Stephen Baxter ANTIJÉG Stephen Baxter – Anti-Ice © 1993, by Stephen Baxter Fordította: Hidy Mátyás Borító: Sallai Péter
Édesanyámnak
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Szeretném kifejezni hálámat Eric Brownnak és Alan Cousins-nak, akik elolvasták a kézirat vázlatait, David S. Garnettnek a koncepció iránti lelkesedését, valamint ügynökömnek, Maggie Noachnak és szerkesztőmnek, Malcolm Edwards-nak a HarperCollinsnál végzett odaadó munkájukért.
Prológus LEVÉL ATYÁMNAK 1855. július 7. Szevasztopol előtt Kedves atyám! Nem tudom, hogy kezdjem levelem, miután oly szégyenteljesen hagytam el a szülői házat. Tudom, hogy már egy teljes éve nem hallott felőlem; bocsánatát kérem, és szégyellem magam emiatt. Bűntudat gyötör, hogy atyám, anyám és Ned azt hihették, egyedül és nincstelenül haldoklom Anglia egy komor szegletében. Azonban a szeretet, a kötelességtudat és az utóbbi napok kivételes eseményei arra sarkalltak, hogy megtörjem hallgatásom. Örömmel tudatom, hogy élek, és a 90. könnyűgyalogos ezredben szolgálom Britanniát a krími hadjáratban. Levelemet Szevasztopol romjainál, egy orosz erődítmény maradványaiban írom, amelyet csak Redannak hívunk (a szó franciául fogazatot jelent, ami jól érzékelteti a homokzsákok és töltések egyszerű, de hatékony rendszerét). Kétségem sincs afelől, hogy már ezek a hírek is megdöbbentették atyámat, és remélem, további kalandjaimat is hasonló érdeklődéssel olvassa majd, azonban figyelmeztetem: ennél jóval nagyobb meglepetésekben lesz része. Nyilván olvasta Russel tudósítását a The Timesban Szevasztopol várának elpusztításáról, amelyért ez a Traveller nevű fickó és az ő pokoli antijege a felelős. Mondhatom, én tanúja voltam mindennek. Túléltem e csatát, ezt pedig csak az Úr ajándékának tarthatom, amelyet örök szégyenemben meg sem érdemeltem. Sok jó francia, török és angol bajtársam esett el körülöttem. De mielőtt elmondanám a történetem, magyarázattal tartozom önnek arról, miért hagytam el Sylvant tavaly azon a sötét napon, és hogyan jutottam el erre a távoli partra. Mint atyám is tudja, alig pár shillinggel indultam útnak, szívemet szégyen és önvád marcangolta. Vezekelni vágytam, ezért a könnyűvonattal Liverpoolba mentem, és bevonultam a kilencvenesekhez. Közkatonaként soroztak be; nem volt pénzem, hogy tiszti rendfokozatot vásároljak, és egyébként is eldöntöttem, hogy leereszkedem az emberi nem legaljára, hogy megtisztuljak bűneimtől. Liverpoolba érkezésem után egy héttel Chathambe küldtek, hogy kiképezzenek a birodalom katonájává. Ezután elhatároztam, hogy életemet az Úr kezébe adom, és önként jelentkeztem a 90. könnyűgyalogsághoz, hogy ide kerüljek, a török háborúba. Amíg a hajómra vártam, nagyon szerettem volna írni önnek, mert biztos voltam benne, hogy a Krím távoli mezőin nem vár más, csak a halál. De bátorságom – amely azóta a legszörnyűbb mészárláson is átsegített – abban a pillanatban cserbenhagyott, így egyetlen szó nélkül hagytam el Angliát. Tizenöt nap alatt érkeztünk meg Balaclavába, aztán néhány napig észak felé meneteltünk, hogy elérjük a szövetséges tábort Szevasztopol alatt. Kérem, nézze el nekem, hogy belemerülök a helyzet leírásába! Bár magáról a hadjáratról Russell és más tudósítók jóvoltából is pontos tájékoztatást kaphat, talán az is érdekelheti, én hogyan éltem át a csatát egyszerű gyalogosként. Atyám jól tudja, miért vagyunk itt. Birodalmunk körülfogja a világot, és az utak, vasutak, könnyűvonatok és a flottánk tartják egyben. Miklós cár földközi-tengeri kikötőt keresve szemet vetett a rogyadozó Oszmán Birodalomra.
Magát Konstantinápolyt vette célba, fenyegetve ezzel indiai útvonalainkat. Hamarosan fölé is kerekedett a törököknek földön és vízen, ezért mi, angolok a franciákkal az oldalunkon háborúba léptünk ellene. Raglan báró irányítása alatt vonultunk hadba, aki azelőtt még Wellington alatt is szolgált Waterloonál. Atyám, én is láttam ám egyszer e nagyszerű férfiút, amint átlovagolt a táborunkon egy hadgyűlésre menet a francia tábornokkal, Canrobert-rel. Üdvrivalgásban törtünk ki, és a magasba dobtuk kalapunkat: Raglan egyenes háttal ülte meg szürkéjét, üres kabátujja a mentéjébe volt dugva, mert a franciák korábban ellőtték a karját. Karvalyszemével végigtekintett rajtunk, pont úgy, ahogy egyszer magával Bonapartéval is szembenézett. Ám érkezésem napjától fogva pletykák terjedtek sorainkban Raglanról. Úgy tűnt, a tábornok megragadt a Napóleon elleni győzelem idején; még az orosz sereget is csak „a franciák”-ként emlegette! És persze elégedetlenség ütötte fel a fejét amiatt is, ahogy Raglan a hadjáratot vezette. Először Almánál találkoztunk az oroszokkal jó tíz hónapja, és alaposan megkínáltuk a cár katonáit. A leírások szerint hihetetlen látványosság volt: a szövetséges vonalak kusza színkavalkádba futottak össze, bajonettek csillogtak a napfényben, az ember fülét pedig szinte megsüketítette a zaj, a dobpergés és a menetelő hadsereg dobogása. Egy itteni fickó mesélt egy rohamról, amit a Skót Szürkék indítottak: hatalmas medvebőr sapkájuk a tömeg fölé magasodott, ahogy hátukat egymásnak vetve aprították az ellent. Nagyon bánom, hogy lemaradtam erről a kalandról! Azonban az Almánál aratott győzelem után Raglan megtorpant. Talán már azzal a lendülettel kiűzhettük volna a ruszkikat a félszigetről, és haza is értünk volna karácsonyra! De nem így volt megírva, a többit meg már tudja atyám: jöttek Inkerman és Balaklava nagy csatái, mely utóbbinál lemészárolták a Cardigan grófja által vezetett nemes könnyűlovasságot. (Hadd vessem közbe, hogy május elején volt alkalmam ellovagolni a híres völgyhöz ott északon, majdnem az orosz ágyúk vonaláig, amelyen a könnyűlovasság át akart törni. A réten virágok nyíltak, a lemenő nap meleg, aranyló glóriába fogta a tájat, és rozsdás hatcsövű gépágyúk meg lövedékdarabok hevertek szétszórva a földön. Találtam egy lókoponyát, melyen már semmi hús nem volt; láthatóan egy golyó ütötte át balról jobbra. Emberi testeket sehol nem láttunk, de hallottam egy fickóról, aki talált egy állkapocscsontot; vakítóan fehér volt, tökéletes fogsorral.) Bárhogy is, az oroszok kitartottak, és – épp karácsonyra – beásták magukat Szevasztopol erődjébe. Mint az közismert, Szevasztopol az oroszok fő haditengerészeti bázisa. Ha bevennénk a várost, Konstantinápolyt többé nem fenyegetné veszély, és a cár földközi-tengeri hódításainak gyorsan vége szakadna. Ezért nagy számban vezényeltek minket ide, a lövészárkok, töltések és aknák védelmi vonala mögé. Karácsony óta ostrom alatt tartjuk a várost. Számomra az egész ostrom nevetséges ötletnek tűnt; az oroszok jól el voltak látva munícióval, mi pedig nem tudtuk tengeri blokád alá venni a várost, úgyhogy a cár hajói majdnem mindennap friss élelemmel látták el a helyieket. Ám Raglan láthatóan megmaradt az ellenség türelmes felmorzsolásának stratégiájánál, és makacsul ellenállt mindenkinek, aki antijégfegyverek bevetését javasolta. Egy olyan köztiszteletben álló férfiú, mint ő, sosem vetemedne efféle szörnyűségre, mondogatta. Közben pedig mi csak vártunk és vártunk... Csak megköszönni tudom jóságos őrangyalomnak, hogy bár semmivel nem érdemeltem ki, mégis az itteni tél tombolása után érkezhettem meg. Akik túlélték, volt mit mesélniük. A nyári hónapok
kegyesek voltak hozzánk; bőségesen akadt ennivaló, és még krikettezni is volt időnk. Ütőink kezdetlegesek voltak, ám a szabályokat szigorúan betartottuk. Viszont előtte, télen sártengerré váltak az utak és lövészárkok. Az emberek csak ponyvákkal takarózhattak – ha jutott egyáltalán –, és sokszor a mély, fagyos sárban kellett álomra hajtaniuk fejüket. Még a tisztek is gyalázatosán szenvedtek; azt hallottam, csak úgy tudták megkülönböztetni magukat az egyszerű gyalogosoktól, hogy még a lövészárokban is viselték a kardjukat. Atyám, nem volt ebben semmi dicsőséges, higgye el! És persze ott volt a kolera, amit a várnai kikötőn keresztül behurcoltak a félsziget minden sarkába. A kolera-járvány rút dolog, atyám: egy egészséges katonát néhány óra alatt rozoga vénemberré változtat, másnapra pedig el is viszi. Hogy ilyen körülmények között is fennmaradt a fegyelem, az sokat elmond ezekről a cimborákról. Ráadásul mondhatom, az angolok sokkal jobban viselték magukat, mint a franciák, holott azoknak a pletykák szerint sokkal jobb ellátmányuk volt. Nékem azonban megvan a magam véleménye az ellátmány helyzetéről. Szerintem a franciák még az éhezésben is túltesznek az angolokon. Ha egy angolt megfosztunk a marhasültjétől és a sörétől, akkor összerogy, és ott nyomban meghal. Nem úgy a franciák... Ismertem egy bizonyos Maude kapitányt; kedélyes fickó volt, de később hazaküldték, amikor a lova gyomrában felrobbant egy lövedék, és letépte az ő lábait is. Szóval ez a Maude kapitány mesélt egy vacsoráról, amit egy francia hadnaggyal költött el. Amikor a hadnagy sátrához értek, Maude a legfinomabb ételek illatát érezte, és opera hangjait hallotta, a sátoron belül pedig fapallókból asztalt rögtönöztek, és tiszta térítőt terítettek rá. Az asztalon háromfogásos vacsora gőzölgőit! Miután Maude kapitány kifejezte csodálatát, döbbenten tudta meg, hogy mindhárom fogás alapanyaga egyszerű bab volt meg néhány helyi fűszernövény. Ennyit a franciákról. Mire én ideértem, szerencsére az átlagos angol katonáknak sem volt okuk panaszra. Jó kvártélyt találtam egy kunyhóban, amit még a törökök építettek. Mindennap sózott marhahúsos pitét kaptunk, és bár az adagok nagyon kicsik voltak a házi koszthoz képest, azért az életben maradáshoz bőven elegendőek. Sőt, az alkoholt sem vetettük meg! Sört nehéz szerezni, és elég drága is, de a töményebb italok patakokban folynak. Van ezeknek a törököknek egy rakinak nevezett mérgük, amelyet ki lehet hízelegni a helyi parasztokból. Többször láttam dülöngélő alakokat, még tiszteket is, akik alaposan benyakaltak az italból az egyértelmű tilalom ellenére. Emlékszem egy szép szál legényre az ezredünkből, aki, bár nagyszerű katona volt, a kelleténél kissé többször nézett az üveg aljára. Tudvalevő, hogy a büntetéseket mindig kora reggel hajtják végre az egész ezred szeme láttára; azon a reggelen hideg, fagyos szél fütyült a fülünk mellett. A sudár katona kezét-lábát megkötözték, aztán fedetlen háttal hozzákötötték egy hordágyrudakból készült háromszöghöz. Egy dobos forgatta a kilencágú korbácsot, egy másik pedig adta az ütemet a csapásokhoz. Atyám, a fickó hatvan korbácsütést állt ki egy pisszenés nélkül, bár már egy tucatnyi után vér folyt végig a hátán. Amikor vége lett, a katona kihúzta magát, és tisztelgett az ezredesnek. „ízletes reggelivel kínált meg ma reggel, uram!”, mondta, aztán eltámogatták a felcserhez. Ha ez számít valamit, jómagam egyetlen csepp alkoholt sem ittam, mióta elhagytam az ön házát. Most pedig, mert már biztosan türelmetlenül várja, elmondom az elmúlt napok sűrű eseményeit, aztán saját értékelésemmel zárom a történetet. Szevasztopol városa egy fekete-tengeri hadikikötőnek is helyet ad. A város egy széles öböl déli sarkán fekszik, amely nyugatról keletre öleli át a tengert. Magát Szevasztopolt egy nagy folyótorkolat szeli ketté két mérföld hosszan. Ez azért fontos, mert így két különálló hadseregnek kell elfoglalnia a várost; az egyik oldalt
megtámadó erő nem támogathatja a másikat. Ezért mi és a franciák felsorakoztunk a torkolat két oldalán: a franciák balra, mi jobbra. Az orosz állások nem tűntek túl erősnek, de stratégiai pontokon voltak, és természetes képződmények védték őket. Már említettem a Redannak hívott földhalmot, amely mögül tizenhét nehézágyú meredt ránk. Emlékszem, egy nap nagyjából egy mérföldre sétáltam el a várostól, hogy felfedezzem a környéket. Egy dombocskáról láttam a hatalmas orosz hadihajókat, amelyek szellemként derengtek az öbölben, és azt is, ahogy Szevasztopol lakói nyugodtan járnak-kelnek az utcákon, mintha a kikötőjük elfoglalására törő száznegyvenezer ember álom lenne csupán. A ránk lenéző erődítményekben viszont nem volt semmi álomszerű. Hatalmas, fekete ágyúk bámultak le ránk az állásaikból, és amikor túlságosan megmutattam magam, kis, fehér füstöt láttam felszállni, és golyó fütyült el a fejem fölött. A védők jól mérték fel a lőtávot, és majdnem eltaláltak. Már említettem, hogy az ostrom hónapokig tartott, de egy fikarcnyit sem haladtunk előre; sokan türelmüket vesztették, és azt kezdték suttogni, hogy Lord Raglan, a bevett megoldások embere nem elég rugalmas, hogy megoldja Szevasztopol ostromának problémáját. Májusra már magasabb körökből is csatlakoztak néhányan az elégedetlenkedőkhöz. Egy csapat tiszt érkezett frissen Angliából – váll-lapjuk még fényesen csillogott. Vezetőjük Sir James Simpson tábornok volt, egy terebélyes, vad külsejű férfiú. Egy civil is jött velük: hórihorgas, ötven körüli, karvalyorrú fickó, sűrű, fekete pofaszakállal és hosszú cilinderrel, ami miatt legalább tíz láb magasnak tűnt. (A legenda szerint egy eltévedt ruszki golyó – amelyek rendszeresen cikáztak körülöttünk, mint apró, halálos madarak – egyszer átfúrta a kalapot. Az úr meg csak nyugodtan levette, megvizsgálta a lyukat, és megfogadta, hogy Angliába visszatérve kiszámlázza a cárnak a javítás költségeit.) A fickó átkelt a sáron, és benézett a lövészárkainkba, majd megvizsgálta sebesültjeinket. Mindannyian láttuk, hogy mélyen aggódik, és igen komor hangulatban van. Remélem, leírásomból már ráismert a híres Sir Josiah Travellerre, azon mérnöki csodák kiagyalójára, amelyek oly ismertté tették a manchesteri iparosokat. Ám amennyire tudom, antijéggépezeteit azelőtt még sosem vetették be háborúban. Nos, Sir Josiah azért érkezett a félszigetre, hogy szakértelmével segítsen minket. Természetesen nem voltam fültanúja Traveller magyarázatainak, csak a szóbeszédre támaszkodhatom. Simpson tábornok lelkesen támogatta, hogy az ostrom felgyorsítására vessék be Traveller új lövedékeit. Raglan azonban hallani sem akart erről. Hisz hogyan is engedélyezhetné ő ilyen ördögi eszközök bevetését, amikor még a részegeseket sem szívesen korbácsoltatja meg. Nem, erre semmi esély; Lord Fitzroy Raglan sem ragadtatná magát ilyesmire. Az ostrom évszázadok alatt kidolgozott technikái nem vallhatnak kudarcot; itt sem fognak. Nos, Raglan nyert, és elkezdték kidolgozni az erőd elleni gyalogsági rohamot. Nem kell sokat érteni a hadviseléshez, hogy lássuk, egy ilyen erőd ostroma eleve kudarcra volt ítélve úgy, hogy csak csekély létszámfölényben voltunk, nem voltak ostromra alkalmas fegyvereink, valamint szárnyainkat és visszavonulási útvonalainkat sem biztosítottuk. Ennek ellenére június 18-án, kilenc hónapnyi csüggesztő és eredménytelen ostrom után a szövetségesek támadást indítottak. A bombázás már a támadás előtt két héttel megkezdődött. Atyám, ágyúlövedékeink éjjel-nappal röpködtek a fejünk felett, amire derekasan jött a válasz az oroszoktól. Mivel teljes felszerelésben kellett lennem, és folyamatosan magamnál tartanom Minié-puskámat, a két hét alatt alig aludtam valamit. Ha pedig saját ágyúzásunk nem lett volna elég, a cár katonái harminckét fontos
ágyúgolyókkal kínáltak meg minket, amik krikettlabdaként pattogtak végig táborunkon. Éjjel-nappal szórták ránk az áldást, úgyhogy az alvás szinte kizárt volt. Tizennyolcadikán végre meghallottuk a támadásra szólító kürtöket és dobokat. Szórványos éljenzéssel válaszoltunk a kürtszóra – én is éljeneztem, végül is ez volt első igazi csatám. Kidugtam a fejem a lövészárokból, hogy követhessem a hadmozdulatokat. A füstön és gőzön keresztül láttam, ahogy a franciák előretörnek az ágyúszaggatta mezőn. Azonban az oroszok már várták őket, és a franciák úgy hullottak, mint a lekaszált búza. Az utánuk jövők megakadtak a hullákban, és hamarosan az egész támadás káoszba fulladt. Ráadásul attól tartok, a bátor galloknak némi eltévedt szövetséges tüzet is ki kellett állniuk abban a zűrzavarban. Végre megérkezett a parancs, hogy mi is nyomuljunk előre. Mi, az előőrs tagjai kiugrottunk fedezékünkből, és átgázoltunk a mély sáron. Torkunkszakadtából üvöltöttünk, bajonettjeink csillogtak a napfényben. A legnagyobb erődítmény, a Redan ellen rohantunk; a parancs szerint fedezünk kellett a létrákat és zsákokat-hordozó ostromcsapatokat, hogy átmászhassanak a Redan kőfalán. Elkapott a csata heve, és végre elsütöttem Miniémet! Sajnos az oroszok elrontották a játékunkat. A cár katonái az erődjeikben maradtak, halálos kartács- és puskatüzet zúdítva ránk. Nem értem, hogyan éltem túl azokat a perceket; körülöttem tucatjával terültek el nálamnál érdemesebb bajtársaim. Végül csizmám besüllyedt egy bombakráter puha sarába, én pedig előrebuktam, és elterültem a gödör alján. Fölöttem orosz kartácstűz csapott át a seregen, akár egy hatalmas penge, úgyhogy én aztán fel nem álltam, mert tudtam, az a biztos halált jelentené. Remélem, megérti atyám, ez nem gyávaság volt a részemről; ahogy a sárban feküdtem, vér és lőpor bűzével az orromban, harag marta a lelkem. Megfogadtam, hogy amint lehetőségem lesz, folytatom a támadást, és drágán adom az irhámat. Golyók fütyültek körülöttem, ahogy előmásztam fedezékemből, felemeltem Miniémet, és előrerohantam. Hihetetlen látvány tárult a szemem elé. Ostromlétrák hevertek szétszórt pálcikákként a pusztaságban, rajtuk pedig emberi hullák vagy azok darabjai. Egyes hullák még füstöltek, másokat kartácsdarabok ékesítettek. Láttam, hogy csak egy létrát sikerült az erődítmény tornyosuló falához támasztani, azt is csak valami csoda folytán: korábbi hordozói azonban sáros halomban hevertek a lábánál. Az orosz ágyúk pedig zavartalanul beszéltek tovább a vár minden lőréséből. Végre meghallottuk a visszavonulás kürtjelét, és újult kartácstűz közepette visszatámolyogtunk a lövészárkainkba. Így végződött az első csatám; aznap esete megtépázott lélekkel hajtottam álomra fejem. Hogyan lehetséges, hogy annyi jó katona adta életét ezért a kudarcra ítélt ötletért? A következő hét komor időszak volt. Durván ácsolt szekerek zötykölődtek végig a táboron, és vitték szegény sebesült bajtársainkat a három mérfölddel arrébb lévő kórházba. Szörnyű volt hallgatni a sebesültek jajveszékelését. Az orosz ágyúk pedig, mintha gúnyt akarnának űzni kudarcunkból és szégyenünkből, tovább lőttek minket. Nem kevésbé aggasztó hírek érkeztek a parancsnokaink közti növekvő feszültségről. Folyamatosan tanácskoztak, és nem egyszer láttam magas rangú tiszteket dühtől kipirulva kijönni Raglan báró sátrából, és kardjukat csörgetve viharzani végig a táboron. Többször láttuk a mérnököt is, Travellert, ahogy titokzatos tervekkel és leírásokkal kezében bemegy Raglan sátrába. Ez jó hír volt, mert tudtuk,
hogy végre megfontolják az antijég, e furcsa anyag bevetését. Ám Lord Raglant magát egyszer sem láttuk. Elképzeltem, ahogy gondtól és betegségtől megviselt arccal hajol a térképek fölé, fejében a Waterlooi csata és a Vasherceg emlékével, miközben tisztjei szégyenszemre megkérdőjelezik minden döntését. Végre június 27-én kapitányunk összehívott minket. Komor arccal tájékoztatott, hogy Lord Fitzroy Raglan előző nap, 26-án elhunyt, és hogy főparancsnokunk ezentúl Sir James Simpson tábornok. Parancsba adta, hogy készüljünk fel egy huszonnégy órán belüli újabb támadásra. Ahogy mondta, ezt a támadást eddig még nem látott tüzérségi előkészítés fogja megelőzni. Ennél többet nem mondott; feszesen kihúzva magát távozott. Sosem tudtuk meg, miben halt meg Lord Raglan. Valaki azt mondta, az utolsó támadás kudarca miatti csalódás vitte el, de én ezt nem hiszem. Egy hónapja láttuk végigmenni a táboron, arcát már akkor is eltorzította az aggodalom és a kimerültség. Atyám, sose kelljen kolerás beteget látnia, de ha egyszer mégis lát, észre fogja venni a szerencsétlen beteg szikkadt, sápatag ábrázatát. Én már túl sokat is láttam, így nincs kétségem, mi volt Raglan halálának oka. A Raglanhoz hasonló férfiak nem szoktak belehalni a csalódásba. Aznap éjjel visszabújtunk sáros barakkjainkba. Nem aludtam jól, de nem az aggodalom, az izgalom vagy a folyamatos tüzérségi tűz miatt; mély depresszióba zuhantam annyi jó bajtársam halála után. Most, hogy Raglan is meghalt, arra gondoltam: vajon mire volt jó ez a hatalmas áldozat? Úgy tűnt, mintha maga az angol hadsereg haldokolna itt a Krím pusztaságában. Hajnalban ébresztettek minket. A kürtök és dobok némák maradtak, de tisztjeink formációba parancsoltak bennünket, és azt mondták, készüljünk fel a rohamra. Előbújtam szállásomról, kezemet a kabátujjamba dugva próbáltam enyhíteni a szürke reggel hidegét. Puskám hevedere borotválatlan nyakamhoz súrlódott. A tüzérségi tűz szakadatlanul dörgött mögöttünk, és folyamatosan érkezett rá a szevasztopoli ütegek válasza. Komor felismerés vett rajtam erőt. Ha az orosz ágyúk még mindig szólnak, rohamunk újabb vérfürdőbe fog torkollni. Atyám, kérem, ne nézzen gyávának, de sosem akartam ingyen adni az életemet, márpedig akkor pont ennek réme villant fel előttem. Aztán a mögöttünk lévő ágyúk hirtelen elhallgattak; válaszul az orosz ágyúk is csendbe burkolóztak. Mély némaság telepedett a táborra. A ködös, hajnali fény és ez a csend olyan sejtelmességet kölcsönzött a tábornak, hogy hiába fontam karomat magam köré, remegni kezdtem. Az egyetlen mozgás a Kis Hold lassú emelkedése volt; a ragyogó jelzőfény újabb félórás útjára indult az égen. Körülnéztem, egy cseppnyi magabiztosságot keresve a megviselt arcokon, de ilyennek nyomát sem láttam. Mintha mindannyiunkat – gyalogosokat, tiszteket, lovakat – áthelyeztek volna egy távoli, szürke planétára. Lélegzetvisszafojtva vártam. Aztán a mieink tüzérségi ütegei felől egyetlen ágyúlövés hangzott fel. Később egy tüzér barátom elmondta, milyen események előzték meg a lövést. A tüzér látta, ahogy Josiah Traveller, fején az elmaradhatatlan cilinderrel, az üteghez megy. A fickó vastag bőrkesztyűt viselt, amivel meglehetősen komikusnak tűnt, és nagy fémhordót tartott maga elé, ami fagyosan csillogott, mintha a halál hidege áradna belőle. Travellert maga Sir James Simpson követte, aztán a tiszti kar tagjai. Arcuk komor volt, váll-lapjaik és kitüntetéseik tompán csillogtak a hajnali fényben. A mérnök letette a fémhordót a földre, kioldotta a csatjait, és kinyitotta. A hordó fala meglehetősen vastag volt, és barátom szerint olyan anyagot tartalmazott, mely természetellenesen alacsonyan
tartotta a hordón belüli hőmérsékletet. A hordóban egyetlen, nagyjából tízfontos lövedék foglalt helyet. Traveller úgy emelte fel, mintha újszülöttet tartana. Óvatosan behelyezte az ágyú csövébe, aztán hátrált néhány lépést. Az ágyút elsütötték, dörgése fojtott volt, akár egy köhögés. Pár másodperc múlva átívelt a fejünk felett az értékes lövedék, benne a Szevasztopolnak címzett küldeménnyel: néhány uncia antijéggel. Az én helyemről nem láttam a várost, de megpróbáltam bajtársaim feje fölött kikémlelve megnézni, milyen hatással van a lövedék az ostromlott erődre. Még a kalapom is levettem, és kezemmel árnyékoltam a szememet, hogy jobban lássak. Azóta megtanultam valamit az antijég, e különös anyag tulajdonságairól. A déli sark alatt lévő fagyott óceánból bányásszák, és amíg fagyott állapotban tartják, teljesen biztonságos. Azonban ha felmelegszik... Nos, elmondom, mit láttam. A lövedék fütyülve hullott a városra. Aztán mintha maga a nap zuhant volna a Földre. A Szevasztopol fölötti ég hangtalan fényárban úszott. Olyan fény volt ez, amely berágta magát az ember bőrébe; éreztem, hogy arcom felhólyagosodott. Megtántorodtam, és társaimmal együtt rémülten felkiáltottam. Kezemet lerántottam a szemem elől, és ránéztem; perzselt, hólyagos kézfejem mintha viaszból lett volna, mintha nem is hozzám tartozna. Aztán, amikor a fájdalom elérte tompa agyamat, felordítottam. Ekkor viszont megéreztem megpörkölt arcbőröm fájdalmas húzódását, és gyorsan elhallgattam. Később megtudtam, hogy érdemtelenül bár, de ismét a szerencsések között voltam, mert kezem leárnyékolta a fény jó részét, míg a körülöttem lévők a földre rogytak, és megégett szemüket dörzsölgették. Aztán néhány másodperc múlva a fény elhalványult, és olyan szél támadt, mintha Isten tüdejéből érkezne. Hátraestem, égett kezemet a kabátomba dugtam, hogy megvédjem. Ahogy porvihar csapott át a fejem felett, szorosan a földre lapultam, és beleüvöltöttem a szélbe. A forróság elviselhetetlen volt. Hosszú percek teltek el, míg alábbhagyott a vihar. Feltápászkodtam. Jajgató, megégett arcú emberek, fegyverek, sátrak maradványai és rémült lovak feküdtek a földön, mint egy szeszélyes óriásgyermek játékai. Táborunkban nagyobb pusztítás keletkezett negyedóra alatt, mint amit akár az oroszok, akár a kolera, akár maga Tél tábornok képes volt véghezvinni. Eközben Szevasztopol fölött fekete, kalapács alakú felhő magasodott. Egy bajtársam jajveszékelve feküdt mellettem. Szemei zavaros tócsák voltak, mintha sült pisztráng szemébe néznék. Percekig guggoltam mellette, és fogtam a kezét, próbálva megnyugtatni őt. Aztán egy tiszt jött oda hozzánk. Uniformisa a felismerhetetlenségig megégett, de kardja még mindig a derekán függött. – Mit tettek velünk, uram? – kérdeztem tőle. – A kozákok valami új, ördögi fegyvert fejlesztettek ki? Megállt, és rám nézett. Fiatal volt, de az a pokoli fény ráncokat vésett az arcába. Megszólalt: – Nem, közlegény, nem a kozákok voltak, hanem mi magunk! Először nem értettem, de aztán a lassan oszló felhőre mutatott Szevasztopol felett, és rájöttem a megdöbbentő igazságra: a mérnök magányos lövedéke olyan pusztítást okozott a városban, hogy még minket is levert a lábunkról, pedig jó három mérföldre álltunk! Az új lövedék erejét nyilván súlyosan alábecsülték, különben beparancsoltak volna minket a
lövészárkokba. Lassan tudatosult bennem, hogy az orosz ágyúk, amelyek egész ittlétem alatt folyamatos kórusként dörögtek, most némán hallgatnak. Talán végre elértük a célunkat? Ezzel az egyetlen lövedékkel térdre kényszerítettük Szevasztopolt? Ujjongás és győzelmi mámor csapott át rajtam, de saját fájdalmam, a körülöttem támadt pusztítás és a Szevasztopol felett tornyosuló felhő gyorsan lehűtöttek; mellettem álló társaimtól sem hallottam egyetlen örömkiáltást sem. Még mindig csak reggel fél nyolc volt. A tisztek gyorsan felsorakoztattak minket. Akik viszonylag épségben maradtak – köztük én is, miután kezemet ellátták és bekötözték –, azokat befogták, hogy segítsenek a többieknek. Felállítottuk a sátrainkat, és megpróbáltuk a táborunkat olyan állapotba hozni, hogy akár csak távolról is emlékeztessen egy brit katonai táborra. Kórházi szekerek sorát láttuk elhaladni. Délig meg sem álltunk a pakolással; a nap már magasan állt a fejünk felett. Beültem az árnyékba, sebeimet az izzadság marta. Ettem egy kis sózott húst, és cserepes ajkaimon áterőltettem néhány korty vizet. Bár a felhő már oszlani kezdett, az orosz ágyúk még mindig nem szólaltak meg. Délután kettő körül kiadták a parancsot, hogy készüljünk a végső rohamra. Azonban furcsa roham volt ez: puskánk és lőszerünk nálunk volt, de vittük gyalogsági ásónkat, csákányunkat és más szerszámainkat is, szekereinket pedig telipakoltuk pokrócokkal, kötszerrel, gyógyszerrel és az összes vízzel, amit nélkülözni tudtunk. Így felszerelkezve elindultunk, hogy megtegyük a három mérföldet Szevasztopolig. Két óra alatt értünk oda, azt hiszem. Tíz hónapnyi tüzérségi tűz és ostrom után a mező nem volt más, mint rojtosra köpült, száraz sár; többször belecsúsztam a bombatölcsérekbe, és hamarosan mindannyiunk csizmáját átáztatta a gödrökben álló büdös, poshadt víz. Mindenhol a háború nyomait láttam: lövedékek darabjai, elhagyott felszerelések, az ágyúzás romjai... és néhány még szörnyűbb memento, amelyek leírásától most tartózkodnék. De végül elértük Szevasztopolt, és megálltam néhány percre a városra néző magaslaton. Atyám, korábban leírtam, hogy a város azelőtt érintetlen volt, falain pedig ágyúk sorakoztak. Most leginkább úgy nézett ki, mintha egy hatalmas, csizmás láb taposott volna át rajta. A város közepén, a dokkokhoz közel egy nagyjából negyed mérföldes krátert láttam. A kráterbeli föld még mindig füstölt, a kövek és a salak vörösen izzott. A kráter körül az épületek nagy körben elpusztultak: lehetett látni az alapjaikat, mintha egy hatalmas tervrajzot néznék, de maguk a házak nem voltak sehol. Nem láttunk mást, mint egy-egy kéményt vagy faldarabot, ahogy dacosan kapaszkodnak az ég felé. A letarolt házak körén túl az épületek nagyjából épnek tűntek – kivéve az ablakokat és a tetőket. A város több negyedében hatalmas tűzvészek pusztítottak, és láthatóan senki nem próbálta oltani őket. A város zömök védőfalai most kifelé hajoltak, vagy pusztán kőhalmok maradtak belőlük; az ágyúk csöve véletlenszerűen meredt az égnek. Az ütegek teljesen megsemmisültek: a lövészek megfeketedett uniformisokban feküdtek ágyúik mellett. E pokoli táj hátterében az öböl vize csillogott; ugyanolyan kék volt, mint azelőtt, de a vízen törött árbocú hajóroncsok sodródtak gazdátlanul. Néhány percig tátott szájjal bámultuk a rombolást. – Gyerünk, fiúk, tegyük a dolgunkat! – szólalt meg végül a kapitány.
Ismét formációba rendeződtünk. Felharsant a kürt és a dob – indulószerű hangjuk egyáltalán nem illett a látványhoz mi pedig átmasíroztunk a falak maradványain. Délután négy óra körül a brit hadsereg bevonult Szevasztopolba. Eleinte kézben tartottuk a puskáinkat, és harcrendben vonultunk, körülöttünk felderítőkkel, de nem hallottunk mást, mint üveg csikorgását és törmelék ropogását a csizmánk alatt. Akár a hold felszínén is járhattunk volna. Még a külváros épületei is megfeketedtek, a városra lesújtó szörnyű hőség mementójaként. Elmentünk egy ház mellett, amit mintha késsel vágtak volna fel, úgyhogy láthattuk szerencsétlen lakók bútorait és dísztárgyait. Mindenféle kocsik maradványai torlaszolták el az utat, halott vagy sebesült lovak estek csapdába a hámjukban. És az emberek. Atyám, mindenhol emberek feküdtek; férfiak, nők és gyerekek, testük kicsavarva, mint holmi földre dobott báboké, vastag orosz ruháik véres, parázsló cafatokban lógtak rajtuk. A szerencsétlenek alig tűntek már embereknek, úgyhogy gyász helyett csak valami beteges zsibbadtságot éreztem. Aztán találkoztunk az első élő orosszal. Egy ajtón bicegett át, ami már nem vezetett sehova. Katona volt; amennyire láttam, tiszt. A bajtársaim mormogni kezdtek, és felé mutogattak. A szerencsétlen elvesztette a kalapját, semmilyen fegyver nem volt nála, egyik lábát pedig bénán húzta maga után. Csak egy deszkából improvizált mankó segítségével tudott járni. A kapitány megparancsolta, hogy lőjük le. A fickó azonban torokhangon beszélni kezdett, és a kapitány egy idő után megértette, hogy még talán egy tucatnyian estek csapdába egy iskola romjai között, néhány száz yardnyira. Egy szakasznyi, ásókkal és szerszámokkal felszerelkezett katonát küldtek el az orosszal, hogy kiszabadítsák az életben maradtakat. A következő néhány napban ehhez hasonló jelenetek ismétlődtek. Atyám, amennyire tudom, egyetlen lövés sem dördült el Szevasztopolban az antijégtámadás után; egymást segítve dolgoztunk az orosz túlélőkkel meg francia és török bajtársainkkal a kikötő közelében. Emlékszem egy leánygyermekre; a hátán feküdt, piros sállal a feje körül. Halott kezével az ég felé nyúlt: az ég felé, ami elárulta őt. Ujjai lángoltak, akár a gyertyák. Egy férfi egy vitorlakészítő üzem romjai alól mászott elő, csak a karjaival vonszolva magát; vörös, csillogó tócsát hagyott maga után, mint valami borzasztó csiga.... Atyám, ezeket a dolgokat csak neked mondom el; tudom, hogy anyámat és Nedet nem fogod felkavarni a részletekkel. A legnagyobb munka a hullák eltakarítása volt, de ezzel nem végeztünk elég gyorsan. Néhány nap a krími napsütésben, és a bűz már elviselhetetlen volt; rakiba mártott kendőket kötöttünk az arcunk elé. A legfurcsább képet néhány nap múlva láttam, amikor a város közepén tátongó kráterhez küldtek minket. Vízbe mártott rongyokat kellett csizmánk köré tekerni, mert a föld még akkor is égetett. Láttam egy falrészt, amely úgy meredt fel a földből, mint egy nagy, szabálytalan alakú sírkő. A fal teljesen megfeketedett, leszámítva egy furcsa alakú foltot a tövénél. Rájöttem, hogy a folt egy öregasszonyt formáz, ahogy az görnyedten bicegett az utcán a robbanás pillanatában. Atyám, a fal megőrizte ennek a szegény asszonynak az alakját a robbanás után! Az asszonynak persze nem volt nyoma; a városközpontban egyetlen túlélőre sem bukkantunk. Többször láttam a mérnököt, Travellert, aki velünk együtt segített a túlélők felkutatásában, és egyszer azt is észrevettem, hogy könnyek peregnek végig kormos arcán. Arra gondoltunk, talán még ő
sem látta előre, milyen pusztítást fog véghezvinni a találmánya. Azon tűnődtem, mivel fogja tölteni Traveller a hátralévő napjait, és milyen áldás vagy átok származhat még az antijégből. De nem kérdeztem meg tőle, és nem is tudtam senkiről, aki megkérdezte volna. Nem sok egyebet mondhatok, atyám. Amikor új csapatok érkeztek Britanniából és Franciaországból, engem leszereltek. Most, kilenc-tíz nappal a támadás után a város már kevésbé tűnik Dante poklának, és a kikötő is lassan életre kel. Az ostrom hónapjainak természetesen vége, a háborút megnyertük. De a város elfoglalása után megtudtuk, hogy az antijégbomba előtt az oroszok már napi több ezer embert vesztettek ágyúzásunk és az élelemhiány miatt. Moráljuk egyre csökkent, és az elmondások szerint tisztjeik egy végső, elkeseredett kitörésre készültek a városból. Ezt mi minden bizonnyal levertük volna, így mindenképp megnyerjük a háborút. Kérdem hát: mindenképp szükség volt arra, hogy leromboljuk a várost? Nem nyerhettünk volna úgy is, hogy megóvjuk a lakosságot ettől a tengernyi szenvedéstől? Attól félek, erre a kérdésre nem tudja más a választ, csak Isten, minden világok ura. Néhány szó még magamról: az orvos szerint idővel újra fogom tudni használni a kezem, bár sosem lesz szép látvány, és sosem fogok tudni vele hegedülni. Sőt, attól félek, még valamit közölnöm kell atyámmal, mielőtt egy szép napon újra találkozunk, és remélem, kibékülünk: attól tartok, arcom is megégett az antijég lángjaiban, és így is marad már örökre – kivéve a szemem környékét, amit kezemmel árnyékoltam a robbanás pillanatában. Zárom soraimat, atyám. Kérem, mondja meg anyámnak és Nednek, hogy szeretem őket, és remélem, hogy miután visszatértem Angliába, újra találkozunk! Akkor majd meg fogom tudni köszönni, hogy gondoskodott arról a fiatal hölgyről, akinek ifjúi hevületemben megsértettem a becsületét. Isten tartsa meg jó egészségben atyámat! Maradok szeretettel hűséges fia, HEDLEY VICARS
1 A világkiállításon 1870. JÚNIUS 18-ÁN, a világkiállítás megnyitóján találkoztam először Josiah Travellerrel, a híres mérnökkel, bár fivérem, Hedley elbeszéléseiből már régen tudtam, micsoda szörnyűségeket okozott Traveller antijégbombája a krími háborúban. Első találkozásunk rövidke volt, és emlékét elhomályosítják a Kristálypalota csodái, nem is beszélve egy bizonyos Françoise Michelet gyönyörű arcáról. A véletlen találkozás által elindított események azonban hihetetlen kalandok sorához vezettek, melyek során elhagytam a Föld légkörét, aztán Orléans-nál magam is megtapasztaltam a földi poklot. 1870 sorsdöntő évében a külügyminisztérium gyakorló attaséja lettem. Atyám, aki sokat kesergett sekélyes karakterem és még sekélyesebb intellektusom felett, örömmel talált nekem egy olyan hivatást, ahol jelentős szolgálatára lehetek az országnak. Korábban eljátszott a gondolattal, hogy tiszti rangot vásárol nekem a hadsereg valamely fegyverneménél, de miután olvasta Hedley krímbéli tapasztalatait, gyorsan letett erről. Én mindig is mutattam némi tehetséget a nyelvekben, atyám pedig azt hitte, ez hasznomra válhat, ha tengerentúli kiküldetésre megyek. (Persze tévedett, a civilizált világban mindenhol az angol a közös nyelv.) Úgyhogy diplomata lettem. Képzeljenek el huszonhárom éves ifjúként, ahogy a diplomácia lépcsőjének legalsó foka alatt állok! Öt láb tíz hüvelyk magas voltam, vézna, szőke, borotvált arcú fiú – elfogadható külső, még ha nem is túl kivételes. Még alig jöttem ki az egyetemről, de máris untam a munkámat, ami nagyrészt íróasztal melletti papírtologatásból állt egy zsúfolt irodában a Whitehall mélyén. (Reméltem, hogy a közeljövőben kiküldenek a fővárosba, Manchesterbe, de hamarosan megtudtam, hogy London maradt a birodalom közigazgatási központja, még ha fővárosi rangját el is veszítette.) Ó, mennyire vártam első tengerentúli kiküldetésemet! Ahogy üres tekintettel bámultam a papírjaimat, képzeletben rádzsák drágaköves palotáiban sétáltam, és harcoltam Kanada vad indiánjaival; fegyverem egy iratkapocs, pajzsom egy mappa, hajóm pedig a teáscsészém, amellyel Cook farvizét követve eljutottam a Csendes-óceánra, ahol polinéz szüzek fogadtak kegyeikbe. Rengeteg munkám lett volna, de nem sokkal végeztem. Mr. Spiers, a felettesem egyre mérgesebben nézett rám. Nagyon boldog voltam hát, amikor nyelvi képességeim miatt megbíztak, hogy vegyek részt a világkiállítás megnyitóján. Spiers megállt tintapacás asztalom fölött, gintől vöröslő arca kissé rángott, mókás kis rozmárbajsza pedig az orra alatt ugrált, ahogy beszélt: – A porosz küldöttséghez fog csatlakozni – mondta. – Úgy hallom, az öreg Bismarck is ott lesz. A kollégáim felől irigykedő mormogást hallottam. A lehetőség, hogy Otto von Bismarckkal, Poroszország Vaskancellárjával parolázzam, aki négy éve alig két hónap alatt elpáholta Ferenc József seregeit...! – A poroszok vasúton érkeznek a belga kikötőbe, aztán kompon kelnek át Doverbe. Ön tagja lesz az ottani fogadóbizottságnak. – Uram, miért ez a körülményes út? A calais-i könnyűvonat sokkal gyorsabb! Üres tekintettel bámult rám.
– Vicars, néha azt hiszem, alábecsültem magát, de mindig meggyőz az ellenkezőjéről! Természetesen a porosz-francia feszültség miatt. Nem olvas újságot? Az isten szerelmére, hozzá ne szóljon Bismarckhoz, mert még a végén maga miatt tör ki a háború! Még mondta, de én már nem figyeltem rá, hanem boldogan tettem rendet az asztalomon, és hamarosan elindultam Doverbe. A porosz delegációval aztán Doverből Londonba utaztunk; a vasúttársaság a porosz Vilmos császár címerével díszített kocsival kedveskedett nekünk, melynek minden sarkán a porosz sassal díszített zászló lobogott. Micsoda nagyszerű látványt nyújthattunk, ahogy ötven mérföldes sebességgel végigzakatoltunk Kent vidékén! A küldöttség a St. James téri Birodalmi Nagykövetségen vacsorázott. Fényes fogadás volt, az már biztos! A poroszok talpig egyenruhában feszítettek, mellkasuk csillogott az érdemrendektől; úgy néztek ki, mint egy csapat öregedő páva. Én meg csak ácsorogtam ott érdemrendtelenül, és eleinte mukkanni sem mertem, de ahogy a bor és más nedűk kifejtették hatásukat, összeszedtem bátorságomat. Eljátszottam az ezüst evőeszközökkel, ízlelgettem a brandyt, amit még Napóleon születése előtt palackoztak, és tintapacás íróasztalom éppoly távolinak tűnt, mint a Kis Hold. Végre átéreztem, miért is jó diplomatának lenni. Az est előrehaladtával maga Bismarck is felfigyelt rám. Otto von Bismarck pocakos, nagypapás férfiú volt, és csak úgy hívott: „Herr Vicars, kedves vendéglátóm”. Szélesen elmosolyodtam, és gondolkoztam, miről beszélgethetnénk. Bismarck jóízűen evett, inni viszont csak büdös német sört ivott nagy, fedeles kupából; arra gondoltam, talán legrosszabb részeit átszűri sűrű bajszán. A sör – mondta nekem Bismarck akadozó angolsággal – elfeledteti vele bonyolult életét Vilmos császár udvarában, és mélyen alszik tőle minden éjjel. Másnap reggel, tizennyolcadikán, korán felkeltünk. A Kis Hold még mindig a hajnali égen fénylett, és magabiztosan haladt a horizont felé. Felszálltunk az Euston vasútállomásról Manchester felé tartó vonatra, és átkocsikáztunk a város északi részén fekvő Peel Parkba. Délben csatlakoztunk az előkelőségekhez, akik a parkban felépített, hatalmas Kristálypalota felé tartottak. Még Bismarck, Európa kolosszusa is elvegyült a tömegben, és örömmel láttam, hogy leesik az álla a Kristálypalota, a brit zsenialitás eme újabb példája láttán. Ahogy az első Kristálypalota – amit a Hyde Parkban állítottak fel az 1851-es világkiállításra –, ez is egy vasból és üvegből készült épület volt, amit Sir Joseph Paxton tervezett. Alaprajza gótikus keresztre hasonlított, ezernyi panelből álló magas üvegfalain áttört a júliusi nap. Talán száz láb magasban könnyűvonatpálya futott bele észak felől hatalmas boltíves kapunyílásokon át, kecses pilonokon. Az épület bejárata felett ötszáz láb magas spiráloszlop állt; eget karcoló csúcsán büszkén lobogott a birodalmi zászló. A tömegben alig hallottam kollégáim idegenvezetését a porosz delegáció csodálkozó tagjainak: – Az épülethez ötven holdnyi üveget használtak fel, kétszer annyit, mint az ‘51-es világkiállítás épületéhez. Százezer vállalat van jelen, szintén kétszer annyi, mint az 1867-es párizsi világkiállításon. Ez a világkiállítás minden nemzet iparát bemutatja, különösen Észak-Anglia új státuszát, mint a birodalom ipari központja és Manchester szerepét Nagy-Britannia fővárosaként. Összesen tízmillió látogatót várnak az eseményre – csak a mai megnyitóra százezren érkeznek! Beléptünk az épületbe. Csak álltam ott a hatalmas térben; az áttetsző üvegtető olyan magasan volt, hogy akár felhők is képződhettek volna alatta. A Sir Joseph tervezte vasszerkezet légiesen könnyednek tűnt, senki sem gondolta volna, hogy képes megtartani ennyi rengeteg üveget. Az épület olyan volt, mint egy hatalmas üvegház, annak fülledtségét leszámítva: itt kellemesen hűvös volt,
köszönhetően annak a húsz hatalmas ventilátornak, amelyeket a hírek szerint antijégturbinák hajtottak. Izgatott beszélgetés hangjait hallottam, de úgy tűnt, a hangok néhány lábnyira a fejem fölött elhalnak: az épület hatalmas légterében minden emberi tevékenység jelentéktelennek tűnt. A vasút áthaladt a hatalmas téren minden látható tartóoszlop nélkül, és egy kis peron mellé futott a belső falnál; onnan egy mozgólépcső szállította le az embereket a földszintre. Az épület távolabbi végében magas emelvényt állítottak föl; nagy formátumú férfiak sereglettek rajta hosszú öltönykabátban, fejükön keménykalappal. Királyok, kancellárok és elnökök sorakoztak kötelességtudóan az emelvény előtt. Helyére kísértem porosz küldöttségemet, követve a bronzoszlopokra fűzött vörös kötélkorlátot. Aztán félreálltam, kesztyűs kezemet összefogtam magam előtt, és lenézve láttam, hogy a palota padlóját végig vastag, vörös szőnyeg borította. – Drága fogadás ez, nem vitás! – szólt hozzám valaki. Meglepetten néztem balra, és tekintetem egy kék, női szempárral találkozott. Az ifjú hölgy tekintetében pajkos gúny játszott, bőre fehér volt, akár a porcelán. Alig sikerült kinyögnöm valami válaszfélét. – Ne haragudjon! – mondta kedvesen. – Láttam, hogy a szőnyeget vizsgálgatja. Engem is lenyűgöz. Rám mosolygott; mintha a nap sütött volna ki. Talán huszonöt lehetett; elegáns, világoskék bársonyruhát viselt, mely kihangsúlyozta gyönyörű szemét; éjfekete haját egyszerű kontyba tűzte, bár pajkos loknik szegélyezték az arcát. Hattyúnyakában fekete bársonyszalag volt, amely levezette tekintetemet hófehér kebleire... Én pedig csak bámultam, mint egy idióta. Lassan eljutott a tudatomig, hogy áll mögötte valaki: egy sovány, jóképű fiatalember, aki gyanakvóan méregetett. – Bocsásson meg! – dadogtam végre. – A nevem Vicars, Ned Vicars. Az ifjú hölgy kinyújtotta kesztyűs kezét, én pedig gyengéden megszorítottam. – Az enyém pedig Françoise Michelet. – Ali... – Akcentusa halvány volt, de felismerhető, a hosszú őket röviden ejtette, dél-francia intonációval. Marseille környékéről származhatott. – Ön tehát francia, mademoiselle. – Ön pedig bizonyára a külügyminisztériumtól jött – mondta szárazon. – Nem kellene most is ott lennie? – Valóban – mondtam ügyetlenül, aztán vigyorogva hozzátettem: – Attól tartok, kiküldetésen vagyok. – Biztosan vannak ennél kellemetlenebb kiküldetések is. – És kegyed? – Puszta szórakozás – mondta kissé unott hangon. – Ez az év egyik legnagyobb eseménye, nemsokára pedig indulok Belgiumba a Prince Albert avatására. Maguk, angolok nagy partikat csapnak mostanában. – Ha minden vendég olyan elbűvölő, mint ön, biztos vagyok benne, hogy megéri a fáradságot. Felvonta a szemöldökét az ügyetlen bókra. – Ön is eljön az Albert avatására, Mr. Vicars? Grimaszt vágtam. – Attól tartok, Herr Bismarck küldöttségét kell kísérnem, és a kiküldetés túlnyúlik az avatáson. De talán... – folytattam gyorsan. Azonban már nem beszélhettem többet ezzel a szépséges idegennel, mert megszólalt a kórus, és a
királyi menet felvonult az emelvényre. Őkirályi felsége fekete ruhát viselt, és szinte elveszett a vörös, ezüstös uniformisok között. Eduárd mögött nem sokkal Gladstone, a miniszterelnök érkezett, szürke öltönye éles ellentétben állt az őt körülvevő katonai csillogással. A kórus elhallgatott, az ének utolsó hangjai még egy kicsit cikáztak az üvegfalak közt, mint csapdába esett madarak. Aztán a canterburyi érsek lépett elő teljes papi palástban, és ünnepélyes hangon imára szólított minket. Áhítatos csend borult a tömegre. Ezután maga Eduárd király állt fel. Én messze voltam tőle, de láttam, hogy megigazítja monokliját, és belenéz a kis jegyzetfüzetébe. Nem beszélt hangosan, hangja mégis betöltötte a teret. Egyszerű, sallangmentes szavakkal beszélt az 1851-es világkiállításról, amely a mostanihoz hasonlóan azt célozta, hogy „a szépművészetet és a legnagyobb mérnöki találmányokat egyenrangúként mutassa be”. Az ‘51-es eseményt Eduárd apja, Albert herceg támogatta, akit azóta elvitt a tífusz. Eduárd megjegyezte, milyen büszke lenne most apja, ha látná ezt az eseményt. A király beszéde alatt rám tört a kívülállóság érzése. Olyan államfők hallgatták őt tisztelettudóan, mint Bismarck és Grant, itt, a világ valaha volt legnagyobb birodalmának szívében. E birodalom hajói uralták a tengereket, antijéggel hajtott gépezeteinek pedig az egész világon csodájára jártak. De most az emelvényen csak egy vézna, tejfelesszájú fiú beszélt halkan elvesztett apjáról. Őfelsége befejezte beszédét, és visszaült trónjára, a kórus pedig rákezdett egy hallelujára. Françoise közel hajolt hozzám, és halkan ezt mondta: – Új királya igen szerény beszédet tartott. – Hogy mondja? – A pletyka szerint az ifjú Eduárd és tehetős barátai, mint Lipton, meglehetősen – hogy is kell mondani? – kicsapongó életet élnek. Egy efféle hedonista ifjú úgy illik az országa valódi hatalmasságai, az iparosok közé, ahogy királyi anyja sosem tudott. – Viktória királynő két éve lemondott a trónról, amikor elvesztette férjét, és Disraeli nyugdíjba vonult. Eduárdról pedig... De a lány ajkai gyönyörű, kissé gunyoros mosolyra húzódtak. – Megbántottam volna? Nos, elnézést kérek. Eduárdnak egy dologban igaza van: Albert büszke lenne, ha látná ezt. És még büszkébben szemlélné gyáva politikusaik parlamenti viselkedését. Parfümje elhódított, alig tudtam a megszólalni. – Hogy mondja, mademoiselle? Kesztyűs kezével a levegőbe intett. – Szólítson Françoise-nak, kérem! A politikusaik ellenezték Albert első világkiállítását, de amikor látták, milyen jól elérte célját, egymást taszigálva siettek támogatni a hasonló eseményeket. – Titokzatosan nézett rám, két apró ránc jelent meg pisze orra felett. – Hiszen maga is átlátja az ilyen kiállítások célját, nemde, Mr. Vicars? – Ahogy a király is mondta, megünnepeljük a... A lány ismét intett, most kissé türelmetlenebbül. – Kereskedelem. A maguk Kristálypalotája a csodás brit termékek hatalmas kirakata. Törtem a fejem, hogy valahogy folytassam a beszélgetést, de Françoise kísérője megérintette a kisasszony karját. – Ne tartsuk fel újdonsült barátodat, drágám! – Akcentusa esetlen volt, és úgy bámult rám, mint egy
sügér. – Biztosan vannak kötelességei. Hivatalosan is bemutatkoztunk, és mereven kezet ráztunk – kiderült, hogy a neve Frédéric Bourne, francia arisztokrata, különösebb foglalkozás nélkül. Françoise cinikus mosollyal nézte ezt a közjátékot. A kórusműnek vége lett, az inasok leszerelték a kötélkordont, a méltóságok szétszéledtek. Ismét Françoise-hoz fordultam. – Örülök, hogy megismertem. – Én szintén – mondta franciául. – És annak is, hogy nem a német disznók küldöttségébe tartozik. Szavai megdöbbentettek. – Mademoiselle – feleltem én is franciául –, ön aztán nem rejti véka alá a véleményét! – Ez meglepi önt? – nézett rám kérdőn, felvonva kecses szemöldökét. – Ön diplomata, uram. Nyilván átlátja az emsi távirat jelentőségét. A dokumentum valóban Európaszerte ismert volt. Franciaország és Hollandia között vita robbant ki, amikor Vilmos császár rokonát, Leopold Hohenzollern herceget akarta ültetni Spanyolország trónjára, a híresen férfifaló Izabella királynő megüresedett helyére. Franciaország természetesen hevesen ellenkezett, de a francia nagykövet panaszai süket fülekre találtak Vilmosnál. Ezeket a panaszokat utasítja el a poroszok által írt híres emsi távirat. – Ez az iromány nyilvános sértés Franciaországnak! Mosolyogtam, reményeim szerint elnézően. – Kedves mademoiselle, az olyan elavult kérdések, mint a spanyol trónutódlás aligha számítanak sokat a modern világban. – Körbemutattam a teremben lévő csodákon. – És kisasszony, ez itt a modern világ! Elfrntorodott. – Tényleg, uram? Könyörgök, ne legyen lekezelő! A legnaivabbakon kívül – elvörösödtem – mindenkinek nyilvánvaló, hogy a spanyol trónutódlás önmagában valóban nem sokat számít, de a fondorlatos Bismarck ezzel az ürüggyel akarja háborúba rántani Franciaországot. Felé hajoltam, és elmondtam a brit diplomácia álláspontját. – Hogy őszinte legyek, kisasszony, a poroszok pózolása meglehetősen vicces. – Ujjaimon vettem számba az érveket: – Először is, a poroszoknak van a legütőképesebb hadseregük Európában. Másodszor, a ráció korában élünk. A hatalmi egyensúly a Bonaparte bukását követő Bécsi Kongresszus óta már jó ötven éve töretlen, és... Egy intéssel elhallgattatott. – Bismarck opportunista. Egyáltalán nem törődik a maga hatalmi egyensúlyával, csak a saját ambíciói érdeklik. Megráztam a fejem. – De miért lenne neki jó egy háború Franciaországgal? – Ezt tőle kell megkérdeznie, Mr. Vicars. De Franciaország már mozgósított, biztosan ezt is tudja. Leesett az állam. – De hát... Azonban Bourne ismét megérintette a karját, és a hölgy kedvesen elbúcsúzott. Átkoztam magam. Hagytam, hogy beszélgetésem ezzel a tüneménnyel átmenjen a Hohenzollernek utódlásának tárgyalásába! Mit is gondoltam?! Utána kiáltottam:
– Találkozhatunk később...? De addigra már eltűnt a tömegben.
Az üvegpalota falainál kiállítóterek voltak csakúgy, mint a galériákon. Hatalmas, elektromos fénycsövekből készített feliratok hirdették, mely országok termékei láthatók a standoknál. Bismarck és küldöttsége lassan, nevetgélve járta végig a kiállításokat. Az Amerikai Egyesült Államok standjánál különösen sokat időztek. A Colt revolverek, dohányáruk és az amerikai karakter más megnyilvánulásai között volt ott egy aratógép, a McCormick-társaság találmánya: gőzkéménye elég lett volna egy hadihajónak is. A poroszok ámuldozva csoportosultak a hat láb hosszú pengék köré. Egy idegen hajolt közel hozzám, kerek arcán gunyoros ábrázattal. – Érdekes ellentét, nemde? – Hogyan, kérem? – A modern angolszász találmányok eme kiállításán előttünk állnak a múlt öreg generálisai; ahogy készülődnek a háborúra, azon gondolkodnak, hogyan lehetne ezt a hatalmas amerikai gépezetet az ellenség aprítására felhasználni! Felnevettem. – Ismervén a poroszokat azt hiszem, igaza van, uram. Kezet nyújtott, én megráztam. – A nevem George Holden – mondta. Éles szemmel tanulmányozott, őszinte, tiszta pillantással. Negyven körülinek gondoltam, haja fekete volt, arca pirospozsgás, szikár. Egy Albert-óralánc futott át méretes pocakján. Én is bemutatkoztam. – Örülök, hogy megismerhetem – felelte. – Szerencsémnek tartom, hogy ilyen társasággal vegyülhetek; egyszerű újságíró vagyok, a Manchester Guardiannek tudósítok. A poroszok továbbmentek Kanada kiállításához. Bismarck felvett egy kisebb könyv méretű bicskát, amely az előtte lévő felirat szerint nem kevesebb mint ötszáz pengét tartalmazott. A Vaskancellár csodálkozó pillantással húzta elő egyik pengét a másik után. – Nézze csak! – mondta Holden fanyarul. – Mint egy kisgyerek, nem gondolja? Én nagyon is kedvesnek találtam Bismarck kisfiús érdeklődését, de nem szóltam. A küldöttség a legnagyobb standhoz vonult, amely természetesen a brit volt. Pulzusom felgyorsult az izgalomtól, ahogy egyre közelebb értünk, de a németek valamilyen furcsa indíttatásból egyszerűen elmentek a stand mellett. Azt azonban nem állták meg, hogy lopva ne pillantsanak a kiállított csodákra, jómagam pedig szomjas szemmel ittam be azok minden részletét. A brit kiállítást nagy, csillogó gépek uralták, amelyek hatalmas dugattyúikkal és nagy kéményeikkel úgy álltak az épületben, mint a ketrecbe zárt állatok. Volt egy újfajta vonat is, amelynek mozdonya puskagolyóra hasonlított, és kéménye áramvonalasan simult a testébe. A mozdony olyan kecses volt, hogy akár fel is repülhetett volna, és a jelenlegi könnyűvasutak egyetlen sínjére volt állítva. Holden elmondása szerint azért volt szükség az új golyóformára, hogy a levegő könnyebben elhaladjon a mozdony mellett, nagyobb sebességet lehetővé téve. – Azonban – tette hozzá – valójában az antijég által létrehozott hatalmas hő az, ami lehetővé teszi az ilyen mérnöki csodák létrejöttét. A lokomotív után egyetlen kocsi volt csatolva, bár egy tábla szerint akár ötven kocsit is
biztonságosan elhúzott volna. A nagy panorámaablakokon keresztül bársonnyal kárpitozott, kényelmes foteleket láttam. Ezek, valamint a kocsiban lévő sárgaréz szerelvények és bőrkárpitok a legfinomabb klubok társalgóira emlékeztettek. Egy másik gépezet is megragadta figyelmemet: egy új kotrógép. A gépen egy alig ember méretű, zárt fülke látszott, előtte pedig egy edzett acélból készült korong. A korong tíz láb széles volt, rajta mindenféle méretű pengék és ásókanalak. – Ez forradalmasítani fogja a szén és más ásványok bányászatát – mondta Holden. – Itt pedig egy újabb találmány, ami lehetetlen volna antijég nélkül: ezek a kis kazánok akkorák lennének, mint egy gőzmozdony, és egy bánya zárt terében fél óra alatt elégetnék az oxigént. Új tervezésű gőznyomdák és szövőmalmok mellett mentünk el. Kisfiús kíváncsiságomat megragadta az Eduárd király-dokk modellje, amelynek eredetije Liverpoolban volt: a modellt feltöltötték vízzel, és kis klipperek és vontatók úsztak rajta. A küldöttség megállt, és a poroszok válla felett átkukkantva láttam, hogy Bismarckot bemutatják egy magas, cingár, hetvenes férfinak. Az úriember megviselt cilindert hordott, amely a harminc vagy negyven évvel azelőtti divat szerint készült. Dús pofaszakálla erősen őszült, arcán ráncok, sebek és égésnyomok. Orra platinából volt. Kék szemét Bismarckra emelte, a kancellár kezét úgy szorította meg, mintha rothadó marhahús lenne. Izgatottan fordultam Holdenhez. – Az ott... az ott... Holdent meglepte izgatottságom. – Sir Josiah Traveller, a híres mérnök, Brunel örökségének letéteményese, személyesen. – Nem tudtam, hogy ő is itt lesz. Azt suttogják, remeteként él. – Talán az elnökök és kancellárok kicsalogatták az elvonultságából. Holdendre néztem; bár hangja fásult és lemondó volt, kutatva bámult Travellerre. Elhatároztam, hogy kissé megpiszkálom: – Maguk, újságírók azt mondják, Sir Josiah-t túlértékelik. Hogy csak annak köszönheti hírnevét, hogy senki más nem fér hozzá ehhez a csodálatos anyaghoz, az antijéghez. Holden felhorkant. – Az ön előtt álló újságíró nem osztja ezt a sületlenséget! Traveller egy zseni, fiacskám. Igen, az antijégnek köszönheti, hogy megvalósíthatta zseniális ötleteit, de ezek az ötletek másban nem fogantak volna meg. Traveller ezüstös antijéggel működő gépei keresztül-kasul bejárták már a Földet, a felszínen és alatta is! Ez a férfi napjaink Leonardója... – Elgondolkodva dörzsölte meg széles állát. – Persze ez nem azt jelenti, hogy minden területen zseni. A pénzügyekben úgy tűnik, sután mozog, csakúgy, mint híres mentora, Brunel. Tud róla, hogy a Prince Albert szárazföldi hajó elindítása igen kétséges? Megráztam a fejem. – A jármű gyakorlatilag készen áll – folytatta –, de a működtetés költségeit még meg kell szereznie Traveller vállalatának. Úgy hallottam, új részvényeket bocsátanak ki, és Traveller a kormányt is megkereste. Holden szipogott, és az óraláncába akasztotta a kezét. – Talán emiatt van most itt. Maga is részt vesz az avatáson, Mr. Vicars? – Attól félek, nem tehetem. Bár nagyon élvezném, több okból is – mondtam, és Fran9oise-ra
gondoltam. Holden kutatóan nézett rám, de nem kérdezősködött. Traveller meggyötört, mégis nemes arcán ellenszenvet láttam, amit annak tulajdonítottam, hogy nagyon szeretne már túllenni ezen és visszatérni műhelyébe a tervezőasztalához. – Milyen kár – mondtam Holdennek –, hogy a mérnökeinktől elvárjuk, hogy diplomaták is legyenek. Holden elvigyorodott. – De talán éppolyan kár, hogy a diplomatáinktól nem várjuk el, hogy mérnökök legyenek! A poroszok továbbmentek, és egy fényképkiállítást kezdtek tanulmányozni rosszul megjátszott felsőbbrendűséggel. Traveller egyedül maradt, sovány arca kifejezéstelen volt. Hirtelen ötlettől vezérelve odaléptem hozzá. – Sir Josiah – mondtam, de aztán összezavarodtam, mert a platinaorrú férfi tekintete egyszerre volt megvető és kíváncsi. – Elnézését kérem, uram – mondtam, és bemutatkoztam. Kurtán bólintott. – Nos, diplomata úr – mondta –, hogyan látja ön az általam bemutatott játékszereket? – Hangja olyan volt, mint egy hatalmas gőzgép dohogása, ami csak azt jelenthette, hogy torkát és tüdejét éppúgy megviselték a kalandjai, akár az arcát. – Játékszerek, uram? – Az üvegkatedrális kékes fényében fürdő könnyűvonatra mutattam. – Hisz ezek a modern mechanika csodái, amiket az antijég potenciálja hajt...! Közelebb hajolt. – Játékszerek, fiam – mondta. – Az olyanok játékszerei, mint a maga poroszai. Amíg ezekkel vonom el a figyelmüket, talán nem akarják majd felhasználni az antijeget más, sötétebb célokra. Érteni véltem a szavait. – A krími háborúra gondol. – Így van. – Érdeklődve nézett rám. – A maga korában a legtöbben pont annyit tudnak arról a szörnyű hadjáratról, mint Cézár galliai hódításairól. – De nem én! – Elmeséltem neki fivérem, Hedley élményeit. Elmondtam neki, hogy Hedley a hadjárat után sérülten, de egyben tért vissza a szülői házba, Sylvanbe, és most csendes életet él könyvelőként. Végül elvette azt a konyhalányt, akivel azelőtt indiszkrét kapcsolatba bonyolódott, és aki miatt végül elhagyta otthonát, és a porosz háborúban kötött ki. Hedley elmondta nekem, hogyan reagált Traveller, amikor bevetették az antijeget. A mérnök figyelmesen hallgatott. – Hedley szerint Szevasztopol után maga elhatározta, hogy az antijeget csak békés célokra engedi felhasználni – fejeztem be a monológom. Bólintott, kék szeme gyémántként csillogott. – De ez itt Anglia, nem Poroszország – folytattam. Biztosan nem kell tartania attól, hogy a brit kormány még egyszer be akarja vetni az antijeget... – Azt hiszem – szakított félbe –, a maga poroszai befejezték a képnézegetést. Talán vissza kéne mennie hozzájuk. Valóban, Bismarck és társai tovább vonultak a képektől. Mondani akartam valamit Travellernek mint diplomata. – Igen érdekes fotográfiák. – Valójában inkább furcsák voltak: csillogó íveket ábrázoltak sötét háttér előtt. Traveller ismét közelebb hajolt.
– Tényleg érdekesek. Tudja, mit ábrázolnak? Megráztam a fejem. – A Föld bolygót – suttogta Traveller mégpedig ötszáz mérföld magasból! Leesett az állam, és próbáltam mondani valamit, de Traveller már elfordult tőlem, én pedig csak néztem utána, ahogy egyenes háttal elvegyül a tömegben. A poroszok azóta saját országuk standjához értek, és büszkén sorakoztak fel a kiállított tárgyak előtt. Egy fotográfus állt velük szemben, fejét gépe fekete leple alá dugva. Bismarck intett, hogy menjek oda. – Nos, Herr Vicars – mondta –, magát nem nyűgözi le, amit mi, németek adhatunk a világnak? – Uram, a kiállítási tárgyaik nagyfokú szakértelemről tesznek bizonyságot. Félrebillentette a fejét, és gunyorosan felsóhajtott. – Nekünk, szegény németeknek nincs antijegünk, úgyhogy jobb mérnökökkel, jobb szakmunkásokkal és jobb gyártási módszerekkel kell dolgoznunk. Igaz, Herr Vicars? Menthetetlenül elvörösödtem, és valami válaszon gondolkodtam erre az ugratásra, de mielőtt még kinyöghettem valamit, egy segéd érintette meg Bismarck karját. A kancellár figyelmesen végighallgatta. Aztán lassan kihúzta magát, tekintete megkeményedett. – Kérem, bocsásson meg! – mondta. Kettőt tapsolt, és a poroszok sorfala felbomlott. A fotográfus kétségbeesetten dugta ki a fejét a lepel alól. A poroszok szinte katonai alakzatba fejlődtek, és a kijárat felé masíroztak. Helyi felettesem, egy bizonyos Roderick McAllister utánuk rohant. Elkaptam a karját. – McAllister, mi történt? – Attól tartok, a partinak vége. A poroszok félbeszakították a látogatást; át kell szerveznem a visszaútjukat. – És velem mi lesz? Mit csináljak? Visszaszólt a válla fölött: – Maga elmehet. Vegyen ki egy szabadnapot... – Aztán elviharzott; a poroszok ellentmondást nem tűrően törtek át a meglepett előkelőségek tömegén, szegény Roderick pedig pudliként szaladt utánuk. – Határozott egy népség, nemde? – mondta az újságíró. Megvakartam a fejem. – Különös fordulat, Mr. Holden. Nem tudja, mi történt? Kissé meglepetten nézett rám, és hátrasimította pomádés haját. – Maguk, diplomaták mindent utoljára tudnak meg? Ebben a teremben már mindenki erről beszél! – Miről? – A franciák hadat üzentek Poroszországnak. – A nemjóját! Milyen ürüggyel? Az óraláncával játszott. – Amiatt az átkozott távirat miatt, gondolom. Persze az időzítés nem véletlen. – Nyilván pont a megnyitó alatt kell háborút indítaniuk; bármeddig elmennének, hogy ellopják a show-t, nem gondolja? – Tűnődve nézett rám. – De öröm az ürömben; úgy tűnik, maga váratlan szabadságra mehet. Még mindig bejuthat a Prince Albert avatására; én is oda utazom, ha esetleg érdekli... Először zavartan megráztam a fejem. – Azt hiszem, szabadnap vagy sem, vissza kellene mennem a követségre... Aztán eszembe jutott Françoise.
Hátba veregettem Holdent. – De most, hogy belegondolok, ez igazán remek ötlet! Meghívhatom egy teára, amíg megvitatjuk a tervet? Végigmentünk a kiállítótermen, amelyben már mindenki a háborúról beszélt.
2 Átkelés a csatornán A PRINCE ALBERT avatása csak három hét múlva volt esedékes, úgyhogy Holdén és én úgy döntöttünk, várunk, mielőtt Ostendbe utazunk. A három hét alatt bayswateri szállásom környékén maradtam, és nem nagyon csináltam semmit. A barátaim társasága, ahogy a kocsmákat jártuk, valahogy méltatlannak tűnt; sokszor kaptam magam azon, hogy szomorúan nézek whisky-szódás poharamba egy bár sarkában, míg a társaim ostoba vicceket pufogtatnak. Eszembe jutott, a nemes Françoise vajon mit gondolna az efféle viselkedésről. Visszamentem a kiállításra is, de nem láttam viszont a kisasszonyt. Sőt, hiába kerestem tüzetesen az újságok társasági oldalain, ott sem találtam nyomát. Bolond módon belészerettem, pedig csak pár percet beszéltünk! De hát huszonhárom éves voltam, és az is igaz, hogy visszatekintve már csak némi zavart nosztalgiát érzek akkori énem iránt. Végül, augusztus elsején bepakoltam kis szőnyegbőröndömbe, és elmentem a Dover International hajóállomásra. A dokkok körül még a hajnali pára keringett. Vizenyős szemmel szálltam le a Waterlooi postavonatról, de George Holden már ott várt rám, mintha skatulyából húzták volna ki. Élénken megrázta a kezem, aztán az alkalmat megünneplendő megkínált egy korty brandyvel a flaskájából. Először tétováztam, de aztán a tüzes folyadék megtette jótékony hatását. Vonatunk úgy csillogott emelt sínpályáján, mintha egy fából és sárgarézből készült, repülő hal lenne. Ahogy felnéztem rá, képzeletemet elragadta a kalandok, izgalom és – talán – a románc ígérete. ...De a vonat késéssel indult. A nap már magasan járt az égen. Holden és én egymás után ittuk a teákat, ettük a cukrozott narancshéjat, és a reggeli brandytől felélénkülve bejártuk az állomás minden zegzugát. Kiderült, hogy a könnyűvonat sínjét tartó egyik pilonnal van probléma, amely száz láb magasra emelkedett a fejünk fölé. A pilont gépzsírfoltos kordonnal vették körbe, és rendőrök vizsgálgatták minden hozzáférhető pontját. Szegények nagyon komikusan festettek, ahogy vastag egyenruhájukban megpróbáltak létrákon felmászni a pilonra. Az egyik beverte a fejét egy keresztgerendába, mire lerepült a kalapja, és a makadámkőre esett, nagy derültséget kiváltva a nézőkből. A tiszt megdörzsölte kopaszodó fejét, és valami cifrát mormogott. Egy zömök, korosodó rendőr állt a kordon mellett; arca merő izzadság volt, és erős kenti akcentussal beszélt. – Arra gyanakszunk, hogy robbantóeszközt helyeztek el az állomáson – mondta, amikor a késésről kérdeztük. – Egy bombát? – Kérdeztem hitetlenkedve. – De hát egy bomba le tudná rombolni a sínpályát! Több tucat vagy akár több száz ember is meghalhatna! A rendőr komornak tűnt. – Ki lenne képes ilyesmire? – kérdeztem. – Ugyan! – Hátracsapta sisakját. – A világ tele van anarchistákkal, szocialistákkal meg egyéb holdkórosokkal; nem mindenki gondolkodik olyan ésszerűen, mint maguk meg én. Holden megragadta a kabátujjamat, és elhúzott onnan. – Talán a fakabátnak igaza van – mormogta. – De attól tartok, jóval több olyan szabotőr van, akik
éppoly ésszerűen gondolkodnak, mint mi. – Például? – nevettem kétkedően. Holden vállat vont. – A könnyűvasút gyönyörű alkotás, nemde? Viszont sokan fenyegetésként értékelik. Minden, ami új, veszélyt jelent a régi rendre, barátom. Minden, ami új, arra kényszerít minket, hogy máshogy lássuk a dolgokat, máshogy gondolkozzunk, és, legalábbis a kontinens néhány részén, az ilyen forradalmakat nem nézik jó szemmel. Államat dörzsölgetve néztem fel. A vasútvonal csillogó íve mit sem törődött zavarommal: büszkén nyúlt át a Csatornán.
Már este kilenc is elmúlt, amikor végre ráléptünk a mechanikus lépcsőre, ami felvitt minket a vonathoz. Kinéztem a kikötőre. A nap már majdnem lebukott, a hold pedig magasan állt a horizonton. A Kis Hold krumpliforma, párától elmosódott pacája lassan kúszott fel az égre. A lépcsőről egy kis hídra kerültünk, ahol sorba kellett állnunk a beszálláshoz. Végignéztem a vonaton, egészen a mozdonyig. A hatalmas gépezet úgy gubbasztott egyetlen sínjén, mint valami acélpárduc, csillogó karjain kicsapódott a víz. A mozdony majdnem hengeres volt, akár a régebbi, széntüzelésű szerkezetek, bár kéménye csak egy alig két hüvelyk magas gyűrű volt. Tudtam, hogy a mozdony nem ereget nagy füstpamacsokat; a köd, amit láttam, nem füst vagy gőz volt, hanem kondenzálódó levegő a nagy termosztartály körül, ami a mozdony szívében tartotta fagyott állapotban az antijeget. A hengerhez erősített rézlapon volt olvasható a mozdony száma és neve: Dover Flyer. Elmosolyodtam a régies írásmód láttán. Odaadtam a bőröndömet egy hordárnak, aki egy rémületesen keskeny szerelőjárdán egy poggyászkocsihoz vitte azt, aztán követtem Holdent a kocsinkba. A kocsi rendkívül kényelmes volt: a széles, jól párnázott, bőrkárpitos székek a Nemzetközi Könnyűvasút Társaság élénklila színében pompáztak. Egy pincér – akinek majomszerű feje éles ellentétben állt tiszta, fehér zakójával – italokat hozott nekünk. Én skót whiskyt kértem vízzel, Holden egy brandyt. Elhelyezkedtünk az egyik panorámaablak mellett, és míg vártuk, hogy a többiek beszálljanak, dohányoztunk és beszélgettünk. Megjegyeztem Holdennek, mennyire tetszik a mozdony különös kivitele, és hogy mennyivel szebb, mint az a golyóforma mozdony, amit a kiállításon láttunk. Talán az antijég fűtötte haladásnak is megvan a maga ára, mondtam. Elvitatkoztunk ezen, kiterjesztve beszélgetésünket az antijég általános szerepére; végül pedig Holden, aki egyre beszédesebb lett, elmondta az antijég felfedezésének különös történetét.
– Az antijég története – mesélte Holden – az ausztrál őslakosok homályos hiedelmeivel kezdődött. A vadak szerint, amikor a Kis Hold először jelent meg az égen (úgy 1720 körül), „jégbe zárt tűz” hullott le az égből Ausztráliában. A jég sárgásvörös fényben játszott, és aki kezébe vett egy darabot, kiszabadította annak démoni hatalmát, ami a szerencsétlen flótás azonnali halálát eredményezte. Ross, a brit felfedező az Antarktiszra készülvén meghallotta ezeket a legendákat egy ausztrál kocsmában. Elhatározta, hogy megtalálja a forrásukat. Kutatása Cape Adaréba, az Antarktisz egyik félszigetére vezette, Ausztráliától délre. Ross és csapata néhány napot a jeges pusztaság felfedezésével töltött.
Egy idő után alacsony, fogsorra hasonlító hegyvonulathoz értek, amely a hatalmas kőtömbökkel tarkított síkság fölé magasodott. Naplója szerint Ross meglehetősen nehezen manőverezett a kőtömbök között kutyaszánjával: mintha valaha rég felrobbant volna egy hegy, és most szétszórva heverne a jégen. A hegyláncon pedig furcsamód valóban volt egy rés, mintha egy fog hiányozna egy amúgy ép fogsorból. Ahogy Ross továbbhaladt, észrevette, hogy a kőtömbök mérete egyre csökken, amíg szánkója már csak kavicsokon futott. Itt a jég is roppant furcsa volt; üvegszerűen sima, mintha a felső rétegét lecsiszolták volta, és a jégen belül kavicsok és kisebb kődarabok ágyazódtak be, mint szúnyog a borostyánba. Ross úgy gondolta – mondta Holden hogy egy hatalmas robbanás történt itt valamikor. A hegy felrobbant, hatalmas kőtömbök repültek mérföldekre, a jég pedig egy pillanat alatt gőzzé forrt, felhőket eregetve a fagyos sarkköri levegőbe. Aztán a jég gyorsan visszafagyott, és csapdába ejtette a robbanás után maradt kisebb köveket. – Holden megkocogtatta a pipáját, manószerű arcára kiült a történet izgalma. – Ross egyre izgatottabban haladt tovább – folytatta Holden –, végül pedig elért a hatalmas robbanás középpontjába. Sárgás anyagból álló, talán tíz láb magas domb emelkedett ki a jégből. Ross először arra gondolt, talán valami épület lehet, hogy antarktiszi bennszülöttek táborát fedezte fel. Azonban gyorsan rájött, hogy ez nem emberkéz alkotása, és nem is üreges. Az anyag valami újfajta, sosem látott jég volt. Ross hozzányomta arcát a jeges felülethez, aztán félresöpört egy vékony réteg friss havat, benézett a titokzatos domb belsejébe. Odabent, az áttetsző tömbben rózsaszínes anyagból álló lemezek függtek, mint hatalmas fátylak. A csapat letáborozott a domb lábánál. Ross tudta, hogy a legbiztosabb az lenne, ha visszavinne néhány mintát a hajójára vagy akár Angliába, hogy alaposan kielemezhesse. Azonban a bennszülöttek meséi nem hagyták nyugodni. Kíváncsi ember volt, ezért is lett felfedező. Így tehát, amikor a rövid antarktiszi éjszakának vége lett, Ross és egyik embere lekapartak némi jeget a dombról egy fémbögrébe, amit aztán egy kis kályha fölé akasztottak. Ross csapata a kályha köré gyűlt. Az ezután következő robbanás – mondta Holden komoran – három embert azonnal megölt, a többieknek pedig súlyos sérüléseket okozott. A kutyák közül is sok elpusztult, az életben maradtak pedig rémülten vergődtek felfordult szánjuk hámjában. Maga Ross az egyik karját és az egyik szemét vesztette el az incidensben, és a leírása szerint egy hat láb széles kráter keletkezett a kályha helyén a jégben. Holden elmosolyodott. – Az aznapi naplóbejegyzése elég híres lett. Így szól: „Ez a sárga jég alapos pusztítást végzett közöttünk. A kályhából és Ben bögréjéből nem maradt semmi.” Könnyek gyűltek a szemembe, hogy magát meg sem említette; igazi angol virtus, gondoltam. Ross és társai – már akik túlélték a kalandot – visszatértek a hajójukra, és a legközelebbi civilizált helyre hajóztak. – Amikor a felfedezés híre eljutott Angliába – folytatta Holden –, a Royal Society új expedíciót indított az Adare-fokhoz a legmodernebb tudományos berendezésekkel. Jelenleg mérnökök és tudósok egész hada él és dolgozik a helyszínen. Traveller második otthonának hívja az Isten háta mögötti helyet. Sőt, még egy teljesen új foglalkozás is kialakult – a krioszintézis –, amely célja az antijég biztonságos Angliába szállítása hatalmas hűtőtartályokban. Egy sípjel szólalt meg, ami azt jelentette, hogy mindenki beszállt a vonatba, és a szerelvény indulásra kész. Az indulás teljesen sima volt, a whisky is alig rezzent meg a pohárban. A vasút áthaladt a kikötői épületek felett, aztán kifutott a Csatorna fölé. A napfény utolsó sugaraiban a tenger olyannak tűnt, mintha gyémántok fickándoztak volna a vonat alatt. Izgatott és büszke voltam, hogy itt lehetek.
Az év egyik szenzációja volt, hogy a nagyobb könnyűvonat-vonalakat étkezőkocsikkal is ellátták. Majomképű pincérünk bejelentette, hogy a vacsorát tizenöt perc múlva szolgálják fel, és újratöltötte a poharainkat. – Tehát az antijég csak azon az egyetlen helyen van jelen a világon? Az Adare-foknál? – kérdeztem Holdent. – Logikus, hogy az anyag csak fagyos körülmények között maradhat meg – felelte –, mert mint tudjuk, melegben megsemmisül, és viszi magával a körülötte lévő dolgokat is. Az Antarktiszt pedig keresztül-kasul bejárták a felfedezők. A Déli-sarkot brit felfedezők érték el 1860-ban; ki tudja, az antijég csábítása nélkül mikor került volna rá sor. Ám sehol nem találtak egyéb lelőhelyet. – Tehát csak annyi van belőle, amennyit Ross talált. – Nyilvánvalóan. A tömegét ezer tonnára becsülik, és amennyire tudjuk, csak ennyi van belőle a Földön. Úgy tűnik, hogy az őslakosok mondái végül igaznak bizonyultak, az antijég az égből hullott le, átívelve Ausztrália fölött az Antarktisz felé. Az államat dörzsölgettem. – Ha azt vesszük, milyen fontos ez az anyag Nagy-Britannia hatalmának biztosításában, ez a mennyiség nem tűnik soknak. Holden bólintott. – Szerencsére az antijég sokáig kitart. E vonat meghajtásához például elég néhány uncia... De alapvetően igaza van. Viszont mi egyre hatékonyabban aknázzuk ki az erejét. Egyébként pont emiatt ellenzik sokat az antijég háborús bevetését. Nagy-Britannia ellenségeinek semmilyen védelmük nincs az antijég ellen, egyet leszámítva: az időt. Amikor elhasználtuk az egész készletet, ránk vethetik magukat, akár az éhes farkasok. Holden és én felhörpintettük italunkat, és az étkezőkocsi felé indultunk. Éreztem, ahogy fejembe száll a whisky, és észrevettem, hogy a vonat ritmikusan mozog. Mintha egy fogaskerekűn utaztam volna. Az ablakon kinézve láttam, hogy akkor rázkódunk meg kissé, amikor elhaladunk egy pilon fölött. A pilonok rácsos vasoszlopok voltak, amelyek mintha a Csatorna vizén lebegtek volna, de tudtam, hogy hatalmas, a felszín alatt úszó pontonokon állnak. A pontonok felhajtóerejét lehorgonyzó kábelek ellensúlyozták, így a platform jól ellenállt a Csatorna hírhedten erős áramlatainak. Mind a három Csatorna-hidat így építették, mert a könnyűvonat nevéhez méltóan valóban könnyű volt, és a Csatorna feneke nem bírta volna el egy tömör híd súlyát. Elfoglaltuk helyünket az étkezőkocsiban, és hamarosan a megszokott, megnyugtató hangok vettek minket körül: evőeszközök csilingelése a könnyűvonat címerével díszített tányérokon, halk beszélgetés moraja. A jó angol ételek aromája csapta meg orrunkat, később pedig portói, brandy, kávé és finom szivarok illata. Holden és én nem sokat beszéltünk evés közben, de ahogy befejeztük, hátratoltam a székemet, kinyújtóztattam lábamat, és koccintásra emeltem brandyspoharamat. – Igyunk az antijégre! – mondtam talán kissé darabosan. – És a modern kor csodáira, amiket elhozott! – Egészségünkre! – mosolygott Holdén. Aztán hátradőlt, és tömzsi hüvelykujjait az óraláncába akasztotta. – De nem ajánlanám, hogy antijégből készült jégkockát dobjon a következő whiskybe! Tudja, az antijeget azért nevezték el így, mert különös ellenszenvvel viseltetik a „normális” anyag iránt; a mi példánkban a whiskyvel. Az antijég és azonos tömegű whisky hatalmas robbanással egyszerűen megsemmisülne. Elrontaná a társalgást, mondhatom! – Tehát az antijég jelenlétében a szokásos whisky vagy bármilyen anyag úgy viselkedik, mint a
dinamit? Elnézően mosolygott, és hátrasimította haját. – Sokkal hevesebben, ifjú Vicars. De hogy miért, azt nem tudjuk. James Maxwell azt feltételezi, hogy talán az antijég kémiai reakcióba lép a normál anyaggal, ahogy az oxigén is hat más anyagokra. Ám az antijég energiát szabadít fel fény és hő formájában. – Rám nézett, de attól tartok, üres tekintettel bámultam vissza rá. – Az égés folyamatáról beszélek, Ned. A tűzről. – ...Ó! Akkor hát ez a válasz! Az antijég újfajta oxigén, és a robbanás, amit okoz, egy újfajta tűz. – Talán. De Joule, miután Thompsonnal lefolytatott egy sor kísérletet, arra mutatott rá, hogy az antijégreakciók energiaszintje több nagyságrenddel nagyobb, mint bármilyen ismert anyagé. Ez talán az anyag mélyebb struktúrájával van összefüggésben, a kémiai reakciók világán túl. Lehet, hogy már csak a következő században fogunk rájönni a titkára, nagy felbontású mikroszkópokkal esetleg. Kértem még egy brandyt. – Ez mind nagyon szép – mondtam hátradőlve –, de amit ez a két híres tudós, Maxwell és... – Joule. – Igen, Joule. Szóval, amit mondanak, roppant rejtélyes: hogy lehet, hogy az anyag fagyott állapotban tökéletesen stabil, és csak melegítésre robban, ahogy azt szegény Ross a saját kárán tanulta meg? – Nos... – Holden kiütögette a pipáját, újabb adag dohányt tömött bele bőrerszényéből, és rágyújtott. – Az Adare-foknál végzett óvatos, ám még így is roppant veszélyes kísérletek azt mutatják, hogy az antijég belsejében elképesztően erős mágneses áramlatok folynak. Ezek az áramok körülfogják az anyagot, elválasztva azt a normál anyagtól. De amikor a hőmérséklet megemelkedik, a mágneses mező megszűnik, az eredmény pedig pukkanás. Összehúzott szemöldökkel próbáltam megérteni. – És mi okozza a mágnesességet? Apró mágnesdarabkák az anyagban? Megrázta a fejét. – Ennél egy kicsit összetettebb. – Ettől féltem. Holden elmondta, hogy Michael Faraday kísérleteivel igazolta, hogy mágnesességet erős elektromos árammal is elő lehet idézni. Az antijégben a jelek szerint erős elektromos áram kering folyamatosan, ez okozza a mágnesességet. – Viszont nincs apró dinamó elrejtve az anyagban – mondta Holden. – Úgy tűnik, az elektromos áram egyszerűen csak körbe-körbe folyik a jégben, mint egy bezárt folyó; nincs eleje, nincs vége, nincs forrása. Kicsit olyan, mint a perzsa mitológiában szereplő uroborosz: a saját farkába harapó kígyó. – Valóban? De hát Holden, egy folyó nem futhat egyszerűen körbe-körbe; előbb vagy utóbb meg kell, hogy álljon, mert nincs olyan csatorna, ami mindig lefelé folyik – mondtam kételkedve. Bólintott. – Valóban nincs. De ha a csatorna fala valamilyen csodás üvegből volna, aminek nincs súrlódása, akkor a víz örökké folyna. Nehezen tudtam elképzelni ilyesmit. – És ez a csatorna hogyan függ össze az elektromossággal? – Faraday láthatatlan utakat fedezett fel az antijégben. Ezeken az utakon semmi nem akadályozza az
elektromos áramot, a példabeli üvegcsatornához hasonlóan. Faraday ezt „megnövekedett vezetőképességnek” nevezi. Azonban a hőmérséklet növekedésével ez megszűnik. Az elektromos áram megtorpan, így pedig megszűnik a mágneses mező is. – Úgy tűnik, már csak ebben a jelenségben is hatalmas üzleti lehetőségek vannak – tűnődtem. – Bár így kapásból nincs ötletem... – Pontosan! – Holden ismét hátradőlt, és feje füstpamacsba burkolózott. – Képzelje el, ha az Atlanti-óceán alatti kábeleinket ilyen rendkívüli vezetőképességű kábelekre tudnánk cserélni! Akkor a legkisebb áramot, a leggyengébb jelet is át tudnánk küldeni az óceánon a legcsekélyebb veszteség nélkül! És persze, ha az elektromos kábeleink ebből lennének, az elektromos rendszer behálózhatná a kontinenst, és semmilyen távolság nem lenne akadály! – Szabad kezével az asztalra csapott, mire megcsörrentek az evőeszközök. Néhányan kíváncsian néztek felénk. – Én mondom magának, Vicars, ez még az antijégnél nagyobb fejlődést eredményezne. Megváltoztatná a világot! Felnevettem, és elkapott a lelkesedése. – És a tudósok biztosak benne, hogy elkészíthető lenne egy ilyen kábel? Nagyot sóhajtott. – Azt hiszem, Josiah Traveller már készített prototípusokat, amelyek kihasználják az antijég csatornáinak vezetőképességét. De eddig senki nem tudta meghatározni, hogy az antijégen belül pontosan mi eredményezi ezt a jelenséget. Együtt érzőén bólintottam; útitársam, ez a különös, kerek arcú ember egy új világról álmodott, ami szinte már megvalósíthatónak tűnt, mégis elérhetetlen volt. Az üres brandyspoharamra nézett. – Van még kedve az antijég tulajdonságairól diskurálni? Például az általa generált magas hőmérsékletről, ami megnövekedett Carnot-hatékonysághoz vezet, ami a két hőmérséklet közti különbséggel arányos... A pohárral a kezemben a levegőbe intettem. – Az ég szerelmére, lenyűgöző a műveltsége, de éleslátása még inkább. Teljesen igaza van; nem szeretném további tudományos fejtegetésekkel terhelni szegény fejem. De oda nézzen! – Drámaian az ablak felé intettem. Későre járt, és bár a kocsi tompa gázlámpái visszacsillantak az ablakról, a nem teljesen sötét szentivánéj-környéki égen csillagok sokaságát láttam. És mintha egy csillagkép haladt volna el alattunk is: egy hatalmas, kivilágított hajó úszott át a viaduktunk alatt. Nyakunkat csavargatva néztünk a hajó után, ahogy vonatunk tovasuhant; ahogy távolodtunk, a fények még jobban kirajzolták a hajó alakját. Az összképet a vasút pilonjain pislogó biztonsági lámpák füzére foglalta keretbe.. – Istenem – mondta Holden –, milyen elképesztő látvány! Ide-oda forgattam a fejem, hogy befogjam a hajó teljes méretét. – Húha, lehet vagy fél mérföld hosszú! Egy ilyen leviatánt biztosan antijég hajt! Holden hátradőlt, és rendelt még egy italt. – Nyilvánvalóan. Az a szörny nem lehet más, mint a Great Eastern. – Brunel híres hajója? – Nem, nem. A Josiah Traveller által öt éve tervezett hajó, amit Brunel tiszteletére nevezett el így. Holden mosolygott újratöltött pohara felett. – Ironikus, hogy Travellernek pont ugyanolyan pénzügyi nehézségekkel kellett szembenéznie, mint Brunelnek. De Brunel hajója amolyan se hús, se hal jármű volt: utasszállítónak készült, de túl esetlen
és koszos volt. Újszerűségén kívül nem sok értékkel bírt. Traveller legalább már az első tollvonás előtt eldöntötte, hogy elsősorban teherhajót akar tervezni. Itt látjuk munkája eredményét: a hatalmas hajót antijégturbina hajtja, méreténél fogva gyakorlatilag nem függ az időjárástól, a krioszintézisnek köszönhetően meg sem kell állnia üzemanyagot vételezni, és akár a legromlandóbb árut is el lehet vele szállítani a világ másik végére! Felemeltem poharam, és talán a kelleténél kissé hangosabban ezt mondtam: – Akkor igyunk Travellerre és nagyszerű munkáira! Holden felemelte a poharát; az újságíró kerek alakja és rövid karja miatt egy pillanatra mozgó luftballonnak tűnt. – Josiah Traveller – tűnődött Holdén. – Milyen összetett figura! Legalább olyan nagyszerű mérnök, mint Brunel, és legalább olyan rosszul igazodik el a világban. Vagy talán még annál is rosszabbul. Brunel legalább kibújt a csigaházából, és hajlandó volt együtt dolgozni más mérnökökkel. De amennyire tudom, Traveller elvonultan dolgozik farnhami műhelyében. Nem készít terveket, inkább prototípusokat alkot új találmányaiból, amiket aztán kiad átlagosabb képességű mérnököknek, hogy csináljanak belőle működőképes szerkezetet. – De a vízió az övé. – Pontosan. Lelkesedve dőltem előre. – És igaz, hogy Traveller eljutott a sztratoszférán túlra? Azok a Manchesterben kiállított fotográfiák... Holden talán kissé túl lesajnálóan legyintett. – Ki tudhatja? Travellernél nehéz elválasztani a legendát a valóságtól. Talán élénk képzelete hibájaként is felróható, bár kétségkívül abból ered a kreativitása. Nézze meg Traveller új gépezetét, a Prince Albertét! Európának tényleg szüksége van egy szárazföldi hajóra? Szerintem egy átlagos, kevésbé élénk fantáziájú befektető inkább fekteti a pénzét szövőszékekbe, mint efféle vágyálmokba. Kortyoltam egyet a brandymből. – Igaza lehet, és attól tartok, nem csak a pénzeszsákok fogják kárörvendően nézni, ha a Price Albert csődbe megy. Holden egyetértően hümmögött, és ravasz pillantást vetett rám. – Pontosan. A franciáknak nem fog tetszeni, ha egy ilyen leviatán jelenik meg Párizs kapuinál, brit lobogókkal teleaggatva! Az irigység gyakran hatalmába keríti a kontinens lakóit. Felnevettem. – Magából jó diplomata lenne, uram! – Hát, vegyük csak sorra őket! – folytatta magabiztosan. – Ott vannak a franciák, Napóleon Lajos alatt; Bonaparte unokaöccse a hajdani véres dicsőségről álmodik. Oroszország nem több mint egy jövőről merengő középkori csürhe. Ausztria csak egy üres héj; látta, hogy omlott össze a németekkel vívott héthetes háborúban. Nem csoda, hogy irigykedve néznek Britanniára, a vállalkozás és a kezdeményezés hazájára, a jövő országára! Elkapott a lelkesedése, és így feleltem: – Talán igaza van! A poroszokról pedig: Herr Bismarck most Franciaországgal van elfoglalva. De hamarosan rá fog jönni, hogy túl nagy fába vágta a fejszéjét. Holden eltűnődött. – Micsoda robbanékony elegy ma Európa... Ned, látta a „Gascoigne fiai” röpiratát? A címe „Újra
Calais-be”. A csoport meg van győződve róla, hogy a britek kötelessége uralmuk alá hajtani a szertelen külföldieket. – Uram – mondtam óvatosan, mert kissé zavart az enyhén spicces Holden sarkos véleménye –, ne feledje, hogy Britannia alkotmányos monarchia. Ez a fő különbség köztünk és a kontinens között: a mi országunk stabil, mert nem egy személy kénye-kedvének van kitéve, hanem szilárd intézmények és törvények irányítják. – Így van – bólintott Holden. – Mégis, királyunk és anyja támogatják a Bourbonok restaurációját a francia trónra! Erről mit gondol? Mennyire alkotmányos ez, he? Összevont szemöldökkel próbáltam válaszolni, és a poharamba néztem ihletért; de csak annyit láttam, hogy megint kiürült. Amikor újra felnéztem Holden kerek arcára, rájöttem, hogy elfelejtettem a kérdést. – Azt hiszem, ideje lepihenni – mondtam. – Lepihenni! – Döbbentnek tűnt. – Nézzen oda, fiam, azok már Ostend fényei. Ne feledje, a csodák világában élünk; már meg is érkeztünk! Jöjjön, igyunk egy kávét, mielőtt kiszállunk, és megkezdjük a kilátástalan küzdelmet, hogy találjunk egy konflist... A vonat hangtalanul lassítani kezdett.
3 A földhajó NEHÁNY NAPIG Ostendben maradtunk, aztán továbbutaztunk a Prince Albert szárazföldi dokkjához, ami Brüsszeltől tizenegy mérföldre volt. Könnyűvonatunk északról délre áthaladt a belga főváros felett. Lenéztünk a Domaine Royale parkjára, és átsuhantunk a Gare du Nord, a fő pályaudvar felett. A napfényben fürdő Brüsszel úgy nézett ki, mint egy középkori festmény: elegáns, aranyló és díszes, teli színnel és élettel. Elhaladtunk a Parc du Bruxelles fölött, ami zöld-fehér kendőként terült el a város szívében. Aztán dél felé elhagytuk a várost. A belga vidék zöld volt, különös, szinte már angol; éles ellentétben a Prince Albert szerelődokkjával, ami csupa kő, rozsdás vas és olaj megdöbbentő kavalkádjaként magasodott előttünk. Este hat óra körül megérkeztünk a végállomáshoz. Egy selyemruhás matrónákból álló csoport ment le előttünk a mechanikus lépcsőn, aztán Holden és én mosolyogva figyeltük, ahogy ezek a finom hölgyek átevickélnek a dokk sarán és olajos tócsáin. Az Albert avatása másnap délre volt tervezve, mi pedig kerestünk egy kocsit, hogy vigyen minket a fogadónkba. Végigzötykölődtünk a macskaköves úton, és érdeklődve nézelődtünk. Valóságos város nőtt ki a földből a dokk körül – igaz, hogy csak deszkákból, trapézlemezből és farosttáblákból állt, de mégiscsak egy város volt. Az utak mellett kocsmákat és bárokat láttunk, amelyek már a korai óra ellenére is nagy forgalmat bonyolítottak. Az emberek testes, barna angol sört ittak. Az egész olyan volt, mint egy angliai vidéki vásár: zsonglőrök szegélyezték az utat, és észrevettünk egy bábjátékos standot, amely akár az East Enden is lehetett volna, nemesi gyermektől körülvéve. Olyan látványosságok álltak egymás mellett, mint a hatlábú birka és az emberi számológép, a levegőben pedig forró gesztenye, sült alma és édességek illata terjengett. A kintorna nyivákolása egybeolvadt a ringlispíl zakatolásával és a furulyások fals játékával. – Uramisten, Holden – mondtam lenyűgözve –, ez nem is hasonlít Belgiumra. Inkább olyan, mint a Kutya-sziget Londonban! Az újságíró apró szemei ravaszul csillogtak. – Na, így beszél egy világpolgár diplomata! És mit keres egy magafajta a Kutya-szigeten, he? – Attól tartok, elpirultam, de ő feltartotta tömzsi kezét. – Ugyan, fiam, én is voltam fiatal. Viszont nincs oka meglepődni e forgatagon. A Prince Albert az első földhajó: arra építették, hogy Európa síkságait rója. Viszont ízig-vérig angol hajó: angol tengermérnökök tervezték, és angol építők építették. Ez a városka itt nem más, mint a londoni East End kiterjesztése. Angol gyarmat ez, barátocskám, műszaki felsőbbrendűségünk hirdetője egész Európában! A központba értünk. A borozók és vendégházak egy furcsa dombot vettek körül. A nagyjából százötven láb magas füves halom láthatóan emberkéz műve volt. Tetején egy kőoroszlán állt mellső mancsa alatt a földgömbbel, és büszkén tekintett előre. Holden hangjában megint volt némi zavaró él. – Ez pedig a Butte du Lion, az Oroszlán-domb. A hálás helyiek húzták fel a csatamezőről idehordott földből, hogy nagy győzelmünk mindörökre emlékezetes maradjon. – Feltekintett a nemes kőszoborra, és mormolt valamit magában.
És is lenyűgözve néztem az oroszlánra, és a fél évszázaddal ezelőtti júniusi napra gondoltam, amikor Wellington épp ezen a helyen számolt le végleg a korzikaival...
Merthogy ez a település nem volt más, mint Waterloo; hol máshol épülhetett volna meg a földhajó, a brit nagyság eme új jelképe? (Persze tudtam, hogy az angol hadseregnek a poroszok bátor közbelépésére is szüksége volt, hogy visszaverje a támadó franciákat. Ezt azonban nem említettem Holdennek.) Útitársam előrehajolt, és pipája szárával a távolba intett. – Odanézzen! A fölhajó, ez az új monumentum ott tornyosult a nyugati horizonton. Csak a körvonala látszott a lemenő nap fényében. Alakja a házikók fölé magasodott, állványzat és ponyvák vették körül. Elektromos hegesztőfények világították meg az állványzatot, amelyen hangyaként nyüzsgő embereket vettem észre. Holden hangja elcsuklott, mintha a sírás környékezné. – Micsoda látvány, Ned! Mit gondolhatnak most az európaiak? Úgy csodálhatják ezt az alkotást, mint a középkori jobbágyok a gótikus katedrálisokat! Meg akartam jegyezni, hogy ha az itt lévő seregnyi angol között találunk akár egyetlen belgát is, akkor megkérdezhetnénk tőle, de abban a pillanatban robaj támadt az égen: olyan hangos volt, mintha Isten intézett volna dörgedelmes szidalmat az emberekhez. lovaink ugrálva és nyihogva rázták a kocsit. Egy fehér fénycsóva haladt át a fejünk felett lassan, éles árnyékokat rajzolva a városra. A bámészkodók elcsendesedtek. A fénycsóva megállt az Albert fölött, és lassan leereszkedett rá, túlragyogva a lemenő napot. – Úristen, Holden! – nyögtem. – Mi volt ez? Rám vigyorgott. – Sir Josiah Traveller, a Royal Society tagja érkezett meg léghintóján, a Phaetonon – mondta lelkesedve. A halványuló ragyogásba néztem. A telep zaja visszatért, ahogy a víz folyik vissza egy tálba, kocsink pedig egy rándulással újra megindult.
A fogadónkat egy született belga üzemeltette. Kis ház volt és kopottas bútorzatú, de tiszta. Az étel is egyszerű volt, de tápláló és elégséges – pont az angol ízlésnek megfelelő. Korán lefeküdtünk, aztán másnap, az avatás napján ünneplőbe vágtuk magunkat, és elindultunk, hogy ott legyünk a Prince Albert indulásánál. A fogadó nagyjából két mérföldre volta a hajótól. Kocsit akartam hívni, de Holden lebeszélt róla: azt mondta, egy séta ezen a szép reggelen majd kitisztítja a fejünket. Így az olajtócsás, szemetes utcákon a Prince Albert dokkja felé sétáltunk. A korai óra ellenére mulatozás zajait hallottuk egy kocsmából; ahogy Holden rámutatott, talán le sem feküdt a vidám vendégsereg. Mintha egy hatalmas, spontán fesztivál lett volna: jól öltözött városi urak csengették shillingjeiket, hogy fizessenek egy kört az olajos képű hajóácsoknak, és mindenféle társadalmi
osztályba tartozó hölgyek keringtek körülöttük vidáman. Ahogy az utcákon sétáltunk, mindenütt nevető arcokat láttunk. Vérem felpezsdült, hangulatom magasra hágott. Befordultunk egy sarkon, és megláttuk a hajót. Elállt a lélegzetem. Holden megállt, és széles övébe dugta a kezét. – Hát nem lenyűgöző? Egy ilyen látványossághoz akart konflisban odamenni? A kolosszusról már eltávolították a ponyvát és az állványzatot, és most úgy ült a belga mezőn, mint egy hatalmas, nem evilági szörnyeteg. Daruk és platformok szegélyezték. Oldalról közelítettük meg. Alakja némileg emlékeztetett óceánjáró testvéreire. Orra hegyes volt, fara lekerekített, de áramvonalasnak nem volt nevezhető. A fehérre festett oldalfalon ablakok, üvegfalú lépcsőházak és kilátógalériák sorakoztak. Három pár kémény emelkedett a levegőbe: palástjuk élénkpiros, tetejük fekete volt, és rézgyűrűk fogták körül őket. Emberek rajzoltak színes kavalkádban a hajó körül, és csodálattal bámultak fel a járművet tartó hat vaskerékre. Már fehér gőz pöfögött mind a hat kéményből, de a hajó még nem mozdult meg. Ahogy közelebb értünk, láttam, hogy a hajót hatalmas kábelek tartják a helyén, amelyek kanálszerű szerelvényekhez futnak. Ezek egy embernél is magasabbak voltak, és a földbe voltak mélyesztve: földi vasmacskák, magyarázta Holden, ha netán megindulna a hajó egy lejtőn. Az Albert ezeken kívül rámpákkal és közlekedőjárdákkal kapcsolódott a földhöz. A legfelső szinten lévő sétafedélzeten napernyők és üvegfalú pihenőhelyiségek voltak, sőt egy zenekari pavilont is felfedeztem; egy kis zenekar játszott rajta, a hangok messzire elhallatszottak a szélcsendben. Ahogy közelebb értünk az egyik kerékhez, felnéztem a tengelyére, ami vastagabb volt, mint a törzsem. A küllőket öklömnyi fémcsavarok tartották. – Hű, Holden – kiáltottam –, ezek a kerekek négy ember magasak lehetnek! – Jól mondja – felelte. – A földhajó több mint hétszáz láb hosszú, legszélesebb részén nyolcvan láb, a sétafedélzet pedig hatvan láb magasan van. Mérete és súlya, tizennyolcezer tonna, a Brunel által épített legnagyobb óceánjárókhoz teszi hasonlatossá. Csak a kerekek egyenként harminchat tonnásak! – Csoda, hogy nem süpped bele a földbe, ahogy egy túlterhelt szekér. – Így van. De amint láthatja, egy zseniális szerkezetet szereltek a kerekek köré, hogy eloszlassák a hajó súlyát. Láttam, hogy három széles lapátot erősítettek minden kerék köré: a hajó úgy fektette maga alá ezeket, mintha hordozható országút darabjai lennének. Végigsétáltunk a jármű mellett. A hatalmas kerekek és a sziklaoromszerű hajótest mellett úgy éreztem magam, mint egy tücsök, ami egy hintóra néz fel az út széléről. Holden tovább sorolta a mérnöki tudomány csodáit, azonban én szinte nem is hallottam, amit mond, sőt Traveller mérnöki csodájának sem adtam meg a neki kijáró figyelmet. Tekintetem a tömeget kutatta. Egyetlen arcot kerestem. És végül megtaláltam. – Françoise! – kiáltottam, és kezemet a magasba lendítve integettem az emberek feje fölött. Egy kis társasággal volt, lassan sétáltak fel egy közlekedőjárdán, ami a hajó gyomrába vezetett. Úgy láttam, a társaság leginkább fiatal pojácákból és piperkőcökből állt. Françoise megfordult, és rám nézett, aztán kissé bólintott. Áttörtem magam a parfümtől illatozó tömegen.
Holden érdeklődve jött utánam. – Fiatalság, bolondság – mondta megértően. Elértünk a rámpához. – Mr. Vicars – mondta Françoise. Csipkekesztyűs kezét a szája elé kapta, hogy elrejtse mosolyát, mandulaformájú arca egy pillanatra eltűnt a napernyője mögött. – Sejtettem, hogy találkozunk. – Valóban? – kérdeztem elpirulva. – Persze – mondta Holden fanyarul. – Micsoda szerencsés véletlen, hogy maguk ketten éppen itt... au! Bokán rúgtam. Holdén a maga módján szórakoztató volt, de a hely és az idő most nem volt épp megfelelő a szellemeskedésre. Françoise kék, könnyű selyemruhát viselt, amely a nyakát fedetlenül hagyta; a ruha oly karcsúnak mutatta derekát, hogy talán egy kezemmel is átfoghattam volna. A napernyőjén átszűrődő reggeli nap glóriába fogta a haját. Néhány pillanatig csak álltam ott, mint egy idióta. Aztán Holden visszaadta a bokánrúgást, mire összeszedtem magam. Az egyik piperkőc úrfi előlépett, és komikusán meghajolt. Mr. Vicars, újra találkozunk. A fickó rövid, élénkpiros kabátot viselt sárga-fekete kockás mellénnyel, amelyhez nehéz sárgaréz gombok tartoztak; magas szárú csizmája szintén élénksárga volt, hajtókájába virágcsokrot tűzött. Mit mondjak, ez volt a divat, és illett is ehhez a nagyszerű eseményhez, de most, hogy újra láttam Françoise-t, én azért örültem, hogy mértékletesebben öltöztem fel. A színpompás öltözék tetejéről barna, rágcsálószerű arc bámult vissza rám, és egy pillanatig gondolkodnom kellett a fickó nevén. – Ó, Monsieur Bourne. Micsoda öröm. Gúnyosan vonta fel a szemöldökét. – Nyilvánvalóan. Françoise bemutatott többi kísérőjének – jó kiállású fiatalembereknek, akinek nem is figyeltem a nevére. Felé fordultam. Korábban begyakoroltam néhány könnyed szellemességet, amivel elszórakoztathatom a kisasszonyt a szezon irodalmi szenzációjáról, Disraeli negatív utópiájáról, A két nemzetről. Azonban Frédéric Bourne félbeszakított: – Gondolom, ma nem látjuk a porosz kollégáit, Mr. Vicars. Zavarba jöttem, és csak tátogtam. – Nos... Françoise csipetnyi rosszallással figyelte vergődésemet. – Nyilván értesült a háború menetéről, Mr. Vicars. Holden sietett a segítségemre. – Hát persze; amikor elhagytuk Angliát, kedvező hírek érkeztek. Bazaine és MacMahon marsall felvették a harcot a poroszok ellen. – Azóta rosszabb híreket kaptunk, uram – mondta Bourne. – Bazaine-t kiűzték ForbachSpicherenből, és most Metz felé tart, MacMahon pedig Châlons-sur-Marne felé közeledik. – Frédéric, ne hallgassa el a helyzet súlyosságát! – mondta Françoise élesen. Az apró pilléket néztem a nyakán, ahogy áttört rajtuk a napfény. A kisasszony Holden-hez fordult: – MacMahont Worthnél legyőzték. Húszezer ember veszett oda. Holden füttyentett.
– Mademoiselle, ezek megdöbbentő hírek. Azt gondoltam, a harcedzett francia hadsereg tartani fogja az állásait a porosz csőcselékkel szemben, talán még előre is nyomul. A kisasszony szép arcán szigorú kifejezés suhant át. – Többé nem fogjuk elkövetni azt a hibát, hogy alábecsüljük őket. Holden megdörzsölte az állát. – Gondolom, a vita most minden eddiginél élesebben folyik Manchesterben. – Vita? – kérdeztem. – Hogy Nagy-Britanniának be kell-e lépnie a háborúba, véget vetendő ennek a középkori csetepaténak, ennek a hercegi pózolásnak. Françoise heves mozdulatot tett, apró orrcimpái kitágultak. – Uram, Franciaország nem helyeselné a britek hadba lépését. Mi, franciák meg tudjuk és meg is fogjuk védeni az országunkat! Ez a háború nincs veszve, amíg akár egyetlen francia kezében is ott a puskája! Hangját nem emelte fel, de szavai kemények voltak, ami egyáltalán nem volt jellemző a hozzá hasonló finom, társasági hölgyekre. Az a nyugtalanító érzésem támadt, hogy még sok mindent nem tudok Mademoiselle Michelet-ről, és még jobban elszállt a magabiztosságom. – Nos – mondtam ön is a nagy szalonba megy, mademoiselle? Úgy hallom, már patakokban folyik a pezsgő. – Istenem, dehogy! – Kesztyűs kezét a szája elé tette, hogy unott ásítást mímeljen. – Ha tükröket meg arabeszkeket akarnék nézegetni, maradhattam volna Párizsban. A gépeket és a kazánházat akarjuk megnézni, Mr. Vicars, az egyik hajómérnök idegenvezetésével! Holden jóízűen felnevetett. – Ez nagyon jó lehetőség – mondta Françoise hidegen. – Csatlakozna hozzánk, Mr. Vicars? Vagy a pezsgő csábítása erősebb? Bourne gúnyosan kuncogott. Nem volt választásom: – A kazánházba! – kiáltottam. A járda egy ajtó felé tartott a hajó oldalában. Kissé remegett a lábam, ahogy beléptünk a hajó sötét gyomrába.
Kísérőnket Jack Devernek hívták; mérnök volt a James Watt Társaságnál, amely a hajó motorjait építette. Dever sovány arcú, bús képű fiatalember volt, olajfoltos overálban. Ritkuló haját hátrafésülte; kajánul arra gondoltam, talán gépolajat használt hajzselé helyett. Dever látható türelmetlenséggel vezetett végig minket a folyosón a hajó belsejébe. Egy hatalmas, vasfalú terembe értünk. Ahogy kísérőnk kelletlenül bejelentette, ez volt a kazánház, a három közül az egyik, mert minden tengelyre jutott egy. A terem a hajó teljes szélességében végigfutott. Két ember magas fémgerendák nyúltak át rajta, amelyek a motorokat tartották: ez utóbbiak dugattyús motorok voltak, jelenleg épp üzemen kívül. Csillogó olaj szivárgott belőlük. A dugattyúk egymás felé hajlottak, mintha udvarolnának egymásnak, és minden pár egy hatalmas, T alakú fémorsót tartott. A tengely maga keresztben szelte át a kazánházat, és átfutott ezeken az orsókon. Kísérőnk eldarálta, hogy a motorok ékszíjakkal kapcsolódnak a hajtóműhöz. A meghajtást azonnal le lehetett választani a kapitány utasítására, amelyet beszélőcsövön továbbítottak. Felnéztem a hatalmas fémtengelyre, és képzeletben meghosszabbítottam a tengelyt a kívül lévő
hatalmas kerekekig. E mozdulatlan óriások jelenlétében kis egérnek éreztem magam. Megpróbáltam elképzelni, mi lesz itt akkor, amikor az Albert megindul. Hogy fognak ezek a fémlábak ropogni és csikorogni, ahogy kerekei Európa mezőit szántják! A terem utasításoktól lesz hangos és olajos testű munkások lábának dobogásától. Holden közelebb hajolt, szemében irónia csillant. – Ez a Dever gyerek elbűvölő fickó, nemde? Grimaszt vágtam. – Talán túl elfoglalt, Holden. Ne legyenek nagy igényeink! – Ugyan már! A mai esemény egyetlen célja, hogy pénzt gyűjtsenek a hajó üzemeltetéséhez. El kéne bűvölni minket és borral itatni még itt, a hajó bűzös gyomrában is. Biztos vagyok benne, hogy Mr. Dever töviről hegyire ismeri a gépeit, de idegenvezetőként egy katasztrófa. Úgy nézünk ki, mint akik tolerálnak egy ilyen fajankót? A franciákra pillantottam, de nem osztottam Holden nézetét: a fiatalemberek – akik leginkább egy csokor virágnak néztek ki a hatalmas gépek között – csodálattal és izgalommal nézegették a gépház szerelvényeit. Talán Holden kihagyta a számításából, milyen újszerű és lenyűgöző volt a hajó már önmagában is. Azon gondolkoztam, hogy odamegyek Françoise-hoz, de ezt csak némi lökdösődés árán tudtam volna megtenni. Meglepetésemre észrevettem, hogy a kisasszony arca semmiféle kényelmetlenségről nem árulkodik. Kissé ki volt pirulva az izgalomtól, és mindenféle kérdésekkel zaklatta vezetőnket rögzítőcsapokról és légszivattyúkról. Ahogy a csillogó gépekre ügyet sem vetve porcelánfehér arcát csodáltam, Holden surrant Françoise mellé. – Milyen csodálatos ez a nyers erő, nemde? A kisasszony felé fordult. – Nagyon is, uram. – Elképzelem, ahogy a hatalmas dugattyúk előre-hátra járnak, és az olajtól csillogó tengely izzadó végtagként forog alattuk... A kisasszony kissé felvonta a szemöldökét, és apró mosollyal faképnél hagyta. Holdén csak nézett utána ravaszul mosolyogva. Nem tetszettek obszcén utalásai, és ahogy a társaság továbbhaladt a kazán irányába, megragadtam az alkalmat, hogy ezt közöljem vele. Elfintorodott, és ujjait öltönye selyemövébe dugta. – Nem akartam megsérteni, Ned – mondta nem túl őszintén –, de legalább nekem van valami célom. – És mi az? – kérdeztem hűvösen. – Gondoljon csak bele! – mormogta Holden. – Tudom, hogy elbűvölte a csodás Miss Michelet, de el kell ismernie, hogy furcsa egy úrhölgy ez. Vajon hány korabeli lány sétálgatna egy ilyen gépezet bűzös belsejében? És hányan tudnának ennyi mindent az itteni gépekről? Nem is beszélve arról, hogy milyen jártas a politikai és katonai ügyekben. Szerintem Mademoiselle Françoise-nak vannak még titkai... és szeretnék többet megtudni róla. Azon kaptam magam, hogy kissé elhúzódom Holden-től. Érdekes és informatív útitársnak bizonyult az utóbbi napokban, és nyilvánvalóan jól ismerte az embereket, de roppantul irritált ez a cinikus hidegség, a folyamatos kutakodás emberek és események mögött – nem is beszélve túlzott
hazafiasságáról, aminek időről időre tanújelét adta. Talán az újságírói hivatása miatt volt ilyen. Azt mondtam neki, én nem osztom azokat a nézeteket, hogy a nők nem képesek ésszerűen gondolkodni. Nevetve elnézést kért, és lezártuk a témát. A gépházakhoz hasonlóan kazánházból is három volt a Prince Albertén, mindegyikben két kazánnal, amelyek két ember magas, háromembernyi széles vashengerek voltak. Ahogy odamentünk a közelebbihez, ajtókat és kémlelőnyílásokat láttam rajta, és egy két láb széles kémény nyúlt ki a tetejéből, ahogy a többiből is. A kémények keresztülmentek a jó tíz láb magasan lévő mennyezeten. Bélrendszerszerű réz- és vascsövek tekergőztek a kémények, a mennyezet és a fal teteje mentén. A gépház belsejében úgy éreztem magam, mintha lenyelt volna egy hatalmas atléta. A hőség az arcomba csapott: éreztem, hogy izzadsággal telik meg a gallérom, és reméltem, hogy mire kiérünk, nem fogok úgy kinézni, mintha elkapott volna egy vihar. Fogalmam sem volt róla, hogyan dolgozhat valaki huzamosan ilyen körülmények között. Azonban a koromnak, ahogy az ember a kazánházakat képzeli, nyoma sem volt: a kazánok kerek hasa halvány színekben játszott, a polírozott csövekről pedig szinte művészien verődtek vissza a fények. Dever felmászott egy megviselt sámlira, és kinyitott egy kémlelőnyílást olyan nyolc lábbal a föld fölött. Egyenként felmásztunk a sámlira, és bekukucskáltunk. Rám került a sor; odabent további réz- és vascsöveket láttam. Ezek a csövek a túlforralt gőzt szállították a kazántól a dugattyúkhoz. Ha ez egy valódi hajó lenne, a vizet a tengerből nyernék, így viszont az Albertnak magával kellett vinnie a vizet hatalmas, millió literes tartályokban. A víz jelentős részét még át is futtatták a sétafedélzet díszes tavacskáján! Dever látható élvezettel magyarázta, hogy ha megfognánk egy ilyen csövet, bőrünk menten megolvadna, csontjaink pedig úgy csúsznának ki alóla, mint kéz a kesztyűből. A fejemet csóváltam e sületlenség hallatán, és láttam, hogy Françoise következik. Holdenre és a kisasszony társaságára néztem, akik láthatóan arra számítottak, talán megpillanthatják Mademoiselle Michelet bokáját vagy tán még a vádliját is. Amikor végeztünk a csöveknél, Françoise tovább sündörgött Dever körül. – Az antijég! – mondta lelkesen. – Meg kell mutatnia az antijeget! Dever egy másik, nagyjából fej magasságban lévő kémlelőablak felé nyúlt, és – rá nem jellemző színpadiassággal – olyan hirtelen csapta fel, hogy az nekiütközött a kazán fémtestének. A férfi kaján vigyorral nézte a reakciónkat. Egy emberként léptünk hátra a döbbenettől; a kazánház pokoli forróságában a kémlelőablak mögötti kamrában olyan fagy uralkodott, akár a leghidegebb télben! Françoise halkan szólalt meg anyanyelvén, és fejét kecsesen oldalra döntve kukkantott be a kamrába. Hagyta, hogy Dever mindenféle műszaki blablát suttogjon a fülébe, aztán felénk fordult. – A kazán szívében egy termosztartály található – magyarázta. – És ahogy bizonyára tudják, a termosztartály dupla üvegfala között vákuum uralkodik, falait pedig kívül-belül ezüst borítja, hogy megakadályozza a hővezetés, a konvekció és a sugárzás jelenségeit. A tartályon belüli hőmérsékletet pedig a körülötte lévő hűtőtekercsekkel sarki hidegre hűtik le. Holden közelebb hajolt hozzám, krumpliorra piros volt a forróságban. – Nem mindennapi kazánmérnök, az biztos! Françoise magával ragadóan magyarázta el, hogy az antijég darabkáit egy karmokból és dugattyúkból álló zseniális rendszer egy másik tartályba tölti, ahol ellenőrzött körülmények között
adják le hatalmas energiájukat, több száz gallonnyi vizet forralva fel minden percben. – E hatalmas energia nélkül – zárta monológját – aligha lehetne megmozdítani ezt a szárazföldi sétahajót. Tapsoltam, és azt kiáltottam: – Bravó! Milyen világos magyarázat! Most már látom, miért ilyen tiszta ez a hely. Az antijégkazánok miatt semmi szükség szénre, így nincs kosz sem! Igen büszke voltam a következtetésemre. Françoise hosszú szempillái alól nézett vissza rám. – Helytálló a következtetése, Mr. Vicars. – Kérem, szólítson Nednek! – mondtam ragyogó mosollyal az arcomon. A kisasszony elfordult, hogy belehallgasson a Holdén és vezetőnk közti beszélgetésbe. Holdén végigfuttatta kezét a kémény körüli sárgaréz csöveken, ujja végül egy elzárócsapon állapodott meg. Dever komoran bólintott: – Azok a csövek a maradványhőt vezetik el a kéményekből – mondta. Aztán hosszú monológba kezdett arról, hogy milyen katasztrófát eredményezne, ha azokat a csapokat elzárnák, és a csövek túlhevülnének. Elmondta azt is, hogy bár Travellert figyelmeztették a mérnökei, hogy ez a megoldás nem biztonságos, a mérnök elengedte ezt a füle mellett, hogy még hatékonyabbá tegye a gépeket. Ez persze csak az összefoglalása volt Dever hosszú és vontatott magyarázatának. A francia ifjak manikűrözött kezükkel takarták el ásítozásukat. Én pedig... csak Fran9oise-t néztem. Néztem háta finom ívét, kezének apró mozdulatait csukott napernyőjén, és az a kellemes, bár kissé tudománytalan gondolatom támadt, hogy ha őt egy termosztartálynak képzelem el, akkor az udvarias, külső héj mögött a vágy őrlángja pislákol, ami csak rám vár, hogy felszítsam! A gépházban tett kirándulásunk nagy megkönnyebbülésemre véget ért, és visszamentünk az Albert külső részeihez. Azonban nem a szárazföldre vezető járdához mentünk, hanem egy látványos sétahídhoz, ami a hajó fedélzetére vezetett. A híd paneljei alig egy láb széles, díszes öntöttvas rácsok voltak, mindegyiken öntőüzemük nevével. A platformot szorosan a fehér hajótesthez erősítették. A belga vidék látványosan terült el körülöttem, és észrevettem, hogy az építési terület bárjaiban még mindig folyik a mulatság. Amikor pedig lenéztem, csodálkozó emberek arcát láttam, mintha a földre szórt érmék lennének. Nem szédültem, mert ezt a keskeny sétahidat üvegcső vette körül, amely nemcsak a leeséstől, hanem az ebben a magasságban már biztosan erős széltől is megvédett minket. A sétahíd végén ismét beléptünk a hajótestbe. Végigmentünk egy szűk, de jól kivilágított, huzatos folyosón, amelyet könnyű vasoszlopok szegélyeztek, padlója pedig vastag ólomüveg volt. Aztán beléptünk a Prince Albert nagyszalonjába. A csodálatos hall a hajó teljes szélességében terült el. Több ezer ember izgatott beszélgetésének moraja ütötte meg fülünket. A színes öltözékű emberek úgy csiviteltek, mint egy csapat páva. Kissé aggodalmasan tekintettem le zakómra; tiszta maradt, bár kissé megviselte a hőség. Egy tálcát hordozó pincér jött oda hozzánk. Holden összedörzsölte a kezét, és mindkettőknek szerzett egy italt. A sajátját egy húzásra lehajtotta, és rögtön egy másikért nyúlt; én lassabban kortyolgattam az enyémet, élveztem a jóféle pezsgő hűs zamatát. – Micsoda megkönnyebbülés – mondta Holden, kezének hátával eltakarva egy apró böffentést. – Úgy érzem magam, mint Odüsszeusz, miután megszökött a küklopsz kovácsműhelyéből! Körülnéztem, hogy megkeressem Fran9oise-t és társaságát, de már elvegyültek a tömegben. Kissé fájt a szívem emiatt.
Holdén atyaian tette kezét a vállamra. – Ne bánkódjon, Ned! – vigasztalt. – Már csak... – zsebórájára pillantott – fél óra, és elindulunk! Végül is itt vagyunk, és ingyenpezsgőt kortyolgatunk a hajó legfényűzőbb termében. Nézzen csak körül! Vannak, akik azt mondják, hogy a szalon olaszos stílusa nem illik a hajóhoz, még ha szárazföldi jármű is. Ön mit gondol? Pohárral a kezünkben végigsétáltunk a termen. Tényleg volt némi olaszos beütése a szalonnak. Zöld pilaszterek osztották részekre a falat, amelyen szép arabeszkek ábrázolták a hajó építésének epizódjait. Voltak még tengeri tájképek és – kissé oda nem illően – szaladgáló gyerekekről készült festmények. A mennyezetet piros, kék és aranyszínű gerendák tartották, a köztük lévő panelek aranyozottak voltak, így az egész mennyezet harmonikusan, megnyugtatóan festett. Két, tükrökkel díszített, nyolcszögletű pillér tartotta a plafont. Aszalón falának légjáratait szintén tükrökkel rejtették el. Mélyvörös selyemfüggönyök függtek az ajtók előtt, a szófákat pedig utrechti bársony borította. Az asztalok diófából készültek, a sötétvörös szőnyeggel borított padlón pedig bőrborítású asztalok álltak elszórtan. Csillárok világították be a termet, pedig dél felé járt az idő. Holden közelebb hajolt. – Acetilénlámpák. A tervekben elektromos izzók voltak, de a vállalat kifutott a pénzből. – Maga túlságosan cinikus, öregem – mondtam. – Az acetilénlámpák fénye kellemes a szemnek. Ha pedig túl dekadensnek ítéli ezt az egészet, nézzen csak a gerendákra: le vannak festve ugyan, de ez sem takarja el, milyen robusztusak. További pezsgőkkel szolgáltuk ki magunkat, aztán az egyik nyolcszögletű pillér felé fordultunk. Rájöttem, hogy a négy nagyobbik oldalát azért borították tükrökkel, hogy ne tűnjön olyan bumfordinak, a kisebb oldalait pedig tengerészeti szimbólumok díszítették. – Ez az oszlop pedig – intettem pezsgőmet lóbálva – nyilván a hajó szerkezeti eleme, amit a zseniális belsőépítészek díszítettek fel... – Több az, mint szerkezeti elem – morogta valaki mögöttem. – Az ott a kazánházból jövő egyik kémény, fiacskám! Még sosem volt hajón életében? Megpördültem, cipőmre löttyintve egy kis pezsgőt. Buborékok sercegtek el róla szomorúan. Egy hatalmas termetű ember magasodott fölém. Még a cilindere nélkül is jóval hat láb fölött volt, gyűrött öltönyével kilógott a díszes vendégek közül. Orra platinából, szeme kék, akár az antijég hidege. – Uramisten – makogtam. – Illetve Sir Josiah. Biztosan emlékszik útitársamra, Mr. Holdenre. – Még magára is alig, fiam. Hogy is hívják? Wickars? De magát legalább ismerem, nem úgy, mint a többi léhűtőt. Bár ha még nem ismerném, kétlem, hogy az ilyen tudatlan megjegyzések után felkeltené az érdeklődésemet. – Nos, én is örvendek... – Találkoztak már az inasommal? – dörögte a mérnök rám sem hederítve. Egy vékony, hajlott hátú, hatvan körüli fickót vettem észre, aki Sir Josiah monumentális alakja mögött méregetett minket idegesen. Őszes haja csillogott a lámpafényben. – Pocket, lépjen előre! – mondta Traveller. Kezet ráztam a fickóval – tenyere száraz volt és meglepően erős. – Szép kis parti, mondhatom – morogta Traveller bosszúsan Pocketre nézve. Holden az órájára nézett:
– Már csak tíz perc, és indulunk, uram. – Ki nem állhatom ezeket az eseményeket – morogta Traveller. – Ha nem lenne szükségünk a pénzükre, az összes fajankót áthajítanám a korláton. – Mogorván nézett rám. – Ráadásul a Királyi Tengerészet francos rezesbandája is hamarosan rákezdi. – Valóban? – nyögtem. – Szereti a.... szereti a zenét, uram? Rám sem hederített. – Gyerünk, Pocket! – mondta. – Azt hiszem, eleget paroláztunk már a részvényesekkel. Megfordult, és tett néhány lépést, a foltos, gyűrött frakkjának alja mögötte lobogott. Aztán visszanézett ránk. – Nos – dörögte. – Csatlakoznak? – Hová megyünk, uram? – A Phaetonra, természetesen. A felső fedélzeten áll. Onnan sokkal jobb kilátás nyílik a tengerészzenekar parádéjára, már ha szereti az ilyesmit. Közben pedig megnézheti a járművet is. – Aztán Holdenre nézett kutatva. – És ki merem jelenteni, hogy a barátjának is találunk valami ennél erősebb mérget. Úgy tűnik, szüksége van rá. Elhúzódtam kissé, és ki akartam menteni magam, de Holden nem túl finoman ismét bokán rúgott. – Az isten szerelmére, fogadja el! Egyáltalán nem kíváncsi? Traveller repülő hajója korunk legnagyobb csodája! – De Françoise... Holden a fogát csikorgatta. – Françoise nem megy sehova. Gyerünk, Ned, hol marad a lelkesedése? Így hát én és Holden – az emberek kíváncsi pillantásaitól kísérve – követtük Travellert.
4 A Phaeton PEZSGŐVEL a kezünkben felmásztunk a márványlépcsőn a Prince Albert sétafedélzetére. Erős napsütés fogadott minket. A lépcső tetején visszafordultam, hogy felülről vessek egy pillantást a csevegő emberekre. Észrevettem Bourne-t, a fiatal franciát abszurd ruházatában – úgy tűnt, furcsa ravaszsággal bámul ránk de Françoise-t nem láttam sehol. Kissé szomorúan fordultam meg, és mentem a mérnök után. Holden megjegyzései szokatlan módon elgondolkodtattak. A csodálatos alakján és arcán kívül mi tetszett annyira Françoise-ban...? Szinte semmit sem tudtam róla. Széles műveltségével és éles nyelvével alig hasonlított azokra az üresfejű ifjú hölgyekre, akiknek addig udvaroltam. Én, Ned Vicars, egy intelligens hölgyhöz vonzódom! Ráadásul volt benne valami rejtélyes is, amire Holden oly hétköznapian rámutatott. Hogy lehet az, hogy egy hölgy, legyen bármennyire okos is, érdeklődést mutat a dugattyúkarok és gőztartályok iránt? És mikor tanult volna róluk? Ó, Françoise! Ahogy ezeken gondolkoztam, észre sem vettem a csodákat körülöttem. Talán ez a rejtélyesség vonzott annyira: a kiszámíthatatlan, megérthetetlen tűz. Arra gondoltam, vajon ez-e a szerelem. Françoise-zal való találkozásom előtt megesküdtem volna arra, hogy nem létezik szerelem első látásra. Ha férfi és nő gondolkodásmódja nem hasonló, a vonzalom közöttük pusztán fizikai természetű lehet. Ez biztosan így is volt. Mégis... Mégis fél Európán át követtem ezt az áldott teremtést! Françoise szemével láttam magam: nem voltam más, mint egy hiú és felszínes fiatalember, csak egy a sok városlakó ifjú közül – bár az átlagosnál talán kellemesebb külsővel áldott meg az ég. Holden megfogta a karom, és megrázott. – Az isten szerelmére, Ned; nincs magában semmi kíváncsiság? Nézze csak meg, milyen csodák mellett megy el! Úgy emeltem fel a fejem, mintha álomból ébrednék, és körülnéztem. Holden az arcomat figyelte, ahogy ráébredek a környezetemre, és szélesen elmosolyodom. Az Albert sétafedélzete valóban csodás, sőt varázslatos hely volt. A fedélzet nagy része be volt füvesítve, sőt itt-ott fiatal cserjéket is láttam (jegenyék, a sekély gyökerű fajta). Végigmentünk a fák közötti apró kavicsos ösvényen. Láttam formára nyírt bokrokat is meg pár szobrot, de az egész park kellemesen szabálytalan, egészséges és természetes hatást keltett, mint a legszebb angolkertek, amelyek tervezői szerencsésen elkerülték a francia parkokra oly jellemző túldíszítettséget. A fák mögött a hajó kéményei törtek a magasba; rézgyűrűik csillogtak a fényben. Itt voltunk hát ezen a fémbehemóton hatvan lábbal Belgium földje fölött, mégis olyan volt, mintha egy angolparkban sétálnánk! Kis idő múlva nagy, nyílt területre értünk a hajó közepén. Bal oldalunkon kis, díszes zenekari pavilon állt; a zenekar a legrosszabb polkát játszotta igen élénken, bár a hajó mellett, a földön játszó
tengerészzenekar lármája már kissé elnyomta őket. Előttünk csillogó víztükör terült el. Ez volt az Albert ünnepelt szökőkútja: közepén Neptunusz alakja a háromágú szigonnyal. A nap fénye visszacsillant a víztükörről, és elvakított. Hunyorogva láttam Traveller frakkos alakját, ahogy a szökőkút mögött távolodik tőlünk fejébe húzott cilinderrel, oldalán a Pocket nevű fickóval. Aztán Traveller elé néztem, és életemben először megláttam repülő hajóját, a Phaetont. Hunyorgó szememnek úgy tűnt, mintha Traveller saját fémtengerén járna, és egy pillanatra csodatévő mágusnak képzeltem őt. A Phaeton úgy nézett ki, mint egy talpára állított ágyúlövedék. Amikor jobban megnéztem, láttam, hogy három vékonyka, kovácsoltvas lábon áll, amelyek úgy tízlábnyira emelkednek a fedélzet fölé. A jármű csúcsa ólmozott üvegből volt, az alsó részén pedig aknanyílások és egyéb ajtók voltak áramvonalasan a felületbe süllyesztve. Az üvegkupola alatt egy ajtó tárult fel, és egy összetekerhető kötéllétra ereszkedett le belőle a hajó fedélzetére. Az egész jármű nagyjából harmincöt láb magas lehetett. Ezüstösen csillogott a napfényben, akár egy jelzőbója. Bámészkodók kis csoportja állt a gépet körülvevő vörös kötélkordon mögött. Egy angol rendőr járőrözött a kötélen belül hátratett kézzel. Úgy tűnt, szokatlanul melege van vastag uniformisában. Travellerrel és Pockettel átsétáltunk a kordonon a járműhöz, Traveller pedig hivalkodóan támaszkodott neki az egyik lábához. Láttam, hogy a lábak szánkótalpszerű felületekben végződnek, amelyek kardáncsuklókon nyugodnak, nyilván hogy egyenetlen felületre is le tudjon szállni a gépezet. A lábak finom mintájú kovácsolt díszekkel voltak futtatva. A jármű végében három fúvóka tátongott, és láttam, hogy a sétafedélzet kissé megpörkölődött, sőt egy helyen még meg is olvadt alattuk. Traveller megszólalt: – Élvezte a sétát? Már azt hittem, a barátja nem bírja ki idáig itóka nélkül, Wickers! Ezekre a limonádés poharakra pedig nem lesz szükségük! – mondta, és elvette üres poharainkat. Megfordult, és teljes erejéből eldobta a poharakat, amelyek csillogva tűntek el a Prince Albert korlátja mögött, én pedig felszisszentem, ahogy üvegcsörömpölés és méltatlankodó kiáltások hallatszottak fel a lenti tömegből. A rendőr rezzenéstelen arccal bámult a poharak után. Travellerhez fordultam, de a mérnök időközben eltűnt. Zavartan kutattam utána a jármű lábai és fúvókái között, amíg meg nem hallottam hangját a fejem fölül: – Mire várnak? Pocket, segítsen nekik! Hunyorogva felnéztem, és láttam, hogy mérnökünk már félig felmászott a kötéllétrán. Ifjúi fürgeséggel mozgott. Holden rám vigyorgott. – Azt hiszem, érdekes délutánunk lesz. – Kissé habozott, aztán elszántan megkapaszkodott az imbolygó kötéllétrában, és felhúzta köpcös testét. Pocket közben lentről feszítette ki a létrát. A nap melege ellenére a férfi sápadt volt, mint a jég; homlokán verejték csillogott, csontos karja pedig folyamatosan remegett. – Jól van, Pocket? Az öreg biccentett. – Persze, uram, ne is törődjön velem! Kelet-londoni akcentussal beszélt, amibe némi nyers manchesteri tájszólás is vegyült; annak jele,
hogy már hosszú éveket töltöttek együtt a Manchesterből származó Travellerrel. – De hát betegesen néz ki. Felém hajolt, és ezt suttogta: – Csak a magasság miatt. Ki nem állhatom. Már attól is szédülök, ha fellépek egy járdaszegélyre. A kötéllétrára néztem. – Úristen – suttogtam. – És fel fog jönni velünk oda? Halvány mosollyal vállat vont. – Ne aggódjon, uram; Sir Josiah-nak köszönhetően már sokkal szörnyűbb dolgokat is láttam, mint egy kötéllétra. – Hát, azt elhiszem. Miután Holden nehézkesen átbújt az ajtónyíláson, én is megragadtam a kötelet, és határozottan megindultam felfelé. A gépbe vezető ajtó körkörös, csavarokkal erősített szerkezet volt, nyilván a belső tér hermetikus lezárása okán. Bent két lépcsőfok után a szőnyeggel borított fedélzetre léptem, és a Phaeton üvegkupolája alatt találtam magam. A szűk utastér közepén nagy faasztal állt, térképszerű berakással, akár egy terepasztal. A kerek szoba túlvégén egy nagy, hátradöntött fotelt láttam. Előtte műszerek sorakoztak sárgaréz lábazaton; felismertem egy teleszkópot és egy szektánst, de a többiről fogalmam sem volt. Az üvegkupola hajlatai kissé felnagyították a belga mezők látképét. Az ablak megszórta a beáradó napfényt, vizes csillogással töltve meg az utasteret. Enyhe acél-, fa- és olajszag terjengett a levegőben. A zárókerékkel ellátott aknafedél mögött Traveller bámult rám fel. – Jöjjön le ide, ifjú Wickers! – kiáltotta. Udvariasan azt feleltem, hogy még maradnék egy pillanatot. Az ajtónyílásnak dőlve megvizsgáltam a műszereket. A kötéllétra nyikorogni és lengeni kezdett, aztán nagy sokára Pocket vajszínű arca jelent meg a fémküszöb fölött. Segítő kezet nyújtottam neki. Pocket hálásan megragadta, és behúzta magát a szerkezetbe. Még pár másodpercig előregörnyedt, keze a teste mellett remegett, aztán kihúzta magát, megigazította öltönyét, és újra egy személyi inasra hasonlított. Az alsóbb szintre vezető aknanyílás felé intett. – Ha megtenné, uram – mondta udvariasan. Megköszöntem, és lementem. A Phaeton transzatmoszferikus járműnek három szintje volt. A felső szint a híd volt; legalábbis Traveller így hívta az üvegkupolás kamrát, amelybe a kötélhágcsón érkeztünk. A legalsó, nagyjából hét láb magas szint a motortér volt, ami az antijégtartályokat rejtette. A kettő között a dohányzókabin volt, az foglalta el a jármű legnagyobb részét. A hídról ebbe a kabinba másztam le egy kis fémlétrán. A kabin hengeres volt, talán nyolc láb magas és tizenkettő széles. A padlót viaszosvászonnal fedték le, amelyre horgokkal pányvázott török szőnyegeket terítettek, a falakat pedig párnázott disznóbőr borította, amelyet rombuszmintában elhelyezett sárgaréz szegekkel erősítettek föl. A falakon angol vadászatok képei függtek. A fény több kis, kerek ablakon áradt be a kabinba, amelyeket a nagyjából egy láb vastag falba vágtak. Traveller és Holden hatalmas brandyspoharakkal a kezükben vártak a kabinban; mintha csak a legjobb londoni klubba csöppentem volna. Traveller láthatóan a gondolataiba révedt, üres tekintettel bámulta a
bőrborítást. Cilinderét egy falikampóra akasztotta, kopasz feje búbjáról csak néhány őszülő tincs lógott le. Megjelenése azonban így is kivételes maradt; átlagosnál nagyobb feje szép formájú, arca pedig finom metszésű volt. Holden rám mosolygott, kerek arcán elégedettség látszott. – Szavamra, Vicars, micsoda lenyűgöző kiránduláson vagyunk! Csak egyetérteni tudtam vele. Úgy gondolhatnánk, a dohányzókabin igen szűkösnek tűnt. Azonban odabent igen világos volt, és csak egyetlen bútordarab foglalta a teret: egy kis, diófa asztal a kabin közepén. Az asztalon üvegbura volt, alatta egy hajó modelljével, amit felismertem: Brunel gőzhajtotta mestermunkája, a Great Eastern. A modellező minden szerelvényt, a vízikerék minden részletét pontosan ábrázolta a fémből és fából készült modellen. A kabin tehát elég tágasnak és levegősnek tűnt, még akkor is, amikor Pocket behúzta a tetőnyílást maga után. A nyílásban a napfény sugarai egyre kevésbé törtek át, ahogy a fedél csukódott, végül pedig teljesen kívül rekedtek. Ha tudtam volna, milyen sokáig nem fogok újra friss levegőt szívni, biztosan félrelöktem volna Pocketet, és elmenekültem volna a Phaetonról. Ahogy körbenéztem a kabinban, azon tűnődtem, honnan került elő Holden brandyje. Talán Traveller mégiscsak valami varázsló volt. Holden látta, hogy a poharat bámulom, és derűsen ezt mondta: – Ne izguljon, Vicars; ez a hajó ugyanannyi titkot rejt, mint Michelet kisasszony. Traveller úgy tűnt, épp most eszmél álmodozásából. – Hogy is hívják magát? Ja, igen, Wickers. Nos, szolgálja ki a fickót, Pocket! Állhatatos inasunk a falhoz ment, megérintett egy rézgombot, mire nagy meglepetésemre egy két láb széles panel pattant fel, amely egy mindennel felszerelt bárszekrényt rejtett. Holden a reakciómat látva elvigyorodott. – Hát nem csodálatos? Ez a hajó olyan, akár egy fantasztikusjáték, nem, Wickers? Khm, Vickars. A bárnak saját világítása volt, egy kis acetilénlámpa. Arra gondoltam, hogy biztosan Traveller zsenialitásának volt köszönhető, hogy a lámpa pont akkor gyulladt fel, amikor kinyitották a panelt. További acetilénlámákat is láttam a kabinban. Pocket a bárszekrényben matatott, aztán megfordult egy kis tálcával a kezében, rajta egy jó pohár brandyvel. Traveller nagyot kortyolt az italból, és ízlelgette néhány másodpercig, mielőtt lenyelte. – Az élet vize – mondta kisvártatva. Felemeltem saját poharamat; gazdag illatok töltötték meg orromat, ahogy aprót kortyoltam az italból. Egyet kellett értenem vendéglátónkkal, tényleg nagyszerű volt. Pocket bezárta a kis szekrényt, aminek már a helye sem látszott, aztán kis termetű inasunk mozdulatlanná merevedett, és néhány pillanat múlva már szinte el is felejtettem, hogy ott van. – Nos tehát – szólalt meg Holden –, honnan a Phaeton név? – Nem ismeri az ókori mítoszokat? – Traveller öklével rácsapott egy másik fémgombra, mire egy bársonnyal kárpitozott, láthatóan roppant kényelmes szék hajlott le a falból, és két kis láb ereszkedett le belőle a padlóra. Traveller keresztbe tett lábbal leült, aztán kivett egy dobozt zakója zsebéből, és elővett belőle egy kissé szikkadtnak tűnő, fekete cigarettát. A kabint pillanatokon belül fanyar, kék füst töltötte meg; felhőpamacsok emelkedtek a levegőbe, de nem álltak meg ott, mert egy láthatatlan elszívórendszer eltávolította őket a kabinból.
– Török dohány, ha nem tévedek – mormogtam Holdennek. – Kezdem irigyelni Sir Josiah platinaorrát. – Nos, Sir Wickers – dörögte Traveller –, talán maga sem jobban iskolázott, mint a barátja, de legalább az ön iskolaévei még nem voltak olyan régen. Mondja el nekünk, ki volt Phaetón! Pocket, nagyszerű inasunk hangtalanul megmozdult, és további rejtett székeket varázsolt elő. Ezalatt én reménykedve kutattam szegényes iskolai emlékeim között. – Phaetón? Nos... Nem ő volt az, aki túl közel repült a naphoz? Traveller bosszúsan felhorkant, de Holden a segítségemre sietett: – Majdnem, Ned. Phaetón Héliosz és Klümené fia volt, és szülei megengedték neki, hogy hajthassa apja napfogatát. Ám sajnos Zeusz lesújtott rá a villámaival. – Szegény fickó. Miért? – Mert egyébként felégette volna a Földet – mondta Traveller tanári modorban. Holdenhez fordult. – Tehát ismeri a mítoszt, uram. Azt remélte, leleplezheti az én tudatlanságomat? – Természetesen nem, Sir Josiah. De nem tudom, menynyire illik a történet erre a járműre. Csak nem tudja ez is lángra lobbantam a világot? Talán ha reakcióba lép a légkörrel? – Badarság! – tört ki Traveller bosszúsan. – Lehet, hogy maga hisz Fouriernek, annak a francia tökfilkónak, aki azt állítja, hogy a légkör fölötti űr hőmérséklete sosem alacsonyabb fagypontnál. Kijelenthetem, hogy közvetlen mérések bizonyítják ennek az ellenkezőjét! Szavai izgalomba hoztak; miféle közvetlen mérések? De Sir Josiah felháborodva hadart tovább. – Vagy talán azt hiszi, a Földet tűzgyűrű veszi körül? Esetleg... ugyan, hagyjuk! – Meghúzta a brandyt, és odanyújtotta a poharat Pocketnek, hogy újratöltse. Holden figyelmesen nézte a mérnököt, miközben beszélt, nagyjából, ahogy egy lepkegyűjtő figyeli célpontja röppályáját. – Sir Josiah, mi ez a Phaeton? – A Phaetont antijég hajtja – mondta Traveller. – De gondolom, ez nyilvánvaló. A név pedig épp az antijégre utal. – Akkor arra céloz, hogy maga az antijég égetheti fel a Földet? – kérdeztem komoly hangon. Rám nézett, és arcán ismét elcsíptem azt a kifejezést, amit első találkozásunkkor, amikor elmondtam, hogy bátyám révén én is tudom, mi történt a krími hadjáratban. – Képes lenne rá, fiam – mondta magához képest lágyan. – Ha rossz kezekbe kerül. Grimaszt vágtam. – Bűnözőkre gondol, Sir Josiah? – Nem, a politikusokra. A miniszterelnökökre, a pénzemberekre, a hercegekre. – Intett Pocketnek, hogy töltse újra poharainkat. Holdenhez hajoltam. – Talán Sir Josiah republikánus? Holden arca kifejezéstelen maradt. – Attól tartok, annál sokkal radikálisabb – mondta. Egy óra csendült fel. Körülnéztem, de rájöttem, hogy bizonyára az óraszerkezet is a falba van rejtve. Holden odanyújtotta kiürült poharát Pocketnek. – Nos, Sir Josiah, tizenkét ütést számoltam, épp most kell elindulnia a Prince Albertnek. Mi lenne, ha lemennénk a hídra, és megnéznék az indulást?
Traveller morogva lehajtotta brandyjét, és felállt. Felmászott a fedélhez vezető létrára, aztán megnyomta a fedelet. Pocket visszaállította a székeket rejtett helyzetükbe. – Talán az Albert már el is indult, mert remegést érzek a talpam alatt – mondtam. Holden szétvetett lábbal megállt, kezét hátratette. – Lehet, hogy igaza van, Ned – mondta. Nyugtalanul Travellerre pillantott, aki éppen a beszorult fedéllel birkózott. – Ez roppant furcsa – mondta a mérnök. – Pocket, csak nem... Aztán a padló megdőlt a talpam alatt, és rongybabaként csuklottam össze. Hatalmas robajt hallottam, mintha a saját fejemben üvöltött volna; a kis ablakokon pedig olyan fényesség áradt be, akár a nap felszínén. Aztán a hang elhalt. Szédelegve felültem, és körülnéztem. Társaim is a padlón hevertek. A mindig tettrekész Pocket már talpra is ugrott, köpcös újságíró barátom tágra nyílt szemmel, átkozódva dörzsölgette a hátsóját. Legjobban Traveller miatt aggódtam, aki leesett a létráról. A zseniális férfiú a hátán feküdt szétvetett lábakkal, és a lezárt fedelet bámulta. Cilindere leesett a fogasról, és a lábfején kötött ki. Odaugrottam hozzá. – Jól van, uram? Traveller feltápászkodott. – Ne is törődjön velem, fiatalember! Ki kell nyitnunk azt az átkozott fedelet! A vállára tettem a kezem, és megpróbáltam visszatartani. – Uram, talán megsérült... – Ned! Ezt nézze! Megfordultam, és láttam, hogy Holden az egyik ablakon néz kifelé. Pocket mellette állt, és idegesen hadonászott a kezével, mint aki nem tudja, merre induljon. Traveller kihasználta, hogy elterelték a figyelmemet, és meglepő erővel taszított el magától. Felállt, és újra felmászott a létrára. Én is feltápászkodtam – közben éreztem, hogy a kabin továbbra is furcsán remeg –, aztán csatlakoztam Holdenhez. A z Albert központi kazánházának két kéményéből csak egy maradt. A másik szinte teljesen megsemmisült, úgy nézett ki, akár egy kitört fog. Körülötte hajlott fémdarabok szóródtak szerteszét, sokukon még mindig látszott az élénk színű festés. A fedélzeten lévő kis liget fenyői megperzselve feküdtek a földön. A fák szilánkjai alatt vörös tócsákat és vonagló testeket láttam. Torkom összeszorult, és elkaptam a szemem. – Istenem, Holden, csak nem robbant fel a kazánház? – mondtam levegőért kapkodva. – Nyilvánvalóan nem – mondta Holden; haja rendezetlenül tapadt izzadó homlokára. – Az sokkal nagyobb pusztítást végzett volna. A fedélzetből nem maradt volna semmi. Apadió egyre jobban vibrált, és szédülni kezdtem. A párnázott falnak támaszkodtam. – Akkor mi történt? – Emlékszik a kazánházra? Amikor a kémények körüli hővisszanyerő csöveket tanulmányoztuk? Volt ott egy elzárócsap. – Igen, emlékszem. – Dever mindenféle apokaliptikus víziókat emlegetett, ha azt a csapot elzárják. Attól tartok, pontosan ez történt – mondta Holden rá nem jellemző, kemény hangon.
– Pocket – kiáltotta Traveller, aki még mindig a beszorult fedéllel bajlódott. – Az isten szerelmére, segítsen már! Pocket odaszaladt, felmászott a létrára, és ő is megragadta a fedél zárját nyitó kereket. Ködös tekintettel bámultam őket. – Rengeteg sebesült lehet! Egy pillanatig engem nézett, kerek arcán aggodalom látszott, aztán lehajtott egy széket, és intett. – Ned, üljön le! Hagytam, hogy a székhez támogasson, aminek kárpitozása csillapította némileg a vibrálást. – De hogyan történhetett ez a baleset? A hajó legénysége nyilván tisztában volt az ilyen alapvető veszélyekkel. – Nem baleset volt ez, Ned. Összevontam a szemöldököm. – Mire céloz? – Azt a csapot szándékosan hagyták elzárva. Amikor a kapitány kinyitotta a gőzszelepeket pont délben, hogy elindítsa a hajót, gőz tolult a kiszáradt és túlhevült csövekbe, a többit pedig már láttuk. Ned, úgy gondolom, szabotőrrel van dolgunk! Megráztam a fejem; szédültem, és zsibbadtak éreztem magam az események kereszttüzében. Alig fogtam fel Holden szavait. – De ki tenne ilyet? – Én a poroszokra gyanakszom – mondta Holden kemény hangon, szája vonallá keskenyedett. – Ők indították a mostani háborút Franciaország ellen, az emsi távirat ürügyén! Talán ez az incidens egy, a távirathoz hasonló üzenet a mi királyunknak? Nos, ha azt hiszik, hogy büntetlenül ráncigálhatják az oroszlán bajszát... De alig figyeltem, mert agyam egy nem használt részén sötét gondolat merült fel. – Holden... – Nincs időnk, nincs időnk! – Traveller leugrott a létráról, és lehajtotta a székeket. – Leülni, mindenki! Minden szék alatt hevedereket találnak. Vicars, majd én segítek. Pocket, ültesse le Holdent! Tompa aggyal arra gondoltam, hogy Sir Josiah furcsa módon helyesen mondta a nevem. – Holden, nem tudom, jól emlékszem-e a hajó tervére... – Hangom elveszett a növekvő zajban, mintha egy vízesés dörögne a talpunk alatt; Traveller fölém hajolt, frakkjának vége a levegőben lifegett, ahogy a székbe kötözött. – Holden! – kiáltottam. – A kémények a nagy szalonon mentek át, nem? – De igen, fiam. Traveller és Pocket is elfoglalták helyüket; hamarosan mind a négyen bekötözve ültünk a kabin négy oldalán, és meredten egymásra bámultunk. – A kémény, ami felrobbant, az is a szalonon ment át, nem? – Ned, nem tehet semmit! A Phaeton remegett körülöttem, de én csak a szalont átszelő, tükrökkel borított kéményekre tudtam gondolni. Több száz halott lehet! És... – Meg kell keresnem a kisasszonyt! – Megpróbáltam felállni, de a hevederek visszarántottak. A kapcsokkal kezdtem matatni a derekamnál és a mellkasomnál.
– Vicars, az isten szerelmére! – Traveller ordítása még az alólunk jövő természetfeletti robajt is túlharsogta. – Maradjon a helyén! De én már kioldottam a hevedereket, felálltam, és a létrához ugrottam. A padló ismét kiszaladt a lábam alól, és az ablakon át egy pillanatra láttam az alattunk tomboló poklot; a sétafedélzet vadul megdőlt, forró gőz tört át a fémen, emberek próbáltak elmenekülni előle, aztán egy rövid zuhanás után újabb tompa robbanás, és ismét oldalra dőltünk. A padlóra zuhantam. Vér patakzott az arcomon, és nyomást éreztem, ami belepréselt a szőnyegbe. Holden hangját nagyon távolinak hallottam. – Isten óvjon minket! – kiabálta. – A Phaeton felszállt! Nagy erőfeszítéssel feltápászkodtam, és kinéztem az ablakon. A föld fejjel lefelé fordult, mintha egy tálat fordítottak volna fel, és minden vibrált körülöttem, a saját vérem szagát éreztem, és... Sötétség borult rám.
5 Túl a légkörön MINTHA a világ legpuhább tollmatracán feküdtem volna. Csend vett körül, békésen szenderegtem, akár egy csecsemő. – ...Ned? Ned, hallja, amit mondok? A szavak magukhoz térítettek. Először ellenálltam, de a hang nem hagyta abba, és végül éreztem, hogy parafadugóként bukkanok a tudat felszínére. Kinyitottam a szemem. Holden kerek, aggodalmas arcát láttam magam előtt; az újságíró elvesztette széles selyemövét, gallérja gyűrött volt, nyakkendője derékszögben elfordult, kócos haja bizarrul szegélyezte arcát, mint valami olajos, fekete glória. – Holden... – Torkom száraz volt, és vér ízét éreztem a számban. – Jól van? Fel tud ülni? Nem mozdultam egy pillanatig, csak figyeltem testem visszajelzéseit. – Fáj mindenem, mintha egy csapat útonálló kapott volna el, de igazán kényelmesen fekszem. – Oldalra néztem arra számítva, hogy valami kipárnázott priccsen heverek, de csak egy vérfoltos szőnyeg volt alattam. – Meddig voltam kiütve? Holden a vállam alá nyúlt, és felültetett; furcsán pattogtam a törökmintás szőnyegen, és gyomrom is fel-le járt, mintha zuhannék, de ez utóbbit a szédülés számlájára írtam. – Csak pár percig – mondta Holden de... Ned, a helyzet megváltozott. Készüljön fel a sokkra! – Sokkra? Körülnéztem a kabinban. Holden mellettem térdelt a szőnyegen, és úgy kapaszkodott a szélébe, mintha az élete múlna rajta, a szegény Pocket még mindig be volt szíjazva a székébe, és izzadt, akár egy szaunában. Traveller pedig... Sir Josiah az egyik kajütablaknál állt, a fejébe nyomott cilinderrel. Egyik kezében egy kis jegyzetfüzetet és egy ceruzát tartott, a másikat nyújtott karral kitartotta maga elé. Kékesfehér fény szűrődött át az ablakon, és megcsillant a mérnök platinaorrán. (Észrevettem, hogy a többi ablak el van sötétítve, és a kabin acetilénlámpái égnek.) Arra gondoltam, talán még mindig álmodom. Az imént úgy láttam, Traveller az ablak előtt áll, de jobban megnézve láttam, hogy vagy négy hüvelykkel a padló felett lebeg! Térdei kissé behajlottak, és méretes cipőinek talpán tisztán láttam a gyártó nevét. Sir Josiah úgy úszott a levegőben, mint valami illuzionista, minden látható támaszték nélkül. Holdenre néztem. Keze a vállamon volt. – Csak nyugalom, Ned! Egyszerre csak egyet... Pánikroham söpört át rajtam. – Holden, mi történik velem? Eszemet vesztettem? – Eltoltam magam a földről, hogy lábamat magam alá húzva felállhassak. A szőnyeg azonban kicsúszott a kezemből, és a padlón maradt, én pedig úgy repültem fel, mintha láthatatlan zsinóron húztak volna. A szőnyeg után kaptam először a kezemmel, aztán csizmám orrával, de eredménytelenül: hamarosan valami furcsa, hadonászó tengeri
csillag módjára úsztam a levegőben. – Holden! Mi történik velem? Holden a szőnyegen maradt, és szorosan kapaszkodott a szélébe. – Ned, jöjjön le onnan! – Szívesen, ha megmondja, hogyan! – kiabáltam méltatlankodva. Fejem és vállam a helyiség ívelt plafonjának ütközött. Hátranyúltam, hogy megkapaszkodjak valamiben, de ujjaim végigcsúsztak a kabin frusztrálóan sima bőrborításán, és csak azt értem el, hogy elúsztam a faltól, és most fejjel lefelé lógtam a levegőben. Olyan érzés volt, mintha Holden a plafonon ülne, Pocket pedig a székének hevedereiben lógna fejjel lefelé. A Great Eastern üvegburás modellje pedig csillárként függött a mennyezetről. Felkavarodott a gyomrom. Egy erős kéz nyúlt ki, és megragadta a karomat. – Az isten szerelmére, Wickers, tartsa bent a reggelijét; az életben nem tisztítanánk meg a kabint! Traveller volt az; lábfejét beakasztotta a szék hevederébe, és úgy ragadott meg, mint valami majom az ágat; csak ez a majom frakkot viselt. Megfordított, és a padló felé húzott. Az egyik szék közelében kötöttem ki. Megkönnyebbülten megragadtam, és beszíjaztam magam. Azonban a mutatvány közben leesett Traveller cilindere, és úgy forgott a levegőben, mint egy hatalmas pitypang; Traveller bosszankodva kapkodott utána, amíg végül nagy nehezen elkapta, és visszanyomta a fejére. Most, hogy nagyjából visszaállt a rend – kivéve persze, hogy a lábam a levegőben himbálózott –, a körülményekhez képest nyugodtan fordultam Holdenhez. – Erre minden bizonnyal van logikus magyarázat. – Természetesen – mondta az újságíró. – Végigsimított fekete haján, és nagyjából sikerült is rendbe tennie. – Bár attól tartok, nem fog tetszeni. Traveller ismét odaúszott egy ablakhoz (most egy másikhoz, mert a rejtélyes kék fény elfordult a hajó körül). – Sir Josiah! – mondtam kemény hangon. – Mivel maga a felelős, hogy csapdába estünk ebben a légihintóban, azt hiszem, magyarázattal tartozik! Traveller a körkörös ablak szélébe kapaszkodva lebegett. Egy kis szivarosdobozt vett elő a zsebéből, kivett egy cigarettát, és... elengedte a dobozt, mire az tovább úszott a levegőben! Aztán rágyújtott, és a levegő hamarosan megtelt szúrós dohányfüsttel. Traveller újra megfogta a dobozt, és eltette. – Maguk, fiatalok... – mondta szárazon. – Muszáj ilyen rátartinak lenniük? A helyzetünk nyilvánvaló. Már épp visszavágni készültem, de Holden finoman közbelépett. – Uram, nézze el nekünk, hogy nem vagyunk tudósok; az események nem mindig olyan egyértelműek nekünk, mint önnek. – Megmagyarázhatná például ezt az átkozott lebegést – mondtam hidegen. – Amiatt van, hogy repülünk? Traveller megvakarta orra megmaradt csonkját. – Uramisten, mostanában semmit nem tanítanak az iskolában? Isaac Newton munkásságát még hírből sem ismerik? – Talán megmagyarázhatná, hogy mi köze Sir Isaacnak ahhoz, hogy úgy repkedünk itt, mint a
kabócák! – A Phaeton hajtóművei nem üzemelnek – mondta Traveller. – Talán észrevette, hogy már nem hallja a robajukat. Meglepődtem, mert csak most jöttem rá, hogy milyen csend borul a kabinra. A szívem nagyot dobbant. – De hisz akkor a Földön vagyunk! De hol? – Az elsötétített ablakokra néztem, és észrevettem, hogy a kék fény ismét elfordult; már egy harmadik ablakon sütött be. – Odakint éjszaka van. A Föld sötét oldalára érkeztünk? – Gondolataim vadul cikáztak; talán Észak-Amerikában vagy más messzi földön kötöttünk ki. Vagy talán egy felfedezetlen dzsungelbe zuhantunk? – De biztosan nincs félnivalónk – mondtam gyorsan. – Csak ki kell másznunk a gépből, és keresnünk egy brit konzulátust. Nincs olyan város, ahol ne lenne, és ott majd segítenek rajtunk! – Ned. – Holden nyugtatóan nézett rám, bár észrevettem, hogy szőnyeget markoló kezei remegnek. – Nyugodjon meg, és próbálja megérteni! Messzebb vagyunk bármely konzulátustól, mint azt gondolná. Traveller lassan és egyszerűen kezdett magyarázni, mintha egy gyermeket oktatna. – Egyszerre csak egy lépést. A hajtóművek állnak, de nem a földön vagyunk. Ez talán világos, még egy diplomatának is. A rakétahajtóművek nélkül a gépünk szabadesésben van, és mi vele esünk, ezért lebegünk úgy, mint az üveggolyók egy magasról leejtett dobozban. – Sir Josiah hosszú és komplikált magyarázatba bonyolódott az elméletről, egy ízben még a szék és a fenekem közti kölcsönhatást is megemlítve... De azért felfogtam a lényeget: zuhanunk! Pánikroham söpört át rajtam, és a székembe kapaszkodtam. – De akkor végünk van, mert nyilván pillanatokon belül a földnek csapódunk! Traveller színpadiasan felmordult, és a combjára csapott. – Ned, nem érti – mondta Holden türelmesen. – Nem fogunk a földnek csapódni. Megvakartam a fejem. – Akkor el kell ismernem, hogy elvesztettem a fonalat. – A z Albert indítása és a szabotázs pillanatában a Phaeton hajtóművei begyulladtak. A jármű felemelkedett, egyre gyorsult, és végül messze távolodott a földtől. Megborzongtam, és hirtelen szédülni kezdtem. – Akkor a légkör felső részében vagyunk? Traveller eloltotta a cigarettáját az egyik székbe épített hamutartóban, és felém nyújtotta kezét. – Ned, ide kellene jönnie. Meg tudja ezt tenni? Megijesztett a gondolat, hogy megint artistaként kell repkednem, de kioldottam a hevedert. Felegyenesedve lebegni kezdtem, és mindkét kézzel ellöktem magam a székemtől. Úgy szeltem át a kabint, mint egy fadarab, és telibe találtam Travellert, aki megragadott, és erős karjával az ablakhoz irányított. – Köszönöm, uram – mondtam. A kék fény élesen vetült megviselt, ragadozószerű arcára. – Ha megtenné, hogy kinéz... Az ablakhoz hajoltam. Egy hatalmas gömb lebegett a csillagos háttér előtt, mint valami csodálatos, kék lámpás. Egyharmada árnyékban volt, és fények pislákoltak rajta. A gömb világos oldalán felhőket láttam és kontinensek körvonalait. Egy fényesen világító pont
lebegett a gömb túlsó oldalán, és visszacsillant az óceánról. Tudtam, a Földet látom, a fénypont pedig a Kis Hold volt, ami újabb kilencven perces körét rótta az égen. Traveller kezét éreztem a vállamon. – Még a Brit Birodalom is csak egy elenyésző folt ilyen távolból, nem igaz, Ned? – A légkörben vagyunk? – Attól tartok, nem. A Phaetont csak az űr pusztasága veszi körül. Nincs levegő, nincs fény, és jó pár fokkal hidegebb van, mint ahogy Monsieur Fourier feltételezi. – És még mindig távolodunk? – Igen. – Traveller könnyed mozdulattal előhúzta jegyzetfüzetét, és a számításaira nézett. – A Föld ismert pontjain alapuló háromszögeléssel megbecsültem a sebességünket. Az eredmények persze pontatlanok, mert semmilyen felszerelés nem áll a rendelkezésemre... – Mondja már...! – noszogatta Holden. – Úgy gondolom, hogy nagyjából ötszáz mérföldes óránkénti sebességgel távolodunk a Földtől. Ez az érték egybevág a hajtóművek működési idejével, amelyek perceken át a gravitáció kétszeresével gyorsítottak minket. Halk szipogást hallottam magam mögül, és odafordultam. A még mindig leszíjazva ülő Pocket volt az; arcát a kezébe temette, vállai rázkódtak, ujjait vékony szálú hajába túrta. A gondolataimba mélyedtem. Tehát a légkör felett voltunk. Akkor az is igaz lehet, hogy Traveller már tényleg járt itt – talán nem is egyszer. Pánikom kissé alábbhagyott, és átadta a helyét egyfajta kisfiús ámulatnak. A Föld jobb felé haladt az ablakban, és rájöttem, hogy a hajó bizonyára lassan forog a tengelye körül. Ha ráhunyorítottam, a Föld néha úgy nézett ki, mint egy hatalmas porcelántál; csakhogy ez a tál adott helyet minden embernek, aki valaha élt, minden városnak, amely valaha felépült. Ki gondolta volna, hogy ilyen gyönyörű? Travellerhez fordultam, és azt mondtam: – Uram, fogalmam sincs, miért, de egyfajta nyugalmat érzek most; azonban el kell ismernem, még nyugodtabb lennék, ha újra begyújtaná a Phaeton hajtóműveit, és visszavinne minket a Földre. Láttam, hogy Traveller előbb jóindulatúan, majd türelmetlenül ráncolja sebhelyes homlokát: – Ned, nem én indítottam el a Phaetont. – Nem? De akkor hogyan...? – A jármű a felettünk lévő hídról irányítható. Nem emlékszik, hogy megpróbáltam felnyitni az odavezető aknaajtót, mielőtt elindultunk? Eszembe jutott, hogy Traveller minden erőfeszítése ellenére az ajtó zárva maradt. – Akkor ki a felelős mindezért? – Honnan tudhatnánk? – kérdezte Traveller. – De elméletünk azért lehet – mondta Holden, akinek félelem és némi harag vegyült a hangjába. – A Prince Albert elpusztítása és a Phaeton eltulajdonítása nyilvánvalóan összefügg. Új félelem hulláma csapott át rajtam. – Arra gondol, hogy egy szabotőr kezében vagyunk? – Attól tartok, egy porosz gazfickó vezeti a járművünket, ugyanabból a bandából, ami az Albert elleni akcióért is felelős! Elképedtem, és rémület fogott el.
– Akkor hát csapdába estünk ebben a konzervdobozban, távolodunk a Földtől, és ki vagyunk téve egy őrült porosz kénye-kedvének! Azonnal vissza kell foglalnunk a hidat! A fedél felé löktem volna magam, de Traveller a vállamra tette a kezét. – Ezzel már próbálkoztam, Ned. És még ha fel is jutnánk a hídra, rengeteg akadályt kéne legyőznünk, hogy visszatérhessünk a Földre. – Milyen akadályokat? – kérdezte Holden. – Nem tudhatjuk – mosolygott fanyarul Traveller. – De önök addig is a vendégeim. Mit gondol, Pocket? Szegény inasunk csak a fejét rázta, arcát még mindig könnyben ázó kezébe temette. Traveller meghúzta zakóm véres hajtókáját. – Maga még mindig véres az induláskor szerzett sérüléseitől. Mi sem segítene jobban, mint egy forró fürdő, nem igaz? Pocket, megtenné...? És talán egy könnyű vacsorát is elfogyaszthatnánk. – Fürdő? Könnyű vacsora? – Nem hittem a fülemnek. – Sir Josiah, sem az idő, sem a hely nem alkalmas most effélékre! Pocket pedig nincs abban az állapotban... – Épp ellenkezőleg – szakított félbe Traveller, és sokatmondóan nézett rám. – A rettenthetetlen Pocket semmi mást nem tenne szívesebben, mint hogy készítsen önnek egy forró fürdőt. – Travellerre bámultam, aztán Pocket-re pillantottam; inasunk eddig teljesen magába volt zuhanva, de most, hogy feladatot kapott, jelentősen javult a hangulata. Arra gondoltam, Josiah Traveller jobban ismeri az embereket, mint hittem volna. Már kezdett világossá válni, hogy a dohányzókabin falában a csodák végtelen tárháza van elrejtve, de azt álmomban sem képzeltem volna, hogy még fürdőt is lehet venni benne. Pocket elhúzta az egyik szőnyeget, ami alatt több panelt vettem észre. Ezeket az inas egy nagyjából öt láb magas paravánná hajtotta ki, amelyek mögött kényelmesen levehettem vérfoltos ruháimat. A panelek alatt egymást fedő gumilapok voltak, a padló mélyedéseiben pedig vízcsapok. Pocket elforgatta az egyik csapot – mire ő maga is elfordult, ami igen mókás volt és a padló alatt meghallottam a csobogó víz hangját. Kis idő múlva kellemes meleg és néhány gőzpamacs tört fel a gumileplek alól, mintha egy fürdőházban lennénk. Amikor kész volt a fürdő, Pocket intett, hogy bújjak be a gumilapok közé. Én így is tettem, csak a fejem maradt ki. A víz kellemesen forró volt. A padló alatti fürdőkád akkora lehetett, mint egy koporsó, az egymást átfedő gumilapok pedig teljesen megakadályozták, hogy a víz a kabin légterébe juthasson. A vízben pihenve éreztem, hogy a fájdalom elhagyta testemet. Pocket még egy brandyt is hozott nekem – egy pohárméretű gömbben, amelyből egy kis szelepen át lehetett kiszívni az italt. Sülő hús illatát éreztem, és valahonnan még zongorajáték is felcsendült! Lehunytam a szemem, és alig hittem, hogy ötszáz mérföldes sebességgel távolodom a Földtől egy konzervdobozban. Egy idő után kiszálltam, Pocket segítségével megtörölköztem, aztán felöltöztem. Időközben az inas, amennyire tudta, kitisztította és kikefélte a ruháimat. Nem volt tökéletes, de friss és kényelmes érzést nyújtott. – Pocket, hogy érzi magát? – kérdeztem. – Már sokkal jobban, uram – mondta zavartan. – Hogyan látja a helyzetünket? Keveredett már hasonló kalandokba Sir Josiah-val? Pocket vékony szája megrándult. – Láttunk néhány meredek dolgot, azt meghiszem, uram – mondta. – De ehhez foghatót még
sohasem. – Elhallgatott. – Tudja, uram, két unokám van... – mondta hirtelen. Lesimítottam a zakómat. – Egyet se féljen, öreg harcos! Biztos vagyok benne, hogy Sir Josiah hamarosan kitalál valamit, hogy visszavigye önt a családjához. – Találékony ember, szent igaz – bólintott Pocket, és ügyes mozdulatokkal összehajtogatta a paravánt. Megérintettem csontos vállát. – Mondja, Traveller tud arról, hogy maga... ilyen gyenge? – Maga még nem ismeri annyira, uram. Szerintem nem foglalkozik ilyesmivel. Már meg sem lepődtem, amikor láttam, hogy a zongoraszó egy valódi zongorából jött: Traveller hajtotta ki a falból időközben, most pedig előtte lebegett, az egyik lábát bedugta a hangszer lába alá, és közismert, vidám melódiákat játszott. Holden továbbra is a szőnyegen ült, és a szélét markolta; de már ő is Travellert nézte érdeklődve. Jelenleg ő volt a legzaklatottabb négyünk közül. Felém fordult, és mosolyt erőltetett az arcára. – Jobban van, uram? – Sokkal jobban, köszönöm. – Traveller felé bólintottam. – Ez az ember sosem fogy ki a csodákból? Holden felvonta a szemöldökét. – Még csak nem is az lep meg, hogy Traveller az űrben zongorázik, hanem hogy mit játszik! Odafigyeltem, és meglepetten ismertem fel az egyik obszcénebb szövegű dalt, ami igen népszerű volt akkoriban. Traveller észrevette, hogy figyeljük, és tőle szokatlanul szégyenlősen abbahagyta a játékot. – Jó kis hangszer – mondta. – Az ‘51-es világkiállításon vettem. Jachtokra szánták, azt hiszem. – Valóban? – kérdezte Holden szárazon. Egy gong szólalt meg halkan; láttam, ahogy Pocket ünnepélyesen tartja kezében a kis fémkorongot. – A vacsora tálalva, uraim! – Nagyszerű! – kiáltotta Traveller, és egy koppanással visszatolta a zongorát a falba. Ezzel nekiláttunk a legfurcsább lakomának, amiben embernek valaha is része volt. Először is helyet foglaltunk. Lazára vettem a hevederem, épp csak annyira, hogy ne sodródjak el a széktől. Pocket kendőket terített az ölünkbe, és bőrszíjakkal ellátott fatálcákat kapcsolt a lábunkra. A zsírpapírba csomagolt ételeket Pocket a kabin falának újabb rejtekéből vette elő. Egy másik panel kis vastűzhelyet rejtett, az inas ezen melegítette meg az ételeket. A felszolgált fogások lenyűgözőek voltak: előételként intenzív ízű halkrémet kaptunk, aztán sült bárány következett szaftos burgonyával és borsóval. A menüt sűrű sziruppuding zárta. A főételhez jóféle francia bort ittunk a gömb alakú poharakból, majd kisebb poharakból portói és vastag, erős zamatú szivar következett. Az étkezéshez ezüst evőeszközök és a Prince Albert Vállalat címerével díszített tányérok jártak, amelyen az Albert fedélzetén is látható Neptunus-szobor szerepelt. Olyan vacsora volt ez, amely a legkiválóbb éttermeknek is díszére vált volna Angliában, még ha a körülmények kissé furcsák is voltak. Az étel egyetlen hátrányának az tűnt, hogy valamilyen módszerrel hozzá kellett ragasztani a tányérokhoz. A sülttel felszolgált szaft például jóval ragacsosabb volt, mint szerettem, de helyén tartotta az ételt – kivéve egy-két borsószemet, amelyek valahogy elmenekültek a villámtól. Azonban egy biztos: repülő pincér még sosem szolgált ki azelőtt.
Pocketnek megengedtük, hogy velünk egyen, mert nem volt külön konyha a személyzet részére. Miután inasunk eltakarította a vacsora maradványait, csendben ültünk a dohányzókabinban portóinkat kortyolgatva, és néztük, ahogy a Föld fénye áttör a légkörön. – Hadd gratuláljak a vacsoráért, Sir Josiah! – mondta Holden. – Az étel remek volt, a felszolgálás nemkülönben. – Hidraulikus prések, ez a titok nyitja – mondta Traveller szórakozottan, és kinyújtotta hosszú lábát maga előtt. – Az ételt London egyik jobbfajta éttermében készítik el, ahol időnként megfordulok. Azután hirtelen kiszárítják forró sütőben, majd összenyomják azokba a kis zacskókba, amiket láttak. Az eredmény egy kis kompakt csomag, amelyet hetekig lehet tárolni anélkül, hogy megromlana, és amelyhez csak egy kis hőre és vízre van szükség, hogy visszaváltozzon szokásos étellé. – Hihetetlen – mondtam. – Megkockáztatom, hogy még jó néhány ilyen adag található a fedélzeten. – Ó, igen – felelte Traveller. – Több hétre való ellátmánnyal rendelkezünk. Holden újragyújtotta szivarját. (Észrevettem, milyen furcsán viselkedik a gyufa lángja jelen körülmények között; a láng kis gömböt alkotott a gyufa feje körül, és gyorsan kialudt volna, ha Holden nem mozgatja meg, hogy új helyekről kapjon oxigént.) – Nos, örömmel hallom, hogy éhen halni nem fogunk – mondta Holden. – De talán megbeszélhetnénk, mennyi ellátmányunk van összesen. Az, hogy éhen halunk, eddig fel sem merült tompa agyamban, de persze Holdennek igaza volt. Végül is a hideg ürességben lebegtünk, és csak ez a törékeny hajó tartott minket életben. Bűntudattal gondoltam vissza a vacsorára; lehet, hogy már az elején ki kellett volna porcióznunk az élelmünket. – Rendben – mondta Traveller. – Nézzük a vizet: több gallonnyi van belőle. – Talpával megkopogtatta a padlót. – Itt vannak lent, több kis tartályban. Egy nagy tartály nem lenne praktikus, mert repülés közben a víz ide-oda lötyögne... – Néhány gallon víz aligha tűnik elégnek – mondtam nyugtalanul. – Főleg, hogy az imént vettem egy fürdőt. Traveller elmosolyodott. – Ne aggódjon, Wickers; a fürdővíz szűrőkön és csöveken folyik keresztül, amelyek megtisztítják, így újra felhasználható. Meg is lehet inni, akár négy-öt átszűrés után is. – Arckifejezésünket látva felnevetett. – Nyilván örömmel hallják, hogy a vécé öblítéséhez használt vizet kiengedjük a hajóból! Összeráncolt homlokkal folytatta: – A víz azonban így is probléma, ugyanis a hajtóanyagunk is víz, és attól tartok, porosz barátunk elég sokat elhasznált belőle. Megkérdeztem volna, hogyan működik a meghajtásunk, de Holden megelőzött. – És mi van a levegővel? Ez egy kicsiny hajó. Hogyan maradhat életben négy ember – vagy a poroszt is beleszámolva öt – néhány óránál tovább? Traveller bágyadtan intett hosszú ujjaival. – Emiatt ne aggódjon, uram! Ha lehetek ilyen szerénytelen, zseniális szűrőrendszer működik a Phaetonon. Egy óra alatt egy ember huszonöt gallonnyi levegő oxigénjét használja fel, és helyette szén-dioxidot lélegez ki, amit már nem lehet újra belélegezni. Azonban a kabin és a híd levegőjét egy folyamatosan működő szivattyú szívja el. A levegő kálium-kloráton áramlik keresztül több száz fokos hőmérsékleten. Az anyag lebomlik a kálium kloridjára, és oxigént bocsát ki, amellyel felfrissíti az állott levegőt. Aztán egy adag marókálit adunk hozzá, amely kivonja a szénsavat a levegőből. A
szükséges vegyületekből hetekre elegendő készlettel rendelkezünk. – Vagy úgy – bólintott Holden láthatóan lenyűgözve. – A hőről és világításról szólva – folytatta Traveller acetilénégők világítanak a kabin lámpáiban, és ez az anyag melegíti fel a levegőt is. Viszont mivel folyamatosan napfényben fürdünk, nem a hideg a legnagyobb problémánk, hanem a túlzott meleg. A hajó épp azért forog a tengelye körül, hogy a napsugárzás egyenlően oszoljon el a külső héjon. – Akkor tehát nem látja akadályát, hogy túléljük az utat, és biztonságosan visszatérjünk a Földre? – kérdeztem. – Ezt nem mondtam, Ned. – Időközben elszívta a szivarját, úgyhogy rágyújtott egy török dohányt tartalmazó cigarettára. – A Phaetont a Föld felső atmoszférájának vizsgálatára terveztem, és csak reméltem, hogy egy nap Föld körüli pályára is állíthatom. – (Ez új fogalom volt számomra, de Holden elmagyarázta: a test folyamatosan zuhan a bolygó körül, nagyjából úgy, ahogy a Kis Hold kering a Föld körül.) – Azonban a Phaetont nem arra terveztem, hogy a mélyűrben hajózzon – mondta végül Traveller. Ezután a jármű csodálatos meghajtórendszeréről kezdett magyarázni. Megtudtuk, hogy antijégkazánok forralják fel a gőzt elképesztő hőmérsékletre. Ám ahelyett, hogy a forró gőz dugattyúkat hajtott volna meg, ahogy a földhajó esetében, a csövek a jármű fúvókáihoz vezették azt, ahol nagy sebességgel kilövellt a hajóból. A túlhevített gőz kiáramlása hajtotta a Phaetont előre. Az elv ugyanaz volt, mint amikor két korcsolyázó meglöki egymást: akit meglöknek, tovasiklik, de aki meglökte, az is hátracsúszik az ellenhatás miatt. A gőz több ezer mérföld per órás sebességgel távozott a fúvókákon át. Azonban e hatalmas tolóerő, amivel a Föld gravitációs gyorsulásának kétszeresével haladtunk, négy teljes fontnyi vízveszteséget okozott másodpercenként. Holden komoran bólintott. Akkor a hajó nem lehet nehezebb két vagy három tonnánál. Traveller arcán elismerő kifejezés suhant át. – A hajó tömege valóban elsődlegesen fontos – mondta. – Emiatt választottam az alumíniumot a hajótest elsődleges építőanyagául. Jóval könnyebb, mint bármilyen vasötvözet vagy acél, de sajnos elképesztően drága, kilenc fontba kerül tizenhat unciányi, ellentétben az öntöttvas két-három pennyjével. – Te jó ég! – mondta Holden. – A vizet pedig azért választottam hajtóanyagnak, mert nagyon olcsó, és mindenhol hozzáférhető: még ha a vízen is kellene landolnom a Phaetonnal, csak felszívnék egy tartálynyit, és máris újra fel tudnék szállni. Az elsötétített ablakokra intettem. – Sajnos itt nincs óceán. – Nincs. Úgyhogy csak a tartályainkban lévő készletre hagyatkoztatunk. És ez a fő problémánk, bár nem lehetek teljesen biztos benne, amíg nem látom a műszereket. Attól félek, hogy porosz vendéglátónk már annyi vizet pazarolt el, hogy nem tudjuk megfordítani a hajót és visszatérni a Földre – de még ha vissza is térhetnénk, nem lenne elég üzemanyagunk, hogy biztonságosan leszálljunk, hanem meteorként csapódnánk a földbe. Szavai hallatán megborzongtam, és összeroppantottam a kezemben tartott poharat.
6 Mindennapok a világok közt BOLYGÓKÖZI kapszulánkban nem volt nappal és éjszaka. Ezek váltakozását felváltotta a Phaeton forgása: akár negyedóránként meg lehetett nézni a napfelkeltét. Azonban tartottuk magunkat ahhoz az időrendhez, amit Angolföldön megszoktunk. A kabin faláról lehajtható priccseken aludtunk. Olyan kényelmesek voltak, mintha a legpuhább matracon feküdtünk volna, bár ha szorosan betűrt takaróm ellenére mégis kiszabadult az egyik kezem, akkor arra ébredtem, hogy az arcom előtt lebeg, mintha valami kísértet próbálna megfojtani. Minden reggel fél nyolckor megszólalt a Great Eastern makettjébe épített ébresztőóra. Pocket elhúzta az ablakok előtti kis redőnyöket, és beengedte a Nap és a Föld fényét, aztán egymás után vettünk egy forró fürdőt. A toalett természetesen igen korlátozott volt: a vécécsészét a falból lehetett kihajtani és paravánnal körülvenni, hogy amennyire lehet, fenntartható legyen a tisztaság és az illendőség. Ahogy Traveller korábban biztosított minket, a szennyvíz egyenesen az űrbe távozott. A Phaetonon még borotválkozni is lehetett. Ez jól is jött, mert nem lett volna kellemes hosszú, lebegő bajusszal közlekedni a hajón. Ha jó adag habbal kentük be az arcunkat, csak néhány apró szőrszál szabadult el. Ezeket jó Pocketünk azonnal feltakarította egy rugalmas cső segítségével, amely egy fali nyíláson keresztül a hajó légkeringető szivattyúihoz kapcsolódott. Pocket mindennap körbejárta a kabint ezzel az eszközzel; egyetlen apró zugot sem hagyott ki. Holden és én először komikusnak találtuk ezt, de ahogy teltek a napok, egyre jobban becsültük a találmányt. Enélkül száguldó börtönünk hamarosan olyan koszos lett volna, mint egy kalkuttai nyomortanya. Travellernek volt egy kis gardróbja a hajón, ahogy Pocketnek is; a mérnök ellátott minket alsóneműkkel és házikabátokkal, a csodálatos Pocket pedig szivacsok és rongyok segítségével a lehetőségekhez mérten megtisztította az avatásra felvett ünneplőnket. Így mi, a három úriember kissé gyűrötten, de azért elfogadhatóan ismét elfoglalhattuk helyünket az asztal körül fél kilenckor, hogy Pocket forró teát, bacont és vajas pirítóst szolgáljon fel nekünk. Travellernek kiterjedt elméletei voltak a gravitációmentes életről. Legfőképp a nem használt izmok és csontok elsorvadása miatt aggódott, és azt jósolta, hogy mire visszatérünk a Földre, olyan gyengék leszünk, hogy hordágyon kell minket elszállítani. Úgyhogy amíg Pocket ebédet készített – ami általában valami könnyű, hideg ételt jelentett –, felvettük házikabátjainkat, és szigorú edzéstervet készítettünk. Volt ebben árnyékbox és futóedzés, mely során a kabin falán futkostunk, mint hörcsögök a mókuskerékben. Időnként egykét barátságos birkózómeccset is lefolytattunk. Holdenről kiderült, hogy nemcsak túl testes, hanem hamar kifogy a szuflából, és általában sem túl egészséges. Pocket már öreg volt és rozoga, Traveller pedig, bár erős akaratú, eltökélt és fürge mozgású, mégiscsak hetven felé járt, és kissé asztmás is volt, amin nem javított, hogy egy antijégbalesetnek köszönhetően már egyáltalán nem volt orra. Úgyhogy mint a csapat legfiatalabb és legegészségesebb tagja, én bírtam legtovább az edzéseket. A délutánokat rendszerint táblás játékokkal ütöttük el – a Phaetonon több játék is megtalálható volt, például a sakk és a dáma, amelyeket a könnyű tárolás érdekében a szokásosnál kisebbre készítettek. Néhány parti bridzset is lejátszottunk Traveller találmányával, a mágneses kártyapaklival. Holden lelkes játékos volt, de nem szeretett kockáztatni, Sir Josiah pedig kreatív volt
ugyan, de hirtelen döntései miatt sokat hibázott. Szegény Pocket, akit azért vontunk be, hogy meglegyünk négyen, a játék alapszabályait is alig tudta; az első pár játszma után sorsot húztunk, hogy ki legyen szegény flótás partnere. A nap főétkezése a vacsora volt, úgy hét körül. Általában bort ittunk hozzá, utána pedig elfogyasztottunk egykét portóit és szivart. Pocket lehúzta a redőnyöket, hogy besötétítse a kabint, és hogy megteremtse a biztonság illúzióját. Jó volt csendben üldögélni egymás mellett, lazán székeinkbe kötözve és csak nézni, ahogy a szivar füstje a rejtett légszűrő felé csavarodik. Az estéket általában Traveller zongorajátéka zárta. Néha zsoltárokat játszott, de legtöbbször inkább harsány varietédarabokat, amelyekről a jelek szerint enciklopédikus tudással rendelkezett. Mi eközben a mérnök körül lebegtünk mindenféle szögben, és hagytuk, hogy a portói szétáradjon az ereinkben. Traveller frakkjának végei a levegőben csapkodtak, miközben a mérnök olyan pajzán dalokat játszott, hogy jóanyám biztosan belepirult volna! A következő napokban így haladt tovább a hajónk; a melegség, a levegő és az angol civilizáció kicsiny buborékaként a sötét űrben. Ahogy a folyamatos szabadesésünk miatti szédítő érzés elmúlt – szegény Holdennek még a tengeribetegség tüneteivel is meg kellett küzdenie –, már kényelmesebbnek találtuk sodródásunkat. A lebegés újszerű érzése, Traveller játékszereinek zsenialitása és helyzetünk különössége nemcsak elviselhetővé, hanem élvezetessé is tették rabságunkat. Azonban a helyzetünk sötét oldaláról egy pillanatra sem feledkeztem meg, és az idő előrehaladtával egyre többet gondoltam a ránk leskelődő veszélyekre; valahogy úgy, ahogy a szél fújja le a homokot az eltemetett kagylóról. Álmaimban sokszor Françoise-t láttam. Üres óráimban részletesen elképzeltem, egy nap hogyan fog szárba szökkenni szerelmünk. Álmaim olyan valósághűek voltak, hogy néha úgy éreztem, többé már nem vagyok egyedül; tudtam, ezt az érzést csak az igaz szerelem adhatja meg. Françoise drága, távoli arca képzeletemben a Föld szimbólumává vált; az otthoné, ahonnan elszakítottak. Amikor Pocket reggelente felhúzta a redőnyöket, már ott álltam mellette, és kinéztem, hátha helyzetünk az éjszaka megváltozott: hátha láthatatlan pilótánk közben megfordította a hajót. Annak ellenére is így tettem, hogy Traveller már többször elmagyarázta, hogy ha a hajtóművek újra beindulnának, úgyis felébrednénk a robajra. Persze minden reggel csalódnom kellett; a Föld napról napra egyre kisebb lett, jelezvén, hogy minden percben több száz mérföldet távolodtunk szülőbolygónktól. Égi börtönünkben így hát nem tehettünk mást, mint vártunk. Egymással kínosan toleránsak voltunk. Holden és Traveller sztoikusán viselték a helyzetet, bár Traveller néha elmondta, mennyire szeretné már folytatni a félbehagyott terveit. (Nekem nem volt nehéz elfelednem a munkámat, sem Spiers rosszindulatú pillantásait.) Pocket pedig – bár láthatóan ő szédült a legjobban közöttünk – boldognak tűnt, hogy viheti a háztartást, ahogy a Földön is tenné. De ahogy telt az idő, egyre jobban erőt vett rajtam az unalom, a bosszúság és a klausztrofóbia. Az ötödik napon, ahogy reggelim fölé hajoltam, és azt hallgattam, ahogy Traveller és Holden a tőzsde hullámzását vitatják meg, valami eltört bennem. Felálltam, és ellöktem magamtól a tálcámat. – Ezt én nem hallgatom tovább! – Úgy lebegtem az asztal fölött, mint valami bosszúálló angyal; kár, hogy a pirítós darabjai elrontották a képet.
Traveller felnézett, és abban a pillanatban egy csepp lekvár ült rá platinaorrára. – Az isten szerelmére, Wickers! Türtőztesse magát! Éreztem, ahogy haragom kitörni készül. – Sir Josiah, már századszorra mondom, de most utoljára, hogy a nevem Vicars, Edward Vicars, és már épp eleget türtőztettem magam az utóbbi napokban! – Ezzel nem megy sokra, Ned – mondta Holden borúsan. Felé fordultam. – Holdén, itt vagyunk bezárva ebbe a nevetséges, bélelt konzervdobozba, és folyamatosan távolodunk a Földtől. Tényleg a tőzsdei mozgásokról akar vitatkozni? Traveller nagyot harapott a pirítósából. – Milyen témát javasol? Öklömmel a tenyerembe csaptam. – Például azt, hogy ne tegyünk úgy, mintha minden rendben lenne, hanem találjuk meg a módját, hogy visszaszerezzük a hajó feletti irányítást ettől a bomlott agyú némettől, aki elfoglalta a hidat. – Ned... – kezdte Holden. De Traveller bólintott. – Meg fogjuk beszélni az ön által említett témát – mondta reszelős hangon. – De előbb engedje meg, hogy befejezettem a reggelimet! – Reggeli? – kiabáltam. – Hogy képes egyetlen falatot is lenyelni ebben a helyzetben, amikor a puszta életünk is veszélyben van...? Még folytattam a füstölgést egy darabig, de az idős úriember rám sem hederített. Idővel abbahagytam, és megvártam, amíg befejezik az étkezést. Traveller nyugodtan törölte bele hosszú ujjait egy szalvétába. – Nos, Ned, megértem az érzéseit, és még csodálom is eltökéltségét, hogy megfordítja a helyzetet. Bármennyire is tudatlan és forrófejű, nincs híján a bátorságnak. Viszont látom, hogy nem olyan buta, mint amilyennek kinéz, ezért nyilván nem felejtette el, hogy a hídra vezető csapóajtót a másik oldalról bezárták. Semmilyen eszközzel nem tudjuk kinyitni. – Mi következik ebből? – kérdeztem fogcsikorgatva. – Hogy nem tehetünk semmit, amivel javíthatnánk a helyzetünkön, viszont rontani könnyen tudunk. Holden elfehéredett, de aztán összefonta ujjait a hasa előtt. – Akkor mit javasol? – kérdezte. – Hogy fogadjuk el, amin nem tudunk változtatni. Reméljük, teuton pilótánk előbb-utóbb megfordítja a hajót, ha egyáltalán képes rá. Aztán imádkozzunk, hogy marad elég üzemanyag, hogy biztonságosan landoljunk a Földön. Ismét felugrottam a székemből, és annak rendje-módja szerint a plafonnak csapódtam. – Reménykedjünk? Imádkozzunk? Azt tanácsolja, hogy ne tegyünk semmit, Sir Josiah! Akkor is ezt fogja mondani, amikor teljesen elfogy a narancslekvárja? Traveller felnevetett. – Én nem fogom harc nélkül megvárni, amíg meghalok! Holden felegyenesedett, és komoran nézett a szemembe. – Remélem, hogy szilárdan néz szembe a végzetével, ahogy egy angolnak kell! Szégyelltem magam helyette is, de azért folytattam: – Holden, abban semmi angol nincs, hogy lefekszünk, és várjuk a halált!
Traveller az ölében nyugtatta kezét. – Uraim, abból nem lehet baj, ha beszélünk róla. Feltéve persze – nézett rám meredten –, ha civilizáltan tesszük ezt! Visszamásztam a székembe, de ujjaim nyugtalanul doboltak a karfán az egész beszélgetés alatt. – Nos, miről akar beszélni, Ned? – kérdezte Traveller. – Nyilvánvalóan arról, hogyan nyitjuk ki azt az ajtót. – És én már elmagyaráztam, hogy ez lehetetlen. Mi más ötlete van? Döbbenten és dühösen Holdenre néztem, aki ezt mondta: – Sir Josiah, ön nagyon jól ismeri a Phaetont. A maga mélyreható tudása nélkül az ifjú Ned nem nagyon tud mit tenni. Talán megnézhetnénk, hogy épül fel a hajó, hátha eszünkbe jut valami. Például milyen vastagok ezek a falak? Traveller felhúzta a szemöldökét. – A falak? Talán arra gondol, valaki hősiesen becsusszan a hajótest két héja közé, menyétként felkúszik a hídra, aztán meglepetésszerűen leüti német barátunkat? Ugyan, a két réteg között csak kilenchüvelyknyi hely van, ami még a fiatalúrnak is túl keskeny, nemhogy magának, ráadásul fűtési, víz- és légcsövek futnak benne meg ütéscsillapító rugók. Ráadásul, mint tudják, mindenféle bútorok és egyéb tárgyak vannak a falba rejtve. A dupla fal egyébként is véget ér a plafonnál; a híd és a dohányzókabin két különálló, légzáró helyiség. Hogy egy kis időt spóroljunk, elmondom, hogy a hídra csak ezen az aknafedélen lehet bejutni vagy azon a nyíláson, ahol beléptünk a hajóba. Azt pedig csak kívülről lehetne kinyitni. Holden megrázta a fejét. – Nem értem, hogyan tervezhette úgy a hajót, hogy ilyen könnyen át lehessen venni az irányítást! Sir Josiah elmosolyodott. – Ifjúi naivitásomban nem számítottam szabotázsra. Nem gondoltam volna, hogy ilyesmi előfordulhat. Amikor Traveller a két légzáró kabinról beszélt, támadt egy ötletem. – Uram, a híd honnan kapja a levegőutánpótlást? – A hidat és a kabint ugyanaz a rendszer látja el a motortérben lévő szivattyúk, szűrők és csövek segítségével. Bólintottam. – Amikhez mi hozzáférünk. – Ned, mit forgat a fejében? – kérdezte Holden. – Ha elzárnánk a hidat tápláló csöveket? Német útitársunk néhány óra múlva megfulladna. Traveller komoran bólintott. – Elegáns ötlet. Azonban, bár megfelelően bosszút állnák, csak rosszabbodna a helyzetünk. Továbbra sem tudnánk feljutni a hídra, és egy német pilóta helyett egy halott pilótánk lenne. A mérnök nyugodt, leereszkedő logikája, amivel lerombolta az ötleteimet, és az a manchesteri orrhang, amin mindezt előadta, nagyon felmérgesített. – Akkor nézzük tovább! – mondtam, vigyázva, hogy ne remegjen a hangom. – A légszivattyúk a motortérben vannak. Mi van még ott? – Maga is megnézheti – mondta Traveller. – Pocket, felemelné a karbantartófedeleket? Türelmes inasunk enyhén bólintott, ellökte magát a székétől, és lehajolt a padlóhoz. Megragadta az egyik szőnyeget és az alatta lévő viaszosvásznat. Ezeket kampók tartották a helyükön, amelyeket
könnyedén ki lehetett akasztani, de szegény fickó alaposan megszenvedett vele, míg lebegve felhajtogatta őket. Azonban minden segítséget visszautasított, csak annyit kért, hogy emeljük fel a lábunkat. Sosem ismertem senkit, aki ilyen jól tudta a dolgát, és ilyen tökéletesen végezte el. Idővel sikerült feltekernie a szőnyeget, és betömködte a kabin falának egyik újabb rekeszébe. A padló alumíniumból volt, de nem egyetlen lapból állt, hanem szinte csak egy rács volt, amelynek nagy nyílásait négyzetes lapok fedték. Ezeket szárnyas csavarok tartották a helyükön. Egyik felén egymást fedő gumilapokat láttam; ez volt naponta használt fürdőkádunk nyílása. Traveller most a padlónak vetette lábát, és kicsavarta az egyik lapot tartó csavarokat. Ezeket felsorakoztatta a levegőben, amíg dolgozott, végül pedig bedugta őket mellénye zsebébe. – Nem kell félni, hogy elszökik a levegő. Ez a padlólemez nem légzáró, a hajtóműtér és a kabin közös légtérbe tartoznak. Holden és én benéztünk a nyílásba. A hajtóműtér hét láb mély lehetett, és a nyílás alatt négy láb átmérőjű gömb látszott, amelyet vastag fémrudak tartottak a helyén. A gömb ezüstözött volt, úgyhogy tisztán láttuk benne saját magunkat és az acetilénlámpák fényét. Traveller elmondása szerint ez volt a Phaeton három termosztartályának egyike. Csodálattal néztem a tartályt, és megérintettem ezüstös felületét: tapintásra sima volt és kellemesen meleg, semmiből nem derült ki, hogy a külső héja alatt vákuum van, és hogy micsoda őserő rejlik a mélyében. Traveller csövek bonyolult hálózatára mutatott, amelyek a hídon lévő karokhoz futottak. A csövek a tartályban értek véget olyan rendszert alkotva, amellyel az antijeget kis adagokban lehetett bejuttatni a tartályból a hajtóműbe, ami ott kiereszthette minden erejét. Traveller elmagyarázta, hogyan használja az antijeget vízmelegítésre a tűzcsöves kazánokban. A kazánokban vízvezetékek futottak. Az ezekben túlforralt gőz a termoszokon átmenő csövekbe áramlott. A hajtóművek teljesítményének növelésére Traveller zseniálisan használta fel az antijég egy másik tulajdonságát, a rendkívüli vezetőképességét. Az antijégben erős elektromos áram kering. Ez mágneses mezőt generál, amely tovább gyorsítja a gőzt, mielőtt az kilövellne a három fúvóka egyikén. Ezzel a módszerrel Traveller elképesztően megnövelte a gőz „kilépési sebességét” anélkül, hogy az érintkezett volna a hajó csöveivel, amelyek biztosan megolvadtak volna ekkora hőtől. A nagy sebesség lehetővé tette, hogy viszonylag kis tömegű hajtóanyaggal nagy tolóerőt érjen el. Traveller kicsavarozott egy másik lemezt is, amely alatt újabb csövek voltak meg könyvszekrény méretű, keskeny tartályok, valamint sárgaréz gömbök és más szerkezetek. A szekrényszerű tartályokban volt a víz, amelyet oly sok mindenre használtunk fel a hajóban. A gömb alakú tartályok sűrített acetiléngázt és levegőt tartalmaztak. A gázokat és folyadékokat szivattyúk keringették a hajótest körül, ahogy a vér kering az emberi szervezetben. A szivattyúk az antijégkazánok hőjével üzemeltek. A fürdővizet egy csőrendszer melegítette fel a kád körül. Komoran bámultam a hajtóműtérbe. A gépek nem voltak olyan tiszták, mint a Prince Albert belseje; a szerelvényeket láthatóan barkácsmunkával készítették, és összevissza voltak javítgatva, hegesztve. Ez annyit jelentett, hogy a Phaeton végtére is nem volt más, csak egy mérnöki prototípus. Még ennél is csüggesztőbb volt, hogy nem volt semmilyen ötletem, hogyan menekülhetnénk meg a csapdánkból azonkívül, hogy tönkretesszük azokat a berendezéseket, amelyektől az életünk függ.
– Sir Josiah – mondtam a levehető panelek célja minden bizonnyal az, hogy hozzáférhetőek legyenek a gépek, ha javításra van szükség. – Így van. – Akkor hol van az ön szerszámosládája? Most először láttam bosszúságot a kabinban lebegő mérnök arcán. – A szerszámokat nem a gépházban tárolom, nem is itt a kabinban, bár talán jobb lenne. A hídon vannak. A homlokomra csaptam. – Tehát van fent egy rakás szerszám, amikkel talán felfeszíthetnék az ajtót, és alig néhány lábnyira vannak innen, csakhogy ennél az őrült németnél! Holden karba tett kézzel lebegett, tokája ingére hajlott, lábai előtte himbálóztak. – Sir Josiah, ezek tehát az antijég-meghajtórendszer gépei és a víztartályok. Mi van még a hajtóműtérben? Traveller tapsolt egyet. – Pocket? – Az inas egy másik panel csavarjait kezdte kicsavarni, a mérnök pedig ezt mondta: – Amit most fognak látni, egy kísérleti eszköz, még tökéletesítenem kell. Azért terveztem hozzáférhetőre a hajtóműkamrát, hogy ha menet közben hiba lépne fel benne, meg lehessen javítani. De arra is gondoltam, ha a hajó külső burka sérülne meg. Nem értettem. – De hisz mi az űrben utazunk, vákuumban, ha az elmélete helyes. Mi károsíthatná itt a hajótestet? Traveller grimaszt vágott, platinaorral díszített arca gúnyos maszkká változott. – Az űr egyáltalán nem üres, ifjú Ned; meteorok cikáznak rajta keresztül-kasul. – Meteorok? – Kődarabok, amelyek több száz mérföldes sebességgel haladnak az űrben – szólt közbe Holden. – Amikor a Föld légkörébe kerülnek, kigyulladnak, és hullócsillagokká válnak, amiket biztosan már ön is látott. A legújabb elméletek szerint több tonnányi kő hullik a Földre minden héten, meteorok és meteoritok egyaránt, amelyek olyan nehezek, hogy elérik a földfelszínt, és akár hatalmas krátereket is vájhatnak. Traveller összefonta a kezét a tarkója mögött, és kényelmesen elpihent a levegőben. – Lenyűgöző téma ez. A meteoritdarabokban szénvegyületeket találtak, amelyek természetesen csak élőlények nyomán fordulnak elő, ami azt jelenti, hogy talán az élet nem csak a Földön létezik. A franciák például... – Sir Josiah, kérem! Térjünk vissza a témánkhoz! A meteorok tudományos jelentősége minden bizonnyal hatalmas, viszont számomra igen veszélyesnek tűnnek! A hajó alumíniumfalát egyszerre olyan vékonynak képzeltem, mint egy sátorponyvát, és megrémültem a gondolatra, hogy kődarabok százai tartanak felénk kilőtt puskagolyóként. Talán Isten szerint még nem vagyunk elég aggasztó helyzetben, úgyhogy ránk küldi a meteorokat is. Traveller szavai azonban némileg megnyugtattak: – Azért nem kell annyira aggódni – mondta. – Az űr hatalmas, és egy ilyen ütközés esélye elenyésző. Mégis tettem néhány óvintézkedést a hajótest sérülése esetére akár meteortalálatból, akár más okból kifolyólag. A hajtóműkamra most felfedett részében egy alumíniumdoboz feküdt a padlón; koporsóra hasonlított, és egy kerékkel nyitható fedelet láttam rajta. Traveller elmondta, hogy ez a „légszekrény”
szigetelt, és a másik oldalán egy hasonló ajtó vezet, egyenesen az űrbe! Ezt az ajtót a szekrény belsejéből lehetett kinyitni egy másik kerékkel. – A szekrényből persze ilyenkor távozik a levegő – mondta Traveller vidáman de amíg a felső ajtaja zárva van, addig a kabinban lévőket semmilyen veszély nem érheti. Így ki lehet lépni az űrbe anélkül, hogy a burkolaton kár esne. Holden fintorogva vizsgálta az eszközt. – Zseniális – mondta halkan kivéve, hogy aki a koporsóban van, nyilván perceken belül megfullad. – Egyáltalán nem – mondta Traveller. Merthogy a szekrényben egy speciális ruha található. A ruha teljesen le van szigetelve, és egy csövön kap levegőt a hajóból. Így az ember hosszú percekig dolgozhat a légüres térben anélkül, hogy bármi baja történne. Ezt nehezen fogtam fel, de némi kérdezősködés után megértettem a lényeget. Feladatom tisztán látszott, mintha egy térképen lenne jelölve. Nyugalom áradt szét bennem. – Traveller, milyen hosszú ez a légtömlő? – Teljesen kieresztve több mint negyven láb. Az volt a célom, hogy a merész szerelő a hajó minden pontját elérhesse. Bólintottam. – Akkor a hídon lévő ajtóhoz is hozzá lehet férni. Holden arcán csodálkozó, reményteli kifejezés jelent meg. – Ó! Tehát a ruhát viselő ember bejuthat akár a hídra is! Traveller izzó szemmel nézett rám. – Fiatalember, csak nem tartja lehetségesnek ezt a kalandot? Vállat vontam. – Ez legalább esély a túlélésre, bármilyen csekély is; ha itt maradunk, és nem teszünk semmit, az csak lassú, kényelmetlen halálhoz vezet. – De ez még csak kísérleti rendszer. – Traveller úgy hadonászott, mint egy hatalmas madár. – Eddig még csak néhány másodpercre volt rajtam a ruha, az is a Föld felszínén. Még meg kell oldanom a levegőáramlás és a hőveszteség problémáját. – Na és? – mondtam. – Legyen ez az végső teszt! Egy ilyen próba tanulságai felbecsülhetetlenek lesznek, ha a jövőben tovább akarja fejleszteni a ruhát. Ez megmozgatta az öreg mérnöki fantáziáját, és egy pillanatra színtiszta kíváncsiság csillant a szemében. Azonban csak ennyit mondott: – Drága barátom, nem maradnék életben elég sokáig, hogy a tapasztalatokat átültessem a gyakorlatba. Most pedig zárjuk le a hajtóműteret... – Én is biztos vagyok benne, hogy nem élné túl, uram – mondtam őszintén. – Élemedett korban van, és asztmás is, ha meg nem sértem. – Szemügyre vettem társaságunk többi tagját. – Holden, maga túl testes, hogy beférjen a ruhába, és ha nem haragszik, nincs olyan fizikai állapotban, hogy megpróbálkozzon a veszélyes akcióval. Pocket pedig... – Az inas esdeklőn nézett rám. – Természetesen sosem tenném ki hűséges barátunkat efféle megterhelésnek. Uraim, világos, hogy mit kell tennünk! – Ned, csak nem gondolja... – Vicars, megtiltom! Ez öngyilkosság! Hallottam a szavaikat, de nem figyeltem, mert már eldöntöttem, mit fogok tenni. Elnéztem társaim
mellett a kabin falára; aztán mintha a fal átlátszóvá vált volna, lelki szemeim előtt megjelent az üresség; a végtelen hideg, a vákuum és a cikázó kőgolyók birodalma. Tudtam, hogy hamarosan ki kell lépnem oda.
7 Egyedül AZONNAL el akartam indulni a kalandra, mert így kora reggel még friss voltam, de Traveller azt mondta, nullára csökkennének az esélyeim, ha megfelelő felkészülés nélkül szállnék ki a hajóból. Ezért Traveller elhatározta, hogy csak két teljes nap múlva léphetek ki az űrbe a koporsószerű légkamrán keresztül. Ezt tudomásul vettem, bár egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy törékeny bátorságom és eltökéltségem kitart addig. Traveller mindent megtett, hogy fizikailag felkészítsen. – Feltérképezetlen területre lép, fiam, ezért lehetetlen megjósolni, milyen hatással lesz az űr a testére, még a védőruhában is – mondta. Így hát intenzív diétára fogott, ami főleg könnyű ételekből állt, sok kenyérrel és levessel. Traveller ragaszkodott hozzá, hogy minden falatot jól megrágjak, és felügyelte is a feladat végrehajtását. Azt mondta, azért van szükség erre, hogy ne nyeljek túl sok levegőt. Először tiltakoztam, de Traveller felhívta a figyelmem arra, hogy a felfújt has olyan, mint egy luftballon, az űr vákuumában pedig nem lesz atmoszféra, ami megakadályozná, hogy a belső nyomás hatására ez a ballon egyszerűen kipukkadjon... Érzékletesen írta le a folyamatot, én pedig újult lelkesedéssel rágtam meg minden falat kenyeret. Tőkehalmájat és más, vasban gazdag ételeket is kaptam, hogy növekedjen az erőm, és Traveller kis gyógyszertárából kiutalt nekem néhány adag szennát és fügeszirupot, hogy megtisztítsa a beleimet minden nemkívánatos tehertől. Ahogy a kezelések mellékhatásait nyögtem, azon gondolkoztam, hogy talán valamilyen purgatóriumban vagyok, amely megelőzi a hajó falán kívül uralkodó poklot. Végül Traveller brómoldatot kevert a teámba. Ezt nem értettem, bár hallottam róla, hogy brómot gyakran adtak gyalogos katonáknak a csatamezőn. Traveller félrevont, és elmagyarázta, hogyan fojtja le a bróm az ifjak bizonyos vágyait, amelyek nem kívánt következményeket eredményezhetnének a védőruha belsejében. Én megrökönyödve hallgattam a magyarázatát, mert bár gyakran gondoltam Fran9oise-ra azokban a sötét napokban, de csak azért imádkoztam, hogy a kisasszony biztonságban legyen, és végül találkozhassunk; más meg sem fordult a fejemben. Nehezen képzeltem el, hogy a védőruhában lebegve annyi veszély között ilyesmik jutnának az eszembe. Ennek ellenére zokszó nélkül fogyasztottam el Traveller brómos teáját. Az első este nehéz volt, mert Traveller megtiltotta, hogy bármilyen alkoholt vegyek magamhoz az ételem mellé. Ahogy priccsemen feküdtem a sötét kabinban, szívem hevesen dörömbölt, és nem jött álom a szememre. Talán egy órányi álmatlan hánykolódás után felkeltem, és elpanaszoltam ezt Travellernek. Traveller méltatlankodott egy sort, de aztán felkelt, és ellökte magát a priccséről – hálósapkájának bojtja ide-oda libbent, ahogy a levegőben úszott. A mérnök kevert nekem egy erős altatóitalt. Megittam, és álomtalan álomba merültem, Traveller pedig másnap is adott a főzetből. Így hát pihenten, méregtelenítve ébredtem fel a Föld légkörén túl 1870. augusztus 15-én, és készen álltam, hogy kilépjek a Phaetonon kívüli végtelenbe. Traveller utasítására teljesen levetkőztem, csak alsónadrágomat hagytam magamon. A mérnök fanyar szagú olajat tartalmazó tégelyt nyomott a kezembe, és utasított, hogy kenjem be vele az egész testem, a fejemet leszámítva. – Ez bálnazsírkivonat – mondta. – Három célt szolgál: táplálja a bőrt, megtartja a test melegét, és ami a legfontosabb, megvédi a testet a védőruha anyagától.
Holden értetlenül nézett. – A védőruha nem arra való, hogy levegővel vegye körbe Nedet? – kérdezte. – A védőruha a belső nyomástól fel fog fúvódni, mint egy légballon – mondta Traveller. – Nagyon merevvé fog válni, és az űrutazó úgy érezheti, mintha keresztre lenne feszítve. Kitartotta kezét és lábát a levegőben, és csak kézfejével csapkodva játszotta el az állapotot. Azelőtt fogalmam sem volt arról, hogy a láthatatlan, megfoghatatlan levegő efféle erőkkel bír. Ahogy bekentem magam, Pocket kinyitotta a légkamrát, és kivette a Traveller által kifejlesztett védőruhát. A ruha alsóruhákból és egy külső overálból állt. Az alsóruhák – nadrág, ing, kesztyű és egy csizmaszerű zokni – kaucsukból készültek. Minden levegőt ki kellett nyomnom a gumiruhából. Szerencsém volt, hogy Travellerrel nagyjából megegyezett a testalkatunk, mert a ruhát rá szabták. Az alsóruházat elég jól illett rám, csak a hónaljamnál és a térdemnél szorított egy kicsit. Ezután a mérnök egy széles, bőrből és gumiból álló hevedert erősített a mellkasomra. A fűzőszerű darab kényelmetlenül szoros volt, de Traveller elmagyarázta, hogy ez fogja segíteni mellkasi izmaimat, amikor a külső légnyomás segítsége nélkül kell majd levegőt vennem. Aztán felvettem a felsőruhát is, amely egy egész testet fedő overál volt egyujjas kesztyűvel és gumicsizmával. Az overál gyantázott bőrből készült. Traveller elmondása szerint azért bőrt használt, mert a kaucsuk idővel kiszárad, és megrepedezik a vákuumban. A legmeglepőbb dolog viszont az volt, hogy az overál ezüsttel volt bevonva; egy zseniális eljárással Traveller ezüstréteget hozott létre a felszínén, úgyhogy a ruha úgy nézett ki, mintha higanyból szőtték volna. Ennek célja, hogy visszaverje a Nap sugarait, mondta Traveller, és már kezdtem érteni, milyen hihetetlenül komplikált volt a mérnök feladata: a légkör védelme nélkül a Nap sugarai égetnek, az árnyékban viszont hideg van, hiszen semmi nincs, ami megtartsa a meleget. Az overál elöl nyílt, én pedig ügyetlenül beleszuszakoltam magam. A ruha a nyakánál egy rézgallérban végződött, éppen csak át tudtam dugni rajta a fejem. A gallér illeszkedett az alsóruházathoz, légzáró illesztést alkotva: a levegőt eltávolították a külső és belső ruha közti illesztőfelületéből, aztán a külső réteget hajtókákkal és hevederekkel légmentesen lezárták. Felemeltem ezüst kesztyűs kezemet. – Furcsán érzem magam. Nyakig tocsogok az olajban, és be vagyok zárva ebbe az átkozott ruhába. Úgy érzem magam, mint valami hátulgombolós csecsemő! Traveller türelmetlenül felmordult. – Wickers, nem azért terveztem ilyenre, hogy csúfot űzzek magából. Mi szükség lenne például egy katonai bakancsra az űrben, amikor a lábának nem is kell tartania a súlyát? Ha befejezte a puffogást, feltenném a sisakját. A védőruha egy gömb alakú rézsisakkal zárult; vastagon üvegezett, kerek ablakokon lehetett kitekinteni, és a tetejébe két, összekötözött cső futott. Traveller elmondta, hogy a két cső a légkamrában felszerelt szivattyúkhoz vezet. Csontos kezével feltartotta ezt a félelmetes gömböt. – Nos, Ned, amint be lesz zárva, már nehezen fogunk szót váltani. – Megveregette a vállamat. – Isten segítse, fiam! Természetesen igaza volt: semmi dicsőséges nincs abban, ha harc nélkül megadjuk magunkat. Nagyot kellett nyelnem, mielőtt meg tudtam szólalni. – Köszönöm, uram. Pocket is felém hajolt. – Imádkozom önért, uram.
– Ned! – Holden arca komor volt, mélyen ülő szemeiben könnyek csillogtak. – Azt kívánom, bárcsak húsz évvel fiatalabb lennék, és átvehetném öntől ezt a feladatot! – Tudom, hogy megtenné, George. – Ahogy bizarr páncélomban lebegtem, roppant zavarba ejtőnek találtam, hogy társaim engem bámulnak. – Nem látom értelmét a további időhúzásnak, Sir Josiah – mondtam, és próbáltam nyugodt képet vágni. – A sisakot kérem. Pocket és Traveller óvatosan a fejem fölé emelte a fémgömböt, majd leengedték. Simán átfért rajta a fejem, csak a fülemhez ért hozzá egy kicsit. A sisak pontosan illeszkedett a ruha fémgallérjához. A két férfi egymáshoz illesztette a kettőt, aztán elforgatták a sisakot, hogy rögzítsék a gallérhoz. A visszhangos sisakban mindenhol csavarmenetek végeit láttam, de a szag még ennél is furcsább volt: réz, gumi, gyanta és bálnazsír bűze keveredett émelyítő eleggyé. A sisaknak négy ablaka volt a négy oldalán, mintha valami csodalámpa belsejéből néztem volna a kabint. Végre a sisak a helyére került, az egyik ablaka pont a szemem előtt állt meg. Csend borult rám, amit csak a fejem felől jövő levegő sziszegése tört meg; a megnyugtató hang, hogy a csöveken keresztül friss levegő áramlik a sisakba, és távozik a kilélegzett széndioxid. Traveller aggodalmas és kíváncsi tekintettel kukucskált be az első ablakon. Hangja csak tompán jutott el hozzám. – Jól van? Kap levegőt rendesen? Légzésem szaggatott volt, de gyanítottam, hogy nem annyira a rossz légellátástól, hanem az izgalomtól. A fűzőnek hála mély levegőt is tudtam venni gond nélkül. Az egyetlen furcsaság az volt, hogy a csőből érkező levegőnek fémes íze volt. Felmutattam a hüvelykujjamat Travellernek, és türelmetlenül intettem, hogy segítsenek beszállni a légkamrába. Traveller és Pocket karon fogva odavezetett az alsó fedélzetre nyíló fedélhez, azon keresztül pedig le a kamrához. Aztán arccal lefelé lefektettek, hogy szemben legyek a kerékkel, melynek segítségével kinyithatom a külső ajtót, aztán rám zárták a légkamra belső ajtaját. Sötétség borult a kamrára, és csak a saját légzésemet hallottam. A szívem úgy kezdett dörömbölni, mintha ki akarna szakadni a helyéből. Kinyúltam, és kesztyűs kezemmel megragadtam a mellkasomnál lévő kereket. Határozottan elfordítottam. Először csak fém csikordulását hallottam fémen, aztán egy hirtelen robbanással az ajtó kitépte magát a kezemből, és megpördült a zsanérjain. Egy szisszenés, aztán minden hang elhalt, légáramlat nyomott vissza majd előre; megragadtam az ajtókeretet, de kesztyűs kezem lecsúszott a fémről, és kapálózva zuhantam ki a Phaetonból, egyenesen a semmibe! Hirtelen nem volt semmi fölöttem, alattam, körülöttem: néhány pillanatra nem tudtam irányítani a mozgásomat. Segítségért kiáltottam (persze a vákuumban ez teljesen felesleges volt), és majomként csimpaszkodtam a légtömlőkbe. Ahogy az első rémület elmúlt, nyugalmat erőltettem magamra. Lehunytam a szemem, és próbáltam egyenletesen lélegezni, nehogy több levegőt szívjak be az utánpótlásánál. Végül is nem történt más, csak lebegtem, ahogy az elmúlt napokban is, és hogy megnyugtassam magam, elképzeltem, hogy még mindig a Phaeton biztonságos alumíniumfalai között vagyok. Óvatosan kinyújtottam térdem és könyököm. A csapdába esett levegőnek köszönhetően a ruha jóval merevebb volt, mint a kabinban. Ujjaim és lábfejem enyhén zsibbadtak, ami azt jelezte, hogy vérkeringésem kissé el van nyomva. Azonban egészében véve Traveller bonyolult óvintézkedései
sikeresek voltak. Összeszedtem a bátorságom, és kinyitottam a szemem. A sisakban felhalmozódó pára miatt alig láttam valamit. Az otthonosan párás ablakon túl egy fehér és egy kék kört láttam, ami csak a Nap és a Föld lehetett. Úgy gondoltam, nem messze lebeghetek a hajótól. Kesztyűs kezemmel megtöröltem az ablakot, de rájöttem, a pára belül csapódott ki. A sisak belsejébe viszont sehogy nem tudtam benyúlni; saját arcom éppoly elérhetetlen volt, mint a Hold kráterei. Amikor erre rájöttem, természetesen rögtön elkezdett viszketni az orrom, a fülem és a szemem, de nagy erőfeszítéssel figyelmen kívül hagytam az érzést. Nagyobb gond volt, hogy még mindig nem láttam ki a sisakból, és nem tudtam, mit tehetnék ez ellen. Pár perc elteltével azonban az ablakok tisztulni kezdtek, talán a csőből áradó levegő hatására. Úgy döntöttem, megvárom, hogy javul-e a helyzet, és közben próbálom kordában tartani a légzésemet, hogy ne leheljem be újra az üveget. Idővel már átláttam az ablakokon, de a pára nem tűnt el róluk teljesen. Arra gondoltam, a páralecsapódás még sok borsot fog törni a jövőbeli űrtelepesek orra alá. De a nyugodt légzés kényszere néhány perc múlva engem is megnyugtatott. Ahogy az üveg kissé letisztult, némi félelemmel vettem szemügyre környezetemet. Teljesen sötét égbolton lebegtem; még a csillagokat sem láttam, mert a Nap – amely túl fényes volt, hogy belenézzek – minden mást túlragyogott. Természetesen felhők sem voltak a légüres térben, ahogy a földi éjszakák mélykékjét is felváltotta a teljes feketeség. A Hold hidegen és szigorúan függött előttem az égen, tengerei és hegyei élesen rajzolódtak a felszínére. A Föld felé fordultam, amely egy gyönyörű, kék-fehér márványgolyónak tűnt; a Kis Hold pedig apró fénypont volt, amely nem sokkal a horizont felett lebegett. Tisztán láttam a kontinensek körvonalait – Észak-Amerikában épp nappal volt és úgy éreztem, mintha a bolygó egy hatalmas óramű lenne, amit az én szórakoztatásomra készítettek. Ilyen magasságból aligha volt hihető, hogy amint Európában hajnalodik, Franciaország és Poroszország seregei egymás felé tartanak, hogy sokadszorra is összecsapjanak. Milyen abszurdnak tűnt ez a szörnyűség ilyen madártávlatból! Büszkeség töltött el, és úgy éreztem, mintha az istenek nézőpontjából szemlélném a Földet: talán, ha minden ember láthatná így, a háború, az irigység és kapzsiság egy csapásra eltűnne a szívükből. Eszembe jutott Françoise, és gondolatban azért imádkoztam, hogy ő és a bolygó többi lakója ma biztonságban hajtsa álomra fejét. Közvetlenül előttem, a Hold előtt ott lebegett a Phaeton. A hajó nagyjából harminc lábra volt tőlem, és mintha az oldalán feküdt volna: három tömzsi lába oldalra meredt, köztük pedig láttam azt a kis ajtót, amelyen keresztül elhagytam a fedélzetet. Igen különös látványt nyújtott e törékeny játékszer; kiugró szerelvényei olyan éles árnyékot vetettek a hajótestre, mintha szikével vésték volna őket. Hirtelen az idegenség érzése fogott el, mert eszembe jutott, amikor először láttam a hajót: büszkén állt a Prince Albert fedélzetén a meleg belga napsütésben. Most csak az űrben kígyózó kettős csővezeték kötött össze minket, ami a légkamrához csatlakozott. Elméletem szerint egyenesen kirepültem az űrbe, majd a csővezeték megfeszült, és kissé visszarántott. Felnyúltam a fejem fölé, és kesztyűs kezemmel ügyetlenül elkezdtem magam a hajó felé húzni. A testmozgástól szaporábban vettem a levegőt, és sisakom ablaka ismét bepárásodott, de szerencsére még láttam a hajót, úgyhogy tovább tudtam haladni. Végre elértem a légkamra ajtaját, és stabilan
megkapaszkodtam a hajó egyik lábában. Vártam néhány percet, hogy kitisztuljon az üveg. Elképzeltem, ahogy Holden, Pocket és Traveller alig pár lábnyira ülnek a fejem fölött olyan kényelemben, mintha egy angol nappaliban lennének. Felhúztam magam a hajó lábán, és elértem a hajótest alsó peremét. Traveller elmondta, hogy a jármű alumíniumlemezeire számos apró kapaszkodót szereltetett fel, hogy a szerelők és mérnökök munkáját segítse. Ezek segítségével könnyedén feljuthattam a Phaeton hídjáig. Lassan haladtam, ügyelve arra, hogy a légtömlők nehogy beakadjanak a fogantyúkba. Ahogy mozogtam, ezüstszilánkok szakadtak le a ruhámról, és egy idő után csillámló felhő vett körül. Néhány perc múlva azonban elértem a hajó tetején lévő üvegkupolához, amely a hidat borította. Ezüstös bogárként kapaszkodtam a hajóhoz, fejem fölött a hídra nyíló ajtó kereke. Holdennel és Travellerrel már többször átgondoltuk, mit kellene tenni, és rájöttünk, hogy csak egyetlen lehetőség van. Néhány perccel ezelőtt még álmélkodva bámultam a világűr csodáit, de az érzés hirtelen elpárolgott. Lehunyt szemmel hallgattam a vér zakatolását a fülemben. Még sosem öltem embert, és nem is fontolgattam ilyesmit. Azonban eltökélten arra gondoltam, hogy a hídon lévő férfit nem lehetett civilizáltnak nevezni: csak egy német disznó volt, aki megpróbált megölni négy embert, és aki minden valószínűség szerint részt vett a Prince Albert elpusztításában. Könyörtelen volt, így ő sem érdemelt könyörületet. Újult elhatározással húztam fel magam az üvegbura széléhez. Lábamat a hajótesten lévő fogantyúknak vetettem, és elfordítottam az ajtónyitó kereket. Minden a gyorsaságon múlt. A híd bitorlója nem volt tapasztalt űrutazó – ahogy persze mi sem és talán fogalma sem volt arról, hogy ez a groteszk sisakot viselő alak milyen veszélyt jelenthet rá. Legalábbis ebben reménykedtünk. Amíg az ajtóval bajlódtam, benéztem a kabinba. A bonyolult műszerek között egyetlen alak lebegett, és inkább kíváncsian, mint félelemmel bámult vissza rám. Élénkpiros zakót viselt. Nem tett semmit, hogy megállítson, de rájöttem, hogy van valamije, amire nekünk gondolnunk kellett volna. Egy pisztolyt tartott a kezében, és egyenesen rám célzott vele. Felmerült bennem, hogy lebukom, és visszamászom a kabinba – de mi értelme lett volna? Ha vissza akarom szerezni a hidat, ennél jobb alkalmam nem lesz. Ha az üvegen keresztül rám lő, akkor – még ha el is talál – lyukat üt a hajó borításán, és velem együtt pusztul el! ...De vajon ő is tudta ezt? Hirtelen arra gondoltam, hogy ez a „szörnyűséges porosz” csak ugyanolyan ember, mint én, neki is megvan a saját története. Vajon eléggé elszánt vagyok, hogy megöljem? Mindezek a gondolatok néhány pillanat alatt cikáztak át agyamon. Úgy döntöttem, inkább halok meg egy szívembe fúródó golyótól, minthogy lassan megfulladjak. Ha ezzel egyúttal a szabotőr vesztét is okozom, akkor is csak az lesz a sorsom, amit ez a férfi szánt nekem, Françoise-nak, Travellernek és a Prince Albert fedélzetén lévő több ezer embernek! Újult erőfeszítéssel fordítottam el a kereket. A szabotőr eltolta magát az ablaktól, és pisztolyt tartó keze megremegett. Egy pillanat múlva a zár engedett. Az ajtó felpattant – majdnem betörte a sisakomat és légáramlat csapódott a mellkasomnak. Erősen megkapaszkodtam az ajtónyitó kerékben, és nekicsapódtam a híd üvegburájának. Papírok és más eszközök repültek ki a hajóból, és jégkristályok csapódtak ki az áramlatban.
A szabotőrt felkészületlenül érte mindez. Tehetetlenül sodródott az ajtó felé, aztán átbucskázott a nyíláson, és elejtette a pisztolyát, ami eltűnt az űrben. A fickó tehetetlenül kapaszkodott ujjheggyel a nyílás szélén, a végtelen űr határán. Egyik sárga csizmája leesett a lábáról, és szintén az űrbe veszett, hosszú haja az arcában lobogott, és láttam, ahogy rémült tekintettel néz rám. Nyelve elkékült és feldagadt, szemgolyója kezdett befagyni. A groteszk látvány és a pillanat izgalma ellenére is felismertem a férfit, és újabb döbbenet kerített hatalmába: nem porosz szabotőrrel van dolgunk, hanem Frédéric Bourne-nal, Françoise társaságából! Már az utolsó légfuvallat is elhagyta a hidat, és Bourne feje hátrahanyatlott, ujjai lassan elengedték az ajtónyílást. Gondolkodás nélkül megragadtam a csuklóját, aztán fél kézzel behúztam magunkat a hídra. Légtömlőim és Bourne mögöttem himbálóztak, a francia jól neki is ütközött az ajtókeretnek. Amint bent voltunk, beljebb taszítottam Bourne-t, aztán behúztam még néhány lábnyi légtömlőt. Megragadtam az ajtót, és becsaptam. A csövek beszorultak a nyílásba, így csak nehezen tudtam elfordítani a kereket. Ahogy a tömlő elzáródott, a levegő, egyetlen társam a hajón kívül, megszűnt áramolni. Traveller úgy becsülte, hogy a sisakomban és az ajtón belüli csőszakaszban még elég levegő marad, hogy ki tudjam nyitni a dohányzókabinra nyíló ajtót. Ám ezek a számítások távolinak tűntek, ahogy a merev védőruhában vergődtem, és alig tudtam jobban mozogni, mint egy vasszűz belsejében. Ráadásul mostanra átláthatatlan páraréteg rakódott sisakom ablakára. A padló felé löktem magam, és vakon tapogatóztam az ajtó után, hasztalanul remélve, hogy bármit is meglátok a párás üvegen keresztül. Fejem lüktetni kezdett, tüdőm égni, és tudtam, hogy a széndioxid méregként járja át a testemet. Lábam végre beakadt az ajtó kerekébe. Mindként kezemmel megragadtam, és némán imádkozva kapaszkodtam belé, aztán minden erőmmel megpróbáltam kinyitni... de eredménytelenül. Körbetapogatóztam, és rájöttem, hogy Bourne egy feszítővasat akasztott a kerékbe, hogy egyáltalán ne lehessen elfordítani. Egy pillanat alatt eltávolítottam a vasrudat, felszabadítva a kereket. A külvilág kezdett elsötétülni, mintha cserben hagynának az érzékeim, a fájdalom pedig már az egész testemben szétterjedt. Karjaim ólmosan elnehezültek, mintha semmi erő nem maradt volna bennük. A kerék furcsamód magától elfordult; egyre ködösebb tudattal arra gondoltam, hogy Holden és Traveller forgatják a másik oldalról. Elengedtem a kereket, és félájultan lebegtem a kabinban. A fájdalom eltompult, és puha fény tört át a sötétségen, kékesfehér, akár a Föld. Belezuhantam a fénybe.
Amikor kinyitottam a szemem, arra számítottam, hogy rézsisakom börtönét fogom viszontlátni. Fejem azonban újra szabad volt, és a dohányzókabin megnyugtató bársonyfalai vettek körül. Holden aggódó arcát láttam közvetlenül magam előtt. – Ned? Ned, hall engem? Megpróbáltam megszólalni, de torkom úgy fájt, mintha szögesdrótot nyeltem volna. Csak suttogni tudtam: – Holden? Sikerült?
Ajkát összeszorítva komolyan bólintott. – Sikerült, fiam. De attól tartok, még nem vagyunk kint a csávából. Holden a kezembe nyomott egy pohár brandyt; az erős ital végigégette sérült torkomat. Felemeltem a fejem. Holden visszanyomott, és megtiltotta, hogy megmozduljak. Láttam, hogy még mindig rajtam van a védőruha, bár a sisakot már levették. A priccsen feküdtem, egy pokróccal betakarva. – Bourne? – nyögtem. – Túlélte? – Túl hát, hála a maga nagylelkűségének – mondta Holden. – Bár ha rajtam múlt volna, kivágom az ajtón a békazabálót! – Hol van most? – A szemközti priccsen, Pocket vigyáz rá. Vagy egy percig nem kapott levegőt, de Traveller szerint nem szenvedett maradandó sérülést. Elég baj. Visszaengedtem a fejem a párnára. Az események viharában még mindig nem hittem, hogy Bourne volt a szabotőrünk. – És Traveller? – kérdeztem. – Ő merre van? – A hídon. – Holden elmosolyodott. – Ned, mialatt Pocket és én magukkal foglalkozunk, leszereltük a sisakot, és így tovább, vendéglátónk úgy szaladt vissza a műszereihez, mint egy gyerek a kedvenc játékaihoz! Erőlködve felnevettem. – Hát, ez Traveller. De Holden, azt mondta, még nem vagyunk kint a csávából. Traveller máris megtudott valamit a műszereiből? Holden a körmét vizsgálgatva bólintott. – Úgy tűnik, hogy francia barátunk tényleg túl sok vizet pazarolt el, hogy visszatérhessünk a Földre. De még nem is ez a legrosszabb. Már meg sem lepődtem, talán mert még mindig tompa voltam átélt viszontagságaimtól. – Mi lehet rosszabb, mint hogy halálra vagyunk ítélve? – kérdeztem egykedvűen. – Traveller megváltozott. Mintha az ön tette kilendítette volna passzivitásából; úgy döntött, hogy mindenáron visszatérünk a Földre. Azonban Traveller azt tervezi – folytatta rémült tekintettel hogy elrepülünk a Holdig, hogy ott valahogy vizet keressünk! Lehunytam a szemem, és arra gondoltam, hogy biztosan csak a széndioxid ment az agyamra.
8 A vita AZ EZUTÁN következő napok összefolytak. Űrben tett sétám teljesen kimerített. Álomszerű állapotba ringatott a Phaeton furcsa környezete is. Lebegtünk, a nappalok és éjszakák váltakozására csak Pocket és Holden napi rutinjából lehetett következtetni (Traveller ki sem mozdult a hídról, soha nem láttuk a kabinban). A levegő olyan füstös és állott volt, hogy kedvem lett volna odaugrani az egyik ablakhoz és kinyitni. Talán a nappalok és éjszakák váltakozásának elmaradása magyarázatul szolgálhat elmeállapotomra; úgy tűnik, az emberi test sokkal jobban függ szülőbolygónktól, mint gondoltuk. Egy dübörgő hang azonban többször felzavart, és ilyenkor enyhén belesüppedtem a priccsembe. Arra gondoltam, hogy talán visszatértem az időben a Phaeton indulásának pillanataihoz. De néhány másodperc alatt mindig véget ért a robaj, és utána mindig visszazuhantam természetellenes szendergésembe. Később megtudtam, hogy nem véletlenül jutott eszembe a Phaeton kilövése, ugyanis a dübörgés valóban a hajó rakétáiból jött. Pilótafoteljében ülve Traveller időnként beindította a hajtóműveket, hogy módosítsa űrbéli repülésünk útvonalát. Ilyenkor – bármilyen rövid időre is – ismét saját kezünkben volt a sorsunk. Már nem egyszerűen távolodtunk a Földtől. Traveller különös úti célt szemelt ki számunkra... Azonkívül, hogy Pocket néha megmosdatott, illetve levest és meleg teát diktált belém, a többiek nem kíséreltek meg felébreszteni, gondolván, hogy jobb a természetre bízni a gyógyulásomat. Én magam sem kívántam felébredni félálmomból. Mit is találhatnék? Csak ugyanazokat a végzetes alternatívákat, amelyek miatt a kétségbeesett űrsétára vállalkoztam. Azonban idővel bágyadtságom utolsó darabkái is elpárologtak, és újszülöttként eszméltem rá ismét az ellenséges világra. Láttam, hogy be vagyok bugyolálva néhány pokrócba, és gyenge hangon Pocketet hívtam, mert még ahhoz is túl erőtlen voltam, hogy felkeljek. Az inas úgy emelt fel az ágyról, mintha csecsemő volnék... bár a hatásellenhatás misztikus törvényei szerint ő is megindult visszafelé. Felöltöztetett egy Travellernek készült házikabátba, megetetett, még meg is borotvált. A tükörből visszanéző arc sovány volt, szeme vörös és beesett. Úgy láttam, szinte semmi nem maradt abból a fiatalemberből, aki jókedvűen sétált be a Prince Albert avatására alig pár napja. – Úristen, Pocket, ebben az állapotomban aligha nyűgözném le a szép Fran9oise-t! A jó inas a vállamra tette a kezét. – Most ne is törődjön ezzel, uram! Ha kissé felhizlalom, rögvest jobban fog kinézni. Nagyon megnyugtatott vidám, atyai hangja, amelyből természetes melegség áradt. – Köszönöm a gondoskodását, Pocket. – Önnek jár köszönet, Mr. Vicars. George Holden úszott be a kabinba a hídról. A testes férfi egy balett-táncos könnyedségével ereszkedett le a hírhedt aknaajtón keresztül, amely immáron nyitva volt. – Drága barátom! – üdvözölt. – Hogy van? – Elég jól – mondtam zavartan, mert meglepett bizalmas hangneme. – Kivételes bátorságának köszönhetően maga megmentette az életünket. Én sosem mertem volna
kilépni az ürességbe! Még a gondolata is borzasztott, hogy be kellene dugnom a fejem abba a rézbörtönbe. Megremegtem. – Ne is emlékeztessen rá! De aligha mentettem meg bárkit is: még mindig az űrben sodródunk, és csak Traveller őrült tervében bízhatunk. – Talán, de most már legalább meg tudjuk valósítani a tervet; a maga bátorsága nélkül még mindig tehetetlenül sodródnánk a sötétben, és életünk a francia disznó kénye-kedvétől függne. Nagyon sokáig volt eszméletlen, Ned, már attól féltünk, hogy a védőruhában lévő széndioxid miatt magához sem tér. A saját két kezemmel tekertem volna ki a francia torkát, pedig a tollforgatásnál kegyetlenebb dolgot még életemben nem tettem. Kissé taszítónak éreztem a dühkitörését. – Holden, meddig aludtam? Milyen nap van ma? – Traveller műszerei szerint augusztus 22. Teljes hét napot aludt, barátom! – Én... atyaég! – Még mindig tompa agyammal megpróbáltam kiszámolni, mennyit utazhattunk ezalatt, de képtelen voltam rá, még arra sem emlékeztem, hogy egy nap huszonnégy vagy hatvan órából áll. – És a szabotőr, Holden? Vele mi történt? Visszanyerte az eszméletét? Holden felhorkant. – Igen. Bárcsak meghalt volna! Valójában jóval korábban felébredt a kábulatból, mint maga. – Megfordult, és a szemközti falra mutatott, ahol koszos takarók kusza halmazát láttam. – Ott fekszik a szerencsétlen – mondta Holden keserűen. – Életben tartottuk, pedig ő mindnyájunkat megölt volna! Holden még velem maradt egy ideig, de aztán újra elfáradtam. Kimentettem magam, Pocket segítségével hasra fordultam a priccsen, és újra lehunytam a szemem néhány órára. Amikor felébredtem, a dohányzókabin üres volt Pocketet leszámítva meg persze a formátlan pokróchalmot a szemközti oldalon. Egy kis teát kértem Pockettől, aztán némileg felfrissülve felkeltem az ágyból. Hogy ennyi időt töltöttem ágyban fekve, attól féltem, hogy lábaim összecsuklanak alattam, ahogy a Földön. Az űr súlytalanságában azonban olyan erősnek éreztem magam, mint bármikor máskor, és magabiztosan mozogtam a kabinban. Bourne-hoz lebegtem. A francia a falnak fordulva feküdt – láttam, hogy a szeme nyitva van és amikor az árnyékom rávetült, megfordult, és rám nézett. Alig lehetett ráismerni; nem volt már Françoise Michelet rátarti, arrogáns kísérője, mint néhány napja. Arca mindig is sovány volt, de most szinte csak a koponyája látszott; arccsontjai úgy ugrottak előre, akár két polc. Állát keszekusza szakáll szegélyezte. Finom ruhája most koszos és gyűrött volt, harsány színei csak még szánalmasabbá tették a látványt. Másodpercekig csak egymásra bámultunk, aztán megszólalt. – Gondolom, most befejezi a munkát, amit elkezdett, Monsieur Vicars. – Mire gondol? – Hogy megöljön engem. – Érzelemmentesen mondta ezt, ahogy az ember az időjárásról beszél, és tovább bámult rám. Elgondolkodtam. Itt fekszik előttem az ember, aki ellopta Traveller űrhajóját, aki bebörtönzött engem és társaimat, és kirepített minket a bolygóközi űrbe – talán a halálba is –, és aki megannyi ártatlan látogató halálát okozta az űrhajó beindításával. Az ember, aki kétségkívül közvetlenül is felelős a Prince Albert elleni szabotázsért, amivel akár több száz embert is megölhetett, köztük
Françoise Michelet-t, aki rabul ejtette bolond szívemet. – Minden okom megvan rá, hogy megöljem – mondtam halkan. – Minden okom, hogy gyűlöljem. Félelem nélkül nézett rám. – És gyűlöl? Eltűnődve néztem Bourne sovány, szenvedő arcát. – Nem tudom – mondtam őszintén. – Még gondolkodom rajta. Bólintott. – Nos – mondta szárazon –, gyanítom, hogy a barátja nem olyan nyugodt, mint maga. – Kicsoda? Traveller? – A mérnök? Nem. A másik, a kövér. – Holden? Megfenyegette magát? Bourne felnevetett, és a fal felé fordult. Hangja tompán hallatszott a takarók alól. – Mióta a mérnök visszafogta, hogy megfojtson engem, Monsieur Holden elhatározta, hogy halálra éheztet, vagy kiszárít, mint nap az őszi falevelet. – Hogy érti ezt? – Az inashoz fordultam, aki távolabbról figyelt minket. – Pocket? Igaz ez? Pocket bólintott, aztán megvakarta az orrát. – Már amúgy is félhalott volt, mert napokat töltött a hídon élelem és víz nélkül. Én azonban nem akartam halálra éheztetni; amikor nem figyelt senki, adtam neki némi maradékot. Nagyon megkönnyebbültem, hogy a francia nem esett áldozatul Holden kegyetlenségének. – Jól tette, Pocket, teljesen igaza volt. Sir Josiah mit gondolt erről? Pocket vállat volt. – Miután lecsillapította Holdent az ön nemes tette után... nos, ismeri Sir Josiah-t. Szerintem már el is felejtette, hogy itt van a francia, alig volt lent azóta. Elmosolyodtam. – Hát, azt el tudom képzelni. – Nem szorulok egy szolga könyörületére – mondta Bourne hidegen. – És nem is könyörületet kapsz, fiacskám – mondta Pocket. – De ha azt hiszed, hogy utolsó napjaimat egy francia hullájával összezárva akarom tölteni, akkor nagyon tévedsz! – Komolyan beszélt, de inkább úgy, mint ahogy egy apa szidja le gyermekét; rájöttem, hogy e kivételes öregember szívében egy csepp rosszindulat sincs. A franciához fordultam. – Miért, Bourne? – kérdeztem. Felém fordította a fejét, arca eltorzult a mozdulattól. – Mit miért? – Miért lopta el a hajót, annyi kárt és szenvedést okozva ezzel? Elfordult, válaszra sem méltatva. Számomra is meglepő erővel ragadtam meg a vállát, és fordítottam körbe. – Úgy gondolom, magyarázattal tartozik! – sziszegtem. – Semmi értelme. Maguk, britek úgysem értenék! Összeszorítottam az ajkam, elnyomva a feltörő dühöt. – Azért csak mondja el! – A trikolórért! – kiáltotta. – A trikolórért!
Kiszabadította magát szorításomból, és akárhogy erősködtem, nem mondott többet. Nagy rémületemre észrevettem, hogy Bourne-t övekkel és a légvezeték darabjaival tartották fogva. Hosszas vitával elértem, hogy eloldozzák, azzal a feltétellel, hogy nem hagyhatja el a kanapét, és hogy egyikünk folyamatosan őrzi. Másnap kikötöztük, és boldogan ült fel, csuklóját és bokáit dörzsölgette, amelyek igencsak bekékültek. Egyre erősebbnek éreztem magam, így Holdennel együtt felmásztam a hídra. Csak homályos emlékeim maradtak arról, amikor pár napja erőszakkal törtem be ide. A rémálomszerű kalandot feledve észrevettem, hogy a kabin tele van mérnöki csodákkal. Műszerek kerregtek és kattogtak folyamatosan, mintha egy mesterséges elme irányítaná a hajót, az egészet pedig a Phaeton rácsos üvegkupolája borította. A kupolán keresztül ezüstös fény áramlott be a Hold felől, amely vészjóslóan függött felettem az égen. – Ó, Wickers! – A hang valahonnan a fejem fölülről érkezett. Megfordultam, és észrevettem a trónszékszerű alkalmatosságot az egyik falon. A fotel lila, gazdagon kitömött damasztból volt, és bársonyzsinórral volt levarrva. Úgy uralkodott a híd felett, mint egy császár trónja. Traveller hátradőlve ült a fotelban, a lába az égnek meredt, derekát lazán fogta az öv. Csak néhány rabszolgalány hiányzott mellőle, akik szőlőszemekkel etetik. – Így könnyebb belépni a hídra, nemde? – Valóban. Eltoltam magam a fedélzettől, és fellebegtem az üvegkupolához. Megragadtam az egyik fehér fogódzót, és kényelmesen lebegve bámészkodtam. Holden a padló közelében lebegett, a műszerek gyűrűjében. Megfigyelőállásomból láttam, hogy Traveller székének mindkét oldalán egy-egy kar van, amelyek egy-egy kisebb acélfogantyúban végződnek. Később megtudtam, hogy a fogantyúikkal a Phaeton rakétáinak erejét lehet változtatni, míg magukkal a karokkal a fúvókák irányát, így kormányozva a hajót az űrben. Ebben a székben ült Bourne is azon a forró augusztusi napon, araikor beindította a rakétákat, és felszállt az Albertról. Traveller fölött hosszú, fekete csövet láttam, amely egy ívelt kémlelőablakban végződött. A csövet egy szigetelt nyíláson át ki lehetett dugni a hajótestből, és ha a pilóta belenézett, szélesebb látótér tárult a szeme elé, mint az ablakon át. Ennek a periszkópnak és a kupolaablaknak köszönhetően Traveller rálátott az egész univerzumra, ha pedig maga elé tekintett, minden műszert pontosan le tudott olvasni. A műszerpult központi eleme egy asztalszerű bútordarab volt, amelyet már a múltkor is észrevettem. A kerek asztal öt láb széles volt, közepén egy kör alakú térképpel. Az asztal körül kisebb műszerek helyezkedtek el, mindegyik számlapját egy kis, folyamatos fényű lámpa világította meg; a lámpák apró sárga szentjánosbogarakként világítottak a kék holdfényben. A műszerek számlapjai mind a trónszék felé fordultak, hogy a pilóta egy pillantással felmérhesse a Phaeton állapotát. A látvány azonban olyan volt, mintha egy csapat gyertyát tartó gépzarándok imádkozna teremtőjéhez. Megdicsértem Travellert e zseniális műszerekért, de azt is hozzátettem, hogy nagy részükről fogalmam sincs, mire valók. Legnagyobb rémületemre ezt felhívásnak vette, hogy hosszadalmas magyarázatba fogjon. – Lássuk csak, hol is kezdjük... Remélem, felismeri a Ruhmkorff-eszközöket. – ...Parancsol? – Azokat az elektromos tekercseket, amelyek megvilágítják a műszereimet. – Traveller elmondta,
hogy a tekercsek stabilabb és biztonságosabb fényt adnak, mint az acetilénlámpák, és nem kormozzák össze a műszerek számlapját. Aztán elmagyarázta minden műszer funkcióját, gyártóját, korlátait és még néhány esetben az árukat is, mégpedig olyan szeretetteljes részletességgel, amellyel mások saját gyermekeiket jellemzik. A híd másik végében lebegő Holden látta, mennyire meg vagyok rökönyödve, és mókázni kezdett: teátrális mozdulatokkal mutatott rá minden egyes műszerre, akár valami varázslótanonc, én pedig alig tudtam visszafojtani a nevetésemet. Traveller persze semmit sem vett észre mindebből. Voltak ott kronométerek, manométerek, Eigel-termométerek. Egy külön állványon egy csapat iránytű ült, különböző irányokba mutatva. Traveller nagyot sóhajtott, amikor rájuk nézett. – Azt reméltem, navigálhatom a hajót a Föld mágneses tere alapján – mondta de csalódottan láttam, hogy a mágneses erők néhány tíz mérfölddel a Föld felett elenyésznek. – Milyen kár! – mondta Holden szárazon. – Ezért kell a szextánsra hagyatkoznia – mondtam egy nagy sárgaréz műszerre mutatva, amely egy fogazott kerékből és egy csőből állt. – Még a karthágóiak is felismertek volna egy ilyen műszert – folytattam de soha nem gondoltam volna, hogy itt is találok egyet. – Karthágóiak az űrben – tűnődött Traveller. – Ebből jó kalandregény születhetne. Persze a modern embernek sosem lenne elég meggyőző egy ilyen mese. Még Disraeli divatos könyvénél is ellentmondásosabban fogadnák... Észrevettem, hogy Holden erre az ötletre abbahagyja a bohóckodást. – De igaza van, Mr. Wickers – folytatta Traveller. – A navigáció alapelvei ugyanazok a bolygók között is, mint a Föld tengerein. A gyakorlat azonban ennél kissé összetettebb, mert itt három koordináta szerint kell meghatározni a pozíciónkat. Traveller tovább magyarázta a rendszert. Grafikonokat és táblázatokat mutogatott, amelyek alapján megtervezte ezt az égi hajót, amely fémlégyként repült az űr végtelenjében. A számításokat egy Traveller által csak aritmométernek nevezett eszköz segítette. Egy doboz volt ez, tele réz fogaskerekekkel és számlapokkal; két nagy henger látszott benne, amelyen számok sorakoztak. Traveller Holden segítségével bemutatta, hogy a különböző kerekek és karok elforgatásával hogyan gyorsítható az összeadás, kivonás, osztás és szorzás művelete. Mivel még sosem merészkedett néhány száz mérföldnél távolabb a Föld felszínétől – ahol maga a földfelszín állt rendelkezésére mint hatalmas, fénylő térkép –, Traveller még sosem volt ráutalva saját fejlesztésű műszereire. Arra gondoltam, biztosan izgalommal tölti el a kihívás. – Mindenesetre nem a csillagok az elsődleges tájékozódási pontjaink – mondta. – Hanem? – kérdeztem udvariasan. Válasz helyett kicsatolta az övét, ellökte magát a székről, és fejjel lefelé, ujjain egyensúlyozva megállapodott a kör alakú aszalnál a híd közepén. Oldalszakálla puhán lebegett arca mellett. – Hanem ez itt! – kiáltotta. – Íme, az én szemem fénye! Odalebegtem hozzá, és alaposabban is megvizsgáltam az asztalt. Ahogy korábban már láttam, egy térkép volt rajta; már azt is láttam, hogy ez a Földet mutatja, ahogy egy, az Északi-sark felett lebegő rakétából látnánk. Az Északi-sark a térkép közepén volt, Afrika és Dél-Amerika egyenlítői országai pedig a szélén. Traveller meghúzott egy kart, amivel megfordította a korongot, hogy az a déli féltekét mutassa. A térkép kézzel volt festve, kissé ügyetlenül. Az óceánok kékek, a földfelszín zöld és barna volt. Traveller büszkén magyarázta, hogy a térképet ő maga festette a Phaeton egy korábbi repülése alatt.
Holden megkérdezte, miért nincsenek rajta az országhatárok. – Vajon a politikai szövetségek ábrázolása milyen fontossággal bírna egy űrutazónak? Uram, nézze csak meg a Földet, már ha nem vakítja el szemét a Hold fénye! Ebből a magasságból még a mi dicső birodalmunk is eltörpül az üres óceánok mellett! Holden közbevágott. – Sir Josiah, ellent kell mondanom. Őfelsége birodalma olyan emlékmű, mely örök időkre hirdetni fogja nagyságunkat! Traveller válasza az olcsó mulatók stílusát idézte: – Az ég szerelmére, ember, nézzen már ki az ablakon! Innen Marco Polo utazásai semmivel sem jelentenek többet, mint egy légy mászkálása az ablaküvegen. Cézár, Kubla kán és Eudárd birodalmai együtt sem nagyobbak, mint az üvegpanelek egyenetlenségei! Holden, isteni nézőpontunkból a nagy emberek tetteit olyannak láthatjuk, amilyenek valójában: a semminél is kevesebbnek. Őrült, inkompetens uralkodóink hagymázas álmairól lehull végre a lepel! Holden kihúzta magát, és két kezével megigazította pocakját, hogy fenyegetőbbnek tűnjön; mivel azonban fejjel lefelé lebegett a navigációs asztal felett, a hatás inkább komikus volt, mint méltóságteljes. – Sir Josiah, próbálja csak megmagyarázni francia szabotőrünknek, hogy a politika itt az űrben nem fontos! Pont a politika miatt kerültünk ebbe a csávába! Traveller megvonta a vállát. – Ami pont azt bizonyítja, hogy semmi sem lehet olyan korlátolt, mint az ember képzelete. – Maga épp olyan anarchistának tűnik, mint Bourne, uram! – sziszegte Holden. Láttam, hogy rossz irányba mennek a dolgok, úgyhogy közbevágtam: – Nyugalom, Holden! Szerintem ezt a kijelentését vissza kellene vonnia. De Traveller a karomra tette a kezét. – Holden, olvasta az ismert anarchista gondolkodó, Proudhon műveit? Holden megvetően szipogott. – Olvastam egy-két dolgot Bakunyintól, nekem az is elég volt. Traveller felnevetett, arcát felülről világította meg a navigációs asztal beépített lámpája. – Ha tovább nézett volna az orránál, akkor látja, hogy akit maga anarchistának nevez, nagyon is pozitívan látja az embertársait. A szabad ember nemességéről beszél... – Badarság! – csattant fel Holden. Traveller inkább felém fordult. – Ned, az anarchista nem a törtvénytelenségben vagy a törvényen kívüliségben hisz. Sokkal inkább abban, hogy az ember képes harmóniában élni embertársaival anélkül, hogy törvények korlátoznák őket! Egy anarchista azt gondolja, hogy az emberek alapvetően jó szándékúak, és épp annyira nem akarják elpusztítani egymást, ahogy egy angol férj sem ölné meg a feleségét, gyermekét vagy kutyáját. Természetes állapotában az ember anarchiában élt az édenben, törvények nélkül! Holden istenkáromlásról morgott valamit, de engem érdekelt a téma. – De törvények nélkül hogyan tarthatnánk rendet? Hogyan működtethetnénk ipari üzemeinket? Hogyan osztanánk el a társalom vezető pozícióit? Nem irigyelné a szegény ember a gazdag ember kastélyát? A törvény visszatartó ereje nélkül nem törne be, hogy elvigye a bútorokat? – Érett emberek között valószínűleg ilyen dolgok nem történnének meg – mondta Traveller. – Ha pedig igen, akkor barátságos módon rendeznék őket. Mindenki tudná a helyét, és panaszkodás nélkül
elfogadná a közjó érdekében. – Nonszensz – kiáltotta Holden vöröslő arccal, én pedig kivételesen egyetértettem vele. – Ha egyszer természetes körülmények között éltünk, mint az állatok... – kezdtem. – Nem úgy, mint az állatok – javított ki Traveller. – Mint szabad emberek. – De ha ez így van, miért vannak törvényeink most? Traveller elmosolyodott, a Hold tengereinek fénye visszacsillant platinaorráról. – Talán filozófusnak kellene mennie, Ned. Ezek azok a kérdések, amelyekkel a helyes gondolkodású emberek már hosszú évek óta küzdenek. Azért vannak törvényeink, mert vannak emberek, például a politikusok és az uralkodók, akik a személyes dicsőségért harcolva törvényekkel akarnak uralkodni embertársaik fölött. Elgondolkodtam ezen a kivételes eszmefuttatáson. Az én Angliám racionális, keresztény ország volt, az iparosodás elvein alapuló, felvilágosult és magabiztos társadalom. E magabiztosság nagyrészt iparának volt köszönhető, amelynek sikeréhez Traveller antijéggel működő gépei jelentősen hozzájárultak. De itt ez az ember az általa tervezett hajóban, mely a legékesebben bizonyítja az angol technológiai zsenialitást, és egy idealista orosz gondolataival ért egyet. Nem először gondoltam úgy, hogy nyilván a Krímben és máshol szerzett tapasztalati vezették Travellert erre a következtetésre. Eltűnődtem, vajon ezek az élmények hogyan változtatták volna meg George Holden véleményét... Közben Holden közelebb lebegett hozzánk. Arca lila volt a dühtől, mellényének gombjai alig bírták mellkasa hullámzását. – Sir Josiah, maga hazaárulásról beszél! Ismét felszólítottam, hogy kérjen bocsánatot, de Traveller megint leintett. – Megbocsátom, hogy ezt mondta, Holden – mondta nyugodtan. Holdennek azonban remegett a szája. – Hát már elfelejtette azokat a bombákat, amelyeket anarchista barátai robbantottak az Alberten? Egy brit úriember és Bourne tettei között pont a jogállamiság a különbség: egy brit szabad akaratából teszi, amit tesz, Bourne pedig egy zászlóért, egy darab vászonért! – Talán – mondta Traveller, de aztán ő is felemelte a hangját: – De maga is gyilkolt volna ugyanezen okból! Hiszen maga volt az, akit le kellett fognom, hogy ne dobja ki szerencsétlent az űrbe! – Minden rendben, uraim? Pocket jelent meg az aknanyílásban, és hangjára mindannyian kijózanodtunk. Hirtelen észrevettük, milyen vicces látványt nyújthatunk: Traveller és Holden egymáshoz képest fordítva lebegtek, mintha két ólomkatona feküdne a dobozában, és gyakorlatilag egymás cipőorrának ordibáltak, én pedig átlósan úsztam a levegőben, és esélyem sem volt megnyugtatni őket. Most eltávolodtunk egymástól, megigazítottuk mellényünket, és zavartan krákogtunk. Traveller biztosította Pocketet, hogy minden rendben van, és indítványozta, hogy igyunk egy teát, hogy lecsillapodjunk. A rendíthetetlen nyugalmú Pocket eltűnt a nyílásban, és azonnal nekilátott az előkészületeknek. Holden még mindig piros volt a dühtől, de láthatóan mindent megtett azért, hogy megnyugodjon. Traveller arca érzelemmentes volt. – Nos uraim – mondta –, mi, angolok most bizony jó benyomást tehettünk francia barátunkra. Lehet, hogy a jövőben kevésbé ellentmondásos témákra kellene szorítkoznunk. – Ez nagyszerű ötlet, uram – mondtam buzgón. – Akkor hát Ned – mondta műszereihez fordulva Traveller –, hol is tartottunk?
Ránéztem a Föld térképére. – Ez tehát egy navigációs térkép? – Pontosan. Közelebb hajoltam az asztalhoz. Kis lyukakat láttam a térképbe fúrva, így annak felülete olyan volt, mint egy szita. Kis, vidám színű fémzászlók emelkedtek ki egyes lyukakból; egy útvonalat jelöltek ki, amely kecses ívként húzódott a térkép felett. Könnyen érthető volt: űrbéli utunkat ábrázolta két dimenzióban. – De honnan tudja, hol tartunk éppen? – kérdeztem Travellert. – A térképeiről meg grafikonjairól? Traveller elmosolyodott. – Csak figyeljen pár percig! A térkép felett lebegtünk Holdennel együtt – az újságíró még mindig kapkodva vette a levegőt, de arcszíne gyorsan halványult és egy idő után megláttuk, ahogy egy új zászlócska pattan elő magától az egyik lyukból. Azt is észrevettem, hogy a térképkorong maga is forog; lassabban, mint az óra kismutatója. – Tehát a térkép saját magától változik – mondtam. – A Földdel együtt forog, gondolom, naponta egyet, és a zászlók az utunknak megfelelően emelkednek ki a táblából. – Pontosan – mondta Traveller élénken. – De hogyan működik? – Egy óramű működteti a szerkezetet, és az forgatja a térképet is. Hadd mondjam el, hogy az egész szerkezet az ifjabb Boissonnas, a genfi óraműves aprólékos munkáját dicséri. A hajó mozgását követő rendszer titka azonban az asztalban megbúvó giroszkópokban rejlik. Szokás szerint fogalmam nem volt róla, hogy miről beszél. – Giroszkópok? Traveller nagyot sóhajtott. – Kis, forgó gyűrűk, Ned. Talán tudja, hogy a forgó tárgyak megtartják térbeli helyzetüket; ezért van az is, hogy a hajtóműveket úgy terveztem, hogy enyhén forgassák a Phaetont. Az asztal pedig érzékeli a hajó fordulatait. Ezzel meg a rugós gyorsulásmérő berendezésekkel bármikor meghatározható a hajó helyzete anélkül, hogy akár egy pillantást kellene vetnünk a csillagokra. Akár teljesen el is sötétíthetnénk az ablakokat, ennek a zseniális rendszernek köszönhetően akkor is néhány mérföldes pontossággal meg tudnánk határozni pozíciónkat. Holdén a térképre mutatott. Láttam, hogy ujja Anglián állapodik meg és azon a vastag vonalon, amely az Északi-sarkon keresztül átfut Londonon és az egész térképen. – Ez itt micsoda? – Természetesen a greenwichi délkör – mondta Traveller türelmetlenül. Holden nyugodtan bólintott, de sokatmondóan nézett rám. Mind a ketten arra gondoltunk, hogy a délkör, az egész Földet körülölelő, amit Traveller, ez a különös, anarchista úriember oly hangsúlyosan jelölt, a brit éleseszűség és tudomány legékesebb bizonyítéka. Végignéztem a zászlókon, ahogy távolodó utat jeleztek a Földtől. Láttam, hogy hamarosan el fogjuk hagyni magát a csillagtérképet is. Megemlítettem ezt Travellernek. – Be kell vallanom, magam sem gondoltam, hogy ilyen messzire kell mennünk ezzel a kipróbálatlan hajóval – mondta. – De az asztalnak lesz még haszna, ne aggódjon! Ezzel bedugta a fejét az asztal alá, kinyitott egy ajtót, és kivett egy csokor nagyméretű papírgöngyöleget, amelyeket ki hajtogatott, és az asztalra terített. A négy papírlap egyetlen térképpé
állt össze, készítőjük a felirat szerint a Beer and Moedler volt. – Az a tervem, hogy a Holdról is készítek egy hasonló asztalt erre a rendkívül pontos holdtérképre alapozva, amelyet azért tartok, hogy segítségemre legyen az atmoszféra feletti megfigyeléseimhez. Csak egy kicsit átállítom a fogaskerekeket, és a térkép máris jó szolgálatot fog tenni, ha megérkezünk a célállomásunkhoz... Traveller szinte ragyogott saját találékonyságának új bizonyítékán, de Holden és én kétségbeesett pillantást váltva meredtünk a térképre. Abban a pillanatban tényleg távolinak tűntek a földi emberek aggodalmai: a térkép egy víztelen tengerekből és légtelen hegyekből álló távoli világot mutatott, amely felé feltartóztathatatlanul közeledtünk.
9 A Hold árnyékában TÖBB SZÁZ mérföldes sebességgel haladva is húsz napba telt, amíg a Phaeton eljutott a Holdig. A tizennyolcadik napon odamentem Travellerhez a hídon. A Hold hajónk felett függött, pontosan a híd üvegkupolájának közepén. Már olyan közel voltunk égi kísérőnkhöz, hogy alig láttuk fénylő, kerek arcának széleit, és minél közelebb értünk hozzá, annál laposabbnak tűntek sziklás tájai is. Azonban ezek a tájak fejjel lefelé csüngtek felettünk. Borotvaéles peremű holdbéli hegyek meredeztek felénk, akár a cseppkövek vagy különös csillárok, amelyek a Nap kísértetiesen visszavert fényét tükrözték a kabinba. Földi megszokásom miatt nem tudtam úgy tekinteni, hogy fejjel lefelé lógok a Hold felett: olyan volt, mintha azok a kráterszaggatta hegyek és tengerek függnének az én fejem fölött, és bármelyik pillanatban rám szakadhatnának. Lenéztem a navigációs asztalra, amelyre Traveller felerősítette a Hold térképét. A Phaeton útvonala, amelyet a kis zászlók mutattak, kecsesen ívelt a Hold felé. Ha minden jól megy, hamarosan elhaladunk az égitest mellett. Először arra gondoltam, ez az eltérés azért van, mert beindítottuk a hajtóműveinket, de Traveller elmagyarázta, hogy ezzel csak a helyes irányba módosította pályánkat; a Föld gravitációjától messze már a Hold sziklái húztak minket maguk felé. – Nos, Ned – mondta Traveller, és felé fordulva láttam, ahogy kékes fény vetül alakjára: – Micsoda kaland vár ránk! – Sir Josiah, azt értem, hogy a gravitáció vonz minket a Hold felé. De nem fog lerántani a felszínre? – Nem, Ned: ha nem indítjuk be újra a rakétákat, hiperbolapályát fogunk leírni a Hold túlsó oldala körül, aztán eltávolodunk tőle. – Hát csak távolodjunk, ha ezzel hazafelé vesszük az irányt. A Hold valóban lenyűgöző, de a földi élet nem maradhat fenn rajta. Tényleg elkerülhetetlen, hogy leereszkedjünk a felszínére? Traveller sóhajtott, és nagy megrökönyödésemre fogta, és egyszerűen levette platinaorrát. Egyik ujjával megdörzsölte az orr mögötti sötét üreget, aztán visszahelyezte a fémből készült testrészt. – Drága Ned; mindig, amikor intelligencia nyomát vélem felfedezni a két füle közt, keservesen kell csalódnom. Már legalább kétszer elmagyaráztam. – Akkor bocsánatot kérek, uram, mert ez a pont még mindig homályos számomra. – Tényleg ennyire érthetetlen a fajlagos impulzus fogalma? Istenem... Hát jó, Ned. Ahhoz, hogy a Phaeton ilyen messze kerüljön, Monsieur Bourne igencsak lemerítette hajtóanyagunkat, a vizet. Még ha valahogy módosíthatnánk is a pályánkat, hogy visszatérhessünk a Földre, irányíthatatlanul égnénk pirítássá az atmoszférában, a maradványaink pedig valahol az isten háta mögött fúródnának a földbe. Úgyhogy vízre van szükségünk. – Derűs kilátások. De ha a Földön nem tudnánk landolni, a Holdon hogy fogunk tudni? Traveller a Holdra nézett, és láthatóan türelmet próbált magára erőltetni. – Úgy, hogy a Hold gravitációja egyhatoda a Földének, így még fogyatkozó hajtóanyagunk is elegendő ahhoz, hogy biztonságosan leszálljuk egy holdbéli síkságra. Én is felnéztem a Holdra. Sápadt fénye bántotta a szemem, és kimondtam azt, amitől a legjobban féltem: – Sir Josiah, nézzünk szembe az igazsággal! A Hold elhagyatott, légtelen vidék: pont annyi
esélyünk van akár fagyott, akár folyékony vizet találni, mint arra, hogy egy gesztenyeárusba botlunk. Traveller nevetve felhorkantott, orra furcsa, fémes hangon csendült meg. – Bocsásson meg, Ned professzor úr, nem tudtam, hogy ekkora szakértője a Hold földrajzának. – Nem vagyok az, uram – mondtam kissé kihúzva magam –, de bolond sem vagyok, és elég eszem van ahhoz, hogy felfogjam, amit az újságok írnak. – Értem – mondta Traveller. – Három érvem van, miért kell mégis ezt tennünk. Először is azért, mert nincs más választásunk. Semmi más nincs a környéken, aminél akár minimális esélyünk lenne, hogy vizet vagy bármely más folyadékot találunk. Vagy a Hold, vagy semmi, Ned. Másodszor, a tudósok véleménye a Hold összetételéről nem is olyan egységes, mint ahogy ön elképzeli. – A bevett teória szerint a Hold egy pusztaság, egy atmoszféra nélküli, élettelen vidék. – Pah! – horkant fel Traveller. – És milyen megfigyeléseken alapulnak ezek a teóriák? Minden egyes állításra, amely szerint a csillagok halványodás nélkül tűnnek el a Hold mögött, „demonstrálva”, hogy a Holdnak nincs légköre, ugyanennyi ellenpéldát tudok mondani. Húsz évvel ezelőtt a francia Laussedat észrevette, hogy a napkorong visszatükröződik a Holdról. Traveller előrenyújtotta karját, mintha át akarná ölelni Holdistennőt a feje felett. – Elfogadom, hogy a megfigyeléseink szerint a Holdnak nincs olyan sűrű légköre, mint a Földnek; ha lenne, a hegyek és völgyek fölött felhők kavarognának. A kisebb gravitáció sem teszi lehetővé sűrűbb légkör megmaradását. De egyáltalán nincs kizárva, hogy a mélyebb völgyekben találunk levegőt, vagy hogy ritka légkör veszi körül az egész égitestet. Még csak a Hold egyik oldalát láttuk, Ned. Az égitest körbetáncolja a Földet, mindig ugyanazt az oldalát mutatva felé. Még mostani nézőpontunkból sem láthatjuk a túlsó oldalát! Ki tudhatja, mit találunk? – Krátereket, hegyeket meg portengereket. – Mr. Wickers, a maga elméje olyan, akár egy aszalt szilva. Teljesen száraz és szegényes képzelőerejű. Mi van, ha kiderül, hogy Hansennek volt igaza? – Hansen, mint kiderült, dán csillagász volt, aki szerint a Holdat a Föld gravitációja tojásformává torzítja, és a tojás vastagabb része az, amit nem látunk. Itt vastag légréteg is kialakulhatott, amely eleddig rejtve maradt a csillagászok előtt. – Nos, Sir Josiah – mondtam –, hamarosan megtudjuk. Ismét felhorkant. – Úgy beszél, mint egy másodvonalas tudós. Meg kell tanulnia úgy gondolkodnia, mit egy mérnöknek! Egy tudós számára semmi sem biztos, amíg minden módon be nem bizonyítják legalább egy tucatnyi kolléga szeme előtt. A mérnök azonban a lehetőségeket keresi. Engem nem érdekel, hogy egy elmélet igaz-e vagy sem, inkább arra vagyok kíváncsi, mit tudok vele kezdeni. – Sir Josiah, azt mondta, három érve van. Mi a harmadik? Ide-oda fordult a székében, és a nyakát nyújtogatta; a holdfényben láttam, hogy deformált arcán izgatottság jelenik meg. – Ned, a harmadik érvem egyszerűen az, hogy mindegy, hogy élünk vagy halunk, de micsoda móka lesz a Hold hegyei között sétálni! Felnéztem a lassan forgó, ellenséges világra, és azt kívántam, bárcsak osztani tudnám Traveller lelkesedését az egzotikum és a látványos dolgok iránt. Abban a pillanatban azonban feladtam volna az összes lenyűgöző élményt, hogy biztonságban ücsöröghessek egy londoni klub bárjában.
Miután a híd visszaszerzésének izgalma elmúlt, visszatértünk bevett napirendünkhöz: kivéve, hogy
a szerencsétlen Bourne a székében maradt mint csendes, megtört megfigyelő. Utunk hátralévő része gyorsan eltelt. De egy reggel, Pocket szokásos reggelijének illatára ébredve, tudtam, hogy utunk huszadik napjához érkeztünk: ahhoz a naphoz, amikor Traveller vagy leszáll a Hold felszínére, vagy mind meghalunk. Traveller elmondta, hogy reggel nyolc körül fogunk leszállni, Pocket ezért kissé korábban, már hajnali ötkor felébresztett minket. Gyorsan megmosakodtunk, és elfogyasztottuk bőséges reggelinket. Traveller ragaszkodott ehhez, pedig nekem alig ment le egy falat a torkomon. Megetettem Bourne-t, és engedtem, hogy valamelyest megmosakodjon. Pocket felment a hídra, hogy felszolgálja Travellernek a következő kalandunk előtti utolsó reggelit. Miután befejeztük az étkezést, sietve eltakarítottuk a maradványokat, és készülődni kezdtünk a leszállásra. Traveller elmondta, hogy hét óra tíz perckor a hajtóművek egy pillanatra teljes erővel beindulnak, hogy a Hold felszíne felé tartó pályára kerüljünk. Ellenőriztem, hogy Bourne megfelelően van-e beszíjazva a székébe. A francia kezét-lábát is megkötöztük. Közben láttam rajta, hogy rémült, de dacosan fordította el a fejét. Ellöktem magam tőle, leültem a saját székembe, és a hevedereimmel kezdtem matatni. De aztán meggondoltam magam, és szitkozódva lebegtem oda Bourne-hoz, hogy meglazítsam a bőrövet a csuklóján. Ő nem akadályozott, de nem is mutatta hála jelét. Holden, aki már beszíjazva ült, mérgesen kiáltott rám: – Ned! Az isten szerelmére, mit csinál? Szabadjára akarja engedni ezt az állatot, pont most? Felé fordultam, és éreztem, hogy elvörösödöm a dühtől. – Ő nem állat, George. Emberi lény, olyan, mint bármelyikünk. Lehet, hogy a halálba tartunk. Bármi is legyen a bűne, megérdemli, hogy méltósággal nézzen szembe a végzetével. Holden még mondta volna, de Pocket megelőzte: – Kérem, uraim, halasszák el a vitájukat! A hajtóművek hamarosan beindulnak, és a fiatalember meg fog sérülni, ha nem köti be magát azonnal. A Great Eastern órájára néztem, ami annyi kalandunk után is állhatatosan mérte az időt kabinunk közepén. Azt mutatta, hogy már csak két perc van a hajtóművek beindításáig. Sietve visszatértem a székemhez, és beszíjaztam magam. Hosszú másodpercekig csak némán ültünk. Nem néztünk egymás szemébe, mert attól féltünk, a saját rémületünket látjuk viszont benne... Aztán a hajtóművek feldörögtek. Mélyen az ülésbe nyomódtam, és arra gondoltam, hogy értékes vízkészletünk épp most lövell ki gőzként az űrbe. A rakéták talán két percig működtek, aztán pont olyan hirtelen, ahogy elindultak, elhallgattak. Vészjósló csend ereszkedett a kabinra, és tágra nyílt szemmel bámultuk egymást. A hídról semmilyen hang nem hallatszott. – Holden, mi történt? – mondtam halkan. – Maga szerint bevált? Tényleg a Hold felé tartunk? Holden az ajkába harapott, arca vörös volt és izzadt. – Hát, a hajtóművek időben indultak be – mondta. – De a többit nem igazán tudom megítélni. Mint annyiszor e szörnyű kaland során, megint csak ülhetünk és várhatunk. A percek eseménytelenül teltek, és már nemcsak féltem, de egyre jobban unatkoztam, és egyre idegesebb lettem. – Holden, tudom, hogy Traveller nagy ember, és mint ilyen, igen önfejű, de mégiscsak embertelenség, hogy nem tájékoztat minket a helyzetről.
Holden az inashoz fordult. – Pocket, maga szerint ne nézzük meg, hogy Sir Josiah jól van-e? Pocket megrázta a fejét, és láttam, hogy rövid haján izzadság gyöngyözik. Közülünk ő tűnt a legidegesebbnek, nyilván nem kis részben azért, mert nem végezhette szokásos, megnyugtató tevékenységeit. – Sir Josiah nem szereti, ha munka közben zavarják. Öklömmel a tenyerembe csaptam. – De most nem átlagos körülmények között vagyunk! – Ned, azt hiszem, most a legokosabb, ha türelemmel várunk, és hagyjuk Traveller! dolgozni. – Talán igaza van. – Körülnézem a kabinban, hogy hátha valami eltereli a figyelmemet. Bourne-ra pillantottam: a francia lehajtott fejjel ült, mint aki még a saját testében is rab. – Megint csak azt mondom, Holden, nagyon szívtelen magától, hogy még jobban meg akarta kötözni ezt a szerencsétlent – mondtam. – Milyen kárt okozhat még nekünk? Holden Bourne-ra meredt. – Anarchista, Ned, ezért teljesen megbízhatatlan. Bourne dacosan nézett fel, és erős angol akcentussal ezt mondta: – Nem vagyok anarchista. Francia hazafi vagyok! Sovány, büszke arcát vizsgálgattam. – Azt mondta, a trikolór miatt tulajdonította el a Phaetont. Hogy értette ezt? Lesajnáló pillantást vetett rám. – Ha már ezt kérdezi, az épp elég válasz. Mérges voltam, hogy ilyen hangnemben reagál. – Ez meg mi az ördögöt jelentsen? – csattantam fel. – Ide figyeljen... – Ne várjon tőle udvariasságot, Ned! – mondta Holden fásultan. – A trikolór a forradalmuk zászlaja, ami alatt ez a csőcselék meggyilkolta a vezetőit, aztán egymás ellen fordultak. Amit az a törtető korzikai végighurcolt Európán. A trikolór a vér, a káosz és a gyilkosság szimbóluma! – Ezt értem, de mi köze van ennek a Phaetonhoz? – Gondoljon csak bele: nézze meg az utóbbi pár évtizedet a francia szemével! Wellington megsemmisítő győzelmet aratott császára fölött, és száműzetésbe küldte őt. A bécsi kongresszus, ami az idők végezetéig meghatározta az európai hatalmi egyensúlyt, és amit mi oly nemes eredménynek látunk, számára gyűlöletes esemény. Többet már nem számíthat az ellenségei megosztottságára, hogy törvénytelen, lázító eszméit terjessze Európában. Bourne halkan felnevetett. – Kiemelném, hogy most is egy császár uralkodik rajtunk, nem egy Robespierre. – Ez igaz – mondta Holden megvetően. – De Napóleon Lajos, aki Bonaparte zabigyerekének hívja magát... – Unokaöccsének – vágott közbe Bourne. – Azonban Lajos megválasztásának legitimitása ellenére a maguk királya elmozdítaná a miénket, hogy visszaállítsa a régi monarchiát! – Ismét felnevetett. Holden rá sem hederített. – Ned, a maga franciáját megakadályoztuk, hogy érvényt szerezzen törvénytelen és önző céljainak. Bizonyságát látta annak, hogy Britannia még mindig hatalmas befolyással bír a kontinensre és a világra. Ezt a befolyást alkotmányos berendezkedésünk és ipari gazdaságunk szavatolja. Mindezt ő pontosan látja, és egyáltalán nem tetszik neki!
Bourne csendesen nevetett. – Tagadja mindezt? – csattant fel Holden. – Nem tagadom, hogy Európában hegemóniájuk van – mondta. – De ez egyetlen dolgon alapszik: az antijégen és a maguk monopóliumán. Antijégvasutat vezetnek át a földjeinken, angol neveket adnak az állomásoknak, amelyekre angol áruk érkeznek. És ami még rosszabb, azzal fenyegetnek, hogy az antijeget végső megoldásként akár háborúban is felhasználhatják! Hol itt a hatalmi egyensúly, Mr. Holden? – Nem fenyegetünk ilyesmivel – mondta Holden mereven. – Hiszen már be is vetették ezt a terrorfegyvert – mondta Bourne. – Az oroszok ellen, a krími háborúban. Tudjuk, mire képesek! Maguk, britek úgy viselkednek, mintha az antijég a faji felsőbbrendűségük valami természetfeletti eredménye lenne. Csakhogy nem az, uram: nem több mint történelmi véletlen. Mégis, ezt az átmeneti hatalmat arra használják, hogy ráerőltessék az emberiségre a politikájukat és a gondolkodásmódjukat! Most Holden nevetett fel, én azonban csendben gondolkoztam Bourne szavain. Elismerem, hogy még egy hónappal azelőtt is ösztönösen Holdennel értettem volna egyet, de most a velem egykorú francia hideg, pontos szavai hallatán törékenyebbnek találtam eddigi meggyőződésemet, mint gondoltam. – És ha ez mind igaz? – kérdeztem Bourne-t. – Mi a baj a brit életmóddal? Holden elmondta, mi történt a bécsi kongresszuson; a brit diplomaták kiálltak az igazságos béke ügye mellett... – Én francia vagyok, nem brit – mondta. – Nekünk a saját utunkat kell járnunk, nem a magukét. Ahogy a poroszoknak és a többi németnek is: ha a történelem szava az, hogy egy szétszabdalt nemzetnek egyesülnie kell, kicsoda Anglia, hogy útját állja ennek? Még ha nem is akarnak háborúzni, nem maguk fogják kimondani az utolsó szót! Arca sápadt volt, szeme azonban tisztán, magabiztosan csillogott. – Tehát azzal, hogy ellopta a Phaetont, amivel saját életét is kockáztatta, az volt a célja... – ...hogy még pár fontnyit elfogyasszak a maguk átkozott antijegéből. Hogy semlegesítsem Travellert, ezt a zseniális bűnözőt. Úgy tudjuk, hogy a készleteik már most is jelentősen apadnak. Nem lehet nemesebb célja egy francia halálának, mint hogy felgyorsítsa ezt a folyamatot! Komor vélemény volt ez, de nem tudtam nem gondolni Traveller megjegyzésére, hogy az Albert megépítésével egyetlen célja volt: elterelni a politikusok és tábornokok figyelmét az antijég háborús felhasználásáról. Bourne valóban annyira másként látná a helyzetet, mint az angol mérnökóriás? Grimaszt vágtam. – Holden szerint maga egy szabotőr. A francia apró mosollyal megrázta a fejét. – Nem. Én egy franc-tireur vagyok. – Egy micsoda? – Egy partizán. Újfajta katona, uniformis nélkül, aki minden elérhető eszközzel harcol a hazájáért. – Nagyon nemes, mondhatom – felelte Holden megvetően. – És amikor az ilyen pazarlás miatt már minden antijég elfogyott, akkor mi lesz? Fellázadnak, és meggyilkolnak minket álmunkban? Bourne szélesen elmosolyodott. – Nagyon fél, igaz, angolkám? Még a saját söpredékétől is fél, akiket talán fellázíthatnak a mieink. Ráadásul nem ért semmit. – Hallottam, hogy Sir Josiah anarchistának vallotta magát. – Kiköpött. – Ugyanazzal a levegővel
pedig elmondta, hogy minden ember tudni fogja, „hol a helye”. Travellernek és a fajtájának fogalma sincs, mit jelent a „szabad ember” kifejezés. Hiszen nem az iparosok voltak, akik 1849-ben visszavonatták Shaftesbury pár évvel korábbi munkaügyi reformjait? Holdenre néztem, de ő csak legyintett. – Valami elfajzott törvényről beszél, amit már rég kidobtak és elfelejtettek. Shaftesbury többek közt tíz órában maximálta a munkaidőt, feltételeket szabott a nők bányában való munkájára, és hasonlók. Összezavarodtam. – De az ipar nem működhetne ilyen kötelmek alatt, nem igaz? – Persze hogy nem! Úgyhogy el is vetették ezeket a „reformokat”. – De milyen ára volt ennek a maguk brit lelkére? – kérdezte Bourne. – Vicars, ismeri Dickenst, az angol írót? – Kicsodát? Megint Holdennek kellett felvilágosítania, amit kissé türelmetlenül meg is tett. Charles Dickens írt néhány ponyvát az 1840-es években, amikkel röpke népszerűségre tett szert. Holden felsóhajtott. – Emlékszik a kicsi Nell történeteire, Pocket? Az inas arca ráncba szaladt, ahogy elmosolyodott. – Ó, igen, uram. Mindenki olvasta őket, nemde? Amikor Nell meghalt, szem nem maradt szárazon az országban. – Dickens. Sosem hallottam róla – ismertem el. – Mi lett vele? – 1850 körül új folytatásos történetbe fogott – mondta Holden. – A David Copperfieldbe. Egy újabb drámai, könnyes regény. Hatalmas bukás volt, egyáltalán nem tükrözte a kor hangulatát. 1850ben jelent meg, ugyanabban az évben, amikor Liverpool és Manchester között elindult az első könnyűvasút. Az embereket a jövő izgatta: a változás, a vállalkozás, a lehetőségek. Nem szívesen olvastak az elesettek problémáiról. Emiatt Dickens örökre elhagyta Angliát. Amerikában élt és dolgozott, ahol már régen nagyra becsülték társadalmi érzékenyégét; egészen nemrégi haláláig egy sor reformért kampányolt. – Mire akar kilyukadni? – kérdeztem hűvösen. – Arra, hogy a maguk szíve tele van ellentmondással; emiatt lettek szegényebbek Dickensszel, ezzel a nagyszerű emberrel. Emiatt hiszi azt Traveller, hogy az anarchiáját robotoló, kisemmizett szegényekre alapozhatja. Ugyanaz az ellentmondás fogja végül szétszakítani magukat, ami miatt most más nemzetek belügyeibe avatkoznak. Hát nem félnek, hogy Franciaországban és máshol is Európában kitör a nacionalizmus, és mindörökre felborítja a maguk hatalmi egyensúlyát? És vajon az angol szülők még mindig azzal ijesztgetik a gyerekeket, hogy ha rosszalkodnak, elviszi őket Bonaparte? Felnevettem, merthogy az én anyámtól is sokszor hallottam ezt, de az izgatott Bourne élesebb hangon folytatta. – Ned, az angoloknak van egy csoportja, akiket úgy hívnak, Gascoigne fiai. Ismeri az elméleteiket? – Hallottam már róluk – mondtam mereven. – A csoport a maguk nemzeti karakterének megtestesülése: állandóan a múlttal foglalkoznak, félnek tőle, és bosszút forralnak. A normann hódítások után Angliában és Walesben nagyjából húsz mérföldenként épültek erődök, hogy ellenőrizzék a meghódított angolokat. Ezek az erődök most a maguk büszkeségei: köztük van Windsor és a londoni Tower. Észak-Angliát viszont a földdel tették
egyenlővé ezekből. Grimaszt vágtam. – De hisz az már nyolcszáz éve volt! Miért foglalkozunk még ezekkel a dolgokkal? Bourne felnevetett. – A Gascoigne fiai számára mintha csak tegnap lett volna! A történelem hullámai, az összes győzelem és vereség pedig csak növelik a félelmüket. Gascoigne angol terület volt a hódítástól a tizenhatodik századig, amikor Tudor Mária elvesztette az utolsó darabját is, Calais-t. – Vicars, a szervezet egy végső megoldást tervez a „francia probléma” kezelésére. Hajók kelnének át a La Manche-csatornán, hogy ismét területeket hódítsanak el Franciaországból, és ismét erődöket fognak felhúzni húszmérföldenként. De ezúttal antijégágyúkat használnának, és rabigába hajtanák Franciaországot. – De hisz ez nevetséges! – mondtam döbbenten. – Kérdezze Holdent! – csattant fel Bourne. – Nos, uram? Tagadja a mozgalom létezését? És tagadja, hogy szimpatizál a nézeteikkel? Holden válaszra nyitotta száját, de már nem volt rá ideje, mert rémült kiáltás harsant az aknanyílásból a fejünk fölül. Ijedten néztünk össze, mert Traveller hangja olyan volt, mintha végveszélyben lett volna; márpedig ő volt az egyetlen reményünk, hogy biztonságosan leszálljunk a Holdra. Székemhez kötözve néztem a híd felé. Holdfény csíkja világított le az aknanyílásból, és éles sávot vetett a kabin füstös levegőjében. Furcsa bosszúságot éreztem; bárcsak hagytak volna, hogy ebben a barátságos kabinban ücsörögve vitatkozzak a politikáról, amíg a háború így vagy úgy el nem dől! Persze világos volt, nem bújhatok el az események elől. Holdenre néztem. – Mit gondol, mit tegyünk, George? Holden a körmét rágta. – Fogalmam sincs. – Traveller nyilván valamilyen bajban van. Mi másért kiabált volna?... De ebben az esetben nem kéne segítenünk neki? – Sir Josiah biztosan nem akarná – mondta Pocket. – Nem szereti elismerni a gyengeségét. Holden felhorkant. – Egy ilyen helyzetben ez igen felelőtlen viselkedés. – És mi van, ha teljesen mozgásképtelen? – mondtam. – Talán ájultan fekszik, vagy már halott! Ez esetben a Phaeton irányítatlanul sodródik... Csak a magába zárkózott Bourne tűnt úgy, mint akit ez a lehetőség hidegen hagy. – Ned, nem kéne elragadtatnunk magunkat – mondta Holden feszült hangon. – Egyikünknek fel kéne menni oda – vágtam rá. – Nem javasolnám, uram – felelte Pocket. – Sir Josiah nem szeretné... – A pokolba azzal, hogy mit szeretne! Az életünk megmentéséről beszélek, ember! – Ned, gondolkozzon! – mondta Holden idegesen. – Mi van, ha Traveller begyújtja a hajtóműveket, míg ön a hídra tart? A padlónak fog csapódni, megsérülhet, akár meg is halhat. Nem, szerintem várnunk kell. Megráztam a fejem. Ha Holden elvesztette a fejét – nos, azt teljesen megértettem volna, ezért nem szóltam. Ehelyett kioldottam a hevedereimet, és ellöktem magam a székből.
– Uraim, felmegyek – mondtam. – Ha minden rendben Travellerrel, akkor a legrosszabb, ami történhet, hogy néhány keresetlen sértés céltáblája leszek. Ha pedig valami rossz történt, talán segíthetek rendbe hozni. – Szerintem beszíjazva kéne maradnia – mondta Holden. Ám én már döntöttem: aggódó tekintetüktől kísérve ellöktem magam, és átlebegtem az aknanyíláson. A Hold úgy függött a Phaeton felett, mintha az égbolt fedele lenne. A hajó forgása mostanra megállt, a Nap pedig bal kéz felé volt, úgyhogy a Hold hegyeinek árnyékai hosszan és élesen vetültek a felszínre, mint a tintacsíkok egy vakítóan fehér lapra. A szaggatott csúcsok és kráterszélek jobbról balra úsztak a híd ablakaiban, ami szerint már Hold körüli pályára álltunk, és a sötét oldal felé haladtunk. Lenyűgözve bámultam az égitestet. Nem volt ember a Földön, aki akár a legnagyobb teleszkóppal is ilyen elképesztő részletességgel látta volna, mint most én. Érdeklődve néztem, ahogy a nagyobb kráterekben – amelyek ebből a szögből inkább kör alakú, fallal körülvett szakadékoknak néztek ki – középtájt kisebb csúcs látszott, míg a kisebb kráterek alja teljesen sima volt. Láttam kráterekbe ágyazott krátereket, mintha a Holdat valami meteorzápor kapta volna el nem is egyszer a Naprendszer vad múltjában. A kisebb kráterek szélének élessége pedig arra utalt, hogy csak nemrég keletkeztek, ami szerint ez a zápor máig folytatódott. Új képződmény úszott be a képbe; egy hegyvonulat, ami hasonlított egy kráterfalra, leszámítva, hogy a körkörös formák birodalmában ez a fal gyakorlatilag egyenes volt, függőlegesen húzódott az ablakunk előtt. A fal mögötti részen nem voltak kráterek, bár a föld töredezett volt. Ellöktem magam az aknanyílástól, és a kupolához lebegtem. Végigtekintettem a Hold felszínén a sötét oldal felé, de nem láttam a végét ennek a kráter nélküli területnek. A hegylánc elhaladt mellettünk, és láttam, hogy nem is igazán egyenes: a sima felület felé húzódott hatalmas, elnyúlt ívben, és hirtelen rájöttem, hogy egy óriási kráter belseje fölött repülünk. A kráter akkora volt, hogy a fal íve szinte végighúzódott az egész égitest horizontján. Tudtam, hogy elértük a Hold azon részét, ami a Földről nem látható, mert ez a kráter bizonyára az egész féltekét beborítja, és hozzá képest eltörpülnek a Föld felé néző oldal Kopernikusz és Ptolemaiosz által felfedezett fennsíkjai. A hatalmas kráter fala eltűnt az égitest íve mögött, a szemközti fal egyáltalán nem látszott. Én csodálkozva néztem fel a több száz négyzetmérföldnyi pusztaságra, ami még a Hold környezetéhez képest is kihalt volt. Halk nyöszörgést hallottam magam mögül. Megpördültem, és hirtelen eszembe jutott kis küldetésem célja. Szegény Traveller beszíjazva feküdt a székében, arcát lapátkezébe temette. Cilindere mögötte lebegett, ősz hajtincsek úsztak a feje körül. Jobb combjához vastag jegyzetfüzet volt szíjazva, ahová az elmúlt napokban aprólékosan lejegyezte az összes lépést – a manővereket, a rakéták begyújtását amivel a tervek szerint majd biztonságosan landolunk a felszínen. Egy kecses szaltóval megfordultam, lábammal ellöktem magam az ablaktól, és gyakorlott mozdulattal értem padlót Traveller oldalán. Megfogtam a karját, és megráztam. – Sir Josiah, mi a baj? Felemelte a fejét. Kifejezése harag és kétségbeesés keveréke volt, szeméről visszatükröződött a Hold kékes fénye. – Ned, végünk van. Végünk van! Idáig eljöttünk, ennyi mindent kibírtunk, hogy végül annak a dán
idiótának a butasága végezzen velünk! – ...Melyik dán férfiúra gondol? – kérdeztem óvatosan. – Hansenre természetesen és az ő abszurd elméletére, hogy a Hold tojás alakú. Nézze meg! – Az öklét rázta a szaggatott felszín felé. – Világos, mint a nap, hogy a Hold tökéletes gömb, és hogy a tömege egyenlően oszlik el. A túlsó oldalán pont annyira nincs légkör, mint ahogy az elején sem! Felnéztem a kihalt pusztaságra. Az éles kontúrral rendelkező táj árnyékos részein csillámló területeket láttam, ami gránit vagy talán kvarc jelenlétére utalhatott. Hogy Traveller hirtelen elvesztette a lélekjelenlétét, az nem kétségbeesésből vagy félelemből eredt, hanem úgy érezte, elárulták. Elárulta őt a Hold, elárulta a Teremtő, mert olyan égitestet tervezett, amely nem felelt meg Traveller céljainak, és elárulta szegény Hansen is, aki pedig aztán igazán nem tehetett a helyzetünkről. Traveller visszafeküdt a székébe, és a bajsza alatt mormogva a Holdra bámult. Megrémültem. Még ha a Holdra szállás értelmetlen volt is, nem volt más választásunk, mint folytatni, és ha bármi esélye volt, hogy kikerüljünk a csávából, erről csak Traveller tudott gondoskodni. Azonban nyilvánvaló volt, hogy Traveller magába roskadt, és abban a pillanatban nem volt alkalmas a hajó vezetésére. Tennem kellett valamit, különben mind meghalunk. Némi habozás után kinyúltam, és megérintettem a karját. – Sir Josiah, nemrég azzal gyanúsított meg, hogy nincs képzelőerőm. Most figyelmeztetnem kell, hogy ugyanebbe a hibába esik ön is. Nem ön mondta, hogy akár sikert aratunk, akár nem, akár túléljük, akár nem, biztosan remekül fogunk szórakozni? Arcára mély árnyékokat vetett a Hold, és most először láttam rajta valódi korát. – Hansen őrült elméletére alapoztam, Ned – mondta. – Most, hogy vízzel kapcsolatos reményeim szertefoszlottak, már nem találok sok örömet a biztos halálban. Öregnek és megtörtnek, ijedtnek és sebezhetőnek tűnt; kivételezettnek éreztem magam, hogy a maszkja mögött megláttam az igazi embert. Ebben a pillanatban azonban a régi énjére volt szükségem, a fölényesen magabiztos, sőt arrogáns Travellerre. A fejem fölé mutattam. – De az érdeklődését biztosan nem vesztette el! Nézzen a felettünk lévő kráterre! Mi fedeztük fel a legnagyobb képződményt a Holdon. Ez fényesen bizonyítja az ön nagyszerű eredményeit. Ha a történetünk fennmarad a jövő generációinak, akkor biztosan a nagy Sir Josiah Travellerről fogják elnevezni. Némi érdeklődés csillant a szemében, és a holdbéli tájra nézett. – Traveller-kráter. Talán. Nyilván valami elfajzott latin nevet fognak kitalálni. – És gondoljon arra a becsapódásra, amely ezt a hatalmas krátert eredményezte! Valószínűleg majdnem kettészakította a Holdat. Megvakarta az állát, és elgondolkodva méregette a krátert. – Ekkora meteorbecsapódást nehéz elképzelni... Nem, Ned; azt hiszem, a magyarázat még különösebb. – Éspedig? – Az antijég! Ned, ha a Földön találtunk ebből a csodálatos anyagból, akkor miért ne lehetne más égitesteken is? Talán egy üstökös érkezett a Naprendszerbe a csillagokból, amely részben vagy teljesen antijégből volt. Az antijég darabjai aztán a Nap hőjének hatására felrobbantak, és forgó,
tüzes ágyúgolyóvá változtatták az üstököst. Végül az égitest a Föld közelébe ért, ahol szembetalálta magát égi kísérőnkkel. A robbanás hatalmas lehetett, akár ketté is téphette a Holdat, ahogy mondja. A kráterfal úgy húzódik végig a felszínen, mint hullám a tengeren. Millió tonnányi kő és por kerülhetett az űrbe az antijégüstökös darabjaival együtt. Talán néhány darab még magát a Földet is eltalálta. Felnéztem az elhagyott vidékre, és elképzeltem, mi lett volna, ha az üstökös Európát találja el. Megremegtem. – Akkor bizony hálásnak kell lennünk a Holdnak, hogy felfogta az üstökös pusztítását. – Valóban. – Nem gondolja, hogy Hansen elmélete végül mégiscsak igaz lehetett? Lehet, hogy volt egy levegővel borított terület a Holdon, ami talán lakott is volt, de az antijégrobbanás elpusztította. Enyhe vágyódással az arcán megrázta a fejét. – Nem, barátom. Attól tartok, a jó dán mindenben tévedett: a Hold geometriája sem támasztja alá ezt az elméletet. Az esély, hogy itt vizet találunk, elhanyagolható. Kétségbeesve néztem fel a fejünk felett függő tájra. Diplomáciai képességeimmel tehát kiemeltem Travellert a letargiából, de arra már nem voltam elég, hogy akár a kisujját is megmozdítsa a megmentésünkért. ...Aztán újra észrevettem azokat a fénylő pontokat, amelyek megannyi betlehemi csillagként ragyogtak a hegyek árnyékában. Felkiáltottam, és rájuk mutattam. – Traveller! Mielőtt teljesen magába roskad, nézzen fel! Mit lát ott, a Nap utolsó sugaraiban? Elgondolkodva dörgölte meg az állát, de felnézett. – Talán semmit, barátom – mondta lágyan. – Kvarcvagy földpátmezők. – Lehet, hogy jégmezők, amikről visszacsillan a Nap! Szinte atyaian fordult felém, és attól féltem, megint hosszadalmas előadást fog tartani a tudatlanságomról, de aztán arca felderült, ahogy a nap bújik elő a felhők mögül. – Istenem, Ned, talán igaza van! Ki tudja? De az biztos, hogy sosem tudjuk meg, ha hagyjuk, hogy lezuhanjunk. Ebből elég! Hódítsuk meg ezt a világot! Ezzel megragadta levegőben függő cilinderét, és a fejébe nyomta. Megkönnyebbült öröm fogott el. – Akkor folytatja a tervet, amit a jegyzetfüzetbe írt? – kérdeztem. Lenézett a combjára szíjazott füzetre. – Hogy ezt? Attól tartok, pont emiatt kerültem ilyen állapotba. – Lecsatolta a füzetet, és behajította a híd egyik sötét sarkába. – Túl késő már a számítgatáshoz. Most úgy kell irányítanunk a Phaetont, ahogy annak lennie kell: a kezünkkel, a szemünkkel, az elménkkel. Kapaszkodjon, Ned! Meghúzta a padlóból kinyúló karokat, amivel begyújtotta az antijégrakétákat, én pedig a padlónak ütköztem. A következő néhány perc rémálomszerű vízióvá folyt össze. Traveller tovább járatta a rakétákat, a híd padlója – szegecselt lemezek egyenetlen mintázata – az arcomnak és a mellkasomnak nyomódott. Nem tehettem semmit, csak hogy belekapaszkodtam az első dologba, amit találtam: a Traveller székét tartó egyik vaslábba. Jellemző Traveller-re, hogy figyelmen kívül hagyja azok testi épségét, akiket állítólag meg akar menteni! Az a néhány másodperc már igazán nem számított volna, amíg visszatérek a székembe, és becsatolom magam. Néhány perc múlva a holdfény megváltozott. A fejem egyre hosszabb árnyékot vetett a padlón, és
végül elnyelt a sötétség, amit csak Traveller tompa fényű Ruhmkorff-tekercsei törtek meg. Arra gondoltam, a hajó nyilván körbefordult, hogy a feneke mutasson a felszín felé. Aztán – micsoda megkönnyebbülés – a hajtóművek teljesítménye csökkent. Bár továbbra is üzemeltek, olyan volt, mintha egy hatalmas súlyt emeltek volna le a mellkasomról. Óvatosan felküzdöttem magam négykézlábra, aztán felálltam – és meglepődve tapasztaltam, hogy tényleg a lábamon állok. – Sir Josiah! Már nem lebegünk... Traveller a székében feküdt, és a karokat igazgatta. – Nocsak, Ned, el is felejtettem, hogy itt van. Nem, valóban nem vagyunk már súlytalanok. Úgy döntöttem, a legjobb, ha előre menekülünk. Ezért úgy döntöttem, landolunk a Hold felszínén, amitől egyébként is csak néhány ezer mérföldnyire voltunk... – Én meg a padlónak lapultam. Némi meglepetéssel nézett rám. – Tényleg? Pedig a lökés alig volt nagyobb, mint a földi gravitáció. – Szigorúan nézett rám. – Maga legyengült a súlytalanságtól – mondta. – Mondtam, hogy folytassa az edzést, ahogyan én tettem; az a csoda, hogy a megritkult csontjai nem zúzódtak porrá. Már a nyelvemen volt a válasz, amelyben kitértem volna a kiesés okaira – nevesül, hogy napokig eszméletlenül feküdtem hősiesnek titulált űrbéli kalandom után –, de aztán letettem róla. – Aztán megfordította a hajót – mondtam. – Igen, most pedig a Hold felé zuhanunk farral előre – mondta vidáman. – A súly, amit érez, nagyjából annyi, amennyit a Hold felszínén is érezni fogunk. A számítások szerint a földi súlyunk egyhatoda. Elfogadható szintre csökkentettem a sebességünket, most pedig azért járatom a rakétákat, hogy tartsuk is azt. – Csipkelődő tekintettel nézett rám. – Ned, érti a fellépő erőhatásokat? A Hold gravitációja és a rakéták bekapcsolása közti összefüggést? – Talán majd később elmondja az elméletet – mondtam szárazon. Lábujjhegyre álltam, és fel-le ugráltam a fedélzeten; legyengült állapotomban még ez a töredék gravitáció is jelentősnek tűnt, de azért viszonylag könnyedén ugrottam fel. Tehát ilyen érzés lehet, ha az ember a Hold felszínén sétál. – Igen. – Traveller kinyújtotta a nyakát, és a periszkópjába bámult. – Most pedig meg kell néznem a leszállóhelyünket. A hegyek közt fogunk landolni, a holdbéli naplemente alatt. A székbe kapaszkodva megfordultam, hogy kinézzek az ablakon. Felettünk a napmentes ég teljesen sötét volt; ahogy a Hold túlsó oldalához közelítettünk, a Föld sem látszott már. Körülöttünk tömzsi sziklák magasodtak, mint az ujjak. Sebet ejtett rajtuk az ősi robbanás. Töredezve nyúltak felénk az árnyékok, pedig olyan sötétek voltak, mint a kiömlött vér. – Miért nem a napos oldalon landolunk? – kérdeztem. – A sötétben lehetetlen biztonságos leszállóhelyet találni. – A Phaetont nem arra terveztem, hogy sokáig tartózkodjon a Hold felszínén – felelt Traveller, ismét kissé türelmetlenül. – Emlékezzen, az űrben a hajónak folyamatosán forognia kell, hogy egyik oldalát se melegítsék túl a napsugarak. A felszínen ez nem volna lehetséges, viszont a Nap éppolyan intenzíven sütné a hajót. Ha Isten segítségével túléljük a landolást, akkor remélem, néhány óránál tovább nem kell itt maradnunk, de a Nap könyörtelen sugarai már ennyi idő alatt is porrá égetnék a hajót. – A holdbéli éjszakában pedig jégkockára fagyunk.
– Nem. Reményeim szerint úgy tudok landolni, hogy a hajó egyik fele árnyékban legyen, a másik napon, így ki tudnánk egyenlíteni a hőt. Tovább süllyedtünk. Már fölénk magasodtak a hegyek, és hajtóműveink felverték a Hold porát. Nem gondoltam, hogy valaha is részem lesz ilyesmiben. A rakéták, amelyek eddig mélyen, folyamatosan dübörögtek, most bizonytalan köhögéssel elhallgattak. Reményteljesen fordultam meg. Leértünk volna? Aztán a lábaimra néztem, és rémülten állapítottam meg, hogy ismét a levegőben kalimpálnak. – Traveller! – kiáltottam. – Megint lebegek! – Elfogyott az üzemanyag – mondta nyugodtan. – A Hold felé zuhanunk. Én mindent megtettem, most csak imádkozhatunk. A holdbéli táj felénk rohant. Ezer kérdés söpört át az agyamon. Mennyire voltunk a felszíntől, amikor a hajtóművek elhallgattak? Milyen sebességgel gyorsulunk a Hold gyengébb gravitációjában? Milyen ütközést visel el a Phaeton anélkül, hogy tojásként nyílna szét, és nekicsapna minket a Hold szikláinak? Fém ütődését hallottam sziklán. Ismét a padlón kötöttem ki. Üveg csörömpölése, ruha és bőr szakadása ütötte meg a fülem. A fedélzet éles szögben megdőlt, én pedig végigcsúsztam a padlón, és csak az utolsó pillanatban tudtam megkapaszkodni egy műszerpultban. Aztán lassan visszabillentünk. A szegecselt padlóhoz nyomtam az arcom, és vártam a pillanatot, amikor a hajótest felszakad, és az összes levegő elhagyja a tüdőmet... Azonban a becsapódásunk zaja elült, és a hajó kissé belesüppedt a Hold felszínébe. Csend borult a ránk. Nem hallottam levegő sziszegését, fém csikorgását; még mindig éltem, és normálisan tudtam lélegezni. Lassan feltápászkodtam, vigyázva, hogy ne lökjem el magam túlságosan a gyenge gravitációban. Traveller a székén állt, kikapcsolt szíjai a lábánál tekeregtek. Csípőre tett kézzel, fején a cilinderrel vizsgálgatta új környezetünket. Némi erőfeszítéssel felmásztam mellé; láttam, hogy frakkja el van szakadva, és a halántékán esett vágásból vér csorog végig ráncos arcán. Kősivatag terült el körülöttünk. Hosszú árnyékok menekültek a Nap elől, ami lebukni készült egy távoli hegycsúcs felett. Ebben a pusztaságban nem volt levegő, az emberi élet nem maradhatott fenn rajta – mégis meghódítottuk. – Istenem, Traveller, lehozott minket a Holdra! Nem is tudom, mit dicsérjek jobban: pilótaképességeit vagy mérnöki zsenialitását. De kötélidegei és vakmerő terve is csodálatot érdemelnek! Elutasítóan horkant fel. – A fennkölt beszéd temetésre való, Ned! Mi viszont nagyon is élünk, és még sok a dolgunk. – A Napra mutatott. – Még hat óra, és a Nap eltűnik a hegylánc mögött, és két hétig fel sem kel. Ha sokáig maradunk, lassan, de biztosan megfagyunk. Vizet kell találnunk, Ned; minél hamarabb megyünk ki oda, és hozunk vizet, Pocket annál hamarabb tud teát főzni nekünk, és annál hamarabb jutunk vissza a Földre. Az alacsony gravitáció ellenére olyangyengének éreztem magam, hogy azt hittem, menten orra bukom. Már megint egy szót sem értettem abból, amit Traveller mondott. Még ha vízzel teli vödrök sorakoznának is a hajó mellett, valamelyikünknek ki kell mennie, és be kell hoznia őket. És sejtettem,
hogy az csakis én lehetek.
10 Egy angol a Holdon TRAVELLER ledobta a kötéllétrát, aztán csatlakoztunk a többiekhez a dohányzókabinban. A kabin élénk látványt nyújtott, amit csak erősített a padló enyhe dőlése. Traveller és inasa épp az gépház fedőlemezét csavarozták ki. A mogorva Bourne az ablakon bámult kifelé. Holden pedig fel-le ugrált; öt-hat láb magasra is felemelkedett, majd olyan lágyan ereszkedett vissza a fedélzetre, mint egy kerek, őszi falevél. Arca egészen kipirult. Muszáj volt elmosolyodnom. – Istenemre, Ned, ezek a holdbéli körülmények lenyűgözőek! Mintha újra gyerek lennék! – mondta Holden. Erősködött, hogy nyissunk ki egy brandyt, és ünnepeljük meg a Hold sikeres meghódítását, de Traveller hallani sem akart róla. – Nincs idő efféle léhaságokra! – szidta meg az újságírót. – Ez itt nem egy piknik; csak néhány óránk van, hogy megküzdjünk a puszta túlélésünkért! – Enyhe aggodalommal nézett rám, bár inkább úgy, mintha egy gép törékeny, de létfontosságú alkatrészét vizsgálná. – Ned, az ön kényelme most mindennél fontosabb. Nem inna egy kis teát, vagy enne valami könnyűt? Az is nagyon fontos lenne, hogy megtisztítsa a szervezetét, mielőtt kilép a hajóból. Pocket! Így hát társaimtól körülvéve leültem egy kényelmes székbe, uborkás és paradicsomos szendvicset majszoltam, és a legfinomabb indiai teát ittam, miközben a Hold pusztasága élettelenül és hidegen terült el körülöttem. Bár Traveller tanácsának megfelelően megpróbáltam, mégsem tudtam kiüríteni a beleimet. Nagyon hamar eljött az idő, amikor újra magamra kellett öltenem a szűk, büdös védőruhát. Pocket már megjavította a ruha légvezetékét, amelyet a híd visszafoglalása során elszakítottam. Traveller és a többiek összeszedték a felszerelésemet. Kaptam egy tekercs kötelet, amit a derekam köré kötöttem, egy kis elektromos lámpát, amit a híd egy kevésbé fontos műszeréből szereltek ki, és egy jégcsákányt Traveller szerszámkészletéből. Ezután a mérnök zsákot improvizált a padlón lévő viaszosvászonból. Ez a négy láb széles, nagy zsák duplafalú volt, a két réteg közé Traveller párnabélést nyomkodott. A zsák azt a célt szolgálta, hogy abba gyűjtsem a holdbéli vizet, a bélés feladata pedig Traveller szerint az volt, hogy megvédje értékes tartalmát a Nap sugaraitól. A jégcsákányt és a lámpát az övemre akasztottam, hogy kesztyűs kezemet szabadon tudjam használni a felszínre ereszkedésnél. A zsákot két szíjjal a hátamra vettem, mint egy túlméretezett iskolatáskát. Holden azt kezdte magyarázni, hogy ez a pillanat, az ember első lépése egy másik világon, ünneplésért kiált. – Ki van zárva! – csattant fel Traveller. – Nincs időnk efféle badarságokra. Ned az életünket akarja megmenteni, nem pedig udvari bolondot játszani. Holden feldühödött. – Sir Josiah, bár nagyrészt akaratunk ellenére, de mégiscsak egy olyan helyre érkeztünk, ahol ember még nem járt azelőtt. Ezért kötelességünk, hogy a birodalom nevében elfoglaljuk ezt a földet! Emlékeztetném, hogy Ned Őfelsége kormányának képviselője. Felvonhatnánk a brit zászlót a Hold felett... Bourne felvihogott.
– Mennyire angol is lenne ez! Milyen obszcén dolog megszentségteleníteni ezt a földet a maguk ronda zászlójával! Holden nagy levegőt vett, és kinyomta hordóhasát. – Sir Josiah, a békazabáló megjegyzései tisztán mutatják, miért van szükség a zászlóra! Traveller épp a védőruhám lezárásán dolgozott, de erre felegyenesedett, csípőre tette a kezét, aztán magunkra hagyott engem és szegény Pocketet, hogy fejezzük be a munkát. – Holden, sosem érdekelt az efféle handabanda. Két érvem is van ez ellen: a Holdon nincs levegő, nincs, ami megtartsa a maga zászlaját. Petyhüdten lógna az örökkévalóságig; ez lenne a birodalom megfelelő jelképe? Persze kimerevíthetnék valami mankóval, talán egy fémrúddal... – Felnevetett. – De a hatásvadász idiótákon kívül ki gondolna ilyesmire? Második érvem sokkal döntőbb: egyetlen zászlót sem tartok a hajóban. Sem a britet, sem a franciát, sem mást. Úgyhogy hacsak maga nem egy fürge varrónő, akkor azt hiszem, vágya kielégítetlen marad. – És ráadásul nem nevetteti ki magát – tette hozzá Bourne. Holden persze tiltakozott, és hamarosan háromoldalú veszekedés bontakozott ki Holden, Bourne és Traveller között. Én közben befejeztem ruhám becsatolását, és Pockettel arra vártam, hogy elkezdődjön új kalandom. Néhány perc múlva azonban elvesztettem a türelmem. Két kézzel felemeltem a sisakomat, és drámai mozdulattal összetörtem vele a Great Eastern makettjének üvegvitrinét. A marakodók azonnal elhallgattak, Pocket pedig egy lapát-seprű párossal nekiállt eltakarítani az üvegszilánkokat. Kesztyűs kezemmel a szilánkok közé nyúltam, és felemeltem a nagyjából három láb hosszú, finoman kidolgozott maketthajót. Óvatosan tartottam, nehogy letörjek róla valamit. – Sir Josiah, kérem, bocsássa meg impulzív reakciómat! Uraim, mivel én vagyok az, aki ki fogok lépni a hajóból, nekem kell eldöntenem, hogy milyen gesztust szeretnék tenni. Úgy döntöttem, hogy kiviszem Brunel nagyszerű hajóját, és leteszem egy megfelelő helyre. Ez csak egy pillanatig fog tartani, és megfelel az összes célunknak. Holden, az Eastern a birodalom legnagyobb vívmányainak egyike, így nagyszerűen jelképezi a civilizációs fejlődésünk csúcsát. Sir Josiah, ön biztosan egyetért, hogy ezen a távoli helyen emléket állítsunk annak a zseniális mérnöknek, akit ön oly nagyra becsül. Ön pedig, Bourne: remélem, úgy fogja tekinteni ezt a modellt, mint a minket iderepítő végtelen emberi fejlődés és találékonyság jelképét. – Ha pedig kalandunk kudarcot vall – folytattam némileg meghatódva saját fennköltségemtől –, akkor majd az emberiség következő generációi fognak rátalálni a modellre, és megtudják, hogy az ember már meghódította e földet. Pillanatnyi csend támadt. Aztán Holden szólalt meg: – Bravó, Ned! Derekasan helyre tett minket! Akkor hát készen állunk? Traveller széles mozdulattal a légkamrára mutatott. – Minden kész, Ned. Bólintottam. – De előbb lenne egy kérésem... – mondtam.
A sisakot a fejemre csavarozták, ismét bezárva a komor világba, amelyet a réz csengése, az állott levegő íze és saját szaggatott légzésem uralt. Bemásztam a koporsószerű légkamrába. Még egy utolsó kézszorítás a társaimtól – hatalmas egyujjas kesztyűmben elveszett az ő kezük aztán lezárták a nehéz fedelet, elszigetelve engem barátságos kabinunktól.
Néhány pillanatig haboztam, és magamhoz szorítottam az Eastern modelljét, aztán összeszedve bátorságom, megragadtam az ajtónyitó kereket, és határozottan elfordítottam. Három vagy négy fordulat után a szigetelés engedett, és hallottam, ahogy a levegő egy utolsó sóhajjal elhagyja a kamrát. Végtagjaim megfeszültek, ahogy a ruha felfúvódott a légnyomáskülönbségtől. Aztán végre a fedél felpattant, én pedig csak bámultam az alattam húzódó kis területet. A talaj tízlábnyira volt alattam, és elég egyenletesnek tűnt, bár éles kavicsok feküdtek rajta szanaszét, hosszú, szénfekete árnyékot vetve a napfényben. A pengeéles árnyékok és a teljes mozdulatlanság nem hagyták elfelejteni, hogy nem a Földön vagyok. Percekig csak bámultam azt a kis földterületet, és hallgattam a vér pumpálását az ereimben. Eltartott egy ideig, amíg összeszedtem a bátorságomat. A kötéllétráért nyúltam, és ledobtam a végét, aztán átvetettem a lábam a nyíláson, és elkezdtem lemászni. Pár fokkal lejjebb megálltam, hogy felvegyem a modellgőzöst. Amikor a fejem is kinn volt az aknanyíláson, szemembe sütött az éles napfény, és teljesen elvakított; ezután próbáltam elkerülni, hogy a Napba nézzek, amely már veszélyesen közel volt a horizonthoz. A kötéllétra alsó fokán megálltam, az egyik lábam a Hold pora fölött himbálózott. Büszkeség és a különlegesség érzése áradt szét bennem. Hát épp engem ért a dicsőség, hogy elsőként léphetek egy másik világra! Visszagondoltam az ide vezető különös eseménysorozatra, és elgondolkoztam, milyen más lett volna minden, ha a sors szeszélye folytán nem fedezzük fel az antijeget. Az emberiség vajon akkor is elért volna a Holdra? Biztosan találtunk volna rá módot, talán olyan rakétákkal, amiket ma még meg sem álmodtunk. Ez azonban még sok évet vett volna igénybe; az antijég nélkül talán csak a tizenkilencedik század végén került volna sor egy efféle utazásra. Azonban biztos vagyok benne, hogy akkor is Nagy-Britannia érte volna el ezt a nagyszerű eredményt, és egy másik, talán nálam jobban felkészült brit állt volna a létra legalsó fokán. Nagy büszkeséget éreztem, hogy a csillagközi térben állhatok, és azt kívántam, bárcsak látna most Françoise a Földről, Franciaország háború fenyegette vidékéről. Ez az érzés azonban egy pillanat alatt elmúlt, amikor rádöbbentem az esemény hihetetlen történelmi jelentőségére. Egy másik égitest földjére lépni minden bizonnyal a legnagyobb emberi teljesítmény volt Noé bárkája óta – vagy ha Sir Charles Darwinnak volt igaza, amióta majomőseink megunták, hogy banánt hajigáljanak egymásra, és lemásztak a fáról. Ahogy leléptem a tömör, kavicsos talajra, elmondtam egy imát, amit senki más emberfia nem hallott rajtam kívül: – Uram, úgy lépek e Földre, amit kegyelmedben utunkba sodortál, ahogy Noé kötött ki az özönvíz után. Hozom magammal az egész emberiség reményét. Elengedtem a létrát, és segítség nélkül álltam a Hold porában. A Phaetonnal csak a légvezeték kötött össze. Éreztem, ahogy a kavicsok a cipőtalpamnak nyomódnak; olyan volt rajtuk sétálni, mint egy tengerparton. Minden egyes lépést körültekintően megterveztem, mert nagyon féltem, hogy egy kavics felszakítja a ruhámat vagy a légvezetéket. Hajómakettemet szorongatva a jégcsákánnyal és a Ruhmkorff-lámpával a derekamon nagyjából harminclábnyit mentem le egy lankás domboldalon. Eszembe jutott, hogy a vezeték csak negyven láb hosszú, úgyhogy megálltam, és felmértem a környezetemet. Nem láttam mást, mint köves pusztaságot. Egyes kövek kavicsméretűek voltak, mások a hajónál is jóval nagyobb görgetegek. A köves vidék egészen a horizontig terjedt, ami a Hold kis rádiuszának
köszönhetően meglepően közel volt. Úgy tűnt, mintha csak egy nagy domb tetején sétáltam volna. A Traveller-kráter falait természetesen nem láttam, mert minden irányban több ezer mérföldes távolságra magasodtak tőlem. Nem síkvidéken álltam. Körülöttem dombokat vagy inkább dombocskákat láttam: ezek az alacsony, körkörös porhalmok meglepően hasonló alakúak voltak, bár méretük jócskán különbözött. A legkisebb alig volt magasabb, mint én, a legnagyobb pedig talán ötvenlábnyira emelkedett ki az általános talajszintből, és néhány száz yard hosszú lehetett. Biztosan van erre valami földrajzi magyarázat, gondoltam; talán vulkáni tevékenység. Az enyhe holdbéli gravitációban elképzeltem, ahogy dombtetőről dombtetőre ugrálok, oly könnyeden, akár egy zerge. De persze légvezetékem megakadályozott volna, és egyébként is féltem, hogy felsértem a védőruhát. Megfordultam, és a Phaetont kezdtem vizsgálni. Csak tízlábnyira voltam a hajótól, ami így fölém magasodott. Általában véve meglepően jól viselte a viszontagságokat, csak alumíniumburkolatának csillogását tompította kissé a finom holdpor. A híd kupolájának üvege egy-két helyen megpörkölődött, de azért egészében véve szépen csillogott a maradék napfényben, és fényes tükröződést vetett a sivatagra. Láttam, hogy Traveller az egyik alacsonyabb, úgy tíz láb magas dombon tette le a hajót. Csendben megköszöntem neki, mert itt nyilván biztonságosabb és stabilabb helyünk volt, mint egy szűkös völgyben, két sziklafal között. Azonban a hajó egyáltalán nem vízszintben állt, három lába közül az egyik egy nagy kőtömbön támaszkodott, és enyhén eldeformálódott. Így is tartotta a hajót, de nagyjából húsz foknyira dőlt meg a függőlegestől. Travellernek tervéhez híven sikerült úgy letenni a Phaetont, hogy a felső része napfényben volt, míg alja már árnyékban. Kabinunk a hajó alsó felén volt, és meleg gázlángfény pislákolt az ablakaiból. Az ablakokból Holden és Bourne arca tűnt fel. Vágytam rá, hogy visszatérek a hajó kényelmes belsejébe, Pocket főztjének és Traveller török dohányának illatához, de büszke is voltam, hogy elhoztunk egy darabka Angliát erre a kietlen helyre. Láttam, hogy Holdenen még mindig ott van a nyakkendője, méghozzá pedánsan megkötve állógallérja körül. Ahogy a hajót néztem, amint büszkén áll ezen az ellenséges helyen, észrevettem, hogy sisakom és védőruhám felső része kényelmetlenül felforrósodott. Emlékeztettem magam, hogy nagyon kevés időm van a küldetés végrehajtására, mielőtt helyzetem tarthatatlanná válik. További habozás nélkül tehát két kézzel felemeltem a Great Easternt a fejem fölé – láttam, hogy Holden tapsol a kabinban aztán elindultam, hogy elhelyezzem egy szikla mögött, ami felszállásunkkor megvédené a Phaeton rakétáinak erejétől. Azonban megálltam közben, és várakozón néztem a hajóra. Megértették a szándékomat, és hamarosan megjelent az ablakban Holden fényképezőgépe. Így teljesült az utolsó kérésem is, amit a hajón tettem; egy hiú pillanatomban gondoskodtam róla, hogy holdbéli kirándulásomnak tanúja legyen az utókor. Ahogy ott álltam ügyetlen pózban, és vártam arra az egyetlen másodpercre, amíg a kép elkészül, furcsa remegést éreztem a lábam alól; olyan volt, mint egy kis földrengés. Nem mozdultam, és hamarosan abbamaradt. Miután letettem a makettet, lihegve visszasiettem a Phaeton árnyékába. Meggyújtottam a Ruhmkorff-tekercset, és magasra tartottam. Halvány elektromos fény vetült a sziklás felszínre: nem tudott versenyre kelni a közvetlen napfénnyel, de megvilágította dombot és a nagyobb sziklák árnyékát. Megkerestem azt a tükröződő területet, amelyet Traveller nézett ki a magasból. Nagyjából öt lábbal a Phaeton dombja mögött láttam egy tízlábnyi területet, amely olyan
sima volt, mint egy fagyott tó, és visszatükrözte a tekercs fényét. Amilyen gyorsan csak tudtam, lementem a dombról, és szinte teljesen megfeszülő légvezetékemmel leguggoltam a tavacskához. Keserves csalódás ért. Amikor kesztyűs kezemmel hozzáértem, betört, és csak földdarabok maradtak utána: felemeltem az egyiket, és a szemem elé tartottam. Nem jég volt ez, hanem valami üvegszerű anyag – barna és egyáltalán nem átlátszó, de felismerhetően üveg. Hallottam, hogy a nagy hő vagy a nagy nyomás az ember közreműködése nélkül is üveggé tudja változtatni a homokot; nem vitás, hogy ez állt a jelenség hátterében. Talán ezt a természetes üveget ugyanaz a becsapódás hozta létre, ami a Traveller-krátert. Ez az anyag biztosan nagyon izgalmas lett volna egy tudósnak, hiszen azt mutatta, hogy a Földön és a Holdon ugyanazok az ásványok találhatók meg. Nekem azonban aligha szolgált segítségül. Vajon az összes csillogó gleccser, amit Travellerrel láttunk, ugyanebből az anyagból áll? Felordítottam dühömben és csalódottságomban, és messzire hajítottam az üvegszilánkot. Több száz yardnyira repült, forgását nem akadályozta semmilyen légkör; kárörvendőn csillogott a napfényben. A föld újra megremegett a lábam alatt, mintha együttérzését jelezné; ám ezúttal a rengés erősebb volt, és kőgörgetegek lökődtek arrébb, mint homokszemek egy dobon. Leguggoltam, hogy el ne essek, és ijedten tekintettem körül, hogy az egyik felszökkenő szikla nem akar-e összezúzni vagy ráhuppanni a légtömlőmre. Egy idő után a rengés abbamaradt, ám ekkor szívem kezdett hevesen dörömbölni, mert az egyik nagyobb görgeteg alatt dér csillogását vettem észre. Odasiettem, de mire odaértem, a deret párává forralta a napfény; utolsó pamacsai az ujjaim közül szöktek szét. Ez azonban nem tört le, mert már tudtam, mit kell tennem. Már bizonyságot szereztem, hogy van víz a Holdon, és minden bizonnyal a sziklák alatt vagy föld alatti barlangokban húzódik meg, rejtve a napfény elől. További hatalmas kőtömbök álltak a légtömlőm hatósugarában. Odasiettem a legnagyobbhoz – egy nagyjából négy láb oldalú kockaszerűséghez –, és elgondolkoztam, hogyan tudnám egyedül felemelni ezt a hatalmas súlyt. Megfordult a fejemben, hogy visszatérek a Phaetonra. abban a reményben, hogy találok valami emelőkart, de aztán eszembe jutott, hogy végtére is a Hold felszínén vagyok, aminek alacsony gravitációja olyan erőt kölcsönzött nekem, amit egy csapat matróz is megirigyelt volna. Leguggoltam hát, és kezemet bedugtam a szikla egyik mélyedésébe. Megemeltem, arra számítva, hogy üres kartondobozként mozdul arrébb, de olyan lassan és nehézkesen moccant, hogy minden erőmet bevetve is csak nagy nehézségek árán tudtam arrébb gördíteni. Nagyszerű kísérleti igazolását láttam a súly és a tehetetlenség közti különbségnek: előbbit a gravitáció határozza meg, utóbbit sajnos nem. Képzelhetik csalódottságomat, amikor végre sikerült felborítanom a sziklát, azonban fagyott víznek nyomát sem találtam alatta! Csak álltam ott, a csőből jövő levegőt kapkodva, és hitetlenül bámultam a földre. Nem volt mit tenni, továbbmentem a következő sziklához, és újra próbálkoztam: nagy örömömre egy nagyjából öt láb széles, több hüvelyk mély jégtócsát találtam. Saját testemmel árnyékolva a tócsát, kesztyűmmel elkezdtem belapátolni az értékes anyagot szigetelt zsákomba, és több fontnyi holdbéli vízre tettem szert. Hamarosan belefeledkeztem a munkába; egész délután más sem csináltam, csak a sziklákat
görgettem. Egymás után fordítottam fel őket, és minden második alatt találtam is vizet. Újra és újra megtöltöttem a zsákot, és leraktam a jeget a Phaeton árnyékába. Hamarosan kisebb dombra való jeget gyűjtöttem össze. A föld néhány percenként megremegett, de egy idő után már nem is figyeltem rá. A jéggel teli zsák nem volt nehéz, de a tehetetlensége miatt kellemetlenül csapkodta a hátamat. Egyszer csak jóval erősebb rengés érkezett. Olyan volt, mintha egy óriás lépett volna a Holdra. A földre zuhantam. Még időben kaptam oda kesztyűs kezemet sisakom üvege elé, különben biztosan betört volna. Hosszú másodpercekig feküdtem ott; felnézni sem mertem, mert attól féltem, hogy valami holdbéli szakadékba zuhanok, vagy maga alá temet egy szikla. A holdrengés kísérteties csendben folytatódott. Amikor már csak apró utórengéseket éreztem, óvatosan feltápászkodtam. Légvezetékemnek és jéggel teli zsákomnak nem esett baja. Sisakom üvege azonban teljesen bepárásodott, így alig láttam, Ruhmkorff-lámpám pedig összetört. Otthagytam a lámpát a földön; hátha egyszer megtalálja egy másik felfedező. Nem tudtam, mennyi az idő, mert a védőruhámra elfelejtettem órát csatolni. A Phaeton dombjának lábánál álltam, és körülnéztem. A vidék megváltozott: a dombok elrendezése és árnyéka nem olyan volt, mint a rengés előtt. Úgy gondoltam, ez csak a napnyugta miatti illúzió volt, hiszen még a Földön is máshogy mutat a táj a lemenő Nap fényében. Néhány percig hezitáltam, hogy gyűjtsek-e még jeget ilyen veszélyes körülmények között, de aztán a döntés kikerült a kezemből. Újabb rengés söpört végig a felszínen. Elejtettem a jégcsákányt, és elvesztettem egyensúlyomat. Megpróbáltam talpon maradni, de néhány lépés után légvezetékem megfeszült, fejem hátracsuklott. Kitárt karokkal egyensúlyoztam, és a Phaeton felé fordultam. Meghökkentő látvány fogatott. A domb körül kőoszlopok emelkedtek ki a földből. Talán tizenkettő lehetett; egyenlő közönként álltak a domb körül. Másodpercenként több lábnyit emelkedtek, egyenletes sebességgel. A föld ismét megrázkódott, és újra egyensúlyoznom kellett; közben azon gondolkodtam, milyen hatalmas erő emelheti ki ilyen gyorsan ezeket az oszlopokat. Hamarosan már a domb és a Phaeton fölé magasodtak. Egy idő után emelkedésük lassult, és úgy száz láb magasságban állapodtak meg. Rájöttem, hogy ezek a kőképződmények csak Isten kegyelméből nem vágták át a légtömlőmet. A föld ismét megrázkódott, mintha távoli robbanások lökéshullámát hozná, én pedig megfordultam, hogy szemügyre vegyem új környezetem. További oszlopok szöktek a magasba a dombok körül különös kővirágokként. Néhányuk mellett még a Phaeton körüli oszlopok is eltörpültek; a legmagasabbak fél mérföldre voltak tőlem, és akár ezer láb magasak is lehettek. Olyan simák voltak, mintha a legjobb kőfaragók készítették volna őket, de hogy milyen ásványból álltak, azt nem tudtam. Az oszloppark teljes csendben emelkedett ki a tájból, és arra kellett gondolnom, hogy élő szervezetekkel van dolgom; talán az oszlopok a Földön található sivatagi növények itteni megfelelői voltak, amelyek egy csepp eső hatására is szárba szökkennek. De miféle élet hozhatott létre ilyen hatalmas szobrokat ennyire gyorsan? Idővel az utolsó oszlopok is megálltak, és a tájat párhuzamos árnyékcsíkok szabdalták fel. A mozdulatlanságot csak a visszahulló por és kavicsok törték meg. Egy ideig csak álltam ott. Halántékomban vér dobolt, és azon gondolkodtam, vajon most már visszatérhetek-e a Phaetonhoz. Azonban míg hezitáltam, elindult e hatalmas előadás második felvonása. Először a legnagyobb, ötven láb magas domb mozdult meg. Sziklák és kőlemezek robbantak ki a
lábánál. A domb láthatóan megrázkódott, a rengéseket még én is éreztem. Mintha egy hatalmas állat készülne kitörni föld alatti barlangjából. Újra megdöbbentem, amikor láttam, hogy nem is tévedtem nagyot: az egész domb emelkedni kezdett az oszlopok mentén. Tátott szájjal álltam, alig hittem a szememnek. A „domb” teljesen kiemelkedett a földből, de láttam, hogy az alapja nem sík: mintha egy másik, fejjel lefelé néző domb lett volna hozzá ragasztva. Így a formáció egy optikai lencséhez hasonlított, bár alja töredezett volt. Öklömnyi kődarabok szakadtak le a lencseforma széléről, és pattantak neki az oszlopoknak. A domb egyre gyorsabban emelkedett, meghazudtolva több ezer tonnás tömegét. Hamarosan magasan fölém tornyosult ezer láb magas oszlopain. Azonban ez a képződmény csak az első fecske volt: hamarosan az összes oszlopkörben ugyanilyen alakzatok emelkedtek ki, és kezdtem örülni, hogy a Holdnak nincs légköre, mert a hatalmas formációk robaja biztosan megsüketített volna. Aztán a fejem hátracsuklott, mert légvezetékem ismét megfeszült. Elvesztettem az egyensúlyomat, és hátratántorodtam. Megpördültem, és láttam, hogy a Phaeton dombja szintén kiemelkedik a földből, és elindul felfelé az oszlopok között. A jéggel teli zsákommal a hátamon feltápászkodtam. Nemrég még a Phaeton dombjának szélén álltam, ami mostanra egy nem túl mély kráterré változott. Kétségbeesetten néztem fel. Dombunk széle már tízlábnyira volt a fejem felett, és egyre emelkedett, rajta a hajóval és minden reményemmel. Másodpercek múlva a légvezeték eléri teljes hosszát. Akkor talán én is elindulok felfelé, mint egy zsinóron rángatott marionettbábu, vagy a cső azonnal elszakad, a levegő pedig az űrbe veszik. Megigazítottam a zsákomat, amennyire a ruhám engedte behajlítottam a térdemet, és elrugaszkodtam a Hold felszínéről. A gravitáció alig akadályozta ugrásomat. A magasba szökkentem, vezetékem körülöttem tekergett. Ahogy elértem röppályám csúcsát, megálltam, és egy szörnyű pillanatig arra gondoltam, hogy éppen csak elvétem a domb szélét, de aztán kesztyűs kezemmel végre elértem az egyik kiszögellést. Aztán csak csüngtem ott lihegve, jéggel teli zsákom a hátamat verdeste. Ahogy a lencseforma gyorsult, egyre nehezebben tudtam kapaszkodni. Annak is örültem, hogy tartom magam, úgyhogy le kellett mondanom arról, hogy felmászom a felszínére. Nyakamat tekergetve kerestem valami kiutat szorult helyzetemből, de eközben újabb jelenséget vettem észre. Most, hogy ezek a lények elérték az oszlopok tetejét, azokat lábként használva megindultak a fennsíkon. Méltóságteljesen sétáltak a felszínen egymás felé és egymástól el, mintha párbajozó vívók vagy vadászó pókok lennének. Ez a lassú, néma keringő éppoly megdöbbentő volt, mintha maga a Windsor-kastély növesztett volna lábakat, és sétál el az angol vidéken. Az oszloplábaknak nem voltak ízületeik, és nem is dőltek meg; úgy tűnt, mintha egyenként mozogtak volna a lencsealakzatok oldalán, miközben végig megtartották függőleges helyzetüket. Mozgásuk meglepően könnyednek tűnt; szabadon sétáltak ide-oda. Mindezt az alatt a két-három másodperc alatt mértem fel, míg a Phaeton dombjának szélén kapaszkodtam kétségbeesetten. Végre aztán csökkent karjaim terhelése, nyilván mert a domb az oszlopok tetejéhez érkezett. Felnézve láttam, hogy valóban közel vagyunk azok csúcsaihoz, de kissé távolabb észrevettem egy másik hasonló alakzatot, ami sokkal nagyobb és magasabb volt, mint a miénk. Fenyegetően közeledett felénk.
Nem tudtam mire vélni ezt, de nem nézett ki sok jó a dologból. Amint tudtam, átvetettem magam a domb szélén, magam után húzva a légvezetéket és a zsákot. Attól féltem, hogy a Phaeton esetleg lezuhant, vagy feldőlt és összetört, de megkönnyebbülésemre még mindig ott állt a domb tetején, közel függőlegesen. Szemem sarkából láttam, hogy a Great Eastern modelljét összezúzta egy kőtömb; csak néhány fém- és üvegszilánk mutatta, hol állt nemrégen. A hajó felé indultam. Holdent és Pocketet láttam az ablakokban, és láttam rajtuk a kirobbanó örömöt, hogy visszatértem a halálból, és még a zsákot sem ejtettem el. Holden intett, hogy siessek, de engem sem kellett noszogatni. Traveller még a hajón elmondta, hogy a hajó alján van egy rekesz, amibe a jégkészleteket lehet tenni. Tőlem szokatlan ügyességgel másztam fel a hajó egyik lábán, megtaláltam az ajtót, Traveller magyarázatának megfelelően kinyitottam a csatokat, és betöltöttem a zsák tartalmát. Sietve felszedtem a hajó mellett lerakott jégdarabokat, és azokat is berakodtam. Egyujjas kesztyűmben ez nagyon körülményes volt, és minél jobban siettem, annál több jégdarab csúszott ki a kezem közül. Közben végig az járt a fejemben, hogy ha holdbéli házigazdánk fejébe veszi, hogy ugrál egy kicsit, mindannyiunknak vége. Szemem sarkából láttam, hogy a másik oszloplény egyre közelebb ér, és már a Phaeton fölé tornyosul. Végre végeztem. Bezártam az ajtót, elhajítottam az üres zsákot, és leugrottam a hajó lábáról. Intettem Holdennek, aztán felmásztam a kötéllétrán, aggodalmas pillantásokat vetve a hajtóművekre; tudtam, hogy amint Traveller be tudja indítani őket, nem fog habozni, akár a fedélzeten vagyok, akár nem. Másodperceim voltak, hogy biztonságba helyezzem magam. Berántottam magam a szűk aknanyíláson, és fejjel ütköztem a kamra falának. Felhúztam a lábam, aztán sietve felcsavartam a kötéllétrát. Épp a fedélért nyúltam... amikor a rakéták beindultak. A padlónak lapultam, veszélyesen közel az aknanyíláshoz. Négykézláb próbáltam megtartani magam a szegecselt fémlemezen, és egy félelmetes pillanatig krisztusi pózban feszültem ki a nyílás fölött, fejem pedig már kint is volt a hajóból. A rakéták port és kavicsokat vertek fel az oszlopszörny felszínéről. A hajó oldalazni kezdett, én pedig megpróbáltam megkapaszkodni a szegecsekben. Aztán az imént felénk közeledő szörny úszott be a látóterembe, és rájöttem, hogy Traveller azért kezdett oldalazni, hogy elkerüljük a fölénk tornyosuló gigászt. Ahogy kiemelkedtünk a Holdon tomboló káoszból, láttam, ahogy az óriás a mi vendéglátónk fölé tornyosul, aztán oszlopai mentén rázuhan. A mi lényünk oszlopai ripityára törtek, a kisebb darabok szanaszét gurultak, és mindkét domb ezernyi darabra robbant szét a földön. Ezzel azonban még nem volt vége: a darabok mozgolódni kezdtek; láttam, ahogy csápok nyúlnak ki belőlük, és új egységbe kötik őket. Nem tudtam másra gondolni, mint hogy a holdbéli párzás bizarr szertartásának vagyok tanúja. Aztán a por mindent beborított. Ahogy felemelkedtünk, egyre többet láttam a felszínből, és észrevettem, hogy ez a kivételes esemény csak egy volt a több ezerből. Az egész fennsíkon hasonló folyamat zajlott: mozgolódás, párosodás, bizarr egyesülés. Végre el tudtam húzódni az aknanyílástól, és becsuktam a fedelét, elzárva a kilátásomat is. Aztán elfeküdtem a rázkódó fémlapon, és kapkodva vettem a levegőt.
11 Tudományos beszélgetés NEM EMLÉKSZEM, mikor álltak le a hajtóművek; percekig lebeghettem fémkoporsómban. Aztán szorgos kezek emeltek ki a kamrából, és vették le sisakomat. Magamhoz tértem. A ruha rézgallérja nyomta a nyakam, de a fejem már szabad volt, és a kabin többé-kevésbé friss levegője töltötte meg az orromat. Holden kerek arcát láttam magam fölött, rajta őszinte aggodalommal. Megragadtam az újságíró karját. – Holden! Túléltük? Elszakadtunk a Holdtól? – Igen, barátom... – De el ám! – kiáltotta Traveller Holden mögül. – Ha nem szakadtunk volna el, miért lebegnénk a kabinban? Vagy azt hiszi, ópiumot töltöttünk a pipáinkba? Milyen kár, hogy a második sétája sem tisztította ki a gondolatait, fiam... – Sir Josiah rám szegezte tekintetét, és bár nagy erőfeszítésébe került elrejteni, úgy láttam, mintha zord ábrázatán öröm csillanna. De Holden felé fordult: – Az isten szerelmére, Traveller, hát maga sosem hagyja abba? A fiú most ment át a legszörnyűbb rémálmon, maga meg csak... – Holden – tettem karjára a kezem. – Ne fárassza magát, Sir Josiah nem akart rosszat! Egyszerűen ilyen. Holden megértette, és elhallgatott, bár láttam rajta, hogy kelletlenül ejti a témát. Az ezt követő napokban ezernyi apró jelét láttam, hogy egyre hűvösebben viszonyul Travellerhez. Holden láthatóan nem akart közösséget vállalni azokkal, akik nézeteit helytelenítették, bármilyen eredményeket értek is el. Húslevest kaptam, ami teljesen átmelegített. Ezután napok óta először megfürödhettem, így én lettem az első ember, aki holdbéli vízben fürdik! Némi aggodalommal másztam be a süllyesztett fürdőkádba, arra gondolva, mi van, ha a vízben valami mérgező anyag található. Azonban most, hogy végigment a Phaeton szűrőrendszerén, a holdbéli víz pont olyan állagú, szagú és ízű volt, mint bármely esővíz. Traveller pedig biztosított, hogy több vizsgálatot is elvégzett rajta, és azt találta, hogy alkalmas a bőrrel való érintkezésre, sőt akár fogyasztásra is. A fürdő után visszaültem a székemre. Kellemesen átmelegedtem, tisztának éreztem magam, és újra saját ruháimat, illetve Traveller fürdőköpenyét viseltem. Traveller töltött nekem egy pohárral legöregebb brandyjéből, és kezembe nyomott egy finom szivart is. Most, hogy túl voltam a kalandon, igen büszke voltam magamra. Holden és Traveller körém gyűltek, ahogy Bourne is, aki szokásos mély hallgatásába burkolózott. A mindig nyugodt Pocket rendíthetetlenül mosogatta a napok óta felhalmozódott edényeket. – Nos, uraim – mondtam –, végül is igen figyelemre méltó kaland volt. Holden felemelte gömb alakú poharát, és a csillogó brandyt vizsgálgatta. – Így van. És egyáltalán nem úgy alakult, ahogy vártuk. A körülmények nem is hasonlítottak a földihez, pont így gondoltuk, de a Hold nem is olyan élettelen, ahogy egyesek hiszik. – Ehelyett valami teljesen váratlant találtunk, amelyre paradox módon azonban számíthattunk volna – mondta Traveller dörgő hangján. Főbe, a görög holdistennő után főbeánoknak neveztük el ezeket a
lényeket. Főbe, vagy más néven Diána Apolló nővére, Létó és Zeusz lánya volt. A főbeánok teljesen különböztek mindentől, amit a Földön láttunk, mind felépítésükben, mind különös viselkedésükben. – Sir Josiah – szólaltam meg –, ha a Hold sérült oldala fordulna a Föld felé, vajon csillagászaink látnák a főbeánok tevékenységét? – Biztosan, ha máshogy nem, a színek változásával vagy a felszálló porfelhők megfigyelésével. Bár ne feledjük, hogy légkör nélkül a port semmi nem tartja fönn, és gyorsan visszahullik a felszínre. De még így is arra kell gondolnom, hogy a főbeánok csak a Traveller-kráterben élnek, a Hold túlsó oldalán. Ez pedig alátámasztja az eredetükről alkotott elmélemet... Felemelte platinaorrát, és érdeklődve kezdte vizsgálgatni a plafont. A feszültség szinte tapintható volt, még az egykedvű Pocket is várakozással tekintett fel a törölgetésből. – És az elmélete, uram? – csattantam fel. – Nos, nézzük a tényeket! – mondta lassan, hosszú ujjaival a brandyspoháron dobolva. – Ezeket a teremtményeket egy hatalmas kráter mélyén találtuk, amelyet az elméletünk szerint antijégbecsapódás hozott létre. Másodszor: a főbeánok tömege hatalmas, ennek ellenére igen élénken mozognak a Holdon. Ebből arra következtetünk, hogy bármilyen ismeretlen szerves motorok hajtják őket – a mi szívünk, beleink, izmaink megfelelői valószínűleg nagy mennyiségű koncentrált energiát tudnak tárolni. – Akkor hát – mondta Holden izgatottan – azt mondja, hogy a főbeánok nagy energiasűrűségű antijégteremtmények? – Egyáltalán nem – csattant fel Traveller bosszúsan. – És megköszönném, ha nem szakítana félbe. Hisz még egy bolond is láthatja – Holden összerezzent hogy az antijégelmélet összeomlik utolsó megfigyelésem fényében, miszerint a teremtmények aludtak az érkezésünkkor. Mr. Holden, ha az antijég hajtaná őket, mi akadályozná meg, hogy állandóan a felszínen randalírozzanak? Előrehajoltam. – Akkor a mi érkezésünk csalta őket elő? – kérdeztem. – Ó, Istenem, hát persze hogy nem – mondta Traveller élesen. Úgy tűnt, hiába vagyok hős, éppúgy bosszantom, mint Holden. – Nem gondolom, hogy érkezésünk elég nagy esemény lett volna, hogy felébresszen ezernyi sétáló hegyet. A főbeánokat mi annyira sem zavartuk, mint fogatlan bolha egy kóborkutyát. Nem, a főbeánok ébredése véletlenül esett egybe a mi érkezésünkkel. A véletlen az volt, hogy a Hold egyenlítőjének közelében tettem le a Phaeont. – Ó – bólintott Holden. – Úgy érti, naplementében landoltunk. Azt állítja hát, hogy a főbeánok napnyugtakor ébrednek fel? – Nem csak állítom – mondta Holden mereven. – Ahogy távolodtunk, teleszkópjaimmal megfigyeltem a felszínt. A napos oldalon nem volt nyoma mozgásnak. A sötét oldal azonban élettől nyüzsgött, ahogy a főbeánok komplex táncukat járták egymás körül. – Lenyűgöző megfigyelés – mondtam szárazon, mert szemet szúrt, hogy indulásunk pillanatában Traveller olyannyira nem aggódott miattam, hogy még néhány tudományos megfigyelésre is szakított időt. – De mi olyan különleges az éjszakában? – A hosszú holdbéli napon a hőmérséklet akár a több száz Celsius fokot is elérheti, míg a kéthetes éjszakában nincs levegő, ami megtarthatná a hőt, így az elszökik, és a hőmérséklet az abszolút nulla közelébe zuhan. Emlékeztetném önöket, hogy az antijégnek nem egy, hanem két érdekes tulajdonsága is van. Egyrészt normál anyaggal érintkezve robbanásszerű reakciót eredményez, másrészt ott a rendkívüli vezetőképessége, amit Lord Maxwell és mások figyeltek meg. De ez a vezetőképesség a
hőtől függ; ha megpróbáljuk megolvasztani az antijeget, a vezetőképessége eltűnik, ahogy az anyagot tartó mágneses falak is, és... bumm! A robbanást úgy illusztrálta, hogy brandyspoharát fémorrának verte, éles csilingelést hallatva. Mind szökkentünk egy kicsit, még az egykedvű Bourne is. – Ez az az elv, amin az összes antijéggel működő gépünk alapul – folytatta Traveller. – Azt hiszem, értem – mondta Holden lassan. Résnyire szűkült szemmel gondolkodott. – Azt mondja, hogy a főbeánok olyan teremtmények, akiknek ereiben ugyanez a vezetőképesség áll fenn. Ez azonban csak akkor érvényes, ha hideg van; ha nagyon tűz a Nap, a vezetőképesség csökken. – Pontosan – mondta Traveller. – A főbeánok nyilván alszanak a holdbéli nap során. Aztán ahogy az éjszaka felkorbácsolja vérüket, felélénkülnek, és belekezdenek furcsa táncukba. Azonban hamar eljön az alkony, és a vér ismét megalszik az ereikben; végigalusszák a napot, hogy két hét múlva ismét felébredjenek. Emlékezzenek, hogy a rendkívüli vezetőképességű áramkörök mágneses mezeje roppant nagy, nagyobb, mint bármi, amit tudósaink valaha létrehoztak. Megkockáztatom, hogy ezek a mezők adják a főbeánok hatalmas erejét és növekedésük sebességét. Holden bólintott. – Ez igaz lehet, Sir Josiah. Csak gondoljon bele, Ned! Mi lenne, ha az egész napját álomban töltené, és csak éjnek évadján lenne ébren? Elgondolkodtam ezen. – Hát, van néhány barátom, aki tényleg így él. Lehet, hogy ők is főbeán gyökerekkel rendelkeznek. – Azt mondta, hogy ezt az elméletét arra alapozza, hogy csak a Traveller-kráterben látott főbeánokat – szólalt meg Holden. – Igen. És ahogy már tudják, a megnövekedett vezetés jelenségét csak az antijégben figyeltük meg. Ezért úgy gondolom, az általunk látott életformákat az antijégüstökös vagy meteor hozhatta, ami aztán becsapódott a Holdba, és létrehozta ezt a hatalmas krátert. – Ez érdekfeszítő elmélet, de hogyan élhettek volna túl ezek a lények egy ekkora becsapódást? – kérdeztem, és kortyoltam egyet a brandyből. – Viszonylag értelmes kérdés, Ned – mondta Traveller minden irónia nélkül. – Talán sehogy. Viszont mikroszkopikus állatkák, esetleg spórák túlélhették, a főbeánok pedig ezekből alakulhattak ki. És látva, hogy milyen energikusak, nem kell sokat várnunk, hogy a Föld felé néző oldalt is benépesítsék. Összeráncoltam a szemöldököm. – Istennek hála, hogy ezek az állatok nem hagyhatják el a Holdat, hogy például a Földön akarjanak tovább szaporodni. – Összerándultam a vízióra, hogy ezek a nagy, kristályos oszlopok Anglia zöld dombjaiból emelkednek ki. – Talán nem – mondta Traveller. – De micsoda kutatási lehetőség volna, ha megtámadnának minket! – Már ha a kutatók életben maradnának – vágta rá Holden. – Roppant sajnálatos, hogy már csak nagyon kevés antijegünk van, és az is már be van osztva más célokra – mondta Traveller. – Miután visszatértünk a Földre, már nem nagyon fogunk tudni új Holdexpedíciót szervezni, és akár évszázadokig is tarthat, míg az elméleteim igazolást nyernek. Nem tudhatjuk például, hogy a Ned által gyűjtött víz a Holdról származik-e, vagy az antijég égüstökös hozta ide, esetleg a főbeánok tevékenységének mellékterméke. Bourne elvigyorodott.
– Milyen szomorú, hogy maguk, angolok nem tehetik rá a kezüket a legújabb gyarmatra. Megtaníthatták volna a főbeánoknak, hogyan tisztelegjenek a zászlójuknak, vagy hogyan alapítsanak parlamentet, ahogy a szerencsétlen indiaiakkal is tették. Én csak nevettem, de Holden dühbe gurult, és azt mondta: – Vagy talán maguk, békazabálók taníthatták volna meg őket a forradalmukra. Úgy tűnik, a főbeánok épp elég buták és destruktívak ehhez! – Uraim, kérem! – szóltam közbe. – Nem most kellene civakodniuk. Várakozva néztem Travellerre. – Sir Josiah, a Földre való visszatérést említette. Sikerülni fog, vagy sem? Traveller szokatlanul kedvesen rám mosolyogott, és a plafonon lévő aknafedélre mutatott. – Nézze meg maga! Kioldottam a hevederimet, odaadtam Pocketnek a szivarvéget, hogy megfelelően eltávolítsa, brandyspoharamat pedig elhelyeztem a levegőben. Még mindig fürdőköntösben felugrottam az aknafedélhez, és felmentem a hídra. A híd égi tünemények tárháza volt: a számlapok és panelek a Ruhmkorff-lámpák sárgás fényében játszottak, akár egy karácsonyi kórus. Az egészre pedig kékes fény vetült: az üvegkupolát betöltő Föld fénye. Felnéztem a vizes-felhős csodálatos szigetre és a Kis Hold csillogó pontjára, ahogy az óceán felett lebegett. Tudtam, hogy még több napig fog tartani az utunk, de minden pillanattal közelebb kerülök otthonomhoz és az emberek világához. A háború világához – és a szerelem világához. Addig bámultam a Földet, amíg a csillogó óceán előtt megjelent Françoise arca, minden reményem világítótornya.
12 Anglia levegője JOSIAH TRAVELLER 1870. szeptember 20-án kezdte meg az ereszkedést. A mérnök átvezette megviselt hajónkat a felső légkör tüzén és bolygókerülő szelein, lejjebb pedig még egy pusztító viharon is: egy mérföld magasságban gubbasztottunk a székeinkben, és ijedten ügyeltük az ablak előtt cikázó villámokat. Úgy éreztük, hogy túlzuhantunk a földön, és épp a poklon át repülünk. Végül a Phaeton szinte az összes holdbéli vizet elfogyasztva egy döccenéssel leért egy kenti farm puha tarlóján. A rakéták leálltak, és csend borult a kabinra, ami az elmúlt hetekben börtönünkké vált. Pocket, Holden és én izgatott várakozással néztünk egymásra. Aztán meghallottuk a szél sóhaját a hajó borításán, és felrikoltottunk, mikor rájöttünk, hogy végre itthon vagyunk. Bourne tenyerébe temette arcát, és halkan zokogott. Néhány vigasztaló szót mormoltam neki, mert furcsa szimpátiát éreztem iránta. Ám szívem kalapált a gondolatra, hogy végre visszatértem szülőföldemre, hisz ez utazásunk alatt szinte végig elképzelhetetlen volt. Sietve kioldottam hevedereimet, és egy örömkiáltással felálltam... ...és azzal a lendülettel el is dőltem, mint a rohadt nád. Rájöttem, mi történt: izmaim nem tartották meg a súlyomat. Lábam úgy csuklott össze, mintha papírból lenne, orromat alaposan bevertem a padlóba. Erőfeszítéstől remegő karral felültem, és hátamat a párnázott falnak vetettem. – Szavamra, uraim, ez a gravitáció alaposan meglepett! Holden bólintott. – Traveller figyelmeztetett a súlytalanság miatti leépülésre. – Igen, és ennyit az átkozott tornagyakorlatairól. Repüljünk a Holdra egy pár súlyzóval! Megnézném, hogy ő maga hogy viseli a saját természetes súlyát... – De Holden leszidott, hogy Traveller már öregember, akit nem szabad arra heccelni, hogy túlterhelje a szívét. Úgyhogy végül ismét én voltam az, aki a kabin falában lévő aknanyíláshoz kúszott. Nagy erőfeszítéssel végre elfordítottam a kereket, és egy rúgással kinyitottam a nehéz ajtót. Hűvös őszi levegő áradt be a hajóba. Halottam, hogy Holden és Pocket hangosan szuszogva szívják magukba a friss oxigént, és még Bourne is felnézett a pityergésből. Jómagam a hátamon fekve lélegeztem nagyokat, és éreztem, hogy a hűvös levegőtől gyorsabban áramlik a vérem. – Milyen áporodott volt már a levegő! – mondtam. Holden köhögve lélegzett. – Traveller kémiai szűrőrendszere a tudomány nagy csodája, de egyet kell értenem: a levegőt már alig lehetett belélegezni ebben a konzervdobozban. Felültem, és előrenyomtam magam, amíg a lábam már a tíz láb magas ajtónyílásban lengett Kent sötét vályogföldje fölött. Végignéztem a mezőkön, sövényeken, füstölgő kéményeken és ligeteken. Eltöprengtem, hogy a fenébe fogok lejutni, és lenéztem. Egy kövér, pirospozsgás gazdálkodó nézett vissza rám. Kopott, de még elfogadható tweedzakót viselt, sáros, magas szárú csizmát és szalmakalapot. Egy nagy vasvillát tartott maga elé védekezésül. Tátott szájjal bámult furcsa hajónkra, láthatóvá váltak girbegurba fogai. Lopva megnéztem, hogy a nyakkendőm egyenes-e, aztán integettem neki.
– Kellemes délutánt, uram! Három lépést hátralépett, felemelte a vasvillát, és még nagyobbra nyílt a szája. Üdvözlésre emeltem a kezem, és felöltöttem legdiplomatikusabb mosolyomat. – Uram, angolok vagyunk. Nem kell félnie, bár elismerem, érkezésünk igen szokatlan volt. – Bemutatkozhattam volna, de aztán úgy gondoltam, a híres mérnök nevét nagyobb eséllyel hallhatta a fickó. – Már biztosan olvasott rólunk az újságban. Velem van Sir Josiah Traveller, ez pedig itt maga a Phaeton. Elhallgattam, és azt vártam, hogy azonnal fény gyűlik a szemében – eltűnésünk óta biztosan jó pár vezércikket írtak rólunk –, de a jó gazda csak a homlokát ráncolta, és egyetlen szótagot mondott, amit így értelmeztem: – Ki...? Magyarázni kezdtem, de szavaim még nekem is hihetetlennek tűntek. Nem meglepő, hogy a gazda még nagyobb gyanakvással méregetett. A végén feladtam. – Uram, szeretném kihangsúlyozni, hogy mi, négy angol és egy francia honpolgár az ön sürgős segítségére szorulunk. Hiába vagyok fiatal és egészséges, elképesztő kalandjainknak köszönhetően még a saját súlyomat sem bírom el. Ezért úgy kérem önt, mint keresztény testvéremet, hogy segítsen nekünk. A vörös képű gazda továbbra is bizalmatlanul méregetett. Morgott valamit arról, hogy felperzseltük a tarlóját, de aztán leeresztette a vasvilláját, és közelebb jött. A farmer neve Clay Lubbock volt. Rajta kívül még két erős fickóra volt szükség, hogy levigyenek minket a hajóról. Kötelek segítségével eresztettek le minket, aztán kézről kézre adogattak. Feltettek bennünket egy ökörvontatta szekérre, bebugyoláltak pokrócokba, és a göröngyös földön a farmházba vittek. Traveller, akinek hangja folyton elcsuklott a szekér zötykölődése miatt, ironikusnak nevezte, hogy egy űrhajó után most egy szekéren kényszerülünk utazni. Azonban soványnak, törékenynek és halálsápadtnak tűnt, ami meghazudtolta vidám szavait, így egyikünk sem válaszolt. A falusiak csendes csodálattal bámulták Traveller platinaorrát. A házban Lubbockné fogadott minket: jólelkű, ősz hajú asszony méretes, szőrös alkarral; minden kérdés vagy udvariaskodás nélkül mérte fel egészségi állapotunkat egy marhakereskedő gyakorlott szemével, és Traveller erőtlen tiltakozása ellenére hamarosan már a tűz előtt ültünk bebugyolálva, és sűrű csirkehúslevest szürcsöltünk. Lubbock eközben leggyorsabb lován elindult a városba, hogy hírét vigye visszatértünknek. Traveller füstölgött, hogy tétlenségre van ítélve. Azt morogta, ő nem holmi kripli, és még sok a dolga. Erősködött, hogy vigyék egy telegráfállomáshoz, hogy megszervezhesse a Phaeton visszaszállítását Surreybe. Holden azonban nyugtatni próbálta. – Én is izgatottan várom, hogy visszatérhessünk a civilizációba – mondta. – Ne feledje, újságíró vagyok! Az újságom és az összes többi is igencsak hálás lesz, ha szép, kerek narratívába foglalom utazásunkat. De Sir Josiah, legyen tekintettel gyengeségemre! Ahogy híre megy visszatérésünknek, az egész világ ránk lesz kíváncsi. Az emberiség történetében példa nélküli kalandban volt részünk, ám én még a kanalat is alig tudom tartani, és nagyon hálás lennék Mrs. Lubbock vendégszeretetéért még néhány órácskára. És önnek is pihennie kéne, Sir Josiah. Traveller nem fogadta el az érvelést, de nem sok mindent tehetett ellene, úgyhogy hamarosan ágyba dugtak minket a Lubbockék házában lévő kis hálószobákban. Holden rábeszélte a farmert, hogy egyik
társa álljon őrt Bourne szobája előtt, bár szegény Bourne aligha volt abban az állapotban, hogy kicsusszanjon az ablakon, és boldogan szökelljen el a szabadságba. Feküdtem a kemény ágyon, és vártam, hogy elaludjak. Az ablakomat kinyitottam, hogy beengedjem a friss őszi levegőt. A kemény matrac nem segített visszaszokni a földi gravitációhoz, de a fák illata, a sövény susogása és az ágyneműk érintése miatt úgy éreztem, soha többé nem akarom elhagyni a Földet. Reggel tűző napfényre ébredtem felfrissülve, és még a mosdóig is sikerült eljutnom segítség nélkül. Travellert Lubbockék konyhaasztalánál találtam; egy régi, kerekes fürdőszékben ült saját házikabátjában, ami a Phaetonon is rajta volt, és baconből és házi tojásból álló bőséges reggelijét fogyasztotta. Az asztalon újságok tornyosultak, ezeket olvasta evés közben. Akármilyen otthonos is volt a konyha, és akármilyen szépen vetődött a napsugár a padlóra, Travellert még sosem láttam ilyen keserűnek és dühödtnek. Ahogy Lubbock egyik társa betámogatott a konyhába, Traveller rám nézett. – Ned, nem meglepő, hogy Lubbock semmit nem tudott rólunk. Hiúság volt azt képzelni, hogy eltűnésünk sokáig izgalomban tartotta a közvéleményt most, hogy háború dúl Európában! Homlokomat ráncolva vettem kézbe az egyik gyűrött és foltos újságot. Pár nappal az indulásunk előtt adták ki, augusztus 8-án: Lubbock láthatóan ezzel tömte ki a tyúkólat. Eltűnésünkre árnyékot vetett egy nagyobb esemény: a Prince Albert elleni szabotázs az avatása napján. Rólunk leginkább az volt a vélekedés, hogy meghaltunk a robbanásban. Csodálkozva tudtam meg, hogy a szabotőrök, avagy a franc-tireur-ök ellopták a hajót, és a hírek szerint az Albert még mindig Belgium vagy ÉszakFranciaország mezőit járta, mint valami elszabadult szörnyeteg. A franc-tireur-ök akcióját több más, brit területen végrehajtott szabotázs is követte: arra gondoltam, vajon az ő művük volt-e a könnyűvonat elleni akció is, aminek Doverben voltunk tanúi Holdennel. Persze Françoise Michelet-ről vagy a hajó többi, túszul ejtett utasáról nem volt semmi hír: a langyos kenti reggel ellenére szívemen hűvös szorítás lett úrrá, ahogy az újságokat böngésztem. Traveller észrevette bús ábrázatomat, és rákérdezett, mi bánt. Beszéltem neki Françoise-rol, de csak röviden, mert Travellert úgysem érdekelte a panaszkodás. Elmondtam, milyen nagy hatást tett rám. Ahogy beszéltem, éreztem, hogy visszatér a szín az arcomba. Miközben beszéltem, a hölgy iránt táplált plátói szenvedélyem kinyílt, és bolond rajongássá változott. Traveller szó nélkül hallgatott végig, aztán közömbös hangon ezt mondta: – A lány maga is franc-tireur-nek tűnik, Ned. – Megdöbbentett a gondolat, és tiltakozni akartam, de Traveller folytatta: – Mi másért lett volna olyan jóban Bourne-nal? – Szipogott egyet. – Ha igazam van, akkor egyetlen további gondolatot sem érdemes rá vesztegetnie, Ned. A lány ott van, ahol lenni akar. – Ezzel ismét az újságjaiba temetkezett, én pedig magamba roskadtam. De még abban a szörnyű pillanatban is láttam némi igazságot Traveller szavaiban. Holden is hasonló dolgokat vett észre Françoise-nál, sőt én is: a lány különös érdeklődést mutatott a mérnöki tudomány iránt, és a politikába is belefolyt. Mindezek a helyükre kerültek Traveller elméletében, és egy sokkal bonyolultabb képet rajzoltak a lányról annál az ideálnál, amely a lelki szemeim előtt jelent meg kalandunk során, a Föld kékjére vetítve. Átkoztam Travellert, hogy elültette a gondolatot a fejemben, de magamat még jobban, hogy milyen bolond voltam. Azonban mindebben nem lehettem biztos. A legrosszabb az volt, hogy mivel Françoise eltűnt a háború tépte Franciaországban, talán sosem
tudom meg róla az igazat. Feldúltan böngésztem tovább az újságokat. Faltam a sorokat, és darabkánként összeraktam az európai konfliktushelyzet történetét, ahogy a londoni újságok látták. A poroszokkal vívott háború nem sok jót ígért a franciáknak. Ahogy a vesztes csatákról olvastam, alig hittem, hogy Franciaország nagy katonai hagyományaival, büszke örökségévé és példás hadseregével ilyen könnyen összeomlik Bismarck seregei előtt. A Bazaine és MacMahon francia marsallok által kitalált stratégia abból állt, hogy a hadsereg a francia határvidéket járta, közben keresték a jól védhető pozíciókat és egymást, miközben kisebb csetepatékban rendre vereséget szenvedtek a poroszoktól. III. Napóleon nagyjából az indulásunkkor hagyta el Párizst Chalon felé, és Bazaine-t jelölte ki a rajnai hadsereg főparancsnokául. Bazaine pár nappal később a Moselle-folyó mentén visszavonult nyugat felé, mert félt, hogy bekerítik. Metznél azonban két német hadtestbe botlott, és így is bekerítve találta magát: ahogy a békés házikóban olvastuk, Bazaine csapatai még mindig csapdában voltak Metz városában, amit nem kevesebb mint kétszázezer porosz katona zárt körül. Ennyit a dicsőséges francia hadsereg egyik feléről. A hadsereg másik felénél MacMahonnak azt sugallta a megérzése, hogy maradjon Párizs közelében, hogy védhesse azt, de a közvéleményt felháborította a poroszok támadása, minek hatására MacMahonnak Metz felé kellett vonulnia, hogy ott egyesítsék erőiket Bazaine csapataival. A Metzet körülzáró német csapatok Moltke tábornok vezetésével megosztották erőiket. Bazaine-t továbbra is sakkban tartották, míg a porosz sereg másik fele a feléjük nyomuló MacMahon ellen vonult. MacMahon katonáit azonban kimerítette az erőltetett menet, és a poroszoknak sikerült őket körbezárniuk Sedannál. MacMahon megsebesült, a francia parancsnokság megbénult. A francia hadseregre megsemmisítő vereséget mértek a poroszok: nem kevesebb mint százezer francia katona esett hadifogságba, és négyszáz ágyú került porosz kézre. A franciák Második Birodalma összeomlott. III. Napóleon megadta magát a poroszoknak, Párizsban pedig megalakult a Nemzetvédelmi Kormány Trochu tábornok, Párizs kormányzója vezetésével. Eközben két porosz hadsereg nyomult a főváros felé. Párizs, ami hatvan éve még Európa fővárosa volt Bonaparte alatt, most a poroszok szorításában vergődött. Az egyetlen remény Bazaine lett volna, de ő továbbra is Metz-ben volt körülzárva, és londoni pletykák szerint igencsak fogytán voltak a készletei. Eközben persze a poroszok sem tétlenkedtek, és már Vilmos császár bevonulását tervezték a megszállt Párizsba. Remegő kézzel tettem le az újságot. – Úristen, Traveller! Milyen döbbenetes hetekről maradtunk le! Franciaország megszégyenítése generációkra bele fog égni a franciák fejébe. Már most is ideges népség, vegyük csak Bourne-t. A franciák és a németek között ezután folyamatos háború lesz, amíg világ a világ. – Lehetséges. – Traveller hátradőlt fürdőszékében, vékony ujjait összefonta köntöse felett, és kifejezéstelenül bámult az ablak felé. Ahogy a napsugarak rávetültek zilált, ősz hajára, éppolyan öregnek tűnt, mint amikor a Phaeton hídján találtam rá magába roskadva. – Engem azonban nem a jövő érdekel, hanem a jelen. – Mi aggasztja? – Csak gondoljon bele, fiam! – csattant fel régi türelmetlenségével. – Maga elvileg diplomata. A poroszok legázolták Franciaországot. Szerintem még a ravasz, vén róka Bismarck sem számított ilyen látványos eredményre, ráadásul a fő célján felül.
– Ami mi is? – Hát nem magától értetődő? – nézett rám fásultan. – Németország egyesítése, természetesen. Mi lenne jobb módja a német hercegecskék egységbe kovácsolásának, mint egy közös ellenség? És ki lenne alkalmasabb erre a szerepkörre, mint az amúgy sem szimpatikus Franciaország, Robespierrestül és Bonapartéstul. Szerintem még ebben az évben kihirdetik az egységes Németország létrejöttét. Persze ez nem lesz sokkal nagyobb, mint a mostani porosz birodalom, mert ha azok a bajor hercegecskék azt hiszik, hogy Bismarck győzelmének tudatában majd beleszólást fog engedni nekik az új ország ügyeibe, nagyon tévednek. Elgondolkodva bólintottam. – A hatalmi egyensúly tehát felbomlott, pedig a bécsi kongresszus óta fennáll... – ...és Britannia azóta próbálja fenntartani. – Az asztalon dobolt ujjaival. – Legyünk őszinték, Ned! A brit kormányt a legkevésbé sem érdekelné, ha a poroszok a földdel tennék egyenlővé Párizst, mert a forradalom és a katonai terjeszkedés kettős rémét látják a franciákban. Ezen pedig nem segítenek azok az abszurd partizánakciók, amelyek célpontjai a brit gazdaság jelképei, például a szegény Prince Albert. Egy egységes Németországot azonban rettegve fogadnának a brit parlamentben. A brit külpolitika egyik legfőbb sarokpontja, hogy egy nagyhatalom se legyen domináns helyzetben Európában. Meghökkentett cinikus nézete a brit kormány céljairól, hisz minden bizonnyal a béke fenntartása volt a legfőbb vezérelvünk. – Mitől fél, uram? – szegeztem neki a kérdést. Még hangosabban dobolt az ujjaival. – Ned, eddig a britek kimaradtak Bismarck mostani háborújából; jól is tették. De mikor jön el az a pont, hogy a britek érdekeit már annyira sérti a német egyesítés, hogy kényszerűségből mégis be kell lépniük? Elgondolkodtam. – A brit hadsereg a legjobb a világon, de nem arra hozták létre, hogy nagy háborúkba bocsátkozzon a kontinensen. Még nem is volt példa ilyenre. Ráadásul csapataink szét vannak szórva szerte a világba, hogy Őfelségét szolgálják a gyarmatokon. Mr. Gladstone biztosan nem vinné az országot olyan kalandba, amelyben esélyünk sincs a sikerre. – A jó öreg Gladstone. – Traveller ironikusan felnevetett. – Gladstone-ról mindig is azt gondoltam, hogy címeres ökör, észbeli képességekben meg sem közelíti Disraelit. Persze Disraeli 1867-es szavazói reformja is katasztrofális következményekkel járt volna... Ki tudja, milyen károk származtak volna belőle? Az ipar biztosan nem szólhatott volna bele az ország ügyeibe. Gondoljon bele, talán még mindig London lenne a főváros! Micsoda sületlenség... Úgyhogy talán nem is baj, hogy Dizzy visszavonult a politikai csetepatéktól, hogy abszurd irodalmi karrierjére koncentráljon.... de azért hiányzik. Volt stílusa. – Lehet, hogy jobb is, hogy jelen helyzetben Gladstone-nal vagyunk megáldva – folytatta ahogy maga is mondja, ő meg azok a nyámnyila konzervatívok biztosan nem kockáztatnának egy háborút. Ha igazak a pletykák, inkább a Soho szórakozónegyede érdekli őket, mint Sedan. Felmordultam e tiszteletlenség hallatán. – Gladstone talán nem fog hadba lépni Európában – folytatta Traveller. – De vannak még... egyéb lehetőségei. – Mire gondol, Sir Josiah?
Előrehajolt, és összefonta karját az asztalon. – Ned, emlékszik arra, amit a bátyja mesélt Krímről? Egy pillanatra megfagyott a levegő a kellemes falusi reggelen. Nem értettem, mire céloz a mérnök, de aztán hirtelen felismerés hulláma csapott át rajtam. – Magasságos ég, Traveller! Nem másra gondolt, mint hogy a brit hadsereg ismét bevetheti az antijégfegyvert, ám ez alkalommal nem valami távoli, furcsa nevű dél-orosz félszigeten, hanem Európa szívében. Az arcát néztem, hogy vajon nem értettem-e félre a célzást, de borús tekintetében csak félelmet és hatalmas dühöt láttam. – Az antijégfegyver egy pillanat alatt elpusztíthatná a teljes porosz hadsereget – mondta. – Gladstone pedig tudja ezt. Bismarck biztosan arra játszik, hogy a britek inkább kimaradnak az európai belviszályokból, de a Gladstone-ra nehezedő nyomás napról napra nő, hogy kijátssza ezt a kivételes ütőkártyát. Láttam, ahogy félelem és düh viaskodik Traveller szemében, és elképzeltem, hogy bírja ki majd ez a nyers, de alapvetően kedves ember, ha ismét pusztító fegyvereken kell dolgoznia. Megragadtam a karját. – Traveller, maga elvitt minket a Holdig, és vissza is hozott. Hatalmas erő van önben; teljesen biztos vagyok abban, hogy nem engedi, hogy ilyen célra használják fel zsenialitását! Azonban a félelem ott maradt a szemében, és újra kezébe vette az újságot, hátha talál benne egy csipetnyi reményt.
Idillünknek néhány perc múlva vége szakadt. Az első ember, aki Lubbockék ajtaján dörömbölt, a legközelebbi város polgármestere volt, akinek még a nevét sem tudtuk. Ahogy a köpcös, sáros nadrágú férfiú üres tekintettel rám mosolygott, csüggedten vettem tudomásul, hogy tényleg hazaérkeztünk. El kellett hagynunk békés búvóhelyünket. Alig búcsúzhattunk el egymástól, ami talán jobb is volt, mert különösen szoros köteléket éreztem útitársaim iránt, úgyhogy nehéz lett volna a búcsú. Azt nem mondanám, hogy nosztalgiával gondolok azokra a hosszú hetekre, amiket a Phaetonba zárva töltöttünk, de társaim nélkül nagy hiányérzetem volt. Traveller hamarosan beköltözött egy kellemes fogadóba Lubbockék farmjának közelében, ahol a Phaeton állt, és belevetette magát a hajó hazaszállításának szervezésébe. A hűséges Pocket könyörgött, hadd látogathassa meg unokáit, hogy megnyugtassa őket jólléte felől. Sir Josiah természetesen elengedte, de az inas néhány nap múlva visszatért, hogy tovább segítse munkaadóját. Bourne-t őrizetbe vették, és hamarosan nyoma veszett a nemzetközi jog útvesztőiben. A britek szabotázzsal vádolták meg, a belgák kiadatási kérelmet adtak be, a francia kormány pedig tiltakozott. Mindezek és az utóbbi testülettel fennálló kommunikációs nehézségek hosszú börtönbüntetés rémképét vetítették elő Bourne-nak, mielőtt még egyáltalán tárgyalásra kerül az ügye. Holden, ahogy csak lehetett, elindult Manchesterbe, de előbb lelkünkre kötötte, hogy más újságíróknak ne nyilatkozzunk kalandunkról. Szórakoztató látvány volt, ahogy a köpcös újságíró izgatottan gurult ide-oda kerekes fürdőszékében, hogy micsoda történetet fog elmondani, és micsoda pénzt fog zsebre tenni ezért. Alaposan meglódult a fantáziája, főleg ami az összeget illette. De amikor Holden cikke megjelent a manchesteri újságokban néhány nap múlva, kiderült, hogy
nagyjából objektíven írta le utazásunkat. Figyelmesen olvastam élénk beszámolóját, és elismerem, hogy néha végigfutott a hátamon a hideg, ahogy saját űrbéli kalandjaimról és a kőszörnyekkel vívott csatámról olvastam, mely utóbbit Holden alaposan kiszínezett. A Manchester Guardianben megjelent cikket gazdagon illusztrálták az utazásról készített rajzokkal, és az egészet Holden fotográfiája koronázta meg, ami engem ábrázolt a balvégzetű hajómakettel. Azonban nagy csalódásomra Holden negatív képet festett Travellerről. Hosszan írt a mérnök anarchista nézeteiről, amivel ellenszenvet keltett iránta épp most, legnagyobb dicsősége pillanatában. Megragadtam az alkalmat, és beleástam magam az anarchista gondolkodók műveibe. Nem foglalkoztam az olyan lázító őrültekkel, mint Bakunyin, inkább a Proudhonhoz hasonló mélyebb gondolkodókat olvastam, akik szerint a magántulajdon és a politikai hatalom csak az ember erőszakos és irracionális oldalát erősítik. A mostani európai háború fényesen bizonyította Proudhon elméletét, engem pedig bántott Holden illojalitása. Azonban Holden beszámolójának hála röpke hírnévre tettem szert. Visszatértem szüleim sussexi házának kényelmébe. Családtagjaim túláradó örömmel fogadták, hogy épségben látnak viszont. Bátyámmal, Hedleyvel megható volt a találkozásunk: sebhelyes arca ráncba futott a mosolytól, ahogy Sir Josiahról meséltem, mert a mérnök a krími egyoldalú ismeretségük óta lenyűgözte Hedleyt. Londoni barátaim közül többen meglátogattak, és sürgettek, hogy hősi státuszomat kihasználva vessem bele magam újra a társasági életbe. Én csak néztem meglepően fiatal és friss arcukat, és egymás után mondtam le a meghívásaikat; nem szerénységből tettem ezt, mert az egyébként sem volt rám jellemző, és biztosan élveztem volna a legszebb társasági hölgyek kitüntető figyelmét. Azonban erőt vett rajtam az elidegenedés érzése. Emellett Françoise iránti érzelmeim is kavarogtak bennem, és nem tudtam napirendre térni fölöttük. Hosszú, magányos sétákat tettem a szülői ház körüli erdőben, és érzéseimmel viaskodtam. Most, hogy elhagytam a Földet, szinte alkalmatlannak éreztem magam, hogy visszatérjek az emberi társadalomba. Hajdani bajtársaim is egyre jobban hiányoztak. Csak néztem az őszi levelek színeit, és elgondolkodtam, hogy festhet most Anglia az űrből. Megígértem magamnak, hogy röpke hírnevem elültével visszatérek az emberek világába. A hírnevem valóban elhalványult, bár ennek okai nem voltak kedvemre. Ahogy egyre hosszabbak lettek az őszi esték, úgy romlott napról napra a franciák helyzete is. A poroszok fenntartották ostromgyűrűjüket Párizs és Metz körül is. A manchesteri sajtó tele volt a francia fővárosban dúló éhínség híreivel és néhány megbízhatóbb beszámolóval, amelyek Bazaine marsall seregének metzi fogságáról szóltak. A sereg már magát is alig tudta megvédeni, nemhogy Párizs felszabadítására indulhatott volna. Csillapíthatatlan, morbid érdeklődéssel olvastam a lapokat, amelyek vezércikkei a Gladstone és kormánya előtt álló választásokat és veszélyeket taglalták. A közmegegyezés szerint civilizált ember nem akarhatta, hogy az antijeget még egyszer fegyverként használják. Azonban a hatalmi egyensúly megbomlott, és egyre többen kívántak valamiféle beavatkozást, mielőtt végleg elfogyna az antijég, az európai béke garanciája. Viszont jó páran gondolták úgy, hogy Angliának nem kellene segítenie a franciákat, akik Bonapartéval oly sok borsot törtek az orruk alá. A másik véglet a Gascoigne fiai nevű szervezet volt, amely egyre hangosabban követelte, hogy Nagy-Britannia demonstrálja nyilvánvaló erejét, és nemcsak azért, hogy a békét biztosítsa, hanem hogy ráncba szedje Európa acsarkodó nemzeteit.
Úgy tűnt, az ilyen szélsőségesek befolyása egyre növekszik; arról pusmogtak, hogy maga a király is szimpatizál a nézeteikkel. Ezeket a lehangoló cikkeket olvasva eszembe jutottak beszélgetéseim Bourne-nal a Phaeton fedélzetén. Már nem éreztem magamhoz olyan közel ezeket a nézeteket, mint utazásom előtt; jóval tisztábban láttam, hogy ez a nemzeti diskurzus egy őrült elme csapongásaira hasonlít, amely félelmeit és démonait a körülötte lévőkre vetíti. Október végén érkezett a hír, hogy Bazaine csapzott, éhező és demoralizált csapatai kapituláltak; ezúttal Poroszország százhetvenezer hadifoglyot ejtett, és ezernégyszáz ágyút zsákmányolt. Bár kisebb francia csapatok még tovább harcoltak az ország különböző részein, a manchesteri közmegegyezés szerint eljött a háború fordulópontja; a győzedelmes poroszok hamarosan be fognak vonulni Párizsba – és ha Nagy-Britannia valaha be akar avatkozni Európa jövőjébe, akkor épp itt az ideje. Az újságok mind lépéseket követeltek Gladstone-tól, amíg körülöttem minden egyetlen néma kiáltásba folyt össze, én pedig már nem bírtam tovább a feszültséget. Csak egyet tehettem: összecsomagoltam a bőröndömet, sietve elbúcsúztam szüleimtől, majd könnyűvonattal elmentem Josiah Travellerhez. Az utolsó néhány mérföldet Sir Josiah otthonáig gyalog tettem meg. Háza nem messze állt Farnhamtől. Kis, felújított vidéki ház volt, és egyáltalán nem lett volna feltűnő, ha nem áll mellette egy ponyvákkal letakart harminc láb magas fémszörny. Természetesen a Phaeton volt az; szívem felderült, ahogy észrevettem a varázslatos járművet. Megkerültem a sövényt, és odamentem a házhoz. Egy szép, polírozott fából készült hintó állt a ház előtt. Rögtön rájöttem, hogy nem én vagyok Sir Josiah egyetlen látogatója. Pocket hatalmas lelkesedéssel üdvözölt, és még arra is engedélyt kért, hogy megszorongassa a kezem örömében. Az inas élénk volt, és láthatóan biztonságban érezte magát most, hogy stabil talaj volt a lába alatt. – Biztos vagyok benne, hogy Sir Josiah is örömmel fogja fogadni, de ebben a pillanatban látogatója van. Amíg várakozik, ajánlhatok önnek egy teát? És talán szeretne körbenézni a birtokon is. Nem akarta elárulni, ki a titokzatos látogató, én pedig nem erősködtem. A teát kortyolgatva azt mondtam: – Őszinte leszek magával, Pocket. Nem igazán tudom, miért is jöttem ide... Meglepően bölcsen mosolygott rám. – Nem kell magyarázkodnia, uram. Ezekben a nehéz időkben azt hiszem, Sir Josiah nevében is kijelenthetem: ebben a házban otthonra talál. Felderültem. – Tudja, Pocket, kitalálta a gondolatomat. Köszönöm önnek! Nem voltam biztos abban, hogy meghatódottságomban még egy szót ki tudnék nyögni, úgyhogy inkább kortyoltam egyet a teámból. A ház meglepően kicsi és kopottas volt. Legjellegzetesebb helyisége egy nagy, üvegezett télikert volt a déli oldalon, amit Traveller laboratóriummá alakított. A birtokhoz egy pajta is tartozott, ott szerelte össze Sir Josiah a nagyobb gépezeteket. Az épületek körül több hektár föld terült el. Semmi nem nőtt ezeken a földeken, és több helyen perzselésnyomokat lehetett látni; rakétakísérletekről és robbanásokról árulkodtak. Az üvegház elég nagy volt, fehérre festett, kovácsoltvas oszlopok tartották. Az egész hely légies
volt, szerszámok és gépek álltak a szórt fényben mint furcsa növények. A laboratórium olyan volt, mint egy esztergaműhely; középen egy plafonra szerelt gőzeszterga hajtott különféle fémmegmunkáló gépeket bőrszíjak segítségével. A munkaasztalokon további, kisebb esztergák, egy acéllemezelő, prések, acetilén hegesztőkészülékek és satuk álltak. Mindenfelé munkadarabok hevertek szanaszét, néhány hasonlított a Phaeton egy-két alkatrészéhez. Pocket egy fúvókára mutatott, amely furcsa virágként felfelé meredve csillogott a gyenge őszi fényben. – És mi újság a Phaetonnal? – kérdeztem Pocketet. – Szörnyű nehéz volt visszahozni az öreglányt arról a kenti farmról. Gőzdaruval kellett felemelnünk, képzelheti; Lubbock végig a kátyúk miatt méltatlankodott, amit a földjébe vágtunk. Felnevettem. – Nem hibáztathatja szegényt. Végül is nem kérte, hogy pont az ő földjén szálljunk le. – Egyébként Sir Josiah szerint az öreg Phaeton nagyon jól viselte az utat, ha figyelembe vesszük, hogy milyen viszontagságokon ment keresztül, különösen, hogy nem erre tervezték. – Miért, melyikünket tervezték erre? – merengtem. – A hajó alig sérült. Az egyik lába elgörbült, az egyik fúvóka behorpadt, van rajta pár perzselésnyom és egy-két túlterhelt légszivattyú; ez utóbbi főleg az ön tevékenységének köszönhető. Kimentünk az üvegházból a friss levegőre, és elindultunk a ház főbejárata felé. – Akkor újra tudna repülni? – kérdeztem. – Igen, de azt hiszem, nem fog. Sir Josiah feltöltötte üzemanyaggal, hogy kipróbálja a hajtóműveket, és nagyon sok időt töltött a javítással, de szerintem úgy érzi, a hajó megtette a magáét. Már vannak ötletei a második Phaetonra, ami jobb és erősebb lesz az elsőnél. Az elsőt szerintem már csak saját emlékműveként fogjuk viszontlátni. – Ez rendben is van így – mondtam. Pocket nem szólt, csak a távolba nézett. – Nos – folytatta halkan –, csak remélhetjük, hogy megvalósíthatja ezt a tervét. Nem tudtam, hogy érti, úgyhogy követtem a pillantását. Az ajtó előtt Traveller ismerős alakját vettem észre, cilindere oda nem illőn és dacosan tornyosult a fején. Láttam, hogy épp korábbi vendégét búcsúztatja. A férfi a hintójába szállt be; ötven körüli, köpcös úriember volt. Arca meghökkentően ismerősnek tűnt: őszes haj, bozontos pofaszakáll, kifejezéstelen szem, lefelé hajló száj, mindez egy kerekded arcon... – Magasságos isten! – suttogtam Pocketnek. – Ez maga Gladstone! A miniszterelnök intett Travellernek, majd a hajtó kis ostorcsapásával a hintó elindult. Traveller lassan sétált végig háza mellett, és eltűnődve vizsgálgatta a téglafalra futtatott borostyánt. Legszívesebben elé mentem volna, de Pocket határozottan karomra tette a kezét. Így megvártuk, amíg Sir Josiah saját tempójában ér oda hozzánk. Amikor odaért, kihúzta magát, megigazította a cilinderét, és hátul összefogta kezét. Platinaorra tompán csillogott a gyenge novemberi napfényben. – Ned, hallottam, hogy itt van – mondta fakó hangon. – Elnézést kérek, hogy épp... lefoglaltak. – Az a miniszterelnök volt, nem? – kérdeztem bevezetés nélkül. – Igazán leszokhatna róla, hogy rákérdez a nyilvánvalóra – dorgált meg, de tudtam, hogy nem komolyan beszél. – Hallottam Bazaine vereségéről Metznél. – Igen. – Óvatosan vizsgálgatott. – Benne volt a hírekben. De az Albertról is van ám hír.
Hirtelen újra tele lett a fejem Fran9oise-zal. – Milyen hír? – kiáltottam. – Mondja már! – Ned... – karon fogott. – Az Albertét hadihajóvá alakították. A francia szabotőrök, ezek a.... – Keresgélte a szót. – Franc-tireur-ök. – Igen, tehát ezek átvették a hajó irányítását, és ágyúkat szereltek rá. Lényegében egy mozgó erődítménnyé alakították. Jelenleg Párizs felé tartanak, ahol fel akarják venni a harcot a várost ostromló poroszokkal. Ned, ez tiszta őrültség. Az Albert személyszállító, nem hadihajó. Elég egyetlen pontos lövés, és vége van... Szavai olyan hihetetlenek voltak, hogy nem is tudtam belegondolni a következményekbe. – És az utasok? Mi van velük? – Nem esett róluk említés. – Mit jelentsen ez az egész? – kérdeztem kissé nyersen. – Nagy-Britannia miniszterelnöke nem azért jött, hogy híreket hozzon, bármilyen rosszak is! – Nem, persze hogy nem. – Félrenézett, és ugyanaz a nyúzott, gondterhelt kifejezés ült ki az arcára, amit már Lubbockék konyhájában is láttam. – Az Albertról szóló híreket azért mondta el nekem Gladstone, hogy megnyerje a támogatásomat. Azt remélte, hogy az európai háborút összefüggésbe hozhatja az én alkotásaimmal. Tudja, a kormány döntésre jutott. Metz ugyan elbukott, de Párizs még kitart, bár lakói ezrével halnak éhen. A poroszok pedig mindeközben egyre harciasabbak lettek. Kevés az esély a háború igazságos rendezésére, a brit kormány pedig aggodalommal figyeli, hogy az európaiak már nem tartják be a hadviselés régi szabályait. – Megrázta a fejét. – Gladstone szerint Európa egy egész generációra káoszba fog süllyedni, ha mi nem lépünk hadba. Mondja, de persze maga sem hiszi el. Nagy-Britannia a saját érdekei szerint cselekszik, mint mindig, Gladstone pedig mindenáron rá akar venni az együttműködésre. De mi van, ha mégis van igazság abban, amit mond? Milyen jogon állnék én ellen a történelem áradatának? – Gondterhelten dörzsölte meg a homlokát, hátralökve cilinderét, aztán megrázta a fejét. Megragadtam a karját. – Sir Josiah, Gladstone azt kérte magától, hogy készítse el újra a Krímben használt antijégbombát? – Nem. Új fegyvereket akar... Olyan ötleteik vannak, hogy el sem hinné. Hogy lehet, hogy valakinek efféle gondolatok forogjanak a fejében?... Azt mondják, ha nem működöm együtt, visszavonják a támogatásukat. – Keserűen felnevetett. – Az persze eddig sem volt túl biztos. Azt mondják, kiraknak a házamból, megtiltják, hogy hozzáférjek az antijéghez, és másodvonalas tudósokból álló csoport veszi át a helyemet. Hosszú, meggyötört arcát bámultam, és eszembe jutott, mit mondott Holden a mérnök gyenge fizikai állapotáról. Ez volt tehát a mérnök Achilles-sarka, ami végül romlásba fogja dönteni az egész életművét, ahogy hősével, Brunellel is megesett? Reméltem, hogy Traveller nem megy bele a kormány őrült tervébe, de arcán bizonytalanságot láttam, és szavai elcsüggesztettek: – Gladstone bolond és házasságtörő, semmi kétség, de ügyes politikus, Ned. Elültette a fejemben a kétség magvait. Ha én alkotom meg ezeket a gépeket, talán pontosabbak, kevésbé pusztítóak lesznek. Ha viszont valami kontárra bízzák őket, abból soha nem látott katasztrófa sülhet ki! – Nyílt, fájdalmas tekintettel nézett rám. – Mondja meg, Ned, mit kellene tennem? Félek, együtt kell működöm velük, de még jobban félek a
másik lehetőségtől. – Az isten szerelmére, mit kellene építenie? Szégyenkezve hajtotta le a fejét. – Rakétahajókat. A Phaeton kisebb változatait. De ezeket nem emberi pilóta vezetné, hanem a navigációs asztalom továbbfejlesztése. A giroszkópos vezérlőrendszer elvezetné a rakétát a célpontjáig. Nem értettem. – De mi lenne a célja ezeknek az automata Phaetonok-nak? Mi történne, ha leszállnak? – Arra gondoltam, talán muníciót vagy ételt vihetnének a párizsiaknak, de Traveller csak megrázta a fejét. – Ned, nem érti – mondta. – Nem is hibáztatom, mert igen nagy képzelőerő kell egy efféle gonoszsághoz. A rakétahajó nem szállna le. Egyszerűen becsapódna a földbe, mint egy ágyúgolyó. Ekkor széttörne az antijeget tartalmazó tartály, szörnyű robbanást eredményezve. Szélesre tárta a karjait, és megfordult, mintha részeg lenne. – Be kell vallani, van némi értelme – mondta. – A saját kertemből ki tudnék lőni egy rakétát, ami átrepülne a Csatornán, és egyetlen csapással porig rombolná a poroszok büszkeségét. – Nem! – kiáltottam. Traveller és Pocket döbbenten néztek rám. Ezernyi érzelem csapott át a szívemen. A Fran9oise-ról alkotott ellentmondásos kép jutott eszembe: a lány tündéri arca, amelyet talizmánként őriztem utazásunk alatt. Ez adott reményt, hogy egyszer visszatérünk. Azonban a gyönyörű arc mögött ott lebegett a szabotőr rémképe: mindazoké, akik háborút és halált akartak hozni a Földre, melynek törékenysége oly szembetűnő volt a magasból. Hogy viaskodott bennem ez a két kép! Mennyire más lettem, mint amikor alig három hónapja először szálltam fel a Phaetonnal. Már tudtam, mit kell tennem. Egy másodperc sem telt el kiáltásom óta. Gondolkodás nélkül megfordultam, és a letakart Phaeton felé futottam. Hallottam, hogy Traveller nehézkesen utánam szalad, és kiáltozik, de minden figyelmem a hajóra fordítottam. El kellett mennem Párizsba, találkoznom kellett Fran9oise-zal, hogy ha lehet, megmenthessem, és hogy elejét vegyem a britek hadba lépésének. És tudtam, ezt a leggyorsabban a Phaetonnal érhetem el.
13 A ballonpilóta FELMÁSZTAM a hajóra. Láttam, hogy a dohányzókabint szépen helyreállította Traveller. A kárpitozott fal többhetes utazásunk alatt keletkezett sérüléseit mind kijavították, és láttam, hogy a hajtóművek is kifogástalan állapotban vannak. A kötéllétrán felmásztam a hídra. Egy pillanatig csak álltam ott, és farkasszemet néztem a műszerekkel. Olyan bizonytalan voltam, akár egy szentélybe lépő barbár. De aztán leráztam az érzést, és bevetettem magam Traveller székébe. Ahogy a puha kárpitba süppedtem, aktiválhattam egy rejtett kapcsolót, mert a műszerek elektromos lámpái hirtelen életre keltek. Sziszegő hangot hallottam, ahogy a hidraulikus csöveken egyre nagyobb nyomás futott végig. A hajó, akár egy hatalmas állat, kezdett felébredni a szendergéséből. Kétségbeesetten bámultam a csillagképként ragyogó műszerpultot, de korábban láttam Travellert, ahogy elvezeti a hajót a Holdig és vissza, és az nem tűnt olyan bonyolultnak. Egy kis sétarepülés a Csatornán biztosan jóval egyszerűbb feladat! Újult elhatározással fordultam a székem melletti vezérlőkarokhoz. A karok gumifogantyúkban végződtek, amelyek túl nagyok voltak az én kezemnek. A fogantyúk mellett kis acélkarok voltak; ezek szabályozták a Phaeton rakétamotorjainak erejét. Ahogy megragadtam a fogantjaikat, izzadni kezdett a tenyerem. Behúztam az acélkarokat. A rakéták feldübörögtek. A hajó rázkódni kezdett. – Ned! Traveller jelent meg dohányzókabinból nyíló aknában. Kalapját elhagyta, haja ősz tincsekben omlott a homlokára. Zihálva lélegzett, és izzadság csillogott platinaorrán, a pillantása pedig olyan éles volt, akár a tűző napfény. – Ne próbáljon megállítani, Traveller! – Ned! – Már a hídon állt, és fölém tornyosult. Halkan szólalt meg, hangja mégis parancsolóbb volt a rakéták dörgésénél: – Kifelé a székemből! – Maga elmondta Gladstone tervét! Becsületes angolként nem tűrhetem, hogy ez az atrocitás akadálytalanul végbemenjen! Franciaországba repülök, és... – És mi? – Fölém hajolt, izzadság gyöngyözött az arcán. – Utána mi lesz, Ned? A Phaetonnal akarja útját állni Gladstone rakétáinak? Gondolkodjon már, a fenébe is! A saját halálán kívül mit érne el vele? Előrenyomtam az államat, és azt mondtam: – Figyelmeztethetném a hatóságokat...! – Miféle hatóságokat? Ned, ebben a pillanatban senki nem tudja, kik a hatóságok! A poroszok pedig... – Akkor legalább figyelmeztetek valakit! És megmenthetek néhány embert a küszöbön álló pusztításból, és visszaszereznék egy darabot Anglia elvesztett becsületéből! Mormogott valamit maga elé, és kissé csillapodott a haragja. – Ned, maga bolond, de ha mindenképp meg akar halni, ám legyen. És persze ott van a maga
Fran9oise-a is. Szikrázó szemmel néztem rá. – Mademoiselle Michelet számomra mindazon szerencsétleneket jelképezi, akik csapdába estek ebben a háborúban. Ha még mindig ott van annak az ellopott földhajónak a fedélzetén, akkor vagy megmentem őt, vagy magam is meghalok! – Ó, maga átkozott idióta! Nagy összegben lefogadnám, hogy a kedves hölgy azért van ott, mert ott akar lenni, és azonnal lelövi magát, ahogy idióta vigyorral az arcán megpróbál odamenni hozzá! – Élesen nézett rám, és újra megcsillant rajta a mély emberismeret, aminek korábban már tanúja voltam. – De ez sem számít, ugye? Nem a hölgy megmentése bolondította meg magát, hanem az igazságot akarja megtudni róla... Bosszantott, hogy ennyire belém lát. – Hagyjon békén, Traveller! Nem fog megállítani. – Ned – nyúlt felém bizonytalanul. – Maga nem tudja vezetni ezt a hajót. Már azelőtt felrobbantaná, hogy egyáltalán felszállna vele. Hiszen még a külső ajtót sem zárta be! – Traveller, ne próbáljon visszatartani! Menjen vissza a miniszterelnökéhez, és jó pénzért építsen neki halált hozó rakétákat! Ráncba szaladt a homloka. Elszégyelltem magam, de aztán elhessegettem az érzést. – Sir Josiah, tíz másodperce van, hogy elhagyja a hajót, aztán elindulok Franciaországba. – Nem érdekel! – mondta nyugodt hangon, de határozottan. – Nem fogom elhagyni a hajót! Nem hagyhatom, hogy maga elpusztítsa. – Akkor patthelyzetben vagyunk. Tényleg azt akarja, hogy kidobjam? – Mélyet sóhajtott, kezébe temette az arcát, aztán a szemembe nézett. – Nem lesz rá szükség, látom, hogy elszánta magát. Ezért nincs más választásom, mint magával menni. – Mi? – Én fogom vezetni a hajót. Most pedig legyen szíves, engedje át a pilótaülést, hogy elindulhassunk! Mély gyanakvással méregettem, de hosszúkás arcán csak elszántságot láttam. – Traveller, miért tenné? Miért ne gyanakodjak valami trükkre? Láthatóan türelmet erőltetett magára. – Arra gyanakszik, amire akar. Én viszont nem szoktam trükkökhöz folyamodni. Teljesen őszintén mondtam, hogy másodpercek alatt megsemmisítené a hajót. – Akkor segítsen! Mondja el, hogyan vezethetem a Phaetont! – Lehetetlen. – Hosszú ujjain számolta az ellenérveket. – Napokba telne, hogy a vezérlésnek akár csak az alapjait megtaníthatnám bárkinek. Még a legintelligensebb diáknak is – tette hozzá irónia nélkül. – Másodszor: vegye figyelembe, hogy mit jelent egy repülő szerkezet vezetése. Ned, a Phaeton nem stabil önmagában, azaz hacsak nem akarja egyenesen elhagyni a légkört, mint francia kollégája, akkor folyamatosan reagálni kell a visszajelzéseire. Különben rövidesen fejre áll, és teljes meghajtással a földbe csapódik. Ez az egyetlen repülő szerkezet a világon, és csak én tudom vezetni! Harmadszor: ne feledje, hogy a Phaeton csak prototípus. Olyan apró különcségei vannak, amiket csak én ismerek... – A fenébe is! – Úgy markoltam a fogantyúkat, hogy lemerevedtek az izmaim.
Aztán hirtelen Traveller elvigyorodott, haja a szemébe csüngött. – Azt kérdezi, miért vezetném a hajót – mondta. – Egyrészt, mert nyilván nem akarom, hogy maga tönkretegye. Másrészt... Az öreg Gladstone világossá tette, hogy a rakétabombák az én részvételem nélkül is elkészülnek. Maga most elgondolkodtatott. Ha az antijeget ismét fegyverként használják, akkor nekem is ott kell lennem, nem csak a Guardian valami ködös cikkéből értesülni róla három nappal később... Ned, döntöttem. Keressük meg a szíve hölgyét, és menjünk el Párizsba, a városok gyöngyszemébe! Ismét az arcát vizsgáltam. Nem volt rajta nyoma fortélynak vagy ravaszkodásnak; azt a lelkesedést láttam rajta, amit a Holdra szállásunk előtti percekben. Úgyhogy lassan bólintottam. Traveller tapsolt. – Megmondtam Pocketnek, hogy keressen menedéket a házban, úgyhogy akár már most is indulhatunk. Ned, ha megtenné, hogy átadja a helyét, és amilyen óvatosan csak lehet, elengedi a karokat... Így hát néhány perc múlva a rakéták morgása dübörgéssé erősödött, a fedőponyvák lehullottak, a Phaeton pedig a levegőbe szökkent a surrey-i vidék fölött. Traveller elegánsan vezette a hajót nagyjából fél mérfölddel a föld felett. Elmagyarázta, hogy megdöntötte a hajtóműveket, így azok nemcsak a hajó súlyát tudták megtartani, hanem jelentős oldalirányú gyorsulást is szolgáltattak. Dél felé indultunk, én pedig az ablaknak nyomtam az orromat. Az ég nem volt felhőtlen, és ebből a magasságból a házak, fák és folyók játéknak tűntek számomra. Némileg meglepődtem, amikor kirepültünk a Csatorna acél szürke vize fölé. Egy óra múlva elértük a francia partokat. Egy kikötővárost láttunk magunk alatt, Traveller pedig összehasonlította azt az ölében lévő térképpel. Végül bólintott. – Elértük Le Havre-t. Nemsokára Párizs felett leszünk! Elképzeltem, ahogy az egyszerű halászok szájtátva nézik a dübörgő, tűzokádó szörnyet, amint átszeli az eget. A várost elhagyva a Szajna mentén repültünk tovább, követve a folyó ezüstös vonalát Normandia felé. Az elszórt tanyák és falusi házak kéményéből füst gomolygott, amely tovaszállt a keleti széllel, akár egy tollpihe. Isteni nézőpontunkból semmi jele nem volt a háborúnak. Rouen fölé értünk – a középkori városka utcái olyanok voltak, akár egy gyerek labirintusa –, és eszembe jutott, hogy itt égették halálra az angolok Jeanne d’Arcot. Vajon az orléans-i szűz mire gondolt volna hajónk láttán? Lehet, hogy egy újabb látomásnak hitte volna? Végül nagyjából délután kettőkor elértük Párizs külvárosát. A levegőből a város durván rajzolt oválisra hasonlít, a Szajna pedig keletről nyugatra folyik át rajta. A periszkópon át tisztán látszottak a város szívében lévő szigetek, és megcsodáltuk a NotreDame elegáns tetőzetét, amelyet szerencsére még nem értek el a porosz ágyúk. A Szajna északi oldalán ott volt a Rue de Rivoli, amely párhuzamosan futott a folyóval. A nyugati végében ott találtuk a Champs Élysées-t, és láttam, hogy a sugárút melletti fákat kivágták, amik így szétgurult gyufákként hevertek az úton. Azt hittem, a német ágyúzás döntötte ki őket, de Traveller szerint azért lettek kivágva, hogy a lakosoknak legyen mivel tüzelniük. A város szürkésbarna tömbje mögött húzódott a fő védelmi vonal: húsz mérföldnyi fal, amely nyugaton a Bois de Boulogne-nál, keleten pedig a Bois de Vincennes-nél végződött. A fal mögött tisztán kivehető volt a porosz hadsereg tábora. Tiszti sátrak álltak elszórva a mezőn, és ahogy kissé
lejjebb ereszkedtünk, láttuk az ágyúknak ásott lőállásokat: több száz volt belőlük, és az összes ágyú a szerencsétlen párizsiak felé irányult. Még a porosz katonák élénkpiros, kék és szürke uniformisai is kivehetőek voltak. Ahogy lenéztem a poroszok csodálkozó arcára, felmerült bennem, hogy milyen könnyű lenne közéjük dobni némi antijeget; a hatás azonnali és végleges lenne. A poroszok sehogy nem tudnának védekezni, és még ha ágyúikkal véletlenül el is találnának egy repülő tárgyat, könnyedén kikerülhetnénk a hatósugarukból. Megborzongtam, mert felmerült bennem egy jövőbeli háború víziója. Csodálkozva láttuk, hogy a város egyszínű tömbjéből egy légballon emelkedik fel. A manchesteri újságok a franciák bátorságától voltak hangosak, hogy ilyen lélekvesztők útján próbáltak kommunikálni az ország többi részével. A látvány lenyűgöző volt. A bizonytalanul mozgó jármű egyetlen, foltos lepedőre hasonlított; látszott, hogy sebtében varrták össze különböző anyagokból. Ahogy elkapta az erős nyugati szél, bukdácsolni kezdett a háztetők felett, de aztán így is elindult keletnek, és néhány perc múlva átlebegett a városfalon. Traveller teleszkópjával a horizontot szemléltük, de nem láttuk nyomát a Prince Albertnek. Traveller a homlokát ráncolta. – Nos Ned, mit tegyünk? Csalódottan és tanácstalanul ráztam meg a fejem; az alattam dúló háborús dráma olyan hatalmas volt, hogy hirtelen csak bolondos fantáziának tűnt korábbi meggyőződésem, hogy egy ember hatással lehet a történelem menetére, akár egy ilyen csodás eszközzel is, mint a Phaeton. – Nem tudom, tehetünk-e bármit is – mondtam nagy sokára. – De még mindig nagyon szeretném megtalálni Fran9oise-t. Traveller megdörzsölte az állát. – Akkor meg kell tudnunk, merre jár az Albert – mondta. – Szálljunk le a városban? Ránézett a térképre. – Nem gondolnám, hogy ez jó ötlet. Nem tudnánk figyelmeztetni az embereket, hogy leszállni készülünk, és az is lehet, hogy a jelen feszült helyzetben nagy tömeg csődülne össze, akik a hajtóműveink sugarába kerülnének. Nem javaslom hát, hogy leszálljunk. De van egy másik javaslatom. – Micsoda? – Kövessük a ballont! Amikor leszáll, mi is leszállunk mellé, és beszélünk a pilótával. Elgondolkodtam. Nem nagyon akartam órákig üldözni ezt a primitív járművet. Viszont a ballon pilótája biztosan többet tud a helyzetről, mint az átlag városlakó, különben nem őt küldték volna fel. Ha pár percet beszélhetnénk a vakmerő férfiúval, az talán többet érne, mint ha órákig faggatnánk az egyszerű embereket. – Legyen! – mondtam Travellernek. – Vegyük hát üldözőbe a bátor franciát, és reménykedjünk, hogy tud segíteni! Párizstól keletre a Champagne-régió fekszik, a szél itt tette le a légballont. A színpompás jármű úgy feküdt a szőlőföldeken, mint valami tarka pocsolya, nem lehetett nem észrevenni. Traveller negyed mérföldnyire északra tette le a Phaetont. Még ki sem hűltek a rakéták, amikor leengedtük a kötéllétrát, és lemásztunk a földre. Késő délután volt, mi pedig néhány pillanatig csak hunyorogtunk a napfényben. A Phaeton a szokásos látványos módján szállt le: megperzselt szőlőtőkék hevertek sugárirányban a hajó körül. Ezeken már sosem lesz gyümölcs, az biztos. A
felperzselt kör szélén egy fiatalember állt egyszerű munkaruhában; még ilyen távolságból is láttuk, hogy szájtátva bámulja a hajót. Traveller magabiztosan ment oda hozzá, és pénzt nyomott a kezébe. A mérnök erősen törte a franciát, de azért el tudta magyarázni, hogy szeretné, ha az ifjú szőlész átadná a pénzt a munkaadójának, amiért tönkretettünk néhány tőkét. Szegény fickó kihajtogatta a pénzt, és megbámulta, mintha még sosem látott volna angol ötfontost. További magyarázkodásra nem volt idő; rövid búcsú után elindultunk a szőlősorok között. Öt perc múlva oda is értünk a ballonhoz. Láttuk, hogy a leeresztett jármű durván összevarrt foltokból áll; térítőkét, takarókat, függönyöket láttam, sőt még egy finom női ruhaneműt is, ami talán egy kombiné lehetett. Az anyagot zsinegekkel varrták össze; egyes darabokat nyithatóra terveztek, hogy a jármű le tudjon szállni, de a ballon el is volt szakadva, úgyhogy nyilván gyorsabban szállt le, mint ahogy a pilótája tervezte. – Jó ég, Sir Josiah, ezt a szerkezetet igen kapkodva rakták össze – mondtam Travellernek. – Bátrabbnak kell lenni, hogy valaki beüljön egy ilyenbe, mint a Phaetonban elmenni a Holdig. A városlakók már nagyon kétségbe lehetnek esve – mondta Traveller. – Valójában – szólalt meg valaki franciául a ballon alól – az épp magukhoz beszélő városlakó csak szeretne a dolga után nézni anélkül, hogy tovább kelljen hallgatnia az angolok arrogáns megjegyzéseit! Traveller és én meglepett pillantást váltottunk, aztán odaszaladtunk a ballonhoz. A ballon kosara nem volt más, mint egy nagy, nádból szőtt szennyeskosár, amelyet bőrcsíkokkal rögzítettek az anyaghoz. A kosár az oldalán feküdt, mellette papírtekercsek és zsákok hevertek a puha földön. A rendetlenség közepén egy fiatalember ült. Nagyjából egyidős volt velem, és magasságunk is hasonló volt. Jóképű fickó volt, erős franciás vonásokkal. A városiakra jellemző egyszerű öltönyt viselt, lehetett akár egy banki alkalmazott is. Szürke zakója azonban szakadt és sáros volt. Bal lába ki volt nyújtva, és megpróbált lábra állni, de ahogy ráhelyezte a súlyát, megrázkódott a fájdalomtól. Traveller lehajolt, hogy megvizsgálja a sérülést. – Maradjon nyugton! – mondtam angolul. – A lába súlyosan megsérült... – A nevem Charles Nadron – vágott közbe franciául. – A Nemzetvédelmi Kormány képviselője vagyok. Maguk francia területen vannak, nyilván hívatlanul; tegyék meg, hogy vagy a hazám nyelvén szólnak hozzám vagy sehogy... au! – Traveller megtapogatta a férfi bokáját. Nadron hátravetette a fejét, és összeszorított foggal tűrte a vizsgálatot... Jómagam folyékonyan beszéltem franciául, úgyhogy bemutattam magunkat. – A Phaetonnal jöttük ide, ami egy antijég... – Nem érdekelnek az angol játékszerek! – szakított félbe ismét a francia. – Azért kockáztattam az életemet, hogy beszéljek a tours-i tartományi kormány képviselőivel! – Ha nem marad nyugton, és nem figyel oda a lábára, akkor csak az itteni pár borásszal fog beszélni a közeljövőben – vágta oda Traveller angolul. Aztán a mérnök hozzám fordult. – Nem vagyok orvos, de nem hiszem, hogy eltört. Csak erősen meghúzódott. A Phaetonban van némi kenőcs és kötszer. Ha visszatartja a fiatalurat attól, hogy elkússzon a naplementébe, akkor hozok belőle. Bólintottam. Nandron kíváncsian bámulta Traveller platinaorrát, de aztán újra az égre nézett. – A manchesteri híradások igen töredékesek, nagyrészt a magához hasonló szökevények beszámolóin alapszanak, megspékelve jó adag spekulációval.
Lehunyta a szemét, és bólintott. – Párizs végveszélyben van. A poroszok láthatóan ki akarnak éheztetni minket. – Kapnak hírt a háború állásáról? – Tudjuk, hogy Orléans-tól északra minden francia terület Bismarcké, Párizst leszámítva. 1815 után ismét Párizstól függ Franciaország sorsa: ha mi elbukunk, bukik az ország is velünk. De ezúttal visszaverjük a támadókat! – Bizonyára. Állomásozik hadsereg a városban? – Igen, a polgárok hadserege, uram! A nemzeti gárdát háromszázezer főre növeltük; minden épkézláb férfi jelentkezett, hogy a hazáját védje. Még tőlünk, politikusoktól is elvárják, hogy bevonuljunk! Néztem büszke arcát, ami verejtékes volt a fájdalomtól, és arra gondoltam, hogy ha a párizsiak lelki alkatából következtetve ezeknek a politikusoknak nem sok választásuk volt, mint kiállni a barikádokra a többiekkel. De ezt megtartottam magamnak, és azt kérdeztem: – A városon belül mi a helyzet? Megrázta a fejét. – Maga is tudja, hogy ételt nem tudunk bevinni. Az uralkodó szélirány miatt ballonnal még néhány fontnyit sem szállíthatunk a városba. De van még étel bőven; kormányként a legnagyobb gondunk az étel elosztása régiók és társadalmi csoportok szerint. – Ironikusan felkacagott. – Senkit nem lep meg, hogy a szegények szenvednek a legtöbbet. A boltosok is tönkremennek lassan. A legjobb éttermek azonban még mindig teljes választékkal üzemelnek! – Rám szegezte tekintetét, és ültében kihúzta magát. – Talán maga meg a dilettáns barátja betérhetnek egy ilyenbe a látogatásuk alatt. Minden párizsi polgár nevében bocsánatot kérek, hogy nincs friss zöldségünk és halunk, de a menük csak egzotikusabbá váltak, mióta olyan fogások is szerepelnek rajtuk, mint a kenguru, az elefánt vagy a macska... Nyugtatóan a vállára tettem a kezem. – Uram, mi nem vagyunk az ellenségei. Saját életünket tesszük kockára, hogy megtaláljunk valakit. – Kit? – kérdezte kíváncsian. – Hallott a Prince Albertról? – Elmondtam, hogyan lopták el a hajót a franc-tireur-ök, és hogy épp Párizs felé tartanak vele északról. Nandron megrázta a fejét. – Nem hallottam efféle hajóról. A mi franc-tireur-jeink pedig jobban tennék, ha a poroszok utánpótlási vonalait vágnák el Berlin felől... Csalódottan vettem tudomásul a francia szavait, de míg Travellerre vártam, tovább faggattam a hetyke fiatalembert Párizsról. Elmondta, hogy a harmincéves védelmi falak újjáépítése körül rengeteg huzavona folyik, mert a rivális mérnökcsoportok azon marakodnak, mi a legelegánsabb, legtetszetősebb megoldás. Önkéntelenül is eszembe jutottak bátyám beszámolói az oroszok egyszerű, de hatékony erődítményeiről Szevasztopolnál. Ahogy a francia vidéket néztem a lemenő nap fényében, valószerűtlennek tűnt, hogy nem messze tőlünk háború dúl. Párizs reménye most a belügyminiszter, Gambetta lehetett, aki néhány hete egy másik ballonnal elhagyta a várost. Ez a Gambetta a hírek szerint új sereget gyűjtött a francia vidéken, és nemrég kisebb sikereket aratott a németek ellen Coulmiers-nél, Orléans közelében. Gambetta épp Orléans
felé tartott, ahol útját akarta állni a betolakodóknak. Azonban a Metz bevételével felszabadult porosz erők sem voltak restek, elébe mentek, és úgy tűnt, hogy Orléans épp olyan fordulópontot fog jelenteni a háborúban, mint Sedan. Traveller közben visszatért, és ügyes mozdulatokkal bekötözte Nandron lábát. A francia ezalatt folytatta: – Azt mondják, Trochu tábornok, az ideiglenes kormány feje nem aggódik Franciaország jövője miatt; úgy gondolja, hogy Szent Genovéva, aki az ötödik században megvédte az országot a barbároktól, majd visszatér, és a segítségünkre siet. – Keserűen felnevetett. – Maga nem így gondolja? – kérdeztem. – Inkább hinnék azoknak a pletykáknak, hogy maga Bonaparte tért vissza a halottaiból, vagy hogy meg sem halt a brit száműzetésben, hanem harci szekéren vonul be Párizsba, hogy Gambetta erőivel együtt kiűzze a poroszokat. Bólintottam. – Maga az öreg Bonaparte, hm? Milyen elbűvölő ötlet... De Traveller csendre intett. – Ez a harci szekér – csattant fel franciául. – Van ezeknek a meséknek bármi alapja? – Nincs, persze hogy nincs. Csak a tudatlan, tájékozatlan emberek pletykálkodnak... Hirtelen rájöttem, mire gondol Traveller. – Arra gondol, ez a harci szekér az Albert volna? Traveller vállat vont. – Miért ne? Képzelje el, ahogy a nagy antijéghajó átkel a francia vidéken. Nem lehet, hogy a kétségbeesett párizsiakhoz torzítva jut el a hír, nyakon öntve a korzikairól szóló badarsággal? – Akkor bizony Orléans-ba kell mennünk! – mondtam. – Az elméletük hibás – szólt közbe Nandron. – Magára valamit is adó francia sosem hagyatkozna a britek gépezeteire. A Nemzetvédelmi Kormány álláspontja, hogy a britek technológiai inváziója Franciaország ellen éppoly visszataszító, mint a porosz barbároké. – Még ha kicsit nehezebb is fülön csípni, igaz? – mondta Traveller vidáman. – Nos, fiam, gyűlölje csak Nagy-Britanniát, de ha most nem fogadja el az angol segítséget, akkor igen sokára fogja elérni Tours-t azzal a lábbal még varázslatos gyógyító tudományom ellenére is. – Köszönöm, de azt hiszem, boldogulok magam is – mondta a francia hidegen. Traveller idegesen csapott a homlokára. – A maguk hülyeségének nincs határa? – Magát nem látjuk itt szívesen – mondta Nandron tört angolsággal. – Nem akarjuk, hogy itt legyen. A poroszok keze nyomát a franciák vérével kell lemosnunk e földről! Megvakartam az arcom. – Ha Gladstone ezt hallaná.... Értetlenül nézett rám. – Hogy mondja? – Nem érdekes. – Kihúztam magam. – Nos, Sir Josiah, úgy tűnik, megvan, hová kell mennünk. – Orléansba? – Pontosan! Viszonzatlan búcsút vettünk Nandrontól, aztán elindultunk a szőlőtőkék mentén. Visszanézve láttam, hogy a makacs francia egy lábon ugrálva próbálja összegyűjteni a papírjait és egyéb
csomagjait, amelyeket oly viszontagságos módon menekített ki Párizsból.
14 A franc-tireur – EGYETLEN ÓRÁT sem veszíthetünk – erősködtem Travellernek. – A Prince Albert talán már a poroszokhoz közeledik, és biztos vagyok benne, hogy ha harcba szállnak, a hajón lévők sorsa megpecsételődik. Traveller az állát dörzsölgette. – Bizonyára. De a maga lánymentési tervét sem fogják segíteni a poroszok és a franciák ágyúgolyói. Még azelőtt kell elérnünk a hajót, mielőtt az érné el a franciákat. De nem csak ezért kell sietnünk. Van egy másik ok is, ami talán eszébe sem jutott. – Micsoda? Ökölbe szorította csontos kezét. – Az antijégfegyverek! – Igen, de ezek legyártása biztosan időbe fog telni, főleg, mivel ön nem vesz részt a munkálatokban. Megrázta a fejét. – Attól tartok, nem így van. A laboratóriumomban számos rakéta áll útra készen; a Phaeton prototípusai. Gladstone embereinek nem lesz nehéz átalakítaniuk őket. Ned, ne túlozzuk el az én fontosságomat! Az antijéggel működő gépeim elveit akár Newton is megértette volna, egy mai mérnök pedig néhány perc alatt átlátja a terveket. Még az eredetibb találmányaim sem túl bonyolultak; a giroszkópos navigációs rendszer is könnyen érthető. Szavai csüggesztőek voltak. – Istenem! Akkor azonnal el kell innen mennünk! – Nem! – kiáltotta Traveller. A lemenő napra mutatott; őszi nap volt, már esteledett. – Nem lenne okos, ha a Phaetont a csatamező közepén tennénk le a vaksötétben. Emellett mindkettőnknek hosszú napja volt; csak néhány órája fogadtam Gladstone-t a dolgozószobámban! Erősködtem, hogy menjünk tovább, de Traveller hajthatatlan volt. Így hát előkészültünk, hogy újra a Phaetonban éjszakázzunk. Az előzőleg feltöltött húskészletből összeütöttem egy vacsorát, Traveller pedig finom brandyt töltött gömb alakú poharainkba. Aztán ültünk a kabin lámpafényénél, pont úgy, mint amikor az űrben utaztunk. A kabin fő dekorációs elemét, a Great Eastern modelljét Traveller újra elkészíttette; amennyire láttam, mindenben megegyezett az előzővel. Traveller kis zongoráját ezúttal nem hajtottuk ki a falból; nosztalgikus érzésem támadt, amikor eszembe jutottak a mellette töltött vidám percek. Kicsit elbeszélgettünk űrutazásunkról, de fejünk túlságosan tele volt a holnappal. – Természetesen nem csak a maga kísérleti rakétái dönthetik el a háborút – mondtam egy idő után. – Kormányunk biztosan bevet minden diplomáciai eszközt. Ha elhitetjük az európaiakkal, hogy szándékunkban áll bevetni az antijégfegyvert, az majd szépen helyre teszi őket. Felnevetett. – Gondolja, hogy elég Gladstone dorgálása, és máris leteszik a fegyvert? Nem, Ned. Szembe kell néznünk a tényekkel. Bismarck már a háború kiprovokálása előtt tudott az antijégről, úgyhogy biztosan úgy gondolta, Anglia nem fogja bevetni. Most már csak úgy tudjuk meggyőzni az ellenkezőjéről, ha tényleg ledobunk egy bombát a seregére. A franciák pedig, Ned, ezek az életükért,
a becsületükért és a hazájukért harcolnak. Nem hinném, hogy meghatná őket a brit szuperfegyver bevetésének távoli lehetősége. Tehát ők sem fognak tágítani. A diplomácia már hasztalan; semmi ok késlekedni. És biztos vagyok benne, hogy Gladstone és kormánya is ugyanerre a következtetésre jutott. Komor szavak voltak ezek; nagyot kortyoltam a brandyből. – Akkor azt mondja, hogy minden az antijégfegyver mellett szól? Végignézett a pislogó lámpákon. – Nem látok más alternatívát. Előrehajoltam. – Sir Josiah, talán Angliában kellett volna maradnia, és kiállnia a hadba lépés ellen. Talán a maga szavára hallgattak volna. Ironikus mosoly csillant a szemében. – Köszönöm ezt a jól átgondolt tanácsot attól az embertől, aki nem hagyott nekem más lehetőséget, mint hogy hirtelen otthagyjam Angliát. De az sem számított volna sokat, ha maradok. Gladstone nem azért jött el hozzám, hogy vitatkozzon velem, hanem hogy kikényszerítse, hogy mellé álljak. Ilyen hangulatban telt az este. Amikor leszállt az éj, lehajtottuk keskeny priccseinket, és lefeküdtünk. Mozdulatlanul feküdtem, de fejem annyira tele volt a háború fejleményeivel, hogy úgy tűnt, szemhunyást sem aludtam. Mindketten a hajnal első sugaraira ébredtünk. A Kis Hold magasan függött az égen, fehér fénybe vonva a hajnali tájat. Csak néhány szót váltottunk, miközben megmosakodtunk és felöltöztünk. Kapkodva megreggeliztünk, aztán alig egy órával napfelkelte után a Phaeton ismét felemelkedett a megszállt ország fölé.
Orléans nagy múltú városa Párizstól úgy ötven mérföldre délre fekszik, a Loire partján. Négyszáz éve maga Jeanne d’Arc szabadította föl az angol ostrom alól, most egy másik háború frontvonalába került; ám jelenleg a franciák talán még nagyobb bajban voltak. Traveller szerint után kellett töltenünk a víztartályainkat, úgyhogy rosszallásom ellenére letette a hajót a folyó partján. Zúgolódva segítettem neki elvinni a csövet a nádasig, aztán türelmetlenül toporogtam, míg a szivattyúk felszívták a meghajtáshoz szükséges vizet. Nem sokkal fél nyolc előtt értünk Orléans-hoz. Bár Gambetta nemrég csatát nyert Coulmiers-nél, Orléans még porosz kézen volt. Ahogy jó negyedmérföldnyire lebegtünk a háztetők fölött, mindenhol porosz gyalogosok és tisztek egyenruháit láttuk. Egy mellvértes katona, aki büszkén feszített páncéljában és hetyke tollas sisakjában, ránk emelte a puskáját, és lőtt egyet. Láttam a torkolattüzet, és később meghallottam a lövés hangját is, de a golyó ártalmatlanul hullott vissza a földre. A Prince Albertet sehol sem láttuk. Felvetettem, hogy leszállhatnánk, és kérdezősködhetnénk a városiaknál, de Traveller a városra mutatott: poroszok bújtak elő kvártélyaikból a hajnali fényben, aztán hadrendben sorakoztak, és az északi külváros felé vonultak. – Azt hiszem, a legbölcsebb, ha nem provokáljuk őket – mondta. – Ezek a harcra kész németek nyilván nem fogadnák szívesen a Phaetont. – Akkor mit tegyünk? A vezérlőszékben ülő Traveller épp egy új nézőkét illesztett a periszkópjához.
– Úgy látom, a porosz hadoszlop nyugatnak készül vonulni; talán pont Coulmiers-hez, hogy újra felvegye a harcot a franciákkal. Szerintem az Alberttel ott találkozhatunk a legnagyobb eséllyel. – És ha újra kudarcot vallunk? – Akkor le kell szállnunk, és meg kell próbálnunk információt szerezni anélkül, hogy golyót röpítenének a fejünkbe. De erre akkor gondoljunk, ha eljön az ideje! Most fel Coulmiers-be! Orléans-t elhagyva követtük a Loire vonalát nyugat felé, aztán észak felé vettük az irányt. Elhaladtunk egy nagy tisztás felett, amelyet sövény fogott körül. Ahogy Coulmiers közelébe értünk, hatalmas áradatra lettünk figyelmesek a francia mezőkön: kékesszürke egyenruhás embertömeg haladt át a vidéken, fegyvereik átcsillogtak a körülöttük gomolygó porfelhőn. Hamarosan észrevettem, hogy ez az embertömeg lassan, de céltudatosan halad kelet felé, Orléans-ba. Így találtunk rá a Gambetta által rekrutált új francia hadseregre. Úgy lebegtünk a vonuló sereg felett, mint egy ragadozómadár. Közelebbről már kevésbé volt lenyűgöző a haderő. Az ágyúkat küszködő lovak vontatták, a gyalogosok megviselt, sötétkék zubbonya, piros sapkáik, sáros, fehér hátizsákjaik és sátraik mind azt mutatták, hogy erőltetett menetben kell haladniuk. A fiatalok és idősek egyaránt fáradtnak és rémültnek tűntek. Egy-két katona megeresztett néhány lövést az irányunkba, persze eredménytelenül, ám amikor egy ágyú csövét is ránk emelték, Traveller gyorsan feljebb repült. A magasban már nem lehetett látni az arcokat, csak az emberek áradatát, és újra rádöbbentem, micsoda hatalmas léptékű ez a vonulás: horizonttól horizontig alig látszott a mező, mintha a tenger öntötte volna el a vidéket, hogy elsöpörje a poroszokat. – Istenem, Traveller! Ez minden seregek legnagyobbja! Vagy félmillió embert számlálhat. Már csak a számbeli fölényük miatt is el fogják taposni az ellenséget! – Meglehet. Ez a Gambetta láthatóan jól ért a sereggyűjtéshez. Bár a fegyverek kissé öregnek tűnnek; látta, hányfajta puskájuk van? Nem is tudom, hogyan biztosítanak nekik ennyiféle lőszert. Ebből én semmit nem vettem észre. – Akkor nem látja egyértelműnek a poroszok elleni sikert? – kérdeztem. Eltolta magától a periszkópot, és megdörzsölte a szemét. – Láttam már elég háborút, úgyhogy többet tudok róla, mint valaha is akartam. A számbeli fölény jelentős tényező, de a kiképzés és a tapasztalat messze fontosabbak. Nézze csak meg a formációt! Már csatarendbe is állították őket. Láthatóan képtelenek gyorsan végrehajtani a felfejlődési parancsokat, úgyhogy a parancsnokaik nem tehetnek mást, mint összeterelik őket, aztán belehajtják a csatába, mint birkákat a vágóhídra. Eközben a harcedzett poroszok kényelmesen vonulnak eléjük. Ned, attól tartok, véres és szörnyű nap áll előttünk, és ha ma dől el a háború, akkor mindenképp a poroszok nyerik... Én azonban már alig figyeltem, mert észrevettem valamit a keleti horizonton. Olyan volt, mint egy erődítmény, ami a francia katonák fölé magasodott, de ez az erőd a gyalogosokkal együtt haladt a mezőn. Nem tudtam türtőztetni magam, megragadtam Traveller vállát. – Sir Josiah, nézze! Ha ezt meglátják a poroszok... nem fognak fejvesztve menekülni? A Prince Albert volt. Hát végül megtaláltuk! Úgy tűnt, a földhajó emberek tengerében úszik. A hajó mögött mély barázdákat vettünk észre, amelyek nyílegyenesen futottak tova. Traveller örült a látványnak, mert antijéghajtóműve láthatóan a tervek szerint működött. A sétafedélzetről ujjongást hallottunk, és néhány, a hajó mellett lépdelő katona is üdvözölt minket;
láthatóan még sokan maradtak az Albertén, akik ott voltak az indulásánál, és tudták, mi ez a felettük lebegő furcsa jármű. Visszaintegettem, és reméltem, hogy látható vagyok a Phaeton üvegkupolája alatt. Inkább integessenek, mint lőjenek. Azonban Traveller arca komor volt; a periszkópon át vizsgálta, milyen károkat szenvedett a földhajó. A hat kéményből öt még mindig állt, de piros festésük kopott és koszos volt; a hatodik helyén csak egy fekete, tátongó seb látszott, akár egy halott szája, és a hajó gyomrába vezetett. Belenéztem a lyukba, és eszembe jutott az a szörnyű augusztusi nap, amikor a szabotázs történt; a vér élénken lüktetett a halántékomban. A többi kár felületesebbnek tűnt. Az üvegfalú sétafolyosókat, amelyek valaha a hajó oldalán futottak, elbontották, és kötéllétrákat akasztottak a helyükre, talán azért, hogy támadás esetén gyorsan vissza lehessen őket húzni. Ezernyi lyukat vágtak szabálytalan közönként a hajótestbe. Ezekben a lyukakban nem a szalonok eleganciáját láttam feltűnni, hanem kisméretű ágyúk ronda torkolatát. A földhajót láthatóan hadigépezetté alakították. Traveller haragja mély volt és keserű. – Ned, ha a poroszok rájöttek volna, milyen sebezhető az Albert, biztosan nem engedték volna, hogy ilyen mélyen behatoljon Franciaországba. Nem más ez, mint egy ikon, a francia gyalogosok gyülekezőpontja. Szimbólum, de már nem sokáig. Ned, a hajó nem a győzelembe fogja vezetni ezeket a szegény fickókat, hanem a halálba! A gondolattól megundorodva a keleti ablakhoz mentem. – Akkor azonnal le kell szállnunk, Sir Josiah, mert... nézze! A horizonton fénylő Kis Hold alatt ezüstös csík jelent meg a pusztán, majd az ágyúk sötétkék sziluettjei, és lovak ideges fickándozása látszott: a porosz sereg érkezett meg Orléans-ból, csatarendbe fejlődve. A háború már csak félórányira volt. Az Albert díszes tavacskáját ledeszkázták, a kies kertje sártengerré vált, benne facsonkokkal. Az egész fedélzet tele volt ágyúkkal és katonákkal, a tapasztalt, díszcsákós huszároktól az egyszerű polgárokig, akiknek finom ruhája szebb napokat is látott. Őket látva szívem nagyot dobbant, mert ha a nemesek a hajón maradtak a szabotázs óta, akkor talán Fran9oise-t is életben találom. Traveller megközelítette a fedélzetet, és egy pillanatra megállt a levegőben; amikor szándéka nyilvánvalóvá vált, a huszárok elkezdték kiüríteni a leszállóhelyet. A Phaeton olyan finoman szállt le, akár egy tollpihe. Meg sem vártam, hogy a hajtóművek lehűljenek, hanem kioldottam magam, leeresztettem a kötéllétrát, és lemásztam a fedélzetre. Már fél kilenc is elmúlt, és elvakított a napfény. Ahogy a hajtóművek leálltak, a sétafedélzeten állók körénk gyűltek. Mindenkinél puska volt, nagy meglepetésemre még egy nőnél is. Ez a kivételes hölgy selyemruhát viselt, hasonlót, mint Françoise az indulásunkkor, de ez a ruha véres és szakadt volt, és látni engedte az alsóruhákat, amelyeket más körülmények között illetlenség lett volna mutogatni. Az arcát nem láttam, mert árnyékban volt, és sár borította, de a nő olyan tapasztaltan emelte rám a puskáját, mint bármelyik katona. A gyanakvó tömegből előlépett az a tiszt, aki szabaddá tette a leszállóhelyet. Magas, harminc körüli férfi volt, jól állt rajta ezredének barna egyenruhája és fehér vállszalagja. Élénk, barna szeme intelligenciát, erőt és hozzáértést sugározott, amit csak erősített vékony bajsza és sisakjának rohamszíja az állán. Szeme azonban beesett volt, arcán pedig többnapos borosta meredezett. A
Második Huszárezred kapitányaként mutatkozott be, és megkérdezte, mi járatban vagyunk, de még mielőtt válaszolhattam volna, fojtott köhögéshez hasonló hangot hallottam a horizont felől. A huszárnak leesett az álla; Traveller és én követtük a pillantását. – A porosz tüzérség – suttogta Traveller. – Micsoda? Már ennyire közel vagyunk? – Kétségtelenül. Hamarosan becéloznak minket. Fütyülő hang harsant fel a bal oldalamról; egy ágyúgolyó csapódott be a hajó körül haladó francia csapatok mellett. Ártalmatlanul robbant fel, ami szórványos örömujjongást váltott ki az Albertén tartózkodókból. Azonban elhallgattak, amikor egy második lövedék csapódott be negyedmérföldre mögöttünk, és kuglibábukként döntötte le az embereket. A fedélzet megrázkódott alattam, és rémült szemeim előtt hatalmas földmennyiség lövellt szerteszét. A szétrepülő föld és emberi testek látványa olyan volt, mintha magát a Földet sebezte volna meg a lövés. – Traveller, ez hát a háború? – Attól tartok, fiam. A tiszt felénk fordult, és ezt mondta franciául: – Uraim, láthatják, mi a helyzet. Hacsak nem akarják, hogy a hajójuk darabokra robbanjon, repüljenek valami nyugodtabb helyre! Megragadtam a karját. – Várjon! Keresünk valakit ezen a hajón; akkor ragadt itt, amikor... De a kapitány türelmetlenül lerázta magáról a kezemet, és visszaszaladt az egységéhez. Travellerhez fordultam. – Meg kell találnom! – Ned, csak perceink vannak! Egy szerencsés lövés, és... Kétségbeesetten ragadtam meg a vállát. – Eljöttünk egész eddig. Ugye nem hagy itt? Eltolt magától. – Ne vesztegesse az időt! Szörnyű érzések kavarogtak bennem, miközben a hídon szaladgáltam fel-alá. Nem tudtam másra gondolni, mint hogy Françoise csak egy áldozat, egy csapdába esett utas. Megnéztem mindenhol, ahol elbújhatott, vagy bezárva lehetett. Lenéztem a hajó gyomrába vezető lépcsőkre is, de ahol valaha pezsgő illata és vidám beszélgetés moraja töltötte meg a levegőt, most úgy éreztem magam, mintha Nelson admirális hadihajójára csöppentem volna. A hajótest kivágott paneljeinek nyílásában ágyúk meredtek kifelé, és mindenhol lőpor- és formaldehidbűz terjengett. Az egyik teremben katonai kórházat állítottak fel, ott kötszerhalmok tornyosultak. Megtaláltam a nagy szalont is, már ami megmaradt belőle; ahol valaha a dekoráció mögé rejtett kémény magasodott, most csak egy deformált kürtőt láttam. A szalon teljes berendezése megsemmisült, mindent fekete korom borított. Az emberek azonban céltudatosan járkáltak fel-alá, hogy előkészítsék a hajó fegyvereit. A valaha oly elegánsan festett fali panelek most megfeketedve, összezúzva fityegtek; festőik valószínűleg sosem gondolták, hogy műveik ilyen sorsa jutnak. Françoise-nak azonban nem láttam nyomát. Feszültségem elviselhetetlenné fokozódott. Visszamentem a sétafedélzetre. Körülöttem mindenki egymásnak kiáltozott. Kinézve a korláton láttam, hogy a szedett-vedett francia csapatok már puskatűzbe is keveredtek a poroszokkal. Fejünk
felett tovább fütyültek az ágyúgolyók, és franciák testén keresztül csapódtak a vértócsás földbe. Az Albert fegyverei is megszólaltak; minden lövés megremegtette a hajó törékeny szerkezetét. Aztán meghallottam Traveller hangját, ahogy mély, érces hangján túlharsogja a kakofóniát. A Phaeton felé néztem. Amikor a mérnök látta, hogy észrevettem, az ég felé mutatott. A vakító napfényben fehér, vékony füstcsíkot vettem észre, amely a Kis Hold előtt haladt el az égen. A vonal egyre vastagabb lett, mintha maga Isten ujja rajzolta volna... és Orléans felé tartott. A jelenésnek nem volt hangja, a harcolók észre sem vették. De pontosan tudtam, mit látok: az antijégrakétát. Elszorult a szívem. Féltem is, de abban a pillanatban sokkal erősebb volt a szégyenérzetem, hogy britnek születtem. Megráztam a fejem, és újra a fedélzetre koncentráltam; kétségbeesetten próbáltam megtalálni Françoise-t abban a néhány percben, amit a rakéta még meghagyott számomra. Újra észrevettem azt a nőt, akit a leszállásunkkor láttam. A tüzes dáma a hajó orránál állt, és a poroszokra lövöldözött. Úgy döntöttem, beszélek vele. A hajón maradt néhány nő biztosan segítette egymást, és talán ez a modern Jeanne d’Arc is el tud vezetni Françoise-hoz, mert ebben a zűrzavarban már csak az ő megmentése volt az egyetlen gondolatom. Felé indultam, de alig sikerült utat törnöm. A forrófejű franciák megérezték a porosz vér szagát, és ide-oda rohangáltak a hajó két oldala között, többször feldöntve engem is. A porosz lövedékek pedig tovább záporoztak a fejünk felett; többször le kellett buknom, sőt időnként egyszerűen a fedélzetre vetettem magam. Végül azonban elértem a nőhöz; halálpontosan szórta a lövéseket. Amikor a vállára tettem a kezem, dühödten pördült meg. – Mi a fenét akar? – ripakodott rám erős marseille-i akcentussal. Aztán hangja elhalt, szeme rám szegeződött: ugyanaz az égkék szem, mint akkor. Tisztán csillogott a sáros arcon. Hátratántorodtam, még a záporozó golyók sem érdekeltek. – Françoise! Maga az? – Ki más lennék? Maga pedig... ó, emlékszem már. Vicars. Ned Vicars. – Arca furcsán távolodott tőlem, mintha szédülnék. Tompának éreztem magam, a csatazaj nagyon távolinak tűnt. Hát igaz volt. Holden gyanította, Traveller biztos volt benne, de én bolond naivitásomban soha nem tudtam elfogadni. A lány megrázta a fejét, és csodálkozva nézett rám a feszültség és a harag fátylán keresztül. – Ned Vicars. Azt hittem, meghalt a robbanásban. – A Phaetonon voltam, ami nem pusztult el, ahogy gondolták. Frédéric Bourne lopta el. Elrepültünk vele, Françoise... egészen a Holdig! Úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. – Mit mondott?... Mi van Frédérickel? – Túlélte, és most börtönben ül. De maga... – A vállára tettem a kezem, és meglepődtem, hogy a törékenynek tűnő lány milyen izmos. – Françoise, mi történt magával? Ellökte a kezemet, és ismét vállához emelte a puskáját. – Nem történt velem semmi. – Na de ahogy viselkedik... és a puska... Felnevetett. – Mi olyan furcsa egy puskát tartó nőben? Francia vagyok, az országom pedig végveszélyben.
Persze hogy fegyvert fogok! Föld- és lőporszag töltötte meg a levegőt, a lövedékek fütyülése és a fedélzeten lévők dobogása élesen lüktetett a fejemben. – De hisz én magára hittem, hogy meghalt, amikor a kémény felrobbant, vagy ha túl is élte, fogolyként tartják a hajón. A lány közelebb hajolt, és rám nézett; arcán, ami valaha oly kedves volt nekem, most csak megvetést láttam. – Valaha azt gondoltam, hogy maguk, britek... szimpatikusak. De legalábbis veszélytelenek. Ám kiderült, hogy végzetesen idióták! Ned, figyeljen! Azért nem sérültem meg a robbanásban, mert miután kezelésbe vettem a kémény zárócsapját, a lehető legtávolabb húzódtam a gépháztól. Már tudtam, miért kellett erre a szörnyű helyre jönnöm. Tőle kellett hallanom az igazságot; és hallottam is, bármenynyire fájdalmas is volt. Alig jutottam szóhoz. Egy ágyúgolyó süvített el mellettünk, minden eddiginél közelebb. – Françoise... jöjjön velünk! – kiáltottam a zajban. Kinyitotta a száját, és felkacagott; nyál csillant tökéletes fogsorán. – Ned, maguk, angolok sosem fogják megérteni a háborút. Menjen haza! Elfordult tőlem... ...aztán a fedélzet megrázkódott alattam, és a hátamra estem. Hatalmas zaj támadt. Az Albertét eltalálták, és azonnal megállt. Travellernek igaza volt: egy pontos lövés is elég volt, hogy mozgásképtelenné váljon. Négy kémény még okádta a gőzt, de az ötödikből csak vészjósló, fehér füst szállt fel; a hajó mélyéből pedig mély fémcsikorgást hallottam, mintha a kerekek még mindig menni akarnának. A sétafedélzet meggyűrődött. Lemezek szakadtak el egymástól, szegecseik eltörtek. A katonák és a puskák úgy szóródtak szét, akár a játékok. Ám a franciák nem adták fel; átmásztak elesett bajtársaik testén, és felvették puskáikat. Françoise-t sehol nem láttam. Talán előttem tért magához, és fedezékbe futott, vagy már hősi halottként, új Jeanne d’Arcként fekszik bajtársai között. Most semmit nem tudtam tenni érte – talán soha nem is tudtam volna –, úgyhogy a saját életemmel kellett törődnöm. A fedélzet távolabbi végén még mindig ott állt a Phaeton; kicsit megdőlt, ahogy a fedélzet eldeformálódott. Egy második robbanás rázta meg a hajót, és én ismét a véráztatta fedélzetre zuhantam. Úgy tűnt, hogy a Prince Albert már a poroszok további segítsége nélkül is elpusztítja magát. A Phaeton hatóműveiből gőz tört elő. Odaértem, felmásztam a kötéllétrán, berántottam magam után, és becsaptam a fémajtót. Aztán megmaradt erőmmel felhúztam magam a hídra. Traveller a székében ült. Arca csak egy groteszk álarc volt, mert platinaorrát elvesztette, és vérző orrürege szabadon állt. Amikor meglátott, megragadta a karokat, és a Phaeton azonnal a levegőbe emelkedett. Alig hagytuk el a fedélzetet, amikor éles fény támadt. Az aknanyílásba kapaszkodtam, ahogy a hajó megvadult lóként bukdácsolt a légörvényben. Az Albert antijégtartályai összetörtek, a felszabaduló energia pedig úgy vetette szét a hajót, akár egy felfújt papírzacskót. Pokoli szél támadt, és felfelé lökte a Phaetont, mint tábortűz a száraz levelet. Traveller másodpercekig küzdött, hogy visszaszerezze az irányítást, én pedig csak kapaszkodtam. Szinte biztos voltam benne, hogy hamarosan fejre állunk, és a földbe csapódunk.
...Ám lassan, mintha egy vihar csitult volna el, a levegő megnyugodott. A Phaeton bukdácsolása abbamaradt, és végre megállapodott a levegőben. Óvatosan állam fel; mintha minden porcikámat egy bokszoló ütötte volna végig, de úgy tűnt, csontom nem tört, és újra hálát adtam Istennek, hogy megóvott. Traveller rám nézett, arca ijesztő maszk volt. – Jól van? – Igen. Én... Françoise valóban franc-tireur. – Ned, a lány biztosan halott. De ő döntött így... És nekem is döntenem kell – tette hozzá baljósan. Kinéztem az üvegkupolán. A francia és porosz gyalogság már közelharcot vívott egymással. Hatalmas porfellegbe burkolózott a csata, mindenfelé vér fröcskölt, és torkolattüzek villantak. Ilyen volt hát egy csatamező, amitől mi szerencsére olyan messze lebegtünk, hogy a sebesültek jajveszékelése és a vér szaga már nem jutott el hozzánk. Traveller balra mutatott. – Nézzen oda! Látja? Ott megy Gladstone rakétája. Felnéztem az égre. Sűrűn hunyorogva lassan kivettem az égen átívelő furcsa gőzcsíkot, ami kissé már kezdett eloszlani a szélben. Rájöttem, csak pár perc telt el azóta, hogy az Albert fedélzetén állva néztem ugyanezt a vonalat. – Traveller, hová tart a rakéta? – Nos, biztosan erre a csatamezőre. Őfelsége hogyan fejezhetné ki jobban nemtetszését, mint hogy egy csapással zúzza össze a porosz és a francia sereget egyaránt?... De Gladstone kutyaütői alaposan eltolták a dolgot, a rakéta túlrepült. Tudtam, hogy otthon kéne maradnom és megcsinálni rendesen! Tudtam... Hangja kimért volt és racionális, de volt egy furcsa színezete; úgy éreztem, a mérnök hamarosan összeomlik. – Traveller, talán nem is baj, hogy félrelőttek. Ha lakatlan területen robban, nem tesz kárt... – Ned, a rakéta több font antijeget hordoz. Kétlem, hogy lenne olyan terület, ahol nem okozna kárt. Különben is, a pályája alapján már tudom, hová tart. – Hová? – Bármelyik pillanatban robbanhat, takarja le a szemét! – Hol fog robbanni, a fenébe is?! – Orléans-ban. Hatalmas tűzvirág jelent meg az égen, ami minden irányban szétterült a város körül. Amikor elhalt, és ki tudtuk nyitni káprázó szemünket, láttuk, ahogy hatalmas szélvihar támadt a pusztában; a fák gyufaszálakként törtek ketté, az épületekből pedig csak romok maradtak. Másodpercekkel a robbanás után hatalmas füstfelhő magasodott a városközpont fölé. A felhő egyre feketébb lett, ahogy emelkedett. Alulról pokoli, vörös fény világította meg – Orléans tüze – körülötte pedig villámok cikáztak. Hangot nem hallottunk. Az egymással viaskodó seregek mozdulatlanná dermedtek, ágyúik elnémultak; elképzeltem, ahogy százezernyi ember felegyenesedik, döbbenten néz arra, aki néhány pillanattal korábban még az ellensége volt, aztán a szörnyű jelenés felé fordul. – Mit tettem? – szólalt meg Traveller. Szevasztopol ehhez képest csak apró gyertyaláng volt.
Nem tudtam, mit mondjak. – Nem állíthatta volna meg... Felém fordult, torz arcán bizarr mosoly játszott. – Ned, a krími csata óta az antijég békés felhasználásának szenteltem az életem. Azt gondoltam, hogy ha látványos, de békés célokra tudom felhasználni, az emberek sosem fogják többé bevetni egymás ellen. Nos, Gladstone őrültsége miatt legalább már nincs több belőle... de kudarcot vallottam. Sőt, azzal, hogy új technológiákat fejlesztettem ki, én magam hoztam el ezt a napot! Ned! Hadd mutassak egy másik találmányt! – Kísérteties mosollyal oldotta ki a hevedereit. – Micsodát? – Leonardo egy ötletének megvalósítását; ő azon kevés latin férfiak egyike volt, aki képes volt gyakorlatiasan gondolkodni. Azt hiszem, érdekesnek fogja találni... Ezek voltak az utolsó szavai hozzám, mielőtt ököllel az arcomba vágott. Hideg levegő térített magamhoz. Kinyitottam a szemem. A fejem sajgott. A Kis Hold töltötte be a látóteremet. A hajó alján ültem, az aknanyílásban. Lábam kilógott a hajóból; a csatatér több száz lábnyira volt alattam. Mellkasomhoz furcsa, khakiszínű csomagot erősítettek; olyan volt, mint egy katona hátizsákja. Hirtelen teljesen éber lettem, és megragadtam a nyílás szélét. Egy kéz pihent a vállamon; odanéztem, és értetlenül bámultam a hosszú ujjakra, mintha valami furcsa pók lábai lennének. Traveller keze volt. – Már majdnem vége, Ned! – kiabálta a süvítő szélben. – Az antarktiszi antijégkészleteket gyakorlatilag kimerítették. De be kell végeznem a munkám! – Felnevetett, hangját eltorzította az orrának hiánya. Szavai vészjóslóak voltak. Megszólaltam: – Traveller, szálljunk le biztonságban, aztán... – Nem, Ned! Fiatal francia szabotőrünk azt mondta, hogy ha akárcsak néhány unciával kevesebb lesz az antijégből, az megéri egy hazafi halálát. Úgy gondolom, igaza volt. El fogom pusztítani a Phaetont, és vele együtt megszabadítom a világot az antijég átkától! Nem tudtam, mit mondjak. – Traveller, higgye el, megértem, de... De többet nem tudtam mondani, mert egy jól irányzott rúgás érte a hátamat, ami miatt kiestem a hajóból, és lábbal lefelé zuhanni kezdtem. Ahogy a levegő a fülem mellett fütyült, felordítottam, hisz biztos voltam benne, hogy annyi kaland után most tényleg meghalok. Arra gondoltam, vajon milyen mély kétségbeesés késztethette Travellert, hogy ilyet tegyen velem... de nagyjából ötvenlábnyi zuhanás után éles rántást éreztem a mellkasomon. A csomaghoz erősített kábelek feszültek meg, én pedig a végükön himbálóztam, és lassan ereszkedtem lefelé. Kényelmetlenül fészkelődve néztem fel, mert a hevederek a hónaljamba vágtak. A kábelek egy vászonhoz voltak erősítve, amely fordított kúpot formázott; a szerkezet felfogta a levegőt, így lassította le a zuhanásomat biztonságos ereszkedéssé. A hevederekben fészkelődve lenéztem a levegőben kapálózó lábaimra. Orléans romjai fölött még mindig ott gomolygott az antijégfelhő. A teljes francia és porosz sereg a földön hevert, és nem nagyon láttam nyomát mozgásnak; elképzelhetetlennek tartottam, hogy az emberek ezek után még egymást akarnák gyilkolni. Az égben lebegve arra gondoltam, hogy most, hogy az antijégkészletek
kimerültek, ez a szörnyű tett figyelmeztetésül fog szolgálni az eljövendő generációknak a háború borzalmairól. Talán Traveller végre elérte célját, a háborúmentes világot, csak az ár volt olyan magas, amit már nem tudott elfogadni. A fölöttem csapkodó ponyva felől dübörgést hallottam, és gőzcsíkot vettem észre. Hátrahajtottam a fejem; ott volt a Kis Hold, és mintha furcsálkodva nézte volna a földi pusztítást – és ott volt a mesés Phaeton, amely utoljára indult el az ég felé. A hajó zavartalanul emelkedett egyre feljebb. Hamarosan pont olyan gőzcsíkot húzott az égre, mint Gladstone rakétája, és nyilvánvalóvá vált, hogy Traveller nem szándékozik visszatérni az emberek világába. Végül a csík alig láthatóvá vékonyult, ahogy Traveller elérte a légkör szélét... de az tisztán látszott, hogy a Kis Hold felé tart. Rájöttem, mi a szándéka: bele akarta vezetni a hajót az égitest közepébe. Néhány percig nem történt semmi. Traveller gőzcsíkja lassan eloszlott, én pedig tehetetlenül, de viszonylagos kényelemben himbálóztam Leonardo találmányának végén. Továbbra is a Kis Holdat szemléltem, hogy talán észreveszem, amikor a Phaeton becsapódik... Aztán a világ vakító fényességbe borult horizonttól horizontig; mintha maga az ég kapott volna lángra. Hatalmas robbanás rázta meg a Kis Holdat. Elvakított a fény, és fájdalmas csattanással értem földet egy csapat csodálkozó francia között.
Epilógus LEVÉL FIAMNAK 1910. november 4. Sylvan, Sussex Kedves Edward! Remélem, ez a csomag úgy talál téged, ahogy engem elhagyott: jó egészségben és hangulatban. Nyilván meglepődsz majd, amikor kinyitod, hogy édesanyád szokásos levele helyett az én macskakaparásomat találod. Remélem, megbocsátasz, ha elhagyom a szokásos hírösszefoglalót az itthoni eseményekről; csak annyit mondanék, hogy továbbra is egészséges és életerős vagyok, és hihetetlenül hiányzol. Azért írok, hogy a magam tökéletlen módján megpróbáljam jóvá tenni azokat a hibákat, amelyek éket vertek közénk. Ezekért vállalom a felelősséget. Talán már rájöttél, hogy a Berlinbe vezénylésed előtti utolsó, hosszú beszélgetésünk, amikor egy szombat este pipáztunk, és whiskyt ittunk a parázsló tűz mellett, kísérlet volt részemről a köztünk lévő fal áttörésére. Kudarcot vallottam. Mégis, aznap este, ahogy szabadjára engedted haragodat, annyira hasonlítottál fiatal önmagamra! Hadd mondjam hát ki egyszerűen: az apád vagyok. Nem tartom magam gyávának vagy rossz hazafinak. Biztosíthatlak, emiatt nem kell szégyenkezned. Azonban láthatóan nem tudod elfogadni nézeteimet a közelgő porosz háborúról. Nem áll szándékomban rád erőltetni a véleményemet; a világ legjobb hadseregének tisztje vagy, és nagyon büszke vagyok rád. De azt akarom, hogy megérts. Amikor a háború kitör – ez elkerülhetetlennek tűnik biztosan meg fogsz változni, jó vagy rossz irányba. Imádkozom Istenhez, hogy óvjon meg téged, de szeretném, ha most utoljára elmondhatnám a fiatalembernek, akit felneveltem, hogy mit miért tettem, hogyan alakult az életem a 1870-es sorsdöntő napok óta. Már olvastad a negyven évvel ezelőtti kalandjaim történetét, mint ahogy George Holden sokkal mívesebb beszámolóját is. George, mielőtt idő előtt elhalálozott a portói és a dohány iránti túlzott rajongása miatt, élménybeszámolójával sikeres és gazdag pályafutást alapozott meg. Vagyonának nagy részét Az Új Karthágó című tudományos regényével szerezte, amely alaptörténete szerint az ókori Karthágó népe fedezi fel az antijeget, majd látványos bosszút állnak ellenségükön, a Római Birodalmon. A kritikusok szerint a könyv bár olvasmányos, „de aligha hihető”. Pont ez volt a véleménye az ötletről Josiah Travellernek is, még ott, a Phaeton fedélzetén. George-nak nem rovom fel, hogy hatalmas bevételt szerzett a könyvből – sőt, örülök neki. Én is tehettem volna valamit, de az önreklámozás sosem volt az erősségem. Miután visszatértem Angliába az első Gladstone-lövedék becsapódása után, Londonban lemondtam a hivatalomról, és visszatértem Sussexbe. Polgárjogi ügyvédnek tanultam, és azóta is csendben – és amennyire lehet, névtelenül – dolgozom. Kifejezetten a helyi ügyekkel foglalkozom. Azonban figyelemmel kísértem a világpolitika alakulását azon szörnyű őszi napok óta. Sokáig minden a Gladstone-lövedék körül forgott. Nem részletezem, hogy milyennek láttam Orléans pusztulását. Imádkozom, hogy neked sose kelljen ilyet látnod, Edward. De talán a karriered során eljutsz arra a szörnyű helyre, ahol a Prince Albert még mindig pontosan ott áll, ahol a porosz ágyúlövést kapta, rozsdás mementójaként egy régen volt háborúnak.
A Gladstone-lövedék véget vetett az európai háborúskodásnak: ha a brit beavatkozástól való félelem nem lett volna elég, Orléans romjainak eltakarítási munkái a harci kedv utolsó morzsáit is kiölték a Loire völgyében összegyűlt katonákból. Emlékszem, ahogy a porosz hadoszlop mocskosan, lassan és komoran sorakozott fel, hogy hazatérjen, és tudtam, hogy egy teljes generáció számára örökre véget ért a háború. Edward, megdöbbent, hogy Orléans elpusztítását sokan nagy brit győzelemként ünnepelték. Az igazság, hogy nem volt az más, mint puszta véletlen – még csak nem is a városra céloztak –, és a tény, hogy a beavatkozás végül Gladstone malmára hajtotta a vizet, nem a katonai sikernek, hanem a rettenetes pusztítás hatásának volt betudható. Franciaország és Poroszország brit közvetítéssel végül 1871-ben, a Tours-i Konferencián békét kötött egymással. Bismarck országegyesítési törekvései kudarcot vallottak, és a furfangos németnek még a saját pozíciójáért is küzdenie kellett. (Persze hatalmon maradt.) Így maradt Németország egészen máig hercegecskék és bárók laza szövetsége, a porosz birodalmi sas pedig a háttérbe szorult. Nagy-Britanniának nyilván ez volt az érdeke, hisz különben Németország Európa meghatározó nagyhatalmává vált volna. Eközben Franciaországban Gambetta vezetésével az átmeneti kormány elfogadta a britek segítségét, hogy leverjék a Párizs elleni felkelést; Gambetta a vezető angol képviselők tanácsára még új alkotmányt is bevezetett a leendő Harmadik Birodalom számára. Így történt, hogy a francia parlament – amely szinte teljesen a manchesteri parlament, minden országházak szülője mintájára készült – most mindennap Párizsban ülésezik, és négy évtizede a brit mintára készült alkotmányos berendezkedés uralja a francia társadalmat. Igen, Európában olyan rend van, amit 1860-ban a legigazságosabb és legaprólékosabb – persze brit – államférfiak alkottak; ennek fenntartására pedig számos helyőrséget állítottunk fel Belgium, ElzászLotaringia és Dánia stratégiai pontjain, sőt még Berlin külvárosában is. Ezek nem éppen a Gascoigne fiai által elképzelt normann erődök, de azért mondhatjuk, hogy megvalósítottuk a Brit Európa vízióját. És ha ez a politikai és katonai dominancia nem volna elég, ott van az antijégtechnológia. Könnyűvasútjaink egyre mélyebbre hatolnak a kontinens szívébe, teher- és utasszállító rakétahajóink pedig nap mint nap indulnak útnak különböző célállomásokra. Egy Manchester – Moszkva út megtétele csak néhány óráig tart nekik, a jó öreg Phaeton pedig többször elférne a gyomrukban. A Holdra azóta több űrhajó is eljutott, a Royal Geographic Society pedig minden évben kötetbe rendezi a felfedezők kalandjait a Traveller-kráterben, a főbeán kőlények között. Természetesen a kenti mezők alatti silókban további Gladstone-lövedékek várakoznak, egy-egy európai városra irányozva. Visszanézve furcsa, hogy Sir Josiah Traveller élete végén azt hitte, hogy a Déli-sark antijegének kimerültével az anyag többé már nem lesz felhasználható sem jó, sem rossz célra... Milyen ironikus, hogy utolsó kétségbeesett tettével mutatta meg az emberiségnek, hogyan szerezzen még több antijeget – többet, mint amennyit akár ő maga el tudott volna képzelni; egy gyakorlatilag kimeríthetetlen lelőhelyet! Ki gondolta volna, hogy a Kis Hold szinte teljesen antijégből áll? A csillagászok számára azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy a Phaeton becsapódását követő elképesztő robbanás csak nagy mennyiségű antijég jelenlétére utalhat. A tudósok ma már tudják, hogy a Kis Hold annak az üstökösnek a darabja, amely a Holdba vájta a Traveller-krátert; az ütközés után többször is visszapattanhatott a légkörről,
végül pedig megállapodott annak felső peremén. A tudósok szerint mindez a 18. században történt, így abban az időben az ausztrál őslakosok valóban tanúi lehettek, ahogy az üstökös egy leszakadó darabja átszeli az antarktiszi eget, és a Kis Hold megállapodik a Föld felett. Tehát hatalmas antijégkészlet kering a Föld körül, amely csak azért nem robban fel a Nap melegében, mert gyorsan forog, és gyakran tűnik el a Föld árnyékában. Miután Traveller akaratán kívül felfedte a Kis Hold titkát, a maradék földi készleteket új Phaetonok építésére használtuk fel, hogy feltöltsük antijégraktárainkat. Ma már minden európai polgár láthatja, ahogy a brit orbitális hajók oda-vissza ingáznak a Kis Hold és a Föld között, tovább erősítve hatalmunkat. Mennyire gyűlölte volna Traveller ezt a világot! Gyakran tűnődöm azon, hogy azokban a végzetes pillanatokban, amikor a robbanás megolvasztotta a Phaeton alumíniumfalát, volt-e ideje felfogni, mit tett. Remélem, nem. Abban reménykedem, zseniális tudata még a hajója megsemmisülése előtt kihunyt, és nem láthatta, hogy pont az ellenkezőjét érte el szándékának. De eltértem a tárgytól. Visszatérve veszekedésünkre azon a szombat estén: jobb lett a világ, mióta bevezettük a Pax Britannicát, hogy antijegünkkel, iparunkkal és politikánkkal uraljuk Európát? Sajnos az én válaszom: nem. Még nekünk, briteknek sem. Tudom, hogy téged nem nagyon érdekel a politika, de nyilván még te is figyelemmel kísérted az itthon végbement szörnyű eseményeket, például Balfour a szegények kiszipolyozására irányuló új élelmiszeradói elleni sztrjákokat és azt a brutalitást, amellyel Churchill csapatai leverték ezeket. Anglia évszázadok óta nem látott ilyen zavargásokat. Hogyan jutottunk idáig mi, kompromisszumkész britek? Történelmileg mindig hajlandóak voltunk engedni egy kicsit, ha ezzel elkerülhettük a véres, összecsapást, de úgy tűnik, ennek vége. A parlament egy újabb reformja – mint Disraeli 1860-as évekbeli, befuccsolt kísérlete – bármilyen részleges is lenne, talán csökkentené a közvélemény nyomását, ami változásért kiált. Balfour talán megfogadhatta volna a walesi David Lloyd George tanácsát, hogy ne a szegényeket, hanem a leggazdagabbakat és a földbirtokosokat adóztassák meg. Igen, Edward, ugyanarra az emberre gondolunk: Lloyd George-ra, a bajkeverőre, akit nemrég börtönbe vetettek! Meglepődtél? Nos, talán ha a hozzá hasonlók tanácsait megfogadták volna, jobb megoldást is találunk a problémákra. A mai Nagy-Britanniában azonban írmagja sem maradt az előzékenységnek. Az antijég és az új technológiák az összes hatalmat a nagyiparosok kezébe adták a többi társadalmi csoporttal szemben. Rossz irányba változtunk, és – ahogy egy francia ismerősöm megjósolta – most fennáll a veszély, hogy saját belső ellentéteink fognak széttépni minket. Nem várom, hogy egyetérts velem, csak szeretném, ha tiszteletben tartanád a nézeteimet. Sajnos külföldön sem jobb a helyzet. Vegyük csak Franciaországot! Ha valaki, én aztán ismerem őket. Szerinted tényleg elfogadták a brit parlament fennhatóságát? Én mondom neked, megakadt a torkukon, ahogy a száraz francia kenyér az enyémen. Nem akarok hosszan értekezni a brit rendszer érdemeiről és gyengéiről. A lényeg, hogy a brit rendszer nem a franciáké, tehát hagynunk kellett volna, hogy gall barátaink olyan alkotmányos berendezkedést hozzanak létre, amilyen legjobban megfelel a nemzeti karakterüknek. Azonban nem engedtük, így a franciáknak már csak vágyálmaikban jelenik meg dicsőséges forradalmuk és a győzedelmes Napóleon.
Poroszországról pedig: Otto von Bismarck, az a ravasz vén róka kilencvenöt évesen még mindig uralkodik a németek fölött. Az új császár, II. Vilmos csak játékszer Bismarck májfoltos kezében. Régebben azt mondták, Bismarck kelletlenül bár, de baráti kapcsolatokat épített a britekkel – mi sem mutatja ezt jobban, mint a két nemzet közötti kereskedelmi és kulturális kapcsolatok az elmúlt évtizedekben. Azonban a mostanában történt események – elsősorban Bismarck becstelen beavatkozása az osztrák trónöröklésbe, ami annyira hasonlított a spanyol afférra, amivel háborút provokált Franciaországgal – meghazudtolták ezt. Az opportunista, minden hájjal megkent Bismarck az azóta eltelt évtizedeket ugyanúgy politizálta végig, ahogy mindig is: csellel és fortéllyal fenntartotta saját hatalmát Poroszországban, és Poroszországét Európában. Bismarck nem barátja a briteknek. Megakadályoztuk, hogy elérje életcélját, Németország egyesítését. Szerintem addig nem hajlandó meghalni, amíg mégiscsak megvalósítja az álmát, vagy legalább amíg Manchestert annyira meg nem gyengíti, hogy már nem tud beavatkozni. Készen áll, hogy lecsapjon ránk. Mi pedig várunk az új emsi táviratra, amely kirobbantja az új háborút. És amikor ez megtörténik, Franciaország vajon melyik oldalra áll majd? Ha a poroszoknak az a célja, hogy megtisztítsák Európa földjét a brit befolyástól, akkor legfeljebb abban reménykedhetünk, hogy a franciák semlegesek maradnak. De ne feledjük, mi történt Orléans-ban! És az sem segít, hogy a jelenlegi francia külügyminisztert Frédéric Bourne-nak hívják. Most azt mondhatod, hogy Bismarck talán csak a béketűrésünket teszi próbára. Hogy sosem kockáztatna egy antijégháborút saját honfitársai ellen. De hidd el, meg fogja tenni! Biztos vagyok benne, hogy Bismarcknak saját antijégfegyverei vannak; bármilyen szigorúan őrizzük is az antijeget, óhatatlan, hogy ennyi évtized alatt ne veszett volna el belőle valamennyi. A porosz fegyverek tehát éppoly veszélyesek lesznek, mint az angolok – vagy a porosz katonai zsenialitást figyelembe véve még veszélyesebbek is. És a következmények? Új hatalmi egyensúly alakul majd ki, patthelyzet Nagy-Britannia és Poroszország között, mert mindkettőnek lesz antijégfegyvere, de mindkettőt elrettenti a másik pusztító ereje. Ez az egyensúly vajon garantálja majd a békét? Talán. De az elmúlt évtizedekben a brit hegemóniát nem nézték jó szemmel Európa üléstermeiben. Emlékezz csak vissza Őfelsége a Nemzetközösségnek címzett beszédére az új évszázad hajnalán, amelyben a jövőről beszélt! Ezeréves brit hatalom... a brit zászló árnyéka az egész kontinensen – ez a handabanda csak még több katasztrófát fog hozni a fejünkre, de még utódainkra is. Attól tartok, a háború immár elkerülhetetlen. Berlin és Párizs megkeseredett, vén politikusai egy könnycseppet nem fognak hullatni saját népük kiirtása fölött, ha ezzel együtt letörölhetik NagyBritanniát a térképről; így saját hiúságunk és arroganciánk fogságában sötétebb háborúval nézünk szembe, mint amit ember valaha is látott. Imádkozom, hogy megértsd rémületem okát, és azért is, hogy túléljük a közelgő sötétség napjait, és újra lássuk egymást egy jobb, igazságosabb világban. Maradok mély odaadással szerető atyád, NED VICARS
Stephen Baxter Angol szerző, 1957-ben született. Matematikusi és mérnöki diplomát szerzett, majd egy darabig tanárként dolgozott. Jelentkezett űrhajósnak is, de amikor nem járt sikerrel, minden energiáját az írásra fordította. Első elbeszélése, a „Xeelee Flower” 1987-ben jelent meg az Interzone magazinban, és ezzel egyúttal megkezdte annak az önálló világnak a megalkotását, amelyben azóta is számos műve játszódik. Például Raft című bemutatkozó regénye 1991-ből, melynek hősei egy olyan univerzumba kerülnek, ahol a gravitációs kölcsönhatások sokkal erősebbek. A távoli jövő intergalaktikus civilizációi mellett szívesen fordítja ügyeimét saját bolygónk történelme felé is, alternatív idővonalakat képzelve el. Ezek közül a legismertebb regénye az Időhajók, amely H. G. Wells Az időgép című művének folytatása. De írt már könyveket arról, mi lett volna, ha fennmaradnak és értelmessé fejlődnek különböző ősállatok, vagy mi lett volna, ha a NASA az Apollo-küldetések után nem az űrállomásprogramot erőlteti, hanem folytatja a Naprendszer felfedezését. Művei számos díjat nyertek mind hazájában, mind külföldön. Arthur C. Clarke-kal először 1997ben dolgozott együtt, ennek eredménye egy novella lett, a „Drót-kontinuum”, melyet a Galaktika 176os számában olvashattunk magyarul. 2000-ben következett egy regény, a Régmúlt napok fénye, majd 2003-ban, 2005-ben és 2007-ben az Időodisszeia-trilógia. Jelenleg épp tele a táncrendje, Terry Pratchett-tel ír közösen trilógiát, hamarosan megjelenik egy Doctor Who-regénye, és önálló kötetből is több készül egyszerre.
TARTALOM Prológus LEVÉL ATYÁMNAK 1 A világkiállításon 2 Átkelés a csatornán 3 A földhajó 4 A Phaeton 5 Túl a légkörön 6 Mindennapok a világok közt 7 Egyedül 8 A vita 9 A Hold árnyékában 10 Egy angol a Holdon 11 Tudományos beszélgetés 12 Anglia levegője 13 A ballonpilóta 14 A franc-tireur Epilógus LEVÉL FIAMNAK Stephen Baxter
