Rachel -
~
_..,._
'
~
c~rsan ~
=-""-
'!i!'/ -
NÉMA TAVASZ -
-
-
-
~
-
~
egjelent az írónő születésének századik évfordulóján
Rachel Carsan Néma tavasz
DEBRECENIE~YETEM EGYETErv!i ts NEMZETI KÖNYVTAR Agrártudományi Könyvtára Raktári jel: ..
:?f;). if..~f.........
DEENKA Könvvtára
1111\1~11
Silent Spring Copyright © 1962 by Rachel L Carson All rights reserved
Fordította: Makovecz Benjamin A borítót tervezte: Makovecz Benjamin
Második,
bővített,
javított kiadás
Az első kiadás 1994-ben a Katalizátor Iroda Kiadónál a Rejtett dimenziók sorozatban jelent meg.
ISBN 963 86396 4 4
Katalizátor Könyvkiadó, Páty, 2007 Felelős kiadó: Moldován László Hungarian translation ©by Makovecz Benjamin, 1994, 2007 Nyomdai előkészítés: Halmos Mária és Halmos Zsuzsa
Tartalom Előszó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Köszönetnyilvánítás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . l. Mese a jövőből . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2. A fennmaradás kötelessége . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 3. A halál elixírjei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 4. Látható és láthatatlan tengerek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5. A talaj birodalma . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6. A bolygó zöld ruhája . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7. Szükségtelen rombolás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8. És a madarak nem énekelnek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9. A halál folyói . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 10. Hullik mindenre és mindenkire . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ll. A Borgiák álmai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 12. Az emberáldozatok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 13. Keskeny résen át . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 14. Minden negyedik . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 15. A védekező természet . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 16. A közelgő robaj . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 17. A másik út ................................. ........... Glosszárium . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Utószó ................................. .................. Háttérzajok jó hallásúaknak . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Tárgymutató . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
7 19 21 23 31 50 61 69 86 99 120 139 154 164 174 188 209 223 234 251 253 260 268
Előszó
A New York Time.s egyik, 1962 júliusi számának szalagcíme A néma tavasz lármás nyárba forduli -- felkeltette a nemzet érdeklődését. A New Yorker sorozatként közölte a Néma tavaszt, amely annak az évnek szeptemberében könyv formában is megjelent. Rachel Carsan vészkiáltása a köztes időben hevült, országos vitát robbantoU ki a növényvédő szerek használatáról, a tudomány felelősségéről és a technológiai haladás határairól. Mire Carsan mindössze másfél évvel később, 1964 tavac;zán, ötvenhat éves korában elhunyt, már megindult az események feltartóztathatatlan sorozata, ami a DDT alkalmazásának betiltásához vezetett, és létrejött a józan mezőgazdálkodás híveinek mozgalma, amely szövetségi és állami szintű szabályozással megvalósított, hatékony környezet védelmet követelt. Carsan könyve indította el az ernber és a természet viszonyának rnegváltozását, és hozta létre a környezettudatos közvéleményt Ma már felidézni is nehéz azt a kulturális klímát, amelyben a Néma tavasz megszületett, és megérteni azt a dühödt felzúdulást, amellyel bátor és elszánt szerzőjének kellett szembenéznie. Carsan felismerte és világgá kiáltotta, hogy növényvédő szereink felelőtlen használatával elszennye7.zük környezetünket és lassan saját magunkat is megmérge7.zük; ez napjainkban már közhely, ám 1962-ben a Néma tavasz megjelenése szinte forra·· dalrnat idézett elő. Ez az időszak az általános jólét és a társadalmi biztonság kora volt, de ugyanakkor a hidegháború korszaka is, arnikor tetőfokára hágott a gyanakvás és a türelmetlenség. A vegyipar, a háború utáni évek technológiájának egyik legfőbb haszonélvezője nagyban hozzájárult a nemzeti jólét előmozdí tásához. A DDT lehetövé tette, hogy a mezőgazdaság megszabaduljon a növénykártevőktől -· éppoly biztosan és alaposan, ahogyan az atombomba semmisítette meg Amerika ellenségeit -, s gyökeresen megváltoztatta az ember és a természet küzdelmének esélyeit A közvélemény szinte isteni bölcseknek látta és tekintette a hűvös és tiszta laboratóriumaikban szorgoskodó, hófehér köpenybe öltözött vegyésze ket, s rnunkájuk er~af1lényét a bőkezű és áldásos ajándék ragyogásával aranyozia be. A háború utáni Arnerikában a tudomány isteni volt··- és hímnemű. Carsan olyan kívülálló, aki soha nem tartozott a tudományos körökhöz. Elsősorban azért, mert néí volt, másodsorban
7
pedig azért, mert választott területe, a biológia nem örvendett túl nagy megbecsülésnek az atomenergia korszakában. Pályafutása nem volt szokványos. Nem volt tagja semmilyen tudományos társaságnak és semmilyen intézethez sem tartozott. Szándékosan nem a "szűk szakma", hanem a széles közönség számára írt. Az efféle függetlenség bárki más számára hatalmas hátrányt jelentett volna, neki azonban a Néma tavasz megjelenésekor előnyére vált. A tudományos közéletnek tudomásul kellett vennie, hogy nincs honnan elbocsátani, kirugni őt. Rachel Carsan a terrnészetkutató mozgalom lelkes tagjával, édesanyjával fedezte fel az eleven világ szépségeit. Végigkóborottak az Allegheny folyó partjain, bejárták a pennsylvaniai Pittsburgh-től kissé északra fekvő Springdale falucska környékét, megfigyelték az állatok és növények életét - elsősorban és különösen pedig a madarakat. Szegénységgel terhelt és családi viszálykodástól lármás gyermekkora nem telt magányosan. Szeretett olvasni, és félreismerhetetlen tehetséget mutatott az írás terén. Első novellácskáját tíz éves korában közölte egy gyerrnekrnagazin. Mire a Pennsylvania College of Wornen (a mai Chatham College) hallgatója lett, már behatóan ismerte az angol romantika irodalmát és világosan megfogalmazta életcélját- a ragyogó látomást. Zoológia-professzornője, egy lendületes teremtés sokban hozzájárult látóköre kiszélesítéséhez, és arra biztatta, hogy ne féljen és ne habozzon az angol nyelv helyett a biológiát választani. Carsan végül is hallgatott rá, s felfedezte, hogy a tudomány nemcsak rnindennél érdekesebb, de ez az a dolog, amiről írni is lehet. Elhatározta, hogy tudományos pályára lép, noha tisz tában volt azzal is, hogy az 1930-as évtizedben nem várják tárt karokkal a nőket ezen a területen. Ösztöndfjak jóvoltából folytathatta tanulmányait a Woods Hole Biological Laboratoryban, ahol beleszeretett a tenger tanulmányozásába, valarnint a Johns Hopkins Universityn, ahol a maroknyi tengerbiológus nő egyike lett. Nem volt útmutató tanára és a pénze is elfogyott, így a zoológiai doktorátus megszerzése (1932) után már nem folytathatta tanulmányait. Laborasszisztensként dolgozott egy közegészségügyi intézményben, s itt módja volt magára szedni némi jártasságat a kísérteti genetikáróL Ahogy egyre szűkültek a tudományos rnunkalehetőségek, cikkeket kezdett írni a Baltimore Sunnak a Chesapeake-öböl
8
élővilágáróL Küzdelmes évek voltak, de ekkor ismerte fel, hogy mivel mindkettőhöz elegendő tehetséggel áldotta meg az ég,
nem kell választania a tudományos munka és az írás között. Kisgyermekkorától kezdve érdekelte a Föld beláthatatlan múltba vesző története, elbűvölte a korszakok ritmusa, a hajdani óceánok és az élet ősi formái. Ökológus volt, akit lenyűgöz az élő világ kusza szövedéke és a fajok egymásba fonódó kapcsolatai, de nem hagyta figyelmen kívül a nagy egész egységes szemléletét sem, pedig abban az időben még nem volt tudományosan elismert ez a fajta megközelítés. Kislánykorában, még az Allegbeny-hegységben talált egy megkövesedett kagylót, és mélyen elgondolkodott azon, hogy miféle teremtmények népesíthették be a valaha ott hullámzó óceánt. A Johns Hopkins Universityn egy angolnatartó medence sótartalmának változtatásával kapcsolatos kísérletek nyomán támadt kedve, hogy tanulmányozza ennek a messzi hegyvidékek patakjai és a Sargassotenger között vándorló, ősi halfajnak az életciklusát Nem emberi szemszögből próbálta vizsgálni és megérteni a tengert, s ez a törekvés végül első műve, az Under the Sea-Wind megírásához vezetett. A könyv főszereplője egy hétköznapi tengeri madár, a fehér fövenyfutó, amelynek ősi ösztönök vezérelte életciklusa az árapály ritmusához, a táplálék felkutatásához, s a Patagónia és az északi sarkkör közötti vándorláshoz igazodik. Carsan kezdettől fogva hangsúlyozta a más életformákkal való, mélyen átérzett rokonságát, s ezt próbálta megértetni és megéreztetni olvasóival is. A környezetszennyezés kérdésével élete meghatározó fontosságú szakaszában szembesült. Serdülő leány volt, amikor az ipari forradalom második hulláma a nyugati világ vas és acél fővárosává változtatta Pittsburgh körzetét. Springdale mellett két hatalmas, széntüzelésű erőmű épült, s a városkát elöntötte a korom, levegőjét és folyóját elszennyezte az ártalmas ipari hulladék. Carson nem várhatott. Mennie kellett. Felismerte, hogy az ipari vezetők ügyet sem vetnek szülővárosa meggyalázására, és senki nem vállal érte felelősséget. Ez a tapasztalat örökre gyanakvóvá tette az olyasféle ígéretekkel szemben, mint hogy a kémia jóvoltából könnyebb lesz az élet és a technológiai fejlődés hozza el a boldogabb jövőt. 1936-ban egy, az óceáni életről szóló, a baltimore-i Federal Bureau of Fisheries által finanszírozott rádióműsor részmun9
kaidős szerzöje lett. Éjszakánként a Sunnak írt cikkeket - többek közt a Chesapeake-öböl osztrigatelepeinek ipari hulladékokkal történt elszennyezéséről; sürgette az osztrigatenyésztés és -halászat gyakorlatának megváltoztatását, valamint az ipari szennyezés betiltását. Cikkeit R. L. Carsan néven jegyezte abban a reményben, hogy az olvasók férfinak gondolják és így talán komolyabban veszik. Egy éwel késöbb a Federal Bureau of Fisheries biológus munkatársa lett - az ügynökségnél dolgozó, mindössze két női kutató egyike -, és lassan, de egyenletesen megindult felfelé a ranglétrán. Az ügynökség 1939-ben átalakult, s attól fogva a U. S. Fish and Wildlife Service néven ismeretes. Carsan irodalmi képességeit hamar {elismerték, s feladata a terepen dolgozó kutatók jelentéseinek szerkesztése lett - ez a munka jó lehetőséget nyújtott ismereteinek kiszélesítésére, természettel való kapcsolatának elmélyítésére és a tudománypolitika hathatós alakítására is. 1949-ben már az ügynökség minden kiadványáryak vezető szerkesztője, saját tanulmánysorozatot írt az Egyesült Allamok új természetvédelmi rendszeréről és rendszeresen részt vett a tudomány és technológia legújabb eredményeit ismertető konferenciákon. Munkahelyi elfoglaltsága azonban hátráltatta abban a tevékenységben, amelyet igazán a sajátjának érzett. Tíz évébe került, hogy átfogó képet szerezzen az oceanográfiai kutatások eredményeiről, de kitartása végül is gyümölcsözőnek bizonyult. Egyik napról a másikra irodalmi elismertségre tett szert, amikor a The Sea Araund Us című könyve 1951-ben folytatásokban megjelent a New Yorker hasábjain. A mű számos díjat kapott, többek közt a tényközlő műfaj kategóriájában elnyerte a National Book Awardot is. Carsant tagjává választotta az Amerikai Irodalmi Akadémia. Nem csak tudományos szakértelmét és a rendkívül sokrétű anyag mesteri kezelését méltatták, de a tényszerűséggel párosuló lírai hangvételét is. A The Sea Araund Us, és a hamaro~an következő The Edge of the Sea révén Carsan az Egyesült Allamok legjobb és legismertebb tudományos írója lett. Felismerte, hogy óriási szükség van olyan szerzőkre, akik képesek láttatni és ismertetni a természet jelenségeit. Az olvasók örömmel fogadták a bonyolult tudományos tények érthető magyarázatát, a tengerek szépséges ábrázolását és a csodálatos természet minden mondatból sugárzó szeretetét. A kétségektől gyötört világban Carsan hangja hiteles volt és megnyugtató.
10
Valahányszor a nyilvánosság előtt beszélt, kitért a vészjósló, új jelenségek ismertetésére. "A hatalmától megrészegült emberiség - írta egy helyütt - minden jel szerint egyre tovább és tovább merészkedik a saját maga és az egész bolygó megmérgezéséhez vezető kísérletei által." Tartott attól, hogy a technológia jóval gyorsabban fejlődik, mint az emberiség felelösségérzete. 1945-ben megpróbálta ráirányítani a Reader's Digest olvasóinak figyeimét arra a környezeti kárra, amelyet az új szintetikus növényvédő szer, a DDT meg a többi, igen lassan lebomló kemikália okoz. 1957-re már bizonyos volt abban, hogy ezek a vegyszerek az egész élővilág egészségét veszélyeztetik. A mérgezö vegyszerek nyakló nélküli alkalmazásával okozott környezetszennyezés az emberiség botor elbizakodottságának legvégső merénylete, a tudatlanság és a mohóság gaztette, s Carson úgy érezte, kötelessége szembeszállni a veszedelemmel. Szilárdan állította, hogy mindent, amit a tudomány kieszel és a technológia lehetövé tesz, először az élő világ teljességének haszna és biztonsága szempontjából kell vizsgálat tárgyává tenni. "Nem lenne nyugtom- írta egy barátjának-, ha hallgatnék." A Néma tavasz, nyughatatlan lelkiismeretének alkotása megkérdőjelezte a bölcsességét annak a kormányzatnak, amely megengedte, hogy mérgezö vegyszerekkel árasszák el a természeti környezetet, még mielött megismerkedtünk volna használatuk hosszú távú következményeiveL Olyan nyelven írt, amelyet mindenki megérthetett, és okosan alkalmazta a radioaktív szennyezés ekkorra már közismert fogalmait. Elmondta, hogy a klórozott szénhidrogének és a szerves foszforsav-észterek megváltoztatják a növényi és állati sejtekben végbemenő folyamatokat, s rávilágított, hogy ez nem lehet másként az emberi szervezetben sem. A tudomány és a technológia- állította- a vegyipar haszonéhségének és piaci ügyeskedésének kiszolgálója lett. A kormányzat ahelyett, hogy megvédené a társadalmat a lehetséges veszedelmektől, jóváhagyja az új vegyszerek előállítását, ráadásul anélkül, hogy meggyőződött volna azok ellenőrizhetö ségérőL Carson felvetette a kérdést: van-e erkölcsi joga a kormányzatnak ahhoz, hogy kiszolgáltassa állampolgárait azoknak a vegyi hatásoknak, amelyeket képtelenek távol tartani maguktól, s amelyek ellen nem tudnak nyilvánosan tiltakozni sem. Az ilyen pökhendi öntörvényűség csakis az élő világ tönkretételét eredményezheti. "Hiheti-e bárki is, hogy eláraszthatjuk mérgekkel a Föld felszínét anélkül, hogy alkalmatlanná tennénk az élet
ll
fennmaradására 7- kérdezte.- Ezeket a vegyszereket nem peszticideknek kellene nevezni, hanem bioeideknek" A Néma tavaszban és később, egy kongresszusi bizottság előtt elmondott tanúvallomásában Carsan kijelentette: az alapvető emberi jogok egyikeként kellene megfogalmazni azt a jogot, hogy az állampolgár megvédelmezhesse otthonát a más emberek által alkalmazott mérgező anyagoktól. A kormányzat tudatlansága, mohósága és hanyagsága tette lehetövé, hogy mérgező és biológiailag aktív anyagok minden feltétel és kikötés nélkül kerülhessenek olyan emberek kezébe, akik a legkisebb mértékben sincsenek tisztában azok veszélyességével, sa közvélemény időnkénti felzúdulásakor pedig a féligazságok nyugtató piruláit veti be, s nem hajlandó felelösséget vállalni a károkért, vagy egyáltalán tudomásul venni a bizonyítékokat. Carsan mélyen elítélte ezt az erkölcsi felelőtlenséget. "A megmaradás kötelessége- írta- feljogosít bennünket az igazság megismerésére". Carsan felfogása szerint a probléma filozófiai gyökere a háború utáni idők tudományosságának elbizakodottsága volt, amely meg merte fogalmazni a természet leigázásának ostoba és átgondolatlan célkitűzését. "Az emberi lények - állította - nem a természet urai, hanern csupán részei annak; a részek fennmaradásához pedig az egésznek kell épnek és egészségesnek maradnia." Tiltakozott az ellen, hogy az emberiség egész ter· mészeti környezetét elárasszák olyan anyagokkal, amelyek felhalmozódnak a növények, állatok és ernberek testszöveteiben, s megváltoztathatják a szervezet genetikai tulajdonságait is. Azzal érvelt, hogy az emberi test folyamatos kölcsönhatás· ban áll környezetével, s így ki van téve a környezetben felhalmozódott mérgező anyagok hatásának is. A veszélyeztetettség mértéke nem ellenőrizhető, a tudósok és kutatók pedig képtelenek pontosan megjósolni az élő szövet sejtjeiben felhalmozódó mérgek hosszú távú hatásait. A leghatározottabban elutasította azt a feltételezést, hogy létezne egy bizonyos tűréshatár, vagy hogy az emberi szervezet rendelkezne úgynevezett asszimilációs képességgel, ami által veszélytelen anyagokká lenne képes ala· kítani a mérgeket. Könyve egyik legtöbb vitát kavart részében bizonyítékokat sorol fel arra vonatkozóan, hogy egyes rákos megbetegedések közvetlen összefüggésben állnak a szervezetbe jutott növényvédő szerekkel. Ezek az állítások és a nyomukban megindult kutatás ádáz vitákat robbantott ki a tudományos világ és a környezetvédő csoportok között.
12
Az emberi szervezet Carsan által felvázolt ökológiai szemlélete gyökeresen megváltoztatta az ember és környezet viszonyáról alkotott képünket. Alapvetően átformálta az egészség, az egészségesség fogalmait, s a környezeti hatások, ártalmak értékelését. A Néma tavasz nyilvánvalóvá tette, hogy testünk felülete nem áthatolhatatlan védfal, az emberi szervezet nem bevehetetlen erőd. Bolygónk kémiai elszennyezése hatással van ránk fogantatásunk pillanatától kezdve egészen halálunkig. Növények, állatok és emberek között sokkal szarosabb a rokonság, mint amekkorák látszólagos különbözőségeik. Carsan hitte, hogy az ember egészségi állapota végső soron tükrözi a környezet egészségét vagy megbetegedéseit. Ez a gondolat visszavonhatatlanul megváltoztatta viszonyunkat a természethez, a tudományhoz és a technológiákhoz, amelyek környezetszennyező gyártási folyamatok során állí~ák elő az ártalmas anyagokat. Noha a tudományos világ e tekintetben is csak vonakodva és igen sokára ismerte el Carsan igazát, ma már nyilvánvaló, hogy az emberi szervezet ökológiájával kapcsolatos felismeréseit örökségének legnagyobb kincsei között kell számon tartanunk. 1962-ben azonban a milliárd dolláros forgalmú vegyipar úgy gondolta, nem tűri tovább, hogy egy nő, akinek még PhDfokozata sincs és csak lírai hangvételű könyveiről ismeretes, továbbra is rongálja a nyilvánosság bizalmát termékei irfont és folyamatosan megkérdőjelezze tisztességes szándékait. Ugy érezték, hogy Rachel egy hisztérikus nőszemély, akinek riasztó látomásaival nemigen kell törődni, s ha szükséges, tanácsos elhallgattatni is. Amolyan "nyuszikás-törpepapagájos" néninek tartották, olyasfajtának, aki macskákat tart, s véleménye már csak ezért is gyanús; romantikus lelkületü vénkisasszonynak, aki egyszerűen túllihegi a genetikai problémákat- röviden: úgy ítélték meg, hogy Carsan kissé a vetésbe tévedett, túllépte neme, képesítése korlátait és határait. Azért arra az esetre, ha nézetei esetleg mégis felkeltenék a közvélemény érdeklődését, 250 ezer dollárt költöttek arra, hogy hitelteleneknek állítsák be ku tatásait és minél jobban befeketítsék olvasói előtt. Végül is a legrosszabb, amit mondani tudtak róla, hogy a dolgoknak csak az egyik oldaláról beszél, s hogy ellenőrizhetetlen esettanulmányokra alapazza okfejtéseit A Néma tavasz körüli vitáknak volt egy másik, személyes vonulatuk is. A kormányzatban és a vegyipar irányító posz~ain
13
ülő ócsárlói nem tudták, hogy Carsannak egy náluk is hatalmasabb ellenséggel, a gyorsan súlyosbodó mellrákkal is harcolnia kell. Már az is csoda, hogy egyáltalán képes volt befejezni a könyvet annak dacára, hogy- amint mondogatta - "betegségek egész katalógusától" szenvedett. Nem törődött a vegyipar rágalmaival. Energiáit arra kellett összpontosítania, hogy életben maradjon és tanúságot tegyen a maga igazáról. Eltökélte, hogy nem hagy nyugtot ellenfeleinek, s bölcsen és méltósággal tette, amit elhatározott. A Néma tavasz felkeltette John F. Kennedy elnök figyeimét is, majd hamarosan szövetségi és állami szintű vizsgálatok indultak Carsan állításainak ellenőrzésére. Azok a közösségek, amelyek korábban akaratuk ellenére nyakukba kapták a repülőgépről leszárt vegyszereket, szervezni kezdték a mérgek használata elleni országos tiltakozást. Az államigazgatás minden szintjén megkezdődött a láthatatlan szennyezés elleni védekezés módjainak kidolgozása. A tudósok, akik az igazság végső letéteményeseinek szerepében tetszelegtek, kénytelenek voltak beismerni teljes tájékozatlanságukat Carsan tudta, hogy egyetlen könyv nem képes megfékezni a kapitalista rendszer mohóságának és kíméletlenségének lendületét, ám hívó szavára mozgalmak indultak, s az emberek széles tömegei kezdték követelni a tudomány és a kormányzat felelősségre vonását. Carson, az élet jogainak lánglelkű szószólója örök példája marad annak, hogy egyetlen bátor és eltök~lt ember megváltoztathalja a társadalom haladásának irányát. 0 fel merte emelni a szavát, szembe mert szállni a természetet romboló erőkkel és kiállt minden ember, állat és növény életének minősége érdekében. Rachel Carsan még megérte, hogy könyve értékelése gyökeresen megváltozzék Díjakat és kitüntetéseket kapott, posztumusz - 1981-ben - elnyerte az Elnöki Szabadságérmet is. Tudta, hogy az általa felvetett problémák nem oldhatók meg sem könnyen, sem pedig gyorsan, s hogy a jóléti társadalmak csak vonakodva hoznak áldozatokat másokért. Carsan halála után hat évvel történt, hogy az ügyet szívükön viselő amerikaiak megünnepelték a Föld Napját, s a Kongresszus elfogadta a National Environmental Policy Actot és létrehozta a Environmental Protection Agencyt (EPA), hogy ellenőrizze és szükség esetén korlátozza saját tevékenységét. A DDT felhasználását betiltották, a kivitelét azonban nem, aminek következtében a Föld
14
légkörének, óceánjainak, folyóvizeinek szennyezése, élővilágá nak mérgezése változatlanul folytatódhatott A felhalmozódott DDT-t azóta megtalálták madarak és halak májában a legtávolabbi óceáni szigeteken is, és a Föld minden táján a szoptató anyák tejében. Annak ellenére, hogy évtizedek óta egyre erő södik az emberek környezettudatossága, és egyre hevesebbek az esetenkénti tiltakozások, s noha Rachel Carsan apokalipti· kus kiáltása felhívta az amerikaiak figyeimét a mérgező vegyszerek veszélyeire, a növényvédő szerek használatának korlátozására irányuló törekvések máig eredménytelenek. A globális elszennyeződés a modern életforma egyik legsúlyosabb problémája maradt. A Néma tavasz minden nemzedéket arra ösztönöz, hogy vizsgálja felül és változtassa meg a természettel való kapcsolatát. Nemzetünk még ma is csak küszködik a felvetett kérdések megválaszolásával, és még mindig nem tudtuk rászánni magunkat arra, hogy mindannyiunk jobb élete érdekében békét kössünk környezetünkkel. Rachel Carsan arról beszélt, hogy a közegészségügy és a természetvédelem, az eleven bolygó és az emberiség ügye elválaszthatatlanok; kijelentette, hogy a szűk látókörű szakértők szerepét és tevékenys égéta közösségnek kell korlátoznia, s hogy széleskörű vitában kell döntést hozni a veszedelmes technológiák alkalmazásáról. Tudta - ma már mi is tudjuk -, hogy a tudományos adatok és eredmények a dolog természeténél fogva nem tartalmazhatják a teljes igazságot annak minden részletével és összefüggésével együtt, s hogy a kutatók soha nem fognak egyetérteni abban, hogy mit is kell a veszélyesség egyértelmű bizonyítékának tekintenünk. Igen nehéz meghatározni a közös cselekvés útját akkor, ha a kormány és a nemzet önvédelmi ösztönét és kötelességét maga a tudomány igyekszik tompítani és lazítani. Rachel Carson öröksége nem csak az élet, de az emberi szellem és kultúra jövőjéről is szól. Szembesít bennünket a bolygó kémiai elszennyezésével és arra szólít fel, hogy vessünk véget mohóságunknak. Valóban forradalmi módon és mértékb'}n gyakoroljunk önfegyelmet - hogy életben maradhassunk. "Esszerűnek tűnik azt gondolni - írta-, hogy minél jobban odafigyelünk a minket körülvevő Világmindenség csodáira és valóságára, annál kisebb lesz annak veszélye, hogy megsemmisítjük önmagunkat. Az ámulat és az alázat egészséges és üdvös érzések, s nem tűrik meg maguk mellett a rombolásvágyat."
15
Az ámulat és az alázat csak kettő a Néma tavasz ajándékai közül. Ez a könyv arra emlékeztet bennünket, hogy minden élő teremtményhez hasonlóan mi is a Föld roppant ökoszisztémájának, az élet hatalmas és lüktető egészének részei vagyunk. Ez a könyv nem az emberi természet sötét oldalát, hanem az élet végtelen lehetőségeinek roppant távlatát mutatja meg. Linda Lear (Carson életrajzírója)
16
Albert Schweitzernek, aki szerint
"Elvesztettük azt a képességünket, hogy előre lássunk, sa bajokat elkerüljük El fogjuk pusztítani a Földet."
" ... Nincs madárdal, s kókkadoz a nád a tán." (John Keats: La belle dame sans merc;i Babits Mihály fordítása)
"Nincsenek nagy reményeim az emberiséggel kapcsolatban, mert túlságosan is találékony, ha saját javáról, azonnali elő nyéről van szó. A természethez való viszonyunkban a hangsúly annak leigázására, a fölötte való uralkodásra esik. Nagyobb esélyünk lenne a fennmaradásra, ha megpróbálnánk alkalmazkodni ennek a bolygónak az adottságaihoz, és kíméletlen zsarnokoskodás helyett értő méltányossággal bánnánk vele." (E. B. White)
17
Köszönetnyilvánítás Olga Owens Huckins egyik, 1958 januárjában írt levelében mesélt nekem egy kis élet pusztulása fölött érzett bánatáról, s ez újra éles fénnyel világított rá arra a gondolatra, amely már régebben is foglalkoztatott. Megértettem, hogy meg kell írnom ezt a könyvet. Az azóta eltelt évek alatt oly sokaktól kaptam segítséget és biztatást, hogy mindannyiukat felsorolnom képtelenség. Szövetségi és állami intézmények, egyetemek, kutatóintézetek és szakemberek osztották meg velem önzetlenül sokéves tanulmányaik és kutatásaik eredményeit. Teljes szívemből köszönöm idejüket s fáradozásukat. Különös hálával tartozom azoknak, akik a kézirat egyes részeit elolvasva szaktudásukon alapuló értékes kiegészítésekkel és kritikus jótanácsokkal láttak el. A végleges szöveg pontosságáért és helytállóságáért enyém a felelősség, ám ez a könyv nem születhetett volna meg az itt felsoroltak nagylelkű segítsége nélkül: L. G. Barthalornew M.D. (Mayo Clinic), John J. Siesele (University of Texas), A. W. A. Brown (University of Western Ontario), Marton S. Biskind M.D. (Westport, Connecticut), C. J. Briejer (Dutch Plant Protection Service), Ciarence Cottam (Rob and Bessie Welder Wildlife Foundation), George Crile Jr. M.D. (Cleveland Clinic), Frank Egler (Norfolk, Connecticut), Malcolm M. Hargraves M.D. (Mayo Clinic), W. C. Hueper M.D. (National Cancer Institute), C. J. Kerswill (Fisheries Research Board of Canada), Olaus Murie (Wilderness Society), A. D. Pickett (Canada Department of Agriculture), Thomas G. Scott (Illinois Natural History Survey), Ciarence Tarzwell (Taft Sanitary Engineering Center) és J. Wallace (Michigan State University). Azok az írók, akik tényeken, adatokon alapuló könyvet írnak, igen sokat köszönhetnek a könyvtárosok szaktudásának és segítőkészségének Sokuknak tartozom hálával, legkivált Ida K. Johnstonnak (Department of Interlor Ubrary) és Thelma Robinsonnak (National Institutes of Health). Szerkesztőm, Paul Brooks munkám évei alatt mindvégig bátorított, elképzeléseit pedig megértően hozzáidomította késéseimhez és lemaradásaimhoz. Ezért, és kiforrott szerkesztői ítéleteiért örökké hálás maradok. 19
A könyvtári kutatás irdatlan munkájában hatékony és odaadó támogatás t kaptam Dorothy Algire-tól, Jeanne Davistől és Bette Haney Dufftól. A feladat pedig, a nemegyszer nehéz körülmények között, bizonyosan meghaladta volna erőimet házvezetőnőm, Ida Sprow segítsége nélkül. Végül tiszteletteljes köszönetet kell mondanom annak a rengeteg embernek is, akiket többnyire nem ismerek személyesen, de a~,ik miatt voltaképpen érdemes volt megírnom ezt a könyvet. Ok azok, akik elsőként emelték fel szavukat az ellen, hogy felelőtlenül és tudatlanul mérgekkel szórjuk tele a Földet, amelyen ezernyi más teremtménnyel osztozunk Ezek az emberek ma is vívják és még sokáig vívni fogják ezernyi apró ütközetüket, melyek azonban végül elhozzák majd az értelem győzelmét s az emberi nem békés megnyugvását az őt körülvevő világ ölelésében.
20
l. Mese a jövőből Volt egyszer Amerika szívében egy város, ahol nyugalom, békesség és harmónia uralkodott. A város körül virágzó farmvidék húzódott; gabonaföldek és gyümölcsösökkel borított domboldalak, ahol tavaszonként fehér virágfelhők gomolyogtak a zöld füvön, ősszel pedig tölgy, juhar és kőris lángoló színei ragyogtak a fenyők tompazöld hátterében. Ilyenkor a hegyen rókák csaholtak, és a felszálló hajnali párában elmosódottan látszottak a némán vonuló szarvasok. Az utak mentén egész évben babér, bangita és éger, meg jókora páfrányok és vadvirágok gyönyörködtették az utazó szemét. Még télen is volt mit csudálni: megszámlálhatatlan madársereg lakmározta ilyenkor a bogyókat és a hóból kiálló száraz kórók magvait. A vidék híres volt a számtalan és sokféle madárról, és a tavaszi meg az őszi nagy vonulás idején, amikor megérkeztek a költözők hatalmas hullámai, messzi földről eljöttek az emberek, hogy megfigyeljék őket. Mások horgászni jöttek a hegyekből érkező hideg és tiszta,patakokhoz, ahol az árnyas öblöcskékben pisztráng tanyázott. Igy volt ez azóta, hogy sok évvel ezelőtt az első telepesek megépítették itt a házaikat, megásták a kutakat és megácsolták a csűröket Aztán egyszer csak valami különös rontás támadt a vidékre, és többé semmi nem volt már olyan, mint azelőtt. Gonosz átok telepedett a tájra: megmagyarázhatatlan betegség vitte el a csirkéket, s megbetegedtek, elpusztultak a birkák és tehenek is. A halál árnyéka borult mindenre. A farmerek arról beszéltek, hogy a családokban sokféle nyavalya ütötte fel a fejét, s a városi doktorok egyre értetlenebbül álltak az embereket megtámadó újfajta betegségek előtt. Történt néhány hirtelen és érthetetlen haláleset, és nem csak a felnőttek, hanem a gyerekek között is; játék közben, hirtelen lettek rosszul, és néhány óra múlva meghaltak. És az a különös csend. Például a madarak - hol vannak? Sokan beszélgettek róluk, zavartan és tanácstalanul. A kertek hátsó végében felállított madáretetök elhagyottan álltak, s a néhány madár, amelyet itt-ott még látni lehetett, minden ízében reszketett, kínosan vonszolta magát - haldoklott. Hajnalonta, amikor máskor vörösbegy, gerle, szajkó, ökörszem és ezer más
21
madár köszöntötte a napot, most néma csend ülte meg az erdőt, a földeket és a mocsarat. A farmokon hiába kottottak a tyúkok, a tojásokból nem kelt ki csirke. A farmerek panaszkodtak, hogy nem tudnak disznót hizlalni: alig pár malac születik, s néhány napnál nem élnek tovább. Az almafák virágba borultak, de a szirmok között nem sürögtek a méhek, s a megporzatlan virágokból nem termett gyümölcs. Az utakat szegélyező, valaha oly szépséges növényzet aszott és barna volt, mintha megégett volna- és csend volt itt is, élettelen csend. A halott patakokat sem látogatták már a horgászok, elpusztultak a halak is, mind. Az ereszek alatt a csatornákban és a tetőzsindelyek közötti résekben még látszott egy kevéske abból a fehéres--szemcsés anyagból, amely pár hete mint furcsa hó hullott az égből a házakra, a földre és a vizekbe. Nem gonosz varázslat, nem valamiféle ellenséges haditett némította el a vidéket. Az ernberek mindent maguknak köszönhettek Ez a város a valóságban nem létezik. Igen könnyen juthat azonban hasonló sorsra ezer meg ezer város Amerikában, vagy bárhol a világon. Nem ismerek olyan helyet, ahol egyszerre történt volna meg mindaz a szörnyűség, amelyet leírtam. De mind megtörtént már valahol, és sok valódi, létező közösség szenved a leírt csapások közül akár többtől is. A sötét árny szinte észrevétlenüllépett közé nk, és ez a fenti, elképzelt tragédia könnyen válhat kegyetlen valósággá, amellyel rnindannyian szembesülünk Mi az a valami, ami máris elnémította a tavaszi madárdalt Arnerika számtalan városában? Ez a könyv megpróbál válaszolni erre a kérdésre.
22
2. A fennmaradás kötelessége A földi élet története az élőlények és környezetük kölcsönhatásának története. A növényi és állati létformák fizikai megjelenése és életmódja voltaképpen a környezet lenyomata. Az ezzel ellentétes másik hatás, hogy az élő anyag is alakítja, megváltoztatja környezetét, csekélynek tűnik, ha a Föld egész történetét szemiéijük Csak ebben az évszázadban, mely a teljes időtartam kifejezhetetlenül kicsiny hányadát képviseli, tett szert egy faj az ember - elegendő erőre és hatalomra, hogy megváltoztassa a világ arculatát. Az utolsó huszonöt évben ez a hatalom nem csupán ijesztően megnövekedett, de jellegében is megváltozott Az ember által a saját környezete ellen elkövetett merényletek legriasztóbbika a föld, a vizek és a levegő elszennyezése veszélyes vagy éppen végzetes hatású anyagokkaL Az okozott károk túlnyomórészt véglegesek: a megindult és egymásra épülő ártalmas folyamatok zöme nem csak az életet fenntartó környezetben, de magában az élő szövetben is megfordíthatatlan. E világméretű elszennyeződés eredményeképpen a sugárzás mellett a vegyszerek lettek a világ átformálásának, s ezzel együtt az élet átformálásának alig-alig azonosított főszereplői. A stroncium 90, amely a nukleáris robbanásokkor kerül a levegőbe, az esővel vagy a lehulló hamurészecskékkel a talajba jut, majd az ott növő fűbe, gabonába, míg végleg be nem fészkeli magát az ember csontjaiba, ahol annak haláláig megmarad. A termőföldeken, erdőkben és kertekben szétpermetezett vegyszerek ugyanígy hosszan megmaradnak a talajban, behatolnak az élő szervezetekbe, s jutnak át egyikből a másikba a mérgezés és halál hosszú láncolata mentén - vagy éppen titokzatos módon eltűnnek és a föld alatti vízáramlásokkal valahol távol bukkannak elő, hogy a levegő és napfény boszorkánykonyhájában új anyagokká összeállva pusztítsák a növényzetet, betegítsék meg a teheneket, és sosem látott betegségeket okozzanak annak, aki az egykor tisztakutak vizéből iszik. Ahogy Albert Schweitzer mondta: "Az ember még felfogni sem igen képes a maga által okozott bajokat." A földi élet évek százmilliói alatt lett olyan, amilyennek ma látjuk - eonokon át fejlődött, alakult és terjeszkedett finom összhangban és egyensúlyban környezetével, mely szigorúan
23
irányította és mederben tartotta fejlödését, s nem csak gyengéd tudott lenni, de ellenséges is. Bizonyos fajta kövek veszedelmes sugárzásokat bocsátanak ki, s még a minden életet fenntartó Nap fénye is tartalmaz rövidhullámú összetevőket, melyek bajt okozhatnak. Idővel azonban - nem években, de évezredekben mérhető idő alatt - az élet alkalmazkodik, és az egyensúly újra helyreáll. Mert a folyamatokhoz idő kell, ám a mai világban épp ebből nincs már elég. A természet lassú, megfontolt léptei helyett ma már az ember féktelen és meggondolatlan nyargalása diktálja az iramot, okoz sorozatos és hirtelen változásokat a környezetben. A kozmikus sugarak zápora, a Nap ibolyántúli sugárzása és a közetekből származó sugárzás mellett, melyek már az élet keletkezése előtt is jelen voltak, napjainkban az atomokkal való bütykölésünk révén új, idegen sugárforrás született. Az anyagok mellé pedig, melyekhez az élet alkalmazkodott- a kalcium, a szilícium, a réz, s a többi ásvány mellé, amelyeket a közetekből oldanak ki a vizek, s szállítanak a tengerekbe -, felsorakoztak az emberi leleményesség laboratóriumokban született, s a természetben eddig soha nem látott teremtményei. Az ezekhez az anyagokhoz való alkalmazkodás a természet léptékével mérhető időt követelne. Nem emberéletek, hanern nemzedékek idejét. Ám ha ez az idő valami csoda folytán rendelkezésre állna, az sem érne sokat, hiszen a laboratóriumokból végtelen sorban jönnek elő az újonnan felfedezett vegyületek: egyedül az Egyesült Állarnokban évente közel ötszáz kerül tényleges használatba. A szám rnellbevágó, s alig lehet felfogni, rnit is jelent valójában évente ötszáz új vegyület, amelyek tökéletesen kívül esnek az élet eddigi tapasztalatain, s amelyekhez az emberi és állati szervezetnek így vagy úgy, de valahogyan alkalmazkodnia kell. E vegyszerek közt sok az olyan, rnely korábban a természet elleni harcunk eszköze volt. Az 1940-es évek közepe óta több rnint kétszáz különböző vegyületet hoztak létre azért, hogy irtsák a rovarokat, gyomnövényeket, rágcsálókat és más olyan teremtményeket, melyeket a köznyelv gaznak, kártékonynak nevez s ezeket a vegyszereket néhány ezer különböző márkanév alatt hozták forgalomba. Ezek az úgynevezett nem-szelektív permetlevek, porok és aeroszolok, melyek manapság szinte általános használatban
24
vannak a farmakon, kertekben, erdőkben és otthonokban. Elég hatékonyak, hogy minden rovart, jót s rosszat egyaránt elpusztítsanak, elnémítsák a madarakat, megöljék a halakat a vizekben, halálos hatású réteggel vonják be a leveleket és hosszan megmaradjanak a talajban -- s mindez azért, mert meg akartunk szabadulni némi gaztól vagy egy-egy rovartóL Nem rovarölő nek, gyomirtónak, de életirtónak kellene neveznünk ezeket a vegyszereket Hiheti-e bárki is, hogy lehetséges hatalmas méreglerakattá változtatni a Földet anélkül, hogy alkalmatlanná válna élet hordozására? A permetezés önerősítő, öngerjesztő folyamatot indított el, egyfajta mókuskereket. A DDT mindennapos használatának engedélyezése óta egyre erősebb, még erősebb, majd még annál is erősebb mérgeket kell feltalálni, mert a rovarok a legrátermettebb fennmaradásáról szóló darwini elv fényes diadalaként - alkalmazkodnak hozzájuk. A folyamatban az is közrejátszik, hogy-- később részletezendő okokból -a kártékony rovarok a permetezés után nemegyszer jóval nagyobb számban jelennek meg, mint annak előtte. A vegyszeres háború így soha nem ér véget, és a gyilkos kereszttűz minden élőt fenyeget. Az atomháborús pusztulás lehetősége mellett korunk legfontosabb problémája tehát a teljes emberi környezet igen veszélyes anyagokkal való elszennyeződése lett. Ezek felhalmozódnak a növényi és állati szövetekben, s még a csírasejtekbe is behatolnak, hogy tönkretegyék vagy megváltoztassák az öröklődés anyagát, s vele a jövő irányát és lehetőségeit. Egyes jövőbelátók már alig várják az időt, amikor lehel<>éges lesz az emberi öröklődés anyagának megváltoztatása, gondos megtervezése. Könnyen lehet azonban, hogy a változásokat éppen felelőtlenségünk idézi majd elő, minthogy a sugárzásokhoz hasonlóan sok vegyület is génmutációkat okoz. Ironikus gondolat, hogy az ember meghatározhalja saját jövendőjét egy olyan hétki;iznapi dologgal, mint a rovarölő szerek megválasztása. Es miért is vállaltuk mindezt a kockázatot? A jövő történészei joggal rökönyödnek majd meg arányérzékünk torzulásain. Hiszen értelmes lények hogyan is akarhatnak úgy megfékezni néhány nemkívánatos fajt, hogy ezzel elszennyezik környezetüket, megbetegítik szervezetüket és a halál fenyegetését hozzák önmagukra? Mi pedig pontosan ezt tettük. Ezt tettük, s ráadásul olyan okoskodással, mely rögtön összeomlik, mihelyt figyelmesebben megvizsgáljuk Azt mondták: azért van szükség a
25
kártevők
féktelen pusztítására, irtására a rengeteg vegyszerrel, hogy fenntartsuk a farmok terrnelékenységét. De hát a legfőbb problémánk nem éppen a túltermelés? Hiszen farmjainkon annak ellenére, hogy nagy területeket vontunk ki a művelésből és a farmereknek azért fizetünk, hogy ne termeljenek - olyan mennyiségű gabona termett, hogy 1962-ben az adófizetőknek több mint egymilliárd dollárba került a felesleg tárolása. És vajon miféle megoldást jelent a Department of Agriculture egyik részlegének törekvése a termelés csökkentésére, ha egy másik osztály (1958-ban) kijelenti:" ... általánosságban úgy véljük, hogy a gabonatermő területnek a Soil Bank rendelkezése értelmében való csökkentése növeini fogja az érdeklődési a vegyszerek iránt, hogy a művelésben maradt területeken biztosítva legyen a maximális terméshozam." Mindez nem aztjelenti persze, hogy nincs semmi baj a ravarokka!, és nem szükséges féken tartani szaporaságukat Csupán azt akarom mondani, hogy célkitűzéseinknek a valóságon, nem pedig mitológiai képeken kell alapulniuk, és hogy az alkalmazott módszerek a rovarokkal együtt ne pusztítsanak el bennünket is. A probléma, amelynek megoldására tett kísérlet a szerencsétlenségek ilyen sorozatát vonta maga után, modern életforrnánk szerves következménye. Az ízeltlábúak - ez a rendkívül változatos és alkalmazkodóképes törzs - már jóval az ernber előtt itt élt a Földön. A megjelenésünk óta eltelt időben több mint félmillió fajuk közül csak igen kevéssel gyűlt meg a bajunk. A háborúság két fő okának egyike, hogy pusztílják, dézsmálják táplálékkészleteinket, a másik pedig, hogy emberi betegségeket is terjesztenek. A rovarok valóban hordozhatnak kórokozókat, s ez a tény ott válik jelentőssé, ahol sok ember él össszezsúfolva, kivált, ha az egészségügyi ellátás lehetőségei is szerények, mint természeti katasztrófák idején, vagy a szélsőséges szegénységben és nélkülözésben élő rétegeknéL Ilyenkor valóban szükséges egyfajta szabályozás. Kiábrándító azonban, hogy - mint látni fogjuk a kemény vegyi módszerek nem csupán korlátozott sikerrel járnak, de még az orvosoini szándékozott bajok rosszabbodásával is fenyegetnek. Primitív mezőgazdasági körülmények között a gazda nemigen találkozik számottevő rovarkárraL A baj a rnezőgazdasá gi művelés intenzívre fordulásával jelentkezik, amikor egyetlen 26
haszonnövénnyel vetnek be hatalmas, összefüggő területeket ez teremti meg ugyanis egy-egy rovarpopuláció robbanásszerű elszaporodásának lehetőségét. A mérnöki ésszel kialakított monokultúrás termelés nem használja ki a természetes sokféleség előnyeit A természet óriási változatossággal népesíti be a vidéket, míg az ember szenvedélyesen egyszerűsít. Igy aztán felborul az egyensúly, rnert rnegszűnnek működni az eredeti rendszer belső mechanizmusai, rnelyekkel a természet korlátok közt tartotta a fajok szaporodását. A szabályozás egyik fontos tényezője az egyes fajok rendelkezésére álló élettér. Nyilvánvaló, hogy egy rovar, melynek léte a búzához kötődik, sokkal nagyobb rnértékben képes elszaporodni egy búzatermelésre szakosodott farrnon, mint ott, ahol a búza száz meg száz más, a rovar számára érdektelen növénnyel osztozik a területen. Ez a jelenség más esetekben is megfi,gyelhető. Egy-két nernzedékkel ezelőtt a városok az Egyesült Allamok nagy területein szilfasorokat ültettek az utak rnellé. A nagy gonddallétrehozott szépséget rnost a teljes megsemmisülés fenyegeti. A fákat pusztító betegséget bogarak terjesztik, melyeknek aligha lett volna esélyük ily roppant mértékű elszaporodásra és lehetőségük ekkora területen való elterjedésre, ha a szilfák egy gazdag és változatos növényzet részeként, szórványosan növekedtek volna. Korunk rovarproblémáinak egy másik tényezőjét, az ezerféle élő szervezet szülőhelyéről való kirajzását és új területeken való elterjedését, geológiai és történelmi szempontból is vizsgálnunk kell. Ezt az egész földkerekségre kiterjedő folyamatot Charles Elton brit ökológus tanulmányozta, és leírta Az inváziók ökológiája című könyvében. Úgy százmillió évvel ezelőtt, a kréta időszakban, a felduzzadó tengerek a kontinenseket összekapcsoló átjárák közül számosat elöntöttek, s az élőlények az El ton által hatalmas, zárt természetes rezervátumoknak nevezett területeken találták magukat, ahol az elszigeteltségben sok új faj keletkezett. Amikor - mintegy tizenötmillió évvel ezelőtt - e földrészek egyike-másika ismét kapcsolatba került, ezek a fajok kölcsönösen elözönlötték a feltáruló új területeket A folyamat ma is tart, immár az ernber hathatós közreműködésével. A fajok jelenkori terjedésének egyik fő előmozdítója a növények új területeken való meghonosítása, az állatok ugyanis majdnem rnindig velük utaznak, lévén a karantén viszonylag új, s nem is rninden esetben tökéletesen működő találmány. Egye-
27
dül az Office of Plant Introduction közel kétszázezer, a világ minden tájáról származó növényfaj és változat behozataláról intézkedett. Az Egyesült Államokban a mintegy száznyolcvan legfontosabb kártevő rovarfajnak pedig közel a fele érkezett külföldről, legtöbbjük a növényszállítmányok potyautasaként Az új területeken, távol a természetes ellenségektől, melyek odahaza korlátozták a populáció egyedszámát, az új növényvagy állatfaj hajlamos a hihetetlen mértékű elszaporodásra. Nem véletlen egybeesés tehát, hogy a legtöbb gondot okozó rovarkártevőink "importált" fajok. A fajok terjedése, az inváziók folyamatai- rnind a természetes okokra, rnind pedig az emberi közreműködésre visszavezethetők - feltehetően soha nem fognak alábbhagyni, megszűnni. A karanténezés és a kemény vegyi hadviselés csupán az idő húzás rendkívül költséges módozatai. Dr. Eitannal szólva: " ... élet-halál kérdése, hogy ne új meg új technológiákkal szorítsunk vissza egy-egy állat- vagy növényfajt, hanern inkább a populációk és környezetük viszonyának kellő ismeretében hozzunk létre helyes egyensúlyt, s előzzük meg a túlszaporodást és a további inváziókat" A szükséges ismeretek legnagyobb része már ma is rendelkezésünkre áll, csak nem használjuk. Egyetemeinken képezünk ugyan ökológusokat, s még alkalmazzuk is őket az állami hivatalokban, de tanácsaikat ritkán kérjük vagy fogadjuk meg. Hagyjuk, hogy kémiai halál hulljon az esőben, mintha bizony semmit nem tehetnénk ellene, holott nagyon is lenne rnit tennünk, s az emberi leleményesség soksok új módszert is kitalálna, ha alkalma lenne rá. Miféle bénultság lett rajtunk úrrá, hogy vállunkat vonogatva elfogadjuk a silányat és ártalmasat; mintha kialudt volna bennünk a szándék és indulat, hogy a jót követeljük? Az ilyen gondolkodás Paul Shepard szavaival: " ... idealizálja azt az életet, melyben csak fejünk áll ki a vízből, s rnelyben csak néhány hüvelyknyire vagyunk a megrontott környezet elviselhetőségének határaitól ... Miért kellene elviselnünk a gyenge mérgekből álló étrendet, a színtelen környezetet, az épp csak nem ellenséges társaságat s az elviselhetetlennél hajszálnyival halkabb motorzajt? Ki akarna egy majdnem gyilkos világban élni?" Pedig ilyen életet kényszerítettek ránk. A küzdelem, hogy egy kémiailag steril, rovarrnentes világot teremtsünk, úgy tűnik,
28
elvakult buzgalmat ébresztett számos kutatóban és intézményben. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy a permetező emberek könyörtelen hatalmat gyakorolnak. "A mezőgazdasági rovarszakértő ... ítélőszék, bíró és végrehajtó egy személyben; adófelügyelő, -behajtó és seriff, ki végrehajtatja saját parancsait." - mondja Neely Turner. A legfelháborítóbb gondatlanságak és szabálytalanságok pedig ellenőrizetlenül folynak mind az állami, mind pedig a szövetségi hivatalokban. Nem állítom, hogy soha nem szabad rovarölőszereket alkalmazni. Azt azonban igen, hogy megkülönböztetés nélkül adtunk rnérgező és biológiailag aktív anyagokat olyan ernberek kezébe, akik alig vagy egyáltalán nincsenek tisztában azok veszélyességéveL Elképzelhetetlenül sok embert tettünk ki -· beleegyezésük, sőt, gyakran tudomásuk nélkül·- a mérgekkel való érintkezés veszélyeinek. Ha az 1791-es alkotmánymódosítás nem tartalmaz garanciákat arra, hogy a polgárnak joga van a biztonsághoz a halálos rnérgekkel szemben, akár magánszemély, akár állami intézmény szórja ki a szabadba azokat, annak egyedüli oka, hogy atyáink efféle problémákra nem gondolhattak, ha mégoly bölcsek és előrelátóak voltak is. Állítom továbbá: úgy tettük lehetővé e szerek alkalmazását, hogy alig vagy egyáltalán nem vizsgáltuk meg a talajra, a vizekre, az állatvilágra és magára az emberre gyakorolt hatásukat. A rninden életet fenntartó természet súlyos károsodása iránti nyegle közönyünket az eljövendő nemzedékek aligha fogják megbocsátani. Még nagyon kevéssé vagyunk tisztában a fenyegető veszély valódi természetével. Korunk a szakemberek, a specialisták kora - akik saját területük problémáival vannak elfoglalva, és nem érdekli őket, vagy nem is Jálják a teljes képet, rnelybe a da rabkák beleillenek -, olyan kor, melyben az ipar uralkodik min den felett, s ritkán kérdőjelezik meg a bármi áron való pénzcsináláshoz való jogot. I-la pedig a nyilvánosság - szembesülve a használt vegyszerek veszélyességének valamely ordító bizonyítékával - felerneli szavát, felháborodását csak a féligazságok nyugtató piruláival orvosolják Sürgősen szakítanunk kell harnis biztonságérzetünkkel, és elutasítanunk a cukorrnázba burkoltan tálalt, emészthetetlen tényeket Meg kell kérdezni a nyilvánosságot, hogy vállalja-e a szakernberek által kiszámított kockázatot. Az embereknek joguk van eldönteni, hogy akarnak-e továbbha-
29
!adni az eddigi úton, s ezt a döntést csak a tények teljes ismeretében hozhatják meg. Jean Rostand szavaival: "A fennmaradás kötelességéből háramlik ránk a tudáshoz való jog."
30
3. A halál elixírjei Amióta a világ világ, most először áll úgy a dolog, hogy minden emberi lény fogantatása pillanatától haláláig veszélyes anyagok hatásának van kitéve. A rovarok és egyéb kártevők ellen bevetett szintetikus mérgek két évtizedes pályafutásuk alatt olyan mértékben járták át meg át az élő és élettelen világ minden zugát, hogy mostanra gyakorlatilag mindenütt megtalálhatók Kimutatták jelenlétüket a nagyobb vízrendszerek legtöbbjében, sőt a láthatatlan, felszín alatti vizekben is. Maradványaik alkalmazásuk után tíz évnél hosszabb idő elteltével is megtalálhatók a talajban. Bekerültek és lerakódtak a halak, madarak és hüllők, vadon élő és háziállatok testében, s ez a jelenség oly általános, hogy a kutatók alig képesek ilyen szennyeződésektől mentes állatokat találni kísérleteikhez. Jelen vannak a messzi hegyi tavak halaiban, a földigilisztákban, a madarak tojásaiban és az emberek testében is. Igen, az emberek legnagyobb részének testében ott vannak ezek a vegyületek: felnőttekben és gyerekekben, az anyák tejében és valószínűleg a még meg sem született magzat szöveteiben is. Mindennek oka pedig annak az iparágnak a hirtelen és elképesztő mértékű megerősödése, amely rovarölő tulajdonságokkal bíró szintetikus anyagok előállítására szakosodott. Ez az iparág a második világháború gyermeke. A vegyi hadviselés alapanyagainak laboratóriumi előállítása során bizonyos vegyületekről kiderült, hogy elpusztítják a rovarokat. A felfedezés nem a véletlen rnűve volt: az embereknek szánt mérgek tesztelésére általánosan használták az ízeltlábúakat Az eredmény a szintetikus rovarölő szerek szinte végtelen sokasága lett. Mesterséges eredetükből, a molekulák kifinomult laboratóriumi manipulációjából, az atomok és elrendezésük megváltoztatásából következik, hogy alapvetően mások, mint a háború előtti egyszerűbb hatóanyagok, melyek még a természetben előforduló ásványokból készültek; az arzén-, réz-, ólom-, mangán-, cink- és egyéb vegyületek; a krizantém száraz virágaiból nyert piretrum, a dohánynövény rokonságába tartozó növényekből származó nikotinszulfát, és a kelet-indiai hüvelyesekből kivont rotenon. Az új, szintetikus rovarölőszereket azonban óriási hatóerejük különbözteti meg igazán a régiektől, s az, hogy nem egysze-
31
nagyhatású mérgek, de képesek bekapcsolódni az élő szervezet alapvető fonto~ságú folyamataiba, és sokszor végzetesen befolyásolni azokat. Igy - mint látni fogjuk - tönkreteszik a szer-vezetet a külsö ártalmaktól védő enzime ket, leállítják az oxidációs folyamatokat, melyek a test számára szükséges energiát szolgáltatják, meggátolják a különbözö szervek normális rnűködését és bizonyos sejtekben megindíthatják a rosszindulatú daganatok kiala}mlásához vezető lassú, visszafordíthatatlan folyamatokat. Evröl évre új, s mind hatékonyabb vegyszerekkel gazdagítjuk a hosszú listát, s rnind újabb és újabb felhasználási területeket és rnódokat eszelünk ki, úgyhogy az ezekkel az anyagokkal való érin*ezés gyakorlatilag világszerte rnindennapos dolog. Az Egyesült Aliarnokban a szintetikus rovarölő szerek szintetikus termelése az 1947-es 56.300 tonnáról 1960-ra már 288.867 tonnára, vagyis több rnint ötszörösére növekedett. A termelés teljes forgalmi értéke jóval meghaladta a 250 millió dollárt, ám a vegyipar tervei és reményei szerint ezek az irdatlan számok még csak a kezdetet jelentik. A növényvédő szerek Ki kicsodája mindenesetre nagyon is számot tarthatna érdeklödésünkre. Ha már oly meghitt és közvetlen kapcsolatban vagyunk ezekkel a vegyszerekkel, hogy esszük, isszuk és csontjaink velejéig testünkbe fogadjuk öket, jó lenne többet tudni valódi természetükről és hatásaikróL A második világháború éles határvonalat húz a szervetlen vegyületek használata és a szénmolekula csodálatos birodalrnába való belépés között, de néhány "hagyományos" anyag azért nem tűnt el teljesen. Legfontosabb ezek közül az arzén, amely számos rovar- és gyomirtó szemek máig alapvető összetevöje maradt. Rendkívül erősen mérgező hatású elem, gyakran fordul elő különböző férnércekben, kis mennyiségben pedig a vulkánokban, tengerekben és forrásvizekben. Szerepe az emberi történelemben igen változatos. Minthogy sok vegyülete íztelen, már jóval a Borgiák ideje előtt előszeretettel alkalmazott méreg volt, s napjainkban is az maradt. Jelen van az angliai kémények kormában, és úgy tartják, hogy bizonyos aromás szénhidrogénekkel együtt szerepe van a karom rákkeltő - karcinogén tulajdonságainak (a tényt közel kétszáz éve fedezte fel egy angol orvos) előidézésében. Egész területek lakosságát érintő, járványszerű arzénmérgezésekröl már hosszú ideje beszámolnak a feljegyzések. Arzénnal szennyezett környezetben megbetegszenek és elpusztulnak a lovak, szarvasmarhák, kecskék, disznók,
rűen
32
szarvasok, halak és méhek - s mindezek ellenére h~ználjuk az arzéntartalmú porokat és permeteket Az Egyesült Allamok déli vidékein, ahol a hatalmas gyapotültetvényeket arzéntartalmú anyagokkal permetezik, a méhészet mint foglalkozás, gyakorlatilag megszűnt. A farmerek, akik folyamatosan használják ezeket a szereket, krónikus arzénmérgezésben szenvednek, az állatállomány pedig a földekre szórt arzéntartalmú gyomirtékból kapja meg a maga részét. Az áfonyaföldekről a szél széthordja a port a környező farmokra, így elszennyeződnek a vizek, elpusztulnak a tehenek és a méhek, és megbetegszenek az emberek. "Alig lehetséges ... gondatlanabbul és az egészségügyi előírá soknak még inkább fittyet hányva kezelni az arzénkészítményeket, mint ahogy nálunk teszik ezt manapság - mondta dr. W. C. Hueper, a National Cancer Institute munkatársa, a környezeti ártalmak okozta rákbetegségek szakértője. - Bárki, aki látott már arzéntartalmú porokat és permeteket használó munkásokat, mélyen megdöbbenhetett aszinte hihetetlen nemtörődöm ségen, amellyel ezeket a mérgező anyagokat kezelik." A modern rovarölő szerek még sokkal veszedelmesebbek. Nagy többségük két fő csoport egyikébe tartozik. Az úgynevezett klórozott szénhidrogének közül a DDT a legismertebb, a másik csoport a szerves foszforsav-észtereket tartalmazó hatóanyagok, köztük az ismerős ma/athion és parathion. Egyvalamiben mindegyik hasonlít egymásra: mint korábban már említettük, szerves anyagokról van szó. Ez azt jelenti, hogy legfontosabb alkotóelemük a szén, éppúgy, mint az élő szervezet anyagainak Hogy megismerjük őket, meg kell tudnunk, miként épülnek fel, és bár az élő szervezet kémiájának nyelvén beszélnek, bizonyos módosulások hogyan teszik őket mégis a halál hordozóivá. Az alapvető alkotóelem, a szén, egyike azoknak az atomoknak, melyek gyakorlatilag végtelen számban képesek egymással láncokká, gyűrűkké és ezer más alakzattá összekapcsolódni, és más elemek atomjaival együtt bonyolult struktúrákat, molekulákat alkotni. Voltaképpen a szénatom ezen tulajdonságának köszönhető az élőlények rendkívüli változatossága a baktériumtól a hatalmas kékbálnáig. Az összetett fehérjemolekula alapja éppúgy a szénatom, mint a zsíroké, a szénhidrátoké, az enzimeké, a vitaminoké és számos élettelen anyagé is, hiszen a szénatom nem feltétlenül az élet hordozója. Néhány szerves vegyület csupán szén- és hidrogénatomok egyszerű kombinációja. Legegyszerűbb ezekközüla metán vagy
33
mocsárgáz, mely a természetben szerves anyagok víz alatti, baktériumok általi lebontása során keletkezik. Levegővel való megfelelő arányú keveréke a szénbányákban előforduló, rendkívül könnyen robbanó bányalég. Felépítése megkapóan egyszerű: egyetlen szénatomhoz négy hidrogénatom kapcsolódik:
H l
H-C-H l
H A vegyészek felfedezték, hogy az egyik vagy akár mind a négy hidrogénatom más elemekkel is helyettesíthető. Ha például az egyiket egy klóratommal helyettesíljük, metilkloridot kapunk: H l
H-C-Cl l
H Ha három hidrogénatomot helyettesítünk klóratomokkal, altató-érzéstelenítő hatású kloroform keletkezik:
Cl l
H-C-Cl l
Cl Ha pedig mind a négy helyen klóratomok ülnek, az ismert tisztítószer, a széntetrak/orid az eredmény: Cl l
Cl-C-Cl l
Cl A lehető legegyszerűbben talán így lehet vázolni, mik is azok a klórozott szénhidrogének, ez a példa azonban korántsem érzékelteti a szénhidrogének kémiai világának igazi bonyolultságát, s a lehetséges manipulációk sokféleségét, mellyel a szerveskémikus végtelen változatosságban állíthatja elő a vegyületeket.
34
Nem holmi egyszerű metánmolekulával, s abban egyetlen árva szénatommal dolgozik ugyanis, hanem összetett szénhidrogénmolekulákkal: gyűrűkbe, láncokba, hurkokba és oldalágakba tekeredő-indázó, sok-sok szénatomból álló bonyolult struktúrákkal, melyekhez nem csupán hidrogén- vagy klóratomok, de számtalanféle kémiai csoport kapcsolódik. Látszólag csekélyke módosítások alapvetően megváltoztathatják az egész molekula jellegét, s nem csupán az a lényeges, hogy mi, de az is, hogy hol kapcsolódik hozzá. Az ilyen aprócska változtatásoknak köszönhető a rendkívüli erejű mérgek egész seregének megszületése. A DDT-t (a három betű a diklór-difenil-triklóretán rövidítése) először 1874-ben állította elő egy német vegyész, de rovarölő tulajdonságait csak 1939-ben fedezték fel. Szinte azonnal lármásan ünnepelni kezdték mint csodaszert, mely megszabadítja az emberiséget a rovarok terjesztette betegségektől, és egyetlen éjszaka alatt megnyeri a farmerek számára a kártevők elleni háborút. A felfedező, a svájci Paul Müller Nobel-díjat kapott. Napjainkban a DDT használata oly általános, hogy neve a jól ismert és ártalmatlan dolgok megszokottságával cseng. Az ártalmatlanság rnítosza talán azon alapul, hogy egyik első felhasználási területe a háború alatt a katonák, menekültek és foglyok tetvetlenítése volt. Az ernberek úgy vélik, hogy ha ennyien kerültek közvetlen testi kontaktusba a DDT-vel, és nem szenvedtek azonnali rnérgezést, akkor a szer bizonyára teljesen ártalmatlan. A tévhit abból ered, hogy - eltérően más klórozott szénhidrogénektől - a por alakú DDT nem azonnal szívódik be a bőr be. Olajban oldva azonban -ahogyan általában használatoskifejezetten rnérgező. Az emésztőcsatornába jutva lassan felszívódik, de bejuthat a szervezetbe a tüdőn keresztül is. Ha pedig egyszer bekerült, főleg a zsíros állományban gazdag szervekben halmozódik fel (lévén zsírban oldódó anyag), például a mellékvesékben, a herékben és a pajzsmirigyben. Viszonylag nagy mennyiségben rakódik le a májban, a vesékben és a belek közti zsírban is. A DDT lerakódása az emberi szervezetben azokkal az alig elképzelhetően kicsiny nyomokkal kezdődik, melyek a legtöbb élelmiszerben megtalálhatók, ám a folyamat komoly mennyiségek felhalmozódásához vezet. A zsíros szövetek élő raktárakként működnek, s az étrendben rendszeresen jelenlévő l tízmilliomodrésznyi DDT 100-150 tízmilliornodrészre szaporadhat 35
fel bennük, ami száz-százötvenszeres koncentráció-növekedés. Ezek a vegyész vagy gyógyszerész szemében közhelyszámba menő adatok a legtöbbünk előtt teljesen ismeretlenek. Egy rész a millióhoz - ez igen kevésnek hangzik, és valóban az is. Ezek az anyagok azonban oly hatékonyak, hogy már egészen kis mennyiségük is komoly változásokat okoz a szervezetben. Az állatkísérletek kimutatták, hogy 3 milliomodrésznyi mennyiség már működésképtelenné teszi a szívizom egyik fontos enzimét; 5 milliomodrész a májsejtek roncsolódását idézi elő, ugyanezt a hatást pedig a dieldrin és a chlordane nevű rokon vegyületekből már feleekkora adag is előidézi. Mindebben nincs semmi csodálatos. Az emberi test laboratóriumának normális működése során ugyanilyen "aránytalanságok" figyelhetők meg. Tízezred grammnyi jód jelenléte vagy hiánya például döntően befolyásolja egészségünket. Minthogy pedig az említett mérgek parányi mennyiségei felhalmozódnak szervezetünkben, s csak lassan ürülnek ki onnan, a krónikus mérgezettség állapota, s a májban és egyéb belső szervekben történő kóros elváltozások veszélye nagyon is valóságos. A tudósok nem értenek egyet abban, hogy voltaképpen mennyi DDT is halmozódhat fel az emberi szervezetben. Dr. Arnold Lehman, a Food and Drug Administration fő gyógyszerszakértője szerint sem alsó határ nincs, mely alatt a DDT egyáltalán nem épül be a szervezetbe, sem pedig felső, ahol megállna a felhalmozódás. Dr. Wayland Hayes a United States Public Health Service-től azonban úgy gondolja, hogy egy adott szinten mindenkinél beáll az egyensúly, azaz a felhalmozódott mennyiség fölötti DDT már kiürül a szervezetből. Gyakorlati szempontból persze nem különösebben fontos, hogy melyiküknek van igaza. A DDT emberi testben való felhalmozódását behatóan tanulmányozták, s tudjuk, hogy egy átlagos személy szervezetében már potenciálisan veszélyes mennyiség van jelen. A különböző kutatási eredmények szerint azon személyek szöveteiben, akik az ennivalóval elkerülhetetlenül elfogyasztott parányi mennyiségen kívül nem kerültek vele kapcsolatba, 5,3 az egymillióhoz arányban volt kimutatható a DDT, míg a mezőgazdasági munkások esetében 17,1 milliomodrész, a rovarirtót előállító üzemek dolgozóinál pedig 648 milliomodrész volt az arány! A felhalmozódás mértéke tehát meglehetősen széles határok közt változik, de ami a legfontosabb: még a legkisebb
36
kancentráció is meghaladja azt az értéket, amelynél már megkezdődik a máj, s más szervek és szövetek károsodása. A DDT és a vele rokon vegyületek egyik legbaljóslatúbb tulajdonsága, hogy a táplálkozási lánc mentén képesek terjedni az állatok között. A tyúkok, melyek DDT-vel kezelt földeken termett lucemát fogyasztanak, olyan tojásokat tojnak, melyekben a vegyszer jelenléte kimutatható. A 7-8 milliomodrésznyi DDT-t tartalmazó szénát elfogyasztják a tehenek, s a tejükben mintegy 3 milliomodrész, ám az ebből készült vajban már akár 65 milliomodrész koncentrációt is találunk. Vagyis: a rendkívül kicsiny mennyiségekkel kezdődő folyamat végére igen naggyá fokozódhat a koncentráció. A farmerek manapság csak komoly nehézségek árán tudnak szennyezetlen takarmányt szerezni teheneiknek, holott a Food and Drug Administration előírja, hogy az államközi kereskedelemben forgalomba hozott tejben rovarirtó szemek nyoma sem lehet. A méreg még az anya testén keresztül is eljuthat a gyermekig. A Food and Drug Administration kutatói a megvizsgált anyatejmintákban is találtak rovarirtószer-nyomokat, s ez azt jelenti, hogy már a szoptatott csecsemő is rendszeresen megkapja az apró méregporciókat, melyek lassan felhalmozódnak a testében. Persze neki sem ezek az első adagok: jó okunk van azt hinni, hogy már az anyaméhben megkezdődik a folyamat. A kísérleti állatoknál a klórozott szénhidrogének akadálytalanul hatoltak át a méhlepényen, mely amúgy a magzat legfőbb védőpajzsa a káros anyagokkal szemben. Ha a csecsemők szervezetébe ily módon kerülő mennyiségek igen parányiak is, a dolgot nem tarthatjuk érdektelennek, hiszen a kicsik sokkal érzékenyebbek a mérgezésekre, rnint a felnőttek. Ez pedig azt jelenti: szinte bizonyos, hogy egy átlagos ernber az életét már eleve egy kis méreglerakódással a testében kezdi, mely egyre növekedni fog az idő előrehaladtával, s melyet örökre hordoznia kell. Ezek a tények - a kis mennyiségek beépülése a szervezetbe, melyet később komoly rnértékű felhalmozódás követ, sa májkárosodás fellépése a kancentráció olyan szintjén, mely könnyen elérhető csupán a rnindennapi táplálék elfogyasztásával - késztették a Fo od and Drug Adrninistration kutatóit, hogy már l 950ben kijelentsék: "Szerfölött valószínű, hogy a DDT lehetséges veszélyeit alá becsülték." Az orvostudomány történetében nincs hasonló eset. Senki nem tudja, rni következhet.
37
A chlordane - egy másik klórozott szénhidrogén-vegyület rendelkezik a DDT minden kellemetlen tulajdonságával, semellett néhány sajáttal is. Lerakádásai rendkívül sokáig megmarad nak a talajban, az élelmiszerekben vagy bárhol, ahol alkalmazták. Az emberi testbe minden lehetséges úton képes behatolni: felszívódik a bőrön át, por vagy permet formájában belélegezve a tüdőn keresztül, s persze, ha lenyeljük, az emésztőcsatornán át is bejut, és a többi klórozott szénhidrogénhez hasonlóan felhalmozódik a szervezetben. Amikor a kísérleti állatok étrendje csupán 2,5 milliomodrésznyi chiordane-t tartalmazott, a zsírjukban 75 milliomodrész koncentrációt mértek. A tapasztalt gyógyszerész, dr. Lehman 1950-ben így jellemezte a chlordane-t: "Az egyik legveszedelmesebb rovarölő szer; bárki mérgezést szenvedhet, aki foglalkozik vele." Abból a nemtörődömségből ítélve, ahogyan a kertvárosi pázsitok gon· dozói chiordane-t kevernek a gyomirtó szerhez, ezt a figyelmeztetést senki nem vette a szívére. A tény, hogy az ott lakó emberek nem lesznek azonnal rosszul, aligha nyugtathat meg bárkit is, hiszen a mérgek hosszú időn át meglapulhatnak a szervezetben, s hatásuk csak hónapok, esetleg évek múltán jelentkezik alattomos megbetegedések formájában, melyek okát utólag szinte lehetetlen bizonyossággal megállapítani. A halál persze hirtelen is lecsaphat Egy szerencsétlen áldozaton, aki véletlenségből 25%-os töménységű, ipari felhasználásra szánt oldattal öntötte le magát, negyven perc múlva mérgezési tünetek jelentkeztek, és mielőtt még orvosi kezelésben részesülhetett volna, meghalt. Nemigen hihetjük el azokat az állításokat, melyek szerint az idő ben kezdett orvosi kezelés elhárítja a bajt. A chlordane egyik alkotórésze, a külön is forgalomba hozott heptachlor igen erősen hajlamos felhalmozódni a zsírszövetekben. Ha a rendszeresen fogyasztott étel akár csak l tízmilliomodrésznyit is tartalmaz, már mérhető kancentráció alakulhat ki a szervezetben. Megvan még az a különös tulajdonsága is, hogy a talajban vagy az állati és növényi szövetekben egy kémiailag eltérő, másik vegyületté képes átalakulni: a heptachlor-epoxiddá. Madarakon végzett kísérletek során bebizonyosodott, hogy ez az anyag mérgezőbb az eredeti vegyületnél, amely már maga is négyszer erősebb méreg, mint a chlordane. Már az 1930-as években kiderült, hogy a szénhidrogének egy speciális csoportja, a klórozott naftaiének májgyulladást, s
38
a velük foglalkozásszerűen érintkezésbe kerülő embereknél egy ritka és végzetes májbetegséget idéznek elő. Megbetegedéseket és haláleseteket okoztak az elektromos erőművek dolgozóinál és újabban a mezőgazdasági munkásoknál is, és ezeket tartják egy misztikus és többnyire elhulláshoz vezető marhabetegség okozóinak is. Mindezen előzmények ismeretében cseppet sem meglepő, hogy az e vegyületcsoport rokonságába sorolható három rovarirtó szer a legerősebben mérgező szénhidrogének közé tartozik. E három vegyület a dieldrin, az aldrin és az endrin. A német vegyészről, Dielsről elnevezett dieldrin a DDT-nél mintegy ötször erősebb méreg, ha a gyomorba jut; bőrön keresztül felszívódva azonban hatása negyvenszeresen múlja felül a DDT-ét. Azonnali hatását az idegrendszerre fejti ki: az áldozat rángatózik és görcsökben fetreng. A mérgezést szenvedett emberek rendkívüllassan épülnek fel. E hosszú távú következmények egyike a komoly májkárosodás. A nagy hatékonyság és az a tény, hogy a kiszórt anyag hosszú ideig potens marad, teszik a dieldrint napjaink legkedveltebb rovarirtó szerévé, annak ellenére, hogy rettenetes pusztítást visz végbe a környék állatvilágában. Fürjeken és fácánokon végzett tesztek azt mutatták, hogy a dieldrin a madarakra hatva negyven-ötvenszer mérgezőbb, mint a DDT. Keveset tudunk arról, hogyan terjed el, halmozódik fel az emberi testben a dieldrin, vagy hogyan távozik onnan, hiszen a vegyészek találékonysága a rovarirtók feltalálásában rég lehetetlenné tette, hogy a biológia követni tudja azt a vegyszerek élő szervezetre gyakorolt hatásainak feltérképezéséveL Minden jel arra mutat azonban, hogy felhalmozódva hosszan lappang az ember testében, mint valami alvó vulkán, s csak a fiziológiai stressz állapotában támadja meg a szervezetet, amikor az "hozzányúl" zsírtartalékaihoz. Tudásunk legnagyobb részét a World Health Organization (WHO) maláriaellenes hadjáratai során szerzett keserves tapasztalatainak köszönhetjük. Mihelyt átálltak a dieldrin használatára (a maláriaszúnyogok ugyanis rezisztenssé- ellenállóvá- váltak a DDT-vel szemben), a permetezést végző munkások némelyikén mérgezési tünetek kezdtek mutatkozni. A súlyos, görcsös rohamok az érintettek felénél, máskor (más helyeken, más "bevetések" esetében) mindannyiuknál jelentkeztek, s volt néhány haláleset is. Egyes esetekben a görcsök még négy hónappal a mérgezés után is visszatértek.
39
Az aldrin kissé misztikus história. Külön, önálló vegyület ugyan, ám egyben a dieldrin alteregója is. Az aldrinnal kezelt ágyásban termett répa dieldrint tartalmazhat. Az átalakulás az élő szövetben és a talajban megy végbe. Ezek a kémiai változások nem egy téves jelentés okozói voltak, hiszen a vegyész, aki tudja, hogy a kártevők ellen aldrint használtak, annak maradványait keresi a szövetmintában. Ha pedig nem talál semmit, úgy fogja vélni, hogy az anyag már elbomlott, pedig ott van, csak éppen dieldrin formájában. Annak kimutatása pedig másféle kémiai teszteket kíván. Akárcsak a dieldrin, az aldrin is rendkívül mérgező. Első sorban a vesét és a májat roncsolja. Egy aszpirintablettányi mennyisége négyszáz fürjet képes elpusztítani. Számos mérgezési esetről vannak feljegyzések, legtöbbjük az anyag ipari felhasználása során következett be. Az aldrin, mint a rovarölő szerek e csoportjának legtöbb tagja, baljós árnyékot, a sterilitás árnyékát veti az időben elő re. Azok a fácánok, melyek a halálos adagnak csak töredékét kapták, kevesebb tojást tojtak, a kikelő fiókák pedig hamarosan elpusztultak. A hatás nem korlátozódik csupán a madarakra. Az aldrinnal kezelt patkányoknál kevesebb vemhesség következett be, a megszületett kölykök pedig betegesek voltak, és nem is éltek három napnál tovább. Igy vagy úgy: az új nemzedék megsínylette a szülőkön bekövetkezett mérgezést. Senki nem tudja, vajon számítanunk kell-e ugyanilyen hatásokra az ernbereknél is, a vegyszert mégis repülőgépekről permetezik a kertvárosokra és az ültetvényekre. Az endrin a klórozott szénhidrogének legveszedelrnesebbike. Jóllehet kémiailag igen közeli rokonságban van a dieldrinnel, rnolekuláris felépítésük apró különbsége ötször rnérgezőbbé teszi annál. Ez tehát a csoport "nagy öregje": hozzá képest a DDT szinte ártalmatlan. Emlősökre gyakorolt hatása tizenötszörösen rnúlja felül a DDT-ét, de a halakra már harmincszor, egyes madárfajokra pedig háromszázszor veszedelmesebb. A tíz év alatt, amióta használják, az endrin mérhetetlen mennyiségű halat pusztított el, megmérgezte a permetezett gyümölcsösökbe tévedt szarvasmarhákat, megfertőzte a kutakat mindezek következtében egy állami egészségügyi intézmény komoly figyelmeztetést bocsátott ki, hogy gondatlan használata életveszélyes lehet.
40
Az egyik legtragikusabb kimenetelű endrinmérgezésnél még csak felelőtlenségről sem beszélhetünk: az eset szereplői megtettek minden, elégségesnek vélt óvintézkedést. Egy amerikai házaspár egyéves kisgyermekével Venezuelába költözött, s az új házukban hemzsegtek a csótányok. Néhány nap után a lakásban endrintartalmú rovarirtó szerrel permeteztek Ez délelőtt kilenc óra körül történt; a gyermeket, s a család kiskutyáját még ezelőtt elvitték a házból, s csak miután alaposan felmostak, hozták haza őket a délután derekán. Egy órával később a kutya hányni kezdett és rövidesen kínos görcsök közt kimúlt. Este tíz körül a gyermek is hányt, görcsök léptek fel, majd tudatvesztés. Az endrinnel való érintkezés következtében a normális, egészsé·· ges gyermekből élőhalott lett: nem lát, nem hall, gyakori izomrángások kínozzák s képtelen kapcsolatot teremteni környezetével. Az egyik New York-i klinikán történt többhavi kezelés sem tudott változtatni állapotán, vagy akár csak felcsillantani a gyógyulás reményét. "Roppant valószínűtlen - mondta kezelőorvo sa -, hogy bármilyen javulás bekövetkeznék." A rovarirtó szerek másik nagyobb csoporljába tartozó szerves foszforsav-észterek az ismert legmérgezőbb anyagok közé tartoznak. A használatukkal járó legnagyobb és legkézenfekvőbb kockázat az akut mérgezés veszélye a permet felhasználásakor, a permetezett növényzettel való érintkezéskor, vagy a kiürült csomagolóanyag vigyázatlan kezelésekor. Floridában két gyermek egy üres tartályt talált, s felhasználták egy hinta megjavításához. Röviddel később mindketten meghaltak, három játszópajtásuk pedig megbetegedett. A tartály eredetileg parathion nevezetű rovarirtó sze rt tartalmazott -a szerves foszforsav· észterek egyikét-, s a vizsgálatok ki is rnutatták, hogy ez okozta a tragédiát. Egy másik eset Wisconsinban történt: itt két gyermek - testvérek -- halt meg egyazon éjszakán. Egyikük éppen a kertben játszott, amikor a krurnpliföld felől fújó szellő arra sodorta a parathiont, mellyel édesapjuk permetezett; másikuk az apa után szaladt a csűrbe, s kezével véletlenül a permetező felszerelés fúvókájához ért. E rovarölő szerek történetének van egy másik negatív mozzanata is. Habár a vegyületek - a szerves foszforsav-észterek némelyikét már régóta ismerték, rovarölő hatásukat csak a század harmincas éveinek vége felé fedezte fel egy német vegyész, Gerharci Schrader. A német kormányzat szinte azonnal felismerte eme anyag mint új és hatékony fegyver jelentőségél az ernber
41
saját fajtája elleni háborújában, sa vele kapcsolatos kutatásokat titkosnak minősítették. Némelyik vegyületből gyilkos ideggázok lettek; más, ezekkel szaros rokonságban lévő anyagokból készülnek a mai rovarirtó szerek. A szerves foszforsav-észterek különös módon fejtik ki hatásukat az élő szervezetben: egyes, létfontosságú funkciókat betöltő enzimeket károsítanak. Az idegrendszert támadják meg, akár ízeltlábú az áldozat, akár melegvérű állat. Az ingerület egyik idegsejttől a másikig rendes körülmények között egy úgynevezett kémiai neurotranszmitter ("idegingerület átvivő" anyag), az acetilkolin segítségével jut el, mely betöltve rendeltetését azonnal eltűnik. Léte annyira rövid, hogy a kutatóknak speciális módszerekkel kell elcsípniük, mielőtt a szervezet lebontaná. A gyors eltűnés a test normális működése szempontjából igen fontos. Ha ugyanis az acetilkolin nem bomlik el, mihelyt az idegi impulzus továbbítását elvégezte, új és új impulzusok szikráznak át egyfajta rövidzárlatként az így létrejött hídon, ahogy a felszaporodó vegyület mind intenzívebben teljesíti feladatát. A mozdulatok koordinálatlanokká válnak, remegés, izomrángások és görcsök lépnek fel, s rövid idő alatt bekövetkezik a halál. A szervezet gondoskodik arról, hogy ez ne történhessen meg. Egy kolinészteráz nevű enzim készenlétben áll, hogy azonnal elbontsa az acetilkolint, amint az elvégezte feladatát. Eképpen állandó egyensúly áll fenn, és az acetilkolin mennyisége soha nem éri el a veszélyes szintet. A szerves foszforsav-észterek azonban éppen ezt az enzimet roncsolják, s ennek következtében az átvivő anyag, az acetilkolin felszaporodik. Hatásukban tehát a szerves foszforsav-észterek a muszkarin nevű mérgező alkaloidához, a légyölő galóca mérgéhez hasonlítanak A vegyület apró adagjainak a szervezetbe való bekerülése során a kolinészteráz mennyisége folyamatosan csökken, és lassan bekövetkezik az akut mérgezettség állapota. Ekkor már egészen kis további mennyiség is végzetes hatású lehet. Ezért célszerű azok vérének időszakos vizsgálata, akik a permetezést végzik, vagy más módon kerülnek rendszeres kapcsolatba a méreggel. A parathion az egyik legelterjedtebben használatos szerves foszforsav-észter, s egyben a legerősebb hatású és a legveszélyesebb. Hatására a méheket vad izgalom és harciasság szállja meg, heves tisztálkodásba kezdenek, s fél órán belül elpusztulnak. Egy vegyész, aki a lehető legközvetlenebb módon akarta
42
megtudni, mekkora adag is mérgező az emberre nézve, lenyelt mintegy tizedgrammnyi mennyiséget. A bénulás oly gyorsan következett be, hogy már az előre a keze ügyébe készített ellenszert sem volt képes bevenni és meghalt. Azt mondják, Finnországban manapság a parailiion az öngyilkosság kedvelt eszköze. Napjainkban Kalifornia államban évente több mint kétszáz parailiion-mérgezéses baleset következik be. A világ számos országában megdöbbentően magas a parailiion okozta halálesetek száma: 1958-ban Indiában száz, Szíriában hatvanhét ember pusztult el, s Japánban éves átlagban háromszázharminchatan ~esztik így életüket. , Es mégis: ma az Egyesült Aliarnokban évente több mint 3 ezer tonna parathiont szórnak ki a földekre és gyümölcsösökre kézi permetezőkkel, motoros szórással és porozással, valamint repülőgépekrőL Egészségügyi szaktekintélyek véleménye szerint egyedül a kaliforniai farmokon felhasznált mennyiség öttízszerese annak, amennyi elegendő lenne az egész emberiség elpusztításához. A parailiion és rokon vegyületei gyorsan elbomlanak, és ez azon kevés kedvező körülmény egyike, melyek megmentenek minket a pusztulástól. A növényzetre kiszórt hatóanyag a klórozott szénhidrogénekkel ö,sszehasonlítva viszonylag rövid ideig képes kifejteni hatását. Igy is elég ideje van azonban, hogy súlyos ártalmakat, olykor halálos mérgezést is okozzon. A kaliforniai Riverside-ban harminc narancsszedő ember közül tizenegyen szenvedtek oly súlyos rosszullétet okozó mérgezést, hogy egyikük kivételével mindannyian kórházi kezelésre szorultak. A tünetek egyértelműen a parathionra utaltak A narancsligetet két és fél héttel korábban permetezték, vagyis már tizenhattizenkilenc napos vegyszermaradványok hatása juttatta a szerencsétleneket öklendező, félvak, félig öntudatlan állapotba. A hatóanyag ilyen hosszú ideig való megmaradása még csak nem is rekord: hasonló esetek történtek másutt egy hónappal a permetezés után, sőt narancshéj on a megszakott permetmennyiség kiszárása után még fél évvel is kimutattak parathionnyomokat. A földeken, gyümölcsösökben és szőlőkben szerves foszforsav-észterekkel dolgozó munkások komoly veszélynek vannak kitéve. Sok államban, ahol használják ezeket a szereket, laboratóriumokat létesítettek, ahol az orvosok segítséget kaphatnak a diagnosztizáláshoz és a mérgezések kezeléséhez. A mérgezést belőle
43
szenvedettek ápolásakor az orvosok is kénytelenek gumikeszviselni, nehogy maguk is ártalmakat szenvedjenek. Alkalmasint még a szerencsétlenek ruháit tisztító mosónő egészségét is veszélyeztetheti a szövetben maradt hatóanyag. Egy másik szerves foszforsav-észter, a malathion neve már majdnem éppoly ismerősen cseng, mint a DDT-é, minthogy elterjedten alkalmazzák a kertekben házi rovarirtó szerként, de mezőgazdasági méretekben is, például amikor a gyümölcslégy elleni küzdelem j~gyében egész Floriclát - és lakosságát - permetezik le vele. Ugy tartják, hogy ez az anyag a szerves foszforsav-észterek csoportjának legkevésbé ártalmas tagja, és sokan nyakló nélkül használják, nem is gondolva az esetleges veszélyekre. A hirdetések cseppet sem igyekeznek befolyásolni ezt a kényelmes szemléletet A malathion állítólagos ártalmatlanságába vetett hit meglehetősen bizonytalan alapokon nyugszik, amire - mint ahogy gyakran történik- csak évekkel a szer forgalomba hozatala után derült fény. A malathion ugyanis azért "veszélytelen", mert az emlősök mája, ez a rendkívül hatékony méregtelenítő szerv jórészt megszelídíti. A folyamat a máj egy meghatározott enziméhez kapcsolódik. Ha tehát valami hátráltatja vagy meggátolja ennek az enzimnek a működését, a malathion hatása akadálytalanul érvényesülhet, sa méreg teljes erejével sújthat le. Sajnos seregnyi lehetőség van, hogy ez az eset bekövetkezhessen. Néhány évvel ezelőtt a Food and Drug Administration egyik kutatócsoportja felfedezte, hogy ha a malathion és bizonyos más szerves foszforsav-észterek egyidejűleg kerülnek be a szervezetbe, komoly mérgezést okozhatnak - akár ötvenszer súlyosabbat annál, amit a két hatás egyszerű összegződésének lehetne tulajdonítani. Másként fogalmazva: a két vegyület halálos adagjainak egy százaléka együtt már végzetes mérgezést okozhat. A felfedezés nyomán más vegyületkombinációkat is megvizsgáltak, s ma már tudjuk, hogy sok szerves foszforsavészterpár egymást erősítő, együttes hatása rendkívül - hatványozottan - veszedelmes. A folyamatban az egyik vegyület éppen azt az enzimet roncsolja a májban, mely lebontaná, ártalmatlanná tenné a másikat. Ráadásul a kétféle anyagnak nem kell egyidejűleg a szervezetbe kerülnie, vagyis a veszély nem csak arra a gazdára leselkedik, aki egyik héten ezzel, másityűt
44
kan amazzal a vegyszerrel permetezi földjét, hanem a gyanútlan fogyasztóra is, aki a terményeket megveszi. Egy tál vegyes zöldségsaláta könnyen tartalmazhat többféle szerves foszforsavészter!, s ha a vegyszermaradványok mennyisége jóval a megengedett határok alatt marad is, együttes hatásuk komoly bajt okozhat. A vegyületek összeadódó hatásainak minden lehetőségét még korántsem ismerjük, és a laboratóriumok egyre-másra hozzák nyilvánosságra nyugtalanító felfedezéseiket Egyik ilyen "újdonság", hogy egy szerves foszforsav-észter mérgező hatása fokozódik bizonyos olyan anyagok jelenlétében, melyek még csak nem is feltétlenül rovarölő szerek. A malathion egy bőrpuhító hatóanyaggal együtt például sokkal mérgezőbb, mint bármely más rovarölő szerrel párosulva, s megintcsak azért, mert a bőr puhító gátolja a májban annak az enzimnek a működését, mely kihúzná a malathion méregfogát. És mi a helyzet az ember környezetében található többi vegyülettel s a gyógyszerekkel legkivált? E tárgyban még épp hogy megkezdődött a kutatás, de máris kiderült, hogy a szerves foszforsav-észterek (a parathion és a malathion) fokozzák az egyes izomlazítószerek okozta ártalmakat, s néhány más vegyszer (köztük ismét a malathion) jelentősen fokozza az altató barbiturátok hatását. A görög mitológia varázslóasszonya, Médea, haragjában, hogy férje, Iaszón elhagyta egy másik asszonyért, különleges, varázserejű ruhával ajándékozta meg az új feleséget. Aki a ruhát magára öltötte, azonnal szörnyethalt. Ennek a gyilkos ruhának méltó párját találjuk a mai általános rovarirtó szerekben. A vegyületek rendkívüli tulajdonságai alkalmassá teszik őket arra, hogy állatokat vagy növényeket egyfajta Méclea-ajándékává változtassanak azáltal, hogy voltaképpen ők maguk válnak mérgezőekké. Mindezt azzal a céllal, hogy elpusztítsák a velük kapcsolatba kerülő rovarokat, kivált azokat, melyek vérüket vagy nedveiket szívogatják. Az általános rovarölő szerek hátborzongató világa meghaladja a Grimm-testvérek képzeletét - leginkább talán Charles Addams képeinek rémségeihez hasonlítható. Olyan világ ez, ahol a tündérmesék elvarázsolt erdejében halálfia a bogár, ha megrágcsálja a leveleket, vagy egy növény nedvéből iszik. Olyan világ, melyben a bolha megcsípi a kutyát, és elpusztul,
45
mert a kutya vére mérgező; ahol a rovarokkal végez a még csak meg sem érintett növények lehellete, s a mérges virágokon sürgő méhek halálos mézet gyűjtögetnek A mezőgazdasági rovarszakértők álma a "beépített" ro·varölő szerekről akkor fogantatott, amikor az entomológusok rádöbbentek: maga a természet vezeti őket a megoldás felé. Úgy találták ugyanis, hogy azokon a területeken, ahol a talaj nátriumszelenitet tartalmaz, a búzát nem támadják meg a tetvek és a takácsatkák Így lett a természetes szelén - mely a világban sokfelé található kis mennyiségben a közetekben és a talajban - az első általános rovarirtó szer. Egy rovarölő szert az a tulajdonsága tesz általánossá, hogy képes minden növényi és állati szövetbe behatolni és mérgezővé tenni azt. A klórozott szénhidrogének és a szerves foszforsavészterek csoportjának néhány tagja rendelkezik ezzel a tulajdonsággal éppúgy, mint egyes, a természetben is előforduló anyagok. A gyakorlatban azonban főként a szerves foszforsavészterek egyikét-másikát alkalmazzák, minthogy ezeknél van aránylag a legkevesebb baj a visszamaradó maradékkaL Ezek a vegyületek más, kerülő utakon is kifejtik hatásukat. Ha magvakat kezelnek velük- áztatás, vagy szénporral keverve felületi bevonat alkalmazásával -, hatásuk kiterjed a következő növénygenerációra is, mérgezővé téve az új hajtásokat a tetvek és más szívogató kártevők számára. Esetenként így védenek bizonyos zöldségféléket: a borsát, babot, cukornádat Kaliforniában korábban a gyapotmagvakat kezelték általános rovarirtó szerekkel; 1959-ben történt, hogy súlyosan megbetegedett huszonöt munkás, akik a farmokon a vegykezelt magvakkal teli zsákokat hurcolták Angliában valaki kívánesi volt, mi történik, ha a méhek olyan növények virágaiból gyűjtik a nektárt, melyeket előzőleg egy schradannak nevezett vegyszerrel kezeitek. Bár a permetezés még a bimbók keletkezése előtt történt, a méreg jelen volt a jóval később keletkezett nektárban is. Az ebből a nektárból készült méz pedig - amint várható volt -- ugyancsak schradantartalmúnak bizonyult. Az állatok parazitái ellen alkalmazott általános irtászerek fő leg a bagócslegyek visszaszorítását célozzák. Rendkívüli körültekintés szükséges ahhoz, hogy a vérben és aszövetekben kialakítsák a kívánt tulajdonságokat anélkül, hogy megmérgeznék 46
magát a haszonállatot Az egyensúly rendkívül ingatag. A hatósági állatorvosok megfigyelései szerint a szervezetbe ismételten bejuttatott apró adagok fokozatosan csökkentik a védő enzim, a kolinészteráz mennyiségét, míg végül már a legkisebb további mennyiség is súlyos mérgezést okoz. Sok jel mutat arra, hogy ezek az anyagok egyre jobban beférkőznek mindennapjainkba. Ma már vásárolhatunk olyan tablettákat, melyek megszabadítják kutyánkat a bolháktól, mert vérét mérgezővé teszik számukra. A szarvasmarhák esetében nyilvánvalóvá vált veszélyek minden bizonnyal fenyegetik a kutyákat is. Eleddig még senki nem javasolta, hogy mi magunk is hasonlóképpen védekezzünk a szúnyogok ellen. Talán ez lesz a következő lépés. Eddig azokról a vegyszerekről volt szó, melyeket a rovarok elleni háborúban vetettünk be. Mi a helyzet a gyomnövények elleni fegyvereinkkel? A kívánság, hogy gyors és hatékony módszerekkel irthassuk ki a nemkívánatos gazokat, hozta létre azoknak a vegyszereknek egész sorát, melyeket általában gyomirtóknak szaktunk nevezni. Arról, hogy miként használják - nemegyszer rosszul - ezeket a hatóanyagokat, e könyv hatodik fejezetében lesz szó. Most az érdekel bennünket: vajon mérgek-e a gyomirtó szerek, és alkalmazásuk lehet-e veszélyes a környezetre nézve. A legenda, hogy a gyomirtó szerek csakis a növényekre hatnak, s az állatokra és emberekre nem jelentenek veszélyt, széltében elterjedt, csak - sajnos - nem igaz. Vegyületek egész sorát tartalmazzák, melyek éppúgy káros hatásúak az állati, mint a növényi szövetekre. Hatásmechanizmusuk igen változatos. Némelyikük általános méreg, mások az anyagcserefolyamatokat gyorsílják fel, s így okoznak végzetes hőmérsékletnövekedést; akadnak olyanok, melyek egyedül vagy más vegyszerekkel párosulva, rosszindulatú daganatokat keltenek, és vannak olyanok is, melyek a genetikus anyagat támadják meg, s mutációkat okoznak. Vagyis: a gyomirtó szerek - akárcsak a rovarölők igen veszélyes anyagokat tartalmaznak, s az ártalmatlanságukba vetett téves hitből fakadó gondatlan használat rettenetes következményekkel járhat. Annak ellenére, hogy a laboratóriumok versengve fedeznek fel és kínálnak mind újabb és újabb hatóanyagokat, az arzénvegyületeket napjainkig elterjedten és bőségesen alkalmazzák
47
nem csak rovarok ellen, hanem - nátriumanenid formájában - gyomirtóként is. Használatuk eddigi története cseppet sem megnyugtató. Az utak mentén élő gyomnövényekre való kiszárásuk sok-sok tehén, és ki tudja, hány vadon élő állat pusztulását okozta, az elburjánzó vízinövények elleni bevetésük pedig nemcsak ihatatlanná tette a vizeket, de még úszni sem tanácsos bennük. A krumpliföldek permetezésének az állatokon kívül emberi áldozatai is voltak, pedig a cél csupán a kúszónövények megfékezése volt. Ez utóbbi gyakorlat Angliában 1951 körül terjedt el, arnikor hiány keletkezett az e célra addig használt kénsavban. A Ministry of Agriculture szükségesnek látta felhívni a figyelmet az anénnel kezelt krumpliföldeken való mászkálás veszélyeire, a szarvasmarhák azonban nem értették meg a figyelmeztetést feltehetően a vadon élő állatok és madarak sem -, s monoton rendszerességgel érkeztek a jelentések a mérgezésben elpusztult jószágokróL 1959-ben azonban, amikor azanénnal szennyezett víztől egy asszony is meghalt, a nagy angol vegyiüzemek egyike leállította az anénes vegyszerek előállítását, és a már kiszállított árut is visszavonták a piacról. Röviddel ezután a Ministry of Agriculture bejelentette, hogy állatokra és emberekre való fokozott veszélyességük miatt a továbbiakban csak bizonyos korlátozásokkal engedélyezik az arzéntartalmú vegyszerek használatát 1961-ben az ausztrál kormányzat vezetett be hasonló tilalmakat, ám az Egyesült Államokban ez ügyben semmiféle intézkedést nem foganatosítottak Egyes dinitro-származékokat szintén alkalmaznak gyomirtó szerként. Ezek az Egyesült Államokban használatos szerek listáján a legveszélyesebbek közt helyezkednek el. A dinitrofeno/ erős anyagcsereserkentő. E tulajdonsága miatt egy időben fogyasztószernek is használták; oly kicsiny azonban a karcsúsító, a káros és a halálos adag közt a különbség, hogy a páciensek egy része súlyos, maradand ó ártalmakat szenvedett, s néhányan meg is haltak, mielőtt betiltották volna a szer ilyen célú felhasználását. Egy rokon vegyület, a pentaklórf enol- közismertebb nevén penta-gyo m-és rovarirtószerként egyaránt használatos. Gyakran alkalmazzák permet formájában a vasúti pályák mentén és a parlagon hagyott területeken. A penta rendkívül mérgező a legkülönfélébb szervezetek számára, a baktériumoktól egészen
48
az emberig. A dinitro-vegyületekhez hasonlóan a test energiaháztartásának egyensúlyát billenti fel úgy, hogy az érintett szervezet szinte elégeti önmagát. Ijesztő erejét jól mutatja egy eset, melyről a közelmúltban tett jelentést a California Department of Public Health. Egy teherautósofőr levéltelenítő szert készített dízelolaj és pentaklórfenol vegyítésével. A koncentrátum adagolása közben azonban az elzárókulcs belepottyant a tartályba, sa férfi puszta kézzel nyúlt a folyadékba, hogy kivegye onnan. Bár azonnal kezet mosott, oly súlyos mérgezést szenvedett, hogy másnapra meghalt. Míg a nátriumarzenid vagy a fenol-származékok okozta mérgezés goromba és egyértelmű, más gyomirtó szerek alattomosan fejtik ki hatásukat. Az aminotriazolt vagy amitrolt, ezt az áfonya gyomtalanítására használatos vegyületet például aránylag kevéssé mérgezőnek tekintik. Minthogy azonban okozhat rosszindulatú pajzsmirigydaganatot, hatása hosszú távon nagyon is jelentős lehet az állatokra és feltehetően az emberekre is. A gyomirtó szerek némelyikét mutagénnek nevezik, ami azt jelenti, hogy hatásukat a génekre, az öröklődés anyagára fejtik ki. Ha - joggal - tartunk a radioaktív sugárzás génkárosító hatásaitól, miért vesszük semmibe ugyanezt a veszélyt, amikor ilyen vegyszerekkel szórjuk tele környezetünket?
49
4. Látható és láthatatlan tengerek Minden természeti erőforrás közütlegdrágább kincsünk a víz. A Föld felszínének kétharmadát tenger borílja, ám a hatalmas víztömegek kellős közepén mégis szükséget szenvedünk. Különös ellentmondás, hogy a rendelkezésünkre álló víz túlnyomó része magas sótartalma miatt alkalmatlan a földművelés, az ipar és az emberi fogyasztás céljaira, s az emberiség nagyobbik felét vagy fenyegeti, vagy már el is érte a krónikus vízhiány. Korunkban tehát, amikor az ember megfeledkezett származásáról és semmibe veszi fennmaradásának legalapvetöbb szükségleteit, más erőforrásokkal egyetemben a víz is közönyössége áldozata lett. A vizek rovar- és gyomirtó szerekkel való elszennyezödésének problémája csak egy általános folyamat elemeként, a teljes környezet elszennyezödésének egyik vonulataként szemlélhetö. A vizeinkbe jutó szennyezödést számos összetevő alkotja: a nukleáris erőművek, laboratóriumok, kórházak és atomrobbantások radioaktív hulladéka; a városokban és településeken termelődö szemét; az ipari hulladékok és melléktermékek. Ezekhez adódik egy újfajta szennyezödés: a termöföldeken, erdökben és kertekben alkalmazott növényvédő szer. Ennek az ijesztő keveréknek a különbözö elemei hasonlóan hatnak, mint a sugárzás, vagy éppen erősítik annak hatásait. A vegyszerek közt pedig baljóslatú és alig ismert reakciók és átalakulások játszódhatnak le, s a hatások is összegződhetnek Amióta a vegyészek hozzáláttak, hogy laboratóriumaikban a természetben soha elő nem forduló vegyületeket hozzanak létre, megsokasodtak a víztisztítás problémái, és egyre nagyobb a víz felhasználóira leselkedő veszély. Mint láttuk, a szintetikus vegyületek ipari méretekben való előállítása az 1940-es évek óta folyik, s mára olyan méreteket öltött, hogy természetes folyóvizeinkbe nap mint nap rémítő mennyiségű szennyezöanyag kerül. Amikor pedig ott kibogozhatatlanul összekeverednek a konyhai és másféle hulladékokkal, olyan változások mehetnek végbe szerkezetükben, hogy többé már nem különíthetök el a szennyvíztisztító telepek hagyományos módszereivel. Legtöbbjük olyan stabit vegyület, hogy a bevett eljárásokkal nem bontható le, sőt olykor még felismerni sem lehet öket. A folyókban lévő, valóban szinte elképzelhetetlen mennyiségű szennyezöanyag sajátos üledéket alkot, melyet a szakemberek
50
reménytelenül csak így neveznek: gunk. A Massachusetts Institute of Technology professzora, Rolf Eliassen egy kongresszus résztvevői előtt bebizonyította: lehetetlen megjósolni ezeknek az összekeveredett szubsztanciáknak az eredő hatását, vagy előre következtetni a létrejöhető szerves anyagokra. "Még csak nem is kapisgáljuk, mik ezek - mondta Eliassen professzor. - Hogy miként hatnak az emberre? Nem tudjuk." A rovarok, rágcsálók és gyomnövények ellen használt vegyszerek mind nagyobb és nagyobb részét alkotják ennek az egyre halmozódó szerves szennyeződésnek. Némelyiket egyenesen a vízbe juttatják, hogy ritkítsák a vízinövényeket és kiirtsák a rovartárvákat vagy a haszontalannak ítélt halfajokat Mások az erdőkből kerülnek a vízbe, amikor egy-egy államban egyetlen rovarfaj elpusztítása érdekében 1-1,5 millió hektárnyi területet is beterítenek vegyszeres permettel - a méreg vagy egyenesen a patakokba hullik, vagy apránként pereg a lombokról a földre, hogy a lassan szivárgó talajnedvességgel megkezdje hosszú utazását a tengerek felé. Valószínű, hogy a szennyeződések legnagyobb része a vizekben halmozódott fel azokból a vegyszerekből, melyeket a mezőgazdaság alkalmazott a rovarok és rágcsálók elleni küzdelemben, s az esőtől sodorva váltak a tengerek felé tartó globális talajvízmozgás potyautasaivá. A folyóinkba n, sőt ivóvízforrásainkban jelenlévő vegyszerek időről időre drámai módon adnak magukról "életjelet". Egy pennsylvaniai gyümölcsösből származó ivóvízminta elegendő rovarirtó szert tartalmazott ahhoz, hogy a laboratóriumi vizsgálat során négy óra leforgása alatt végezzen a teszthez használt halakkal. Egy a klórozott szénhidrogének családjába tartozó vegyülettel - toxaphene-nel - permetezett gyapotföldet átszelő patak vize egy tisztítóállomáson való áthaladás után is megölte a halakat, és az alabamai Tennessee folyó vízgyűjtő területén patakból patakba, vízfolyásba, folyókába jutva tizenöt mellékág hosszan pusztított el minden életet. E vízfolyások közül kettő szolgált ivóvízforrásul a helyi lakosságnak. A víz még egy héttel a rovarirtó szer kiszárása után is mérgező maradt, amint azt a folyás mentén drótketrecekben elhelyezett aranyhalak nap nap után való pusztulása jelezte. Ezek a szennyeződések legnagyobbrészt láthatatlanok, és csak akkor szerzünk tudomást róluk, amikor halak százai és ezrei
51
pusztulnak el; de még gyakoribb, hogy egyáltalán nem vesszük észre jelenlétüket. A vizek tisztaságára ügyelő vegyész nem ismer a kimutatásukra alkalmas rutineljárásokat, és nincsenek módszerei a vizekből való eltávolításukra sem. Csakhogy akár tudunk róluk, akár nem, a vegyszerek ott vannak - amint az nem is lehet másként, ha egyszer ilyen hatalmas mennyiségben száljuk szét öket a talajon -, és mostanra már eljutottak az ország sok, de valószínűleg minden nagyobb folyórendszerébe. Ha bárki kételkednék abban, hogy a növényvédő szerek majdnem általánosan elszennyezték vizeinket, olvassa el azt a rövid jelentést, melyet a United States Fish and Wildlife Service adott ki 1960-ban. A szervezet kutatásokat folytatott: vajon a halak szöveteiben éppúgy felhalmozódnak-e a rovarölő szerek, mint a melegvérű állatokéban. Az első mintavételeket a Nyugat erdős területein ejtették meg, ahol a lucfenyö-tükrösmoly ellen nagy mennyiségben alkalmaztak DDT-t. Ahogyan az várható volt, a vegyszert minden hal szervezetében megtalálták Az igazán sokatmondó felfedezést azonban akkor tették, amikor összehasonlításképpen a pataknak a permetezett területnél 30 mérfölddel feljebbi szakaszán vizsgálták meg a halakat. Ezt a szakaszt még egy magas vízesés is elválasztotta a lentitöl, ráadásul a környéken senki nem tudott arról, hogy itt valaha is permeteztek volna. És mindennek ellenére az itteni halak szöveteiben is megtalálták a DDT-t. Talán rejtett, földalatti vízfolyásokon át jutott el ide? Vagy a szél sodorta idáig? További összehasonlító mérést végeztek egy haltenyésztő gazdaságban is, ahol a felhasznált vizet egy mély kútból nyerték - az itt született és nevelt halak testében is jelen volt a DDT, jóllehet ezen a vidéken sem fordult elő permetezés. A vegyszer a kutat csakis a talajvízzel érkezve szennyezhette el. A vízszennyezés veszélyei közül talán a legfenyegetőbb a talajvizek általános elszennyezödésének lehetősége. Nincs a Földön olyan hely, ahonnan a vízbe juttatott vegyszer ne terjedne el mindenhová. Igen ritka az az eset - ha előfordul egyáltalán -, hogy a természet zárt helyen, a környezettől elszigetelten munkálkodik, s a vízkészleteknek bizonyosan nincs efféle "rezervátumuk". A lehulló eső a talajon és sziklarepedéseken át, mind lejjebb és lejjebb hatolva, eljut abba a mélységbe, ahol a közetek minden pórusa vízzel van teli: ebbe a hatalmas és sötét felszín alatti óceánba, melynek hullámzása a felszín hegyeit és
52
völgyeit követi. Ez a víztömeg szüntelen mozgásban van: olykor nem tesz meg többet évi 25 méternél, máskor viszonylag gyorsan, naponta akár 150 métert is halad. Láthatatlanul áramlik és hömpölyög a mélyben, itt-ott forrásként bukkan a felszínre, máshol kutakkal csapoljuk meg készleteit Az esőzésekkor közvetlenill a folyókba kerülő vízmennyiségtől eltekintve minden felszíni vízfolyás a talajból ered, cseppet sem képletes tehát az a nyugtalanító megfogalmazás, hogy a felszín alatti vízkészletek elszennyeződése egyet jelent a Föld minden vizének elszennyezésével. Csakis e sötét tenger föld alatti útjain juthatott veszedelmes vegyszer egy coloradéi gyártelepről a több médölddel távolabbi farmvidékre, ahol megmérgezte a kutakat, megbetegítette az állatokat és embereket, tönkretette a termést - különös eset, és könnyen meglehet, hogy csak az első a majdani hasonlók sorában. A történet röviden a következő: 1943-ban a hadsereg vegyvédelmi hadtestének egyik üzeme Denver közelében a Sziklás-hegységben vegyi harcanyagok gyártásába kezdett. Nyolc évvel később egy magánkézben lévő olajtársaság bérbe vette az üzemet, hogy rovarölő szereket állítson elő. Már e termékváltás előtt különös hírek érkeztek a vidékről. A gyárteleptől néhány mérföldre lévő farmokon megmagyarázhatatlan betegségek támadták meg az állatállományt, és a gabonát is súlyos károsodás érte. A levelek megsárgultak, a termés elmaradt és sok növény elpusztult. Az embereknél is előfordultak megbetegedések, melyeket többen kapcsolatba hoztak a növényeket és állatokat ért ártalmakkaL A farmokon kismélységű kutakból nyert vízzel öntöztek Amikor megvizsgálták a vizet (1959-ben több állami és szövetségi intézmény vett részt a vizsgálatokban), vegyszerek sokaságát találták benne. Kloridok, klorátok, foszforsavak sói, fluoridok és arzenidek kerültek a tárolótavakba a vegyi harcanyagok előállításának évei alatt. Nyilvánvaló, hogy a talajvízzel jutottak a kutakba; hét-nyolc év alatt téve meg a legközelebbi farmiga mintegy 3 médöldnyi távolságot. A szivárgás továbbra is tart, és ismeretlen nagyságú területet mérgez meg. A kutatók nem ismernek semmilyen módszert, hogy kivonják a vízből a szennyezőanyagokat, vagy terjedésüket megállítsák Mindez éppen elég rettenetes, de a történetben a legkülönösebb és hosszútávon valószínűleg a legnagyobb jelentőségű felfedezés, hogy néhány kút vizében egy 2, 4-D nevezetű gyomirtó 53
szert találtak, mely akár egymaga is okozhatta a bekövetkezett bajokat. Am az üzem működése során soha nem gyártották ezt a vegyületet. A telep vegyészei hosszú és gondos kutatással megállapították, hogy a 2,4-D spontán módon keletkezett a nyílt tározótavakban. A gyárból származó más vegyületekből minden emberi beavatkozás nélkül jött létre, egyedül a levegő, víz és napfény "közreműködésével". A tavak kis vegyi üzemekké váltak és olyan új vegyületet termeltek, mely a vele kapcsolatba kerülő legtöbb növényt elpusztította. A coloradói farmok és a tönkrement termés tehát olyan jelentés hordozói, mely helyi jelentőségén messze túlmutat. Vajon hány hasonló eset bekövetkezésére számíthatunk nem csak Coloradóban, de mindenütt, ahol vegyi szennyeződés kerül a vizekbe? Miféle veszedelmes mérgek születhetnek a folyók és tavak vizében csupán a levegő és a napfény közreműködésével olyan anyagokból, melyeket veszélyteleneknek ismerünk? Valóban: a víz kémiai elszennyeződésének legriasztóbb vonatkozása, hogy a folyókban, tavakban és víztározókban - vagy ami azt illeti, egy pohár vízben is az asztalunkon-vegyi anyagok kölcsönhatásából olyan más, új vegyületek jöhetnek létre, melyeket felelősen gondolkodó kémikus laboratóriumában soha nem állítana elő. A gondolat, hogy e szabadon keveredő vegyületek közti kémiai reakciókban új anyagok keletkezhetnek, zavarba hozta a United States Public Health Service munkatársait, akik beismerték tartani lehet attól, hogy változatos és nagyszámú veszélyes vegyület keletkezik viszonylag ártalmatlan alapanyagokbóL A reakciók két vagy több vegyület közt is végbemehetnek, s részt vehetnek bennük azok a radioaktív hulladékok is, melyeket mind nagyobb mennyiségben ürítünk a folyókba. Könnyen elképzelhető, hogy az ionizáló sugárzás hatására bizonyos molekulák atomszerkezete megváltozik, s előre megjósolhatatlan tulajdonságokkal rendelkező anyagok keletkeznek, melyek ellenőrzése kicsúszik a kezünkből. Nyilvánvaló, hogy nem csak a talajvizek válnak sz_ennyezettekké, hanem a folyók, tavak, öntözőcsatornák is. Ugy tűnik, éppen ez utóbbi nyugtalanító esete fenyeget a Kaliforniában lévő Tule-tavi és Lower (Alsó) Klamath-tavi vadvédelmi rezerváturnak területén. Ezek a rezervátumok egy lánc tagjai, melybe beletartozik az Oregon állam határánál fekvő Upper (Felső)
54
Klamath-tó is, és mindannyiukat - talán vesztükre - összeköti közös vízrendszerük, valamint az a tény, hogy szigetekként ékelődnek az őket körülvevő, mezőgazdasági művelés alatt lévő tájba. Ez a vidék korábban lápvilág, vízimadarak paradicsoma volt, amit folyószabályozással és a mocsarak lecsapolásával változtattak termőfölddé. A környék földjeit az Upper Klamath-tó vizével öntözik, majd a földeken összegyűlt vizet a Tule-tóba és a Lower Klamath-tóba vezetik, illetve szivattyúzzák vissza. Minthogy pedig vízutánpótlásuk éppen ebből a két tó ból származik, a vadrezervátumok voltaképpen a mezögazdasági területek "lefolyóivá" váltak. Mindennek a napjainkban zajló események szempontjából nagy jelentőségük van. 1960 nyarán a rezervátum alkalmazottai elpusztult és haldokló madarak százait szedték össze a Tule- és a Lower Klamath-tónál. Kivétel nélkül halevő madarak voltak: gém, pelikán, vöcsök és sirály. Szervezetükben a vizsgálatok toxaphene, DDT és DDE jelenlétét mutatták ki. A tóból származó halak szövetei, sőt a planktanok is tartalmazták ezeket a rovarölő szereket A rezervátum vezetője bizonyos abban, hogy a vegyszer egyre nagyobb mennyiségben halmozódik fel a tavakban, hiszen éppen az erőteljesen permetezett mezögazdasági vidékeken használt öntözővíz táplálja öket. A vizek ily módon, a vadvédelmi szempontokat figyelmen kívül hagyó megmérgezésének következményeit tapasztalhatja minden nyugati kacsavadász, és azok is, akiknek kedves a vízimadarak hangja, vonuló csapataik látványa az esti égen. A fent említett vadrezervátumok a nyugati területek vízimadarainak fennmaradása szempontjából pótolhatatlanak Olyan "csomópontban" helyezkednek el, ahol számtalan repülési útvonal találkozik és a "csendes-óceáni útvonal" néven ismert légi országútban egyesül. Az őszi költözés idején sok millió kacsa és lúd fordul meg itt a Bering-tengertől a Hudson-öböiig húzódó fészkelőhelyekről jövet - háromnegyed része azoknak a költöző vízimadaraknak, amelyek ősszel a Csendes-óceán partján fekvő déli államokba vonulnak. Nyáron sok vízimadár fészkel itt, köztük két veszélyeztetett faj: a vörösfejű és a csontfarkú réce. Ha ezekben a rezervátumokban elszennyezödnek a vizek, jóvátehetetlen károkat szenved az egész Nyugat vízimadár-állománya. A víz fogalma, lényege megközelíthető azon lények láncolatán keresztül is, melyeket éltet: a növényi plankton porszemnyi
55
sejtjeitől
a lebegő állati planktonon, a parányi vízibolhán át a halacskáig, amely ezekkel táplálkozik, és amelyet más, nagyobb halak vagy madarak, vidra vagy mosómedve esznek meg az anyag egyik élőlénytől a másikig vezető végtelen körforgásába n. Tudjuk, hogy a vízben oldott létfontosságú ásványok így válnak a táplálékláncban a körforgás részeseivé. Hihetjük-e, hogy a mérgek, melyeket mi juttatunk a vizekbe, nem fognak részt venni ugyanezekben a folyamatokban? A kérdésre a válasz a kaliforniai Clear-tó megdöbbentő története. A tó San Franciscótól mintegy 90 mérföldnyire északra fekszik, és régóta népszerű a horgászok között. A név nem egészen illik rá, sekély vize ugyanis a feneket borító lágy, fekete iszapnak köszönhetően meglehetősen zavaros. A horgászok és a partot felkereső kirándulók bánatára a víz egy szúnyogfaj, a Chaoborus asticiopus ideális élőhelye. Ez a faj nem vérszívó, sőt, felnőtt alakjában már egyáltalán nem is táplálkozik. Az emberek azonban ennek ellenére elviselhetetlennek találták az irdatlan mennyiségű rovar jelenlétét. Kiirtásukkal sokféleképpen próbálkoztak, és a negyvenes évek vége felé új, ígéretes módszer kínálkozott: a klórozott szénhidrogének. A választás a DDD-re esett: ez a szer közeli rokona a DDT-nek, de úgy tartották, hogy a halakra nézve kevésbé veszedelmes. Minthogy gondosan betartották az 1949-ben újonnan meghatározott oldási arányokat és felhasználási előírásokat, senki nem gondolta, hogy bármiféle baj történhetne. A tavat felmérték, meghatározták a köbtartalmát, és a hatóanyagat olyan erős hígításban alkalmazták, hogy l részre 70 millió rész víz jutott. Az eredmény először kielégítő volt, de 1954-ben már meg kellett ismételni a kezelést, ezúttal már valamivel sűrűbb, 1/50 millió arányú oldattal. Ezután úgy látszott, hogy a szúnyogkérdést egyszer és mindenkorra megoldották. Az ezt követő télen mutatkoztak az első jelei annak, hogy a vegyszer nem csak a szúnyogokra volt hatással. A tó körül élő vöcskök pusztulni kezdtek, s csakhamar már vagy száz elhullott madárról érkezett jelentés. A Clear-tóhoz a nyugati vöcsök költeni jár, de a tóban élő rengeteg hal télen is idevonzza. Csodaszép külsejű madár, és mulatságos szokásai miatt is kedvelik vízen úszó fészkeit sekély tavakon építi az Egyesült Államok nyugati vidékén és Kanadában. Hattyúvöcsöknek is nevezik, mert a vízben mélyen ülő testtel, hófehér nyakát kinyújtva tartja magasra fényes fekete fejét, miközben szinte hullámot sem keltve
56
siklik a vízen. A frissen kikeit fiókák bársonyosan szürkék. Pár órás korukban már vízre is szállnak és szüleik hátán utaznak, vagy elbújnak a szárnyaik alatt. 1957-ben, a mindennel dacoló szúnyogpopuláció elleni harmadik roham után, még több vöcsök pusztult el. Akárcsak 1954-ben, most sem volt betegségre utaló elváltozás a megvizsgált tetemekben. Amikor azonban valakinek eszébe jutott, hogy a zsírszöveteket is kémiai elemzésnek vessék alá, rendkívüli, 1600 milliomodrész arányú DDD-koncentrációt találtak. A vízben valaha is előforduló legmagasabb kancentráció 50 milliomodrész arányú volt. Hogyan halmozódhatott fel ilyen hihetetlen töménységű anyag a vöcskök szöveteiben? Ezek a madarak halat esznek. A kép akkor kezdett körvonalazódni, amikor a Clear-tó halait is megvizsgálták A legparányibb organizmusok szervezetébe bekerülő és ott felhalmozódó vegyszer továbbjutott a nagyobb állatokba, melyek velük táplálkoztak A planktoni szervezetekben csupán 5 milliomodrésznyi DD D-t találtak (már ez is huszonötször magasabb kancentráció annál, amit a tó vize bármikor is tartalmazott!), a növényevő halak testében már 40 és 300 milliomodrész között volt a méreg aránya, s a legmagasabb koncentrációt a ragadozó fajoknál mérték. Ezek egyike: a törpeharcsa tartotta az elképesztő, 2500 milliomodrészes rekordot. Egyfajta bot-megverte-a-bikát-bikaelfújta-a-tüzet-tűz-kiszárította-a-patakot történet volt ez, ahol a nagy ragadozók felfalták a kisebb ragadozókat, miután azok megették a növényevőket, amelyek planktonon éltek, amely a mérget beépítette szervezetébe. Később, még különösebb dolgok történtek. Röviddel azután, hogy utoljára alkalmazták a DDD-t, nem volt kimutatható a vízben vegyszer jelenléte. A méreg azonban nem tűnt el, csupán átkerült a tó szerves, élő világába. Huszonhárom hónappal azután, hogy megszüntették a vegyszerezést, a planktoni szervezetek még mindig 5,3 milliomodrésznyit tartalmaztak. A közel két év alatt planktonnemzedékek váltották egymást, s a méreg, habár a vízben nem volt jelen, valahogyan továbbkerült egyik generációból a másikba. Továbbra is megmaradt a magasabbrendű állatok szervezetében is. A vegyszer utolsó alkalmazása után egy évvel megvizsgált halak, békák és madarak testében minden esetben megtalálták a DD D-t, samért kancentráció jóval meghaladta a vízben valaha is előfordult értéket. Ezek közt 57
az élő vegyszerraktárak közt olyan halak is voltak, amelyek kilenc hónappal az utolsó vegyszerezést követően jöttek a világra. Egyes vöcskök és sirályok szervezetében még ekkor is 2000 milliomodrész fölötti volt a koncentráció. Mindezenközben az itt fészkelő vöcsökkolónia erősen megfogyatkozott: a vegyszer első alkalmazása előtti több, mint ezer pár helyén 1960-ban már csupán harminc fészkelt. Am ez a harminc is hiába igyekezett az utolsó permetezés óta nem figyeltek meg a tavon fiatal vöcsköket. A jelek szerint a mérgezés hosszú lánca a legparányibb növényi planktonszervezeteken nyugszik, ők a méreg eredeti felhalmozói. Mi a helyzet azonban a lánc másik végén elhelyezkedő emberrel, aki - minthogy valószínűleg sejtelme sincs az egész históriáról -kapja a horgászbotot, kimegy a tópartra, és a fogást hazaviszi, hogy megsüsse ebédre? Rá vajon hogyan hat a jókora -esetleg ismételt- adag DDD? Bár a California Department of Public Health kijelentette, hogy szó sincs veszélyről, 1959-ben mégis követelte, hogy a tavon állítsák le a DDD alkalmazását. A szer óriási és tudományosan bizonyított biológiai aktivitásának ismeretében ez volt a legkevesebb, amit meg kellett tenniük. A DDD fiziológiai hatása valószínűleg egyedülálló a rovarölő szerek közt: roncsolja amellékvese külső rétegének sejtjeit - az úgynevezett mellékvesekérget -, mely a kortizon nevű hormont termelL Ez a hatás 1948 óta ismeretes, és eleinte úgy gondolták, hogy csak a kutyáknál érvényesül, mert más kísérteti állatokon, patkányokon, majmoken és nyulakon nem volt kimutatható. Sokatmondó volt azonban, hogy kutyákon olyan tünetek mutatkoztak, mint az embereknél az Addison-kór esetében. A kutatások igazolták, hogy a DDD erősen csökkenti az emberi mellékvesekéreg működését. Sejtroncsoló hatásának egyébként hasznát veszik egy rendkívül ritkán előforduló, a mellékvesében kifejlődő rákos megbetegedés kezelésekor. A Clear-tavi eset felvet egy olyan kérdést, mellyel a nyilvánosságnak szembe kell néznie: kívánatos avagy bölcs dolog-e ilyen komoly fiziológiai hatásokat előidéző vegyszereket vetni be a rovarok ellen, kivált akkor, ha a cél elérése érdekében közvetlenül a vízbe kell juttatni a hatóanyagot? Az alkalmazott kancentráció igen alacsony mivolta jelentőségét veszti, ha az előbbiekben ismertetett folyamatokra gondolunk. És mégis: a 58
Clear-tó története lassan már csupán egyike aszámos és mind több olyan esetnek, ahol egy egyszerű és gyakran jelentéktelen probléma megoldása talán kevésbé kézzelfogható, de sokkal komolyabb nehézségeket szül. A Clear-tó esetében megoldódott a bosszantó szúnyogok kérdése, ám olyan elhallgatott vagy előre nem is látott veszélyek árán, melyek ma már mindenkit fenyegetnek, aki iszik a tóból, vagy elfogyasztja a kifogott halat. Furcsa dolog, hogy jószerivel mindennapos gyakorlattá vált a mérgek alkalmazása a tározák vizeiben. A cél többnyire az, hogy előmozdítsák az üdülőterületként való hasznosítást még akkor is, ha ez az eredeti cél, az ivóvíz előállítását megdrágítja. Amikor a sporthorgászok egy-egy víztározóban fel akarják "fejleszteni" a horgászatot, rábeszélik a helyi hatóságokat, hogy irgalmatlan vegyszerezéssel irtsák ki a vízből a nemkívánatos "szeméthalakat", s helyükre a kényes ízlésnek jobban megfelelő, halfarmokon keltetett halakat telepítsenek. Az egésznek kissé Alice Csodaországban íze van. A tavacskát ivóvíz tárolására hozták létre, ám a lakosság, melyet feltehetően nem kérdeztek meg, mit szól a sporthorgászok terveihez, arra kényszerül, hogy vagy mérgezett vizet igyék, vagy pedig, hogy megfizesse a cseppet sem egyszerű, következésképpen méregdrága tisztítás költségeit. Minthogy a felszíni- és talajvizek mind nagyobb mértékben szennyeződnek növényvédő és egyéb vegyszerekkel, fennáll a veszély, hogy nem csupán mérgek, de rákkeltő anyagok is bekerülnek ivóvízkészleteinkbe. Dr. W. C. Hueper a National Cancer Institute-tól figyelmeztetett: "Már a belátható jövőben számottevően növekedni fog a veszély, hogy a s~ennyezett ivóvízzel rákkeltő anyagok jutnak szervezetünkbe." Es valóban: egy, az 1950-es évek elején készült holland tanulmány megerősíti azt a nézetet, hogy a természetes vizek elszennyeződése növeli a rákos megbetegedések kockázatát. Azokban a városokban, ahol az ivóvizet a folyókból nyerik, magasabb a rákos betegségek okozta elhalálozás aránya, mint ott, ahol a víz elszennyeződésre kevésbé hajlamos forrásból, például kutakból érkezik. Az arzén, melynek rákkeltő hatása régóta egyértelműen bizonyított, fősze repet játszott két nevezetes esetben is, amikor a szennyezett víz okozott szinte járványszerű rákos megbetegedéseket Az egyik esetben kohósalakból, a másikban magas arzéntartalmú közetekből került a méreg a vizekbe. A dolog bármikor megismétlőd het, hiszen az arzéntartalmú rovarölő szerek kiterjedt alkalmazásával nagy területeken mérgezzük a talajt. A méreg egy része 59
aztán az esővízzel jut a folyókba, a tavakba és a talajvíz sötét óceánjába. Újra hangsúlyoznunk kell, hogy a természetben semmi nem létezik elszigetelten. Hogy jobban megérthessük az elszennyeződés folyamatát, vizsgáljuk most meg a Föld egy másik fontos erőforrását, a talajt.
60
5. A talaj birodalma A talaj vékony rétege, mely egyenetlenül, "rongyosan" borílja Földünk felszínét, az ember, s vele minden szárazföldi teremtmény számára létfontosságú. Nélküle nem léteznének a ma ismert szárazföldi növények, s - következésképpen - az állatok sem. Ám ahogyan igaz, hogy a mi mezőgazdaságon alapuló létünk a talajban gyökerezik, éppoly igaz, hogy a talajt viszont az élet tarlja fenn: keletkezése és szüntelen megújulása szarosan kapcsolódik a növények és állatok élettevékenységéhez. A talaj részben az élet szülötte: az élő és élettelen természet csodálatos, korszakokon át tartó kölcsönhatása hozta létre. Alapanyagait vulkánok okádták a felszínre ádáz tüzű patakokban. A legkeményebb gránitot is elkoptató víz hozta a hegyekből, vagy a jég vésője hasította, tördelte le a sziklákról. Ezután az élők következtek, s varázslatos munkálkodásuk nyomán a halott anyagokból lassan-lassan létrejött a talaj. A zuzmó, az életnek a sziklákon megtelepedő első rétege savkiválasztással segítette elő az elmorzsolódás folyamatát, és teremtett helyet a megkapaszkodásra más életformáknak Később mohák telepedtek meg a parányi mélyedésekben, ahol kezdetleges talaj gyűlt össze: alkotórészei bomló zuzmódarabkák, parányi rovarok halott burka s a tengert épp elhagyni készülő élet hulladékai, törmelékei. Az élőlények nem csak létrehozták a talajt, de élnek is benne hihetetlen számban és sokféleségben. Ha nem így lenne, a talaj halott volna és terméketlen. Milliárdnyi apró organizmus jelenléte és tevékenysége teszi a Föld zöld burkának éltetőjévé és fenntartójává. A talaj a benne vég nélkül ismétlődő körfolyarnatok révén a szüntelen átalakulás állapotában van. A sziklák állandó mállásával, a szerves anyag bomlásával és az eső hozta nitrogén és egyéb gázok bejutásával egyre érkeznek az új alkotóelemek, míg más anyagokat időlegesen az élők vesznek kölcsön, s így kikerülnek a körforgásbóL Finom, de rendkívül fontos kémiai változások zajlanak minden pillanatban, melyek során a levegőben és a vízben érkező elemek az élet számára hozzáférhető, hasznos anyagokká alakulnak át. A talajban élő lények aktív résztvevői ezeknek a folyamatoknak
61
Kevés kutatási téma olyan érdekes és egyúttal oly kevésre becsült, rnint a talaj sötét birodalmában nyüzsgő lények tanulmányozása. Szinte alig tudunk valamit azokról a kapcsolatokról, rnelyek a talajlakó szervezeteket egymáshoz, otthonukhoz és a felszíni világhoz kötik. A talajlakók közül talán a parányok a legfontosabbak: a baktériumok és fonalas gombák láthatatlan, de hatalmas seregei. A statisztikák a csillagászati számok birodalmába repítenek. A talaj felső rétegének kávéskanálnyi mennyiségében baktériumok milliárdjai élnek, össztömegük l hektár kövér termőtalaj ban az l tonnát is elérheti. A hosszú szálakként növekedő fonalas gombák valamivel kevesebben vannak a baktériumoknál, ám, minthogy nagyobbacskák, össztömegük azokéhoz fogható. A parányi zöld sejtecskékkel, az algákkal együtt ők alkotják a talaj növényi lakosságát. A baktériumok, gombák és algák a főszereplői annak a folyamatnak, melyben az elhullott növények és állatok maradványai alkotóelemeikre bomlanak. E mikroszkopikus növények tevékenysége nélkül semmiképpen nem maradhatna mozgásban a szén, a nitrogén és más elemek körforgása a talajon, a levegőn és az élő szöveten át. Nitrifikáló baktériumok nélkül például nitrogénhiányban pusztulnának el a növények, még ha a levegő nagy mennyiségben tartalmazza is ezt a gázt. Más szervezetek széndioxidot termelnek, amely vízzel szénsavvá alakulva a sziklákat mállasztja. Megint mások oxidációs és redukciós folyamatok elősegítésével teszik a növények számára "fogyaszthatóvá" a vasat, mangánt, ként és más ásványi anyagokat. Nagy számban vannak jelen a talajban mikroszkopikus atkák és az ugróvillások, ezek az egyszerű, szárnyatlan rovarok. Parányiságuk ellenére igen fontos szerepet játszanak a növé· nyi hulladékok lebontásában, abban a folyamatban, melyben az avar termőtalajjá alakul át. Ezeknek az apró teremtményeknek egyike-másika szinte hihetetlen mértékben alkalmazkodott szerepéhez, feladatához. Néhány atkafaj például kizárólag a lucfenyő lehullott tűleveleiben képes megkezdeni fejlödését. Itt megbújva felemészti a belső szöveteket, s mire eléri kifejlett formáját, a fenyőtűnek már csak a külső sejtrétege marad meg. Hatalmas feladat, az évente lehulló fenyőtűk irtózatos törnegének feldolgozása az erdei altalaj és a gyepszint néhány apró ízeltlábú lakójára hárul tehát, amelyek felőrlik. elmállasztják a
62
leveleket és elősegítik a lebomlott anyag elkeveredését a talaj rétegeiveL Emellett a kicsiny, de fáradhatatlan népség mellett jelen vannak persze a nagyobb állatok is, hiszen a talaj lakói közt az emlősöket éppúgy rnegtaláljuk, mint a baktériumokat Vannak olyanok, akik sosem hagyják el sötét otthonukat, mások téli álmukat alusszák a földben, vagy éppen napjaik jelentős részét töltik itt; s akadnak, akik kedvük szerint közlekednek idefent és odalent között. Furkálásával, járataival rninden lakó hozzájárul azonban a talaj "szellőztetéséhez" és "csatornázásához", előse gíti a levegő és a víz lehatelását a növényi élet számára fontos rétegekbe. A talaj nagyobbacska lakói közül talán egy sem játszik olyan fontos szerepet, rnint a földigiliszták. Háromnegyed évszázaddal ezelőtt (1881-ben- a ford.) Charles Darwin The Forrnation of Vegetab/e Mould, through the Action of Worms, with Observations on TheirHabits címrnel könyvet írt a talaj keletkezésében játszott szerepükről és viselkedésükrőL Művében elsőként mutatott rá a giliszták tevékenységének alapvető fontosságára abban a geológiai léptékű folyamatban, rnelynek során a felszíni sziklákat lassan betemeti a férgek által a felszínre juttatott termékeny talaj. Ennek rnennyisége kedvező körülrnények között évente és hektáronként sok tonnára is rúghat. Ezzel egyidejűleg nagy mennyiségű szerves anyag - fél év alatt és négyzetméterenként akár 10 kilónyi fű és levél -jut a talajba azáltal, hogy a giliszták leráncigálják járataikba. Darwin számításaiból kiderül, hogy a giliszták tevékenysége folytán tíz év alatt mintegy 2,5-4 centiméterrel nő a talajréteg vastagsága. Járataik ráadásul szellőztetik, a víz számára átjárhatóbbá teszik a talajt és segítik a gyökerek terjeszkedését is. A giliszták jelenléte fokozza a talajbaktériumok nitrogénmegkötő képességét és lassítja a rothadási folyamatokat. A szerves anyagok a férgek emésztőcsatornáján áthaladva lebomlanak, az ürülék pedig dúsítja a talajt. Ez a felszín alatti életközösség szarosan összetartozó, egymásba fonódó életek szövedéke: valamilyen rnódon mind kapcsolatban áll a többiekkel. Mindannyian a földi élet egyik alapeleme, a talaj gyermekei, mely viszont nélkülük, a benne élő parányok nélkül nem maradhatna fenn. A bennünket most érdeklő kérdés - amely eddig nem sokaknak okozott fejfájást -, hogy vajon mi történik ezzel a rendfelső
63
kívül népes és felbecsülhetetlenül fontos életközösséggel, amikor a talaj "sterilizálása" céljából közvetlenül kiszórt, vagy az eső által az erdők és gyümölcsösök fáiról s a termesztett növényekrőllemosott mérgező vegyszerek elárasztják világukat. Vajon elképzelhető-e, hogy amikor nem-szelektív rovarölő szerekkel irtjuk a kártevők talajban élő !árváit, a szerves anyag lebontásában nélkülözhetetlen szerepet játszó "jó" rovarok életben maradnak? Vagy használhatunk-e általános gombaölő szereket anélkül, hogy azokat a fonalas gombákat is elpusztítanánk, melyek a fák gyökerein élve segítenek nekik kivonni a talajból a tápanyagokat? A dísztelen igazság az, hogy nem csak a permetezök hagyták tökéletesen figyelmen kívül a talaj ökológiájának alapvető kérdéseit, de még a kutatók, a tudósok sem tulajdonítottak nekik kellő jelentőséget. A rovarok elleni kémiai hadviselés mintha azon a feltételezésen alapult volna, hogy a talaj rninden vegyi atrocitást el képes és el is fog viselni anélkül, hogy ennek ránk nézve bármilyen következménye lenne. A talaj belső világának valódi természetével tulajdonképpen nem törődött a kutya se. Az igen kevés ez irányú kutatás eredményeképpen lassan kirajzolódik a kép a rovarölő szerek talajra gyakorolt hatásáról. Az adatok olykor ellentmondanak egymásnak, ez azonban nem meglepö, hisz rengetegféle talaj létezik, s ami egyik esetben végzetes, másutt esetleg ártalmatlannak bizonyul. A világos, hornokos talaj sokkal érzékenyebb, mint a humuszos típusok Ha az adott területen többféle vegyszert alkalmaznak, jóval nagyobb a kár, mint amit egy hatóanyag okozott volna. A különbözö megfigyelési eredmények ellenére összegyűlt bizonyítékok ma már elég egyértelműek ahhoz, hogy sok tudósban komoly fenntartásokat, sőt félelmet ébresszenek. Bizonyos körülmények között az élő világ legbenső, "legintimebb" kémiai folyamatait fenyegeti a veszedelem. Jó példa erre a nitrifikáció, mely folyamat a légköri nitragént teszi hozzáférhetövé a növények számára. A 2,4-D nevű gyomirtó szer időlegesen megszakítja ezt a folyamatot. A közelmúltban Floridában elvégzett kísérletek során a lindane, a heptachlor és a HCH (hexaklórciklohexán) már a talajba kerülés után két héttel csökkentette a nitrifikációt, s e téren a HCH, valarnint a DDT káros hatása még egy évvel a kezelés után is kimutatható volt. Más kísérletekben a HCH, az aldrin, a lindane, a heptachlor és a
64
DDD is akadályozta a nitrogénbaktériumokat abban, hogy kialakítsák gumócskáikat a pillangósok gyökerein. Ezt a gombák és a magasabbrendű növények közti különös, de áldásos viszonyt durván megszakította a vegyszerezés. Megesik, hogy felborul a talaj népességének finom egyensúlya, rnelyet a hatalmas időtávlatokban gondolkodó természet hangolt be. Egyes talajlakó szervezetek mértéktelenül elszaporodhatnak, ha másokat - megzavarva a ragadozók és zsákmányállataik számarányát - megtizedelnek a rovarölő szerek. Az efféle változások könnyen kihathatnak a talaj anyagforgalmára és erősen befolyásolhatják a termékenységet is. Előfor dulhat az is, hogy potenciálisan kártékony fajok, melyeket addig kordában tartottak természetes ellenségeik, mintegy "elszabadulnak" és újfajta károk okozóivá válnak. Semmiképpen nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt az igen fontos tényt, hogy a rovarirtó szerek nagyon sokáig megmaradnak a talajban. Aktív jelenlétük időtartama nem hónapokban, hanern években rnérhető. Vizsgálatok négy év után is kimutatták az aldrint, részben változatlan formában, nagyobbrészt pedig dieldrinné alakulva. A kezelés után tíz éwel még rnindig elegendő toxaphene volt a talajban ahhoz, hogy elpusztítsa a termesze ket, a chlordane koncentrációja pedig még tizenkét év elteltével is elérte az eredeti érték 15%-át. Az évenként megismételt permetezés a talajban még akkor is elképesztően sok méreg felhalmozódásához vezethet, ha az egyes alkalmakkor csak szerény mennyiségű vegyszert használnak fel. Minthogy a klórozott szénhidrogének a földben igen hosszú ideig megmaradnak, a megismételt permetezések során egyre növekszik a koncentráció. A közismert legenda, hogy l hektárra 1 kiló DDT még veszélytelen, értelmét veszti, ha megismétlik a permetezést. Burgonyaföldekről vett mintákban a mérések hektáronként 15 kg DDT-t, kukoricaföldek esetében 19 kg-ot mutattak ki. Egy áfonyatermő vidék talaja hektáronként 34 kg vegyszert tartalmazott. A szennyezettség rekorderei az almáskertek, a DDT felhalmozódása itt a permetezések számával arányos. Egyetlen év alatt, amikor négyszer vagy még ennél is többször permeteztek, a kancentráció elérte a hektáronkénti 30-50 kg-ot. A folyamatos, évi többszöri permetezés eredményeképpen a fák között 26-60 kglha, a tövüknél113 kglha érték is kialakulhat.
65
A talaj majdhogynem végleges megmérgezettségének klaszszikus példája az arzénnel kapcsolatos. Jóllehet a dohányültetvények permetezésében ezt a mérget már a negyvenes évek közepe óta felváltották a szintetikus rovarirtó szerek, az Amerikában gyártott cigaretták arzéntartalma 1932 és 1952 között több mint 300%-kal növekedett. Későbbi vizsgálatok során már az arzéntartalom hatszoros növekedését regisztrálták Dr. Henry S. Satterlee, az arzénmérgezések szakértője azt állítja, hogy ha az arzént ki is szorították a szerves rovarirtó szerek, a dohánynövény továbbra is felszívja és beépíti a talajt mostanra szinte teljesen átitató súlyos mérget, az oldhatatlan ólomarzenidet, mely így ismét oldható formában kerül vissza a körforgásba. "A dohányültetvények jelentős részének talaja az ismételt permetezések folytán majdhogynem véglegesen megmérgeződött" -jelentette ki dr. Satterlee. A Földközi-tenger keleti medencéje menti országokban soha nem alkalmaztak arzénes permetező szereket, s ezeken a vidékeken nem is növekedett a növényben lévő ,arzén mennyisége. Uj problémával szembesülünk tehát. Nem csak arra kell gondolnunk, hogy mi történik a földben, hanem arra is, hogy a szennyezett talajon termesztett növények milyen mértékben szívják fel a mérgeket és halmozzák fel őket szöveteikben. Sok múlik az adott növényen, a talaj minőségén, s az alkalmazott rovarirtó szer mennyiségén és típusán is. A vizsgált növények közül a répafélék halmozzák fel a legtöbb vegyszert, a lindane-t például még a talajban mérhetőnél is nagyobb koncentrációban. Elképzelhető, hogy a jövőben vegyelemzésnek kell majd alávetni a talajt, mielőtt bizonyos növények termelését megkezdenék benne, máskülönben még a permetezetlen növények is elég mérget szívhatnak fel ahhoz, hogy fogyasztásra alkalmatlanokká váljanak. Az élelmiszerek vegyi szennyeződésének ez a módja komoly gondot okozott egy nagyobb bébiétel-előállító cégnek, amely nem volt hajlandó rovarölő szerekkel kezelt terméket vásárolni. Legtöbb baj a HCH-val volt, mely a gyökereken és gumóken keresztül jut a növénybe, és jelentétét avas, dohos szaggal és ízzel árulja el. A kaliforniai édesburgonyaföldeket ezzel a rovarirtóval permetezték, s a magas vegyszertartalom miatt még két évvel később is vissza kellett utasítani a megvásárlásra kínált termést. Az egyik évben egy dél-carolinai termelővel kötöttek
66
a cég egész évi édesburgonya-szükségletére, ám a termés oly mértékben bizonyult szennyezettnek, hogy tetemes "!eszteséggel kellett végül megszabadulni tőle a szabadpiacon. Eveken át vissza kellett utasítaniuk a legkülönbözőbb államokban termelt gyümölcsöket és zöldségféléket. Állandóan visszatérő problémát okozott a földimogyoró, melyet a déli államokban rendszerint vetésforgóban, a gyapottal felváltva termelnek. A gyapotot azonban H CH-val permetezik, s a következő évben itt növő mogyoró jó adagot szív fel a vegyszerből, melyből már a legparányibb mennyiség is elegendő a beszédes íz és szag elő idézéséhez. A vegyszer átjárja a magvakat és nem lehet belőlük eltávolítani; a szag az ismert eljárásokkal épphogy enyhíthető valamelyest. Az elszánt élelmiszerfeldolgozók egyetlen lehetősé ge, hogy visszautasítanak minden terményt, amelyet HCH-val kezeitek, vagy amely korábban ilyen vegyszerrel permetezett földből származik. Megesik, hogy a veszély magát a termesztett növényt fenyegeti - és fennáll mindaddig, amíg csak a rovarölő szer el nem tűnik a talajból. Némelyik vegyszer gátolja az érzékenyebb növények - a bab, a búza, az árpa vagy a rozs - gyökérzetének és magának a zsenge hajtásnak a fejlődését is. Jó példa erre a washingtoni és idahói komlótermelők esete. 1955 tavaszán sokuk csatlakozott egy nagyléptékű programhoz, melynek célja a komló gyökérzetén elszaporodott kis szamócavincellér-lárva kiirtása volt. Mezőgazdasági szakértők és növényvédőszer-gyártók tanácsára a heptachlort választották. Egy évvel az akció után a kezelt területek növényzete haldoklott, míg a kezeletlen területeken a növények épek és egészségesek maradtak. A területet hatalmas költséggel újratelepítették, de a növények gyökérzete a következő évben ismét tönkrement. A talaj még négy év után is tartalmazott vegyszermaradékot, s a tudósok képtelenek voltak megmondani, hogy meddig marad meg a hatása, vagy hogy mit lehetne tenni ellene. A szövetségi Department of Agriculture, miután korábban maga nyilvánította ki, hogy a heptachlor alkalmas a komló termőtalajának kezelésére, 1959 márciusában utólag visszavonta ezt a kijelentést - a farmerek pedig kártérítésért pereskednek Ha továbbra is alkalmazzuk a rovarölő szereket, melyek szinte kimeríthetetlen mennyiségben halmozódnak fel a talajban, szinte biztos, hogy komoly nehézségeknek nézünk elébe szerződést
67
ebben értettek egyet azok a szakértők, akik 1960-ban találkoztak a Syracuse Universityn, hogy a megvitassák a talajökológia problémáit. Így foglalták össze az ilyen nagyhatású és alig ismert eszközök (a vegyszerek és a sugárzás) hordozta veszélyeket: "Az ember néhány meggondolatlan húzással terméketlenné változtathatja a talajt - és akkor aztán jöhetnek a rovarok."
68
6. A bolygó zöld ruhája A víz, a talaj és a zöld növényzet tartják fenn az állati életet a Földön, s bár a mai modern ember nemigen gondol ilyesmire, ő maga sem létezhet a növények nélkül, melyek a Nap energiáját felhasználva állítják elő a nélkülözhetetlen tápanyagokat. Hihetetlenül korlátolt szemlélettel fordulunk azonban a növények felé. Ha valami közvetlen és azonnali hasznot látunk bennük termesztjük és gondozzuk; ha azonban bármilyen okból is úgy tűnik, hogy jelenlétük zavaró vagy épp csak felesleges - azonnali pusztulásra ítéljük őket. A számos növény mellett, melyek mérgezőek az ember és haszonállatai számára, vagy kiszorítják a hasznosakat, szűklátókörűségünkben sokat csupán azért akarunk kiirtani, mert történetesen rossz helyen, vagy rosszkor bújtak ki a földből. Mások azzal érdemlik ki a pusztulást, hogy véletlenül egyes nemkívánatos fajokkal együtt fordulnak elő. A földi vegetáció része az élet szövedékének, melyben bensőséges és lényegi kapcsolat áll fenn a talaj és a növényzet, a különböző növényfajok, valamint a növények és az állatok között. Olykor elkerülhetetlenül meg kell zavarnunk a finom egyensúlyokat, de legalább körültekintően kellene eljárnunk ilyenkor, s tisztában lennünk azzal, hogy amit teszünk, annak térben és idő ben távoli következményei is lehetnek. Semmiképpen nem jellemzi azonban efféle alázat napjainkban a nagyratörő gyomirtóüzletet: a gyilkos vegyszerek tömeges előállítását és kiterjedt használatát A táj átgondolatlan lerohanásának egyik legtragikusabb példáját láthatjuk a Nyugat háromfogú ürömfa borította vidékein, ahol a legelőterületek növelése érdekében elszánt hadjárat indult az őshonos növényzet ellen. Ha volt valaha vállalkozás, melyben a résztvevőknek igazán tisztában kellett volna lenniük a táj történetével és arculatának jelentésével, hát ez lett volna az. Ez a természetes táj ékesszól
69
a hatalmas Sziklás-hegységrendszer felemelkedésekor. Az idő járás igen szélsőséges errefelé. A hosszú telek alatt hóviharok érkeznek a hegyek felől, és mindent vastag fehér takaró borít, nyaranta pedig, amikor a hőséget alig enyhíti néhány csepp eső, s mélyen kiszárítja a földet az aszály, a száraz szelek az utolsó csepp nedvességtől is megfosztják a növényeket. A növények a vidék kialakulásával párhuzamosan bizonyára fáradhatatlanul próbálták megvetni lábukat ezen a magas fekvésű, szeles vidéken, s valószínű, hogy egyik a másik után vallott kudarcot. Végül kialakult egy faj, mely rendelkezett mindazon tulajdonságokkal, amelyek alkalmassá tették a fennmaradásra ebben a goromba környezetben. Az alacsony növésű, kusza háromfogú ürömfa képes megkapaszkodni a köves lejtőkön, apró szürke levelei pedig nem engedik, hogy a tolvaj szélben elpárologjon az értékes víz. Nem véletlen hát, hanem a természet hosszas próbálkozásának eredménye, hogy a Nyugat hatalmas síkságai az üröm birodalmává váltak. A növényekkel párhuzamosan az állati élet is a táj zord feltételeihez alkalmazkodott. Idővel két faj idomult olyan tökéletesen a vidékhez, mint az üröm; egyikük emlős: a kecses és fürge villásszarvú antilop, a másik egy madár: az ürömfajd - Lewis és Clark felföldi kakasa. A fajdat és az ürmöt mintha az Isten is egymásnak teremtette volna. A madár eredeti elterjedési területe egybeesett a cserjéével, s ahogy a cserje mind kisebb területre szorult vissza, úgy zsugorodott a fajdpopuláció is. Ez a madár mindent a cserjének köszönhet. A hegyek lábánál lévő alacsonyan növekvő növényzet elrejti a fészkeket és a fiókákat, a sűrűbb részek a felnőtteknek kínálnak búvó- és pihenőhelyet, s egyben biztosítják a madár egyetlen és kedvenc táplálékát. A viszony azonban nem egyoldalú. A fajdok látványos udvarlási jeleneteik során fellazítják a talajt a cserje alatt, s ezzel elősegítik az ott megbúvó fű terjedését. Az antilop élete is összefonódott az ürömmel. Ez az állat a síkvidéket kedveli, s télen, amikor az első hó megérkezik, azok a példányok is visszatérnek az alacsonyabb régiókba, amelyek fenn a hegyekben töltötték a nyarat. Az élelmet, amellyel a hideg évszakot átvészelik, a sűrű és kusza háromfogú ürömfa nyújtja, akkor is kínálva szürkészöld, kesernyésen zamatos és proteinekben gazdag leveleit, amikor a többi növény csupaszon 70
várja a tavaszt. A felső ágak legtöbbször kinyúlnak a hó fölé, de az antilop éles patájával ki is tudja ásni őket. A fajdok is ezen a táplálékon élnek, s ha nem találnak hómentes, tiszta részeket, követik az antilopokat, hogy az általuk előkatort cserjéből lakmározzanak Az ürömnek más állatok, például a szarvasok is hasznát látják, s jó téli legelő az ember által tenyésztett állatoknak is. A birkanyájak sokszor kószálnak arrafelé, ahol a háromfogú ürömfa szinte az egyedüli növény. Az év fele részében ez a lucernánál is magasabb energiaértékű cserje az egyetlen táplálékuk. A zord időjárású fennsíkok, az üröm lila tengere, a gyors és vad antilapok és a fajd természetes életközösségében tökéletes egyensúly áll fenn. Fennáll? A szó többé már nem fedi a valóságot, legalábbis azokon a hatalmas és egyre növekvő területeken nem, ahol az ember tökéletesíteni próbálja a természet művét. A területgazdálkodási szervezetek a haladás nevében nekiláttak, hogy teljesítsék a marhatartók mind több és több legelőterület iránti folytonos követeléseit. Legelőterület alatt pedig azt értik, hogy fű legyen ott, és csakis fű! Ahol tehát a természet úgy rendezte, hogy a fű a cserjével együtt, annak védelmében éljen, ott most a cserje kipusztítását javasolják, hogy tisztán füves vidéket hozzanak létre. Kevesen tették fel a kérdést, hogy ez a cél vajon valóban kívánatos és egyáltalán elérhető-e ebben a régióban. A természet válasza bizonyára nemleges lett volna. Errefelé ritka az eső, és az évi csapadék túl kevés ahhoz, hogy összefüggő füves területek maradhassanak fenn. A feltételek jobban kedveznek a háromfogú ürömfa védelmében foltokban növekvő évelő fűfélének. Az egyes kormányzati szervek által erősen támogatott cserjeirtás éveken keresztül folyt, s az ipar is lelkesen fordult az ügy felé, mely nemcsak a fűmag, hanem a cserjeirtó gépek számára is óriási piacot jelentett. A legújabb bevethető fegyver pedig a vegyszeres permet; napjainkban millió és millió hektáron alkalm~ák a növényirtó szereket. Es az eredmény? A háromfogú ürömfa kiirtásából és a füvesítésből következő jövőbeni előny egyelőre jórészt csupán feltételezés. Azok az emberek, akik jól ismerik ezt a vidéket, áHítják, hogy több fű növekszik a cserje védelmező jelenlétében, mint amennyi a nedvességet visszatartó bozót nélkül megmaradhat.
71
Ám még ha a terv sikerrel járna is, nyilvánvaló, hogy a durván leszaggattuk a természet által tökéletesen rászabott ruhát. A háromfogú ürömfával együtt el fog tűnni a fajd és az antilop is. A szarvas is szükséget szenved majd, s a vidék szegényebb lesz, ha eltűnik a valaha hozzá tartozott élet. Még a csordák és nyájak is - amelyek kedvéért mindez végbement megsínylik majd a változást: a nyaranta növő mégoly dús fű sem enyhítheti majd télen az állatok éhségét, ha nem terem többé a háromfogú ürömfa, sem a fennsíkon honos többi vad növény. Ezek csak az első és legnyilvánvalóbb következmények. Itt vannak azonban azok a hatások is, amelyek mindig jelentkeznek, ha ilyen kurjongatós-furkósbotos, durrbele szemlétettel közeledünk a természet felé. A permetezés elpusztít sok olyan növényt is, mely egyáltalán nem volt útjában senkinek. A közelmúltban megjelent könyvében (Az én vadonom: Katabdintól keletre) William O. Douglas beszámol a környezetrombolás egyik megdöbbentő esetéről, melyet a United States Forest Service vitt véghez a Wyoming Bridger National Forestben. A szervezet a marhatartók követelésére mintegy 5 ezer hektárnyi cserjés területen hajtott végre permetezést. A bozótos, ahogy tervezték, kipusztult. Am kipusztult vele együtt a füzek életadó zöld szatagja is, mely a vidéken folyó patakok mentén növekedett. A sűrű füzesekben jávorszarvasok éltek, hiszen a fűz a jávorszarvasnak ugyanaz, ami az antilopnak az üröm. Hódok is laktak errefelé, a füzek ágaival és leveleivel táplálkoztak, s gátakat építettek a kicsiny patakokon. Munkájuk nyomán tó keletkezett, s a pisztrángok, melyek a hegyi patakokban ritkán nőnek tizenöt centiméternél nagyobbra, ezen a nagyszerű helyen elérték a 2,5 kilós súlyt is. A tavon vízimadarak ütöttek tanyát. Az árnyas füzesek jóvoltából s a velük szaros kapcsolatban élő hódok munkája nyomán a vidék csodálatos pihenőhellyé, remek horgászés vadászterületté vált. A Forest Service által végrehajtott rendezés után a füzek a háromfogú ürömfa sorsára jutottak: az általános gyomirtó permet végzett velük. Douglas 1959-ben meglátogatta a területet, és elborzadt a fonnyadt, haldokló füzek, a hatalmas és hihetetlen pusztulás láttán. Mi lesz a jávorszarvasokkal? A hódokkal és a kicsiny világgal, melyet építettek maguknak? Amikor egyéwel később visszatért, a halott táj megadta a választ. A jávorszarvasok és a hódok eltűntek. A hozzáértő építőmesterek nélkül a vidékről
72
gát megsemmisült, s a tó kiszáradt. Sehol a hatalmas pisztrángok, a kopár, árnyéktalan, forró síkon kanyargó vékonyka vízfolyásban egy sem maradhatott meg. A vidék élővilága megsemmisült. Az évente permetezett több mint 2 millió hektárnyi legelő mellett más jellegű vidékeken is hatalmas méretekben folyhat vagy folyik a vegyszeres gyomirtás. Egy, a teljes New Englandnél is nagyobb- mintegy 25 millió hektárnyi -terület például szövetkezetek kezelésében áll, s jelentős részén rutinszerűen irtják a bozótot. Délnyugaton mintegy 30 millió hektár mezquitófás terület "igényel" emberi beavatkozást, s a leggyakrabban használt módszer itt is a vegyszeres permetezés. Pontosan nem tudjuk mekkora, de hatalmas területen permetezik repülőgépek ről a gyantatermelésre fogott fenyveseket, hogy a vegyszerrel szemben ellenálló bb tűlevelűek közül kigyomlálják a feleslegesnek ítélt lombhullató fákat. A gyomirtó szerekkel kezelt mező gazdasági terület az 1949 utáni évtizedben megduplázódott, s 1959-ben meghaladta a 210 millió hektárt. Ha minden magánkézben lévő, vegyszerezett pázsitot, parkot és golfpályát is számításba vennénk, bizonyára csillagászati szám lenne az eredmény. A gyomirtó vegyszer nagyszerű, új játék. Hatása csudálatos, és a vad természet fölötti hatalom mámorító érzése tölti el azt, aki birtokolja. Ami pedig a hosszú távú és jóval kevésbé szembeszökő következményeket illeti: a jóslatokat és intelmeket igen könnyen félre lehet söpörni azzal, hogy csak a pesszimisták alaptalan nyavalygása az egész. A mezőgazdasági mérnökök vígan beszélnek vegyi szántásrói egy majdani szép új világban, ahol sietünk majd az ekékből permetező felszerelést kovácsolni. Ezer és ezer település városatyái hallgatnak a vegyszerkereskedők re és a mohó üzletkötőkre, akik azt ígérik, hogy egy bizonyos összegért megszabadítják a bozóttól az útmenti területeket A jelszó: olcsóbb, mint kivágni. A könyvelésben így talán mutatós rubrikák támadnak, ám ha a valódi költségeket bevezetnék a tartozik rovatba- a nem csupán dollárokban kifejezhető hatalmas veszteségeket, melyekről rövidesen szó lesz -, a vegyszerek széleskörű alkalmazását nem egyszerűen csak drágábbnak találnánk, hanem végtelenü! károsnak is a táj épségére, és minden, ezzel kapcsolatos érdekünkre nézve is. Vegyük például azt az "árucikket", melyet minden kereskedelmi kamara mindenütt nagyra értékel: a turisták jó véleményét. Egyre fokozódik a felháborodott tiltakozás a valaha fő
73
gyönyörű utak vegyszerekkel való elcsúfítása; a páfrányok és vadvirágok, a virágokkal és bogyókkal ékes őshonos bokrosok barna és sivár pusztasággá változtatása ellen. "Az utak melletti macskos-barna szemét olyan, mintha minden elpusztult volna - írja mérgesen a helyi újságnak egy New England-i asszony. - Amilyen sok pénzt elköltünk a csodás táj reklámozására, a turisták igazán nem erre számítanak. .. " 1960 nyarán a békés Maine-szigeten számos állam természetvédői gyűltek össze, hogy tanúi legyenek, amint a tulajdonos, Millicent Todd Bingham bemutatja a szigetet a National Audubon Societynek A rendezvény fő témája a természetes táj védelme volt: a földi élet finom szövetének megőrzése, melynek kusza fonalai a baktériumoktól egészen az emberig vezetnek. A látogatók beszélgetéseiben azonban minduntalan felszínre tört az idefelé vezető utak mentén látott pusztítás miatt érzett felháborodás. Valaha öröm volt végigmenni ezeken a viaszbokrok, páfrány, éger és áfonya szegélyezte utakon az örökzöld erdősé gek között. Most mindenütt csak az élettelen barnaság. Az egyik természetvédő így írt erről a nyári maine-i zarándoklatról: " Haragosan tértem haza (... ) a maine-i útpadkák meggyalázása miatt. Ahol a korábbi években vadvirágok és gyönyörű bokrok szegélyezték az utakat, most mérföldek hosszú során át csak a halott növényzet maradványai . . . Egy gazdasági jellegű kérdésem lenne: képes-e Maine állam elviselni a veszteséget, ha a turisták az ilyen látványok miatt elfordulnak a vidéktől?" A maine-i útpadkák esete csupán egyetlenegy példája annak az érzéketlen pusztításnak, amely útkarbantartás címszó alatt folyik országszerte; csupán egy eset, még ha különösen szomorú is azok számára, akik mélységesen szerették ezt a gyönyörú vidéket. A Connecticut Arboretum botanikusai kijelentették a csodaszép, őshonos bokrok és vadvirágok irtása olyan arányokat ért el, hogy már útpadkaválságról beszélhetünk. A vegyi össztűz hatására lassan megsemmisül az azálea-, hegyi babér-, fekete áfonya-, bodza-, viaszbokor-, páfrány-, kövi körtefa-, téli magyal-, vadcseresznye- és vadszilvafaállomány. Nincs különb helyzetben a százszorszép, varjúmák, murok, aranyvessző és őszirózsa sem, melyek egykor még kedvesebbé és szépségesebbé tették a vidéket. A permetezéseket nem csupán elővigyázatlanul tervezik meg, de a kivitelezés során is sok a hanyagság és visszaélés.
74
Egy New England déli részén lévő városban egy permetező elvégezte a rábízott munkát, s a tartályban megmaradt felesleges vegyszertől úgy szabadult meg, hogy kiszórta az erdei utak m'}ntén, ahol a tervek szerint szó sem lett volna permetezésrőL Igy veszítette el a város az őszi bokrok, az aranyvessző és őszirózsa kéklő és aranyló szépségét, melyért messzi földről is érdemes volt felkeresni ezt a vidéket. Egy másik New England-i településen egy vállalkozó az útfelügyelőség tudomása nélkül megváltoztatta a permetezés előzetesen megállapított adatait, s a szükséges magasság kétszereséig szórta be vegyszerrel az útmenti növényzetet, ocsmány, széles és barna irtást hagyva maga után. Egy massachusettsi város vezetése gyomirtó szert vásárolt egy buzgó kereskedőtől, s nem tudtak arról, hogy az anyag arzént tartalmaz. Tucatnyi tehén pusztult el később, amikor a vegyszerrel végigpermetezték az utak melletti területeket A Connecticut Arboretum National Area fái súlyosan károsodtak, amikor Waterford városa 1957-ben növényvédő szerekkel tisztírtatta meg az útmenti területeket Még a közvetlenül nem permetezett, nagyobb fák is megsínylették a műveletet. Tavasz volt, de a tölgyek levelei összepöndörödtek és megbarnultak Később új rügyek bújtak elő, melyek természetellenes gyorsasággal kezdtek el növekedni, s valami furcsa könnyező csöpögősség benyomását keltették a szemlélőben. Fél év múlva már több nagy ág elhalt, mások elvesztették leveleiket, s a torz, sírós látvány továbbra is megmaradt. Jól ismerek egy útszakaszt, melyet a természet "tájrendezése" égerrel, bangitával, páfránnyal és borókával szegélyezett, a vadvirágok mindig változó látványával és illatával, s őszönként gyümölcsök és bogyók füzéreivel tarkított. Az úton nem volt erős forgalom, s kevés az éles kanyar vagy kereszteződés is, ahol a bozót akadályozta volna a vezető kilátását De aztán jöttek a permetezők, és az út valami olyasmivé változott, amin jobb minél gyorsabban átmenni és túl lenni rajta: látvánnyá, mely csak úgy viselhető el, ha az ember bezárja szívét a technikusaink létrehozta steril és iszonyatos világ gondolata előtt. A hatóságok azonban itt-ott nem voltak elég következetesek, s a marcona egyenpusztulás közepén megfoghatatlan felületességük eredményeképpen valahogy fennmaradt aszépség néhány oázisa, még elviselhetetlenebbé téve a többi rész látványát. Ezeken a helyeken lelkem ujjongva köszöptötte a foltokban növő fehér lóherét, a lila bükköny pászmáit, s itt-ott a liliomok lángjait 75
Ezek a növények csak azok számára gyomok, akik hasznot húznak a vegyszerek gyártásából és eladásábóL Egy gyomirtással foglalkozó konferencia - amelyek manapság már rendszeresen megrendezett események - Eljárások cím ű kiadványában olvastam egyszer egy, a gondolkodásmódjukra rendkívül jellemző kijelentést. A szerző védelmébe vette az ártalmatlan, jó növények pusztán amiatt való kiirtását, hogy rossz társaságba keveredtek. "Akik felemelik szavukat amiatt, hogy az utak mentén elpusztulnak a vadvirágok, azokra az állatkísérlet -ellenes emberekre emlékeztetnek - mondta -, akik számára a tetteikből ítélve egy kóbor kutya élete fontosabb, mint a gyermekeké." E brosúra szerzője sokunkat minden bizonnyal gyanús, valami mélységes és gyalázatos jellemhibában szenvedő alaknak tart, mivel jobban szereljük a lóhere, a bükköny és a jázmin finom és tűnékeny szépségét, mint azokat az útmenti sávokat, melyeket mintha tűzvész tarolt volna le: a megbarnult és csupasz bokrokat, s a valaha gyönyörű csipkéit magasan hordozó, most kókadt és aszott saspáfrányt. Az ő szemében valószínűleg mindannyian szánalmas és gyenge figurák vagyunk, akikeltűrik maguk körül az efféle gazokat, nem ujjonganak pusztulásuk láttán és nem tölti el őket az elragadtatás, hogy az ember ismét egyszer győzelmet aratott a mihaszna és semmirekellő természet felett. Douglas bíró beszámolt arról, hogy egy találkozón, szövetségi tisztviselőkkel a korábban már említett háromfogú ürömfa irtása elleni polgári tiltakozásról beszélgettek. Ezek az emberek szörnyen furcsának és mulatságosnak találták, hogy egy idős hölgy azért ellenezte a tervet, mert kipusztulnak a vadvirágok "De vajon nem éppoly elidegeníthetetlen joga-e az embernekkérdezi ez az érzékeny és humanista jogász -, hogy a tigrisliliom csíkos kelyhében gyönyörködjön, mint amennyire joga van a marhatartónak a legelőhöz vagy fához a fakereskedőnek?" A szabad természet szépsége éppúgy közös örökségünk, mint a mélyben rejtőző réz és arany, vagy a hegyeinket borító erdősé gek. Persze az útmenti növényzet nem csupán esztétikai értéke, hanem a természetben betöltött igen fontos szerepe miatt is védelmet érdemel. Az országutakat és mezőket szegélyező sövények élelmet, valamint lakó- és fészkelőhelyet nyújtanak a madaraknak és számtalan más apró állatkának. Az északi államokban jellegzetesen utak mentén növő mintegy hetven cserje-
76
és kúszónövényfajból körülbelül hatvanöt az állatok fontos élelemforrása. Ez a növényzet az otthona a vadméheknek és még sok más, a virágok megporzásában fontos szerepet játszó rovarfajnak Többnyire nem is vagyunk tisztában azzal, hogy mekkora szükségünk van e jószágok szolgálataira. Gyakran még maguk a gazdátkodák sem ismerik fel valódi jelentőségüket, és olyan eszközöket alkalmaznak, melyek megfosztják őket természetes segítőiktőL Néhány termesztett és rengeteg vadon élő növény léte részben vagy egészen az őshonos rovarfajoktól függ. Akultúrnövények megporzásában több száz vadméhfaj vesz részt; egyedül a lucemát mintegy száz látogatja. A rovarok általi megporzás nélkül a megműveletlen talajt megkötő és dúsító növények kipusztulnának, s ennek az egész vidék ökológiájára kiható következményei lennének. A rovarokon számtalan lágyszárú növény, cserje és fa szaporodása múlik; ezek nélkül az erdők és mezők vadjai, s az ember haszonállatai sem igen találnának ennivalót. Napjainkban a monokultúrás termelés és a sövények vegyszerekkel való elpusztítása utolsó menedéküktől is megfosztja a rovarokat, és durván felszakítja az élet fajok százait és ezreit egyesítő finom szövetét. Mezőgazdaságunk és az egész táj léte szempontjából oly fontos rovarok nem azt érdemlik, hogy könyörtelenül elpusztítsuk lakóhelyüket. A házi- és vadméheknek nagy szükségük van az aranyvessző, mustárfű és pitypang virágporára, mellyel az "újszülötteket" etetik Tavasszal, a luce~ra virágzása előtti időben a bükköny biztosítja táplálékukat. Osszel, amikor már nincs más élelem, az aranyvessző virágaiból halmozzák fel a téli készleteket A természet kifinomult időzítése révén tavasszal egy méhfaj éppen azon a napon bújik elő, amikor kinyílnak a fűzfa virágai. Szép számmal akadnak, akik mindezzel tisztában vannak, s bizonyos, hogy nem ők árasztanak el vegyszerekkel egész országrészeket És mi van azokkal, akik állítólag tudják, hogy az állatvilág fennmaradása szempontjából mekkora jelentősége van a megfelelő élőhelynek? Sajnos közülük túlságosan is sokan veszik védelmükbe a gyomirtó szereket, mondván, hogy az állatokra nézve veszélytelenek, a közvélemény ugyanis úgy tartja, hogy ezek jóval kevésbé mérgezőek, mint a rovarirtó szerek. Vagyis: nagy baj nem lehet. Csakhogy, amikor a gyomirtók elárasztanak
77
erdőt-mezőt, macsarat és legelőt, jelentős változásokat, sőt sokszor végleges károkat okoznak az állatok természetes élőhelye in. Az élettér és a táplálékforrás megsemmisülése pedig hosszú távon talán még rosszabb, mint a közvetlen irtóhadjáratok Az útmenti vegetáció elleni üsd-vágd-nemapád-jellegű kémiai hadviselés kétszeresen is értelmetlen és ironikus. Egyrészt, mert folyamatosan megújítja a problémát, melyet megszüntetni lenne hivatott, hiszen a tapasztalat azt bizonyítja, hogy a kíméletlenül alkalmazott gyomirtók hatása nem végleges, és évente ismételni kell a permetezést. Másrészt pedig már-már nevetséges, ahogy körmünk szakadtáig ragaszkodunk az eljárás ismételgetéséhez, holott rendelkezésre áll a tökéletes, szelektív módszer is, mellyel hosszú távú eredmény volna elérhető, és szükségtelenné válna az évenkénti vegyszerezés. Az útmenti növénypusztítás célja nem az, hogy a fű kivételével minden eltűnjön ezekről a területekről. A dolog a magasabb növények ellen irányul, melyek főként a kanyarokban korlátoznák az autóvezetők látóterét, vagy belegabalyodhatnának odafent a vezetékekbe. Gyakorlatilag tehát a fákról van szó. A legtöbb cserje nemigen nő olyan magasra, hogy bárkit is zavarjon, a páfrányok és vadvirágok pedig bizonyosan nem. A szelektív permetezés médszerét dr. Frank Egler dolgozta ki az American Museum of Natural Historynál töltött évei alatt, mint a Committee for Brush Control Recommendations for Rights-of-Way igazgatója. Az eljárás az életközösségek belső stabilitásának előnyeire támaszkodik, és azon a tényen alapul, hogy a cserjés-bozótos területeken igen nehezen telepszenek meg a fák. (Összehasonlításul: a füves síkságok éppenséggel hajlamosak a ligetesedésre.) A szelektív permetezés célja nem az, hogy az utak mentén a fű kivételével minden kipusztuljon, csak annyi, hogy célzott, közvetlen vegyszerezéssel egyedül a magas, fásszárú növényeket tüntesse el, s minden más épségben megmaradjon. Egyetlen kezelés már eredményre vezet, de a különlegesen ellenálló fajoknál esetenként szükség lehet még ismétlésre - ez után a további munkát már maga a cserje végzi, sa fák nem telepszenek meg újra. A növényzet szabályozásának és ellenőrzésének legjobb és legolcsóbb eszköze tehát nem a vegyszer, hanem a többi növény. , A módszert kipróbálták az Egyesült Allamok keleti vidékein szerteszét fekvő kísérleti területeken. Az eredmények azt mutat-
78
ták, hogy a megfelelően kezelt növényzet stabilizálódik, s legalább húsz évig nem igényel újabb permetezést. A műveletet sokszor gyalogos emberek végzik, háton hordozható kézi permetezőkészülékkel, s így igen pontosan adagolhatják a hatóanyagat a megfelelő helyre. Akkor sem árasztják azonban el vegyszerrel a "célterületet", ha olykor traktorról történik a permetezés: az anyagat csak a fákra és a kelleténél magasabbra nőtt bokrokra juttatják, amelyeket el akarnak távolítani. A környezet épsége ily módon megőrizhető, az állatok élőhelye nem károsodik, s a gyönyörű cserjéket, páfrányokat és vadvirágokat sem kell feláldozni. A növényzet féken tartására itt-ott már alkalmazzák a szelektív permetezés módszerét. A legtöbb helyen azonban tar1ja magát az irgalmatlan és válogatás nélküli vegyszerezés megcsontosodott szokása, évről évre nagy összegeket emésztve fel az adófizetők pénzéből, és szüntelenül megújítva az élő környezetben véghezvitt rombolást. Mindez bizonyára csak azért lehet így, mert az emberek nem ismerik a tényeket Ha az adófizetők megértenék, hogy az utak permetezésére elég lenne az évenkénti ráfordítás helyett nemzedékenként egyszer költeni, nyilván felemelnék szavukat a változtatás érdekében. A szelektív permetezés számos előnye közül csak az egyik, hogy a minimumra csökken a környezetbe juttatott vegyszer mennyisége. Nem áraszt el mindent a méreg, hanem a megfelelő mennyiségben kerül közvetlenül a fák tövére, s ez az állatokat is csupán a lehető legkisebb mértékben veszélyezteti. A legelterjedtebben használt gyomirtó szerek a 2,4-D, a 2,4,5-T és az ezekkel rokon vegyületek. Vita tárgya, hogy ezek voltaképpen mérgezőek-e vagy sem. Megesett, hogy a 2,4-D-t használók bőrére kerülő vegyszer súlyos ideggyulladást, sőt bénulást okozott. Jóllehet az ilyen esetek kivételnek számítanak, az egészségügyi hatóságok azt tanácsolják, hogy fokozott elővigyá zatossággal bánjunk ezekkel a vegyszerekkeL A 2,4-D használata rejtett veszélyeket is hordoz. Kísérletek igazolták, hogy megzavarja a sejtlégzés élettani folyamatait, és a kromoszómákat éppúgy károsí1ja, mint a röntgensugarak. Egyes újkeletű kutatások azt muta1ják, hogy ezekből és a hasonló gyomirtó szerekből már a halált okozó mennyiség töredéke is kedvezőtlenül befolyásolja a madarak szaporodási képességét. Egyes gyomirtó szerek alkalmazása az egyértelmű mérgezésen kívül is furcsa következményekkel jár. Ugy tapasztalták,
79
hogy a növényevő vadak és háziállatok a permetezés után különösen vonzódnak egyes növényekhez, melyeket egyébként nem fogyasztanak. Erősen mérgező - arzéntartalmú - vegyszerek alkalmazása után többnyire végzetesnek bizonyul a fonnyadt növények iránti váratlan étvágy. Ugyanilyen a hatás kevésbé mérgező gyomirtó szerek esetében is, ha történetesen maga a permetezett növény mérgező vagy éppen tövises. Mérges mezei növények például hirtelen ellenállhatatlanul kívánatossá válnak a permetezés után, s a jószág elpusztul, ha enged a természetellenes csábításnak. Az állatorvosi szakirodalom bővelkedik az ilyen esetleírásokban. A sertések súlyosan megbetegedtek a permetezett szerbtövis fogyasztásától, a birkákat a vegyszerezett bogáncs mérgezte meg, s a méhek sem jártak jobban a virágok kinyílása után permetezett mustárnövénnyel. A rendkívül mérgező levelű vadcseresznye a 2,4-D-vel való permetezés után végzetes csábítástjelentett a szarvasmarhák számára. Ugy tűnik, hogy a vegyszer alkalmazását (vagy a növény levágását) követő fonnyadás teszi vonzóvá a növényeket. Egy másik példa az aggófű. Az állatok általában kerülik, s csak késő télen és kora tavasszal fanyalodnak rá, amikor más táplálék nem akad. Mohón vetették azonban rá magukat a 2,4-D-vel való permetezés után. E különös viselkedés magyarázata - úgy tűnik - azokban a változásokban keresendő, melyeket a permetezés a növény anyagcseréjében okoz. Az állatok érdeklődését az átmenetileg ugrásszerűen megnövekedő cukortartalom kelti fel. A 2,4-D-nek egy további különös hatása is van az állatokra - és természetesen az emberekre is. A vizsgálatok kimutatták, hogy azokon a területeken, ahol mintegy tíz évvel ezelőtt ezzel a vegyszerrel permeteztek, többszörösére növekedett a kukorica és a cukorrépa nitráttartalma. Ugyanez a hatás érvényesült a cirok, a napraforgó, libatop és keserűfű esetében is. Normális esetben ezek a növények nemigen érdeklik a teheneket, a 2,4D-vel való permetezés után azonban jó étvággyal fogyasztották őket. Egyes mezőgazdasági szakértők szerint a jószág elhullásának oka jelentős részben a növények permetezésében keresendő. A veszély oka a nitrátok mennyiségének megnövekedése, ami a kérődzők esetében fiziológiai katasztrófát okoz. Ezeknek az állatoknak rendkívül bonyolult emésztőrendszerük van, négy részből álló gyomorral. A cellulóz megemésztése az egyik gyomorban, a bendőben történik, baktériumok segítségéve!. Amikor az állat rendellenesen magas nitráttartalmú növényi anyagat
80
fogyaszt, a bendő baktériumai a nitrátot erősen mérgezö hatású nitritté alakítják át. Ezzel végzetes eseménysorozat veszi kezdetét: a nitrit a vérfestékből egy csokoládébarna anyagat hoz létre, melyhez oly erősen kötödik az oxigén, hogy nem képes eljutni többé a szövetekhez. A néhány órán belül bekövetkező halált voltaképpen fulladás, oxigénhiány okozza. Ez a logikus magyarázat a 2,4-D-vel kezelt területeken legeltetett állatok gyakori pusztulására. Ugyanez a veszély fenyegeti a vadon élő kérődző ket: a szarvasokat, antilopokat, vadjuhokat és kecskéket is. Bár különbözö tényezök - például a rendkívül száraz időjá rás - szintén fokozhalják a nitráttartalmat, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a 2,4-D tömeges alkalmazását sem. Ezt a University of Wisconsin Agricultural Experiment Station elég fontosnak ítélte ahhoz, hogy 1957-ben figyelmeztetést tegyen közzé: "A 2,4-D-vel kiirtott növények nagy mennyiségben tartalmazhatnak nitrátot." A veszély az embereket is fenyegeti, s magyarázatot adhat a közelmúlt megmagyarázhatatlan si/óha/ál-eseteire. Magas nitráttartalmú kukorica, zab vagy cirok a silóban mérgezö nitrogénoxid-gázokat fejleszt, ami halálos veszélyt jelent az ott tartózkodókra. Már néhány lélegzetvétel is diffúz tüdőgyulladást okozhat. A University of Minnesota Medical School által tanulmányozott ilyen esetek egy kivétellel mind halállal végzödtek "Megint egyszer úgy járkálunk a természetben, mint az elefánt a porcelánboltban - összegzi véleményét a gyomirtó szerek használatáról C. J. Briejer, ez a ritka éleslátású holland tudós. - Szerintem túl sok mindent veszünk magától értetödőnek, pedig voltaképpen nem tudjuk, vajon minden gyom káros-e, vagy akadnak köztük hasznosak." Ritkán tesszük fel a kérdést, hogy milyen kapcsolat van a gyomnövények és a talaj között, pedig lehet, hogy olyan összefüggésekre bukkannánk, melyek még önző és szűklátókörű szempontjaink szerint is hasznosak. Mint már láttuk, a talaj s a rajta-benne élő lények kapcsolata a kölcsönös függés és közös haszon elvén alapul. Valamiképpen alighanem a gyomnövények is fontosak. Gyakorlati példa a közelmúltból egy holland városi park esete. A parkban gyengéikedtek a rózsák. A talaj vizsgálatakor kiderült, hogy erősen elszaporodtak benne az apró fonálférgek A Dutch Plant Protection Service kutatói vegyszeres kezelés helyett azt javasolták, hogy ültessenek körömvirágot a rózsatövek közé. Ez a növény- melyet egyesek ott, a rózsák
81
között kétségkívül gyomnak ítélnének-a gyökerein olyan anyagot választ ki, mely elpusztílja a fonálférgeket A tanácsot megfogadták, s egyes ágyásokba körömvirág került, másokat pedig az összehasonlíthatóság érdekében úgy hagytak, ahogyan voltak. Az eredmény meglepő volt. A körömvirágos ágyásokban kivirultak a rózsák, rníg a másik csoport továbbra is fonnyadt és hervadozott. Manapság már sok helyütt alkalmazzák a fonálférgek ellen a körömvirágot. Talán hasonló módon játszik igen fontos szerepet a talaj egészségének fenntartásában számos gyomnövényfaj, amelyeket könyörtelenül kiirtunk, mert fogalmunk sincs hasznáról és fontosságáról. A felületesen gaznak ítélt növények például nagyon is fontos tájékoztatást adhatnak a talaj állapotáról. Amikor vegyszerekkel irljuk ki őket, egyben megfoszljuk magunkat segítségüktől, szolgálataiktól is. Akik úgy vélik, hogy minden probléma megoldása a vegyszeres permetezés, egy további szempontot is szem elől tévesztenek: a természetes növényi életközösségek megőrzésének fontosságát. Szükségünk van ezekre mint mércére, etalonra, melyhez hasonlítani, viszonyítani tudjuk az általunk okozott változásokat. Fontosak ezenkívül azért is, mert természetes környezetet, élőhelyet biztosítanak, ahol az eredeti állatpopulációk fennmaradhatnak, mert- amint azt a 16. fejezetben látni fogjuk - a vegyszerekkel szembeni ellenállóképesség kialakulásával megváltoznak a rovarok és talán más állatok genetikai tulajdonságai is. Egy tudós már azt is indítványozta, hogy egyfajta "állatkertet" kellene létesíteni a rovarok, atkák és hasonló apró lények jelenlegi állapotának megőrzésére, mielőtt génállományuk még tovább módosulna. Egyes szakértők arra a veszélyre figyelmeztetnek, hogy a gyomirtó szerek egyre nagyobb mértékű használata a növényzet finom, de hosszú távon jelentős átalakulását eredményezheti. A 2,4-D azzal, hogy elpusztílja a széleslevelű növényeket, előnyös helyzetbe juttatja a fűféléket, s így ezek egy-egy faja túlságosan elszaporodva maga is "gyommá'' válhat, megismételve az eredeti helyzetet, s újabb gyomirtást téve szükségessé. Erről a furcsa helyzetről tett említést egy mezőgazdasági lap nemrégi számában: "A 2,4-D elterjedt használata következtében visszaszorultak a széleslevelű növények, s most a fűfélék fenyegetik a kukorica- és szójaföldeket."
82
A szénanáthától szenvedők réme, az aggófű érdekes példával szaigál arra, hogy miképpen ütnek vissza olykor a természet megrendszabályozására irányuló próbálkozások. Az aggófű elleni küzdelem jelszavával sok ezer gallon (l amerikai gallon = 3, 78 liter) vegyszert zúdítottak az utak mentén élő növényzetre. Az eredmény azonban az lett, hogy nem kevesebb, hanem még több aggófű nőtt a kezelt területeken. Ez a növény ugyanis egynyári és szereti a nyílt területeket Legjobb védekezés ellene tehát, ha az adott helyen elősegítjük a sűrű bozót, páfrány és más évelő növények növekedését. A permetezés azonban éppen ezeket pusztítja el, s ezzel nyílt, üres területeket kínál az aggófű számára. Ráadásul igen valószínű, hogy a levegőben lebegő aggófűpollen elsősorban nem az útszélen, hanem a városi telkeken és a megműveletlen földeken élő növényektől származik. A pirók ujjasmuhart irtó vegyszerek hirtelen megugrott eladása is példázza, milyen könnyen terjednek a rossz módszerek és megoldások. Az évről évre megismételt vegyszeres támadásoknál olcsóbban és eredményesebben is meg lehet szabadulni ettől a gyomnövénytőL Olyan ellenfelet kell vele szembeállítanunk, mely ellen nem győzhet, s ez az ellenfél egy másik fűféle. A pirók ujjasmuhar csak beteg pázsiton üti fel a fejét; jelenléte nem okozza csupán jelzi a bajt. Ha dús talajt és megfelelő körülményeket biztosítunk a kívánatos fűféléknek, ezzel olyan környezetet teremtünk, melyben a pirók ujjasmuhar nem tud megmaradni, hisz neki összefüggő, nyílt felületekre van szüksége, ahol a magjai évről évre kikelhetnek Ahelyett, hogy az alapvető növekedési feltételeket biztosítaná, a kertvárosi lakosság - hallgatva a műkertészekre, akiket a vegyi gyárak képviselői látnak el jótanácsokkal - évről évre elképesztő mennyiségben szórja szét a pázsitos területeken a pirók ujjasmuhart irtó vegyszereket Ezek olyan márkanevekkel kerülnek forgalomba, melyek nem utalnak valódi természetükre; sokuk tartalmaz mérgeket: arzént, higanyt vagy chiordane-t A javasolt felhasználás után rettenetesen sok méreg marad a füvön. Az egyik vegyszer előírásszerű alkalmazása esetén például l hektárnyi fűre mintegy 67 kg tiszta chlordane jut. Egy másik keverék alkalmazásával 185 kg arzén kerül a pázsit minden hektárjára. Mindezért - amint azt a 8. fejezetben látni fogjuk - iszonyatos mennyiségű madár fizet az életével. Hogy az így kezelt gyep milyen hatással van az emberekre, nem ismeretes.
83
Az utak mentén alkalmazott szelektív permetezés sikere reményt jelent, hogy hasonló ökológiai módszerek születnek másféle növényzettípusok - ültetvények, erdők és mezők - szabályozására is; olyan módszerek, melyek nem egy-egy faj kiirtását, hanem a növényi életközösség finomhangotását célozzák. Bizonyos eredmények már mutatják, mi minden lehetséges. Biológiai módszerekkel sikerült gyomnövényeket megrendszabályozni. Előfordultak már nemegyszer olyan problémák, arnilyenekkel most szembesülünk, s a természet ezeket legtöbbször a maga célravezető módszereivel oldotta meg. Ahol az ember elég okos ahhoz, hogy megfigyelje és utánozza a természetet, erőfeszítéseit legtöbbször siker jutalmazza. Jó példa a nemkívánatos növények visszaszorítására, ahogy az orbáncfű problémáját oldották meg Kaliforniában. Az európai eredetű orbánsfű az embert követve hatolt előre nyugat felé. Az Egyesült Allamok területén először 1793-ban jelent meg Pennsylvaniában, Laneaster közelében. 1900-ra elérte Kaliforniát, a Klamath folyót; innen nyerte helyi elnevezését is: klamath-fű. 1929-re mintegy 40 ezer hektárnyi mezőn tenyészett, s 1952=re-már 600 ezer hektárt borított el. Az orbáncfűnek - eltérően a vidék más, őshonos növényeitől, mint amilyen például a háromfogú ürömfa - nincs helye a vidék ökológiájában, s ahol megtelepszik, mérges leveleinek fogyasztásától az állatok satnyák, rühesek és pállott szájúak lesznek. Mindezek következtében erősen csökkent az orbáncfű megszállta területek forgalmi értéke. Őshazájában, Európában az orbáncfű soha nem okozott efféle gondot. Itt ugyanis számos rovarfaj él, melyek vele táp· lálkoznak, s így korlátozzák elszaporodását. Kiváltképpen két dél-franciaországi faj pusztítja: borsó nagyságú, fémes színű bogarak, melyek oly mértékben az orbáncfűre specializálták magukat, hogy élni és szaporodni is csak rajta képesek. Történelmi fontosságú esemény volt, amikor)944-ben egy hajórakomány bogár érkezett meg az Egyesült Allamokba, hiszen ez volt az első kísérlet arra, hogy egy növény terjedésének rovarok segítségével vessenek gátat. 1948-ra mindkét említett bogárfaj oly szilárdan megvetette a lábát új hazájában, hogy további behozataluk szükségtelenné vált. Terjedésüket úgy segítették elő, hogy élőhelyükön minden évben milliószámra összegyűjtötték és másutt újra szétszórták őket. Kisebb területeken a 84
bogarak maguktól is elterjednek, s az orbáncfű elfogytával továbbhaladnak, tévedhetetlen biztonsággal derítve fel az új területeket Ahogy pedig az orbáncfű ritkul, úgy foglalhatják vissza eredeti területeiket a korábban kiszorított növényfajok 1959-ben fejeződött be az a tíz évig tartó vizsgálat, mely kimutatta, hogy a klamath-fű eredeti elterjedési területének l%ára húzódott vissza, vagyis az eljárás sikeresebb volt, mint azt legmerészebb álmainkban is reméltük. A növény mai, szinte jelképes jelenléte pedig szükséges is a bogarak fennmaradásához, hátha egyszer ismét szükség lesz rájuk. A növények ökológiai módszerekkel való eredményes féken tartásának egy másik példájával találkozhattunk Ausztráliában. A telepesek szokása, hogy az új hazába magukkal viszik kedves növényeiket és állataikat Arthur Phillip kapitány 1787 táján különböző kaktuszokat vitt Ausztráliába, hogy bíbortetveket tenyésszen rajtuk, melyeket színezőanyag előállítására akart felhasználni. Néhány kaktusz "megszökött" a kertből, és 1925-re már húsz faj élt vadon. Nem lévén természetes ellenségük, az új környezetben hihetetlenül gyorsan gyarapodtak, s rövidesen már 25 millió hektáron tetjedtek el. Ennek a területnek mintegy felét oly sűrűn borították, hogy a föld minden gazdasági célra alkalmatlanná vált. 1920-ban ausztrál entomológusok látogattak Észak- és DélAmerikába, hogy eredeti környezetükben tanulmányozzák a kaktuszok rovarellenségeit Több próbálkozás után 1930-ban egy argentínai lepkefaj 3 milliárd petéjét szállították Ausztráliába. Hét évvel később az utolsó kaktuszrengeteg is megsemmisült, és a korábban használhatatlan területek megnyíltak a legeltetők és telepesek előtt. Az egész művelet költségei hektáronként körülbelül két pennyre rúgtak Ez a szám akkor válik sokatmondóvá, ha hozzátesszük, hogy a korábbi évek sikertelen vegyszeres próbálkozásai hektáronként mintegy 25 fontot emésztettek fel. Mindkét példa azt sugallja, hogy a gyomnövények visszaszorításában hihetetlen eredmények érhetők el, ha több figyelmet szentelünk a rajtuk élő rovarok szerepének. A mező gazdaság sokáig ügyet se vetett erre, holott ezek a rovarok minden legelésző állat közül a legválogatósabbak, és finnyásságuk könnyen az emberiség hasznára fordítható.
85
7. Szükségtelen rombolás Ahogyan egyre közelebb és közelebb jutunk a kitűzött célhoz, a természet meghódításához, úgy sokasodnak a Föld arculatán és az élőlények soraiban véghezvitt pusztítás jelei. Az utolsó évszázadok történetének gyászkeretes bekezdései is vannak: a nyugati síkságok bölénycsordáinak kiirtása, a parti lilék tömeges legyilkolása, s a kócsagok majdnem teljes kipusztítása csupán tollaik megszerzése miatt. Ezek és a hasonló esetek mellé most a gyilkolás egy újabb fejezetét írjuk - a madarak, emlősök, halak és jószerivel mindenfajta állat nyakló nélkül szétpermetezett vegyszerekkel való lemészárlásának fejezetét Semmi nem állhat meg a sorsunkat manapság irányító gondolkodásmóddal megvert, és permetező berendezéssel felszereJt ember útjában. Rovarok elleni háborújában mit sem számítanak a véletlen áldozatok: még csak szót sem emelhet senki, ha vörösbegy, fácán, mosómedve, macska vagy éppen valamiféle haszonállat téved balszerencséjére a kártevő rovarok !akta területre, s történetesen elpusztul a szélpermetezett méregtől. A polgár, ha helyes ítéletet akar alkotni a természet pusztulásának kérdésében, két nézőponttal találja szembe magát. Egyik a természetvédők és sok biológus véleménye: szerintük a károk igen komolyak - sokszor egyenesen katasztrofálisak. A másik fél azonban egyszerűen tagadja, hogy efféle veszteségek egyáltalán bekövetkeztek, vagy hogy komolyabb jelentőségük volna, ha mégis. Melyik álláspontot fogadjuk el? Legnagyobb fontosságot a tanú szavahihetőségének kell tulajdonítanunk. Felkészültsége folytán bizonyára a hivatásos vadbiológus a legalkalmasabb arra, hogy felismerje és felmérje az állatvilágot ért károkat A rovarirtás szakembere pedig nem rendelkezik elegendő ismerettel, és pszichikailag sincs arra "kihegyezve", hogy felfedezze saját tevékenységének kedvezőtlen mellékhatásait. A szövetségi és állami vezetésben mégis a rovarirtás szószólói - és persze a vegyiüzemek képviselői - azok, akik konokul cáfolják a biológusok állításait, és kijelentik, hogy nem látják bizonyítottnak a felsorakoztatott tényeket Akárcsak a bibliai történetben a léviták: inkább átmennek az út másik oldalára, hogy ne lássanak semmit. Ám még akkor sem szabad szavahihetőknek tekintenünk ezeket az embereket, ha a tagadást jólelkűen szakmai szűklátókörűséggel és az ügyben való érdekeltséggel magyarázzuk
86
A véleményalkotás legjobb rnódja, ha közelebbről megismerjük néhány nagyobb rovar- vagy gyornirtási program történetét, és olyan megfigyelöktől tájékozódunk afelől, hogy rni történt az állatokkal és növényekkel a vidékre zúduló rnéregeső hatására, akik jól ismerik a természetet, s a vegyszerek előállítá sához és alkalmazásához sem fűződnek érdekeik. A kertvárosi embert, aki örömét leli a madarak rnegfigyelésében; a horgászt és vadászt, vagy a kirándulások és túrák kedvelőit bármi, ami egy területen akár csak egyetlen évre is károsítja a természetet, olyan örömöktől fosztja meg, rnelyekhez istentől való joguk van. Ez például egy kitűnő nézőpont. Ha némely madár-, hal- vagy emlősfaj egyszeri permetezés után képes is újra "magához térni" - arnint az olykor valóban megtörténik -, a komoly és valóságos kár már bekövetkezett. Az efféle "gyógyulás" valószínűsége azonban csekély. A permetezés legtöbbször megismétlődik, s igen ritka a vegyszerek csupán egyszeri alkalmazása, rnely után a helyi állatvilágnak még volna esélye a felépülésre. Az eredmény általában a véglegesen megmérgezett környezet, rnelynek halálos csapdájában nem csak az ottani állatok pusztulnak el, de azok is, melyek csak vándorlásuk, költözésük során érintik az adott vidéket. Minél nagyobb kiterjedésű a permetezett terület, annál nagyobb az oko~ott kár, mert ilyenkor nem maradnak biztonságos oázisok sem. Evtizedünkben, amelyet a rovarirtási prograrnak sokaságával jellemezhetünk, s melyben hektárok ezreit és millióit szórtuk tele mérgeinkkel, amikor a szervezett és a magánpermetezés mértéke egyenletesen növekedett, rekordokat állítottunk fel Amerika állatvilágának rombolásában és pusztításában. Vizsgáljunk meg néhány esetet, és lássuk, mi történt. Michigan állam délkeleti részén 1959 őszén mintegy 12 ezer hektárnyi területre- Detroit egyes külvárosaira is- szórták repülőgépekről az egyik legveszedelmesebb klórozott szénhidrogént, az aldrint. A programot közösen szervezte és hajtotta végre a Michigan Department of Agriculture és a United States Department of Agriculture; a cél a japán cserebogarak kiirtása volt. A durva és veszedelmes akcióra nem volt különösebb szükség - éppen ellenkezőleg. Walter P Nickell az állam legtekintélyesebb természettudósa, aki hosszú időn át terepmunkával töltötte nyarait Dél-Michiganben, kijelentette: "Magam tapasztaltam, hogy bizonyos számújapán cserebogár több mint harminc
87
éven át volt jelen Detroitban, és ez idő alatt semmiféle jeiét nem mutatták a túlzott elszaporodásnak. Szeretnék látni legalább egy példányt (1959-ben!) azokon kívül, melyek a Kormányzat kutatóállomásain kerültek a csapdákba. De hát itt rninden olyan szigorúan titokban történik, hogy képtelen voltam bármiféle információhoz hozzájutni a bogarak túlszaporodásával kapcsolatban." Egy hivatalos állami közlernény egyszerűen megállapította, hogy egyes területeken megjelent a japán cserebogár, s a problémát légi permetezéssel kívánják megoldani. Jóllehet semmi szükség nem volt rá, a program beindult: a rnunkaerőt és felügyeletet Michigan állam biztosította; további személyzetet és a felszerelést a szövetségi kormányzat; a felhasznált vegyszerért a települések fizettek. Az Egyesült Államokba véletlenül behurcolt japán cserebogár 1916-ban New Jersey-ben tűnt fel először. Riverton város közelében egy faiskolában fedezték fel az ismeretlen, fémes zölden csillogó bogarakat, s a meghatározáskor kiderült, hogy egy Japán központi szigetein honos fajról van szó. Nyilvánvaló, hogy egy facsemete-rakománnyal érkezett Amerikába, még az 1912-es importkorlátozó intézkedések előtt. A bogár az első hídfőállástól széltében elterjedt a szarnszédos államokban, a Mississippitől keletre, ahol kedvezőek voltak számára a hőmérsékleti- és csapadékviszonyok Minden évben egy kicsit továbbhatolt előre. A keleti vidékeken, ahol a legrégebben vetette meg a lábát, megkíséreltek természetes módszerekkel határt szabni szaporodásának. Amint a feljegyzések is bizonyítják, e területeken a bogarak száma viszonylag alacsony szinten stabilizálódott. A keleti államokban jól bevált rnódszerekkel szemben Középnyugaton, a bogár elterjedésének peremvidékein olyan rohamot indítottak ellene, amelyet a legádázabb ellenség érdemelt volna meg, s nem egy rnérsékelten kártékony rovar. Nyakló nélkül szórták szét a legveszedelmesebb vegyszereket, s így a bogaraknak szánt méregből bőségesen jutott rengeteg ernbernek s a házi- és vadállatoknak is. Mindennek eredményeképpen az állatok soraiban rettenetes pusztulás következett be, és tagadhatatlan, hogy komoly veszélynek tették ki az embereket is. A rovarirtás jelszavával, Michigan, Kentucky, Iowa, Indiana, Illinois és Missouri államokban, egész körzetekre hullott a rnéregeső.
88
A michigani permetezés volt az egyik első nagyarányú légitámadás a japán cserebogarak ellen. A rendelkezésre álló vegyszerek közül nem azért választották éppen az aldrint, mert a célnak ez felelt meg a legjobban, hanem csak mert ez volt a legolcsóbb. A hivatalos állami sajtóközleményekben az aldrint "méregnek" nevezték, de hangsúlyozták, hogy a sűrűn lakott területek permetezése a lakosság számára nem jelent veszélyt. (A kérdésre, hogy milyen óvint~zkedéseket tegyenek az emberek, a hivatalos válasz ez volt: "Ok semmilyet" .) A lapok később idézték a Federal Aviation Agency egyik tisztviselőj ét: " ... ez egy veszélytelen művelet. .. "; és a Detroit Department of Parks and Recreation egyik munkatársát: " ... a permet veszélytelen az emberekre nézve, de nem árt a növényeknek s a házi- és szabaállatoknak sem ... " Azt kell hinnünk, hogy a nyilatkozák egyike sem olvasta a United States Public Health Service nyilvánosságra hozott és könnyen hozzáférhető jelentéseit, s az aldrin erősen mérg.ező természetére vonatkozó más bizonyítékokat. Osszhangban Michigan állam törvényeivel, melyek lehető vé teszik a nagyarányú légi permetezést a földtulajdonosok beleegyezése vagy akár csak figyelmeztetésük nélkül, alacsonyan szálló repülőgépek kezdték ontani a vegyszert Detroit vidékére. A városi hatóságokat és a Federat Aviation Agencyt szinte azonnal elárasztották az aggódó lakosság telefonhívásaL A Detroit News azt írta, hogy miután egy óra leforgása alatt több mint nyolcszáz hívás érkezett, a rendőrség felkérte a rádió- és televízióállomásokat, valamint a sajtót: mondják el az embereknek, mi az, amit látnak, és nyugtassák meg őket, hogy nincs veszély. A Federal Aviation Agency biztonsági tisztje biztosította a nyilvánosságot, hogy "a gépeket alaposan megvizsgálták, és engedélyezték számukra az alacsonyan való repülést". Sajátos félreértés folytán még bátorítóan hozzátette, hogy a gépeket biztonsági szeleppel is felszerelték, melynek segítségével vészhelyzetben egyszerre szabadulhatnak meg egész vegyszerrakományuktóL Erre - szerencsére - nem került sor, ám a szemesék a gépek nyomában egyaránt hullottak bogárra és emberre; jutott a "veszélytelen" méregből a vásárolni vagy munkába igyekvő felnőttekre s az iskolából ebédelni induló gyerekekre is. Az asszonyok seprűvel tisztították meg a járdákat és verandákat a szemcséktől-azt mondták, olyan volt, mint a hó. Amint később a Michigan Aucluban Society rámutatott: "A tetőzsindelyek kö-
89
zötti mélyedésekben, az ereszcsatornákban, a fakéreg repedéseiben milliószámra gyűltek össze az agyaggal kevert aldrinszemcsék. (... ) Eső vagy havazás után minden tócsa halált hozó folyadékkal telt meg." A művelet befejezése után néhány nappal a Detroit Auclubon Societynél áradni kezdtek a madarakkal kapcsolatos bejelentések. A társaság titkárnője, Mrs. Ann Boyes szerint: )/asárnap reggel egy asszony telefonált, ez volt az első jele annak, hogy az emberek aggódnak a történtek miatt. Azt mondta, hogy a templomból hazafelé menet ijesztően sok halott vagy haldokló madarat látott. Azt a területet csütörtökön permetezték Az asszony azt is megemlítette, hogy egy madarat sem lát repülni a környéken, meg hogy a hátsó kertjükben is volt legalább egy tucat tetem, és a szomszéd döglött mókusokat is talált." Mrs. Boyes még sok hívást kapott azon a vasárnapon, s mindegyik arról számolt be, hogy " ... rengeteg a halott madár, élőt nem is látni. (... ) Az emberek, akik etetőket állítottak fel, azt mondták, hogy nem jönnek oda a madarak". A megvizsgált haldokló madarakon az aldrinmérgezés jellegzetes tünetei voltak megfigyelhetők: reszketés, repülésképtelenség, bénulás és görcsök. De nem csak a madarakat érintette a dolog. A helyi állatorvos jelentette, hogy a rendelője tele van hirtelen megbetegedett kutyáikat és macskáikat cipelő emberekkel. Legrosszabb állapotban a macskák voltak, melyek köztudottan igen gondosan tisztogatják bundájukat és nyalogatják mancsukat Súlyos hasmenésük volt, hánytak és görcsök kínozták őket. Az állatorvos nem tudott egyebet tanácsolni, rnint azt, hogy csak akkor vigyék az állatokat az utcára, ha elkerülhetetlen, és utána gondosan mossák le a lábaikat. (Minthogy azonban a klórozott szénhidrogéneket nem lehet lemosni még a gyümölcsökről és zöldségfélékről sem, aligha lehetett sokat remélni ettől az óvintézkedéstőL)
A járási-városi egészségügyi főbiztos kötötte az ebet a karóhoz, hogy a madarak csakis valami másfajta permetezéstől pusztulhattak el, s az aldrin alkalmazását követően erősen megszaporodott torok és légúti irritációkat is valami egyéb dolog okozhatta. Eközben rengetegen keresték fel panaszaikkal a helyi egészségügyi intézményeket. Egy neves detroiti belgyágyászt négy pácienshez hívtak ki mindösze egy órával azt követően, hogy a vegyszer rájuk hullott, amikor megbámulták a munkájukat végző repülőgépeket A tünetek rninden esetben azonosak
90
voltak: szédülés, hányás, hidegrázás, magas láz, rendkívüli fáradtság és köhögés. Ahogy erősödött a nyomás, hogy a japán cserebogarakat vegyszerekkel pusztítsák el, a detroiti események más városokban is megismétlödtek. Az illinoisi Blue Islandon elpusztult és halott madarak százait szedték össze. A madárgyűrűzök adatai szerint az énekesmadaraknak mintegy 80%-a elpusztult. l 959ben az illinoisi Joliet-ben mintegy 1200 hektár területet kezeltek heptachlorral. A környékről a helyi sportklub jelentése szerint gyakorlatilag eltűntek a madarak. Nagy számban pusztultak el a mókusok, pézsmapatkányok, oposszumok és halak is, az egyik iskola tanutói pedig tudományos feladatként végezték a mérgezést szenvedett madarak begyűjtését és ápolását. Talán egyetlen település sem szenvedett annyit a rovarmentes világ víziója miatt, mint a kelet-illinoisi Sheldon városa és Iraquis megye környező területei. 1954-ben a United States Department of Agriculture és az Illinois Department of Agriculture belefogott egy vállalkozásba, melynek kitűzött célja - abban a reményben vagy inkább meggyőződésben, hogy a nagyarányú permetezés alkalmas az ilyesmire - a japán cserebogár illinoisi előrenyomulásának megállítása, a bogarak kiirtása volt. Az első "csapás", amelyet még ugyanabban az évben mértek rájuk, közel 600 hektárnyi terület repülőgépekről végzett dieldrines permetezése volt. 1955-ben hasonlóképpen kezeltek újabb 1000 hektárt, és a feladatot megoldottnak tekintették Egyre-másra futottak azonban be az igények újabb és újabb permetezésekre, míg 1961 végére már több mint 53 ezer hektárnyi területet kezeitek a rovarirtó szerrel. Már a program első évében is nyilvánvaló volt, hogy súlyos veszteség éri a vadon élő és háziállatokat is, a vegyi hadviselés azonban folytatódott anélkül, hogy akár csak tanácsért fordultak volna a United States Fish and Wildlife Service vagy az Illinois Game Management Division szakértői hez. (1960 tavaszán a szövetségi Department of Agriculture tisztségviselői megjelentek egy kongresszusi bizottság előtt, hogy tiltakozzanak egy beadvány ellen, mely követelte ilyen konzultációk bevezetését. Gúnyosan kifejtették, hogy a javaslat felesleges, mert a konzultáciékra rendszeresen sor kerül. A tisztviselök állították, hogy az egyeztetés washingtoni szinten minden alkalommal megtörtént, s ugyanezen a meghallgatásan egyértelmű en kifejezésre juttatták, hogy nem hajlandóak tárgyalni a helyi szervezetekkel.) 91
A vegyi gyom- és rovarirtás anyagi támogatása elapadhatatlannak látszott, az Illinois Natural History Survey biológusainak azonban, akik a természetben okozott károkat próbálták felmérni, megalázó gazdasági kötéltáncot kellett járniuk. 1954ben mindössze 1100 dollárt költhettek segéderő alkalmazására a terepmunkák során, s 1955-ben már egyáltalán nem volt keret ilyesmire. A kedvezőtlen körülmények ellenére komoly adatmennyiséget gyűjtöttek össze a szinte példa nélkül álló természetrombolásról - ami egyébként a rovarirtási program kezdetétől fogva teljesen nyilvánvaló volt. Az események láncolata a rovarevő madarak megmérgezésével kezdődött, s ebben mind az alkalmazott vegyszernek, mind pedig a felhasználás módjának szerepe volt. A program korai szakaszában dieldrint használtak, hektáronként mintegy 3,5 kg-nyi mennyiségben. Hogy a madarakra gyakorolt hatást elképzelhessük, elegendő visszaemlékeznünk a fürjeken végzett laboratóriumi kísérletekre, melyekben bebizonyosodott, hogy a dieldrin ötvenszer mérgezőbb a DDT-nél. A méreg, mely Sheldon környékén elborította a tájat, hatásában megfelelt hektáronként 175 kg DDT-nek! Ráadásul ez a minimális érték volt, hiszen az egymást követő permetezések során bizonyos, hogy átfedések is keletkeztek az egyes földterületek szélén és sarkain. Amint a vegyszer a talajba hatolt, a megmérgezett rovarlárvák előmásztak a felszínre s ott várták a pusztulást, szinte hívogatva a rovarevő madarakat. Még hetekkel a permetezés után is láthatók voltak a legkülönbözőbb fajta haldokló vagy kimúlt rovarok. Nem volt nehéz előre megmondani, mi vár a madarakra. A vörhenyes gezerigók, seregélyek, mezei pacsirták, csókák és fácánok gyakorlatilag eltűntek, s a biológusok jelentése szerint majdnem a vöröshegyek is. Egy csendes eső után számtalan elpusztult földigHisztát lehetett látni mindenfelé - a vöröshegyek valószínűleg ezeket fogyasztották Az áldott eső sem az volt már, ami régen: a széthintett gonosz méregtől a halál hordozójává vált. A madarak, melyek a permetezés utáni napokban ittak a tócsákból, menthetetlenül elpusztultak. Az életben maradottak pedig terméketlenek lettek. Volt néhány fészek a vegyszerezett területeken, s némelyikben még tojást is találtak, de embriót egyik sem tartalmazott. Az emlősök közül gyakorlatilag kipusztultak a földben élő rágcsálók, tetemeiket a méreg okozta kínhalál jellegzetes pózai-
92
ban találták meg. A földeken döglött pézsmapatkányok és nyulak hevertek. Egy korábban gyakori mókusfaj teljesen eltűnt. A rovarok elleni háború kezdete után Sheldon környékén boldog volt az a farm, ahol a macska életben maradt - kilencven százalékuk ugyanis elpusztult az első permetezések után. A más vidékeken szerzett szomorú tapasztalatok alapján ezt is előre tudni lehetett. A macskák rendkívül érzékenyek mindenfajta rovarirtó szerre, de - a jelek szerint - a dieldrinre legkivált. Nyugat-Jáván, a World Health Organization (WHO) egyik maláriaszúnyog-irtó hadjárata után számos macska pusztulásáról érkezett jelentés. Közép-Jáván annyira megritkultak a macskák, hogy az áruk több mint kétszeresére szökött. Hasonló eredménnyel járt a WHO Venezuelában végrehajtott vegyi hadművelete: a macskák itt a ritka állatok rangjára emelkedtek. Sheldonban nem csak a vadon élő állatok váltak a rovarok elleni hadviselés áldozataivá. Egyes juhnyájak és tehéncsordák esete jól példázza a jószágot ilyenkor fenyegető veszélyeket. A Natural History Survey így számolt be az egyik esetről: "A birkákat (... ) a május hatodikán dieldrinnel kezelt mező ről átterelték egy kavicsos út túloldalára, egy kicsiny, permetezetlen területre. Nyilvánvaló azonban, hogy némi vegyszer oda is elsodródhatott, mert az állatokon szinte azonnal mérgezési tünetek kezdtek mutatkozni. (... ) Elvesztették érdeklődésüket a táplálkozás iránt, s körbe-körbe jártak a területet határoló kerítés mentén, mintha keresnék a kivezető utat. (... ) Nem engedelmeskedtek a juhászoknak, lecsüggesztett fejjel ácsorogtak és szakadatlanul bégettek Végül el kellett vinni őket a legelőről. Rettenetesen szomjasak voltak. Kettőt holtan találtak a legelőt keresztülszelő kis patak partján, s a többit is többször úgy kellett kihajtani a vízből - némelyiket csak erővel lehetett kivonszaini onnan. Három rövidesen elpusztult; a többiek látható károsodás nélkül felépültek" Ez volt a helyzet 1955 végén. Bár a vegyi hadviselés még a következő években is folytatódott, a biológiai kutatás vékonyka pénzforrásai végképp elapadtak. A támogatások iránti kérelmeket elvben az illinoisi törvényhozás évi költségvetéséből kellett volna teljesíteni, de ezeket a tételeket mindig elsők között húzták ki a listábóL Egészen 1960-ig nem is került pénz arra, hogy egy terepkutatót felvehessenek - olyan munkára, mely elég lett volna négy embernek is.
93
Az 1955-ben megszakadt vizsgálatok során a vadállomány kialakult kép öt év elmúltával alig változott. Idő közben áttértek a még sokkal mérgezőbb vegyszer, az aldrin használatára - a fürjeken végzett kísérletek tanúsága szerint ez 100-300- szor erősebb méreg, mint a DDT. 1960-ra minden, a környéken vadon élő emlősfaj komoly veszteségeket szenvedett. A madarak még rosszabbul jártak. Donovanban, ebben a közeli kisvárosban teljesen kipusztultak a vörösbegyek, a csókák, a seregélyek és vörhenyes gezerigók. Ezek és más madárfajok másutt is erősen megfogyatkoztak. A vegyszerezés következményei a fácánvadászat híveit is érzékenyen érintették A kezelt földeken felére csökkent a fácánpopuláció, s a fiókák száma is mélypontra zuhant. A vidéken gyakorlatilag megszűnt a valaha virágzó fácánvad ászat A rettenetes pusztítás ellenére, melyet a japán cserebogár elleni harc nevében véghezvittek - nyolc év leforgása alatt Iraquis megye több mint 40 ezer hektárnyi területének vegyszerekkel való elárasztása után -, az eredmény csak átmenetinek bizonyult, a japán cserebogár továbbterjed nyugat felé. A kudarcot vallott program által felemésztett összegek valódi nagyságát soha nem fogjuk megismerni; az illinoisi biológusok által számított értékek csupán a lehetséges minimumok. Ha a kutatások megfelelő támogatá sával a felmérések az egész területet felölelhették volna, a számok még elrettentőbbek lennének. A rovarirtási program nyolc éve alatt a biológusok összesen mintegy 6 ezer dollárt költhettek a terepmunkára. A szövetségi kormányzat ezzel szemben körülbelül 375 ezer dollárt fordított a program végrehajtására, amihez további ezreket tett hozzá az állami vezetés. A biológusok kutatásaira fordított összegek tehát a vegyi hadjárat költségeinek csupán töredék százalékára rúgtak. A középnyugati rovarirtási prograrnak egyfajta pánikhangulatban zajlottak, mintha a japán cserebogarak valami rettenetes veszélyt jelentettek volna, amellyel szemben minden fegyver használata megengedhető. Ez természetesen a tények elferdítése, és ha az emberek, akiknek el kellett szenvedniük a kémiai záporesőt, tisztában lettek volna a japán cserebogár amerikai pályafutásának történetével, bizonyára nem egyeztek volna bele olyan könnyen abba, ami végül történt. A keleti államok, melyeknek a jószerencséje úgy hozta, hogy a japán cserebogár még a rovarirtó vegyszerek feltalálása előtti veszteségeiről
94
j l
~·
,
l
~·
·. .
1
időben érte el őket, nem csak hogy átvészelték az inváziót, de olyan módszerrel vetettek gátat a bogár szaporodásának, amely nem jelentett fenyegetést más élőlények számára. Keleten semmi olyasmi nem történt, ami a detroiti vagy sheldoni permetezésekhez volna fogható. Az ott alkalmazott hatékony módszer a természet önszabályozó mechanizmusait hozta működésbe, s a tartós eredmény mellett teljesen veszélytelen volt. A japán cserebogár Egyesült Államokba való megérkezése utáni tizenkét év alatt természetes ellenség hiányában gyorsan szaporodott. Elterjedési területén 1945-re már a kisebb jelentőségű kártevők közé számított. Visszaszorulása az eredeti hazájában, a Távol-Keleten rajta élősködő rovarok és kórokozók meghonosításának köszönhető. 1920 és 1933 közölt a bogár eredeti élőhelyén végzett kutatás eredményeképpen harmincnégy ragadozó és élőskö dő rovarfajt "importáltak" Keletről, hogy segítségükkel visszaszoríthassák a japán cserebogarakat Eze,k közül ötnek sikerült szilárdan megvetnie a lábát az Egyesült Allamok keleti vidékein. Közülük is legeredményesebb egy Kínában és Koreában élő bogárrontó darázsfaj volt, a Tiphia verna/is. A nőstény darázs a talált bogárlárvába bénító mérget fecskendez, majd a hasi oldalára ragaszt egy petét. A petéből kikelő darázs a megbénított lárvával táplálkozik. Az állami és szövetségi szervek együttmű ködése révén a darazsakat mintegy huszonöt év alatt tizennégy keleti állam területén sikerült meghonosítani, s elsődleges szerepet tulajdonítanak nekik a japán cserebogár legyőzésében. Még eredményesebb volt egy baktérium, mely a szkarabeuszféléket- ezek közé tartozik a japán cserebogár is -támadja meg. Ez egy erősen specializálódott szervezet; más rovarokra veszélytelen, ahogy nem árt a földigilisztáknak, a melegvérű állatoknak és a növényeknek sem. A baktériumok a talajban élnek. A táplálékkal bejutnak a bogárlárva szervezetébe, elszaporodnak a vérében és a lárva színét természetellenes fehérré változtalják - innen a betegség neve is: tejkór. A tejkárt 1933-ban fedezték fel New Jersey-ben. 1938-ra már meglehetősen elterjedt a japán cserebogár által legrégebben megszállt vidékeken. 1939-ben hozzáláttak a terv megvalósításához, melynek célja a betegség gyorsabb terjedésének elősegítése volt. Nem dolgoztak ki semmiféle eljárást a baktérium táptalajon történő szaporítására, hanem fertőzött bogarakat
95
gyűjtöttek össze, a testüket megőrölték és krétaporral elegyítve széthintették a földeken. A felhasznált keverék minden grammja mintegy százmillió baktériumspórát tartalmazott. 1939 és 1953 között egy szövetségi-állami program keretében közel 40 ezer hektár földet szórtak be ezzel a keverékkel; más területeken állami hatáskörben végezték a műveletet, és pontosan nem ismert nagyságú, de hatalmas területeket kezeltek a szövetkezetek és magángazdáikadók is. Connecticut, New York, New Jersey, Delaware és Maryland államokban 1945-ben már gyorsan terjedt a japán cserebogarakat pusztító tejkór. A baktériumterjesztési program mint kormányzati vállalkozás, 1953-ban megszakadt, és a termelést magánlaboratóriumok vették át, melyek továbbra is ellátták az embereket, kerti klubokat, szövetkezeteket és társaságokat a szükséges készítménnyel. A keleti vidékeken, ahol megvalósították ezt a programot, ma hatékony természetes mechanizmusok tartják alacsony szinten a japán cserebogarak számát. A baktérium a talajban évekig életképes marad, s így megfelel minden kívánalomnak: nem csökken a hatékonysága és természetes úton szakadatlanul terjed. Vajon - az imponáló eredmények ismeretében - miért nem alkalmazták ugyanezeket a módszereket Illinoisban és a Középnyugat többi államában, ahol oly dühvel folytatják még ma is a vegyi háborút? Azt állították, hogy a földek tejkórbaktériummal való kezelése túlságosan költséges dolog-·· jóllehet a tizennégy keleti államban korábban senki nem drágáll otta. És vajon miféle számítások vezettek erre a megállapításra? Bizonyos, hogy nem olyanok, amelyek figyelembe vették volna egyúttal a sheldonihoz hasonló vegyszerezés tényleges költségeit is. Azt is nyilván figyelmen kívül hagyták, hogy a baktériumok elterjesztése egyszeri befektetés; a kifizetett összeg egyúttal a teljes ár. Azt is mondták, hogy a tejkór nem alkalmazható olyan területeken, ahol a japán cserebogár gyérecskén van jelen, mert a baktérium csak ott képes fennmaradni, ahol a földben sok a lárva. A vegyszerpártiak sok állításához hasonlóan ezt is meg lehet kérdőjelezni. A tejkór baktériurna a megfigyelések szerint legalább negyven bogárfajt képes megfertőzni, s ezek együttesen már bizonyára fenntartják a baktériumpopulációt olyan területeken is, ahol a japán cserebogár csak alacsony
96
számban vagy egyáltalán nincs jelen. Ezenkívül pedig: rninthogy a baktériumok a talajban igen sokáig életképesek maradnak, még akkor is be lehet őket telepíteni, ha egyáltalán nincsenek ott lárvák - éppen ez a helyzet a bogár elterjedési területeinek peremvidékein -, hogy ott várják tettrekészen a terjeszkedő bogarakat. Aki - kerül, amibe kerül - azonnali eredményt akar, kétségkívül továbbra is a kémiai rnódszereket fogja választani a bogarak elleni harcban. Ugyanígy tesznek az előreprogramozott elavulás modern találmányának hívei is. A vegyszeres eljárások ugyanis öngerjesztő jellegű folyamatok: költséges és gyakori ismétlésük elengedhetetlen. Akik azonban hajlandóak egy vagy két évet várni az eredményre, a tejkórbaktériumot fogják választani. ,Jutalmuk a kártevő tartós távolmaradása lesz, a hatás pedig az idő előre haladtával nemhogy gyengülni, de erősödni fog. A United States Department of Agriculture illinoisi, peoriai laboratóriumaiban kiterjedt kísérleteket folytatnak, hogyan lehetne a tejkórbaktériumot mesterséges táptalajon tenyészteni. Ez erősen leszorítaná a költségeket, s elősegítené a szélesebb körű alkalmazást. Többéves munka után most bizonyos sike-· rekről számoltak be. I-la az áttörés valóban bekövetkezik, újabb távlatok nyílhatnak meg a japán cserebogár elleni harcban, ám érdemes hangsúlyozni, hogy a bogár elterjedésének és kártételének delelőjén sem okozott akkora kárt, ami indokolta volna a rémálomba illő középnyugati irtóhadjáratoka t A kelet-illinoisiakhoz hasonló események nem csak tudományos, de erkölcsi kérdéseket is felvetnek Vajon folytathat-e bármilyen civilizáció ilyen irgalmatlan háborút az élet más formái ellen anélkül, hogy maga is megsemmisülne, vagy elveszítené a jogot arra, hogy magát továbbra is civilizációnak nevezze? Rovarölő szemink nem szelektívek: hatásuk nem egy meghatározott faj ellen irányul. Azért használjuk őket, mert egyszerűen csak halálos mérgek. Minden élő szervezetet megtámadnak tehát, amellyel kapcsolatba kerülnek: a család kedvenc macskáját, a farmer tehenét, a nyulakat a mezőn és a pacsirtát a magasban. Ezek a lények semmit nem ártanak az embernek, sőt szeb bé, kedvesebbé teszik a világot, s mi mégis a váratlan és gyötrelmes halált juttatjuk osztályrészüküL Sheldoni megfigyelők így írják le egy mezei pacsirta haldoklását: "Jóllehet izmainak müködését már nem volt képes összehangolni, nem tudott
97
repülni, de még csak állni sem, oldalán fekve mégis szüntelenül verdesett szárnyaival és lábai görcsösen markoJászták a semmit. Kitátott csőrén át kínlódva kapkodta a levegőt." Még szívszorítóbb az elpusztult rágcsáJók néma vádbeszéde: " ... a gyötrelmes halál testtartásába n (... ) feküdtek: a test karikába görbült, a görcsösen ökölbeszorult mellső lábak szarosan a mellkashoz húzva, ... a nyak előrenyújtva, és a száj gyakran sárral és mocsokkal teli, amint a nyomorult állat a földet rágta kínjában." Kit nem alacsonyít le emberi mivoltában, ha hozzájárulását adja olyan eljárásokhoz, amelyek más teremtményeknek ilyen rettenetes szenvedést okoznak?
·~ j
98
8. És a madarak nem énekelnek Az Egyesült Államok mind nagyobb és nagyobb területein anélkül jön el a tavasz, hogy közeledtét a madarak érkezése adná hírül az embereknek. A valaha csattogó madárdal helyett furcsa némaság üli meg a hajnalokat. Az ének elnémulása, a színek és a kedves szépség eltűnése gyorsan és orvul ment végbe, s észre sem vették azok, akik a még érintetlen településeken élnek. Egy illinoisi, hinsdale-i háziasszony elkeseredetten írja a világ egyik legnevesebb ornitológusának, Robert Cushman Murphynek, az American Museum of Natural History munkatársának: "A városban néhány évvel ezelőtt (a levél l 958-ban íródott - a szerző) permetezték a szilfákat. Amikor nyolc éve ideköltöztünk, számtalan madár élt errefelé; etetőt raktunk ki, és telente özönlöttek a pintyek, cinkék és harkályok, hogy aztán nyáron elhozzák a fiókáikat is. Amióta néhány éve használják a DDT-t, a városbólszinte teljesen eltűntek a vöröshegyek és seregélyek; harkály már két éve nem járt az etetőnknél, és idén elmaradtak a pintyek is. A környéken már csak egy galambpár fészkel, és még talán egy macskamadárcsalád. Nehéz megmagyarázni a gyerekeknek, hogy a madarakat elpusztították, mikor az iskolában azt tanulják, hogy a szövetségi törvények tiltják elfogásukat és megölésüket Vissza fognak jönni? - kérdezik, és én nem tudok mit mondani nekik. A szilfák azóta is haldoklanak, akárcsak a madárvilág. Tehetünk valamit? Tudunk egyáltalán tenni valamit? És én tehetek-e valamit?" Egy évvel azután, hogy a szövetségi kormányzat erőteljes permetezési hadjáratot kezdett a tűzhangyák ellen, egy alabamai asszony így írt: "A mi vidékünk fél évszázadon keresztül valóságos zarándokhelye volt a sokféle madárnak. Tavaly júniusban még úgy tűnt, hogy többen vannak, mint valaha. Aztán augusztus második hetében egyszerre csak mind eltűntek. Hajnalban szaktam felkelni, hogy megetessem a kedvenc kancámat, akinek egy esikaja is van, és most nem hallok madárdalt, egy hangot sem. Hátborzongató, balj_óslatú csend van. Mit tettünk a gyönyörű és tökéletes világgal? Ot hónap után most jelent meg először egy kék szajkó és egy ökörszem." Azokban az őszi hónapokban, amelyekről ez az asszony beszél, más komor jelentések is érkeztek a déli vidékekről. A 99
Field Notes, melyet negyedévenként ad ki a National Audubon Society és a United States Fish and Wildlife Service, arról számol be, hogy Mississippi, Louisiana és Alabarna államokban fehér foltok alakultak ki, ahonnan kísérteties módon gyakorlatilag teljesen eltűntek a madarak. A Field Notes egyfajta gyüjteményes összeállítás azoknak az embereknek a jelentéseiből és megfigyeléseiből, akik egy adott területet sok éven át tanulmányoznak, s így a vidék madarainak életéről páratlanul alapos ismeretekkel rendelkeznek. Egyikük azt írja: azon az őszön autóval ment Mississippi államon át, és hosszú ideig nem látott egyetlen mezei madarat sem. Egy másik megfigyelő Baton Rouge-ból jelentette, hogy a madáretetökbe kirakott eleség heteken keresztül érintetlen maradt, és a kertben a bokrok még mindig telis-tele vannak bogyókkal, pedig eddigre már rninden évben tisztára szakták csipegetni őket a madarak. Egy harmadik arról értesít, hogy az ablakából, ahonnan azelőtt színes madárseregtetet szernlélhetett, egyszerre akár negyven-ötven pinttyel és sok-sok más fajjal, rnost egy-két madárnál soha nem lát többet. A University of West Virginián tanító Maurice Brooks professzor, az Appalache régió madarainak kiváló ismerője szerint a nyugatvirginiai madárpopuláció hihetetlenül megfogyatkozott. Ez a történet akár jelképe lehet a madarak tragikus sorsának, amely néhány fajon már beteljesedett, és rnindegyiket fenyegeti. Mindannyian ismerjük a vöröshegyet- róluk van szó. Sok rnillió amerikai számára az ő megérkeztük jelzi, hogy enged végre a tél szorítása, jövetelüket megírják az újságpk, és az ernberek izgatottan beszélnek róla a reggeli rnellett. Es ahogy egyre többen és többen érkeznek, az első zöld szín is feldereng az erdőkben, s az ernberek hajnalonta hallgatják lüktető kórusukat Most azonban már rninden másként van, és a vörösbegy visszatérése sem bizonyos többé. A vörösbegy - és sok más faj - léte a szilfákhoz kötődik. A szilfához, rnely az Atlanti-óceán partjaitól a Sziklás-hegységig ezer meg ezer amerikai város történelmének részese, és fenséges zöld boltíveivel ékesíti az utcákat, kerteket és az egyeternek sétányait Napjainkban élőhelyeik egész területén olyan súlyos betegség támadta meg a szilfákat, hogy sok szakértő szerint előbb utóbb kudarcot vallanak a megmentésükre tett kísérletek. Tragikus lenne a szilfák elvesztése, de kétszeresen tragikussá tenné, hogy ha nem sikerül megmentenünk őket, a madárvilág
100
jelentős
része is eltünik, kipusztul velük. Mert pontosan ez a veszély fenyeget. Az úgynevezett holiand szilfavész 1930 körül a furnérgyártás séljaira behozott szilfarönkökkel érkezett Európából az Egyesült Allamokba. A betegséget gombák okozzák, rnelyek behatolnak a fa szállító edényrendszerébe. Spórái a nedvek áramlásával terjednek, és mérges anyagcsereterrnékeik, valamint a szállítórendszer eltömődése előbb az ágak, majd az egész fa elhalását okozzák. A kórt bogarak viszik át a fertőzött fákról az egészségesekre. Járatokat furkálnak maguknak a szilfák kérge alatt, s a járatok falán megjelenik a gomba, amely aztán a bogarak hátára tapadva eljut mindenhová. A szilfák megmentésére tett erőfeszítések jószerivel mind a bogarak ellen irányultak. A településeken lassan rutineljárássá vált az évente való intenzív permetezés, kivált New Englandben és a Középnyugaton, a szilfa fő elterjedési területén. George Wallace, a Michigan State University ornitológusprofesszora és végzős diákja, John Mehner munkája nyomán vált ismertté, hogy a permetezés mit jelent a madarak, s főleg a vörösbegyek számára. Mehner 1954-ben doktori értekezése témájául egy a helyi vö_rösbegypopulációval kapcsolatos kísérletsorozatot választott. Am alig látott hozzá a feladathoz, olyan események vették kezdetüket, rnelyek gyökeresen megváltoztatták munkája jellegét, s végül magától a megfigyelés tárgyától fosztották meg. A szilfavész visszaszorítását célzó hadjárat 1954-ben vette kezdetét, először csak kicsiny méretekben: az egyetern kerljében. A következő évben az egész város, East Lansing is csatlakozott; a permetezés ekkor már túlnőtt az egyetern területén, s később, amikor a szúnyogok és a gyapjaslepke elleni harc is megkezdődött, valóságos vegyi felhőszakadássá változott. 1954-ben, az első, enyhe permetezések idején még úgy látszott, rninden rendben van. A következő évben -- mint rnindig - az egyetem területére visszatértek a költöző vörösbegyek, és - nem sejtve semmi rosszat; akárcsak Tornlinson kísértettörténetében, az Elveszett erdőben a harangvirágok - elfoglalták régi fészkelőhelyeiket Hamarosan kiderült azonban, hogy valami baj történt. Az egyetem utcáin halott és haldokló vörösbegyek tűntek fel. Csak kevesen kapirgáltak eleséget keresve, vagy sürögtek a régi gyülekező helyen. Kevés fészek épült és fióka is alig 101
született. A következő tavaszokon ugyanígy történt. A permetezett terület halálos csapdává vált, ahol a vonuló vörösbegyek minden hulláma egy hét alatt megsemmisült. Az új seregek csak szaporították a pusztulásra ítéltek számát, amelyeket az egyetem utcáin lehetett látni a haláltusa utolsó görcseiben. "Az egyetem az új fészkelőhelyet kereső vörösbegyek nagy részének sírkertjévé vált'' - mondta dr. Wallace. És miért? Elő ször valamiféle idegrendszeri betegségre gyanakodott, ám hamarosan nyilvánvaló lett, hogy "bár a rovarölő szerek forgalmazói esküdöztek, hogy a vegyszer a madarakra veszélytelen, a vörösbegyek a permettől pusztultak el a jól ismert tünetek: egyensúlyvesztés, reszketés és görcsök közepette". Bizonyos tények arra utaltak, hogy a madarakat elsősorban nem közvetlen mérgezés pusztította el, hanem az, hogy gilisztákat fogyasztottak. Az egyetem területén gyűjtött gilisztákkal elő vigyázatlanul megetették az egyik kísérlethez használt rákokat, s azonnal megdöglött valamennyi. Egy laboratóriumi ketrecben tartott kígyó n erős reszketési roham vett erőt, amikor néhány gilisztát megevett. Tavasszal pedig éppen a giliszta a vörösbegyek fő tápláléka. A kirakós utolsó darabkáját az urbanai Illinois Natural History Survey-n dolgozó dr. Roy Barker illesztette a helyére. 1958ban megjelent munkájában dr. Barker végigkövette a tények és események bonyolult láncolatát, melyben a szilfák és a vörösbegyek sorsa a földigilisztákon keresztül kapcsolódik össze. A fákat tavasszal DDT-vel permetezték (mintegy 0,9-2,2 kg vegyszer jutott egy 16 méter magas fára, ami a sűrűbb helyeken megfelel a hektáronkénti körülbelül 23 kg-nak), majd júliusban megismételték a kezelést, ezúttal csupán fele töménységű oldat felhasználásával. Erős permetezőeszközök segítségével még a legmagasabb fák csúcsait is elárasztották a méreggel, elpusztítva ezzel nem csupán a kéregben élő kártevőket, hanem minden más rovart, beleértve a megporLást végző fajokat, s a ragadozó bogarakat és pókokat is. A permet maradandó bevanatot ~,épez a kérgen és a leveleken, még az eső sem tudja lemosni. üsszel azután a levelek lehullanak, s az avar nyirkos rétegében kezdetét veszi az a folyamat, melyben eggyé válnak a talajjaL Ezt az átalakulást segítik elő a földigiliszták, melyek a leveleket megeszik, s kiváltképpen a szilfa leveleit kedvelik. Ilyenkor azonban óhatatlanul elfogyasztják a DDT-t is, és a méreg felhalmozódik szöveteikben. Dr. Barker a giliszták emésztőrendszerében,
102
véredényeiben, idegeiben és bőrében is kimutatta a DDT jelenlétét Kétségtelen, hogy a férgek egy része is elpusztul, a többi azonban életben marad, és közreműködik a méreg biológiai felhalmozásában A tavasszal visszatérő vörösbegyek képezik a lánc következő szemét. Egy madár elpusztításához elegendő DDT-mennyiség lehet jelen tizenegy termetes gilisztában, s ez a napi adag elenyésző töredéke, hisz a vörösbegy ennyi férget akár ugyanennyi perc alatt is képes eltüntetni. Nem minden madárka kapta meg a gyilkos adagot, ám a mérgezés egy másik tünete éppoly biztosan elvezet a faj kipusztulásához, mint a halálos mennyiség elfogyasztása. A megmenekültek terméketlenné válhatnak, s ugyanígy minden élőlény, melyet a vegyszer hatása ér. Ma már csak két-három tucat vörösbegy érkezik tavaszonként a Michigan State University 75 hektárnyi területére, holott a permetezés előtt szerény becslés szerint is mintegy háromszázhetven felnőtt madár élt itt. 1954ben a dr. Mehner által megfigyelt vörösbegyfészkek mindegyikében születtek fiókák. 1957 júniusának végén, amikor legalább háromszázhetven fiatal madárnak (a felnőtt generáció létszámával arányos normális szaporulatnak) kellett volna sürögnie a területen, Mehner mindössze egyetlenegy vörösbegyfiókái figyelt meg. Egy évvel később írta dr. Wallace: "Idén tavasszal és a nyár folyamán (1958-ban- a szerző) az egyetem területén egyetlenegy fiatal vörösbegyet sem láttam, és idáig még nem is talátkoztam senkivel, aki látott volna." Természetesen azt is számításba kell venni, hogy néhány vörösbegypár a szaporodási-költési ciklus befejeződése előtt elpusztul. Dr. Wallace megfigyelései azonban egy másik, sokkal baljóslatúbb jelenségre, a madarak szaporodási képességének megszűnésére utalnak. 1960-ban egy kongresszus résztvevői előtt a professzor beszámolt például "vörösbegy- és más madárpárokról, melyek fészket építettek, de nem raktak tojást; mások tojtak és ültek is a tojásokon, de azok nem keltek ki. Egy vörösbegy huszonegy napon át ült a tojásain hűségesen, de eredménytelenül. A normális költési idő tizenhárom nap ... Vizsgálataink nagy mennyiségű DDT jelentétét mutatták ki a madarak heréiben illetve petefészkében. Tíz hím heréi tartalmaztak 30-109 milliomodrésznyi, és két nőstény petefészke--főként a tüszőhám -151-211 milliomodrésznyi DDT-t." A hamarosan más vidékeken is megkezdődött vizsgálatok hasonlóan szomorú eredményeket hoztak. A University of Wis103
consin professzora, Joseph 11ickey növendékeivel precíz összehasonlító kutatásokat végzett a permetezett és permetezetlen területeken; beszámolójuk a vöröshegyek elhullási arányát 86-88 %-ban jelölte meg. A michigani, Bloomfeld Hills-i Cranbrook Institute of Science 1956-ban azt kérte, hogy a szilfapermetezés következtében bekövetkezett madárpusztulás arányainak feltérképezése céljából minden madártetemet, amelynél feltehető, hogy a halált DDT okozta, szállítsanak az intézetbe. A kérés minden várakozást felülmúló eredménnyel járt. Néhány héten belül már vissza kellett utasítani az érkező példányokat, mert az intézet mélyhűtői nem voltak képesek több anyag befogadására. 1959-re erről az egy településről ezer megmérgezett madarat küldtek vagy jelentettek be. Bár a leggyakoribb áldozat a vörösbegy volt (egy telefonáló asszony arról értesítette az intézetet, hogy a ker~ében tizenkét tetem hever a füvön), az intézetben megvizsgált holttestek között hatvanhárom faj egyedeit azonosították. A szilfák permetezésével megindult pusztulás láncolatának csupán egyetlen szemét képviselik a vörösbegyek, s a szilfaprogram is csak egy a Földünket mérgekkel elárasztó sok-sok hasonló között. Nagyarányú elhullást tapasztaltak majd kilencven madárfaj esetében. Néhány városban, ahol permetezősze reket használtak, a korábbinak tizedére csökkent az ott fészkelő madarak száma. Mint látni fogjuk, a legkülönbözőbb életmódot folytató madarak egyaránt szerepeinek az áldozatok között: a fák kérgén, lombokon vagy talajon táplálkozók éppúgy, mint a ragadozó fajok. Esszerű feltételezni, hogy a vöröshegyek sorsa mindazo · kat a madár- és emlősfajokat is fenyegeti, melyek táplálkozásában fontos szerepet játszanak a földigiliszták és más, talajban élő szervezetek. A giliszták mintegy negyvenöt madárfaj, köztük a harkály étlapján szerepelnek. A harkály a telet délen tölti, azokon a területeken, melyeket újabban heptachlorral permeteznek A New Brunswick-i területeken fészkelő harkály populációnál a fiókák száma erősen csökkent, a megvizsgált felnőtt madarak szervezetében pedig komoly DDT- és heptachlormennyiséget találtak. Máris nyugtalanító hírek érkeznek több mint húsz olyan madárfaj ritkulásáról, pusztulásáról, mely a talajfelszínen keresi táplálékát- férgeket, hangyákat, kukacokat és más szervezeteket. A 10!1
szilfák permetezésének áldozatul esett fajok között találjuk például a gyönyörű hangú remeterigók több fajtáját, s a verebeket, amelyek az erdős vidékek aljnövényzetében sürgölődnek, s az avarban kutatnak élelern után. Közvetett vagy közvetlen rnódon, de könnyen bajba kerülhetnek az emlősök is. A rnosómedve változatos étrendjében fontos szerep jut a gilisztáknak, és tavasszal meg ősszel szívesen fogyasztja őket az oposszum is. A föld alatti járatokban élők mint a vakond vagy a cickányok, szintén sok gilisztát esznek meg, s a mérget alkalmasint továbbílják az őket pusztító ragadozóknak, így a gyöngybagolynak Wisconsinban egy kiadós tavaszi perrnetezést követően több haldokló gyöngybaglyot találtak; lehet, hogy a méreg az elfogyasztott földigiliszták révén jutott a szervezetükbe. Rábukkantak jónéhány, görc'>ökben fetrengő sólyomra és bagolyra is, például nagy fülesbaglyokra, kuvikokra, ölyvekre, kis tarka véresékre és réti héjákra. Ezek már a másodiagos mérgezés esetei lehettek, a ragadozók bizonyára olyan egereket vagy madarakat zsákmányoltak, melyek májában vagy egyéb szerveiben nagy mennyiségú rovarölő szer halmozódott fel. A szilfák lombjának permetezése nem csupán azokat a fajokat veszélyezteti, melyek a földön találják meg táplálékukat, vagy amelyek emezeket fogyaszlják. A lombkoronákban élő madarak, amelyek odafent keresik rovartáplálékukat, szintén eltűntek a permetezett területekről; köztük az erdők koboldjai: a vörös- és sárgafejű királykák, az aprócska szúnyogkapók s a poszátafélék sokasága, rnelyek vándorló csapatai az élet színeivel árasztották el az erdőségeket 1956-ban a tavasz sokáig váratott magára, s ez késleltette a permetezés megkezdését, így arra éppen akkor került sor, arnikor a költöző poszáták egy különösen népes hulláma érkezett a vidékre. Rettenetes pusztulás következett be, ami érintett a környéken élő majd rninden poszátafajt A wisconsini Whitefish-öbölnél addig rninden évben legalább ezer poszáta vonulását lehetett megfigyelni; a szilfák permetezése után rnindössze kettőt láttak. A rettenetes lista más településeken tapasztaltakkal is kiegészülve már gyakorlatilag az összes kedves és elbűvölő fajt felöleli: a csíkos-, a citrom-, a magnóliaés a tigrisposzátát; a narancssapkást, rnelynek hívogató éneke májusban betölti az erdőségeket; a barnahasú, a kanadai és a sárgaarcú poszátát. E lombkoroná ban élő fajokat pusztította el az elfogyasztott rovarok testében felhalmozódott rnéreg, de éppígy ritkította soraikat később az élelern megfogyatkozása is. 105
A táplálék mennyiségének csökkenése keményen sújtotta a fecskéket, melyek repülő rovarokkal táplálkoznak, ahogy a hering szűri ki a vízből a planktoni szervezeteket. Egy wisconsini természettudós írja: "A fecskéket súlyos csapás érte. Mindenki panaszolja, hogy milyen kevesen vannak a négy-öt évvel ezelőttihez képest. Négy éve még telis-tele volt velük az ég. Ma csak ritkán látunk egyet-egyet. .. Lehet, hogy azért, mert kevesebb a rovar a permetezések miatt, vagy talán azért, mert mérgezettek a rovarok is.'' Más madarakról írja egy megfigyelő: "Súlyos veszteség a légykapó sorsa is. Rokonai mindenütt ritkák, de ez a korábban oly gyakori faj eltűnt. Idén tavasszal csak egyet láttam, és tavaly is mindössze egyet. Ezt mondják más wisconsini madárbará~9k is. Régen öt-hat kardinálispintypár lakott itt, ma egy sincs. Okörszem, vörösbegy, macskamadár és kuvik fészkelt a kertemben, mára eltűnt mind. Nem hallani többé madárdalt a nyári reggeleken. Csak a daltalan madarak, galambok, seregélyek, verebek maradtak. Olyan tragédia ez, amit nem vagyok képes elviselni." A szilfákra ősszel szórt, s a kéreg legkisebb repedéseibe is behatoló permet lehet a felelős a harkályok, kékcinkék, feketefejű cinkék, csuszkák és fakuszok számának erőteljes csökkenéséért Az 195 7-58-as tél folyamán történt először, hogy a dr. Wallace kertjében felállított etetőt egyetlen harkály vagy csuszka sem látogatta meg. Később a professzor mégiscsak látott három csuszkát, melyek mintha az események szomorú láncolatát akarták volna szemléltetni: egyikük egy szilfán evett valamit, másik a DDT-mérgezés jellegzetes tüneteit mutatva haldoklott, a harmadik már nem élt. A vizsgálat 226 milliomodrésznyi DDT-t mutatott ki a tetem szöveteiben. Mindezen madarak táplálkozási szokásai rendkívül sebezhetővé teszik őket a rovarirtó mérgekkel szemben. Számbeli csökkenésük igen sajnálatos a gazdaság szemponljából, ha az okok kevésbé kézzelfoghatóak is. A fehérbegyű csuszka vagy a barna fakusz nyári étrendje például a fákat károsító számos rovarfaj petéiből és lárváiból, illetve magukból a kifejlett rovarokból áll. A cinkék által elfogyasztott élelemmennyiség háromnegyed része állati eredetű; ebben szerepel sok-sok rovarfaj minden fejlődési alakja. Táplálkozásának módját Benn az · észak-amerikai madarakról szóló hatalmas munkájában, a Life
106
Historiesben így írja le: "Ahogy a raj elhalad, a madarak tüzetesen megvizsgálják a fák kérgét, megnéznek minden ágat és gallyat, hogy megtalálják a legcsekélykébb falatot is: petéket, pókok kokonjait és más rejtőzködő vagy szunnyadó életet." Számos tudós tanulmány emeli ki a madarak szerepének fontosságát a rovarok túlzott elszaporodásának megakadályozásában. A harkályok például a lucfenyőt károsító egyik rovarfaj legnagyobb ellenségei: 45, sőt egyes helyeken 98%-kal csökkentették a kártevők számát. Fontos szerepet játszanak az almamoly elleni küzdelemben is. A cinkék és más áttelelő madarak pedig megvédik a gyümölcsösöket a különböző lepkefajok kártevő hernyóitóL Mi történik azonban, ha a természet önszabályozó folyamatai nem léphetnek működésbe? Ha ebben a vegyszerekbe fullasztott világban nem csak a rovarok pusztulnak el, de ősi ellenségeik, a madarak is? A történteket a rovarok idővel többnyire kiheverik, de a madarak már nincsenek többé, hogy ismét ráncba szedjék őket. A Milwaukee Public Museum vezető ornitológusa, 0. J. Gromme írja a Milwaukee Journa/oan: A rovarok legnagyobb ellenségei a ragadozó rovarok, a madarak és néhány kisemlős, ám a DDT megkülönböztetés nélkül öl, és elpusztítja a természet csendőrségét és rendfenntartéit is ... Ajkunkon a haladás jelszavával válunk saját ördögi szándékaink áldozatává, amikor az átmeneti könnyebbség kedvéért ki akarjuk irtani a rovarokat, csak hogy később aztán végleg alul maradjunk? Hogyan birkézunk majd meg az új kártevőkkel, melyek a megmaradt fákat fogják megtámadni, ha a természet őrseregét, a madarakat már elpusztítottuk mérgeinkkel?" Mr. Gromme arról tájékoztat, hogy a wisconsini permetezés megkezdése óta egyre sűrűbben érkeznek a haldokló és halott madarakról szóló levelek és telefonok. A kérdések nyomán mindannyiszor kiderült, hogy az érintett területeken korábban rovarirtó szereket alkalmaztak. A Mr. Gramme-éihez hasonló értesülésekről számolnak be az ornitológusok és természetvédők, valamint a Középnyugat legtöbb kutatóintézete, például a michigani Cranbrook Institute, az Illinois Natural History Survey és a University of Wisconsin is. Egy pillantás a permetezeit vidékek helyi lapjainak levelezési rovataira elegendő, hogy meggyőződjünk róla: a polgárok nem csak felháborodtak és felemelték szavukat a történtek kapcsán, 107
de észrevételeik nemegyszer meglepő hozzáértésről és tájékozottságról tanúskodnak, s arról, hogy ezek az emberek sokkal inkább tisztában vannak a nem megfelelő permetezés veszélyeivel, mint a felelős hatóságok. "Rettegek, hogy rövidesen eljön a nap - írja egy Milwaukee-i asszony -, arnikor a gyönyörű madarak holtan hevernek majd a kertben. Nyomorúságos, szívfacsaró látvány ... Ráadásul hiábavaló és felháborító, hiszen a l}lészárlás nyilvánvalóan nem éri el az eredetileg kitűzött célt. .. Es ha egy kicsit távolabbra tekintünk: vajon meg lehet-e óvni a fákat anélkül, hogy megóvnánk a madarakat? Vajon nem egymást védelmezik a természet bonyolult szövedékében? Lehet-e megbolygatni a természetes egyensúlyt anélküL hogy tönkretennénk?" A levelekben felbukkan az a gondolat is, hogy a szilfák, bármilyen fenségesek és gyönyörűek, nem szent tehenek, és megmentésük érdekében nincs jogunk féktelen irtóhadjáratot folytatni az élet minden más formája ellen. "Mindig szerettem a szilfákat ·- írja egy másik wisconsini asszony -·, olyanok voltak a tájban, mint v~lamiféle védjegyek Csakhogy nagyon sok fafajta létezik. . . Es meg kellene óvni a madarakat is. Van-e örömtelenebb, fakóbb dolog, mint a tavasz a vörösbegy dala nélkül?" A nyilvánosság előtt az egész probléma egyszerű választásnak tűnhet. A szilfákat rnentsük meg vagy a madarakat? Csakhogy a dolog ennél jóval bonyolultabb, és a vegyszerek alkalmazásával kapcsolatos csalfa ellentmondások könnyen arra vezethetnek, hogy rnindkettőt elveszítjük, ha továbbra is a már kitaposott úton haladunk. A permetezés elpusztítja a madarakat és a fákat nem menti meg. Az illúzió, hogy a megoldás a permetező fúvókákban lakozik, csupán veszedelmes lidércfény, rnely egyik települést a másik után hajszolja igen komoly kiadásokba, míg a tartós eredmény elmarad. A connecticuti Greenwichben tíz éven át rendszeresen permeteztek Aztán egy különösen száraz esztendőben, ami a bogarak szaporodására kedvező, a szil· fák pusztulásának aránya a tízszeresére növekedett. Az illinoisi Urbanában (itt található a University of Illinois) a szilfabetegség 1959-ben jelentkezett. 1953-ban permeteztek először, ám hatévi rendszeres vegyszerezésután 1959-ben az egyetern területén a szilfáknak már csak 14 %-a volt életben - a veszteség felét a szilfavész okozta.
108
Az Ohio állambeli Toledóban hasonló tapasztalatok vezették rá Joseph A. Sweeney erdő-főfelügyelőt, hogy a valóságnak megfelelő képet alakítson ki a permetezés eredményességéről. Ebben a helységben 1953-tól 1959-ig permeteztek rendszeresen. Mr. Sweeney már közben észrevette, hogy a városszerte elterjedt pajzstetű a szakkönyvek és szakhatóságok által javasolt permetezések után nemhogy kipusztult volna, de még jobban elszaporodott. Elhatározta, hogy maga néz utána a szilfavész elleni permetezés eredményeinek is. 1\ tapasztaltak megdöbbentették Toledo városában "a betegség egyedül azokon a területeken szorult vissza némiképp, ahonnan rendszeresen eltávolítottuk a megtámadott ágakElt és fákat Azokon a vidékeken, ahol nem tettek semmit ellene, a kór sokkal lassabban terjedt, mint a városban. Ebből arra lehet következtetni, hogy a permetezés gyengíti a kártevők természetes ell~nségeit. Felhagyunk a permetezéssel. Igy összeütközésbe kerültern azokkal, akik gondolkodás nélkül elfogadják a United States Department of Agriculture minden ajánlását, de tisztában vagyok a tényekkel és nem fogok engedni." Nehéz megérteni, hogy ezek a középnyugati városok, ahol a szilfavész csak nemrégiben ütötte fel a fejét, miért kötelezték el magukat ilyen megmásíthatatlanul az ádáz és méregdrága permetezés mellett anélkül, hogy akár csak érdeklődtek volna a keleti államok tapasztalatai iránt, holott azok nyilvánvalóan jóval régebben szembesültek a problémával. New York állarn például bizonyára elsők között találkozott a szilfavésszel, hiszen 1930 körül az itteni kikötőbe érkezett meg a fertőzött faszállítmány; s ma épp az itteniek büszkélkedhetnek a betegség elleni harc leglátványosabb eredményeiveL Mindezt pedig nem permetezéssel érték el, sőt New York állarn rnezőgazdasági fejlesztési szervei nem is tanácsolják a permetezés településszintü használatát Hogyan érte hát el New York ezt az eredményt? A szilbeteg· ség első napjaitól kezdve máig szigorúan és következetesen eltávolítottak minden fertőzött ágat és fát. Eleinte nem rnutatkozott eredmény, ám ennek az volt az oka, hogy még nem ismerték fel: nem csak kivágni kell a beteg fákat, de meg is kell semmisíteni az anyagot, amelyen a bogarak szaporadhatnak Vagyis: ha nem égetik el még tavasz előtt a kivágott és tüzelőnek felhalmozott szilfát, a gombabetegséget széthurcoló bogarak abból is elterjedhetnek A kórt ugyanis a kifejlett bogarak terjesztik, amikor téli 109
álmukból április körül felébredve elindulnak táplálékot keresni. New York-i entomológusok kísérteti úton megállapították, hogy a bogár milyen faanyagba n tenyészik a legjobban, s ennek a veszélyes anyagnak az összegyűjtésével nem csak a betegség visszaszorításában értek el jó eredményeket, de a költségeket is sikerült ésszerű határokon belül tartani. 1950-re New Yorkban a betegség a város 55 ezer szilfájának már csupán két ezretékét támadta meg. Westchester megyében 1942-ben kezdték meg a szilfák megmenté sét célzó program megvalósítását, s a következő tizennégy évben mindössze két ezrelék volt az átlagos évi veszteség. A 185 ezer szilfával büszkélkedő Buffalo város rekordot ért el a betegség visszaszorításában, s az utóbbi időben a fák számának évi csökkenése három ezrelék körül mozog. Másképp kifejezve: ilyen ütemű csökkenéssei csak mintegy háromszáz év alatt fogyna el a buffatói szilfaállomány. Még meggyőzőbb az, ami Syracuse-ban történt. A városban 1957 előtt nem szerveződött meg a hatékony védekezés, és 1951 és 56 között mintegy 3 ezer szilfa pusztult el. Ekkor a New York State University College of Forestry munkatársa, Howard C. Miller vezetésével erőteljes kampány indult, hogy vágjanak ki minden fertőzött szilfát és számolják fel a bogarak lehetséges tenyészőhelyeit Az évi veszteség mára l% alá esett. A gyógyeljárások költségeit a New York-i szakértők erősen leszorították "A kiadások legtöbbször eltörpülnek a megóvott értékek mellett- mondja J. G. Mathysse, a New York State College of Agriculture munkatársa. - Az elhalt vagy beteg ágakat rögtön el kell távolítani, hogy megelőzzük a nagyobb baj bekövetkezését. Ha egy rakás tűzifáról van szó, azt fellehet használni még a tavasz megérkezése előtt, a kérget le lehet hántani, vagy száraz helyen tárolni a fát. A haldokló szilfák esetében a betegség terjedését az azonnali kivágással lehet megakadályozni, s ennek költségei általában nem nagyobbak, mint később lennének, hiszen a városokban úgyis el kell távolítani az elpusztult fákat." A szilfavész kezelése és kordában tartása tehát nem teljesen reménytelen, feltéve, hogy megfelelően tájékozódunk és célravezető megoldáso kat alkalmazunk. Ha a betegség valahol már megvetette a lábát, a rendelkezésünkre álló eszközökkel még teljesen nem tudjuk megszüntetni, de folyamatos odafigyeléssel, és a megbetegedett részek eltávolításával kordában tartani
110
és terjedésének gátat vetni igenis lehetséges, ráadásul anélkül, hogy eredménytelen és a madarakra nézve végzetes módszerekhez folyamodnánk További lehetőségek rejlenek a genetikai kutatásban. A kísérletek azzal a reménnyel kecsegtetnek, hogy lehetséges egy, a betegséggel szemben közömbös hibrid szilfaváltozat előállítása. Az európai szil rendkívül ellenálló, és Washingtonban már sokat ültettek el belőle. Még abban az idő szakban sem akadt köztük fertőzött példány, amikor a városi fák között a legmagasabb volt a kórtól megtámadottak aránya. Azokban a helységekben, ahol igen sok fa pusztult el, a lakosság sürgette a faiskolák létrehozását, és az ezekben nevelt csemetékkel való újrafásítást. Ez valóban rendkívül fontos, és lehetőséget nyújt az ellenálló európai fajta meghonosítására is, a cél mégis a nagyobb változatosság, a sokféle fa ültetése kell hogy legyen, éppen azért, hogy egy lehetséges betegség a jövő ben ne veszélyeztethesse egy település minden fáját. Az egészséges növényi vagy állati életközösség megóvásának kuksát Charles Elton, brit ökológus a sokféleség fenntartásában látta. Ami történt, az jórészt az elmúlt nemzedékek biológiában való járatlanságának következménye. Még egy emberöltővel ezelőtt sem gyanította senki, hogy ha nagy területeket telepítenek be egyetlen növényfajjal, azzal szinte odacsalogatják a betegségeket; így egész városokban ültették tele az utak mentét és a parkokat szilfákkal -- ma pedig pusztulnak a szilfák és velük együtt a madarak is. A vörösbegyhez hasonlóan a nemzeti jelképet, a rétisast is a kihalás veszélye fenyegeti. Számuk az utoL<>ó évtizedben riasztóan megfogyatkozott. A tények azt sugallják, hogy a sasok élőhelyén, természetes környezetében valami olyasmi történt, ami csökkentette szaporodóképességüket Hogy ez pontosan mi is volt, még nem ismeretes, de egyes bizonyítékek arra utalnak, hogY,_ itt is a rovarirtó szerek a felelősek. Eszak-Amerikában legalaposabban azokat a sasokat tanulmányozták, melyek Florida nyugati partjai mentén fészkelnek Tampa és Fort Myers között. Egy nyugalmazott winnipegi bankár, Charles Broley ornitológusi hírnevet szerzett azzal, hogy 1939 és 1949 között ezernél is több fehérfejű rétisast gyűrűzött meg. (Ezt megelőzően a madárgyűrűzés kezdetei óta összesen százhatvanhatot jelöltek meg ezen a módon.) Mr. Broley még fióka korukban gyűrűzte meg a madarakat a téli hónapokban,
lll
mielőtt elhagyták a szülői fészket. A későbbi megfigyelésekből kiderült, hogy a Floridában született sasok a partok mentén észak felé egészen a kanadai Prince Edward-szigetekig elkalanqoznak, holott addig nem tartották őket vándormadaraknak üsszel aztán visszatérnek délre; vándorlásukat észlelték a nevezetes megfigyelőhelyeken, például a kelet-pennsylvaniai Hawk Mountainon is. Munkája első éveiben a kiválasztott partszakaszon Mr. Broley általában százhuszonöt lakott fészket talált, rnelyekben összesen körülbelül százötven fióka volt. 1947-ben a fiókák száma csökkenni kezdett. Némelyik fészekben nem volt tojás, máshol volt ugyan, de nem kelt ki. 1952 és 1957 között a fészkek 80%ában nem született fióka. E periódus utolsó évében negyvenhárom fészekre tértek vissza a sasok, de csak hétben születtek kicsinyek, összesen nyolc. Terméketlen tojások huszonhárom fészekben voltak, és tizenhármat r.sak mint táplálkozóhelyet kerestek fel a felnőtt madarak. 1958-ban Mr. Broley több mint száz mérföldet kóborolt be, míg egy rneggyűrűzetlen, tehát abban az évben született sasfiókái talált. Míg az előző évben még negyvenhárom fészeknél észlelt felnőtt madarakat, 1958-ban már csak tíz fészek volt lakott. Mr. Broley 1959-ben bekövetkezett halálával megszakadtak az értékes, folyamatos megfigyelések, de a Horida Audubon Society jelentései, valarnint a New Jersey-ből és Pennsylvaniából érkező hírek alapján úgy fest a dolog, hogy nem ártana új nemzeti jelkép után néznünk. Ma uri ce Broun, a Hawk Mountain rezervátum kurátorának jelentése rendkívül jól jellemzi a helyzetet. A Hawk Mountain egy festői hegycsúcs Pennsylvaniában, ahol az Appalache-hegység legkeletibb vonulatai utoljára állják el a nyugati szelek útját, mielőtt belesimulnának a partvidéki síkság laposába. A hegységnek ütköző szelek felfelé fordulnak, s az ősz jó részében folyamatos az emelkedő légáramlás, melyben a sólymok és sasok erőfeszítés nélkül tehetik meg egyetlen nap alatt őszi vándorútjuk sok-sok kilométerét. Hawk Mountainnál a hegyvonulatok összefutnak és találkoznak a légi útvonalak is. Mindazok a madarak tehát, amelyek a nyarat a legkülönbözőbb északi vidékeken töltötték, dél felé vándorolva áthaladnak ezen a légi csomóponton. Maurice Broun vagy húsz évet töltött el ezen a helyen a védett terület igazgatójaként, s ezalatt több sólyrnot és sast figyelt
112
meg, mint amennyit amerikai ember valaha is. A madarakról pontos feljegyzéseket vezetett. A fehérfejű rétisas vonulásának csúcspontja augusztus végére, szeptember elejére esik. Ezt a madarat Florida lakójának tar1ják, mely ilyenkor, az északi nyár végén visszatér otthoni fészkelőhelyére. (Egy-egy megkésett példány késő ősszel, sőt, még a tél elején is felbukkan itt. Sokan úgy gondolják, hogy ezek egy északi alfaj egyedei, és ismeretlen telelőhelyeik felé tartanak.) A megfigyelőállomás létesítése utáni első években, 1935 és 1939 között az itt látott sasok 40%-a fiatal volt; ezeket egyenletesen sötét tollazatukról igen könnyű felismerni. Az utóbbi évekre a fiatalok egyre ritkábbá váltak. 1955 és 1959 között a teljes létszámnak csupán 20%-át tették ki, és az egyik évben -1957-ben- már csak minden harminckét felnőttre jutott egy fiatal madár. A Hawk Mountain-i megfigyelések összhangban vannak a máshol észleltekkeL Hasonló tapasztalatokról számolt be a Natural Resources Council of Illinois munkatársa, Elton Fawks is. A sasok- feltehetően az északon fészkel ők - a telet a Mississippi és az Illinois folyók mentén töltik. A Mr. Fawks által 1958-ban regisztrált ötvenkilenc sas közül csupán egy volt fiatal. Ugyanígy a faj pusztulására utaló jeleket tapasztaltak a világ egyetlen, kizárólag sasok számára fenntartott vadrezervátumában, a Susquehanna folyóban fekvő Mount Johnson-szigeten is. Bár a sziget csupán 8 médöldnyire fekszik a Conowingo duzzasztógát fölött, és csak 0,5 mérföldre Laneaster megye partjaitól, ősi vadvilága érintetlen. Egy lancasteri ornitológus, a területet felügyelő Herbert H. Beck professzor 1934 óta figyelte az itt lévő egyetlen sasfészket 1935 és 1947 között a madarak rendszeresen visszatértek a fészekhez, és minden évben voltak fiókák is. 1947 után, bár a szülők továbbra is megjelentek és tojásokat is raktak, több sasfióka nem született. A Mount Johnson-szigeten ugyanaz történt, mint Floridában: a felnőtt madarak elfoglalják a fészkeket, tojásokat is raknak, de fióka nem vagy csak elvétve születik. Egyetlenegy dolog képzelhető el csupán, amely mindenre magyarázalot ad: valamiféle környezeti hatás oly nagy mértékben csökkentette a madarak szaporodóképességét, termékenységét, hogy mára gyakorlatilag megszűnt a faj fennmaradásához elengedhetetlen utánpótlás. Több kutató, köztük dr. James DeWitt (United States Rsh and Wildlife Service) pontosan ezt a jelenséget idézte elő labo-
113
ratóriumban más madaraknáL Dr. DeWitt klasszikus kísérletében - melyben egy sor rovarirtó szer fürjekre és fácánokra gyakorolt hatását vizsgálta - bebizonyította, hogy a DDT és rokon vegyületei, még ha nem is okoznak látható károsodást, erősen csökkentik a madarak szaporodóképességét. A hatás különböző módokon érvényesülhet, de az eredmény minden esetben ugyanaz. Egy fütj például, melynek táplálékához a párzási idényben DDT-t adagoltak, életben maradt és normális számú termékeny tojást is tojt, melyek közül azonban már csak néhány kelt ki. "Sok embrió látszólag normálisan fejlődött a költési idő szak elején, de a vége felé, amikor már lassan ki kellett volna bújniuk a tojásból, elpusztultak" -számolt be dr. DeWitt. A kikel t fiókáknak pedig a fele sem élt öt napnál tovább. Más, füljekkel és fácánokkal végzett kísérletekben, a madarak egyáltalán nem tojtak, ha egész évben rovarirtóval szennyezett táplálékkal etették őket. A University of Californián dr. Robert Rudd és dr. Richard Genelly ugyanilyen eredményeket kapott. "Amikor a fácánok táplálékába dieldrint adagoltunk, a tojáshozam erősen csökkent és romlott a fiókák életben maradási aránya is." Az idézett kutatók véleménye szerint a késleltetett, de végzetes hatás oka a tojásfehérjében felhalmozódott dieldrin volt, amely a költési időszakban és az azt követő napokban került be a fiókák szervezetébe. Ezt a feltételezést támasztják alá a Michigan State University vörösbegyeinek testében DDT jelenlétét megállapító dr. Wallace és korábbi hallgatója, Richard F. Bernard legújabb kutatásai is. A mérget megtalálták minden megvizsgált hím vörösbegy heréiben, a fejlődő tüszőhámban, a tojók petefészkében, a kialakult, de még meg nem tojt tojásokban, a petevezetékekben, az elhagyott fészkek ki nem kelt tojásaiban, az embriókban, és végül a kikeit és elpusztult fiókák testében is. Ezek a fontos kutatások bebizonyították, hogy a hatás akkor is érvényesül egy madárnemze dékben, ha ténylegesen csak a szülők generációja került kontaktusba a rovarirtó szerekkel. A méreg elraktározódása a tojásokban magyarázatot ad arra, hogy DeWitt professzor kísérletei során miért pusztult el oly sok madár a kikelés előtt vagy az azt követő napokban. A sasokkal laboratóriumi kísérletek gyakorlatilag nem végezhetők, de Floridában, New Jersey-ben és máshol is folynak már a terepen történő megfigyelések annak reményében, hogy
114
így pontos ismereteket szerezhetnek a terméketlenség okairól. A közvetett bizonyítékek természetesen a rovarölő szerekre utalnak. Azokon a vidékeken, ahol sok a hal, ez alkotja a sasok táplálékának nagy részét (Alaszkában 65, a Chesapeake-öböl környékén 52%-át). Nem kétséges, hogy a Mr. Broley által tanulmányozott sasok szintén elsősorban halakkal táplálkoztak. 1945 óta ezt a partszakaszt repülőgépekről nemegyszer permetezték gázolajban oldott DDT-vel, hogy kiirtsák a sósmocsarakban, a sasok fő vadászterületén tenyésző szúnyogokat. A permetezés következtében tömegesen pusztultak a rákok és a halak. Szöveteikben a laboratóriumi vizsgálatok során igen magas, 46 milliomodrésznyi DDT-koncentrációt találtak. Akárcsak a Clear-tavi vöcskök, melyek a tóban élő halak elfogyasztásával nagymennyiségű rovarirtó szert halmoztak fel szervezetükben, bizonyára a sasok is a táplálékkal jutottak a méreghez. Ennek következtében pedig - a vöcskökhöz, a fürjekhez és a vörösbegyekhez hasonlóan - mind kevésbé voltak képesek utódokat hozni a világra, és biztosítani a faj fennmaradását. A világ minden tájáról érkeznek jelzések a madarakat fenyegető veszélyekrőL A jelentések részleteikben különböznek egymástól, de voltaképpen minden esetben a rovarirtó szerek okozta pusztításról van szó. Franciaországban az énekesmadarak és a foglyok százai estek áldozatul a szőlőtőkék arzéntartalmú rovarölő szerrel történt kezelésének, Belgiumban pedig a közeli farmokon végzett permetezés után elnéptelenedtek a fogolyvadászat egykor híresen gazdag zsákmányt ígérő területei. Angliában a legnagyobb gondot egy sajátságos probléma okozza, mely a vetőmag vegykezelésének egyre terjedő gyakorlatával kapcsolatos. Ez nem új találmány, ám korábban csupán gombaölő szereket alkalmaztak, sa madarakon semmiféle káros hatást nem tapasztaltak 1956-tól azonban, hogy két legyet üssenek egy csapásra, a gombaölő szer mellett már dieldrint, aldrint vagy heptachlort is használtak, hogy egyúttal a talajban élő rovarok kártételét is megelőzzék Ekkor fordult rosszra a helyzet. 1960 tavaszán elpusztult madarakról szóló jelentések áradata érkezett a brit vadvédelmi hatóságokhoz (British Trust for Ornithology, Royal Society for the Protection of Birds, Game Birds Association). "A vidék csatatérre emlékeztet- írja egy norfolki földbirtokos. - A mezőőröm megszámlálhatatlan tetemet talált, köztük tömegével kismadarakat pintyet, zöldikét, kende-
115
rikét, szürkebegyet s még verebet is ... A pusztulás látványa szívbemarkoló." Egy erdőkerülő a következőket írja: "A vegykezelt magvaktól elpusztultak a foglyok, néhány fácán és minden más madár, százan és százan ... Rettenetes ez annak, aki az állatokra vigyázott egész életében. Nem érző embernek való látvány, ahogyan a fogolypárok együtt pusztulnak el." A British Trust for Ornithology és a Royal Society for the Protection of Birds közös jelentésben számol be hatvanhét madárpusztulásról - ez távolról sem az 1960 tavaszán bekövetkezett elhullások teljes száma-, melyek közül ötvenkilenc esetben a vegykezelt vetőmag, nyolc esetben pedig a permetezés volt a felelős. A következő
tavasszal a mérgezések úja bb hulláma indult el. A Lordok Házát arról tájékoztatták, hogy hatszáz madár pusztult el egyetlen norfolki birtokon. Egy North Essex-i farmon száz fácán hullott el. Hamarosan kiderült, hogy szemben a tavalyi huszonhárommal, ebben az évben (1961) már hannincnégy megyét érint a veszedelem. A fejlett mezőgazdaságú Lincolnshireben volt a legsúlyosabb a helyzet: itt a beszámolók szerint tízezer körül volt a halott madarak száma. A pusztulás az északi Angustólle Cornwallig, s keleten Angiesey-től a nyugati Norfolkig érintette Anglia minden mezőgazdasági területét 1961 tavaszán megállapodás született, hogy az Alsóház egy különleges bizottsága kivizsgálja a történteket, és összegyűjti a farmerek, a földbirtokosok és a Ministry of Agriculture, valarnint vadvédelemmel foglalkozó különböző állami és magánszervezetek képviselőinek beszámolóit és tanúvallomásait "A galambok egyszer csak lehulltak az égből" - mondta egy szemtanú. "Az ernber 100 vagy 200 médöldnyire elmehet Londontól anélkül, hogy akár egy árva vérc~sét is látna" - így egy másik. "Nem történi ehhez fogható ebben az évszázadban, sőt amennyire én tudom, még soha. . . Ez a vadakat fenyegető legnagyobb veszély, amely valaha is felütötte a fejét ebben az országban" -jelentette ki a Nature Conservancy egyik tisztviselője. Az elpusztult állatok testének vegyi vizsgálata a rendelkezésre álló eszközök elégtelen volta miatt alig volt lehetséges. Az országban csak két vegyész tudta elvégezni a teszteket. Egyikük a kormányzat, másikuk a Royal Society for the Protection of Birds alkalmazásában állt. A szemtanúk elbeszélése szerint a madárteterneket hatalmas rnáglyákon égették el, de sikerült anyagot
116
a vizsgálatok céljaira is. A megvizsgált tetemek közül csak egyben nem sikerült kimutatni a rovarirtó szer jelentétét Ez egy szalonka volt, amelyről köztudott, hogy nem magvakkal táplálkozik. A veszély a rókákat is fenyegeti, ha felfalják a megmérgezett madarakat és egereket. Angliában, ahol a sok nyúlszinte természeti csapás, nagy szükség van a rókákra. 1959 novembere és 1960 áprilisaközött azonban legalább ezerháromszáz pusztult el közülük. A veszteség azokban a megyékben volt a legnagyobb, ahonnan ezzel párhuzamosan majdnem teljesen eltűntek a sólymok, vércsék és más ragadozó madarak is. Ez azt mutalja, hogy a méreg a táplálékláncon felfelé terjed, s a magevőktől eljut a tollas és bundás ragadozókig. A haldokló rókák a klórozott szénhidrogén rovarirtók által okozott mérgezés jellegzetes tüneteit mutatták: szédelegve, félig vakon köröztek, majd kínos görcsök közt múltak ki. A beszámolók arról győzték meg a bizottságot, hogy az állatpusztulás a legnagyobb mértékben nyugtalanító, és egyhangúlag javasolták az Alsóháznak, hogy "a mezőgazdasági miniszter és a Secretary of State for Scottand intézkedjék a dieldrint, aldrint, heptachlort vagy hasonlóan mérgező összetevőket tartalmazó csávázászerek haladéktalan betiltása felől." A bizottság indítványozta még, hogy alaposabb ellenőrzésnek vessék alá ezentúl a vegyszereket, mind a gyakorlatban, mind pedig laboratóriumi körülmények között, mielőtt engedélyeznék forgalomba hozatalukat Érdemes megjegyezni, hogy éppen ez az egyik legnagyobb hiányosság a rovarirtó szerek történetében. A gyártók közönséges laboratóriumi állatokon- patkányokon, kutyákon, tengerimalacokon - tesztelik a hatóanyagokat, szó sem esik a vadon élő fajokról, madarakról, halakról. Az adagolás is pontosan kiszámítva, mesterséges körülmények közt történik. A valóságban azonban semmi sem ennyire kiszámítható. A csávázott v~tőmag nem csak Angliában okoz bajt. Nálunk, az Egyesült Aliarnokban a helyzet a déli rizstermelő területeken és Kaliforniában a legsúlyosabb. Kaliforniában a vetésre szánt rizst már évek óta DDT-vel kezelik, hogy megvédjék az egyes pajzsosrák- és csiborfajoktól, melyek olykor kárt tesznek a csírázó növénykékben. Az utolsó tíz évben azonban mind gyakrabban érkeznek jelentések a rizstermelő vidékeken tapasztalt madárpusztulásról, mely elsősorban a fácánokat, kacsákat és rigyűjteni
117
gókat sújtja. A fácánkórjól ismertjelenséggé vált. Egy megfigye"A madarak víz után kutatnak, megbénulnak, vagy fekszenek a csatornák mentén és a rizstáblákban." A betegség tavasszal jelentkezik, a vegykezelt rizs elvetésének idején. Ilyenkor a vizekben a DDT-koncentrációja sokszorosa annak az értéknek, amely egy felnőtt fácán elpusztítására elelő szerint: vergődve
gendő.
Az eltelt néhány év során még hatékonyabb rovarirtó szerek születtek, s ez fokozta a csávázott vetőmag okozta veszélyt. Ma már a fácánokra nézve a DDT-nél százszor mérgezőbb aldrint is széles körben alkalmazzák a vetőmag kezelésénéL A kelet-texasi rizsföldeken használt vetőmag vegykezelése erősen csökkentette a Mexikói-öböl környékén egyes vízi- és énekesmadarak állományát. Jó okunk van feltételezni, hogy a gazdálkodók, látva, hogy a rovarirtó szer a rigók ellen is mennyire hatásos, ma már ezzel a kettős céllal alkalmazzák a vegyszereket, megtizedelve a rizsföldeken élő számos más madárfaj állományát is. Ahogyan a gyilkolás szemlélete egyre jobban eluralkodik, és már rögtön ki akarunk irtani bármely bosszantó vagy kellemetlenkedő fajt- a madarak lassan egyre inkább a mérgek célpontjai, nem pedig véletlen áldozatai lesznek. Mind gyakoribb, hogy repülőgépekről permetezett parathionnal, és hasonlóan halálos mérgekkel ritkítják a farmereknek nem tetsző madárfajokat A Fish and Wildlife Service szükségesnek látta komoly figyelmet fordítani erre a gyakorlatra, rámutatva, hogy "a parathionnal permetezett földek veszélyt jelenthetnek az emberekre, valamint a vad- és háziállatokra is". Indiana állam déli részén például néhány farmer összefogott és megrendelték egy folyó partján húzódó lapály repülőgépes permetezését. Ezt a területet használta ugyanis pihenőhelyül sok ezer rigó, melyek táplálkozni a szomszédos kukoricaföldekre jártak. A problémát könnyen meg lehetett volna oldani egy aprócska változtatással, egy olyan kukoricafajta termelésére való átállással, melynek csövei mélyebben, a madarak számára már elérhetetlenül helyezkednek el; a farmerek azonban meg voltak győződve arról, hogy a madarak méreggel való elpusztítása elönyösebb. A repülőgépek tehát felszálltak, hogy teljesítsék a feladatot. Az eredménnyel valószínűleg elégedettek lehettek, mert mintegy hatvanötezer rigó és seregély lelte halálát a méregeső ben. Más állatfajok veszteségeiről nem szálnak a feljegyzések.
118
A parailiion általános méreg, nem csak a madarakat pusztítja el. Mosómedvéket, nyulakat és oposszurnokat, melyek szintén ott éltek a parti laposon, és a kukoricaföldeken talán még csak nem is jártak, olyan bíróság ítélt halálra, amely nem is tudott létez?sükről és pusztulásuk sem érdekelte. Es az emberek? A kaliforniai gyümölcsösökben az egy hónappal azelőtt parathionnal kezelt fákat _gondozó munkások összeestek és sokkos állapotba kerültek. Eletüket csak gondos orvosi kezelés tudta megmenteni. Vajon vannak-e még Indianában kisfiúk, akik bekalandozzák az erdőségeket, a mezőket, és felfedező útra indulnak a folyóparton? És ki őrzi a megmérgezett területeket, hogy senki oda ne tévedjen, ha a szabad és érintetlen természetben kószálni indul? Ki mondja meg a gyanútlanul kóborló embernek, hogy a mezőn vagy erdőben, ahová épp belépni, készül, minden fűszálat és levelet halálos méreg rétege borít? Es mindeme veszélyek ellenére a farmerek - mert senki nem volt, aki megakadályozta volna - bevégezték a rigók elleni értelmetlen hadjáratot. Az ember ilyenkor eltűnődik: vajon ki döntött arról, hogy mozgásba lendüljön a méreg terjedésének folyamata, hogy egyre nagyobb és nagyobb körökben gyűrűzzön a halál? Ki tette a mérleg egyik serpenyőjébe azt a kevés levelet, melyet a tetvek esetleg elrágnak, s a kíméletlen mérgek által elpusztított tarka madarak tetemeinek szívszorító rakását a másikba? Ki döntött úgy - kinek volt joga úgy dönteni - megszámlálhatatlanul sok ember helyett és nevében, hogy a legfőbb jó a rovarok nélküli világ, még ha steril és örömtelen is, és egén nem röppennek madarak? A döntést a hatalommal ideiglenesen felruházott önkény hozta meg, amikor a milliók, akik számára a szépség és a természet rendje szerint való világ még jelent valamit, másra figyeltek egy őrizetlen pillanatban.
119
9. A halál folyói Az Atlanti-óceán zöldes mélységeiből utak vezetnek a partok felé. Halak járják ezeket a láthatatlan és megfoghatatlan folyosókat, melyek a kontinensről az óceánba ömlő folyamokhoz kapcsolódnak. A lazacok ezer és ezer éve ismerik, és újra meg újra megtalálják az édesvíz áramlatait, amelyek visszavezetik őket a folyókba, patakokba, ahol születtek és életük első hónapjait, éveit töltötték. 1953 nyarán és őszén is elindultak a New Brunswick-i Mirarnichi folyóban született lazacok a messzi Atlanti-óceánban fekvő táplálkozóhelyekről, hogy visszatérjenek oda, ahol megszülettek. Ősszel a Miramichi felső folyásánál, ahol egyesül az árnyas patakok hálózata, a halak a tiszta és hideg vízben lerakták ikráikat a meder kavicsai közé. Itt vannak a lazac ikrázóhelyei a hatalmas tűlevelű erdőségek vízfolyásaiban, a kolorádói jegenye- és hemlokfenyők alatt. Mindez ugyanígy történt évről évre, ~orszakok során kialakult forgatókönyv szerint. A Miramichi Eszak-Arnerika egyik lazacban leggazdagabb folyója volt. Ebben az évben azonban másként alakultak az események. Az ősz és a tél folyamán a vastag héjú, jókora lazacikrák a kavicsos patakmeder gödröeskéiben fekszenek, melyeket még az anya mélyített számukra. A hideg időszakban igen lassan fejlődnek, és az ivadékok csak akkor kelnek ki, amikor tavasszal végre megindul az olvadás és megáradnak az erdei patakok. Az alig l ,5 centiméteres kis halak eleinte a kavicsok között rejtőzködnek, s néhány napig nem is táplálkoznak. Csak ha már elfogyott a hatalmas szikzacskójukban lévő tápanyag, akkor néznek a patakban élő apró ízeltlábúak után. Az újonnan kikeit lazacivadék mellett 1954 tavaszán is ott voltak a Miramichi folyóban az előző években született egy-két éves halak is, ragyogó színű sávokkal és élénkvörös pöttyökkeL A fiatal állatok elszánt mohósággal táplálkoztak falták a patakokban élő számtalanféle különös rovart. Ahogy eljött a nyár, minden megváltozott. Abban az évben a kanadai kormány által korábban elrendelt nagyarányú permetezés érintette a Miramichi északnyugati vízgyűjtő területét A program célja az volt, hogy megóvják a fenyveseket a tükrösmaly kártételétőL Ez a rovar őshonos a vidéken; több örökzöld fajt is megtámad, és a megfigyelések szerint Kelet-Kanadában
120
körülbelül harmincöt évenként egyszer rendkívül nagy számban jelenik meg. Egy ilyen csúcspont az ötvenes évek elejére esett, s hogy elejét vegyék a kárnak, a hatóságok a DDT-hez folyamodtak- először kis méretekben, majd 1953-tól hirtelen sokkal nagyobb arányban. A korábbi néhány ezerrel szemben most millió és millió hektáron permeteztek, hogy megvédjék a papírgyártás alapanyagát biztosító kolorádói jegenyefenyőket 1954 júniusában tehát a repülőgépek elhúztak aMiramichi északnyugati vidékeihez, és mögöttük a lassan leszálló permet fehér felhői gomolyogtak Hektáronként körülbelül 0,5 kg gázolajban oldott DDT hullott a fenyvesekre, egy része lejutott a talajra, és bekerült a patakokba is. A pilóták, akiknek csak a feladat végrehajtása volt fontos, nem is gondoltak arra, hogy elkerüljék a vízfolyásokat vagy elzárják a fúvókákat, amikor fölöttük repülnek ·- bár, minthogy a permetet a legenyhébb légáramlat is messze sodorja, az effajta elővigyázatosság amúgy sem járt volna túl sok eredménnyel. Már röviddel a permetezés után félreérthetetlenül megmutatkozott, hogy nincs minden rendben. Két nap múlva elpusztult és döglődő halakat találtak a patakpartok mentén, köztük rengeteg fiatallazacoL Szaibiing (egy pisztránggal rokon, északamerikai hal -· a ford.) is akadt a tetemek közt; az utak mentén és az erdőkben pedig pusztultak a madarak. A vízben megszűnt az élet. A permetezés előtt változatos állatvilág nyüzsgött a patakokban: ízeltlábúak, melyekből a lazacok és pisztrángok táplálkoztak, homokszemekből és növényi darabkákból nyállal összeragasztott, tágas burkaikban élő tegzeslárvák, az örvénylő vízben sziklákba kapaszkodó álkérésznirnfák és a fodrozódó felszín alatti köveket körülvevő, vagy az enyhén lejtő, vízrnos ta sziklákon üldögélő kukacszerű cseszlelárvák Most azonban rnind elpusztult, és a lazacivadéknak nem volt rnit ennie. Ilyen pusztulás közepetie aligha lehetett remény a fiatal lazacok életben maradására. Azok közül, amelyek abban az évben keltek ki kavicsos bölcsőikből, augusztusban már egy sem élt. Egy teljes lazacnemzedék semmisült meg. Nem jártak sokkal jobban az egy vagy két évvel idősebbek sem. Az 1953as generáció öthatoda, az 1952-esnek pedig mintegy harmada pusztult el. Mindezek az adatok azért ismeretesek, rnert a Fisheries Research Board of Canada 1950 óta tanulmányozta az északnyugati Mirarnichi lazacait A folyóban élő halak számát rninden 121
évben feljegyezték A megfigyelések kiterjedtek a frissen kikeit lazacivadékra, a felnőttekre, s közöttük az összes nemzedékre, valamint a vízben élő más halfajokra is. A permetezés előtti állapot részletes ismeretében vált lehetövé a vegyszer okozta pusztulás szinte példátlanul pontos feltérképezése. A vizsgálat során kiderült, hogy a vegyszertől nem csak a lazacivadék pusztult el, de átalakult a folyó élővilága is. Az ismételt permetezések gyökeresen megváltoztatták az életfeltételeket; a vízi ízeltlábúak, melyek a lazacok és pisztrángok táplálékát jelentették, eltűntek. Még egyetlen permetezés után is inkább évekre, mint hónapokra van szükség ahhoz, hogy a rovarok elszaporodjanak, s egy normális méretű lazacpopuláció ismét fennmaradhasso n. A kisebb fajok mint a szúnyogok és a cseszlék aránylag gyorsan magukhoz tértek. Ezek megfelelő táplálékot jelentenek a frissen kikeit legkisebb lazacivadéknak Azok a rovarok azonban (a tegzesek, kérészek és álkérészek !árvái), melyeket a nagyobb, egy-két éves lazacok fogyasztanak, már nem heverik ki ilyen gyorsan a vegyszer okozta pusztulást. A fiatal lazacok még két éwel a permetezés után is nehezen találtak egy-egy kis álkérésznél kiadósabb falatot. Hiányoztak a nagyobb rovarok, kérészek vagy tegzesek Hogy a halak természetes táplálékát biztosítsák, a kanadaiak tegzeslárvákat és más rovarokat telepítettek a megüresedett vizekbe; nyilvánvaló azonban, hogy a következő permetezések ezeket is bármikor elpusztíthatják. A lucfenyő-tükrösmaly ezenközben a vártnál makacsabbnak bizonyult. 1955 és 1957 között New Brunswick és Quebec tartományokban újra permetezni kellett- egyes területeken háromszor is. 1957-re már több mint 6 millió hektárt szórtak meg vegyszerrel, és bár ekkor a permetezést próbaképpen felfüggesztették, a tükrösmaly újbóli elszaporodása miatt 1960-ban és 1961-ben már ismét felszálltak a repülőgépek. Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy a tükrösmaly elleni harcban a permetezés több lenne holmi szükségmegoldásnál (mely csak arra jó, hogy a fákat megmentse az egymást követő években megismétlődő lombw..szteség miatti pusztulástól), ám amellékhatások továbbra is érvényesültek. Hogy a lehetőségekhez képest kíméljék a halállományt, a kanadai erdőgazdálkodási szervezetek a Fisheries Research Board javaslatára az alkalmazott oldat töménységét az eredeti arány felére, hektáronként körülbelül 0,25 122
kg-ra csökkentették (Ezenközben az Egyesült Államokban még mindig a rendkívül magas, hektáronkénti l kg-os érték volt az elfogadott szabvány.) Miután néhány éven át figyelték és tanulmányozták a következményeket, a kanadaiak a helyzetet igen bonyolultnak és a lazachalászat kedvelői számára mindenképpen nyugtalanítónak találták, mert eközben azért a permetezés is folytatódott. Az északnyugati Miramichi folyót a megjósolt pusztulástól ez idáig a körülmények szakatlan egybeesése óvta meg; a véletlenek olyan sorozata, mely egyszer adódik egy évszázadban. Fontos áttekintenünk, hogy mi, miért és hogyan történt. Mint láttuk, 1954-ben a Miramichi folyónak ez az ága derekas permetezésnek volt kitéve, ezt követően azonban - egy vékonyka sáv kivételével ·- a folyó egész felső szakasza kikerült a kezelt övezetbőL 1954 őszén egy hatalmas vihar is megtette a lazacok érdekében, ami tőle telt: az Edna nevű hurrikán útja legvégén rettenetes esőzéseket okozott a New England-i és a kanadai partokon. Az ezt követő áradásokkal nagymennyiségű édesvíz jutott a tengerbe, ennek nyomán pedig szokatlanul sok lazac úszott fel a folyón, és irdatlan mennyiségű ikrát raktak le kedvelt ívóhelyeiken, a hideg patakokban. Az 1955 tavaszán kikelő ivadékokat ideális körülmények várták. Míg az előző évben a DDT minden vízi rovart elpusztított, a legapróbbak a szúnyogok és cseszlék, a frissen kikeit lazacok fő tápláléka - most ismét nagy számban tértek vissza. A lazacivadék tehát nem csak rengeteg eleséget talált, de - minthogy az 1954-es permetezés miatt az előző nemzedékek elpusztultak - osztoznia sem kellett rajta senkivel. Mindezek következtében az 1955-ben kikeit lazacnemzedék rendkívül gyorsan fejlődött, és kivételesen magas volt az életben maradók aránya is. Gyorsan "letudták" életük első édesvízi szakaszát és hamar a tenger felé vették útjukat. 1959-ben sokuk visszatért, és lerakta ikráit szülőpatakja kavicsos fenekén. Az északnyugati Miramichinél azért fordulhattak jóra a dolgok, mert a vidéken mindössze egyszer permeteztek Az ismételt vegyszerezés eredménye jól megfigyelhető a folyóvidék más területein, ahol már riasztó arányúvá vált a lazacállomány csökkenése. A permetezett vizekben a fiatal lazacok száma alacsony. A biológusok megfigyelései szerint a legkisebbek gyakorlatilag el-
123
tűntek. A délnyugati Miramichi folyón, melynek vidékén 1956ban és 57-ben is permeteztek, 1959-ben az évtized leggyatrább lazacfogását jegyezték fel. A halászok szerint ebben az évben volt a folyóban a legkevesebb grilse: az ikrázni először felúszó fiatal lazac; a torkolatnál elhelyezett mintavevő r.sapdában csupán negyedannyit találtak, mint az előző évben. 1959-ben a Miramichi egész vízgyűjtő területén mintegy hatszázezerre volt tehető a smolt száma (így nevezik a tengerbe először visszatérő lazacokat), s ez mindössze harmada az előző három év átlagának. A kelet-kanadai történet nem egyedülálló, hacsak a permetezett erdőterület óriási kiterjedése, s az öszegyűjtött mérési és megfigyelési eredmények nagy száma miatt nem az. Maine államban is vannak kolorádói jegenyefenyvesek, s a kártékony rovarok itt is gondot okoznak. Vannak lazacok is -- a hajdani tömegek maradványai -, ám a biológusok és természetvédők ennek a maradéknak is alig tudtak valami hitvány kis életteret biztosítani az ipari szennyeződésektől és faúsztatástól fuldokló folyókban. Bár a permetezést a mindenütt jelenlévő tükrösmaly elleni harc eszközéül szánták, mégis aránylag kis területeket érintett, és ezek sem voltak a lazacok számára túlságosan fontos vízfolyások. Ami azonban a Maine Department of Iniand Fisheries and Game által megvizsgált területeken a halakkal történt, az az eljövendő események baljóslatú előjeleként is értelmezhető. "Közvetlenül az 1958-as permetezés után - írja a jelentés Big Goddard Brooknál nagyszámú döglődő tapadóhalat figyeltek meg. A halak a DDT-mérgezés jellegzetes tüneteit mutatták: bizonytalanul úsztak, levegőt nyeltek ("pipáltak") és görcsösen reszkettek, vonaglottak A permetezést követő öt nap alatt két kerítőhálóval hatszázhatvannyolc döglött tapadóhalat gyűjtöttek össze. Littie Goddard, Carry, Alder és Blake Brooks alatt is rengeteg tapadóhal és fürge cselle pusztult el. Sok halat láttak elgyengülten, haldokolva úszni a vízben. Egy héttel a permetezés után néhány esetben vak és döglődő pisztrángokat is megfigyel tek, amint tehetetlenül sodródtak az árral." Sok kutatási eredmény támasztja alá, hogy a DDT a halaknál vakságot okozhat. Egy kanadai biológus, aki figyelemrnel kísérte az 195 7-es északi Vancouver-szigeti perrnetezést, arról számolt be, hogy az ujjnyi nagyságú lazacivadékot kézzellehetett megfogni, mert igen lassan mozogtak és meg sem kísérelték a menekülést. A vizsgálatok során kiderült, hogy szemüket
124
fehéres hártya borítja, amely részlegesen vagy teljesen meg is vakítja őket. A Canadian Department of Fisheries laboratóriumaiban kimutatták, hogy majdnem minden hal, melyet nem pusztított el az alacsony koncentrációjú (3 milliomodrésznyi) DDT, a vakság tüneteit mutatta, és a zavarosan áttetsző hártya jóllátható volt a szemlencséjükön. A nagy erdőségek patakjaiban és vizeiben élő halakat tehát létükben fenyegetik a rovarirtás modern rnódszerei. Az Egyesült Államokban az egyik legnevezetesebb halpusztulás 1955-ben következett be a Yellowstone Nemzeti Parkban és környékén végrehajtott permetezés miatt. Azon az őszön annyi döglött halat találtak a Yellowstone folyóban, hogy a sporthorgászok és a montanai hal- és vadgazdálkodási hatóságok is megrémültek. A méreg a folyó mintegy 90 médöldnyi szakaszán pusztított. Egy körülbelül 300 méteres partszakaszon hatszáz haltetemet számláltak össze, köztük pisztrángokat, marénákat és tapadóhalakat A pisztráng természetes tápláléka, a sokféle vízirovar eltűnt. A Forest Service tisztviselői kijelentették ők aszerint az aranyszabály szerint jártak el, hogy l hektárra l kg DDT még veszélytelen. Az eredmény azonban világosan mutatja, mennyit ér ez a jótanács. A tárgyban 1956-ban közösen végzett kutatásokat a Montana Fish and Game Department és két szövetségi intézmény, a Fish and Wildlife Service és a Forest Service. Montana államban ekkor több mint 360 ezer, s a rákövetkező évben 325 ezer hektáron végeztek permetezést, nem lehetett hát nehéz tanulmányozható terepet találni. Az ember a pusztulást látta mindenütt. Az erdőket a DDT szaga járta át, a vizeken olajos hártya feszült, s a part mentén döglött pisztrángok hevertek. A kémiai vizsgálat az élő és az elpusztult halak szöveteiben egyformán kimutatta a DDT-t. Akárcsak Kelet-Kanadában, a pusztulás fő oka itt is a tápicilék eltűnése volt. A vízi rovarfauna és a fenéken élő más szervezetek száma a megvizsgált területek nagy részén a korábbi érték tizedére csökkent. Ilyen pusztulás után pedig hosszú időre van szükség, hogy a pisztrángok táplálkozása szempon1jából igen fontos rovarok ismét elszaporodjanak. Még a következő nyárután is csak igen szegényes rovarpopulációt találtak, s az egyik patakban, rnelyben korábban nyüzsögtek a fenéklakó szervezetek, most alig lehetett egyet is találni. A halak száma 80%-kal csökkent. áttetsző
125
A vegyszerek okozta mérgezést nem feltétlenül követi azonnal a halál, sőt a később bekövetkező elhullás még nagyobb arányú lehet. Amint a montanai biológusok rámutattak, az is elképzelhető, hogy az ilyen késleltetett halpusztulás - minthogy a horgászszezon után következik be- észrevétlen marad. Jelentős elhullást tapasztaltak az ősszelikrázó halak- több pisztrángés marénafaj - állományában. A dolog nem meglepő, hiszen a szervezet a fiziológiai stressz idején - akár halról, akár emberről van szó - zsírtartalékainak lebontásával biztosítja energiaszükségletét, a folyamat során pedig felszabadul és kifejti végzetes hatását a zsírszövetekben addig tárolt DDT. Napnál világosabb tehát, hogy a hektáronkénti l kg-os koncentrációjú DDT is súlyos veszélyt jelent a halakra. Ráadásul pedig, minthogy a tükrösrooty-invázió nem enyhült a kívánt mértékben, sok helyen új permetezéseket irányoztak elő. A montanai Fish and Game Department nyomatékosan tiltakozott, mondván, hogy "nem kívánják feláldozni a sporthorgászatot vitathatóan szükséges és kevés sikerrel járó programok érdekében". Kijelentették azonban azt is, hogy továbbra is készek együttműködni a Forest Service-szel, "hogy megtalálják a módját, hogyan lehet a minimumra csökkenteni a kedvezőtlen hatásokat". Csakhogy megmentheti-e valóban a halakat az effajta együttműködés? A kérdésre egy Brit Columbia-i eset ad részletes választ. A szóban forgó területen sodrómaly-invázió tombolt, s az erdőgazdálkodási szervezet, tartva attól, hogy a fák súlyosan károsodhatnak, ha a következő évben is ekkora lesz a lombveszteség, elhatározta, hogy 1957-ben vegyszeres permetezést alkalmaznak. Több alkalommal tanácskoztak erről a Game Departmenttel, melynek képviselőit elsősorban a lazacvándorlást érintő kérdések érdekelték A Forest Biology Division beleegyezett, hogy a permetezés hatékonyságának megőrzése metlett minden lehetséges módon igyekeznek csökkenteni a halakat fenyegető veszélyeket. Annak ellenére azonban, hogy valóban megtettek minden óvintézkedést, gyakorlatilag kipusztultak a lazacok legalább négy nagyobb vízfolyásbóL Az egyik folyóban negyvenezer kifejlett ezüstlazac minden ivadéka megsemmisült. Elpusztult több ezer acélosfejű pisztráng és más fajokhoz tartozó pisztrángok is. Az ezüstlazac életciklu-
126
sa három éves, és az évenkénti nagy vonulások majdnem teljes egészükben egyetlen évjárat egyedeiből álltak. A lazacokra jellemző módon az ezüstlazac is egy bizonyos patakhoz, folyóhoz kötődik, s oda tér vissza ívni. Nem számíthatunk tehát arra, hogy a víz máshonnan származó halakkal népesül be ismét. Mindezekből az következik, hogy ebben a folyóban három évenként egyszer szinte egyáltalán nem jelennek majd meg a lazacok, míg csak gondos és óvatos munkával, mesterséges szaporítással vagy más módon nem pótolják a hiányzó nemzedéket, és helyre nem állílják a gazdasági szempontból igen fontos halvonulások folyamatosságát. Vannak módszerek, melyekkel meg lehet menteni az erdő ket és megkímélni a halakat. Nem szabad a kishitűség és reményvesztettség szavára hallgatva belenyugodnunk abba, hogy vizeink a halál folyóivá változzanak, hanem mindinkább alkalmaznunk kell a már ismert és rendelkezésünkre álló alternatív módszereket, lehetőségeink és találékonyságunk latba vetésével pedig továbbiak után kutatni. Feljegyzések szerint a kártevők természetes ellenségei, parazitái nemegyszer hatékonyabban pusztították a tükrösmolyt, mint a permetezés; ezt a lehetőséget kellene egyre jobban kihasználnunk Alkalmazhatunk gyengébb, "szelídebb" mérgeket is, de még jobb lenne olyan baktériumok bevetésével védekezni, melyek egyedül csak a tükrösmalyokat támadják meg, és nem veszélyeztetik az egész erdei életközösséget. A későbbiek során megismer~edünk majd néhánnyal az említett alternatív módszerek közül, és megtudjuk, hogy bevezetésük milyen előnyöket kínál. Mindenekelőtt azonban fontos leszögezni, hogy a vegyszerekkel való permetezés korántsem az egyetlen, és semmiképpen nem a legmegfelelőbb megoldás. A rovarirtó szerek háromszorosan, három szinten fenyegetik a vízi életet. Az északi erdőségekben, ahol szinte kizárólag DDT-t használnak, a permetezés következtében-mint láttukelnéptelenednek a vizek. Nagyobb, és kevésbé pontosan behatárolható területen, országszerte fenyegeti a folyó- és állóvizek számos halát - sügért, különböző naphalfajokat, tapadóhalat stb. - a használt rovarirtó szerek szinte teljes skálája, a főbűnö sök azonban az endrin, a toxaphene, a dieldrin és a heptachlor. A harmadik veszélyt egyelőre csak körvonalaiban láljuk, mert a tényeket feltáró kutatások még alig kezdődtek meg. A tengeröblök, a parti sósmocsarak és folyótorkolatok halairól van szó.
127
Az újfajta szerves növényvédő szerek kiterjedt alkalmazása elkerülhetetlenül vezetett nagyarányú halpusztuláshoz. A halak hihetetlenül érzékenyek a klórozott szénhidrogén-vegyületekre. Ha pedig millió és millió tonna mérgező vegyszerrel borítjuk el a földeket, aligha gondolhatjuk, hogy a víz: a folyók, tavak és tengerek érintetlenek és tiszták maradnak. A halpusztulásokról - olykor katasztrofális méretűekről is szóló jelentések már majdhogynem mindennapossá váltak; a United States Public Health Service egy külön irodát létesített azzal a feladattal, hogy fogadja és összegyűjtse az ország minden tájáról érkező beszámolókat. A dolog sokakat közvetlenül is érint. A horgászatot mintegy huszonötmillió amerikai tekinti a pihenés és kikapcsolódás legfontosabb formájának, s további tizenötmillióan alkalomszerűen űzik ezt a sportot Ezek az ernberek évi 3 milliárd dollárt költenek engedélyekre, eszközökre, csónakra, kempingfelszerelésre, üzemanyagra és szállásra. Bármi is fosztja meg őket a horgászat lehetőségétől, a hatás igen széles körökben gyűrüzik és sokféle gazdasági érdeket sért. A kereskedelmi célú halászatot komoly veszteségek érik, és - ami még fontosabb - veszélybe kerülhet egyik jelentős táplálékforrásunk is. A tavakból és folyóvizekből, valamint a tengerpartok rnentén a becslések szerint évente 1,31,4 millió tonna halat fognak ki. A vizekbe jutó növényvédő szerek - rnint látni fogjuk - veszélyeztetik mind a sportból vagy szórakozásképpen űzött, rnind pedig a kereskedelmi célú horgászatot és halászatot. A mezőgazdasági területek perrnetezése sokfelé okozott már halpusztulást Kaliforniában mintegy hatvanezer hal, főleg naphalféle pusztult el, arnikor dieldrinnel próbálták kiirtani a kártékony rizslegyeket Louisianában csupán 1960-ban legalább harminc alkalommal okozott súlyos halpusztulást a cukornádültetvényeken alkalmazott endrin. Pennsylvania gyümölcsöseiben ezt a vegyszert az egerek ellen vetették be. Itt is nagy számban dögJöttek meg a halak, a nyugati fennsíkok folyóiban pedig a sáskairtásra használt chlordane okozta tömeges pusztulásukat Valószínűleg egyetlen más rovarirtási program sem fogható rnéreteibe!l a tüzhangyák elleni hadjárathoz, melynek során az Egyesült Allarnok déli vidékein több millió hektárnyi területet szórtak és permeteztek meg heptachlorral. Ez a vegyület a halakra majdnem ugyanolyan mérgező, mint a DDT. A tűzhan gyák irtására dieldrint is használtak; ennek a rendkívül mérgező
128
vegyületnek már komoly és jól dokumentált múltja van -- a halakra nála már csak az endrin és a toxaphene veszélyesebb. Akár dieldrint, akár heptachlort használtak a tűzhangyák irtására, az érintett területek vizeiben rettenetes volt a pusztulás. Néhány szemléletes idézet a biológusok jelentéseibőL a vízi élet a csatornák védelmében tett erőfeszítések ellenére súlyos károkat szenvedett- döglött halak mindenütt a vizekben- több mint három héten át tartott a nagyarányú halpusztulás-a felnőtt halak túlnyomó része (Wilcox megyében) a permetezés utáni napokban elpusztult- úgy tűnik, hogy az időszakos vízfolyásokból és a kisebb patakokból teljesen eltűntek a halak. Louisianában a tavakban bekövetkezett halpusztulásról panaszkodtak a farmerek Az egyik csatorna negyedmérföldnyi szakaszán ötszáz döglött halat számláltak meg. Egy másik járásban százötven elpusztult naphalra csupán négy túlélő jutott, s öt további halfaj maradéktalanul kipusztult a vizekből. A vegyszerekkel kezelt floridai területek tavaiban élő halak testében heptachlort és ennek egy szárrnazékát: heptachlorepoxidot találtak. Ezek között naphalak és más ízletes húsú sügérfélék is voltak, melyek a sporthorgászok körében népszerűek és gyakran kerülnek az asztalra is. A húsukban felhalmozódott vegyületek pedig ott szerepeinek a Food and Drug Adrninistration által az emberre a legkisebb rnennyiségben is veszélyesnek rninősített mérgek listáján. Oly nagy rnértékű volt a halak, békák és más vízi állatok állornányában bekövetkezett pusztulás, hogy egy tiszteletreméltó szervezet, a halak, a kétéltűek és a hüllők tanulmányozásával foglalkozó American Society of Ichthyologists and Herpetologists 1958-ban felszólította a Department of Agriculture-t és a hasonló szerepet betöltő állami hivatalokat: )lessenek véget a dieldrin, heptachlor és hasonló hatású vegyszerek repülőgépek ről történő perrnetezésének, rnielőtt még jóváte~etetlen károk keletkeznének." A tudósok számos, az Egyesült Allarnok délkeleti vidékein élő halfajt tanulrnányoztak, köztük olyanokat, melyek az egész világon egyedül itt fordulnak elő. "Ezen állatfajok közül sok - figyelmeztet a felhívás - csupán egészen kicsiny területen él, s ezért igen könnyen teljesen kipusztulhat" A déli államok vizeiben élő halak a gyapotültetvények permetezését szenvedték meg. Az észak-alabarnai gyapottermelő vidékeken 1950 nyarán következett be a katasztrófa. A meg129
előző évben még csak korlátozottan alkalmaztak szerves rovarirtó szereket a kis szamócavincellér ellen, 1950-ben azonban, amikor a több, egymást követő enyhe tél hatására igen elszaporadtak a kártevők, a megyei ügynökségek biztatására már a farmerek 80-95%-a folyamodott a vegyszerekbez. Főleg a halakra leginkább mérgező toxaphene volt népszerű. Azon a nyáron gyakoriak voltak a nagy esőzések. A csapadék a vegyszereket belemesta a folyóvizekbe, ezért a farmerek megismételték a permetezést. Abban az esztendőben a gyapotföldekre hektáronként átlagosan 70 kg, de némelyik farmernél 220 kg toxaphene került, s egyikük lángoló buzgalmában több mint negyed tonnátjuttato tt földjének minden egyes hektárjára! Előre meg lehetett volna mondani, hogy mindennek mi lesz a következménye. A Flint Creek folyó 50 mérföld hosszan kanyarog az alabamai gyapotvidékeken, mielőtt eléri a Wheelervíztározót. Augusztus elsején rengeteg eső esett a Flint Creek vízgyűjtő területén. A földekről erekben, patakokban futott, majd hömpölygött az ár a vízfolyások felé. A folyó vízszintje 15 centimétert emelkedett. Már a következő reggelen világosan látható volt, hogy az esővízen kívül a folyóba valami más is belekerülhetett. A halak céltalanul úszkáltak körbe-körbe a felszín közelében, egyikük-másikuk kivetette magát a partra. Kézzel is könnyen meg lehetett fogni őket. Az egyik farmer egy párat bedobott egy forrásvízzel táplált medencébe, s a tiszta vízben ez a néhány magához tért és életben maradt. A folyón azonban egész nap haltetemek úsztak lefelé. Mindez pedig csak a kezdet volt, hiszen a további esők mindig újabb adag mérget mostak a vizekbe, mind több és több bal pusztulását okozva. Az augusztus 10-i zivatar után a folyó egész hosszán olyan sok hal hullott el, hogy az augusztus 15-i esővel érkező újabb méregadag már nem is igen talált áldozatokat. A vegyszerek jelentétét azonban jól mutatták a folyóba ketrecekben kihelyezett kísérteti aranyhalak: egy nap múlva már egyikük sem élt. A Flint Creekben elpusztult halak közt szép számmal akadtak a horgászok által nagyra tartott gyűrűs sügérek is. Pusztultak a naphalak és más sügérfélék, tetemeiket tömegesen találták meg a Wheeler-víztározóban, ahová a Flint Creek torkollik. Kivesztek a táplálkozási- és sportszempontból jelentéktelen halfajok is: a ponty, doboshal, fattyúhering és a törpeharcsa. Betegségre utaló jeleket egyiken sem lehetett felfedezni, csupán a
130
koordinálatlan mozgást és a kopoltyúk furcsa, mélyvörös színezetét. A farmokon lévő langyos vizű, zárt tavacskákban valószínű leg hasonló helyzet állt elő, amikor a közelben kiszárták vagy kipermetezték a rovarölő szereket. A mérget az eső ide is bemasta a környező földekről. Megesett, hogy a vegyszer nem csak az esővel, de a repülőgépekről közvetlenül is a vízbe került, mert a pilóták ügyet sem vetettek arra, hogy a tavak fölött elzárják a fúvókákat. A mezőgazdasági termelésben felhasznált mérgekből persze még ilyen kirívó gondatlanságak nélkül is jóval több jut a vizekbe, mint amennyi a halak elpusztításához elegendő. Másként fogalmazva: az adagolt vegyszer töménységének akár tizedrészére való csökkentése sem javítana sokat a helyzeten, hiszen már az is igen veszélyesnek számít ha l hektár tófelszínre csupán 10 dkg hatóanyag jut. Ha pedig a méreg egyszer a vízbe került, igen nehéz megszabadulni tőle. Egy tavacska, melyet DDT-vel kezeitek, hogy kiirtsák az erősen elszaporodott apróhalakat, többszöri kiszárítás és elárasztás után is annyira mérgező maradt, hogy a később betelepített naphalak 94%-a elpusztult. A vegyszer kétségkívül a fenék iszapjában halmozódott fel. A helyzet nyilvánvalóan ma sem jobb, mint amikor a modern rovarirtó szerek használatba kerültek. Az Oklahoma Wildlife Conservation Department 1961-ben közölte, hogy a farmok tavaiban és medencéiben élő halak pusztulásáról korábban átlagosan hetente érkezett egy bejelentés, ám az esetek az utóbbi időben megszaporodtak. Az oklahomai károkat az évről évre ismétlődő, már-már megszekott eseménysor okozza: az ültetvények permetezése és a nagy, nyári esőzések, melyek belemossák a tavakba a mérget. A halastavak a világ számos vidékén nélkülözhetetlen táplálék forrásai. Ezekben az országokban a rovarirtó szerek meggondolatlan használata azonnali gondokat okoz. A sekély rhodesiai tavakba került 0,04 milliomodrésznyi DDT elég volt ahhoz, hogy egy fontos táplálékhal, a kafukeszeg kikeit ivadékai mind elpusztuljanak. Sok más rovarirtó szer ennél kisebb koncentrációban is végzetes hatású lehet. A sekély tavak, melyekben ezek a halak élnek, a moszkitók kedvelt szaporodóhelyei. Ezek kiirtásának és a Közép-Afrikában fontos táplálékot jelentő halak védelmének sikeres összehangolása még sajnos messze van. A Fülöp-szigeteken, Kínában, Vietnamban, Thaiföldön, Indonéziában és Indiában a tejhallal támadtak hasonló nehézsé131
gek. A világnak ezen a részén a partok mentén sekély tavakban tenyésztik ezt a halat. Az ivadék minden évben hirtelen nagy tömegben tűnik fel a parti vizekben- senki sem tudja, honnan. Ekkor merítőhálóval kifogják, majd a tavacskákban helyezik el őket. A tejhal a rizsen élő, délkelet-ázsiai és indiai milliók számára olyannyira fontos állati proteinforrás, hogy a Pacific Science Congress szorgalmazta: tegyenek erőfeszítéseket új ívóhelyek felkutatására, hogy növelhessék a megtermelt halhús mennyiségét. A vidéken ugyanakkor mégis engedélyezték a permetezést, és ez súlyos veszteséget okozott a halfarmokon. A Fülöpszigeteki halgazdaságok tulajdonosai drágán fizették meg a szúnyogirtást. Az egyik tóban az ott élő százhúszezer tejhal több mint fele elpusztult, amikor egy permetező repülőgép áthaladt fölötte, pedig a tulajdonos még a tó elárasztásával is megpróbálta a mérget felhígítani. A közelmúlt egyik legelképesztőbb méretű halpusztulása 1961-ben a Colorado folyóban következett be, a texasi Austin város alatt. Január 15-én, vasárnap reggel döglött halak tűntek fel az újonnan feltöltött városi tóban, és a folyón a tótól lefelé mintegy 5 mérföldnyi hosszan, pedig az előző nap még egyet sem láttak. Hétfőn már 50 mérfölddel lejjebbről is jelentették a halpusztulást Ekkorra már nyilvánvaló volt, hogy a folyón valamiféle mérgező anyag vonul lefelé. Január 21-én már 100 mérfölddel lejjebb, La Grange közelében, egy héttel később pedig 200 mérföld távolságban is pusztultak a halak. Január utolsó hetében egy fontos víziút lezárásával akadályozták meg a méreg bej utását a Matagordai-öbölbe, és irányították a nagyobb Mexikói-öböl felé. Austinban az esetet tanulmányozó szakemberek a chlordane és a toxaphene jellegzetes szagát észlelték, különösen az egyik szennyvízlevezető csatorna torkolata környékén. Ez a csatornarész korábban ipari szennyvíz elvezetésére szolgált, és amint a Texas Game and Fish Commission tisztviselői végighaladtak a folyása mentén, a nyílásokból szüntelenül a hexaklórciklohexánra emlékeztető illatot éreztek, s végül eljutottak egy vegyi üzemig. Az üzem legfontosabb termékei között szerepelt a DDT, a hexaklórciklohexán, a chlordane és a toxaphene, és kisebb mennyiségben más rovarirtó szerek is. A cég vezetője beismerte, hogy a közelmúltban poralakú rovarmérget öntöttek a csatornába, és - ami még fontosabb - az is kiderült, hogy az 132
elmúlt tíz évben többször is ezen a módon szabadultak meg a szükségtelen maradékoktóL A további kutatás során más üzemeket is felfedeztek, ahonnan az esőzéssei vagy a tisztítóvízzel rovarirtó szerek jutottak a csatornába. Az utolsó mozaikdarabka akkor került a helyére, amikor kiderült, hogy a rettenetes halpusztulást megelőző napokban az egész csatornarendszert több mint 10 ezer m3 víz felhasználásával, magasnyomású vízsugárral tisztították meg az üledékektőL Ez az alapos öblítés nyilvánvalóan megmozgatta a homokos, kavicsos iszapban leülepedett és felhalmozódott vegyszereket, és belemesta őket a tó vizébe; innen jutottak a folyóba, ahol a későbbi vegyelemzés ki is mutatta jelenlétüket. A halálos hullám nyomában a tótól lefelé mintegy 140 mérföldnyi folyószakaszon gyakorlatilag teljesen kipusztultak a halak: amikor szűrőhálók segítségével próbálták megállapítani, hogy maradtak-e túlélők, egyszerűen semmit sem találtak. A partokat kilométerenként átlagosan 200 kg-nyi haltetem borította; az elpusztult halak közt huszonhét fajt azonosítottak Volt köztük egy nagy testű törpeharcsafaj, a folyóban élő leggyakoribb és leginkább kedvelt hal; törpeharcsa, kölönte, négyféle naphal, apróhalak, őn, kőforgató küllő, pisztrángsügér, ponty, márna, és tapadóhaL Volt angolna, kajmánhal, fattyúhering; néhány kapitális példány is, melyek méretükből ítélve igen magas kort érhettek meg. Sok volt a 10 kg-on fölüli súlyú törpeharcsa, és a folyó mentén az emberek néhány 25 kg-nál nagyobb példányt is találtak. Egy óriási kék törpeharcsatetem súlya meghaladta a 38 kg-ot. Ezt a rekordot hivatalosan is bejegyezték. A Game and Fish Commission nyilvánosságra hozta előre jelzését, mely szerint a történtek kiheveréséhez a folyó élővilá gának még akkor is évekre lesz szüksége, ha a vízbe nem kerül több szennyezőanyag. Néhány faj, melyek elterjedési területének ez a környék már a határvidéke, soha nem lesz képes újra megvetni itt a lábát, mások pedig csak az állam által támogatott szaporítási és telepítési prograrnek segítségével érhetik el korábbi egyedszámukat Ennyit tudunk az austini halpusztulásról, ám bizonyos, hogy a történet nem itt végződik. A víz a 200. mérföld után természetesen még ugyanolyan mérgező maradt, mint addig. Ahhoz mindenesetre túlságosan is veszélyesnek tartották, hogy engedjék beáramlani a Matagordai-öbölbe, ahol osztriga- és rákfarmok működnek, ezért irányították a Mexikói-öböl nyílt vizeibe. 133
Vajon ott mi történt? És mi történik azoknak a folyóknak a tor-
kolatánál, amelyek talán éppily súlyosan mérgezö szennyezödéseket szállítanak? Ma még csak találgatásokkal válaszolhatunk ezekre a kérdésekre, de a kutatók egyre jobban érdeklődnek aziránt, hogy miként hatnak a rovarirtó szerek a folyótorkolatok, sósmocsarak, öblök és más tengerparti vizek élövilágára. Ezeket a vízterületeket nem csak a folyók által szállított hulladék- és méreganyagok szennyezik, de a szúnyogok és egyéb rovarok elleni küzdelem jelszavával nemegyszer közvetlenül is permetezik öket. Sehol nem volt olyan világosan és látványosan tapasztalható, milyen hatással vannak a tengerparti vizekre a rovarirtó szerek, mint Florida keleti partjainál. 1955 tavaszán St. Lucie megyében 800 hektárnyi sósmacsa rat permeteztek le dieldrinnel, hogy a vérszívó papatázi legyek !árváit elpusztítsák. Az alkalmazott keverék koncentrációját úgy állították be, hogy l hektárra körülbelül l kg hatóanya g jusson. Az eredmény katasztrofális volt. Az Entomology Research Center of the State Board of Health kutatói a permetezés után megtekintették a rettenetes mészárlást, és jelentésükben gyakorlatilag teljes halpusztulásról számoltak be. A partokat mindenfelé haltetemek borították. A levegöböl látni lehetett a magatehetetlen, haldokló halak által idecsábított cápákat. Egyetlen faj sem menekült meg. A tetemek közt főként márnákat, mojarras-sügéreket, csőrös csukákat és fogaspontyokat találtak. "A mocsarakban, az Indian folyó partvonalát nem is számítva legalább harminc halfaj mintegy l millió 175 ezer egyede pusztult el. A tetemek összsúlya 25-30 tonna volt -jelentet te R. W. Harrington Jr. és W. L. Bidlingmayer, a kutatócsoport tagjai. A puhatestűeknek látszólag nem ártott a dieldrin, a vízi rákfajok azonban szinte maradéktalanul kipusztultak Egyedül az integetőrákok kisebb csoportjai maradtak még meg egy ideig azokon a foltokon, amelyeket a vegyszer nyilván elkerült valahogy. A nagyobb testű halfajok hullottak el a leggyorsabban ... A tetemeken rákok lakmároztak, de másnapra elpusztultak maguk is. A takarítás ta csigák fejezték be. Két hét múlva már maradványokat sem lehetett látni." Hasonlóa n szomorú képet festettek a néhai dr. Herbert R. Mills Florida szemközti partvidékén, a Tampa-öböl mentén tett
134
megfigyelései. Ezen a helyen, a Whiskey Stump Key környékén a National Audubon Society madárrezervátumot tartott fenn. A rezervátum csúfosan szegényes táplálékszerző területté vált a madarak számára, miután az egészségügyi hatóságok hadjáratot indítottak a sósmocsarakban tenyésző szúnyogok ellen. A fő áldozatok ismét a halak és rákok voltak. Az aprócska és szépséges integetőrákokat, rnelyek legelésző nyájakként kószálnak csapatostul a homokos vagy iszapos zátonyokon, semmi nem védhette meg a repülőgépekről permetezett méregtől. A nyári és őszi hónapok során megismételték a kezelést (egyes területeken tizenhatszor permeteztek). Dr. Mills később a következőket írta az integetőrákokról: "Ekkorra már egyértelmű volt, hogy a rákok egyre kevesebben vannak. Ahol a napi (október 12.) időjárási- és árapály-körülményeknek megfelelően mintegy százezer ráknak kellett volna lennie, még százat sem lehetett látni a partokon, s azok is mind döglöttek vagy betegek voltak támolyogtak, reszkettek, botladoztak, már járni is alig voltak képesek. A szomszédos, permetezetlen területeken éppoly jó egészségben és nagy számban éltek, mint azelőtt." Az integetőrákok helyét élőhelyük ökológiájában aligha lehet más fajokkal betölteni. Sok állat számára fontos táplálékot jelentenek; a partvidéki mosómedvék éppúgy fogyasztják őket, mint a macsári guvat, a lilefélékés az idelátogató tengeri madarak. Egy New Jersey-i sósmocsárvidéken a kacagó sirályok száma az eredeti érték 15%-ára csökkent azt követően, hogy a területen DDT-vel permeteztek; nyilvánvaló, hogy nem találtak többé elegendő élelmet maguknak. Az integetőrákok ezenkívül eltakarílják a dögöket és a hulladékot, szargos furkálásukkal szellőztetik és forgalják a macsár iszapját, a horgászok pedig csalinak használják őket. Nem csak az ő életüket fenyegetik azonban a rovarirtó szerek a torkolatvidékeken és a sósmoc.sarakban, más fajok is veszélyben vannak, olyanok, melyek hasznossága sokkal nyilvánvalóbb az integetőrákokénáL Jó példa erre a Chesapeakeöbölben és az Atlanti-óceán parljain élő híres kék rák. Ezek az állatok annyira érzékenyek a rovarmérgekre, hogy az árapályzónában található tavacskák, vízmosások és folyókák permetezése jóformán maradéktalanul elpusztílja őket, sőt: a lerakódott méreg megöli a tengerből később idelátogató példányokat is. Előfordul, hogy a mérgezés közvetve éri a rákokat, ahogy az lndian folyó macsaraiban történt, amikor a vegyszertől elpusztult 135
halak tetemén lakmározók másnapra maguk is a méreg áldozatai lettek. Keveset tudunk arról, hogyan hatnak a rovarmérgek a homárokra, ám, minthogy ezek az ízeltlábúaknak ugyanabba az osztályába tartoznak, mint a kék rákok, valószínűleg fiziológiájuk is hasonló, és nekik se használhat, ami azokat elpusztí~a. Ugyanez vonatkozhat az emberi táplálkozásban fontos szerepet játszó többi rákféleségre is. A partmenti vizek - öblök, szorosok, folyótorkolatok és sósmacsarak - sajátságos és igen fontos ökológiai egységet képez· nek. Számos hal-, rák- és puhatestűfaj léte oly szorosan kötődik ezekhez az életterekhez, hogy ha lakhatatlanná, élet fenntartására alkalmatlanná válnának, sok tengeri csemege végérvényesen eltűnne asztalunkróL Számos halfaj élete úgy kapcsolódik a partmenti vizekhez, hogy bár a kifejlett példányok a nyílt tengerekben élnek, az ívás itt, az árapályzóna vidékén történik, s az ivadék is itt tölti életének hosszabb-rövidebb első időszakát. A fiatal tarponok igen gyakoriak a Florida nyugati partjainak déli harmadát szegélyező mangrovem ocsarak labirintusaiban, az Atlanti-óceán partvidékén pedig tengeri pisztráng, árnyékhal, spot és doboshal vonul ívni a homokos partokra a szigetecskék között, melyek New Yorktól délre védelmező láncként kísérik a partvonalat. Az apró halak kikelésük után az árapállyal sodródnak tova az öblöcskékben, ahol bőséges táplálékot találnak és gyorsan növekednek. A langyos, védett és táplálékban gazdag vizek oltalma nélkül ezek a halfajok jelenlegi óriási számukban aligha maradhatn ának fenn. Mi pedig a vizeket mérgekkel árasztjuk el, melyeket részben a folyók szállítanak, részben pedig közvetlenül permetezünk a partmenti mocsarakra. A fiatal garnélarákok számára szintén fontosak a táplálékban gazdag, védett vízterületek Egyik igen szapora és széltében elterjedt fajuk létén alapul az Atlanti-óceán partvidéke és a Mexikói-öböl mentén fekvő államok halászata. A peték a nyílt vizekben termékenyülnek meg, de a lárvák néhány hetes korukban a partokhoz vonulnak, ahol gyökeres változásokon mennek keresztül. Május-júniustól őszig maradnak itt, s ezalatt a fenéken felhalmozódott szerves üledékkel táplálkoznak. Partmenti életük során a garnélanépesség és természetesen a rájuk épülő feldolgozóipar jóléte áll vagy bukik a vizek megfelelő minőségén. Vajon fenyegetik-e a rovarirtó szerek a garnélaállományt és velük a piacok utánpótlását? A Bureau of Commercial Fisheries
136
laboratóriumaiban végzett legújabb kutatások adnak választ a kérdésre. A lárvaállapotot éppen elhagyott fiatal garnélák olyan elképesztően érzékenyek a növényvédő szerekre, hogy ezek koncentrációját a vizsgálatok során a szokásos milliomodrészek helyett milliárdodrészekben kellett mérni. Az egyik kísérletben a garnélák felét elpusztította a vizükhöz adagolt 15 milliárdodrésznyi dieldrin. Más vegyületek még mérgezőbbeknek bizonyultak: egy másik kísérlet során szintén 50%-os elhullást eredményezett a vízben oldott 2 milliárdodrésznyi endrin, a szerves rovarirtó szerek leggyilkosabbika. A veszély az osztrigákat, és a többi ehető kagylófajt is fenyegeti; ezeknél is a lárvák a legérzékenye bbek. Ezek a puhatestüek az Atlanti-óceán partvidékén élnek New Englandtől egészen le Texasig, az öblök fenekén és az árapályzóna vízfolyásaiban. Bár felnőtt korukban helytülő életmódot folytatnak, a vízbe ürített petéikből kikelő lárvák néhány hétig szabadon úsznak, sodródnak a tengerben. Nyári napokon egy csónakkal vontatott finom szövésü hálóval a gyüjtőnevén planktonnak nevezett más lebegő növényi és állati szervezetek mellett, végtelenü! kicsiny és hihetetlenül sérülékeny kagyló- és osztrigalárvák tömegét lehet kimeríteni. Ezek a porszemnél alig nagyobb és szinte teljesen átlátszó lárvák a felszínhez közeli vízrétegekben úsznak és a mikroszkopikus méretü növényi planktonnal táplálkoznak. Ha ez a parányi vízi vegetáció valamilyen okból megritkulna, a lárvák éhen vesznének, márpedig a rovarirtó szerek komoly pusztítást vihetnek véghez a planktonlények között. Néhány vegyület pedig, melyet a kerti gyepen, a mezőgazdasági területeken vagy éppen a sósmocsarak vidékén széltében alkalmaznak, rendkívül mérgező a növényi planktonokra, némelyik már néhány milliárdodrésznyi koncentrációban is. Sok, elterjedten használt rovarirtó szer egészen kis menynyisége is elpusztílja a parányi !árvákat. Még a halálos adag törtrésze is megtizedeli őket, mivel a vegyszer erősen lelassílja a fejlődésüket, ezért hosszabb időt kénytelenek eitölteni a plankton veszedelmeket is hordozó világában; így sokkal kevesebben érik el a kifejlett kort. A kifejlett puhateshleknek látszólag kevésbé árt a méreg legalábbis egyes rovarirtó szerek; ami persze nem biztos, hogy különösebben megnyugtató. A vegyszer felhalmozódik a kagylók és osztrigák emésztőrendszerében és szöveteiben, márpedig ezeket az állatokat egészben, sőt az osztrigákat legtöbbször
137
nyersen szaktuk elfogyasztani. Dr. Philip Butler, a Bureau of Commercial Fisheries munkatársa rámutatott: megeshet, hogy a vörösbegyekéhez hasonló helyzetben találjuk magunkat. Emlékeztetett rá, hogy ezek a madarak sem közvetlenül a permetezés miatt pusztultak el, hanem azért, mert elfogyasztották a gilisztákat, melyek testszövet eimár komoly mennyiségű DDT-t tartalmaztak. Ha a tavakban, folyókban élő halak és rákok ezreinek gyors pusztulása drámaian figyelmeztet is a rovarirtó szerek alkalmazásának veszélyeire, könnyen meglehet, hogy a fentiekben felsorolt láthatatlan s ma még jószerivel alig ismert hatások és következmények még sokkal rettenetesebbeknek bizonyulnak E problémakör ma még csupa kérdés, melyekre nincsenek megnyugtató, megalapozott válaszaink. Tudjuk, hogy napjainkban sok vagy majdnem minden nagyobb folyó szüntelenül szállítja a tengerekbe az ültetvényekre hulló eső által a vízbe bemosott mérgeket. Nem ismerjük azonban pontos mennyiségüket és arányukat, és eszközeink sincsenek arra, hogy a tengerekben már erősen felhígult oldataikban vizsgáljuk őket. Bizonyosak vagyunk abban, hogy idővel kémiai változásokon mennek át, ám, hogy az így keletkező vegyületek ártalmattanok vagy talán sokkal erősebb mérgek-e az eredetieknél, senki sem tudja. Jószerivel az is titok, hogy a tengerbe jutva vajon miféle kölcsönhatásokra léphetnek egymással abban a közegben, ahol ráadásul annyiféle oldott ásványi anyag is jelen van. Mindezekre a kérdésekre csak az alapos kutatás adhatna pontos választ, de bármennyire is sürget az idő, szánalmasan csekélyek az erre fordítható anyagi eszközök. Az édes- és sósvízi halastavak az élelem fontos forrásai, és nem kétséges, hogy a beléjük kerülő vegyszerek súlyosan veszélyeztetik őket. Ha csak kicsiny töredékét fordítanánk kutatásra annak az összegnek, melyet évente az egyre gyilkosabb vegyszerek kifejlesztésére költünk, szelídebb hatóanyagokat találhatnánk és távol tarthatnán k vizeinktől a mérgeket. Vajon eljön-e a nap, amikor az emberek, a helyzetet világosan átlátva, követelni fogják a változást?
138
l O. Hullik mindenre és mindenkire A szerény kezdetek: az erdőségek és termőföldek vegyszerezése után a repülőgépes permetezés mind nagyobb és nagyobb méretekben, egyre szélesebb alkalmazási körben terjedt el, annyira, hogy egy brit ökológus a közelmúltban már a "döbbenetes, halálos eső" kifejezés használatát sem tartotta megalapozatlannak. A mérgekhez való viszonyunk érthetetlen módon megváltozott. Valaha halálfejjel jelölt tartályokban őriztük, és ha - nagyon ritkán - használtuk őket, szigorúan ügyeltünk arra, hogy csakis oda és csakis annyi jusson belőlük, amennyi és ahová feltétlenül szükséges. Az új, szintetikus rovarirtó szerek felfedezése óta, és miután a második világháború befejeződésével sok-sok feleslegessé vált repülőgép állt rendelkezésre, ez az óvatosság valahogy szertefoszlott, és bár mai mérgeink jóval veszedelmesebbek, mint a régiek, furcsa módon mégis úgy vagyunk velük, hogy hadd hulljanak csak bárhová. Nem csupán a megcélzott rovarok vagy gyomnövények kapnak hát a méregből, de minden élő és élettelen, aki vagy ami csak a permet ú1jába kerül az erdőkön, a termőföldeken és a városokban. Sokan helytelenítik, hogy millió és millió hektárt árasztunk el a levegőből halált hozó vegyszerekkel, és az ötvenes évek vége felé végrehajtott két nagy permetezési kampány még tovább fokozta kételkedésüket Az északkeleti államokban a gyapjaslepke, a déli vidékeken a tűzhangya elleni vegyi hadjáratról van szó. Egyik sem őshonos faj, de már jó ideje élnek az említett területeken anélkül, hogy kártételük elkeseredett irtóháborúkat tett volna indokolttá. Mégis a legkeményebb fegyvereket vetették be ellenük "a cél szentesíti az eszközt" pragmatikus filozófiája alapján, me! y túlságosan is régóta vezérelve a Department of Agriculture-nek. A gyapjaslepke kiirtását célzó program remekül muta1ja, mennyi kár származhat abból, ha gondatlanul, nagy területen és mennyiségben alkalmazzák a vegyszereket ott, ahol legfeljebb mérsékelt helyi kezelés lenne indokolt. A tűzhangya elleni kampány pedig nagyszerű példa arra az esetre, amikor erősen eltúlozzák az irtóhadjárat szükségességét, és botorul anélkül hajtják végre a tervezett műveletet, hogy ismernék a mérgek célnak megfelelő arányú adagolását.
139
Az Európából sz~rmazó gyapjaslepke már közel egy évszázada él az Egyesült Allamokban. 1869-ben véletlenül került a szabadba néhány példány egy francia tudós, Leopold Trouvelot massachusettsi, medfordi laboratóriumából, ahol a selyemlepkével próbálták keresztezni őket. A gyapjaslepke ez után apránként egész New Englandben elterjedt. Térhódítását elsősorban a szél segítette, minthogy igen apró és könnyű hernyája a légáramlásokkal nagy magasságokba és távolságokba is eljuthat. Terjedését meggyorsította, hogy a telet átvészelő peték a megfertőzött növényekkel hajón utaztak messzi vidékekre. A lepke szórványosan feltűnt New Jersey-ben, ahová hollandiai fenyő szállítmányokkal érkezett, és Michigan állam területén is; itteni eredete tisztázatlan. Az 1938-as New England-i hurrikánnal eljutott New Yorkba és Pennsylvaniába is, az Adirondack-hegység azonban, rnelynek erdőségeit a lepke számára érdektelen faiajok alkotják, mindmáig útját állta nyugati terjeszkedésének. Többféle módszerrel is próbálkoztak, hogy a gyapjaslepke elterjedési területét az ország északkeleti vidékeire korlátozzák, és jelenléte közel száz éve alatt senkinek nem jutott eszébe attól tartani, hogy ez a rovar megtámadhalja a déli Appalache-hegység erdőségeit Tizenhárom ellenségét illetve parazitáját hozták be külföldről és honosították meg sikerrel New Englandben, arninek az eredmények éppen- ezt a Department of Agriculture is elismerte - jelentősen csökkent az időről időre jelentkező gyapjaslepke-inváziók gyakorisága, valamint az általuk okozott kár. Ez a rnódszer a szigorú karanténintézkedésekkel és az alkalmankénti helyi permetezéssel párosulva a hivatal megfogalmazásában "a kártevők elterjedése és az okozott kár mérséklése terén elért kiváló eredményekhez" vezetett. Mégis, egy évvel azután, hogy kinyilvánította a dolgok állása fölötti elégedettségét, a Plant Pest Control Division széleskörű, több millió hektárnyi területet érintő vegyszeres irtóhadjáratot kezdeményezett, rnelynek megjelölt célja a gyapjaslepkekérdés végleges megoldása volt. (Ez a kifejezés általában egy állat- vagy növényfaj egész elterjedési területéről való teljes kiirtását jelenti; és amint az egymást követő nekifutások sorra kudarcot vallattak, a hivatal ugyanazokon a területeken újabb és újabb végleges megoldásokat tartott szükségesnek.) A szervezet óriási lendülettel kezdte meg a program végrehajtását. Pennsylvania, New Jersey, Michigan és New York
140
l
1
l
l
1
l
!
l
j l
l
államokban 1956-ban közel 500 ezer hektáron végezték el a permetezést. Ezekről a területekről rövidesen igen komoly károkról érkeztek jelentések. Ahogy a program lankadatlanul haladt a kijelölt úton, egyre növekedett a természetvédők nyugtalansága. 1957-ben nyilvánosságra került, hogy a hatóságok l millió 200 ezer hektárnyi terület perrnetezését vették tervbe. Ekkor érzékelhetően fokozódott a lakosság ellenállása, az állami és szövetségi rnezőgazdasági intézmények azonban egyszerűen érdektelennek minősítették és félresöpörték a tiltakozásokat. Long Island környékén, melyet 1957 -ben szintén érintett a gyapjaslepkeprogram, főként sűrűn lakott területek és sósmacsarakkal szegélyezett tengerpart található. New York államban - eltekintve természetesen magától New York várostól - itt a legnagyobb a népsűrűség. Az egész történet elképesztő abszurditásának csúcsa, hogy az egyik legfenyegetöbb veszélyként New York városának gyapjaslepkével való esetleges megfertöződését emlegették. A gyapjaslepke erdei rovar; nemhogy a városokban, de még a mezőkön, a megművelt területeken, kertekben és macsarakban sem fordul elő. Ez azonban nem akadályozta meg a United States Department of Agriculture-t és a New York Department of Agriculture-t, hogy elindítsák a bérelt repülőgépeket, tartályaikban a megfelelő arányú gázolajban oldott DDT-vel, és szép egyenletesen lepermetezzék a kijelölt területeket Jutott a vegyszerből a konyhakertekre, a tehenészetekre, a halastavakba és a sósmocsarakra is. Megszórták a kertvárosokat a háziasszonyokat, akik elkeseredetten próbálták valahogy letakarni kertecskéiket az elzúgó repülőgépek elől; a játszadozó gyermekeket és a pályaudvarokon várakozó felnőtteket Setauketnél a "hadművelet" után egy remek versenyló ivott a vályúból, melybe permet hullt; az állat tíz óra múlva már nem élt. Az autókat sűrűn borították az olajos cseppek A virágok és cserjék elpusztultak, akárcsak a madarak, rákok, halak és a hasznos rovarok. A neves ornitológus, Robert Cushman Murphy vezetésével egy csoport Long Island-i polgár jogi eszközökkel próbálta elérni, hogy 1957-ben ideiglenes tilalmat rendeljenek el a permetezésekre. Keresetüket elutasították, de ők kitartottak szándékuk mellett, és most már a műveletek végleges betiltását tűzték zászlajukra. Minthogy azonban a permetezés már megtörtént, a bíróság okafogyottnak nyilvánította követelésüket. Az ügy egészen a Legfelsőbb Bíróságig jutott, amely azonban megtagadta, 141
hogy foglalkozzon vele. William 0. Douglas bíró, akinek homlokegyenest más volt az esetről alkotott véleménye, mint azoknak, akik elutasították a tárgyalást, kijelentette: "Aláhúzza az ügy fontosságát, hogy milyen sok szakember és felelős tisztviselő emelte fel szavát a DDT veszélyességével kapcsolatban." A Long Island-i polgárok által indított per mindenesetre ráirányította a figyelmet a rovarirtó szerek egyre nagyobb arányú alkalmazására, valamint arra, hogy a permetezéseket elrendelő és végrehajtó szervezetek hajlamosak - és médjukban is áll figyelmen kívül hagyni az emberek személyiségi jogait és a magántulajdon sérthetetlenségét. A gyapjaslepke elleni küzdelem jegyében méreggel megpermetezett farmok terményeinek és az onnan származó tej szennyzettsége sokaknak okozott kellemetlen meglepetést. Igen jellemző a New York állami Westchester megye északi részén lévő, mintegy 80 hektáros Weller farm esete. Mrs. Weller kifejezetten kérte a hatóságokat, hogy maradjanak távol a tulajdonában lévő területektől, mert az erdők permetezésekor nyilvánvalóan lehetetlen elkerülni a legelőket. Felajánlotta, hogy a kérdéses területen maga gondoskodik a gyapjaslepke elpusztításáróL Az asszonyt biztosították afelől, hogy a repülők el fogják kerülni a farmokat, a földjeit mégis két ízben permetezték meg derekasan, s ráadásul további két alkalommal a szél sodorta oda a vegyszert. A farm fajtiszta Guernsey-teheneinek tejében negyvennyolc óra elmúltával l 4 milliomodrésznyi DDT volt kimutatható. A legelőkről vett takarmányminták természetesen szintén szennyezettek voltak. Jóllehet a Health Departmentet tájékoztatták az esetről, nem történt semmiféle intézkedés, hogy megakadályozzák a tej forgalomba hozatalát A fogyaszták védelmének hiánya sajnos mindennapo s tapasztalat. A Food and Drug Administration tiltja ugyan, hogy a rovarirtó szerekkel szennyezett tej forgalomba kerüljön, a tilalom betartásának ellenőrzése azonban nem csak alkalomszerű és felületes, de többnyire csak az államközi szállítrnányok esetében végzik el a vizsgálatokat. Az állami és megyei hatóságoknak nem áll érdekükben a szövetségi előírások által megjelölt határértékek figyelembevétele, hacsak történetesen nem egyeznek a sajátjaikkal - és ritkán egyeznek. A zöldségtermelők is pórul jártak. Egyes leveles termények annyira megbarnultak és megfoltosodtak, hogy nem lehetett eladni őket. Másokban igen komoly mennyiségű vegyszer halmo-
142
zódott fel: a Cornell University's Agricultural Experiment Station által megvizsgált borsóban például1 4-20 milliomodrésznyi DDT-t találtak. A termelőknek tehát vagy tudomásul kellett venniük a jókora veszteséget, vagy maguk is kénytelenek voltak a megengedettnél több mérget tartalmazó, tehát tilalmas terméket árusítani. Néhányuk kiválogatta és eldobta a legcsúnyábban sérült darabokat. .. Ahogy mind nagyobb területeken zajlott a permetezés, egyre szaporadtak a beadvány ok a bíróságokon. Köztük volt néhány, New York állam különböző területein élő méhész perindítványa is. A méhészeknek már 1957 előtt is nagy károkat okozott a gyümölcsösök DDT-vel való permetezése. "Egészen 1953-ig szentírás volt számomr a minden, amit a United States Department of Agriculture vagy a mezőgazdasági hivatalok mondtak" -jegyezt e meg egyikük keserűen. Annak az évnek a májusában azonban nyolcszáz méhcsaládot veszített el, miután állami szervek hatalmas területeket permeteztek le rovarirtó szerekkel. A veszteségek olyan nagyok voltak és akkora területet sújtottak, hogy emberünkhöz további tizennégy méhész csatlakozott az állam ellen indított perben, és összesen 250 ezer dollár kártérítést követeltek Egy másik méhész, akinél négyszáz méhcsalád lett az 1957-es permetezés áldozata, arról számolt be, hogy az erdős vidékeken a dolgozók (a virágport gyűjtő méhek) 100%-a, a valamivel enyhébb en vegyszerezen mezőgazdasági területeken pedig a fele pusztult el. "Nagyon lehangoló - írta - sétálni a májusi kertben és nem hallani a méhek zümmögését." A gyapjaslepke elleni hadjárat sok furcsasággal járt. Minthogy a pilótákat nem a megpermetezett terület nagysága, hanem az elhasznált vegyszer mennyisége alapján fizették, semmiféle érdekük nem fűződött a takarékossághoz, sőt megesett, hogy többször is megszórtak egyes területeket A légi permetezésre kötött szerződéseket legalább egy esetben más állambeli céggel kötötték meg, mely azonban helyi bejegyzési kötelezettségének nem tett eleget, s így nem vonhatták felelősségre a helyi bíróságokon. Ebben a megfoghatatlan jogi szituációban a polgároknak, akik az almáskertek vagy a méhcsaládok károsodásával közvetlen anyagi kárt szenvedtek, azt kellett tapasztalniuk, hogy még beperelni sincs kit. A katasztrofális eredménnyel járó 1957-es permetezést egyszer csak hirtelen-váratlan félbeszakították, azzal az ötletszerű 143
indokkal, hogy "ki kell értékelni" az addigi eredményeket, és új hatóanyagokkal is kísérleteznek Az 1957-es közel 1,5 millió hektár után 1958-ban csak 200 ezer, 1959-60-61-ben pedig évenként csupán 40 ezer hektáron végeztek permetezést. A hatóságok ezalatt bizonyára megtudtak egyet-mást a nyugtalanító Long Island-i eseményekről. A Hivatal a lakosság bizalmának elvesztésével is megfizette a gyapjaslepke elleni méregdrága permetezési hadjáratot, mely éppen eredeti célját nem érte el. A Plant Pest Control Division tehát lassanként megfeledkezett a gyapjaslepkékről, mert gondolataik már egy sokkal nagyratörőbb program körül forogtak, amelyet lenn, Délen terveztek megvalósítani. A stencilezett ismertetők ismét végleges megoldásról beszéltek; ezúttal a tűzhangyakérdés végleges megoldásáról volt szó. A tűzhangya - nevét fájdalmas, égető csípéséről kapta - ismereteink szerint Dél-Amerikából érkezett az Egyesült Államokba az alabamai Mobile kikötővároson keresztül, ahol nem sokkal az első világháború után fedezték fel jelenlétét. 1928-ra már elterjedt Mobile kertvárosaiban, és folytatva előre törését napjainkra már a déli államok legtöbbjében megjelent. Az érkezése utáni negyvenegynéhány év alatt nemigen vonta magára a figyelmet. Jelentétét az emberek inkább kellemetlenségnek tekintették, azt is főleg jókora, 30-40 centiméter körüli vagy még magasabb építményeik, váraik rniatt, melyek valamelyest megnehezítették a mezőgazdasági gépek munkáját. Mindössze két állarn volt, ahol a húsz legfontosabb kártevő között említették őket, s itt is inkább a sereghajték között szerepeltek a listán. Semmiféle hivatalos vagy magánvélemény nem látott bennük a termést vagy az állatokat fenyegető súlyos veszedelmet. A halálosan mérgező vegyszerek fejlődésével azonban a tűz hangyáról alkotott hivatalos kép lassan rnegváltozott. 1957-ben a United States Department of Agriculture történetének leglendületesebb karnpányát indította meg ellenük. A tűzhangya egyszeriben a kormányzati propaganda össztűzének célpontjává vált; a róla szóló rajzfilmek és hivatalos sugallatra született történetek úgy tüntették fel, mint a déli vidékek rnezőgazdaságának fő ellenségét, a madarak, a jószág és az emberek gyilkosát. A hatalmas hadjárat megkezdődött: a szövetségi kormányzat az együttműködő kilenc érintett állam területén több mint 8 millió hektáron tervezte a permetezést.
144
"Úgy tűnik, az amerikai rovarirtószer-gyártók aranybányára találtak a United States Department of Agriculture által szorgalmazott és mind nagyobb léptékű irtóhadjáratokban" -jegyezte meg kedélyesen egy ipari szaklap, amikor 1958-ban beindult a tűzhangyaprogram.
Nem volt még irtóhadjárat, melyet a fenti cikk aranybányászainak kivételével mindenki oly elkeseredetten támadott és kárhoztatott volna, mint a tűzhangyaháborút Kiemelkedő példája volt a már ötletként is hibás, rosszul végrehajtott és súlyos károkat okozó, nagyarányú rovarirtási kísérletezgetésnek, mely nem csak dollárokban, hanem állati áldozatokban és az emberek bizalmának elvesztésében is igen sokba került kiagyalóinak és végrehajtóinak A terv kongresszusi támogatását úgy szerezték meg, hogy - amint az a későbbiekben ki is derült - a tényeket elferdítve, eltúlozva, igen súlyosnak tüntették fel a helyzetet. A tűzhangyát a déli mezőgazdaságot fenyegető rettenetes veszedelemként állították be, mely tönkreteszi a termést és az állatállományt azáltal, hogy megtámadja a földön fészkelő madarak fiókáit. Azt is állították, hogy csípése az emberre igen komoly veszedelmet jelent. Vajon mennyire volt helytálló mindez? A Hivatal helyszínen járt kutatóinak megfigyelései korántsem egyeztek a United States Department of Agriculture hivatalos közleményeiben megjelentekkeL Egy 195 7 -es közlernény - Ajánlások (. .. ) a terményt és az állatokat károsító rovarok irtása témájában még csak nem is említi a tűzhangyákat, ami-- ha a Hivatal elhiszi a saját propagandáját - meglehetősen komoly mulasztás. t1ég az 1958-as, enciklopedikus jellegű, mintegy félmillió szavas Evkönyv is csupán egy rövid bekezdést szentel a tűzhangyák nak A United States Department of Agriculture dokumentumokkal semmiképpen sem alátámasztott kijelentésének, hogy a tűzhangyák veszélyeztetik a termést és megtámadják az állatállományt, ellentmond az Agricultural Experiment Station igen precíz tanulmánya, mely a rovar által leginkább sújtott állam, Alabama területén folytatott rendkívül alapos kutatásokon alapul. Az alabamai tudósok szerint "a növényeket ért károsodás ritkaságszámba megy". Dr. F S. Arant, az Alabama Polyiechnic Institute inszektológusa (1961-ben az Entomological Society of 145
America elnöke lett) állította, hogy "az intézethez az elmúlt öt évben semmiféle bejelentés nem érkezett arról, hogy a tűzhangyák bármiféle kárt okoztak volna a növényekben. Nincs tudomásunk az állatokat ért ártalmakról sem". Ezek a kutatók, akik valóban tanulmányozták a tűzhangyákat mind a szabadban, mind pedig laboratóriumi körülmények között, kijelentették, hogy a hangyák táplálékát más rovarok alkotják, melyek nagy részét ráadásul a kártékanyak közt tartjuk számon. Megfigyelték például, ahogy a tűzhangyák kicibálták a gyapotnövényekből a kártevők !árváit. A hangyavár ak egyébként járataikkal elősegí tik a talaj szellőzését és fokozzák vízátjárhatóságát A Mississippi State University kutatásai szintén alátámasztották az alabamai tanulmányok állításait, melyek sokkal meggyőzőbbek, mint a Department of Agriculture bizonyítékai; ezek ugyanis feltehetően a hangyafajokat talán megkülönböztetni sem képes farmerekkel való interjúkan vagy régi megfigyeléseken alapultak Egyes szakértők szerint a tűzhangya táplálkozási szokásai a rovar elszaporodása során fokozatosan meg is változhattak, úgyhogy a néhány évtizedes megfigyelési eredményekre ma már aligha alapozhatu nk A tűzhangya ernberéletre és egészségre való veszélyességét is erősen eltúlozták Célkitűzéseinek széleskörű népszerűsítése érdekében a Departmen t of Agriculture támogatta egy propagandafilm elkészülését, melyben vérfagyasztó jelenetek zajlottak a hangya rettenetes fullánkja körül. A csípés tagadhatatlanul fájdalmas, és ajánlatos elkerülni, ahogy az embernek vigyáznia kell a méhekkel és darazsakkal is. Fokozottan érzékeny ernbereknél a hangyaméreg súlyosabb reakciókat is kiválthat, és az orvosi irodalom említ egy (t) ~alálesetet, melyet feltehető en a tűzhangya mérge okozott. Osszehasonlításképpen érdemes megemlíteni, hogy a hivatalos statisztikák szerint egyedül 1959-ben harminchárom ernber életét oltották ki csípéseikkel a méhek és a darazsak, mégsem javasolja senki a méh- és darázsprobléma végleges megoldását. A helyi megfigyelések a legmeggyőzőbbek bár Alabama a tűzhangya általlegré gebbenmintegy negyven éve~ és legsűrlibben lakott vidék, az Alabama State Health Office kijelentette: "Egyetlenegy olyan esetről sincs tudomásunk, amikor tűzhangyák csípése emberéletet követelt volna", valamint: "A hangyacsípésekkel kapcsolatosan igen ritka az orvosi beavatkozás." A játszótereken és a réteken épült
146
hangyavárak közelében megesik, hogy a rovarok megcsípik a gyerekeket, ez azonban igazán nem elegendő ok arra, hogy méreggel árasszunk el több millió hektárnyi területet. Ezekben az esetekben bőven elég a kérdéses bolyt eltávolítani. A vadmadarakat fenyegető veszélyt szintén nem támasztották alá bizonyítékok. Dr. Maurice F Baker, az alabamai, auburni Wildlife Research Unit vezetője ebben a tárgyban sokéves tapasztalatra tett szert. Az ő véleménye pedig hornlokegyenest ellenkezik a United States Department of Agriculture állításaival. Dr. Baker kijelentette: "Dél-Alabamában és EszaknyugatFloridában rengeteg a tűzhangya, de attól még remekül lehet fürj re vadászni; (... ) már negyven éve élnek itt a tűzhangyák, és a fürjpopuláció egyenletesen növekszik. Ha ezek a rovarok valóban veszélyt jelentenének, nyilván más lenne a helyzet." Hogy a tűzhangyák ellen alkalmazott vegyszerek rniként hatnának az állatvilágra, egészen más kérdés. A felhasználni kívánt vegyszerek a heptachlor és dieldrin voltak, melyeket csak nemrég fedeztek fel, és még nem ismerték pontosan, mi is történik, ha nagyobb területen és rnennyiségben alkalmazzák őket. Annyit azonban már lehetett tudni, hogy rnindkét vegyület jóval erősebb rnéreg a DDT-nél, amelyet akkor már több mint egy évtizede használtak, és amelyről ismeretes volt, hogy még hektáronkénti l kg-os adagolásban is számtalan madár és hal pusztulását okozta. A dieldrint és a heptachlort azonban kétszer, sőt, ahol a tűzhangya rnellett egy másik kártékony rovart is ki akartak irtani, hárornszor ekkora töménységben alkalmazták, ami a madarak érzékenységét tekintve a heptachlor esetében hektáronkénti 20 kg, a dieldrinnéll20 kg DDT-vel egyenértékű! Az állami környezetvédő szervezetek, az ökológusok és néhány entomológus tiltakozását fejezte ki a rnezőgazdasági hatóságok akkori titkáránál, Ezra Bensonnál, és követelték a program elhalasztását, amíg pontosan meg nem ismerik a heptachlor és dieldrin tulajdonságait, és meg nem állapítják a tűzhangya irtás céljainak éppen megfelelő adagolási arányokat. A tiltakozásokat nem vették figyelembe, és a program 1958-ban a tervek szerint megkezdődött. Az. első évben 400 ezer hektáron hajtották végre a permetezést. Világos volt, hogy itt rninden tanulmány, megfigyelés és tudományos vizsgálat már csak eső után köpönyeg. Amint a program haladt kiszabott útján, egyre sokasedtak a biológusok, az állami és szövetségi vadgazdálkodási szervezetek 147
és néhány egyetem által gyűjtött megfigyelések. Az adatok azt mutatták, hogy a kezelt területeken élő állatfajok erősen megfogyatkoztak, egyesek pedig teljesen eltűntek. Elpusztult a jószág, a baromfiak és a dédelgetett házi kedvencek is - a Department of Agriculture pedig félrevezetőnek és túlzottnak minősítette és félresöpörte a jelentéseket. Az adatok azonban egyre csak gyűltek. Texasban, Hardin megyéből például a permetezés után gyakorlatilag eltűntek az oposszumok, a tatuk és a népes mosómedve--populáció, s még két évvel később is ritka állatoknak számítottak a környéken. A vidéken ekkoriban talált néhány mosómedve testszöveteiben is jelen voltak a méreg lerakódásai. A vidéken szerteszét talált halott madarak testszöveteinek vizsgálata során kétségtelenné vált, hogy a szervezetükbe került vegyszerek okozták pusztulásukat (Az egyetlen madárfaj, amely átvészelte a tragédiát, a házi veréb volt; róla más esetekben is bebizonyosodott, hogy igen jól tűri a rovarirtó szereket.) Egy alabamai körzetben az ott élő madarak fele esett áldozatul az 1959-es permetezésnek Azok a fajok, melyek a talajon élnek vagy kedvelik az alacsony növényzetet, teljesen kipusztultak Az énekesmadarak közül még a vegyszerezés utáni év tavaszán is jónéhányan elhullottak és sok fészkelőhely maradt üresen. Texasban sok rigót, sármányt és mezei pacsirtát találtak holtan a fészkeknél, számos fészek pedig gazdátlanul tátongott. A Texasból, Louisianából, Alabamából, Georgiából és Floridából a Fish and Wildlife Service-hez vizsgálatra beküldött madártetemek szöveteinek elemzésekor az esetek több mint 90%-ában megtalálták a dieldrin vagy a heptachlor lerakódásait, olykor 38 milliomodrésznyi koncentrációban. A szalonka, mely Louisianában telel, de fenn, északon költ, testében viszi magával a rovarirtó szer lerakódásait A rnéreg eredete világos: a szalonka kedveli a gilisztát, hosszú, hegyes csőrével kutatja fel és cibálja ki őket a földből. Az életben maradt giliszták testében pedig a permetezés után6--10 hónappal még mindig 20, s egy év elmúltával is 10 milliomodrésznyi heptachlort találtak. A halálos adagnál kevesebb méreg hatása jól látható abból, ahogyan a következő évben a fiatal szalonkák aránya megváltozott a megfigyelt populációban. A déli vidékek sportvadászai nyugtalanító híreket kaptak a fürjek felől. Ez a talajon élő és fészkelő madár jószerivel eltűnt
148
a permetezett földekről. Az Alabama Cooperative Wildlife Research Unit biológusai egy permetezésre kijelölt, 1500 hektáros területen előzetesen megszámolták az ott élő fürjeket, s tizenhárom csapatban, százhuszonegy madarat találtak. Két héttel a permetezés után egyetlenegy sem élt. A tetemeket elküldték a Fish and Wildlife Service-nek, ahol szöveteikben ki is mutatták a halálos mennyiségű rovarirtó szer jelentétét Az Alabarnában történtek megismétlődtek Texasban is: a heptachlor itt 1000 hektáron pusztította el a fürjeket, s velük az énekesmadarak 90%-át. A vi7.sgálat a vegyszert az itteni holttestek szöveteiben is kimutatta. A tűzhangya elleni hadjárat megtizedelte a vadon élő pulykákat is. Alabamában, Wilcox megyében, ahol előzőleg egy területen nyolcvan madár élt, a heptachlor kiszárása utáni nyáron már egyet sem találtak, csupán egy elárvult fészket néhány tojással és egy halott fiókát. A vadpulykákkal pontosan ugyanaz történhetett, mint a környező farmokon élő házi rokonaikkal, melyek tojásai közül szintén igen kevés bizonyult termékenynek, s a kikett fiókák nagy része is elpusztult. Mindez nem következett be a közeli területeken, melyeket nem érintett a permetezés. A pulykák esete korántsem egyedülálló. Dr. Ciarence Cottam, az állam egyik legismertebb és legtekintélyesebb vadbiológusa felkeresett néhány farmert azok közül, akiknek a földjén permeteztek Az énekesmadarak eltűnése metlett mindannyian a jószág, a baromfi és a házikedvencek sorait ért veszteségekről számoltak be. "Az egyik gazda elkeseredett dühvel beszélt a permetezés végrehajtóiról - írja dr. Cottam -, és elmondta, hogy a méreg tizenkilenc tehenét ölte meg, s tudomása volt még további három vagy négy áldozatról. Szopós borjak is elpusztultak, melyek a tejen kívül még nem is kaptak más táplálékot." A dr. Cottam által megkérdezett emberek elképedéssei szemlélték, ami földjeiken a permetezést követő hónapok során történt. Egy asszony elmesélte, hogy miután a környező vidék~t megszórták a méreggel, néhány kotlóst tojásokra ültetett. "Erthetetlen módon igen kevés kelt ki, s a csibék közül is csak néhány maradt meg." Egy másik gazda kocákat tartott, és teljes kilenc hónappal a permetezés után sem sikerült felnevelnie egyetlenegy malacot sem. Halva születtek, vagy közvetlenül a születésük után pusztultak el. Hasonlóan járt egy farmer, akinél harminchét alomban született kétszázötven kismalacból mind149
össze harmincegy maradt életben. Ugyanez az ember a csirkékkel is kudarcot vallott, amióta a vegyszer a földjére hullt. A Departmen t of Agriculture következetesen tagadta, hogy a jószág elhullásának bármi köze lehetne a tűzhangyairtáshoz. Egy georgiai, bainbridge-i állatorvos, dr. Otis L. Poitevint azonban, akitszámo s esetben hívtak ki a megmérgezett álla tokhoz, a permetet tar1ja felelősnek a megbetege désekért A tűzhangya elleni méreg alkalmazását követő két hét és néhány hónap közötti időszakban a tehenek, kecskék, lovak, c..c;irkék, mindenféle madarak és vadak gyakran halállal végződő idegrendszeri betegségeket kaptak. A kór csak azokat az állatokat érintette, amelyek a szennyezett vizekből ittak; az istállóban tartott állatok nem betegedtek meg. Mindez csak a permetezett területeken fordult elő, és a laboratóriumi tesztek nem mutattak ki semmiféle betegséget. A dr. Poitevint és más állatorvosok által megfigyelt tünetek megegyeztek azokkal, amiket a dieldrin- és heptachlormérgezés jellegzetes jeleiként ismertet a szakirodalom. Dr. Potievint ismerteti egy kéthónapo s borjú érdekes esetét. A heptachlorrnérgezés tipikus tüneteit mutató állatot tüzetes laboratóriumi vizsgálatoknak vetették alá. Az egyetlen igazán különös eredmény az volt, hogy zsírjában 79 milliomodrésznyi heptachlort találtak, holott a permetezés öt hónappal a vizsgálat előtt történt. Vajon az elfogyasztott fűvel jutott a méreg a borjú szervezetébe, vagy talán az anyja tejéve!, esetleg még korábban, a megszületése előtf? "Ha a tej közvetítette a mérget - kérdezi dr. Potievint -, miért nem foganatosítottak szigorú óvintézkedéseket gyermekeink védelme érdekében, akik nap mint nap fogyasztják a helyi tehenészetek termékeit?" Dr. Potievint beszámoló jában felveti a tej szennyeződésének kérdését. A tűzhangyaprogram által érintett területeken elsősor ban mezők és szántóföldek vannak. Vajon mi a helyzet az itt legelésző tehenekkel? A vegyszerrel megszórt legelők füvén valamilyen formában nyilvánvalóan ott van a heptachlor, és ha ezeket a növényeket a tehenek elfogyasz1ják, a méreg megjelenik a tejükben is. A heptachlornak a tejbe való közvetlen bejutását 1955-ben, vagyis jóval a tűzhangyahadjárat megkezdése előtt kísérletekkel is igazolták, s később ugyanez bebizonyosodott a dieldrinről, a tűzhangyák ellen használt másik rovarirtó szerről is. A Departmen t of Agriculture éves közlernényei ma a fenti két vegyszert azok közé az anyagok közé sorolják, melyek hasz150
nálatával a növények alkalmatlanná válnak a tejgazdaságok állatai, valamint az emberi fogyasztásra szánt jószág legeltetésére vagy takarmányozására. Ugyanennek az intézménynek egymásik részlege azonban rendületlenül szorgalmazza a déli Jegelőte rületeknek az említett vegyszerekkel való nagyarányú permetezését. Vajon ki garantálja és ellenőrzi, hogy a boltokban vásárolt tejben ne legyen dieldrin vagy heptachlor'? A United States Department of Agriculture minden bizonnyal azt válaszolná, hogy figyelmeztették a gazdákat a permetezés után 30-90 napig ne legeltessék állataikat a kezelt területeken. Minthogy azonban a legtöbb farm aránylag kicsiny területű, a permetezés pedig egész országrészeket érintett, igen kétséges, hogy betartották, sőt, hogy egyáltalán be lehetett-e tartani ezeket az ajánlásokat: másfelől pedig a vegyszer tartósságának, s igen lassú elbomlásának ismeretében a megjelölt várakozási időt sem tekinthetjük elegendőnek
A Food and Drug Administration aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a tejben megjelentek a rovarirtó szerek, mást azonban nemigen tehetett. A tűzhangyaprogram által érintett legtöbb államban igen kicsiny tejgazdaságok látják el a helyi piacot, és az áru nem halad át államhatáron. A szövetségi rovarirtási hadjárat által veszélyeztetett tej védelme eképpen az államokra hárult. 1956-ban a louisianai, alabamai és texasi egészségügyi hatóságokhoz és tisztviselőkhöz intézett kérdések során pedig hamar kiderült, hogy semmiféle vizsgálatra nem került sor, és fogalmuk sem volt róla, tartalmaz-e a tej mérgező vegyszereket vagy sem. Ezenközben pedig, inkább a tűzhangyaprogram megkezdése után, mint előtt, bizonyos új kutatási eredmények láttak napvilágot a heptachlor különös tulajdonságaival kapcsolatban. Még pontosabb lenne talán úgy mondani, hogy valaki rábukkant a már korábban nyilvánosságra hozott eredményekre. A tények ugyanis, melyek végül jobb belátásra bírták a szövetségi kormányzatot, már évekkel korábban ismeretesek voltak, és a vegyi hadjárat tervezésekor az első perctől fogva számolni kellett volna velük. Arról van szó, hogy az állati és növényi szövetekben vagy a talajban felhalmozódott heptachlor rövid idő alatt egy sokkal mérgezőbb vegyületté, heptachlor-epoxiddá alakul át. Ezt a vegyületet általában az időjárási hatások következtében keletkező oxidációs terméknek tartják. A tény, hogy efféle 151
átalakulás végbemehet, már 1952-ben ismeretessé vált, amikor a Food and Drug Administration laboratóriumaiban felfedezték, hogy a 30 milliomodrésznyi heptachlort tartalmazó táplálékon tartott nősténypatkányok szervezetében két hét alatt 165 milliomodrész sokkal mérgezőbb heptachlor-epoxid halmozódott fel. Ezeket az adatokat c.c;ak 1959-ben engedték előbújni a laboratóriumok és szakmai közlemények zárt világából, a Food and Drug Administration erőfeszítései nyomán, melyek eredményeképpen végül is betiltották a heptachlor- és a heptachlorepoxidnyomokat tartalmazó élelmiszerek forgalomba hozatalát Ez a határozat valamelyest csökkentette a tűzhangyaprogram lendületét. A Department of Agriculture ugyan továbbra is szorgalmazta a dolgot, a helyi mezőgazdasági szervezetek azonban mindinkább ódzkodtak az olyan vegyszerektől, melyek használatá~?l törvényesen eladhatatlanná válnak a termékeik. Osszefoglalva tehát: a United States Department of Agriculture belekezdett egy nagyszabású vegyszerezési programba anélkül, hogy akár felületesen is utánanézett volna annak, amit a felhasználni szándékozott vegyszerekről már tudni lehetett vagy ha utánanézett, egyszerűen figyelmen kívül hagyta a tényeket. Elmulasztotta ezenkívül, hogy előzetes kísérletekkel állapítsa meg a kitűzött cél eléréséhez szükséges méreg pontos mennyiségét. Háromévi súlyos túladagolás után 1959-ben a heptachlor hektáronkénti adagját 2 kg-ról hirtelen 1,2 kg-ra, később pedig 0,5 kg-ra csökkentették, mely mennyiséget 3-6 hónapos időszakban két részre osztva permeteztek szét a vidéken. A Hivatal képviselője kijelentette: "Az agresszív rnódszerek alkalmazása során kiderült, hogy az alacsony koncentrációk használata kedvezőbb eredményekre vezet.'' f-Ia a hadjárat megkezdése előtt juttottak volna erre a felismerésre, óriási károkat lehetett volna elkerülni, és a mulatságot az adófizetők is olcsóbban úszták volna meg. 1959-ben, talán hogy csitítsák az egyre növekvő elégedetlenséget, a Department of Agriculture ingyenesen ajánlotta fel a vegyszert azoknak a texasi farrnereknek, akik hajlandók aláírni egy nyilatkozatot, melyben minden, a károkkal kapcsolatos felelősség alól felmentik a szövetségi, állami és helyi szervezeteket. Ugyanebben az esztendőben Alabarna állam, megrémülve és felháborodva a vegyszerek okozta károktól, kereken megtagadta a program további támogatását. Egy tisztviselő az egész históriát hibás elgondoláson alapuló, elhamarkodott, előkészítetlen 152
agyszüleménynek, és a közösségi- és magánszervezetek érdekein való kíméletlen átgázolás égbekiáltó példájának minősítette. Az állami hozzájárulás megszűnése után még mindig áramlottak Alabarnába a szövetségi támogatások, és 1961-ben az állami törvényhozásból ismét sikerült kicsikarni egy jelképes költségkeretet Ezalatt a louisianai farmerek körében mindinkább növekedett a program iránti ellenérzés, mert egyre világosabban látszott, hogy a tűzhangya elleni permetezés a cukornád kárte· vőinek komoly mértékű elszaporodását eredményezi. Ráadásul a tűzhangyák alig vettek tudomást az egészről. Dr. L. D. Newsom, a Louisiana State University Agricultural Experiment Station igazgatója 1962-ben röviden így összegezte a helyzetet: "A bevándorolt tűzhangyák kiirtására irányuló, állami és szövetségi támogatottságú program csúfos kudarcot vallott. Louisianában ma nagyobb területen élnek a hangyák, mint a hadműveletek előtt."
Úgy tűnik, az inga átlendüh a hagyományos módszerek felé. Florida, beismerve, hogy "több most a tűzhangya, mint a program kezdetekor" kijelentette: felhagy minden nagyratörő irtóhadjárattal és figyeimét a helyi megoldások felé fordítja. A rovarkárok helyi elhárításának számos olcsó és hatékony módszere ismeretes. A tűzhangya irtását igen megkönnyíti, hogy ez a rovar várakban lakik; az építmények közvetlen vegyszerezése szinte gyerekjáték. Az eljárás költsége nem haladja meg a hektáronkénti 2,50 dollárt. Azokra a területekre, ahol túlságosan sok a hangyavár és az egyenkénti kezelés nem lenne gazdaságos, a Mississippi' s Agricultural Experiment Station kifejlesztett egy berendezést, mely előbb lerombolja a várakat, majd közvetlenül rájuk irányítja a vegyszert. Az eljárás a tűzhangyák 9095%-át elpusztítja, és az egy hektárra jutó költség a 60 centet sem éri el. Ezzel szemben a Department of Agriculture repülőgépes hadjárata - minden hasonló program közt a legkártékonyabb, legeredménytelenebb és legdrágább - hektáronként mintegy 8,60 dollárba került.
153
ll. A Borgiák álmai Földünk nem csupán a nyakló nélküli permetezés következtében szennyeződik el. Legtöbbünk számára ennek jelentősége éppenséggel eltörpül a mérgek számtalan apró adagjának hatása mellett, amely évről évre, nap rnint nap éri szervezetünket. Mint a szüntelenül csepegő víz, mely lassan--lassan kivájja a sziklát, a mérgek élethosszan tartó finom adagolása is végül katasztrófához vezethet. Minden cseppnyi méreg hozzáadódik a testünkben lassan felgyülemlő mennyiséghez. Valószínűleg senki nem mentes ezektől a hatásoktól, hacsak nem él az elképzelhető legteljesebb elszigeteltségben. Az átlagpolgár pedig, mivel éberségét elalta~a a finom manipuláció és a simulékony kereskedelem, nemigen van tisztában azzal, hogy miféle halálos veszedelmet hordozó anyagokkal veszi körül magát. Napjainkban olyannyira megszokottá váltak a mérgek, hogy akárki bemehet az üzletbe, és anélkül, hogy bármit kérdeznének tőle, megvásárolhatja a vegyszereket, melyek százszorta veszélyesebbek, mint azok, amiket a szomszéd patikában szigorúan csak orvosi receptre kaphatna meg. Ha a koponyás-combcsontos embléma ott függne a rovarirtó szereket árusító üzletek cégtáblája fölött, a vásárló bizonyára a halálos mérgeknek kijáró tisztelettellépne be. A kirakat azonban vidám és barátságos, a rovarirtó szereket pedig a húspác, az olajbogyó meg a mosó és pipereszappanok közti átjáróban találhatja meg az ember, a kisgyermekek matató kezének is jól hozzáférhető helyen, üvegedényekben és -tartályokban. Ha egy gyermek vagy egy ügyetlen felnőtt véletlenségből leveri a polcról, mindenkit beterít a vegyszer, mely a permetezést végző munkásoknál súlyos görcsöket idézett elő. Ez a veszély persze otthonába is elkíséri a vevőt. A DDT-tartalmú malyirtó spray dobozán például jóllátható felirat tuda~a a felhasználóval, hogy a palackban túlnyomás uralkodik és sugárzó hő vagy nyílt láng hatására felrobbanh at A chiordane-t közönséges házi, konyhai használatra ajánlják, holott a Food and Drug Administration fő gyógyszerésze rendkívOI veszélyesnek minősítette az ezzel kezelt épületekben való tartózkodást. Más háztartási rovarirtó szerek hatóAanyaga ak kmég hennéllkis veszedelmesebkb dieldrin. mérge ony ai a a1mazását igen önnyűvé és vonzóvá tették. Minden színárnyalatban kaphaták a polctakaró papírok,
154
1.
melyeknek nem is csak az egyik, de mindkét oldalát rovarölő szerrel vonták be. A gyártók a bogarak elpusztításának módozatait ismertető "csináld magad"-füzetecskéket ajánlanak Egy gombnyomás, és máris dieldrinfelhöbe boríthatjuk a leghozzáférhetetlenebb zugokat, repedéseket, mélyedéseket és sarkokat. Ha elegünk van a szúnyogokból, bolhákból vagy más kel· lemetlenkedő rovarokból, rendelkezésünkre áll ezerféle krém, folyadék és spray, hogy átitassuk velük ruházatunkat, vagy a bőrünkre kenjük őket. Rájuk van ugyan írva, hogy némelyik feloldhalja a festékeket, lakkokat és műanyagokat, valamiért azonban úgy gondoljuk, hogy az emberi bőrnek nem árthatnak. Hogy mindig és mindenhol biztonságban érezhessük magunkat, egy előkelő New York-i áruházban zsebben hordható rovarirtószer-aclagolót is vásárolhatunk, mely nagyszerű szalgálatot tehet strandon, golfozáskor vagy horgászat közben. Bevonhaljuk a padlót olyan fényezőpasztával, mely garantáltan megöli az odatévedő bogarakat. Lindane-nal átitatott szalagokat akaszthatunk fel a szekrényekben, a gardróbban vagy irodánkban a fiókokban, és fél éven át nem kell aggódnunk a molyok miatt. A használati útmutató nem szól arról, hogy a lindane veszélyes lenne, ahogyan nem említi ezt az elektromos rovarriasztó készülékbe tehető lindane-tartalmú betét leírása sem; nekünk csak annyit kell tudnunk, hogy a szer halálbiztos és szagtalan. Az American Medical Association azonban annyira ártalmasnak tartotta a lindane-párologtatókat, hogy Journal cím ű lapjában széleskörű kampányt kezdeményezett betiltásuk érdekében. A Department of Agriculture Házi és kerti kézikönyvecskéjében azt tanácsolja, hogy olajban oldott DDT-vel, dieldrinnel, chiordane-nal vagy más molyirtószerrel permetezzük be ruháinkat. Ha többszöri kezelés után fehéres lerakódás jelenik meg a ruhák anyagán, azt kefével távolítsuk el, vigyáznunk kell azonban, hogy hol és hogyan végezzük a műveletet. Ha mindennel derekasan végeztünk, nyugodtan hajthatjuk álomra fejünket dieldrinnel molymentesített ágyainkban. A kertészkedés szarosan összekapcsolódott a leghatékonyabb mérgek használatávaL Minden kertészeti szaküzlet vagy nagyáruház vegyszerek egész skáláját kínálja rninden elképzelhető talajtípushoz, éghajlathoz, kerthez és terményhez. Azok, akik nem alkalmazzák ezeket a halálos porokat és permeteket,
155
komolytalan, hanyag gazdának számítanak, hiszen az újságak kertbarát rovatai és a kertészeti magazinok magától értetődőnek és természetesnek tüntetik fel a növényvédő szerek használatát A pázsit és a virágágyások ápolásánál napjainkban oly elterjedten alkalmazzák még a leggyilkosabb, szerves foszforsavésztereket is, hogy 1960-ban a Florida State Board of Health kénytelen volt betiltani, illetve bizonyos engedélyekhez és feltételekhez kötni a lakott területeken való alkalmazásukat. Mielőtt ezeket az intézkedéseket bevezették, a parathion Floridában jónéhány halálesetet okozott. Nem sok minden történt azonban annak érdekében, hogy a kertészeket és háztulajdonosokat felv!lágosítsák az általuk használt vegyszerek veszedelmességérőL Eppen ellenkezőleg: a mind újabb és újabb ügyes szerkezetek és eszközök egyre egyszerűbbé teszik a mérgek kertben és háztartásban való használatát; mind szarosabb kapcsolatot teremtenek köztük és a felhasználó között. Az ember például vehet egy lekvárosüveg formájú kis tartályt, melyet a kerti locsolócsőhöz lehet csatlakoztatni, hogy öntözés közben a chlordane, a dieldrin vagy más mérgek a vízzel egyenletesen kerüljenek a pázsitra és a növényekre. Az ilyen eszközök nem csak használójukra, de mindenkire veszedelmesek. A New York Times kertbarát rovatában szükségesnek látta figyelmeztetni az embereket, hogy különleges visszafolyásgátló szerelvények nélkül a méreg könnyen bekerülhet a vízvezetékrendszerbe is. Ha megfontoljuk, hány vegyszeradagoló tartályt vásároltak meg az emberek, és hogy milyen kevés hasznos intelem lát napvilágot, nemigen csodálkozhatunk az ivóvíz elszennyeződésén. Jól példázza a kertészkedő embert fenyegető veszélyeket egy orvos - szenvedélyes hobbikertész - esete, aki hetenként rendszeresen permetezte kertjében a füvet és a bokrokat, eleinte DDT-vel, később pedig malathionnal. Olykor kézi permetező készséget használt, máskor meg az öntözőesőre csatlakoztatott méregadagolót. Munka közben gyakran érte permet a bőrét és a ruháját. Körülbelül egy év elteltével egyszer csak hirtelen összeesett; kórházba kellett szállítani. A bőre alóli zsírrétegből vett mintában 23 milliomodrésznyi DDT-t találtak. Orvosai súlyos és visszafordíthatatlan idegkárosodást állapítottak meg. A szerencsétlen ember idővel lesoványodott, ólmos fáradtság és furcsa izomgyengeség lett úrrá rajta - a malathionmérgezés jellegzetes 156
tünetei. Mindez igen megnehezítette hivatásának további gyakorlását. A valaha oly ártalmatlan locsolócső mellett a fűnyírógépe ket is ellátták hasznos tartozékokkal, melyek használat közben rovarirtószer-felhőket bocsátanak ki olymódon, hogy az önmagukban is ártalmas kipufogógázokhoz finom eloszlásban adagolják azt a mérget,, melyet a gyanútlan és tájékozatlan ember éppen kiválasztott. Igy sikerül aztán a telken olyan szennyezett levegőt teremteni, amilyennel kevés nagyváros büszkélkedhet. Mégis, igen kevés szó esik a kertben vagy a háztartásban alkalmazott mérgek okozta veszélyekrőL Az árucímkéken feltüntetett figyelmeztetések vagy tanácsok eldugott helyen és egészen apró betűkkel szerepelnek, úgyhogy igen kevesen veszik a fáradságot, hogy kisilabizálják és betartsák őket. Egy ipari cég a közelmúltban felvállalta, hogy utánajár, valójában hányan is veszik komolyan a használati útmutatókat Kiderült, hogy száz permeteket vagy szórópalackos rovarirtó szereket használó emberből alig tizenöt vette tudomásul a tartályokon olvasható figyelmeztetést. A kertvárosi etikett napjainkban azt parancsolja, hogy a pirók ujjasmuharnak- kerül amibe kerül- el kell tűnnie a pázsitról. Már-már státuszszimbólummá váltak a megvetett gyomnövény kiirtására való vegyszerek kertben sorakozó zsákjai. Ezek a szerek a legkülönbözőbb neveken kerülnek forgalomba, ám egyik elnevezés sem utal valódi mivoltukra és tulajdonságaikra. A zsákok legkevésbé feltűnő részén elhelyezett, igen apró betűkkel írt szövegen kell átrágnunk magunkat, hogy megtudjuk a keverék chiordane-t vagy dieldrint tartalmaz. Az ismertetők pedig, amelyeket bármelyik kereskedésből elhozhatunk, ritkán beszélnek nyíltan - ha egyáltalán - a készítmények kezelésével és felhasználásával járó valódi veszélyekrőL A tipikus címke ezzel szemben egy boldog családot ábrázol: az apa és a nagyfiú a vegyszer előkészítésével foglalatoskodik, a kisgyerek és a kutya pedig vidáman hempereg a pázsiton. A legtöbb vitát az élelmiszereinkben lévő vegyszermaradványok kérdése kavarta. A vegyipar képviselői vagy jelentéktelennek minősítik a problémát, vagy a létezését is kereken letagadják. Ezzel párhuzamosan egyre erősödik az a nézet, hogy mindenki fanatikus vagy idealista, aki beteges módon azt követeli, hogy az ételében nyoma se legyen semmiféle rovarirtó
157
szemek. Mik is hát a valódi tények az ellentmondások sűrű erdejében? Orvosi méclszerekkel kimutatták - ahogyan egyébként józan ésszel előre sejteni is lehetett- , hogy a DDT-korszak kezdete (körülbelül 1942) előtt elhunyt emberek szervezete a legcsekélyebb mennyiségű DDT-t sem tartalmazta, s éppígy hiányoztak a hasonló vegyületek is. Arnint a harmadik fejezetben említettük, 1954 és 56 között egy átlagos népesség-keresztmetszettől vett zsírszövetmintákban 5,3-7,4 rnilliomodrésznyi DDT jelenlétét mutatták ki. Jó okunk van feltételezni, hogy az átlagosszint az azóta eltelt időben is számottevően növekedett, s természetesen még magasab b lehet az érték azoknál a szernélyeknél, akik foglalkozásuk folytán vagy más okból közelebbi érintkezésbe kerültek ezekkel a készítményekkel. Az átlagernberek esetében - akik soha nem találkoztak közvetlenül a rovarirtó szerekkel - bizonyosra veheljük, hogy a DDT túlnyomórészt a táplálék úlján került a szervezetükbe. Ennek ellenőrzésére a United States Public Health Service egyik kutatócsoporlja megvizsgálta a vendéglőkben és a közélelmezésben forgalomba hozott ételeket. Minden megvizsgált minta tartalmazott DDT-t. Ebből - logikusan - azt a következtetést vonták le, hogy kevés élelmiszert tarthatunk teljesen DDTmentesne k, ha van ilyen egyáltalán. A szennyezettség mértéke olykor elképesztő. A Public Health Service egy másik, a börtönkosztra irányuló vizsgálata során kiderült, hogy a párolt szárított gyümölcs 69,6, a kenyér pedig 100,9 rnilliomodrésznyi DDT-t tartalmaz! Az átlagos háztartásban felhasznált ételek közül a húsban és az állati zsiradékokból származó termékekben volt a legmagasabb a klórozott szénhidrogén rovarirtó szerek aránya, minthogy ezek rnind zsírban oldódó vegyületek. A gyümölcsök és zöldségfélék vizsgálatakor valarnivel kevesebb vegyszermaradványt találtak. Ezeket mosással nemigen lehet eltávolítani; az egyetlen lehetőség a leveles fajták - káposzta vagy saláta - külső levélrétegeinek eltávolítása és a gyümölcsök rneghámozása. A főzés nem bontja le a vegyszereket A tej egyike annak a kevés élelmiszernek, melyben a Food and Drug Administration előírásai szerint rovarirtónak nyoma sem lehet. A valóságban azonban valahányszor csak sor került a vizsgálaira, minden esetben kimutatták benne a vegyszerek 158
jelenlétét. Leginkább a vaj és a tejgazdaságokban készült más tejtermékek voltak szennyezettek. 1960-ban egy vizsgálat során négyszázhatvanegy mintát elemeztek, és egyharmadukban találtak vegyszermaradványokat Cseppet sem biztató- jellemezte a helyzetet a Food and Drug Administration. Már-már úgy tűnik, hogy valami távoli, a civilizáció áldásaival még meg nem ismerkedett vidékre kell költöznie annak, aki szeretné étrendjéből kiiktatni a DDT-t és a hasonló mérgeket. Alaszka távoli, északi részén - talán - akadnak még ilyen területek, bár a fenyegető árny már ott is megjelent. Amikor a tudósok megvizsgálták az itt élő eszkimók étrendjét, egyik ételféleségben sem találtak rovarirtó szer nyomaira. A friss vagy a szárított hal; a hód, fehér delfin, karibu, jávorszarvas, jegesmedve és rozmár húsa és zsírja; az áfonya, egy arrafelé honos szederfaj vagy a rebarbara mind mentesek voltak a szennyeződéstől. A kivétel két, Point Hope-nál elfogott hó bagoly volt. Ezek szöveteiben már találtak egy kevés DDT-t, bizonyára vándorúljaik során került a szervezetükbe. Az eszkimók testéből vett zsírszövetrninták vizsgálatakor már szintén kimutatható volt a DDT, ha kicsiny: 0--1,9 milliomodrésznyi mennyiségben is. Az ok világos: a vizsgálati anyag azoktól az emberektől származott, akik orvosi kezelés céljából elhagyták szülőfalujukat, hogy felkeressék a United States Public Health Service anchorage··i kórházát Itt pedig - mégsem vagyunk már az erdőben -, a betegek éppoly szennyezett ételt kaptak, mint bármely nagyvárosban. Az eszkimók tehát a civilizált világban tett rövid látogatásukról hazavitték a testükben lerakódott mérget is. A klórozott szénhidrogén rovarirtó porok és permetek általános mezőgazdasági használata oda vezetett, hogy gyakorlatilag minden élelmiszerünkben megjelentek ezek a vegyületek. Ha a farmerek kínos gonddal betarlják a használati útrnutatók elöírásait, a termékekben nem halmozódik fel a Food and Drug Administration által engedélyezettnél nagyobb méregmennyiség. Ha azonban egyelőre nem is firtaljuk: vajon ez az engedélyezett mennyiség valóban ártalmatlan-e, ahogy állílják; meg kell említenünk - amivel egyébként többnyire mindenki tisztában van -, hogy a farmerek gyakran igen bőkezűen mérik a vegyszert, az aratáshoz, betakarításhoz túlságosan közeli időpontban permeteznek, vagy többfajta rovarirtót alkalmaznak ott, ahol egy is elég lenne, s ezerféle más módon nem tarlják be az előírásokat. 159
Már maga a vegyipar is felismerte, hogy termékeit helytelenül alkalmazzák, és hogy a farmereknek szükségük van valamelyes oktatásra. Az egyik vezető szaklap a közelmúltban kijelentette: "Sok felhasználó nincs tisztában azzal, hogy terményeinek vegyszertartalma túllépi a megengedett határértékeket, ha a növényeket az előírtnál nagyobb mennyiségekkel, vagy töményebb oldatokkal permetezi. A farmerek sokszor csak úgy találomra kotyvasztják össze a permetezőszereket." A Food and Drug Administration nyugtalanítóan sok ilyen esetet tart számon. Altjon itt a használati útmutatók semmibevevésének néhány ékes példája: Egy salátatermelő röviddel a betakarítás előtt nem egy, hanem nyolc különböző rovarirtó szert permetezett a növényekre; egy fuvaros a zeller kezelésére a megengedett legnagyobb parathionmennyiség ötszörösét használta fel; a spenótot pedig, mely az előírások szerint egyáltalán nem tartalmazhat vegyszernyomokat, a termelők egy héttel a levelek leszedése előtt endrinnel, a legmérgezőbb klórozott szénhidrogénnel permetezték Előfordul, hogy a baj a véletlen műve. Nagymennyiségű, jutazsákba csomagolt kávészem szennyeződött el, amikor rovarirtó szerek mellé került egy teherhajón. Az áruházakban a spray-formában sűrűn alkalmazott rovarmérgek- DDT, lindane -, a csomagolóanyagon áthatolva mérhető mennyiségben halmozódhatnak fel az élelmiszerekben, sa veszély annál nagyobb, minél hosszabb időt tölt az áru a polcokon. De hát nem tud a kormányzat megvédeni bennünket az ilyesmitől?! Sajnos, nemigen. A Food and Drug Administration fogyasztóvédelmi erőfeszítéseit két tényező korlátozza. Az egyik, hogy a szervezet csupán az államközi kereskedelembe kerülő termékek esetében jogosult előírni bizonyos követelményeket; az egyes államokon belül forgalmazott élelmiszerekhez egyszerűen semmi köze sincs, bármennyire is sérüljenek a legelemibb egészségügyi normák. Az ellenőrzést hátráltató másik körülmény, hogy kevés az ember; a Food and Drug Administration szerteágazó feladatainak ellátására mindössze hatszáz felügyelővel rendelkezik. A szervezet egyik munkatársa szerint ezzel a létszámmal az államközi forgalomba kerülő terményeknek csupán töredéke - talán l% -ellenőrizhető, s ennek a mennyiségnek még statisztikai jelentősége sincs. A helyi kereskedelemben még ennél is rosszabb a helyzet: a legtöbb állam előírásai, rendelkezései hibásak és elégtelenek.
160
A Food and Drug Administration által a megengedhető határértékek meghatározására használt rendszernek nyilvánvaló fogyatékasságai vannak, s jelen feltételek között amúgy is csupán papíron biztosít védelmet, miközben azt a benyomást kelti, hogy a biztonsági határokat megállapították és betartatják. Ami pedig a megengedett mennyiségeket illeti - egy kevés ebből a vegyszerből, egy kevés abból -, sokan úgy tartják, és érvelésük nagyon is meggyőző, hogy az ennivalóban még egy egészen kicsike méreg jelenléte sem jó és kívánatos. Az elfogadható szennyezőanyag-mennyiség meghatározásánál a Food and Drug Administration a laboratóriumi állatokon végzett tesztek eredményeit vizsgálja, s ezek alapján jelöl meg egy szintet, me!y jóval alatta van az állatokon már észrevehető mérgezési tüneteket okozó értéknek. Ez a rendszer azonban - melyről azt hiszik, hogy szavatolja a biztonságot - számos fontos tényező hatását hagyja figyelmen kívül. Egy laboratóriumi állat az elképzelhető legszigorúbban ellenőrzött és szabályozott körülmények között él, és csupán a vizsgált vegyszer pontosan adagolt mennyisége jut a szervezetébe. Az ember ezzel szemben sokféle ismeretlen, nem mérhető és nem ellenőrizhető módon kerül kapcsolatba a mérgekkel. Lehet, hogy asalátában csak a "biztonságos", 7 milliomodrésznyi DDT lapul, de a szintén megengedett mennyiség ott van a többi ennivalóban is, és - mint láttuk - a vegyszerek korántsem csupán a táplálkozással juthatnak be szervezetünkbe. Minthogy pedig a bennünket érő hatást a sokféle forrásból származó szennyeződések együttese okozza, aligha lehet értelme valamely kiválasztott méreg még ártalmatlan mennyiségéről beszélni. Vannak még további fogyatékosságok is. A tűréshatárokat mint látni fogjuk - olykor nem a Food and Drug Administration tudósainak véleményével összhangban, máskor pedig az érintett vegyületek elégtelen ismeretében állapították meg. Alaposabb tudás birtokában utólag nemegyszer módosították a megállapított értékeket, addig azonban a lakosság nyilvánvalóan hónapokig, esetleg évekig vásároita és fogyasztotta a később bevallottan túl sok mérget tartalmazó élelmiszereket Ez történt a heptachlor esetében is: a megállapított biztonsági szintet a későbbiekben csökkenteni kellett. Egyes vegyszerek forgalomba kerülése előtt nem is létezett a kimutatásukra a gyakorlatban használható módszer, az ellenőrzéseket végző szakemberek tehát meglehetősen tanácstalanok voltak. Ez nehezítette az
161
"áfonyavegyszer", az aminotriazol kimutatását is. Hiányoznak a vetőmag csávázásakor használt egyes gombaölő szerek kimutatására alkalmas analitikai módszerek is, márpedig ha a kezelt magvakat valamilyen okból nem vetik el, igen könnyen átkerülhetnek az emberi fogyasztásra szánt készletek közé. Ha lehetövé tesszük a vegyszerek bizonyos mennyiségének jelentétét az élelmiszerekben, hogy a termelő és a feldolgozó élvezhesse az alacsony költségek áldásait, s megjelöljük a megengedhető szinteket, azzal bünteljük a fogyasztói, hogy fedeznie kell egy ellenőrző szervezet fenntartását is, mely biztosítja, hogy a termékek ne tartalmazzanak a megállapítottnál több, esetleg halálos adag szennyezőanyagot. A megfelelően hatékony ellenőrzés azonban- ha a mai mezőgazdaság által használt vegyszerek mennyiségére és veszélyességére gondolunk - oly sok pénzt emésztene fel, amennyinek erre a célra fordítását egyetlen törvényhozó sem merné indítványozni. A szerencsétlen fogyasztó tehát végül megfizeti az adót, de megkapja a mérgeket is. Mi hát a megoldás? Legelőször is ki kell mondani, hogy klórozott szénhidrogéneket és szerves foszforsav-észtereket az élelmiszerek egyáltalán nem tartalmazhatnak Igen, lehet, hogy ez elviselhetetlen terhet róna a farmerekre. De ha el lehet várni és ma ez a cél-, hogy a vegyszer megfelelő alkalmazásával (a DDT esetében) csupán 7 milliomodrész, vagy (a parathionnál) l milliomodrész, illetve (a sokféle gyümölcsben és zöldségfélében előforduló dieldrinre vonatkozó előírás szerint) csupán l tízmilliomodrésznyi méreg maradjon a terményben, miért nem lehetséges még egy kicsivel több odafigyeléssel elérni, hogy egyáltalán ne legyen semmiféle méreg az emberi táplálékban? A törvény amúgy éppen ezt írja elő bizonyos vegyszerek (az endrin, a heptachlor és a dieldrin) és bizonyos termények esetében; ha tehát esetenként meg lehet követelni a vegyszermentességet, miért ne lehetne mindig? És, persze, ez nem a végső és igazi megoldás, hiszen a teljes tisztaság papíron még nem sokat ér. Ma még - mint láttuk - a termények 99%-a ellenőrizetlenül halad át az államközi kereskedelem csatornáin. Sürgős szükség lenne egy megújult, éber és erélyes Food and Drug Administrationre is. A mai rendszer azonban, melyben vígan mérgezik élelmiszereinket, aztán rendszabályozni igyekeznek a kialakult helyzetet, erősen emlékeztet Lewis Carroll Fehér Huszárjára, aki azon
162
gondolkozott, hogy az embernek zöldre kellene festenie a bajszát, s aztán rnindig olyan hatalmas legyezőket használnia, hogy ne látsszon. A végső megoldás a kevésbé mérgező vegyszerek bevezetése lenne, így az esetleges helytelen használatból eredő veszélyek is csökkennének A szelídebb módszerek egyébként már rendelkezésünkre állnak: elég megemlíteni a piretrumot, rotenont, ryaniat és más, növényi eredetű hatóanyagokat A piretrum szintetikus helyettesítőjét a közelmúltben sikerült elő állítani, és a termelő készen áll ryagy mennyiségek gyártására, mihelyt arra igény rnutatkozik. Egető szükség lenne a piacon kínált vegyszerek ismertetésére is. Az átlagos vásárlót zavarba ejti a tömérdek gombaölő szer, gyom- és rovarirtó sokasága, és fogalma sincs arról, melyek a halálos mérgek és melyek elfogadhatóan biztonságosak. Arnellett pedig, hogy átállunk a kevésbé veszedelmes növényvédő szerek használatára, nagyobb figyelmet kellene fordítanunk a nem vegyi módszerek alkalmazásának lehetőségére is. Egyes baktériumok kifejezetten csak bizonyos rovarfajoknak okoznak betegségeket; ennek kihasználására Kaliforniában már láthattunk példákat, s a rnódszerek kidolgozására ma is széleskörű kísérletek folynak. A kártevő rovarok hatékony megfékezésére szám os más lehetőség is rendelkezésünkre áll, olyanok, melyek használatával nem halmozódik fel rnéreg a terményekben (17. fejezet). Amíg pedig e szelíd módszerek nem vállják fel a maiakat, nem nyugodhgtunk bele a józan gondolkodással elfogadhatatlan helyzetbe. Ugy áll a helyzet, hogy ma sem vagyunk sokkal nagyobb biztonságban, mint a Borgiák vacsoravendégeL
163
12. Az emberáldozatok Amint az Ipari Korszak vegyszerekkel árasztotta el környezetünket, jelentősen megváltozott a közegészségügyi problémák természete. Szinte még csak tegnap volt, hogy az emberiség reszketett a himlő-, kolera- és pestisjárványoktól, amelyek egész népeket söpörtek le a Földszínéről; ma pedig a kórokozó mikroorganizmusok már nem okoznak különösebben súlyos gondot, mert a jobb életkörülmények és az új gyógyszerek hatékony védelmet biztosítanak ellenük. Napjainkban egészen más veszély ólálkodik körülöttünk, melyet új életformánkkal mi magunk hívtunk életre. A környezetszennyezés bonyolult, újfajta egészségügyi gondokat okoz. Kártékonyan hatnak a sugárzások és ártalmasak a vegyszerek, melyek véget nem érő áradatának csupán egy részét jelentik a rovar- és gyomirtók; a készítmények, melyek együtt és egyenként, közvetve és közvetlenül fejtik ki hatásukat szervezetünkre. Jelenlétük árnya csak még fenyegetőbb attól, hogy arctalanok, s annál baljóslatúbbak, hogy egyszerűen lehetetlen elő re felmérni életfogytig érvényesülő hatásuk eredményét, hiszen ezek a hatások, jelenségek és folyamatok kívül esnek minden eddigi emberi tapasztalaton. "Mindannyian abban a kísértő fenyegetettségben élünk, hogy valami véglegesen és visszavonhatatlanul megrontja világunkat, környezetünket, és az emberfaj eltűnik a Föld színéről, mint a hajdani dinoszauruszok - mondja dr. Davisl Price, a United States Public Health Service munkatársa. - Es ami még riasztóbbá teszi a helyzetet: tudjuk, hogy sorsunk talán csak húszegynéhány évvel azelőtt pecsételődött meg, hogy a bajt észrevettük." Milyen szerepet játszanak a környezetkárosodásban a rovarés gyomirtó szerek? Láttuk, hogy mára elszennyezték a talajt, a vizeket és az élelmiszereket, elpusztították a tavakban és folyókban a halakat, s a kertek, erdők és mezők madarait. Az ember pedig, még ha szereti is az ellenkezőjét hinni, része a természetnek. Vajon elkerülheti-e azokat a hatásokat, melyek keresztül-kasul behálózzák az őt körülvevő világot? Tudjuk, hogy ezeknek a vegyszereknek az egyszeri hatása is súlyos mérgezést okozhat, ha elég nagy mennyiség jut a szervezetbe. Az igazi probléma azonban nem ebben rejlik. A farmerek,
164
a permetezést végző munkások és pilóták, s a vegyszer hatásának közvetlenül kitett emberek hirtelen rosszulléte vagy halála tragikus és fölösleges, ám a népesség egésze szempontjából sokkal fontosabb a világunkat láthatatlanul, észrevehetetlenül átitató mérgek apró adagjainak összegződő hatása. Felelős közegészségügyi szervek rámutattak, hogy a vegyi anyagok biológiai hatása függvénye a folyamat időtartamának is, a kockázat pedig arányos az egész élet során a szervezetet ért kémiai befolyások összegével. Pontosan ez az, amiért a veszélyt általában alábecsülik A távoli jövőben fenyegető homályos veszedelmeket hajlamosak vagyunk egy legyintéssel elintézni. "Az emberekre természetszerűen az azonnali, látványos tünetek tesznek mély benyomást - jegyzi meg egy bölcs orvos, dr. René Dubos. - Holott legnagyobb és leggonoszabb ellenségeik nemegyszer észrevétlenül közelítenek." A dolog mindannyiunk (akárcsak amichigani vörösbegyek, és aMiramichi folyó lazacai) számára ökológiai kérdés: a természettel való kapcsolatunk, kölcsönhatásaink és egymástól való függésünk kérdése. Megmérgezzük a patakoknál élő tegzeseket, sa vízből kipusztulnak a lazacok. A tó környékén kiirtjuk aszúnyogokat, és a méreg a tápláléklánc mentén tovább és továbbhaladva megöli a vízimadarakat is. Megpermetezzük a szilfákat, s a következő tavasszal már nem dalol a vörösbegy; nem azért, mert közvetlenül őt mérgeztük meg, hanem mert a gyilkos vegyszer szépen, lépésről lépésre megtette az utat a szilfa leveleitől a gilisztán át a madárig. Mindezek tények, a minket körülvevő, látható világ megfigyelhető jelenségei, és jól szemléltetik az élet - vagy halál - bonyolult szövedékét, melyet ökológiának nevezünk. Csakhogy·éppilyen bonyolult ökológiájú világ saját szervezetünk is. Ebben a zárt univerzumban apró dolgok óriási változásokat idézhetnek elő, melyek sokszor látszólag egyáltalán nincsenek összefüggésben az őket kiváltó eseményekkel, minthogy a következmények nem feltétlenül ugyanott jelentkeznek, ahol a hatás érvényesült. "Egy kicsiny hatás, még ha egyetlen molekulát is érint, az egész szervezeten végiggyűrúzhet, s olyan szervek sorában idézhet elő elváltozásokat, melyeknek látszólag semmi közük sincs egymáshoz" - írja egy, az orvosi kutatás jelen állásáról tájékoztató közlemény. Az emberi test csodálatos és rejtélyekkel teli világában az ok és okozat közt ritkán van egyszerű és könnyen kimutatható összefüggés; a kettő legtöbbször
165
időben
és térben is távol esik egymástól. A betegség és halál okainak felfedezése csak a parányi, látszólag összefüggés nélküli részletek türelmes vizsgálata, és a legszerteágazóbb területeken végzett szorgalmas kutatás útján lehetséges. Hozzászoktunk ahhoz, hogy csak a rögtön jelentkező, látványos tünetekre figyeljünk fel, s minden mást figyelmen kívül hagyjunk. Ha a baj nem azonnal, véresen és valóságosan következik be, hajlamosak vagyunk tagadni a veszély létezését. Megfelelő vizsgálati módszerek hfján sokszor még a kutatók is képtelenek meghatározni a károsodás bekövetkezésének pontos idejét. A gyógyítás egyik legnagyobb problémája, hogy a tünetekjelentkezése előtt nem vagyunk képesek a bajt megállapítani. Jó, jó - mondhatja erre valaki -, de hát én már számtalanszor permeteztem a kertemben dieldriimel, és sosem estem össze görcsösen rángatózva, mint a World Health Organization emberei; száva/ nekem biztos nem esett bajom. Sajnos, a dolog nem ilyen egyszerű. A vegyszereket használó ember testében kétségkívül jelen vannak a lerakódások, még ha nem is következett be látványos tünetekkel járó mérgezés. A klórozott szénhidrogének - mint láttuk - a legkisebb, legelső adaggal kezdve folyamatosan halmozódnak fel a szervezetben, és a zsírszövetekbe fészkelik be magukat. Amikor pedig valamilyen okból a zsírtartalékok lebomlanak, a felhalmozódott méreg rászabadul a szervezetre. Egy új-zélandi orvosi lapban épp ilyen esetről olvashattunk a közelmúltban. Vészes elhájasodás miatt egy férfi orvosi felügyelet mellett fogyókúrába kezdett, s a kezelés során hirtelen mérgezési tünetek léptek fel. A vizsgálatok kiderítették, hogy a fogyás felszabadította a zsírszövetekben megkötött dieldrint. Hasonló következményekkel járhat a betegség miatt fellépő súlycsökkenés is. A mérgek jelenlétének lehetnek kevésbé szembetűnő következményei is. Az American Medical Association lapja, a Journal néhány éve figyelmeztetést tett közzé a zsírszövetekben lévő rovarirtó szerekkel kapcsolatban, rámutatva, hogy a felhalmozódásra hajlamos vegyületek nagyobb kockázatot jelenthetnek, mint azok, amelyek nem rakódnak le a zsírszövetekben. "A zsír - írja a lap -, mely testünk tömegének átlagosan 18%-át teszi ki, nem csupán passzív, mozdulatlan ballaszt; fontos folyamatok zajlanak benne, melyeket károsan befolyásolnak a jelenlévő méreganyagok." A zsír nem csak a bőr alatti hájrétegben fordul
166
elő.
A szervezetben sokfelé, számos szervben és szövetféleségben jelen van, fontos alkotórésze még a sejthártyáknak is. Ne felejtsük, hogy a zsírban oldódó rovarmérgek éppen a sejtekben halmozódnak fel, s így befolyásolják az elemi oxidációs és energiatermelő folyamatokat. A problémának ezzel a vetületével a következő fejezet foglalkozik majd részletesen. A szervezetbe jutó klórozott szénhidrogének elsősorban a májat károsítják. A máj rendkívül fontos, nélkülözhetetlen szerv, sokoldalúsága semmihez sem hasonlítható. Oly sok létfontosságú funkciót lát el, hogy a legkisebb károsodása is igen súlyos következményekkel járhat. Nem csupán epét termel, mely a zsírok megemésztéséhez elengedhetetlen, de elhelyezkedése és a benne találkozó különleges erek jóvoltából közvetlenül az emésztőcsatorna felől jut bele a vér, így elsődleges szerepet játszik a fontos tápanyagok átalakításában is. Glikogén formájában cukrot tárol, és pontosan adagolt glukózként juttatja a szervezetbe, hogy megfelelő értéken tartsa a vércukor szintjét. Proteineket állít elő, többek közt olyanokat, melyek a véralvadásban játszanak szerepet. A vérplazmában szabályazza a koleszterin szintjét, és inaktiválja a férfi vagy női hormonokat, ha túlságosan magas szintet érnek el. Ezenfelül számos vitamint is tárol, így a saját működéséhez szükségeseket is. Megfelelően működő máj nélkül a szervezet védtelen a számtalanféle méreggel szemben. Ezek közül néhány a test saját anyagcseréjének természetes mellékterméke, s a máj gyorsan és hatékonyan ártalmattanítja őket azáltal, hogy elvonja nitrogéntartalmukat. Itt szelídülnek meg a testen kívülről érkező mérgek is. A "veszélytelen" malathion és methoxychlor csak azért kevésbé ártalmasak a szervezetre rokonaiknál, mert a máj egyik enzime elbánik velük: úgy módosítja a molekulákat, hogy azok sokkal "szelídebbekké" válnak. Hasonló módon húzza ki a máj a szervezetünkbe kerülő legtöbb vegyszer méregfogát. Védelmi vonalainkat azonban gyengítik az egyre ismétlődő támadások. A rovarirtó szerek által károsított máj nem csupán a mérgektől tud egyre kevésbé megvédeni bennünket, de egyéb feladatait is mind elégtelenebbüllátja el. A következmények szövevényesek, és sokféleségük, valamint késleltetett jelentkezésük miatt nehéz következtetni a baj okára is. A májat roncsoló rovarirtó szerek széles körben elterjedt használatával kapcsolatban érdemes megemlíteni a fertőző
167
májgyulladás eseteinek hirtelen megszaporodását az 1950-es években, s az azóta is tartó hullámzó emelkedést. A májzsugorodás állítólag szintén egyre gyakoribb. Embereknél jóval nehezebb egyértelműen megállapítani, hogy A esemény B esemény következménye, mint a laboratóriumi állatok esetében, józan ésszel azonban bizonyára senki nem vonja kétségbe, hogy összefüggés állhat fenn a mind gyakoribb májbetegségek és a májat károsító vegyszerek használatának elterjedése között. A két fő rovarirtószer-csoport: a klórozott szénhidrogének és a szerves foszforsav-észterek más-más módon, de közvetlenül hatnak az idegrendszerre; ezt számtalan állatkísérlet és embereken végzett megfigyelés bizonyította. Ami a széles körben elsőként használt rovarirtó szert, a DDT-t illeti, ez elsősorban a központi idegrendszerre fejti ki hatását; ismereteink szerint főleg a kisagyra és a mctoros kéregre. A toxikológiai kézikönyvek szerint érzékcsalódások, viszkető, szúró vagy égető érzés, reszketés, esetleg görcsök jelentkezhetnek a méreggel való érintkezés nyomán. A heveny mérgezés tüneteiről szerzett első ismereteinket önfeláldozó brit kutatóknak köszönhetjük, akik saját magukon figyelték meg a mérgek hatását. A British Royal Navy Physiological Laboratory két tudósa azt próbálta ki, hogy miként hat egy 2% DDT-t tartalmazó vízoldható festékkel, majd finom olajréteggel bevont fallal való érintkezés során a bőrön át felszívódó vegyszer. Beszámolójuk ékesszólóan beszél az idegrendszerre gyakorolt hatásról: "Nagyon is valóságos végtagfájdalmak és ólmos fáradtság ... lelkiállapotunk is erősen nyomott volt; ingerültek voltunk ... teljesen alkalmatlanok akár a legkisebb szellemi teljesítményre, és bárminemű munkának még a gondolata is taszított ... Az ízületi fájdalmak időnként igen erősek voltak." Egy másik brit kutató, aki bőrét acetonban oldott DDT-vel ecsetelte be, végtagfájdalmakról, elnehezültség érzetéről, izomgyengeségről és görcsös idegfeszültségről számolt be. Rövid szabadságra ment, hogy "kipihenje magát", de amikor vissza akart térni a munkájához, állapota rosszabbra fordult. Ezután három hetet ágyban töltött, miközben álmatlanság, idegfeszültség, félelemérzés és állandó végtagfájdalmak kínozták Időnként egész testén reszketés vett erőt- az a fajta reszketés, melyet túlságosan is jól megismertünk a DDT-től haldokló madaraknáL Az önfeláldozó férfi tíz héten át képtelen volt folytatni a munkáját, s az
168
év végére, amikor egy brit orvosi lap beszámolt az esetről, még mindig nem épült fel teljesen. (Mindezen bizonyítékok ellenére egyes amerikai kutatók önkénteseken végzett DDT-kísérletekről szóló beszámolóikban nyilvánvalóan pszichoneurotikus eredetűnek minősítették a fejfájást és az alany minden porcikájában jelentkező fájdalmakat.) Ma már számos esetleírás áll rendelkezésünkre, melyekben mind a tünetek, mind pedig a betegség lefolyása egyértelmű en utal a rovarirtó szerekre mint a kór okaira. Tipikus, hogy a szerencsétlenül jártak korábban kapcsolatba kerültek ezekkel a vegyszerekkeL Amikor a kezelés részeként a tüneteket kiváltó anyagokat eltávolították a beteg környezetéből, lassan megszüntek a panaszok, ám azonnal megjelentek ismét, ha a szervezet valamilyen formában ismét érintkezésbe került a vegyszerekkeL Ez a tapasztalat - és ser;nmi más - az alapja sok más probléma orvosi kezelésének is. Erthetetlen, miért nem elégséges figyelmeztetés rnindez arra, hogy környezetünk mérgekkel való elszennyezésének kiszámított, megengedhető szintjéről, elfogadható határértékeiről beszélni üres fecsegés. Miért nem jelentkeznek azonos tünetek rnindenkinél, aki rovarirj:ó szereket használ vagy bánik velük? Nos, itt lép be a képbe az egyéni érzékenység tényezője. Megfigyelések azt mutatják, hogy a nők valarnivel érzékenyebbek a férfiaknál; a gyermekek az idősebbeknél; s a szabai, ülő rnunkát végzők azoknál, akik kemény testi munkát végeznek, vagy rendszeres sporttal, szabad levegőn edzik testüket. Mindezek me ll ett a vegyszerek hatását más tényezők is befolyásolják, amelyek bár kevésbé kézzelfoghatók, éppoly valóságosak, mint a fentiek. Ma még nem tudjuk megmagyarázni, miért allergiás az egyik ernber bizonyos virágok pollenjeire, a másik rniért érzékenyebb egyes rnérgekre, vagy miért fogékonyabb a fertőzésekre. A tény azonban tény, és jelentős számú - egyes becslések szerint a teljes népességnek mintegy harmada, s egyre több - ember fokozottan érzékeny egyes anyagokra vagy hatásokra. Ráadásul - sajnos -, az érzékenység hirtelen is kialakulhat olyan szernélyeknél, akik korábban semmiféle jeiét nem mutatták ilyesminek. Egyes orvosok úgy tartják: a szervezetet rendszertelenül, szakaszosan érő vegyi hatások válthatják ki az effajta, hirtelen változásokat. Ez a feltételezés - arnennyiben helytálló - magyarázattal szolgál a vegyszerekkel szembeni látszólag teljes érzéketlenségre olyan
169
embereknél, akik foglalkozásukból következően szakadatlanul érintkezésben vannak velük. Elképzelhető, hogy a folyamatosan érvényesülő hatás éppúgy közömbössé teszi szervezetüket a méreggel szemben, ahogy az allergia is féken tartható a kiváltó anyag parányi adagjainak rendszeres, injekciós adagolásávaL A rovarirtószer-mérgezés egész problémakörét elképzelhetetlenül bonyolulttá teszi, hogy az ember - eltérően a pontosan meghatározott és szigorúan ellenőrzött körülmények közt élő laboratóriumi állatoktól - soha nem csupán egyetlenegy vegyszer hatásának van kitéve. A mérgek különböző, nagyobb csoportjai, s a csoportokon belüli egyes anyagok között a legkülönbözőbb kölcsönhatások mehetnek végbe. A talajba, a vízbe vagy az ember vérébe kerülve ezek a vegyületek összekeverednek, s a láthatatlanul és áttekinthetetlenüllezajló folyamatok során tulajdonságaik erősen megváltozhatnak ártalmatlan anyagok vagy éppen az eredetieknél is gyilkosabb mérgek keletkezhetnek belőlük.
"Szövetséget" köthetnek egymással azok a különböző típusú mérgek is, melyekről úgy tudjuk, hogy teljesen eltérő módon fejtik ki hatásukat. Az idegsejtekben működő kolinészteráz enzimet károsító szerves foszforsav-észterek sokkal jobban érvényesülhetnek, ha a szervezetet előzőleg sebezhetőbbé tették a májat roncsoló klórozott szénhidrogének. A máj elégtelen müködése esetén ugyanis eleve csökken a kolinészteráz mennyisége, s a szerves foszforsav-észterek hatása így már heveny mérgezési tüneteket is kiválthat Amint pedig korábban láthattuk, két klórozottszénhidrogén-vegyület együtt akár százszor erősebb méreg is lehet, mint külön-külön. A szerves foszforsav-észterek ezenfelül kölcsönhatásba léphetnek a legkülönbözőbb gyógyszerekkel, illatszerekkel, ételízesítökkel - ki a megmondhatója, hogy hányféle vegyi készítmény árasztja el világunkat? Egy-egy teljesen ártalmatlannak hitt vegyület valamely más anyag hatására végbemenő ijesztő színeváltozására jó példa a DDT egyik közeli rokona, a methoxychlor. (Ez a vegyszer sem olyan nagyon veszélytelen, mint azt általában gondoljuk: a legújabb állatkísérleteknél bebizonyosodott, hogy közvetlen hatást gyakorol az emlősállatok méhére, és gátolja néhány fontos, az agyalapi mirigy által előállított hormon müködését, ismét emlékeztetve bennünket e vegyületcsoport rendkívül erőteljes élettani hatására. Más kísérletekben pedig arra derült fény, hogy
170
bizonyos körülmények között súlyosan roncsolhatja a vesét is.) Minthogy azonban a rnethoxychlor önmagában nem hajlamos a szervezetben nagy mennyiségben való felhalmozódásra, azt mondják róla, hogy ártalmatlan. Csakhogy ez egyáltalán nem biztos. Ha valamely más vegyszer előzőleg már okozott bizonyos májkárosodást, a methoxychlor akár százszor akkora mennyiségben is felgyülemlik, mint "normális" esetben, s a DDT-hez hasonló, tartós idegrendszeri ártalmakat okoz. Mindezek bekövetkezéséhez egészen jelentéktelen, egyébként észre sem igen vehető májműködési zavar is elegendő, melyet okozhat bármely közönséges, mindennapos e..semény: egy másfajta rovarirtó, széntetraklorid-tartalrnú tisztítószer vagy a számtalan nyugtató egyike-másika, melyek klórozott szénhidrogéneket tartalmaznak. Az idegrendszerre gyakorolt hatás korántsem mindig azonnali és látványos. A baj jóval később jelentkezik. Az agy vagy az idegrendszer methoxychlor-okozta tartós károsodásának több esete is ismeretes. Adieldrin-a haladéktalanul jelentkezők mellett- erősen késleltetett tüneteket is okoz: emlékezetvesztést, álmatlanságot, szorongásos álmokat vagy kényszerképzeteket Az orvosi tapasztalatok szerint a lindane számottevő mennyiségben halmozódhat fel az agyban és a máj szöveteiben, s a központi idegrendszerben komoly és tartós károsodást idéz elő. S mégis: ezt a vegyületet, a hexaklórciklohexán egyik rokonát igen gyakran használják a kézi porlasztókban, melyekkel a rovarok elűzé se érdekében méregfelhőket eregetnek az irodák, vendéglők és a lakások légterébe. A szerves foszforsav-észterek, melyeket legtöbbször csak az általuk okozott heveny mérgezések látványos tüneteivel hoznak összefüggésbe, a legújabb kutatások szerint kevésbé feltűnő, késleltetett rnérgezési tüneteket is okoznak az idegszövetekben; s akár szellemi rendellenességeket is előidézhetnek. A rovarirtó szerek egyikével-másikával való érintkezés nem egy esetben okozott később bekövetkező bénulást. Az Egyesült Államokban 1930 körül, az alkoholtilalom éveiben, furcsa história vetette előre a majdani események baljóslatú árnyékát. Az esetet nem rovarirtó szer okozta, hanern egy, a szerves foszforsavésztercsoporttal szoros rokonságban lévő vegyület. Ebben az időszak ban bizonyos, a gyógyászatban alkalmazott szerekkel próbálták meg helyettesíteni az alkoholt, olyanokkal, melyekre a tiltó ren171
detkezések nem terjedtek ki - ezek egyike volt a jamaikai gyömbér, egy gyömbérféle alkoholtartalmú kivonata, melyet ízesítő adalékként használtak. A United States Pharmacopeia terméke azonban rendkívül drága volt, s a szeszcsempészeknek az az ötletük támadt, hogy helyettesíteni - hamisítani - kellene valamivel. Próbálkozásuk annyira sikeres volt, hogy a hamisítvány átment az ellenőrző kémiai vizsgálatokon, megtévesztve még a vegyészeket is. A valódi gyömbér jellegzetes, csípős aramájának elérésére egy triortokrezil-foszfát nevű vegyületet használtak, mely rokonához, a parathionhoz hasonlóan a kolinészteráz enzimet károsífja. A szeszcsempészek sikeres akciója következtében mintegy tizenötezer ember szenvedett súlyos és végleges lábizombénulást. Ezt a betegséget nevezik "gyömbérbénaság"nak. Roncsolódott az idegsejtek hüvelye és a gerincvelő elülső szarvainak sejtjei is. Két évtizeddel később azután - mint láttuk -, a legkülönbözőbb, szerves foszforsav-észtereket tartalmazó rovarirtó szerek kerültek forgalomba, és hamarosan felbukkantak a gyömbérbénaságra emlékeztető esetek is. Egy német melegházban dolgozó munkás teljesen megbénult néhány hónappal azután, hogy a párszor használt parathiontó l az akkori tünetekből ítélve enyhe mérgezést szenvedett. Egy másik esetben egy vegyi üzem három dolgozója szenvedett el heveny mérgezést valamely más szerves foszforsav-észtertőL Az azonnali kezeléstől jobban lettek, ám tíz nap elteltével kettejüknél különös lábizomgyengeség lépett fel, mely egyiküknél tíz hónapig tartott; a másikuknál, egy súlyosabb mérgezést szenvedett fiatal vegyésznőnél azonban követte a kéz és kar részleges bénulása is. Két évvel később, amikor az orvosi lapok ismertették az esetét, az asszony még mindig nem tudott járni. Az esetekért felelős hatóanyagat azonnal kivonták a kereskedelmi forgalomból, de néhány ma használatos vegyszer is okozhat hasonló tragédiát. A malathion - a kertészek kedvence - csirkéknél erős izomgyengeséget okozott a kísérletek során. Az ok, akárcsak a gyömbérbénasá g esetében itt is a gerincidegsejtek hüvelyének roncsalódása volt. A szervezetbe került klórozott szénhidrogének mindeme hatásai csak előjátékai voltak valami sokkal rosszabbnak, feltéve persze, hogy a szerencsétlenül járt ember egyáltalán túlélte a mérgezést. Az idegrendszert ért súlyos ártalmak esetén idővel
172
szinte elkerülhetetlenül bekövetkezett a szellemi károsodás is. A kapcsolatot csak a közelmúltban mutatták ki a University of Melbourne és az ugyanitt működő Prince Henry's Hospital kutatói, akik tizenhat elmekárosodási esetre kiterjedő vizsgálati eredményeket tettek közzé. Az általános előzmények között minden esetben kimutatható volt a szerves foszforsav-észterek hosszabb távon érvényesülő hatása. Hárman a növényvédő permetező szerek hatékonyságát vizsgáló kutatók voltak, nyolcan melegházakban, öten pedig farmokon dolgoztak. A megfigyelt tünetek az emlékezőképesség gyengülésétől egészen a skizofréniás és depressziós megnyilvánulásokig terjedtek. A páciensek az átlagos, egészséges emberek életét élték, s látszólag előzménytelen ül, hirtelen támadta meg őket a kór. Az orvosi szakirodalomban sűrűn találkozhatunk hasonló esetekkeL Olykor a klórozott szénhidrogének a felelősek, máskor a szerves foszforsav-észterek Elmezavar, érzékcsalódások, emlékezetvesztés és kényszerképzetek - meglehetősen borsos árnak tűnik néhány rovarfaj ideiglenes visszaszorításáért. Amíg azonban ragaszkodunk az idegrendszert károsító növényvédő szerek használatához, továbbra is meg kell fizetnünk ezt az árat.
173
13. Keskeny résen át A biológus George Wald egy ízben a következő hasonlatot alkalmazta munkájára - egy speciális terület, a szemben található látópigment vizsgálatára: "Mintha messziről nézne az ember egy szűk nyílást, melyen csak egy vékonyka fénysugár hatol át, ám amint közeledünk a rés felé, egyre teljesebb a látvány, mígnem közvetlenül kikukucskálva elénk tárul az egész világegyetem." Ez a hasonlat juthat eszünkbe akkor, amikor először a test egyik sejtjét vizsgáljuk, aztán a sejten belüli finom részleteket, végül a legparányibb molekuláris és atomi szintű struktűrákat. Csakis ezzel az "alámerüléssel" értheljük meg, milyen lényegi és távolra gyűrűző hatásokat váltanak ki a sejljeink legbenső világába behatoló idegen anyagok. Az orvosi kutatás figyelme csak a legutóbbi időkben fordult az egyedi sejtnek az élet egyik legfontosabb folyamatában, az energiatermelésben játszott szerepe felé. Az élő test különleges energiatermelő folyamatai nem csak az egészség, de a puszta élet szempontjából is alapvető jelentő ségűek; normális működésük fontosabb a magasabb szervrendszerekénél is, hiszen a finoman szabályozott, hatékony oxidációs folyamatok nélkül leáll minden életfunkció. A gyomnövények, rovarok és rágcsálék elpusztítására használt vegyszerek azonban éppen ezekre a folyamatokra fejtik ki hatásukat, tönkretéve a finoman összehangolt, csodálatosan működő "szerkezetet". A sejten belüli oxidációs folyamatokról szerzett ismereteink a biológia és biokémia csúcsteljesítményeit jelentő kutatásoknak köszönhetők. A munkában résztvevők névsorában több Nobeldijas tudós nevével is találkozhatunk. A korábbi kutatások alapköveitől az elmúlt negyed évszázad alatt lépésrőllépésre jutottak előre. A kép persze még korántsem teljes. Az ismerettörmelékek csak az elmúlt évtizedben kezdtek összekapcsolódni, s váltak biológiai tudásunk fontos részeivé. Azoknak az orvosoknak és kutatóknak, akik 1950 előtt szerezték meg alapvető szakmai ismereteiket, nemigen volt lehetőségük megismerni ezeket a folyamatokat, felmérni a zavaraikból származó veszélyeket. Az energiatermelés elemi folyamatai nem valamely elkülönült szervben, hanem a test minden egyes sejtjében zajlanak. Az élő sejt mint parányi lángocska, üzemanyagot éget el, s ebből származik az egész szervezetet életben tartó energia. A hasonlat
174
persze inkább költői, semmint pontos. A sejtben az égés folyamata a test viszonylag alacsony hőmérsékletén megy végbe, s ez a milliárdnyi bársonyosan meleg láng tarlja fenn az életet. Ha a folyamat leállna, "szív nem dobbanna többé, növény nem törne a magasba, nem úszkálnának az amőbák, nem futna inger végig az idegsejteken, s az emberi elmében nem villanna fel a gondolat"- írja a vegyész, Eugene Rabinowitch. A sejtben az anyag szünet nélkül, szakadatlanul alakul át energiává; egyike ez a természet szüntelenül megújuló körfolyamatainak Morzsáról morzsára, molekuláról molekulára lép be az üzemanyag, a glukóz a folyamatba, melyben finom kémiai változások sorozatában bomlik le. A reakciók meghatározott rendben, lépésrőllépésre követik egymást, mindegyik pontosan erre és csak erre szakosodott enzimek irányítása alatt. Minden lépésben energia termelődik, melléktermékek (széndioxid és víz) keletkeznek, sa molekula márisa folyamat következő szakaszába ér. A sokszoros átalakulások, változások után a teljes ciklus végeredménye egy olyan molekula, amely készen áll egyesülni a frissen érkező új üzemanyaggal és elölről kezdeni az egészet. Az élő világ egyik legnagyobb csodája a sejt működése, ami egy vegyi üzemben végbemenő folyamatokhoz hasonlítható, ám ebben a gyárban minden szinte elképzelhetetlenül parányi. Kevés kivétellel maguk a sejtek is rendkívül kicsinyek és csak mikroszkóp segítségével figyelhetők meg. Az oxidációs folyamatok túlnyomórészt azonban még ennél is sokkal parányibb színtereken mennek végbe a sejt mitokondriumoknak nevezett belső szervecskéiben. Bár több mint hatvan éve tudunk ezeknek a képződményeknek a létezéséről, a közelmúltig ismeretlen és feltehetően nem túl fontos funkciót betöltő szerveknek tekintettük öket. Tanulmányozásuk csak az ötvenes években vált a kutatás érdekes és gyümölcsöző területévé; ekkor hirtelen annyira magukra vonták a tudományos érdeklödést, hogy öt év leforgása alatt mintegy ezer, ezzel a témával foglalkozó tanulmány látott napvilágot Az ember csak tisztelettel és csodálattal gondolhat arra a lenyűgöző tudásra és türelemre, amellyel a kutatók felderítették a mitokondriumok titkait. Képzeljünk el egy részecskét, amely annyira parányi, hogy még háromszázszoros nagyítású mikroszkóppal is alig-alig látható. Képzeljük el, micsoda finom eljárások kellenek egy ekkora valami elkülönítéséhez, darabokra bontá-
175
sához, és legfinomabb részeinek, valamint működési folyamatainak feltérképezéséhez, elemzéséhez. Ezt a feladatot végezték el elektronmikroszkópok és biokémiai technológiák segítségével a kutatók. Ma már tudjuk, hogy a mitokondriumok apró tárolóedények, csomagok, melyek belső falain és felületein precíz és tökéletes elrendezésben ott van minden, az oxidációs ciklusban nélkülözhetetlen enzim. Ezek azok az "erőművek", melyekben az energiatermelés folyamatainak legnagyobb része végbemegy. Az oxidáció legelső, még a citoplazmában lezajló fázisa után az "üzemanyag" bekerül a mitokondriumokba, sitt fejeződik be a folyamat; itt keletkezik a szervezetet működtető energia. A mitokondriumokban szüntelenül zajló oxidációs folyamat célja az élet fenntartása. Az oxidációs ciklus egyes szintjein felszabaduló energiát az adenozin-trifoszfát (ATP), egy három foszfátcsoportot tartalmazó molekula hordozza. A molekula azért alkalmas szerepének betöltésére, mert képes más molekuláknak átadni ezeket a foszfátcsoporto kat, miközben az elektronkötések energiája szabaddá válik. Az izomsejt összehúzódásához szükséges energia úgy keletkezik, hogy a rnolekula leadja a három foszfátcsoport egyikét, s adenozin--difoszfáttá (ADP) válik. A folyamat során azonban csatlakozhat hozzá egy másik foszfátcsoport, s ekkor az eredeti ATP-molekula ismét helyreáll. Az ATP a friss, az ADP a kimerült elemhez hasonlítható. Az energiát hordozó és felszabadító ATP az általános szabvány szerinti "ceruzaelem", mely minden élőlényben: a mikrobákban és az emberben egyaránt megtalálható. Ez biztosítja az izmok összehúzódásához szükséges mechanikai és az idegsejtekben futó elektromos energiát. A hormonokat előállító sejtek, a hímivarsejt vagy a megtermékenyített, s az életerő roppant felszikrázásában békává, madárrá vagy embergyerekké válni kész pete energiáját mind-mind az ATP biztosítja. A felszabaduló energia csekély részét maguk a mitokondriumok használják fel működésük során, a döntő hányad azonban haladéktalanul átadódik a sejt többi részének, az élet egyéb folyamatainak fenntartása érdekében. A mitokondriumok szerepéről már sejten belüli elhelyezkedésük is ékesszólóan beszél; olyan helyen fekszenek, ahonnan az energia a leggyorsabban juthat el oda, ahol szükség van rá. Az izomsejtekben az összehúzódást végző rostokat veszik körül, az idegsejtekben a szomszédos sejtekkel való érintkezési
176
pontokon találhatók, hogy biztosítsák az ingerületet átvivő energiát; a hímivarsejtben pedig ott helyezkednek el, ahol az előre haladást szolgáló, csapkodó farok a fejhez csatlakozik Az elem "feltöltése", melynek során az ADP egy szabad foszfátcsoport felvételével ismét ATP-vé egészül ki, oxidációs folyamatokkal párosul; ezt a kettős folyamatot kapcsolt foszforilációnak nevezik Ha az oxidációs folyamatok elkülönülnek, folytatódik ugyan a légzés, de az energiatermelés megszűnik Olyan helyzet áll elő, mint amikor üresben járatnak egy motort; hő keletkezik, de munkára fogható energia nem. Az izom nem képes összehúzódni, az idegpályákon nem futnak impulzusok, az ondósejt nem evickél célja felé, sa pete nem osztódik és fejlődik magzattá, új élőlénnyé. A következmények végzetesek lehetnek: a sejt, a szövet, vagy az egész szervezet - embrió vagy felnőtt pusztulását is okozha~ák Hogyan áll elő ez a veszélyes helyzet? Egyik okozója a radioaktív sugárzás; a sugárkárosult sejtek egyesek szerint éppen emiatt pusztulnak el. Sajnálatos módon egy sor vegyi anyag ugyanezt a hatást idézi elő; szétválasztják az oxidációs és az energiatermelő folyamatokat. A növényvédő szerek előkelő helyen szerepeinek köztük. A fenol-származékok igen erőteljesen befolyásolják a szervezet anyagcseréjét; alkalmasint végzetessé is váló hőmérsékletnövekedést idéznek elő, melynek oka éppen amotorüresben való túráztatása. Ennek a vegyületcsoportnak a képviselői a dinitrofenol és a pentaklórfenol, melyek- mint gyomirtó szerek alapanyagai - mindennapos használatban vannak Egy további, bizonyítottan hasonló hatású növényvédő szer a klórozott szénhidrogének családjába tartozó 2 ,4-D, sa kutatások még bizonyára továbbiakat is lelepleznek majd. A szétkapcsolás nem az egyedüli módja, hogy a szervezet néhány - vagy minden - sej~ében kialudjanak a lángocskák Láttuk, hogy az oxidáció minden egyes fázisát különleges, csakis arra szakosodott enzimek irányítják Ha ezen enzimek valamelyike - akár csak egyetlenegy - "kidől a sorb ól", az oxidációs folyamat az egész sejtben leáll, tekintet nélkül arra, hogy pontosan melyik enzim károsodott. A kerék megáll, bármelyik két küllő közé dugunk vasrudat - az oxidációs körfolyamatot bármely pon~án szakí~uk meg, ugyanaz az eredmény. Az energiatermelés megszűnik, s a folyamatok szétkapcsolásához hasonlóan végződik a dolog.
177
Számos rovarölő vegyület játszhatja az oxidációs folyamat közé lökött rúd szerepét: a DDT, a methoxychlor, a malathion, a fenotiazin és sokféle dinitro-származék képes gátolni az oxidációs folyamatokat vezérlő valamelyik enzim működését, vagy megfosztani a sejtet a felhasználható oxigéntől, s így állítani le az energiatermelést Az ebből származó sokféle vészterhes következmény közül itt csak néhányat említünk. Laboratóriumi kísérletekben - amint azt a következő fejezetben látni fogjuk - sikerült egészséges sejteket ráksejtekké változtatni csupán azáltal, hogy megfosztották öket az oxigéntől. Az oxigénelvonás az állatkísérletek során a fejlődő embriókban is hasonlóan súlyos következményekhez vezetett. Elegendő mennyiségű oxigén hiányában a szövetek és szervek kialakulásának normális folyamatai megszakadnak, és deformációk, rendellenességek alakulnak ki. Feltételezhetjük, hogy hasonló körülmények között az emberi magzat is ugyanígy károsodik. Aszületési rendellenességek napjainkban valamelyest gya· koribbakká váltak, ám kevesen tekintenek elég mélyre ahhoz, hogy felismerhessék az okokat is. A legkevésbé sem volt biztató a hivatalos statisztikákban 1961-ben közzétett táblázat, mely a születési rendellenességek előfordulási gyakoriságát taglalta azzal a kiegészítő megjegyzéssel, hogy a levonható következtetések segítenek a degenerációk és előfordulási körülményeik összefüggéseinek feltérképezésében. Az ez irányban megkezdődő kutatások elsősorban bizonyára a sugárzások hatásának vizsgálatát célozzák majd, nem szabad azonban elfeledkeznünk arról, hogy egyes vegyületek a szervezetbe kerülve pontosan ugyanilyen hatásokat váltanak ki. A statisztika sötét tárgyilagosságával előrejelzett majdani torzszülöttek némelyike bizonyára az egész világunkat, s vele saját testünket is átitató vegyszereknek köszönheti nyomorúságos sorsát. Könnyen meglehet, hogy a szaporodóképesség csökkenése is a sejtben végbemenő energiatermelő folyamat zavaraival, s az ATP ebből következő kimerülésével áll összefüggésben. A petét, mielőtt megtermékenyülne, bőkezűen el kell látni ATPvel; ez fogja biztosítani számára a magzati fejlődés hatalmas kalandjához szükséges energiát. Ha a hímivarsejt áttörte a burkot, már minden a pete ATP-készletein múlik, melyekből a hímivarsejtben érkező mitokondriumok nyerik ki az energiát. A megtermékenyülést követően, amikor megkezdődik a sejtosztódás, küllői
178
az ATP-ben felhalmozott energia mennyisége nagyban meghatározza a fejlődési folyamat sikerét vagy kudarcát. Az embriológusok kedvenc alanyaikon, a békák és tengeri sünök petéin végzett megfigyelések során úgy találták, hogy ha a petesejtben az ATP mennyisége egy bizonyos minimális szint alá süllyed, a sejt nem osztódik tovább és rövidesen elpusztul. Nem is olyan merész ugrás, ha a tengeri sünök után eszünkbe jut az almafa, ágai közt a vörösbegy fészkével, melyben a zöldeskék tojáskák kihűlve hevernek; a néhány napig bennük mocorgó élet kialudt. Vagy gondoljunk a hatalmas floridai fenyőre, melynek csúcsán az ágakból és gallyakból kusza tökéllyel épített fészekben jókora fehér tojások fekszenek hidegen és élettelenül. Lehetséges, hogy a tojásokban - a laboratóriumi béka- és tengeri sünpetékhez hasonlóan - azért pusztult el a rnadárembrió, mert egyszerűen nem állt rendelkezésre a teljes kifejlődéshez elegendő ATP? Elképzelhető, hogy az ATP hiányát a madárszülők testében és a tojásban jelenlévő növényvédő vegyszerek okozták, melyek nem engedték, hogy az oxidációs körfolyamatok elegendő energiát termeljenek? Nem kell találgatnunk, vajon mi is volt a helyzet a tojásokkal, hiszen ezeket jóval könnyebb tanulmányozni, mint az emlősök petesejtjeit Igen: hatalmas mennyiségű DDT-t és egyéb klórozott szénhidrogént találtak mindben, ahányat csak megvizsgáltak, akár a permetezett erdőkben és termőföldeken, akár a laboratóriumokban találkoztak a vegyszerekkel a rnadárszülők. A koncentrációk igen magasak voltak. Kaliforniai fácánok tojásaiban 349 milliomodrésznyi, mérgezésben elpusztult, michigani vöröshegyek petevezetékéből vett petékben 200 milliomodrésznyi DDT-t találtak. A méreg jelen volt az elárvult vörösbegyfészkekből kiemeit tojásokban is. A szomszédos farmon felhasznált aldrin megjelent egy baromfitelep tyúkjainak tojásaiban, és a DDT-vel szennyezett takarmánnyal táplált kísérleti tyúkok tojásai is 65 milliomodrésznyi vegyszert tartalmaztak. Ismerve a DDT és a többi (szinte minden) klórozott szénhidrogénnek a sejt energiatermelésére gyakorolt gátló hatását, alig érthető, hogyan képes egyáltalán akár egyetlen, vegyszerekkel ilyen súlyosan megterhelt petesejt is végigjárni a teljes fejlődé si folyamatot; melyben számtalan sejtosztódás zajlik, szövetek, szervek alakulnak ki és különülnek el, s létrejönnek mindazok az anyagok, melyek egy élő szervezet felépítéséhez szükségesek. Mindehhez hatalmas energiákra van szükség, az ATP kis
179
csomagjaira, melyek képesek mozgásban tartani az anyagcsere körfolyamatait Nincs okunk feltételezni, hogy az ártalmak egyedül a madarakat érik. Minden élőlény sejtjeiben az ATP szalgáltatja az energiát, s az ezt előállító anyagcserefolyamatok egyformák a madarakban és a baktériumokban, az egerekben és az emberekben. Nyugtalanító tehát, hogy bármely faj petesejtjeiben jelen vannak növényvédő mérgeink, hisz talán hasonló következményekkel kell számolniuk az embereknek is. Egyes megfigyelések szerint az ivarsejteket termelő szövetekben lerakódott vegyszerek a keletkező ivarsejtekben is megjelennek. Számos madár- és emlősfaj: kísérteti fácánok, tengerimalacok és egerek, valamint a vegykezelt szilfák vöröshegyei és permetezett erdőségekben élő szarvasok nemi szerveiben találtak vegyszerfelhalmozódásokat. Egy vörösbegynél az itt mért kancentráció magasabb volt, mint bármelyik más szervben. A fácánok heréiben is igen magas, olykor 1500 milliomodrésznyi koncentrációt találtak. Feltehetően a nemi szervekben történő vegyszerfelhalmozódás okozza a herék elsorvadását vagy alulfejlettségét, melyet a kísérteti emlősállatokon figyeltek meg. A methoxychlor hatásának kitett fiatal patkányok heréi rendkívül kicsinyek maradtak. Amikor fiatal kakasok szervezetébe juttattak DDT-t, akifejlődő herék mérete az átlagosnak csupán 18%-át érte el, sa taraj, valamint a csőr alatti lebernyeg növekedése is megállt a szokásos nagyság harmada körül. Az ATP mennyiségének csökkenése kihat az ondósejtekre is. Kísérletekben a dinitrofenol csökkentette a bikák ondósejtjeinek aktivitását. Ez a vegyület akadályozza a sejtek energiaforgalmát, és ezáltal okoz energiaveszteséget Feltehetően más vegyületek esetében is hasonlóak lettek volna az eredmények. Emberek, a permetező repülőgépek pilótái esetében is megfigyeltek hasonló tüneteket, az ondósejtek "lustaságát" vagy feltűnően alacsony számát. Az egész emberiség szempontjából még az egyén életénél is nyilvánvalóan értékesebb a faj genetikai öröksége, a múltunk és jövendőnk közt feszülő fonal. Génállományunk az evolúció évmilliárdjai alatt alakult és formálódott, s nem csak jelen formánkat és lényegünket határozza meg, de parányiságában hordozza a jövendőtis-akár fényes ez a jövő, akár rettenetes. Korunkban 180
azonban felütötte a fejét a saját magunk okozta genetikus torzulások veszedelme, az egész civilizációnkra leselkedő legújabb és legrettenetesebb fenyegetés. A kémiai és a sugárhatások hasonlósága itt is vitathatatlan és szembeszökő. A sugárzásoknak kitett élő sejtet sokféle károsodás érheti. Képtelenné válhat a normális osztódásra, esetleges módo· sulások jöhetnek létre a kromoszómaállományában vagy az öröklődés anyagát hordozó génekben, s ezek a mutációknak nevezett sérülések okozzák következő nemzedékek hirtelen megváltozását, eltorzulását. Megesik, hogy a sugárzást elszenvedett sejt azonnal elpusztul, s előfordulhat az is, hogy - évek elteltével - veszélyes szaporodásnak indul. Kísérteti körülmények közt mindezek a hatások előidézhe tőek voltak vegyszerek egy bizonyos csopor1ja - az úgynevezett radiamimetikus vegyszerek - segítségéveL Sok növényvédő szer hatóanyaga tartozik ebbe a kromoszómákat roncsoló, sejtosztódást gátló, vagy éppen mutációk okozására képes vegyületcsoportba. Az általuk kifejtett károsodások megbetegíthetik az érintett egyedet, de hatásuk kiterjedhet annak utódaira, a következő generációkra is. Néhány évtizede még sejtelmünk sem volt a sugárzások vagy egynémely vegyület ilyesfajta hatásáról. Nem ismertük még az atomhasadást, s a vegyészek kémcsöveiben sem igen születtek még meg az említett veszedelmes anyagok. 1927 -ben dr. H. J. Muller, a Texas University állattanprofesszora észrevette, hogy ha röntgensugárzás hatásának tesz ki valamely élő lényt, a következő generációban mutációk keletkezhetnek. Felfedezése hatalmas távlatokat nyitott a tudományos és orvosi kutatások előtt. Muller professzor később orvosi Nobel-díjat kapott, és a világ, amely rövidesen kénytelen volt megismerkedni a radioaktív hamut tartalmazó szürke esővel, ma már jól ismeri a sugárzás lehetséges hatásait. Jóval kisebb feltűnést keltett egy másik felfedezés, rnelyet a University of Edinburgh-ön tett két kutató: Chariotie Auerbach és William Robson. Mustárgázzal folytatott kísérleteik során azt tapasztalták, hogy ez az anyag a sugárzás keltette elváltozásoktól megkülönböztethetetlen kromoszómakárosodást okoz. A mustárgáz a Muller professzor röntgensugár-kísérletei során is használt muslincákon is előidézte a jelenséget. Ez volt az első rnutációt okozó vegyület - mutagén - felfedezése. 181
A mustárgázhoz azóta már vegyületek egész sora csatlakozott, melyek mind képesek megváltoztatni az állati és növényi sejtek genetikus anyagát. Hogy megértsük, miként változtalják meg egyes anyagok az öröklődés menetét, előbb vetnünk kell egy pillantást az életnek a sejtek szintjén végbemenő legmélyebb misztériumára. A szerveket és szöveteket alkotó sejteknek képeseknek kell lenniük a szaporodásra, hiszen a szervezet, a test növekszik, s az élet folyamatos áramlásában egymást követik az újabb és újabb generációk. A szaporodás a sejt osztódásával, a mitózissal történik. Az osztódásra készülődve először a sejtmagban, de hamarosan az egész sejtben mélyreható változások mennek végbe. A magban a kromoszómák varázslatos módon megmozdulnak, kétfelé húzódnak, és ősidők óta meghatározott alakzatba rendeződnek, hogy átadják majd az öröklődés anyagát - a géneket - a születő leánysejteknek Először elnyúlt szálakhoz válnak hasonlatossá, melyek hosszán gyöngyszemekként sorakoznak a gének, majd mindegyik kromoszóma, s velük a gének is, hosszában kettéválnak Amikor maga a sejt is kettészakad, rnindegyik felében ott találjuk a kettévált kromoszórnák egyikét; így kapja meg mindkét új sejt a kromoszómák hiánytalan készletét, s a bennük tárolt teljes genetikus információt. Ezen a módon őrző dik meg az egyed és a faj önazonossága, így nemz az élőlény magához hasonló utódokat. A sejtosztódás különleges módjával találkozunk az ivarsejtek keletkezésekor. Minthogy egy faj kromoszómáinak száma meghatározott, a petesejt és a spermium, melyek ketten alkotnak majd egyetlen sejtet, csak a teljes készlet felét hordozhalják Pontosan ezt szolgálja a leendő ivarsejtek kromoszómáinak a fentiektől eltérő viselkedése. Most ugyanis az eredetileg párokba rendeződött kromoszómák nem hasadnak fel, hanem a párok egyik tagja az egyik, a másik pedig a másik leánysejtbe vándorol. Minden teremtmény osztozik ebben az elemi misztériumban: a sejtosztódás mozzanatai minden élőlényben azonosak. Sem ember, sem amőba, óriási szikvójafenyő vagy parányi élesztőgomba nem létezhet ezek nélkül a folyamatok nélkül. Bármi, ami a sejtosztódást megzavarja, veszélyezteti az érintett élőlény, s minden leszármazottja létét, fennmaradását. "Az alapvető sejtmüködések túlnyomó többsége - például a mitózis - félmilliárdnál is több, talán egymilliárd éve változatlan - írják Life címíi, széleskörü áttekintést nyújtó könyvükben
182
George Gaylord Simpson és munkatársai: Pittendrigh és Tiffany. -A sérülékeny és elképesztően bonyoluJt élet ebben az értelemben időtállóbb mint a hegyvonulatok Allandósága annak a szinte elképzelhetetlen kifinomultságnak köszönhető, mellyel a genetikus információ öröklődik nemzedékről nemzedékre." A szerzők által felidézett évmilliók során egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy olyan közvetlen, olyan hatékony és erő teljes támadás érte volna ezeket az elképzelhetetlenül kifinomult folyamatokat, mint amilyet a XX. század derekán az emberkeltette sugárzások és az általa előállított ártalmas vegyszerek jelentenek. A Nobel-díjas ausztráliai orvos, Sir MacfarJane Burnet szerint "korunkban az orvoslással kapcsolatos egyik legsajátságosabb fejlemény, hogy a mind hatékonyabb gyógyeljárások és az élő szervezet eddigi tapasztalatain kívül eső vegyületek létrejöttének mellékhatásaként egyre gyakrabban szakadnak át a gátak, melyek a mutagén anyagoktól védelmezik a szervezetet." Az emberi kromoszómák tanulmányozása még gyerekcipő ben jár, s csak napjainkban vált lehetségessé annak kutatása, hogy miként hatnak rájuk a környezeti tényezők. Csak 1956ban sikerült olyan technikákat kifejleszteni, melyek segítségével megszámolhattuk az emberi sejtekben található kromoszómákat (46), és olyan részletességgel figyelhettük meg őket, hogy felismerhettük egy-egy kromoszóma teljes vagy részleges hiányát is. Viszonylag újkeletű az a felismerés, hogy a genetikus károsodásnak lehetnek környezeti okai is. Ezzel a ténnyel és jelentősé gével kevesen vannak tisztában a genetikusokon kívül, akiknek a tanácsait azonban ritkán hallgatják és fogadják meg. A különböző sugárzások jelentette kockázat ma már nagyjából ismert, ha meglepő módon olykor egyesek tagadják is a veszélyek létezését. Dr. Muller nemegyszer sajnálkozott azon, "mennyire nem akarják megérteni és elfogadni a genetika legelemibb törvényeit nem csak bizonyos kormányzati körök, de olykor az orvosi szakma képviselői sem." A tény, hogy egyes vegyületek a sugárzásokhoz hasonló hatásokat keltenek, a nyilvánosság, de még az orvosi és tudpmányos kutatás szakemberei előtt is jószerivel alig ismeretes. Eppen ez az oka annak, hogy ezeket az inkább polgári, mint laboratóriumi használatban lévő vegyszereket még csak nem is azonosították, elterjedtségüket fel sem térképezték, holott erre rendkívül nagy szükség lenne. A lehetséges veszélyeket nem csupán Sir MacfarJane ismerte fel. Dr. Peter Alexander, a kimagasló brit szaktekintély kijelentet-
183
te, hogy a radiamimetikus vegyületek maguknál a sugárzásoknál is nagyobb veszélyt jelentenek. Dr. Muller, háta mögött a genetika terén végzett többévtizedes kutatómunka tapasztalataival azt állítja, hogy bizonyos vegyületek - köztük a rovarirtó szerek különböző típusai - éppúgy fokozhatják a mutációk előfordulá sának valószínűségét, mint a sugárzások. Igen keveset tudunk még arról, hogy az eleddig sosem tapasztalt vegyi hatások milyen mértékben idéznek elő mutációkat génjeinkben. A génmutációkat kiváltó vegyi anyagok veszélyének széles körben tapasztalható alábecsülése talán abból is következik, hogy az először felismert tényeknek csupán tudományos jelentőségük volt. A nitrogénmustárt csak a kutató biológusok és az orvosok használják a rák kezelésére, s nem szórják repülőgépek ről egész országrészek lakosságára. (Csak a közelmúltban derült fény arra, hogy az ilyen kezelésben részesült betegek némelyike esetében később kromoszómakárosodások léptek fel.) A növényvédő szerek hatása azonban - szemben a ritka, laboratóriumi vegyületekkel - széles embertörnegeken érvényesül. Ha erre mindeddig csekély figyelmet is fordítottak, egyik--másik növényvédő szerrel kapcsolatban különös adatokra bukkanhatunk, melyek arra mutatnak, hogy a sejt életfolyamataira gyakorolt hatásuk az apró kromoszómarendellenességektől és következményeiktől, egészen a rák végzetes katasztrófájáig terjedhetnek. A DDT hatásának néhány nemzedéken át kitett szúnyogok furcsa, félig hím, félig nőstény - gynandromorf - torzszüleményekké váltak. A különböző fenol-vegyületekkel kezelt növényekben súlyos kromoszómakárosodások, génmódosulások és számtalanféle mutáció: visszafordíthatatlan, örökletes változások következtek be. Mutációk keletkeztek a genetikai kísérletekhez gyakran használt muslincáknál is, az egyik elterjedt növényvédő szer, az uretán hatására egyenesen végzetesek. A karbarnátok csoportjába tartozó uretán egyre több növényvédő s a mezőgazdaságban használatos más vegyszer alapanyaga. A csoport két tagját a tárolt krumpli kicsírázásának megakadályozására használják - éppen sejtosztódást gátló hatásuk miatt. Egy csírázásgátló anyag, a maleinsav-hidrazid, egyben nagyhatású mutagén is. A hexaklórciklohexánnal vagy lindane-nal kezelt növények gyökerein ijesztő látványt nyújtó, formátlan, gumószerű duzzanatok keletkeztek. A sejtek hatalmasra növekedtek és teli voltak
184
már kettévált kromoszómákkal, melyek megkettőződése folytatódott, míg a sejt kettéosztódása lehetetlenné vált. Egy másik gyomirtó szer, a 2,4-D szintén daganatszerű kinövéseket okozott a kezelt növényeken. A kromoszómák megrövidültek, megvastagadtak és összetapadtak A sejtosztódás üteme erősen csökkent. Az általános hatás éppen olyan volt, mintha a növényt röntgensugárzás érte volna. Mindez csupán néhány példa a rengetegbőL Ma még nem állnak rendelkezésünkre összehasonlító tanulmányok a rovarirtó szerek mutagén hatásairóL Az idézett példák csak a genetikai és orvosi kutatások során keletkezett melléktermékek Fontos lenne, hogy végre meginduljon ezen a téren is a kutatás. Vannak tudósok, akik hajlandók elfogadni a sugárzások káros hatásának tényét, ám vitatják, hogy vegyszerek is előidézhet nének hasonló tüneteket. Kétségbe vonják, hogy aszóban forgó vegyi anyagok - eltérően a mindenen áthatoló sugárzástól -eljuthatnak az ivarsejtekig. Ismét csak az emberen folytatott ez irányú megfigyelések hiányába ütközünk, a madarak és emlősálla tok ivarszerveiben és ivarsejtjeiben talált nagymennyiségű DDT azonban bizonyítja, hogy a klórozott szénhidrogének a testben való jelenlétük mellett legalábbis érintkezésbe kerülnek a genetikus anyaggal. David E. Davis, a Pennsylvania State University professzora nemrég felfedezte, hogy egy hatékony sejtosztódásgátló vegyület, melyet olykor a rákos betegségek kezelésében is alkalmaztak, sterilitást idéz elő a madaraknáL A vegyszer halálos adagnál kisebb mennyisége megszüntette az ivarsejtképződést. Davis professzor bizonyos sikereket ért el a szabadban végzett kísérletek során, mégis kevés okunk van hinni vagy akár csak remélni is, hogy a szabadon élő madárfajokat megvédhetjük a növényvédő szerek szaporodási képességet csökkentő hatásaitól. A kromoszómarendelle nességek legújabb vizsgálatai érdekes és fontos eredményekhez vezettek 1959-ben francia és brit kutatócsoportok egymástól függetlenül jutottak arra a következtetésre, hogy az emberiséget sújtó bizonyos betegségek a kromoszómák normálistól eltérő számával vannak öszefüggésben. A tanulmányozott esetekben mindig kimutatható volt a rendellenes kromoszómaszám. A példa kedvéért: ismeretes, hogy a mongolidiótáknak a kelleténél eggyel több kromoszómájuk van. Ez olykor hozzákapcsolódik valamelyik normális kromoszómá185
hoz, de legtöbbször külön helyezkedik el, s így a teljes szám 4 7re emelkedik. Az ilyen esetekben a kromoszómarendellenesség már az előző generációban megtalálható. Látszólag eltérő mechanizmus működik több, a leukémia egyik fajtájában szenvedő amerikai és angol beteg esetében. Ezeknél az embereknél a vérsejtekben találtak kromoszómaelváltozást: az egyik kromoszóma egy részének hiányát; míg például a bőr sejtjeiben ennek semmi nyomát nem lehetett felfedezni. Ebből arra lehet következtetni, hogy a rendellenesség hordozói nem az egyének szüleinek ivarsejtjei voltak, hanem csupán bizonyos sejtek- ebben az esetben -, a vérsejtek elődei, s a baj már jóval a születés utáni életszakaszban jelentkezett. A hiányzó kromoszómarész talán a normális viselkedésre vonatkozó utasítások egy részétől fosztotta meg a vérsejteket A kromoszómarendellenességekkel kapcsolatos betegségek listája meglepő gyorsasággal nőtt, amióta az orvosi kutatás figyelme erre az eddig érdeklődésén kívül eső területre irányult. Az egyik betegség, melyet Klinefelter-szindrómának nevezünk, a nemi kromoszómák megkettőződésével kapcsolatos. A betegségben szenvedő egyén férfi, de minthogy normális XY helyett XXY nemi kromoszómákkal rendelkezik, bizonyos fokig abnormális. Az esetekre mindenképpen jellemző sterilitáshoz gyakran párosulnak rendkívüli testrnéretek és szellemi visszamaradottság. Összehasonlításul: azok az emberek, akiknek csupán egy nemi kromoszómájuk van - tehát a képlet XO az XX vagy XY helyett - mindig nőneműek, de a másodiagos női nemi jegyek esetükben nem alakulnak ki. A kór (a Turner-szindróma) itt is testi- és gyakran szellemi- defektusokkal párosul, hiszen a hiányzó X kromoszóma számos tulajdonságot meghatározó gént tartalmaz. A Turner- és a Klinefelter-szindróma már a kiváltó okok felfedezése előtt is régen ismeretes volt az orvosi szakirodalomban. A kromoszómarendellenességek kutatása terén hatalmas munkát végeztek el a különböző országok kutatói. A University of Wisconsinon a dr. Klaus Patau vezette csoport a születési rendellenességekre összpontosította figyelmét, melyekkel többnyire szellemi visszamaradottság is párosul. A bajokat- úgy tű nik - egyetlen kromoszóma részleges megkettőződése okozza, mintha valahol a kezdeti ivarsejt kialakulása során egy kromoszóma részben felhasadt volna, de a kettéválás valamiért nem
186
be. Az effajta hiba azután feltehetően megakadályozza az embrió normális fejlödését. Mai ismereteink szerint egy szám fölötti kromoszóma megjelenése végzetes következményekkel jár. Csupán három variáció ismeretes, melyben lehetséges az életben maradás; ezek egyike a mongolizmus. Egy plusz kromoszómatöredék jelenléte másfelől- ha súlyos rendellenességeket is okoz - nem szükségszerűen végzetes hatású, és a wisconsini kutatók szerint ezzel magyarázható az eddig rejtélyesnek tartott esetek jó része is, amelyekben gyermekek változatos torzulásokkal és általában csökkent szellemi képességekkel jöttek a világra. Ez a kutatási terület azonban annyira új, hogy a tudósok egyelőre még inkább a betegségekkel és torzulásokkal párosuló kromoszómarendellenességek, semmint az okok és összefüggések felderítésével és feltérképezésével foglalkoznak. Szamárság lenne kijelenteni, hogy ez vagy az a vegyület egyedül felelős a kromoszómáknak a sejtosztódásko_r bekövetkezett sérüléseiért, vagy rendellenes viselkedésükért. Arn ugyanilyen hiba lenne figyelmen kívül hagynunk, hogy környezetünket szinte elárasztjuk olyan vegyületekkel, melyek igenis képesek közvetlenül hatni a kromoszómákra, s előidézni súlyos és messzeható következményekkel járó sérüléseket. Nem túl nagy ár ez a csírátlan krumpliért és a szúnyogmentes tornácokért? Genetikus örökségünk az élő protoplazma négymilliárd éves fejlődése során keletkezett, s csak átmenetileg a miénk, hiszen tovább kell adnunk a következő nemzedékeknek. Csökkenthetnénk az épségét fenyegető veszélyeket, de nem sokat teszünk ennek érdekében. A vegyi üzemeket törvény kötelezi, hogy vizsgálják termékeik mérgező mivoltát, génkárosító hatások vizsgálatáról azonban nem szól a törvény, ezek tehát el is maradnak.
fejeződhetett
187
14. Minden negyedik vesző ősidők óta harcol, védekezik a rák ellen. Bizonyos, hogy ez a küzdelem természetes körülmények közt vette kezdetét, amikor minden élőlény ki volt téve a nap, a viharok és az ősi föld akár áldásos, akár kedvezőtlen hatásainak Ha az élő szervezet nem alkalmazkodik a környezethez, pusztulnia kell. A napból érkező ibolyántúli sugarak rákot okozhatnak, s ugyanígy bizonyos közetek kisugárzásai, vagy a talajból a vízbe, táplálékba kerülő arzénvegyületek A földi környezetben mindezek a veszedelmes tényezők már jóval az élet keletkezése előtt jelen voltak, az élet pedig megszületett, és évmilliárdok alatt hihetetlenül változatos formákkal népesítette be a bolygó szinte egész felületét A ráérős idő számlálatlan eonjainak során hozzáidomult, alkalmazkodott az ártalmas hatásokhoz; a természetes kiválogatódás kigyomlálta az erre kevésbé képeseket, s csak a rátermettebbek, a "keményebb fiúk" maradtak fenn. A természetes eredetű ártalmas hatások máig okoznak rákos megbetegedéseket, de számuk meglehető sen alacsony, és az élet a kezdetek óta hozzájuk szokott; a veszteségek már eleve "bele vannak számolva a végösszegbe". Az ember feltűnésével a helyzet lassan megváltozott, hisz ő az egyetlen élőlény, amely képes létrehozni rákkeltő - orvosi szóhasználattal karcinogén - anyagokat és hatásokat. Néhány ilyen anyag már évszázadok óta része környezetünknek, egyikük például az aromás szénhidrogéneket tartalmazó korom. Az ipari korszak hajnalán a Föld szüntelen és egyre gyorsuló átalakulások színterévé vált. A természetes környezetet új, mesterséges világ váltotta fel, s ebben a világban olyan, eddig soha nem látott és tapasztalt, fizikai és vegyi anyagok, hatások terjedtek el, melyek komoly változások létrehozására voltak képesek az élő szövetben is. Az ember pedig védtelen a maga teremtette karcinogénekkel szemben, mert - minthogy a faj biológiai tulajdonságai nem változnak meg egyik napról a másikra - az új körülményekhez és veszedelmekhez még nem alkalmazkodhatott. Az új és erőteljes rákkeltő anyagok tehát könnyűszerrel áthatolnak a felkészületlen szervezet védelmi vonalain. A rák nem új jelenség, de kiváltó okairól csak lassacskán gyűltek össze ismereteink. Először egy londoni orvosdoktor fejében született meg a gondolat, hogy a bajt esetleg külső,
Az élet a ködbe
188
környezeti tényezők is előidézhetik 1775-ben Sir Percival Pott kijelentette, hogy a kéményseprők közt igen gyakori hererákot csakis a korom okozhatja. Allítását nem tudta bizonyítani - ezt a mai tudomány mindenképpen megkövetetné -, de a modern kutatás alátámasztotta feltételezésének igazát; kimutatta, hogy a korom egyik összetevője valóban rákkeltő hatású. Pott felfedezése után több mint száz éven át nemigen szereztünk új ismereteket arról, hogy egyes anyagok belélegzése, lenyelése vagy bőrrel való érintkezése rákot okozhat, habár tapasztalták, hogy a cornwalli és walesi ón- és rézolvaszták arzéntartalmú füstjében dolgozó munkások között sűrűn fordul elő a bőrrák, valamint hogy a szászországi kobalt- és a csehországi joachimsthali uránbányák munkásai gyakran kapnak tüdőbe tegséget - mint később kiderült: tüdőrákot. Mindez azonban az ipari forradalom előtt történt, amikor a gyárak még nem árasztották el a világot termékeikkel és melléktermékeikkel. Csak a XIX. század utolsó negyedében ismerték fel, hogy egyes rákbetegségek kialakulásáért az ipari tevékenység felelős. Körülbelül ugyanabban az időben, amikor Pasteur bebizonyította, hogy a fertőző betegségeket mikrobák okozzák, fedezték fel az emberi szervezetre ható egyes vegyi anyagok és a kialakuló rákbetegségek összefüggését. Elsők közt a tüzelőanyag ként lignitet használó, újkeletű szászországi iparban, és a skóciai palabányákban dolgozó, vagy a munkájuk során kátránnyal és szurokkal kapcsolatba kerülő embereknél gyakran tapasztalt bőrrák megfigyelésekor jutottak erre a következtetésre. A XIX. század végére féltucat ipari eredetü rákkeltő anyag volt ismeretes, a XX. század ipara azonban már megszámlálhatatlanul sokféle hasonlóan veszedelmes vegyületet hozott létre, és óriási embertömegeket tett ki lehető legközvetlenebb hatásuknak A Pott felfedezése óta eltelt nem egészen két évszázad alatt az ember környezete alapvetően megváltozott. A veszedelmes vegyszerekkel való találkozás ma már nem bizonyos fogalkozások velejárója. Elárasztják és átitatják világunkat, közelébe férköznek mindenkinek, még az anyaméhben fejlődő magzatnak is. Aligha lepődhetünk hát meg azon az egyébként közismert tényen, hogy napjainkban a rákos megbetegedések száma ijesztő, soha nem tapasztalt arányban növekszik. Ez a növekedés nem holmi szubjektív vélemény, hanem a legkézzelfoghatóbb valóság. Az Office of Vital Statistics 1959 júliusi jelentése szerint a rákos esetek - beleértve a nyirokrendszer 189
és a vérképző szervek megbetegedéseitis-szemben az 1900-as 4%-kal, az 1958-as halálozások 15%-áért felelősek. Az American Cancer Society-nek a betegség mai gyakoriságán alapuló becsléseszerint negyvenötmillió ma élő amerikai ember számíthat arra, hogy szervezetét valamilyen formában megtámadja a rák. Másként fogalmazva: minden három család közül kettőben bekövetkezik a baj. Még megrázóbb a helyzet, ha a gyermekekre vonatkozó statisztikákat vesszük szemügyre. Negyedszázaddal ezelőtt még ritkaságszámba ment a kiskorúak rákos megbetegedése. Napjainkban azonban több iskoláskorú gyerek hal meg rák, mint bármely más betegség következtében. A helyzet annyira komoly, hogy Bostonban megalapították az Egyesült Államok első, kizárólag rákos gyermekek kezelésével foglalkozó kórházát Az első és tizennegyedik életévük között meghalt gyermekek 20%-a a rák áldozata. Sok esetben fedeznek fel rosszindulatú daganatot ötévesnél kisebb gyermekeknél, de még ennél is riasztóbb, hogy a rák nemegy esetben a születéskor vagy már az előtt jelen van a szervezetben. Dr. W. C. Hueper, a National Cancer Institute munkatársa, a környezeti hatások okozta rákbetegségek legkiemelkedőbb szakértője úgy gondolja, hogy a veleszületett vagy kora gyermekkorban kialakuló rák okai azok a karcinogén anyagok, melyek a terhesség ideje alatt kerültek az anya szervezetébe, s a méhlepényen áthatolva eljutottak a gyorsan fejlődő magzati szövetekig. A kísérletekben bebizonyosodott, hogy minél fiatalabb a karcinogén hatásnak kitett állat, annál nagyobb valószínűséggel alakul ki a rákbetegség. Dr. Francis Ray a University of Rarida tanára arra figyelmeztet, hogy "a mai gyermekeknek rákbetegségeket okozhatnak az ételhez adagolt vegyszerek ... Nem tudjuk azonban, hogy egy vagy két generációval később hová vezet a dolog." Minket most az érdekel, hogy azok között az anyagok közt, melyeket a természet szabályozására, kordában tartására, folyamatainak irányítására tett kísérleteink során alkalmazunk, akadnak-e olyanok, melyek közvetve vagy közvetlenül hozzájárulnak a rákbetegségek kialakulásához. Látni fogjuk, hogy az állatkísérletek során öt, esetleg hat rovarirtó szer bizonyult kifejezetlen karcinogén hatásúnak A lista azonban lényegesen hosszabb lesz, ha hozzáírjuk azokat az anyagokat, amelyek egyes orvosok szerint leukémiát okoznak, s még több rovarölő 190
szer kerülne bele a felsorolásba, ha azokat is számításba vennénk, amelyeknek az élő sejtekre és szövetekre gyakorolt hatása közvetve segíti elő a rák kialakulását. Minthogy embereken nem lehet kísérleteket folytatni, a bizonyítékok csupán közvetettek, de így is eléggé meggyőzőek és sokatmondók. A növényvédő szerek közt, amelyekről a legkorábban bebizonyosodott, hogy rákkeltő hatásuk van, ott találjuk a gyomok ellen használt nátriumarzenidet, s a rovarölő kalciumarzenátot. Az arzénvegyületek s az állati és emberi szervezet9en kialakuló rák közti kapcsolatnak szinte már történelme van. Ekesszóló példát találunk erre W. C. Hueper Foglalkozási ártalom okozta daganatos megbetegedések című, klasszikusnak számító monográfiájában. A sziléziai Reichenstein város környékén közel egy évezred óta bányásznak aranyat és ezüstöt, s néhány száz éve arzént is. A hegyekről lezúduló esővíz észázadokon át rendre magával vitte a felszínen, az aknák közelében felgyülemlett arzénhulladékot. Lassan elszennyeződtek a talaj mélyen fekvő vízrétegeis vele a város ivóvize is. A város lakói közül századokon át sokan szenvedtek egy különös betegségben, melyet mindenki csak reichensteini kórnak nevezett: máj-, bőr-, emésztőszervi és idegrendszeri panaszokkal párosult krónikus arzénmérgezés. A betegség gyakori velejárója volt a rosszindulatú daganatok megjelenése is. A reichensteini kór ma már inkább történelmi, mintsem orvosi érdeklődésre tarthat számot, mert a város az ivóvizet mintegy száz éve új forrásokból nyeri, melyeket alaposan megtisztítottak az arzéntőL Argentína Córdoba tartományában azonban népbetegség az arzénmérgezés és a bőrrák, mivel az ivóvizet súlyosan szennyezik a vidék geológiájára jellemző arzéntartalmú kőzetek. Arzéntartalmú növényvédő szereinkkel könnyen teremthetünk a reichersteinihez és córdobaihoz hasonló körülményeket Az Egyesült Aliarnokban a dohányültetvények, az északnyugati gyümölcsösök és a keleti áfonyavidékek arzénnel átitatott talajában elszennyeződhetnek a vízkészletek is. Az arzénnal szennyezett környezet az állatokra is ártalmas. 1936-ban egy rendkívül érdekes németországi esetről érkezett híradás. A szászországi Freiberg környékén ólom- és ezüstkohászattal foglalkozó műhelyek ontották az arzénes füstöt, mely a széllel messzire eljutott és lerakódott a növényzeten. Dr. Hueper leírja, hogy a vidék teheneinek, lovainak, kecskéinek és disznainak, melyek természetesen ezeket a növényeket fogyasztották, 191
hullani kezdett a szőrük és a bőrük megvastagodott A környékbeli erdőkben élő szarvasok testén rendellenes pigmentfoltok és a rák előtti állapotra utaló bőrduzzanatok keletkeztek, s egyikükön kifejezett rákos elváltozásokat figyeltek meg. Mind a házi-, mind pedig a vadon élő állatok arzén okozta bé/gyulladásban, gyomorfekélyben és májzsugorodásban szenvedtek. A kohók közelében élő birkák orrjárataiban rákos daganatok keletkeztek, s az arzén a levágott példányok agyában, májában és a daganatokban egyaránt jelen volt. Az egész vidéken rendkívül magas volt minden rovarfaj, elsősorban a méhek halandósága, az esőzések után pedig rengeteg hal pusztult el, amikor a víz a növényekre telepedett arzént belernasta a tavakba és patakokba. Az újfajta, szerves rovarirtó szerek közé tartozó, erősen rákkeltő hatású vegyszerek egyik példája egy széltében elterjedt termék, melyet a kullancsok és atkák irtására használtak. A készítmény története tanulságos bizonyítéka annak, hogy - noha azt hittük, a törvény előírja egészségünk védelmét a mérgekkel szemben - a lakosság hosszú éveken át egy ismert rákkeltő anyag hatásának volt kitéve, míg a hivatalos szervek a maguk csigalassú módján végre megtették a szükséges intézkedéseket A történet egy másik szempontból is érdekes. Bizonyítja, hogy egy korábban hivatalosan veszélytelennek minősített vegyszerről idővel kiderülhet, hogy rendkívül veszedelmes méreg. Amikor ez a szer 1955-ben kereskedelmi forgalomba került, a gyártó kérvényezte, hogy ezúttal kissé enyhítsék a rendelkezéseket, melyek tiltották, hogy a kezelt terményben vegyszermaradék halmozódjon fel. A törvény előírásainak megfelelően az új terméket laboratóriumi állatkísérletek során ellenőrizte és az eredményeket csatolta kérelméhez. A Food and Drug Administration szakemberei azonban úgy ítélték meg, hogy a tesztered·mények lehetséges rákkeltő hatásra utalnak. A döntésben ennek megfelelően nulla toleranciát javasoltak, ami azt jelenti, hogy a vegyszer Jegkisebb mennyisége sem lehet jelen az államközi kereskedelembe kerülő terményekben. A termelő élt fellebbezési jogával, s a döntést egy bizottság hamarosan felülvizsgálta. Az új határozat kompromisszumot jelentett, mely ideiglenesen mégiscsak megengedhetőnek minősített l milliomodrésznyi vegyszermaradványt, míg további vizsgálatok egyértelműen el nem döntik: van-e a vegyszernek rákkeltő hatása. Bár a bizottság ezt természetesen nem mondta ki, a döntéssel voltaképpen kísérteti tengerimalacokká "léptette elő" a la192
kosságot, melyen tehát ettől kezdve a laboratóriumi kutyákkal és patkányokkal párhuzamosan folytak a gyanús vegyszer rákkeltő hatását firtató megfigyelések. A tesztállatok azonban gyors eredményeket szolgáltattak, s így két év múlva már világos volt, hogy a vegyszer igenis rákot okoz. A Food and Drug Administration azonban még ezen a ponton (1957-ben) sem tudta elérni, hogy a már bizonyítottan rákkeltő anyag élelmiszerekben való előfordulását haladéktalanul ismét betiltsák, s az elengedhetetlen aktatologatás egy teljes további évig tartott, míg 1958-ban végre érvénybe léphetett az 1955-ben javasolt tilalom. A rovc;rirtó szerek közt még számos rákkeltő hatású anyagot találunk. Allatkísérletekben a DDT is gyanús májdaganatokat okozott. A Food and Drug Administration kutatói bizonytalanok voltak az először általuk felfedezett daganatokat illetően, de úgy találták: "Jó okunk van a májsejtek egyfajta enyhe rákosadására gondolni." Dr. Hueper egyértelműen a rákkeltő vegyszerek közé sorolja a DDT-t. A karbarnátok csoportjába tartozó két gyomirtó szer, a propham és a chlorpropham a tapasztalatok szerint szerepe t játszott egereknél bőrdaganatok létrehozásában. A daganatok egy része rosszindulatúnak bizonyult. Az említett két vegyület elő segíti a rosszindulatú folyamatokat, amelyeket a környezetben jelenlévő más vegyületek hatása juttat el a végkifejletig. Az aminotriazol (gyomirtó szer) a kísérteti állatokban pajzsmirigyrákot okozott. Ezt a vegyületet 1959-ben számos áfonyatermelő helytelenül alkalmazta, s a piacra kerülő bogyókban ott voltak a vegyszer maradványai. A szennyezett termést a Food and Drug Administration elkobozta, s az ezt követő viták során többen, még egészségügyi szakemberek is megkérdőjelezték a rákkeltő hatás tényét. A Fo od and Drug Administration által közzétett adatok világosan bizonyílják, hogy aminotriazol hatására a kísérteti patkányok rákosak lettek. Amikor ezeket az állatokat 100 milliomodrésznyi aminotriazolt tartalmazó vízzel itatták (vagyis tízezer kanálnyi vízben egyetlen kanál vegyszert oldottak fel), hatvannyolc hét után daganatok kezdtek képződni a pajzsmirigyükben. Két év után a vizsgált patkányok felében kifejtödtek ezek a daganatok, melyek részben jóindulatúaknak, részben azonban rákosaknak bizonyultak. A vegyszer kisebb mennyiségeinél is jelentkeztek a tünetek, s nem volt olyan alacsony szennyezettségi szint, ahol ne kezdődött volna meg a daganatképződés. Természetesen senki nem tudja, hogy az aminotriazol 193
mikortól válik veszélyessé az emberre, de - amint a Harvard University professzora, dr. David Rutstein rámutatott -· ha van különbség a patkány és az ember tűrési szinlje között, korántsem biztos, hogy nem éppen mi vagyunk az érzékenyebbek. A klórozott szénhidrogén-tartalmú növényvédő szereket még nem használjuk elég régóta ahhoz, hogy hatásukat teljes egészében megismerhetnénk és felmérhetnénk A legtöbb rosszindulatú betegség olyan lassan fejlődik ki, hogy az ember életének számottevő hosszúságú szakasza telik el a tünetek jelentkezéséig. Az 1920-as évek elején egyes óragyárak nőket alkalmaztak, hogy a számlapokra fluoreszkáló anyaggal fessék fel a számokat. Ezek az asszonyok nyelvükkel "hegyezték'' ki a finom ecsetek szőrét, s minden alkalommal apró adagokban rádiumot nyeltek. Némelyiküknél tizenöt vagy még több év után csontrák fejlődött ki. Egyes, foglalkozási ártalmak okozta rákbetegségek kifejlődéséhez bizonyítottan 15--30, esetenként még ennél is hosszabb idő szükséges. A DDT a gyárakban, az iparban használt különböző rákkeltő anyagokkal ellentétben csak 1942 óta fejtheti ki hatását emberek (elsőként a tetvetlenített katonák) szervezetére, s csupán 1945-től került széleskörű mezőgazdasági használatba. A többi rovarirtó szer még később, az ötvenes évek elején terjedt csak el. Ha tehát ezek a vegyületek bármiféle rákbetegséget okoznak, az még csak a jövőben fog kialakulni. Ismeretes azonban a rákbetegségeknek egy fajtája, mely rövid idő alatt is képes kifejlődni: ez a leukémia. Hiroshima túlélőinél a kór már három évvel a tragédia után jelentkezett, s jó okunk van feltételezni, hogy bizonyos körülmények között még ennél is gyorsabban kialakulhat. Elképzelhető, hogy a jövőben találkozunk hasonlóan gyorsan kifejlődő másféle rákbetegségekkel is, ma azonban a leukémia az egyetlen ismert kivétel a rákos elváltozások rendkívüllassú kialakulásának általános "szabálya" alól. A modern növényvédő szerek térhódítása óta a leukémiás esetek gyakorisága folyamatosan emelkedik. A National Office of Vital Statistics által közölt adatok világosan mutalják a vérképző szervek rákos megbetegedéseinek nyugtalanító terjedését. 1960-ban egyedül a leukémia 12.290 áldozatot követelt, s együttvéve 25.400 volt a vérképző- és nyirokrendszen rák áldozatainak száma- jelentősen magasabb, mint az 1950-es érték: 194
16.690. Százezer emberre tehát 1950-ben 11,1, míg 1960-ban már 14, l, haláleset jutott. A növekedés nem korlátozódik az Egyesült Allamok területére: a leukémiás halálozások száma a világ minden országában és minden korosztályban évi 4-5%-kal növekszik. Mit jelenthet ez? Miféle halált hozó, s eleddig sosem látott anyagokkal kell nap mint nap együtt élnünk? A Mayo Clinic és más, hasonlóan neves intézmények beismerik, hogy a vérképző szervek megbetegedése százával szedi az áldozatokat. A Mayo Hematológiai Osztályának vezetője, dr. Malcolm Hargraves és munkatársai közlése szerint az ezekben a betegségekben szenvedő páciensek esetében szinte kivétel nélkül megállapítható, hogy korábban mérgező vegyületek: DDTtartalmú permetek, chlordane, benzén, lindane és különböző kőolajszármazékok hatásának voltak kitéve. A környezeti hatások - mérgező vegyszerek - okozta megbetegedések egyre gyakoribbak, "legkivált az elmúlt tíz esztendőben volt érzékelhető a növekedés" - véli dr. Hargraves. Komoly kórházi tapasztalatai alapján úgy tartja: "A vérképző és nyirokszervi betegségekben szenvedő páciensek túlnyomó többsége esetében jellemző, hogy a kór kialakulását megelőző en különböző szénhidrogénvegyületekkel, elsősorban rovar- és gyomirtó szerekkel kerültek kapcsolatba. A gondosan felállított kórtörténet szinte bizonyosan kimutalja a fenti előzményeket." Dr. Hargraves nagyszámú, részletes esetleírással rendelkezik leukémiás, csontvelőpusztulásban, Hodgkin-kórban vagy más, a vért és a vérképző szerveket megtámadó betegségben szenvedő pácienseirőL "Korábban mindannyian jócskán ki voltak téve a felsorolt vegyületek hatásának" -jegyzi meg a professzor. Mit mutatnak ezek az esettörténetek7 A pókoktól irtózó háziasszonyé például, aki egy szép augusztusi napon fogta a petróleumban oldott DDT-t tartalmazó permetező palackot, és az egész alagsort beszórta vele: jutott a lépcső alá, a gyümölcsösszekrénybe és a gerendaplafon legeldugottabb csücskeibe, beszögelléseibe is. Amikor végzett a munkával, furcsa rosszullétet érzett, szédülés és ideges nyugtalanság vett rajta erőt. Néhány nap múlva jobban lett, és mivel álmában se jutott volna eszébe összefüggést keresni a rosszullét és a pókirtó hadjárat között, szeptember hónapban megismételte az egészet. Ráadásul még két alkalommal permetezett az alagsorban, s mindannyiszor bekövetkezett a már ismert rosszullét. Az utolsó alkalommal már 195
új tünetek is jelentkeztek: láz, ízületi fájdalmak, általános rossz közérzet, s az egyik lábon kialakuló érgyulladás. Dr. I-Iargraves akut leukémiát állapított meg. Az asszony a következő hónapban meghalt. A doktor egy másik páciense egy férfi volt, akinek irodáját ellepték a csótányok Annyira viszolygott tőlük, hogy elhatározta: maga vet véget az inváziónak Egy vasárnapot majdnem teljes egészében azzal töltött, hogy az alagsorban s a félreeső helyeken rovarirtó szert, metilezett naftalénben oldott 25%-nyi DDT-t permetezett szét. Rövid idő múlva a testét elszíneződött, vérző kelések borították el. Kórházba került, s a vizsgálat súlyos csontvelőpusztulást mutatott ki. A férfi a következő öt és fél hónap során az egyéb kezelések mellett ötvenkilenc vérátömlesztést kapott, s mutatkozott is némi javulás, de mintegy kilenc hónap múlva mégis végzett vele a leukémia. Ahol a betegség oka valamilyen rovarirtó szer volt, szinte minden esetben a DDT, a lindane, a hexaklórciklohexán, a nitrofenolok, az ismert kristályos molyirtó, a paradiklorobenzén, a chlordane - s természetesen az ezeket hordozó oldószerek voltak a vétkesek Dr. I-Iargraves szerint egyetlen vegyszer hatása ritka kivételnek számít. A kereskedelmi forgalomba kerülő rovarirtó permetek általában többféle, valamely kőolajszármazékban oldott mérget tartalmaznak, s még néhány adalékanyagat A szórópalack hajtóanyagául használt aromás, ciklikus és telítetlen szénhidrogének mérgek nélkül, önmagukban is súlyosan károsíthatják a vérképző szerveket. Nem orvosi, csupán gyakorlati szempontból azonban ennek nincs túl nagy jelentősége, hiszen ezek az oldószerek az elterjedt permetezési technikák nélkülözhetetlen segédanyagai. Az Egyesült Allamok és más országok orvosi szakirodalma számos jellemző esettel támasztja alá dr. Hargraves állítását, miszerint okozati összefüggés áll fenn a fentiekben tárgyalt vegyszerek és a vérképző szervek megbetegedései között. A feljegyzések farmerekről szálnak, akik saját kézi permetező eszközük vagy a vegyszert szóró repülőgépek jóvoltából kapták meg méregadagjukat; diákokról, akik a kollégiumi szabában elszaporodott hangyák elleni spray használata után rögtön leültek tanulni egy kicsit; egy asszonyról, aki kézi lindane-poriasztót vitt haza, s a chiordane-nal és toxaphene-nel permetezett gyapotföldeken dolgozó munkásokról. Higgadt és tényszerű orvosi esetleírást
196
olvashatunk két c.sehszlovákiai unokatestvér tragédiájáróL A két fiú ugyanabban a városban lakott; mindig együtt dolgoztak és együttjártak szórakozni is. Utolsó munkahelyük egy termelőszö vetkezet volt, ahol hexaklórciklohexánt tartalmazó zsákok rakadását és kiürítését bízták rájuk. Nyolc hónappal késöbb egyiküket akut leukémia támadta meg, s kilenc nap múlva meghalt. Unokatestvére körülbelül ugyanebben az időben rendkívül fáradékonnyá vált és magas láz gyötörte. Néhány hónappal később a tünetek súlyosbadni kezdtek, s ő is kórházba került. A diagnózis ugyanaz volt, ami fivérénél, s ez az eset is tragédiával végződött.
Egy svéd gazdálkodó esete felidézi a Lucky Dragon nevű japán halászhajón dolgozó Kuboyarna esetét. Akárcsak Kuboya· ma, a svéd férfi is erős, egészséges ernber volt, s ahogyan az a tenger gazdagságából, ő földjének terményeiből tartotta fenn magát. Mindkettejük halála a széllel érkezett; ott radioaktív hamu, itt mérgező vegyszer formájában. A svéd férfi 24 hektárnyi földet kezelt DDT-t és hexaklórciklohexánt tartalmazó porral, mely az enyhe szellőben rnindvégig ott kavargott körülötte. "Este szakatlan fáradtságot érzett, a következő napokon pedig általános gyengeség, hidegrázás, hát- és lábfájás kínozta, s nem tudott felkelni az ágyból" - szól a !undi kórház beszámolója. Magas láf: gyötörte, s vörösvérsejtjeinek száma igen alac.sonyra zuhant. Atvitték egy felkészültebb kórházba, de ott sem tudtak rajta segíteni, és tíz hét múlva meghalt. A vizsgálat a csontvelő teljes elroncsalódását mutatta ki. Számos tudós érdeklődése fordul a rákkutatás felé, és mérhetetlen összegeket fordítanak annak kutatására, hogy a normális sejtosztódási folyamat miként változik baljóslatú, sötét és halált hozó burjánzássá. Mi történik a sejt rnélyén, amitől a szabályos osztódás a rák fékevesztett növekedésébe csap át? Ha valaha megtaláljuk a választ, az bizonyára igen összetett és többrétegű lesz, hiszen a rákbetegség maga is sokféle formában jelentkezik, melyek különböznek egymástól kiváltó okaik, kifejlődésük, s az azt elősegítő vagy gátló tényezők tekintetében. Mindazonáltal a dolgok legmélyén talán van egy -vagy néhány - alapvető ok, a sejteket érő valamiféle elemi sérülés, amelyre melyekre- minden rákos megbetegedés visszavezethető. A szerteágazó kutatások során, melyek esetleg távolról sem kapcsolatosak a rák megismerésére irányuló erőfeszítésekkel, itt vagy
197
ott talán megcsillan egy-egy új felismerés, mely valamiképpen hozzájárul majd a megoldáshoz. Ismét azt tapasztaljuk, hogy csak ha az élet legkisebb egységei, a sejtek és kromoszómák világába pillantunk, ismerhetünk meg egy átfogóbb, szélesebb panorámát, és így hatolhatunk be a még felfedezetlen misztériumokba. Ebben a mikrokozmoszban kell keresnünk azokat a tényezőket, melyek valamilyen módon kibillentik a sejt varázslatos tökétyű mechanizmusait műkö désük megszakott folyamatainak rendjéből. A ráksejtek keletkezésének mindeddig egyik legimpozánsabb elméletét egy német biokémikus, a Max Planck Intézet munkatársa, Otto Warburg professzor dolgozta ki. Warburg egész életét annak szentelte, hogy tanulmányozza a sejten belüli oxidációs folyamatokat. Rendkívül sokrétű és gazdagtapasztalatai segítették a normális sejt ráksejtté válását magyarázó elegáns és világos elmélet kidolgozásában. Warburg professzor nézete szerint mind a sugárzás, mind pedig a vegyi anyagok hatása abban nyilvánul meg, hogy gátolják a sejt légzését, s így megfosztják a szükséges energiátóL A sejtet gyakran, kicsiny adagokban érő vegyi hatás idézi elő az irreverzibilis (visszafordíthatatlan) változásokat. Azok a sejtek, melyeket nem pusztított el azonnal a légzést gátló méreg, igyekszenek valahogyan pótolni a hiányzó energiát. Mivel azonban már nem képesek tovább működtetni a rendkívül hatékony ciklust, melyben nagymennyiségű ATP termelődik, "ráfanyalodnak" egy jóval alacsonyabb rendű energiatermelő folyamatra, a fermentációra. Az ebből nyert energiával a sejt sokáig képes életben maradni, s az osztádások során a keletkező utódsejtek is ezen a rendellenes módon szerzik a szükséges energiát. Ha ugyanis egy sejt egyszer elveszítette a normális légzés képességét, azt többé nem nyerheti vissza évek vagy évtizedek alatt sem. A hiányzó energia pótlásáért folytatott ádáz küzdelemben azonban a fennmaradó sejtek apránként a fermentáció úlján is elegendő energiához jutnak - egyfajta darwini küzdelem ez a fennmaradásért, ahol a legrátermettebb, az alkalmazkodni leginkább képes marad életben. Mindenesetre elérik azt a pontot, ahol a fermentáció már ugyanannyi energiát szolgáltat, mint a normális sejtlégzés; és ez az a pont, ahonnan már rákos sejtekről beszélhetünk. Warburg elmélete magyarázalot ad szárnos, egyébként érthetetlen jelenségre. A legtöbb rákbetegség igen hosszú lappan-
198
gási ideje éppen a számtalan sejtosztódáshoz szükséges, melyek során a sejtlégzés első károsadását követően fokozatosan válik egyre hatékonyabbá a fermentációs folyamat. Az ehhez szükséges idő a különböző fajok esetében azért változik olyan tág határok között, mert a fermentációs folyamatok sebessége is más és más; a patkánynál rövid idő alatt fejlődik ki a rák, míg az emberi szervezetben a betegség igen lassan alakul ki. A Warburg-teória arra is magyarázatot ad, hogy miért veszedelmesebbek a betegséget kiváltó anyag ismételt, apró behatásai, mint egy egyszeri, hatalmas adag. Utóbbi esetben ugyanis a sejtek azonnal elpusztulnak, míg a kicsiny adagok esetében ha sérülten, károsadott állapotban is, jónéhányuknak van esélye az életben maradásra, s ezek a túlélők fejlődnek majd ráksejtekké a későbbiek során. Éppen emiatt értelmetlen valamely rákkeltő vegyület biztonságosan kicsiny, még ártalmatlan rnennyiségéről beszélni. Az elmélet azt is megmagyarázza - ami egyébként érthetetlen, ellentmondásos dolognak tűnik -, hogy miként lehetséges bizonyos rákkeltő vegyületeket a betegség gyógyításában is felhasználni. Mindannyian tudjuk, hogy a sugárzással ez valóban így van; rákot okoz, de el is pusztítja a ráksejteket Hasonló a helyzet azonban néhány vegyszerrel is, melyeket ma a betegség kezelésére alkalmaznak. Hogyan? Mindkét hatás károsítja a sejtlégzést. A ráksejtek légzése amúgy is sérült, további károsodást már nem viselhetnek el. Az egészséges sejtek azonban még átvészelik az őket ért ártalmat, ami viszont megindíthatja őket a ráksejtté válás felé vezető úton. Warburg elképzelései 1953-ban nyertek igazolást, amikor egyes kutatóknak sikerült egészséges sejteket ráksejtekké változtatni pusztán azáltal, hogy hosszú időn keresztül szakaszosan megvonták tőlük az oxigént. Az elmélet 1961-ben újabb megerősítést nyert; ezúttal már nem szövettenyészeteken, hanem élő állatokon folytatott kísérletek által. Rákos egerek testébe radioaktív nyomjelző anyagokat fecskendeztek, és a rendkívül finom mérések kimutatták, hogy a fermentáció aránya jóval az átlagos érték felett volt - pontosan úgy, ahogyan Warburg megjósolta. A Warburg által felállított normák szerint nyugtalanítóan sok növényvédő szer sorolható az egyértelműen rákkeltő anyagok közé. Mint azt az előző fejezetben láttuk, sok klórozott szénhidrogén-vegyület, a fenol-származékok és néhány gyomir199
tó is hatást gyakorol a sejten belüli oxidációra és energiatermelésre, vagyis ily módon rák előtti állapotú sejteket hoz létre. Ezekben azután lassan halad előre a rosszindulatú folyamat, míg egyszer csak - amikor már senki nem emlékszik arra, mi is lehetett és mikor a kiváltó ok - hirtelen fellángol a nagyon is jól felismerhető betegség. A rák kialakulásának másik úlja a kromoszómákon keresztül vezet. A legkiválóbb kutatók némelyike gyanakvással szemléli mindazokat az anyagokat, melyek ezeket károsílják, vagy befolyásolják a sejtosztódási folyamatokat, esetleg mutációkat okoznak; mert nézetük szerint minden mutáció rákot idézhet elő. Amikor mutációról beszélünk, általában az ivarsejtek elváltozásaira gondolunk, de természetesen a testi sejtekkel is megtörténhet a dolog. Aszerint az elmélet szerint, mely a rákot sejtmutációs folyamatok következményének tekinti, a sejtben - sugárzás vagy vegyi anyagok hatására- olyan elváltozások mennek végbe, melyek folytán kikerül a test normális sejtosztódási folyamatokat szabályozó irányítása alól, és ellenőrizetlen, fékevesztett szaporadásba kezd. Az így keletkező utódok hasonló tulajdonságokkal rendelkeznek, s a rendellenes működésü sejtek idővel elegendő számban gyűlnek össze ahhoz, hogy már rákbetegségről beszélhessünk. Más kutatók rámutatnak arra a tényre, hogy a rákos sejtekben a kromoszómák instabillá válnak, gyakran sérültek vagy töröttek, számuk rendellenes lehet, s az is megesik, hogy egyetlen sejtben két teljes készlet található. Az első tudósok, akik a kromoszómarendelleneségek nyomába eredtek, s egészen a rák kialakulásáig követték végig a folyamatot, a New York-i Sioan-Kettering Institute kutatói, Albert Levan és John J. Biesele voltak. Arra a kérdésre, hogy melyik következik be előbb, a két kutató habozás nélkül kijelentette: "A kromoszómarendellenességek a rákbetegség előfutárai." Meglehet- gondolták-, hogy a kromoszómák kezdeti károsodása és az ebből fakadó instabilitás következtében hosszú (lappangási) időn keresztül egyfajta tétova találgatás, próbálkozás folyik, s a felgyülemlett mutációk végül a normálisan szabályozott sejtszaporodást felváltó vad sokasodáshoz - rákhoz vezetnek. Ojvind Vinge - egyike a rákot kromoszómainstabilitásból eredeztető elmélet első képviselőinek- úgy tartja, hogy a legfigyelemreméltóbb tényező a kromoszómák megkettőződése. Vajon véletlen egybeesés c.supán, hogy a hexaklórciklohexán és
200
a vele rokonságban lévő lindane éppen ezt a hatást váltják ki a kísérleti növényeken? Véletlen, hogy ezek a vegyületek szerepelt~k számos, halállal végződő leukémiás eset kórtörténetében? Es mi a helyzet a többi rovarirtó szerrel, melyek gátolják a sejtosztódást, előidézik a kromoszómák törését és mutációkat okoznak? Könnyű belátni, miért a leukémia az egyik legelterjedtebb betegség azok között az emberek között, akiket sugárzás vagy radiamimetikus vegyszerek hatása ért. A mutációkat okozó tényezők - sugárzások vagy vegyületek - első számú célpontjai a legaktívabban osztódó, szaporodó sejtek; vagyis számos szövettípus, de elsősorban a vérképző szervek szöveteinek sejtjei. A vörösvértestek fő előállítája a csontvelő, ahonnan az élet minden másodpercében tízmillió új vörösvértest kerül a vérerekbe. A fehérvérsejtek főként a nyirokmirigyekben jönnek létre, jóllehet a csontvelő egyes sejtjei is változó, ám rnindenképpen hatalmas számban állítják őket elő. Egyes vegyszerek- s ez megintcsak a radioaktív anyagokra, elsősorban a stroncium 90-es izotópjára emlékeztet-- elsősorban a csontvelőre fejtik ki hatásukat. A benzén, a rovarirtó oldatok gyakori alkotórésze itt halmozódik fel, és marad meg igen hosszú ideig; eddigi ismereteink szerint akár húsz évig is. Ez a vegyület az orvosi szakirodalomban régóta úgy ismeretes, mint a fehérvérűség egyik okozója. A kisgyermekek gyorsan fejlődő szövetei szintén kitűnő le hetőséget biztosítanak a ráksejtek kifejlődésére. Sir MacfarJane Burnet rámutatott, hogy a fehérvérűség nem egyszerűen csak terjedőben van világszerte, hanem kiugróan megszaporodott a három-négy éves gyermekek között, míg ugyanebben az életkorban másfajta betegségek előfordulása nem mutatott növekedést. A szakértő véleménye szerint "A leukémiának a három-négy éves életkor táján való gyakorisága arra enged következtetni, hogy a rnutagén hatás a születés ideje körül érte a gyermek szervezetét." Egy másik, ismerten rákkeltő hatású mutagén az uretán. Az ezzel kezelt vemhes kísérleti egerek és magzataik is tüdőrákot kaptak. A betegség kifejlődése bizonyítja, hogy a méreg áthatolt a méhlepény védelmi vonalán, hiszen ezekben a kísérletekben az egérporontyokat csupán prenatálisan (születés előtt) érhette a vegyszer hatása. Dr. Hueper arra figyelmeztet: "A daganatok
201
kialakulása éppígy lehetséges az uretánnal vagy a vele rokon anyagokkal naponta érintkezésbe kerülő emberek születés előtt megfertőződött gyermekeiben is." A karbarnátok csoportjába tartozó uretán kémiai rokonságban van a propham és chlorpropham nevű vegyszerekkel. Ezeket a gyom- és rovarirtó, valamint gombaölő szereket a rákbetegség szakértőinek figyelmeztetései ellenére elterjedten használják, s alapanyagként jelen vannak számos forgalomban lévő bőrpuhító szerben, gyógyszerben, műszálas textilben és szigetelőanyagban is. A rák kialakulhat közvetetten, kerülő úton is. Olyan anyagok, melyek a szó eredeti értelmében nem rákkeltő hatásúak, megzavarhatják a test egyes szerveinek normális működését, s ennek következtében létrejöhet a rákos állapot. Jó példával szalgálnak erre az ivarszervi rákbetegségek, melyek - úgy tűnik - a nemi hormonok egyensúlyának zavaraival állnak összefüggésben; a zavarok pedig esetenként abból származnak, hogy a máj valamilyen káros hatás következtében nem képes fenntartani e hormonok megfelelő szintjét. A klórozott szénhidrogének éppen az a vegyületcsoport, mely ilyen közvetett rnódon képes előidézni rákos megbetegedést, hiszen valamennyien a májat károsílják. A szervezetben jelenlévő nemi hormonok normális esetben a növekedést, s a nemi szervek működését szabályozzák. A férfi és női nemi hormonok, ha eltérő arányban is, de rnindkét nem szervezetében termelődnek, s a máj az a szerv, mely gondoskodik megfelelő egyensúlyuk fenntartásáról, s megakadályozza túl nagy mennyiségben való felhalmozódásukat Ha azonban valamely vegyszer hatása vagy betegség folytán, esetleg B-vitamin hiányában a máj nem képes ellátni ezt a koordináló funkciót, az ösztrogén (nemi) hormonok túlságosan felszaporodhatnak a szervezetben. Mi következhet mindebből? Az állatok esetében ismerjük a választ. A Rockefeller Institute for Medical Research egyik kutatója úgy találta, hogy a kísérleti nyulaknál az esetek nagy többségében a májkárosodás együtt járt a méhdaganatok kialakulásával. A kutató feltételezte, hogy a sérült máj képtelen volt szabályozni a vérben a nemi hormonok szintjét, így azok elérhették a rák kialakulásához vezető mennyiséget. Egereken, patkányokon, tengerimalacokon és majmokan végzett aprólé-
202
kos kísérletek során bebizonyosodott, hogy ösztrogén hormonok még csak nem is túlságosan magas mennyiségeinek rendszeres adagolása a jóindulahí méretnövekedéstől egészen az egyértelmű rákosadásig terjedő elváltozásokat idéz elő a nemi szervekben. Hörcsögöknél a rendszeresen adagolt nemi hormon vesedaganatokat okozott. Bár az orvostársadalom véleménye a kérdésben korántsem egységes, számos bizonyíték mutat arra, hogy hasonló folyamatok játszódhatnak le az emberi szervezetben is. A MeGill University Royal Victoria Hospital kutatói százötven megvizsgált méhrákos eset kétharmadánál, egy következő megfigyeléssorozatban pedig húsz beteg közül tizennyolcnál találtak rendkívül magas ösztrogén hormonszinteket. Lehetséges, hogy oly csekély májkárosodás is elég a nemi hormonok megfelelő szinten tartásának meghiúsításához, amilyet mai eszközeinkkel még nem is tudunk kimutatni. Ilyen májkárosodást pedig könnyen okozhatnak a klórozott szénhid· rogének, melyek - láttuk - már egészen kicsiny mennyiségben is változásokat idéznek elő a májsejtekben. Jelenlétük a B-vitaminok mennyiségét is csökkentheti, ami igen fontos adat, hiszen más kísérletek kiderítették, hogy ezek a vitaminok segítik a szervezetet a rák elleni védekezésben. A Sioan-Kettering Institute for Cancer Research egykori igazgatója, a néhai C. P Rhoads úgy találta, hogy az erőteljes rákkeltő anyagokkal kezelt kísérleti állatokban nem fejlődött ki a rák, ha táplálékukat a természetes B-vitaminokban igen gazdag élesztővel egészítették ki. A tapasztalatok szerint a B-vitaminok hiánya gyakran párosul a szájüreg, s esetleg az egész emésztőcsatorna r~kos betegségeivel. Ezt a jelenséget nem csupán az Egyesült Aliarnokban figyelték meg, hanem Finnország és Svédország északi vidékein is, ahol az emberek étrendje nem bővelkedik vitaminokban. Azoknál a népcsoportoknál, aholjellemző a súlyos és tartós alultápláltság- például az afrikai bantu törzseknél-, kiugró gyakorisággal fordul elő a májrák Afrikában nem ritkaság a férfiakon jelentkező mellrák sem, mely gyakran párosul a májbetegségekkel és az általános alultápláltsággal. A háború utáni, éhező Görögországban sűrűn volt tapasztalható a férfiak keblének megnagyobbodása. Röviden tehát: a rovarirtó szereknek a rákbetegség kialakulásában játszott szerepét feszegető érvelés azon alapszik, hogy
203
ezek a vegyületek bizonyítottan képesek károsítani a májat és csökkenteni a rendelkezésre álló B-vitaminok mennyiségét, s hatásuk eképpen emeli a nemi hormonok szinljét a szervezetben. Mindehhez hozzáadódik még a mesterséges hormonkészítmények sokasága, melyeket a kozmetikumok, gyógyszerek, élelmiszerek tartalmaznak, s melyek hatásának egyre fokozódó mértékben vagyunk kitéve. Mindezek együttes végeredménye a fontos, és ez az, amire a legkomolyabban oda kell figyelnünk Az ernberek folyamatosan és ellenőrizetlenül kerülnek kapcsolatba a legkülönbözőbb rákkeltő vegyületekkeL Ugyanazzal az anyaggal változatos formákban, ismételten találkozhatunk. Jó példa erre az arzén, amely környezetünkben éppúgy előfor dul a levegőben, rnint az ivóvíz szennyeződéseként; ételeinkben a rovarirtószer-maradványok formájában; s ott van a gyógyszerekben, kozmetikai készítrnényekben, fakonzerváló vegyszerekben és a különféle festékanyagokban is. Meglehet, mindezek a keverékek csak "veszélytelen", rákot még nem okozó mennyiségben tartalmazzák a mérget, ám kicsordulhat a pohár egyetlenegy csepptől is, ha előzőleg már színültig töltötték a veszedelmes anyag ártalmatlan, biztonságos adagjai. Előidézheti a bajt két különböző, de "együttműködő" rákkeltő vegyület is. A DDT-rnérgezést szenvedett ember szervezetében szinte bizonyosan nem egyedül a DDT fejti ki kártékony hatását, hanem más, májkárosító szénhidrogének is, rnelyek kel rnint hígítószerek, festékoldók, zsírtalanítók, tisztítószerek és érzéstelenítők alkotórészeivel hétköznapjaink során oly gyakran találkozunk. Vajon beszélhetünk-e ilyen körülmények között a DDT még ártalmatlan adagjáról? A helyzetet még bonyolultabbá teszi, hogy a különböző vegyületek befolyásolhatják: kiolthatják vagy erősíthetik egymás hatását. A rák sok esetben két vegyület összj<.Jtékának eredményeképpen alakul ki, melynek során egyikük különösen érzékennyé teszi a sejtet vagy szövetet, s ezzel elősegíti, hogy a másik hatására kifejlődhessen a betegség. A propham és a chlorpropharn például a bőrdaganatok szálláscsináló i, s ha a szervezetben jelen vannak, már valamely egyszerű oldószer is fellobbanthatja a kórt. Elképzelhető fizikai és kémiai hatások között is effajta "együttműködés". A leu.kérnia két lépésben is kialakulhat: a rosszindulatú folyamatnak röntgensugárzás is megadhatja az első lökést, majd valarnilyen vegyület, például az uretán idézi elő
204
a tényleges megbetegedést. Súlyos gondokkal szembesülhetünk még ebben a szép új világban, ahol annyiféle sugárzás éri szervezetünket, s oly sok eddig ismeretlen vegyülettel kerülünk mindennapos kapcsolatba. További problémát jelent az ivóvíz sugárzó anyagokkal való elszennyeződése. Ezek hatására a vízben szintén jelenlévő kémiai szennyeződések megváltozhatnak; az ionizáló sugárzás átrendezheti atomszerkezetüket, és teljesen új, előre megjósolhatatlan hatású vegyületek jöhetnek létre. A vízszennyeződést kutató amerikai szakernberek rnegállapították, hogy a vízkészletekbe kerülő mosó- és rnosogatószerek okozzák országszerte a legtöbb nehézséget Jelenleg még nem áll rendelkezésünkre a gyakorlatban is használható módszer, mellyel el lehetne távolítani ezeket az anyagokat. Némelyikük szerepet játszhat a rák kialakulásában is, amennyiben az emésztőcsatornába kerülve elősegíti a valóban rákkeltő anyagok jobb felszívódását. De ki képes minden hatást, kölcsönhatást és folyamatot áttekinteni? Biztonságosnak, elfogadhatónak tarthatunk-e a szüntelenül örvénylő és változó vegyületek kaleidoszkópjában bármilyen aprócska rnéregadagot? Amint azt a közelmúltban megtörtént események bizonyítják, saját egészségünket kockáztatjuk, ha rákkeltő anyagokat tűrünk meg környezetünkben. 1961-ben járványszerű májrák ütötte fel a fejét sok szövetségi, állami és magánkézben lévő halastó pisztrángjai között. A betegség az egész országra kiterjedt, s néhol a három évnél idősebb halak mindegyikén kifejlődött. A dolog felfedezésére annak az együttműködésnek a jóvoltából került sor, rnely már korábban is fennállt az Environrnental Cancer Section of the National Cancer Institute és a Rsh and Wildlife Service között annak érdekében, hogy rninden daganatos betegségben szenvedő halról tudomást szerezzenek, és időben lépéseket tehessenek az ernberek egészségének megóvása érdekében. Még folyik ugyan a kutatás, hogy rni is okozhatta e rendkívül kiterjedt járványt, de úgy fest a dolog, hogy elsősorban a halastavak vizéhez hihetetlen rnennyiségben adagolt sokféle adalékanyag és a táplálékba kevert gyógyszer tehető felelőssé az eseményekért. A pisztrángok története sokféle okból tanulságos, de főleg arra szaigál jó példával, hogy rni történhet, ha egy élőlény környezetében megjelennek az erősen rákkeltő hatású vegyületek.
205
Dr. Hueper úgy jellemezte az esetet, mint komoly figyelmeztetést arra, hogy legfőbb ideje csökkentenünk a környezetbe kerülő sokféle rákkeltő anyag számát és mennyiségét. "Ha nem tesszük meg a szükséges intézkedéseket - mondja dr. Hueper -, az embereknek is hasonló veszélyekkel kell számolniuk." Rendkívül nyugtalanító felfedezés, hogy - amint egy kutató kifejezte - "rákkeltő anyagok óceánjában élünk". Sokan keserű belenyugvással veszik tudomásul a dolgot. "Hiszen reménytelen, nem?"; és: "Ha egyszer úgyis lehetetlen még csak megkísérelni is, hogy megakadályozzuk a környezet elszennyeződését, nem lenne jobb felhagyni az egésszel és energiáinkat inkább a rák gyógyszerének kutatására fordítani?" Ha ezeket a kérdéseket a rákkutatás egyik legnagyobb szaktekintélyének, dr. Huepernek tesszük fel, bizonyosak lehetünk abban, hogy bölcs, egy élet kutatásainak tapasztalatain alapuló választ kapunk. Dr. Hueper úgy tartja, hogy a rákbetegségekkel kapcsolatos mai helyzetünk hasonló a múlt század végéhez, amikor az emberiségnek pusztító járványokkal kellett szembenéznie. A betegségek és egyes mikroorganizmusok megjelenése közti okozati összefüggésre a nagyszerű kutatók: Louis Pasteur és Robert Koch munkássága derített fényt. Az orvostársadalom és a közvélemény ma már egyaránt tisztában van azzal, hogy világunkban felfoghatatlan számban élnek parányi lények, melyek egyike-másika betegségek okozója is lehet, s a rákkeltő vegyületek hasonlóképpen járják át meg át mai világunkat. A fertőző betegségek legtöbbje mára gyógyíthatóvá vált és csak elfogadhatóan alacsony számban fordul elő, vagy gyakorlatilag teljesen meg is szűnt. Ez a nagyszerű eredmény két, egymással párhuzamosan alkalmazott módszerrel volt elérhető: a megelő zéssel és a gyógyítással. Habár a hozzá nem értő emberek a csodapiruláknak, varázslabdacsoknak tulajdonítják a nagyobb jelentőséget, a ragályokkal szembeni, valóban jelentős győzel meket a kórokozók egyszerű távoltartásával sikerült elérni. Az egyik említésre méltó eset a több mint száz évvel ezelőtti nagy londoni kolerajárvány. Egy orvos, John Snow feltérképezte a megbetegedések előfordulását, és úgy találta, hogy a járvány egy bizonyos kerületből indult ki, s ez a városrész a Broad Streeten lévő egyetlen szivattyús kútból nyeri az ivóvizet Snow doktor a preventív orvoslás gyors és huszáros fegyvertényeként egyszerűen letörte a kút nyomó karját. A kolera lassan megszűnt,
206
s nem holmi csodapirulák jóvoltából, melyek elpusztították volna az akkor egyébként még nem is ismert kórokozókat, hanem mert a kút használhatatlanná válása megakadályozta, hogy a baktériumok továbbra is folyamatosan fertőzzék az embereket. A betegség kezelése mellett minden gyógyítóeljárás a fertőzés gócainak a szervezetben való elszigetelésére is irányul. A tuberkulózis (TBC) mai viszonylagos ritkasága annak is köszönhető, hogy az emberek nemigen találkoznak a kórokozókkaL Manapság igen sok rákkeltő vegyület vesz bennünket körül. A betegség leküzdésére irányuló erőfeszítések dr. Hueper szerint kudarcra vannak ítélve, ha figyelmünket csupán a gyógyításra koncentráljuk- feltéve, hogy megtaláljuk egyáltalán a gyógyítás módját -, és nem törődünk a környezetünkben felhalmozódott karcinogénekkel, melyek úgyis nagyobb ütemben támadnak meg mind újabb és újabb áldozatokat, hogysem akár egy mégoly hatékony gyógyeljárás is felvehetné velük a versenyt. Miért van az, hogy ilyen nehezen fogjuk fel a rákkal kapcsolatos problémákat és tennivalókat? Meglehet, "a betegek gyógyítása sokkal izgalmasabb, vérpezsdítőbb és fényesebb diadallal kecsegtető cél, mint a megelőzés" - véli dr. Hueper. Ám a rák kialakulásának megakadályozása "jóval humánusabb, és százszor hatékonyabb is, mint bármely gyógyítás". Dr. Hueper komoly fenntartásokkal viseltetik a sokszor beígért bűvös tabletták iránt, melyekből majd a reggelinél bekapunk egy-egy szemet és fittyet hányunk a rák veszélyének. Ha a széles tömegek hajlamosak hinni az ilyesmiben, annak egyik oka az, hogy úgy vélik: a rák, ha kicsit titokzatos is, de mégis csak egy betegség a sok közül, egyértelmű okokkal és hamm! bekapható gyógyszerekkel - csak éppen meg kell tqlálni ezt az orvosságot. Ez azonban sajnos távolról sem igaz. Eppúgy, ahogy számtalan vegyület és környezeti hatás képes rákot kiváltani, a betegség is a legkülönbözőbb módokon és formákban jelentkezik, s a gyógykezelésnek is ehhez a sokféleséghez kell alkalmazkodnia. Amikor -ha egyáltalán- elérkezik majd a régóta ígért áttörés, akkor sem valamiféle minden rákbetegséget egyformán gyógyító csodaszer lesz a kezünkben. Bár természetesen továbbra is keresnünk kell a lehetséges gyógymódokat és esetleges orvosságokat, semmiképpen nem tesz jó szelgálatot az emberiségnek az, aki megalapozatlan ígéreteivel fenntartja a közeli sikerbe, a gordiuszi csomó hamaros kettémetszésébe vetett re-
207
ményt. Az erőfeszítések igen lassan, apránként vezetnek eredményre. Ezenközben pedig, míg millióinkat számlálatlanul fektetjük az orvosi kutatásba, és a rákgyógyszer közeli felfedezésében reménykedünk, eszünkbe sem jut, hogy mindezek mellett megkísérelhetnénk megelőzni a bajt. A vállalkozás korántsem lenne reménytelen. Bizonyos szempontból még könnyebb is a dolgunk, mint volt a századforduló járványai idején. Akkor a világ éppúgy telis-tele volt kórokozókkal, mint manapság a rákkeltő vegyületekkeL Csakhogy a baktériumokat nem mi teremtettük meg és szaporítottuk el környezetünkben, s terjedésük sem rajtunk múlt. A karcinogéneket azonban igenis mi hoztuk létre, s rajtunk áll az is, hogy mi lesz velük. A rákkeltő vegyszerek két okból árasztották el környezetünket: először a szebb, jobb és könnyebb élet keresésének csúfondáros és keserű következményeképpen, másodszor pedig, mert az ilyen anyagok termelése és eladása lassan életünk és gazdaságunk elfogadott részévé vált. Komolytalan lenne azt hinnünk, hogy minden rákkeltő vegyi anyagat száműzni kell vagy egyáltalán lehet a modern világból, d_e az is bizonyos, hogy jelentős részük valóban szükségtelen. Oriási dolog lenne, ha legalább ezektől megszabadulhatnánk és megszűnhetne a fenyegetés, hogy minden negyedik ma élő embert valószínűleg utolér a rák. A legnagyobb erőfeszí téseknek ételeink, ivóvizünk és a levegő megtisztítására kellene irányulniuk, hiszen ezek közvetítésével kerül szervezetünkbe a legtöbb, apránként felhalmozódó rákkeltő szennyezőanyag. A világ legkiemelkedőbb rákkutatói közül sokan osztják dr. Hueper véleményét, hogy a világon előforduló rákos megbetegedések száma jóval alacsonyabb lenne, ha azonosítanánk környezetünkben a karcinogén anyagokat és legalábbis jelentősen csökkentenénk mennyiségüket. Vannak persze, akiknek a szervezetében már készülődik vagy ki is fejlődött a betegség; az ő érdekükben természetesen folytatni kell a gyógyításra irányuló kutatásokat. Azoknak azonban, akik még egészségesek, és egyben minden még meg nem született ember számára a megelőzés sokkal fontosabb.
208
15. A védekező természet Van valami ironikus abban, hogy annyira kedvünk szerint szerettük volna alakítani a természetet, és most ilyen rettenetesen messze találjuk magunkat az áhított céltól - mert igen, ez a való helyzet. Az igazság, melyet ritkán emlegetünk, de bárki meggyőzödhet róla a saját szemével, az, hogy a természet nem olyan nagyon könnyen hagyja magát átformálni, és a rovarok is megtalálják a módját, hogyan vészeljék át vagy kerüljék meg az ellenük intézett ádáz vegyi támadásokat. "A természetben az egyik legelképesztöbb jelenség a rovarok világa - tartja a holland biológus, dr. Briejer. - Ebben a világban minden lehetséges, és nap mint nap megtörténnek a legvalószínűtlenebb dolgok. Aki ezeknek a misztériumoknak a mélyére hatol, egyik ámulatból a másikba esik; megtanulja, hogy bármi megtörténhet, s gyakran a lehetetlen is bekövetkezik." A lehetetlen napjainkban kétfelől is fenyeget. Az egyik probléma, hogy génmutációk útján új, vegyszereinknek ellenállni képes rovartörzsek jönnek létre. Erről a következő fejezetben lesz szó. A nagyobb bajt azonban az okozza, hogy a rovarok ellen bevetett vegyszereinkkel meggyengítettük a természetes környezet saját szabályozó mechanizmusait, melyek gondoskodtak az egyes fajok egyedszámának megfelelő korlátozásáról. Márpedig valahányszor ezeket a gátakat megsértjük, a repedéseken rovarok milliárdjai hömpölyögnek át. A világ minden tájáról érkeznek hírek, melyek egyre világosabban mutatják, milyen nehéz helyzetbe kerültünk. A kemény vegyi eszközökkel végzett gyom- és rovarirtás tízegynéhány éve után olyan problémák jelentkeznek, melyekröl azt hittük, hogy már régen megoldottuk öket. Mindezek mellett pedig egyremásra akkora tömegekben jelennek meg valaha jelentéktelen számban előforduló rovarok, hogy új természeti csapásnak kell tekintenünk öket. A vegyi irtóhadjáratok ugyanis eleve magukban hordozzák kudarcukat, mert megtervezésükkor nem vették figyelembe annak a biológiai közegnek a roppant bonyolultságát és belső törvényszerűségeit, amely ellen megindították őket. Egyes helyeken manapság divat úgy beszélni a természet belső egyensúlyáról, mint valami olyasmiről, ami már régen a múlté, amire már gondolni sem érdemes. Vannak, akik szerint
209
a kifejezés csupán egyfajta metafora, ám igen veszélyes, ha ez a szemlélet tettekben is megnyilvánuL A természet egyensúlya napjainkban természetesen már nem azonos azzal, ami például a pleisztocén időszakot jellemezte, de létezik és működik ma is az élőlények kapcsolatainak és kölcsönhatásainak rendkívül bonyolult és kifinomult rendszere, melyet éppúgy nem hagyhatunk figyelmen kívül, mint ahogy a sziklaszirt csúcsán üldögélő ember sem feledkezhet meg a gravitációróL Ez az egyensúly nem valamiféle statikus állapot, hanem állandó változások időtlen folyama, melynek részei vagyunk mi, emberek is, akik számára hol kedvünk szerint való ez a folyamat, hol pedig-önhibán kból mind gyakrabban - ellenünk fordul. A modern, vegyszeres rovarirtással kapcsolatban két fontos dologról feledkeztünk meg. Az egyik, hogy a rovarnépesség valóban hatékony ellenőrzését nem az ember, hanem maga a természet gyakorolja. A különböző állatfajok egyedeinek számát az a jelenség tarlja meghatározott és mindig közel azonos szinten, amelyet az ökológusok a környezet ellenállásának szoktak nevezni, s ez így van, amióta csak az élet megszületett. Szabályozó tényező a rendelkezésre álló táplálék mennyisége, az éghajlati adottságok és időjárási viszonyok, valamint a más, konkurens és ragadozó fajok jelenléte. "Elsősorban az egymás közt vívott, szakadatlan, gyilkos háborúskodás akadályozza meg a rovarokat abban, hogy elárasszák az egész világot" - véli a neves entomológus, Robert Metcalf. Csakhogy a legtöbb vegyszer minden rovart elpusztít; a kártékonyakat és a hasznosakat egyaránt. A másik fontos tény, amelyet kihagytunk a számításból, az a hallatlan energia, mellyel egy faj képes pótolni számbeli veszteségeit és visszafoglalni eredeti elterjedési területét, ha megszűn nek a kedvezőtlen hatások, azaz a környezet ellenállása csökken. Az élet legtöbb formájának szaporodóképessége, még ha olykor sokat sejtető tapasztalatokra teszünk is szert, messze felülmúlja képzeletünket. Emlékszem diákkoromból az ámulatra, melyet akkor éreztem, amikor egy marék szénát és kevés vizet tettünk egy befőttesüvegbe, majd egy-két cseppnyi, egysejtűe ket tartalmazó vízzel oltottuk be. Az üvegben pár nap múlva cikázó és kavargó lények egész univerzumát találtuk, porszemnél nem nagyobb papucsállatkák (Paramecium) megszámlálhatatlan tömegeit, melyek korlátlanul szaporadtak ebben a langyos, táplálékban gazdag és ellenségektől mentes apró édenkertben.
210
Eszembe jutnak a tengeri makkokkal borított, fehérlő tengerparti sziklák, melyek végeláthatatlanul húzódnak, horizonttól horizontig; vagy az a csodálatos látvány, amelyet a medúzarajon átvágó csónakból láthat az ember: a víznél alig megfoghatóbb, lüktető lények szellemalakjainak megszámlálhatatlan tömege. Láthatjuk a természet szabályozó folyamatainak csodálatos működését, amikor a tőkehalak a roppant távolságokon átvágva ívni vonulnak a megszakott partok felé, ahol minden nős tény milliószámra rakja le az ikrákat. A tenger mégsem válik tőkehalak összefüggő tömbjévé, ami bizonyosan bekövetkezne, ha minden kikelő ivadék megérné a felnőttkori; mindig éppen annyi marad életben, amennyi a faj egyedszámának fenntartásához elegendő. A biológusok olykor eljátszanak a gondolattal: mi történnék, ha ezek a szaporodást korlátozó folyamatok valamilyen elképzelhetetlen katasztrófa következtében megszűnnének működni, és egy élőlény minden utóda életben maradna. Thomas Huxley mintegy száz évvel ezelőtt kiszámította, hogy egyetlen nős tény levéltetű (ez a rovar képes szűznemzés útján, vagyis hímek közreműködése nélkül is szaporodni) egy év alatt annyi utódot hozhatna létre, hogy összsúlyuk megegyezne az akkori Kínai Birodalom teljes lakosságának testsúlyávaL Szerencsére ilyen helyzet csak gondolatkísérletekben fordulhat elő, ám az állatvilágot tanulmányozák jól tudják, milyen rettenetes következményekkel járhat a természet rendjének, önszabályozó folyamatainak megzavarása. Amikor a marhafenyésztök kívánsága szerint kiirtották a prérifarkasokat, igen nagy mértékben elszaporodtak az addig általuk féken tartott pockok. Gyakran emlegetett történet az arizonai karibuk esete. A szarvasállomány egykor teljes összhangban élt természetes környezetével, s a vidéken élő jónéhány ragadozó faj farkasok, purnák és prérifarkasok - állandó szinten tartotta számukat. Egyszer azonban valaki úgy gondolta, hogy a szarvasokat feltétlenül meg kell menteni, s ez nem jelentett mást, mint hogy könyörtelenül pusztítani kezdték a ragadozókat Természetes ellenségeik eltűnésével azonban a szarvasok rettenetesen elszaporodtak és rövidesen már nem találtak elegendő ennivalót. Az éhező állatok olyan magasan csupaszították le a fák lombozatát, amennyire csak képesek voltak felágaskodni, és hamarosan sokkal többen vesztek éhen, mint amennyit koráb-
211
ban a ragadozók elpusztitottak, s az egész vidék megsínylette kétségbeesett erőfeszítéseiket, hogy élelmet találjanak. Az erdők és mezők ragadozó rovarfajai ugyanazt a szerepet töltik be, mint a fenti példában a purnák és farkasok. Ha ezeket elpusztíljuk, mértéktelenül elszaporodnak azok a rovarok, amelyekkel táplálkoztak Senki nem tudja, hány rovarfaj él a Földön, hiszen jelentős részük még felfedezésre, azonosításra vár, de a meghatározott, leírt fajok száma is jóval meghaladja a hétszázezret, s ez azt jelenti, hogy a bolygónkat benépesítő fajok számának 70--80%-a rovar. Ennek a hihetetlenül sok fajnak a túlnyomó többségét az ember bárminemű közreműködése nélkül a természet erői tartják kordában. Ha ez nem így lenne, erősen kétséges, hogy akár a világ minden vegyszerének bevetésével- vagy bármilyen más eljárással - képesek volnánk elérni hasonló eredményt. Sajnálatos módon nem fogjuk fel a ragadozók populációszabályozó szerepének fontosságát, amíg valami miatt nem kerül homokszem a fogaskerekek közé. A legtöbb ember úgy járkel a világban, hogy észre sem veszi a körülötte nyüzsgő élet szépségét, csodáit, furcsaságait vagy éppen rémségeit Eppígy igen kevesen vannak tisztában a ragadozó vagy más rovarokon élősködő rovarok szerepével. Talán észreveszünk néha egy, a kert bokrain üldögélő különös vagy ijesztő formájú rovart, és esetleg homályosan visszaemlékszünk, hogy az imádkozó sáska más rovarokat fal fel, valójában azonban csak akkor érljük meg a dolgot, ha séta közben egy éjjel zseblámpánk fényében tényleg meglátunk egy példányt, amint épp nyugodtan rnajszolja áldozatát. Ilyenkor megérzünk valamit a vadász és a préda örök drámájából, és abból, hogy miféle könyörtelen és időtlen erők kormányozzák a természetet. Sokféle ragadozó rovar létezik. Vannak villámgyorsak, melyek fecskeként csapnak le áldozatukra, mások komótosan sétálgatnak a növények szárán, és az egy helyben üldögélőket, például a levéltetveket fogyaszlják. A darázs lágytestű rovarokat fog, hogy testnedveikkel táplálja utódait. A kaparódarazsak sárból oszlopos fészket építenek, s ide hurcolják a petékből kikelő darázsgyerekeknek szánt rovarokat. Egy másik darázsfaj a legelő lovakat és szarvasmarhákat gyötrő, vérszívó böglyökre vadászik. A hangos zúgással repülő zengőlégy, melyet gyakran a méhekkel tévesztünk össze, a tetvekkel fertőzött növények száraira
212
rakja petéit, s a kikelő lárvák megszámlálhatatlan tetvet pusztítanak el. A katicabogár egyetlen petecsomójának előállításához szükséges energia megszerzéséért is több száz levéltetű fizet az életével. Még különösebben viselkednek a rovarparaziták Ezek nem ölik meg azonnal áldozatukat, hanem számtalan fogás és trükk segítségével utódaik felnevelésére használják fel őket. Petéiket valamely másik rovar petéi vagy !árvái közt helyezik el, s a kikelő utódok felfalják vendéglátóikat Egyesek ragacsos váladékkal hernyák oldalára ragasztják petéjüket, s a kikelő lárva belerágja magát az áldozatba. Mások ösztönös előrelátással egyszerűen a levelekre rakják petéiket, s az arra legelésző óvatlan hernyák maguk nyelik le azokat. Az erdőkben, mezőkön, kertekben és sövényeken, mindenütt szüntelenül munkálkodnak a ragadozó és élősködő rovarok. A tavak és patakok fölött szitakötő cikázik, s a napfény vakítóan csillan meg szárnyain - pontosan úgy, ahogyan ősei vadásztak valaha a hatalmas hüllők !akta ősi mocsárvidékeken. Lábainak kosárszerű ölelésével ma is ugyanúgy a levegőben kapja el a szúnyogokat, mint az akkoriak. Lárvája a víz mélyén vadászik szúnyogok és más rovarok !árváira. Amott, a levelek közt szinte észrevehetetlenül egy fátyolka üldögél zöld csipkeszárnyaival és arany szeméveL Félénk és titokzatos - a perm időszakban élt ősök leszármazottja. A kifejlett fátyolka főleg virágok nektárján és a levéltetvek különös váladékán, a mézharmaton él, s petéit - mindegyiket külön-külön hosszú nyélen - egy levélhez rögzíti. A kikelő különös, szőrös teremtmények oroszlánként vetik magukat a tetvekre és atkákra, hogy kiszívják testnedveiket Mindegyikük tetvek százait pusztítja el, míg elérkezik az idő, hogy fehér selyemszálból szőtt kokanban bebábozódva megkezdje életének következő szakaszát. Számos légy- és darázsfaj élete, fennmaradása más rovarok petéin és !árváin múlik. Némelyikük rendkívül kicsiny termetű, de nagy számuk és hallatlan aktivitásuk folytán mégis ők tartják alacsony szinten sok kártékony rovarfaj egyedszámát Ezek az apró teremtmények szüntelenül munkálkodnak: esőben és napsütésben, nappal és éjszaka, s még télen is, amikor az élet lángocskája épp csak pislákol a hó alatt, és várja, hogy a tavasz érkeztével ismét fellobbanhasson. Ragadozó, préda és parazita fehér takaró alatt, a fagyott talajban, védett üregekben és a fakéreg repedéseiben vészeli át a hideg évszakot.
213
Az imádkozó sáska petéi biztonságban vannak papírszerű anyagból készült kicsiny tokocskáikban, melyeket anyjuk - kinek élete még nyáron véget ért - a bokrok ágaira erősített. A nőstény francia darázs padlások elfeledett zugaiban rejtő zik el. Egymaga telel át, testében az eljövendő új kolónia zálogával, a megtermékenyített petékkeL Tavasszal apró papírfészket épít, a cellákban elhelyezi a petéket és gondosan felnevel egy kis csapat dolgozót. Segítségükkel azután megnagyobbítjaa fészket, és megalapítja a valódi rajt, melynek sok ezer dolgozója a nyár folyamán megszámlálhatatlan hernyót fog elpusztítani. A darazsak életmódja és a mi céljaink, elképzeléseink eképpen tehát egymásra találnak. Ahelyett, hogy vegyi fegyvereinket fordítanánk ellenük, szövetségeseinknek kellene tekintenünk ezeket a rovarokat, akik tevékenységükkel számunkra kedvező irányban befolyásolják a természetes egyensúly alakulását. Tudatlanságunkban azonban alábecsüljük fontosságukat, pedig nélkülük ellepne minket a kártékony rovarok sötét áradata. A környezet ellenállásának folyamatos és általános csökkenése mind valóságosabb és fenyegetőbb veszély, ahogyan évről évre egyre nagyobb mennyiségű, egyre többféle és egyre hatékonyabb növényvédő szert használunk fel. Idővel számolnunk kell a terméskárosító vagy betegségeket terjesztő rovarok minden eddigi tapasztalatot felülmúló özönével. "Nem túlságosan elméleti ez az egész fejtegetés? - kérdezheti valaki. - Ilyesmi úgysem fog bekövetkezni, legalábbis az én életernben még bizonyosan nem." Csakhogy rnindez már valóság, itt és most. A szakfolyóiratokban rnáris mintegy ötven fajról olvashatunk, melyeket igen súlyosan érintett a természet egyensúlyának durva felborítása. Egy szernle nemrég kétszáztizenöt olyan cikket tekintett át, melyek rnindegyike a vegyszerek okozta kedvezőtlen változásokkal foglalkozott a rovarvilág egyensúlyában. Előfordul, hogy a vegyszeres irtás éppen annak a rovarfajnak a féktelen elszaporodását eredményezi, melynek kiirtása volt a cél; ez történt Ontario államban, ahol a cseszlék száma a permetezés után a korábbinak rnintegy tízenhétszeresére emelkedett. Hasonlóképpen történt Angliában: a szerves foszforsavészterrel való perrnetezést követően hihetetlen mértékben elszaporadtak a káposzta-levéltetvek. Megeshet, hogy a permetezés a megcélzott kártevőt illető en beváltja a hozzá fűzött reményeket, ám egyben megnyitja
214
"Pandora szelencéjét", és olyan rovarok mértéktelen elszaporodását vállja ki, melyek azelőtt soha nem voltak elegen ahhoz, hogy bármiféle kárt okozzanak. A takácsatka például gyakorlatilag világszerte ismert kártevövé vált, amióta a DDT kiirtotta természetes ellenségeit. Ez az állat nem rovar. Az ízeltlábúaknak abba az osztályába tartozik, amelyik a pókokat és a skorpiókat foglalja magában. Szinte alig láthatóan parányi, nyolclábú és hatalmas étvágyú teremtmény, szúró-szívó szájszervével átlyukaszlja a levelek és fenyőtük külső sejtrétegének falát, hogy a zöld szín anyagához, a klorofillhoz hozzájusson. A takácsatkákkal közepesen fertőzött erdők és bozótosok messziről nézve furcsán tarkává, mákossá válnak, súlyos invázió esetén azonban megsárgul és le is hull a lombozat. Ez történt néhány nyugati államban, amikor a United States Forest Service 1956-ban DDT-vel permetezett le mintegy 360 ezer hektárnyi erdőséget a lucfenyő-tükrösmaly kiirtása érdekében. A következő nyáron azonban azt kellett tapasztalniuk, hogy a kár nagyobb, mint amelyet a tükrösmaly valaha is okozott. A repülőgépekkel végzett felmérések során hatalmas, elszíneződött, rozsdás erdőterületeket láttak, ahol barnán vagy már csupaszon meredeztek a fenséges duglászfenyők. A Helena National Forest, a Big Belt-hegység nyugati lejtőinek erdőségei, s más, montanai és idahói erdők is úgy festettek, mintha valamiképpen megperzselődtek volna. Egyértelmű volt, hogy a takácsatkák valaha is tapasztalt legnagyobb és legsúlyosabb inváziójáról van szó, amely csakis az előző évben permetezett területeket érintette, ám azokat gyakorlatilag teljesen. A szakemberek emlékeztek néhány, ha nem is ilyen súlyos atkavészre. 1929-ben a Yellowstone parkban a Madison folY-ó mentén; húsz éwel később Coloradóban, majd 1956-ban Uj-Mexikóban következett be hasonló atkainvázió, kivétel nélkülminden esetben azt követően, hogy rovarirtó szerrel permetezték az erdőket. (1929-ben -a DDT-korszak előtt- ólomarzenátot használtak.) Úgy tűnik, mintha a takácsatkák szaporodásának még használna is a rovarirtó szer. Hogyan lehetséges ez? Amellett, hogy a mérgekkel szemben meglehetősen ellenállóak, két okot kell megemlítenünk. Az egyik, hogy természetes körűlmények között a katicabogarak, gubacsszúnyogok és élősködő atkák tartják alacsony szinten számukat, s ezek mind nagyon érzékenyek a rovarirtó szerekre. A másik ok az atkapopuláción belül vég215
bemenő folyamatokkal kapcsolatos. Normális körűlmények között ezek az állatok igen sűrű tömegben, összezsúfolódva élnek, összefüggő, sátorszerű fonadék védelme alatt. A vegyszer, ha el nem is pusztítja, de mindenképpen zavarja, irritálja őket, s s_?:étszélednek, hogy elviselhetőbb helyet keressenek maguknak. Utjuk során sokkal bőségesebbrtáplálékot találnak, mint eredeti, zsúfolt élőhelyükön, s minthpgy ellenségeik elpusztultak, arra sincs már szükség, hogy sok dnergia felhasználásával létrehozzák a levegőn megszilárduló testnedveikből szőtt védőhálót. Így aztán minden erejüket a szaporodásnak szentelhetik, s nem ritkaság, hogy az átlagosnál háromszor több petét is leraknak mindezt a permetezés jóvoltából. A virginiai Shenandoah-völgy híres almatermelő vidék. Szinte rögtön azt követően, hogy a termelők az ólomarzenidről áttértek a DDT használatára, valóságos csapássá vált a sodrómaly, amely azelőtt soha nem okozott számottevő károkat Hamarosan a termés felét tönkretette, és a valaha ismert legpusztítóbb almakártevővé vált nem csak ezen a tájon, de a DDT használatának terjedésével az egész keleti és középnyugati országrészben is. Az egész történet ellentmondásos. A Nova Scotia-i almáskertekben az 1940-es évek végén ott volt legnagyobb az almamoly kártétele - ez a rovar felelős a "kukacos" almákért -, ahol kiirtása érdekében rendszeresen permeteztek A soha nem permetezett kertekben a kár nem volt említésre méltó. A szorgalmas permetezés Kelet-Szudánban hasonlóan viszszás eredménnyel járt. Itt a gyapottermelőknek voltak a DDT-vel keserű tapasztalataik. A Gash folyó deltájában mintegy 25 ezer hektáron termesztettek gyapotot. Mivel az első próbálkozások ígéretes eredményeket hoztak, fokozták a permetezés intenzitását, de ekkor kezdődtek a bajok. Minél vadabbul permeteztek, annál nagyobb és nagyobb számban jelent meg a gyapot legádázabb ellensége, a bagolylepke. A permetezetlen területeken jóval kisebb volt a kár, ott pedig, ahol többször is megismételték a kezelést, mind nagyobb mértékben csökkent a hozam. Bár néhány levélkárosító rovarfaj valóban eltűnt, ennek áldásos hatása eltörpült a bagolylepke okozta veszteségek mellett. Végül a termelőknek azzal a keserves igazsággal kellett szembenézniük, hogy a termés jóval nagyobb lehetett volna, ha a drága pénzt nem költik permetezésre.
216
Belga Kongóbanl és Ugandában a kávécserje egyik kárteellen irgalmatlan mennyiségű DDT-t vetettek be - majdhogynem katasztrofális eredménnyel. Maga a kártevő ugyanis szinte teljesen immunis volt a vegyszerrel szemben, míg természetes ellenségei nagyon is érzékenyeknek bizonyultak. Amerikában a farmerek nemegyszer igen rossz üzletet csináltak, amikor a permetezéssel felborították a rovarvilág egyensúlyát, és a kiirtott kártevő helyett egy sokkal rosszabbal találták szembe magukat. Ilyen eset volt a déli országrészben a tűzhangyahadjárat, vagy a Középnyugaton a japáncserebogá rirtás (7. és 10. fejezet). Annak, hogy 195 7 -ben a louisianai farmokon nagymértékben vetették be a tűzhangyák ellen a hept'dchlort, az lett az eredménye, hogy a cukornád legveszedelmesebb kártevője, a ezüstös ősrovar megszabadult egyik ádáz ellenségétől. A moly által okozott kár röviddel a vegyszerezés után hirtelen, ugrásszerűen megnövekedett. A veszteség olyan nagy volt, hogy a farmerek pert indítottak az állam ellen, amiért nem tájékoztatták őket a lehetséges veszélyekről. Hasonló keserű leckét kaptak az illinoisi farmerek Miután a termőföldeket szinte elárasztották dieldrinnel, hogy a japán cserebogaraktól megszabaduljanak, rövidesen észrevették, hogy a kezelt területeken hihetetlenül elszaporodott a kukoricamoly; gyakorlatilag kétszer annyi kártékony lárva pusztította a termést, mint ott, ahol nem permeteztek A farmerek nem tudták, hogy pontosan milyen folyamatok is játszádtak le, de nem volt szükségük tudós biológusokra, hogy megállapítsák: rossz üzletet csináltak. Miközben mindent megtettek egy rovar elpusztításáért, magukra szabadítottak egy sokkal kártékonyabba t A Department of Agriculture becslése szerint a japán cserebogara,k éventemintegy 10 millió dolláros kárt okoztak az Egyesült Allamok egész területén, míg a kukoricamoly minden évben 85 millió dollár értékű termést pusztít el. Érdemes megemlíteni, hogy a kukoricamoly elleni harcban valaha elterjedten alkalmazták a természetes módszereket. Két éwel azután, hogy a kártevőt 1917-ben véletlenül behurcolták az Egyesült Allamokba, a kormány komoly erőfeszítéseket tett, hogy felkutassa természetes ellenségeit és parazitáit, és meghonosítsa őket Amerikában. Az azóta eltelt idő alatt Európából és vője
l
Körülbelül a mai Zaire területe
217
Keletről számottevő költséggel huszonnégy ízeltlábúfajt telepítettek be, melyek közül öt bizonyult nagyon is hatékonynak a kukoricamoly féken tartásában. Talán nem is kell külön hangsúlyoznunk, hogy a kártevő ellenségeinek vegyszeres pusztítása megsemmisíti e munka és anyagi befektetés eredményeit is. Ha mindez abszurdnak tűnik, vessünk egy pillantást a kaliforniai citrusültetvényekre, ahol az 1880-as években a kártevők elleni harcban természetes módszerek alkalmazásával sikerült világszerte feltűnést keltő eredményt elérni. 1872-ben tűnt fel Kaliforniában a citrusfélék nedvét szívogató pajzstetű, és a következő tizenöt év alatt oly mértéktelenül elszaporodott, hogy sok területen teljes egészében megsemmisítette a termést. A kibontakozóban lévő feldolgozóipart az összeomlás fenyegette. Sok termelő belefáradt a küzdelembe, és az ültetvényeket is felszámolta. Ekkor Ausztráliából betelepítették a pajzstetveket pusztító katicabogarat, és két éwel az első szállítmányok kihelyezése után az egész citrustermelő vidékről eltűntek a kártevők Azóta napokig keresgélhet az ember az ültetvényeken, míg egyegy árva pajzstetűre ráakad. Aztán az 1940-es években a termelők kísérletezni kezdtek a dicsőséges új rovarirtó szerekkel, hogy egy egészen más kártevőtől megszabadulja nak A DDT és a még mérgezőbb vegyszerek egész Kaliforniában végeztek a katicabogarakkal. Behozataluk annak idején mindössze 5 ezer dollárba került, s az azóta eltelt évtizedek alatt évente sok millió dollárnyi hasznot hajtottak. Mindez az eredmény egy pillanat alatt vált semmivé, és a pajzstetvek ismét ellepték az ültetvényeket, nagyobb kárt okozva, mint bármely természeti csapás az elmúlt ötven év során. "Mindez talán egy korszak végét is jelenti" - véli dr. Paul DeBach, ariverside-i Citrus Experiment Station munkatársa. Mára már rendkívül bonyolult dologgá vált a pajzstetvek elleni védekezés. A katicabogarak állománya csak mesterséges eszközökkel tartható fenn, és igen gondosan kell időzíteni a permetezéseket is, hogy minél kevesebb vegyszer érje ezeket a rovarokat. Ráadásul, bármit is tesznek a citrustermelők, végső soron ki vannak szaigáitatva a köztes területek tulajdonosainak, hisz komoly károkat okozhatnak a szélben tovasodródó rovarirtó szerek is. Az eddigi példákban kizárólag terméskárosító rovarok szerepeltek, de mi a helyzet azokkal, amelyek betegségeket terjeszte-
218
nek? Ezen a téren is nyugtalanító jeleket tapasztalhatunk A délcsendes-óceáni Nissan-szigeten például a második világháború befejeződésekor hirtelen vége szakadt a permetezésnek, melyet a háborús évek alatt végig rendszeresen és intenzíven folytattak. A maláriát terjesztő moszkitók !árvái hamarosan ismét elárasztották a szigetet, ám természetes rovarellenségeiknek, melyek sorait szintén megtizedelte a vegyszer, nem volt elegendő idejük arra, hogy visszaállítsák az eredeti egyedsűrűséget. Hihetetlen szúnyoginvázió következett be; Marshall Laird, aki leírta az esetet, a vegyszeres rovarirtást mókuskerékhez hasonlítja, melybe ha egyszer belépett az ember, többé nincs megállás. A világ más tájain másként függ össze a betegségek terjedése és a permetezés. Bizonyos okokból a puhatestűek látszólag szinte teljesen érzéketlenek a rovarirtó szerekkel szemben - ezt a furcsa jelenséget már sokszor és sokfelé megfigyelték A keletfloridai sósmocsarak permetezését követő rettenetes pusztulásban egyedül a csigák maradtak életben; a szemtanúk szürrealista festő ecsetjére méltó haláltánc-jelenetként írták le a látványt, ahogyan lassan mászkáltak a döglött halak és haldokló rákok között és lakmároztak a gyilkos eső áldozatainak tetemein. De miért fontos mindez? Számos vízicsigafaj veszedelmes élősködő férgek köztesgazdája. Ez azt jelenti, hogy a féreg életének egyik szakaszát a csiga testében éli le, s onnan jut más állatok vagy az ember szervezetébe. Egyik ilyen féreg a vérmétely, mely súlyos betegséget idéz elő, ha az ivóvízzel bekerül a szervezetbe, de a fertőzött vizekben fürdőző emberek bőrén is képes áthatolni. A vérmétely a csiga testéből kerül a vizekbe. A fertőzés gyakori Ázsia és Afrika egyes vidékein, s igen valószínű, hogy előfordulási helyein a korábbi vegyszeres rovarirtás segítette elő a csigák elszaporodását. A csiga-hordozta fertőzés természetesen nem csupán az embert fenyegeti. A májmétely, amely egy édesvízi csigafaj testében tölti életének első szakaszát, veszélyt jelent a szarvasmarhákra, kecskékre, birkákra, szarvasokra, jávorszarvasokra, nyulakra és számos más melegvérű állatra is. A métellyel megfertőzött máj emberi fogyasztásra alkalmatlan, és rendszeresen meg is kell semmisíteni, ami az amerikai gazdáknak évente körülbelül 3,5 millió dollár veszteséget jelent. A csigák számának bármi okból bekövetkező növekedése természetesen fokozza ezeket a veszteségeket.
219
Az elmúlt évtizedben már jelentkeztek ezek a problémák, de nemigen figyeltünk oda rájuk. Akik a legalkalmasabbak lennének arra, hogy kidolgozzák a természetes védelmi módszereket és alkalmazásukat a gyakorlatban is elősegítsék, inkább a vegyi eljárások kutatásának sokkal csillogóbb és ígéretesebb területén igyekeztek új eredményeket felmutatni. 1960-ban az ország mezőgazdasági rovarszakértőinek csupán 2%-a foglalkozott a biológiai módszerek kutatásával, míg a "maradék" 98% a vegyi növényvédő szerek kifejlesztésén munkálkodott. Vajon miért van ez így? A legnagyobb vegyipari vállalatok bőkezűen pénzelik az egyetemeket, hogy biztosítsák a növényvédő szerekkel foglalkozó kutatások folyamatosságát és magas színvonalát. A végzős diákok ezzel párhuzamosan ígéretes kapcsolatokra tesznek szert, és csábító állások reménye is felcsillan előttük. A biológiai kutatást nem támogatják ilyen gavallérosan, hiszen egyetlen iparágnak sem ígér busás hasznot a természetes módszerek alkalmazása és elterjedése; ezért az ez irányú kutatás a szövetségi intézményekre marad, ahol meglehetősen szerények az anyagi lehetőségek és kilátások. Ez a helyzet megmagyarázza azt az egyébként érthetetlen körülményt is, hogy a vegyi növényvédelem elszánt szószólói és védelmezői között nemegy kiemelkedő entomológust is találunk. Ha megvizsgáljuk ezek némelyikének indítékait és szakmai-egzisztenciális hátterét, nemegyszer azt látjuk, hogy kutatásaikat és egész munkásságukat a vegyipar támogatja. Szakmai tekintélyük, olykor állásuk is a növényvédő vegyszerek előállításának és forgalmazásának függvénye. Bizonyára nem várhatjuk el tőlük, hogy belemarjanak a táplálékot nyújtó kézbe, de mindennek ismeretében aligha adhatunk hitelt érvelésüknek, amikor a vegyszerek ártalmaHanságát bizonygatják A vegyi növényvédő szerek általános magasztalásából olykor-olykor kihallaiszik azon keveseknek a hangja, akik még nem feledkeztek meg arról, hogy ők biológusok, nem pedig vegyészek vagy mérnökök. Angliában F. H. Jacob kijelentette: "A sok, úgynevezett mezőgazdasági rovarszakértő úgy viselkedik, mint ha azt hinné, az egyedül üvözítő megoldás a permetező készülékekben rejtőzik, ... és ha a rovarok immunissá válnak, vagy még nagyobb számban térnek vissza, esetleg az emlősöket is megmérgezi a vegyszer, hát majd kitalálnak a vegyészek egy még újabb hatóanyagot ... Mi nem osztjuk ezt a nézetet. A kártevőkkel kapcsolatos 220
problémák végső megoldását csakis a biológusok képesek megtalálni." "A mezőgazdasági rovarszakértőknek fel kellene fogniuk írja a Nova Scotia-i A. D. Pickett -, hogy élőlényekkel van dolguk, s ez sokkal több annál, mint hogy különböző vegyszereket próbálnak ki és még hatékonyabbakat keresnek." Dr. Pickett úttörő munkát végzett a kártevők ragadozóikkal és parazitáikkal való visszaszorításának kutatásában. Az általa és munkatársai által kidolgozott kitűnő és eredményes módszer sajnos kevés követőre talált. Amerikában csupán a néhány kaliforniai entomológus által kidolgozott komplex növényvédelmi programokban találunk hasonló elemeket. Dr. Pickett mintegy harmincöt évvel ezelőtt kezdte meg a munkát a Nova Scotia-i Annapalis almáskertjeiben; valaha ez volt Kanada legnagyobb összefüggő gyümölcstermelő vidéke. Akkoriban úgy gondolták, hogy a rovarirtó szerek - az idő tájt még csak szervetlen vegyületek - megoldják a kártevők okozta problémákat, csupán rá kell venni a gazdákat, hogy a megfelelő anyagokat és eljárásokat alkalrnazzák. A rózsaszínű kép azonban csak nem a~art valósággá válni; a rovarok valahogy rnindig megmaradtak. Uj szereket kotyvasztottak, új permetező készülékeket terveztek, s egyre fokozódott a lelkesedés, de a rovarprobléma még mindig nem oldódott meg. Ekkor jelent meg a DDT, rnely az ígéretek szerint örökre elűzi az alrnarnolyinváziók rémálmát Az eredmény azonban az atkák soha nem látott tömege és kártétele volt. "Cse berből vederbe- rnondta dr. Pickett -A bajt csupán kicseréltük egy másikra." Dr. Pickett és munkatársai azonban ezen a ponton nem a mind erősebb és erősebb rnérgek használata felé indultak el, amerre a többséget csalja a kérnia lidércfénye. Felismerve, hogy a természetben erős szövetségeseket találhatnak, azt tanácsolták a termelőknek, hogy minél nagyobb rnértékben támaszkodjanak ezekre a szövetségesekre, s a vegyszerfelhasználást szorítsák arra a minimumra, amennyi éppen szükséges a kártevők ellen, de minél kisebb mértékben árt a hasznos faj oknak. Komoly szerepet játszott a megfelelő időzítés is. Nikotinszulfátot alkalmaztak, s lehetőség szerint még az almavirágok rózsaszínűvé válása előtt, hogy ne ártsanak vele egy fontos ragadozó rovarnak, me!y ebben az időben még nem kel ki a petébőL Dr. Pickett különleges gonddal válogatja ki azokat a vegyszereket, melyek a hasznos rovaroknak a lehető legkevésbé ár-
221
tanak. Véleménye szerint: "Ha eljutunk a DDT, parathion, chlordane és más szerves növényvédő szerek rutinszerű használatához, ahogy a múltban a szervetlen rovarirtó szerekkel bántunk, a biológiai módszerek kutatói vehetik a kalapjukat." Ezek helyett a rendkívül veszélyes, és válogatás nélkül gyilkoló vegyületek helyett a ryaniat javasolja (ezt a hatóanyaget egy trópusi növényfaj szárából nyerik), valamint az ólomarzenidet és a nikotinszulfátot. Bizonyos esetekben megengedhetőnek tartja még a DDT és a malathion rendkívül híg oldatának használatátis-a szokásos 378 literhez (100 USA gallon) adagolt körülbelül4090 dkg helyett ugyanilyen mennyiségú vízben csupán 0,3-0,6 dl vegyszer feloldását ajánlja -, ám - noha ezek a vegyületek a legkevésbé mérgező szerves rovarirtó szerek közé tartoznak -, bízik abban, hogy további kutatómunkával ezeket is ártalmatlanabbakkal helyettesítheti. Vajon hogyan vált be mindez a gyakorlatban? Azok a Nova Scotia-i termelők, akik dr. Pickett tanácsait megfogadták, ugyanolyan terméseredményeket értek el, mint a többiek, s hasonló volt az első osztályú gyümölcs aránya is, ám mindehhez lényegesen alacsonyabb kiadások társultak. A Nova Scotia-i gyümölcsösök rovarirtószer költségei csupán 10-20%-át teszik ki a legtöbb almatermelő vidéken ugyanerre a célra fordított összegeknek Ezeknél a nagyszerú eredményeknél is fontosabb azonban, hogy ez a módszer nem sérti, nem zavarja meg a természetes egyensúlyt, és a legjobb úton halad afelé, hogy megvalósítsa a kanadai entomológus, G. C. Ullyett mintegy tíz évvel ezelőt ti felismerését: "Meg kell változtatnunk gondolkodásmódunkat el kell vetnünk felsőbbrendúségünkről alkotott elképzeléseinket, és belátnunk, hogy a fajok szaporaságának szabályozására sok esetben jobb és gazdaságosabb megoldásokat találunk a természetben, mint amilyeneket mi magunk volnánk képesek kitalálni."
222
16. A közelgő robaj Ha Darwin feltámadna, bizonyára elégedetten venné tudomásul, milyen meggyőzően igazolja a mai rovarvilág alakulása a legalkalmasabb fennmaradásáról alkotott elméletét A kíméletlen vegyszerezés kigyomlálta a kevésbé ellenállóképes fajokat, s csak a legszívósabbak, alkalmazkodni leginkább képesek maradtak meg és dacolnak erőfeszítéseinkkel. Közel fél évszázaddal ezelőtt A. L Melander, a Washington State College professzora tette fel a ma már tisztán szónokinak hangzó kérdést: "Vajon képesek-e a rovarok alkalmazkodni a permetekhez?" A válasz még sokáig váratott magára, s hogy Melander professzor sem látta világosan, annak az lehetett az oka, hogy a kérdést túlságosan korán (1914-ben) tette fel mondjuk 1954 helyett. A DDT előtti korszakban, amikor még csak szervetlen vegyületeket alkalmaztak a rovarok ellen, s mai szemmel nézve - azokat is igen szerény mértékben, helyenként olyan fajtaváltozatok keletkeztek, amelyek érzéketlennek mutatkoztak a porokra és permetekre. Magának Melandernek is nehézségei támadtak a kaliforniai pajzstetűvel, holott korábban már sikeresnek mutatkozott a kalciumszulfátos permetezés. Itt, a Washington állambeli Clarkston vidékén ez a rovar sokkal szívósabbnak, makacsabbnak bizonyult, mint például a Wenatcheeés Yakima-völgyben vagy egyebütt. A kártevők mintha az állam különböző vidékein hirtelen mind arra a furcsa gondolatra jutottak volna, hogy nekik tulajdonképpen nem is kell feltétlenül elpatkolniuk attól a kéntartalmú permettől, amelyet a gyümölcstermelők használnak ellenük, s a Középnyugat jó részén sok ezer hektárnyi gyümölcsösben pusztítottak a vegyszerre immár érzéketlen rovarok. Rövidesen a Kaliforniában régóta bevált módszer, a fák vászonsátrak alatti ciánsavas gázosítása is egyre kevésbé bizonyult hatékonynak. 1915-ben ez indította el a California Citrus Experiment Station által a következő negyedszázad során szakadatlanul folytatott kutatást. Az almarnoly 1920 táj án vált rezisztenssé, pedig ellene rnintegy negyven éven át sikerrel alkalmazták az ólomarzenátot. A kártékony rovarok minden méreghez való alkalmazkodása, az Ellenállás Korszaka azonban csak a DDT megérkezésével köszöntött be. Aki egy kicsikét is ismeri a rovarokat, vagy 223
van némi fogalma a populációdinamikárói, nem lepődhet meg azon, hogy lassan egyre világosabban körvonalazódott egy igen komisz és veszedelmes probléma. Igen sokára és nehézkesen fogtuk csak fel, hogy a rovaroknak a legádázabb vegyi rohamainkkal szemben is van hatékony fegyverük. Úgy tűnik, csak azok a szakemberek vannak tisztában a helyzet riasztó valóságávai, akik a betegségeket terjesztő rovarokkal foglalkoznak. A mezögazdászok túlnyomó része ma is vakon hiszi, hogy a megoldás az egyre gyilkosabb mérgek kifejlesztésében rejlik, holott minden jelenlegi nehézségtik oka éppen ez a téves okoskodás. Amilyen lassan értettük meg, hogy a rovarok valóban ellenállóvá váltak a mérgeinkkel szemben, olyan gyorsan ment végbe maga a folyamat. 1945 előtt még csak mintegy tucatnyi fajról volt tudomásunk, amely érzéketlenné vált valamelyik szer vetlen, DDT-elötti rovarirtó szerre. Az új, szerves vegyületek és alkalmazásuk intenzív módszereinek elterjedésével azonban ez a szám meredeken emelkedni kezdett, és 1960-ban már százharminchétre nőtt. Fogalmunk sincs róla, hogy hová tart a folyamat. Ezernél is több, a témával foglalkozó publikáció látott már napvilágot A World Health Organization kérte a világ különbözö tájain élő mintegy háromszáz tudós segítségét, kijelentve: "Jelenleg a rovarok terjesztette betegségek visszaszorítását célzó prograrnak sikerének fő akadálya a rovarok ellenállóképességének kialakulása." Dr. Charles Eitan, a neves brit biológus szerint "már hallani a közeledő lavina morajlását". A rezisztens rovartörzs néha olyan gyorsan tünik fel, hogy szinte meg se száradt még a tinta valamelyik különleges vegyszer diadaláról szóló beszámolón, és máris megjelenhet a helyesbítés. Dél-Afrikában például a marhatenyésztök sokáig küzdöttek egy kullancsfaj ellen, amely egyetlen gazdaságban egy év alatt hatszáz marha elhullását okozta. A kullancsnak néhány éve meg se kottyan a korábban hatékony eljárás, az állatok arzénes oldatban való fürösztése. Ekkor megpróbálkeztak a hexaklórciklohexánnal, és egy kis ideig úgy festett, hogy rendben van a dolog. 1949 elején nyilvánosan be is jelentették, hogy az arzénes kezelésre érzéketlen kullancsokat az új vegyület sikeresen elpusztílja; ám még ugyanabban az évben közölni kellett a lehangoló hírt, hogy a kullancsokban a hexaklórciklohexánnal szemben is kialakult a rezisztencia. A Leather Trades Review egyik újságírója 1950-ben így kommentálta az esetet: "Az efféle hírek, melyek a
224
tudományos berkekben alig okoznak feltűnést, s a külföldi sajtó épphogy megemlíti őket, ugyanolyan nagybetűs, címoldalas témák lennének mint az atombomba, ha felismernénk valódi horderejüket" A rovarok ellenállóképessége elsősorban a mező- és erdő gazdaságot érinti, mégis a közegészségügy tanúsította iránta a legnagyobb érdeklődést Ősidők óta kapcsolat áll fenn számos rovarfaj és az emberi betegségek kórokozói közt A maláriát okozó baktérium például a maláriaszúnyogok közvetítésével jut az ember vérébe, és szúnyogfajok terjesztik a sárgalázat, valamint az agyvelőgyulladást is. A házilégy -pedig még csak nem is csíp- a vérhas kórokozójával fertőzheti meg az ember élelmiszereit, és a világ sok részén felelős a szembetegségek terjedéséért Ilyen veszedelmes párosok a tífusz és a ruhatetvek; a pestis és a patkányok bolhái; az Afrikában elterjedt álomkór és a cecelégy, s még számtalan más betegség és ízeltlábú. Súlyos gondok ezek, és felelősséggel gondolkodó ember nem becsülheti le fontosságukat A kérdés azonban az, hogy bölcs dolog vagy szabad-e egyáltalán olyan eszközökkel harcolnunk a baj ellen, amelyektől rövid idő elteltével csak még rosszabbra fordul a helyzet. A világ már nagyon sokat hallott arról, milyen nagyszerű sikereket érünk el a betegségek ell!fni harcban azáltal, hogy a kórokozók terjesztőit elpusztítjuk. Am annál kevesebbet tud az érem másik oldaláról: az eredmények átmeneti jellegéről, a kudarcokról és az erőfeszítéseink nyomán folytonosan csak növekedő veszélyrőL Mert- ami a legrosszabb - esetleg éppen abban okozhatjuk a legtöbb kárt, amit meg akartunk védeni. A World Health Organization megbízásából dr. A. W. A. Brown, ismert kanadai entomológus összehasonlító tanulmányt készített a témáról. Az 1958-ban publikált managráfiában kijelenti: "Alig egy évtizeddel azután, hogy nagyhatású szintetikus mérgeket vetettünk be a kórokozókat terjesztó rovarok ellen, az okozza a legfőbb gondot, hogy mára kifejlődött bennük a vegyszereinkkel szembeni ellenállóképesség." A WHO a tanulmány közzétételekor figyelmeztetett, hogy "a malária, tífusz, pestis és más betegségek kórokozóit terjesztő rovarok ellen napjainkban folyó irgalmatlan vegyi hadviselés a kívánttal homlokegyenest ellenkező eredményre vezethet, hacsak nem sikerül ezt az új problémát igen hamar megoldani."
225
Vajon milyen lehet ez a kívánttal homlokegyenest elleneredmény? A mára rezisztenssé vált rovarok közt jóformán minden, közegészségügyi szempontból érdekes fajt megtalálunk. Jószerivel már csak a cseszte, a papatázi légy és a cecelégy érzékeny a vegyszereinkre, míg például a ruhatetű és a házilégy világszerte fittyet hány rájuk. A maláriaellenes programokat kudarccal fenyegetik a rezisztens szúnyogok. Az egyik legnyugtalanítóbb fejlemény a pestisbaktérium fő terjesztőjének, a pestisbothának a közelmúltban kimutatott, DDT-vel szembeni ellenállóképessége. Gyakorlatilag minden földrész és nagyobb szigetcsoport országaiból érkeznek a rezisztenssé vált rovarfajokról szóló jelentések. Valószínű, hogy a modern szerves rovarirtó szereket Olaszországban alkalmazták először közegészségügyi célokra, amikor 1944-ben a szövetséges katonai vezetés a tífusz megelőzése érdekében emberek óriási tömegeit kezeltette por alakú DDT-vel. Ezt a programot követte két évvel később a megmaradt vegyszer szétpermetezése, amivel a maláriaszúnyogokat akarták elpusztítani. A bonyodalmak már egy év múlva jelentkeztek. A házilegyek és a dalosszúnyogok érzéketlennek mutatkoztak a DDT-vel szemben, amelyet ezért 1948-ban új vegyszerrel, a chiordanenal helyettesítettek Ez két évre megoldotta a gondot, de 1950 augusztusára már feltünedeztek a rezisztens legyek, és az év végére már mind a dalosszúnyogok, mind pedig a házilegyek ismét teljes közömbösséget mutattak a méreggel szemben. 1951 végére a DDT és a chlordane mellett a heptachlor és a hexaklórciklohexán is felkerült a hatástalanná vált rovarirtó szerek listájára, a legyek pedig hihetetlen mértékben elszaporodtak. Az 1940-es évek vége felé hasonló játszódott le Szardínián. Dániában 1944-ben alkalmaztak először DDT-tartalmú készítményeket a legyek ellen, de sok helyen már 1947-re megszűnt a hatás. Egyiptom egyes területein a legyek már 1948-ra közömbössé váltak a DDT-vel szemben; ezután HCH-t kezdtek használni, de nem egészen egy év múltán már ennek sem volt hatása többé. Egy egyiptomi faluban történtek jól szemléltetik az említetteket az 1950-es rovarirtó hadjárat kitűnő eredménnyel járt, és ebben az évben közel 50%-kal csökkent a csecsemőhalá lozás is. A következő évben azonban a rezisztenssé vált legyek a korábbi számban tértek vissza, és a faluban megint ugyanannyi csecsemő pusztult el, mint azelőtt. kező
226
Az Egyesült Államokban a DDT-rezisztens legyek először 1948-ban a Tennessee-völgyben, majd egyre többfelé jelentek meg. Dieldrinnel próbáltak úrrá lenni a helyzeten, de nem túl sok sikerrel, mert egyes vidékeken a rovarok két hónapon belül ehhez is nagyszerűen alkalmazkodtak. Miután minden klórozott szénhidrogént kipróbáltak, át kellett térni a szerves foszforsavészterekre, ám a legyek rövidesen ezekkel szemben is érzéketlenné váltak. A szakértők a következőképpen foglalták össze a történteket: "A házilegyek kiirtására irányuló erőfeszítéseink kudarcot vallattak, újra csak az általános higiéniai előírások betartására hagyatkozhatunk." Talán a Nápolyban sikeresen végrehajtott ruhatetűirtási akció volt a DDT egyik legkorábbi és azóta is leggyakrabban emlegetett sikere. Ezt követően az 1945-46-os tél folyamán Japánban és Koreában mintegy kétmillió ember tetvetlenítésére került sor. Bizonyos nehézségekre utaló jelek már 1948-ban mutatkoztak, amikor Spanyolországban nem sikerült megfékezni a tífuszjárványt, de a kudarcot feledtették a biztató laboratóriumi kísérletek, melyek szerint cseppet sem mutatkozott valószínű nek, hogy a tetvek valaha is rezisztenssé válhatnak a DDT-vel szemben. Mindezek után riasztóan hatottak az 1950-51-ben Koreában bekövetkezett események. Amikor egy katonai alakulatot DDT-vel akartak tetvetleníteni, az élősködők nemhogy nem tűntek el, de még a korábbinál is jobban elszaporodtak. A tetvek vizsgálata során kiderült, hogy még 5%-nyi DDT-t tartalmazó rovarirtó szer jelenléte sem változtatott a normális körülmények közti természetes elhullás arányain. Tokiói csavargók, egy itabashi menhely lakói, valamint jordániai, szíriai és egyiptomi menekülttáborokban élő emberek testéről gyűjtött tetvek vizsgálatakor is hasonló eredményre jutottak. Nyilvánvaló volt, hogy a DDT hatástalanná vált a tetvek, illetve a tífusz elleni küzdelemben. Amikor 1957-ben Iránban, Törökországban, Etiópiában, Nyugat- és Dél-Afrikában, Peruban, Chilében, Franciaországban, Jugoszláviában, Afganisztánban, Ugandában, Mexikóban és Tanganyikában is bebizonyosodott, hogy a tetveknek nem árt a DDT, már nagyon is halványnak tetszett a hajdani, olaszországi diadal. Az első, DDT-rezisztenssé vált, maláriát terjesztő szúnyogfaj a Görögországban előforduló Anopheles sacharovi volt. Az 1946-ban megkezdett nagyarányú permetezés kezdetben sikereket hozott, de megfigyelők már 1949-ben jelentették, hogy a
227
felnőtt szúnyogok óriási számban gyűltek össze a hidak alatt, bár a vegyszerekkel kezelt házaktól és istállóktól még távol tartották magukat. Rövidesen azonban már behatoltak a barlangokba, melléképületekbe és vízelvezető csatornákba, és seregestüllepték el a narancsfák törzsét és lombazatát is. Világos volt, hogy a felnőtt szúnyogok eléggé alkalmazkodtak a DDT-hez, hogy el tudjanak menekülni a vegyszerrel kezelt épületekből, majd a szabadban magukhoz térjenek. Pár hónap múlva már el sem hagyták a házakat, és nyugodtan üldögéltek a DDT-vel permetezett falakon. Mindez csak előjele volt annak, hogy a ma/áriaszúnyogfajoknál éppen a maláriaellenes program keretében végzett permetezéseknek köszönhetően idővel teljesen kifejlődött a rovarirtó szerekkel szembeni rezisztencia. 1956-ban még csak öt, de 1960 elején már huszonnyolc faj bizonyult közömbösnek, köztük Nyugat-Afrika, a Közel-Kelet, Közép-Amerika, Indonézia és a kelet-európai régió legveszedelmesebb maláriaterjesztői. Ugyanez játszódott le más szúnyogfajok, köztük más betegségek hordozói esetében is. Egy trópusi szúnyogfaj, az elefantiázis fő terj~ője, sok helyütt szintén rezisztenssé vált, akárcsak az Egyesült Allamok egyes vidékein a lovak agyvelőgyulladásának kórokozóját terjesztő szúnyogok. Még komolyabb problémát jelentenek a sárgaláz hordozói, hiszen évszázadok óta ez a világ egyik legrettegettebb járványos betegsége. A rovarirtó szereknek ellenálló szúnyogfajok már feltűntek Délkelet-Ázsiában és a karibi térségben is. A rovarok ellenállóvá válása folytán világszerte ismét terjed a malária és más betegségek. Trinidadban 1954-ben a sárgaláz lángolt fel azt követően, hogy a kórokozót terjesztő szúnyog elleni irtó hadjárat kudarcot vallott. Indonéziában és Iránban újult erővel támadott a malária. Görögországban, Nigériában és Libériában is újra elszaporodtak a maláriát terjesztő szúnyogok. Georgia államban a legyek irtásával korábban elértek bizonyos sikereket egy hasmenéses betegség visszaszorításában, de az eredmények egy röpke év alatt váltak semmivé. Egyiptomban kevesebb akut kötőhártyagyulladás fordult elő a légyirtás kezdeti sikereinek idején, ám 1955 után itt is minden visszatért a régi kerékvágásba. Az emberek egészségére nem különösebben ártalmas, de, ha a gazdasági szempontokat vesszük figyelembe, mindenkép-
228
pen bosszantó, hogy a floridai sósmocsarak szúnyognépe is alkalmazkodott a rovarirtó szerekhez. Ha betegségeket nem is terjesztenek, vérszomjas felhőik a partvidékeken óriási területeket tesznek lakhatatlanná, s ezen a -láttuk -rettenetes mészárlással járó permetezés csak időlegesen változtatott. A közönséges szúnyogok is egyre többfelé lesznek érzéketlenek a mérgekre; a települések lassan fel is hagyhatnának a rendszeresen és alaposan végzett permetezéssel. Ez a faj ma már a legtöbb vegyszernek - beleértve a leggyakrabban használt DDT-t is - világszerte fittyet hány. Többek közt Olaszors_zágban, Izraelben, Japánban, Franciaországban és az Egyesült Allamok egyes vidékein: Kaliforniában, Ohióban, New Jerseyben és Massachusettsben. Egészen más a helyzet a kullancsokkal. Ezek az ízeltlábúak veszedelmes betegségek, többek közt a tífusz terjesztői, s a közelmúltban váltak rezisztenssé. A barna kutyakullancs azonban már régóta közömbös a vegyszerekkel szemben, ami nem csak a kutyáknak okoz gondot, hanem az embereknek is. Ez akullancsfaj eredetileg szubtrópusi éghajlaton él, s északon, New Jersey környékén bizonyára nem a szabadban, hanem fűtött épületekben telel át. John C. Pallister, az American Museum of Natural History munkatársa 1959 nyarán arról számolt be, hogy számos telefonhívást kaptak a Central Park nyugati részéhez közeli lakásokból: "Az emberek arról panaszkodtak, hogy otthonaikat elárasztották a fiatal kullancsok és képtelenek megszabadulni tőlük. A kullancsok a parkban ráakaszkodnak a kutyákra, majd petéket raknak, melyek a lakásokban kelnek ki. A DDT, a chlordane, s a legtöbb forgalomban lévő rovarirtó spray meg se kottyan nekik. Szakatlan dolog, hogy az ember New York kellős közepén kullancsokkal találkozik, de hát itt vannak, meg Long Islanden és Westchesterben is, és fel, egészen Connecticutig. Tapasztalataink szerint mindez főleg az elmúlt öt-hat évben vált észrevehetővé."
A német csótány Észak-Amerika területének túlnyomó részén közömbössé vált a chlordane iránt, amellyel korábban irtották, ezért át kellett állni a szerves foszforsav-észterek használatára. Csakhogy lassan már ezek a szerek is egyre kevésbé hatásosak, és az emberek nemigen tudják, hogy mi is lehetne a következő.
A rovarok terjesztette betegségek leküzdésével foglalkozó szervezetekjelenleg úgy próbálják megoldani a problémát, hogy 229
mihelyt egy vegyszer a rovarok alkalmazkodása következtében elveszti hatékonyságát, azonnal átváltanak egy másikra. Ez azonban, bármily találékonyak is a vegyészek az új és új hatóanyagok előállításában, nyilván nem tarthat a végtelenségig. Dr. Brown szerint: "Egyirányú úton haladunk, és senki nem tudja, hogy milyen hosszú. Ha végére érünk, mielőtt megfelelő módszert találnánk a rovarok kordában tartására, valóban igen nehéz helyzetbe kerülhetünk." Ugyanígy állunk azokkal a rovarokkal, amelyek a termesztett növényeket károsítják. A kezdeti időkben csupán tucatnyi rezisztens fajhoz ma már kártevők seregei csatlakoztak, amelyek teljesen érzéketlenné váltak a DDT-vel, HCH-val, lindane-nal, toxaphene-nel, dieldrinnel, aldrinnal, sőt még a korábban nagy reményeket keltett szerves foszforsav-észterekkel szemben is. A mérgek iránt közömbös kártékony rovarfajok száma 1960-ban elérte a hatvanötöt , A kártevők DDT-vel szembeni rezisztenciája az Egyesült Aliarnokban először 1951-ben tűnt fel, mintegy hat éwel az után, hogy a vegyszer használatba került. A legnagyobb problémát ma talán az almarnoly okozza, mely mostanra a világ minden almatermelő vidékén teljes közönnyel viseltetik a DDT iránt. BaL van a káposztát károsító rovarokkal is, akárcsak az Egyesült Aliarn ok számos vidékén a burgonya kártevőiveL Hatféle, a gyapotültetvényeken garázdálkodó rovar, számos tripszfaj, gyümölcsmolyok, sáskák, hernyók, atkák, tetvek, drótférgek és sok-sok más istencsapása veszi semmibe a rájuk permetezett vegyszereket A vegyipar talán érthető módon nem szívesen vesz tudomást a dologról. Az egyik vezető szaklap még 1959-ben is a kártevők vélt vagy valós ellenállóképességéről írt, holott ekkor már több mint száz fontosabb rovarfaj rezisztenciájáról volt biztos tudomásunk. Persze a probléma akkor sem fog megoldódni, ha a gyártók végre felfogják a valós helyzetet, hiszen ekkor is számos kedvezőtlen gazdasági körülménnyel kell majd szembenézniük. Az egyik például, hogy a vegyi rovarirtás költségei egyenletesen és meredeken emelkednek. Nem lehetséges többé nagy mennyiségben előállítani és hosszú ideig tárolni a vegyszereket, hiszen ami ma a leghatékonyabbnak tűnik, az talán már holnap teljesen hatástalannak bizonyul. A növényvédő szerek
230
előállításába és forgalmazásába fektetett tőke egy pillanat alatt semmivé válhat, ahogy a természet újra meg újra bebizonyítja, hogy nem tanácsos nyers erőszakkal közelecini hozzá. És bármilyen gyorsan is találjon fel az ember új meg új hatóanyagokat és szellemes módszereket, a rovarok valószínűleg mindig egy körrel előttünk lesznek majd. Maga Darwin sem találhatott volna jobb példát a természetes kiválogatódás működésére, mint a vegyszerekkel szembeni ellenállóképesség kialakulását. Az eredeti populációból - melynek egyedei hallatlan változatosságot mutatnak mind felépítésük, mind pedig viselkedésük és fiziológiai tulajdonságaik tekintetében - azok az egyedek maradnak életben, amelyek valamilyen oknál fogva képesek elviselni a vegyi támadást. A túlélők tehát rendelkeznek egy bizonyos tulajdonsággal, mely fennmaradásukat lehetövé tette, s ők hozzák létre majd az új generációkat, melyek öröklik ezt az előnyös tulajdonságot. Nyilvánvaló, hogy az egyre hatékonyabb vegyszerekkel végzett, mind intenzívebb permetezés csak erősíti ezt a tendenciát és ront azon a helyzeten, melyet megoldani lett volna hivatott. Néhány generációval később változatos, "gyenge legényekből" és "kemény fiúkból" álló rovarpopuláció helyett már csak rezisztens egyedeket, csupa hétpróbás fickót találunk a vidéken. A rovarok valószínűleg sokféle módon alkalmazkodnak a vegyszerekhez, s még nem egészen értjük ezeket a folyamatokat. Néhány faj esetleg fizikai felépítésének köszönheti védettségét, ez azonban még bizonyításra vár. Bizonyos fajoknál egyértelmű a vegyszerek iránti teljes közömbösség, amint azt a dániai Springforbiban, a Pest Control Institute-nál legyeken végzett megfigyelései alapján állítja dr. Briejik "Ott mászkálnak és játszadoznak nyakig a DDT-ben, éppoly otthonosan, ahogy egyes természeti népek varázslói járkálnak az izzó parázson." A világ minden tájáról érkeznek hasonló beszámolók. Malajziában, Kuala Lumpurban a szúnyogok eleinte elhagyták a vegyszerrel permetezett helyiségeket, miután azonban kialakult bennük az ellenállóképesség, nyugodtan üldögéltek a falakon, ahol zseblámpa fényénél szemmel látható volt alattuk a lerakódott DDT. Dél-tajvani katonai táborokban a rezisztenssé vált ágyi poloskák zavartalanul mászkáltak, miközben testük fehérlett a DDT-től. Amikor az élősködőket a kísérletek során DDTvel impregnált textil közé helyezték, még egy hónapon keresztül
231
életben maradtak, sőt petéket is raktak, s a kikelő kis poloskák szépen fejlődtek és növekedtek. Az ellenállóképesség kifejlődése azonban nem feltétlenül alapszik a fizikai felépítésen. A DDT-rezisztens legyek szervezetében megtalálható egy enzim, mely a mérget a jóval kevésbé ártalmas DD E-vé alakítja át. Az enzim létrejöttéért felelős genetikus faktor örökletes. Hogy ezek a rovarok hogyan teszik ártalmatlanná a szerves foszforsav-észtereket - nem tudjuk. Egyes magatartásformák a vegyszerektől való távolmaradásban segíthetik a rovarokat. Sokan figyelték meg a legyeknek azt a szokását, hogy inkább a vízszintes felületeken üldögélnek, mint a rovarirtó szerrel kezelt falakon. A rezisztens házilegyek inkább az istállótegyekre jellemző módon sokáig egy helyben maradnak, aminek következtében csökken a méreggel való érintkezés gyakorisága. Egyes maláriaszúnyog-fajok, ha megérzik a DDT jelenlétét, azonnal kimenekülnek a szabadba; ezáltalszinte nem is érintkeznek a méreggel. A rezisztencia kialakulása általában két-három évig tart; előfordult, hogy hat év kellett hozzá, s az is megeshet, hogy az ellenállóképesség egyetlen évszak vagy még rövidebb idő alatt kifejlődik. Fontos tényező az egy év alatt létrejövő új rovargenerációk száma, mely fajonként más és más, de befolyásolja az időjárás, valamint az éghajlat is. A kanadai légyfajok például sokkallassabban válnak közömbössé a mérgekkel szemben, mint az Egyesült Államok déli vidékein élők, mert a hosszú, meleg nyarakon igen gyorsan követhetik egymást az új és új nemzedékek. Sokan reménykedve teszik fel a kérdést: "Ha a rovarok ilyen jól képesek alkalmazkodni a vegyszerekhez, nem lehet, hogy nekünk, embereknek is sikerül?" Elméletileg természetesen lehetséges a dolog, de ez a ma élőknek aligha nyújthat vigaszt, mivel a folyamat több száz, vagy még inkább több ezer évet igényeine. Az ellenállóképesség nem az egyénben, hanem a fa;ban alakul ki. Ha az egyed születésekor rendelkezik bizonyos tulajdonságokkal, melyek a mérgekkel szemben másoknál kevésbé fogékonnyá teszik, akkor nagyobb esélye van az életben maradásra és utódok létrehozására, felnevelésére. Vagyis: a rezisztencia a szerenesés tulajdonságok soksok nemzedéken át való öröklődése, erősödése folytán alakul ki, az emberi faj esetében pedig száz évenként átlagosan három
232
generációval számolhatunk, míg a rovaroknál hetek, sőt napok alatt keletkeznek új és új nemzedékek. "Ésszerű dolog olykor inkább elviselni egy kevés kárt, mint hogy ideig-óráig teljesen mentesek legyünk tőle, de azután mindent elveszítsünk - figyelmeztet dr. Briejer, a Dutch Plant Protection Service igazgatója. - Az eddigi «permetezz, ahogy csak bírsz» szemléletével szemben a legjobb tanács, amit adhatok: permetezz annyiJ;, amilyen keveset csak lehetséges." Az Egyesült Allamok mezőgazdasági szerveinél ez a szemlélet sajnos nemigen hódjtott teret. A United States Department of Agriculture 1952-es Evkönyve, mely teljes egészében a rovarproblémákkal foglalkozik, megemlíti a rezisztencia kialakulását, de azt állítja, hogy a megfelelő eredmény eléréséhez nagyobb vegyszermennyiség és több permetezés szükséges. A hivatal nem foglalkozik azzal a kérdéssel, mi lesz, ha már csak olyan vegyszert vethetünk be, amely nem csak rovarmentessé, de egyben élettelen pusztasággá is változtatja a Földet. Ám 1959-ben, csupán hét évvel az Evkönyv bölcs tanácsának nyilvánosságra kerülése után a Journal of Agricultural and Food Chemistry idézett egy connecticuti entomológust, aki szerint legalább egy vagy két kártevő ellen máris a rendelkezésünkre álló legvégső vegyszer bevetése vált szükségessé. Dr. Briejer szerint: "Több mint világos, hogy igen veszélyes úton haladunk. . . . Arra fogunk kényszerülni, hogy minden erőnkkel kutassuk egy másfajta, nem kémiai, hanem biológiai módszereken alapuló növényvédelem lehetőségeit. Azt a célt kell kitűznünk magunk elé, hogy a természetes folyamatokat a lehető legnagyobb körültekintéssel és óvatossággal igyekezzünk a nekünk kedvező irányba terelgetni ahelyett, hogy nyers erőt és durva módszereket alkalmaznánk. Szert kell tennünk bölcsebbbelátásra és nagyobb elmélyültségre. Sok mai kutatóból még hiányoznak ezek az erények. Az élet olyan csoda, mely meghaladja felfogóképességünket, és tisztelni tartozunk, ha olykor viaskodunk is vele. Az ellene bevetett fegyverek, mint amilyenek a rovarirtó szerek is, csak elégtelen tudásunk és tehetetlenségünk bizonyságai. A természet folyamatainak irányítása brutális módszerekkel elképzelhetetlen. Alázatra van szükségünk, s nem elbizakodott tudományosságra."
233
17. A másik út Útelágazáshoz értünk. Másféle elágazás ez, mint amiről Robert Frost ismert versében volt szó, ezek az utak nem egyformán kényelmesek. Idáig sima és széles autópályán haladtunk, sebesen, mint a szél, s az út még hosszan húzódik előttünk, csak a végén fenyeget a katasztrófa. A másik, a nehezen járható kínálja az utolsó lehetőséget - az egyetlent -, hogy ezt a bolygót megmenthessük és megőrizhessük Rajtunk áll a döntés. Sok minden történt, és végre követelnünk kell a tudás jogát. És ha úgy látjuk, hogy a kockázat értelmetlen és riasztó, ne fogadjuk meg többé azok tanácsát, akik szerint mérgező vegyszerekkel kell elárasztanunk világunkat; nézzünk körül inkább, és lássuk, mi mást is lehetne még választani. A vegyszeres rovarirtásnak számos alternatívája van. Némelyek még csak a laboratóriumi kísérletek stádiumában vannak, de sokukat már alkalmazzák és igen komoly sikereket érnek el velük. Mások még csak a leleményes tudósok gondolataiban születtek meg, és várják, hogy a kísérletek kiderítsék, használhatóak-e. Van azonban egy közös vonásuk: biológiai módszerek, amelyek a megcélzott kártevő fajnak, környezetében elfoglalt helyének, szerepének és kapcsolatainak megismerésén alapulnak. A biológia számos területének szakértői: entomológusok, patológusok, genetikusok, fiziológusok, biokémikusok és ökológusok segítik a biológiai szabályozás új tudományán ak megszületését tudásukkal és teremtő képzeletükkeL "A tudományok olyanok, mint a folyó - mondta egyszer Carl P Swanson professzor. -Bizonytalan és homályos kezdetek után megvannak a maguk lassú és széles szakaszai, zúgói és zuhatagai; beköszöntenek áradások és olykor aszályos idők is. Sodrást, lendületet gyűjtenek sok-sok kutató munkájából; táplálják, erősítik őket máshonnan érkező gondolatok patakjai; s a szüntelenül fejlődő elméletek és felfedezett összefüggések jóvoltából válnak egyre szélesebbekké és mélyebbekké." Ugyanez a helyzet a modern értelemben vett biológiai növényvédelemmeL Arnerikában mintegy száz éwel ezelőtt történtek azok a bizonyos szerény és homályos kezdetek, amikor megkísérelték a kártékony rovarok ellenségeit meghonosítani, 234
s a botladozó próbálkozások gyakori kudarcai után mindig sikerült új erőt meríteni az olykor rendkívüli sikerekbőL A nagy aszály az 1940-es években kezdődött, amikor a szerves rovarirtó szerek bűvöletében az emberek hátat fordítottak a biológiai módszereknek, és mindenről megfeledkezve vetették magukat a vegyi rovarirtás mókuskerekébe, amitől a rovarmentes világ álomképe csak még ködösebb távolba került. Mára azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a vegyszerek nyakló nélküli használata nagyobb veszélyt jelent ránk, mint a rovarokra nézve, s a biológiai szabályozás tudományán ak folyója - felduzzasztva új gondolatokkal és ismeretekkel - ismét egyre szélesebben hömpölyög. Az új módszerek közül talán azok a legkülönösebbek, amelyek magát a kártékony fajt fordítják önmaga ellen, a rovar életerejét használják fel elpusztítása érdekében. Ennek a megközelítésnek egyik módja a hímek sterilizálása; ezt az eljárást dr. Edward Knipling, a United States Department of Agriculture-ön belül működő Entomology Research Branch vezetője és munkatársai dolgozták ki. Mintegy negyedszázaddal ezelőtt dr. Knipling furcsa ötlettel lepte meg kollégáit. Elgondolása szerint ha sikerülne hatalmas mennyiségben terméketlenné tenni, majd szabadon engedni a kártevő faj hímjeit, akkor - bizonyos körülmények között ezek sikerrel válhatnának a normális hímek versenytársaivá, s a nőstények rövidesen már gyakorlatilag csak terméketlen petéket raknának le, vagyis kihaina a populáció. A javaslatot a bürokrácia ellenállása és a tudományos közvélemény kételkedése fogadta, de dr. Knipling kitartott elképzelése mellett. Egyetlen komolyabb probléma várt még megoldásra, mielőtt belekezdhettek volna a kísértetbe; meg kellett találni a rovarok sterilizálásának gyakorlatban is alkalmazható módját. Elméletileg már 1916 óta (egy entomológus, név szerint G. A Runner ekkor tette közzé dohánybogarakkal végzett kísérleteinek eredményét) ismeretes volt, hogy a röntgensugárzás terméketlenné teheti a rovarokat. Az 1920-as évek végén a röntgensugárzás mutagén hatásait vizsgáló Hermann Muller úttörő munkája újabb távlatokat nyitott a kutatás előtt, s a század derekán több kutató is beszámolt arról, hogy kísérleteik során röntgen- és gammasugárzással tucatnyi fajhoz tartozó rovart sikerült sterilizálni.
235
Ezek azonban laboratóriumi kísérletek voltak, s nem a gyakorlatban alkalmazható módszerek. Dr. Knipling 1950 táján komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy az eljárást a déli államokban tenyésző egyik legveszedelmesebb kártevő, a bagócs ellen eredményesen használható fegyverré fejlessze. Ennek a rovarnak a nőstényei a melegvérű állatok nyílt sebeibe tajják petéiket, sa kikelő lárvák- nyüvek- a szerencsétlenek húsában fejlődnek ki. Egy ereje teljében lévő bika tíz nap alatt pusztulhat el egy kiadós fertőzéstől, s az évente elhulló állatok száma negyvenmillióra tehető. A vadállományban okozott kárt sokkal nehezebb felmérni, de bizonyos, hogy itt is jelentős a veszteség. Texas egyes területein a bagócs elterjedésének tulajdonítják a szarvasállomány megritkulását. A rovar a trópusi és szubtrópusi éghajlat lakója; Dél- és Közép-Amerikában, valamint Mexikóban él, s az Egyesült Államok területén inkább csak lenn, a déli államokban fordul elő. 1933-ban azonban elővigyázatlanságból behurcolták Floridába, ahol az éghajlat lehetövé tette áttelelését. A bagócs megjelent a területen, sőt egészen Alabama és Georgia állam déli vidékeiig nyomult előre. A fertőzött vidékek állattenyésztőit igen súlyosan érintette a dolog, hiszen a rovarok hamarosan már évi húszmillió marha elhullását okozták. Ezek alatt az évek alatt a texasi Department of Agriculture kutatói óriási mennyiségű ismeretet gyűjtöttek össze a bagócs élettanáróL Terepen végzett előzetes tesztek után dr. Knipling 1954-re készen állt, hogy elméletét végre éles körűlmények között is próbára tehesse, s e célból a holland kormánnyal való tárgyalások után a kontinenstől mintegy 90 kilométerre fekvő karib-tengeri Curar;ao-szigetre utazott. 1954 augusztusában a repülőgépek megkezdték a Department of Agriculture laboratóriumában tenyésztett és sterilizált bagácsok kiszárását a szigetre. Minden négyzetkilométerre hetente száz-százhúsz rovar jutott. A kísérteti céllal kihelyezett kecskék testére lerakott petecsomagok száma szinte azonnal csökkenni kezdett, s ezen belül éppígy csökkent a termékeny peték aránya is. A műveletek megkezdését követő hetedik héten már minden lerakott pete terméketlen volt, hamarosan pedig egyáltalán nem lehetett petéket találni, sem meddőt, sem pedig termékenyet A bagócs tökéletesen eltűnt a szigetrőL A curar;aói siker hallatán a floridai gazdák is szerettek volna mihamarabb megszabadulni a bagócstóL A feladat nem volt
236
- a szóban forgó terület háromszázszor akkora volt, mint Cura<;;ao -, de Florida állam és a United States Department of Agriculture biztosította a hadjárat anyagi fedezetét A tervek szerint heti ötvenmillió sterilizált rovart kellett "előállítani" egy speciális keltetőüzemben, és pontosan összeállított menetterv alapján húsz könnyű repülőgép teljesített napi öt-hat órás szolgálatot, széthordva az ezernyi kartondobozt, melyek mindegyikében kétszáz-négyszáz sterilizált bagócs lapult. A Floridában szokatlanul hideg 1957-58-as tél visszaszorította a kártevőket az északi vidékekről, s így nem várt, kedvező lehetőség nyílt arra, hogy a tervezett programot valamelyest kisebb területen hajthassák végre. A hadművelet tizenhét hónapig tartott, s ezalatt az idő alatt három és félmilliárd, mesterséges körülmények közt tenyésztett és sterilizált rovart engedtek szabadon Floridában, valamint az Alabama és Georgia államokhoz tartozó, szomszédos területeken. A legutolsó bagócsfertőzést 1959 februárjában figyelték meg, s az ezt követő néhány hétben a kihelyezett csapdákban még találtak néhány felnőtt rovarpéldányt, ezután azonban senki nem találkozott többé eggyel sem. Eltűnésük a vidékről véglegesnek tekinthető, s ez az eredmény a fáradhatatlan kutatásra, eltökéltségre és kitartásra támaszkodó tudományos alkotókészség nagyszerű példája. Manapság a Mississippi megakadályozza, hogy a bagócs újra behatoljon a délnyugati területekről, ahol szilárdan megvetette lábát. Ottani kiirtása roppant vállalkozás lenne, figyelembe véve a hatalmas területet és a Mexikó felől való visszafertőző dés mindig fennálló lehetőségét. A tét azonban igen nagy, és a United States Department of Agriculture hozzáállásából ítélve Texasban és a Délnyugat leginkább veszélyeztetett államaiban talán már a közeljövőben sor kerül valamilyen, legalább a rovarpopuláció alacsony szinten tartását célzó program megindítására. A bagócsirtó hadjárat teljes diadala óriási érdeklődést váltott ki a módszer más kártevők elleni alkalmazásának lehetősége iránt. Az eljárás azonban nem minden rovar esetében alkalmazható, hiszen a siker függ a kártevő életciklusától, a populáció sűrűségétől, és nem utolsósorban a rovar sugárzások iránti érkönnyű
zékenységétől.
237
A feladatot ekkor az angolok vállalták magukra, abban a reményben, hogy a módszert Rhodesiában 2 sikerrel alkalmazhalják majd a cecelégy ellen. A cecelégy Nrika területének mintegy harmadán jelent súlyos veszélyt az emberek egészségére, és körülbelül15 millió km 2 -nyi ligetes szavannán teszi lehetetlenné az állattartást A rovar szokásai jócskán eltérnek a bagócséitól, és bár sugárzással eredményesen tehetök terméketlenekké, a módszer gyakorlati alkalmazásához még néhány technikai nehézségei le kellett küzdeni. Az angolok már számos rovarfajt vizsgáltak meg a sugárzásokra való érzékenység szempontjábóL Töklegyekkel és keleti, valamint földközi-tengeri gyümölcslegyekkel Hawaiiban végzett kísérletek, és a távoli Rota-szigeten természetes körülmények közt végrehajtott megfigyelések során amerikai tudósok is értek el biztató eredményeket. Tanulmányozták a kukorica és a cukornád kártevőit, és úgy találták, lehetséges egyes, egészségügyi jelentőséggel bíró rovarfajokat is sterilizálni. Egy chilei entomológus rámutatott, hogy hazájában a maláriaszúnyogok a permetezés után is jelen vannak. Szerinte a steril hímek megadhatnák az eltűnésükhöz szükséges végső lökést. A sugárzás segítségével való sterilizálás nyilvánvaló nehézségei miatt egyszerűbb módszert kellett keresni, mellyel a kívánt hatás elérhető. Ez az igény irányította a figyelmet a terméketlenséget előidéző vegyi anyagokra. A United States Department of Agriculture kutatói a floridai Oriandóban a táplálékhoz adagolt vegyszerekkel sterilizálnak házilegyeket a laboratóriumokban és a szabadban is. 1961ben egy szigeten végrehajtott kísérlet mindössze öt hét alatt a helyi légypopuláció gyakorlatilag teljes eltűnését eredményezte. Szomszédai felől persze ismét qenépesült a sziget, de a kísérlet eredménye magáért beszél. Erthető, hogy a siker erősen megmozgatta a Department of Agriculture munkatársainak fantáziáját, hiszen a házilégynek például - láttuk - már meg se katlyannak a vegyszerek; égető szükség volt hát egy új és a korábbiaktól gyökeresen eltérő módszerre. A fő nehézségek egyike a sugárzással való sterilizáció volt, mely természetesen a kezelendő rovarok laboratóriumi tenyésztését, s a steril hímek későbbi szabadon eresztésének műveleteit is feltételezi. Mindez kivitelezhető volt a bagócs esetében, mely nem kifejezetten nagy 2
A mai Zimbabwe
238
tömegekben élő rovar, a házilégynél azonban megengedhetetlen az amúgy is irdatlan mennyiségű rovar számának a szabadon eresztett hímekkel való szaporítása, még ha csupán rövid időről is lenne szó. A vegyi sterilizáló szer viszont bekeverhető valamely ellenállhatatlan csaliba és kihelyezhető a szabadba, hogy a legyek hozzáférhessenek. Ez után már csak idő kérdése, hogy a terméketlen hímek kerüljenek többségbe és lassan elenyésszen a populáció. A vegyi sterilizáló szerek tesztelése jóval nehezebb dolog, mint a mérgeké. Mintegy harminc napig tart egy anyag vizsgálata- bár egyszerre nyilván több minta is elemezhető. 1958 és 1961 között mégis több száz vegyszert teszteltek az orlandói laboratóriumokban, vizsgálva esetleges terméketlenítő hatásukat, s a Department of Agriculture nagyszerű eredménynek tekinti, hogy néhányuk ígéretesnek mutatkozott. Ezt követően a Department of Agriculture más laboratáriumai vették át a munkát, és vizsgálják a vegyszereket a legyek, szúnyogok, gyapotfúró bogarak és a sokféle gyümölcslégy elleni bevethetőség szemponljából. Mindezek az alkalmazások ma még csak kísérteti stádiumban vannak, de a kemosterilizátorok kutatásának néhány éve alatt a munka hatalmas lendülettel haladt előre, és elméletben igen vonzóak a kilátások. Dr. Knipling szerint a hatékony kémiai sterilizáció könnyen lefőzheti a Jegjobb rovarirtó szerekke/ elért eredmények et is. Tegyük fel például, hogy egy egymillió egyedet számláló rovarpopuláció minden generációváltással az ötszörösére szaporodik. Egy minden nemzedék kilencven százalékát elpusztítá rovarirtószer használatával a harmadik generációban százhuszonötezer élő rovart találunk, míg a nemzedékenként kilencven százalékot terméketlenné tevő vegyszer alkalmazásával a harmadik rovargeneráció már csak százhuszonöt egyedből áll. Az érem másik oldala persze, hogy roppant erős hatású vegyületekről van szó. Szerencse, hogy legalább a kísérleteknek ebben a korai stádiumában az emberek tisztában voltak a biztonságos hatóanyagok és eljárások felkutatásának fontosságávaL Ugyanakkor máris elhangzottak javaslatok, melyek a sterilizáló anyagok repülőgépekről való permetezését sürgették, például a gyapjaslepke hernyája által megrágott levélzetre. Hallatlan felelőtlenség volna ilyen programokat alapos kutatás és a lehetséges veszélyek elemzése nélkül végrehajtani. Ha gondat-
239
lanul és a kockázatakat figyelmen kívül hagyva bánunk a sterilizáló hatású vegyi anyagokkal, könnyen a mai helyzetnél is nehezebben megoldható problémákkal találjuk szembe magunkat. A ma vizsgált sterilizáló szerek két csoportba oszthatóak, s mindkettőnek rendkívül érdekes a hatásmechanizmusa. Az első csoport bekerül az élő sejt anyagcserefolyamataiba, s minthogy igen hasonlítanak a sejt vagy a szövetek számára szükséges anyagokhoz, ezeket "összetévesztve" a valódiakkal, felhasználják őket a normális növekedés folyamataiban. A hasonlóság azonban néhány részletben nem tökéletes, és az egész folyamat egyszer csak leáll. Ezeket az anyagokat antimetabolikáknak nevezzük. A másik csoportba azok a vegyületek tartoznak, melyek a kromoszómákra hatnak, s valószínűleg a gének anyagávallépve kölcsönhatásba a kromoszómák törését idézik elő. Ebbe a halmazba tartoznak az alkiláló anyagok, amelyek rendkívül reakcióképes vegyületek: képesek a sejt roncsolására, károsí~ák a kromoszómákat és mutációkat is előidéznek A londoni Chester Beatty Institute munkatársa, dr. Peter Alexander szerint: "Minden, a rovarok sterilizálásában hatékony alkiláló anyag egyben erős mutagén és rákkeltő hatású is lehet." Dr. Alexander úgy véli, hogy ezeknek az anyagoknak bármilyen elképzelhető felhasználása a leghatározottabban ellenezhető. Reméli, hogy a velük kapcsolatos kutatás nem a gyakorlati felhasználásukat fogja elősegíü:mi, hanem olyan, hasonlóan hatékony vegyszerek felfedezését, melyek biztonságosak lesznek és hatásukat kizárólag a megcélzott rovarfajra fejtik majd ki. A jelenleg folyó kutatások legérdekesebb vonulata annak keresése, hogy a rovarok életfolyamataiból és tevékenységéből miképpen lehetne ellenük fordítható fegyvert kovácsolni. A rovarok számos mérget, csalogató vagy éppen elriasztó anyagat termelnek. Esetleg ezek egyike-másika is felhasználható lenne, mint rendkívül szelektív rovarölő szer. A Cornell University és más intézetek kutatói erre keresik a lehetséges válaszokat, amikor a rovarok által ellenségeikkel szembeni védekezésre használt vegyületeket vizsgálják, és kémiai szerkezetük felderítésén munkálkodnak. Más tudósok az úgynevezett juvenilis hormont tanulmányozzák: ez akadályozza meg, hogy a lárva a megfelelő testnagyság elérése előtt átalakuljon kifejlett rovarrá. A rovarok által kiválasztott vegyületek közül talán a csalogató illatanyagok lehetnek a leghasznosabbak. Itt is, mint már 240
annyi más alkalommal, maga a természet mutatta meg a helyes utat. A gyapjaslepke nősténye például igen nehézkes és nagy testű, repülni nemigen tud. A talajközeli növényzetben él, vagy fatörzsekre kapaszkodik fel. A hím azonban éppenséggel kitűnő en repül, és óriási távolságokból is képes megtalálni a nőstényt, követve az annak különleges mirigyei által kiválasztott illatot. Az entomológusok ezt az ellenállhatatlan szaganyagat vonták ki a nőstények testéből, és a gyapjaslepke elterjedési területének peremvidékein sok éve használják már a rovarcsapdákban populációszámlálás céljaira. Az eljárás azonban rendkívül költséges. Bármennyire is panaszkodtak ugyanis az északkeleti államok a gyapjaslepke elszaporodása miatt, soha nem állt rendelkezésre elegendő rovar a szükséges mennyiségű illatanyag előállításához, és Európából kellett kézzel gyűjtött gubókat importálni, nemegyszer fél dolláros áron. Hatalmas áttörés volt, amikor a Department of Agriculture vegyészeinek végre sikerült elkülöníteniük az illatanyagot. A felfedezést egy rokon vegyület ricinusolajból való előállítása követte; ez az anyag nemhogy megtéveszti a gyapjaslepke hímjeit, de éppúgy vonzza, mint az eredeti. A csapdákban már egy mikrogrammnyi (1/1.000.000 gr) mennyisége is hatékony csalinak bizonyult. Mindez nem csupán a tudományos érdeklődés kielégítését szolgálja, hiszen egy új és gazdaságosan előállítható gyapjaslepkecsali a populációszámlálás mellett az irtás céljait is nagyszerű en szolgálhatja. Jelenleg már néhány további, még ellenállhatatlanabb anyagat is tesztel nek. A szemcsés hordozó ba kevert és repülőgépekről leszárt hatóanyaggal végzett kísérleteket akár a fiziológiai hadviselés kezdeteinek is nevezhetjük. A cél az, hogy a mesterséges illatok megtévesszék a hím gyapjaslepkét, s az ne találja meg a rá várakozó nőstényt. A gondolatmenetet folytatva az is elképzelhető, hogy a becsapott hímek az ellenállhatatlan illatot árasztó álnőstényeket: faszilánkokat és egyéb élettelen anyagok darabkáit igyekezzenek megtermékenyíteni - az ez irányú laboratóriumi kísérletek eredményeseknek mutatkoztak. Kipróbálásra vár még, hogy ez az eljárás alkalmas-e a kártékony rovarok elpusztítására, de az ötlet feltétlenül figyelmet érdemel. A gyapjaslepke illatanyaga volt az első mesterségesen elő állított rovarcsalogató vegyület, és bizonyára még igen sok fogja követni. Számos, a mezőgazdaságnak jelentős károkat okozó rovar számára próbálnak mesterséges csalianyagat előállítani. E
241
téren a hesseni légy és a dohányszender esetében már biztató eredmények születtek. Egyes rovarfajok ellen a csalogató és mérgezö anyagok keverékét is kipróbálták Vegyészek előállítottak egy metil-eugenol nevezetű vegyületet, melynek illatát a keleti gyümölcslégy és az etióp gyümölcslégy hímjei ellenállhatatlannak tartják. Ennek és egy mérgezö vegyületnek a kombinációját próbálták ki a Japántól mintegy 800 km-re délre fekvő Bonin-szigeteken. A két vegyülettel átitatott farostlemez-darabkákat szórtak szét repülögépekről a szigetlánc minden szigetén, hogy magukhoz vonzzák és elpusztítsák a hím legyeket. A hadművelet 1960-ban vette kezdetét, és egy évvel késöbb a Department of Agriculture becslése szerint a legyek 99%-a eltűnt a szigetekröl. Az alkalmazott módszer a rovarirtó szerek hagyományos kihelyezésével szemben jelentős előnyökkel rendelkezik. A használt méreg egy szerves foszforsav-észter - csupán a farostlapocskákon volt jelen, így valószínűtlen volt, hogy esetleg elfogyasztják a vadon élő állatok, s mivel gyorsan lebomló vegyületet választottak, a talaj vagy a vizek elszennyezödésétöl sem kellett tartani. A rovaroknál nem a szagok a kommunikáció egyedüli eszközei, használnak hívogató vagy figyelmeztető hangokat is. Egyes lepkefajok hallják a vadászó denevérek által kibocsátott ultrahangokat (a denevérek ezek visszaverödését érzékelik és így tájékozódnak a sötétben), és ennek köszönhetöen még idejében el tudnak rejtőzni előlük. Egyes fűrészesdarazsak !árvái védekezően összebújnak, ha meghallják a közeledő ragadozó szárnyának zümmögését. Másfelől azonban egyes farontó rovarok neszezése hozzásegíti ragadozóikat, hogy megtalálják öket, a hím szúnyogok számára pedig ellenállhatatlan sziréndal a nőstények zümmögése. Mi hasznát vehetnénk, ha vehetjük egyáltalán a rovarok hangadó- és hallóképességének? Bár még csak a kísérleteknél tart, de máris használhatónak tűnik az az elgondolás, hogy a hím szúnyogoknak lejátsszák a repülö nőstények által kibocsátott hangot, s ezzel csalják öket egy elektromosan töltött rácsra, ahol természetesen elpusztulnak. Kanadában az erős ultrahangimpulzusoknak a kukoricamolyra és a bagolylepkére gyakorolt riasztó hatását tanulmányozzák. A University of Hawaii egyetem két professzora, Hubert és Mable Frings, az állatok hangadásának elismert szakértői úgy tartják, hogy a rovarok viselkedésének befolyásolásához meg kellene ismerni hangjaik valódi
242
természetét és jelentését. A riasztó hangok talán még a hívogatéknál is több lehetőséget rejtenek. A két Frings professzor arról a különös felfedezésről közismert, hogy a seregélycsapat már a fajtársuk vészkiáltásának meghallása előtti pillanatban felrebben; talán valahol e körül a tény körül keresendő az az alapvető igazság, mely alkalmazható lesz majd a rovarokra is. Az ipar gyakorlatias gondolkodású szakemberei számára a lehető ség annyira reálisnak tetszik, hogy legalább egy nagyobb elektronikai vállalat máris felszereJt egy laboratóriumot a vizsgálatok céljaira. A hangot mint a közvetlen pusztítás eszközét is vizsgálják. Laboratóriumban az ultrahang megöli a szúnyoglárvákat, ám velük együtt más vízben élőszervezeteket is. Más kísérletek során sárgalázat terjesztő szúnyogokat, kék dongólegyeket és lisztbogarakat pusztítottak el másodpercek alatt a levegőben terjedő ultrahang segítségéve!. Minden effajta kísérlet egy-egy lépést jelent a rovarok elleni tökéletesen újfajta védekezés felé, mely az elektronika csodáinak jóvoltából egyszer talán a hétköznapok gyakorlatává válik majd. A rovarok biológiai úton való fékentartása nem feltétlenül az elektronika, a gammasugárzás vagy hasonló, az ember leleményéből született eszközök használatát jelenti. Ezeknél sokkal ősibb méclszerek is rendelkezésünkre állnak, hiszen akárcsak nekünk - a rovaroknak is megvannak a maguk betegségei. Egyes baktériumok éppúgy megtizedelhetik soraikat, mint a hajdani pestisjárványok az embereket; vírusos fertőzé sek hatalmas tömegeiket betegíthetik meg és pusztíthatják el. A rovarok megbetegedéseiről az emberiségnek már Arisztotelész előtt is tudomása volt. A selyemhernyókat pusztító kórt megénekelte a középkori költészet, és ugyancsak a selyemlepke volt az a rovar, melynek nyavalyáitalaposan tanulmányozva ismerte fel Louis Pasteur a fertőző betegségek valódi természetét A rovarokat nem csupán a vírusok és baktériumok gyötrik, hanem gombák, egysejtűek, mikroszkopikus férgek, sa láthatatlanul parányi világ számtalan egyéb teremtménye, melyek tehát végső soron az emberiség barátai. A mikrobák között korántsem csak betegségek okozéit találjuk ők bontják le a hulladékanyagokat, teszik termékennyé a talajt, és közreműködnek megannyi biológiai folyamatban, amilyen például az erjedés vagy a nitrifikáció - miért ne lehetnének segítségünkre a rovarok ellen is?
243
A mikroorganizmusok ilyetén felhasználására először a múlt század végén élt zoológus, Ilia Mecsnyikov gondolt. Az elképzelés fokozatosan körvonalazódott a századforduló környékén. A harmincas évek végén a japán cserebogarakat pusztitó tejkór felfedezése és alkalmazása szaigáitatta az első meggyőző bizonyítékat arra, hogy a rovarokat vissza lehet szorítani betegségeik kórokozóinak elterjesztésével. (A tejkórt egy, a Bacillus-nemhez tartozó baktérium okozza.) Az eljárás az Egyesült Államok keleti részén szép múltra tekinthet vissza, amint az a 7. fejezetben olvasható. Nagy reményeket fűznek a tudósok egy másik baktériummal, a Bacillus thuringiensissel kapcsolatos kutatáshoz. Ezt a fajt 1911-ben, a németországi Thüringiában fedezték fel, és azt tapasztalták, hogy végzetes kimenetelű szepszist idéz elő a lisztmoly lárváiban, vagyis nem betegséget, hanem mérgezést okoz. A baktérium bespórázódásakor ugyanis különös fehérjekristályok keletkeznek, melyek rendkívül mérgezöek a lisztmolyra és általában a lepkék !árváira. Röviddel azután, hogy evett ezzel a méreggel bevont levélből, a lárva megbénul, megszűnik táplálkozni és hamarosan elpusztul. Gyakorlati szempontból természetesen óriási jelentősége van annak, hogy a táplálkozás a mérgezést követőenszinte azonnal abbamarad, hiszen így a kórokozó kihelyezésével tüstént megszűnik a kártétel. Bacillus thuringiensis-spórákat tartalmazó keveréket változatos márkanevek alatt már több Egyesült Aliarnok-beli gyártó állít elő, és többfelé folynak már a szabadban végzett kísérletek is; Németországban és Franciaországban a káposztalepke hernyói, Jugoszláviában az őszi medvelepke, a Szavjetunióban pedig a gyűrűsszövö kártételének csökkentésére. Panamában, ahol l 961-ben kezdődtek meg a kísérletek, a banántermelök súlyos gondjait voltak hivatva megoldani a baktériumok terjesztette rovarbetegségek A banánfák gyökerét rágó rovarok sokfelé annyira meggyengítették a gyökérzetet, hogy a szél könnyen kidöntötte a fákat. Egyedül a dieldrin volt hatásos ellenük, ez viszont a rovarokon keresztül több más fajra is végzetes hatást gyakorolt, a gyökérrontó rovarok pedig lassan közömbössé váltak a méreggel szemben. A dieldrin elpusztított néhány rovarevő állatot is, emiatt rettenetesen elszaporodtak a zömök testű sodrómolyok, melyek hernyói rágásukkal elcsúfílják a banán külsejét. Feltételezik, hogy a baktériumok elpusztílják majd mind a gyökereket rágcsáló, mind
244
pedig a gyümölcsön garázdálkodó rovarokat, anélkül, hogy a természet egyensúlyát más fp.jok kiirtásával felborítanák Kanada és az Egyesült Allamok keleti erdőségeiben szintén a baktériumok oldhatják meg a tükrösmaly és a gyapjaslepke által okozott gondokat.-'1960-ban mindkét országban megindultak a kísérletek a Bacillus thuringiensist tartalmazó készítményekkel, és az első eredmények biztatóak voltak. Vermontban például ugyanolyan sikereket értek el, mint korábban a DDT alkalmazásával. Már csupán az a kérdés, hogy milyen hordozóval, oldattallehet elősegíteni a baktériumspórák megtapadását a tűleveleken. A termesztett növényeknél ez nem okoz problémát: a por alakban szétszórt hatóanyag is megteszi, amint azt számos zöldségféle esetében kipróbálták, főleg Kaliforniában. Mindezenközben a vírusokkal kapcsolatban is folyta-talán kevésbé látványos - kutatás. Kaliforniában többfelé permetezték meg a kikelő lucemát egy oldattal, mely a kártevő hernyókra éppoly halálosnak bizonyult, mint bármely vegyi rovarirtó szer. Az oldat egy vírust tartalmazott, melyet fertőző betegségben elpusztult hernyák testéből vontak ki. Mindössze tíz-tizenkét hernyóból l hektárnyi terület kezeléséhez elegendő vírus nyerhető. Kanadai erdőségekben a vírusok olyan hatékonynak bizonyultak a fűrészesdarazsak ellen, hogy azokon a vidékeken ma már nincs is szükség semmiféle kémiai rovarirtó szerre. Csehszlovákiában a kutatók a gyűrűsszövő és más kártevők ellen beyethető egysejtűekkel kísérleteznek, s az egyik faj az Egyesült Aliarnokban is hatékonyan csökkentette a kukoricamoly peterakó képességét. Egyesekben mindez talán olyan bakteriológiai hadviselés rémképeit idézi fel, mely fenyegethet más fajokat is. Ettől azonban nem kell tartani. Ezek a kórokozók a vegyszerekkel ellentétben, egyedül és kizárólag a megcélzott fajokra jelentenek veszélyt. A rovarbetegségek kiemelkedő szakértője, dr. Edward Steinhaus kijelentette: "Nincs példa arra, hogy a rovarok kórokozói akár laboratóriumi, akár természetes körülmények közt gerinceseket is megbetegítettek volna." Ezek a kórokozók oly mértékben szakosodottak, hogy csak rovarok egy-egy kis csoportjának, s olykor csupán egyetlenegy fajnak képesek ártani. Biológiailag nem tartoznak azokhoz a csoportokhoz, melyek magasabbrendű állatoknak vagy növényeknek okozhatnak betegségeket. "A rovarbetegsége k- mutat rá dr. Steinhaus- a természetben is mindig megmaradnak a rovarok köreiben, és nem
245
ártanak a növényeknek, sem pedig a rovarevő vagy legelésző állatoknak." A rovaroknak számtalan ellenségük yan a természetben, nemcsak mikrobák, de más rovarok is. Ugy tartják, Erasmus Darwin volt az, aki 1800 körül elsőként javasolta, hogy a rovarok irtására természetes rovarellenségeiket kellene felhasználni. Valószínűleg ezért gondolták (tévesen), hogy az első, általánosan elterjedt biológiai módszer egyben a vegyszeres irtás egyetlen alternatívája. Az Egyesült Államokban a biológiai módszerekkel végzett rovarirtás kezdetei 1888-ra tehetök; ekkor történt, hogy Albert Koebele, az entomológus felfedezők egyre népesedő hadának egyik előfutára Ausztráliába utazott, hogy felkutassa a kaliforniai gyapotültetvényeket fenyegető pajzstetű természetes ellenségeit. Mint a 15. fejezetben láthattuk, az expedíció fényes sikerrel járt, s a következő évszázad során az egész világot átfésültük, Q.ogy megtaláljuk a nálunk nem kívánatos rovarok ellenségeit. Osszesen mintegy száz ragadozó vagy parazita fajt honosítottunk meg Amerikában. A Koebele által behozott katicafaj mellett sok más importált rovar is igen hasznosnak bizonyult. Egy Japánból behozott darázsfaj tökéletesen visszaszorította a keleti almatermelő vidékek egyik fő kártevőjét A Közép-Keletről véletlenségből behurcolt lucernatetű néhány természetes ellensége mentette meg Kaliforniában a lucernára alapozott iparágat A gyapjaslepke parazitái és ragadozói is hatékonyaknak bizonyultak, ugyanúgy, mint a japán cserebogarak ellen bevetett Tiphia darázs. Kaliforniában évente több millió dollár értékű termést mentenek meg a tetvek és pajzstetvek ellenségei; az állam legismertebb entomológusa, dr. Paul DeBach becslése szerint a biológiai módszerekkel történő rovarirtás esetében 4 millió dollárnyi befektetés 100 millió dollár hasznot eredményez. Világszerte mintegy negyven országban találunk már példákat veszedelmes kártevők természetes ellenségeik segítségével történt visszaszorítására. E módszer előnyei a vegyi rovarirtással szemben nyilvánvalóak: alacsonyabbak a költségek, a hatás tartós és a környezetbe nem kerül mérgező anyag. A biológiai módsz~rek mégis igen kevés támogatásban részesülnek. Az Egyesült Aliarnokban Kalifornia gyakorlatilag az egyetlen állam, mely biológiai növényvédő programokat tart fenn, míg sok államban nincs is entomológus, aki teljes állásban foglalkozna
246
ezekkel a feladatokkal. Talán éppen a támogatás hiánya okozta, hogy a biológiai növényvédelem módszereinek kutatásakor nem minden esetben volt jellemző a megkívánható tudományos alaposság; ritkán tanulmányozták behatóan a megcélzott rovarpopulációra gyakorolt hatásokat, és néha a gyakorlati alkalmazáskor is hiányzott az a precizitás, melyen esetleg az egész kísérlet sikere múlhat. A ragadozó és a zsákmány nem szemlélhetők másképpen, mint az élő természet teljességének részeiként, melyben a legparányibb részletnek is szerepe és jelentősége van. Leginkább talán a természetes állapotukat máig őrző erdőkben van lehetőség a hagyományos biológiai módszerek alkalmazására, hiszen a farmok és a modern mezőgazdasági művelés alatt álló vidékek már mesterséges környezettípusok, melyekhez hasonló a természetben soha nem fordul elő. Az erdőben a természet az ember beavatkozása, segítsége nélkül is megtalálja a módját, hogy biztosítsa az önkorlátozó és önfenntartó rendszer finom és tökéletes egyensúlyát, és megvédje a környezetet a nemkívánatos rovarok kártételétőL Az Egyesült Államok erdészeti hatáságai látszólag azt értik biológiai módszerek alatt, hogy ragadozó és parazita rovarokat honosítanak meg a kérdéses területeken. A kanadaiak valamivel szélesebb látókörűeknek tűnnek, és egyes európai országok még messzebb jutottak az erdőhigiénia tudományában. Az ő szemléletük szerint a madarak, hangyák, erdei pókfajok és talajlakó baktériumok éppúgy részei az erdőknek, mint maguk a fák, és igyekeznek az újonnan telepített erdőségeket mindjárt ezekkel is "ellátni", "felszerelni". A madarak odacsábítása az egyik legelső és legfontosabb lépés. Ma, az intenzív erdőgazdálkodás korszakában szinte teljesen eltűntek az öreg, odvas fák, és velük természetesen a harkályok, s egyéb odúlakó madarak fészkelőhelyei. Ezt a hiányt mesterséges fészekodúkkal lehet megszüntetni, melyek visszacsalogatják az erdőbe a madarakat. Más, spedálisan erre a célra tervezett dobozokba baglyok és denevérek költözhetnek be; a sötétség óráiban ezek a teremtmények veszik át a rovarokra nappal vadászó énekesmadarak szerepét. Ám mindez még csak a kezdet. Az európai erdőkben mű ködő bámulatos szabályozó mechanizmusokban fontos szerep jut az erd~i vöröshangyáknak, mely faj sajnos nem honos az Egyesült Allamokban. Mintegy huszonöt évvel ezelőtt a Würzburgi Egyetemen Karl Gösswald professzor kidolgozta e rovarfaj
247
szaporításának és új bolyok létesítésének módszerét. Irányítása alatt több mint tízezer új hangyabolyi létesítettek mintegy kilencven kísérleti területen a Német Szövetségi Köztársaságban. Dr. Gösswald módszerét külföldön, például Olaszországban is alkalmazzák, és sokfelé hoztak létre hangyafarmokat, ahol az erdők fenntartásában szükség van a rovarok segítségére. Az Appenninhegységben több száz bolyt hoztak létre mesterségesen, hogy védelmet biztosítsanak az újonnan erdősített területeknek "Ahol az embernek sikerül az erdőben tartóssá tenni a madarak és hangyák jelenlétét, s velük együtt megtelepíteni néhány baglyot és denevért is, ott a biológiai egyensúly jószerivel megalapozottnak tekinthető" - tartja dr. Heinz Ruppertshofen, a német Möllnben élő erdészeti szakértő, aki meggyőződéssel vallja, hogy egy-egy meghonosított rovarragadozónál vagy parazitánál sokkal hatékonyabb, ha a fák "jóbarátait" költöztelik az erdőkbe. A möllni erdők új hangyakolóniáit dróthálóval yédelmezik a harkályoktól, hogy csökkentsék a veszteségeket. Igy ezek a madarak - melyek létszáma tíz év alatt a négyszeresére nőtt- nem a hangyákat fogyasztják el, hanem derekasan végzik azt a feladatot, amiért odatelepítették őket: lecsipegetik a fákról a falánk és kártékony hernyókat A hangyabolyok gondozását (és a mesterséges fészekodúk karbantartását) a helyi iskolák tíztizennégy éves diákjaiból alakult kis csapatok végzik. A költségek rendkívül alacsonyak, s az erdők folyamatos védelme biztosítva van. Dr. Ruppertshofen elsőként ismerte fel a pókok jelentőségéL Jóllehet igen sokat írtak már ezekről az ízeltlábúakról, az adatok mégis meglehetősen töredékesek és összefüggéstelenek, s egyáltalán nem foglalkoznak azzal a fontos szereppel, melyet a pókok a természetes egyensúly fenntartásában játszanak. A huszonkétezer ismert pókfaj közül hétszázhatvan honos Németországban, az Egyesült Államokban pedig mintegy kétezer él. (A Magyarországon élő pókfajok száma hétszázötvenre tehető- a ford.) A német erdőkben huszonkilenc pókcsalád tagjai fordulnak elő. Az erdészt elsősorban az érdekli, milyen formájú hálót sző a pók. A kerek hálók közt nem egy annyira sűrű szövésű, hogy fennakad benne minden repülő rovar. Egy nagyobb hálón mely akár 40 cm-es átmérőjű is lehet - hozzávetőlegesen százhúszezer ragacsos csomócska található. A pók élete körülbelül tizennyolc hónapja során mintegy kétezer rovart pusztít el, s
248
egy egészséges erdőben négyzetméterenként átlagosan ötvenszázötven pók lakik. Ahol kevesebben vannak, ott úgy lehet segíteni a bajon, hogy másutt összegyűjtik a petecsomagocskákat - kokonokat -, és a megfelelő helyen szétszórják őket. "Három darázspók-kokonból- állítja dr. Ruppert<>hofen -ezer pók kel ki, s ezek kétszázezer repülő rovart pusztítanak el. Egyes keresztespókfajok tavasszal kikelő aprócska és törékeny újszülöttei igen fontos szerepet töltenek be. Ezek ugyanis közösen készítenek egy esernyő alakú hálót a fák legfelső hajtásai fölött, s így megóvják azokat a repülő kártevőktőL Ahogy a pókok növekednek, úgy lesz a háló is egyre terjedelmesebb." Kanadai tudósok kutatásaikban hasonló irányban indultak el, bár Észak-Amerikában sokkal kevesebb telepített erdő található, és más fajok lehetnek fontosak az erdők egészségének fenntartása szempontjábóL Kanadában a hangsúly inkább a kisemlősökön van, melyek igen eredményesen tartják kordában a rovarokat, kivált azokat a fajokat, melyek a laza, szivacsos talajban élnek. Köztük találjuk a fűrészesdarazsakat Ezek nevüket a nőstény fűrész alakú tojócsövéről kapták, a rovar ezzel hasítja fel a tűleveleket, hogy a petéit elhelyezze bennük. A kikelő lárvák leesnek a talajra és bebábozódnak a vörösfenyők lábánál a tűlevelek alkotta avarban vagy a tőzeges ingoványban. Odalent azonban a talajt át meg átjárják az apró furkáló emlősök: egerek, cickányok és güzük alagútjai. Mindannyiuk közüla telhetetlen cickányok falják fel a legtöbb bábot. Mellső lábukkal leszorítják a gubót, s leharapják az egyik végét, bámulatos biztonsággal ~llapítva meg, hogy melyik üres és melyikkel érdemes vesződni. Etvágyuk páratlan; míg egy güzü naponta megelégszik kétszáz fűrészesdarázsbábbal, egyes cickányfajok egy nap akár nyolcszázat is befalnak Laboratóriumi vizsgálatok szerint a fűrészesdarazsak 75-98%-a már lárvakorában befejezi életét. Mindezek ismeretében nem meglepő, hogy Új-Foundlandban, ahol cickányok nem élnek, de fűrészesdarazsak nagyon is, 1958-ban megpróbálták meghonosítani ezeket a jószágokat Az 1962-es kanadai jelentések szerint a törekvést siker koronázta: a cickányok elterjedtek a szigeten, s néhány megjelölt példányt megfigyeltek a szabadon bocsátás helyétől több mint 15 kilométerre is. Az ember tehát akár egész hadsereget szólíthat harcba a kártevők ellen, ha biztosítani akarja az erdő folyamatos védel249
mét és szilárdítani a természetes egyensúlyt. A vegyszeres rovarirtás legfeljebb szükségintézkedés lehet, rossz esetben azonban elpusztí~a a halakat, kártevők még hatalmasabb hordáit szabadítja a vidékre és tönkreteszi a természet védekező mechanizmusait is. "Ilyen durva beavatkozás oknál- mondja dr. Ruppertshofen - az erdő életének harmóniája felborul, s a kártevők okozta katasztrófák egyre gyakrabban ismétlődnek meg . . . . Nekünk tehát véget kell vetnünk e természetellenes módszerek alkalmazásának, melyek rombolják a legfontosabb és talán utolsó természetes élőhelyeket" Sokfelől és sokféleképpen - újszerű, fantáziadús és teremtő eszmék nyomán - jártuk körül azt a tényt, hogy a Földön nem vagyunk egyedül. Mindvégig velünk volt a gondolat, hogy életekkel foglalkozunk, bánunk, életközösségekkel van dolgunk; kapcsolatokkal, viszonyokkal, kölcsönhatásokkal, felívelésekkel és hanyatlásokkaL Csakis akkor remélhetjük, hogy józan "megegyezés" születhet köztünk és a rovarok mérhetetlen tömegei között, ha mindezeket számításba vesszük, és gondosan, kíméletesen és óvatosan próbáljuk a megfelelő irányba terelgetni az élet folyamatait. A vegyi mérgek mai diva~a megbukott, mert nem felelt meg ezeknek az elemi követelményeknek. Olyan durva és olyan primitív, mint az ősember kezé,ben lóbált bunkó, és veszélybe sodorta a pókhálófinomságú Eletet, mely egyfelől sérülékeny és kiszolgáltatott, de szívós is és ellenálló, s magát vésfve képes onnan ütni vissza, ahonnan a legkevésbé várjuk. Eppen ezt a képességet nem vette számításba az ellene vegyszerekkel hadakozó botor ember, aki bölcsesség és a hatalmas természet iránti alázat nélkül intézte dolgait. A Természet kordában tartása gőgös és felfuvalkodott kifejezés, mely talán a gondolkodás neandervölgyi korszakában fogant, amikor még úgy látszott, hogy minden az ember kedvéért teremtetett. A rovarirtás szemlélete és módszerei jórészt a tudomány kőkorszaki állapotát idézik. Riasztó, hogy egy ennyire primitív gondolkodás a legmodernebb fegyverekkel és eszközökkel fegyverezbette fel magát, és a rovarok ellen harcba szállva az egész Földet fenyegeti pusztulással.
250
Glosszárium 2,4-D: kétszikű növények ellen hatásos gyomirtó szer. Használata Magyarországon nem engedélyezett. 2,4,5-T: nem-szelektív gyomirtó szer, fenoxi-ecetsav-származék Használata Magyarországon nem engedélyezett. Aldrin: elsősorban a talajlakó kártevők ellen használt perzisztens rovarölőszer, klórozott szénhidrogén. Használata Magyarországon nem engedélyezett. Aminotriazol, amitrol: elsősorban a gyümölcsösökben használatos, nem-szelektív gyomirtó szer. Használata Magyarországon nem engedélyezett. Chlordane: széles hatásspektrum ú, perzisztens rovarölő szer, klórozott szénhidrogén. Használata Magyarországon nem engedélyezett. Chlorpropham: zöldségtermesztésben használatos gyomirtószer, karbaminsav-származék Használata Magyarországon nem engedélyezett. DDD: A DDT környezeti bomlása során is képződik. Használata Magyarországon nem engedélyezett. DDT: széles hatásspektrumú, perzisztens rovarirtó szer, klórozott szénhidrogén. Használata Magyarországon nem engedélyezett. Dinitrofenol: peszticidként nem használt, általános méreg. Gyomirtó szer és gombaölő hatású származékai ismertek. Endrin: perzisztens rovarölő szer, klórozott szénhidrogén. Használata Magyarországon nem engedélyezett. Heptachlor: széles hatásspektrumú, perzisztens rovarölő szer, klórozott szénhidrogén. Használata Magyarországon nem engedélyezett. Hexaklórciklohexán, HCH: széles hatásspektrumú, perzisztens rovarölő szer, klórozott szénhidrogén. Használata Magyarországon nem engedélyezett. Hexaklórbenzén, HCB: perzisztens gombaölő szer, klórozott szénhidrogén. Használata Magyarországon nem engedélyezett. Lindane: széles hatásspektrumú, perzisztens rovarölő szer, klórozott szénhidrogén. Malathion: rovarölő szer. Szerves foszforsav-észter. Maleinsav-hidrazid: gyomirtószer. Használata Magyarországon nem engedélyezett. Methoxychlor: széles hatásspektrumú, kevéssé perzisztens rovarölő szer, klórozott szénhidrogén. Használata Magyarországon nem engedélyezett.
251
Nikotin: nem-szelektív rovarölő szer, a dohánynövényből származó, természetes anyag. Erős méreg. Használata Magyarországon nem engedélyezett. Parathion: nem-szelektív rovarölő szer, szerves foszforsav-észter. Erős méreg. Használata Magyarországon nem engedélyezett. Piretrinek: a rovarporvirág (Chrysanthemum cinerariaefo/ium) szárított pollenéből készített kivonat szelektív rovar elleni anyagai, illetve ezek származékai. propham: fűfélék ellen, borsóban és cukorrépában használt gyomirtó szer, karbaminsav-származék Használata Magyarországon nem engedélyezett. Rotenon: a Leguminosae családhoz tartozó trópusi növények gyökeréből kivonható rovar elleni hatóanyag. Ryania: a Ryania növényfajok gyökeréből és leveléből készített rovar elleni anyag. Hatóanyaga a ryanodin. Toxaphene: széles hatásspektrumú, perzisztens gombaölő szer, klórozott szénhidrogén. Használata Magyarországon nem engedélyezett.
252
Utószó A Néma tavasz negyven évvel ezelőtt áramütésként érte a közgondolkodást, és új gondolatokkal s célokkal szolgálta a környezetvédő mozgalmakat. A növényvédő szereknek és más mérgező vegyületeknek a környezetre és az emberek egészségére gyakorolt hatása már a könyv megjelenése előtt is ismert, sőt jól dokumentált volt, de egységesen nem, csak a szakirodalom egymástól távoli zegzugaiban volt hozzáférhető. A környezetet tanulmányozó kutatók tisztában voltak a bajokkal, de elsősorban a saját szakterületük keskeny mezején jelentkező gondokra fordították figyelmüket. Rachel Carson volt az, aki összegereblyézte és egységes képpé formálta a tényeket és adatokat. Olyanná, amit hétköznapi ember és tudományos kutató egyformán megérthetett. Egy ilyen könyvre nagy szüksége volt a tudománynak is. Abban az időben, amikor a szelíd és halkszavú tengerbiológusnő a Néma tavasz megírásán munkálkodott, az ökológia mind közül a legkevesebbre becsült tudományágnak számított; az amerikaiak jó része azt se tudta, mit is jelent egyáltalán ez a kifejezés. A valamivel később már a legdinamikusabban fejlő dő tudomány, a természetvédelmi biológia még nem is létezett. A tudományos világ a molekuláris forradalom káprázatos sikereinek és eredményeinek bűvöletében élt, s úgy vélte, hogy a biológia gyökereit a fizika és a kémia vidékein kell keresnie. A kutatók molekuláris szintű elemeikre és folyamataikra bontották fel az eleven szervezet működését. Magam például, mint ifjú természettudós mélyen elmerültem abban, hogy a szerveskémikusokkal együttműködve próbáljam megfejteni a hangyabolyok életét szabályozó feromonak titkát. A természeti környezet problémái hidege!1 hagyták a politika főáramlatának irányítóit is. Az Egyesült Allamok az 1950es évek végén és az 1960-as évtized elején gondtalanul élvezte az általános jólét zsongító örömeit. A soha nem látott, békebeli gazdasági növekedés hihetővé tette a határtalan fejlődés elképzelését, de az embereket nyugtalanította az életmódunkat fenyegető, a hidegháborúba kényszerített országot mindenfelől veszélyeztető, rettenetes ellenség - a Szovjetunió, amely a miénkhez hasonló nukleáris arzenállal rendelkezett, az űr meghódításáért folyó versenyben pedig fölébünk is kerekedett. Azsia felől pedig
253
Kína, amellyel egyfajta katonai patthelyzet alakult ki. A jólét és a biztonság érdekében a legnagyobb bizalommal és megbecsüléssel fordultunk a tudomány és a technológia felé, s úgy éreztük, hogy tévedhetetlenek és csalhatatlanak E vak hit volt az oka, hogy türelmetlenül és elutasítóan fogadtuk a környezeti károkra figyelmeztető jelzéseket. Az emberekben még elevenen, szinte személyes emlékként él a roppant kontinens meghódításának története, s ez a nép, amely még soha nem veszített háborút, taszítónak, már-már hazafiatlannak érezte a mértékletességre, önkorlátozásra való felszólításokat A kor hangulatát az atomenergia békés célokra való alkalmazásának elképzelése jellemezte. A szövetségi kormányzat még azzal a gondolattal is foglalkozott, hogy apró nukleáris robbantásokkal kellene kikötőket és csatornahálózatot létesítenie. Egy ilyen javaslat a legkomolyabb formában vetette fel, hogy pontosan időzített atomrobbantásokkal lehetne a leggyorsabban egy, a Panama-csatornával párhuzamos tengeri á~árót létesíteni. Szerencse, hogy ez az elképzelés soha nem jutott túl a tervezgetés fázisán, nem beszélve arról, hogy micsoda külpolitikai bonyodalmakat okozott volna egy közép-amerikai ország "kettémetszése". Ezen kívül igen komoly biológiai károkat is okozott volna, ha megvalósítják az őrült elképzelést. A U. S. National Research Council által kijelölt bizottság (amelynek kezdő kutatóként magam is tagja voltam) felhívta a figyelmet a lehetséges veszélyekre. Rámutattunk, hogy a Kelet-Csendes-óceán sekély vizeiben élő szervezetek egészen mások, mint a karibi térség életközössége. A két faunát, amelyek sok millió éven át egymástól elszigetelten fejlődtek, a Csendes-óceán felől meginduló áramlás összekeverné. A dolognak számos kedvezőtlen következménye lenne, többek közt, hogy a karibi vizeket elárasztanák a mérges marású tengeri kígyók és a rendkívül veszedelmes csípésű medúzafajok Ugyancsak az USA botor nekibuzdulásának jele volt a Department of Agriculture tűzhangyairtó programja. Rachel Carsan a Néma tavaszban így beszél róla: "Kiemelkedő példája volt a már ötletként is hibás, rosszul végrehajtott és súlyos károkat okozó nagyarányú rovarirtási kísérletezgetésnek, mely nem csak dollárokban, hanem állati áldozatokban és az emberek bizalmának elvesztésében is igen sokba került kiagyalóinak és végrehajtóinak."
254
E kudarcot vallott próbálkozás célpontja az alabamai Mobile-ba feltehetően Argentinából behurcolt vörös tűzhangya (Solenopsis invicta) kiirtása volt. E hangyafaj néhány százezer, rendkívül agresszív katona védelmezte bolyokban él. A dolgozók 30-40 cm magasságú földkúppal koronázott, a felszín alatt hatalmasan kiterjedt bolyokat építenek. Azért nevezik őket tűz hangyának, mert a katonák csípése igen heves, égető fájdalommal jár - olyan, mintha gyufát tartanának közel az ember bőréhez. Nem tu5ijuk pontosan, hogy a faj pontosan mikor került az Egyesqlt Allamokba, de valamikor az 1930-as években történhetett. En voltam az első ember, aki észlelte és nem hivatalosan rögzítette is jelenlétüket. 1942-ben, tizenhárom éves kisfiúként hangyákat vizsgálgattam a mobile-i kikötő környékén, amikor felfedeztem egy jókora tűzhangyatelepet Hét éwel később, amikor annyian voltak, hogy a vidéken jelentős kártevőnek kezdtek számítani, megbízást kaptam Alabama államtól, hogy tanulmányozzam elterjedtségüket és viselkedésüket. Azt tapasztaltam, hogy a tűzhangyák Mobile felől minden irányban évi körülbelül 8 kilométeres sebességgel terjeszkednek, s a vizsgálat idején már elérték Florida államot, illetve a Mississippit. Ugy látszott, hogy természetes úton, és felhasználva a faiskolák és farmok termékeit szállító járműveket is, az elkövetkező néhány évtizedben el fogják árasztani az egész Délt, Észak- és Dél-Carolinától egészen Texasig. A tűzhangya komoly gondot jelentett és jelent most is. Csípése rendkívül kellemetlen, s a méreg egyes - igen ritka - esetekben allergiás tüneteket okoz. A dolgozók nyüzsgő tömege megtámadja a frissen kikeit kukoricát ~ más veteményeket, de a talajon fészkelő madarak fiókáit is. Epítményei elég nagyok és elég sok van belőlük ahhoz, hogy jelentősen akadályozza a mezőgazdasági gépek munkáját. Mindennek ellenére soha nem okozott akkora károkat, mint a gyapotfúró bogár, a gyapjaslepke, az európai zsizsik és más kártevő rovarok. Feltűnő és ijesztő viselkedése azonban felkeltette a Department of Agriculture figyelmét, és a rovarölő szereket előállító vegyipar lelkes támogatásával nem a visszaszorítást, féken tartást, hanem a teljes kiirtást célzó hadjárat indult ellene. 1958-ban több mint 4000 km 2 -nyi területen végeztek dieldrines és heptachloros permetezést. Ahogy Rachel Carson a Néma tavaszban írta, a környezetpusztítás katasztrofális volt. A vadak és a háziállatok, amelyek 255
közvetlenül vagy a megivott víz révén kerültek kapcsolatba a vegyszerekkel, súlyos, sok esetben halálos idegrendszeri károsodást szenvedtek. Több madárfaj helyi populációja megtizedelő dött. Az embereket ért egészségkárosodást soha nem mérték fel pontosan, és nem történt említés arról sem, hogy milyen veszteség érte a természetes, eredeti rovarvilágot - az egészséges ökoszisztéma rendkívül fontos szereplőjét. A vörös tűzhangya - ahogyan az előre megjósolható volt csak megrázta magát a vegyi szőnyegbombázás után és rendületlenül folytatta előrenyomulását dél felé. E hangyafaj minden kolóniája egyetlenegy megtermékenyített királynőtől származik, s egy-három év alatt éri el teljes létszámát és terjedelmét. Ekkor új királynők ezrei születnek meg, amelyek mindegyike többkilométernyi távolságra repül, majd egy megfelelő helyen leszáll, s megalapítja az új kolóniát. A vegyi támadástól megmenekült egyetlen kolónia is képes tehát igen rövid idő alatt újra benépesíteni sok négyzetkilométernyi területet. Amikor a fajnak (bizonyos nevezéktani kavarodás elkerülése érdekében) később új tudományos nevet kerestek, logikusan esett a választás az invicta - legyőzhetetlen - jelzőre. Az 1960-as évek második felében, amikor végre alábbhagyott a tűzhangyairtó szenvedély, úgy éreztem, joggal nevezhetem entomológiai Vietnámnak az egész csúfos történetet. Rachel Carson a Néma tavaszban megírt rémtörténetekkel nem a kártevők elleni harc feladását követelte. Ó csak arról beszélt, hogy véget kell vetni a széles spektrumú rovar- és gyomirtó szerek kíméletlen használatának. Ezekkel a vegyszerekkel jelentette ki - soha nem lenne szabad végigszórni az ország mezőgazdasági vidékeit anélkül, hogy megfelelően alapos és széleskörű tájékoztatást nyújtanánk arról, milyen hatást gyakorolnak a környezetre és az emberi egészségre. Ehelyett- állítottatiszta és pontosan kiszámított hatású megoldásokat kellene alkalmaznunk. Olyanokat, amelyek a felelős kémiai tudomány és az alapos környezetkutatás eredményein alapszanak. Az amerikaiak nagy része felfigyelt a vészjelzésekre, és egyre inkább elutasította az általános méregszennyezéssel járó megoldásokat. Lehetetlen pontosan felmérni, hogy mennyiben és mennyire serkentette a Néma tavasz az amerikai környezetvédő mozgalmakat. Üzenete a megjelenését követő évtizedekben áthatotta a tudományos és irodalmi életet, és átjárta a mind
256
sokasodó társadalmi szerveződéseket. Akárhogyan is: kétségbevonhatatlan tény, hogy Carson könyve rendkívüli hatású volt s jelentősége máig sem csökkent. Megjelenése után azonnal felerősödött a vegyi szennyezés elleni tiltakozás, amely mára világszerte általánossá vált. A Néma tavasz egyúttal nemzeti politikai erő is lett. Jórészt ennek köszönhető, hogy 1970-ben megalakult az Environmental Protection Agency. A növényvédőszerek felügyelete és a Food Safety Inspection Service átkerült a Department of Agriculture-től az új szervezet hatáskörébe, s ekkorra tehető a hangsúlyeltolódás a vegyszerek alkalmazásának áldásairól az általuk jelentett egészségi kockázat és természeti károk felé. A Néma tavasz megjelenése lendületet adott a természeti környezet védelm~ért harcoló mozgalmaknak. A vegyi szennyezés az Egyesült Aliarnokban az állat- és növényfajok kihalásának, az élőhelyek megszűnése és az úgynevezett biológiai szennyezés (ez olyan, más földrészekről származó fajok beáramlásátjelenti, amelyek a létért folyó harcban elnyomják s ezzel kiszorítják az őshonosakat) utáni harmadik legfontosabb okozója. A Carsan könyve által is erősített környezettudatosság szerepet játszott abban, hogy 1973-ban a Kongresszus szinte egyhangúlag iktatta törvénybe a kihalással fenyegetett állatfajok lajstromba vételét és fokozott védelmüket Az ElJdangered Species Act szemtéletében és hatásában az Egyesült Allamok történelmének legfontosabb természetvédelmi cselekedete. Legnagyobb eredményei közé tartozik az amerikai alligátor, a szürkebálna, a fehérfejű rétisas, a vándorsólyom és a barna pelikán keleti populációjának megmentése: ezek a fajok negyven évvel ezelőtt a kihalás szélére sodródtak, mára azonban már nem fenyegeti közvetlen veszély a fennmaradásukat A környezetvédelmi mozgalmaknak mindazonáltal nem szabad ellustulniuk - még abban az országban sem, ahol megszülettek. Ha Rachel Carsan ma élne, vegyes érzésekkel tekintene az Egyesült Államokra. Tanárként megörvendeztetné a sokkal éberebb és környezettudatosabb közgondolkodás, íróként megdöbbenne annak láttán, hogy könyve az elmúlt évek során irodalmi-szakmai klasszikussá vált, az új környezetvédelmi törvények pedig megvigasztalnák benne a sok keserűséget megélt hivatalnokot. Természettudós lényét boldoggá tenné, ha hallaná, hogy az olyan őrült gondolatokat, mint a nukleáris rob-
257
bantással "épített" csatorna vagy a tűzhangyairtás, végleg elveés ma már legfeljebb csak derültséget keltenek. Am bizonyára az sem kerülné el a figyelmét, hogy a környezetvédők és a környezetet felhasználni, kiaknázni akarók közti harc még korántsem ért véget sem helyi, sem országos szinten 1962 óta mindössze viszonylagos egyensúly uralkodik. A haladárok és a politikai döntéshozók jóval kevesebb környezetpusztító őrültséggel hozakodnak elő, de továbbra is igyekeznek megfurkálni, kifűrészelni és minden lehetséges módon szétcsipkedni az Egyesült Allamok természetes, élő környezetének maradékait. Fáradhatatlanul próbálkoznak azzal, hogy csak egy egészen kicsikét kellene lecsippenteni itt, ott vagy amott. A környezetvédők rendszerint azzal válaszolnak, hogy a természet már így is ezernyi sebből vérzik és minden következő akár végzetes is lehet. Az 1991 végén az Endangered Species Actvédelme alatt álló ezerkettőszázötvennégy faj közül négyszer annyinak csökken az egyedszáma, mint ahányé növekedik - a szövetségi környezetvédelmi szabályozás ellenzői szerint ez a törvény eredménytelenségét bizonyítja. Ha logikájukat általánosan érvényesnek fogadnánk el, be kellene zárnunk a kórházak intenzív osztályait azzal az indoklással, hogy ott igen gyakran meghalnak az emberek. Azt állítják, hogy az Endangered Species Act a gazdasági növekedés akadályozója, és könnyedén figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy ezer gazdaságfejlesztési kezdeményezés közül a környezetvédelmi megfontolások miatt mindeddig átlagosan kevesebb, mint egyről kellett lemondani. Az Egyesült Allamok az elmúlt negyven év során ráébredt, hogy ő a globális környezetrombolás leghatékonyabb - legkártékonyabb - szereplője. A világosan és nagy összefüggésekben gondolkodó Rachel Carson mindannyiunk előtt járt annak felismerésében, hogy micsoda veszedelmeket rejt a népesség rohamos növekedése, a természeti erőforrások mind gyorsabb ütemben való kiaknázása, az ózonréteg elvékonyodása, a globális felmelegedés, a tengeri halak vészes megfogyatkozása, a trópusi esőerdők területének rémítő mértékű csökkenése és az állatés növényfajok tömeges kipusztulása. Bizonyo~ vagyok benne: mélységesen helytelenítené, hogy az Egyesült Allamok roppant arányokban sajátítja ki bolygónk termőföldtartalékait, hogy fedezhesse aránytalan fogyasztását, amely a fejlődő országokét tízszeresen haladja meg. tettü~,
258
A Maryland államban született asszony ugyanakkor némi reményt meríthetne a riói Föld-Csúcsértekezletből; a sikeres (az ózonréteget romboló klór- és fluorvegyületek kibocsátásának korlátozását elrendelő) Montreal-Protokollból és talán a kevésbé sikeres Kiotói Egyezményből is (amely a globális felmelegedést okozó széndioxid kiboq;átását kívánta világrnéretekben szabályozni, ám az Egyesült Allamok nem fogadta el a megfogalmazott javaslatokat). Bizonyára megörvendeztetné, ha értesülne a legkülönbözőbb nem kormányzati szervezetek - a Conservation International, a Nature Conservancy vagy a World Wildlife Fund - tevékenységéről és sikereiről. A Néma tavasz továbbra is komoly figyelmet érdemel, mert történelmünk egy fontos médöldkövét képviseli, ahogyan Harriet Beecher-Stowe regénye, a 7amás bátya kunyhója, vagy John Muir műve, az Our National Parks. A benne felhozott példák és megfogalmazott okfejtések olyan leckék, amelyek soha nem veszítik el érvényességüket, nem fakulnak tanulságaik, s nagyon is időszerűek, mert még messze nem ért véget az élő környezet védelmében folytatott küzdelem. Továbbra is mérgezzük a levegőt és az élővizeket, rongáljuk a Föld bioszféráját, noha nem olyan vadul, mint akkor tennénk, ha a bátor és okos Rachel Carson nem írta volna meg a Néma tavaszt. Az ő érdeme, hogy ma már sokkal jobban értjük, miért kell mindenáron megóvnunk az éltető, földi természetet. Edward O. Wilson (taxonómus és szociobiológus)
259
Háttérzajok jó hallásúakna k Utószó Rachel Carson születésének 100. évfordulóján E/képze/ek olyan művet, ahol csönd az úr. Nem pisszen bent fúvós, nem nyikkan vonós. Dob sem dobban, cin sem zizzen; csöndbe fúl. Lélegzetét ájulásig fajtsa a zenetudós. Álmodom ennek teré t, mit nem derít fehér, s nem fon be árny. Levegőt sem aprít rebbenő szárny. Harsány a felszínt elérni képtelen, vér sem lüktet át az ereken. Ahol szélfolyó kontúrok közölt buborék ha pattan, kottát rá éteri hárfás hajt, s neszel az őr fény felé a néma, taps sem nemz már zajt
db
1962-ben, mikor a Néma tavasz első kiadása megjelent, 1 én éppen arra az elhatározásra jutottam, hogy erdész leszek. Jancsi, a nagynéném fia valahonnan az NSZK-ból azt írta, hogy a hajós évek után ehhez támadt kedve. Tizenhat évesen, 1956-ban hagyta el a debreceni Bercsényi utcát, ahol addig élt. A család meghányta-vetette a dolgot - míg én Péterfia utcai 2 hetedikesként Böske néném csempe, szenes sarkú, köményes süteményeinek elkerülésén mesterkedtem -, s akaratlanul szolgáltatott nekem arra ötletet, hogy a továbbiakban ne fogorvos akarjak lenni. S utóbb, míg erdészgyakornokként Apafa felé bicikliztem, a nemzetközi színtéren Rachel Louise Carson 3 hitelességének csorbításáért mindent megtett a vegyipar, 4 közöttük is kiemelhetően a Monsanto 5 , a Velsicol 6 és az American Cyanamid 7 , csak afféle hétvégi madarásznak, hisztérikus asszonyságnak, illetve kommunistának nevezve őt, aki a sötét középkor felé vezetné vissza az emberiséget. A növényvédőszer-gyártók szövetsége, a National Agricultural Chemical Association 250 ezer dollárt költött Carson diszkreditálására. 8 Rosszallóan viszonyult könyvéhez az Egyesült Államok Mezőgazdasági Minisztériuma is, azzal érvelve, hogy a DD"f9 hiányában az éhezéstől szenvedő emberek száma egekbe szökne. Ma szinte valószínűtlenül hangzik, hogy akkortájt az arzéntartalmú rovarirtókat váltotta fel a DDT,
260
és még a hetvenes évek közepéig is higanyvegyületeket használtak csávázószerként. 1\ Monsanto Carson könyvének stílusparódiáját is elkészítette, Hl és saját brosúrájában, ötezer példányban közreadta. Tette ezt az a cég, amely 1962--1971 között, a vietnámi háború idején a dibenzo-dioxonokkal szennyezett AGENT ORANGE-ot11 szállílja a Ra neh Hand hadművelet számára, aztán 1992 után a ROUNDUP UITRAt a Plan de Colombia 12 kétes céljaihoz. A brosúra szerzője ·- mint a bértollnokok általában - nem vállalta névvel az opust. A hatás pedig a reméltnek éppen az ellenkezője volt. Ötvenhat évesen, 1964-ben Carson elveszítette a személyes háborút, amit a rnellrák ellen vívott. 13 1\ sors fintora, hogy a DDT hormonrnodulá ns hatása ezzel a betegséggel is összefügghet, amit támogatnak a környezeti perzisztencia,H a bioakkumulációs 15 és a biomagnifikációs 16 hatások is, melyeket könyvében olyan szemlétetesen írt le. Halvány sikerként élhette rneg, 17 hogy az Egyesült Államok Kongresszusa 18 1963-ban még meghallgatta. Abraharn Hibicoff szenátor együttérzően azt kérdezte tőle: "Miss Carson, ön az a hölgy, aki ezt az egészet elindította?" Igen, ö volt az első, aki maga pingálta vászonnal átvitorlázott a hitetlenkedő üteg fölött, amelyet nehézbombázék ra treníroztak Ez a könyv az amerik~i attasén keresztül, 1964-ben érkezett meg a Mezőgazdasági és Elelrniszeripari Minisztérium Nagy Bálint vezette Növényvédelmi Főosztályára. 19 Először mé.g "biza! mas" rninősítéssel volt olvasható. Jenny Tibor, a Növényvédelmi Kutatóintézet kutatója 1968-ban kapott a Shell International Petraleum Campany munkatársától egy 1963-as, Hamisb Ha milton kiadású, Európában terjesztett példányt, 20 amely azok kezé~e jutott, akik nálunk tudtak angolul. 21 En pedig éppen ekkor ismerkedtem a szegedi Kis Ferenc Erdészeti Technikum többi diákjával, s az első hónap után, éjfél körül annak rendje módja szerint felavattak (gyalázatosan elvertek) a hajdani minorita kolostorban berendezett kollégiumban. 1963-ban meglepetéssel hallgatta Czieleszky Vilmos beszámolóját az Országos Növényvédelmi Szakbizotl<>ág2 2 (ONSz) arról, hogy az elhunyt ernberekből vett zsírszövetmintákban Magyarországon is tekintélyes mennyiségű DDT mutatható ki (Indiában 30, Izraelben 19, az Egyesült Nlamokban és Magyarországon 11 pprn et rnértek). 23 A hírre a Shell/4 amely ekkor a 261
DDT legjelentősebb európai forgalmazója volt, utaztatni kezdte a hazai döntéshozókat. Bejáratta velük Hollandia tájait, és megpróbálkozott a meggyőzésükkeL Sikertelenül. Az a tény, hogy egy vegyület a zsírszövetben felhalmozódik, kiszámíthatatlanná tette az egyéb vegyületekkel való terhelhetőséget és a szinergista hatást. 1966-ban fogalmazta meg ez a bizottság, hogy a DDT-t be kell tiltani, s ehhez feladattervet is készített. Én ekkortájt egy emeletes kollégiumi vaságy alsó tagján Jean-Jacques Rousseau önéletrajzi írását-25 böngésztem. Máig sem tudom, miként tettem ezt kötelességemm é. Viszont magyartanárom felolvasása nyomán Arthur Rimbaud Részeg hajója 26 máig kísért. Az a hír járta rólam, hogy ha valahol összecsapnak egy cintányért, én bizonyosan ott vagyok. Erdészmérnök viszont már nem akartam lenni; fejlesztés nem irányult errefelé. Vadászszenvedélyem a legelső nagyvadvadászaton kihunyt, mikor bénultan néztem végig, hogy hörgi ki egy őz saját tüdejének darabjait. Nem én lőttem, de a szégyent mégis én éltem meg. A DQT hazai gyártásának (BVM, Nitrokémiai lpartelepek, Csepeli Asványolajgyár) és behozatalának, továbbá a tiszta hatóanyagú DDT felhasználásának tiltása 1968. január elsején lépett érvénybe, azonban a tegyártott készleteket kombináció formájában 1970-ig lehetett felhasználni a mezőgazdaságban. Ez a lépés azért is igen jelentős volt, mert a hazai rovarölőszer felhasználás felét a DDT tette ki. A közösségi döntést az ONSz jegyezte; személyesen vállalt döntés már horderejét tekintve sem lehetett. Nagy Bálint szerint a betiltás érdemének fele Nechay Olivéré. Én ekkor Hódmezővásárhelyen voltam egyetemi előfelvé telis katona. Többnyire soros laktanyafogságomat töltöttem: őr ségben vagy hadtápon. Akaratlanul rám fagyott rnosolyok miatt borultak ki rajtam a tisztek Tizenegy hónap alatt- véradás miatt - egyszer kaptam kétnapos eltávozást. Az volt az érzésem, hogy az idő valahogyan elakadt, ,és örökké "kopasz" maradok. 1972-ben az Egyesült Allamok már működő Környezetvédelmi Ügynöksége (EPA) tiltotta be az Állarnokban a DDT-t. Hozzánk képest két év késéssel. A Debreceni Agrártudományi Egyetemen akkor voltam harmadéves. Korábban, kémiaórákon az az ötletem támadt, megmérném, hogy a kukoricára miként hat néhány rápermetezett, 27 bázisanalóg gombaölő szer. A témavezetőm Loch Jakab és Szepessy István lett. Utóbbi éppen akkor került Debrecenbe.
262
1976-ban - a sevesói trasédia évében - már a Csongrád megyei Növényvédelmi Allomásan dolgoztam, s az akkor induló növényvédelmi szakmérnökire jártam. A képzésvezető Szepessy István azt kérdezte tőlünk, hogy szerintünk a világ növényvédő szer fejlesztése milyen irányban halad? Spedális hatóanyagok fejlesztésébe kezdenek, vagy széles hatásspektrumú szerek után kutatnak, amivel sokféle baj egyidejűleg orvosolható? Speciális, amit keresünk - válaszoltam magabiztosan -, mérsékelve a mellékhatásokat. Tévedtem. A piac másként döntött. Vigasztalásul- megjelenése után tizennégy éwelhallottam tanáromtól Rachel Carsan könyvéről, s arról is, hogy irodalomkedvelő tengerbiológus volt. 28 1987-ben adta ki az Amerikai Kémiai Szövetség (American Chemical Society) a Silent Spring Revisited című könyvet, 29 amelyben azt olvashatjuk, hogy Carsan állításainak jó része beigazolódott, s csak kevés maradt megerő_sítés nélkül. Ekkor már az MTA Növényvédelmi Kutatóintézet Aliattani Osztályán dolgoztam, s főként a rovar-endokrinológia érdekelt. Arra készültem, hogy hosszabb időt a liverpooli Biokémiai Intézetben töltve megismerkedjek az ekdizon 20-monooxigenázzal, sannak gátlásával. 1994, a Néma tavaszújabb emlékezetes kiadásának éve. 3° Ehhez Al Gore - az Egyesült Államok akkori alelnöke - írt terjedelmes előszót. Ebben azt olvashatjuk, hogy e könyv nélkül a civil környezetvédelmi mozgalmak talán sohasem szerveződtek volna meg, s az EPA 1970-es felállítása is erre a könyvre vezethető vissza. Ekkor, harminckét év után jutott el végre a magyar olvasóhoz, Kőmíves Tamás (MTA Növényvédelmi Kutatóintézet) írt hozzá utószót. Ugyanebben az intézetben, Matolcsy György vezetésével éppen olyan a szelektív hatású rovarölő szerekkel végeztünk kísérleteket, amelyek akkor megoldásnak tűn tek. Éppen tű! voltam egy, az Elsevier könyvkiadónak írt könyvrészleten, és már készültem a másodikra. Aztán 1998-ban egy, a Springer kiadónak szállított könyvrészlethen Polgár A. Lászlóval foglaltam össze, hogy még ezekkel a szelektív rovarellenes vegyületekkel is van némi baj. Sohasem tudtam meg, hogy a két szerkesztő miért éppen engem kért fel ennek a "szelektív" hatóanyagok másodiagos hatásaival foglalkozó fejezetnek a megírására. Ma úgy gondolom, a világnak azon a részén nem akadt, aki ezt a feladatot szívesen elvállalta volna. Gyanútlan 263
voltam. Innen azonban már nem volt számomra visszaút, s a könyvrészlet után nekiláttunk, hogy tüzetesen átnézzük a hazai hatóanyagokra vonatkozó toxikológiai adatokat. Váratlanabbul nem ért korábban semmi, mint amit az adathalmazban találtam. A munka végén a hazai döntéshozóknak azt javasoltuk, hogy közel száz hatóanyagat tiltsanak be. Döbbent csönd és ignorancia fogadta javaslatunkat Csak a varázslatos nevű lindane hatóanyagat vonták ki a forgalomból. 31 2000-ben jelent meg a Virágot Oikosnak című könyvem. 32 Kétségtelenül, bár akaratlanul, Carsan könyvének egyik lehetséges folytatásaként. A fölösleges pereskedés elkerülésére 644 irodalmi hivatkozást alkalmaztam, és kéttucat vegyületet mutattam be részletesen, amelyek nélkül jobb volna nekünk. A növényvédőszer-gyártók persona non gratának nyilvánítottak (nem ért veszteség, sohasem számítottam a segítségükre), de a szakmabeliek,, akik addig riadtan figyelték az Elet és Irodalom valamint az Elet és Tudomány hasábjain megjelent írásaimat, már nem gondolták többé, hogy meglazult egy kerekem. 2002-ben a Mariner Books kiadó, a Néma tavasz megjelenésének 40. évfordulóján újra kiadta Carsan könyvét- Linda Lea~ 3 előszavával és Edward 0. Wilson 34 utászavával -, amely a mostary,i magyar kiadás közvetlen elődjének tekinthető. Ekkor már, az Okotoxikológiai és Környezetanalitikai Osztály létrehozása után, szerkesztőtársammal, Székács Andrással és közel harminc szerzővel a Mezőgazdasági ökotoxikológia című könyvön dolgoztam, amely 2006 karácsonyán jelent meg. Ezzel egyidő ben a Szent István Egyetem - Bakonyi Gábor vezetésével - éppen ökotoxikológia mesterképzést (MSc) akkreditáltatott. 2007, Rachel Carsan 100. születésnapjának éve. Szép gesztus, hogy nálunk jubileumi kiadás készül. Ma, amikor Magyarország talajainak 40%-a tartalmaz kis rnennyiségben DDTmaradékot vagy-bomlásterméket (DDE, DDD), és folyóink üledékében is, ahol a bomlás még lassúbb, e vegyületek sok helyen kimutathatóak. Jó lenne tudni, rni van az üledéken táplálkozó állatokkal. A hazai mocsarak lecsapolásának és az endemikus malária felszámolásának idején a DDT-t közvetlenül az élővizekbe permetezték Becslések szerint a kiszórt klórozott szénhidrogének (447 ezer tonnát használtunk fel) 35 maradékainak negyedével-ötödével élünk még ma is együtt. A DDT segített és némi késéssel bajt okozott; kétségtelenül jelentős szerepe
264
volt a malária36 és a kiütéses tifusz elleni küzdelemben. Ezt el nem ismerni ma méltatlan lenne, ám a környezet -egészségügyi ár az évtizedekben mérhető felezési idő miatt elfogadhatatlanul magas volt. Ugyanez a pozitív eredmény ma viszont már korszerűbb eszközökkel is elérhető - üzenem azoknak, akik a DDT-t fejlődő országoknak ajánlgalják Fejlett országok korszeru segéllyel láthatnák el a malária- és sárgalázsújtotta régiókat, s nem metil-bromid és atrazine hatóanyagú készítményeket kellene kormányzati segélyként szállítani, melynek a szállító így mellékesen- akivonás közbeni olcsó "megsemmisítését" is elvégzi. Ha az a kérdés, tanultunk-e a történtekből, akkor azt mondhatom, hogy keveset. Kétségtelen, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozással szám os hatóanyagat kellett betiltanunk, azokat, amiket mi már évekkel hamarabb megjelöltünk Most éppen az atrazine37 (kukorica-gyomirtó), a dichlorvos (szúnyogirtó) és az endosulfan (az utolsó hazai klórozott szénhidrogén-rovarirtó) vegyületeket, melyek nagyon nem a környezetünkbe illőek Az atrazine a DDT negativ környezet-egészségügyi hatásait közelítő hormonmoduláns vízszennyező, amely ivóvizeink tisztaságát fenyegeti. Ma szinte ugyanazokkal a cégekkel más dolgon vitatkozom. Igaz, ez már egy másik történet, nem a kémiai, hanem a genetikai biztonság tárgykörébe esik 38 A genetikailag módosított növényekről van szó. Pusztai Árpád39 és azok, akik kritikával illetik ezt a kellőképpen még ki nem forrott technológiát, hasonló elbánásban részesülnek ugyanazon pénzügyi érdekcsoportok részéről, mint annak idején Rachel Carson. Legyen bár az ellenük irányuló píártevékenység rendkívül agresszív, az elsőgene rációs géntechnológiával módosított növényeknek -velük a vízszennyező és hormonmoduláns glyphosate hatóanyag kiterjedt használatának - nem jósotok tartós dicsőséget, ha maradt még független kutató és civil kurázsi. Darvas Béla
265
Jegyzetek Houghton Mifflin Co., Boston az akkori Református Gimnázium alatt http://www.rachelcarson.org/; született: 1907, Springdale, Pennsylvania; meghalt: 1964, Silver Spring, Maryland l
2 3
4 az ötvenes évek Amerikájában ez 13 milliárd dolláros üzlet volt, ami a világénak körülbelül egyharmada (1998-ban 11-33 milliárd dollár volt a megoszlás)
5
az Egyesült Államok DDT-piacának egyik vezető kereskedője a chlordane és heptachlor kritikája miatt perrel fenyegette a kiadói; http://www.sulinet.hu/cgi-bin/db2www/ma/et-tarVlst?kat=Afbd&url=/eletestud omany/archiv/2000/0030/piszkos/piszkos.html; a cég a Sandoz vagyonrészén keresztül ma a Syngentáé 7 napjainkban a Monsanto része 8 ma ez 1,4 milliárd dollárnak felel meg 6
9 voltaképpen sokkal több vegyületről van szó, s a DDT (lásd a PAN "piszkos tizenkettő" listáját, amelyen nagyrészt POP-vegyületek vannak) ezek közül a leg-
szélesebb körben ismert; http://www.sulinet.hu/cgi-bin/db2www/ma/et-tarVIst?kat=Aebq&url=/eletestud omany/archiv/1999/9943/ddt/egynobel.htm 10 Anonymus: The Desolate Year. Monsanto Magazine (1962, Monsanto Company)
l l http://www.sulinet.hu/cgi-bin/db2www/ma/et-tarVlst?kat=Aebt&url=/eletes tudomany/archiv/1999/9946/vietnarn/avietnam.htm 12 http://fu.web.elte.hu/drogeria/cikk/0098es20011019.html
13 1960-as diagnosztizálása után, könyvének írása idején operáció utáni sugárkezelésre járt 14 megmaradó képesség 15 feldúsulás magas lipidtartalmú szövetekben (zsírszövet, csontvelő, ivarmiri-
gyek, 16
emlő)
feldúsulás táplálékláncban
17 posztumusz, 1980-ban kapta meg Jimmy Cartertől a
Presidental Medal of Freedom dijat, amely a legmagasabb, civileknek adható kitüntetés az Egyesült
Államokban; 1999-ben a Time folyóirat az évszázad száz legjelentősebb hatású személyisége közé választotta 18 az akkori elnök John Fitzgerald Kennedy (1917-1963) volt, aki 1962-ben sajtókonferencián is méltatta e könyv tartalmát 19 Nagy Bálint és Inczédy Péter (2007. március 8-i beszélgetés) 20 Lord Shackleton természetbúvár és Sir Julian Huxley biológus (a regényíró Aldous testvére) írtak hozzá előszót; később a Penguin kiadónál több kiadást megért 21
Jerrny Tibor (2007. március 12-ei beszélgetés)
266
22 elnöke Nagy Bálint, alelnöke Nechay Olivér, tagjai Bordás Sándor, Czieleszky Vilmos, Csorba Zoltán, Ubrizsi Gábor, Josepovits Gyula, Szepessy István, Bánky László és mások (OMFB, Országos Tervhivatal) 23 Nagy B. (1966): Klórozott szénhidrogén mentesftési programmal kapcsolatos fe/adatok. Előadás kézirata, amely novemberben az Agrár Egyesület ülésén hangzott el
ma a Mansanta része Vallomások (Les Confessions) 26 Le Bateau ivre, Kardos László fordításában; http:/lmek.oszk .hu/04400/0440 7 /04407 .htm#68 2 7 későbbi rektor, akitól akkor a címzetes egyetemi tanári kinevezésemet átvehettem 28 minósítését (Master of Arts) a Johns Hopkins Egyetemen, 1932-ben, zoológiából szerezte 29 Marco, G. J., Hollingworth, R. M. and Durham, W. Eds (1987): SilentSpring Revisited. American Chemical Society, Washington DC. 3 0 unokaöccse és egyben fogadott fia, Roger Christie ekkor már a könyv szerzói jogának tulajdonosa 31 http://www.sulinet.hu/cgi-bin!db2www/ma/et-tart!lst?kat= Ae by& url= leletes tudomany/archiv/1999/9951/lindane/mindhal.htm 24 25
http://www.har mattan.hu/book .php?id=127 a Rachel Carson: Witness for Nature (1998; Owl Books) könyv szerzóje 34 a Harvard University világhírű taxonómusa és szociobiológusa (ma a Pellegrina University kutatóprofesszora), akinek több kitűnő könyvéhez (kettő közülük Pulitzer-dfjas) nekem is volt szerencsém; http://www.discoverlife.org/who/CV/Wilson,-Edward.html 35 Pethő Ágnes, Ocskó Zoltán és Konkoly István: A környezetben tartósan megmaradó szerves szennye.zó (POP) növényvédó szerek hazai felhasználása 1950-2000 között (kézirat) 36 a múlt század közepén meghatározó szerepet játszott a venezuelai, indiai és olaszországi malária leküzdésében 37 pillanatnyilag a világon legnagyobb mennyiségben fogyó hatóanyagok egyike 38 http://www.ved egylet.hu/modu les.php?name=C ontent&pa=sho wpage&pid =68&page=1 39 http://www.sulinet.hu/eletestudomany/archiv/1999/9920/pusztai/pusztai.htm
32
33
267
Tárgymutató
2,4,5-T 79 2,4-D 53, 64, 79-82, 177, 185 acetilkolin 42 Addison-kór 58 Adirondack-hegység 140 ADP 176-177 aggófű 80, 83 Agricultural Experiment Station 145 Alabama 99-100, 144-149, 151-152,236-237,255 ~ Cooperative Wildlife Research Unit 149 "'Polytechnic Institute 145 ~State Health Office 146 Alaszka 115, 159 aldrin 39-40, 64--Q5, 87, 89-90, 94,115,117-118,179,23 0 Alexander, dr. Peter 183, 240 algák 62 alkiláló anyagok 240 Allegheny-hegység 9 Allegheny folyó 8 almarnoly 107,216,221, 223, 230 American 99 "' Cancer Society 190 ~Medical Association 155, 166 ~ Museum of Natural History 78, 99,229 ~ Society of Ichthyologists and Herpetologists 129 aminotriazol, amitrot 49, 162, 193 Anchorage 159 Anglesey 116 Anglia 32, 46, 48, 116-117, 214, 220 Angus 116 Annapolis 221 Anopheles sacharovi 227
antimetabolika 240 Appalache-hegység 112, 140 Appalache régió 100 Appennin-hegység 248 Arant, Dr. E S. 145 Argentína 85, 191 arzén 31-32, 47-48, 59, 65-66, 75,80,83, 115,189,191,204, 224 ~vegyületek 188, 191 arzenidek 53 atkák 62, 82, 192, 213, 215, 221, 230 Atlanti-óceán 100, 120, 135-137 ATP 176,178-180,198 Aubum 147 Audubon Society "'Detroit 90 "' Florida 112 "' Michigan 89 "'National 74, 100, 135 Auerbach, Chariotie 181 Austin 132 Bacillus thuringiensis 244 bagócs 46, 236-238 Bainbridge 150 Baker, dr. Maurice F. 147 baktériumok 34, 48, 62-{)3, 74,80,95-97,127,163,1 80, 207-208,225,243-244,2 47 Baltimore 9 Baltimore Sun 8 bányalég 34 Barker, dr. Roy 102 Baton Rouge 100 Beck, Herbert H. 113 békák 57, 129, 179 Benn 106 Benson, Ezra 147
benzén 195, 201 Bering-tenger 55 Bernard, Richard E 114 Bidlingmayer, W. L 134 Biesele, John J. 200 Big Belt-hegység 215 Big Goddard Brook 124 Bingham, Millicent Todd 74 biociclek 12 biológiai módszerek 84 biológiai módszerek 220 biológiai módszerek 222, 233, 235,246 Bloomfeld Hills l 04 Blue Island 91 bogarak 27, 45, 84-85, 88-89, 91, 95,97,101-102,109-110,155, 235 bogárrontó darázs 95 Bonin-szigetek 242 Boston 190 Boyes, Ann 90 Briejer, C. J. 81, 209, 231, 233 Brit Columbia 126 British Royal Navy Physiological Laboratory 168 British Trust for Omithology 115-116 Broley, Charles 111-112 Brooks, Maurice 100 Broun, Maurice 112 Brown, dr. A. W. A. 225, 230 Buffalo 110 Bureau of Commercial Fisheries 136, 138 Burnet, Sir Macfarlane 183, 201 Butler, dr. Philip 138 B-vitamin 202-204
Carolina 66, 255 cellulóz 80 Chatham College 8 Chesapeake-öböl 8, 10, 115, 135 Chester Beatty Institute 240 chlordane 36, 38, 65, 83, 154-157,195-196,222 chlordane 226 chlordane 229 chlordane 229 chlorpropham 202, 193 chlorpropham 204 cickányok 105, 249 Citrus Experiment Station 218 Clarkston 223 Clear-tó 56-59, 115 Colorado 53-54, 215 ~folyó 132 Committee for Brush Control Recommendations for Rights-of-Way 78 Connecticut 96, 108, 229 ~ Arboretum 74-75 Conowingo duzzasztógát 113 Córdoba 191 Comell University 240 Comell University's Agricultural Experiment Station 143 Comwall 116, 189 Cottam, dr. Ciarence 149 Cranbrook Institute of Science 104, 107 csávázászerek ll 7 csehország 189 Csehszlovákia 245 Csendes-óceán 55, 254 csókák 94 Cura~o-sziget 236
California Citrus Experiment Station 223 California Department of Public Health 49, 58 Canadian Department of Fisheries 125
Darwin, Charles 63, 223, 231 Darwin, Erasmus 246 Davis, David E. 185 DDD 56-58, 64 DDE 55
DDT 7, ll, 14-15, 25, 33,
35-37,39-40,44,52,55-56, 64-65,92,94,99,102-104, 106-107,114-115, 117-118, 121, 123-128, 131-132, 135, 138, 141-143, 147, 154-156, 158-162, 168, 170, 178-180, 184-185, 193-195, 197, 204,215-216,218,221-224, 226-227,229-232,245 DeBach, dr. Paul 218, 246 Delaware 96 Denver 53 Department of Agriculture 26, 129, 139-140, 150, 152-153, 155, 217,242,257 ~ !Uinois 91 ~ Michigan 87 ~New York 141 ~ szövetségi 67, 91 ~texasi 236 ~ u. s. 87, 91, 97, 109, 141, 143-145,147,151-152,233, 235,237-238 Detroit 87, 89 ~
Department of Parks and Recreation 89
~News
89
DeWitt, James 113-114 dieldrin 36, 39-40, 65, 91-93,
114-115, 117,127-129, 134, 137, 147-148, 150-151, 154-157,162,166,171,217, 230,244,255 Diels 39 dinitrofenol 48, 177, 180 dohoshal 130, 136 Douglas, O. William 72, 76, 142 Dubos, dr. René 165 Dutch Plant Protection Service 81, 233 East Lansing 101 Egler, dr. Frank 78 Eliassen, Rolf 51 Elton, Charles 27-28, lll, 224
40, 44, 63, 70, 86-87, 92, 94,104-105,170,179-180, 185,220,249 Endangered Species Act 257-258 endrin 39-41, 127-129, 137, 160, 162 emlősök
Entomological Society of America 146 Eniomology Research Branch 235 Eniomology Research Center of the State Board of Health 134 Environmental Cancer Section of the National Cancer Institute 205 Environmental Protection Agency 257 enzimek 32-33, 36, 42, 44-45, 47,
167, 170, 172, 175·-177, 232
EPA 14 fácánkór 118 fácánok 39-40, 86, 92, 94, 114,
117, 179-180
Fawks, Elton 113 Federal Aviation Agency 89 Federal Bureau of Asheries 9-10 fenotiazin 178 férgek 63, 103-104 Field Notes 100 Finnország 43 Fisheries Research Board of Canada 121 Fish and Game Department Montana 125-126 Fish and Wildlife Service, 118, 125,
148-149, 205 10,52,91, 10o, 113 Flint Creek 130 Hint Creek folyó 130 Florida 41, 44, 64, lll, 113, 129, 134, 136, 147-·148, 153, 156, 219,229,236,238,255 ~ State Board of Health 156 fluoridok 53 fonalas gombák 62, 64 fonálférgek 81-82 ~u.s.
Food and Drug Administration 36-37, 44, 129, 142, 151-152, 154, 158-160 Food and Drug Administration 160 Food and Drug Administration 161-162, 192-193 Food Safety Inspection Service 257 Forest Biology Division 126 Forest Service 125-126 ~u. s. 72, 215 Fort Myers lll foszforsavak sói 53 földigiliszták 31, 63, 92, 95, 102-105, 138, 148, 165 Földközi-tenger 66 Föld Napja 14 Franciaország 115, 227, 229, 244 Freiberg 191 Frings, Hubert 242 Frings, Mable 242 fürjek 39-40, 92, 94, 114-115, 148-149 Game and Fish Commission 133 Game Birds Association 115 Game Department 126 Gash folyó 216 gének 25, 49, 82, 180-182, 184, 186,209,240 Genelly, dr. Richard 114 Georgia 148, 150, 228, 236--237 gombaölő szerek 64, 115, 162, 202 Gösswald, Karl 247 Greenwich l 08 Gromme, O. J. 107 gubacsszúnyogok 215 gunk 51 gyapjaslepke 101, 139-144, 239-241,244,246,255 gyapot 33,46,51,67,129-130, 146,196,216,230,246 gyapotfúró bogarak 239, 255
gynandromorf 184 gyomirtás 73, 76, 82, 87, 92 gyomirtó szerek 25, 32-33, 38, 47-50,54,64,75,77-82,164, 177,193 gyomnövények 24, 47-48, 51, 76, 81,83-85, 139, 157, 174, 191 gyömbérbénaság 172
halak 25, 31, 33, 40, 51-52, 55-57,59,86-87,91,115,117, 120-122, 124-136, 138, 141, 147,164,192,205,219 hangyák 104 Hardin 148 Hargraves, dr. Malcolm 195-196 harkályok 99, 104, 106-107, 247-248 háromfogú ürömfa 69-72, 76, 84 Harrington Jr., R. W. 134 Harvard University 194 Hawaii 238 Hawk Mountain 112 Hayes, dr. Wayland 36 HCI-I 64, 66--ó7, 132, 171, 184, 196-197,200,224,226,230 1-Iealth Department 142 Helena National Forest 215 heptachlor 38, 64, 67, 91, 104, 115, 117, 127-129, 147-152, 161-162,217,226,255 heptachlor-epoxid 38, 129, 151-152 Hickey, Joseph 104 hidrogénatom 34-35 higany 83 Hinsdale 99 Hodgkin-kór 195 hódok 72 holland szilfavész 101 Hudson-öböl 55 Hueper, dr. W. C. 33, 59, 190-191,193,201,206-208 Huxley, Thomas 211
Idaho 67, 215 ideggázok 42 Illinois 88, 91, 94, 9fr-97, 99, 217 ~folyó 113 ~ Game Management Division 91 ~Natural History Survey 92, 102,
107 India 43 lndian folyó 134-135 Indiana 88, 118 Iowa 88 Iraquis 91, 94 Jacob, E H. 220 Japán 43, 88, 197,227,229,242, 246 japán cserebogarak 87-89, 91, 94-97,217,243,246 Joachimsthal 189 Johns Hopkins University 8--9 Joliet 91 Journal 155 Journal 166 Journal of Agricultural and Food Chemistry 233 kalciumarzenál 191 kalciumszulfát 223 Kalifornia 43, 46, 54, 56, 84, 163, 218,223,229,245-246 Kanada 56, 112, 120, 122, 124-125,221-222,225,242, 244-245,249 karbarnátok 184, 193, 202 karcinogén 32, 188, 190, 207-208 kártevők 7, 26, 31, 40, 46, 64, 95,97, 102,107,109,127,130, 146,218,220-221,223,230, 237,245-246,249-250 katicabogarak 213, 215, 218 kémiai hadviselés 78 kémiai neurotranszmitter 42 kénsav 48 Kentucky 88 Kfna 95
klamath-fil 84-85 Klamath-tó 54-55 Klamath folyó 84 Klinefelter··szindróma 186 klorátok 53 klóratom 34--35 kloridok 53 kloroform 34 klórozott naftaiének 38 klórozott szénhidrogének ll, 33-35,37-38,40,43,46, 51,56,65,87,90, 117,128, 158-160, 162, 166-168, 170-173, 177,179,185,194, 199, 202-203,227 Knipling, dr. Edward 235, 239 Koch, Robert 206 Koebele, Albert 246 kolinészteráz 42, 47, 172 komló 67 Korea 95 karom 9, 32, 188-189 kortizon 58 környezet ~ rombolás 72 ~ szennyezés 9, ll, 13, 164 ~ tudatos 7, 15, 257 ~védelem 7 ~védő 12, 147, 253, 256, 258 környezeti hatások 13, 113, 190, 195 körömvirág 81--82 közegészségügy 8, 15, 164-165, 225--226 kromoszóma 79, 181-183, 185--187, 200, 240 Kuala Lumpur 231 Kuboyama 197 kullancsok 192, 224, 229 La Grange 132 Laird, Marshall 219 Laneaster 84, 113 lazacok 120-124, 126, 165 Lehman, dr. Arnold 36, 38
leukémia 186, 190, 194, 196-197, 201,204 Levan, Albert 200 üncolnshire 116 linelan e 64, 66, 155, 160, 171, 184,195-196,201,230 London 116, 188, 206, 240 Long Island 141-142, 144, 229 Louisiana 100, 128-129, 148, 151,153,217 ~ State University Agricultural Experiment Station 153 lucernatetű 246 Lund 197 macskák 86, 90, 93, 97 madarak 21, 31, 38-40, 56-57, 70, 76,79,83,86-87,90-92 , 94,99-108,111-119,12 1, 135, 141, 144-145, 147-150, 164-165, 168, 180, 185, 247-248, 255 Madison folyó 215 Maine 74, 124 "' Department of Iniand Fisheries and Game 124 Maine-sziget 74 máj 35, 45, 167, 191, 202 ~ gyulladás 38 ~károsodás 37, 39, 171, 202-203 ~ métely 219 malária 39, 225, 228 "' szúnyog 39, 93, 225-226, 232, 238 malathion 33, 44-45, 156, 167, 172 malathion 178 malathion 222 maleinsav-hidrazid 184 maréna 126 márna 133 Maryland 96, 259 Massachusetts 75, 140, 229 "' Institute of Technology 51 Matagordai-öböl 132-133
Mathysse, J. G. 110 Max Planck Intézet 198 Mayo Clinic 195 MeGill University Royal Victoria Hospital 203 Mecsnyikov, Ilia 243 Medford 140 méhek 22, 33, 42, 46, 80, 146, 192 ~házi 77 ~vad 77 Mehner, John 101, 103 Melander, A. L. 223 meUékvese 35 mérgek 14, 25, 28-29, 36, 38-39, 42,44,46--47,51,57,59 ,65, 79,83, 88,92,94,97, 102,104, 106,118-119,127,129,1 31, 135-136, 138-139, 154-157, 159-163, 165-170, 192, 196, 215,221,224-225,229-2 30, 232,239,250 ~ szintetikus 31 mérgezés 15, 23, 37-38, 40, 43, 55, 79, 93, 102, 116, 135, 161, 168,172,179,244 "'aldrin 90 "' arzén 32, 66, 191 ~ DDT 106, 124, 204 ~ dieldrin 150 ~ endrin 41 "' heptachlor 150 "' malathion 156 ~ parathion 43 metán 33,35 Metcalf, Robert 210 methoxychlor 167, 170-171, 178, 180 metil-eugenol 241 metilklorid 34 Mexikó 227,236-237 Mexikói-öböl 118, 132-133, 136 Michigan 87-89, 104, 107, 140,
165
~State
University 101, 103, 114
mikrobák 189, 243 MiUer, Howard C. 110 MiUs, dr. Herbert R. 134 Milwaukee 108 ~ Journal 107 ~ Public Museum 107 Ministry of Agriculture 48, 116 Miramichi folyó 120, 123-124, 165 Mississippi l 00 ~folyó 88, 113,237,255 ~State University 146 Mississippi's Agricultural Experiment Station 153 Missouri 88 mitokondrium 175-176, 178 Mobile 144, 255 Montana 125, 215 mosómedve 56, 86, 105, 119, 135, 148 Mount Johnson-sziget 113 Mölln 248 Muller, dr. H. J. 181, 183, 235 Murphy, Robert Cushman 99, 141 muszkarin 42 mutáció 25, 47, 181, 184, 200-201,209,240 mutag~n 49, 181, 183-185, 201, 235,240 Müller, Paul 35
Nature Conservancy 116 Newsom, dr. L D. 153 New Brunswick 104, 120, 122 New England 73--75, 101, 123, 137, 140 New Jersey 88, 95-96, 112, 114, 135,140,229 New York 41, 96, 110, 136, 140-141,155,200,229 ~ állam 109, 141-143 ~State College of Agriculture 110 ~ State University College of Forestry ll 0 New Yorker 7, 10 New York Times 7, 156 Nickell, Walter P. 87 nikotinszulfát 31, 221 Nissan-sziget 219 nitrátok 80-S1 nitrifikáció 64 nitrofenol 196 Norfolk 116 North Essex 116 Nova Scotia 216, 221-222 növ~nyv~dó szerek 7, 12, 15, 32, 52,59, 75,128,137,156,163, 173, 177, 181, 184-185, 191, 194,199,214,220,222,230, 253,257 ~ szintetikus ll
naftal~n 196 naphal 127-131, 133 Nápoly 227 National 10 National Book Award 10 ~ Cancer Institute 33, 59, 190 National Environmental Policy Act 14 ~ Office of Vital Statistics 194 nátriumarzenid 48-49, 191 nátriumszelenit 46 Natural History Survey 93 Natural Resources Council of IUinois 113
Office of Vital Statistics 189 Office of Plant lntroduction 28 Ohio 109, 229 Oklahoma 131 ~ Wildlife Conservation Department 131 Olaszország 226,229, 248 ólomarzenál 215, 223 ólomarzenid 66, 216, 222 Ontario 214 oposszum 91, 105, 119, 148 orbánda 84-SS Oregon 54 Orlando 238
ökológia 13, 64, 77, 84--85, 135-136,165,253 Pacific Science Congre.ss 132 pajzsmirigy 35 Pallister, John C. 229 paradiklorobenzén 196 parathion 33 parathion 41 parathion 42-43,45, 118-119, 156,160,162,172,222 Pasteur, Louis 189, 206, 243 Patau, dr. Klaus 186 Pennsylvania 8, 84, 112, 128, 140 ~ College of Women 8 ~State University 185 pentaklórfenol, penta 48--49, 177 Peoria 97 permetezés 25, 42-43, 52, 55, 65,72-73,75,78-80,82-84, 87-89,91-93,95,99,101, 103-109, 115-116, 118, 120-129, 131-132, 134-135, 138-144, 147-150, 153-154, 165, 196, 214, 216-217, 219, 223,226-227,229,231,233, 238-239,255 Pest Control Institute 231 peszticidek 12 peték 95, 107, 136, 140, 177, 179,212,214,229,232, 235-236 pézsmapatkány 91 Phillip, Arthur 85 Pickett, dr. A. D. 221-222 pintyek 99, 115 piretrum 31, 163 pirók ujjasmuhar 83, 157 pisztráng 133 pisztrángok 21, 72-73, 121-122, 124-126,136,205 Pittendrigh 183 Pittsburgh 8-9 plankionok 55, 57-58, 137 Plan! Pest Control Division 140, 144
Point Hope 159 Poitevint, dr. Otis L. 150 pókok 102, 107, 195,215, 247-249 ponty 130, 133 Pott, Sir Percival 189 Price, dr. David 164 Prince Edward-szigetek 112 Prince Henry's Hospital 173 propham 193, 202, 204 Public Health Service 158 Quebec 122 Rabinowitch, Eugene 175 radioaktív ~anyagok 199, 201 ~hamu 181, 197 ~ hulladék 50, 54 ~ szennyezés ll rágcsálők 24, 51, 92 rákkelt6 anyagok 59, 188-189, 192-194,199,203,205-206 rákok 135, 138, 141,219 Ray, dr. Francis 190 Reader's Digest ll Reichenstein 191 reichensteini kór 191 rétisas lll, 113, 257 rezisztens 39, 224, 226-227, 229 Rhoads, C. P. 203 Riverside 43, 218 Riverton 88 Robson, William 181 Rockefeller Institute for Medical Research 202 rosszindulatú daganatok 32, 47, 49,58-59,190-191,202 Rostand, Jean 30 Rota-sziget 238 ratenon 31, 163 rovarirtás 86-88, 92, 94, 125, 151,209-210,219,230, 234-235,246,249,254
rovarok 24-26, 31, 35, 45-47,
51,56,61-62,64,68, 77,82, 84,86,93,95, 102,105-107, 119, 122, 124-125, 134, 139, 141, 145, 147, 155, 163, 171, 174,209-210,212-215,218, 220-221,223-225,227-228, 230-236,238,240-245, 247-248,250,255 rovarölő szerek 25, 29, 33, 36-41, 44-45,47-48,50-53,55,58-59, 64-67,91,93-94,97,102,105, 107, lll, 114-115,117-118, 127, 130-139, 142-143, 148-151, 154-155, 159, 164, 166, 168-169, 171-172, 178, 184-185, 190-194, 196,201-203,215,218-219, 221-222,224,226,228,233, 235,239-240,242,245 ,..., szerves 137 ,..., szintetikus 31-32, 66 Royal Society for the Protection of Birds 115-116 Rudd, dr. Robert 114 Runner, G. A. 235 Ruppertshofen, dr. Heinz 248, 250 Rutstein, dr. David 194 ryania 163, 222 San Francisco 56 Sargasso-tenger 9 Satterlee, dr. Henry S. 66 schraclan 46 Schrader, Gerhard 41 Secretary of State for Scotland ll 7 seregélyek 92, 94, 99, 106, 118,
242
Setauket 141 Sheldon 91-93, 97 Shenandoah-völgy 216 Shepard, Paul 28 silóhalál 81 Simpson, George Gaylord 183 sirály 55, 58 Sioan-Kettering Institute for Cancer Research 200, 203
Snow, John 206 sodrómaly 126, 216, 244 Soil Bank 26 Springdale 8-9 Springforbi 231 St. Lucie 134 Steinhaus, dr. Edward 245 stetilitás 40, 185-186 sterilizálás 235,238 stroncium 90 23, 201 sugárzás 23-25, 50, 54, 68, 164,
178, 181, 183-185, 198-201, 237-238 ,..., gamma 235, 243 ,..., ionizáló 205 ,..., radioaktív 49, 177 ,..., röntgen 79, 181, 185, 204, 235 Sun 10 Susquehanna folyó 113 sügér 127, 129-·130 Swanson, Carl P. 234 Sweeney, Joseph A 109 Syracuse ll O ,..., University 67 Szászország 189, 191 szelén 46 szénatom 33-35 szénhidrátok 33 széntetraklorid 34, 171 szerves foszforsav-észterek ll, 33, 41-42, 44-46, 162, 168,
170-171,173,214,227,229,
242 Sziklás-hegység 53, 70, 100 szilfák 27, 99-102, 104-106, 108,
110-111, 165, 180
szkarabeusz 95 szúnyogok 57, 59, 101, 115,
122-123, 134-135, 155, 165, 184,213,226,228,239,242 születési rendellenességek 178, 186 takácsatkák 46, 215 Tampa lll
Tampa-öböl 134 tapadóhal 124-125, 127, 133 tegzes 121-122, 165 tej 15, 31, 37, 142, 149-151, 158 tejhal 131-132 tejkór 95-96, 243 Tennessee-völgy 227 Tennessee folyó 51 term~szet 7, 10, 13, 24, 27, 29, 34,46,52,61,65, 70-73,76, 81-82,86-87,92,108,119, 164-165,175,209-212,214 termWet 222 term~szet 231, 233, 240, 244-245, 247,250,258 "'v~elem 15 "'v~ó 74, 86, 107, 124, 141 tetvek 46, 85, 119, 212-214, 218, 225,227,230,246 Texas 118, 132, 137, 148-149, 151-152,236-237,255 "' Game and Fish Commissíon 132 "'University 181 The Edge of the Sea 10 The Sea Around Us l O Thüringia 244 Tiffany 183 Tiphia vernalis 95 Toledo 109 toxaphene 51, 55, 65, 127, 129-130,132,196,230 törpeharcsa 130, 133 tríortokrezil-foszfát 172 Trouvelot, Leopold 140 Tule-tó 54-55 Turner, Neely 29 Turner-szindróma 186 tükrösmaly 52, 120, 122, 124, 126-127,215,244 tazhangyák 99, 128-129, 144-147,150,153,217,255 U. S. National Research Council 254
ugróvillások 62 Új-Mexikó 215 UUyett, G. C. 222 Under the Sea-Wind 9 United States Pharmacopeia 172 United States Public Health Service 36, 54, 89, 128, 158-159, 164 University of 19 "' California 114 "'Edinburgh 181 ,...., Aorída 190 "'Hawaii 242 ,...., IUinois 108 ,...., Melbourne 173 "' Minnesota Medical School 81 "'West Virginia 100 ,...., Wisconsin 104, 107 "' Wisconsin Agricultural Experiment Station 81 "' Wisconsinon 186 Urbana 102, 108 uretán 184, 201,204 üröm 70 ürömfajd 70 Vancouver-sziget 124 vegyi "' anyagok 165, 177, 184-185, 188--189, 198, 200, 208, 238--239 "' hadvisel~s 28, 31, 91, 93, 225 "'hatások ll, 169 "'szennyeződ~s 54, 66, 257 vegyipar 7, ll, 13--14, 32, 157, 160,220,230,255 vegyszerek 11-12, 14, 23-26, 29, 32,37,39,45,47-53,55-59, 64-69,73-80,82-83,86-94, 102-103, 107-108, 117-118, 126, 129-130, 133, 138-139, 147-148, 151-152, 154-158, 161-164, 166, 168-169,174, 178-181,183,185,189-190,
192-193,196,201-202,204, 208,214,220-221,228-232 • 235,238-240,245,250, 256-257 ""mérgezó ll, 15, 64, 144, 151 • 163,195,218,234 ""radiamimetikus 181, 184, 201 vegyszerezés 58-59, 65, 71, 78-79,81,94,96-97,108,123 • 139,148,152-153,223 vegyületek 24-25,31-32 34 36-37, 41,44-47, 50, 54, . 79, 128-129, 137-138, 151, 158-159, 161, 166, 170, 172, 178, 180-184, 187, 193-195 • 201,204-205,221-224, 239-240,253 Venezuela 41, 93 Vermont 245 viUásszarvú antilop 70 Vinge, Ojvind 200 Virginia 216 vitaminok 33, 167, 203 vöcsök 55-58, ll5 vörhenyes gezerigók 92, 94 vöröshegyek 21, 86, 92, 94, 99-104, 108, lll, 114-115
138, 165, 179-180
224-225
Würzburgi Egyetem 247 Wyoming Brid_qer National Forest 72
•
Wald, George 174 Wales 189 Wallace, George 101-103, 106,
ll 4
Warburg, Otto 198-199 Washington 67, 91, lll ""állam 223 "' State College 223 Waterford 75 Weller farm 142 Wenatchee-völgy 223 Westchester 110, 142, 229 Wheeler-vfztározó 130 Whiskey Stump Key 135 Whitefish-öböl 105 WHO 39, 93, 225 Wilcox 129, 149 Wildlife Research Unit 147 Winnipeg lll Wisconsin 41, 105-108, 187 Woods Hole Biological Laboratory 8 World Health Organization 166,
Yakima-völgy 223 Yellowstone folyó 125 Yellowstone Nemzeti Park 125
215
zsfrok 33
•
A kiadó eddig megjelent könyvei Szerintem ezt a bort már valaki megitta egyszer. (Idézetes könyv} Ha elhagysz, veled mehetek? (Idézetes könyv - utánnyomás} Mentsd meg a világot, ne csinálj semmit! (Idézetes könyv utánnyomás} Jean-Jacques Jelot-Blanc: Louis de Rmes a szfnészlegenda Nevill Drury: Mágia és boszorkányság Frédérick Leboyer: A gyöngéd születés (utánnyomás} Frédérick Leboyer: Shantala (utánnyomás) Alekszandr Szolzsenyicin: A vörös kerék I. - TIZennégy augusz-
tusa
Alekszandr Szolzsenyicin: A vörös kerék ll.- TIZennégy augusz-
tusa Állftsátok meg a világot! Ki akarok szállni. (Idézetes könyv utánnyomás) William S. Burroughs: A vörös éj57..aka városai
El6készületben Hélene Parat: A vérfertőzés Karl Jaspers: Mi az ember? Goldziher Ignác: E/6adások az iszlámról lngeborg Stadelmann: A bába válaszol (bővített, javított kiadás) Ingeborg Stadelmann: Aromaterápia Alekszandr Szolzsenyicin: Nagy fába döfködte szarvát a kisborjú (munkacím) Elisabeth Bürkler: Gyermekem "emlékei" a születés előtti időszakból
William S. Burroughs: The P/ace of Dead Roads William S. Burroughs: The Western Lands Roberto Piumini: Storie in un fiata Roberto Piumini: Fia be per ochi e bocca Roberto Piumini: Mattia e il nonna Roberto Piumini: La principessa su/ prise/Jo
e--mail:
[email protected]
