m esszir l hallotta, hogy Nino h eves szóváltásba keveredett a feleségével, Lilianával. Liliana a fazekakkal meg a lábasokkal foglalatoskodo tt a zhelynél. Kövér arca ragyogott az izzadságtól. Nino hadonászva pörölt a feleségével. Kisbabájuk egy kos árban ült a sarokban, és sírdogált. Momo halkan odaü lt a kisbaba mellé. Ölébe vette, óvatosan óvatosan elkezdte ringatn i, a baba elhallgatott. A házaspár abbahagyta a veszekedés t, odanéztek. – Jaj, te vagy, Momo – mondta Nin o, és kicsit elmosolyodo tt. – Szép, hogy egyszer te is mu tatkozol. – Ak arsz enni? – kérdezte Liliana kissé nyersen.
Momo a fejét rázta. – Hát m i t akarsz? – érdekl dött Nino ideg esen. – Ebben a pillanatban valóban nincsen rád id n k . – Csak meg akartam kérdezni – felelte halkan M omo –, miért nem jöttetek olyan sokáig hozz ám. – Én se tudom – mond ta Nino ingerü lten. – Most igazán egyéb gondunk is van. – Bizony – csörö mpölt Liliana a fazekakkal –, neki most egyéb gondja van. Például, hogyan utálja ki a régi vendégeit, az most a gondja! Emlékszel Emlékszel azok ra az id s emberekre, Momo, akik mindig ott ültek a sarok asztalnál? Elzavarta ket! Kidobta ket! – Nem dobtam k i senkit – védekezett Nin o. – Udvariasan fölszólítottam ket, hogy keressen ek maguknak más vendégl t. Ehhez mint vendégl snek jogom van. – Jogo d, jogod! – válaszolt válaszolt Liliana fölháborodo ttan. – I lyesmit egyszer en nem tesz az ember. Mert embertelen és közö nséges. Tudod nagyon jól, hogy nem találnak másik vendégl t. Itt n álunk egy lelket se háborgattak. – P ersze, egy lelket se háborgattak! – mondta Nino. – Mert hozzánk a tisztes séges, fizet publiku m el se jött addig, amíg ezek a borotválatlan, vén habakuk ok itt üldögéltek . Azt his zed, az ilyesmi tetszik az emberekn ek? S azon az egy pohár olcsó vörösbor on, amit esténként megengedh ettek maguknak, mi ugyan mit kerestünk? Aztán így menjen az ember ötr l a hatra! – Eddig egészen jól megvoltunk – vágott vissza Liliana. – Eddig, persze – heveskede tt Nino. – De nagyon jól tudod, hogy így nem mehet tovább. A tulajdonos megemelte a bérletemet. Egyharmaddal többet fizetek, mint eddig. Minden drágul. Honnan vegyem rá a pénzt, ha vén trottyoknak csin álok menh elyet a vendégl m b l? Miért kíméljek mások at? Engem Engem se kímél senk i. A termetes L iliana úgy odacsapta a lábast a t zhelyre, csak úgy zengett. – Hadd mondjak n eked valamit – mondta, s széles csíp jére tette a kezét. – Ezek közt a vén trottyok kö zt, ahogyan te nevezed ket, ott van például az én Ettore nagybácsikám . És nem engedem, hogy pocskon diázd a családomat! Ettore Ettore bácsi rendes , becsületes
ember, még akkor is , ha nincs annyi pén ze, mint a te vastag pénztárcájú új vendégeidnek ! – Ettore bármikor jöhet – felelte hadonászva N ino. – Megmo ndtam neki, maradh at, ha akar. De nem ak ar. – P ersze hogy nem akar a régi barátai nélkül! Mit képzelsz te? Talán magában kush adjon odakint valamelyik sarokban? – Akk or nem tehetek semm it! – kiabált Nino. – Nekem mindenes etre semmi kedvem, hogy savanyú l rét mérjek életem végéig, csak azért, mert neked van egy Ettore nev nagybácsikád. Én vinni akarom valamire! Ez Ez olyan nagy b n? Fel akarom lendíteni ezt a boltot! Ki akarok hozni valamit a kocsm ámból! És És nemcsak magamért teszem. Éppúgy teszem érted meg a gyerek ért. Nem tudod ezt fölfo gni, Liliana? – Nem – mo ndta keményen Liliana. – Ha csak szívtelenség árán lehet, ha már ezzel kezd dik, akkor kös zönöm. Akkor én egy szép napon fogom a cókmók omat. Te meg csinálj, amit akarsz. Kikapta Momo öléb l a kisbabát, aki közben megin t elkezdett sírni, és kiszaladt a konyhából. Nino egy id eig nem szó lt. Rágyújtott, forgatta ujja közt a cigarettát. Momo nézte. – Na igen – szólt végül N ino –, rendes fickók voltak. Szerettem Szerettem is ket. Tudod, Momo , magam i s sajná lom, hogy... hogy... De hát mit csináljak? Változnak az id k . – Lilianának talán igaza van – folytatta aztán. – Amióta ezek az öregek nincsen ek, valahogy idegen nekem ez a vendégl . Hideg, rideg, érted? Már magam se tudom e lviselni. Ig azán nem tudom, mitév legyek. De manapság mindenki így cs inálja. Miért legyek én más? Vagy mit gondolsz, legyek más? – Momo észrevétlenül bólintott. Nino rán ézett, és is bólintott. Elmoso Elmoso lyodtak mind a ketten. – De jó, hogy eljöttél – mondta Nino . – Már egészen elfelejtettem, hogy azel tt ilyenkor m indig az járta: Eredj csak M omóhoz! De most majd elmegyünk ho zzád Lilianával. Holn apután szünnap lesz nálunk, akkor elmegyünk. Rendben? – Rendben – mondta Momo.
Nino egy zacskó almát meg n arancsot adott neki, s Momo hazament. Nino és termetes fel esége valóban eljöttek. A babát is magukk al hozták, meg tele kosár mindenféle jót. – Képzeld, Momo – sugárzo tt Liliana –, Nino elmen t Ettore nagybácsihoz nagybácsihoz m eg a többi öreghez, mindegyikhez mindegyikhez külön-külön, bocsánatot ké rt, és invitálta ket, jöjjenek újra vissza a vendégl b e . – Ig en – tette hozzá mosolyog va Nino, s megvakarta a füle tövét z, mind ott ül m egint, s a vendégl m föltornászásából persze nem lesz semmi. De most nekem is újra tetszik. Nevetett, a felesége meg azt mo ndta: – Majd csak megélün k azért, Nino. Szép délután lett bel le, s amikor elk öszön tek, megígérték, hogy hamarosan újra eljönnek. Momo egyik et a másik után látogatta meg régi barátai barátai közül. Elment az asztaloshoz, aki annak idején az asztalt meg a szék eket eszkábálta ládadeszkából. Elment az asszonyokh oz, akik az ágyat hozták neki. Egyszóval elment mindenkihe z, akit régebben meghallgatott, s akik oko sabbak, határozottabbak, vidámabbak lettek ett l. Mindenki azt ígérte, hogy eljön. Volt, aki aki nem tartotta meg a szavát, vagy nem is tarthatta meg, mivel nem vo lt ideje rá. Sok régi barát azonban valóban eljött, s szinte megint olyan volt, mint valamikor. Mom o nem is tudta, hogy mindezzel a szürk e urak útját keresztezi. Amit azok igazán nem t rhettek. Nem sokkal azután – egy különösen forró délid ben – Momo egy babát talált a rom k lépcs jén. Máskor is el fordult, hogy valamelyik gyerek a drága játékát, amivel úgyse tudott mit kezden i, egyszer en ottfelejtette, nem vitte haza. Momo azonban nem em lékezett, hogy ilyen babát látott volna bármelyiküknél. Bizonyosan fölt nt volna neki, hiszen egészen különleges baba volt. Majd akko ra volt, mint m aga Momo, annyira ember for májú, akár akár kisgyerek nek is lehetett volna nézni. Közelebbr l mégse nézett ki kisgyere knek, inkább inkább csinos fiatal hölgynek vagy kirakatbábunak.
Pi ros ruha vo lt rajta, a szoknyácsk a rövid, a lábán magas sarkú szíjfonat cip . Momo megbabon ázva bámult rá. Kis id után hozzáért a kezé vel, a baba meg-megzörgette szempilláját, mozgatta a száját, nyafogó nyafogó hangon, mintha telefonból jönn e, azt mondta: – Jó napot! Bibi bébi vagyok, a szuperbaba. Momo h átrah átrah költ, de önként elenül válaszolt: – Jó napot , az én nevem Momo ! A baba erre megin t csak mozgatta a száját, és azt mondta: – A tied vagyok. A többiek majd irigyelnek t led. – Nem his zem, hogy az enyém vagy – mondta Mo mo. – I nkább azt hiszem, hogy valaki ittfelejtett. Megfogta a babát, és fölemelte. A baba szája újra mozo gni kezdett, így szólt: – Még több holmit szeretnék. – Igen ? – kérdezte Mom o, és töprengett. – Nem tudom, nekem van-e olyasmim, ami neked való. Megmutatom min den holm imat, aztán majd válaszd ki, ami ami neked tets zik. Fogta a babát, és a falban lev lyukon át lemás zott a szobájába. Az ágy alól el húzott egy dobozt, benne mindenféle k inccsel, és odaállította Bibi bébi elé. – Tessék – mondta –, ez minden, amim van. Ha valami megtetszik , csak szólj. Megmu tatott neki néhány színes madártollat, egy szépen erezett követ, egy aranygombot, egy darabka színes ü veget. A baba nem szólt, Mom o kicsit meglökte. – Jó napot – nyafogta Bib i bébi –, Bibi bébi vagyok, a szuper baba. – Pe rsze – mond ta Momo –, ezt már tudom. De hát ki akartál valamit választani magadnak, Bibi bébi. Itt van például e z a rózsaszín kagyló. Tetszik?
– A tied vagyok – válaszolt a baba –, a többiek majd irigyeln ek led. – P ersze, ezt már mondtad – szó lt Momo. – De ha nem kell semmi a holmijaim közü l, talán játszhatunk, igen? – Még több holmit szeretné k – ismételte a baba. – Több nin cs – mon dta Momo. Fogta a babát, és újra kimász ott vele a szabadba. Ott letette Bibi bébi szu perbabát a földre, és leült vele szemben . – Most azt játsszuk , hogy te eljössz ho zzám látogatóba – ajánlotta Momo. – Jó napot – mon dta a baba –, Bibi bébi vagyok, a szuperbaba. – Milyen kedves , hogy meglátogat – felelte Momo . – Honnan jön, tisztelt hölgy? – A tied vagyok – folytatta Bibi bébi –, a többiek majd irigy elnek led. – Na, hallod – mondta Mo mo –, így nem lehet játszani, ha te te mindig ugyanazt mondod. – Még több ho lmit szeretnék – felelte a baba, és megzörgette a szempilláját. Momo m ásik játékkal próbálkozo tt, amikor az sem sike rült, egy harmadikkal, aztán egy negyedik kel, ötödikkel. Egyikb Egyikb l se lett semmi. Pers ze, ha a baba egyáltalán semmit nem m ond, Momo válaszolhatott volna helyette, a legpompásabb beszélgetés lehetett volna bel le. Bibi bébi azonban épp azzal, hogy beszélt, minden beszélgetést megakadályozott. Egy id után Mom ót olyan érzés fogta el, amilyen azel tt sose vett e r t rajta. Egészen új volt, id kellett neki hozzá, míg rádöbbent, hogy unatkozik. Tehetetlennek érezte m agát. Legszívese bben otthagyta volna a szuperbabát, hogy valami mást játsszon, de egyszer en nem tudott elszabadulni mell l e . Momo végül ott ült, és rámeredt a babára, az meg rá nézett kék üvegszemé vel, mintha hipnotizálnák egymás t.
Momo aztán elfordította er szakkal tekin tetét a babáról, és kicsit megijedt. Egészen Egészen k özel egy el k e l hamusz ürke autó állt, nem vette észre, mikor jött. Az autóban egy pókhálós zín öltözet úr ült, kerek k eménykalap a fején, apró, szürke szivar a szájában. Arca is szürk e volt, akár a hamu. Az úr nyilvánvalóan már egy ideje figyelte Mom ót, hiszen mosolyog va biccentett neki. S habár olyan forró délid volt, hogy a leveg villódzott a nap parazsától, a kislány hirtelen vacogni kezdett. A férfi kin yitotta a kocsi ajtaját, kiszállt, és odajött Momóh oz. Kezében ólomszü rke aktatáskát cipelt. – Milyen szép babád van – mondta szokatlanul szenvtelen hang on. – Ezért biztosan irigyelnek majd a többiek. Momo a vállát rándította, és hallgatott. – Biztosan nagyon dr ága baba volt – folytatta folytatta a szürke úr. – Nem tudom – motyogta zavartan Momo –, én úgy találtam. – Ne mond d! – szólt a szürke úr. – Nagyon szeren csés kislány vagy, úgy látom. Momo hal lgatott, és összeh úzta magán a férfikabátot. Hidegebb lett. – Mindenes etre úgy látom – vélte a gyér mosolyú szürk e úr –, nem örülsz neki különösen, kicsikém. kicsikém. Momo a fejét rázta. Hirtelen úg y érezte, mintha mind en öröm e l t nt volna a világból – deh ogy, mintha egyáltalán nem is lett volna soha örö m a világon. Minden, amit annak hitt, csak puszta képzelgés v olt. Érzett Érzett azonban valami olyat is, ami ami figyelmeztette. – Már jó ideje figyellek – folytatta a szürke úr –, és úgy tetsz ik nekem, egyáltalán nem tudod, hogyan kell egy ilyen mesés babával játszani. Megmu tassam neked? Momo meglep dve nézett a férfira, és bólintott. – Még több holmit szeretnék – nyafo gott egyszer csak a baba. baba. – Na látod, kicsikém – m ondta a szürke úr –, maga megmondja neked. Ilyen mesés babával nem lehet csak ú gy játszani, mint egy
akármilyennel, ez világos. Nem azért van. Másképpen k ell játszanod vele, ha nem akarsz u natkozn i. Figyelj csak, kicsikém ! Odament az autójához, és kinyitotta a csomagtartót. – El E l ször is – mon dta –, sok ru ha kell neki. Itt van például ez a gyönyör estélyi ruha. Kivette és odadobta Momónak. – Itt meg egy igazi nercbu nda. I tt egy selyempongyola. Itt egy teniszruha. Itt egy síruha. Meg egy fürd ruha. Meg egy lovaglóruha. Pizsam a. Hálóing. Másik ruha. Még egy ruha. Még egy. Még egy... egy... Minden h olmit odahajigált Momo m eg a baba közé, már egész torony n tt bel le . – Tessék – mondta –, ezzel egy darabig eljátszhatsz, ugye, kicsikém ? Néhány nap múlva már ez is un almas lesz, úgy gondolod? J ól van, keresü nk még holmit a babádnak. Megint a csomagtartó fölé hajolt, újabb holmit hajigált Momónak. – Itt van például egy igazi kis kígyób r kézitáska, benne igazi ajakrúzs meg púderes sz elence. Itt egy kis fényk épez gép. Itt eg y teniszüt . Itt egy babatelevízió, igazából m ködik. Itt egy karköt , nyaklánc, fülbevaló, babarevolver, selyemharisnya, tollas kalap, szalmakalap, tavaszi kalap, golfüt cske, kis csekk -könyv, parfümös üv eg, fürd só, spray... spray... – M egállt, fürk ész n Momóra nézett, aki bénultan ült a rengeteg holm i közt a földön. – Látod – folytatta a szürke úr –, mindez egyszer . Mindig tö bb és több kell, akkor nem un atkozik az ember. Lehet, hogy te azt gondolo d, ennek a Bibi bébi szup erbabának egy nap majd m i n d e n e meglesz, és aztán mégiscsak un atkozni fogs z. Nem, kicsikém, ett l ne félj! Van nekün k ugyanis egy Bibi bébih ez való társunk. Másik babát vett el a csomagtartóból. Ugyanakkora volt , mint Bibi bébi, ugyanolyan szuper, csak éppen fiatalember. A szürke úr leültette Bibi bébi mellé, és megmagyarázta: – Ez a Bubi fiú! Ennek is lesz tömént elen sok h olmija. S ha mindez együtt is un almas lesz, van még egy barátn je Bibi bébin ek, annak is rengeteg s aját holmija, ami csak ráillik. Bubi fiúnak is van ho zzá i ll barátja, annak is van barát ja, barátn je. Látod , soh a többé nem lesz unalm as, mindig mind en vég nélkül folytatódik, s azután is még mindig lesz valami, hogy megkívánd magadnak.
Beszéd közb en egyik babát a másik után vette ki a csomagtartóból, a csomagtartó, úgy látszott, kimeríthetetlen, a babákat odaállította Momo köré. Momo m ég mindig mozdulatlanu l ült, s riadtan figyelte a férfit. – Nos? – m ondta végtére a férfi, s kövér füstfelh t pöfékelt. – Most már fölfogt ad, hogyan kell az ilyen babákkal játszani? – Föl – válaszolt Mo mo. Vacogott Vacogott a hidegt l . A szürk e úr elégedetten biccentett, és nagyot szippantott szivarján. – Szeretnéd ezt a sok szép holmit meg is tartani, ugye? Jól van, kicsikém , neked ajándékozo m. Megkapo d mindezt, persze nem egyszerre, hanem sorra egymás után! Aztán még sokkal, sokkal többet. Nem k ell semmit se ten ned érte. Csak Csak játssz vele úgy, ahogyan elmagyaráztam neked. Nos, mit szólsz hoz zá? A szürk e úr várakozó moso llyal nézett Momóra, de mivel a kislány semmit se s zólt, csak kom oly tekintettel nézett rá viss za, hamar hozzátette: – Már a barátaidra se lesz szükséged, érted? Elég a szórakozásod, ha mindez a sok szép h olmi a tied lesz, és még egyre többet kapsz , ugye? És akarod is, nem? Ak arod ezt a mesés babát? Mindenképpen akarod, nem? Momób an sötét sejtelem támadt, hogy csata el tt áll, áll , s t már benne is van a legeslegk özepében. Csak nem tudta, miért csatázik és kivel. Hisz minél tovább hallgatta ezt a látogatót, ugyanúgy volt vele, mint imént a b abával. Hallotta a hangját, amely szólt hozzá, a szavakat, de nem hallotta azt, aki szólt hozzá. A fejét rázta. – Ugyan mi baj? – mondta a szürk e úr, és fölvonta a szemöldök ét. – Még mindig elégedetlen vagy? Ti mai gyerekek aztán igényesek vagytok! Megm ondanád nekem, hogy ennek a szuperbabának egyáltalán még mi hiányzik? Momo a földet nézte, és töprengett. – Azt hiszem – mon dta halkan –, hogy nem lehet szeretni. A szürk e úr egy ideig nem válaszolt. Üveges szemmel né zett maga elé, akárcsak akárcsak a babák. – Ez igazán lényegtelen – mondta fagyosan.
Momo a szemébe nézett. Félt ett l a férfitó l, f képpen a tekintetéb l áradó hidegt l. De valahogyan sajnálta is, ha nem tudta volna is megmon dani, miért. – De a barátaimat – mondta M omo –, azokat szeretem. A szürk e úr elhúzta a száját, mintha hirtelen fájni kezdett voln a a foga. De máris uralkodo tt magán, és mosolygo tt pengevékonyan . – Úgy gondolom – mon dta fuvolázva –, egyszer kom olyan kellene egymással beszéln ünk, kicsikém, hogy megtanuld, mi a fontos. El vette zsebéb l a kis n oteszt, lapozgatott benne, aztán megtalálta, amit amit keres ett. – A te neved Momo, ugye? – kérdezte. Momo bó lintott. A szürk e úr becsukta könyvecsk éjét, visszatette a zsebébe, s halkan nyögve leült M omo mellé a föld re. Egy darabig nem szólt, elgondolkodv a szívta apró, szürk e szivarját. – Szóval, Momo , figyelj jól rám! – kezdte végül. Momo egész id alatt ezzel próbálkozott. De sokkal nehez ebb volt figyelni rá, mint bárki másra, akire eddig figyelt. Máskor s zinte bele tudott bú jni az emberekbe, megérteni ket, mit akarn ak, mi a baj. Ezzel a látogatóval semmire se men t. Ahánysz or próbálkozot t, az volt az érzése, valami sötét rbe zuhan, ahol senki sincs. Ilyesmit még soha nem érzett. – Az egyetlen, ami az életben fontos – folytatta a férfi –, hogy valamire vidd, hogy legyél valaki, hogy legyen valamid. Aki viszi valamire, és több lesz vele, mint mások , annak min den egyéb az ölébe hu ll: barátság, szeretet, megbecsülés és így tovább. Te azt gondolod , szereted a barátaidat. Nézzük meg tárgyilagosan ezt a dolgot! A szürke úr füstkarikát pöfékelt a leveg be. Momo s zoknyája alá húzta csupasz lábát, s amennyire csak leh etett, begubódz ott nagy kabátjába. – Itt van mind járt az els kérdés – kezd te újból a szürke úr –, mi a hasznuk egyáltalán a barátaidnak barátaidnak abból, hogy te vagy? Van valami hasznuk bel le? Nincs. Segít Segít nekik abban, hogy többet keressenek , valamit kezdjenek az életükkel? Bizo ny nem. Segíted Segíted ket az igyekezetükben , hogy id t takarítsanak meg? Ellenkez leg. Gátolod ket mindenben , f képpen kolon c vagy a nyakukon, akadályozod az el bbre jutásuk at! Lehet, hogy nem voltál eddig ennek tud atában, Momo, mindenesetre ártasz a barátaidnak m ár
azzal, hogy vagy. Bizony, te valójában, anélkül hogy akarnád, az ellenségük vagy. És ezt nevezed te szeretetnek? Momo nem t udta, mit feleljen. Így még s ose szemlélte a dolgok at. Egy pillanatra el is bizonytalanodott, vajon nincs-e igaza a szürke úrnak. – Éppen ezért – folytatta a szürke úr –, meg fogjuk véden i t led a barátaidat. S ha igazán szereted ket, segítesz nekü nk. Azt akarjuk, hogy vigyék valamire. Mi vagyunk az igazi barátaik. Nem nézhetjük tétlenül, hogy mindenben gátolod ket, ami az életükben fonto s. Gondosk odunk róla, hogy békén hagyd ket. Ezért adjuk neked ezt a sok ajándékot. – Ki az a "mi" ? – kérdezte remeg ajakkal Momo. – Mi, az Id takaréktól takaréktól – válaszolt válaszolt a szürke úr. – Én a BLV/ 553/ c. számú ügynö k vagyok. Én Én személy szerin t jót akarok neked, de tudd meg, az Id takarék nem viccel. Ebben a pillanatban Momó nak eszébe jutott, amit Beppo meg Gigi az id takarékosságról takarékosságról meg a fert zésr l mondo tt. Szörny sejtelme támadt, hogy ennek a sz ürke úrnak is k öze van hozzá. Nagyon k ívánta, bárcsak itt lenn e most a két barátja. Ennyire Ennyire egyedül még so se érezte magát. De eltökélte, mégsem h agyja, hogy ráijesszenek . Összes zedte minden erejét meg bátorság át, s belevetette magát abba a homályos rbe, amelybe ez a szürk e úr rejt zött. A szür ke úr szeme s arkából figyelte Momót. Észrevette, hogy a kislány arca megváltozot t. Gúnyosan mo solygott, közben szivarja csutkájáról új szivarra gyújtott. – Ne fáradj – mondta Mo mónak –, velünk nem veheted föl a harcot. Momo nem hagyta magát. – Hát téged senki se szeret? – kérdezte suttogva. A szür ke úr hirtelen meg görnyedt, s kicsit magába roskadt. Majd hamuszürke h angon azt felelte: – El kell ism ernem, olyannal, mint te, még nem találkoztam, valóban nem. Pedig sok em bert ismerek. Ha volna még a te fajtádból, becsuk hatnánk az Id takarékunk at, és oszolhatnánk a semmibe, mert nem lenne mib l élnünk.
Az ü gynök elh allgatott. Momó ra meredt, csatázott valamivel, amit föl nem fogh atott, s amit nem tud ott legy zni. Arca egy árnyalattal hamuszürkébb lett. Újra megszó lalt, de mintha akarata ellen lett volna, mintha szavai úgy törnének ki bel le, s nem tudn á megakadályozni. Arca mindjobban eltorzult a rémülett l, mi történik vele. S Mom o végre meghallotta a szürke úr igazi hangját: – Nem szabad, hogy fölismerjenek bennün ket – hallotta Momo messzir l –, senk i se tudhatja, hogy létezünk, s hogy mit velünk... Gondosk Gondosk odunk róla, hogy egyetlen ember se velünk... tarthasson emlék ezetében... ezetében... Csak amíg nem ismern ek föl, végezhetjük a r ánk bízottat... bízottat... fáradságos fáradságos m unka elvenn i az emberekt l, óráró l órára, percr l percre, másodpercr l másodpercre elo rozni az életük et.. et... mert mindaz az id , amit megtakarítanak, nekik elveszett... elveszett... Mi magu nkh oz ragadjuk ... fölhalmozzuk ... nekünk szük ségünk van rá... rá... éhezünk rá... rá... Jaj, tudjátok is ti, mi az, hogy a ti id tök! De mi, mi tudjuk , és kiszívjuk még a csontotok ból is ... És nekünk egyre több kell... kell... egyre több... több... mert mi is egyre többen les zünk ... egyre többen... többen... Utolsó szavait a szürk e úr már hörögve mon dta ki, de hirtelen befogta mind a két kezével a száját. Szeme kiguvadt, zavarosan Momór a nézett. Kis id múlva úgy tetszett, magához tér kábulatából. – Mi v olt ez, mi? – dadogta. – Kihallgattál engem! Beteg vagyok! Megbetegítettél en gem, te! – S szinte k érlel hangon m ondta: – Csupa rültséget besz éltem, kedves gyerm ekem, zagyvaságot. Felejts el engem, mint ahogyan ahogyan minde nki elfelejt bennünk et. Felejts el! Muszáj! S megragadta Momót, és elkezdte rázn i. Mom o mozgatta az ajkát, de hang nem jött ki a száján. A szürke úr fölugrott, zött vadként nézett körül, fogta ólomszürk e aktatáskáját, és az au tójához roh ant. Ebben Ebben a pillanatban valami egészen kü lönös történ t: mint fordított ro bbanás, valami az összes babát, széjjelszórt ho lmit visszaröpí tette a csomagtartóba, s nagy csattanással bevágta. Aztán az autó elszáguldo tt, csak úgy fröccsentek körü lötte a kövek. Mom o még sokáig ült a helyén, megpróbálta megérteni, amit hallott. Az iszo nyatos hideg lass an elhagyta tagjait, s körü lötte minden egyre tisztább, világosabb lett. Momo semmit se felejtett el. Mert meghallotta az egyik szürk e úr igazi hangját.
El tte parányi füstoszlop szállt fö l a f avarból. Ott hevert a szürk e szivar elnyomott csutk ája, s lassan hamu vá omlott.
Sok-sok Soksok álmodozás álmo dozás és némi kétely K é s délután Gigi meg Beppo jelent meg. Ott találták Momó t a fal árnyékában ülve, még min dig sápadt volt, zavartan nézett. Leültek mellé, aggódva kérdezték, mi történt. Momo dadogva elmo ndta, ki járt itt. Végtére szóról s zóra megism ételte beszélgetését a szür ke úrral. Az öreg Beppo nagyon k omolyan, vizsgálódva vizsgálódva nézte a mesél Momót. Homlokán összegy ltek a ráncok. Amik or Momo végz ett a meséléssel, Beppo hallgatott. Gigi inkább növekv izgalommal hallgatta a kis lányt. Szeme Szeme csillogni kezdett, mintha maga lendült volna bele valamelyik történetébe. – Nos , Momo – mondt a, s a kisl ány vállára tette a kezét –, eljött a mi óránk! Fölfedeztél valamit, amit amit eddig sen ki se tudo tt. Mi pedig most nemcs ak régi barátainkat, mi most az egész várost meg fogjuk men teni. Mi hárman, én, Beppo m eg te, Momo ! Talpra ugrott, s két karját kinyú jtotta. Képzeletben hatalmas tömeget látott, amely t, a szabadítóját ünnepelte. – Pers ze – mondta kicsit zavartan Momo –, de hogyan csináljuk? – M it hogyan? – kérdezte ingerülten Gigi. Gigi. – Úgy értem, hogyan csináljuk – magyarázta Mom o –, hogy a szürke urakat legy zzük. – Ugyan – mon dta Gigi Gigi –, olyan pontos an persze ebben a pillanatban én sem tud om. Ezt Ezt még végig kell g ondolnu nk. Egy azonban világos : most, hogy tudjuk , léteznek léteznek és mit m velnek, föl kell vennün k velük a harcot. Vagy félsz? Momo tétován bólintott. – Azt hiszem, ezek nem közönséges em berek. Aki itt volt nálam, valahogy másképp n ézett ki. A hideg meg borz almas volt. És mivel
nagyon sok an vannak, biztosan nagyon veszélyesek is. Én bizony félek. – Ugyan már – szólt lelkes en Gigi. – A dolo g egészen egyszer . Ezek a szürke urak csak akk or végezhetik a rájuk bízottat, ha ismeretlenek maradnak. Ezt a látogatód ugye elárulta. No hát! Nekünk csak tennünk kell róla, hogy fölismerhet fölismerhet kké váljanak. Aki egyszer fölismerte ket, meg is tartja emlékezetében, aki meg emlékszik rájuk , tüstént fölismeri ket. Vagyis egyáltalán nem árthatnak nekünk, mi sérthetetlenek vagyunk ! – Gondolod? – kérdezte kicsit kétkedve Momo. – P ersze – folytatta csillogó szemmel Gigi. – Külön ben a látogatód nem menekült volna hanyatt-homlok t led. Ezek Ezek mos t már reszketnek. – De akkor talán már meg se találjuk ket – vélekedett Mom o. – Lehet, hogy elbújnak el lünk. – Ez bizony meglehet – ismerte el Gigi. – Ak kor majd e l csalogatjuk ket a rejtekükb l . – És hogyan? – kérd ezte Momo. – Én Én azt hiszem, ezek nagyon ravaszak. – Mi sem könny ebb! – kiáltott Gigi, Gigi, és fölnevetett. – A saját mohóságuknál fogjuk meg ket. Szalonnával Szalonnával fogják az egeret, i d vel az id tolvajt. Ebb l nekünk igazán van elég! Te kiülnél csalinak, és idecsábítanád ket. Ha jönnek, mi Beppóval kitörünk a rejtekhelyünkr l, és leteperjük ket. – De hát engem már ismernek – mondta M omo. – Nem hiszem, hogy így csapdába esnének. – Jó – mondta Gigi, akib akib l d lt az ötlet –, akkor másk éppen csináljuk. A szürke úr ugyebár az I d takarékról beszélt. Annak épületnek k ell lennie. Valahol a városban áll. Csak meg kell találnunk. Meg is találjuk, biztos vagyok, hogy egészen külön ös épület; szürk e, félelmetes, ablaktalan, hatalmas beto nmackó! Látom magam el tt. Megtaláljuk, behatolunk. Pisztollyal min d a két kezünk ben. Azonn al adjátok át az összes ellopott id t , mondom majd én, különb en.. en... – De hát nincsen is pisztolyunk – szólt gondterhelten Momo.
– Akk or anélkül csináljuk – felelte nagyvonalúan Gigi. – Ez még jobban megijes zti ket. Már a puszta megjelenésünk rém ületbe ejti ket. – Talán jó volna – mondta Momo – , ha kicsivel többen lenn énk, nem csak így hárman. El bb találnánk találnánk rá az I d takarékra is, ha mások is s egítenének. egítenének. – Ez jó ötlet – válaszolt Gigi. – Mozgó sítsuk r égi barátainkat. Meg a sok gyerek et, aki mostanában idejár. Azt ajánlom, induljunk útnak mindh árman, mindenk i annyi embert értesít, ahány ahány az útjába akad. Azok m eg mondják tovább. Mindannyian holnap délu tán három órakor találkozun k itt a nagy tanácskozásra! Tüstént fölkerek edtek tehát, Mom o egyik irányba, Beppo meg Gigi a másikba. A két férfi már egy ideje szótlanul h aladt, amikor Beppo , aki eddig inkább csak h allgatott, hirtelen megállt. – I de hallgass, Gigi – mondta –, nekem f a fejem. – Mi bajod? – fordult meg Gigi. Beppo ho sszan a barátjára nézett, majd azt mondta: – Elhiszem, amit Momo m ond. – Na és? – ámuldozo tt Gigi. – Úgy értem – folytatta Beppo –, igaz, amit Momo mes élt nekünk . – Jó l van, hát aztán? – kérdezte Gigi, nem értette, Beppo hova akar kilyukadni. – Tudod – m agyarázta Beppo –, ha ugyanis igaz, amit Momo mond, akkor nagyon is meg kell fontolnunk, mit tegyünk. Ha valóban valóban titkos, szervezett bandáról van szó, akkor akkor ne m kezdhetün k ki velük csak úgy, érted? Ha egyszer en kihívjuk ket, az veszélyes helyzetbe sodorh atja Momót. Magunk ról nem is szólva, de ha még a gyerekeket is belekeverjük , azokat is alighanem veszély be sodorjuk . Komolyan meg ke ll fontolnunk , mitév k legyünk. – Ugyan! – mon dta nevetve Gigi. – N e fájjon a fejed! Minél többen vagyunk, annál jobb. – Úgy látszik, mégse hiszed, amit Mom o mesélt – felelte komolyan Beppo.
– Mi az, hogy hinni – válaszo lt Gigi. – Nek ed nincs fantáziád, Beppo. Az egész világ egy nagy történe t, mi meg a szer epl i vagyunk. De, de, Beppo, mindent elh iszek, amit Momo mesélt, akárcsak te! Beppo erre nem tudott mit felelni, gondja azonban Gigi válaszával nem lett kevesebb. Elváltak, ki-ki más irányba ment, hogy barátait meg a gyerekeket értesítse a másnapi tanácsk ozásról, Gigi Gigi könnyed , Beppo nehéz szívvel. Ezen az éjszakán Gigi a város dics fölszabadítójának álmodta magát. Látta magát frakkban, Beppót ün nepl ben, Momó t fehér selyemruh ában. Mindhárm uk nyakába aranyláncot aggattak, fejükre babérkosz orút tettek. Nagyszer zene szólt, a város a megment i tiszteletére fáklyásmenetet rendezett, olyan hossz út és pompásat, amilyet amilyet eddig senki emb erfiának. Ezalatt Beppo az ágyán feküdt, és szemhunyásn yit sem aludt. Minél tovább töpr engett, annál annál világosabbá vált el tte, milye n veszélyes ez az ügy. Persze hogy nem h agyná, hogy Gigi meg Momo csak úgy vesztükbe rohanjanak – velük menne is, bárm i lenne is a vége. De legalább meg kell próbálnia, hogy visszatartsa ket. Következ nap délután három órakor a régi amfiteátrum romja ismét visszh angzott az izgatott hangosk odástól, zsinatolástól. A régi barátok közül a feln ttek sajnos nem jöttek el (Beppót és Gigit persze kivéve), de vagy ötven-hatvan gyerek a közelebbi s távolabbi környék r l, szegények és gazdagok, jól neveltek és vadócok, kicsinyek és nagyo bbacskák igen. Egyik-másik, mint Maria is, magával hozta a testvérkéjét, kézen fogta vagy karján tartotta, s a kicsik mo st tágra nyitott szem mel, ujjúkat szopva bámulták a gyülekezetet. Franco, Pao lo és Massimo is itt volt persze, a többi gyerek is szin te mind azok közü l került ki, akik az utóbbi id ben jártak az amfiteátrumba. ket persze különö sképp en érdekelte, mi van itt készü l ben. Itt volt különben a kis táskarádiós fiú is – termés zetesen táskarádió nélk ül. Ott ült Momo m ellett, akinek ma min djárt érkezésekor elárulta, hogy Claudio a neve, s hogy ör ül a meghívásn ak. Úgy látszott, több résztvev nemigen érkezik, I degenvezet Gigi fölállt, s nagy, széles kézm ozdulattal jelezte, hogy csönd leg yen. A beszélg etés, a zsinatolás elhallgatott, várakozásteljes csönd terült a romos környezetre. – Kedves b arátaim – szólalt meg hango san Gigi –, nagyjából tudjátok, mir l van szó. Ezt a titkos tanácsko zásra való
meghívásko r közöltük veletek. Mindmáig ú gy volt, hogy az embereknek eg yre kevesebb az idejük, habár mind azon igyekszik , hogy minél több id t spóroljon . De látjátok, látjátok, épp ez az id , amit megspóro ltak, veszett el az emberekn ek. És És miért veszett el? Momo rájött! Az emberek megs pórolt idejét egy id tolvaj banda szó szerint ellopja! Ebben a gátlástalan gátlástalan ténykedésében k ell nekünk ezt a b nszövetkez etet megakadályoznunk , s ebben kell a ti segítségetek. Ha mindnyájan résen vagyunk , ennek az egész lidércnek, ami az emberekre nehezed ett, egyszeriben vég et vetünk. Nem gondoljátok, hogy ezért érdemes érdemes harcoln unk? Szünetet tartott, a gyerekek tapsol tak. – A következ ben – folytatta Gigi – arról tanácskozu nk, hogyan vigyük mind ezt véghez. De el bb Momo m esélje el, hogyan találkozott az egyik ilyen fickó val, és ez a fickó hogyan áru lta el magát. – Egy pillanat – szó lalt meg az öreg B eppo, és fölállt –, ide hallgassatok, gyerekek! Én Én ellene vagyok , hogy M omo beszéljen ! Ez így nem m egy. Ha besz él, magát is, de mindn yájatokat is a legnagyobb v eszélybe s odorja... odorja... – Akk or is! – kiáltott néhány gyerek . – Momo m eséljen! Mások is közbek iabáltak, végül kórusban mon dták valamennyien: – Momo! Momo! Momo! Az öreg Beppo leü lt, levette pápaszemét, és ujjával fáradtan végigsimított a szemhéján. Momo z avartan fölállt. Ig azából nem tudta, kinek fog adjon szót, Beppónak vagy a gyerekekn ek. Végül elkezdett mes élni. A gyerekek feszü lten figyeltek. Amikor befejezte, nagy csönd támadt. Momo beszámo lója közben valamennyiüket egy kis félelem fogta el. Olyan kísértetiesnek festette le az id tolvajokat. Az eg yik kistestvérke hang osan sírni kezd ett, de mindjárt el is csitították. – Nos? – kérdezte Gigi a csönd kell s közepén. – Ki olyan bátor közületek , hogy fölvegye a harcot a szürke urakk al? – Beppo miért nem akarta, hogy Mom o elmondja nekünk az élményét? – kérdezte Franco. – Úgy gon dolja – magyarázta Gigi, s biztatólag mos olygott –, hogy a szürke urak min denkit, aki a titkukat ismeri, veszélyesnek
tekintenek , és üldözni ke zdik. De De én biztos vagyok ben ne, hogy éppen fordítva van, hogy mindenk i, aki a titkukat ismeri, föl van vértezve ellenük, és nem érheti bántódás. Hiszen ez világos! Ismerd el, Beppo! Beppo! Beppo azonban a fejét rázta. A gyerekek hallgattak. – Egyvalami bizonyos – ragadta Gigi Gigi magához a sz ót –, most jóban-rosszban öss ze kell fognun k. Óvatosnak Óvatosnak kell lenn ünk, de nem szabad megijednün k. Éppen ezért még egyszer kérdezlek bennetek et, ki vállalja közü letek. – Én! – kiáltott Claudio, és fölállt. Kicsit sápadt volt. Mások is követték példáját, el bb tétován, de egyre határozottabban, végül valamennyi jelenlev fölállt. – Nos, Beppo – vélte Gigi, s a gyerekek re mutatott –, mit szólsz hozzá? – Rendben – mon dta Beppo, és szomorú an bólintott –, persze hogy veletek tartok. – No hát – fordult Gigi újból a gyerekek felé –, akkor most tanácskozzu nk, mitév k legyünk. Kinek van ötlete? Valamennyien gond olkodtak. Végül Paolo, a szemüveges fiú megkérdezte: – De hogyan tudják ezek így csináln i? Úgy értem, hogyan tudják az i d t valóban ellopni? Hogyan lehet ez? – I gen – k iáltotta Claudio Claudio –, egyáltalán mi az az id ? ! Senki se tudta a feleletet. A rom túloldalán most fölemelk edett a Maria nev lány Dedé nev testvérkéjével a karján, s azt mondta: – Talán olyasmi ez, mint az atomok? A g ondolatokat is föl lehet jegyezni valamilyen géppel. Én Én láttam v alami ilyesmit a televízióban. Ma már mindennek megv annak a szakemberei. – Van egy ötletem! – kiáltott a lányos hangú , kövér M assimo. – Ha filmfölvételeket csin álunk, ugye, akkor mind en rajta van a filmen. A hangfölvételek nél meg minden a hang szalagon. Talán Talán van egy
szerük , amivel így fölvehetik az id t. Ha tudnán k, min van
rajta, újra visszajátszhatnánk , és akkor m egint megvoln a! – Mindenes etre – mondta Pao lo, s visszatolta szemüvegét az orra tövére – el bb egy tudós t kell találnunk, aki segít. Másként semm it se tehetünk. – Te mindig tudósok kal jössz! – mondta Franco. – Azok ban végképp nem leh et bízni. Mondjuk, találunk egyet, aki mindent tud, de mib l állapítod meg, hogy nem dolgozik együtt az i d tolvajokkal? Akk or aztán benne vagyunk a pácban! Jogos k özbevetés volt. volt. Most egy láthatóan jól nevelt kislány emelkedett szólásra: – Én úgy gondo lom, legjobb volna, ha az egészet jelentenén k a rend rségnek. – Még mit n em! – tiltakozott Franco. – A rend rség, az ugyan mit tehet. Ezek nem közönség es betör k. Vagy rég tud minden r l a rend rség, akkor nyilvánvalóan tehetetlen. Vagy semmit se vett észre ebb l a disznóságból, akkor meg amúgy is reménytele n. Nekem ez a véleményem. Tanácstalan hallgatás következett. – De hát valamit tennünk kell – vélte végül P aolo. – Mégho zzá minél el bb, amíg az id tolvajok meg nem neszelik az összeesküvésünket. Most Idegenvezet Gigi emelkedett föl. – Kedves barátaim – kezdte –, én alaposan végiggondoltam ezt az egészet. Tervek százait eszeltem ki és vetettem el. Végül találtam egyet, ez minden bizon nyal célhoz vezet. Ha mindnyájan benn e vagytok! Csak el bb meg akartam hallgatni, van-e valaki, akinek jobb terve van . Nos, akkor akkor elmondom, mitév k legyünk. Szünetet tartott, s lassan körb ejártatta tekintetét. Jó ötven gyerekarc fordu lt felé. Ennyi hallgatója régen volt. – Ezeknek a szürk e uraknak a hatalma – folytatta –, mint most már tudjátok, abban van, hogy nem leh et fölismerni ket, és így titokban dolgozhatnak . Vagyis a legegyszer bb és leghatásosabb módszer ellenü k, hogy az emberek meg tudják róluk az igazat, így tehetjük ket ártalmatlanokká. És És hogyan fogun k hozzá? Nagy gyerektün tetést rendezünk. A fölvonulásh oz plakátokat és
transzparens eket festünk, minden utcán végigvisszü k. Magunk ra vonjuk a nyilvánoss ág figyelmét. És meghívjuk az egész vár ost i d e az amfiteátrumunkba, hogy fölvilágosítsuk . Nagyon nagy lesz majd az izgalom az emberek kö zt! Ezrével áradnak majd ide ki! S ha itt egy mérhetetlen e mbertömeg összegy lt, akkor mi fölfed jük a szörny séges titkot! És akkor, akkor egy csapás ra megváltozik a világ! Nem lehet többé id t lopni senkit l. Mindenk inek annyi lesz, amennyit csak ak ar, hiszen van b e l le elég. És ezt, barátaim, barátaim, ezt mi mindn yájan együtt vihetjü k végbe, ha akarjuk. Akarjuk? Hatalmas ujjongás volt a válasz. – Megállapítom teh át – folytatta Gigi a szónoklatát –, hogy egyhangúlag elhatároztuk , jöv vasárnap az egész várost meghívjuk ide az amfiteátrumb a. De addig szigorú titoktartás a tervünket illet en, megértettétek? Most ped ig munkára, barátaim! Az elkövetkez napokban titko s, lázas tevékenység folyt a romok közt. Papirost , festékkel teli ibrikek et, pemzlit, deszkát, lécet, ragasztót, lemezt, mindenfélét bes zereztek. (Honnan és ho gyan, inkább ne firtassuk.) Amíg egyik részük a transzparenseket, plakátokat, nyakba akaszthatós táblákat fabrikálta, a másik, jó jó íráskészség rész, mindenféle hatásos jelsz ón törte a fejét, s elkezdték pingálni ket. A fölhívások a következ ket adták tudtu l: minden plakátra, transzparens re, táblára táblára fölírták a meghívás he lyét és dátumát. Amiko r végül mindennel elkészültek, a gyerekek fölsorako ztak az amfiteátrumban, Gigi, Beppo, Momo az élükr e állt, s tábláikkal, transzparenseik kel lassú menetben bevonultak a városba. városba. Lábasföd kkel, sípokkal n agy zajt csaptak, jelszavakat kiabáltak, Gigi erre az alkalomra külön dalt k öltött, azt énekelték: H a l l g a ss s s a t o k a z i n t szóra: M ár ár a z é j f é l t ü t i a z ó r a . É b r e d j e t e k , r k ö d j e t e k , m o s t l o p j á k a z i d t ö k e t . H a l l g a ss s s a t o k a z i n t szóra:
I d t ö k f o r d ít ít s á t o k a j ó r a ! V as a s ár ár n a p h a t r a o t t l e g y e t e k m i v i s sz s z a ad a d j u k a z i d t ö k e t !
A dalnak persze még több strófája volt, husz onnyolc egyvégtében, de hát nem kell itt mindet fölsorolnunk. A rend rség néhányszo r közbeavatkozott, s széjjelkergette a gyerekeket, ha akadályozták az utca forgalmát. A gyerek eket azonban ezzel nem lehetett eltéríteni. Összegy ltek másu tt, s mindent kezdtek elölr l. Különben n em esett bajuk, szürke urakat, bárhogyan bárhogyan kémlel dtek is, sehol se tudtak fölfedezni. Nagyon so k gyerek, aki látta a fölvonulást, de semmit s e tudott róla, szintén cs atlakozott, vonult, végül sok százan vagy inkább ezren voltak együtt. A városban mindenü tt gyerekek hosszú men ete haladt, hívták, invitálták a feln tteket a világot megváltoztató, fontos gy lésre.
A jó gy lés elmarad, a rosszat megtartják meg tartják A nagy pillanat elszállt. Elszállt, és senk i se jött el a meghívo ttak közül. Épp azok a feln ttek, akik a legnagyobb veszélyben vo ltak, szinte sem mit nem vettek észre a gyerekek fölvonu lásából. Tehát minden hiába volt. A nap már alacsonyan járt a szemhatár fölött, nagy piros ko rongja felh tengerben ús zott. Sugarai az amfiteátrumnak amfiteátrumnak m ár csak a fels romlépcs it súrolták, a sok száz gyerek o dalent ült, s várakozott órák óta. Se hangzavart, se vidám zs ivajt nem lehetett hallani. Mindny ájan csöndben, szomor úan ültek. Az árnyak gyorsan hos szabbodtak, hamarost aláereszkedik aláereszkedik a sötétség. H vösödött, a gyerekek fázni kezdtek. Egy távoli templomtoro ny órája nyolcat ütött. Már nem volt kétséges, az ügy kudarcba fúlt.
Néhány gyerek fölállt, s némán távozo tt, mások is követték példájukat. Senki Senki nem szólt egy szó t sem. Túlságosan csalódottak voltak. Végül P aolo odalépett Momóhoz, s így szólt: – Nincs értelme, hogy tovább várjunk, Momo. Most már senki se jön. Jó éjszakát, Momo! Azzal elment. Franco is od ajött, és azt mondta: – Nincs mit tenn i. A feln ttekre nem számíthatun k, ezt most már tudjuk. Én mindig bizalmatlan voltam velük, de eztán hallani se akarok róluk. Elment is, mások is vele. Végül, amikor m ár besötétedett, az utolsónak m aradt gyerekek is föladták a reményt, és elindultak haza. Momo ottm aradt Beppóval meg Gigivel. Egy id után az öreg utcasepr is fölállt. – Te is elmész? – kérdezte Momo. – Mus záj – felelte Beppo –, soron k ívüli szolgálat. – Éjszaka? – Sajnos, kivételesen szemétlerakásh oz osztottak be . Oda kell most mennem. – De hiszen v asárnap van! És És egyáltalán, ezt neked m ég sose kellett. – Nem, de most beosztottak bennü nket. Kivételesen, azt mondják. Különben nem gy zik. Munk aer hiány meg ilyesmi. – Kár – mo ndta Momo – , úgy örültem volna, ha ma ittmaradsz. – I gen, nem nem is örü lök, hogy el kell mennem – mondta Beppo. – A kkor viszontlátásra holnap! holnap! Beppo fölült nyik orgó kerék párjára, és elt nt a sötétben.
Gigi érzelmes dalt fütyölt halkan maga elé. Nagyon szépen fü työlt, Momo s zerette hallgatni. A dallam azonban egyszerr e félbeszakadt. – Hisz nek em is menn em kell – mondta Gigi. – Ma vasárnap, ilyenkor éjjeli rt játszom. Meséltem már neked, hogy ez a legújabb hivatalom? Majdnem megfeledkeztem róla. Mom o tágra nyílt szemmel nézett rá, és nem szó lt. – Ne búsu lj, hogy nem sike rült a tervünk úgy, ahogyan elképzeltük – mond ta Gigi. – M agam is mást vártam. De azért mégiscs ak jó volt. Nagyszer volt. Momo makacsul hallgatott, Gigi Gigi vigasztalóan végigsimíto tt a kislány haján, s hozzátette: – Ne vedd úgy a szívedre, Momo. Holnap majd mind en másképpen fest. Egyszer en kitalálunk valami újat, új történ etet, jó? – Ez nem történet volt – mondta halkan Mom o. Gigi fölállt. – Értem én, majd holnap újra beszélün k róla, rendben? N ekem most menn em kell, máris elkéstem . Te pedig eredj szépen aludni. Gigi elment, érzelmes füt tyszava még hallatszott egy darabig . Momo m agára maradt, üldögélt a körkö rös romok k özt. Az éjszaka csillagtalan volt. Az égen felh k s södtek. Különös szél támadt. Nem er s szél, de állhatatos és furcsán hideg. Szinte hamuszürk e szél volt. Messz e a városon kívül emelkedtek a hatalmas szeméthegyek. Már-már hegyvonulata volt ez a hamunak, cserépnek , konzer vdoboznak, ócska matracnak, m anyaghulladéknak, mindenféle s katulyának, egyébnek, amit amit a nagyvárosban napra nap eldobáltak, itt meg arra várt a nagyváros min den kacatja, hogy elfuvarozzák a hatalmas éget kemencékbe. Beppo a kollégáival együtt kés éjszakáig segédk ezett, lapátolták lapátolták le a szemetet a teherautókról, amik a reflektorok fén yében hoss zú sorban álltak, s arra vártak, hogy rakom ányuktól megszabaduljanak. S minél többr l rakodtak le, annál több sorakozo tt föl újra a telepen. telepen.
– Igy ekezzün k, emberek! – hangzott egyre a nógatás. – Gyerünk, gyerünk! Í gy sose fogyunk ki bel l e. Beppo lapátolt, lapátolt, már a derekáh oz tapadt a vizes in g. Éjfélre aztán végeztek. Beppo már öreg volt, s amúgy se v olt valami er s alkatú, ült kimerültén egy fölfo rdított, lyukas m anyag kádon, s kapkodta a leveg t. – Hé, Beppo – szólt egyik k ollégája –, indulunk haza. Nem jöss z? – Egy pillanat – szólt viss za Beppo, s kezét fájó szívéhez szorította. – Nem vagy jól, öreg? – kérdezte valaki. – Minden rendb en – mondta Beppo –, induljatok csak. Még pihenek egy másodpercig. – No, akkor jó éjszakát! – kiáltottak neki a többiek. S elindultak. Csönd támadt. Csak a patkányok neszeztek , füttyögettek néh a a szemétben. Beppo el aludt, fejét karjára támasztva. Meddig aludt, nem tudta, hirtelen fagyos fuvallat ébresztette. Fölnézett, s egy szemvillanás alatt magához tért. Az egész szeméttelepen szeméttelepen végig szürke urak álltak finom öltözetben, kerek kemén y kalapban, ólomszür ke aktatáskával a kezükb en és apró, szürk e szivarral a szájukban. Hallgattak mindannyian, meredten a szeméttelep legmagasabb po ntjára néztek, ahol valamiféle bírói asztal emelkedett, mögötte három úr, akik egyébként semmiben sem különböztek a többiekt l . Beppót els pillanatban félelem fogta el. Attól félt, hogy fölfedezik . Neki itt nem volna szabad lennie, ezzel tisztában volt, nem kellett sokáig gondolk odnia rajta. De hamar észrevette, hogy a szürk e urak szinte megbabon ázva néznek föl a bírói asztalra. Lehet, meg se látták t, vagy egyszer en hulladéknak hulladéknak tekintik. Beppo mindenesetre moccanatlanul lapult a helyén. – A BLV/ 553/ c. számú ügynök lépjen lépjen a vészbíróság vészbíróság elé! – hangzott az asztal közepén helyet foglaló úr h angja a csöndben. A kiáltást lentebb elis mételték, olyan volt, mintha a visszhan g ve r dnék sze rteszét. A tömeg utat nyitott, s egy szürke úr las san
lépkedett fölfelé a szemé thegyen. Az egyetlen, ami ami a többit l láthatóan megkülön böztette, hogy arcának szürke színe szinte teljesen kifehér edett. Végre ott állt a bírói asztal el t t. – Ön a BLV/ 553/ c. számú ügynök? – kérdezte kérdezte a középen ül . – Igenis. – Mióta dolgozik ön az Id takaréknak? – Keletkezésem óta. – Ez magától értet dik. Kíméljen meg bennü nket a fölösleges megjegyzésektl! Mikor k eletkezett ön? – Tizenegy éve, három hónapja, hat napja, nyolc órája, harminckét perce és egészen pontosan , tizennyolc másodperce. Bár nagyon is halkan bes zéltek odafönt, és messze is voltak, Beppo furcsamód mégis minden szót megértett. – Ismeretes ön el tt – folytatta a középen ül a kihallgatást –, hogy ma a városban számos gyerek t áblát és plakátot vitt mindenfelé, s azt a képtelen tervet sz tték, hogy össz ehívják az egész várost, és fölvilágosítják annak lakos ságát? – I genis – felelt az ügynök. – Mivel magyarázza ön – kérdez sködött a bíró kérlelhetetlenül kérlelhetetlenül tovább –, hogy ezek a gyerekek egy általán tudomást szereztek létünkr l és tevékenységünkr l ? – Magam se tud om a magyarázatát – válaszolt az ügynök. – De ha az igen tisztelt bíróság megenged n ekem egy megjegyzés t, nem kellene ezt az ügyet komolyabban venni, mint szükséges. Ügyefogyott gyermek csíny, semmi több. Azonkívül kérem a tisztelt bíróságot, fontolja meg, hogy minden fáradság n élkül sikerült a tervezett gy lést meghiúsítanun k, amennyiben egyszer en nem hagytunk rá id t az embereknek. De ha ez nem sikerült volna is, bizonyos vagyok , a gyerekek nem mes élhettek volna egyebet a feln tteknek puszta gyermeteg rablómesénél. Véleményem szerint hagynunk kellett volna, hogy a gy lést m egejtsék, hogy ezzel... ezzel... – Vádlott! – szakította félbe a középen ül úr ingerü lten. – Tisztában van ön azzal, ki el tt áll? Az ü gynök kicsit magába roskadt.
– Igenis – lehelte. lehelte. – Ön – folytatta a bíró – nem emberek, hanem az önhöz hasonlók bírósága el tt áll. Nagyon jól tud ja, hogy nem hazudhatik nek ünk. Miért próbálja meg mégis? – Munkámból ered ... szo kás – dad ogta a vádlot t. – Hogy men nyire vegyük komolyan a gyerekek kísérletét – mondta a bíró –, azt szíveskedjék az elnök ség ítéletére bízni. Ámbár ön is jól tudja, vádlott, hogy tevéken ységünk re nézve sen ki se olyan veszélyes, mint éppen a gyermek. – Tudom – ism erte el félszegen a vádlott. – A gyermek a mi termés zetes ellenségü nk – magyarázta a bíró. – Ha gyermek nem voln a, az emberiség rég a kezünk ben volna. A gyermek vehet rá a legnehezebben, hogy takarékoskodjék az i d vel, bármelyik teremtm énynél neh ezebben. Ezért hangzik az egyik legszigorúbb törvényünk úgy, hogy a gyermekek csak legutoljára kerülnek s orra. I smeri ön ezt a törvényt, vádlott? vádlott? – Is merem, tisztelt bíróság – lihegett a vádlott. – Mégis vannak csalhatatlan bizonyítékaink – válaszolt a bíró –, hogy v a l ak a k i k ö z ü l ü n k beszélt egy gyermekk el, s elárulta neki az igazat tevékenységünkr l. Vádlott, netalán tudom ása van arról, ki volt ez a v a l ak ak i k ö z ü l ü n k ? voltam – felelte a BLV/ 553/ c. számú ügynök lesújtva. – Én voltam – És miért vétett ilyenképpen legs zigorúbb törvén yünk ellen? – faggatta a bíró. – Mert ez a gyermek – védekeze tt a vádlott – a többi emberre gyakorolt hatása miatt mérhetetlenül u tunkban van. Én a legjobb szándéktól vezérelten , az Id takarék érdekében cselekedtem. – Az ön szándéka bennünket nem érdekel – válaszolt fagyosan fagyosan a bíró. – Bennü nket csakis a követk ezmény érdekel. S a következmén y az ön esetében, vádlott, vádlott, nemcsak ho gy semmiféle i d nyereség számun kra nem volt, hanem hogy ön enn ek a gyermeknek mindenen fölül még a legfontosabb titkaink közül is elárult néhán yat. Beismeri ezt, vádlott? – Beismerem – súg ta lehajtott fejjel az ügynök . – B nösnek érzi magát?
– Igen is, arra kérem azonban a tisztelt bíróságot, szíveskedjék az enyhít körülm ényeket is tekintetbe venn i, azt, hogy szabályosan meg voltam babonázva. A mód, ahogyan ez a gyermek engem hallgatott, mindent k icsalt bel lem. Magam sem lelem magyarázatát, hogy történt, de esküs zöm, így volt. – Bennünk et a mentségei nem érdekelnek. Enyhít Enyhít körülményt nem veszünk figy elembe. A törvényün k sérthetetlen, és nem t r meg semmiféle kivételt. Ezt a különö s gyermeket mindenes etre szemü gyre vesszük. Neve? – Momo. – Fiú vagy lány? – Kislány. – Lakik? – Az amfiteátrum romjában. – Jó – válaszolt a bíró, s mindent följegyzett a noteszébe –, nyugodt lehe t, vádlott, ez a gyermek még eg yszer nem fog ártani nekünk. Minden eszközzel gondoskodunk róla. Legyen ez önnek vigasz most, hogy haladéktalanul az ítélet végrehajtására térünk rá. rá . A vádlott vádlott reszketni kezdett. – És mi az ítélet? – suttogta. A bírói asztal mögött a három úr egymásh oz hajolt, sugdo stak, biccentettek. Aztán a középen ül újból a vádlott felé fordult, s kihirdette: – A BLV/ 553/ c. számú ügynök fölött hozott ítélet ítélet egyöntet egyöntet en így hangzik: A vádlott felségárulás vádjában találtatott b nösnek. Tettét bevallotta. A törvén y el írja, hogy bün tetésül azonnali hatállyal minden id t megvonjunk t l e . – Kegyelem, kegyelem! – kiáltott a vádlott. De a mellette álló két szürke úr máris elragadta t le az ólomszürke aktatásk át s az apró, szürke szivart. S most egészen külön ös dolog történ t. Abban a pillanatban, amikor amikor a szivar már ne m volt a szájában, a vádlott egyre áttetsz bb és áttetsz bb lett. A kiáltása is egyre vékonyabb és er tlenebb.
Í gy állt ott, arcát a tenyerébe rejtette, s a szó szo ros értelméb en semmivé foszlo tt. A végén mintha még egy kis hamu pehely keringett volna a szélb en, de aztán az is elt n t . A szürk e urak, akik az ítéletet meghozták, és a végrehajtását végignézték, némán távo ztak valahányan. Elnyelte ket a sötétség, s már csak a szürke szél fújt a kopár telepen. Utcasepr Beppo még mind ig mozdulatlanul ült a helyén, szeme arra a pontra meredt, ahol a vádlott a semmibe t nt. Úgy érezte, jéggé fagyott, s minden lassan enged fel benne megint . Most aztán saját szemével látta, hogy a szü rke urak létezn ek. Szinte ugyanabban az órában – a távoli toron y harangja éjfélt zengett – a kis Momo még min dig a rom k rakásán ült. Várt. Nemigen tudt a volna megmondani, mire. De valamiképpen érezte, hogy várnia mus záj. Í gy aztán nem tudta elszánni magát, hogy lefeküdjék aludni . Hirtelen azt érezte, valami csöndben megérin ti a csupasz lábát. Lehajolt, hiszen n agyon is s ötét volt, s egy nagy tekn sbékát látott, amely fölemelt fejjel s különö sen moso lygó szájjal az arcába tekintett. Fekete, okos s zeme olyan baráts ágosan csillogott, mintha tüstént meg akarna szólalni. Momo egészen lehajolt ho zzá, s ujjával megvakarta az állat nyakát. – Hát te kicso da vagy? – kérdezte halk an. – Szép, hogy legalább te meglátogatsz, tekn sbéka. Mit akarsz t lem? Momo n em tudta eldönteni, hogy korábban nem vette észre, vagy valóban abban a pillanatban vált láthatóvá. Mindenesetre a tekn sbéka hátán halványan világító bet k jelentek meg: – GYERE VELEM! – bet zte ki lassan Momo. A kislány ámulva egyenesedett föl. – Nekem szóltál? A tekn sbéka közben már el is indult. Néhány lépés u tán megállt, és visszanézett a gyermekre. – Valóban rám gon dolt! – morm olta Momo. Fölállt, és elindu lt az állat után. – Eredj Eredj csak! – szólt halkan. – Megyek ut ánad. S lépést lépésre aprózva ment a tekn sbéka nyomában. Az lassan, nagyon lassan kivezette t a romok k özül, majd a nagy város felé vette útját.
Vad üldö zés, nyugodt m enekülés Az öreg Beppo nyikorgó kerék párján vegigpedalozott az éjszaka sötétjén. Sietett, Sietett, ahogyan csak tudott. Egyre a szürke bíró szavai hangzottak f ülébe: "... "...Ezt a különö s gyermek et mindene setre szemügyr e vesszü k.. k... Nyugodt lehet, vádlott, még egyszer nem fog ártani nekün k... k... Minden eszkö zzel gondo skodu nk ró la.. la..." Kétség nem fér ho zzá, Momo nagy-nagy veszélyben van! Tüstént oda kell menn ie, figyelmeztetnie kell, a szürke urak mire készüln ek, meg kell t lük védenie – habár fog alma sem volt, hogyan. De ezt majd kitalálja. Beppo n yomta a pedált. sz haja lobogott. Az amfiteátrumig még hoss zú volt az út. Az egész rom k i volt világítva, rengeteg elegáns szü rke autó állta körül, s vetítette rá reflektorát. A szürke urak tu catjai siettek föl s alá a f b e n tte lépcs kön, minden kis zugo t végigkalamoltak. Végül a falban lev nyílást is fölfedezték, Momo szobájának bejáratát. Néhányan be is másztak, az ágy alá, még a t zhely hasába is bekuk ucskáltak. ucskáltak. Aztán megin t kijöttek, leporolgatták szür ke öltönyük et, s vállukat rángatták. – Kiröpült a madárka – mon dta valamelyik. – Fölháborító – vélte egy másik –, hogy egy gyerek éjnek id ején csak úgy csavarogjon , ahelyett hogy feküd ne az ágyában s aludna. – Nekem ez egyáltalán nem tetszik – m agyarázta egy harmadik. – Egészen úgy fest, mintha valaki id ben figyelmeztette volna. – Elképzelhetetlen! – mondta az els . – Az illet nek korábban tudnia kellett volna a határozatunkról. A szü rke urak nyugtalanul egymásra néztek. néztek. – Ha valóban figyelmeztette volna valaki – mondta kétkedv e a harmadik –, akkor már bizonyos an nincs itt a környéken. Akkor az egész keresés csak id pocsékolás volna. – Van jobb ötlete? – Véleményem szerint azonnal értesítenünk kellene a k özpontot, adjon parancsot a teljes bevetésre.
– A központ el bb meg fogja t lünk kérdezn i, alaposan átkutattuke a környék et, s joggal. – Na jó – mondta az els szürke ú r –, kutassu k át el b b a környék et. De ha a kislánynak valaki segítségére van, akkor bizony nagy hibát követünk el. – Nevetséges – vetette kö zbe mérgesen a másik. – Ebben az esetben a központ még mindig elrendelh eti a teljes teljes bevetést. Akkor minden rendelkezésre álló ügynök részt vehet a körözésben. A kicsinek szem ernyi sansza sincs, hogy elmenekü ljön. Most pedig munk ára, uraim! Tudják, mit kock áztatunk! Ezen az éjszakán a környéken lakók c sodálkoz tak, miért nem s z nik a tovaszáguldó au tók zaja egy másodpercre s em. A legkisebb melléku tcák, murvás, kavicsos szegélyutak is megteltek ezzel a robajjal. Virradatig hallatszott ez a száguldo zás, ami ami különben csu pán a f útvonalakon volt szokásos . Senki nem aludt egy szemhu nyásnyit sem. Ebben az id ben Momo a tekn sbéka nyomdok án lassan haladt át a nagy városon, amelyben még ebben a kései órában sem aludt senki. Az emberek hatalmas tömegben sü rögtek, rohantak az utcán ideoda, taszigálták taszigálták egym ást, egymásba ütköztek , vagy egymás hátában iparkodtak végtelen menetben. Az úttesteken autók tülekedtek, hatalmas buszok dörög tek, belsejük túlzsú folva utasokk al. A házak homlok zatán föl-fölvillantak a neonreklámo k, tarka fényüket a nyüzsg kre loccsantották loccsantották s újra kihunytak. Momo , aki ilyesmit még so se látott, tágra nyitott szemmel s mint az alvajáró haladt a tekn sbéka nyomában. Nagy tereken s élénk világítású utcákon vágtak át, mögöttük s el ttük autók robogtak, járókel k tolongtak k örülöttük , de senki se figyelt a gyermek re s a tekn sbékára. Nem is kellett megkerülniük soha senkit, nem taszították taszították félre egyetlen autó sem fékezett miattuk . A tekn sbéka mintha ket, egyetlen teljes biztonsággal haladt volna, mintha pont osan tudta volna, melyik pillanatban ho l nem jár autó, hol nem lép gyalogos. Sose kellett sietniük , se megállniuk , várakozniuk. Momo cs odálkozott, hogyan lehet ilyen lassan ballagva olyan hamar el bbre jutni. Utcasepr Beppo végre odaért az amfiteátrumho z, s még miel t t a biciklijér l leszállt volna, észrevette, mennyi autó járt itt, lámpájának gyér fénye töméntelen keréknyom ot világított meg.
be hajította a kerék párját, s odasietett a falh oz, Momo
bejáratához. – Momo ! – suttogta el bb, majd egyre hango sabban s zólt: – Momo! Nem jött válasz. Beppo nyeldek elt, torka kis záradt. Bemászott a lyuko n a teljesen sötét szo bába, megbotlott, s megrándu lt a lába. Reszket kézzel gyufát gyújtott, s körü lpillantott. A ládából készült asztalka s a két szék f öldöntve hevert, az az ágy takarói s a matrac szétdúlva. Momo sehol. Beppo az ajkába harapott, rekedt hangján szinte fö lsírt, úgy érezte, szíve szakad meg . – Is tenem – mormo lta –, én I stenem, elhurcolták. Már elhurcolták a kicsi lányom at. Elkéstem. Most mitév legyek? Mit csináljak? – A gyufa megperzs elte az ujját, elhajította, s állt a sötétben. Amilyen gyor san csak tudott, kimászott a szabadba, s megrándu lt lábával a kerékpárjához sántikált. Fölkapaszko dott rá, s elkarikázott. – El E l kell keríten em Gigit! – hajtogatta magában. – M ost Gigi van soron! Remélem, megtalálom a sufnit, ahol alszik. Beppo tudta, hogy Gigi azzal is keresett néhány fillért, hogy vasárnap éjszakánként egy autóbontó m helyében aludt. Vigyáznia kellett, hogy a használható alkatrészek el n e t njenek, mint régebben. Beppo végre megtalálta a sufnit, öklével az ajtót verte, Gigi Gigi meg odabent lapult, mint az egérke, hátha autótolvajok akarn ak betörni hozzá. De aztán megismerte Beppo hangját, s kinyitott. – Mi a fene bajod van? – nyöszörgö tt ijedten. – Nem tudo m elviselni, hogy ilyen durván rángassanak föl legszebb álmom ból. – Mom o! – nyögte Beppo, lélegzete elakadt. – Mo móval valami szörny dolog történt. – Mit beszélsz? – kérdezte Gigi, s mint akit fejbe kólintottak, roskadt vissza fekhelyére. – Mi történt Momóval? – Még magam sem tud om – zihált Beppo –, valami szörny séges.
S elmesélte, mit élt át: a bíróságot a szeméttelepen , az autónyomokat a rom körül, Momo elt nését. Eltartott Eltartott persze egy ideig, mire mindezt kinyögte, hiába aggódott annyira Mom óért, gyorsabban ett l se tudott beszélni. – Elejét l fogva sejtettem – fejezte be Bep po a mondók áját. – Tudtam, hogy nem lesz jó vége. Most aztán boss zút álltak. Elhurcolták M omót. Jaj, istenem, Gigi, Gigi, segítenünk kell rajta! De hogyan? De hogyan? Beppo szavai a legeslegutolsó p írt is el zték Gigi arcából. Úgy érezte, hirtelen k icsúszo tt lába alól a talaj. Mindeddig a pillanatig nagy játéknak t nt el tte minden. Annyira kom olyan vette, mint minden játékot és történetet – sose gondolt a következm ényre. El ször életében a történet nélkü le folytatódott, önállóvá vált, s a világ minden képze lete se tudta meg nem történtté tenni. Úgy érezte, megbénult. – Tudod mit, Beppo – mondta egy id után –, az is lehetséges, hogy Momo egyszer en elmen t valahova sétálni. El fordul, hogy megteszi. Egyszer Egyszer három nap meg három éjszaka össz evissza csavargott. Úgy értem, egyel re talán nincs is okunk, hogy ennyire aggódjunk. – És az autónyomok? – k érdezte Beppo fölháborod va. – És a szétdúlt matrac? – Na persze – válaszolt Gigi kitér en –, tegyük föl, valóban volt ott valaki. Honnan tudod, hogy otthon találta Momó t? Lehet, hogy közben el is ment. Különb en nem dúltak volna föl annyira mindent. – És ha mégis meg találták?! – kiabált Beppo. – Ak kor mi lesz? – Megragadta fiatal barátja kabáthajtókáját, és elkezdte r ázni. – N e légy rült, Gigi! Gigi! A szü rke urak valódiak. Tennünk kell valamit, méghozzá tüstént. – Nyugo dj meg, Beppo! – dadogta Gigi ijedten. – P ersze hogy tennünk k ell valamit. De meg kell fontolnu nk. Még azt se tudjuk, merre, hol keressük M omót. Beppo elengedte Gigit. – Én megyek a rend rséghez! – mondta indulatosan. – Légy már ész nél! – felelte rémülte n Gigi. – Ezt nem teheted! Tegyük föl, hogy elinduln ak, és valóban megtalálják a mi kis Momón kat. Tudod, mit csinálnak akko r vele? Tudod te azt, Beppo? Tudod, a csavargó gyerekeket hov a dugják? In tézetbe dugják
ket, mert nincsenek szü leik, ott meg rács van az ablakokon! Ezt
kívánnád szegény Momónknak? – Nem – mormogta Be ppo, s maga elé bámult –, dehogy. De ha mégiscsak veszélyben van? – De gondo ld meg, ha nincsen – folytatta Gigi –, ha épp csak csavarog egy kicsit, te meg ráuszítod a rend rséget. Nem szeretnék a b rödben lenn i, ha aztán majd utoljára a szemedbe néz. Beppo az asztal mellett lev székre ro skadt, s karjába temette arcát. – Egyszer en nem tud om, mitév legyek – nyöszörgött –, egyszer en nem tudom. – Úgy gondolom – mondta Gigi –, mindenképp mindenképp várnunk kellene holnapig vagy holnaput ánig, miel tt bármibe fogunk. Ha addigra nem jön vissza, mehetünk a rend rségre. De alighanem alighanem rendbejö n minden, mi hárman meg jót nevetünk az egészen . – Gondolod? – dün nyögte Beppo . Egyszeriben nagy fáradtság lepte meg. Kicsit sok vo lt ez a mai nap ilyen öreg emberne k. – P ersze – felelte Gigi, s lehúzta a cip t Beppo megrándult lábáról. Odatámogatta a fekhelyre, s vizes borog atást tett a lábára. – Majd rendbe jön – mondta gyöngéden –, majd minden rendbe jön. Látta, hogy Beppo már félig alszik, sóhajtott, s maga a padlóra feküdt, kabátját feje alá téve párnának. De De nem jött szemére álo m. Egész éjszaka a szürke urako n töprengett. S eddig gondtalan életében el ször kezdett el félni. Az Id takarék közpon tja parancsot adott a teljes bevetésre. Valamennyi ügynök sz anaszét a nagy városban megkap ta az utasítást, minden más tevéken ységet szakítso n félbe, s csakis Momo, a kislány keresésére induljon. Minden u tca nyüzsgött a szü rke alakoktól; ültek a házak tetején, a csatornák vágataiban kupo rogtak, fölt nés nélkül vizs latták a pályaudvarokat meg a röpteret, a buszokat meg a villamoso kat – egyszóval, mindenütt jelen voltak. De Momó t, a kislányt seho l se találták.
– Te, tekn sbéka – szólalt meg M omo –, hova vezetsz te valójában valójában engem? Épp egy hátsó udvaron h aladtak át. NE FÉLJ ! – állt a tekn sbéka hátán. – Nem is félek – mondta Momo , amikor kibet zte a föliratot. De inkább magának m ondta, a bátorság bátorság kedvéért, hiszen félt azért kicsikét. Az út, amin a tekn sbéka vezette, egyre különös ebb lett, egyre áttekinthetetlenebb. Már vonultak kerteken , hidakon, aluljárókon, kapuko n, udvarokon, s t pincéken is át. Ha Momo tu dta volna, hogy a szürke u rak egész hada keresi, alighanem még n agyobb lett volna a félelme. De mit se sejtett minderr l, s lépésr l lépésre türelmesen követte a tekn sbékát a látszatra oly bonyolu lt úton. S így is volt jól. A tekn sbéka imént mindig eligazodo tt az utcai forgatagon, most úgy tetszett, pontosan tud ja, az üldöz k hol és mikor t nhetnek föl. El El fordult, hogy a szürke u rak egy pillanattal kés bb haladtak el azon a helyen, ahol k egy pillanattal korábban jártak. De soha nem találkoztak össze. – Milyen szerencs e, hogy már jól tudok olvasni – mondta Momo gyanútlanul – , te nem úgy t alálod? A tekn sbéka páncélja, akár a vészjel villant föl: CSÖND! Momo nem értette, miért, de követte az utasítást. Közvetlen közelben három s ötét alak sietett. A városrész házai, ahol épp jártak, egyre szürkébbek és kopottabbak voltak . Magas bérk aszárnyák, mállott róluk a vakolat, szegélyezték a mer sártócsa utcákat. Itt minden sötét volt, él ember sehol. Az Id takarék közpo ntjába befutott a hír, hogy valahol látták Momót , a kislányt. – Rendbe n – volt a válasz –, elfogtátok?
– Nem, hirtelen minth a a föld nyelte volna el. Megint elveszítettük a nyomát. – Hogyhogy? – Ezt kérdezzük mi is. Itt valami nem stimmel. – Hol volt, amikor megláttátok? – Hiszen ép p ez az. A városnak olyan részén, amit magunk sem ismerünk. – Olyan városrész nincs – állapította meg a központ. – Úgy láts zik, mégis. Úgy t nik, hogy is mondjuk , mintha ez a rész egészen az id peremén volna. A gyermek meg e felé a perem felé igyekezett. – Micsoda?! – üvöltött valaki a központban. – Üldözést folytatni! Elfogni, bármi áron ! Értve? – Igeni s! – hangzott a hamuszür ke válasz. Momo el bb azt hitte, dereng a reggel; ez a külön ös fény azo nban olyan hirtelen jött, pontosan abban a pillanatban, amikor ebbe az utcába bekanyarodott. Itt m ár nem éjszak a volt, de nappal se. Ez a derengés se az alkonyi, se a hajnali szürkületre nem hason lított. Olyan fény volt, hogy mind en tárgy körvonalait szinte valótlanul élesen és világosan emelte ki, s mégis mintha seho nnan se jött volna – vagyis sokkal inkább mindenfel l. A ho sszú, fekete árnyak, amilyeneket még a legkisebb ut cai kövecs is vet, keresztül-kasu l nyúltak, mintha azt a fát balról, ezt a házat jobbról, az emlékm vet odaát pedig elölr l világították volna meg. Az emlékm különb en elég furán nézett ki. Nagy, fekete kockak talapzaton hatalmas, fehér tojás. Ennyi volt. A házak is mások voltak, mint amilyenek et Momo eddig látott. Szinte vakítóan fehérek voltak. Az ablakok on túl fekete árnyak, úgyhogy nem lehetett látni, van-e van-e valaki az ablakok mögött. Valamiképp az volt Momo érzés e, mintha ezeket a házakat nem is azért építették volna, hogy lakjanak bennü k, hanem hog y egyéb, titokzatos célt szolgáljanak. Az utcák itt teljesen ürese k voltak, nemcsak emb ert, kutyát, madarat, autót se lehetett látni. Minden moccanatlan volt, akár ha üveg alatt. Parány i fuvalom se rezzent.
Momo azon ámult, milyen gyorsan haladnak, pedig a tekn sbéka még lassúbb volt, mint eddigi útjuko n. Túl a különös városrészen, ott, ahol éjszaka volt, három elegáns, élesen reflektoroz ó autó haladt az utca kátyúin. Mindegyik ben néhány szürke ú r. A legels kocsiban ül k kö zül egyik észrevette Momó t, amint az a fehér házakkal szegélyezett utcába kanyarodott, oda, ahol a külön ös fény kezd dött. Mire azonban a kocsik odaértek az utca sarkához, érthetetlen dolog történt. Az autók egysze rre csak nem tudtak elmozduln i a helyükr l. A vezet k ráléptek a gázra, a kerekek s ikongtak, a kocsik azon ban helyben jártak, valahogy úgy, mintha futószalagon állnának, amely azonos gyorsas ággal ellenkez irányba fut. S minél inkább gyo rsítottak, annál kevésbé juto ttak el rébb. A szürke urak ész revették, káromk odva ugrottak ki a kocsijukból , s megpróbálták a távolban még épp fölismerhet Momót gyalog utolérni. Arcuk eltorzult a futásban, végtére kimerültén megálltak, hisz nem jutottak néh ány méternél tovább. Momo , a kislány közben elt nt valahol a fehér házak közt. – Vége! – mondta egyik a szü rke urak k özül. – Állj, vége! Már nem kapjuk el. – Nem értem – vélte a másik –, hogyhogy nem jutottu nk el rébb. – Én sem – mondta az el bbi –, csak az a kérdés, enyhít körülménynek számít-e számít-e a megítélésünkben? megítélésünkben? – Úgy gondo lja, bíróság elé állítanak bennünk et? – Hát biztosan nem dicsérnek meg érte. Valamennyi úr a fejét lógatta, s kocsija h jére, lökhárítójára ült. Már nem volt siet s egyiknek sem. Momo már mess ze, messze, valahol a hófehér házak, utcák, terek jében ballagott a tek n sbéka nyo mában. S épp mivel olyan lassan h aladtak, úgy tetsz ett, az az utca tovasik lik alattuk, a házak pedig röpülnek . A tekn sbéka újból bekanyarodott egy sarkon, Momo követte – aztán meglepetten m egállt. Ez az utca egészen más volt, mint az eddigiek. Inkább sz k kis k öz volt. A házak, amelyek jobbról-balról szinte összeh ajoltak, úgy festettek, mintha csupa kecses üvegpalota állna, tele tornyo cskával, erkélyecskével, pici terasszal, mintha i d tlen ideig a tenger mélyében állva most hirtelenében
fölbukk antak volna, algával, hínárral födve, kagylóval s ko rallal telen ve. Az egész mintha enyhe gyön gyház színében játszanék. Ez az utcácska egyetlen h ázba torkollt, amely a végében keresztben állott. A ház közepén nagy zöld, díszes alakokkal borított kapu. Momo föltekintett az utcatáblára, ott volt mindjárt a feje fölött. Fehér már ványból, rajta rajta aranybet vel:
SOHA UTCA
Momo cs ak pillanatokat töltött a tábla olvasás ával, a tekn sbéka mégis mess ze haladt közben, szinte elérte az utca végében a házat. – Várj meg, tekn sbéka! – kiáltott Mom o, csak furcsa volt, hogy nem hallotta a saját han gját. A tekn sbéka azonban meghallhatta t, hiszen megállt s visszanéze tt. Momo utol akarta érni, ám ám amint hirtelen a Soha utcába belépett, mintha egyszeriben v íz alatt, áramlás ellen voln a muszáj haladnia, vagy hatalmas s mégis érezhetetlen sz él ellenében, amely egyszer en visszfújja t. Nekifesz ült a rejtélyes nyomásn ak, kiugró falak mentén kapaszk odott tovább, olykor négykézláb járt. – Nem bírok el bbre jutni! – kiabált végül a tekn sbékának, akinek kicsi alakja ott látszo tt az utca végében. – Segíts már! – A tekn sbéka lassan visszajött. Amik or aztán odaért Momóho z, páncélján a következ állt: – HÁTRÁLVA MENJ! Momo m egpróbálko zott. Megfordu lt, s hátrálva ment. S egyszeriben sikerü lt minden nehézség nélkü l haladnia. Nagyon is különö s volt azonban, ami ami közben vele történt . Amíg hátrálva haladt, hátrálva gondolkodo tt, hátrálva lélegzett, hátrálva hátrálva érzett – egyszóval hátrálva élt! Minden t visszafelé!
Végül szilárd dologn ak ütközött. Megfordult, s az utolsó, keresztben álló ház el tt volt. Kicsit megijedt, mivel a figurás zöld fémkapu hirtelen igen hatalmasnak tetszett neki. – Ki tudom én ezt egyáltalán nyitni? – töprengett Mo mo kétkedve. De abban a pillanatban megnyílt a kapu két hatalmas szárnya. Momo egy pillanatig állt, újabb táblát vett észre a kapu fö lött. Fehér mó kus tartotta a táblát, a következ állt rajta:
A SEHOLSINCS-HÁ SEHOLSINCS-HÁ Z
Momo nem tud ott nagyon gyorsan olvasni, a két kapuszárny már lassan csu kódni ak art, mire végzett. Hamar behus sant, a kapu halk dübörgéssel becsukódott mögötte. Nagyon h osszú, magas folyosón t alálta magát. Job bra-balra a fal fal mentén csupasz férfi és n i k szobro k sorakoztak, úgy tetszett, k tartják a folyosó mennyezetét. A titokzatos ellenáramból itt semmit se lehetett érezni. Momo követte a tekn sbékát, az el tte mászott végig a hoss zú folyosón. A folyos ó végén parányi ajtó volt, ott az állat megállt, az ajtó épp akkora volt, hogy Mo mo meggörnyed ve beférjen rajta. – MEGÉRKEZTÜNK MEGÉRKEZTÜNK – fénylett a tekn sbéka páncélján. Momo leült, közvetlenül az orra el tt apró táblát látott az ajtón: SECUNDUS SECUNDUS MINUTI US HORA MESTER MESTER Momo mély lélegzetet vett, aztán eltökélten lenyom ta a parányi kilincset. A parányi ajtó megnyílt, abban a pillanatban mindenféle hangú tiktako lás, surrogás, bongás, csilingelés hangz ott zeneként odabentr l. A gyerm ek haladt a tekn sbéka nyomáb an, hátuk mögött becsuk ódott a parányi ajtó.
A go noszak jóra váltják a rosszat
Az Id takarék ügynökei ide-oda hussantak a végtelen folyosók és mellékfolyos ók hamusz ürke fényében, izgatottan suttogták egymásnak a legfriss ebb újságot: az elnökség valamenn yi tagja rendkívüli ülésre gy lt össze. Ez csakis azt jelenti, hogy a veszély tet fokára hágo tt, vélték vélték egyesek. Ez csakis azt jelenti, hogy egészen új lehet ségei bukkantak föl az i d nyerésnek , következtettek bel le mások. A nagy ülésteremben tárgyaltak az elnökség ur ai. Ott ültek sorban a végtelen tárgyalóasztalnál. Mindegyik k eze ügyében ott volt az ólomsz ürke aktatáska, s mindegyik apró , szürke szivart rágott. Csak kerek keménykalapju kat tették le, s így látható látható volt valamennyin ek tükörfé nyes, tar tar a koponyája. A hangulat – amennyire ezeknél az uraknál egyáltalán meg lehetett ítélni – eléggé nyomott volt. Az asztalf nél ül elnök s zólásra emelkedett. Elhalt a moraj, a szürke arcok két végtelen sora fordu lt felé. – Uraim – kezdte –, helyzetünk igen ko moly. Kénytelen vagyok önöket tájékoztatni a keser , ám elháríthatatlan tények fel l . A Momo nev kislány üldözésére szinte valamennyi ügynökünket bevetettük. Ez az üldözés egészében hat ó rát, tizenhárom p ercet és nyolc másodpercet vett igénybe. Minden ü gynökünknek ez alatt alatt az id alatt eredeti ténykedését – az id szerzését – ugyanis kényszer en be kellett szüntetnie. Ehhez hozzá kell vennün k azt az id t is, amit maguk az ügynö kök haszn áltak föl az üldözésre. Ebb Eb b l a két mínuszt ételb l olyan id veszteség szárm azik, amely pontos számítás szerint hárommilliárdhétszázharmincnyolcmilliókétszázötvenkilencezer és száztizennégy másod percet tesz ki. Uraim, ez több, mint egy egész em berélet! Bizonyára nem kell magyaráznom, mit jelent ez nekünk. Szünetet tartott, s széles taglejtéss el a terem másik oldalán lev , sok-sok titk os számmal, biztonsági zárral ellátott ajtóra ajtóra mutatott. – Ím e, az id tárolónk, uraim – mondta emelkedett hangon –, sajnos, nem kimeríthetetlen! Ha legalább megérte volna ez az üldözés. Csakhogy Csakhogy has zontalanul eltékozolt id volt. Momo , a kislány kicsúszott a kezünkb l .
Uraim, ilyesmi még egysz er nem fordulh at el . Minden e fféle kockázatos vállalkozást határozottan ellenzék. ellenzék. Takarékosk odnun k kell, uraim, s nem pazarolnunk ! Kérem tehát ön öket, minden további tervüket e szerint alakítsák. Több mondanivalóm nin cs. Köszönöm. Leült, s kövér füstfelh t eregetett. Izgato tt suttogás futott végig a sorokon. Újabb szónok emelk edett föl a hossz ú asztal túlsó végén, valamennyi arc feléje fordult. – Uraim – mondta –, valamennyien egyformán szívü nkön viseljü k I d takarékunk javát, javadalmát. Úgy találom azonban, fölösleges, hogy ez az ügy ennyire nyugtalanítson bennü nket, s katasztrófát csináljunk csináljunk bel le. Korántsem olyan a helyzet. Mindnyájan tudjuk, hogy id tárolóink olyan hatalmas mennyiségeket foglalnak magukba, hogy még egy soks zoros veszteség se volna ránk nézve veszélyes. Ugyan mi nekünk egy emberélet? Igazán csekély ség! Mégis egyetértek a tisztelt elnök úrral abban, hogy ilyesminek többé nem szabadna el fordulnia. Csakhogy Csakhogy esetün k ezzel a Momo n e v kislánnyal teljesen rendh agyó. Hozzá hasonló eddig n em fordult el , s nagyon valós zín tlen, hogy még egyszer bekövetkeznék. Végül joggal hányta szemünkre az elnök úr, hogy hagytuk kicsúszni kezünkb l a Momo nev lányt. De mi mást kívántu nk elérni, mint hogy ártalmatlanná tegyük a gyermek et? Nos , ez tökéletesen sik erült! A lány elt nt, elmenekült az id térb l . Megszabadultunk Megszabadultunk t le. Gondolom, ezzel az eredménny el elégedettek lehetünk. A szónok ö ntetszelg mosollyal leült. In nen-onnan gyér taps volt hallható. Most egy harmadik em elkedett szólásra az asztal közepe tájáról. – Csak néhány szót – mondta fintorral az arcán. – Én a megnyugtató s zavakat, amelyeket az imént hallo ttunk, felel tlen kijelentésnek tartom. Ez a gyermek nem közöns éges gyermek. Mindann yian tudjuk, olyan képességei vannak, amik nagyon is veszélyeztethetik a mi ügyün ket. Hogy ez az egész eset rendhagyó, még nem bizon yítja, hogy nem ismétl dhetik meg. Ajánlatos Ajánlatos ébernek lennünk! Nem nyugodhatunk, amíg amíg a gyermek nincsen h atalmunkban. Csak Csak úgy lehetünk b izonyosak, hogy többé nem árt nekün k. Hiszen ahogyan el tudta hagyni az id teret,
ugyanúgy bármelyik p illanatban vissza is térhet. És És vissza fog térni! Leült. Az elnökség többi tagja fejét lesunyva gubbaszto tt. – Uraim – ragadta magához egy negyedik a szót, épp szemben ült a harmadikkal –, bocsássanak m eg, de nyíltan s határozo ttan meg kell mondano m: egyre csak kerülgetjük a forró kását. Nézzün k szembe a ténnyel, hogy egy idegen hatalom ártotta bele magát ebbe az ügyb e. Én valamennyi lehet séget számba vettem. Annak valószín sége, hogy egy emberi g yermek élve, saját er l elhagyja az id teret, 1 a 42 millió hoz. Más szóval gyakorlatilag lehetetlen. Izg atott mormo gás az elnöksé gi tagok sorában. – Minden arra vall – mondta a szóviv , miután a moraj elhallgatott –, hogy a Mom o nev lánynak segítettek, hogy elmeneküljön e l lünk. Mindannyian tudjuk , mir l beszélek. Arról a bizonyos Hora mesterr l van szó. E név hallatán hallatán valamennyi szür ke úr öss zerezzent, mintha ütés érte volna, többen többen fölu gráltak, s heves taglejtéss el kísérve összevissza kiabáltak. kiabáltak. – Kérem, uraim! – szólt az imént beszél , s széj jeltárta ka rját. – Nagyon kérem önök et, uralkodjanak maguk on! Ugyanúgy tudom , mint önök, hogy ennek a névnek az említés e, hogy úgy mo ndjam, illetlen. Nek em is er t kell vennem magamon , de most tisztán akarunk látni, muszáj is tisztán látn unk. Ha ez az Úgynevezett segített a Momo nev lánynak, akkor megvan rá az o ka. Ez Ez az ok pedig, annyi nyilvánvaló, ellenünk ir ányul. Egyszóval, uraim, számítanun k kell rá, hogy ez az Úgynevezett nemhogy viss zaküldi a lányt, hanem ki is képezi ellenün k. Ez pedig halálos veszély lesz ránk nézve. Vagyis nem csupán készen kell lennün k arra, hogy másodszo r is föláldozzunk egy emberéletnyi id t vagy annak soksz orosát, bizony, uraim, ha kell, m i n d e n t , ismétlem, m i n d e n t kockáztatnunk k ell! Mert ebben az esetben minden takarékosság átkozottul sok ba kerülhet nek ünk. Gondolom, értik, értik, mire célzok! A szürke urak izgalma n tt, összeviss za hangosko dtak. Egy Egy ötödik szónok pattant föl székér l, kezével vadul hado nászott. – Nyugalom , nyugalom! – kiabált. – A tisztelt el ttem szóló véleményét sajnos arra ko rlátozza, hogy minden féle katasztrófát jósoljon. De nekem ú gy tetszik, azt nem tudja, mit tegyünk ellene! Azt mo ndja, legyünk kész m inden áldozatra, nos, jó! Szánjuk el magunk at a végs kre, nos, jó! Ne takarékoskodju nk a
tartalékainkkal, nos, jó! De ezek csak ür es szavak. Azt mon dja meg nekünk , mitév k legyünk! Senki közü lünk n em tudja, az az az Úgynevezett mivel és mire fogja a Momo n ev lányt ellenünk kiképezn i. Egy számunkra teljesen ismeretlen veszélly el fogunk egyszer csak szem bekerülni . Ez a probléma, ezt kell megoldanun k! A teremben a zaj hangzavarrá er södött. Mindenki összevissza kiabált, némelyik ököllel verte az asztalt, volt, aki kezébe temette az arcát, pánikhangu lat uralkodott. Nagy nehezen szóho z jutott egy hatodik. – De uraim – m ondogatta nyug tatóan, míg végre csön d lett –, de uraim, hadd kérjem meg ön öket, rizzék meg józan eszüket. Ez most a legfontosabb . Tegyük föl higgadtan, hogy a Momo nev lány visszajön, bárhogyan kiképezv e, ideküldi ez az Ú gynevezett, de nekünk s zemély szerint korántsem korántsem kell fölvennünk a harcot vele. Mi magunk e gy ilyen szembenézésre nem is igen volnánk alkalmasak, alkalmasak, ezt a közben semmivé foszlott BLV/ 553/ c. számú ügynök társunk sors a sajnos fényesen bizonyítja. De hát erre nincsen is szü kség. Van elegend cinkosunk az emberek kö zt. Ha ket észrevétlenül és ok osan bevetjük, uraim, a Momo nev lányt is, az általa fölidézett veszélyt is kön nyen elháríthatjuk , anélkül hogy mi magunk egyáltalán a színre lépnénk. Az ilyen eljárás takarékos volna, ránk ránk nézve pedig veszélytelen és kétségtelenü l hatásos. Az elnök ség tagjai föllélegeztek. A javaslat megtetszett mindannyiu knak. Alighanem tüstén t el is fogadják, ha az asztal végén nem jelentkezik szólásra egy hetedik. – Uraim – szólalt meg –, mindig csak azon gondo lkodun k, hogyan szabadulhatnánk szabadulhatnánk meg a Momo nev lánytól. Valljuk be, a félelem késztet erre min ket. Csakhog Csakhog y a félelem rossz tanácsadó , uraim. Nekem úgy tetszik, tetszik, közben nagy és soha vissza nem tér lehet séget szalasztunk el. A közm ondás azt mond ja: Akit nem g y zhetsz le, tedd barátoddá! Nos, miért nem prób áljuk mellénk állítani a Momo nev lányt? – Halljuk, halljuk – kiáltottak néh ányan –, magyarázza kicsit részletesebben! – Hiszen kézenfekv – folytatta a fölszólaló –, hogy ez a gyermek valóban megtalálta az utat az Úgyn evezetthez, azt az utat, amit kezdett l hiába kerestünk. A gyermek tehát valószín leg bármikor újra rátalálna erre az útra, s odavezethetne b ennün ket! Mi pedig a magunk módján kezelésb e vehetnénk az Úgynevezettet. Bizonyos vagyok, hogy hamar végeznénk vele. Ha pedig egyszer már
beülünk a helyére, nem kell többé fáradságosan gy jtenünk az órákat, perceket, másodperceket, egy csapásra a mienk az emberek min den ideje! Akié pedig az emberek minden ideje, azé a korlátlan h atalom. Fontolják meg, uraim, célba érnénk! S ebben segíthetne az a Momo nev kislány, akit önök el akarnak tenni láb alól. Halálos csönd volt a teremben. – De hát tudja ön is – vetette közbe valaki –, hogy ennek a M omo n e v lánynak lánynak nem lehet hazudni. Gondoljon Gondoljon a BLV/ 553/ c. számú ügynök re! Valamennyien erre a sorsra jutnánk. – Ki beszél itt hazugs ágról? – válaszolt a fölszólaló. – Természetese n nyíltan közöljük vele a tervünket. – De akkor s ohase egyezik b ele! – kiabált valaki gesztiku lálva. – Ez elképzelhetetlen. – Ebben én nem volnék o lyan bizonyos, barátom – avatkozott egy kilencedik a vitába –, csak adnunk k ellene neki valamit, ami hozzánk csábítja. Arra gond olok, adnánk neki, mondjuk, annyi i d t, amenn yit csak akar... akar... – Olyan ígéret volna – k iabált közbe valaki –, amit úgysem tartanánk meg! – De megtartanánk – felelt a kilencedik föls zólaló, s fagyosan mosolygo tt. – Mert ha nem tisztességes m ódon bánunk vele, tüstént kihallja a szavunkból. – Ugyan, ugyan – kiabált az elnök, s öklével az asztalra csapott –, ebbe én nem eg yezhetem bele! Ha valóban annyi id t adunk neki, amennyit szeretne, az nekün k egy vagyonba kerül. – Aligha – vitatkozott a fölszó laló. – Mennyi kellh et egy gyereknek ? Pers ze állandó apró veszteség volna, de fontolja meg, mit kapnánk érte! Minden ember idejét! Azt a keveset, amit ez a Momo elhas ználna, a költségszámlára írnó k! Gondolják meg a hallatlan el nyt, uraim. A fölszólaló leült, mindenki az el nyt fontolgatta. – Mégis – szó lalt meg végül a hatodik –, így nem lehet. – Hogyhogy?
– Abból az egyszer okból, hogy ennek a lánynak már úgyis annyi van, amennyit amennyit cs ak kíván. Hiábavaló, hogy o lyasmivel vesztegessü k meg, amib l fölöslege van. – Akkor el bb el kell vennü nk azt, amije van – felelte a kilencedik. – Ugyan, barátom – szólt az elnök fáradtan –, mi itt csak körbejárunk . Nem tudun k közel férk zni ehhez a gyermek hez. Ez Ez a legnagyobb baj. Csalódott sóhaj szállt végig az elnökségi tagok során. – Volna egy javaslatom – jelentkezett egy tizedik fölszó laló. – Ha megengedi. – Öné a szó – mondta az elnök. Az úr k icsit meghajolt az elnö k felé, aztán aztán folytatta: – A lány a barátaira van utalva. Szereti az idejét mások nak odaajándékozni. Gondolkodjunk cs ak azon, mi lenne bel le, ha többé senki s incs, akivel megoszth atná az idejét? Ha a lány önkén t nem akarja támogatni a tervünk et, egyszer en igénybe kellene vennünk a barátait. barátait. Iratrendez t húzott el aktatáskájából, s lapozott ben ne. – Mindenekel tt bizonyos Utcasepr Beppóról van szó meg bizonyos I degenvezet degenvezet Gigir l. Aztán van itt még egy hoss zú lista azokról a gyerekekr l, akik rends zeresen k ijárnak hozzá. Látják, uraim, nem nagy ügy! Egyszer en elvonjuk t le mindezeket a s zemélyeket, úgy, hogy többé ne érhesse el ket. Akkor s zegény kis Momo teljesen teljesen magára marad. Mit jelenthet akkor még szám ára az id ? Teher lesz neki, s t átok ! E Ell bb-utóbb majd elviseln i sem tud ja. S aztán, uraim, következünk mi, s diktáljuk a föltételeink et. Ezer év egy tizedmásodperc ellenében , hogy elvezet bennünk et azon a bizonyos ú ton, csak hogy viss zakapja a barátait. barátait. A szürk e urak, akik imént még olyan csüggedten ültek , fölvetették a fejüket. P engevékon y, diadalmas mosoly jelent meg ajkuk on. Megtapsolták a szón okot, a zaj úgy visszhangzo tt a végtelen folyosók on, mellékfolyo sókon , mintha k lavina gördülne alá.
Momo eljut oda, ahonnan az id j ö n Momo akk ora teremben állt, amilyet még soha nem látott. Nagyobb volt a legnagyobb templom nál és tágasabb a legtágasabb pályaudvarnál. Hatalmas oszlopok tartották a menn yezetet, amit amit odafönt a félhomályban inkább csak sejteni, mint látni lehetett. Ablaka nem volt. Az arany világosság , ami a mérhetetlen termet be járta, számlálatlan gyertyából eredt, mindenütt volt bel lük, s lángjuk moccanatlanul égett, mintha világító festék kel festették volna ket, s nem kellett volna emészten iük a viaszt, hogy ragyogjanak. Az ezerszeres surrogás, tiktakolás, csengés-bong ás, amit Momo a belépéseko r hallott, a rengeteg kicsi és nagy órából jött. Ott álltak s hevertek hossz ú asztalokon, arany falipolcokon s végtelen sor állványon. Volt ott pirinyó , gyémánttal díszített zsebó rácska, köznapi bádogébreszt, homokó ra, táncoló figurákkal ellátott zenél óra, napór a, fából, k l szerk esztett óra, üvegóra, olyan óra, amit csobogó vízsug ár hajtott körbe. A falakon mindenféle kaku kkos és egyéb óra, ellátva súllyal és ingával, egyik lassabban, ünnepélyes ebben járt, a másik parányi ingája szaporán lengett ide-oda. Az els emelet magasában körfolyo só függött, csigalépcs vezetett föl hozzá. Fölötte újabb körfolyo só, a fölött újabb meg újabb. S mindenütt ó rák a falon, a polcon, a padlón. Gömb alakú világóra is volt, mutatta a Föld minden pont ján épp múló id t, kisebb-nagyobb planetárium ok nappal, holddal, csillagokkal. A terem köze pén az állóórák egész erde je állt, óraserd úgyszólván, a közön séges szobai állóóráktól egészen az igazi toronyórákig. Megállás nélkül ütött, csengett-bongott valamelyik szerkezet, hiszen valamennyi óra más-más id t mutatott. De ez a zaj nem volt kellemetlen, inkább egyenletes , suhogó , akár a nyári erd . Momo ide-oda járkált, tágra tágra nyílt szemm el nézte a sok különleges séget. Épp Épp egy gazdag díszítés zenél óra el tt állt, amelyen két apró figur a, egy csöpp férfi s eg y csöpp n , táncho z nyújtotta egymásnak a kezét. Épp meg akarta ket kicsit bökni apró ujjával, hogy lássa, megmozdu lnak-e, amikor h irtelen barátságos hangot hallott:
– Nos , itt vagy újra, Kassiopeia? H át a kis Momó t nem hoz tad el nekem? A kislány megfo rdult, s az állóórák állóórák egyik utcájában finom, ezüsthajú id s urat pillantott meg, épp lehajolt a tekn sbékáho z, s nézett rá, a tekn s ott ült el tte a padlaton. Az id s embernek aranyszövés kabátja, kék s elyem térdnadrágja, fehér harisnyája, nagy aranycsatos cip je volt. Csukló Csukló ján s a nyakán csipke buggyant el a kabát alól, ezüsthaja a tarkóján parányi fonatban végz dött. Momo ilyen viseletet még s ose látott, a nála kevésbé tudatlan azonban tüstén t fölismerte volna, hogy kétszáz évvel azel tti divatról van szó. – Mit mondasz? – kérdezte az id s úr, még egyre a tekn sbéka fölé hajolva. – It t van? Hát hol van? Picik e pápaszemet vett el , hasonlított ahho z, amit amit Beppo ho rdott, csak hát ez aranyból volt, s vizsgálódva körüln ézett. – Itt vagyok! – szólalt meg Momo . Az id s úr boldo g mosollyal és ki nyújtott karral jött felé. S amint jött, Momónak ú gy tetszett, lépésr l lépésre fiatalabb lesz. Amikor végül megállt el tte, kezét megragadta, s barátságosan megrázogatta, alig volt id sebb Momónál. – Üdvözöllek ! – mondta vidáman. – Üdvözöllek a Seholsincsházban. Engedd Engedd meg , kicsi Momo, hogy bemu tatkozzam. Én vagyok Hora mes ter, Secundus Secundus Minutius Hora. – Igazán vártál engem? – kérdezte ámulva Momo. – Pe rsze hogy vártalak. Külön elkü ldtem Kassiopeia nev tekn sbékámat, hogy vezessen ide. Mellényzsebébl e l vette lapos, gyémántdíszítés zsebóráját, s fölpattintotta a födelét. – Rendkívüli pontos sággal érkeztél – állapította állapította meg mosolyogva, s odatartotta az órát Momo elé. Momo látta, hogy a számlapo n se mutató, se szám, csupán két nagyon-nagyon finom sp irál, amely ellentétes irányban forgott lassan egymás fö lött. A helyek en, ahol a vonalak metszették egymást, olykor parányi ponto k villantak föl. – Ez a csillagórák mér je – mondta Ho ra mester. – Megbízhatóan mutatja a ritka csillagórákat, most épp egy o lyan kezd dik.
– Mi az, hogy csillagóra? – kérdezt e Momo. – Nos, vannak a Föld forgásában ritka pillanatok – magyarázta Hora mester –, amikor megesik, hogy valamennyi dolog és lény, még a legtávolabbi csillagok is soha nem ism étl módon együttm ködnek, úgyhogy olyasmi tö rténhetik, ami se el tte, se utána soha nem. Sajnos az emberek általában nem értik, hogyan éljenek vele, így aztán a csillagórák észrevétlenül mú lnak el. De ha akad valaki, aki érti, fölismeri ket, nagy dolgok esn ek a világon. – Talán azért – kérdezte Momo –, mert kell hozzá egy ilyen óra? Hora mester mos olyogva a fejét rázta. – Maga az óra nem használna senk inek. Olvasni is kell tudni róla. Újra bekattintotta az órát, s a mellényzs ebébe dug ta. Észrevette Észrevette Momo ámuló tekin tetét, ahogy még mindig megjelenés ét vizsgálgatja, s elgondolk odva, homlokát ran colva végignézett magán, aztán aztán azt mon dta: – J aj, de é n , azt hiszem, kis k ésésben v agyok; ami a divatot illeti, úgy értem! Micsoda figyelmetlenség ! Mindjárt változtatok rajta. Csettintett az ujjával, s máris fe cskefarkú k abátban, magas gallérral állt Momo el tt . – Így jo bban festek? – kérde zte kétkedve. Látta, most ámul csak igazán a kislány, s mindjárt hozzátette: – P ersze hogy nem! Hova is tettem az eszem! Újból csettintett, s egyszeriben o lyan ruhát viselt, amilyet se Momo , se más emb erfia soha n em látott; hiszen m ajdani, száz év múlva divatos viselet volt. – Í gy se? – kérd ezte Momó t. – De hát, Orionra, csak sik erül kideríteni! Várj, újból meg próbálom. Harmadszor i s csettintett az ujjával, s végre olyan u tcai ruhában állt a gyermek el tt, amilyet manapság viselnek . – Most jó, ugye? – mon dta, s hun yorgatott a szemével. – Remélem, nem ijesztettelek meg min dezzel, Momo. Csak Csak kicsit tréfáltam. De ugye mos t már asztalhoz kérh etlek, kislányo m? A reggeli tálalva. Nagy utat m egjártál, remélem, jó étvágyad lesz. – Kézen fogta M omót, s az óra-serd közepébe vezette. A tekn sbéka követte ket, de valamelyest lemaradt. Az ös vény útveszt szer en kanyargott, végül egy kis helyiségbe értek,
aminek falait néhány h atalmas óra hátlapja alkotta. Az egyik sarokban kecses lábú asztalka állt díszes pamlaggal és hozzáill párnázott székekk el. I tt is mindent megvilágított a moccanatlan gyertyalángok aranyfénye. Az asztalk án nagy hasú k anna állt, két apró csésze, tányér, kiskanál, kés, s mindez színtiszta aranyból. Kis kosárk ában aranybarna, friss, ropogós zsömle, tálacskában aranysárga vaj, kevéske méz, olyan, akár a cseppfolyó s arany. Hora mester a n agy hasú kannából csoko ládét töltött a csészékbe mindkett jüknek , s kínáló mozdulattal azt mondta: – Kérlek, kedves kis vendégem, láss hozzá bátran! Momó nak nem kellett kétszer mondani. Eddig bizony azt se tudta, hogy van ilyen iható csok oládé. A vajjal, b mézzel kent friss, ropogós zs ömle ugyancsak ritk aság volt az életében. S efféle pompásat, jóíz t, mint ezt itt, még soha nem kó stolt. Úgyhogy egyel re teljességgel elfo glalta a reggeli, képe kikerek edett evés közben, egyébre közben nem is gon dolt. Evés közben érdekes m ódon a fáradtsága is elmúlt, frissnek, jókedv nek érezte magát, pedig egész éjszaka szem hunyásn yit sem aludt. Minél tovább evett, annál jobban ízlett n eki. Úgy érezte, napokig eleszegetne. Hora mester b arátságosan nézte, s nagy tapintattal egyel re nem szólt hozzá. Megértette, hogy sok es ztend éhét kell vendégének csitítania. S lehet, ez volt az oka, hogy Mom o reggelijének ide je alatt megint egyre öregebb lett, amíg fehér hajú, id s ember nem vált bel le. Észrevette, hogy Mom o nem tu d úgy igazából a késsel bánn i, megkente h át neki a zsömlék et, s letette elé a tányérkára. maga csak igen ke veset evett, inkább csak a társaság kedvéért. Momo végtére mégiscsak jóllak ott. Kiitta a csokoládét, s csészéje aranyszegélye fölött viz sgálódva a házigazdára nézett, azon dött, vajon ki lehet. Nem akárki, azt persze mind járt észrevette, de eddig a nevénél többet nemigen tu dott róla. – Miért hozattál ide a tekn sbékával? – kér dezte, s letette a csészét. – Meg akartalak védeni a szürke uraktól – felelte Hora mester komolyan. – Mindenütt kere snek, s csak nálam vagy t lü k biztonságban. – Miért keresnek? – kérdezte Momo ijedten.
– Félnek t led – magyarázta Hora mes ter –, a legrosszabbat tetted velük, amit csak lehetett. – Nem tettem velük semmit – mondta Momo. – De, de. Egyiket Egyiket kö zülük odáig juttattad, hogy elárulta magát. S elmesélted a barátaidnak. Még azt is e lhatároztátok, hogy megmon djátok az embereknek, kik azok a szürke urak. Azt hiszed , ennyi nem elég, hogy halálos ellenségük ké válj? – De hiszen az egész városon végigmentün k, ahogy jöttünk a tekn sbékával – ámult el Momo. – Ha mindenütt keresn ek, könn yen megtalálhattak volna. Egészen lassan jöttünk. A tekn sbéka újból odatelepült H ora mester lábához, a mester fölvette, s a nyakát vakargatta. – Te mit gondolsz, Kassiopeia? – kérdezte mo solyogva. – Elkaphattak volna benneteket? A tekn sbéka hátán egy szó jelent meg: "SOHA !" Bet i olyan d e r sen villództak, mintha Mom o kuncog ást hallott volna. – Kassiopeia ugyanis kics it a jöv jöv be is lát – magyarázta Hora mester. – Nem nagyon, de úgy félórával el re meglátja a jöv t. – PON TOSAN FÉL ÓRÁV AL! – jelent meg a válasz a páncélon. – Bocsánat – igazította ki magát Hora mester –, pontosan fél órával. Bizonyos an tudja, mi történik az elkövetkez fél órában. Íg y azt is tudja, találkozik-e a szürke urakkal vagy sem. – Jaj de jó! – szólt ámulva M omo. – S ha el re tudja, itt meg itt találkoznék a szürke urakk al, akkor egyszer en másfelé megy? – Nem – felelt Hora mes ter –, ennyire sajnos nem eg yszer dolog ez. Az on, amit el re meglát, változtatni nem tud, hiszen csak azt tudja, mi következik . Ha tehát tudná, itt meg itt a szürke urakk al találkozik, akkor találkoznék is velük. Nem tehetne ellene semmit. – Nem értem – mon dta csalódottan Momo – , akkor mit ér, hogy tudja el r e ? – Néha azért mégis ér valamit – válaszolta Hora mester – , a te esetedben például tudta, hogy ezen meg ezen az úton nem találkozik a szürk e urakkal. Ez Ez mégiscsak ér valamit, vagy nem?
Momo hallgatott. Gondolatai, akár a gombo lyagról letekered fonál, összegabalyodtak. A kicsi lány nem tudo tt eligazodni köztük. – De hogy megint viss zatérjek rád s a barátaidra barátaidra – folytatta Hora mester –, ki kell fejeznem elismerésemet nek ed. A plakátjaitok és fölirataitok rendkívüli hatással voltak rám. – Olvastad ket? – kérdezte boldogan Momo. – Mindet – felelte Ho ra mester –, az utolsó bet i g ! – Sajnos rajtad kívül aligha olvasta valaki ket – vélte Momo. Hora mester sajnálkozva bólintott. – Bizon y, sajnos. Err l gondoskodtak a szürke urak. – Te ismered ket? – érdekl dött Momo. Hora mester megint csak ból intott, és sóhajtott. – Nagyon is jól ismerem ket, s k is ismernek engem. Momo n emigen tudta, mire vélje a választ. – Gyakran voltál náluk? – Nem, soha. Én soha nem h agyom el a Seholsincs-házat. – De a szürk e urak, úgy értem, k eljönnek hozzád? Hora mester mosolygott. – Ne aggódj, kis Momo. Ide nem tudnak bejö nni. Még akkor se, ha megtudják, hogy a Soha utcáig hogyan jussanak el. De nem tudják meg. Momo elgon dolkodott. Hora mester magyarázata megnyugt atta ugyan, de azért szeretett volna többet megtudn i a mesterr l . – Te honnan tudsz mindent – kezdte elölr l – a plakátjainkról meg a szürke urakról? – Állandóan figyelem ket, s mindent, ami ami velük kapcs olatban van – mondta H ora mester. – Így aztán téged is figyeltelek, meg a barátaidat is.
– És soha nem lépsz ki a házadból? – Nem is kell – mondta Hora mester, s közben szemmel láthatóan visszafiatalodott megin t –, van nekem eg y mindenlátó ó kulám. – Levette arany szemüvegét, s Momón ak nyújtotta. – Nem akarsz átnézni rajta? Momo fö ltette a szemüveget, hunyorított, kacsintott, s azt mondta: – Én ezen nem ismerek föl semmit. – Csupán elmosódó szín eket látott örvényleni, fényeket, árnyékokat. Szinte Szinte megs zédült. – Bizony – h allotta a mester hangját –, eleinte így van. Nem o lyan egyszer dolog átnézni a mindenlátó ó kulán. De De mindjárt megszokja a szemed. Fölállt, odaállt Momo szék e mögé, kezét óvatosan a Momo o rrán ü l pápaszem két s zárára tette. A kép azo nnal tiszta lett. Momo legel bb azokat a szürk e urakat látta, akik a három autóv al ott ügyetlenkedtek a furcsa fény városszélen. Épp azon voltak, hogy visszataszigálják az autóikat. Momo továbbpil lantott, s más csoportok at is látott a város utcáin, izgatottan gesztikulálva beszéltek egy mással, vagy vagy kiáltoztak messzir l egymásnak. – Rólad beszélnek – magyarázta Hora mester –, nem értik, hogyan tudtál elmenekülni el lük. – Miért olyan szürke az arcuk? – kíváncsiskodott Momo, s tovább nézel dött. – Mert olyasmib l teng dnek, ami halott – felelte H ora mester. – Tudod, hogy az emberek életidejéb l tartják fönn magukat. De ez az id valójában meghal, mihelyt a tulajdonosától elragadják. Mert minden embernek megvan a m a g a ideje. S csakis addig m arad él , amíg az övé. – Akkor ezek a szürke urak nem is emberek? – Nem bizony, k csak emberalakot öltöttek. – De hát akkor micsodák? – A valóságban semmik.
– És honnan jönnek? – Keletkezn ek, mert az emberek lehet séget adnak nekik, hogy keletkezzen ek. Ennyi Ennyi m ár elég, hogy legyenek. S most az emberek még arra is lehet séget adnak, hogy uralko djanak rajtuk. S ez is elég, hogy megtörtén jék. – S ha nem tudnak több id t lopni? – A kkor visszakényszerülnek a semmibe, ahonnan jöttek. Hora mester levette Mo mo orráról a szemüvege t, s zsebre tette. – De sajnos már túlontúl sok a segít jük – fo lytatta egy id után. – Ez benne a rossz. – Én nem enged em, hogy az id met akárki elvegye – mondta Momo eltökélten. eltökélten. – Remélem – válaszolt Hora mes ter. – Gyere, Momo , megmutatom a g y jteményemet. Hirtelen öregnek tetszett megint. Kézen fog ta Momót, s kivezette a nagy terembe. Ott megmutatta neki az órákat, fölhúzta a zenél órákat, elmagyarázta neki a világórákat, a planetáriumokat, s mivel látta, apró apró ven dége mennyire örül a különö s dolgoknak , lassan újra megfiatalodott. – Mond d, szeretsz rejtvényt fejteni? – kér dezte úgy mellesleg, s közben továbbhaladtak. – Ó, igen, nagyon is ! – felelte Momo. – Tudsz egyet? – I gen – m ondta Hora mester, s mosolyogva nézett Momóra –, de nagyon nehéz. Nem sokan tudják megfejteni. – Akk or jó – mondta Momo – , akkor meg jegyzem, s aztán majd föladom a barátaimnak. – Kíváncs i vagyok, kitalálod-e. Jól fig yelj!
Él e g y h á z b a n h á r o m f i ú , m i n d e g y ik i k m á ss - m á s f o r m á za za t ú ,
d e h a m e g ak a k a r o d k ü l ö n b ö zt z t e t n i k e t , m i n d h á r o m e g y f o r m á n ak a k t e t s z ik i k e l t t e d . Az els nincs i t t , c sa sa k e z t á n j ö n h a z a . A m á so s o d i k nincs i t t , m á r el e l m e n t v a l ah ah o v a . Cs ak a k a h a r m a d i k , a le l e g k i s eb eb b k ö z t ü k , v a n i t t , h a n i n c s , a m á si s i k k e t t n e m l é t e z i k . S ú g y v a n m e g a h a r m a d i k , ak a k i r l s z ó v a n , h o g y a z el e l s a m á so s o d i k k á v á l t o z ik i k v a l ó b an an . H a m e g a k a r o d n é zn z n i , ú g y n é zh zh e t e d , m i n d i g c sa s a k e g y v a n , s l á t s zi zi k t e s t v é r e i n e k ! M o n d d m e g : v aj aj o n e g y e z a h á r o m ? V a g y cs c s a k k e t t ? V a g y eg e g y s e – v ál á l as a s zo zo d v ár ár o m ! Gy e r m e k e m , h o g y h a a n e v ü k e t t u d o d , i sm s m e r sz s z h á r o m h a t a lm l m a s u r a lk lk o d ó t . K öz ö z ös ö s en e n n a g y b i r o d al a l m a t u r a l l an an a k – k m a gu g u k i s az! B e n n e h a s o n l a t o s a k .
Hora mester M omóra nézett, s biztatóan biccentett. Momo figyelmesen hallgatta. Kit emlékezete segítségével szóról szóra megismé telte a rejtvényt. – Jaj! – sóhajtott aztán. – Ez csakugyan n ehéz. Fogalmam sincs, mi lehet. Azt se tudom, hogy kezdjem. – Pró báld csak meg! – mondta Hora mester. Momo még egyszer elmondta fejb fejb l az egész rejtvén yt. Majd a fejét rázta. – Nem megy – ismerte be.
Közben a tekn sbéka is o daért. Odatelepült Hora mes ter mellé, s figyelmesen Momó ra nézett. nézett. – Nos, Kassiopeia – mondta Ho ra mester –, te te mindent fél órával e l bb tudsz. Megfejti Momo a rejtvényt? – MEG! – t nt föl az írás a tekn s hátán. – Na, látod! látod! – mondta Momó hoz fordu lva Hora mester. – Meg fogod fejteni. Kassiopeia sose téved. Momo ránco lta homlokát, s nagy er vel gondolko dott. Miféle három fiútes tvér van egyáltalán, akik egy házban laknak? Nyilvánvaló, hogy nem ember ekr l van szó. A rejtvényekben testvérek min dig az almamagok, a fogak, egyebek, mindenképp egymáshoz hason ló dolgok. It t azonban három olyan testvérr l volt szó, akik valamiképp egymássá is átváltozn ak. Mi van olyan, ami egymássá átváltozhatik? Momo körü lnézett. It t voltak például a moccanatlan lángú gyertyák. A viasz a láng segítségé vel fénnyé változik. Bizony, ez három testvér. Mégse jó, hiszen mindháro m jelen van. A rejtvényben m eg kett nek a háromból n e m szabad jelen lennie. Talán valami olyasmi, mint a szirom, a gyümölcs és a magja. Igen, valóban egyezik ebben már sok min den. A mag a legkisebb a három közül. S ha jelen van, a másik kett n i n c s itt. S nélküle a másik kett nem volna. De mégse jó! A termés magvát egészen jól sze mügyre lehet ven ni. S a rejtvény úgy szól, hogy mindig a másik két testvér egyik ét látjuk, ha a három közül a legkisebbet akarjuk megnézni. Momo g ondolatai ide-oda csapongtak. Egyszer Egyszer en nem talált rá a tovább viv nyomra. De hát Kassiopeia megmon dta, hogy meg fogja fejteni. Még egys zer elölr l kezdte tehát, s maga elé mormog ta a rejtvény szavait. Amiko r ahhoz a rés zhez jutott, hogy: – Az els n i n c s itt, csak ezt án jön haza... haza... – látta, hogy a tekn sbéka ráhunyo rít. Hátán megjelent az írás: "A Z, AM IT TUD OK!" – s tüs tént ki is aludt. – Csönd legyen, Kassiop eia! – szólt Hora mest er somolyogva, anélkül hogy a tekn sre nézett voln a. – Ne sú gj! Momo ezt magától is tudja. Momo pers ze meglátta a tekn sbéka hátán az írás t, s azon töprengett, mit jelenthet. Mi az, amit Kassio peia tud? Tud ja, hogy Momo me g fogja fejteni a rejtvényt. De ennek valahogy nin cs értelme. Mit tud még? Min dig tudja, mi fog történni... történni...
– A jöv ! – kiáltott Momo . – Az els n i n c s itt, csak eztán jön haza; a jöv ! Hora mester bólintott. – A második meg már n i n c s itt, elment valahova, az akko r a m úl últ – magyarázta Momo . Hora mester újra biccentett, s örvendezve mos olygott. – De most – t dött Mom o –, most aztán neh éz lesz. Mi az a harmadik? Hármó juk közül a legkisebb, nélküle mégse létezik a másik kett , ugy e, úgy van ? S az egyetle n, aki jelen van . – Töprengett, s egyszerre c sak fölkiáltott: – Az m o s t van! Ez a pillanat! A m últ az elmúlt pi llanatok, a jöv a leend pillanatok. Vagyis egyik s e volna, ha nem volna a jelen. Így v an, ugye, így?! Momo arca izzott a bu zgalomtól. Folytatta: – De mit jelent a következ :
S ú g y v a n a h ar a r m a di d i k , a k i r l s z ó v a n , h o g y a z el e l s a m á s o d i k k á v ál á l t o z i k v a l ó b a n . .. ..
Hiszen ez azt jelen ti, hogy jelen cs ak úgy van, hogy a jöv múlttá változik! – Meglepetve Hora mesterre néz ett. – Hiszen így van! Erre Erre még sose gondoltam. De hát nincsen is pillanat, hanem mindig cs ak múlt és jöv ? Hiszen péld ául most, ez a pillanat, amíg beszélek róla, máris a múlt! Jaj, most m ár értem, mit jelent: "H a meg akarod nézn i, úgy nézh eted, mindig csak egy van, s látszik test véreinek!" S most már a többit is értem, hiszen úgy is lehet érten i, hogy egyáltalán csak egy van a három testvérb l: a jelen vagy csak a m últ meg a jö v . Vagy egy se, hiszen mind egyik csak úgy van, ha a másik kett is van. Forog ám minden a fejemben! – Csakhogy a rejtvénynek rejtvénynek még nin cs vége – mondta Hora mester. – Mi az a nagy birodalo m, amit hárman közö sen uralnak , s ami egyben önmaguk is? Momo tanácstalanul nézett rá. Vajon mi lehet? Mi együtt a múlt, a jelen s a jöv , mind a hár om?
Körüln ézett a hatalmas teremben. Tekintete a sok ezer órát pásztázta, s hirtelen meg villant a szeme. – Az id ! – kiáltott s tapsolt. – Bizony, az id ! Az id az! – Boldogan ugrándozo tt ide-oda. ide-oda. – Most m ég csak annyit mo ndj meg neke m, mi az a ház, amelyben a három testvér lakik – szó lította föl Hora mester. – A világ – válaszolt válaszolt Mom o. – Éljen! – kiáltott föl H ora mester, s szintén öss zecsattantotta tenyerét. – Gratulálok, Momo. Értesz a rejtvényfejtéshez. Ig azán örülök. – Én is – válaszolt Momo, s magában kicsit csodálkozott, miért örül Hora mester annyira, hogy neki sikerült m egfejtenie a rejtvényt. Továbbsétáltak az órateremben, és Hora m ester még más, ritka dolgokat mutatott nek i, de Momo go ndolata még egyre a rejtvényen járt. – Mon dd csak – kér dezte végül –, valójában mi az id ? – Hisz éppen m ost fejtetted meg magad – felelt rá Hora mester. – Nem úgy gon dolom – magyarázta Mom o –, hanem, hogy maga az i d mégiscsak v alami. Hiszen van . A valóságban m i? – Szép volna – mon dta Hora mester –, ha ezt is magad válaszolnád meg. Momo so ká töprengett. – I tt van – mormolta környezetér l megfeledkezve –, annyi bizonyos. De megfogni nem tudjuk . Megtartani se tudjuk . Lehet, hogy olyasmi, mint az illat? De olyasmi is, ami egyre csak elmúlik. Vagyis keletkez nie kell valahol. Talán olyasmi, mint a szél? N em, nem! Már tudom! Talán valamiféle zene, csak nem h alljuk, mivel mindig jelen van. Habár azt hiszem, hallottam olykor, egészen halkan. – Tudom – bó lintott Hora mester –, ezért hívhattalak ide magamhoz. – De kell valami másnak is lennie – vélte Mo mo, még egyre a gondolatán csüggve –, a zene ugyanis nagyon mes szir l jött, de egészen mélyen énb ennem hang zott. Talán az id vel is így van.
Zavartan elhallgatott, majd gyámoltalanul ho zzátette: – Úgy értem, ahogyan a szél támasztja a hullámokat a vízen. Jaj, biztosan bolond ság mindez, amit itt beszélek. – Úgy gondo lom, nagyon szépe n mondtad – vélte Hora mester . – Éppen ezért rád bízo k egy titko t: innen a Seho lsincs-házból, a Soha utcából árad ki minden ember ideje. Momo áhítattal nézett rá. – Ó – szó lt halkan –, te magad csinálod? Hora mester újra mosolygott. – Nem, gyermekem, én csupán igazgatom . Az én kö telességem, hogy eljuttassam minden emb ernek azt az id t, ami neki rendelve van. – Nem tudnád akko r úgy intézni – kérdezte Momo –, hogy az i d tolvajok többé ne lophassák az emberek idejét? – Nem, azt nem tudom – válaszolt Hora mester –, mert hogy mit csinálnak az emberek az idejükkel, azt azt nekik maguk nak kell eldönteniü k. Maguk nak is kell megvédeniük . Én csak eljuttathatom nekik. Momo k örülnézett a teremben, aztán aztán megkérdez te: – Erre való ez a sok óra? Minden emberne k egy, igen? – Nem, Momo – fel elt Hora mester – , ezek az órák csu pán afféle szenvedélyeim. Nagyon is tökéletlen utánzatai annak, amit minden ember a szívében hord. Mert ahogyan van szemetek, hogy a fényt meglássátok, van fületek, hogy a hango t meghalljátok, úgy van szívetek, hogy az id t megérezzétek. S minden id , amit nem a szívünk kel érzünk meg , elveszett id , akár akár a szivárvány sz ínei a vaknak, a madár éneke a süketnek. De van vak meg sük et szív is, amely semmit se érez , épp csak ver. – S ha a szívem egyszer megsz nik verni? – kérdezte Momo. – Akkor számodra az id is véget ér, gyermekem – felelt rá H ora mester. – Úgy is mondh atnók, te magad vagy, aki visszamég y az i d n át, minden napodon , éjszakádon, éjszakádon, hónapodon , éveden át. Vándorols z visszafelé az életeden, amíg el nem jutsz a nagy ezüstkapu hoz, amin valamikor beléptél. S azon újra kiléps z.
– S mi van a másik oldalon ? – Ott vagy, ahonnan a zen e jön, amit amit néha egés zen halkan meghallottál. De akkor hozzátartozol, magad is hang vagy benne. – Vizsgálódva nézett M omóra. – De hát ezt most még nem értheted. – De – mondta halkan Momo –, azt hiszem. Emlékezett jövetelére a Soha utcán át, amelyben minden t visszafelé élt meg, s megkérdezt e: – Te a halál vagy? Hora mest er moso lygott, s hallgatott egy darabig, aztán aztán így felelt: – Ha az emberek tudnák, mi a halál, nem félnének t le. S ha töb bé nem félnének t le, senki n em lophatná el az életidejüket. – Akk or csak meg kell nekik mondani – javasolta Momo. – Gondolod? – vélte Hora mester. – Minden ó rával, amit nekik juttatok, figyelme ztetem ket. De félek, nem is ak arják meghallani. I nkább azoknak hiszn ek, akik rémisztgetik ket. Ez is rejtvény. – Én nem félek – mondta M omo. Hora mester lassan bóli ntott. Hossz an Momóra nézett, majd azt azt kérdezte: – Szeretnéd látni, honnan jön az id ? – Szeretném – suttogta Momo. – Elviszlek oda – mo ndta Hora mes ter. – De azon a helyen hallgatni kell. Nem szabad sem mit se kérdezn i, semmit se szó lni. Megígéred, hogy nem szólsz? Momo némán bólintott. Hora mes ter lehajolt hozzá, fölemelte, s er sen karjába szorította. Egyszeriben nagyon nagyn ak s nagyon öregnek tetszett, de nem úgy, ahogyan az öregemberek , hanem ahog yan a fa vagy a sziklaszirt. Aztán kezét M omo sze mére tette, s olyan volt, mintha súlytalan, h vös hó lepné a kislány arcát.
Momo úgy érezte, Hora mester hosszú, sötét folyosón lépked vele végig. De De mintha fés zekmelegben lett vo lna, s egyáltalán egyáltalán nem félt. Eleinte azt hitte, saját szívének dobogását h allja, aztán mindink ább olyan volt, mintha valójában Hora mester lépteine k visszhangja volna. Hosszú út volt, de Hora mester végtére letette Momót. Arca Momo arcának közvetlen köz elében, nagy szemmel nézett M omóra, s ujja az ajkára volt téve. Majd fölegyenesedett, s hátrább lépett. Arányló szürkület vette körül ket. Momo lass an rádöbbent, hogy hatalmas, tökéletesen k erek kupola alatt áll, a kupo la akkora, mint az egész égbo lt. S teljes egészében színaranyból van. Egészen Egészen fön t középütt kerekd ed nyílás, azon azon át fényoszlop ereszkedett mer legesen egy ugyancsak kerekded tóra, amelynek amelynek fek ete vize sima vo lt és moccanatlan, akár egy sötét tükör. Közvetlenü l a víz fölött villódzott valami a fényoszlop ban, akár a fényes csillag. Fönséges lass úsággal mozgo tt ide-oda, Momo látta, hogy hatalmas ing a sétál a fekete tükör fölö tt oda s vissza. De semmire sin cs fölfügges ztve. Csak úgy lebeg, és mintha súly talan volna. A csillaginga lass an egyre közelebb ért a tó pereméhez, s a víz sötétjéb l idekint nagy virágbimbó emelk edett ki. Minél kö zelebb ért az inga, a szirmok ann ál inkább kiny íltak, s a virág végül teljes pompájában hevert a víztükrön. Csodálatos virág volt, Momo ilyet még soha n em látott. Mintha semmi másból, csakis fényességes színek b l állt volna. Momo n em is sejtette, hogy ilyen s zínek egyáltalán vannak. A csillaginga kicsit megállt a virág fölött, a kislány teljesen elmerült a látványban, s mindenr l megfeledkez ett. Már maga az illat o lyan volt, mintha soh a másra nem vágyott volna, csak eddigi életében nem tudta, hogy erre vágyik. Az inga aztán lass an meglendült, tovább járt. Mom o riadtan nézte, hogy amint az inga egyre job ban távolodik, úgy hervad lassan a pompás virág. Egyik Egyik sziro m válik le a másik u tán, s merül alá a sötét mélységbe. Momo szíve úgy belesajdu lt, mintha mos t veszítene el valamit megmásíthatatlanul s örökre. Mire az inga a tó közepe fö lé visszaért, a virág teljesen megsemm isült. Közben azonb an a tó túlsó felén fölbukk ant egy bimbó a sötétl vízb l. S amint az inga sz ép lassan föléje ér t, Momó nak úgy tetszett, még fölségeseb b virág, ami bel le kinyílik.
A gyermek m egkerülte a tavat, hogy közelr l szemlélhesse a virágot. Egészen más v olt, mint az el virág. Ennek a színeihez haso nlót se látott még soha Momo , de mintha még gazdagabbak és pompásabbak lettek volna. Ennek a virágnak egészen más illata volt, sokkal föls égesebb, s minél tovább szemlélte M omo, annál több csodálatos részl etet fedezett föl rajta. De a csillaginga megint csak le ndült, s ez a virág is elfoszlott s alámerült, szirom s zirom után, le a tó megfejthetetlen mélységébe. Lassan, lassan sétált át az inga a túlpartra, de mos t nem ugyanazon a helyen állt meg, mint imént, hanem kicsivel továbblendült. S ott, egy lépéssel az el bbi helyt l, újabb bimbó bukk ant föl, s kezdett lassan bontakoz ni. Momó nak most úgy tetszett, ez a virág virág volt a legszebb. Ez Ez a virágok virága volt, a legnagyobb csoda! Momo sz eretett volna fönnhango n sírni, amikor látta, hogy ez a gyönyör ség is oszlik , fonnyadni k ezd, s merül alá a mélységbe. Emlékezett azonban az ígéretér e, amit Hora mester nek tett, s néma maradt. A túlfelen az inga egy lépéssel továbblen dült, s most ott kelt ki újabb virág a sötét vízb l. Momo lassan fölfogta, hogy valamennyi virág mindig más , mint az e l volt, mindig az tetszik legs zebbnek , ami éppen nyílik. Körbe-körbe járva a tó körül, nézte, hogyan k elnek, nyílnak a virágok s ho gyan múlnak el. Úgy érezte, ebbe a varázslatos játékba soha n em fáradna bele. Aztán lassankén t észrevette, hogy szünt elenül valami más is történik, olyasmi, amit eddig nem vett ész re. A fényosz lop, amely a kupola közepéb l aláragyogott, már nemcsak látható volt – Momo egyszeriben hallotta is! Eleinte olyan volt, mint a szélzúgás , ha közeledve a fák k oronáját beszélteti. De aztán n tt, n tt a hang, egyszerre csak a vízeséshez vált hasonlóvá vagy a tenger dörgés éhez, amikor sziklapart állja útját.
Momo egyre jobban ki tudta venni, hogy ez a dübörgés s zámtalan hangból áll, a hangok kavarogva újabb s újabb rendet alko tnak, változnak, más és más h armóniában olvadnak össze. Zene Zene volt, s egyben valami egészen más. Momo hirtelen rádöbben t: azt a zenét hallja, amit olykor halkan s nagy on messzir l hallott, ha a villódzó csillagvilág alatt a csöndre fülelt. Most azonb an egyre tisztábbak lettek a hangok, egyre sugarasabbak. Momo s ejtette, ez a zeng fény hívogatta el a sötét vízb l a virágokat, ez adott nekik u tánozhatatlan s megismételh etetlen színpompát s alakot. Minél tovább hallgatta ezt a zenét, annál inkább meg tud ta különböztetni az egyes h angokat. Ezek azonban nem emberi hang ok voltak, inkább úgy zengett, mintha arany, ezüst s a világ valamennyi érce dalolna. Aztán e hangoko n túl egészen más hangok merültek föl, elképzelhetetlen messzeségb l s megfogh atatlanul hatalmas hangok. Egyre tisztábban szóltak, Momo egysz erre csak szavakat hallott, olyan nyelv szavait, amilyet eddig soh a nem hallott, s mégis megértette ket. A nap szólt meg a hold, a planéták s valamennyi csillag, valódi nevüket nyilatko ztatták ki. S ezekben a nevekben meghatározódva benne fo glaltatott, mit cselekedjenek , összhangban hogyan m ködjene k, hogy ezek az id virágok keletkezzen ek s újra elmúljanak. Momo egysz eriben megértette, mindezek a szavak h o z z á szólnak. Az egés z világ, a legtávolibb csillagokig, úgy fordult feléje, akár egy elgondolh atatlan nagy orca, reá tekint, s beszél hozzá. Elfogta valami nagyobb érzés , mint a félelem. Ebben a pillanatban meglátta Hora mestert, s hogy némán int n eki a kezével. Odasietett, a mester a k arjára vette, s Mo mo H ora mester mellére szo rította arcát. A mester kez e újra hóhalkan Momo szemére simu lt, sötét lett, csönd lett, Momo a fészekmelege t érezte megint. Visszamen tek végig a hosszú folyosón. Visszaértek az órák közt lev kis szobába, s Hora mester a díszes pamlagra fektette Momót. – Hora mester – su ttogta Momo –, sose tudtam, hogy az emberek ideje ilyen... ilyen... – kereste a megfelel szót, de ne m talál ta –...ilyen –...ilyen nagy – mondta végül.
– Amit láttál és hallo ttál, Momo – válaszolt Hora mes ter –, nem minden em ber ideje. Ez Ez csak a te id d volt. Minde n emberben benne van az a h ely, ahol te épp jártál. Eljutni ide azonban csak az tud, aki hagyja, hogy én vigyem . S közönséges szemmel nem látható. – De hát hol voltam? – A saját szívedben – mondta Hora mester, s megsimította Momo engedetlen haját. – Hora mester – s uttogta újra Momo –, elhozhatom hozzád a barátaimat? – Nem – válaszolt a mester –, most még nem lehet. – Meddig maradhatok nálad? – Amíg nem v ágyódsz vissza a barátaidhoz, gyermekem . – De elmesélhetem nek ik, mit mond tak a csillagok? – Elmesélheted. De nem tudod majd elmesélni. – Miért nem? – Ahhoz el bb olyan szavaknak kellene teremniük benned. – De szeretném elmesélni, mindenkinek sz eretném! Szeretném Szeretném nekik a hangokat elénekeln i. Azt hiszem, akkor minden jó lenne megint. – Ha valóban akarod, Momo, tudnod kell várni. – Nem baj, hogy várnom kell. – Várno d kell, gyermekem, akár a magnak, amely a földben alszik egész napforduló t, miel tt kikelne. Addig tart, míg a szavak megn nek benned. Akarod? – Akarom – suttogta Momo. – Ak kor aludj – mondta H ora mester, s végigsimított Momo szemén – , aludj. aludj. S Momo mély lélegzetet vett, és boldogan elaludt.
Ott egy nap , itt egy év Momo fölébredt, s kinyito tta a szemét. Egy darabig gondolkodn ia kellett, hol is van. Zavarba Zavarba hozta, hogy a régi amfiteátrum f b e n tte k lépcs jén találja magát. Mégse járt volna n éhány pillanattal korábban Hora mesternél a Seholsincs Seholsincs -házban? Hogyan jutott olyan hirtelen id e vissza? Sötét volt és h vös. A keleti szemhatáron a legels hajnalfény derengett. Momo fázott, összeh úzta magán a túlságosan nagy kabátot. Nagyon is pont osan emlékezett mind enre, amit megélt, az éjszakai útra a nagy városon át, a tekn sbékára, aki vezette, a külön ös fény városszélre, a világítóan fehér házakra, a Soha utcára, a teremre, ahol a számtalan óra volt, a csokoládéra s a mézes zsemlére, Hora mesterrel való beszélgetésén ek minden szavára s a rejtvényre. Minden ekel tt azonban az aranykupo la alatt megélt élményére emlék ezett. Csak be kellett hunyn ia a szemét, s látta látta maga el tt az eddig soha nem látott virágokat. S fölcsendültek fülében a nap, a hold s a csillagok h angjai, olyan tisztán, hogy dúdoln i tudta velük a dallamokat. Közben meg s zavak formálódtak benn e, olyan szavak, amelyek amelyek valóban kifejezték a szirmok illatát, soha nem látott színeiket! Momo emlék ezetében a hangok mondták e szavakat – de magával az emlékezetével is valami csodálatos dolog történt! Nem csupán azt találta meg benne, amit látott és hallott, egyre többet talált benne. Mint kimeríthetetlen varázskú tból, kelt ki az id virágok ezerféle képe. S minden virággal új s zavak hangzottak. Momónak csupán hallgatnia kellett figyelmesen , hogy utánamon dhassa, s t énekelhesse ket. Titokzatos és csodálatos dolgok ról volt szó, Momo amint megismételte a szavakat, meg is fejtette az értelmüket. Tehát erre gondolt H ora mester, amikor azt mondta, a szavaknak szavaknak e l bb meg kell n niük benne. Vagy csupán álom volt végül is mind ez? Nem is volt valóság ez az egész? De amíg Momo így töprenk edett, odalent a tér közepén mászkált valami. Úgy látta, hog y tekn sbéka, amely lassú mozgással valami ehet f féle után matat.
Hamar lemászott h ozzá, s leült mellé a földre. A tekn sbéka épp csak megemelte a fejét, söreg, fekete szeme vizsgálódva nézte a gyermeket, aztán nyugodtan tovább evett. – Szervusz, tekn sbéka! – mondta Mo mo. A tekn sbéka hátán nem jelent meg válasz. – Te voltál, aki aki az éjjel Hora mesterh ez vezetett? - kérdezte Momo . Semmi válasz. Momo cs alódottan sóhajtott. – Kár – morogta Momo –, szóval szóval csak közönséges tekn sbéka vagy és nem ... jaj, jaj, már a nevét is elfelejtettem! Nagyon szép nev e volt, hosszú és különös. Eddig soha nem hallottam. hallottam. – KA SSIOP SSIOP EIA! – jelent meg hirtelen hirtelen halvány fénnyel a tekn sbéka hátán az írás. Momo elragadtatva bet zgette. – Bizony ! – kiáltott föl, és összeverdeste a tenyerét. – Ez volt a neve! Akk or mégiscsak te vagy? Hora mester tekn sbékája vagy, ugye? – KI MÁ S? – De hát miért nem válaszoltál mindjárt? – REGGELIZEK REGGELIZEK – olvashatta Mo mo a páncélon. – Bocsán at! – válaszolt Mo mo. – Nem akartalak m egzavarni. Csak Csak azt szeretném tudn i, hogyan van az, hogy egyszerre megin t itt vagyok? – TE AKAR TAD! – jelent meg a válasz. válasz. – Érdekes - mormolta M omo –, nem emlékszem rá. S te, Kassiopei a? Te miért nem maradtál Hora mesternél, miért jöttél ide velem? – ÉN AKAR TAM ! – fénylett a páncélon. – Nagyon köszö nöm – mondt a Momo –, nagyon kedves t led. – KÉRLEK! – volt a válasz. A tekn sbéka egyel re befejezte a társalgást, tovább-baktatott, tovább-baktatott, hogy folytassa félbehagyott reggelijét. Momo leült a k lépcs re, s el re örült Beppó nak, Giginek Giginek meg a gyerekeknek . Megint a zené re fülelt, amely nem akart sz n n i
bensejében. S habár egészen egyedül volt, s emberfia nem hallotta, egyre hangosabb an s szívb l énekelte a dallamokat és a szavakat, egyenesen a fö lkel nap sugaraiba. S úgy tetszett neki, a madarak, a tücskök, a fák, még a vén k övek is t hallgatják. Nem sejth ette, hogy sok á nem is lel majd más h allgatóságra. Nem sejthette, hogy hiába vár a barátaira, hogy amíg ilyen hosszú ideig távol volt, a világ alaposan megváltozott. Gigivel, az az idegenv ezet vel, a szürke urak nak igazán könn y dolguk volt. Kezd dött azzal, hogy jó egy évvel ko rábban, röviddel azután, hogy Momo nyomtalanul elt nt, hoss zabb cikk jelent meg az újságban Gigir l : A z u t o l s ó i g a z i m e s él é l , így hangzott. Az is benne volt, hol és mikor található m eg, s hogy olyan attrakció, amit nem szabad elmulasztani. Egyre több ember jelent meg az amfiteátrum körny ékén. Gigit Gigit akarták látni és hallani. Giginek persze semm i kifogása nem volt ellene. Mesélt, mint mindig, mondta, ami épp eszébe ju tott, a végén körbejárt a sapkájával, s az minden alkalommal megtelt fém - meg papírpénzzel. Nemsokára eg y utazási iroda alk almazottja lett, még azért is külön pénzt k apott, hogy t magát idegenforgalmi látványosságkén t bemutassák. Autóbusz ok hozták a turistákat, s Giginek nemsok ra rá már pontos tervet kellett betartania, hogy mindenk i, aki fizetett, valóban láthassa, hallhassa is t. Már akkor is nagyon hiányzo tt neki Momo, hiszen többé nem volt igazi szárnya a történeteinek, habár makacsul mindig vonako dott, hogy ugyanazt a történ etet kétszer is elm esélje, még akkor s e, ha dupla pénzt ajánlottak érte. Néhány hó nap múlva már nem v olt ráutalva, hogy a régi amfiteátrumnál lépjen föl s körbejárjon a sapk ájával. Fölkérte a rádió s nem sokkal kés bb a televízió. Ott mesélte el heti h árom alkalommal millió és millió hallgató el tt a történeteit, s töméntelen pénzt keresett. I d közben m ár nem is a régi amfiteátrum közelében lakott, egész más városnegyed be költözött, oda, ahol a gazdag és híres emberek laktak . Nagy, modern házat bérelt, a ház körül ápolt park. Nem is Giginek nevezte már magát, hanem Girolamónak. P ersze új történeteket se talált ki már, mint azel tt. Erre Erre már nem volt ideje.
Kezdett jól gazdálko dni az ötleteivel. Egyetlen ötletb l néha öt történetet is fabrikált. S mikor már ez sem v olt elég, s a növekv igényt mindenképp ki akarta elégíteni, egy nap olyasmit csinált, amit bizony nem lett volna szabad meg tennie: elmesélt olyan tö rténetet, ami csakis Momo története volt. Éppolyan nagy sike re volt vele, mint valamennyivel, s éppolyan hamar el is feledték. Újabb történeteket köv eteltek t le. Gigit annyira elkábította ez a tempó, hogy gondolk odás nélkül árub a bocsátotta valamennyi történetet, amit amit csakis Mo mónak lett volna szabad elmesélnie. S amikor elmondta az utolsó t, hirtelen úgy érezte, teljesen teljesen kiürü lt, többé nem tud kitalálni semmit. Félelmében, hogy bukás lesz a vége, újból elmesélte min dahány történetét, a szerepl knek pers ze új neveket adott, s persze magán a történeten is változtatott kics it. S azon csodálkozott, hogy hallgatói semmit se vesznek észre . A sikere mind enesetre nem csappant meg. Gigi ebbe kapaszkodott, mint vízbe fúló a szalmas zálba. Hiszen gazdag volt, híres volt – s nem erre vágyott-e mindig is ? De olykor éjs zaka, selyemtakarós ágyában fekve, arra a másik életre vágyott, amikor M omóval, az öreg Beppóval meg a gyerekekk el volt együtt, s még értett az igazi történetek meséléséhez. Csakhogy oda többé nem vezetett út, Momo elt nt, s nem kerül t meg. Eleinte Gigi komolyan azo n volt, hogy meg találja, kés b b erre már nem maradt ideje. Most már három d erék titkárn je volt, k kötötték a szerz déseket, nekik diktálta a történeteket, k gondosk odtak a reklámról, s figyelmeztették az id pontok ra. De De olyan id pontot, hogy Momo keresésére indu ljon, soha nem tudott beiktatni. A hajdani Gigib l alig maradt valami. Egy nap azonban összes zedte magát, s elgondolk odott. Mégiscsak valaki, mondta magának, hangjának súlya van, s milliók h allgatják. Ki mond hatná meg az emberekn ek az igazat, ha nem ? Úgy gondo lta, beszél nekik a sz ürke urak ról! El akarta mondani, hogy ez nem kitalált történet, s kéri valamennyi hallgatóját, segítsenek m egkeresn i Momót. Erre az elhatározásra az egyik olyan éjszaka jutott, amikor nagyon vágyott a barátai után. S jött a virradat, pedig már az íróasztalnál ült, hogy nagy tervéhez jegyzetek et készítsen.
Megcsör rent a telefon. Fölvette, hallgatózott, s megdermedt a félelemt l . Különös , fakó, egyszóval hamuszürke hang s zólt hozzá, s egyszeriben hide get érzett támadni magában, mintha a csontja velejéb l jött volna. – Hagyd ezt abba! – mondta a hang. – Jó kor figyelmeztetü nk. – Ki van ott? – kérdezte Gigi. – Nagyon jól tudod – felelt a hang. – Nem kell bemutatk oznunk . Bár eddig személyesen nem volt szerencs énk egymásho z, te már a mienk vagy sz röstül-b röstül. Ne mondd, hogy nem tudod! – Mit akartok t lem? – Nem tetszik, amit tervezel. Hagyd ezt, maradj jó fiú! Gigi valamennyi valamennyi bátorságát össz eszedte. – Nem – m ondta –, nem hagyom. Nem vagyok már az a kis, ismeretlen ismeretlen Idegenvezet Gigi. Én most nagy emb er vagyok. Meglátjuk, fölvehetitek-e velem a harcot. A hang fakón n evetett, Giginek összek ocódott a foga. – Senki vagy – mon dta a hang. – Mi találtunk ki téged. Te egy gumibábu vagy. Mi fújtuk beléd a leveg t. De ha okosk odsz, megint kiengedjük bel led. Vagy komo lyan gondolod , hogy magadnak és jelentéktelen tehetségedn ek köszön heted, ami vagy? – Igen , úgy gondolom – válaszolt Gigi rekedten. – Szegény kis Gigi – mo ndta a hang –, képzelg vagy, maradsz is. Régen Girolamo herceg voltál a szegény nincs telen Gigi álarcában. álarcában. Most meg mi vagy? A s zegény Gigi a Girolamo Girolamo herceg maszk jában. Mégis, hálás lehetnél nekünk , végtére mi váltottuk valóra álmaidat. – Nem igaz! – hebegte Gigi. – Hazud sz! – Te jóságos Id ! – felelt a hang, s fakón nevetett megin t. – Kifejezetten te állnál el nekün k az igazsággal? Régebben olyan szép mon dásaid voltak arról, mi igaz s mi nem. Nem, szegény Gigi, nem áll jól neked, ha most megpró bálsz az igazságra hivatkozni. Híressé a henc egéseid tettek, a mi segítségün kkel. Az igazság dolgában dolgában ne m vagy illetékes. Inkább hagyd!
– Mit csináltatok Momó val? – suttogta Gigi. Gigi. – Ezen ne törd a kó cos kis fejedet! Rajta már nem segíthetsz , azzal külön ösen nem, hogy ezt a történetet terjeszted rólunk. Az egyedüli, amit elérhetsz, az, hogy a szép sikerednek , ahogyan ahogyan jött, úgy vége is lesz. De hát ezt neked kell eldö ntened. Mi nem tartunk vissza, hogy eljátszd a h st, és tönkretedd magad, ha mindenáron ezt akarod. De aztán ne várd, hogy továbbra is rajtad tartsuk óvó tekintetün ket, ha ennyire hálátlan vagy. Nem so kkal kellemes ebb gazdagnak gazdagnak és híresnek lenni? – De – válaszolt Gigi fojtott hangon. – Na látod! Tehát hagyj ki bennünk et a játékból, jó? I nkább azt meséld tovább is az emberekn ek, amit hallani akarnak. – Hogyan csináljam? – nyögte ki er lködve Gigi. – Most, hogy mindent tudok. – Adok n eked egy jó tanácsot: ne vedd túlságos an komolyan magad. Te igazán nem számítasz. Í gy nézve nyugod tan csináld, amit eddig. – I gen – s uttogta Gigi, s maga elé meredt –, így nézve... nézve... Kattant a telefon, Gigi is letette a hallgatót. Nagy íróasztalának lapjára borult, s kezébe temette az arcát. Hangtalan zokogás rázta. Ett Et t l a naptól Gigi minden ön becsülését elveszítette. Föladta tervét, folytatta, amit addig csinált, de csalónak érezte magát. S az is volt. Régen a képzelete lebeg utakon vitte, s gondtalanul járta ezeket az utakat. Most azonban hazudott! Bohócot cs inált magából, a közönség majma lett, s még tud ta is. Kezdte gy lölni, amit csinál. Í gy a történetei egyre ostobább ak, érzelg sebbek lettek. Ez azonban nem törte m eg sikerét, fordítva, új stílusnak n evezték, és sokan m egpróbálták utáno zni. Divatba jött. jött. De Gigi nem lelte örömét benne. Tudta, kikn ek köszönh eti mindezt. mit se nyert. mindent elveszített. De továbbrohant kocsiján egyik rendezvényr l a másik ra, a legsebesebb repül gépeken járt, s diktált megállás nélkül, akárhol i d zött, a titkárn k jegyezték új ruhába öltöztetett régi történeteit. "B ámulatosan termékeny " volt, amint az újságokban állt. Íg y lett az álmodozó Gigib l hazudós Girolamo.
Sokkal nehezebben bántak el Utcasepr Beppoval a szürke urak. Az után az éjszaka után, amelyen Momo elt nt, ott ült az amfiteátrumban, s várt, ahányszor cs ak a munkája megen gedte neki. Aggodalma, nyugtalansága napró l napra n tt. Amik or végtére nem bírta tovább, Gigi Gigi minden jó zan érve ellenére úgy határozott, hogy elmegy a rend rségre. "M ég mindig jobb – mon dta magának –, ha egy olyan rácsos ablakú otthonba dugják M omót, mintha a szürke urak tartják fogva. Ha életben van még eg yáltalán. Egyszer már megszö kött egy olyan otthonbó l, másodszor is megteheti. Talán azt is elérhetem, hogy ne csukják be. De el bb meg k ell találni." találni." Elment tehát a legközelebbi rend rsre, amely a város szélén volt. Egy Egy darabig ott ácso rgott a bejárat el tt, aztán lekapta kalapját, mély lélegzetet vett, s bem ent. – Mit óhajt? – k érdezte a rend r, aki épp azzal volt elfoglalva, hogy hosszú és bonyolult nyomtatványt nyomtatványt töltsön ki. Beppo sok áig hebegett, mire végre el adta: – Valami borzasztó dolognak kellett történnie. – I gen? – kérdezte a rend r, és folytatta az írást. – Mir l van szó? – A mi Momónkról van szó – felelte felelte Beppo. – Gyermek? – I gen, kislány. – A maga gyereke? – Nem – m ondta zavartan Beppo –, vagyishogy igen, de nem én vagyok az apja. – Nem, vagyis igen – zsémbelt a rend r. – Kinek a gyereke? Kik a szülei? – Azt senki se tudja – válaszolt Beppo. – Hova van ez a gyerek bejelentve?
– Bejelentve? – kérdezte Bepp o. – Hát azt gondolom , nálunk. Mindannyian ismerjük. – Vagyis sehol sin cs bejelentve – állapította meg sóhajtva a rend r. – Tudja, hogy az ilyesmi törvénybe ütk özik? Ho va is jutnánk így! Kinél lakik a gyermek? – Saját magánál – felelte Beppo –, vagyis az amfiteátrumban. De ott már nem lakik. Elt n t . – Egy pillanat – szólt a rend r –, ha jól értem, eddig odakint a romokban egy csavargó kis lány lakott, akinek neve.. neve.... hogyan is mondta? – Momo – válaszolt Beppo. Beppo. A rend r nekifogott, hogy mindent fölírjon. –... –...neve neve Mo mo. Momo és még? A teljes nevét kérem . – Momo, semmi több – mondta Beppo. A rend r az állát vakargatta, s gondterh elten Beppó ra nézett. – Na, így nem jutun k semm ire, öreg. Én segíteni akaro k, de így nem lesz bel le bejelentés . El El bb azt mondja meg, magát hogy hívják. – Beppo – mondta Beppo. – És még? – Utcasepr Beppo. – A nevét kérdeztem , nem a foglalkozását. – Ez mind a kett – magyarázta Beppo türelmesen . A rend r letette a tölt tollát, s kez ébe temette az arcát. – Te jóságos ég! – mormolta kétségbeesetten. – Miért nekem kell ilyenkor szolgálatban lennem? Majd kihú zta magát, vállát vállát hátrafeszítette, biztatóan biztatóan rámos olygott az öregre, s a betegápolók gyöngéd hang ján azt mondta: – A személyi adatokat ráérünk kés bb is fölvenni. Most mondja el szép sorjában, mi történt valójában s hogyan tör tént.
– Mondjak el mindent? – kérdezte kétségbeesetten Beppo. – Minden t, ami az ügyhöz tartozik – felelt a rend r. – Neke m ugyan egyáltalán nincsen id m, holnap délig ezt a rengeteg nyomtatványt ki k ell töltenem, végét járom az er mnek s az idegeimnek, de maga csak mondja el szé p nyugod tan, mi az óhaja, sóhaja. Hátrad lt, behunyta a szemét, arcán a vértanúk fájdalma, nézett, mint akit épp most sütnek ro ston. Beppo meg nagy körülményes en nekifogo tt elmondani a történetet, attól kezdve, hogy fölt n t Momo a külön ös tulajdonságaival, egészen a szeméttelepen lev szürke urakig , akiket személyesen lesett meg. – S még azon éjszaka – fejezte b e – elt nt Momo. A rend r hosszan, keser en nézett rá. – Más szóval – mo ndta végül –, ez egy fölöttébb valószín tlen kislány, akinek létét nem lehet bizonyítani, s akit bizonyo s kísértetek, akik tudvalev en nem léteznek, ki tudja, hova, szépen magukk al hurcoltak. De ez sem biztos. S mindezzel mos t tör djön a rend rség? – Ige nis, kérem! – mondta Bepp o. A rend r e l rehajolt, s nyersen azt mon dta: – Leheljen csak rám! Beppo n em értette, miért kell, megvonta a vállát, s er sen a rend r arcába lehelt. Az sz aglászott, aztán a fejét rázta. – Maga, úgy látszik, nem ivott. – Nem – m ormolta Beppo, s elvörösödö tt zavarában –, én még sose ittam. – Akkor miért meséli nekem ezt az egész rültséget? – kérdezte a rend r. – Hülyének n ézi a rend rséget, azt hiszi, beugrunk min den dajkamesének? – Igen – válaszolt Beppo gyanútlanul.
A rend rnek erre végkép p elfogyott a türelme. Fölugro tt ült helyéb l, s öklével a hosszú és bonyolult nyomtatványokra csapott. – Most aztán elég volt! – üvöltött vörösöd arccal. – T njön el innen, de azonnal, különben lecsuko m hivatalos személy megsértéséért! – Bocsánat – mormolta Beppo megijedten –, nem úgy gondoltam. Azt akar tam... tam... – Kifelé! – ordított a rend r. Beppo megfo rdult, s kiment. A következ napokban különféle rend rsökön bu kkant föl. A lejátszódó jelenetek alig különböztek a legels l. Kidobták, barátságosan hazaküldtek v agy vigasztalták, hogy megszabaduljanak t l e . Egy alkalommal azonban Beppo egy magasabb hivatalnok elé került, akinek kevesebb hum orérzéke volt, mint a kollégáinak. Rezzenetlen ar ccal hallgatta a történetet, aztán ridegen azt mondta: – Ez az öreg bolond. Kénytelenek les zünk meg vizsgáltatni, hogy nem közveszé lyes-e. Vigyék zárk ába! Beppo fél napig ott vo lt a zárkában, majd két rend r autóba ültette. Keresz tülhajtottak vele a városon egy n agy, fehér épületig, aminek rács volt az ablakain . De nem b örtön vo lt, mint hirtelen gondolt a, még hasonló s e, hanem ideggyógy intézet. Itt alaposan megvizsgálták. A professz or is, az ápolók is nagyon barátságosak vo ltak hozzá, nem nevették k i, nem is szid ták, s t mintha érdekl dést tanúsítottak voln a a története iránt, hisz újra meg újra el kellett mondania nekik . Habár soha nem mondtak ellent, Beppónak nem volt olyan érzése, hogy hisz nek is neki. Nemigen tudott eligazodn i rajtuk, de nem is engedték, hogy hazamenjen. Ahánys zor megkérdez te, mikor enged ik már ki, az volt a válasz: – Hamarosan, de e pillanatban még szükségünk van magára. Meg kell értenie, a vizsgálatok még nem fejez dtek be, de haladunk. S Beppo, aki úgy értette, Momo elt nésének ügyét vizsgálják, igyekezett türelemmel lenni.
Hatalmas hálóteremben adtak nek i ágyat, elég sokan fekü dtek együtt páciensek. Egy éjszaka fölébredt, s a szükségvilágítás gyönge fény ében látta, valaki áll az ágya el tt. El bb csak az ég szivar kis vörö s parazsát látta, de aztán fölismerte az aktatáskát s a kerek kemén ykalapot, amit a sötétben álló alak viselt. Fölfo gta, hogy a szürk e urak egyike van itt, hideg markol ászta a szívét, és segítségért akart kiáltani. – P szt! – mondta a hamuszürke hang a sö tétben. – Az a feladatom, hogy ajánlatot tegyek önnek. Hallgasson végig, s csak akkor válaszoljon, ha fölszólítom rá! Gondolom, kissé megtapasztalhatta, a mi hatalmunk m eddig terjed. Teljesen önön mú lik, meg akarja-e közelebbr l is érezni vagy sem. Ugyan csöppet se árthat nekü nk azzal, hogy minde nkinek az orrára köti a történetét, mégse kellemes számu nkra a dolog. Különben helyes a föltevése, hogy kis barátn jét, Momót, fogságban tartjuk. De hagyjon fö l a reménnyel, hogy bárki is megtalálja nálunk. Ily esmi nem következhetik be soha. S azzal, hogy mind enáron ki akarja szabadítani, még csak ro nt a gyermek hely zetén. Valamennyi próbálkozásáért, barátom, neki kell fizetnie. Gondolja meg tehát a jöv ben, mit mond vagy mit cseleks zik. A szür ke úr füstk arikákat eregetett, s elégedetten figyelte a hatást, amit mondó kájával Beppóra tett. Hisz az elh itte minden szavát. – Hogy a lehet legrövidebben fejezzem k i magam, hiszen az id m is drága – tette hozzá a szü rke úr –, a következ ajánlatot teszem önnek: mi visszaadjuk ön nek a gyerm eket, azzal a föltétellel, hogy soha többé szót nem ejt a tevékenységünkr tevékenységünkr l. Ezenkívül, Ezenkívül, hogy úgy mondjam, váltságdíjként százezer óra megtakarított id t követelünk önt l. Azzal ne tör djön, hogyan jut el a kezünk höz ez az id , az a mi dolgunk . Az ö né csak annyi, hogy megtakarítsa. Hogyan, az megint az ön dolga. Ha egyetért, gondun k lesz rá, hogy az elkövetkez napokban inn en hazabocsássák . Ha nem, élete élete végéig itt marad, Momo pedig örökre nálunk . Fontolja meg! Ilyen nagylelk ajánlatot még egyszer nem teszünk. Nos? Beppo nyelt vagy kett t, aztán aztán kin yögte: – Rendben. – Nagyon derék – m ondta a szürke úr e légedetten –, tehát ne feledje: teljes hallgatás és százezer ór a. Mihelyt a kezü nkhöz ju t, visszakapja a kis M omót. Minden jót, barátom! Ezzel a szürke úr elh agyta a hálótermet. Szivarjának Szivarjának füstje úgy fény lett fakón a homályban, akár a lidérc.
Ett Et t l az éjszakától fogva Beppo többé nem mesélte el a történetét. Ha megké rdezték, eddig miért mesélte, vállát rángatta szomorú an. Néhány nappal kés bb elküldték h aza. Beppo azonban nem ment haza, hanem egyen esen a nagy udvarú n agy házba, ahol kollégáival együtt a söpr t meg a targoncát szokták átvenni. Megkereste söpr jét, elindult a városba, és söpö rni kezd ett. Többé nem söpört úgy, mint régen: lépés, lélegzet, lélegzet, lendület, hanem kapko dva, lélektelenül, s csak azért, hogy behozza a követelt id t. Kínzó biz onyosságg al tudta, hogy ezzel legmélyebb meggy dését , s t egész eddigi életét tagadta meg s árulta el, beteggé tette az attól való u ndor, amit csinált. Ha csu pán róla van szó, inkább éhen hal, mint hogy önm agához h tlen legyen. De hát Momó ról volt szó, akit ki k ellett szabadítania, s ez volt az egyetlen mó dja, hogy id t takarítson meg, ez a kapkodás, mást nem tudott. Söpört éjt nappallá téve, haza se ment. Ha úrrá lett rajta a kimerültsé g, leült leült egy ú tszéli padra vagy akár a padkára, s aludt egy keveset. Kis id múltán fölriadt, és söpört tovább. Ugyanúgy kapkodva gy rt le valami ételfélét közben. Az amfiteátrumnál lev kunyh ójába többé nem ment vissza. Söpört Söpört heteken, hónapokon át. Jött az sz, és jött a tél. Beppo sö pört. S jött a tavasz és újra a nyár. Beppo alig vette és zre, söpört, söpört, hogy százezer óra váltságdíjat megtakarítson. A nagy város lakóinak n em volt idejük, hogy a kis öregemberre figyeljenek. Az a n éhány, aki figyelt rá, ujjával a halántékát ütögette Bepp o háta mö gött, jelezve, valami baj van. Az öreg pedig söpr jével kapkodv a haladt el ttük, mintha minden lend ület az életét jelentené. Beppónak persze nem v olt újság, hogy habókosn ak tartják, s nemigen figyelt rá. Azért ha nagy néha megkérdezte t le valaki, miért ez a sietség, pillanatra megállt a munk ájában, fölegyenesed ett, aggodalmasan a kérdez re nézett, s ujját az ajkára tette nagy szomo rúan. Legnehezebb volt a szürke uraknak Momo barátai barátai közül a gyerekeket irányítani a saját céljaik szerint. A gyerekek M omo e l t nése után is ott gyülekez tek az amfiteátrumban, ahányszor ahányszor csak alkalmuk volt rá. Egyre újabb játékokat eszeltek k i, néhány ócska láda meg doboz elég volt nekik , hogy nagy világ körüli utakat tegyenek meg ben nük, vagy mesés várakat, kastélyokat építsenek bel lük. Továbbra is kovácsolták terveiket, s mesélték egymásnak tö rténeteiket, egyszóval, úgy tettek, mintha Momo el se ment volna közülük . S legnagyobb csodálk ozásuk ra szinte úgy tetszett, valóban valóban köztük van .
A gyerekek pillanatig se kételkedtek abban, hogy Momo visszajön. Soha nem beszéltek err l, de nem is volt fo ntos bes zélni róla. A hallgatólagos bizonyosság összef zte a gyerekeket. Momo k özéjük tartozott, s titkos közp ontjuk volt, mindegy, itt volt-e velük vagy sem. Ezzel a szürke urak nem tudt ak mit kezdeni. Ha nem tudnak közvetlen ül hatni a gyerekekre, hogy Momót ól elszakítsák ket, kerül úton kell elérniü k. Ez a kerül ú t a feln tteken át vezetett, hiszen azok rendelk eznek a gyerekekke l. Nem számíthatnak persze minden feln ttre, de azokra igen, akik alkalmasak a cinkoss ágra, s olyan nem is kevés ak adt. S mindenn ek a tetejébe így a saját saját fegyverükkel gy zhetik le a gyerekeket. Néhány ember egyszerib en emlékezett a fölvonulásokr a, a plakátokra és a föliratokra. – Valamit tennünk kell – mondogatták – , nem helyes, hogy egyre több gyerek csavarog magányosan és elhanyagoltan. A szül knek nem lehet szemrehányást tenni, hiszen a modern élet nem engedi, hogy elegend i d t fordítsanak a gyerekekre. A városi közigazgatásnak közigazgatásnak viszont kötelessége tör dni velük. – Nem helyes – m ondták mások – , hogy a csavargó gyerekek állandóan veszélyeztetik az utcai forg almat. Szaporodnak a balesetek, amiket a gyerekek okozn ak az utcán, mindez egyre több pénzbe kerül, amit másfelé hasznosabban elkölthetnén k. – A felügyelet nélkül maradó gyerekek erkölcsileg lezüllenek, b e l lük lesznek a b n ö z k – vélték megint más ok –, a városnak kell gondosk odnia róla, hogy minden gyereket kézben tartsanak. In tézeteket kell fölállítani, ahol a társadalom hasznos, szorgos tagjaivá nevelik ket. Megint mások azt mondták: – A gyerek a jöv emberanyaga, A jöv a léglökéses gépek és az elektronik us agyak kora lesz. A specialisták és szakem berek egész hadserege szü kséges, hogy a rengeteg gépet kiszolgálják. De ahelyett, hogy fölkész ítenénk gyerek einket erre a holnapi világra, még mindig elnézzük, hogy sokan közülük legdrágább idejüket haszontalan játékra fecséreljék . Civilizációnk szégyene s jóvátehetetlen vétek a jöv re nézve! Mindez nagyon is világos volt az idejükkel takarékosk odókn ak. S mivel már nagyon sok volt bel lük a városban, elég hamar sikerült
a városigazgatást meggy zniük, kezdeményezzen valamit az elhanyagolt gyerekek dolgában. Erre aztán minden városnegyedben úgynevezett "gyer eklerakatot" hoztak létre. Ezek afféle nagy házak vo ltak, ahova ahova a minden tö r dés híján lev gyerekeket le kellett adni, s ahonnan alkalomadtán megint el is lehetett hozni. Szigorúan tilos volt gyereknek utcán vagy bármiféle parkban, téren játszania. Ha mégis elkapt ak ott egy-egy gyereket, azonnal akadt valaki, aki elvitte a gyereklerakatba. S a szül knek m egfelel egfelel büntetés után el kellett onnan hoznia. Momo b arátai se kerülhették meg az új szabályt. Elválasztották ki-ki saját lakókörzete szerin t került valamelyik ket egymástól, ki-ki gyereklerakatba. Arról persze szó se volt, hogy ott aztán kedvük, ötleteik szerint játsszan ak. A játékot a felügyel személyek írták e l nekik, s csakis olyasmit játszh attak, aminek általánosan megszívelhet tanulsága volt. Valamit persze így elfelejtettek közben: azt, hogy ö rüljenek, lelkesedjenek , álmodozzan álmodozzan ak. A gyerekek nek lassan olyan arcuk lett, mint az id spórolóknak. Zsémbes, unott, ellenséges , így is csináltak m indent, amit kívántak lük. S ha egyszer-egyszer felügyelet nélk ül maradtak, már nem tudták, mit kezdjenek. Az egyetlen, amit még tu dtak, az az volt, hogy lármát csapjanak – ez persze nem afféle vidám lárma vo lt, hanem düh ödt, indulatos, gonosz. A szürk e urak közül azonban senk i nem jött el a gyerekekhez. A háló, amit a nagy városra terítettek, most már s volt, és úgy tetszett, eltéphetetlen. eltéphetetlen. Még a legravaszabb gyerekekn ek sem sikerült átsiklaniuk átsiklaniuk e háló szemein. A szürke urak tervüket véghezvitték. Minden kés zen volt Momo visszajövetelére. Az amfiteátrum ebben az id ben üres volt és elhagyatott. Momo pedig ült a k lépcs n, s a barátait várta. Egész Egész nap ott ü lt a visszajövétele ó ta, és várt. De senki se jött. Senki. A nap lehanyatlott a nyug ati szemhatárig. N ttek az árnyak, hidegedett. Momo végtére fölállt. Éhes volt, hiszen senki n em gondolt r á, hogy enni hozzon neki. Ilyesmi még nem fordult el . Úgy lá tszik , Gigi és Beppo is megfeledk ezett ma róla. Bizonyos an véletlen az egész, gondolta Mo mo, buta véletlen, s holnap min den kiderül.
Leballagott a tekn sbékához, aki már visszahúzó dott éjszakai helyére. Momo letelepedett mellé, s ujjával félénken megkopog tatta a tekn sbéka páncélját. Az kidugta fejét, s Momóra nézett. – Bocsáss meg – mondta Momo – , sajnálom, hogy fölébresztettelek, de meg tudod nekem mo ndani, miért nem jött el ma egész nap egyetlen barátom se hozzám? A páncélon megjelen t a válasz: – MÁR EGYI K SINCS ITT! Momo elolvasta, s a jelentését nem értette. – P ersze – mondta bizakodón –, majd holnap kiderül. Holnap biztosan eljönnek a barátaim. – SOHA TÖBB É – volt a felelet. Momo egy darabig a gyöngén világító bet kre meredt. – Hogyan érted ezt? – kérd ezte végül szorong va. – Mi van a barátaimmal? – MI ND ELMENT – olvasta. Rázta a fejét. – Nem – mo ndta halkan –, ez nem lehet. Biztosan ros szul tudo d, Kassiop eia. Tegnap még mindn yájan itt voltak, azon a gy lésen, amib l semmi se lett. – SOKÁI G ALUDTÁL – válaszolt válaszolt Kassiopeia. Momo em lékezett rá, hogy Hor a mester azt mondta, egy napforduló t át kell aludnia, akár a magnak a földben. Nem gondolk odott el rajta, mennyi id lehet ez, amikor igent mond ott rá. Most azonban föltámadt benn e a sejtés. – Mennyi ideig? – kérdezte suttogva. – EGY ÉVIG S EGY EGY NAP IG! Momónak id kellett, mire a választ megértette. – De Beppo meg Gigi – dadogta végtére –, k ketten biztosan várnak rám!
– MÁR SENKI SENKI SINCS ITT – állt a páncélon. páncélon. – Ez hogyan lehet? – Mom o szája reszketett. – Nem lehet, hogy többé sem mi sin cs, hogy minden , ami volt.. volt... Kassiope ia hátán lassan lassan fölfénylett a szó: – ELMÚLT! Momo el ször életében érezt e teljes lényével, mit jelent ez a szó. Szíve olyan nehéz lett, mint még s oha. – De hát – morm olta kétségbees etten – én még itt vagyok ... Szeretett volna sírni, de nem tudott. Egyszer csak úgy érezt e, a tekn sbéka megérin ti a lábát. – ÉN VELED VAGY OK! – fénylett a páncél. – Ig en – mondta Mo mo, s bátran mosolygo tt –, te velem vagy, Kassiop eia. S én ennek nagyon ö rülök. Gyere, menjünk aludni. Fölvette a tekn sbékát, s elvitte a falban lev lyukho z, bevitte magával a szobájába. Momo a lebukó n ap fényében látta, még minden ú gy volt, ahogyan itthagyta. (Beppo akkor ren dbe tette a szobát.) De mindenen vastagon állt a por, s mindenü tt pókhálók függtek. A ládadeszkából kész ült asztalkán levél volt a bádogpohárhoz támasztva. De már ezt is pók háló borította. M o m ó n a k - ez állt rajta. Momo sz íve szaporábban vert. Még soha n em kapott levelet. Kezébe vette, forgatta s nézte, aztán föltépte a borítéko t, s egy cédulát vett ki bel l e .
" K ed e d v e s Mo M o m o ! – o l v a s t a . – El k ö l t ö z t e m . H a v i ss s s za za j ö n n é l , k é r l e k , a zo z o n n a l j e l e n t k e zz z z n á l am a m ! N a g y o n a g g ó d o m m i a t t a d . H i á n y zo zo l . R e m é l em e m , n em e m t ö r t é n t b a j o d . H a é h es e s v ag a g y , k é r le le k , m e n j e l N i n ó h o z . e l k ü l d i n e k e m a s zá z á m l á t , é n m i n d e n t k i f i z et et e k . Ú g y h o g y e g y é l , am a m e n n y i b e l é d f é r , h a l l od o d ? M i n d e n m á st st m e g t u d s z N i n ó t ó l . M ar a r a d j a b a r á t o m ! Én Én i s a z m a r a d o k !
Örökké
a Te Gigid." Soká tartott, mire Mom o végigbet zte a levelet, habár Gigi nyilvánvalóan törekedett, hogy szépen és olvashatóan írjon. Mire végzett, épp akkor hu nyt ki az utolsó nappali fény. Momo megvigasztalódott. Fölemelte tekn sbékáját, s odatette maga mellé az ágyra. Amíg a csupa por takaró alá bújt, halkan azt mondta: – Látod, Kassiopeia, mégsem vagyok magam. A tekn sbéka azonban m intha már aludt volna. S Momo, aki az olvasás közben egés zen tisztán látta maga el tt Gigit, nem eszmélt rá, hogy ez a levél már itt hever egy esztendeje. Arcát a papírra fektette. Már nem érezte, hogy hideg van.
Egyél, ne kérdezz! kérd ezz! Másnap délben M omo hón a alá vette vette a tekn sbékát, és elindult vele Nino kis vendégl jébe. – Meglátod, Kassiopeia – mondta –, most majd minden kiderül. Nino tud ja, hol van Gigi meg Beppo. Aztán megyün k, és megkeres sük a gyerekeket, s megint együtt leszünk mindnyájan. Biztosan meg tetszenek ne ked a barátaim. Az is lehet, hogy valami kis ünnepélyt rendezü nk estére. Majd mesélek nekik a virágokról, a zenér l meg H ora mesterr l, mindenr l. Jaj, már el re örülök, hogy viszontlátom ket. De egyel re a jó ebédnek örülök. Tudod, már nagyon éhes vagyok. Vidáman tovább csacsogo tt. Újra meg újra megtapogatta zsebében Gigi levelét. A tekn sbéka csak nézett rá söreg szem ével, de nem szólt. Momo ú tközben elke zdett dúdolni, végül már énekelt. Megint a dallamok meg a hangok csen gtek emlékezetében tov ább, akárcsak e l nap. Momo most már tud ta, többé nem fog ja elveszíteni ket.
Majd hirtelen abbahagyta. Ott állt Nino vendégl je el tt. Momo egy pillanatra azt hit te, eltévedt az ú ton. A régi, málló vakolatú ház, az ajtó el tti kis lugas helyett hossz an elnyúló betonhangárt talált, nagy ablakok néztek az u tca felé. Maga az utca is aszfaltozott volt, sok autó robogott föl s alá. A szemb en lev oldalon nagy benz inkút, mellette hatalmas irodaház épült. Az új lokál el tt sok gépk ocsi parkolt, a bejárat bejárat fölött nagybet s fölirat villogott: NIN O ÖNKI SZOLGÁLÓ SZOLGÁLÓ ÉTTERME ÉTTERME Momo b elépett, s nem tudott min djárt eligazodni. Az ablakok fel l i oldalon végig so k magas lábú, kicsike lapu asztal állt, olyanok voltak, mintha külön leges gombák n ttek volna a padlóbó l. Olyan magasak voltak, hogy a feln tt is csak állva tudott enni ró luk. Szék nem is volt. A másik oldalon hos szú korlát volt, olyan csillogó fémkerítés féle. Rajta túl egymás mellett hosszú üvegvitrinek, bennük sonk ás meg sajtos k enyér, virsli, salátástányérok, puding, sütemény , meg mindenféle olyan is, amit amit Momo nem ism ert. Momo mind ezt csak lassan vette észre, hiszen a helyiség zsúf olva volt emberrel, meg minth a mindig útban lett vo lna; bárhova lépett, félrelökték, elsodorták. A legtöbb ember tálcával egyensúlyozo tt, a tálcán tálcán tányér, üveg, ki-ki ki-ki igyek ezett, hogy hozzáférjen valamelyik asztalk ához. Azok háta mögött, akik mohón faltak valamelyik asztalkánál, egész sor ember várt, hogy helyhez juss on. Itt is, ott is barátságtalan megjegyzések röpködtek az ev k meg a várakozók között. Az emberek különben is kedvetlen képet vágtak. A fémkerítés meg az üvegvitrinek közt hosszú emberkígyó emberkígyó araszolt lassan el re. Ki-ki Ki-ki tányért, üveget vett el, némelyik papír poh arat az üveghez. Momo bámult. Itt mindenk i azt vesz el, amit akar! Senkit Senkit se látott, aki az embereket ebben megakadályozta volna, olyat se, aki pénzt kért volna t lük az ennivalóért. Lehet, hogy ingyen adnak min dent! Így a tülekedés is érthet volna. Momónak egy id után siker ült fölfedeznie N inót. Ott ült, egészen az üvegvitrinek végén a kassz ánál, csak a rengeteg ember eltakarta, mindun talan gombokat nyo mkodott, pénzt tett el s adott vissza. Tehát nála fizetnek az emberek! S a fémkerítés ú gy terelt
mindenk it, hogy el ke llett haladnia Nino mellett, csak azután állhatott oda valamelyik asztalkához. – Nino! – kiáltott Momo, és megpróbált átfurakodni a tömegen. Gigi levelét lobogtatta, Nino azo nban mit se h allott. A kassz a túlságosan zörg ött, és teljes figyelmét lekötötte. Momo megbátorodott, és átmászott a korláton, végigfurakodott a soron egész en Ninóig. Nino fölnézett, mivel néhányan szitkozódtak. Meglátta Momó t, arcáról hirtelen elmúlt a rosszked v. – Mo mo! – kiáltott, képe su gárzott, mint régen. – Hát itt vagy megint! Micsoda meglepetés! – Haladjunk ! – kiabáltak többen a sorból. – Az a taknyos álljon a sor végére! Mindjárt az elejére tolakszik, micsoda dolog! Kis szégyentelen! – Egy pillanat! – kiabált Nino, s csitítólag magasba e melte kezét. – Egy kis türelmet, kérem! – Mi az, hogy türelem! – zsémbelt valaki a sorban. – Gyerünk, haladjunk! Ez a taknyos jobban ráér, mint mi! – Gigi neked mindent fizet, Momo – suttogta Nin o a kislánynak –, azt veszel el, amit akarsz. De állj a sor végére, a többiek mögé. Hiszen magad is hallod! Momo m ég szeretett volna kérdezni valamit, de az emberek egyszer en továbblökték. Nem maradt más h átra, mint odaállni a sor végére, ahogyan mindenki csinálta. Most volt a kígyó farka, tálcát vett le magának a polcról, kést, villát, kanalat halászott ki egy-egy dobozból. S akik beálltak mögé, lépésr l lépésre taszigálták el r e . Mivel a tálcához mindkét kez ére szüks ége volt, Kassio peiát egyszer en a tálca tetejére ültette. Haladtában itt is, ott is kivett magának valamit az üvegvitrinekb l, s a tekn sbéka köré rakosgatta. Momo pers ze kicsit zavarban volt, úgyhogy egész en különlege s összeállítás sikeredett bel le . Rántott hal, ízes kenyér, virsli, pástétom és papírpohárban limonádé. Kassiopeia a tálca közepén job bnak látta inkább meghúzó dni ebben a mindenfélében, s nem nyilvánított véleményt.
Momo végre odaért a kasszához, s gyorsan m egkérdezte Ninót: – Nem tu dod, hol van Gigi? – Hát a mi Gigink híres ember lett – mondta N ino. – Mind nyájan büszk ék vagyunk rá, hiszen mégiscs ak közülün k lett valaki! Sokat lehet látni a televízióban, meg a rádióban is beszél. Az újságokban is mindig van valami ró la: Múltkoriban még hozzám is eljött két riporter, meséljek nekik a régi id k r l. Elmeséltem nek ik, amikor Gigi egys zer... zer... – Mozogju nk ott elöl! – kiabálták többen a sorból. – De miért nem jön hozzám? – k érdezte Momo. – Jaj, tudod – suttogta Nino, már kicsit idegesen –, neki ninc s ilyesmire ideje. Sokkal Sokkal fon tosabb dolga van, mint hogy az amfiteátrumban üldögéljen, ahol már úgy sincs sem mi. – Mi van ott? – szólalt meg néhány tür elmetlen hang a sor hátuljában. – Azt hiszite k, itt akarunk megöreg edni? – És hol lakik most? – kérdezte Momo makacsu l. – Valahol a Zöld-dombon Zöld-dombon – felelte Nino – , nagyon szép v illája van egy nagy park köz epén, ahogy hallom. De most m enj tovább, kérlek! Momo nem akart továbbmenn i, neki még nagyon-nagyon sok kérdése volt, de egyszer en odább taszították. Tálcájával Tálcájával az egyik gombaasztalhoz m ent, s hamar k apott is helyet. Az asztal persze magas volt neki, az orra se igen ért föl a tálcáig. Amik or föltette a tálcát, az ott álldogálók undo rodva vették észre a tekn sbékát. – Nahát – mondta egyik a szoms zédjának –, miket kell manapság elviselni! A másik csak morgott. – Mit akar ez a mai ifjúság! Egyebet nem mondtak, nem is tör dtek tovább Momóval. P ersze enni is elég körü lményes volt nek i, hiszen n em látott rá a tálcára. tálcára. De hát éhes volt, s megevett mindent az u tolsó falatig.
Mos t már jóllakott, de mindenképp meg ak arta még tudni, mi lett Beppóval. Még egyszer o daállt a sor végére. S mivel félt, hogy az emberek bossz ankodnak majd, hogy csak úgy téblábol a sorban, elhaladva újból kivett mindenfélét az üvegvitrinekb l . Végül odaért Ninóho z, és megkérdezte: – És hol van Utcasepr Beppo? – Sokáig várt terád – magyarázta kapkodva N ino, mert újabb kellemetlenségt l tartott –, azt hitte, valami szörny dolog történt veled. Mindig valami szürke u rakról beszélt, már nem tudom , mit. De hiszen ismered, mindig is különleges volt kicsit. – Hé, ti ketten ott! – kiabált valaki a sorból. – Aluszto k? – Máris, uram! – szólt neki N ino. – És aztán? – kérdezte Momo. – Aztán meg rjítette a rend rséget – folytatta Nino s idegesen végigsimított az arcán. – Mindenáron azt akarta, hogy kere ssenek meg téged. P ersze senk i sem segített. Amennyire én tudom, a végén valami szanatóriumba dugták . Többet nem tudo k. – A jó minden ségit! – üvöltött egy dühös hang a sor hátuljából. – Gyorsétkez ez vagy váróterem?! Családi összejövetelt tartotok vagy mi?! – Igen , uram! – hangzott Nino kérlel válasza. – Még ott van? – érdekl dött Momo. – Azt h iszem, nincs – felelte Nino –, azt mondják, megint kiengedték , mivel ártalmatlan. – Ig en, de hol van most? – Fogalmam s incs, valóban nincs, Momo . De kérlek, most menj tovább! Momót megin t csak továbbsodorták az emberek. Újra keresett egy asztalkát, várt, várt, amíg hely jut n eki, s legy rte a tálcán lev ennivalót. Most már nem ízlett nek i annyira, mint az el bb. Arra a gondolatra, hogy egyszer en otthagyja, Momo nem jutott. De még azt is meg kellett tudn ia, mi lett a gyerekekk el, akik régebben mindig meglátog atták. Nincs más , harmadszor is be kell állnia a
sorba, elhaladnia az üvegvitrinek mellet t, telerakni a tálcát ennivalóval, ne legyenek rá mérgesek az emberek. Végre megint ott volt Nino el tt a kasszánál. – És a gyerekek? – kérdezte. – Velük mi van? – Itt mo st minden megv áltozott – magyarázta Nino. Momo láttán kiült homlo kára a verejték. – Ezt most nem tudom meg magyarázni neked, látod, mi van itt! – De miért nem jönnek? – faggatódzott konokul Momo. – Minden g yereket, akivel senki se tör dött, betettek egy házba, úgy hívják, gyereklerakat. Nem maradhatnak tovább magukra, mert... mert... na, szóval ott go ndosko dnak rólu k. – Ig yekezzetek már ott elöl, tet rágók! – harsogtak megint a hangok a sorbó l. – Mi is enn i akarunk végre! A mi id nk is drága! – A barátaimat? – hitetlenkedett Mo mo. – Tényleg oda akartak menni? – Nem kérdezték ket – válaszolt Nino, s kezével a kassza gombjai körül hadonászott. – A gyerekek még nem dönthetnek maguk. Gondoskod tak róla, hogy ne cs avarogjanak az utcán. Ez nem is akármi, ugye? Momo sem mit se szólt, vizsgálódva Ninóra nézett. Nino ett l teljesen összezavarodott. – A jó ny avalyába! – szólalt meg egy mérg es hang a háttérben. – A saját fejemet meghámozo m, hogy mi van itt ma. Éppen most k ell ezt a csacsogást megejtenetek? – És most mit csináljak – kérdezte halk an Momo –, ha nincsenek barátaim? Nino a vállát rándíto tta, és a kez ét tördelte. – Momo – vett mély lélegzetet, mint akinek türelmén m ost szakad a szál –, értsd meg, gyere valamikor másko r, most való ban nincs i d m, hogy arról tanácsk ozzam veled, mit csinálj. I tt mindig ehetsz, azt tudod. De én a helyedben szin tén elhelyezkednék egy ilyen gyereklerak atban, ott foglalko ztatnak, jó jó helyed van , még tanulsz is valamit. Meg aztán úgyis elviszn ek oda, ha egymagád szaladgálsz a világban.
Momo erre se s zólt, csak nézett Ninó ra. A sorban állók tö mege odább lökte. Automatikusan egy asztalho z lépett, s ugyanolyan automatikusan legy rte harmadszor is az ebédjét, bár bár ez már olyan íz volt, mint a papund ekli meg a fagyapot. Pocséku l érezte magát. Hóna alá fogta Kassiop eiát, és anélkül, hogy megfor dult volna, csöndben kiment. – Hé, Momo! – kiabált utána Nino, aki még utolsó pillanatban észrevette. – Várjál már! Még nem m ondtad el nek em, hol voltál ennyi ideig! De az emberek megint tülek edtek, Nino a kass za gombjait nyomko dta, elvette a pénzt, és visszaadott. A moso ly rég elt nt az arcáról. – Enni – mondta Momo Kassio peiának, amikor viss zaértek az amfiteátrumba –, enni kaptam eleg et, még s okat is. Mégis az az érzésem, mintha nem laktam volna jól. – S valamivel kés b b hozzátette: – Nem is tu dtam volna mesélni Nin ónak a virágokról meg a zenér l. – M egint hallgatott eav darabig, aztán azt mondta: – Holnap elindulun k, és megkeress ük Gigit. Biztosan tetszeni fog neked, Kassiopeia Majd meglátod. A tekn sbéka hátán nagy kérd jel jelent meg.
Még meg m eg sem találta, már elveszítette Mom o másnap már korán reggel elindult, hogy megkere sse Gigi házát. A tek n sbékát persze mos t is magával vitte. Momo tu dta, hol a Zöld-domb. Villanegyed vo lt, elég mess ze az amfiteátrum vidékét l. Elegánsan emelkedett k i az új, egyforma lakón egyedek közelében, vagyis a nagy város túloldalán. Jók ora út volt. Momo u gyan megszok ta a mezítlábat, de mire végre odaért a Zöld-dombra, Zöld-dombra, megfájdult a lába. Leült az útpadkára, hogy kifújja magát egy pillanatra. Igazán el k e l környék vo lt. Az utcák sz élesek voltak, nagyon tiszták és néptelen ek. A magas fallal, ráccsal körülvett kertek ben si fák koronája emelkedett az égre. A kertek közepén álló házak általában hosszú, lapos tetej üveg- meg betonépületek voltak. A simára borotvált gyep üde zöld, s szinte hívogatta a járókel t,
vessen rajta bukfencet. A kertekben s enkit se lehetett látni, se sétálót, se gyepen játszadozót. A tulajdonosok nak bizonyo san nem volt erre idejük. – Csak tudnám, hogyan találom ki, melyikben lakik Gigi – mon dta Momo a tekn sbékának. – MI NDJÁR T MEGTUDOD MEGTUDOD – állt a tekn tekn sbéka hátán. – Gondolod? – mondta reménykedve Momo. – Hé, te tökmag – szó lalt meg háta mögött váratlanul egy hang –, mit keresel itt?! Momo megfo rdult. Furcs a, csíkos mellén y férfi állt ott. Momo nem tudta, hogy a gazdag emberek inasai mellényt hordanak. – Jó napot, én Gigi Gigi házát keresem! Nino azt mo ndta, itt itt találom. – Kinek a házát keresed? – Id egenvezet egenvezet Gigiét. a barátom. A csíkos mellény férfi gyanakodva mérege tte a kislányt. Háta mögött kicsit nyitva maradt a kertkapu, Momo be tudott kuku cskálni a rés en. Tágas Tágas gyepet látott, agarak játszadoztak rajta, szö k kút cs obogott. Egy virágzó fán pávapár ü lt. – Ó! – ámult el Momo. – Milyen szép madarak! Be akart menni, hogy közelebbr l is megnézze ket, de a mellényes galléron ragadta. – I tt maradsz! – mondta. – Mi jut eszedbe, tökmag! Aztán elengedte Momót, zsebkend jével megtörölgette a kez ét, mintha valami gusztustalant fogott volna meg. – Itt mind en a tied? – kérdezte Mom o, s mutogatott befelé a kapurésen. – Nem – mo ndta a mellényes, szemernyit még barátságtalanabbul. – T nj el innen! Semmi keresnivalód itt! – De – hajtogatta Momo – nekem meg kell keresnem I degenvezet degenvezet Gigit! vár engem. Nem isme red?
– I tt nem lakik semmiféle idegenvezet – felelte a mellény es, és sarkon fo rdult. Visszament a kertbe, be akarta csukni a kaput, de az utolsó pillanatban eszébe jutott valami. – Csak nem Girolamóra, a híres mesél re gondolsz? – Hát persze, Id egenvezet Gigire – felelte Momo boldogan –, az a neve. Tudod, hol a háza? – És valóban vár téged? – tudako lta a férfi. – I gen – mondta Momo –, egészen biztos. a barátom, mindent kifizet, amit Ninónál megeszek . A mellényes fölv onta szemöldök ét, s a fejét csóválta. – Ezek a m vészek! – mondta fintorogva. – Micsoda szeszélyeik vannak néh a! De De ha valóban azt go ndolod , vár téged, ott van a háza, egészen fö nt az utca végén. S a kertkapu becsu kódott. – MAJ OMP OFA ! – állt Kassiopeia páncélján, de már el is t nt róla az írás. Az utca végén az utolsó ház nagyo n magas fallal volt körülvéve. A kertkapu, akárcsak az imén ti, vasból vasból volt, nem lehetett belátni rajta. Sehol csen g gombja, sehol névtábla. – Csak tudnám, ez-e egyáltalán Gigi új háza – mondt a Momo . – Nem nagyon hasonlít Gigire. – DE AZ! – mondta az írás a tekn sbéka hátán. – Miért van minden ennyire bezárva? – kérdezte Mom o. – Ide sos e jutunk b e! – VÁR J! – jelent meg a válasz. válasz. – Na persze – sóh ajtott Momo –, várhatok itt napokig, ugye?! Honn an tudja Gigi, hogy itt állok k int, ha egyáltalán egyáltalán odabent van. – MI NDJÁ RT JÖN ! – olvasta olvasta le a páncélról. páncélról. Momo tehát leült egyenesen a k apu elé, s türelmes en várt. Sokáig nem történt semm i, s Mo mo már azon t dött, Kassiopeia ez egyszer nem tévedt-e.
– Egészen bizonyos vagy? – kérdezte egy id után. A válasz helyett, amit Momo a tekn sbékától várt, ez jelent meg a páncélon: – ISTEN VELED! Momo megijedt. megijedt. – Hogy érted ezt, Kassiopeia?! I tt akarsz hagyni engem? H ova mész?! – M EGYEK, HOGY M EGKERESSELEK! EGKERESSELEK! – válaszolt t itokzatosan Kassiopeia. Ebben a pillanatban kinyílt a kapu, s hosszú , el k e l autó jött ki teljes sebess éggel rajta. Momo épp csak el tudo tt ugrani, s hirtelen hanyatt esett. Az autó kicsit mé g rohant, aztán aztán fékezett, kerekei alatt csikorg ott az út. Kivágódott a kocsiajtó, s Gigi ugrott ki az ú tra. – Mo mo! – kiáltott, és kitárta k arját. – Ez csakug yan az én kis Momóm! Momo fölugrott, és szaladt Gigihez, az fölkapta, összevis sza csókolta, s körbetáncolta vele az u tcát. – Megü tötted magad? – kérde zte Gigi lihegve, de választ se várva izgatottan tovább bes zélt: – Sajnálom, hogy megijesztettelek , de nagyon sietek, tudod? Megint k ésésben vagyok . Hol voltál eddig? Majd mindent elmes élsz nekem . Már azt hittem, többé vissza se jössz. Megtaláltad a levelemet? Igen? M ég ott volt? Jó l van. És elmentél Ninó hoz enni? J ó volt? Jaj, annyi annyi mesélni való van, annyi minden történ t közben. Te hogyan vagy? Mondj már valamit! Az öreg Beppo mit csinál? M ár ezer éve nem láttam. A gyerekek ? Jaj, tudod, Momo, annyit gondolok arra az id re, amikor m ég mindn yájan együtt voltunk, én meg meséltem nektek . Micsoda i d k voltak! Most minden más, más, egészen más . Momo több ször megprób ált válaszolni Giginek. De az olyan szóáradatot zúdított rá, hogy a kis lány csak várt, és nézett Gigire. Most más vo lt, mint rég en, ápolt, jól öltözö tt, illatos. De valamiképp valamiképp nagyon idegen Momónak. Közben nég y másik személy is k iszállt az autóból, s jöttek visszafelé: egy férfi b r b l készült sof runiformisban s három szigorú, de eléggé festett arcú hölgy.
– Megsérült a gyermek? – kérdezte kicsit szemrehányó hangon az egyik. – Nem, nem, szó sincs róla – biztos ította Gigi –, csak megijedt. – De hát mit leskel dik itt a kapu körül! – mondta a másik hölgy. – De hát ez Mo mo! – mondta Gigi nevetve. – Az én r égi Momo barátn m ! – Ó, ez a lány lány valóban létezik? – k érdezte a harmadik hö lgy, s elámu lt. – Min dig azt hit tem, maga csak kitalálta ... De hát ezt mindjárt továbbadhatnánk a sajtónak meg a rádiónak! "Girolamo viszontlátja az elvarázsolt királykisasszo nyt", vagy hasonló, ezt zabálná a nép! Mindjárt intézked em. Ez Ez lesz az igazi s láger! – Ne – mond ta Gigi –, ezt igazán nem szeretném . – De te, kicsik ém – fordult a hölgy most M omóhoz, s mosolygott közben –, te biztosan be szeretnél kerüln i az újságba, nem? – Hagyja békén a gyereket! – bosszankod ott Gigi. A másod ik hölgy a karórájára pillantott. – Ha nem taposun k mindjárt a gázra, az orrunk el tt száll föl a repül gép. Tudja, ez mit jelent? – Is tenem – mond ta idegesen Gigi –, hát egy szót se beszélhetek Momóval annyi id után! Láthatod, gyerekem, nem hagynak nyugton ezek a rabszolgahajcsárok , nem hagynak! – Ó – mondta csíp sen a második hölg y –, nekünk aztán teljesen mindegy! Mi csak a dolgunk at végezzük. Azért fizet bennü nket, mester, hogy az id pontjait kézben tartsuk. – P ersze, persze – hárította el Gigi. Gigi. – Akk or menjünk . Tudod mit, Momo ? Eljössz velem a reptérre. Útközben be szélgethetün k. A s o f röm meg utána hazavisz , rendben? Nem várta meg, Momo beleegyezik-e, kezénél fogva behúzta magával az autóba. A három hölgy a hátsó ülés en foglalt helyet. Gigi a sof r mellé ült, és ölbe vette M omót. S indultak. – No, mesélj, Momo ! – szólt Gigi. – Mondj el minden t szép sorjában. Hogyhogy egyszer csak elt ntél? Momo épp bele akart fogn i, hogy Hor a mesterr l meg az i d virágokról mes éljen, de az egyik hölgy el rehajolt:
– Elnézést – mondta –, de egy mesés ötlet jutott eszembe. Momót okvetlenül okvetlenül meg kellene mutatnunk a P ublic Filmtársaságnak. Filmtársaságnak. Hajszálra megfelelne új gyereksztárnak a csavargótörténetükhö z, amit most akarnak fo rgatni. Képzelje el ezt a szenzációt! Mom o Momót játszik! – Nem értette?! – kérdezte éles h angon Gigi. – Nem ak arom, hogy bármibe belerángassa ezt a gyereket! – Nem értem , mit akar – felelt sért dötten a hölg y –, a tíz ujját megnyalná minden ki, ha ilyen lehet sége volna. – Én nem vagyok mind enki! – üvöltötte dühösen Gigi. S Momóh oz fordulva hozz átette: – Bocsáss meg, Momo, te ezt valószín l e g nem érted, de én nem akarom, hogy ez a cs cselék rád tegye a kezét. Most aztán mind a három hölgy megsért dött. Gigi Gigi nyö gve a fejéhez kapott, majd ezüstszelencét vett el a mellényzsebéb l, és bekapott egy pirulát. Néhány percig senk i se szólt. Végül Gigi hátrafordult a hölgyekh ez. – Bocsássanak meg – moro gta kimerülten –, nem ö n ö k r e gondoltam. De az idegeim készen vannak. – Na persze, ezt lassan ismerjü k – felelte az els hölgy. – Most pedig csakis magun król essék sz ó – mondta Gigi, s oldalvást Momóra mosoly gott. – Még csak egy kérd ést, miel tt nem kés – avatkozott közbe a második hölgy . – Ugyanis mindjárt megérk ezünk. Nem készíthetn ék legalább gyorsan egy interjút a gyermekkel? – Kuss ! – üvöltött magánk ívül Gigi. – Én most csak Mo móval akarok beszélni, éspedig magánügyben ! Ez nekem nagyon fon tos! Hányszo r magyarázzam ezt még magának? – Hiszen maga tesz nekem mindig s zemrehányást, hogy nem csinálok elég hatásos reklámot magának. – Helyes! – nyögte Gigi. – De ne most! Ne most! – Nagy kár! – mondta a hölgy. – Ez megmozgatná az emberek könn yzacskóit. De ahogy kívánja. Talán kés bb is megcsinálhatjuk , ha egys zer.. zer...
– Nem! – vágott k özbe Gigi. – Se most, se kés bb, egyáltalán nem! És most kegyesk edjék befogni a száját, amíg Momó val beszélgetek! – Nahát, engedje meg! – hevesk edett a hölgy. – Végül is a maga népszer sítésér l van szó, nem az enyémr l! Jól meg kén e gondolnia, megengedheti-e magának e pillanatban, hogy ilyen lehet séget kihagyjon! – Nem – ordítot t Gigi kétségbeesetten –, nem engedh etem meg magamnak! De Momót hagyjuk ki a játékból! És És most kö nyörgök, csak öt percig hagyjanak nyugton bennünket! A hölgyek h allgattak. Gigi kimerültén eltakarta kezével a szemét. – Na, most láthatod, idáig jutottam. – Kes er kis nevetéssel mondta ezt. – Már nincs vis szaút, még ha akarnám, sincs. Nekem végem. "Gigi mindig Gigi marad!" marad!" Emlékszel? De Gigi már nem Gigi többé. Egyet mondok neked, Momo, a legveszélyesebbek életünkben azok a vágyálmok, amik teljesülnek. Én legalábbis így jártam. Nekem már nincs mir l álmodnom. Én már nálatok se tudnám újra megtanulni. Annyira elegem van mindenb l. Komoran nézett ki a kocsiablakon. – Az egyetlen , amit még megtehetn ék, hogy befognám a számat, többé nem mes élnék, hallgatnék, egészen életem végéig, vagy legalább addig, amíg el nem felejtenek, és ismere tlen, szegény ördög lehetnék megint. De szegénynek lenni álmok nélk ül, nem, Momo, az az maga a pokol. Éppen ezért inkább maradok , ami most vagyok. Ez is pokol ugyan , de ez legalább kényelmes . Ó, de hát mit beszélek itt összeviss za?! Te mindebb l egy szót sem érthetsz. Momo nézte t. Minden ekel tt azt értette, hogy Gigi beteg, halálosan beteg. Sejtette, Sejtette, hogy a szürk e urak keze van ben ne. S nem tudta elképzelni, miképpen s egíthetne Giginek, hiszen maga sem akarta, hogy seg ítsenek rajta. – De szünet nélk ül én beszélek – m ondta Gigi –, most te mesélj, hol éltél, mit csináltál közben, Momo! Ebben a pillanatban az autó megállt a reptér el tt. Mindnyájan kiszálltak, s rohantak be a csarnokba. Gigit már várták az egyenruhás stew ardessek. Néhány fotóriporter csattogtatta a
gépét, újságírók tettek föl kérdések et. A stew ardessek azonban sürgették, mert a gép néhány perc múlva fölszáll. Gigi lehajolt Momó hoz, s a szemébe nézet t. S Giginek hirtelen kicsordultak kicsordultak a könnyei. – Ide figy elj, Momo – m ondta halkan, hogy a körülöttük lev k n e hallhassák – , maradj nálam! Elviszlek Elviszlek er re az útra, meg mindenh ova. Ott laksz az én szép házamban, és selyemben, bársonyban jársz, akár egy igazi kis királyk isasszony . Csak legyél mellettem, és figyelj rám. Lehet, hogy megin t igazi történetek jutnak eszembe , mint akko r, emlékszel? N eked csak annyit kell mondano d, hogy igen, és minden ren dbe jön. Kérlek, segíts! Mom o annyira szeretett vo lna segíteni. Fájt a szíve. De érezte, így nem volna helyes , hogy Giginek újra Gigivé kell válnia, s hogy nem segítene neki, ha többé nem Mom o lenne. Mom ónak is megtelt a szeme kön nyel. Megrázta a fejét. Gigi megértette. Szomorú Szomorú an bólintott, aztán a hölgyek, akiket ezért fizetett, odább rángatták. Még egyszer intett mes szir l , Momo visszaintett, s Gigi elt elt nt. Momo a Gigivel való találkozás alatt egyetlen szót se tudott s zólni. S menn yi mondanivalója lett volna. Úgy érezte, azzal, hogy rátalált, veszítette el csak igazán. Lassan megford ult, és ment a csarnok k ijárata fele S rémület szorította öss ze a szívét: Kassiopeiat is elveszítette!
Baj baj hátán – Na, most hova? – kérdezt e a sof r, amikor M omo újra visszaült mellé az elegáns autóba. A kislány zavartan meredt maga elé. Mit mondjon? Valójában hova menjen? Me g kell keresnie Kass iopeiat. De hol? Vajon mikor, hol veszítette el? A Gigivel való úton idáig a tek n sbéka már nem volt velük, ezt Momo biztosan tudta. Tehát ott maradt Gigi háza el tt. Hirtelen e szébe juto tt, hogy meglátta a tekn sbéka hátán az I STEN VELED! föliratot. Meg azt, hogy M EGYEK, EGYEK, HOGY MEGKERESSELEK! MEGKERESSELEK! Kassiopeia pers ze el r e tudta, hogy mindjárt elveszítik egymást. S elindult, hogy megkeresse Momót. De Momo h ol keresse K assiopeiat? assiopeiat?
– Na, mi lesz? – kérdezte a sof r, s ujjával a kormánykerék en dobolt. – Más dolgo m is van, mint hogy veled sétako csikázzak. – Gigi házához, kérem – felelte Momo . A sof r meglep dve nézett. – Úgy gond olom, haza kell hogy vigyelek. Csak Csak nem akars z eztán nálunk lakni? – Nem – mo ndta Momo –, valamit elvesztettem elvesztettem ott az utcán. Muszáj megkeresnem. A sof r bólintott, úgyis oda kell visszame nnie. Megálltak Gigi villája el tt, Mom o kiszállt, és és tüstént keres gélni kezdett. – Kassiopeia! – mondta halkan. – Kassiopeia! – Mit keresel tulajdonképp en? – szólt ki a sof r a kocsi ablakán. – Hora mester tekn sbékáját – felelte Mom o. – Úgy h ívják, hogy Kassiope ia, s mindent fél órával el re tud. Bet ket ír a páncéljára. Mindenk éppen meg kell találnom. Segítesz nekem? – Nincs id m buta viccekre! – morgott a sof r, s beh ajtott a kapun, amely nyomban becsukódo tt a kocsi mögött. Momo teh át egyedül kutatott tovább. Végigpásztázta az utcát, de Kassiopeia sehol. "Talán elindult haza az amfiteátrumba" – t dött Momo. Momo ugyanazon az úton ment, amin jött, lassan haladt. Közben kémlelte a kiszögellések et, minden út menti árkot végigkalamo lt. S egyre szólongatta névén a tekn sbékát. Minden hiába volt. K é s éjszaka érkezett a régi amfiteátrumba. It t is gondosan végigkutatott minde nt, amennyire a sötétségben lehetett. Halványan reményk edett, hogy a tekn sbéka valami csoda folytán mégiscsak még e l tte hazaért. Rádöbbent, hogy ez lehetetlen, hiszen olyan lassan jár. Momo b elevackolódott az ágyába. Mos t el ször életében valóban egészen egyedül volt. Az elkövetkez heteket azzal töltötte, hogy céltalanul bóklászott a városban, hátha megtalálja Beppót, az utcasepr t. Senki se tudta eligazítani, merre lehet, Momo kétségbees etten reménykedett,
hátha mégiscsak belebo tlik valahol. P ersze ebben a hatalmas városban kicsi esé lye volt, hogy két ember csak ú gy véletlenül összetalálkozzék , akkora akkora legfölj ebb, mint a hajótörötté, aki aki bedobja palackpostáját a széles óceánba, s bízik, hogy valamelyik part menti halászbárka majd megtalálja. "Lehet, hogy egészen közel járunk egymáshoz" – mondogatta mondogatta magának Mo mo. Ki tudja, hányszor el fordulhatott már, hogy éppen ott járt, ahol Beppo egy órával, egy perccel vagy akár cs ak egy másodperccel el bb. Vagy fordítva, hogy Beppo néhány pillanattal utána ért arra a térre vagy u tcasarokra, ahonnan elment. Momo ezért néha órákig várakozott egy-egy helyen. Végtére azonban csak tovább kellett indu lnia, s megint csak megeshetett, hogy épp hajszálon múlt, és elkerülték egymást. Milyen haszn ára lehetett volna Kassiopeia! Ha még vele lett volna, azt tanácsolta volna neki, VÁRJ ! vagy EREDJ TOVÁ BB! , de nélkü le Momo nem tudta, mitév legyen. Félt, hogy elkerüli Beppót, ha várakozik, s félt, hogy elkerüli, ha továbbmegy. Szeme a gyerekeket is k utatta egyre, azokat, akik régebbe n kijártak hozzá. De soha egyet s e látott. Egyáltalán Egyáltalán nem látott gyereket az utcán, s eszébe jutottak Nin o szavai, hogy most már gondoskodnak a gyerekekr l . Magát Momót se a rend rség, se más feln tt nem állította meg egyszer sem, hogy bevigyék a gyerek lerakatba, de ez a szürk e urak titkos és állandó figyelésén múlt. Hiszen ha beviszik Mom ót, az nem illett volna bele a kislánn yal való tervükbe. De err l Momo mit se tudott. Naponta egyszer elment Ninó hoz enni. De De soha nem tudott többé úgy beszéln i vele, mint amikor el ször ott járt. Nino mindig siet ett, és soha nem volt ideje. A hetekb l hónapok lettek. S Mom o mindig egyedül volt. Egyetlenegyszer, amint alkonyatkor egy híd k orlátján ült, messze egy másik hídon gö rnyedt kis alakot pillantott meg. Az alak kapkodva lendítette söpr jét, mintha az élete függött voln a t l e . Momo Beppót vélte fölismer ni benne, kiabált és integetett, az az alak azonban pillanatra se hagyta félbe mun káját. Momo ro hant, de mire a másik hídr a ért, ott már senk i se volt. "B iztosan nem Beppo volt – vigasztalta magát. – Nem, nem lehetett az. Hiszen tu dom, Beppo nem így sö pör."
Nehanap odah aza maradt az amfiteátrumban, hirtelen reménykedn i kezdett, hátha Beppo erre jár, hogy megnéz ze, visszajött-e már. Ha éppen oly ankor nem lenne itt, Beppo kénytelen lenn e azt hinni, még mindig nem k erült meg. Az a gondolat is gyötö rte, hátha Beppo már itt is járt, egy hete vagy tegnap! Várt, várt tehát, de hiába várt. Végül csupa nagy bet ve l azt festette a falra: ÚJRA I TT VAGYOK! VAGYOK! De a föliratot rajta kívül soha nem o lvasta el senki. Valami azonban vele maradt e sok-sok id alatt: Hora m esternél sz erzett élményeinek eleven emléke, a virágok és a zene. Csak be kellett hunynia a szem ét, s figyelnie befelé ön magába, s máris látta a szirmok izz ó színpo mpáját, s hallotta a hangok mu zsikáját. S mint e l s nap, együtt tudta mon dani a szavakat, együtt együtt énekeln i a dallammal, habár mindig új meg új volt és soha n em ugyanaz. Néha napokig egyedül üldö gélt a k lépcs n, s beszélt és ének elt magában. Senki Senki s e hallgatta, legföljebb a fák, a madarak meg a vénséges kövek. Sokféle magányosság van, de Momo o lyat élt meg, amelyet kevés ember, ilyen mélység t talán senki se. Úgy érezte, mintha mérhetetlen kincs barlangjába volna bezárva, a kincs egyre csak sz aporodnék, s neki félnie kellene, hogy egy nap megfullad t le. És sehol egy k ijárat. Senki nem tud bejö nni hozzá, se adhat jelet, hogy itt van, ennyire mélyen ben t, elevenen eltemetve a szikla-id ben. Volt olyan óra is , hogy azt kívánta, bár soha ne hallotta voln a a zenét, és soha ne látta volna a szín eket. S mégis, ha választania muszáj, az emlékeit semm iért nem adta volna oda a világon. Még ha m eg kell h alnia, se. Mert most aztán megtudta: van olyan kincs, amit l elpusztul az emb er, ha nem oszthatja meg mással. Momo naponta elszaladt Gigi villájához, el fordult, hogy soká ott várakozott a kapu el tt. Remélte, hogy m ég egyszer látja Gigit. Most már min denbe beleegyezett volna. Nála akart maradni, figyelni rá, beszélgetni vele, mindegy, lesz-e lesz-e még egysz er olyan, mint régen. De a kapu nem nyílt k i többé. Néhány hónap telt el így – s Momónak mégis úgy t nt, mintha i d tlen ideje lenne. A valóságos id t mégse mérheti óra meg naptár.
Az ilyen magányos ságról valójában nem is lehet mit meséln i. Talán elég, ha egyet még elmon dunk: Ha M omo vissza tud ott volna találni Hora mester házához – s hány szor megprób álta –, elment volna hozzá, és megkérte volna, ne osszo n ki neki több id t, vagy engedje meg, hogy örök re ott maradjon a Seholsincs Seholsincs -házban. De Kassiopeia nélk ül nem találta az utat. Az meg egys zer s mindenkorra elt nt. Talán rég visszatért Ho ra mesterhez. Vagy eltévedt valahol a világban: Minden esetre nem jött viss za. Ehelyett egészen más történt. Momo egy nap a városban találkozott három gy erekkel, akik régebben kijártak h ozzá. P aolo volt, Franco meg a M aria nev lány, aki mindig magával cipelte Dedé nev testvérkéjét. Nagyon megváltoztak mindhárm an. Valamiféle szürke egyenru hát viseltek, s arcuk olyan külön ös volt, merev és élettelen. Momo ujjongva üdvözölte ket, de azok épp csak elmoso lyodtak. – Ann yit kerestelek kerestelek benneteket – mon dta lélekszakadva lélekszakadva Momo –, mikor jöttök el megint hozzám?! A gyerekek eg ymásra pillantottak, aztán a fejüket rázták. – Talán holnap, jó? – kérdezte Mo mo. – Vagy holnapután! Megint csak a fejüket rázták. – Jaj, gyertek el megint! – kérlelte ket Mom o. – Azel tt mindig eljöttetek. – Azel tt! – válaszolt P aolo. – De most minden m ásképp van. Nem szabad elkótyavetyélnünk az id nket. – Hiszen soha nem tettünk ilyesmit ilyesmit – mondta Momo. – Igen , szép volt – mondt a Maria –, de ennek nin cs jelent sége. A három gyerek továbbsie tett. Momo ott szaladt mellettük. – Hova mentek most? – tudakolta. – Játékórára – felelte Franco . – Ott tanulunk játszani. – Mit? – érdekl dött Momo. – Ma lyukkártyát játszunk – magyarázta Paolo –, az nagyon hasznos, és pokolian kell figyelni.
– S hogyan csináljátok? – M indenki egy-egy egy-egy lyukkártya lesz. Minden egyes kártya különféle adatot tartalmaz: méret, kor, súly és így tovább. De sohase azt, ami a valóságos adatunk, mert akkor akkor túlság osan egyszer lenne. Néha csupán hosszú számok számok vagyunk, mint például például MUX/ 763/ y. Akkor összekevernek bennünket, és egy adatgy jt j t be kerülünk. S akkor kinek -kinek bizonyos kártyát kell megtalálnia. Kérdések et teszünk f öl, méghozzá úgy, hogy ezzel az összes többi kártyát kiüss ük, s csak az az egy maradjon meg a végén. Aki leggyorsabban tu dja, az nyer. – És ti ezt élvezitek? – kérdezte kétkedve Mo mo. – Annak n incs jelent sége – mo ndta ijedten Maria –, nem szabad így beszélni. – És minek van jelent sége? – kérdezte Momo. – Ann ak – felelte Paolo – , hasznos -e a jöv szempontjából? Közben egy nagy, szürke ház kapujához értek. "Gyereklerakat" , ez állt a kapu fölött. – Annyi meséinivalóm volna nektek – mondta Momo. – Talán egyszer megint látjuk egymást – válaszolt M aria szomorúan. Körülö ttük még jó néhány gyerek igyekezett a kapun befelé. Mind ugyanúgy nézett k i, mint Mo mo barátai. – Nálad sokk al jobb volt – mondta hirtelen Franco. – Ott nekünk is eszünk be jutott mindenféle. De így nem tanul sem mit az ember, azt mondják. – Nem tudtok valahogy megszökni? – kérdezte Momo. Azok h árman a fejüket rázták, s körülné ztek, nem hallotta-e valaki. – Én már megpróbáltam néhányszo r, az elején – súgta Franco –, de hiába. Mind ig elkapják az embert. – Nem szabad így beszéln ed! – mondt a Maria. – Végtére is most gondoskodnak rólunk.
Hallgattak, s maguk elé néztek. Végül Momo megbátorodott, és megkérdezte: – Nem tudtok bevinni magatokkal? Olyan egyedül vagyok mindig. Abban a pillanatban különö s dolog történ t. Miel tt valaki a gyerekek kö zül válaszolhatott volna, hatalmas mágneses er beszippantotta ket a kapun. A kapu dörögve becsapódott. Momo ijedten nézte. Egy Egy id után mégis odalépett a kapuho z, hogy csönges sen vagy kopogjon . Még egyszer szó lni akart, engedjék t is játszani, mindegy, milyen játék is az. De alig tett egy lépést a kapu felé, megdermedt rémületében . Közvetlenül Közvetlenül el tte egy szürke úr állt. – Hiábavaló! – mondta pengemos ollyal, szája sarkában a szivarral. – Meg se próbáld! Nem áll érdekünk ben, hogy te ide bejuss. – Miért nem? – k érdezte Mom o. Megint érezte a jeges hideget magában. – Mert veled más tervün k van – magyarázta a szürke úr, és füstkarik át pöfékelt, a karika hurokkén t Momo nyakára tekeredett, s csak lassan szállt el. Járókel k haladtak el mellettük, de mindn ek nagyon siet s volt. Momo rájuk nézett könyörg n, ujjával a szürke úrra m utatott, és segítségért akart k iabálni, de egyetlen hang s e jött ki a torkán. – Hagyd ezt! – mondta a szürk e úr, és barátságtalan, hamus zürke kuncogást hallatott. – Még mindig nem ismersz bennün ket eléggé? Minden barátodat elvettük. Neked már senk i nem segíthet. Mi viszont azt teh etünk v eled, amit akarunk. De amint látod, nem bántunk. – Miért nem? – nyögte Momo. – Mert azt szeretnén k, ha egy apró szolgálatot tennél nek ünk – válaszolt a szürk e úr. – Ha okos vagy, jól jársz te is, és a barátaid is. Szeretnéd? – Igen – suttogta Momo. A szürke úr fanyarul mosolygott. – Akk or ma éjfélkor a megbeszélésen találkozunk. találkozunk.
Momo ném án bólintott. De a szürke úr már nem volt sehol. Csak szivarjának füstje lézengett még a leveg ben. Hol találkozzék vele Mo mo, azt nem mondta meg. Félj, de légy bátor! Momo félt visszamen ni a régi amfiteátrumba. Bizonyo san odajön a szürke ú r, aki éjfélkor találkozni akart vele. S arra a gondolatra, hogy teljesen egyedü l lesz a szürk e úrral, Momó t elfogta a rettegés. Nem, egyáltalán nem akart többé találkozn i vele, se ott, se másutt. Akármit ajánl is a szürk e úr – az bizonyosan nem jó se nek i, se a barátainak, ez igazán világos v olt. De hova rejt zzék el le ? Legbiztonságosabb Legbiztonságosabb talán az embertömeg közepében meghúzódni. Habár észrevette, hogy senki s e figyelt se rá, se a szürk e úrra, de ha valóban bántani ak arná, s segítségért k iáltana, csak fölfigyelnének rá az emberek , és megmenten ék. Meg aztán legnehezebb a s embertömeg közepé n megtalálni valakit, morfondírozott magában. A délután maradékát s az estét kés éjszakáig a járókel k tülekedésén ek közepette töltötte a legforgalmasabb utcákon és tereken, amíg a nagy kör végén viss za nem ért oda, ahonnan elindult. Másodszor is , harmadszor is körbejárt. Egyszer Egyszer e n sodródott a megállás nélkül igyekv embertömeg áradatában. De már álló nap járkált, s lassan s ajogni kezdett a lába a fáradtságtól. Az id telt, kés re járt, Momo s zinte félálomban baktatott, egyre mess zebb, messzebb, messzeb b.. b... "Csak egy pillanatra hadd pihenjek meg – gondolta végül –, csak egy icipici pillanatra, hogy jobban tudjak m egint figyeln i.. i..." Az útszélen épp egy h áromkerek szállítókocs i állt, rajta rajta mindenféle láda, zsák. Mom o fölkapaszko dott rá, nekitámaszk odott az egyik zsáknak, kellemesen puha volt. Fölhúzt a megfáradt lábát, s a szo knyája alá rejtette. Jaj de jólesett! Megkönnyebbü lten sóhajtott, hozzásimult a zsák hoz, s még miel tt észrevette volna m agát, fáradtságában elaludt.
Zavarosakat álmodo tt. Látta az öreg Beppó t, aki egyensúlyozó rúdnak használva söpr jét, maga san a város fö lött, egy szál kötélen imbolygóit. – Hol a túlsó vége?! – hallotta egyre Beppo kiáltozását. – Nem látom a túlsó végét! A k ötél valóban valóban vég nélkülinek t nt. Beleveszett a sötétsé gbe mindkét oldalon. Momo szeretett volna Beppónak se gíteni, de annyit se ért el, hogy Beppo észrev egye. Túl messz e volt, túl magasan. Aztán meglátta Gigit, aki vég nélk üli papírszalagot h úzgált kifelé a száján. Egyre Egyre csak húzg álta, a papírszalag azonban nem ak art fogyni se, elszakadni s e. Gigi Gigi lába alatt már egész hegye volt a papírszalagnak. Momón ak úgy tetszett, mintha kön yörögve nézne rá, mintha mindjárt kifogyn a a leveg je, ha nem siet a segítségére. Oda akart sz aladni, de lába belegabalyodott a papírszalagba. S minél inkább szabadu lt volna, annál jobban belegabalyodott. Aztán meglátta a gyerekeket. Mindnyájan egészen laposak voltak, akár a játékkártyák. S valamennyi valamennyi k ártyán igazi lyukmin ták. A kártyákat összek avarták, újra kellett rendez dniük, s aztán új lyukakat ütöttek beléjük . A kártyagyerekek h angtalanul sírtak, de már újra megkeverték ket, közben egymás tetejére hullottak, csak úgy suhogott, zörgött minden. – Állj! – kiáltott volna Momo . – Hagyják abba! – De a suh ogás, a zörgés elnyom ta gyönge hangját. Egyre hangosabb és hango sabb lett, míg föl nem ébredt. Els El s pillanatban nem tudta, hol van, körülö tte sötétség volt. Aztán esz ébe jutott, hogy fölkapaszkodo tt a szállítókocsira. S ez a szállítókocsi mos t haladt, motorja nagyon nagy zajt csinált. Momo megt örölgette az arcát, amin még nem száradt föl a könn y. Hol volt egyáltalán? A szállítókocs i nyilvánvalóan jó ideje haladt, hiszen olyan rés zében járt a városnak, amely ilyen k és éjszaka mintha kihalt volna. Lélek se az utcákon, a magas házak teljesen sötétek. A szállítókocsi nem men t gyorsan, Momo leu grott, jóformán meg se gondo lta. Vissz a akart jutni a népesebb utcák ra, ahol
biztonságban h itte magát a szürk e uraktól. De aztán eszébe jutott, mit álmodott, s megállt. A motorz aj lassan elhalt a sötét utcákon, csönd lett. Momo m ár nem akart menekülni . Elfutott, abban a reményben, hogy ments e magát. Egész id alatt csak magára gondo lt, a maga elhagyatottságára, a maga félelmére! S valójában nem , a barátai voltak veszélyben. Ha egyáltalán még segíthet rajtuk valaki, akkor az. Ha bármilyen csek ély lehet ség kínálkoznék , hogy a szürke urak szabadon bocs ássák barátait, neki mu száj vele élnie. Amint eddig eljutottak a gondolataiban, hirtelen különö s változást érzett magában. A félelem és a tehetetlenség érzés e akkorára n tt benne, hogy egyszeriben az ellenkez jébe csapott át. Túles ett rajta. Olyan bátornak és biz akodónak érezte most m agát, mintha semmi hatalom a világon nem árthatna neki, vagy még inkább: egyáltalán nem tör dött már vele, mi érheti. Most már a k a r t a szürke úrral találkozni. Minde náron. "R ögtön vissza kell mennem az amfiteátrumba – mondta magában –, talán még nem k és , talán ott v ár rám!" Elgondolni azonban hamarabb volt, mint meg is tenni. Nem tudta, épp hol is van, s halvány sejtelme sem vo lt, milyen irányba induljon. Mégis találomra nekivágott. Ment, ment a sötét, halálosan néma utcáko n. Mivel mezítláb volt, még saját lépésének z aját se hallotta. Ahánysz or egy utcán befordult, abban reményk edett, fölfedez valami jelet, ami megmondja n eki, merre haladjon tovább, valami fölbukkan, amire ráismer. De nem volt. Megkér dezni se tudot t senkit, az egyetlen é l lény, amibe beleütközött, egy girhes, koszos k utya volt, valami valami hulladék után kajtatott a szeméthalomban, s rémülten menek ült, amint Momo feléje közeledett. Végül is egy h atalmas, üres térre ért. Nem azokn ak a tereknek egyike volt, ahol fák állnak, kút csobo g, hanem tág, üres terep csupán. Csak Csak a peremén rajzo lódtak az éji égre a házak körvonalai. Momo átkelt a tér en. Épp Épp a kö zepén járt, amikor toronyóra ütött valahol a kö zelben. Jó néhányat ütö tt, éjfél is lehet, gondolta Momo. Ha a szürke úr m ost vár rá az amfiteátrumban, aligha aligha ér oda pon tosan. A szürke ú r dolgavégezetlen kén ytelen elmenni. S a lehet ség, hogy barátait megmentse – talán egyszer s mindenkorra füstbe megy!
Momo az öklébe harapott. Mit tegyen, mit tehet mármo st? Tanácstalan volt. – I tt vagyok! – kiáltott, ahogyan csak tudott, bele a sötétségb e. De nem remélte, hogy a szürke ú r meghallja. Tévedett. Tévedett. Aligho gy elzengett a toronyóra hangja, a térbe torkolló valamennyi utcában gyönge fény villant föl, és n tt, egyre n tt . Momo fölis merte, hogy sok-sok autó reflekto rai ezek a fények, most minden old alról s nagyon lassan jöttek a tér közepe felé. Bármelyik irányba fo rdult, éles fény vakította el, muszáj volt a szeme elé tenn ie a kezét. Tehát itt vannak! De ekkora fölvonuláss al Momo nem sz ámolt. Egy pillanatra minden bátors ága elinalt. Bekerítették, elfutni n em tudott, amennyire leh etett, belebújt nagy férfikabátjába. Aztán a virágokra gon dolt, a zenében megs zólaló hangokr a, s egyszeriben vigaszt érzett és er t magában. Halkan zúgó mo torhangok , az autók közelebb jöttek , még közelebb. Végül lökhárító lökhárító m ellett, körbeállták, középütt Momo. Aztán az urak k iszálltak. Momo nem látta, hányan lehetnek, hiszen nem léptek ki a sötétb l a reflektorfén ybe. Érezte azonban, hogy sok-sok szem szegez dik rá – szemernyi barátságot nem rejt szemek. S fázni kezdett. Egy ideig senki se szólalt meg, se Momo, se senki a szürke urak közül. – Szóval ez az a Momo nev lány – hallatszott végül egy hamuszü rke hang –, aki elhitte, hogy szembes zállhat velünk. Nézzék , micsoda rakás szerencsétlenség! A szavakat valamiféle zörömbö lés követte, messzir l úgy hangzott, mintha sokan nevetnének. – Vigyázat! – mondta egy másik fojto tt, hamusz ürke hang . – Tudják, milyen veszélyes lehet ránk nézve a kicsike. Nincs értelme, hogy megpró báljuk átejteni. Momo fülelt. – No, jó – szólt az els hang a fényszórók mögötti sötétben –, próbálkozzu nk meg az igazsággal!
Megint hos szú csönd. Momo érezte, a szürke urak félnek kimond ani az igazságot. Úgy tetszett, hihetetlen er feszítésükbe kerül. Momo valami sokhangú zihálást hallott. Végre megint megs zólalt valamelyik. Ez a hang másik irán yból jött, de ugyanolyan ham uszü rke volt. – Beszéljün k tehát nyíltan egym ással. Te, gyermek em, egymagád vagy. Barátaid Barátaid elérhetetlenek . Senki Senki s incs m ár, akivel akivel megoszthatn ád az id id det. Mindezt mi ak artuk így. Látod, milyen hatalmasak vagyun k. Nincs értelme, hogy ellenállj. A sok magányos óra mos t mire jó neked? Átok, amely alatt öss zetörsz, teher, amely megfojt, tenger, amelybe belefúlsz, kín, amely hamuvá perzsel. Elválasztottunk minden embert l . Momo hallgatta, s nem szólt. – Eljön a pillanat – folytatta a hang –, és nem bírod tovább, holnap, egy hét múlva, egy év múlva. Nekünk min degy, nekünk csak ki kell várnunk . Hiszen tud juk, egyszer majd négykézláb mászol hozzán k, és azt mondod: "M indent megteszek, csak vegyétek le ezt a terhet rólam!" rólam!" Vagy már mo st ott tartasz? Mondd meg! Momo a fejét rázta. – Szóval nem akarod, hogy segítsü nk? – kérd ezte jegesen a hang. Hideghull ám áradt mindenünnen M omo felé, de összes zorította a fogát, és újból megrázta a fejét. – Ez tudja, mi az id – sziszegte egy másik hang. – Bizonyítja, hogy valóban járt az Úgynevezettnél – szis zegte vissza az els hang. Majd fönnhang on megkérdezte: – I smered Hora mestert? Momo bólintott. bólintott. – És valóban jártál nála? Momo újra bólintott. – Akk or tehát ismered az az id virágokat?
Momo harm adszor is bólintott. Ó, milyen jól ismeri ket! Megint hosszú cs önd. A hang újból megsz ólalt, s megint másik irányból érkezett. – Ugye szere ted a barátaidat? Momo bólintott. bólintott. – És szeretnéd a hatalmunkból kiszabadítani ket? Momo m egint csak bólintott. – Ha akarnád, megtehetnéd. Momo sz orosra fogta magán a kabátot, valamennyi porcikája reszketett a hidegt l . – Igazán csak apróságon mú lnék, hogy kiszabadítsd a barátaidat. Mi segítünk ne ked, te segítesz nekünk . I gazán méltányos és becsületes í gy, vagy nem? Momo figyelmes en nézett abba az irányba, ahonnan a hang mos t érkezett. – Mi is szívesen megismerkednénk egyszer személyesen Hora mesterrel, érted? De nem tudjuk, hol lakik. Nem is akarunk t l e d egyebet, csak vezess el bennün ket hozzá. Ennyi az egész. Igen , figyelj jól, Momo , bizonyoso dj meg, hogy teljesen nyíltan beszélünk veled, és tisztességes a szándékunk . Ha elviszel, visszakapod a barátaidat, és élhetitek világotokat, mint régen. Ez igazán becsületes ajánlat! Momo most nyitotta nyitotta el ször szó ra a száját. Elég nehéz volt beszélnie, ajka a hidegt l egészen megmerevedett. – Mit akartok Hora mestert l? – kérdezte lassan. – Meg akarjuk ismern i – felelte élesen a hang, s újra jött a hideg. – Elégedj meg ennyivel. Momo hallgatott és várt. A szürk e urak mozgolódni kezd tek, nyugtalanság áradt végig rajtuk. – Nem értelek – s zólalt meg a hang –, gondolj magadra meg a barátaidra. Mit tör dsz te Hora mesterrel. Az sorsa az gondja. Elég öreg ahhoz, hogy maga tör djék magával. S különb en is, ha elég értelmes, hogy józanul megegyezzék velünk, haja szála se
görbül. Másk ülönben meg vannak az eszközeink , hogy belátásra bírjuk. – Minek? – kérdezte elkékült szájjal szájjal Momo. A válaszoló hang hirtelen er szakosan fölvijjogott: – Elegünk van abból, hogy apránkén t kaparjuk össze az emberekt l az órákat, a perceket, a másodpercek et. Az em berek egész idejét akarjuk. Hora mesternek ezt kel l átengednie nekünk! Momo rémü lten meredt a sötétbe, ahonnan a hang jött. – És az emberek? – kérdezte. – Velük mi lesz? – Az emberek – kiabálta az izgalomtól meg-megbicsaklott hangon – , k rég fölöslegesek! fölöslegesek! k maguk juttatták odáig a világot, hogy már semmi helyük benne. M i fogjuk kormán yozni a világot! világot! A h ideg olyan iszonyú lett, hogy Momo csak nagy nehezen tudta mozgatni a száját, szó azon ban nem hagyta el ajkát. – Semmi gond, kis Momo – folytatta egyszerre csak halkan s sz inte hízelg en a hang –, te meg a barátaid persze kivételek lesztek. Ti lesztek az utolsó emberek , akik játszanak és történeteket mesélnek. Többé nem avatkoztok a dolgainkb a, s mi békén hagyunk b enneteket. enneteket. A hang elném ult, de abban a pillanatban már másik irányból kezdett el beszélni: – Tudod, hogy igazat beszélünk . Mi megtartjuk az ígéretünket. Te pedig elviszel bennünket Hora mesterhez. Momo megp róbált beszélni. A hideg szinte eszm életét vette. Hossz abb próbálkozás után végül is kinyögte: – Ha tehetném, se tenném. Valahonnan fenyeget en kérdezte a hang: – Mit jelent az, ha tehetnéd? Hisz me gteheted! Voltál Hora mesternél, tudod az utat! – Nem találnék od a újra – suttogta M omo –, megpróbáltam. Csak Csak Kassiopeia tudja az utat. – Az k icsoda?
– Hora mester tekn sbékája. – Most hol van? Momo félig ájultán dadogta: – Visszajött... velem......de... elveszítettem. Valahonnan nagyon messzir l izgatott hangzavar hallatszott. – Általános r iadó! – hallotta Mom o. – Meg k ell találnunk a tekn sbékát. Minden tek n sbékát ellen rizni kell! Ezt a Kassiope iát el kell kerítenünk ! Meg kell találnunk! A hango k elhaltak. Csönd Csönd lett. Momo lass an magahoz tért. Egyedül Egyedül állt a nagy téren, hideg szélro ham sivitott meg kö rülötte, mintha nagy r b l jött volna egy hamuszurke szélroh am.
Aki el re lát, és nem néz n éz vissza Momo n em tudta, mennyi id telt el. A to ronyóra néha vert, de Momo alig hallotta, hányat. Csak Csak igen lassan tért viss za megdermedt tagjaiba a meleg. Mintha csak megbé nult volna, képtelen volt akármi elhatározásra. Menjen haza a régi amfiteátrumba, és feküdjön le aludni? Most, hogy neki és barátainak a legutolsó csöpp reményük is odaveszett? His zen meg tudta, minden-minden h elyrehozhatatlan... elyrehozhatatlan... S aztán Kassiopeia miatt is az aggodalom. Mi lesz, ha valóban kézre kerítik a szürke urak? M omo rettenetes szemrehányást szemrehányást tett magának, hogy egyáltalán szóvá tette a tekn sbékát. De olyan elfogódott volt, rá se eszmélt, hogy meg kellene fontolnia mind en szavát. "M eglehet, hogy Kassio peia rég Hora mesternél van – vigasztalta magát Momo . – I gen, reménykedem, már nem keres enge m. Nagy szerencse volna nek i is, nekem is ..." Abban a pillanatban valami gyöngéden megérintette Momo mezítelen lábát. Momo m egijedt, s lassan leh ajolt. Ott kuporgott el tte a tekn sbéka. S a sötétben lassan föli zzottak a bet k :
– ÚJRA I TT VAGYOK. VAGYOK. Momo go ndolkod ás nélkül fölkapta, s gyorsan a kabátja alá rejtette. Majd fölegyen esedett, és fülelt, kémlelt a sötétségbe, mivel félt, a szürke urak m ég itt lehetnek valahol a közelben. De minden csöndes volt. Kassiopeia hevesen rugdalódzott a kabát alatt, s megpróbált kiszabaduln i. Momo er sen magához szo rította, de belesett hozzá a kabát alá, és azt suttogta: – Kérlek, maradj nyugodtan! – MI EZ A BOLON DSÁG? – villódzott a páncél. – Nem szabad, hogy meglássanak – sut togta Momo. Most a következ szavak jelentek meg a tekn s hátán: – NEM I S ÖRÜLSZ NEKEM? – De – mon dta Momo, és majdnem elsírta magát –, de örülök, Kassiopeia, nagyon örülök ! – S néhányat cuppantott a tekn sbéka orrára. A bet k a tekn sbéka hátán szinte elvörösödt ek, amint megjelent a válasz: – DE KÉRLEK! Momo mosolygott. – Egész id alatt engem kerestél? – P ERSZE. ERSZE. – S hogyhogy épp mos t és épp itt találtál találtál rám? – TUDTAM EL RE – volt a válasz. A tekn sbéka tehát egész id alatt Momót keres te, habár tudta, hol fogja találni? Ak kor keres nie se kellett vo lna valójában. Ez is amolyan Kassiop eia-féle rejtvény rejtvény volt megint, aminek aminek meg fejtésén nem akaródzott az észnek mozogn i. De ez nem is a megfelel pillanat volt, hogy M omo töpreng jen rajta. Momo suttogva mondta el a tekn sbékának, mi történt közben.
– Most mitév k legyünk? – kérdezte végül Momo. Kassiopeia figyelmesen hallgatta. Majd a következ szavak jelentek meg páncélján: – ELMEGYÜNK ELMEGYÜNK HORÁHOZ. – Most?! – rémült meg Mo mo. – De mindent t vé tesznek érted! Épp csak itt nincsen ek most. Nem jobb, ha itt maradunk? A tekn sbéka hátán ez állt: – TUDOM, MENJÜNK MENJÜNK . – Egyenesen a karjukba szaladunk – mondta Momo. – SENKIVEL SE TALÁLKOZUNK – felelt Kassio peia. Nos, ha olyan bizonyos eb ben, akkor akkor leh et rá számítani. Momo letette Kassiopeiát a földre. De eszébe jutott a hoss zú, fáradságos út, amit amit akkor m egtettek, s hirtelen úgy érezte, nem lesz hozzá elég ereje. – Eredj egyedül, Kassiopeia – mondta halk an –, nekem már nincsen annyi er m. Menj egyedül, és add át üdvözletemet H ora mesternek. – EGÉSZ EGÉSZ KÖZEL KÖZEL VA N! – válaszolt a tekn s háta. Momo elolvasta, és csodálkozva nézett körül. Lassan derengett neki, hogy ez az a szegényes és k ihaltnak tetsz városrész, amelyikb l akkor a fehér házas, külön ös fény környékre jutottak. Ha tényleg olyan közel van, lehet, valóban valóban lesz ereje a Soha utcáig s a Seholsincs-házig. – Jó – mondta M omo –, megyek veled. De nem voln a jobb, ha vinnélek, és gyorsabban érnén k? – SAJN OS NEM – olvasta Kassiopeia hátán. – Miért kell mindenképp magadnak másznod? – kérdezte Momo. Megjelent a rejtélyes válasz: – AZ ÚT BENNEM VAN. Ezzel a tekn sbéka elindult, Momo a nyomába szeg dött, haladtak parányi léptenként.
A lány meg a tekn sbéka alig t nt el az egyik ide torkolló utcában, egyszeriben nagy mozgoló dás támadt a tér körüli házak sötét árnyékában. Zizeg hang járta a teret, akár egy hamus zín heherészés . A szü rke urak vidultak, meglesték a jelenetet. Néhányan itt maradtak a tér környékén , hogy titokban megfigyeljék a kis lányt. Soká tébláboltak, de hogy ez a várakozás ilyen kellemes meglepetéssel szolgálna, maguk sem gondo lták. – I tt mennek! – suttogta egy hamuszürke hang. – Elkapjuk ket? – Dehogyis – súgta egy másik. – Hagyjuk csak ket. – Hogyho gy? – kérdezte az el bbi. – Hisz meg kell fognu nk a tekn sbékát! Arról vo lt szó, hogy min denáron... denáron... – P ersze. És mire kell nekünk? – Hogy elvezessen Horához. – Í gy van. S épp ezt teszi mo st. Kényszerítenünk se kell. Magától vezet; ha nem is s zándékos an! A hangtalan heherészés ott verdesett megin t a sötét árnyakon át, körös-körül a téren. – Azonnal értesíts e a vváros áros valamennyi ügynök ét. A keresést befejezhetik. Mindenki csatlakozzék ho zzánk. De teljes óvatosság, uraim! Senki Senki ne álljon az útjuk ba. Minden ütt szabadon haladhassanak. Sehol egyikünkkel se találkozzanak. S most, uraim, szép kényelmese n kövessük gyan útlan vezet inket.
Így történt , hogy Mom o és Kassiopeia valóban egyetlen üldöz jével se találkozott. Hisz bármerr e fordultak, az üldöz k csöndben és id ben kitértek el lük, hogy aztán a lány meg a tekn sbéka háta mögött csatlakozzanak társaikhoz. A szürke uraknak egyre szapo rodó, falhoz, falhoz, házak házak sarkáho z húzódó men ete követte hangtalanul a két menekül útját. Momo úgy elfáradt, mint még so ha életében. Már-már Már-már azt hitte, most esik el és zuh an álomba. Aztán mégiscsak összesz edte magát, és lépett, lépett. S aztán kicsit jobban lett megint. Csak ez a tekn sbéka ne mászott volna olyan szörny lassan! De hát ezen nem lehetett segíteni. Momo már nem nézett se jobbra, se balra, csupán a lába elé meg K assiopeiára.
Egy örökkévalóságn ak tetszett, mire azt vette észre, lába alatt az az utca egyre világosabb lesz. Fölemelte ólmo snak tetsz szempilláját, s körültekin tett. Igen , végre megérkez tek abba a városnegyedbe, ahol a se hajnal-, se estszürk ületi fény uralkodott, s ahol az árnyak különféle irányba estek. Vakító fehéren és megközelíthete tlenül álltak a fekete ablakú házak. S Mom o a különös emlék m vet is meglátta, azt, amely semm it se ábrázolt, fekete kockatalapzaton hatalmas tojás volt csupán. Momo m egbátorodott, hiszen már nem soká tarthat, és Hora mesterhez érnek. – Kérlek – mondta Kass iopeiának –, nem mehetnén k kicsit gyorsabban? – MI NÉL LASSABBAN LASSABBAN , ANNÁ L GYORSABBAN – volt a tekn sbéka válasza. Továbbmászott, még lass abban, mint eddig. Momo észrevette – ahogyan múltk or is –, hogy épp ezzel jutnak gyorsabban el re. Szinte olyan volt, mintha siklana alattuk az utca, minél lassabban haladnak k ketten, annál gyorsabban. Hiszen ez volt enn ek a fehér városrészn ek a titka: minél lassabban haladt valaki, annál hamarabb ért. S minél gyorsabban haladt, annál lassabban jutott el re. Ezt a szürke ur ak akkor, amikor a három autón üldözték M omót, nem tudták. Íg y menekült meg Momo. Akkor! Most azonban m ásképp állt a dolog. Hiszen m ost nem is akarták a lányt meg a tekn sbékát utolérni. Most épp olyan lassan köv ették kettejüket, amilyen lassan azok haladtak. S ilyenformán ilyenformán rájöttek a titokra. A fehér utcák lassan megteltek sz ürke urakk al kettejük háta mögött. S mivel a szürk e urak mo st már tudták, miképpen kell itt mozogn i, valamivel még lassabban is jártak, mint a tekn sbéka, s így egyre közelebb és k özelebb jutottak. Olyan volt, akár a fordított versenyfutás, a lassúság vers enye. Keresztül-kasu l vitt az út ezeken az álomutcáko n, egyre beljebb és beljebb a fehér városrész belsejébe. Aztán elérkeztek a Soha utca sarkára. Kassiop eia már be is fordult, és iparkodott a Seholsincs-ház felé. Momón ak eszébe jutott, hogy akkor ebben az utcában addig nem jutott el rébb, amíg meg nem fordult és h átrafelé nem ment. Í gy hát most is megfordult.
S elállt a szíve verése rémületében. Akár egy s zürke, mozgó fal, közeledtek az id tolvajok, egyik a másik mellett, haránt betöltve az u tcát, sor hátában s or, ameddig ameddig csak ellátott. Momo fölkiáltott, de nem hallotta meg a s aját hangját. Futva behátrált a Soha utcába, s kitágult szem mel meredt a szürk e urak közelg seregére. Most azonban valami kü lönös történ t: amikor a szürk e urak els sora be akart nyomulni a Soha utcába, az egész sor Mo mo szeme láttára szó szerint sem mivé foszlo tt. El bb kinyújtott karjuk t n t el a szürk e uraknak, aztán a lábuk, a törzsük, s végtére meglepetést és rémületet tükröz arcuk. De nemcsak Mo mo vette észre mindezt, hanem az els sor háta mögött nyomu ló többi szürke úr is. Az elöl haladók megpróbálták megállítani a többit, egy pillanatra pillanatra valóságos k ézitusa támadt köztük. Momo látta dühödt arcukat s fenyeget öklük et. De már senki se mert tovább utánajönni. utánajönni. Momo végre elérte a Seholsincs-házat. A nagy, zöld fémb l készült ajtó megnyílt el tte. Sietett Sietett befelé, végigrohant a k alakokkal szegélyezett folyosó n, kinyitotta az icipici ajtót ajtót a túlsó végén , bebújt rajta, végigfutott a számtalan óra termé n, egészen az állóórák közepében lev szobácsk áig, a díszes kis pamlagra vetette magát, egy párnába rejtette az arcát, se látni, se hallani nem akart.
Dönteni kell végre végre!! Halk hang szólalt meg. Momo lassan fölbuk kant az álomtalan alvás alvás mélyéb l. Csodálato s módon frissnek és pihentnek érezte magát. magát. – A gyermek n em tehet róla – hallott valahonnan egy hangot –, de te, Kassiopeia, miért csináltad ezt? Momo kin yitotta a szemét. A pamlag el tti asztalkánál Hora mester ült. Gondterhelt arccal nézett le a padlóra, ahol a tekn sbéka kuporgott.
– Nem jutott eszedbe, hogy a szürkék k övethetnek bennet eket? – CSAK EL RE LÁTOK – jelent meg Kas siopeia hátán az írás –, NEM GONDOLKODOM. Hora mester s óhajtva csóválta a fejét. – J aj, Kassiopeia, Kassiopeia, néha rejtély vagy nekem! Momo fölült. – Ó, a kis Momón k fölébredt! – mondta barátságosan Hora mester. – Remélem , jól vagy megint! – Köszö nöm, nagyon jól – felelte Mo mo –, ne haragudj, hogy csak úgy elaludtam itt. – Sose bántson – válaszolt Hora. – Ez így van rendjén. Nem k ell magyarázkodnod. Amit a mindenlátó pápaszememmel nem tudtam megfigyelni, azt közben Kassio peia elmondta nekem. – És mi van a szürke urakk al? – kérdezte Momo. Hora mester nagy, kék zsebk end t vett el kabátja zsebéb l. – Körülvettek bennünk et. Körülvették minden fel l a Seholsincsházat. Vagyis, ameddig meg tudták közelíteni. – De hozzánk, ugye, ugye, nem tudnak bejönni? – k érdezte Momo. Hora mester a zsebkend jébe fújta az orrát. – Nem , azt nem. Hiszen magad láttad, hogy egyszer en semmivé foszlanak, ha belépnek a Soha u tcába. – Ez hogyan lehet? – kíváncsiskodo tt Momo. – Az id sodor tes zi – válaszolt Hora mes ter. – Tudod, ugye, hogy ott mindent visszafelé kell csinálni. A Seholsincs Seholsincs -ház körül ugyanis fordítva jár az id . Azzal, hogy egyre több benne d az id , egyre öregebb leszel. A Soha utcában azonban kimegy bel led az id . Azt lehet mond ani, fiatalabb lettél, amíg amíg a Soha utcán végigm entél. Nem so kkal, épp csak annyival, amennyi id kellett, hogy végigmenj rajta. – Ebb l én semmit se vettem észre – ámult el Momo.
– Na persze – magyarázta mosolyo gva Hora mester –, egy embernek ez nem s ok, mivel az ember sokk al több annál, mint az az id , ami beleszorult. A szürke urak kal azonban másképp en van. k csupán az ellopott id l állnak. Az meg szempillantás alatt kimegy bel lük, ha az id sodorba tévednek , akár a leveg megy ki a léggömbb l. A léggöm bnek legalább megm arad a burka, de b e l lük semmi sem. Momo er sen töprengett. – Nem lehetne egyszer en hagyni fordítva menn i az id t? – kérdezte egy id után. – Csak Csak egy kicsit , úgy gondo lom. Akkor mindenk i egy keveset fiatalodna, s ez igazán nem lenne baj. Az i d tolvajok meg semmivé foszlanának. Hora mester mosolygott. – Ez persze szép len ne. De sajnos nem lehet. A két áramlat egyensúlyban tartja egymást. Ha az egyiket megs züntetjük , a másik is megsz nik. Akkor többé nem is lenne id ... Megállt, s homlok ára tolta mindenlátó pápaszemét. – Vagyis... Vagyis... – morogt a, s egyszer re csak mélyen gondo lataiba merülve járkált föl-alá a kis szobában. Momo feszü lten figyelte, Kassiopeia is szemmel követte. Hora mester végül leült, s vizsgálódva Momóra nézett. – Adtál nekem valami ötletet – mondta –, de nemcsak rajtam múlik, hogy megvalósítható-e. A lábánál kuporgó tekn sbékához fordult. – Kassio peia, drágám! Véleményed szerint m i a legjobb, amit ilyen támadásnál tenni lehet? – REGGELI REGGELI ZNI! – jelent meg a válasz a páncélon. – I gen – mondta Hora mester. – Nem rossz ötlet ez se. Abban a szempillantásban meg is volt terítve az asztal. Vagy már egész id alatt meg volt terítve, csak M omo eddig nem vette észre? Mindazo náltal ismét itt voltak a kis aranycsészék s az egész aranyfény regge lihe zvaló: a g zölg csokoládés k anna, a méz, a vaj meg a ropogós zs ömle.
Momo id közben sok szor gondolt vágyakozva a pompás enni-, innivalóra, s most mohón nek ifogott. Ezúttal szinte jobban ízlett neki, mint els alkalommal. Külön ben Hora mester is b ségesen evett. – Azt akarják – mon dta egy id után Momo az evést l kikerekült képpel –, hogy add oda nekik minden em ber idejét. De hát te ezt nem fogod megten ni, ugye? – Nem, gyermekem – válaszolt Hora meste r –, ezt soha nem fogo m megtenni. Az id egyszer kezde tét vette, s egyszer elérkezik a végére, de csak akkor, ha az embereknek nincs több é szükség ük rá. T lem a szürk e urak szemvillanásnyit sem fognak kapni. – De azt mond ják, kénys zeríthetnek rá, hogy odaadd – folytatta Momo. – Miel tt err l tovább beszélgetnén k – mondta Hora mester nagyon komo lyan –, szeretném, ha magad megnéznéd ket. Levette orráról a kis arany szemüveg et, s odanyújtotta Mo mónak, hogy tegye föl. El bb csak a színek és form ák örvénye jelent meg el tte, akárcsak múltko r, s megszédült t le. De most hamar elmúlt. Kis id után az szeme is hozzáigazo dott a mindenlátáshoz. S most megpillantotta az ostromlók seregét! A szürke urak vállvetve álltak beláthatatlan sorban egymás mellett. Nemcsak a Soha utca e l tt álltak, hanem m esszebb is , egyre egyre tágabb kö rben, ami a fehér házak negyedén hú zódott végig, s középpo ntja a Seholsincs Seholsincs -ház volt. A beker ítés tökéletes volt. De aztán Momo még v alamit észrevett, valami megdöbben t t. El ször azt hitte, talán a mindenlátó pápaszem üv ege párásodott be, vagy vagy mégse l á t vele olyan tisztán, hiszen külö nös ködbe mos ódtak a szürke urak körvonalai. De aztán megértette, ennek a párának semm i köze a pápaszemhez, se az szeméhe z, hanem odakint az utcákon keletkezik. Némelyik h elyen már vastag és átláthatatlan volt a köd, másutt csak most kezdett emelk edni. A szürk e urak mozdulatlanul álltak. Valamennyinek k erek keménykalap volt a fején, aktatáska aktatáska a kezében , szájában apró, szürke sziv ar füstölgött. De ezek a füstfelh k nem osz lottak szét a leveg ben, mint rendes en. Itt, ahol fuvallat se moccant, ebben az üveges leveg ben a füst makacs pókhálókén t húzódott, fölkús zott a fehér házak falán az utcák fölé, s hossz an lobogva ingott kiszög ellést l kiszögellés ig. Undorító zöldesk ék felh vé csomóso dott, lassan
elkezdett egymáson tornyos ulni, s mindenfel l körülvette a Seholsincs-házat. Momo azt is látta, hogy id nként új szürk e urak lépnek a régiek helyébe, váltották váltották egymást. De mire volt való mindez? M i volt a tervük az id tolvajoknak? Levette szemér l az üveget, s kérd n Hora mesterre nézett. – Mindent láttál? – kérdezte Hora mester. – Akk or add vissza, kérlek, a pápaszemet. – Orrára tette, s köz ben fol ytatta: – Azt kérdezed, kényszeríthetnek -e? Engem személy szerin t nem érhetnek el, ezt most már tudo d. De okozhatn ak olyan kárt az embereknek , ami sokkal rossz abb, mint minden eddigi tettük. Éppen ezért megpróbálnak zsarolni engem. – Még r osszabbat is tehetnek? – kérdezte ijedten ijedten Mo mo. Hora mester bólintott. – Én minden embern ek kioszto m a maga idejét. Ez ellen a szürke urak semmi t se tehetnek. Az id t se akadályozhatják m eg, amit kiosztok . De megmérgezhetik. – Megmérgezhetik az id t? – kérdezte Momo lélektelenül. – A szivarjuk fü stjével – magyarázta Hora mester. – Láttad valaha valaha is szivar nélkül egyiküket is? Bizonyosan nem, hiszen szivar nélkül létezni se tudnak. – De hát miféle szivarok ezek? – érdek l dött Momo. – Emléksz el, ugye, az id virágokra – mon dta Hora mester. – Én akkor elmondtam ne ked, minden ember ben van ilyen aranytemploma az id nek, hiszen mindegyikn ek van szíve. Ha az emberek oda beengedik a szürk e urakat, azoknak egyre több szirmot sikerü l magukhoz ragadniuk . De az id virágok, amiket így kitépdesnek az emberek szívéb l, nem tud nak meghaln i, hiszen valójában nem múlnak el. De élni sem tudn ak, hiszen elválasztották ket igazi birtokosuktól . Lényük mind en moccanatával igyekeznek vis sza az emberhez, ahhoz, akinek a szívébe valók. Momo lélegzetét viss zafojtva hallgatta. – Tudnod kell, Momo , a rossznak is megvan a maga titka. Nem tudom, a szürke urak hol rejtegetik az elrabolt id virágokat. Csak annyit tudok, hogy saját hidegükk el megfagyasztják ket, amíg a szirmok n em lesznek olyen kemén yék, akár az üvegkelyhek. Azzal
gátolják, hogy visszatérjenek. Valahol a föld mélyén hatalmas tárolóknak k ell lenniük, ahol az egész megfagyott id heve r. De még ott se halnak meg az id virágok. Momo arca parázslott a fölháborodástól. – Ezekb l a föld alatti készletekb l látják el magukat a szürke urak. Kitépdesik az id virágok sz iromleveleit, addig szárítják, amíg szürkék nem lesz nek s meg nem keményednek , s bel lük sodorják apró szivarjaikat. De eddig a pillanatig még min dig van valamelyes élet a szirmokban. Az eleven id pedig nem ízlik a szürke uraknak. Éppen ezért meggyújtják a szivarok at, s elfüstölik . Mert csak ebben a füstben hal meg végleg s örö kre az id . S ilyen ho lt emberid vel tartják fönn magukat. Momo fölállt. – Ó – mon dta –, ennyi holt id ... – I gen, ez a füstfal, amit odakint a Seholsincs -ház köré vonnak, csupa holt id . Most mé g van elegend szabad ég, még elküldhetem sértetlenü l az embereknek az id t. De ha a sötét füstbura körülöttün k, fölöttünk össz ecsukód ik, minden általam kiküldö tt órába keveredik valamennyi a szürke urak elhalt, kísérteties idejéb l. S az emberek, akikhez eljut, betegek lesz nek le, halálosan betegek . Momo rémü lten meredt Hora mesterre. Halkan azt kérdezte: – És milyen ez a betegség? – Eleinte alig veszed észre. Ha megkapod, egy szép napon mindent l elmegy a k edved. Semmi se érd ekel, sivár minden. De ez a sivárság többé nem m úlik el, megmarad s egyre n . Napról napra , hétr l hétre rosszabb. A beteg mind kedvetlenebb , belül mind üres ebb, mind elégedetlen ebb magával meg a világgal. Majd lassanként ez az érzés is megsz nik, és többé semmit sem érez. Teljesen közönyös é s szürke lesz, az egész világ idegennek tetszik neki, semmihez semmi kö ze. Már nem haragszik , nem lelkesedik , nem örül, nem szom orkodik , többé nem tu d se nevetni, se sírni. A belsejében hideg les z, már nem tud s zeretni sen kit. Ha idáig jut, a betegség gyógyíth atatlan. Nincs viss zatérés. Üres, szürk e arccal járkál, ugyanolyan, akár a sz ürke u rak. Bizony, már egy lesz közülük . A betegség n eve: halálos unalom . Momo beleborzongott. beleborzongott.
– S ha nem adod oda nekik minden emb er idejét – kérdezte –, akkor gondo skodn ak róla, hogy minden ember olyan legyen, mint k ? – Igen – válaszolt Ho ra mester –, ezzel próbálnak zsarolni. Fölállt és elfordult. – Mind ez ideig arra vártam, hogy az emberek maguk szabadítsák meg magukat ezekt l a gonosz szellemek t l. Megtehették volna, hiszen a létükhöz is hozzásegítették ket. De De most már n em várhatok tovább. Tennem kell valamit. De egymagám n em tehetem. Momór a nézett. – Segítesz nekem ? – Segítek – suttogta Momo. – Olyan veszélybe kell hogy kü ldj elek, ami fölmérhetetlen – mondta Ho ra mester. – És rajtad múlik, Momo, megáll-e örökre a világ vagy újra elkezd élni. Valóban meg akarod próbálni? – Igen – mo ndta Momo, s hangja elszánt volt. – Akk or most nagyon figyelj arra, amit mondok – szólt Ho ra mester –, mert teljesen magadra leszel hagyva, és én már nem tudok s egíteni neked. Én se, más se. Momo bó lintott, s nagy-nagy figyelemmel nézett Hora mesterr e. – Hogy tudd – k ezdte Hora mester – , én sosem alsz om. Ha egyszer elaludnék, a világnak abban a pillanatban vége volna. Az egész id megállna. Ha pedig nincsen tö bbé id , a szürke urak se nkit se lophatnak meg. Egy darabig még létezhetnek, hiszen elég so k az i d készletük . Ha azonban ezt fölhaszn álják, semmivé fosz lanak. – De hát akkor egészen egyszer – vélte Momo. – Sajnos nem olyan egyszer , különben nem szorulnék a segítségedre, gyermekem. Mert hiszen ha nincs többé id , én már nem ébredh etek föl. S ezzel a világ megállna, örökre megdermedn e. De hatalmamban van, hogy ten eked, Momo, csakis teneked adjak egyet az id virágokból. P ersze csak egyetlenegyet, hiszen min dig csak egyetlenegy virít. Ha tehát a világon minden i d megállt, neked még van egy órád.
– És én fölébreszthetlek téged! – mondta Mo mo. – P usztán ezzel – válaszolt válaszolt Hora mester – semmit se érnél el, hiszen a szürke urak kés zlete sokkalta sokk al nagyobb. Egy óra alatt szinte semmit se használnak föl bel le. Vagyis még min dig itt lennének . A föladat, amit meg kellene oldanod, sokkal neheze bb! Mihelyt a szürke u rak észreveszik, hogy az id megállt, ezt pedig hamar észreveszik, hiszen a szivarutánpótlásuk me gsz nik, félbehagyják az ostrom ot, s id készlet után néznek . S neked oda kell ket követn ed, Momo . Ha megtaláltad a rejtekhelyüket, meg kell akadályoznod ket, hogy a készlethez ho zzájussanak . Mihelyt a szivarjaik kifogynak , nekik is végük. De még azutánra is marad tennivaló, s ez a legnehezebb. Ha az utolsó id tolvaj is elt nik, neked ki kell szabadítano d az elrabolt id t. Mert csak akkor, ha ez az id visszatér az ember ekhez, indul el újra a világ, és fölébredhetek én is . S minderre neked egyetlenegy órád van. Momo tanácstalanul nézett Hora mesterre. Ennyi Ennyi nehézs éggel, ilyen töméntelen veszéllyel nem számolt. – Biztos, hogy meg akarod próbálni? – kérd ezte Hora mester. – Ez Ez az egyetlen, az utolsó lehet ség. Momo hallgatott. Lehetetlennek tets zett, hogy mindezt véghez vigye. – VELED MEGYEK! – olvasta egyszerre csak Kassio peia hátán. Ugyan mit segíthetett neki mindebben a tekn sbéka! S mégis parányi reménysugarat csillantott föl Momónak. A tudat, hogy nem lesz eg észen egyedül , bátorságot adott. Ez a bátorság ugyan inkább vakmer ség volt, de Momo egyszeriben elhatározta magát. – Megpróbálom – mondta elszántan. Hora mester hoss zan nézett rá, és elmosolyodo tt. – Könny ebb lesz, mint most gondolod. Te hallottad már a csillagok hangját. Nem kell féln ed. Aztán a tekn sbékáh oz fordult, és megkérdezte: – És te, Kassiopeia, igazán vele tartasz?
– P ERSZE! ERSZE! – állt a páncélon. Az írás elt nt, s másik jelen t meg: – VALAKINEK MUSZÁJ MUSZÁJ VI GYÁZNI GYÁZNI RÁ! Hora mester és Momo egymásra mosolygott. – is kap id virágot? – kérdezte Momo. – Kassiopeián ak nincs szü ksége rá – magyarázta Hora mester, és gyöngéden megvak argatta a tekn sbéka nyakát –, i d n kívüli lény. Saját Saját magában hordja a maga ki s idejét. Akár a világ fölé mászhatna, ha minden örökre megállna. – Jó – m ondta Momo , akiben hirtelen föltámadt a cselekvésvágy –, és most mit tegyünk? – Most – felelte Hora mester –, most szépen elbúcsú zunk. Momo n yelt egyet, aztán megkérdezte: – Hát nem látjuk látjuk viszont egymást? – Viszontlátjuk egymást, Momo – felelte H ora mester –, s addig meg életed minden órája üdvözletet ho z t lem. Hiszen barátok maradunk , vagy nem? – De – mondta bólintva Momo. – Én most elmegyek – folytatta Hora mester – , te meg ne kövess engem, és azt se kérdezd meg, hova megyek. Mert az én álmom nem kö zönséges álo m, és jobb, ha nem vagy jelen. Még csak egyet: mihelyt én innen kimegyek , te azonnal nyisd ki m ind a két ajtót, a kicsit, amin a n evem rajta van, s a zöld fémb l való nagyot, ami a Soha Soha utcára nyílik . Mert mihelyt véget ér az id , minden m egáll, s ezeket az ajtókat se nyith atja ki semmi ereje a világnak. Jól megértettél minden t, és meg is jegyezted, gyermekem? – Meg – mondta Momo –, de mib l vegyem észre, hogy az id megállt? – Ne félj, észreveszed. Hora mester fö lállt, Momo is vele. Hora mest er lassan végigsimított a kislány borzas haján. – Is ten áldjon, kis Mom o – mondta –, nagy örömömre szo lgált, hogy engem is meghallgattál.
– Mindenk inek mesélek majd rólad – válaszolt Momo –, majd k é s b b . Hora mester egyszer csak fölfogh atatlanul öreggé változott, egészen olyan vo lt, mint akko r, amikor az aranytemplo mba vitte akár egy sz ikla vagy egy öreg fa. t, olyan öreg volt, akár Elfordult, és gyorsan k iment a kis s zobából, amit az állóórák alkottak. Momo egyre mess zebbr l és messzebbr l hallotta lépteit, azután már nem tudta ket megkülönböztetni az órák tiktakolásától. Talán Talán éppen ebben a tiktakolásban t nt el. Momo f ölemelte Kassiopeiát, s szorosan magához ölelte. Élete Élete legnagyobb kalandja visszavon hatatlanul megkezd dött.
Az üldöz k üldözése Momo máris odament, s kinyitotta a kis bels ajtót, amin amin H ora mester neve állt. Aztán hamar végigszaladt a k alakokkal szegélyzett folyosó n, és kinyitotta a zöld fémb l való nagy utcai ajtót. Minden e rejére szüksé g volt, hiszen az óriási nagy ajtószárnyak súlyosak voltak. Amint ezze l elkészült, visszafutott a számtalan órával benépesített terembe, és várt, Kassiop eiával a karján, most m i lesz. S aztán bekövetkezett! Hirtelen valamiféle rengé s támadt, de nem a terem rem egett belé, hanem az id , id rengés volt úgyszó lván. Szóval elmondhatatlan, miféle érzés volt. Az esemény t olyan hang kís érte, amit ember füle soha nem hallott. Olyan volt, akár egy évszázadok mélyér l föltör sóhaj. S aztán el is múlt minden. Abban a szempillan tásban a számtalan óra tiktakolása, zengése, ütése, csikorgása egy csapásra abbam aradt. A leng ingák ott álltak meg, ahol éppen jártak. Semmi Semmi nem mozdult tö bbé, semmi. S olyan csönd terült szét, olyan tökéletes csö nd, amilyet amilyet eddig sehol senk i a világon nem hallgatott. Az id véget ért.
S Momo rádöbbent, hogy a kezében egy csodálatos nagy i d virágot tart. Nem érezte m eg, hogyan kerü lt a kezébe a virág. Egyszeriben itt volt, mintha id tlen ideje a kezében tartaná. Óvatosan lépett egyet. Valóban Valóban tudo tt mozogni, fáradság nélkül, mint másko r is. Az asztalkán mé g ott volt a reggeli maradéka. Leült az egyik kis párnázott székr e, a párnája azonban most olyan kemény volt , akár a márvány, többé nem sü ppedt. Csészéjében Csészéjében még maradt kortynyi csok oládé, a csészét azonban nem leh etett elmozdítani a helyér l. Bele akarta mártani ujját a fo lyadékba, de az szilárd volt, akár az üveg. Ugyanígy járt a mézzel. Még a tányéron lev kenyérmorz sák is teljesen teljesen mozdíthatatlanok voltak. Semmin se lehetett már változtatni, még a legparányibb parányon sem, hiszen nem volt többé id . Kassiope ia elkezdett kapálódzni, Momo lenézett lenézett rá. – VESZTEGETED AZ ID DET! – volt olvash ató a hátpáncélon. Bizony, az Istenért! Momo összes zedte magát. Végigszaladt a termen, kibújt a kis ajtón, továbbfutott a folyosón, kilesett a nagy ajtón, mi van az utcán, s abban a pillanatban visszah költ . Szíve iszonyúan vert. Az id tolvajok egyáltalán nem mentek el! Ellenkez leg, jöttek a Soha utcán, amiben amiben véget ért a visszafelé haladó id , s a Seholsincs-ház felé tartottak. Ezzel aztán nem számo lt a terv. Momo viss zarohant a nagy terembe, s Kassiopeiával a karján, elbújt az egyik állóóra mögé. – Ez aztán jól kezd dik – mormogta. Aztán meghallotta a szürke urak lépteinek visszhangját a folyosón . Egyik szürke úr a másik ut án nyomakodot t át a kicsi ajtón, már egész csapat állt bel lük a teremben. Körülnéztek. – Hatásos! – mondta egyikük . – Ez tehát az új otthonunk. – Ez a Momo nev lány nyitotta ki nekünk az ajtót – szólt egy másik hamus zürke hang –, pontosan megfigyeltem. Okos gyermek! Kíváncsi vagyok, hogyan sike rült neki átejteni az öreget. Egy harmadik, hasonló hang így felelt: – Az én vélemény em szerint az Úgynevezett maga megijedt. Az, hogy az id sodor k ihagyott a Soha utcában, csakis azt jelenti, hogy leállította. Tehát belátta, hogy alkalmazkodn ia kell hozzánk. Most aztán elintézzük egy csapásr a. De hol bujkálhat?
A szürk e urak körüljártatták tekintetük et, aztán egyikük hirtelen megszólalt, hangja még hamuszü rkébb volt: – I tt valami nincs rendjén , uraim! Az órák! Nézzék, mi van az órákkal! Valamennyi megállt. Még a hom okóra is. – Nyilván megállította ket – vélte bizonytalanul egy másik. – Homok órát nem lehet megállítani! – szólt az els . – S mégis , nézzék csak, uraim, a homokóra a homoksz emek pergése közepette megállt. Mit jelent ez? Be sem fejezte, a folyosó fel l futó léptek hangzottak, s egy szürke úr türemked ett be izgatottan gesztikulálva a kis ajtón, s azt mondta: – Épp most kaptunk h írt a városban lev ügynökeinkt l. Állnak az autóik. Minden áll. Az egész világ megállt. Lehetetlen bárk it l még egy szemernyi kis id t is kaparintani. Egész Egész utánpótlásun k összeoml ott! Már nincsen id ! Hora megállította az id t! Egy pillanatra halálos csönd támadt. Majd az egyik megkérdezte: – Mit beszél? Összeomlott az utánpótlásunk? De akkor mi lesz velünk, ha a magunkk al hozott szivarjaink elfogynak? – Azt ön is jól tudja, mi lesz akkor velünk! – kiabált egy másik . – Ez rettenetes katasztró fa, uraim! S egyszerre mindenki összevissza kiabált: kiabált: "Hora el akar bennünket pusztítani! Azonnal meg kell szakítanun k az ostromot! Meg kell próbálnunk a tárolóinkhoz eljutni! Kocsi nélkül? N em érhetünk oda i d ben! Az én szivarkészletem már csak huszonh ét percre elegend ! Az enyém hu szonnég yre! Akk or adja ide! Meg rült? Menek üljön, aki csak tud!" Mindann yian a kis ajtóhoz ajtóhoz rohantak , s egyszerre nyomako dtak rajta kifelé. Momo figyelte ket a rejtekhelyér l, hogyan lökdö sik félre egymást félelmükb en, egyre vadabbul ráncigálják egymást, szabályos verekedésb e keverednek. Mindeg yik a másik el tt szeretett volna kijutni s menteni szürk e életét. Keményk alapjukkal verték egymás fejét, birkóztak egymással, s kitépték a szivart egymás szájából. S akinek szájában már n em volt szivar, mintha hirtelen erejét veszt ette volna. Állt, kinyújtott k ézzel, félelemmel, sírós grim asszal arcán, egyre átlátszóbb átlátszóbb lett, és végül gyorsan e l t nt. Semmi Semmi sem maradt meg bel le, még a kalapja se.
Végül már csak három s zürke úr m aradt a teremben, nekik végtére mégiscsak sik erült egymás után kijutniuk a kis ajtón, és elmenekülniük. Momo , hóna alatt a tekn sbékával, kezében az id virágg al, a nyomukba szeg dött. Most m inden azon m últ, szem el l téveszti-e a szürke urakat vagy sem. Amik or kijutott a k apun, látta, hogy az id tolvajok már a Soha utca elején járnak. Ott a füstfelh kben a szürke urak különféle csoportjai állnak, s heves taglejtéssel beszélnek egymás hoz. Amik or meglátták társaikat kifelé rohanni a Seholsin Seholsin cs-házból, k is rohanni ke zdtek, mások utánuk, és pillanatok alatt az egész hadsereg hanyatt-homlok hanyatt-homlok m enekült. A szürke uraknak szinte véget nem ér karavánja rohant a város belseje felé, a hófehér házak és más-más irányba hulló árnyak különös álomk örnyékén át. Az id e l t nésével persze itt is véget ért a lassúság és gyors aság titokzatos váltakozása. A szürk e urak serege elfutott a tojásemlékm mellett és tovább, egészen addig, ahol a közöns éges házak álltak, a szürke, kopott bérkaszárnyák , amelyekben az id peremén él emberek laktak. De most itt is megdermedt minden. Kell távolságra az utóhadtól haladt M omo. S ilyenformán f ordított üldözés kezd dött végig a nagy váro son, olyan hajtóvadászat, amelyen a szürke urak hatalmas serege futott egy kezében virágot tartó, hóna alá tekn sbékát szorító kislány el l . De milyen különös volt mos t ez a város! A közlek edési sávokon ott állt egymás mellett az autók hosszú so ra, a kormánykerék mögött a mozdulatlan vezet k, kezük a kapcsolón vagy a dud án, egyik éppen ujjal mutat a homlokára, s dühö s tekintettel mered a szoms zédjára, kerékpáros ok, akik akik kinyú jtott karral mutatnák, merre akarnak k anyarodni, a járdán a rengeteg gyalogos, férfiak, k, gyerekek, kutyák, macskák, teljesen teljesen mereve n és mozdulatlanul, még a kipufogók füs tje is áll. Az utcák keresztez désénél a közlekedési rend rök, szájukban a síp, a mutogatás kell s közepén k is megálltak. Galambraj Galambraj lebegett a tér fölött mozdu latlanul a leveg ben. Fönt a magasban repül gép állt, mintha úgy festették v olna föl az égre. A szök kutak vize o lyan volt, akár a jég. A fákról leh ulló levelek mozdulatlanul álltak félúton a leveg ben. Egy kisku tya, amelyik amelyik épp a lábát emelte egy villanyos zlopnál, úgy állt ott, mintha kitömték volna.
Ezen a városon át, amelyik élettelen volt, akár a fénykép, rohantak, menekültek a szürke ur ak. S Momo mindig a hátuk mögött, óvatosan, ügyelve, az id tolvajok ne vegyék és zre. De azok úgyse figyeltek semmire, hiszen a menekülésü k egyre fárasztóbb és körülményesebb volt. Nem szok tak hozzá, hogy ekko ra távolságot futólépésben megtegyenek . Ziháltak Ziháltak és leveg után kapkodtak. Közben kénytelenek voltak s zájukban tartani a szivarjukat, ami nélkül végképp elvesztek volna. Egyik-másik Egyik-másik kiejtette rohanás közben, s még miel tt megtalálta volna az utca kövén, semmivé foszlott. De nem csupán ezek a küls körülmén yek nehezítették meg egyre inkább a menekülésük et, egymásnak is mind veszélyesebbé váltak. Egyik-másik ugyanis, akinek s aját szivarja lassan elparázslott, kitépte a szivart a társa szájából, így lassan, de állandóan fogyatkozott a menekül k száma. Akik nek volt némi tartalék szivarjuk az aktatáskában, nagyon ügyeltek, a többiek meg ne nes zeljék, hiszen azok, akikn akikn ek már nem volt, rájuk vetették volna magukat, hogy megkaparints ák ezt a ritka kincset. Vad ütlegelésbe gabalyodtak. Egész csoportok támadtak egymásra, hogy a tartalékból valamit megszerezzene k. Közben szivarok h ullottak az út kövére, a nagy tumultusban összetaposták ket. A világból való kimúlás félelme teljesen összez avarta a szürke urakat. S még valami okozott nekik mind nagy obb nehézség et, ahogy beljebb jutottak a városba. A nagy város némelyik po ntján úgy megs södött az embertömeg, hogy a szürke urak csak nagy fáradsággal tudtak átjutni a megdermedt járókel k közt, mintha e r d ben kellene járniuk. Momo kicsi vo lt, vékonyka, sokkal könnyebben siklott el re. De még a leveg ben függ tollpihe is olyan mozdulatlan volt, hogy a szürke urak szin te beverték rajta a fejüket, ha véletlenül nekiroh antak. Hoss zú út volt, Mom o nem sejtette, meddig tart még. Aggó dva nézett a kezében lev i d virágra. Az közb en gyönyör e n kiteljesedett. Egyel re tehát nem volt veszély. De aztán történt valami, s Momo hirtelenében mind en másról megfeledkezett! Az egyik kis mellék utcában Beppót, az az utcasepr t pillantotta meg. – Beppo! – kiáltott magánkívül az örömt l, s roh ant oda az öreghez. – Beppo, már mindenütt kerest elek! Hol voltál egész id alatt? Jaj, Beppo, kedves B eppo!
A nyakába akart boru lni, de visszapattant róla, mintha vasból lett volna az öreg. Momo meg is üt ötte magát, szemébe s zökött a könny. Sírva állt az öreg el tt, és nézett rá. Az apró termet alak még görnyedtebb vo lt, mint régen. Jóságos arca teljesen megvékon yodott, sápadt volt és beesett. Álla köré fehér, torzonbo torzonbo rz szakáll csavarodott, hiszen borotválkozásra rég nem fordított id t. Kezében a sok használatban agyonk opott, öreg söpr . Így állt ott, moccanatlanul, akár a többiek, apró pápaszemén át az utcai szemétre bámult. Momo most végre rátalált, de ez már mit sem s egített, hiszen észre sem vette szegén y öreg. S hátha most látja utoljára. Ki tudja, miképpen v égz dik ez az egész. Ha rosszul, akkor sze gény öreg Beppo itt áll mozdulatlanul id tlen ideig. A tekn sbéka mocorgott Mom o hóna alatt. – TOVÁB B! – fénylett az írás a páncélon. Momo visszaroh ant a f utcára, és megijedt. Már egy fia id tolvajt se látott! Momo egy darabon futott abba az irányba, amerre a szürke urak m enekültek , de hiába. Nyomu kat vesztette! Tanácstalanul megállt. Most m itév legyen? Kérd n Kassiopeiára nézett. – MEGTALÁLOD KET, FUSS TOVÁBB ! – szólt a tekn sbéka tanácsa. Nos, ha Kassiopeia el re tudta, hogy megtalálja az id tolvajokat, akkor az így is les z, teljesen mind egy, melyik irányba indul el Momo. Egyszer en továbbfutot t, hol jobbr a, hol balra, hol egyenesen, ahogyan az ösztöne diktálta. Közben a nagy város észak i részének arra a környékér e ért, ahol az új lakónegyedek álltak, szemfáj dulásig egyforma házaikkal, nyílegyenes, a szemhatárig futó útjaikkal. Momo m ent, ment tovább, de mivel valamennyi ház meg u tca teljesen egyforma volt, csakhamar az az érzése támadt, mintha egy helyben járna és tapodtat se jutna el r e . Akár a labirintus , olyan volt, a szabályosság és eg yformaság labirintusa.
Momo már-már bátorságát veszítette, de hirtelen meg látta a szürk e urak közül az egyik legutolsót a sarkon elhaladni. Ez az utolsó is sántik ált, nadrágja elszakadt, se kalapja, se aktatáskája, csupán ös szeharapott, keskenyre szor ított szájában füstölt még az apró, szürke szivar csutkája. Momo a nyomába szeg dött, követte odáig, ahol foghíja volt a végtelen házsorn ak. Ház helyett ott du rva, magas deszk apalánk állt, négyszö glet telket vett körül. Ennek a palánknak kapu ja volt, résnyire nyitva, azon hussant be az elkóboro lt szürke úr. A kapu fölö tt fölirat, szigorúan tiltó sz öveggel. Momo megállt, hogy kibet zze.
A vég és az új kezdete Momo eltöltö tte az id t a figyelmeztet tábla kibet zésével. Amin t most bebújt a kapun, az utolsó szürke úr is elt n t . El tte hatalmas gödör, legalább húsz, harminc méter mély. Kotrógép és egyéb építkezésh ez való masina állt körülö tte. Rézsúto s rámpán, amely a gödör fenekére vitt le, néhány teherautó állt meg munka k özben. Itt-ott épít munkások álltak, álltak, mozdulatlanul, hirtelen tartásukban tartásukban megmere vedve. De most hova? Mom o nem vett észre semm iféle bejáratot, amit a szürk e úr netán használt volna. Kassiopeiára nézett, de úgy tetszett, se tudja, miképpen tovább. Páncélján semm iféle írás nem jelent meg. Momo lemászo tt a munkagödör fenekére, és körülnézett. S egyszerre csak újabb ismer s arcot láto tt. Ott állt Nico la, a ves, aki annak idején a szép virágokat festette fö l neki a falra. Pers ze is mozdu latlanul állt, akár a többi, tartása azonban furcsa volt. Úgy állt ott, egyik keze a száján, mintha kiáltana valamit valakinek, másik keze hatalmas cs nyílására mutatott, amely mellette meredt ki a munkagö dör földjéb l. S véletlenü l olyan volt, mintha köz ben Momó ra pillantana. Momo nem s okat töprengett, egyszer en jelnek vette, s bemászott a c s be. Aligho gy benne volt, elkezdett csúszn i, hiszen a cs meredeken lefelé vitt. A cs ben mindenféle csavarod ás volt, Momo mintha csús zdán hányk olódott volna ide-oda. Se Se látott, se hallott
ebben a szinte ferg eteges utazásban, lefelé, egyre csak lefelé. Néha k örbepörgött, bucskázott, úgy, hogy fejjel el re száguldott alá. Közben azonb an se a tekn sbékát, se a virágot nem engedte el. Minél lejjebb ért, annál hidegebb lett. Egy pillanatra arra is gondo lt, innen vajo n hogyan jut ki, de alig jutott a gondolatra, a cs hirtelen vége t ért, s egy föld alatti folyosóba torkollt. I tt már nem volt sötét. Hamuszü rke félhomály uralkodo tt, mintha a falakból derengett volna el . Momo fölállt, és továbbs zaladt. Mezítláb, lépése n em ütött zajt, a szürke ú ré annál inkább, megint hallotta, hogy el tte meg y. A hang nyomába szeg dött. A folyosó ból oldalfolyosó k ágaztak, föld alatti alatti érrendszer , amely, úgy tetszett, ott húzó dik az egész új lakónegyed alatt. Aztán hang zavart hallott. Követte, óvatosan leselkedett egy sarkon. Szeme elé hatalmas terem tárult, szinte vég nélküli tárgyalóasztal a közepén. Ennél az asztalnál ültek hosszú sorban egymáss al szemben a szürk e urak – pontosabban az a marokn yi csapat, amely megmaradt bel lük. Milyen szerencs étlen látványt nyújtottak most ezek az id tolvajok! Öltönyük s zakadt volt, dudorok , sebek tar koponyájuko n, szürk e arcuk torz a félelemt l . De a szivarjuk még parázslott. Momo látta, a terem túlsó falánál hatalmas páncélajtó áll félig nyitva. A terem b l jeges áramlat csapott ki. Habár Momo tudta, hogy ez mit s em segít, lekuporodott, s mezítelen lábát a szokn yájába pólyálta. – Nagyon takarékosan kell bánnunk a készletünk kel – mondta egy szürk e úr, aki fönt ült a tárgyalóasztal elején, közel a páncélajtóhoz. – Korlátoznu nk kell a fogyasztásunkat – hallotta Momo. – Már csak alig n éhányan vagyunk ! – kiabált egy másik. – A készlet nekünk esztend kre elég! – Minél el bb kezdünk el takarékos kodni – folytatta az iménti szóno k –, annál tovább van kitartásu nk. És tudják, uraim, mit értek takarékosk odáson. Teljesen elégséges, ha n é h á n y a n élik túl közülün k a katasztrófát. Tárgyilagosan kell szemlélnün k a
dolgokat! Ahogy itt nézem magunk at, uraim, túlságos túlságos an sokan vagyun k. Er sen csökk entenünk k ell a létszámunk at. Az ész ezt diktálja. Megké rhetem mos t az urakat, mond ják sorra a számokat? A szü rke urak so rra mondták a számo kat: egy, kett , három, négy... négy... Aztán az elnö k érme t vett el a zsebéb l, s azt mondta: – Sorsolni fogun k. Az írás azt jelenti, hogy a páros s zámú urak maradnak, a fej a páratlan számokat jelenti. Leveg be dobta az érm et, s elkapta. – Í rás! – mondta. – A páro s számú u rak maradnak, a páratlan páratlan számúak kéretnek semmivé foszlani. foszlani. Tompa nyögés futo tt végig a vesztesek során, de nem védekezett senki. A páros számú id tolvajok elvették a többiekt l a sz ivarokat, az elítéltek tüstént leveg vé foszlottak. – És most – hangzott az elnök s zava a csöndben –, ugyanezt még egyszer. Ugyanaz a hátborzongató eljárás ment végbe másodszor, harmadszor, s t negyedszer is . Végtére már csak hat f maradt meg a s zürke urak k özül. Hárman-há Hárman-hárman rman ültek a vég nélküli asztal elején egymással szemben , s jeges pillantással nézték egymást. Momo bo rzongva nézte végig az egészet. Észrevette, Észrevette, ahányszor megfogyatkozo tt a szürke urak száma, a hideg mindig engedett valamicskét. Az eddigiekhe z viszonyítva most már egészen elviselhet volt. – A hat – mondta egyike a szürke uraknak –, ugyancsak ugyancsak ronda szám. – Elég volt – felelt az asztal túloldalán egy másik –, nincs ér telme, hogy tovább csökkentsük a létszámunkat. Ha nekünk hatunknak nem sikerül túlélnünk a katasztrófát, katasztrófát, akkor háromnak sem sik erül. – Ez nem biztos – v élte egy másik –, de ha a helyzet kívánja, beszélhetün k róla. Kés bb, úgy gond olom. – Egy ideig csönd volt, majd valamelyik azt magyarázta: – Milyen jó, hogy a készlettárolókhoz szo lgáló ajtó épp nyitva volt, amikor a katasztrófa megkezd dött. Ha a dönt pillanatban zárva
van, most az égvilágon s emmi hatalom ki n em nyitná. Elvesztünk Elvesztünk volna. – Sajnos nincs egés zen igaza, barátom barátom – felelte egy másik . – Mintho gy az ajtó nyitva áll, távozik a hideg a fagyasztópincék b l . Szép lassan felengednek az id virágok. És És tudjuk min dnyájan, hogy aztán már nem gátolhatjuk meg ket, hogy visszamen jenek oda, ahonnan eljöttek . – Úgy gondolja – kérd ezte egy harmadik –, hogy most már nem elég a hideg, hogy készletün ket fagyon tartsuk? – Sajnos csak hatan vágyun k – felelt a második ú r –, s ön is kiszámíthatja, mit érünk el így. Nekem úgy tetszik , kissé elsiete tt dolog volt a létszámun kat ilyen szigorúan csökken tenünk. Semmit Semmit nem nyerünk vele. – Vállalnunk kellett a két lehet ség közül az egyiket – szólalt meg az els úr –, s mi döntöttün k. Újra csönd támadt. – Így , meglehet, évekig itt ülünk m ajd, s egyebet sem csin álunk, mint rködün k egymáson – vélte valamelyik. – Meg kell vallanom, szomorú elképzelés. Momo tö prengett. Annak, hogy itt üljön és várjon, nyilvánvalóan nincs értelme. Ha már nem lesznek szü rke urak, az id virágok maguktól megolv adnak. De egyel re még vannak szürk e urak. S mindig is leszn ek, ha itt a sz áját tatja. De mitév lehetne, hiszen a készlethez viv ajtó nyitva van, s az id tolvajok bármikor vehetnek maguknak utánpótlást? utánpótlást? Kassiopeia mocorgo tt, Momo ránézett. – CSUKD BE AZ AJ TÓT! – jelezte a páncél. – De nem lehet – suttogta M omo. – Mozdíthatatlan. – ÉRJ HOZZÁ A VI RÁGGAL! – volt a válasz. válasz. – Meg tudom m ozdítani, ha hozzáérek a virággal? – sus ogta Momo. – TEDD MEG! – biztatta a páncél.
Ha Kassiopeia el re tudja, így is lesz. Momo óvatosan letette a tekn sbékát a földre. Aztán a közben m ár eléggé megfonnyadt és hiányos szirmú id virágot bedugta a kabátja alá. Sikerült a tárgyalóasztal alá másznia, úgy, hogy a szürke urak n em vették észre. Négykézláb mászo tt tovább, amíg el nem érte az asztal túlsó végét. Most ott ült az id tolvajok lába alatt. A s zíve majd kiugrott a helyéb l . Nagyon halkan el vette az id virágot, a fogai közé s zorította, s keresztülm ászott a székek közt, anélkül anélkül hog y a szürke urak bárm it észrevettek volna. Elérte a nyitott ajtót, megérintette a virággal, s megtaszíto tta a kezével. Az ajtó hangtalanul megmozd ult, valóban megindult, és dörögve becsapódott. A zaj soksz oros visszhan ggá n tt a teremben s az ezer föld alatti folyosón. Momo fölu grott. A szür ke urak, akik akik pillanatra sem gond oltak arra, hogy rajtuk kívül bárm ilyen emberi lény meg tudta óvni magát a megdermedéstl, a rémülett l megbénulva ültek a székü kön, s a kislányra meredtek. Momo tüs tént elrohant melle ttük, igyekezett a terem kijárata felé. S most a szürke urak is föles zméltek, s üldöz be vették Momót. – Hisze n ez az a rettenetes lány! – kiáltott valamelyik. – Ez Momo ! – Lehetetlen! – üvöltött egy másik. – Hogyh ogy mozog? – I d virág van nála! – ordított a harmadik . – Ezzel tudta az ajtót ajtót megmozdítani? – k érdezte a negyedik. Az ötödik ö köllel verte a fejét. – Akk or ez nekünk is sik erült volna. Hiszen van bel le elég. – Van, van – visított a hatod ik –, de most zárva az ajtó! Már csak egy menedék van: meg kell szer eznünk a lánytól az id virágot, különben mindennek vége! Momo közben elt nt valamelyik folyosón , ágaztak ezek mindenfelé. De itt a szürke urak n ála jobban igazodtak el. Momo keresztü l-kasul rohant, néha szinte karjába szaladt egy-egy egy-egy üldöz jének. De megint csak sikerü lt egérutat nyernie.
Kassiopeia is rés zt vett a maga módján ebben a háborúb an. Bár csak lassan mászo tt, mivel azonban el re tudta, az üldöz k hol rohannak majd, id ben odaért a tetthelyre, s úgy állta el útjukat, hogy a szürkék k eresztülestek rajta, s lent bucskáztak a földön. A nyomukban érkez k a fekv kön b ucskáztak át, s így a tekn sbéka többször is megme ntette a kislányt attól, hogy bizonyo san elkapják. P ersze maga is kapott közb en rúgást, akkorát, hogy neki-nekiröpült a falnak. De ez nem riaszto tta el, hogy tovább is azt tegye, amir l e l re tudta, hogy megtes zi. Némelyik szü rke úr az üldözés közben majd eszét vesztette, hogy megkaparintsa az id virágot, és elejtette a szivarját – és így egyik a másik után foszlott sem mivé. Végül már csak ketten m aradtak. Momo viss zamenekült a terembe, ahol a hosszú asztal állt. A két i d tolvaj üldözte az asztal körü l, de nem tud ták utolérni. Aztán egyikük hirtelen ellenkez irányba futott. Momo m ost már nem tudott meg meneküln i. Ott állt a terem egyik sarkába húzódva, és rémülten nézett a két üldöz elé. A virágot magához szorította. Már csupán három fényl szirom volt rajta. Az üldöz , aki e l bb odaért, épp ki akarta tépni a virágot M omo kezéb l, de a másik elrántotta. – Ne – k iáltott –, a virág az enyém! Az eny ém! A két szürk e úr ide-oda rángatta egymást. Közben az egyik kive rte a szivart a másik szájából, az meg kísérteties jajszóval forgo tt maga körül, átlátszó lett, és elt nt. S most az utolsó szürk e úr rá akarta vetni magát Momóra. Szája Szája szögletében még ott füstölt az icipici szivarcsutka. – I de a virágot! – lihegett, közben k ihullott szájából a csutk a, cs odább gurult. A szürke úr föld re vetette magát, kinyújtott karral kapdosott a csu tka után, de már nem érte el. Hamusz ürke arccal fordult Mo mo felé, megpróbált nagy keserv esen fölemelk edni, s nyújtotta reszket kezét. – Kérlek – s uttogta –, kérlek, kedves gye rmekem, add nekem a virágot! Momo m ég mindig ott állt a sarokba húzódva, magához szor ította a virágot, nem tud ott szólni, csak a fejét rázta hevesen . Az utolsó szürke úr lassan bólintott. – J ól van – mormolta –, jó, hogy mindenn ek... ek... vége.. vége...
Aztán is elt n t. Momo rémü lten bámult arra a helyre, ahol még az imént feküd t. De már ott mászott K assiopeia, hátán hátán a tanáccsal. – NYI SD KI AZ AJTÓT! Momo az ajtóho z ment, újra hozzáért az id virággal, amin már csak egyetlen, utolsó sziro mlevél függött, s tágra nyitotta. Az utolsó id tolvaj elt nésével a hideg is elmúlt. Momo ámu lva lépett be a hatalmas készlettárolókba. Számtalan i d virág állt üvegkehelyként s orban a végtelen polcokon, egyik pompásabb látvány volt, mint a másik, egyik se hasonlított a másikhoz – százez er, millió életóra. Egyre melegebb lett, akár egy melegházban. Amikor Momo id virágáról az utolsó szirom leh ullt, hirtelen valamiféle vihar támadt. Id virágok felh i örvénylettek körülötte, szálltak el m ellette. Olyan Olyan volt, akár a lanyha tavaszi vihar, de csupa felszabadult id l özönl vihar. Mintha álmot látna, úgy nézett körü l Momo, s meglátta Kassiopeiát lába el tt a földön. Hátán fölirat fénylett.
SZÁLLJ SZÁLLJ HAZA, KIS MOM O, SZÁLLJ SZÁLLJ HAZA!
Az utols ó volt, amit amit Momo Kassio peiából látott. A virágvihar kimond hatatlanul elhatalmasodott, fölkapta Momót, mintha virág volna is, vitte, vitte, vitte vitte a sötét járatoko n, ki a föld fölé s fö l a nagy város fö lé. Szállt a tet k s a tornyok fölött, hatalmas hatalmas virágfelh közepén, s egyre nagyobb, aztán még nagyobb lett a felh . S mintha szenvedélyes táncban ringana gyönyör zenére, úgy ringott, forgott maga körül le s föl, le s föl. Majd a virágfelh lassan, óvatosan leereszked ett, a szirmo k, akár a hópelyhek, hullottak a megdermedt földre. S akár a hópelyhek, úgy olvadtak is el lágyan, és lettek láthatatlanok ká, hogy visszatérjenek oda, ahova valók voltak: az emberek s zívébe.
S abban a szempillantásban újra megk ezd dött az id , minden moccant és megmo zdult újra. Az autók sik lottak, a közlekedés i rend rök fütyöltek , a galambok röpdöstek , s a villanyoszlopnál a kiskutya erecskét csurgatott. Abból, hogy a világ egy órán kereszt ül állt, az emberek s emmit se vettek észre. Hisz valójában nem telt el a megállás s az újraindulás újraindulás közt semennyi id . Úgy múlt el számu kra, akár a pillarebbenés. S valami mégis más v olt, mint el tte. Minden kinek egyszerre rengeteg ideje támadt. Per sze hogy megörültek nek i az emberek, bár senki s e tudta, hogy ez valójában a saját megtakarított ideje, ami csodálatosképpen megint visszajutott hozzá. Mire Mo mo föleszmé lt, egy utcán találta magát. Abban a mellékutcában, ahol viszontlátta Beppót, s Beppo valóban ott állt még. Háttal állt Momónak, söpr jére támaszkodott, elgondolko dva nézett maga elé, akárcsak régen. Már nem volt neki sü rg s, maga se tudta, egyszerre miért ilyen könny és csupa remény a szíve. – Lehet – töpreng ett –, hogy mos t takarítottam meg a százezer órát, és és evvel kiváltottam Mo mót? S épp abban a pillanatban hú zgálta meg valaki a kabátját, megfordult, s a kis Momo állt el tte. Nemigen akad rá szó, ami a boldog viszontlátás érzését elmondh atná. Kacagtak, sírtak fölváltva mindk etten, összevissza beszéltek min denféle butaságot, ahogyan már lenni szokott, ha az öröm me greszegiti az embert. S újra meg újra me gölelték egymást, s az emberek , akik arra jártak, megálltak, és velük nevettek, és velük sírtak, hiszen most vo lt b ven idejük rá. Beppo végtére vállra vette a söpr jét, hiszen magátó l értet , hogy ezen a napon már nem gon dolt a munkára. Karjukat egymásba f zve andalogtak végig a városon , mentek h azafelé a régi amfiteátrumhoz. Rengeteg meséinivalója volt egyiknek is, másiknak is. S ami a nagy városban régó ta nem volt látható: gyerekek játszottak az út kö zepén, az autósok, ha várniuk k ellett, mosolyogva nézel dtek, volt, aki e gyszer en kiszállt, és maga is játszott. Mindenfelé ember ek álldogáltak, barátságosan beszélgettek, sok szóval érdekl dtek egymás hogyléte fel l. Aki munk ába ment, ráért megcsodáln i az ablakokban a virágot vagy megetetni egy madarat. Az orvos oknak volt b ven idejük foglalkozni valamennyi páciensükk el. A munkáso k nyugodtan,
kedvükre végez hették tennivalójukat, hiszen már nem kellett a lehet legrövidebb id alatt a legtöbbet teljesíteniük . Minden kinek volt mindenre an nyi ideje, amennyi csak k ellett, s amennyit kívánt, hiszen b vében volt megint az id nek. Sok ember azonban soha nem tudta meg, kinek köszönheti mindezt valójában, és mi történt abb an a pillanatban, ami nekik pillarebbenésnek t nt. A legtöbb ember el se hitte vo lna. Csak Csak Momo barátai tudták s hitték el, mi történt. Mert amikor a kis Mo mo s az öreg Beppo aznap viss zaért a régi amfiteátrumba, már mindnyájan ott voltak és vártak: Idegenvezet Gigi, P aolo, Massimo, Franco, a Maria nev lány Dedé nev testvérkéjével, Claudio Claudio s az ös szes többi gy erek, Nino, a vendégl s kö vér feleségével, Lilianával, s a kisb abájukkal, Nico la, a k ves, s mindenk i a környékr l, aki azel tt mindig eljött, s akiket M omo hallgatott. Aztán ünnepeltek , vidultak, ahogyan csak M omo barátai tudtak, addig, amíg az öreg csillagok nem ültek ki az égre . S amikor az ujjon gás, az ölelgetés, a kézszorítás, a nevetés, az összeviss za kiabálás kicsit csitult, mindenk i letelepült körös-körül a f b e n tte k lépcs kre. Nagyon nagy csönd lett. Momo odaállt a kerek porond közepér e. A csillagok hangjára gondolt meg az id virágokra. S aztán aztán elkezd ett cseng hangon énekelni. A Seholsincs-házban pedig ott ült H ora mester, akit a visszatért i d fölkeltett els s egyetlen álmából, ült a székén a kecses asztalka mellett, s mindenlátó pápaszem én át mosolyogva figyelte Momó t és barátait. Még sápadt volt, mintha súlyos beteg ség után lenne. A szeme azonban s ugárzott. Ekkor úgy érezte, valami megérinti a lábát. Levette pápaszemét, és lehajolt. Ott kupo rgott e l tte a tekn sbéka. – Kassiopeia – szó lt gyöngéden, s megvakarta a tekn tekn s nyakát –, ezt nagyon jól csináltátok. Mesélj el nekem mindent, hiszen ezúttal nem láttalak benneteket. – MAJ D! – látszott a páncélon a fölirat. Kassiopeia tüss zentett. – Csak nem fáztál meg? – kérdezte Hóra mester aggó dva. – DE MÉG MENN YI RE! – válaszolt Kassiopeia.
– Ez a szürke urak hidegét l van – vélte Hora m ester. – El El tudom képzelni, hogy kimerültél, s alapos alapos pihenés re szoruls z. Egyszóval nyugodtan vonulj vissza. – KÖSZÖNÖM! – hálálkodott a páncél. Kassiop eia elbicegett, csöndes , homályos zu got keresett magának. Behúzta fejét, négy lábát, s hátán, senkinek most m ár nem láthatóan, csak annak , aki ezt a történetet végigolvasta, négy bet jelent meg : VÉGE
A szerz rövid utószava Lehet, hogy olvasóimnak m ost jó néhány gond nyomja szívét. Félek azonb an, nem tudo k segíteni. Be kell ugyanis vallanom , ezt az egész történetet én emlékezetb l írtam le, úgy, ahogyan magam is hallottam. Személyesen Személyesen s e a kis Mom ót, se a barátait barátait nem ismertem. Nem tudom, további sorsuk ho gyan alakult, és ma miképpen éln ek. Ami a nagy várost illeti, magam is csu pán föltevésekre hagyatkozom. Az egyetlen, amit meg szeretnék jegyezni, a következ : Abban az id ben épp úton voltam (s vagyok ma is), amikor egy éjszaka furcsa utassal osztottam meg fülkémet. Furcsa volt annyiban, hogy teljesen lehetetlen volt a korát meg állapítanom. Eleinte azt hittem, aggastyánnal ülök s zemben, de hamar észrevettem, hogy igencsak csalódtam, hiszen útitársam egyszerre csak nagyon is fiatalnak tetszett. De ez a benyomáso m is csakhamar tévedésnek bizonyult. Mindazonáltal elmon dta nekem az éjszaka folyamán ezt a történetet. Amik or a végére ért, kis ideig mindk etten hallgattunk. Aztán a furcsa útitárs még ho zzátett egy mondatot, amit nem hallgathatok el az olvasó el l . – Úgy meséltem el magának mindezt – tette hozzá ugyanis –, mintha már megtö rtént volna. Mesélhe ttem volna úgy is, mintha csak a jöv ben történnék meg. Nekem ez nem nagy különbség .
Alighanem kisz állt a következ állomáson, hiszen egy id után észrevettem, hogy magam vagyok a fülkében . Sajnos azóta sem találkoztam a mesél vel. Ha netán még egys zer összeh ozna vele valahol a véletlen, azt azt hiszem, nagyon sokat kérdeznék t l e.
Michael Ende (Életrajz) Michael Andreas Helmut Ende 1929. november 12-én született Garmisch-Partenkirchen-ben, Luise és Edgar Karl Alfons Ende gyermekeként. Apja sikeres szürrealista fest és szobrász volt, akinek a nácik hatalomra jutása után a Birodalmi Kulturális Kamara megtiltotta, hogy gyakorolja szakmáját. Édesanyja, Edgar második felesége, egy kis kis üzletet vezetett. vezetet t. 1931-ben a Münchenhez közeli Bergingbe, majd 1935-ben München-Schwabing-ba, a Kaulbach nev mvésznegyedbe költöztek. Michael apja révén már korán kapcsolatba került a képzvészek és az írók világával. Apja társaságába tartozott többek között Bertolt Brecht és Paul Klee. Ebben az idben ismerkedtek meg a Buchner családdal és a fest Fantival, Fantival, aki sok történetet tö rténetet tudott mesélni mesélni.. Állítólag Michael t le tanult meg történeteket elbeszélni. 1936-ban a Wilhelm iskolába íratták be, ahol rendkívül rossz tanuló volt, mert úgy érezte: „Ha nagyon belemerülök az egyszeregybe, akkor tönkremegy a fantáziám”. Szülei sokat veszekedtek, egyre gyakrabban alakultak ki heves viták, s ekkor nem voltak tekintettel fiukra. fiukra. Ett Et tl az id l kezdve Michael egyedül egyedül érezte magát, és a magány érzése egész életében megmaradt. Bár szerette a szüleit, nem volt boldog gyermek. Olyan Olyan barátokat keresett, akik segítettek neki elfelej elfelejteni teni a mindenn mindennapi api megpróbáltatásokat megpróbáltatásokat.. Ilyenek voltak Willi, egy szivarkeresked fia, fia, és Peter Horn, egy orvos fia. fia. 1937-ben meghalt meghalt Willi. Ende ekkor szembesült elször a halállal. Willi testessége és barna haja Bastian figurájában éledt fel ismét „A Végtelen Történet”-ben. 1940-ben Michael a Maximilian Maximilian Gimnáziumban Gimnáziumban folytat folytatta ta tanulmányait, tanulmányait, ahonnan 1941-ben 1941-be n kicsapták. 12 évesen Münchenben Münchenben élte át élete els bombatámadását, bombatámadását, és 1943-ban testközelbl - egy nagybátyjánál tett látogatása alkalmával - Hamburg lerombolását. Még ebben az évben visszaköltöztek visszaköltöztek Garmi Gar misch-Partenkirch sch-Partenkirchenbe. enbe. Itt kezdett iskolatársa, iskolatársa, Bokarius bíztatására bíztatására verseket és novellákat írni. 1944-ben müncheni otthonukat lebombázták, és apjának több mint 800 m ve megsemmisült. megsemmisült. 1945-ben sok barátját behívták a hadseregbe és mindössze egynapos kiképzés után a frontra küldték. Két barátja rögtön az els napon meg is halt. Michael, amint ezt megtudta, összetépte a behívót és éjszaka elmenekült édesanyjához Münchenbe, majd csatlakozott a náciellenes Bajorországi Szabadságfronthoz. Apja amerikai hadifogságba került. A háború után szülei kapcsolatba kerültek egy Rudolf Steiner tanait követ kis keresztény közösséggel. 1946-ban Michael ismét egy müncheni gimnáziumba járt, de Steiner világszem világszemlél lélete ete és pedagógiája pedagógiája hatására hamarosan a stuttgarti stutt garti Waldorf iskolában folytatta, folytatta, majd fejezte be gimnáziumi tanulmányait. tanulmányait.
Barátaival megalakí megalakított tottaa a „Tettér Színházat”, lefordította és eladta Cocteau „Orfet”-jét. Hirosima emlékére „Az id jön” (Die Zeit kommt) címmel színdarabot írt. Bár csak két évig járt az iskolába, annak emberközpontú szellemisége jelents hatást gyakorolt kés bbi írói munkásságára. 1943-tól ír verseket és rövi rö vidd elbeszéléseket. elbeszéléseket. Els E ls verse, „A mutatványos” (Der Gaukler) az Esslinger Zeitung-ban jelent meg 1947-ben. Ebben a szonettben kifejez dik Ende életöröme, szeretete a különböz mvészeti stílusok iránt. Ahogyan a mutatványos, is mindent mindent magába magá ba szívott: szívott: színházat, színházat, festészetet, festészet et, mozit, szerelmet. 1948-ban felvételt nyert a müncheni Otto Falckenberg drámaiskolába. Az iskola befejezése után a lensburgi színházban kapott állást Schleswig-Holstein-ben. Ez az id kiábrándító és csalódásokkal teli volt számára, mégis segítette irodalmi fejldését. Egy év színészkedés után, 1951-ben visszaköltözött Münchenbe, ahol íróként kívánt megélni. 1952-ben itt ismerkedett meg a színészn Ingeborg Hoffmann-nal, aki bejuttatta t a kabarék világába. A következ években a müncheni Volkstheater-ben színész, kabaréíró és rendez volt. 1953-ban szülei elváltak. Anyját annyira megviselte a válás, hogy öngyilkosságot is megkísérelt. Ekkortól kezdve az apa-fiú viszony kissé feszültté vált. 1954-tl filmkritikusként dolgozott a Bajor Rádiónál (Bayerischen Rundfunk). Ekkor ismerkedett meg Kurosawa filmjei filmjeivel. vel. 1955-ben, Friedrich Schiller halálának 150. évfordulója alkalmából „A kis halak” (Die kleinen Fische) címmel írt egy jelenetet a Kabarénak. A nagy siker további megbízásokat hozott számára. Ugyanebben az évben, miután tanulmányozta Storidobery m vét, befejezte színdarabját, „A csúnyák”-at (Die Hässlichen). Az 50-es években intenzíven foglalkozott Bertolt Brecht mvészeti felfogásával. Leginkább Brecht színházteoretikai írása (Das kleine Organon) volt rá nagy hatással. Kés bb eltávolodott Brecht azon véleményét l, hogy a színháznak és az irodalomnak a nézket illetve olvasókat bizonyos (politikai) nézetekre kell „nevelnie”. 1956-ban több hónapot töltött tö ltött Olaszországban, Olaszországban, Palermóban, ahol nagy hatást hatást gyakoroltak rá azok az elbeszél elbeszélk, akik nagy tereken pénzért mesélték történeteiket. tört éneteiket. Ekkor fogalmazódott meg benne a vágy, hogy is ilyen történeteket írjon. 1957-ben egy grafikus barátja javaslatára született meg a „Gombos Jim”, amely iránt másfél éves keresés után egyedül a Thienemann Kiadó érdekl dött. A kézirat túl t úl terjedelmes terjedelmes volt, ezért két kötetben jelent meg. Az els „Gombos Jim és Lukács, a masiniszta” (Jim Knopf und Lukas, der Lokomotivführer) címmel 1960-ban. Az írást az augsburgi Bábszínház dolgozta át és keltette életre. A második kötet, a „Gombos Jim és a rettegett retteg ett 13” (Jim Knopf Knopf und die wilde wilde 13) 1962-es kiadása k iadása és a különböz, idegen nyelv nyelv fordítások (20 nyelvre nyelvre fordították fordítot ták le) meghozták meghozták számára az anyagi függetlenséget, függetlenséget, ezért befejezte befejezte tevékenységét tevékenységét a rádióban, rádióban, és az írásnak szentelte magát. 1964. augusztus 7-én Rómában, a Kapitóliumban feleségül vette Ingeborg Hoffmannt. Egy évvel késbb, 1965 karácsonyán édesapja szívinfarktus következtében meghalt. 1966-ban Michael Ende Münchent l 30 km-re, Mangfalltalban vásárolt egy 1415-ben épült kastélyt. kastélyt. Ezután négy év intenzív restaurációs munka következett, következett , amely összes pénzét elvitte. elvitte.
A kastély csaknem lakhatatlan volt, ezért 1971-ben eladta, és feleségével együtt a napfényes Olaszországba, a Rómától délre található Genzanoba költözött. költözöt t. Álma, Álma, hogy egy kastélyban lakjon, nem vált valóra. 1966-ban elkészült „A játékrontó” (Die Spielverderber) cím színdarabja, melyet 1967-ben a frankfurti frankfurti Városi Színpadon mutattak be. A darab er s kritikákat kapott, és megbukott. 1969-ben megjelent „Das Schnurpsenbuch” cím könyve, amely rejtvények, varázsigék és versek gy jteményét tartalmazta. 1972-ben látott napvilágot meseregénye: a „Momo” avagy „Furcsa történet az idtolvajokról tolvajokról s a gyermekrl, aki visszahozta az embereknek az ellopott id t”. A saját maga által illusztrált kötet hatalmas sikert aratott, bár az NDK-ban betiltották. 1973 júniusában gyomorrákban meghalt az édesanyja. 1975-ben „Momo és az id tolvajok” (Momo und die Zeit-Diebe) címmel írt egy librettót a zeneszerz Mark Lotard-nak. 1978-ban Rómában megismerkedett a komponista Wilfried Hillerrel, akivel az els pillanattól kezdve jól megértett megértették ék egymást, egymást, ezért a következ években több közös munkájuk is volt. 1978-ban jelent meg „Álomfaló Csodamanó” (Das Traumfresserchen) cím könyve. 1979-ben fejezte be legismertebb mvét, „A Végtelen Történet”-et, amelyért még ugyanabban az évben megkapta megkapta a „Buxtehuder Bullát”. Bullát”. A nagy sikerre sikerre való tekin t ekintett tettel el Németország szerte számos olvasói olvasói út következett. következett . Ugyanezen év decemberében Volkach-ban, a Gyermek-és Ifjúsági Irodalom Német Akadémiáj Akadémiáján án „A Végtelen Történet”-et Tört énet”-et a hónap köny kö nyvévé vévé választották. 1981 januárjában Regensburgban tartották Ende és Hiller zenés fabulája, „A sárkány és a pillangó” (Der Lindwurm und der Schmetterling) sbemutatóját. Ugyanezen év végén Münchenben tartották Ende és Hiller egy másik zenés fabulája, „Tranquilla Trampeltreu. Az állhatatos teknsbéka” (Tranquilla Trampeltreu, die beharrlische Schildkröte) sbemutatóját is. 1982-ben megjelent „A bvészmese” (Das Gauklermärchen) cím játéka. 1983-ban jelent meg apjával közösen írt „Tükör a tükörben - egy labirintus” (Der Spiegel im Spiegel. Ein Labyrinth) cím kötete, amelyben Ende eltávolodik a gyermek- és ifjúsági irodalomtól. 1984-ben „A Végtelen Történet”-bl Wolfgang Petersenn hatalmas siker filmet készített, ami Ende számára a legrosszabb giccset és kommerszt jelentette, ezért visszavonta nevét és pert indított a forgatás megakadályozása érdekében, de kérelmét néhány jelenet törlésén kívül a bíróság elutasított elutasította. a. A m hanglemezen és kazettán is megjelent. 1985 februárjában februárjában Münchenben Münchenben tartották tartott ák Ende és Hiller Hiller operája, a „Der Goggolori” sbemutatóját - nagy sikerrel. (A második világháború után az egyik leggyakrabban játszott német nyelv opera.) 1985. március március 27-én, 64 éves korában tüd embóliában meghalt Ingeborg Ende. Felesége halála nagyon megrendítette. Szakított a múlttal, és visszatért Münchenbe. 1985-beli újbóli találkozása japán fordítójával, Mariko Satoval, aki 1974 óta a müncheni nemzetközi ifjúsági könyvtárban könyvtárban dolgozott, felkeltett felkeltettee érdekldését a japán kultúra kultúra iránt.
1986 júliusában kezdték vetíteni a német mozikban a „Momo” megfilmesített változatát Johannes Schaaf rendezésében, Armin Mueller-Stahl f szereplésével. Ende ezzel a filmmel sem volt igazán elégedett, de ez esetben elmaradt az a heves reagálás, mint „A Végtelen Történet” esetében. Ugyanebben az évben jelent meg az „Álmok zsibvására. Éjféli dalok és halk balladák” (Trödelmarkt der Träume. Mitternachtslieder und leise Balladen) cím mve. 1987-tl Mariko Satoval élt Münchenben. Ebben az évben jelent meg „Norbert Nackendick. Vagy a csupasz orrszarvú” (Norbert Nackendick. Nackendick. Oder Das nackte Nashorn) cím kötete. 1988-ban egy vil világ ág omlott össze ö ssze benne, amikor amikor megtudta, hogy évek óta tartott tartot t adótanácsadója rászedte, és a nevében nevében több milli milliós ós adósságot halmozott halmozott fel. fel. Ende a csd szélén állt. Apja képeit és az bútorait elzálogosították, de a Thienemann Kiadó és barátai jóvoltából jóvoltából az ügy titokban maradt a sajtó eltt. 1988-ban tartották tartot ták Kölnben Ende és Gerhard Konzelmann Konzelmann operája, „A b vészmese” (Das Gauklermärchen) sbemutatóját, illetve ebben az évben jelent meg Friedrich Hechelmannal közösen készített képeskönyve, az „Ofélia árnyékszínháza” (Ophelias Schattentheater). 1989-ben megjelent a „Michael Ende olvasókönyv”, illetve a „Sátánármányosparázsvarázspokolik rpuncspancslódító-bódítóka” rpuncspancslódító-bódítóka” (Der satanarchäolügenialkohölli satanar chäolügenialkohöllische sche Wunschpunsch), amely rövid id n belül bestseller lett. 1989. szeptember 4-én feleségül vette vette Mariko Satót, Satót , és ugyanebben ugyanebben az évben megkapta megkapta a Szövetségi Érdemkeresztet. 1990 elég mozgalmas év volt, hiszen év elején bemutatták a televízióban a Wim Thoelkes „Nagydíj”-as „Puncs-pancs”-ot; „Konzekvenciák Einstein gondolataiból” cím mvével támogatott egy japán japán tévésorozatot; tévésorozat ot; a nyári egyetemen egyetemen docens docens volt Madridban; Madridban; a stuttgart st uttgartii Városi Könyvtárban „10 év: A Végtelen Történet” címmel kiállítást rendeztek; megjelent Peter Boccariustól egy életrajz „Michael „Michael Ende. A történet t örténet kezdete” címmel. címmel. 1991 februárjában tartották az „Álomfaló csodamanó” (Das Traumfresserchen) cím daljátékának sbemutatóját. 1992-ben Japánba utazott feleségével, hogy megünnepelje a „Momo” egymilliomodik példányának eladását. Ez volt utolsó látogatása Japánban. Habár Michael Ende Ende kiadott mveinek példányszáma 1992-ben elérte a 15 milliót, az irodalomkritikusok teljes mértékben mellzték. Ende így nyilatkozott err l: „Minden ajtón keresztül beléphetünk az irodalmi szalonba: a börtönajtón, az rültek háza ajtaján, vagy a bordélyház bordélyház ajtaján keresztül, csak egy ajtón, a gyerekszoba ajtaján keresztül nem szabad bejönni.” 1992 augusztusában jelent meg „A szabadság börtöne” (Das Gefängnis der Freiheit) cím könyve, és ebben az évben jelent meg „Világgá mentem, majd jövök” (Der lange Weg nach Santa Cruz) cím könyve is. 1993-ban megjelent „A teliholdlegenda” (Die Vollmondlegende) cím könyve. Ugyanebben az évben tartották tarto tták Dortmundban Dortmundban Ende és Hiller, Hiller, a Hamelni Hamelni halotti halotti tánc, „A csábító” (Der Rattenfänger) cím darabjának sbemutatóját. 1994-ben megnyitotta archívumát és megjelentette a „Michael Ende kartotékszekrénye. Vázlatok és jegyzetek”-et (Michael Endes Zettelkasten. Skizzen und Notizen), melyben elször beszél saját magáról és életérl.
Ez év júniusában a müncheni Egyetemi Klinikán megoperálták gyomorrákkal. Sajnos az augusztusban kezd kemoterápia sem hozott javulást, a betegséget nem lehetett lehetett feltartó feltartóztatni. ztatni. 1995. augusztus 28-án hunyt el Stuttgartban. Stutt gartban. Október 1-jén a müncheni müncheni Erdei Temetben helyezték örök nyugalomra. DÍJAK ÉS KITÜNTETÉSEK:
1960 Berlin város irodalmi díja a „fiatal generáció”-ért 1961 legjobb ifjúsági regény díj: „Gombos Jim és Lukács, a masiniszta” 1961 Hans-Christian-Andersen díj a „Gombos Jim és Lukács, a masiniszta” cím könyvért 1963 a legjobb német ifjúsági regény díja: „Gombos Jim és a rettegett 13” 1967 Hugo-Jacobi Díj 1974 a legjobb német ifjúsági regény díj: „Momo” 1974 a legjobb európai ifjúsági regény díj: „Momo” 1976 Nakamori-Díj Japánban 1980 ZDF Könyvm Könyvmoly oly Díj: Díj: „A Végtelen Történet” Tör ténet” 1980 Wilhelm-Hauff Díj „A Végtelen Történet” cím könyvért, mellyel támogatta a gyermek- és ifjúsági irodalmat. 1980 legjobb német ifjúsági regény díj: „A Végtelen Történet” 1980 Nagydíj Volkach-ban, a Gyermek-és Ifjúsági Irodalom Német Akadémiáján „A Végtelen Történet”-ért. 1981 legjobb európai ifjúsági könyv díj: „A Végtelen Történet” 1981 Janusz-Korczak díj: „Ende összes mve”. 1981 legjobb gyermek-és gyermek-é s ifjúsági hanglemez díj 1982 legjobb japán könyvdíj a mai irodalom legjobb fordításáért Japánban: „A Végtelen Történet” 1982 Lorenzo il Magnifico Díj: „Ende összes mve” 1982 Michael Ende az év írója 1983 Rotterdamban ezüst ujj: „A Végtelen Történet” 1985 Olaszországban Róma városától: Szimpátia Díj 1986 Poétaérem München München városától: „Der Goggolori” 1987 Német Fantáziadíj 1988 Kulturális Díj a bajor Raiffeisen Bank-tól: „Ende összes mve” 1989 a ZDF 10 éves könyvmoly díjának különdíja: „Puncs-Pancs” 1989 Aranylemez: Aranylemez: „A Végtelen Végte len Történet” 1989 a legjobb katolikus gyermekkönyv díj: „Ofélia árnyékszínháza” 1989 Szövetségi Érdemkereszt kitüntetés 1990 Zürich legjobb ifjúsági könyve díj: „Puncs-Pancs” 1993 legjobb német ifjúsági regény díj: „Világgá mentem, majd jövök” (Der lange Weg nach Santa Cruz) 1993 Kurd Laßwitz Díj az év legjobb rövid elbeszélése kategóriában: „Világgá mentem, majd jövök” (Der lange Weg nach Santa Cruz) MICHAEL ENDE MVEI:
1960 Gombos Jim és Lukács, a masiniszta (Jim Knopf und Lukas der Lokomotivführer) 1962 Gombos Jim és a rettegett 13 (Jim Knopf und die wilde 13) 1967 A játékrontó (Die Spielverderber) (színdarab) 1969 Das Schnurpsenbuch (varázsigék és versek gy jteménye)
1972 Tranquilla Tranquilla Trampeltreu, az állhatatos állhatatos teknsbéka (Tranquilla Trampeltreu, die beharrliche Schildkröte) (képeskönyv) 1972 Momo 1978 A kis paprikajancsi (Das kleine Lumpenkasperle) (képeskönyv) 1978 Lirum Larum Willi Warum (képeskönyv) 1978 Álomfaló csodamanó (Das Traumfresserchen) (képeskönyv) 1979 A Végtelen Történet (Die unendliche Geschchte) 1981 A sárkány és a pillangó (Der Lindwurm und der Schmetterling) (képeskönyv) 1982 Az árnyékvarrógép (Die Schattennähmaschine) (versek) 1982 Fantázia, kultúra, politika - egy Erhard Epper-rel E pper-rel és Hanne Hanne Tächl-lel foly folytato tatott tt beszélgetés jegyzkönyve 1982 Bvészmese (Das Gauklermärchen) (színdarab) 1983 Tükör a tükörben t ükörben (Der Spiegel im Spiegel) Spiegel) 1984 Norbert Nackendick balladája (Die Ballade von Norbert Nackendick) (képeskönyv) 1984 Filemon Faltenreich (képeskönyv) 1985 Der Giggolori (színdarab) 1985 A sötétség söt étség archeológi arc heológiája ája (Die Archäologie Archäologie der Dunkelheit) Dunkelheit) (Beszélgetés Jörg Kriechbaummal Kriechbaummal a mvészetrl és Edgar Ende munkásságáról) 1986 Álmok zsibvására (Trödelmarkt der Träume) (dalok és versek) 1987 Norbert Nackendick. Vagy a csupasz orrszarvú (Norbert (No rbert Nackendick. Oder Das nackte Nashorn) 1988 Ofélia árnyékszínháza (Ophelias Schattentheater) (képeskönyv) 1989 Mvészet és politika politika - beszélgetés beszélgetés Joseph Beuys-szal Beuys-szal 1989 Sátánármányosparázsvarázspokolikrpuncspancslódí rpuncspancslódító-bódítóka tó-bódítóka (Der satanarchäolügenialkohöllische Wunschpunsch) 1990 Történet Tört énet a tálról és a kanálról kanálról (Die Geschichte Geschichte von der Schüssel und dem Löffel) Löffel) 1991 Ilka titka (Lenchens Geheimnis) 1992 A szabadság börtöne (Das Gefängnis der Freiheit) 1992 Világgá mentem, majd jövök (Der lange Weg nach Santa Cruz) 1993 A csábító (Der Rattenfänger) (színdarab) 1993 Teddy és az állatok állatok (Der Teddy und die Tiere) (képesköny ( képeskönyv) v) 1993 A teliholdlegenda (Die Vollmondlegende) 1994 Michael Ende kartotékszekrénye karto tékszekrénye (Michael Endes Zettelkasten) 1994 Varázslóiskola és más történetek (Die Zauberschule und andere Geschichten) 1998 A senkikertje (Der Niemandsgarten) 1999 Színdarabok Színdarabok (Theaterstücke) (Theater stücke) MICHAEL ENDE MÚZEUM
Az irodalmi múzeumot Michael Ende emlékére nyitották meg 1998-ban a müncheni Blutenburg Kastélyban lév Nemzetközi Ifjúsági Irodalmi Könyvtárban, ahol több mint 40 nyelven találhatóak kötetek. Ezen kívül megtekinthet ek itt Ende kéziratai, rajzai, levelek és fotók, ismert grafikusok illusztrációi az író képeskönyveihez, valamint számos személyes tárgyi emlék, emlék, bútor és dolgozó könyvtára. könyvtára. Csoportok Csopo rtok és iskolák részére múzeumpedagógiai múzeumpedagógiai vezetést is biztosítanak a látogatáshoz.
Movie details: Genre: Adventure / Fantasy Contry/Year: West Germany/Italy 1986 Directed by: Johannes Schaaf
Radost Bokel, Mario Adorf, Armin Armin Mueller-Sta Mueller-Stahl hl,, Leopoldo Leop oldo Trieste, Ninetto Ninetto Davoli, Davoli, Bruno Stori, John Huston Writing credits: Marcello Coscia, Rosemarie Fendel, Johannes Schaaf, Michael Ende Music: Angelo Branduardi (Ger many)) Distributor: Kinowelt (Germany EAN-Code: 4006680017280 Sound/Languages: German (Dolby Digital 2.0) Aspect Ratio: 1.66:1 anamorphic widescreen DVD-Features: Documentary 'Ein Besuch bei Michael Ende'; Trailer Runtime: 100 min. (PAL)
Cast:
